DOBOS MARIANNE
AKKOR IS KARÁCSONY VOLT ÁDVENTRE VÁRVA, 1989
DOBOS MARIANNE
Akkor is karácsony volt Ádventre várva, 1989
Napkút Kiadó Budapest, 2006
A kutatást elősegítette a Miskolci Egyetem az OTKA (T 038252) és az MTA TKI által támogatott Szabó Lőrinc Kutatóhelye. Az anyaggyűjtést és a beszélgetések formába öntését támogatta az NKA.
Nem lehet a világot Isten nélkül fölnevelni nem lehet a világot Isten nélkül megérteni nem lehet a világot Isten nélkül szóra bírni illetve lehet
A kiadást támogatta a Miniszterelnöki Hivatal – 1956-os Emlékbizottság.
csak az olyan rémült magánkaland melyet a kétségbeesés kormányoz s végkimenetele fölöttébb kétséges. Nagy Gáspár: Belátás
A Jézus „misztikus” születésében a művész hangot vált: a Medici-kör humanizmusának kifinomult eszményeitől a festő átpártolt Savonarola szigorú spiritizmusához. A kép felső szegélyén olvasható szavak tanúsága szerint Sandro e művét az 1501. esztendei „zűrzavarban” készítette, amikor – pontosan Savonarola jóslata szerint – „az Ördög” uralkodott: felhívás a jóakaratú emberekhez, hogy gyűljenek szorosan a jászol köré, ahol a Hit, a Remény és a Szeretet (az istálló tetején látható angyalok ruhájának színe azonos e három fogalom szimbólumával) ott van a Szent Család közvetlen közelében. (Ismertetés a londoni National Galleryt bemutató kötetből.)
Unokáinknak
© Dobos Marianne, 2006 © Napkút Kiadó, 2006
Előszó Ezerkilencszáznyolcvankilenc. Az azóta eltelt tizenhét év történelmi távlatnak nagyon kevés. Azok az események azonban, amelyek előkészítették, meghatározóak maradtak, nemcsak a huszadik századi, de napjaink történelmének megértéséhez is. Abban az időszakban valamennyien egy teljesen új korszakot vártunk és az egyre szabadabbá váló politikai légkörben, a mindennapi életünkben azon dolgoztunk, hogy eljöjjön az a kor, amiről csak álmodni mertünk a második világháborút követő évtizedekben. Egy trilógia befejező kötetét tartja kezében az olvasó. Zárása ez az 1944es illetve az 1956-os karácsonyt leíró köteteknek. Folytatása, következménye és felváltása. Összegződés és – Szabó Lőrinc szavaival – a változtatás „hazárd reménye” is. Fontos arra gondolnunk, milyen állapotban volt az ország 1989-ben. A magyar gazdaság, az egészségügy, az oktatás mélyponton volt. Ha nem ott lett volna, adta-e volna át a hatalmát az állampárt? Ez az, amit mára már elfelejtettünk. Tulajdonképpen úgy vagyunk, ahogy azt Debreczeni József fogalmazta Antall József miniszterelnökről szóló kötetében: „Az Antall-kormány 1990 tavaszán annak a frissdiplomás, tapasztalatlan orvoscsoportnak a szerepébe került, amelyre egy vészesen legyengült, még talpon lévő, de halálos beteg sorsát hagyják. Méghozzá azok a szabályos orvosi diplomával nem rendelkező, ám igen régóta praktizáló sarlatánok, akik a beteget félrekezelték: akik megbetegítették. Súlyos és kockázatos beavatkozásokra van szükség, életmentő műtétekre, szervátültetésekre, fájdalmas gyógyszeres kezelésre, alapos rehabilitációra, hosszú és türelmes lelki gondozásra. A friss doktorok hozzálátnak az operációhoz. A drasztikus beavatkozások meg az erős gyógyszerek hatására a beteg láza felszökik, a pulzusa szapora, a szíve kihagy, fájdalmai vannak, szervezete tiltakozik a beültetett új szervek ellen. Pocsékul érzi magát, sokkal betegebbnek, mint korábban. Szidja az új orvosokat, és visszakívánja azokat, akik azelőtt borogatással, morfiummal meg ráolvasással kezelték és akik most az ágyban lévő betegre meg a lázmérőre mutogatnak, hogy jaj, mennyit romlott az állapota, mit csináltatok vele, tönkretettétek, megöltétek. (Ha a lázat, a rossz közérzetet, a heves fájdalmakat tekintjük, akkor annyiban még igazuk is van, hogy a műtétek nélkül a betegnek csakugyan nem volt láza. Merthogy rég kihűlt volna.) És visszajönnek a régi csodadoktorok. És lassan eljön a nagy műtétek utáni lábadozás ideje is. A láz éppen lemegy, a beteg fölkel az ágyból és elkezd járni. Azok pedig nagy hangon hirdetik, hogy szegényt majdnem megölték ezek az amatőrök, de mi viszszajöttünk és talpra állítottuk. Az a szegény meg elhiszi nekik. 7
Talán még nem ébredt fel az altatásból.” Azokat az írásaimat, amelyeket a nyolcvanas évek közepétől a rendszerváltoztatás kezdetéig interjú formátumban tettem közzé, most újra összegyűjtöttem. Ezek képezik könyvem első felét, Várakoztunk címmel. Emlékezzünk, és gondoljuk át akkori elképzeléseinket. Szembesítsük azokat mai önmagunkkal. Az egyik ilyen sorozatom az Embereszményeim összefoglaló címet viselte. Beszélgetőtársaim neves írók voltak, hazai és külföldről akkor először hazalátogató személyiségek. Nem egy közülük (mint például Szentkuthy Miklós) ma már irodalmunk klasszikus nagysága. Amit ők akkorában megfogalmaztak, úgy gondolom ma is érvényes, nem elavuló érték. Milyen is volt az ember a látszólag legbiztonságosabb és legvidámabb barakkban, ahogyan mindennapjait élte, mikor is mindenki egyetlen gazdának, az államnak az alkalmazottja volt? Munkáját rendkívül alacsony bérekkel honorálták, de a megélhetéséhez szükséges javak legnagyobb részét is közvetlenül az államtól kapta a dolgozó, az úgynevezett olcsó lakást, az ingyenes oktatást és a szintén úgynevezett ingyenes egészségügyi ellátást. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a magyar társadalom lassan-lassan olyanná alakult, mint egy rezervátum. Folytatva az előbb idézett jellemzést: „Az egymást követő nemzedékeken keresztül fokozatosan kifejlődött a szocialista ember, ez a különös, domesztikált fajta (szabadon élő őse az európai ember), akit államgazdi a tenyeréből etet, és aki fokról fokra el is veszti azokat a képességeit, amelyek segítségével valaha meg tudott élni a szabad társadalom vadonában. (A póráz így egyre hosszabb lehet, a kerítés alacsonyabb, itt-ott ki is nyitható, hisz úgysem kóborol messzire, a hasa előbb-utóbb visszahozza) … Mivel a rendszer legitimitását (a ’63 után fokozatosan csökkenő félelem mellett) a lassan növekvő »jólét« biztosította, a juttatások rendszerét és mértékét folyamatosan növelni kellett. Ez mind nagyobb terheket rótt az államra, amely – lévén, hogy az alapvetően ázsiai típusú szocialista termelési szisztéma nem rendelkezik az intenzív növekedés lehetőségével – e terheket egyre kevésbé bírta. Eközben a vállalatok és a magánember egyaránt zavartalanul tovább pazarolt a dotált, mesterségesen alacsony áron tartott gázzal, vízzel, benzinnel, villannyal és mással.” Ennek a rendnek a domesztikált emberével szemben készültek az Embereszményeim interjúi, melyek teljesen más arcélt mutattak fel. Tanulságként szolgálhatnak ugyanakkor a kötet mai és jövendőbeli olvasóinak arról, hogy milyennek is kéne lennie akár a huszonegyedik századi embernek, amenynyiben megfelelne annak a mértéknek, amit a szerzők megszabtak nemcsak maguknak, de kortársaiknak, valamint a jövő emberének is. A patetikus eszmélkedést kiegészítendő végiggondoltam egy másik sorozatban az ifjúkor eszmélkedésének módozatait is: a pályaválasztás, életcélkeresés bizonytalan útjait. Öreg, bölcs, pályájuk zárására készülő emberekkel mondattam el számvetésüket a bennük élő „valahai fiatalemberrel”. Hogyan lehet egy korai félrelépés esetleg a későbbi nagyszerű pálya előké8
szítője. Balassi verssorát idéztem sorozatom mottójául, Bocsásd meg Úristen ifjuságomnak vétkét. Azonkívül, hogy találó cím volt, lehetőséget adott arra, hogy exponált helyen, egy ifjúsági politikai lapban leírhassam nagybetűvel annak a nevét, akiről akkor még csak említést sem volt illő tenni. Sorsom olyan nagy művész barátságával ajándékozott meg, mint Schéner Mihály. Nemcsak képeiben gyönyörködhetek, nemcsak írásaimmal kísérhettem az utóbbi három évtizedben szerteágazó ötleteit, alkotásait, kiállításait, hanem együtt is játszhattunk – igen komolyan. A kétségbeesés mélységeiből az ő rajzainak csodálkozó, megdöbbentő ereje emelt ki nem egyszer. Mert a kétségbeesés mélységeit úgy tudja megjárni, hogy közben az alkotás gyönyörűségét is társítja: amivel kétségbeejt, azzal ugyanakkor gyönyörködtet is. Ördögűző játékainknak dokumentumait szintén a ’89-es várakozás dokumentumai közé illesztem. És itt idézek az általunk játszani hívott társak közül is klasszikus írókat, Nemes Nagy Ágnest, Szabó Magdát, Esterházy Pétert és Határ Győzőt. És egy történészt, Benda Kálmánt, aki Szent Istvánról beszélve a legpontosabb államirányítói portrét fogalmazta. Aztán a változás szinte egyik napról a másikra figyeltetett fel egy nagy hiányra: szellemire, műveltségbelire és világnézetire egyaránt. A keresztény eszmerendszerről sikerült tájékoztatást szereznem egy rendkívül színvonalas, magyar és német nyelvű vidéken szerkesztett – akkor még ritka –, magát büszkén „pártonkívüli”-ként felmutató hetilapban, A Helyzetben. Örömhír összefoglaló címmel több mint fél évig jelent meg sorozatom: minden héten az ökumené szellemében felkért, más-más magas szellemi rangú, külföldi és hazai egyházi személyiséggel készült beszélgetés az adott hétre vonatkozó evangéliumi részlet feldolgozásaként. Miután az ezekben elmondott gondolatok szintén lehetővé teszik, hogy 1989. évi önmagunkkal nézzünk szembe a ma túlpartjáról, fontosnak tartottam, hogy ezek is belekerüljenek a trilógia befejező darabjába. Nem is beszélve arról, hogy az általa kiegészülő műveltséganyag a mai olvasó számára is eligazító lehet. A hívő keresztények számára pedig, akik tudatában vannak annak is, hogy az európai kultúra éppen az evangéliumi kereszténységre épült az elmúlt évezredekben – hitbéli tájékozódásukat is szolgálhatja. 1989 nyarán a keletnémet menekültek első fontos tábora a zugligeti plébánián volt, ahol a Magyar Máltai Szeretetszolgálat ellátását és gondozását élvezték. 2004. augusztus 14-én avatták fel a „Befogadás” elnevezésű emlékművet és emlékeztek vissza arra az eseményre, amely nemcsak a berlini fal lebontását előzte meg, de térségünk egészére kisugárzóan nagy történelemformáló jelentőséggel is bírt. 1989 karácsonyát pedig a romániai események tették különlegesen feszültté és izgalmassá. Egy olyan beszélgetést rögzítettem a kötetben, amelyben erdélyi származású magyar szülők Münchenben született gyermeke, az akkor még harmincadik évét sem betöltött Márton Zsolt mondja el élményeit erről az időszakról. Karácsonytól február közepéig több mint tízszer járt Erdélyben, ahová különféle külföldi adományokat juttatott el, és magyar könyveket osztott szét az ott élő rászorulóknak. Elbe9
szélése abból a szempontból is kiemelkedően érdekes, hogy ő volt az első, aki Erdélybe átlépve a német televízió riportereit is magával vitte és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy a nyugati világ az első helyszíni tudósítást megkaphassa a történtekről. Ő készítette elő a Tőkés László püspökkel a külföldi tv-csatornák részére készített első beszélgetést is. Soha nem feledkezett el közben tudatosítani, hogy Magyarország Trianon után elcsatolt részein – elsősorban Romániában – a világ legnagyobb létszámú kisebbsége él, és nem lehet az mindegy, hogy milyen körülmények között. Most fejeztem be egy balladás hangvételű könyvet „… nekünk a vihart állni kell” címmel, melyben a fél évszázad áldozataira emlékezve a magam reménységeit is sirattam. Bármelyik ott felidézett történet része lehetne trilógiámnak is. A huszadik század a történelembe mint a vértanúk százada vonult be. A totalitárius rendszerek nem tisztelték, nem kímélték az emberéletet. Ellenőrzésük alá kívántak vonni mindent és mindenkit, és aki megpróbált ellenállni, annak számára nem volt kegyelem. Az áldozatok között az egyház és a hívő ember a legfőbb ellenségnek számított. A katolikus egyházban az Új Vértanúk Bizottságához 2002. március 31-ig a huszadik századból 12 692 jelzés érkezett. 8670 Európából, 13 Magyarországról. Minden bizonnyal sokkal többen voltak szám szerint a mártírok, hitvallók. A menynyek országában ők a barátaink. „A hűséges barát erős támaszod, vagyont talál, aki ilyen barátra tesz szert” (Sir 6,14). Egy történetet idézek a hazai 13-ból! Huszonhat éves lett volna 1957. december 27-én. Azt a Karácsonyt és azt a születésnapot Brenner János Anasztáz már nem élte meg. A szerzetesrendek feloszlatását követően már titokban szentelték ciszter szerzetessé. A sugárzó hit, a fáradhatatlan munkabírás, alázatos szeretet, segítőkészség tette lehetővé talán azt, hogy munkája eredményeként a hitélet nemhogy csökkent a keresztényüldözés miatt, de egyre többen jártak templomba, és a gyerekeiket is beíratták a hittanórákra. Nem kerülte el ez az Ávó és az ÁEH figyelmét. Előbb csak megfenyegették. Rá akarták bírni, hogy elhelyezhessék, hátha egy új környezetben nem tudna ilyen szép, illetve ahogy ezt a rendszer érezte, ilyen hatásos, „klerikális reakciós” munkát folytatni. Akik az ötvenes években a papi hivatást választották, valószínűleg valamennyien tisztában voltak azzal is: lehet, hogy egyben a vértanúságot is vállalják. Miként Szent Pál apostol Timóteusnak írta: „Ne szégyellj hát tanúságot tenni Urunk mellett, sem mellettem, aki érte fogoly vagyok. Ehelyett vállald az evangéliumért a szenvedéseket velem együtt, bízva az Isten erejében” (2 Tim 1,8). A zsoltár szavai szerint pedig: „Ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól, hisz te velem vagy. Botod, pásztorbotod biztonságot ad.” Csak a zsoltár vigasztaló szavát napra nap elfogadva, Isten erejéből éltek és haltak. „Az Úr az én erőm és védőpajzsom” – hitték. Reméltek a Feltámadott Üdvözítőben. Brenner János is – mint ők tizenhárman, a huszadik század magyar vértanú hitvallói, akiknek életáldozata az oltárra emelést várja – mártírhalált halt. 10
1957. december 14-én éjszaka kicsalták a rábakethelyi plébániáról azzal, hogy haldokló beteghez hívják. Azonnal felkelt, és indult. Nem tudhatjuk, miközben az útra készülődött, megfordult-e az eszében, hogy esetleg csak kicsalásról van szó. A falusi papok általában jól ismerik a közösség napi életét. Jobbára tudnak a súlyos betegekről is, no meg azokról, akiknek egészségi állapota esetleg hirtelen fordulhat válságosra, hogy az a szentségekkel történő késő éjszakai, kora hajnali betegellátást indokolja. Azt azonban tudjuk, ha a kérdés esetleg meg is fordult az agyában, a kötelesség ellátásával kapcsolatos kétkedés egy pillanatra sem. Elindult, mert nem kételkedhetett a hívás valódiságában, még akkor sem, ha a lelke mélyén sejtette is annak valótlanságát. Ezt azonban nem tudhatjuk már meg sohasem. Az erdőben, Zsida falunál késekkel súlyos sebeket ejtettek rajta, ütötték, fojtogatták, majd magára hagyták. Elvérzett. Egyedül, teljesen egyedül fejezte be papi-szerzetesi hivatását. Ami az életénél is fontosabb volt számára. Odaadta tizenkét nap híján huszonhat éves életét, mint Mestere a kereszten. Krisztus köntösére sorsot vetettek. Januarius püspök – a véletlen úgy hozta éppen születésnapomkor, láttam magam is – felbuzgó vére évszázadok után is szent ereklye Nápolyban. A keresztény ember számára „felrázó” látvány: egy vérrel átitatott karing ma már lassan szent ereklyeként tisztelhető a Brenner-kápolnában, Szentgotthárdon. „Úgy akar járni, mint Brenner János?”– tették fel a kérdést Hencz József atyának is. Ő beszélte el nekem történetét, aki negyed századig volt lelkiatyám, akit ismerősei, barátai csakis Bunci atya néven emlegetnek. Már 1948 óta be akarták szervezni, elsősorban azért „nézte ki” magának erre a célra a hatalom, mert állandóan mosolygó kedélye, ritkán felülmúlható szolgálatkészsége, mindenkivel barátságos természete miatt papok és hívek, de akár hitetlenek között is nagy bizalomnak, közszeretetnek örvendett. A legjobb adottságai megvoltak ahhoz, hogy ha sikerül beszervezni, ideális besúgóvá válhatna. Nem adták fel. Újra és újra a „gondolkodó” állásba kényszeríttették. Ekkor a saját tenyerébe kellett belelépnie, az egyik ávós a haját húzta, míg a másik ütötte. „Úgy akar járni, mint Brenner János?” – Nem titkolták hát, hogy hogyan „járt” Brenner János! A kapott válaszra azonban nem számítottak. „Én arra nem vagyok méltó! Magukért azonban hátralévő életem minden napján imádkozni fogok, nyerjék el a jó halál kegyelmét.” Arról nem készült még pontos felmérés, és nincs szociológiai tanulmány sem, hogy hányan haltak meg nagyon fiatalon, hányan nem élték meg a harmincadik vagy jobb esetben az ötvenedik évüket sem. A sok verés következtében a rák vagy az állandó félelemben eltelt évek miatt az asztma, a különféle szívbetegségek rövidítették le életüket. Akik pedig túlélték mindezeket, szinte valamennyien belerokkantak. Akkor is karácsony volt hát. És ennek távlatából válik jelentőssé 1989 karácsonya is. Bár az eltelt évek száma miatt történeti távlatot nem tulaj11
doníthatunk még neki, de eseményeiben igen fontos karácsony lett. Akikkel beszélgettem (mint az 1944-re és 1956-ra emlékező kötetem sok szereplője), lehet 2006 karácsonyát már nem éli meg, de mivel életük fontos nyomot hagyott a hazai és a világtörténelemben, emlékezésük megmarad az utókor számára. 1989 karácsonya azért is fordulópont lett, mert nemcsak kiutazni lehet azóta szabadon külföldre, a bármikori visszatérhetés lehetőségével, de haza is lehetett térni a száműzötteknek. Emelt fővel, biztonságban. Barátaink megszólalhattak, hazai fórumokon is. Emlékszem Határ Győző első „hazatérésére”. Jött és ment: itt sem volt. Baráti kötelesség hívta csak, Weöres Sándor temetése. Vagy: a Bécsben élő Monoszlóy Dezső felesége, Kati telefonál: ha akartok találkozni Dezsővel, gyertek a Tóth kocsmába. Hányan voltak, akik még ilyen körülmények között sem járhattak itthon. A költő Máté Imre még édesanyja temetésére sem jöhetett haza. Hiszen ő fegyverrel harcolt a szabadságért. Ekkortól nemcsak véletlen találkozások hozhattak össze barátainkkal egy-egy rejtett kocsmában, de a legelegánsabb sajtóorgánumok nyilvánosságában is elbeszélgethettünk, tudatosíthattuk összetartozásunkat. Trilógiám zárókötete ennek is dokumentuma. A magyarság összeforradásának ünnepe. Könyvem második felében a mai világ keserű számvetésével gondolunk vissza beszélgetőtársaimmal régi reménykedésünkre. Hazai és külföldi barátokkal együtt gondolkozunk: reményekről, útvesztésekről. A Megszámláltattál címet viselő második rész modellje a hollandiai Mikes Kelemen Kör tanulmányi napjainak eszmecseréje. Férjem 1983-ban, Cs. Szabó László javaslatára megkapta a kör azévi emlékplakettjét, mely a külföldi magyarok „főhajtását” fejezte ki a hazai teljesítmények méltatására. Javasoló tanulmányát a párizsi Irodalmi Újság ismertette. A határon átcsempészett oklevelet és a bronzplakettet pedig végül is én vettem át nevében. Utóbb mi is részt vettünk a tanulmányi napokon, ott ismerkedtünk meg a Svájban lakó Segesváry Viktorral és pesti lakos, volt pácsi egyetemi tanárral, Herczeg Gézával, miközben mi is előadással, az irodalmi esten felolvasással szerepeltünk. Ezt, a hazai és külföldi magyarokat összekapcsoló, a magyarság és a világ sorsát egybelátó magas szintű eszmecserét választottam könyvem záró részének mintájául. A Dániel könyvéből kiemelt csonka idézet pedig a maga lezáratlanságával nyitva hagyja a gondolkozás útját. Figyelmeztet, meggondolkodtat anélkül, hogy valamilyen ítéletet végigmondana. A trilógiát zárnom kell. A történetek egymásra utalnak, a három kötet egyetlen narratívává áll össze – remélem. És egyben ki is nyílik. Beszélgetéssé. A jövő latolgatásává. Sohasem tudni, a jelen mely mozzanatából bomlik ki a jövendő. Áldott lesz-e, vagy ismét balsorssal sújt. De ez a szép a történetben: a reményt sohasem lehet feladni, mindig a jobb megoldásra is lehet és erre kell várni. Ezért is emeltem a zárókötet alcímébe: Ádventre várva. 12
Unokáinknak ajánlom ezt a kötetet is, azoknak az unokáknak, akik remélhetőleg már egy boldog huszonegyedik században nőnek föl és akik számára a trilógiám köteteinek újabb és újabb kiadásaiba már sok-sok lábjegyzetet kell majd illeszteni, hogy megértsék a történteket. Mert az unokák éve volt 1989 is, ahogyan erről a kiváló emigráns baloldali gondolkodó egy akkori eszmefuttatásában fogalmazott a nagyapa–unoka viszony kapcsolatáról szólva. Azt a kérdést teszi fel, vajon a nagy erőszakszervezeteknek parancsoló kommunista hatalom miért nem tudott fellépni az ellene tüntető ezrek ellen, például Prágában, Pozsonyban és Lipcsében. Miért nem lövetett most, ha tudott lövetni ’53-ban, ’56-ban, ’68-ban? Fejtő Ferenc szerint azért, mert az apa tud lövetni a fiára, de a nagyapa az unokájára már képtelen. S 1989-ben a pártállamok élén csupa nagyapa állt. A trilógiából kiolvasható történelmi tanulság váljék az unokák okulására. Dobos Marianne
13
ELSŐ RÉSZ
VÁRAKOZTUNK
EMBERESZMÉNYEIM
Szenvedélyes megfigyelő Dobos Marianne: – „Bakfis-szent bolondok” és még sokan mások egy bizonyos Orpheus XX. századi breviáriumíróról olyasmiket pletykáznak, miszerint „kaméleon”, „ezerarcú”, „megtestesült sokoldalúság”. Az irodalomtörténészek pedig úgy nyilatkoznak életművéről, mint a „főinkvizítor” az Iniciálék és ámenek című novelláskötet fülszövegében: „Tobzódó szürrealitás váltakozik a legeslegszolidabb realizmussal, apokaliptikus prófétaság vicclapok humoreszkjeivel… Legspanyolabb, legbarokkabb katolicizmus párosul, valóban ijesztően, káromló blaszfémiákkal és Nihil-kultusszal, ugyanígy: deliráló erotika a legszentebb imakönyvbe illő, legszebb Rózsafüzér-elmélkedésekkel. Stílusában a szupermisztika gyanúsan megfér a külvárosok cinikus utcanyelvével, Calderón szakrál-dramaturgiája a falusi paraszt-farce-ok monoton hirigjeivel és bunyóival, igaz, hogy a bábszínház véres hancúrozásai mögött a krisztusi erkölcs örökimádata lángol”. Bocsássa meg, hogy Szentkuthyt idézem, de ennél szebb, pontosabb és tömörebb megfogalmazást sehol sem találtam Önről és életművéről. Vajon ilyenek az embereszményei is? Kit, kiket és miért tekint embereszménynek, esetleg példaképének? Szentkuthy Miklós: – Ha tudja, hogy kicsit szkeptikus és ironikus természetű vagyok, akkor ne használjon ilyen magasztos szavakat, mint „embereszmény”. Beszéljünk inkább egyszerűen arról, kiket szeretek, kik imponálnak az irodalomban, esetleg az életben. Kezdeném talán Thomas Mann-nal. „Kezdetben vala a kettősség.” Enélkül Thomas Mann érthetetlen. Az teszi oly rendkívül jelentőssé, hogy mindig ismer mindennel kapcsolatban „kettőt”: az ősállatok között az istenarcot, a nagy vándor teológban az ügyes Merkurt, a szemtelen szofizmákban az örök igazságot, a lelkileg agyondeterminált nyomorultakban az emberi szabadság gondolkozó szárnyait, a hiperlélektanban a gyerekmesét, az igazságban a tévedést és a bűnben a szívós jóságot. Legnaivabb, sopánkodó-ámuló életbölcsesség és legmodernebb, ezer szálat tízezer szálra szétfésülő lélek-mikroszkópia házasságát hogyan valósítja meg? A legdémonibb trükkökkel, a magyarázó, eseményeket széljegyző vagy egy-egy viselkedést értelmező részletekben. Naivnak tetteti magát, az őskori mesélő terjengősségével, lustaságával beszél, gyerekes nagyképűséggel és színpadias fontoskodással, lehetőleg közmondásés szállóige-modorban, a banális szentenciázás öreges fitogtatásával: olyan, mint egy közhelyeket felfújó, magyarázkodó vénkisasszony – és? Közben gondolat és lélek legravaszabb paradoxonait csempészi bele ebbe a stílusba, egyformán mosolyogva babona és mai értelem hiábavalóságán. Teljesen egybefolyik itt a steril, már farce-ba illő szókevergetés a legköltőibb igazságokkal, minden mítosz alapjaival. Élet a halálban, halál az életben, mindkettő egyikben, halottak és obszcenitások, hold és heréltség, vérfertőzés és napfogyatkozás: mindez valami kozmikus iróniával prezentálva, szinte az 19
ősmítoszok kiárusítása. Közben? Nagy szívdobbanással, goethei Walpurgisvonzódással az egyiptomi és ninivei kéj- és hitvíziók után. A világ megismeréséhez és trillióelemű gazdagságához bizonyos gyermeki szemlélet kell, szeszély, csapongás, könnyedség. Hát nem művészinek és evangéliumi humánumnak kettős sikere, ahogy a Természet legőrjítőbb titkairól egy kispolgári doctor philologiae tart előadást nekünk, a maga kvázi Kincses Kalendárium-modorában a Doktor Faustusban? Az öregedő Thomas Mann nagyon jól tudja, hogy egy virágzó diófa vagy színes pillangók házassága előtt állva a legzseniálisabb biológus sem tud többet, mint egy jámbor gazda – viszont egy falusi kisember is van olyan „démoni kapcsolatban” a virágok és pillangók hímpor-esőjével, mint akármelyik a megszámlálhatatlan német Faust-modellek között. Folytassam Goethével? Hiszen ebbe a körbe tartozik. Nem eszményem, hanem, hogy úgy mondjam, irigységem és képzeletbeli célom. Költő és tudós. Klasszikus rendnek és romantikus tébolynak házassága és egyensúlya. Szenvedélyes megfigyelője vagyok mindennek. Izgatnak ásvány és virág, állat és felhőalakulat végső törvényszerűségei. Kristály! Flóra és fauna! Tengeri polip és az égbolt kumulus-felhői! Goethei képlet: erotikus mámorban leglírikusabb, legérzékibb, legköltőibb stílusban levelet írok (hercegnőnek? ibolyaárus örömlánynak?), közben leteszem szemüvegemet: fénytörés, szivárványszínek, nagyítás, kicsinyítés, megfordítás optikai csodái izgatnak; szex- és Leonardo-izgalmam még el sem múlott, szemüvegem egy politikai napilapon ingerelt optikai trükkjeivel – a legfrissebb aktualitásokra szenvedélyes kommentárokkal villámreagálok az öt- vagy tízezer éves világtörténelem alaptörvényeit kutatva. Világrend vagy Világkáosz a Teremtés lényege? Klasszicizmus vagy Walpurgis-éj költői, bölcselő, mitologizáló, Natura-kutató, szerelmes természetem végső kikötője? Végletes feszültségek és küzdelmek ezek, de? – harcaimat szigorú elegancia (külsőleg is!) takarja, úgynevezett bohémek maskarás modoraitól távol maradva. D. M.: – A „biológus” Szentkuthynak tehát kedvenc „virága” Goethe. Bizonyítja ezt az Arc és álarc kötet. Hadd kérdezzem meg, hogy áll Goethe kortársával, Mozarttal? Sz. M.: – Ahogy Mozart a fájdalom harmóniáit és az öröm disszonanciáit kifejezi, Keats lelki rokona. Ne egy oldalt, hanem mindkettőt és nem túl lenni mindenen, hanem benne lenni mindenben, s mindezt egyensúlyban tartani – az örök mozarti tanítás. Korunk úgynevezett művészeti válságának egyik oka éppen az, hogy mindenen „túl van” már, és ugyanakkor, ideges kényszeredettséggel, mégis egyoldalú. A Szent Értelmetlenségtől fulladozó modern művészet (a Természet szabad tenyészete mellett) Mozarton kívül alig találhat még valakit, akinél minden művekben, produkciókban fejeződik ki, és nem azokat kísérő, illetőleg tragikomikus módon nem is kísérő, hanem helyettesítő „elvekben”. Nincs harmóniai forradalmat vagy 20
műfaji konzervativizmust hirdető teóriája: ahogy az almafák sem ismerik a botanikát. A középkor és még régebbi idők nagy alkotóihoz hasonlít: nem teoretizál, nem váteszkedik. A termékenység bőségét nem lehet utánozni, azt vagy megkapjuk vagy sem. A Természet a bőséget szereti és akarja, és ennek megfelelően az ember is, aki még nem vesztette el kapcsolatát az elementáris élettel, szereti és igényli a bőséget. Nevetséges volna a Természet ezen ősi igényéről lemondanunk, és igenis tanuljuk meg Mozarttól (ahogy megtanultuk Goethétől és Rubenstől), hogy a rendkívüli zsenialitás, majdnem kivétel nélkül, rendkívüli termékenységgel azonos, és ne gondoljuk, hogy szégyellnünk kell, mint talán nem esztétikai jellegű érzést, ha a bőség, termékenység és nagyság – imponálnak nekünk. Termékenysége nem őserdei burjánzás. Felkavarja a vérünket, mert musicus doctus, és kielégíti értelmünket, mert a szívével garantálja. „Intellektuális” művészet és „természetes” érzelmi művészet? Van-e nagyobb mozarti tanulság, mint, hogy aki ilyen megkülönböztetéseket lát, az sem alkotó, sem bíráló nem lehet: számottevő dolog csak ott kezdődhetik, ahol a kettő egy, ahogy Mozartban elválaszthatatlanul egy. Az a művész, aki csak eksztázisát önti ránk, rendszerint hidegen hagy, az ellenben, aki végigtanulta mestersége összes fogásait, változatait és lehetőségeit: ezzel a gazdagsággal, még ha tán összhangzattani tudományossággal halmozta is össze, okvetlenül eksztázisba hozza hallgatóit. A mozarti jellem kedves, játékos, udvarias, gyermekes rokokó bájú: idillikus gyöngédség, humor, hogy úgy mondjam, habos katolicizmus jellemzi, s ezek mellett a művekben a legdémonibb és a legsötétebb zenei kinyilatkoztatások. Ez az, ami miatt Mozart lélektanilag oly közel áll hozzám. Bennem is vannak démoni, fatális, hogy ne mondjam, ördögi vad víziók, izgalmak és gondolatok – játékosság, szerető idillikus kedvesség mellett vulkánikus fekete háborgások, tragikus indulatok, szenvedélyek, szenvedések. Egyébként mindezt alaposan végiggondoltam, vagy fél évszázaddal ezelőtt, mikor centenáris Mozart-tanulmányomat írtam. Bennem a legbigottabb katolikus a legszertelenebb kételkedővel párosul. Mindezt odateszem a Szentlélek lábai elé, nem harcolok a Szentlélek ellen: Uram, Istenem, vagyok hitetlen, vagyok blaszfém, de ideteszem ezt is oltárod elé. Szerintem az emberi „kételkedés” nem probléma Isten számára. A hit isteni adomány így is, úgy is – ha ez az adomány megvan, akkor a kételkedés szédületei, az istenkáromló gondolatok orgiasztikus borai, mind csak a hitet, az Isten-érzés borzalmas gyönyörét fokozzák, a legegyenesebb és legtermészetesebb úton. Lehet, hogy minden moralitás meddő, minden gondolkozás akarva, nem akarva maga a kész anarchia – az egész Természet oly vegetatív őrjöngésben él, hogy nem törődhetik egy pillanatra sem egy-egy ember egészségével, szerelmével, üdvösségével. Nem ez minden kicsit is jó, kicsit is gondolkozó és kicsit is természetleső ember hármas benyomása a világról?
21
Napokban kaptam egy német kiadású „Mária-legendák” kötetet. A lényeges ezekben a történetekben az isteni, krisztusi, itt elsősorban madonnai irgalom és megbocsátás. Milyen jó lenne, ha valóság lenne az, ami a világban és a világtörténelemben egyelőre abszurd utópiának látszik: a jóság, a megbocsátás és az irgalom hatalma, a szeretet uralma! Csodálatos Szűz Mária közbenjárása a gonosz bűnösért, akit halálakor az ördögök pokolra akarnak hurcolni. Bocsánatot kap, mert életében néhány Ave Mariát imádkozott. Nagyon-nagyon szeretek egy legendát, Horváth János irodalomprofesszorom idézte egy középkori magyar kódexből. Vágyam, hogy hozzám is ilyen irgalmas legyen az Atyaúristen: Egy szentéletű barát bekerül a mennyországba, ott szembetalálkozik egy egész életében bűnös, zsugori, kéjenc fráterrel, egy szörnyeteggel. Nem érti, hogyan kerülhetett ide? Megkérdezi hát Szent Pétert. – Ide figyelj, válaszolja az apostol, ez az ember nagyban lakomázott, mint a bibliai gazdag, akinek házánál a szegény Lázár koldult. Ő is elrúgta asztalától a maga Lázárát, durva szavait azzal toldotta meg, hogy fejbe vágta – egy darab kenyérrel. Nos! Ezért a darab kenyérért nyert irgalmat. Vagy említsem a Mirakel, a Csoda című darabot? Ez a legenda az előbb említett gyűjteményben is olvasható. Annak idején én is láttam a világhírű Max Reinhardt rendezésében az akkori Városi, most Erkel színházban. Az irgalmasság felső foka, a kegyelem abszolútuma. Egy kapusnővér apáca szerelmes lesz, elszökik a kolostorból. Kurválkodik szerte a világban. A kolostorban pedig senki nem vesz észre semmit, mert Szűz Mária, aki úgyis tudja, hogy vissza fog térni, helyettesíti őt. D. M.: – Természetes, hogy a szentek is belekerültek felsorolásába. Említsen egy magához nagyon közel állót. Sz. M.: – Legyen Szent Goderik. Ifjúkorában kiskereskedő, majd nagykereskedő, azután nem is egy kereskedelmi hajó tulajdonosa; igazi angol ember, jó businessman lehetett, mint Shakespeare velencei kalmárja. Egyszer csak tönkrement, ez figyelmeztette arra, hogy a túlvilági dolgok iránt érdeklődjön. Az emberek általában szerencsétlenségeikben sokkal hamarabb fordulnak Istenhez. (Nekem nincs sok erényem, de egy van: boldogságban, örömben, legkisebb sikerben is Istenhez fordulok hálát adni, bizonyára sokakkal ellentétben, a hálának legvallásosabb, legmisztikusabb, legszenvedélyesebb gyakorlója vagyok.) De vissza a tönkrement Goderikhez: remete lett. Mint a mi Szent Özsébünk, ő is barátkozott az állatokkal, virágokkal. Jöttek a mókusok, menyétek, baglyok, őzikék, szarvasok, rókák, még a virágokkal is beszélgetett. Majd elzarándokolt a Szentföldre, Rómába és Compostellába. Csodálom a hitét! Én sajnos nem tudok úgy hinni, mint egy középkori ember, ő hitte, hogy zarándoklatával teljes búcsút nyer. Jó nagykereskedő, jó remete. Ilyen kettősséghez vonzódom én is. Mint tudjuk, nem élek és éltem idillikus kispolgári zárkózottságban, mégis rettenetesen „csábít”, most nyolcvanéves koromban, különösen annak ellenére, hogy tombol bennem még ma is az érzékek, az értelem, a gondoskodás minden démo22
na: a jó öreg Philemon és Baucis mitológiai története. Miközben örvénylik bennem a világtörténelem minden vihara, történelemmel és természettudománnyal, szerelemmel és hittel kapcsolatos apokaliptikus gondolatok és vad kérdések, még vadabb válaszok és megválaszolhatatlanságok – én az idillt szeretném! Lemondanék arról, hogy budagyöngyei Dante, soroksári Apokalipszis-író legyek, szeretnék inkább olyan szerény öreg lenni, aki kedves öreg Baucisával éli csendes mindennapjait. Negyed- vagy ötödéves angol szakos gyakorló tanár koromban ideálom vagy irigységem volt vezető tanárom Óbudán, az Árpád Gimnáziumban: a legszebb, legszentebb, legédesebb Philemon és Baucis-variációról akarok beszélni. D. M.: Ki volt? Miért irigyelte? Sz. M.: Olgyai Bertalan, agglegény. Ez a groteszk ábrázatú bulldogvagy mopszliképű különc csodálatos ember volt. Nővérével minden nyáron Angliába utaztak. Végiggyalogolták Észak-Skóciától Dél-Angliáig az egész szigetet. A legmodernebb művészeti elveket tőle hallottam. Testvére, Olgyai Viktor mai értelemben konzervatív festő volt. Neki mondogatta: ne fess ilyen unalmas, naturalista, realista képeket, metszeteket! Inkább valami bolondot, valami korszerű marhaságot! Arany János Toldijáról az én Berci bácsim mint elavult poros műről nyilatkozott: „Mi az? Hát nagyon erős volt, fogott két farkast, egyikkel a másikat agyonütötte. Mást kell ma írni! Újat, újabbat!” Hát remeteségéből ilyen túlzásokra vetemedett. Ettől a bulldog- és mopszliképű édes-szent remetétől hallottam sokat például Stefan Georgéről. Nagyon szerettem benne ezt a kettősséget: az Árpád Gimnázium tanára, lyukasóráján hazaszaladt szomszédban lévő lakására, magányos különcsége szentélyébe, majd viszszatért és a következő órán folytatta, ahol az előzőn abbahagyta: a legmodernebb reagálásokat a világ dolgaira. Szeretem az idillt! Gyerekkori német nyelvkönyvem címe: Die Familie, – sokat merengtem egy képén: nagymama kötöget, nagypapa újságot, papa tudományos könyvet olvas, a mama vasal, a gyerekek játszanak, leckét írnak. Jó meleg van a szobában, a kandallóban izzik a parázs, füstöl a pipa, illatozik a rumos tea. Én, aki viharos életet éltem és élek ma is, démonokkal és angyalokkal bonyolítom napjaimat: rajongok ezért a „kispolgári” szeretet-meleg, békés, boldog idillért. Egyedül vagyok ezzel? Nem hiszem, például Petőfi, a forradalmár is mennyire szereti a biedermeyer idillt! Téli este, kint dől a vihar, de a jó meleg szobában nincs orkán, hóesés, szél, hanem szalonna és borocska. Sokszor elgondolkodom, miért köpködik ezt le, mint „kispolgárit”? Lehet, hogy a tigris vagy az oroszlán, a vadállatok szintén kispolgárok, mikor a jó meleget, a fészket, a barlangot szeretik? Heverészést a napsütésben, kényelemben, puhaságban, jó kaja és még jobb szeretkezés után? Lám, ilyenek a vad bestiák, akik általában sohasem álltak még kispolgár hírében. Ezek után – vigyázat! – fordulat következik. A veszélyeimről szeretnék beszélni. 23
D. M.: Mit ért veszélyen? Sz. M.: Ismerem természetemet, jellememet, fiziológiai és lélektani konstrukciómat. Bizony nagyon hajlamos vagyok természetem törvényei alapján olyan viselkedésre, cselekedetekre, gondolatokra, érzésekre, vágyakra, amit általában „dekadensnek” neveznek. Összefoglaltam mindezt az Iniciálék és ámenek novelláskötetem „A la Española: halál, őrület, kéj, katolicizmus” című elbeszélésében is. A történelemben ezt a dekandenciát a Habsburgcsalád egyes tagjai, a Stuart-család ágai és leszármazottai képviselik. Nézze, itt vannak róluk a legjobb könyvek: a Habsburgoknál őrült Johanna, aztán maga II. Fülöp, fia Don Carlos és a „legdekadensebb” II. Károly. Róluk óriási monográfiákat olvastam, már eddig is előtűntek, eltűntek műveimben, de most az Orpheus ötödik, záró kötetében újra nagy szerepük lesz. Jellememben, idegrendszeremben, lelkemben megvan annak a veszélye, hogy ilyen legyek. De kiírom magamból. Egyet a Stuart-ház legvégsőbb dekadens és degenerált tagjai közül, ha jól emlékszem, Goethe-regényemben, az Arc és álarc-ban szerepeltettem. Azzal hízelgek magamnak, hogy fölülkerekedem! Ami ebben a témában művészeti haszon, azt kiszipolyozom, azt végsőkig kihasználom, de utána? – a goethei ne tovább! Szeretem azt a költőt, írót, festőt, zenészt, aki élete minden pillanatára művel reagál. Félelmetesen vonzó számomra Petőfinek ez a vonása – egyéb lelki és politikai rokonságunkat most nem piszkálom -, tökéletes mű formájában jeleníti meg élete minden másodpercét, azonnal! Vagy meglepő-e, ha ezután James Joyce-ot említem, aki a nyakában hordott kis noteszébe azonnal fölírta a látottakat, hallottakat. Minden pillanat felrajzolásából ragyogó kis fekete vagy csillogó ékszerek születtek. Ez az Epifániák című sorozata. Rokon hajlamomat óriási naplóm tükrözi leginkább. A köztudatban sokszor terjedtek el (lassan lekopóban vannak) olyan téveszmék, hogy Marcel Proust-epigon lennék. Erről persze nincs szó. De? Eszményem: művének monumentalitása. Traumatikus vonzalmam minden óriási mű és óriási koncepció iránt. Univerzális műveltség, legtágabb horizontok, legmagasabb intellektuális nézőpontok: ez is a monumentalitás eszköze. Ahogy a nihilizmus (legyen bár mint világnézet a legmegvetendőbb is) vadabbá égette Joyce színeit, a végtelen gazdag intellektualitás, amely Joyce-ban van, szintén perverz fényekkel tette színesebbé a legközönségesebb mindennapnak ezt az ábráját: a rohadt szardíniák és elszórt klozettpapírok, a szemérmetlen álomképek és egyhangú cégtáblák egész más arányokat és aromákat kapnak, ha állandóan Keats-versek, latin himnuszok, német filozófia, Mozart-zene, Shakespeare-szonettek és modern természettudomány motívumai szövik keresztül-kasul a művet. Joyce egyik – hogy így mondjam – legtragikusabb pikantériája éppen az, hogy rossz szemű ember csak egy talmi dadaista szóhalmazt lát benne, míg a hozzáértő éppen az egészen rendkívüli műveltséget élvezi: mint az egész kompozíció egyik legdöntőbb hatóerejét. Kevés műben van ennyi az európai kultúrából egybesűrítve, mint ebben az infer24
nális Joyce-ban. Hiszen magától értetődő: csakis azért tud ilyen infernális lenni, azért van kedve hozzá, hogy ilyen infernális legyen, mert a legnagyobb műveltség volt egyik alappillére. Szóval a monumentalitás, az óriás kompozíció iránti vonzalom olyan nagy bennem, hogy lehervasztotta csomó kisebb mű megírását. Esszék, novellák, aforizmák vázlatait mindig félreteszem, hogy ezeket majd egy óriás kompozícióba illesszem. Balzacot is ez a vágy fűtötte: összes regényét utólag az Emberi színjáték címe alatt akarta monumentális egységben látni. Monumentalitás-mámoromhoz példaként hadd említsem a könyvespolcaimon meglapuló több mint ezer albumból épp a napokban vásárolt Wormsi Dómot! Az építészetben még szédítőbb, még vészesebb hatást tesz rám az a fajta monumentalitás, melyet – mint a középkorban – isteni gondolat sugall, és művészi formában jelenik meg. Az álmonumentalitás nem tud démonizálni, például amely New Yorkban és a világ minden táján felhőkarcolók formájában jelenik meg, mert mögötte nincs más, mint irodák, pénz, kereskedelem, haszon. Dekoratívak és elég szépek ugyan, de ez mégis csak olyan humbug és komédia, mint a kulisszák a katedrálisokhoz képest. A monumentális népstadionok tízhúsz-százezer ember befogadására nemcsak hidegen hagynak, de dühítenek, hogy ne mondjam, undorítanak. Hisztériás tömegek üvöltöznek. Mámorosan drukkolnak a hokimérkőzéseken, futballmeccseken, én meg érzem: ezek az emberek miközben lesik, hogy ki győz, ki a legerősebb, tulajdonképpen legállatibb ösztöneiket vezetik itt le és természetesen legszívesebben nem futballmeccset néznének, „hajrá Fradi” vagy hasonlók, hanem a csatatéren ölnék-gyilkolnák egymást. Csak külsőleg van jelen a homo ludens ezekben az ultra-monumentális, számomra álmonumentális stadionokban; itt a világháborúk gyökerét látom, a sport álarcában a bestiális fizikai egymás-legyőzése, letiprása, állati ösztöne dolgozik. Arról nem is beszélve, ami szintén nevetséges és visszataszító, ha csak azért építenek valamit nagyra, hogy az még nagyobb legyen, mint az előző, a másik. Mint a gyerekek, mikor arról vitatkoznak, hogy az én papámnak ekkora bicskája van, az enyémnek még nagyobb és a harmadik öregapjának a legnagyobb. Ennek persze semmi köze nincs az én monumentalitás-eszményemhez, amely gyönyörű, mint a Prousti Mű vagy a Wormsi Dóm: isteni ihlet és valódi nagyratörekvés jellemzi. D. M.: Monumentalitás… A manierista művészet is szomjazta a monumentalitást. Kritikusai és saját maga is gyakran emlegetik rokonságát a manieristákkal. Tud még ehhez hozzátenni valamit, most mikor „eszményeiről” vallatom? Sz. M.: Bécsben volt egy nagyszerű kiállítás, „Zauber der Medusa”, a világ minden régebbi, későbbi és modern manierista festőjének, szobrászának műveiből. Erről készült az az album, melyből megmutatom magának, noha ez nem televízió, egy 1520–1582 között élt rézmetsző Szilénosz-ábrázolását. Mindenki tudja Szilénoszról, hogy Bacchusnak, a mámor, az orgiák 25
istenének volt társa. Azt azonban kevesebben tudják róla, hogy bölcsesség hírében állott. Nietzsche is egyik művében mint bölcset szerepelteti. Ezen a képen, látja, mint a Bibliában Noé mámora, aki aléltan fekszik, szemérme leplezetlen, fiai röhögnek rajta. Itt a Szilénosz-képen a részegség azt jelenti, hogy a Természettel való mámoros kapcsolat nélkül – a tiszta logika, a tiszta igazság, a tiszta költészet nem ismerhető meg. Persze nem kell okvetlenül szélsőségesen lefordítani: be kell rúgnod és attól költő és bölcs leszel, – ilyen baromságot még negatív formában sem lehet emlegetni. Arról van szó, hogy a nagy költészet, a nagy mámor, a nagy szexualitás, a nagy vallásosság, a nagy ráció: egymástól megkülönböztethetetlen, mindez egyetlen nagy, gyönyörű, megváltó művészeti, vallási, intellektuális egység. Tiszatáj, 1988. 6. szám
26
„Miénk lett a valóság; elveszítettük álmainkat” Dobos Marianne: – Elég rég ismerjük egymást, kedves Zoltán és elég közelről, hogy elmondhassam: nem először beszélgetünk – nyilvánosan sem –, nem először vitatkozunk, értünk netán egyet. Párbeszédünket tehát nem most kezdjük, csupán folytatjuk. Végeredményben, ha van is, nem áthidalhatatlan a köztünk levő földrajzi, eszmei, „embereszményi” távolság. Egyik írásodban olvastam, hogy a mostanában gyakran és sok helyen idézett gondolatod, mely szerint „a XX. században a legnagyobb kaland megmaradni ott, ahol születtünk”, először 1974. június 6-án íródott le. Alig tizenöt év után, szerintem mostanában vált igazán és keserűen időszerűvé. Jóval e megállapításod előtt már korábbi írásaidról is leírta egyik magyarországi kritikusod, hogy műveidben „a személyiség szabadságharca folyik”. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a „születtünk” többesszáma és „a személyiség szabadságharca” egyes száma között helyezkednek el azok a feszültségek, amelyek éltetnek. Mindig feszes fogalmazású és az anyanyelv megőrzésének fokozott gondjában fogant írásaid „embereszménygyökereire”, eszmeitapasztalati-lelki-földrajzi eredőire volnék ezúttal kíváncsi. De máris hagylak beszélni, ha úgy jobban tetszik: vallani. Panek Zoltán: – Soha időszerűbb kérdést. Abban állapodtunk meg, hogy pótkérdéseket nem teszel fel, a szabad áramlásra bízzuk magunkat. Szabad a csapongás tehát. (Ami azonban nem lehet – ne legyen – szellemi kicsapongás.) Kérdésedet fontosnak, izgalmasnak találom. Mindössze egy apróka árnyalatában javasolnék kiigazítást. Nem kedvelem, ha az ún. „gyökerekről” beszélnek. Hagyjuk az effajta fogalmazást a gyökereseknek. Akik – ha kell, ha nem – folyton a gyökereikre hivatkoznak. Egy fa sohasem hivatkozik a gyökereire. Az, hogy egy fának milyenek a gyökerei, leginkább a gyümölcséből ítélhető meg. No meg a fölötte elvonuló viharok kudarcaiból. Köszönöm, ha netán egyetértesz velem. Aminthogy köszönöm a megnyilatkozási alkalmat. Köszönetemhez nyomban hozzá kell tennem, hogy van, amiről szívesen beszélek, talán szívesebben, mint írok, esetleg soha nem is írtam volna egyébként, és van, amiről nem könnyen. Most feltehetőleg ilyesmiről van szó. Egy idő után mindkét esetben óhatatlanul gyanúba keveredhet önmaga előtt is az író: a gondolatolvasó még nem feltétlenül gondolatíró. De hát esendő emberi fenségünk sok mindent elvisel(tet velünk) az élet folyamán. Engem leginkább az sodor ilyes kalandokba, hogy még csak nem is sejtem, mi a véleményem valamely dologban, ám, ha megkérdeznek, mindjárt tudom. Bizonyára így vannak ezzel mások is. Megkérdeztetvén tehát, legalább én is megtudhatom a véleményem. Ami olykor nem minden megdöbbenés és kockázat nélkül való játék. Ezek után máris vágjunk a dolog közepébe.
27
Mindenekelőtt: „az embereszmény-választék” – hogy így fejezzem ki magam – a század végére tetemesen (miközben igen tarkán) gyarapodott, az emberek többsége azonban ennek ellenére talán soha nem volt ilyen mértékben ágrólszakadt ebben a tekintetben. Robert Musil már korábban megírta volt A tulajdonságok nélküli ember című művében (hangulatilag éppen idesandít a cím): „Miénk lett a valóság; elveszítettük álmainkat”. Amilyen mértékben elidegenedtünk volt vagy lehetséges, lélekhez álló eszményeinktől, olyan mértékben el is embertelenedtünk. Ezt a feltételezésemet a továbbiakban is fenntartom, ugyanakkor kérdésedre visszakérdezek máris: Miért akar valaki (akarjon) olyan lenni, főleg ha már valamilyen, mint valaki más (szerencsés esetben már halott, szerencsétlen, mert főleg tömegméretekben még élő), amikor ez amúgy is – bensőleg mindenképpen – szinte lehetetlen? Utánozás: majomszokás. Szinte bizonyos, hogy „a fejlődés” utánzását is a majmoktól örököltük, a fáról lemászásét mindenképpen. (Lehet, hogy ők az okosabbak, mert félig-meddig a fán maradva is fennmaradtak.) Bizonyíték: a pillanatnyilag ötmilliárdnál nagyobb lélekszámú emberiség átlagos szellemi színvonalát tekintve immár nyugodtan megkezdhetnők a visszamászást. Ha ugyan az ötlet kivitelezésének megkezdésekor még lesznek fák. Jó negyvenszázalékos ugyanis pillanatnyilag az írástudatlanság még ott is, ahol némelyek eme szavakat csak felolvasva értik, az Amerikai Egyesült Államokban nemkülönben. Egyebütt nemkülönben. Ettől, ha nem is egészen, de valójában függetlenül miért legyünk mássá és más-sá, ha már lettünk és főleg, ha lehetünk (lehetünk?) önmagunkká? Ez is – önmagunkká lennünk – épp elég munka, több, mint egy életre szóló feladat. Különben is: ravasz serkentés és gyanús indítékú noszogatás lehet ez néhol. Van egyfelől a velünk született nyájösztön, másfelől pedig az egy akolba egy pásztor bunkósbotja alá terelés veszélyes játéka, csillapíthatatlan buzgalma, a legkülönbféle zászlók alatt. Nem csalódott még elégszer az emberiség a szellemi-lelki egyenruhásítás undorító győzelmeiben? Persze kell a szellemi, eszmei, gondolati emberi tapasztalatokat megragyogtató, felkínáló világpiac okos, mindig forradalmasító működése és lendülete, és kell a senkiével össze nem téveszthető egyedi emberarcunk képének értékeink révén kiérdemelt elhelyezése „az emberiség érettségi tablóján”, ámde – vigyázat – gondolatot ne bóvliért cseréljünk és viceversa. Továbbá: nyíltan megvallott szerelmünk a saját fejünkben termő gondolat is lehet. Ideje már megbarátkozni a gondolattal, hogy a megoldás kulcsa – miután sok mindenre van, de a lét általános nyomorára amúgy sincs megoldás – nem egyetlen ember vagy embercsoport kezében van. Külön-külön – furamód – egyre okosabbak a ma élő emberek, mint együttvéve. Arról nem is beszélve viszont, hogy némely ember számára végzetes lehet az az ártatlannak látszó jó tanács, miszerint: Légy hű önmagadhoz. Ehhez, amennyiben elhangzana, sürgősen hozzá kell tenni: Ismerd meg önmagad, de miután megismered, és netán valóban olyan vagy, soha többé 28
ne állj szóba veled. Talán a költészet villámerejű villanása old olykor valamit a lét mind kuszább homályán. „Egy másik erdő jár a fák közt.” (Nemes Nagy Ágnes.) Mi tűnünk át valamin, vagy rajtunk tűnik át egy másik emberiség? Az ifjúság jó része még mindig és egyre inkább énekes koldus szeretne lenni, szórakoztató iparos (szórakoztatott iparos), mint egyre idiótább idolumai. Akik már megszokták, beletörődtek, csak legyintenek: iuventus ventus, hosszú haj: elhúzódó ifjúság az örök-hosszúhajú zenében, majdcsak észre térnek. Hosszú távon ez csak amolyan haja hulltán baja múlik. Hiábavaló az embernek példázatokat poshadttá papolni. Az talán jobb, hogy a kopaszok pusztító erejüket még csak nem is sejtjük fegyverekkel játszanak? Egyre mélyebbről és egyre messzebbről is hangzik a keserű figyelmeztetés: „Az ember sárkányfog-vetemény”. Ha ezt nem is, annyit talán el lehet fogadtatni kortársainkkal, hogy – egy novellámban írtam volt –: „Minden ember a világ legfurcsább embere”. És miután életemben az éppen élő emberiség első számú embere én magam vagyok, nyilván a világ legfurcsább embere is. Babits Mihály Iriszhez, a szivárvány istennőjéhez szólván így ír: Idézz fel nékem ezer égi képet és földi képet, trilliót ha van, sok földet, vizet, új és régi népet, idézz fel, szóval, teljes enmagam. „Minden ember magában hordja az emberi állapot teljes alakját” – írja Michel de Montaigne. A gondolat-sziklát Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij görgeti tovább: „…énutánam talán valóban senki számára nem lesz semmi, és mihelyt kialszik a tudatom, az egész világ eltűnik, mint egy kísértet, mint csakis az én tudatom tartozéka, és megszűnik, mert lehet, hogy az egész világ és az egész emberiség csakis én magam vagyok”. Montaigne és Dosztojevszkij között Blaise Pascal is hasonlóan vélekedik: „Önmagának mindenki a teljesség, mert ha meghal, számára a minden halt meg”. Dosztojevszkij nem áll meg itt: kihívóan büszke és bátorítóan bizakodó (talán ő hisz a legjobban az írás hatalmában). „Az ember egész életében nem él – írja –, hanem alkotja önmagát; önteremtéssel megteremti magát.” Jean-Paul Sartre számára pedig elegendő, ha önmagát választja az ember, mert ez esetben óhatatlanul az összes többi embert. Nemcsak az én szabadságom, a másoké is, ha netán igényt tartanak rá, hogy megértsék az én szabadságomat, hogy a világ legfurcsább embere lehessek. Ezt méltánylandó nekem viszont kutyakötelességem ünnepélyesen kijelenteni, hogy miután véleményem a lényegesebb kérdésekben megoszlik az arra rászorulók között, jómagam oszthatatlanul vigasztalan vagyok. A mindenség súlya alatt él bennem a fájdalom. Az ugyancsak meglehetősen vigasztalhatatlan Boris Vian szerint életünk egyszeri használatra kiadott-kiszabott örök idejében – történetesen korunkban – „az út egyik 29
oldalán fújt a szél, a másikon nem”. Arról nem is beszélve, hogy ugyane szerző szerint: „a hangulat általában nagyon nyomasztó: a negyvenéves falánk hölgyek hét krémest esznek, kisujjukat feltartva”. De az ötven-, a hatvan-, a hetven- és a nyolcvanéves hölgyek is ugyanúgy – teszem én hozzá, aki nem vagyok irigy, igaz viszont, hogy kimondottan özvegypártinak sem nevezhető. Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy főleg az áporodottan zöldfülű, különféle színű kékharisnyák a dilettantizmust, tehát az ügyeskedő megélést (túlélést) pártfogolják. A jól szimatoló Miss Marple-ok kerülnek a túlélés döntőjébe. Kedves Marianne, elnézésedet kérem és minden olvasónkét. Csupán védekezem. A szerelemben, amit az érett korú női személyek iránt érzek, egy férfi túlélési esélyei úgyszólván szóba sem jöhetnek. Az anyáskodó hölgyekkel szemben, akik elgyávítják a férfit, mint Mark Twain felesége, inkább tehát mellettük, oldalukon, a máris érzelmi özvegyek oldalán a fékezett hatású férfiak sorra-rendre lekésik életük különvonatát. Tisztelet a túlnyomó kivételnek, de jaj továbbra is az olyan özvegynek, mint Mao-né vagy Peron-né. Sziszifoszt, második megjelenése alkalmával a földön (Sziszifoszt, aki szerintem belül görgeti a sziklát) egy leány hűvös keze tartotta vissza attól, hogy eltávozása határidejének lejárta után azonnal visszatérjen az alvilágba. Természetesen a nem hasonló helyzet még nem jogosít fel minket arra, hogy feladjuk a küzdelmet. Nem adhatjuk meg magunknak azt a mindig alaptalan önelégültségből táplálkozó szánalmas örömöt, hogy lemondunk: trónról (amennyiben minden ember fenség), megszállottságról (főleg, ha már beleszülettünk), szikrázó dacról (annak ellenére, hogy eleddig alig sikerült valami az életben), egyáltalán: a minőség méltóságáról. Nekem például gyémántvágó-viselési engedélyem is van. De nem a hatalomtól kaptam, ez az én hatalmam. Az emberek egy része éhezik, a szabadságjogok bilincsében vergődik, éhenhal a szabadság utáni vágyban, a század megannyi tébolya elvitte feje fölül a kedves otthoni tetőt, beeshet hozzá akár egy alig használt űrhajó vagy rakéta, egy fürtös fejű rakéta, mint valami ismeretlen görög istenfi. Mi nem történhetik még meg velünk – miközben egyre silányabb könnyűzenére és egyre tökéletesebb nehézfegyverekre mindenütt van pénz. Szájunk barlangjából naponta előjön az üvöltő ember. Bocsánat: ősember. Pedig talán oktalanul-jogtalanul sértegetem magunkat. Ne bántsuk az ősembert: főleg gondolkodásáról kevés, hézagos, pontatlan ismeret maradt ránk. Talán ezért is az emberek, illetve a népek érdekes módon még a már-már mániává fejlődött jövőkutatás korában sem hősi jövőt, szívesebben álmodnak maguknak hősi múltat. Az ősök olyanok, mint mi, állítólagos utódaik, csak ők kevésbé majomszerűek és valamivel életrevalóbbak voltak, mindenesetre jobban tudtak örülni az életnek. Az erdélyi Torda a meghirdetett vallásszabadság Első Európája volt valamikor. Még mielőtt Bethlen Gábor könyves ökrösszekerei a Kárpát-medencét nyikorogva bejárták volna a fejedelem többnyire győztes hadjáratai 30
során. Ágyúszó szünetében a nagy fejedelem nem szűnt meg önmagán dolgozni. Szégyellem is ideiktatni feljegyzésemet: „Min dolgozol mostanában? Önmagamon, önmagamat építem. Rám fér és rászorulok.” Tempi passati. Mára – sőt már szinte egy évszázaddal ezelőtt – Lev Nyikolajevics Tolsztoj ezt jegyezte föl a naplójába: „Az emberiség kilencvenkilenc százaléka őrült. De tartok tőle, hogy túlságosan elnéző vagyok.” Aki nem ura elméjének, annak könnyen akad kéretlen ura. Értelmi és haladási sebességünk függvényében mérni magunkat szükséges, ajánlatos, tanácsos, egyszóval: kötelességünk. Méghozzá helyzetünk állandó tudomásulvételére és az esetleges és bármikor esedékes pályamódosítás azonnali érdekében. Mérni tehát: összetetten, szigorú tárgyilagossággal, tettenérőn, biztos értékekkel, érett megfontolással, elrettentőn, ha kell, rettentő figyelemmel, roppant fegyelemmel és mégis engedékeny ésszel, ha az látszik okosabbnak. Ha sem a part, sem a folyó, akkor az ember sorsa csak a hömpöly. Bármi jó, csak a gravitációs szingularitás – a fekete lyuk, a fekete sugárzástalanság, a láthatatlan fekete lyuk bajába ne essünk. Létünk értelme (talán): a legdermesztőbb Kelvin-fokokkal is dacoló forró sugárzás. (Írtam volt: „A csillagok is férgek, és mi is csillagok”.) Sugározni pedig az tud a legjobban, aki képes mások sugárzását is érzékelni, felfogni, magához ölelni. Példát akarva-akaratlan mutatunk, adunk is, nemcsak látunk, követünk, olykor ezt is akaratlanul netán. Ez pedig nem kis felelősség minden ember számára, még ha soha életében nem gondol is rá. Nem az a baj, hogy én nem hiszek Istenben, a nagyobbik, ennél sokkal nagyobb bajom, hogy ő nem hisz bennem. Élek, látszom, vagyok (nem látszani, lenni kell – mondotta Széchenyi István), netán hatok, esetleg akaratom ellenére, mindenképpen része vagyok a világnak, rontok vagy javítok, ha nem henyélek. De csupán láncszem vagyok, illetve inkább részecskéje a huzalnak, ami az örök áramot közvetíti, ki tudja, miféle felelősségbe keveredem. Ezzel a hiú okoskodásommal a magam-magunk fontosságáról most inkább hirtelen szembeállítanám Nagy László egy mellbevágóan tömör gondolatát: „Tedd a csodát, ne magyarázd”. Igen, de ez esetben engedtessék meg, hogy halkan hozzátegyem: az emberi kapcsolatok minden pillanatához ki kell tenni a figyelmeztető táblát – Vigyázat, robbanásveszély! Különösen áll ez a gyermekekkel való kapcsolatunkban. A gyermekek azok, akiktől talán a legtöbbet lehetne tanulni jövőül. Friss, tiszta és még őszintén szabad szellemükre azonban zsenge koruktól iszonyatos nyomással nehezedik a múlt. Amelynek látható, leginkább érzékelhető, jelenlevő része alighanem mi magunk vagyunk – szellemileg többé-kevésbé felnőttek. „ A mi időnkből” átszivárgóan a jövőbe. Mi, akik már alig vagy egyáltalán nem használható eszmei kacatjainkat cipeljük magunkkal, vérbemártott tapasztalatainkkal, későn keserű lemondásunkkal, a hatalomhoz az emberi kor legvégső határáig görcsösen ragaszkodók, valamikori elképzeléseink csőddé aszalódtak, örömforrásaink szenvedéssé zilálódtak, a simogatást elfeledőn tenyerünk megkérgesedett, szemünk immár savas esőt sír, kezd31
hetnénk elölről – ha lehetne – egész félrecsúszott életünket. No persze, ebben aztán igazán nem lehet általánosítani, végtelen a változatok száma, a számadásban mindig az arányok a döntőek. Egyértelműen legfeljebb azt lehet megkockáztatni, hogy az ember fájdalmas anyag – és még fájdalmasabb szellem. Mit kezdjen valami folytonos ismételgetésével az ismeretlen-ismerős erő, aminek mi csupán parányi alkatrészei vagyunk? És ezenközben működik a teljességgel kiszámíthatatlan taszító-vonzás is. Ennek a működtető ereje nem egyéb, mint amivel minden eredeti szellem a világ kör- és közforgásába robban. Megismételhetetlen egyetlen eredeti ember is. A lehetetlen megismétlés szempontjából az eredendően másolatok már csak azért sem jöhetnek számításba, mert összetevőik révén és miatt sokkal bonyolultabbak, semmint hinnők. Ilyenformán még egy hosszú-hosszú élet végén sem lehet kibogozni-összegezni, kik hatottak az emberre, milyen mértékben, ráadásul milyen kölcsönhatásokban alakították így vagy amúgy az életünket. Akik eme ad hoc vallomásban név szerint megemlítődnek, nyilván még most is hatnak, jelen vannak életemben, némelyikük természetesen taszítóvonzás. És még hányan, de hányan, akik az életembe keveredtek, kevertem őket vagy keverték magukat. Minden ember – mondják – legalább egyetlen dolgot jobban tud, mint a másik – jelenleg tehát több mint ötmilliárd „valamit” kellene megtanulnom csak a kortársakból, ők tőlem legalább egyvalamit, hogy így feldúsulva együtt próbáljuk meg kifürkészni, megtalálni, meghatározni csodálatos létünk rejtezkedő értelmét. Az emberiség toldozott-foltozott, folyton kirojtosodó, sárban-vérbenszégyenben-tudatlanságban is meghurcolt emlékezete egyetlen hamubasült pogácsánk. Nagy kár, hogy nem mindenki tart rá igényt. Igaz: „keserű a pogácsánk” – ahogyan édesanyám szokta volt mondani, amikor olyan helyzetben voltunk. (Nem emlékszem oly időre, amikor ne lettünk volna.) „Kisfiam – intett gyakran édesanyám, majdnem mindig ugyanazzal a bevéső szöveggel – tanulj meg mindent, hogy soha ne szorulj senkire, de rád mindig számíthassanak.” Akkoriban még ketten voltunk hercegek Somogyi Károly anyai nagyapám falujában, a Szatmár megyei Józsefházán: a rangjáról korán lemondott Gonzaga Szent Alajos és a képzelet hercegeként induló jómagam. Csonth Ignác plébános úrnak köszönhettem a volt hercegfival való ismeretségem és javarészt a serkentést a továbbtanulásra is, a tisztelendő úrnak, akit fölötte tiszteltem és tisztelek azóta is, ennek ellenére egy hittanórán felökleltem a padból kirobbanván, mert figyelés helyett szerelmes levelet fogalmazó kopasz fejemet a méteressel alaposan megkopogtatta. Lehet-e „példaképe” az emberfiának olyan egyén, akivel a kölcsönös szeretet változataiban még verekszik is? Vagy akivel folyton felesel, nem éppen nagyrabecsülése jeléül, mint tettem én a kiváló Polányi Imrével, osztályfőnökünkkel? De hiszen édesapám ellen meg egyenesen és egyre hevesebben lázadoztam, jóllehet édesanyám mellett neki köszönhetem a legtöbbet. Még tetten is tudom érni magam az időben: egy fura és merész átváltozás for32
májában én – ő akartam lenni. Egy nyári este kikönyököltem udvarunk utcára szolgáló kerítésén az eltávozásra hazaérkezett édesapám három krumplivirágos angyalbőrében – immár elég nyurgán én lettem ő, a komiszillatú hős, mélyített hangú mormogással fogadtam a mezőről hazatérők köszönését, énbennem édesapám és én édesapám szerepében. Lemászván a fáról, túlságosan is földközelbe kerültünk – kár. Csinos áttűnések című novellámban megírtam már, hogy mit örököltek tőlem felmenőim. Egy kritikusom nyomban további biztató példát is idézett a lelkesítő ötletre. Kösztler Arthur Spinózától származtatta magát, annak ellenére, hogy a filozófusnak köztudottan nem voltak utódai. Minden előzmény a miénk volt valamikor, és lehetséges folytatásunk útjában sem állt annyi akadály. Majdnem gyászos emlékű katonai pályafutásom egyébként hamar és csúfos vereséggel (megverésemmel édesapám részéről) ért véget. Ugyanis egy német géppisztolytöltényt reszeltem be egy rozsdás amerikai coltba, a többi elképzelhető. Édesapám gondolatilag így summázta a tanulságot: „Nem csak azt nézzük meg, hogyan megyünk be valahová, hanem azt is, hogyan jövünk ki.” Járunk-kelünk a világban, vagy elkelünk, mint példa, vagy nem, vagy akadunk eszünk és szívünk-szerinti példára vagy nem, miközben eszünkbe vehetjük, ami Tamási Áronnak jutott eszébe: „mindnyájan tengeren élünk, melynek a hullámai nem kérdezik a nevünket”. A modern ember helyzetének ilyesfajta meghatározására én is tettem már kísérletet, hadd idézzek egy 1985-ös esszémből, miként következik: „Az emberre mégsem alkalmazható tehát egészen Heisenberg törvénye, a határozatlansági összefüggések, az ember helyzete és ezzel egy időben haladási sebessége pontosan meghatározható: értelmével az értelmetlenhez kétségbeesetten ragaszkodva (van benne valami határozottan összefüggéstelen) forrón markolja a hatalmas, szivárványszínű jégcsapot, amely a bársonyfeketéből ibolyakékbe váltó ég ereszén lóg.” Ehhez csupán annyit szeretnék hozzátenni, hogy az emberi rejtély: a viszonylagos megközelíthetetlenség foka. Tiszatáj, 1988. 10. szám
33
„A világ elkésve válaszol” Károlyi Amy: – Példa? Példakép? Minderre később eszmél rá az ember. Később nyílik ki a szeme, s annál mélyrehatóbb lesz a tekintete, minél nyitottabb a másik ember, a környezete iránt. Legelső mintaképei természetesen a szülei. Édesapám falat kenyér jóságú ember volt. Szegényei rendszeresen csöngettek be, és mindenükből adott nekik. Édesanyám gondja volt, hogy háziasszonyi csodákkal mindent előteremtsen számunkra. Édesanyám valamikor a Nemzeti Zenede művészképzőse volt, Tomka növendéke. Első koncertje a Vigadó kistermében volt. Dobos Marianne: – S mint ahogy A zongora című írásodból megtudjuk, a siker ellenére ez volt az utolsó hangversenye is, mert „A daliás fiatalember a kis csokorral mégis csak elvitte, ami kis ideig nagyon jó volt, és hosszú ideig nagyon rossz, mert az abbahagyott hivatás bosszút állt. Holtig tartó kielégítetlenséggel oltva be a fiatalasszonyt önmagával, másokkal, mindenkivel.” K. A.: – Igen, édesanyám házasságának és félbemaradt művészi pályájának alapvető tanulsága számomra, hogy nem szabad az embernek nagyobb áldozatot vállalnia, mint amit elbír. Hivatásról, megvalósulatlan becsvágyról szó nem esett nálunk. Csak a halálos ágyán mondta el nekem a történetét. Pedig… Kiradírozhatatlan nyomokat hagyó hangzatok értek szabályos időközökben, lámpaoltás után a félig nyitott ajtón beszüremlő negyedfényben. Ezek a hangzatok csobogtak körülöttem, míg egyre mélyebbre úsztam lefele az álomfolyón. Bizonyára még álmomba is elkísértek. Érzelmi életem meghatározói lettek e hangzatok, s talán nem tévedek, ha azt mondom, ezért van olyan sok közöm az álomhoz és a folyókhoz. Bizonyos harmóniák hallatára, bizonyos játékstílus csobogó hangjára még most is beugrik a szűrődő fény, a közelítő álom jóleső zsibbadtsága, s e tündérségek felidézője, az édesanyám, aki csak este gyakorolhatott, ki tudja, minek és ki tudja, meddig? Öntudatlanul így lettem részese egy boldogtalanul boldog életműnek, így érlelődött bennem öntudatlanul a boldogság és boldogtalanság, ahogy az iskolás gyerek feje alá tett könyvből – reggelre, úgy hiszi – belészűrődik a tudás. Chopin romantikus hatását szerencsésen egyensúlyozta a bachi tárgyilagos derű. Míg Chopin örökre ennek a világnak el nem érhető vagy oly könnyen elveszíthető gyönyörűségéhez kötött, Bach ütemei lajtorjafokok voltak felfelé. Gondolom, hatéves koromra kijártam az érzelem iskoláját. A legmagasabb fokú tapintattal, ami pedig mondhatnám, a lélek ízlése, édesapám betegségekor találkoztam, öreg takarítónénim képében. Adventista volt. Kavartam a rántást, ő mosogatott. Közben Szent Pál leveleiről beszélgettünk. Az együttérzésében, a betegápolása művészetében a Nobeldíjas Calcuttai Teréz anya távoli szegény rokonát vélem felismerni. 34
Vannak angyalok. Az enyém Hangyás néni képében jelent meg. Kerek világoskék szemeket, rózsaszín-fehér, nagy arcot viselt, rékliszerű blúzokat, suta szemérmes, bokáig érő szoknyát és kitaposott fűzős cipőt. Kezében frigyláda és harsona helyett súrolókefét, cirokseprűt és felmosórongyot tartott. De a szájából, mint társainak szájából a toszkán égen, selyemszalag repkedett a következő felírással: „Egy nap megismertem az igazságot”. Azt akartam, hogy mások is tudják meg. Szaladtam az utcán és kiáltoztam: megismertem az igazságot. De az ablakok bezárultak, az emberek nem akartak meghallani, s aki meghallott, kicsúfolt. Hangyás néni tehát hírt hozó angyal volt, megváltást hirdető angyal, mennyből az angyal. Szinte látom, ahogy lobogó hajjal, lobogó kék ruhában átsüvít az utcán. D. M.: – De nem lehet sértetlenül angyal a földön. K. A.: – Természetesen a válasz egyértelmű: NEM. Száz éve halt meg Emily Dickinson. Egyik hozzá írt versem, A világ elkésve válaszol kezdődik így: Tintafoltos még a vallomástól a parányi asztal, min barátnőm a konok new-englandi lány, levelet írt a világnak, ki neki sohse írt Talán a legfontosabb, amit tanultam tőle, az erőfeszítés és a mindent egy lapra föltevés. Csak a nagy tét érdekli: az egész bank. Éhezik, de morzsát nem fogad el. A főnyeremény hiánya jobban élteti, mint egy pár dolláros nyereség. Így a hiány változik főnyeremény nagyságúra. S ez már hatalmas vagyon, ha negatív előjelű is. Ebből a vagyonból sok mindenre futja. Királyi vendéglátó. Generációkat lakat jól a saját éhségéből. „Nagy éhségek önmagukért táplálják” – írja. És ez már megszállottság. Cézanne, Csontváry, Klee megszállottsága. És Emily Dickinsoné. S ez, ami a szentekkel is összeköti, a hit nagy hazárdjátékosaival – a kis prakticistákból sosem lesz szent –, akik a menny tétjéért lemondanak a földről. Az ő tétje a mű keserű tisztasága, mit nem tisztátalanít sem édességgel, sem hígítással. Mákkivonat. Verseit az észrevevés mikroszkopikus, vagy ha akarjuk teleszkopikus pontossága, a rögzítés véglegessége s a rengés-rendülés pusztító ereje jellemzi. A van és a nincs problémái (természet, érzelem, halál és öröklét) foglalkoztatják. A csodálatos és komplex élet, amit egyedülvalóvá és ismételhetetlenné pecsétel, s az időtlenségbe transzfigurál a halál. Élethossziglani problémát okozott neki a halál. Az élet minden perce a szép, és a rossz megőrizni való érték volt számára. Pedig ha feltesszük a kérdést: „De hát, mit is adott az élet Emily Dickinsonnak?” – a válasz: vereséget mint nőnek s vereséget mint művésznek. De ahogy a halált domesztikálni tudta és beépíteni az életbe, így vereségét is sikerült győzelemmé változtatnia. Alkimista adottsága volt, 35
hogyan kell az embert ért rosszat pozitívummá változtatni; gyász, sikertelenség, frusztrált szerelem a kezében arannyá változott. No, persze nem ingyen, hanem intenzív, gyilkoló szenvedés árán. Olaj présből csepeg, A rózsaillatot Nem nap izzasztja egymaga, Hanem a csavarok. A szenvedés volt a tűz, s olvasztókemencéjében salak, sértés, értetlenség és egy élet veresége királynői diadémmá olvadt össze. Pár évvel ezelőtt, amerikai tartózkodásunk idején meglátogattuk szülővárosát. Nem mint turisták, hanem mint zarándokok. S ekkor jöttem rá a zarándokutak értelmére. A géniusz szülővárosának atmoszférája, háza, tintafoltos asztalkája, bölcsője nem a kíváncsiságot elégíti ki, s a múzeumok adatközléséhez sincs köze. A levegő, a ház, a tárgyak emberközelbe hozzák az absztrakt időbe távozottat. Végigjártatják a zarándokkal a géniusz emberi életútját, egy platformra, az élet, az emberi kicsiség egyazon szintjére kerül velünk, hogy aztán a szemünk előtt kezdjen újra nőni, s tűnjön el előlünk az időtelenben. Tiszatáj, 1987. 12. szám
36
A nagy remények ideje lejárt Dobos Marianne: – Bárdos B. Arthur kiváló költőnk jelenleg Dortmundban él. Azt hiszem, ha krimiírói ambícióim lennének, azonnal engedélyt kérnék tőle, hadd dolgozzam fel életét ebben a műfajban. Bárdos B. Arthur: – Nem lenne könnyű feladata. Először is azért, mert sokan élnek még élettörténetem szereplői közül olyanok, akiknek személyére való tekintettel sok mindent korai lenne még közreadni. Persze, több biztatást kaptam már arra, hogy megírjam életutamat. Szánok is egyszer erre két-három évet. D. M.: – Akkor talán hadd kérjem meg, beszéljen nekünk arról, hogy alakult a költészete a kezdetektől napjainkig. Kik voltak hatással a magyar költészet és a világirodalom klasszikusai közül fejlődésére? Kit tekintett példaképének? B. B. A.: – Kérdései mögött kérdések sokasága rejtőzik számomra. Évgyűrűim szaporodtával sok-sok réteg rakódott egymásra. Költői életkorom talán ha másfél évtizeddel fiatalabb betöltött esztendőim számánál. Kolozsvárról gimnazistaként 1943-ban küldtem be három versemet Budapestre Az Újságnak. Folyt a háború, természetesen békeverseket írtam. Igencsak nagy meglepetés volt számomra, hogy ebben a nagyon divatos polgári lapban mind a három versem megjelent az egyik hétvégén; már nem emlékszem, a szombati vagy a vasárnapi számban. „Fiatal költők” – ez volt föléjük írva. Hát így kezdődött a közvélemény előtt irodalmi működésem. Először Ady Endre volt a példaképem, de a legnagyobb hatást József Attila tette rám. Nagyon nagy mértékben hozzájárult ehhez az is, hogy 1942–43ban József Jolán Brassai Viktor szavalóművésszel Kolozsvárott járt. Zárójelben hadd említsem, hogy a későbbiekben hallottam Ascher Oszkárt is József Attila-verseket mondani, de véleményem szerint Brassai Viktornál nemigen volt a magyar versmondásnak nagyobb mestere. Szóval lelkesen látogattam azokat az estéket, melyeket titokban családoknál tartottak, és ahol magyarázták is József Attila életét és költészetét. Ekkor irányult figyelmem felé, és szeretetem és csodálatom iránta nem szűnt meg máig sem. Első számú és legfontosabb költői példaképemnek tartom. Ady és József Attila között természetesen nagy hatással volt rám a Nyugat nagy nemzedéke, Babits Mihály és Kosztolányi Dezső elsősorban. Azt hiszem, hatásuk nyoma ma is érezhető. A német példaképemnek Rainer Maria Rilkét tekintem. A franciák közül pedig Baudelaire-t, Rimbaud-t, Verlaine-t. Míg Rilke elsősorban a formakészségével ragadott meg, addig mint fiatal ember számára teljesen újszerű volt nekem a dekadencia. Megpróbálkoztam Rilke Kristóf kornetás szerelmének és halálának története lefordításával is. Egy része el is készült, de hát közbejött 1944. március 19. Tovább már nem irodalmi kérdésekkel foglalkoztam, hanem bevonultam munkaszolgálatra. Ez az út azután a bergen-belseni lágerbe vezetett. Érdekes és szerencsés véletlenek folytán azon ritka kivételek közé tartoztam, 37
aki papírral és ceruzával érkezett a haláltáborba. Azt hiszem, nagyon sok mindennel együtt ezért is dr. Kun Miklóst illeti a köszönetem. 1944 nyarán ismertem meg. Egy századba kerültünk. Jó barátok lettünk, mellesleg Radnóti Miklóssal és Vas Istvánnal is igen jóban volt. Felajánlotta nekem, hogy szükség esetén elrejtőzhetem a lakásában. Ahogy ezt a Nehéz szerelemben Vas István megírja, ő is ebben a lakásban bújt meg egy ideig. A továbbiakban a nyilas idők alatt szintén dr. Kun Miklós segítségével a Kolumbusz utcába, svájci védett területre kerültem. 1944 őszén, november elsején vagy másodikán a nyilasok körülfogták a telepet. Az utolsó pillanatban magamhoz tudtam venni papírt, ceruzát és igen fontos legszemélyesebb tárgyakat. Ezeket jól elrejtettem. A józsefvárosi pályaudvarra hajtottak bennünket. 11 nap múlva, kilencvened magammal egy vagonban megérkeztünk Bergen-Belsenbe. Azt hiszem, én voltam a leggazdagabb, akinek papír, ceruza, fésű és bicska maradt a tulajdonában. Így azután fantasztikus körülmények között, de itt is írtam verseket. Sajnos, ezek elvesztek. 1945. április 7-én a németek ismét bevagoníroztak. Messzire vinni azonban már nem tudtak. Hillerslebennél egy erdőben állt meg a vonat, a katonák leugráltak és elmenekültek. D. M.: – Juhász Ferencnél, az Új Írás főszerkesztőjénél voltunk Itamár Jáoz Keszttel, aki 2 kötetben héberre fordította a magyar lírát, Balassi Bálinttól napjainkig. Itt találkoztak Önök is, úgy hitték, először. Pedig ezt a véletlen találkozást, ahogy most egyeztették, ott, 1945-ben, a hillerslebeni erdőben már megelőzte egy. Azon a vonaton volt a Szarvasról elhurcolt zsidó orvos házaspár is, két gyermekével. Az akkor 11 éves kis Keszt Péter Ervin a mai Itamár. Érdekes az utaik összefutó két pillanata. 43 éve egy ország, ma a világ két tájáról, Izraelből, Tel-Avivból és Nyugat-Németországból, Dortmundból találkoztak össze. De kérem, folytassa a történetét. B. B. A.: – Ezután Németországban voltam még kórházban. 1945 nyarán érkeztem vissza Kolozsvárra. 1946-ban felkerestem Gaál Gábort. Akkor indult az Utunk. Munkatársa, majd 1948-tól szerkesztője is lettem. Tíz évet töltöttem ennél a folyóiratnál. Gaál Gábor idején természetesen az én versstílusom nem volt megfelelő. Ez a „proletkult” korszaka volt. Stílusa megváltoztatására kényszerült mindenki. Rettenetesen rossz verseket írtunk kevés kivétellel valamennyien; volt még néhány költő a szerkesztőségben. Ekkorában még jobban feléledt bennem a József Attila-i hatás. Szabadulni akartam kötelékeimtől, menekülni az adott helyzetből. Természetesen ez nem sikerült, nem is sikerülhetett. Változást 1955 hozott. Igen nagy hatással voltak rám, ránk a magyarországi események. A Sztálin halálával elindult, 1956-ot megelőző új légköri viszonyok függvényében végre megváltozott az én költészetem is. Ez persze nem tartott sokáig, mert félbeszakította letartóztatásom 1956 után. D. M.: – Abba a börtönbe is sikerült papírt, ceruzát, fésűt és bicskát csempésznie? B. B. A.: – Nem. De verseket „írtam”, azaz fejben fogalmaztam. Egy ideig, még a Securitate vizsgálati fogságában, rabtársam volt egy egészen fiatal 38
katolikus pap. Megtanulta a költeményeimet. Szomorú nap volt, mikor útjaink már a börtönéletben elváltak. Azóta se találkoztunk, nem hallottam róla; vajon hol élhet, emlékszik-e verseimre, s kezébe juthatnak-e a maiak?! Börtönéveim leteltével Romániában nem írhattam többet. Nem is fordíthattam. Álnév alatt sem. Munkás voltam. Később korrektorként idegen nyelvű szövegeket korrigáltam. 1966-ban sikerült Bécsbe kerülnöm. Ezzel kezdődött számomra az igazi költészet korszaka. Cenzúra nélkül. Felnyíltak a zsilipek. Megtaláltam a hangomat. Megjártam a lágert. Hazakerültem, hittem a fiatalon tanult szocialista eszmékben. Groza kormányának idején körülbelül 1949 végéig nem is szenvedtek a nemzetiségi kisebbségek! De azután!! Megjártam a börtönt. Kiábrándulásom sokkja nem ismeretlen élmény az én nemzedékemben. Elveszett nemzedék a miénk! A legszebb éveink elmúltak, soha vissza nem lehet hozni őket. Kárba vesztek. Szenvedtünk, csalódtunk. Csalódtunk, szenvedtünk. D. M.: – És levonták a tanulságot, amit maga így fogalmaz meg egyik versében: „Már csak a magam embersége táplál”. B. B. A.: – Valóban. Így valahogy. Szeretném is továbbadni az ifjúságnak azt az eszenciát, melyet számtalan nehéz év kilátástalanságából pároltam. Az ember számára a legfontosabb, hogy a saját lelkiismeretére hallgasson; eszerint döntsön és éljen. 65 éves vagyok. Ezt az igen egyszerű „életfilozófiát” igen sok év keserves tapasztalata fogalmaztatta meg velem. Mennyi hitem foszlott csalódássá, reményünk vált kétségbeeséssé. Már nem tudok hinni, csak egyben: a lelkiismeretem legmélyéről jövő szóban. Amíg rájöttem erre, visszacsinálhatatlanul elmúlt egy élet. A költő versben pontosabban fogalmaz. Kerüljön hát ide az összegzés költeményben:
FIN DE SIÈCLE A nagy remények ideje lejárt. Rég elbuktak a harsány forradalmak, de morajuk a talpadban rezeg s olykor elvtelen görcsbe merevülnek az ökölbe csikorduló kezek, szétlőtt dobhártyád katlanába halnak föl-fölvakkantó jelszó-repeszek. A nagy kalandorok kora lejárt. Egyik-másik a föld alatt rohad, zum Beispiel: a kefebajszú káplár. 39
Már csak a magam embersége táplál.
„…virágot ültetek tűzben s jéghegyen…”
Dűlő-útak mentén sok fakereszt ég s a próféták a füst vastag hurkában fuldokolnak –, mások torkukat öblítik s a friss odol ízével pezsdülnek a poshadt eszmék… Elhamvadt tegnapok kormában bujdokol a fényre finnyás, rámhunyorgó holnap. Kétéltű szó. Szavakból élek s a lejárt szavak inflációja sem hoz már zavarba. Az ősz rőtje szememben. Alkonyom alján szederjes-bősz a láthatár. Még belegázolok a lázfoltos avarba, fogadj be zsörtölődő, halk honom: végül ágyat vetek a nyár óta lehullott csillagok tüzét kioltó, az éjek küszöbéig kunkorodó gazba. Tönkrevetkezik-tárulkozik a jövő a néhány mihaszna, tébláboló csupasz fa őrzi a kifordult szemű határt. Se hím-, se nőnemű az új, halandzsázó világ, a feltörő, – olyan kizsigerelt, mint egy Ionesco-mű makogó hőse: hí … ühü … áhá … öhő… A torzszülött. Se falu, se város, se város, se ország: afféle semleges, hígleves kotyvalék. Magánügy-e? Vagy személytelen katasztrófa? Még lüktet agyadban némely időtlen strófa. Csoda, hogy mégis emberivé simul orcád. Talán tévedsz, – mégse gyötört agyon a végitélet réme: élsz!… mint lágy esőt a föld, mélyre szívod a feloldó halált. S az ó század torzó századra vált. Dortmund, 1987. december 1. Tiszatáj, 1989. 1. szám 40
Monoszlóy Dezső: – Eszményképeimről már többen faggattak, legutóbb a múlt év vége felé a Bécsi Napló egyik munkatársa. Neki akkor Apollinairere hivatkoztam, aki költői testamentumában így érvelt: Ti, akiknek szája Isten szájához hasonló E száj maga a rend Legyetek elnézőek, ha minket összemértek Azokkal, akik ápolják és folytatják a rendet Mi a kalandot kergetjük mindenfelé … Hozzáfűztem, hogy Apollinaire ugyan többes számban fogalmazott, de elsősorban magára gondolt, mert azok közé tartozott, akik elődtelenül, feltételezett elődtelenséggel újból ki akarták maguk számára találni a világot. Természetesen az ilyen szándékban, mint minden nagy művészi elhatározásban, bujkál valami infantilitás. Úgy érzem, én is ehhez az alkotói típushoz tartozom. Ugyanakkor azt is tudom, miután az író nyelvhez kötött, ennek a nyelvnek fejlődéstörténetéhez a megtagadott elődök is hozzájárultak, ha pedig így van, a magyar irodalom minden jelentős alkotója hatással kellett hogy legyen rám. Az eszményképekkel is így vagyok. Nincsenek persze, mert csak gátolnának a magam szabta világ kitalálásában, de harcostársként akarva, nem akarva körém és fölém feszülnek Apollinaire-ek, Kafkák, Proustok, Joyce-ok, Beckettek mezébe öltözködve, és úgy tesznek, mintha hozzám hasonló mozdulattal teljesen újból akarnának valamit elkezdeni. Ennyit a korábbi válaszokból, s mi sem lenne könynyebb, mint uszályukba kapaszkodva, esetleg más nevekkel kiegészítve a van is, nincs is kérdésein eltűnődni. Csakhogy a válaszok s a saját gondolataink, akárcsak az egyes írókhoz kötődő olvasmányélményeink, változékony természetűek, önmagunk mindenkori állapotának függvényei. Ezért lenne tanácsos a jelentős írókat többször elolvasni, öregen, fiatalon, rosszkedvűen, jókedvűen; mű és író számos metamorfózisával találkozhatnánk. Ennek a bizonyítására az általad kijelölt mederből kissé el kell kalandozzam. Hogy a mesélő szavaival enyhítsem az akkori körülményeket, nos, volt egyszer, hol nem volt egy olyan időszak, amikor saját írásokkal nem jelentkezhettem. Valaki azonban megszánt ebbeli állapotomban, s egy Gárdonyi-meséskönyv összeállításával bízott meg. A könyv el is készült, kötelező olvasmány lett belőle a szlovákiai magyar iskolákban. Két évig olvashatták a magyar gyerekek, ekkor azonban a könyvet feljelentette valaki. Az egyik mesében ugyanis ez az ominózus sor állt: „Kiket ugatnak a kutyák? Cigányokat és tótokat…” Nagy haddelhadd lett a feljelentésből, vádoltak soviniszta elfogultsággal meg egyebekkel, ami annál lehetetlenebb állítás 41
volt, mert éppen ezekben az években – ez a tevékenység már megengedtetett – éppen azon fáradoztam, hogy a cseh és szlovák líra legjobb művelőit magyarra ültessem. Ám az adminisztráció hatalmi gépezetét csöppet sem hatotta meg a két kultúrát összekötni vágyó, őszinte igyekezetem, s még feltételezni sem volt képes, hogy az említett sort minden rossz szándék nélkül én is, a lektor is egyszerűen nem vettük észre, s a zúzdába kerülő könyv előállítási költségét a nyakamba akarták sózni. Ez újfent nevetséges igyekezetnek látszott, mert egyik napról a másikra éltem, s a horribilis összeg legkisebb hányadával sem rendelkeztem. Ijesztővé azonban akkor vált – én Hviezdoslav: A csősz felesége című több ezer soros elbeszélő költeményével bajlódtam –, amikor ezt a még ki nem fizetett honoráriumot pro futuro le akarták foglalni. Megmakacsoltam magam, a fordítást azonnal abbahagytam. Ekkor részesültem kényszerű feloldozásban. Évekkel később aztán valamelyik cseh akadémiai testület azzal bízott meg, hogy Jókai összes művéből válasszak ki öt-hatot cseh megjelentetésre. Megörültem az ajánlatnak, mert a honoráriumot az elolvasott lapok száma szerint határozták meg, ez pedig tekintetbe véve Jókai szorgalmát, igen tekintélyesnek bizonyult. Jókedvemet még az is fokozta, hogy hiszen én ezeket a könyveket boldogult úrfi koromban már mind elolvastam. Csakhogy alig vettem kezembe az első regényt, riasztó figyelmeztetésként villant elém a sok évvel előbbi Gárdonyi-kaland. Tudomásul kellett vennem, hogy Jókait sorról sorra kell újra olvassam. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki ezt férfikorban megcselekedte. Az ebből következő minőségváltozásokra, negatív és pozitív vonatkozásban nem kívánok kitérni, inkább, hogy a mederbe visszataláljunk, egy, az eszményképekre vonatkozó Jókai-sor rémlik fel. Pál vagy Péter – már nem emlékszem melyik név a helyes – olyan rút volt, hogy az iszonytató eszményképének látszott. D. M.: – Beszélgetésünket egy régebbi válaszod megismétlésével kezdted, de azután, érzésem szerint, ezt a választ zárójelbe tetted, mondván, a válaszok idővel, időnként módosulnak. M. D.: – Ha úgy gondolod, ezzel azt akartam kifejezésre juttatni, hogy azóta esetleg eszményképekre tettem szert, tagadólag kell feleljek. Legfeljebb, de a kérdéssel kapcsolatban talán ez is lényeges, pillanatnyilag az jut eszembe, hogy valamikor nekem is lehettek és voltak eszményképeim. Azonban inkább olyanok, amelyek a rajzfilm kis Grizu sárkányának az ideáljához hasonlítottak, aki tűzoltó szeretne lenni. Ebben az értelemben gondolatban sokszor álltam dobogón, a leggroteszkebb körültapsolt figurák szerepkörében, bokszolóként, torreádorként, győztes távfutóként, de ugyanakkor, amióta csak megközelítően meg tudtam fogalmazni magam, mindig azt hirdettem az író maradjon távol ezektől a dobogóktól, és a műre koncentráljon. D. M.: – Most is úgy gondolod? M. D.: – Nem, most még egy kicsit másképp. Úgy érzem, elsősorban magára figyeljen. A megszülettem és a meghalok finalitására. Ezen persze 42
már régebben is törtem a fejem, csak korábban a huszadik század időelméletével kapcsolatosan, most meg magamra vonatkoztatottabban. Ehhez is kapcsolódik egy történet. Egyszer volt, hol nem volt, hogy ismét a mesemondó hanghordozásával éljek, harmadmagammal író-olvasó találkozón vettem részt Debrecenben. Két másik társam Váci Mihály és Simon István voltak. Azt, hogy ki mit olvasott akkor fel, semmiképp se tudnám felidézni, az azonban bizonyos, hogy a vita során a modern regényekre terelődött a szó, s egy nagy bajuszú bácsi többek között arról panaszkodott, hogy ő ezeken nem tud eligazodni. Valahol elkezdődnek, s egyszercsak végük szakad, hiányzik belőlük a régi könyvek szép folyamatossága, először van a gyerekkor, aztán a gyerekek felnőnek, házasodnak, gyerekük meg unokájuk születik, a keresztelő és a temetés keretében érthetően végigmondott az élet. Két költőtársam igen megörült a felszólalásnak, s mindjárt biztatták is az öreget, hogy jókor jelentkezett a kétségeivel, mert íme, itt van a modern irodalomnak egyik apostola, mármint én, engem illet a válaszolás tisztje, ők ebben a kérdésben csöppet sem illetékesek. Nos, annyi igaz, hogy én akkor már évek óta foglalkoztam a múlt idő utolérésének és az élet elmondhatatlanságának gondjaival, az önmagunk, az idő és a tér akadályain való átevickélés nehézségeivel. Az önmagunkon való keresztüllépéssel kapcsolatban elmondhattam volna, amit már Kafka így fogalmazott meg: „Semmi sem hiányzik, csak én magam”. Az idő és a tér akadályairól s az ezeken való túllendülés technikájáról is kész fejezetekkel felkészülten álltam, csakhogy éppen ezek a fejezetek túl elvontak voltak ahhoz, hogy a kérdező igényéhez és felkészültségéhez igazodóak lettek volna. Így mindjárt azzal kezdtem, hogy a nagyrealizmus képviselői igenis leegyszerűsítették a feladatukat, amikor azzal áltatták az olvasót, hogy az emberi sors végigmesélhető. Hétfő után következik a kedd, kedd után a szerda és így tovább. Mert hiszen már két alapélményünkről, a megszületünkről és a meghalunkról jóformán semmit sem tudunk. A megszületünkről mások ugyan mesélnek egyet-mást, ám ez távolról sem pótolhatja az egyéni élményt, a meghalunkról szóló beszámolót meg már módunk sincs meghallgatni. Én ehhez az előadóasztalhoz elhoztam egész múltamat, jelen idejű tevékenységemet s jövőhöz kötődő elvárásaimat. Elhamarkodott dolog lenne azonban e háromidejűséggel azonos léptékkel gazdálkodni. A jelen idő a legteljesebb. Benne van a sajátidejűségén kívül a múlt emléke és a jövő elvárása. Vagyis, rendelkezik egy jelen idővel, amelyben a felidézett élmény hangsúlyossága vagy hangsúlytalansága a belső időt megnyújtja vagy megkurtítja a külső idővel szemben. A múlt feltámasztása tehát csak akkor sikeres, ha úgy mutatkozik meg magunk előtt, mintha ugyanazokkal a perspektívákkal rendelkezne, mint a jelen idő. Vagyis, a múlt teljességéhez hozzá tartozik egy jelen időből odakölcsönzött lényegiség. Az írónak ilyenformán azt az ellentmondást kell legyőznie, hogy bár a „voltra” építkezik, az emlékre döbbenés a jelen idő cselekedete. Valószínűleg sokkal egyszerűbben fogalmazhattam akkor, mert a felszólaló elismerően bólogatott, s kijelentette, megértett. Engem 43
viszont a két finalitás misztikája azóta is kísért. Jó lenne velük egy földöntúli eszményképhez fordulni. Ilyenek híján legföljebb a kíváncsiságomba kapaszkodhatom. Legszívesebben ezt személyesíteném meg, és emelném eszményképemmé, annál is inkább, mert hozzá már egész fiatalon dicsérő szavakkal fordultam: KÍVÁNCSISÁG Én vagyok, ki arra buzdítalak, hogy óriásként az óceán elé hasalj, s idd ki a tengert, nézd meg, mi van a fenekén, én vagyok, én, ki kezedbe nyomom a lepkefogót, hogy csípd el a bolygókat, csípd el a napot, s tapintsd ki, mitől ragyognak az éj szövetén, én vagyok, ki mikroszkópok s távcsövek lencséjét tolom vaksi szemed elé, hogy ne maradjon semmi a Semmié, se kicsiben, se nagyban ne legyen végtelen, oldja meg tábláin az értelem, én vagyok, ki virágot ültetek tűzben s jéghegyen, én vagyok, ki arra buzdítalak, hogy minden végül a tied legyen. Tiszatáj, 1989. 3. szám
44
Jézus az én egyetlen eszményképem Dobos Marianne: – Klasszikus filológus, költő és műfordító. A világirodalom majd minden szerepét tanulta, tanulmányozta. Nem egyet életre keltett versben, drámában, poémában. Fordított Platónt, indiai eposzokat. Megformálta Rákóczi vívódásait, drámát írt István királyról. Ha a legfontosabb példaképét kellene megneveznie, kiről beszélne? Kit és miért választott embereszményének? Jánosy István: – Jézus az én első és úgyszólván egyetlen eszményképem. Ez talán gyermekkori élményeimre vezethető vissza. A budavári iskolában volt egy nagyon öreg tanító bácsink, Wichmann Ede. Hetvenéves volt már, és ő tanította a hittant. De nem könyvből. Elmondta Jézus életének egy-egy epizódját. A példázatait: a tékozló fiút, az irgalmas szamaritánust, az irgalmatlan szolgát; aztán szenvedéstörténetét, és a következő órán már visszameséltük. Mégpedig szóról szóra úgy, ahogy az öreg elmondta. Ezek a történetek mindennél mélyebben belevésődtek a lelkembe, alapjává váltak minden későbbi irodalmi és emberi eszmélkedésemnek. Aztán a képek. A budavári evangélikus templomban volt egy oltárkép, nem tudom, Szinyei Merse Páltól vagy Székely Bertalantól, amely Jézust ábrázolta előrenyújtott kezekkel, mintha azt mondta volna: jöjjetek hozzám mindnyájan, kik megterheltettek és megszomoríttattak. És én megnyugosztallak benneteket. Vagy mintha azt mondaná: engedjétek hozzám a kisdedeket. Az oltárkép a háborúban megsemmisült, de Jézus szép, nyugodt arca még mindig a szememben van. Aztán otthon egy könyvben pillantottam meg egy reprodukciót, Grünewald Kruzifixusát. Borzalmas kép. A test, ami mint egy mészárszék-kolonc lóg a fán, az a püffedt, agyonkínzott arc végsőkig megborzasztott, undorított, ugyanakkor arcomba vágta: érted, helyetted! Ez életem legeslegmélyebb belső élménye, amelyik mindent meghatároz. Még kisgyerek fejjel hány Kruzifixust rajzoltam! Aztán 13-14 éves gimnazistaként olvastam Dosztojevszkijt. Megrendített a Szonja alakja, amint rábeszéli Raszkolnyikovot tettének vállalására, a bűnhődésre. A tékozló fiú történetét olvassa fel neki. Aztán Zoszima sztárec elmélkedései… Mindez ahhoz vezetett, hogy Jézus személyéhez kötődjem valami végső szeretettel, amely több minden más ragaszkodásnál. De ez a ragaszkodás kifejezetten a konkrét személyhez szólt. Nem a teológiai fogalomhoz, amiről a niceai és a kalkedóni hitvallás szól, hanem az élő, konkrét, valóságos történelmi személyhez. D. M.: – Tudós egyházi teológusok, tudós ateista Biblia-kritikusok egyaránt kétségbe vonják a Jézusról szóló tudósítások történelmi hitelességét. Egyesek még azt is tagadták, hogy Jézus egyáltalán élt volna. Szerintük a későbbi egyháztagok találták ki alakját. Mások meg azt vallják, hogy a róla szóló tudósítások nem a történelmi valóságot fejezik ki, hanem az ókeresztény gyülekezetek hithirdetését, kerügmáját. Hogy van ez, mi az igazság? J. I.: – Karinthy Frigyes azt mondta: „Az ember a stílus”. És Jézus beszédeinek, példázatainak stílusából rögtön megérezte, hogy itt egy egészen 45
sajátságos, óriási költői egyéniség van jelen. Akit nem lehet kitalálni, ahogy nem lehet egy Szókratészt, Dantét vagy Shakespeare-t sem. Így volt egy Jézus, aki elmondta azokat a csodálatos példázatokat, pontosan úgy, ahogy írva vannak. D. M.: – De mi mindennek a bizonyítéka? J. I.: – Konkrét történelmi adatok is igazolják. Jézust akkori környezete zsidó rabbinak tekintette. Minduntalan úgy is szólították meg. S mi volt az akkori rabbik hivatása? Tanították az Ószövetség szövegét, főleg erkölcsi és rituális parancsait, és ezeket magyarázták. Ezenkívül, ha volt rá képességük, gyógyítottak is. Jézus is ezt tette, csak rendkívüli módon. Az írásokat nem úgy magyarázta, mint az írástudók, hanem mint akinek hatalma van. Mint orvos, feltűnően eredményesen gyógyított, ennek következtében a betegek, nyomorultak tolongtak hozzá. D. M.: – Mit tudunk a rabbik tanításairól? J. I.: – Tanításaikat a rabbik nem írásban hagyományozták, hanem betanították tanítványaikkal, és ezek élőszóval adták tovább a későbbi nemzedékeknek. Még később mindezt írásba foglalták, ez lett a Talmud. Jézus is ezt tette. Tanításait elmondta, és tanítványai megtanulták. Annál könnyebben tehették, mert példázatait, erkölcsi alapelveit Jézus oly végsőkig csiszolt formában mondta el, hogy azokat első hallásra egész könnyen meg lehetett jegyezni, még egy közepes elmének is. D. M.: – Így ókori mérték szerint az evangéliumokat valóban hiteles adatközlésnek lehet tekinteni? J. I.: – Igen. Persze az elbeszélő részletekben akadnak túlzások. Lázár nem volt oszlásnak indult halott, mikor Jézus feltámasztotta, hanem talán még a klinikai halálon innen. De mutassanak nekem olyan ókori írásműveket, amelyekben nem találhatók ugyanilyen túlzások. A történelmi művekben megadott hadsereglétszámokat nyugodtan lehet osztani tízzel. Hogy egyesek ilyen bizalmatlanok az evangéliumi szövegekkel szemben, az abból is adódik, hogy talán nem ismerik eléggé az ókori világ történelmi forrásait. Egy ma élő jeruzsálemi tudós zsidó, Schalom ben Chorin írt egy könyvet Bruder Jesus címen. Azt akarja bebizonyítani benne, hogy Jézus a zsidósághoz tartozik, annak egyik legnagyobb vagy éppen legnagyobb alakja. Az evangéliumok tudósításai mögé rajzolja a zsidóság Jézus-kori mindennapi életét, ünnepeit, hétköznapjait, és ebben a csodálatos életháttérben Jézus történelme, alakja annyira megelevenedik, mint szinte egyetlen más műben sem. Az evangéliumoknak olyan tudósításai is valóságnak bizonyulnak, amiket az egyházi és világi Biblia-kritika már rég legendának minősített. D. M.: – Mit tart ma a legaktuálisabbnak Jézus szellemi örökségéből? J. I.: – Erkölcsi törvényhozását. Ma a világ erkölcsi válságban van, és elsősorban ez vezethet katasztrófához, a teljes emberi lét megsemmisítéséhez. Az okokat lehet sorjáztatni. Említik a technikai fejlődés megfutását, amivel az ember nem tudott lépést tartani sem társadalmi, sem egyéni erkölcseiben. Végsőkig elvadult a politikum. Az első, de főleg a második világ46
háborúban olyan szörnyűségek történtek, amik az előző századokban elképzelhetetlenek voltak. Még ma sem tudjuk ezt ésszel megemészteni. A politikum elvadulására a végleg hitevesztett kisember, az egyén a farkastörvény tudomásulvételével és gyakorlatával válaszol. Élni, élvezni, habzsolni akár minden módon, minden eszközzel, áttiporva a másik ember életén. Ez még fokozta a technika fejlődésével járó mobilitást, túl sok embernek kellett feladni előző életformáját, megszokott erkölcsi kereteit, és lett talajvesztetté, lumpenné, ágyrajáróvá, ingázóvá. Közben a fejlett ipari államokban kialakult magas életszínvonal hirtelen felsrófolta azok igényeit is, akiknél az életszínvonalnak a feltételei még nem adottak. Ezek persze egészségük, emberségük föláldozásával is iparkodnak megközelíteni ezt az életszínvonalat. Az eredmény az öngyilkosság, alkoholizmus, idegösszeroppanás. Ma már azok is, akik elébb az erkölcs relativitását hirdették, hajlamosak belátni, hogy egészséges társadalom csak szilárd és változtathatatlan alapokon fejlődhetik. A tiszta erkölcs az életnek épp olyan alapfeltétele, mint a jó levegő, a tiszta víz és az egészséges táplálék. D. M.: – Vajon Jézus merőben új erkölcsöt hirdetett? J. I.: – Nem. Egyes alapelvei megtalálhatók a Tízparancsolatban, a próféták követeléseiben és egyes zsidó rabbik, például Hillél tanításaiban. De ilyen tökéletesen senki sem foglalta össze Jézus előtt, és tegyük hozzá: azután sem. D. M.: – Ezek az alapelvek más kultúrákban is megtalálhatók? J. I.: – Az érdekes az, hogy a hinduk például egész más emberfejlődés során, egészen más, elütő kultúrában csodálatosan ugyanezekre az erkölcsi maximákra bukkantak. Gandhinak sokat kellett utaznia. Amikor a vonata befutott egy állomásra, ott mindig nagy tömeg fogadta, és várta, hogy beszélni fog. Ekkor ő elővette a Bibliát és felolvasta a Hegyi Beszédet. Mikor az ortodox hinduk ezt rosszallták, Gandhi ezt felelte nekik: nem ismerem jobb, rövidebb összefoglalását a hindu erkölcsnek. Valóban, ha nézzük a hindu erkölcstan legfőbb alapelveit, azok sorra megtalálhatók a Hegyi Beszédben. D. M.: – Kérem, sorolja fel ezeket! J. I.: – Az ahimsza annyit jelent, ne ölj, ne árts; semmi élőlény életét nem szabad kioltanunk, hanem élni kell segítenünk; még ellenségeinknek is, bárhogy is ártanak nekünk, jótettel kell válaszolnunk; szeresd ellenségedet. Aztán a brahmácsarja: ez azt jelenti, hogy éljünk tiszta életet, monogám házasságban. A szatja: nem szabad hazudnunk, csak igazat mondanunk, vagyis a ti beszédetek legyen igen–igen, nem–nem. Az aszteia: ne lopj. Ezt a Tízparancsolatból ismerjük. Gandhi maga nemcsak a legszigorúbban betartotta ezeket, hanem komoly önmegtagadásban élt. A lehető legszerényebben étkezett, éppcsak hogy fenntartsa az életét. Azt tartotta, ha ő egy falattal is többet eszik a minimumnál, azt egy éhen haló szájtól vonja el. Ez az aparigraha. Azt jelenti, hogy ne gyűjtsünk vagyont. Semmit a minimális személyes szükségleten felül. Tegyünk úgy, mint az ég madarai és a mezők liliomai. Ez hát a hindu öt alapelv. Pontról pontra megegyezik Jézus kívánságaival. Mindezt, mint Nap, 47
beragyogja a jézusi szeretet. Mert szerinte az Isten maga a szeretet. És hogy viszonylik hozzánk, emberekhez? Mint a tékozló fiú atyja világgá kóválygó és nyomorúságában hazatérő fiához. Csak egyet kíván tőlünk, hogy ezt az ő szeretetét továbbadjuk embertársainknak, mint ahogy az irgalmas szamaritánus. Ez az egymás iránti szeretet, jóindulat… D. M.: – Jóindulat és segítőkészség pedig a biztosítéka mind az egyén, mind a közösség, család, lakóközösség, állam zavartalan, stabil boldogulásának. Az ilyen alapon szerveződő közösség, ha erős, kiszűri magából a diszharmóniát keltő önzést, erőszakosságot, a gyengébb eltiprását, és megvalósítja a teljes viszonosságot ember és ember között. De miben hasonlított Gandhi Jézushoz? J. I.: – Gandhi életcélja volt, hogy mindezt tökéletesen megvalósítsa. Saját életében is, de a közösség, az egész hindu társadalom életében is. Sőt, ami hallatlan: még a politikában is. Sajnos, nem mondható el ez a történelmi kereszténységről. Azt, hogy az egyén életében meg kell valósítani, a kereszténység persze ajánlotta, de nem vette szigorúan. Elnézte az emberek korlátlan meggazdagodását, elnézte a hatalmon levők korlátlan basáskodását a nekik kiszolgáltatottakon. Itt mutatott csodálatos példát Gandhi: egy gyarmati függetlenségi forradalom vezére volt, de úgy, hogy politikájában is szigorúan megtartotta és megtartatta az ahimsza, a nem ölés, nem ártás, az ellenség kímélése maximáját. D. M.: – Mi a tanulság mindebből? J. I.: – Mindebből leszűrhetjük, hogy az erkölcsi törvény nem holmi változó vagy változtatható konvenció vagy társadalmi szerződés, amely bármikor felmondható és módosítható, hanem állandó, örök időkre szóló természeti törvény, mint a tömegvonzás vagy a Maxwell-egyenletek. Bele van írva a lelkünkbe, a legkülönbözőbb kultúrák szellemébe. Láttuk, az erkölcsi törvények megtartása a legtökéletesebb boldogság elérésének az útja is. És Jézus nagysága abban áll, hogy ezt az erkölcsi törvényt mind ez ideig a legegyszerűbben és legtökéletesebben foglalta össze. D. M.: – Jézusról azt tartják, hogy ő volt a világ Megváltója, Salvator Mundi. Valóban az volt? És mit jelent ez a kifejezés? Minek tartotta magát Jézus? J. I.: – Bizonyos értelemben Megváltónak tarthatjuk mi is, mert az ő előbb ismertetett erkölcsi parancsai ma is változatlanul érvényesek, és ha ezeket követjük, egyénileg, közösségben és a nagypolitikában is valóban megmenekül Földünk a katasztrófától. De a Megváltó szónak van egy konkrét, történelmi jelentése is. D. M.: – Éspedig? J. I.: – A zsidó nép kis nép volt, beleékelve óriás népek közé. Hol az egyiptomiak, hol az asszírok, hol a babilóniaiak viharzottak el fölöttük, hódoltatták őket, a lakosságot kiirtották, rabszolgának hurcolták el. Pontosan úgy bántak velük, mint velünk, magyarokkal a törökök, németek. Időszámításunk előtt 586-ban a babilóniaiak úgyszólván az egész népet fogságba hurcolták és Babilonban telepítették le. De száz éven belül onnan is visszakerültek. Szen48
vedéseiknek azonban ezzel sem lett vége. Nem sokkal Jézus születése előtt a rómaiak foglalták el őket, és egy kegyetlen zsarnokot ültettek nyakukra, Heródest. Majd egy római helytartóval – prokurátorral – Pilátussal igazgatták Judeát, aki ha lehet, még Heródesnél is kegyetlenebb volt. Így a zsidó népben mindennél erősebben élt a vágy, hogy országuk újra ugyanolyan nagy, független birodalom legyen, mint Dávid király alatt volt. D. M.: – Jézus hogyan viszonylott a messiási imágóhoz? J. I.: – A zsidók álmodoztak egy olyan zseniális hadvezérről, zsidó Napóleonról, aki Dávid vérbeli sarja, legyőzi a rómaiakat, világbirodalmat alapít, vasvesszővel legelteti a pogány népet. Ezt a nagy királyt már jóval korábban élt próféták is megjövendölték, és dicsőségét zsoltárok hirdették. D. M.: – Jézus valóban ennek tartotta magát? J. I.: – Lenyűgöző költői beszéde és rendkívül sikeres gyógyításai hatására egyre nagyobb tömegek gyűltek Jézus köré mindenütt, ahol csak megjelent. Így a nép között elkezdték találgatni, vajon nem ő-e a megjövendölt Megváltó, Messiás. Jézus egyszer titokban megkérdezte tanítványait: minek tartanak engem? Ekkor Péter azt mondta: te vagy a Messiás, az élő Isten fia. D. M.: – Vajon Jézus is ennek tartotta magát? J. I.: – Igen is, nem is. Az biztos, hogy nem tartotta magát a nép által várt diadalmas messiásnak, a rómaiak leendő legyőzőjének. Jól tudta, hogy ilyen kalandra nem érett meg az idő. A rómaiak minden ilyen lázadást azonnal levernének. De a néplélekben a diadalmas Messiás mellett élt egy másik Messiás-imágó is, amely az Ézsaiás könyvében olvasható, az 53. fejezetben, a világirodalom egyik legszebb költeményében. Ez az ártatlan bárány, aki magára veszi a világ bűneit, agnus Dei qui tollit peccata mundi, elszenved minden kínzást, megcsúfoltatást, meghal, de nem nyitja ki a száját. Akkor aztán Isten feltámasztja, és áldozatát végtelen dicsőséggel jutalmazza meg. D. M.: – Idézzük ezt az Izaiás- (hadd nevezzem így) szöveget? Felnőtt előtte, mint vessző, mint hajtás jött ki a földből. Nincs formája, se szépsége, néztünk reá, de arca nem kívánatos. Embertől elhagyott, megvetett, fájdalmak férfia, betegség ismerője, mint ki előtt elrejtjük arcunk, megvetjük, semmibe vesszük. De ő viselte betegségünket, ő hordozta fájdalmainkat. Bár mi azt hittük, Isten büntette, megveretett és megnyomoríttatott. A mi vétkeinkért sebesíttetett meg, a mi bűneinkért rontatott meg. 49
A mi békénkért bűnhődött, sebei által gyógyultunk. Mind eltévedtünk, mint juh, magunk útjára tértünk. Rávetette az Úr mindnyájunk bűnét. Kínzatott, s maradt alázatos, nem nyitotta száját, mint bárány, ha taglóra vonsszák, mint anyajuh, ha nyírják… Fogság, ítélet nélkül vitték el, kortársa ki törődött vele, hogy midőn kínzatott a földiek közül, népe bűnéért érte ütés. A bűnösök közt adtak sírt neki, gazdagok közt halála után. Tetszett az Úrnak megrontani őt betegséggel, ha feláldozza lelkét engesztelésül, meglássa magját, éljen sokáig, s keze által szerencsés légyen az Úr akarata. Meglátja hasznát lelke kínjának, megbékél ismeretével. Igaz szolgám sokakat tesz igazzá átvéve vétkeinket, ezért a nagyokkal osztok neki részt s osztoz a prédán hatalmasokkal, mivel kiönté lelkét halálnak s a bűnösök közé számláltatott, hordozta sokaknak bűneit, s a bűnösökért imádkozott. D. M.: – De hiszen ez vers, s ebben a fordításban most hallom először… J. I.: – Igen. Az Ószövetség tekintélyes része versben van írva. Nemcsak a zsoltárok, a próféták beszédei is. Ez a világ egyik legszebb verse, én is megpróbáltam lefordítani, azt olvastam most. D. M.: – Hogyan jutott Jézusnak ezt magára értelmezni? J. I.: – Egyre szaporodtak az ellenségei. Szokatlan kifejezéseiben és főleg a szombatnapi gyógyításaiban a farizeus írástudók eretnekséget szimatoltak, a rómaiakkal kollaboráló jeruzsálemi papságnak pedig, a szadduceusoknak meg főleg az szúrt szemet, hogy olyan nagy tömegek gyűlnek össze Jézus körül. Jézus érezte, hogy helyzete egyre bizonytalanabb, és az ézsaiási fájdalmak férfiának sorsa fog beteljesedni rajta. Életében az utolsó jeruzsálemi ünnepre is azzal az előérzettel ment fel, hogy ott őt elfogják, megkínozzák és keresztre feszítik. Ő lesz az Isten báránya, a pászkabárány, akinek kiontott vére biztosította a zsidók Egyiptomból szabadulását. 50
D. M.: – Mi a pászkabárány? J. I.: – Krisztus előtt 1250 körül a zsidók Egyiptomban tartózkodtak, mint alávetett nép. Hogy ne szaporodjanak, a fáraó elrendelte, hogy minden született csecsemőt, ha fiú, meg kell ölni. Akkor Mózes azt a parancsolatot kapta Istenétől, Jahvétól, hogy a zsidókat ki kell vezetnie Egyiptomból. A fáraó ezt megtiltotta, mire Jahve csapások sorozatával sújtotta Egyiptomot. Az utolsó csapás az volt, hogy éjjel Jahve megölt minden elsőszülöttet, emberekét, állatokét egyaránt. Azért, hogy a zsidók elsőszülöttjeit megkímélje, elrendelte: házanként öljenek meg egy bárányt, és vérét kenjék az ajtófélfára, a szemöldökfára. Ő majd abból látja, hol laknak zsidók. A bárány húsát fogyasszák el a búcsúlakomán kovásztalan kenyérrel, keserű füvekkel, borral, miután a kovászt kihányták a házból. A bárányt állva kellett elfogyasztani, bottal a kezükben, mint akik útra készülnek. És végül megparancsolta: mind az idők végezetéig a pászkavacsora évfordulóját üljék meg ugyanígy, fölidézve a kiszabadulás eseménysorozatát. Ezt a fölidézést a vacsorán négyszer megszakítja egy-egy pohár bor fölhajtása, a bárány elfogyasztása kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel történik. D. M.: – Nagycsütörtökön, közvetlen halála előtt, Jézus is megülte a pászkabárány vacsoráját? J. I.: – Egyes teológusok ezt tagadják, de az említett Schalom ben Chorin pontról pontra bebizonyította, hogy Nagycsütörtökön Jézus bizony pászkabárány vacsorát ünnepelt tanítványaival. Persze, némileg hozzá alkalmazva a beszélgetést tragikus előérzetével. Lukács evangéliuma szerint a harmadik pohár után vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és kiosztotta ezt mondván: ez az én testem, ami érettetek adatik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. A vacsora után pedig vette a poharat, ez a negyedik pohár, és ezt mondta: ez a kehely az új szövetség az én véremben, mely érettetek kiontatik. Márk szerint: sokakért kiontatik. D. M.: – Miben módosítja Jézus a széder rituálét? J. I.: – Hans Urs von Balthasar szerint a negyedik pohár alkalmából, amikor egy fohász hangzik el: „Öntsd ki a haragodat a népekre”, ehelyett Jézus fölajánlja önnön vérét áldozatul, amely sokakért kiontatik, és kiengeszteli Isten haragját. D. M.: – A lényeg az, hogy Jézus szentül hitte, hogy ő a pászkabárány, aki áldozatul esik az emberek szabadulásáért és vére kiontatik sokak bűneinek bocsánatára. Hogy értsük ezt? J. I.: – Lehet érteni teológiailag is. Jézus ártatlan halálában elégtételt ad a haragvó igazságos Istennek az emberek halála helyett, amelyet azok bűneikkel kiérdemeltek. De lehet értelmezni egyszerűen, emberien is: aki túl nagy, rendkívüli szolgálatot tesz embertársainak, annak a sorsa legtöbbször meg nem értés, üldöztetés, sőt mártírium. Mindenesetre, aki így értelmezi, azt hiszem, az se téved. J. I.: – Máriáról annál kevesebb adat maradt fönn, és az is csak az Újszövetségben, mert a 2. századból való Protoevangelium Jacobi és az 5. 51
századból a Mária mennybemenetele nem tekinthető hiteles forrásnak. Így csak az Újszövegség szórványos adataiból kell összeállítanunk Mária életének képét. D. M.: – Mit tudunk Mária fiatalságáról? J. I.: – Mária papi, lévita családból származott, közeli rokona Erzsébet, akinél Mária gyakran tartózkodott, szintén papnak volt a felesége. Mária részt vett a templomi papság életében: jámbor családi áhítatokon, zsinagógai istentiszteleteken. Így okkal feltételezhetjük, hogy műveltsége a lehető legmagasabb volt, amiben akkor zsidó nőnek része lehetett. Ez a műveltség főleg tüzetes bibliai ismeretekben, héber nyelvtudásban és a mózesi és prófétai szövegek, zsoltárok recitálásában állt. Esetleg még a görög nyelv ismeretében is. A fiatal Mária életéről Lukács evangéliuma első három fejezetéből értesülünk. Megtudjuk, hogy Erzsébet, noha éltes kora miatt már semmi reménye nem volt rá, mégis teherbe esett. Nem sokkal utóbb bekövetkezett az angyali üdvözlet, Máriát megszállta a Szentlélek teljessége, ő is gyermeket várt. Néhány hónap múlva Mária meglátogatta Erzsébetet, egy kis asszonyi tapasztalatcserére. Náluk maradt. Hamarosan megszületett Erzsébet fia, a későbbi Keresztelő János és utóbb Mária fia, Jézus. Mikor eljött annak az ideje, a kisfiút szülei bemutatták a papoknak, azok körülmetélték, elvégezték Mária tisztulási szertartását, s ekkor egy öreg aszkéta bölcs, Simeon, furcsa dolgokat jövendölt Jézusról, hogy ő lesz a Messiás, a szabadító, akit a zsidó nép oly igen vár, de úgy, hogy szenvedéssel és mártírhalállal lesz teljes. Mária ezt a vészterhes jóslatot megjegyezte és mélyen a szívébe véste. Azóta állandó szorongás és szenvedés volt a sorsa fia jövője miatt. Gondosan nevelte a kisgyereket, és taníttatta írástudókkal, úgyhogy a fiú tizenkét éves korában bámulatos szellemi érettségével ejtette csudálatba a jeruzsálemi papokat és írástudókat. Eddig szól Lukács tudósítása Jézus gyerekségéről. D. M.: – Felvetődik a kérdés: honnan tudja mindezt Lukács? Ki lehetett az adatszolgáltatója? J. I.: – Nem lehetett más, mint maga Mária. Egyszerűen azért, mert az egész eseménysorozatban ő volt állandóan jelen. Erzsébet teherbeeséséről is ő tudhatott elsősorban. Gyönyörű imájáról, a Magnificatról és a Simeon énekéről és jóslásáról is csak ő tudósíthatott. És ismételten olvassuk: Mária megjegyezte mindezeket és a szívében forgatja. És mivel ez a Jézus születéstörténete a világirodalom egyik legszebb költeménye, így joggal tarthatjuk Máriát az ókor egyik legnagyobb költőnőjének. D. M.: – Mi a következő epizód, amit följegyeztek Máriáról? J. I.: – A kánai mennyegző. A történetet ismerjük: elfogyott a bor. Ha ez kitudódik, az ifjú férj ugyancsak szégyenben marad. Mária odasúgta Jézusnak: nincs boruk. Jézus ezt a jelzést elég keményen elutasította: „Micsoda dolgom vagyon nékem veled, ó asszony? Nem jött még el az én órám.” – Mária csak mosolygott magában, hiszen jobban ismerte a fiát, mint az magát. Tudta, hogy Jézus nem állhatja meg, hogy ne segítsen a bajban lévőn. Ezért 52
odaintette a szolgákat és ezt súgta nekik: valamint parancsolá néktek, azt cselekedjétek. – És csakugyan lett bor. D. M.: – Mit árul el nekünk a következő jelenet? J. I.: – Ez a szöveg áll Márk evangéliumában: „Eljövének ezért az ő atyafiai és az ő anyja és kívül állván, küldének őhozzá és őt hivatják vala. Ül vala pedig őkörülötte a sokaság és mondanák azok néki: ime a te anyád és atyádfiai ott kint keresnek téged. Akkor felele nekik, mondván: kicsoda az én anyám vagy az én atyámfiai kicsodák? És mikor elnézte volna köröskörül azokat, kik őkörülötte ülnek vala, monda: imé, az én anyám és az én atyámfiai. Mert valaki azt cselekszi, amit akar az Isten, az nékem az én atyámfia és néném és anyám.” D. M.: – Ezt a jelenetet az írástudók általában úgy szokták értelmezni, hogy Mária nem értette meg a fiát, és Jézus ellenségesen megtagadta az anyját. J. I.: – Hát a külső látszat talán ez, de nézzünk a dolog mélyére. Miért akarta Mária Jézust kihívni és hazavinni? Mert tudván tudta, mi lesz a vége Jézus nyilvános szerepléseinek és a körülötte keletkező tömegcsődületnek. A rómaiaknak szemet szúr, elfogják és keresztre feszítik, és ő mint anya, az agg Simeon jóslatára is gondolva, elviselhetetlenül gyötrő kínokat állt ki ezért. Egyszerűen féltette a fiát, és szerette volna megmenteni. És mi lett az anya és testvérek helyett anyául és testvérül kinevezett tanítványokkal? Amikor Jézust elfogták, szétrebbentek, mint a csirkék. És ki állott ott a kereszt alatt? Mária. D. M.: – Honnan tudjuk ezt? J. I.: – János evangéliumában ezt olvassuk: „Mikor azért látta volna Jézus az ő anyját és a tanítványt, akit szeretett vala, ott állni, mondá az ő anyjának: asszony, imhol a te fiad. Annak utána monda a tanítványnak: imhol a te anyád. És ez órától fogva a tanítvány az asszonyt házába fogadá.” Jézus a kereszten senkivel, semmivel kapcsolatban nem végrendelkezett. Sem az egyházról, sem a tanítványaival kapcsolatban. Egyedül anyja jövendő sorsával törődött. Még egyszer találkozunk Máriával pünkösdkor, a Szentlélek kitöltésekor. Ott van ő is a gyülekezetben. D. M.: – Tudunk még valamit Máriáról? J. I.: – Semmi többet. Ennyi szól az Újszövetségben Máriáról. Nem sok, de hogy világító példaképünk legyen, ahhoz elég. Az igazi anya, aki fiát mindennél jobban szereti, önzetlenül és hűségesen ragaszkodik hozzá akkor is, amikor a fia átmenetileg nem érti meg őt, és mint szellemi lény, mint költőnő, a legkülönbek közül való. Akinek Jézus jelentékeny mértékben köszönheti a maga szellemi arculatának kialakulását. Mindenesetre Jézus után ő a második személy az Újszövetségben, akit méltó, hogy szeretetünkkel és tiszteletünkkel övezzünk. D. M.: – Úgy tudom, sok verset írt Máriáról. J. I.: – Igen, egyik legkedvesebb költői témám. D. M.: – Felolvasna egy ilyen verset? 53
J. I.: VEIT STOSS A KRAKKÓI MADONNÁT FARAGJA Miért tisztellek mindenek felett, Istenanya? E képmásod szemében hadd valljam meg, szív-ajkad szögletében: testámentomként művészetemet. Kereszt alatt ott álltál észrevétlen. Láttad: leget harapva szenvedett. Ez órát sejtve izzott el életed, ahogy követted őt riadt-szerényen. Király-köpennyé lett sok néma könnyed, s oltalmat így adsz annyi szenvedőnek, kik vonsszák végzetük, mígnem letörnek. Sokan vannak gyötörtek, öregek. Nyüvődnek vergődnek, ahogy lehet. De Anya nélkül élni nem lehet! Tiszatáj, 1988. 8. szám
54
„BOCSÁSD MEG ÚRISTEN IFJUSÁGOMNAK VÉTKÉT”
Beszélgetés Kovács Sándor Ivánnal Dobos Marianne: – Sorozatunk címét Balassi Bálint egyik verséből kölcsönöztük. Helyesen esett-e választásunk épp e Balassi-vers híres sorára? – kérdezem bevezetőként Kovács Sándor Ivánt, az ELTE régi magyar irodalomtörténeti tanszékének tanárát, az irodalomtudomány doktorát. Tanár úr, mit mondhat olvasóinknak Balassi verséről, s mit mondhat nekünk, a mai magyar ifjúságnak Balassi verse? Jól választottunk-e címet sorozatunkhoz? Kovács Sándor Iván: – Ha jól értem a kérdésekbe bújtatott kérdést, azt kell megmagyaráznom, irodalomtörténetileg indokolnom, hogyan kerül az Úristen a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága lapjának interjúsorozatába? D. M.: – Jól érti. K. S. I.: – Lássuk előbb a vers születésének életrajzi indítékait és körülményeit. A magyar reneszánsz legnagyobb lírikusa harmincéves korában, élete sorsdöntő határpontján, éppen négyszáz esztendeje, 1584-ben írta ezt a könyörgést, „kiben bűne bocsánatáért könyörgett akkor, hogy házasodni szándékozott”. Minden oka megvolt rá, hogy megírja, és hogy épp ekkor írja meg! Köztudomású, hogy Balassi Bálint egész élete tele van botrányokkal, kudarcokkal, ellentmondásokkal. A reneszánsz gátat nem ismerő individualizmusával engedte szabadjára szenvedélyeit, még a század vége felé, a konszolidált viszonyok közepette is úgy viselkedvén, mintha a templomból kijövő hölgyeket a piacon „ledűtő” lator Török Bálint kortársa lett volna. Balassi évtizedekkel később, 1583 májusában követett el hasonlót: egy tisztes zólyomi polgárasszonyt kergetett meg lóháton, kivont karddal, majd amikor nem tudta nyeregbe markolni, beledöntötte a búzavetésbe. Az asszony fegyveres szolgái az utolsó percben mentették meg úrnőjük becsületét. De megkergette Balassi akkoriban a hajniki pap lányát is. Feudális főúri és férfiúi önkényeskedéseire még számos extrém példát idézhetnénk. Akit érdekel a bűnlajstroma, lapozzon bele a nagy Balassi-kutató, Eckhardt Sándor könyveibe. Az 1580-as évek elejére végleg összecsaptak a költő feje fölött a hullámok: főispánságot, várkapitányságot nem sikerül szereznie, nagy szerelmétől, Losonczi Annától, versei Júliájától eltávolodik, birtokai sorra kicsúsznak kezéből – társadalmi helyzetén mindenképpen változtatni kell. Elhatározza, hogy feleségül veszi unokahúgát, az akkor megözvegyült Dobó Krisztinát, aki pedig rokonai kezébe jutott jószágai (pl. a sárospataki vár) viszszaszerzését remélte daliás széptevőjétől. Balassi komolyan készül az életfordulatra, hiszen házasságával lezárhatná mozgalmas ifjúságát, maga is konszolidált viszonyok közé kerülhetne, könnyebben kivívhatná az annyira nélkülözött hivatalos és társadalmi megbecsülést. Tanulmányozza az unokatestvér-házasság jogi lehetőségeit, vásárokat ver fel vitézeivel, hogy 57
pénzhez jusson, s nem utolsósorban megírja Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét… kezdetű bűnbánati fohászát, „hogy kortársai és a közvélemény rokonszenvét előre biztosítsa”. A könyörgés kéziratát – írja Klaniczay Tibor – „mindenfelé elterjesztette (épp ezért vált ez a verse a legismertebbé), miután versfőibe is beírta nevét, pedig ez nem volt szokása. Hadd szerezzenek minél többen tudomást élete nagy fordulatáról, hadd higgyék, hogy a rosszhírű, oly sokaktól szidott Balassi Bálint szakított a bűnös életmóddal, s kérte – talán már el is nyerte (legalábbis az ő elképzelése szerint) – Isten bocsánatát”. A vers életrajzi célzatossága sikertelennek bizonyult, mert már az erőszakos várfoglalással véghezvitt sárospataki esküvő is kudarcba fulladt (Krisztina bátyjának katonái kiverték a karddal betolakodó násznépet a várból, s 1584 karácsonyán egy polgárházban kellett megülni a szomorú lagzit), Balassi nyakába pedig súlyos pereket akasztottak, felesége is ellene fordult, el kellett válniok, s hiába cserélte fel protestáns hitét katolikusra, megkapaszkodnia már nem sikerült, végérvényesen bujdosóvá lett. De költészete éppen ezekből az ellentmondásokból: az adott helyzet és a megnyugvás, a harmónia utáni tiszta vágyak feszültségéből épül tovább és szárnyal magasra. A Bocsásd meg, Úristen… életrajzi fiaskójáért kárpótol az esztétikai érték, a könyörgés tételes és felekezeti vallásosságon túlmutató szubjektivizmusa, örök időkre – mára is – érvényes megrendültsége, a gyónás, a bocsánatkérés, az esedezés, a vallomás őszintesége. D. M.: – Mit jelent ez a felekezeteken, tételes vallásosságon túli örök érvényesség? K. S. I.: – Balassi bűnbánati fohásza szinte egyszerre kerül bele a tizenhetedik század elején az unitárius, a katolikus és a protestáns gyülekezeti énekeskönyvekbe; fennmaradt a dallama is; a reformátusokéban (két másik istenes versével együtt) ma is benne van, s éppúgy nincs verssorokra tördelve, mint a tizenhat-tizenhetedik századi gyűjteményekben. A Bocsásd meg, Úristen… négy évszázados töretlen népszerűsége azzal magyarázható, hogy – miként Horváth Iván rámutat – Balassi valójában „se katolikus, se protestáns nem volt, hanem a felekezetekből kiszakadó szuprakonfesszionális”. Tehát felekezetek fölötti, aki nem az egyházak egymásnak feszülő dogmatikus hitelvei és érdekei, hanem a maga felfogása szerint, a maga nevében könyörgött az Úristenhez bűnei bocsánatáért. A hivatalos egyházi énekeskönyvek szerkesztői felvették ugyan gyűjteményeikbe a költő istenes énekeit, de „Balassi egyes szám első személyű nyelvtani alakjait rendre többes számúvá változtatták. A korszak nem kedvezett a lírai individualizációnak” – szögezi le a monográfus. A Bocsásd meg Úristen… legfeltűnőbb sajátossága valóban a merész szubjektivitás. Balassi nem a „mi Urunkat”, hanem a maga Istenét szólongatja, s ugyanazzal a rendkívüli őszinteséggel, szenvedéllyel és frazeológiával gyónja meg gyarló embervétkeit, mint ahogy szerelmi költészetében kitárulkozik. Reneszánsz szellemű istenes vers tehát a Bocsásd meg Úristen…; az esendő ember mindenkor érvényes, őszinte érzelmi fedezetű könyörgése. Nemcsak bensőséges lírai megindultságról vall, hanem az 58
önnön értékeiben biztos, azokra büszke, a saját akaratot érvényre juttató reneszánsz ember istennel perbe szálló személyiségéről is: Bátorítsad Uram azért biztató szóddal, Mit használsz szegénnek örök kárhozatjával? Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében” Ez „az autonóm vallásosságú líráért való küzdelem”, ez a szubjektív, perlő-alkudozó vallásosság majd Ady Endre költészetében teljesedik ki. D. M.: – Ettől modern a vers? K. S. I.: – Ez így történetietlen minősítés. A vers költői-művészi karaktere teljességgel tizenhatodik századi, érzelmi alaphelyzete, pszichológiája azonban ma is elfogadható, átélhető, a könyörgés világába ma is beléhelyezkedhet bárki. Már „a felütés”, a versindítás nagy erejű, messzire zengő, hozzánk is szóló: „Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét”! S amit ezután elősorol – fertelmesség, rútság, álnokság, kétségbeesés, háládatlanság, bűntudat, kísértések –, azt ki-ki „lefordíthatja önmagára”: önmaga világnézeti harcaira, elmulasztott lehetőségeire, vélt vagy valóságos ifjúkori vétkeire, megkísértéseire, megpróbáltatásaira. D. M.: – Mintha túl komolyan, mondhatnám, fenségesen közelítene a vershez. Nincs-e Balassi bűntudatában és gyónásában „rájátszó” túlzás is, hiszen az ifjúságnak bocsánatos tévelygései, csínytevései is vannak? K. S. I. – Ilyeneket persze Balassi is elkövetett. Ma is őrzik Esztergomban azt a tankönyvét, a Volaterranus-féle vaskos latin enciklopédiát, amelynek címlapján az egyik nagy O betűt átrajzolta csörgősipkás bohócra, a másikat hosszúfülű szamárfejre. A bűnbocsánati fohász mélyén azonban komolyabb vétkek kavarognak, talán az a súlyossá vált emlék is, hogy a kis Bálintot apja egyszer irgalmatlanul elverte egyik szolgájuk vétke miatt, akin aztán a boszszúálló költő férfikorában vett tettleges elégtételt. D. M.: – Az ön ifjúságának vannak-e megbocsátásra méltó csínytevései, tévelygései, vétkei? K. S. I.: – Hagyjuk a napi csínytevéseket; jobb én sem voltam a Deákné vásznánál. Színes felsorolás helyett inkább arra emlékeztetnék, hogy az én nemzedékemnek nemigen volt ideje a tankönyvek firkálgatására. Aki ki akart törni a szegénységből, annak szívósan tanulnia kellett. S az iskolába lépve mindjárt a történelem sűrűjébe kerültünk. Amikor első osztályos voltam, még dúlt a világháború, a vasúti őrház, ahol akkor laktunk, ágyúk és bombák célpontja volt, hintalovunkból pl. csak egy üvegszem maradt. Előbb egy gyufásdobozban őrizgettem, aztán fogtam (úgy is mondhatnám: loptam) helyette egy elkóborolt igazi katonalovat. Szorgalmasan itatgattuk öcsémmel egy nagy lavórból, ha édesanyám épp nem szaladt velünk a belövések elől az óvóhelynek használt lövészárkokba. A gimnázium első osztályát kétszer is kijártam, no nem azért, mert megbuktattak, hanem mert a tizenhatodik századi alapítású mezőtúri református főgimnáziumot – ahol 59
a nyolc osztályból egyet még szabályosan elvégeztem – akkortájt államosították, s átkerültünk az általános iskolába, majd onnan ismét az immár állami gimnáziumba. Közben az úttörőmozgalom sodra kapott el, de a régi és az új határpontján – szüleim akaratából – még konfirmáltam. „Bocsásd meg Úristen ifjúságomnak vétkét”: amikor odaléptem a pap elé, megtapogattam a zsebem, mert az új hit erősítő jeleként becsempésztem isten házába az úttörőnyakkendőmet… Aztán nagygimnazistaként már lelkes DISZ-titkár voltam. A régi hitből hagyományőrző műveltség lett, az új máig vezérlő világnézetté vált – már tízegynehány éves korom táján –, s ez a kettősség a múlt kutatásában és a jelen szolgálatában máig vezérelvem. Magyar Ifjúság, 1984. október 19.
60
Beszélgetés Dénes Zsófiával Nemzedékek távolából köszöntjük a százesztendős Dénes Zsófiát, aki még egy másik évszázadból hoz üzenetet nekünk. Egy másik évszázadból s Ady korából; olyan időkből, amelyek csak a könyvek lapjairól lehetnek ismerősek a számunkra. Hiszen ott volt a ’18–’19-es forradalmakban, a jövő pártján állt a két világháború között, s eszményeit később sem feledte. Nemcsak irodalom- és művelődéstörténet tehát immár az élete, hanem történelem is. Fiatalos kedvünket küldjük jövendő éveihez. Dobos Marianne: – Egy beszélni tanuló kisleánynak az édesanyja valami csillogó kis játékszert mutatott, és azt kérdezte: „Zsófika akarja?” „Zsuka akar” – volt a válasz. S az azóta eltelt közel 100 évben a Zsuka név fogalom lett. Elnézem, milyen gyönyörű most is, pár nappal 1985. január 14., a 100. születésnap előtt. Zsuka akar; Zsuka ma is akar, az igazat és az igazságot. Telefonon megbeszéltük ugyan, hogy interjút szeretnénk csinálni vele, most mégis tiltakozik a magnó bekapcsolása ellen, amit közölni akar a világgal – mondja –, nem bízza másra, egyre gyöngülő látása miatt lediktálja férjének, sőt, visszaolvasva, kijavítja a stilisztikai hibákat is. Azután, talán az évtizedes ismeretségre való tekintettel, mégis mesélni kezd. Dénes Zsófia: – Büszke vagyok arra, hogy a tizenkilencedik századból származom. A huszadik század is szépen indult, de később és azóta is vértől csepeg, úgy érzem magam benne, mint 1928 nagypéntekén Burgosban. A székesegyház az északspanyol gótika híres remeke. Nem, nem mesekirakodás, és minden misztikuma mellett is olyan emberi megnyilatkozás, mint az örökszép francia gótika, de hatalmas és várszerűen – középkori várszerűen – súlyos és fenyegető. Halandó, meghalsz te is – mondják a monumentális kövek – és ne hidd, hogy minálunk enyhe mértékkel mérnek! Ó, a tizenkilencedik század, és ó, olasz templomok, bazilikák, katedrálisok bűbája, hellén mértéke, a nép kövekbe szívódott életimádata… Szóval belülről az egész templom fekete drapériával volt bevonva. A főhajóban, a szentély előtt, a kórusig emelkedő katafalk. Ravatalvár a várban. A leghatalmasabb rendezés, amit valaha láttam. De ami benne zajlott, az már nem volt rendezés. A kőpadlón végig gyászruhás, hosszú fátyolos asszonyok térdepelnek és sírnak. Érted?! Igazi, valódi fájdalmas, őszinte könnyeket sírnak. Ennek pedig szinte a kontrasztja egy panoptikumi vad látványosság, melyből sem kegyelet, sem művészet nem érezhető ki: a Szűz Mária-szobor. Életnagyságú Madonna, sötétzöld brokátköntösben, amelyet feltéptek a szíve táján, és kilátszik a mellkasából bíbor cseppektől véres nagy viaszszíve, amelyet hét drágakő markolatú tőr jár át. Bizony a könnyek és a vér, a kínszenvedéses halál ebben a században fájdalmas valóság volt, s fenyegető veszély ma is. Pedig hát az ember egész életében a szeretetre vágyik. Az atyás megértésre. És ezt is, hogy össze fogjuk zúzni! Kicsiny gyermekként ezt még nem tudtam. Emlékszem rá, hogy 61
az én Mikulásom, akit éveken keresztül izgatottan vártam, bár szintén zúzmarás, nagyapó szakállú volt, valahogy mégis másmilyennek tűnt, mint ahogy a Mikulást ábrázolni szokták. Betekintett az ablakomon, s én szembenéztem vele. Láttam, hogy nemcsak jó, de nagyon okos, úgy éreztem, ismer engem. Százmillió gyermek közül engem ismer legjobban, s természetesen a szívéhez is én állok a legközelebb. Mindig vártam, hogy egyszer, amikor nem lesz senki a szobában, belép. Megsimogat és azt mondja: jó kisleány vagyok és nagyon szeret. Dehát ez az a mondat, amelyre az ember talán egész életében hiába vár. Hatodik évemben jártam, mikor az első nagy csalódás ért. A magam vétkéből. Úgy éreztem, most végre ébren tudok maradni, hogy ha megjön a Mikulás, egyenesen hozzá szaladhassak. S helyette megjött az apám, a rajongásig szeretett apám, akire kora gyermekkoromban is már igen-igen büszke voltam. Jókedvűen jött. „Szerencsés jó estét! Itt a Mikulás!” Hogy felriadhatok hirtelen, a legrosszabbkor? És oda a mese, a meglepetés? Apám erre nem gondolt. Két keze tele volt ajándékkal, s én birkóztam a sírással. Apám szenvedélye az öklét rázta bennem: Becsapom most én is őket! Komédiázom! Így aztán még jó néhány évig volt Mikulás-ajándékom, persze örülni már nem tudtam neki. D. M.: – A század elején, különösen a lányok, nem szereztek olyan rendkívüli műveltséget és olvasottságot, mint te. Minek köszönheted azt, hogy ma is öt nyelven beszélsz tökéletesen? D. Zs.: – Nem minek, kinek. Édesanyámnak. Azt mondta: „Ha én művelt férfiak társaságában voltam és vagyok, szégyenlek megszólalni, mert tudatlan vagyok. Hát az én lányom ne legyen tudatlan”. Persze szerencsés csillagzat alatt is születtem. Nagyapám Prágából származó német ember volt. Nagyanyám, Augustine Grosjean, francia középiskolai tanárnő, aki nevelőnőnek jött Magyarországra egy grófi családhoz. Tőle tanultam francia nyelven – a magyar osztályokkal párhuzamosan – az elemi és középiskolai ismereteket is. Egyébként most szerencséd van, itt sorakoznak összegyűjtve gyermekkori olvasmányaim, ifjúkori könyvtáram darabjai, melyek kiállításra kerülnek. Először a Gorkij Könyvtárban, majd Kecskeméten lesz a hagyatékom állandó kiállítása. A múlt századi francia könyveket nagyanyámmal lapozgattuk. Kislány korom olvasmánya volt Rousseau Vallomásokja, Voltaire-en, Molière-en nevelkedtem. Flaubert-en nevelkedtem. De itt kell lennie Balzactól A harmincéves asszony francia kiadásának is, 1856-ból. Nagy élményem volt Renantól a Jézus élete. Végigtanulmányoztuk az 1795-ben kiadott L’Esprit des anciens philosophes mind a négy kötetét, ugyanúgy, ahogy La Fontaine meséit vagy Beranger verseit. Nem tiltottak Zolától sem. Nagyapám hagyatéka Heinétől a Lieder. Édesanyámnak megvolt minden könyve, amit a magyar irodalomból ismerni kell. Nagyon-nagyon sokat és sokfélét olvastam. Kitűnően érettségiztem, s egy évig az egyetemre is jártam. Szegény édesanyám kétségbe is esett, amikor apósomék kérésére abbahagytam 62
egyetemi tanulmányaimat. Később nagyon szerettem volna orvosi egyetemre járni. De hát anyósom sűrű könnyei meggátoltak ebben: „Az én menyem boncoljon hullákat? És azután hazajön, és azzal a kézzel, amivel boncolt, vágja a kenyeret az én fiamnak? Azt én nem viselem el!” Ez a két dolog még ma is fáj, hogy elfogadtam az ellenérveiket és abbahagytam a tanulást, no persze csak szervezett formában. Nem hagytam ki azonban az új iskolát, melybe unokanővérem, Dénes Valéria hívott meg. „Az egész pesti látóhatáron, ahogy végignézek rajta, csak téged ültetnélek át. Hogy Párizs milyen város, milyen egyetlen hely a világon, milyen anyaföld festőnek, szobrásznak írónak, költőnek és még zenésznek is, azt majd magad látod meg. Énnekem erre nincsen szavam. Én szegény vagyok ehhez.” Igaza volt. Ifjúságom feledhetetlen Párizsa, ahol megismertem Anatole France-t, Rilkét. Egy kávéházba jártam Picassóval, Apollinaire-rel, Max Jakobbal; Anatole France-tól megtanultam, mi az, amit mai szóval elkötelezettségnek nevezünk. Hogy bár az író a dolgok színét és fonákját egyszerre vizsgálja, tetteiben nem fontolgathat és mérlegelhet, határozottnak és egyenesnek kell lennie. D. M.: – Anatole France, ha jól tudom, negyvenéves kora után kezdett írni. D. Zs.: – Igen, addig nem az írásaiból kellett megélnie, a szenátus könyvtárát vezette, tanult, művelődött, utazott. Nézett és látott is. Nagyon mélyre. Nem vette tragikusan a tragikust, ironikusan fogta fel, mint a bölcs ember általában. Soha nem felejtkezett meg a humorról. Azt írt, amit a kedve tartott, meglepte az olvasót, s meglepte őt a visszhang. A siker, hogy az Akadémia 52 évesen felvette tagjai sorába. Szenvedélyesen harcolt az igazságért a Dreyfuss-per idején. Nem érdekelte az Akadémia és a szalonok helytelenítése. Csak az igazság. „Zola élete az emberiség lelkiismeretének egy pillanata volt” – mondotta arról az íróról, akinek regényeivel – naturalizmusuk miatt – nem értett egyet. Mégis kibékült vele, azért elsősorban, mert a Dreyfus-ügyben Zola volt a nagy közvádló, az igazság és a nép nevében. Most, hogy az igazságról beszélek, hadd térjek vissza újra ama nagypéntekre. Az asszonyok könnyei az összes emberi szenvedést magára vállaló, a magas ravatalon nem látható Krisztusnak szólnak. Krisztus az elnyomott spanyol nép mártíromságának a jelképe is volt számukra. Akkor, ott, úgy tűnt, a „feltámadás” még csak nem is remélhető. Ma azonban, életem 100. esztendejében azt mondom, hogy a világméretű fájdalom követeli a szeretet világméretű kibontakozását. Persze nem szavakban, hanem tettekben. Valaki egyszer azt mondta, hogy a Föld azért gömb alakú, hogy körbe tudja járni a szeretet; a szeretet, amely azt hiszem, a tisztaság és jóság egysége. Én ennek a szükségszerű föltámadásában hiszek… És Zsuka énekelni kezd egy nagyanyjától tanult francia dalocskát a szeretetről. Majd egészségére és csodálatos alkotóképességére koccintunk a Cinzanóval, melyet Milánóból kapott ajándékba. Magyar Ifjúság, 1985. január 11. 63
Beszélgetés Somogyi Józseffel Dobos Marianne: – Somogyi József Kossuth-díjas szobrásszal, a Képzőművészeti Főiskola rektorával, aki infarktusát megelőzően különféle közéleti és társadalmi funkciók sorát töltötte be, számtalan beszélgetés készült. Azt hiszem azonban, a nagyapát még nem faggatták. Somogyi József: – Valóban nem. Életemben igen meghatározó szerepet töltött be az én nagyapám, sokkal tartozom neki. Talán a magam „Józsi” – így szólít négy unokám – szerepében leróhatok valamit az iránta érzett hálámból. Nem volt vér szerinti nagyapám, de mivel az édesanyám az édesapját négy éves korában veszítette el, így számára már édesapaként tudatosodott. Én Burgenlandban, Félszerfalván születtem, innen utasítottak ki bennünket az első világháború után az osztrákok, mert édesapám nem akart oda patriálni. Ezután kerültünk nagyszüleimhez, Klastrompusztára. Nagyapám ide Sopronból költözött. Állomásfőnökként igen aktív tevékenységet folytatott, de miután Gyesev-felügyelőnek nevezték ki, az improduktív munka elől nyugdíjba „szökött”. 700 pengő annak idején igen komoly pénz volt, pláne ha csak amatőr méhészkedni kellett érte. Az alig ötvenéves nagymamát, amíg évek múlva föl nem „lázadt”, s vissza nem kellett telepedni ezért a városba, Klastrompusztán „rejtette” el. Az összes sínpárt és vasútállomást ismerte, kora tavasztól késő őszig járta az országot. Barátjával kibéreltek két vasúti tehervagont. Az egyikben volt a 150–200 kaptár, a másiknak a fele volt a „lakosztályuk”, illetve ott kaptak helyet a pergetők és a kannák. Sok mázsa mézzel tértek ősszel haza, s ezt mind szépen elajándékozta. A legnagyobb fizetség volt számára a jó szó, ha a megajándékozottak megdicsérték a méz különleges aromáját. Egyébként nagy ínyenc volt. Pontosan megtervezte már télen az útjukat. Lelevelezte az intézőkkel, mikor hol nyílik a bíborhere, az akác, vagy az aratás utáni, tarlóhántás előtti időszakban hol gyűjthetnek a méhek. Háromszor is bejárta egy szezonban az országot. No de ha meggondolta magát, hogy valamelyik kaptárját modernebb fajtára cseréli, a rávaló kigazdálkodásán a nagymama feje főhetett. A méhészkedés mellékterméke a viasz. Az én szobrászkodásom ennek a viasznak és egy gyermekkori bánatomnak köszönhető. Néhány éven keresztül hiába írtam a Jézuskának, hogy kérek egy játékállatkertet, mindig más meglepetés várt a karácsonyfa alatt. Így azután egy szép, téli napon a petróleumlámpa felett meglágyítva a viaszt, elkezdtem mintázni az első állatot. Szép lett. Sikeremen felbuzdulva, végül is megmintáztam szinte az egész Brehmet, amit ezekre az alkalmakra adott kezembe a nagyapám. S mert az emberben ott él minden szépnek és jónak az antagonistája is, bodzapuskával vadászni kezdtem ezekre az állatokra. Sőt, később amit lőni akartam magamnak, azt előzetesen elkészítettem, megmintáztam. S hadd fűzzek ide egy kitérő gondolatot: felnőttként sokat vadásztam. Gyerekeim ki is akartak engem ezért közösíteni. A mi édesapánk hogyan ölhet meg egy őzikét? – kérdezgették leányaim. 64
Sokat beszéltem ekkortájt erről Madass Lászlóval, a Pilisi Parkerdő akkori igazgatójával. Megnyugtatott, hogy az nem vadász, aki nem szereti az állatokat, és nem tesz meg mindent azért, hogy jól érezzék magukat a környezetükben, s ilyenkor nem a terítékre kerülőt látja bennük. Azért ez valahogy, mégiscsak egy kicsit elszámolatlan pontja maradt az életemnek. Az életnek vannak vargabetűi, vannak buktatói, kiének több, kiének kevesebb, de a lényege a félreérthetetlenség és a tisztaság, az elkötelezettség, amelyet Szép Ernő így fogalmazott meg: „Ugye hogy könnyen adsz tüzet az utcán / Ugye meg se gondolod, ugye rögtön el is felejted / Ilyen könnyen adhatsz másnak is az életedből / Ilyen könnyű a boldogság.” D. M.: – Miután rátalált a hivatására játékból, már a többi is „gyerekjáték” volt? S. J.: – Nem! Nem! Hadd meséljem el inkább. A gimnázium alsó négy osztályát Győrben végeztem a bencéseknél. Azután nagyapa úgy döntött, hogy egy református gyermeknek a pápai kollégiumban van a helye. Ha mernék, de miért ne mernék pontosan fogalmazni, azt kell mondanom, rossz tanuló voltam! No persze, szerencsémre s szerencsénkre akkori rossz tanulóknak, de valamiben mégis kiválóknak s valami iránt átlagon felül érdeklődőknek, más volt akkor az egyetemi felvételi rendszere. Nem a bizonyítvány volt a meghatározó tényező. Meleg szeretettel emlékszem vissza kiváló alma matereimre. Érettségi után „polgári családom” beíratott a jogi karra, Budapestre. Fél év múlva abbahagytam, Aba-Novák szabadiskolájába iratkoztam be. Csodálatos pezsgő élet volt ott. Szőnyi Istvánt, Pátzay Pált ott ismertem meg. Kész fiatal művészek – Szántó Piroska, Durai, Rozsda, Marosán és a többiek – alkotó örömüket megélni jártak ide. A korrigálások pedig baráti beszélgetések voltak. Hamar beláttam, a mesterségbeli tudás csak tanulás útján sajátítható el, s újabb fél év múlva a Képzőművészeti Főiskola hallgatója lettem. Megint zárójeles mondat: sajnos talán annak köszönhetően, hogy ma rendkívül nehéz a főiskolára bejutni, virul a felkészületlenség apoteózisa. Csak papír, ceruza kell a művészethez – gondolják –, de ez csak művészkedéshez elég. D. M.: – Otthon hogyan fogadták a „pályamódosítást”? S. J.: – Szüleim akkor már Ásványrárón laktak. Nagyapámat avattam be titkomba, amelyet azután együtt vallottunk be. Édesanyám azt mondta: jól van, jól van, de hát hogy vizsgázol te? A szabadiskolában nem volt vizsga. Édes Jézusom, hát milyen iskola ez! – sopánkodott szegény. Nagyon szeretett, nagyon bízott bennem, s ezért is volt igen boldog, amikor már „rendes” iskolába jártam. D. M.: – A nagyapa, aki hozzásegítette, mit élt meg a sikereiből? S. J.: – Sajnos, nem sokat. A főiskola után három évet katonáskodtam. A háború befejeztével pedig lyukas volt a cipőm és a nadrágom. Az életfeltételeket kellett megteremteni. Később is a szobrászi munka, az a kevés, ami volt, természetesen nem a kezdőknek került. Jó pár évig vásári dekorációk készítéséből éltem. 65
D. M.: – Azt hiszem, az első komolyabb munkája a Miskolc címerében is látható Martinász. S. J.: – Nem tagadom én ezt meg, de azért ha egyszer mód nyílna rá, szívesen újraalkotnám, mert ez csak a szoborrá válás lehetőségét hordja magában. A Dunaújvárosban felállított mackók is még főiskolás koromból valók. Körülbelül ennyi, amit megélt a nagyapám. Ő már akkor, az első igazi megbízásom előtt is, nagyon komolyan vette a munkámat, büszke volt rám. D. M.: – Engedjen meg egy naiv kérdést: melyik a legkedvesebb műve? S. J.: – Ezen a héten vagy a jövő héten? Mert hozzám mindig a legutolsók állnak a legközelebb. Most éppen a Győrben a Püspökvár felé vezető úton felállított Szarvasos fiú. Egy kis háromszögletű tér aszimmetrikus pontjába van elhelyezve, egy olyan fókuszba, melyben már messziről annyira irritálja a nézőt, hogy közelebb is csalogatja, kíváncsivá téve: mi az a függőleges valami ott. Nemrég fejeztem be A fasizmus áldozatainak emlékművét. Siratóasszonyt ábrázol, egyik kezében barkával, másikban gyertyával. Szeretem ugyanis az időtlen ősi szimbólumokat, és kevés rekvizitumot használok. Intellektuális létünk vívmánya, hogy korunk embere jelekben szeret gondolkodni. Saját bensőnk tisztítótüzében mérlegelve dönthetjük el, hogy szükségünk van-e ezekre a jelekre. Nevezetesen: segítenek-e bennünket emberibben élni, mert ha igen, akkor hagyjuk őket feltámadni magunkban, s esetleg megpróbáljuk feltámasztani másokban is. Jelen esetben e szimbólumok a megújhodás, a tavasz, a fény, a világ világossága, a fájdalomból kivezető út jelei. A jövő heti kedvencem, azt hiszem, a Rodostóba készülő Rákóczi lovas szobrom lesz. Hát így élek kiegyensúlyozottan, derűsen és szorosan kötődve a családomhoz. D. M.: – A természeti megfigyeléseket, úgy tudom, közösen végzik az unokákkal. S. J.: – Valóban! Végre élőben is megvan a gyermekkoromban úgy sóvárgott „állatkert”. Néhány tagjához Gazsi unokám segített hozzá. A libák például az ő „levelére” érkeztek az elmúlt karácsonyra. Nem is volt könynyű beszerezni „karcsú” ludakat akkortájt, hisz minden piacon hízott állatok lihegtek. A nyúl a három évvel ezelőtti húsvétról maradt vissza. Van kígyónk, melyet Gazsi fogott, vannak teknősbékáim, a nyusztot a Veszprémi Állatkertből kaptuk gondozásra, vannak pulikutyáink, galambok, csirkék és sok szabadon élő, a kertbe szoktatott madarunk, rigók, cinkék főleg. Négy unokám közül Gazsi ismeri az állat- és növényvilág titkait a legjobban. Szenvedélyes természetbúvár, már most ez izgatja minden egyébnél jobban. Nagyon örülök ennek, és bízom abban, hogy ő is meg fogja tapasztalni az egész életen át, élvezettel végzett munka gyönyörét. Magyar Ifjúság, 1984. december 14.
66
Beszélgetés Elkán Györggyel Dobos Marianne: – Főorvos úr ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyről azt szokták mondani, hogy nem volt gyerekkora. Elrabolták a gyerekkorát… Elkán György: – Valóban, s talán ez is közrejátszott abban, hogy a családi regék szerint fantasztikusan jó, problémamentes gyerek voltam. Meszsze innen a deviancia minden fokán, mondhatnám, a mulyaság határán. Bár, ahogy visszaemlékszem a későbbi évekre, ezt már nem ilyen egyértelműen mondanám. Ekkortájt nagyon szerettem lógni az iskolából, nemhogy nem mentem el, testben persze ott voltam, csak a lelkem száguldozott valahol máshol. Igen élveztem, amikor a tornateremben próbáltuk Az ember tragédiájából az angyalok karát. Mutáló kamaszhangok egy fiúgimnáziumban: szörnyűséges dolog volt, már ami a műélvezetet illeti, de arra remek alkalom, hogy kínos órákat megússzon az ember. Közvetlenül érettségi előtt az utolsó akcióm azonban nevezetesebb ennél. Utóbb kiderült, hogy veszélyes is volt. Én már akkor is sokat foglalkoztam gyerekekkel. Az ifjúsági mozgalomban úttörővezetőként tevékenykedtem. Ilyen minőségemben egyszer egy tanári testület előtt, baráti beszélgetés során, leutánoztam tanári karomat. Nyilván elég nagy sikerrel, de ez csak utóbb derült ki. Nem tudtam ugyanis, hogy az ott ülő egyik tanárnő saját tanárom felesége. Otthon el is mesélte, hogy milyen jópofa dolgokat csinált az Elkán, milyen jól utánozott benneteket. Sajnos a férjnek kisebb humorérzéke volt. Igazgatótanácsi fegyelmi ülést hívtak össze, melyen vérbíráim körbeültek, s ott kellett utánoznom őket. Becs’ szavamra, soha nem voltak színészi vágyaim. Nem tudom, ilyen különösen kínos helyzetben egy Hofi Géza vagy egy Gálvölgyi János hogy állta volna meg a helyét; az én sikerem átütő volt. Egészen az érettségimig sújtott… Csodálatosan tükrözte ezt az eredményem. Tanáraim egyformán biztattak: Na, most fiam, na, most, itt mutasd meg! Mit mondjak? Nem tudtam túlságosan megmutatni. Így különös szerencsének tekinthettem, hogy az egyetemi felvételi vizsgám jól sikerült és fölvettek. Talán az lepte meg a bizottságot, hogy kérdésükre, mi szeretnék lenni, a legteljesebb határozottsággal válaszoltam: gyermekorvos! Ez rendkívül célratörő volt. Úgy néztek rám, mint egy csodabogárra, mert mindenki a manuális szakmákat emlegette inkább. Az, hogy tizennyolc éves fejjel kijelentettem: gyermekgyógyász leszek és semmi más, úgy megdöbbentette a felvételiztetőket, hogy ijedtükben elfelejtették megnézni az érettségi eredményeimet. Így lettem orvostanhallgató. Az egyetemen hamarosan kaptam egy kedves becenevet is. Én voltam az örökzöld úttörő. Akkortájt ugyanis igen forró szerelmi házasságban éltem az úttörőmozgalommal. Míg társaim udvarolni jártak, én csapatgyűlésekre; vagy kirándulásokat szerveztem a gyerekeknek. Közröhej tárgya voltam, természetesen. Megdöbbenve ezen, rájöttem, itt lenne az ideje, hogy felnőjek. Talán 1956 zűrzavaros időszaka is elősegítette a felnövekedést, mert ekkor mentem át egy „sokkal egyszerűbb területre”, 67
a gyermekvédelemre. Eleinte társadalmi munkában végeztem, azután részfoglalkozásban az OGYIT-nál, az Országos Gyermek- és Ifjúságvédelmi Tanácsnál. Ezt a szervezetet azóta is siratom, mert nem éledt fel újra, pedig olyan aktív valami volt, amilyen – azt hiszem – azóta sincs. A gyermekvédelem állandóan újraszüli a problémákat, csak más súlycsoportban. 1945-ben például, a Valahol Európában időszakában, egyértelmű életmentést jelentett. Menteni kellett a gyerekeket az éhhaláltól, a fagyhaláltól, etetni és öltöztetni kellett őket. Ekkor még összefolyt az egészségügyi és a karitatív jelleg. A speciális gyermekvédelem később vált külön. D. M.: – Főorvos úr is ezen a területen dolgozik? E. Gy.: – Ez a gyermekgyógyászatnak is sajátságos területe, a gyermekvédelmi gyermekgyógyászat. Itthon sem ismert fogalom, de a világon is egyedüli cég vagyunk. Olyan egészségügyi hálózatunk működik, mely a nevelőotthonok ellátását végzi. Ha találkozom egy volt klinikus kollégámmal – 17 évig magam is klinikus voltam –, s elmondom, hogy most mivel foglalkozom, ezt valamiféle lecsúszásnak tekinti. D. M.: – Pedig… Milyen veszélyeztetettségről beszélhetünk ma a gyerekek esetében? E. Gy.: – Azt mondanám, hogy erkölcsiről és társadalmiról. Azonban ilyen egyszerűen ez nem fogalmazható meg. Inkább korunk speciális veszélyeztetettségét említeném. Erkölcsi, anyagi, társadalmi, egészségügyi veszélyeztetettség nem választható el egymástól. Deviancia? A normálistól eltérő magatartásmód, amikor az ember nem tud a megfelelő közösségbe beilleszkedni. A deviancia ma világjelenség. Bonthatom ezt kontinensekre is. Sőt, még tovább, s végül akár oda is eljuthatok, hogy miért legyen Kis Pista vagy Nagy Klári kevésbé deviáns, mint némely államfők? Gondoljunk csak például a fegyverkezésre! A deviancia tehát annyira átitatja az egész világot, hogy sokszor egyáltalán nem tudok csodálkozni azon, hogy a fiatalok nem találják meg a helyüket. 1945-ben, az életmentési időszakban, senki nem lóghatott ki a sorból. Dolgozni kellett, hogy enni, öltözni, öltöztetni lehessen. Aki ezt nem tette teljes erőösszpontosítással, elpusztult. Ha ma erről mesélünk a gyermekeinknek, az ő számukra már olyan történelmi messzeség, mint a mohácsi vészé. Ami érzelmileg nekem ma is befolyásoló tényező, ha a gyermekemnek elmondom, talán ki is röhög. Vagy kézlegyintéssel elintézi: már megint papol az ősöm, unom a dumát. Ez számomra azonban nem duma. Ez élmény! A mai gyerekeknél a deviancia részben abból adódik, hogy a szülő világképétől, emlékeitől, élményeitől távol állnak. A gyermek nem tudja megérteni a szülőt, a szülő pedig a gyermeket. Az esetleg sok nélkülözésen átment anya és apa még ma is erején felül próbál dolgozni, hogy meglegyen, amit gyermeke szeme-szája kíván. És cserébe erőfeszítéseket, komoly munkát, minimum kitűnő bizonyítványt vár el tőle, noha babusgató szeretetével, kényeztetésével már eleve alkalmatlanná tette erre. Leülni megbeszélni, tisztelettel végighallgatni egymás véleményét, sőt kompromisszumokat kötni vagy elfogadni maradéktalanul egy-egy állás68
pontot, kevés családban szokás, pedig eredményes gyakorlat lenne. Ennek hiányából is ered a deviancia. Persze, ha devianciáról beszélek, nemcsak olyan szélsőséges esetekre gondolok, amikor a gyermek vagy éppen a szülő betör, és börtönbe kerül. A szélsőséges esetektől eltekintve is, a gyermekek ma elég gyakran lógnak ki a sorból, s ha ezt feltétlenül kóros állapotnak fogjuk fel, akkor lehet, hogy hamarosan és könnyen azzá is lesz. Ha a gyermeknek folyton azt mondjuk: Te egy tróger vagy! Te csibész vagy! a végén már természetesnek veszi ezt a besorolást. Ugyanakkor, ha bizalommal, türelemmel és szeretettel közelítünk hozzá, hajlandó lesz olyan teljesítmények elérésére, melyeket a képességeihez mérten szabunk ki a számára. Egy serdülővel kilencvenszázalékos valószínűséggel el lehet töretni egy poharat. Annyi kell csak hozzá, hogy mielőtt a konyhában kezébe adjuk, vigye be vízzel telve a vendégnek, elmondjuk, milyen drága, értékes, többé be nem szerezhető pohár ez. Nagyon vigyázzon rá, mert amilyen kétbalkezes, úgyis le fogja ejteni. A mi intézeti, nevelőotthoni gyermekeink a kezünk alatt nőnek fel. Akár deviánsak, akár nem, úgy kell őket elfogadnunk, amilyenek. Hiszen mi csak az egészségi ellátásukról gondoskodunk. Talán ennek is köszönhető, hogy különösen vonzódnak hozzánk, ápoló egészségügyiekhez. Nem véletlen, hogy egészséges gyermekek is szimulálnak valami kis bajt, hogy betegszobába kerüljenek, és nem feltétlenül azért, hogy lógjanak az iskolából. Az ok mindössze annyi, hogy ott elfogadják őket, panaszaikkal együtt. Ezzel persze nem azt állítom, hogy a pedagógusok nem fogadják el, de az ő követelményrendszerük természetesen más és magasabb. Mi viszont mit követelünk? Feküdjön szépen az ágyban, vegye be a gyógyszert, ne lármázzon, s ne verje meg betegtársát. Legyen tehát jó kisfiú vagy jó kisleány. Annak, hogy mi ilyen elfogadóbb magatartással léphetünk fel, az a következménye, hogy hozzánk sokkal őszintébbek. D. M.: – Tulajdonképpen amit végeznek, sem nem körzeti orvosi, sem nem kórházi orvosi munka… E. Gy.: – Bizonyos szempontból sokkal kevesebb és sokkal több is mindkettőnél. Nekünk kell ellátni a hőemelkedéses gyermeket is, és azt a gyógyíthatatlan beteget is, akit már minden gyógyító intézet kiad. El kell látni a súlyos pszichés károsodott gyerekeket, akik valahol két szakma között ingadoznak. A pedagógia – megoldást nem tudván – áthárítja a feladatot az egészségügyre: ez már betegség. Azonban semmiféle diagnózis nem szabható rájuk. Arra sajnos alkalmatlanok, hogy oktathatók legyenek, mégsem csak rendszeres orvosi gyógykezeléssel gyógyíthatók, sőt ilyen nincs is, maximum nyugtatókat adhatunk nekik. Ezeknek a gyerekeknek az elhelyezése nincs megoldva. Jelenleg a legnagyobb segítséget a toleráns magatartás jelentheti. Értem ezen a pedagógusok és orvosok egymás munkája iránti elismerését és a legmesszebbmenő együttműködést a gyermekek érdekében. Magyar Ifjúság, 1985. november 15. 69
Beszélgetés Kolozsvári Grandpierre Emillel Dobos Marianne: – „És megnyitá az Úr a szamárnak száját, és mondja a szamár Bálámnak: Mit vétettem néked, hogy immár háromszor vertél meg engem?” – olvassuk a Bibliában. Hasonlót kérdezhetne sok gyerek is. A gyermeki vétek általában nyilvánvaló. Az azonban nem, hogy mi volt a kiváltó ok. Pap Károly Azareljét olvasva, mindig elszorul a torkom, de ez történik akkor is, valahányszor Kolozsvári Grandpierre Emil Szabadság című könyvét forgatom… Kolozsvári Grandpierre Emil: – Azt hiszem, minden családban előfordul, hogy az anyai ághoz tartozók az apai ágra hárítják a felelősséget a gyermek „gonosz hajlamaiért”, míg az apai ág képviselői ugyanígy védekeznek. A tudományos viták hevét a nyilvánvaló eredménytelenség sem szokta lelohasztani, hiszen az egyik ágban éppúgy nem lelnek romboló hajlamú családtagra, mint a másikban, s így személy szerint a felelősség általában senkire nem hárítható. Pedig… Ami a felnőttek szemében egyszerű, mindennapi dolog, az gyermekszemmel nézve valóságos tragédia: egyike a gyermekkor legmegrázóbb, legfájdalmasabb élményeinek. Például öt-hat éves lehettem, s akár volt kedvem hozzá, akár nem, esti nyolc órakor anyám lefektetett. Ez általában akkor volt nehéz, amikor nyári estéken kolozsvári kertünk vendégekkel volt tele, s én egy bokor alatt kuporogva élveztem a felnőttek társalgását. Édesanyám csendesen, de parancsolóan kezdte rábeszélésemet. Persze csak félhangosan, mert nem szerette, ha idegenek is látják, hogy engedetlenkedem. Mikor érveiből kifogyott, felkapott és bevitt a hálószobába, lerángatta ruháimat, rám húzta hálóingemet, betakart, megcsókolt, s mit sem tudott arról, hogy én még sokáig bőgtem, míg elnyomott az álom. Egy gyermek semmit sem tud arról, hogy van személyes szabadság, s ez az ember egyik legdrágább kincse, de abban a pillanatban, mikor megfosztják ettől, éppoly fájdalmasan átérzi a veszteséget, akár egy felnőtt, akit gúzsba kötnek vagy börtönbe vetnek. A gyermek édesanyjának őt lefogó két karjában tehetetlenségét érzi át, az ember semmisségének és nyomorúságának tudatát. Ez az, amit a felnőtt sem tud elviselni. Bizony másnap, amikor húgom békésen szunynyadó porcelánbabáját megpillantottam, ugyanazzal a kíméletlen gyors mozdulattal rántottam fel, mint anyám tette előző este velem. Milyen gyönyörűség volt látni, hogy kicsiny és védtelen, hogy az alvóbaba tágra nyílt szemei mintha a félelemtől riadtan tekintenének rám, sajnáltam, hogy nem szólal meg és nem könyörög kegyelemért, amelyre természetesen ő sem számíthatott volna. Bizony jó néhányszor ismételtem minden fenyegetés és minden verés ellenére húgom babáinak levetkőztetését. Az a mozdulat, mellyel édesanyám elsimította elalvás előtt a hajamat, nálam olyan indulatos volt, hogy a babák haja a kezemben maradt, s én lassan, figyelmesen, élvezettel öntöttem ki fejükből a fűrészport. 70
Érdekes, hogy a kiszolgáltatottság másféle érzést is váltott ki belőlem. Vagy az is hasonló volt, nagyságomnak, erőmnek a tudata? Volt egy osztálytársunk, Henrik, mintaszerűen jó fiú volt, olyannyira, hogy ezt nem lehetett neki megbocsátani. Sőt az úgynevezett „bezzeggyerek” is ő volt. Igen sokszor biztatott a tanító néni, hogy vegyünk róla példát. Ennél pedig még az elnadrágolásokat is szívesebben vállaltuk. Egy vasárnap azonban mégis érdekes dolog történt. Henrik patyolatfehér ruhájában várta a szobalányt a templom előtt, hogy hazakísérje az istentisztelet után. Egy arra járó ismeretlen kis csibész azonban a pocsolyába vágott egy követ, a felcsapódó sár össze-vissza mocskolta az ünneplőt. Henrik ideges, dühöngő zokogásra fakadt. Én pedig úgy éreztem, intézkednem kell, hogy a bűnös elnyerje méltó büntetését. Elnyerte. Persze elnyerte Henrik is, mert semmi hálát nem mutatott azért, hogy bevertem támadója orrát. Mi tagadás, a „nyafka Henriket” is jól helybenhagytam. Ki hitte volna, hogy egyszer csak mégis a legjobb barátok leszünk, mi „uralkodók”. Mert uralkodó volt Henrik is, aki sem a kisfiú csínyét, sem az én alapos helybenhagyásomat nem torolta meg. Abban a játékban, amihez nem erő és ügyesség kellett, hanem képzelet és szellem, Henriknek nem volt párja. Persze amilyen hirtelen és váratlanul lettünk jó barátok, néhány meggondolatlan szavától éppoly hamar vedlett vissza gyámoltalan és érdektelen kölyökké, akit persze kénytelen voltam ismét addig dögönyözni, míg sírva nem fakadt, míg én nyomába szegődve fáradhatatlanul ismételgettem gúnynevét: Nyafka Henrik, Nyafka Henrik! D. M.: – Azt hiszem, annak, hogy megpróbált mindenáron a felnőttek érdeklődésének középpontjába kerülni, talán egyik oka az volt, hogy négyéves koráig, egyszem gyermekként, kicsit a világ közepének érezhette magát. K. G. E.: – Közös névvel „a kicsiknek” neveztem testvéreimet. Húgomat, akinél csaknem négy, és öcsémet, akinél öt évvel voltam idősebb. Beszéltem velük, sőt vigyáztam is rájuk, mert nagyon jólesett, hogy ők éppoly védtelenek és tehetetlenek énhozzám képest, mint én a felnőttekhez képest. Nagyon fájt, hogy ők – akkor úgy láttam – sokkal több gyöngédséget, szeretetet kapnak, mint én. Például végeérhetetlennek tűnt az az idő, amit édesanyám „a kicsik” ágya mellett töltött, míg el nem nyomta őket az álom. Ó, hogy vártam, hogy rám kerüljön a sor! Sokszor kétszer-háromszor belecsíptem a combomba, hogy el ne aludjak, hogy ne álmomban, hanem tiszta öntudattal kapjam a jó éjszakát-puszit anyámtól. Mikor végre hozzám lépve megkérdezte: még mindig nem alszol? – ez úgy fájt, mintha megütött volna. Nem is sejtette, milyen fájdalmat okozott azzal, hogy alig jött, máris elment, hogy lefejtette gyöngédségre vágyó karjaimat, és sietve csókolt meg, s elmenőben mondta – légy jó kisfiú és aludjál! Soha nem tűnt fel neki, hogy a nekem szánt idő csak parányi töredéke annak, ami testvérkéimnek jut. Pedig próbáltam meghosszabbítani. Arra a kérdésére, hogy elmondtam-e estéli imámat – akár imádkoztam, akár nem – mindig taga71
dóan válaszoltam. S mert ilyenkor ágyam szélére ült, s meg is simogatott a szépen elmondott imáért, különböző jótéteményeket kértem Istentől, először testvéreimnek, szüleimnek, nagyanyámnak, Ilonkának, a cselédünknek és sorra mindenkinek, aki az eszembe jutott. Hiába nyújtottam én az imát, a néhány pillanat rémületes gyorsasággal elfutott… S napközben is igen fájt, hogy míg a kicsikhez minduntalan odaszalad, nekem rendszerint azt mondja, hogy hagyjam békén… Elfoglalt apám, aszerint, hogy nagyon vagy kevésbé zavartam meg munkájában, hol erélyesebben, hol szelídebben utasított ki a szobából. A vacsora vége és a lefekvés közötti kimondhatatlanul rövid idő alatt azonban bármivel fordultam hozzá, szívesen kielégítette kíváncsiságomat. De hát ezek a kedves szavak és simogatások nem cáfoltak rá a látszatra, és nem oszlatták el bennem a magányosság szorongásait, nem győztek meg apám gyöngédségéről és szeretetéről. Talán már akkor gyökeret vert bennem az az érzés, mely később annyi gyötrelemmel dúlta fel életemet, annyi szenvedést mért rám, és rengeteg viszontagságba sodort. D. M.: – Azt hiszem, nemkülönben a szüleit… K. G. E.: – Valószínű. Megoszlottak a vélemények már kora gyermekkoromtól. Volt, aki az életrevalóság jeleit látta vakmerőségeimben, de volt, aki aggodalmát fejezte ki jövőm iránt, nyíltabban vagy finomabban megjósolva, hogy alighanem csúnyán fogom végezni. Időnként számot vetünk pályafutásunkkal, visszaemlékezünk sikereinkre és balfogásainkra. Persze ezek rendszerint csak megerősítik különböző ügyes csalásainkat, amelyeken szeretettel csüngünk. Az emlékezet úgy bánik a lélekkel, mint az orvos a nagybeteggel, aki előtt titkolni kell az igazat, különben összeroppan és soha nem épül fel. Az eseményeket nem tagadhatjuk le, de ízlésünk szerint átformáljuk őket. Ami azonban soha nem felejthető számomra, az egy meleg szeptemberi délelőtt, melyen végleg elszakadtam Kolozsvártól, amikor elbocsátott a szülőföld. Franciaországba küldtek tanulni. Húgomat és öcsémet megcsókoltam búcsúzóul, s apámtól is a családi szokás szerint hidegen és kevés szóval búcsút vettem. A pályaudvarra csak édesanyám kísért ki, s amíg a kocsi előtt állt, s felnézett rám, valami szokatlant vettem észre az arcán. Kezét csókolom anyuka, majd írok – mondtam udvariasan, hidegen. Ő pedig hirtelen magához ölelt, erősen, görcsösen, miközben vadul csókolt, könnyei megnedvesítették arcomat. Ettől a váratlan szeretetkitöréstől első megdöbbenésem után én is fuldokolva sírva fakadtam. De hát ekkor már egy nehéz korszak volt mindkettőnk mögött… Magyar Ifjúság, 1985. június 28.
72
Beszélgetés Hegedüs Gézával Dobos Marianne: – Hegedüs Gézát tekinthetjük legnagyobb klasszikus műveltségű íróink egyikének. Ennek a hatalmas ismeretanyagnak, rendkívüli olvasottságnak a forrása egy gyermekkori vétek. Hegedüs Géza: – Valóban. Volt egy tízéves kori vétkem, mely meghatározója lett az azt követő hatvan évemnek. Ebben az utóbbi hat évtizedben ugyanis nem merek nyitott emeleti ablakok közelébe menni. Sajnos, addig mertem, sőt… Azon a nyáron fejeztem be az elemit, s már fölvettek a gimnáziumba. Graz mellett nyaraltunk, egy Judendorf nevű faluban. Szép régire stilizált kastélyfélében vettek ki a szüleim nyaralószobát. Csábító volt a tornác első emeleti gótikus ablaka. Első dolgom volt, hogy felmásszam. Jól lenéztem – és azonnal kizuhantam. A történetnek később anekdotikus következménye is volt a családban. Nyolcéves öcsém akkortájt nagyon szerette használni az „alighanem” szót. Például intőt hozott haza, szüleim megkérdezték, miért kapta? – Mert lárma volt az osztályban. – Ki lármázott? – Azt mondja: alighanem én. – Szóval az „alighanem” nagyon benne volt. Ott volt, amikor én kiestem az ablakon, s a következő szöveggel ment be a szobába: az a Géza „alighanem” kiesett az ablakon. – Szüleim kellőképpen megijedtek, be kell vallani, én is. Szerencsésen estem, mert építkezés volt és egy homokdombra zuhantam, de azért így is eléggé összetörődtem. Nagy nehezen szállítottak haza Pestre. Itthon megállapították, hogy nem fogok belehalni, de összevissza kötözve feküdtem öt hónapig, és még két évig sántítottam is. Nagyon jól meggyógyítottak. Szóval ennek a balesetnek különböző következményei voltak. Az egyik kisebb következményét ma nagyon sajnálom, mert ettől nem lettem cserkész. Nem lehettem, mondván: na, majd ha meggyógyulok. Mire két év múlva kutya bajom se volt, addigra az osztálytársaim segédőrvezetők voltak, már tiszti rangjuk volt, én közlegény lehettem volna csak. Ezért nem mentem, bár máig sajnálom, mert mindenkinek jó emléke van a cserkészetről. Ez a vétkem, könynyelműségem az, amit bánok. A másik következményt azonban nem. Az orvosi rendelkezés úgy szólt, hogy iskolába kellett járnom. Odasántítottam, visszasántikáltam, kezdetben még bottal is, azután le kellett feküdnöm. Mit csinál egy tízéves gyermek, ha összevissza kötözve fekszik egy ágyban? Elég hamar tanultam meg olvasni és már azelőtt is olvasós gyermek voltam. Az első leporellók versikéit – melyeket még iskoláskor előtt olvastam – máig is tudom. A legeslegelső így hangzott: „Illetlen a cica úrfi, nyalogatja száját, / Míg a levest kanalazza, áztatja a lábát”. Rendkívül fontos életfilozófiám azóta is, hogy ha egyszerre kell órát és valahol máshol előadást tartanom, sőt gyorsan írnom is kell másnapra egy cikket, akkor mindig eszembe jut, hogy „míg a levest kanalazza, áztatja a lábát”. Jó ötven évvel később jöttem rá, bár hatéves koromtól töprengem a másik versike filozófiai mondanivalóján: „Bodri kutya nagyot ugrik, hogy bekapja a hurkát, / mert hurkának 73
nézte szegény a savanyú uborkát”. Nagy Péter barátom rég áhította a Nemzeti Színház igazgatói székét, de mikor megkapta, sokkot is kapott tőle, és lemondott néhány hónap múlva. Akkor éjszaka hívtam fel és mondtam el ezt a versikét neki. – „Sajátos humorod van” – válaszolta. D. M.: – Miket olvasott a tízéves gyermek? H. G.: – Utólag visszatekintve a világ legnaivabb, legprimitívebb történelemkönyvét, Endrei Zalán világtörténelmét hat kötetben, szép színes képekkel. Nem kétséges, hogy életem legdöntőbb hatású olvasmánya volt, ebből kaptam kedvet a történelemhez. Naivul, de nagyon szemléletesen ismertette a mitológiát is. Ma sincs jobb, gyermekek számára írt mitológia, talán jó lenne ezeket a mitológiai részeket újra kiadni. Ezután jött Verne Gyula, May Károly után a végtelen Jókai, és jött az a bizonyos olvasmányi alap, ami körülbelül tizennégy éves koromig előkészítette mindazt, amire azt mondjuk: komolyabb olvasmány. Mert én elhiszem azt, hogy ha az ember irodalmi műveltséget akar, akkor össze kell találkoznia az úgynevezett nagy realistákkal – bár máig sem tudom pontosan, mi a realizmus. Arra viszont a saját olvasási gyakorlatomból jöttem rá, hogy a realizmust mint igényt, azt a romantika találta ki. A romantika csak úgy érthető, hogy ebből lett a realizmus, a realizmus pedig úgy, hogy előtte volt és az alapja volt a romantika. A valóság alapos eltúlzása nélkül az ember nem juthat el a valósághoz. Egy mikroszkopikus méretű valami nem látható megfestés és nagyítás nélkül. Ezt csinálja a romantika. A valóságot eltúlozza és kiszínezi – de ettől jobban látom. A romantikus látásmód teszi lehetővé, hogy visszakövetkeztetve realista tudjak lenni. Én, a gyakorló irodalomtanár, ezt az összetört kisgyermektől tanultam, aki a történelem romantikus szemléletén keresztül a nagy romantikusokon át eljutott az egész világ romantikus szemléletéig és ebből realista megértéséig. D. M.: – Az írást megalapozta tehát az olvasási szenvedély kialakulása. H. G.: – Nem is bízom az olyan íróban, aki nem olvas. Életem legnehezebb öt évében a háború alatt, amikor a Don mellett voltam, mint „Horthy Miklós legszebb katonája”, végigcsináltam a visszavonulást, huzamosan éltem internáló- és német koncentrációs táborban, az éhezés legsúlyosabb időszakaiban is, nekem folyamatosan volt könyvem és folyamatosan olvastam. Olvastam a fedezékben is, és anekdotákat meséltek rólam, hogy a viszszavonulásnál a 46-47 °C hidegben a pokróckoszorúba, ami a nyakunkban volt, beletettem a könyvet, és menet közben olvastam. Jó esetben napi 25, rossz esetben 50 kilométert, de volt másfél napos, 72 kilométeres összefüggő menetelésünk – olvasásom – is. A koplalást sokkal jobban bírtam, mint az olvasás és dohányzás hiányát. Folyton jósolgatták nekem, hogy ha nem eszem meg a kenyéradagomat, éhen halok, olyanok, akik szegények azután később éhen is haltak. Én nem tudom, hogyan bírtam ki, rettenetesen lefogytam, 78 kilóval mentem el és 42-vel jöttem vissza, de folyton olvastam és folyton dohányoztam. Az emberek számára a legnagyobb kincs a kenyér volt, mindent megadtak érte. Az internálótáborban láttam olyat, hogy vala74
ki egy egész kenyérért egy aranyórát adott. Az én számomra a kenyér óriási valuta volt. Sokszor cseréltem cigarettára, illetve könyvre. Egy alkalommal, amikor a gunskircheni úgynevezett Vernichtungslagerben (megsemmisítő táborban) már napok óta nem volt cigarettám, s már a fák kérgét is lekapartuk, majd elszívtuk, az egyik bajtárs az én Divina commediám első két énekének bibliapapírjában, én pedig egy kedves barátom Faustjából csentem ki a lapokat erre a célra, kenyeret osztottak. Bár napok óta nem ettem, de mert meghallottam, hogy a szomszéd barakkban van valakinek 20 Szimfónia cigarettája, elcseréltem erre a kenyerem. Könyvem sem volt már, azonban tudtam, hogy van egy rabtársunk, aki klasszika-filológia magántanár volt egy vidéki egyetemen. Idősebb tudós ember. Már csak fél szemmel tudott olvasni, egyik szemüveglencséje eltörött ugyanis. Neki volt három könyve, amelyeket rettenetes irigykedéssel néztem, és felajánlottam neki 10 cigarettát a Kecskés-féle filozófiatörténetért, egy skolasztikus filozófusokat tartalmazó latin nyelvű válogatásért és Steinbeck The moon is down-jáért. Tízért egy, húszért a három – válaszolta. – Kettőt már elszívtam – mondtam, és volt lelkierőm átadni a 18 cigarettát a három könyvért. Szerencsére az utolsónak hagyott skolasztikus filozófusoknak csak a feléig jutottam. Kinyíltak a kapuk. Találkoztak a fehér csillagos amerikai és vörös csillagos szovjet tankok. Túléltük, s én azért máig sem tudom, mi a véleménye Szent Bonaventurának az elvont fogalmakról. Amikor hazajöttem, igen nagy szomorúsággal tapasztaltam, hogy minden elpusztult körülöttem, még a régi családi könyvek is. Könyveinket négy nemzedék gyűjtötte, úgy sorakoztak, mint a geológiai rétegek. A dédszülők olvasási ízlése, régi német könyvek, Goethe- és Schiller-kiadványok, régi magyar könyvek első kiadásai. A két szomszédvár első kiadását az akkor még kisleány dédanyámnak, „A szépséges Engler Rozália kisasszonynak hódoló tisztelettel Vörösmarty Mihály” dedikálta. Nézze, itt lóg a falon a szépséges Engler Rozália képe, már mint idős nénié. A nagyszülők ízlése a teljes Jókai- és Mikszáth-sorozat, a szüleimé az akkori modern szerzők, ezután az én könyveim, szóval körülbelül 8000 kötetes könyvtárunk volt. Édesapám bombabiztos helyre menekítette – ahová természetesen becsapott a bomba, és könyv könyvön nem maradt. A hamuból egyetlen könyvet tudtam kihúzni: Ovidiusnak egy tizennyolcadik századbeli ötkötetes kiadásából a harmadik kötetet. Ehhez a könyvhöz szereztem az utóbbi negyven év alatt az itt látható néhány ezret. Látja, ha én akkor nem nézek alaposan ki azon az ablakon… Egy gyerekkori hülyeség így fordul javára elkövetőjének. Magyar Ifjúság, 1984. november 9.
75
Beszélgetés Sárkány Jenővel Dobos Marianne: – 19 évvel ezelőtt egy, számomra különösen meleg június végi napon megvédtem mérnöki diplomámat. Mivel azonban ezzel párhuzamosan az anyai hivatásra is készültem, meg a tanulásban is benne voltam még, fellapoztam újabb szakirodalomként a Dobszay–Sárkány-féle Csecsemőtáplálás című könyvet. Igen nagy hasznomra vált mindkét fiam nevelésében. Néhány évvel ezelőtt szerencsém volt személyesen megismerni Sárkány professzor urat. Jelleme így foglalható össze: határtalan szeretet, igényesség, következetesség. Ifjúsága bűneiről kéne faggatnom, professzor úr, de valahogy nem hiszem, hogy lennének ilyenek… Sárkány Jenő: – Mindannyiunknak vannak. 1937-ben szereztem orvosi diplomát, de már az előző évben megnősültem. Szüleim tartottak el bennünket. Nagyon boldogok voltunk. Sajnos, nem sokáig. 1939-ben elveszítettem feleségemet. Ekkor kezdtem megtanulni, hogy a megpróbáltatásokat hasznosítani kell. A belső tartást nem ajándékba kapja az ember! Soha nem szabad összeomlani, de nem válhatunk cinikussá, embergyűlölővé sem, és az öngyilkosság sem kiút. Mivel az ezt követő években 1945-ig öt százaléknál nagyobb esélyem nem volt az életben maradásra, természetes, hogy ilyen gondolatok nem is foglalkoztattak. Egyben úgy is éreztem, hogy feleségem elvesztésénél súlyosabb csapás már úgysem érhet. Azután amikor felszabadultunk, eljött végre számomra is a szabadság. Így is köszöntünk. Egyre gyakrabban visszatérő gondolatom lett: reális elképzelés-e a szabadság? Maradjunk csak a szerelemnél vagy házasságnál: Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom; ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd; s én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd. Szabó Lőrinc fogalmaz így a Semmiért Egészen című versében. Valamiképpen a házasságokban gyakran ez a felfogás ma is. Szerintem tartós, kiegyensúlyozott csak az a kapcsolat lehet, melynek célja a másik fél boldoggá tétele. Nagyon „előkelő” helyen állunk a nemzetközi válási statisztikában. 1982. évi adatok alapján 100 megkötött házasságra 37 válás jut, de ha jogilag egymás mellett is élnek, a másik egyharmadban is elhidegültek már a házastársak. Véleményem szerint labilis családi körülmények között nő fel a gyerekek kétharmada. Márpedig az ifjúság a nemzet jövőjének letéteményese. Higgye el, a bajok nem az égből pottyannak. Szinte mindennek oka van, csak éppen nem figyelünk oda. Még a nagyszülők körülményei is megha76
tározóan hatnak az unokákra, nemcsak a szülőkéi. Mi vagyunk a felelősek a jövő generációk teherbíró és alkotóképességéért, szomatikus és pszichés elváltozásaiért. Az eljövendő társadalmi gondokért minket is terhel a felelősség. Például: egy anya számára a legcsodálatosabb, legnemesebb élmény a szoptatás, azt hiszem. Svédországban kiskatonákon végzett vizsgálatok alapján megállapították, hogy meghatározó összefüggés van a teherbíró képesség és a szoptatás időtartama között. Máshol kimutatták, hogy a nem anyatejjel táplált csecsemőkből lett felnőttek között nagyobb százalékban fordul elő a skizofrénia is. A legmeghatározóbb a személyiség kialakulása szempontjából az első három év. Társadalmi gondolkodásunk ezért is biztosítja erre az időszakra a gyermekgondozási segélyt. De hát a minap látogattam meg egy, több házasságból és élettársi kapcsolatból származó négy gyerekét egyedül nevelő édesanyát. Meg tud-e élni, ha nem dolgozik?! Családtervezés! Nagy vívmány, de meg kéne tanulni élni vele s ez több a megfelelő fogamzásgátlók kiválasztásánál, ez már a házastárs megválasztásánál kezdődik, s folytatódik az alkalmazkodóképesség, a megértés, a türelem, a szeretet önmagunk részére kötelező jelleggel előírt kifejlesztésével. A szabadságról kezdtem beszélni… Nos, ösztöneink szabad kiélése egyaránt társ- és társadalomellenes. A boldogság tartósan abban az emberben, abban a családban ver tanyát, ahol az ösztönök és a gátlások harmonikus egységben vannak. A fegyelem nem születik velünk. Ösztöneink, korlátlan önzésünk, határtalan, bárki és bármi rovására menő önmegvalósítási igényünk a feltétlen reflexek csoportjába tartozik. Az alkalmazkodóképesség már feltételes reflex. Tanulni kell. D. M.: – Nem itt kell keresni egyik gyökerét a nemzedéki ellentmondásoknak? S. J.: – Azt hiszem, itt. A valóság szemlélése különböző aspektusból történik. Az idősebbeknél kevesebb a dinamizmus és egyre több a gátlás. A megfelelő arányok kialakítása, egyensúlyban tartása igen nehéz feladat. Végigkíséri egész életünket. Egyébként a dinamizmus és a gátlás keveredési arányának különbözősége előnyt is rejt magában. Persze, csak akkor, ha a fiatalok és az idősebbek megfelelően közelednek egymáshoz. Meg kell próbálni harmóniát kialakítani. Amint érezzük, hogy kezd felettünk az idő eljárni, egyre jobban kell törekedni a fiatalok bizalmának megnyerésére, megtartására és elmélyítésére. Segítenünk kell aktivitásukat előnyös mederbe terelni, kreativitásukat fokozhatjuk és támogathatjuk, hogy a készségekből képesség fejlődjön. Nézze, a szeretet mértéke: a mértéktelen. Soha nem szűnhet meg bennünk a mások iránti, hadd nevezzem így, „ösztönző” szeretet. D. M.: – Mit ért ezen a fogalmon? S. J.: – Nem szabad a mércét alacsonyra tenni. Nem hozsannázhatunk a kis teljesítményeknek. Ha mi képesek voltunk az erőfeszítésekre, miért becsüljük alá fiataljainkat. A munka értékét nem a siker nagysága, hanem a benne levő erőfeszítés adja meg. Igényesnek kell lennünk és következetesnek. A következetesség már az egész kicsiny gyerek nevelésénél is igen 77
fontos. Amit hétfőn megtiltunk, nem engedhetjük meg szerdán sem. A cinizmus sem születik velünk. Kifejlődése talán elsősorban arra az eltérésre vezethető vissza, amely a felnőttek tettei és szavai között fennáll. Nem életkori sajátosság az egyre jobban elharapódzó kíméletlenség, gátlástalanság, önzés, az embernek nem emberként való kezelése. A megfelelő példaadás az egyetlen kivezető út. D. M.: – Kinek kéne ezt a példaadást kezdenie? S. J.: – Elsősorban a vezető beosztásban levőknek, akiknek hatalom van a kezükben, akik talán éppen ezért már osztály- vagy főosztályvezetőként is miniszternek érzik magukat. Hát legyenek is azok, a szó valódi jelentésében: szolgák! Szolgái a rájuk bízottaknak. A beosztott számára a legfontosabb a vezető bizalma, sőt újra belehelyezett bizalma. Az igényeinket konkrétan és pontosan kell megfogalmaznunk. Nem állhatunk mindenkinek a háta mögött. Különben is, eleve másként viselkednek általában az emberek a főnök jelenlétében. Nincs jó vezető jó beosztottak nélkül. Aki kritikus akar lenni, előbb legyen önkritikus, több lesz benne ezáltal a szerénység. Hadd vessem fel a jog és a kötelesség egységének kérdését! A ma társadalmát az jellemzi, hogy miközben a jogainkat emlegetjük, elfelejtjük a kötelességeinket. A szocializmust ennek a fordítottja kellene hogy meghatározza! Hiszek abban, hogy egyszer így lesz, és ez olyan fejlődést fog hozni az emberiség történetében, mint a négy lábról a két lábra állás. Azonban, ha ma erre várnánk, olyan megmosolyogni valóak lennénk, mint az egyszeri magvető, aki februárban kiment a földjére, sárgállik-e már a búzavetése. Ha az ember jó magot vet, bő aratásra számíthat, csak természetesen a maga idejében. D. M.: – Erről jut eszembe, hogy sokszor nagyon elkeseredünk, mert eredménytelennek érezzük gyermekeink nevelését, nem felelnek meg a reményeinknek. S. J.: – A gyermeknevelésre fordított legfontosabb energiafajta a szeretet. Az pedig nem vész el, sőt kamatozik, de ehhez is időre van szükség. Néha rövidebbre, néha hosszabbra. Csak hát soha nem szabad belefáradni. Egy rossz szóval olyan kárt tehetünk, mint egy természeti katasztrófa. Nemcsak mi vagyunk érzékenyek, de a másik is. A „mai fiatalok”: átkos kifejezésnek tartom, nemcsak azért, mert minden generáció megérdemli az ő „mai fiataljait”, hanem azért is, mert én mindegyikükbe beleálmodom azt, amivé lesznek. Az egyetemi hallgatóban a betegágy mellett álló orvost látom, a kezdő orvosban az ismertet, a tudományáért vagy éppen „csak” a jóságáért, emberségéért híreset. Nem csak azt kell szeretni, aki jó és tökéletes, hisz ilyen úgyis kevés van, de meg kell próbálni mindenkit „jóvászeretni”. D. M.: – Carpe diem, élvezd a napot – tanácsolta Horatius, azaz élj úgy, ahogy érdemes. De hát hogy érdemes? S. J.: – Ma így köszönnek nekem: Tiszteletem, igazgató úr! Hogy van, professzor úr? S volt idő, amikor Nagykátán a munkaszolgálatban egy arra járó felém köpött. Melyiktől lettem több vagy kevesebb?! 78
Szóval úgy kell élnünk, hogy bármely pillanatban vége szakadhat, s végül mégis valamiként túl kell élni önmagunkat. Ahogy ma én éltetem tovább példaképeimet, szeretteimet, valahogy „ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem”, ahogy József Attila írta A Dunánál című versében, úgy fognak talán majd tovább éltetni engem is. Magyar Ifjúság, 1985. április 5.
79
RÓMA – BUDAPEST
Őszentsége II. János Pál pápa levele
83
Beszélgetés egy magyar íróházaspárral Itt közöljük P. Szabó Ferencnek irodalmi és vallási tekintetben érdekes beszélgetését Kabdebó Lóránttal és feleségével, Dobos Marianne-nal, amely a Vatikáni Rádióban hangzott el. Szabó Ferenc: – Lóránt, először téged kérdezlek munkásságodról. Számos könyved, írókkal készített interjúid, tanulmányaid révén ismert vagy a magyar íróvilágban. Szabó Lőrinc írói hagyatékának kritikai feldolgozása és kiadása mellett mindig figyelsz az aktuális kérdésekre is, az élő írókat is megszólaltatod. Nemrég Szentkuthy Miklóssal készített nagyon érdekes interjúköteted jelent meg Frivolitások és hitvallások címmel. Nem is tudom, hogy Szentkuthy megérte-e a könyv megjelenését, vagy már csak halála után jelent meg? Korábban részletekben az Új Írásban olvastuk az interjút. Már azóta is megjelent egy kis köteted: Az Újhold költői… Nem is tudom, hol kezdjük. Ne feledjük, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum hangdokumentációja számára írókkal hangfelvételeket készítesz. Ezért jártál nemrég Londonban, ezért vagy most itt Rómában is. Végül megemlítem, hogy újabban a pécsi egyetemen is tanítasz. – Mindenekelőtt Szabó Lőrincről szeretnélek kérdezni, akit magam is kedvelek, írtam is istenkereséséről. Te, Lóránt, hogyan látod Lőrinc hitét? Már amennyire írásai, versei alapján ezt meg lehet sejteni, hiszen a hit végső soron Isten és a lélek titka. Kabdebó Lórant: – Évekről – percekben? Hadd beszéljek egyetlen problémáról, ami könyveimben még nem szerepel, csak egy tanulmányomban, az Irodalomtörténet című folyóiratban. A huszadik század amilyen magabiztosan indult, annyira megkérdőjeleződött minden eszménye az évtizedek során. Az értékválság lett a legjellemzőbb sajátja. Szabó Lőrincet az elveszített bizonyosság költőjeként szoktuk számon tartani. Aki mindent szétszed alkotóelemeire, és csak a kézzelfogható realitást ismeri el. A sokat csalódott ember örömünnepe a kivételes pillanatok gyönyöre. Tanítványa, a kitűnő költő, Lakatos István is „rideg materialistaként” jellemezte előttem. Szabó Lőrinc maga is – hogy úgy mondjam – magánemberként nem egyszer vágyódva mondta hívő barátainak: győzzetek meg! Te magad is idézed Az emmauszi úton című könyvedben a költő egyik levelét. Vágyódás és távolságtartás. Csakhogy a költő megkísérelte áttörni a testi létezés korlátait és átélni egy apokrif feltámadás-történetet. A Tücsökzene híres verse, Az Árny keze, a hitetlen magánytól ível a vágyott találkozásig: „Maradj velem, mert beesteledett!” Bibliát hallgat a gyülekezet. Alkony izzik a templom ablakán. Hitetlen vagyok, vergődő magány. 84
„Maradj velem, mert beesteledett!” – Ha így idegen, vedd emberinek, súgja egy hang, s ahogy látó szemem elmereng a régi jeleneten, az emmausin és felejtem magam, a sugár-hídon némán besuhan egy örök Árny: lehetne Buddha is, de itt másképen hívják és tövis koronázza: én teremtem csupán, mégis mint testvérére néz reám, mint gyermekére: látja, tudja, hogy szívem szakad, oly egyedűl vagyok, s kell a hit, a közösség, szeretet. S kezét nyujtja. Mert beesteledett. Az itt említett emmauszi jelenetet veszi azután – hogy úgy mondjam – modellnek, amikor a verses önéletrajz zárásakor Az elképzelt halálban a halálon-túli létezés és számunkra érzékelhetetlen visszaérés, másfajta velünk lét esélyét gondolja végig. Benne rejtve a Szentírás motívumaival: harmadik napon, galamb stb. Amit az ember agya fel nem foghat, a költő érzékenysége átérez. Berzsenyi költői szavával: „csak titkon érző lelke óhajtva sejt”. Így érthető a beleszőtt kép: „a Mindenség is csak egy költő agya”. Persze valójában fordított a helyzet; a költő próbál azonosulni az isteni létezéssel, belehatolni az ember számára közvetlenül érzékelhetetlen dimenzióba. Mint tette Kosztolányi nagy költői víziójában, a Hajnali részegség megmagyarázhatatlan, mégis átélt vendégség-élményében. Különben is, szememben Babits Ősz és tavasz között, Kosztolányi Hajnali részegség című, a létezés értelmét átélő verseinek közvetlen folytatása és összefoglalása a Tücsökzene elképzelt halálában átélt feltámadás-történet. Sz. F.: – Most mondanál valamit Szentkuthy Miklósról, akihez közeli barátság is fűzött? K. L.: – Ha Szabó Lőrinc a magány poklának szenvedései közül vágyódott a feloldozásra – az átélt szenvedés és szenvedtetés fájdalmán keresztül –, Szentkuthy mindazt élményszerűen beépíti prózájába, amivel a kétezer éves keresztény világ embere a huszadik században szembesül. Fél évig, heti két alkalommal volt szerencsém szemben ülni Szentkuthy Miklóssal, és rögzíteni mindazt, amit ő egy hosszú, vívódó élet során tudatában felhalmozott. Tényeket, adatokat, anekdotákat, emlékeket, – de túl ezen: egy gondolkodásformát. Azt, ahogy agyában összeállt a cathalogus rerum, a dolgok rendje a legkisebb paránytól a világmindenség keresett törvényeiig, a művészet és gondolkodás eredményei a divat és a véletlenek sokszor igenis meghatározott jelenségeiig. Előttem játszotta el ismételten – emlékezve – élete legfontosabb jeleneteit, amelyek során egyszerre élte át a gyönyör izzó vulkánjait és a bűntudat számvetését. A barokk szélsőségei között 85
hánykódott; szenvedélyesen érzéki volt és szinte misztikusan hitvalló. Megsiratta a pusztuló férgeket, mert a létezés nagy drámájának példáját találta az élet minden mozzanatában. Stílusa is egyszerre pompázatosan ragyogó, sokszoros ellentéteket összevillantó, a kétségbeesésig megdöbbentő és feloldozottan felszabadult. Egyik utolsó hasonlatával: mint a barokk templomok díszes síremlékei, amelyek egyszerre telítenek a létezés pompájával és figyelmeztetnek a látható holttest intelmével. – Amikor nyáron, a nyolcvanegyedik évében elhunyt mester rekviemjén barátai együtt búcsúztunk tőle a budapesti Szentkereszt-templomban, azt a nagy kortársunkat idéztük magunk elé, aki századunk emberének szélsőséges életét élte is és átélte is, mégis minden percében – és ez nem szónoki fordulat – minden percében keresztényi tudattal –bűntudattal és öntudattal – élt. Sőt: azt hiszem, halt is.
Miért tartottam fontosnak a könyvet? Mert engem is sok fiatal vesz körül. Gyermekeim nemzedéke. Bizonytalanok, könnyen rossz útra térhetnek. Szükség van Regőczi Istvánokra, akik hivatásuknak tartják: a kellő pillanatokban megfogni a bizonytalankodók kezét. Olyan emberekre, akik vállalják a jó értelemben vett kalandot: segíteni a másik emberen, leginkább azokon, akiket sokszor könnyelműen veszendőnek kiáltanak ki. A szakadék szélén megfogni a hullókat. Ez Regőczi István emlékezéseinek példázata. Ezért vállaltam a feladatot, hogy a könyvet világra segítsem. Hátha akad nem egy olyan olvasó, aki elindul, hogy hasonlóképpen cselekedjék. Katolikus Szemle, 1989. 4. szám
Szabó Ferenc: – Dobos Marianne, akit interjúiból és Világ tenyerén katicabogár című kötetéből ismer a magyar közönség, sajtó alá rendezte és szerkesztette Regőczi István Az Isten vándora című önéletrajzi munkáját, amely karácsony előtt a szerző kiadásában Budapesten jelent meg. – Kérlek, beszélj Regőczi István atyáról és mutasd be a könyvet. Dobos Marianne: – Emlékirat vagy kalandregény? Mindenesetre – példás élet. István atyát Kapisztrán Szt. János ünnepén múlt 45 éve, hogy Brugge-ben pappá szentelték. Szegény gyermek volt, gyalogszerrel érkezett 1933-ban Flandriába, s tíz év múlva a világháború idején papként tért haza. Fogékonyan az elhagyatottak, árvák sorsa iránt, Bosco Szent János példáját követte. Pesterzsébeten csak úgy szaporodtak az árvák körülötte. Püspöke hamar felfigyelt rá. Kisvácra helyezte, s templomépítéssel bízta meg. Pénz, anyagi támogatás helyett kézbe adta a Krisztus Párizs vadonában című kötetet, nemzedéke neves olvasmányát. Gyakorlati példázat lett számára. Megtapasztalta, hogy a legjobb bank a Gondviselés. Sohasem késik. Legfeljebb csak egy negyedórát, hogy próbára tegye türelmünket. A segítségével épített, ill. újított fel hét templomot és árvaházakat. Mint Kőmíves Kelemen: ami leomlott reggelre, felépítette estére. Hisz az elmúlt 45 papi év sok megpróbáltatást jelentett számára. Sokszor megszaporodtak körülötte a gyermekek, akiket áldozatos szeretettel nevelt, gondozott, és akik – sajnos – nem egyszer újra szétszóródtak, mert István atyának meg kellett szakítania a munkát. Mégis ma, 74. életévében is tud mindig újrakezdeni. Reggeltől késő estig megállás nélkül keresi fel a segítésre szorulókat, gyermekeket, fiatalokat, betegeket, magatehetetleneket. Védencei közül 10 pap lett, illetve Belgiumban megjelent öt könyve olvasói sorából is kb. 50 papi-szerzetesi hivatás született. De az ő neveltje volt Fajköd Mária Zsuzsa szobrászművész is. Akik Lourdes-ban járnak, megcsodálhatják alkotását, a „magyar Pietát”.
86
87
A Vigilia beszélgetése Regőczi Istvánnal Dobos Marianne: – Felszentelésének 45. évfordulóján a hálaadó szentmisét Regőczi István atya a máriaremetei Lékai László szeretetotthonban mutatta be. Pap „fiai” közül hárman koncelebráltak. Lourdes-i hangulat volt, a tolókocsik szinte összeértek, ez önmagában indokolja az ünnepi hely kiválasztását. Ebben a környezetben beszélgettünk életéről. Regőczi István: – Látrányban születtem 1915-ben. Az első világháborúban mindenünk odaveszett. Édesapám súlyos sebesülés után éveket töltött hadifogságban. Megszületésemről is csak levélben értesült, s már ötödik éves voltam, amikor először meglátott. Öten voltunk testvérek, két húgomat a spanyolnátha vitte el. Családunk anyagi helyzete apám hazatérése után is nehéz volt. Budapestre költöztünk a Garay utcába, egy albérleti szobába. Nyolcéves voltam, amikor rádöbbentem: édesanyánk milyen nehéz fizikai munkával keresi a mindennapra valónkat egy kórház mosodájában. Ott kapott ebédet, de szájától megvonva hazahozta nekünk. Gyermekészszel nehezen tudtam kigondolni, hogyan kereshetnék én is, amikor segítségemre jött a Gondviselés. Az erzsébetvárosi templom plébánosa, Novák apát úr és a sekrestyése segített. Akkortájt én voltam a legkisebb, de legszorgalmasabb ministráns a rorátemiséken. Rövidnadrágban, édesanyám nagykendője alá bújva együtt mentünk minden reggel. Ő a mosóteknő mellett imádkozott, mert a korai munkakezdés miatt nem jöhetett velem. Karácsonyi meglepetésként tudtam meg: arra kéri a mi Urunkat, Jézust, hogy fiából pap lehessen. Szép álomnak tűnt ez csupán, hiszen a betevőre valót is nehezen teremtettük elő, nem a három fiú taníttatási költségét. De nem folytatom, mert kissé patetikusnak hangzik a nyolcéves családfenntartó igaz története. Két pártfogóm, az apát úr és Karcsi bácsi, a sekrestyés bőségesen szereztek nekem munkát. Kórházban ministráltam hajnalonként, amiért nemcsak pénzt kaptam, de kis ételhordóban én is vittem haza ebédet. Rikkancs voltam, csomagot cipeltem, nemcsak a pár fillér reményében, de segítettem mindenütt, a hasonló szegényeken szeretetből. „Isten fizesse meg!” Erre mondják sokan, hogy: No, ezzel tele van a padlás, de egy kilogramm kenyeret nem lehet érte kapni. – Az én egész életem arra példa, hogy nincs jobb bankár az isteni Gondviselésnél, és sohasem késik, legfeljebb negyedórát, hogy próbára tegye bizalmunkat. D. M.: – Mikor érezte ezt először? R. I.: – Lakott a házunkban egy idős, egyedülálló hölgy, Olga kisasszony. Mindennap segítettem neki a bevásárlásnál. Egyszer leültetett a konyhában, és kikérdezett, hogyan is élünk. Sejtette, nagyon nehezen, de nem gondolta, mennyire! Elhívta édesanyámat, és felajánlotta, költözzünk le hozzá, nála kényelmesebben leszünk, mint az albérletben. Olga kisasszony ágya ettől fogva a konyhai sezlon lett, ahol pár hónap múlva örökre elaludt. Halála után, 1926-ban Imre öcsémmel egy évre Belgiumba mentünk. A roráték 88
leghűségesebb ministránsaként ugyanis ezt kaptam jutalmul – nyáron egy hónapon át egyedül én ministrálhattam dr. Cardyn belga kanonok úrnak. Ő azért járt Magyarországra, hogy szegény gyermekek kiutaztatását szervezze. Édesanyánk nem akart tőlünk ilyen hosszú időre megválni, de amikor a következő nyáron még nehezebb anyagi körülményeink közepette a kanonok úr ismét felkeresett, beleegyezett utunkba. Életem sorsfordulata lett aztán az az év, amit Poperingben, egy másik kanonok úr házában töltöttem, s őt nevelőatyámként szeretem. D. M.: – Érlelődő papi hivatását ő fedezte fel? R. I.: – Igen, és ő tette lehetővé, hogy tanulhassak. Ez persze sokkal később kezdődhetett csak. Első utam legkedvesebb misézőkelyhemhez köt, melyet Mária nénitől, a kanonok úr nővérétől kaptam, egy antik aranyórával együtt. Ismerve körülményeinket, arra gondolt, az órát otthon pénzzé tehetjük. Még két nyári vakációt töltöttünk kint, az esztergomi Don Bosco Intézetben végzett tanévek után. Később arra sem tellett, hogy itt tanulhassunk tovább Imrével, így elhatároztam, el kell ismét jutni Poperingbe. Egy ismerős kerékpárversenyzőtől kaptam kölcsön a kerékpárt, mellyel az olasz határig eljutottunk ugyan, de mivel nem volt pénzünk, hazaküldtek. Egy év múltán újra megpróbáltam kijutni. Hajósinasként, gyalog, autóstoppal, egy belga család segítségével az utolsó száz kilométert vonaton megtéve Péter-Pál napján megérkeztem poperingi nevelőatyám házába. Vendégségben volt nála a püspök is, aki nevetve adta áldását a rongyos kis magyar fiúra, aki az apostolok lován, az apostolfejedelmek legszentebb ünnepén azért érkezett, hogy pap lehessen. Tíz év múlva ő volt az ünnepi szónok szentelési misémen. D. M.: – A kanonok úr is megérte 1943. március 28-át, felszentelése napját? R. I.: – Sajnos, nem. Meghalt jó nővére is. Édesapám sem érte meg, Laci bátyám pedig, aki szerzetes szeretett volna lenni, és sikerült is Belgiumba kihozatni egy trappista kolostorba, novíciusként pár hónap alatt vesebajban halt meg. Imre testvérem, aki velem együtt készült a papi hivatásra, édesapánk halála után – 1940-ben – hazatért, hogy édesanyánk ne maradjon támasz nélkül. Az anyagiakról én gondoskodtam. Megírtam flamandul kalandos utamat, s a könyv olyan nagy siker volt, hogy a befolyt összegből Remetén házat vettek édesanyámék. Édesanyám ugyanis mindig arról álmodozott, hogy öregségében, míg fiai esetleg távoli plébániákon pásztorkodnak, majd egyedülálló betegeket fog gondozni. Az élet nem egészen így alakult, de azért ez a szeretetotthon, ahol most vagyunk, az ő házának kibővítése, és azt hiszem, megfelel akkori elképzeléseinek. Lékai bíboros úr csatolta a XXIII. János otthonhoz. D. M.: – Kicsit előreszaladtunk. Felszentelésénél tartottunk. R. I.: – Valóban. Akkor hazajövet itt várt rám édesanyám. A Mária-szobor előtt térdelt. A mécses pislogó fényénél adtam rá elsőmisés áldásomat. A váci püspökséghez kerültem, első kápláni beosztásomat Pesterzsébetre 89
kaptam. Példaképem Don Bosco volt, mindig a hozzám hasonló szegény sorsúakon akartam segíteni. Már Belgiumban Arnold atyának, a vakok és a magyarok nagy pártfogójának segítségével kaptam négy árva magyar gyermeket, akiknek ellátásáról, neveléséről gondoskodtam. Közülük az első, az én legidősebb „leányom” ma apácafőnöknő Afrikában, misszióban. Unokaöccsei pedig papnövendékek. Nagyon boldog voltam, hogy Pesterzsébeten, egy nehézsorsú kerületben kezdhettem. A háború szaporította az árvákat és a nyomort. Volt tennivaló. Két év alatt már tizenhat „gyermekem” volt, akiknek ellátásáról sokszor kalandos módon próbáltam gondoskodni. Állt a háború, tettük, amit lehetett, nemritkán golyózáporban. Tizennyolc bújtatott zsidóm miatt – akik ma is élnek – állandó életveszélyben. Plébánosom lelkesedéssel mesélt munkámról Pétery püspöknek, aki külön feladattal bízott meg. Sikeres végrehajtása után közölte velem: ilyen papra van szüksége ahhoz, hogy Kis-Vácon templomot építsen, de egyébként csak az áldására számíthatok. D. M.: – Tudom, az engedelmeskedés fogadalomként is kötelezte, de nem próbált meg árva gyermekei bizonytalan helyzetével érvelni az áthelyezés hallatán? R. I.: – Dehogynem! Az első kérdésem az volt, hova tegyem a „gyermekeimet”? A püspök atya a legteljesebb természetességgel válaszolta: – Hozod őket is. – Hová? – Majd megoldjátok, fiam. Az isteni Gondviselés és áldásom veled van. – Életemről készült könyvemben részletesen ismertetem honfoglalásunktól feloszlatásunkig ezeket a nehéz, de gyönyörű éveket. Nem tudom, végül hány gyermekem gyűlt össze, számuk kétszáznegyven felett váltakozott. Saját kezükkel építettek maguknak otthont, kápolnát az én „sasfiókáim”. Prohászka Ottokár karácsonyi elmélkedéséből vettem ezt a nevet elhagyott kis csavargóim, árva gyermekeim számára, akikből elit kis csoportot kívántam nevelni, a legmagasabb krisztusi ideállal szárnyakat adni nekik, hogy a magasba emelkedjenek, mint a sas. „Ego memet in ardua fixi” – a kemény életet választottam, adtam nekik jelszóul. Minden kockázatot, áldozatot vállalni akartam értük, ezért lett az én jelmondatom: „Mindent a sasfiókákért, a sasfiókákat Istenért!” MASASI! 1948-ban flamandul könyvet írtam róluk. Az előszót a már említett Arnold Ghesyvire főtisztelendő igazgató írta, a nálam látottak alapján, és a flamandok gondoskodó szeretetére bízta ügyünket. Én a könyvet a nemes szívű Flandriának ajánlottam. Összesen öt könyvem jelent meg Belgiumban. Körülbelül kétezer napot töltöttem börtönben emiatt is. Ami a hivatást illeti, sokan kerestek fel személyesen olvasóim közül, akik a kötetekből a papi pályára kaptak indítást. Saját „gyermekeim” között tíz felszentelt pap van. A kötetek anyagi segítséget is jelentettek. Második hazám meleg testvéri karokkal ölel magához. Sokan kerestek fel, sok segítség érkezett Amerikából, Svájcból, Ausztriából, Hollandiából is számunkra! Gyermekeim kék-fehér színű ruhát kaptak Belgiumból ajándékba. Legtöbbjének ez volt az első új ruhája. Kis-váci otthonunknak nem volt kapuja, 90
kerítése, de senki sem szökött meg. Szerették egymást, őszintén, nem volt felekezeti különbség. Mi tartotta őket össze? A Szegények Szűzanyja, akinek szobrát Baneux-ból kaptam, az állandóan nyitott kápolnában virrasztó mi urunk Jézus, akit sohasem hagytak egészen magára. Be-beszaladt hozzá mindig valaki, s elébe térdelt. A napi rózsafüzér, szentmise és Oltáriszentség szükséglet volt számukra. 1949-ben, feloszlatásunkkor az utolsó szentmisére elszöktek abból a helyiségből, ahová beterelték őket, mikor saját kezükkel épített otthonunkért harcolni próbáltak a város vezetőivel. Nem magamhoz akartam kötni őket, hanem Istenhez, mert Ő a legjobb pedagógus is. Hasonló elvekkel még egyszer sikerült hatvan gyermeket nevelnem máriabesnyői árvaházamban. Aszódi káplánként napi száz kilométert kerékpároztam ezekben az években. Két templomot építettem: Domonyban, Domonyvölgyben, a filiálisokban. Összesen hét templomot, illetve kápolnát állítottam helyre, illetve építettem. A legkedvesebb számomra ezek közül a Kútvölgyi Boldogasszony tiszteletére helyreállított engesztelő kápolna a Szabadság-hegyen. A 128-as autóbusz végállomásánál lévő kegyhelyen egyre többen gyűlünk össze délutánonként négy órakor rózsafüzérre, litániára, szentmiseáldozatra. A Világ Győzelmes Királynőjének tiszteletét első szombatonként megtartjuk. A hazánk bűneiért létrehozott engesztelőhelyen sokszor egész éjszakai virrasztással, imádkozással fohászkodunk. D. M.: – 1985-ben Lourdes-ban jártam. Láttam a „magyar Pietàt”, talapzatán a három márványtáblával magyarul, flamandul és franciául hirdeti szövegük: „Hálából mindazoknak, akik a magyar népet segítették. Regőczi István magyar pap”. Kérem, mesélje el a történetét! R. I.: – Belgiumból, egy jótevőm segítségével még gimnazistaként részt vehettem egy lourdes-i zarándokúton. Ott is kértem a Szűzanyát, segítsen, hogy pap lehessek: az emberekért élve mindent Szent Fiáért tehessek. Mivel különösen nagy hatást tett rám az ottani keresztút tizedik állomása, mert ez Magyarország ajándéka 1910-ből, megígértem, felszentelt papként én is fogok valami nagyon szépet idehozni égi Édesanyámnak. Ezt az ígéretemet természetesen soha nem felejtettem el, de csak felszentelésem 40. évfordulója után pár hónnappal sikerült felállíttatni. Fajköd Mária Zsuzsa carrarai márványból készítette. Lourdes püspöke művészeti szakértőjével megnézette az alkotást, úgy döntött, hogy az ottani szentév megnyitásakor ő fogja felszentelni a szobrot. Az ünnepségen sok belga zarándok is részt vett. Nemzeti zászlójuk meghajolt a Pietà előtt. Engem csak egy magyar színekkel ékesített kis koszorú képviselt. Belga barátom elmondta beszédében életutamat, s hálám kifejezése ez az alkotás, mely a magyar sorsot is hűségesen ábrázolja. A Fájdalmak Anyja az égre tekint, úgy emeli, nyújtja szinte a mennyei Atyának az ő Fiát, aki az egész emberiségért feláldozta magát. Mária így minden szenvedőnek, a sokat szenvedett magyar népnek is megértő édesanyja. Jómagam a csodás szobrot Lourdes-ban nem láttam. 1986 karácsonyára egy belga barátomtól kicsinyített másolatát kaptam meg, 91
melyet még akkor, karácsony este, a Kútvölgyi kápolnában az éjféli misére felállítottam a jászol mellé. Arra figyelmeztet: a mi urunk azért jött a földre, hogy életét adja érettünk, s ezért a mi hivatásunk sem lehet más, mint Krisztus követése. Talán tudja, hogy Belgiumban felajánláskor szokás szerint ereklyecsókra járulnak. Első szentmisémen annak idején én a Brugge-i Szent Jakab templomban a Szent Kereszt ereklyét nyújtottam a híveknek. Közben két ministráns gyerek az első misei szentképet osztotta. Felirata ez volt: „Vágyva vágytam e húsvéti lakomát enni veletek, mielőtt szenvedek”. Fölfohászkodtam: Add Uram, hogy az én egész papi életem áldozat legyen. Teljes önátadással adjam magam mint egyszerű, alázatos pap, gyümölcsöző apostolkodást folytassak a lelkekért. Pap és áldozat. Örvendetes és szomorú utolsó vacsorai hangulatban mutattam be első misémet, s így éltem mindmáig. „Vágyva vágytam” – mondta –, és én is megpróbáltam a vágyakozás emberévé válni. Vágyakoztam valami nagyra, szépre, nemesre – elgondoltam, s ha ebben hittem, és akartam, mindig beteljesült, bár sokszor más formában, mint ahogy elképzeltem. D. M.: – Ez azt jelenti, hogy Stephan álmai István atya élete folyamán megvalósultak? R. I.: – Nem egészen. Említettem, hogy a közeljövőben magánkiadásban megjelenik könyvem, melynek utolsó fejezete a Vágyva vágytam címet viseli. Beteljesedett vágyaimat ebben foglalom össze. Betöltöttem hetvenharmadik életévemet. Kora hajnaltól késő estig dolgozom ma is, és mindaddig, amíg az én Uram jónak látja. Aztán utolsó nagy vágyam, hogy lelkem az égben, elfáradt testem szüleim sírjában, szívem pedig Flandriában pihenjen, abban a kriptában, ahol nevelőapám, a belga kanonok és Laci bátyám, a szerzetesnövendék alussza a béke álmát. Vigilia, 1989. 2. szám.
92
Negyedszázad a Vatikáni Rádió magyar adásának élén Dobos Marianne: – Szabó Ferenc jezsuita szerzetessel, a Vatikáni Rádió magyar referensével Rómában, a rádió épületében beszélgetünk. Kérem, vázolja fel életútját. Szabó Ferenc: – Kálocfán születtem 1931-ben. Apám gazdasági cseléd volt, tehát a puszták népéből származom. Az első hat elemit Zalalövőn végeztem. A tanítóm versenyvizsgára küldött ezután, az Országos Falusi Tehetségmentés ösztöndíjat megpályázva. A 24 jelentkező közül az első öt szerencsés között végeztem, és így kerültem 1943 őszén Sümegre, gimnáziumba. A második gimnáziumból 1944. október 14-én hazaküldtek bennünket, s csak az 1945-ös tavasz vége felé tudtuk folytatni a tanulást. Harmadik gimnáziumba már Zalaegerszegen iratkoztam be. Népi kollégista lettem. A fényes szelek ifjúságához tartozom, mint ez „nép- és mozgalmi dal intelligenciámból” is jól kitűnik. Énekkarunkkal párszor Pesten, sőt a Kossuth Rádióban is szerepeltünk, akkor tanultam meg a Sztálin-kantátát az előttünk fellépő leánykartól. Akkorában én már mindennap templomba jártam, s nemcsak a papi hivatás, de a jezsuita rend felé is vonzalmat éreztem. Egy páter népmissziót tartott Zalaegerszegen, megismerkedtünk. Először csak könyveket küldött a rendtől, de amikor Pestre utazgattunk, személyes kapcsolatom is kialakult a renddel. Ezt már akkor sem nézték a NÉKOSZ-ban jó szemmel, de előbb csak egy ateista fiúval átképzésre küldtek Budapestre a karácsonyi szünetben. Hazatérve ki kellett tölteni egy káderívet. A kérdésre, hogy mi akarok lenni, beírtam: jezsuita szerzetes. Az év végi vizsgára Pestről is érkezett egy elvtárs, aki a káderlapomat látva megkérdezte, hogy miért? Mondtam: válaszomra három perc nem elég, ha akarja, este beszélgethetünk. Be is hívattak, és az igazgatónál éjfélig vitatkoztunk Jézus Krisztusról és a vallásról. Az eredmény az lett, hogy négy társammal együtt kitettek a kollégiumból. A Zala megyei katolikus újság ekkor megírta, hogy a hívőket eltávolítják a kollégiumból. Talán válaszképpen a Szabad Népben megjelent rólam, hogy önként hagytam el a kollégiumot. Ezután albérleti szobában laktam. A rendőrség már figyelt, s évek múlva, mikor Budapesten zugjezsuitaként behívattak az ávóra, elém tették az egész dossziét: „maga népi származás, mellettünk lenne a helye”. A VIII. gimnáziumba Pécsre kerültem, mert itt kezdett működni egy jezsuita teológiai előkészítő. Érettségi bizonyítványt nem kaptunk, de a rendi elöljárók Czapik érsek úrral megbeszélték, hogy a jelöltek Egerbe mehetnek szemináriumba. Ez 1950-ben a rendek feloszlatása előtt körülbelül egy hónappal történt. Az érsek úr valamennyiünket csak egy évig mert vállalni. 1952–’53-ra Kovács Sándor püspök atya jóvoltából saját egyházmegyémbe, Szombathelyre kerültem szemináriumba. 93
A szerzeteseket ő se nagyon tarthatta tovább, azért, hogy ne kelljen bevonulnom katonának, betegszabadságot kaptam. Meg kellett hogy éljek, a zalaegerszegi ruhagyár kertészetébe mentem dolgozni. Azután gondoltam egy merészet, s felkerestem a gyár falumbéli főkönyvelő-helyettesnőjét. Egy százalékszámítás után fel is vettek, s karrierem szédületesen ívelt egész a készletellenőrzésig. D. M.: – A jezsuita szerzetesi tervei, álmai… Sz. F.: – Természetesen nem mondtam le róluk. Sztálin halála után Pesten kezdték a noviciátust újra szervezni… Három provinciális is lebukott emiatt, de ezt az ávósok jobban tudják. Hivatalos érettségit kellett szereznem. Mivel franciát tanultam a gimnáziumban, néhány hónap alatt szert kellett tennem a vizsgához szükséges orosztudásra is. Ezután magyar-francia szakra felvételiztem, és ruhagyári kiküldetésben 1953 őszén elkezdtem tanulmányaimat a Mexikói úton az Idegen Nyelvek Főiskoláján. 1955 tavaszán olvadtunk be a bölcsészkarba. D. M.: – Majd eljött 1956. Sz. F.: – Jezsuita voltam már ekkor. A Szentkirályi utcában laktam. Leláttunk a rádió udvarába, sőt, oda is lőttek, mikor kiálltam az ablakba, hogy szétnézzek. November 4-e után elöljáróink, nem látva a kibontakozás reményét, az 1948-as „exodus”-hoz hasonlóan javasolták nekünk, menjünk külföldre tanulni. Kilenc hónapig Sant Andréban voltam, majd Ausztriából Leuvenbe kerültem 1957 őszén, filozófiát és teológiát tanulni. 1962. augusztus 6-án szenteltek pappá. Brüsszelben 1964-ben a harmadik probáció letétele, valamint a többi jezsuita tanulmány befejezése után meghívtak a belgák a jezsuita főiskolára teológiát tanítani. Előbb elküldtek Párizsba doktorálni. A skolasztikátus egy Rotschild-kastélyban volt, amit zsidómentő tevékenységéért a család egész olcsón adott át a rendnek. Nagyon szép hely volt, vonattal fél óra alatt értünk be innen Párizsba. Szent Ambrus krisztológiájával foglalkoztam; könyvem is megjelent, melyet a szakemberek kritikái igen jónak értékeltek. Zárójelben jegyzem meg, hogy a most készülő olasz nyelvű Szent Ambrus bilingvisben nagyon sok hivatkozás van erre a munkámra. D. M.: – Miért nem ment vissza ezután Leuvenbe? Sz. F.: – 1965 nyarán Rómában jártam és a Vatikáni Rádióban helyettesítettem Péter Orbánt, aki a magyar adást vezette. Társa, Szabó János magyar jezsuita két évvel volt nálam idősebb, baleset történt vele, Tirolban nyaralva, a hegyek között lezuhant és szörnyethalt. Péter Orbán meggyőzte az elöljárókat, hogy helyezzenek engem a helyére. Így kezdtem meg itt a munkát. Akkor fejeződött be a zsinat, melynek dokumentumait otthon csak tíz évvel később adták ki. Sorozatokat csináltam róla, ismertetve, hogy miről is volt szó, teológiát, exegézist. Azután ezeket könyv alakban is megjelentettük. D. M.: – Elnézést, hogy közbeszólok, de az ön munkássága legalább egy fél könyvtárt betöltő és rendkívül széles körű. Terjedelmi okokból még a legfontosabb művei sem sorolhatók föl. Filozófiai, teológiai, etikai munkák, 94
irodalmi tanulmányok, esszék, műfordítások és saját versek. Szent Ágoston, Nazianzi Szent Gergely, Szent Anzelm, Keresztes Szent János, Pázmány Péter, Blaise Pascal, Teilhard de Chardin, Karl Rainer, Romano Guardini… Pierre Emmanuel, Claudel, Graham Green… Feladom. Nem tudom teljes körűen még csak a neveket sem felsorolni. Viszont ez a hihetetlen életmű ösztönöz a kérdésre: miért horgonyzott le a Vatikáni Rádiónál? Sz. F.: – Ejnye, hát idáig nem éppen azt akarta illusztrálni, hogy menynyi mindennel foglalkoztam ezen kívül, illetve pontosabban: ezen belül is? A rádió egy fórum. Fontos helynek érzem nemcsak egyházpolitikai szempontból, de a valláskultúra fejlesztése területén is. Hallgatóink: a papság és világiak, nemcsak Magyarországon, de Erdélyben és Jugoszláviában is. A rádió hullámai áthatoltak a vasfüggönyön. Akkorában ez valamiféle miszszió volt. Azután a könyveim. Ma már persze más otthon is, egyre nagyobb számban születik katolikus irodalom; az én könyveim is kaphatók, sőt van, ami a Szent István Társulatnál jelent meg. Amíg idáig eljutottunk, hosszú volt az út. Sokan megírták, vagy amikor kezdtem hazajárni, elmesélték, hogy mit jelentett számukra a napi negyedórás magyar adás, amit azóta, hogy a hetvenes évek elején Péter Orbán Kanadába ment, én vezetek. Szeretnék huszonöt évet tölteni ezen a helyen. Hogy azután mi lesz? Vannak elképzeléseim, melyekbe az is beletartozik, hogy visszamegyek Magyarországra és ott próbálom a missziós munkát folytatni. D. M.: – Tavaly az ELTE Pázmány-ülésszakán nagy sikerű előadása hangzott el Pázmány Péter grazi éveiről. Sz. F.: – Látja, máris a jövőmről beszél. Őry Miklós híres Pázmány-kutató volt, jó harminc évig dolgozott ezen a témán, betegsége miatt mégsem tudta kutatásait befejezni. Akkor ajánlkoztam, hogy segítek neki; megcsináltuk azt az antológiát, amit a Szent István Társulat adott ki. Őry Miklós halála után az egész dokumentációt áthoztam ide, és Lukács László rendtársammal itt Rómában megszerkesztettük a Pázmány Péter emlékezete című tudományos tanulmánykötetet. Pázmány pályájának fehér foltjait szeretném feltárni a továbbiakban. Eddigi tudományos munkám szinte erre készített fel. D. M.: – De hát ön benne él a mai magyar irodalomban is. Személyesen először a budapesti hungarológiai kongresszuson találkoztunk, majd pedig Vas Istvánéknál Szentendrén. Hubay Miklós, akkor az írószövetség elnöke ismertetett össze. Sz. F.: – Csütörtökön általában kulturális adásunk van. Fontosabb könyvekről, évfordulókról emlékezem meg. Csináltam interjút Rónay Györgygyel, Pilinszkyvel, Weöres Sándorral, amikor Rómában jártak. De ez csak egy nap a hétből. Nekem az a feladatom, hogy segítsem az otthoni keresztényeket, az egyházat szellemileg. Eddigi munkám hazai visszhangja csak megerősíthet törekvéseimben. Az elkövetkező időben pedig nagy feladat előtt állunk: a szentatya magyarországi látogatásának előkészítése. Magyar Nemzet, 1989. június 30. 95
Félszáz év Rómában Dobos Marianne: – Kétnapos látogatásra Magyarországra érkezett Békés Gellért, Rómában élő magyar bencés professzor. Részt vett az Akadémia Sík Sándor-emlékülésén. Ez a beszélgetés a bencés rend római egyetemén készült, az Aventinuson. Mióta él és dolgozik itt? Békés Gellért: – Ötven éve; életem kétharmada ez. Pannonhalmán kezdtem 1932-ben bencés szerzetesi hivatásom megvalósítását. A noviciátus után Rómába küldtek. Hét növendékév, majd 1940-ben doktoráltam teológiából. A háború alatt a pannonhalmi gimnáziumban prefektus voltam és hittanár, azután főapáti titkár. Kelemen Krizosztom küldött ki ismét Rómába, hivatalosan. Először a rend prokurátora voltam a Szentszéknél. Az utóbbi években pedig, mikor az Európában és São Pauló-i nagyobb kolostorunkban élő rendtársainknak nehéz volt a kapcsolattartás Pannonhalmával, a főapát külföldi vikáriusa, helyettese lettem. Egyébként 43 éve tanítok itt az egyetemen. Aranymisémet az elmúlt évben Pannonhalmán a rendi család körében ünnepeltük. D. M.: – 50 év Rómában… Rómainak vagy magyarnak érzi magát? B. G.: – Nemrégiben egy olasz püspök felkért egy bizonyos olasz munka elvégzésére. – Magyar vagyok – válaszoltam –, egy olasz alkalmasabb lenne erre a feladatra. – Mióta él nálunk? – 50 éve – feleltem. – Akkor „adoptált római”… Igaza volt, valóban rómainak érzem magam. Ez a rómaiság azonban nincs ellentétben a magyarságommal. Életem számomra legjelentősebb tényének érzem, s örömmel tölt el, hogy Dalos Patrik oratoriánus szerzetessel közösen fordíthattuk az Újszövetségi Szentírást. Ő, a nyelvész, a görög szöveg hűséges fordításának az ellenőre volt, én magam a magyar szövegért vállalom a felelősséget. Tizedik kiadását érte el ez a magyarázatokkal ellátott kis kötet. A háromszázezer példány – amely nyugati viszonylatban egyedülálló – kétharmad része hazakerült Magyarországra. Persze ma már otthon is van korszerű, mind katolikus, mind protestáns fordítás. A kívánatos az lenne, hogy végre összeüljünk, azok, akik a Szentírással, Isten szavával szakszerűen foglalkoznak, és szülessen egy magyar Biblia, amely minden ökumenikus párbeszédnek az alapja. Közösen mondjuk már a Miatyánkot, közösen a hitvallásunkat is, de a legfontosabb, hogy közös legyen az Ige, amit hirdetünk a világnak. Isten szavát az örök jelenben az adott kor nyelvén közérthető és olvasmányos módon kell tolmácsolni. D. M.: – Hogyan és miért készült ez a munka? B. G.: – A negyvenes évek végén, amikor megindult az emigráció, amikor a táborokból a Nyugatra szakadt magyarok jó része tengerentúlra indulva az olasz kikötőkben szállt hajóra, akkor meglátogattuk ezeket az embereket. Indulás előtt elbeszélgettünk velük, igyekeztünk szentképet, szentolvasót adni nekik búcsúajándékul. Ekkor merült fel a gondolat, hogy olyan ajándék kéne, ami egyrészt vallási szempontból érték, sőt a magyarságukat 96
is őrizhetik általa. A megoldás kézenfekvő volt, csak honnan tudtunk volna annyi magyar nyelvű Szentírás-kötetet szerezni? D. M.: – Így hát elkezdték fordítani? B. G.: – Valóban heten-nyolcan összeültünk, s egy egész délután tartott, míg 8-10 verset lefordítottunk, akkora volt a vita a fordítás körül. Végül is megunták, s kettőnkre bízták. Két évig dolgoztunk, míg 1951-ben elkészültünk. Hangsúlyozom, nem tudományos megfontolásból, de pasztorális okokból csináltuk. Ezek a hazánkfiai akkor, ott az olasz kikötőkben búcsúzva úgy érezték, többet nem látják sem Európát, sem Magyarországot. Hál’ Isten másként fordult az idő. D. M.: – Miért nem vállalkoztak a teljes Biblia, tehát az Ószövetség lefordítására is? B. G.: – Nemcsak amiatt, mert ez legalább ugyanennyi időt vett volna igénybe, de azért sem, mert ehhez a miénknél sokkal alaposabb héber tudásra van szükség. A görög nyelvismeretünk, az egészen más. Az ugyanis természetes, hogy a mai Újszövetség-fordítások görög eredetiből készülnek, ehhez a Szentszék is ragaszkodik. D. M.: – Az Evangélium szövegét hűségesen továbbadni és a nyelvezetet is fordulatosan, olvasmányosan magyarra tenni, gondolom, több problémát is felvetett. B. G.: – A műfordítás egyik legnagyobb kérdése talán a szószerintiség vagy mondatszerintiség, illetve a szöveghez való ragaszkodás. Mi is úgy éreztük, hogy mint a legtöbb idegen nyelvre való fordításban – az angolban, a franciában vagy a németben például –, nekünk is ahelyett, hogy „Jézus mondotta”, mindig a megfelelő szót kell használnunk, szinte már jogos magyarázatot: „így folytatta”, „közbevágta”, „megmagyarázta”, „figyelmeztetett” stb. Ezt azért éreztük helyesnek, mert az ember nem szavakat, nem mondatokat fordít, de a saját nyelvén mondja el azt, amit jelen esetben az Evangélium szerzője mondott. Természetesen ez rendkívül nagy felelősséggel jár és azt követeli, hogy a fordító beleélje magát az író szerepébe, magatartásába, gondolkodás- és kifejezésmódjába. D. M.: – A Szentírás-fordítás után hadd kérdezzem a szerkesztőt: beszéljen egy keveset a Katolikus Szemléről, a keresztény világnézeti és kulturális folyóiratról is. B. G.: – 1949-ben Mindszenty József esztergomi érsek, bíboros prímás letartóztatása után munkatársai közül többen kijöttek Rómába. Itt kívánták a Katolikus Szemlét folytatni, elsősorban a magyar egyház ügyéért és a bíboros megmentéséért akartak síkraszállni. Ez a dolog azután ment is, nem is. Az eredeti szerkesztőgárdából többen továbbmentek Amerikába. Rám esett a választás: csináljam én a dolgot – a nyugati jelszó szerint –, „ahogy lehet”. Ebből azután egy olyan kibontakozás született, ami, szerényen fogalmazva, jól megállja a helyét a magyar nyelvű folyóiratok sorában. Jelentős helyük van a lapban a Pax Romana évenként megrendezésre kerülő kongresszusai anyagának is. Ezeket a kongresszusokat Európa különböző nagyvárosai97
ban, különböző egyházi intézményekben szokták megrendezni a húsvétot követő héten. Évtizedek óta lelkésze vagyok a Pax Romana csoportnak, amely a protestáns szabadegyetemmel és az evangélikus ifjúsági szervezettel együttműködve rendezi az úgynevezett ökumenikus találkozókat is. Három alkalommal volt már ilyen ökumenikus találkozónk. 1971-ben kezdtük a svájci Sionban, ahol Rónay György és Pilinszky János is megjelentek. A következő Salzburg mellett volt, ahol közös Krisztus-hitünkről beszélgettünk, harmadik alkalommal Belgiumban találkoztunk, és A Szentlélek erőterében címmel jelent meg a tanulmányok és előadások foglalata. Most tervezzük 1990-re a negyedik találkozót, amely a közös keresztény felelősségről fog szólni. Jó egyetértésben folynak ennek az előkészületei, január közepén Stuttgartban tartottunk előzetes értekezletet. Ez a találkozó is Szent Pál szavai jegyében készül: „Egy az Út, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki minden fölött áll, mindent átjár és mindenben benne van.” Magyar Nemzet, 1989. május 30.
A SZERETET ÖNKÉNTESEI
98
Visszhang Ritka dolog, ha a kortársak a születése pillanatában felismerik egy esemény világraszóló jelentőségét. A szeretet önkéntesei című könyvemmel abban a kegyelmi helyzetbe kerültem, hogy a rendszerváltás legjelentősebb külpolitikai eseményeiről számolhattam be. A könyv 1990 Szent István-napjára készült el, a Bazilika előtti téren Csilla von Boeselager asszonnyal egész napon át dedikáltuk, és mind az ötvenezer példány elfogyott. Nem dicsekvésül, de az esemény méltatásául idézem fel a kritikák közül azt a néhány – különböző indíttatással és különböző szempontok szerint fogalmazott – ismertetést, amely a könyvemben leírottakat gondolja tovább. A Pécsett szerkesztett pártonkívüli hetilap, A Helyzet 1990. október 6. számában Könyv a Magyar Máltai Szeretetszolgálatról címmel a könyv bevezetője alapján foglalja össze az elbeszélt eseményeket: Az immár legendává lett Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak szenteli legújabb könyvét Dobos Marianne, aki nemrég jelentette meg A szeretet önkéntesei című interjúkötetét. Beszélgetéseiből kiderül, a csoda ma is megtörténhet velünk, ha mi is akarjuk, ha cselekvő részeseivé válunk. Alább a könyv előszavából közlünk részleteket. Volt egy – az üldöztetésre lelkében felkészült – ifjú plébános, aki száműzetése helyét a keresztényi megújulás műhelyévé tette. Voltak ifjak, akik hittanra vágyva „csapdába estek”… Először csak napi kis tettekben munkálkodtak, valójában ezek voltak a próbára tevő, edző tettek. Még nem vették észre őket, ők is csak a terheket érezték, amelyek fokozatosan nőttek. Hogyan is? Először a templomukat, közös létük színhelyét renoválták, aztán öreg, nyomorék hitsorsosaikat igyekeztek elhozni az újjáépített templomba. Közben ráébredtek: ezek az emberek szeretetre, emberi kapcsolatokra vágynak. Így kapcsolódtak bele sokak életébe. Például öregek menhelyével, légzésbénult, mozgássérült felnőtt „gyermekek” (a „Baba utcaiak”) életébe. És volt egy, gyermekkorától a külvilágba űzött leány, aki mint a mesében, egyszer csak gazdag bárónő lesz, de nem elégszik meg máig boldog családi környezetével: ezt a boldogságot tovább akarja sugározni Höllinghofen kirekesztett idegenei felé. A szeretet közösségét teremti meg. És amit szűkebb otthonában, egy kis német helységben elért, azt is tágítani akarja. Találkozik egy másik hazájabélivel, aki emlékezteti otthonára, a tisztuló hazai világ elmaradottságára. Egészségügyi ellátást gyűjt, de az otthona nem akarja fogadni. És ekkor keres ugyanolyan, keresztényi szellemmel megszállott segítőtársat. Egy idős apáca összeismerteti a két embert: Kozma Imre atyát és Csilla von Boeselager bárónőt, a német nagyasszonyt. A mese itt kapcsolódik a realitással. Nevet keresnek. A német Máltai szolgálat és a Caritas (Szeretet) szervezet egyként segít, így hálából mindkettőt felvett nevükben egyesítik. Így alakul meg egy bilaterális szervezet, az Ungarischer Malteser 101
Caritas Dienst és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Kezdenek egy leromló országban az elesetteken segíteni. Keresztényi szellemben, Krisztus nevében. Kész a szervezet: él, működik. A mese pedig folytatódik: hirtelen szüksége lesz az országnak erre a szervezetre. Nagy feladatokra. Jönnek az erdélyi menekültek, azután a keletnémetek, majd a román forradalom. Már mindenki rájuk figyel, Csilla bárónő és Imre atya nevét szárnyára kapja a világhír. Ez a könyv arról szól (éppen az ő saját szavaikon keresztül), hogy ők csak jelképesen válnak világhírűvé. Az ő irányításukkal ugyanis az isteni Terv valósulhatott meg. Nagyszerű dolog, amit ők közvetítettek a szűkölködőknek. De a valóban nagyszerű: alkalmat teremtettek, hogy a végrehajtásban részt vevők Istennel eltelve cselekedhessenek. És a segélyen túl ezt az őskeresztényi cselekvő szellemet sugározhassák a rászorulóknak. Van a világirodalomnak egy remeke, Wilder Szent Lajos király hídja című regénye. Abban a Gondviselés a céltalanná váló emberek közös „véletlen” halálában nyilatkozik meg. Magam ezt a könyvet az ellenkező melletti tanúságként állítottam össze. Valóban, lehet az isteni Akaratot csak elfogadva leélni az életet, elérni halálunkig. De lehet kiküzdeni részvételünket az isteni Terv megvalósulásában. Nem akarni kell ezt, de gondolkozni, imádkozó elmélkedéssel elemezni a velünk történteket. Kikövetkeztetni az Isten akaratát. Amely megvalósul nélkülünk. De mennyivel boldogabbak leszünk, ha az eszközei lehetünk. Könyvem szereplőinek alkata, beszédmódja különböző. Sorsuk mégis összefonódik e közös történetben. Hangjuk lejtését, egyéniségüket igyekeztem átmenteni az írott szövegbe: süssön át és melegítsen. Jusson el „lélektől lélekig”. Kovács Sándor Iván Dobos Marianne könyve a máltaiakról címmel a Magyar Hírlap 1990. november 23.-i számában imigyen ismerteti a történetet: A római San Luigi dei Francesi templom Caravaggio-remekműve, a Szent Máté elhivatása jut eszembe, ahogy leteszem Dobos Marianne frissen olvasott új könyvét, a Fórum Rt. Könyvkiadónál megjelent A szeretet önkénteseit. Mátét, az adószedőt, a majdani apostolt léha szerencsejátékosok kocsmai társaságából hívja el Krisztus, és Máté a mártírhalálig követi a Mestert. Így „válaszolnak a Hívásra” Dobos Marianne hősei, a német kezdeményezésre megalakult Magyar Máltai Szeretetszolgálat tagjai is: a bárónő, a plébános, a közgazdász, a technikus, a csavargó, az atléta meg a kertészmérnök. „Emberek beszélnek ebben a könyvben, akik nem tettek mást, csak válaszoltak a Hívásra” – írja a mindőjüket szóra bíró szerző, aki maga is az Elhívottak közül való. Az egykori törékeny miskolci diáklány, Dobos Marianne, kohómérnök lett. Diplomája azonban alig több, mint az ötvenes évek jellemző kövülete. Nem is ment véle sokra, hajlamai és képességei is másfelé 102
húzták, de kibontakoztatásukhoz várnia kellett a már-már testi-lelki leépülés közepett elhangzó „Kelj fel és járj” csodájáig. Dobos Marianne „a szeretet mérnökeként” akadt fenn „Isten lépesmézén”, hiszen már két korábbi riportkönyvében is a szeretet titkait és természetét kutatta, lett légyen szó művészek állatbarát vonzalmairól (Világ tenyerén katicabogár, 1988) vagy Izraelben hazára lelt egykori magyarok „kettősgyökerűségéről” (A szívek kötelessége megmarad, 1989). A főszereplők önéletrajzait közléshez formáló szerző ekképpen maga is a szeretet önkéntesei közé tartozik. Könyvével azoknak a cselekvő, heroikus keresztény szolgálatvállalóknak állít emléket, akik kiküzdik a megvalósulásban való részvételt, akik a körülmények alázatos elfogadása helyett beleavatkoznak a haza és nagyvilág: a történelem dolgaiba. Mint például a többiek közül is kimagasló Csilla von Boeselager bárónő a németországi Höllinghofen várkastélyából vagy Kozma Imre atya a zugligeti Szent Család plébániáról. A Bárónő kandalló előtti házimuzsika és társasági reprezentálás helyett viharkabátot ölt, s milliárdos értékű egészségügyi felszerelést gyűjt össze és szállít kamionokkal, teherautókkal a magyar kórházaknak; gyógyszereket, ruhaneműt, élelmiszert juttat el keletnémet és romániai menekülteknek. Kozma Imre pedig olyan közösséget nevel a Szent Család plébánián lelki otthonra talált fiatalokból, akik köréből megszerveződhet a Magyar Máltai Szeretetszolgálat derékhada. Szepi, Ildi, Miki, Micsó, Feri, Csaba, Enikő – szólítja őket családiasan a szerző, s ők nyolcan, „zugligetiek”, mintha a Szeretet Máltai Keresztjének nyolc csúcsát: a bibliai nyolc boldogságot szimbolizálnák. Tudvalévő, hogy a Hegyi Beszédet feljegyző Máté evangélista örökíti meg „az elhívott” tanítványok méltóságáról és kötelességéről szólva a „nyolc boldogságot”, amiből aztán a nyolcas a keresztény számszimbolikában a tökéletességet, a világegyetem rendjét jelképezi. Az a rend, ami most Európában s hazánkban újjáformálódik, nehezebben épülhetne a Máltai Kereszt önkéntesei nélkül. „Ti vagytok a föld sója” – mondja a mindenkori szeretetönkéntesekről ugyancsak a megigazult vámszedő, Máté apostol. Igen, ők voltak a „jó sók”: megízesítették a Baba utcai mozgássérültek monoton parizervacsoráját, megmosdatták a tehetetlen öregasszonyokat, gyógyszert vittek a határon túlra a vaságyakhoz láncolt árvaházi gyermekraboknak, megtisztították az eldugult illemhelyet. A bárónő és a zugligeti plébános államelnökök, kancellárok, miniszterek elismerését fogadhatta ezért, hogy többek között a német egység létrejöttét is „jó sókkal” katalizálták. Mindketten magabiztos közvetlenséggel forgolódnak az államférfiak körében, de – azt hiszem – igazán ebben a könyvben, az akcióiknak emléket állító Dobos Marianne „evangéliumában” érzik jól magukat. Őszinte szívvel ajánlom olvasásra és széles körű terjesztésre A szeretet önkénteseit, hogy még többen állhassanak a szeretetszolgálat kötelékébe, a 103
Máltai Kereszt alá. Mert oda mindenhonnan, akár a kocsmaasztal, akár egy elolvasott könyv mellől elhívathatnak a választottak.
München és Zetelaka között
Szabó Ferenc jezsuita páter a Vatikáni Rádió 1990. október 21.-i adásában mutatja be a történelmet:
Márton Zsolt: – 1961-ben születtem Münchenben, az emigrációban, szüleim 1945-ben hagyták el Magyarországot. Édesapám mint katonatiszt maradt kint Németországban, illetve Ausztriában. Az ötvenes években Münchenben elvégezte az állatorvosi egyetemet. Édesanyám mint gyerek hagyta el Magyarországot. Édesapja, az én nagyapám szintén katonatiszt volt. Apai nagyapám Erdélyben, Zetelakán volt kántortanító. Édesapámék tízen voltak testvérek. A fiúk sorra, agrármérnök, gépészmérnök, nőgyógyász, állatorvos, premontrei szerzetes, diplomás ember valamennyi. A lányok férjhez mentek. Egyikük, Berti néni tanult csak tovább. Apáca szeretett volna lenni. A rendszerváltozás miatt tanárnő lehetett csak, és férjhez is ment később. Szovátán él ma is. Dobos Marianne: – Hogyan és mikor indult el, családi gyökerei helyszínére? M. Zs.: – 1989 nyarán három hétig Erdélyben voltam, édesapám rokonainál, Zetelakán. Augusztus tizenhetedikén jöttem vissza Magyarországra, huszadikán volt a Szent István-napi körmenet. A körmenet után találkoztunk az itteni budapesti rokonokkal. Vacsora közben szólt nekem a johannita lovag nagybátyám, aki Genfben él, hogy másnap én is kijöhetnék Zugligetbe, a plébániához. Ott van egy NDK-menekülttábor, és kéne a segítség. Akkor azt mondtam, van egy-két óra időm. Sietek vissza Németországba, de ennyire ki fogok nézni. Hétfő délelőtt tízre ott voltam. Láttam, hogy tényleg nagy-nagy szükség van segítségre, és így lett ebből három nap meg három éjszaka. Az én segítségemet azért tudták szívesen fogadni, illetve azért tudtak engem jól használni, mert tudtam magyarul és németül. Tolmácsokra volt szükség. Így aztán a plébániakert kapujába álltam, és ha jött egy menekült vagy menekült család, akkor hozzám jöttek először. Én útbaigazítottam őket. A sajtót nem volt szabad beengedni a táborba, csak Csilla bárónő, Csilla Freifrau von Boeselager engedélyével. Ez volt a dolgom akkor három nap, három éjszaka. Akkor ismertem meg Csillát, Ugron Imrét, Kozma Imre atyát, tulajdonképpen az egész Máltai Szeretetszolgálatot. Az ősz folyamán ismét jártam itt Pesten, akkor csütörtökönként, már amikor ráértem, elmentem a hittanórákra, úgyhogy kapcsolatban maradtunk, és december tizenkettedike lehetett, azt hiszem, csütörtök, amikor megtudtam, hogy fognak jönni a hét végén a paderborni máltaiak, akik (annak idején is itt voltak) csinálták a menekülttábort. Eljöttem szombat reggel én is segíteni a kamiont lerakodni, s a hétvégét a paderborni máltaiakkal töltöttük. Vasárnap én is lent voltam Békéscsabán, a menekültotthonban, ahol szeretetcsomagokat osztottunk. Másnap reggel arra a rádióhírre ébredtem, hogy Temesvárott forradalom van. Délben kimentem Zugligetbe, akkor ezt
Ez a „dokumentum”-kötet izgalmasabb olvasmány minden regénynél. Nem lehet letenni. Regény, ill. mese kapcsolódik itt a valósággal: Csilla bárónő életregénye egyszer csak – szinte gondviselésszerű véletlen folytán – belekapcsolódik a zugligeti Imre atya plébániai közösségébe, a hittanosok és mások „bázisközösségébe”, és megszületik a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, amely az utóbbi években – az erdélyi és keletnémet menekültek felkarolásával – világhírnévre tett szert, magyar és német kitüntetéseket kapott. – Csilla asszony egyszerű közvetlenséggel meséli el kalandos élettörténetét, Wolfhard Boeselager német báróval kötött házasságát, ill. Kozma Imre zugligeti plébánossal való megismerkedését, együttműködését. (A kötet végén mindezt fényképek illusztrálják.) – Imre atya, a másik főszereplő is elmondja hivatása történetét (ebben a kegyelmen kívül szegényeket szerető édesanyjának döntő szerepe volt), gimnáziumi éveit a győri bencéseknél, az esztergomi szemináriumi éveket, majd az „Isten háta mögé” helyezett káplán nehézségeit, az ÁVÓ és az ÁEH intézkedéseit. Nem alkudott meg, nem lépett a békepapi mozgalomba (nem is jöhetett Rómába továbbtanulni); végül Szent János első levele alapján vázolja „programját”, szeretetszolgálatának „lelkiségét”. Ez egyszerű: az isten- és emberszeretet kettős-egy parancsának teljesítése, a nyolc boldogság szelleme. Az a testvéri szeretet, a másokért való élés, amit Krisztus szavaival és példájával tanított, és aminek alapján a Bíró mindannyiunkat megítél: „Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek”. A két életpatak tehát találkozott: Csilla és Imre atya, aki már korábban hittanosaival és plebániája híveivel „szent családot” alkotott, most új formában, a Máltai Szeretetszolgálat kiépítésével végezte és végzi ugyanazt a munkát. Barátai, lelki gyermekei, munkatársai tanúságtétele elég beszédes, hogy kirajzolódjék előttünk e kiváló magyar pap portréja. Hála Istennek, Magyarországon is vannak Teréz anyák és Speck páterek, vannak igazán evangéliumi emberek, akik az üldöztetés idején is, minden pszichológiai nyomás és anyagi nehézség ellenére, igyekeztek megélni a krisztusi üzenetet; most pedig, mikor erre lehetőség nyílt, megfelelő szervezeti keretet is teremtettek szeretetszolgálatuknak. Köszöntjük Krisztus mai tanúit, a könyv fő- és mellékszereplőit, a névteleneket is, Dobos Marianne-nak pedig köszönjük ezt a szép kiadványt, amely – szándéka szerint –: „dokumentum az érdeklődőknek, példázat a hívőknek és útmutatás a hinni vágyóknak”. Kötetünkben az 1989 karácsonyi aktualitása okán a romániai forradalmat segítő szeretetszolgálatot idézi fel. 104
105
ott már beszélték. Fölajánlottam Kozma atyának, hogy amennyiben a határokat megnyitják, akár huszonnegyedikén délután is, rögtön útnak indulok, és rendelkezésükre állok mindenben. D. M.: – Huszonkettedikén délben megnyíltak a határok. M. Zs.: – Igen, és délután föl is mentem Zugligetbe, akkor már nagy volt ott a nyüzsgés. Engem mindjárt leküldtek egy papírral a Mátraplaszthoz, hogy rakodjak ötvenezer darab injekciós tűt, ezt fel is pakoltuk. Éjfélre készen állott egy negyvenöt gépkocsiból álló konvoj. Kisbuszok voltak, kisteherautók, nagyteherautók meg Ikarus busz is volt kettő. Éjfélkor indultunk el Pestről, hajnalban érkeztünk Szegedre. Fél hat lehetett, de akkor már nem mentünk tovább, mert tudtuk, hogy a határ zárva van éjszaka. A Zalka Máté utászlaktanyában befogadtak bennünket. Megreggeliztünk, és olyan fél hét, hét körül lefeküdtünk. Aludhattunk vagy két-két és fél órát. Akkor jött vissza az atya meg még egypáran, mert ők valahol tárgyalni voltak. Azt mondták, nagyon veszélyes a helyzet. Imre atya kiállt elénk, tartott egy rövid beszédet: „Máltai parancs, hogy senki nem mehet át. Menjetek a hangárba lerakodni, az MHSZ-nek a repülőterére”. Egy nagyváradi származású fiú volt velem, aki negyedévvel azelőtt jött át Magyarországra. Ő volt az én koopilótám. Összebeszéltünk, hogy mi mégis át fogunk menni. Lerakodtunk a hangárban. Nem szóltunk senkinek, el se köszöntünk senkitől. A kocsi a sajátom volt, egy mikrobusz. Egy taxival elkísértettük magunkat a felsővárosi plébániatemplomhoz. Ott jelentkeztem. „Itt vagyok ezzel a gépkocsival. Át akarok menni. Amennyiben életmentő gyógyszerük van, vagy kötszer és ilyesmi, azt szívesen átviszem.” Ezt a rakományt három-négy óra alatt, elég nehézkesen szedték össze. Megtelt a kocsi. Közben jött a hír: Tóth Sándort Aradon agyonlőtték. Azonnal le akart beszélni mindenki. Jöttek többen vissza, akik nem mertek átmenni. Ott rakodtak le a plébánián. „Én nekiindulok mindenképpen – mondtam –, legalább a határig elmegyek, körülnézek.” Mikor odaérkeztünk a határhoz, már éppen sötétedni kezdett. A határőrök is le akartak beszélni. Visszatartani nem tudtak. Előbb átsétáltam a románokhoz. Fölmértem a helyzetet. Ők a nép oldalán voltak. Gyalog mentem át előbb a sorompójukig. Ott beszéltem egy kiskatonával. Ezután mentem vissza a kocsimért. Átmentünk. A fiú nem jött velem, mert neki nem volt határátlépő papírja. Magammal vittem a német televízió munkatársait. Pontosabban tulajdonképpen átcsempésztem őket. Hivatalosan nem jelentettük be, hogy ők német tévések. Nem tudtuk biztosan, hogy szívesen látnák-e őket vagy sem. Nagylakon kirakodtunk. Annál tovább ugyanis már nem lehetett menni. Ismét este lett. A Securitate lőtte a főútvonalat. Az infravörös fegyvereikkel ők éjszakánként mindig felülkerekedtek. Lerakodtunk, visszajöttünk. De ezt Imre atyának már be sem kellett vallanom. Híre ment hamarabb. A német tévések, akik velem voltak, ahogy visszajöttünk, rohantak a magyar 106
tv-stúdióba, vágni a kint készített anyagot. Átjátszották műholdon a német tévének. A német tévében pedig már huszonegy óra negyvenötkor adásban is volt. A híradóban. Csilla bárónő látta, Ugron Imre látta kinn a német tévében. Telefonáltak Budapestre. Én pedig még Pesten sem voltam, már tudták Zugligetben, hogy odaát jártam. Nem lett ebből semmi baj, sőt mondjuk, egy kicsit jó reklám is lett. A német közönség, sőt más nyugat-európai tévéadók közönsége is (mert átvették a műsort) láthatta, hogy a máltaiak voltak az elsők a segítséggel. Ugyanúgy, mint a nyáron az NDK-menekülttáborok esetében. A fiatal szervezet, az MMSZ, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat számára nagy eredmény volt ez. A Szentestét is itt töltöttem, Budapesten. A Déli pályaudvaron a hajléktalanoknak osztottuk az élelmiszert, ruhát-cipőt. Nem remélt karácsonyi meglepetéseket kaptak. Egy szovjet katonának akartam egy kenyeret adni. Visszautasította. Nem fogadta el. A többiek, akiket sorban megajándékoztunk, valamennyien nagyon örültek. Mindent elfogadtak a szegény, elesett hajléktalanok. Huszonötödikén hajnali fél háromkor indultam el egyedül Szegedre. Úgy volt, hogy a német máltaiak, akik itt voltak egy mozgó kórházzal, de nem mertek átmenni Romániába, átadnak nekem egy mentőautót. Ezzel ingajáratban hozom ki majd a sebesülteket a határ és Arad között. Négyet egyszerre, mert négyet lehet szállítani. A határon vár egy üres mentőautó, és máris fordulok vissza. Ebből azonban nem lett semmi. Visszamondták, amikor leérkeztem Szegedre, hajnalban. Huszonötödikét tehát fölöslegesen töltöttem Szegeden. Annyi hasznos munkát tudtam végezni csak, hogy egy teherautót lerakodtunk a német máltaiakkal együtt. Huszonötödikén este megismerkedtem a Vöröskeresztes központban Szegeden egy kamionossal. Fél füllel hallotta, hogy Vásárhelyre akarok menni. Másnap reggel azután megkért, hogy csatlakozhasson hozzám. Hárman voltak, az MSZP és a Demisz adományát vitték. Reggel kilenckor aztán együtt elindultunk Szegedről. A határon csatlakozott hozzánk egy nyugatnémet, heidelbergi vegyes konvoj. Vöröskeresztesek és máltaiak voltak együtt. Elvezettük őket Gyulafehérvárra. Este fél kilenckor érkeztünk meg. Talán ez volt a legveszélyesebb utam. Ez a huszonhatodikai. Torda után láttunk két kilőtt teherautót és egy személygépkocsit. Gyulafehérvárott megtudtuk a századostól, hogy ez délután négykor történt. Mi este nyolckor érkeztünk. Akkor még igenis voltak ilyen „szekuritátés” terrorcselekmények. A szemináriumban megaludtunk, ott Gyulafehérvárott, a rektorhelyettesnél, Bálint Lajosnál. Néztük Ceaus¸escu kivégzését, és miseborral koccintottunk. Ez már kedves élmény volt – német barátainkkal együtt örültünk. Voltunk vagy húszan. A németek reggel kirakodtak, és mentek vissza Németországba. A Hungarokamion meg mi továbbmentünk a Székelyföldre. Bálint Lajos segédpüspök mondta, hogy ne Vásárhelyre, ne is Székelyudvarhelyre men107
jünk, mert a városokba úgyis érkezik adomány. Vigyük mindjárt ki falura, édesapám szülőfalujába, Zetelakára. Gyulafehérvártól Maros megye határáig egy katonai dzsip kísért minket, és onnan egészen Szovátáig egy másik. Ott adtak át minket a megyehatáron. A Hungarokamionban hátul hárman ültek, én egyedül voltam. Azon gondolkodtam, hogy végül is, ha most megérkezünk Zetelakára ezzel a tizenöt tonnányi teherrel – egy pótkocsis kamionnal –, tele adománnyal, hogy történjen a szétosztása mindezeknek. A pótkocsi használt ruhákkal, a motorkocsi élelmiszerrel volt tele. Akkor gondoltam ki azt – ismerve a székely falut –, hogy ha csak a Néptanáccsal organizálja meg az ember a szétosztást, azokat támadják meg. Azzal, hogy egymás közt szétosztották. Ha csak a pappal szervezzük meg, akkor az a gond, hogy a pap ajándékozza el a barátainak. A legjobb az lesz, ha este összeülünk néhányan a Néptanácstól, valamint a plébános, a káplán, a falusi orvos. Megérkeztünk Zetelakára. Ott volt az orvos is. Beszélgettem erről is vele. Azt felelte: „Most van éppen Néptanács-gyűlés, menjünk át”. Átmentünk. Bemutatkoznom nem kellett, hiszen ismer a faluban mindenki. Előadtam, hogy itt vagyunk egy szállítmánnyal. „Nem kellett volna ide semmit hozni, nem is volt lövöldözés.” Tulajdonképpen nincsenek is erre rászorulva – szabadkoztak. Mondom: „Ez nem úgy van, nem aszerint történik az elosztás, hogy hol lőttek, hol nem. Ez egy nagy segélyakció, ami most külföldről elindult. Előbb-utóbb minden faluba érkezik úgyis belőle. Most hamarabb érkezett Zetelakára, mint mondjuk egy szomszédos faluba.” Kértem, jelöljenek ki három embert maguk közül, akiben megbíznak, és este fél nyolc-nyolcra legyenek ott a plébánián. Három Néptanács-tag volt, de ott volt a plébános, a káplán, az orvos meg én. Nagybátyám azért, mert hát ő számomra bizalmi ember, akitől, ha én nem is vagyok ott a faluban, de megtudom, végül is úgy történtek-e a dolgok, ahogy megegyeztünk. Ezért vontam őt bele ebbe, amolyan ellenőrző biztosíték gyanánt is. Megbeszéltük, hogyan történjék a szétosztás, aztán másnap reggel odajött húsz-huszonöt asszony. Fölleltároztak mindent, ami érkezett. Pontos listákat készítettek, s aszerint osztották szét a családoknak. Zetelakán így minden egyes család mindent szükséglete szerint kapott, aránylag nyugodt volt a szétosztás. Nem volt civakodás, veszekedés. A papokat nem szidhatták, mert ott voltak a néptanácsosok, és a néptanácsot sem szidhatták, mert a papok is benne voltak. Egyébként, egy hónappal később, a belgák hoztak egy szállítmányt a Néptanácsnak. Azt a Néptanács egyedül osztotta szét. Őket aztán meg is rágalmazta a falu szája. Én ezt tudtam előre, ismerve a falut meg egyáltalán az embert, s azt, hogy ott megállt az idő, a Székelyföldön. Ott még mások az emberek. Jobban foglalkoznak egymással. Mire lerakodtunk 27-én, délután négy- öt óra lett. Abban az időben volt nemzetőrség is Zetelakán, minden este körülbelül száz-száz férfi állt őrséget. Ezt úgy oldották meg, hogy minden tizennyolcadik életévét betöltött férfi lakos köteles volt az őrségben részt venni. Úgy volt, hogy a „szekuritátésok” 108
valahol fönt bujkálnak az erdőben. Zetelaka ott van már a Hargita csúcsától nem messze. Nagy erdők vannak a falu mögött. Beszaladt a falu központjába két cigány akkor éjszaka is, hogy ők valami lámpákat láttak fönt a hegyoldalban villogni. Azt remélték, hogy ezzel a hírrel kicsalják a nemzetőröket a hegyoldalba, hadd kergessenek ott „szekuritátésokat”. Ők aztán azalatt kifosztják a plébániát. Ez nem sikerült nekik, mert csak két nemzetőr ment ki, és ők hamar felfedezték, mit is terveztek. Másnap reggel azután indultunk vissza Pestre. D. M.: – Nem fáradt el, és nem gondolt arra, hogy visszatér Münchenbe? M. Zs.: – Visszaindultam, de újra, harmadszor is Erdélybe. A harmadik utam december harmincadikán volt. Ezen az úton a Nyugat-Németországból érkezett OST (Organisation Sammlung und Transport) szervezetet kísértem, akik tulajdonképpen valamennyien máltai tagok. Apáik nagyrészt máltai lovagok. Ők 1985-ben mint egyetemisták (sőt még most is egyetemisták) ezt azért alapították, hogy gyorsabban és bürokráciamentesen tudjanak segíteni. 1985-től Lengyelországba jártak rendszeresen. Nem ez volt az első útjuk Romániába sem. A fiatalok mind-mind grófi, hercegi ivadékok voltak. Mondtam is, hogy soha ilyen rossz körülmények között ilyen előkelő társaságban nem szilvesztereztem, mint akkor. Reggel kilenckor indultunk Zugligetből. Mentünk Budaörsre, nagy részét a szállítmánynak vagonokba pakoltuk. A többi gépkocsit platós vasúti kocsira rakodtuk, és úgy indultunk Erdélybe. Eredetileg Marosvásárhelyre akartunk menni. De a román vasút átorganizálta célunkat. Azt hazudták – így kell mondani sajnos –, hogy az alagutak miatt nem tudunk Vásárhelyre menni. Túl magasak a teherautók, amik a platós kocsikon vannak. Utólag kiderítettem, hogy Kiskapus és Marosvásárhely között nincsenek is alagutak. Simán elmehettünk volna Vásárhelyre, de hát ők úgy látták jobbnak, hogy Szebenbe menjünk. Talán mert ott nincs annyi magyar. Este tízkor indulhattunk végre Budaörsről, mert „gatyáztak” mindenhol, a MÁV is meg Romániában a CFR is. Harmincegyedikén reggel érkeztünk Kürtösre. A határállomáson ácsorogtunk egész nap. Este nyolckor engedtek tovább Aradig. Nem tudjuk a mai napig sem, hogy miért kellett nekünk egész nap ott rostokolnunk, román idő szerint reggel héttől este nyolcig várakozni. Ott álltunk a határállomás pályaudvarán, és vártuk, hogy végre mehessünk tovább. Aztán álltunk egy órát Aradon is. Magyar idő szerint olyan fél tizenkettőkor megállt a vonat. Senki sem tudta, hol vagyunk. Egy vasúti dolgozótól érdeklődtünk. Megtudtuk, hogy Piskiben egy ipari vágányon állunk. Ott szilvesztereztünk tehát. Volt a fiúknál két karton pezsgő. Másnap reggel – január elsején kilenckor – érkeztünk csak meg Szebenbe. A fiúk két-három kisteherautót is vittek, a többit átrakodták, s azok ittmaradtak Budapesten. Úgy tervezték, hogy ezekkel ott széthordják a szász falvakba az ajándékokat. Na most, amikor megérkeztünk Szebenbe, akkor 109
mérték, azt hiszem, föl csak úgy igazán, hogy tulajdonképpen milyen is a helyzet az országban. Láttak sok-sok fegyveres katonát. Ettől, azt hiszem, egy kicsit megijedtek. Ködös is volt Szebenben az idő, meg hideg is. Elég barátságtalan a hangulat. Rengeteg követelődző cigány. Igen sok probléma volt addig is, míg mindent leraktak a megyei kórházban a vagonokból. Inkább mentek is már vissza másodikán reggel. Nem a vonattal, mert én arról lebeszéltem őket. Bár ez nem volt nehéz. Mondtam, nyugodtan menjenek viszsza négy keréken, sokkal gyorsabb és végül is biztonságosabb. Nincsenek a vonathoz kötve. Ha egy támadás éri őket, könnyebben szétszéledhetnek. Ha a vonaton vannak, akkor nincs mit csináljanak, merre meneküljenek. Akkor, elsején, a lerakodás után, tizenkettőkor elindultam megint Zetelakára. Vittem azt, ami nálam volt. Gyógyszert meg orvosi műszereket a székelyudvarhelyi kórháznak. Másodikán délben értem vissza Szebenbe. Akkor megtudtam, hogy az egyik kisteherautó, amelyik vért szállított, továbbment Brassóba. Utána indultam, és már Fogaras után utolértem, egy román néven Sircaia nevű községnél. Lerobbant a teherautó, azért értem utol őket ebben a szász faluban. Csak másnap reggel tudtunk aztán továbbindulni Brassóba. Ott lerakodtuk a vért meg a gyógyszert. Persze ez valójában nem volt ilyen egyszerű. A vért, ha jól emlékszem, pontosan két és öt fok között kell hűteni. A kocsi két és fél tonnás hűtős kisteherautó volt, amit Németországból kaptak kölcsön. Mivel a vért ezen az állandó hőmérsékleten kell tartani, az aggregátornak rengeteg áramra van szüksége. Ennek a kisteherautónak a „sofőrje” volt az egyetlen idős ember köztünk. Egyébként semmi köze nem volt ehhez az ifjú szervezethez. Egy hatvan év feletti gróf, maga is máltai lovag, Segen Graf von Spee. Ő szervezte ezt az egész véradást. Huszonnegyedikén ott, ahol ő lakik, Aachen mellett egy kisvárosban, Dürenben, Szenteste, az éjféli misén fölszólította a lakosságot, adjanak vért a romániai forradalom sebesültjeinek. Jöttek is szép számmal. Illetve olyan szép számban, hogy egy jó néhányat vissza is kellett küldeni, mert ittasak voltak már. A kölni és az aacheni egyetem önkéntesen és díjmentesen vállalta ennek a vérnek a bevizsgálását, huszonötödikén. Huszonhatodikán tehát már csomagolva volt. Indultak is. Kísérte őt egy Bukarestből származó, de szász fiú, aki most jár orvosira a müncheni egyetemen, de különben Aachenben lakik. Budapesten csatlakozott az OST-hoz. A felét a vérnek lerakták Szebenben előzőleg, másik felét Brassóban. Ez az öreg gróf, hatvanöt-hatvanhat éves kora ellenére, állandóan ott ült fönn a teherautón. Nem velünk elöl a személyvagonban, hanem a teherautón. Félóránként be kellett indítani ugyanis a teherautó motorját, hogy az akkumulátor ne merüljön le. Szegény egész idő alatt ott volt egyedül. Éjfél után, miután koccintottunk a boldog új évre, én előreültem mellé. Akkor Nagyszebenig kísértem, s ezért is akartam aztán még Brassóba is utánamenni. Fogaras után tönkrement a teherautójuk: a nagy hidegtől besűrűsödött a gázolaj. Leállt az egész gépkocsi. Kezdett csökkeni a hőmérséklet hátul a bokszban, és a vér tönkrement volna. Az orvostanhallgató bestoppolt a 110
következő faluba. Talált ott két embert, akik kijöttek, és az utolsó, tényleg az utolsó pillanatban sikerült megjavítani a kocsit. Kitisztítani a vezetékeket. Beindult. A vért meg lehetett így menteni. Nagyon sötét volt már, és nem volt tanácsos éjszaka járkálni. Beállítottuk a teherautót egy udvarra. Bent a házban megvacsoráztunk. Beszélgettünk, mulattunk. Egyszer csak bejön a gazda – kint volt az udvaron valamiért –, mondja, hogy kigyulladt a teherautóban egy piros lámpa. Egyből pattantunk ki. Mi történhetett már megint? Azt hiszem, egy ékszíj szakadt el, és megint leesett a hőmérséklet a kabinban hátul a raktérben. Mi történjen most a vérrel? Vigyem Brassóba a kisbusszal? Ötven kilométer, de csúsznak az utak. Így amíg én beérek, az legalább egy óra. A kocsimban a hőmérsékletet nem lehet szabályozni. Vagy öt fok felett van, vagy két fok alatt. A gazdának volt egy tizenöt-tizenhat éves lánya. Neki támadt az a ragyogó ötlete, hogy a krumplispincéjükben tulajdonképpen ilyen a hőfok. Elég hűvös az télen-nyáron, és mindig azonos a hőmérséklete. Gyorsan le is futottunk egy hőmérővel. Valóban három-négy fokot mutatott egy negyedórán keresztül. Így aztán szépen lehordtuk a vért a krumplispincébe. Másnap reggel kihívtunk egy mentőautót Brassóból, és az vitte be a féltett szállítmányt, ami így megmenekült. Nem is tudom, hány száz liter vér lehetett. Majdnem tönkrement. Akkor pedig ez az egész út hiába lett volna: a karácsonyi, szilveszteri virrasztás, a németek véradása, a bevizsgálás és minden egyéb. Nem is gondoltuk, hogy ez a sok vér, szépen pokróccal letakarva, még egy krumplispincében is fog éjszakázni. Hogy hogyan használták föl, kik kapták azt a vért, illetve hogy kellett-e egyáltalán, ezt már nem tudjuk. A mentőautó kijött oda Sárkányra, elvitte a vért Brassóba, hogy aztán mi lett a további sorsa, nem tudom. Reméljük, jó kezekbe került… Ez olyan dolog, amin az ember el-elgondolkozik, de hát kénytelenek vagyunk bízni az emberekben. Negyedikén délelőtt ismét Budapesten voltunk. Egész éjszaka mentünk, mert a teherautó nem tudott gyorsabban haladni ötven km/óránál. Valami el volt romolva, el volt dugulva. Sebestől Aradig jó kétszázötven kilométer, ez nekünk így négy-öt óra út volt. Egyetlenegy lelket nem láttunk, se minket nem előztek, se mi nem előztünk senkit. Járókelőt sem lehetett látni az úton. Egy kihalt ország benyomását keltette. Azok még olyan napok voltak, amikor jobb volt, hogy ha az ember éjszaka nem tartózkodott kint. Lehet, részünkről is kicsit könnyelműség volt, hogy pont éjszaka mentünk vissza. Körülbelül este tízkor voltunk Sebesen és hajnali háromkor Aradon. Aradon láttunk egy-két járókelőt. Kísérteties volt az egész ország, mert senkit sem lehetett látni, embereket sem, autósokat sem, olyanokat sem, akik egyik házból átszaladtak volna a szomszédba. Semmit, senkit az égvilágon. A következő utam január hetedikén volt Marosvásárhelyre. Kaptunk a Miskolci Közlekedési Vállalattól három Ikarus buszt. Nullára futott Ikarus buszokat. Továbbítsuk mi őket Erdélybe. Imre atya úgy döntött, hogy egyet 111
kap a gyulafehérvári szeminárium, egyet a iasii szeminárium s egyet a marosvásárhelyi Magyar Színház. Ezeket mi vittük le. A sofőröket pedig én hoztam vissza Miskolcra. Ami a kisbuszomban volt, az szintén Székelyudvarhelyre ment, a kórháznak: gyógyszerek, orvosi műszerek. Január tizennegyedikén megint úton voltam. Akkor Paderbornból jött egy máltai konvoj Debrecenig. Ott mindent átrakodtak vasúti vagonokba. A németek onnan fordultak aztán vissza Németországba. Mi, a paderborni Caritas egyik vezetője, két máltai, egy német rádióriporter egy kisbusszal még átmentünk Kolozsvárra. Vittünk magunkkal pár kiló kávét, cukrot, lisztet, élelmiszert, amolyan gyorssegélyt, apróságokat. Nem vittünk sokat, mert csak kisbusszal voltunk. Öten. A leghátsó pad volt tele, meg a csomagtartó az ajándékokkal. Ott, a ferenceseknél, szerettünk volna lerakodni Kolozsvárott. A ferences atya azonban nem vállalta el a szállítmányt, mert előtte pár nappal a cigányok betörtek hozzá, és késsel megfenyegették. Meg is verték, ha jól emlékszem. Mindenesetre később is zaklatták, és valószínű, hogy elraboltak volna mindent. Azt mondta, hogy ő már nem vállal semmit. Visszafele úton lerakodtunk tehát Jegenyén. Jegenye katolikus község Kalotaszeg közelében. Onnan mentünk vissza Debrecenbe. A német máltaiakkal voltunk ott, és a volt Hajdú-Bihar megyei pártszállóban aludtunk. Most már a tanácsé. Az öreg házmester mutatta nekünk az 1977 októberében lezajlott Kádár–Ceaus¸escu találkozó színhelyét. Vasárnap délben indultunk Debrecenből. A biharkeresztesi benzinkútnál összetalálkoztunk a volt budapesti román nagykövettel, akit leváltottak a forradalom után, és hazafelé tartott. Ott a benzinkútnál volt alkalmunk egy kicsit beszélgetni vele. Tudomására is hoztam, hogy annak idején egy héten keresztül a követség előtt én is tüntettem ellene. Olyan jóleső érzés volt, hogy ezzel az alakkal találkoztam. Először azt hittem, hogy már az új nagykövet. Tankolni ott ugyanis csak Budapest irányába lehet. Ezért orral Budapestnek állt. Fölismertem a rendszámtábla alapján: 01, az a nagyköveti kocsi, a 27 a román. Két kocsival voltak. Megkérdeztem az egyik alkalmazottat: „Ez a román nagykövet?” Bólogatott. Mondom: „Na, ideje is volt, hogy a régit leváltsák, mert elég sok bajt csinált”. Aztán tudtam meg, hogy ez volt a régi, hazafelé útban. Szóltam a német rádióriporternek, aki velünk volt, hogy kivel találkoztunk. Ő gyorsan készített vele egy interjút. Megkérdezte tőle, hogy milyen érzéssel megy most vissza Romániába. Akkor már nem volt Román Kommunista Párt. „Nem lesz abból baja, hogy kommunista volt?” Válasz: „Nem voltam soha kommunista. Tudós ember vagyok, professzor”. Azt hiszem egyébként, valamelyik egyetemet említette. Franciául folyt az interjú a riporter és a nagykövet között, s állandóan azt hajtogatta: „Je suis un homme de l’honore”, tehát én a becsület embere vagyok. Legalább háromszor-négyszer elmondta ezt. Ennyivel aztán be is fejeződött az interjú. Én még megkérdeztem tőle, mivel akkor azt hittem, hogy Papnak hívják: „Erdélynek melyik sarkából tetszik származni?” Azt mondja: „Miért?” „Mert magyar neve van.” „Nem, én román vagyok, én bukaresti vagyok.” Csak részem112
ről volt ez félreértés, mert amikor a névjegyét odaadta, akkor én azt Papnak olvastam. Traian Pop volt a rendes neve. Ezután folytattuk az utunkat tovább Kolozsvárra. Voltam január huszadikán is. Január tizenegyedikéig bezárólag én mindig csak gyógyszereket és orvosi műszereket vittem, január tizennegyedikén vittünk élelmiszer-rakományt is. Január huszadikán könyveket vittünk. Mindszenty József bíboros emlékirataiból több százat, Képes Bibliát, a Bibliai Lexikont. Jól meg volt rakodva a kisbusz könyvekkel. Sütő Andrásnak vittünk egy magyar írógépet ajándékba. Vásárhelyig mentünk akkor csak. A következő utat ismét német tévések társaságában tettem meg. Felhívtak engem, az a bizonyos riporternő keresett, akit ismertem a nyári menekülttáborból. Ővele futottam össze december huszonharmadikán a románmagyar határon is, őket vittem át magammal akkor is. Január közepén felhívott, hogy mennének szívesen Romániába újabb riportot csinálni. Mit volna érdemes forgatniuk? Filmeztek lerakodó teherautót eleget, érkező segélyszállítmányokat, mindenfélét, kórházakat is. Rögtön rávágtam, hogy a romániai magyar kisebbség sorsa fontos és az nagyon jó riport lenne. Európa legnagyobb nemzeti kisebbségéről van szó végül is. Rögtön bele is egyezett, és megbeszéltük, hogy huszonegyedikén-huszonkettedikén Pesten találkozunk, és együtt megyünk. Sikerült Tőkés Lászlóval találkoznunk Kolozsvárott s vele interjút készíteni a kolozsvári magyar tévénél. Meglátogattuk Sütő Andrást Vásárhelyen. Kiválasztottunk egy gyerekotthont Gernyeszegen. Tébécés gyerekek otthona volt ez, és azóta is a mi és a német tévé pártfogása alatt áll. Nagyon sok minden érkezett már abba a gyerekotthonba tőlük. Amiből sajnos – ahogy utólag kiderült – az ott dolgozó személyzet nagyon sok mindent eladogatott a feketepiacon. Legkevesebbet a gyerekek kaptak. Csak olyan dolgot, amit nem lehet eladni, mint például iskolapadot: azok ott is vannak a tantermekben, azt tényleg a gyerekek kapták. Édességet, ruhát, cipőt meg hasonlókat, ami érték ott mozdítható, azt eladogatták, vagy családjaik öltözködtek föl ezekből a szállítmányokból. Sajnos az állami helyeken megtörténik ez. A gyerekotthon állami hely. Ezért volt az elv az, hogy a plébániákon keresztül szervezzük a szétosztást. Én különben csak kizárólag plébánosoknál rakodtam. Még ami a kórháznak ment, azt is a plébánosnál raktam le. Növelni akartam a kórház előtt a plébániának a tekintélyét. Hadd tudják, hogy végül is az egyháztól kapták az adományt. Vásárhely és Gernyeszeg után Tőkés László még Kolozsvárott meghívott bennünket, hogy jöjjünk el Temesvárra szombat délután ötre. Akkor van a bánsági Magyar Demokrata Szövetség alakuló közgyűlése és másnap tízkor az első istentisztelete szintén Temesvárott. Erre el is mentünk, és készítettünk riportokat erről. Visszajöttünk Szegedre s onnan Pestre. Legközelebb aztán Csilla bárónővel mentem február 5-én. Negyedikén, vasárnap volt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat megalakulásának egyéves évfordulója. Közben nekem ki 113
kellett szaladnom Németországba, mert már több mint egy hónapig nem voltam otthon. Átmentem a szüleimhez meg a húgomékhoz Svájcba is. Ezt két-három nap alatt lebonyolítottam: át kellett költöztetni őket Svájcból Németországba, nagyon sürgősen. Szóval akkor február ötödikén mentünk Csillával Erdélybe. Először Kolozsvárra, majd Gyulafehérvárra, onnan Nagyszebenen keresztül Brassóba, Brassóból Sepsiszentgyörgyre. Ott aludtunk, és másnap mentünk tovább a csíkszentmártoni gyerekotthonba (azóta már mosógépet kaptak tőlünk), azután Csíkszeredába. Ott a főesperessel, Borbély Gáborral beszélgettünk. Onnan Udvarhelyre, Szovátára, aztán Gernyeszegre (akkor látta Csilla Gernyeszeget először), innen Vásárhelyre, Vásárhelyről vissza Kolozsvárra. Ott megint megaludtunk, és onnan viszsza Debrecenbe. Egyébként Borbély Gáborral volt egy nagyon érdekes beszélgetésünk: ő mondta el, hogy rengeteg problémát okozott a papoknak ez, hogy élelmiszer-szállítmányok érkeztek a plébániákra, mert nagy civakodás lett belőle általában. Például Csíkszeredába hamarabb érkezett a reformátusok számára szállítmány Hollandiából, mint a katolikus plébániáknak szállítmány a máltaiaktól. Nagyon sok katolikus hívő bejött őhozzá, és követelőzött, panaszkodott, hogy micsoda dolog ez, hogy a férje, illetve a felesége református, hogy azok már kaptak, és hogy micsoda egyház maguk, hogy maguk nem kaptak még semmit, és hogy ő is át fog iratkozni. A székely nép, amelyik egyébként nagyon tiszteli a papjait és nagyon istenhívő népség, a nyomortól egy kicsit már meghasonlott. Szomorú volt, hogy ennyire megalázkodtak emberek akkor. Borbély Gábor templomokat akar építeni: három templomot is Csíkszeredában. Csíkszeredának ugyanis egy nagyon pici plébániatemploma van csak. Azt mondta, hogy jobb lett volna pénzadománnyal támogatni például az ő egyházközségét, mert így tehermentesíteni tudta volna híveit, akiknek aztán nem kellett volna összeadni a pénzt a templomépítésre, hanem az megmaradt volna a hívőknek. Hát ezt nem lehetett így megszervezni, hiszen akkor élelmet nem lehetett kapni, gyógyszer nem lehetett kapni. Mindenesetre Borbély Gábor nagy építkezésbe fogott ott Csíkszeredán, nagy tervei vannak, ugyanúgy a sepsiszentgyörgyi Csató Béla plébános úrnak, ő is építkezni akar: azt hiszem, két templomot akar ő is építeni. Ezt akkor mesélte el nekünk. Csillával visszaérkeztünk kilencedikén-tizedikén, s akkor tulajdonképpen ezzel leálltam. Addig csak ezt csináltam december 22-től február 10-ig. Akkor aztán elkezdtem megint magamnak is dolgozni, és azóta, ha ráérek és összejön egy adomány, hétvégeken leszaladok. Voltam február végén, egyszer március végén, április végén, aztán májusban voltam három hétvégén és júniusban is megint három hétvégén. Főleg a Székelyföldnek az északi részére szoktam járni: Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely, Szováta, Vásárhely, erre a környékre. Voltam én Kolozsvárott is, vittem oda egységcsomagokat nyugdíjasoknak. 114
Így ment el számomra a román forradalom utáni első hat hét. Kimentem – visszajöttem Pestre –, visszajelentkeztem: „Itt vagyok megint”. Általában megvolt a következő konvoj, a következő transzport, hogy hova fognak megint elküldeni. Azokban a napokban én egyebet nem is csináltam, csak ezzel az ide-oda járkálással foglalkoztam. Én elég jól ismertem az erdélyi helyzetet. ’68-ban voltam először kint a szüleimmel, attól kezdve általában kétévenként. 1979-ben szereztem meg a jogosítványt, és vettem magamnak egy autót. Attól kezdve már önállóan, évente négyszer-ötször mentem ki. Amíg Ceaus¸escu élt, addig harmincháromszor jártam csak Erdélyben. Romániában nem voltam soha, a tulajdonképpeni, Kárpátokon túli Romániában. Ismertem jól az ottani viszonyokat, a helyzetet, ismertem nagyon sok papot, ismertem a gyulafehérvári püspököket, így hasznára tudtam lenni ennek az egész segélyakciónak, helyismeretemnek meg emberismeretemnek köszönhetően. Ami magyar írás, annak nagyon örülnek. Leginkább a Bibliának, Hozsannának, mert az nagyon nincs, hiánycikk a Képes Lexikon, Bibliai Lexikon, Mindszenty József és Márton Áron élete. Főleg a Márton Áronról szóló könyv. Én például pünkösd vasárnapján is mentem le máltai teherautóval, és volt nálam körülbelül két tonna gyógyszer, még az AmeriCares-maradék, azt vittem le Székelyudvarhelyre, és onnan mentem tovább, 2100 darab könyvvel. Címe: Rózsafüzér. Bajorországban adták ki. Imre atyának az volt az elképzelése, hogy milyen szép dolog lesz, ha 2100 könyvet a csíksomlyói búcsú alkalmával szétosztunk a nép között. Na, én már tudtam, hogy ennek mi lesz a vége, próbáltam az atyát erről lebeszélni: ez nem lesz jó, mert nagy lesz a tolongás, meg fogják ölni egymást az emberek, kevés az a 2100 könyv. De hát Imre atya mindenáron így akarta. Mivel mi katonás szervezet vagyunk, parancs az parancs. Végre kell hajtani, más nincs. Így kellett tennem. Amikor jelentkeztem Csíkszeredán, hogy itt vagyok, útvonalengedélyt kellett hogy kapjak, mert le volt zárva az út. Csíkszeredától Csíksomlyóig csak gyalogosan mehettek. A káplán adott is nekem egy ilyen útvonalengedélyt. A saját kocsijával ő is jött előttem. Próbáltak ők is lebeszélni, hogy ez nem lesz jó, mert itt óriási marakodás, tolakodás lesz. Megérkeztünk. Szóltak a rendezőknek is, hogy legyenek segítségünkre. Tizenöt rendező segített is nekünk, és az unokanővéremnek a tizennyolc éves fia. Zetelakáról jöttünk a könyvekkel, mert ott aludtam, és onnan mentem aztán Csíksomlyóra. Tizenöt rendező, a pap és mi ketten osztottuk volna a könyveket, de nem lehetett bírni a tömeggel. Majd agyonnyomták egymást. Azokat, akik elöl álltak, nyomták, akik hátul álltak. A gyerekek már sírtak, az asszonyok visítoztak. Sehogy sem lehetett bírni velük. Nem lehetett őket sorba állítani. Szabályosan menekülnünk kellett már onnan. Én hátul a fülkéből előrementem a sofőrkabinba, mert próbálkoztunk mindenféle módszerrel, hogy hogyan osszuk szét a könyveket. A raktérből előreadták, onnan résnyire nyitottuk ki az ablakot, és a résen adogattuk ki egyenként, hogy valami rendszert vigyünk a dolgokba, de az se ment. Már 115
három kéz csüngött az én külső tükrömön. Mondtam, ebből elég, mert tönkreteszik az autót, és nem tudok majd visszamenni. Elég nagy érték egy ilyen kocsi. A német máltaiaktól kaptuk ajándékba, eredetileg a német hadseregé volt, sebesültszállító mentőautó. Akkor beindítottam a motort, és szabályosan bekapcsoltam a szirénát is, mert kék fény is van rajta. Kék fénnyel és szirénával menekültem onnan. Az én oldalamon, baloldalt még két férfi csüngött a küszöbön. Betolattam egy mellékutcába, és ott megint elkezdtük az osztást. De csak tíz percig, negyedóráig, mert aztán megint ott volt pár ezer ember. Megint menekülni kellett. Kétszeri menekülési akciónk volt. Szomorú, hogy így van, sajnos ezek az emberek annyira ki vannak éhezve egyrészt a vallásos irodalomra, másrészt a magyar irodalomra. Ez örvendetes is, de szomorú is, hogy a könyvekért így tolonganak.
MÁRCIUSTÓL ITTHON IS
116
A Magyar Műhely műhelyében Dobos Marianne: – Március 20-án jelenik meg a Magyar Műhely című párizsi irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 75. száma, amelyet már Budapesten nyomnak, és a hazai írókkal kibővült új szerkesztőség, illetve szerkesztőbizottság jegyez. Tudjuk, hogy a műhelyeseket a jövő jobban érdekli, mint a múlt, most azonban mégis azt kérdezzük Nagy Páltól, az „ős-Műhely” egyik alapító szerkesztőjétől, mi az, amit a Műhely eddig legfontosabb eredményének tart? Nagy Pál: – Mint minden folyóiratnak, a Magyar Műhelynek is számos erénye és hibája van. A hibák, tévedések felsorolását hagyjuk ellenfeleinkre; elégedjünk meg az erények számbavételével… D. M.: – Ez úgy hangzik, mint egy amerikai sajtómágnás nyilatkozata… N. P.: – …igen, az avant-garde mindig közismert volt szerénységéről. Ez elsősorban annak tudható be, hogy a kortársak rendszerint rosszat mondanak róla, így az avant-garde kénytelen önmagát dicsérni. – De komolyra fordítva a szót: az elmúlt, közel három évtizedes munka egyik legfontosabb eredményének a különbözést tartom. Két értelemben is. Az egyik értelem: a szó hétköznapi jelentése. A Műhely mindig mindenben (szinte mindenben) más volt, mint a többi magyar nyelvű folyóirat. Először is külföldön, Párizsban jelent meg, magyarul. Próbáltunk már a legelején elegáns, jó szövegű, európai mércével mérhető folyóiratot kiadni, mert úgy éreztük, az emigrációban megjelenő sokszorosított lapok számát nem érdemes szaporítani. D. M.: – Valóban, a Magyar Műhely akkoriban még ritka hazai olvasói is fölfigyeltek a tetszetős külalakra, s az a kérdés is megfogalmazódott bennük: milyen pénzből lehet ilyen szép folyóiratot kiadni? Egyrészt az a hír járta, hogy a Műhelyt a Szabad Európa tartja el, mások szerint a pénzt Budapestről kapták… N. P.: – Sajnos, egyik hír sem volt igaz. Pontosabban: az egyik negyedrészt és rövid ideig igaz volt. Amerikai alapítványok az indulást követő néhány éven keresztül megvettek pár száz példányt a már elkészült Műhely-számok egyikéből-másikából (nem mindegyikből!); ezeket a példányokat magyarországi címekre küldhettük el. De a Műhely „balossága” és modernizmusa ennek is hamar véget vetett; azért lettünk az egyetem elvégzése után nyomdászok, hogy a folyóiratot külső segítség nélkül is fenntarthassuk. Ezért tudtunk és tudunk ma is igényes nyomdai kivitelű s az idők folyamán mindig korszerűsödő folyóiratot kiadni. Tréfásan azt szoktuk mondani Papp Tibor kollégámmal: nem tudjuk, milyen írók vagyunk, de nyomdászként bárkivel álljuk a versenyt. Húsz évvel ezelőtt sajátítottuk el a mesterséget; évekig sorszedőként dolgoztunk, ólommal, majd megtanultuk a fényszedést, a Műhely 74. számát pedig már számítógépen szedtük. De tudunk tördelni, montírozni, fényképezni is, és ha nagyon muszáj, további munkafolyamatokat is elvégzünk. 119
D. M.: – S miben különbözött az induló vagy már „felnőtt korát” élő Műhely a hazai folyóiratoktól? N. P.: – Elsősorban természetesen tartalmában. Kezdetben főleg a magyar irodalom igazi értékrendjét igyekeztünk helyreállítani, főként rendszeres időközökben megjelenő különszámainkkal. (Weöres Sándor, Kassák Lajos, Füst Milán, Szentkuthy Miklós). Később, amikor ez a feladat – hála a hazaiak kitartó munkájának – már nem nehezedett annyira ránk, a következetes vállalkozó kedv, az újítás felértékelése különböztetett meg bennünket a hazai folyóiratoktól és kiadóktól. Az újszerű műveket nemcsak hogy elfogadtuk, hanem létezésünkkel, példánkkal valósággal „kiprovokáltuk” mind a Nyugaton élő, mind a hazai fiatal írókból. Ma már egész írónemzedékek startolnak a modernizmus jegyében, s ezt rendkívül fontosnak tartják. Csak így hozhatjuk be azt a késést, amely többé-kevésbé mindig jellemző volt a magyar irodalomra, s amelyből némely konzervatív körök a „sajátosan magyar” téveszméjét kikovácsolták. Beszélgetésünk elején jeleztem, hogy a különbözést két értelemben használom, egyrészt hétköznapi, gyakorlati értelemben, másrészt viszont elméletileg, ha úgy tetszik hermeneutikai értelemben. Vagyis azt állítom, hogy a modern, avantgárdista irányzatot vett Műhelyben megjelent és megjelenő írások egy része radikálisan különbözik az eddigi magyar nyelvű irodalmi termékektől. Körülbelül úgy, ahogyan a derridai szó, illetve fogalompár, a különbség és a külömbség (franciául: différence és différance): minőségileg, „konceptuálisan” (a „fogalmat” maga Derrida teszi gyakran idézőjelbe). Közérthetőbben fogalmazva: Azzal, hogy a műhelyesek – s itt egyaránt gondolok hazai és kint élő írókra – grafikai elemeket vegyítettek nyelvi elemekkel, fölhasználták a modern tipográfia adta lehetőségeket, s bekapcsolták az új médiumokat az irodalom művelésébe, más, minőségileg más, a kor problémáira adekvátabban reagáló, újszerű, izgalmas irodalmat hoztak létre. Ez az irodalom nemcsak hogy szinkronban van a legmodernebb nyugat-európai, amerikai törekvésekkel, hanem néhány területen (például az úgynevezett „tipografikus irodalom”, „elektronikus szöveg”, tipográfiai költészet, plakátvers, vetített irodalmi szöveg, videoszöveg, számítógépszöveg) példamutató. D. M.: – Az előbb Jacques Derridára, az egyik legismertebb francia kortárs filozófusra hivatkozott, akit egyesek Heidegger méltó utódjának tekintenek. Milyen kapcsolatok fűzik a Műhelyt Derridához? Mondana-e néhány szót Derrida filozófiájáról? N. P.: – Derrida filozófiáját nehéz néhány mondatban összefoglalni. Már csak azért is, mert Derrida, akárcsak Heidegger, nem vállalkozik rendszeres (szisztematikus) filozófia kidolgozására. Egy szisztematikus filozófiát, amelyben az új propozíciók összefüggő korpusza egy viszonylag kisszámú, előzetesen pontosan megfogalmazott propozícióból vezethető le, viszonylag egyszerű címszavakba sűríteni. Derrida filozófiáját inkább jellemezni lehet. Folytonosságra apelláló állandó újkeresésének módszere a dekonstrukció, régi fogalmi rendszerünk szünet nélküli lebontása, átépítése, átstrukturálása. 120
A metafizikai gondolkodás, úgy tűnik föl, valóban kimerítette minden lehetőségét, a gondolkodásban ugyanakkor új szakasz kezdődik, kezdődhet. Ugyanez vonatkozik az irodalomra, a művészetre is: a posztindusztriális kornak nem vérszegény, lopkovitz, neoklasszikus, ötlettelen, önmagát ismétlő irodalomra, művészetre van szüksége, hanem az új kor „hangszereire” komponált, kassáki értelemben vett új művészetre! Az a kor, amelynek nincs új művészete, szegényes, fáradt, átmeneti kor. Dinamikus korok kitermelik a maguk új gondolkodását, új művészetét. Ezt bizonyítja a modern művészet története, ezt tanultuk Derridától is. D. M.: – A Magyar Műhely 74. számában egy hosszabb Rosenzweig-szöveg után Jacques Derrida egyik első könyvének, a Grammatológiának bevezető része olvasható Molnár Miklós kitűnő fordításában. Ez a szám is mérföldkőnek tekinthető? N. P.: – Pontosan. A magunk között „filozófiai különszám”-ként emlegetett 74. szám úgy zár le egy korszakot a hazatérő Műhely életében, hogy átkalandozik a művészettel szomszédos birtokra, a filozófiai gondolkodás területére. D. M.: – Nem lesz-e mindez túl nehéz, túl megemészthetetlen a magyar olvasónak? N. P.: – Igényes tudományos, irodalmi-művészeti programot vagy kiadványt nem lehet úgy összeállítani, hogy – no, ezt ne tegyük bele, mert túl nehéz lesz a tisztelt publikumnak. Ebben a magatartásban jó adag megvetés, lenézés is van. Mi abból indulunk ki, hogy Magyarországon (is), ma (is) van potenciális közönsége a modern művészetnek, értője a kortárs filozófiának, művelője a legrafináltabb tudományoknak. Igaz, ezt a közönséget „hozzászoktatták”, hogy ami igazán jó, ami igazán színvonalas, azt Nyugaton keresse. Ráadásul jelenleg a nyugati szemétben guberálók árasztják el bóvlijukkal az újság- és könyvpiacot. De hát miért elsősorban a konjunktúrát ügyesen kihasználó kufárokat ostorozzuk, amikor mindenekelőtt az ideológusokat kellene kiűzni a templomból?! Sajnálattal kell például megállapítanunk, hogy Lukács György sok téveszmét hintett el a magyar irodalomban. Még Ady igazi jelentőségét sem ismerte fel, az pedig, hogy Kassák Lajos, Füst Milán, Szentkuthy Miklós, Weöres Sándor kortársa és honfitársa volt, attól félek, élete végéig nem tudatosodott benne. Az is nagy melléfogása volt, hogy Thomas Mannt ünnepli, emeli ki egy olyan korból, amelyben – a felsorolt magyar írókkal nagyjából egy időben – Joyce, Pound, Cummings, Faulkner, Céline, Gide, Hlebnyikov élt és alkotott… De visszatérve a Magyar Műhely várható fogadtatására: az avant-garde, mint neve is jelzi, elöl jár, keres, kutat és felfedez és talál. Természetesnek tartom, hogy az újszerű műveknek kezdetben nincs nagy közönsége, bár az a tapasztalatom, hogy egy bizonyos számú érdeklődő mindenkor figyelemmel kíséri a „legvadabb” kísérletezők munkáját is. A Magyar Műhelyt nem a tömegek fogják olvasni, ugyanakkor fontos az, hogy aki csak egy kicsit is érdeklődik a modern művészetek és irodalom után, szabadon hozzájuthasson. Magyar Nemzet, 1990. március 7. 121
ÖRDÖGŰZÉS SCHÉNER MIHÁLLYAL
Schéner Mihály a nyolcvanas évek közepén kezdte kétségbeesésében „elleni” – ahogy ő nevezte – az ördögöket. Ezekről készítettem interjúkat, és elbeszélései alapján szavakkal is megformáztam ördög-karaktereit a Vigiliában, a Mozgó Világban és a Képes Újságban. Ugyanakkor ennek ellentéteként kereste az ördögökkel szembenálló embereszményeit is, így született meg Szent István Albumunk (Szent István Archikon néven) és néhány rajza, amelyet az Észak-Magyarországban szavakba foglalva gondoltam tovább.
Az ördögűző Dobos Marianne: – Késik. Schéner Mihály késik. Tíz percet. A hűvösvölgyi autóbusz végállomásánál várjuk. Végre feltűnik az öreg Volkswagen. Beszállunk. Zavartan kér elnézést, miközben indul. Schéner Mihály: – Nagyon belemerültem a munkába, észre sem vettem az idő múlását. Látják, még a kezem is csupa festék. És már megint csupa kék festék. A kék… Pályakezdésem igen nagy tévedése volt. Az első kiállításomon döbbentem rá, amikor együtt láttam negyven-ötven képemet. Egyenként nem tűnt fel, de így… Mintha kékbe mártottam volna a világot. Ahogy a kezdő háziasszony túladagolja a kékítőt a fehér ágynemű öblítővizébe… Nagyon megijedtem, hiszen ez a világ sokkal szebb, sokkal színpompásabb – hogy ábrázolhatom én ilyen hidegnek? Fázom benne? S ha igen, mit teszek ez ellen – a tavaszért, a nyárért, az emberi szívek melegéért? Mire vágyom én? Ki vagyok én? Mit akarok formába fogalmazni? Azután vagy két évig fel se tettem a palettára a kéket, nehogy kísértésbe essem. Aztán a sík is szűk lett a számomra. Terjeszkedni kezdtem a harmadik dimenzióba. D. M.: – Ez volt a „relieffestmények” kora? Sch. M.: – Igen. A vékonyabban, vastagabban felvitt festékrétegek és bekarcolások figurái, huszárok, lovacskák, bárányok, pásztorok, kakasok, kecskék először csak kidomborodtak a síkból. Tarkán, színesen. Azután ki is bújtak, talpra álltak, térbelivé váltak. A legkülönbözőbb anyagokkal kezdtem dolgozni, a mézeskalácstól az acélig, bronzig. Hosszú a sor. Kerámia, filc, posztó, fa, háncs. Ki tudja, még mi, hisz minden belefér, amit az ember játékos kedve diktál. D. M.: – Ha jól tudom, a schéneri játék nem játék. Sch. M.: – Nem ám! Amennyiben az ember elemi létszükséglete. Talán mint maga az emberi lét: egészére kihat, formák és szabályok határolják be. Értelmesen játszani – ez minden embernek vágya, hirtelenében József Attilát idézhetném: …„jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!” Tehát valahol értékmérője magának az emberi értelemnek. Az embernek magának is. D. M.: – Elmondhatjuk, hogy kiváló „játszótársakra” is talált. Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Ágh Istvánt, Gyurkovics Tibort ihlette versekre, hogy csak a legnevesebbeket említsük. Nem illusztrál – ihletet ad. A Schénerkompozícióból komponálódik, ömlik sorokba, kötetekbe a vers, mint például a nagy sikerű Krumplinyomó huszár vagy A pápai mézesbábos. Ez az, amihez az illusztrációkhoz szoktatott kiadó nem ért! Körülbelül itt tartunk a beszélgetésben, amikor megérkezünk a sokarcú művész műtermének színes világába. Sch. M.: – A szín az élet, a színtelenség a nemlét, a szomorúság, a halál. Elkeserít, hogy az utóbbi húsz évben szinte fel sem merül a művészeti zsű125
riken a színprobléma. Talán ennek köszönhető a hazai színkultúra, pontosabban: a „színkulturálatlanság”. Répaszín, lavórkék, nyuszitojás-lila, paprikásszalonna-vörös: a legtöbb új vagy újra festett házsor színei. A „művészi ízlés” hatása: a közízléstelenség. Kertitörpe, üveggömb, pamutgombolyaggal játszó kiscica: ez a giccs, hangsúlyoztuk. De mit adtunk helyette, ami művészi lenne? Így hát megteltek a kertek azzal, ami elérhető, sőt felesleges volt: autógumik, neoncsövek lettek új „díszeik”. Innen kellene elindulni. Lamentálni, sopánkodni ezen kár. Kimondani: piros, mit jelent ez? Ezerféle piros van. Meg kell festenem. Láthatóvá kell tennem. Formát kell adnom. Korunk és világunk súlyos betegségének tartom, hogy nem tud vagy nem akar, vagy nem érdekli, hogy formát adjon gondolatainak. Bárha jobbára a formákkal foglalkozik, valahogy olyan ez, mint a zöldborsó hüvelye, amelyben már nincs borsó. A lényeget, a tartalmát már kifejtették. A gyanútlan mégis zöldborsónak nézi. Talán Anatole France mondta: a beszéd az a csomagolópapír, amelybe gondolatainkat rejtjük. Egy képzőművész, aki szólni akar korához, a formát nemcsak tartalommal kell hogy megtöltse, hanem formát is kell adjon a tartalomnak. Megfogalmazni az embert és pillanatnyi lehetőségeit a jelenben, s javaslatokat adni a jövő számára. Minden kifejezésmód, motívum, jelkép, figurateremtés annyit ér, amennyit meg lehet ragadni vele a világból, az emberi magatartásformákból, emberi létszituációkból. Ennek a gondolatnak a formába öntése az a két albumnyi „ördög”, amit az utóbbi években teremtettem. Ki kell mondanunk, sajnos, hogy ez a szimbólumom – az ördög – bennünk és közöttünk él. Az ember pusztítja a környezetét, a természetet és önmagát, a szomszédját és a barátját. Minderre már fel sem figyelünk. Harsogó, lármás, rohanó életünkben nem sok olyan dolog van, ami megállásra késztetne. Apróság. Hajszálrepedés. Észre se vesszük. Csak majd a katasztrófát. Azt is csak úgy, hogy boldogan nyugtázzuk: nem minket ért. Azt hiszem, most kicsit olyan feladatom van, mint korábban Danténak. Formát kell adnom a rossznak, kivetendőnek, kéreg alatt munkálkodónak. Előrajzanak, úgy bújnak elő, mintha szakajtóból önteném ki őket. Megszólítanak. Megelevenednek. Játék ez is. Veszélyes, igazi, felnőtteknek való játék: az ördög megfogalmazása és az ördögűzés egy folyamatban. Ha felfedezzük a roszszat, megpróbáljuk kerülni. Az ördögeim már nem „egysíkúak”, vagy harminc megformázott kerámiában élnek. Az igazi álmom azonban egy színdarab vagy egy musical, ahol emberek bújnak ezekbe a jelmezekbe. Énekelnek, táncolnak, megmutatják a rosszat, hogy fény derüljön a szépre, a jóra és az igazra. Mint a Varázsfuvolában. Képes Újság, 1987. február 27.
126
Távozz tőlem ördög! Dobos Marianne: – Schéner Mihály legújabb s talán legizgalmasabb alkotása, két albumnyi ördög fekszik előttem… Talán különösnek tűnik első asszociációm, miszerint egykor Judea pusztájában Keresztelő János így prédikált: „Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa!” Máté evangéliumában néhány lappal később Jézus hirdette ugyanezt, s az apostolok is ezekkel a szavakkal kezdik el működésüket. Akkorában nem „szerény notabilitás” volt a sátán, hisz mint a Szentírásban olvasható, magát Jézus Krisztust is megkísértette. Schéner Mihály: – Azt hiszem azóta taktikát változtatott. El akarja hitetni, hogy nincs. A felszín alatt folytatja rombolásait, és így természetesen sokkal eredményesebben. A Világ egyre gonoszabbá válik. Az ember pusztítja a természetet és önmagát. Az ördög bennünk és közöttünk van, hol rejtve-alakoskodva-puhán, hol zsarnokian életünkre tör. Korunk ördöge rafinált és sokféle, szapora. Teherként hordozzuk őket; nyomasztanak, félelemmel töltenek el és szinte elviselhetetlenek. „… hogy megértsd a Jót, amit ott találtam / hallanod kell, mit láttam az úton” – írja Dante az Isteni Színjáték első Pokol énekében, és ezután formát ad kora ördögeinek. Kora én szerintem éppen olyan átmeneti korszak volt, mint a miénk, a reneszánszon át az újkorba vezetett. De hát az ember mindig, talán már barlanglakó korában is hitt valami felsőbbrendűben. A kedvét kereste és törekedett a jóra, megvetve a gonoszt. Persze ki tudja… Hiszen a Kivonulás könyvének tanúsága szerint „Mózes kivezette a népet a táborból Isten elé, s azok a hegy lábánál helyezkedtek el. Az egész Sínai hegyet beborította a füst, mivel az Úr tűzben szállt le rá. A füst úgy szállt fel, mint az olvasztókemence füstje, s az egész hegy hevesen megrendült. A trombitaharsogás egyre erősödött. Mózes beszélt és az Úr felelt neki a mennydörgésben. Az Úr leszállt a Sínai hegyre, a hegy csúcsára, Mózes pedig fölment.” S mi történt néhány nap leforgása alatt? Elkészült az aranyborjú! Azután az újonnan faragott kőtáblákra az Úr újra írta a törvényt, megújítva a szövetséget. Az Újszövetségben pedig Jézus Krisztus azért jött, hogy beteljesítse ezt vérével megpecsételt új parancsával: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,34-35). Talán nem bántó, ha úgy fogalmazok, hogy ő kell legyen az „etalon” követői számára. Hogyan viselkedne abban az adott helyzetben Jézus, és mit tesz az ember? A kettő közötti különbség a bűn, s minél nagyobb a különbség, annál súlyosabb a bűn. Végignézve a történelmet igazán nem mondhatom, hogy ezt megelőzően jobbak vagy tökéletesebbek voltak az emberek. Azonban adott volt egy cél, amire törekedtek. Megfogalmazódott az Isten-arcban. Döbbenetes élményem Nikosz 127
Kazantzakisz Akinek meg kell halnia című regénye. A főhőst, Manolioszt, a fiatal pásztorfiút a következő évi passiójáték főszereplőjének jelölik ki. Néhány társával, az apostolokkal olyan elmélyedten élik át, élik meg szerepüket, hogy végül sorsa „beteljesedik”. „Ez is hiábavaló volt, Uram. Majdnem kétezer év telt el, de azóta is újra meg újra keresztre feszítenek. Mikor jössz úgy a világra, Uram, hogy ne feszítsenek meg többé, hogy örökre köztünk maradj.” – hangzik a sóhajtás karácsony éjszakáján meggyilkolt holtteste felett. A jó miközöttünk mindig elnyeri „méltó büntetését”. D. M.: – Ez nagyon pesszimistán hangzik. Sch. M.: – Csak igaz. Ennek ellenére hiszek a szükségességében, akkor is, ha az igazi keresztény, aki azon az úton követi Urát, melyen Manoliosz, biztos, hogy halálra ítélt. Krisztus igazságáért, Krisztus életét élve, az ő útja a jutalom, mely a Getszemánba s majd a Golgotára vezetett. Nehéz ez, nagyon! Nem ismerem az állomásait kellő mélységben, de azt hiszem, túl meredek… Nem sokan járnak rajta, pedig magához a Szeretethez vezet. Európa államalapítói, így István királyunk is, ezt jelölték ki népeik számára. Valahogy úgy, ahogy módszerként János apostol első levelének egy igen elgondolkodtató versében is megfogalmazta: „Ha valaki azt állítja, hogy: »Szeretem az Istent«, de testvérét gyűlöli, hazudik. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát.” Hadd kössem rögtön ehhez Erich Fromm: A szeretet művészete című könyvének két részletét. „Az istenszeretet elsatnyulása ugyanolyan arányokat öltött, mint az emberszeretet elsatnyulása. Ez a tény kirívó ellentmondásban van azzal az elképzeléssel, hogy korunkban vallási reneszánsznak vagyunk tanúi. Semmi sincs távolabb az igazságtól. Tanúi inkább egy bálvány jellegű istenfogalomhoz való visszafejlődésnek vagyunk (még ha vannak is kivételek) és annak, hogy az istenszeretet átalakul egy elidegenedett személyiségszerkezetnek megfelelő kapcsolattá.” „»Társulj, Istennel«: ez inkább annyit tesz, hogy vedd be Istent üzlettársnak, semmint, hogy válj vele eggyé szeretetben, méltányosságban és igazságban. Ahogy a felebaráti szeretet helyét átvette a személytelen korrektség, Isten átalakult az Univerzum Rt. távoli vezérigazgatójává; tudod, hogy ott van, hogy ő viszi a boltot (habár valószínűleg elmenne nélküle is), sohasem látod, de elismered vezető szerepét, noha te is »megteszed a magadét«.” De ha ezt a hazai viszonyokra teszem át, valami teljesen hasonló következtetéshez jutok. A mai ifjúság a valahai pogánnyal együtt énekli: „…nem kell olyan Isten, aki megöli egy fiát”. Nem vagyok hivatott rá, hogy kimondjam: „Ez a nép ajakával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem. Hamisan tisztelnek, tanításuk csak emberi parancs.” (Mt 15,8-9). Van egy szimbolikus figurám, Tuzok püspök, ennek a gondolatsornak megtestesítője. Feladata az lenne, hogy észretérítse a bálványimádókat, eszükbe juttassa a gonoszoknak a szeretetet, a szilajoknak az irgalmasságot, a romlottaknak a tisztaságot, a kevélyeknek az alázatosságot, a lázadóknak 128
az engedelmességet, a bűnösöknek a büntetést. Harsány hangon hirdetve az igazságot, megzavarva az alvók nyugalmát. Mint a próféták. A próféta hang, amely szól, vagy kéz, amely ír. Hang, amely könyörög, könyörgés, amely fenyeget, fenyegetés, amely reménykedésbe csap át. Miközben szíve szakad meg, a szája panasszal teli, mert szenved a népéért, felemeli karját, hogy megmutassa a bűnt és a büntetést. Tiszta szemmel látja, hogy úgy mondjam a Gonoszt s a gonoszság folyományaként bekövetkező pusztulást, és hisz vádló szavainak eredményességében. Csakhogy hiába vádol, mert az emberek nem tartják magukat bűnösnek, a vakok nem kívánnak látni s a süketek hallani. Bár az ilyen „kellemetlen” ember elhallgattatásának számtalan bevált s egyáltalán nem vonzó módja ismert, ez mégis örömteli vállalkozás. Hirdetni egy eszmét, hinni a diadalában, az újjászületésben, ez olyan boldogság, amitől az ember szinte szárnyal. Az én Tuzok püspököm is eszméket hirdet ugyan, persze csak óvatosan, baj ne legyen belőle, s dogmatikusan mindent tud, szárnyalni mégsem képes természetesen. Hiszen olyan, mint ez a hatalmas testű madár, melynek néhány példánya még Dévaványa körül található teljesen elnehezedetten, elkövéresedetten. Teste lefelé súlyosbodik, mennél közelebb van a földi dolgokhoz, annál nehezebb. A szárnyai pedig mintha odanőttek volna a testéhez. Funkciójukat teljesen elveszítve, szinte újabb ballasztsúlyként. Igazában olyasfajta basztardja lesz ez nemének, amely groteszk vagy paradox módon pont irreverzibilissé teszi azt, ami eredeti rendeltetése. Talán érdemes kontrasztálni a dolgokat, amikor valamiről beszélünk, mert a nagyon apró és finom disztinkciók ma már nem nagyon tudnak hatni az emberekre, legalábbis mozgásukat nem nagyon vesszük észre. Pedig úgy hiszem, hogy ezek a nagyon apró, finom, szinte láthatatlan mozgások, ezek okozzák a legtöbb bajt. Mert észrevétlenül egyszercsak azt eredményezik, hogy szétesik valami. Olyasmi ez, mint a termeszek munkája, teljesen szétrágnak valamit, ami egyszercsak szétporlad, összeomlik… A figurát nézve a fej olyan kinövés, mely nem különíthető el igazában véve a süvegtől, a nyakától és törzsétől. Egy olyan lúdnyakú lény, melynél a kalap a fő jelentéshordozó, mint egy korona, ékesség. Alatta a kukoricacímer csőrre emlékeztető száj, melynek kürtő alakú folytatása a nyak, ahol minden lemegy az egyre dagadó, bővülő, hasasodó bendőbe. A süvegszerű fejet valami nagyon színesnek képzelem, ez azután tollpelyhesedik lefelé haladva, egyre durvább tollak fedik, majd ezek már szinte szőrré válnak, kiszőrösödnek. A zsákbendő testet végül szinte szőrbunda fedi: ebből lógnak ki a női cipőszerűségbe bújtatott lábak, melyek azt is kifejezik, hogy egyébként még járni sem tud. Tehát egy olyan lény, aki annyira földhözragadt, szerencsétlen, hogy nemcsak szárnyalni, de már járni sem tud. Paradoxiája pedig az, hogy ez a lény hirdeti az igazat, a szépet, a megváltást. A konkolyról szóló példabeszéd csak Máté evangéliumában található, és megmagyarázza, hogyan került a gonosz a világba. „A szolgák elmentek a gazdához és megkérdezték: uram, ugye jó magot vetettél földedbe? Honnét került hát bele a konkoly? Az így válaszolt: Ellenséges ember műve.” (Mt 129
13,27-28). Ilyen konkolyfigurám a Gazság-fújó. Egy rettenetesen elkövéresedett, eltorzult gúnyába bebugyolált női fej. Akiről igazában véve szinte meg sem lehet állapítani, hogy férfi-e vagy nő. Sok ilyen eltorzult, a nemiség felismerhető jeleit elveszített fej van. Sokszor látok ilyeneket, és akkor szinte örülök is, hogy nem tudom megállapítani, férfi-e vagy nő. Régebben a gazság a férfiak tulajdona volt. Gazember férfit fed. Pletykás vén boszorkány – ez volt a női megfelelője. De hát a torzság nemtelenné tesz, s a két nem közeledik egymáshoz a rosszban. Gazság-fúvók mindkét nemből valók, akik gondolkodás nélkül állnak minden gazság oldalán. Lopni, csalni, hazudni, ölni valamiért, hogy az elkövetőnek vagy valakinek, aki számára fontos, jobb legyen, tán még valahogy megértem. De egyre több a, hogy úgy mondjam, „l’art pour l’art” gonosz, s ebben hasonul és közeledik egymáshoz a férfi és a nő. Karonfogva járnak élen, nem állapítható meg, melyik nem vezet éppen. Ezért nem ismerhető fel az én rajzomon sem a hovatartozás. Egy boglyaszerű kúpos lebernyeg fogja körül, testéből semmi sem látszik, uralkodik a rettenetes felfúvott arc, amely már igazában véve nem is nagyon látszik arcnak, hisz szőrök borítják be. A szájkör az orrtól egyre jobban szélesedik, és a hörcsög pofazacskójára emlékeztet egy kicsit. A szájat pedig éppúgy lehetne végbélnyílásnak nevezni, mint ahogy nem lehet szájnak nézni. Tömpe, jellegtelen orra nem karakterizálja az arcot. Pofazacskó-zsák arc, tömören fogalmazva. Szénaboglyaszerű haja alól már a homlok is szőrösen tűnik elő, s nem elválasztható a szemöldöktől. Mechanisztikusan, óraműpontossággal végzik munkájukat, fújják a gazságot, s hasznuk sincs esetleg belőle. A helyüket akkor kapják meg, amikor rafinált, magasabb szellemi fokon álló ördögökkel találkoznak ezek a speciesek, akikből tízet, húszat nyakon kapva töltelékként felhasználhatnak. Az ördögi igazság tanúságtevőiként mindig kaphatók arra, hogy a gonoszságról kinyilvánítsák az ellenkezőjét. Minél nagyobb kvalitás veszi őket hatalmába, ez az öntudat és gonoszságtudat nélküli lény annál ártalmasabb. Végtelen butaságában ugyan már a gonoszság sem szerez neki örömet. S ez azért borzasztó, mert disztingválni egyáltalán nem tud. Aki tudja magáról, hogy gonoszat követ el, az tudja, hogy ennek az ellenkezője a jó. Az ilyen kezeslábas zsáklélekben azonban ott van minden összekeveredve, a jó és a rossz egyaránt, s erjed, mint egy penetráns bűzű pokolban. Két médium között vannak. Ezért nehéz megfogni őket, mert nem tartoznak sem az egyik, sem a másik szélsőségbe. Számomra éppen ezért markánsak, és jelent izgalmas utazást létük a két végpont, az igazán tiszta és az igazán gonosz között. Valószínű a tékozló fiú előbb megtér, mint a bátyja vagy a gazságfúvó… D. M.: – Pilinszky erről így ír: „A nagy bűnök tisztítóak, akár a villanyszék. De a bűnös, aki még bűnét is kis-óvatosan követi el, miben remélhet? Az élet szenvedéseit talán megússza, de megfosztja magát annak minden tiszta szenzációjától.” Mi, bukottak, legalább tüdőre szívhatjuk halálunkat, de ő? Mi szennyesek vagyunk, ő maszatos. Egyszóval: lompos. Mit kívánhatnék neki. Hogy vagy legyen forró, vagy legyen hideg. De ő hozzászokott a langyossághoz.” 130
Mire akarsz figyelmeztetni bennünket ezzel a pókkal? Sch. M.: – A keresztespók fészke a földeken, kertekben van, fél méter mélyre is befúrva, és oda húzza be áldozatát. Tudom, mert diákkoromban a többiekkel együtt nagy élvezettel szedtük ki őket lyukfészkükből. Spárga végére egy csöpp alakú szurkot ragasztottunk, és leengedtük, a pók pedig azt hitte, hogy valami ennivaló. Beleharapott, és beleragadt, mint az ember foga olykor a törökmézbe. Kiránthattuk. Persze vízzel is ki lehetett önteni. Egyébként minden állat leplezi magát és elbújik, hogy könnyebben cserkészhesse be zsákmányát, ebben jut tökélyre a keresztespók. Mostanában az ember is ilyen pókleselkedővé válva kapja el az ártatlant, és ez számomra mindig döbbenetes. Később ez átment másik témába. Szent István fejét vettem elő, s mintegy lidérccé tettem. Ott néz széttett nyolc lábával és figyel. Mi történt, és mi történik? Ez megidézése szellemének, félelmetes képmása által. Nem a póklábakon van a hangsúly, hanem a félelmetességben. Azt sugallja, én is látlak téged, s egyszer számot kell adnod minden tettedről. Pilinszky ezt így fogalmazza: „Ha életünkben csak egy órára komolyan vennénk Jézust! Csak egy percre azt a percet, amikor egyedül szembesülünk Istennel! Amikor a Bárány egyedül engem néz, s egyedül engem kérdez, s egyetlen szó erejéig se mások bűneiről, hanem egyedül a saját bűneimről.” Ő felfelé néz, én köröskörül, megpróbálom lerántani a leplet ördögeinkről. Eddig több mint négyszáznak adtam formát, hogy látván lássuk őket. Azt hiszem, szükséges ma is, „… hogy megértsd a Jót, amit ott találtam / hallanod kell, mit láttam az úton”. D. M.: – Korunk egyik Keresztelő Jánosa tovább fest bennünket és ördögeinket. Kívánjunk ehhez vidám lelket, hosszú életet és valódi pokoltól igen távoli véget!
131
Az ördögökről
World S. O. S. Ez az ördög egy narancsra vagy labdára emlékeztető gömbön terpeszkedik, guggol vagy éppen abból nő ki. Lábát nem látjuk, mintha belegyökerezett volna. Szimbiózisban élnek. Ebben a konfigurációban az ördög nem akar járkálni, sétálni, ugrabugrálni. Ül. Terpeszkedik. Uralkodik. Eluralkodik. Ami a felsőtestén történik, az már bonyolultabb. Csápszerű keze kígyózó mozgásokat végez. Mintha nem lenne csont benne, s így mindenfelé elágazhat, mindenüvé befurakodhat. Bal kezében önmaga szimbólumát tartja. Ördögarckép, az uralkodói boldogság pompájában. Teste, mint a darázs potroha. A potrohból kinövő bugyrok is saját képmásaival vannak tele. Színes vízben, mint egy ördöganyóban levő ősmagzatvízben, ott úszkálnak, diffundálnak, s egytől egyig a Föld felé ponderálnak, hisz be akarják népesíteni. Ezek a bugyrok folyamatosan tágulva végül is egy olyan lebernyeggé alakulnak, amely mindent bekebelez csúszós, miazmás, bűzös poklába. Az ördögszületés nehezen megleshető folyamat; füstös, homályos, kéreg alatti helyen vagy még inkább szuroksötét, kátrányos éjszakában zajlik. Már csak azt vesszük észre, hogy elleptek bennünket. Pedig születésében kéne meglesni, kihúzgálni, egymáshoz csapni, egymással agyonütni őket. De arról már lekéstünk, hogy „in statu nascendi” likvidáljuk az ördögöket. Megszülettek. A mieink. Virágjukban, virágzásukban a mieink. Úgy bolyongunk közöttük, mint egy dzsungelben. Mindig azt érezve, hogy a közepén, a legsűrűjében vagyunk. De nincs meg az arkhimédészi pontunk. Töprenghetnénk: mi lenne a legfontosabb? Töprenghet valaki, aki eltévedt egy dzsungelben? Ahol áll, fiktív centrum. Karnyújtásnyira kezdi vágni az utat, no de…
132
133
Mindenek fölött és alatt az ördög A kompozíció olyan, mint egy mexikói totemoszlop. Mindegy, hogy alulról nézzük, vagy felülről kezdjük szemlélni. Az egymásból növés, az egymásfölöttiség, az egymáson ülés-állás szerkezete, mint az artisták sokat megcsodált produkciói. A totemördög gúla-untermannjának vaskosságát karja mutatja legjobban. Nyaka trapézán ül töksi feje. Szeme és szemöldöke nagyon színes. Az orrából tortaszelet formában növő szakálla színpompájában mindentől elütő. Mint az óceániai szigetvilág bennszülöttjei, akik azonkívül, hogy díszíteni kívánják magukat, valami más explicitásban is el szeretnének rejtőzni. A feje búbján, mint egy köcsögkalapból, ördög-bikefália nő ki. Persze, ez nem is négy szem, lehet hat vagy akár több is. De akkor nem is csupán kétfejű, de valami másfajta, igen összetett lény áll a feje tetején. Ez a totemoszlop jelképezi az ördögök egymásra, egymáson, egymásból épülő dicsőségét. Szemlélteti, hogy az ördögiség esetlegessége látszólagos, valójában már szinte katedrálissá épült; döbbenetes, félelmetes, megbénító, ahogy
Az ördög – ördöggel tart Erről nagyon nehéz lenne most, miután megrajzoltam, megmondani, hogy egy ördög vagy kettő. Konfiguráció. Lehet, hogy egy sziámi ördögiker. Összeolvadás. Ilyen lény nem létezik, de mert kiugrott a papírra, most már egzisztál. Feje búbján két hitvány, csúnya, karvalyszerű kismadár. Nyelvük kötelék gyanánt fonja át azt a két fejet, ami egy. Kezei lábak inkább. Mintha tollazva volnának, de pirosra és papagájélénkségű tarkára. A kéz a szeretetet fejezi ki, többet mond, mint az arc; ez a kéz azonban csak sújt, lesújt. További részei? Egybeszabottság, artikulálatlanság, az organikusság részletezésének a hiánya jelképezi. A hitvány farok olyan nyolcast formáz, mint az örülő malacé. Az öröm kunkori 8-asa. Kígyózását fel sem foghatjuk. Olyan hatalmi jelkép ez, mint például a kétfejű sas. Mert a gonoszság mindig együtt van. Nem analizálható: nem bogárgyűjtemény. Kár szétszedni, nem is lehet: ördög ördöggel tart, bármilyen összetett, mégis egy a Gonosz. Kicsiben és nagyban egyaránt:
134
135
Belzebub Militans Úgy kezdődött, hogy: „Kain így szólt testvéréhez, Ábelhez: »Menjünk a mezőre!« Amikor pedig a mezőn voltak, Káin rátámadt testvérére, Ábelre és agyonütötte.” Utódja, Lámech így szólt feleségeihez: „Ada és Cilla, halljátok szavamat, Lámech feleségei, figyeljetek szavamra: Leütöttem egy embert sebemért, egy ifjút sebhelyemért. Ha Káint hétszer bosszulják meg, Lámechet hetvenhétszer.” És azóta: „Mi a történelem, vérfolyam, mely ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki…” Belzebub Militans, vagy a kőbaltától a rakétáig. A háború ördögét én valami egészen hatalmasban szeretném megalkotni. Fenyegető figyelmeztetés. Orsóforma, rakétaalakú test, kiugró részek nélkül. Egybeszabott, faragatlan tuskó. A kőtömbből X-alakban nyúlnak ki tyúkéra emlékeztetően lábai. A felső lábszár inkább egy díszes csizma. A feje csákószerűség. Gyűszű, mint a ma divatos férfikalapok, egy tökön. Az arca együtt van a testével, a helye sincs jelölve. Nincs szem, orr, száj, nincs arcjáték. Teljes egykedvűség, egyformaság, vasba merevedettség. Magából kivetkőzöttség, vasba vetkőzöttség. Testhez tapadó keze a haptákba állást jelzi. Ujjai csicsókára emlékeztető gumósodások. Egyik kezében kőbalta, másikban törött puska vagy ágyúcsövek eszenciája. Az ősiség és modernség együtt. Média. Ördögi gonosz. Háborúskodó. Embertársát mérlegelés nélkül megölni készülő. Parancsra? Parancs, felsőbb utasítás nélkül is!
Zelekula Kritikus. Mint ahogy olvasható a rajzon is, nagy zibi-zaba-pia-pusztító. Babapiskóta ujjai, medvetalp kezei vannak. Nem kérgesedett meg a munkától, de elhízott a zabálástól, elpuhult a pennaforgatástól. Kapzsiság, mohóság és a precizitás keveréke. Mindent felfal, majd mindent levág… letarol…
Köpmögint Pipadohányzacskó testű, pipázó ördög. Lakodalmas pántok, szíjak tartják össze. Természetesen csizmában van. Közönséges, köpködő, pipázgató. Részigazságokat, pipaszutyok-keserűséget, lelkem szutykát pöfékelő. Szívesen hallgatják, észre sem veszik, hogy az összefüggéseket nem ismeri. Köp-mögint – mög-int.
136
137
Ördögbúgató Gyermekkoromban búgó csigabigával játszottunk. Csigáztuk. Bigáztuk. Csigabigáztuk. Fölpörgettük. Föl tudtuk pörgetni. Bohócos, két ördögfejű pörgettyűm is pörög. Minél inkább nem kéne, annál inkább. Ördögjáték. Játékördög:
Dagonya Lázár Daga-daga-dagadom. Tipi-tapi-tapicskolom. Elkene-kene-kenegetem. Kerekerdő, gombocska, elszökött a dimbecske, dombocska. Maradt még valami? A dagonya. Szeretem a naspolyát, imádom a dagonyát! Hová lett a naspolya? Megette a kankula. Sebaj! Megmaradt a dagonya. Maradt a dagonya? Megmaradt a dagonya!!! Dago-daga-dagonyázom. Dagonyázzál! Dagonyázzunk! Ez alkotás? Annak látszhat. Alkotás-látszat. Infantilitás. Kajlaság. Morbiditás. Se nem gurul, se nem áll. Stagnál. Megfeneklett.
Széllel bélelt sárkány Lapacs Sárkány. Lapos, mint a rája vagy a lepény. Lepény-sárkány-hal. Lába, szarva, kis csápja van. Göcsörtös, ágszerű keze mint csutka ágazik el a vállából. Mézeskalácsból?! Tésztából?! Nem, fűzfából, kosárfonás-mintával. Rusztikus. A fonásba ritmus vihető. Szép, rendszerezett látszat. Miért lepény? Mert nincs lelke, nincs szíve. Miért nincs neki? Mert nem is lehet! Nincs harmadik kiterjedése. Kétdimenziós. Ezért hát nem lehet lelket önteni bele, szívet adni neki. Ilyesminek nincs helye. Egyébként ez a legmegtévesztőbb dolog. Azt hisszük, minden ott van, ahol kéne lennie. A szív és a lélek a helyén van. Hiszen megvan a helye. Nemcsak a jó, de a rossz is csak úgy boldogul, ha helyet kap. Ha nem kapna, bolyongana. Elveszetten. Soha meg nem találtan. A bölcs mondás szerint „tempora mutantur et nos mutamur in illis”. Még az ítéletnek is van térfogata, s időt kell hagyni rá. Hiszen az időben, ha akarnánk, megzápulhatna, elrohadhatna minden gonoszság, de virulenssé is válhat. Terjeszkedik baktériumflórája. Konformista. Előregyártott eszmékből él. Mások teremtik meg, de ő fogyasztja. Születésétől fogva ördögi pozitív szerepe van. Ilyen kétdimenziós lények üresítik meg a háromdimenziósokat a negyedik dimenzióban.
138
139
Sziritty Paprika Jancsi Sziritty? Finomkodtam. Szir-szar. Kimondtam. Olyan a kis fejecskéje, mint egy díszes réz dolmány pitykegomb. Kis szemecskéje, répa vége, tömpe orra van. Ez kopog, ha a fejét oda-odaveri. Márpedig oda-odaveri, hogy ezzel a mindenbe beleütöttségét jelezze. Keze-válla egyben, mint egy vállfa. Lábaszárát fölhajtja. Pentagram formát alkot. Paprika Jancsi. Jelentéktelen. Kis bukfencfigura. Az ember számára igen jó dolog egy ilyen ide-oda gurítható valaki. Irigylésre méltó, akinek a keze alatt ugrál egy titkárnő, menedzser, tanítvány, egy ilyen kis senki, aki csak arra jó, hogy megakadályozzon egy komoly folyamatot. Ha valami nem megy, vagy nem akarják, hogy menjen, akkor a tárgyaló félhez gurítanak néhány ilyen Szirittyet. Feltartják az ügyfeleket. A főnök pedig mentesül a szembesüléstől, vagy akár attól, hogy gondolkozzon. Olyan emberek tartanak ilyen specieseket, akiknek pedig fontos feladatuk lenne. Nemcsak maguk nem alkotnak, de mást is feltartanak az alkotásban a kis pentagnómjaikkal.
Ha fúj a szél, mindig hápogunk Gesztusaink pedig nincsenek. Blazírtság. Egykedvűség. Szívnek helye nincs. Pacsmagpofamozdulatok. Titkárnők, bolti eladók, ügyeinket ügyintézendők érett kukoricacső-mosolya nem több, mint a gargalizálás. Mindig ugyanaz a maszk, vigyor, ha kell, könny. Hápognak. Nekünk hápognak. Mit? Már nem is fontos. Nekik pedig az a jó, ha olyat hápognak, ami miatt nem lehet kérdőre vonni őket. Az egyforma vigyor, vicsor boldog állapot. Megvéd minden felelősségvállalástól. Következetes alkalmazása garantáltan problémamentes. Borospohár talpából kiálló rúdon hólyagszerű test, bohóc-ördög-Janusarc. Kötélen, láncokon különféle tárgyak lógnak, amelyeket himbál a szél. Csörömpölnek. Felborulna az egész, csak egy nagy szél kéne. Elfújná a vicsor-vigyort, a könnytelen könnyet. De hát csak kis kóbor szelek vannak. Bárhonnan is kóborolnak, a csörömpölés és a hápogás változatlan. Változatlan a kifényesedett, megkelesztett, előre kikeményített, de az unalomból behorpadt, babapúderrel kimeszelt arc. Sógoruk a:
140
141
Dísz-mafla Első ránézésre kedves játékmackó, aki hátsó lábát szétteszi. Mellső lába nincs. Bozontos kis fejecskéjén a győztes római hadvezérek diadalmi jelvényét viseli. Varázsa a jellegtelensége. Mindegy, ki-mi van ebben a díszzsákban. Külsőségek. Feladata – díszességéből eredően – az együgyűek, a sznobok, a pók-pontifexek érdeklődésének felkeltése. Maflasága díszességénél is fontosabb. Ha túl okos lenne, szembekerülne más okosokkal vagy a még szélesebb táborral: a butákkal. Ha buta lenne, sokan magukra ismernének. Bölcsessége: díszmaflaság. Mert az emberiség okosokra és butákra oszlik. Minden buta okosnak tartja magát. Így aztán a butákból kerülnek ki a nagyokosok, akik ilyen kis Dísz-maflákat pátyolgatnak. Őket, akik semmire sem jók, s ezért alkalmasak mindenre. A romlás kis Priápuszainak díszhely jár. Kenyéradóikat díszítik.
Rózsatetű ördögcsimbók Irodalmi, művészeti élősdi. A kinyílott műre száll. Rászáll. Mert nem ismeri az alkotás örömét és kínját, elvenné az alkotók örömét, fokozná kínjaikat.
Csusz Kuszma ördög A kő alól előmászó skorpiók láttán született. Elnyúlt hernyóteste van, fölfújható műanyag szkafanderbe öltöztetve. Szabályosan hurkásodik, bugyrosodik rajta. A válla és a melle fából készült ökörjáromszerű ördögjáromba van fogva. Nem tud járni. Alattomban csúszik-mászik. Pusztításának medianizmusa a hernyóéhoz hasonló, de míg a fákat, bokrokat, virágokat rovarirtó szerekkel megszabadíthatjuk a kártevőktől, itt semmiféle vegyszer nem segít. Férfi?! Nő?! Mind a kettő, de főként együtt a kettő.
142
143
Bagoly-tehén-ördög Három állati lény konfigurációja. Nősténység. Hímség. Hímnőség. Magamutogató meztelenség. Magát idéző, másokat igéző. Bűvölő, babonázó. Csalétekcsupaszság. A bagoly mintha beborítaná a ruhátlan női alak felső testét. Így csak a lába és az ágyéka nő. Onnan fölfelé puhány, pihepaplanszerűen befelé-huppadóan szőrös. Mindenhol benyomható, jólesik rajta henteregni. De fejének legfőbb tartozéka, csőre – szúróeszköz. Tekintete szuggeráló, merev, félelmet ébresztő. A szem, ha nem mozog, babonáz, bűvöl, bénít. Füle nagy ékszer. Rózsabimbó? Diadém? Korona? Lába a férfilábnál vaskosabb. Terpeszkedik, mint a béka. Minden pozitúrában stabilitást ad a bagolynak, amely uralja. A bagoly okos. Okossága itt és most a fölébekerülés. megszellemtelenített merevség. Nem tudása, de uralkodása által bölcs. Bölcs uralkodó. Ágyéka környékéről két tehéntőgyszerű fallikus forma csüng alá. Anyaságjelképek?! Nem, tejet nem adnak. Még a tehén ártatlanságát, naiv butaságát is hiába keressük. Abszurditása a tehénártatlanság látszata.
Lebabázó ördög Fölhasított kecske vagy fekete birkaszőr ördögbunda. Rembrandt széthasított szarvasmarhája kiterítve, négykézláb. Ebből a bundából egymás hegyén-hátán, piramisszerűen bújnak elő az egyre nagyobb és testesebb kisördögök. Mater diabolica. Ördögi termékenység. Ördögméhkirálynő. Fogamzásserkentőt szed. Még! Még! Kevesen vagytok! Nagyra nőjetek, szép kis „feketéim”!
Húgyhólyagfülű Hogy fülecskéd süket?! Hogy olyan, mint a hörcsög pofazacskója?! Belegyűjtöd a zabálnivalót, amit nem tudsz felfalni egyszerre? És az a sok szép színű folyadék, ami a fejedben, a fejed körül áramlik? Tessék?! Rossz nyelvek szerint ez a húgyhólyagban való áramlás azt jelenti, hogy semmi köze színeid fiziológiájának az értelmedhez. Hogy?! Nincs is értelmed?! Szörnyű! Szóval azt merik mondani, hogy az értelmetlenné tett értelem színdinamizmusa övez. Bármerre lököd, löknek, himbálod, himbálnak, más-más színű ez a húgyhólyag glóriád. Dicsőséged forrása, hogy nemcsak téged, de te is, bármikor minden színt a kívánt színnek látsz, bizonyítod, ha kell: ó, nem fekete, csudaszép csudaszín, csuda színpompás itt minden!
144
145
Lúdláb Szegény Hanyi Istók. Állítólag valaha ember volt. Elállatiasodott. Elördögiesedett. Kulturálatlan, hitvány kis ijesztgető. Ismeretlen, tehát félelmet keltő.
Távozz tőlem ördög Befejezem. Fejezzük be. Fejezzük le! Ördög, sátán, sárkány. Hány fejű? Hány fejét? Távozz tőlem, Ördög? Nem hagyom, hogy érzékeim eltompuljanak. Figyelnem kell a rosszra, a jóra, a csúnyára, a szépre, az igazságra, a maira és a holnapira egyaránt. Nem tűrhetem, hogy jó a dolga, vígan él s gazdagon az
Ördögpatkoló.
Schéner Mihály – Dobos Marianne Mozgó Világ, 1986. 2. szám
146
147
Játék – komolyan (Apokrif interjú a hetven évesmesterrel) Dobos Marianne: – Valaha, nagyon-nagyon régen, lehetett még 1990-ben is, ismertem egy boldog művészt, aki „csak” játszani szeretett, „játszásiból” felépítette 100 × Szép világát a Rossz ellen. De ez a Rossz is még belül volt a Szépen: opponálta azt. A küzdelem is játék volt. Schéner Mihály: – A látásnak nincsenek törvényei, mégis gyönyörködni tud. Szemünk ott szeret tanyázni, ahol a Szépség van. A Szépség meghatározhatatlan és tünékeny, de nyomot hagy maga után. D. M.: – Ha ennyire a Szépség megszállottja a mester, hogyan lehetséges, hogy az utóbbi időben annyi ördögöt „ellett”? Sch. M.: – A Szépség nem intermediális média, mert nincs csúnya-szépség. Az abszurditás csupán a Szépség manipulálása az ember által. D. M.: – De hát akkor a mester is manipulál? Sch. M.: – A Szépség a véletlenség és a tökéletesség feszültsége. Az ember lehet csúnya, de a szépsége nem. De ez a szépség: elveszíthető. Ha az agysejtek nincsenek igénybe véve: az arc üres marad. Vajon Szép-e a tökvigyori Szépség? Tehát nem én manipulálok, hanem az, aki az ürességet Szépségként akarja feltüntetni. Az üresség: üresség. A maszk sok mindent leplezhet és leleplezhet. Mindnyájan, mindig valamilyen maszkot hordunk, változtatjuk is azt – hangulatainknak megfelelően. A velencei maszkok éppen erre voltak alkalmasak. D. M.: – Újabban a mester képei szegélyén megjelennek sorban lefelé ezek a maszkok. Jelen lehettem az első ilyen kreáció megszületésénél. A lemez széle, amelyre a férjem számára a Kukullát festette, üres maradt. „Levágjam?” – kérdezte, majd rövid gondolkozás után hozzátette: „Vagy fessek rá velencei maszkokat?”. Az ötlet kitűnő. Azóta gyakorlattá vált. Sch. M.: – A maszkok közötti állapot kezdett izgatni engem. Az átmenet: mi lehet az emberekben, miközben kifelé furcsa alakokat öltenek. A maszk: abszurditás, az ember ezzel manipulálja a világ számára önmagát. Csakhogy: a maszk alatt milyenek is vagyunk? Végül is mindenki csak maszkjaival (szerepeivel, történeteivel, tudatának működésével), a világban benne létével (a heideggeri Dasein által) tudja felfogni önmaga létezését is. Tehát a maszk, ami látszólag manipulál, valójában létezésünk leírásához (festő esetében: lerajzolásához) segíthet. Illetőleg csakis ez vezethet el hozzá. Csakhogy számomra az utóbbi időben megrendítő tapasztalatok következtek mindebből. D. M.: – Elnyomta mindez a Szépséget? Sch. M.: – Aki elnyomja a Szépséget, bűnt követ el, mert megöli valakiben vagy valamiben az Élőt. A Szépség inspiráció a forma képzésére. A szellem nyomot hagy az anyagban. Sok mindent el kell hogy hagyjunk, hogy 148
egyedül lehessünk a szépséggel. Ugyanakkor: száz színt gyújt a Szépség, fogadd be. Színesedj, adjon neked boldogságot kéretlenül. A szárnyalás a Szépség csodája. A szabadság intenzitása egyre magasabbra emeli a Szépséget. Ezért játszottam eddigi életemben: ezt a szárnyalást mint a szabadság egyedül lehetséges formáját (mármint a politika által eddig megengedett formáját) követtem. Ez volt az én szellemi szabadságharcom. Csakhogy mostan (mostan alatt az utóbbi éveket értem), amikor politikai értelemben is szabadon szétnézhettem, mit is kellett látnom? A maszkok alól kihalt az ember. A maszkok rámerevedtek az emberekre. Nemcsak másokra: rajzolok, rajzolok, és a magam belső valóját is mindinkább csak maszkká rögzülve formálhatom. A megmerevedett maszk: az üresség. Én azt mondom: depresszió. Barátom, Kabdebó Lóránt, amikor ránéz ezekre a szenvedésből fogant rajzokra, T. S. Eliot Az üresek című versét kezdi idézni. Szavamra mondom, eszembe se jutott volna összekapcsolni őket. De ettől fogva megörültem: van kihez kapcsolódnom. Az Eliot-vers megmagyarázta nekem: van egy bizonyos állapot, ami már nem is állapot, inkább csak tengés-lengés. A maszkok közötti izgalmas állapot megszűnik ezzel, kitömött szalmabábu lesz a létezés módja. Kérdezte az ördögöket: őket – ha szenvedve is, de – gyönyörrel ellettem. Az ördögök: élő maszkok, a bűn megjelenési formái. Furcsa ezt mondani: szerettem az irtózatos ördögöket, mert iszonyodtam tőlük, azért meg is hódítottak. A bennük megtestesült Rossztól védekeztem: a Szépséget ellenük – bennük és általuk vonultattam fel. Az értelem nemcsak kiválasztani képes a Szépséget, hanem rendezni és magasabb rendűvé emelni. A Szépségnek lehetősége a változás és a változtatás. Teljessége a pillanat – a pillanatok összeadódása. Nem statikus, nem marad egy helyben: pillanatonként változik, elhalkul, megpihen, föllángol. Vegyük magunkat körül Szépséggel a Rossz ellen. D. M.: – Hogyan jöhettek akkor az ördögök után az üresek? Sch. M.: – Amikor azt hittem, hogy minden olyan szép és jó a világon: Szépséggel szédítettem a Szívemet. Ha az ölelkezésből két idegen válik el, ott a szépség elvesztette varázsát. Az üresek – ezek az idegenek. A szépségben a belső sugárzik a külsőben. De ha a belső nem sugárzik? Ez a depreszszió. A megfagyott maszk. Amikor nincs maszkok közötti állapot. Olyan állapot, amikor nem vágyunk arra, hogy a pillanatnyi tovább tartson. Ez lett a 152 rajz című albumom. D. M.: – A mester visszájára fordította a 100 × Szép világot? Sch. M.: – Nem én. A világ fordult el alólam. És ezt is le kellett rajzolnom. Most nem gyönyörködtem: szenvedtem. Hat hétig, abban az 1992-es „hoszszú, forró nyárban”. Ma már büszke is vagyok: formát adtam az ürességnek. Nem én üresedtem ki, de a maszkok. Én csak tetten értem mindezt.
149
Huszár a szívben Ki volt Gájusz? Nem tudjuk. Mégis a legfontosabbat tudjuk róla: szerették. Olyan ember volt, aki méltó mások szeretetére. Két évezrede mérték lett a hívők számára. De a Biblia beleépült az egész emberiség kultúrtörténetébe is. A mérték, amely János apostol szeretetét kiválthatta, általános érvényű. Az emberi sors legszebb esélye fogalmazódik benne. Szeretet?! Szeretni?! Hogyan?! Mikor?! Mindig!! És mérhetetlenül! Parányi kis szív, életfontosságú húsdarab. A szeretet székhelye. Megpróbáltam nagyra növeszteni; monumentálissá tenni. A kompozíció a bárány feletti apró zöld levelektől a költő szíve alatti utolsó gubóig 2 méter. Igen egyszerű anyagokból készült. A szíve közepe mézeskalács. Mindig az adakozás, az ajándékozás szimbóluma volt. Egyszerű, olcsó, gyorsan száz- és ezerszámra előállítható színes-szíves ajándék. Rózsás, pozsgás, mint a frissen kisült, meleg kenyér. Színei is olyan tüzesek. Még az úgynevezett hideg színek is izzanak. Pedig milyen kevés festékféléből keverik ezt a színpompát. Az ember gyönyörködtetésére és fogyasztására egyaránt alkalmas, semmi mérgező anyagot nem tartalmazhat. Örül az ajándékozó, boldog a megajándékozott, mert az adakozás kétoldalú öröm, elementáris erő, csodálatos kapcsolatteremtés. Ha színei nem halványodnak el, nem szürkülnek meg. – Kérek valamit ezer forintért, a feleségem úgyis becseréli. Úgyse jó neki semmi. – Ha nem jó ezer forintért, nem jó kétezerért, tízezerért, még százezerért sem. Ha jó, akkor pedig minden jó! A napi kedvesség, a figyelmesség, a jó szó, amit már teljesen elbagatellizáltunk. A boldogok a kevésben is boldogok. A beteg, szomorú királyt meggyógyíthatná a boldog ember inge; de a népmese boldog emberének még inge sincs. Tükröt is tettem a mézeskalácsra. Nézzen bele mindenki! Mérje meg magát! Lássa meg magát! Örüljön a szeme csillogásának! Szégyenkezzék eltompultságán! Szálljon magába ez előtt a felkiáltójel előtt. Ez az élő, mindig alkotó, mindig adakozó szív puha, de jól megtömött filcben fészkel. Olyan pop-artosan, legalább 2-3 atmoszféra túlnyomással van megtöltve. Ahogy az életben, a térplasztikában is a kitöltöttség a legfontosabb. Ami nincs teljesen kitöltve, ott hely marad a zűrzavarra, a manipulációra. A bizonytalanság fészkel ott. Annak pedig egy nyitott szívben helye nincs. A szív kapu. Jöjjetek hozzám és én befogadlak. Szabadon járhasson be mindenki, s ha menni akar, menjen, de persze, ne üres kézzel, akarom mondani, szívvel. Más szívek számára ajándékkal rakottan. Az ilyen szív nem piros és nem fehér. Sokszínű. Visszatükrözi az élet sokszínűségét. Kivirágzik. Gyümölcsöt terem. Lám, ott a gránátalma. Végtelenül érzékeny. Az egyik szeme sír a sírókkal, a másik meg örvend az örvendőkkel. A nemzet lelkiismerete. A költő szíve. Mellette a huszár, a vitézség és a bátorság jelképe. Az egyenesség. Kard által győz vagy esik el. Példakép. A gyerekeknek s a felnőtteknek. Akik még 150
szeretnek bátrak lenni, s akik már elfelejtették, hogy gyermekkorukban arról álmodtak: bátrak lesznek egy életen át. A lóról leszállt hős, kis fababahuszár. Kézbe vehetjük, befogadhatjuk. Köztünk maradhat. Ki volt Gájusz? Nem tudjuk. Valaki, aki élt vagy ötven évet. Meghalt, mert szeretett – úgy, hogy szerethessék – és ezért nem hal meg sohasem. Észak-Magyarország, 1986. március 15.
151
Tenyerünkön a győzelem Győzelem… Hányszor, hányféleképpen ejtették ki a szót. A hellenisztikus művészet egyik legszebb alkotása a szamothrakéi Nikészobor, amelyet győztes tengeri csata emlékére állítottak. Az istennő a győztes hajó orrára száll, és diadalmi harsonájába fúj. Gyors szárnyalását, magasból érkezését, a tengeri szél erejét mögötte hevesen csapkodó ruhája érzékelteti, valamint hatalmas szárnyai mozgásának lendülete. Győzelem. Béke. Csend. Nyugalom. Mi volt előtte, s mi marad utána, akár a vesztest, akár a győztest nézzük? Pusztulás, gyász, szenvedés… A gyűlölet, ha egyszer kifakad, a gyűlölködők mészárlására vezet, a háború pedig a legkegyetlenebb megnyilvánulása annak a gyűlöletnek, amely megbújik és forr az emberek szívében. Európában negyven éve nem volt háború. Béke van, a hadászati egyensúly a félelem mérlegén kiegyenlítve. Vajon mikor volt a családunkban utoljára háború, s ha béke van, annak mi az ára? Újjászülethet-e az ember és az emberiség a béke boldogságára? Lehet-e béke háború nélkül? Lehet-e győzelem vesztesek nélkül? Catullus epigrammája a két legemberibb érzés együttélését feszegeti, Szabó Lőrinc fordításában így hangzik:
létünk alapja. Egyetlen út van, s ez egyben létszükséglet. Sorsunk a kezünkben, Nikénk a tenyerünkről szárnyal fel. Mi keltetjük ki. Gondosan átlámpázott tojásból, alaposan megvizsgált szívünkből, szeretetünk melegéből kel ki, és szárnyal föl, hozza magával a békét. A békét, amely nem a feszültség egyensúlya, de a teljes megnyugvás, biztonság állapota. A békét, amely a boldogság. Rajtunk áll a föltámadás öröme. Emberlétünk csúcsait keresve, az emberiség jövőjét építjük. Vagy… s ezt nem szabad még csak megrajzolni sem… a két kezünk közül elszáll, eltűnik, valahol messze a ködbe vész a Győzelem, a Béke és a Boldogság. Észak-Magyarország, 1986. március 29. szombat
Gyűlölök és szeretek: Miért? Nem tudom én se, de érzem: így van ez, és a szivem élve keresztre feszít. Hol az én békém, hol az én nyugalmam, hol az én győzelmem? Bennem magamban, gúzsba kötve, jó szorosan leláncolva a gyűlölet kötelékeivel. Szárnya van már, repülni vágyna, felülemelkedni rajtam, legyőzni engem, kitörni belőlem, hogy kitörjek magamból – de az én Nikém mindaddig rab bennem, amíg egyetlen ellenségem is van. Minden ellenség egy félreismert barát. Nekem kell közelíteni felé, kezemet tárni elé, felismerni benne mindazt, amiért szerethetném. Nagy ára van a gyűlöletnek, szívünk fele az örökrésze, s ráadásként másik felének az árvasága. Az egyetlen mód arra, hogy egyetlen ellenségem se legyen: szeretni az ellenségben is az embert, s akkor meghal a gyűlölet, s szívünk lángoló szeretete a győzelem felmagasztosodása. A legszebb és legnagyobb győzelem a magunk fölött aratott diadal. Föltámadásunk. Sok kis „magándiadalból” születik a jó családi légkör, az alkotást segítő munkahely, a széttéphetetlen barátság. Talán a ma még a földgömbbe zárt Béke és Győzelem is napvilágra kerülhet. Sors bona, nihil aliud – mondja a latin közmondás – a Sors jószerencse, semmi más. Az ember sorsa nem szerencse, mondom vitatkozva, sokakkal együtt. Az emberi sors azon múlik, milyen arányban oszlik meg az ember szívében a gyűlölet és a szeretet. A világ sorsa azon múlik, mekkora teret hódít benne a szeretet. Ez jövendő 152
153
A Szent István Archikon ’88 emlékezete
nak, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ki-ki feltehesse magának a kérdést: Hol vagy, István király?
1988-ban, az akkori Szent István-évben különleges és aktuális vállalkozásba kezdtünk Schéner Mihály festőművésszel. Szellemi életünk kiválóságaival egy csokorba gyűjtöttem kötetnyi véleményt államalkotó első szent királyunkról. Kézzel írott szövegeket. Püspökök, írók, történészek írták le tézisszerűen vélekedésüket. Weöres Sándor talán utolsó kézírását rögzíti például a kötet. De szerepel közöttük Nemes Nagy Ágnes, Lakatos István, Sőtér István, Benda Kálmán, Károlyi Amy, Major Ottó, Balassa Péter, Bella István, hogy csak a már eltávozottakat említsem. Schéner Mihály rajzai és mellettük a kézzel írott szövegek együtt a változás előtti éveknek jellegzetes dokumentumát adják. Ahogy a kötet utószóban fogalmaztam: „Történész, író, költő, zeneszerző, művészet- és irodalomtörténész megemlékezések kézírásos illetve kéziratos virágaiból, ahány annyiféle került egymás mellé. Így, együtt különleges színpompát nyújtva, az eltérő vélemények összhangzata szimbolizálja egy nép jogfolytonosságát és megújulási készségét, egy új évezred küszöbén.” A Nők Lapja 1989. augusztus 19-i száma Hol vagy, István Király? címmel ismertetést írt a kötetről, akkori aktualitását hangsúlyozva, és kétoldalas mutatványt állított össze a kötetből:
A Békés Megyei Tanács Művelődési Osztálya által Schéner Mihály szülőhelyén megjelentetett kötet ma is aktuális gondolatokat jelent. Mind művészi, mind szellemi értéke újabb kiadását is várhatja. A sorozat – sajnos – azóta sem folytatódott, de a könyv aktualitása ma is figyelemre méltó. A Miskolc Tv-ben Czikora Ágnes műsora számára ennek a valahai könyvnek a gondolatait összegeztem utóbb Szent István ünnepe alkalmából.
HOL VAGY ISTVÁN KIRÁLY? A bölcs uralkodó erősíti népét az okosnak kormánya jól meg van szervezve olyan a nép, mint fejedelme amilyen a város feje, olyanok lakói is. Vajon milyen volt István, az ember, a férj, az édesapa és az utód nélkül sírba szálló uralkodó? Milyen volt népe akkor és ilyennek álmodta-e a mait? Hová lettek törvényei, és ki hallgatja intelmeit? Mit jelentett akkor, s mit nyújt ma a hit? És mit sugall a szentistváni mű nekünk, mai örökösöknek? Ezekre a kérdésekre kereste a választ Schéner Mihály, a művész-filozófus, aki megtestesíti a gonoszt, hogy kiűzettessék a világból. De Schéner nemcsak ördögökkel álmodik: rajzaival már évtizedek óta fejet hajt Történelmünk nagyságai előtt. Tudja, hogy ínséges időkben milyen nagy szükség van példaképeinkre, bölcseinkre, múltunk ma is elevenen ragyogó kincseire. Schéner száz Szent István-rajza – száz kérdésre száz felelet. S ő nemcsak kérdez és válaszol: gondolkodásra, továbbgondolkodásra ösztönöz. Magasrangú egyházi személyiségeket, írókat, költőket, történészeket ihlettek meg a Schéner-vallomások. Dobos Marianne érdeme, hogy összegyűjtötte és kötetbe szerkesztette őket. A Szent István Archikon ’88 című, remek kiállítású könyv a Nagy Magyarok Emlékkönyv-sorozat első darabja, melyet – reméljük – követni fognak a többiek. Országépítő első nagy királyunk, ezeréves államiságunk ünnepén e kötetből kínálunk válogatást olvasóink154
István 1038-ban bekövetkezett halálával baljós félelem vett erőt nemcsak a keresztény híveken, de a pogánysághoz közelebb állókon is. Az aggódás oka a belső meghasonlástól, viszályoktól való félelem és a külháborúktól való rettegés volt. Ekkor ugyanis Árpád fia Zolta egyenes ági leszármazottai már 83 éve erős és biztos kézzel tartották a kormányt, és egy olyan modern államszervezetbe vezették át az augsburgi csatavesztés lélektani sokkjából az országot, amely ellenálló volt ezen veszedelmekkel szemben. A nemzeti gyász egy szertelen, égbekiáltó ősmagyar siratásban olvadt egybe. Részt vett benne úr és szolga, érintett, de kívülálló is, s mint ahogy a siratóasszonyok egyes vidékeken még ma is, monoton énekük jajszavába a panaszt és dicséretet egyformán keverték. István halálának napja, augusztus 15. emlékére szentelték a templomot, a székesfehérvári bazilikát, ahol végakarata szerint eltemették. A Mária „fel, mennybevitele” tiszteletére, ahogy a középkori magyar naptár nevezi az ünnepet, s ahogy nevezték az akkor, még a temetés előtt felszentelt bazilikát. István teste azonban nem sokáig nyugodhatott békében. Az in die Assumpcionis Sanctae Mariae elhunyt király a nagylegenda szerint sóhajtozással és könnyek árjával kérte az ég királynőjét, hogy ezen az ünnepen legyen az ő földi pályájának befejezése is. Az intelmek tanításának lényeges pontja szerint az ideális uralkodó harmóniában él a főurakkal, ispánokkal, vitézekkel, tehát uralkodása támaszaival. Láthatta ugyanis cseh, orosz és bolgár kortársai sorsán, hogy a gőgöst, békétlent, gyűlölködőt királyi hatalmának vesztésére, a méltóság bukására készteti a vitézek ereje. Sajnos ennek az intelemnek az igazsága és jogosultsága bizonyítást nyert a történelem által magyar földön is. Ugyanis már a 652-es toledói zsinaton kimondták: a királyt a jogok teszik és nem a személy, Regem iura faciunt, non persona. Ha a király el is pusztul, országa megmarad, miként megmarad a hajó, melynek kormányosa elesik. Si rex periit regnum remansit – a királyi korona ilyetén, a keresztény Európára jellemző státusza abba a koronázási rendbe is bekerült, mellyel Istvánt is koronázták, tehát így magyarázható, hogy az Árpád-fiak mellőzésével Orseolo Pétert még életében megkoronáztatta István, bár aggályoktól egyáltalán nem mentesen, hisz magánesküvel kellett engedelmességet fogadnia Ist155
vánnak és Gizellának, s ez esküt az ország főurai is letették. Péter pedig már a király halálát követő évben szembefordult Gizellával és az országnagyokkal, s 1041-ben menekülnie kellett. Jött Aba Sámuel, a német császári haddal bevonuló Péter, akit újabb két év múlva a pogány lázadásba átcsapó közfelháborodás söpört el. Jogos volt tehát a királysír kifosztásától és feldúlásától való félelem. S ezzel magyarázható az a bazilika közepén lévő kriptaszerű mélyedés alján, kőlapokból összeállított koporsó, melynek feladata lehetett, hogy „elrejtse a nép gyakori gonoszkodása és az egyházban történt meghasonlása miatt veszélyeztetett szent csontokat, melyek a halandók tudomása elől így elrejtve, egyedül az Úr szemei számára voltak láthatóak”. László király uralkodása erősítette meg újra az országot, s ekkor már nyilvánvaló volt, hogy István egyháza csak támasztéka az időtálló államszervezetnek. A László által helyreállított Szent István-i rend ideológiai támasztéka a Szent István-i egyházi rend lett, ezt stabilizálta László a szentté avatással, mely sokkal inkább fakadt politikai, mint vallási szempontból. István abban az időben élt, amikor Róma és Bizánc a nyelvi és stílusbeli eltérés ellenére is keresztény egységet alkotott, tehát az egyházszakadás, a szkizma még nem következett be. Így a II. Bazileosz görög császártól kapott kettős kereszt ereklyetartóba foglalt ajándékban nem bizánci szimbólumot, de a vera cruxot látta, s így válhatott ez uralkodói jelvénnyé, olyan címerképpé, mely a mai napig fenntartja emlékét a Bizánccal való kiegyezésnek, valamint a jeruzsálemi zarándokút megnyitásának. A magyar kettős kereszt első ábrázolása III. Béla pénzén található, s így a Bizáncból jött III. Béla honosította meg annak a jelképnek az elfogadását, amelyet nem akkor hozott a már ellenlábas nagyhatalom „eretnek” egyházi jelképeként, de amelynek a hazai hagyományai megvoltak, hiszen III. Béla apja, II. Géza is nyakában viselte a kettős kereszt ereklyetartót. Jellemző azonban, hogy a latin és görög egyház eltávolodása után papságunk új teóriát dolgozott ki: hogy ne kelljen az eretnekké vált görögöktől származtatni a kettős keresztet, a pápai keresztet azonosították a kettős kereszttel, miszerint István apostoli keresztet kapott a pápától. Werbőczi a Tripartitumban pedig azt írja, hogy a pápa két keresztet adott Istvánnak. Ezek a magyarázatok azonban szegényebbé tesznek, s hiszem, hogy ma minden keresztény magyar boldogan fogadja el a vera cruxot. A szent kereszt darabját a kettős keresztben. A kereszt kínjait, a kereszthalált a föltámadás követi. István korában az 1000. évre s ma a 2000. évre várva is tapasztaltuk, elmondhatjuk, hogy az ezredfordulók környékén világvége-hangulat uralkodik el. Az akkori keresztény világ is várta az ítéletet, a világvégét, testnek föltámadását. István, aki látta a büntetést, „a gyászmagyarok pusztulását”, félt az egész népre váró pusztulástól, ezért siettette az eseményeket, s időhiánnyal küzdve lett törvényalkotóvá. Istennel eltelve, mint Mózes, népet teremtett, népet, melyet jól felkészített az utolsó ítéletre. Mely ítélet eleddig még nem a végítélet, de a történelem lett. A nyelv, szándék, akarat által egybefogott és az ezredévi szenvedéssel összekovácsolt magyar nép a feltá156
madás ígéretét hordozza magában. Ezeréves történelem, amit a magyar nép magáénak vallhat. Ha végignézünk az Európa Unió tagállamain, bizony nem sok ország dicsekedhet hasonló múlttal. István törvényhozása a maga idejében a szomszéd államokénál humánusabb, de szigorú és igazságos volt, törvényeinek megtartatását a király hatalma országszerte biztosítani tudta, s így jogbiztonság tekintetében az európai élvonalba tartozott, s noha gazdasági és kulturális fejlettség vonatkozásában nem vehette fel a versenyt nagy múltú európai országokkal, de ennek a jogbiztonságnak köszönhetően Európa minden részéből megindult a bevándorlás, megtalálhatták itt boldogságukat és boldogulásuk helyét a legkülönbözőbb foglalkozásúak, vallásúak és nemzetiségűek. István univerzális keresztény jogrendet követő törvényei így viseltek magukon sajátos magyar vonásokat. Személyes politikai törekvéseit, kormányzása gyakorlásának módját összeegyeztette, de nem rendelte alá az akkori ún. fejlettebb jogrendnek, melyektől átvette az irányvonalat, a keresztény ideálok megtartása iránti törekvést. Okleveleit 1002 és 1009 között ugyan a német császári kancelláriából érkezett írnokok írták, de ezek dátumai csupán István uralkodási évét tartalmazták. Ez a döntő bizonyíték arra, hogy soha nem vállalt uralkodásában hűbéri kötelékeket, sem a császárral, sem a pápával szemben. Magyarország tehát független monarchia lett a bizánci és német császárság között, mint a Német-római Birodalom túlsó oldalán elterülő Franciaország. Ehhez a függetlenséghez ragaszkodott igen kitartóan László királyunk is okos politikájával VII. Gergely pápával szemben, aki levélben ajánlotta fel, hogy amennyiben Szent Péter iránti alázatukat mélyebben kifejezik, Gézát vagy Lászlót királlyá koronázza az akkori uralkodó, Salamon helyett. Ezt a hűbéri csábítást visszautasítva, az István szentté avatását kérő dokumentumokban már csak az szerepel, hogy az országot és magát „az örökszűz boldog istenszülő Mária” védelmébe ajánlotta. A „csak” Szűz Máriának való felajánlásból ugyanis már nem lehetett politikai tőkét kovácsolni, ahogyan azt VII. Gergely egy Lászlóhoz írt 1079es levele is sugallta, azzal az óhajjal, mely szerint Isten az „örökszűz istenszülő boldog Mária, valamint Szent Péter és Pál érdemeire és közbenjárásával irányítsa, kormányozza az országot”. Magyarország elkerülte a pápai hűbérbevételt, Boldogasszonyanyánk, égi nagy pátrónánk pedig soha nem feledkezik meg Magyarországról, édes hazánkról, hiszen címerünk kettős keresztje fia keresztjének darabját tartalmazza a legenda szerint, s az ezredévi szenvedés, Krisztus halálában való részesedés magában hordja a feltámadás reményét is. A kötet kézírásos válaszaiból közlök ezúttal is szemelvényeket. Sorrendben: Schéner Mihály, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda, Esterházy Péter, Határ Győző, Benda Kálmán.
157
158
159
160
161
162
163
ÖRÖMHÍR
„Az evangélium örömhírt jelent. Ezt kívánja megosztani olvasóinkkal hétről hétre most induló sorozatunk. Ökumenikus szellemben, magyarokat és nem magyarokat, hazaiakat és a világ különböző tájain élőket megszólaltatva adja közre a soron következő vasárnap igéjét Dobos Marianne. Írásaival rendszeresen találkozhatunk a hazai lapok hasábjain. Két interjúkötete jelent meg: legutóbb A szívek kötelessége megmarad címen izraeli beszélgetései. Szerkesztője, sajtó alá rendezője volt az ökumenikus Szent István albumnak, Regőczi István: Az Isten vándora című könyvének és A domonkos rend szentjei és boldogai című, rövidesen megjelenő monográfiának. Köteteiről elismerően szólt mind az izraeli, mind a vatikáni rádió…” Imigyen adta hírül A Helyzet, a magyar és német nyelven megjelenő „Pécsett szerkesztett pártonkívüli hetilap” sorozatomat, amely 1990. január 27. és július 14. között folyamatosan jelent meg, majd – bár kapcsolatunk továbbra is megmaradt – a szerkesztők változásával megszakadt. A lapról a benne közölt, az 1989. december 16. karácsony előtti szociológiai felmérés megállapította: „A Helyzet tipikus olvasója középkorú, szellemi foglalkozású, városban lakó férfi”. Miklósházy Attila s. j., az akkor kinevezett külföldi magyarok püspöke (episcopus Hungarorum in exteris) június 10-én Kanadából a következő levéllel jelezte vállalkozásom támogatását:
Kedves Asszonyom! Ne haragudjon, hogy levelére csak most tudok válaszolni, de új elfoglaltságom rengeteg munkával jár és a levelek tömkelegére kellett választ adnom. Az Ön munkája A Helyzet újságban igazán kiváló kezdeményezés, amit őszintén szeretnék támogatni a lehetőségekhez képest. Nem olyan könynyű ám megfelelő szerzőket találni, mert egyesek egyáltalán nem írnak, akik pedig írnak, azok többnyire a külföldi újságokban publikálnak. Mindenesetre napirenden tartom kérelmét, és ahol csak tudok, próbálok majd szerzőket keresni. Jelenleg csak egy kis cikket tudok küldeni (itt mellékelve) P. Nemesszeghy Ervin jezsuita atyától, aki a külföldön élő magyar jezsuiták elöljárója. Munkájára a jó Isten áldását kérem és szívélyesen üdvözlöm: Miklósházy Attila s. j. püspök A mellékelt, 1990. március 22-i keltezésű kézzel írott levél pedig a következő:
Kedves Attila, Szívesen bocsátom rendelkezésedre az alábbi írást, mely Mindenszentek ünnepe közelében lesz aktuális. 167
Így ha az „Örömhír”-ben közölhető, akkor az okt. 28-át (30-ik évközi vasárnapot) ajánlom közlésre, esetleg egy kis bevezetéssel, pl: „Pár nap múlva ünnepeljük Mindenszentek ünnepét stb.” A viszontlátásig szeretettel, Ervin A sorozat akkorra már megszakadt, az írást utóbb „… nekünk a vihart állni kell” című kötetemben közöltem, most sorozatzáróul illesztem ebbe a fejezetbe. Hozzáfűzve, hogy Nemesszeghy Ervin hazatérve utóbb a miskolci Fényi Gyula jezsuita gimnáziumnak lett az igazgatója egy időre, és nagy segítségére volt férjemnek a Miskolci Egyetemen karalapító munkájában.
Együtt kell imádkoznunk Dobos Marianne: – Békés Gellért Szent Benedek-rendi professzor 51 éve él Rómában. Élete legjelentősebb tényének tartja, hogy Dalos Patrik oratoriánus szerzetessel közösen lefordították az Újszövetségi Szentírást. A magyarázatokkal ellátott kis kötet több mint 10 kiadásban háromszázezer példányban látott napvilágot. A Rómában megjelenő Katolikus Szemle főszerkesztője, s írásaival egyre gyakrabban találkozunk a hazai keresztény sajtóban is. Az ökumenizmus, a keresztény egységre törekvés apostola. Békés Gellért: – A világegyház január 25-én ünnepli Saul, azaz Szent Pál apostol megtérését, ehhez az ünnephez csatlakozik az egyház krisztusi egységét kereső keresztények imanyolcada. Az egyház mai helyzetét is meghatározza ugyanis a történelem folyamán végbement két végzetes szakadás: az egyház keleti és nyugati része közti (1054) és a nyugati, Luther fellépését (1517) követő szakadás. Ez a megosztottság bűnös állapot, mert ellene mond Krisztus akaratának. „Krisztus Urunk csak egyetlen egyházat alapított, mégis több keresztény közösség igényli, hogy elismerjék mint Jézus Krisztus igazi örökségét. Valamennyien az Úr tanítványainak vallják magukat, de különbözőképpen vélekednek, és külön utakon járnak, mintha maga Krisztus lenne megosztva. Ez a megosztottság kétségkívül ellene mond Krisztus akaratának, botránkoztatja a világot és károsítja a legszentebb ügyet, az evangélium hirdetését minden embernek” – olvasható a II. Vatikáni zsinat ökumenizmusról szóló tanításából az Unitatis Redintegratióban. A keresztény ember hitbeli meggyőződése, hogy az egyház egyetlensége és az ebből következő egysége isteni akaratból, Istennek Krisztus által végbevitt egyetlen üdvözítő művéből ered. Tehát isteni akarat, isteni tett, isteni ajándék. 168
Szent Pálnál világosabban ezt aligha lehet leszögezni: „Mi sokan egy Testet (egyházi közösséget) alkotunk Krisztusban” (Róm 12,5). Ez az egy Test, egy léleknek, Krisztus Szentlelkének az alkotása: „Mi ugyanis mindnyájan egy lélekben egy Testté lettünk a keresztség által: akár zsidó, akár pogány, akár rabszolga, akár szabad”. (1 Kor 12,13). Éppen ezért „egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reménységre szól”. „Egy az Úr, egy a hit, egy a Keresztség”, mert végül is „egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki minden létező fölött áll, de (mégis) mindent átjár és mindenben benne van” (Ef 4,4-6). Az egyház Isten adta egysége és oszthatatlansága nemcsak teológiai meggondolásból született elvont eszme, hanem minden egyházi megosztottságunk ellenére is lényegében nyilvánvaló és nyilvánosan felismerhető valóság. Az a Krisztus-test, amit a lélek egynek alkot, nem valami merőben szellemi egység, hanem élő emberek valóságos, még ha nagyon is hiányosan megmutatkozó közössége. Az egység keresése pedig nem öncélú egyházi törekvés, de az egyház krisztusi küldetése, hogy hirdesse és valóra váltsa az emberiség életében az üdvösség evangéliumát. Jézus maga azért könyörög az Atyához az utolsó vacsorán, hogy övéi „mindnyájan egy legyenek”, hogy „elhiggye a világ” az ő embert üdvözítő isteni küldetését. Isten országát ebben a világban kell előkészítenie az egyháznak. A keresztény embernek sajátos hivatása van ebben. Szolgáló szeretetével tanúságot kell tenni Jézus igazáról, aki nem azért jött, hogy kiszolgálják, hanem, hogy ő szolgáljon és válságul odaadja életét sokakért” (Mt 20,28). A keresztényeknek együtt kell működniük az emberi személy méltóságának kellő megbecsülésén, a béke előmozdításában, az evangélium társadalmi alkalmazásában, és a tudományt, a művészetet keresztény szellemben kell előmozdítani. Közösen kell orvosolni korunk nyomorúságait, a csapásokat, a lakásínséget, nyomort stb. Egymás megismerését a közös munka segíti. Ez készít elő a közös imádkozásra is; ahogy Máté evangéliumában olvashatjuk: „ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok köztük”. Tömören tehát: ne azt keressük, ami szétválaszt, de azt, ami összeköt. A megosztottságért pedig nem akarhatjuk a felelősséget a másikra hárítani, az evangéliumi megbocsátás útjára kell lépnünk. A zsinat szellemében „alázatosan könyörögve kérünk bocsánatot Istentől is, különvált testvéreinktől is, viszont mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétettek”. A közösségnek s ezen belül az egyénnek is érzésvilágában és gondolkodásában meg kell újulnia. Meg kell térni… D. M.: – Mit értünk megtérésen? B. G.: – Nagyon helyénvaló kérdés ez ma, amikor a hazai sajtóban napnap után olvasunk a sürgés-forgásról a damaszkuszi úton. A megtérés (eredetije a metanoja görög szó): teljes, tökéletes, gyökeres megváltozást jelent. Az igazság megismerése, pozitív válasz a felismert igazságra. Dániel próféta könyvének 5. részében Baltazár király lakomájáról olvasunk, aki az Isten házából, a jeruzsálemi templomból elhozott edényekből kínálja vendégeit. 169
„Itták a bort és dicsérték arany, ezüst, réz, vas, fa és kő isteneiket. Ugyanabban az órában emberi kéz ujjai jelentek meg, és írni kezdtek a lámpással szemben a királyi palota falának mészfelületére.” „Erre a királynak elváltozott az arca, s gondolatai megrémítették. Csípőjének ina elernyedt és térdei egymáshoz verődtek.” Íme az ember, aki nem ismerte el, hogy földi királyságát Istentől kapta, szembesült a Fölségessel, s a találkozásba minden ízében belerengett. Dániel a király tudtára adja az írás értelmét: „Annak az istennek ellenben, akinek kezében van az életed és egész sorsod, nem jutott a magasztalásból. Ezért küldte a kezet és az ujjat, amely ezt az írást felrótta.” A zsarnok, istentelen uralkodót még azon az éjszakán megölték. Amikor az ember találkozik Istennel, akkor a földre hull. Így járt a keresztényüldöző Saul is, amikor Damaszkusz közelében megszólította az Úr. A találkozás után „három napig nem látott, nem evett, és nem ivott”. Imádságba merülve várta, hogy megmondják neki – ahogy az Úr megígérte –, mit kell tennie. Ez ismét sarkalatos pont. Tenni kell. Tökéletesen másként, mint addig. Munka, tanítás, szenvedés, Krisztus szolgálata a vértanúhalálig, a lefejezésig…
Isten békéje megőrzi szíveteket Dobos Marianne: – Szabó Ferenc jezsuita szerzetes, teológus, irodalomtudós, műfordító és költő. Azaz miközben mindegyik, tulajdonképpen egyik sem: misszionárius, istenkereső, Istenre találó, Istent továbbadó. Közel 25 éve a Vatikáni Rádió magyar referense. Könyveit ma már a hazai olvasó is megvásárolhatja, s személyesen is egyre gyakrabban találkozhatunk vele mint irodalmi ülésszakok, teológiai konferenciák előadójával. Bármiről ír vagy beszél, tulajdonképpen igét hirdet, melynek alapja, középpontja és csúcsa Jézus Krisztus, az Üdvözítő… Szabó Ferenc: – Az Evangélium, Euangelion: „Örömhír”. Jézus üzenetének a lényege. Ezzel kezdi nyilvános fellépését, beteljesítve Izaiás jövendölését. Ahogy Szent Lukács könyvében is olvashatjuk, nyilvános működése kezdetén „eljutott Názáretbe is, ahol nevelkedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába és olvasásra jelentkezett. Izaiás könyvét adták neki. Kinyitotta a könyvet és éppen arra a helyre talált, ahol ez van írva: Az Úr lelke rajtam: Ő kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, Ő küldött engem, hogy (meggyógyítsam a megtört szívűeket), Szabadulást hirdessenek a raboknak, És a vakoknak megvilágosodást, 170
Hogy szabadulást vigyek az elnyomottaknak, Hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét, (És bosszújának napját). Azután összetekerte az Írást, visszaadta a szolgának és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Akkor megszólalt: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok”. Vele elérkezett az Isten országa. Tódulnak hozzá a betegek, ördöngősök (epilepsziások), viszik a bénákat, hívják a haldoklókhoz vagy halottakhoz. Keresztelő János küldöttei megkérdezik tőle: „Te vagy-e az, akinek el kell jőnie, vagy mást várjunk?” A válasz: „Menjetek, jelentsétek Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak föltámadnak, a szegények pedig hallgatják az evangélium hirdetését. Boldog, aki nem botránkozik meg bennem.” Bűnbánatot hirdet és bűnöket bocsát meg, isteni tekintéllyel és hatalommal. Példabeszédeket mond s magyaráz, megtanít szavakkal és jelekkel. „…Hogy amikor látható alakban ismerjük meg az Istent, a láthatatlan világ szeretetére gyulladjunk általa” (Karácsonyi prefáció). A közénk jövő Istengyermek: „tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be, mindannak azonban, aki befogadta, hatalmat adott, hogy Isten fiává legyen, annak, aki hisz őbenne.” A világba jövő világosságot és életet nem fogadja be a sötétség, a hazugság és a gonosz. Az ember első kötelessége, hogy higgyen az Atya ajándékában, hagyatkozzon rá Istenre, aki a Szeretet. Jézus követőinek értésére adja, hogy szenvednie kell neki is és annak is, aki a nyomába szegődik, ha nem akar a „világhoz” hasonulni. D. M.: – Mit jelent ebben a megfogalmazásban a „világ”? Sz. F.: – Mindazt, ami Isten országának – ahogy Szent Pál fogalmazta: „Igazság, béke és öröm a Szentlélekben” (Róm 14,17) – ellentéte, a Hegyi Beszéddel ellentétes nézeteket vall és gyakorol: bolondnak tartja a szegényeket, szelídeket, tisztákat, boldogtalannak a sírókat, az üldözötteket, azokat, akik békésen tűrik az igazságtalanságokat; ahol a bírvágy, a hatalomvágy és az élvhajhászat uralkodik. A világ nem annyira az emberek bizonyos csoportját jelöli: mindenkinek a szívében pusztít a hármas kívánság. Ezért szólít fel Jézus mindenkit, de elsősorban követőit a szív megtérésére. Minden ember szeretne boldog lenni a „világ” fogalmai szerint. Az Üdvözítő is boldogságra, „örök boldogságra” hív mindenkit. Isten gyermekeinek nagyságához méri a boldogságot: nem a minden földi jóval elhalmozott ember kis örömeit ígéri, hanem felajánlja a szeretet boldogságát. Jézus ugyan gyógyított, de az csak jel volt. A nyomor, a szenvedés, az igazságtalanság, részben az emberek bűnei miatt, megmarad a világban. Ezek ellen küzdenünk kell, mert szenvedés forrásai. Szenvedés forrása lehet a szeretet-megélés is, az együttérzés, a sorsközösség-vállalás. Ilyen Jézus útja: keresztút. Melyen az örömé az utolsó szó, melyet követői figyelmébe ajánl: „Örüljetek, mert jutalmatok nagy lesz a mennyben”. D. M.: – Mindez elméleti oktatás vagy gyakorlati tanítás? 171
Sz. F.: – Az örömhír nem filozófia, hanem élet; a kereszténynek Jézus tapasztalatát, fiúi létét kell megtapasztalnia, hogy belépjen Atyja örömébe. Máténál nyolc, Lukácsnál négy boldogság szerepel, de végeredményben csak egy van: boldog az, aki megtapasztalja az igazi létezést Krisztusban, vagyis kitárul Isten szeretetének, és neki szabadon kiszolgáltatja magát. Ez öröm és szenvedés, minthogy a szeretet kilépés önmagamból, lemondás, sorsközösség-vállalás a szenvedőkkel. Azonban mindaddig csupán szólam, banalitás, míg meg nem kezdem valósítani. Ezt jelöli az apostolok feladatául: „Ti vagytok a föld sója”, elfogadva Krisztus világosságát: „Ti vagytok a világ világossága”, aki mint a tartóra helyezett lámpa „mindenkinek világítson”: jótettekben. A megértett, megélt elméletet gyakorlatilag megvalósítva s továbbadva. Ezt teszi az egyházi közösség, ahol Krisztus szavát hallja és meghallgatja, mely, mint meghitt testvéri hang, az igazság, a reménység és az öröm hangja – a lélek által szól hozzánk szívünk mélyén. „Akinek füle van, hallja meg”, talán éppen Szent Pál megfogalmazásában: „Örvendjetek az Úrban szüntelen! Újra csak azt mondom: örvendjetek! Lelki jóságtokat ismerje meg mindenki. Az Úr közel van. Ne aggódjatok semmiért. Minden ügyetekben hálaadással párosult imádsággal és könyörgéssel terjesszétek kérésteket Isten elé. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és elméteket Krisztus Jézusban.”
„Én meggyőztem a világot…” Dobos Marianne: – Regőczi István atya küzdelmekben, kalandokban s kegyelmekben gazdag életéről szóló könyvét az elmúlt évben vehette kézbe a hazai olvasó. A világban s főként Belgiumban jól ismerik ennek az áldozatos papnak a munkásságát, hiszen könyvek és folyóirat-ismertetések rendszeresen szemmel kísérték nemcsak tevékenységét, de üldöztetését, hatszori letartóztatását, kétezer nap börtönbüntetését is. István atya még kisgyermekként igent mondott Jézus Krisztusnak, aki a papi hivatás utáni vágyat plántálta szívébe. Szinte emberfeletti áldozatok árán, gyalogosan ment ki Belgiumba, ahonnan 1943-ban felszentelt papként tért haza. A legkisebbekben, a gyermekekben, betegekben és az elhagyatottakban szolgálta Jézust, aki felszólítja tanítványait arra, hogy életükkel mutassanak példát: „Jó tetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat”… Regőczi István: – … és a Hegyi Beszédben ezt a gondolatot rögtön követi a konkrétabb, szigorúbb megfogalmazású felhívás a keresztény életmód pontos betartására. Hajlamosak vagyunk s volt mindig az emberi gyarlóság arra, hogy „nem lehetet”, „betarthatatlant” mondjon ezekre a parancsokra. 172
Pedig a mi Urunk pontosan megfogalmazta: „Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik. Aki tehát csak egyet is eltöröl a legkisebb parancsok közül, és úgy tanítja az embereket, azt igen kicsinek fogják hívni a mennyek országában. Aki viszont megtartja és tanítja őket, az nagy lesz a mennyek országában.” (Mt 5,18-19); és azt is: „Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket, és hazudozva minden rosszat rátok fognak.” (Mt 5,11) A „megélt” Hegyi Beszéd 1948 óta Mindszenty József bíboros hercegprímás alakjával párosul számomra. Személyesen ismertem, többször meglátogatta első árvaházamat, melyet Vácott saját kezemmel és vagy 240 árva gyermekem „segítségével” építettünk. Mi is jártunk nála Budán, a prímási palotában. Utolsó találkozásunkkor már sejtettük mindketten… Papjaihoz letartóztatása előtt üzenetet intézett. Megváltozó világunkban lassan hozzáférhetők lesznek itthon is fennmaradt írásai, de úgy érzem, nem lehet azokból eleget idézni. Álljon tehát itt is, mementóként! „Tisztelendő Papjaim! Komoly idők komoly intelmével jövök az Úr Jézus nevében és az Ő követségében (2Kor 5,20) Hozzátok. Mindig és mindenütt csak az történhetik velünk, amit az Úr rendel, vagy megenged. Tudtán kívül még egyetlen hajszál sem esik le fejünkről (Lk 21,18). Annyi más után elveheti a világ tőlünk Jézus Krisztusban való hitünket? Ki választ el minket Krisztustól? Sem élet, sem halál, sem egyéb teremtmény el nem szakaszthat minket az Isten szeretetétől, amely a mi Urunk Jézus Krisztusban vagyon (Róm 8,39). Ő mondotta mostanra is: Ne aggódjatok életetekről, mit egyetek, se testetekről, mibe öltözzetek (Mt 6,25). Mennyei Atyánknak van gondja ránk. Nem lehetünk tehát olyanok, és nem viselkedhetünk úgy, mint akiknek nincs reményük és hitük (1 Tess 4,12). Ha volnának köztünk, akiket az idők idegzetileg megviseltek, akik híreikkel és rémüldözésükkel gyötrelmére vannak önmaguknak, élet- és sorstársaiknak: nyugtalanságukat látva, imádkozzunk értük, hogy háborgó, zaklatott lelkükben csendüljön meg eligazításként és megnyugtatásképp az édes Üdvözítőnek a viharzó tengeren feltett kérdése: »Mit féltek, kicsinyhitűek?« (Mk 4,40). És kérjük, hogy ez a lélekemelő kérdés adja szívükbe Aranyszájú Szent Jánosnak a békéjét, mely akkor töltötte be lelkét, amikor a világ szelleme, üldözése nehéz keresztet rakott vállára, és a kereszt alatt Konstantinápoly kikötőjéből szólott híveihez: »Zúgnak a habok, rettenetes a vihar, de mi nem félünk, hogy elmerülünk; ezt a sziklát nem tudja szétzúzni; ha még úgy üvölt is az orkán. Jézus hajóját nem merítheti el. Valóban mitől félnénk? Az én életem Jézus, és a halál nekem nyereség (Fil 1,21). A számkivetéstől? Az Úré a föld és minden ékessége (Zsolt 23,1). A vagyonelkobzástól? Semmit sem hoztunk a világra, kétségkívül el sem vihetünk (1 Tim 6,7). Amivel a világ rettegtet, azt megvetem; amivel csábít, annak szemébe nevetek. Kérlek benneteket, legyetek szilárd és tántoríthatatlan bátorsággal!« 173
Ne aggódjatok tehát a holnapért (Mt 25,34). Ne legyetek semmiben sem aggodalmaskodók (Fil 4,6). Sok minden szolgál okulásunkra az evangéliumban, az Egyház, a világ és nemzetünk történetében. Nem volt selymes keresztény és magyar eleink élete sem. Szent Pál apostol, a szenvedések férfia, az Úr választottja üzeni a mának, nekünk: »Mind, ami előre megíratott, okulásunkra íratott meg, hogy reménységünk legyen az Írásokból merített béketűrés és vígasztalás által« (Róm 15,4). Az aláírások terén könnyítettem a hívek lelkiismeretén. Ez természetesen nem vonatkozott egyetlen papra, szerzetesre és szerzetesnővérre sem. A jövőben ilyen könnyítésre eshetőség a hívekkel szemben aligha nyílik, helyt kell állni! A Boldogasszony-éve kegyelmei, mint erőtartalék segítenek ebben. A Jézusért bizonyságul (Mt 10,18) helytállás terén a példaadásra mindenkit megelőzően a papok, szerzetesek és apácák hivatottak. Hitvallásuk semmi kétséget sem hagyhat a hívek, más vallásúak és hitetlenek számára. Érezniök kell, sokkal inkább, mint bármikor: »Látványossága lettünk a világnak, angyaloknak is, embereknek is« (1 Kor 4,9). Világító oszlopok legyünk. Tőlünk telhetően főként életünkkel, magatartásunkkal munkálkodjunk Krisztus Király országáért, amely az igazság és a kegyelem világa. Az oda vezető úton nem felejtjük el Tertullián szavait: Bizonyos vádlók vádja nekünk dicsőségünk. Egyházunk szabadságáért, szenvedő népünk és ifjúságunk megőrzéséért, a több békéért, tehát lelki, magasabb érdekekért történik minden, és nem azért, amit esetleg ránk fognak. A hitből felvilágosodott szem tisztán láttat dolgokat és történéseket. A nyáj főpásztorai és pásztorai közül ma ezt a tisztalátást hirdeti Szent Ciprián: »Az Egyház Krisztustól nem távolodik el, hisz övé az Egyház, amely nem más, mint a papjaival egyesült nép és pásztorhoz ragaszkodó nyáj. Innen azt is tudnunk kell, hogy a főpásztor az Egyházban van, amint az egyház is a püspökben, és ha valaki nincs a püspökkel, a főpásztorral, az nincs is az Egyházban.« Ha a körlevelek száma a körülmények folytán megfogyatkoznék, bőséges oktatást kaptunk az utóbbi évek pápai enciklikáiban és a főpásztori körlevelekben. Használjuk fel ezeket időről időre. A Nagyasszonyba vetett bizalom élesztése nagyon elkel a fatimai üzenet bekapcsolásával. A kegyelmi élet a szentségek bőséges forrásából mindennél fontosabb. Ezért hirdessük: »Mosdjatok és legyetek tiszták! (Iz 1,16) és így öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust. (Róm 13,14) Vele, Benne és Általa nevelődjünk tüzet lehelő oroszlánokká.« A kegyelmi élet birtokában nem megy soha feledésbe az egy szükséges (Lk 10,42). Erejével szemben a kísértés nem ejthet meg: sokak fognak jönni az én nevemben, mondva, hogy én vagyok, és sokakat megtévesztenek (Mk 13,6). Gyümölcseikről ismeritek meg őket (Mt 7,16). A kegyelem birtokában felemelkedhetünk az apostolok magaslatára, akik örülni is tudnak 174
annak, hogy Jézus nevéért gyalázatot, megvesszőzést szenvedhettek (Ap. Csel 5,41). Ez már a Hegyi Beszéd világa: Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, mikor szidalmaznak és üldöznek titeket és hazudván minden rosszat mondanak rátok énérettem. (Mt 5,10-11) Ébren legyetek tehát, minden időben imádkozván, hogy méltók lehessetek mindazoktól, amik bekövetkezendők, megmenekülni és az Ember-fia elé állni (Lk 21,36). Imádkozzunk pásztor és nyáj, szüntelen egymásért (Ap. Csel 12,5). Ragyogjon fel előttünk az örök élet reménye, amelyet az Úr megígért (Tit 1,2). Bízzatok, én meggyőztem a világot (Jn 16,3).”
„Legyetek tökéletesek…!” Dobos Marianne: – A legnehezebb jézusi paradoxonok: „A rosszat jóval kell viszonozni”. „Az ellenség szeretete” – a Hegyi Beszéd záró szakasza szerint. De hát lehet? Beszéljen erről olyan, aki talán a legilletékesebbként szólhat. Donáth László evangélikus lelkész, a Nagy Imre közvetlen munkatársaihoz tartozó Donáth Ferenc és Bozóky Éva fia Bukarestben, száműzöttként született. Budapesten a csillaghegyi evangélikus gyülekezetet vezeti. 1989. július 16-án ő végezte a szertartást Maléter Pál sírjánál, a 301. parcellában… Donáth László: – Aligha van Jézusnak a mostani időkben lelkiismeretünket inkább mozdító szava annál, mint amit e szakaszban olvasunk. Évtizedeken keresztül sokaknak, akik keresztyénnek mondták magukat, módjuk volt kitérni e kijelentés posztulátumai elől, mondván: mit számít, szembeszállok-e a gonosszal vagy sem, úgyis azt tesz, amit akar. Vagy aki megütött jobb felől, az arcul vág bal felől is. Nincs itt játéktere a megbocsátásnak. S személyes vagy közösségi történeteink szempontjából tökéletesen mindegy, szeretjük vagy gyűlöljük-e azokat, akik üldöznek bennünket. Az egyház egyre inkább arra a szerelvényre emlékeztetett, melyet a nagy rendező-pályaudvar egyik mellékvágányán felejtettek. Az egyház népe pedig lassacskán hozzászokott a hasadt léthez: a templomnak, az istentiszteletnek, a hittannak nincs közvetlen kapcsolata hétköznapi életével. Nem egyszerűen hívők szekularizálódtak, hanem az egyház idegenedett el az emberek valódi életétől, igazi kérdéseitől, gondjaiktól, szomorúságaiktól. Most, hogy újra szabad a pálya, nincs fontosabb teendőnk, mint önmagunk s a reánk bízottak számára eredeti szépségében felragyogtatni a jézusi eszményt. Azért, hogy aztán legyen mihez hozzámérni letűnt éveink megannyi árulását, botrányát és hamisságát; hogy végül könnyebb léptekkel 175
induljunk tovább a személyes keresztyén felelősségünkre jobban igényt tartó, tisztultabb jövőbe. Az emlékezni és bűnét bánni nem rest embernek halálosan komolyan kell vennie a jézusi szavakat, melyekről Pilinszky azt vallja: még akkor is fennmaradnak, ha Jézus a porba írja őket. Nincs értelme az önmentő szellemi bravúroknak – ezekkel magunkat s tán másokat téveszthetünk csak meg. Jézus szava, a paradoxonok igazsága érvényes marad, csupán ismét és talán végképp elvágjuk életünk egyetlen célját: valóban emberré lenni a másikért. D. M.: – Melyek azok a kelepcék, melyek a jézusi paradoxon előli kitérés illúziójával kecsegtetnek? D. L.: – Kétségtelenül önmegalázó cselekedeteket kíván itt Jézus, mintha az ember normális önzését csak akkor és úgy tartaná elfogadhatónak, ha az a tudatosan akart alázathoz kötődik, amely kordában tartja kívánságainkat és indulatainkat. Sokan e radikális feltételezés hallatán legyintenek: majd a szerzetesek, valósítsák meg ők Jézus szavát – helyettünk is. A törvény s azon túl Jézus szavának betöltése nem a szerzetesek privilégiuma. Azok is félreértik e szakaszt, akik úgy vélik: e kijelentések pusztán bűntudatot akarnak kelteni, s ha ez megvan, eleget is tettek a követelménynek. De azok is tévednek, akik merő túlélési taktikát látnak benne. C. F. von Weizsäcker szerint itt a csöndesen büszke ember magatartása sejlik elénk, azé, aki éppen így adja tudtul az őt verőnek: ha te ilyen brutálisan cselekszel, csak verd nyugodtan akár a másik arcomat is, ám tudnod kell, így nem találkozol velem. Csak az a kérdés, vajon képes-e a gonosz szégyenkezni?! Vannak, akik a tudatos túlzás klasszikus rabbinista módszereként értelmezik e kijelentéseket. Jézus a tökéletes felebaráti szeretet kedvéért olyan követelményt támaszt, mely ugyan megvalósíthatatlan, mégis, ha valaki komolyan veszi azt, csökkentheti a másik elleni vétkezés lehetőségeit. Idetartozik az a félreértés is, mely az ellenség szeretetét az egyetemes emberszeretet határeseteként érti. De a szerelem, sem az emberé, sem az Istené, nem mérhető a fizika vagy a biológia paramétereivel. A szeretet e bizarr formája nem határérték. Nem arról van szó, hogy mindenkit szeretni kell, még az ellenséget is. Ellenkezőleg. Őt kell szeretni. D. M.: – De miért? D. L.: – Mert vele van leginkább dolgunk, mert ő szorul rá erre igazán, s mert emberré teremtettségünk méltóságát veszítenénk el, ha e provokációt választalanul hagynánk, vagy ha nem a másik orcánk odanyújtásával válaszolnánk. Jézus e kijelentései fénylő bizonyságai annak az engesztelhetetlenül valóságos ember- és világszemléletnek, mely sajátja Izrael prófétáinak. Éppen azért beszél paradoxonokban, mert a teljes valóság csak ezzel írható le, mert Istenen kívül senki és semmi sem tökéletes és igaz e földön. Az ő etikája nem idealista eszmélődésen alapul. Mindegy, hogy a törvényt magyarázza, vagy példázatokban tanít, mindig Istenről beszél. Most is, Isten ilyen, ha velünk van dolga. Ádámi sorsunk, hogy ellenségei vagyunk. Ő és egyedül ő az, aki velünk nem a „ius talionis” elve szerint jár el. S ez azt 176
jelenti, hogy rá hivatkozva nem lehet szemet szemért, fogat fogért venni. S azt is jelenti, hogy az ellenség szeretete mindenekelőtt nem etikai, hanem dogmatikai tétel. Még tovább élezve: aki a jézusi követelményt hallatlanra veszi, nem kis vagy nagy bűnt követ el, nem szóval, gondolattal vagy mulasztással vétkezik, hanem Istent istenségében, szentséges mivoltában sérti meg, pogány módra gyalázza őt. Jézus a Hegyi beszéd szövegét nem immanens fonálból szőtte. A prófétákhoz hasonlóan igazi nagy realista, aki tudja, hogy az élet nem születés és halál közé zsúfolt tényhalmaz. Az ember élete csak hasonló a fűéhez és a virágéhoz, amely reggel kivirul és este elszárad. Az embernek sorsa van, melyben fölsejlik törekvése Isten országa felé vagy inkább s többnyire a tétova botorkálás az atyai házhoz. D. M.: – Ma mit jelent keresztyénnek lenni? D. L.: – Keresztyénnek lenni ma sem jelent mást, mint egykor; tanítványságot, tudatos részvételt Jézus munkájában és sorsában. Ha szereted azt, aki arcul vág, hatalmaskodik veled, vagy épp az életedre tör, az nem magától értetődő. De azt jelenti, hogy legyőzted a félelmet. Már tudod, hogy az élet nem a szív dobbanásához kötődik. Már nemcsak számolsz azzal, hogy a rövidebbet húzod, de tenni is mered ezt. A gonosz többé nem uralkodik rajtad. Megszabadulsz a teljesítmény, a siker, a pénz, a hatalom, az elégtétel utáni vágy kényszerűségeitől. S ámbár Jézusnak s mindenkori tanítványainak élete azt bizonyítja, hogy a jók a rövidebbet húzzák, mégsem a gonosz győz. Annak ellenére, hogy nem szállunk szembe a gonosszal, mégsem diadalmaskodik. Miért? Mert Isten ügyel a hozzá botorkáló útjára, s elébe megy, ha úgy látja, fogytán van ereje folytatni útját. Valóban hasonló életünk a fűszáléhoz, mely lehet satnyább a többinél, vagy tán kicsit közelebb hajlik a mellette állóhoz, esetleg az átlagosnál több klorofillja van. Mindenesetre a tüzetesebben szemlélő megkülönböztetheti a másik fűszáltól, nem is szólva a majdan ugyanazon helyen sarjadótól. De lényegét tekintve nemcsak egy fűszál, mert lényege nem fűszálságában rejlik, hanem abban, hogy általa és a többi sorstársától rét a rét.
A világ éhezőiért Dobos Marianne: – Kuklay Antal kanonok, teológus, könyvtáros és művészettörténész. A Kráter peremén – gondolatok és szemelvények Pilinszky János verseihez című könyvének bevezető soraiban írja Körömről, a faluról, melynek plébánosa: „Csaknem másfél évtizede a Sajó mellett lakom Ónod és Muhi szomszédságában, az ország legszebb plébániaépületében, a sajóládi pálosok hajdani vendégfogadójában.” 177
Farsang utolsó vasárnapját a népnyelv úgy nevezi: farsang farka… Kuklay Antal: – A féktelen vigalom ideje, melyet a régi keresztény társadalmakban a rákövetkező hamvazószerda a negyvennapos bűnbánat és önfegyelem idejére változtatott. A katolikus egyház ezen a napon a világ éhezőiért könyörög és adományokat gyűjt számukra. D. M.: – Könyörgés és könyöradomány. Nem kitérés-e a probléma, a világ botránya elől, nem csupán a lelkiismeret megnyugtatása, a felelősség elhárítása, ha az elintézendő aktát felterjesztjük magasabb, mennyei fórumhoz? Nem pilátusi kézmosás-e, ha a perselybe dobott forintokkal és dollárokkal hárítjuk el a felelősséget: én ártatlan vagyok kortársaim éhhalálában, krónikus alultápláltságában? K. A.: – Igen, ez reális veszély. Csakhogy mi Jézus nélkül nem tudunk imádkozni. Ő pedig az átimádkozott éjszaka és áttanított nappal után azzal fordult tanítványaihoz: Misereor super turbam. Szánom a tömeget, mert elcsigázottak és kimerültek. Adjatok nekik enni! Szóval, a Jézussal végzett imával együtt jár a részvét, a felelősségtudat és a segíteni akarás. Aki ezen a vasárnapon együtt imádkozik templomainkban az éhezőkért, vagy bálba menet megáll az utcasarkon, hogy az elébe nyújtott MISEREOR feliratú perselybe pénzt dobjon, a szenvedő szeretet ajándékát kapja, és személyisége pálmatörzse nő a felelősség súlya alatt. Más szavakkal: az Istenre emelt tekintet és a segítségre kinyújtott kéz Krisztus keresztjének függőleges és vízszintes szára. Ha valódi mozdulat, a kettő egymásba torkollik. Emlékszem, Sárospatakon a háború után a kassai kispapok lelki vezetője és az értelmiség szervezője, Bartha Béla volt a plébános. Szűkös idők jártak. Az adventi vasárnapokon a hívők természetbeni adományokat hoztak a templomba, mint valamikor az ősegyházban. Egy zacskó babot, egy tepsi süteményt, egy szál kolbászt. Aztán az Oltáregylet, a Kalász, a Szocialista Missziós Társulat s a Rózsafüzér Társulat asszonyai, lányai szeretetcsomagokat készítettek belőlük, és mi, máriakongreganista diákok széthordtuk a magányos öregekhez, sokgyermekes családokhoz. Gátlásos gyerekként roppant szorongással kopogtattam be társammal az idegen ajtókon. És a csoda mindig megtörtént. A megalázó és feszélyező szituáció átváltozott hálává és örömmé. Hasonló élményem volt később a Központi Szemináriumban, ahol – szokás szerint – karácsony után a felgyülemlett hazai süteményeket elvittük a Mária Valéria telep lakóinak. Földszintes barakklakások voltak ezek a külső Ferencvárosban, az Üllői út közelében, ahol a társadalom peremére szorultak éltek. Talán még nagyobb volt a feszélyezettségünk, mint diákkorunkban. És aztán nagyobb az örömünk is. Akkor értettem meg az emberi szív kiszolgáltatottságát a szeretetnek. Nem az ajándékért voltak hálásak az öreg alkoholisták, asztmás betegek, hanem azért, hogy rájuk nyitottuk az ajtót. D. M.: – Az emberek tehát éhesebbek a szeretetre, mint a kenyérre… K. A.: – Azt hiszem, így van. De ez a problémát nem csökkenti, hanem növeli. Megrendítő olvasmányom volt Viktor E. Frankl könyve, melyben a bécsi egyetem tanára beszámol auschwitzi élményeiről. Ő tudós pontos178
sággal leírja az éhség mindent elsöprő követelő erejét. És mégis, ebben a lefokozott biológiai létben legfőbb gondja volt, hogy barátaival szóról szóra megtanítson egy üzenetet, egy szerelmi vallomást a feleségének. Ha ő éli túl, mondja el, hogy soha egy pillanatra sem felejtette el. D. M.: – Sajnos, a világ éhezői számunkra ismeretlen emberek, arc nélküli tömeg, érzékelhetetlen statisztikai adatok. K. A.: – Pontosan. Ezért az éhség problémája több, mint elegendő kalória-, fehérje- és vitamintermelés, illetve -elosztás kérdése. Először az arc nélküli tömeg emberi arcát kell meglátni. Nekünk, keresztényeknek a jézusi arcát. A mi falunk nagyon zárt közösség. Ezért hiába hirdettem meg a szokásos évi gyűjtéseket a katolikus iskolák vagy az öreg szerzetesek támogatására, a vasárnapi persely nem volt nagyobb. Fel kellett kerekíteni ezer forintra. Most azonban egy újévi romániai gyűjtésen ötezerháromszáz forintot adtak össze. A szilveszterezés miatt kevesebben jöttek a templomba, de a távollevők is elküldték valakivel a száz forintot. A televízió által a romániai dráma mindenkinek személyes élménye lett. Vagyis ezeregyszáz fős falum lakossága egyik napról a másikra húszmillióval gyarapodott. D. M.: – Lehetséges, hogy tízmilliós országunk egyszer ötmilliárd főre növekszik? K. A.: – Ne adja Isten, hogy a Romániáéhoz hasonló világdráma nyújtson ehhez alkalmat. De itt nem a számok a lényegesek, és a televízió is csak egy az óriási lehetőségeket rejtő modern eszközök közül. A lényeget Katona József pontosan megfogalmazta Tiborc panaszában: „…esmérni kell / Az élhetetlenek sorsát, minek- / Előtte megtudhassuk szánni is”. Diák koromban a Zászlónkban olvastam egy cserkészpróbáról, amely huszonnégy órás koplalásból állt. Egy ilyen élménynek óriási jelentősége van. Az egyház ezt az élményt régebben sokkal természetesebb és természetfelettibb módon nyújtotta híveinek, amíg a böjtöt nemcsak szimbolikus formában gyakorolták. Az az éhség, amit a mi nemzedékünk a háború végén vagy később, egy szigorú zárkában élt át, ebből a szempontból a sorsnak nagy ajándéka. A személyes tapasztalat fogékonnyá tehet mások szenvedése iránt. A televízió távcső, mely rendkívüli eseményekre, drámai szituációkra érzékeny. De van egy másik eszközünk is, a mikroszkóp, ami megmutatja a tárgyasztalon rejtőzködő valóságot. Cseppben a tengert. A napokban például a doktornőnk elmondta, mennyire érzékeli az emberek elszegényedését, főleg az öregek növekvő nyomorát. Én ezt a templomban nem veszem ennyire észre. És akkor eszembe jutott: mi lenne, ha egy újság rendszeresen kinyomtatna egy segítő szolgálathoz címzett űrlapot két változatban. Az egyiknek ez lehetne a szövege: Lakóhelyem közelében hetente/havonta egy órára szívesen meglátogatnék valakit. A másiknak pedig: Hetente/havonta egy órára önkéntes munkatársakat keres X.Y. orvos, lelkész, családgondozó, csecsemőgondozó, cigányügyi előadó, pedagógus stb. Úgy működhetne ez, mint egy házasságközvetítő szolgálat. És mi lenne, ha ezt a gyakorlatot több újság is átvenné, itt nálunk és az egész vilá179
gon? Talán megindulna a szeretet láncreakciója… Mert ahogy János apostol első levelében olvassuk: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet… Istent soha senki nem látta. Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten, és szeretete tökéletes lesz bennünk.”
„Ha Isten fia vagy…” Dobos Marianne: – Dr. Berki Feriz a Magyar Ortodox Egyház esperes adminisztrátora. Teológiai tanulmányait Athénban végezte, majd Csehszlovákiában szerzett doktorátust. A moszkvai Teológiai Akadémia és a budapesti Református Teológiai Akadémia díszdoktorává választotta. Szerteágazó irodalmi és teológiai tevékenységéből a legfontosabbnak a liturgikus könyvek magyarra fordítását tartja, mely harminc év munkája volt. Jézus megkísértésével kapcsolatban kérdezem. Berki Feriz: – Az Újszövetség egyes eseményeit bonyolult és néha alig észrevehető szálak kötik egymáshoz. Ilyen az a szál is, amely Krisztus megkísértése és kereszthalála, illetve feltámadása között húzódik, tehát földi küldetésének kezdetét és végét hozza egymással kapcsolatba. Máté és Lukács evangéliumának szinte szó szerint egybehangzó tanúsága szerint (Mt 4,1-11; Lk 4,1-13), közvetlenül a Jordánban történt keresztelés után a Lélek a pusztába vezette Jézust, hogy negyven napi teljes böjt után kitegye Őt a Sátán kísértésének. A Sátán három kísértéssel próbálkozott meg Jézusnál. Az elsőben az éhség játszott fő szerepet, melyet az ember Jézus a hosszú és kimerítő böjt után természetszerűen érzett. Az ördög tehát arra biztatta Őt, hogy csodatevő erejével változtassa át a pusztaságban heverő köveket kenyerekké. Másodszor Jézus vélt hiúságára számított az ördög, mikor felvezette a jeruzsálemi templom szédületesen magas párkányára, és arra nógatta, hogy vesse le magát onnan, hiszen nem eshet baja, ha Isten Fia. Harmadszor a Sátán arra alapozott, hogy Jézus sem mentes az emberi hatalomvágytól, tehát megmutatta Neki egy magas hegyről „a világ minden országát és azok dicsőségét”, majd mindezeket odaígérte Neki, ha leborul előtte, a Sátán előtt, és imádja őt. Jézus, a földi küldetését megkezdeni készülő Isten-ember ellenállt mind a három kísértésnek. Válaszai azonban, amelyeket az ördögnek adott, nem voltak olyan kemények, olyan megsemmisítő erejűek, amilyeneket Tőle, az Isten fiától várni lehetett volna. Hiszen már az első kísértést úgy utasíthatta volna el, hogy a többire már ne is kerüljön sor. 180
„Nemcsak kenyérrel él az ember…” – „Ne kísértsd a te Uradat, Istenedet…” – „A te Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj…” – ezekkel az ószövetségi igékkel hárította el Jézus szinte szelíd türelemmel az ördög arcátlan kísértéseit. Csak az utolsónál ragadtatta magát viszonylag keményebb szavakra: „Távozz, Sátán!”. D. M.: – Vajon miért késett a megsemmisítő isteni válasz az istenkísértésre? B. F.: – Jézusnak előbb még teljesítenie kellett a maga földi küldetését: ki kellett fejtenie az emberek előtt az emberi történelem legmagasztosabb erkölcsi tanítását: gyógyítani a betegeket, vakokat, bénákat, sántákat, bélpoklosokat; tengernyi könnyet felszárítani; hitet, reménységet, szeretetet plántálni a sivár és kiábrándult emberi szívekbe; testvéreivé fogadni a bűnösöket, az elesetteket, az elnyomottakat… D. M.: – És csak amikor mindezeket elvégezte, akkor adja meg az igazi, isteni válaszát a Sátán három kísértésére? B. F.: – Az ördögnek arra a kihívására, hogy ott a pusztaságban a maga éhének csillapítására változtassa kenyérré a köveket, Jézus az Utolsó Vacsorán a kenyeret veszi kezébe, megáldja és az Ő szentséges Testévé teszi azt, hogy megtöressék és átadassék az embereknek a bűnök bocsánatára. A kenyeret, Istennek és az embernek ezt a legtitokzatosabb közös művét teszi lelki táplálékká valamennyi ember számára. Örök időre. S ezt a cselekedetét még azzal is megpecsételi, hogy a szőlőtőke termését, a bort, amely szintén Isten és ember közös munkájának a gyümölcse, a maga szent és éltető Vérének nyilvánítja. A Sátán arra biztatta Jézust, hogy vesse le magát a jeruzsálemi templom párkányáról, az angyalok úgyis felfogják Őt karjaikba, „nehogy lábát kőbe üsse” (Zsolt 9,11-12), az emberek pedig, akik látják, egy csapásra hinni fognak benne, mint Isten fiában. Jézus nem kapható ilyen mutatványra. Küldetése végén azonban sokkal magasabbra megy fel: a Golgotára; ott kereszthalált szenved véres áldozatul az emberek bűneiért, majd alászáll az alvilág mélyére, hogy a rég elhunytaknak is hirdesse az örök élet evangéliumát, és harmadnapra föltámad halottaiból, nem holmi teátrális látványossággal, hanem egyszerűen, magától értetődően, Istenhez illően, az emberek hitére és belátására bízva, hogy elhiggyék vagy ne a feltámadás csodáját. Milliók fogadták és fogadják azt be szívükbe, hiszen Jézus földi szolgálata, élete nem fejeződhetett be másképpen. Az ördög végül azt követelte Jézustól, hogy boruljon le előtte, cserébe neki adja a világ valamennyi országát és azok dicsőségét. Milyen nevetséges a követelés s az ígéret is! A Sátán a jeruzsálemi templom párkányán még a zsoltáros költőre utalt, de most nem jut eszébe egy másik zsoltári vers: „Az Úré a Föld és annak népessége, a földkerekség és annak minden lakója” (Zsolt 23,1). D. M.: – Ez a zsoltári vers persze Isten világteremtői és világkormányzói hatalmára vonatkozik. 181
B. F.: – De ezt az objektív igazságot – kiegészítve a Szent Háromság létének bizonyságával, Krisztus megváltói szerepével és további hitigazságokkal – a világgal el is kellett fogadtatni. A Mennybemenetel és Pünkösd után tehát az apostolok elindulnak, hogy a szemtanúk bizonyságtevő hitével meghódítsák Krisztus evangéliuma számára „a világ minden országát és azok dicsőségét”. Bizonyságtételüket vérükkel pecsételik meg. Nyomukban pedig további tanítványok, hithirdetők százai és ezrei, vértanúk, hitvallók milliói támadnak, s az egymást követő nemzedékek továbbadják térben és időben az egyedülálló esemény hírét, amely pecsétje és bizonyítéka Jézus minden igéjének, cselekedetének, ígéretének: Krisztus feltámadott! Ez a két szó egyben a legkeményebb válasz a Sátán három kísértésére is. Megdöbbentő igazságának fényében torz törpévé zsugorodik a Sátán, mindhárom, ravasznak szánt kísértésével együtt. A feltámadt Krisztus evangéliuma viszont eljutott a föld minden országába, sokkal nagyobb területre, mint amekkoráról Jézus kortársainak egyáltalán sejtelme is volt. D. M.: – De vajon meg is hódította valamennyi ország minden népét? B. F.: – Nem állíthatjuk ezt még azokról az országokról sem, amelyek pedig fennen hirdetik keresztény mivoltukat. Lehet, hogy ha Jézus akkor, azon a hegyen – még feltételezni is egyenlő a blaszfémiával! – leborul a Sátán előtt, az egész világ talán a feltétlen uralma alá kerül. Azonban olyan világ volna az, amely egyetlen koncentrációs tábort alkotna, hiszen senki sem vált volna önként Krisztus követőjévé. Márpedig a krisztusi hit nem ismer erőszakot, hanem csupán olyan eszméket, gondolatokat, amelyek az ember szabad elhatározását tételezik fel, és amelyekből még a tőle független eszmeáramlatok is szívesen merítenek. Gondoljunk az emberek egyetemes szabadságára, a munkához és a méltó bérhez való jogára, az elesettek, elnyomottak, kiszolgáltatottak fölemelésére, és sorolhatnánk még számos olyan világi filozófiai vagy akár politikai eszmét, elvet, gondolatot is, amelyeknek gyökereit az Újszövetség krisztusi tanításában találjuk meg. Ha tehát mi, keresztények, Isten gyermekei, ma világszerte hirdetjük és szolgáljuk ezeket az eszméket s főleg az emberek, a népek egyenlőségének, testvériségének gondolatát, szabadon és önként követjük ezzel az evangélium parancsát. És ha ezekben a törekvéseinkben olyan emberekkel és népekkel találkozunk és fogunk össze, akik ha nem is krisztusi parancsra, de mégis ugyanezen fáradoznak, máris kibontakozik előttünk végtelen távlataiban a megkísértett Krisztus végső győzelme a Sátán harmadik kísértése fölött.
182
A hegyről a völgybe Dobos Marianne: – Bazsó Béla református lelkész, pásztor. A magyarországi Református Egyház szeretetszolgálatának egyik irányítója, diakóniai osztályvezető, zsinati tanácsos. A Schweitzer Albert szeretetotthonban rendszeresen, másutt vendégként igehirdető szolgálatot végez. Képviselőjelölt; „egyike a nagyon kevés valóban független jelöltnek”… Gondolom, mielőtt – ahogy ő mondja – „az amatőr politizálásba” belevágott, átelmélkedte a Máté 17,1-8 Urunk színeváltozásáról szóló evangéliumi szakaszt is… Bazsó Béla: – Ezekben a napokban hívők és nem hívők együtt tapasztalhatják azt, hogy történelmi idők részesei vagyunk. Hazánkban és egész Kelet-Európában a szabadság eddig nem látott és nem remélt lehetőségeit kaptuk ajándékul. Kinek köszönhető mindez? A történelem Ura az, aki kegyelmesen tekintett le ránk? A nemzetek és népek jóra való ösztönös törekvése és az ebből adódó tömegnyomás feszítette szét az eddigi megkötözöttséget? Gorbacsov kényszerű vagy célszerű kísérlete hozott ilyen eredményt? Magányos hősöké az érdem, akik kívülről és belülről bontották le az eddig uralkodó intézményeket? Csak ösztönösen érezzük azt, hogy ebben a folyamatban a hétköznapi embernek is szerepe lehet? Tudok-e a saját érzéseim, érdekeim mellett másra és másokra is figyelni? Máté evangéliumának e néhány verse csodálatos bibliai tájakra hív. Az egyházi hagyomány szól arról is, hogy a Megdicsőülés Hegye a Tabor lehetett. Izrael szépségét bemutató útikönyvek szerint a Tabor-hegy rendkívül magas, nehezen járható, tetején egy erődítmény romja található. Számos történész és Bibliával foglalkozó tudós szerint a Megdicsőülés Hegye valószínűleg a Hermon-hegység volt. Ide vezette Jézus három kiválasztott tanítványát. D. M.: – Mi lehetett az ide vezető gyalogút célja? B. B.: – Lukács evangélistánál olvashattunk erre nézve. Ő azt mondja, hogy itt Jézus imádkozott. A Megváltó elindult a kereszt felé vezető úton. Tanítványainak már előzőleg többször kijelentette ezt. Amikor tanítványait kérdőre vonta: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?”, tudjuk, hogy Péter volt az, aki felismerte benne az Isten fiát: „Te vagy a Messiás, az élő Isten fia”. D. M.: – Ezt a kérdést tehát megválaszolta Péter, de volt még egy kérdés, melyre Jézus, azt hiszem, magától Istentől várta a választ. B. B.: – Valóban, minden kétségen túl meg akart győződni arról, hogy valóban Isten akaratát cselekszi, azért ment tanítványaival a Hermon hegyére, hogy meghallja Isten szavát. Egyetlen döntését nem hozta meg úgy, hogy ne állott volna mögötte a kérdés: valóban Isten is azt akarja, amit én tervezek? Földi szolgálata, váltságműve Isten akaratának beteljesítése volt. Óhatatlanul adódik a kérdés: tudunk-e figyelni másra is, mint önmagunkra? A keresztyén ember tud-e Istenre figyelni? A nem hívő ember tud-e törődni embertársával? Csak egyéni érdekeink, elgondolásaink irányítanak minket? Emberi kapcsolatainkban csak a miénk lehet az egyedül helyes és igaz vélemény vagy cselekedet? Magabiztos eljárásom tényleg annyira megala183
pozott? El tudom fogadni a másik embert egyenrangú családtagnak, munkatársnak, vitapartnernek? Istenhez való viszonyulásom személyes vagy csak illem, megszokás, rutin? Jézus Krisztusban személyes Megváltót találtam vagy csak az emberi értékek hordozója és kifejezője számomra? Mindenre elégséges az, amit tudok, amit teszek, és nem igénylek senkit és semmit? Mózes, a törvényadó, Illés, a próféta megerősítik Jézust, az imádságra adott válaszként: Isten akarata az, hogy végig kell járni a kereszthez vezető utat, vállalnia kell a teremtett világ váltságát munkáló exodust, a küldetést. D. M.: – Ugyanaz a görög szó jelöli Jézus útját, mint egykor a választott népét. B. B.: – A választott nép Egyiptomból az ígéret földje felé vezető úton temérdek viszontagsággal és nyomorúsággal szembesült. Visszakívánkoztak a rabszolgaság földjére, a húsosfazekak mellé. Jézus küldetése során, a kereszt felé vezető úton kevés elismerést kapott. Talán csak a virágvasárnapi bevonulás volt kivétel, de akkor is inkább a lehetséges nemzeti szabadítót, szabadságharcost ünnepelték, nem a világ megváltóját, nem a Messiást látták benne. Minden teremtett embernek megvan a személyre szóló küldetése, amit helyette más nem tölthet be. Ezt a küldetést félreismerhetjük mi magunk, nem értik meg gyakran környezetünkben, engedetlenek vagy értetlenek vagyunk, megriadunk veszedelmeitől, kellemetlennek vagy kényelmetlennek véljük, sokszor teljesíthetetlennek vagy megnyomorítónak. Saját sorsát, saját küldetését kinek-kinek vállalnia kell. Nem azért, hogy ez az életút öncélúan és önmagáért kiteljesedjen, hanem azért, hogy ez a küldetés vagy szolgálat embertársainkat, a közösséget segítse vagy építse. Az emberi élet nem lehet öncélú, nem csupán egy biológiai halmaz, amely eljutott a fejlődésnek egy magas fokára. Értelmét a másokért való szolgálat jelenti. Értelmes életet lehet élni hitbeli döntés következményeként ugyanúgy, mintha csak a természeti erkölcs vezetne minket. D. M.: – A Jézus kíséretében lévő három tanítvány közül Péter alakja a legismertebb, legemberibb. B. B.: – Természetesen szeretne ottmaradni Jézussal az időtlen dicsőség ragyogásában, szeretné, ha a megdicsőülés pillanata örökké tartana. Minden emberi életben adódnak felülmúlhatatlannak hitt, rövid ideig tartó boldog időszakok, ünnepek. Elröppenésük miatt nem keseregni és sajnálkozni kell. Helyénvalóbb a hálaadás, mert ezek a pillanatok és percek erősíthetnek meg minket a nekünk jutó exodus elvégzésében, küldetésünk betöltésében, ahogyan Jézus nyer erőt a Megdicsőülés Hegyén. Személyes vallomásként is mondhatom: a komolyan vett küldetés, a másokért való szolgálat: megerősít. Elsősorban nem a nehézségekre, a kereszt terhére figyelünk: van öröm és erő az áldozatban is. Az embertársainktól kapott szeretet csodákra képes, átalakítja és kicseréli megszokott önmagunkat, engedelmesebb, jobb, minőségibb embert formál belőlünk is. Az első lépést a szolgálat útján, a hegyről a völgybe nekünk kell megtenni. S ezt az első lépést sohasem késő meglépni… 184
A hit fokozatai Dobos Marianne: – Dr. Koren Emil evangélikus lelkész, teológiai tanulmányait Sopronban, Kolozsvárt, majd Helsinkiben végezte. Finnországi tanulmányútja után Hódmezővásárhelyen, Debrecenben, Munkácson, Ungváron, Szentetornyán, majd Budapesten Kőbányán, a Gorkij fasorban, végül Budavárán volt lelkész, harminc évig esperes és püspökhelyettes. Egyházi író. Kilenc önálló kötete (Az ébredés népe, Suomi és a finnek, Észak ébresztői, Képek az ébredés történetéből, Irgalmadat éneklem, Körkép, Kallódó lelkek nyomán stb.), számtalan cikke, tanulmánya, riportja és szépirodalmi jellegű írása jelent meg. Folyékonyan beszél finnül, műfordító. A helsinki egyetem díszdoktora. A hitről, a hit fokozatairól beszélgetünk. Koren Emil: – „Hitem pedig mint a változó hold, hamar elfogy, tölte alig hogy volt” – így énekel a magyar evangélikus kereszténység Szőnyi Benjámin versével. Ebben kifejeződik, hogy a hit nem állandó, erőssége nem folyamatos. Van teljesedése, van fogyása, hullámhegye és völgye. A szamariai asszony beszélgetése Jézussal a kútnál a hit fokozatairól is szól. A történetet – János 4,1-42 – az evangelisták közül egyedül János jegyezte fel, aki a leírók között a legfogékonyabb volt a lelki jelenségek, a hit belső történései iránt. Ezért is figyelemre méltó. A hit hallásból van, tanítja az egyház. Tehát a közvetítésből ered. A szamariabeliek „az asszony szava miatt” hittek az első fokozatban, Jézusban. D. M.: – Így történik ez ma is? K. E.: – Igehirdetők, bizonyságtevők, prédikátorok hirdetik a hitet, amely Jézusra mutat, s ez a hallgatóságban, persze nem mindenkiben, hitet ébreszt. Sőt, manapság vannak különösen kedvelt, „divatos” igehirdetők, akiket szívesen hallgatnak. De éppen ma kell különbséget tennünk a hitben megfáradtak, a hullámvölgybe kerültek megerősítése, és a hitre még el nem jutottak ébresztése között. Mindkét esetben figyelni kell arra, hogy a hallgatónak ne a bizonyságtevő személyi varázsa legyen a megragadó, hanem a mondanivalója, bizonyságtevése, a hit felébresztése. A szamariai asszony esetében a hallgatók eljutottak arra, hogy „már nem a te beszédednek hiszünk”, hanem a személyes találkozásnak Jézussal. A hitre jutás mindig közvetítése annak, hogy találkozásunk legyen a Názáretivel. A finn egyháztörténetnek van egy klasszikussá vált eseménye. A fiatal, még hiten kívül álló parasztember, Ruotsalainen Pál egyszer meghallgatott egy vándorprédikátort. Önmagával vívódó ember volt, s nagyon szíven ütötte, amit hallott. Ám a vándorprédikátor, akit Högmannak hívtak, s kovácsmester volt, továbbment. Ruotsalainen a nyomába eredt, s napok múlva talált rá műhelyében. Itt elmondta neki belső vívódásait, kétségeit a hit dolgában. Högman – csak úgy, munka közben – végighallgatta, majd nagyot ütött kalapácsával az üllőre, s így szólt: „Egy az, ami hiányzik benned, s ezzel az eggyel minden: a Krisztus benső ismerete!” 185
D. M.: – Tehát a közvetített hit vonalvezetése és célja: Krisztus benső ismerete. K. E.: – Igen, ez vezet el a hit benső tartalmához és tárgyához: csendben, a Názáretivel. Jézus még két napig ott maradt a szamariaiak között. De ennek a két napnak eseményeiről, történéseiről az evangélista szinte titokzatosan hallgat. Bizonnyal azért, mert ezek a dolgok nem tartoznak soha senki másra. Egyedül, csendben Jézussal. Melyik szamariaival s mire jutottak, nem tartozik a külvilágra. Pedig valahol itt rejtőzik a hit gyökere. Az égő csipkebokor című regényében Kodolányi János leírja, hogy Mózes naponta kiment a táborból, teljesen egyedül sétált. Kezében a botja, amelyre fel volt vésve a szent tetragrammaton: „Jahve”. Istenével volt csendben. Vele társalgott. Kodolányi egyszer, hitkérdésekről lévén szó, ezt mondta nekem: – Naponta legalább félórát teljesen egyedül menj sétálni! Nem szerette a vallásos frazeológiát, nem azt mondta, hogy légy egyedül Jézussal. De ezt értette. Dávid élete, győzelmei csúcsán, a templom nagy ünnepén így kezdett egy zsoltárt: „kérdezzétek az Urat”. Nem az volt a mondanivalója, hogy dicsérjétek, magasztaljátok az Urat, együtt örvendjetek vele! Csak ennyi: kérdezzétek Őt. Az írásmagyarázat ehhez hozzáfűzi: Dávid rendszerint elmerült a mindennapi események, történések mögé. „Szint alatt kószált.” Vagyis egyedül volt Istenével, s kérdezte Őt. D. M.: – Ez tehát a hit gyökere: együtt, egyedül Jézussal. K. E.: – Kiszámíthatatlan, hogy ezalatt mi történik. Tépelődés vagy megnyugvás, elszámolás vagy tisztázódás, de mindenképpen olyasmi, amikor helyükre kerülnek a dolgok. Az alsósztregovai két lelkész, a katolikus és az evangélikus egyszer vitába keveredtek egymással valamelyik hitbéli kérdésről. Elmentek Madách Imréhez, aki mindkettőjükkel jó barátságban volt, és véleményét kérték. Kitérő, de igen elgondolkoztató választ kaptak. „Az urak hittételeiket készen kapták egyházuktól. Én magam tusakodtam ki azokat.” Valami ilyesmi történik a jézusi csendben. A kitusakodott hit. A hullámhegyek és hullámvölgyek elsimulnak, bizonyosság száll az ember szívére. „Tudjuk, hogy Ő a világ üdvözítője” – vallották Szamariában. Ezért tudtak Jeruzsálemben már ők is tanúskodni felőle. A cselekvő Jézus kerül előtérbe. A kútnál a beszélgetésben elsősorban az asszony lepleződik le s fut haza a kérdéssel: nem ez-é a Krisztus? Pedig Jézus már önmagáról is vallott. „ÉLŐ” vízként kínálta önmagát. A kút csak ciszterna volt vagy mélyben lassan összegyűlt talajvíz. Ő a csobogó, örökké mozgó és mozgató, a friss és frissítő élő víz. Őt meglátni jöttek ki az emberek a faluból, nemcsak azt a lélekbelátót, aki az asszonynak „mindent megmondott”. Vele találkoztak ők is, hallották, amiket mondott a két nap alatt magányban és közösségben s később Jeruzsálemben is, „amit tett az ünne186
pen”. A csobogó élő víz tetteit. Őreá nézve hittek a hit teljességével. Magukra nézve így vallhattak: hogy hiszek-e, azt nem tudom. De, hogy kiben, azt tudom. Az élő vízben felismerték a cselekvő Megváltót, a Szabadítót. A jánosi belső felismerés volt ez. Az történt, amiről József Attila így vallott: „Tetten értem őt az én szívemben”. Ilyen hitet látott Váci Mihály az édesanyjában, s így vallott róla az Anyám, add rám áldásodat! című versében: Nem istenét elrabolni, sem szép hitét letarolni nem akartam: – nem lehet úgysem azt a nagy eget benne elérni s rombolni.
„Ha vakok volnátok…” Dobos Marianne: – Kun László újfehértói görög katolikus paróchus, székesegyházi kanonok. 1950. augusztus 5-én – Úrszínváltozás ünnepén – az egyik legfélelmetesebb magyar egyházüldözés, a szerzetesek és szerzetesnők elhurcolásának napján szentelte pappá Nyíregyházán dr. Dudás Miklós hajdúdorogi görög katolikus megyéspüspök, aki maga is a Szent Bazil rend tagja volt, s így azokban a nehéz időkben ő is el volt készülve elhurcoltatására. Lelkipásztori működése során Máriapócson is volt paróchus 1971-től ’76-ig. Elsősorban ezért is érdeklődöm tőle a vakon született meggyógyításáról szóló evangéliumi szakasz aktualitásáról. Kun László: – A vakon született fiatalember meggyógyításáról szóló evangéliumi szakasznak – Jn 9,1–41 – az ad különösebb jelentőséget, hogy a latin szertartású Egyház nagyböjt 4. vasárnapján olvastatja; a görög (bizánci) szertartású egyház pedig húsvét 6. vasárnapján olvassa fel híveinek. Megszokott s egyben szomorú képe volt már a múltnak is – ne adj Isten, talán a közeljövőnek is? – a kéregetők, a koldusok alamizsnáért könyörgő hangoskodása és jelenléte a templomok bejáratánál és az utcasarkokon. Így volt ez Jeruzsálem városában már Krisztus korában is, amint azt a szem- és fültanú hitelességével minden idők embere számára megörökítette Szent János evangélista, amikor a Mester kíséretében járva meglátta a vakon született embert. Jézus nem alamizsnát ad neki, hanem ennél sokkal többet: gyógyulást. Magának a csodának a leírása rövidre fogott, világos és nagyon egyszerű. – Jézus nyálával a föld porából sarat csinál, megkeni vele a vak szemét, s hogy hitét próbára tegye, elküldi: „Menj, mosakodj meg a Siloe tavában” (Jn 9,7). 187
A nyálat az akkori felfogás bizonyos értelemben gyógyító erejűnek tartotta. De a nyállal a porból kevert sár a szemre kenve inkább tűnik veszélyesnek, semmint orvosságnak! Bizonyára ezt a jelképes cselekedetet is a bizalom próbatételének szánta Krisztus. A Siloe tava Jeruzsálemben eredetileg medence volt, amelyben a Kedron (Cedron) völgyében lévő Gichon forrás vizét gyűjtötték össze. A rabbinista irodalom tanúsága szerint a Siloe tavának gyógyító erőt tulajdonítottak. D. M.: – Vajon miért küldte el Jézus ezt a vakon születettet a Siloe tavához, amikor pedig más alkalommal minden különösebb feltétel nélkül, azonnal visszaadta több vaknak is a szeme világát? Gondoljunk csak akár a kafarnaumi két vak vagy pedig a jerikói vakok és Bartimeus meggyógyítására. K. L.: – Krisztus isteni erejével – minden kétséget kizáróan – a vakon születettet is azonnal meg tudta volna gyógyítani, de a Siloe tavához küldéssel különleges célja volt: a farizeusok, az írásmagyarázók is ismerjék fel végre benne a megígért, a próféták által megjövendölt, a várva várt Messiást: az Istentől küldöttet! Ugyanis a SILOE (héber: Siloah) szó „KÜLDÖTTET” jelent, amint azt Szent János evangélista meg is jegyzi: „Ez annyit jelent, mint: »küldött«” (Jn 9,7). Az eljövendő Messiás (Istentől) „KÜLDÖTT” nevére már a Biblia legelső írásában, a Mózesnek tulajdonított Teremtés könyvében találunk világos utalást, amikor Jákob – halála előtt – megáldja fiait és megjövendöli a belőlük származó törzsek sorsát. Tehát nem a nyál, nem a por, nem a sár, még csak nem is a Siloe-tó gyógyító erejűnek tartott vizében való mosdás hozta meg a gyógyulást a vakon születettnek, hanem az Istentől „KÜLDÖTT” Megváltó! D. M.: – Volna-e még egyéb tudnivaló Siloe tavával kapcsolatosan? K. L.: – Ez a medence mind a mai napig szent hely a zsidóknak és keresztényeknek egyaránt. Ez a víz egyúttal arra a csodálatosan fakasztott vízre is emlékeztette az izraelitákat, amellyel Isten a pusztai vándorlás idején oltotta a Választott Nép szomját a kietlen sivatag tikkasztó hőségében. Ugyancsak erre a prófétai szóra hivatkozik Jézus is, amint azt Szent Jánosnál olvashatjuk: „Az ünnep (ti. a sátoros ünnep) utolsó, nagy napján Jézus a templomban volt és fennhangon hirdette: »Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék! Aki hisz bennem, annak belsejéből az Írás szava szerint élő víz forrása fakad«” (Jn 7,37-38). Az Istentől „KÜLDÖTT” Jézus, a Messiás világosítja meg a vakonszületett lelki szemeit az örök távlatok meglátására, miként a keresztség szentsége által az Istentől „KÜLDÖTT” Jézus, a Világ Világossága az örök üdvösségre nyitja meg a megkeresztelt lelki szemeit. A görög-bizánci szertartású egyház mind a mai napig használja liturgiájában a szent nagyböjt folyamán – minden szerdán és pénteken, valamint nagyhétfőn, nagykedden és nagyszerdán – végzett Előszenteltek Liturgiájában a keresztség szentségének felvételére készülő hitjelöltekért mondott imákban a „felvilágosulandó” és a „felvilágosuláshoz (keresztséghez) készülő” kifejezést. 188
D. M.: – Miért nem értették meg ezt a célzást a farizeusok, amit a Siloe tavához való küldés jelzett? Miért nem ismerték fel Jézusban a Messiást? K. L.: – Mert a vakon születettnek – hite által – Jézus nemcsak a szemét nyitotta meg, nemcsak fizikailag gyógyította meg, hogy lásson, hanem lelki szemeit is felnyitotta Jézus istenségének a meglátására. A farizeusok nyakas megátalkodottságukban nem akarják meglátni, Jézusban felismerni a Messiást. Nekik más az elképzelésük a Messiásról, nekik más kell: népvezér, politikai felszabadító, aki majd lerázza a gyűlölt római igát, a megszálló római légiókat elkergeti és Izraelt ismét naggyá teszi, mint volt valamikor ősatyáik idejében. Egyszerűen nem akarják megérteni, hogy Isten elgondolása – amit a Szentírásból igenis ki kellett volna olvasnia az írástudóknak – egészen más a Messiás küldetését és elhivatottságát illetően. Így teljesedik be rajtuk Izajás próféta szomorú jövendölése: „Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne fogjátok föl…” (Iz 6). Ezt maga Krisztus nyíltan szemébe mondja a csodás gyógyulást vizsgáló farizeusoknak: „Azért jöttem a világba, hogy ítéletet tartsak, hogy akik nem látnak, azok lássanak, és akik látnak, azok vakok legyenek”. Mire a farizeusok meglepődve és értetlenül teszik fel a kérdést Jézusnak: „Csak nem vagyunk mi is vakok?” Jézus válasza megdöbbentő és elgondolkodtató: „Ha vakok volnátok – felelte Jézus –, nem volna bűnötök. De azt állítjátok: Látunk. Ezért megmarad bűnötök.” (Jn 9,39-41) Akiket a világ világossága, Krisztus sem tud megvilágosítani, akiknek szíve, lelke mélyére nem tud behatolni, beférkőzni még az isteni fénysugár sem, azok menthetetlenül a Sátán hatalmába kerültek, a Sátán karmai között vannak, és életük biztosan a kárhozat felé tart. D. M.: – Van-e valami egyéb mondanivalója a Siloe tavának a ma embere számára? K. L.: – Van. Hiszen a Siloe tavának gyógyító erejébe vetett hit - hasonlóan a Beteszda-fürdőhöz, ahol Jézus a 38 év óta magatehetetlen bénát gyógyította meg (Jn 5,1-15) –, akarva-akaratlan a katolikus búcsújáróhelyek felé tereli a hívő ember gondolatát. Lourdes-nak csodálatosan csorduló vize, Fatimának a Szűzanya ajkairól elhangzó, gyermekeit féltő s az egész világhoz szóló anyai üzenete és figyelmeztetése, Czestochowa milliók lelkébe reményt és buzgó kitartást sugárzó Kegyképe, mind-mind egy mai Siloe-tó vagy Beteszda-vízmedence. De nekem – mint görög-bizánci szertartású katolikus papnak – szívemhez legközelebb áll a mi drága kegyhelyünk, Máriapócs, az Istenszülő háromszor is csodás könnyeket hullató Kegyképével. A zarándokok százezrei, a gyónók és áldozók ezrei, a Kegytemplomot térden körüljáró bűnbánók és vezeklők könnyei, a Kegyképet megcsókolók nyugodt tekintete, a gyógyultak falra akasztott mankói, az ártatlan rabról lehullott vasbilincsek a 189
Kegyoltár mellett, a hálatáblák százai a ma emberének is hirdetik Izajás próféta örök értékű jövendölő szavait: Vegyétek tudomásul, népek: vereség vár rátok. Hallgassatok ide, ti távoli nemzetek! Csak öltsetek fegyvert! Vereség vár rátok. Hiába szőttök terveket: úgyis meghiúsul. Hasztalan hoztok határozatot: nem valósul meg. MERT VELÜNK AZ ISTEN! (Iz 8,9-10) Amint az övéitől búcsúzó Jézus nagyon tömören így köszönt el: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20).
Bárcsak megsegítenél, Jézus! Dobos Marianne: – „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Jézus Krisztusban volt. Ő mint Isten az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodni kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” – olvassuk Szent Pál apostolnak a filippiekhez írt levelében, a 2. rész 5–11 versben. A néhány sor magába foglalja szinte az egész üdvösségtörténetet. „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat a szavamra” – ahogy mondja majd magáról Pilátus előtt. Harminc csendes munkálkodásban eltelt esztendejét követő háromévi nyilvános működése után, a zsidó húsvét előtti napokban elindul tanítványaival Jeruzsálembe. Miért is…? Erről kérdezem Szebik Imre evangélikus püspök urat. Szebik Imre.: Mielőtt ennek fejtegetésébe bocsátkoznék, nézzük meg bevonulását Jeruzsálembe, úgy, ahogy János evangélistánál olvassuk: „Másnap az ünnepre felzarándokolt tömérdek nép hírét vette, hogy Jézus Jeruzsálembe érkezik. Pálmaágakat szedtek, kivonultak eléje és így köszöntöt190
ték: Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön, Izrael királya!” Jézus talált ott egy szamárcsikót és felült rá, ahogy az Írás mondja: „Ne félj Sion leánya! Nézd, királyod jön nőstényszamár hátán”. Tanítványai először nem értették, de amikor Jézus megdicsőült, ráeszméltek, hogy ami történt vele, azt megírták róla. Virágvasárnap Jézus életének talán legszebb napja. Elindul Galilea vidéki tartományából, hogy a fővárosban megismerjék. Bizonyos, hogy betegeket gyógyító híre, a társadalom perifériájára szorultakat felkaroló szeretete eljutott Jeruzsálemig. Érthető a virágeső, megérdemelt az ünneplés s hogy a főváros hozsannától hangos. Félreértenénk a tömeg lelkesedését, fölajzott hangulatát, ha nem szólnánk arról, hogy gyógyításain, az új életet formáló szeretetén kívül más elvárás is élt köztük Jézussal szemben. Izrael római rabiga alatt szenved. Önállóságát elveszítve betagolódik a nagy birodalom egyik részévé. A helyi politikai hatalom képviselőjétől függ a vallásszabadság mértéke is. Mindez mérhetetlen szegénységgel párosul. A régi próféciák beteljesedését abban véli beteljesülni a tömeg, az üdvrivalgást zengők sokasága, ha a boldogságot hozó messiási korszakban Izrael újra visszanyeri nemzeti önállóságát, lerázza válláról a függőség béklyóit, és tejjel-mézzel folyó ország örvendező népe lakja. D. M.: – A Messiásnak tehát politikai feladatot kell vállalnia és gazdasági jólétet kell teremtenie. Sz. I.: – Jézus azonban egyik elvárásnak sem kíván eleget tenni. Messiás voltát másként értelmezi. Bár megérti az elnyomott nép vágyát, és sokra becsüli a szabadságot, de országa nem e világból való. Láthatatlan ország, lelki birodalom. Jóllehet többször is megszánja az éhezőket, s kenyeret ad az ötezernek, megbízatása mégis több, mint egy ország gazdaságának rentábilissá tétele. Szívből vallja: nemcsak kenyérrel él az ember. Hozsánna – ez a héber szó annyit tesz: ó, bár csak megsegítenél. A kiáltás ma is hangzik. Egyének ajkáról egyre gyakrabban, hiszen nő a különböző szükségben szenvedők száma. A sorsuk keserves kényszerpályáján utazók börtöncella zártságú életét vetik a modern kor szemére. A magányosok elárvultságuk okát a zordon társadalmi lét ziláltságában látják. Korgó gyomrú öregek a kiváltságaikat védelmezők gyűrűjébe akarnak betörni, hogy a javakból nekik is jusson valami. – Jézus, segíts, hogy sorsom megváltozzon, hogy környezetem humanizálódjék, hogy életem új aspektust nyerjen. Ó, bárcsak megsegítenél! A kiáltás egyre erősödik az egész nép ajkán. Akik korábbi évtizedek megfélemlítő hatása alatt vagy megtévesztő eszmék igaznak látszó divatján elfordultak Jézustól, egyre inkább Tőle és egyháza cselédeitől várják a társadalom erkölcsi válságának megoldását. Még a kereszténységgel lelkük mélyén azonosulni nem tudók is sajátos elvárással és kitüntető bizalommal tekintenek az egyház nemzetmentő szolgálata elé. Atomjaira hullott társadalom, kiáltó ellentétek, múlt és jelen feszültségében izzó indulatok. Ó, Jézus, bárcsak megsegítenél minket, megtört lelkű magyarokat! 191
D. M.: – Igen, de a Pilátus előtt álló Jézus azt is mondja: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innen való.” Sz. I.: – Valóban. Jézus országa a lelkek birodalma. Átíveli a közigazgatási határokat, túllépi a földi országok kereteit. Először bennünk akar rendet munkálni. Önállóvá vált érzelem-, értelem- és akaratvilágunk tényleges összetartozását akarja tudatosítani, hogy összhangban lássuk magunkat Vele és önmagunkkal, hogy a test és szellem birodalmán túl a lelki kincsek értékeit is felfedezzük. Jézus nem egy ország, de minden nép fiainak és leányainak belső gondját veszi magára, amikor elindul Jeruzsálembe a Golgotára vezető úton. Életével s halálával pecsételi meg szavai igazságát, s így válnak életet formáló igékké évezredek távolából is egykor elhangzott kijelentései. Nem csak kenyérrel él az ember – milyen nehéz ezt a kijelentést komolyan venni. Mennyire átitatja egész közgondolkodásunkat az anyagiak elsődleges értékelése. Nem a kisnyugdíjból élők elégedetlenségét mondom jogtalannak, nem is a gyermekét egyedül nevelő édesanya gondjait kívánom semmibe venni. De tömegek látását mételyezte évtizedeken át a materiális értékek előtérbe állítása, túlbecsülése és olykor kizárólagos értékként való kikiáltása. Vajon nem több az élet, mint az eledel? – kérdezi Jézus. Nem több-e az élet, mint a ruházat? Nem több-e az élet, mint a földi lét idői korlátok közé helyezett gyorsan tovatűnő szakasza? Kérdések, amelyekre a választ nekünk kell megkeresni s elfogadni. Azért jött Jézus, hogy segítsen eligazodni filozófiák sokféleségében, téveszmék zűrzavarában. Azért jött, hogy rajta tájékozódjunk. Azért érkezik ma is, mint egykor Jeruzsálem lakóihoz, hogy az ellentétekkel terhes kor embereinek az igazat mondja, hiteles gondolatokat, felülről való isteni üzenetet. Hamis váradalmak világában élünk. Sokak álma a könnyű jólét. Mások biztonsága a tiszta ész. A többség szilárd erkölcs után kiált. Valójában mind jogos igények a nemzeti önrendelkezés emberhez méltó követelményeivel együtt. D. M.: – Milyen különös azonban, hogy mi mindig másoknak mondjuk, mit várunk tőlük. Másoknak állítjuk fel a mércét, másoktól követelünk s aztán másokat hibáztatunk. Sz. I.: – Igen, azon az első virágvasárnapon is így kiáltottak: Ó, Jézus, bárcsak megsegítenél. Aztán nem tettek semmit nemzetükért, nem tettek semmit országuk gazdasági fellendüléséért. Jézus viszont mindent megtett. Többet, mint vártak tőle. Az életét is odaadta, halálba ment azért, amit hirdetett. Magának állította fel a mércét, magától követelt és még ellenségeiért is imádkozott: nem tudják, mit cselekszenek. 1990 virágvasárnapján merjünk tanulni Jézustól: várjunk magunktól sokat, követeljünk magunktól sokat, állítsuk magunknak magasra a mércét! Hozsanna neked Jézus, bárcsak ebben segítenél nekünk. Van azonban egy 192
különös kincs, amiért nem nekünk kell aktivizálni földi energiánkat. Az az ígéret, amit Jézus hoz övéinek. Az a látás, amit ő ígér a hozzá tartozóknak. Amit szem nem látott, értelem ki sem gondolt, de amit Isten készített az Őt szeretőknek. Ez pedig nem kisebb érték, mint maga az örök élet. Örök együttlét Istennel, akkor már nem hitben, hanem látásban. Akkor már nem reménységben, hanem valóságban. Legyünk e különös isteni valóság részesei. Erre segíts minket virágvasárnap királya, Jézus.
„Ha feltámadtatok Krisztussal…” Dobos Marianne: – Húsvét vasárnap. A feltámadás napja. Az ünnep evangéliuma: János 20,1-9. Mit jelent húsvét misztériuma? – kérdezem Mayer Mihály püspök atyától. Mayer Mihály: – A kereszténység legnagyobb ünnepe a karácsony és a húsvét. Karácsony éjszakáján megtestesült a Szeretet. Beteljesedett „amit az Úr a próféta szavával mondott: Íme a szűz fogan és fiút szül, Emmánuel lesz a neve. Ez azt jelenti: velünk az Isten.” (Mt 1,23). Jézus Krisztus pedig így nyilatkozik, amikor a világba lép: Nem kell neked a vér s az ételáldozat, De embertestet alkottál nekem, Engesztelés sem kedves, s égő áldozat. Így szóltam hát: Itt jövök, Istenem, Hogy akaratodat megtegyem, Amint a könyvtekercsben írva van. (Zsid 10,5-7). „Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal, nem tartja számon vétkeinket, sőt ránk bízta a kiengesztelődés tanítását.” (2 Kor 5,19). Íme a beteljesülés és a kereszt teológiája. A megbántott Isten előbb szeret, ő közeledik az emberhez s ad elégtételt helyettünk. „Olyan Istenről van szó, aki maga a Szeretet, a tiszta másért-valóság, aki azért szükségképpen az utolsó féreg ismeretlenségébe, inkognitójába lépett (Zsolt 22/21.7). Arról az Istenről beszél, aki magát teremtményével azonosítja, és ebben a fényben, amelyet contineri a minimo kifejezéssel jellemeztünk, vagyis azzal, hogy magát a legcsekélyebb lény által átfogni engedi, legyőzni hagyja – ebben 193
mutatja meg a túláradó fölösleget, amely Isten-voltát bizonyítja. A kereszt kinyilatkoztatás. Nem akármit tartalmaz, hanem Istent és az embert. Feltárja, kicsoda Isten, és mi az ember létmódja” – ahogy Joseph Ratzinger írja, majd így fogalmaz: „»Jézus feltámadott« – és »Isten (az Atya) feltámasztotta Jézust«; mindkét formula megegyezik abban a tényben, hogy Jézus totális emberszeretete, amely Őt a keresztre juttatja, az Atya felé való totális felemelkedésben éri el a tökéletességet, és ezáltal lesz erősebb, mint a halál, mert éppen ebben jut érvényre totálisan az Atyától fenntartott léte (…). Az ő szeretete – egyesülten Isten hatalmával és szeretetével – lehet halhatatlanságunk alapja. Mindazonáltal igaz marad az, hogy halhatatlanságunk módja szeretetünk milyenségétől függ.” A feltámadás fényében bele kell döbbennünk az önmagát teljesen átadó és az önmagát teljesen közlő Szeretet titkába. „Ember, emlékezz, porból vagy és porrá leszel” – jelöli a virágvasárnapi barka hamujával homlokunkat hamvazószerdán az Egyház. „Aki test szerint él, nem lehet kedves Isten előtt. Ti azonban nem test, hanem lélek szerint éltek, ha valóban Isten Lelke lakik bennetek. Akiben ugyanis nincs Krisztus lelke, az nem tartozik hozzá. Ha Krisztus bennetek van, a test ugyan holt a bűn miatt, de a lélek él a megigazulás következtében. Ha pedig bennetek van annak lelke, aki föltámasztotta Jézust halottaiból, ő, aki Krisztus (Jézust) halottaiból föltámasztotta, életre kelti a ti halandó testeteket is bennetek lakó Lelke által. Az Istenfiúság. Ezért hát testvérek, nem tartozunk a testnek azzal, hogy test szerint éljünk. Ha ugyanis test szerint éltek, meg fogtok halni, de ha lélekkel megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét kaptátok, melyben azt kiáltjuk: Abba, Atya! Maga a Lélek tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösei is: örökösei Istennek, Krisztusnak pedig társörökösei. Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” (Rom 8,9-17). D. M.: – Szent János apostoltól első levelében olvassuk: „Arról ismertük meg (Isten) szeretetét, hogy életét adta értünk. Tehát nekünk is oda kell adnunk életünket testvéreinkért.” Kell-e, lehet-e szó szerint értenünk? M. M.: – Chantal Szent Franciska megfogalmazásával válaszolnék: „Az élet vértanúsága attól a perctől kezdődik, amikor mindenestül Istennek szenteltük magunkat – és életünk végéig tart. Ez a nagylelkű emberekre vonatkozik, akik semmit se tartanak meg maguknak, és hűségesek maradnak a szeretethez. Mert akik gyöngék, akikben kevés a szeretet és az állhatatosság, azokra Urunk nem küld vértanúságot. Engedi, hogy középszerűen éljenek. Isten a szabad akaraton sohasem tesz erőszakot.” De idefűzném még Vianney Szent János egy gondolatát: „Talán elfelejtettétek, hogy a keresztség pillanatában elfogadtátok a keresztet, és azt csak a halál pillanatában tehetitek le, és, hogy ez a kereszt a kulcs, amely meg194
nyitja a mennyország kapuját? Elfelejtettétek az Üdvözítőnek ezeket a szavait: Gyermekem, ha követni akarsz, vedd keresztedet és jöjj utánam! Ne egy napig, ne egy hétig, ne egy éven át, hanem egész életedben.” S hogy ez nehéz? Természetes. De hát nem vagyunk egyedül. A feltámadt Krisztus velünk van az Eucharisztiában, az Oltáriszentségben, hogy Testének részesévé, az Evangéliumban, hogy szavainak részesévé, s minden eseményben, hogy tevékenységének részesévé tegyen. A Keresztútja az öröm útjává válik. „Ha tehát föltámadtatok Krisztussal, azt keressétek, ami odafönn van, arra irányuljon a figyelmetek, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve. Amikor Krisztus, a mi életünk, megjelenik, vele együtt ti is megjelentek dicsőségben (…). Mint Isten szent és kedves választottjai, öltsetek magatokra szívbeli irgalmat, jóságot, alázatosságot, szelídséget és türelmet. Viseljétek el egymást és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen. Amint az Úr megbocsátott nektek, ti is úgy tegyetek! Mindezen felül pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke. S Krisztus békéje uralkodjék szívetekben, hiszen erre vagytok hivatva egy Testben. Legyetek hálásak. Éljen bennetek elevenen Krisztus igéje. Tanítsátok és intsétek egymást nagy bölcsességgel. Énekeljetek hálás szívvel zsoltárt, himnuszt és szent dalokat Istennek. Bármit szóltok és tesztek, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek és adjatok hálát általa Istennek, az Atyának.” (Kol 3, 1-4, 12-17). S 40 nap után ismét felcsendül az Alleluja…
A szeretet országútján Dobos Marianne: – Mindössze 30 kilométer távolság, de ezer méter szintkülönbség. Ideális hely rablásra s útonállásra. Út Jeruzsálemből Jerikóba, Krisztus az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédének színtere. Az út szélén kifosztott, félholtra vert s vérbefagyottan fekvő ember. Elmennek mellette, sorsára hagyják, mígnem jön egy szamaritánus. „Amikor meglátta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél, visszatérve megadom neked.” „Menj és tégy te is hasonlóképpen.” – fejezi be Jézus a felebaráti szeretetről szóló két évezrede aktuális példabeszédét. Mert ez az út térben és időben végeláthatatlan. Ezen az úton, hacsak itthon nézünk körül, ma is sok az áldozat, a bajbajutott szerencsétlen, sorsára hagyott: hajléktalanok, társadalom peremére szorult fiatalok, nevelőotthoni lányok, fiúk, elhagya195
tott öregek, csökkent értelmi képességűek, mozgássérültek, vastüdőre szorult légzésbénultak, testi-lelki bajokban szenvedők. S ha egy kicsit visszatekintünk, mondjuk egy jó háromnegyed évre: keletnémetek, erdélyi menekültek járnak erre talán már nem is remélve a segítségben. Majd karácsonykor a romániai forradalom napjaiban megnyílik a két ország között a határ, szabadon áradhat rajta a szeretet. Korunknak is megvannak a szamaritánusai. Egyiküket Kozma Imrének hívják. Imre atya, ahogy nemcsak itthon, de Európa-szerte ismerik, a zugligeti Szent Család plébánia plébánosa és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetője. Szeretni munka – mondja Angelus Silesius –, ezért tehát ne csak szeressetek, de legyetek, mint Urunk, maga a szeretet. Ilyennek látjuk őt az oltárnál, a hívek között, rászorulók, elesettek társaságában s a tv-képernyőn, amikor valami nagy, országos vagy mint a keletnémet, illetve román ügyekben, nemzetközi problémákra hoz megnyugtató segítséget. Gyakorolja és szervezi a szeretetet, itthon és külföldön egyaránt. A munkáján ragyogó istenáldás a bizonyítéka annak, hogy nemcsak a Jeruzsálemből Jerikóba, de a Jeruzsálemből Emmauszba vezető utat is megjárta Mesterével. Arra kérem, beszélgessünk „az emmauszi tanítványokról”, akikről Lukács evangéliuma ír a 24. fejezet 13–35 verseiben és azokról „az emmauszi tanítványokról”, akik ma köztünk élnek. Kozma Imre: – Jézus sírja üres. Erről először az asszonyok győződnek meg, akik „a hét első napján kora hajnalban kimentek a sírhoz, s magukkal vitték az előkészített illatszereket is. (…) A sírtól visszatérve mindent hírül adtak a tizenegynek és a többinek (…), de azok üres fecsegésnek tartották és nem hittek nekik.” Ketten közülük elindultak Emmausz felé, s természetesen „az eseményekről beszélgettek”. Jézus, akit ők nem ismertek fel, hozzájuk csatlakozott. „Megszólította őket: Miről beszélgettetek itt az úton?” Elcsodálkoznak, hogy nem ismeri a „názáreti Jézus esetét”. A büszkeség és a fájdalom van szavaikban. Nagy próféta volt. „Azt reméltük pedig, hogy meg fogja váltani Izraelt.” De „kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették.” Elmesélik az asszonyoktól hallottakat, s hogy társaik is úgy láttak a sírnál mindent. De hát „őt magát nem látták” – panaszolják el kételyüket s rémületüket. Jézus előbb korholja őket, hogy nem hisznek a prófétai jövendöléseknek, majd „megmagyarázza nekik, amit az írásokban róla írtak”. Mert Isten – ahogy Szent Ágostonnál olvassuk – a két szövetség könyveinek sugalmazója és szerzője, bölcsen úgy rendezte, hogy az Újszövetség benne rejtőzzék az Ószövetségben, az Ószövetség viszont az Újszövetségben táruljon fel. Érdeklődéssel hallgatják szavait és marasztalni kezdik, hiszen ő szegődött melléjük: megválaszolta előttük saját kérdését: „Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” „Az ajtód 196
előtt állok és zörgetek. Ha kinyitod, bemegyek hozzád és veled vacsorázom.” Jézus meghagyja az akarat szabadságát, de nem hagyja tájékozatlanul azt, aki megkérdezi: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot vigyünk végbe?” „Az tetszik Istennek, ha hisztek abban, akit küldött” – ahogy a csodálatos kenyérszaporítást követő beszédében is elmondotta, s a továbbiakban így folytatta: „Én vagyok az élet kenyere (…), aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha.” „Bizony, bizony, mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik.” A feltámadt Krisztus emlékeztet arra, amit a halála előtt mondott. Asztalhoz ül az emmauszi tanítványokkal: „Kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük, s felismerték.” Jézus eltűnik szemük elől, de ők még abban az órában útnak indulnak, visszatérnek Jeruzsálembe… Élő hittel, tanúságot tenni a feltámadott Messiásról. „Testvéreim, mit használ, ha valaki azt állítja, hogy van hite, belőle fakadó tettei azonban nincsenek? Üdvözítheti a hite?” – kérdezi Szent Jakab apostol levelében (Jak 2,14), más helyen azonban ezt írja: „Az Isten és az Atya szemében ez az igazi, tiszta vallásosság, meglátogatni nyomorukban az árvákat és az özvegyeket, és tisztán maradni a világ szennyétől”. S ezt teszik napjainkban is a „tanítványok”, akik mindennap találkoznak Jézussal. Teréz anya, mielőtt napi munkájába kezd, szentmisén vesz részt, s egy jó órányit adorál az Oltáriszentség előtt. Lányait is arra figyelmezteti: nézzék csak, hogyan tartja, nyújtja a Szentségi Jézust kezében a pap. Hódoljanak az Isten előtt, hogy meglássák képét és hasonlatosságát az emberben. Jézus az Eukarisztiában elrejtőzve hallgat. Figyelnünk kell, hogy meghalljuk hívó szavát: „Jöjj, kövess engem”. A szegény is nagyon gyakran hallgatag, elrejtve a tömegtől és a társadalomtól, menhelyeken, intézményekben él. Figyelnünk kell, hogy meghalljuk hívó szavát: „Jöjj, élj velem”. Jézus megérinti a szívünket, ha van időnk meghallgatni őt. Jézus elkötelezettségre szólít, gyöngéd és hűséges kapcsolatra. A szegény is elkötelezettségre, gyöngéd és hűséges kapcsolatra hív, „amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek”. „Ahol Isten van jelen, ott szeretlek téged.” „A legszegényebb egyenesen Isten szívéhez vezet bennünket. A legkisebb meggyógyítja sebeinket azáltal, hogy feltárja azokat (…) Ez a kötelék, ez a szövetség Istennek legdrágább ajándéka.” S hadd idézzek egy gyakorlati élményt is tőle, amit egy 20 éves fiúval élt meg, aki „alig lát, alacsony. Sokat szenvedett, szomorú teremtés, korlátozott kommunikációs lehetőségekkel. Az ágya mellett voltam. Egyszer csak halvány mosollyal megfogta a kezem. Így maradtunk kéz a kézben, közösségben egyik a másikkal. Bol197
dogok, hogy együtt lehetünk. Bizalma szíven ütött, kézfogásunk a köztünk lévő szövetség jele volt, úgy éreztem, imádkozom.” D. M.: – Közösségben Istennel, közösségben emberrel, lehet alázatosan együtt haladni és békésen élni a szegényekkel és gyöngékkel, ahogy ez a Jean Vanier-életmű, A bárka tanúsága. K. I.: – Igen, mert: „Rejtélyes módon a gyenge tanítja meg az erőset a szeretetre. Rávezeti arra, hogy finom és figyelmes legyen: hogy érzékeny legyen, hogy ledöntse magában a korlátokat, amelyek mögé rejtőzött. Új energiákat szabadít fel benne, mert legbensőbb valóját szólítja meg. Segíti, hogy kibontakozzék szívének intelligenciája, melyet a szív bölcsességének nevezünk” – szintén Vanier szerint. S hogy ez nehéz munka?! Természetesen. Teréz anyának egyszer egy újságíró ámulva mondta: napi ezer dollárért sem vállalkozna „ilyesmire”. Válasz csak ennyi volt: „Én sem!” Nemcsak a Haldoklók Kórházában szeretik nagyon jobbára menthetetlen testvéreiket, de sokszor az utcán is operálnak: a leprás csonka végtagokból férgek tömege mászik elő, „A csontok úgy porladnak, mint a szuvas deszka.” S az ilyen operációknál az „altatóorvos” Teréz anya valamelyik nővére. Nincs semmije, amivel az amputáció fájdalmát csökkenteni tudná, csak a szeretete. Karjába veszi a leprás beteget, magához öleli és bölcsődalt dúdol neki… Együtt szenved vele, azonosítja magát fájdalmával, s együttérzése feledteti a gyötrelmeket… S ha tenni akarjuk a jót, nem kell Kalkuttáig menni.
Éljünk lehetőségeinkkel! Dobos Marianne: – Dr. Tóth Károly református püspök úr vasárnapi igeként Máté evangéliumából a 25. rész 14 és a 21,29 szakaszát választotta. Tóth Károly: – A hosszabb igeszakasz Jézus egyik legismertebb példázata. Igen időszerű, napjainkban izgalmas ez a történet. Hiszen végső soron arról beszél, hogy a gazdagabb még gazdagabb lesz, a szegény még szegényebb; akinek már van, az még kap, akinek nincs, attól még a keveset is elveszik. D. M.: – Nem igazságtalan ez, nem éppen ebben szenved társadalmunk, és akkor még Jézus is ezt mondja? Hogyan oldható fel ez az ellentmondás? T. K.: – Igénk első tanítása, amit szívünkre helyez: „Mid van, amit nem úgy kaptál volna?” (1 Kor 4,7). Minden, amivel bírunk, Isten ajándéka: az egészség, a munkaképesség, a békesség, szeretteink, barátaink és még sorolhatnánk. A példázat arról beszél, hogy a szolgák hogyan gazdálkodnak az uruktól kapott adománnyal, tálentumokkal. Hogyan élünk az Isten198
től kapott ajándékokkal, lehetőségekkel? Általános élettapasztalat, hogy aki nem él adottságaival, annak csökkennek kilátásai. A sportember, aki nem gyakorol, nem tréningezik, annak az eredményei gyengülnek, végül versenyképtelenné válik. Egyetlen lehetőségünk van arra, hogy Istentől kapott adományainkat el ne veszítsük, ha azokat Isten dicsőségére és embertársaink javára használjuk. Igénk arra is tanít, hogy kapott ajándékainkkal másoknak szolgáljunk. Az önző ember nagy öncsalása az, amikor úgy gondolja: ha mindent megtart magának, gazdagabb lesz. Ennek a fordítottja következik be. Aki képes adni, a másokért való buzgó szolgálatban elégni, az lesz mindig gazdagabb. A keresztyén ember, a gyülekezet, az egyház csak akkor lehet gazdag, ha adni tud. Az egyház, ha elfeledkezik önmagáról és arra a világra gondol, ahol él, ajándékként mindig új és nagyobb lehetőségeket kap. Az Ige vigasztalást, biztatást, reményt teremtő erejét sem zárhatjuk a templomok falai közé. Beszélnünk kell Isten megváltó szeretetéről, egyéni életeket és történelmet formáló erejéről. Napjainkban ez olyan kézzelfoghatóvá vált: csak ámuló szemekkel és megelevenedő hittel szemlélhettük, hogy nyúl bele a történelembe a mindenek Ura. Isten adományaira a keresztyén ember válasza: hála és hűség. Jézus így tanított erről: „hogy az emberek lássák a ti jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat”. Másodszor a keresztyén ember, a gyülekezet életét az jellemzi, hogy bizakodó és előretekintő élet. Példázatunkban az első kettő és a harmadik szolga között az a nagy különbség, hogy az első kettő mer kockázatot vállalni, ők nem maradtak tétlenek, forgatták a rájuk bízott talentumokat. A harmadik szolga félénk és bátortalan volt. Nem pazarló, nem tékozló! Csupán bátortalan. A keresztyén élet nem álmodozó, merengő élet, hanem bátor, kezdeményező élet. Krisztus igen értékes talentumokat bízott ránk, amelyeket meg kell valósítani a világban. Gondoljunk azokra a nemes és szép emberi tulajdonságokra, amelyeket az Ige a Lélek ajándékaiként, a Lélek gyümölcseiként tart számon. Ki merné tagadni, hogy a mi világunkban nincs már szükség a Lélek ajándékaira, gyümölcseire: a szeretetre, örömre, békességre, béketűrésre, szívességre, jóságra, hűségre, mértékletességre, szellemiségre? Ha valamikor, akkor most van igazán szükség a felsoroltakra! D. M.: – És micsoda hiánycikkek ezek a tulajdonságok napjainkban. T. K.: – A lusta, rest szolgáktól a gazda elveszi a talentumokat. Ez azt jelenti, hogy Isten, amikor lehetőségeket vesz el tőlünk, akkor restségünket, hűtlenségünket, tehetetlenségünket ítéli meg. Azokat a krisztusi értékeket, amelyeket a keresztyén ember és egyház nem tett közkinccsé, el is veszíti. Igénk harmadik tanítása így hangzik: Istennek nem tétlen és elzárkózó, hanem nyílt szívű, vállalkozó kedvű és bátor keresztyén emberekre van szüksége. A jó munka jutalma a még több munka, a még nagyobb felelősség. Másként szólva: aki jól végzi feladatát, az még több és nagyobb fel199
adatot kap. A Teremtő Úristen a megnövekedett feladatokkal együtt erőt és bátorságot is ad. A keresztyén gyülekezet minden egyes tagja szolga, bibliai szóhasználattal: sáfár. A keresztyén ember Isten javainak és adományainak kezelője, azaz sáfára. Látjuk-e, felfedezzük-e, hol vannak manapság a sáfárság különleges területei? Amikor eluralkodik népünkön a holnaptól való félelem, a csökkenő életszínvonal miatti reménytelenség, amikor a gazdasági élet válságai ránk nehezednek, hirdeti-e a keresztyének és az egyház élete az Istenbe vetett hit reménységét? Amikor a közéletben annyira elharapózott a közöny, a másik ember iránti érdektelenség, tud-e krisztusi szeretetet sugározni a keresztyén ember élete? Tapasztaljuk, hogy amikor hűségesen, önzetlenül, nem magára gondolva szolgál népünk körében az egyház, akkor új és új lehetőségek nyílnak meg előtte. „Mert mindenkinek, akinek van, adatik és megszaporíttatik…” – ígéri mai Igénk. Amikor az egyház nem önös érdekeit védelmezi, tanait ápolgatja, hanem felveszi a ma élő emberiség gondját, akkor Isten a szolgálat kapuit szélesre nyitja előtte. Napjainkban egymás után nyílnak az újabb és újabb lehetőségek: egyházi iskola, kórházi istentisztelet, lelkigondozás a börtönben, kallódó ifjak pásztorolása és sorolhatnánk tovább. Nyíljanak meg szemeink Isten ajándékainak meglátására, ébredjen bennünk szent felelősség a kapott talentumok forgatására, legyünk életünket bátran, Krisztus szolgálatára felajánló keresztyének, hogy egyszer majd Urunk is minősíthesse földi küldetésünket. „Jól vagyon jó és hű szolgám, a kevesen hű voltál – menj be a te Uradnak örömébe”.
Mindenre van erőm a Krisztusban Dobos Marianne: – Molnár Miklós református lelkipásztor. Tanulmányait a budapesti Református Akadémián végezte, majd ugyanott spirituálisként tevékenykedett. Később a putnoki, majd a ceglédi gyülekezetben volt lelkipásztor, egy évtizede pedig a Budapest Kálvin téri gyülekezet egyik lelkésze. Szívesen foglalkozik a lelki gondozás elméletével és gyakorlatával. A múlt évben jelent meg egy hittankönyve serdülőknek, Te taníts engem címmel. Szegénység, szenvedés, vígasztalanság, „nem bírom tovább”; hétköznapjaink… Azután fellapozzuk Szent Pál apostol 2. levelét a korinthusiakhoz: „Hálaadás a vígasztaló Istennek” „…Amilyen bőven részesedünk Krisztus szenvedéseiben, olyan bőven árad ránk Krisztus által a vígasztalás is.” Molnár Miklós: – Vígasztalás és erő! Jézustól kapott kincseink! Birtokoljuk! Birtokoljuk… 200
Egy neves lelkigondozó, – J. E. Adams – egyik könyvének címe: Nem bírom tovább! A könyv fedőlapján egy KRESZ-jel látható: zsákutca. Olyan megtörtént eseteket jegyez fel, amelyekben valami miatt emberek élete elakadt és ilyen „nem bírom tovább” panasszal keresték fel a lelkigondozó szakembert. Könyve az olvasót együttgondolkodásra hívja: vajon mit válaszolna ő, ha ilyen nehéz kérdésekkel keresnék fel? Nehéz feladat. Még akkor is, ha a kérdés csak elméleti. Még ha csak könyvben találkoznánk ilyen esetekkel! De hétköznapjaink is tele vannak hasonlókkal. Nincs-e munkatársaink, barátaink, rokonaink között olyan, aki egy-egy őszinte pillanatban kifakad: ezt már nem bírom tovább. Ez már erőm felett van. Mi magunk is lehetünk ilyen helyzetben. Egyik óráról a másikra ránk szakadhat olyan testi vagy lelki teher, amely meghaladja erőnket. Amely alatt összeroppanunk. Amikor a Biblia a hit embereiről beszél, elmondja, hogy nekik is voltak hasonló gondjaik. „Erőd felett való dolog ez”, – olvassuk Mózesről (II. Mózes 18,18). A megfáradt Illés próféta ilyen biztatást kap: „Kelj fel, mert erőd felett való utad van” (1 Kir 19). Igen, Pál apostol is leírja őszintén: „Felette igen, erőnk felett megterheltettünk, úgy, hogy életünk felől is kétségben voltunk”. Lapozzuk csak fel a továbbiak jobb megértéséhez az ön által idézett korinthusi levél első fejezetének 8-11 verseit! D. M.: – Ő azonban azt is leírta, hogy ebből a válságos helyzetéből hogyan talál kiutat. M. M.: – S erre érdemes figyelnünk! Nem fojtotta el magában a gondjait. Nem szégyellte leírni, másokkal is megosztani gyengeségét. Nem tette magát másnak, mint aki valójában volt. Nem tragikus hős, aki egymaga roskadozik életének terhei alatt, hanem őszinte testvér, aki meg tudja osztani baját is. „Nem akarjuk, hogy ne tudjátok nyomorúságunkat” – írja a korinthusi gyülekezet tagjainak. Nem akar rendíthetetlenül „nagy apostolnak” látszani, aki mindent kibír. Az antik görög színjátszásban a színész álarcot tartott maga elé, és valódi arcát elrejtve mondta el szerepét. Hol mosolygó, hol szomorú volt ez az álarc, de merev volt. Nem tükrözte a mögötte rejlő ember érzéseit. Hányszor éppen azért roskadozunk terheink alatt, mert csak magunkban emésztődünk és „tartjuk magunkat”, nehogy mások észrevegyék rajtunk gondjainkat. Pál apostol őszinte hangvétele arra biztat minket is, hogy vessünk el minden képmutatást. Ne akarjunk másnak látszani, mint akik valójában vagyunk. Egészen Istenre bízta magát. „Ne bizakodnánk magunkban, hanem Istenben, aki feltámasztja a holtakat.” Az apostol arra az erős Istenre bízza magát, aki még a holtakat is fel tudja támasztani. D. M.: – Aki a semmiből valamit, a káoszból kozmoszt, az elrontott emberi életből új életet tud formálni. M. M.: – Aki előtt nincs lehetetlen! Egészen rábízta magát arra az Istenre, akit Jézus Krisztus által ismert meg. Aki őt kiválasztotta, megszólította, új életre hívta, szolgálatába állította, már eddig is sok bajon átsegítette. Ennek 201
az Istennek az erejével, jelenlétével, szeretetével számol. Nemcsak a múltban látja Istennek hatalmát, hanem a jelenben is, és bizonyos abban, hogy a jövőben is Ő az Úr: „Megszabadított és megszabadít minket, és reménykedünk, hogy ezután is meg fog szabadítani”. Olyan ismeret volt ez Pál apostolnál, amely szívbeli birodalommá is lett: egészen rá merte bízni erre az Istenre. Erről a teremtő és újjáteremtő Istenről, embert és történelmet formáló erejéről szól a Biblia. Mi, mai megfáradt emberek is odamehetünk ehhez a tiszta forráshoz. Ehhez az erőforráshoz. Meríthetünk belőle biztatást, bátorságot, erőt. Minket is bátorít Pál apostol szava: bízzuk rá magunkat erre a hatalmas Úrra. Minden aggodalmaskodás nélkül. Ő „erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja” (Esaiás 40,29). Igényelte a gyülekezet imádságát: „Velünk együtt munkálkodjatok az érettünk való könyörgésben”. Pál apostol maga is imádkozik, de a gyülekezet együttimádkozását is kéri. D. M.: – Az együttimádkozást így nevezi: „együttmunkálkodás”. Mert az is fáradozás. Nem gyermekjáték. Mennyei erőket mozgat meg. Az imádság szárnyaira kaphat minket, és felemelkedhetünk nagy mélységből is általa. Az ima két szárnya: a könyörgés és a hálaadás. Félszárnyú madárként vergődik csak az az imádkozó, aki mindig kér Istentől, és sohasem ad hálát. Vagy az, aki sosem mert nagy tetteket kérni Istentől. M. M.: – Az imádságból erő fakad arra nézve is, aki imádkozik és arra nézve is, akiért imádkozik. A gyülekezet az a közösség, ahol egymásért is, a nagy terheket hordozókért is imádkozhatunk. Martin Luther King, a mártírhalált halt lelkész, amerikai polgárjogi harcos ezt írja naplójában: „Úgy éreztem, hogy minden félelem egyszerre támadt rám. A telítettség állapotába jutottam. Kiugrottam ágyamból és fel-alá járkáltam. Végül kimentem a konyhába, hogy kávét készítsek magamnak … Ebben a kimerültségi állapotban, amikor elvesztettem bátorságomat, úgy döntöttem, hogy bajommal Istenhez fordulok. Fejemet kezemre hajtottam és a konyhaasztalra borulva hangosan imádkoztam: »Uram, erőim végéhez értem, semmim sem maradt. Eljutottam ahhoz a ponthoz, amikor nem tudok helyt állni egyedül« … Ebben a pillanatban úgy tűnt, mintha egy belső hang nyugodt biztatását hallanám … Szinte azonnal eltávozott belőlem félelmem. Megszűnt bizonytalanságom, kész voltam bármivel szembenézni…” Milyen egyszerűnek tűnik: egy félelemtől gyötrelmes éjszakán, egy konyhaasztal sarkán imádkozva Isten erejét meg lehet tapasztalni, Vele életet lehet újra kezdeni! Mit tehetünk, amikor úgy érezzük, hogy „erőnk felett megterheltettünk?” Azt, amit Pál apostol tett: egyszerűen és őszintén bevalljuk erőtlenségünket. Aztán teljesen rábízzuk magunkat Istenre. Gyermeki hittel. Végül megújulhatunk az imádságban, az egymás terhének hordozásában. Ne feledjük: nemcsak erőnk feletti terheink vannak – hanem erőnk feletti erőforrásunk is! „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” 202
„Az igazság lelke örökké veletek marad” Dobos Marianne: – Papp Tihamér ferences szerzetes ötgyermekes család legidősebb tagja. A rend esztergomi gimnáziumában érettségizett 1962-ben. A teológia elvégzése és a papszenltelés után az ELTE TTK matematika-fizika szakán szerzett tanári diplomát. Ezután Esztergomban 15 évig dolgozott a gimnázium, kollégium és a rendi közösség szolgálatában, majd 1988-tól Budapesten, a Mártírok útján [ma ismét Margit körúton] folytatja szerzetesi, papi életét, s tanít a Szentendrei Ferences Gimnáziumban. Papp Tihamér: – A Húsvét Örömének „felix culpá”-ja, vagyis a „szerencsés bűn”, mely így gyümölcsöt termett – a Megváltó, aki azért lett emberré, hogy szabaddá tegyen a bűntől – a ferences teológiában kissé másként néz ki. A megtestesülés titka sokkal mélyebb és fontosabb titok, minthogy a bűn esetlegességére és negatívumára épüljön fel. A teremtés Isten csodálatos ajándéka. A világ, amelyet Isten az emberért és az embernek teremtett, oly gazdag, hogy az egész emberi történelem kevés titkainak föltárásához, gazdagságának megismeréséhez. S az ember, akit Isten saját képére, hasonlóságára teremtett, értelemmel, szabad akarattal, a szeretetre képesen, örökségül kapja ezt a világot, hogy benépesítse, hatalmába vegye, szolgálatába állítsa; hogy benne élete kiteljesedjék, s általa Istent viszontszeresse. De a teremtésben az ember: csak ember. Bár Isten barátja; Vele önmagával s a természettel csodálatos harmóniában, békében, de mégis a véges lét határai között, csak ember. A nagy mű még befejezetlen. Isten ennél sokkal többet szánt az embernek: nemcsak alkotását, hanem Önmagát akarta örökségül hagyni. Ezért lett Isten ember. Ezért vette magára Isten az emberi természetet: „Az Ige testté lett, és közöttünk élt” (Jn 1,14). Maga az Isten költözött be az ember világába, a végtelen, halhatatlan, felfoghatatlan, láthatatlan isten végtelen szeretettel és alázattal ölti magára véges emberi formánkat: „Aki engem látott, látta az Atyát is” (Jn 14,9.) – halljuk a Fülöp kérdésére elhangzott jézusi választ. És ez több, mint isteni önmutogatás; több, mint a bűnbe esett emberiség megmentésének utolsó elszánt próbálkozása. A megtestesülés, a teremtett világ megdicsőülése, az ember Istennel való eljegyzése. A bűn csak epizód, amelyet a szabadságával visszaélő ember iktat Isten művébe. De ez Isten ajándékozó szeretetét nem változtatja meg, csak módosítja kivitelezését. Még nyilvánvalóbbá teszi, hogy Isten a szeretet, s ez a szeretet a legyőzhetetlen hatalom. Krisztus küldetése így kettőssé válik: egyrészt a bűnöst vezeti vissza a Mennyei Atyához; azután az Isten gyermekévé vált embernek Isten lelkét adja, hogy már ne csupán a véges teremtményi lét hordozói, hanem Isten életének várományosai, birtoklói legyünk. D. M.: – Hogyan lehetséges hát, hogy az ember, aki ilyen mérhetetlen távlatok és végtelen gazdagságú ajándékok hordozója, oly szégyenletes nyomorúságban él? Miért lehet, hogy keresztények, akik magát Istent hor203
dozhatják, Isten Lelkének világosságában, erejében élhetnek, annyi félelemben és csupán másodrendű polgárokként tengetik életüket? Nem mondott csődöt az Isten szeretete? Nem vált hatástalanná a bennünk működő isteni kegyelem? Miért rohan vesztébe a világ, ha Isten beletestesült ebbe a világba? Hol és hogyan működik Isten hatalma, ha annyi a szenvedés ebben a világban? P. T.: – Ha becsületes választ akarunk kapni kérdéseinkre, akkor olvassuk el becsülettel Jézus búcsúzóul elhangzó szavait, amelyeket szenvedése előtt, egész küldetése értelmezéseképpen mond apostolainak. Szembesüljünk vele, s tartsunk kemény önkritikát! „Ha szerettek (engem), tartsátok meg parancsaimat…” (Jn 14,15) – Jézus tehát nem a kiszolgálópult mögött álló alkalmazottunk, akinek az a dolga, hogy rabszolga-engedelmes némaságban hordja elő nekünk kívánságlistánk minden tételét. Ő az Úr, az egyetlen Úr, aki parancsokat ad, mégis szerethető. Jogot formál arra, hogy életünknek irányt adjon, mert egyedül Ő ismeri a Célt, amelyhez el kell jutnunk, s egyedül Ő ismeri az utat, amely a célhoz elvezet. „Én vagyok az út, az igazság és az élet… Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (Jn 14,6) S mik Jézus parancsai, melyeket meg kell tartanunk? „Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,34). A félelmetes jézusi vízválasztó: belőlünk indul ki, hogy Isten ajándékaiban, ajándékában részünk lehet-e?! Mire tettük érzékennyé lelkünket? Rezonálunk-e az isteni hangra, vagy eltompultunk, elnehezültünk a világ szellemében, az önzés és erőszak szellemében? Nem Isten taszítja el a világot magától, hanem a világ tagadja meg Istent, s válik érzéketlenné, képtelenné a befogadására. S vajon ki a kárvallott? Talán az, akit nem fogadnak be? A fogékonysággal, nyitottsággal veszi kezdetét az új élet, amely a megtestesülés őseredeti szándéka is volt: „Nem hagylak árván benneteket, hanem visszajövök hozzátok. Rövid idő, s a világ nem lát többé (félelmetes idegensége ez a világnak – P.T.), ti azonban láttok, mert élek, és ti is élni fogtok majd.” (Jn 14,18-19). Tehát valami más, valami új, eddig még soha-nem-volt élet kezdődik azokban, akik Jézust és az Ő Lelkét befogadták: „Azon a napon majd megtudjátok, hogy Atyámban vagyok, ti bennem, s én bennetek” (uo. 20). Azon a napon, tehát addig rejtve van szemünk elől? Addig csak sejtjük, tükör által homályosan látjuk? Addig megmaradt a hit, a remény, melyek által a szeretetet óvjuk, védjük, hordozzuk, hogy aztán végleg, örökre megmaradjon a szeretet. S ha Jézus által mi is az Atyában vagyunk elrejtve, Benne élünk, akkor mit jelent a világban az a sokféle megpróbáltatás, bizonytalanság, kiszolgáltatottság és szenvedés, mely képes volna elfeledtetni, hogy létezik egyáltalán Isten? Viharzó tenger dobál egy kis bárkát, s Jézus alszik a bárkában. Tanítványai kétségbeesve rázzák fel: Uram, nem törődsz azzal, hogy mindannyian elveszünk?! Jézus, miután egyetlen szóval lecsendesíti a tengert, csak ennyit kérdez: „Miért féltek, kicsinyhitűek?” 204
Hitünkért meg kell harcolnunk. Bizalmunkkal nekünk kell megajándékoznunk Istent. Akkor is, ha nem értjük, akkor is, ha beszűkült emberi világunk csak recsegve, nyikorogva tágul, hogy befogadja Istent, hogy gyógyítsa a bűntől sebzett, eltorzított életet. Lesz, amikor számunkra nem marad más, mint az apostolok számára a megbotránkoztató eucharisztikus beszéd után, amikor sokan elhagyták Jézust: „Ti is el akartok menni?” „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Mi hirdettük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje.” (Jn 6,67-69). D. M.: – Mi tehát emberi életünk igazi távlata, egyetlen méltó esélye? P. T.: – „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki.” (Jn 14,21). A kinyilatkoztatás megtörtént Jézus földi élete, tanítása, szenvedése, halála és feltámadása által. Ezt a kinyilatkoztatást Egyházára bízta, hogy őrizze, hirdesse minden népnek a világ végezetéig. De hogy bennem mikor válik élővé ez a kinyilatkoztatás, mikor lesz az én életem – az Igazság Lelke által – az Isten életének megvalósulása, ez annak függvénye, mikor szánom rá magam, hogy teljesítsem – egészen, fenntartás, bizalmatlanság nélkül – az Ő akaratát, s így szeressem, hogy Isten is szerethessen!
„Én veletek vagyok…” Dobos Marianne: – A Piarista rendet Kalazanci Szent József spanyol pap alapította Rómában. Célja az volt, hogy elsősorban a szegény sorsú fiúk elemi és középfokú ingyenes oktatásának megszervezésével a csavargástól megóvja őket. A rend Közép-Európában hamar elterjedt. Magyarországon az 1715. évi országgyűlés honosította meg, és 1721-ben már 12 rendház és 82 szerzetes a németektől független magyar piarista rendtartományt alkotta. A piarista iskolák igen sokat tettek az anyanyelvi oktatásért és a természettudományos képzés fejlesztéséért. Gyógypedagógiai tevékenységük pedig vakok és süketnémák tanításában csúcsosodott. A Kegyes Iskolák a második világháború után is működhettek Kecskeméten és Budapesten. Az, hogy valaki piarista gimnáziumban érettségizett, életre szólóan meghatározta jellemét, intelligenciáját, egészséges emberi tartást biztosított. Jelenits István tartományfőnök urat az apostolok küldetéséről kérdezem. Jelenits István: – A húsvéti örömhír, hogy a megfeszített Jézus föltámadt és megjelent övéinek: kezdettől fogva legfontosabb része a keresztény igehirdetésnek. Azért is lehet azt Evangéliumnak, Örömhírnek nevezni! Szent Pál apostol már az ötvenes évek elején írt első korinthusi levélben felsorolja a Föltámadottnak legfontosabb megjelenéseit. Nem is akár205
hogy, hanem valószínűleg egy korai hitvallás szövegét idézve: „Figyelmetekbe ajánlom testvérek az Evangéliumot, melyet hirdettem nektek. Elfogadtátok és szilárdan kitartotok benne. Általa üdvösségre is juttok, ha megtartjátok úgy, mint hirdettem nektek. Különben hiába lettetek volna hívőkké. Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, amint az Írás mondja. Eltemették és harmadnapon feltámadt.” Ez a legkorábbi húsvéti híradás még nem részletezi a találkozások történetét, csak a tényt rögzíti: Krisztus megjelent ennek, annak, először Péternek, majd a tizenkettőnek, legvégül (nyilván a damaszkuszi úton) magának Pálnak is. Az mindenképpen kiderül ebből a szűkszavú felsorolásból is, hogy Jézus él, hogy többé nem hazája a Föld, nem ott folytatja az életét, ahol abbahagyta, úgy „jelenik meg” az erre kiválasztottak között, mint az Ószövetségben Isten megjelent a pátriarkák vagy a próféták előtt. Minden jel arra vall, hogy a legkorábbi keresztény igehirdetés nem igyekezett Jézus egy-egy húsvéti megjelenésének történetét részletesebben bemutatni. Ha erre vonatkozóan lett volna egységes, mindenütt ismert hagyomány, akkor annak felidézésében jobban egyeznének az evangéliumi beszámolók. Máté egyetlen jelenetbe tömörítette mindazt, amit az apostoli nemzedék húsvéti tapasztalatáról el akar mondani. D. M.: – A feltámadott Galileába rendeli tanítványait, s ott egy hegyen jelenik meg előttük. J. I.: – Jánosnál és Lukácsnál a sebhelyeit mutatja Jézus, hogy félreérthetetlenül igazolja: ő az, akit nagypénteken keresztre szögeztek. Máténál ez a helyszín idézi fel az együtt töltött évek emlékét. Azt is, hogy „utolsókból lesznek az elsők”, mert Galilea félig pogány vidék. Ahogy Máté evangéliumában (4,15-16) olvassuk: Zabulon földje a Neftalim földje, A tengermenti út a Jordánon túl, A pogányok Galileája, A nép, mely sötétségben ült, Nagy világosságot pillantott meg, És világosság támadt azoknak, Akik a halál árnyékában és országában laknak. Magába foglalja tehát a kísértés hegyét is, ahol a Sátán kínálta Jézusnak a világot: „Ezt mind neked adom, ha leborulva imádsz engem” (4,9). Vagy inkább azt a hegyet, amelyhez a Hegyi beszéd tanításait kapcsolta Máté (5,1-2). A tizenegy tanítvány (Júdás már nincs közöttük!) nem úgy viselkedik itt, mint aki Jeruzsálemben egyszer már találkozott az Üdvözítővel. Ez is azt jelzi, hogy a négy evangélium húsvéti beszámolóit nem lehet „sorba rakni”; úgy kell olvasni őket, mint ugyanannak a témának egymástól független, önálló fel206
dolgozásait. Máté inkább a 14,22-33-ban elbeszélt jelenetre gondolt, mikor itt a húsvét tanúinak viselkedését felidézte. Akkor a viharos vizet csendesítette le Jézus, aztán korholta a tanítványokat kishitűségükért, azok pedig leborultak előtte, vagyis úgy köszöntötték, ahogy Istent szokás. Itt is megvillan a kétség, de feloldja a boldog bizonyosság, s azt ismét a leborulás szótlan hitvallása fejezi ki. Messziről összecsendül ezzel Tamás mondata: „Én Uram és Istenem!” D. M.: – Az apostolok küldetéséről szóló parancsot vajon egész pontosan így fogalmazta meg Jézus? J. I.: – A „missziós parancsot” bizonyára nem szórul szóra lesték el a feltámadott szájából, Máté mindazt belesűríti, amit Jézus halálon vett győzelme jelent. Tétovázás nélkül adja aztán Jézus szájába az egészet, hiszen az a mondat valóban a megdicsőült Krisztus parancsa. Az első része még kijelentő módban hangzik: „Nekem adatott minden hatalom égen és földön”. A szenvedő ige Istenre utal, akit Jézus atyjának nevezett. Ő dicsőítette meg Fiát a feltámadásban, ő „adta neki az Úr nevet” (Fil 2,9-11). Ég és föld: a mindenséget nyitja meg. Megjelenik a „minden” szó is: még háromszor hallhatjuk újra ebben az egymondatos kijelentésben. A hatalom többnyire kétes értékű, nem egyértelműen rokonszenvet keltő tényező. Itt jólesik látnunk, hogy „olyasvalaki kapta meg ezt a hallatlan hatalmat, aki előbb magára vette az emberi élet minden terhét, és megtapasztalta a világon működő rossz erejét” (Vögtle). Az ő kezében jó helyen van ez a hatalom, nem fogja rosszra fordítani. D. M.: – S hallhatjuk is mindjárt ennek a hatalmas Krisztusnak az első rendelkezését. J. I.: – Ez nemcsak a tizenegynek szól, hanem nekünk is. „Tegyetek tanítvánnyá minden népet!” A minden hatalommal rendelkező minden népet összegyűjt maga köré. Húsvétig Jézus csak „Izrael házának elveszett juhaihoz” fordult, legföljebb kivételesen tett pogányok kedvéért csodát. Mióta átlépett a halál kapuján, minden emberé. Nem sereget szervez belőlük, tanítványává teszi a népeket, amint a tizenegyet is tanítványnak nevezte az evangéliumi beszámoló. D. M.: – Mit jelent Jézus tanítványának lenni? J. I.: – Ezt kifejti a két következő igeneves szerkezet: „megkeresztelvén őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevére”. Isten olyan közel jött hozzánk, hogy bevon a Szentháromság életébe. „A lelki adományok különfélék, de a Lélek ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokféle erő hat, de csak egy az Isten, aki mindent mindenben végbevisz.” (1 Kor 12,4-6). Adományok, szolgálatok, erők: Krisztus tanítványa ezeknek részese. „Megtanítván őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek.” A Feltámadott visszautal a nagypéntek előtt mondott tanításokra; például épp a Hegyi beszédre. De visszautal tetteire is, a tanítványnak a mestert kell követnie. Ő „az út, az igazság és az élet” (János 14,5). Végül ígéret zárja a „missziós parancsot”; elhangzik negyedszer is a „minden” szó. „És lám, én veletek vagyok mindennap a világ végéig.” Ez 207
az „és lám” nagyon ügyetlenül hangzik, sokszor le se fordítják. Máté „bibliás” stílusában ez ünnepélyes figyelemfelhívás. Valóban nagyszerű ígéretet vezet be, Lukács szerint a „mennybe megy” Jézus, elfoglalja helyét az Atya jobbján („onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat!”). Ez a „menny” itt van a közelünkben! A Máténál megfogalmazott ígéret arról biztosít, hogy ha láthatóan nincs is köztünk, nem hagyja magukra a benne hívőket. Minden nap számíthatunk hatalmas támogatására. Hogy ezután hogyan „működik” ez? Erről Pál vallomását érdemes meghallgatnunk: „Tövist kaptam testembe, hogy arcul csapkodjon, és el ne bízzam magam. Háromszor kértem ezért az Urat (ezt a feltámadott Krisztust, akié minden hatalom!), hogy szabadítson meg tőle, de azt felelte: elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében. Ezért legszívesebben gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém.” (2 Kor 12,7-9).
„Jöjj el szívünk orvosa!” Dobos Marianne: – Bereczky Ildikó lelkipásztor Budapesten végezte a teológiát. Ezután Pécsett volt két évig segédlelkész, majd egy baseli ösztöndíjas év után már hat éve Harkányban teljesít szolgálatot. Az 1988-as év hanglemezén, a Betlehemes lemezen tanítványai, a harkányi hittanos gyermekek működtek közre. Pünkösd vasárnap a rádióban is ő hirdetett igét. Bereczky Ildikó: – Furcsa szerzetek vagyunk mi emberek ezen a földgolyón! Annyi csalódás után újra elhittük egy pillanatra, hogy az emberi erőfeszítés, igazságérzet, szabadságvágy elég a szolgaság lelke, a félelem és rettegés, az emberi bűn és zsarnokság leküzdésére körülöttünk és bennünk. S lám, kiderült: mennyire nem elég! A szolgaság lelke továbbra is fogva tart, és újratermeli félelmeinket, bizonytalanságunkat, gyökértelenségünket, sőt gonoszságainkat és gyűlölködéseinket is. A szolgaság lelke akkor kezdett uralkodni rajtunk, amikor engedtünk a kísértésnek, hogy a magunk kezébe vegyük a sorsunk alakítását, nem számolva a teremtő Isten jelenlétével. Szolgálatába szegődtünk egy olyan úrnak, aki mindig csak hiteget, de ígéreteit sohasem váltja be. Ahogyan Jézus mondja: „Aki a bűnt cselekszi, szolgája a bűnnek”. Elveszítve teremtésbeli állapotunkat csak a sóvárgás maradt meg valami nagyobb erő után, ami mégis valósággá változtathatja álmainkat. Sóvárgás valami isteni után, mert az emberi észben, tudományban, erőben, lélekben csalatkoznunk kellett. Ez a teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög, mert hiábavalóság alá vettetett. Továbbra is áltatjuk magunkat, ha azt hisszük, hogy van bármiféle feltámadás Krisztus áldozata, 208
halála és az Ő szenvedésében való részesedés nélkül. Becsapjuk magunkat és még bűneinkben vagyunk, ha azt gondoljuk: az Isten lelkének ereje és vezetése nélkül részesei lehetünk az újjászületésnek. Minden szenvedés, halál, feltámadás és újjászületés csak Krisztus szenvedésében, halálában és feltámadásában kap igazi értelmet. D. M.: – Mit jelent az ember számára elfogadni Isten Lelkének vezetését? B. I.: – A Szentlélek bennünket személyiségünkben megragadó bizonyságtételében válik erővé, életté. Egyedül az Ő jótetszésén múlott, hogy nem nézte tovább vergődésünket, hanem lenyúlt értünk Jézusban és kijelentette magát nekünk. S amit magáról el akart mondani, azt mind elmondta Fiában, Jézus Krisztusban. Egyetlen esély a megmaradásra mind magunk, mind az emberiség egésze számára: elfogadni Isten Lelkének vezetését. Csak Ő kezdheti el a jó dolgot bennünk, s viheti véghez Krisztus visszajövetelére. A mi erőlködésünk ahhoz hasonló, mint amikor egy vitorláshajó szél híján akar előre jutni. Tudomásul kell vennünk, hogy a szelet nem mi fújjuk. A pünkösdi Lélek áradása nélkül a mi hitünk is erőtlen marad. Beleütközünk emberi lehetőségeink korlátaiba, s elmarad az újjászületés. Egyedül a Szentlélek ereje emelhet emberi képességeink fölé, s teheti életté a Krisztusról való ismeretünket. A Lélek húz, vonz, vezet oda Krisztushoz. D. M.: – Hogyan gyógyít, vezérel, működik kegyelme? B. I.: – Isten iránti engedelmességgé formálva a mi akaratunkat. A Szentlélek Isten úgy vezérel, hogy az Atya akarata szerinti döntésekre segít. Úgy vezet, ahogy az ember sohasem vezethetné önmagát. Tanácsával bizonyságtételre készít elő, hogy amit láttunk és hallottunk, amit tapasztaltunk Krisztus szeretetéből, azt tovább is tudjuk adni. Ez a bizonyságtétel nem magánügy, nem is az egyház ügye, hanem az egyház Urának ügye. Isten a tanítás, vezetés és bizonyságtétel által juttat el az istenfiak szabadságára. Nem érdem szerint, nem eredményként, hanem ajándékul. Újra Isten fiai lehetünk, visszanyerve teremtésbeli méltóságunkat „örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak – ha ugyan Vele együtt szenvedünk, hogy Vele együtt dicsőüljünk is meg”. Ez a fiúság azonban sohasem vetekedhet Krisztus fiúságával, de függvénye annak. Mi az Atyának adoptált, örökbefogadott gyermekei vagyunk. Krisztus áldozatáért fogad vissza minket, s az Ő igazságát is nekünk tulajdonítja. Ez az igazi örökség: a Krisztus igazságában és dicsőségében való részesedés. Nem bűneink szerint cselekszik velünk, hanem miközben ítél, Krisztusra néz, s nekünk megbocsát. Nem mostohagyermekek vagyunk, nem is szolgák többé, akiknek semmi közük az örökséghez, hanem örököstársai Krisztusnak. A Szentlélek újjászülő lélek, aki élő reménységre szül újjá bennünket. Még hitben járunk és nem látásban. Még nem vagyunk készen, még nem értünk révbe. Nem mondhatjuk, hogy már elértük és tökéletesek volnánk, de a Lélek segítségével célegyenest haladhatunk, Istennek onnan felülről való jutalmának átvételére. Most még sokat szenvedünk ugyan, de ez a szenve209
dés nem hasonlítható ahhoz a dicsőséghez, amelyet Isten készít az őt szeretőknek. A Szentlélek teszi elhordozhatóvá számunkra az elhordozhatatlant, láthatóvá a láthatatlant, tanít meg reménység ellenére is reménykedni. Neki van egyedül hatalma új eget és új földet teremteni és megszabadítani a világot a rothadandóság állapotából. Munkája Krisztus visszajövetelekor fejeződik be, de általa már most megízlelhetjük Isten fiainak szabadságát. Ennek a világnak olyan emberekre van szüksége, akiket Isten Lelke vezérel. De az egyedül ajándékba kapható Lélek vezetése mégis alázatra kell indítson. „A szél fú, ahova akar, annak zúgását hallod, de nem tudod: honnan jön és hová megy.” Semmi igényünk sem lehet Istennel szemben, hanem alázatosan kell elismernünk: mily nagy a mi bűnünk és nyomorúságunk. Irgalomra és kegyelemre szorulunk, mert a félelem lelke szolgaságban, rabságban tart. De ha a Fiú megszabadít minket, akkor valósággal szabadok leszünk. Istenhez addig nincs út, amíg a hozzá vezető utat mi akarjuk csinálni, és meg nem értjük, hogy Ő más utat készített; nem azt, hogy mi vagyunk a jók, hanem Ő a jó. Nem azt, hogy mi vagyunk tiszták, hanem, hogy Ő megbocsátó. A teremtett világgal együtt kell könyörögnünk: „Jövel, Szentlélek Isten…” S ha Isten jótetszéséből kiárasztja ránk Lelkét, akkor fogadjuk be azt, s ne oltsuk meg tüzét! Adjuk át magunkat Neki mindenestül, mert ez maradt egyetlen menedékünk. „Ő tud, s akar segíteni.” Ha megérint Lelkének ereje, újjászületik az emberi lélek, élő reménység és bizonyosság tölti fel, felszabadul a jó cselekvésére az Isten fiainak szabadságára.
„…az én Lelkemmel!” Dobos Marianne: – Bona Zoltán református lelkész középiskolai tanulmányait a református gimnáziumban végezte, lelkész oklevelet a budapesti teológián szerzett. Majd a Chicagói Egyetem részeként funkcionáló református presbiteriánumban egy évig ösztöndíjas volt 1981–’82-ben. Kibocsátása óta Dunavarsányban szolgál, s emellett 8 éven át a Zsinati Iroda külügyi osztályán előadóként dolgozott. Másfél év óta a Missió osztály vezetője. A küldetésről kezd beszélni. Bona Zoltán: – A missziós parancs Máté evangélista megfogalmazásában: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, Fiúnak és Szentlélek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme én veletek vagyok minden napon a világ végeztéig”. A gyülekezeti munkában, ugyanúgy, mint egy országra kiterjedő egyházi szervezési és adminisztrációs feladatsorban – hadd legyek egy pillanat210
ra személyes – a hitemet és a hitelemet köszönnöm kell annak a vidéki gyülekezetnek is, ahol együtt imádkozunk, és ahol imádkoznak értem. Mert ma megnyílt ugyan a lehetőség, a körülmények kissé felszabadultabbak, de éppen ezért sokkal kihívóbbak is. A misszió visszanyeri eredeti értelmét, és a missziós munka jelentősége az elmúlt nehéz évtizedek után újra az előtérbe kerül. D. M.: – Mi a misszió? B. Z.: – Olyan küldetés, melyet a Szentlélek elhívása előz meg az ember életében, a tanítványok esetében pedig Krisztus elhívása. Misszió az a küldetés, melyben az elküldött érzi az Istentől jövő erőt, a sáfárkodás felelősségét. Természetesen a megbocsátás, az újrakezdés és a megerősítettség lehetőségében megnyugvást találva, a küldetés nehézségein ezekkel felülemelkedve s újra erőre kapva folytatható. A misszió az egyház újraépítkezése, újrateremtése időben és térben. Az elhunytak pótlása, a lelkek megnyerése, az isteni szeretet tudatosítása és az a szolgálat, amit a közösség kifelé végez. Az ember célja a szolgálat megtalálása, mert a Gondviselésbe vetett hitünkből az is fakad, hogy helyünk és helyzetünk Istentől meghatározott. Meg kell találni a módját, hogy hirdesse a régi, de mindig megújuló, Krisztusban megjelenő kegyelmet. Hirdetni, terjeszteni s különböző módokon vigasztalni is kell. Olyan légkört teremteni, melyben az Isten szeretetére ráébredt embert nem kézzel fogható hatalom és erőszak, hanem a Lélek ereje formálhatja. Ó Sion ébredj, töltsd be küldetésed! Mondd a világnak hajnalod közel Mert nem hagy az, ki népeket teremtett Senkit sem éjben, bűnben veszít el. Légy örömmondó, békekövet, hirdesd: a szabadító elközelgetett. Nagyon fontos mondanivalója van ennek az éneknek. Bizonyos szempontból össze is foglalja az egyház dolgát, ahogy azt reformátoraink nagyon bölcsen és szépen megfogalmazták, meghatározva a lelkészek és nem lelkészek feladatát egyaránt. A református egyházban a kettő valójában nem különülhetne el olyan mértékben, mint ahogy ez a gyakorlatban történik. Az embereknek örömhírre van szükségük a mai világban is, amikor sok a rossz vagy bizonytalan hír. Amikor nehéz eligazodni, úgy kell beszélnünk Jézus Krisztusról, a megtestesült szeretetről, mint aki személyesen jelen van életünkben, személyes megváltója minden embernek. A Szentlélekről pedig, mint aki szintén személyesen jelen van otthonunkban, ahol élünk, a kórházi ágynál vagy akár a börtönben. Hiszen a börtönökben is ott van, mindazokkal, akik jobbra várnak, akik jobbat várnak el saját maguktól is, mint amibe belesodródtak. 211
D. M.: – A lélek megkötözöttsége nagyon sokszor láthatatlan, érzékelhetetlen köteleket jelent. B. Z.: – Aki meg van kötözve, nagyon sokszor a szabadság jegyében éli ki megkötözöttségét. Ez az, amit mi bűnnek nevezünk, az ebből való szabadulást kell az egyháznak hirdetnie. Felszabadítani olyan tettekre, olyan érzésekre, vágyakra, lépésekre, amelyeket már nem is várna az egyén magától, melyekről azt hiszi, hogy számára már csak gyermeki álom. Már régen le is mondott talán ezekről, de amelyek mégis elérhetőek. „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én Lelkemmel!” A megváltás, hazahívás megbocsát, az Úr Isten határtalan szeretetének műve. Mégis az Úr Isten küldi az egyházat. Az egyházat, mely történelme során általában mindig kisebbség volt. Akkor töltve be legjobban küldetését, amikor érezte, hogy kicsiny mag, melynek növekednie kell, gyümölcsöt hozni, és a termést Isten iránti hálával átadni mindazoknak, akik számára küldettek. „Egy lélekért se érjen vádja téged, hogy te miattad nem látta meg őt”. Ez az a felelősség, melynek jelen kell az egyház életében lenni. Egyetlen tagnak a hite, a megtapasztalt Isten közeli élménye, a megérintettség sem lehet magánügy. A másik ember üdvössége, lelkének elvesztése vagy megmentése természetesen Isten kegyelmén múlik. De ha bennünket akar felhasználni, akkor a felelősség alól nem vonhatjuk ki magunkat. Istentől nem lehet olyan messze kerülni, hogy ne menne az eltávolodott megkeresésére. Feladatunk, hogy ezt elmondjuk azoknak, akik távolabb vannak tőle, mint mi. Megmagyarázzuk, hogy ezt a távolságot nem Isten tartja fenn, legkevésbé sem növeli. A világba testesült Jézus Krisztus a Megváltó. Az emberek számára tudatosítani kell azt, amit Isten titkon végez. A kegyelem munkálkodását. Sokan nem is veszik észre, amit mi látunk, s ami hitünk szerint egyértelműen a Szentlélek csodája. Fel kell ébreszteni a másikat, hogy észrevegye önmagában és hálát adjon érte. Mert a Szentlélek az, akiben Krisztus megérinti az embert. Működési területembe jó néhány tanya is beletartozik. Idős, többnyire nagyon elesett emberek élnek itt, ünnepek környékén meglátogatom valamennyit. Megnyitom az ajtót, és már másként ragyog a szemük. A csöndben ott van velünk a Lélek. Pár szó, szokványos. Imádságként a Mi Atyánk. Örömhírt vittem, s visszasugárzik rám az öröm, mely nélkül sokkal szegényebb lennék. Nemcsak az idősek, de sokszor gyermekek arcán is felfedezek valami olyant, ami az Ő Lelkéből van. A tábortűznél, cserkészszokás szerint megfogjuk egymás kezét, és a csendben végiggondolja mindenki az aznap elkövetett hibáit. Ilyenkor egy-egy kisfiúarcon, amelyikről a legkevésbé sem gondolná az ember, s akinek a viselkedése sem látszott ezt igazolni, megjelenik valami. Valami, amit mi nemigen tudtunk elérni semmiféle szigorral, pedagógiai fortéllyal, hadd mondjam „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én Lelkemmel” jöhetett benne létre. D. M.: – Természetfölötti kegyelmekről beszél olyan természetességgel, amely első hallásra meglepőnek tűnhet. 212
B. Z.: – Egyik teológiai tanárom mondta: „Ha a Bibliával foglalkoztok, még a szótárban is benne van a Szentlélek.” A mi munkánkat azonban nekünk kell elvégezni. Szerintem nagyon kell vigyázni azoknak az embereknek, akik úgy érzik, hogy őket az Úr Isten valamire indítja. Lehet ez kísértés is. Vállalkozásba kezdeni, nyilatkozni, tenni, lépni az Isten nevében állandó fohászkodással ajánlatos.
Isten megbocsát Dobos Marianne: – Fodor András, a debreceni Svetits Katolikus Leánygimnázium hittanára, Szeged-csanádi egyházmegyei pap. Kisgyermek korától igyekezett, hogy mindennap részt vehessen a szentmisén, s találkozhasson az Oltáriszentségben Jézus Krisztussal. Kecskeméten, a Piarista Gimnáziumban érettségizett, teológiai tanulmányait Szegeden végezte. Már diakónusként is szolgált Békésen, majd Apátfalván. Tevékenyen vesz részt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat debreceni szervezetének munkájában, illetve a cserkészmozgalom újjáalakításában. A vasárnapi evangélium (Mt 10,37-42) kemény, teljesíthetetlennek tűnő sorokat tartalmaz Jézus követéséről, másrészt nagy ígéretet azok számára, akik befogadják Istent. Fodor András: – Jobban megértjük az evangéliumi tanítást, ha a vasárnap olvasmányán keresztül közelítjük. Az ószövetségi történet a Királyok második könyvéből való: Sunemi asszony és fia. Elizeust, valahányszor átutazott Sunemen, rendszeresen vendégül látta asztalánál egy előkelő asszony. Sőt, idővel arra is megkérte férjét, rendezzenek be a próféta számára kis szobát, amelyben megpihenhet. Talán nem is előzte meg különösebb gondolkozás ezeket a tetteket. Látott egy éhes és fáradt embert, aki gyakran járt feléjük. Természetes volt tehát számára, hogy gondoskodnia kell róla. A próféta számára ugyanilyen természetes volt, hogy meghálálja a törődést. Megkérdezi az asszonyt: „Mégis mit lehetne tenni érted?” Ő pedig elhárítja a felajánlott hálát. Igen ám, de a próféta szemfüles szolgája elmondja a házaspár bánatát: „Ó, nincs neki fia, és a férje öreg.” „Isten embere, ne ámítsd szolgálódat” – kérte az asszony, mikor a próféta azt ígérte neki, hogy egy év múlva fiút fog ölelni. És valóban „az asszony áldott állapotba került, és az Elizeus által megnevezett időben fiút szült”. A történet folytatása is igen tanulságos. A gyermek felcseperedik. Egy napon rosszul lesz a mezőn, és otthon édesanyja karjaiban meghal. Az asszony, aki már beletörődött, hogy nem lesz gyereke, nem nyugszik bele elveszítésébe. Cselekedni akar. Elindul, hogy felkeresse Elizeust. És valóban! A nagy hitnek, cselekvő szeretetnek megvan az eredménye. A gyermek életre kél. 213
D. M.: – Aki befogadta Isten szeretetét, abban Isten szeretete dolgozik tovább. A szeretet pedig csodálatos dolgokra képes. F. A.: – Szent Pál apostol, valahányszor munkálkodásról beszél, hozzáteszi: „…nem én, hanem az Isten kegyelme, mely velem van”. Vajon hogyan lettek szentek a szentek? Szent Márton, Szent Erzsébet, Szent Gizella például. Kegyelmet kaptak Istentől. Kegyelmet, melyet minden ember megkap tőle, s melyet mindannyiszor visszautasítunk, valahányszor nem krisztusi módon, azaz hozzá nem méltó módon viselkedünk. Avilai Szent Teréznek mondta az Úr: „Sok emberhez szólok, de olyan nagy zajt csapnak, hogy nem hallják meg szavamat”. D. M.: – Szent Teréz egyre jobban befogadva a kegyelmet: „Eddig azt néztem, hogy mit ír a Mester, és igyekeztem utánozni, most ő megfogta a kezemet és együtt írjuk az életemet”. F. A.: – Ráhagyatkozva Krisztusra, megnyílva a világban munkálkodó irgalmas isteni szeretetnek, a lemondás és a kereszthordás útján jutunk el a Jézus-szeretet örömére, melyre minden ember vágyik. Sokan úgy értelmezik a mai, vallás iránti érdeklődést, mint divatot. Lehet, hogy sokak számára az, de hiszem, hogy a kegyelem műve is. Attól kezdve, hogy a bűnbeeséskor az ember szembefordult az Istennel, Isten kopogtat az embernél. Többet hangoztattuk, hogy Isten büntet, holott az egész üdvtörténet arról tanúskodik, hogy Isten megbocsát. Arra vár, hogy elfogadjuk szövetséges társunknak. Aki ezt megteszi, megtapasztalja Isten jelenlétének örömét. Úgy gondolom, ez a felismerés fordítja a mai embert a hit, az Isten, az egyház felé. A gyermektelen sunémi asszony befogadja Elizeust és hamarosan gyermeket ringathat ölében. Talán ezért kiált a mai ember is Isten után, mert „gyermektelen”, nem látja a jövőt. Befogadná Istent vagy Isten emberét a „padlásszobájába”, hogy segítsen megoldani kilátástalan helyzetét, de nem veszi észre a kopogtatót. Hangját gyakran félreérti, mint például a mai evangéliumot. Nem vesszük észre, hogy kijelentésével sem elvenni akar az Úr, hanem adni. Aki őt magát, a Szeretetet szereti mindenek felett, sokkal jobban tud szeretni mindenkit és mindent. Aki befogadja Jézust, nem azt fogja tapasztalni, hogy szeretete megosztottá vált, szülei, testvérei, házastársa, gyermekei, barátai vagy szíve választottja és Jézus között. Éppen ellenkezőleg! Azt fogja tapasztalni, hogy valamennyiükben Jézust szeretheti. Valamennyiükben Jézus kopogtat befogadásért. Attól félünk, hogy Isten miatt el kell veszítenünk azokat, akiket nem szeretnénk elveszíteni. És közben épp azért veszítjük el őket, mert nem tudtuk bennük Istent befogadni. Remélem, a sürgető szükség láttán egyre több fiatal hallja meg Jézus papi hivatására megszólító szavát. Az édesanyáknak üzenem: ne féljenek! Nem fogják elveszíteni gyermeküket! Ha Krisztusnak adják, sokkal jobban a sajátjuk marad, mintha kiházasítanák. Ezt bizonyítani tudják mind a papi édesanyák. Isten sohasem rivális a szeretetben, hanem beteljesítője annak.
214
Halkan és hangosan Dobos Marianne: Figler János, a Dunaszentgyörgyi Református Egyház lelkipásztora 1949-ben született Sárpilisen. Budapesten végezte a Református Teológiai Akadémiát. Élete legboldogabb öt esztendejének tartja ezt az időszakot. Elsősorban azért, amiért most is igen boldogan tevékenykedik, az MDF országgyűlési képviselőjeként, egy keresztény Magyarországért dolgozva. Máté evangéliumának 11. fejezetéből, a 25-30 versről kérdezem. Figler János: – A sorokból Jézusunk szól újra hozzánk. Immár kétezer éve a Bibliából, lelke által. Azért lehetünk mi is az övéi, azért lehetünk mi is tanítványok, mert Jézus megszólít, tanít és eljegyez magának. Boldog ember az, aki meghallja és megérti szavát. Miről is beszél most? Egy titkot súg meg azoknak, akik közel vannak hozzá, és egy lehetőséget kínál a többieknek, kik még távol vannak tőle. D. M.: – Ahhoz, hogy meghalljuk és elfogadjuk szavát, hitre van szükség. Tulajdonképpen mi a hit? F. J.: – A hit nem tudás, hanem tapasztalat. Nem lehet megtanulni, kiérdemelni, nem lehet megfejteni, mint egy keresztrejtvényt, hanem csak elfogadni lehet, mint egy ajándékot, s mert égi ajándék, a földön megmaradt titoknak. Nem értették az egyszerű halászok, hogy miért őket választotta Jézus, s nem értették a bölcsek, hogy őket miért nem. Talán azért, mert az értelem egyszerre meggazdagítja és megszegényíti az ember életét. A bölcs sokszor képzeli különbnek magát, nagyobbnak, jobbnak, mint az átlag. Mint a többi. Sokszor, ha sok van a fejben, kiürül a szív. Jézus gyakran állítja elénk a gyermekeket példaként. Mit lehet egy gyermektől tanulni? Alázatot. A gyermek tudja, hogy ő mindenét a szüleitől kapta. Az életét, az élelmét, a biztonságát. Kérnie se kell, mégis kap. Mert tartozik valakikhez. A szegények, az egyszerűek, a betegek már tudják, hogy életük hozzá van kötve mások jóindulatához. Nyitottak, nyitott a szívük, a szájuk, a kezük, s ahogy a fény is könnyebben süt be a nyitott, mint a bezárt szobába, Isten is jobban és hamarabb eléri azokat, akiknek a lelke gyermek. Ezért jelenti ki magát Isten gyakran a pásztoroknak, akiknek még a nevét sem írták le az evangéliumok, mert náluk nem takarta el a gyertya a napot, a tudás a Mindenhatót. D. M.: – A Mindenható Jézusban, a megtestesült Istenemberben nyilatkoztatta ki magát. F. J.: – Olyan jó, hogy ezt az égi élet érintését nem az angyalok hozták, hiszen félnünk kellett volna. Ha álomban kapjuk, mint József a hírt, elfelejtettük volna, s ha az Atya az égre írja lángbetűkkel akaratát, eltakartuk volna szemünket. Nem ezt tette. Hanem elküldte hozzánk, gyermekeihez a Gyermekét. Olyanná lett Jézusa, mint mi vagyunk. Nem kell félni tőle, meg lehet szólítani, meg lehet érinteni, még követni is lehet, a kereszt és 215
a megnyitott ég felé. Ha valaki futólag tekintett Jézusra, csak egy embert látott. Egy embert, aki mosolyog, hallgat vagy tanít, gyógyít és meghal, mint mindenki más. De azok, akiket az élet kínja hajtott oda hozzá, benne csodára találtak. Ki tudták mondani az ismeretlen Isten igazi nevét: Atya. Azok, akik Istent még nem tudják Atyjuknak nevezni, azok mindenféle lelki nyavalyába, „izmusokba” esnek. Materializmusba, ateizmusba, nihilizmusba. Az egyik pesszimista írja: „A világ egy kínzókamra, s Isten a hóhér benne”. Nem hóhér (azok mi vagyunk), hanem Atya. Akit csak Jézus által lehet megismerni. Jézus a pontifex maximus, a főpap-hídverő, hídként köti össze az elmúló és örökkévaló világot. D. M.: – Jézus a 25-27 verset a közelében lévőknek, tanítványainak mondja. Halkan, s olyan meleg ez a kijelentése, mint egy simogatás. F. J.: – Ugyanekkor a továbbiakban a Megváltó proklamációt, kiáltványt tesz. Hiszen nemcsak a keveseké akar lenni, de mindenkié. – Jöjjetek énhozzám mindnyájan… Milyen hatalmas, kitáruló ölelés ez! Ennél már csak a kereszten lesz kitárulóbb a karja, mikor féltő szeretetből meghal értünk. Hívja a fáradtakat, a terheket vivőket, s mintha nevünkön szólítana, érezzük, ránk gondolt. Egy egészen új lehetőséget kínál fel Jézus mindenkinek: önmagát. Ha elfogadod, akkor már „belülről”, az örökkévalóságból nézed és érted meg szavait. Akkor értelmet nyer minden könny és sóhaj, akkor lélekmentő munkára sürget az idő. Akkor nem jársz vissza múltad kútjába, mint bányász, apró örömökért, hiszen ami igazán szép és jó, az mind előtted van. Érzed sodró vonzását az égi szeretetnek. A krisztusi teher szárnnyá változik, röpül a lelked, mint egy boldog gondolat… Halkan és hangosan szól hozzánk az Úr – s elmondja: nyitott számunkra az égi nagykapu, s kéri: ne legyen előtte bezárva a szívünk!
„Kiment a magvető vetni…” Dobos Marianne: – Zachár Géza esperes Miskolcon, a Szent Anna plébánián. Az Új Missió című római katolikus folyóirat egyik létrehozója és főszerkesztője. A magyar Máltai Szeretetszolgálat miskolci szervezetének egyik alapító tagja és szorgalmas munkása, lelki motorja. Máté evangéliumának 13. fejezete azzal kezdődik, hogy: „Egyik nap Jézus kiment a házból és leült a tó partján. Nagy tömeg gyűlt köréje, ezért beszállt egy bárkába és leült, a tömeg pedig a parton maradt. Ekkor példabeszédekben sok mindenre tanította őket.” Zachár Géza: – A példabeszéd-sorozat összefoglaló neve: „a hajóról mondott” vagy „a mennyek országáról szóló” példabeszédek. A példabeszéd az Újszövetségben kerekded, egész történet, amely hasonlat révén természet216
feletti igazságot fejez ki. „A történeteket a mindennapi életből veszi, és a két egymás mellé helyezett gondolatnak van közös tulajdonsága. A mesétől abban különbözik, hogy nem természetes igazságot fejez ki. A példabeszéd megköveteli, hogy az ember gondolkozzék felette, s ehhez szükséges a jóindulat” – olvassuk dr. Gál Ferenc és dr. Kosztolányi István magyarázatában. Ahogy a ma embere, ugyanúgy tanítványai is nekiszegezték a kérdést: miért beszél nekik példabeszédekben? Jézus nemcsak a kérdésre ad ekkor választ, hanem az egész példabeszédet elmagyarázza. A mindennapi életből vett példázat valóban nagyon egyszerű. Az élet alapvető, fennmaradásához nélkülözhetetlen eseményéről szól, melyet a „gazdának” évről évre ismételnie kell. „Kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az út szélére esett. Jöttek az égi madarak és fölcsipegették. Más mag köves talajba hullott, ahol nem volt neki elég föld. Gyorsan kikelt, mert nem volt mélyen a földben. Amikor azonban forrón tűzött a nap, elszáradt, mert nem volt gyökere. Ismét más szúrós bogáncsok közé esett. Amikor a bogáncsok felnőttek, elfojtották. A többi jó földbe hullott, s termést hozott, az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik pedig harmincszorosat. Akinek füle van, hallja meg!” Majd meg is magyarázza ezt a következőképpen: „Aki hallgatja az országról szóló tanítást, de nem érti meg, ahhoz eljön a gonosz és elrabolja, amit a szívébe vetettek. Ez az, ami az útszélre esett. A köves talajba hullott ellenben az, aki meghallgatja a tanítást és szívesen be is fogadja, de az nem ver benne gyökeret, mert csak ideig-óráig él. Amikor az isteni tanítás miatt szorongatás, üldözés éri, csakhamar megbotránkozik. A szúrós bogáncs közé hullott pedig az, aki meghallgatja a tanítást, de a világi gondok s a csalóka gazdagság elfojtja az isteni szót, úgyhogy nem hoz termést. Végül a jó földbe hullott: az, aki meghallgatja, megszívleli a tanítást s jó termést is hoz, az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat.” A magvető, az Isten országának magvetője maga a jó Isten. „Az úr szava nem hiúsulhat meg: amint az eső és a hó lehull az égből és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és elkéri, amiért küldtem.” (Iz 55,10-11) Az ószövetségi próféta, Izaiás jövendölése Jézus Krisztusra utal. A föld, melybe a mag hull, az emberi lélek. D. M.: – Adott az emberi lélek „talajminősége” is? Z. G.: – Azt hiszem, mondhatom, hogy ezért a talajminőségért mi, emberek vagyunk felelősek. Nekünk kell a lelkünket olyanná alakítani, hogy fogékony legyen, hogy a belé hullott mag kicsírázhasson, kihajthasson, szárba szökhessen és termést hozhasson. Belső adottságaink és a befogadott küldő kegyelmi harmat mértéke szerint. A lélek, melyben nincs helye Isten gon217
dolatainak, az „útfél”, ahol azok nem gyökeresedhetnek meg, hiszen minden másra figyelő gondolatunk, akaratunk, bűneink nem hagynak életteret számára. Kevés azonban a lelkesedés is. Ha az ember hallja a szót, tetszik neki a tanítás, de csak a felbuzdulás szintjén. Ha nem váltja cselekvő szeretetben életté a kapott igét, a jó magot, úgy az elsorvad. Például az ember, aki mondja ugyan: szeretem Istent, de ugyanez az ember türelmetlen, szeretetlen, gőgös a mellette élő felebaráttal. Vagy aki nem látja meg az elesettek szükségét, aki nem adja tovább Isten szeretetét és gazdagságát, éppen Isten iránti szeretetből a többi embernek. Nem lehet melegágy, jó termőtalaj az ilyen emberi lélek. Isten pedig arra rendelte az embert, hogy termést hozzon, gyümölcsöt érleljen. Az ember végtelen gazdagságot kap Istentől, hogy azt kamatoztassa, hogy „termést hozzon”. Termést, gyümölcsöt, melyet itt a földön testvéreinknek, felebarátainknak kell, hogy szétosszunk. Minden egyes mosoly, jó szó, simogatás, segítségnyújtás rászorult, elesett, bajbajutott embertársnak: termés. Jézus Krisztust embertársainkban szolgáljuk itt a földön. A földi szolgálatunk, munkánk, életünk során munkáljuk Isten országát, melyben örök életünk van. Ahogy Pál apostol a mai vasárnap szentleckéjében a rómaiakhoz írott levél 8. fejezetének 18-23 versében írja: „De ennek az életnek a szenvedései véleményem szerint nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk. Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. A természet ugyanis múlandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a múlandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet (együtt) sóhajtozik és vajúdik mindmáig. De nemcsak az, hanem mi magunk is, akik bensőnkben hordozzuk a Lélek csíráit, sóhajtozunk és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását.”
Mindenszentek ünnepén Dobos Marianne: – Az atya a külföldön élő magyar jezsuiták provinciálisa 1986 óta. Életrajzát dióhéjban Az anyagi világ (TKK: Róma, 1982) című könyvének borítólapja röviden így foglalja össze: 1929-ben született Budapesten. A pécsi Pius Gimnáziumban érettségizett. Egyetemi tanulmányait ugyancsak Pécsett kezdte mint orvostanhallgató. 1948-ban belépett a Jézus Társaságába. 1956-ban a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanári diplomát szerzett matematika-fizika szakon. Filozófiai, illetve teológiai 218
tanulmányait a szegedi szemináriumban, magánúton és az angliai Heythrop Kollégiumban végezte. 1959-ben szentelték pappá. Pár évig kutatómunkát végzett Oxfordban alacsony hőmérsékletű fizikából. 1966–1978 között matematikai logikát és természetbölcseletet tanított a Heythrop Kollégiumban, először Oxford mellett, majd 1970-től a Londoni Egyetem keretében. Filozófiai doktorátusát ugyancsak a Londoni Egyetemen szerezte. Doktori értekezését On the notion of negation in certain non-classical propositional logics címmel írta. Tanulmányait a Mind, The Mouth, Notre Dame Journal of Formal Logic, Orientierung, Logique et Analyse és más folyóiratokban tette közzé. Angol kollégájával, dr. John Russell-lel írt kis könyve a Theology of Evolution (Mercier Paperback, 1971). 1978 szeptembere óta Torontóban él, ahol jelenleg a magyar jezsuita noviciátus vezetője. Nemesszeghy Ervin: – Yves Congar, a híres dominikánus teológus írta egyik könyvében, hogy Newman bíboros talán legmélyebb mondása volt: „Ha egy elkárhozott a mennyországba kerülne, nem venné észre, hogy ott van”. Newman bíboros mondását megfordíthatjuk: „Ha egy szent a pokolba kerülne, nem venné észre, hogy ott van”. Mindkét mondás arra akarja figyelmünket felhívni, hogy mind a poklot, mind a mennyországot elsősorban önmagunkban hordozzuk. Az utóbbi igazságot az Úr Jézus így fejezte ki: „…Isten országa bennetek van” (Lk 17,20). Amikor az egyház az egyes szentek ünnepein kívül egy külön ünnepet szentel minden szentnek, ugyanezt az igazságot hangsúlyozza. Sokan éltek közöttünk olyanok, akik Isten kegyelme folytán eljutottak az életszentségre, de életszentségük rejtett volt. Hitük mélysége felülmúlta az átlag keresztényét, Isten jelenlétében jártak, az erényeket hősi fokban gyakorolták, de minderről talán csak közvetlen környezetük vagy egyedül a jó Isten tudott. A szentek közösségének valósága által azonban ők is részt vesznek a szentek feladatának teljesítésében: közbenjárnak értünk Istennél, és hősi hitük és szeretetük Isten rendelése szerint kamatozódik a megváltás művében. Méltányos tehát, hogy külön ünneppel ünnepeljük őket. Liturgiailag Mindenszentek ünnepe visszanyúlik a VII. századba, amikor IV. Bonifác pápa Rómában a Pantheonba gyűjtette sok ismeretlen vértanú maradványait a katakombákból és új keresztény bazilikát szentelt fel Szűz Mária és Mindenszentek tiszteletére. 835-ben IV. Gergely pápa ezt az ünnepet az egész kereszténység ünnepévé tette. Jelképesen az ünnep Krisztus győzelmére utal szentjeiben a pogány istenek felett, mert a Pantheon eredetileg Agrippa temploma volt minden pogány istennek szentelve. Mivel az első keresztény századokban a szentek túlnyomó többségben vértanúk voltak, Mindenszentek ünnepének szentmiseszövegét a vértanúk miséinek szövegeiből szerkesztették. Ezek ráébresztenek bennünket arra, hogy csak Istenért érdemes élni és meghalni. Kik a szentek? Isten emberei, akik teljes komolysággal veszik a fő parancsot: „Szeresd a Te uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből. Ez a legnagyobb és első parancs. A második hasonló hozzá: 219
Szeresd embertársadat, mint saját magadat.” (Vö. Mt 22,37-39). Az életszentséghez nem kell hírnév, nem kell tanultság, még az egyház hivatalos elismerése, a kanonizáció sem szükséges. Bármilyen korban, bármilyen életállapotban, bármilyen helyzetben lehet valaki szent, ha nagylelkűen, minden fenntartás nélkül válaszol Isten szeretetére. Válaszol nemcsak imában, hanem tettekben, mindennapi életében. „Mit tegyek, Uram?” – kérdezte Pál a damaszkuszi úton. (Vö. ApCsel 22,10). „Állj fel és menj Damaszkuszba – felelte az Úr –, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.” (ApCsel 22,10). Azaz mások, életed körülményei és a Lélek vezet rá a helyes útra. Ugyanezt a gondolatot Jean Pierre de Caussade, a híres lelki író így fejti ki: „Nem szabad semmiféle részleges tervet készítened, hanem tedd azt, amit minden óra, minden perc követel tőled. Isten maga az Ő gondviselésében törődik veled. Az életszentség útja nem vezet előre kitervezett cselekvések és gyakorlatok rendszerén keresztül, hanem magának az életnek összetett szövevényén át. A lelki életben az előhaladás nem annyira a lemérhető eredményekben áll, hanem a szeretetnek egy állandóan növekvő tisztaságában, mellyel valaki teszi azt, amit helyzetének pillanata kíván. Valóban azt, amit helyzete kíván és nem azt, amit önző motívumokból kívánhat, nem azt, amit önkényes választás, konveniencia, előny vagy élvezet diktál. Maga a helyzet szól hozzám Isten szavával és mondja: »Ezt kell tenned, segítened kell ezt az embert, vállalnod kell ezt a munkát, türelmesnek kell maradnod ebben a megpróbáltatásban…«” (Vö. Self-Abandonment to Divine Providence, Fontana, 1972.) Elgondolkoztató, hogy számunkra nincs más út, csak az életszentség vagy a kárhozat útja. Végül is vagy a szentek csoportjába kerülünk, vagy az elkárhozottak közé. Mindenszentek ünnepe segítsen abban, hogy a szentek útját járjuk és már itt a földön érezzük azt a benső örömet, melyet Isten készít azoknak, akik őt szeretik.
220
MÁSODIK RÉSZ
„MEGSZÁMLÁLTATTÁL”
Ádventre várva Dobos Marianne: – „Közel fél évszázadon át télben éltem, de folyton éreztem a tavasz mozgolódását és azt az egyre fokozódó vágyat, hogy jövetelét hirdessem. Mert ennek hirdetése is hivatás, az ember részvétele a teremtő aktusban.” – Pierre Emmanuel gondolata jut eszembe, mikor most nem a tudós professzorral, de az ádventista prédikátorral, akinek, nemcsak az édesapja, de már a nagyapja is ádventista prédikátor volt, beszélgetek. Hogyan élte meg, és hogyan folytatta, folytatja mindazt, amit ez jelent: ádventista, ádventista prédikátor? Szigeti Jenő: – Keresztény vagyok, ami azt jelenti: krisztusi vagy inkább Krisztus követője. De nem lehet követni azt, akit soha nem láttam. Jézus Betlehem óta rangrejtve van jelen miközöttünk. Sokszor eltakarja előlünk az istálló, a jászol meg a bárányok bégetése. Ki is nekem ő? Hitem szerint sorshatározó, aki személyes boldogulásomban a legfontosabb szerepet játszotta. Emlékeim között kutatok. Tanár vagyok, hivatásom szerint lelkész. Apám is az volt. A templom és az iskola feszültségében éltem eddig is. Bízom: ezután sem lesz másként. Három diákkori történet jut az eszembe. Amikor iskolába kerültem, minden kíváncsiskodó kérdésemre válaszolni kész nagyapám jóvoltából már tudtam írni meg olvasni. A nagy iskolaizgalom nem az elsajátítandó tudnivalók miatt dobolt bennem, hanem hogy meg fogják kérdezni: mi az apám foglalkozása. Ekkor 1942-t írtunk. Kis egyházamat a hatalom akkori urai, mint a honvédelem érdekeit veszélyeztető szektát betiltották. Így hát, amikor apám foglalkozását kérdezte a tanítónéni, én csak szemlesütve mertem mondani: ádventista prédikátor. Csönd volt az osztályban. Vihar előtti csönd. De a vihar nem tört ki. A tanítónéni odajött hozzám, szelíden megsimogatta a fejem búbját, és csak ennyit mondott: – Jól van. Azt írom be, hogy „magántisztviselő”. Ugye jó lesz így? Erre a pillanatra sokat gondolok. Akkor a tanítónéni volt számomra a jászolban született Jézus kegyelmes, simogató tenyere. A másik történet – későbbi. 1951-et írtunk akkor. Színjeles bizonyítvánnyal végeztem a nyolcadik osztályt, de mégis az osztályfőnököm nagy sóhajtozások közben azt mondta anyámnak, hogy mivel „ikszes” származású vagyok, középiskolában nem tanulhatok. Miskolcon laktunk ekkor. Bejártam a környék összes iskoláját, de mindenütt egyforma választ kaptam: nincs számomra hely. Közeledett a szeptember. A nyár egy részét Budapesten, nagyanyáméknál töltöttem. Itt tudtam meg „véletlenül”: van még egy hely a fasori Evangélikus Gimnáziumban. Izgatottan rohantam, s a hivatalzárás előtt néhány pillanattal érkeztem. Az igazgató úr éppen hazafelé készülődött már, amikor az irodába léptem. – Szeretnék gimnáziumba járni – rebegtem. 223
Nem szólt semmit. Végiglapozta a bizonyítványomat, és felnyitotta az anyakönyvet, beírta a nevemet és adataimat. Amikor édesapám foglalkozásához ért, megkérdezte: – Mi az, hogy „magántisztviselő”? – Az ádventista prédikátort jelent – mondtam halkan. – Micsoda?! – üvöltötte. Apád egy csirkefogó szektás! Ha ezt tudom, soha nem írtalak volna be. Felpattant az íróasztalától, és le-föl sétált a szobában. – Vedd tudomásul, én fogom a magyart tanítani az osztályban, de abban biztos lehetsz, hogy nálam egy szektás pap fia kettesnél jobban nem felelhet! Már a második órán elkezdte ígéretét betartani. Kihívott felelni. Még ki sem értem a táblához, beírta a kettest. Az első dolgozatomra ráírta: „Az osztály legjobb dolgozata. Kettes!” Akkor nagyon elkeseredtem. Emlékszem, a nagyszünetben a gimnázium udvarán, a tornaterem falánál álltam. Nem is vettem észre, hogy az osztályfőnököm áll előttem. – Gyere csak Jenő, sétáljunk egy kicsit – mondta. – Tudok a keserűségedről. Nézd csak, két választásod van: vagy kiábrándulsz mindenből, vagy pedig legalább olyan jól, vagy ha lehet, jobban megtanulod a magyart, mint ahogyan Laki tanár úr tudja. Kezet nyújtott, majd búcsúzóul vállamra tette a kezét és annyit mondott: – Isten segítsen édes fiam! Aznap elmentem az egyetemi könyvtárba, hogy jobban megtanuljam a magyart, mint az igazgató úr. A következő évben megszűnt az iskola. Állami gimnáziumba kerültem. Ekkor nyertem országos tanulmányi versenyt magyarból, és megértettem, hogy megint Jézus szólt, de most az osztályfőnök úron keresztül. D. M.: – Hogyan folytattad tovább a tanulmányaidat? Sz. J.: – Érettségi után háromszor, évente felvételiztem az egyetemre: 1955-ben, 1956-ban és 1957-ben. Mindháromszor maximális pontszámmal – de elutasítottak, megint a hitem és az apám foglalkozása miatt. A harmadik elutasításom után történt, hogy elkeseredve mentem a Liget felé. Az akkor ledöntött Sztálin-szobor „ottfelejtett”, de a forradalom után gyorsan eltüntetett csizmája miatt „Csizmatérnek” becézett Dózsa György út betonján ballagtam. Lógattam a fejem, és mindent kilátástalannak láttam. A téren gyerekek játszottak. Egy nagyobb fiú tanította öccsét biciklizni. Amikor mellettem elszaladt, erősen tartva a nyereg hátulját, rákiabált a kicsire: – Öcsi, ne a lábadat nézd, nézz fel, és előre! Valami megmagyarázhatatlant éreztem, amit akkor érez az ember, amikor Isten szól hozzá. Abban a pillanatban megváltozott körülöttem, bennem minden. Másnap beiratkoztam a teológiára. Hátha én is lehetek Isten simogató tenyere, és akkor nem élek hiába. 224
Most, hogy a múló évek fátyolán át Jézus keze nyomát keresem az életemben, ez a három történet jutott eszembe. Így találkoztunk. Hajdani tanító nénim simogató keze, osztályfőnököm higgadt, bölcs tanácsa meg a biciklizni tanító fiúcska rikkantása közvetítette őt nekem életem váltóállítása idején. Így volt ő jelen az életemben, és így lett értelme a hétköznapoknak. D. M.: – A hétköznapok értelme… Mit jelentett, jelent ez számodra? Mi az, amiben hiszel a mindennapokban? Sz. J.: – Keresztény vagyok, Krisztus követője. Ezért nem a világ végében, hanem Jézus visszajövetelében, a világ célba érkezésében hiszek. Nem várom a világvégét, de tudom azt, hogy egy kulturálisan, szociológiailag körülhatárolt világnak vége van. Tudom, hogy egy elmúlt, leomlott világ, a „leomlott Babilon” romjain kell hívőnek maradni, egyházat építeni. A kereszténység – hitem szerint – válaszúthoz érkezett. Mérleget kell készíteni őszintén és előítéletektől mentesen. Jézus azt ígérte, hogy visszajön és lesz ádventje életünknek, de történelmünknek is. D. M.: – De mi is az, hogy ádvent? Sz. J.: – Az Ádvent – vagy ahogyan az Istensegíts nevű falu székelyei mondták: „edvent” – az előző évszázadokban még négyhetes böjti időszak volt karácsony ünnepére, no meg a Megváltó érkezésére készülőben. De hogyan is jön a Megváltó? Örök dilemmája volt ennek az ősi ünnepi időszaknak. A középkorban nálunk Magyarországon ádvent első vasárnapján azt az evangéliumot olvasták – eltérve a Missale Romanum előírásától –, ahol arról ír az ige, hogy Jézus hogyan vonult be szamárháton Jeruzsálembe. Ezért van az, hogy Csopakon, mivel a régi templomokat Jézus jeruzsálemi bevonulásának szentelték, ádvent első vasárnapján tartották a búcsút. De Jézus nemcsak egyszer, régen jött el, hanem megígérte, hogy dicsőségben újra eljön, mint ahogyan az ősi, Apostoli Hitvallásban mondjuk: „onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat”. Így ádvent többszörösen is emlékeztet Jézus visszajövetelére. Az óegyházi hagyomány szerint ádvent négy hete Krisztus négyféle eljövetelét jelképezi. III. Ince pápa (1198–1216) megfogalmazása szerint Jézus a testet öltés felhőjében, a kegyelem harmatjában (amikor szívemen kopog), a halál tusájában és az ítélet tüzében jelenik meg. A régiek úgy tudják, hogy az ádvent az előkészület, a várakozás, a csendes reménység ideje, de ez az ünnep csak akkor tudja betölteni a maga szerepét, ha mind a négyféle eljövetel bennünk találkozik. Jézus értünk jelent meg testben. Isten igéje szerint szolgai formát öltött, magát megüresítette és vállalta a jászolbölcsőt, a szenvedést, a keresztet, hogy minden nehézségünkben mellettünk tudjon állni. Ábrándozás, illúziók kergetése lenne minden reménységünk, ha ő nem jött volna el egykor, az idők teljességén, ha nem vállalt volna minket. A jászolbölcső üzenete az, hogy Isten Jézus Krisztusban úgy fogadott el minket, ahogyan vagyunk. Isten átlépett Jézus Krisztusban a földre. Jézus vállalta térhez, időhöz, a bűneink miatt rajtunk uralkodó szenvedésekhez kötött világunkat. Itt győ225
zött, hogy mi is itt győzhessünk vele. Ádvent – az eljövetel ünnepe – csak Jézus önmegüresítésétől kap értelmet. D. M.: – Mit jelent neked, hogy egyszer, régen, a történelem egy pontján valaki érted adta életét, érted vállalta az utat a jászolbölcsőtől a keresztig? Sz. J.: – Ez az első ádventi kérdés. Jézus nemcsak Betlehemben született, hanem bennünk is meg akar születni, vagy ahogyan Bod Péter fogalmazott: a „szívünkbe akar bészállni és meg akarja érinteni az embert”. Az igazi jászolbölcső nem is a hajdan volt betlehemi, hanem a szívünk. Nem az az igazi kérdés, hogy hajdan mikor, hol és hogyan született ő meg, hanem az, hogy megszületik-e most, ma énbennem? Pál apostol Krisztus égő szívű tanítványa volt, mégis amikor Uráról, Mesteréről beszélt, mindig mirólunk szólt. Szavain keresztül az ige így tanít ma is: „Az az indulat legyen bennetek, ami volt a Krisztusban” (Fil 2,5). Krisztussal való belső azonosság nélkül nem lehet ádventről beszélni. Ez dönti el, hogy mi közöm van az eljövendőhöz. Jézus azért hívott tanítványokat és ma minket is azért hív, hogy őt ne nélkülözze a világ. De ő nem az én tökéletes cselekedeteimet várja, csak szívem alázatát. A földre jött Jézus jászolbölcsője, a betlehemi istálló arra tanít, hogy Jézus a hétköznapokban is urunk akar lenni és maradni. Nem lehet őt a mennybe vagy a templomok hűvös csöndjébe bezárni. Ő velünk együtt az egész életet vállalja. Ádvent második nagy kérdése: életedben, mindennapjaidban vállalod-e őt? Mi keresztény emberek tudjuk és hisszük, hogy Isten ott áll életünk elején. Tőle kaptuk életünket, és néki tartozunk elszámolással is. Az ember élete éppen ezért – felelős élet. Pál szerint „nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki ki megjutalmaztassék aszerint, amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt”. Ádventnek az az üzenete, hogy életünk végén Jézus áll, utoljára ő áll meg porunk felett. Jézus – ha ő volt életünk ura –, nem hagy magunkra halálunkban sem. A keresztény reménység nem a halál utáni létről alkotott ködös gondolatok talaján áll, hanem Jézus jelenlétének valóságán. Jézus nemcsak egykor, időszámításunk kezdetén jött el hozzánk, mivel ő nemcsak múlt; nemcsak akkor érkezett el hozzánk, amikor bekopogtatott szívünk ajtaján a jelenben, hanem ő lesz a mi jövőnk is, aki akkor jön segítségünkre, amikor kockára kerül az életünk. Ádvent így a mi életünk végén is a mellettünk álló Jézus ünnepe, ami megkérdezi tőlünk: rábíztad-e teljesen magad? Szövetséges társad lett-e a jászolbölcsőben megszületett Istenember? De az óegyházi hagyomány szerint van ádventnek egy negyedik jelentése is. Jézus ismét visszajön a földre azokért, akik hittel fogadták a Názáretit, akiknek szívében megszületett újra, és akik mindhalálig hűségesek voltak hozzá. Ekkor kell megjelennünk mindnyájunknak az ő ítélőszéke előtt. Készen várod-e őt? Ez ádvent negyedik kérdése. A hitben járó ember nem a világkatasztrófában hisz; nem is abban, hogy az ember bűne miatt minden a semmibe hull. A hit éppen annak az elfogadását jelenti, hogy a mi jövőnk Jézus. A mi életünk megoldása ugyanaz a 226
Jézus, aki számadásra szólítja fel az egész világot. Ha ő nem jönne érettünk, üres ünnep lenne ádvent, Betlehem egy kedves régi legenda volna s a szívünkben megszülető, életünk végén, halálos ágyunknál megálló Jézus csupán egy tünékeny álom. De Jézus majd egyszer visszajön. Ez éppen olyan biztos, mint ahogyan egykor a világba jött értünk. Ezért ádvent reménykedve Krisztusra előrenézni tanít, meg arra, hogy e négy eljövetel közös reménysége nélkül csak szent képzelgés a hitünk. Ma Isten kérdi tőlem: tanultál-e ádventből? Találkoztál-e vele, aki egykor Betlehemben érted jött; aki szíved ajtaján kopogtat; aki utoljára áll meg feletted, és aki dicsőséggel visszajön érted? Ez a mérleg, amin mi egyházak megmérettetünk (és vajon híjával találtatunk?). Változó világban élünk. Tudjuk, hogy valami lezárult és valami más indul. A keresztényeknek – de az egyházaknak is – mérleget kell készíteniük, különben felmorzsolódunk, hitünk értelmetlenné válik. D. M.: – Az 1980-as évek második felében a kelet-európai országok forradalmi társadalmi változásokat éltek át, mely nem hagyta érintetlenül a vallások világát sem. Kérlek, beszéljünk erről, hogyan éltétek meg ezt az időszakot? Sz. J.: – A kommunista pszeudovallás egyeduralma megdőlt és ismét megéledtek az itt élő vallásfelekezetek, amelyek a gyors, régi értékeket romboló, új értékeket teremtő változások közepette a legstabilabb társadalmi közösségeknek bizonyultak. Majd, amint politizálni kezdtek, gyorsan veszítettek népszerűségükből. Ez az egész Kelet-Európában lezajló folyamat távolról sem egyformán történt a térség országaiban. Ennek a különbözőségnek az oka nemcsak abban volt, hogy a politikai rendszerek a közös jelszavak és ideológiai frázisok ellenére sem voltak egyformák, nemcsak a történeti hagyományok tették ezeket a változásokat sokszínűvé. Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy Európának ezen a táján nagyon fontos vallástörténeti határok húzódnak. Ez a határ nemcsak a mohamedanizmus és a keresztyénség között húzódik, hanem a keleti (ortodox) és a nyugati típusú kereszténységen belül is. Az utóbbin belül még külön figyelemre méltó, hogy itt vannak a történelmi protestantizmusnak a legkeletebbre tolt bástyái. Elég itt az erdélyi protestánsokra, az észt evangélikusokra utalni. Az ortodoxia és a nyugati kereszténység határvonalait a reformáció sem tudta átlépni, pedig jelentős erőfeszítéseket tett ennek érdekében. A múlt század közepén-végén induló kisebb protestáns szabadegyházaknak sikerült először ez a feladat. Rögtön megjegyezhetjük ezzel kapcsolatban, hogy ez hatalmas történeti feladatot ró ezekre a számarányuknál aktivitásuk miatt sokkal erősebb egyházakra. Meg kell kísérelniük a híd szerepét betölteni a nemzetiségi és vallási különbözőségektől megosztott társadalmakban. Úgy tűnik, hogy Kelet-Európa posztszocialista országai nehezen tudják elkerülni az anarchiát. A legnagyobb destabilizációs tényező a kisebbségek identitásra törő gondolkodási módja. 227
A korábbi – erőszakra épülő – fékező mechanizmusok nem működnek, hiszen a kelet-európai népek éppen egy egységesíteni szándékozó erőszakos uralmi rendszert ráztak le a nyakukról, másrészt a klasszikus erőszakmechanizmusok a megváltozott külső körülmények között hatásukat veszítették. Az egész társadalmat két, egymással kibékíthetetlennek tűnő értékrendszer osztja meg. Az egyik a kisebbségek nemzeti kultúráját Európa és a világ kulturális öröksége részének tekint, a másik a kooperáció, a gazdasági integrálódás sürgető igényére hivatkozva egy közös, nemzetek feletti kultúra megszületését tartja kívánatos célnak, melyben a kisebbségek mint egy nagy olvasztótégelyben felolvadnának. Ebben példaként megemlítik az Amerikai Egyesült Államokat vagy rossz, működésképtelen példaként a néhai Szovjetuniót. Mindkét érvrendszernek az alaptételei elvitathatatlanok, így egy ilyen helyzetben csak egy megoldás marad, hogy a különböző, egymásra vissza nem vezethető álláspontok békéjére törekedjünk és a többség és a kisebbség kultúrájának valamiféle lehetséges együttélését kutassuk. A kérdést nagyon sokszor a többség álláspontja felől próbáljuk megközelíteni, pedig a mindenkori demokrácia mércéje a kisebbség jogának a tiszteletben tartása. Mielőtt ezt a helyzetet az egyházak életlehetőségei felől mérlegelnénk, egy nagyon fontos – sokszor figyelemre sem méltatott – tényt kell végiggondolni. Mind a nemzeti, mind pedig a vallási kisebbség erőszakos felszámolásának két történelmi modellje alakult ki. Az egyik a gettó, a másik a falurombolás. A gettó célja a többségből kirekeszteni, elszigetelni a kisebbséget, a falurombolás pedig a tradicionális élettér megszüntetésével akarja a kisebbséget a többséggel egyenjogúsítani és így egy könnyen kezelhető helyzetet teremteni. Néha egymásba mosódik ez a két ellentétesnek tűnő út. A cigányok valóságos, történeti életterét megszüntetjük, és külön lakótelepet hozunk létre számukra (vagyis felépítjük a gettót). A falurombolás a történelmi gyökereket szakítja el, a gettó pedig a kultúrák találkozását, kapcsolatát akadályozza. Mindkettő a kisebbség érdekei ellen való. Az egyház – ez a szekularizáció valósága – kisebbség, nemcsak a kisebb egyházak azok. Így mind a két veszély fenyegeti. Az elmúlt negyven évben többször tapasztaltuk, hogy az egyház önként torz, buzgó „egyházépítésnek” álcázott hevülettel maga építi fel a gettó falát. Máskor meg azt tapasztaltuk, hogy az egyház kezdeményezte saját tradíciójának rombolását. Mindkettő önpusztítás volt. Isten legyen irgalmas miatta nekünk. D. M.: – A szabadegyházak szövetségére gondolsz? Sz. J.: – Született és meghalt. Úgy indult, hogy a törvénycsűrés áldozataként másodosztályú állampolgárságúvá züllesztett újabb protestáns egyházak összefogtak vallásszabadságuk érdekében. Érdekes a háttér is. 1895ben született egy vallásszabadsági törvény, mely lehetővé tette az új vallásfelekezetek elismerését is, de ezzel, hogy a „bevett” státuszú egyházak történelmi előjogait megtartotta, és ugyanakkor az elismerést bürokratikus 228
intézkedésekkel akadályozta, egy háromemeletes rendszer alakult ki. Így az egyházak között az európai színvonalú vallásszabadsági törvény ellenére sem alakulhatott ki jogi egyenlőség. A trianoni békeszerződést becikkelyező 1921. 33. tc. 55. §-a szerint „Magyarország minden lakosát megilleti az a jog, hogy bármely hitet, vallást vagy hitvallást nyilvánosan vagy otthonában szabadon gyakorolhasson, amennyiben azoknak gyakorlata a közrenddel és jó erkölcsökkel nem ellenkezik. Ezekkel a rendelkezésekkel szemben semmiféle rendelet vagy hivatali intézkedés nem lesz hatályos.” Ennek ellenére a kisebb protestáns felekezeteket állandó rendőri felügyelet alatt tartották. Hogyan? Az 1895:43-as törvényt úgy értelmezték, hogy „az a szabadság, amit a szekták … a törvényeink alapján élveznek, az őket követő egyesek vallásgyakorlati szabadságának összessége, de annál nem több” (Harai László: A vallás- és közoktatásügyi igazgatás hatályos jogszabályainak gyűjteménye. Bp., 1955. I. 27.). Ezért az összes, „el nem ismert” egyházat egyesületnek tekintették, „közrendészeti ellenőrzés” alá vonták, és ügyükben a Belügyminisztérium intézkedett. (Talán nem véletlen, hogy az 1990:4. számú vallásszabadsági törvényt is hasonló formában kívánták módosítani.) Ennek a visszás állapotnak az lett a vége, hogy a baptista és a metodista egyház kivételével 1939. december 2-án, mint a honvédelem érdekeit veszélyeztető vallásfelekezeteket, az összes protestáns kisegyházat betiltották. A szabadegyházak szövetsége ennek az ellehetetlenült vallásszabadsági helyzetnek orvoslására, a kis egyházak közös összefogása végett jött létre. Első kiáltványában ez a szervezet új, a demokratikus normáknak megfelelő vallásügyi törvényt kért. 1949-ben ezt a szervezetet manipulálták úgy, hogy ez lett az ellenőrzött csatorna, amin keresztül a totalitárius állam az egyházakon tartotta a szemét (és a fülét), és ugyanakkor az egyes kisegyházak demokratikus szervezetét manipulálhatóvá korcsosította. Ezzel az egyes szabadegyházak életében egy törés állt be. A „világtól” – ami végsőkig manipulált volt – megpróbáltak valamiféle belső térre menekülni a gyülekezeti tagok. Ami a mindennapi élettel kapcsolódott, az gyanús lett, holott ezek az egyházak soha nem a történeti tradícióból, hanem a misszióból, az időszerű keresztény bizonyságtevésből éltek. Gyanúsak lettek az egyház vezetői, akik nem demokratikus úton, hanem manipulált választási procedúrák útján kerültek az élre. Ezzel tönkrement ezeknek a kis protestáns közösségeknek a demokratikus hagyománya is. Megerősödött a védekezésre berendezkedő konzervativizmus. Az egyház bezárkózott, a társadalom peremére került. Itt találkozott a többi történelmi egyházzal. D. M.: – A rendszerváltás idejét így éltük meg. Sz. J.: – Már az 1980-as években a nyugat-európai vallási fejlődéshez képest egy kis fáziseltolódással új kegyességi formákat követő vallásfelekezetek jelentek meg. Ezek egyrészt kisebb evangéliumi vallási mozgalmak, karizmatikus jellegű közösségek, a keleti vallások követői vagy szünkretikus 229
jellegű vallási közösségek. Habár ezeknek az új, gyakran megtelepedő vallásközösségeknek számaránya a társadalomban elenyésző – mintegy 0,4 % –, mégis dinamikus misszióikkal az elbénult, eszközhiányos, a régi hagyományokat nehezen újító „történelmi” egyházakkal szemben demokratikus légkörben jelentős előnyökre tettek szert. A történelmi egyházakban és a konzervatívan gondolkodó állampolgárok körében ezért erősödik az a vélemény, hogy a vallásszabadságot korlátozni kellene. Ennek viszont beláthatatlan következménye lenne az egész társadalom demokratikus berendezkedésére nézve. D. M.: – Megkérdezhetem, mit gondolsz, merre tovább? Sz. J.: – Ahogyan én láttam, azt 1994-ben így fogalmaztam meg. Mivel egy protestáns kisegyházba nem lehet beleszületni, ezért egyetlen megoldás van, amit követelnünk lehet: az evangélium olyan hirdetése, ami a mai ember mai kérdéseire választ ad. Az evangéliumot úgy kell felfedeznünk, mint Isten megoldását mai életünk mai kérdéseire. Ezért a következőkre kell figyelnünk: 1. A kereszténység pozitív gondolkozási módra épül. A kelet-európai országokat a gyanú, a pesszimizmus levegője mérgezi. Az emberek nem látják a pozitív gondolkodás hiányát, mivel a keresztény gondviseléshit idegen a gondolkodásuktól. Az evangélizálás alappillére Krisztusnál van, őbenne mindig örülhetünk. 2. A növekvő társadalmi feszültségek, a gazdasági összeomlás hátterén nagyon fontos a misszió szociális dimenzióinak kibontakozása. A prédikált és a cselekedett evangélium csak együtt, oszthatatlanul hiteles. De nem alkalmi jótékonykodásra van szükség, hanem a hasznos, célszerű, segíteni tudó élet szépségének megmutatására. Ma az éheseknek nem elég halat adni, hanem a halászat örömére kell megtanítani őket. 3. A gazdasági és politikai válsággal együtt jár egy kulturális meghasonlás is. Különösen a műveltebb osztályok fogékonyabbak az evangéliumra. Ezért az ő elérésükre külön stratégiát kell kidolgoznunk. Meg kell velük ismertetni: a Biblia az európai kultúra egyik alapja, aminek ismerete, értéke elengedhetetlen. 4. A kelet-európai országok lakosainak életstílusa is válságban van. Az egyre egészségtelenebb környezet, az egészségtelen életmód, táplálkozás éppen a társadalom aktív korban lévő tagjainak okoz problémát. Ezért különösen az evangélium előtt nyitott értelmiségi rétegek keresik az egészséges életmód titkát. Ez új lehetőségeket teremt az evangélizálásra. 5. A diktatórikus társadalom minden emberi közösséget igyekezett ellenőrzése alá vonni. Így a gyanú atomjaira törte szét a közösségeket. Fontos, hogy a pünkösd utáni apostolokhoz hasonlóan „foglalatosak legyünk … a közösségben” (Apcsel 2,42). A gyülekezeti életet úgy kell szervezni, hogy nyilvános legyen, hogy ez meleg, őszinte testvéri közösség legyen. 6. Az egyik legjelentősebb társadalmi feladat a kelet-európai országokban egy új típusú, európai erkölcsi értékeket építő oktatási forma beveze230
tése. Ennek alapja a bibliai történetek tartalmának felekezetsemleges megismertetési módja. Ennek a kidolgozása a kelet-európai országok missziói fáradozásainak alapját képezheti. 7. A kelet-európai keresztények nagyrészt nemzeti egyházakban élnek. Ezek sokszor a nacionalizmus, a felekezeti érvekkel alátámasztott gyűlölet melegágyai. Szükséges az evangélium egyetemességének, a hívő emberek testvéri összetartozásának megmutatására. Az elmúlt negyven esztendő politikai légköre sok helyen meggyengítette az összetartozandóság tudatát. Szükség van bizalomerősítő lépésekre. 8. A védekezésre berendezkedett gyülekezetek nem mindig tudnak toleránsan viselkedni. Tegyük gyülekezeteinket a tolerancia iskoláivá. Minden gyülekezeti tagnak tudnia kell, hogy az egyféle, egyirányú gondolkozási mód elszigeteli, sőt végül tönkreteszi a gyülekezetet. A közös hit és a reménység különböző gondolkodási módokat feltételez. 9. Az észak-európai és nyugat-európai modelltől eltérően, az egyház kelet-európai fokmérője intézményekben szegény. Ugyanakkor, ezeknek a kihívásoknak a megválasztásakor szükség volna egy intézményes háttérre. Átfogóan tanulmányozni kellene, hogy a kelet-európai országokban milyen típusú, nagyságú, profilú intézményekre lenne szükség, és ezeket hogyan lehetne a misszió szolgálatába állítani. 10. A kelet-európai országok felszabadulásának egyik legbiztosabb jele az irodalom felszabadulása. Ezekben az országokban tapasztalható változásoknak fontos előkészítői voltak az írók. Ennek az irodalomnak felértékelődött szerepe van. Ezt a misszió szempontjából is hasznosítani kell. Rangos, hasznos, pozitív gondolkozásra serkentő irodalomra van szükségünk. Meggyőződésem, hogy ma a világmisszió egyik kulcskérdése: mi történik Kelet-Európában. Ha lehetőség van arra, hogy a jellegzetes kelet-európai szekularizáció nyomában egy ébredés induljon, ez nem egy felekezet ügye, hanem az egész kereszténységé. Ezért kell dolgoznunk és imádkoznunk! D. M.: – Kisebbségben, mondtad. Kisebbségben mint keresztény és még inkább kisebbségben mint egy létszámát tekintve kis egyház képviselője. Hogyan látod ebben a helyzetben a demokráciát? Sz. J.: – A demokrácia a többség akaratára épülő, de vajon a kisebbség feletti uralom?! A szabadság – benne a vallásszabadság – mércéje a kisebbség szabadsága. Erről sokszor megfeledkezünk. A diktatúra gondolkodási módja, érvrendszere még ma is bennünk él, ami egy hamis demokráciafogalmat építgetett bennünk. A többség diktatúrája is diktatúra – és nem demokrácia. A Vallás- és Lelkiismereti Szabadság Nemzetközi Társasága III. Világkonferenciáján történt, hogy az egyik „harmadik világbeli” iszlám ország vallásügyi minisztere elmondta, az ő országában a legtökéletesebb a vallásszabadság. Utána egy mohamedán szekta képviselője mondta el, hogy hittestvéreit halálra üldözik ugyanebben az országban. A drámai tényeket fel231
hozó hozzászólás után a vallásügyi miniszter válaszolt, valahogy így: „Hölgyeim és Uraim! Mint egy korábbi előadásunkban jeleztem, nálunk tökéletes demokrácia van. Mivel a többség nem kívánja az imént felvázolt utat, ezért mindent elkövetünk, hogy a többség akaratának érvényt szerezzünk.” Ez a demokrácia álarcába öltöztetett diktatúra jellegzetes érve. D. M.: – Vajon a vallások egymás közötti viszonyát szabályozhatja-e a demokratikus egyenlőség elve, hiszen a vallás a hit, az igazság végső bizonyosságára tör? A többség által elfogadott igazsággal szemben lehet-e magánvéleményem? Sz. J.: – Ezek a kérdések azért lényegesek, mivel az egyháztörténelem során minden reformáció és a nyomában kialakult új vallásfelekezet – úgymond – „destruktív” volt. Életformaváltással járt, ami nemcsak a gondolkodásmódot, hanem az ember társadalmi beilleszkedését is befolyásolta. A megélt új életforma akaratlanul is szemben áll a régivel, az elfogadottal, tehát „destruktívnak” tűnik. Így volt ez a keresztyénség indulásakor, a reformáció idején és bármilyen más vallás indulása esetében. Nem az egyházak szervezeti egyesítéséről kellene ábrándozni pozitív vagy negatív előjellel, hanem a keresztény egyházak együttélési etikáját kellene elsajátítanunk. Az egyháznak mindig volt szervezete, de mindig több volt, mint szervezet. Hitünk szerint Krisztus teste. Nem organizáció, hanem organizmus. Sokat beszélünk az együttélés etikájáról, a szívem azonban nem nyugodt, mert szívesebben hallanék az egymásért, az egymás hasznára élés etikájáról, de csak akkor, ha csontig érő őszinteséggel szólnának szavaink. Jól ismerem az ünnepi nyilatkozataink mögött meghúzódó, „fű alatti” konfliktusainkat. Ezért elsősorban őszinte fogalmi tisztázódásra van szükségünk. Ehhez szeretnék gondolatindítóul néhány mondatot mondani: 1. A „párbeszéd” szó sokszor zavaros tartalmú. Ha nem ismerjük egymást, elbeszélünk egymás füle mellett és összekeverjük a páros monológot a párbeszéddel. Ezért a párbeszéd alapfeltétele: mindenki önmagát határozza meg és ne a másikat. Ezt az önmeghatározást soha ne helyettesítsük a másikról alkotott véleményünkkel. Csak így leszünk párbeszédképesek. 2. Vallás (confessio) nincs felelős, szabad döntés nélkül. A döntés az elhívásra adott válasz. Így a szabad döntés tisztelete nélkül nincs együttélés. A hitbeli szabadság kötés és nem oldás. A szabadságra az elhivatottság a felelet. A szabadosság felelőtlenség. Szabad nemcsak valamitől vagyok, hanem valamire is. Ez a küldetés. 3. Megértésre kötelezettek vagyunk. Enélkül nincs homo sapiens. Ez nem egyetértés, hanem a másik másságának a tiszteletteljes tudomásulvétele. Az egyetértés más: drága kincs, mert egy közös út vége. A megértés = tudom, hogy a másik ki és mire gondol, mi motiválja tetteit. Az egyetértés = egyet gondolok a másikkal, mert egy úton járok vele, és ugyanazok motiválnak, mint ami őt. 4. A tolerancia félreértett tartalmú idegen szó. Legtöbbször: elviselés a tehetetlenségtől kényszerítve. Pedig nem negatív, hanem pozitív tartalmú 232
szó. Megértés, belső motívumoktól vezérelt elengedés. Abban a pillanatban születik, amikor rádöbbenek arra, hogy jó, ha van másság. Nekem jó. 5. Misszió – küldetés valakiért és soha nem valaki(k) ellen. Nem rangért, előjogért, befolyásért küzd, hanem rangot ad, mert kegyelmet hirdet, jogot ad a jogfosztottnak és befolyásolja a jó továbbadására. A misszió halálos betegsége az erőszak. Ha a másik ember korrekt, szabad döntését nem tisztelem, a misszió lélekhalászás lesz, és a hal (akinek a mi gondolkodási módunk szerint akarunk jót) általában megfullad a parton. 6. A nagy dilemma: prozelitizmus vagy bizonyságtevés? A prozelitagyűjtő lelkeket toboroz, lasszóval vagy fergeteges rábeszéléssel. A kiválasztó Isten eltűnik a láthatárról. A bizonyságtevő Isten cselekvéséről beszél. A prozelitagyűjtő maga a cselekvés alanya. A bizonyságtevő alanya Isten. A bizonyságtevő Isten tetteiről beszél, mert még udvariasságból sem hallgathat. Élete pedig a „Valakiért” élete kell legyen, ahogyan azt Füle Lajos költő fogalmazta: Valakiért valamit meg kell tenni. Először púp a hátadon, majd háborító kötelesség, végül nehéz zsák, mit görnyedezve kell cipelni valahová, s akkor derül ki csak róla, hogy telve van arannyal, mikor elvittük már s letettük. Útonlévők, mi megértjük-é még idejében, hogy életünkből az marad meg amit másokért tettünk?!
233
A magyarság múltján és jövőjén gondolkozva Dobos Marianne: – Segesváry Viktor a genfi egyetemen doktorált a politikai tudományokból, majd református teológiából. 1971 és 1994 között az Egyesült Nemzetek egyes gazdasági fejlesztési programjainak igazgatója – Algéria, Afganisztán, Mali –, majd, korai nyugalomba vonulása után, mint konzultáns az ENSZ Fejlesztési Programjának főtanácsadója afrikai és ázsiai országokban. 1994 óta a civilizációk közötti viszony és elkerülhetetlen dialógusuk feltételeit, valamint a globalizáció problematikáját tanulmányozta; majd egy filozófiai-antropológiai tanulmányt és a politikai rendszer jövőjéről szóló, a magyar kisebbségek sorsa inspirálta esszét írt; hat könyve jelent meg az Egyesült Államokban, kettő Budapesten; 1994 óta rendszeresen publikál magyarországi és erdélyi folyóiratokban. 2004 szeptemberében a hollandiai Mikes Kelemen Kör 45. tanulmányi napjain ismerkedtünk meg. Késztetést éreztem, hogy az egyik előadáshoz pár mondatos hozzászólást fűzzek. Két széksorral előttem ülő, magas, ősz hajú úr fordult felém ekkor, és tekintetével vizsgálóan mért végig. Amikor pillantásunk találkozott, úgy éreztem, hogy egy karizmatikus személyiség szemén keresztül egészen a szívébe látok. Azonnal el is határoztam, meg fogok ismerkedni vele. Bölcsességét, élettapasztalatát nem nélkülözheti trilógiám záró kötete. Gondolom, ez a meglátni és megbarátkozni érzés kölcsönösen alakult. Bizonyíték erre, hogy hazatértünk után küldtünk egymásnak könyveinkből. A hasonló gondolkodás boldog élményével olvastuk azután ezeket. Amennyiben biztos lennék abban, hogy akik ezt a könyvet most kezükben tartják, olvasták az előzőt is, ide mellékelném az azzal kapcsolatosan küldött többoldalas e-mailjét is. Ebben azonban nem lehetek biztos, így beérem azzal, úgy kérdezem 1989 karácsonyáról, hogy megkérem: hoszszabb időintervallumra tekintsen vissza! Segesváry Viktor: – 1989 karácsonya… Meg kell őszintén mondanom, hogy nem emlékszem pontosan arra, hol töltöttem a feleségemmel. A legvalószínűbb, hogy a Karib-tenger egyik szigetén, ahová sokszor mentünk New Yorkból karácsony és újév idején. New Yorkban csak egyszer vagy kétszer maradtunk az év végi nagy ünnepekre, hiszen nem volt ott családunk, a barátokkal való összejövetel pedig elsősorban a Hálaadás ünnepén (Thanksgiving Day) volt szokásos. Ezért legtöbbször elmentünk a világ valamelyik melegebb tája felé. Karácsony és újév megünneplése a Karib-szigeteken nem hasonlítható az otthoni ünnepekre. Nincs, nem lehet meg az a hangulat, ami az északi félteke klimatológiai viszonyai miatt nekünk annyira ismerős. Vannak kulturális programok, sok zene meg tánc, de semmi a mi karácsonyunk hangulatából. Az azonban biztos – ennek a korszakalkotó változásnak az időszakában nagyon sokat gondolkoztam a magyarságnak mind a múltján, mind a jövőjén. 234
Gondolataimban visszarepültem 80 évvel azelőttre. Hiszen ami ezalatt a nyolc évtized alatt történt, az határozta meg életem folyását. Ezeket a nagyon régi emlékeket azonban csak röviden vázolom fel. Kezdem talán 1918-cal. Édesapám akkor Kolozsvár szabad királyi város tanácsnoka volt, aki nem tette le az esküt a román alkotmányra. Ezért katonai hatalommal távolították el hivatalából, majd börtönbe zárták a Fellegvárban. Szabadulása után hét évig kertészkedésből élt, de a megújuló zaklatások miatt 1926-ban átmenekült Magyarországra. Köztisztviselői pályáját újra kellett kezdenie. Miskolcon élt, itt születtem én is. A második bécsi döntés után a belügyminiszter visszarendelte Kolozsvárra, ahol 1940-től 1944-ig éltünk. Erdélyhez való kötődésem innen származik. Soha nem felejtettem el, hogy honnan jöttem. Még akkor sem, amikor a világ messzi tájaira sodort a történelem szele. D. M.: – Kérem meséljen akkor az 1944-es karácsonyról. S. V.: – 1944 karácsonya… Kolozsváron sok bombázást éltünk át. Máig sem felejtettem el annak a képét, amikor az amerikai bombázók a városra zúdították halált hozó terhüket. Én ezt annak a villának a teraszáról néztem, ahol laktunk, mert édesanyám figyelmét kijátszva felszöktem oda. Ezután menekültünk a front elől vonaton, autón, szekéren a Nagyalföld felé. Jászapátiban maradtunk vagy két hétig, majd innen tovább mentünk Budapest felé, mert ott sok rokonunk élt. A fővárosba nem tudtunk bejutni, a németek akkor robbantották fel a Dunán átívelő hidakat. Szüleim egy teherautót találtak, mely vitt bennünket tovább Győr irányába. Arra számítottunk, hogy jó barátok befogadnak ott bennünket. Azonban itt is mindennapi bombázások között éltünk. A legnagyobb veszélyt mégis az jelentette, hogy a Szent László hadosztályba rekrutálók, melyet 15-16 éves fiatalokból állítottak össze, várhatóan engem is elvisznek. 1929-ben születtem, ehhez a korosztályhoz tartoztam. A szüleim elvittek Pannonhalmára, s bár régi kálvinisták voltunk, arra kérték a főapátot, hogy vegyen be engem diákjaik közé. Reméltük, itt talán megmenekülhetek a katonai szolgálattól. Ők lent a faluban vettek ki egy szobát, hogy közel legyenek hozzám, egyetlen gyermekükhöz. 1944 karácsonyát Pannonhalmán töltöttem, mint az „idegenlégió” tagja, ahogy viccesen neveztek bennünket, akik nem a rendes diákok közé tartoztunk. December 24-én ott voltam a többi diákkal együtt a főapátsági templom éjféli miséjén. Zsúfolásig tele volt a templom, egy talpalatnyi hely nem maradt, hiszen a környező vidékről is jöttek az emberek a Mindenható segítségéért könyörögni a szerencsétlen ország tragikus helyzetében. Menekülésünk nemcsak a háború elől való menekülést jelentette, de a kommunista hadseregtől való félelmet is jelentette. Szüleim ugyanis a náci uralmat éppúgy elítélték, mint a fenyegető kommunista hódítást. Nem volt különbség számukra a kettő között. A nácizmus embertelen volta, a történelem nagy bűntettét jelentő kíméletlen zsidóüldözése és az őket kiszolgáló hazai politikusok és bérenceik gyűlöletes magatartása őket éppúgy viszszataszította, mint a kommunizmus istentelensége, a nemzeti identitást és 235
hagyományokat eltaposó kegyetlensége és erőszakos ideológiája. Náci- és kommunistaellenes családi körben nőttem fel, és ez is maradandó nyomot hagyott bennem. Ma is ellene vagyok minden totalitárius ideológiának és politikai rendszernek vagy irányzatnak. Ezért kerültem el, amikor az Egyesült Nemzetek Szervezetében dolgoztam, a Dél-afrikai Köztársaságba való kiküldetéseket. Az ottani rendszer, a maga faji ideológiájával, totalitárius volt. Hasonlóképpen ezért utasítom el a nyugati világban ma jelenlévő totalitárius jellegű tendenciákat, melyek nem ismerik el a civilizációs pluralizmus jogosságát. A mi világfelfogásunk, értékrendszerünk, politikai és gazdasági intézményeink ugyanis természetesen nem univerzális jellegűek, és így nem alkalmazhatók a világ minden táján és minden kultúrkörén belül. D. M.: – Gyorsan ugrott gondolatban, és egy kicsit nagyot is. Térjünk vissza előbb 1956-hoz és annak az évnek a karácsonyához is. S. V.: – 1956 karácsonya? Az idáig vezető út felvázolása hosszabb lesz, mint amit 1944 karácsonyáról mondtam az előzőekben. A háború utáni időszak nagyon nehéz volt számunkra. Édesapámnak a köztisztviselői ranglétrán elért fokozata miatt – mint a „nép ellenségének” – a nyugdíját elvették. Negyvenévi hűséges és becsületes szolgálat után. Magyar nyelv és irodalom, valamint történelem szakos tanár édesanyám sem kaphatott állást sehol és semmiképpen. Az orosz nyelv tanítására vállalkozott, de úgy, hogy csak egy pár leckével volt a tanítványai előtt. Abból éltünk, amit így tudott keresni. Jóval később már otthon is adott magánórákat gyermekeknek: tanítványa volt többek között Németh László egyik unokája is, Lacika. Máig őrzöm a könyvet – az Utolsó kísérlet címűt –, melyet Németh László így dedikált: „Segesváry Margit néninek, unokám kedves tanárnőjének szeretettel: Németh Laci, 1973. június 17-én”. Sokfajta időleges munkát vállaltam én is tanulmányaim mellett, hogy egy kis pénzt keressek családunk számára. Voltam bauxitbányász Halimbán; Budapesten pedig, diáktársaimmal együtt, egy kis bútorszállító brigádot alkottunk. Kísértem állatokat – sertéseket és lovakat – az Alföldről Csapig, az orosz határig, melyeket jóvátétel fejében küldött az ország a Szovjetunióba. Ekkor tanultam meg, mennyire intelligens állatok a lovak. Jártam statisztálni filmekben. Ez legalább mulatságos volt. Pincérkedtem is rövid ideig, de ügyetlenségem miatt ezt a munkát hamar abba kellett hagynom. D. M.: – Tanulmányokat is folytatott eközben? S. V.: – 1947 és 1949 között a budapesti tudományegyetem jogi karán tanultam. Innen azonban eltanácsoltak. Az új dékán behívott 1949 januárjában az irodájába. „Kedvesen” közölte velem, hogy ha nem megyek el magamtól, akkor kizárnak. Részben annak volt ez a következménye, hogy az egyetemen alakítottunk egy keresztény ifjúsági egyesületet. Azonnal be is tiltották az egyetemi hatóságok. Ezt követően beiratkoztam a Református Teológiára, és itt fejeztem be 1953-ban tanulmányaimat. Segédlelkészként a Teológia Ráday Könyvtárába helyezett az egyházkerület. Hivatalos munkám mellett megírtam ekkor első könyvemet is, amely 236
levéltári kutatások alapján a Ráday Könyvtár 18. századi története volt. Munkámban sokat segített Benda Kálmán, az ottani levéltár akkori – későbbiekben akadémikus – vezetője. Miután mindenünnen kiüldözték akkoriban, ide menekült. Szauder József professzor lektori véleménye alapján az Akadémiai Kiadó 1956 elején elfogadta könyvemet kiadásra. A kötet azonban mégsem jelent meg. November végén elhagytam az országot ugyanis, mint politikai menekült. 1956 októberében tehát a budapesti Református Teológián dolgoztam. Lakni hol a szüleimnél laktam Budán, a Bartók Béla úton, szemben a Gárdonyi-szoborral, hol pedig bent a Teológián. Az ötvenes évek elejéről alakult ez így, mert nem tudhattam ugyanis, hogy szüleimet kitelepítik-e Budapestről. Ha ez megtörténik, én mindenképpen Budapesten akartam maradni, hogy őket és a család többi kitelepített tagját segíthessem. Kitelepítésünk nagyon valószínűnek látszott, mert ekkorra már családunk minden tagját elvitték. Velem egyidős unokatestvéremet például munkaszolgálatra osztották be, és az itt töltött éveknek rettenetes nyomait egészségileg soha sem heverte ki. A Teológia valami védelmet nyújtott. Kis történettel illusztrálhatom is ezt. Az ötvenes évek elején az Egyházügyi Hivatal és a rezsimet kiszolgáló püspök között nagyobb nehézségek merültek fel, és vagy 20-30 teológust, akik a politikailag teljesen megbízhatatlanok közé tartoztak, természetesen többek között engem is, behívtak katonai szolgálatra. Könnyen munkaszolgálatot is jelenthetett ez akkortájban. Egy szép őszi reggel bevonultam hátizsákommal a Ménesi úti iskolába, a toborzóhelyre, ahol már több százan gyülekeztünk. Egy őrmestertől kaptunk leckéket a jövőnkről. Dél felé bejön hozzá egy katona és sugdosva átad neki egy kis csomagot. „Segesváry” – üvöltött fel ezután az őrmester magához híva: „Az anyja maga után küldte az otthon felejtett kését és villáját”. A tömeg nagy röhögése között ki is mentem hozzá kis csomagomért. Nem tudtam, hogy mi lehet a küldeményben, hiszen édesanyám mindent jól bepakolt. Amikor kinyitottam a csomagot, a papírszalvétán megláttam áldott keze írását: „Kisfiam, igyekezz mindent megtenni, hogy kiszabadulj! Már többeket kiengedtek, például Zsindely Bandit, barátodat is.” Ezután állandóan mentem egy Tóth nevű főhadnagyhoz, aki ott parancsnokolt. Mondtam, hogy egyetemista vagyok, teológus, és nagyon szépen kérem, eresszen el addig, míg a tanulmányaimat befejezem. Elkergetett. Sokszor. A délután közepén azonban behívatott irodájába. Kezembe nyomta papírjaimat, mondván: „Most pedig takarodjon el innen olyan gyorsan, amint csak tud”. Mivel ekkor már azokat a teherautókat vártuk, melyek a vidéki laktanyákba fognak szállítani, majd elszédültem az örömtől. Később értettem csak meg, hogy minden korosztály behívásakor 20-30 emberrel többet rendelnek be az egyes körzetekbe arra számítva, hogy lesznek, akik nem tudnak eljönni. A felsőbb helyeken meghatározott létszámot azonban be kell tartani. A helyi parancsnok joga tehát az, hogy egyeseket eleresszen. Az én főhadnagyom, valószínűleg azt gondolva, hátha mégis van Isten, jobbnak látta az eleresztettek közé egy teo237
lógust is betenni. Semmi más oka nem lehetett ugyanis arra, hogy engem küldjön haza. Legalább húsz kollégám pár hónapig, néhányan egy évig is katonai vagy munkaszolgálatban maradtak. Ezért gondoltam, hogy a Teológián lakni valami védelmet adhat a kitelepítés esetén is. D. M.: – Beszéljünk az 1956-os forradalomról és szabadságharcról! S. V.: – A forradalom kitörése teljesen váratlanul ért engem is, mint mindenkit. Érezhető volt ugyan, hogy valami szokatlan van a levegőben. Egyrészt a Petőfi Kör ülései miatt, ahová azonban én nem jártam el. Mi úgy tartottuk, hogy az ott mondottak csak a rendszer megreformálását célozzák, és ez nekünk nem lett volna elegendő. Mikor hallottuk a Teológián október 23-án délután, hogy egy nagy tüntetés indult meg a Műegyetemről a Bem-szobor felé, az internátus igazgatója, Bodonhelyi József professzor tilalma ellenére is vagy húszan elmentünk, és a tüntetéshez csatlakoztunk. Már nem emlékszem, hogy kerültem át, egyedül, a Bem térről a Rádió felé menetelő tömegbe. Két, máig is világos emlékem maradt ebből az időpontból. Az egyik, hogy amikor az ávósok lőni kezdtek, nem messze tőlem egy fiatal férfit találtak el, aki holtan esett a többiekre. A másik az, hogy a Múzeum kert sarkán katonák osztották ki a fegyvereket a fiataloknak. Magam nem vettem részt a fegyveres harcokban, egyszerűen azért, mert nem értettem a puskák kezeléséhez. Késő este tértem vissza a Teológiára aludni. Másnap reggel azután többekkel kimentünk a Kálvin térre, hogy lássuk, mi történik. Szomorú látvány volt. Szovjet tankok álltak a tér Szabadság híd felőli oldalán. Előérzetünknek engedelmeskedve behúzódtunk egy kapualjba. Igazunk lett, mert egyszerre csak lőni kezdtek a tankok ágyúi. Belőttek pontosan annak a háznak egyik felső emeletébe is, ahol mi meghúzódtunk. Sok tégladarab s más hulladék esett ránk. A kapubejárat egyszerre csúszós lett a sebesültek vérétől. Bárczay Gyula barátom is megsebesült. A fejéből ömlött a vér. Ezt kicsit el tudtuk állítani. Amint lehetett, elkezdtünk szaladni a híd felé, Gyulát támogatva. Valahogy sikerült elérnünk vele a kelenföldi kórházig, ahol be is fogadták. A következő napon én is mentem többekkel együtt a Parlament előtti gyűlésre. Mikor odaértünk, a tér már tele volt. Mozogni is alig lehetett. Láttuk, hogy akik ott vannak, teljesen ki vannak szolgáltatva a Parlament mellett álló tankok esetleges lövéseinek. Így a Kossuth-szoborral ellentétes oldalon lévő egyik mellékutcának a sarkán maradtunk. Az ávósok kezdtek el lőni. Láttam, ahogy az orosz katonák próbálnak asszonyokat, gyermekeikkel együtt menteni, behúzva őket tankjaik alá. Ők, akiktől féltünk, hogy ők fognak lőni a tömegre. Máig is bennem maradt a pániknak, a rémületnek, a halál közelségének ott belém vésődött lenyomata. Valószínűleg ennek a tapasztalatnak a nyomán, még 1-2 év múlva is, Genfben, lázálmaimban vért és vért láttam és asszonyok sikoltozását hallottam. Sok más helyen is jártam azokban a napokban. Ott voltam a tömegben a New York-palota előtt, amikor lőni kezdtek. Ekkor tanultam meg, hogy mint magas embernek ilyen alkalmakkor be kell húzni a fejemet, meggörnyedni, mert ha nem, én is a süvöltő golyók áldozata leszek. 238
Később, november 4-e után pedig azt tanultam meg, hogyan kell a falakhoz lapulva csúszni előre, például olyankor, amikor a Bartók Béla úton mentem a Körtér felé. Sok vért láttam a Rákóczi úton is. Sok borzalmat. A fákról csüngő felakasztott ávósokat. A kövezeten fekvő betakart holttesteket. Kíméletlen pusztulást mindenütt. Részt vettem olyan akciókban is, amikor ki akartuk szabadítani a kommunista rezsim által bebörtönzött honfitársainkat. Hallani lehetett alulról a kopogásukat, néha még gyenge hangokat is a földalatti, befalazott helyiségekből. Sajnos a legtöbb esetben nem találtunk ezek rejtett bejáratára. Az egyik máig is legnyomasztóbb élményem mégis november 4-ének kora reggeli órájához kötődik, amikor Nagy Imre segítségért kiáltó beszédét hallottam a rádióban. Gyorsan felöltöztem és indultam vissza a hajnali sötétségben a Ráday utcába, a Teológiára. A Szabadság hídra érve hallottam a szovjet tankok dübörgését, Kelenföld felől jöttek a Bartók Béla úton. Egyedül voltam. Nem tudtam, mit csináljak. Ha észrevesznek, nyilván rám lőnek. A híd még budai oldalán megpróbáltam teljesen az oszlopok zöldre festett oldalához lapulni. Összeolvadni szinte velük, nehogy a tankban ülő katonák észrevegyenek. Mikor egy különítmény már messzebb volt, akkor igyekeztem tovább jutni. Ha egy újabb különítmény dübörgött át a hídon, le kellett hasalnom. A hidegben is verejtékeztem. Valahogy átjutottam szerencsésen a másik oldalra, majd végül a Teológia nagy kapuja előtt álltam. Megrázó élményem volt ebben az időszakban még az is, amikor két másik kollégámmal – már nem emlékszem milyen okból – a keresztutcákon át el akartunk jutni a Lónyay utcai gimnáziumhoz. Amikor a Ráday utcával párhuzamos egyik utcán akartunk derékban meghajolva átszaladni, későn vettük észre, hogy az utca baloldali végén, bár tőlünk elég meszszire, egy tank áll. A földre vetettük magunkat. Egyikünk már későn, mert ott helyben megölte a géppuska golyója. Visszafelé csúszva a kövezeten magunkkal húztuk a holttestét, hogy visszavihessük a Teológiára. A kertben, a szintén 1956-ban elesett teológus társunkkal ott pihennek egymás mellett ma is. D. M.: – A szabadság napjait hogyan használták ki? S. V.: – A forradalom szabad hete alatt, amikor nem voltak szovjet csapatok Budapesten, a Ráday utcai Református Teológia dísztermében megalakítottuk a Keresztény Ifjúsági Szövetséget. Főtitkára Osváth György lett, mint a római katolikus ifjúság képviselője. Én pedig református részről lettem a szervezet társelnöke, Szesztay András evangélikus teológus szintén társelnök volt. D. M.: – Mi volt a szövetség feladata? S. V.: – A KISZ, ahogy akkor hívtuk, sebesültek összegyűjtésével és kórházba szállításával foglalkozott. Élelmiszer szerzésével és szétosztásával is. A harcokban nem vett részt, legfeljebb egyes tagjai saját lelkiismeretüket követve fogtak fegyvert. Mint a KISZ elnökét engem az Egyetemi Forradal239
mi Bizottság tagjává kooptált. Csak kevés összejövetelen vettem részt, elsősorban azért, mert nem találtam helyemet a marxista légkörben. Miután a forradalmat leverték, és mi Nyugatra menekültünk, Gyurka német állampolgárként a CDU politikusa, majd a brüsszeli Európai Bizottság tisztviselője lett. Már 1957-ben felvette a kapcsolatot az európai és menekült közép-európai kereszténydemokrata ifjúsági szervezetekkel. Vele együtt én képviseltem a magyar Keresztény Ifjúsági Szövetséget. Megismerkedtem több nyugat-európai fiatal politikussal, akikkel életre szóló barátságot kötöttem. D. M.: – Gondolom, az eltelt évtizedek alatt elolvasott, átbeszélgetett minden emléket, amit el tudott érni történelmünk eme „kegyelmi pillanatairól”. Mivel egészítené ki a leírtakat, elmondottakat? S. V.: – Egy olyan kis részlettel az ’56-os napokból, amelyről még eddig sehol sem olvastam. Feszült hangulatban éltünk, hiszen a nyugatiak szuezi beavatkozása óta tudtuk, hogy a mi ügyünk elveszett. Az olaj fontosabb, mint egy kis nép szabadsága! Vágytunk kis kikapcsolódásra, ezért esténként betértünk a Váci utca közepén lévő bárba. Jó dzsesszt lehetett hallani itt, hiszen Cziffra György ült a zongoránál minden este. Érdemes lett volna megörökíteni a jelenetet, amikor esténként a bár bejáratánál számtalan géppisztoly állt a falhoz támasztva, míg tulajdonosaik bent Cziffra Gyurkának a muzsikáját hallgatva pihentek, illetve töltődtek fel új energiával a további szabadságharchoz. 1956 minden mozzanata, minden eseménye és hangulata leírhatatlan. Katartikus napok voltak ezek. Az egyik pillanatról a másikra erkölcsössé vált szinte minden ember. A másikért, az országért tette, amit tennie kellett. Nemcsak az utcára kitett perselyekben a sok száz és ezer mártírhalált halt hős családja számára gyűjtött pénz, de a betört kirakatokban, üzletekben mindenki számára szabadon elérhető árukészlet is sértetlenül megmaradt. Vigyázott a forradalma tisztaságára egy nép, mely így vált olyan nemzetté, melynek szellemi-erkölcsi tökéje bevonulhatott nemcsak a magyar , de a világtörténelembe is. Ezt soha nem lehet kitörölni az emberiség tudatából! Mindezek természetesen az én lelkembe is úgy vésődtek, hogy bárhol jártam vagy éltem is a világban, ezek a dicsőséges és egyben szomorú napok maradtak életem, világfelfogásom és politikai meggyőződésem legmeghatározóbb elemei. November 4-e után világossá vált, hogy minden elveszett. Sok barátom már a száműzetés útjára lépett, mint annyi magyar testvérünk a Rákóczi és a Kossuth vezette nemzeti felszabadító harcaink bukása után. Én csak akkor kezdtem erre gondolni, amikor egy régi fizika-matematika tanárom, Tóth Ferenc feljött a szüleim lakására november közepén. Felajánlotta, hogy csatlakozzam hozzá és feleségéhez, mert eldöntötték, hogy elhagyják az országot. Tóth Feri akkoriban a dél-dunántúli olajtermelő vidéken dolgozó mérnök volt. Felajánlotta, hogy ad nekem egy hivatalos papírt arról, hogy segédmunkás vagyok a vállalatnál, és természetesen így megyek velük együtt 240
dolgozni. Szüleim azonnal beleegyeztek, bár már idősek voltak. „Fiam, itt semmi jövőd nincs, menj, neked is, mint mindenkinek csak egy életed van.” – mondták. Búcsúzásunk igen fájdalmas volt. Nem tudhattuk, hogy a jó Isten meg fogja engedni, hogy láthassuk még egymást Svájcban. November 24-én elindultam Feri bátyámékkal Nyugat felé. Utunk több napig tartott, míg végre elértünk egy faluba. A nevére már nem emlékszem. A Rába mellett az utolsó magyar település volt az osztrák határ előtt. Tárgyaltunk embercsempészekkel – „jó” magyarokkal, akik még a bőrt is lenyúzták volna a menekülni akarókról. Fizettünk. Megállapodtunk, hogy másnap délután öt órakor a falun kívül felvesznek egy teherautóra. Azt mondták, hogy, lefizetvén a határőröket, át tudnak vinni az osztrák határőrségig. Máig sem tudom, ez igaz volt-e. A megjelölt időpontban Feri bátyámat és feleségét fel is vették a teherautóra. Engem visszalöktek, mondván, hogy a pénz csak két személyre volt elegendő. Feri bátyámékat többet az életben nem láttam. Én tehát ottmaradtam. Álltam a sötétben, a nagy hóban, a mindenség csendjében, egy magyar falu és az osztrák határ között, ahová már visszatértek a határőrök. Mit tegyek? Elkeseredve visszatértem a faluba, nem sok pénzem maradt, de az öreg parasztházaspár, akiknél laktunk, befogadott fizetség nélkül is. Mutatja ez, hogy minden egyes cselekedetét az embernek a jelleme határozza meg. Két napig voltam még ott, ezalatt összebarátkoztam egy pár Budapestről és Csepelről jövő fiatallal. Megegyeztünk egy másik csempészbandával: a következő estén elvezetnek a határig, egészen az osztrák területig. Nem tudtam mással fizetni, mint a Junghaus karórámmal, amit szüleimtől kaptam még a háború előtt a tizedik születésnapomra. A következő nap estéjén, a sötétség beálltával elindultunk. Vagy negyvenen lehettünk, férfiak, asszonyok, gyermekek. Fiatalember mi egypáran. A csempész természetesen megint nem tartotta meg a szavát. A határhoz közeledve megmutatta az irányt, amerre mennünk kellett, majd eltűnt. Már nyilván érezte, hogy nehézségek várhatóak, és ezek valóban be is következtek. A Rábán lévő kis híd előtt egy pár szovjet katona melegedett egy tűzrakás körül. Csoportunk megállt a sötétben. Tanakodtunk, mit csináljunk. Összeszedtük pálinkánkat – én is vettem a faluban, utolsó pénzemből egy liter szilvapálinkát, gondolva arra, jó lesz az a nagy hidegben –, és akik kicsit beszéltünk oroszul, azzal közelítettük meg az üldögélő katonákat. Nem voltak ellenségesek, és amikor felajánlottuk nekik, hogy a nyolc vagy tíz üveg pálinka fejében engedjenek át a hídon, belementek az üzletbe. Futólépésben át is jutottunk. Igyekeztünk gyorsan előrehaladni a magas hóban. Egyszerre csak kezdtek utánunk lőni. Gyorsan hasra vetettük magunkat, és kúszva igyekeztünk előrejutni. Nem hiszem, hogy miránk lőttek, hiszen, akkor biztosan lett volna, akit el is találnak, halott vagy sebesült. Csak fel akarhatták hívni a magyar határőrség figyelmét. Ettől féltünk. Amikor azután a lövések elcsendesedtek, felugrottunk, hogy minél gyorsabban mehessünk. Mi, fiatal emberek, karjainkba vettünk egy-egy gyermeket, akik sze241
gények nem bírtak a hóban menni. Előttünk egy erdővel borított hegység és azon túl már Ausztria. A hegy alatt volt egy út, minden 20-30 méterre lámpafénnyel, amelyen orosz járőrök mozogtak. Egy bizonyos távolságot ellenőriztek, amikor ennek egyik végére értek, akkor üdvözölve a másik távot ellenőrző járőrt, visszaindultak a másik oldalra. Ezt már a csempésztől tudtuk, aki azt ajánlotta, hogy akkor igyekezzünk kisebb csoportonként átszaladni az út nem kivilágított részén, amikor a járőrök a másik oldalon találkoznak. Így is jártunk el, és az egész csoport, mi a gyerekekkel karjainkban, sikeresen átjutott a hegy alatti erdőszélre. Itt egy kis vita támadt a csoport tagjai között arról, hogy melyik irányba kell menni. Volt egy izgága, nagyon hangos férfi, ő azt állította, hogy jobbra, a csoport másik része, velünk, fiatalokkal együtt úgy vélte, hogy balra kell megmásznunk a hegyoldalt. Így a csoport kettévált. Akik jobbra mentek, többé nem láttam őket. Ausztriában hallottuk, hogy a magyar határőrök elfogták őket. A hegyoldal fele táján egyszer csak egy nagyobb épület magasodott fel előttünk, néhány ablaka ki volt világítva. Azt hiszem, határőrök voltak benne, akik ha hallották is lépteink zaját, nem jöttek ki. Talán azért, mert akkoriban voltak csoportok, melyek felfegyverezve vágtak neki a veszélyes útnak. A sötét erdő mélyéből a házból kilépőket le lehetett volna lőni, mint a vadnyulakat vadászatkor. Tovább tudtunk kapaszkodni a hegy gerince felé. Már nagyon fáradtak voltunk, városi cipőink, a rajtunk lévő ruhák mind lucskosak voltak. Még nem volt hajnal, amikor felértünk a hegygerincre. Láttunk egy kivilágított épületet a messzeségben, mintha emberek kézilámpákkal valamiféle jeleket adtak volna felénk. Féltünk, hogy hátha eltévesztettük az irányt és visszatértünk a magyar határ felé. A sötét erdőben ugyanis csak a fák mohos oldalát tapogatva tájékozódtunk. Nem volt azonban mit tenni. Az asszonyok és gyermekek halálfáradtak voltak, természetesen már mi is, így mentünk tovább a kivilágított épület felé. Szerencsénkre osztrák területen voltunk, ahol a határőrök a menekülteknek akartak jeleket adni, hogy jöjjenek feléjük. Megmenekültünk. Pár napig Graz mellett voltam egy menekülttáborban. Azután kerültem tovább az Ausztria közepén lévő judenburgi táborba, a többi fiatal magyarral együtt. Itt történt velem a következő kellemetlen eset. Jellemző volt a táborban lakók közötti feszült helyzetre. Egyik este, mikor bejöttem a barakkba, melyben fiatal társaimmal laktam, lefogtak hátulról és betuszkoltak egy másik barakkszobába, ahol általam nem ismert magános férfiak laktak. Azt állították, hogy a táborba beépített ávósokra vadásznak. Azután szabályos vallatás alá vetettek. Mikor azt mondtam, hogy református teológus vagyok, azt akarták, hogy soroljak fel neveket, akiket ismerek. Ez persze nem esett nehezemre, többek között említettem Muraközy Gyula budapesti esperes nevét. Elengedtek ezután. Máig meg vagyok győződve arról, hogy ők voltak az ávósok, akik így akartak a táborban lévő emberekről információt szerezni. Valószínűleg azért tűntem fel nekik, és azért kaptak el, mert beszéltem németül. 242
D. M.: – Hogyan és hová került tovább? S. V.: – Svájcban voltak ismerőseim, akikkel 1956 nyarán Budapesten és Mátraházán ismerkedtem meg az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának ülésén. A teológia dékánja, Pap László is tagja volt a Világtanácsnak, magával vitt, így akkor én is ott lehettem. Több magas rangú képviselővel barátságot kötöttem. Nemcsak ezért, de sokkal inkább azért akartam mindenáron Svájcba, ebbe a kis országba kerülni, mert gondoltam: az asszimilációs nyomás itt kisebb, mint a nagy államokban. Egy menekült így jobban megőrizheti nemzeti identitását. Az eltelt évek bizonyítják, hogy ebben nem is csalódtam. Bejelentkeztem tehát a táborba jött svájci bizottságnál. Értesítették ismerőseimet, ezután egy svájci lelkész a svájci–osztrák határig elém jött, ott fogadott, 1956 december 6-án átléptem a svájci határt, és azonnal a bière-i (Lausanne-tól északra fekvő) kaszárnya menekülttáborába kerültem. D. M.: – Meddig maradt itt, és van-e valamilyen meghatározó emléke? S. V.: – A Bière-ben töltött hónapból igen sok emlék maradt bennem. Mivel a gimnáziumban franciául is tanultam, a parancsnokoló svájci ezredes engem nevezett ki a tábor magyar parancsnokának. Természetesen tolmácsolnom is kellett, amikor szükség volt rá. Bevallom, nem volt mindig könnyű. Nemcsak azért, mert a középiskolában szerzett tudásom passzív jellegű volt; azért sem, mert a nyelv saját élettel rendelkező jelenség, ami állandóan fejlődik, változik. Két esetet említek, hogy illusztráljam a menekülttábori élet viszontagságait. Egyik éjszaka, éjfél felé, felköltenek a katonák. Jöjjek azonnal, mert a parancsnok hívat. El nem tudtam képzelni, mi lehet az oka az éjszakai felfordulásnak. Ezredesünk, aki civilben ügyvédkedése mellett a genfi óprotestáns egyház elnöke is volt, magával vitt az egyik nagyterem felé. Azt mondta, nézzek be! A nagy kaszárnyatermeket sátorvászonnal osztották kis szobákra, melyekben a családok laktak. Az egyedülálló férfiak és nők egy-egy termet kaptak, elválasztott részek nélkül. A parancsnok az egyedülálló nők terméhez vitt. Bekukucskálok a félig nyitott ajtón. Azt látom, hogy majdnem minden ágyban négy láb van. Az ezredes felháborodva mondta, ilyesmit nem tűr meg a táborban, amelyért ő a felelős. Megpróbáltam magyarázni: tudjuk, hogy az egyedülálló nők között van sok budapesti prostituált is. Azonban ők is menekültek. A sok fiatal magános férfinek pedig természetes szükségleteik vannak, melyeket csak ilyen módon tudnak kielégíteni. Ekkor már a környék parasztgazdáihoz kijárva kerestek egy kis pénzt is. Nagy nehezen tudtam csak megnyugtatni és elfogadtatni vele azt, mint teológus, hogy ez az élet valósága, ezen nem szabad felháborodni. Az is sokszor nehézségekhez vezetett, hogy a megkeresett pénzükkel többen kijártak a helyi kocsmákba. Berúgottan elkezdtek a svájciakkal vagy egymással csetepatézni. Megszerveztem a magam kis rendőrségét a táborban lévő fiatal bányászokból – máig is megvan a szétváláskor készített fénykép a három alparancsnokommal –, és amikor telefonáltak a falu egyik kocsmájából, hogy a magyarok kezdik a rendet zavarni, akkor mi lesiettünk. Ha az illető vagy illetők nem engedelmeskedtek, akkor az 243
én bányászfiataljaim szépen megpofozták és karonfogva visszaerőszakolták őket a táborba. Másnap reggel, amikor felébredtek, ott voltunk az ágyuknál, bocsánatot kérve. Megmagyaráztuk, hogy kénytelenek voltunk így viselkedni, mert a befogadó néppel szemben a magyar becsületet védtük ezáltal. Nem emlékszem egyetlen esetre sem, amikor az illető egy kis beszélgetés után ne ismerte volna el, hogy bizony igazunk volt. Ebben a menekülttáborban töltöttem 1956-os karácsonyomat is. Volt nagy karácsonyfánk, mindenkinek külön ajándék, karácsonyi énekek, nagy vacsora. A svájciak igazán mindent megtettek, hogy az elvesztett otthon és haza utáni vágyódást valamennyire feledtessék. Egy különösen kedves emlékem is van. A táborban volt vagy tizenöt-húsz család nélküli, tíz és tizenöt év közötti fiú. Jól emlékszem az egyikre, akinek szeme előtt végezték ki szüleit a szovjet katonák. Ezek a gyerekek teljesen elvadultak és igen nehezen voltak kezelhetők. A táborparancsnok hozzájárulásával egy cserkészcsapatba szerveztem őket. Kaptunk egy külön termet, ahol mi aludtunk, természetesen én velük is laktam. Igyekeztem egy kis fegyelmet beléjük önteni, illetve a reményt visszaadni nekik. Valahogy úgy, mint egy szerető, nagyobb fiútestvér. 27 éves voltam. Nagyon hozzámnőttek ezek a fiúk, ahogy jó erdélyi kifejezéssel mondanák. Karácsonyra mindegyik külön ajándékot adott nekem, vagy egy kis hímezett zsebkendőt, például, abból a svájciak által készített csomagból, amit ők is kaptak. Vagy amit a faluban vettek, hiszen az idősebbek már jártak dolgozni a mezőgazdaságba. Ez volt az én legszebb karácsonyi ajándékom 1956-ban. D. M.: – Akkor térjünk át 1989 karácsonyára! S. V.: – 1989 karácsonya nekem a magyar nép szovjet iga alól való felszabadulását jelentette. Kimondhatatlan örömet. Azt a reményt, hogy az ország egy számára tragikus évszázad után végre megtalálja önmagát és saját útját ebben a világban. Természetesen ez azt is jelentette, hogy haza tudok látogatni, amire az 1956 óta eltelt majdnem 35 év alatt soha nem volt reményem, végigjárni Budapest utcáit, ahová oly sok emlék kötött, elmenni szüleim sírjához s viszontlátni családunk idősebb és fiatalabb nemzedékének tagjait. Hiszen mióta elhagytam az országot, nem volt alkalmam visszatérni. 1975-ös utolsó kísérletem, amikor édesanyámat akartam meglátogatni két kiküldetés – Egyiptom és Afganisztán – között, szintén kudarcba fulladt, mert vízumkérésemet visszautasították. Bár sok hírt kaptam hazulról, mégsem volt tiszta képem arról, hogy mi történik, milyen politikai erők jöhetnek számításba egy új rendszer megteremtésénél, s milyen perspektívák állhatnak a magyar nép előtt. Mint idegenben élő magyarnak, nekem nyilvánvalóan mást jelentettek a bekövetkezett változások, mint az otthon élőknek. Személyes múltamra, mely talán a nemzet tragikus sorsát is sugározta, visszaemlékezve, a magyarság múltjáról és lehetséges jövőjéről gondolkoztam el. Meggondolásaimnak két meggyőződés adta a keretét. Először az, ami számomra soha nem volt kétséges, hogy mindaz, ami ebben az időszak244
ban és a későbbi évek folyamán a Szovjetunióban történt, nem az Egyesült Államoknak és nem a többi nyugati hatalmaknak volt köszönhető; nekik ehhez semmi közük nem volt. Ennek a korszakoltó változásnak egyetlen okát a szovjet hatalom belső felbomlásában, belső „robbanásában” („implóziójában”) láttam. A történelemnek vannak ilyen pillanatai, melyek racionálisan megmagyarázhatatlanok, vagyis nem lehet okát adni annak, hogy miért éppen akkor, miért éppen ott ahol történt, robbant ki valami. 1956-os forradalmunk miért éppen 1956 októberében tört ki, mi okozta, hogy a nemzet ezekben a napokban szomorú történelmünkből ismert belső széthúzásunkat félretéve olyan egységben cselekedett, amely szinte hihetetlen volt azoknak, akik ezt átélték? Másodszor az a tény, hogy a magyar kormány megnyitotta az ország határait a keletnémet menekültek előtt, akik Nyugat-Németországba akartak eljutni, egy nem lebecsülendő magatartás volt ugyan, de semmiképpen nem meghatározója annak a világtörténelmi eseménynek, melyet a kommunista birodalom hihetetlenül gyors széthullása jelentett. A magyar gesztus nyilván fontos volt a németeknek, de történelmi visszapillantásban csak egy kis epizódja az események akkori lefolyásának. Számomra Magyarország szempontjából ebben a pillanatban – 1989 karácsonyán – minden azon fordult meg, hogy a múlt mennyiben fogja meghatározni a jövőt. Ezen azt értettem, hogy 1. a kommunizmus alatt leélt 40 év befolyása az általános mentalitásra mennyiben lesz döntő, 2. a nemkommunista gondolkodók, politikusok és politikai szervezetek mennyire vannak felkészülve jövendő feladataikra, és végül, 3. a bekövetkezett változás horderejének helyes, vagyis magyar szempontból értékelt felismerése mennyire fogja a jövő eseményeit befolyásolni. Mindhárom szempontból nagyon pesszimista előérzéseim voltak, melyek – egyre nagyobb elkeseredésemre – valónak bizonyultak. Bebizonyosodott, hogy az emberek legnagyobb részében, azokban, akik már legalább 20 évesek voltak a kommunista politikai rendszer bukásának idején, a 40 éves kommunista uralom alatt beléjük rögződött mentalitás már nem változik meg, s pontosan ezért az 1989-es események nem hoztak létre egy új szakaszt a nemzet életében. A rendszerváltozás elmaradt. Ezt jelezte a pacifista körök és a valóságos helyzetet felmérni nem tudó nyugati közvélemény által örömmel fogadott „bársonyos forradalmak” koncepciójának megjelenése is, ami azt jelentette, hogy nem volt forradalom Kelet-KözépEurópában. A történelem tanúsága szerint nincs olyan forradalom, mely ne járna vérontással. Ennek bizonysága az is, hogy a demokratikus rendszer meghonosítása nem sikerült, mert, egyrészt, a népakarat értelmében már másodszor kormányra jutott az a párt, melyet régebben állampárt néven ismertünk, s amely csak köpönyeget változtatott, de mentalitást és meggyőződéseket nem, s egyszerűen behelyettesítette ideológiai felépítésében Moszkvát Washington nevével. Másrészt, a demokratikus szemlélettel összeegyeztethetetlen az is, hogy sok választáson, még a legfontosabbak 245
alkalmával is, a népességnek csak kisebbik része megy el szavazni, ami azt jelenti, hogy a demokratikus szabadságot nem értékeli. Hogyan tudna egy nép a kommunizmusból magával hozott mentalitással egy szabad demokráciát felépíteni? Mindehhez nyilván hozzájárult az is, hogy a „bársonyos forradalmat” csalóka várakozások kísérték gazdasági téren, s ezek a várakozások nem valósultak, nem valósulhattak meg. Ebből a szempontból az egymást követő demokratikus kormányok gazdaságpolitikáját igen nagy felelősség terheli azért, mert nem ébresztették fel az embereket ezekből a hamis várakozásokból, s ugyanakkor nem tettek szimbolikus lépéseket annak bizonyítására, hogy ismerve a nép óhaját, annak megvalósítására törekszenek. Ez annak is következménye volt, hogy a nem kommunista politikusok, szakértők, pártok vagy mozgalmak egyáltalán nem voltak felkészülve azoknak a hallatlanul súlyos feladatoknak a megoldására, amelyek rájuk vártak. Bár igaz, hogy ezeknek a kommunista diktatúra alatt semmi lehetőségük nem volt közéleti és politikai gyakorlatot szerezni, mégis sokan voltak olyanok, akiknek megvolt az alapvető tudásuk, és megfelelő körülmények között ki tudták volna nőni magukat, hogy nemzetüket szolgáló komoly politikusokká és államférfiakká váljanak. De erre nem volt lehetőség, mert a régi rendszer emberei bentmaradtak a politikai és gazdasági élet kulcspozícióiban, sok esetben a színfalak mögött, s meghiúsították a nem kommunista és tapasztalatlanabb tisztségviselők feladatainak az ország érdekeivel összhangban való teljesítését. Az1989-es változások előtt pár hónappal találkoztam külföldön a magyar dolgozók pártjának egy tagjával, aki pontosan arra hivatkozott, hogy nélkülük semmit nem lehet tenni, mert mindent ők tartanak a kezükben, s az ellenzéknek „úgy sincsenek megfelelő tapasztalattal rendelkező szakemberei”. Nem tudom, hogyan lehetett elképzelni, hogy állampárti mentalitással lehessen egy szabad és demokratikus országot és egy a piaci mechanizmusokra épülő gazdaságot felépíteni? Nem arról van szó – és soha nem gondoltam arra –, hogy azokat az embereket, akik az állampárti múltat hordozták magukkal, ha a kezükön nem száradt vér, üldözni és büntetni kellene, de igenis arról van szó, hogy szereplésüket sem a politikai, sem a gazdasági közéletben nem lett volna szabad megengedni, s azokat a gazdasági szektorokat és vállalatokat, mivel előre látták, ami jönni fog, szilárdan kezükbe ragadták, meg kellett volna tőlük szabadítani. Állítólag a szovjet csapatok kivonásának volt az az ára, hogy a közéletben nem volt semmiféle tisztogatás, de lehet-e egy ilyen árat fizetni egy nemzet jövőjéért? Egyébként is a politikai előrelátás nagy hiányát jelezte azt nem látni, hogy a közeljövőben ezeket a csapatokat így is, úgy is kivonták volna az oroszországi és a nemzetközi helyzet alakulása miatt. A jövőnek a magyarság szempontjából való megfelelő értékelését már az előzőkben felvázoltak is illuzórikussá tették, de elég csak egy igen fontos eseménynek az elmaradására utalni annak bizonyítására, hogy milyen helytelen utat választottak a nem kommunista politikai mozgalmak egy demok246
ratikus Magyarország megvalósítására. Az én akkori s azóta is vallott véleményem szerint, az első demokratikus választások után a megválasztott parlamentet át kellett volna alakítani alkotmányozó nemzetgyűléssé, mert egy új, demokratikus politikai rendszert nem lehet a régi, kommunisták által írt, összetoldozgatott-foltozgatott alkotmányra építeni. Ugyanakkor ez egy mélységesen szimbolikus aktus is lett volna, mely mind a magyarok, mind a külvilág felé tagadhatatlanná tette volna a rendszerváltozásra irányuló közakarat tényét. Egy új alkotmány egy új indulás útkövével lett volna egyenlő, de ezt ki kellett volna egészíteni egy világosan megfogalmazott, bátor és a múlttal kompromisszum nélkül leszámoló politikával, mely kristálytiszta módon előre jelezte volna a nemzet útját egy jobb jövő felé. De mindez csak remény volt akkor, s lidércnyomásos álommá vált az elmúlt másfél évtized folyamán. Ez az oka annak, hogy az első évek lelkesedése után egyre kevésbé van kedvem hazalátogatni, s egyre kevesebb reményem van népem sorsára vonatkozólag.
247
Az emberi méltóság nem veszhetett el Dobos Marianne.: – Herczegh Géza, a nemzetközi jog professzora, diplomáciatörténeti mű szerzője hogyan látja a huszadik századi magyar történelmet? Herczegh Géza: – Régóta tudjuk: a forradalmak nem akkor törnek ki, amikor az elnyomás a legnagyobb, hanem amikor az előzőleg elnyomottak felemelkedésének útját valami akadály eltorlaszolja. 1956 októberének magyar forradalma nem a sztálinista-rákosista diktatúra legsötétebb időszakában robbant ki, hanem akkor, amikor a diktatúra által ütött sebek alig megindult orvoslása megakadt a kommunista párt szektás-dogmatikus vezetőinek ellenállásán. Tény, hogy forradalom volt, igazi tömegmozgalom, szervezetlen, helyenként erőszakos, mely különböző rétegek ösztönös vágyait és tudatos törekvéseit egyesítette. Akik az elmúlt fél évszázadot Nyugaton töltötték, aligha értik, miért kell ezt a nyilvánvaló igazságot annyiszor ismételni és bizonygatni. Akik otthon maradtak, azok tudják jól. Amióta a nép akaratát tekintik minden hatalom kizárólagos forrásának, a forradalom mint a népakarat elementáris erejű, spontán megnyilvánulása óriási legitimáló erő. Az orosz bolsevisták a hatalom megragadását „Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak” nevezték el, holott közönséges államcsíny volt, Kádár Jánosékat pedig, akiket orosz tankokon szállítottak Budapestre, „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” elnevezéssel látták el. 1989. április 12-én elmondott utolsó zűrzavaros beszédében Kádár beismerte: „Önök nagyon jól tudják, hogy ez mit jelent azok számára, akiknek a kormány legalitása fontos, mert, hogy ha nem ellenforradalom, hát akkor nem tudom, ki hivatkozhat. Nem tudom, ki hivatkozhat…” Pontosítsunk! Kádár kormányának legitimálása érdekében a forradalmat törik-szakad ellenforradalomnak kellett nevezni. Amikor Pozsgay Imre 1989 februárjában bejelentette, hogy 1956-ban „népfelkelés” történt, ami voltaképpen a forradalom szinonímája, megadta a kegyelemdöfést a már haldokló Kádár-rendszernek. D. M.: – Mi történt valójában? H. G.: – Lépjünk vissza az időben és lépjünk egyúttal távolabbra is, hogy ne csak Budapestet és ne csak Magyarországot lássuk magunk előtt, hanem azt a széles övezetet, mely a Baltikumtól az Égei-tengerig terjed, amit a németek Zwischeneuropának, mi pedig Ady nyomán a kompországok KompEurópájának nevezünk. Az időt tekintve a nagy kérdés viszont úgy hangzik: két világháború volt-e a huszadik században vagy egyetlenegy, amelyet húszéves fegyverszünet oszt két félre? Sokak szerint az utóbbi megfogalmazás a helyes, a kelet-közép-európai országok szemszögéből pedig különösen az. Ezen a térségen a huszadik század elején nagyjában-egészében Oroszország, a Német Birodalom, az Osztrák–Magyar Monarchia és a Török Biro248
dalom osztozott, 1918-at követően azonban az egészet újra felosztották. A felosztás nem sikerült – hogy miért, abba most ne menjünk bele –, tény, hogy nem sikerült, mert 1939-ben itt robbant ki a háború következő szakasza. Ennek eseményeit úgy összegezhetjük, hogy Kelet-Közép-Európát először Hitler igázta le, hogy azután Sztálin birodalmának részévé váljon. Az 1939. augusztus 23-i Ribbentrop–Molotov-paktum határvonala és az 1944. október 9-i Churchill–Sztálin-megállapodás százalékos arányszámai – gondolom – eléggé ismertek, mint ahogyan az is, hogy a nagyhatalmi döntésekbe a közvetlenül érdekeltek milliói nem voltak képesek és hajlandók belenyugodni. Sztálin rendszere annyira idegen volt az európai hagyományokon felnőtt népek számára, az ún. szocialista tervgazdálkodás olyan rossz hatásfokkal működött, az új háborúra való felkészülés annyira megerőltető, hogy amikor 1953. március elején a zsarnok meghalt, valamennyi úgynevezett csatlós ország súlyos válsággal küszködött. 1953. június 17-én szovjet tankok törték le a kelet-berlini munkások ellenállását, 1956. júniusában Poznanban lőttek a lengyel munkásokra, hogy október 23-át követően nálunk a kommunista diktatúra napok alatt összeomoljon. Nem próbálkozom azzal, hogy napokra bontva összeállítsam az események kronológiáját. A magyar forradalom történetét még nem írták meg, sőt azt nem is lehet mindaddig, amíg a moszkvai források mind nem válnak hozzáférhetővé. Ne vegye tehát rossz néven, ha személyes élményekről beszélek. Június 27-én volt a Petőfi-kör sajtóvitája a Váci utcai tiszti házban, ahová persze nem fértünk be. Délután 6 órától szobroztam az egyik földszinti ablak előtt, ahol hangszóró közvetítette a nagyteremben elhangzó beszédeket. Kilenc órakor sikerült bemásznom az ablakon, éjfélkor már a nagyteremben voltam, ahol hajnali fél háromig maradtam, amikor oszladozni kezdett a hallgatóság. Még aznap levélben számoltam be apámnak a vitáról. A cél világos – írtam –, következetes szalámitaktikával el kell távolítani a balos pártvezetést és széles egységfrontot kell összehozni Rajk László szellemétől Bálint Sándorig. (A néprajz professzora volt Szegeden és 1947-ben rövid ideig képviselő a kereszténydemokrata párt listáján.) D. M.: – Megindították boldoggá avatási eljárását. Mondom én is zárójelben. H. G.: – Sem akkor, sem később nem voltam párttag, de a kommunista párton belül megindult erjedést – mint még oly sokan mások – kívülről erősíteni próbáltam. Apám a levelet, az egyetlent a neki írt több mint száz levél közül, sohasem kapta meg. Hibáztam, amiért elképzeléseimet levélre bíztam, de mentségemre szóljon, nem voltam olyan fontos személy, hogy feltételezzem, a cenzúra az én leveleimmel is foglalkozhat. Ezt az apróságot csak annak jelzése végett említem, hogy céljaink mérsékeltek és felettébb óvatosak voltak. Nem a diktatúrát és nem a pártot támadtuk, hanem a rákosista vezetést, nem többpártrendszert követeltünk, hanem a „népfront” erősítését, nem koalíciós kormányt, hanem Nagy Imrét a miniszterelnöki posztra. Gondosan mérlegeltük a lehetőségeket. 249
Aztán Rákosi megbukott, de Gerő Ernő lépett a helyére, és Nagy Imre miniszterelnöksége egyre késett. Október 6-án volt Rajk László temetése és az idő olyan, mintha temetéshez rendelték volna, díszletnek. Az égen egymást kergették a komor fellegek, a zászlókat rázta, tépte a hideg szél. Sokezred magammal szorongtam a Kerepesi temetőben – persze nem Rajk kedvéért. Ott és akkor valójában Rákosit temettük. A gyászszertartás belőle csinált többé fel nem támasztható politikai hullát. Tehát – írtam akkor – kaparjuk el jó mélyre. Október 23-án a Bem térről a Kossuth térre mentem, majd otthon a rádión meghallgattam Gerő beszédét. Tudtam, hogy végzetes következményei lesznek. Annyi gyúlékony anyag halmozódott fel az országban, hogy egyetlen szikrától fel kellett robbannia. A Gerő-beszéd ezt szolgáltatta, ezt a gyújtószert. Utána már hiába mondta volna bárki, hogy a felhalmozott benzin szép lassan égjen és ne robbanjon. A benzin ilyen! A benzin robban! A trolibusz a Dózsa György útra vitt. Vagy az Aréna útra, ha úgy jobban tetszik! – mondta a kalauznő. A Sztálin-szobor hatalmas tömbjét autogénpisztolyok fénye világította meg. Azzal vágták át a bronzot térdmagasságban, majd drótkötelekkel rántották le talapzatáról. A saját merészségétől megittasult tömeg őrjöngve taposta. Így állt bosszút, amiért annyiszor megalázták, elterelték a gigantikus Gessler-kalap előtt. Semmi kétség – gondoltam –, reggelre itt lesznek az orosz tankok. Tévedtem. Hamarább, már kora hajnalban ott dübörögtek a Nagykörúton. 24-én szép idő volt, kellemes, késő őszi nap. Az emberek fütyültek a kijárási tilalomra és igyekeztek kihasználni a váratlan szabadnapot. A mamák kisbabákat tologattak a körút és az Oktogon széles járdáin, tüntetően nem véve tudomást az Andrássy úton megjelenő orosz tankokról, páncélautókról, amelyeknek a csövei pedig rájuk szegeződtek. Láttam, amint egy-egy tank nekimegy a járdának, mintha le akarná gázolni a járókelőket, de az utolsó pillanatban megáll, az emberek pedig egy-két lépéssel beljebb húzódva folytatják sétájukat. A jelenet többször megismétlődött. Csak bámultam, mi adhat ennyi erőt, bátorságot a kisgyermekes mamáknak, hogy ne vegyenek tudomást a félelmetes acélszörnyetegekről, amelyek pillanatok alatt százakat, ezreket képesek lekaszabolni. Hadd tegyem gyorsan hozzá, sohasem láttam annyi szép nőt Budapesten, mint ezekben a napokban. Szépek voltak. Mosolyogtak, örültek, bíztak abban, hogy tán mégis jobb lesz. D. M.: – Vajon mire gondoltak a tankokban ülő katonák? H. G.: – „Ellenforradalmi bandák” leverésére vezényelték őket a fővárosba, de fegyvereik célkeresztjében mindegyre kisgyermekes anyák sora tűnt fel. Nem tudom, mit gondoltak, de tény, hogy ott, akkor nem lőttek! Mi adott bátorságot a budapestieknek? 1956 előtt sokszor feltettem magamnak a kérdést: nem az én hibám-e, hogy másként látom a dolgokat, mint ahogy a rádió, az újságok, a hivatalos szónoklatok hirdetik? Nem tévedek-e? Az én ismereteim hiányosak vagy egyoldalúak? A forradalom elosz250
latta kételyeimet és felszabadított. Megtudtam, hogy más is, sőt majdnem mindenki úgy gondolkozik, mint én, úgy érez, mint én! Higgyék el nekem, a totális diktatúra körülményeiből adódó elszigeteltség után ez hallatlanul nagy és felemelő érzés volt. Hiába csörtettek körülöttünk az ellenséges tankok, a diktatúra összeomlott a szemünk láttára, és hiába állítják vissza, össze fog omlani másodszor is. Véglegesen! Szerencsém volt, mert másnap még nem értem el a Kossuth térre, amikor ott eldördültek a sortüzek. Gerő Ernő megbukott, a fegyveres erők tagjai átálltak vagy szétszéledtek. Nagy Imre most már valóban miniszterelnök lett. Október végére az ország eljutott a politikai pluralizmushoz. Koalíciós kormány alakult, kimondták a sajtószabadságot, hitet tettek az emberi jogok tiszteletben tartása mellett. Egyetlen hét alatt az ország bejárta azt az utat, amelynek megtételéhez – úgy véltük – legjobb esetben is hosszú évek szükségesek. Mindaz, ami 1989-ban több hónapos folyamat eredményeként valósult meg, más nemzetközi feltételek mellett. Csoda történt volna? Tudtuk, hogy a borotva élén táncolunk, de reméltük, hogy miként Lengyelországban, nekünk is sikerül valami ésszerű kompromisszumot kötni a szovjet hatalommal, tán még jobbat is, mint a lengyeleknél Gomulkának. A sorsunk úgyis össze volt kötve az övékével. Az egész úgy indult, mint egy mellettük szóló szimpátiatüntetés, és Hruscsovnak a magyarországi helyzet alakulása miatti aggodalmai alighanem közrejátszottak abban, hogy Varsóban kész volt engedményekre. Rosszul voltunk tájékoztatva, de nemcsak mi, mások is. Már november 4-e után jutott kezembe egy, a hó első napján kiadott bécsi újság az alábbi szenzációs szalagcímmel: „Unter Drohung des Suez-Krieges raumt die Sowjetunion den Satellitenstaat Ungarn”. Az igazság ennek pont az ellenkezője volt. A szuezi háború híre, az amerikaiak érdektelenségének bejelentése Moszkvában, valamint a kínaiak sürgetése a határozott fellépés érdekében eldöntötte a szovjet vezetés dilemmáját – a héják javára. Vagyis: elhatározták a magyar forradalom leverését a rendelkezésre álló katonai erő maximális bevetésével. A forradalmat – katonailag – napok alatt leverték. November 7-én hajnalban Kádár János kibújhatott a Kossuth téren abból a szovjet tankból, amely Budapestre hozta. Rövid időn belül vidéken is mindenütt megszűntek a harcok, az ellenállás passzív formái azonban nem. A munkástanácsok sztrájkot hirdettek, a katonák jelentős része nem volt hajlandó letenni a hűségesküt stb. stb. Azt hittük, ami nálunk történt – vagyis egy, a Szovjetunió által létrehozott diktatúra forradalmi úton való megdöntése –, annak nagy, határainkon túlmutató jelentősége van. A ránk jellemző túlzással azt gondoltuk: világtörténelmi esemény. Nem volt az, mert a mi súlyunk a világban nem sokat nyom. Arra, hogy mi volt a jelentősége, később még visszatérek. Egyelőre beszéljünk közvetlen visszhangjáról, nemzetközi hatásáról. Annyi bizonyos, hogy Nyugat a magyar menekülteket tárt karokkal fogadta, de a kormányok nagyon keve251
set tettek azért, hogy a magyar forradalomból mentsék a menthetőt. Természetesen nem katonai beavatkozást kérek számon, hanem keményebb feltételek szabását az együttműködési politika folytatása érdekében. Nem így történt. Hruscsovot nemsokára az Egyesült Államokban látták vendégül. De Gaulle tábornok még nem volt hatalmon, és ezért nem tudjuk, francia szemszögből 1956 is amolyan közlekedési balesetnek minősült volna-e a békés együttélés országútján, mint 1968-ban a prágai beavatkozás. Tény, hogy a világ órája nem mindenütt ketyeg egyformán. Van, ahol siet és van, ahol késik. 1956-ban a mi óránk sietett, és a szuezi kalandra készülő angolok és franciák órája maradt el végzetesen a valóságos időtől. Kerek harminchárom esztendő kellett ahhoz, hogy a különböző órákat – no meg az időszámítást is – egymáshoz igazítsák. Ezért igen drága árat fizettünk. A veszteséglistára ugyanis nemcsak az elesetteket és a kivégzetteket kell felírni, hanem a közel kétszázezer kivándoroltat is. Azokat, akik érvényesültek az Atlanti-óceán innenső vagy túlsó partján, azokat, akik fényes karriert futottak be vagy anyagi sikereket értek el, az ország szempontjából a veszteség rovatban kell szerepeltetni. 1987-ben meghívást kaptam Montrealba, a menekültek jogaival foglalkozó konferenciára. Ott a házigazdák a sikeres integrálódás példájaként többször említették a 40 ezer magyar menekült beilleszkedését a kanadai társadalomba. Számukra nyilván sikertörténet, a mi számunkra fájdalmas veszteség! Azokat, akik otthon maradtak – bár a forradalom leverése, a Kádár-rendszer kiépülése súlyos trauma volt számukra –, az elhagyatottság érzése által kiváltott megalkuvási készség dacára éltette a remény, hogy – miként már mondtam – ami egyszer már összedőlt, össze fog dőlni másodszor is. A megalkuvási készség széles körű volt, de nem elég mély. Az emberek nem akárhogy alkudtak meg. Kollaborálni csak szűk területen voltak hajlandók, ami viszont a rendszer vezetőit szorította újabb és újabb engedményekre. Az országot végül is működtetni kellett. Ezek együtt azután a szocialista tábor „legvidámabb barakkjává” tették. A tábor – internálótábor volt és maradt, de az őrség tartózkodott az internáltak bántalmazásától. Ezért kaphatott az ország kezdeményező szerepet a kelet-közép-európai szovjet érdekszféra lebontásában, ezért mehetett végbe egyetlen puskalövés, egyetlen átvitt értelemben vett politikai pofon nélkül a rendszerváltozás. Ez – közvetve és áttételesen – 1956 győzelme és eredménye. Mert harminchárom év után végül is győzött. Október 23-a nemzeti ünnep. Vagy mégsem? A 2002-ben megválasztott 178 MSZP-s képviselőnek 85 %-a volt Kádár János pártjának, az MSZMP-nek a tagja és közülük 80-an dolgoztak a párt apparátusában, a KISZ-ben vagy az Úttörőszövetségben. Ki győzött hát akkor? Így jutunk el a magyar történelem örökösen visszatérő kérdéséhez: kudarcok sorozata-e vagy sikertörténet? A válasz érdekében faggassuk Madáchot! Az ember tragédiája nem történelmi tanulmány és nem képeskönyv. Nincs egyetlen, a magyar históriából vett jelenete, egésze mégis 252
mintha a mi történelmünket példázná. Ádám álmot lát, a küzdelem benne zajlik. Sorra kiábrándul eszméiből, amelyek félig, felemás módon valósulnak meg, de van ereje újrakezdeni. Kudarcot vall, mégsem győzik le. Nem győz, de nem szenved vereséget sem. A küzdelem új feltételek mellett, új formában folytatódik. Ádám új, nagy talizmánt lel, „mely a vén földet ifjúvá teszi”. Létezésének a küzdés ad értelmet, és ellenlábasát, Lucifert az Úr azzal bünteti, hogy mit rontani vágy, „szép és nemesnek csírája” lészen. A Rákóczi-felkelés Majténynál végződött, 1848–’49 küzdelme Világosnál, de mind a kettő eredményes volt abban az értelemben, hogy az elnyomó hatalmat mérsékletre kényszerítette. Világos nélkül nem lehetett volna 1867-es kiegyezés, mely minden ellentmondása dacára a magyarság számára félévszázados fejlődést biztosított, 1956 a magyar nemzetnek, a magyar társadalomnak olyan erőfeszítése volt, mely a közvetlen bukás, a nyilvánvaló kudarc dacára is hosszú lejáratra, történelmi távlatban gyümölcsöző befektetésnek bizonyult. 1989-ben volt mire hivatkozni, volt mire építeni. „A méltóság – írta Németh László 1940-ben Szekfű Gyulával vitázva – sohasem a kudarcban vész el, hanem a motívumokban”. Nos, 1956 motívumaiban az emberi méltóság nem veszhetett el, épp azokban érvényesült. Nemcsak az elit, a fej mozdult, hanem az egész Németh László-i értelemben vett test. A mozdulatot – a forradalmat – nem önmagában, elszigetelten kell nézni, hanem mint egyik láncszemét annak az eseménysornak, mely 1953tól 1956-on, 1968-on és 1981-en át a szovjet birodalom bukásához vezetett. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az Európa kettéosztását szimbolizáló Jaltai Konferencia döntéseinek felülvizsgálatához. Jaltát tagadta – hangsúlyozom, szimbolikus értelemben, mert az igazi döntéseket nem Jaltában hozták – és hitet tett Európa egysége mellett, mely egy évtizede ismét napirenden és – reméljük – végre politikailag és szervezetileg is megvalósulóban van. Abban pedig, hogy ez így lett, hogy ma itt tartunk, abban 1956-nak és a már említett többi kelet-közép-európai eseménynek döntő szerepe volt. A Szovjetunió képtelennek bizonyult 1944–’45-ös hódításainak megemésztésére. Ez pedig alighanem többet számított, mint Reagan elnök csillagháborús programja, mely Gorbacsovot és társait annak felismerésére kényszerítette, hogy a fegyverkezési versenyt nem bírják tovább. A Kelet-Közép-Európáért és mindenekelőtt annak lelkéért folyó küzdelmet ugyanis jóval előbb és sokkal alaposabban elvesztették, mint a fegyverkezést. D. M.: – Eötvös József sorai jutnak eszembe: „Magyarország az égő csipkebokor példája. Minden tűzben áll, de soha sem hamvad el.” Nem hamvadhat el, bármi fog történni, és bárhogyan! És hadd tegyem hozzá a magam hite szerint: Mária királysága, Regnum Marianum vagyunk, első szent királyunk, István óta.
253
Hiszek – Sindzsimaszu Dobos Marianne: A Japánból hazatért Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetest kérdezem mindarról az elkötelezettségről, ami a jezsuita rendbe vezette a háború vége táján, majd Japánba irányította, hogy később, a rendszerváltozás után rendi elöljáróinak utasítására Magyarországon folytassa munkáját. Nagy hatású, vagy harminc japánul, németül, franciául, magyarul írott könyv szerzője, akinek nem egy könyvét angolra is lefordították, több díjat nyert teológus professzor, a magyarországi Faludi Akadémia és az OCIPE (Office Catholique d’Information et d’Initiative pour l’Europe) magyarországi szervezetének igazgatója, kedvelt előadó, lelkigyakorlat-vezető. Mi vezette vissza felkészülésének világába abból a környezetből, amihez már hozzászokott, és ahol közszeretetnek örvendett? Induljunk el az ostromidei karácsonytól. Nemeshegyi Péter: 1944 karácsonya számomra egy nagyon nevezetes karácsony volt. 1944. október 3-án, tehát karácsony előtt két hónappal léptem be a Jézus Társaságba, a Jezsuita Rendbe. Már régebben motoszkált bennem valahogyan az, hogy papnak kéne lennem. Lelkigyakorlatot végeztem a hűvösvölgyi Manrézában, és nagyon úgy éreztem, hogy Jézus Krisztus engem üstökön ragadott. Nagy félve elmondtam ezt az én kedves édesapámnak. Ketten éltünk együtt, mert édesanyám meghalt, amikor én 15 éves voltam. Akkor lett beteg szegény, amikor énvelem áldott állapotban volt. Később megtudtam, hogy orvosai megmondták neki, mire számíthat, amennyiben megtartja terhességét. Ha élni szeretne, abortálnia kell ezt a gyermeket. Nem vállalta. Megszülethettem. Áldom is ezért hosszú életem minden napján. A betegség, amit akkor szerzett, agydaganat volt, és ez okozta a halálát. Biztos vagyok benne, hogy azért soha-soha meg nem bánta, hiszen engem nagyon szeretett. Egyetlen gyermek voltam, anyám minden szeretetét rám pazarolta. Gyermekkoromban vasárnaponként szüleim vittek a szentmisére. Akkorában én, őszintén szólva, nagyon unalmasnak tartottam a szentáldozás nélküli „misehallgatást”. Érthetetlen latin nyelven folyt minden. A szentbeszéd mondatai elmentek gyermekfejem fölött. Örültem, amikor vége volt az egésznek. Egy nyáron azonban nyaralni mentünk Ausztriába. Maria Schutz búcsújáróhely szép, barokk kegytemploma melletti kis hotelben laktunk. Én napközben a többi gyermekkel az erdőben játszottam, szaladgáltam. Minthogy jól meg is izzadtunk, az egyik nap, mikor ebédre igyekeztem vissza a családomhoz, mert még bőven volt idő erre, betértem a templomba. No nem imádkozni akartam, csak egy kicsit hűsölni. Amikor beléptem, láttam, hogy egy fiatal pap éppen a főoltárnál misézik. No, ez baj – gondoltam magamban, mert ha már a mise közben bementem, nem illik, hogy kijöjjek. Ami azonban velem történt ekkor, azt, azt hiszem, legpontosabban úgy nevez254
hetem, hogy megérintett az Isten kegyelme. Akkor ott megértettem, hogy a szentmisénél nincs a világon nagyobb dolog. Jézus van ott, a kenyér színében a pap kezében személyesen. Milyen hatalmas csoda! Különös lelkiállapotban mentem a hotelbe: „Mamika, a szentmise csuda nagy dolog!” – lelkendeztem. Anyám meg csodálkozva nézett, miért mondok ilyet most, mikor eddig unatkoztam a szentmiséken. Azt hiszem, ott kezdődött, azon a délelőtt a hivatásom… Bárha ez az emlék később halványodott, de lelkembe mélyen belevésődve máig megmaradt. Sok évvel később ellátogattam Maria Schutzba, és akkor én mondtam a főoltárnál a szentmisét, szívemben nagy hálával, hogy idáig elvezetett, megőrzött engem. Bizony sok és sokféle veszedelmen mentem, mentünk át az évek során. 1944-ben Magyarországon már elkezdődött a náci megszállás. Édesapám a Pénzügyminisztériumban dolgozott mint a vámosztály főnöke. Régivágású úriember volt, nem olyan, aki tetszett volna az új uraknak, így nyugdíjba is küldték. Igaz, hogy elérte a korhatárt is, ezt azonban nem szokták volt szigorúan venni. Szegénykém így nagyon egyedül maradt. Katolikus volt, azért lettem én is katolikusnak keresztelve. Fiatal korukban édesanyám és édesapám nagyon vallásosak voltak. Később aztán valami történhetett az édesapám életében, mert soha, de soha nem járt templomba egy idő óta. Gondoltam, ha én azt mondom neki, hogy pap akarok lenni, hát akkor ebből nagy ribillió lesz. Valóban így is lett. Szegény édesapám úgy látszik, már valamit sejtett, hát még amikor azt is mondtam neki, hogy az Úr Jézus Krisztus szerzetese, pap akarok lenni, akkor azután szegényke nagyon kétségbeesett. Természetesen egészen más jövőt képzelt el nekem és magának is, mert azt remélte, lesznek majd unokái és mindaz, ami a szép öregséghez egy családban hozzátartozik. Édesapámat ezért aztán nem mertem mégsem egyedül hagyni. Azt hiszem, talán nem is szabadott volna. Azt mondja az Úr Jézus, hogy apámnál és anyámnál is jobban kell követni az Ő hívó szavát, de akkor ehhez valahogy nekem nem volt bátorságom. Várj egy kicsit! – kért az édesapám. Akkor még egyetemi hallgató voltam és tisztviselő is. A Hitelbankban számoltam a pengőket, amit nagyon kezdtem unni, és hát a jogi karon is befejeztem lassan a tanulmányaimat. Így jött el a nyár, amikor már ott volt az orosz hadsereg egészen Budapest határában. Nem tudtuk, mi lesz, hogy lesz, nagyon szerettem volna a szerzetesrendben lenni, amikor átviharzik rajtunk a háború. Így is történt, mert szegény édesapám a sok izgalom miatt megbetegedett, és szeptember 14-én meghalt a kórházban. Egyedül maradtam, és akkor azt gondoltam, hogy most aztán rajta. Otthagytam a Hitelbankot, szaladtam a Manrézába, és jelentkeztem jezsuitának. Az újoncmester Kovács Jenő atya volt. Nagyon szent életű, nagyon okos ember. Mostanában, 90 éves korában halt meg. Ő és még három más atya, ahogy az szokás, a jelentkezők meghallgatásakor fölvételiztetett, elbe255
szélgetett velem. Még most is emlékszem a szúrós kérdésekre, amelyekkel annak rendje-módján megvizsgáltak: – Ígért-e valakinek házasságot? Voltak-e látomásai? – Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kellett válaszolnom. Amikor mondtam, hogy nem voltak látomásaim – akkor jó! – felelték, és fölvettek. Elkésve, hiszen a többiek július 31-én vagy augusztus 14-én léptek be. Ahogy beléptem a jezsuitákhoz, mindjárt kezdődött a nagy Loyolai Szent Ignác-féle lelkigyakorlat, 30 nap teljes csend és hallgatás. Kemény dolog volt ez, de azért nagyon-nagyon szép is. Ha pedig ezt az ember valahogyan őszintén végigcsinálja, az teljesen elirányít, eligazít bennünket Jézus Krisztus nyomán. Szent Ignác azt akarta, hogy Jézus Társasága mélyen belegyökerezzék a katolikus Egyház hagyományaiba, de ugyanakkor megnyíljon a kor új követelményei iránt. A jezsuiták az eltelt századok során mély meggyőződésből védelmezték a katolikus hitet, de nem riadtak viszsza új nézetek kifejtésétől, ha ezt kívánta az igazság iránti elkötelezettségük. Istennek csodálatos célja van az életünkkel. Meg kell azonban teljes önátadással, tüzes buzgósággal engednünk, hogy Ő legyen a tervezője és alakítója annak. Maga Ignác azt mondja, hogy a lelkigyakorlat-vezető nagyon vigyázzon arra ne furakodjék az Úr Isten és a vezetett közé, hanem hagyja, hogy a Teremtő Isten közvetlenül legyen a teremtményének a szívében az alkotó, az átformáló. Nagyon fontos a csend. Nekem is meghatározó volt ez a harminc nap, az első lelkigyakorlat. Ezzel kezdődött az újoncéletem. Magyarországon egyre viharosabb volt már a helyzet. Bennünket óvottvédett Kovács Jenő atya. Engem a Szálasi-kormány behívott katonának, de az atya nem közölte velem ezt. Vállalta érte a felelősséget, hogy ha bennünket keresnek, akkor ő mondja azt, hogy én nem szóltam a fiataloknak. De nem vetemedtek erre ezek az akkori urak, Istennek legyen hála. Úgyhogy megmaradtunk békében. Éltük a rend életét, és tanultuk a leckéket, miközben egyre közelebb jött a háború hozzánk. D. M.: Hogyan élték meg 1944 karácsonyát? N. P.: December 24-én, karácsony napján kezdődött Budapest ostroma. Bekerítették a fővárost, és akik bekerítették, ott jöttek le a Budakeszi úton, és eljutottak egészen a Szép Ilonkáig és ott megálltak. Ott megrekedt a front. Mihozzánk is elérkeztek karácsony estére. Éppen akkor, amikor készültünk az ünnep megülésére, mert természetesen a háború ellenére is meg akartuk ünnepelni Jézus születésének örömét. Ekkor csengettek be a portán az orosz katonák, és orosz megszállás alá kerültünk. Elkezdtek a rendházunkban nyüzsögni a katonák és a velük levő bárisnyák. Ágyúikat fölállították a kertünkben. A túlsó oldalon, a dombon meg a németek voltak, onnan lőttek ide, innen lőttek oda. Úgyhogy mi lehúzódtunk a pincébe és vártuk, hogy mi lesz. Az orosz katonák meglepően korrektek voltak ekkor. Meg tudtuk tartani az éjféli misét is. Lent az alagsorban aludtunk. Másnap vártuk, hogy mi fog történni? Elő volt készítve a karácsonyi szép ebéd, mellyel mégiscsak készült a konyhástestvér. Emlékszem, bevonultunk az ebédlőbe és hozták az első fogást, a levest. Ott ültünk sorban a fekete ruhában. Akkoriban a 256
jezsuitáknál az volt a szokás, hogy a papok a kis papi kalapocskát, birétumot étkezés közben is fenn tartották a fejükön. Mi novíciusok is kis fekete sapkával a fejünkön ültük körül az asztalt – úgy emlékszem – nyolcvanan. Egyszer csak bejön egy orosz katona, és nézi ezt a látványt. A házfőnök, Somogyi Jenő atya, intett a fölszolgáló testvérnek: vigyél neki ennivalót! Vitt is neki valami tortát. Az orosznak ez nem kellett. Vigyél neki levest! Azt aztán szívesen elfogadta. Érdeklődéssel nézegetett minket, miközben kanalazott. Egyszer csak egy nagy dörrenés, egy ágyú belövése a mi házunkba, valahol az emeleten betalált. Megrepesztette a fűtéscsövet. Ilyen közeli háborúra nem voltunk felkészülve, úgyhogy elbújtunk valamennyien az asztal alá. Az orosz katonának ez meg se kottyant persze, és ütötte a combját nagy hahotázással: milyen gyávák ezek! Érdekes találkozás volt ez az első is, az oroszokkal. Ahogy megtudtuk, nem mindenkinek ment ez ilyen simán. Két jezsuita, Laskay és Kajdi atya karácsonyra kimentek egy közeli faluba Budakeszi tájékára, hogy segítsenek a helybeli papnak gyóntatni. Sose jöttek vissza. Azt hallottuk, hogy őket az oroszok kémnek tekintették és kivégezték. A mai napig se tudjuk, hogy hol és hogyan haltak meg. Így zajlott le ez a karácsony. Nem tudtuk, mi lesz ezután, hogy fognak viselkedni velünk a továbbiakban. Azt tudtuk, hogy a kommunizmus nem szereti a vallást, az egyházat. Lesz-e egyáltalán lehetőségünk a rendi élet folytatására? Bizonytalan volt minden. Közben zajlottak a harcok. Az oroszok nem mentek tovább. Lőttek innen, lőttek onnan. A tartományfőnökünk, Borbély István atya is ott volt éppen, és Kovács Jenő, a novíciusmesterünk. Elhatározták, hogy a húsz rendi újoncot nem lehet itthagyni, mert itt az újoncélet abszolút lehetetlen. Próbáljunk valamilyen igazolványt kapni valamelyik jóindulatú orosz tiszttől, és annak remélt védelmével gyalogoljunk le Kalocsára. Kaptunk is egy orosz főhadnagytól igazolványt. Valami olyat, hogy ezek jó emberek, papok, ezeket ne bántsátok, engedjétek tovább, Kalocsára mennek. Ezzel az írással felszerelve, a hátunkon egy kis csomaggal elindultunk fölfelé a Budakeszi úton. Odaátról zúdult lefelé az orosz hadsereg. Emlékszem, hogy még lovon is jöttek, meg gyalogosan is. Tankok, kocsik zúdultak lefelé. Mi meg, velük szemben. Nem törődtek velünk. Egyszer csak, a Korányi klinika környékén lehetett, megállít egy orosz katona és ránk fogja a géppuskáját. Kovács Jenő atya hozza az igazolványt, hogy dokument. Az orosz katona kitépi a kezéből és rámutat a géppuskájára: „Ez a dokument! Sorbaállni!” Így hadifoglyok lettünk, és ez a Gyorgye nevezetű orosz katona elmasíroztatott bennünket egészen Pátyig. Ott töltöttük az éjszakát. Beosztottak bennünket különböző házakhoz, hogy ott aludjunk. Másnap reggel egyenként behívott ez a Gyorgye és a barátja minket egy szobába. Fölírta a nevünket, közben megnézte a zsebünket, és amit talált, attól megszabadított bennünket, óránktól, töltőtollunktól s a többi s a többi, ami megtetszett neki. Kaptunk ezután egy új igazolványt, hogy mehetünk tovább. Boldogan indultunk tovább, de fentről meg jött egy másik orosz katona, és akkor ő fogott 257
ránk pisztolyt, és megint nézegette a csomagjainkat. Szóval akkor nagyon is közel jártunk ahhoz, hogy Szibériában vagy a temetőben, a föld alatt végezhessük életünket. De azért csak mentünk, csak mentünk. Egy neves író, az öreg Tomka Ágoston atya jött még velünk, Kovács Jenő atya és mi húszan. Vonultunk. Az volt a bánatunk, hogy ebben a veszélyben nem járulhattunk sehol sem a szentáldozáshoz. Misézésről természetesen szó sem lehetett, templomhoz nem is közelíthettünk, miközben olyan helyzetben voltunk, hogy nem tudhattuk, mikor puffant le valaki bennünket. Nagyon-nagyon szerettük volna a szentséget magunkhoz venni. Hiszen félő volt, hogy akár viatikum, utolsó útravaló is lehetett volna azokban a körülményekben, bármelyikünk számára. Így közelítettünk estefelé valamelyik faluhoz. Ez talán Érd lehetett. Kovács Jenő atya utasítására leültünk a hóval fedett – mert hideg volt, szél fújt – havas, jeges, csúszós út szélére, és két rendújoncunkat, novíciusunkat Jenő atya előreküldte, nézzenek szét a faluban. Nincs-e ott orosz katona, lehet-e valamilyen szállást kapni? Nagy örömmel jöttek viszsza, és jelezték, hogy nincs orosz katona a faluban, de van ott egy kis kápolnája a Vincés nővéreknek. Van egy kis kolostoruk is, ahol egy nagyobbacska szobában meg is alhatunk. Lehetett volna tehát misézni is, de akkor már este volt, akkoriban pedig nem szabadott este misézni. Viszont volt a szentségházban oltáriszentség. Örültünk nagyon, tudunk szentáldozáshoz járulni. Emlékszem egy komikus jelenetre. Az egyik novíciustársam ijedt képpel megy oda P. Kovács Jenőhöz, aki szent ember volt, bár ekkor és talán általában is az egyházi, kánonjogi előírásokat elég tágan értelmezte. Mondja neki ez a novícius, hogy Kovács atya, áldozhatok én? Mert hát ettem! Kovács atya erre azt felelte: – de hiszen maga már egy órával ezelőtt evett. De társunk csak mondja: nem atyám, volt a zsebemben kenyér, most ettem meg! – Nem megmondtam, az már ezelőtt egy órával volt! Ez a délután akkora élmény volt számunkra, hogy még most is emlékszem rá. A kápolnára is. Az oltár mögött az üvegablak nagyon égszínkék volt, olyan reményteljesen égszínkék, amilyen színűre a Szent Szűz palástját szokták általában festeni. Valamennyien azt éreztük: holnap talán agyonlőnek bennünket, lefognak bennünket, de nem bánjuk, mert egy életünk, egy halálunk, Jézus velünk van, és mi is Ővele. Nagyon szép élmény volt ez a szentáldozás kis csapatunk számára. Megerősödtünk, az Élet Kenyere táplálta bennünk az energiát. Bármi történhet már, a legrosszabb vagy talán a legjobb, az lehet, hogy nagyon fiatalon ugyan, de megyünk a mennyek országába. Egy életünk, egy halálunk! Most azonban mégiscsak élünk, itt vagyunk egy templomban, Urunk Jézus utolsó vacsorájára emlékezünk! Az oltáriszentséggel Krisztus minden ember két alapvető bajától szabadít meg minket: az egyik a halál, a másik pedig a bűn. Akkor különösen is éreztük, amit minden ember tud, hogy valamikor meg kell halnia, és ugyanakkor vágyódik az örök életre. Minden ember tudja, hogy bűnös, és ugyanakkor vágyódik a megbocsátásra. Azt is tudja minden hívő ember, hogy a halál általi elmúlástól csak az Isten mentheti meg, az az Isten, aki maga az örök élet. És 258
azt is tudja, hogy bűneinket senki más meg nem bocsáthatja, el nem törölheti, csak maga a jóságos Isten. Számunkra is akkor ott a közelünkben minden pillanatban ólálkodó halál problémájára adott csodálatos isteni megoldást ez az eucharisztia mint lakoma. Hiszen abban az emberben, aki őt hívő lélekkel és szerető vágyakozással „eszi és issza”, már megkezdődött az örök élet, amelyet sem a halál, sem a világ végének katasztrófái tönkre nem tehetnek, el nem pusztíthatnak. Azután nyolcnapi vándorlás után Kalocsára érkeztünk. Közben volt még sok nehéz élményünk. Hajókat húztunk hosszú kötéllel a Dunáról. Egy másik helyen föld alatti börtönbe zártak bennünket. Mindenféle megpróbáltatás kísérte menekülésünket. A mélypont december 31-én volt, amikor Paks közelében tartottunk már. Egy fűtetlen, hideg, üres kis szobát találtunk egy elhagyatott házban. Ennivaló is akadt, egy darabka keményre fagyott kenyér. Ezt még apróbb darabocskákra törte nekünk Kovács Jenő atya, hogy mindenkinek jusson falatnyi. Ott dideregtünk, és akkor Kovács Jenő atya azt mondta: – Ma december 31-e van, Szilveszter napja, mondjunk hálaadást. Mondjunk Te Deumot. És akkor vacogó foggal elmondtuk Isten dicséretét, de mégiscsak reménységgel, hogy majd csak lesz valahogyan. És tényleg lett is valahogyan, mert másnap Paksnál egy jóindulatú orosz katona fölengedett bennünket a kompra, és átvitt a túlsó oldalra. Ez nagy szerencsénk volt. Megoldhatatlannak látszott ugyanis az átkelés, hiszen a dunai hidak romokban hevertek, a pontonhidat pedig elvitte a zajló jég. Ezzel a komppal viszont átjutottunk, átvittek bennünket. Így érkeztünk a kalocsai rendházba. Egyik társunk teljesen lesántult, őt egy kis kocsival vitték a Duna túlsó oldaláról odáig. Mikor mi gyalog megérkeztünk, akkor a házfőnök, P. Tüll Alajos, aki egy nagyszerű ember volt, fogadott már az ajtónál nagy-nagy szeretettel. Nagy ház volt ez, iskola, gimnázium, kollégium, minden egymás mellett. Diákok akkor már nem voltak ott. Bár az épület felét az oroszok lefoglalták kórháznak, a másik fele megmaradt a jezsuitáknak. Kaptunk mi, novíciusok három nagy szobát, azt fűtötték csak be számunkra. Ott meghúztuk magunkat, nyugodt volt a helyzet, mert akkor már nem zajlott ott háború. Éltük tovább novíciuséletünket, szegénységben ugyan, de összetartottunk, reménykedtünk, hogy a háború után majd építünk egy krisztusibb, igazságosabb, szebb Magyarországot. Mindnyájan lelkesedtünk Kerkai Jenő atyánkért, aki mindig legyőzhetetlen optimizmust sugárzott. Igazán nagy jezsuiták működtek akkor Magyarországon. A hősi generáció. Valóban élő hittel, szeretettel, hatalmas tudással Jézus Krisztus szent tanítását közvetítő, azt megélő atyák, akik a későbbiekben majd sok-sok év börtönt viselő csodálatos emberekként példát mutattak nekünk, hogyan terjesszük a hitet és segítsünk egy szebb Magyarországot felépíteni. Amikor Budapest ostroma véget ért, vonatra ültünk és 24 órás döcögéssel, a vonat tetejére húzódva megérkeztünk Budapestre. Szegény Budapest, mindenki tudja, hogy nézett ki akkor. Borzasztóan. Lerombolva, a hidak fölrobbantva, a budai Várból alig maradt valami épen, 259
a házak is romokban hevertek. Megérkeztünk, gyalog, és valahogy kikecmeregtünk az egyetlen félig-meddig működő hídon Budára. Ott a kápolnát az ottmaradt testvérek májusi virággal szépen kidíszítették, úgyhogy ez is jelezte: megy tovább az élet, itt van az Atya, Fiú, Szentlélek. Itt vagyunk mi is. Túléltük az egészet, és most megy tovább az élet, az életünk. Elmondtuk egymásnak „háborús” emlékeinket. Ekkor az ottmaradottak is elmesélték, mi történt azokban a hónapokban, amikor mi úton, illetve Kalocsán voltunk. Ebből egy dolog, amit még el szeretnék mondani. A ház több belövést nem kapott, eléggé épségben megmaradt az épület. Sokan, talán száz vagy kétszáz ember, akiknek a háza összeomlott, odamenekültek, és őket elhelyezték az alagsorban. Egy Kráhl József nevű rendtársamat, aki akkor kispap volt, bízta meg a házfőnök, hogy a menekültekkel törődjön. Minthogy a jezsuiták előrelátó emberek, azt gondoltuk, hogy ha a háború átszáll rajtunk, legyen mit ennünk, az ostromot megelőzően élelmiszereket különböző helyeken felhalmoztunk és eldugtunk. Arra persze nem gondoltunk, hogy kétszáz éhes száj lesz még rajtunk kívül ott. Úgyhogy egyszer Jóska megy be a konyhába, és észreveszi ám, hogy kifogyott a zsír. A magyar koszthoz a zsír nagyon kell, szinte nélkülözhetetlen. Most pedig: nincs zsír. Az utolsó bödönt még kikaparta, és beletette a reggeli rántott levesbe a maradékot. Na akkor most mit csináljunk? Elkezdett imádkozni. Isten segíts! Isten segíts, hogy ezek a szegények mégiscsak valamit ehessenek! Közben azért gondolkodott is azon, mit lehet zsír nélkül valami ehető dolgot főzni. Gondolta, hogy sós vízben főtt krumpli talán jó lesz ebédre. Volt egy kis veteményeskertünk vagy tízpercnyi járásra a rendháztól. Jóska egy nagy-nagy hátizsákot vett a hátára és még mindig imádkozva, a Jóisten segítségét kérve kigyalogolt a veteményeskertbe, hogy az ott lévő krumplit hazahozza. Mikor megérkezik, mit lát? Egy nagy vörös vászon fekszik ott a füvön. Nézi, nézi. Látja, hogy egy ejtőernyő. Félrehúzta a vásznat, alatta egy hatalmas nagy tartály volt. Mi van ebben, talán valami ágyú? Kinyitotta a tetejét. Nézi, és csodálva, hálát adva látja, mi volt benne… Bizony zsír volt abban! D. M.: Ellátmány, amit repülőgépekről dobtak le. N. P.: Étkezéshez kiválóan alkalmas zsír. Hogy ez hogy került oda? Úgy, hogy a budai várban reménytelenül harcoló, körbezárt katonáknak német repülők potyogtattak le dolgokat. A budai vár a Hűvösvölgytől 5-6-7 kilométer. Jött egy szellőcske, és elvitte az ejtőernyőt szépen oda, pont a mi veteményeskertünkbe. Hiszen ellátottjainknak, az Úr is, lám csak így gondolta, szüksége volt erre. Lehet azt mondani, hogy véletlen volt ez. Mindenesetre Kráhl Jóska folytatta imáját, csak most már hálaadóra váltva az addigi könyörgőt. Hálaadó imádsággal vitte haza a krumpli helyett a zsírt. Elmesélték, az egész ostrom alatt végig, mindig valahogyan, valamilyen módon tudtak ennivalót szerezni. Ez is nagy lecke volt arról, hogy a Jóisten segít. A Gondviselés nem késlekedik. D. M.: Ugorjunk egy nagyot! Hogyan jutott ki Japánba? 260
N. P.: Valóban gyorsan és nagyot ugrott. 1949-ben Magyarországon feloszlatták a szerzetesrendeket. Befellegzett nekünk, jezsuitáknak is a remélt szép jövő. Hiába álmodtuk meg a keresztény Magyarországot. Nem volt számunkra itthon lehetőség. A római elöljáróság kívánságára mi, kispapok disszidáltunk. A magyar jezsuita rendtartomány tanuló rendtagjainak nagy része távozott, menekült 1949 és 1956 között, hogy a szokásos jezsuita képzést megkapja, befejezze, külföldre. Öt kontinensen szétszóródva tartoztunk össze, és teljesítettünk szolgálatot. Az úgynevezett Sectio 2 volt a magyar jezsuita rendtartomány külföldi tagozata, amit a velünk együtt külföldre szakadt néhány idősebb atyával és a már korábban kint élő szerzetes testvéreinkkel együtt alkottunk 1950 és 1990 között. Húsz országban százan voltunk körülbelül ez alatt a negyven év alatt. Átszöknünk a határon nagyon nehezen ment, de nekem valahogy mégiscsak sikerült. Bécsen keresztül menekültünk, és Innsbruckban gyűltünk össze, akiknek sikerült kijutnunk itthonról. Néhány társunkat sajnos elkapták. Őket azután fájdalmas vallatás, sok meghurcolás után internálták. Épp Innsbruckba érkezésünkkor jött a jezsuita rend általános rendfőnökének körlevele, hogy a japán misszióba bármely rendtartományból lehet jelentkezni. Mi, magyar menekült jezsuiták közül ketten jelentkeztünk ebbe a misszióba. A rendfőnökség mindkettőnk jelentkezését elfogadta. P. Nemes Ödönnek azt üzente, hogy azonnal induljon Tokióba, nekem pedig azt, hogy jöjjek előbb Rómába. Végezzem el ott a még hátralevő teológiai tanulmányaimat, és csak aztán mehetek. Így is lett. Hat szép évet töltöttem Rómában. Nagyon megszerettem az örök várost. Doktorátust kellett szereznem teológiából. Órigenész ókori teológus tanításáról írtam a disszertációmat. Ő az Izrael földjén született kereszténységet a görög kultúrába testesítette bele. Bár még jóval a vatikáni zsinat előtt voltunk, vezető teológusoknak a meglátásai nyomán én már nagyon éreztem, hogy a kereszténységnek más és más kultúrákba való beletestesítése az útja a kereszténység jövőjének. Nem az európai kultúrát, pláne nem a középkori filozófiát kell exportálni, hanem minden nép kultúrájának értékeit elfogadni és az evangéliumot ezekben a kultúrákban újra megfogalmazni és megélni. Gondoltam, római Órigenész-tanulmányommal megismerem, hogy ő hogyan tette ezt a görög kultúrával. Nekem nagyon sokat segített ez később is, mert nagyon megszerettem azt az ókori embert, aki mélyen hívő keresztény volt. Nagyon nehéz korban élt, hasonlóban, mint mi is. Az 1940-es évektől kezdődően alakultak azok az új teológiának nevezett irányzatok például Franciaországban, Henri de Lubac (1896–1991) és mások vezetésével, melyek az egyházatyák műveire támaszkodva igyekeztek kitörni a neoskolasztikus gondolatrendszer szűk kereteiből. Ekkor váltak ismeretessé széles körben a német teológus, Karl Rahner (1904–1984) művei is, aki Kant és Heidegger gondolatait Aquinói Tamás gondolataival 261
egybeszőve nyitott új utakat. Sajnos ezeket a törekvéseket XII. Pius pápa leállította, de nagy fordulat állt be XXIII. János pápával, aki az elhallgattatott jezsuita és domonkos teológusokat kinevezte a II. vatikáni zsinatot előkészítő bizottság tagjaivá, és igen nagy szerep jutott nekik a zsinati dokumentumok kidolgozásában. A missziók terén is ez a zsinat fogalmazta meg világosan az inkulturációnak, vagyis az evangélium minden kultúrába való beletestesítésének elvét. Itt még – amikor 1956-ban a dolgozatomat leadtam, és megvolt a védésem – természetesen nem tartottunk, de nekem sokat segített, hogy az egyházatyákat behatóan tanulmányoztam. Ezután indultam csak el Japánba. A legolcsóbb utazási forma a hajó volt ekkorában, hajóra ültem Nápolyban én is, és ötvennapos út után megérkeztem. D. M.: Melyik hónapban történt ez 1956-ban? N. P.: Nyáron indultam és október 6-án érkeztem meg Jokohama kikötőjébe. Két-három héttel későbben már jöttek a hírek a budapesti forradalomról. Japánban óriási volt az együttérzés, hiszen a Szovjetuniót ők is nagyon utálták. Folyamatosan. 1956-ban pedig nagyon örültek annak, ami itthon, Magyarországon történt. A Szovjetunió ugyanis hadat üzent nekik a háború végén, és egész Hokkaidót el akarta venni. Ezt Amerika nem engedte, de így is több kisebb szigetet elraboltak tőlük és azokat még most sem adták vissza. Úgyhogy az újságokban az első lapon nagy fényképekkel volt a magyar szabadságharcról tudósítás. Engem is, bár japánul egy szót sem tudtam, hívtak ide-oda, tiltakozó gyűlésekre. Zongorán eljátszottam a magyar himnuszt, mondtam néhány szót, amit aztán tolmács fordított le a hallgatóságnak. Nem értettük egymás szavát, de éreztük a szimpátiát, és nagyon szép volt ez. Érezni ezt a nagy szeretetet. Bár nyilván azzal a szándékkal érkezik egy misszionárius Japánba, hogy ott fogja eltölteni az egész életét, én mégis úgy gondoltam, hogy ha most Magyarországon tényleg megfordul a kocka, tényleg szabadság lesz, és lehet azt a szebb országot építeni, amit építeni akartunk, akkor én visszakéredzkedem. Japánban vannak más misszionáriusok is. Magyarországon ránk lenne szükség. Írtam is az akkori magyar elöljáróknak, de amíg a levél eljutott hozzájuk, eljött november 4-e. Nagy volt Japánban is a szomorúság, amikor megtudták, mi történik a szegény kis magyar nép gyönyörű forradalmával. Egy dolgot elmesélnék, ami nagyon meghatott engem. Talán november 5-én vagy 6-án hoz egy csomagot a postás az én címemre. Tejpor volt benne, és egy levél mellé téve, amelyet egy egyszerű japán munkásember küldött. A levélben az állt – lefordították nekem –, hogy ezt legyen szíves elküldeni a magyar szabadságharcosoknak. Attól a naptól kezdve, hogy az angolok, franciák megtámadták Szuezt, már nem a mi forradalmunk volt a lapok címoldalán. Ez a história elvonta a figyelmet a magyar tragédiáról. Láttam, hogy Nyugatról nem lehet semmit sem várni, így hát semmi reményem nem maradt a hazatérésre. Berendezkedtem Japánban. 262
Gondoltam, hogy nem lehet sokáig hazugságban élni, a dialektikus materializmus, az ateista világnézet nem maradhat fenn sokáig, azt azonban nem reméltem, hogy ennek a végét én meg fogom érni. Éppen ezért nagy csodálkozást hozott az én számomra is 1989. Ekkor megint óriási volt az érdeklődés Japánban Magyarország iránt. Lengyelország iránt is persze. Akkor a tokiói rádióban is lehetett hallani magyar beszédet, mert küldték a televíziós és rádiós stábjaikat Budapestre, hogy hogyan történhetett mindez, ami megtörtént? D. M.: Ekkor már nem szorult az újságolvasáshoz tolmácsra. Hogyan tanulta meg a nyelvet? N. P.: Mikor én Japánba megérkeztem, ügyeskedtem, hogy ne küldjenek nyelviskolába, mert úgy gondoltam, ha az ember egy idegen országba kerül és annak a nyelvét akarja megtanulni, akkor ne olyan helyre menjen, ahol csupa külföldi van, és talán csak a nyelvoktatója japán. Tanulni inkább az élet sűrűjében lehet. A mi jezsuita papneveldénkben éltem kezdetben. Igaz, ott is volt elég külföldi még, de a kispapok jó része japán volt. Így magánúton, magántanulóként kezdtem teljes energiával tanulni. Lehet, hihetetlenül hangzik, de magyar embernek könnyebb megtanulni ezt a nyelvet, mint a többi európainak. Határozottan hasonlít a miénkhez. A nyelvtan, a szórend, a mondatszerkezet nagyon hasonló, szinte azonos. Közös szavaink, én ugyan nem nagyon találtam ilyeneket, de állítólag azok is vannak. Az biztos, hogy többen is voltunk ott magyar misszionáriusok, más rendbeliek is, és mindegyikünknek az volt a híre, hogy gyorsan megtanultuk a nyelvet és jól is beszéljük azt. Valóban, úgy beszéltük, hogy fölcsillant a japánoknak a szeme, és rábólintottak, hogy megértették. Valahogyan megfelelt az észjárásuknak, ahogyan mondtuk. Eljött Tokióban az első karácsonyom. Szép volt, mert ott is Jézus születését ünnepeltük. Szép volt ott is látni ezeket a ferdeszemű japán keresztényeket. Ott voltak a mi jezsuita kispapjaink, a szomszédunkban pedig ott volt az egyházmegye papneveldéje. A növendékeknek körülbelül a fele felnőttkorában lett keresztény. Szép volt őket látni, mert hatalmas lendülettel tértek meg Krisztushoz, és azután elfogadták a hívását is az Úrnak, a papi hivatást. Japánban teljesen felfoghatatlan életre vállalkoztak ezzel. Katolikus papnak, szerzetesnek lenni, akinek nincs felesége, nincs gyereke, unokája, az olyan abszurdum ott. Ez nem jelent valamiféle fölfelé emelkedést a társadalmi pozícióban. Igazán tiszta hittel és elszántsággal vállalkoztak erre, ezt látni bizony nagyon szép volt. A magyar karácsonynak azonban, tapasztaltam, nincsen párja a világon. Még tán a lengyeleké kicsit ilyen, azt hiszem. Van sok száz karácsonyi énekünk. Egyik szebb, mint a másik, és az egésznek a hangulata csodálatos. Azok a dolgok, amiket gyerekkoromban, fiatalkoromban itt Magyarországon, akár a családban, rokonoknál, akár most már a rendben is megéltem, az örömnek, szeretetnek és lelkesedésnek olyan varázsa, amit máshol nem találtam. 263
Japánban is szépen megülték, de azok a kitörő öröm énekei, bizony nincsenek. Csak egy-két karácsonyi éneknek volt japán szövege, úgyhogy örültünk, hogy karácsony van, de azért éreztük, hogy itt nem úgy megy, ahogyan nálunk. Honvággyal, nosztalgiával gondoltam haza, és ezért duplán örülök, hogy most már Magyarországon itthon vagyok újra, és megint olyan a karácsony, amilyennek kell lennie számomra, hisz ilyenben nőttem föl. D. M.: Mi volt a feladata? N. P.: A teológiai karon lettem tanár. Úgy gondoltam, hogy a tanárembernek, akárcsak a papnak, holtig kell tanulnia. Olvastam sokat és tudományosan is továbbképeztem magamat. Ilyen elfoglaltságaim miatt nem vállaltam egy hitjelölt csoport vezetését. Ha néha jött valami okból külön hozzám egy-egy nem keresztény ember, aki meg akart keresztelkedni, akkor oktattam és megkereszteltem őket. Hitjelölt csoportom azonban nem volt. Történt azonban, hogy egy idős német jezsuita atya egyszer azt mondta nekem: „Te Péter, te már egy jó pár könyvet írtál a katekézisről, az evangéliumhirdetésről, hitoktatásról, de nincs egy hittanuló csoportod. Kéne, hogy legyen, tapasztald meg te is a gyakorlatban!” Erre azt mondtam: „Nézd, kedves atyám, én tanítom a teológiát. A tanítványaim pedig nagyrészt kispapok, majd ők fogják ezt tenni helyettem is.” Két-három héttel a beszélgetés után az idős atya hirtelen meghalt. Akkor arra gondoltam, hogy ez volt a végrendelete számomra. Elmentem a tokiói jezsuita plébánia plébánosához, egy spanyol atyához, aki régen a növendékem volt. A Szent Ignác plébánia ott van közvetlenül az egyetemünk mellett. Mondtam neki, hogy Reif atya – ez volt a német pap neve – mondta, hogy legyen nekem is egy hittanuló csoportom. Volna valami lehetőség erre a plébánián? „Jaj de jó, felelte, mert éppen most azt az atyát, aki eddig az egyik szombat délutáni csoportot vezette, máshová helyezte a tartományfőnök. Ezt a csoportot átvehetnéd. Adok majd melléd egy urat, aki a Japán Nemzeti Bankban magas rangú tisztviselő, és nagyon buzgó katolikus, ő majd melletted ül és segít. Már kezdheted is a jövő szombaton.” Így is lett. Mindig áprilisban kezdtünk, márciusban végeztünk. Egyéves kurzusok lettek belőle. Szórólapok voltak a meghívó figyelemfelkeltők. A szórólapon megírtuk, hogy miről is lesz szó szombatonként. Összesen vagy ötven alkalommal jöttünk össze. Eleinte jöttek húszan, aztán harmincan, aztán ötvenen, aztán nyolcvanan, aztán már százan voltak, úgyhogy át kellett mennünk egy nagyobb terembe. Ezt az evangelizációs munkámat folytattam ottlétem utolsó tíz esztendejében. Hogy én mikről beszéltem ott? Az Evangéliumról, arról, hogy van Isten, és jó az Isten. Velünk az Isten, és szeret az Isten. Egyébként ők már ezt sejtették is. Beszéltem aztán Jézusról, az ő emberszerető jóságáról, életéről, haláláról, feltámadásáról, ami hitünk egészének az alapja. Beszéltem a hitről, reményről, szeretetről. Az egyházról, a szentségekről, a keresztények feladatáról a társadalomban és így tovább. Nagyon egyszerűen beszéltem. Beszéltem egy-másfél órát, utána mindenki hozzászólhatott. Hozzá is szól264
tak, nagyon kedves és okos dolgokat mondtak. Ezzel telt el a két óra, négytől hatig. Azután hatkor a plébániatemplomban szentmisén vettek részt. Mondtam nekik: a kereszténységhez való közelítés akkor eredményes, ha ti nemcsak hallgatjátok a dolgokat, hanem imádkoztok is. Aki nincs megkeresztelve, az természetesen nem áldozhat. Japánban már régen, jóval a zsinat előtt is az volt a szokás, hogy minden szentmisén a hívek, szinte mindnyájan, áldoznak. Ez nagyon jó, hogy így volt és így van. Az egész padsor megy előre az áldozáshoz. Megy velük előre az is, aki nincs megkeresztelve. Akkor ők, ahogy nálunk a kisgyerekek szoktak, áldást kaptak, egy kis keresztecskét homlokukra, és látják, amint a mellettük levő áldozik. Van talán akkor egy kis irigység, hogy húha, én is szeretnék, de jó lenne már nekem is magamhoz venni Krisztus testét. A szentmise után, akinek még volt ideje, azokkal elmentünk egy közeli olcsó kínai vendéglőbe, ott egy kis söröcskét is ittunk, nudlilevest ettünk, és mindenki szép sorban elmondta, hogy milyen élményei voltak ezen a héten. Így kezdtek egy közösséggé alakulni. A szórólapon rajta volt, hogy mikor lehet jelentkezni hitújoncnak, és mikor lehet jelentkezni a keresztségre. A hitújonc-jelentkezésnél én nem vizsgáltam őket különösebben. Aki jelentkezett, azzal végeztünk egy egyszerű szertartást. Abból állt, hogy megkérdeztem tőlük egyenként, hogy: „Mit kívánsz?” Persze japánul. És a válasz ez volt: „Istenhez kívánok közeledni és Jézus tanításai szerint kívánok élni”. Engem mindig meghatott, amikor ezt mondták, mert úgy látszott, ezt valóban szívből kívánták. Nagyvárosi emberek voltak ők. Nem voltak ateisták, de nem merültek el a buddhizmus tanaiban sem, hanem valami űrben lebegtek. Természetesen a lelkiismeret, a jóság vágya megvolt bennük valahogyan, de ez nem volt megalapozva, kerestek valamit. Valakit. A japán társadalomnak is vannak előítéletei, hogy a haszon a fontos, meg a hírnév, az evilági dicsőség, és ők megérezték, hogy vannak ennél fontosabb dolgok, és Jézus életéből és tanításából láthatták is ezt. Ennek következtében utána szép számmal jelentkeztek a keresztségre is, úgyhogy összesen vagy négyszáz „gyermekem” van Japánban, akiket én kereszteltem meg. Az megint olyan szép élmény volt, amikor ott álltak előttem karácsonykor, húsvétkor – akkor tartottuk a csoportos kereszteléseket – húszan, harmincan vagy még többen. Voltak köztük férfiak, nők, munkásemberek, de nyugalmazott egyetemi tanár is. Volt tizenhétéves fiatalember, volt nyolcvanéves nagymama, más-más korosztály, más-más közegből. A keresztség előtt megkérdeztem tőlük egyenként, hogy: „Hiszel-e Istenben, a Mindenható Atyában, hiszel-e Jézusban, egyszülött Fiában, hiszel-e a Szentlélekben”, és olyankor önkéntelenül is találkozott a pillantásunk. Mindegyikük azt felelte: Sindzsimaszu, ami azt jelenti japánul: „Hiszek”. Ezen mindig elcsodálkoztam, hogy hiszik ők ezeket a bámulatos dolgokat, hogy Isten emberré lett, hogy Jézus feltámadt, hogy az örök élet vár ránk, hogy csak a szeretet számít, ezeket a nagyon csodálatos dolgokat mind-mind hitték, 265
elfogadták. Biztosan maga a Szentlélek, az igazság Lelke képesítette őket erre. Én nagyon egyszerűen mondtam el mindezt, de persze meggyőződéssel és örömmel. Mert azt hiszem, ez a fontos. Az Evangéliumot az örömhírnek nevezik, és ha ezt valaki nagyon sanyarú képpel magyarázgatja, az nem jó, az nem hiteles. Én nagyon tudok örülni annak, hogy van Isten, hogy velünk az Isten, hogy szeret az Isten, hogy hazavár az Isten, és hogy mindezt nekünk Jézus megmutatta, bebizonyította kereszthalálával és feltámadásával. És ha néha nem értem, hogy bizonyos dolgok miért történnek így vagy úgy, perlekedek ugyan néha az Úristennel, de a vége mindig mégiscsak az, hogy azt mondom: Te Isten vagy, Te jobban tudod. Majd odaát megbeszéljük. Addig meg legyen úgy, ahogyan az a Te üdvözítő akaratod! A szórólapokról még annyit: a templom előtt volt egy kis könyvesboltocska, amit japán apácák vezettek. Akik csak úgy betértek ebbe a boltba, és az apácák látták, hogy érdeklődés él bennük Jézus tanítása iránt, annak a kezébe nyomtak egy-egy szórólapot. Akiket pedig már a templomból vagy máshonnan ismertünk, azok tovább osztogatták a lapokat barátaiknak, kollégáiknak, ismerőseiknek. Az utcán nem osztogattunk. Lehet, azt is kellett volna talán, de hát így is terjedt. Az egyetemünkön is kiraktuk valahová, a diákok elmentek mellette, felfigyeltek rá. Ötezer szórólapot nyomtak. Négy órakor kezdődött ez a mindenki számára szóló kis előadásom, és már háromra ott voltam az előadóterem mellett egy kisebb szobában, és akkor jöttek az emberek a személyesebb kérdéseikkel. Hogy pl. mit csináljak az őseim hamvaival, ott vannak egy buddhista szentélyben, otthagyhatom, vagy el kell onnan hozni, meg ilyen vagy hasonló problémáik voltak. Hála Istennek, erre vonatkozólag a japán püspökök egy nagyon tág látókörű és okos magyarázó füzetet adtak ki. Eszerint mi, katolikusok a többi vallást nem vetjük meg, tiszteljük, és ezért egész nyugodtan csak maradjanak ott őseik hamvai, ahol vannak. Ahogy az Japánban szokás, szépen megkérhetik a buddhista szerzeteseket arra is, hogy az évfordulókon mondjanak elhunyt őseikért imákat, végezzék a szertartásaikat, nincs ebben semmi rossz. Amikor én ezeket a dolgokat megmagyaráztam, a hittanulók megkönnyebbültek, aztán hozták a rózsafüzéreiket, szobrocskáikat, érmecskéiket, hogy áldjam meg azokat. Azt nagyon szerették, ha megáldottam. Azután lassacskán megszaporodott a száma a munkatársaknak. Mert akik megkeresztelkedtek, és akiknek ez az egész nagyon tetszett, azok aztán ottmaradtak. A terem bejáratánál volt egy asztal, és ott ültek hárman-négyen szimpatikus mosollyal, és ha jött egy új arc, kezébe nyomták a programfüzetet, megkérdezték tőle, megengedi-e, hogy a címét fölírjuk, hogy majd értesíthessük, ha van valami rendezvény, és ha azt mondták, igen, akkor fölírták nevüket, és foglalkoztak az emberekkel egyénenként. Most is kaptam a hírt, hogy összegyűltek azok, akiket én megkereszteltem. Persze nem valamennyien, de azért vagy százan voltak. Én elküldtem az ő kérésükre egy magnószalagon egy beszámolót, amit meghallgattak. Ők is készítettek egy magnószalagot, amelybe beolvasták üdvözleteiket, és nekem elküld266
ték. Mindannyian mondták, hogy megint jöjjek el Japánba egy rövid látogatásra, mert már olyan régen nem láttuk egymást. Két évvel ezelőtt voltam ugyan náluk, de ez nekik úgy látszik, már hosszú időnek tűnik. Azokról, akiket én megkereszteltem, sok kedves emlékem van. Sok történetet tudnék elmondani róluk. Megkereszteltem például először egy lányt, azután később a férjét, azután jöttek a gyerekek, azokat is megkereszteltem. Így mentek a dolgok. Történtek néha szomorú esetek is. Egy férfit, akit megkereszteltem, baleset ért, és teljesen megbénult. Utána még nyolc éven keresztül élt teljesen lebénulva. Szegényt a felesége ápolta otthon. De ez az ember, amikor meglátogattam súlyos, kétségbeejtő helyzetében, nem szidta az Úristent, hogy ez hogy van, hogy én megkeresztelkedtem és egy évre rá ilyen szörnyűség történt velem. Soha ilyet nem mondott. Mosolygó arccal beszélgetett velem, csak egyszer sírta el magát, amikor azt mondta: „Jaj, hogy szeretnék én még egyszer elmenni abba a templomba, ahol az atya engem megkeresztelt. Most már azonban nem tudok soha többé oda eljutni.” Amikor négy évvel ezelőtt meglátogattam Japánt, mondták, hogy az élete végén jár, nem sok lehet neki már hátra. De még meg tudtam látogatni. Azt mondogatta: „Hogy szeretnék már odaátra menni, de nem kapom meg a vasúti jegyet”. A betegágyán a szájával festett, és milyen szép dolgokat. Festő volt eredetileg is, de szebbek lettek azok a képei, amelyeket bénán festett, mert szívéből alkotta, magatehetetlen betegen. Végül az utolsó kis képecskéjét nekem adatta, ajándékba, a feleségével. Mintha csak engem várt volna. Két héttel ezután azt mondta a feleségének: „Most már megkaptam a vasúti jegyet, holnap indulok is! Ne sírj!” Úgy is lett, ahogyan érezte. Ha a baleset nem keresztényen éri, nem tudta volna a sok szenvedését így viselni. Az a nyolc magatehetetlen éve igazi együttszenvedés volt a Megváltóval. Egy japán katolikus szent ének szövegében ez áll: „Gondolkodjunk úgy, mint Krisztus, beszéljünk úgy, mint Krisztus, cselekedjünk úgy, mint Krisztus, szeressünk úgy, mint Krisztus minden erőnkkel”. Ez azonban sohasem sikerülhet a „mi erőnkkel”, még akkor sem, ha „mindent” beleadunk. A keresztény élet lényegileg „visszhangozás”: felülről jön a kezdeményezés, amelyet testi, lelki, összemberi élménnyel tehetünk magunkévá. Ezt próbálta ez a szenvedő is egyhangúnak tűnő mindennapjaiban. D. M: Beszéljünk most 1989 karácsonyáról. A rendszerváltozás hírét hogyan fogadták? N. P.: Amikor jöttek ezek a teljesen váratlan hírek, ennek a japánok is nagyon-nagyon megörültek. Engem pedig azonnal kezdtek bombázni a magyarországi jezsuiták, főleg Bálint József atya, de mind a többiek is. Bálint atya ezt írta: „Tíz éven keresztül azért imádkoztattam lelkigyakorlatozóimat, lelki gyermekeimet, hogy mi öregek addig bírjuk a munkát, amíg át nem tudjuk adni a stafétabotot. Ti, külföldön élő jezsuiták 10-15 évvel fiatalabbak vagytok nálunk. Gyertek haza!” Ők, az itthon maradottak sokan hosszú börtönbüntetéseket voltak kénytelenek elszenvedni, rettene267
tes lelki és fizikai kínokat. Megfáradtan, megöregedetten, mégis boldogan néztek egy a jezsuitákra váró újabb úttörés elé. Az itthoniak átlagéletkora akkor 72 év volt. Mi, a külföldön élő magyarok tehát „fiatalításnak” számítottunk. Ezért hívtak haza bennünket. Mondták nekem: Tudjuk, hogy szereted a japánkáidat, de itt, Magyarországon még nagyobb szükség van egy magyarul beszélő „misszionáriusra”, mert ez most nagyon missziós terület. Ott pedig vannak más nemzetiségű, mindenféle misszionáriusok is, de itt ki tanulja meg ezt a mi nehéz nyelvünket? Gyere vissza, amíg mozog a lábad meg a fejed, gyere csak, gyere csak!” Ezeket és ilyeneket írtak nekem. Akkor Morlin Imre atya volt itt a tartományfőnök, ő is írt nekem. Én nagyon jól éreztem magamat Japánban, és főképp a nemzeti hagyományokkal való inkulturációs munkámat folytattam volna nagyon szívesen. De azt is éreztem, hogy itt Magyarországon meg kell ragadnunk a megnyílt lehetőségeket. A szerzetesrendek működésének állami engedélyezése által adódott új, nem könnyű feladatokkal álltunk szemben. Azt a szép Magyarországot, amit megálmodtunk a háború alatt és után, azt meg kéne csinálni. Az ilyen nagy dologban nem akartam magam dönteni. Írtam általános rendfőnökünknek: „Nem untam meg Japánt, és szívesen dolgoznék itt tovább, de érzem, hogy Magyarországon még nagyobb a szükség. Tessék a feladatomat felülről eldönteni, mert akkor vagyok nyugodt.” Erre kaptam tőle egy levelet, amiben az állt, hogy Magyarországra küld. Hát akkor szalutáltam egyet, és most már repülőn, visszajöttem ide. Ennek már tizenegy éve. Azóta teszem azt, amit tudok, lassacskán hol a lábam fáj, hol a hátam fáj, hol eltöröm a lábam, hol elhagy az emlékezőtehetségem, szóval mindenféle bajok érik az öregembert, de azért csinálom. Csinálom, ahogyan Albert Schweitzer is gondolta: „A legkisebb is sok, amit megtehetsz”. Valahogy úgy érzem magamat, mint Newman bíboros, akit én nagyon-nagyon tisztelek. Olvastam egy remek életrajzát, abban az áll, hogy hetvenéves korában, tehát tízzel fiatalabban, mint most én vagyok, mert én már 83 leszek, azt írta a naplójába, hogy: „Ha a kezemet nézem, vagy a tükörbe nézek, akkor nem tagadhatom le, hogy én már hetvenéves öregember vagyok, de ha a szívembe nézek, úgy érzem, hogy csak húsz”. Egy picikét így érzem én is magamat. Azt mondja Szent Ireneusz, ez a nagyszerű ókori püspök, hogy a Szentlélek mindig fiatal. És ez a fiatal Szentlélek lakozik az egyházban, mint egy ékes edényben, és újra meg újra megfiatalítja az egyházat. Szokták tőlem néha kérdezni, hogy mi a véleményem a magyar helyzetről, és én ekkor egy hasonlattal szoktam nyitni. Olyan ez a helyzet, mint a március. Még fújnak a hideg szelek, még hó is van, jég is van, de itt nyílik egy ibolya, ott nyílik egy hóvirág, amott egy gyöngyvirág, annyi szép kezdeményezés, annyi sugárzó fiatal. Úgyhogy én egyáltalán nem vagyok pesszimista. A pápa, II. János Pál, olyan szépen mondja, hogy a világon a hit terjesztésének fő munkása maga a Szentlélek. Hiszem, hogy tudja a dolgát a Szentlélek.
268
Miskolctól Mexikóig Dobos Marianne: – Egy évvel ezelőtt Enrice Cardenast, a pueblai egyetem, az Universidad de las Americas (az UDLA) rektorát vendégül látta a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Intézete. A magas rangú vendéget fogadta az Egyetem rektora, tudományos rektorhelyettese is. Szó volt általános kapcsolatfelvételről is, de szorosabban az antropológia szak diák- és tanárcseréjéről esett a legtöbb szó. Most, október közepén FEFA-támogatással ezt a látogatást viszonozta Kabdebó Lóránt, az Intézet igazgatója és Borsányi László, az Antropológia Tanszék vezetője. Már a tervezett utazás is jelentős kapcsolatfelvételt előlegezhetett, hiszen a pueblai egyetem két tannyelvű, a spanyol mellett angol nyelven folyik az oktatás, és a kevés USA-akkreditált délamerikai egyetem közé tartozik. Testvéri kapcsolatot tart a Texas állambeli Fort-Worth városában működő Texas Christian Universityvel, a TCUval, ahol az utazás zárásaként a tárgyalások folytatódtak. De egy szerencsés véletlen következtében lényegesen kibővült a jól előkészített program. Magyarország mexikói nagykövete – bár egész ottlétünk alatt hangsúlyozta, sőt tényekkel bizonyította is, hogy nemcsak miskolci voltunknak szól a gazdag kapcsolatteremtő készség, minden hazai kezdeményezést hasonló szeretettel karol fel és támogat – a hivatalos segítséget a legsegítőbb kapcsolatkereséssel és személyes barátsággal tette érzelmileg is megalapozottá. Egyre több közös ismerős neve merült fel, egyre több tervezett és megvalósítható kapcsolat körvonalazódott – nem személyek, de intézmények és városok között. Nem futó pillanatokra, de hosszabb jövőjű együttműködések reményében. Ahogy folyóiratunkat kézbe vette, máris Feledy Gyula nevén akadt meg pillantása. Diákkora óta becsüli művészetét, és már megérkezése percétől szeretne egy jelentős kiállítást szervezni képeiből. Ugye segítetek? – sürgetné a megoldást. Közben már szervezi is, hogy Puebla mellett két másik egyetemmel is összehozza a „csapatot” magában a fővárosban is: a jezsuiták Universidad Iberioamericana egyetemével (őket a most felfejlődő miskolci Fényi Gyula Gimnáziumot is bevonva szeretnénk majd városunkhoz kötni); és egy gazdag infrastruktúrájú, a városszéli havasok alján épülő campusú képződménnyel, az egyszerre életmódra és adaptációképes gondolkozásra képző most kifejlődő magánegyetemmel, amely a mostanában Közép-Európában is otthonra találó Krisztus Légionáriusai (Legionarios de Cristo) római egyházi kezdeményezésű mozgalom szervezésében virágzik. Önkéntelenül adódott a kérdés: a fiatalos lendületű szervezőmunkát végző, sugárzóan tetterős diplomata útja hogyan vezetett Miskolctól Mexikóig? Kosárka József: – Miskolc nem a szülővárosom, mégis annak tekintem, mivel itt kezdődött emberré formálódásom. Az általános iskola felső tagozatát már Miskolcon végeztem, a MÁV-telepi általános iskolában, onnan kerülhettem a Földes Ferenc Gimnázium angol tagozatára. A gimnáziumi négy év azután emberi fejlődésem fontos szakaszává vált. Mind tanáraimtól, mind osztály269
társaimtól nagyon sokat tanultam. Nemcsak szakmai téren: noha igen kiváló oktatásban részesültünk szinte minden tantárgyból, emberileg is olyan közösséget találtam itt, amely később egész pályafutásomra kihatóan meghatározó lett. Mindenekelőtt megtanítottak arra, hogy első a munka, ennek alapján lehet célokat kitűzni, elvárásokat megfogalmazni, alapszabály: „Ha az ember igyekszik, akkor boldogul”. D. M.: – Szülővárosa? K. J.: – Sátoraljaújhelyen születtem. D. M.: – És ki volt legkedvesebb tanára, kik voltak a legmeghatározóbb osztálytársak? K. J.: – Neveket nem említek. A kiemelés igazságtalanságot is szülhet. Olyan osztályba jártam, ahol válogatott tanári gárda volt. Pápay tanár úrnak járt oda a fia, és ő nagyon odafigyelt arra, hogy kik fogják tanítani. Abban az időben aki mérvadó tanárnak számított, az ott tanított. Az osztálytársak pedig: akkor indult a tagozatos képzés, az angol tagozat elitképzésnek számított, meglehetősen válogatott csapat gyűlt össze. Én elég mélyről indultam. Dupla F-es voltam, piros betűvel volt beírva a naplóba két F betű, ami azt jelentette, hogy mindkét szülőm fizikai munkás. Bekerülni egy olyan osztályba, ahol az osztálytársak nyolcvan százaléka nem ilyen körből került ki, és megmutatni, hogy minimum ugyanúgy tudok produkálni, ez igazán nem kis kihívás volt. Tanultam tehát, lestem, néztem, küzdöttem. Ezért mondom azt, hogy az a négy év meghatározó volt. És biztos vagyok abban, hogy ha nem kerülök oda, nincs meg ez az ambícióm, hogy a semmiből jelentkezzem egy angol tagozatos osztályba, ahol igencsak kemények a kritériumok, akkor nem indulok el ezen a pályán. Ezt követően az egyetemen már jóval könnyebb volt. Egyrészt az a tudásanyag, amit magammal vittem, messze a legjobbak közé predesztinált. Bekerülve egy vidéki gimnáziumból a Közgazdaságtudományi Egyetemre – ami szintén elit egyetemnek számított, a hatvanas évek végén már elég nagy volt a túljelentkezés – azt vettem észre, hogy nem a leggyengébbek között vagyunk – nemcsak én, hanem néhány más diák is bekerült a Földesből. Amellett, hogy megfeleltünk elég jó színvonalon az egyetemi követelményeknek, még tudtunk foglalkozni plusz nyelvekkel és kevésbé kemény tárgyakkal is, például szociológiával, művészettörténettel, ami nem föltétlenül a közgáz területéhez tartozik. Az első évben direkt kértek, hogy az angolt szüneteltessük, annyira előtte járunk hozott tudásunkkal évfolyamtársainknak. Ekkor kezdtem el spanyolul tanulni. Úgyhogy az egyetemről már majdnem egyenes út vezetett a diplomáciai pályára. Hisz elkezdtük a nemzetközi szakot, azon belül különböző nyelvekre szakosodtunk, bizonyos országcsoportokra. Amikor a Külügyminisztériumban lehetőség nyílt arra, hogy jelentkezzünk, szinte magától értetődő volt, hogy megpróbálkozzunk ezzel a lehetőséggel. Noha hozzáteszem, hogy egy évet a Magyar Rádió ún. Ifjúsági Stúdiójába jártam, és okítottak az újságírás, illetve a rádiós újságírás rejtelmeire – ami később, azt hiszem, hogy hasznomra vált. Maga a rádiós légkör, a lehetőség, amit a rádió 270
kínált, az nem fogott meg igazán, tehát nem okozott dilemmát, hogy maradjak-e a rádióban – bárha megvolt erre is a lehetőségem – vagy a Külügyminisztériumban. Teljesen egyértelmű volt a döntésem. Egy évet töltöttem a Külügyben, majd Japánban kezdtem a külszolgálatot 1974 és 1978 között. Egyedül kerültem ki, sajtó- és kulturális attaséként dolgoztam. Óriási lehetőségek kínálkoztak. Japán abban az időben kezdett élénkebben érdeklődni az európai kultúra iránt, és a magyar kínálat nagyon jó volt. Elég csak megemlítenem a Ránki–Schiff–Kocsis hármast, akik akkor kezdték a pályájukat. A japánok azonnal felfigyeltek rájuk. A három zongoristánk szinte évente vendég volt kint, és arra az időszakra estek – tehát a hetvenes évek elejére, 1970–’78-ig – az első jelentősebb magyar kiállítások: a tizenkilencedik századi festészet, a Nemzeti Múzeum ötvöskincsei; és zenei események: az Állami Hangverseny Zenekar és az Állami Népi Együttes szereplése. Olyan művészeket vittünk ki, akik gyorsan és könnyen népszerűek lettek Japánban, ami az én munkámat is nagyon megkönnyítette. Akkor nagyon jó volt ez a közeg, és úgy érzem, erre épülve azóta csak folyamatosan gazdagodik a magyar–japán kulturális kapcsolat. Japánról még annyit szeretnék elmondani, hogy nemcsak azért lett meghatározó az életemben, mert az első állomáshelyébe az ember beleszeret, akárhova kerül, hisz először tölt hosszabb időt egy országban, és ha van benne érdeklődés, affinitás, akkor próbál beilleszkedni az ottani életbe. Ami a közhiedelem szerint Japánban nem könynyű, viszont meglepetéssel tapasztaltam, hogy a japánok jó partnerek. Óvatosak ugyan, de ha látják, hogy hasonló hozzáállást tapasztalnak a külföldi partnertől, ez a külföldi emberileg is nyújt számukra valamilyen pluszt, akkor bizonyos idő után elfogadják, sőt barátjukká is fogadják. A szolgálat vége felé igen sok japán barátra tettem szert. Sokan közülük most is tartják a kapcsolatot. Amikor megtudták, hogy megnősültem, gyerekeink születtek, új állomáshelyre kerültem, küldték az üdvözleteket. Most már lassan húszéves kapcsolatom van a japánokkal, és közülük többel, azt mondhatom, barátok vagyunk. Ott tanultam meg azt is, hogy munkával igen meszszire lehet jutni. D. M.: – Majdnem akkora munkabírásuk van tehát, mint egy Földesdiáknak… K. J.: – Úgy jöttem haza Japánból, hogy ez az ország – nem azt mondom, hogy második hazám, de – végig fog kísérni egész pályafutásomon. Utána mindent Japánhoz kezdtem hasonlítani. 1981-ben kerültem Venezuelába, amely noha szintén szép ország, sokat kínál a külföldieknek, köztük a diplomatáknak is, mégis az első élmények azok voltak, hogy mindent Japánnal hasonlítottunk össze, és nem Venezuela javára dőlt el az összehasonlítás. Az akklimatizálódás, a beilleszkedés jóval nehezebb volt. De ha az embernek olyan a hozzáállása, hogy egy másik országban is azt nézi, hogy mi a jó, hogyan lehet az ottlétet a leginkább kihasználni élményszerzésre, munkaélmény-szerzésre, akkor lehet boldogulni, úgyhogy végül a Venezuelában töltött öt évre is szívesen gondolunk vissza, különösen azért, mert abban az 271
időben voltak kicsik a gyermekeink, sokat tudtunk velük foglalkozni, egyrészt több volt a szabadidő, másrészt a helyi viszonyok miatt az ember többet van a családdal, a gyerekekkel. Olyan hat év volt ez, ahol a gyerek–szülő kapcsolat meg tudott alapozódni. Emellett természetesen ebben az országban szereztem azokat a kedvező tapasztalatokat is, amelyek utána szakmailag a latin-amerikai térséghez kötöttek. D. M.: – Utána, úgy tudom, majdnem tíz évet itthon töltött. K. J.: – Nem vagyok egyedül azok között, akik a rendszerváltást otthon élték meg, és ennek volt bizonyos hatása a pályájukra. Az én esetemben ez azt jelentette, hogy 1986 után benne éltem mindabban, ami otthon történt: a Külügyminisztérium eléggé politizáló intézmény, közelről láttuk, esetleg hozzá is járultunk a reformfolyamathoz. 1990-ben a változások természetesen a Külügyminisztériumot is érintették, ami az egyéni pályákra, sorsokra is befolyással volt. Az én esetemben, azt hiszem, kedvezően, annak ellenére, hogy 1989–90-ben szó volt egy újabb kihelyezésről, amiből éppen a változások miatt otthonmaradás lett. Viszont jóval magasabb szinten az új kormány idején lettem főosztályvezető, a latin-amerikai és a karibi országokat felügyeltem, ahelyett, hogy egy afrikai országba kerültem volna. És azt hiszem, hogy jól jártam. Ez megint a pálya egyik sajátossága. Akkor úgy gondolkodtam, hogy jobb úgy külföldön vezetői pozícióba kerülni, hogy az ember otthon is gyakorolta már a vezetői lehetőségeket, úgyhogy én messzemenően hasznosnak találtam, hogy több mint három évig főosztályvezetőként dolgozhattam a Külügyminisztériumban. Ez az itthon töltött kilencéves időszak volt az, amikor ismét tanulhattam. Elvégeztem a Közgazdaságtudományi Egyetemen a szakközgazdászit a nemzetközi gazdasági kapcsolatok szakon, ledoktoráltam világgazdaságtanból, elvégeztem a Külkereskedelmi Főiskolán a public relation szakközgazdász szakot. Ebben a kilenc évben nagyon gazdagodtam minden tekintetben, úgyhogy amikor 1995-ben lehetőséget kaptam arra, hogy nagykövetként kezdjek szolgálni Mexikóban, úgy éreztem, úgy érkezem ki, hogy van bizonyos felkészültségem, arról nem beszélve, hogy a latin-amerikai térséggel a munkahelyi kötelezettséget meghaladóan is foglalkoztam: publikáltam, részt vettem konferenciákon, az egyetemen előadásokat tartottam. Tehát a térséget ismertem, és akkor már elég jelentős, több mint húszéves külügyi gyakorlattal rendelkeztem – nyugodtam kezdtem el itt a munkát. D. M.: – Mik a tervei, az elképzelései, mi az, amiről mondjuk öt év múlva elmondhatja, „ez jó mulatság, férfi munka volt”, akartam, sikerült? K. J.: – A nagyköveteknek akkor könnyű a dolguk, ha jól megy az országnak. Én most úgy érzem, itt könnyű a magyar ügyet képviselni, az országot szolgálni, mert mindaz, amit az elmúlt években otthon elértünk, problémáink, bajaink, nehézségeink ellenére, egyrészt érdeklődést váltott ki a nemzetközi közvéleményben és Mexikóban is, másrészt megbecsülést. Mexikó olyan ország, amely szintén igen mély átalakulási folyamatban van. Ők nagyon is tudják értékelni azt, amit a hasonló helyzetben levő orszá272
gok produkálnak. Ráadásul én úgy gondolom, hogy miközben Mexikóban viszonylag folyamatos a fejlődés, addig Magyarországon egy jóval radikálisabb változásra került sor, és amit ennek ellenére elértünk, azt itt Mexikóban elég könnyű képviselni, és a mexikóiak tisztelik. Ha ezeket az eredményeket még jobban meg tudjuk ismertetni Mexikóval, és ezeknek az eredményeknek az alapján a kétoldalú kapcsolatokban előrelépést tudunk produkálni, akkor azt hiszem, elégedett lehetek mindazzal, amit elértem. Vannak egyéni ambíciók is. Az egyik éppen az egyetemközi kapcsolatoknak az előmozdítása. Úgy érzem, nagyon fontos, hogy a mexikói fiatalok megismerkedjenek mindazzal, ami Közép-Kelet-Európában történik, különösen a magyarországi értékekkel, ehhez én magam is igyekszem hozzájárulni. Elég sok előadást tartok nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is, valamint hozzá szeretnék járulni ahhoz, hogy a diákcsere és az oktatók cseréje élénkebb legyen. Most is több magyar egyetemi hallgatóról tudok, akik itt tanulnak valamelyik egyetemen, de azt hiszem, ezen a területen vannak további lehetőségeink is. A másik pedig, ami nagyon fontos, hogy a mexikói média foglalkozzon Magyarországgal. Elég jók a kapcsolataink most már különböző sajtóorgánumokkal. Itt is kínálkoznak lehetőségek cikkek, interjúk formájában. Ezeket szeretnénk kihasználni. Ebben is vannak már eredményeink, és ami még ennél is fontosabb, az ország szempontjából leglényegesebb, hogy a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok terén előbbre lépjünk. Itt a nagykövetség lehetőségei bizonyos tekintetben korlátozottak, a döntés végső soron a gazdálkodók kezében van. Ami meglepetés számomra, hogy sokkal inkább kell győzködni a hazai partnereket, mint a mexikói érintetteket. Miközben itt, úgy tapasztalom, hogy van érdeklődés a Magyarország által kínált üzleti lehetőségek iránt, addig mintha otthon nehezebben mozdulnának. Ez talán érthető annyiban, hogy az átalakulás az otthoni cégeket is érintette. Nyilván az üzleti perspektívában nem egy távoli ország meghódítása szerepel az első helyen, de úgy gondolom, hogyha konszolidálódnak otthon a vállalatok, ha biztos piacra számíthatnak Nyugat-Európában vagy akár Kelet-Európában, akkor lehetőségük lesz arra, hogy később messzebbre tekintsenek, ugyanis Mexikó ígéretes piac, egyrészt tagja a NAFTA-nak, az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó alkotta szabadkereskedelmi övezetnek, ami különösen kedvező lehetőséget kínál. Most az Európai Unióval kezdték meg a tárgyalásokat, egy negyedik generációs egyezmény megalapozásával szabadkereskedelmi hátteret szándékoznak megteremteni az együttműködéshez. Tehát úgy gondolom, ha Magyarország is az Európai Unió tagja lesz, és ez rövidesen bekövetkezik, ennek következtében Mexikóval is jobbak lesznek a lehetőségek az együttműködésre. D. M.: – Másik elképzeléséről, a Miskolc és Mexikó közötti gazdasági kapcsolatokról is mondana valamit, hiszen a felsőoktatásról már hallottuk véleményét. K. J.: – Úgy gondolom, hogy a legkevesebb, amivel ebben a helyzetben segíthetem városomat, ha valahogy hozzájárulhatnék a Miskolc és Mexikó 273
közötti kapcsolat kialakításához. Az első kezdeményezésem egy testvérvárosi kapcsolat megalapozása Miskolc és Monterrey között. Monterrey Mexikó harmadik legnagyobb városa, dinamikusan fejlődő ipari központ, ahol a legjelentősebb mexikói felsőoktatási intézmény, az ITESM található. Azt hiszem, nem lenne haszontalan ennek a testvérvárosi kapcsolatnak a létrehozása, mert ennek alapján lehetne erősíteni az egyetemek közötti kapcsolatot. Miskolcon is tervezik az ipari park bővítését. Erre Monterreyben is megvannak a tapasztalatok, hiszen fontos ipari központ. Ennek alapján azután majd létrejöhetnek a kereskedelmi kapcsolatok és természetesen a művészeti vonalon vagy itt nem elhanyagolható területeken, mint a gasztronómiai együttműködés és a sport. Ha megérnek erre a feltételek, és úgy néz ki a kezdeti személyes kapcsolatok felvétele után, hogy erre sor kerülhet, akkor egy ilyen testvérvárosi kapcsolat keretén belül lehet a miskolciaknak nagyobb lehetőségeket kínálni a mexikói kapcsolatok ápolására. Meg aztán a munkában mindig is felmerülnek különböző témák, és akkor én arra is gondolok, hogy ebből hogyan lehetne valamilyen miskolci vonatkozást összehozni. Úgyhogy az illetékesek számíthatnak arra, hogy – amint lehetőségek kínálkoznak – néhányszor fel fogom keresni különböző ötletekkel őket. D. M.: – Hozzátehetjük, Mexikóban a huszadik században jelentős magyar kolónia is létrejött. 1956 eseményeit nagy izgalommal kísérték figyelemmel, művészeti alkotással is megemlékeztek a forradalomról és szabadságharcról. A követségen sok emigrációban keletkezett könyv – jobb- és baloldali, köztük néhány furcsa „csodabogárság” is – került megőrzésre letéti hagyatékként. Ezekből egy jelentős mennyiséget személyesen is kiválogathattunk, és a nemsokára hazaérkezett ritka könyvek azóta a magyar és a történelem szak könyvtárát gazdagítják. Új Holnap, 1996. november
274
Magyarország dél-afrikai nagykövete Dobos Marianne: – Dél-Afrika első hallásra a világ végét jelentheti itthonról – Magyarországról – nézve. Amikor a Miskolci Egyetem két professzora, Ferenczi László és Kabdebó Lóránt társaságában elindultunk az AILC (Association Internationale de Littérature Comparée), az összehasonlító irodalomtörténet legrangosabb nemzetközi szervezetének kongresszusára, egyfajta bizonytalanságérzettel készültünk az útra. Magyarországról az előzetes programon feltüntetett jelentkezők közül végül is csak hárman érkeztek meg: Szegedy-Maszák Mihály professzor, a szervezet egyik alelnöke és a két, a Miskolci Egyetemet képviselő irodalomtörténész. Még a jóval nehezebb időben, 1982-ben New Yorkban tartott kongresszuson – egy valutaválság pillanatában, amikor a kiutazáshoz szükséges minimális valutát is alig tudták a Nemzeti Bankban rendelkezésünkre bocsátani – is több magyar kollega vehetett részt. Több mint tíz hazai magyar tudós találkozhatott külföldi kollegáival. És ami a legfontosabb: viszonylag fiatal irodalmárok vehettek részt akkor. A mostani három résztvevő akkor még a fiatalabb korosztályt képviselhette. A mostani fiatalok pénz hiányában nem tudtak végül is megjelenni, előadni, bemutatkozni. A miskolci professzorok is úgy indulhattak, hogy abban a pillanatban, amikor az árvízveszteség miatt az egyetemi költségvetést is megkurtították – a külügyi rektorhelyettes körlevele mindenfajta külföldi utazás leállítását kezdeményezte –, akkor érkezett a kollegiális biztatás a távoli Pretoriából: Pordány László nagykövet biztosította a miskolciakat a rezidenciáján lakhatnak, és ottlétük idején a városi közlekedést is biztosítja számukra. Mert nehogy azt higgye valaki, hogy ezekben a dél-afrikai nagyvárosokban valamifajta tömegközlekedés, metró vagy taxi létezik. A kongresszus többi résztvevőit szállodájuk és az egyetem között pontos időre megadott egyszeri buszjárat szedte össze és vitte este dolguk végeztével vissza. A nagykövet jóvoltából a miskolciak bizonyos mozgásteret élvezhettek, megismerhették a városokat (Fokvárost, Johannesburgot és Pretoriát, sőt a borairól és egyeteméről híres Stellenboscht és a híres csodavárost, Suncityt is), és részt vehettek az augusztus 20-a, a magyar nemzeti ünnep tiszteletére megrendezett fogadáson, amelyet jelenlétével Dr. Ben Ngubane kulturális miniszter is megtisztelt. Sőt a professzorokkal folytatott eszmecsere hatására a két ország kapcsolatainak felsorolásakor az előre elkészített beszédébe szabadon beleszőtte az irodalmi kapcsolatok fontosságát hangsúlyozó betétet is. Hogyan lesz valaki egy ilyen világvégi, mégis igen fontos országban nagykövet, amikor itthon is sikeres egyetemi oktató, főiskolai tanszékalapító tanár lehetett? A pár nap alatt, amíg együtt élhettünk vele és családjával, személyében egy, a magyarság szolgálatában elkötelezett kiemelkedő nemzeti politikust ismerhettünk meg. Ő is, felesége is a szegedi József Attila Tudományegyetemen szereztek diplomát, majd ott folytatták különböző 275
posztokon pályájukat. Az MDF alapító tagjaként kezdett politizálni, előbb Ausztráliában képviselte hazánkat nagykövetként, majd a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán megalapítva az angol tanszéket és megszervezve az angol szakot, egy évvel ezelőtt visszatért a diplomata pályára. Találkozásunk első estéjén még hazai terepen mozgott a beszélgetés, közös ismerősök emlegetése volt a téma, dicsértünk, szidtunk kollegákat, barátokat, Szeged–Miskolc egyetemi kapcsolata került szóba, majd a hazai ,,nagypolitika” iránya és akkori konkrét eseményei. Végül az új feladat, amellyel a nagykövet is éppen hogy ismerkedőben van. Majd az utolsó estén elétettem a magnómat, beszélne nekünk erről az új világról, amelybe ő egy éve küldetéssel érkezett, és amelyet mi pár napig, saját szakmánk problémáinak átgondolása mellett érintőlegesen láthattunk. Pordány László: – Mint korábbi nyelvész, hadd próbáljam nyelvi érdekességgel kezdeni. Dél-Afrika mint földrajzi név olyan egy kicsit a magyar nyelvben, mint Amerika, mert mindegyik kettős jelentésű. Amerika a köznapi beszédben jelenti egyrészt az Egyesült Államokat, tehát egy országot, másrészt jelent egy földrészt: Észak-Amerikát (ritkábban Dél-Amerikát, esetleg mindkettőt). Persze Egyesült Államok és Észak-Amerika között ,,csupán” Kanada a különbség, de azért ez sem mindegy. Nos, Dél-Afrika két angol kifejezés egybecsúszó magyar fordítása. Van ugyanis angolul egyrészt South Africa, ami a Dél-afrikai Köztársaság rövidebb neve, továbbá van Southern Africa, ami az afrikai kontinensnek a déli részét jelenti; a magyar közbeszédben ez is Dél-Afrika. Ide tartozik többek között Lesotho, Szváziföld, Namíbia, Zimbabwe, Botswana és Mozambik, hogy csak a Délafrikai Köztársaság közvetlen szomszédait említsem. Ez kollégáim és a magam számára különösen fontos, mert bizonyos fokig felelős vagyok – és akkor a kérdésnek megfelelően egyúttal magamról is beszélek – a régióért is a Magyar Köztársaság képviselőjeként. Három rétege van ennek a felelősségnek: van az ún. rezidens ország (az az ország, ahol a nagykövet lakik), vannak a ,,non-rezidens akkreditációs” országok, ahol szintén nagykövet a nagykövet, mert akkreditálva van, de nem lakik ott, hanem odautazik, amikor a pénze meg az ideje engedi, illetve amikor a szükség megkívánja. Van egy harmadik kör, ezek a felügyeleti országok, ahol nem vagyok nagykövet, de mivel én vagyok a viszonylag legközelebb föllelhető nagykövet a környéken, az én kötelességem bizonyos mélységig ezeknek az országoknak a figyelemmel kísérése is. Ma délután éppen egy ilyen feladatot végeztünk a helyettesemmel, egy ilyen felügyeleti országról szóló jelentést szerkesztettünk meg. Ez látszólag fölszínesebb tevékenység, mert se idő, se pénz, se ember ennek a feladatnak az ellátására, mégis igyekszünk, hogy otthon ne az internetről tudják meg az ezen országokban előforduló legfontosabb dolgokat. Persze az internetnél gyorsabb nincsen. De nemcsak azért ne az internetről tudják meg, mert nem biztos, hogy az pontos, hanem mert nem biztos – illetve éppen az a biztos –, hogy a mi értékelésünket nem tartalmazza. Arról nem is beszélve, hogy az értékelés alapján leírt javaslatainkat meg 276
végképp nem tartalmazza. Tehát tulajdonképpen ez a harmadik kör is fontos, különösen kiélezett helyzetben. Egyébként a Dél-afrikai Köztársaság volt tíz-tizenkét évvel ezelőttig az egyetlen jelentős afrikai ország, amelyiknek az akkori hivatalos Magyarország még csak a tájékára se ment. Ma viszont teljes egészében átfordult a helyzet, ez az egyetlen ország az egész régióban, ahol külképviselete van Magyarországnak. Korábban az ún. szubszaharai – a Szaharától délre eső –, másik nevén Fekete-Afrikában volt közel tucatnyi nagykövetségünk, kivéve azt az egyetlen egyet, amely minden szempontból a legfontosabb ország volt, illetve lett volna és ma is az a régióban. Tehát ilyen értelemben teljesen átfordult a helyzet, mert ezekben az országokban sorra bezártuk a külképviseleteinket, két ország kivételével. D. M.: – Melyik az a kettő? P. L.: – Az egyik Nigéria, a másik Kenya. Persze az ottani nagykövetségek, illetve nagykövetek ugyanígy további akkreditációkkal rendelkeznek. A legújabb fejlemények szerint azután a Dél-afrikai Köztársaságban újabban létrehozott külképviseleteink közül is bezártunk kettőt. Ugyanis három volt összesen. Volt egy főkonzulátusunk Fokvárosban, amit nagyjából egy időben nyitottunk meg az itteni nagykövetséggel, és volt egy kereskedelmi kirendeltségünk Johannesburgban. Mind a kettő megszűnt már. D. M.: – Mi ennek az oka? P. L.: – Elsősorban anyagi okok játszottak közre. Mielőtt a döntés megtörtént, én Fokváros esetében nagyon ellene voltam, elleneztem a főkonzulátus fölszámolását. Ebben a városban és környékén például él egy jelentékeny számú és igen színes magyarság. Ennek a magyarságnak mint szervezetbe tartozó csoportnak a további léte abban a pillanatban megkérdőjeleződött, mihelyt bezártuk az épületet, ugyanis az volt az ő találkozóhelyük. Fizikailag nem tudnak létezni, mert akkora anyagi erő nincs már bennük, hogy ők ingatlant vegyenek. Pretoria környékén van magyar ingatlan, de ott nincs. D. M.: – Itt mi is részt veszünk a magyarok között – a saját épületükben – megrendezett műsoron nemzeti ünnepünk alkalmából. P. L.: – Mindez, amit eddig mondtam, száraz, adminisztratív része a munkánknak. Nyilván nem csak ez az érdekes a magyar–dél-afrikai kapcsolatokban. Bár az itteni magyarság helyzete jelentősen és közvetlenül összefügg a két ország közötti gazdasági kapcsolatokkal. Nyilván az itt élő magyarság, az itt élő magyar származású üzletemberek azok, akik ebben első szinten dolgozhatnak és dolgoznak is, hiszen ők azok, akik ismerik mindkét kultúrát. Márpedig arról könyvtárakat írtak össze, hogy a kulturális különbség és annak a nem kellő megértése és a nem kellő figyelembevétele micsoda akadályai lehetnek és voltak is a gazdasági kontaktusoknak adott esetben két ország között. Itt megint két olyan országról van szó, amelyiknek a háttere és a pillanatnyi helyzete is – a kultúrát persze a legszélesebb értelemben véve – mutat olyan jelentékeny különbségeket, amelyek a gazdasá277
gi kapcsolatokat hátráltatják, ha nem vesszük őket figyelembe. Ki tudja ezeket figyelembe venni? Az, aki mind a kettőt ismeri. D. M.: – Kettős gyökerű emberek. P. L: – Igen jelentős az itt élő magyarság szerepe. Persze figyelembe kell venni azt a feltehetően mindenki által ismert helyzetet, ami közel egy évtizeddel ezelőtt kezdett kialakulni, hogy tudniillik a politikai hatalom láthatóan átment a feketék kezébe, és akkor még nem volt világos, hogy a gazdasági hatalom hogyan fogja ezt követni, vagy követi-e egyáltalán. Sokkal egyszerűbben szólva: a fehér üzletemberek érthető módon megijedtek, és gyorsan megkezdődött egy olyan folyamat, amit tőkekimenekítésnek hívnak. Ez a tőkekimenekítés a nagy dél-afrikai vállalatok részéről elsősorban Anglia, az Egyesült Államok és Európa felé irányult. De valahogy úgy, hogy a területi perifériára, ahol mi magyarok vagyunk, szintén jutott a tőkéből egy kevés. A mi szempontunkból nem is olyan túl kevés, mert 150–200 millió dollár körüli összegnyi beruházásról volt szó, elég gyorsan. Ez egyébként nem a nagykövet és általában nem is a külképviseletek érdeme elsősorban. Hiszen a nagy, multinacionális vállalatoknak többnyire nincs szükségük a külképviseleteket használni a közvetítéskor. Mint egyik elődöm mondta: ,,Ezek átbeszélnek a fejünk fölött”. Különben is legalább miniszterrel beszélnek, nem nagykövettel. Persze, ha tegyük föl valamelyik multinacionális vállalati vezetővel ebédelek, természetesen akkor én is ezt segítem elő, egy-egy kérdés elő- vagy utókezelésében részt vesz a nagykövet. Az említett tőkebefektetés egyébként döntően a söriparban történt. Volt egy olyan adat, amit öt-hat évvel ezelőtt köröztek, hogy a magyar sörtermelés 44 %-át megvették a dél-afrikaiak. Ez, azt hiszem, egy kicsit eltúlzott, meg azóta már éppen a dél-afrikaiak által termelt hazai sörtermelés csökkent; a nagykanizsai gyárat be is zárták már. Ez az egyik árnyoldala néha a privatizációnak, de mindenképpen igen jelentős mértékben megvásárolták a magyar sörgyártást, ez kétségtelen. Utána hosszú szünet, de még viszonylag jelentékeny beruházás a papíriparban történt, a többi viszonylag kevésbé jelentős. De ez – ahogy a derék amerikaiak fogalmaznak, szó szerint fordítom – ez ,,egy egylövetű akció” volt, mert nem folytatódott. Ugyanis kiderült, hogy nem fog összedőlni az üzleti élet Dél-Afrikában, ezt követően a nagyarányú és hirtelen tőkekimenekítés csöndesebb szivárgássá enyhült, és abból nekünk még kevesebb jut. Ennek ellenére vannak más üzletek is, például a Miskolc felé vezető 3-as autópályának a pénzbeszedő rendszere dél-afrikai érdekeltség. Ez persze olyan példa, amelyiknek nem biztos, hogy minden magyar osztatlanul örül, főleg aki arrafelé jár… D. M.: – Mi miskolciak nem nagyon rajongunk érte. [Utóbb el is tűntek.] P. L: – … vagy a Nyugati pályaudvar melletti West End mozik dél-afrikai érdekeltségek. Kereskedelmi téren a mi régiónkból – a közép-kelet-európai régióból – mi magyarok első számú Dél-Afrikába irányuló exportőrré léptünk elő az utóbbi évben. Egyesek számára ezzel nem mondunk túl sokat, 278
mert itt nem százmilliós, hanem tízmillió dolláros nagyságrendű tételekről van szó, de mégis, megelőztük szomszédainkat, valamint Csehországot és Lengyelországot is. D. M.: – Mik a fő termékek, amiket exportálunk? P. L.: – A fagyasztott gyümölcstől, zöldségtől, sertéshústól kezdve a villanyégőkön, a mezőgazdasági kisgépeken és a tokaji borokon keresztül az elektronikus berendezésekig nagyon sok minden. Ahogy mondani szokás, exportunk dinamikusan növekszik az utóbbi egy-két évben (így lettünk elsők a régióban), és ma már exportunk összetétele is kedvező: gépek, berendezések és földolgozott termékek teszik ki a Dél-Afrikába irányuló magyar export több, mint háromnegyed részét. Évek óta küszködünk, hogy nagyobb piacot biztosítsunk a magyar boroknak, amelyeknek a minősége újabban ismét megközelíti, sőt eléri a világszínvonalat. Úgy tűnik, most megtaláltuk a leendő forgalmazókat, és hamarosan kapható lesz például tokaji aszú a boltokban. Néhány áru forgalma csökkent (pl.: villanyégők, sertéshús), nem utolsósorban a hazai szerkezet- és tulajdonváltások kapcsán, azonban dolgozunk a pótlás, illetve az újraindítás érdekében. Átmeneti csökkenés volt tapasztalható egyébként az importunkban is, érthető okoknál fogva. A vasérc például, melyet Dél-Afrikától rendszeresen vásároltunk, nem érkezhet meg a Dunán, mióta a szerbiai hidakat lebombázták. De az újraindulás ily módon ,,csupán” a hidak újjáépítésének kérdése. Nemcsak ennek köszönhető azonban, hogy kereskedelmi mérlegünk egyértelműen pozitív. A beruházásokra visszatérve megemlítem – részben talán a ,,fejünk fölötti átbeszélésnek” ellentmondva –, hogy éppen ez idő tájt dolgozom, persze többedmagammal, egy igen nagy zöldmezős beruházás előkészítésén, és ez most fontosabb, mint a privatizáció. Dél-Afrika és Magyarország között a legfrissebb kétoldalú fejlemény egyébként nem gazdasági, hanem kulturális. Ez a terület a legutóbbi egymásfél évben lendült föl. Nagyban elősegítette és segíti a mi millenáris időszakunk, és úgy néz ki, hogy már részben sikerült a kulturális területet fölzárkóztatni a gazdasági kapcsolatok mellé, olyan értelemben is, hogy az új vezetőket rá lehetett venni arra: tekintsék Budapestet közép-kelet-európai centrumként. Itt a ,,kulturális minisztérium” mást is jelent – ez az egyik legösszetettebb minisztériumuk: Ministry of Arts, Culture, Science and Technology. Ennek a nagy minisztériumnak a vezetője, dr. Ben Ngubane a közelmúltban harmadszor járt Magyarországon. Rossz zsargonnal azt mondhatnánk, hogy ,,ráharapott” hazánkra, és ennek egyik további fejleményeként örömmel elvállalta a magyar millennium dél-afrikai eseményeinek fővédnökségét. Ő fogja holnap, a nemzeti napi ünnepségünkön az itteni kormányt képviselni. Ez nekünk már önmagában siker, ugyanis nemzeti ünnepi fogadásokra nem nagyon járnak miniszterek, csak a legnagyobb ország nagykövetségein látni őket. Egy nálunk sokkal nagyobb ország fönnállásának 50. évfordulóján a közelmúltban például egy államtitkár beszélt, és miniszter nem volt egy sem jelen. Tehát, ha hozzánk eljön dr. 279
Ben Ngubane – eredetileg orvos és zulu származású –, az már önmagában is szép, és ha még meg is szólal és szépeket mond rólunk, az nagy esemény lesz. A kulturális kapcsolatok fejlesztésének idejét éljük most. Hámori József miniszter maga is itt járt tavaly, most meghívása van Rockenbauer miniszter úrnak, remélem el is tudja majd fogadni. Szokták azt mondani, hogy ne csak a magas szintű vezetőkben gondolkodjunk, de ez mégis nagyon fontos, mert a magas szintű látogatások adnak lehetőséget és kiindulást sok további munkához. Kulturális cserére is – gazdasági értelemben használjuk ugyan ezt a szót – van ,,árualap”, mert a művészetek – javarészt az előadóművészetek – területén van sok részterület, amely olyannyira különbözik a két ország kultúrájában és művészetében, hogy vonzzák egymást. Ilyen nyilvánvalóan a könnyűzene, a tánc, annak különösen néhány területe, ami most Dél-Afrikában nagyon kelendő áru, hasonlóan a komolyzenéhez, amelyben mi mindenképpen világszínvonalat képviselünk. Magyarországon viszont a könnyűzenének egy-két olyan fajtájára mutatkozik egyebek közt igény, amit itt művelnek a legjobban a világon. Most volt éppen egy kóruszenekar Magyarországon – nagy sikerrel. Ez ugyan – az országot jelentve – nem dél-afrikai, de dél-afrikai a szónak a másik értelmében, mert Dél-Afrika egy korábbi gyarmatáról, Namíbiából érkeztek Magyarországra. Ez az egyik akkreditációs országa Magyarországnak, a legfiatalabb független ország Afrikában, még egy évtizeddel ezelőtt dél-afrikai csapatok állomásoztak a területén. Politikai kapcsolatainkról esetünkben nyugodtan elmondható, hogy ,,felhőtlenek”. Még mindig érezteti jótékony hatását egy korábbi helyes magyar döntés. Ugyanis régiónkból a legelsők között voltunk a kilencvenes évek táján, akik fölvettük a kapcsolatot a Dél-afrikai Köztársasággal. Nekünk már 1992 óta nagykövetségünk van itt, és Ausztriát nem számítva csak ezt követően alakultak meg más itteni követségek a közép-európai régióból. Akkor még apartheid volt úgymond, mert az első demokratikus választást csak 1994-ben tartották Dél-Afrikában. Úgyhogy mi nem vártuk meg, miként alakul az itteni rendszerváltozás, bár sejteni lehetett az elkövetkező fordulatot, ami meg is történt, hála Istennek viszonylag békésen. D. M.: – Politikailag mit jelent a mostani ,,felállás”? P. L.: – A Dél-afrikai Köztársaságban baloldalinak mondható kormány van, méghozzá nem szociáldemokrata, hanem egy sajátos változat. A kormányban benne vannak a kommunisták, nem független pártként, hanem az ANC-nek, az Afrikai Nemzeti Kongresszusnak a kebelén belül. Az ANCnek a kezében van szinte az abszolút politikai hatalom, mert egyetlen mandátum híján kétharmados győzelmet arattak a tavalyi választáson. Ötéves a ciklus: az ANC győzött 1994-ben is, majd 1999-ben úgyszintén. Három fő részből áll, és ezek közül az egyik a kommunista párt. És most is vannak a kabinetben magas posztokon kommunista párttagok vagy korábbi kommunista párttagok, akik elvtársnak szólítják egymást. Jelen voltam Mbeki elnök úr választási győzelmi beszédén, ami így kezdődött: ,,Elvtársak!”. Ter280
mészetesen nem olyan kommunizmus ez, mint más kommunizmus, meg nem is olyan, mint korábban bármelyik más volt. Mert igaz ugyan, hogy a néhány korábbi kommunista vezető próbál még – gazdasági értelemben – imitt-amott nyomást gyakorolni a kormány többi részére a javaknak valamilyen kommunisztikusabb elosztása ügyében, de erről szó sem lehet, ez egy kapitalista gazdaság, minden épeszű vezetője tudja, hogy nem lehetséges másként, még akkor sem, ha talán még vannak, akik nosztalgiáznak egyfajta szovjet típusú gazdasági szerkezet irányában. Vannak, akik ezt el is mondják nyíltan, de mindjárt hozzáteszik, hogy sajnos ez nem megy, nem úgy fordult a helyzet. Különben az állam mostani vezető személyiségei részben Moszkvában, részben pedig angliai és amerikai egyetemeken tanultak. D. M.: – És az itt élő magyarok hogyan helyezkednek el ebben a világban? P. L.: – Az első egy technikai kérdés: hányan vannak itt a magyarok. Rögtön hozzáteszem: nem tudjuk rá a választ. És ez nemcsak Dél-Afrikára érvényes, hanem minden országra. Dél-Afrikában azonban még kevésbé tudjuk, mint másutt, itt ugyanis kettős elzártságban éltek a magyarok. Nemcsak Magyarország zárta ki őket magából a kommunizmus idején: Dél-Afrika meg később bezárta magába őket. Ugyanis nem lehetett automatikusan szabadon utazni haza és vissza, ami egy sor hátrányos következménnyel járt és jár szinte mindmáig. A magyar szervezeti élet sem olyan intenzív, mint például Ausztráliában, persze kisebb is a létszám. A legambiciózusabb önbecslések szerint tízezerről szoktak legtöbbször beszélni; ezt a misszió becslése szerint valószínűleg meg lehet felezni. Én a biztonság kedvéért, hogy túl keveset se mondjak, a ,,többezres dél-afrikai magyarságról” szoktam beszélni. D. M.: – Azt hiszem, ez a legpontosabb terminus technicus. P. L.: – Lehetne persze ennél pontosabban is tudni, de mint minden ilyenfajta tájékozódás, fölmérés részben pénz kérdése, szakértők, emberek kérdése. Mindenesetre, amíg több ezres magyarságról lehet beszélni, és ez biztos, addig viszont ez önmagában is jelentékeny, Afrikában pedig toronymagasan a legnagyobb létszám. Egyetlen más országban sincs jelentékeny számú magyarság a kontinensen. Ebben a kontextusban tehát ez kiemelkedő számú magyarság, és ha komolyan vesszük a nemzetpolitikáról, a magyar–magyar kapcsolatokról szóló retorikánkat, akkor nekünk kutya kötelességünk, hogy ennek megfelelő gondot fordítsunk rá. Én személyes és kedves kötelességemnek is tartom. Itt már csak az a kérdés, hogy a diplomácia mellett mennyi idő és energia áll az ember rendelkezésére, hogy ezzel foglalkozzon. Holnap itt Pretoriában lesz a magyar nemzeti ünnep. Ez diplomáciai rendezvény, elsősorban diplomaták, politikusok, üzletemberek és más (döntően nem magyar) vendégek számára. Holnapután feleségemmel együtt a közeli johannesburgi magyar házban ti is részt vesztek az ottani magyarok ünnepségén, miközben én 1500 km-t autózom, hogy elérjem az aznap 281
esti fokvárosi ünnepséget. A következő két napon az ország másik nagyvárosába, az onnan 1750 kilométerre fekvő Durbanbe hajtok át, ahol első ízben rendezünk nemzeti ünnepi diplomáciai fogadást, de ahová sok ottani magyar honfitársunkat is elvárjuk, és ahol szintén ünnepi beszédet tartok. Idő- és energiaigényes feladatról van tehát szó, már csak a távolságokat tekintve is, és akkor a szerteágazó tartalmi részről még nem beszéltünk. De a magyar–magyar kapcsolatok fönntartása és lehetőség szerinti fejlesztése alapvető nemzeti érdek, és így természetes, hogy mindent megér. Új Holnap, 2000. Tél
282
Lehet, hogy hihetetlen? Ranschburg Jenő: – Érdekes módon rengeteg karácsonyra emlékszem viszsza, miközben nehezen tudom a napokat dátum szerint azonosítani. A karácsonyokra jól visszaemlékszem. Ennek a döntő oka, hogy 1966-ig tulajdonképpen nálunk nem volt karácsony. Soha, mert az én anyám azt nem engedte. Ebből adódóan, amikor az apám, aki sokkal alkalmazkodóbb volt, és szeretett volna karácsonyt, próbált hazacsempészni egy kis fenyőfát december 24-én, akkor azt az édesanyám kidobta. Bár ebből még sok nézeteltérésük is támadt, az anyám semmiképpen nem járult hozzá. Nekem sem volt pedig így jó, mert én is szerettem volna karácsonyt, de meg kellett szoknunk, hogy nincs. Ehhez hozzátartozóan megjegyzem, hogy nem az ajándékokra számítottam, mert szegények voltunk, mint a templom egere. Ami tehát azt jelenti, hogy nemcsak karácsonykor nem volt ajándék, de hanukakor sem. Az ajándéktalanság tehát nem függött össze a hittel vagy a hitetlenséggel. Dobos Marianne: – Az eddig elmondottak azt jelentik tehát, hogy ne is faggassam karácsonyi történetekről 1966-ig? R. J.: – Dehogynem! Mert ugyanakkor, 1944 karácsonya és a karácsony körüli napok döbbenetesen, örökre emlékezetesek maradtak a számomra. Ennek az oka, azt hiszem, tudható mindannyiunk számára, különösen azoknak, akik zsidóként élték meg Budapesten azt a karácsonyt. Apám akkor már Mauthausenben volt. Én anyámmal Budapesten. Úgy adódott, hogy anyám, mert neki nem volt elég pénze arra, hogy jó menlevelet vásároljon magának, egy hamis menlevéllel a Pozsonyi úti védett házba került, de miután attól tartott, hogy ez nem nyújt kellő biztonságot, engem a fasori árvaházban helyezett el. Ez 1944 késő ősze, kora tele lehetett. Szegény édesanyám azt hitte, hogy az árvaházban biztonságban leszek. Olyan ember ugye nincs, olyan nem születhetett még, aki árva zsidó gyerekeket bántalmazna. A várakozással ellentétben: 1944 végén a nyilasok mégis betörtek a fasori árvaházba. A gyerekeket és Csillag nevű tanárunkat, aki ott ránk vigyázott, belelőtték a Dunába. Az én életemet egy fiú mentette meg, aki véletlenül mellettem állt, amikor ez az egész történt. Életrevalóbb volt, mint én. Azt mondta, szökjünk meg! Én jó kisfiú voltam, nekem nem jutott volna eszembe ilyen, főként, mert csak nyolcéves voltam akkor. Le volt bombázva az árvaház hátsó része, és az I. emeleti ablakból kiugorva menekültünk el. Ennek a fiúnak az apja a svéd követségen volt, és oda mentünk mi is. Olyan fineszes voltam, hogy útközben egy apácától kérdeztem meg, hogy hol találjuk. Ha jól emlékszem, valahol az V. kerületben, talán a Vadász utcában volt ez a követség, és tudtam, hogy ilyen kérdéssel csak egy apácát lehet megállítani minden veszély nélkül. December volt, zakóban voltunk, mert a kabátot már nem volt módunk kimenekítenünk magunkkal. Az apáca megkérdezte, hogy mit keresünk itt az utcán most, így, és hová igyekszünk? Azt feleltem, hogy egy barátunkhoz megyünk. Az apáca 283
rám nézett, mindent látott, és aztán elmagyarázta, hogy hol van a Vadász utca, és mi el is jutottunk oda. Ő egészen biztosan pontosan tudta, hogy mi kik vagyunk és mit keresünk az utcán. Ennek a fiúnak az apja azonnal értesítette az anyámat a Pozsonyi úton, aki éppen akkorra már az öngyilkosságra készült. Eljött ugyanis látogatóba, megnézni engem, és üresen találta az árvaházat. A lényeg az tehát, hogy még időben kapta az értesítést. Ezután imakönyvében őrizte azt a levelet, ami három sor volt: „Asszonyom, a kisfia jól van, itt van nálunk a követségen. Jöjjön érte.” Másnap értem jött és a Pozsonyi útra kerültünk, most már én is vele voltam. Történetemben pedig már ott vagyunk a karácsony közelében. December tizenkilencedikén van a születésnapom, tehát pontosan egy héttel karácsony előtt. Valahogy úgy hozta a sors, vagy az Úristen küldte, de akkor én a születésnapomra karácsonyi ajándékot is kaptam. Méghozzá olyat, amilyennek rettenetesen örültem. Az anyám, aki reggeltől estig csillag nélkül rótta az utcákat, így próbált némi élelmiszert szerezni, december 19-én megbotlott valamiben. Ez a valami egy gyönyörű, többpengés bicska volt. Igazán nagyon szép darab, és az anyám mindjárt úgy érezte, hogy ezt az Isten küldte ajándékba a kisfiának. Meg is kaptam tőle. Milyen egy nyolcéves – illetve éppen ettől a naptól kilencéves – gyerek? Nagyon boldog voltam. Úgy éreztem, hogy csodálatos születésnapi ajándékot kaptam, mert ez messze meghaladta értékben is mindazokat a születésnapi ajándékokat, amelyeket korábban kaptam. Ennek következtében ez a 19-e is emlékezetes már, ami után jött a karácsony. A bicskával a zsebemben, december 23-án vagy 24-én reggel történt. A nyilasok a Pozsonyi úti házat is kiürítették, és felsorakoztattak bennünket, védett házban élőket, akkor már szinte kizárólag időseket, nőket és gyerekeket. Ott álltunk sorban a Pozsonyi úton. Aztán elindultunk, mint később kiderült, a gettó felé. Emlékszem, nagyon havas nap volt. Sok napja hullott már a hó, mert vastag rétegben állt már az utcákon. Igen nagy irammal hajtottak bennünket. Még az is megtörtént, hogy egy idős bácsit, aki nem bírta a lépést tartani, lelőttek. Az anyám eltakarta a fejemet, befogta a fülemet, hogy ne halljam a dörrenést. Elhajtottak minket a gettó Akácfa utcai bejárata elé. Deszkapalánkos útlezárás volt ez ott gyakorlatilag. Felállt egy nyilas testvér valami asztalra, és azt kiáltotta: „Itt van ez a doboz, az utolsó lehetőség, hogy mindenki, akinél még maradt aranyékszer, óra vagy bármi ilyesmi, azt ebbe a dobozba dobja bele, mert a kapunál mindenkit ellenőriznek majd, és akinél még találnak bármi ilyet, azt azonnal agyonlövik.” Akkor én rémülten húztam le az órámat. Ehhez a történethez hozzátartozik, hogy egész kicsi koromtól kezdve nagyon nagy vágyam volt, hogy nekem legyen egy saját órám. Ez a vágyam, hihetetlenül nehezen, egy évvel korábban teljesült. A szüleimtől kaptam egy saját órát, egy karórát, ez volt az én legnagyobb kincsem. Ezt a karórát akkor levettem és odaadtam az anyukámnak: „Anyu, ezt be kell most tenni a dobozba.” Pszichológiailag nagyon érdekes, hogy én, mint jó kis284
fiú, úgy éreztem, hogy ezt kötelességünk megtenni, hiszen azt mondta az a bácsi, hogy ezt oda be kell dobni. Végig úgy éreztem, hogy nyilván mi bűnösök vagyunk, azt ugyan nem értettem pontosan, hogy miért. Nyilvánvalóan vannak ártatlan és ránk jogosan haragvó, bennünket jogosan utáló emberek, mi pedig valamilyen, számomra még felfoghatatlan okból, de bizony bűnösök vagyunk. Hogy miért? Azt nem tudtam, de hogy ha majd nagy leszek, biztos megértem ezt is. Mi bűnösök vagyunk, és velünk így kell bánni. Tehát bennem működött a tekintélyelv, és ennek alapján is, nemcsak a fenyegetés miatt, de úgy éreztem, hogy ezt meg kell tenni. Búcsút mondhatok az én annyira áhított, szeretett órámnak, odaadtam anyukámnak. – Jó, – mondta – és elvette. Azután bevonultunk a gettóba. Szerencsésen átjutottunk a kapun. Nem sokkal később anyám elővette a zsebéből az órámat. Ideadta nekem, hogy csatoljam fel, mert megőrizte a számomra. Érdekes érzésem lett ettől. Nem volt egyértelmű az örömöm. Azt is éreztem, hogy az anyukám nem volt tisztességes. Nekünk azt mondták azok az okos és hatalmas, természetesen ártatlan emberek, hogy ezt meg kell tennünk. Valamiért. Büntetésből. Mi megszegtük ezt a szabályt. Nagyon rossz érzéssel vettem át az órámat, miközben nagyon örültem is neki. Valahogyan úgy éreztem, hogy ez nem teljesen tisztességes dolog. A lényeg az, hogy karácsonykor, december 24-én már az Akácfa utca 29.-ben voltunk a gettóban. A túlélésünk annak is köszönhető, hogy anyukámnak a nővére abban a házban lakott. Tehát ő par excellence a gettóban élt. Ott volt a lakása már korábban is, ennek következtében hozzá jutottunk, és az ő lakásába kerültünk be mi is. Neki pedig még volt egy kis zsák sárgaborsója elrejtve. Ez az oka annak, hogy én 1945 tele óta nem ettem sárgaborsót, mert igazában attól kezdve egyetlen ételünk ez volt a gettó felszabadulásáig. Az a sárgaborsó, amit csak úgy vízben megfőztünk, és mi gyerekek fanyalogva ettük, miközben körülöttünk az emberek – anyámat és a nagynénéimet is beleértve – éheztek. D. M.: – Milyen volt a karácsony a gettóban? R. J.: – Lehet, hogy ez is kissé hihetetlen. Ez a december 24-e volt az első este talán, amikor ott a gettóban nagyon meg voltam nyugodva. Kifejezetten boldog voltam. Mert ismerős volt a lakás. Tudtam, hogy az Erzsi néninél vagyok, a nagynénémnél, és ez biztonságot jelent. Ott volt a másik nagynéném, ott volt neki is a két gyermeke. Szóval egy nagy család a gyerektagjaival jött ott össze az Akácfa utca 29.-ben. Abban a lakásban, ahol azelőtt is nagyon sokszor voltunk így együtt. Attól a pillanattól kezdve én úgy éreztem, most már nem lehet semmi bajunk. Ez a 24-i este nagyon békés, nagyon jó hangulatú, sárgaborsó-vacsorás este volt Erzsi néniéknél, és én kifejezetten jól éreztem itt magam, mert úgy éreztem, a nehezén már túl vagyunk, átestünk szerencsésen a veszélyeken. Volt ebben valami igazság is, mert összesen talán néhány hétig voltunk még a gettóban, és aztán felszabadultunk. Ez alatt a néhány hét alatt viszont én csak sárgaborsót ettem, de ismét mondom, hogy egy életre elég volt nekem az a sárgaborsó, soha többé nem 285
vettem a számba, levesként se, főzelék gyanánt se. Tulajdonképpen ennyi az én 1944-es történetem, amit el szerettem volna mondani. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyszer, 6-7 évvel ezelőtt már megírtam ezt a történetet. Valamelyik újság kért egy karácsonyi írást, és miután én soha különösen büszke nem voltam arra, hogy zsidó vagyok, de ezt a tényt sose titkoltam, ennek következtében úgy éreztem, hogy ezt kell karácsonyi történetként megírnom. Mondom, talán 6-7 évvel ezelőtt a Népszavában jelent meg. Minden szava igaz. D. M.: – A bevezetőben említette, hogy 1966 óta ünnepelnek karácsonyt. Megkérdezhetem, hogy történt ez? R. J.: – 1966-tól, attól kezdődően, hogy megnősültem. A feleségem egy igazán hívő, református családban nőtt fel. Az édesapja nagyszerű református lelkész volt, aki három éve halt meg. Meleg barátsággal szerettem őt, és azt hiszem, ő is engem. Egy nagyon bölcs, hihetetlenül művelt, ötgyerekes lelkész volt, akiért rajongtak a gyülekezetében. Én meg gyakran jártam le a Gyulai Pál utcába meghallgatni a prédikációit. Nem is prédikált, inkább beszélt, mindig aktuális dolgokról, napi problémákról, és a gondolatait mondta el a híveinek. A hagyományos prédikációnak nála nyoma sem volt, és nagyon szerettük, becsültük egymást, hát szívesen hallgattam ezért is. Ebből következik, hogy betört a karácsony az én életembe is. Merthogy a karácsony természetesen csodálatos ünnep volt az ő családjukban. Öt leányukkal ünnepeltek a szülök. Az én szerencsém pedig úgy hozta, hogy a negyedik lányuk lett a feleségem. Most képzelje el, hogy az öt lány, a nagyszülők, após, anyós együtt, a karácsonyfa alatt, csodálatos volt ott náluk. Miután a feleségem sokkal fiatalabb volt, mint én – 16 éves volt, amikor megismertem, én meg már akkor elmúltam 28 – tehát összeházasodni rögtön nem lehetett, mert neki ahhoz le kellett érettségiznie. Én addig is ott voltam karácsonykor, kétszer is, mielőtt feleségül vettem volna őt. Sok karácsonyt is láttam, és vágytam rá, hogy nekem is legyen. Aztán albérletbe költöztünk, mert a feleségem hozománya egy rekamié volt, én pedig tudományos ösztöndíjas aspiráns voltam akkor éppen. A törvény szerint nem volt szabad állást vállalni az aspirantúra mellett. Mellékkeresetként angol nyelvű tanulmányokat fordítottam különféle folyóiratok számára, hogy az ösztöndíjam mellé egy pár fillérünk még legyen. A József körúton vettünk ki albérleti szobát, és odakerült ez a rekamié. Meg valami öreg íróasztalféle, nem is tudom, melyik, mert nekem volt íróasztalom otthon, a Szövetség utcában, de azt nem tudtam ebbe a kis szobába elvinni. A lényeg azonban az, hogy akkor volt egy gyönyörű karácsonyunk, 1966 decemberében, az első közös „családi karácsony” a feleségemmel, amikor az első saját karácsonyfám volt. Én azt nagyon szerettem, nagyon szép volt. Attól kezdve a karácsony igazi, meleg, szép ünnep lett az én családomban is. Hadd tegyem gyorsan hozzá, hogy az anyám is nagyon szívesen eljött, és nagyon szeretett velünk karácsonyozni, és a gyerekeink pedig, akik most, harminchat, harminchárom és tizennyolc évesek, imádták a karácsonyokat. Mindegyikre világosan emlék286
szem, ahogy teltek az évek, 1967, 1968, 1969 … Ha akarja, legyen most, amit kezdetben kért. Az 1989-es karácsonyra is emlékszem, amelyik talán először jelentett számomra egy kis szorongást. ’89-ben az én kisfiam négyéves volt. Számára a karácsony maga volt a csoda, már egyéves korában is, és ’89 karácsonyán is ott állt a középső szobában. Akkor a Raoul Wallenberg utcában laktunk. Szép, háromszobás lakásunk volt, a középső szoba az én dolgozószobám. Annak a közepén állítottuk fel minden évben a karácsonyfát. És az én fiam, aki a karácsonyfa fényeitől nem tudott szabadulni kicsi korában, ott állt és lenyűgözve nézte a kis elektromos gyertyákat, én pedig kézen fogtam őt, és órák hosszat táncoltuk körbe a karácsonyfát, énekelve, hogy Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom. A magam részéről azt kell, hogy mondjam, életem legboldogabb időszaka volt. Rajongtam a lányaimért is, azonban amikor az embernek ötvenévesen születik egy gyereke, az elsőszülött fia, az valahogy minőségileg más. Akkor már 18 éves volt a nagylányom és 15 elmúlt a „kicsi”. Eszünkbe sem jutott a harmadik gyermek lehetősége, de egyszerre csak jött, és mi nyitott szívvel vártuk őt. Utána néhány évig felhőtlenül boldogok voltunk, és aztán „megérkezett” a pszeudo-krupp, ez a rettenetes gyerekbetegség, amely miatt esztendőkön át nem volt egyetlen nyugodt éjszakánk sem. Szóval, visszatérve ’89-re, körbetáncoltuk a karácsonyfát, és a fiam tágranyílt, ragyogó szemei ma is ott vannak előttem. Az ajándékok már nem is voltak lényegesek, maga a karácsonyfa, ami lenyűgözte őt. De akkor, ’89ben – a várakozásokkal együtt – már éreztem néhány csepp aggodalmat is. 1989 karácsonya körül folytattam többször is vitát arról, amit én úgy hívtam akkor, hogy életrebeszélés, mert akkor éreztem először, hogy itt lehet valami baj. Életre lehet beszélni valamit, amiről úgy hisszük, hogy már nincs, illetve tulajdonképpen van, csak tetszhalott. Ennek az életrebeszélésnek a nyomaival ’89 táján találkoztam először. Barátaim, ismerőseim egyfajta „paranoiás ötletnek” minősítették ezt, és én Rejtő Jenőt hoztam fel példának, mert őt is paranoiásnak tartották mindaddig, amíg el nem pusztították, mint hatmillió sorstársát. Szorongva mondom, hogy az elmúlt 15 év mintha mégiscsak az én életrebeszélés-elméletemet igazolná, vagy legalábbis, sajnos, ma már nem csak nekem vannak ilyen érzéseim. Az én családomban minden karácsony a szeretetnek, a létezés és az együttlét örömének az ünnepe volt. Először ’89 karácsonyába vegyült az a kesernyés íz, amelyről korábban beszéltem, és ettől az érzéstől azóta sem tudok szabadulni. Minden karácsonykor, mióta itt lakunk, ebben a házban, ezen a teraszra vezető kis dobogón ott áll a karácsonyfa. És minden karácsonykor ez jár a fejemben, pedig azóta már nemcsak a gyerekeim vannak itt, hanem a négy unokám is itt karácsonyozik, és minden lehetőség adott hál’ Istennek ahhoz, hogy felhőtlenül boldogok legyünk, de bennem ez a kesernyésség, ami időnként már-már félelem, elrontja ezt a tiszta örömöt.
287
Egy kilogramm arany mint kaució Dobos Marianne: – Vészkorszak. Hogyan élted meg, milyen kezdete volt ez ifjúságodnak? Amit akkor megtapasztaltál, hogyan munkált tovább életedben? A rendszerváltozás, 1989 karácsonya milyen érzésekkel, elvárásokkal és reményekkel köszöntött be számodra? Szabolcsi Hedvig: – Sok a kérdés, így bevezetőben. Nem nagyon messziről kezdem a történetemet. 1944-ben 18 éves voltam. Azon a tavaszon érettségi előtt álltam. A pesti izraelita hitközség leánygimnáziumában tanultam. Akkor már nem az Abonyi utcai épületben voltunk, hanem a Wesselényi utcába költöztették át a gimnáziumot, és májusban érettségiztünk, vagy kellett volna érettségiznünk. Azonban előbbre hozták a vizsgáinkat. Tulajdonképpen nem emlékszem már pontosan a vizsga dátumára sem, talán annyira, hogy április végén volt. Ezt nem részletezném most, a lényeg annyi, hogy nehéz körülmények között, de végül is leérettségiztünk. El lehet képzelni, hogy milyen volt sárga csillaggal beülni az érettségire, abban a fenyegetettségben, amiben akkor már éltünk, a németek bejövetele óta. Figyelmünket összpontosítani arra, hogy hogyan oldjuk meg a vizsgafeladatokat, a helyzetünk ránk nehezedő súlya alatt, de mindezek ellenére mégis leérettségiztünk. Nagyon embert próbáló dolog volt. Talán ezt sem mesélném el. Azt azonban megemlítem, hogy a saját, szintén sárga csillagot viselő tanáraink között is, milyen nagyon nagy különbségek voltak. Volt, aki kis személyes indulatait, még ekkor is, megélte és volt, aki hihetetlenül átérezte, mennyire közös most tanár és diák sorsa. A zsidó sors 1944 tavaszán. Leérettségiztünk hát. Akkor már jött az összeköltözés. Mi a Teréz körút 5ből egy barátnőmékhez költöztünk, akik a Kertész utca 50.-ben laktak, hogy mi, a két lány, akik hatéves koruk óta együtt jártak iskolába és padtársak voltak, szinte végig együtt maradhassanak. Az is ismert történet, milyen volt egy ilyen összeköltöztetett sárgacsillagos ház. Egészen addig valahogy még csak megvoltunk, amíg az október 15-i Szálasi Ferenc-rezsim után először a férfiakat el nem vitték a házból, az apámat és a barátnőm édesapját is. Majd, október 28-án, minket, fiatal lányokat is elvittek. A sors iróniájához tartozik, hogy Alsógödre vittek. (Arra az Alsógödre, ahol 1980 óta most a nyaralónk van.) Egy majorba, én úgy emlékszem, hogy Ilka major volt a neve, de talán Margit majornak is hívták, mindenesetre, ahogy utólag ott kikutattam, körülbelül most már tudom, hogy hol voltunk. Később egy tsz gazdaság volt azon a helyen. Tehát oda vittek minket, és tankcsapdákat kellett ásnunk. Hát persze, az útvonal, az ugye, a szokásos megállókon, Tatterzálon és mindenen keresztül vezetett. Itt, hát meglehetősen sanyarú körülmények között éltünk. Azért már nem volt meleg sem, hiszen vége volt az ősznek. Gyalog meneteltettek. Hát Alsógöd közel van! (És mi volt ez ahhoz képest, ahhoz a gyalogláshoz képest, ami a későbbekben következett.) Szóval itt két hétig voltunk. Egy padláson, szalmán az ismert körül288
mények között, melyek végeredményben mindenütt nagyjából azonosak voltak. Olyanok, amilyeneket a túlélők rendre elmesélnek. Majd itt egy egészen furcsa jelenetnek voltam tanúja. Egy délután megjelent egy katonatiszt, aki teljesen operetthez illő figura volt, akinek hamis nyílt parancscsal, de viszont sikerült kimentenie onnan, már nem emlékszem egy, vagy két nőt. Innen Alsógödről két hét után visszajöttünk, az újpesti Tungsram telepen éjszakáztunk, ahol apámnak egy kollegájával találkoztam. Persze apámról semmi hírt nem tudtunk. Majd átvittek minket a budai oldalra. Ott állt kivilágítva este a HÉV, és én erre föl akartam szállni. Hívtam a barátnőmet, hogy ne menjünk tovább a menetoszloppal, szálljunk föl, de ő akkor nem mert, nem akart jönni. Talán neki volt igaza. Elindultunk a Téglagyárba. A Téglagyárból naponta a Bécsi országúton kifelé hajtottak. Félcipőben voltam, mert a magas szárú cipőm akkora már lerohadt a lábamról és egy úgynevezett átmeneti kabátban. Rosszul voltam fölöltözve, nem a helyzetnek és az adott időjárási körülményeknek megfelelően, így voltunk ezzel valamennyien. És hát nagy kínok közepette jártuk ezt az országutat napról, napra, amíg november elsején – erre az időpontra pontosan emlékszem –, a süttői vásártéren aludtunk. A nyílt vásártéren, a földön. Már fagyott, majd innen mentünk tovább. Közben jöttek a hírek, hogy Gönyünél elsülylyesztettek uszályokat. Olyan uszályokat, amelyeken altatták az embereket. Ebből annyi volt igaz, hogy annyira szűk volt ott a hely, hogy többen beleestek a vízbe. Na, mikor ennek a híre jött, akkor én azt mondtam a barátnőmnek, hogy idáig talán most már mégse menjünk el. Kezdtem érdeklődni, hogy hol van Párkány, Komárom megyében. Próbáltam behatárolni. Azért éppen ezt a Párkányt, mert amíg lehetett zsidóknak is alkalmazni, volt nálunk egy nagyon kedves parasztlány, aki segített a háztartásunkban. Fiatal lány, akivel nagyon szerettük egymást. Sose felejtem el, hogy vöröshagyma héjának főzetéből készített oldattal öblítette a hajamat, hogy szép szőke legyen. Szerettük egymást: nagy volt a barátság köztünk Gregorics Juliskámmal. A nővére az első emeleten dolgozott egy Schön nevű, nagyon kedves orvoscsaládnál. Tehát a két testvérlányt jól ismertük. Elértünk Ács közelébe. Akkor itt, Ácsnál kezdtük bemérni – ez este volt – a terepet. Láttam, hogyha szembe jön reflektorral, erős fénnyel egy jármű, akkor utána olyan vaksötét van, hogy ez valami lehetőséget ad arra, hogy kilépjünk a sorból. Nagyon-nagyon kellemetlen keretünk volt akkor. Nem érdemes különösebben szót vesztegetni a keretlegények viselkedésére, mert az is közismert. Szóval Ács után az országúton valóban egy ilyen vak homályban – a jobb oldalán mentünk az útnak és láttuk, hogy olyan cserjés van a bal oldalon ahová, a bokrok mögé el lehet bújni. Úgyhogy egy ilyen alkalommal kiléptünk a menetből, és beléptünk a bokrok mögé. Nem vettek észre, szerencsénkre. Ott egy darabig megvártuk, amíg elment a menet, és elkezdtünk menni visszafelé hátul a földeken. Visszaérkeztünk Ácsra. D. M.: – Ehhez akkor letéptétek a csillagot is? 289
Sz. H.: Letéptük a csillagot, és eldobtuk a hátizsákunkat még az országúton, azzal ugye nem lehetett szökni. Egyértelműsítette volna, kik vagyunk. Ezt csak azért említem, mert ennek jelentősége lesz később. Ácson kívül volt egy külső vasútállomás, odáig elmentünk. Ott magyar katonák voltak, és ők felajánlották, hogy jöjjünk vissza később, majd bevisznek Pestre. Mi ott a földeken találtunk kukoricagórét, s egy kukoricagóréba befeküdtünk. Egyetlen egyszer mentem onnan ki az öt vagy hat nap alatt, amíg a góréban lapultunk. Semmi ennivalónk nem volt. A barátnőm talált egy pici kis zsákban kakaós cukrot, úgyhogy napi egy nyalintás kakaós cukor volt az élelmiszerfejadagunk, s ő úgy emlékszik, hogy volt egy kis darab szalonnabőr és ezt is nyalogattuk… Én egyszer mentem ki vízért, akkor találkoztam a magyar katonákkal. Azt mondta a zászlós, hogy jöjjünk vissza és elvisznek minket is magukkal. D. M.: – Mit mondtál neki, hogy kerültél oda? Ki vagy? Mi vagy? Miért vagy az országúton egyedül? Sz. H: – Mi azt mondtuk, hogy mi erdélyi menekültek vagyunk, akiket tévedésből tettek be ebbe a menetbe. Szóval ott feküdtünk ebben a kukoricagóréban és néztük az országúton menő aznapi meneteket azzal, hogyha valamelyik hozzátartozónkat meglátjuk, akkor kiállunk és velük fogunk menni tovább. Legalább együtt leszünk. Mígnem az ötödik napon, nappal, jött egy férfi, egy biciklis parasztbácsi. Nekünk akkor bácsi volt. Jött és elkezdte leszedni a górét. Persze neki is elmondtuk a mesét arról, hogy kik vagyunk, hát sokat nem kellett magyarázni, azért ő fölismerte a helyzetet. Visszatette ránk a kukoricát, és azt mondta, hogy majd este, sötétedéskor eljön értünk. Ebben nem nagyon hittünk, de tényleg eljött. Akkor megmondtuk neki, hogy mi szeretnénk Párkányba eljutni. Mind a kettőnket elvitt a falun kívül, hátsó utakon. Azt kérte, hogyha bárki szembejön, mi ne szólaljunk meg, majd ő beszél. Elő is fordult, hogy szembejött valaki, akkor azt mondta, hogy vigyázzatok édes lányaim, mert itt egy gödör van. Szóval ezzel átjutottunk a falun. Persze nem mondtam el azt az apró kis epizódot, ami még korábban zajlott, hogy egyszer elfogtak minket, és bevittek a német parancsokságra ott. Ízlelgették a nevünket, hát persze természetesen más nevet mondtunk, én voltam a Máday Hedvig. Grététől, akivel együtt tanultam rajzolni, kölcsönöztem a vezetéknevet és a saját Hedvig keresztnevemet megtartottam. Ezen ott elvacakoltak, hogy ez nem magyar név, milyen név ez tulajdonképpen? Stb., stb. Szóval a mai napig sem tudom, hogy miért engedtek el. Kitettek minket az országútra megint, és akkor megint megszöktünk, megint a kukoricagóré alá másztunk. Tehát az a parasztbácsi jött és vitt minket át a falun. Még mielőtt a házhoz értünk volna, volt az utca sarkán egy kút. Rettenetesen szomjasak voltunk és ketten megittunk, öt napi éhezés után, egy fél vödör vizet. A mai napig is csodálkozom, hogy nem betegedtünk meg tőle, sőt a továbbiakból 290
sem. Elvitt a gazdaasszonyához. Lovász volt ott, egy egyedülálló asszonynál. A gazdaasszonyánál, az istállójában kaptunk helyet. Ez az asszony is látszott, hogy nagyon szán, nagyon sajnál minket. Látta, hogy ki vagyunk éhezve, megjelent egy tál frissen sült rétessel, amibe káposztás, túrós, nem is tudom milyen finom meleg rétesek voltak. Ezeket mi mind befaltuk. Ez volt a második csoda, hogy ezt is túléltük. Másnap hajnalban jött értünk a bácsi és továbbvitt minket Bábolnáig. Itt román munkaszolgálatosakkal és cigányokkal találkoztunk, akik hát persze szintén felismerhették a helyzetünket. Ott dolgoztak – rajtunk nagyon szánakoztak –, adtak tejet nekünk. Majd a parasztbácsival elértünk az országútra, és ott útnak engedett bennünket. A barátnőm hosszas keresgélés után a kabátja övébe bevarrva talált még egy százpengőst, amit szerettük volna a bácsinak odaadni. A „bácsinak”, aki se a nevét nem mondta meg, se nem fogadott el egy fillért sem tőlünk. Tehát, nyugodtan mondhatom, hogy az életemet egy magyar parasztember tisztességének köszönhetem vagy köszönhetjük mi ketten a barátnőmmel. Majd elindultunk a Párkányra vezető úton. Párkány határában találkoztunk egy férfivel, akit megkérdeztünk, hogy tudja-e, hogy melyik a Gregoricsék háza? Elvitt odáig. Bekopogtunk. Teljesen a semmiből, egy kis falunak egy családjához. El lehet képzelni, 1944-et írunk, viszik az országúton az embereket. Röviden szólva a család befogadott. Egy percig nem tétováztak. Itt is fölkerültünk a padlásra. D. M.: – A lányok otthon voltak? Sz. H.: – A lányok otthon voltak végig a háború alatt. Kijöttek, köszöntünk. Összecsapták a kezüket nagy ijedtükben, örömükben, hogy élünk és megvagyunk. Azt kell mondanom, hogy szeretettel fogadtak. Fönt voltunk nappal a padláson, kaptunk élelmet, de hát közben bejöttek a németek a faluba. Nem maradhattunk tovább náluk. Akkor Gregorics bácsi kivitt minket egy hátsó állomáshoz – na persze ehhez hozzá kell tenni, hogy nem volt semmi iratunk, semmink se volt. Egy parasztlánynak sincsenek iratai, de volt egy személyi lapja, amit ideadott nekem. A saját nevére szóló személyi lapját. Egy kis kofferkába beraktak valamit, hogy ugye a kezünkben is legyen valami. Kendővel bekötöttük a fejünket, és egy külső állomáson vártunk, ahonnan kétfelé menő vonat érkezhetett, Bicskének vagy Fehérvárnak induló. Hajnalban azzal álltunk ott, azzal az útmutatással, hogy amelyik vonat előbb jön, arra szálljunk föl. Jött is egy vonat nagy sokára, ezzel eljutottunk Székesfehérvárra, ahol amikor megérkeztünk, azt kell mondanom, szerencsénkre, éppen légiriadó volt. Mert igazoltatás volt az állomáson, de a légiriadó miatt megmenekültünk az igazoltatástól. Nem is tudom már hogyan, valahogyan fölkerültünk egy vonatra, amelyik Budapestre indult. Tudni kell, hogy akkor már híre ment annak, hogy Budapestet körülzárták, tehát teljesen bizonytalan volt, hogy mi visszakerülünk-e? D. M.: – Illetve be tudtok-e jutni Pestre? Sz. G.: – Be tud-e a vonat jutni Pestre. Ugye ez már november 28-a volt. De sikerült. Leszálltunk a Kelenföldi pályaudvaron. Bevillamosoztunk. 291
Nem is tudom, hogyan villamosoztunk be, vagy hogy kerültünk be. Mind a kettőnknek volt egy-egy címe, az ott lakókat felkereshettünk. Barátnőmnek is volt egy helye, nekem is. A Veres Pálné utcába igyekeztem. Itt lakott anyámnak egy fiumei barátnője, aki rengeteget tett azért, hogy emberek életét mentse meg. Ott, este a sötét utcán, természetesen egy katonatisztet szólítottam meg, hogy melyik a Veres Pálné utca. Nem ismertem ki magam. Megtaláltam a házat. Fölmentem. Bekopogtam a hátsó, a konyhai bejáraton. Egy kis olasz cselédlány nyitott ajtót. Azt hitte, hogy szellemet lát, mikor engem meglátott. Szaladt, és kihívta anyám barátnőjét, akinél akkor éppen egy német tiszt vacsorázott. Ilyen kapcsolatok árán, ezekkel a színlelt barátságokkal, menekítette az embereket. Ő is azt hitte, hogy szellemet lát. Persze rögtön bedugtak, lefektettek a kis Tinának az ágyába. Ki voltam merülve. Anyámnak ezt a barátnőjét Baltási Andornénak hívtak, Elza volt a keresztneve. Nagyon furcsa, nagyon érdekes, nagyon tehetséges és egyben egy nagyon bolond nő volt. Anyámat igen szerette, anyám is őt. Az édesapám – hozzá tartozik ehhez a történethez – a Shell részvénytársaságnál dolgozott, melynek a vezérigazgatója és az igazgatója is fiumei volt. Ez egy amolyan fiumei kolónia volt. Összetartottak, anyám tartotta a kapcsolatot ezekkel a családokkal. Korábban emlékszem, hogy jártunk is hozzájuk, meglátogattuk őket. Tudván ezt, anyámnak a barátnője elment a Shell nyilas igazgatójához, akkor, amikor már elvitték apámat, elvittek engem, és az anyám ottmaradt egyedül, a legteljesebb kétségbeesésben. Tehát elment a Shell nyilas igazgatójához. Letett egy kiló aranyat kaucióként, azért, hogy a Shell egyik autója menjen értem, keressen meg a Bécs felé tartó menetben. Egy a nevemre szóló nyílt paranccsal jöjjön utánam és hozzon vissza Budapestre. Mint mondom, egy kiló aranyat tett le Elza, hogy jöjjön értünk kocsi a bécsi országútra és hozzon vissza. Ez a teherautó – kiderült, hogy egy teherautó volt – valóban el is ment a bécsi országútra, utol is érte a menetet. És meg is találták a névvel ellátott eldobott hátizsákunkat. Visszajöttek azzal, hogy hát sajnos mi már nem vagyunk életben. Hát ezért volt az a szellemlátás, amikor én bekopogtattam, amikor ugye nem hittek a szemüknek. Másnap azután kellett valami helyet találni nekem. Apámnak volt egy holland származású, akkor fiatal kollegája. Tisztviselő volt, mint az apám, beosztott tisztviselő. A mai Kiss János altábornagy utcában lakott ez a holland származású család. Pár napig ott voltam náluk. Ők nem tarthattak engem ott. Kicsi volt a hely is, de amellett kicsi gyerekeik voltak, nem veszélyeztethettem sokáig őket. Felkerültem apámnak egy másik kollegájához, egy árja-párja kollegájának a lányához, a Gugger-hegyre. Ott is voltak kicsi gyerekek és egy katonatiszt férj, szóval nem keveset reszkíroztak értem ők is. Ott voltam pár napig azzal, hogy gyereklány vagyok. Sok hasznomat nem vették, mert olyan mérhetetlenül ki voltam merülve, hogy állva elaludtam állandóan. Az árja-párja szülők a Podmaniczky utca és a Székely Bertalan utca sarkán laktak. Mármint az apám kollegája és a felesége. Egy vasutasotthon is volt abban a házban. Amolyan átmeneti szállás, hogy ha följöttek vas292
utasok, akkor ott alhattak. Oda mint erdélyi menekülteket kommendáltak minket. A barátnőm már nem volt velem, mert ő aznap este, mikor Budapestre érkeztünk, elment a saját címére és ott bujkált tovább. Ide már anyám is eljött. Elza barátnőjének egy másik védencével voltunk itt együtt. Tehát mi, a két lány és anyám egy udvari félemeleti szobában laktunk. Rajtunk kívül még egy házaspár lakott ebben az otthonban. Légitámadások, pince, de meg kell mondanom, hogy nem éheztünk. Az volt az óriási szerencsénk, hogy bár már 1944 decembere volt, de nem éheztünk. Mert Elza barátnőnk ellátott minket élelemmel, mi napközben közlekedtünk, természetesen csillag nélkül. Elmentünk a Veres Pálné utcába, ott voltunk napközben, ott étkeztünk velük, és ellátott minket a szükséges élelmiszerrel, amíg lehetett közlekedni. Karácsony közeledtével már egyre nehezebben. D. M.: – Milyen papírjaid voltak? Gregorics, párkányi lány voltál? Sz. H.: – Mire én visszajöttem, addigra azokat a papírokat, amiket nekem szereztek, hogy ha megtalálnak az országúton, és visszahoznak, akkor használni tudjam, azokat odaadták már más rászorulónak. Érthető módon, hiszen engem nem találtak. Papírjaim tehát nem voltak. Akkor megtudtam, hogy a Vigadóban működik egy menekültügyi hivatal vagy ki tudja minek hívták. Az a mentő ötletem támadt, hogy oda megyek, mert ott regisztrálták a menekülteket, menekültigazolványt és élelmiszerjegyeket adtak nekik. És én elmentem a pesti Vigadóba, és elmondtam, hogy szatmárnémeti menekültek vagyunk. Kaptunk mi is jegyeket. Azért mondtam, hogy szatmárnémetiek vagyunk, mert ott egyszer gyerekkoromban nyaraltunk, ugyanis apám nővére ott élt a családjával, valami fogalmam így volt Szatmárnémetiről. Más fogódzóm ugyanis nem volt. De szerencsével jártam, mert megkaptam, amit kértem. Lényeges volt, hogy élelmiszerjegyem legyen. Máday Hedvig volt a fedőnevem, és hogy milyen nagyon fontos volt ez az élelmiszerjegy, arra elmondom, hogy visszafelé menet egyszer a Podmaniczky utcában a Nyugatinál belekerültem egy razziába. Ekkor tényleg azt hittem, hogy itt a vég. Az az élelmiszerjegy húzott ki. Tehát végig itt töltöttük ezt a december hónapot. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy karácsonykor talán már nem közlekedhettünk, nem mehettünk el a Veres Pálné utcába. Innentől tulajdonképpen már csak azt tudom, hogy a búvóhelyről kijártunk a közvetlen környékre élelemért, és állandóan hallottuk az ágyúdörgést. D. M.: – A ház lakóival találkoztatok? Sz. H.: – Igen. Lementünk a pincébe, mert hát le kellett menni. Feltűnő lett volna, hogyha nem megyünk le, amikor légiriadó volt. Kimentem, sorba álltam kenyérért, ettünk, amennyi tartalékunk volt, de hát nem éheztünk. Január 13-án jelent meg az első kis krími tatár. Előőrse a szovjet hadseregnek. Anyám, aki fiumei lévén, horvátul elég jól tudott, azonnal feltalálta magát. Tudott kommunikálni ezekkel a katonákkal, akik kenyeret hoztak. Engem, elővigyázatosságból, befektettek az ágyba, bekötöztek, és amikor bejöttek a szobánkba, akkor anyám mutatta nekik, hogy szegény lánya 293
milyen nagyon beteg. Ezzel próbált engem valahogy menteni. De hát ezeket a nehézségeket valahogy megúsztuk. D. M.: – Édesanyádnak milyen papírja volt, ő milyen néven rejtőzködött? Számára sikerült az Elzának, előzőleg, valami papírt szereznie? Sz. H.: – Nem, neki is csak menekültigazolványa és élelmiszerjegye volt. Nem volt más papírja. D. M.: – Amit te tudtál megszerezni a Vigadóban? Sz. H: – Igen. Csak az volt, nem volt semmi más. Egyikünknek sem volt papírja. Talán a másik lánynak igen, de erre már nem emlékszem. Azt tudom mondani, hogy január 13-án ott már felszabadultunk. Azután ugye még elég sokáig tartott az ostrom, nem lehetett közlekedni, elég sokáig tartott, amíg azután a belvárosba be tudtunk jönni. A lakóházunkat, a lakásunkat a Teréz körúton bombatalálat érte. Semmi nem maradt, teljesen leszakadt, összedőlt. Úgyhogy a Kertész utcába mentünk vissza és továbbra is ott laktunk. Ami nagyon-nagyon nagy fájdalmunk volt, hogy apámról nem tudtunk semmit. Egyszer jött egy olyan hír, hogy Mauthausenben látták volna, ez késő tavaszon volt, de tőle semmi hír nem jött. Róla semmit nem tudtunk mindaddig, míg egy júliusi reggelen meg nem jelent a Kertész utcában, csontig soványodva, fél szemmel. Már a mauthauseni tábor felszabadulása után egy fel nem robbant nem tudom milyen kaliberű bomba robbanásakor szilánkot kapott a szemébe. Egy német orvos operálta ki: menthetetlen volt. Később aztán súlyos cukorbeteg lett, mindazok következtében, amit átélt. Csodával határos módon, az akaratereje visszahozta a családhoz. Hosszú ideig nagyon rossz állapotban, de aztán a Shellnél visszakapta az állását: dolgozott. Tulajdonképpen soha nem gyógyult meg igazán, és nemcsak lelkileg, de fizikailag is nagyon-nagyon megszenvedte ezeket az időket. Tulajdonképpen ezek a betegségek is okozták korai halálát. D. M.: – Azt hiszem, nagyon szerethették a Shellnél, ha a családjáért is annyit kockáztattak. Az életüket és saját biztonságukat, többen is. Sz. H.: – Nézd, ezt hogy mondjam neked? Őt tényleg szerették, de itt nem ez játszott közre. Itt az játszott közre, hogy az Elza nevű barátnő egy fantasztikus, hihetetlen figura volt. A kalandnak, a merészségnek, az ötletnek valami hihetetlen tehetsége. Arról nem beszélve, hogy a segítőkészségnek és a jóságnak is egyben tényleg egy fantasztikus példája. D. M.:– Gondolom, nem kapta vissza az aranyát, dacára annak, hogy benneteket nem találtak meg. Sz. H: – Ezt én nem tudom, hogy ebben a vonatkozásban a történet hogy zárult. Azt hiszem, visszakapta, mert hiszen végül is a kaució azért kellett, hogy ha a teherautó elvész vagy bármi baja történik, legyen a kárt miből fedezni. Azt azonban, hogy neki mennyibe kerültek ezek az életeket mentő tettei, azt soha nem tudtam meg. Az arany fedezet volt csupán akkor az esetleges károkra. D. M.: – Mikor találkoztál a barátnőddel? 294
Sz. H.: – A Kertész utcában a barátnőmék lakása volt. Vele itt találkoztunk. Egyedül maradt. A nagyon hűséges, gyerekkora óta náluk lévő Annus volt vele együtt, mert a bátyja Ukrajnában a doni áttörésnél pusztult el, és a szüleit a házból vitték el a Dunához. El lehet képzelni, hogy ő milyen lelkiállapotban és hogyan küzdhetett meg ezzel a rémséggel. Hát itt éltünk egymás mellett, amikor apám júliusban hazajött. Egy kis idő után ugyanabban a házban, egy emelettel feljebb egy kis lakás megürült, azt sikerült megszerezni, és oda fölköltöztünk egy udvari lakásba. A két szoba közül az egyiknek hátrafelé is volt ablaka, ahonnan a háztetők fölött a Bazilikáig el lehetett látni. Még a tavasszal jelentkeztem felvételire az egyetemre, májusban talán. Apám csalódott volt, mikor visszajött, hogy művészettörténetre jelentkeztem, ő azt szerette volna, ha vegyész leszek, a szabadbölcsész művészettörténetet a hozzá felvett nyelvszakokkal kevéssé tartotta megélhetési életpályának, amiben neki különben teljesen igaza is lett volna, hogyha a sorsom nem alakul olyan szerencsésen, hogy végül is megengedhettem magamnak aktív évtizedeim során, hogy ne pénzt keressek, hanem azzal éljek, amit szeretek csinálni. Hát körülbelül ez a történet. D. M.: – Mikor találkoztatok ezután Miklóssal? Ki volt Ő előtte? Volt-e előtte valaki, hiszen 18 éves voltál? Sz. H.: – Igen. Jeles barátaim voltak. D. M.: – Ők megmaradtak, túlélték a háborút? Sz. H.: – Jelentős részük igen, de az egyik legkedvesebb közülük nem jött vissza. A másikat, akit nagyon-nagyon szerettem, kedves barátomként, egy velem egykorú fiatalembert, aki színházi rendezőnek készült és színészként időnként föl is lépett, Horváth Árpád samesza volt, őt bombatalálat érte. Nem zsidó volt. Szóval voltak más barátaim is persze, egyetemi társam, akihez elég szoros kapcsolat fűzött. Miklóssal úgy találkoztam, hogy Fónagy Iván barátunk feleségével művészettörténetre jártunk együtt. Rögtön kiszúrtuk egymást, nagyon jóba lettünk, és ő francia szakos is volt. Egyszer kísértem őt föl a C épületbe, amikor a lépcsőházban szembejött egy széllelbélelt fiatalember, aki után jött a zakója és a hóna alatt egy nagy aktatáska, amiből kilógtak a könyvek. Jól ismerték egymást Fónagy Juci barátnőmmel. Bemutatott egymásnak. Közölte velem, hogy ez a széllelbélelt fiatalember a Szabolcsi Miklós. Ez volt a megismerkedésünk. Volt egy baráti kör, Fónagyék Gábor Áron utcai lakásában, ahol vasárnap délutánonként jöttünk össze. Miklós ugyan nem volt olyan szoros tagja ennek, noha Fónagy Ivánhoz gyerekkori barátság fűzte, és haláláig legjobb barátjának tartotta, de hát neki többféle társasága volt. Máshova is járt. Járt többek között a Devecseri–Karinthy Ciniék-féle körbe. Különböző körei voltak, de hát nagyon gyakran megjelent a Gábor Áron utcában is. De nem volt mondjuk barátságon kívül más kapcsolat köztünk. Ez egészen 1947-ig tartott, akkor én valami egészen furcsa ösztöntől indíttatva úgy éreztem, hogy nekem el kell mennem Itáliába. Nem tudtam, hogy miért kell elmennem éppen akkor, hisz nem végeztem még el az egye295
temet, de úgy éreztem, hogy el kell mennem Itáliába. Persze ennek voltak családi vonatkozásai is, mondjuk több szabadságot igényeltem magamnak, mint amennyit kaptam, apámtól főleg, akit nem akartam rossz idegállapotában ezzel még terhelni is. De hát mindenképpen úgy éreztem művészettörténészként, hogy nekem Itáliába kell menni. Sőtér István volt akkor a 10-es ügyosztály vezetője a minisztériumban, akitől a kiutazási engedélyek függtek, és Miklós hozta ki nekem az engedélyt, hogy én elutazhassak Itáliába. Ez az egy év Itália a levelezés időszaka volt – neki volt egy párizsi ösztöndíja, úgy volt, hogy Párizsban fogunk találkozni 1948 tavaszán, és akkor majd meglátjuk, hogy egymáshoz valók vagyunk-e, vagy nem. És hát nem jött ki Párizsba. A történelmet szerencsére nem lehet visszaforgatni. Jól tette, nem tette, mi lett volna, ha? Ez a kérdés nem merülhet már fel, vagy később sem merülhetett fel. Szóval azért nem jött ki Párizsba, mert a minisztériumba hívták a Köznevelés című folyóiratot szerkeszteni, úgyhogy én ’48 májusában hazajöttem. Fogalmam nem volt, hogy mibe jövök. Kint olvastam az újságokat, nagyon nyugtalanított, hogy itthon mi van. A történetnek igazán lényegtelen része, hogy külföldön élő családtagjaim, részben anyámnak, részben apámnak rokonsága, köztük sikeresek üzleti életben, vagyonos unokabátyám könyörgött, hogy eszembe ne jusson hazajönni, bármelyik irodájukban elhelyeznek, ahol csak akarom. Nem gondoltam komolyan arra, sőt egyáltalán nem gondoltam arra, hogy kint maradjak. ’48-ban hazajöttem, és ez volt május elején. Belekerültem egy általam teljesen ismeretlen világba, amiről fogalmam nem volt. Ijedten próbáltam ismerkedni vele és tudomásul venni, hogy hol vagyok és mi is lehet az életformám. És aztán augusztusban összeházasodtunk és attól kezdve kezdődik az itteni történet. D. M.: – A barátságból szerelem lett, meg a levelezésből. És ha nem lett volna ez a levelezés, vajon mi lett volna? Én tudom, hogy ez egy nagyon buta kérdés, de? Itt melegedett fel a dolog? Sz. H.: – Nézd, a levelezésben is felmelegedett a dolog. A levelezés az egy nagy kerítő. Én bizonytalan voltam, mert… D. M.: – Mert mikor kimentél, akkor még nem volt köztetek semmi, legalábbis én úgy tudom. Sz. H.: – Nem, nem volt. De mondjuk részéről volt egy határozott közeledés, amire én még nem voltam felkészülve. Szóval még nem voltam túl korábbi kapcsolatomon. Ez az egyéves egyedüllét és utazás és élmények megérlelték bennem, végig tudtam gondolni a történetemet, és jól működtek az ösztöneim. Nekem általában fiatalon nagyon jól működtek az ösztöneim. Tudtam helyesen lépni. S ezúttal is tudtam helyesen választani. Ez realizálódott részben a levelezésben, részben a hazajövetelem után. S jutott el a döntésig, egy közös döntésig. D. M.: – Miklós hol volt munkaszolgálatban? Sz. H.: – Éppen miután mondtad, hogy Miklós történetére is kíváncsi vagy, kivettem itt az emlékirataiból ezt a részt. Ez annyira bonyolult, hogy én elmondani tulajdonképpen nem is igazán tudom. 296
D. M.: – Megjelentek már ezek? Sz. G.: – Nem. Ez az emlékirat talán nem is fog megjelenni. Nem tudom már, pontosan melyik születésnapján történt. Miután barátaink régóta kapacitálták, hogy ne csak mesélje, írja is meg az emlékeit, akkor János fiunk megajándékozta egy kis diktafonnal és kazetták sorával, amelyekre rá volt írva, hogy az emlékiratokra kell használni. Miklós nagyon berzenkedett már a műfaj ellen is. Akkor kezdtek megjelenni, dömping volt az emlékiratokból. Sokat elolvasott, és elege lett a különböző stilizálásokból és hazugságokból, és azt mondta, hagyjuk békén, ilyet ő nem ír. Na hát az adta a végső lökést, mikor sikerült megértetni vele, hogy igenis kötelessége legalább a fiának átadni az ő élettörténetét. Két nyáron át a gödi kert Dunára néző alsó teraszán – az ő nyári munkahelyén – magnóra mondta az emlékeit. Amikor Komoróczy Géza megtudta ezt, a kutatócsoportban, aminek ő vezetője, legépeltette, lett így egy gépirat is. De Miklós teljesen emlékezetből diktálta le, nem készült rá, mert az volt az érzése, hogy ha most ő elkezdi ezt a mérhetetlen mennyiségű iratot meg mindent előszedni, akkor soha nem fog előremenni vele, és azonkívül én is rábeszéltem arra, hogy az emlékezésnek ezt a … D. M.: – … spontaneitását… Sz. H.: – … hagyja meg, és majd utólag, ha úgy érzi, hogy alá kell támasztani dokumentumokkal, vagy az időpontok helyességének, vagy az események pontosságának a hitelességéért az iratokat elő kell venni, akkor ez majd egy későbbi munkafázis lesz. Hát odáig jutott el, hogy első átnézésre ezt a magnóra mondott kéziratot egy kicsit átjavította, sajnos szerkezetileg is belevágott, áthelyezett, de hát ahhoz már egyáltalán nem jutott, hogy az iratokat megnézze, helyesbítse, kiegészítse, beledolgozza a legfontosabbakat, tehát mondjuk az ő minisztériumi, ONI és egyéb munkahelyeinek, a Csillagnak, az Irodalomtörténeti (később Irodalomtudományi) Intézetnek, szóval számos munkahelyének bizonyos konkrétumait, meg a levelezésből visszakövetkeztethető nem annyira események, mint inkább beszélgetések vagy viták gondolatmenetének a hiteles változatát be tudja emelni. Ez elmaradt, erre nem volt sajnos sem ereje, sem ideje. Már nagyon betegen javította ezt át, szóval ez a javítás is már olyan, hogy erősen szerkesztésre szorulna. Ebből emeltem ki ma délután azt a részt, amely elmondja, hogy ő hol volt. Egészen félelmetes történet az övé. Kezdődik az ukrajnai munkaszolgálattól, a télen mezítláb járástól, a viszszavonuló, felbomló hadseregből való szökés zűrzavarán, életveszélyén át a munkácsi üres városba való megérkezésig, ahol a zsidók összehordott könyveit próbálta rendezni, majd a Debrecenbe való érkezésig tart, ahol már alakult a kormány, ahol nagybetegen kórházba került, az orvosok már lemondtak róla, mégis talpra állt. Végül, bár csontig soványodva, de hazaért Budapestre. Ilyen körülmények között kezdte újra az életet, a tanári pályát. Ha azt kérdezed, hogyan éltük meg a továbbiakban történeteinket – hát nagyon különbözően. Én – tudatosan vagy sem, nem tudom – de szinte 297
évtizedekre kiejtettem az emlékezetemből, s hiába kérdeztek vagy próbáltak emlékeztetni, alig jutott valami eszembe. Csak sok év után, már öregedve, ahogy szaporodtak az írásba foglalt emlékek, tért vissza, éledt fel bennem is, mi történt velem, velünk. Miklós végig emlékezett minden kis részletre, minden falu nevére, ahol járt. De ő is csak sokára beszélt róla, mesélt baráti körben arról az időről. A különös az volt ezekben a mesékben, hogy soha nem az egyéni történet dominált, hanem az azon átszűrt történelmi, szociológiai, pszichológiai tapasztalat. Erős általánosító képessége – ami írásaira is jellemző volt – mutatkozott meg ebben is. Őt ezekben a történetekben a résztvevők szociológiája, a kárpátaljai erős, tutajos zsidófiúk, az ortodoxiájuk mellett a végsőkig kitartók, a magyar tisztek, a keretlegények, a németek, a polgári lakosság stb. magatartása érdekelte. Az általános, a közös sors jellemzői, amiben persze ott volt az egyéni történet, a maga sokszor anekdotikus és humoros, máskor borzalmas aspektusaival. Talán öntudatlanul is – az ő hatására – engem is a közös sors történéseinek tanulságai foglalkoztattak, korom előrehaladtával egyre inkább. Bár sohasem kerestem ezt az irodalmat, mégis elkerülhetetlenül olvastam, láttam a filmeket, akarva-akaratlanul viszonyulnom kellett hozzájuk. Végül is Kertész Imre írásai és egy nagyon mellbevágó interjúja során értettem meg igazán ennek a „közös sorsként” megélt történetnek ránk is vonatkozó emberi tanulságait.
298
A 168 óra születése Dobos Marianne: – Elhoztad ezt a fantasztikus, bekötött ’89-es 168 óra-könyvet. Ha erre megkérhetlek, hogy vedd a kezedbe, és te lapozd, és mint egy tárlatvezetésen próbáld felhívni a figyelmet azokra a dolgokra, eseményekre, amiket te fontosnak tartasz. Igaz, hogy ez még történelmi távlatnak nem tekinthető, de mégis teljesen más dolog nekünk is, akik átéltük, viszszatekinteni, a fiataloknak meg pláne nagyon izgalmas dolog lehet, ha te itt tárlatvezetsz egy kicsit. Erős Zoltán: Mit jelent számomra, az életemben 1989? Sorsfordító évet. Az újságírói szakmámban is. 1989. május 9-én jelent meg a 168 óra című hetilap első száma. Ha szabad ezt mondani, az újság egyik alapítója voltam. Mester Ákos volt a 168 óra rádiós műsornak a főszerkesztője. Minden szombaton, ha esett, ha fújt, bármi történhetett, az adás 16 órakor elkezdődött. Igen népszerű, sokak által hallgatott műsorként jelentős szerepe volt főleg az 1980-as évek hazai közéletiségében. Talán túlzás, hogy rendszerváltó szerepe volt, de a hangulatot mindenképpen előkészítette. Nagy érdeklődésre tarthatott számot, mert igyekezett elfogulatlan maradni, miközben izgalmas belpolitikai, társadalmi témákat vetett fel. Mást ne mondjak, először itt adtak hírt a monori, majd a lakitelki találkozóról. A nagy bejelentés, Pozsgay Imre bejelentése, hogy 1956. október 23-a nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt, szintén a 168 órában hangzott el. Grósz Károly ezalatt Davosban tárgyalt, a repülőgépen hazafelé jövet értesült erről, a kémei már jelentették, hogy a 168 órának nyilatkozó Pozsgay mit mondott. Az első titkár nem fogadta kitörő örömmel a hírt, emlékszem, Mester Ákost is raportra hívta a Rádió vezetése. A bejelentés elementáris erővel hatott a magyar médiában, a politikai közvéleményben, az értelmiség, sőt, nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy az egész nép körében. Ilyen légkörben született meg a 168 óra nyomtatott változata. Kezdetben az újság elsősorban az elhangzott interjúk, riportok szerkesztett, írott változata volt. Szerepeltettünk cikkeket benne a Gondolat-jel című műsorból is, melyet Bölcs István alapított és főszerkesztett. Azon csodálkozom, hogy még mind a mai napig vasárnap délelőttönként elhangzik ez az adás. Meglepő az is, hogy a műsort ma is nagyobbrészt Bölcs István kivételével az alapítói: Szénási Sándor, Váradi Júlia és Győrffy Miklós szerkesztik és készítik. Vettünk át beszélgetéseket, publicisztikákat még egy másik műsorból (és ez meglepőnek tűnhet a mai olvasó számára), a Vasárnapi Újságból is, amelyet nem más főszerkesztett, mint Győri Béla, aki ma a MIÉP sajtófőnöke, szóvivője, s aki világnézetileg igen-igen kanyargós utat tett meg rádiós pályafutása alatt. Ha jól emlékszem, egészen az év végéig, tehát 1989 decemberéig rendszeresen közöltünk anyagokat a Vasárnapi Újságból. Aztán, ahogy radikalizálódott, jobbra fordult a műsor, megszakítottunk minden munkakapcsolatot a szerkesztőséggel. 299
D. M.: – Azokban a vasárnap reggeli műsorokban férjem és én is többször szerepeltünk. Szívesen emlékszem vissza ezekre a beszélgetésekre, mert fontos témákat jártak körül és objektíven. E. Z.: – A szellemiség 1990-ben kezdett megváltozni, főleg az év közepe táján. Az Antall-kormány első hónapjaiban más lett a hangneme. Persze korántsem olyan szélsőséges, mint manapság. D. M.: – Milyen előzmények után kerültél Mester Ákos és a 168 óra látókörébe? E. Z.: – Hat év üzemi újságíróskodás után 1977-től a Szakszervezetek Országos Tanácsának kulturális osztályán dolgoztam politikai munkatársként, majd pedig a Folyóiratok Szerkesztőségében újságíróként. Ebben az időben ugyanis a SZOT is kiadott újságokat. Nemcsak politikai brosúrákat, szakmai, szakszervezeti kiadványokat, hanem megjelentetett egy olvasmányos képeslapot, a Mai Magazint is. Bármennyire is meglepő, a magazin hivatalosan a szocialista brigádoknak szólt. Elődjét, a Brigádéletet, amely bár szintén színes, magazinszerű volt, ezzel a címmel egy idő után már nem lehetett eladni. Helyette látott napvilágot több mint 200 ezer példányban ez a népszerű lap, ahol rovatvezető voltam. De visszakanyarodva a 168 órához, maga az ötlet, hogy a legnépszerűbb politikai rádióadásnak legyen nyomtatott változata is, Erdei Grünwald Mihálytól származott. Ezt el kell mondanom, mert sajnos, amikor a 168 óra újság megszületéséről szó esik, nem tudom, mi miatt, de nagyon nem szokták őt emlegetni. Pedig ez így történt, tanúja voltam az alapításnak. Erdei Grünwald Mihály a rádió tudományos osztályán dolgozott szerkesztő-riporterként, de egyúttal a saját maga alapította Háttér Kiadó igazgatója is volt. Ő jelentetett meg több rádiós lapot is. Például – ki emlékszik már arra, két évet, ha megélt – a Válaszlevelezőlapot. A Válaszlevelezőlap, ahogy a címe is utalt rá, tulajdonképpen a Rádióhoz érkezett hallgatói kérdésekben, ügyes-bajos dolgokban adott tanácsokat, hasznos információkat, amolyan válaszolunk hallgatóinknak jellegű lap volt. Erdei Grünwald Mihály 1988 őszén fölvetett ötlete nyomán én is készítettem egy lapszinopszist. A négy-öt beadott koncepció közül szakmailag az enyém tetszett a legjobban Mester Ákosnak. Egy jó féléves előkészítés után megjelenhetett az első szám. Ákos engem nevezett ki az újság vezető szerkesztőjévé, de nem ez volt a főállásom. Főállásban a Válaszlevelezőlapot csináltam továbbra is, aztán később a Rádió és Televízióújságot. Bár nem kezdő újságíró voltam már, de Mester Ákossal és a lapnál főszerkesztő-helyettesként tevékenykedő Bölcs Istvánnal együtt dolgozni nagy kihívás volt. Szakmailag hihetetlen fejlődést, előrelépést jelentett számomra, hogy közvetlen közelükbe kerültem s elleshettem a titkaikat. Bölcs István a magyar kulturális újságírás egyik meghatározó alakja. Széles körű tudása, műveltsége révén az egész szakma csak Tanár úrnak hívta s hívja mindmáig. Igaz, manapság Havas Henrik tetszeleg e megszólításban… Mester Ákos kiváló újságíró, kiváló riporter, publicista és lapszerkesztő. A kisugárzása, a mód300
szerei, ahogyan az igazságot kutatta, az igényessége az, ami kiemelendő, ami megfogott s ma is fogva tart Ákosban. Maga a lap tulajdonképpen paralel készült a műsorral. Már csütörtökön, pénteken elkezdtük legépelni magnótekercsekről a szombati műsorba tervezett elkészült riportokat, interjúkat. De sokszor kiderült, hogy felesleges volt a buzgalom, mert a szombat délelőtt, az utolsó pillanatban érkező anyagok rendszerint kiszorították a műsorból a korábban leadott munkákat. Szombaton délelőtt történt a műsor végső formába öntése, tehát az anyagok sorrendiségének meghatározása, az összekötő szövegek megírása. Bizony nem egyszer tapasztaltam, hogy Ákos fontos anyagokat visszaadott a riportereknek, ha nem tetszettek neki. Képes volt azt mondani a legmenőbb munkatársnak is, hogy kihagyjuk az anyagodat, de ha déli 12 óráig meg tudod újra csinálni ilyen és ilyen szempontok alapján, leadom. Ezek a szempontok kizárólag szakmaiak voltak. Mindenekelőtt ragaszkodott ahhoz, hogy a hallgattassék meg a másik fél is elv érvényesüljön minden olyan riportban, beszélgetésben, amely tényfeltáró volt. Vallotta, hogy a riporter mindig a hallgatót képviseli, a hallgató helyett kérdez. Nem álkérdéseket kell feltenni, hanem amire tényleg kíváncsi a hallgató, hogy az legyen az érzése, én is ezt kérdeztem volna. Szóval a nagybetűs szakmát akkor tanultam meg. Az újságíróiskolán három év alatt nem tanultam annyit, mint ott egy hét alatt Ákos mellett. D. M.: – Kik dolgoztak a műsorban? E. Z.:. – A két sztár, jó értelemben vett sztár Havas Henrik és Forró Tamás volt. Na és persze Friderikusz Sándor. Szinte hetente adott le anyagot Vicsek Ferenc, Nej György, Frei Tamás, Rádai Eszter, Szénási Sándor, Kardos Ernő, Bocskai Zsolt, Váradi Juli, Orosz József és Neumann Gábor. De például a Rádió volt elnökhelyettese, Hollós János is dolgozott Ákosnak. Nagyon ügyes riporter volt. Kondor Katalin is készített kiváló interjúkat, riportokat a 168 órának. Egyikükről sem sejtettük, hogy néhány évvel később hatalomhoz jutva elárulják a 168 óra szellemiségét. Főleg azok dolgoztak a 168 órában, akik – mert Ákos korábban a Krónikának volt a vezetője – annak idején a Krónikában is munkálkodtak. Akiket fölfedezett, tehetségesnek tartott, azokat igyekezett megnyerni a 168 órának. Állandó stábja nem volt, csak egy titkárnője. A többiek mind honoráriumért dolgoztak, noha a Rádió alkalmazottai voltak, de ebben a műsorban külsősök. Amikor összeállt a műsor – még szalagról ment, régi, hagyományos módon –, akkor a két példányban elkészült tekercs első példánya az adóba került, a másikról a gépírók serege legépelte a hangzó anyagot, amely az olvasószerkesztőkhöz került. Külön művészet volt az élőbeszédet áttenni olvasmányba úgy, hogy a szöveg, a mondanivaló az eredeti maradjon. Voltaképpen pénteken délelőttől vasárnap késő estig tartott a szerkesztés. Ha élő adásba valakit meghívtak szombaton, és az interjút szerettük volna a lapban is viszontlátni, akkor a beszélgetést csak a műsor elhangzása után, fél hattól lehetett gépelni. A lapösszeállító stábértekezlet sokszor eltartott este 10 óráig is. Másnap, vasárnap reggel vittük a kéziratot 301
szedésre, tördelésre a nyomdába. Vasárnap az egész nap elment a tördeléssel és az imprimálással, vagyis azzal, hogy meg kellett olvasni az oldalakat. Még ekkor is csináltuk a szöveget. Emlékszem arra, mennyire fontos volt a politikusoknak, hogy megjelenjenek a 168 órában, függetlenül, hogy emdéefesek, eszdéeszesek, fideszesek vagy – későbbiekben – miépesek voltak. Bejöttek a Zrínyi Nyomdába vasárnap, hogy elolvassák, mi is jelenik meg róluk, pártjukról. Sőt, Ákos ragaszkodott is hozzá, hogy nézzék meg: az jelenik-e meg, amit mondtak a műsorban. Soha nem írtuk át, szó szerint úgy közöltük a nyilatkozatot, ahogy az adásban elhangzott – hacsak nem volt benne valamilyen közerkölcsöt sértő beszólás vagy félreérthető fogalmazás. Tanúja voltam egyszer annak is, hogy egy akkoriban igen jelentős emdéefes politikus, aki hamar eltűnt a süllyesztőben, s akit ma már a kutya sem ismer, bejött a nyomdába és teljesen átírta az oldalt, amely egy körkérdésre adott válaszokat tartalmazott. Ráadásul elsősorban nem a saját nyilatkozatát, hanem a többi párttársaiét fogalmazta át. Sok ilyen konfliktus volt. Előfordult olyan is, hogy aki jóváhagyta előbb, aztán mert valószínű tárgyalt pártja vezetőivel, lóhalálában visszaszaladt, hogy mégsem jelenhet meg így. Politikaközelben és szakmaközelben voltam. Számomra ez óriási lehetőség volt. Amit ma tudok az újságíró szakma etikájáról, tisztességéről, színvonaláról, azt 1989–1995 között – addig voltam a 168 óra vezető szerkesztője – tanultam meg. D. M.: – Megkérdezhetem, hogy párttag voltál-e? E. Z.: – Ma szégyellnivalónak tűnik, hogy valaki párttag volt és úgy politizált. A legtöbb ember azt mondja, igen párttag volt, de az eszmét nem vallotta. Csak kényszerűségből lett az. Állásához kellett. Nekem más erről a véleményem. Én azért lettem MSZMP-tag, mert úgy éreztem, nem az eszme, hanem a lehetőség vonz, s hogy így kapcsolatba kerülök hasonlóan gondolkodó értelmiségiekkel, s tudok nyüzsögni. Nem az avítt, ortodox felfogást vallottam, hanem reformer elképzeléseim voltak. Mint a SZOT munkatársa, nagyon gyakran tartottam előadást megyei szakszervezeti aktivistáknak és külföldieknek is, többek között a Nyugat-Németországból érkezett szakszervezeti delegációknak az ország helyzetéről, az ellenzék megjelenéséről és a nemzetközi helyzetről. Emlékszem rá, a külföldieknek tartott egyik előadásom után feljelentettek. D. M.: – Miért és mikor? E. Z.: – 1984-ben. Azért, mert azt jósoltam meg – persze, én sem voltam benne bizonyos – , hogy a berlini fal előbb-utóbb le fog omlani. Ezt nemcsak a valóságban értettem, hanem jelképesen is. Azt mondtam, hogy a pártnak, az MSZMP-nek, ha meg akar újulni, ha lépést akar tartani a fejlődéssel, akkor az ellenzéket másképpen kell kezelnie. Nem voltam forradalmár, félreértés ne essék, és ellenzéki sem voltam, de kicsit a vágyaimat vetítettem ki ezekben az előadásokban. Őszintén, amennyi információval rendelkeztem. Mert abban az időben jelentek meg a szigorúan bizalmas „C” anyagok, amiket csak a párt és a szakszervezet vezető tisztségviselői kaphattak meg. 302
Külföldi lapszemléket tartalmaztak ezek, olyan aktuális politikai kérdésekről, eseményekről, amelyeket Magyarországon, az egész szocialista táborban kényszerűségből elhallgattak, mert hallgatni kellett róla. Ezekből a lapszemlékből tájékozódtam. Innen szereztem az információkat egyrészt, másrészt pedig jelentek meg olyan könyvek, amelyek hivatalosan indexen voltak. Például emlékszem, hogy két neves szerző könyve nyitotta fel a szememet, volt rám a legnagyobb hatással. Az egyik Bržezinskinek, a volt amerikai nemzetvédelmi miniszternek a könyve, a címére már nem emlékszem, de egy nagyon jó helyzetelemzést adott a Szovjetunióról, a szocializmusról. A másik pedig Milovan Gyilasz jugoszláv ellenzékinek, Titó politikai ellenfelének a kommunista ideológiát kegyetlen szellemességgel leleplező műve volt. Számomra nagyon fontos olvasmányok voltak ezek. Innen merítettem érveimet, szereztem munícióimat az előadásaimhoz. Nem voltam hajlandó a mundér becsületét védeni elvtelenül, csak azért, mert párttag voltam. A lényeg az, hogy a feljelentés után nem kizártak, hanem kiléptem a pártból. Nem lazítottam én ideológiailag, csak más volt a véleményem. Az előbb elmondottak alapján olyan nóvumokat tudtam mondani, amelyek érdekessé tették az előadásomat. Nem a szokásos, dögunalmas szemináriumokat tartottam. Az előadásokra történő felkészülés lehetőséget nyújtott arra, hogy saját magamat műveljem. D. M.: – Befogadással kezdődött hát, melynek egy részét továbbadtad a hallgatóidnak. E. Z.: – Így van. 1989 októberében kikiáltották a köztársaságot, 1990-ben pedig megtörténtek az első szabad választások. Az MDF-be jelentkeztem tagnak, mert számomra a legszimpatikusabb a Fórum programja volt. Korán felismertem – és ezzel nem voltam egyedül –, hogy Antall József karizmatikus személyiség. Emlékszem (és ez is a 168 órához kötődik), a választások előtt, a kampánycsendet közvetlen megelőzően a műsor beszélgetésre hívta az MDF miniszterelnök-jelöltjét, Antall Józsefet és az SZDSZ miniszterelnök-jelöltjét, Kiss Jánost. Ebből az alkalomból egy olyan 168 óra-címlap készült, amelyen kint a Bródy Sándor utcában, mielőtt feltűnt volna a Magyar Rádió székháza az ismert órával, Ákos jött középen, két oldalán pedig Kiss János és Antall József. Nagy reményeket fűzött Ákos is Antall Józsefhez. Amikor az újdonsült miniszterelnök rossz tanácsadóira hallgatva a sajtót kezdte bírálni, leszólni, Ákos figyelmeztette Antallt, hogy tehetségtelen, talpnyaló emberekkel veszi körül magát. Főleg, mikor Csurka István próbálta érvényesíteni az MDF-en belül a szélsőséges nézeteit, s ez ellen Antall nem lépett fel határozottan, elhatárolódóan, a viszony megromlott közöttük. A 168 óra erőteljesen kezdte bírálni az MDF-et. Emlékszem viszont arra is, hogy amikor Antall József elhunyt a kórházban, 1993. december közepén egy vasárnap, éppen a 168 órát csináltuk. Késő délután szétdobtuk a lapot, és Ákos ott a nyomdában írt egy megrendítő nekrológot. Megadta a tisztességet a miniszterelnöknek, elismerte kivételes szerepét a szabad, demokratikus Magyarország meg303
születésében, annak ellenére, hogy az utóbbi években kifejezetten szemben állt vele. Pontosabban nem a miniszterelnökkel, hanem a módszereivel, magatartásával. Nagyot csalódott Antallban, de amikor meghalt, úgy érezte, hogy mégis több volt Antallnak a pozitívuma, mint a negatívuma. Ez jól érzékelteti Mester Ákos személyiségét is. Amikor kell, amikor úgy érzi, hogy az igazságot képviseli, akkor a számára szimpatikus személyiségekkel is szembeszáll, és azt mondja, hogy ezt elszúrtátok. Tehát képes volt önmaga érzésein felülkerekedni, és igyekezett elfogulatlan maradni. Noha, ahogy mondani szokták, neki is volt kedvenc futballcsapata, vagyis kedvenc pártja, politikusa, ennek ellenére soha nem próbált egyetlen párt szekértáborához sem csatlakozni. Újságíróként, főszerkesztőként a liberális, baloldali eszméket, nézeteket képviselte (és képviseli ma is), de nyitott volt az övétől eltérő gondolatok iránt is. Egyedül a szélsőséges, ordas eszmékkel szemben könyörtelen.
304
„vak változás hazárd reménye” Kabdebó Lóránt: – 1989 karácsonya életem egyik csomósodási pontja. Nemrég érkeztem haza Pécsről, akkor már ott tanítottam az egyetemen. Pesten szokásos ünnep előtti hétköznap. Jövök hazafelé egyik kollegámmal, utóbb dékántársammal volt megbeszélésemről, sietek, mert otthon vár a munka, Szabó Lőrinc összes verseinek és a Vers és valóságnak formába öntése. Alig várom, hogy hozzákezdhessek a munkához. De bosszúságomra csak kezdeném. Otthon ugyanis szokatlan dolog: szól délben a televízió. Dobos Marianne: – Aztán az egész ünnepi időben készítetted a kötetet, de füled a másik szobában a tv-n csüngött, hiszen zajlott a romániai forradalom. K. L.: – Láttam, hazaérve, amint Ceaus¸escu utolsó beszédét tartaná, nemsokára aztán mutogatták – óránként ismételgetve – a hulláját. Fogtam egy üveg pezsgőt, és átmentem az Erdélyből gyógyszerelése miatt kitelepült, akkor éppen a közelünkben lakó Panek Zoltán barátunkhoz, gratulálni. Lehűtött. Elgondolkoztatott. Ne lelkesedj! Sok ott a hegy, elhúzódhat minden. Hát ha nem is a hegyek miatt, de elhúzódott, ott is, itt is minden. Zoltán csak realista volt. Aztán kimentünk a Hősök terére, imádkozni a magyarokért. Mindnyájunkért. Mindenkiért. D. M.: – Végigéltük, de soha nem beszéltünk róla: mit is jelentett a rendszerváltás? K. L.: Engem mindig is a személyes sorsok érdekelnek. Mindenkinek megvolt a maga személyes rendszerváltása is. Tandori például egyik legfontosabb könyvét írta akkor. Benne egyetlen szó politika nincs. A döblingi befutó mégis számomra a rendszerváltás regénye. Verebek helyett lovak, a bezárt lakás helyett céltudatos csavargás a nagyvilágban, az egész hátterében „a legnagyobb magyar”-ra való sejtelmes utalással a címben. A személyes ezáltal hirtelen kinyílik össznemzetire. Írója pedig, születése pillanatában: világpolgár. Persze Széchenyi értelmében. De ne kerülgessem, a magánlétezésemben: folyamatosság és megszakítottság egyszerre. A múzeumot, ahol két évtizede dolgoztam, régóta mint kriptát érzékeltem. A falakban felszívódó nyirkosság ellen beinjekciózott és furcsa „vegyi” szagot árasztó földszinti cella – amely elvonultságra, munkára és önvédelemre egyszerre alkalmas volt korábban – egyre inkább bezárult körülöttem. A nyolcvanas években – a Rádió segítségével – próbáltam nyitni: négy sorozat (A háborúnak vége lett, A műhely titkai, Sorsfordító pillanatok, Elvesztett otthonok) és két szellemi monstrummal összekötő beszélgetések (Szentkuthy Miklóssal a Frivolitások és hitvallások idején, majd Határ Győzővel az Életút három kötetével) a kitörési lehetőség illúzióját jelentették. Akkor még nem éreztem, mindez „búcsú a tegnaptól”. Atyai barátaim emlékművét építgetem. Vas István és Szántó Piroska, Kálnoky László, Ottlik Cipi és Nemes Nagy Ágnes, Sőtér István és felesége, a csodálatos és titok305
zatos Vera, nagybátyám Barcsay Jenő, a Pisták (Jánosy és Lakatos, mindkettőről egy-egy könyvet is írtam), a magánossá vált Juhász Ferenc, a legendáiba fonódó, utolsó műveinek búcsúszimfóniáját mindmáig nem értelmezett Mándy Iván és a mindenkit túlélő, a Nyugatos hagyományt mindmostanáig életben tartó Takáts Gyula. Majd pedig a maga meséit szövő és mindig felbontó Penelope-Szabó Magda, aki az egész világgal csak játszadozik a maga meghökkentő módján és modorában. Világraszóló remekműveket sikerít, hogy a meghirdetett Für Elizét, a felvállaltat és nem a megírtat újra és újra kikerülje. Mi történhetett Bécsben, akkor, amitől annyira fél? Pedig a helyszíneket velem is végigjárja, magnóra mondja emlékeit. Emlékeit? Az elmondhatót, de mi van a meg nem írhatóval? Régimódi történetek. D. M.: És Szigliget? K. L.: A Szabó Lőrinc-monográfiám harmadik kötetét kezdtem a szabadnapokból összegyűjtött szabadság-hetek során megírni az alkotóházban. Mindegyik januárban két-három hétre együtt ment az úgynevezett „szentistvánozós” társaság. Az „Amerikából jöttem” mintájára formáltuk testreszabottá ezt a játékot. Két ember „kiment”, ők voltak „összebeszélve”, két olyan figurát, személyt alakítottak, akik nevei között valamilyen ravaszrejtett kapcsolat lehetett. Év közben a PEN-ben, minden első csütörtökön is összejöttünk. Néha Ottlikot is lecsalta Vas Pista meg Nemes Nagy Ágnes. Kellett volna sétálnia, de ő nem akart. Ágnestől félt, ő kiparancsolta minden ebéd után. De amikor hamarébb hazautazott, rám bízta: aztán minden nap sétáltassa meg! Még csak ez hiányzott. Ebéd után én is aludni szeretek. És akkor el kellett indulnunk. Cipi állandóan tiltakozott. Legfőbb érvem: kikapunk Ágnestől. De ő nincs itt. Úgyis megtudja, és akkor jaj nekünk. Erre elindultunk. Éjszaka játék után szertartásosan sétáltunk még egyet, az útelágazásig vagy még tovább. Az éjszakában vagy inkább már a hajnalban? Amikor utoljára ott voltam, a „nagyok” közül már alig élt valaki. Szántó Piri is a lenti „elfekvő” szobában lakott, és este, játék után, indult felfelé a lépcsőn, a régi szobájuk felé. Útközben rádöbbent tévedésére, és akkor elkezdett veszekedni Pistával: Mért hagytál itt, kitoltál velem, bolond vagyok, indulok hozzád, és te nem vagy ott. A múzeumi kripta után Szigliget a hullaház lett. D. M.: És a kortársaid meg a fiatalok? K. L.: Azt szoktam mondani, számomra kortárs Orbán Ottó, Székely Magda meg a velem egy évben, egy napon, egy városban, fél órával korábban született Ratkó Jóska. „Fiatal költő” pedig Tandori, Ágh Pista meg Oravecz Imre. Emlékszem egy szigligeti beszélgetésre. A Vas István-tanítványok meg az akkor fiatalabbak egyszer csak elszakadtak, velünk is lejöttek, meg még maradtak, aztán csak utánunk jöttek. Balassa Péter hívott, maradjak velük. Ők a te nemzedéked – mondtam –, én megmaradok az én „öregeimmel”. Aztán így is maradt. D. M.: Mégis otthagytad a múzeumot is, Szigligetet is. K. L.: Egy véletlen telefonbeszélgetés. A Szauder-tanítványság titkos szektával ért fel. Különbözhettünk, de a közös mester mindig összeköt. Sze306
mélyes erejével is. Bíró Ferinek elejtem, hogy tanítani szeretnék. „Kapóra jöttél. Ott akarom hagyni Pécset, de még nem mertem Bécsynek megmondani. Ajánlhatlak magam helyett?” Aztán egy telefon: „Nem is tudtam, hogy akarsz tanítani. Gyere hozzánk.” Ezt követi egy munkaebéd a Petőfi Sándor utcában. Mert Bécsy Tamás megadja a módját minden mozdulatának. Megvan a szertartása. Először csak fillérekért óraadás. Aztán látta, komolyan veszem, mire feltette a kérdést: főállás? „Megyek Pestre, átveszem a világirodalmi tanszéket. Utódom leszel.” Intézet nem, az a te játékod, de az irodalmi tanszék igen, az intézetet megszüntetjük. Nem örült, de belement. Egy kikötése volt: nagydoktori. D. M.: De hisz azt már a monográfiád harmadik kötete előtt megkísérelted. Az 56 oldalas irodalomjegyzékedet mellékletül én xeroxoztattam. K. L.: Az ún. előzetes vizsgálatot. Visszautasították. Kiragasztottam a múzeumi szekrényemre a válaszukat. Az összegezés ideje megjelenése után, ’80-ban mindazok, akik korábban ellene voltak, levelekkel ostromoltak (megvannak!): most már adjam be a „nagydoktorit”. Megmakacsoltam magam. Tamásnak is ezt válaszoltam: nálad nagyobb embernek is nemet mondtam. Kulcson, Sőtérrel, a kerti asztalnál szemben ülve vitatkoztunk: add be, nem adom. Ő maga írta meg mindezt utóbb a Kortársban. Jellemző Bécsy lovagiasságára, nem haragudott meg a Sőtérrel való összemérés miatt. Utóbb tudtam meg, nem kedvelik egymást. Érveit mégis megfogadtam: „Egy múzeumi osztályvezetőnek a kandidátusi fokozat is elég, de te egyetemen fogsz tanítani. Eddigi teljesítményed alapján is, lehet megkapod a professzorságot, megkapta ez is, meg az is, de neked legyen meg formálisan is, ami a kinevezéshez kell.” D. M.: Beadtad. Hallgattál érveire. K. L.: Lementem a téli szünetben Szigligetre, és három hét alatt mindabból, amit a monográfiám második kötetéből a kiadóm kihagyatott, összeállítottam a „disszertációt”. Akkor még nem volt számítógép, kézzel firkáltam össze a gépiratban lévő másolati oldalakat, és gépelte utóbb egybe Bernáth Márta. D. M.: Márta „az írók gépírója” volt, fiatalon vitte el a rák, hárman búcsúztattátok: Mészöly Miklós, Esterházy Péter és te. K. L.: – Akkor még a Magyar Nemzetben otthonosan éltem. Nemcsak Márta nekrológját írtam ott, de a nagy özvegyeket is búcsúztathattam, Szentkuthy Dollykát és Sőtér Verát. A védésemet az Akadémián megtisztelte jelenlétével Szabó Magda és Határ Győző is. Piroska, Győző felesége óriási fehér kalapjával a júliusi hőségben nagy feltűnést keltett. Szabó Magda az egyik akadékoskodó bizottsági tagról – aki mint a macska, minden rendszerben a talpára esik – mondott megjegyzése máig emlékezetes: „Vigyázz, ennek az embernek a fogsora mögött van még egy pengesora is, hogy biztosan tudjon gyilkolni”. D. M.: – A professzori kinevezésedet a védés után joggal kaphattad meg. Akkor már korábbi szigligeti író vendégtársad, Göncz Árpád köztársasá307
gi elnök adta át – átellenben az alkalomra tekintettel drapériával letakart Marx-szoborral – a Közgazdasági Egyetem aulájában. K. L.: – De bosszút állt a disszertáció rajtam: talán egyetlen mondat sem maradt belőle, amikor az Argumentum Kiadó számára megírtam belőle Szabó Lőrinc poétikájának monográfiáját. D. M.: A „nagydoktorinak” mégis hasznát vehetted, amikor hazahívtak felnevelő városodba, Miskolcra, hogy a valahai Nehézipari Műszaki Egyetemen szervezzed meg a harmadik humán kart, a bölcsészettudományit. K. L.: De ez már egy másik történet. Maradjunk a disszertációnál, amely a személyes változásomban a folyamatosságot képviseli. Szabó Lőrincnél. És az én csodálatos szerencsémnél. Mondhatnám: a Gondviselés nagyszerű ajándékánál. Másképpen fogalmazva, kevéssé patetikusan: az emberi gyávaságnál. A hatvanas évek elején Dayka Gábor költészetéről írott egyetemi doktori értekezésemet (akkoriban így hívtuk: „kisdoktori”) megvédve, fiatal miskolci középiskolai tanárként és a Napjaink egyik szerkesztőjeként témát kerestem a következő fokozat, a kandidátusi számára. Az akadémiai intézet huszadik századi osztályát akkoriban Szabolcsi Miklós vezette. Tanácsot kérve az épp nemrég meghalt Szabó Lőrincet „utalta ki” a számomra. „Olvastam, most írt róla egy portrét, folytassa, írja meg a monográfiát!” Döbbenten kérdeztem vissza: jól hallom-e ajánlatát. Hiszen klasszikus nagyságrendű, világirodalmi nagyság. „De senki nem fog vele foglalkozni. Félnek tőle. Rába Gyurka megírja a kismonográfiáját, Illés Lala talán – mint német szakos – a Stefan George-kapcsolatot.” Tudta, mit mond, megbízott bennem. Neki köszönhető, hagy a hagyaték nagy része éppen akkoriban került az akadémiai kézirattárba. D. M.: – Amikor megjelent a monográfiád, még első izraeli utam során is számon kérték rajtam férjemet, aki azzal a fasiszta költővel foglalkozik. K. L.: Számomra védett területet jelentett. Értékőrzést. És atyai íróbarátaim szemében garanciát. Ahogy Vas István fogalmazott (versének kéziratát utóbb Szántó Piroskától megkaptam, becses értékeim között őrzöm, Pesten felette alszom): …A legnagyobb volt közöttünk, akik élünk – s amire ő megérett, mi is már arra érünk. Megérett lelki-testi kínok és szégyenek közt – s mit tudjuk, hogy nekünk még mit tartogat a nagy köd? Volt, amikor hitetlen vakhitü harcba pártolt, 308
de ellenségnek is jó Erőt adó barát volt. Ha van, ki jogot érez fölötte, hadd itéljen – mesterünk volt a szóban, szégyenben, szenvedésben, s eltünt a mesterekhez, kik előtte leszálltak, és körülveszik újra a modern magyar árnyak. D. M.: Szabó Lőrinc. És mesterünk, Németh László? K. L.: Akkor hál’ Istennek ő még élt. Először Szabó Lőrinc temetésén láttam, a sír két oldalán álltunk, és – higgyem – egy pillanatra tekintetünk össze is fonódott. Napsütötte arcában kék szemének sugárzását mindmostanáig őrzöm. Utóbb elmeséltem Ella néninek is és Klára néninek is. De tőle kaptam a végrendeletszerű biztatást Szabó Lőrinc életművének feltárására, megmentésére. Két levelében is hangsúlyozta a feladat fontosságát, nemzeti értékként kezelését: „Látom, hogy Szabó Lőrinccel foglalkozol. Ő is egyike azoknak, akiket szép csendesen ki akarnak iktatni a köz-emlékezetből. Nehéz, de szép feladat e könnyelmű feledés s bűnös feledtetés ellen dolgozni.” (1966. november 17.) „Örülök annak is, hogy Szabó L.-könyved halad … hiszem, hogy a társadalmilag hálátlan téma ebben az esetben is nagy szellemi s mesterségbeli gazdagodással fog járni: hisz a kritikus pályája a tehetsége mellett elsősorban a szegődésétől függ – hogy mire teszi fel magát” (1967. szeptember 15.). D. M.: – De munkásságod visszaigazolást kapott a rendszerváltás pillanatában is, amikor egy – akkor politikai szerepet is vállalt – filozófus ekként vélekedett Szabó Lőrinccel kapcsolatos munkálkodásodról: „K. L. – aki már a Napló, levelek, cikkek 1974-es kiadásával és azóta a Harminchat év lenyűgöző leveleskönyvének, a Bírákhoz és barátokhoz megdöbbentő vallomásainak sajtó alá rendezésével óriási szívességet tett minden magyar irodalombarátnak – tavaly megmutatta az olvasóközönségnek, hogyan változtathatja meg egy filológus az irodalomtörténetet” (Tamás Gáspár Miklós: A rendszerváltás zimankója. Szabó Lőrinc: Bírákhoz és barátokhoz, Vers és valóság; Élet és Irodalom, 1991. április 5.). K. L.: – Versenyt futás volt ez az idővel. Legalábbis akkor azt hittük. Mikor kezdődik majd a visszarendeződés? Ezt ki kell védeni. Sietni, sietni. A Gazsi emlegette két kötet rohammunkában készült ’89 karácsonyán. Az 1945-ös Napló rövidített változatát az 1974-es Napló, levelek, cikkek kötetbe beilleszthettük, de most lehetőség nyílott a teljes, „húzatlan” példány megjelentetésére. És előkerült a Vers és valóság igen romlott gépirata. Lóci üzent a telefonrögzítőmön, amit persze nem hallgattam le. Majd újra hívott. Miért nem 309
jössz? Hova? Hozzám, azonnal. És elém tett egy nagy halom gépiratot. Ez mi? Olvasom, kapkodok. Előre, hátra. Mintha mindjárt el is vennék tőlem. Kerestem gyorsan azokat a bizonyos magyarázatokat, amiket úgy gyűjtöttem fel munkám során: ha egyszer még találkozhatnék Lőrinccel. Kapkodtam, mert már ugyanennél az asztalnál pórul jártam. Tíz percem adódott, hogy azt a 12 sűrűn gépelt oldalas dokumentumot átolvassam, amit a költő bátyja tett át gyorsírásból, és az 1953-as szonettek rejtélyét oldotta meg számomra. Klára néni adta a kezembe, aztán megérkezett Lóci, és visszavette, mondván: barátok vagyunk, tisztelem a munkádat, de én nem adtam volna a kezedbe, ne haragudj. Azóta sem láttam, találtam, Lóci özvegye sem tud róla. Én feltételezem, valamilyen bartelegyezséggel kicseréltetett, így juthatott Lóci hirtelenjében a Vers és valóság darabjaihoz. Mi ez? Kérdezte Lóci. Hiteles, mondtam, kellő nagyképűséggel; ami ebben van, azt csak a Jóisten, Szabó Lőrinc és legfeljebb én tudhatom. Kiadható? Hibás a gépelés, de ki kell adni. D. M.: – Lóci szorgalmazta, hogy megjelenjék. K. L.: – Előbb a hazatérő Püski-kiadóra gondolt, de Sándor ekkora tömegű szöveget akkor nem tudott még felvállalni. Jovanovits Miklós, a Magvető kiadó akkori igazgatója boldogan fogadta. És számomra adódott először lehetőség, hogy beleépítve az összes verseket is sajtó alá rendezzem. A szöveg javítása, pontosítása, igazítása foglalta le időm nagyobb részét, a versek szövege sínylette meg ezt. (Éppen ezért a későbbi Unikornis-, majd a két Osirisféle verskiadást tartom a magam részéről hiteles megoldásnak.) Bizonytalan voltam – legalábbis én, de sokak vélekedtek hasonlóan –, nem csak rövid fellélegzés lesz-e a „rendszerváltás”, hiszen mi megéltük már a párnapos forradalmat is ’56-ban. A korrekturát is kapkodva készíthettem. (Apropos korrektúra: még akkor is írógéppel írt kéziratai voltak a könyveknek, amelyeket soronként szedtek ki a nyomdászok, gondolom még akkor is ólomból. Minden javítás rizikóval járt: esetleg még nagyobb hibát szednek bele, vagy „elejtik” az egész oldalt, és akkor kezdhetik elölről.) Autóbuszon Pest és Pécs között. Forró nyárban, nemzetközi konferenciát szervezve A holocaust a művészetekben címmel. És itt le kell tennem az emlékezés koszorúját Dobos Marianne szervezői zsenije előtt. Ugyanis te írtad az első izraeli témájú hazai könyvet, még az „átkos”-ban, Szívek kötelessége megmarad címmel. Könyved főszereplői, Itamár Jaoz-Keszt és felesége, Hana Jaoz professzor meglátogattak Pécsett minket. Hazafelé autózva Kulcson, Bécsy Tamás Duna-parti víkendházában beszéltük meg első tanszékvezetői ténykedésemet. Londonból, az USA-ból, Párizsból, Finnországból, Izraelből jöttek a résztvevők. Barátom szavaival: pár éve a bolondokházába csuktak volna, ha emlegetek egy konferenciát, amelyet a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen Izrael állam nagykövete, a pécsi megyéspüspök és a budapesti főrabbi együtt nyit meg az egyetem rektorának felkérésére (korábban az uralkodó párt egyik vezetője, különben addig is, azóta is az egyik legkiválóbb történészünk). És hadd kérjek elnézést a konferenciakiadvány fedlapjáért éppen tőled, aki a legtöbbet tetted ezért 310
a konferenciáért, ahol a szerkesztők (köztük az én figyelmetlenségem) ilyen személytelenül utaltak munkásságodra: „A kötet szerkesztői ezen a helyen is köszönetet mondanak mindazoknak, akik a konferencia megszervezésében, majd a könyv megalkotásában közreműködtek”. Most nyilvánossá teszem a könyv házi dedikációját: „Maricának, aki létrehívta a konferenciát és kiharcolta a könyv megjelenését – köszönettel és főhajtással a szerkesztő K. Lóránt. Bp. 1995. március 4.” A dátum jelzi, hogy megjelenéskor én már távol voltam Pécstől, javában harcoltam a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karáért. Veled együtt, Kőmíves Kelemenné. (Persze még egy „baki” terheli a könyv „lelkiismeretét”. Két fiatal pszichológus előadással méltatta Kertész Imre Sorstalanság című regényét. De a fiatalok lelkes írása a szerkesztett szövegből kimaradt, pedig Ember Mária hivatkozott is rá a könyvben is közölt tanulmányában: „Ekkor jelent meg Kertész Imre Sorstalanság című regénye, amelyről és folytatásairól e konferencián külön előadás hangzott el”. A hiányra akkor figyeltem fel, amikor a Nobeldíj alkalmából az Akadémia egyik természettudós vezetője előtt dicsekedni akartam kiadványunkkal.) Pécsett kerültem legközelebb az emberekhez. Diákok között éltem a kollégiumban, kézen fogva vezettem őket a Művészetek Házában Mándy Iván, Mészöly Miklós, Esterházy Péter ankétjaira. A két választás közötti időben kiharcoltam, hogy a költő Csoóri Sándor találkozhasson diákjainkkal. Ott ünnepeltük meg Határ Győző 75. születésnapját (öt év múlva már a Miskolci Egyetem díszdoktorává avattuk, építészmérnök lévén, otthonos lehet a műszaki egyetemen, de internáltként keze munkájával is részt vett a campus építésében, ennek történetét is már a miskolci campuson készítettük, itt olvastuk össze a korrektúrát). Diákjaim legszemélyesebb problémáikat osztották meg velem. Emlékszem, a Tienanmen téri események idején a kollégiumban „csöveztettünk” egy kínai fiút, barátnője ágyában. Naponta megadott időben a nyilvános telefonról közvetlen tárcsázta szüleit, akik egy parkban várták, szintén nyilvános állomáson hívását. Így első kézből, „forró dróton” volt értesülésünk a vérengzés eseményeiről. A Bokros-csomag idején egy pécsi egyetemi gazdasági vezető jött átvilágítani intézményünket. Mindent rendben talált, csak egy kérdést szegezett nekem: a lányom legendákat beszélt rólad mint tanárról, itt Miskolcon látom a leendő kart, de keresem azt a professzort, akit Pécsett felejtettél. Ez jókor érkezett figyelmeztetés lett. Válaszom az irodalomtudományi doktori iskola lett. A Szabó Lőrinc-kutatás egyszemélyi vállalkozásból átalakult közös munkává. Munkánkká. Hetvenévesen visszagondolva: a rám osztódó feladatokat teljesítettem, Szabolcsi Miklós az egyik legnagyobb világirodalmi klasszikusunk életművének gondozását bízta rám, Kovács Ferenc rektor pedig a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának megszervezését. Megtettem. Ami belőle következik, teszem továbbra is. Külföldön három emléktábla is hirdeti Szabó Lőrinc és a Miskolci Egyetem összefonódását (Németországban, a 311
Fekete-erdőben, Horvátországban, Abbáziában és Csehországban, Brünn mellett a világhírű Macocha cseppkőbarlangnál). Szembeszállva a mindenkori anyagi nehézségekkel, de pártsemlegességgel, össznemzeti tudattal. Vállalva persze nem kis áldozatokat. Melyek főként terád szakadtak. Mert a Campus nemcsak nyitott, de be is zárt. Te három sikeres könyv (az izraeli és a máltai mellett az „állatos” könyv, az Isten tenyerén) után három megszakadt sorozattal (a Magyar Ifjúságban az Úristent nagybetűvel, provokálóan hétről hétre megidéző Bocsásd meg Úristen ifjúságomnak vétkét, a Tiszatájbeli Embereszményeim és a pécsi rövid életű A Helyzetben hetente közölt Örömhír), állandó jelenléttel az akkor legolvasottabb revűkben és újságokban (Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, Népszava, Új Tükör, Nők Lapja, Képes Újság), könyveid állandó méltató sajtóvisszhangjával a hátad mögött mint Kőmíves Kelemenné épültél bele az új kar falaiba. Tartóoszlop lettél. Téged idézlek, legutolsó könyvednek, a balladás hangulatú jajkiáltásnak, a huszadik század áldozatait elsirató, a mártíriumot vállalóknak emléket állító Magnum Opusnak, a „… nekünk a vihart állni kell!” című kötetből záró soraidat ismétlem el: Miskolcon születtem. Életem arra a korszakára tehető hazánk és a város történetének, melyet magasztosan történelemnek is nevezhetünk. Amikor egy szabad országban, szabad emberekként éltünk, és azt csinálhattuk, amit szabad. Vagy még sem csak azt tettük? „Hosszú copfos, barna lány”, tizennégy éves koromban, 1956. október 23-án részt vettem Szabó Lőrinc és Illyés Gyula irodalmi estjén. Emléktábla hirdeti a helyét. Azon hazai és külföldi Szabó Lőrinc-emléktáblák egyike, melyek Kabdebó Lóránt munkásságának eredményei. Hét évvel később október 23-án ismertem meg őt is, és 42 éve együtt tesszük azt, amiről reméljük, hogy ebből a korból megőrzött, hozzáadott értékként fennmarad.
Tartalom Előszó (Dobos Marianne) · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · 7 ELSŐ RÉSZ
VÁRAKOZTUNK EMBERESZMÉNYEIM Szenvedélyes megfigyelő (Szentkuthy Miklós) · · · · · · · · · · „Miénk lett a valóság; elveszítettük álmainkat” (Panek Zoltán) · „A világ elkésve válaszol” (Károlyi Amy) · · · · · · · · · · · · · · A nagy remények ideje lejárt (Bárdos B. Arthur) · · · · · · · · · „…virágot ültetek tűzben s jéghegyen…” (Monoszlóy Dezső) · Jézus az én egyetlen eszményképem (Jánosy István) · · · · · · ·
· · · · · ·
· · · · · ·
19 27 34 37 41 45
„BOCSÁSD MEG ÚRISTEN IFJUSÁGOMNAK VÉTKÉT” Beszélgetés Kovács Sándor Ivánnal · · · · · · · · · · Beszélgetés Dénes Zsófiával · · · · · · · · · · · · · · Beszélgetés Somogyi Józseffel · · · · · · · · · · · · · Beszélgetés Elkán Györggyel· · · · · · · · · · · · · · Beszélgetés Kolozsvári Grandpierre Emillel · · · · · Beszélgetés Hegedüs Gézával · · · · · · · · · · · · · Beszélgetés Sárkány Jenővel · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · ·
· · · · · · ·
57 61 64 67 70 73 76
RÓMA – BUDAPEST Őszentsége II. János Pál pápa levele · · · · · · · · · · · · · · · · · · Beszélgetés egy magyar íróházaspárral· · · · · · · · · · · · · · · · · A Vigilia beszélgetése Regőczi Istvánnal · · · · · · · · · · · · · · · · Negyedszázad a Vatikáni Rádió magyar adásának élén (Szabó Ferenc) Félszáz év Rómában (Békés Gellért)· · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
83 84 88 93 96
· · · · · · ·
· · · · · · ·
· · · · · · ·
· · · · · · ·
· · · · · · ·
· · · · · · ·
· · · · · · ·
A SZERETET ÖNKÉNTESEI Visszhang· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·101 München és Zetelaka között (Márton Zsolt) · · · · · · · · · · · · · ·105
312
MÁRCIUSTÓL ITTHON IS A Magyar Műhely műhelyében (Nagy Pál) · · · · · · · · · · · · · ·119 ÖRDÖGŰZÉS SCHÉNER MIHÁLLYAL Az ördögűző · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · Távozz tőlem ördög! · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · Az ördögökről · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · Játék – komolyan (Apokrif interjú a hetvenéves mesterrel) · · · Huszár a szívben · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · Tenyerünkön a győzelem · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · A Szent István Archikon ’88 emlékezete · · · · · · · · · · · · · · Jöjj István király! (Schéner Mihály) · · · · · · · · · · · · · · · · · Hány éves az ember? (Nemes Nagy Ágnes) · · · · · · · · · · · · „Minden éjszakád a Gecsemáné éje lehetett…” (Szabó Magda)· Kihúzások (Esterházy Péter) · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · Így forog a világ (Határ Győző) · · · · · · · · · · · · · · · · · · · Hittel és küldetéstudattal (Benda Kálmán)· · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · ·
·125 ·127 ·133 ·148 ·150 ·152 ·154 ·158 ·159 ·160 ·161 ·162 ·163
ÖRÖMHÍR Előszó · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · Együtt kell imádkoznunk (Békés Gellért) · · · · · · · · · Isten békéje megőrzi szíveteket (Szabó Ferenc) · · · · · · „Én meggyőztem a világot…” (Regőczi István) · · · · · · „Legyetek tökéletesek…!” (Donáth László) · · · · · · · · A világ éhezőiért (Kuklay Antal)· · · · · · · · · · · · · · · „Ha Isten fia vagy…” (Berki Feriz) · · · · · · · · · · · · · A hegyről a völgybe (Bazsó Béla) · · · · · · · · · · · · · · A hit fokozatai (Koren Emil) · · · · · · · · · · · · · · · · · „Ha vakok volnátok…” (Kun László) · · · · · · · · · · · · Bárcsak megsegítenél, Jézus! (Szebik Imre) · · · · · · · · „Ha feltámadtatok Krisztussal…” (Mayer Mihály) · · · · A szeretet országútján (Kozma Imre) · · · · · · · · · · · · Éljünk lehetőségeinkkel! (Tóth Károly) · · · · · · · · · · · Mindenre van erőm a Krisztusban (Molnár Miklós) · · · „Az igazság lelke örökké veletek marad” (Papp Tihamér) „Én veletek vagyok…” (Jelenits István)· · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · ·
·167 ·168 ·170 ·172 ·175 ·177 ·180 ·183 ·185 ·187 ·190 ·193 ·195 ·198 ·200 ·203 ·205
· · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · ·
„Jöjj el szívünk orvosa!” (Bereczky Ildikó) · · · · „…az én Lelkemmel!” (Bona Zoltán) · · · · · · · Isten megbocsát (Fodor András) · · · · · · · · · · Halkan és hangosan (Figler János) · · · · · · · · „Kiment a magvető vetni…” (Zachár Géza) · · · Mindenszentek ünnepén (Nemesszeghy Ervin)
· · · · · ·
· · · · · ·
· · · · · ·
· · · · · ·
· · · · · ·
· · · · · ·
· · · · · ·
· · · · · ·
· · · · · ·
· · · · · ·
·208 ·210 ·213 ·215 ·216 ·218
Ádventre várva (Szigeti Jenő) · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · A magyarság múltján és jövőjén gondolkozva (Segesváry Viktor) · Az emberi méltóság nem veszhetett el (Herczegh Géza) · · · · · · Hiszek – Sindzsimaszu (Nemeshegyi Péter) · · · · · · · · · · · · · Miskolctól Mexikóig (Kosárka József) · · · · · · · · · · · · · · · · · Magyarország dél-afrikai nagykövete (Pordány László) · · · · · · Lehet, hogy hihetetlen? (Ranschburg Jenő) · · · · · · · · · · · · · Egy kilogramm arany mint kaució (Szabolcsi Hedvig) · · · · · · · A 168 óra születése (Erős Zoltán) · · · · · · · · · · · · · · · · · · · „vak változás hazárd reménye” (Kabdebó Lóránt) · · · · · · · · ·
·223 ·234 ·248 ·254 ·269 ·275 ·283 ·288 ·299 ·305
MÁSODIK RÉSZ
„MEGSZÁMLÁLTATTÁL”
Névmutató Bárdos B. Arthur · · · · · · · · Bazsó Béla· · · · · · · · · · · · Békés Gellért · · · · · · · · · · Benda Kálmán · · · · · · · · · Bereczky Ildikó· · · · · · · · · Berki Feriz · · · · · · · · · · · Bona Zoltán· · · · · · · · · · · Dénes Zsófia · · · · · · · · · · Dobos Marianne · · · · · · · · Donáth László · · · · · · · · · Elkán György· · · · · · · · · · Erős Zoltán · · · · · · · · · · · Esterházy Péter· · · · · · · · · Figler János · · · · · · · · · · · Fodor András· · · · · · · · · · Határ Győző · · · · · · · · · · Hegedüs Géza · · · · · · · · · Herczegh Géza · · · · · · · · · II. János Pál pápa· · · · · · · · Jánosy István · · · · · · · · · · Jelenits István· · · · · · · · · · Kabdebó Lóránt · · · · · · · · Károlyi Amy · · · · · · · · · · Kolozsvári Grandpierre Emil · Koren Emil · · · · · · · · · · · Kosárka József · · · · · · · · · Kovács Sándor Iván · · · · · · Kozma Imre · · · · · · · · · · Kuklay Antal · · · · · · · · · · Kun László · · · · · · · · · · · Márton Zsolt · · · · · · · · · · Mayer Mihály · · · · · · · · · Molnár Miklós · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · 37 · · ·183 ·96, 168 · · ·163 · · ·208 · · ·180 · · ·210 · · · 61 · · · 84 · · ·175 · · · 67 · · ·299 · · ·161 · · ·215 · · ·213 · · ·162 · · · 73 · · ·248 · · · 83 · · · 45 · · ·205 ·84, 305 · · · 34 · · · 70 · · ·185 · · ·269 · · · 57 · · ·195 · · ·177 · · ·187 · · ·105 · · ·193 · · ·200
Monoszlóy Dezső · · Nagy Pál · · · · · · · Nemes Nagy Ágnes · Nemeshegyi Péter · · Nemesszeghy Ervin · Panek Zoltán · · · · · Papp Tihamér · · · · Pordány László· · · · Ranschburg Jenő · · · Regőczi István · · · · Sárkány Jenő · · · · · Schéner Mihály · · · Segesváry Viktor · · · Somogyi József · · · · Szabó Ferenc · · · · · Szabó Magda · · · · · Szabolcsi Hedvig · · · Szebik Imre · · · · · · Szentkuthy Miklós· · Szigeti Jenő · · · · · · Tóth Károly · · · · · · Zachár Géza · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
· · · · 41 · · · ·119 · · · ·159 · · · ·254 · · · ·218 · · · · 27 · · · ·203 · · · ·275 · · · ·283 · ·88, 172 · · · · 76 · 125–158 · · · ·234 · · · · 64 · ·93, 170 · · · ·160 · · · ·288 · · · ·190 · · · · 19 · · · ·223 · · · ·198 · · · ·216
Napkút Kiadó Kft. 1014 Budapest, Szentháromság tér 6. III. em. 14. Telefon/fax: (1) 225-3474 E-mail:
[email protected] Honlap: www.napkut.hu Felelős szerkesztő: Szondi György Szerkesztő: Kabdebó Lóránt Szöveggondozó: Kuthy Örs Tördelőszerkesztő: Szondi Bence A címlap Botticelli Jézus „misztikus” születése, a hátsó borító Perugino Mihály arkangyal című képének felhasználásával készült.
ISBN 963 8478 30 6
