Dobos Marianne... NEKÜNK A VIHART ÁLLNI KELL

Dobos Marianne „... NEKÜNK A VIHART ÁLLNI KELL”

In memoriam: lelkiatyám, Hencz József plébános, püspöki tanácsos, aranymisés áldozópap

Dobos Marianne

„... NEKÜNK A VIHART ÁLLNI KELL”

Miskolc, 2006

I és É Bt. kiadása Felelôs kiadó: Dr. Kabdebó Lórántné

A címlapon: Hencz József, Brenner János és a csempeszkopácsi mûemlék templom A hátlapon: Mindszenty József bíboros hercegprímás visszatérése a forradalom idején

Készült a Német Nyomdában

ISBN – 963-06-0336-5

SZÛZ MÁRIÁHOZ

O SPLENDISSIMA GEMMA Ó nagyfényes ékkõ, a Nap tiszta sugára beléd áradott, az Atya szívébõl fölfakadó forrás, az egyetlen Ige, mely által lett a világ õsanyaga, mit Éva lerontott. Ez Igét az Atya emberré tette érted. Fénybõl szõtt anyag – az Ige benned eredeztet minden erényt, miként az õsanyagból formált minden teremtményt. (Hildegard von Bingen)

„Az imádkozó keresztény természetesen nem képzeli, hogy megváltoztatja vagy megjavítja Isten terveit, melyeket Õ elõre elgondolt. Sokkal inkább találkozni akar Jézus Krisztus Atyjával, és kéri, hogy lelkének vigasztalásával legyen ott õbenne és a cselekedeteiben. A bizakodó kapcsolat a személyes Istennel és az Õ akarata iránti odaadás megakadályozza, hogy az ember károsodjon és megõriz a fanatikus és terrorista tanításoktól. Az õszinte vallásos magatartás megakadályozza, hogy az ember Isten bírája legyen és vádolja Õt amiatt, hogy megengedi a nyomorúságot, anélkül, hogy részvétet érezne teremtményei iránt. Aki pedig arra vetemedik, hogy az ember érdekeire hivatkozva harcba száll Istennel – kire fog hagyatkozni, ha az emberi cselekvés erõtlennek bizonyul? Természetesen Jób panaszkodhat Istennél a világban jelenlévõ érthetetlen és látszólag indokolatlan szenvedés miatt. Fájdalmában így szól: ’Ki adja meg nekem, hogy megismerjem és megtaláljam Õt, és eljussak az Õ trónusáig? (...) Hadd tudjam, miket válaszol nekem, és megértsem, amit nekem mond. Vajon nagy erõvel fog viaskodni velem? Nem! Õ csak hallgasson meg! (...) Ezért zavarodom meg az õ arcától, és õt szemlélve félelem aggaszt. Isten lágyította meg a szívemet, és a Mindenható háborított meg engem.’ (23, 3. 5-6. 15-16.) Gyakran nem adatik meg 7

nekünk annak ismerete, hogy miért fogja Isten vissza a karját, ahelyett, hogy beavatkozna. Egyébként Õ még azt sem tiltotta meg nekünk, hogy, mint Jézus a kereszten, mi is kiáltsuk: ’Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?’ (Mt. 27, 46.) Az imádságos dialógusban kitartónak kell lennünk az Õ arca elõtt ezzel a kérdéssel: ’Meddig késlekedsz még, Urunk, te Szent és Igazmondó?’ (Jel. 6, 10). Ágoston ad e szenvedésünkre választ a hitbõl: ’Si comprehendis non est Deus – Ha megérted, akkor Õ nem Isten’ (Sermo 52, 16: PL 38, 360.). Tiltakozásunk nem kihívás akar lenni Isten ellen, nem is gyanúsítja Õt tévedéssel, gyöngeséggel vagy közömbösséggel. A hívõ ember számára lehetetlen azt gondolni, hogy Isten erõtlen vagy ’alszik’ (1 Kir. 18, 27). Sokkal inkább arról van szó, hogy a mi kiáltásaink, mint Jézusé a kereszten, végsõ és legmélyebb megerõsítése az Õ szuverenitásába vetett hitünknek. A keresztények ugyanis a körülöttük lévõ világ minden érthetetlensége és zûrzavara ellenére továbbra is hisznek ’Isten jóságában és emberszeretetében’ (Tit. 3, 4). Jóllehet, mint a többi ember, elmerülnek a történelem eseményeinek drámai bonyolultságában, a reményük szilárd, hogy Isten Atya és szeret bennünket, akkor is, ha a hallgatása számunkra érthetetlen.” (Deus Caritas est. XVI. Benedek pápa Az Isten szeretet kezdetû enciklikája. Szent István Társulat, 2006.)

„…a magyar legenda elmondja, hogy a pogány kunok sokszor betörtek az országba, és rabolták a keresztény életnek a kincseit. Természetesen az ember ember, akár ma él, akár a régmúltban él, és kapadozik a kincs után, kapadozik a pénz után. Így eleink sem voltak restek, amikor a kunokat üldözõbe vették, akik megrakták magukat a templomoknak és a kolostoroknak a kincseivel, akkor üldözõbe vették és a karddal zavarták õket maguk elõtt. A kunok, látva azt, hogy a magyarok ereje elõl csak menekülni lehet, és mert a magyarok gyorsabbak voltak, azért kezdték eldobálni a rabolt kincseket. És a vitézek kezdtek leszállni a lóról. Hagyták futni a kunt és leszálltak az után az aranykehely, vagy aranykereszt, vagy aranypénz, vagy drágakõ után. Amikor a magyar sereg vezére, Szent László király ezt meglátta, leszállt lováról, letérdelt, és Istenhez fohászkodott. És arra kérte az Istent, hogy azokat a kincseket, aranyakat, drágaköveket, pénzeket változtassa kõvé, hogy a magyarok ne hagyják abba a pogány kunoknak az üldözését, hanem igenis tisztítsák meg az országot. És az aranynak vakító fénye ne kösse meg a száguldó magyar seregnek iramát. És a legenda szerint az Úristen meghallgatta kérését Szent László királynak, és azokat a kegyszereket, szent dolgokat kövekké változtatta. Úgyhogy amikor a magyarok leszálltak a lóról, hitvány kavicsoknál, köveknél egyebet nem találtak az eldobott kelyheknek és kincseknek a helyén. Így visszaszálltak a lóra és üldözték tovább a kunokat. 8

Kedves Testvéreim! Azok a kövek, amik kehelybõl, keresztbõl, drágakövekbõl lettek, azok valamilyen formában õrizték a drágaságnak a titkát, csak valahogy mégis kövek formáját mutatták. Most valahogy visszafelé kellene ezt csinálni. És nem legendaszerûen, hanem most az kellene, hogy ezek a kövek, amik a régmúltból megmaradtak, ezek most megint élõ valósággá váljanak. Élõ imádsággá, élõ hitté. Tehát amint azok a régi kövek jelezték az áhítatos magyaroknak a belsõ lelkületét, most kellene ezekbõl a megmaradt kolostorkövekbõl, a megmaradt templomkövekbõl megint elõjönniük a Szent Istvánoknak, Szent Imréknek, Szent Gellérteknek, Szent Lászlóknak, Árpádházi Szent Erzsébeteknek. És most is kellene valakinek imádkozni, egy Szent Lászlónak a hitével, hogy az Isten csináljon ilyen fordulatot. Mert az Isten tud csinálni ilyen fordulatot. Megszólaltatni a köveket, élõkké tenni, kiáltozókká tenni a köveket. Hiszen Jézus is beszél arról, amikor a gyermekek hozsannát kiáltoztak neki. Akkor a farizeusok kérdezték, hallod-e ezt, hogy a gyermekek mit énekelnek neked? Hogy te vagy a Dávid fia! Az Úrjézus azt felelte: hallom, de nem hallgattatom el, mert bizony mondom nektek, ha ezek a gyerekek elhallgatnak, akkor a kövek fognak kiáltozni az Isten fiának dicsérõ éneket.” (Belon Gellért: Ezer éve született Szent Gellért. 1980.)

9

„... ÚGY KELL RAGYOGNOTOK, MINT A CSILLAGOKNAK A MINDENSÉGBEN.”

10

„...AKI MINDÖRÖKKÉ VELETEK MARAD!” Júdea pusztájában Heródes uralkodásának idején élt egy Zakariás nevû pap és felesége Erzsébet. Gyermektelenek voltak, és már idõsebb korúak is. Törvénytisztelõ módon éltek, papi szolgálatát hûségesen teljesítette Zakariás. Ott állt az oltár elõtt, akkor is. A tömjénáldozatot mutatta be éppen az atyák: Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének, mikor az oltár jobb oldalán megjelent elõtte egy angyal. A szemének se akart hinni, nemhogy a fülének. „Ne félj Zakariás! Könyörgésed meghallgatásra talál: Feleséged, Erzsébet fiat szül: Jánosnak fogod hívni. Örömöd és vigasságod lesz õ és sokan örülnek majd születésének. Nagy lesz az Úr elõtt: bort és részegítõ italt nem iszik, és már anyja méhében betelik Szentlélekkel, Izrael fiai közül sokat térít meg Istenükhöz, az Úrhoz, Illés szellemében és erejével fog színe elõtt járni, hogy az atyák szívét a fiakba oltsa, az engedetleneket az igazak lelkületére vezesse és az Úr iránt készségessé tegye a népet.” Csodálkozik-e valaki azon, hogy hiába mutatkozott be neki az angyal: Gábor. Valahogy csak nem akarta elhinni, hogy mindez megtörténhet, és vele történhet meg éppen. Hogy lehet errõl beszélni, hogyan mondhatja el az odakint várakozóknak, hogyan otthon Erzsébetnek, de nem maradt sok ideje ezen töprengeni, mert az angyal ezután, hogy nyomatékot adjon szavainak, folytatta: „De mivel nem hittél szavaimnak, amely majd valóra válik annak idején megnémulsz és nem tudsz beszélni a beteljesedés napjáig.” A néma ajkak azután, mikor a gyermek megszületett, megnyíltak. A Szentlélekkel eltelt Zakariás Benedictusa: hálaének és prófécia az Advent, az Úr jövetelének a meghirdetése. A felnövekedett János, a Keresztelõ, bûnbánati keresztséget hirdetett a bûnök bocsánatára. Galileából a Jordánhoz ment Jézus is, hogy õ is megkeresztelkedjen. János mélységes tisztelettel távol akarta az alámerítkezéstõl tartani. De belátta Jézus igazát: „Úgy illik, hogy teljesítsük mindazt, ami méltányos”. Megkeresztelkedése után pedig Isten Lelke galamb képében leereszkedett és rászállt, miközben a mennybõl szózat hangzott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” Ezután a Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy megkísértse az ördög – olvasható a Máté szerinti evangéliumban. A kísértésnek ellenállót pedig elhagyta az ördög, és angyalok jöttek és szolgáltak neki. Galileában kezdi meg Jézus nyilvános mûködését. Elsõ csodája is a galileai Kánában történt. Itt változtatta a vizet borrá, hogy azután a bort vérré, saját vérévé változtassa. Simon, András és János hallottak a Keresztelõ tanúságtételérõl, látták a kánai csodát, természetes tehát, hogy olyan gyorsan igent mondtak Jézus hívására. 11

„Emberek halászai” – ki tudja, mit is jelent ez közelebbrõl? De hát ez minden bizonnyal csak valami jó lehet. Tódulnak az emberek, lám csak alig férnek a parton, ezért is szállt bárkájukba, hogy onnan szólhasson az egybegyûlt sokasághoz. Milyen jó vele, mellette lenni! Az emberek mindenhol hallgatni akarják, a betegek gyógyításért könyörögnek, a vakok látásért, a bénák a járásért. Jó érzés mellette lenni, a kiválasztottakhoz tartozni. Büszkén tapasztalják, milyen az a középpontban lenni. Szegény embert is érhet szerencse, hátha még egyszer abban az új, abban az Isten országában valami magas állás nekik is kikerül. A „Seregek Istene”, A „Mindenség Ura” a „Jahve Zebaoth” országának abszolút hatalmából majd kijut a jó nekik is, remélik. Részesülnek majd ebbõl. Nem látják még, hogy az abszolút hatalom az az abszolút szeretet. Az abszolút távolság pedig az abszolút közelség. Isten az ember legemberibb mivoltához, Jézusban az ember isteni mivoltában ereszkedik le. Nem világos ez még számukra, együtt élnek a Fiúval, a mindenhatóság, a mindenek feletti hatalom megtestesülésével. De nem tudják ekkor még, hogy mit jelent ez a „Mindenhatóság”, ez a mindenek feletti uralom, mely elõször a jászolnál és majd a kereszten lesz világossá. Ott, ahol Isten vállalja a jelentéktelen teremtménye iránti kiszolgáltatottság tehetetlenségét, ott tudják majd csak megalkotni Isten mindenhatóságának eszméjét. Ott az uralom új formája születik majd meg, a hatalom, az uralkodás fogalma változik át, amikor a legfõbb hatalom lemond a hatalmáról. Az abszolút szeretet válik akkor láthatóvá, amikor, abszolút nyugalommal és egyetlen, bár visszautasított hatalommal, a szeretet szabadságának hatalmával cselekszik. Életével írja az Evangéliumot, ami „az ember méltóságán érzett csodálat”. - Íme, az Isten Báránya! A Bárány a farkasok között. Tanítványait is így küldi; ahogyan azt költõien fogalmazza Jan Twardowski: juhok farkasok közé Te tehén aki hagyod hogy annyiszor megfejjenek mindannyian ti azért kínzott kísérleti nyuszik hogy mi elõírás szerint betegeskedhessünk te veréb aki koszolódsz a városban hogy velünk lehess a télben te zsálya aki meghalsz és a mennybe mész hogy fogaink ne fájjanak ti nem csapvízzel hanem vérrel keresztelt valódi keresztények akik mentek mint juhok a farkasok közé szégyenkezem elõttetek mikor futkosok magam és magam között kényeskedek egy ártalmatlan fájdalom miatt könnyelmûen és komolyan nehogy meghaljak egyszerre három orvossal tárgyalok mert nem akarok õrölt gabona lenni Isten számára 12

Szeretni isteni tevékenység. „Non coerceri maximo, contineri tamen a minimo, divinum est. A legnagyobb sem foghatja át, de a legkisebb is befogadhatja – ez az isteni.” Ekkor még nem értik ezt az apostolok, sõt, azt látják csupán, hogy ennek a Jézusnak olyan cselekedetei vannak, melyek számukra szinte elfogadhatatlanok, nagyon nehezen érthetõek. Melyekbõl azután a vak is láthatja, hogy gyakorlatias esze járása, az bizony néha kevés van. Mi is lenne, ha õk a tanítványok – gondolják magukban – nem magyaráznák meg neki, mi éppen a teendõ, a teendõje. Jézusom – aggodalmaskodott a plébános – a hirdetésed csak igaz nyugatra nem mész hogy lakást vehess Oroszhonban már olvad Te meg folyton rejtezel templomot nem likacsos téglából építesz hanem eleven szívbõl félre sötét órára nem teszel hogy fogsz te itt boldogulni A Twardowski-versben a XX. század végi változat, eredetije az Evangéliumban: „Bocsásd el a népet, hogy elmehessenek a környékbeli falvakba és tanyákra, megszálljanak, és ennivalót keressenek, mert itt elhagyott helyen vagyunk.” Bizony ötezer volt csak az ott lévõ férfiak száma. Ki gondolná, hogy nem ért a jó szóból! Nincs mit enni. Talán az az öt kenyér és két hal tizenhármójuknak elég vacsora, még sovány reggeli is lehetne, de mit akar azzal mondani, hogy „Ti adjatok nekik enni?” Mibõl? Szerezni sincs hol, de ha lenne is, mibõl? Sokáig gondolkodni nincs min, hiszen már elhangzott a felszólítás: „Telepítsétek le õket, csoportonként ötvenével!” Ô tudja, mi elõre megmondtuk, ez lehetetlen, azt a már éppen kialakuló nagy népszerûségét, sõt népszerûségünket igazán kár itt kockára tenni, de hát lássuk, mi is lesz? Hála és áldás. Az égre tekintve mondja ezeket. Ki tudja, mit lát ott, de hát hogy mi nevettessük ki magunkat azzal, hogy ezt a kevéskét osztani kezdjük? Csak nincs annyi kedve, ereje ennek a fáradt tömegnek, hogy jól elverjen bennünket, hogy a bolondját járattuk, azaz ültettük velük. De ni csak, aki nem gondolkodott egy pillanatot sem, az már az ötödik csoportnál is járhat talán. Ad, ad mindenkinek, aki kér, a keze újra és újra tele, nem fogy el a hal, jut hozzá kenyér. Bár magában ugyan nem érti, némelyiküket talán nem is érdekli, hogy 13

mûködik a dolog, fõ az, hogy mûködik, hiszen eszik, majszol, jóllakik mindenki, mégis tizenkét kosár a maradék. Vajon ki habozott a kenyérosztásnál? Melyik tanítvány látta, miközben látta, sõt tette a magáét, hogyan történt mindez? Melyikük kezdte csak sejteni is, hogyan történhetett ez akkor, és hogyan történik azóta is, kétezer év óta hasonlóan. A maradékot, hogy a szeretetet el ne fújja a szél a pusztában, összegyûjtette Jézus a keresztény utókornak. Mert más helyen azt mondta, szegények mindig lesznek veletek! Akiknek pedig Ti adjatok enni! Nem olvasható egyik evangéliumban sem az a kis töprengés, amit az elõbb fogalmaztam. A választ azonban, a segítséget ahhoz, hogy az ember, ha valóban szeretné, hogy megetesse az éhezõt, ezt Isten, kétezer év egyháztörténete és a sok-sok le nem írt, de megtörtént eset, tapasztalás, megtapasztalás bizonyítja. Isten soha nem mulasztotta el megadni válaszát. Már prófétáját sem hagyta szégyenben, aki így szólt: „Add csak oda a népnek, hadd egyen, ezt üzeni ugyanis az Úr: »Esznek is, marad is«”. Sõt Isten a teljes evangéliumi életet ma is jutalmazza csodáival. Az alázatban, szerénységben és szegénységben a kereszthordozást vállaló, szívesen egészítem ki testemben a szenvedést követõen élõ és cselekvõ hívõ, bátran leültetheti az éhezõket, megterítheti asztalát a szegényeknek, nem fog egyetlen tányér sem üresen maradni. „Bizony, bizony mondom nektek, aki bennem hisz, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amiket én magam cselekszem, sõt nagyobbakat is fog tenni azoknál, mert én az Atyához megyek. Bármit kértek majd nevemben az Atyától, megteszem nektek, hogy az Atya megdicsõüljön a Fiúban.” Az olyan emberek, vagy közösségek, akik alkalmasak az Isten kegyelmének befogadására, meg is kapják ezt a kegyelmet, ha a saját részüket is hozzáadják ehhez. Akik ha lakomát adnak, arra a koldusokat, bénákat, sántákat és vakokat hívják meg. Akik mielõtt a „Lakomára”, melyre õk hivatalosak, mennek, pillantásuk a bejárati ajtó tükrére esik, „jólöltözöttségüket vizsgálva” valami ilyenformán: lelkitükör Nem harsogtalak-e téged túl nem jöttem-e folyton tegnapi magammal nem menekültem-e bolond szívemmel sötét siránkozásba nem lopkodtam-e az idõdet nem nyalogattam-e önfeledten lelkiismeretem mancsát tudtam-e különbséget tenni az érzések között 14

nem árultam-e magam leszerepelt csillagoknak nem vezettem-e sérelmeimrõl elegáns naplót nem rejtõzködtem-e védve túlérzékenységemet meleg sarokban nem hangzott-e szép hangom hamisan nem voltam-e puhakezû zsarnok nem változtattam-e az evangéliumot erõtlen mesévé nem nyomta-e fülemben el az orgonaszó a kóbor kutya vonítását nem bizonygattam-e a feketérõl hogy fehér nem akartam-e õrangyalhoz imádkozva inkább angyal lenni mint õr letérdeltem-e amikor suttogóra kicsinyültél „A bûnt nem kisebbíti Isten, de megbocsátja”. Felkészülés a „végrendeleti lakomán” való részvételre. A találkozásra, ahol – megint a lengyel papköltõt idézem: azért Nem azért mert a sírodból kikeltél nem azért mert a mennybe mentél hanem azért mert elgáncsoltak mert arcul ütöttek mert elvették ruhádat mert a kereszten meggörbítetted a nyakad mint a gém mert azután mint Isten aki Istenhez nem hasonló meghaltál gyógyszer s borogatás nélkül a fejeden mert háborúnál nagyobb volt a szemed mint az árokban nefelejcsek közt elesetteké – azért mert maszatosan a könnyektõl emellek föl mindig a misén mint megtépett fülû bárányt Az írás az így gondolkodóknak szól: „Az Isten országa nem jön el szembetûnõ módon. Nem fogják azt mondani »íme itt van«, vagy »amott«, Mert az Isten országa köztetek van.” , „szeretni – pedig – , isteni tevékenység”. Jézussal, általa, és õbenne, aki velünk van minden nap a világ végezetéig, megvalósítandó isteni tevékenység. A százannyit is megadja – habár szenvedések közepette –, ahogyan ezt ígérte. De errõl a „habár”-os közbevetett mondatról az ember sokszor szeretne megfeledkezni. Az ember és az írás! Hogyan íródik az ember élete? Twardowski ezt valahogy így látja: 15

az írás Jézusom – aki nem vettél tollat kezedbe nem is görnyedtél papírlap fölött nem írtál evangéliumot miért nem írunk mi úgy ahogy beszélünk nem írunk úgy ahogy szeretünk nem írunk úgy ahogy szenvedünk nem írunk úgy ahogy hallgatunk ahogy nincs kicsit úgy írunk Benépesítjük az egyedüllétet (s az óra megállt, hogy mellettem ne járkáljon), a pillanatot; ahelyett, hogy a magányt kérnénk, a valódit: de kérem Tõled azt a valódit amikor Te általam beszélsz és én nem vagyok Amikor a kegyelem pillanatát, de nem mint Faust a maga elhibázott másodpercét, marasztalnánk: átlátszóság Imádkozom magammal semmit ne takarjak Uram legyek akármilyen de átlátszó hogy láthasd tõlem a lapos orrú kacsát a hajnalban virágzó sárga ligetszépét a pipacs örökösen négy vöröslõ szirmát a levélbe meghatottság rajzolta szívet (sötét mellkasban verekvõ haramia a szív) a zokogó kézben ferdén író tollat a mûholdas ég alatt vonyító kutyát a hangyát ami csak nagy ügyeket lát így nem is igen bánja hogy olyan pici a szerelmet mint nehéz utazást messzire a rosszat s vele az ártatlan szenvedést a halálba váratlan tûnt szeretteinket mintha deres fogaton távolodnánk 16

a nagyit amint kislánynak a parkban mondja még kevesebbet fogsz érteni ha nagy leszel az utólag látott legrövidebb utat Uram egyedül Te légy csak látható Az ember az útján sokszor, fordulna vissza. Leginkább, amikor: egyetlen angyal nem segített mikor a kereszten haldokolt nem történt csoda egyetlen angyal nem segített fejét nem mosta esõ a bamba mennykõ máshová csapott le s a leleményes Szûzanya csodával el nem érte hinni azt jelenti bízol amikor nincs csoda ami a legjobbat akarja de nehezíti a hitet Péter is a tóhoz indult újra. „Megyek halászni...” A parton azonban, ott az Úr. Az a Péter és az a Péter-utód, apostol-utód pedig, aki ezzel a Feltámadott Úrral találkozott, már nem fordul vissza. Sienkiewicz regényében, és az abból készült filmben is az Úr, aki természetesen ott van Rómában, ott Budapesten, ott Szombathelyen, ott Miskolcon, ott ebben a szegény kis, valaha nagy országban, ott a világ minden pontján, azt mondja: „Megyek meghalni helyetted”. Szép és patetikus. Regénybe és filmbe illõ. Csak nem igaz. Erre a találkozásra nemigen került sor. A Feltámadt Üdvözítõ már nem hal meg újra. Vállalja azonban és meghal Péter. Két évezred egyháztörténeténetek Péterei meghalnak. 2005 általa alapított ünnepén, az Irgalmasság vasárnapjának elõestéjén meghalt Péter utóda, pastor pastorum Johannes Paulus II. Megmutatta a világnak, sok éves szenvedésével, derûvel a nagytalálkozásra készülõ szeretetével, hogyan kell idõsen, súlyos betegen várni a hazatérést „Atyám házába”, ahol sok hely van. A mártír apostolok és társaik, az apostol-utódok, õk halnak meg, de bennük és általuk Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat. 17

A mártírok vére a keresztények vetése. A huszadik századi mártírok vére talán a huszonegyedikben fordul termõre. „Csak mentek és sírtak, úgy vitték vetni vetõmagjukat de ujjongva jönnek vissza majd, s úgy hozzák a kévéiket.” (126. zsoltár) János volt az õ neve is. Brenner János. Huszonhat évet élt. Mártírhalált halt János. Milyen rettenetes halállal lakolt ez a János is, azért, mert: szeretett. Szeretett, ahogy Mesterétõl tanulta. Haladt az Úton, vitte az Életet, mert hitt az Igazságban. Fagyos decemberi hajnalon, csúszós úton haladt. Az utat azután harminckét késszúrással kiontott vére, zseblámpával betört fejébõl csepegõ vére, az eltört nyelõcsõporcból folyó vére tette még csúszósabbá. - Mégis bátran járták tovább azt az utat, ott is, akik ismerték õt, ismerték Mesterét is, a pap testvérek. – A haldokló János kezével szorította már megállt szívéhez is az Élet kenyerét, az élet olaját, melyrõl mikor az éjszakában elindult, azt hitte viatikusként, haldoklónak viszi, akihez hívták. Õt, a Bárányt, akinek vérében tisztára mosta önmagát, szorította magához utolsó erejével, védte, óvta, miközben saját vérveszteségébe belehalt. Szerzetesi nevén Anasztáz, amikor Zircen novicius lett, talán még nem sejtette, hogy a rendek államosításával róla is levétetett fehér ruhát mindörökre visszakapja. A véres télikabát fekete reverendát, szakadt, vérrel átitatott karinget takart. Az ólajtón pedig, már halott teste, mezítelenül feküdt. „Ó, ti, szegény számkivetettjei az emberi szívtelenségnek!” (Prohászka Ottokár.) Be sem takarták, a nyitott udvaron boncolták, darabolták tovább. Akkor ott nem „közeledett el még a szombat”. Egyedül volt haláltusájában, hiszen gyilkosai elmenekültek, a környezõ házakból pedig nem hallották, vagy nem akarták meghallani segélykiáltását. Azon a hajnalon nem járt arra szamaritánus. Maga lett hát azon a hajnalon a szamaritánus. Az égbe költözött szamaritánus. Aki, ha kérik, szól ám, ott a nagy Fogadóban annak érdekében, aki az irgalomra rászorul. Megfizette az árát. Megfizette az árát, mint ahogyan a Fogadós Fia is. Már a Föltámadotthoz tartozott ekkorra János is, ahogy azt rendi neve – én új nevet adok neked neve – jelentette. Ebben a valóságában eszközölhet ki kegyelmeket azoknak, akik az õ segítségét, közbenjárását kérik maguk, szeretteik, felebarátaik vagy egész „vinum non habent” világunk számára. A vizet borrá, a bort vérévé... Kána, Golgota, Emmausz, Mesterének Útján, Élete az Igazság... Huszonhat év „Quid est ad aeternitatum?” 1957. december 18-án temették Jánost. 18

Itt maradtak gyilkosai, itt maradtak három papfiút nevelõ szülei, itt maradtak paptestvérei, és a nyáj. Akkorában Öskün a kútba, a Tiszából vízbe fulladtan húztak ki papot. Éjszaka volt. Egy nép sötét éjszakája 1956 november negyedike után. Karácsonyra vártunk, de akik prófétálni mertek, vagy gondolható volt, hogy prófétálni mernének errõl, már börtönben várták, vagy töltötték ítéletüket. Mennyien járták akkor az utat, mely az egyedül járható volt, amelyrõl elmondhatták: megbíztam az útban Megbíztam az útban a keskenyben nyaktörõ volt térdig érõ kátyúkkal idõszerûtlen mint novemberben a cukorrépa és kiértem a rétre ahol szent Ágnes állt – na végre – mondta – kezdtem aggódni hogy másfelé mentél a szélesen aszfaltozotton sztrádán egyenest az égbe - miniszteri kitüntetéssel és hogy elvitt az ördög Szent Ágnes és Szent Luca. Két egyformán nagy szent, huszadik századi megfelelõi a szememben. János és József. József (a Bunci atya), akit a hatalom, a vallató hatalom, a két „kedves”, a Szombathelyi Egyházmegyének rendelt két ávós nyíltan kérdezett: – Miért nem beszél? Úgy akar járni, mint a Brenner? – nevetni is tud saját szellemesnek tartott kérdésén. A válaszra ugyanis nem számított: – ”Én azt nem érdemlem meg, én nem vagyok méltó a vértanúság kegyelmére! Magukért azonban életem minden napján imádkozni fogok, hogy elnyerjék a jó halál kegyelmét! „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Akkor Jeruzsálemben, az apostolok bezárkóztak, elmenekültek. Bizony semmi jó nem esett le nekik abból a kezdeti nagy népszerûségbõl, csak egy szégyenletesen keresztre feszített halottjuk volt. Nem gondoltak Izaiás próféta jóslatára – 53. fejezet. Akkor még nem tudták, hogy nem tragédia az Istenember, és általa az Õ Útját járó, Életét, Igazságát követõ ember élete. 19

Mikorra meg látták, saját szemükkel látták meg a Föltámadottat, saját fülükkel hallották a szél zúgását, már tudták, mi a hivatás. Csak Sienkiewicz regényében kell mennie a Feltámadottnak, hogy Péter helyett meghaljon ismét. Vértanúkat kívánt a kor. Nem volt elég a keresztények üldözésébõl. 1956 után újra fellángolt, ha lehet, még vadabbul, az üldözés. Õk ott, saját testük gúzsába kötve, gumibottal ütve lám csak tudták a választ. Gondolkodniuk sem kellett, valóban úgy, ahogyan a Péter-levélben írva van. Bunci atya szomorúan mondja 2004 karácsonyán: ”Szerettem volna, ha ez a két ávós ott lehetett volna az aranymisémen. Remélem, megkapták a jó halál kegyelmét... Imádkozom értük még ma is, mint életemben minden nap... 1998 októberétõl, agyi infarktusai miatt, szinte mozgásképtelenül él a szombathelyi papi otthonban, aki „mindenkinek mindene”, de senkinek se valakijeként élte igen szolgálatkész, igen áldozatos, örökké mosolyogva, bátorítóan erõsítve, hivatását. Nem volt méltó a vértanúságra, lehet nehezebbre, vértelen vértanúságra hivatott. Azokban az idõkben egy-egy éjszakai beteghez hívás, bevallottan, nem bevallottan, zsigeri félelmet jelentett, Brenner János halála után. Hiába kész a lélek, a gyönge testen nyoma marad. Nem hiszem, hogy készült volna akár csak az egyházmegyében is szociológiai felmérés arról, hány szívbeteg, rákbeteg van az akkori derékhadból? Alig túl az ötvenen hogyan kerül élve ravatalra az a Bandi atya, aki naponta járt át azokban a napokban Kozma Ferenc plébánoshoz, mikor ki akarták verni belõle, mint a meggyilkolt káplán elöljárójából, a fiatal pap nem létezett „nõügyét”, mint a gyilkosság indítékát. Lássa a nép, milyen züllöttek a papjai. Nem sikerült. Ez sem sikerült a hatalomnak. Azt azonban sikerült az akkori hatalomnak, alig harminc évvel késõbbre elérnie, hogy a valahai fiatal káplán egy temetésen összeesett, mert szívrohamot kapott a szertartás közben. A szegény gyászolók, mit volt mit tenni, a koporsót a földre, a papot a ravatalra fektették. Mentõt hívtak. Meg is érkezett. „Addig nem engedtem, hogy kórházba vigyenek, míg a szertartást be nem fejeztem, a sírnál szokásos szertartást is ott, a ravatalon ülve mondtam el.” – A történet morbidnak hangzik. Saját szájából hallottam, mikor hogylétérõl érdeklõdtem a szombathelyi kórházban. Igaz tehát. Nem, nem a betegségére panaszkodott, inkább mosolygott. Aprónak mondta tettét, mint a többiek, akik nem sokkal élték túl, vagy egyáltalán meg sem élték hatvanadik évüket, mert oly korban éltek – Sokat megéltek. Bandi is közéjük tartozott, meg Gyula atya, meg László atya is. Nincs szociológiai, nincs egyháztörténeti felmérés, nem tudni, hol keresendõ, a ki nem mondhatott szótól az asztma, vagy a beszûkült erek, a coronaria-görcsök oka. Beszélni sem lehetett ezekrõl a dolgokról. János atya mintha nem is létezett 20

volna. A csendben azonban, a „Jaj Istenem!” a „Segíts Istenem!” – fohászát a „Jancsi segíts!” a „János segíts!” de sokszor követte. Nem meghallgatatlanul követte... „Nagy Szent Bonciánus” atya, ahogy nem kell mindent viccnek venni alapon, mindenki ”Bunci”-ját nevezni szoktam, két évvel járt a szemináriumban János felett. Ismerte jól. Tudta hát, miért mondta róla vallatóinak, „Õ megérdemelte a mártíromságot, én, és mi, akiket nem voltak szívesek eddig még megölni, mi nem.” „Ki nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál?” A kérdés más kontextusban hangzik el, sõt megválaszolásra is kerül. De hát a jámbor emberben csak motoszkál egy kicsit. Van pálmaág azok örökélet-koszorújában is, jut belõle azoknak is, akiket ”csak” a hosszú kitartó hûség, a sok nem azonnal ölõ szenvedés jogosít erre a mártír pálmára? A szenvedésben, a gyengeségben érezzük meg, hogy milyen „közeli” a „távoli”, Isten karnyújtásnyira, a mi „karunk kinyújtásának” megfelelõ karnyújtásnyira van tõlünk. Ha pedig ehhez belegondolunk a Lk. 15. 1-10. szerinti példabeszédbe, amely arról az emberrõl szól, akinek, bár száz juha van, mégis keresésére indul az egy elveszettnek, és megtalálva azt, úgy, mint az elvesztett drachma megtalálójának, nagyobb az öröme a megtalálton, mint a soha el nem veszítetten. „Hasonlóképpen, nagyobb öröm lesz a mennyben egyetlenegy megtérõ bûnös felett, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akiknek nincs szükségük bûnbánatra.” Isten és ember kapcsolata és az isteni természet olvasható ki a példabeszédben.

A MÁRTÍROKHOZ O victoriosissimi triumphatores Ó diadalmas gyõzõk, ti kiontott véretekkel üdvözöltétek az Egyház fölépültét, a Bárány vérébe lépvén, a leölt ünõ ünnepi lakomáján. Mily nagy jutalom lett a tiétek, ti élõk, kik megvetettétek a testet, Isten Báránya követõi, fölékesítvén kínját, mely visszahelyezett örök örökségtekbe. (Hildegard von Bingen) 21

„A MEGVERTEK SEBE – AMELYIK NEM LÁTSZIK” „Bal lábad sebét a kereszten nem látom takarja jobb lábad – hogy észre ne vegyék ám nehéz a titoktartóknak tartani a titkot kürtölnék az angyalok kürtjeiken rögvest mi hogyan történt„ – Jan Twardowski verssorairól Hencz József atya, aki miután évtizedekig a szombathelyi püspökök mûemléki tanácsadója is volt, tehát a mûvészettörténetben járatos, azt mondaná, hogy ikonográfiailag nem pontos. Azután hosszan maga elé nézve, kedves mosolyával, megtoldaná: Mindegy, hogy jobb, vagy bal lábán, bizony ott vannak Krisztus keresztrõl levett testén, és ott vannak testén, az Anyaszentegyházon is a nem látható sebek... A huszadik században kapott sebek például, amikor a klasszikus, lenini elvek szerinti cél az volt, hogy tönkre kell tenni mindent, amiben a hitetlen, kulturálatlan, durva lelkû, modern pogányság nem tud a keresztény emberrel osztozni. Az ellenség, a hívõ élete mit sem ért a „hithû” vagy jó pénzért magát annak valló, eszerint élõ kommunisták számára. A megfélemlítési procedúrák forgatókönyve, valamint a megrendezésük is, elmondható, hogy tökéletes volt. Az ÁVÓ kifelé a törvényesség látszatára ügyelve folytatta a nyomozásait, azaz a papverést, a buzgón templomlátogatók gyakori megkínzását. 1957 decemberében, tíz nappal huszonhatodik születésnapja elõtt Brenner János szerzetest gyilkolták meg Zsidán, brutális kegyetlenséggel, a „klerikális reakciósok” elrettentésére kitervelt céllal. Azzal azonban nem számoltak, hogy példaképet adtak személyében, már a halálát követõ pillanattól kezdõdõen azoknak, akik ismerték. „Úgy akar járni, mint Brenner János?” – tették fel a kérdést Hencz József atyának is, akit 1948 óta, már szeminaristaként, be akartak szervezni. Azért „nézte ki” magának a hatalom, mert állandóan mosolygó kedélye, ritkán felülmúlható szolgálatkészsége, mindenkivel barátságos természete miatt papok és hívek, de akár hitetlenek között is nagy bizalomnak, közszeretetnek örvendett. Éveken át újra és újra „gondolkodó” állásba kényszeríttették, a maguk kedves „beszervezõ” módszerével. A tenyerébe kellett belelépnie, az egyik ávós a haját húzta, a másik ütötte. 1957 decemberében azt kérdezték tõle: „Úgy akar járni, mint Brenner János?” Nem titkolták hát, hogy hogyan „járt” Brenner János! – „Én arra nem vagyok méltó!” – „Magukért azonban hátralévõ életem minden napján imádkozni fogok, nyerjék el a jó halál kegyelmét.” – mondta, már az 22

ütlegelések közepette, mint a kereszten függõ Megváltó, aki így fohászkodott: – „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Az egyik ávós még ma is él.) A hetedik éve súlyos beteg atya, aki a Szombathelyi Papi Otthonban a szobáját sem tudja segítség nélkül elhagyni, ma is igyekszik, naponkénti könyörgésével kiimádkozni számára az isteni megbocsátást is. Vajon megszólal-e egyszer a gyilkosok lelkiismerete? Kérnek-e, legalább elközelgõ haláluk óráján bocsánatot? Kegyelmet Istentõl, és bocsánatot a meggyilkoltak, megkínzottak emlékétõl és a beteg, idõs túlélõktõl. Hencz József, Bunci atya, huszonöt éve a lelkiatyám. Családunk barátja. Sok ezren vagyunk, akik tiszteljük, becsüljük, példaképüknek tartjuk. Igen ritkán, csak szûk baráti körben szokott arról beszélni, hogy mennyit szenvedett. Az igazi hõsiesség, az igazi áldozatvállalás, az igazi szeretet „mindent eltûr, mindent elvisel, és nem kérkedik soha”. Mint ahogy arról sem készült még pontos felmérés, és nincs szociológiai tanulmány, hogy hányan haltak meg, nagyon fiatalon, vagy hányan nem élték meg a harmincadik, vagy jobb esetben az ötvenedik évüket sem. A sok verés következtében a rák, vagy az állandó félelemben eltelt évek miatt az asztma, a különféle szívbetegségek rövidítették le életüket. Akik pedig túlélték mindezeket, szinte valamennyien, mint Bunci atya is, belerokkantak. Sohasem tagadták, hiszen nem lett volna sem igaz, sem elhihetõ, hogy féltek. Féltek, ha éjszaka kopogtattak. Féltek, ha egyik faluból a másikba gyalogoltak, kerékpároztak. „Mint a Bárány nyírója elõtt” – Ez vár hát valamennyiünkre? – Hányszor és hányszor tehették fel magukban, és szûk körben egymás között ezt a kérdést, amire egy új nap megadhatta a tragikus választ. Mégis állták. Álltak, mint Bunci atya legkedvesebb temploma, Csempeszkopácson, mellyel így szokott volt büszkélkedni: „Eredeti, olyan román kori mûemlék templom, melyben csak harminchat téglát kellett kicserélni!!!”

A KAPU KÓDJA Megállt árnyék az ablakom alatt vándorfelhõ fölöttem teszem mintha nem lennék feledem kopog 23

megint nem nyitok gondolom: késõ van sötét – Ki az? – kérdem végül – A szerelmes Istened viszonzatlan szerelmével Telefonon olvasom neki Jan Twardowski versét. Látod, milyen egyszerû, és igaz? – a már nagyon lelassult beteg gyors és energikus válasza: – Neem, nem igaz! Nem mindenki hagyja viszonzatlanul... Tudod... Kérlek... – De hiszen ez gõg! – vágok közbe én, meggondolatlanul - ki tudná az Isten szerelmét viszonozni? – Igazad lehet... – lassabban, halkabban, nagypénteki harangtalan harangszóként kong a felelet – Ki tudná? – ismétli meg, immár szomorúan, de meggyõzõdéssel. – Neked van igazad! – térek észhez azonnal. Sorolnám, – Hiszen voltak, vannak szentek és vértanúk, akik mindennapjaikat a Pál apostoli felszólítás szerint élik: „Zúgolódás és okoskodás nélkül tegyetek meg mindent, hogy kifogástalanok és tiszták legyetek, Istennek ártatlan gyermekei a gonosz és romlott nemzedékben, amelyben úgy kell ragyognotok, mint a csillagoknak a mindenségben.” (Fil. 2.14-15.) Zavartan köszönök el. Tudom, bár nem akartam, de fájdalmat okoztam. Olaj és bor helyett paprikát, borsot és sót szórtam sebeire. „Én nem vagyok méltó, bezzeg a Brenner Jancsi, õ az volt! Sugárzott!! Felkészült. Látszott rajta, ha a vértanúság kegyelmében nem részesül, akkor is szent lett volna. Isten annyi szenvedést ad, amennyit könnyen el lehet viselni, a ránk bízottak és a magunk üdvösségéért, felnézve Krisztus keresztjére. Felvételi vizsga. Néhány nehéz évtized. Mosolyogva kibírjuk. Kizárva az örökkévalóságból, az lenne a kibírhatatlan. A felvételi vizsga pedig sikertelen egyetlen pont híjával is. Micsoda vágyakozás a tisztítóhelyen! Micsoda fájdalom, addig míg az isteni méltányosság megnyitja a Mennyek országának kapuját! – Hányszor hallottam tõle, az én lelki atyámtól, huszonöt év alatt ezt vagy ilyeneket. És ez is gõg! Az én gõgöm, mert azzal dicsekszem, ha amolyan bukdácsoló gyenge tanuló is, de ott nevelkedtem, nevelkedek, a mai napig mellette, olyan ember mellett, mint Bunci. Reményik Sándort idézve, versét mondogatta nekem. Majd le is írta. Õ, aki mint állította magáról, mióta az emberiség rátért az írásbeliségre, a legrosszabb „deák”. (Minek, esetleges házkutatásokhoz barátot, ismerõst bajba hozó „dokumentum”, féltõ szeretetébõl téve ezt is, nemigen levelezett senkivel.) 24

Elõttem fekszik most is az általa legépelt megsárgult, már talán én is tudom kívülrõl vers, Vigasztalj, drága Bunci atya, vigasztalj, mert nem látok a könnyeimtõl! „De mit tegyünk mi emberek nekünk a lelkünk didereg rajtunk át vihar rohan s utunk mindenütt naptalan Mondd, mit tegyünk!...Meleg kezed Felel és parancs a felelet: Nekünk a vihart állni kell mert elõletek fogjuk el. Ha remeg az ág, legalább ti ne halljátok moraját tûrjünk mi, csak ti nõjjetek. s majd helyettünk is gyõzzetek. Ne félj fiam! Lesz aki véd, árnyéknak állok én eléd, megvédlek mint a házfalak, fölötted szívem lesz a nap, ne félj fiam amíg vagyok a szívem rád napként ragyog s ha én nem is, te jársz talán az élet napos oldalán.” Az én drága „Tûzfalam”, negyedszázadon át verõdött vissza róla rám, ránk, a „sol invictus Dei”, Isten legyõzhetetlen Napja. Most a kapu elõtt áll. Dehogy áll. Kerekesszékében ül. Dehogy ül. Kiszolgáltatottan, mint egy csecsemõ fekszik a kórházi ágyon. – A diagnosztikai protokoll szerint tudnunk kell, ahhoz pedig el kell végezni... – sorolja a kezelõorvos a vizsgálatok sorát, melyekkel ezt vagy azt lehet kizárni, vagy igazolni. – Minek ez? – kérdezem – Halálos beteg. Mit csinál a betegséggel, ha sikerült nevet adni neki? Csak nem akarja újabb kínzásoknak alávetni, amit az orvosok terápiának neveznek. Azt gondolva, jól csak akkor végezték munkájukat, ha a haldoklónak elõzetesen minden létezõ, vagy addig nem létezõ, de általuk vágott nyílásán keresztül különbözõ „szkopokat” dugtak fel vagy le. Az utolsó pillanatban is különféle csöveket, elektródákat helyeztek el teste minden olyan részén, szeretetbõl, melyek megkínzása a középkori hóhérnak sem jutott „józan paraszt eszébe”. 25

Az Úré volt egész életében, köszönjük meg, hogy nekünk adta, engedjük el, engedjük haza, Hozzá. Sokat szenvedett hetvenhét, ebbõl papi szolgálatban eltelt ötvenkét év alatt. „a megvertek sebe – amelyik nem látszik”. Fõként bal oldalát verték. Bal oldala béna, bal oldalán termelõdik az ismeretlen eredetû szabad mellkasi folyadék. Talán nem véletlenül éppen ott, lehet testi magyarázatot keresni, mint ahogy található spirituális is. „Bal lábad sebét a kereszten nem látom takarja jobb lábad – hogy észre ne vegyék”. „Uram Jézus, az emberi nem Megváltója, tekints reánk, akik oltárod elõtt alázatosan leborulunk. Tieid vagyunk, tieid akarunk lenni. Hogy azonban szorosabban egyesülhessünk Veled, mindegyikünk fölajánlja magát szentséges Szívednek.”– Bunci atya napra nap élte, éli felajánlását: „Szívemet tedd szent Szívedhez hasonlóvá, kérlek, Szívemet fûzd a tiédhez, jóvá, szelíddé tedd.” – Szó szerint, így kérte, és így is kapta, és kegyelemként élve meg azt, nem riadt vissza a rengeteg szenvedéstõl. Most is zokszó nélkül vállalja valamennyi, más-más, egyre újabb fajtáját a testi kiszolgáltatottság kínjainak. – Csak az atya mondhatja, hogy nem kéri ezeket az orvosi szakmai etika szerint kötelezõ „diagnosztikai” beavatkozásokat –mondja a fiatal kezelõorvos, - mikor kérdezem, mit remél attól, ha nevet talál a betegségre? – Az atya pedig, míg tiszta tudatának legparányibb birtokában is lesz, lelkiismereti kérdésként, mosolygós kereszthordozóként fogja vállalni, és a rábízott nyájért felajánlani minden gyötrõdését. Azt hiszem, felajánlásai „kedvezményezettjei”-inek sorában magam is rangos helyen állok. Ez pedig nemcsak örömmel, de végtelen fájdalommal is eltölt. Nem béna karja tartja vissza attól, hogy megnyomja a Kapun a csengõt. A Kapun, melynek nyitási Kódját is ismeri: „Krisztussal engem is keresztre feszítettek; élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.” A „Nem vagyok méltó” alázat, és a szeretet tartja õt itt a szenvedésben, hogy még tökéletesebben teljesítse a parancsot: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket”. „Bátorság! Ne féljetek!” – ez a magamfajta kicsinyhitûeknek szól. Bevallom: félek. Reszket a lábam, és még jobban a szívem... Sírok, és nem azért, mert meg fog halni, hanem azért, ahogyan szenved, az iránti tisztelettel, ahogyan tûr, egy panasz, egy jajszó nélkül. Feladja a leckét, minden szava, minden mozdulatlan mozdulata... Fogom-e tudni, ha rám kerül a felelés sora? 26

„Osztályismétlés a tudás anyja!” – A Bunci-tétel erre az esetre, amikor valóban eldõl a felsõbb osztályba lépés, nem érvényes. Egyszeri, és megismételhetetlen, felvételi vizsga az egész élet, de a véghez vezetõ út a legnehezebb vizsgakérdés, amire még sejteni sem lehet a választ, hogy fogunk megfelelni... Bunci itt is bizonyít!

A FENSÉGES LÁTOGATÓ „Tudom, hogy szólsz Uram, hogy ki szól, most azt szeretném tudni, mit szólsz. Eritis mihi testes! Nemcsak hirdetni kell az evangéliumi életeszményt, hanem el is kell fogadtatni az életpélda által. Jézus is tanúnak tartja magát. Egész élete tanúságtétel: az igazságról, a jóságról, a szeretetrõl. Jézusnak minden idõben confessorokra van szüksége, a másik a martyr, akire szüksége van.” (Brenner János Anasztáz lelki naplója) „S hol születnek az apostolok? A coenaculumban, az utolsó vacsora termében. Oda gyûltek, hol legédesebb emlékeik, hol Krisztus fõpapi imájának visszhangjai zsongtak, hol a padlón megvoltak még a lábmosás vízfoltjai, hol Krisztus lelke járt. Itt e szent édes helyen, Jézus szíve kiáradásának legemlékezetesebb színhelyén. Itt, ahol minden oly hatalommal ragadta meg õket, s Jézus emlékezete szívüket lángra élesztette. Itt, ahol az utolsó vacsora asztala, az oltár állt, melyen elõször mutatta be az Úr a maga titokzatos szeretõ szívét Istennek. Itt, ahol az „Ingyen adott kegyelem” legfõbb ünnepét ülhette. Itt, e titokzatos atmoszférában lépett föl az a típus, mely nem zsidó, nem római, nem görög, hanem krisztusi, azaz apostoli! Itt csendül meg az emberi nyelvnek az az „AKCENTUSA”, mely nem férfi, nem nõi hang, hanem az igazság hangja, az „ANGYALOK AKCENTUSA”, kik se nem férfiak, se nem nõk, hanem szellemek. – Az apostolság legmélyebb inspirációit azok bírják, kik az Eucharistia életét élik. Azok mondják: ecce ego, mitte me… Íme Uram, itt is van szív, mely megért téged; megért, mert belõled él.” (ELMÉLKEDÉSEK AZ EVANGÉLIUMRÓL, PROHÁSZKA Ottokár (1910. Székesfehérvár) (Bunci atyától kaptam régesrég. Nem gondoltuk akkor, hogy ma üzenni fog általa: „DE NE HASZNÁLJUNK ÜRES SZAVAKAT? MERT AZ ESZMÉNYEK RAGYOGÓ LÁRVÁK A KERESZTÉNY HIT ÉS ERKÖLCS TARTALMA NÉLKÜL:” (Uo.:P.O.) Szívroham. A nemesbödi plébános urat mentõautó Pestre, az Országos Kardiológiai Intézetbe hozza. Elveszetten fekszik, hiszen nem tudja, kihez fordulhat27

na. Nincs azonban magára hagyva, mert egy telefonon már megelõzte az üzenet, a Bunci atya üzenete. „Reggel kérjél Oltáriszentséget és vidd be a Kardiológiai Intézetbe.” Megyek. Még nincs 8 óra. A kórteremben kérdezem, hiszen sohasem láttam, nem ismerem, ki az atya a négy beteg közül. A választ betegtársától kapom. Az õ szemében csak riadalom, miféle provokáció lehet ez ismét? Mit akar tõlem itt egy idegen nõ? Kegyelmi pillanat! Tudom a választ! A válasz már a tenyeremben fekszik. Egy hétre elegendõ Oltáriszentség. Nyújtom felé: „Szentséges látogatója érkezett!” Alig hiszi... A szeme könnyel teli. Nincs is semmi másra szüksége és ekkor már az örömtõl, betegségtõl remegõ kezében tartja az Urat. Csukom a kórterem ajtaját, a „Fenséges Látogató” kicsinységébeni nagysága. Szavak nincsenek. Erre kevés lenne valamennyi. Vagy tizennyolc évvel késõbb, most Bunci atya fekszik hetek óta a kórházi ágyon. Mesterétõl kapott utolsó ajándéka földi életében a tüdõ-, a máj- és veserák. Az arcáról is operáltak le áttétet jelentõ daganatot. Ezt megelõzõ ajándék a már hét éve tartó bénaság volt számára. Emiatt lett Papi Otthonok lakója, és ne szépítsük, a kollégák, barátok ismerõsök, tisztelet a kevés számú kivételnek, leírták. Ezért csak a lelki áldozásban tudja felkeresni õt naponkint a Fenséges Látogató, és megkereste egy égbe költözött is, aki lám csak, ráér meglátogatni barátját, Hencz József atyát, aki 52 év papi szolgálatában „mindenkinek mindene” volt. Az örökkévalósághoz göröngyös út vezet, többek közt a sok fizikai fájdalom mellett a végsõ elmagányosodáson, eltehetetlenedésen át. 1958 telén, akkor már évtizede próbálták beszervezni, azt hitte, és mondta kínzóinak, vallatóinak: Nem vagyok méltó a vértanúságra. Mosolyogva hordja keresztjét, mert a mosoly fontosságát spirituálisától kispapként megtanulta… – Olyan szépet álmodtam – mondta 2005. július 9-én Zhao Rong Ágoston és társai vértanúk ünnepén, az egyik utolsó hûségesnek, aki naponkint látogatja, megeteti, a református, 17 éve barát orvosnõnek, dr. Várnay Ibolyának: – Azt, hogy meghaltam. Itt, a szemben lévõ falon át fényes nyílvesszõk között mentem Rómába, Brenner János boldoggá avatására. És ott elmondtam, ahogyan történt: „Úgy akar járni, mint Brenner János?” – kérdezték újra és újra, és a „gondolkodó” állásba kényszerítettek. A tenyerembe kellett belelépnem, az egyik ávós a hajamat húzta, míg a másik ütött. – „Én arra nem vagyok méltó!”– feleltem, – „Magukért azonban hátralévõ életem minden napján imádkozni fogok, nyerjék el a jó halál kegyelmét.” Megbocsátottam nekik is, nem haragszom senkire sem, aki elárult, a jó halál kegyelméért imádkozom mindenki számára. Szép álmom volt... Talán már nem kell sokat várnia az én lelki atyámnak arra, hogy szép álma beteljesedjen?! Mert: „Az ilyen nagylelkû hõsök, akiket Isten életben hagy, hogy akaratát mindvégig teljesítsék, az istenszeretetnek vértanúivá válnak és ezerszer 28

többet szenvednek, mintha ezerszer adnák oda életüket hitük, szeretetük, hûségük bizonyságára.” Mint „Assisi Szent Ferenc (aki) hordozta az Úr Jézus Krisztusnak a sebeit a kezén is, a lábán is. Böjtölt, rengeteget. Imádkozott még többet, és egész életét az Istennek szentelte. És mégis mivel kezdte a napot? Amikor felébredt, minden egyes nap azt mondotta: ’Testvéreim! Kezdjük szeretni az Úristent’. – Mert ezzel azt mondotta, hogy amit eddig tettünk, az semmi, ami idõt eddig eltöltöttünk, az semmi. Az Isten oly nagy, az Isten oly szent, az Isten oly szép, hogy mi elõtte alig tudunk megállni. Kezdjük el szeretni Õt! Kezdjük el szolgálni Õt. Ne elégedjünk meg azzal, hogy én már esztendõk óta hogy állok az Isten elõtt, hanem akarjunk mindig többet, jobbat tenni az Úristenért. Akarjuk Õt jobban megismerni, akarjuk Õt napról napra jobban szeretni és feléje törekedni.” (Belon Gellért: Jézus szavai a kereszten. „Szomjúhozom!” 1981.)

NAGYMAMÁK IMÁJA Biztos forrásból tudom – az adatközlõ huszonöt évig, 1980. Szt. Januárius ünnepétõl, amelyen ott, akkor, Nápolyban láttuk a „vércsodát”, 2005. október 24-én bekövetkezett haláláig a lelkiatyám volt – azt, hogy: Õszentségének, II. János Pálnak ízlett. A „nagy pápa”, aki a vértanúk és hitvallók XX. századából annyi boldogot avatott, jóízûen fogyasztotta a „Sacra Pannonia” Szt. Márton egyházának ezt a speciális édességét Szombathelyen. Tökös mákos rétes… Annak a múltnak nevezett századnak elején mennyi rétest húzhatott tíz gyermekének a fiatalasszony, aki talán a házimunka közben is, imádkozott. Különösen is azért fohászkodva, hogy József fia elnyerje a papi hivatás kegyelmét. József gépészmérnök lett. Újabb kérdés: az ima nem talált meghallgatásra?! Dehogynem, másként! Öt unokája lett pap és szerzetes. József három fia is: László Tóbiás (†2005. október 22.), János Anasztáz (†1957. december 14-15.) és József (jelenleg általános püspöki helynök). Egy gondolat Brenner János Anasztáz lelki naplójából: „Tudom, hogy szólsz, Uram, hogy ki szól, most azt szeretném tudni, mit szólsz. Eritis mihi testes! Nemcsak hirdetni kell az evangéliumi életeszményt, hanem el is kell fogadtatni az életpélda által. Jézus is tanúnak tartja magát. Egész élete tanúságtétel: az igazságról, 29

a jóságról, a szeretetrõl. Jézusnak minden idõben confessorokra van szüksége, a másik a martyr, akire szüksége van.” Egy gondolat Kovács Sándor megyéspüspök 1957. december 18-án Brenner János temetésén elhangzott imájából: „Drága jó Fiunk, édes Testvérünk, ne feledkezzél meg rólunk! Ne feledkezzél meg a te bánatos szívû szüleidrõl és testvéreidrõl! Ne feledkezzél meg a te paptestvéreidrõl, azokról, akiknek lelkét oly erõsen szántja végig most a szenvedés ekéje! Imádkozz értünk, hogy Jézus kegyelmet adjon mindnyájunknak! Imádkozz értünk…! Jézus akarata elrendelt tõlünk akkor, amikor nagy az aratás és kevés a munkás. Könyörögj, hogy a te nyomodban új lelkek, új apostolok induljanak a lelkek megmentésére! Brenner János, kedves, jó fiú, édes testvérünk, mi veled maradunk. Mi hiszszük, hogy Jézusnál velünk vagy és imádkozol értünk, ahogyan mi érted imádkozunk… Imádkozz érettünk égnek szentje! Ámen.” Egy gondolat †Brenner László Tóbiástól: „Nem akarom szentté avatni az öcsémet, egyáltalán nem is szabad nekem azt megtenni. De biztos, hogy volt benne valami az életszentségbõl, az egyéniségében. Ennek hatása van az emberekre. Egyébként a természetfölötti világban mások a törvények, mint a természetes világban. Mi nem értjük, hogy most miért kellett ennek így lennie, vagy úgy lennie. Az Isten akarata volt ez! Azt mondhatom, hogy az igazi oka a halálának a jó Isten akarata: hogy ennek a szétesett magyar népnek, amelyik tényleg eszmény nélküli, Isten nélküli – az Isten küldött egy eszményképet. És az eszményképnek meg kellett szenvedni, meg kellett halnia.” Egy gondolat dr. Gyürki László pápai prelátus, posztulátortól: „–Kik voltak az „éjszakai látogatók?” – Kérem, õk az Ávo-nak az emberei voltak. Egy egész konkrét esetet, ha szabad elmondanom. Még élõ paptestvér, akit szintén szerettek volna beszervezni a békemozgalomba (többet nem merek mondani, mert élõ paptestvér még), nem volt hajlandó a mozgalomba belépni. Nekik nagyon jó lett volna, pontosan az édesapja miatt, aki ’19-ben – mégis többet is mondtam –, direktóriumi tag volt. Nagyon szerették volna õt ilyen értelemben futtatni. Nem volt hajlandó erre. Neki megvolt a napja – ha jól tudom, a szerda –, amikor minden héten megjelentek, elvitték és állandóan ütötték. Ha ô azon a szerdán a Balatonnál volt valahol, akkor a Balatonnál fogták el és vágták autóba. Õ maga beszélte el, hogy erre az alkalomra mindig nagyon jól felöltözött és mikor ütni kezdték, jajgatott és kiabált.” – A név ma már beilleszthetõ: Hencz József, a Bunci atya. 2005. október 31-én volt a temetése. Haldokló lelkiatyámnak, Hencz József püspöki tanácsosnak 2005. július 9-én, Zhao Rong Ágoston és társai vértanúk ünnepén szép álma volt: – Azt álmodtam, 30

hogy meghaltam. Itt, a szemben lévõ falon át fényes nyílvesszõk között mentem Rómába Brenner János boldoggá avatására. És ott elmondtam, ahogyan történt: »Úgy akar járni, mint Brenner János?« - kérdezték újra és újra, és a »gondolkodó« állásba kényszerítettek. A tenyerembe kellett belelépnem, az egyik ávós a hajamat húzta, míg a másik ütött. – »Én arra nem vagyok méltó!« – feleltem, – »Magukért azonban hátralévõ életem minden napján imádkozni fogok, nyerjék el a jó halál kegyelmét«. Megbocsátottam nekik is, nem haragszom senkire sem, aki elárult, a jó halál kegyelméért imádkozom mindenki számára. Szép álmom volt...” „Csodálatos imaszaporítással” kérjük mi is a meghallgatás kegyelmét, és imádkozzunk Brenner János boldoggá avatásáért. A törhetetlen mosolyú Hencz József, Bunci atyától mint „confessor”-tól tanultam: „nekem az evangélium nem kenyerem, hanem kalácsom.” Így azután a „dobd vissza kenyérrel” válasza evangéliumi idézet volt nála leginkább. Áldott emlékére próbáljuk megszaporítani imáinkkal a „tökös mákos rétest”. Jusson belõle Szentatyánknak, XVI. Benedeknek is, ha ellátogat „boldogot” avatni Szombathelyre. Tán még a „Jancsi” kedvenc ételét (paprikás csirke à la Málcsi) is megkóstolhatná.

„MEGSZENTELÕDNI, ÉS MÁSOKAT IS MEGSZENTELNI...” Mottó: „Zúgolódás és okoskodás nélkül tegyetek meg mindent, hogy kifogástalanok és tiszták legyetek, Istennek ártatlan gyermekei a gonosz és romlott nemzedékben, amelyben úgy kell ragyognotok, mint a csillagoknak a mindenségben.” (Fil. 2.14-15.) A szent hagyomány szerint Diocletianus császár keresztényüldözése során halt mártírhalált a beneventói püspök, akit azután a Nápoly melletti Puteoliban temettek el. Ünnepe a római naptár szerint 1586 óta szeptember 19-én van. A nápolyiak azonban már a negyedik század végétõl megemlékeznek egy évenként megismétlõdõ csodáról, ami természettudományos módszerekkel ma sem magyarázható. A lefejezett Januarius püspök vérét egy jámbor keresztény asszony felfogta ugyanis, majd nem sokkal halála elõtt az addig évekig magánál õrzött ereklyét átadta az egyháznak. Ekkor történt elõször a vércsoda, 389-ben, amikor a levágott fej ereklye darabja és a vér, a beszáradt vér összeért. A vér ekkor újra folyékonynyá vált, és felbuzogott. 31

Hiteles leírása a csoda-jelnek azonban csak egy évezreddel késõbbrõl, 1389bõl való. A nápolyiak és a zarándokok sokaságával telik meg a templom minden évben két alkalommal, amikor a május elsõ vasárnapját megelõzõ szombaton és szeptember 19-én a vér cseppfolyóssá válik, és azután még nyolc napig ilyen állapotban marad. 1980. szeptember 19-én én is ott voltam Nápolyban. Saját szememmel láttam a felbuzgott vért. Mégsem errõl szeretnék most beszélni, hiszen még az egyháztörténelem sem tud mindent pontosan a szent püspök személyérõl és vértanúi halála körülményeirõl. Hosszú évszázadokra megõrizte azonban a szent vértanú emlékét a jámbor asszony cselekedete, aki talán úgy állhatott ott a hóhér bárdjának lesújtásakor, mint ahogy a kereszthordozó Jézusnak Veronika nyújtotta kendõjét. Hosszú évszázadok keresztény vértanúi, névvel, ünneppel, avagy névtelenül, mert nem állt ott, aki vérüket felfogja, sõt más esetekben az is tilos volt, hogy csupán a nevüket is kiejtsék évtizedekig is akár. Nem kell hosszú évszázadokat visszalapozni a történelembe, hogy jó néhány olyan szerzetesre, szerzetesnõre, világi papra vagy hívõ keresztényre találjunk, akik mindhalálig komolyan vették, személyesen hozzájuk szólónak érezték a felszólítást: „Szentek legyetek, mert én, a ti mennyei Atyátok szent vagyok!” A huszadik század a történelembe mint a vértanúk százada vonult be. A totalitárius rendszerek nem tisztelték, nem kímélték az emberéletet. Ellenõrzésük alá kívántak vonni mindent és mindenkit, és aki nekik megpróbált ellenállni, annak számára nem volt kegyelem. Az egyház és a hívõ ember a legfõbb ellenségnek számított. Lenin 1918. január 23-án adta ki az állam és az egyház szétválasztásáról szóló rendeletét, melynek alapján azután ki akarták irtani a vallást és a vallási közösségeket a Szovjetunióban, majd a második világháború után a kelet-európai megszállt országokban is. Ahogy Buharin fogalmazott késõbb: „A vallás és a kommunizmus elméletben és gyakorlatban összeegyeztethetetlen.” Innentõl számítható a mártírok ökumenizmusa: mert ahogyan ezt egy programfüzetben fogalmazták: „döntõ küzdelem zajlik a pópák ellen, akiket nevezhetnek pásztornak, atyának, rabbinak, pátriarkának, mullahnak vagy pápának. Ennek a harcnak ugyanilyen elszántsággal kell folynia Isten ellen, akit hívhatnak Jehovának, Jézusnak, Buddhának vagy Allahnak is.” A hit tanúságtevõi ellenálltak, együtt szenvedtek Mesterükkel. A fogságban nem voltak felekezeteket megosztó tényezõk. Õszentsége II. János Pál ezt így öszszegzi: „Összekötnek minket Róma, a golgoták, a Szolovkij-szigetek és annyi más megsemmisítõ tábor vértanúi. Egyek vagyunk vértanúinkban, nem is lehetünk nem egyek.” 32

A pápa ezek közül a huszadik századi vértanú hitvallók közül eddig négyszázat avatott boldoggá, tizenkettõt pedig szentté. A Szolovkij-szigetek a Fehér-tenger egyik szigetcsoportja volt, melyen a XV. századtól ortodox kolostor állt. Megszentelt hely, melyet világi és egyházi zarándokok látogattak a századok során. Erõdített kõfalai mögött hagymakupolás templomok, kápolnák, kolostoregyüttes, és vendégház a zarándokok részére. Keresztények börtönévé, koncentrációs táborrá alakították 1920-tól, ahová már nem önként, és nem zarándoklatra érkezett valamennyi egyház és felekezet képviselõje, püspökök, papok és világi hívek mellett ott volt a moszkvai mecset muftija, a grúz ortodox egyház prímása, az örmény katolikusok apostoli adminisztrátora, a bizánci rítusú katolikus exarcha, valamint ortodox érsekek, püspökök. Egy deportált leírása szerint: „Este érkezik meg a gõzhajó a Szolovkijra. Felvittek minket a hídra és huszonöt év után viszontlátom ezt a tündérszép szigetet. De Istenem, hogy megváltozott ez alatt a huszonöt év alatt. Mára nem maradt egyetlen kupola, egyetlen kereszt sem, és a Kremlnek ebben az épületegyüttesében, mely a középkori erõdökre emlékeztet, minden egyformán szürke. De ebben a komor némaságban egy újfajta fenséges szépség lakozott, talán még nagyobb és még sugalmazóbb a korábbinál, amely a hosszú dicsõ múltról és a vértanúsággal megkoronázott végrõl beszélt... A Szolovkij a szerencsétlenek birodalma. A katedrális vastag falaira, a freskókra rámázoltak egy mai várost ábrázoló hatalmas festményt, füstölgõ gyárkéményekkel és darukkal, az égen repülõgépekkel, s legfelül egy nagy ötágú csillaggal. S a város felett gondosan felfestve: Éljen a szabad és örömteli munka.” (J. Brodskij: Solovki. Le isole del martirio. Da monastero a primo lager sovietico. Milano, 1998.) Ami ott történt, arról egy másik túlélõ rab vallomását idézem: „Amit láttunk, az az elsõ keresztények tiszta és autentikus hitének újjászületése volt. Az egyház egysége a katolikus és az ortodox püspökök személyében, akik egy lélekkel vettek részt a munkában, a szeretet és az alázat közösségében.” A rendszer kitalálói is, sokan, miután kegyvesztettek lettek valami miatt, deportáltként végezték a szigeteken. Az ártatlan emberek azonban ezeket a rettenetes bûnösöket is megbocsátással fogadták, és szenvedõ sorstársnak tekintették. Csak a dobd vissza kenyérrel jegyében segítették, fogadták be õket a szigetre. Aki bosszút forralna ezekért a rettenetekért, az ugyanis nem hívõ ember, csak egy fanatikus. A szovjethatalomnak így sem sikerült a hitet kioltania. Hiába számolták fel a templomokat, hiába oltották ki a hitvalló emberek életét. Megpróbálták belülrõl is bomlasztani az egyházat. Árulókat, besúgókat „építettek be”. Nem sajnálták erre a sokszor „harminc ezüst pénzt” sem. A nádszálak meghajoltak, de a tölgyekbõl új tölgyek sarjadtak, és õk is állva haltak meg, hogy a boldog örökkévalóságba jussanak. 33

Bár Hruscsov idején enyhült, de egészen a gorbacsovi peresztrojkáig nem szûnt meg a „Birodalom”-ban a keresztény és bármilyen más vallás vagy felekezet üldözése. Ez a gyûlölettel teli üldözés várt azokra, akik a szovjet blokkba kerültek a második világháború után. Különösen felerõsödött mindez hazánkban is az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után, és itt sem volt kivétel egyetlenegy felekezet sem az egyházüldözõknek. Nem nyíltan, nem szembõl támadtak ekkor, de a jog és a törvényesség látszatába csomagolták legrémesebb tetteiket is. Megverem a pásztort, és elszéled a nyáj – megfélemlítésével tartottak, illetve próbáltak rettegésben tartani mindenkit. A jó pásztor azonban életét adja juhaiért. Életét adta, a kútba ölték az ösküi kerek templom plébánosát. A Tiszában lelte halálát a tiszavárkonyi plébános, Kenyeres Lajos. Mikor hittanóráról hazafelé kerékpározott, lökték a folyóba az ávósok. Persze, egészen másnak álcázva tettüket. A harmadik szerzetes, aki ekkor halt mártírhalált, huszonhat éves lett volna 1957. december 27-én. Azt a karácsonyt és azt a születésnapot Brenner János Anasztáz már nem élte meg. A szerzetesrendek feloszlatását követõen, már titokban szentelték ciszter szerzetessé. A sugárzó hit, a fáradhatatlan munkabírás, alázatos szeretet, segítõkészség tette lehetõvé talán azt, hogy munkája eredményeként a hitélet nemhogy csökkent e modern kori keresztényüldözés miatt, de egyre többen jártak templomba, és a gyerekeiket is beíratták a hittanórákra. Felfigyelt erre, vagy inkább nem kerülte el ez az ÁVÓ és az ÁEH figyelmét. Elõbb csak megfenyegették. Rá akarták bírni, hogy elhelyezhessék, hátha egy új környezetben nem tudna ilyen szép, illetve ahogy ezt a rendszer érezte, ilyen hatásos „klerikális reakció”-s munkát folytatni. A fenyegetettséget érezte. Természetes, hogy érezte, sõt látta is a fiatal szerzetes. Mert akik az ötvenes években a papi hivatást választották, valószínûleg valamennyien tisztában voltak azzal is, lehet, hogy egyben a vértanúságot is vállalják. Vállalták, mert hitték, hogy: „Mily boldog, a ki jól és igazán él, Hamis keresményt házába nem szemlél: A ki kenyerét eszi dolgozva, nem álnok úton és orozva, Csendes az belül a maga lelkében, Vidám, Jó kedvû jártában, keltében, nem retten az fel édes álmából, A maga lelke vádolásától. Nincsen a gonosz ilyen állapottal, Ki öltözködik másoktól lopottal, Õ ellene a mit titkon letett, Haragot kiált az ítélet, Onnan felül az Isten fenyegeti, Ide alant a mások tekinteti, Óh Isten! Áldd meg foglalatosságom, Melyben szent tetszésed által nem hágom, Vezéreld hozzád vágyó lelkemet, Hogy tõled várjam nyereségemet. Azt tart34

ván hasznos vevésnek, adásnak, Melyben nem csaltam s kárt nem tettem másnak, Melyért szent orcádnak ítélete elõtt, nem bánt lelkem ismerete.” (Szenczi Molnár Albert szövegébõl.) Visszatekintve a legújabb kori egyháztörténet még teljesnek nem mondható számadataira, megdöbbenve láthatjuk azt, hogy mennyire igaz ez a szomorú tény. Papok és szerzetesek, világi hívek életáldozata, „A mártírok vére a keresztények vetése.” Szent Pál apostol Timóteusnak pedig így írt: „Ne szégyellj hát tanúságot tenni Urunk mellett, sem mellettem, aki érte fogoly vagyok. Ehelyett vállald az evangéliumért a szenvedéseket velem együtt, bízva az Isten erejében.” (2 Tim. 1, 8) A zsoltár szavai szerint pedig: „Ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól, hisz te velem vagy. Botod, pásztorbotod biztonságot ad.” Csak a zsoltár vigasztaló szavát, napra nap elfogadva, Isten erejébõl éltek, és haltak. „Az Úr az én erõm és védõpajzsom.” – hitték. Reméltek a Feltámadott Üdvözítõben. Brenner János is – mint õk tizenhárman, a huszadik század magyar vértanú hitvallói, akiknek életáldozata az oltárra emelést várja – mártírhalált halt. 1957. december 14-én éjszaka kicsalták a rábakethelyi plébániáról azzal, hogy haldokló beteghez hívják. Azonnal felkelt, és indult. Nem tudhatjuk, miközben az útra készülõdött, megfordult-e az eszében, hogy esetleg csak kicsalásról van szó. A falusi papok általában jól ismerik a közösség napi életét. Jobbára tudnak a súlyos betegekrõl is, no meg azokról, akiknek egészségi állapota esetleg hirtelen fordulhat válságosra, hogy az a szentségekkel történõ késõ éjszakai, kora hajnali betegellátást indokolja. Azt azonban tudjuk, ha a kérdés esetleg meg is fordult az agyában, a kötelesség ellátásával kapcsolatos kétkedés egy pillanatra sem. Elindult, mert nem kételkedhetett a hívás valódiságában, még akkor sem, ha a lelke mélyén sejtette is annak valótlanságát. Ezt azonban nem tudhatjuk már meg sohasem. Az erdõben, Zsida falunál késekkel súlyos sebeket ejtettek rajta, ütötték, fojtogatták, majd magára hagyták. Elvérzett. Egyedül, teljesen egyedül fejezte be papi-szerzetesi hivatását. Ami az életénél is fontosabb volt számára. Odaadta tizenkét nap híján huszonhat éves életét, mint Mestere a kereszten. Egy vérrel átitatott karing. Csaknem fél évszázad elteltével is megrázó, a keresztény ember számára „felrázó” látvány. Krisztus köntösére sorsot vetettek. Januarius püspök vére évszázadok után is szent ereklye Nápolyban. Egy vérrel átitatott karing, ma már lassan szent ereklyeként tisztelhetõ a Brenner kápolnában, Szentgotthárdon. Brenner Jánost, az ifjú mártírt levetkõztetve, egy közeli udvarban, egy pajtaajtóra fektetve boncolták, majd így hagyták ott, órákig. Azután még csak beszélni 35

sem volt ajánlatos évtizedekig a történtekrõl. Rettenetes haláláról, a szörnyû gyilkosságról. Mintha nem is élt volna sohasem. A megfélemlítési procedúra forgatókönyve, valamint a rendezés is, elmondható, hogy tökéletes volt. A cél is a klasszikus, lenini elvek szerinti: tönkretenni mindent, amiben a hitetlen, kulturálatlan, durva lelkû, huszadik századi pogányság nem tud a keresztény emberrel osztozni. Az ellenség, a hívõ élete mit sem ér a „hithû” vagy jó pénzért magát annak valló, eszerint élõ kommunisták számára. A törvényesség látszatára ügyelve kezdõdött el a nyomozás, azaz folytatódott a papverés, a buzgón templomlátogatók ismételt megkínzása. A már sokat próbált, sokszor megkínzott „régebbiek” listáját új nevekkel egészítették ki. Tõlük olyan vallomásokat akartak kicsikarni, ami beleillett volna az elõre kitervelt szövegkönyvbe. A fiatal szerzetes halálát elrettentésül tervelték ki. Azzal azonban nem számoltak, hogy példaképet adtak személyében, már a halálát követõ pillanattól kezdõdõen azoknak, akik ismerték. „Úgy akar járni, mint Brenner János?” – tették fel a kérdést Hencz József atyának is. Már 1948 óta be akarták szervezni, elsõsorban azért „nézte ki” magának erre a célra a hatalom, mert állandóan mosolygó kedélye, ritkán felülmúlható szolgálatkészsége, mindenkivel barátságos természete miatt papok és hívek, de akár hitetlenek között is nagy bizalomnak, közszeretetnek örvendett. A legjobb adottságai megvoltak ahhoz, hogy ha sikerül beszervezni, ideális besúgóvá válhatna. Nem adták fel. Újra és újra a „gondolkodó” állásba kényszerítették. Ekkor a saját tenyerébe kellett belelépnie, az egyik ávós a haját húzta, míg a másik ütötte. „Úgy akar járni, mint Brenner János?” Nem titkolták hát, hogyan „járt” Brenner János! A kapott válaszra azonban nem számítottak. „Én arra nem vagyok méltó!”„Magukért azonban hátralévõ életem minden napján imádkozni fogok, nyerjék el a jó halál kegyelmét.” Hencz József, ahogy szeretettel nevezik ismerõsei, barátai, Bunci atya, már az ütlegelések közben, mint a kereszten a Megváltó, így fohászkodott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Az egyik ávós még ma is él.) A hetedik éve súlyos beteg atya, aki a Szombathelyi Papi Otthonban a szobáját sem tudja segítség nélkül elhagyni, ma is igyekszik, naponkénti könyörgésével kiimádkozni számára az isteni megbocsátást is. Mert Bunci atya megbocsátott nekik. Vajon megszólal-e egyszer a gyilkosok lelkiismerete? Kérnek-e, legalább elközelgõ haláluk óráján bocsánatot? Kegyelmet Istentõl, és bocsánatot a meggyilkoltak, megkínzottak emlékétõl, és a beteg, idõs emberektõl, akik túlélték azt a szörnyûségekkel teli több mint fél évszázadot. Arról ugyanis nem készült még pontos felmérés, és nincs arról szociológiai tanulmány, hogy hányan haltak meg, nagyon fiatalon, vagy hányan nem élték 36

meg a harmincadik, vagy jobb esetben az ötvenedik évüket sem. A sok verés következtében a rák vagy az állandó félelemben eltelt évek miatt az asztma, a különféle szívbetegségek rövidítették le életüket. Akik pedig túlélték mindezeket, szinte valamennyien belerokkantak. Sohasem tagadták, hiszen nem lett volna sem igaz, sem elhihetõ, hogy féltek. A megfélemlítés tehát, amely azonban meghátrálásra nem tudta kényszeríteni õket, tökéletesen sikerült. Féltek, ha éjszaka kopogtak a plébániák ajtaján. Féltek, miközben az egyik faluból a másikba gyalogoltak, kerékpároztak, hiszen négy- öt filia tartozott egy-egy plébániához. Motorbicikli is csak néhányuknak volt birtokában. Magános utakon az sem jelent mást azonban, mint lehetõséget egy merényletre ellenük. Ezt a merényletet kísérelték meg elõször Brenner János káplán ellen is. Mert jó vezetõ volt, biztos kézzel egyensúlyozott, így nem sikerült országúti balesetnek álcázható módon megölni. Megölték hát másként, tán sokkal kegyetlenebbül, a torkát átvágva, harminckétszer megszúrva, mint ahogyan azt az elsõ, akkor sikertelen esetben kitervelték. „Mint a Bárány nyírója elõtt” – Ez vár hát valamennyiünkre? – Hányszor és hányszor tehették fel magukban, és szûk körben egymás között a kérdést, amire egy új nap megadhatta a tragikus választ. Még ha a szó szerinti kivégzés el is maradt, a betegségek nem várták meg azt az életkort, melyben a „könnyebb” sorsúakat, az átlagos életmódot folytatókat szokták utolérni. Nem jegyezték a kórtörténetébe azt, mit élt át 1957-58 telén az akkor fiatal szentgotthárdi káplán, amikor szinte azóta beteg szívével, egy temetést celebrálva néhány évvel késõbb összeesett. Magához térve, bár addigra a szirénázó mentõk már kiértek a helyszínre, a ravatalon ülve fejezte be a temetést. Azon a San Gennaro-ünnepen, mint Hencz József atya, õ is ott volt Nápolyban. 1980-ban saját szemünkkel láttuk a vércsodát. Ezt az igaz – ha kissé morbid is – történetet pedig telefonon mesélte nekem Lamatsch Bandi atya, amikor hogylétérõl érdeklõdtem, a szombathelyi kórházban. Jancsi segíts! Másik szívroham. Másik atya, a nemesbödi plébános úr. Mentõ, de most nem elég a szombathelyi kardiológia, még aznap éjjel Pestre hozzák az Országos Kardiológiai Intézetbe. Elveszetten fekszik, hiszen nem tudja, kihez fordulhatna. Nincs azonban magára hagyva, mert egy telefonon már megelõzte az üzenet, a Bunci atya üzenete. „Reggel kérjél Oltáriszentséget és vidd be a Kardiológiai Intézetbe.” Megyek, viszem, még nincs 8 óra. A kórteremben kérdezem, hiszen sohasem láttam, nem ismerem, ki az atya a négy beteg közül. A választ betegtársától kapom. Az õ szemében csak riadalom, miféle provokáció lehet ez ismét? Mit akar tõlem itt egy idegen nõ? 37

Kegyelmi pillanat! Tudom a választ! A válasz már a tenyeremben fekszik. Egy hétre elegendõ Oltáriszentség. Nyújtom felé : „Szentséges látogatója érkezett!” Alig hiszi... A szeme könnyel teli...Nincs is semmi másra szüksége és ekkor, már az örömtõl, betegségtõl remegõ kezében tartja az Urat. Csukom a kórterem ajtaját, a „Fenséges Látogató” kicsinységébeni nagysága. Szavak nincsenek. Erre kevés lenne valamennyi. Körülbelül három hét múlva borítékban a Fatimai Szûzanya szobrát ábrázoló képeslapot hozott a posta a következõ sorokkal: „Kedves ’Munkatársunk Krisztus Szolgálatában’! Nem tudok megfelelõ módon köszönetet mondani az Isteni Gondviselésnek, hogy súlyos betegségembõl naponta gyógyulgatva otthonomba térhettem. Imáimban Isten áldását kérem azon testvéreimre, akik oly nagy gonddal állták körül betegágyamat. ’Fenséges Vendég’ látogatását jelentem a Fôtisztelendô Úrnak, soha el nem felejtem, ez volt a betegségem folyamán a legfelemelõbb emlékem. Mindenkinek elmondtam, akikkel találkoztam; könnyes szemmel hallgatták. Köszönöm! Köszönöm! Isten fizesse meg! Áldja meg életét, családját, otthonát, munkáját! Így emlékezem a Krisztus oltáránál naponta jótevõimre. Szeretettel egy beteg ember. 1987. február 17.” „Visszaemlékezve önzetlen, szíves embertestvéri szolgálatára, köszönettel és keresztény szeretettel küldöm üdvözletemet és karácsonyi glóriás köszöntésemet. Legyen ez újesztendõ kedves mindnyájuk részére Istentõl megáldott. Pék Gyula”. Ma már, hitünk szerint, együtt van, ahogy õk nevezték Brenner Jánost, „Jancsi”-val, a boldog örökkévalóságban. Mert a „Jancsi” mártíromságában paptestvérei egyetlen percig sem kételkedtek. „Jancsi segíts!” – ezt a fohászt magam is hallottam életveszélyes beteg állapotában Hegedûs László atyától, a premontrei szerzetestõl, szívmûtétje után. Ez még az az idõszak volt, amikor csak kezdték ezeket a beavatkozásokat. Ma már oly sok esetben a szívmûtét is csak rutinbeavatkozásnak számít, olyannak szinte, mint egy vakbéloperáció. Sikeresen élte át László atya ezt – az akkorában még életveszélyes – beavatkozást, sõt az azt követõ komplikációkat is. Jó pár évvel hosszabbodott meg ezzel az így is rövidnek mondható élete. Hányszor hangozhatott el ez a „Jancsi! Segíts!” azóta a rettenetes éjszaka óta, amikor egy szerzetes fiatal életét adta a hitéért. Igen, lehet és kell a Szentháromsághoz, az Atyához, a Fiúhoz és a Szentlélekhez imádkozni. A Szûzanya és a már oltárra emelt szentek közbenjárását kérni, õket dicsõíteni. Mégis milyen felemelõ érzés volt azoknak, akik ismerték, vagy azoknak, akik ki tudták még a vallatások közepette is mondani, „a vértanúságra 38

nem méltóak”, hogy láthatták ezt a hõsi fokban gyakorolt szeretetet. Egy mártír, aki velünk járt a szemináriumba, egy mártír, aki közöttünk élt. Beszélni sem volt szabad róla, de fohászkodni, felsóhajtani hozzá, azt nem tudta a hatalom betiltani. Egy szép napon, és ez már a kilencvenes évek elején történt, felhívott telefonon Bunci atya unokatestvére, esperes kerületi vezetõ, Hencz Ernõ. Ismerek-e egy olyan üvegmûvészt, aki mestere az ablakkészítésnek. Természetesen – mondtam – még a neve is mester: mert Mester Évának hívják, akit kiváló alkotóként ajánlhatok. Megismerkedett a mûvész és a megrendelõ. A zalacsébi templomban pedig megcsodálható a gyönyörû üvegablak. Elkészítéséhez Brenner József – a Brenner fiúk, mindhárman, tehát János testvérei, József és László is papok – elgondolásait, mint a mûvésznek adandó intenciókat így fogalmazta meg: „Kedves Ernõ! Hétfõ kora délelõtt van. Elõkerítettem a szükséges képeket. A fényképeket azért, hogy a mûvésznek legyen fogalma, hogy mint nézett ki a Jancsi. A ferences üvegablak Jézussal. Az ikonnak egy színes fénymásolata: mindezek tájékozódás céljából. Az üvegablaknak úgyis a Szûzanya képével kell harmonizálnia. A következõ szimbólumokat lehetne felhasználni: 1. A kethelyi templom tornya. Lásd a színes képet róla. 2. A hold, mely azt szimbolizálná, hogy éjjel hívták ki. 3. Üres betegágy. (Jelképe annak, hogy csak kicsalásról volt szó, beteg nélkül.) 4. Véres karing. (Lehet a testén.) A sok vér, majdnem teljesen át van itatva a karing vérrel, a nyakon szúrt sebbõl eredt. Oltáriszentség burzája és olajos burza. Ezeknek funkcióját neked kell megmagyarázni. 5. Egy fabetétes fémkeresztet vitt magával az útra, amelyiken a keresztút domborított képei vannak, a kereszt négy végén. Ez a kereszt Kozma Ferenc tulajdona volt, a családnak ajándékozta, most a falon van nálam. Más elgondolással nem akarom a mûvészt befolyásolni. De ha szükséges, magáról a képrõl is adhatok elgondolást. Errõl még gondolkodnom kell. Most sietek feladni az anyagot – Csókol: Józsi” A levél dátuma: 1993. szeptember 13. Harmincöt év telt el, 1957-tõl 1992. december tizennegyedikéig. Zsidán kereszt állt már ekkorra, ott, ahol „Jancsi” a huszonhatodik születésnapja elõtt meghalt. A testvére, József mondta az emlékezõ szentmisét ennél a keresztnél azon a három és fél évtizeddel késõbbi decemberi napon. Ernõ atya kérte, imádkozzon érte is. Kérje testvére közbenjárását is, mert õ akkorában már nem tudott lábára állni, thrombangitis obliteransa miatt. Ezután „történt valami, amiért hálás vagyok, és jobban tisztelem a Jancsit. Nem volt csoda! Nem vártam csodát, s nem is tartottam annak, csak csodálatos39

nak tûnt. Elõtte nap még mintha ezernyi tüske elviselhetetlen szúrása lett volna. Nem tudtam ráállni. Koncelebrálást sem tudtam vállalni. Még ülve sem.” Amikor pedig az üvegablak 1993-ban Zalacsében elkészült: „Brenner Jánost ábrázolja, akinek a gyógyulásomat köszönhetem.” –jegyezte fel Ernõ atya. Azóta pedig, ma is, 2005-ben, jól „szolgál” ez a láb. Az atya Zalaszentgyörgyön él, onnan lát el hat falut. Hetvenegy éves lesz március hatodikán. Januarius püspök ünnepét szeptember tizenkilencedikén tartja a világegyház. Az Új Vértanúk Bizottságához a huszadik századból, 2002. március 31-ig 12 692 jelzés érkezett. 8670 Európából, 13 Magyarországról. Minden bizonnyal sokkal többen voltak, szám szerint, a mártírok, hitvallók. A mennyek országában õk a barátaink. „A hûséges barát (Sir. 6,14 szerint) erõs támaszod, vagyont talál, aki ilyen barátra tesz szert.” Záró mottóul Jan Twardowski sorai szerint: „ettõl a perctõl a ki tudja meddig hívom majd a szenteket kérem õket telefonon hogy a kereszt sose jöjjön Nélküled” Utóiratként mellékelek egy levelet Lamatsch Endre barátunktól, aki ezt 1985. január 9-én írta. Sok mindent érthetõvé tesz, amennyiben figyelmesen végigolvassuk. „Kedves Marianne és Lóránt! Különös tekintettel arra, hogy az új esztendõ bekövetkeztével én egy esztendõvel vénebb lettem, ezért feledékenységem is növekszik éveim számának szaporodásával. Csupán egyszerûség kedvéért kezdtem így a levelet, hogy könnyebben meg tudjátok érteni azt, hogy nem vagyok biztos abban, hogy írtam-e már Nektek vagy sem – már t.i. ez új esztendõben. Bonyolítja a dolgot az is, hogy ki kellett bírnom a karácsonyi ünnepeket, elõtte az elsõáldozásra való készületet és magát az elsõáldozást, valamint a zord idõjárást, ami azt is jelenti, hogy befagy az ember agya a –23 fok hidegben, pedig én még páholyban voltam. Az emeleten volt ennyi, de a várnál, a lapályban –26 fokot mértek. A karácsonyi elõkészületek nemcsak azt jelentették, hogy végig kellett gyóntatni az öt falumat, hanem ezekben a falvakban az öregeket és a betegeket a házaknál. Ez még ment volna minden megerõltetés nélkül. De az idén is volt Jézus-várási ünnepség három faluban három különbözõ truppal. Az egerváriak 53-as, a vasboldogasszonyiak 37-es, a gõsfaiak 19-es létszámmal szerepeltek. Dec. 24. és 25. programja a következõ volt: 24-én reggel miséztem fél 8 órakor Egerváron. Negyed 9 órakor már Vasboldogasszonyban jelmezes fõpróba – fél 10 órakor ugyanez Egerváron – 11 órakor ugyanez Gõsfán. 13 óra felé csináltam valami 40

olyasmit is, amit máskor ebédnek szoktam nevezni, de ez csak annyit jelentett, hogy annyit ettem, hogy a gyógyszereimet be tudjam venni. Az elsõ elõadás a gyerekek számára Vasboldogasszonyban d.u. fél 3 órakor – a második Egerváron fél 4 órakor – a harmadik Gõsfán fél 5 órakor. Azért a gyerekek számára, hogy amíg õk a templomban vannak, otthon megérkezhet a Jézuska. Ennek következtében volt három kb. 2 év körüli apróság, akik õszinte kritikával végigbõgték az egész elõadást. Csodáltam a gyermekeimet, hogy nem jöttek zavarba. Este fél 11 órától éjfélig gyóntattam, majd az éjféli mise. Hajnali 2 órára már ágyban is voltam. 25-én reggel fél 9-kor kezdtem a miséket és délelõtt elmondtam hármat megfelelõ prédikációkkal és délután ismétlõdtek az elõadások ugyanabban a sorrendben, mint elõzõ nap – csak most a „nagyközönségnek”. Õk már jobb szívûen értékelték az elõadást, mert a bevételbõl megint másfél mázsa narancs és 10 könyv keveredett ki. Január elsején már olyan állapotban voltam, hogy kénytelen voltam „szabadnapot” kérni a híveimtõl, mert a szívem már három teljes napon át jelzett, hogy kezd sok lenni a jóból. 36 óra pihenés lett belõle és azóta nem érzem, hogy van szívem. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy szívtelen kutya vagyok – hiszen írok nektek is! – hanem azt, hogy csak a gyógyszerszedés jelzi, hogy beteg a szívecském. Folytatom a riportot. Közben ugyanis megpróbáltam megcsinálni a kisharangot, ami azt jelentette, hogy a toronyba fel kellett mászni a harangokig (30 m magas). Sajnos sikertelen volt a javítási próbálkozás, mert a hideg mást tett tönkre, mint amit én gondoltam és ehhez a javításhoz két ember kell és melegebb idõ. –12 fok még egy kicsit hideg. Ebédeltem is, minek következtében változott a világnézetem is. Egy kicsit barátságosabbnak látszik még a hideg idõ is. Délután 3 órakor temetek Gõsfán – az idén a másodikat. Utána irány az egerszegi kórház, mert ma van látogatási nap. Betegem pedig mindig van 3-4-5. Szerencsére még az utak járhatóak, Trabanttal különösen. Egyszer próbálta meg egy zsigás visszaadni a megelõzést, aztán kisegítettem az árokból. Még mindig a pihenés fázisában vagyok. Nem kezdtem meg a hittant, pedig a plébánián tarthatom, fûtött helyiségben. Majd a jövõ héten kezdem, mert tavaszszal bérmálás lesz nálunk és arra idõben szeretnék felkészülni a gyerekekkel úgy, hogyha netalán kórházba vonulnék, akkor a gyerekek önállóan le tudják vezetni a dolgot. Persze nincs semmi szándékom kórházba menni és lassan elmúlik egy éve annak, hogy az utolsó paroxismusom volt. Kipihent állapotban nagyon spórol a szívem, mert ez a sportszíveknek a szokása (53-54-et ver percenként) – az átlagos 60 körül van. Ebbe a fõorvosom is minden további nélkül belenyugodott és nekem pontosan elég. Remélem, hogy kimerítõen írtam magamról. Legfeljebb még annyit, hogy õsszel megpróbálok eljutni Görögországba. Ennek érdekében már megpróbáltam 41

mai görög nyelvtan-könyvet venni több városban is, de úgy néztek rám a könyvesboltokban, mintha meg akartak volna gyõzõdni arról, hogy józan vagyok-e? Ha tudnál szerezni, nagyon hálás lennék. A mitológiával is próbálkozom a barátkozást, de rájöttem arra, hogy a katolikus tanítás (beleértve a Szentháromságot is!) egyszerûbb és világosabb, mint a mitológia. Pedig azt is most állapítottam meg, hogy a magyar nyelven teológiát írni, tanítani és tanulni, rettenetes. Lassan a végére érek azoknak a jegyzeteknek, amiket most tanítanak a pesti Akadémián, ahol annak idején mi még ékes latin nyelven tanultunk. Magyar nyelv és a teológia! Nem hiszem, hogy akármilyen más tantárgyban jobban ki lehetne tekerni a magyar nyelv nyakát, mint a teológiában. Én nem vagyok nyelvész, de igen gyakran csuklás fog el. Egyik-másik tartalmától pedig szinte kétségbeesek. Megértem a mai fiatal papok szellemi felkészültségét. Nem õket hibáztatom, mert vannak egyszerûen megtanulhatatlan jegyzetek és én még abban is kételkedem, hogy aki írta, az tudja-e mit akart írni. Ezek után jönnének a jókívánságok az új esztendõre és az új esztendõnek minden jeles ünnepére, évfordulójára stb. Elsõsorban jó egészséget kívánok mindenkinek a családban, mert most már kezdem egészen komolyan venni az egészséget. Ez után jöhet az ép lélek, mert a kegyelem mindig a természetre épít. Persze ezt megint magyarázni kellene, mert a „természet” sokféle módon érthetõ. Nos, itt az emberi természetet ontológiailag értem. Ezt úgy kell érteni, hogy a kegyelem emberfelettivé tudja tenni az embert, de sohasem embertelenné. A beteg testben lehet nagyon is ép lélek. Ezen felül áldásom Rátok. A rosszabbik kalapomat nem tudom Rátok hagyni, mert nincs kalapom, még pap-sapkám sincs. Aggharcos üdvözlet és sok-sok szeretet Egervár, 1985. január 9. Bandi

42

„MI NEM HALLGATHATUNK!”

43

A BETLEHEMI KOVÁCSMÛHELY Amikor Mária a fárasztó út után Betlehem utcáin várakozott, József hasztalan kopogott az ajtókon szállásért. Egy kovácsmûhely eresze alatt Mária egy kõre roskadt. A tûz lángja megszínesítette arcát. A kovács most hosszú fogóval izzó vasdarabot vett ki a tûzbõl és az üllõhöz lépett. Zengett a kalapács ütése, az izzó vasdarab szikrákat szórt. Valahányszor lezuhant a kalapács és felzengett az üllõ, Mária szúrást érzett a szívében és halkan megkérdezte: – József, mondd, mit kalapál a kovács? József a mûhely ajtajába lépett és bekiáltott: – Mondd kovács, mit kalapálsz? A kovács a fogóval felemelt egy vörösen izzó szöget és így felelt: – A gyilkosoknak készül, akiket keresztre feszítenek! Ekkor Mária elhagyta a mûhelyt és halkan sóhajtott. Ez egy órával azelõtt történt, hogy az istálló felett felragyogott a csillag. (In: Jakob Streit: A gyermek Jézus legendái) „Az Úr szava egyenes beszéd kipróbált ezüst, salaktalan, hétszer tisztított. (Zsoltár 12, 7) A soha ki nem alvó tûz csodálatos példája, ahogyan a szentek romolhatatlan szívvel próbálták követni a Mestert. Szent Domonkosnak egyik nagy követõje 1185 körül született az Odrovazius nemzetségbõl, Konszki Eusztách gróf fiaként, a család Lanka nevû várában. Szellemének az elsõ táplálékot maga Ivó püspök, Lengyelország kancelláriusa nyújtotta. Jácint rendkívüli jámborsága oly feltûnõen nyilvánult meg, hogy a nagybácsi már ebben az idõben megjövendölte oltárra emelését. Jácint a Krakkóban megkezdett tanulmányokat Prágában folytatta, és az akkori világtudomány központjaiban: a párizsi és bolognai fõiskolán fejezte be. Mint a hittudományok és az egyházjog doktorát szentelték pappá, és rövidesen a sandomiri káptalan tagjává nevezték ki. 1218-ban Ivó püspök magával vitte Rómába két unokaöccsét, Jácintot és testvérét, Ceslaust. Nagy hatással volt a két fiatalra mindaz, amit a nemrég megalakult domonkos rendrõl hallottak. Domonkos fiainak rendháza akkor már a Santa Sabina temploma mellett állt. A két testvér arra kérte a nagybácsit, maradjanak ad44

dig Rómában, míg Domonkos is odaérkezik. A nagybácsi nem szegte kedvüket. Megérkezett a rendalapító, a találkozás pedig a fiatalok hivatását még jobban megerõsítette. 1220. február 12-én vették fel a szent ruhát. Mint Szent Domonkos, Szent Jácint hitvalló is megható gyöngédséggel ragaszkodott a Boldogságos Szûzhöz. Szeretetét, gyermeki bizalmát azzal jutalmazta a Szûzanya, hogy legkedvesebb védencei közé sorolta. Egy alkalommal így szólt hozzá: ’Örvendezzél Jácint! Imád kedves volt a világmegváltó fiam elõtt, és bármit kérsz tõle, az én nevemben, megadja neked.’ Kijevi perjel korában a tatárok megostromolták a várost, Jácint éppen a szentmisét mondta. Befejezni sem volt ideje. Úgy, ahogy volt, társaival menekülve a legméltóságosabb oltári szentséget magával vitte. Ám ekkor a mennyei Édesanya a mintegy két mázsa súlyú alabástrom szoborból megszólalt: ’Jácint fiam, a Fiút elviszed és az anyát itthagyod, a pogányok gyalázatára?’ Jácint szíve elnehezedett. ’De Anyám, látod, hogy meg sem emelhetlek!’ ’Kíséreld meg fiam, megkönnyíti terhedet!’ Baljával megragadta az óriási, de innen kezdve pehelykönnyû szobrot, jobbjában az oltáriszentséggel száraz lábbal kelt át a Dnyeper hullámain. Palástját a folyóra terítette és ezen át menekültek meg az õt követõ méltó alattvalói. Élete utolsó szakaszát a krakkói kolostorban töltötte e nagy apostol, de ez az idõ rendtársai és a város nagy fájdalmára csak igen rövidre szabatott. A nehéz válás az elsõ krakkói dominikánus testvértõl, a testi-lelki betegeket gyógyító, halottakat feltámasztó szenttõl 1257. augusztus 15-én következett be. Nagyboldogasszony ünnepén a halál közeledtével zsoltárt imádkozott az oltár lépcsõjén, megszokott imádkozóhelyén és itt adta vissza lelkét a legõsibb, leghatalmasabb lengyel nemzetség tagja: ’kezeidbe ajánlom lelkemet’ utolsó szavakkal teremtõjének. Holta után ragyogó fényben jelent meg Szaniszló, a szent vértanú püspök társaságában a krakkói fõpásztornak. Egy szent életû apáca pedig gyönyörrel szemlélte, mint vezeti a Szent Szûz angyalok és szentek kíséretében kedves fiát az égbe. Röviddel halála elõtt megkapta a Szent Szûztõl a jó halál ígéretét. A szentmise bemutatása közben vakító felhõ ereszkedett alá az égbõl, melynek közepén angyalok és szüzek serege kísérte a Mennyek Királynõjét, akik azután az oltár körül borultak térdre. A szentmise befejeztével az Istenanya levette csillagokból, virágokból font ékes koszorúját és e szavakkal mutatta meg neki: ’Nézd Jácint, mennyei koronádat!’ Ugyanígy Krisztus szíve szerint való fõpásztor módjára kormányozta híveit Breganzai Boldog Bertalan is, akire nem volt alkalmazható a mondás: ’Egy próféta sem kedves a maga hazájában.’ Hívei nagy erényeiért szentként tisztelték és rajongásig szerették. Pedig a lelkek Szent Domonkosi szeretettõl ittas fõpásztorának ugyancsak bojtorjános ugar jutott, és megmunkálásához kemény kézzel kellett hozzáfognia. Elsõ nagy gondja az eretnekségtõl feldúlt egyházmegyéjének megtisztítása volt. Legnagyobb örömére sikerült a tévhitûek vezérét és vele sok hívét Krisztus egyházába visszavezetnie. 45

A zsarnoki Ezzelino de Rommaot, aki ebben az idõben mint II. Frigyes császár szövetségese, Észak-Itáliát sanyargatta, úgy fölbõszítette a fõpap buzgósága, hogy elhatározta számûzetését. A Gondviselés azonban megakadályozta sátáni tervében. A pápa idejében visszahívta Bertalant püspöki székébõl, és fontos megbízatással, legátusként küldte az angol királyi udvarba. A Normandiába készülõ III. Henrik és nejének oltalma alatt tette meg Bertalan az utat visszafelé. Franciaországon áthaladva meglátogatta Szent Lajost, akitõl a barátságnak nem mindennapi zálogát kapta ajándékba: a szent keresztfa egy darabkáját és egy tövist Krisztus koronájából. A jámbor uralkodó ugyanis Konstantinápolyban a görög császártól megkapta Krisztus keresztjének jókora darabját és az egész töviskoronát. A drága kincsek méltó elhelyezésére éppen akkor építtetett Párizsban gyönyörû kápolnát, melyet szokatlan fénnyel és pompával ékesített. Bertalant kimondhatatlanul boldoggá tette a fejedelmi ajándék. Saját életének szimbólumát fogadta benne, melybõl nem hiányzott sem a kereszt, sem a tövis. Mint Krisztus testének igazi tagja, imádott mestere osztályrészét tekintette benne, amely egész valóját vele eggyé forrasztotta. Korán meggyõzõdött arról, hogy ’sok viszontagságon át’ kell bemennünk Isten országába. Ebben a saját, és mások lelkéért vívott harcban mi más lett volna erõforrása, mint éppen a Megváltó szent keresztje, és a Megalázott Krisztus töviskoronája? Halála után is szilárd meggyõzõdéssel vallotta az imádkozó egyház: ’Kegyelmet talált az Úr szemében. Megdicsõítette Õt a királyok színe elõtt és nekiadta a dicsõség koronáját.’ A szent töviskoronáról nevezett legkedvesebb templomában helyezték örök nyugalomra. VI. Pius pápa hagyta jóvá boldoggá avatását.” S ennek a csillagnak a ragyogása fedezhetõ fel Firenzei Szent Antonin hitvalló életében (1389-1459) is. „Az új, szigorúságáról és tagjainak életszentségérõl máris híres fiesolei dominikánus kolostor perjele tanácstalanul meredt maga elé. Szánta ezt az elõtte álló sápadt, vézna, de szeretetreméltó apró emberkét, aki csak az imént esedezett felvételért. Alázatos kérése könnyekig meghatotta és nem volt szíve kereken elutasítani. De hogy bírja el majd a sok böjtöt, húseledeltõl való állandó megtartóztatást, virrasztást, egyéb önsanyargatást és a test legjogosabb igényeinek feláldozását mindabban, amit kényelemnek neveznek? Így töprengett magában Boldog Dominici János. Jóságos tekintete részvéttel siklott végig a külseje után nem nagy reményekre jogosító erõtlen ifjún. Szerencsére megakadt szeme egy vastag fóliánson, melyet hóna alatt szorongatott. Hirtelen mentõ gondolata támadt. ’Mit tanulmányozol?’ – kérdezte a vastag kötetre mutatva. A Decretum Gratiani-nak nevezett egyházjogi gyûjtemény volt. ’Nos jól van! Mihelyt ezt az egészet betéve tudod, felveszlek.’ A kis emberke mosolygott 46

egyet és könyvét még jobban magához szorítva, hálás köszönetnyilvánításokkal távozott. A feltétel súlyos volt és emberi számítás szerint kivihetetlen. Dominici János azzal a jólesõ érzéssel vált meg az ifjútól, hogy a nehéz ügyet végleg elintézte. Pedig csalódott. Egy év múlva ugyanazzal a kedves mosollyal jelent meg hóna alatt a könyvvel a kolostor portájánál a ’kellemetlen vendég’. Beteges külseje azóta sem javult. Egy centinyit sem nõtt nagyobbra. Alázatosan ismételte meg kérését, megtoldva azzal a kívánsággal, kérdezzék ki az egyházjogból. Dominici János egyik ámulatból a másikba esett. Nem talált annak a kornak szövevényes és kuszált jogi kérdései közt egyetlen olyat sem, mellyel a tizenhat éves legénykét megfoghatta volna. Ekkora akaraterõ elõl meg kell hátrálnia minden emberi okoskodásnak! A bátor kis hõst azonnal beöltöztette. Sohasem adódott oka arra, hogy meg kellett volna bánnia nagylelkûségét. Amennyiben az onnan felülrõl való mentõgondolatot elutasította volna Boldog Dominici János, kérdés: Firenze dicsekedhetnék-e nagy érsekével, a domonkos rend pedig egyik legkiválóbb szentjével? Ez a nagy fõpásztor, példás szerzetes, sokoldalú tudós és híres csodatevõ 1389-ben született Firenzében. Atyja, Pierozzi Miklós jogtudós a város kormányzótestületének, a signoriának volt tekintélyes tagja. A szent keresztségben a fiúcska az Antal nevet kapta, de rendkívül alacsony termete és vonzó egyénisége miatt késõbb is rajta maradt az Antonino – Antalka becézõ elnevezés. Gyermekéveit angyali ártatlanságban és csaknem szüntelen imádságban töltötte. Már zsenge korában meglepõ érettséget árult el. Játék helyett jó könyveket olvasott, szórakozás helyett prédikációkat hallgatott. Örömmel járt el Itália legünnepeltebb szónokának, Dominici Jánosnak beszédeire. Izzó szavainak a hatása alatt kérte a rendbe történô felvételt. 1404-ben Szent Domonkos ünnepén öltöztették be. Újoncidejét Kortonában töltötte egy híres mester, Boldog Ripafratta Lõrinc vezetése alatt. Capucci Boldog Péter, Mugello János, a Fra Angelico néven ismert nagy és szent életû mûvész voltak társai. Ebben a légkörben gyors elõhaladást tett a tökéletesség útján. Mintaképe volt a szerzetesi erényeknek. Másokat is maga után vonzott szelíd, szeretetreméltó modorával. Megtestesítõje volt annak a szigorú szerzetesi szellemnek, melyet Dominici János élesztett újjá. Élete fényes tanúságot tett arról, hogy a gyenge testben is mire képes az erõs lélek. Az éjjeli zsolozsma után sohasem feküdt már le, helyette imádkozott vagy írt. Valóban, Krisztus szíve szerinti, papi lelket hordozott magában. Nappal egészen a felebaráté volt, mint Szent Domonkos. Fáradhatatlanul prédikált, gyóntatott. Az emberek seregestül ostromolták meg a lélek e nagy orvosát, mert a legbonyodalmasabb lelkiismereti ügyekben is tisztán látott. 47

Egészen fiatal kora óta egymás után állították a leghíresebb itáliai zárdák élére. Mintegy 30 éven át volt perjel a különbözõ toscanai reformált kolostorokban. A firenzei nagy múltú Szent Márk zárda, a keresztény mûvészetnek Fra Angelico ihletett lelkét sugárzó, világhírû szentélyének alapítása az õ nevéhez fûzõdik. A város hatalmas, pompakedvelõ ura, Medici Kozma építtette, s felállíttatta nagy, nyilvános könyvtárát. Szerette volna saját ízlésének megfelelõen berendezni, de a szegénységet és szerzetesi egyszerûséget oly igen kedvelõ Antonin perjelnél határozott ellenszegülésre talált. Nagyobb termeket csak a közös helyiségek számára engedett, de a celláknak olyan kicsinyeknek és szûkeknek kellett lenniük, amilyennél kisebbek már nem is lehettek volna. A nagy kegyúr fenntartott magának két kis szobát, melynek ablakai a templom felé néztek. A kormányzás gondjaiban elfáradva itt üdült fel kedves barátjánál. Mint elöljáró, Antonin mindenütt a szigorú szerzetesi fegyelem begyökereztetésén dolgozott. Bölcsesség és eréllyel párosult szívjóság jellemezte. A hivatalával járó sok gond mellett maradt ideje a tollforgatásra is. Rendkívüli tudományáról gazdag irodalmi munkássága tanúskodik. Neki köszönhetjük a középkor legterjedelmesebb és sok tekintetben legtartalmasabb világtörténelmét. Summája kifogyhatatlan kincsesháza az erkölcstani kérdéseknek. Korának elsõ moralistája; bölcsessége miatt ’Antoninus consiliorum’-nak nevezték. A klerus és a hívek vallási továbbképzését szívén viselte; számos értekezést írt olasz nyelven. Kivette részét az egyházkormányzatból is; látogatta a legfõbb pápai bíróság, a Rota Romana gyûléseit és nagy része volt a latinok és görögök egyesülésében. Érdemeit IV. Jenõ pápa azzal jutalmazta, hogy firenzei érsekké nevezte ki. Õ azonban mindenáron szabadulni akart e méltóságtól, amelynek terhe elviselhetetlennek látszott az alázatos férfiú szemében. Hasztalan volt azonban minden ellenállása. Fra Angeliconak sikerült ugyanis elhárítania magától ezt a megbízást, de neki a kiközösítés elkerülésére 1446-ban el kellett foglalnia az érseki széket. Érsekként is megmaradt egyszerû szerzetesi erényei mellett. Fõként a szegénységet gyakorolta, hõsi módon, mindhaláláig. Udvartartását hat személyben állapította meg. Gyakran mondogatta: ’Amim van, nem az enyém, hanem Krisztusé és a szegényeié.’ Támogatásukat oly kiválóan szervezte meg, hogy elvei a legutóbbi idõkig is találnak követõkre. ’Szíve és ajtaja’, ideje és erszénye mindig a rászorulók rendelkezésére állt. Megfontolt volt azért az anyagi támogatásokban. A legenda szerint egyszer angyalokat látott lebegni egy ház fölött. Benézett oda, és látta, hogy egy özvegyasszony dolgozik ott a leányaival, éjt nappallá téve a mindennapi kenyérért. ’Ha ezek szegénységükben ilyen jók, mennyire fogják szeretni Istent, ha jobb sorsuk lesz’ – gondolta és gazdag alamizsnát adott nekik. Legközelebbi alkalommal azonban, mikor arra járt, már gonosz lelkeket látott ott a ház felett, ahol korábban az angyalokat. Meg is gyõ48

zõdött az okáról. A jólét elpuhultságra, élvezethajhászásra nevelte a lakókat. Az érsek levonva ebbõl a tanulságot, óvatosabb, megfontoltabb lett az adakozásban. Bõkezûségének hírére egy haszonlesõ szántó-vetõ újévre megajándékozta egy kosár gyönyörû barackkal. Gondolta, ennek viszonzása bizonyára nem lesz megvetendõ. Meglepetésére azonban csak egy mosolyt és barátságos „Isten fizesse meg!-et kapott. Csalódását el is árulta. Annál nagyobb lett azonban ámuló csodálkozása, amikor a szent egy mérleget hozatott. Annak egyik serpenyõjébe a gyümölcsöt, a másikba pedig egy szelet papírt tett felirattal: ’Isten fizesse meg!’ A súlyos gyümölcskosár pehelyként röppent a magasba, míg a papírszelet mélyen lehúzta a serpenyõt. Csodálni valóan érzékeltette, mennyivel többet érnek Istennél a természetfölötti javak, mint az anyagiak, és milyen kicsiny az értéke az Úr szemében a vak, önzéstõl fertõzött cselekedeteknek. Az egész rábízott nyáj érdekét szívén viselte. A papság körében elszánt harcot folytatott a reneszánsz könnyû életfelfogása ellen. Saját szigorú élete példája feljogosította a klérus fegyelmének megszigorítására. Az egyszerû, szegény emberek sorsa is érdekelte. Elsõ csodája tanúskodik errõl a kedves egyszerûségérõl lelkületének. Találkozott egy kisleánnyal, aki összetörte agyagbögréjét és ezért keservesen sírt. ’–Sebaj, segítünk a bánatodon!’ Összeszedte a földrõl a cserepeket: keresztet vetett reájuk. Csorbulatlanul adta vissza a gyermeknek az edénykéjét. Máskor kovácsmûhely mellett vezetett el az útja. Az elvadult ott dolgozó munkások egész nap káromolták Istent. Szelíd szóval beszélt lelkükre, de a csõcselék kinevette. Munkájukra ekkor Isten átkát kérte. Attól a pillanattól fogva bizony nem hajolt többé a vas a kalapács ütése szerint. Megdöbbentek ettõl, és kétségbeesetten indultak az érsek nyomába, hogy bocsánatát kieszközöljék. Szavára azután a vas ismét úgy simult az üllõn, mint ahogyan annak egy jó kovács kalapácsa alatt illik. Nagylelkûsége akkor nyilvánult meg a legékesszólóbban, amikor Firenzét a pestis nyomában járó ínség, sõt földrengés is pusztította. Bizalmas barátaival a megpróbáltatás nehéz idejében éjjel-nappal látták az orvosságokkal és élelemmel megrakott szamár mellett amint a város utcáit rótta. Rendkívüli elfoglaltsága, nagyarányú fõpásztori és irodalmi tevékenysége ellenére is talált idõt az Istennel való bensõséges egyesülésre, hogy napról napra felismerhesse Isten akaratát életében. Lelke sziklavárat rejtett, melynek falain visszaverõdtek a szenvedélyek hullámai anélkül, hogy behatolhattak volna abba. Nyugalma, amely az isteni Gondviselésbe vetett rendíthetetlen bizalmán nyugodott, egy percre sem ingott meg. Korának legszentebb, legkiválóbb fõpapja volt, aki teljes mértékben bírta a pápák bizalmát. Amikor V. Miklós szentté avatta Szienai Bernardint, megjegyezte, hogy az élõ Antonin éppoly méltó lenne a szentté avatásra, mint a halott Bernardin. Min49

denáron Rómában akarta tartani. Azt is megtiltotta, hogy az általa hozott ítéletek ellen fellebbezést fogadjanak el. IV. Jenõ az õ kezébõl vette fel a haldoklók szentségeit és az õ karjai közt halt meg. Amilyen nagy volt a szent élete, olyan volt halála is. Utolsó betegségében szüntelenül ismételte: ’Istennek szolgálni annyit jelent, mint uralkodni.’ Végórája elõtt magához hívatta a Szent Márk kolostor szerzeteseit, hogy a zsolozsmát imádkozó rendtestvérek közül indulhasson az Örökkévalóhoz. Kívánságára a kolostorban temették el, éspedig az uralkodó II. Pius pápa intézkedésére egészen rendkívüli, a szenteket megilletõ ünnepélyességgel és tiszteletnyilvánításokkal. A pápa búcsút engedélyezett ugyanis azoknak, akik a nyolc nap alatt, míg a ravatalon pihent, kezét vagy lábát megcsókolják. Végrendeletében házi felszerelését, bútorzatát a szegényekre hagyta. De a ’szegények atyjának’ szegénysége oly nagy volt, hogy összes földi javainak értéke alig lehetett több négy tallérnál. VI. Adorján pápa 1523-ban avatta szentté.” (Temel M. Amata O.P.: Szent Domonkos szerzetesrend szentjei és boldogai. Sajtó alá rendezte és szerkesztette: Dobos Marianne. 1989.) Ma is: ’A bölcsesség legszebb szava a könyörületesség.’ Ahhoz a különös számvetéshez hasonlítanám, melynek során a gazda megjutalmazza azokat a ’minisztereit’, akik megsokszorozták vagyonát, megduplázva a kapott tálentumokat (Mt. 25, 14-30.). A gazda számvetése nem a hasznot tekinti. Másféle nagyvonalúságról van itt szó, olyanról, amely az erkölcsi gondolkodást, tehát a politikai gondolkodást is érinti. Az irgalmasság termékeny, bõséggel jár, mindig többet és többet kínál. A szabadságban érkezõ igazság nyomán jön a szeretet, a könyörületesség, a szolgálat. A könyörületességbõl táplálkozó felebaráti szeretet eljut odáig, hogy az én a másikat önmaga fölé helyezi. Ezért mint kegyelemért kell folyamodnunk. Az a társadalom, amely elutasítaná az effajta önzetlenséget, nem volna több, mint egyének halmaza, akiket megbénít az erõszak, s akiket legföljebb pillanatnyi érdekeik kötnek össze ideig-óráig. Olykor tanúi is vagyunk effajta, a terrornak és gyûlöletnek kiszolgáltatott embertömegek látványának. Ezek a tömegek nem ismerik a szolidaritás érzését. A könyörületesség igazsága: civilizációnk misztikus szíve. A nép, amikor a szerencsétlenül jártak segélykiáltására felel, jól érzi ezt, s nem marad érzéketlen a fedél nélkül maradtak, vagy a szerencsétlenül jártak elõtt. De a politikai könyörületesség nem lehet pusztán érzelem. Folytonosan tekintettel kell lennie a társadalmi kapcsolatokra, mert szolidaritás nélkül az ember az embernek csak farkasa. A könyörületesség a bizalom és a tisztelet forrása, amelybõl a legszegényebb éppúgy részesül, mint a leggazdagabb, mint az elhagyatott és a megvetett is.” (Jean-Marie Lustiger: Emberhez méltón.) 50

A „SZÕLÕTÕKÉS NÕVÉR” Szent Péter kétszáztizedik utóda, V. Miklós szent évet hirdetett az 1450. esztendõre, egy nehéz korszakban. Célja volt „Helyreállítani a békét és egész pápaságom idején nem venni más fegyvert a kezembe, csupán azt, amelyet Krisztus adott védelmemre, az õ keresztjét.” Ebben az évben tartotta, négyezer küldöttel a minoriták és az obszervansok, a ferences rend két ága a nagykáptalanját is Rómában. Az örök városban ekkor négy, késõbb szentté avatott is járt. Kapisztrán János, aki a kereszttel és az Oltáriszentséggel áldotta meg a törökverõ Hunyadi János katonáit, Márkia Jakab (szintén járt hazánkban), és egy spanyol domonkos laikus testvér, Diego. Ekkor történt Sziénai Bernardin ferences szerzetes szentté avatása is. A szertaráson ott volt Rita Mansini Ágoston-rendi nõvér a Szent Mária-Magdolna kolostorból. Isten arra választotta õt, hogy minden állapotában, minden korban ragyogó mintaképe lehessen a legszebb nõi erényeknek, tövises utakon rózsát fakasztani mások számára. Rocca-Porenában a Lotti házaspár bizony nem reménykedett már abban, hogy gyermekkel áldatik meg házasságuk. Mégis hittek az angyaloknak, akik jelezték mindkettõjüknek a „Gyöngy”, a kislányuk születését. Már bölcsõje mellett is hihetetlen csoda, de összeforrt annak a férfinak a sarlóval megvágott keze, aki segítségére sietett, hogy megmentse a méhektõl, melyek rajban szálltak az alvó csecsemõre. Gyermekeink példája a szorgalmas, engedelmes gyermek, aki megérezte érzékeny szívével, hogy Jézus Krisztus mennyit szenvedett, milyen drága áron váltotta meg a bûnös emberiséget. A kereszt áldozatával egyesülve irgalmasságot gyakorolni, ezt érezte élete értelmének az eget keresõ fiatal leány. Mégis, engedelmeskedve a szülõi akaratnak, férjhez ment. 18 évet élt házasságban, ikerfiai is apjuk szenvedélyes természetét örökölték. Miután, imádságaival és még a testi bántalmazást is némán viselõ, mindent elnézõ türelmével, a szeretet fegyverével megszelídítette õket, és örök nyugalomra tértek teljesült álma: kedves szentjei bejuttatták az elõtte oly sokáig bezárt zárda falai közé. Szerzetesi szellem nélkül szerzetesi ruhát viselõ társai bántásait engesztelõ szeretetével viszonozta. A legtökéletesebb alázatból példát mutatva locsolta a kiszáradt, korhadt fa ágát. Az Úr ekkor, és ezután is már életében többször, de boldog halála után megszámlálhatatlan sokszor megmutatta, milyen kedves elõtte az áldozatos, hûséggel szeretõ lélek. Az olaszok a „lehetetlenségek” szentjeként tisztelik. Krisztus töviskoronájának egyetlen tüskéje fúródott, bûzös, fájdalmas sebként homlokába. De a reménytelen ügyek szószólójának, a szolidarítás földön járó mintaképének Jegyese, aki 51

ezt a stigmát megadta – kegyelmül – neki, azzal is megajándékozta õt, hogy a szentévi zarándoklat alatt csak a fájdalmat érezze. Másként nem lehetett volna útitárs, a nõvérek vezetõje, aki már az út elején szemléletesen megmutatta nekik, hogy egyedül a Gondviselésre kell bízniuk magukat. A Corno patakba szórta az útiköltségre kapott pénzt. Aki mindenki javáért fáradozva élte életét, annak halála elõtt a hóban is rózsa nyílt, és zamatos füge termett a hideg télben. Mindannyiunk útitársa, Rita megtalálta, és követte a szenvedõ Megváltót. Századokra hagyta örökségül „Keressék, és kövessék Õt, aki az ’Út, az Igazság és az Élet’.” Ez már nem a közlésre szánt szöveg. Csak barátoknak, akik ma –2006. április 10-én – emlékezzenek arra, hogy „Dominus flevit”. Akkor is Virágvasárnap volt, és az Úr megsiratta a várost. 1989 januárjában jártam az Apenninekben, mert tél volt, a nehéz utakon akkor is nehezen megközelíthetõ Cascia városában. A nagy „Chiuso”, „Zárva” idõpontjában még az utcán se igen járnak emberek. Az úgyse lehet bejutni a templomba biztos tudatában, a hátralevõ meredek útra hivatkozva gyõzködött férjem és Kõszegi Márta, alkalmi úrvezetõnônk, aki kérésemre vitt el bennünket, ne várjunk tovább, úgyis hiába. Irány: Vissza Róma! De, még öt perc, és ott térdepelünk az enyészeten fél évezrede uralkodó, csodálatos módon épségben maradt földi maradványai elõtt. Csak a koporsók cserélõdnek a századok során, egyre díszesebbre – erre vágyott tán a legkevésbé. VIII. Orbán kétszáz évvel halála után boldoggá, és újabb közel 250 év múlva XIII. Leó szentté avatta. A XX. század katakomba keresztény életében, és az addig soha nem látott mértékû nagy teológiai megújulásában vajon milyen szerepe lehetett (onnan) Ritának, és az õt vezetõ Keresztelõ Jánosnak, Ágostonnak és Tolentinoi Miklósnak? Mária Magdolna lábat mos, Jézus Krisztus lábakat mos, de a XXI. század embere – azt az évenkint egyszerit is –, csak szertartásként nézi, rosszabb esetben teszi. A Szentlélek és az Inspiráció Angyala segíthet, hogy „…az az indulat legyen bennetek (bennünk), amely volt Krisztus Jézusban is…” és akkor, „Ha az Isten velünk, ki lehet ellenünk?”

A KOVÁSZ „Amikor Heródes pribékjei ismét szorosan Mária sarkában voltak, egy házhoz ért, amelynek nyitva állt az ajtaja. Egy asszony a teknõ mellett dagasztotta a tésztát. 52

– Kedves néném! – kiáltotta aggodalmában Mária – segítsd elrejteni a Gyermeket! Nézd, ott hátul az utcán, ahol felszáll a por, jönnek a gyilkosok. Meg akarják ölni! Az asszony megkérdezte: – Rejtsem az ágy dunyhája alá? – Nem, azt átszúrják a kardjukkal! – Rejtsem a szekrénybe? – Ó nem, azt feltépik! – Akkor add ide, beteszem a teknõbe és ráteszem a tésztát. Mária beleegyezett és a Gyermeke szelíden tûrte, hogy a tésztával betakarják. Alig tûnt el a kis lábacska is, hangosan dörömböltek az ajtón s a következõ pillanatban már ki is csapódott. Sötét arcok meredtek rájuk, szemük félelmetesen villogott és ordítottak: – Hol a Gyermek? Adjátok elõ! A dagasztó asszony bátran eléjük állt és így szólt: – Mióta vannak nekem kis gyermekeim? Az enyéim már megnõttek! Keressétek meg magatok! A pribékek kutatni, keresni kezdtek az asztal és padok alatt, átszúrták kardjukkal az ágyakat, felszakították a szekrényeket. Az edények zörögtek, de a Gyermeket nem találták. Közben Mária a tésztát dagasztotta, mintha cseléd volna a házban. Amikor a gyilkosok semmit sem találtak, összetörték a kõkorsót, mely a teknõ mellett állt és káromkodva távoztak. – Nézd a csodát! – kiáltotta az asszony, amikor ismét a teknõ mellé lépett –, mennyire megdagadt a tészta, már túlcsordult a teknõn! Kivette a Gyermeket és Mária karjába tette. Azután a tésztához nyúlt és kiszakította az egyik kenyeret a másik után. Mária megszólalt: – Tarts meg valamit ebbõl a tésztából kovásznak a legközelebbi alkalomra, akkor a tészta ismét annyi lesz. Azután elhagyta a házat. Már messzire járt és az asszony még mindig kenyeret szakított. Az egész falu jóllakott. De az utolsó adag tésztát félretette a legközelebbi dagasztáshoz. Amikor a következõ héten ismét kenyeret dagasztott, beledagasztotta a múlt heti tésztamaradékot is. Megsavanyodott, de íme a tészta ismét betöltötte az egész teknõt. Sokan jöttek hozzá és kértek a csodás kovászból, hogy náluk is szaporodjék a kenyér. És náluk is megdagadt a tészta. Még ma is sok helyütt szokás, hogy az új tésztához régit elegyítenek és még ma is megkel a tészta.” (Jakob Streit: A gyermek Jézus legendái.) Egyiptomban, Szamannud városában van egy, a Szûz Mária és Szent Apanúb tiszteletére szentelt templom, melynek udvarán helyezték el azt a gránitkõbõl fa53

ragott edényt, amelyben a hagyomány szerint Szûz Mária kovászolta, dagasztotta, kelesztette a tésztát. Meg is dagadt a tészta… Túlcsordult… Kicsordult… Kenyérré lett…Vérré lett… Mindennapi kenyerévé annak a nyolcezer embernek, akik többségükben gyerekek voltak még, de Diocletianus császár keresztényüldözése idején „hitünkért vérüket ontották”. Apanúb tizenkét éves volt, de nem volt kérdés a számára: „Vajon honnan vegyünk ennyi kenyeret a pusztában?” A mennyek országából, mesélik, „ki-kiszökik” Apanúb ma is (ikonjából kilépve), gyerekekkel játszik, és minden bizonnyal mesél is nekik. Mesél nekik Jézusról, aki így szólt (szól): ”Mit tanakodtok azon, hogy nincs kenyeretek? Még most sem értitek? Nem fogjátok fel? Még mindig érzéketlen a szívetek? Van szemetek és nem láttok, van fületek és nem hallotok? Nem emlékeztek rá, hogy amikor öt kenyeret megtörtem ötezer embernek, hány tele kosár maradékot szedtetek össze?” „Tizenkettõt”– felelték. „ S mikor a hetet a négyezernek, hány kosár lett tele a maradékkal, amit összeszedtetek?” „Hét”– mondták. Erre újra kérdezte:” Még mindig nem értitek? Vagy elfelejtettétek, mint a ’múlt heti tésztamaradék?’-ot”.

ÖRÖM Egekben elpárolgó felhõvé lesz a gondolat, Adván az égnek folttalan nézetét. Születés, élet, fájdalom, halál – e bolond felett nincs hatalmuk már. Örömmé lett magatartásának erõteli áradása, Örömmé lett beteljesedett tisztasága, Örömmé lett szemlélõdése a semmit el nem rejtõ érzékterületek felett, Örömmé lett, nem múló örömmé, a cél, mely eléretett.

AZ ISTEN VÁNDORA 90 ÉVES „A szentmise az életem, és az életem egy hosszú szentmise” Az alcímként választott idézet Alberto Hurtado Cruchaga jezsuita szerzetestõl származik (1901-1952), akinek szentté avatási szertartása október 23-án lesz, az Eucharisztia évének ’évzárónapján’. Chilében született, és Belgiumban szentelték pappá, majd hazatérve Dél-Amerikába, Santiagóban folytatta áldásos tevékenységét. A legszegényebbekért dolgozott, hogy testben és lélekben egyaránt 54

megtapasztalhassák „Krisztus tûzhelye” szeretõ emberségét, hogy ’jótetteiteket látva, dicsérjék a Mennyei Atyát’. Lelki „kisöccsének” tekinthetjük a mi István atyánkat, Regõczi Istvánt. Isten kilencvenéves gyermekét, aki 2005. október 5-én, hálaadó szentmisével ünnepelve, kezdte meg élete tizedik évtizedét. 1943. március 29-én Belgiumban, Bruggeben, Flandria fõvárosában elmondott elsõ szentmiséje óta élete egyetlen napja sem múlott el örömmel, és hálatelt szívvel elmondott szentmise nélkül. „Sacerdos et Hostia – Pap és Áldozat.” Újmisés jelmondata („Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielõtt szenvedek.”/Lk. 22.15./) szerint, a vágyakozás emberévé lett, aki napra nap nagyot, szépet akarva, követte a Mestert: ”Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya.”(Jn. 12. 26.). A nándorfehérvári csatában, a kereszténységért küzdõ Kapisztrán Szent János emléknapján pappá szentelt István atya, a modern kori pogányság ellen vívja az engesztelõ szeretet harcát. „Jó Pásztor”, Mária királyságának katonája, aki a rábízott nyájat Szent Mihály arkangyal pártfogásával vezeti a küzdelemben. A sátán olykor csatákat nyer – csak nézzünk vissza a „vértanúk és hitvallók” XX. századára, vagy pillantsunk körül ma a világban, hazánkban, családunkban – de a gyõzelem… A gyõzelem nem lehet másé, mint „asszonyunk Szûz Máriá”-é. „A Világ Királynõje nagy engesztelõ mozgalomra fõpásztori áldásomat adom. József érsek, Esztergom, 1946. jan. 25.” A „Sacra Pannonia” fõpásztori jelmondatú Mindszenty József kézzel írt sorai. Aki két évvel késõbb újra bilincset visel Krisztusért. A nyilasok börtöne után most a kommunisták foglya, 1948. december 26-án tartóztatták le, majd életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. Sorsát ismerjük, és a világegyház elismeri a bíboros életfogytig tartó hûségét, aki „legyõzve gyõzött”. 1991. május 3-án épségben maradt holtteste visszatérhetett hazájába. István atya minden hónapban, hatodikán misét mond sírjánál Esztergomban, a Bazilika altemplomában a boldoggá avatásáért. Négyszer tartóztatják le, börtönzik be õt is. Miért? Elõször, mert árvaházat és kápolnát épített kis-Vácott, amelyben kétszáznegyven hajléktalanná lett, fõként háborús árvát nevelt. Közülük tízen választották a papi hivatást. A Terror Háza Múzeumban, az Andrássy út 60-ban a büntetõcellák falain elhelyezett áldozatok fotói között ott találjuk fényképét, mint a „hitvalló egyház” tagjáét. Beteljesült vágyakozás. Mert a brugge-i szeminárium folyosóján, a márvány „Ecce Homo” szobor elõtt gyakran így fohászkodott: „Uram, add, hogy egyszer én is bilincset viselhessek érted!” A tövissel koronázott, könnyezõ Krisztus megkötözött kezeit megadással nyújtja, „önként átadva magát a szenvedésre”, a szolgája pedig a Te Deumot és a Magnificatot imádkozza minden börtönben töltött napján. 55

A szerzetesrendek államosítása utáni, súlyos történelmi idõkben, árvaotthona még egy évig mûködött. Rendkívül nehéz idõszakban. Állandó rendõri megfigyelés alatt, folyamatos menekülésben, de a „sasfiókák” óvták-védték saját kezükkel épített otthonukat. Négy évig volt „sasi élet” kis-Vácott, aztán egyszer csak kiszállt egy bizottság, lepecsételte az ajtót, az állam tulajdonának nyilvánította, és kitett rá egy cédulát, melyben csak ennyi állt: „a Sasfiókák Árvagyermek Otthonát megszüntetem azonnali hatállyal. Indoklás: árvaházakra nincs szükség. A Magyar Népköztársaság az árva, elhagyott gyermekekrõl gondoskodik. Budapest, 1949. augusztus 5. Olvashatatlan aláírás.” Az állam képviseletében azonnal számba akarták venni a gyermekeket. De hát egyetlen egyet sem találtak, mert a hívekhez, a volt piaristákhoz és az apácazárdába menekültek. Sajnos minden hiábavaló volt, a belga követség a Külügyminisztériumon keresztül megpróbált intézkedni, de kérésüket elutasították, mondván, ez: „belügy”. Megkezdõdött a katakomba-élet. Reggel közös szentmise, iskola után ebéd, különbözõ családoknál, délután játék, futballozás, tanulás a sekrestyében és a hittanteremben. Litánia, rózsafüzér után ugyancsak a sekrestyében a vacsora, amit a hívek hordtak össze. Talán nem véletlen, hogy sokkal többen jöttek akkortájt az októberi ájtatosságra, mondták közösen a rózsafüzért, mint az elõzõ években. Nem sokáig maradt titokban a konspiratív élet, István atyának helyt kellett állania, várta a letartóztatását. Máriaremetén elbúcsúzott édesanyjától. Aki erõs asszony volt. „Fiam, én büszke leszek rád mindig, bármi történik. Imáimmal, anyai szeretetemmel mindenhová elkísérlek” – mondta, de azt egyikük sem gondolta, hogy ez az utolsó találkozásuk. (Az édesanya belehalt a fiáért való aggódásába, a bizonytalanságba, a kétségbeesett, reménytelen várakozásba.) Éjszaka jöttek. Házkutatás. Fegyverkeresés. Nem hitték, hogy a papnak egyetlen fegyvere van: a kereszt. Letépték a reverendát. Magánzárka. Kihallgatás kihallgatást követett. Követelték, jöjjön meg az esze, tegyen vallomást, írja alá a jegyzõkönyvet, ismerje be, népellenes magatartást folytatva a gyerekeket a rendszer ellen nevelte. A pap, az „alter Krisztus”, miután hálát adott, áldást adott a magánzárkából mindenkire, aki imádkozik érte, akinek az õ fájdalma fájdalmat jelent. A magyar hazára, Flandriára, és az egész szenvedõ világra is áldást kért a Mennyei Atyától. A 7. számú rabból azután Regõczi internált lett, akit Kistarcsán tartottak fogva. Már érkezése napján ajándék várta, csomagocska, melyet a „papi szobából” küldtek neki. Kis szelencében a legméltóságosabb Oltáriszentség. Az öröm, a vigasz, az erõsség és a boldogság forrása. Két nappal késõbb már ebben a „papi szobában” van, ami egy darabka mennyország, amikor az atyák közösen mutatják be a szentmisét. Az összetákolt faasztal az utolsó vacsora asztalává változik. A halálra készülõ Jézus, amikor tudta, hogy elárulják, megkötözik, bebörtönzik, megalázzák, megkínozzák, keresztre feszítik, akkor alapította, mint Testamentumot, mint végakaratát, a sze56

retet Szentségét. A keresztáldozat gyümölcsét, az Eucharisztiát, hogy minden szentmisét bemutató pap megtudja, mennyí szenvedésébe került az Úrnak megváltásunk, és tudatára döbbenjen, hogy legyen õ is „pap és áldozat.” Akinek „megcsapta arcát az inkarnáció illata; midõn rávetette szemét a testté lett ige elsõ oltárára (a Szent Szûz szívére) és az elsõ Krisztus-hordozó monstranciára (a Szent Szûz kezeire), kiérezve, hogy milyen legyen papsága.” (Prohászka Ottokár) Azután még szigorúbbá váltak a körülmények, a misézést betiltották. Hetven pap összezsúfolva egy nagy teremben koncelebrálva mutatta be titokban, mégis, úgy a szentmisét, hogy István atya zubbonya egyik zsebében a kenyérdarabkák, a másikban kis alumínium dobozkában pár csepp bor volt. Kezeit nem használhatta, de halkan, lassan tagoltan kimondta az életet hozó, átváltoztató szavakat. A börtönlakók közelebb érzik magukat egymáshoz, ezt megtapasztalva vigasztalásra, a fiatalokkal való foglalkozásra használt fel minden adódó lehetõséget az atya. Arra, hogy azoknak, akik távol kerültek tõle, vagy addig nem ismerték Õt, a jó Isten békéjét hozza a lelkébe. Kiváltságos helyzetnek tekintette, hogy hitéért, meggyõzõdéséért vállalhatja a szenvedést Krisztusért Krisztussal. Négy év után szabadulva, Vácról és nagy Budapest egész területérõl kitiltva, a Gondviselés kegyelmébõl, „Máriaremetére mehet”– írta szabaduló levelére a tiszt, aki nemcsak a kegyhelyrõl nem hallott, de a földrajzban is járatlan volt. A kegykép elõtt mutatta be a „szabadság”-ban az elsõ szentmisét, Mária Mercedes Fogolykiváltó Boldogasszony ünnepének elõestéje volt. De hát István atya „nem tanult”. „Visszaesõ lett”, újra nevelt hatvan gyereket, újra templomokat épített, minden oka megvolt a hatalomnak arra, hogy újra letartóztassa. „Bûnei hosszú lajstromát” azzal is tetézte, hogy nem fogadta el a „kedvezõ ajánlatot”: „Mindent elnézünk, ha hajlandó velünk együtt dolgozni. Adatot szolgáltatni a mellékelt, listán felsorolt papokról.” Újabb és újabb letartóztatások jöttek, s ezek között õ templomot épített, anyagiak nélkül. Hiszen a legjobb bankár az isteni Gondviselés. Belga jótevõi soha nem felejtkeztek el róla. „Szalkszentmártonban, mikor szintén templomot építettem, a hívek egy emberként álltak mellém, és mindegyik nagyobb adománnyal támogatta az építkezést. Mikor végre feltehettem a templom ormára a nagy vaskeresztet, átláttam Sztálinvárosba, néztem a kohászati kombinát tetején a vörös csillagot, s tudtam, hogy a kereszt fog gyõzedelmeskedni.” – emlékezik egyik templomépítésére. Persze újabb letartóztatásakor az elsõ kérdés az volt: Mibõl? Mibõl tartja el nevelt gyermekeit? Mire azt válaszolta: „a Gondviselés és a világban a szeretet tart el bennünket”. Természetesen ezt nem fogadták el. Kémkedéssel, hûtlenséggel, hazaárulással vádolták. Bitófán fog lógni! – biztatták. Belga kapcsolatait feszegették, s azt mondták, kémkedésének kapja meg az anyagi ellenszolgáltatását. Vádolták, fegyvereket csempészett, s ásott el a templom kertjében. Felásatjuk magával az egészet, és úgyis megtaláljuk, amit elrejtett! Éjszakánként a 57

templomban imádkozott, a villany fénye kiszûrõdött, azt állították, hogy ilyenkor küldi rádión a kémjelentéseit. A fenyegetések, letartóztatások közepette sem tudott hallgatni. Összegyûjtött kéziratainak is ezt a címet adta: „Mi nem hallgathatunk!”. Itthon félreállították, de Belgiumba kiküldött írásait Arnold atya fordításában’69-ben megjelentették, amiért ismét letartóztatták. Csodatevõ Kútvölgyi Mária segítette. A belga nagykövet is határozottabban próbált beavatkozni érdekében. „Csak” 22 hónap fegyházban eltöltendõ szabadságvesztésre ítélték illegális sajtótevékenység címén. „A börtönben azonban a rózsafüzér mellettem állt, s mikor azt imádkoztam, elfelejtettem, hogy börtönfalak vesznek körül. Együtt örültem a Szûzanyával az örvendetes rózsafüzér titkain, szenvedtem Krisztussal a fájdalmas rózsafüzér, és reménykedtem, bizakodtam a dicsõséges olvasó titkait imádkozva, tudva, hogyha mindennek egyszer vége lesz itt a földön, az örök szabadság, a mennyország vár. A hetvenes évek gyermekei már nem részesültek keresztény nevelésben, s ezért nagyon boldog voltam, hogy a börtönben tudtam õket tanítani.” – imigyen emlékezik utolsó börtönidejére. Csodával határos, hogy ennyi szenvedés, nehéz fizikai munka, börtön után a Jóisten még ma is mennyi feladatot bíz rá. 89. születésnapja alkalmából Vácott emléktáblát is avattak: SASFIÓKÁK GYERMEKOTTHONA 1945-BEN ÉPÍTETTE REGÕCZY ISTVÁN ATYA AZ ISTEN VÁNDORA VÁC DÍSZPOLGÁRA „AKI BEFOGAD EGY GYERMEKET AZ ÉN NEVEMBEN, ENGEM FOGAD BE” MK 9,37 EZT AZ EMLÉKTÁBLÁT HÁLÁS SZERETETTEL ÁLLÍTOTTA A KRISZTUSI SZERETET PÉLDÁJAKÉNT, AZ UTÓKOR EMLÉKEZÉSÉRE A VÁC ALSÓVÁROSI, FELSÕVÁROSI ÉS DEÁKVÁRI PLÉBÁNIA 2004. JAN. 15-ÉN

Nagy segítséget jelentett számára a „Krisztus ügye” lelki család. Ma is mellette áll, vele dolgozik Beatrix nõvér is, aki Flandriában, gyermekkorában, 1956-ban, a rádióból hallgatta a magyar forradalom eseményeit, s talán akkor határozta el, hogy egyszer majd hazánkat fogja segíteni. 58

Második hazájába Stefán az „apostolok lován”, azaz gyalog érkezett, 1933-ban szent Péter és Pál ünnepén, Popperingbe, hogy ott éljen és tanuljon 10 éven át. Julia Verhaeghe (1910 – 1997), Julia anya, aki 1938-ban megalapította a „Krisztus Ügye” közösséget Belgiumban, papfiának tekintette Stefánt, akit már kispap korától ismert, és aki 1969-ben személyesen is felkereste õt, két fiatal nõvérrel, egyikük volt Beatrix, Máriaremetén, és elzarándokoltak a Kútvölgyi Boldogasszonyhoz is az akkori, 1753-ban épített picike kápolnába. István a Mi Urunk Jézus Krisztus és a hétfájdalmas Szûzanya szentséges szívének engesztelését és e szentséges szíveket engesztelõ fiatalok nevelését, illetve a szegények felkarolását érzi élete legfõbb hivatásának. A kereszten is megbocsátó Üdvözítõ és a fájdalmak Anyja, aki könnyein keresztül is mosolyog, akinek szívében örök béke, derû, boldogság honol – a példaképei. Ügye, „Krisztus Ügye”, erõsíteni a hitet, szeretetet, áldozatkészséget, és engesztelni-engesztelni, hogy megmeneküljön a világ, és benne a mi hazánk. 1998. március 29-én, Mindszenty hercegprímás születésnapján, és István atya pappá szentelésének 55. évfordulóján helyezték el az alapkövét, és december 8án, Szeplõtelen fogantatás napján fel is szentelhette a Kútvölgyi Engesztelõ Kápolnát Magyarország apostoli nunciusa. Ez a Mária-kegyhely és mellette a „Táborhegy Zarándokház”, abban a Mindszenty József-emlékszoba, a bíboros összegyûjtött bútoraival, emléktárgyaival, mondhatjuk, hogy az „ország szíve”, a kereszténységért és a hazáért engesztelõ centruma. Örökimádás. Rózsafüzér. Éjszakai virrasztás. Ima és könyörgés Sacra Pannoniáért, ima és könyörgés Regnum Marianumért. A maroknyi magyar engesztelõ sereg élén – mint egykor Kapisztrán Szent János idején Hunyadi János katonáinak – a kereszt és az Oltáriszentség.

MIT OLVASOTT, TÖBBEK KÖZÖTT, JOANNES PAULUS PP. II 1988 KARÁCSONYÁN? Ha létezne ilyen kérdés, és a lengyel keresztény „bulvár” sajtót, vagy Téged, szeretett Páwel atyánk, ez érdekelne, akkor átadom Neked most az egyik igen valószínû választ. „Ecce!” A mellékelt, közel tizenhét éve fiókomban elsárgult lapokat ezen a nyáron vettem ismét kezembe, amikor október 5-re, István atya kilencvenedik születésnapjára készültem. Terveimben szerepel, sõt készül is, a gondolatát azóta az ünnepeltnek át is adtam, „Isten vándorának, az Isten vándorai” kötet is. (Hátha ennek, mint az elõzõnek az olvasói közül is többen választanak majd papi- szerzetesi hivatást.) 59

Amikor az ember az „Atyá”-éból gazdálkodik, „bámulatra méltó” dolgok történnek vele! A Regõczi István-kötet elsõ három, kézzel kötött példányát, a hajnali géphez éppen odaérve, hozta fel nekem a békéscsabai nyomda vezetõje. Sokat dolgoztam a könyvön, de az igazi „fegyvertény” az volt, hogy a Kiadói Fõigazgatóságnál sikerült az engedélyezési eljárást is végigvinnem. Amikor az ember a „Fiú”-éból gazdálkodik, „bámulatra méltó” dolgok történnek vele! Az egyik könyvbe beletettük a mellékelt, Grazsinka készítette fordítás eredeti példányát, így adta át Szabó Ferenc SJ Öszentségének, karácsonyi ajándékul. A másik példányból (’88!) pedig a Vatikáni Rádióban beszéltem karácsonykor. ’89 húsvétján viszont a Kol Izrael Rádióban, a „Szívek kötelessége megmarad” címû (itthon holocaust témában elsõként) megjelenõ könyvemrõl adtam interjút. Amikor az ember a „Szentlélek”-ébõl is gazdálkodik, „bámulatra méltó” dolgok történnek vele! 1987 pünkösdjén a Dormicionban hallgattam a szentmisét. (Vö. Itamár JáozKeszt: Anna-Mária apáca – házam vendége; in D. M.: Akkor is karácsony /1944/.) Isten a tenyerén vitt ki a Szentföldre kétszer is, és tartatott el Jézus Krisztus, számomra csak az utazás során megismert rokonaival. 1989-ben húsvétkor jártam Izraelben A Via Dolorosán, néhány méteren vihettem a Keresztet nagypénteken, számunkra ismeretlen, svéd zarándokok szeretetébõl állhattunk közéjük, akkor már férjem is velem volt… Itamár verse héberül íródott, két magyar, német, angol, orosz, horvát, cseh, kínai fordítása van. Most készül az olasz. Van nyers lengyel fordítása is, melyhez mûfordító kerestetik. Schéner Mihály holocaust témájú festményeivel készül, soksok nyelven megbékélést szolgáló kötetté összeállni. Mert: Amikor az ember a „Szentháromság”-éból gazdálkodik, „bámulatra méltó” dolgok történnek!

60

P. S. Kedves Páwel! Tegnap este, azt hiszem, remélem jól érzékeltem, mert Te csak a „hallásra szólítottál föl”, hogy mintha egy piciny lángnyelv szabad szemmel is látható lett volna a fejed felett. (Mosoly alakú volt.) 25 évig volt lelkiatyám, 1980. szent Januárius Nápolyban töltött ünnepétõl, Hencz Bunci atya. Két nappal késõbb, mint Brenner László atya, 2005. okt. 24-én 11óra 43 perckor indulhatott végre, végre haza. Mosolyogni Géfin Gyulától, a spirituálisától tanult. Nem felejtette el ezt, 52 papi évben, üldözés, kínzás, verés közben kimondott „én a vértanúságra nem vagyok méltó” szavak közben, 7 évig a tolószékben, illetve az utóbbi közel öt hónapban, számtalanféle rákban leírhatatlan szenvedések között, mikor már beszélni sem tudott, csak a jobb keze mozgott, és az is alig-alig, csak azért talán, hogy áldani tudjon vele. Brenner János boldoggá avatásáról álmodott, sokszor ébren is. Barátok voltak. Szûz Mária Mosoly Társaságában Örökéletmû díjat kaptak, többen, sokan éltek ilyen magyar papok. Ez nem legenda, láttuk, ismertük õket, de ma már kevesen vannak, sajnos. Mert a hívõ magyar nem „Sírva vigad, de nevetve sír. ” Csak Krisztus Keresztjével, és nem saját sebeivel dicsekszik. Joannes Paulusnak pedig ízlett a tökös mákos rétes, Szombathelyen! Most meg összekacsintva, mosolyog a magyarokkal, hogy a szlovák szentek, az a bizonyos három, akiket Õ avatott, milyen nemzetiségûek is?! Szent Imre, 998 éve született. 1956 árván magára hagyott magyarjai számára világtörténelmi kárpótlás lenne az 1957. december 14-15-re virradó éjszakán „született” vértanú Brenner János. Mennyire kéne a példa, most is „nagy ínségben lévén” a kicsire zsugorított magyar népnek. Majd csak „kigazdálkodják” nekünk, már az örök világosságból azt, amit homályosan még talán nem láttak… Az pedig már nem „bámulatra méltó”, hanem csoda lesz! Nekünk pedig: Lk. 1.45.

61

SAJTÓVISSZHANG A Szabad Európa Rádió 1989. október 15. (vasárnap 11 órai) „Élõ Egyház” c. mûsorának részlete: „Adásunk befejezõ részében szeretnénk felhívni hallgatóink figyelmét néhány könyvre, melyek nemrég jutottak el hozzánk. Három könyv, három világ, ez lehetne az elsõ megállapítás, amikor röviden be akarjuk mutatni hallgatóinknak azt a három kötetet, amelyek az utóbbi idõben jutottak el hozzánk. A második megállapítás így hangozhatnék: három könyv, egy lelkület; mert a három írás a maga módján és stílusában az Istenhez vezetõ utat mutatja meg. Az elsõnek, amely már egy esztendeje jelent meg, a címe is utal erre: Az Isten vándora. Szerzõje Regõczi István katolikus pap, aki visszaemlékezéseit teszi közzé kötetében. István atya rácáfol arra a hiedelemre, mintha csak elsõvonalbeli politikusok, mûvészek és írók élete lehetne rendkívüli és tarthatna igényt az olvasóközönség érdeklõdésére. Regõczi István önéletrajzi írása két okból is számot tarthat a rendkívüli jelzõre: elõször is, mert rendkívüli módon színes egyéniség írta, másrészt, mert felöleli századunk legfontosabb szakaszát, az elsõ világháborútól napjainkig. Az a töméntelen szenvedés teszi rendkívülivé, amelyet a világ e 70 esztendõ során megélt. Fontos eleme ennek a közel 500 oldalas kötetnek, hogy pap írta. Olyan pap, aki szívvel-lélekkel ír (él?), akirõl el sem lehet képzelni, hogy más is lehetett volna. Ez a papi lelkiség árad a könyv minden lapjáról, anélkül, hogy amit leír, ahogy a saját életét és környezetét látja, csöpögne a kenetteljességtõl. Stílusa friss, eleven, hol humoros, hol elgondolkodtató. Élete nagy vándorútját, mely a haza és Belgium, pontosabban Flandria közt folyik le, mely azonban gyakorlatilag fél Európába elviszi, az apró, de mégis jelentõs élmények jellemzik, amelyekbõl a mesélés veleszületett adományával sikerül kisarkítania azt, amit az isteni Gondviselés fogható jeleinek lehetne nevezni. Két nagy szenvedély kíséri végig Regõczi atya kalandos életét: a templom vagy kápolna építése és az árva gyerekek iránti szeretet. Hét templom létrejötte fûzõdik nevéhez és 300 kis árva felnevelése. Hogy emiatt a rendszerrel összeütközésbe került, 1949-ben internálták és utána még háromszor vették õrizetbe, az szinte magától értetõdõ. De ez csak néhány adat egy papi életbõl, amely végeredményben nem adatokból, hanem szeretetbõl áll. Ez érzõdik Regõczi atya könyvének minden sorából, amellett, hogy szórakoztató olvasmány, már csak ezért is érdemes a könyvet kézbe venni. Feltételezhetõen kapható az egyházi könyvesboltokban.” 62

MEDJUGORJE A nyolcvanas évek közepén bejárta a világot a hír, hogy a jugoszláviai Medjugorje falucskában fiatal kamaszlányoknak megjelent a Szûzanya, és üzenetet küldött a világ számára újra a békérõl, a szeretetrõl és az irgalmasságról. Beszélt a fiataloknak, felhíva figyelmüket arra, hogy imádság által jobbítható a világ és megszüntethetõ, elkerülhetõ egy esetleges világkatasztrófa. Egyre többen érdeklõdtek a hely iránt, és kíváncsiskodó vagy hívõ zarándokok seregei indultak el, hogy saját szemükkel gyõzõdjenek meg arról, mit is jelenthet, hogyan is mûködhet az üzenet. 1986 nyár elején én is elhatároztam, hogy szeretnék eljutni oda. Elõször a férjemet kellett meggyõzni arról, hogy ott a helyünk. Mondtam, nem messze van Mostar. Szabó Lõrincnek pedig híres verse a Mostari tücsök. Tehát amennyiben Szabó Lõrinc nyomdokait akarjuk továbbra is követni, el kell mennünk megnézni a várost és az azóta felrobbantott mostari hidat is. Mellesleg hozzátettem, hogy ha már úgyis arra járunk, nem nagy távolság, szeretnék eljutni Medjugorjéba is. A Szabó Lõrinc-i kulcsszó alapján nem kellett hosszabb könyörgésbe, magyarázkodásba kezdeni, hamar megszületett a döntés, elmegyünk. Útitársként arra gondoltunk, magunkkal visszük Regõczy István atyát, aki éppen akkorában dicsekedett el a nagy hírrel, hogy 1948-ban bevont útlevele helyett valószínûleg megkapja az útlevelet újra (kísérleti jelleggel), és külföldre utazhat. Megkérdeztem, lenne-e kedve velünk utazni 38 év után elõször. Boldogan mondott igent, megegyeztünk, hogy augusztus 8-án a Kútvölgyi Boldogasszony Templom elõtt az esti mise után felvesszük a kocsiba, és ugyancsak ott találkozunk negyedik útitársunkkal, Tarr Béla filmrendezõ édesanyjával, aki a Nemzeti Színház súgója volt egész életében, s ezt a munkásságát 2005. március 15-e alkalmából kormánykitüntetéssel is jutalmazták. El is indultunk, mi már felcsomagolva, a Kútvölgyi útra, ahol István atya még mindig a templomban volt. Mikor bementem érte, hogy itt vagyunk, indulhatunk, tõle egyáltalán nem megszokott nehézségekkel állt fel az utolsó padból, és kezdett kisántikálni az autóhoz. Együttérzõ aggodalommal kérdeztem tõle, merthogy ennek elõzõ nap még semmi tünete nem volt, mi történt veled, István atya? A válaszára igazán nem számíthattam, de az vesse rám az elsõ követ, akin a válasz hallatán nem ugyanolyan nevetõgörcs tört volna ki, mint ahogy rajtam: – Leestem a körtefáról Balatonszárszón. 63

Ehhez annyit kell hozzátenni, hogy István atya 1915. október 5-én született, és aznap 1986. augusztus 8-at írtunk. Jobb matematikusok kiszámíthatják hát, hány éves volt ekkor s ez-e az a még utolsó sihederkor, amikor illendõ körtefákra mászni. Az atya nem örült hangos mosolyomnak, sõt azt mondta, nem gondoltam, hogy pont tõled ilyen szívtelenség is kitelik, hogy így ki tudsz engem nevetni. Mondtam, ez nem a szívtelenség, hanem az irigység, amivel magam is szívesen követném azt az energikus, fiatalos munkabírást, amivel Te a „gyerekeid” között, késõi Sasfiókáid között is még újra olyan fiatalnak érzed magad, hogy köztük-velük fára is mászol. Az egész út Medjugorjéig siettetett menetben zajlott, mert István atya felfokozott lelkesedéssel várta, mint egy szerelmes kamasz a Szûzanyával való találkozást. Többször ismételte, hogy pontosan este 6 órakor van a jelenés, és hogy addigra oda kell érni, hogy be tudjon jutni a házba, ahol a látnok gyerekeknek csak az õ számukra láthatóan, de megjelenik a Szûzanya. A férjem vezetett, aki jó vezetõ, de nem jellemzõ rá, hogy versenylóként fusson és különösen nem teszi ezt kanyarokkal, szerpentinekkel tele úton. A rózsafüzért mondtuk egész idõ alatt, de minden tized végén meg-megszólalt István, nem lehetne-e gyorsabban? Jó felé megyünk? Állj meg, ott jön egy biciklista, szóljunk neki, kérdezzük meg, igazítson útba. Már láttam bizonyos rángásokat Lóránt arcán, sõt számítottam arra is, hogy megkapom én még ezt a Mostart, de mentünk, haladtunk tovább. Délután 5-kor már igen nagy türelmetlenséggel a térképet követelte István, nézzük meg, hány kilométerre vagyunk, és odaérünk-e pontosan. Bár hívõ ember vagyok, de kissé bosszúsan azt mondtam, én ebben az este 6 órában egyáltalán nem tudok hinni, sõt komiszkodtam is, mit gondolsz, 6 elõtt 5 perccel már sminkel a Szûzanya és ott áll a mennyei gardróbszekrény elõtt, hogy éppen melyik színû palástját vegye fel? A nevetésemen felháborodott atya malíciózus kijelentéseimet meg sem hallva a robogó autóból kezdett egy másik biciklista után kiabálni, keresve a jelenés helyét. Ez a biciklista azután a kocsi elé állt, és valóban bevezetett a faluba. A rengeteg, már ott parkoló autó között igencsak nehéz volt valahol megállni, de mert a kocsi nem volt centrálzáras, s így járó motorral is ki lehetett belõle lépni, így ugrott ki hátulról az addig sántító István, és eltûnt a szemünk elõl. Mi ott maradtunk a szálláskeresés gondjával, illetõleg mi is szerettünk volna bejutni a szentmisére és a jelenés házába. De a mi drága atyánk úgy eltûnt a szemünk elõl, hogy csak amikor a misére nagy nehezen befértünk, a zsúfolásig megtelt templomba, ahol gombostût se nagyon lehetett volna leejteni, láttam meg, miután a szemem háromszor megdörzsöltem elõbb, már a koncelebráló atyák között az oltárnál. Errõl a szentmisérõl két személyes élményem maradt. Csodálatos rózsaillatot éreztem, olyat, amely áthatotta az egész templom levegõjét. Nem rózsával volt díszítve az 64

oltár. A másik az, ahogyan az atyák, nyolcan vagy tízen, szinte púpozottan szentostyával töltött cibóriummal áldoztattak a templom különbözõ pontjain. Felemelõ érzés volt átszellemült arcokat látni, papoktól és hívektõl, amint az Oltáriszentségben magukhoz veszik a szentségi Jézust. Annál is nagyobb öröm volt ez, mert a templom körül szabadon elhelyezett székeken ülõ gyóntató atyák körül több tíz méteres sorokban kígyóztak a bûnbánat szentségében részesülni kívánók. Medjugorje és a jelenések igencsak bizonytalan fogalomnak tûntek akkorában, hogy igaziak-e vagy se, de én akkor, úgy éreztem, hogy ez is gyümölcseirõl ismerszik meg. Ahol ennyi ember vár a feloldozásra és ilyen megtisztult, átszellemült arccal veszi magához a szentségi Jézust, ott valóban a kegyelem munkál. A szentmise elõtt volt, az idõpont, amikor a jelenések házában a látnokgyerekek a Szûzanyával beszélgettek és itt a ház kapuja elõtt szintén hatalmas sorban állt a tömeg, hogy bejuthasson. Miután ennyi embernek a kicsiny házban semmiképp nem lehetett helye, csak a „hivatásokat”, papokat és szerzeteseket, illetve szerzetesnõket engedtek be. Közülük sem juthatott be valamennyi. Akkorában volt eldöntendõ kérdés számomra, hogy a premontrei világi harmadrendbe lépjek-e. Meg volt már ugyan beszélve, hogy Szent Ágoston ünnepén Szelestén a moderátor, Mester László Alderik atyával, néhány, természetesen titokban mûködõ premontrei szerzetes ismerõs atya társaságában, az akkor betiltott szerzetesrendek egyikébe, tehát szintén titokban a premontreiekhez fogok belépni. Nem voltam én ebben akkor teljesen biztos, hogy meghívott munkatársa vagyok-e Jézus Krisztus ügyének, bár mérnökbõl azért váltam íróvá, minden publikációm célja az volt. Természetesen a rendszerváltás elõtt és sajnos azóta a 2003-as idõszaktól kezdõdõen most sem elfogadott hívõ írásokat sajtóban közölni, de arra voltam kíváncsi, hogy én ezt csak saját magamtól teszem-e, vagy valóban mint Jézus Krisztus eszközének, ez a dolgom. Az, hogy a pogány világban az Õ szeretetérõl beszéljek az embereknek. Kérdésemet, melyre ez alatt a medjugorjei út alatt vártam a választ, úgy tettem föl, hogy amennyiben valami módon én is bejutok a jelenések házába, akkor van hivatásom. Meghívott vagyok az Úr szõlõjébe, ellenkezõ esetben pedig csak úgy a part szélérõl nézhetem, mi és hogyan történik környezetemben, a katolikus egyházban, Magyarországon, a világon, és semmi beleszólásom, semmi segítségnyújtási kötelmem nincs ezekben a kérdésekben több annál, mint egy átlag megkeresztelt embernek. Nem jutottam be. Nem mondom, hogy nem keseredtem el. Mise után, a már üres templomban, egy hátsó padban üldögéltem egyedül. Tarr Mari és a férjem szállást kerestek. Falusiak jártak körbe a tömegben, a „tiszta szobát” kínálva éjszakára. A bácsi, aki szállásadónk lett, elmondta, hogy neki csak egyetlen szobája van kiadó, no de hát abban négyen igazán elférünk. Az udvarban, a kútnál meg is mosakodhatunk. Ki65

maradtam ezekbõl a megbeszélésekbõl, csak nagyon elkeseredetten vártam, kerüljön már végre elõ István atya, hogy mehessünk arra a szép éjszakai nyugodalommal nemigen kecsegtetõ szállásra. Meg is érkezett végre. Most is, mint szinte végig az egész út alatt, ragyogott a meghatott boldogságtól. A tõle megszokott rendkívüli empátiával és szenzibilitással azonnal észrevette elkeseredettségemet. Okát kérdezte. Mondtam neki, hogy most kaptam kosarat az Istentõl: – Nem jutottam be a jelenések házába. Nyilvánvalóvá vált, nemhogy most, de a jövõben sem kell belépnem, majd fogadalmat tennem, ezáltal még jobban elkötelezve magam a Jóisten útján. István megragadta a kezem, elfeledkezett sántításáról, vonszolt maga után. Ki tudja, honnan, de pillanatok alatt elõkerült a jelenések házának „kulcsos embere”. – István megkérte, hogy vegye elõ azonnal azokat a kulcsokat. Engedjen be bennünket, köszönthessünk ott Máriát. – Nem tudom, miket magyarázott, franciával, némettel kevert flamandul, de a kulcsok pillanatok alatt fordultak a zárban. Letérdepeltünk István atyával ott. Régen elmúlt a „hat óra”, melyre olyan nagyon kellett „rohannunk”, de ezekben a percekben érkeztünk csak meg igazán. Éreztem a jelenlétét, miközben, az Õ kezébe tettem le mindazt, amit az ember általában életének, munkájának, sorsának nevez. Nem küzdöttünk a könnyeinkkel, hagytuk, peregjenek csak nyugodtan. A Szûzanya lábához borulhattunk, mi ketten, akik a „Regnum Marium”-ban, egymást segítve, együtt dolgozva, a „Világ Gyõzelmes Királynõje” szolgálatát választottuk hivatásul. Tömegtõl, tolakodástól, tülekedõktõl, feszültségtõl mentesen, csak a csendben, abban a szobában. Az éjszaka elég rosszul telt, ez volt Lóránt 50. születésnapjának éjszakája, de nagyon meleg volt, kutyák ugattak, tücskök ciripeltek, aludni nemigen tudtunk. Az éjszaka közepén Mari elkérte a slusszkulcsot, kiköltözött az autóba, de valahogy azért csak meghajnalodott. S amint szétnéztünk, már nem volt a környéken sem István atya. Elindultunk hát mi is vissza a templom mellé, ahol is meglepetve láttuk, hogy István már a belga és más nemzetközi rádióállomásoknak ad interjút, ahol egyértelmûen mint régi ismerõst fogadták Regõczy István nevét, és boldogok voltak, hogy sor kerülhetett ezekre a beszélgetésekre. Azután fölmentünk a rádiósokkal együtt az egyik fiatal látnok házához, akivel hosszan elbeszélgettünk. Utóbb felgyalogoltunk a keresztúton, kis magyar zászlót helyezve el a feszületnél, a hatodik állomáson pedig Veronika kendõje helyett szimbolikusan én is odakötöztem egy díszzsebkendõmet. Döbbenetes volt nézni Istvánt, az elõzõ nap fáról leesett, nem annyira fiatal embert, amint cipõjét kezében vive araszolgatott az éles köveken, de ezt a keresztutat is megjárta, mint ahogy életében a kétezer nap börtönt számítva csak a legnehezebbeket is. 66

Megvallom, számtalan nyilatkozatáért, pillanatok alatt „végrehajtott” közszerepléseiért elsõsorban Tarr Mari nemigen dicsérgette. Hazafelé útban, a tengerparton lelkesen magyarázta István az Õ élményeit, hogy milyen jó volt megint belgákkal találkozni, és az összes többi olyan emócióját, ami ez alatt a két nap alatt megérintette, de minden nagyobb lelkesedését lehûtötte Mária szarkasztikus megjegyzése: Te csak nézd a tengert, István atya, mert ezt most olyan jól elintézted megint, hogy ne félj, nem kapsz útlevelet újabb közel 40 évre. Hála a jó Istennek, nem így lett, sõt világútlevelünk lett, és 2004. május 1. óta az Európai Unió tagjai is vagyunk, ahol tudják, mit tett Regõczy István a katolikus egyház hírnevének öregbítéséért. Magam valóban beöltöztem Szent Ágoston ünnepén. Négy pap állt az oltár túloldalán, Mester László Alderik, a moderátor, dr. Horváth Ödön Lóránt, az azóta elhunyt legfiatalabb magyar premontrei szerzetes, Hegedûs László Béla, és Hencz József (Bunci) atya. Titokban zajlott minden, mert másként nem is történhetett, és szinte titokban, ahogy 1980 óta próbáltam én „a pogány világban Isten örömhírét terjeszteni”. Az volt akkorában az érzésem, de az még ma is, hogy Jézus Krisztus felfogadott titkosügynökének. Nem nagyon szoktam ezzel dicsekedni, annál is inkább, mert méltatlanságom miatt valószínû nagyon sokszor kompromittálnám a Mi Urunk Jézust. Ugyanis nagyon igaznak találom Hencz Bunci atya érvelését, miszerint Jézus Krisztus istensége és a megváltás titka mellett a legnagyobb bizonyíték kétezer év egyháztörténete, amelyben papjai dacára Jézus Krisztus még mindig a megtestesült istenember tiszteletében ragyog. Nem tudta az ember, aki keresztre feszítette az istenembert, megölni a feltámadt második isteni személyt. 1988 karácsonyára nem kis fáradozással sikerült nemcsak formába önteni, sajtó alá rendezni és szerkeszteni, de a Kiadói Fõigazgatóságtól a kiadási engedélyt is megszerezni Az Isten vándora címû könyvre, s ezzel kapcsolatosan is idemellékelném az azóta elhunyt Mester László Alderik moderátor atya nekem küldött levelét: Kedves Rita Nõvérünk! Elnézést kérek, hogy még nem köszöntem meg ajándékodat: a Szent István Archikon 88-at. Nagy lelki élmények között forgatom. Azt hittem, hogy már megköszöntem. Szolgáljon mentségemre, hogy az elmúlt hetek elég mozgalmasak voltak számomra. Május 27-én megalakult Szombathelyen a Premontrei Diákszövetség, 29-én esperesi koronagyûlés volt Szelestén, 30-án Szombathelyen 55. érettségi találkozónkat tartottuk, június 3-án Budapesten megalakult az Országos Premontrei Di67

ákszövetség, amely négy premontrei gimnázium: Szombathely, Keszthely, Gödöllõ és Budafok öregdiákjait tömöríti, közben nálam elsõáldozás, azután papi lelkigyakorlat Szombathelyen. Nem emlékszem, hogy mikor volt ilyen zsúfolt program az életemben! Pedig még kifelejtettem a június 5-i Mariazelli zarándoklatunkat, amely szintén sok elõkészületet kívánt. Remélhetõleg most nyugodtabb napok következnek. Igaz, hogy most dolgoznak a kõmûvesek az alsószelestei templomon, kívülrõl festik. Ez is sok utánjárást igényel. A Magyar Nemzetet naponta olvasom, így olvastam az említett cikkeket is és örültem nekik. Június 16-án egész nap be volt kapcsolva a tv, igazán felemelõ és könnyeket fakasztó volt ez a gyászünnepség. Prüszkölnek is a szomszédok miatta!... Jó gondolat a Mindszenty-album is. No meg, hogy megjelent itthon is az „Emlékirataim”. Igaz, hogy elég drága, kint 30 schillingért lehetett venni és sokkal jobb a papír!... Aki csak olvasta István atya könyvét, a legnagyobb elismeréssel beszél róla. Volt, aki nem tudta letenni, egyfolytában végigolvasta!... Adja a Jóisten, hogy olvasása nyomán minél több fiatal lélekben ébredjen papi, vagy szerzetesi hivatás! Ezért sokat kell imádkoznunk és engesztelnünk. Generális apát urunk augusztusra jelezte látogatását, nagyon kíváncsi az itthoni helyzetre. Remélem, nem fog sietni és így mind találkozhatunk vele. Szeretnénk, ha vállalná, hogy Nagyboldogasszony ünnepén Csornán apáti szentmisét mondana!... Most többet nem tudok írni, további áldásos munkát és hozzá jó egészséget kívánok imádságos szeretettel: Alderik Szeleste, 1989. június 20. 1988 karácsonyát Rómában töltöttük és ekkor vittem ki a kötetet is Õszentségének, II. János Pálnak. Postafordultával érkezett István atya címére a latin nyelvû köszönõlevél. A könyv 80 000 példányban fogyott el, bár tíz évvel késõbb a kiadás jogát a Szent István Társulatra bízta az atya. Azt hiszem, a rendszerváltás egyik elõkészítõ darabja volt ez Az Isten vándora címû nagyon fontos, minden, fiatalokkal foglalkozó ember könyvespolcán nélkülözhetetlen, illetve minden felnövekvõ keresztény által elolvasandó kötet. István 90 éves lesz 2005. október 5-én. Mikor ezeket a sorokat írom, bár már gyakrabban kap kapálódzó szíve után, sõt ami még nem nagyon történt meg vele, 68

egy hetet kórházban is feküdt tüdõgyulladással, de törhetetlen lelkesedéssel járja azt a vándorutat, amelyet mestere kijelölt számára. A Kútvölgyi Boldogasszony, akinek tiszteletére az örökimádás kápolnát létesítette, vigyáz szolgájára, és reméljük, legalább egy, de akár több évtizedig is megtartja számunkra alázatos fiát. Ez a kötet elsõsorban Isten vándorainak tisztelgése az Isten vándora elõtt azért, hogy a Szent István királyunk által Szûz Máriának ajánlott királyság, a Regnum Marianum újra virágzó és felemelõ „birtoka” legyen királyné asszonyának.

DEVICTUS VINCIT D. M.: Regõczi István atya élete hetvenötödik és papi hivatásában a negyvenhatodik karácsonyát ünnepli. A háromnegyed évszázad ebben a huzatos huszadik században sok megpróbáltatást hozott életében. 2000 napot töltött Krisztusért bilincsben, börtönben. Hatszor tartóztatták le, és papírforma szerint még ma is számûzött Budapestrõl. Mi volt a „bûn”, amiért elõször 1949-ben, s utolszor 1972-ben letartóztatták? R. I.: Nagyon szegény családban nevelkedtem. Hárman voltunk fiútestvérek, s mindhárman papi, szerzetesi hivatásra készültünk. A szegénység beleszólt terveinkbe: de a szegények Királya, a mi Urunk Jézus hozzásegített, hogy én megvalósíthassam. Laci bátyám novíciusként halt meg Belgiumban. Imre pedig édesapám halála után visszatért, hogy édesanyám ne maradjon támasz nélkül. 1943-ban Brugge-ben szenteltek föl, Kapisztrán Szent János ünnepén. Azután hazajöttem. A háború kis áldozatait, árva és zsidógyermekeket gyûjtöttem magam köré, nevelgettem õket. Saját kezünkkel építettünk kápolnát és árvaházat Vácott. Ezért nem voltam hajlandó feladni. Mégis elvették otthonunkat. Engem azután bebörtönöztek. Kiszabadultam, újrakezdtem. Azután ismét börtön, s ismét újrakezdés. „A szocialista államban nincs szükség keresztény árvaházra. Tartsam távol magam a gyermekneveléstõl!” – hallhattam a tanácsot. Nem követtem. Sõt, addigi mûködésemrõl könyvem jelent meg Flandriában, ahonnan nagyon sok anyagi és erkölcsi segítséget kaptam ahhoz, hogy felnevelhettem közel 300 elhagyott gyermeket. Ez az én bûneim halmaza. No, meg építettem hét templomot és kápolnát is. Ez szintén nem számított jó pontnak a kartotékomban. D. M.: Mirõl fog beszélni a híveknek ezen a karácsonyon, István atya? R. I.: Az elmúlt karácsony nem remélt örömöt hozott számomra. Megjelent regényes életem története Az Isten vándora címen. A könyv részletei flamandul és 69

franciául külföldön már régóta ismertek voltak. Körülbelül egy hónappal ezelõtt, mikor a Kútvölgyi Engesztelõ Kápolnába mentem misézni, a 128-as busz végállomásánál megszólított flamandul valaki. Alig ismertem föl. Mária Rene kedvesnõvér volt. Sokat segített nekem azelõtt. Míg fiatalabb volt, gyakran látogatott haza, hiszen édesanyja is itt élt. Tudja-e Stefán – kérdezte –, milyen nagy örömöt szereztem én egyszer Mindszenty hercegprímás úrnak, mikor betértem hozzá Bécsben a Pázmáneumba? Karácsonyra utaztam haza. Karácsonyi meglepetést akartam vinni neki is, aki, tudtuk, soha többé nem jöhet haza. Lefordítottam magyarra az Ön Oltáriszentség a börtönben címû írását számára. Összecsomagoltam, mint egy szép középkori tekercset, fenyõgallyal díszítettem. Izgatottan kezdte olvasni. Megelevenedtek elõtte az Ön börtönkarácsonyai – gondolom, mert mesélni kezdett nekem. Beszélt a sopronkõhidai 1944-es karácsonyról, arról, hogy a börtönben szentelte föl a kispapokat. Rátért azután az utolsó szabad karácsonyára Esztergomban: – Meghitt volt minden. Az édesanyám szobájában állt a karácsonyfa. Remegõ kézzel gyújtotta meg a gyertyákat. Ketten voltunk. Csodálatos szeretete elfeledtette nyomasztó gondjaimat, az elõzõ napi házkutatást, hûséges titkárom, Zakar András teljesen átváltozott állapotát, aki nemrég még 35 évesen a legjobb férfikorban és erõben volt, azután öt hét alatt teljesen összetört a bolsevista rendõrség karmaiban… Arra az estére feloldódtam, mintha újra gyermek lettem volna Cserhátmindszenten. Volt egy olyan elõérzetem, hogy az elsõ vértanú, Szent István ünnepén fognak letartóztatni. A tituláris templomom is Rómában a Santo Stefano Rotondo. Utolsó sétámra december 26-án délután 5 órakor az irodaigazgató kísért le. Házõrzõ fiatal farkaskutyánk is csatlakozott. Sõt visszakísért a házba, feljött az emeletre. Szobám ajtajában vállaimra tette elsõ két lábát, de még a fejét is odatartotta. Alig foglalkoztam vele, így szokatlan viselkedése is megerõsített abban, ami azután, még aznap este bekövetkezett. Décsi alezredes vezetésével nagy számú rendõrosztag jött értem. Este fél kilenc volt, az imazsámolyomon térdeltem. De hisz tudja Mária kedves nõvér… Meg is írtam emlékirataimban. Csak édesanyám sikolyát nem tudom úgy leírni, ahogy fülemben cseng, míg élek: – Hová visznek, édes fiam? Én is veled megyek! A bíboros atya itt elhallgatott, csak néztük egymást. De hisz tudjuk mi, s tudja az õt szeretõ egész magyar nép a folytatást… Fölvéve keresztjét, hogyan indult a Mester követésére. A legsilányabb reverendájában, a legegyszerûbb püspöki gyûrût és láncot viselve, hogy letartóztatása után csak ezektõl foszthassák meg az Egyházat. Magával vitte a töviskoronás Krisztus-képet, a Devictus vincit – legyõzve gyõz – felírással a börtönbe. 70

Hercegprímásunk 45 éve a sopronkõhidai fegyházban töltötte a karácsonyt, és ez évben lesz letartóztatásának negyvenegyedik évfordulója. A több mint négy évtizedet ez a kép szimbolizálja: Devictus vincit. A hercegprímás letartóztatásáról 1948. december 27-én a következõ hivatalos jelentést adták ki: A magyar belügyminisztérium sajtóosztálya jelenti: „Mindszenty esztergomi érseket a köztársaság megdöntésére irányuló bûncselekmény, hazaárulás, kémkedés és valutaüzérkedés gyanúja miatt a rendõrhatóság õrizetbe vette.” Ugyanezen a napon este a nyugati rádióállomások ismertették a hercegprímásnak papjaihoz intézett utolsó üzenetét: 1948. dec. 26. Tisztelendõ Papjaim! Komoly idõk komoly intelmével jövök az Úr Jézus nevében és az Õ követségében (Kor. II. 5, 20) Hozzátok. Mindig és mindenütt csak az történhetik velünk, amit az Úr rendel vagy megenged. Tudtán kívül még egyetlen hajszál sem esik le fejünkrõl (Luk. 21, 18). Annyi más után elveheti a világ tõlünk ezt vagy amazt, de nem veheti el tõlünk Jézus Krisztusban való hitünket. Ki választ el minket Krisztustól? Sem élet, sem halál, sem egyéb teremtmény el nem szakaszthat minket az Isten szeretetétõl, amely a mi Urunk Jézus Krisztusban vagyon (Róm. 8, 39). Õ mondotta mostanra is: Ne aggódjatok életetekrõl, mit egyetek, se testetekrõl, mibe öltözzetek (Máté, 6, 25). Mennyei Atyánknak van gondja ránk. Nem lehetünk tehát olyanok és nem viselkedhetünk úgy, mint akiknek nincs reményük és hitük (Tessz. I. 4.12). Ha volnának köztünk, akiket az idõk idegzetileg megviseltek, akik híreikkel és rémüldözésükkel gyötrelmére vannak önmaguknak, élet- és sorstársaiknak: nyugtalanságukat látva, imádkozzunk értük, hogy háborgó, zaklatott lelkükben csendüljön meg eligazításként és megnyugtatásképp az édes üdvözítõnek a viharzó tengeren feltett kérdése: Mit féltek kicsinyhitûek? (Mk. 4, 40). És kérjük, hogy ez a lélekemelõ kérdés adja szívükbe Aranyszájú Szent Jánosnak a békéjét, amely akkor töltötte be lelkét, amikor a világ szelleme, üldözése nehéz keresztet rakott vállára és a kereszt alatt Konstantinápoly kikötõjébõl szólott híveihez: „Zúgnak a habok, rettenetes a vihar, de mi nem félünk, hogy elmerülünk; ezt a sziklát nem tudja szétzúzni; ha még úgy üvölt is az orkán. Jézus hajóját nem merítheti el. Valóban mitõl félnénk? A haláltól? Az én életem Jézus és a halál nekem nyereség (Fil. 1, 21). A számkivetéstõl? Az Úré a föld és minden ékessége (Zsolt. 23, 1). A vagyonelkobzástól? Semmit sem hoztunk a vi71

lágra, kétségkívül el sem vihetünk (Tim. I. 6, 7). Amivel a világ rettegtet, azt megvetem; amivel csábít, annak szemébe nevetek. Kérlek benneteket szeretettel, legyetek szilárd és tántoríthatatlan bátorsággal”! Ne aggódjatok tehát a holnapért (Mt. 25, 34). Ne legyetek semmiben sem aggodalmaskodók (Fil. 4, 6). Sok minden szolgál okulásunkra az evangéliumban, az Egyház, a világ és nemzetünk történetében. Nem volt selymes keresztény és magyar eleink élete sem. Szent Pál apostol, a szenvedések férfia, az Úr választott edénye üzeni a mának, nekünk: „Mind, ami elõre megíratott, okulásunkra íratott meg, hogy reménységünk legyen az Írásokból merített béketûrés és vigasztalás által” (Róm. 15, 4). Az aláírások terén könnyítettem a hívek lelkiismeretén. Ez természetesen nem vonatkozott egyetlen papra, szerzetesre és szerzetesnõvérre. A jövõben ilyen könnyítésre eshetõség a hívekkel szemben aligha nyílik, helyt kell állni! A Boldogasszony éve kegyelmei, mint erõtartalék segítenek ebben. A Jézusért bizonyságul (Mt. 10, 18) helytállás terén e példaadásra mindenkit megelõzõen a papok, szerzetesek és apácák hivatottak. Hitvallásuk semmi kétséget sem hagyhat a hívek, más vallásúak és hitetlenek számára. Érezniök kell, sokkal inkább, mint bármikor: Látványossága lettünk a világnak, angyaloknak is, embereknek is (Kor. I. 4, 9). Világító oszlopok legyünk. Tõlünk telhetõen fõként életünkkel, magatartásunkkal munkálkodjunk Krisztus Király országáért, amely az igazság és kegyelem világa. Az odavezetõ úton nem felejtjük el Tertullián szavait: Bizonyos vádlók vádja nekünk dicsõségünk. Egyházunk szabadságáért, szenvedõ népünk és ifjúságunk megõrzéséért, a több békéért, tehát lelki, magasabb érdekekért történik minden és nem azért, amit esetleg ránk fognak. A hitbõl felvilágosodott szem tisztán láttat dolgokat és történéseket. A nyáj fõpásztorai és pásztorai közül ma ezt a tisztalátást hirdeti Szent Ciprián: „Az Egyház Krisztustól nem távolodik el, hisz övé az Egyház, amely nem más, mint a papjával egyesült nép és pásztorához ragaszkodó nyáj. Innen azt is tudnunk kell, hogy a fõpásztor az Egyházban van, amint az Egyház is a püspökben és ha valaki nincs a püspökkel, a fõpásztorral, az nincs is az Egyházban” (Sp. 69, n.2). Ha a körlevelek száma a körülmények folytán megfogyatkoznék, bõséges oktatást kaptunk az utóbbi évek pápai enciklikáiban és a fõpásztori körlevelekben. Használjuk fel ezeket idõrõl-idõre. A Nagyasszonyba vetett bizalom élesztése nagyon elkel a fatimai üzenet bekapcsolásával. A kegyelmi élet a szentségek bõséges forrásából mindennél fontosabb. Ezért hirdessük: „Mosdjatok és legyetek tiszták! (Iz. 1, 16) és így öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust (Róm. 13, 14). Vele, Benne és Általa nevelõdjünk tüzet lehelõ oroszlánokká”. 72

A kegyelmi élet birtokában nem megy soha feledésbe az egy szükséges (Luk. 10, 42). Erejével szemben a kísértés nem ejthet meg: sokan fognak majd jönni az én nevemben, mondva, hogy én vagyok és sokakat megtévesztenek (Mk. 13, 6). Gyümölcseikrõl ismeritek meg õket (Mt. 7, 16). A kegyelem birtokában felemelkedhetünk az apostolok magaslatára, akik örülni is tudtak annak, hogy Jézus nevéért gyalázatot, megvesszõzést szenvedhettek (Ap. Csel. 5, 41). Ez már a Hegyi Beszéd világa: Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, mikor szidalmaznak és üldöznek titeket és hazudván minden rosszat mondanak rátok énérettem (Mt. 5, 10-11.). Ébren legyetek tehát, minden idõben imádkozván, hogy méltók lehessetek mindazoktól, amik bekövetkezendõk, megmenekülni és az Emberfia elé állani (Luk. 21, 36). Imádkozzunk pásztor és nyáj, szüntelen egymásért (Ap. Csel. 12, 5). Ragyogjon fel elõttünk az örök élet reménye, amelyet az Úr megígért (Tit. 1, 2). Bízzatok, én meggyõztem a világot (Ján. 16, 3). (In: Hirdetem az Igét, Mindszenty József bíboros, Magyarország prímása válogatott szentbeszédei és körlevelei, 1944-1975, Közi Horváth József válogatásában, a Mindszenty Alapítvány kiadása, 1982, Vaduz.) Õróla fogok beszélni ezen a karácsonyon. A megkínzott, megtört, szétszóratott, a pusztában 40 évig, mint Mózes népével, vándorolt Egyház újjáéledésérõl. A feloszlatás 187 férfi és 456 nõi zárda mintegy 11 ezer tagját érintette 1950-ben. Legyõzött hercegprímásunk gyõzelmérõl, s szólok a csodákról, melyek Mariazellben sírjánál történtek, illetve arról, hogy népe hazavárja, s a Szentatya, II. János Pál Ôszentsége által beszentelt csontjai 1990 karácsonyán már az áldott szent magyar anyaföldben fognak pihenni. (1989. december)

„Burton, 1989. júl. 9. Kedves Marianne, elõször az elmaradt levélre reflektálok, amelyben a két Szent emlékkönyvérõl tervez. Ami magamat illet, nem tartom magam ilyen nagy könyvekbe illõnek. Lesznek majd megfelelõk. Könyveimben írtam többször Mindszentyrõl. Újabbat már nem tudnék. Könyveimet megtekinthetné, vagy megkaphatná: Vadon Józsefné – 9400 Sopron – Várkerület 55. – Idõsebb festõmûvésznõ. Tölgyesinek is megadtam már a címét, mert ez az asszony készséges a segítésben. Hivatkozzék rám, s forduljon hozzá bizalommal. 73

Aztán nagyon ajánlanám, hogy vegye fel a levelezést itt a Mindszenty Alapítvány fejével. Dr. Füzér Julián – 8423 South St Detroit, Mich. 48209 – USA – Õ is most ad ki egy könyvet – a másodikat Mindszentyrõl. Mindszenty a Szent - A régebben megjelent: Szentnek kiáltjuk, – ismertetése csatolva. És e levéllel egyidõben kértem Füzér atyát, hogy küldje meg magának ezt a könyvet ajándékként. Azonban ez csak hónapok múlva érhet oda. Lehet, hogy õ sok anyagot tudna adni, hiszen mindent gyûjtött Mindszentyvel kapcsolatban. S lehet, hogy cikket is írna! Azt gondolom, hogy ilyenekkel nagyon szorítani lehet Paskait, bármi legyen oka tartózkodásának, vagy megváltozzék, vagy nyíltan megmondja: mirõl is van szó! Nem gyõzök eléggé csodálkozni munkatempóján és vállalkozó merészségén. A hitet, bizalmat nagyon eltanulta „gazdájától”. Köszönöm, hogy nagy elfoglaltságában még az én ügyemmel is veszõdik. De úgy látom, nemigen lesz könyveim kiadásából semmi, mert Stoffán nem jelentkezik. Gondolom, ha elolvassa könyveim, elmegy a kedve tõle, mert ezek nem olyan könyvek – nem olyanok? – amelyek ott már megjelentethetõk. Gondolom, mindenre válaszoltam. Nagy lendületét látva, nem tehetek mást, csak imádkozok, hogy Isten részérõl is ilyen nagy lendülettel jöjjön ezekre Isten áldása. Köszöntöm szeretettel: K. Sándor”. (Krupa Sándor levele, 1989. júl. 9.) Szentnek kiáltjuk! Emigráns magyarok Mindszenty bíborosról Halála 10. évfordulóján Összegyûjtötte és sajtó alá rendezte dr. Füzér Julián O.F.M. A Katolikus Magyarok Vasárnapja kiadása 592 oldal. Ez a könyv az emigráns magyar írók remeke, arany paténára tett szíve, örökké illatozó tömjénáldozata, a szerkesztõnek pedig hatalmas munkája. Elsõ érdekessége mindjárt az, holott minden cikke, minden sora és betûje Mindszenty bíboros hercegprímásunkról szól, mégsem életrajza, sõt emlékalbum sem! Inkább Mindszenty „Virágoskertje”, amely lényegileg magában foglalja mindazokat a „virágokat”, amiket írásban, mûvészetben, beszédben halálának 10. évfordulójára a sírjára tettek. Jött ez a virágtenger a világ minden tájáról és elsõsorban az emigráns magyaroktól. Azoktól, akik Mindszentynket csodálják, szeretik és szentnek tartják!

74

Kilencvenketten írtak e vaskos könyvbe. Közöttük szerepel pápa, bíboros, királyi sarj, országelnök, diplomaták, teológusok, szobrász, költõ, író, egyszerû ember… 159 cikkel, amely között 20 a költemény, 13 pedig ima, olyan ez a könyv, mint egy hatalmas dóm hatalmas orgonája, amelynek sípjai közül nem egy maga is sokhangú kis orgona, amely együtt „Bach-mûvel dicsõíti a sarló-kalapács rabláncába fûzött Magyarország” – illetõleg korunk – legnagyobb fiának, hõsének, mártírjának, szentjének világszerte hangzó dicséretét. Ezért a Szentnek kiáltjuk nem más, mint ezrek és ezrek, ha ugyan nem milliók, az egész világ csodálatának, ámulatának, tiszteletének dicsfénye, a hívek „közmeggyõzõdésének” tolmácsolása, illetõleg a magyar népnek Mindszenty szentté avatása! E könyv második érdekessége, hogy e könyv írói nem felkérésre nyilatkoztak. Nem a köteles udvariasság dicséretei. Nem megfizetett dicshimnuszok. Megilletõdve, elbûvölve bíborosunk varázslatos egyéniségétõl, mélységes katolikus hitétõl, Szt. Istvános, Szt. Lászlós magyarságától, elénekelték, elmondták, kõbe vésték, költeménybe álmodták, vászonra ecsetelték, amit szívük diktált, amit szemük látott, amit agyuk megõrzött, amit meggyõzõdésük parancsolt. E vörös vérgõzös kor világi, egyházi vonalon több kiváló emberrel ajándékozta meg az emberiséget. Ám egyik sem volt üstökös, oly csodálatos, ezerszínû és tulajdonságú, mint mártírhõsünk. Ezért nem különös, hogy még külföldön sem kapott egyikük sem ily hatalmas dicsõítést, elismerést, hódolatot, mint bíborosunk kapott a Szentnek kiáltjukban. Hihetetlenül találóak azok a jelzõk, amelyekkel – ez a 92 író – jellemzik példaképünket. És kifogyhatatlanok ezek meglátásában. Minden jelzõ szinte egy életrajz! Felejthetetlenül megmintázva egyik lényeges tulajdonságát. Például a sírfelirata ezt hirdeti: „Magyarság hû pásztora és igazság atyja!” Majd az orgonasípok egymásután versengve búgják: „Összehúzó, erõsítõ, bátorító vezér”. „Az igazság, a szabadság bajnoka.” „A jövõ gyõzõje.” „A rabságban szenvedõk zászlaja.” „Könny és fájdalom élõ ércszobra.” „A magyar könny Grál-kelyhe.” „A magyar könnyek forrása.” „Bátorság, hûség, egyenesség példája.” „Szent és vallási zseni.” „Jézus faragó.” „Béke hercege.” „Kisemmizett Krisztus.” „Az üldözött egyház prototípusa.” „A szabadság és vallás hõse, mártírja”, stb., stb. Ha mind összeszednénk, oly csodálatos litánia alakulna ki belõlük, amilyent még nem látott a világ. És ha a „könyörögj érettünket” is hozzá fûznõk, a magyar imádságnak olyan Jákob-létrája lenne, amelyen a kommunisták igájában szenvedõ – s a szabad világ magyarjai – föl-le járhatnának Isten trónusához, illetõleg Mindszenty lábához. Ez a Mindszenty „Virágoskert” oly ezerszínû virágaiban, mint a legpompásabb erdei tisztás. Ezért a szerkesztõ nem is bírta egyértelmû fejezet virágcsokrokba markolni, kötni õket. Meglepetéseken hát ne csodálkozzunk. A fejezetek összefoglaló címei mégis sokat elárulnak tartalmukról. Ezek a címek maguktól beszél75

nek: Dokumentumok. Dicsõítések. Jellemzések. A szent. Emlékbeszédek. Imák. Imameghallgatások. Mindszenty és a magyarok. Költemények, zenemûvek. Megemlékezések… Tizenöt kép vizuálisan is felejthetetlenné teszi az olvasottakat. Nem habzsolásra szánt könyv a Szentnek kiáltjuk. Együltõrõl itt szó sem lehet. Már csak azért sem, mert egy hordó tokajit nem ihatunk meg egyszerre. Naponkénti olvasmány ez. Állandó csipegetésre összegyûjtött „kenyérmorzsa”, mint az evangéliumok. Nem is csak ismertetést célzó könyv. Célok, szándékok, remények fûzõdnek hozzá. Célja, hogy elmaradhatatlan tanítómesterünk legyen Mindszenty szellemében. Hogy mártírhõsünket megismerve megszeressük. Szeretve szentté avatását sürgessük, s ebben tehetségünkhöz mérten részt vegyünk. Benne az a titkos vágy is lappang, hogy nemcsak minden emigráns magyar kezébe, hanem az otthoniakéba is kerüljön. Mindkettõ megvalósulása csakis tõlünk függ! A szerkesztõ atya hangsúlyozza, hogy a szentté avatáshoz imameghallgatások is szükségesek. Vagyis az ég pecsétje, szavatolása, hogy fent is szentnek tartják, akit mi a földön annak vallunk és kiáltunk. Hogy ezeket megkaphassuk, ügyeinkben kérnünk kell Mindszenty égi segítségét. Füzér atyának eddig 39 imameghallgatást jeleztek. Nem olvashatók ezek meghatódottság nélkül, mint pl. annak a papnak az esete, aki autóbaleset által örökre nyomorúságra ítéltetett, és mégis hirtelen meggyógyulása után miként felejti mankóit Mindszenty sírjának oltáránál! Ugyancsak e sírnál hogyan gyógyult meg egy nõ csípõelmeszesedésbõl, bokaficamodásból. Mindszenty közbenjárására csontkinövés eltûnik egy kislánynál, a szeszesbõl pedig józan életû lesz. Akire vastüdõ várt, sajátjával él, akire vakság, az lát… Ne feledjük, hogy minden szentet elõször a nép avat szentté. Enélkül Róma senkit sem emel oltárra! Ezért kiáltsuk csak bízvást Mindszentynket szentnek, hogy utánunk Róma is ezt tehesse. E könyv íróinak minden sora, betûje azt a közmeggyõzõdést hirdeti, hogy mártírhõsünket szentnek tartja. Füzér atya ezt írja: „A Gondviselés azt akarja, hogy mi legyünk Mindszenty József megdicsõítésének eszközei. Rajtunk múlik, hogy hivatalosan az Egyház szentje és mint ilyen a haza, a magyarság és a magyar Egyház szegletköve legyen az, „Akit az építõk elvetettek”. Rómától a szentté avatást kérõ íveket írjuk alá. Ilyen aláírásból Julián atyához vagy tízezret küldtek be. De úgy halljuk, hogy máshová sokkal többet. Szalay János kommunista Mindszentyt gyalázó költeményében „boldog számûzöttnek” nevezi mártírhõsünket s mintegy jövõbe látva gúnyosan ezt kérdezi: „kopottan is ragyogó, vihartaposta lobogó, talán még szentté avatnak?!” E nagyon értékes könyv elolvasása után mi meg azt kérdezzük: miért ne történhetne meg ez a csoda: ha megvalósulásáért az egész magyarság imádkozik és dolgozik? Ezt a hatalmas könyvet igen értékessé és kezelhetõvé teszi az íróiról közölt hosszabb, rövidebb ismertetés, továbbá a név- és tárgymutatója. Általuk rögtön 76

megtudjuk, hogy ki írta és mirõl is szólhat írása. A Szentnek kiáltjuk szerkesztõje és társírója hatalmas, maradandó értékû munkát végzett. Fáradságának és e könyv íróinak legnagyobb jutalma az lesz, ha egykor Mindszentyt a szentek dicsfényében láthatják ragyogni a világ minden oltárán. Hogy a Szentnek kiáltjuk ily hatalmas terjedelemben és minden tekintetben dicsérendõ kiállításban megjelenhetett, ezt a Kat. Magyarok Vasárnapja azáltal tette lehetõvé, hogy vállalta a kiadást, az anyagi rizikót. Ezért nemcsak minden tiszteletet és nagyrabecsülést megérdemel, hanem azt is, hogy a magyarok megosszák vele anyagi terhét azáltal, hogy kifizetik az árát s igyekeznek másoknak is rendelni belõle. Ugyanis a Vasárnap minden megrendelõjének kérés nélkül megküldi a kalendárium helyett, abban a reményben, hogy mindenki áldozatkészséggel vállalja a könyv árát. Természetesen a könyv bárki által is megrendelhetõ a Vasárnap könyvosztályán. Ára 15.00 USA dollár, plusz $1.50 szállítás. Krupa Sándor 1989. augusztus 30-án Kedves Marianne, Két levelet is kaptam már Öntõl és sajnálom, hogy ennyire megkésve tudok csak válaszolni. Elsõ levelét New Brunswickre küldte a könyvvel együtt és mire azt onnan hozzám továbbították, idõbe tellett. Második levele Detroitba érkezett, ahol már hat éve élek. Köszönöm a könyvet és hálás vagyok leveleiért. Mint írja, Krupa Sándor atya és Hugo atya Rómában ajánlotta, hogy lépjen velem kapcsolatba. A könyvért szeretnék valami kis ajándékot küldeni. Talán Krupa atya meg tudja mondani, hogyan tegyem. Nem tudom, Krupa atya közölte-e Önnel, hogy nekem súlyos látási nehézségeim vannak és azért kellett felhagynom Mindszenty bíboros szentté avatási mozgalmának vezetésével. Levelében arra kér, hogy néhány oldalon kézírással írjak Mindszenty bíborosról. Gondolom, ’fac simile’-ben akarta közölni. Sajnos én ezt nem tudom megtenni. Írásom szinte olvashatatlan. Elõzõ levelében pedig arra kért, hogy 30-40 oldal terjedelemben írjam meg életrajzomat. Nem tudom, érdemes-e leírni, hogy ki vagyok és mit tettem. Nem tettem semmi különöset és nem vagyok rendkívüli ember semmi szempontból. De ha mégis úgy alakulnának a dolgok, hogy ez magának jelent valamit és ha idõt kapok hozzá, talán el tudom készíteni. Hálával és szeretettel, Füzér Julián

77

Pax et Bonum! Budapest, 1989. november 16. Kedves István! Szeretettel küldök négy írást a készülõ Mindszenty-kötethez. Az egyik az enyém, a másik hármat különbözõ könyvekbõl vettem ki. Olyanokból, amelyekben nincs jelezve, hogy fenntartják a könyvben foglaltak közlési és sokszorosítási jogát. Nyugodtan lehet hozni a kötetben, én vállalom a felelõsséget. Krupa Sándor: A Vasember címû írásában képek is szerepelnek. Természetesen, ezekre nincs szükség a kötetben. Okvetlenül kellene írást kérni Mészáros professzortól, aki igen sokat foglalkozik Mindszentyvel és állandóan jelennek meg tõle cikkek. Címe: Dr. Mészáros István ny. egyetemi tanár, Budapest, Csaba u. 8. IV. em. 1122. Telefonszám: 1563 742. Hivatkozzatok rám! Mi nagyon jó barátságban vagyunk. Jó lenne Mensárostól is mielõbb megszerezni írását! Minél elõbb meg kell jelentetni a kötetet, mert egyre több könyv fog megjelenni Mindszentyrõl. Ha sokat késünk, nem lesz már túlságosan érdekes a könyv. Mariannét is szeretettel köszöntöm, és kérem, tegyen meg mindent az írások mielõbbi összegyûjtéséért, majd nyomdába adásáért! Szívességeidet hálásan megköszönve kérem életedre és munkádra a jó Isten bõséges áldását s ölellek baráti szeretettel Konrád (Szántó Konrád)

Pax et Bonum! Budapest, 1989. december 6. Kedves István! Mellékelten küldök még néhány írást a készülõ Mindszenty-kötethez. Remélem, az anyag már lassan együtt van, és hamarosan nyomdába mehet. Igen örülnék, ha röviden tájékoztatnál, milyen írások lesznek a kötetben, kb. hány oldal lesz, kik a szerzõk, hol lesz kiadva? Kiadót én is tudnék ajánlani, ha szüksége lenne rá. Mészárostól még nem kaptam meg a megígért írást. Mihelyt megérkezik, azonnal küldöm. Mariannét is szeretettel köszöntöm. A legjobbakat kívánva paxollak testvéri szeretettel Konrád atya (Szántó Konrád)

78

XII. PIUS PÁPÁNAK AZ 1949. FEBRUÁR 14-I TITKOS CONSISTORIUMON MONDOTT BESZÉDE Tisztelendõ Testvérek Erre a rendkívüli szent consistoriumra egybehívtunk benneteket a mai napra, hogy kitárjuk nektek mélységes szomorúsággal telített lelkünket. Ennek a szomorúságnak az oka kétségtelenül nyilvánvaló elõttetek: a legsúlyosabb bûnös tettrõl van ugyanis szó, ami nemcsak a ti tekintélyes testületeteket, nemcsak az egyetemes Egyházat, de magát az emberi méltóságot és emberi szabadságot is keservesen megsérti. Alighogy értesültünk szeretett fiúnk, Mindszenty József, a római szentegyház bíborosának, esztergomi érseknek a szent vallás iránti köteles tisztelet mellõzésével, vakmerõen történt börtönbe vetésérõl, szeretetteljes levéllel kerestük fel a tisztelendõ testvéreket, Magyarország érsekeit és püspökeit, hogy az Egyházat ért e jogsértés miatt, amint hivatalunk lelkiismeretben parancsolta nekünk, nyilvánosan és ünnepélyesen panaszt emeljünk. Ma pedig, amikor odáig fajult az ügy, hogy a tiszteletre méltó fõpap végsõ megszégyenítésére került sor, közönséges bûnözõként börtönbe vetve õt, nem tehetünk mást, mint hogy ünnepélyesen tiltakozásunkat jelenlétetekben megismételjük. Erre indítanak bennünket elsõsorban vallásunk szent jogai, amelyeknek védelmén és érvényre juttatásán e bátor fõpap félelmet nem ismerõ bátor lélekkel naponta fáradozott; erre indít továbbá a szabad nemzetek és szabad népek egybehangzó közvéleménye is, amely teljességgel kinyilvánult részben azoknak szóbeli vagy írásos megnyilatkozásaikban, akik valamilyen közhatalmat birtokolnak, sõt részint azokéiban is, akik nem vallják a katolikus hitet. Ám épp a széles nyilvánosságot nélkülözte, mint tudjátok, e fõpapnak a pere, aki oly gazdag érdemeket szerzett õsi vallásunk s a keresztény erkölcsök megszilárdítása terén. Hiszen olyan hírek érkeztek, amelyek már kezdetben bizonyos aggodalmat keltettek; olyan külföldi személyek ugyanis, akik azzal a céllal kértek beutazási engedélyt Magyarországra, hogy jelenlévõkként kísérhessék figyelemmel ennek a pernek a lefolytatását, mihelyt úgy tûntek fel, hogy valamennyire is elfogulatlanul fognak ítélkezni és nyíltan fognak a dologról hírt adni, olyan viszszautasításban részesültek, amely nem csupán õbennük, hanem a többi értelmes és jellemes emberben is azt az érzést keltette, hogy a budapesti dolgok intézõi félnek annak nyilvánossá és közismertté válásától. Az igazság azonban, hogy méltó legyen e névre, nem elfogult elõítéletekbõl ered, nem elõre meghozott ítéletekre támaszkodik, hanem egyenesen megkívánja a szabad vitát és mindenkinek megadja az õt megilletõ gondolkodási, hívési és véleménynyilvánítási szabadságot. 79

Bár a történtekrõl sem teljes bizonyosságú értesülések, sem hiteles és kimerítõ híradások nincsenek, mégis úgy véljük, hogy nem hallgathatjuk el e pert, illetõleg a polgári kulturált emberek összességének az ítéletrõl alkotott véleményét: különösképpen ami a per lefolytatásának feltûnõ gyorsaságát illeti, amely azt az alapos gyanút keltette a lelkekben, hogy a vádakat csalárd módszerekkel koholták és e fõpap pedig olyan fizikai állapotban van, amely titkos ráhatások nélkül nem magyarázható, nem érthetõ meg. Ez a mindmáig oly szilárd és természetében, élettevékenységében oly bátor férfiú ugyanis egyszeriben annyira gyengének és ingatag jellemûnek mutatkozott, hogy magatartásával nem annyira önmagát látszik vádolni, mint inkább tulajdon vádlóit és elítélõit. Mindezekben az eseményekben azonban egy dolog kétségtelenül világos: mégpedig az, hogy ennek a bírósági eljárásnak az volt a fõ célja, hogy megzavarja Magyarországon a katolikus egyházat, kétségtelenül arra számítva, amirõl a Szentírás szól: „Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai.” (Máté, 26:31) Amidõn tehát fájdalommal rosszalljuk e végtelenül szomorú eseményt és ítélet végett a közvélemény, sõt magának a történelemnek a bíráskodása elé bocsátjuk, úgy cselekszünk, amint feltétlenül megkövetelik tõlünk mind az Egyház megtámadott jogai, mind pedig az emberi személy méltósága. Kiváltképpen azonban azt kell kijelentenünk, hogy teljességgel ellenkezik a valósággal az, amit ennek a pernek a folyamán bizonygattak: vagyis az, hogy az egész ügy, amelyet lefolytattak, annak a folyománya, hogy az Apostoli Szék a népek fölötti politikai uralom érdekében tanácsokat, indításokat, parancsokat és utasításokat adott a Magyar Köztársaság és vezetõi elleni magatartásra, következésképpen az egész ügyért visszahárul a felelõsség az Apostoli Székre. Tudja ugyanis mindenki, hogy a katolikus egyházat nem evilági célok vezetik és bármilyen államformát elfogad addig, amíg nem ellenkezik az isteni és emberi jogokkal. Ha viszont ellenkezik, akkor az összes fõpapoknak és keresztény hívõknek lelkiismereti kötelességüknek kell tartaniok, hogy szembeszegüljenek az igazságtalan törvényekkel. E szorongató helyzet közepette azonban, Tisztelendõ Testvérek, nem nélkülöztük az irgalmasság Atyjának (vö. Kor. 1:3) mennyei vigasztalását, s ez enyhítette fájdalmunkat. Ennek egyik forrása a magyar katolikusok szilárd hite, akik a legviszontagságosabb helyzetükben is megtesznek minden lehetõt õsi vallásuk védelmére és megújítják elõdeik hajdani kemény kitartását; továbbá az a szilárd, atyai lelkünkben melengetett bizalmunk, hogy Magyarország püspökei mindenkor tökéletes egyetértéssel és ügybuzgalommal törekszenek majd megvédeni az egyház szabadságát, teljes erõvel megszilárdítani a keresztények egységét, és fönntartani bennük azt a reményt, amelyet, mivel az égbõl származik és isteni ke80

gyelem táplálja, ez életnek sem sanyarúságai, sem igazságtalanságai nem képesek kioltani vagy meggyöngíteni. De ilyenféle mennyei vigasztalásokkal ti is szolgáltok nekünk, Tisztelendõ Testvérek, hiszen azt látjuk, hogy e viszontagságok közepette õszinte együttérzéssel osztjátok meg velünk szomorúságunkat és egyesítitek imáitokat a mienkével; és hasonlóképpen az egész földkerekség bíboros, érsek és püspök atyái, akik saját papságukkal és híveikkel együtt izzó szavú levelekkel vagy táviratokkal fordultak hozzánk, amelyekben egyfelõl erõteljesen utasították vissza az igazságtalanságnak az Egyházra rásütött bélyegét, másrészt megígérték, hogy mind magán-, mind közös imáikban könyörögni fognak az Istenhez. Hõn óhajtjuk, hogy ezt szünet nélkül tegyék is meg; hiszen valahányszor olyan súlyos viharok verdesik a katolikus ügyet, hogy azokkal emberi erõ sem szembeszállni, sem megbirkózni nem képes, Isteni Megváltónkhoz kell bizakodó lélekkel menekülnünk; mert csak õ csillapíthatja le a háborgó hullámokat s teremtheti meg ismét a csendes nyugalmat. Ennélfogva az Istenszülõ Szûz hathatós közbenjárásával azért esedezünk valamennyien az Istenhez, hogy azok, akik üldözést, börtönt és zaklatásokat szenvednek, szükségükben az isteni kegyelem harmatában és a keresztény bátorságban megerõsödjenek; azok viszont, akik vakmerõen arra vetemednek, hogy lábbal tiporják az Egyház szabadságát és az emberi lelkiismeret jogait, lássák be végül is, hogy semmiféle polgári együttélés soha nem lesz lehetséges a vallás felszámolása és az Istenségnek mintegy számkivetése révén. Mert csakis a szent vallás képes igazságos egyensúlyban tartani a polgárok kötelességeit és jogait, megszilárdítani az állam alapjait, üdvös szabályokba foglalni és a megfelelõ rendbe és erényességre irányítani az emberi erkölcsöket. Amit a rómaiak legnagyobb szónoka komolyan állított: „ Ti papok, ... buzgóbban övezitek a várost a vallással, mint tulajdon falai” (Cic., De natura deorum, III. 40), az a keresztény parancsolatok és a keresztény hit esetében a lehetõ legigazabb és legbiztosabb. Ismerje el tehát ezt mindenki, aki állam kormányát irányítja; az egyházat megilletõ szabadságot pedig mindenütt helyre kell állítani, mégpedig úgy, hogy minden korlátozás nélkül világosíthassa meg üdvös tanításával az emberi lelkeket, helyes oktatásban részesíthesse és erényességre nevelhesse az ifjúságot, megszentelhesse az állampolgári együttélést és átjárhassa az egész emberi életet. E tevékenység folytán igazán nem szenved soha semmilyen kárt az emberi társadalom, sõt a legfõbb javát szolgálja. Mert, Tisztelendõ Testvérek, csak akkor fog valóságosan boldogabb és jobb kor beköszönteni az összes népek és nemzetek életében, amit oly nagyon óhajtunk s amiért imádsággal esedezünk, ha az igazságosabb és méltányosság szabályozza a társadalmi és társas viszonyokat, ha a szükséget szenvedõk életfeltételeik kellõ megjavításával visszanyerik emberi méltóságukat s elcsitulnak végül a viszályok és a testvéri szeretet nyugalma tölti el a lelkeket. 81

Ezeket óhajtottuk veletek, Tisztelendõ Testvérek, e tekintélyes ülésen közölni, veletek, kik serény bölcsességtekkel és elmés munkásságtokkal oly szorosan együttmûködtök velünk az egyetemes Egyház kormányzásában. (Latin nyelvû szöveg az Acta Apostolicae Sedis 1949. február 25-i számában a 41-45. lapokon.) A titkos konzisztóriumon mondott beszédét követõen két nappal utóbb, a Vatikánba akkreditált követek elõtt is megbélyegezte a pápa Mindszenty bíboros elítélését.

NYÍLT KÖVETELÉS MINDSZENTY REHABILITÁLÁSA ÉRDEKÉBEN MAGYARORSZÁGON 1985-BEN Esztergomban, a magyar prímások székhelyén a História címû folyóirat és az Új ember c. katolikus hetilap rendezésében február 12-14-én egyháztörténeti szimpóziumot tartottak. A tanácskozáson – melyet Lékai bíboros prímás nyitott meg – többek között felszólalt dr. Pákh Tibor és nyíltan, kertelés nélkül Mindszenty bíboros teljes rehabilitálását kérte a kongresszustól. Fõtisztelendõ Urak, Hölgyeim és Uraim! Az elhangzott három elõadás után külön köszönöm a rendezõségeknek, hogy ezt az egyháztörténeti kongresszust Esztergomban, a mindenkori magyar prímás székhelyén tartják. Igen szerencsés választás ez, mert itt maradéktalanul érvényesülhet ennek a történelmi helynek a szelleme, a „genius loci”. Nem hiszem, hogy a jelenlevõ történészek közül bárki kétségbe vonná: az utóbbi évtizedek egyháztörténelmileg legjelentõsebb személyisége a boldog emlékû, mártír Mindszenty bíboros prímásunk volt, akit ezen a helyen hurcoltak meg, és innen hurcolták el a leggyalázatosabb körülmények között. Az is mindenki számára nyilvánvaló, hogy az egyháztörténelmileg legfontosabb események éppen vele kapcsolatban fordultak elõ legújabb kori történelmünkben. Ezért most fohásszal fordulok az Esztergomvári Boldogságos Szûzanyához, és Hozzá is, boldog emlékû Mindszenty bíboros prímásunkhoz, hogy járjanak közben az Úristennél, és a Szentlélek világosítson meg bennünket, és világítsa meg ezt a tanácskozást. Erre a világosságra igen nagy szükségünk van, mert ha körülnézünk ebben a történelmi városban, láthatjuk, hogy ezt a várost minden többi82

nél erõsebben õrzik. Fölmerül a kérdés: miért éppen ezt a várost tartják a legszigorúbb õrizet alatt megszállóink? Mert központja annak a hitnek és szellemnek, amely immár több mint ezer éve fenntartja hazánkat. Ez a kongresszus tehát nem fejezheti be munkáját eredményesen, ha nem készíti elõ, hogy a magyar nemzet végre teljesítse régi kötelességét ezzel a kiváló személyiséggel szemben, és kezdeményezze teljes rehabilitálását! Én személy szerint 1982 õszén ennek érdekében panaszt nyújtottam be a Legfõbb Ügyész Úrnak. Nem kaptam választ. 1983 novemberében a História Klub Nemzeti Múzeumban tartott szemináriumán hasonló értelmû hozzászólást olvastam fel. Késõbb kértem, hogy felszólalásom szövegét tegye közzé az eseményrõl beszámoló Magyar Nemzet, valamint a katolikus Új Ember. Mindkettõnek a szerkesztõségében megtagadták a közzétételt. Növelte a kérdés aktualitását, hogy tavaly nyáron, júliusban, a Lutheránus Világszövetség hazánkban tartott kongresszusa alkalmával a magyar evangélikus egyház és a Lutheránus Világszövetség elnöksége lerótta tiszteletét Ordass püspök úr sírjánál, de hivatalos rehabilitációja még nem történt meg. Rehabilitációt sürgetõ levelek érkeztek vezetõ személyiségekhez. Legutóbb pedig január 25-én a budapesti városmajori templomban tartott ökuménikus istentiszteleten a katolikus, református, evangélikus és baptista egyházak hívei a következõ könyörgést mondták: Add Urunk, hogy mielõbb megtörténjék boldog emlékû Mindszenty bíboros prímásunk, valamint Ordass és Ravasz püspök urak teljes rehabilitációja, hogy papjaink életmûvüket szabadon és akadálytalanul állíthassák példaképpen ifjúságunk elé! Jellemzõ a sokat emlegetett párbeszédre, a dialógusra, hogy ezt a hivatalosan is engedélyezett istentiszteletet botrányosan meg akarták zavartatni egy szegény beteggel, akit ápolója vezetett be és el. Hála az Úristen különös kegyelmének, a botrányt sikerült elhárítani. Most pedig válaszolok az egyik elõadó úrnak, aki a jelenlegi politika ún. „realitásáról” beszélt. A Lengyel Kultúra Házában 1984. október 10-én szemináriumot tartottak Jaltáról, amelyen orosz történészek is részt vettek. Ekkor közbeszólt a kongresszus elnöke, hogy amit mondok, nem tartozik a tárgyhoz. Mondtam, hogy igen, mert válaszolni kívánok az ún. politikai realitásról, vagyis a nálunk elhatalmasodott Jaltakomplexumról az elõadó történész úrnak. Az említett szemináriumon is kivonulással reagáltak, amikor elmondtam az igazságot. Majd hangsúlyoztam, hogy most elsõsorban az ifjúsághoz kívánok szólni: Kérem az ifjúságot, ne legyen szervilis. A dialógus, vagyis párbeszéd olyan tárgyalási forma, amelyet tartanunk kell a nálunk nyüzsgõ megszállókkal is, akik különösen sokan vannak itt Esztergomban. Õk barátnak mondják magukat, de mi meg83

szállóknak tartjuk õket. Ha tehát ifjúságunk szervilis lesz velük szemben, elpusztul nemzetünk. Ezért álljatok a sarkatokra és ragaszkodjatok a valódi párbeszédhez. Laudetur Jesus Christus! Esztergom, 1985. február 13. Dr. Pákh Tibor

„PANNONIA SACRA!” Keresztény Magyar Testvérek! Régi hagyomány szerint a búcsújárók égõ gyertyával térnek haza a kegyhelyekrõl, ez a gyertya jelzi azt a hitet, mely áthatotta imájukat. Egy ilyen kicsi gyertya lángja ég bennem harminchárom éve. Ministráns társaimmal október utolsó napjaiban az óbudai Bécsi úton várakoztunk kezünkben égõ gyertyával. Az ablakokban szentképek, virágok és gyertyák díszelegtek. Szüleim így oktattak: „Ha megszólalnak a harangok, térdeljetek le, mert akkor érkezik Mindszenty bíboros, akit kiszabadítottak börtönébõl.” Ott találkoztam vele lélekben elõször. Az isteni Gondviselés nem engedte ezt a gyertyalángot kialudni azóta sem. Ugyanez a találkozás ismétlõdött meg évekkel késõbb a gyõri Bécsi úton, de most már mint kispap álltam az út mellett szomorú szívvel, mert a gépkocsi Bécsbe vitte a magyar fõpapot. Szavai, a fényképek, az általa alapított plébániák, a magyar engesztelés terve – a veszprémi Szent Margit templomban, a munkatársai elbeszélései, a Pázmáneum falai, a sírja… ezek azon állomások, melyek ébren tartották bennem a lángot, mint az ószövetségi próféták a reményt a zsidó népben. Mint veszprémi püspök Padányi Bíró Mártont, a nagy elõdjét tekintette példaképének. Átgondolva a mai egyházmegyei kormányzás határozottságát, szinte Padányi – Mindszenty útvonal követését lehet vélni. A mai világban, amikor gazdasági válságról beszélünk, akkor szembe kell néznünk a nagyobb veszéllyel, az életünkben lévõ lelkiek válságával. Elevenen él figyelmeztetése erre a helyzetre: „Szeressétek az Egyházat és a Hazát!” Ezt a szellemi örökséget megõrizve határoztuk el, hogy Magyarországon elsõnek, az általa alapított plébánián, Nemesgulácson felállítjuk emlékmûvét. Az emlékmû jelkép: a földre fektetett kereszt a keresztút 10. állomását idézi, amikor Krisztust megfosztják ruháitól. Ugyanígy a magyar bíborost is levetkõztették, a 84

magyar egyházért vállalt keresztre feszítése elõtt, hogy hûséges kitartásával felhívja a magyarok figyelmét az ellentmondásra – igazában az boldog, aki elveszíti életét Krisztusért. Figyelmét rajta tartotta az ország ütõerén, ezért a veszélyt érezve a jubileumi Mária-év alkalmából ô ment el a kegyhelyekre predikálni, hogy az égõ gyertyát, a hit fényét meggyújtsa a magyarok szívében. Erre emlékezve, mint a nemesgulácsi egyházközség plébánosa, népemmel és cserkészeimmel elhatároztuk, hogy a helyi Tanácstól kérjük a templom elõtti utca, az emlékmû szentelésétõl vegye fel Mindszenty bíboros nevét. Tárgyalásokat folytatunk, hogy az óvodát és az általános iskolát – az egyházközség segítségeként – az államtól visszavesszük, hogy az oktatás szelleme keresztény és magyar legyen. Tervezünk a templom mellé egy egyházközségi terem építését, mely ugyancsak a plébánia alapítójának nevét viselné. Így próbáltam megõrizni a ministránskori gyertya fényét, s szeretném, ha minden magyar keresztény büszkén tekintene fel az emberi rosszindulat által beszennyezett, de elõttünk hõsnek és igazi papnak nevezett Mindszenty bíboros elõtt. Mint a mellékelt meghívó is hirdeti, szeretettel meghívunk erre az ünnepségre velünk örvendezni. Nemesgulács, 1989. október 8. Magyarok Nagyasszonyának ünnepén. Nagy Károly plébános

SZOBROK Mindszenty József, Magyarország számûzött hercegprímásának szoborszentelése Nemesgulács, 1989. november 19-én 1948. nov. 18-án a magyar prímás pásztorlevélben készített diagnózist az ország állapotáról. Ez olvasható benne: „Azon a helyen, ahol õrt állok, a tajtékzó hullámok nem szokatlanok… Egyik elõdömet, Vitéz Jánost fogságba vetették. Martinuzzi a hatalmasok által felfogadott orgyilkosok kezétõl esett el. Pázmányt, a legnagyobbat számûzték. De annyi konokul hirdetett valótlanság nem tajtékzott 78 elõdöm körül együttvéve sem, mint körülöttem…” A rágalom és fenyegetés e tajtékzása közepette a bíboros rettenthetetlenül állt, nem önmagáért, hanem tízmillió magyarért: 85

„Állok Istenért, egyházért, hazáért, mert ezt a kötelességet rója rám a nagyvilágon legárvább népem történelmi szolgálata. Nemzetem szenvedése mellett a magam sorsa nem fontos.” 1948. november 19-én a bíboros titkárát, dr. Zakar Andrást a prímási palota elõtt civilruhás titkosrendõrök elfogták és az ÁVÓ pincéjébe szállították. Ennek a két dátumnak emlékére a volt veszprémi püspök által alapított Veszprém megyei Nemesgulács plébánia népe emlékmûvet állított a számûzött bíborosnak. Az ünnepi szentmisét Tóth László veszprémi segédpüspök számos paptestvérével koncelebrálva végezte a templom kertjében. Az ünnepi oltár fölött a templom falán a feltámadási kereszt a lepellel, alatta a szent koronás magyar címer. A szentmisét Mindszenty bíboros aranymisés kelyhével mutatták be a Mindenhatónak. Több mint hatezer ember volt jelen, ezernél több áldozóval. A szentmise kezdetén a plébános és az egyik egyházközségi elöljáró angol, német és olasz nyelven köszöntötte a híveket. Tóth püspök atya felolvasta a Vatikáni Államtitkárság üdvözlõ táviratát. Az elhangzott szavakat éljenzõ taps követte. Tóth püspök atya szentbeszédében párhuzamba állította Márton Áron és Mindszenty József alakját, majd Mindszentyt világító fáklyához hasonlította a magyar történelemben. A szentmise után a papság, a szerzetesrendek képviselõi, a külföldrõl idesereglett vendégek, cserkészek, a meghívottak odavonultak az emlékmûhöz. Mögötte a magyar és vatikáni zászlókat lengette a szél. Ifjúsági fúvószenekar elõadásában a Himnusz és a Szózat hangzott el. Balázs Anita VIII. osztályos tanuló, cserkész õrsvezetõ szavalta a Szabadság címû verset. Felolvasták Németh Miklós és Habsburg Ottó ez alkalomra küldött megtisztelõ sorait. Majd a kezdeményezõ és szervezõ plébános, Nagy Károly elemezte, mit jelent az oltár díszletének szimbóluma. A magyar kereszténység feltámadását, mely negyven évig kényszersírban pihent, most feltámadt és új tavaszról énekel. Az emlékmû jelkép (lásd a mellékelt körlevelet) a rajta levõ bronzból készült Mindszenty relief jelentését magyarázta el. Háttérben a Kálvária, a megváltás jele, elõtte a szakadék és szögesdrót. A drót elõtt határozott arccal mitrában a bíboros. A magyar egyházért vállalt szenvedésének jele ez. Beszédében kiemelte: Mindszenty nem olyan ember volt, aki csak az ablak mögül élvezte a nap sugarát, hanem kiment és a nép között, velük együtt élt és küzdött. Politikusoknak, papoknak és minden magyarnak példakép kell, hogy legyen alakja és személye. Mindszenty az engesztelés embere volt. Plébániánkon az Õ szellemében két esztendeje megy az engesztelés a magyar nép gyarlóságáért. A kõ dacol a viharral és az idõvel, nekünk is e kõ felkiáltójel: A viharban is magyarnak és kereszténynek kell lenni! 86

A koszorúzás alatt Erkel Ferenc: Bánk bán címû operájának részlete hangzott fel a zenekar elõadásában. Habsburg Ottó koszorúja, a helyi Tanács, MDF, rokonok, plébániák, cserkészcsapatok koszorúja borította be az emlékmû talapzatát, közben a cserkészcsapatok zászlai mélyen meghajoltak a tisztelet jeleként. A helyi Mûvelõdési Házban folytatódott az ünnepség. Kollégák, a zalaegerszegi utód, a Mindszenty-emlékbizottság elnöke visszaemlékezéseikkel, valamint a gulácsi cserkészek énekszóval és szavalataikkal tették színessé a mûsort. Az ünnepség alkalmából a Magyar Posta alkalmi bélyegzõt bocsátott ki, mely Mindszenty bíboros címerét és jelmondatát tartalmazza. Ugyancsak erre az alkalomra emlékérmet adott ki a plébánia bronzból Mindszenty bíboros képével. Az ünnepséggel foglalkozott a MTV Híradója, a M. Rádió és több külföldi adó egyaránt. Az ünnepség jelmondata: „Szeressétek az Egyházat és a Hazát!” (Mindszenty.)

A KÉT TÖLGYFA! CSEHMINDSZENTEN!! Az õszi napsugár bearanyozza a csendes temetõ két hatalmas tölgyfáját, melynek lombjai összeborulnak és beárnyékozzák Mindszenty József hercegprímás édesanyjának, Borbála asszonynak sírját. A fákról, mint egy aranyesõ peregnek a sárguló levelek. A jó plebános készséggel volt vezetõnk. Elõször a kis dombra épült templomocskát látogattuk meg, ahol Mindszenty bíborost a kis kõkeresztkútnál József névre keresztelték. Majd pár házzal odébb, a bíboros házába tértünk be, a falusi kis virágos házba, ahol a hercegprímás született. Megilletõdve fogtam kezembe azt a gyönyörû mûvészi kelyhet, melyet VI. Pál pápa címerével ékesítve küldött a hercegprímás aranymiséjére. Elefántcsont talpazatában a pelikán van kidomborítva, mely felszakítja mellét, hogy vérével táplálja kicsinyeit. Mindszenty bíboros falujának ajándékozta a kelyhet, melyet az Amerikai követ hozott el. Ott õrzik a hercegprímás véres reverendáját, melyet az Andrássy út 60-ból édesanyja kapott meg. Hányszor csókolgatta, könnyeivel áztatta ezt a reverendáját a jó édesanya. Ha nagyritkán meglátogathatta fiát a börtönben, mindig ezzel jött haza a jó Borbála asszony: az én szegény fiam mindig azt kérdezi, hogy imádkoznak-e érte magyarjai. Mindig csak imát kér. Hát a jó Borbála asszony, jegyezte meg a plebános, menynyit imádkozott, mennyit szenvedett, mindig kezében volt a rózsafüzér. Letérdeltem a sír mellett, piros muskátlit ültettem a kereszt tövében, édesanyámnak is ez volt a kedvenc virága. Olyan távolról hallottam a plebános szavait, hogy mennyire fájt a jó bíboros atyának, hogy nem jöhetett el édesanyja temetésére. Szememet elhomályosította valami: arra gondoltam, én sem mehettem drága édesanyám teme87

tésére, hiszen akkor börtönben voltam. Imádkozzunk, rebegtem, csak ahogy peregtek a tölgyfa aranysárga levelei, úgy peregtek most már könnyeim is. Imádkoztam a jó Borbála asszonyhoz, hogy legyenek ilyen magyar édesanyák a földön, hiszen nekik köszönhetjük, hogy ilyen papnak nevelte fiát, akibõl Magyarország bíboros-hercegprímás vértanúja lett. De imádkoztam bíboros atyánkhoz is, hogy odafent esdekelje le magyarjai számára azt a kibontakozást, amely újra erkölcsi és vallásos alapokra építi a magyarság jövõjét. Amikor felálltam, megcsókolva a sírkövet, megint a két nagy tölgyfára esett a tekintetem. Az igazság és a szeretet, Mindszenty és édesanyja lombjai egymásba karolnak. A fák örök törvénye szerint, nem törnek össze a viharok alatt, úgy élnek, hogy a végtelen idõk állnak elõttük. Szaporodnak évgyûrûik, ilyen óriás fa lett Mindszenty bíboros, utolsó hercegprímás és a nemes, szeretõ szívû Borbála asszony, az ô édesanyja. Így állnak ôk, a magyarság elõtt az igazság és a szeretet, az áldozat, imádság örök szimbólumaként. Vissza-visszanézve a két tölgyfára, leveleik halk susogása, mint az imádság-áldása kísért. A napsugár aranya koronázta be a két tölgyfa lombjait. Budapest, 1989. okt. 23.

A HARMADIK SZOBOR! Ha a Várban a Bécsi kapunál bejövünk, egy hatalmas bronzangyal vonja fel a figyelmet, az Apostoli kettõs kereszttel a kezében. A Budavári gyõzelem angyala mutatja az utat Kapisztrán Szent János szobrához. A Szent Ferences lelkes hangját szinte halljuk: Elõre magyarok, Jézus, Mária Nevében. A Keresztet egyik kezében magasra tartja, a másikkal a magyar zászlót szorongatja. Mintha rohanna felénk, küzdelemre buzdítva. Szinte magával ragad szikár alakjának lendülete. A talpazaton ez a kopott felírás olvasható: Nádor kõfalain megtörted a végveszedelmet. Szent Vezetõnk, gyõzd meg mostani elleneink. Kapisztrán Szent János, a ferences rend legnagyobb népszónoka sovány, kistermetû, szinte csont és bõr a sok böjt, vezekléstõl. Mégis tízezreket tudott lelkesíteni beszédeivel. 70 éves korával csupa tûz, lelkesedés, felrázva az egész magyarságot, hû barátjával, Hunyadi Jánossal döntõ gyõzelemre viszi a magyar sereget. Nándorfehérvárnál a török túlerõvel szemben gyõz a kereszt a pogány félhold felett. Mindszenty József bíboros hercegprímásra gondolok, mennyi hasonlatosság, bár 5 évszázad van köztük. Ugyanaz a cél lelkesítette Õket, ugyanaz a küzdelem a kereszténységért. 88

A Vár központjában közel a Nagyboldog asszony templomhoz, a Budavári Madonna Kegytemplomára mutat boldog XI. Incze pápa szobra, teljes pápai díszben, mutat elõre, a hármas Kereszttel a kezében. Egész életét erre tette fel, megmenti a kereszténységet az egyre elhatalmasodó török veszedelemmel szemben. Egész pápasága alatt ezért küzdött, felszabadítani Budát, vagyis a magyarságot minden áron, bármilyen kockázattal. Ez a szent életû kemény férfi tudott lelkesíteni, kitartó következtetéssel, egy nagy, szent célért küzdeni. A szobor talpazatán olvasható aranyos betûkkel, kõbe vésve: Magyarország megmentõjének, a hálás magyar nemzet. Ez a nagyon kedves magyar barát nemcsak alakjában, hanem szívével, lelkületével, bár 3 évszázad távlatából, mennyire hasonlít a mi utolsó hercegprímásunkra, Mindszenty Józsefre. Aki szintén erre tette fel életét, hogy Magyarországot megmentse, a vérzivataros, háborús pusztítás után, vagy még egy nagyobb veszedelemtõl, az ateista materializmus lelkeket romlásba döntõ áradatától. Egy harmadik szobor kívánkozna a Várba. A Dísztér után egy kedves kis park van, baloldalt a volt karmelita kolostor mellett, gyönyörû a lelátás egész Budapestre, a Lánchíd, a kanyargó Duna, a Szent István kupolája és a Parlament. Mindszenty József bíboros hercegprímásnak egy kimagasló bronzszobra, áldást osztó kezével, ahogy utoljára megáldotta szeretett népét, városát, egész Magyarországot, mielõtt számûzetésbe kényszerült. A talpazatban Mindszenty József hercegprímás címerével, jelszavával: Pannonia Sacra: Hiszen Õ vérével öntözte ezt a magyar földet, hogy ez lehessen újra: Szent Pannonia. Ez a mostani idõk legnagyobb magyarja, aki annyit böjtölt, imádkozott, vezekelt, engesztelt, szenvedett a magyarságért. Aki egyedül állt a Magyar Sion ormán, mint egy megdönthetetlen tölgyfa. Egyedül szemben az árral, hogy megtörje a sztalinizmus veszedelmes áradatát, mely nemcsak Magyarországot, de az egész keresztény Európát fenyegette. Aki könnyein át is tudott mosolyogni, lelkesíteni, biztatni, akiben nem volt megalkuvás, sem megtorpanás. Vitte a keresztet, kezében a rózsafüzérrel, az utolsó betûig XII. Pius pápa utasítását betartva „Usque Ad Sanguinem” „A vértanú halálig”. Aki kivívta az egész világ elõtt a magyarság megbecsülését. Akinek szobrai szerte a nagyvilágban hirdetik az Igazság és Szeretet gyõzelmét. Illene, hogy a magyar fõváros történelmileg ilyen kimagasló helyén, melyet annyi vér öntözött, ott állna harmadiknak, Kapisztrán Szent János, Boldog XI. Incze pápa után Mindszenty József, Magyarország utolsó hercegprímásának a hálás magyar nemzet által emelt szobra. Budapest, 1989. okt. 24. Szent Ráfeál ünnepén.

89

VALLOMÁSOK ÉS EMLÉKEZÉSEK Bencsik Gábor interjút készített Gyulay Endre szeged-csanádi püspökkel a Nõk Lapja március 5-i számában. Azzal a püspökkel, akire az emigráció is nagy tisztelettel, bizalommal néz, mint e válságos idõk bátor szószólójára és helyes felmérõjére. A püspök úgy véli, hogy a háború nagy szenvedése lendületet adott az egyház hitéletének és a nép magyarságtudatának. A jövõ a legszebb reményre jogosított. Az emberek új világot kívántak: békességben, szeretetben, szabadságban akartak élni. De amikor a pártokból egy párt lett, „a vezetés teljesen új irányba fordult”! (A kiemelések tõlem – K.S.) A megrázkódtatások egymásután szakadtak az országra – mondja a püspök, és keserûséggel emlékezik az effélékre: a piaristáknál érettségizett társainak egyharmadát elbuktatta az állami biztos. A hitoktatás mellett kiállókat fecskendõkkel verték szét, a hangadókat pedig bekísérték. A szemináriumokat feloszlatták. Egy éjszaka az összes jezsuitát letartóztatták. A kirakatperek! Az egyetemekrõl kihajították azokat, akik valamilyen vallási mozgalomban részt vettek. Aki fiatalokkal foglalkozott, börtönbe került. Fantasztikus Jeremiás-siralmait az interjú folyamán egyre tovább kesergi: A püspöki kar – egyes püspökök – állami engedély, cenzúra, szövegjavítás nélkül nem jelentethették meg még körleveleiket sem. A cikkek ötszörös szûrõn mentek át, illetõleg a még rosszabb: önszûrésen. „Ha nem tapsikoló cikket írt valaki és nem hódolt meg, hanem valamiben ellentmondott, nem kaphatott nyilvánosságot.” Az egyházi hírek sem kaphattak nyilvánosságot, vagy csak pár szavasat! Aki hittanra beíratta gyermekét, viselnie kellett annak keserû következményeit. Családot látogatni kész veszély volt. A püspöki kart szétzilálták. A papokat elanyagiasították és egymás ellenségévé tették stb. „Kiderült számunkra, hogy vallási ügyekben terrorisztikus idõszak és világnézeti megütközés következik. Ebben az ütközetben az egyik oldalon ott állt a korlátlan politika, a másik oldalon pedig csak az emberek lelkiismerete...” S ez a jeremiádnak csak egy kis része. Az egészben az a legmegdöbbentõbb, hogy egyes egyházi vezetõk mindebben „dicshimnuszt” láttak és ország-világ elõtt fennhangon hirdették: ebben az országban nemcsak rendben van minden, de az állam és az egyház viszonya példaadó lehet más hasonló körülményû országok számára is! Árulták-e el jobban és szégyenletesebben valaha is katolikus egyházunkat, mint ebben az idõben? És ezt nemcsak mi kérdezzük, de Gyulay püspök minden sora is. Mert a jeremiádok után ezt mondotta: „Abban az idõben... semmit sem lehetett volna tenni. Azt hiszem, Mindszenty irányvonala reális volt, kivéve a királypártiságot” – hangsúlyozza azok megrökönyödésére, akik eddig Mindszentyt fantasztának, irreálisnak, rövidlátónak, reakciósnak, kompromisszumra képtelennek, begyöpösödött agyúnak, oktalanul ma90

kacsnak s még ezer másnak hirdették nagy torokkal igazságként! „Az a makacsság, amit az egyház pozícióival kapcsolatban képviselt, az volt az egyetlen elfoglalható álláspont” – folytatta az elfogulatlan püspök. Az a püspök, aki nem emigrált, nem lógott meg a pokolból, az eseményeket nem kívülrõl, hanem belülrõl szemlélte és saját bõrén tapasztalta. Kijelentése nem önigazoló, hanem az igazságnak pecsétje! Mindszenty rehabilitálása és az oltár lépcsõje felé való vezetése. Az interjú során természetesen szó esett ’56-ról is. „Talán eljött már annak az ideje, hogy az ember errõl szabadon nyilatkozzék” – felelte a püspök. Az ország akkori helyzetét összenyomott rugóhoz hasonlította. A rugót hirtelen felszabadították. „A rugó visszavág és a benne levõ összes feszültséget kiadja. Egy megalázott, kisemmizett, mindenétõl megfosztott nép a feszültséget hirtelen kiadta magából és szeretett volna valami szabad társadalmat létrehozni.” „...az elnyomást, amelyet a sztálini idõk hoztak, a nép képtelen volt már elviselni, és egy nagy robbanás során próbált ezen változtatni.” Érdekes, hogy a szerzetesrendek jövõje csaknem minden interjúban szerepel. Mintha az ország egyik égetõ sebe lenne. Bencsik is szóvá tette ezt a problémát. Gyulay püspök válasza meglehetõsen meglepõ és kiábrándító. „A hatalom részérõl arra szoktak hivatkozni – felelte –, hogy a szerzetesrendekrõl törvényerejû rendelet szól, és annak megváltoztatása körülményes.” Vagyis az államhatalom a mesterségesen keltett híreket nem siet beteljesíteni! Õ tudja, hogy miért nem! Hiszen a világ a szerzeteseket mindig az egyház gerincének, oszlopának tartotta. A marxizmus pedig mindig a legnagyobb ellenségei közé sorolta. Csak nem bolond, hogy legerõsebb ellenségeit teljes számban és fegyverzetben visszahozza nyakára, ha továbbra is élni akar, sõt uralmon maradni?! A püspök burkolt szarkazmussal mutat rá a kommunisták farizeus, népámító magatartására: „És védeni is akarnak bennünket, mondván, milyen szégyen lesz, ha meglenne a lehetõség, de nem akad, aki élne vele.” „Egyébként talán titokban félnek is, hogy a szerzetesek visszaigénylik majd a rendházat, kórházakat, iskolákat.” Ami nagyon természetes, mert ezek az övéké voltak s nem levegõben és semmiért akarnak szerzetesi életet élni. Dolgozni akarnak ott és úgy, mint azelõtt. Ez pedig éppen nem kívánatos a kommunistáknak. Nemhogy nagyon adni akarnának, hanem – hallja világ! – éppen most akarják a ferencesek szegedi zárdáját államosítani! Ugyanis – holott azt is elvették – véletlenül eddig még nem államosították. Ezért a rend és az állam között most per folyik. No de, ha kapnak is vissza valamit, nehogy azt higgye a világ, hogy amint ingyen elvették, ingyen, sõt kárpótlással kapják vissza. Szó sem lehet róla! „Miskolcon az egri érsek kíván gimnáziumot indítani, nagyrészt külföldi segélybõl – tudósít bennünket a püspök. – Csaknem százmillió forintért vásároltak vissza egy annak idején államosított egyházi épületet.” Ámde, ha ingyen kapnák is vissza, rendszerint rossz, vagy annyira megváltoztatott állapotban, hogy szerzet 91

vagy iskola számára javítani, alakítani milliókba kerülne. S nem állami pénzbõl. Állítólag a ferenceseknek felajánlották a szécsényi zárda visszaadását. Hárommillió dollárba kerülne a rendbehozatala! Micsoda aljas magatartás, hamis segítõkészség-mutatás! Elrabolták, évtizedekig használták az épületeket, s most irtózatos teherrel, jó külföldi aranyért adnák vissza, hogy ismét – ezernyi címen – akkor vegyék el, amikor akarják. Pl. államellenes magatartás vádjával, a beugratott szerzeteseknek pedig a börtönökben biztosítanak „lakást” és „megélhetést”. Aztán miként töltsék meg a kolostorokat lakókkal, ha mindent megtettek azért, hogy a tagok el- és kipusztuljanak, utánpótlás meg ne legyen? És ha a szerzetesek nem nyúlnak a felajánlott után, hát még „az õ szégyenük lesz”! Egyébként, teszi hozzá a püspök, „az iskolák nem a római katolikus egyház, hanem egyik vagy másik szerzetesrend tulajdonai voltak, az egyház tehát ha visszakövetelné is azokat, nem mûködik a rend, amelyik taníthatna bennük.” Ez a bátor püspök elismeri, hogy az elmúlt évek a nép és egyháza számára több üdvös változást jelentettek. Ámde – különös – fontosnak tartotta leszögezni: „amit ma állítanak, hogy ezek az Állami Egyházügyi Hivatal munkálkodása folytán valósultak meg, az nem teljesen helytálló.” Nyíltabban kifejezve ez azt jelenti: nem az annyira dicsért „kis lépések” – helyben totyogások vagy helyben mocorgások – politikájának az eredménye! „Inkább úgy mondanám – szövegezi óvatosan megállapítását a püspök –, hogy az alsó szinten érezhetõ feszültséget észrevéve hozzájárultak a módosításokhoz.” Azaz, ha továbbra is történik módosítás, csak ennek az „alsó szinti, népi nyomásnak” a következménye az, s nem a bratyizó, eltusoló, papucsban „kislépéskedõ” egyházi politikáé. Bencsik Gábor arról is faggatta a püspököt, hogy az elmúlt év nagy változásai után hogyan látja a jelent és a jövõt. A püspök felelete mint éles bárd hasít: „... az emberek még mindig félnek”. Nem jelentkezett még az a nagy tekintély, aki kijelentette volna, „hogy nem újabb taktikázásról van csupán szó, nem arról, hogy kiugratják a nyulat a bokorból, aztán lõnek rá. Még eleven a félelem, hogy ha most elõlépünk, utána a fejünkre koppintanak.” És ez a félelem nagyon is jogos! Mert most is taktikázik a vörös hatalom. Célja nem a vallások helyzetének javítása, hanem hogy a vallások segítségével kievickéljen gazdasági hínárjából – amiben Gyulay püspök nem nagyon hisz. Íme, így hangzanak annak az embernek vallomásai és emlékezései, aki nem fél, hogy a fejére koppintanak, hogy õ is az a nem kívánatos kiugratott nyúl, amelyikre lepuffantó puska leselkedik. Igazi Mindszenty-utód, aki mindent vállal népéért és egyházáért! P. Krupa Sándor OFM (In: Katolikus Magyarok Vasárnapja. 1989. május 14.)

92

NE JÖJJÖN?!... Ismert, hogy Paskai László, Magyarország bíboros prímás érseke Amerikába akar látogatni, hogy „a magyar emigrációval erõsítse a kapcsolatot és anyagi segítséget kapjon az 1991-ben esedékes pápai látogatásra”. Hogyan fogadta az amerikai magyarság ezt a hírt? Nem lelkesedéssel, ha ugyan nem „visszautasítóan”. Nagy ellentét mutatkozik a fõpásztor és az itteni nyáj között. A magatartás és felfogás mély szakadéka ez. A nemzeti menekültek világszerte úgy vélik: nem mehetnek a fõpásztor után (se eléje), ha nem akarnak hazájukkal és személyi eszményükkel ellentétbe kerülni. Ha nem szívük vágya a kommunista hazai és idegen zsarnokok kiszolgálása és az azoknak való behódolás... Ez a szakadék végzetesen szomorú tény... Bizonnyal az emigráns magyarság nagyobb részének véleményét tolmácsolja dr. Mihályi Gilbert az Új Hídfõ áprilisi számában, amikor kertelés nélkül kimondja: „...kérjük: halassza el látogatását!” Úgy hangzik ez a kijelentés, mintha bombát hajítottak volna közénk. Fõpappal szemben ilyen elutasító magatartás? Ugyan, elõfordult-e már a történelemben hasonló? De ha ezt a robbanást olyan pap teszi, mint dr. Mihályi, akkor nagyon súlyos oka lehet rá. Ezeket az okokat nem is rejti véka alá. Szívünk vendége, lakója nem lehet, aki „az elnyomó hivatalos vonalát követte!” – írja. Soha nem kifogásolt semmit. Soha panaszt nem hallatott. Soha kritikával nem illette azt az elbánást, amivel a pártállam erõszaka kezelte a magyar egyházat. „Nyilatkozatai félrevezetõk voltak”. „Valótlant állított!” hangsúlyozván: „az állam és egyház viszonya rendezett!”, amikor püspöktársai világgá kiáltották, hogy az egyház „kikötözött és megnyilazott” volt, s hogy a megegyezést a püspökök kényszer hatása alatt írták alá! Paskai László bíboros ezt a szakadékot csak mélyítette és a kinti hívekkel való érzelmi kapcsolatot mérgesítette azáltal, hogyha már nem is zengi többé egykor bûvös dallamát, de egyetlen elítélõ, megbélyegzõ, a régi hibákra rámutató szót nem ejtett még ki, amikor ezt mások – papjai is – fennhangon hirdetik. „Az egyház szabadságáért vívott küzdelemben szinte szótlanul viselkedik.” „...ebben a nagy reményekre jogosító történelmi erjedésben nem vezet, nem mutat irányt.” Nem is útmutatóként, nem is fõpásztorként jön közénk, hanem csak azért, mert szeretné megtölteni erszényét? Ám bármilyen szent legyen szándéka és célja ezzel – a pápa látogatásáért lelkesedünk! –, nehéz áldozatunk aranyát annak kezébe adni, akivel nem értünk egyet! Az emigrációban a bíboros prímás nem „persona grata”, nem kedvelt személy – ugyancsak dr. Mihályi megállapítása szerint. Nem az, mert az elmondottak szerint „hitelét vesztette”. Hét sebet ejtõ tõrt döfött az otthoni és az emigrált magyarság szívébe, amikor azt merte mondani, hogy „Mindszenty miatt bûnhõ93

dünk!” Vele bûntelenítette az egyházgyilkos Rákosit, és minden terhet, minden gyûlöletet és megvetést ezért Mindszenty és azok vállára rakott, akik vele együtt dolgoztak. Hitelvesztése folytatódik, amikor nem meri még ma sem kimondani, hogy Mindszenty aljas, igazságtalan kirakatper áldozata, hogy nemzeti és hit-mártír! Hogy nemcsak az õ példaképe – szenvedései miatt, mint késõbb nyilatkozta a mostani prímás –, hanem az egész világé a hit vonalán tanúsított magatartása miatt. Hogy elsõnek kell lennie a rehabilitáltak sorában. Meg kell elõznie ebben még a kommunistákat is! Hitelét veszti egyre jobban, amikor nem akarja meghallani, hogy Mindszenty ma is, 14 éve eltávozva közülünk szól hozzánk máriacelli sírjából és senki, semmi nem tudja elhallgattatni õt. Érzelmi kapcsolatunk gyógyíthatatlan mérgezõje, hogy a jönni szándékozó bíboros nem meri, nem akarja Mindszenty bíboros boldoggá avatását elindíttatni. Márpedig a nemzeti menekültek enélkül sohasem köszönthetik szívbõl maguk között õt, nem mint fõpásztort, de még egyszerû vendéget sem. Mindszenty nélkül számunkra inkább ellenségként, mint atyaként, jó barátként fog érkezni. S ha lenne is körülötte ügyködõ, az nem az emigráció szíve, hanem skalpja. Ha semmi áron sem tud Mindszentyvel jönni, a pénz meg nagyon kell, küldjön maga helyett olyan papot, akit az emigráns magyarság szívében tart számon. Hála Istennek, ilyenek is vannak. Segélyt adni nemcsak bíborosi kalapba lehet. Sõt! Tudomásul kell vennie a magyar Sion õrének, hogy „a nemzeti magyarság és a bíboros prímás úr nem ugyanabban a malomban õrölnek!” – zárja be cikkét dr. Mihályi Gilbert. Valóban a menekült magyarok véleményét, érzésvilágát tükrözi dr. Mihályi írása? A kérdés jogos! Pár szóval feleljünk rá. Akronban (Ohio) március 28-án a középnyugat–amerikai magyar papok találkozója volt. Vagy húszan jelentek meg. A fõ téma a bíboros amerikai útja volt. Nos, váratlanul, ezzel kapcsolatban olyan hangulat nyilvánult meg, mintha új szél jelent volna meg a magyar papok között. Nem is szél, hanem tisztogató huzat. Mindenekelõtt megkérdõjelezték: hivatalosan történt-e a meghívás a „lelkipásztori látogatásra”. A papok véleménye megoszlott a jöjjön, ne jöjjön kérdésre vonatkozólag. Erõs volt az elmarasztaló hang. Még azok sem nagyon lelkesedtek jövetele mellett, akik egyébként hajlandók a bíborost fogadni... Az egyik pap kifejezte félelmét, ha a bíboros jön, abban senkinek sem lesz öröme! A másik azt firtatta: ha a papok ennyire megoszlanak a kérdésben, vajon miként vélekednek a hívek. Volt, aki az ellenkezõket mérsékelte: „a haza, az egyház érdekében fogadjuk szeretettel, megértéssel”. Egyesek felvetették azt a gondolatot, hogy a bíboros vonja vissza Mindszentyvel kapcsolatos elmarasztaló ítéletét. Intézzen egy engesztelõ körlevelet az emigrációhoz. „A látogatásnak nem lesz sikere. Errõl bizalmasan értesíteni kellene a bíborost – ajánlotta egyikük. – 94

Jobb lenne a gyûjtött pénzt nemes célra hazaküldeni, mint botrányba fulladó útra küldeni.” Az elmondottak után mi legyen a végkövetkeztetésünk? Ne jöjjön? Szomorúan, szinte fájdalommal mondjuk, ha nem hozza magával, amit várunk, kérünk, akkor inkább ne jöjjön. De ha Paskai bíboros hozza magával Mindszenty bíboros rehabilitációjának boldogító hírét, ha jön, hogy velünk együtt Mindszentyt „szentnek kiáltsa” és mint Esztergom érseke Mindszenty boldoggá avatását hivatalosan elindítsa és hamvainak dicsõ hazavitelét meghirdesse, akkor jöjjön! Ismét mondjuk: jöjjön, jöjjön! P. Krupa Sándor OFM (In: Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1989. május 21.)

Burton, 1989. máj. 26. Kedves Annamária, Örülök, hogy a kis küldemény megérkezett: szerencsésen. Nagyon fiatal menyecske még a 46 évével, de elképzelem, nem mindig látszik ennyinek, mert igen nagy gondokat vett a nyakába. Azok pedig nemcsak nem fiatalítanak, de nem is õriznek. A szerzetesekre vonatkozólag bár ne lenne reális a nézete. Hattalan hamis, aljas játék: azok számára, akik minden csalétek után kapnak! Hej, huncut, hamis a világ! Vannak, akik mindenbõl pénzt tudnak csinálni! Az érettségi tételekbõl is! Meg a kínai eseményekbõl is. Jó lesz, ha a diákok elérik két alak távozását. De már nehezebben a nagyobb szájnyílást, mert a száj után következik minden! Paskai prímásunkon mi is csodálkozunk. Hülyének véli ez az ember a világot, a katolikusokat? Hátha a pofon az egyháznak olyan hasznos lehet, miért nem tartotta eddig a saját képét oda. A látszat az, éppen azért árul el mindent, mert egyetlenre pályázik, mert ilyen formában sem akar egyháza javára lenni! Nekem otthoni újság egy sem jár, hanem csak úgy kapok belõlük részleteket. Konrád atya interjúját is megkaptam. Nem örültünk neki és ezt szóvá is tesszük. Miért van ellene, ill. nincs mellette a szentté avatásnak, már Mindszentyéjének? Az amerikai követ bizony nem úgy lát, mint õ. Kinek fáj az interjúvolt újságjában, hogy Mindszentyrõl mint szentrõl is beszéljenek? Remélem, tiltakozott lapjánál az önkéntes csonkítás, változtatás és kihagyás miatt. A helyrehozásnak a lapban is meg kellene jelennie. Ha nem, aki hallgat, amikor szólni kellene, bizony „cinkos”. Az világos, a mai rendszer szívesen látná, ha az egyház maradt volna a földmívelés tanításnál és most is olyan formabont félére térne vissza, modernebbet, legyen gyárban tanító... Talán minden jobb, csak az éggel, meg effélékkel ne foglalkozzék. 95

Kívánom, és érte imádkozok, hogy annak is sikerüljön az élet s annak részletei, akinek baja van a szemével. Mariannának meg a könyvek, s mindazok, ami mellé lekötötte „öreg” életét. Köszöntöm szeretettel: P. Sándor Ismeri Tölgyesi Ágit? (Krupa Sándor levele, 1989. május 26.)

ÖSSZEEGYEZTETHETÕ-E A RIDEGSÉG AZ ÉLETSZENTSÉGGEL? Az Ötlet címû politikai hetilap „Legyen a sorban elsõ Mindszenty” címmel 1989. április 17-i számában közölte azt a velem készített interjút, amelyben Mindszenty József bíboros, hercegprímás rehabilitálásának jogosságáról és mielõbbi szükségességérõl nyilatkoztam. Az interjú végén megemlítettem, hogy Detroitban (USA) dr. Füzér Julián ferences tudós vezetésével olyan intézet mûködik, amelyik a rehabilitáláson kívül a bíboros szentté avatását is jogosnak tartja és erõteljesen szorgalmazza. A szentté avatás kérdését érintve, szóba kerültek Mindszenty emberi tulajdonságai is. Ezzel kapcsolatban megemlítettem, hogy Mindszenty mint ember rideg is tudott lenni. Miután az Ötletnek ez a száma eljutott Amerikába, ott egyesek kifogásolták a rideg jelzõt, és azt vetették a szememre, hogy ezt Mindszentynél olyan jellemhibának vélem, amelyik sötét árnyékot vet jellemére, s ezért a bíboros életszentségét megkérdõjelezem. Válaszomban, amelyet megküldtem az engem bírálóknak, egy konkrét esetbõl kiindulva világítottam meg, hogy miért használtam Mindszentynél a rideg jelzõt. Ismerek néhány apácát, akik a negyvenes években a dorogi kórházban mint ápolónõvérek teljesítettek szolgálatot. Õk mondták el a következõket. Néhányszor õket is meglátogatta a hercegprímás úr. Erre mindig kissé félve készültek. Miért? – kérdeztem. Azért, mert az elsõ alkalommal a köszöntés után azt a kérdést intézte hozzájuk: Az utóbbi hónapokban hányan haltak meg szentségek nélkül? Ketten. És miért? Ezek ellátásáról miért nem gondoskodtak? Mert az egyik zsidó volt, a másik pedig baptista. A bíboros úr a fejével biccentett, ezzel jelezve, hogy a választ elfogadja, majd másra terelte a beszélgetést. Pedig nagyon örültünk volna, ha néhány szóval megdicséri munkánkat. De nem tette! Tudjuk és megértjük, miért viselkedett így! Õ 96

ugyanis, amilyen szigorú volt önmagával szemben és amilyen keménységgel számon kérte önmagától fõpásztori kötelességeinek teljesítését anélkül, hogy ezért másoktól elismerést várt volna, ugyanolyan szigorúsággal kérte számon alattvalóitól is kötelességeik teljesítését. Mindszenty ún. ridegségét – a jó nõvérekkel egyetértve – ebben a magatartásában látom. Õ sziklaszilárd jellem, hivatását minden tekintetben a leghûségesebben teljesítõ egyéniség volt, akibõl olyan erõ és tekintély áradt, amely elõtt az embereknek meg kellett hajolniuk. Híveit, követésére elsõsorban saját hõsies példájával szólította föl és indította. Amelyik papját gyengének vagy bûnösnek, illetve henyének, hanyagnak találta, azt szigorúan megrótta. A megrovás vagy a büntetés azonban mindig arányban állt az illetõ hibájával. Igazságtalan vagy túlságosan szigorú azonban sohasem volt. Akinek munkájával meg volt elégedve, mivel a papi vagy szerzetesi hûséget és szorgalmat magától értetõdõ kötelességteljesítésnek tekintette, azért az illetõt, bár valamiképpen kimutatta elégedettségét, a legtöbbször nem halmozta el dicséretekkel. Egészen biztos, hogy mindenki örült volna, ha bõkezûbben osztogatta volna a dicséreteket és kitüntetéseket. Úgy vélem, hogy abban a helyzetben, amikor az egyház ellenségeivel súlyos védelmi harcait vívta, Mindszenty – híveit önmagához hasonló hõssé – saját példáján kívül, hûséget követelõ, kemény magatartásával akarta formálni. Különben is, az Örök Fõpásztor sem kényeztette el tanítványait dicséreteivel. Õket azokhoz a szolgákhoz hasonlította, akik a munkából hazatérõ urukat szorgalmasan kiszolgálják, ezért azonban nem kaptak tõle semmiféle elismerést. „Talán megköszöni az úr szolgájának, hogy megtette, amit parancsolt? Nem gondolnám. Így ti is, ha miután megtettetek mindent, amire parancsot kaptatok, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk” (Lk. 17, 7 – 10.). Mindszenty bíborosnak ezt a minden vonalon hûséges, sõt hõsies kiállást követelõ magatartását az akkori magyar papság túlnyomó többsége nemcsak megértette, hanem helyeselte is. Helyeselte és szükségesnek találta, mert belátta, hogy amikor az egyházat minden oldalról egyre fékevesztettebb támadássorozat éri, amikor intézményein kívül fokozatosan léte is veszélyben forog, egy emberként kell a magyar egyház legfõbb vezetõje mögé állni, parancsainak engedelmeskedni, példáját követni. Amikor pedig a hatalom birtokosai Mindszentyt letartóztatták, pörbe fogták, majd kirakatperben életfogytiglani börtönre ítélték, a papok és a hívek szinte kivétel nélkül semmit sem hittek el abból, amivel a bíborost vádolták és amiért elítélték. Benne nem a magyar nép ellenségét, hanem védelmezõjét látták, õt az egyház védelméért elítélt hõsnek meg mártírnak és szentnek tekintették. Ez a tisztelet hosszú fogsága idején csak fokozódott, és amikor meghalt, a hazai közvélemény is, bár ennek hangot sokáig nem adhatott, Mindszenty bíborost korunk 97

legnagyobb magyarjának s a modern egyház egyik legbátrabb szentjének tartotta. S a közvélemény felfogásában nem tévedett! Az a pap ugyanis, legyen az egyszerû plébános vagy fõpásztor, aki hívei lelki javáért s az egyház jogainak védelméért folytatott küzdelemben mártír lesz – még ha szenvedéseibe nem is hal bele – és ezt a magatartását élete végéig úgy folytatja, hogy semmiféle komolyabb emberi gyarlósággal nem árnyékolja be lelkét, azt nyugodtan és jogosan szentnek mondhatjuk. Mindszenty ilyen hõs és mártír volt. Ezért joggal kiálthatjuk õt szentnek. Dr. Szántó Konrád

ZSINAT AZ EGYHÁZ ÉS A VILÁG SZÁMÁRA „A kereszténység elsõ pünkösdjének csodája a nyelv – csoda volt. A Szentlélek, amely eltöltötte az apostolokat, oly módon szólaltatta meg õket, hogy mindenkinek az volt a benyomása, hogy a saját nyelvén szólnak hozzá. Ez a mások nyelvén való beszélés képessége, vagyis: úgy tudunk beszélni, hogy a másik megszólítva érzi magát, nemcsak fülén keresztül, hanem szívében is; ez az, amit az Egyház mintha hosszú távon elfelejtett volna. Krisztus nem azzal bízta meg az apostolokat, hogy várjanak, amíg az emberek hozzájuk jönnek, hanem azt mondta nekik: ’Menjetek és tanítsatok minden népet.’ Ez az odamenés az, amire ma szükség van. Ez az adomány az, hogy az emberekkel saját nyelvükön beszélünk gondjaikról és vágyaikról. És ha erre képesek vagyunk, csak akkor fogunk tudni újból megjelenni korunk emberének látószögében. Akkor majd újra tudomást vesznek az Egyházról, akkor majd ismét igazi beszélõpartner lesz az Egyház. Az Egyház szempontjából arról van szó, hogy meghallgassák és mindenekelõtt a közelben érezzék. Az Egyháznak a láthatóságáról és hallhatóságáról, a párbeszéd iránti érzékérõl, és végsõ soron hitelképességérõl van szó társadalmi szinten. XXIII. János pápa erre gondolt, amikor ’aggiornamento’-ról beszélt. A zsinat olyan ember akaratából jött létre, akinek pápaválasztásakor senki, még õ maga sem sejtette a zsinat sorsdöntõ jelentõségét, mind az Egyház, mind az egész világ számára. XXIII. János, saját bevallása szerint, egyszerû ember volt, egy parasztfiú, aki csak kis községének pásztora szeretett volna lenni. Nem olyan embernek ismerték, aki programokkal áll elõ, mégis tõle származott a zsinati program. A maga egyszerû, problémamentes jámborságában a Szentlélek eszköze volt, amelyet az Úr Egyházának megígért és elküldött.” (In: Franz König bíboros: Sziklára épült ház. Szent István Társulat kiadása.) 98

„…elhatároztam, hogy a számomra már ismert dogmatika professzort, aki az innsbrucki teológiai tanszéken mûködött, Páter Karl Rahner jezsuita atyát felkérjem, hogy jöjjön velem Rómába teológiai szakértõként. Rahner professzort már a háborús években megismertem, aki akkor Rudolf prelátus bécsi lelkipásztori intézetében neves munkatárs volt. Annak idején hirtelen elhatározással fogtam a telefont és közöltem ezt Innsbruckban Rahner professzorral. Az õ – néha kissé mogorva, de mindazonáltal szívélyes – módján a következõképp vélekedett a telefon másik végén: ’Na igen, de hát hogy is képzeli Ön ezt? Én még soha az életben nem voltam Rómában. És úgy tûnik, hogy ott némi meggondolással, aggodalommal vannak az én tanítási és írói módszeremmel szemben. Mit szólnak majd a rómaiak, ha egyszerre csak feltûnök ott, mint zsinati teológus?’ – Rahner tudta, hogy az õ rendjében is vannak ellenfelei Rómában amiatt az új módszer miatt, ahogyan õ a teológiát mûvelte. De kifogásai és meggondolásai ellenére is végül elfogadta meghívásomat. Annak idején nem volt közömbös számomra az, hogy Rahner már 1934-tõl, azaz pappá szentelése után két évvel mint a freiburgi filozófus, Heidegger tanítványa, filozófiai kérdésekkel foglalkozott, elsõsorban a jelenkori szellemtörténettel. Martin Heidegger, Edmund Husserl tanszékén annak utóda, már akkor ismert volt, mint az egzisztenciális filozófia megalapítója. Aziránti fáradozása révén, hogy a nyugati ontológiát a létrõl szóló tanításával újonnan megalapozza, jelentõs vonzerõt gyakorolt.” (In: Franz König bíboros: Sziklára épült ház. Szent István Társulat kiadása.)

ASSISI „A zsinat egyik nagy feltûnést keltõ következménye volt azután az úgynevezett ’Assisi esemény’ 1986 õszén, amely fontos hatást fejtett ki a kereszténységre és a nem keresztény vallásokra. II. János Pál pápa annak idején meghívta Assisibe a nagy világvallások képviselõit, hogy mindegyik képviselõ önmagában, de egyugyanazon a helyen imádkozzék a világ békéjéért. Azaz nem közösen imádkoztak ezzel a szándékkal, hanem a vallási közösségek mindegyik képviselõje egymástól függetlenül tette ezt. Azt a sok szemrehányást, amit késõbb az assisi esemény miatt – részben maga a pápa ellen is – emeltek, a következõképpen lehet talán összefoglalni. Megsértették ezáltal a Tízparancsolat elsõ parancsolatát és hitvallásunknak elsõ cikkelyét. A pápa és munkatársai az újkori relativizmus sodrába kerültek, és az igazság kérdését egyszerûen félretették. Az assisi esemény aggódó és ellenzõ észlelõi nyil99

ván elfelejtették Jézusnak a Szentírásban még ma is olvasható mondatát, amelyet Péterrel az élén az apostolok kollégiumához intézett: ’Íme, veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.’ Az assisi esemény jövõbe mutató jelentõségét mindenekelõtt abban látom, hogy elõször is a Katolikus Egyház a pápa meghívása révén jelét adta, mennyire fontosnak tartja azt a feladatát, hogy elõmozdítsa az emberek közötti egységet és egyetértést. Továbbá, hogy az egész világ elõtt kiemelje a vallást a racionális lebecsülés állapotából. Az assisi esemény igen sok vallástörténeti racionalista és teoretikus vitát és magyarázatot, a XIX. század második felébõl és a XX. század elsõ felébõl származó vallástudományi kérdést – szinte szó nélkül – félretett és ezzel szemben újból a tudat elõterébe állította az emberek jövõje szempontjából fontos vallásosság erejét.” (In: Franz König bíboros: Sziklára épült ház. Szent István Társulat kiadása.)

LENGYELORSZÁG PRÍMÁSA „…’kettõjük közt, azaz az új pápa és Lengyelország prímása között’ megható jelenet játszódott le, amikor a pápa és a bíboros testvériesen megölelte egymást. Az éles szemû megfigyelõ megállapíthatta, hogy nemcsak a prímás csókolta meg a pápa gyûrûjét, hanem a pápa is a prímás kezét. Hasonló jelenet játszódott le a következõ napon, amikor a pápa a Rómába érkezett lengyel zarándokokkal találkozott. Ez volt az elsõ kihallgatás, amelyet II. János Pál honfitársainak adott és amelyrõl a már említett Micewski történész a következõ szavakat írta: ’Amikor a prímás letérdelt, a Szentatya villámgyors mozdulattal ott volt mellette, õ is térdre vetette magát, és így térdelve szívélyes, hosszú ölelkezéssel karolták át egymást. A teremben mindenki zokogott.’ A honfitársaival való elsõ találkozás és audiencia alkalmával II. János Pál többek között ezeket mondotta: ’Szent Péter székében ma nem volna lengyelországi pápa, aki ma félelemmel, de Isten iránt teljes bizalommal kezdi meg fõpapságát, ha nem lett volna – és itt Wyszynskire tekintett – a te hited, amely nem riadt viszsza a fogságtól és a szenvedéstõl. Ha nem lett volna a te hõsies reményed és teljes bizalmad az Egyház Édesanyjában, ha végül nem lett volna Jasna Gora és az Egyháznak ez az egész történelmi idõszaka hazánkban, amely oly szorosan kapcsolódik össze a te püspöki és prímási szolgálatoddal.” (In: Franz König bíboros: Sziklára épült ház. Szent István Társulat kiadása.)

100

A VATIKÁN KELETI POLITIKÁJA „Lassanként gyarapodtak az egymás mellett élés kísérletének elõjelei, elsõsorban azok miatt az emberek miatt, akik a kommunista hatalmi övezetben éltek, nem önként, hanem kényszerbõl. Az igazi fordulat XXIII. János pápával következett be. Nem mintha bármit is érvénytelenített volna, amit korábban az Egyház mondott. Személyiségének rendkívül erõs kisugárzása a találkozások alkalmával mindig nagy hatást gyakorolt az emberekre, így a kommunistákra is. Enciklikáiban fölszólította a katolikusokat, hogy minden emberrel mûködjenek együtt a közös célok – mint például a béke – érdekében; a más világnézetû emberekkel, sõt olyan emberekkel is, akik az Egyház által elítélt világnézetet vagy politikai eszmerendszert képviselik. XXIII. János volt az, aki engem arra ösztönzött, hogy az Egyház keleti kapcsolatainak ápolásában – szerény közremûködõként – részt vegyek. Az egyik elsõ audienciánál történt, hogy spontán fölszólított, keressem fel Budapesten, az USA követségen számûzetésben lévõ Mindszenty bíborost. Kifogásomra, hogy ez nem olyan egyszerû, János pápa a maga közvetlen módján ezt kérdezte: ’Ugyan mi volna nehéz abban? Menjen ki a bécsi pályaudvarra, vegyen egy menetjegyet Budapestre és egyszerûen utazzon oda.’ – Nos, nem vonattal, hanem autón utaztam és az egyszeri alkalomból sok alkalom lett. Nemcsak Magyarországot és Budapestet, hanem számos más, keleti országot és várost is meglátogattam. Tulajdonképpen azzal kezdõdött az egész, hogy 1960-ban Zágrábba utaztam Stepinac bíboros temetésére. Stepinacot még a római Collegium Germanico Hungaricumból ismertem. Számomra tehát nem volt kérdéses, hogy a végsõ tiszteletet megadjam neki. Elõször is nagy meglepetés volt számomra, hogy egyáltalán megkaptam a beutazási engedélyt. Annak idején azonban nem jutottam el célomhoz. Zágráb elõtt súlyos autóbalesetet szenvedtem és titkárommal együtt több mint egy hétig egy jugoszláviai kórházban, Varasdon feküdtem, ahol szakszerûen és nagy gonddal ápoltak, amíg vállalkozhattam a visszaútra, Bécsbe. A kórházban töltött csendes órák során ébredtem rá, hogy a bécsi érseknek már csak történelmi és földrajzi okokból is törõdnie kell a keleti, szomszédos egyházakkal. Azóta ismételt utazások következtek Lengyelországba, Magyarországra, Csehszlovákiába, Romániába és Jugoszláviába. Meghívott az örmény katolikosz is, hogy látogassam meg Szovjet-Örményországban. Nem sokkal az utazás elõtt azonban a bécsi szovjet nagykövetség közölte: a katolikosz sajnálja, ám ebben az idõpontban látogatásom nem alkalmas a számára. Csak késõbb tudtam meg, hogy a katolikoszt ez a lemondás éppúgy meglepte, mint engem. 101

Ezek a keleti utazások engem teljesen érdemtelenül ’keleti szakértõ’ hírébe hoztak, sõt úgy emlegettek, mint a Vatikán keleti diplomatáját. Ezek ellen a téves megállapítások ellen mindig tiltakoztam, de hiába. Valójában soha semmilyen hivatalos diplomáciai missziót nem teljesítettem Keleten a Vatikán nevében. Ehhez a Vatikánnak megvan a maga diplomáciai apparátusa. Soha nem tárgyaltam hivatalosan ezen országok kormányainak képviselõivel. A helyzet sokkal egyszerûbb: hosszú idõn át a bécsi érsek volt legközelebb a Kelethez a nyugati fõpásztorok közül. Ezért mindig feladatomnak tartottam, hogy amennyire csak lehetett, kapcsolatot tartsak a keleti püspökökkel, valamint Kelet katolikusaival. Bécsnek még ma is, jóval a Habsburg-monarchia összeomlása után, különös hangzása van Kelet népei körében. Még a fiatalság is, amely szinte semmit sem tud a régi idõkrõl – Bécs nevét bizonyos elvárásokkal, reményekkel, álmokkal kapcsolja össze. Ehhez tartozik, hogy én, mint bécsi érsek, nemcsak a város és az ország gazdag történelmét, hanem aktuális politikai helyzetét is ki tudtam használni. A semleges Ausztria polgárának könnyebb volt egy kommunista országba utazni, mint valamelyik NATO-ország püspökének.” (In: Franz König bíboros: Sziklára épült ház. Szent István Társulat kiadása.)

A SZILVESZTERI BESZÉDEKBÔL „Semmilyen sötétség nem annyira sötét, hogy a fény kicsiny szikrája se tudna keresztültörni rajta. A világ néhány héttel ezelõtt maga gyújtott némi fényt, amikor tisztelettel adózott az önzetlen szeretet és az emberi fájdalommal szembeni, fáradhatatlan harc elõtt: Teréz anya Béke Nobel-díja a remény szempontjából kicsiny fény ezen a világon. Vele elismerték azt, hogy végül is csak a szeretet számít. Teréz anya nem változtatta meg a világot, nem szüntette meg Indiában a szenvedést, de példát adott. Egyszerûen, rendelkezésére állt azoknak, akik mellett senki nem maradt, akiknek nyomorúságos halálát már senki sem látta. Vajon nem ez a keresztények legfontosabb feladata: tanúságot tenni a szeretet által? ’Legyetek tanúim’ – ezekkel a szavakkal bocsátotta el Jézus munkatársait a világba. Teréz anya követte ezt a felhívást, eleget tett ennek a feladatnak. Õ Krisztus szeretetének tanúja. Más értelemben mi is tanúi voltunk ebben az évben annak, hogy mexikói, lengyelországi, írországi és észak-amerikai útjai során milyen hatást gyakorolt a pápa személyisége a környezetére. Emberek milliói üdvözölték õt lelkesen. A rádióban és a televízióban mi is láthattuk, ahogyan ez a pápa tanúsá102

got tett Krisztus Evangéliumának erejérõl, az Egyház kisugárzásáról, feladatainak idõszerûségérõl. A pápa azoknak az embereknek, akik éljenezték, nem a szájuk íze szerint beszélt, õ nem kereste a népszerûséget, olyasmiket mondott, amelyeket nem mindenütt hallottak szívesen, még nálunk sem.” (König bíboros televízióbeszéde, 1979. szilveszter.)

„Székesfehérvár, 1989. máj. 30. kedd Kedves Marianne! Csak május 11-én kelt levelének vétele után nyílt ki a szemem, hogy Ön az, akit én Laci barátom elõtt a magyar Margaret Thatchernek tituláltam. Mindig várom is, hogy feltûnjön a magyar közélet prondján. Mennyire kellene ott éppen ezekben az idõkben egy magyar „vas Lady”, aki rendet teremtene, kiutat találna. Regõczi István könyve nagyszerû. Ha az ember elkezdi olvasni, nem tudja letenni, csak ha a végére ért. Ha ezt a könyvet olvasták volna abban az észak-magyarországi községben, amelyikben egy általános iskolás fiú felakasztotta magát, akkor biztosra veszem, nem következett volna be az a tragikus esemény. Regõczi Pistával magyarországi primiciáján találkoztam elõször Máriaremetén, ahová Ángyán Fülöp szervita házfõnök, sõt tartományfõnök hívott pár kispapot asszisztálni. A csoportban én is bent voltam. Ángyán Fülöp ma sümegi (…) én pedig (….). (….) Sümeg mellett van. Ángyán Fülöpöt már sümegi gimnazista korom óta ismertem, s azóta is kapcsolatban voltam vele. Pista primiciája idején a Központi Szeminárium növendéke voltam. Regõczi újmisés áldásában tehát én is részesültem, persze akkor sejtelmem sem volt, hogy micsoda nagy egyéniség õ. Most jött be hozzám egyik kollégám itt a házból, s felhívta figyelmemet az Ön interjújára Békés Gellért római professzorral a Magyar Nemzetben. Alaposan áttanulmányozom. Igen sok üdvözlettel: Major Kálmán” (Dr. Major Kálmán levele.)

„Róma, 1991. Húsvét Kedves Rita Nõvér! Ugy-e szabad így megszólítanom? Nõvérem vagy. Szent Norbert nagy családjához tartozol. Ha pedig ez így van, s pedig így van, akkor testvérként el kell nézned mulasztásaimat is annál is inkább, mert nem vádolhatom magam lustasággal, 103

legfennebb vérszerinti hozományom, hogy mi testvérek beérjük azzal, hogy sokszor gondolunk egymásra és egymásért kérni szoktuk a jó Istent, hogy segítsen meg kötelességünk teljesítésében. Ezt gyakori levélváltás nélkül Te is megkapod. Kérésem Érted, hogy adjon Neked jó egészséget és óvjon minden bajtól h. küldetésedet, segíteni isten vándorát és a szeretet önkénteseit úgy bemutatni, hogy másokat is vontatni tudjanak a szeretet hálójába. – 2 küldeményed megérkezett a Szt. Istv. házba is. Én már hét pld.nak az árát „bekasszáltam”. Nem nagy eredmény, de csak most indul a turistaforgalom és csak külföldi magyaroknak ajánlhatjuk: à 10 ezer L. Örömteli Húsvétot kívánok szeretteiddel együtt Hugód” (P. Dr. Ugo Márton levele, 1991. március 26.)

104

„TÍZ NAP SZABADSÁG? TIZENEGY! CSÓK, SZÍVRE, MINDEN PILLANAT! ÉS NEM VOLT TÖBBÉ SZÉGYEN AZ, HOGY A MAGYAR NÉP FIA VAGY.”

105

1956-OS PILVAX A VÁRBAN (A Régi Országház Étterem legendája) A Vár múltja: hol romkert, hol kormányzati negyed, hol ismét elhanyagolt – sõt kitagadott – városrész. Ebben a változatos sorsban osztozott-osztozik a Régi Országház Étterem, amely jelenleg évek óta lelakatoltan, gazdátlanul vár feltámadására. És vár arra, hogy valahai fiatal emberek õszülõ fejjel elzarándokolhassanak oda, emléktáblát avatni. Mert egy korábbi mélypontján, csehó korában, amikor a Rákosikorszak nyomorúságából széttekintve eszmélkedni kezdett a magyar ifjúság, 1956ban itt volt a bölcsészifjak találkozóhelye, vitatkozó-eszmélkedõ összejöveteleik otthona. A mélypont ünnepe. Emlékeinkben az 1848-as márciusi ifjak Pilvaxának újjászületése. Mi Kolhoznak neveztük, ekként szõttek legendákat – sokáig ellenében – utóbb a történészek. Ma már dicsõséges emlékezet övezi. Csak mi elõttünk, egyre ritkuló emlékezõk elõtt marad zárva valóságos formájában. Szégyenkezve, mint kivert kutyák oldalgunk tovább. Mert szégyelljük mai koszlott formáját. Más táján a világnak a mindenkori ifjúság példájává felszentelt emlékezõ csarnok lenne már belõle. Mintha minket, valahai reményeinket, vágyainkat zárná el ettõl a világtól a rozsdás lakat. Ha a Várért felelõs emberek el is felejtkeznek múltjuk egyik legfényesebb értékérõl, hadd elevenítsem fel a történteket, ifjúságunk példává nemesedõ eseményeit. Magam, egy a többiek közül, nem meghatározó irányító, de az, akinek egy életre innen sugalltak eszményeket barátai, tanárai. Kik közül – talán a legnemesebbnek és legkiválóbbnak, a tudósnak és nevelõnek, I. Tóth Zoltán dékán urunknak – a mártírsors adatott, sokat szétszórtak az események a nagyvilágba, de vagyunk még jó néhányan, akik azóta is itthon emlékezünk, beteljesítve azt a pályát, amelyet választásunk vagy a kényszerek elénk rajzoltak. Legenda? Nem! Valóság. Itt, a Várban. Elõször csak elvétve, alkalmanként, Eötvös kollégisták, fõként történészek jártak ide sörözgetni. Tanáraik hívogatták õket, akik a közeli „ÓL”-ban kutatva, a Levéltárban, fedezték fel az elhanyagolt csehót a maguk számára. Molnár József, Varga János, Tóth Ede (ahogy itt szólítottuk õket: A bajúszos Mónár Jóska, Varga Jancsi, Edus). Nem véletlenül emlegettem a Pilvaxot. Mert a véletlen sörözések, beszélgetések március 15-re összegezõdtek ünnepélyes találkozássá. Nem is szervezetten. Csak úgy, szájhagyománnyal hívogatva egymást, kora délutánra. Annyira nem szokványos módon, hogy akkori legjobb barátom, aki az évfordulós megemlékezés ifjú elõadója volt, nem is hívott engem. Szopori Nagy Lajos és a fiatalon, nagy betegségben elhalt elválaszthatatlan barátja, Nagy Ernõ, mindketten a finn kultúra megszállottjai, emlegették a készülõdést. Megkérdeztem Sanyi barátomat, menjek-e. Mire õ szokásos távolságtartásával válaszolta: ha akarsz, el is jöhetsz. 106

Persze hogy elmentem. Nagyrészt kollégista társaimmal találkoztam ott. Mivel nagynénémnél laktam kint a városban, más-más baráti körrel kötõdve éltem azokban a napokban. Ekkortól érzem magamat a „kolhozosok”-hoz tartozónak. Mert magunk közt csak kolhoz-ként emlegettük a csehót. Kolhoz? Honnan ragadt rá az elnevezés? Errõl sose beszéltünk. Magam úgy éreztem, azért, mert annyira le volt rohadva, mint a kolhozok akkoriban. Mások a sörökre „összedobott” pénzzel magyarázták utóbb az elnevezést. És az is tény, hogy fõként vidéki, kollégista barátok jöttek össze ehelyt beszélgetni. 1956. március 15-én, amikor a mi szemünkben Pilvaxszá nemesedett ez a kocsma, napsütéses, de még hûvös idõ volt. A különteremben gyülekeztünk. A falon blondel keretben egy Mátyás király-nyomatra emlékszem. Dékánunk, I. Tóth Zoltán fiatalon már õsz hajú elõadói alakja örökre belemaródott emlékezetembe. És Szakács Sanyi (ma: Szakács Sándor történészprofesszor) értekezésére emlékezem a márciusi pontokról. Hogy végül is mirõl beszéltek? Ma már nem tudnám elmondani. De akkor úgy hallgattam õket, mint akik másképpen beszéltek, mint ahogy ez szokás volt az egyetemen. Rólunk folyt a beszéd, aggályosan, eljövendõ életünkrõl. Egyre gyakrabban eljártam beszélgetni, tájékozódni. Mindinkább ide tartozónak érezve magamat. Nemsokára a kerthelyiségben üldögéltünk, tavasszal, majd õsszel is, az új tanév megkezdése után. Idõsebbek, volt NÉKOSZ-osok is jöttek, Sípos Gyula, a költõ, Gyenes Antal, a gazdaságpolitikus, a forradalmi Nagy Imre-kormány begyûjtési minisztere, kinek legemlékezetesebb ténykedése: a begyûjtés megszüntetése lett. Egy alkalommal a Petõfi Kör újságíró vitájáról számoltak be a résztvevõk, Déry Tibor és barátainak felszólalásait ismertették. A híres szöveget ismételték: hazudtunk reggel, hazudtunk délben, hazudtunk este. Szlogenné vált, mint utóbb Illyés verse, az Egy mondat… Itt is tervezõdött õsszel a folyóiratunk. Tiszta Szívvel. Ma már hozzáférhetetlen az egyetlen megjelent szám. Domonkos Pál Péter barátunk aláíratta a szerzõkkel a maga példányát, ez megmaradt, örülök, hogy reprint példányát a Naput most közzéteszi. Persze mi nem egyetlennek terveztük, hanem egy majdan nagy jövõjû folyóirat elsõ számaként hoztuk össze bele az írásokat. Újraközölve látom ifjonti gyarlóságait is, de ma is érzem a belõle sugárzó vágyakozást. Nem forradalomra készültünk, csak ismét egyetemi polgárként akartunk élni. Ezért is alakítottuk „Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karai irodalmi és tudományos diákköreinek folyóiratá”-t. „Szerkeszti az ideiglenes szerkesztõbizottság. Tagjai: Máté Imre fõszerkesztõ, Román Károly felelõs szerkesztõ, ifj. Domokos Pál Péter, Kabdebó Loránd, Szakács Sándor, Veres Károly”. A folyóirat Prológus-át Szakács Sándor írta, Román Károly, Máté Imre és Szakács Sándor versei, Tóth István és Balogh Lajos, Varga D. László versfordításai, [utóbb: Szopori] Nagy Lajos elbeszélése, Román Károly, ifj. Domokos Pál Péter, Máté Imre, Harsay 107

György cikkei, valamint [utóbb: E.] Fehér Pál (Kálidásza), Kabdebó Lóránt (A népi klasszicizmus reneszánsza), Dobszay László (Gondolatok a Liszt-verseny után) és Alföldy Géza („Struktúrakutatás” a régészetben) tanulmányai és Kõhegyi Mihály adatközlése (Ismeretlen Móra-levél) szerepeltek a lapban. Máté Imre utólagos emlékezéseibõl és személyes elbeszélésébõl tudom: az Egyetemi Ifjúság irodalmi rovatának vezetését volt kénytelen elhagyni, mivel sorozatosan negligálták az õ összeállításait a rovatban. Mint az idézett alcímbõl is látható, az ELTE-n akkor két bölcsészkar mûködött, mi, magyar-történelem szakosok a Történettudományi Karra iratkozhattunk be, és volt egy – gondolom – Nyelv- és Irodalomtörténeti Kar. Román Karcsi (utóbb Székesfehérvár szellemi életének meghatározó személyisége) és (a késõbbi történész professzor) Szakács Sanyi velem együtt a történészkarhoz tartoztak, Veres Karcsi a forradalom után külföldre távozott, itthon hagyva – rá még sokáig várakozó – menyasszonyát, õ magyar- és román nyelv és irodalom szakos volt, nem emlékszem, melyik karon iratkozott be. Máté Imre, a vörös hajú, türkizkék szemével szenvedélyesen vitatkozó költõ finnugor nyelvésznek készült, mint ahogy annak készült távoli rokonom, a felettünk kettõvel járó Kabdebó Tamás is, Imre életútjának és verseinek kitûnõ hangoltságú esszébe foglalója, és az lett az itthon maradt finnugrász professzor, Domonkos Pál Péter is, a nagy zenetudós lángolóan nemzeti érzelmû fia. Máté Imre kedvesével, aki utóbb Franciaországban neves festõmûvész lett, külföldre kerültek, kellett is távozniuk, hiszen a fegyveres harcban végig részt vettek. Csak nemrég mesélte el, hogy Gyõrben még a forradalom utolsó mozzanataiban is részt vettek Szigethy Attila mellett, aki búcsúzásként elöljáróként házastársakká nyilvánította õket, ezt a tényt pecséttel ellátva vezette be személyi igazolványaikba, nehogy menekültként külföldön elválasszák õket egymástól. A szent tehenek címû forradalmi allegóriája akárha a Nemzeti dal mellé kerülhetne egy nemzeti történelmi antológiába. Magam is bekerültem a szerkesztõségbe. Ki emlékszik már arra a primitív írógépes technikával történõ sokszorosításra, melytõl úgy féltek a diktatúra emberei, hogy állandóan el kellett zárni, folyton ellenõrizték? Stenciles eljárásnak hívták. Írógéppel kellett „kivágni” a betûket, majd ezeket az imigyen megírt és kijavított lapokat felfeszítették egy gépre, amelyet meghajtva a festék a lapon át rákerült a szívópapírra. Ezzel a szerkezettel készítettük a történelem tanszéken a lap oldalait, bent az egyetemen, és korrigáltuk. Elsõ megjelent írásomat ekkor készítettem, Illyés Kézfogások és Juhász Ferenc Virágok hatalma címû kötetérõl. Különösen Juhász Feri csodaszámba menõ képi és ritmusvilága ragadott magával. Akkoriban élhettem magamévá Bartók mûvészetét, és ennek újjászületéseként fogadtam Juhász világát. És tudományos eredményekrõl is hírt adtunk, Alföldi Géza, utóbb „külföldre szakadt” egyetemi tanár a struktúrakutatás hírét hozta el tájainkra. 108

És itt, a Várban, a Régi Országház cseho-étterem kertjében tervezgettük – ha már március 15-ét a magunk módján ünnepeltük – október 6-nak megintcsak újszerû értelmezését. Megbeszéltük: feltérképezzük a Kerepesi temetõt, és végigjárjuk az 18481849-es szabadságharc résztvevõinek síremlékeit. És elzarándokolunk a Batthyány örökmécseshez, majd Petõfi szobrához. Mint ez utóbb el is következett. Bárha közben összekuszálódott mindez a Rajk-temetés eseményeivel is. Ezután helyezõdött át a Várbéli Pilvaxból a kolhoz baráti kör cselekvési színtere az egyetem Pesti Barnabás utcai épületébe, és a mi kis csermelyünk ezután futott be a szent nagy óceánba. Magam október 10-én apámmal Marosvásárhelyre utaztam, ott ért a forradalom híre, haza csak Miskolcra érkezhettünk. A Kolhoz, a Tiszta Szívvel egy életre meghatározó emlékem maradt. A Régi Országház Étterem aztán reprezentatív étteremmé vált egy idõre. El-el jöttem, mintha csak vacsoravendég lennék, emlékezni. A különterem megvolt, de a Mátyás király-nyomatot nem találtam. A legenda szerint valamelyikünk a forradalom idején emlékül elvitte magával. Bár így lenne, akkor mint ereklye, elõkerülhetne az idõk során. És talán valaha ismét megnyílik az étterem is, a még élõ valahai ifjak össze is jöhetnénk ott ismét. Talán emléktáblát is avathatnánk. Halottaink, és mártír dékánunk, I. Tóth Zoltán Kossuth-díjas professzor emlékére. Aki ezt a Vár-béli kocsmát a Pilvax rangjára felemelte. Pár éve Máté Imre egy kora délutáni telefonnal Münchenbõl hívott fel, invitálva válogatott verseinek írószövetségbeli bemutatójára. Félálomból ébredve próbáltam azonosítani negyvenöt év távlatából: München, a költõ vagy-e, vörös-e még a hajad. Amikor megnyugtató válaszokat kaptam, majdnem egészében kívülrõl elmondtam neki a Tiszta szívvelben közölt valahai versét. Eszmélkedve a telefon mellett hirtelen megéreztem, a Kolhoz nemcsak legenda, valaha mégis létezett, és mi, akik itt a Várban egymás mellett izgultuk végig az ’56-os év eseményeit a forradalom elõtt, – félszázad múltán is összetartozunk. (Kabdebó Lóránt, in: Napút, 2006. 3. szám melléklete.)

ÁLLANDÓAN SÜTÖTT A(Z ÕSZI) NAP Szopori Nagy Lajos: Mielõtt bármit is kérdeznél, engedd meg, hogy elmondjam: az 1956-os forradalom 12 napja bennem úgy maradt meg, hogy szinte állandóan sütött a(z õszi) nap. A „fehér könyvek” csupa szürke-szemcsés fotóival sohase törõdtem, ám amikor a Nagy Imre-temetés után és a rendszerváltozáskor egymás után kerültek napvilágra a fényképek, nem kis lehangoltsággal konstatáltam 109

rajtuk a bennem élõnél jóval kevesebb napfényt. Hát persze: 23-án, 25-én (a kétszeri parlament elé vonulás napján) s a hónap utolsó napjaiban valóban napsütés volt, de – akkori naplóm tanúsága szerint – akadtak bizony szürke, esõs, szeles napok is. Úgy látszik azonban, az ember belsõ érzései képesek az idõjárás „átalakítására” is – ezért volt számomra napfényes minden nap október 23. és november 4. között. És napfényes ma is. Dobos Marianne: Ez a vallomásos bevezetés azt jelenti talán, hogy dédelgetett álmaid valósultak meg a forradalomban? Sz. N. L: Igen is meg nem is. Mert „álmodtam” természetesen a rákosista diktatúra megszûnésérõl, egy félelemnélkülibb, kevésbé hazug világról, de hogy ez forradalommal valósulhatna meg, az valójában csak 23-án, a Bem-szobornál tapasztalt elszánt és felemelõ hangulat hatására kezdett érlelõdni bennem. Az pedig, hogy olyan egységes akarattal lép föl az egész nemzet, mint ahogy az történt, a legszebb álmaimban sem jelent meg. Hadd említsem meg zárójelben egy objektív külsõ szemlélõ minõsítését errõl az egységrõl. Simopekka Nortamo finn újságíró, aki 1956. november 3-tól több napot töltött Magyarországon, így fogalmazott 1994 októberében a magyar nagykövetség által a Helsinki Egyetemen rendezett kiállításhoz kapcsolódó emlékülésen: „1956 a magyarok téli háborúja (1939-40-es finn-szovjet háború, ami a nemzeti egység mintapéldája!) volt.” De térjünk vissza az álmokhoz! Természetesen 56 tavaszától benne voltam a reformtörekvéseket célzó, fõként egyetemi mozgalmakban: részt vettem egy Kolhoz-összejövetelen, eljártam a Petõfi-körbe, ott voltam a DISZ megújításával próbálkozó egyetemi megbeszéléseken, a Tiszta szívvel c. folyóirat születésénél – ezeket azonban lépésrõl-lépésre haladó faltágításnak fogtam föl. És talán mivel egyre több probléma kimondhatóvá vált, naivul úgy véltem, hogy – marxistául szólva – az uralkodó osztály hajlítható lesz az engedményekre. Az is igaz persze, hogy némely figyelmeztetõ jeleket magam is érzékeltem az ellenkezõjére meg arra, hogy „forr a világ”. Elevenen él bennem az emlék, hogy ’56 júliusában a Kecskemét melletti Kadafalván, ahol egyhónapos katonai szolgálatunkat töltöttük, egyik délután az ezredparancsnok alezredes elvtárs politikai eligazítást tartott a hodálynyi teremben, és „egyes körök” hazai tevékenységét bírálva vörös fejjel ordította: „Én itt most garantálom maguknak, hogy Magyarországon nem lesz Poznan!” De mire a gyanú megerõsödhetett volna az emberben, hogy ezek szerint mégiscsak lehet, megjött a hír a július 18–21-i KB-ülésrõl és Rákosi leváltásáról, ami viszont azt sugallta, hogy lám, a békés szívósság is hozhat eredményt. Masíroztunk éppen hazafelé a gyakorlatról, és a szakaszban tõlem nem messze menetelõ Márton László (a „párizsi”) hirtelen – s teljesen szabálytalanul, mert nem õ volt a nótakezdõ – elõénekelte a Hunyadi László kórusának elsõ sorát: „Meghalt a cselszövõ… három, 110

négy”, és a szakasz derûs arccal, harsányan fújta-dúdolta vele. Menetelni lehetett rá, így a szakaszparancsnok Molnár hadnagynak sem volt problémája vele. D. M.: A beszélgetés elején mintha futólag a naplódról tettél volna említést. Naplóíró „fajta” vagy, vagy csak az alkalom késztetett az írásra? Sz. N. L.: Október 23-án éjjel, amikor úgy fél 12 tájban hazaértem a Ménesi úti kollégiumba, kezdtem meg a följegyzéseket. Életemben elõször tört rám töményen az az érzés, hogy a nagybetûs Történelem részese és tanúja vagyok, és a magam számára is rögzítenem kell mindent, amit látok-tapasztalok. Tudat alatt nyilván bennem volt az is, hogy az otthoniaknak, apámnak, aki egy kisalföldi faluban volt tanító, pontosan számolhassak be élményeimrõl. Ez utóbbit abból is gyanítom, hogy miközben jött a hír a szovjet tankok várható érkezésérõl, az elsõ elkeseredés és indulat után az villant eszembe: akkor hát nem tudom feladni a köszöntõ táviratot apám születésnapjára, ami épp 24-én van. (Emberi esendõség a nagy történelmi pillanatban!) A napló rövid bejegyzésébõl tudom, hogy végül csak 30-án nyitott ki a posta, s akkor adtam föl az immár életjelként is funkcionáló táviratot. Magam elõtt látom a Vásárhelyi Pál utcában várakozó hosszú sort, s elmondhatom: ilyen nyugodt, derûs, türelmes és kommunikatív sorállásban azóta sem volt részem. S ahogy az itteni emlékek most eszembe jutnak, meg kell osztanom veled azt a felfedezésemet, hogy a naplómba túlnyomórészt csak a tapasztalt-hallott tényeket, eseményeket rögzítettem vázlatszerûen, hiányoznak viszont belõle a bennem mindmáig élõ apró vagy éppen hatalmas, felemelõ érzelmi élmények. Úgy volna hát az ember, hogy önkéntelenül is csak azt jegyzi föl, amit esetleg elfelejthet s a felejthetetlent nem? D. M.: Tudnál ezekre példát is mondani? Sz. N. L.: Hogyne, mindegyikre többet is. Milyen jó például, hogy ezt olvashatom az október 25-i feljegyzéseim között: „ebéd a menzán: paradicsomos káposzta”; majd 26-án: „Reggel az egyetemre megyünk, reggeli: tea, zsíros kenyér, ebéd: bableves, vacsora: nincs”. Nemcsak a menüre nem emlékeztem már tudniillik, de arra sem, hogy 24-e kivételével végig mûködött az egyetemi menza. De azt is megtudhatom, hogy 27-28-án a szovjetek lezárták a Szabadság-hidat, így a Lánchídon tudtunk csak átmenni Pestre. Még 29-én is õrizték, és reggel az a hír jött a kollégiumba, hogy nemzetõröket is fegyvereztek le ott: ezért is nem mentünk el Bernschütz Sanyival jelentkezni a nemzetõrségbe. D. M.: És a fel nem jegyzett „felejthetetlenek”? Sz. N. L.: Megpróbálom visszafogni magamat, és szûkszavú leszek. Legyen az elsõ a 23-ai felvonulás egy apró kezdeti mozzanata. A Bajcsy-Zsilinszky úton ha111

ladt a tömeg az akkor Rudas László utcai torkolatnál, ahol egy közlekedésirányító „gomba” állt, benne most is egy rendõr. A sorból váratlanul kivágódott évfolyam-, sõt csoporttársam, November Andris, és egy kokárdát nyújtott föl neki barátkozó mosollyal. Az eset nemcsak azért említésre méltó, mert a rendõr, visszaintve neki, elfogadta, hanem azért is, mert olyasmit fogadott el, ami az 50-es évek elejétõl – hogy finoman fogalmazzak – nem volt preferált ruhadísz. Másodjára jöjjön két emlék 25-én délutánról. Néhány órával a délelõtti Országház téri vérengzés után újra vonulunk egy folyamatosan duzzadó tömegben az amerikai követség elé, ahol állítólag ENSZ-küldöttek szólnak majd a néphez. Kanyarodunk éppen a Kossuth utcából a Petõfi Sándor utcába, amikor meglátjuk a járdán az épp a sarokhoz érkezõ Darvas Ivánt és Gábor Miklóst (úgy emlékszem, egy vagy két színésznõ is volt velük). Az „Aki magyar, velünk tart” egy rövid szünetében valaki elkiáltja magát: „Színészek is jöhetnek!”, mire a tömeg ütemesen átveszi és zúgja az új jelszót, mintegy biztatást kapva a „kedvencek” jelenlététõl. Aztán valamivel késõbb, már a Szabadság tér táján szovjet tankok sora tûnik föl a Margit-híd felõl. A tömeg egyetlen (és utolsó) védelmi fegyveréhez nyúl: elõbb a Himnuszt, majd a Szózatot énekeljük moccanás nélkül. (Tudjuk az utóbbit is, noha 6—7 éve nem hallhattuk.) A tankok elhaladnak, ENSZ-küldöttek helyett azonban egy követségi hivatalnok higgaszt le bennünket az erkélyrõl: nem kaptak utasítást a kormányuktól, addig pedig nem tudnak segíteni. És tovább vonulunk, át a téren a Parlament elõtt – most nem lõnek. S hadd térjek vissza még a 30-ai sorban állási élményem folytatására. A várakozás közben egyszerre csak megjelent egy régi közlegényi egyenruhába öltözött katona, és egy nõ hangosan „elsóhajtotta” magát a sorban: „A mi katonánk!” A három hónappal ezelõtti gimnasztyorkás kadafalvai önmagunkra gondolva érteni véltem az odaforduló tekintetek örömét. Utolsónak pedig egy hazai, kisalföldi emlék. November elseje, Lövõn a Nemzeti Tanács elnökénél vagyok a magammal hozott tájékoztató anyagokkal. Beszélgetés közben a szomszéd szobából átszûrõdik a rádió déli harangszava. Az elnök keresztet vet, elkönnyesedik a szeme, s azt mondja: „Hát ezt is megértük! Emlékezzünk hõsi halottainkra.” (Az elsõ mondat a déli harangszó visszahozására vonatkozott!) Elnézést, ha túlságosan belemelegedtem volna a mesélésbe, de azt hiszem, a történetek valami lényegeset is megvilágítottak a forradalom okaiból. Hogy tudniillik sok egyéb mellett a hagyományainkból, szokásrendszerünkbõl, jelképeinkbõl – identitásunkból – is ki akart forgatni bennünket a bolsevista-rákosista hatalom. D. M.: Az utolsónak elmondott élményedbõl az derül ki, hogy november elsején már otthon voltál. Ez meglep, hiszen korábban említetted, hogy elõször érezted magad a Történelem részesének, tanújának, és erre most visszavonulsz a „végekre” onnan, ahol ez a Történelem készül. Hogy van ez? 112

Sz. N. L.: Ha most poénkodni akarnék, azt válaszolnám: elmentem a „végekre” történelmet csinálni. A dolog azonban jóval egyszerûbb: megtalált egy értelmesnek látszó feladat. Az eddig elmondottakból észrevehetted, hogy fegyvertelen közkatonája voltam a forradalomnak: résztvevõje szinte minden megmozdulásnak, röplapsokszorosító az egyetemen stb. Nos, október 30-án délelõtt éppen egy – régi soproni osztálytársam, a románszakos Veres Karcsi (tudomásom szerint ma Hollandiában élõ festõmûvész) által szervezett – akcióból tértünk vissza az egyetemre. Dudás Józsefnél jártunk úgy hatan-nyolcan a Szabad Nép-székházban, ahol a stábjával székelt. Kiáltványt nyomtattak éppen ENSZ-csapatok behívását kérve, ezeket kellett volna széthordanunk a külföldi nagykövetségekre. Maga Dudás jött le hozzánk az elõcsarnokba, mindannyiunkkal keményen kezet rázott, de végül nem sikerült meggyõznie bennünket a feladat elvállalásáról. Olyan értesülésünk volt ugyanis – ó, örökös kudarchozó „magyar korrektség!” –, hogy a kormány a látszatát is kerülni akarja annak, hogy az éppen „kivonulni készülõ” (!) szovjetek háta mögött a külfölddel „paktáljon”. Az egyetemre visszaérkezve értesültünk az Országos Nemzeti Bizottság akciójáról, hogy ti. egyetemista csoportokat küldenek szét az országba a helyi nemzeti tanácsok szervezõdését, mûködésük egységességét elõsegítendõ. Itt, a dékáni hivatalban találkoztam Szakács Sanyi barátommal, és együtt határoztuk el, hogy csatlakozunk a Nyugat-Dunántúlra – „hazai környezetbe” – induló csoporthoz. Mindjárt jelentkeztünk is a Belgrád rakpart 24-ben, az ONB székházában, és ott emlékezetem szerint kaptunk tájékoztató anyagokat, röplapokat, újságokat is. Másnap reggel 8-kor innen indult a buszunk a Gyõr–Pápa–Szombathely–Sopron útvonalon. S láss csodát: jött velünk a történészek párttitkára, egyben évfolyamunk pártfelelõse, Barek elvtárs is, amiben akkor – jól ismerve korábbi hithûségét – csupán valami diszkrét bájt éreztünk. (Azóta szerzett tapasztalataink birtokában talán már több gyanakvás lenne bennünk.) „Bájos” jelenet volt, amikor az egyik útközbeni, szántóföld széli pihenõnél Szakács Sanyi a buszról leszállva odalépett hozzá, és utánozhatatlanul kedves alig-mosolyával megkérdezte: „Mi újság, Barek polgártárs?” Egy szó, mint száz, amikor a 84-es úton szülõfalum Új utcai végéhez értünk, elköszöntem a Sopronba tartó maradék társaságtól azzal, hogy a vasárnapi visszainduláskor Sopronban találkozunk. Este 8 óra volt. D. M.: Hogy is hívják a szülõfaludat? És hogy sikerült a „történelemcsinálás”? Sz. N. L.: Alszopor ez a falu, de 1950 óta már Újkérnek hívják, ekkor ugyanis három kisközséget (Al- és Felszopor meg Újkér) ez utóbbi néven egyesítettek. A „történelemcsinálás” csak két napig tarthatott, a november 4-ei visszautazásból pedig semmi nem lett. Másodikán (persze postai meghívással) még beszéltem Sopronnal, és olyan hírt kaptam, hogy a csoportból nyolcan visszautaztak Pestre. Kik voltak, és mi lett a sorsuk 4-e után, nem tudom. A magam kerékpáros körjára113

taiból a már elmesélt lövõi harangszón kívül egy dolgot tartok fontosnak megemlíteni. A naplómban található feljegyzések szerint mind az újkéri Nemzeti Tanács titkára, mind a lövõi NT-elnök és iskolaigazgató (az NT tagja) álláspontjának jellemzésénél az az elsõ mondat: „Bosszú nincs!” A lényeg azonban, hogy otthon rekedtem, és kiszorultam a történésekbõl. Vagy megmenekültem a rosszabbtól? A haláltól? Azóta többször belegondoltam: három olyan eset is volt a forradalom alatt, amikor – õrzõangyalom jóvoltából? – teljesen véletlenül nem értem el a veszélyes helyszínre. Elõször 23-án este, amikor a Parlament elõtti hosszú várakozásból nem mentem át a rádióhoz, hanem kitartottam Nagy Imre megérkezéséig. Másodszor 25-én délelõtt, amikor a szovjet harckocsikkal együtt vonultunk a tömegben a Parlamenthez, ám a tömegnek az a része, amelyben mi is ott voltunk, valakiknek a felszólítására megtorpant egy, az alsó szintjein rácsos ablakú középület elõtt, amelynek közelében két „zöld ávós” is posztolt, ahogy mondták, a „fosztogatóktól” védik a környéket. (Helyileg mindmáig nem azonosítottam be, valahol a Szabadság tér elõtt-mögött lehetett.) Állítólag az épületben politikai foglyokat õriztek, és ezeket kellett volna most kiszabadítani. Két-három teherautó is állt ott, néhányan fölmásztak rájuk, golyószórótöltényeket dobáltak le róluk. Mások az épület kapuját döngették, valaki eldobott egy kézigránátot is, de eredmény nem lett. Ezzel a téblábolással viszont ment az idõ, és amikorra indulni készültünk volna a Parlament elé, hozták a hírt, hogy ott lõnek az ávósok, így hát visszafordultunk. A harmadik megmenekülésem meg éppen ez az otthon-rekedés volt november 4-én. Így persze a bekövetkezett rettenet megemésztése – a cselekvésképtelenség miatt – bizonyos értelemben nehezebb lett. Rádiót hallgattam apámmal, majd az egri fõiskoláról hazatért falubeli barátommal, Giczy Jánossal (ma Sopronban élõ festõmûvész) beszéltük meg a történéseket, s keserû-indulatos leveleket váltottunk évfolyamtársammal, Nagy Ernõvel (szerencsénkre a levélellenõrzés még nem mûködött a régi-új kapacitással). S mindeközben véletlenül – vigaszul? – végigolvastam a Kalevalát. És az elkeseredésembõl született verseim egyikét Kalevala-ritmusban is írtam. Nincs meg már ez a vers, s emlékezni is csak arra emlékszem, hogy a tankok nyomulásával kezdõdött, meg arra a három sorra, ahol – nem véletlenül – megtört a kalevalai ritmus: „Minden magyaroknak mocska: Kádár, Marosán, Münnich, Dögei, Apró és Kossa.” D. M.: Ez bizony nem a Tompa Mihály-i allegorikus beszéd, az kétségtelen. Talán egy késõbbi vészhelyzetben semmisítetted meg ezeket a verseket?

114

Sz. N. L.: Nem, vagy legalábbis nem emlékszem ilyesmire: a legnagyobb vészhelyzetet ugyanis átvészelték. 1957 elején – februárban-e vagy március 15. elõtt, nem tudom pontosan, mert ekkor már nem vezettem naplót – egyik este bõrkabátos, géppisztolyos „különítmény” érkezett a Ménesi úti kollégiumba, s járta végig a szobákat ellenõrzõ-házkutatási feladattal. A füzetke, amelyben verseim voltak, az asztalfiókban lapult, eldugni sem idõm, sem megfelelõ hely nem volt a szobánkban. Nem tudom, az mentett-e meg bennünket a fiókok és szekrények átkutatásától (röplapkereséstõl), hogy épp a szobában tartózkodott Nagy Ernõ tanár bátyja, aki Kõszegrõl jött fel Pestre, és mint „idegennel” vele kezdtek foglalkozni: kérdezgették, igazoltatták; szerencsére azonban sikerült kimagyarázkodnia. Arról azután sejtelmem sincs, hogy végül egy „rossz pillanatomban” esztétikai aggályaim miatt váltam-e meg a füzettõl: tudniillik mind a naplómat, mind az összegyûjtött röplapokat és újságokat mindmáig – tudatosan – megõriztem. D. M.: Szülõfaludban nagyon közel voltál a nyugati határhoz. Eszedbe se jutott november-decemberben, hogy külföldre menjél? Sz. N. L.: Bármennyire is meglepõ: nem. Megmagyarázni nem tudom, meg se kísérlem, mert föl se merült a gondolataimban, nem mérlegeltem a lehetõségét annak ellenére sem, hogy november 12-én megtudtam soproni utam során a Tanítóképzõben, hogy két volt tanárom – osztályfõnököm és rajztanárom – Ausztriába távozott. S azzal együtt sem, hogy a rádióból a menekültek üzeneteit hallgatva együttéreztem velük, megértettem, de egyben valamennyire sajnáltam is õket sorsuk bizonytalansága miatt. Feltételezem: ez is közrejátszott abban, hogy amikor már 1957 tavasza táján az ugyancsak Ausztriába menekült Szakács Sanyi visszatérésének szándéka és lehetõsége merült föl, örömmel és készségesen kerestem föl Szabad György tanár urat a véleményét, tanácsát megtudakolni ennek realitásáról. D. M.: Így tehát odahaza töltötted a karácsonyt? Sz. N. L.: Tudva e készülõ kötet címét, vártam már a kérdést, bár szívesen ki is kerültem volna. Igen, otthon töltöttem, de semmi határozott, konkrét emlékem nincs róla. Az egyetlen említésre méltó tény, hogy december 24–28. között nincs bejegyzés a naplómban, ami arra mutat, hogy az ünnepek idejére túlléptem a politika „zajos kocsmáján”, s talán én is Márai angyalát vártam a mennybõl, mivel más remény nem volt. D. M.: Hogy látod: mennyire van a helyén ma az ország tudatában a forradalom és szabadságharc? Sz. N. L.: Természetesen nincs a helyén. Nem volt „hiábavaló” a 33 éven át tartó agresszív megfélemlítés és lejáratási kampány a „fehér könyvektõl” egészen a 115

30. évforduló konferenciájáig és kiadványaiig: a szenny a hó alatt várakozó maghoz is leszivárgott. És amikor eljöhetett volna – hogy a képnél maradjak – a csírázás ideje, egy-két reménykeltõ pillanat után ömleni kezdett – tanúkat és történészeket félresodorva (és befolyásolva) – a politikai hablaty. A politika persze mindig is megpróbálta a múltat kisajátítani, a gátlástalanság mértéke azonban már a 20. század „uralkodó eszméinek” (nácizmus, kommunizmus) a terméke. Ennek egyik legelképesztõbb megnyilvánulása, hogy 56 értelmezésében, megítélésében – analogikusan szólva – Jellasics, Metternich, Haynau vagy éppen a Bach-huszárok szempontjai egyenlõ súllyal esnek latba a „fölkelt nemzet” szempontjaival, s nem derülhet ki – Illyéssel szólva –, „mikortól gyilkos a gyilkos”. A másik pedig, hogy a könnyedén bedobott közhely – „mindenkinek megvan (megvolt) a maga ’56-ja” – értelmének kiterjesztésével a megvalósult nemzeti egység tényét próbálják meg kilúgozni a tudatunkból. Mi emberek, természetesen, mindannyian „egyedüli példányok” vagyunk, s így a közös, azonos élményeket is más-más hangsúlyokkal, hangulat-árnyalatokkal, ténykiemelésekkel éljük át és õrizzük meg. Nyilván ezzel fogunk találkozni ebben az interjúkötetben is – én a magam napfényes élményeirõl beszéltem, akinek viszont a Parlament elõtt a hozzátartozóját lõtték le, valószínû, hogy borúsnak élte meg a napokat. Hiszem azonban, hogy a szándék és az emlék alapvetõ közössége kirajzolódik majd e „sokféleségbõl”. Pár éve egy másik interjú során, amikor ugyancsak szóba került 1956, a fentebb mondottak miatti keserûségemben József Attilát segítségül híva hárítottam el a bõvebb nyilatkozatot: „… számon a szó kihûl, de hát kinek is szólanék?” Ehhez képest te most sokat elõcsaltál az emlékeimbõl. De hát... kinek is? D. M.: Ti már akkor együtt jártatok? Szopori Nagy Lajosné, Vera: Évfolyamtársak voltunk, magyar-történelem szakosak négy tanulócsoportban. Visszatekintve a közel fél évszázada történtekre, igen jó közösségi szellemû évfolyam voltunk. A vidékiek kollégiumban (a lányok a Rákóczi út 5-ben, a fiúk a Ménesi úton) laktak zömmel, és a pestiekkel együtt remek kirándulásokon ismerkedtünk a fõvárossal, a budai és a Duna-kanyari hegyekkel, Esztergommal, Egerrel, a Bükkel és Miskolccal. Ezek máig feledhetetlenek a közös mozizásokkal együtt. Elég sokan jöttünk tanítóképzõbõl, valószínû ennek a kiváló pedagógusképzõ intézménynek is köszönhetõ a közösségi élet gyors és tartós szervezése. Így Lajossal is rengeteg közös élményünk van a négy év eseményeirõl, az ’56-os történésekrõl is. Mivel a lánykollégium központi helyen volt, sok egyetemi fiútársunk is megfordult ott hosszabb-rövidebb ideig. Mi – a tûzfészekben maradt lányok – élelmet szereztünk: vekni kenyereket, zsírt, szalonnát, tepertõt, kolbászt, tojást, s amikor mûködött az egyetem konyhája, a menzáról vittük nagy fazekakban az ételt a Kossuth Lajos utcán a kollégiumba. Mivel központban voltunk, jó hír116

forrás, hírközvetítõ hely lettünk. Jelentõs tevékenységet nem végeztünk: etettük a betérõket, röplapokat írtunk, sokszorosítottunk, ragasztottunk, jártuk a várost, majd látogattuk meglõtt fiútársainkat – tettük, amit hétköznapi emberként tehettünk. A november 4-i orosz támadás után a fegyveres harcban részt vevõ társaink menhelye, a mentésben részt vállalók egyik törzshelye volt a kollégium, de én két társnõmmel 3-án hazamentem a szüleimhez – ki tudja, milyen ösztönös indíttatásból. Amikor ’57 elején visszatértem, az éjszakai házkutatások, a titkokat suttogó összehajló fejek hangulata, a kollégium elõtti fák törzsén lévõ golyószóró ütötte sebek, a ház falán lövedéknyomok emlékeztettek a történésekre. A kapu mellett automatikusan kikerültünk egy négyzetméternyi aszfaltot – ott feküdt egy nap–egy éjjel a dumdum-golyó szaggatta halott férfi. Én ’56 õszén késve érkeztem vissza a nyárból, anyám csonthártyagyulladásos mutatóujját gyógyítgattuk. Októberben értem vissza, a zsongás közepébe. Elsõ élményem a Rajk-temetés, amelyrõl Imi mesélt betérve a kollégiumba. Megrázó élmény volt. Hiába voltam faluszéli szegény gyerek, akiktõl ugyanúgy elvitte a beszolgáltatási kötelezettség az egyetlen hízódisznó levágásakor a zsír, a szalonna egy részét, mint a néhány tyúk tojta tojásból a megfelelõ számú darabot, az 1-2 hold gabona termésébõl a cséplõgéptõl a sarcot, mint a tehetõsebb gazdáktól. (Így lett apámból a szolnoki Vegyimûvek építkezésén segédmunkás.) Hiába láttam, hallottam Cséri-pusztán az állami gazdaság dolgozóinak félõs örömét az ’53 nyarán a rádióban nyilatkozó Nagy Imre beszédének hatására. Talán a középiskolás négy év kollégiumának világtól elzáró féltése is hozzájárult, tény: én eléggé felkészületlen voltam a Rajk-temetéstõl kezdve viharos gyorsaságú eseménysorozatra. Eufórikus érzelmekkel jártuk a szellemi-tudati elõkészítõnek bizonyuló vitaesteket, elõadásokat az egyetemen, a Gólyavárban, a város különbözõ helyszínein. 23-án, kedden kora délután, gyönyörû õszi napfényben, kiskabátban-szoknyában mentünk a Kossuth Lajos utcában a napsugaras jobb oldalon az egyetem felé a kollégiumból: Gizi, Olgi, Judit, Pintyõ, Csöpi – az összeszokott banda. Érdekes, hogy volt bennünk egyfajta örömteli feszültség, kicsit hangoskodtunk is: most történelmet csinálunk? most forradalom van? lesz? A Kígyó utcától már alig lehetett mozogni a minden irányból áramló diákok tömegében, amelybõl utcaszélességû sorokba rendezõdtünk, aztán híre jött Piros elvtárs (belügyminiszter) tiltásának majd engedélyének. A rendezõk kommentár nélkül a lányokat küldték a sorok belsejébe, a fiúkat a sorok szélére, így közelítettünk a fiatalok tömegétõl már megközelíthetetlen Petõfi-szoborhoz. Innen részesei voltunk a nap minden eseményének: az utcán az egyre szaporodó tömeg faltól-falig vonuló tengerének, egyet akarásának, skandálásának, hullámzó, falról visszaverõdõ énekének: Isten áldd meg a magyart! Fantasztikus volt: „Petõfi-élmény”. És szabadon vihette a tömeg a nemzetiszín zászlót – sírtunk a felemelõ, gyönyörû érzéstõl. Filmszerûen 117

látom vonulásunkat a Margit hídon, a már estébe hajló Bem téri gyülekezetet, majd vissza a Parlament elé, ott néhány lépcsõ magasából az egész teret betöltõ tömeg emberfej-tengerét, a leállított villamosokra felkapaszkodókat, majd újságfáklyákat… szavalatokat … beszédet … ellentétes megszólalásokat – majd: „a Rádiónál lõnek” hírre rohantunk a Rádióhoz a mellékutcákon. A Bródy Sándor utcában a Múzeum körútig ember-ember hátán – majd a Rádió épületétõl lövéseket hallva a tömeg zászlóstól a Kiskörút felé menekült tülekedve a lövésektõl, de a Körúttól visszafordult, visszanyomult a Himnuszt énekelve. Ez párszor megtörtént, sokan földre estek, átkozódtak, de a tömegbe kapaszkodva ismételten nekiindultak. A Körúton a Múzeum elõtt nyitott teherautók álltak le, állítólag csepeliek, és fegyvereket adogattak mindenkinek, aki kért. Visszanyomulván a Rádió épülete felõl füstöt? könnygázt? láttunk terjengeni, lõttek, ki? kire? – nem tudtunk tájékozódni, így lihegve, kimerülten hazamentünk a Puskin utcán végig a kollégiumba. Oda aztán éjféltájig sok társunk hazatért, betért, megbeszéltük a történteket büszkén: talán tényleg történelmet csinálunk. A következõ napok legnagyobb élménye nekem is a betört kirakatüveg mögött a sértetlen áruk halmaza a felirattal: a forradalmár, a magyar ember nem lop. (Istenem, milyen erkölcsi magasság ez akkor, amikor szegény, kopott, nyomorult volt mindenki.) A sokasodó elesettek családtagjainak nagy, nyitott lisztesládákban gyûlõ rengeteg papírpénz, érintetlenül – mert „a tisztességes magyar ember segít”. Hát ez bizony meghatározó identitásformáló mozzanat volt! Volt kevésbé felemelõ élményünk is, amikor a Köztársaság téren folyó harcok után az Erkel Színház melletti, levelét lehullatott fára lábánál felakasztott mezítlábas, félmeztelen ávós hullát ugrált körbe egy rosszarcú nõ és köpködte. Ettõl megundorodtunk, hazamentünk. Az életveszélyt nem éreztük. Pedig az oroszok a kollégium elõtt is lelõttek dumdum-golyókkal egy fiatal férfit – borzasztó volt a golyó által rózsaként kinyíló sebek látványa. Gyertyát, virágot vittünk a halott mellé, amíg el nem vitték a legközelebbi térig elföldelni. És a tereken sokasodtak a sírok, a gyertyák, a virágok. A segíteni akarás ösztönzött Pintyõvel arra, hogy a Puskin utcán át elmenjünk a Vas utcai kórházba ápolónak jelentkezni. A Puskin utcát a Bródy Sándor utca felõl végiglõtték. Így mi oda-vissza szaladgáltunk a golyószórás szüneteiben. Sikerült. Nem is izgultunk. Vagy: a Rákóczi útra nézõ, II. emelet 14-es szobában laktunk. Nagy csörömpöléssel nyitott páncélkocsik masíroztak, 3-4 orosz katonával, mozgatható géppuskával a fedélzetükön. Érdeklõdve lestük az ablakból õket, aztán láttuk, hogy az egyik katona felmutat ránk, és a fegyver csöve fordulni kezd. Isten tudja, honnan jött az ösztön: földre rántottuk egymást, s már csörömpölt is az ablak, az alatta lévõ polcról potyogtak ránk a könyvek, s a szemközti falban ott sorakoztak a lövedék ütötte lyukak. Az ablaknál elhûlve mértük be, hogy kb. a fejünk magasságában érkeztek a golyók. 118

Az Astoriára nézõ talpig üveg ablakon át meg azt néztük távolból, a folyosóról, hogy ötletesen fehér tányérokat hordanak ki az étterembõl, és megfelelõ távolságra leforgatva telerakják az úttestet. Az orosz tankok nem mertek rájuk menni, aknának nézve õket. Egyszer csak látjuk, hogy megunva az ácsorgást, felénk fordítják a fegyvercsövet. Hasra vetettük magunkat és rák módjára araszoltunk hason hátra. Ez is sikerült. Egyszer azért majdnem megvert bennünket a tömeg. A Szovjet Kultúra Háza a Semmelweis utca és a Kossuth Lajos utca sarkán lévõ épületben volt. Kihordták belõle a cirill betûs könyveket – az ideológiai szemét mellett klasszikusokat is – a Kossuth Lajos utca közepére, máglyába rakva. A hanglemezeket néhányan elõtte meg is taposták. Pintyõvel néztük egy darabig, majd õ, az operalemezek mániákus gyûjtõje (ebédjegyét is eladta értük) felsikoltva odarohant a máglyához kimenteni valamelyik kedvencét. Már ráüvöltött valaki, de sikerült visszarántani a tömegbe, ott már elveszik az egyén. Ezt a technikát és azt, hogy tüntetéskor lehetõleg falhoz, ott is közel pinceablakhoz, takarásba kell állni, ösztönösen ekkor sajátítottuk el. Ugyanis 25-én, a véres csütörtökön azok menekültek meg a golyózáporban a Parlament elõtt, akik a Rákóczi-szobor takarásában, hullák fedezékében, a Földmûvelési Minisztérium árkádja alatt húzódtak meg, vagy – szerencséjükre – beestek az utóbbinak a pincéjébe. Zárójelben: ezen a napon mi nagy lábassal a menzára indultunk ételt szerezni a kollégiumi „nagycsaládnak”, így csak az Astoriánál álló orosz harckocsikat láttuk: akkor még barátkozó katonákat, civileket, magyar zászlókat rajtuk. A „szociális érzékenységünk” és felelõsségtudatunk mentett meg bennünket. Aztán október-november fordulóján egyre jobban izgatott bennünket: mi van otthon? Hírt nem hallottunk, ugyanakkor zavarosodott a világ: ki lõ, kire a padlásablakokból, kit lõttek meg, ki jajgat éjjeleken keresztül a mi padlásunkon (aztán csend lett, egyes hírek szerint meghalt, mások szerint eldugták és ápolták a kollégiumban). Alakultak a pártok, kapualjak hirdették cédulákon alakulásukat. Kiszabadult Mindszenty… Eldöntöttük, hogy hazamegyünk. Vonat nem járt, gyalog a 80-100 km sok volt, így a Vármegyeház utcában gyülekezõ vidéki teherautók egyik sofõrjével megbeszéltük, hogy amint lerakja az élelmiszert, burgonyát, kenyeret, lisztet, almát és indul viszsza Szolnok irányában az Alföldre, elvisz bennünket a platón. Így november 3-án délután Pintyõ, Maca és én felmásztunk a teherautóra, és elindultunk a 4-es fõúton Üllõ–Monor–Cegléd felé. Megdöbbenve láttuk, hogy Kõbányáig Pest felé folyamatosan, egybefüggõ oszlopban, útszélességben csattognak a szovjet harckocsik. Végig Abonyig az útszélre, árokba, kukoricaföldek szélére, szántóföldek sarába szorult le a teherautónk. Én leszálltam Abonyban, társaim Szolnokig eljutottak, és Maca is ott maradt. Emlékezve a háborús orosz katonák cselekedeteire – bár gyerekként éltük át – félt továbbmenni Kunhegyesre. A Szolnok–Cegléd közti útról egész éjjel behallatszott hozzánk a tankok csörgése-csattogása. A mi házunk 5-6 km-re esett az útvonaltól, mégsem aludtunk a félelemtõl egész éjjel. Ráadásul a Garay utca – földes, fás 119

kis utcánk – a falu szélére, a mezõre futott ki, és a szántóföldön éppen az utcával szemben volt beásva egy ágyú. Mint teherautós utunkon minden város, falu szélén, csövükkel a házak felé. November 4-én hajnalban nekünk már nem is volt meglepõ Nagy Imre segítséget kérõ szózata. És az sem, hogy hiábavaló volt. A szomszédok, az anyámék szkeptikusan emlegették: nem volt segítség ’19-ben Kun Béláék ellen, akik a páncélvonattal Abonyban is jártak akasztani. Nem volt nyugati segítség az oroszok ellen, hiába hallgatták a nyugati híradást titokban, a rádióban. Pedig most is volt félnivalója a falunak, mert 23-a híreire a traktorállomásról kivonultak a traktorok, és azokkal húzatták le a vörös csillagokat, a szovjet hõsi emlékmûvet. Aztán egy reggelre eltûntek a falu szélérõl az ágyúk. A falu azonban némán lapult a novemberi, decemberi ködben. Hallgatott, még a kutyák sem vakkangattak egymásnak. Ahogy anyáink a mai napig nem mondták meg, hogy Kun Béláék hová földelték az akasztott, agyonlõtt embereket a nagytemetõ árkában, ahogy az asszonyok-lányok halálosan hallgattak a frontélményeikrõl – úgy lapult és hallgatott a falu ’56-ról is. Évtizedekig. A teherautón hazamenekített röplapok, feljegyzések, újságok is lapultak valahol otthon addig, amíg valamikor a 60-70-es évek fordulóján apám egy boros összezördülést provokálva - félelmére hivatkozva – nem vállalta a további rejtegetést. Az udvaron égettük el máglyát gyújtva. Aztán szétszórattunk ’58-ban. Az ország kisiskolái nyertek a friss diplomás, lelkes csapattal. De akit a hivatása, speciális képzettsége Pestre predesztinált, annak 5-15 évébe telt, míg vissza vagy a helyére verekedte magát. Én hivatástudattal tanítottam falun, városon, általános és középiskolában, felnõtt tagozaton. És hûségesen elmondtam minden osztályomnak ’56 történetét. És a mag jó talajra hullott: a ’73-as Petõfi-évben mezõgazdász tanulóim arasznyi nemzetiszín szalaggal jöttek iskolába, 12 pontot készítettek. Fel is jelentett bennünket egyikük édesanyja. Jöttek a helyi belügyesek. Be is vitték õket, s kettõ nem is érettségizhetett közülük. Engem sem dicsértek meg, amikor két ízben is behívtak „elbeszélgetésre”. Az érettségi találkozók visszhangja alapján mégis: megérte. Remélem, ezt a szellemet továbbadják a gyerekeiknek, unokáiknak. (In: Dobos Marianne: Akkor is karácsony volt. Bölcsészek 1956-ról.)

,,MEGFESZÍTETT” TÖRTÉNELEM Akkor is karácsony volt címmel az elmúlt évben 1944-rõl szóló interjúkötetet adott közre Dobos Marianne, a közelmúltban ugyanezzel a címmel megjelent könyvének megszólalói pedig 1956-ot idézik. S készülõben a trilógia utolsó kötete, amely a rendszerváltás évét, 1989-et dolgozza majd fel. 120

Amikor Fried Ibolya megtudta, hogy halálra ítélték férjét, Kopácsi Sándort, Budapest ‘56-os rendõrfõnökét, elsõ útja ,,véletlenül” (bár tudjuk, ,,Isten útjai” nem véletlenek), a budapesti Szent Rita kápolnába vezetett. A megtört asszonyt az esõ ,,ûzte be” a templomba, ahol agyonázva, zokogva borult térdre. A plébános megkérdezte a mélységesen kétségbeesett betérõtõl, hogy mi történt vele. Hallgatva a történetet, az asszony vállára tette a kezét, s vigasztalta: a legjobb helyre jött, hiszen Szent Rita a lehetetlenségek szentje. Ígéretet is tett az atya: imádkozik, hogy bár az ítélet kimondatott, de végrehajtása lehetetlen legyen... A történetet Dobos Marianne-nak mondta el Fried Ibolya, aki viszont ,,könyvön kívül” mesélte tovább nekünk, kiemelve a kötet utolsó írását, amelyben éppen Kopácsi Sándor mesél szabadulásáról, hazatérésérõl, s természetesen arról, hogyan élte meg ‘56-ot. – Azért tartottam fontosnak e kötet elkészítését, mert úgy érzem, nincs a helyén az ország tudatában az 1956-os forradalom és szabadságharc – mondja a szerzõ. – Hadd idézzem egy interjúalanyom szavait: ,,Nincs a helyén ‘56… Nem volt ’hiábavaló’ a 33 éven át tartó agresszív megfélemlítés és lejáratási kampány... A szenny a hó alatt várakozó maghoz is leszivárgott...” Az 1944-es kötetnél azt tartotta igazán fontosnak a szerzõ, hogy azok mondhassák el gondolataikat, akik akkor éltek, cselekvõ részesei vagy elszenvedõi voltak az eseményeknek, hiszen egyre kevesebben vannak, s egyre idõsebbek. A kötet megjelenését sem érhette már meg mindenki az interjúalanyok közül… Az ‘56os könyv azonban Márai Sándor csodálatos Mennybõl az angyal címû versével teszi fel a kérdést: ,,Ilyen nagy dolog a Szabadság?…” – A mai ember nem is érti ezt a kérdést. 1989 után sem tudjuk elképzelni, tényleg, milyen nagy dolog a szabadság – vallja az írónõ, aki e kötetben a 11 nap szabadságról kér visszaemlékezéseket, többek között egyházi személyektõl. Kérdezi például Végvári Vazult, aki budai várparancsnok volt ferences szerzetesként, Regõczi István atyát, a flamand származású Beatrix nõvért, aki elmondja, hogy mennyi példaképet adtak az ‘56-os magyarok a világegyháznak, kezdve Mindszenty Józseffel. Pucilovski József (a közelmúltig) domonkos tartományfõnök pedig a lengyel eseményekkel hozza párhuzamba a hazánkban történteket. – A kötet a férjem, Kabdebó Lóránt professzor jóvoltából végül is magánkiadásban jelent meg. Õ is szerepel több bölcsésztársával az interjúalanyok között, ezért is kapta a könyv a Bölcsészek 1956-ról alcímet. Sokan nehezen álltak rá a beszélgetésre, arra hivatkozva, hogy vannak náluk sokkal méltóbb emberek. És idézték többen a József Attila-i gondolatot, hogy: számon a szó kihûlt, de hát kinek is szólanék?! Azért csak sikerült meggyõzni azt a 33 embert, akiket én különösképpen méltónak gondoltam a megszólalásra. Az emléktábla ugyan egyre több – a kötet hátsó borítóján egy a sok közül: ,,Azok emlékére, akik nem haltak meg, de az 121

életüket tönkretették” – de Dobos Marianne ennél fontosabbnak tartja, hogy egyáltalán köztudatba kerüljön, ki kicsoda. Szeretné, ha világosság gyúlna népünknek arra a 11 napjára, amire századok múltán is büszkék lehetünk. Amikor még a köztörvényes bûnözõ sem volt ,,hajlandó” lopni a kitört kirakatból, amikor csodálatos emberiességgel és szeretettel fordultak egymás felé az emberek –, s lettek ,,igazi” nemzet… Bár ,,egyes embereket” szólaltat meg a kötet, mégis kiderül belõle, hogy nem szabad ,,lerázni” ezt az ünnepet azzal, hogy mindenkinek megvan a maga ’56-ja. Nem igaz! Sokkal inkább fontos a nagy, ,,közös” ’56-os forradalom és szabadságharc, aminek eszméit és tartalmát a fiatalokhoz is közel kellene vinni. Nem a ,,nyugdíjasok ünnepe” ez, hanem ugyanúgy példaértékû nemzeti pillanat, mint 1848. – A könyvbe a történelem iránti tiszteletemen kívül bele van írva a szeretet is: az embernek a felebarátja, testvére iránti szeretete, amit ezekben a napokban megtapasztalt a magyar ember. Ezekben a napokban, amikor igazán büszkék lehettünk arra, hogy magyarok vagyunk, még akkor is, ha a világ magára hagyott! (Dobos Klára, Új Misszió. 2004. december)

SZENTESTE Amikor idén is újra felütjük Szentestén a karácsonyi evangélium lapjait, akkor a gyermekkorunk napjai óta jól ismert szavakat hallhatjuk: „Augustus császár azokban a napokban parancsot adott, hogy az egész birodalmat jegyzékbe vegyék.” Elmélkedõ szemlélõdésünk során ehhez még hozzá kellene illesztenünk Máté 2. fejezetét és a jászolnál lévõ Szent Család mellé oda kellene helyeznünk a menekülõ Szent Család képét. Máténál olvashatjuk: Heródes ugyanis kereste a gyermeket, hogy megölje õt, s József „fölkelt s még akkor éjszaka fogta a gyermeket és anyját és elmenekült Egyiptomba”. A nagy Heródes féltette hatalmát és tisztogatást rendelt el ezúttal a kisgyermekek mint esetleges ellenfelek között. Embereket küldött „és Betlehemben meg a környéken minden fiúgyermeket megöletett kétéves korig” (Mt. 2, 16). Isten tervei azonban nem hiúsulhatnak meg a diktátorok elképzelésein. A szegény kis család, amely egy ideig az angyalok fényében a mezõn tartózkodott, most kényszerítve látja magát, hogy elhagyja Heródes hatalmi övezetét, dél felé lépje át a határt, egy karavánúton haladjon, amelyet legalább nem zárt el semmilyen vasfüggöny. A menekülés sikerrel járt, de ezért cserébe a hontalanságot kellett vállalni, ami akkor is és minden idõben éppen elég keserû volt. 122

Az utóbbi idõk eseményei láttán tekintetünk nem pihenhet meg olyan nyugodtan a jászolon vagy a karácsonyfa fényein; egyre inkább a menekülõ Szent Család képe fog elõttünk felvillanni. Aki nem érzéketlen és durva, annak az idei karácsony alkalmával azokra kell gondolni, akik talán éppen a karácsonyi idõszakban készülõdnek arra, hogy elhagyják hazájukat és a hontalanságot válaszszák a bizonytalansággal együtt, mivel a jelen valamelyik Heródese semmitõl sem riad vissza, hogy hatalmát biztosítani tudja. Bizonyára Ausztriában is lesznek olyanok, akik úgy vélik, hogy a körülöttünk történõ dolgok érzékenyen befolyásolhatják az ünnepnapok elégedettségét és nyugalmát, ahogy azt az utóbbi években karácsonykor élvezni szoktuk. Az osztrákok nagyobb része azonban másként gondolkozik. Mindnyájunk számára vigaszt jelent, hogy éppen ezekben a hetekben oly sokan mûködtek közre abban, hogy a Magyarországból jövõ menekültek bajain hatékonyan enyhíteni tudjanak. És amikor a mi „Stille Nacht, heilige Nacht” énekünk után sok családnál, fogadóban, szálláson és otthonban, országszerte magyarul éneklik a karácsonyi énekeket, akkor idén jobban meg tudjuk érteni a karácsonyi evangélium egy másik mondatát: „Dicsõség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek.” Mint bécsi érsek, megindult szívvel szeretnék mindenkinek köszönetet mondani, aki az utóbbi hetekben példás és önzetlen együttmûködéssel, ereje megfeszítésével segített abban, hogy megoldhassuk azt a sok feladatot, amely mindennap újból adódik. Remélem, hogy Ausztria a felebaráti szeretetet cselekedeteivel, amelyekhez ezúttal szinte Bécs egész városa késedelem nélkül felsorakozott, kissé kiérdemelte Isten áldását. Különben nem vagyunk-e mi mindnyájan igazi, valódi béke nélkül, már 1945 óta még mindig menekülésben, anélkül, hogy tudnánk: hová? A háború utolsó hónapjainak szörnyû napjaiban már megéltük egyszer a Keletrõl Nyugatra történõ nagy menekülést. Közvetlenül a háború után következett be a koncentrációs táborokból való menekülés, amikor milliók menekültek Jugoszláviából, Erdélybõl, Csehszlovákiából, Lengyelországból, Kelet-Németországból, Oroszországból. Azután évekkel késõbb kezdtek érkezni a foglyok Oroszországból, a fogság szörnyûségei elõl menekülve. – 1945 óta megszakítás nélkül tart a menekülés a diktatúrák országaiból. – De az egész emberiség is menekül a hidegháború elõl, a megsemmisítõ táborok veszélyei, a modern háború esetleges katasztrófái elõl, amelyek hol itt, hol ott ütik fel a fejüket. Az ember menekül a bajok elõl, amelyet nem a technika, hanem a gonosz szívû emberek okoznak. A hamis próféták okozzák a bajokat, akik báránybõrben jelennek meg, belül azonban ragadozó farkasok. Az ember menekül az elõl, aki magát Istennek tartja és elvakultságában hatalmát mindenhatóságnak véli. 123

Az evangélium egyszerûen leleplezi a bajok gyökerét és megmutatja az üdvösséghez vezetõ utat a 3. karácsonyi misében, ahol a következõ hangzik el: „A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel... A világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek” (Jn. 1, 5.12). Isten gyermekei azonban megvallják az Õ országát. Ez az ország nem ismeri a faji, nemzeti büszkeséget, a gyûlöletet, a hatalmi harcokat. Ez ugyanis az igazság, az élet egyetemes birodalma. Az igazságosság, a szeretet és a béke országa. Ez az ország akkor vette kezdetét, amikor az angyal a pásztorokat Betlehembe küldte a Messiás jászolához és Istent dicsérve így énekelt: „Dicsõség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek.” (König bíboros rádióbeszéde, 1956 Szentestéjén)

TALÁLKOZÁSAINK SZOPORI NAGY LAJOSÉKKAL Utolsó beszélgetés? Nem. Csak egy beszélgetés. Mint bármikor. Könyvem névmutatójához kellett volna néhány finn keresztnév. Egy újságcikket idéztem 1943ból. És a sajtóközlemény csak betûvel jelezte a delegáció tagjait. Néhányat kapásból megadott, három fennakadt. Majd utánanézek. Aztán még néhány szó, mint máskor. Egyikünk sem gondolta, hogy utoljára beszéltünk. „Kegyeletbõl” – milyen álszent a szó – ezek a keresznevek maradjanak csak betûjellel. Orvosbarátnõnk már az írószövetségi köszöntésén megmondta: vége. Senki sem hitte. Õ maga ironikusan magyarázta: olyan kicsi az a lyuk a tüdején, hogy már nincs is. Az orvos is alig találta. Hitte? Gondolom. És dohányzott tovább. Milyen jó, hogy tavasszal még – csak úgy – felszaladtunk hozzájuk. Adjatok egy zsíros kenyeret, mert a cukrom miatt hirtelen ennem kellett. Beszélgettünk, mint máskor is. Ettünk, ittunk, jól éreztük magunkat. Mert Vecával és Lajossal csak jól lehetett érezni magunkat. Polcáról levettem a valahai csehszlovákiai útikönyvet, kerestük a morvaországi Macocha szakadékot. Nemsokára indultunk Brünnbe, Szabó Lõrinc nyomában. Azóta már emléktábla is hirdeti a magyar költõ ottjártának emlékét. Lajossal mindig is imigyen voltam együtt. Mintha mindig együtt lennénk, és mintha sohasem válnánk el. Természetes barátság. Van ilyen? Vele így voltam. 1954 nyara óta. Jutalomüdülésen ismerkedtünk meg érettségi után. Keszthelyen. Mint egy riporter, közvetítette a diákok közötti meccset. Mások játszottak. Én néztem. És hallgattam Lajost. 124

1956 tavaszán õ hívott a Kolhoz ünnepi összejövetelére, a Várba, az akkor csehóként mûködõ Régi Országház Étterem különtermébe. Dékánunk, a mártírhalált halt I. Tóth Zoltán és barátom, Szakács Sanyi – utóbb történész profeszszor – tartottak a Mátyás királyt ábrázoló nyomat alatt meggondolkodtató beszédeket. A forradalom után vele egyeztettem lépéseimet, barátaink mentésének lehetõségeit. Mindig megfontoltan ironikus távolságtartással beszélt mindenrõl. Egy kicsit fensõbbségesen. Mintha ki is nevetné hebrencs igyekezetünket. Csak nemrég, amikor feleségem, Dobos Marianne Akkor is karácsony volt címû 1956-os kötetébe elmondta-leírta emlékezéseit, vettem észre: mindnyájunknál romantikusabb rajongó volt. Félelmetes megítélõ tûz égett benne. Mint a prófétákban. Csakhogy tudta, a huszadik század nem a próféták kora. A meggondoltság volt az egyetlen lehetséges cselekvéstípus. Ha hatni akart, „semleges” témákkal gyûjthetett maga köré tanítványokat. Mint például a finnek szeretetével. Egy jó elsõéves mindenbe belekóstol, érdeklõdik. Lajos kitartott elsõ választása mellett, egy életre összekötötte magát a finn irodalommal. Mi minden éghetett ebben a hivatástudatban. Mint Kôrösi Csoma Sándor, ha itthon nem lehetett, hát indult külhonba. De oly korban éltünk, amikor a külhont is csak itthon találhatta meg. Ezt a külhont plántálta belhoni diákjai szívébe. Mert mit is jelenthetett Finnország a magyaroknak? A szerencsés történelmi sorsot. A mentességet a kommunizmustól. Melynek „szép” eszméje, hallom éppen most a TV-ben még ma sem fedi fel sokak szemében fonákját. A finnek két élet-halál küzdelem között tudtak megállni a határnál, elutasítani a csábító részvételt Leningrád ostrománál, és ezért szabadon és tisztán kerültek ki a második világháború vérzivatarából. Finnországról beszélni egyet jelenthetett: átgondolni egy virtuális magyar sorsot. Micsoda kín-keserves összehasonlítás: az ideális és torz bartóki szembesítése. Az 1956-os forradalom elõtt Nagy Lajos már Koskenniemi-fordításaival szerepelt. Jól fordított, de – mint utóbb a maga ironikus módján meg is jegyezte – a tûzzel játszottunk, hiszen egyikünk sem tudta még akkor, hogy a nagy finn költõ egy teljes verskötetet szentelt korábban a szovjet támadással hõsiesen szembenálló finn honvédõknek. Mennyit kapott szegény Szabó Lõrinc néhány katonakori életképért, Koskenniemi kötetnyi balladában állított emléket hõs honfitársainak. Finn-barátság? Rögeszmés kötõdés. Mégis közösségteremtõ erõt sugárzó vállalkozás volt a politikailag lompos idõkben. A benne égõ tûz megtalálta a maga kitörési lehetõségét. A finn barátság magyar ügy lett. A jó magyarságra nevelés alkalma a székesfehérvári tanár házaspárnak. Olyan fél évszázadnak lettünk 125

akaratlan részesei, amikor ha kívül akart valaki maradni a „politikai divatokon”, az érdekharcokba bevont tematikák helyett akkor nem kedvelt írók életmûve, vagy úgynevezett „kisnépek” irodalma felé fordult személyes kötõdésével, és nemegyszer egy-egy vidéki város kulturális életének résztvevõjeként alakítójává vált felnövekvõ generációk tájékozódásának. Nagy Lajos tanár úr és felesége – õ is évfolyamtárs – együtt Székesfehérvár szellemi életének lettek meghatározó személyiségei. És mindez mégsem maradt csak magyar ügy. Lajos tehetsége túlnõtt a „helyi” feladaton. A finnek azóta visszaigazolták. Õk is megérezték benne az értékteremtõ tüzet. Az évek során, elismerve kultúraközvetítõ tevékenységét, a legmagasabb finn irodalmi kitüntetésekkel méltatták munkásságát. A Keszthelyen, „jutalomüdülésen” elõször találkozottak, utóbb évfolyamtársak, Nagy Lajos, az irodalmár, Vargyai Gyula, a történész és jómagam évtizedek múlva mindhárman részesei lettünk a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kara alapításának. Amikor a kart szervezve elhatároztuk, hogy – túl a magyar szakon kötelezõ finn nyelvi és nyelvtörténeti gyakorlatokon – bevezetjük a rokon modern finn irodalom megismertetését, adódott hozzá a legalkalmasabb oktató is, a Helsinkibõl éppen akkor hazatérõ – kulturális attaséi ténykedését befejezõ – Szopori Nagy Lajos személyében. Akik akkor karunk képviseletében végigjártuk a finn egyetemeket, láthattuk a nagy közmegbecsültséget, amely a kiváló fordítót, irodalomtörténészt és feleségét körülvette fogadott hazájukban. Felkérésünkre elvállalta a nehéz feladatot, fanyar humorával és széles körû tájékozottságával mindegyik évfolyamon tudott híveket szerezni, kutatókat nevelni megkedveltetett tárgya körében. A már nagybeteg író hetvenedik születésnapját ünnepelve az Írószövetség termei zsúfolásig megteltek az õt köszöntõ barátaival és tanítványaival. Nem emlékszem, mikor voltunk ott ennyien. Amint a fordított versek szörnyû feladatot a közvetítõre vetõ súlyáról beszélt, egyszerre csak eltûntek körülöttem a falak, hirtelen ismét Finnországban éreztem magam. Egy – a halállal küszködõ – varázsló átemelt Helsinkibe és Jyväskyläbe. Felejtettem minden aggódást, együtt voltunk, náluk a magyar kolónia akkori tagjaival, amint versengve készítették Imre Laciékkal – a vendégprofesszor házaspárral – a vacsorát, amellyel megvendégeltek. És újra ott voltunk a március 15-i ünnepségen. Aminek akkor és ott igazi ünnepi fenségét érezhettem. És akkor megértettem, nemcsak barátot találtam egy életre azon az esõs keszthelyi üdülésen, hanem egyben egy varázsló kézfogását is elnyertem. Aki nemcsak engem, de egész évfolyamunkat, és tanítványainak sorát tudta mértékre fogni. Õ, a mértéktelen. A lefojtott szellem. Aki palack helyett a szolgálás nevelõi feladatát vállalta magára. Hogy ezzel oszthassa meg a benne égõ tüzet. 126

Nocsak, nocsak, – hallom szavát. Mérsékletre int, nem szeretné, hogy leleplezzem. De azért tekintete kedves mosolyra derül. Szeretném. Remélem. Jaj, de ki fogja legközelebb összehívni az évfolyamot találkozóra? Vagy megint csak õ, legfeljebb másutt? Kabdebó Lóránt

„KRISZTUS SZÜLETÉSÉNEK ÓRÁJA” „Emlékezz Ember porból vagy, és porrá leszel!” „Csak az a vég! csak azt tudnám feledni!” De nem tudom. Percnyire sikerülne, de cseng a telefon. „Memento mori”, mert „nascendi moritur”! 2005. szeptember tizennyolcadikának kora reggelén Veca zokogása ébresztett. – Hajnalban meghalt Lajos. – Ma van a születésnapom, és ezentúl a Lajosé is – dadogom a néhány órás özvegynek, ami elõször számra jön. Reméltem, vigasztalom. – Látod, „az a Jancsi pap se segített”, pedig mennyi imádságban kértem õt is – panaszolja. – Dehogynem – mondom már magam is könnyekkel küzdve, amikor hallom, hogy az irgalmatlan rák milyen irgalmasan bánt áldozatával. Egy éve, napi aggódással, ritka reménnyel figyeltük barátunk újabb, most a tüdõrákkal vívott csatáját. Nagy játszma volt. Kezdettõl vesztésre ítélve, de feladásra sohasem gondolva lefolytatott sakk parti. És az élet nagy macska-egér harcában a halál, legalább ezen az utolsó napon, nem „cicázott”. Megelégelte a küzdelmet, átkarolta, elvezette. . „Mikor a Halál és Élet síkra száll… „ „Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” És beteljesedett. Beteljesedett, a felkelt magyar nép sorsa 1956. november 4én. Akik azt a szörnyû beteljesedést túlélték, az elõzõ napokból, újjászületve éltek. Márai Sándor angyalát várva a mennybõl, mert más reménye nem maradt, a magára hagyott „szegény árva magyarnak”. Tankok nyomulása törte derékba nemzeti eposzunkat, életünket. Mementó legyen ez a három sor: 127

„Minden magyaroknak mocska: Kádár, Marosán, Münnich, Dögei. Apró és Kossa.” Lajos, Szopori Nagy Lajos kezdte, fejezte be így egy „hõsköltemény” zsengéit novemberben. Életét, az októberi napokban, talán õrzõ angyala mentette meg háromszor is. Tönkretett, de soha tönkre nem ment „elvesztetten megtartott” életet küzdött végig, tanárként, költõként, diplomataként és mûfordítóként. Példaként mutatva fel azt az utánunk jövõ generációknak. Halála, 2005. szeptember 18-án, nem volt a „jõni kell, ha jõni fog” értelemben „nagyszerû halál”, de „szelíd, lágy csók” nélküli sem. Brenner János segített. Lassan, lassan Veca is elhiszi. Egy héttel ezt megelõzõen, szeptember 11-én, látogattam meg Szombathelyen, szintén rákbetegségben is szenvedõ lelkiatyámat, Hencz Józsefet. Szavakba foglalhatatlan, mennyi szenvedés volt mögötte, és mennyi akkor még elõtte, október 24-én 11 óra 43 percig. Brenner János neki másként segített. Élete és vértanúhalála példaként állt elõtte. Szívébe, miközben „méltó akart lenni”, egy életre benne rekedt a „nem vagyok méltó” alázata. 1948 óta minden héten, szinte, megverték, mert beszervezni nem tudták. 1958 januárjában megfenyegették õt is harminckét késszúrás lehetõségével. Az „Úgy akar járni, mint Brenner János?” kérdésre felelte kínzóink, hogy „arra nem méltó”, de a jó halál kegyelmét kiimádkozza számukra, mert õk sem tudják, mit cselekszenek. 1998 októberében felerõsödött a betegség, mely lassan kerekes-székbe döntötte, magatehetetlenné tette. A „nagyszerû halálra” nem volt méltó, a kegyes halál a „szelíd lágy csókkal” nem sietett „szemeit lezárni”. Élete áldozatát mosolyogva, önként vállalta, mondhatta, mint egykor Szent Pál: „élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” „Életbástyám kõfalán e mondat áll: Minden körülmények között legyen meg szent akaratod. Vedd el akaratom, szívem, mindenem és add, hogy én egészen Krisztusban alakuljak át, hiszen ez a hivatásom. Égni, lángolni, szeretetben a bûnösökért! Két kézre fogom, és mohón úgy iszom a szenvedések Krisztus nyújtotta ürömpoharát. Hiszen az én életemnek a Tied tükörképének kell lennie. És amikor Te egész életedben szenvedtél, lehetek-e én állandóan boldog, kísértés nélkül a Te atyai öledben? Ó, igen, érzem, ez megnyugtat! Ó, légy velem a kísértések sötét éjszakáján és a gyötrelmek keserveiben. Légy velem, Jézus szentséges Szíve! Egyszer régebben gondolkodtam, hogyan juthatunk el legkönnyebben az életszentségre. Ekkor láttam egy fölfelé állandóan csúcsosodó hegyet, melynek 128

oldala mindig meredekebb lett és a teteje csaknem az égbe ért. Ezen a hegyen mély árkok húzódtak egyharmad részéig felfelé és ocsmány iszappal voltak tele, mint a hegy lába körül elhelyezkedõ térség. És láttam, hogyan közelednek e hegyen felfelé egyre jobban áttüzesedve a lelkek. Egyesek csak az árokból másztak ki, ezek azok, akik hibáikat elhagyják ugyan, de az erény útjára nem lépnek. Ez még nem érték. A többiek Isten leérõ kegyelem-szálaiból igyekeztek minél többet magukhoz láncolni, melynek segítségével annál magasabbra emelkedtek. A ritka nagy szentek, kiknek a csúcspontig nem sikerült ugyan elérniük, mert ott Krisztus áll, de õt megközelíthették életük fonalának elszakadásával, mely egyedül tartotta õket a földön, beugrottak a Mennyországba. Mindent pótol, s mindennél többet ér a kegyelem. […] Krisztus az õ követõinek nem nyárspolgári, hanem nagyon is kemény életet ír elõ. Hiszen Krisztus egyénisége is milyen kemény, acélos. Jézus elszántan megy elöl, bár tudja, hogy élete vége a kereszt. Az apostolok félve és remegve követik. ’Bízzatok, én legyõztem a világot.’ Krisztus egész embereket akar, akik csak õt akarják követni. Ezt érdemes megtenni, mert aki valamit elhagy érte, az itt lent százannyit kap és az örök életet örökli. Mi kell ennél több! Hiszen ezt még a fantázia sem tudja utolérni”- írta Brenner János lelkinaplójában. 1957. december 14-rõl 15-re virradóan ölték meg. A forradalom megtorlására és megfélemlítésül tervelték ki halálát. Mennyi vér! Egy nemzet hõsi halottainak mára felszáradt mennyi vére! Egy mártír, egy huszonhat éves fiatal pap halálakor viselt karingébe beszáradtan mennyi vér! 2005. szeptember 10-én megcsókolhattam e karing szegélyét Szentgotthárdon, az emlékkápolnában. Brenner János Anasztáz ciszterci szerzetes kegyhelyén, melynek egyben a nemzetünk kegyhelyévé kell lennie. „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” De kibírod? És hogyan bírod ki, ha kibírod? Az Iparmûvészeti Múzeum Kisgyûjteményi Osztályán található egy mûtárgy, mely egy elegáns szerzetesi rózsafüzér függõje lehetett. „Aranyozott ezüst foglalatú, szintén aranyozott elefántcsont faragvány. Valószínûnek látszik, hogy ez a XVIII. század eleji kitûnõ munka cisztercita apátságból származik, ugyanis a függõ egyik oldalán Szent Bernátot látjuk, amint szívéhez szorítja a Krisztus Passiójából ismert lándzsát és spongyát, s az elõtte keresztfán nyugvó kisded Jézus álmára vigyáz, aki önkéntelen mozdulattal nyúl a mellette heverõ szögek után. Szent Bernát ikonográfiájában a Passió eszközei mint attribútumok csak a tizenhetedik századtól váltak ismeretessé. A témának talán egyik legszebb megjeleníté129

sét a ciszterci rend Bodeni-tó melletti híres búcsújáró templomában, a birnaui bazilika Szent Bernát-oltárán láthatjuk. Az oltárképet, csakúgy, mint a rokokó templom freskóit, a remek kvalitású grafikai lapjairól is híres Gottfried Bernhard Gõz, a Morvaországból származott augsburgi mûvész alkotta. A festményen Szent Bernát magához öleli a Passió eszközeit, s térdre borulva a neki megjelenõ Szûzanyára tekint, aki térdén ülõ gyermekével, gomolygó felhõkön, angyalok kíséretében közelít felé.” (Szilárdfy Zoltán: Ikonográfia-Kultusztörténet.) Az egyházdoktor életrajzírói, a „titkon mûködõ isteni kegyelem” alakulásáról életében, mindig megemlékeznek, néha kicsit másként fogalmazva, de azonos tartalommal: „Mint nagyobbacska diák egyszer otthon volt karácsonyi vakáción. Mindenki éjféli misére készült. A magára maradt kisdiák elbóbiskolt. Álmában megjelent neki az éppen megszületett kis Jézus, elbájoló szépségben. Õ kezdte becézni, a kis Jézus viszonozta szeretetét. Anyjának keltegetõ szava megszakította ezt a bizonyos együttlétet; de ettõl az idõtõl kezdve Bernát foglya volt a leggyöngédebb szeretetnek az Úr Krisztus és szent Anyja iránt. Nemsokára ennek páratlan bizonyosságát adta. Volt rajta mit bámulni az egész világnak!”(Schütz Antal.) „Egyszer Karácson éjjén egy Szentegyházban lévén, a reggeli Szolosmákon, igen kíváná bizonyos óráját meg-tudni, mikor született a Krisztus. Meg-jelenék néki Jézus, ujjonnan született gyermekecske képébe: melly igen nagy örömére vólt néki: mindazért, mert látta az Urat, kit a világ olly igen kívánt: mind pedig azért, mert bizonyossá lõtt, hogy a volna az õ születésének orája.” (Íllyés András: Keresztyényi életnek példája, avagy tüköre, azaz a szentek élete, Nagyszombatban, 1743.) „Ez lesz a nyugvóhelyem mindörökre, itt lesz a lakásom, mert ezt szeretem. Özvegyeit áldva megáldom szegényeit jóllakatom kenyérrel. Papjait felruházom segítségemmel, s ujjongva ujjongjanak majd szentjei. Dávid hatalmát itt növelem meg, fölkentemnek fáklyát készítek. Ellenségeit szégyenbe öltöztetem, rajta azonban ragyogni fog koronája.” (Zsolt. 132.14-18.) Özvegy Szopori Nagy Lajosné Molnár VERA, húsvét hétfõ estéjén áldatott meg örökre. 130

„A rózsafüzérfüggõ másik oldalán a halálon gyõzedelmes isteni gyermek jobbjában a keresztet tartja. A keresztrõl duzzadó vitorlaként, baldachinszerûen feszül feje fölé a húsvéti zászló, melyet kezével erõsen markol, a diadal jeleként – melyet a figura táncos taglejtése kifejez – a legyõzött halál szimbólumán foglal helyet.” (Szilárdfy Zoltán.) Másfajta ábrázolásai is vannak ennek a halálon való gyõzedelmeskedésnek, melyekbõl nem a játékos vidámság, a „fecseg a felszín”, hanem a „hallgat a mély” zokog fel. A síró gyermek markolja a töviskoronát, és kendõbe törli könnyeit. Ismeri az árát a tudatosan vállalt megváltásnak. Ahogyan ez Botticelli Könyves Madonna képén, melyen anya és gyermeke a jövendöléseket olvassák együtt, is látható. Van olyan megjelenítés is, „melyen angyalok szolgálnak neki” szenvedése eszközeinek cipelésében. A követés leckéje nem szentimentalizmus, nem giccs, nem álpátosz. A XX. század elsõ felére már vásári nyomtatvánnyá silányodottan vált tömegcikké egy mesterkélten bájos kis Jézus-ábrázolás a kereszten alvó csecsemõrõl, illetve egy kisbáránytól követett, keresztet cipelõ gyermek Jézusról. Kazinczy Ferenc, Eugénia lánya bérmálkozására így dedikált egy rézmetszetû szentképet, melyen a gyermek Krisztushoz mint Jó Pásztorhoz hátán kereszttel bárány szegõdik, követésre szólít a kép hátlapjára írt szöveg is: „Keresztedet viseld tisztelettel a Gondviselésbe bízva. Nincs senki kereszt nélkül, s a zúgolódás nem használ, s még ingerli a fájdalmat, s a Szenvedõt megalacsonyítja. Ne csüggedj el, nemes Szenvedõ! Isten ott vigasztal meg, ahol nem vártad. Õ tudja mit teszen, te nem tudod. – Áldás rajtad, kedves leányom. Martz. 27d. 1820.” (Halálos ítélet, melyet várfogságra módosítottak, hat és fél év Spielberg, Obrovic, Kufstein és Munkács. Anyagi gondok, súlyos betegségek, pörlekedések voltak ekkor már mögötte. És mi még elõtte a koleráig!) Hogyan másszák meg a hegyet az egyre jobban áttüzesedett lelkek? Az isteni kegyelem lenyúló szálaiból egyre többet megragadva, míg a jó halál kegyelmében a célba jutnak. „Mit állsz tátongó mélység lábaimnál! Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt: A por hull csak belé, e föld szülötte Én glóriával általlépem azt” Isten erejében áll a hívõ ember minden nehézség közepette. Akárha nemzetünk sóhajaként mondhatták a 102. zsoltárt, a „Boldogtalan ember imáját.” A „de” bizalmával szívükben: 131

„De te, Uram megmaradsz örökre, és emlékezeted nemzedékrõl nemzedékre.” Magyarságunkon is könyörül majd Isten. „Jegyezzétek fel ezt a jövendõ nemzedéknek, hadd áldja az Urat az a nép, amelyet majd teremt.” A szabadító Istent teljes egzisztenciával megmutatni az embereknek: ez az élet értelme. Ez adott felejthetetlen mementót egy szerzetes, egy pap, egy tanár és egy tanárnõ életének, mert ezt õk teljes felelõsségtudattal vállalták.

Az 1956-os olimpiára visszagondolva P. Krupa Sándor OFM írásával zárom a fejezetet:

MERENGEK ISTEN TENYERÉN – SÚLYEMELÕ OLIMPIAI BOGÁRBAJNOK – Szép kezdeti õszi nap. Bágyadtan, árnyaltabban süt parkunk egyik nagy öreg fenyõjére. Hangyák vertek benne lakást s megszámlálhatatlan alagútjukkal szívják életerejét. Inkább már csak a teteje él. Törzsén a kérgét megtérképezték betolakodott lakói. Száraz ágai csontvázra emlékeztetnek és koros énmagamra: „emlékezz meg ember, hogy porból lettél és porrá leszel”. Porrá rágását a hangyák már rég elkezdték. Kihulló „fûrészpora” sárgára festi a törzs környékét. Mellette foglalatoskodok. Hangyajárata elõtt le-leguggolok és nézem, mint sürögnek-forognak hangya-lakói, igyekezve a szép õszi napokat kihasználni. Mintha élelemraktáruk nem lenne még tömve. A zord telet szeretnék átélni, a cirógató napban újra fürödni és dolgozni. Ó, milyen szép az élet! Ismerve életmódjukat, egyre nagyobb csodálójuk vagyok és Szent Ferenccel ellentétben tisztelõjük is. Õ éppen azt nem szerette bennük, amit én csodálok: az örök munkahajszát és az aggodalmas jövõre gondolást. Jézus azt mondotta, hogy az Õ mennyei Atyja szüntelenül munkálkodik! Akkor hogyan lehet ez a bûn a hangyácskáknál? Isten szándéka és rendelése szerint végzett munka imádság! Fáradhatatlan gyûjtésük nem a gondviselésben való hitük hiányát jelzi, hanem sohasem akarnak mások nyakán élni! Jelmondatuk: inkább adni, mint kérni. És ez dicséretes életelv!

132

Merengve nézem évbilliókkal elõbb éltek késõi unokáit. Hatalmas állatok kipusztultak, õk megmaradtak. Munkájuknak vagy bölcsességüknek köszönhetik ezt? Mindkettõnek. S mindkettõvel Teremtõjük ajándékozta meg õket. Szeretem õket, már csak azért is, mert elsõ merengõ cikkemet – kispap koromban – róluk írtam. Biztató elismerést kaptam érte. Egy széptermetû hangya kerül szemlencsém körzetébe. Valami elhalt bogárfélével küszködik. Szeretné birodalmuk éléskamrájába bevonszolni. Talán nem is magára, hanem a boly népére gondol. Lehet, hogy valamikor belõle egy falatka sem jut neki. De õ ezzel mit sem törõdik. Mintha tudna az utolsó ítéletet tartó Jézus mondásáról: „mert éheztem, ennem adtál, menj be urad örökébe!” Márcsak ezért sem vélem, hogy õk kirekesztetnek a mennyek országából. Szerzeménye legalább háromszor olyan nagy, mint õmaga. Lehet, hogy így veri súlyban is. Istenem, mily vékony a dereka. Szinte cérnaszálnyi. Ámulom, hogyan tudja ez a vékonyság a test két nagy részét egybetartani. Hogyan nem szakad el? Ugyanis ez a vékony derék, mint acél emelõkar emeli fel csápos részét, amivel markolja zsákmányát. Ó, mily nehéz vele akárcsak egy lépést is elõbbre haladni! Minden fûszál, gaz, levéltöredék, ágdarabka hatalmas akadály számára. De nem törõdik egyikkel sem. Kitartó, célbatörõ, mint az olimpiai aranyérmes, a 17 éves Janet Evans, aki inkább meghal, de küzdelmét fel nem adja. Természetes, hogy az olimpia jut eszembe, hiszen a napokban fejezõdött be, és ez a kis „néger” bogárka most éppen úgy emeli feje fölé a nagy súlyt, mint a bolgár aranyérmes, Mitke Grablev. De könnyedébben. Pedig kételkedem, hogy elõtte valami ajzószert szedett volna, mint a bolgár. Vagy talán szednek õk is? Csak Isten rendelte mértékben? Emeléskor csápjai úgy állnak, mint az olimpikonok karjai s remegõ mozdulatokkal keresi az egyensúlyt. Lehet, hogy a hangyavilágban is vannak bajnokok. Miért ne lehetne náluk is efféle versengés? Az állatvilág éppen úgy szeret játszani, legalábbis a fejlettebb fajok – mint az ember. Márpedig az olimpia a felnõttek játéka. Legalábbis Daley Thompson, „az utolsó olimpiai amatõr”, ezt állítja! Sajnos, olykor birokra, életre-halálra is megy, mint a gyerekeknél. A hangyákról rég tudom, hogy az állatvilág legerõsebbjei közé tartoznak. Persze, csak a saját „súlycsoportjukban”. De itt verhetetlenek. Világcsúcsot tartók. Saját testsúlyuknak tízszeresét fel bírják emelni. Sõt a bajnokaik ezt meg is duplázzák. Tízszeresét akkor, amikor az ember – a teremtés koronája – testsúlyának csak kétszeresét-háromszorosát bírja feje fölé emelni. S ezzel az emeléssel már bajnok lehet az olimpián. Hát ezen nem merenghet el az ember? A kis vacak bogárka súlyemelésben könnyedén veri az embert. De még az elefántot is! Van olyan elefánt, amelyik tíz elefántot fel bírna emelni? Miért olyan büszke hát az, akinek aranyérmet tesznek a nyakába? Mire vág fel? Dicsõségét nem súlyemelésben, hanem értelmi alkotás133

ban kellene keresnie – amire a modern olimpián nincs lehetõség. – Az állat testi dolgokban az embert könnyedén veri. Az õ porondja ez: a test! Közben a kis csodám súlyával eljutott birodalmuk kapujához. Itt már segítõk kapaszkodtak abba, amit õ törhetetlen kitartással eddig elcipelt. Óh, te kis istencsoda! Miért teremtett az Isten ilyen gondosan? Miért áldott meg törhetetlen akarattal, „emberfeletti” erõvel és életedhez szükséges ismeretekkel? Veled is van célja? Téged is szeret?... Hátadra írva látom Isten létét és szeretetét olyan ragyogással, hogy szinte vakít. Merengve kérdezem: hogyan nem látja mindaz ezt a felírást, aki ilyen küszködõ hangyát lát? Nekem õ olyan tükör, amelyik alkotóját tükrözi vissza. Miért nem látja e tükörben is minden ember Isten arcát? Melyik a ködös: a tükör vagy a szem, amelyik e tükörbe néz? „Sûrû felhõben jövök hozzád” – mondotta Isten Mózesnek. – „Így van ez minden embernél: ködön át mutatja magát, míg fel nem kel az örökélet napja, amely elûzi a homályt.” Ugyanis, „élõ ember Istent szemtõl-szembe nem láthatja” – olvassuk a Szentírásban. Leginkább teremtményei homályos tükrén sejthetünk róla valamit. Csak következtethetek létére és milyenségére, kiségére, majd ha szikrát látok, joggal állíthatom, hogy tûztõl származik. Ha füstöt észlelek, józanul belõle tûzre következtetek. Ha hangot hallok, el kell fogadnom, hogy hangadótól származik. Ha teremtmény létezik, alkotójának lenni kell. Sõt, az árnyékból nemcsak az árnyékadóra következtethetek, hanem formájára, alakjára is... Én következtetek: és csodálatos istenkép ragyog elõttem, amikor a kis hangyát szemlélem. Sajnos, emberi természetünk gyöngeségéhez tartozik a rövidlátás, a hályogos szem, a ködben való elveszés. Isten egyszerûen elvész számunkra azokban, ami nekünk kellemetlen. Illés még próféta létére is azt mondotta: hegyeket tépõ szélvészben, mindent pusztító tûzben, az életromboló földrengésekben nem volt az Isten! De megtalálta Õt „az enyhe szellõben”! Mennyire másként volt ez Szent Ferencnél. Õ sohasem látott olyant, amibõl Isten ne mosolygott volna rá! Velem kijáró fehér cicám nyávog. Különös nyávogással. Zsákmányt jelez. Mókust hoz szájában s leteszi lábamhoz. Boldog. Vadászsikere hajnali csillagként ragyogtatja szemét. Õ a másik csoda. Élelmet szerez õ is, de mennyire másképpen, mint a súlyemelõ bajnok hangyám. Be szép, de szép az élet, mily csodálatos az élet. Hát még milyen lehet az alkotója? A kis halott mókusra mindjárt portyázó hangyák kapaszkodnak rá. Így újra rájuk gondolok s arra, hogy a bogárvilágban nem is a hangyák a legerõsebbek, hanem ez a nehezebb súlyúak közül kerül ki. Súlycsoportjukban az orrszarvú bogár. Talán õk a csúcstartók is, mert saját súlyuknak huszonötszörösét bírják felemelni! Fantasztikus! Szinte szeretnék felkiáltani: no, világcsúcsot tartó súlyemelõ bajnokok, mit szóltok ehhez? Valaha képes lesz-e az ember testsúlyának 25-szörösét felemelni? Talán akkor, ha ismét óriások élnek a földön, vagy mással sem táplál134

koznak, mint ajzószerekkel. Évezredekkel ezelõtt a görög koltonói Miló mást sem evett, csak az akkori ajzószert, vagyis borjúhúst, naponként 15 kilót, mégis csak bronzszobrát tudta körülhordozni a stadiumban... ez pedig aligha lehetett testsúlyának huszonötszöröse! Ezért, súlyemelõ bajnokok, de másban vitézkedõk is, ne szédüljetek meg az aranyérem ragyogásától, mert ha testrõl van szó, ebben az állatok verik az embert. Lelkünk, szellemünk tesz bennünket emberré, az állattól mássá. Azért a szellem terén elért csúcseredményeitekre legyetek büszkék – persze erre a modern olimpia nem ad alkalmat. Búcsúzok kis hangyáimtól, akiket talán többé már nem is látok életemben. De nem felejtem el õket soha. Nem, mert merengésemben olyan vagyok, mint Izaiás próféta, aki a pompás palástban annak gazdag királyi hordozójára következtetett! Hangyáim pedig az isteni palástnak nem is olyan kis részei. (In: Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1988. november 6.)

135

„... KÖZTETEK VAN”

136

A SZÜZEKHEZ O pulchrae facies Ó szépséges arcok, Istenre tekintõk, hajnal fényében építõk, ó boldog szüzek, tündöklõk nagy nemességben – a Király bennetek pillantotta meg önmagát, megjelölvén titeket a menny minden ékével. Édes kert vagytok, szépségek illatával illatozók. A szüzekhez O nobilissima viriditas Ó nemes, élõ virulás, Napban gyökerezõ, édes tisztasággal körbesugárzó, mint földi ékesség soha el nem érhet – Ölelõ karral ölelnek Isten titkai. Piruló hajnal vagy, és tüzes napsugár. (Hildegard von Bingen)

137

XVI. BENEDEK Hiszek – amen „az Isten megtestesülése által valamiképpen minden emberrel egyesült”(GS22) „...láthatjuk, hogy ebben a látószögben megváltoznak a minimum és a maximum, a legkisebb és a legnagyobb kategóriái. Abban a világban, amely végsõ soron nem matematika, hanem szeretet, éppen a minimum képvisel maximumot; a legcsekélyebb, ha szeretni képes, a legnagyobb lesz; az egyedi több, mint az általános; a személy az egyszeri, a megismételhetetlen, egyben a végérvényes és legfõbb. A személy ilyen világszemléletben nem csupán egyed, nem az ideának a matériába való szétosztásából keletkezõ sokszorosított példány, hanem egyszerûen ’személy’. A görög gondolkodás a sokféle egyedi valót, az emberi egyedeket is, mindig individuumnak tekintette. Úgy jönnek létre, hogy a matéria felbontja és megtöri az idea egységét. A megsokszorozott következésképpen mindig a másodlagos; az igazi való az Egy és Általános volna. A keresztény ezzel szemben az emberben nem individuumot, hanem személyt lát. – Szerintem az individuumtól a személy felé közeledés mutatja az antik világból a kereszténységbe, a platonizmusból a hitre való átmenetet teljes szélességében. Egy bizonyos meghatározott lény egyáltalán nem valami másodlagos jellegû, amely töredékesen sejteti meg velünk az általánost mint sajátságos valót. Mint minimum maximumot képvisel; mint egyszeri és megismételhetetlen a legfensõbb és az igazi. Így adódik az utolsó lépés. Ha a személy tõbb, mint individuum, a sokaság nem másodlagos, hanem igazi valóság; ha a különleges primátusa az általánossal szemben fennáll, akkor az egység nem az egyetlen és legvégsõ valóság, hanem a sokféleség is saját jól meghatározható jogokkal rendelkezik. Ez az állítás szükségszerûséggel adódik a keresztény hitbõl és természetszerûen túlemelkedik Isten olyan felfogásán, amely csak az Egységben fejezõdik ki.”(J. Ratzinger) „Tanításom nem tõlem való, hanem attól, aki küldött. Aki készen van rá, hogy teljesítse akaratát, meggyõzõdhet róla, vajon Istentõl való-e ez a tanítás, vagy csak magamtól beszélek. Aki magától beszél, a saját dicsõségét keresi. Aki azonban annak dicsõségén munkálkodik, aki õt küldte, az igaz, s nincs benne hamisság.”(Jn. 7.16-18.) Mennyire ellenkezik a fenti János-evangéliumi sorokkal az a szellem, melyben emberek arra a meggyõzõdésre jutnak, hogy az övék a teljes igazság. Azután, mint ennek a birtokosai, vélt igazságukat megvédendõ, nemhogy tanulnának más emberektõl, de ahelyett, hogy dialógust folytatnának velük, és most csak a XX. századra gondolok, a vörös oldalon, ellehetetlenítetten, börtönökbe, átnevelõtáborokba, gulágra küldve próbálják elnémítani, vagy a Nitzscheideára alapított fajelmélettel kipusztítani. 138

Csodálható-e, hogy erre a kihívásra a XX. század embere másként válaszolt, mint ahogyan a megelõzõ keresztény évszázadok során megszokott volt. Mert megváltozott az addig a „Hiszek”-formula Én-jében szereplõ sémaszerû Én. Húsból-vérbõl való személyes Én-né változott. „És ha ma, mi, a modern idõk hívõi olykor némi irigységgel halljuk, hogy a középkorban a mi vidékünkön az emberek kivétel nélkül hívõk voltak, akkor jó volna egy pillantást vetni a színfalak mögé, amennyire azt a történeti kutatás lehetõvé teszi. Ez felvilágosítást nyújthat nekünk arról, hogy akkor is, a nagy tömeg egyszerû utánfutó volt és viszonylag csekély volt azok száma, akik valóban beléptek a hit belsõ sodrába. Megmutathatja nekünk, hogy sokak részére a hit akkor is életformák készen kapott rendszere volt, ez pedig legalább annyira eltakarta, mint amennyire feltárta elõttünk azt az izgató kalandot, amelyet a Credo jelent.” Hinni a láthatatlan valóságában! ”Döntést jelent ez olyan értelemben, hogy a nem-látható, ami semmi módon nem hozható látómezõnk keretébe, egyáltalán nem a valóság ellentéte, hanem ellenkezõleg a nem látható az, ami igazán valóságos és minden egyéb valóság hordozóját és feltételét képviseli. A döntés azt is jelenti, hogy ami a valóságot összességében lehetõvé teszi, az adja meg az ember igazi egzisztenciáját, az teszi lehetõvé, hogy mint ember, emberi módon létezzék. Vagyis más szóval: a hit döntés azon állásfoglalás mellett, hogy az emberi lét legbensejében van egy réteg, amelyet a látható és fogható világ nem táplál, és nem tarthat fenn, hanem amely a nem-látható felé tart, úgyhogy ez megérinthetõvé válik számára és létezéséhez szükségesnek bizonyul.” A „megtérés” az a fordulat, amikor a megtérõ felismeri, hogy „vakság csupán saját szemének hinni.” A „megtért” az általa kimondott „Hiszek”-re beilleszkedik azokba a roppant összefüggésekbe, ahová jelentéktelen életünk tartozik, és amely éppen így, jelentéktelenségének vállalása révén kap új értelmet. Az elembertelenedett gulág-, koncentrációstábor-világ, katakomba-életre kényszerült, üldözött, megvert, vértanúhalálra szánt, megkínzott, kivégzett keresztényei nem a ’bölcselôk, a tudósok’, és nem a megszokás Istenével „találkoztak”. De találkoztak Istennel, aki a „Kezdet és a Vég”, találkoztak az „eljövendõvel”, a Krisztusban megtestesülttel, keresztrefeszítettel, de a harmadnapon Feltámadottal. A „mártírok és vértanuk” századának joggal nevezhetõ huszadik században a hit kérdése a szó legszorosabb értelmében is, igen gyakran, és kézzelfoghatóan is „élet-kérdés” volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy II. János Pál pápa 12 szentet és négyszáz boldogot avatott, és igen magas a még folyamatban lévõ eljárások száma. Az a kor, a nyílt keresztényüldözés kora lezárult, s hogy lezárulhatott, abban nagy szerepe volt II. János Pál Ôszentségének. A világtörténelem nagy fordulópontjának tekinthetõ elsõ világháború alatt, és még ezután néhány évet volt Szent Péter utóda XV. Benedek 1914. szeptember 139

3. és 1922. január 22. között. Mindvégig a béke hirdetõje, aki enyhíteni kívánta a háború okozta szenvedéseket, békekötést javasolt, kérve az 1914-es határok viszszaállítását, valamint tiltakozott a Párizs környéki békék ellen. Tudjuk, ekkor került aláírásra az egyik palotában a trianoni békeszerzõdés is. Felhívta a figyelmet arra, hogy ezek újabb világháború forrásai lesznek. Sajnos, nem tévedett. Alacoque Margitot és Johannát (Jeanne d’Arc) avatta szentté. „A keresztény hit (...) mindenek fölött elõretekintés, elõrenyúlás a remény által. Természetesen nem csak ezt jelenti: a remény utópiává válna, ha célja csak az ember saját mûve lenne. Igazi reménységgé éppen azáltal lesz, hogy mindhárom tényezõ koordinátarendszerében helyezkedik el: a múltban, ahol a lényeges áttörés megtörtént – a jelenben, ahol az örökkévaló jelenléte a szertehulló idõt összefogja – és a jövõben, ahol Isten és a világ találkozása történik majd, és megvalósul, hogy a világ megérkezik Istenbe, mint az egész történelem Omega pontjába. (...) Ábrahámtól az Úr újra-eljöveteléig a hit mindig a jövendõ felé tekint. Krisztusban azonban már most megnyilvánul a hívõ ember számára a jövendõ arculata: a jövõ embere az, aki át tudja fogni az egész emberiséget, mert önmagát és az emberiséget Istenben veszítette el. Ezért szükséges, hogy az eljövendõ jele a kereszt és arca ebben a világban vérrel és sebekkel borított arc legyen: Az utolsó Ádám, a „végsõ ember”, vagyis az igazi ember, a jövõ embere a mi idõnkben az utolsó, legkisebb emberben nyilatkozik meg: aki tehát majd az Õ oldalára akar kerülni, annak most ezek oldalán a helye.” (J. Ratzinger.) Az idézetek a Bécsben, magyarul 1983-ban megjelent: „A keresztény hit” címû kötetébõl valók. A tizenegyedik nyelv volt a magyar, amelyre lefordították az 1968-ban, Münchenben megjelent „EINFÜHRUNG IN DAS CHRISTENTUM” címû, német nyelven ekkorra már 11 kiadást elért könyvet. Megvilágítja ez a kötet hitünk igazságait, és utat mutat arra, hogyan teljesülhet ki emberségünk a hit erejében. A tudományos lelkiismeretességgel, józan kiegyensúlyozottsággal és a kérdések éleslátó megfogalmazásával összeállított könyvet hívõk és hitetlenek talán nem túlzó, ha azt mondjuk, hogy többszázezrei forgatták. Mert az emberi élet komoly kérdéseire keresi a választ, bemutatva a láthatatlan Isten Fölségét. Azt hogyan jön Isten az ember felé, és hogyan talál rá az emberre, ha engedi, hogy rátaláljon, az „Én” és a „Te” személyes kapcsolatában. Azt, hogyan formálja át ez a hit egy Krisztusban újjászületõ életté azt az emberi életet, amely nemcsak „vall”, de „hisz” is (vallásos-hívõ). Azt, hogyan örvendezhet minden nap a hitében az ember, bármilyen nehezek is a mindennapjai! Krisztus valódi és tényleges feltámadása, a mi eljövendõ feltámadásunk elõképe és oka, az „ Íme hitünk szent titka”, hogyan határozza meg a remény perspektíváját, az új teremtés, az új ég és az új föld reményének perspektíváját. 140

Vajon hogyan cseng majd össze a Credo elsõ és utolsó szava (Hiszek-Amen) XVI. Benedek hivatásában elõtte álló „kõsziklai” életútján: „... A héberben az ’Amen’ szó ugyanabból a gyökbõl származik, mint a ’hinni’ ige. ’Amen’ még egyszer más módon ismétli azt, amit ma a ’hiszek’ jelent: bizalommal állok arra az alapra, amely hordozni tud, – éppen nem azért, mintha én készítettem volna magamnak vagy kiszámítottam volna teherbírását, hanem ellenkezõleg, mert nem az én mûvem és nem tudom számításokkal ellenõrizni. Ez a hit azt fejezi ki, hogy ráhagyatkozunk arra, amit mi magunk nem tudunk létrehozni, ami nem szorul a mi munkánkra, – ez a világ alapja és értelme, amely mindent megelõlegezõleg nyitja meg nekünk az alkotás szabadságát. Ennek ellenére, ami a hitben történik, az nem önmagunk kiszolgáltatása az irracionális hatalmának. Éppen ellenkezõleg, a ’Logos’-hoz folyamodunk, aki ’Ratio’, az Értelem és ezért maga az igazság, mert hiszen végeredményben nem lehet és nem szabad az embernek más alapra támaszkodnia, mint magára a magát elõttünk megnyitó igazságra. Ezzel ismét arra a végsõ antitézisre bukkanunk, amely hit és alkotni tudás között fennáll – mégpedig olyan ponton, ahol erre legkevésbé sem számítottunk. A megvalósításhoz szükséges hozzáértés – mint már láttuk – saját bensõ céljának értelmében kell, hogy pozitivisztikus legyen, az adottra, a mérhetõre korlátozza magát. Ebbõl azonban az következik, hogy mellõzi az igazságra vonatkozó kérdést. Eredményes voltát éppen annak köszönheti, hogy lemond az igazságnak önmagában való kutatásáról, és hogy csupán arra szorítkozik, hogy megállapítsa a „helyességet”, „megegyezést” azon a rendszeren belül, amelynek hipotetikus vázlatát a kísérletezés folyamán kell igazolnia. Hogy ismét más formában fejezzük ki: a kivitelezésre irányuló tudás nem törõdik azzal a kérdéssel, hogy miként vannak dolgok önmagukban és önmagukra vonatkoztatva, hanem csakis: miként vannak számunkra való funkciójukban. (...) Mindenesetre helytálló és megtámadhatatlan az a tény, hogy számunkra csak a felhasználhatóság ismeretének helyessége az, amit számítással ellenõrizni lehet, míg a lét igazsága nem vonható a számítás és erre alapozott tudás körébe. A keresztény hit magatartása ezzel szemben az ’Amen’ szócskában nyer kifejezést, amelyben a bízni, rábízni, bizalom, szilárdság, szilárdalap, állni, igazság... egymást kölcsönösen átható jelentés komplexuma rejlik. (...) a hit eredeti lényege nem érthetetlen ellentmondások vak összehalmozása. Megérteti továbbá, milyen lehetetlen eljárás az - ami egyébként nem ritkán fordul elõ –, hogy a misztériumot vészkijáratnak tartogatják arra az esetre, ha az ész felmondja a szolgálatot. Ha a teológia zagyvaságokba keveredik és azokat a misztériumra való utalással nemcsak mentegeti, hanem egyenesen kanonizálni akarja, úgy a misztérium eszméjével visszaélt, mert ennek értelme nem az ész szétrombolása, hanem éppen a hitnek mint megértésnek lehetõvé tétele. (...) Az a forma, amelyben az em141

ber számára a lét igazságának a megközelítése lehetséges, nem tudás, hanem értés: annak a célt adó értelemnek megértése, amelyre rábízza magát. Csak aki szilárdan állni tud, talál utat a megértéshez. (...)megértés csak a hitbõl származik. Mindenesetre a megértés sajátossága, hogy fogalmi ismeretünket túlhaladva felismeri azt, ami bennünket körülfog. Ha pedig megérteni annyit tesz, mint felfogni a bennünket körülfogó horizont létezését, úgy lehetetlen ez utóbbi ismételt átfogása, éppen azáltal ad számunkra értelmet, hogy bennünket körülfog. Ilyen értelemben beszélhetünk a misztériumról, titokról, amely elõttünk jár, bennünket szüntelenül túlhalad, arról az alapról, amelyet soha el nem érünk és rajta soha túl nem jutunk. A megértés felelõssége éppen azzal adódik, hogy formailag soha meg nem ismert vesz bennünket körül – e felelõsség nélkül a hit elveszítené méltóságát és megsemmisítené önmagát. Habozás nélkül beilleszkedni a roppant összefüggésekbe, ahová jelentéktelen életünk tartozik, és amely éppen így jelentéktelenségének vállalása révén kap újra értelmet.” Érvénybe lép Kierkegaard ismert példázata a bohóc és az égõ falu esetérõl, mellyel a könyv kezdõdik, és mely történetet a teológusok helyzetének elemzésére Harvey Coxot idézve mond el. Röviden: Egy dániai vándorcirkuszban tûz ütött ki. A cirkuszigazgató a már jelmezben lévõ bohócot küldi segítségért a faluba. Hiába sír is már kétségbeesésében a szegény ember, nem hisz neki senki, csak reklámfogásnak tekintik azt, amit mond. Ruhája alapján ítélik hamisnak azt, ami a valóság. Leég a cirkusz, és a szántóföldeken átterjedt tûzben leég a falu is. Kérdés, meghallja-e a mai kor embere, hogy „ég a cirkusz”, a világ, amelyet magára gyújtott. Amit magunk körül látunk, az ugyanis nem egy TV-krimi, és nem kapcsolhatjuk ki a készüléket, moshatunk fogat, és fekhetünk le aludni. „A pogány világ és a Háromszemélyû Isten között – ahogy ezt Jean Daniéloutól vett idézettel megfogalmazza – egyetlen kapcsolat áll fenn, ez pedig Krisztus keresztje. Ha ennek ellenére a senkiföldjére hatolunk be, és ott akarunk újra összekötõ szálakat létesíteni a pogány világ és a Háromszemélyû Isten között, hogyan csodálkozhatunk akkor azon, hogy ez csak Krisztus keresztjében lehetséges? Ehhez a kereszthez kell hasonulnunk, magunkra kell vennünk, amint azt szent Pál, a hit hirdetõje mondja, ’Krisztus kínszenvedését hordozzuk állandóan testünkben’ (2 Kor. 4, 10). Ez a hasadás, amely számunkra kereszt, az a képtelenség, amelyet szívünk átérez, hogy ti. egyszerre a Szentháromság szeretetét és egy a Szentháromságtól elidegenült világ szeretetét hordozzuk magunkban, éppen ez az Egyszülött Fiú halálos szenvedésében való részesedés, amelyre hivatottak vagyunk. Õ, aki azért vállalta magára ezt a kettõsséget, hogy önmagában fel142

oldja, és aki csak azért volt képes ezt feloldani, mert elõzõleg magára vette: Õ az, aki egyik végétõl a másikig ér. Anélkül, hogy elhagyta volna a Szentháromság ölét, elhatol az emberi nyomor legvégsõ határáig és betölti a közbülsõ tér egészét. A kereszt négy ága jelképezi Krisztus széttáruló megfeszítettségét, saját szakadásunknak titokzatos kifejezése és bennünket hozzá hasonlóvá tesz.” A fájdalom végsõ fokon Jézus Krisztus megfeszítettségének eredménye és kifejezése, aki összeköti az Istenben való létet és a kárhozat kiáltását: „Istenem, miért hagytál el engem?” Ha valaki egzisztenciáját oly mértékben tárta szélesre, hogy egyszerre Istenben merül el, másrészt az Istentõl elhagyott teremtmény mélységében, úgy valóban szét kell szakadnia, – igazán „meg van feszítve”. Ez a szétszakítottság azonban éppen maga a szeretet: annak végsõkig történõ valóra váltása (Jn. 13, 1) és konkrét kifejezése a szélesre táruló térnek, amelyet létrehoz. „(...)Az a tény, hogy amikor ez a tökéletesen Igaz megjelent, megfeszíttetett, az igazságszolgáltatás halálra adta, – kíméletlenül értésünkre adja, ki az ember: olyan vagy ember, hogy az Igazat nem tudod elviselni, – hogy az egyszerû szeretet õt szemedben õrültté, megvertté, kitaszítottá teszi. Éspedig azért vagy ilyen, mert magad vagy igaztalan, mások igaztalanságára van szükséged, hogy mentséget találj, és mert az Igaz, aki megcáfolja mentségedet, nem szolgálja célodat. Ez vagy te. János evangéliuma mindezt az ’Ecce homo’-ban foglalja össze: Pilátus szava egész gyökeresen akarja kifejezni: tehát így áll a dolog az emberrel (de az emberi elégtelenség mélységében feltûnik az isteni szeretet felmérhetetlen mélysége).” A Krisztus kereszten elhangzó halálkiáltása a „legteljesebb elhagyatottság, a radikális egyedüllét” hangja. Annak a „lélekzetelállító folyamatnak a betetõzõdése, melynek során önmaga megfoghatatlanul bõkezû odaajándékozásával nemcsak egy világot, hanem saját magát is feláldozza, hogy az embert, ezt a porszemet az üdvösségre vezesse. Az emberért maga Isten adta oda magát. Az ember pedig, a szó legmélyebb értelmében nem azáltal talál önmagára, amit saját maga tesz, hanem azáltal, amit kap. A szeretet ajándékára kell várnia, a szeretet pedig csak ajándék lehet. Nem állíthatja elõ saját maga mások nélkül, várnia kell rá, csak mások adhatják neki. Másként pedig nem lehet valaki egészen ember, csak ha szeretik, és engedi, hogy õt szeressék.(...)” A szeretet és a hit együtt létezik. Amikor az ember eljut arra a felismerésre, hogy a vakság, a csupán saját szemének hinni. A legnagyobb teológiai titok pedig: „Az Úrnak gyermekként hiszek” (Jan Twardowski). Vajon mikor lesz minden ember Istene a „közelben lévõ Isten”? Meddig él tõle ilyen távol a huszonegyedik század embere? XVI. Benedek, apostoli kormányzásának legelsõ napjaitól kezdve a kereszténység és a világvallások kapcsolatának fejlesztésén munkálkodik. Az Egyház 143

minden emberrel párbeszédet tud folytatni, mert „a meggyõzõdés, miszerint az emberi ész képes felismerni Istent” megalapozza azt, hogy mindenkihez és mindenkivel lehetséges Istenrõl beszélni. „Fiacskáim, szeressétek egymást” – kérlelni, bíztatni... míg a hit „jelenidejûvé” és aktuálissá válik a kerek világon. Mert a hit elutasítása mutatja meg annak elutasíthatatlanságát. Aki a hit bizonytalanságától menekül, annak a hitetlenség bizonytalanságát kell megtapasztalnia, mert ez sem mondhatja biztosan és végérvényesen, nem a hit oldalán áll mégis az igazság. Az emberi lét nagy dilemmája egy Martin Buber által lejegyzett zsidó történettel szemléltethetõ. „A felvilágosultak egyik igen tudós embere, aki hallott már a berdicsevi rabbiról, felkereste õt, hogy szokása szerint vitatkozzék vele és a hit védelmében felhozott maradi érveit csúffá tegye. Amikor belépett a bölcs ember szobájába, látta õt könyvvel a kezében átszellemülten és elgondolkodva fel-alá járkálni. Figyelemre se méltatta a jövevényt. Végül megállt, futólag rápillantott és így szólt: ’De talán mégis igaz.’ A tudós hiába igyekezett bátorságát összeszedni – térdei reszkettek, mert olyan félelmetes volt tekintete, olyan félelmetes volt egyszerû kijelentését hallani. Rabbi Lévi Jizchak azonban most egészen feléje fordult és egészen közvetlenül így beszélt hozzá: ’Fiam, a Tóra nagyjai, akikkel vitatkoztál, hiába pazarolták rád szavaikat, te kinevetted õket. Istent és az Õ Országát nem tudták kézzelfoghatóan eléd állítani, és én sem vagyok erre képes. Ám gondold meg, Fiam, talán mégis igaz.’ A felvilágosult minden erejével válaszolni akart, de ez a félelmetes ’talán’ újra és újra visszhangzott benne és megtörte az ellenállását.” Azt hiszem, ebben a történetben - a forma minden idegensége ellenére – nagyon pontosan van leírva az istenprobléma elõtt álló ember helyzete. Senki sem tudja Istent és az Õ országát kézzelfoghatóan odaállítani a másik elé, a hívõ saját maga elé sem. De bármennyire is igazolva érzi magát ezáltal a hitetlenség, megmarad a „talán mégis igaz” kényelmetlensége. A „talán” kikerülhetetlen kísértés, amelytõl nem menekülhet, tapasztalnia kell a visszautasításban a hit visszautasíthatatlanságát. Más szóval: mind a hívõ, mind a hitetlen, mindegyik a maga módján, részt vesznek a hitben és a kételyben, ha nem rejtõznek el önmaguk elõl és nem riadnak vissza a valóságtól. Egyikük sem tudja egészen elkerülni a hitet vagy egészen a kételyt, az egyik számára a kétellyel szemben jelenik meg a hit, a másik számára a kétely által, a kétely formájában. Ez az emberi sors alapja: csak a hit és kétely, biztonság és kísértés végnélküli ellenkezésében találja meg létét végérvényesen. Talán éppen ezért a kétely lesz a párbeszéd közös pontja a hívõk és hitetlenek között.

144

Az ember számára a jövõ, ha nem pusztán ember, hanem egységben él Istennel. Az ember teljes emberré válása feltételezi Isten emberré válását. Ez az a határmezsgye, melyen átjutva hagyjuk az „érzéki” világot (állati létet) végérvényesen magunk mögött és érünk a „szellemi”(igazán emberi) világba. „Isten Krisztusban kiengesztelte magával a világot”.(2 Kor. 5, 19)... Isten nem vár arra, míg az emberek közelednek hozzá és elégtételt adnak, elõször Õ megy eléjük és elégtételt ad helyettük. Egy olyan Isten, akinek emberi szenvedélyei vannak, örül, keres, vár, elénk jön. Az emberi elhagyatottság mélységébe belépett az Isten. Azóta a halálban az élet: a szeretet lakik. Amit Blaise Pascal „nagy éjszakáján” átélt és attól fogva ruhája bélésébe varrva hordta a kis papírdarabot, amelyre ezeket a szavakat írta: „Tûz. Ábrahám, Izsák és Jákob Istene ’nem bölcselõké és tudósoké’”. „Lehet, hogy a keresztény emberre is rátör a hiábavalóságtól való félelem nyomasztó lidérce, amelynek hatása alatt a kereszténységet megelõzõ kor oly megindítóan ábrázolta az emberi erõfeszítések terméketlenségét. De lidérces álmában is meghallja a Valóság megváltó és átformáló szózatát: ’Ne féljetek, én legyõztem a világot’(Jn. 16, 33).” Az az új világ, amelynek ábrázolásával, a végsõ Jeruzsálem képében, a Biblia lezárul, nem utópia, hanem bizonyosság, amelyet a hit által nyerünk. Van világmegváltás! – ez az a biztonság, amely a keresztény embert hordozza, és amelynek alapján ma is érdemes kereszténynek lenni. A mai hívõ helyzete olyan: „Úgy tûnik, hogy csak egy, a semmi fölött imbolygó gerenda tartja fenn, úgy látszik, meg vannak számolva percei az elmerülésig. Csak egy bizonytalan fadarab köti õt Istenhez, mégis, elválaszthatatlanul tartja, és végül tudnia kell, hogy ez a fa erõsebb, mint az alatta örvénylõ semmi, – bár ez a semmi az, mely Isten félelmes hatalmát és erejét jelképezi.” A felmérhetetlen isteni szeretet az emberi elégtelenség mélységébõl, az elhagyatottságból és az egyedüllétbõl az istengyermekség útján járót, az üdvösségre vezeti. „Õ – aki – megfizet kinek-kinek tettei szerint: örök élettel annak, aki kitartó jócselekedettel dicsõségre, tiszteletre és halhatatlanságra törekszik...” (In: Polisz, 2005.)

145

MINDENSZENTEK ÜNNEPÉN Az ünnepre P. Nemesszeghy Ervin elmélkedését adjuk közre, a pécsi Helyzet címû újságban elindult, majd megszakadt Örömhír sorozat egy darabjaként. Az atya a külföldön élõ magyar jezsuiták provinciálisa 1986 óta. Életrajzát dióhéjban „Az anyagi világ” (TKK: Róma, 1982) címû könyvének borítólapja röviden így foglalja össze: 1929-ben született Budapesten. A pécsi Pius Gimnáziumban érettségizett. Egyetemi tanulmányait ugyancsak Pécsett kezdte mint orvostanhallgató. 1948ban belépett a Jézus Társaságába. 1956-ban a budapesti Eötvös L. Egyetemen tanári diplomát szerzett a matematika-fizika szakon. Filozófiai, illetve teológiai tanulmányait a szegedi szemináriumban, magánúton és az angliai Heythrop Kollégiumban végezte. 1959-ben szentelték pappá. Pár évig kutatómunkát végzett Oxfordban alacsonyhõmérsékletû fizikából. 1966-1978 között matematikai logikát és természetbölcseletet tanított a Heythrop Kollégiumban, elõször Oxford mellett, majd 1970-tõl a Londoni Egyetem keretében. Filozófiai doktorátusát ugyancsak a Londoni Egyetemen szerezte. Doktori értekezését On the notion of negation in certain non-classical propositional logics címmel írta. Tanulmányait a Mind, The Mouth, Notre Dame Journal of Formal Logic, Orientierung, Logique et Analyse és más folyóiratokban tette közzé. Angol kollégájával, dr. John Russell-lel írt kis könyve, a Theology of Evolution (Mercier Paperback, 1971), lényeges mondanivalóját a jelen kötet III. részébe beledolgozta. 1978 szeptembere óta Torontóban él, ahol jelenleg a magyar jezsuita noviciátus vezetõje. Yves Congar, a híres dominikánus teológus írta egyik könyvében, hogy Newman bíboros talán legmélyebb mondása volt: „Ha egy elkárhozott a mennyországba kerülne, nem venné észre, hogy ott van.” Newman bíboros mondását megfordíthatjuk: „Ha egy szent a pokolba kerülne, nem venné észre, hogy ott van.” Mindkét mondás arra akarja figyelmünket felhívni, hogy mind a poklot, mind a mennyországot elsõsorban önmagunkban hordozzuk. Az utóbbi igazságot az Úr Jézus így fejezte ki: „…Isten országa bennetek van” (Lk. 17, 20). Amikor az egyház az egyes szentek ünnepein kívül egy külön ünnepet szentel minden szentnek, ugyanezt az igazságot hangsúlyozza. Sokan éltek közöttünk olyanok, akik Isten kegyelme folytán eljutottak az életszentségre, de életszentségük rejtett volt. Hitük mélysége felülmúlta az átlag keresztényét, Isten jelenlétében jártak, az erényeket hõsi fokban gyakorolták, de minderrõl talán csak közvetlen környezetük, vagy egyedül a jó Isten tudott. A szentek közösségének valósága által azonban õk is részt vesznek a szentek feladatának teljesítésében: közbenjárnak értünk Istennél, és hõsi hitük és szeretetük Isten rendelése szerint kamatozódik a megváltás mûvében. Méltányos tehát, hogy külön ünneppel ünnepeljük õket. 146

Liturgiailag Mindenszentek ünnepe visszanyúlik a VII. századba, amikor IV. Bonifác pápa Rómában a Pantheonba gyûjtette sok ismeretlen vértanú maradványait a katakombákból és új keresztény bazilikát szentelt fel Szûz Mária és Mindenszentek tiszteletére. 835-ben IV. Gergely pápa ezt az ünnepet az egész kereszténység ünnepévé tette. Jelképesen az ünnep Krisztus gyõzelmére utal szentjeiben a pogány istenek felett, mert a Pantheon eredetileg Agrippa temploma volt minden pogány istennek szentelve. Mivel az elsõ keresztény századokban a szentek túlnyomó többségben vértanúk voltak, Mindenszentek ünnepének szentmiseszövegét a vértanúk miséinek szövegeibõl szerkesztették. Ezek ráébresztenek bennünket arra, hogy csak Istenért érdemes élni és meghalni. Kik a szentek? Isten emberei, akik teljes komolysággal veszik a fõparancsot: „Szeresd a Te uradat Istenedet teljes szívedbõl, teljes lelkedbõl, minden erõdbõl. Ez a legnagyobb és elsõ parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd embertársadat, mint saját magadat.” (Vö. Mt. 22, 37-39.) Az életszentséghez nem kell hírnév, nem kell tanultság, még az egyház hivatalos elismerése, a kanonizáció sem szükséges. Bármilyen korban, bármilyen életállapotban, bármilyen helyzetben lehet valaki szent, ha nagylelkûen, minden fenntartás nélkül válaszol Isten szeretetére. Válaszol nemcsak imában, hanem tettekben, mindennapi életében. „Mit tegyek, Uram?” – kérdezte Pál a damaszkuszi úton. (Vö. ApCsel. 22, 10). „Állj fel és menj Damaszkuszba – felelte az Úr –, ott majd megmondják neked mit kell tenned.” (ApCsel 22,10). Azaz mások, életed körülményei és a Lélek vezet rá a helyes útra. Ugyanezt a gondolatot Jean Pierre de Caussade, a híres lelki író így fejti ki: „Nem szabad semmiféle részleges tervet készítened, hanem tedd azt, amit minden óra, minden perc követel tõled. Isten maga az Õ Gondviselésében törõdik veled. Az életszentség útja nem vezet egy elõre kitervezett cselekvések és gyakorlatok rendszerén keresztül, hanem magának az életnek összetett szövevényén át. A lelki életben az elõhaladás nem annyira a lemérhetõ eredményekben áll, hanem a szeretetnek egy állandóan növekvõ tisztaságában, mellyel valaki teszi azt, amit helyzetének pillanata kíván. Valóban azt, amit helyzete kíván és nem azt, amit önzõ motívumokból kívánhat, nem azt, amit önkényes választás, konveniencia, elõny vagy élvezet diktál. Maga a helyzet szól hozzám Isten szavával és mondja: ’Ezt kell tenned, segítened kell ezt az embert, vállalnod kell ezt a munkát, türelmesnek kell maradnod ebben a megpróbáltatásban…’” (Vö. Self-Abandonment to Divine Providence, Fontana, 1972.) Elgondolkoztató, hogy számunkra nincs más út csak az életszentség vagy a kárhozat útja. Végül is vagy a szentek csoportjába kerülünk, vagy az elkárhozottak közé. Mindenszentek ünnepe segítsen abban, hogy a szentek útját járjuk és már itt a földön érezzük azt a bensõ örömet, melyet Isten készít azoknak, akik õt szeretik. 147

HISZEK-SIMDZSIMASZU D. M.: A Japánból hazatért Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetest kérdezem mindarról az elkötelezettségrõl, ami a jezsuita rendbe vezette a háború vége táján, majd Japánba irányította, hogy késõbb, a rendszerváltozás után rendi elöljáróinak utasítására Magyarországon folytassa munkáját. Nagy hatású, vagy harminc japánul, németül, franciául, magyarul írott könyv szerzõje, akinek nem egy könyvét angolra is lefordították, több díjat nyert teológus professzor, a magyarországi Faludi Akadémia és az OCIPE (Office Catholique d’Information et d’Initiative pour l’Europe) magyarországi szervezetének igazgatója, kedvelt elõadó, lelkigyakorlat-vezetõ. Mi vezette vissza felkészülésének világába abból a környezetbõl, amihez már hozzászokott, és ahol közszeretetnek örvendett? Induljunk el az ostromidei karácsonytól. N. P.: 1944 karácsonya számomra egy nagyon nevezetes karácsony volt. 1944. október 3-án, tehát karácsony elõtt két hónappal léptem be a Jézus Társaságba, a Jezsuita Rendbe. Már régebben motoszkált bennem valahogyan az, hogy papnak kéne lennem. Lelkigyakorlatot végeztem a hûvösvölgyi Manrézában, és nagyon úgy éreztem, hogy Jézus Krisztus engem üstökön ragadott. Nagy félve elmondtam ezt az én kedves édesapámnak. Ketten éltünk együtt, mert édesanyám meghalt, amikor én 15 éves voltam. Akkor lett beteg szegény, amikor énvelem áldott állapotban volt. Késõbb megtudtam, hogy orvosai megmondták neki, mire számíthat, amennyiben megtartja terhességét. Ha élni szeretne, abortálnia kell ezt a gyermeket. Nem vállalta. Megszülethettem. Áldom is ezért hosszú életem minden napján. A betegség, amit akkor szerzett, agydaganat volt, és ez okozta a halálát. Biztos vagyok benne, hogy azért soha-soha meg nem bánta, hiszen engem nagyon szeretett. Egyetlen gyermek voltam, anyám minden szeretetét rám pazarolta. Gyermekkoromban vasárnaponként szüleim vittek a szentmisére. Akkorában én, õszintén szólva, nagyon unalmasnak tartottam a szentáldozás nélküli „misehallgatást”. Érthetetlen latin nyelven folyt minden. A szentbeszéd mondatai elmentek gyermekfejem fölött. Örültem, amikor vége volt az egésznek. Egy nyáron azonban nyaralni mentünk Ausztriába. Maria Schutz búcsújáróhely szép, barokk kegytemploma melletti kis hotelben laktunk. Én napközben a többi gyermekkel az erdõben játszottam, szaladgáltam. Minthogy jól meg is izzadtunk, az egyik nap, mikor ebédre igyekeztem vissza a családomhoz, mert még bõven volt idõ erre, betértem a templomba. No nem imádkozni akartam, csak egy kicsit hûsölni. Amikor beléptem, láttam, hogy egy fiatal pap éppen a fõoltárnál misézik. No, ez baj – gondoltam magamban, mert ha már a mise közben bementem, nem illik, hogy kijöjjek. Ami azonban velem történt ekkor, azt, azt hiszem, legpontosabban úgy nevezhetem, hogy megérintett az Isten kegyelme. Akkor ott megér148

tettem, hogy a szentmisénél nincs a világon nagyobb dolog. Jézus van ott, a kenyér színében a pap kezében személyesen. Milyen hatalmas csoda! Különös lelki állapotban mentem a hotelbe: „Mamika, a szentmise csuda nagydolog!” – lelkendeztem. Anyám meg csodálkozva nézett, miért mondok ilyet most, mikor eddig unatkoztam a szentmiséken. Azt hiszem, ott kezdõdött, azon a délelõtt a hivatásom.. Bárha ez az emlék késõbb halványodott, de lelkembe mélyen belevésõdve máig megmaradt. Sok évvel késõbb ellátogattam Maria Schutzba, és akkor én mondtam a fõoltárnál a szentmisét, szívemben nagy hálával, hogy idáig elvezetett, megõrzött engem. Bizony sok és sokféle veszedelmen mentem, mentünk át az évek során. 1944-ben Magyarországon már elkezdõdik a náci megszállás, Édesapám a Pénzügyminisztériumban dolgozott mint a vámosztály fõnöke. Régivágású úriember volt, nem olyan, aki tetszett volna az új uraknak, így nyugdíjba is küldték. Igaz, hogy elérte a korhatárt is, ezt azonban nem szokták volt szigorúan venni. Szegénykém így nagyon egyedül maradt. Katolikus volt, azért lettem én is katolikusnak keresztelve. Fiatalkorukban édesanyám és édesapám nagyon vallásosak voltak. Késõbb aztán valami történhetett az édesapám életében, mert soha, de soha nem járt templomba egy idõ óta. Gondoltam, ha én azt mondom neki, hogy pap akarok lenni, hát akkor ebbõl nagy ribillió lesz. Valóban így is lett. Szegény édesapám úgy látszik, már valamit sejtett, hát még amikor azt is mondtam neki, hogy az Úr Jézus Krisztus szerzetese, pap akarok lenni, akkor azután szegényke nagyon kétségbe-esett. Természetesen egészen más jövõt képzelt el nekem, és magának is, mert azt remélte, lesznek majd unokái és mindaz, ami a szép öregséghez egy családban hozzátartozik. Édesapámat ezért aztán nem mertem mégsem egyedül hagyni. Azt hiszem, talán nem is szabadott volna. Azt mondja az Úr Jézus, hogy apámnál és anyámnál is jobban kell követni az Õ hívó szavát, de akkor ehhez valahogy nekem nem volt bátorságom. Várj egy kicsit! – kért az édesapám. Akkor még egyetemi hallgató voltam, és tisztviselõ is. A Hitelbankban számoltam a pengõket, amit nagyon kezdtem unni, és hát a jogi karon is befejeztem lassan a tanulmányaimat. Így jött el a nyár, amikor már ott volt az orosz hadsereg egészen Budapest határában. Nem tudtuk, mi lesz, hogy lesz, nagyon szerettem volna a szerzetesrendben lenni, amikor átviharzik rajtunk a háború. Így is történt, mert szegény édesapám a sok izgalom miatt megbetegedett, és szeptember 14-én meghalt a kórházban. Egyedül maradtam, és akkor azt gondoltam, hogy most aztán rajta. Otthagytam a Hitelbankot, szaladtam a Manrézába, és jelentkeztem jezsuitának. Az újoncmester Kovács Jenõ atya volt. Nagyon szent életû, nagyon okos ember. Mostanában, 90 éves korában halt meg. Õ és még három más atya, ahogy az szokás, a jelentkezõk meghallgatásakor fölvételiztetett, elbeszélgetett velem. Még most is 149

emlékszem a szúrós kérdésekre, amelyekkel annak rendje-módján megvizsgáltak: – Ígért-e valakinek házasságot? Voltak-e látomásai? – Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kellett válaszolnom. Amikor mondtam, hogy nem voltak látomásaim – akkor jó! – felelték, és fölvettek. Elkésve, hiszen a többiek július 31-én vagy augusztus 14-én léptek be. Ahogy beléptem a jezsuitákhoz, mindjárt kezdõdött a nagy Loyolai Szent Ignác-féle lelkigyakorlat, 30 nap teljes csend és hallgatás. Kemény dolog volt ez, de azért nagyon-nagyon szép is. Ha pedig ezt az ember valahogyan õszintén végigcsinálja, az teljesen elirányít, eligazít bennünket Jézus Krisztus nyomán. Szent Ignác azt akarta, hogy Jézus Társasága mélyen belegyökerezzék a katolikus Egyház hagyományaiba, de ugyanakkor megnyíljon a kor új követelményei iránt. A jezsuiták, az eltelt századok során, mély meggyõzõdésbõl védelmezték a katolikus hitet, de nem riadtak vissza új nézetek kifejtésétõl, ha ezt kívánta az igazság iránti elkötelezettségük. Istennek csodálatos célja van az életünkkel. Meg kell azonban teljes önátadással, tüzes buzgósággal engednünk, hogy Õ legyen a tervezõje és alakítója annak. Maga Ignác azt mondja, hogy a lelkigyakorlat-vezetõ nagyon vigyázzon arra, ne furakodjék az Úr Isten és a vezetett közé, hanem hagyja, hogy a Teremtõ Isten közvetlenül legyen a teremtményének a szívében az alkotó, az átformáló. Nagyon fontos a csend. Nekem is meghatározó volt ez a harminc nap, az elsõ lelkigyakorlat. Ezzel kezdõdött az újoncéletem. Magyarországon egyre viharosabb volt már a helyzet. Bennünket óvott-védett Kovács Jenõ atya. Engem a Szálasi-kormány behívott katonának, de az atya nem közölte velem ezt. Vállalta érte a felelõsséget, hogy ha bennünket keresnek, akkor õ mondja azt, hogy én nem szóltam a fiataloknak. De nem vetemedtek erre ezek az akkori urak, Istennek legyen hála. Úgyhogy megmaradtunk békében. Éltük a rend életét, és tanultuk a leckéket, miközben egyre közelebb jött a háború hozzánk. D. M.: Hogyan élték meg 1944 karácsonyát? N. P.: December 24-én, karácsony napján kezdõdött Budapest ostroma. Bekerítették a fõvárost, és akik bekerítették, ott jöttek le a Budakeszi úton, és eljutottak egészen a Szép Ilonkáig és ott megálltak. Ott megrekedt a front. Mihozzánk is elérkeztek karácsony estére. Éppen akkor, amikor készültünk az ünnep megülésére, mert természetesen a háború ellenére is meg akartuk ünnepelni Jézus születésének örömét. Ekkor csengettek be a portán az orosz katonák, és orosz megszállás alá kerültünk. Elkezdtek a rendházunkban nyüzsögni a katonák és a velük levõ bárisnyák. Ágyúikat fölállították a kertünkben. A túlsó oldalon, a dombon meg a németek voltak, onnan lõttek ide, innen lõttek oda. Úgyhogy mi lehúzódtunk a pincébe és vártuk, hogy mi lesz. Az orosz katonák meglepõen korrektek voltak ekkor. Meg tudtuk tartani az éjféli misét is. Lent az alagsorban aludtunk. Másnap vár150

tuk, hogy mi fog történni? Elõ volt készítve a karácsonyi szép ebéd, mellyel mégiscsak készült a konyhástestvér. Emlékszem, bevonultunk az ebédlõbe és hozták az elsõ fogást, a levest. Ott ültünk sorban a fekete ruhában. Akkoriban a jezsuitáknál az volt a szokás, hogy a papok a kis papi kalapocskát, birétumot étkezés közben is fenntartották a fejükön. Mi novíciusok is kis fekete sapkával a fejünkön ültük körül az asztalt – úgy emlékszem – nyolcvanan. Egyszer csak bejön egy orosz katona, és nézi ezt a látványt. A házfõnök, Somogyi Jenõ atya, intett a fölszolgáló testvérnek: vigyél neki ennivalót! Vitt is neki valami tortát. Az orosznak ez nem kellett. Vigyél neki levest! Azt aztán szívesen elfogadta. Érdeklõdéssel nézegetett minket, miközben kanalazott. Egyszer csak egy nagy dörrenés, egy ágyú belövése a mi házunkba, valahol az emeleten betalált. Megrepesztette a fûtéscsövet. Ilyen közeli háborúra nem voltunk felkészülve, úgyhogy elbújtunk valamennyien az asztal alá. Az orosz katonának ez meg se kottyant persze, és ütötte a combját nagy hahotázással: Milyen gyávák ezek! Érdekes találkozás volt ez az elsõ is, az oroszokkal. Ahogy megtudtuk, nem mindenkinek ment ez ilyen simán. Két jezsuita, Laskay és Kajdi atya karácsonyra kimentek egy közeli faluba Budakeszi tájékára, hogy segítsenek a helybeli papnak gyóntatni. Sose jöttek vissza. Azt hallottuk, hogy õket az oroszok kémnek tekintették és kivégezték. A mai napig se tudjuk, hogy hol és hogyan haltak meg. Így zajlott le ez a karácsony. Nem tudtuk, mi lesz ezután, hogy fognak viselkedni velünk a továbbiakban. Azt tudtuk, hogy a kommunizmus nem szereti a vallást, az egyházat. Lesz-e egyáltalán lehetõségünk a rendi élet folytatására? Bizonytalan volt minden. Közben zajlottak a harcok. Az oroszok nem mentek tovább. Lõttek innen, lõttek onnan. A tartományfõnökünk, Borbély István atya is ott volt éppen, és Kovács Jenõ, a novíciusmesterünk. Elhatározták, hogy a húsz rendi újoncot nem lehet itt hagyni, mert itt az újoncélet abszolút lehetetlen. Próbáljunk valamilyen igazolványt kapni valamelyik jóindulatú orosz tiszttõl, és annak remélt védelmével gyalogoljunk le Kalocsára. Kaptunk is egy orosz fõhadnagytól igazolványt. Valami olyat, hogy ezek jó emberek, papok, ezeket ne bántsátok, engedjétek tovább, Kalocsára mennek. Ezzel az írással felszerelve, a hátunkon egy kis csomaggal elindultunk fölfelé a Budakeszi úton. Odaátról zúdult lefelé az orosz hadsereg. Emlékszem, hogy még lovon is jöttek, meg gyalogosan is. Tankok, kocsik, zúdultak lefelé. Mi meg, velük szemben. Nem törõdtek velünk. Egyszer csak, a Korányi klinika környékén lehetett, megállít egy orosz katona és ránk fogja a géppuskáját. Kovács Jenõ atya hozza az igazolványt, hogy dokument. Az orosz katona kitépi a kezébõl és rámutat a géppuskájára: „Ez a dokument! Sorbaállni!” Így hadifoglyok lettünk, és ez a Gyorgye nevezetû orosz katona elmasíroztatott bennünket egészen Pátyig. Ott töltöttük az éjszakát. Beosztottak bennünket különbözõ házakhoz, hogy ott aludjunk. Másnap reggel egyenként behívott ez a Gyorgye és a barátja minket egy szobába. Fölírta a ne151

vünket, közben megnézte a zsebünket, és amit talált, attól megszabadított bennünket, óránktól, töltõtollunktól s a többi s a többi, ami megtetszett neki. Kaptunk ezután egy új igazolványt, hogy mehetünk tovább. Boldogan indultunk tovább, de fentrõl meg jött egy másik orosz katona, és akkor õ fogott ránk pisztolyt, és megint nézegette a csomagjainkat. Szóval akkor nagyon is közel jártunk ahhoz, hogy Szibériában vagy a temetõben, a föld alatt végezhessük életünket. De azért csak mentünk, csak mentünk. Egy neves író, az öreg Tomka Ágoston atya jött még velünk, Kovács Jenõ atya, és mi húszan. Vonultunk. Az volt a bánatunk, hogy ebben a veszélyben nem járulhattunk sehol sem a szentáldozáshoz. Misézésrõl természetesen szó sem lehetett, templomhoz nem is közelíthettünk, miközben olyan helyzetben voltunk, hogy nem tudhattuk, mikor puffant le valaki bennünket. Nagyon-nagyon szerettük volna a szentséget magunkhoz venni. Hiszen félõ volt, hogy akár viatikum, utolsó útra való is lehetett volna azokban a körülményekben, bármelyikünk számára. Így közelítettünk estefelé valamelyik faluhoz. Ez talán Érd lehetett. Kovács Jenõ atya utasítására leültünk a hóval fedett – mert hideg volt, szél fújt – havas, jeges, csúszós út szélére, és két rendújoncunkat, novíciusunkat Jenõ atya elõreküldte, nézzenek szét a faluban. Nincs-e ott orosz katona, lehet-e valamilyen szállást kapni? Nagy örömmel jöttek vissza, és jelezték, hogy nincs orosz katona a faluban, de van ott egy kis kápolnája a Vincés nõvéreknek. Van egy kis kolostoruk is, ahol egy nagyobbacska szobában meg is alhatunk. Lehetne volna tehát misézni is, de akkor már este volt, akkoriban pedig nem szabadott este misézni. Viszont volt a szentségházban oltáriszentség. Örültünk nagyon, tudunk szentáldozáshoz járulni. Emlékszem egy komikus jelenetre. Az egyik novíciustársam ijedt képpel megy oda P. Kovács Jenõhöz, aki szent ember volt, bár ekkor és talán általában is az egyházi, kánonjogi elõírásokat elég tágan értelmezte. Mondja neki ez a novícius, hogy Kovács atya, áldozhatok én? Mert hát ettem! Kovács atya erre azt felelte: – de hiszen maga már egy órával ezelõtt evett. De társunk csak mondja: nem atyám, volt a zsebemben kenyér, most ettem meg! – Nem megmondtam, az már ezelõtt egy órával volt! Ez a délután akkora élmény volt számunkra, hogy még most is emlékszem rá. A kápolnára is. Az oltár mögött az üvegablak nagyon égszínkék volt, olyan reményteljesen égszínkék, amilyen színûre a Szent Szûz palástját szokták általában festeni. Valamennyien azt éreztük, holnap talán agyonlõnek bennünket, lefognak bennünket, de nem bánjuk, mert egy életünk, egy halálunk, Jézus velünk van, és mi is Õvele. Nagyon szép élmény volt ez a szentáldozás kis csapatunk számára. Megerõsödtünk, az Élet Kenyere táplálta bennünk az energiát. Bármi történhet már, a legrosszabb, vagy talán a legjobb, az lehet, hogy nagyon fiatalon ugyan, de megyünk a mennyek országába. Egy életünk, egy halálunk! Most azonban mégiscsak élünk, itt vagyunk egy templomban, Urunk Jézus utolsó vacsorájára emlékezünk! Az oltáriszentséggel 152

Krisztus minden ember két alapvetõ bajától szabadít meg minket: az egyik a halál, a másik pedig a bûn. Akkor különösen is éreztük, amit minden ember tud, hogy valamikor meg kell halnia, és ugyanakkor vágyódik az örök életre. Minden ember tudja, hogy bûnös, és ugyanakkor vágyódik a megbocsátásra. Azt is tudja minden hívõ ember, hogy a halál általi elmúlástól csak az Isten mentheti meg, az az Isten, aki maga az örök élet. És azt is tudja, hogy bûneinket senki más meg nem bocsáthatja, el nem törölheti csak maga a jóságos Isten. Számunkra is akkor ott a közelünkben minden pillanatban ólálkodó halál problémájára adott csodálatos isteni megoldás ez az eucharisztia mint lakoma volt. Hiszen abban az emberben, aki õt hívõ lélekkel és szeretõ vágyakozással „eszi és issza”, már megkezdõdött az örök élet, amelyet sem a halál, sem a világ végének katasztrófái tönkre nem tehetnek, el nem pusztíthatnak. Azután nyolcnapi vándorlás után Kalocsára érkeztünk. Közben volt még sok nehéz élményünk. Hajókat húztunk hosszú kötéllel a Dunáról. Egy másik helyen föld alatti börtönbe zártak bennünket. Mindenféle megpróbáltatás kísérte menekülésünket. A mélypont december 31-én volt, amikor Paks közelében tartottunk már. Egy fûtetlen, hideg, üres kis szobát találtunk egy elhagyatott házban. Ennivaló is akadt, egy darabka keményre fagyott kenyér. Ezt még apróbb darabocskákra törte nekünk Kovács Jenõ atya, hogy mindenkinek jusson falatnyi. Ott dideregtünk, és akkor Kovács Jenõ atya azt mondta: – Ma december 31-e van, Szilveszter napja, mondjunk hálaadást. Mondjunk Te Deumot. És akkor vacogó foggal elmondtuk Isten dicséretét, de mégiscsak reménységgel, hogy majdcsak lesz valahogyan. És tényleg lett is valahogyan, mert másnap Paksnál egy jóindulatú orosz katona fölengedett bennünket a kompra, és átvitt a túlsó oldalra. Ez nagy szerencsénk volt. Megoldhatatlannak látszott ugyanis az átkelés, hiszen a dunai hidak romokban hevertek, a pontonhidat pedig elvitte a zajló jég. Ezzel a komppal viszont átjutottunk, átvittek bennünket. Így érkeztünk a kalocsai rendházba. Egyik társunk teljesen lesántult, õt egy kis kocsival vitték a Duna túlsó oldaláról odáig. Mikor mi gyalog megérkeztünk, akkor a házfõnök, P. Tüll Alajos, aki egy nagyszerû ember volt, fogadott már az ajtónál nagy-nagy szeretettel. Nagy ház volt ez, iskola, gimnázium, kollégium, minden egymás mellett. Diákok akkor már nem voltak ott. Bár az épület felét az oroszok lefoglalták kórháznak, a másik fele megmaradt a jezsuitáknak. Kaptunk mi, novíciusok három nagy szobát, azt fûtötték csak be számunkra. Ott meghúztuk magunkat, nyugodt volt a helyzet, mert akkor már nem zajlott ott háború. Éltük tovább novíciuséletünket, szegénységben ugyan, de összetartottunk, reménykedtünk, hogy a háború után majd építünk egy krisztusibb, igazságosabb, szebb Magyarországot. Mindnyájan lelkesedtünk Kerkai Jenõ atyánkért, aki mindig legyõzhetetlen optimizmust sugárzott. Igazán nagy jezsuiták mûködtek akkor Magyarországon. A hõsi generáció. Valóban élõ hittel, szere153

tettel, hatalmas tudással Jézus Krisztus szent tanítását közvetítõ, azt megélõ atyák, akik a késõbbiekben majd sok-sok év börtönt viselõ csodálatos emberekként példát mutattak nekünk, hogyan terjesszük a hitet és segítsünk egy szebb Magyarországot felépíteni. Amikor Budapest ostroma véget ért, vonatra ültünk és 24 órás döcögéssel, a vonat tetejére húzódva megérkeztünk Budapestre. Szegény Budapest, mindenki tudja, hogy nézett ki akkor. Borzasztóan. Lerombolva, a hidak fölrobbantva, a budai Várból alig maradt valami épen, a házak is romokban hevertek. Megérkeztünk, gyalog, és valahogy kikecmeregtünk az egyetlen félig-meddig mûködõ hídon Budára. Ott a kápolnát az ottmaradt testvérek májusi virággal szépen kidíszítették, úgyhogy ez is jelezte, megy tovább az élet, itt van az Atya, Fiú, Szentlélek. Itt vagyunk mi is. Túléltük az egészet, és most megy tovább az élet, az életünk. Elmondtuk egymásnak „háborús” emlékeinket. Ekkor az ott maradottak is elmesélték, mi történt azokban a hónapokban, amikor mi úton, illetve Kalocsán voltunk. Ebbõl egy dolog, amit még el szeretnék mondani. A ház több belövést nem kapott, eléggé épségben megmaradt az épület. Sokan, talán száz vagy kétszáz ember, akiknek a háza összeomlott, odamenekültek, és õket elhelyezték az alagsorban. Egy Kráhl József nevû rendtársamat, aki akkor kispap volt, bízta meg a házfõnök, hogy a menekültekkel törõdjön. Minthogy a jezsuiták elõrelátó emberek, azt gondoltuk, hogy ha a háború átszáll rajtunk, legyen mit ennünk, az ostromot megelõzõen élelmiszereket, különbözõ helyeken felhalmoztunk és eldugtunk. Arra persze nem gondoltunk, hogy kétszáz éhes száj lesz még rajtunk kívül ott. Úgyhogy egyszer Jóska megy be a konyhába, és észreveszi ám, hogy kifogyott a zsír. A magyar koszthoz a zsír nagyon kell, szinte nélkülözhetetlen. Most pedig: nincs zsír. Az utolsó bödönt még kikaparta és beletette a reggeli rántott levesbe a maradékot. Na akkor most mit csináljunk? Elkezdett imádkozni. Isten segíts! Isten segíts, hogy ezek a szegények mégiscsak valamit ehessenek! Közben azért gondolkodott is azon, mit lehet zsír nélkül valami ehetõ dolgot fõzni. Gondolta, hogy sós vízben fõtt krumpli talán jó lesz ebédre. Volt egy kis veteményeskertünk vagy tízpercnyi járásra a rendháztól. Jóska egy nagy-nagy hátizsákot vett a hátára és még mindig imádkozva, a Jóisten segítségét kérve kigyalogolt a veteményeskertbe, hogy az ott lévõ krumplit hazahozza. Mikor megérkezik, mit lát? Egy nagy vörös vászon fekszik ott a füvön. Nézi, nézi. Látja, hogy egy ejtõernyõ. Félrehúzta a vásznat, alatta egy hatalmas nagy tartály volt. Mi van ebben, talán valami ágyú? Kinyitotta a tetejét. Nézi, és csodálva, hálát adva látja, mi volt benne... Bizony zsír volt abban! D. M.: Ellátmány, amit repülõgépekrõl dobtak le. N. P.: Étkezéshez kiválóan alkalmas zsír. Hogy ez hogy került oda? Úgy, hogy a budai várban reménytelenül harcoló, körbezárt katonáknak német repülõk po154

tyogtattak le dolgokat. A budai vár a Hûvösvölgytõl 5-6-7 kilométer. Jött egy szellõcske, és elvitte az ejtõernyõt szépen oda, pont a mi veteményeskertünkbe. Hiszen ellátottjainknak, az Úr is, lám csak így gondolta, szüksége volt erre. Lehet azt mondani, hogy véletlen volt ez. Mindenesetre Kráhl Jóska folytatta imáját, csak most már hálaadóra váltva az addigi könyörgõt. Hálaadó imádsággal vitte haza a krumpli helyett a zsírt. Elmesélték, az egész ostrom alatt végig, mindig valahogyan, valamilyen módon tudtak ennivalót szerezni. Ez is nagy lecke volt arról, hogy a Jóisten segít. A Gondviselés nem késlekedik. D. M.: Ugorjunk egy nagyot! Hogyan jutott ki Japánba? N. P.: Valóban gyorsan és nagyot ugrott. 1949-ben, Magyarországon feloszlatták a szerzetesrendeket. Befellegzett nekünk, jezsuitáknak is a remélt szép jövõ. Hiába álmodtuk meg a keresztény Magyarországot. Nem volt számunkra itthon lehetõség. A római elöljáróság kívánságára mi, kispapok disszidáltunk. A magyar jezsuita rendtartomány tanuló rendtagjainak nagy része távozott, menekült, 1949 és 1956 között, hogy a szokásos jezsuita képzést megkapja, befejezze, külföldre. Öt kontinensen szétszóródva tartoztunk össze, és teljesítettünk szolgálatot. Az úgynevezett Sectio 2 volt a magyar jezsuita rendtartomány külföldi tagozata, amit a velünk együtt külföldre szakadt néhány idõsebb atyával és a már korábban kint élõ, szerzetes testvéreinkkel együtt alkottunk 1950 és 1990 között. Húsz országban százan voltunk körülbelül ez alatt a negyven év alatt. Átszöknünk a határon nagyon nehezen ment, de nekem valahogy mégiscsak sikerült. Bécsen keresztül menekültünk, és Innsbruckban gyûltünk össze, akiknek sikerült kijutnunk itthonról. Néhány társunkat sajnos elkapták. Õket azután fájdalmas vallatás, sok meghurcolás után internálták. Épp Innsbruckba érkezésünkkor jött a jezsuita rend általános rendfõnökének körlevele, hogy a japán misszióba bármely rendtartományból lehet jelentkezni. Mi, magyar menekült jezsuiták közül ketten jelentkeztünk ebbe a misszióba. A rendfõnökség mindkettõnk jelentkezését elfogadta. P Nemes Ödönnek azt üzente, hogy azonnal induljon Tokióba, nekem pedig azt, hogy jöjjek elõbb Rómába. Végezzem el ott a még hátralevõ teológiai tanulmányaimat, és csak aztán mehetek. Így is lett. Hat szép évet töltöttem Rómában. Nagyon megszerettem az örök várost. Doktorátust kellett szereznem teológiából. Órigenész ókori teológus tanításáról írtam a disszertációmat. Õ az Izrael földjén született kereszténységet a görög kultúrába testesítette bele. Bár még jóval a vatikáni zsinat elõtt voltunk, vezetõ teológusoknak a meglátásai nyomán én már nagyon éreztem, hogy a kereszténységnek más és más kultúrákba való beletestesítése az útja a kereszténység jövõjének. Nem az európai kultúrát, pláne 155

nem a középkori filozófiát kell exportálni, hanem minden nép kultúrájának értékeit elfogadni, és az evangéliumot ezekben a kultúrákban újra megfogalmazni és megélni. Gondoltam, római Órigenész-tanulmányommal megismerem, hogy õ hogyan tette ezt a görög kultúrával. Nekem nagyon sokat segített ez késõbb is, mert nagyon megszerettem azt az ókori embert, aki mélyen hívõ keresztény volt. Nagyon nehéz korban élt, hasonlóban, mint mi is. Az 1940-es évektõl kezdõdõen alakultak azok az új teológiának nevezett irányzatok például Franciaországban, Henri de Lubac (1896—1991) és mások vezetésével, melyek az egyházatyák mûveire támaszkodva igyekeztek kitörni a neoskolasztikus gondolatrendszer szûk kereteibõl. Ekkor váltak ismeretessé széles körben a német teológus, Karl Rahner (1904–1984) mûvei is, aki Kant és Heidegger gondolatait Aquinói Tamás gondolataival egybeszõve nyitott új utakat. Sajnos ezeket a törekvéseket XII. Pius pápa leállította, de nagy fordulat állt be XXIII. János pápával, aki az elhallgattatott jezsuita és domonkos teológusokat kinevezte a II. vatikáni zsinatot elõkészítõ bizottság tagjaivá, és igen nagy szerep jutott nekik a zsinati dokumentumok kidolgozásában. A missziók terén is ez a zsinat fogalmazta meg világosan az inkulturációnak, vagyis az evangélium minden kultúrába való beletestesítésének elvét. Itt még – amikor 1956-ban a dolgozatomat leadtam, és megvolt a védésem – természetesen nem tartottunk, de nekem sokat segített, hogy az egyházatyákat behatóan tanulmányoztam. Ezután indultam csak el Japánba. A legolcsóbb utazási forma a hajó volt ekkorában, hajóra ültem Nápolyban én is, és ötvennapos út után megérkeztem. D. M.: Melyik hónapban történt ez 1956-ban? N. P.: Nyáron indultam és október 6-án érkeztem meg Jokohama kikötõjébe. Két-három héttel késõbben már jöttek a hírek a budapesti forradalomról. Japánban óriási volt az együttérzés, hiszen a Szovjetuniót õk is nagyon utálták. Folyamatosan. 1956-ban pedig nagyon örültek annak, ami itthon, Magyarországon történt. A Szovjetunió ugyanis hadat üzent nekik a háború végén, és egész Hokkaidót el akarta venni. Ezt Amerika nem engedte, de így is több kisebb szigetet elraboltak tõlük és azokat még most sem adták vissza. Úgyhogy az újságokban az elsõ lapon nagy fényképekkel volt a magyar szabadságharcról tudósítás. Engem is, bár japánul egy szót sem tudtam, hívtak ide-oda, tiltakozó gyûlésekre. Zongorán eljátszottam a magyar himnuszt, mondtam néhány szót, amit aztán tolmács fordított le a hallgatóságnak. Nem értettük egymás szavát, de éreztük a szimpátiát, és nagyon szép volt ez. Érezni ezt a nagy szeretetet. Bár nyilván azzal a szándékkal érkezik egy misszionárius Japánba, hogy ott fogja eltölteni az egész életét, én mégis úgy gondoltam, hogy ha most Magyarországon tényleg megfordul a kocka, tényleg sza156

badság lesz, és lehet azt a szebb országot építeni, amit építeni akartunk, akkor én visszakéredzkedem. Japánban vannak más misszionáriusok is. Magyarországon ránk lenne szükség. Írtam is az akkori magyar elöljáróknak, de amíg a levél eljutott hozzájuk, eljött november 4-e. Nagy volt Japánban is a szomorúság, amikor megtudták, mi történik a szegény kis magyar nép gyönyörû forradalmával. Egy dolgot elmesélnék, ami nagyon meghatott engem. Talán november 5-én vagy 6-án hoz egy csomagot a postás az én címemre. Tejpor volt benne, és egy levél mellé téve, amelyet egy egyszerû japán munkásember küldött. A levélben az állt – lefordították nekem –, hogy ezt legyen szíves elküldeni a magyar szabadságharcosoknak. Attól a naptól kezdve, hogy az angolok, franciák megtámadták Szuezt, már nem a mi forradalmunk volt a lapok címoldalán. Ez a história elvonta a figyelmet a magyar tragédiáról. Láttam, hogy Nyugatról nem lehet semmit sem várni, így hát semmi reményem nem maradt a hazatérésre. Berendezkedtem Japánban. Gondoltam, hogy nem lehet sokáig hazugságban élni, a dialektikus materializmus, az ateista világnézet nem maradhat fenn sokáig, azt azonban nem reméltem, hogy ennek a végét én meg fogom érni. Éppen ezért nagy csodálkozást hozott az én számomra is 1989. Ekkor megint óriási volt az érdeklõdés Japánban Magyarország iránt. Lengyelország iránt is persze. Akkor a tokiói rádióban is lehetett hallani magyar beszédet, mert küldték a televíziós és rádiós stábjaikat Budapestre, hogy hogyan történhetett mindez, ami megtörtént? D. M.: Ekkor már nem szorult az újságolvasáshoz tolmácsra. Hogyan tanulta meg a nyelvet? N. P.: Mikor én Japánba megérkeztem, ügyeskedtem, hogy ne küldjenek nyelviskolába, mert úgy gondoltam, ha az ember egy idegen országba kerül és annak a nyelvét akarja megtanulni, akkor ne olyan helyre menjen, ahol csupa külföldi van és talán csak a nyelvoktatója japán. Tanulni inkább az élet sûrûjében lehet. A mi jezsuita papneveldénkben éltem kezdetben. Igaz, ott is volt elég külföldi még, de a kispapok jó része japán volt. Így magánúton, magántanulóként kezdtem teljes energiával tanulni. Lehet, hihetetlenül hangzik, de magyar embernek könnyebb megtanulni ezt a nyelvet, mint a többi európainak. Határozottan hasonlít a miénkhez. A nyelvtan, a szórend, a mondatszerkezet nagyon hasonló, szinte azonos. Közös szavaink, én ugyan nem nagyon találtam ilyeneket, de állítólag azok is vannak. Az biztos, hogy többen is voltunk ott magyar misszionáriusok, más rendbeliek is, és mindegyikünknek az volt a híre, hogy gyorsan megtanultuk a nyelvet és jól is beszéljük azt. Valóban, úgy beszéltük, hogy fölcsillant a japánoknak a szeme, és rábólintottak, hogy megértették. Valahogyan megfelelt az észjárásuknak, ahogyan mondtuk. 157

Eljött Tokióban az elsõ karácsonyom. Szép volt, mert ott is Jézus születését ünnepeltük. Szép volt ott is látni ezeket a ferdeszemû japán keresztényeket. Ott voltak a mi jezsuita kispapjaink, a szomszédunkban pedig ott volt az egyházmegye papneveldéje. A növendékeknek körülbelül a fele felnõttkorában lett keresztény. Szép volt õket látni, mert hatalmas lendülettel tértek meg Krisztushoz, és azután elfogadták a hívását is az Úrnak, a papi hivatást. Japánban teljesen felfoghatatlan életre vállalkoztak ezzel. Katolikus papnak, szerzetesnek lenni, akinek nincs felesége, nincs gyereke, unokája, az olyan abszurdum ott. Ez nem jelent valamiféle fölfelé emelkedést a társadalmi pozícióban. Igazán tiszta hittel és elszántsággal vállalkoztak erre, ezt látni bizony nagyon szép volt. A magyar karácsonynak azonban, tapasztaltam, nincsen párja a világon. Még tán a lengyeleké kicsit ilyen, azt hiszem. Van sok száz karácsonyi énekünk. Egyik szebb, mint a másik, és az egésznek a hangulata csodálatos. Azok a dolgok, amiket gyerekkoromban, fiatalkoromban itt Magyarországon, akár a családban, rokonoknál, akár most már a rendben is megéltem, az örömnek, szeretetnek és lelkesedésnek olyan varázsa, amit máshol nem találtam. Japánban is szépen megülték, de azok a kitörõ öröm énekei, bizony nincsenek. Csak egy-két karácsonyi éneknek volt japán szövege, úgyhogy örültünk, hogy karácsony van, de azért éreztük, hogy itt nem úgy megy, ahogyan nálunk. Honvággyal, nosztalgiával gondoltam haza, és ezért duplán örülök, hogy most már Magyarországon itthon vagyok újra, és megint olyan a karácsony, amilyennek kell lennie számomra, hisz ilyenben nõttem föl. D. M.: Mi volt a feladata? N. P.: A teológiai karon lettem tanár. Úgy gondoltam, hogy a tanárembernek, akárcsak a papnak, holtig kell tanulnia. Olvastam sokat és tudományosan is továbbképeztem magamat. Ilyen elfoglaltságaim miatt nem vállaltam egy hitjelölt csoport vezetését. Ha néha jött valami okból külön hozzám egy-egy nem keresztény ember, aki meg akart keresztelkedni, akkor oktattam és megkereszteltem õket. Hitjelölt csoportom azonban nem volt. Történt azonban, hogy egy idõs német jezsuita atya egyszer azt mondta nekem: „Te Péter, te már egy jó pár könyvet írtál a katekézisrõl, az evangéliumhirdetésrõl, hitoktatásról, de nincs egy hittanuló csoportod. Kéne, hogy legyen, tapasztald meg te is a gyakorlatban!” Erre azt mondtam: „Nézd, kedves atyám, én tanítom a teológiát. A tanítványaim pedig nagyrészt kispapok, majd õk fogják ezt tenni helyettem is.” Két-három héttel a beszélgetés után az idõs atya hirtelen meghalt. Akkor arra gondoltam, hogy ez volt a végrendelete számomra. Elmentem a tokiói jezsuita plébánia plébánosához, egy spanyol atyához, aki régen a növendékem volt. A Szent Ignác plébánia ott van közvetlenül az egyete158

münk mellett. Mondtam neki, hogy Reif atya – ez volt a német pap neve – mondta, hogy legyen nekem is egy hit-tanuló csoportom. Volna valami lehetõség erre a plébánián? „Jaj de jó, felelte, mert éppen most azt az atyát, aki eddig az egyik szombat délutáni csoportot vezette, máshová helyezte a tartományfõnök. Ezt a csoportot átvehetnéd. Adok majd melléd egy urat, aki a Japán Nemzeti Bankban magas rangú tisztviselõ, és nagyon buzgó katolikus, õ majd melletted ül és segít. Már kezdheted is a jövõ szombaton.” Így is lett. Mindig áprilisban kezdtünk, márciusban végeztünk. Egyéves kurzusok lettek belõle. Szórólapok voltak a meghívó figyelemfelkeltõk. A szórólapon megírtuk, hogy mirõl is lesz szó szombatonként. Összesen vagy ötven alkalommal jöttünk össze. Eleinte jöttek húszan, aztán harmincan, aztán ötvenen, aztán nyolcvanan, aztán már százan voltak, úgyhogy át kellett mennünk egy nagyobb terembe. Ezt az evangelizációs munkámat folytattam ottlétem utolsó tíz esztendejében. Hogy én mikrõl beszéltem ott? Az Evangéliumról, arról, hogy van Isten, és jó az Isten. Velünk az Isten, és szeret az Isten. Egyébként õk már ezt sejtették is. Beszéltem aztán Jézusról, az õ emberszeretõ jóságáról, életérõl, haláláról, feltámadásáról, ami hitünk egészének az alapja. Beszéltem a hitrõl, reményrõl, szeretetrõl. Az egyházról, a szentségekrõl, a keresztények feladatáról a társadalomban, és így tovább. Nagyon egyszerûen beszéltem. Beszéltem egy-másfél órát, utána mindenki hozzászólhatott. Hozzá is szóltak, nagyon kedves és okos dolgokat mondtak. Ezzel telt el a két óra, négytõl hatig. Azután hatkor a plébániatemplomban szentmisén vettek részt. Mondtam nekik: a kereszténységhez való közelítés akkor eredményes, ha ti nemcsak hallgatjátok a dolgokat, hanem imádkoztok is. Aki nincs megkeresztelve, az természetesen nem áldozhat. Japánban már régen, jóval a zsinat elõtt is az volt a szokás, hogy minden szentmisén a hívek, szinte mindnyájan, áldoznak. Ez nagyon jó, hogy így volt és így van. Az egész padsor megy elõre az áldozáshoz. Megy velük elõre az is, aki nincs megkeresztelve. Akkor õk, ahogy nálunk a kisgyerekek szoktak, áldást kaptak, egy kis keresztecskét homlokukra, és látják, amint a mellettük levõ áldozik. Van talán akkor egy kis irigység, hogy húha, én is szeretnék, de jó lenne már nekem is magamhoz venni Krisztus testét. A szentmise után, akinek még volt ideje, azokkal elmentünk egy közeli olcsó kínai vendéglõbe, ott egy kis söröcskét is ittunk, nudlilevest ettünk, és mindenki szép sorban elmondta, hogy milyen élményei voltak ezen a héten. Így kezdtek egy közösséggé alakulni. A szórólapon rajta volt, hogy mikor lehet jelentkezni hitújoncnak, és mikor lehet jelentkezni a keresztségre. A hitújonc jelentkezésnél én nem vizsgáltam õket különösebben. Aki jelentkezett, azzal végeztünk egy egyszerû szertartást. Abból állt, hogy megkérdeztem tõlük egyenként, hogy: „mit kívánsz?” Persze japánul. És a válasz ez volt: „Istenhez kívánok közeledni és Jézus tanításai szerint kívánok élni.” Engem mindig meghatott, amikor ezt mondták, mert úgy látszott, ezt valóban 159

szívbõl kívánták. Nagyvárosi emberek voltak õk. Nem voltak ateisták, de nem merültek el a buddhizmus tanaiban sem, hanem valami ûrben lebegtek. Természetesen a lelkiismeret, a jóság vágya megvolt bennük valahogyan, de ez nem volt megalapozva, kerestek valamit. Valakit. A japán társadalomnak is vannak elõítéletei, hogy a haszon a fontos, meg a hírnév, az evilági dicsõség, és õk megérezték, hogy vannak ennél fontosabb dolgok, és Jézus életébõl és tanításából láthatták is ezt. Ennek következtében utána szép számmal jelentkeztek a keresztségre is, úgyhogy összesen vagy négyszáz „gyermekem” van Japánban, akiket én kereszteltem meg. Az megint olyan szép élmény volt, amikor ott álltak elõttem karácsonykor, húsvétkor – akkor tartottuk a csoportos kereszteléseket – húszan, harmincan vagy még többen. Voltak köztük férfiak, nõk, munkásemberek, de nyugalmazott egyetemi tanár is. Volt tizenhétéves fiatalember, volt nyolcvanéves nagymama, más-más korosztály, más-más közegbõl. A keresztség elõtt megkérdeztem tõlük egyenként, hogy: „Hiszel-e Istenben, a Mindenható Atyában, hiszel-e Jézusban, egyszülött Fiában, hiszel-e a Szentlélekben,” és olyankor önkéntelenül is találkozott a pillantásunk. Mindegyikük azt felelte: Sindzsimaszu, ami azt jelenti japánul: „Hiszek”. Ezen mindig elcsodálkoztam, hogy hiszik õk ezeket a bámulatos dolgokat, hogy Isten emberré lett, hogy Jézus feltámadt, hogy az örök élet vár ránk, hogy csak a szeretet számít, ezeket a nagyon csodálatos dolgokat mind-mind hitték, elfogadták. Biztosan maga a Szentlélek, az igazság Lelke képesítette õket erre. Én nagyon egyszerûen mondtam el mindezt, de persze meggyõzõdéssel és örömmel. Mert azt hiszem, ez a fontos. Az Evangéliumot az örömhírnek nevezik, és ha ezt valaki nagyon sanyarú képpel magyarázgatja, az nem jó, az nem hiteles. Én nagyon tudok örülni annak, hogy van Isten, hogy velünk az Isten, hogy szeret az Isten, hogy hazavár az Isten, és hogy mindezt nekünk Jézus megmutatta, bebizonyította kereszthalálával és feltámadásával. És ha néha nem értem, hogy bizonyos dolgok miért történnek így vagy úgy, perlekedek ugyan néha az Úristennel, de a vége mindig mégiscsak az, hogy azt mondom: Te Isten vagy, Te jobban tudod. Majd odaát megbeszéljük. Addig meg legyen úgy, ahogyan az a Te üdvözítõ akaratod! A szórólapokról még annyit: a templom elõtt volt egy kis könyvesboltocska, amit japán apácák vezettek. Akik csak úgy betértek ebbe a boltba, és az apácák látták, hogy érdeklõdés él bennük Jézus tanítása iránt, annak a kezébe nyomtak egyegy szórólapot. Akiket pedig már a templomból vagy máshonnan ismertünk, azok tovább osztogatták a lapokat barátaiknak, kollégáiknak, ismerõseiknek. Az utcán nem osztogattunk. Lehet, azt is kellett volna talán, de hát így is terjedt. Az egyetemünkön is kiraktuk valahová, a diákok elmentek mellette, felfigyeltek rá. Ötezer szórólapot nyomtak. Négy órakor kezdõdött ez a mindenki számára szóló kis elõadásom, és már háromra ott voltam az elõadóterem mellett egy kisebb szobában, és akkor jöttek 160

az emberek a személyesebb kérdéseikkel. Hogy pl. mit csináljak az õseim hamvaival, ott vannak egy buddhista szentélyben, otthagyhatom, vagy el kell onnan hozni, meg ilyen vagy hasonló problémáik voltak. Hála Istennek, erre vonatkozólag a japán püspökök egy nagyon tág látókörû és okos magyarázó füzetet adtak ki. Eszerint mi, katolikusok a többi vallást nem vetjük meg, tiszteljük, és ezért egész nyugodtan csak maradjanak ott õseik hamvai, ahol vannak. Ahogy az Japánban szokás, szépen megkérhetik a buddhista szerzeteseket arra is, hogy az évfordulókon mondjanak elhunyt õseikért imákat, végezzék a szertartásaikat, nincs ebben semmi rossz. Amikor én ezeket a dolgokat megmagyaráztam, a hittanulók megkönnyebbültek, aztán hozták a rózsafüzéreiket, szobrocskáikat, érmecskéiket, hogy áldjam meg azokat. Azt nagyon szerették, ha megáldottam. Azután lassacskán megszaporodott a száma a munkatársaknak. Mert akik megkeresztelkedtek, és akiknek ez az egész nagyon tetszett, azok aztán ott maradtak. A terem bejáratánál volt egy asztal, és ott ültek hárman-négyen szimpatikus mosollyal, és ha jött egy új arc, kezébe nyomták a programfüzetet, megkérdezték tõle, megengedi-e, hogy a címét fölírjuk, hogy majd értesíthessük, ha van valami rendezvény, és ha azt mondták, igen, akkor fölírták nevüket, és foglalkoztak az emberekkel egyénenként. Most is kaptam a hírt, hogy összegyûltek azok, akiket én megkereszteltem. Persze nem valamennyien, de azért vagy százan voltak. Én elküldtem az õ kérésükre egy magnószalagon egy beszámolót, amit meghallgattak. Õk is készítettek egy magnószalagot, amelybe beolvasták üdvözleteiket, és nekem elküldték. Mindannyian mondták, hogy megint jöjjek el Japánba egy rövid látogatásra, mert már olyan régen nem láttuk egymást. Két évvel ezelõtt voltam ugyan náluk, de ez nekik úgy látszik, már hosszú idõnek tûnik. Azokról, akiket én megkereszteltem, sok kedves emlékem van. Sok történetet tudnék elmondani róluk. Megkereszteltem például elõször egy lányt, azután késõbb a férjét, azután jöttek a gyerekek, azokat is megkereszteltem. Így mentek a dolgok. Történtek néha szomorú esetek is. Egy férfit, akit megkereszteltem, baleset ért, és teljesen megbénult. Utána még nyolc éven keresztül élt teljesen lebénulva. Szegényt felesége ápolta otthon. De ez az ember, amikor meglátogattam súlyos, kétségbeejtõ helyzetében, nem szidta az Úristent, hogy ez hogy van, hogy én megkeresztelkedtem és egy évre rá ilyen szörnyûség történt velem. Soha ilyet nem mondott. Mosolygó arccal beszélgetett velem, csak egyszer sírta el magát, amikor azt mondta: „Jaj, hogy szeretnék én még egyszer elmenni abba a templomba, ahol az atya engem megkeresztelt. Most már azonban nem tudok soha többé oda eljutni.” Amikor négy évvel ezelõtt meglátogattam Japánt, mondták, hogy az élete végén jár, nem sok lehet neki már hátra. De még meg tudtam látogatni. Azt mondogatta: „Hogy szeretnék már odaátra menni, de nem kapom meg a vasúti jegyet.” A betegágyán a szájával festett, és milyen szép dolgokat. Festõ volt eredeti161

leg is, de szebbek lettek azok a képei, amelyeket bénán festett, mert szívébõl alkotta, magatehetetlen betegen. Végül az utolsó kis képecskéjét nekem adatta, ajándékba, a feleségével. Mintha csak engem várt volna. Két héttel ezután, azt mondta a feleségének: „Most már megkaptam a vasúti jegyet, holnap indulok is! Ne sírj!” Úgy is lett, ahogyan érezte. Ha a baleset nem keresztényen éri, nem tudta volna a sok szenvedését így viselni. Az a nyolc magatehetetlen éve igazi együttszenvedés volt a Megváltóval. Egy japán katolikus szent ének szövegében ez áll: „Gondolkodjunk úgy, mint Krisztus, beszéljünk úgy, mint Krisztus, cselekedjünk úgy, mint Krisztus, szeressünk úgy, mint Krisztus minden erõnkkel.” Ez azonban sohasem sikerülhet a „mi erõnkkel”, még akkor sem, ha „mindent” beleadunk. A keresztény élet lényegileg „visszhangozás”: felülrõl jön a kezdeményezés, amelyet testi, lelki, összemberi élménnyel tehetünk magunkévá. Ezt próbálta ez a szenvedõ is egyhangúnak tûnõ minden napjaiban. D. M: Beszéljünk most 1989 karácsonyáról. A rendszerváltozás hírét hogyan fogadták? N. P.: Amikor jöttek ezek a teljesen váratlan hírek, ennek a japánok is nagyon-nagyon megörültek. Engem pedig azonnal kezdtek bombázni a magyarországi jezsuiták, fõleg Bálint József atya, de mind a többiek is. Bálint atya ezt írta: „Tíz éven keresztül azért imádkoztattam lelkigyakorlatozóimat, lelki gyermekeimet, hogy mi öregek addig bírjuk a munkát, amíg át nem tudjuk adni a stafétabotot. Ti, külföldön élõ jezsuiták 10-15 évvel fiatalabbak vagytok nálunk. Gyertek haza!” Õk, az itthon maradottak sokan hosszú börtönbüntetéseket voltak kénytelenek elszenvedni, rettenetes lelki és fizikai kínokat. Megfáradtan, megöregedetten, mégis boldogan néztek egy a jezsuitákra váró újabb úttörés elé. Az itthoniak átlagéletkora akkor 72 év volt. Mi, a külföldön élõ magyarok tehát „fiatalítás”-nak számítottunk. Ezért hívtak haza bennünket. Mondták nekem: Tudjuk, hogy szereted a japánkáidat, de itt, Magyarországon még nagyobb szükség van egy magyarul beszélõ „misszionáriusra”, mert ez most nagyon missziós terület. Ott pedig vannak más nemzetiségû, mindenféle misszionáriusok is, de itt ki tanulja meg ezt a mi nehéz nyelvünket? Gyere vissza, amíg mozog a lábad meg a fejed, gyere csak, gyere csak!” Ezeket, és ilyeneket írtak nekem. Akkor Morlin Imre atya volt itt a tartományfõnök, õ is írt nekem. Én nagyon jól éreztem magamat Japánban, és fõképp a nemzeti hagyományokkal való inkulturációs munkámat folytattam volna nagyon szívesen. De azt is éreztem, hogy itt Magyarországon meg kell ragadnunk a megnyílt lehetõségeket. A szerzetesrendek mûködésének állami engedélyezése által adódott új, nem könnyû feladatokkal álltunk szemben. Azt a szép Magyarországot, amit megálmodtunk a háború alatt, és után, azt meg kéne csinálni. 162

Az ilyen nagy dologban nem akartam magam dönteni. Írtam általános rendfõnökünknek: „Nem untam meg Japánt, és szívesen dolgoznék itt tovább, de érzem, hogy Magyarországon még nagyobb a szükség. Tessék a feladatomat felülrõl eldönteni, mert akkor vagyok nyugodt.” Erre kaptam tõle egy levelet, amiben az állt, hogy Magyarországra küld. Hát akkor szalutáltam egyet, és most már repülõn, visszajöttem ide. Ennek már tizenegy éve. Azóta teszem azt, amit tudok, lassacskán hol a lábam fáj, hol a hátam fáj, hol eltöröm a lábam, hol elhagy az emlékezõtehetségem, szóval mindenféle bajok érik az öregembert, de azért csinálom. Csinálom, ahogyan Albert Schweitzer is gondolta: „A legkisebb is sok, amit megtehetsz”. Valahogy úgy érzem magamat, mint Newman bíboros, akit én nagyon-nagyon tisztelek. Olvastam egy remek életrajzát, abban az áll, hogy hetvenéves korában, tehát tízzel fiatalabban, mint most én vagyok, mert én már 83 leszek, azt írta a naplójába, hogy: „Ha a kezemet nézem, vagy a tükörbe nézek, akkor nem tagadhatom le, hogy én már hetvenéves öregember vagyok, de ha a szívembe nézek, úgy érzem, hogy csak húsz.” Egy picikét így érzem én is magamat. Azt mondja Szent Ireneusz, ez a nagyszerû ókori püspök, hogy a Szentlélek mindig fiatal. És ez a fiatal Szentlélek lakozik az egyházban, mint egy ékes edényben, és újra meg újra megfiatalítja az egyházat. Szokták tõlem néha kérdezni, hogy mi a véleménye a magyar helyzetrõl, és én ekkor egy hasonlattal szoktam nyitni. Olyan ez a helyzet, mint a március. Még fújnak a hideg szelek, még hó is van, jég is van, de itt nyílik egy ibolya, ott nyílik egy hóvirág, amott egy gyöngyvirág, annyi szép kezdeményezés, annyi sugárzó fiatal. Úgyhogy én egyáltalán nem vagyok pesszimista. A pápa, II. János Pál, olyan szépen mondja, hogy a világon a hit terjesztésének fõ munkása maga a Szentlélek. Hiszem, hogy tudja a dolgát a Szentlélek.

VETÕMAGNAK ELEGENDÕ… 1098. március 21-én, virágvasárnap – és egyben Szent Benedek ünnepén – lelkes szerzetes közösség kezdte meg Istent dicsérõ életét Dijontól mintegy 22 kmre délre. Az új monostor helye Citeaux, latinul Cistercium. Az ebbõl képzett melléknévbõl cisterciensis, adódik a lerövidített magyarban használatos alak: ciszterci – kezdi a rend történetének ismertetését dr. Kerekes Károly apát úr. – Rendünk tehát ebben az évtizedben fogja ünnepelni fennállása 900. évfordulóját. Ez az év pedig Szent Bernát jubileumi év: születésének 900. évfordulója alkalmából. Õ volt Clairvaux elsõ alapító apátja, 1115-ben, 25 évesen, s maradt 1153-ban bekövetkezett haláláig. Lelkesedése, istenszeretete lángoló, világító példájával olyan sok férfit vonzott a társadalom minden rétegébõl monostorába, hogy a latin keresz163

ténység csaknem minden országába összesen 65 – legalább 12 tagból álló – konventet tudott kiküldeni. D.M.: Mikor alapították Magyarországon az elsõ ciszterci monostorokat? K.K.: A jelentõsebbeket az Árpád-házi királyok, II. Géza Cikádoron, III. Béla 1179-ben Egresen, 1184-ben Pilisen és Szentgotthárdon, 1191-ben Pásztón, 1202ben Imre király Kercen, II. András 1208-ban Toplicán, IV. Béla herceg korában 1234-ben Péterváradon. A legnagyobb jótevõnk, III. Béla 1182-ben közvetlenül Szent Bernát Atyánk apátságából alapította a zirci anyamonostort. Latin neve Nova Clara Vallis, Új Clairvaux (Új Fényesvölgy). A nemzetségi, fõúri alapítások között az elsõ 1197-ben Bors monostor, késõbb Szepes, Vérteskeresztúr, Pornó, az utolsóként 1270-ben Ábrahám. Egyháznagyok nevéhez fûzõdik Gotó (Honesta Vallis), Bélháromkút, Ercsi és Zágráb ciszterci monostorának alapítása, illetve betelepítése. Nõi konvent volt Pozsonyban, Ivanicson, Brassóban és 1240-tõl Veszprémvölgyben. A zirci, pilisi, kerci, toplicai, bélháromkúti templomok maradványai és méretei ma is beszédes tanúi a ciszterciek hazai jelentõségének. D.M.: Mi a rend alapeszménye? K. K.: A bevezetõben említett szerzetes közösség tulajdonképpeni célja Szent Benedek szabályainak hûségesebb megtartása, a szerzetesi élet eszményeinek õszinte keresése és követése volt. A szegény Krisztus követése, a Regula szó szerinti betartásával. Legnagyobb egyszerûség az öltözködésben és az étkezésben. Kemény munkás életet éltek. Napirendjüknek három lényeges eleme volt: a közös imádság (szentmise és szentzsolozsma), a munka (kezdetben fõként építõ és mezõgazdasági tevékenység), valamint az olvasás. Mindezt olyan bensõséges Istenszeretetet sugározva végezték, hogy nagyon sok olyan ifjú, aki utazása során útjába ejtett egy monostort, nem ment tovább, de belépett a rendbe. D. M.: Magasabb szintû tanulmányokat mikor kezdtek a rendtagok? K. K.: A rend elsõ kollégiumát, a Bernardinumot 1245-ben Clairvaux apátja Párizsban alapította. 1335-tõl a 18-as létszámot elérõ konventek kötelesek voltak egy szerzetest küldeni valamelyik egyetemre. D. M.: Engedjen meg egy nagyobb ugrást. Mióta vállalt fel a rend hazánkban az ifjúság tanításának és nevelésének gondjaiból is? K. K.: Pásztó révén az egri gimnáziumot vette át elõször, majd 1813-tól elvállalta a székesfehérvári és pécsi egykori jezsuita gimnáziumok fenntartását és ellátását is. Zirc megmaradt központnak, de egyre több rendtag költözött a gimnázi164

umokhoz csatlakozó rendházakba. 1878-ban a bajai gimnázium fenntartását vállalta a rend, 1912-ben kezdte meg mûködését Budapesten, Szentimre-városban az ötödik ciszterci gimnázium. 1866-tól mûködött Zircen a rend hittudományi fõiskolája. 1889-tõl Budapesten a tanári képzés bázisaként tanulmányi intézet jött létre, a késõbbi Bernardinum. 1923-ban XI. Pius pápa rendezte a magyarországi ciszterciek egyházjogi helyzetét, felállítva a Ciszterci Rend Zirci Kongregációját. 192839-ben Budapesten, Baján, Pécsett és Székesfehérváron a rend új, kitûnõen felszerelt gimnáziumokat épített. D. M. S következett 1948, az összes egyházi iskolák államosítása… K. K.: 1948 nyarán 5 magyar városban 4600 diákot volt kénytelen elhagyni az a rendi közösség, amely 200 éve jegyezte el magát az ifjúság nevelésével. 1950 júniusában 191 örökfogadalmas pappá szentelt, tanári diplomával rendelkezõ tagja volt a kongregációnak, és 35 növendék és novícius végezte tanulmányait. A feloszlatáskor, mikor az utolsóként távozó Endrédi Vendel apát úr mögött becsapódott – földi hatalmak úgy hitték, örökre becsapták – a nehéz tölgyfa ajtó, ezt írta a zirci Historia domusba a krónikás: Megszûnt a ciszterci élet. Apát urat 1950. október 29-én tartóztatták le, 14 évi börtönre ítélték, koholt vádakkal. Testvéreink egynegyede megjárta a magyar börtönöket. Apát úrral az élen, félholtra veréseken, lemeztelenítéseken, megaláztatásokon mentek át hosszú évekig. Lelkükben épségben, de testükben, idegállapotukban egy éltre sérülten kerültek ki onnan sok-sok év múltán a halálba, vagy a törvényen kívüliként való életre. Hiszen velünk találkozni nemcsak gyanús, de büntetendõ konspiráció is volt. Ma, amikor szinte úgy érezzük, hogy mennyei kéz tartja elénk a Jelenések könyvében (Jel. 3.8.) leírt szavakat: „Nézd nyitott ajtót tárok eléd…”, a legfiatalabb tanári diplomával rendelkezõ ciszterci szerzetes 69 éves. Az itthon élõ 60 rendtagból 24-nek van tanári oklevele. Persze, s ez minden további magyarázat nélkül is érthetõ, pedagógiai abszurdum lenne õket a mai tizenévesek elõtt katedrára állítani. D. M.: Mégis mit lehet akkor tenni? Mit terveznek most, hogy idézõjelbe teszem: „adottak a lehetõségek”? K. K.: Már az elmúlt év október 12-én elküldtünk a Magyar Katolikus Püspöki Kar szerzetesi referenséhez, 1989. december 31-én még pontosabban körülírva egy kimutatást államosított intézményeinkrõl. Tételesen felsoroltuk a magyar társadalmat elsõsorban érdeklõ objektumokat: a Zirci Apátság épületét a melléképületekkel együtt, az 5 gimnáziumot és rendházat (Eger, Pécs, Székesfehérvár, Baja és Buda) és a pesti Horánszki utcai tanulmányi házunkat, a Bernardinumot. A gimnáziumokban most csak egy-egy hittanári státust kérünk, a rendházakból pedig csak egy-egy emeletet, illetve épületszárnyat, ahol kényelmesen ellakhat 3-4 165

öreg rendtag. Imádkozva, a lelkipásztori munkában tevékenykedve, a régi diákokkal s családjaikkal, valamint a mai ifjakkal találkozva, egyházias atmoszférát kialakítva. Ahhoz, hogy újra ciszterci gimnáziumok legyenek iskoláink, minimum 10 esztendõre van szükség. Elõbb felekezeti katolikus iskolákká alakulva kell a tevékenységet elkezdeni. Nem tervezzük a jelenlegi tanerõk elküldését. Mindenkivel együtt dolgozunk, aki vállalja, hogy egy katolikus szellemû intézményben együtt munkálkodik katolikus kollégáival. Persze, mint lehetõség felmerül egy-két alsó osztállyal új katolikus iskolák indítása is, melyek azután felfejlõdnek. Rendünk csak a patronálást vállalhatja jelenleg ilyen iskolákban. D. M.: Nem lehetséges külföldön élõ szerzetes társakat segítségül hívni? K. K.: Szétszóratásunk elõtt Vendel apát úr elõször két, majd utánuk több rendtársat is kiküldött az Egyesült Államokba, hogy új életlehetõség után nézzenek. Elõször Wisconsin államban próbáltak letelepedni, de ott nem tudtak gyökeret verni. 1956-ban néhány fiatallal felerõsödve Dallasba költöztek, ahol 1964-ben már önálló apátságuk volt. Részben az ottani katolikus egyetemen tanítottak, részben pedig elindítottak egy 8 osztályos, ma már jó hírû gimnáziumot. 26-an élnek ott, közülük már 6 amerikai. Jelenleg hivatáshiánnyal küszködnek, tõlük Magyarország számára hivatást remélni valóságtól távol esõ álom. D. M.: Apát úrból, ahogy beszélgetésünk közben figyelem, mégis sugárzik az optimizmus… K. K.: Persze hogy remélünk! Persze hogy próbálkozunk! Egy évvel ezelõtt a nagyvenyimi plébánia olyan átépítését kezdtük meg, hogy idén õsszel már 4 novícius kezdte meg a ciszterci szerzetessé nevelõdés évtizedes útját. Ott helyben 3, bejárással még 6 rendtag vesz részt nevelésükben, s majd a régi hagyományokhoz híven külföldön nyújtunk számukra tanulási lehetõséget. Szent Bernát atyánktól szoktuk idézni rendi élethivatásunk kifejezésére az ardere et lucere, a lángolni és világítani tanítást. Csak lángolni kevés, csak világítani hívságos dolog. Lángolni és világítani, ez maga a tökéletesség. Vetõmagnak elegendõen vagyunk. A fontos, hogy példát adjunk, s példát adjon minden keresztény az életével a környezetének. Szárba szökkenhet a mag. Jézus példabeszédében a legkisebb magra utal: „A mennyek országa hasonlít a mustármaghoz, amelyet fogott a gazda és elvetett kertjében. Ez kisebb minden más magnál, amikor azonban felnõ, nagyobb minden veteménynél, fává terebélyesedik, úgy, hogy jönnek az ég madarai, és fészket raknak ágai között.” Hát ez a mi reménységünk… DM: Beszélgetésünk bezárásaként Walter Nigg: A szerzetesek titkai c. könyvbõl idézzünk: „A lélek elmerül a szent isteni gyönyörûség túláradó bõségében, és ennél 166

a násznál – Bernát az elsõk között használja ezt a terminológiát – teljesen öntudatát veszíti. Nyilván az eksztázis is csak elõíze annak a boldogságnak, amelynek a lényegéhez az is hozzátartozik, hogy örökké tart. Mégiscsak a legnagyobb gyönyör érzetét éli át az elragadtatott lélek a misztikus egyesülésnél, olyan fokban, amit csak egyáltalán képes elviselni. ’Mi is lenne még inkább szeretnivaló, mint ez a nász? Nem szent házasság köteléke-e ez? A kötelék szó túl gyönge, ez bensõség, fölolvadás, amelyben két lélek csak egyet képez, éspedig két lélek akaratának egységig fokozott egyesüléséig.’ Hogy ennek az egyesülésnek a bensõségességét megvilágítsa, Bernát a vízcsepprõl vesz példát, amit borba öntenek, és látszólag elveszti saját természetét, mert átveszi a bor ízét és színét. Az a kis szó, hogy ’látszólag’, kifejezi Bernát fönntartását, amely már a bibliai szövegben is benne van. Az Énekek énekében nem az áll, hogy csókoljon meg engem a szájával. Így az emberek csókolnak, és ez direkt közvetlenségnek felel meg. Viszont a Biblia ismeri a nem használatos, mégis átgondolt fogalmazást: ’csókoljon meg szájának csókjával’, vagyis ne közvetlenül a szájával csókoljon, hanem szájának csókjával. Ezzel bizonyos tudatos fékezést iktat be, ami megadja az isteni fölségnek kijáró tiszteletet. Bernát nem tartja lehetségesnek, hogy Istent közvetlenül megláthassa ebben az életben, és tiltakozik az ellen is, hogy az egyesülést túlságosan szó szerint értsék. ’Óvakodnod kell azonban attól, hogy azt gondoljad, hogy a léleknek ez az egyesülése testi észlelés lenne. … Szavaink, amelyekkel képesek vagyunk kifejezni az isteni elragadtatást a lélekben, csak hasonlatai annak, ami a lélekben történik’. Clairvaux apátja megõrzi Isten szuverenitását, amennyiben a lelki nász Isten és a lélek között a két akarat megegyezése, nem pedig két lény összefonódása. ’Isten és ember viszont magában áll fenn, elválasztja õket saját akaratuk és lényegük. Ezért a mi felfogásunk szerint egészen más módon idõznek egymásban. Nem lényük keveredik, hanem csak akaratuk iránya egyezik. Ez az egyesülés számukra az akaratuk közössé válását jelenti, a szeretet harmóniáját.’ Bernát szerint az ember lényege sohasem válik Isten lényegévé. Saját lénye megmarad úgy, hogy hatalmasan lángoló misztikájának semmi köze a panteista azonossági filozófiához. Úgy, ahogy a fehéren izzó vas hasonul a tûzhöz, bár maga nem válik tûzzé, úgy a lélek is az elragadtatás órájában alkata tekintetében ember marad. De Istenhez hasonulása révén az elképzelhetõ legnagyobb átalakuláson megy keresztül, az összeolvadás sajátossága mindig hatásában mutatkozik meg.” „Jézus emberségének átérzésével lett Bernát atyja az új vallási érzésnek, ami összefügg azzal a felfogással, hogy az igazság szubjektivitás. Sohasem csap át nála puszta hangulati ábrándozásba, hanem mindig feszes érzelmi erõ marad. Bizony nem találkozunk valami gyakran a történelemben olyan elemi érzelmi kitöréssel, mint Clairvaux apátjánál. Jézussal való kapcsolatát teljesen az indulat, nem pedig az értelem tartja fenn. ’Ami nála uralkodik, az az érzelmi tapasztalás, a gondolat csak röpíti.’ Bernát az emocionális-intuitív felismerés képviselõi közé tartozik, ami 167

az embernek néha többet nyújt, mint a racionális logikus módszer. Ha egyáltalán, akkor ennél a ciszterci szerzetesnél lehet ’a megérzés metafizikájáról’ beszélni. Ez tette átütõ erejûvé és uralkodóvá az õ új kapcsolatát Istennel, anélkül, hogy közvetlenül szakított volna az elõzõ korszakok hagyományos istenképével. Jézusmisztikája a hármas csókkal egyedülállóan beszédes tanúja annak az izzó lángolásnak, amely nemegyszer lázas állapothoz hasonlít. Az ember érzi az izgalom és forrongás áramát minden fejtegetésében. Mi mindent felolvasztott ez az érzelmi erõ! Minden ellenállást, amivel csak találkozott, felperzselt maga elõtt. Bernát az új bort tényleg nem öntötte régi tömlõkbe, új keresztény tavasz támadt õnála az új vallási érzés következtében. Nem hiába szólt az õ lelkébõl két vers az Énekek énekében: ’A tél elmúlt, a virágok kihajtottak a mi vidékünkön, halljuk a vadgalamb turbékolását, virágzik a szõlõ, a fügefa pedig rügyezik’ (2, 11-12). Bernát vallásos érzésének nagysága abban rejlik, hogy járható utat fedezett fel a középkor embere számára. Egzisztenciális szempont, nem pedig pusztán elmélet került nála a középpontba. ’Ami az én filozófiámat illeti – mondotta – tanítóim az apostolok, akik engem nem Platón olvasására tanítottak, sem Arisztotelész szõrszálhasogatásainak kibogozására, hanem élni tanítottak. Azt hiszed-e, hogy kevés az, ha az ember tud élni? Nagy dolog ez, sõt az elképzelhetõ legnagyobb.” „Ezért ha okos vagy, tartállyá tedd magad, ne csatornává. Mert a csatorna rögtön ki is adja magából azt, amit fölvesz, de a tartály addig vár, amíg meg nem telik, és akkor juttat másoknak is túlcsorduló bõségébõl anélkül, hogy magának veszteségei lennének. … Ügyeljünk arra, hogy mennyit kell elõször önmagunkban töltekezni ahhoz, hogy merhessünk valamit kiadni, nehogy hiánnyal küzdve másoknak a bõségbõl se juttathassunk.”

FÉLSZÁZ ÉV RÓMÁBAN Beszélgetés Békés Gellérttel Kétnapos látogatásra Magyarországra érkezett Békés Gellért, Rómában élõ magyar bencés professzor. Részt vett az Akadémia Sík Sándor-emlékülésén. Ez a beszélgetés a bencés rend római egyetemén készült, az Aventinuson. – Mióta él és dolgozik itt? – Ötven éve; életem kétharmada ez. Pannonhalmán kezdtem 1932-ben bencés szerzetesi hivatásom megvalósítását. A noviciátus után Rómába küldtek. Hét növendékév, majd 1940-ben doktoráltam teológiából. A háború alatt a pannonhalmi gimnáziumban prefektus voltam és hittanár, azután fõapáti titkár. Kelemen 168

Krizosztom küldött ki ismét Rómába, hivatalosan. Elõször a rend prokurátora voltam a Szentszéknél. Az utóbbi években pedig, mikor az Európában és Sao Paoló-i nagyobb kolostorunkban élõ rendtársainknak nehéz volt a kapcsolattartás Pannonhalmával, a fõapát külföldi vikáriusa, helyettese lettem. Egyébként 43 éve tanítok itt az egyetemen. Aranymisémet az elmúlt évben Pannonhalmán a rendi család körében ünnepeltük. – 50 év Rómában… Rómainak vagy magyarnak érzi magát? – Nemrégiben egy olasz püspök felkért egy bizonyos olasz munka elvégzésére. – Magyar vagyok – válaszoltam -, egy olasz alkalmasabb lenne erre a feladatra. – Mióta él nálunk? – 50 éve – feleltem. – Akkor „adoptált római”… Igaza volt, valóban rómainak érzem magam. Ez a rómaiság azonban nincs ellentétben a magyarságommal. Életem számomra legjelentõsebb tényének érzem, s örömmel tölt el, hogy Dalos Patrik oratoriánus szerzetessel közösen fordíthattuk az Újszövetségi Szentírást. Õ, a nyelvész, a görög szöveg hûséges fordításának az ellenõre volt, én magam a magyar szövegért vállalom a felelõsséget. Tizedik kiadását érte el ez a magyarázatokkal ellátott kis kötet. A háromszázezer példány – amely nyugati viszonylatban egyedülálló – kétharmad része hazakerült Magyarországra. Persze ma már otthon is van korszerû, mind katolikus, mind protestáns fordítás. A kívánatos az lenne, hogy végre összeüljünk, azok, akik a Szentírással, Isten szavával szakszerûen foglalkoznak, és szülessen egy magyar Biblia, amely minden ökumenikus párbeszédnek az alapja. Közösen mondjuk már a Miatyánkot, közösen a hitvallásunkat is, de a legfontosabb, hogy közös legyen az Ige, amit hirdetünk a világnak. Isten szavát az örök jelenben az adott kor nyelvén közérthetõ és olvasmányos módon kell tolmácsolni. – Hogyan és miért készült ez a munka? – A negyvenes évek végén, amikor megindult az emigráció, amikor a táborokból a Nyugatra szakadt magyarok jó része tengerentúlra indulva az olasz kikötõkben szállt hajóra, akkor meglátogattuk ezeket az embereket. Indulás elõtt elbeszélgettünk velük, igyekeztünk szentképet, szentolvasót adni nekik búcsúajándékul. Ekkor merült fel a gondolat, hogy olyan ajándék kéne, ami egyrészt vallási szempontból érték, sõt a magyarságukat is õrizhetik általa. A megoldás kézenfekvõ volt, csak honnan tudtunk volna annyi magyar nyelvû Szentírás-kötetet szerezni? – Így hát elkezdték fordítani? – Valóban heten-nyolcan összeültünk, s egy egész délután tartott, míg 8-10 verset lefordítottunk, akkora volt a vita a fordítás körül. Végül is megunták, s kettõnkre bízták. Két évig dolgoztunk, míg 1951-ben elkészültünk. Hangsúlyozom, 169

nem tudományos megfontolásból, de pasztorális okokból csináltuk. Ezek a hazánkfiai akkor, ott az olasz kikötõkben búcsúzva úgy érezték, többet nem látják sem Európát, sem Magyarországot. Hál’ Isten másként fordult az idõ. – Miért nem vállalkoztak a teljes Biblia, tehát az Ószövetség lefordítására is? – Nemcsak amiatt, mert ez legalább ugyanennyi idõt vett volna igénybe, de azért sem, mert ehhez a miénknél sokkal alaposabb héber tudásra van szükség. A görög nyelvismeretünk az egészen más. Az ugyanis természetes, hogy a mai Újszövetség-fordítások görög eredetibõl készülnek, ehhez a Szentszék is ragaszkodik. – Az Evangélium szövegét hûségesen továbbadni és a nyelvezetet is fordulatosan, olvasmányosan magyarra tenni, gondolom, több problémát is felvetett. – A mûfordítás egyik legnagyobb kérdése talán a szószerintiség vagy mondatszerintiség, illetve a szöveghez való ragaszkodás. Mi is úgy éreztük, hogy mint a legtöbb idegen nyelvre való fordításban – az angolban, a franciában vagy a németben például – nekünk is ahelyett, hogy „Jézus mondotta”, mindig a megfelelõ szót kell használnunk, szinte már jogos magyarázatot: „így folytatta”, „közbevágta”, „megmagyarázta”, „figyelmeztetett” stb. Ezt azért éreztük helyesnek, mert az ember nem szavakat, nem mondatokat fordít, de a saját nyelvén mondja el azt, amit jelen esetben az Evangélium szerzõje mondott. Természetesen ez rendkívül nagy felelõsséggel jár, és azt követeli, hogy a fordító beleélje magát az író szerepébe, magatartásába, gondolkodás- és kifejezésmódjába. – A Szentírás-fordítás után hadd kérdezzem a szerkesztõt: beszéljen egy keveset a Katolikus Szemlérõl, a keresztény világnézeti és kulturális folyóiratról is. – 1949-ben Mindszenty József esztergomi érsek, bíboros prímás letartóztatása után munkatársai közül többen kijöttek Rómába. Itt kívánták a Katolikus Szemlét folytatni, elsõsorban a magyar egyház ügyéért és a bíboros megmentéséért akartak síkraszállni. Ez a dolog azután ment is, nem is. Az eredeti szerkesztõgárdából többen továbbmentek Amerikába. Rám esett a választás: csináljam én a dolgot – a nyugati jelszó szerint –, „ahogy lehet”. Ebbõl azután egy olyan kibontakozás született, ami, szerényen fogalmazva, jól megállja a helyét a magyar nyelvû folyóiratok sorában. Jelentõs helyük van a lapban a Pax Romana évenként megrendezésre kerülõ kongresszusai anyagának is. Ezeket a kongresszusokat Európa különbözõ nagyvárosaiban, különbözõ egyházi intézményekben szokták megrendezni a húsvétot követõ héten. – Évtizedek óta lelkésze vagyok a Pax Romana csoportnak, amely a protestáns szabadegyetemmel és az evangélikus ifjúsági szervezettel együttmûködve rendezi az úgynevezett ökumenikus találkozókat is. Három alkalommal volt már ilyen ökumeni170

kus találkozónk. 1971-ben kezdtük a svájci Sionban, ahol Rónay György és Pilinszky János is megjelentek. A következõ Salzburg mellett volt, ahol közös Krisztus-hitünkrõl beszélgettünk, harmadik alkalommal Belgiumban találkoztunk, és A Szenlélek erõterében címmel jelent meg a tanulmányok és elõadások foglalata. Most tervezzük 1990re a negyedik találkozót, amely a közös keresztény felelõsségrõl fog szólni. Jó egyetértésben folynak ennek az elõkészületei, január közepén Stuttgartban tartottunk elõzetes értekezletet. Ez a találkozó is Szent Pál szavai jegyében készül: „Egy az Út, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki minden fölött áll, mindent átjár és mindenben benne van.” (In: Magyar Nemzet, 1989. május 30.)

HÁROMLÁBÚ KUTYA Jegyzetek egy ifjúsági könyvrõl „Ez a könyv neked való, te szoktál állatokról interjút készíteni” – adta egyik ismerõsöm a kezembe Lux Alfréd Macska az asztalfõn címû ifjúsági regényét. Érdeklõdéssel vettem kezembe. A regényben fõszereplõ kiscicát Mata Harinak hívják. De hiszen így hívják a Szántó Piroska macskáját is! Nem, nem véletlen egybeesés csak. És tulajdonképpen nem is a macskáról van szó. Az csak ürügy. Sokkal inkább egy másik jelenet villan elém olvasás közben. Szigorú tudós társaság, kétnapos konferencia, a Gépipari Tudományos Társaság rendezésében, a „növelt szilárdságú acélok gyártásával és alkalmazásával” kapcsolatban. Este, fehér asztal mellett hirtelen váltással morális problémákra került a szó: kivel érdemes törõdni, kell-e egymáson segíteni. Nemzetközileg elismert gyermektelen tudós szakember barátom pillanatok alatt leint: „Megrögzött idealista vagy, az egész világon úgysem segíthetsz, akkor meg arra a néhány emberre, akire ismeretségi körödbõl futná, kár az energiát pazarolnod”. Próbálom meggyõzni azzal a bizonyos „láncreakció teóriával”: ha én csak öt emberen segítek, azok is öt-öt másikon… Elnézõen mosolyognak. Végül vitapartnerem szán meg. Fényképet mutat: férfitenyéren fekvõ kismadár. Fél kézzel fényképezte az életmentõ akciót, a másik kezében a fészekbõl kiesett, sebesült madárral. „Az állatok megérik” – teszi hozzá rezignáltan. Ez a regény a mi akkori vitánkhoz is hozzászól. Nem alkalmi gesztusokra van szükség. A segítõkészség összefüggõ valami: egyik mozdulat hozza magával a másikat. Egy ilyen ideális „láncreakcióról” szól Lux Alfréd története. Mata Hari, a pár hetes cicaleány, tizenegy hónap alatt komoly édesanyává fejlõdik egy családban. Egy családban, melybe akkor csöppent bele, amikor az éppen felbomlóban volt. Szokásos képlet. Nagyon elfoglalt szülõk. Az orvos édesanya minden idegszálában a családjáé, de sok a közéleti tennivalója is. Édesapa 171

újságíró, és negyven felett ráun övéire. Fiatal, csinos munkatársnõ, gondtalan víkendek. Az anya mindent tud, de nem rúg fel semmit, nem csuk be semmit. A házasság törékeny dolog. Akinek fontos, meg tudja óvni viharban is, noha fél a mennydörgéstõl. A gyerekek, Dóra és Peti hasznos segítõtársaivá lesznek. Õk sokat tanulnak Újpetitõl is, aki elvált szülõk gyermeke. A kisfiú az õ biztatására kéri meg édesapját, vezessen iskolájában egy amolyan állatbarát szakkört. Az apa, miközben megismeri az osztályt, megismeri saját fiát is, akibõl remek srác lett, bár mint magának õszintén bevallja, neki ebben igen kevés az érdeme. Tegyük hozzá, másként is történhetett volna, kevésbé szerencsésen. A könyv egyszerre több irányban is elgondolkodtat. Pontos. Nem tudom, hogy etológiát és pszichológiát egyaránt jól ismerõ szerzõje gyermek- és emberszakértõként vagy „macskatudósként” jelesebb-e? Mindenesetre szépet és merészet alkotott. Merte vállalni a már-már közhelyszintre koptatott tétel hirdetését: érdemes bízni abban, hogy az állatok és az emberek – az állatkínzók és az emberkínzók – bár hosszú és kitartó munkával, de egyaránt megszelídíthetõk. Reggel meg kéne simogatni a szomszéd cicáját a lépcsõfordulóban, esetleg rámosolyoghatnánk a gazdájára is. Talán továbbadná… (In: Magyar Nemzet, 1986. február 25.)

„GYERMEKEIM, SENKI MEG NE CSALJON TITEKET!” Papi civilben nem megyek át a piroson, rossz példát ne mutassak. Rossz példát ne mutassak!!! Fiatal pap, beidézik, beviszik – tetszés szerint választható – az Ávóra. Mezítelenre kell vetkõznie. Az utolsó ruhadarabokat jobbára letépik. Másodpercek tört része, újabb ávós, már fotelba tessékeli. Sajnálkozva kínálja kávéval, cigarettávál ezt a megaláztatástól, mezítelenségtõl, kétségbeeséstõl, életösztöntõl is irányított, pszichológus legyen a talpán, aki le tudja írni milyen lelkiállapotú szerencsétlent. Még mindig csak másodpercek, de újabb ajtó nyílik, és már az ölében is van egy szintén mezítelen gyönyörû szõke bombázó – civilben ávóstisztnõ –, és már öleli és csókolja. Fotó sorozat készül. – A forgatókönyv homoszexuális változatban is bevett volt. Nincs több ez idõben talán három percnél sem. Két kaján ávós mosoly. – Na, tessék! Na tessék, itt írja alá, vagy holnaptól a szülei, testvérei, a hívek, a falu népe, a barátai, a fõnökei, ad abszurdum õszentsége, a pápa láthatják, milyen életmódot folytat. Percekkel ezelõtt belépett a szobába, mint egy akár a vértanúságra is elszánt, elkötelezett fiatal pap. Megkapta a vértanúságot. Sátánibbat, mint amilyet egy ke172

resztény el tud magának képzelni! Hogyan tovább? Látta a tenger, (de nem) futott el; a Jordán (sem) tartott visszafelé, sõt, a hegyek sem ugrándoztak. Mint ahogyan a továbbiakban, már õ sem ugrándozhatott. Ez azonban nem azt jelenti, hogy elfelejtette a 114. zsoltárt és az Isten hihetetlen erejét. De megszûnt számára a lehetõség, mint példakép, példát mutathatni. A markunkban vagy, szorításunkból nem szabadulhatsz. Jelentesz. Mit és hogyan, újabb teher, kinek mondhatod ezt el, ki hisz neked? Az éjszakák hosszúak, ha már virrad, egyet megint túléltél. Nem vetett véget életednek más se, nem ölted meg magad te sem. Közben esetleg alkoholbeteg lettél? Megint nem tudsz példa lenni, a hívek szednek össze az árokparton, összehányt reverendában. Mit ír errõl Jézus a porba?! Elfújta a szél! Hol vannak a vádlóid? Ki veti hát azt az elsõ követ?! De azt az elsõ követ csak az vetheti, aki soha nem vétkezett!!! Azután, erre más teendõ nem volt, mint szépen eloldalogni. Maradt azonban a nagy kérdés, a kíváncsiaknak, a hosszú imaszíjas farizeusoknak, és legfõképpen azoknak, akik abból hasznot tudtak húzni, mit írt Jézus a porba?! Ez a kérdés nagyon jó kérdés azoknak, akik diadalittasan akadnak el itt az olvasásban. Szent Pál maga is „ávós”- ként kezdte, mint tudjuk, nem beszervezés áldozataként, de õszinte meggyõzõdésbõl valóban üldözte az Úr tanítványait. „Én ugyanis megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért!”- és „Ananiás elindult” hozzá. Ki Ananiás? Ki Saul testvér?” és hol az „Egyenes utca”? A történelem sztrádáján visszanézve tudsz erre válaszolni? Valamint milyen is az a szenvedés?! Semmi esetre sem olyan amilyennek elképzeljük, és hogy majd azt mi vállaljuk, hiszen ez a legkevesebb, amit megtehetünk, és persze, ha az adott helyzetben vagyunk, mi meg is tettük volna mindazt, ami helyes. De „azok”, bezzeg… A Sátán meg dörzsöli a markát: Isten kettészakított népévé tett megint: „Azok” és „Mi”. Mi, az el nem oldalgó tiszták. Akik ítélni akarunk, mert feljogosítva érezzük magunkat, hogy átvegyük Jézustól az ítélés, (megvetés) jogát, hiszen mi bizony mások lettünk volna. Mi hagytuk volna magunkat agyonverni, vagy vesszenek a szüleink, a testvéreink, a barátaink, mi bizony mindent kiálltunk volna. Nem úgy, mint azok! Nem vesszük észre, hogy mi azoknál is sokkal gyengébbek vagyunk, mert szépen, mivel tán büszkén önelégült fejünket magasra tartjuk, belesétálunk, ismétlem nem belekényszerítenek, belesétálunk a csapdákba. 173

A Sátán tanult, ma már még rafináltabb, de mi nem! A magyarok nagy nemzeti kabátlopás-ügye. Érdekes! Méltó a világ sajtó visszhangjára! A magyar sajtóban megjelent, pedig arra, hogy Amerikában csemegézzenek rajta. Mit szólsz ehhez, tették egy hazatelepedett pap elé is az „És” cikkét az elmúlt hetekben, ottani látogatásakor. Mit szólt volna, õ sem élt itt. Legalább olyan jól tájékozott hát õ is, mint majd lesz a kevéssé inkulturálódott koreai vagy fekete-afrikai misszionárius Európában évtizedek múlva, ha a harmadik évezred elejérõl szól. A leendõ magas rangú egyházi vezetõ, kis hazánkban. A magyar egyház leendõ tábornoki kara. Az akkori közlegények, maximum õrvezetõk, tizedesek természetesen kikerülnek majd a hazai alapanyagból. Szerencsére. Õk azután az akkori kérdésekrõl majd úgy fognak beszélni, ahogyan, nagyon okosan, a fiatal magyar papok is teszik, ha az ügynök-kérdésre kerül a szó. Így volt ez az iparban is, igazgatni, felsõ vezetni lehetett szakérettségivel is, de a konkrét technológiai folyamatot, azt a mérnök ismerte. A lélek igazi mérnöke sem lát bele ezekbe a folyamatokba, és ezért belátja, hogy ez a porba író Jézusra tartozik. Igen, akkor olyan helyzet volt, amikor a nagy magyar nemzeti kabátlopási ügy drámája zajlott. Õ lopott, vagy tõle loptak? Nem mindegy, valami kabátlopási ügybe keveredettek lettünk, akik a világ szégyenére, pellengérre állíthatóak. Hogy nem is volt az kabát, csak kényszerzubbony? Igen, kényszerzubbony, és ez volt az akkori magyar népviselet. Melynek még, 1970-ig, a tervezõit is az NKVD irányította. De hát érdekel ez valakit? Igen, a magyar egyház az ilyen volt, láthatja a világ, és láthatja a magyar ifjúság is, ott azután ne keressen példaképet. Újabb pontok a Sátán javára, mert hiszen remek a csapda, sétálnak is bele tömegesen. A „Ki írt, mikor, mit, kirõl?” kíváncsiságában arra már nem jut a figyelembõl, mikor és kik kezdenek ügynöközni? Az utolsó nagy „leleplezés” két-három héttel elõzte meg a „A kommunizmus áldozatainak” évi emléknapját. Miért? Azért, hogy ne az áldozatokra figyeljetek, lám csak bevetettek egy kis „csemegét”. Az ügynökügy „Azok” és „Mi” elválasztásában, látszólag javadra, aki csak hallasz, olvasol róla, dõl a mérleg nyelve. Ez kell neked, ember, ki is húzod magad a „Mi” táborában. Van azonban másik „Azok” is. A mártírok és hitvallók, akik, valljuk be õszintén, „Azok” akik mi nem igen lettünk volna. Talán azért is nem kerültünk olyan helyzetbe, hogy ezt meg kellett volna élnünk. „Mi” – legalábbis én biztosan –, valószínû gyengék lettünk volna. Mint ahogy gyengék vagyunk ahhoz is, hogy inkább ebbe az „Azok” és „Mi” viszonyba gondoljunk bele. Amikor „Mi” vagyunk a törpék. Azonban „Azok” az „Azok”, minket is „Mi”-nek neveznek, soha el nem ítél174

tek, és el nem fognak ítélni, mert õk még kínzóikért is imádkoztak, imádkoznak: „Szándd meg Uram a gyûlölködõket, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Ezek az „Azok” nem nagyon fognak kiállni, vállukat veregetve, elmondani életüket. Fel kell keresni õket a „rejtekben” és rábeszélni, hogy az eljövendõ hivatásokért tanúskodjanak, mint Krisztus tanúi a történelemben. „Dicsekedjenek gyengeségeikkel!” Hogyan állt mellettük a hatalmas és erõs Isten, tanítsanak arra, hogy „mi áldjuk az Urat most és mindörökké”. Szalad az idõ, és elmennek. Itt maradunk manipulálhatóan. Aláaknásított mezõn sétálva. A Sátán aknáin járva, útjai szépen befüvesítettek, látszólag „egyenessé tett”-ek. A végére tán tábla is van állítva: „Az Úr útja.” Ördögi játszma, a halakat a tóból akkor sem akarták kifogni, elég volt a hatalomnak, hogy leeresztette a tó vizét. Micsoda pokoli módszereket találtak ki ehhez! Mögéjük láthat akár a legzseniálisabb jogász? Ki hirdethet ma ítéletet a szegény lelkek felett? Melyik evangélium írja: „Térjenek meg!” (azok). „Isten nem a zûrzavar lelke, hanem a békességé.” Miért hagyjátok, hogy zûrzavart keltsenek köztetek olyanok, akik tudják, miért keltik azt? „A világ fiai okosabbak a világosság fiainál.” Luci-fer pedig ügyesebb talán, mint valaha. Mi pedig Isten birkanyája leszünk lassan, akik a kutya és a farkas között nem fedezik fel a különbséget, és megtévesztetten ott legelünk, ahová a farkasok terelnek. D209-nek megbocsáttatott. Megkapta a liberálisok felmentését, maradhatott. Azonban amint gazdasági stiklijeikbe verte az orrát, nem D209 minõségében már viszont mennie kellett. Nemzeti viseletünk kényszerzubbony volt, van! Miért hogy kevesen veszik észre, hogy ezt a ruhadarabot nem önként szokták felhúzni? A nagy magyar kabátlopás jól idõzített történetein, akikrõl valóban jelentettek megbocsátóan mosolyognak. – Kilencen jelentettek rólam – mondja a nyugdíjas református teológiaprofesszor –, igyekeztek semmit se mondani. A feleségem lefekvés elõtt minden este kitakarított, ha jönnek értünk éjszaka, rendet találjanak az ávósok… Kikrõl beszéltetnek ma, és kikrõl hallgatnak?! Kik az „Azok” és kik vagyunk „Mi”, akiket János apostol sokszor, és olyan szépen figyelmeztetett: „Fiacskáim, szeressétek egymást!” A „bûn” elítélendõ, de a bûnös soha. Magyar népszokás Luca napján olyan szék készítésébe kezdeni, melyre az éjféli misén felállva, meglátható, hogy ki a boszorkány. Kívánom, hogy egy ilyen székre, mondjuk „csak” a bevezetõben leírt ügynök mokaszinjában felállva nézzen körül, aki az ördögöt akkor, és ma meg akarja látni. Ha nagyon kényelmetlen lenne az a saru, úgy gyorsan lerúgható, de a szem nyitva tartására kéretik fokozottan figyelni. Éleslátás nem akadály! 175

Nem lehet „Azok” és „Mi”, még akkor sem, ha „Szennyes lett a ruhája szegélye, mert nem gondolt rá, mi lesz a vége” (Jeremiás siralmai 1.19). Nem volt gondolkodási idõ. Nekünk van, gondoljuk meg, akarunk-e az Egyházon újabb sebet ejteni, vagy imádsággal, szeretettel inkább gyógyítjuk azokat.

„AZ IGAZ A HITBÕL ÉL” Életútja, hitvallása és magyarságtudata elismeréseként a „Hitemért és hazámért” kitüntetést, valamint a „Hit pajzsát” kapta „A kommunizmus áldozatai” emléknapján Punk M. Gemma ciszterci apátnõ. Monasztikus szerzetesi életet élni Szent Benedek Regulája szellemében, „Ora et labora!” „Imádkozzál és dolgozzál!” a rend megalapítása (1098) óta sohasem volt könnyû. A „Szentlélek intézkedése”it követve, 1944. augusztus 20-án vitte a zirci apáti tanács elé egy nõi monostor alapításának kérdését dr. Naszályi Ervin atya, akire dr. Endrédi Vendel apát úr rá is bízta az alakuló közösség életének egész felelõsségét. 1945. június 11-én a nagyesztergári plébános által felajánlott házba költöztek az elsõ jelentkezõk. Az alapítási okmányt Mindszenty József Szent Mihály arkangyal ünnepén írta alá, a Magyarországért való engesztelést bízva a Regina Mundi alakuló közösségre. Az elsõ tizenegy nõvér Gaudete vasárnapján öltötte magára a fehér ruhát. Hajnali kettõkor keltek, Istent dicsõítve imádkoztak, tanultak, és kezük munkájával házzá alakítottak egy lóistállót, Bakonyboldogasszonynak nevezve el a kezdetleges monostort. 1946. december 17-én itt tették le a fogadalmat, és három év múlva az örökfogadalmat is. Perjelnõnek a közösség legfiatalabb tagját, a 19 éves Gemma nõvért választották meg, örökfogadalmuk alkalmával pedig életre szólóan megerõsítették elöljárójuk megválasztását. A rendek feloszlatásakor civil ruhába öltözve lakásokba költöztek szét, segédmunkásként helyezkedtek el, gyárakban fizikai munkát végezve és tanulva lettek szakmunkássá, vagy mûszaki rajzolóvá, laboránssá. Érden sikerült kis házat venniük, melyben kertjüket mûvelõ, dolgozó családként húzták meg magukat. A konventen kívül dolgozva keresték meg a szerzetesi élet fenntartásának anyagi feltételeit. Istent dicsõítõ számûzöttek lettek hazájukban, akik számára az Úr, az Isten volt a szentély (Ez. 11.16). Zárt ajtó, leeresztett redõny mögött mondták a zsolozsmát. 1961, 1965 és 1968-ban nõtt meg a rendõrség és az ÁVÓ érdeklõdése irántuk. A közösségi szerzetesi élet folytatása miatti zaklatásokat súlyosbította a Rómában tett látogatás, amikor Ôszentsége VI. Pál magánkihallgatáson fogadta Emil atyát és Gemma anyát, bátorítva õket, haladjanak tovább a megkezdett úton. Veszélyes helyzetben, nagy titoktartás mellett benedikálta 1971. december 15-én apátnõvé 176

Pannonhalmán Vendel apátúr. Amikor pedig a számûzetés véget ért, megépítették a templomot és a kolostort Érden. Életük a „Most van az üdvösség napja”, akkor is, ha az a kommunista atrocitások vagy a rafináltabban üldözõ Kádár-korszak is. A közösségben boldogok, ahol mint Gemma édesanya mondja, mosolyogva, mindenki fiatal, csak néhányan már korábban léptek a rendbe.

ANCILLA NÕVÉR HIVATÁSÁNAK TÖRTÉNETE 1962-ben születtem Budapesten. Édesanyám védõnõ, édesapám pénzügyi fõelõadó volt. Öcsém két évvel fiatalabb nálam. Édesanyám születésünk táján komoly beteg lett, ezért a késõbbiekben otthon vállalt munkát, bedolgozóként. Így egész életét a családjáért áldozta, s mindent megtett azért, hogy mi, a gyermekei testi-lelki jólétben növekedhessünk. Édesanyám és édesapám olyan összhangban neveltek minket, hogy családi nézeteltérésre, szóváltásra nem emlékszem. Fõiskolás koromig azt gondoltam, ez a természetes, ez az általános, csak jóval késõbb döbbentem rá arra, hogy szüleim élete mint a fehér holló, olyan ritka volt. Az általános iskolában kiváló kisdobos, majd úttörõ voltam. Ez nem jelentett különösebb „világnézeti” problémát. Azt tudtam, hogy az iskolában nem beszélünk arról, hogy templomba is járok, de ezenfelül nem akadt nehézség. Az úttörõk 12 pontja az utolsó kivételével semmi olyat nem mond, amit ne csinálhattam volna vallásos gyermekként. Egy alkalomra emlékszem, amikor igen elszégyelltem magam. Osztályfõnökünk Szent Margitról beszélt. A kor szokásainak megfelelõ jámborsági gyakorlatait (pl. csak ritkán mosakodott) velünk, gyerekekkel kinevettette. Nevettem én is. Azután igen megszerettem Szent Margitot és részben olyan akartam lenni, mint ô. Igyekeztem tehát gondolkodásmódomban elhatárolódni osztályfõnökömtõl, aki a magyartanárunk is volt. Nyolcadik osztályban József Attiláról tanultunk, õ proletárköltõnek állította be, nézõpontja leglényegesebb részeként a vörös csillaggal. Amikor az Anyám c. versét tanultuk, elõször csendben kellett elolvasnunk és megkeresnünk az „eszmei mondanivalóját”. Osztályfõnököm szemével gondolkodva rávágtam: „Gondoljátok meg, proletárok!”. „Lényeglátásomért” örömében õ csaknem a nyakamba ugrott, én viszont József Attilát még messzebb tudtam ekkor ezért magamtól. Szerencsére negyedik gimnazistaként (egyházi iskolában) az igen sokoldalú magyartanárunk teljesen másképpen mutatta be a költõt, és azóta is nagyon szeretem sok versét. Ötéves koromtól hittanra jártam, hetedik osztályos koromban kezdtem az Örökimádás templomában az ifjú Sapszon Ferenc által vezetett énekkarban éne177

kelni. „Véletlenül” csöppentem bele a kórusba, amiért igen hálás vagyok a Jóistennek. Egy karácsonyi pásztorjáték után Tompa Nándor atya – aki a Regnum Marianumhoz tartozott, fél Budapest hozzá járt hittanra –, kihirdette, hogy a püspök atya a vasárnapi szentmisére ellátogat hozzánk. Az énekkar pedig szívesen veszi olyan új emberek jelentkezését, akik szeretnek énekelni. Amikor az elsõ próbára elmentem, és sok, nálam jóval idõsebbel találkoztam, elcsodálkoztam. Mivel marasztaltak, így, bár elõször fel akartam állni és elmenni, mégis maradtam. Karnagyunk beszélt nekem elõször az „igazról”, a „jóról”, a „széprõl” és a „szentrõl”, s mindez nagyon megfogott. Hetedik osztályosként kezdtem járni az ifjúsági hittanra, itt eleinte csak a számat tátottam, mert nem értettem semmit, de azért minden nagyon tetszett. Tompa atya ajánlotta, jelentkezzem a Patrona Hungariae Gimnáziumba. Egy hasonlattal magyarázta, hogy miért lesz ez jó nekem, mert szerinte ez olyan, mint hús a fõzeléken. Mindkettõre szükség van az egészséges táplálkozáshoz, az egyházi iskolára és a templomi közösségre is. Jártam tehát buzgón a kórusba és a templomba. Elsõ gimnazista koromtól azon kezdtem gondolkozni, mi leszek, ha nagy leszek. Hatévesen tanítónõnek készültem a magam tanító nénijének példájára. Mert rajzolni és tornázni nem jól tudtam, azt javasolták, legyek inkább tanárnõ. Az egyházi iskolában tizenöt évesen pedig elõször éreztem azt, hogy talán szerzetesnek hív a Jóisten. Elgondolkodtam. Családanya legyek? Vagy szerzetes? Bizonyos idõszakokban hét gyereket szerettem volna, mindegyiket magyar szentrõl elnevezve, István, Imre, Erzsébet, Margit, László stb. Miközben mondogattam magamban a Szentírásból a kis Sámuel szavait: „Szólj Uram, mert hallja a Te szolgád!”, akkorában már éreztem, boldog csak akkor lehetek, ha Isten akaratát követem. Csak a kórus vezetõjének, ifj. Sapszon Ferencnek meséltem el gondolataimat. Könyveket kaptam tõle a szerzetességrõl. Miközben olvastam, azon izgultam, mit kérdeznek, ha valaki meglátja kezemben olvasnivalómat. Kerestem tehát egy alibi fejezetet, amit nyugodtan megmutathatok mindenkinek. Találtam. Ez a vérmérsékletrõl szólt. A szerzetességgel kapcsolatos fejezetekre azonban már nem emlékszem. Késõbbi olvasmányaimban a csendrõl, az engedelmességrõl, a szegénységrõl kaptam gondolatokat. Ezek kapcsán úgy éreztem, hogy ha lenne hivatásom, akkor ezt Isten segítségével el is tudnám fogadni. Visszanézve, a mai eszemmel végiggondolva csodálatosnak tûnik, hogy három évig gondolkoztam ezeken, és eszembe se jutott, hogy a Patronába jelentkezzem, vagy külföldre szerzetesnek. Csak naponta imádkoztam és vártam, mikor történik valami. Lelki vezetõt kerestem. Jártam egy jezsuita atyánál, kedves volt, igyekezett velem kapcsolatot építeni, érdeklõdött, hova járok iskolába, mi a hobbim, de a szerzetességig valahogyan nem jutottunk el. Talán nem tudtam magam megfelelõen kifejezni akkorában. 178

Naszályi Emil atya a kórusnak tartott elmélkedéseket. Nyári táborunkban Szent Genovéváról, Párizs védõszentjérõl beszélt egyszer. Elmondta, a város egy barbár betöréstõl közbenjárására menekült meg, úgy is ábrázolják, hogy éjszaka Párizs fölött áll. Nyugodtan alhatnak hát az emberek, Genovéva virraszt és imádkozik. Mert nagyon megfogott ez a kép, bátortalanul, de bekopogtam az atyához. Már a harmadik mondatom után úgy tudott kérdezni, hogy elõadhattam kérdéseimet a szerzetesi hivatással kapcsolatban. Megengedte, hogy kimenjek Érdligetre a „nõvérekhez”, ahol 1979. szeptember 1-jén, szombaton délelõtt 10 órakor jártam elõször a Monostorban. Emil atya beszélt nekem ekkor Ábrahámról, aki alkudozott a Jóistennel az emberek érdekében. A közösségbõl, a kinti házakból még nem láttam semmit. Abban az idõben a nõvérek polgári foglalkozást folytattak, miközben titokban élték szerzetesi életüket. Amikor hazamentem és gondolkodtam, egy hét után már éreztem, hogy biztosan ide hív a Jóisten. Ezért megkérdeztem, hogy foglalkozás tekintetben van-e valami elvárás, amit majd nekem választanom kell. Jártam Emil atyához beszélgetni és imádkozni, Gemma apátnõ pedig olvasnivalókkal látott el. Amikor leérettségiztem, a Gyógypedagógiai Fõiskolára adtam be jelentkezésemet, ahová az elsõ alkalommal nem vettek fel. Dolgoznom kell tehát, de hol? Képesítés nélküli gondozónõnek vagy gyermekfelügyelõnek jelentkezhettem volna valamelyik gyógypedagógiai intézménybe. A Vakok Állami Intézetével próbálkoztam elõször. Adataimat felvéve kétmûszakos állást ajánlottak, és havi két hétvégén is dolgoznom kellett volna. Nem szívesen vállaltam volna, hogy éjszaka járkáljak az utcán, a kóruspróbákat pedig a hétvégi elfoglaltság nehezítette volna meg. Kerestem tehát tovább. Végigjártam Budapest szinte összes gyógypedagógiai intézményét, az ajánlatokban a változatosság csak két vagy három mûszak, két vagy három hétvégi elfoglaltság volt. Augusztusban családommal, ez volt utolsó közös nyaralásunk, kéthetes beutalóval a Balatonra utaztunk. Hazafelé az autóban a Jóistenhez imádkoztam: „– Istenem, én gondolom, mindent megpróbáltam, amit próbálhattam, de lám, csak csõd. Nem találtam olyat, amilyet elképzeltem. Kérlek tehát, segíts most! Feldobok egy kétforintost, ahová az esik, azt a kétmûszakos állást vállalom.” Hazaérve azonban levél várt, a Vakok Állami Intézetébõl érkezett, felvesznek egymûszakos állásra és nem lesz hétvégi elfoglaltságom. Ez volt az elsõ ilyen esetem, de azóta is mindig úgy érzem, az a fontos, hogy ki tudjam mondani: Istenem, én… én nem tudom, de Te segíts, mert egyedül Te tudod Uram. A másodszori felvételi vizsgámon megkérdezték, elmennék-e építõtáborba paprikát, paradicsomot szedni. Mivel ez keresztény meggyõzõdésemmel összeegyeztethetõ, szívesen vállaltam. Megkaptam a papírt arról, hogy felvettek a fõiskolára, és jelezték az építõtábor két választható idõpontját. Az elsõ idõpont azért 179

nem volt jó, mert még dolgoztam a Vakok Intézetében, a második pedig egy lelkigyakorlatos táboréval volt megegyezõ. Mivel a felvételin ígéretet tettem, hogy megyek, most megint felmerült a kérdés: mitévõ legyek? Nagy gondommal Emil atyához fordultam, aki figyelmesen meghallgatott, de nem válaszolt semmit. Viszont magatartásából sugárzóan úgy éreztem, nem is olyan nagy horderejû kérdés ez. Így ezzel már meg is nyugtatott. Bementem tehát a fõiskolára, hogy megmondjam, nem tudok elmenni. Mivel azonban senkit sem találtam ott, egy papírra írtam le, és az ajtó alatt becsúsztattam, hogy nem tudok elmenni. Fontos élményként maradt ez meg számomra azért, mert ismételt bizonyítéka volt annak, hogy nyugodtan bízzak mindent a Jóistenre, aki elintézi minden dolgomat, ha én készséges vagyok. Csak ne mondjam azt, hogy de, meg ha. Ezt a „tanítást” aztán egy életre igyekeztem megjegyezni, és a gyakorlatban alkalmazni. Tanulmányaim alatt a Gyógypedagógiai Fõiskolán nagyon jól éreztem magam. A gyakorlatokat szerettem legjobban. Úgy éreztem, és érzem ma is, hogy a sérült emberekkel és családjaikkal „a kutya se törõdik”, pedig nagyon-nagyon sokat szenvednek életükben. Nem látványos, de szükséges velük foglalkoznunk. Magam leginkább értelmi sérültekkel dolgoztam. 1985-ben védtem meg diplomámat, és szeptember 1-jén kiköltöztem Érdligetre, és bejártam Budapestre dolgozni középsúlyos értelmi sérülteket nevelõ iskolába. Hajnalban, amikor felkelve zsolozsmára mentünk, a szembetûnõ vidékrõl azt gondoltam elõször, hogy az maga Budapest. Felvilágosítottak, „csak” Diósd. Én úgy igyekeztem mégis rátekinteni, mint Szent Genovéva Párizsra. Egy alkalommal, nem sokkal késõbb, kisorsoltuk Magyarország egyházmegyéit egymás között, hogy melyik megyéért melyikünk imádkozzon. Egy kalapban hordtam körbe a megyék neveit, és egyszercsak az jutott eszembe, miért éppen az legyen az enyém, amelyik utoljára megmarad? Így hát benyúltam, húztam. A Jóisten személyesen nekem adta Budapestet. Én kaptam tehát a feladatot, hogy Budapestért és Pest megyéért imádkozzam. 1988-ban három hónapot német ciszterci monostorban, Oberschönenfeldben voltam. Úgy érkeztem, hogy németül alig pár szót tudtam. Szótárból tanulgattam, s egy idõs, kitelepített sváb nõvér segített, ha nagyon megszorultam. Az életükkel együtt éltem a magamét, imádkoztam és dolgoztam, miközben szívesen feltettem volna száz kérdésemet, melyet nem tudtam német szavakba foglalni. Megint megtanultam hát valami fontosat. Minden nehézségre azt mondani: „nem probléma”! Ebbõl azután érdekes dolgok adódtak. Mondták például egy alkalommal, hogy monostoron kívülre megyünk és valami pici, piros gyümölcsöt fogunk szedni. Valaki azt is ajánlotta, vigyek magammal gumicsizmát, más pedig azt, hogy semmiképp. A szótárban nem találtam annak a nevét, amit majd szedni kell, így hát fogalmam sem volt arról, hová fogunk menni és mit fogunk majd csinálni. Végül is egy epertáblára értünk ki, amolyan szedd magad mozgalom szerinti szü180

retelésre. Miközben sokat nevettem nehézségeimen, megvilágosodott elõttem, hogyan lehet élni szabadon, egy évszázados monostorban. Az az élet nem olyan volt, mint amilyen akkor itthon, nálunk, a szétszóratásban, a számûzetésben, a titokban. Nagyon megtanultam értékelni a mi közösségünket, azt, hogy Emil atya és az apátnõ vezetésével milyen meredeken tör felé ez a közösség az Istenhez vezetõ úton. Németországban, ahol nem kellett félni és ahol nem volt Emil atya, mint karizmatikus személyiség, ott „gyalogosan” járták az Isten útját. Emil atya viszont a sietést, a szárnyalást rajzolta elénk és példát is adott erre. Természetesen nagyon hálás vagyok a Jóistennek és a német nõvéreknek azért, amiért befogadtak maguk közé és azért is, hogy Gemma apátnõ elküldött, lássam az igazi, hagyományos monostori életet is. A rendszerváltás után lehetõvé vált, hogy mi is legálisan éljünk szerzetesként. 1989. június 11-én két másik nõvérrel együtt öltöztem be az érdligeti plébániatemplomban. Az ünnepségre meghívott volt Ancilla soror, a német apátnõ is. A beöltözési szertartáson kapjuk a rend fehér ruháját és a rendi nevünket. Én Genovéva vagy Mária szerettem volna lenni, de apátnõnktõl az Ancilla nevet kaptam. Az Ancilla szolgálóleányt jelent, és így nevezte magát a Szûzanya is, mikor Gábriel arkangyal megjelent neki: „Ancilla Domini”. Amennyiben magam választhattam volna ezt a nevet, az is nagyon szép lett volna, de hogy így, a Jóisten kezébõl fogadhattam, hiszen a monostorban Krisztus helyettese az apátnõ, így nagyon boldog voltam, hogy ez jelenti számomra az életreszóló feladatot, szolgálni Istennek és az embereknek. Szeptembertõl már Érden dolgoztam egy kisegítõ iskolában. Sok roma kisgyereket is tanítottam, sok hátrányos helyzetû, veszélyeztetett gyermeken próbáltam segíteni, hogy szolgálatára legyek a családnak és a gyereknek egyaránt. Gyerekvédelmi felelõs lettem. Ezeknek a gyerekeknek élete problémája túlmutat az olvasás-írás horizontján. Sokszor éreztem úgy, hogy a nehézségeiket megoldani nem tudom. Annyit tehetek csak, hogy odatartom a vállamat, keresztjükbõl kicsit a magaméra véve. Egy kisfiúra emlékszem különösen, akit édesanyja már kiskorában elhagyott, az apa pedig nyolc év börtönbüntetését töltötte. A gyerekek az apa testvéreinél voltak elhelyezve, hol az egyiknél, hol a másiknál. Olyan is elõfordult, hogy májusban udvaron, egy nylonfólia alatt éjszakáztak. Sokszor panaszkodtam a Jóistennek, hogy én igyekszem segíteni, megteszek mindent, amit tudok, de azt kérem számukra, adja meg, amit csak Õ tud adni. Hittant is tanítottam ebben az iskolában néhány évig. Legeredményesebben a saját osztályomban. Karácsonyra például jó feltételekkel is készültünk. Az egyik kislánynak az édesapja felakasztotta magát. A gyerekek találtak rá a fészerben. Egy hetet még kómában feküdt. Ilyen körülmények között lehet olvasással-írással kezdeni a napot? A mennyországról beszéltem nekik, arról, hogy majd az apuka 181

onnan fogja figyelni kislánya életét. A harmadikos kislány erre megszólalt: „Mondd, Zsuzsa néni (a világban volt a keresztnevem ez), ugye Te is nagyon várod már, hogy meghalj?” Úgy látszik, túl szépnek sikerült lefestenem a mennyországot, ezért szégyenkezve kellett bevallanom, hogy arra bizony még nem vagyok elég érett. Foglalkoztam súlyos és halmozottan sérült gyerekekkel is, akiktõl és szüleiktõl igen sokat tanulhattam. Itthon a monostorban szerzetesként próbáltam megtenni azt, amit itt és most a Jóisten kívánt tõlem. Igen hálás vagyok az apátnõnek azért, hogy hétvégeken teológiát tanulhattunk. Ciszterci atyák tanítottak, és néhány ismerõs világi atya oktatott különbözõ filozófiai és teológiai tárgyakra. Hasznosnak bizonyult ez nemcsak akkorában lelki életünk számára, de a késõbbiekben is, amikor itthon tanítottam a hittant. Az atyák a tudományok mellett az élet nagy kérdéseirõl beszéltek nekünk. Otthonosan érezték magukat közöttünk egy idõ után, és vizsgáztattak is bennünket az öt éven keresztül. A legfontosabb „tárgyak” azonban nemcsak mint tantárgyak szerepeltek az elsajátítandóak között. A Regulát Emil atya mindennap magyarázta, és magyarázatait (az utókorra való tekintettel) az apátnõ magnóra vette. Most is hallgathatjuk ezeket, tanulhatunk és élhetünk ezekbõl. Liturgiát és aszketikát is Emil atyától tanultunk. A mindenünk volt. ô az apátnõvel együtt. Emlékszem arra, hogy amikor elõször gyóntam nála, figyelmeztetett, hogy azokat a bûneimet, amelyekrõl úgy érzem, hogy nem tudnám õket kimondani, próbáljam meg elsõként elmondani, és ne hallgassam el semmiképpen. Úgy érzem ma is, hogy csak így lehet az ember saját lelke feltárásában készséges és õszinte, ahogyan ezt a Regula is elõírja, és akkor biztos lehet, hogy az Isten útján jár. Bízom abban, ha készséges vagyok, akkor a Jóisten a továbbiakra is ad annyi erõt és világosságot, hogy az újra és újra felmerülõ nehézségeket is meg tudjam oldani. Emil atya mindig úgy tûnt az én szememben, mint aki úgy lát engem, úgy néz engem, mint a Jóisten. Nem is igen sokat kellett neki magyarázkodnom, hiszen Õ úgyis érti a problémáimat, gondoltam és éreztem. Igyekeztem azért megfogalmazni, de tudtam, hogy erre csak nekem van szükségem, mert Õ mint egy nagy sas vett a szárnyaira, s valamennyiünkkel mint az alatt a megbújó fiókákkal repült az Isten felé. Úgy érzem, az Isten szemével látott és az Isten szemével szeretett. Ha ez költõien hangzana, ellene szól az, hogy mindenki így érezte ezt. Alkalmat talált mindig a legapró-cseprõbb problémák megbeszélésére is. Ezt aztán mindannyian ki is használtuk, sokszor tapintatlanul is, mert miután egész héten kint dolgoztunk, igyekeztünk a késõ esti órákat és a hétvégéket kihasználni, amikor neki már pihenésre lett volna szüksége. Soha nem mondta, hogy fáradt. Talán mi vettük észre, amikor minden igyekezete ellenére, mégis majdnem elaludt a széken is beszélgetés közben. Arról biztosított bennünket, 182

hogy figyel ilyenkor is. És igaza volt, egy-egy egészen szélsõséges esettõl eltekintve. 90 éves kora körül azonban orvosi elõírásra mégiscsak kitettünk egy táblát az ajtajára behajtani tilos jelzéssel. Aki pedig nem tartotta be ezt a KRESZ-t, azt szívesen fogadta. Szent Benedek Regulája a fiatalok és az idõsebbek közötti viszonyról is szól. Azt írja: „a fiatalabbak tiszteljék az idõsebbeket, az idõsebbek pedig szeressék a fiatalabbakat.” Mindig éreztem, hogy kivétel nélkül mindenki szeret itt mindannyiunkat. És számomra sem jelentett problémát az idõsebb nõvéreket tisztelni, akik olyan „szentül” éltek és élnek. Ha rajtam múlna, a sororok felét már szívem szerint most szentté avatnám, és a többieket csak azért nem azonnal, hogy ne essek túlzásba. Mindegyikük életét példaértékûnek tekintem. Egy 97 éves nõvérünk például 80 évesen idõnként ötven emberre is fõzött. Nyáron, amikor a konyhán segítettem, egy meleg, fárasztó nap délutánján csöngettek, s egyikünk felsóhajtott, mire õ a maga teljes önátadásával megkérdezte: „Krisztus azért csak bejöhet, nem?” (A vendégben ugyanis Krisztust igyekszünk látni. A Regula alapján.) Amikor este 11 óráig is a vendégeket kellett szórakoztatnia, hajnali 4-kor már fölkelt a zsolozsmára, hiszen, amint mondja, „egész napjának ez az erõforrása”. Örök fogadalmat 1993-ban tettünk azzal a nõvérrel együtt, akivel már 1987 óta „próbálgattuk” közösen a ciszterci életet. Az örök fogadalom, holtomiglanholtodiglan, olyan lépés, mint az esküvõ. Ebben a fogadalomban Jézus Krisztusra talál a jegyese „életfogytiglan”. Úgy érzem, az örök hûség egy szerzetes életében annyival könnyebb, hogy az Atya, Jézus Krisztus (a Fiú) és a Szentlélek mindig hûségesek. Csak nekem kell mindent tõlem telhetõen megtenni, hogy amit a Szentháromságos Isten az elöljárón keresztül mond, azt minden körülmények között be tudjam tartani. Eddigi életemet, úgy érzem, e hívásnak megfelelõen tudtam élni. 1995-tõl Érden, a habilitációs központban dolgoztam, sérült gyermekek korai fejlesztésével foglalkoztam, hogy segítsem késõbbi beilleszkedésüket egészséges társaik körébe. Sokirányú kapcsolatot kellett tartanom a város egészségügyi és oktatási intézményeivel. Szerettem a munkámat, kollégáim is segítettek, bár az én feladatom nem esett egybe az övékével mindig, mégis támogattak. Nehéz szívvel kerestem ezért az utódomat, amikor elhagytam õket, de sikerült a megfelelõ embert (azt hiszem) megtalálni, aki továbbfejlesztette és továbbfejleszti azt, amit elkezdtem. 2002 szeptembere óta legfeljebb a sarki gyógyszertárba járok ki. A házban itthon én vagyok most a betegápoló. Amíg kint dolgoztam, elvégeztem egy kétéves szociális gondozó és ápolóképzõ iskolát is. Itt sok olyan elméleti és gyakorlati ismeretet szereztem, melyet most hasznosíthatok. Foglalkoztunk olyan témákkal is abban az iskolában, melynek most kézzelfogható hasznát nem látom. Mégis hiszem, hogy kellett. Kellett dolgozatot írnom a hajléktalanokról, akiket úgy „megszerettem”, hogy hozzájuk mentem kötelezõ gyakorlatra. Az Úristen oda 183

sem véletlenül küldött, mert ha zuhanyozom, akkor is eszembe jut, hogy ezeknek a szegény embereknek még ilyen „luxusra” sincs lehetõségük. Megéreztem, megértettem az általános érvényû igazságot: senkit sem szabad megítélnünk, legfeljebb csak akkor, ha ez a feladatom, ami a legnehezebb feladatok egyike. Nyilvánvalóvá vált ez számomra akkor például, amikor egy anya-gyermek szállón végeztem gyakorlatot, és olyan nehézségeket, testi és lelki nyomort láttam, amely, ha visszagondolok rá, most abban segít, hogy el ne kényelmesedjem komfortos körülményeim között. Nagy segítség a számomra, amikor magam elõtt láttam, láthatom azoknak az embereknek a sorsát, akikért imádkozunk. És itt nemcsak konkrét személyekre gondolok, hanem „kategóriákra” is. Sérült gyermekekre, felnõttekre és a családjaikra például. Olyankor, amikor egy súlyos állapotban lévõ, dementálódott nõvért ápolok, akkor is eszembe jut azoknak az édesanyáknak a helyzete, akik autista, súlyosan vagy halmozottan sérült gyermekeknek és fiataloknak a szülõanyjaként egy életen át viselik gyermekeik nehéz sorsának rájuk esõ részét. Hányszor kilátástalan a helyzetük! Amikor imádkozom értük, a magam nehézségeit részben értük is igyekszem felajánlani. Persze ez soha nem sikerül olyan szépen, ahogy szeretném, de ilyenkor idõsebb nõvértársaim azzal biztatnak, hogy hosszú még az élet. 2003 márciusában az édesanyám meghalt. Édesapám ápolta õt otthon két éven keresztül. Két alkalommal a halála elõtt két-két hetet itt is töltött velünk. Hálás vagyok ezért a Jóistennek és az apátnõnknek, hogy vele lehettem itt, amikor a nagy találkozásra készülõdõben volt. A templomunk kriptájában nyugszik, ezért naponta lemehetek hozzá, hogy ott imádkozzam, és kérjem a segítségét édesapám és öcsémék számára. Amikor pedig õk jönnek látogatóba öt- és hétéves unokahúgaimmal, akkor együtt megyünk le a mamához, és azt a spirituálét éneklem nekik, amit õk is, mint édesanyám is, nagyon szeretnek: „Beszállás, gyere gyorsan, beszállás, gyere gyorsan, beszállás, gyere vár rád a végsõ állomás! 1. Egy fénylõ mennyei vasút egy felhõ szélén megállt, egy kedves, szép kicsi angyal ideint és kiált: beszállás… 2. Azt kérdem, messzire mennénk, õ ennyit mondott csupán, a boldogság ott a végcél, gyere jöjj, ne késs, ne várj! Beszállás… 3. Szép álom volt csak az egész, a fénylõ mennyei vasút… Az angyal messzire elszállt, de a hangja egyre zúg: beszállás…” Ezt az éneket Bernarda sorornak is gyakran éneklem, aki szívesen hallgatja. Bernarda sorornak, akit négy éve gondozok. És akinek már azelõtt is szüksége volt hétköznapi tevékenységében valamifajta segítségre, de csak kisebb mértékben és nem ilyen rendszerességgel. Közelebbrõl megismerve õt, csodálatos dolgoknak lehettem tanúja. Az évek múlásával, ahogy mind kiszolgáltatottabbá 184

és kiszolgáltatottabbá vált, derûs mosollyal fogadta mindezt. Tudom, mert látom, hogy fizikai korlátozottsága mellett is mennyi nehézsége van, szinte észrevétlen nehézsége. Guruló járókeretével végsõ erejével is megy azonban, ha már elindítottam. Olyan szorosan fogja azt, hogy a tenyere rövid idõn belül tûzpiros lesz, de azért mégis megy. Megy, mindig oda, ahol a közösség van. Persze már nem tudja követni szellemileg sem azt, amit a közösség csinál, de ott akar lenni. Ha azt mondom, imádkozni megyünk, azonnal kapható az indulásra. A Szûzanyával, Szent Józseffel való bensõséges viszonya szemmel látható. Szeretettel szól hozzájuk a kertben, ahol a szobrai vannak, olyan szeretettel, hogy még egy kívülálló is meghatódik, ha véletlenül látja. Életének kegyelmi telítettsége gyönyörûen mutatkozott meg egyszer, amikor elhunyt nõvérünk, Ida soror ágyánál teljes lelkesedéssel beszélt arról, hogy súlyos beteg állapotában is mennyire nagy kincs a közösségnek Ida soror élete. Áradozva beszélt arról, mekkora kegyelem az, hogy õ a miénk. Úgy érzem, bár ebben teljesen igaza volt, ez róla is elmondható. Róla, aki egész életében szeretett dolgozni, és ez most is látszik rajta. Ha egy képes hittankönyvet adunk kezébe, rendületlenül rajzolja át a betûket és a körvonalakat, mert úgy véli, most ez az õ munkája. Érdeklõdéssel fordul mindenki felé, de különösen, ha egy pap az illetõ, vagy õ éppen annak tartja, akkor megkülönböztetett ez a tisztelet. És ugyanez a tisztelet az apátnõ iránt is. Az õ szavai, amelyeket már sokszor meg sem ért, mindig nagy hatással vannak rá. Sok szenvedést okoz neki, hogy nemcsak nem ért sok mindent, de saját magát sem tudja idõnként pontosan kifejezni. Amikor nem értem pontosan, mit kérdez, a nem egészen kielégítõ válaszomat is elfogadja feleletként. Bennem él sok félelem azért, hogy a normálistól eltérõ reflexeire meg tudom-e a pontos választ adni és eközben megcsodálom azt, amilyen bizalommal engedi át magát a kezeimnek. Érzem, világa ma is sokkal inkább tükrözi hajdani személyiségét, elárulja, mennyire gazdag, odaadó lélek lakik benne. Hálás tud lenni mindenért, mindenért, amit azután visszatesz a Jóisten kezébe. Nagyon örül Misikének, az új, nevetõ babának, mint legkedvesebb játékának. Ágnes soror, amikor az elemet próbálta a baba hátában kicsit „durván” igazgatni, rászólt: hogyan bánsz vele! Bernarda nõvérünk mozgássérült és értelmileg meglehetõsen leépült. Idõnként rácsodál arra is, hogy milyen jól tudok magyarul. És örül ennek, és azt kérdezi, hogy hol tanultam meg ezt ilyen jól. És hogyha hazamegyek, fogok-e akkor is magyarul beszélni? Nincs igazán tudatánál, de a hazaszeretet az megmaradt és megcsillan benne. Õ, aki már egy Miatyánkot sem tud elmondani, az imádságra mindig boldogan jön. A rózsafüzért, amit használni nem tud, boldogan fogja kezébe, mikor odaadom neki. Olyan õ most, mint 96 évesen Magdolna nõvér volt, aki szintén mindent megköszönt, szívbõl örült a természet szépségének, bár már szinte semmit nem látott és semmit nem hallott 185

belõle. Egy alkalommal, amikor elesett, vérzõ orrát be kellett kötöznünk, és mivel megtartó emlékezete alig volt 10 másodpercnyi, a kötést rendszeresen le akarta szedni. Magammal kellett hát vinnem mindenhová. Akkor is velem volt, mikor egy idõs, beteg atyát kellett megmasszíroznom. Kértem, üljön a fotelba, az atyát pedig arra, feküdjön a heverõre. Magdolna soror igen nehezen volt kapható erre, azt mondta, nem hajlandó kényelmesen fotelben ülni, ha a pap csak a díványon kap helyet. A múltkorjában pedig, amikor a 79 éves Emília sorort köszöntötte az apátnõ születésnapja alkalmából, a többek között azt mondta neki, hogy amikor találkozik valakivel, az legyen az elsõ, hogy áldást mondjon. Könnyek gyûltek a szemembe, mert tudom, két könyökmankóval mennyire kiszolgáltatott. A kertben térden csúszva gyomlál, a vödröt valaki másnak kell odébb tennie mellõle. És azt a feladatot kapta a következõ évre, hogy ha lát valakit, ha találkozik valakivel, akkor elõször ne a saját esetleges szükségére gondoljon, miközben ég a munkavágytól. Ez bizony óriási dolog. Emília nõvér pedig hálás volt ezért a kérésért. Az apátnõ így is tud vezetni az életszentség útján. Jelmondata: „Szentség és Bátorság!” Az idõsebb nõvéreket szentté nevelte már. Reménykedünk abban, ad még neki idõt, erõt és energiát a Jóisten arra, hogy minket is tudjon vezetni a Hozzá vezetõ úton. A Regulában áll: kövessük az õsök példáját. Számomra, számunkra az apátnõ és az elhunyt és a még közöttünk élõ idõs nõvérek azok a példaképek, akiknek példáját követve igazi ciszterciek lehetünk és így megvalósíthatjuk azt az álmot, amelyet rólunk az Úristen megálmodott. Belépésemkor az idõsebb nõvérek azt mesélték, hogy a mi életünk olyan, mint valami, ami egy pókhálószálon függ. De ezt a pókhálószálat a Jóisten tartja a kezében, igaz, sokszor láthatatlanul. Bízom benne, hogy életünkre Emil atya és apátnõ édesanyánk, ahogyan magunk közt hívjuk, a továbbiakban is gondot visel és tõlünk csak az az egyetlen szükséges, hogy készségesek legyünk családunk, országunk és a nemzetünk javára. Hivatásom történetét dióhéjban így lehet elmondani. Azt azonban, ami emögött van, nehezen tudnám megfogalmazni. Az Úristen szeretete hozott ide és az Úristen szeretete tartott meg itt. Az Õ kegyelmébõl körvonalazódik lassacskán az arca, ahogyan az a zsoltárokban is írva van: a Te arcodat keresem Uram, s Te nem szégyenítesz meg reménységemben. Úgy érzem, hogy ha valaki hûséges az élet hétköz- és ünnepnapjaiban egyaránt, akkor Õ megszabadítja saját magától, hogy ne saját magának éljen, hanem neki. Nagy kaland ez, sok széppel és sok váratlan fordulattal. Az ember csak akkor találkozik újból és újból Istennel, ha nem magában bízik. Hol így, hol úgy, de biztos, hogy találkozik. Amikor Bernarda sororra tekintek idõnként, magamnak is mondom: kicsi, megtört Krisztus. Vagy éppen a lelki olvasmányon, zsoltáron keresztül válik számomra valami élõvé és 186

széppé, vagy bármiképpen máshogyan, de az Õ módján. Boldog vagyok az Õ házában, soha nem jutott eszembe, hogy elmehetnék innen, mert azt remélem, hogy az Õ kegyelme beteljesíti az életemet.

ÁGNES SOROR HIVATÁSÁNAK TÖRTÉNETE Nem az otthonról hozott nevünket használjuk, mindenki csak a szerzetesi nevét. Sok száz ember, ha valakinek jön egy papír, azt sem tudom, kirõl van szó, mert abszolút nem használjuk a vezetéknevet. A keresztnevet csak addig, amíg jelölt valaki. Egyszer, amikor már öt vagy hat éve itt voltam, szemüveget kellett cseréltetnem. Elmentem az OFOTÉRT-be. Mikor már kiválasztottam a keretet is, kérdezik a nevemet, kinek kell, hogy elkészítsék? Hirtelen azt akartam mondani: Ágnes soror vagyok. Majd kapcsoltam, hogy jaj, hát ezt nem lehet mondani, ettõl hirtelen leblokkoltam, nem jutott eszembe, hogy hívnak. Az optikus ebbõl csak annyit látott, ez azt se tudja, hogy hívják. Olyan agytörésbe került, míg kigondoltam lassan. Elõször csak annyi jutott eszembe, hogy Eszter. Eszter – mondtam. Megint néz rám, csak a keresztnevét tudja? Utána jutott eszembe: Szatmári Eszter vagyok. Nem tudom, mit gondolhatott, de ez olyan mindegy is. Jár így az ember, másszor is. Az életem? Veszprémbõl jöttem. Igaz, kiskoromban falun laktunk. A Bakonyban. 1972-ben születtem Budapesten. Édesapám állatorvos, budapesti. Egyetemi tanulmányai után kerültünk falura. Sokfelé laktunk. Azért kellett annyit költözködnünk, mert hívõ ember volt, és egy állatorvos a faluban nem lehetett vallásos. Vagy kirúgták, vagy eltanácsolták, ezért sokat vándoroltunk a Dunántúlon, a Sárközben, a Bakonyban. Gyönyörû idõszak volt ez a számomra. Falun élni, kint a szabadban, nagyon-nagyon szép gyermekkorunk volt, hárman vagyunk testvérek. Negyedikes általános iskolás voltam, amikor Veszprémbe költöztünk, és ott maradhattunk véglegesen. Templomba járó család voltunk. A szüleim nem átlagkeresztények; olyanok, akik az életükkel is tanítottak minket. Nem úgy, hogy magyarázták, így meg így él egy keresztény, hanem ebben nõttünk fel. Állandóan a jó példát láttuk magunk elõtt. Nõvérem két évvel idõsebb, öcsém egy évvel fiatalabb, egymás után születtünk. Amikor nagyobbak lettünk, akkor jött a nevelés szóban. Amikor jöttek a problémák, egyikünk ezt akarta, másikunk meg azt, magában a családi közösségen belül. Akkor megmagyarázták, hogy az Úr Jézus ezt csinálta, azt tette stb., stb. Abban az idõszakban, mikor kezd az ember agya kinyílni, fejlõdik a gondolkodása, nekem ez is nagyon-nagyon sokat jelentett. Mondjuk, ha megnézzük a mai fiatalokat, vagy akár a kortársaimat, micsoda különbség volt 187

énköztem és õköztük, akik nem kaptak semmiféle lelki nevelést, és kikerülnek a nagyvilágba, ezeregy bajuk és problémájuk adódik ebbõl, én meg mondjuk belekerültem egy másik közösségbe és sokkal könnyebb a nehézségek és problémák mellett élni, az utat megtalálni. Mert otthon megtanítottak alkalmazkodni, elfogadni a másikat, az alázatra, ami mindennek az alapja. Ezért nagyon hálás vagyok nekik. A hivatásom a gimnáziumban indult. Mindig elmentünk szentmisére hétvégén, általában szombat este jártunk. A nõvérem már nagyobb volt, máshol tanult, mikor jött haza, mondták, hogy még nem voltál szentmisén, menj el vasárnap szentmisére. Õ nem megy egyedül. És mondtam neki, hogy én majd elmegyek veled. És akkor mondták, hogy de te már voltál ma szentmisén. Mondtam, nem baj, elmegyek holnap is. És akkor így jött az, hogy elmentem másnap is szentmisére. Egyre többször, nemcsak egyszer egy héten. Valahogy vonzott, ezt még akkor nem tudtam megmondani, csak nagyon jó volt. Egyszer ott a szentmisén, a templomban éreztem azt, hogy az Isten mennyire szeret. Egy pillanat volt, és akkor esett le nekem, hogy az Úristen hív. Akkora vágy ébredt fel a lelkemben, azt nem lehet elmondani, hogy ezt a szeretetet viszonozni kell. És belegondoltam, hogy az Isten szeret engem, a kis senkit, és hogy tudom ezt viszonozni? Ha mindent odaadnék, ha mindenemet odaadnám, még az se lenne elég. Azért gondoltam, hogy egy olyan szerzetesrendbe szeretnék menni, ahol mindent odaadunk. Teljesen elhagyva a világot. Minél inkább tudjam szeretni Istent, minél inkább csak az övé lehessek. Elkezdõdött egy nagyon hosszú út. Nagyon szerettem volna már szerzetes lenni, de a jó Isten nem így gondolta. Nem láttam még onnan a terveit velem. Mindig csak visszafelé látjuk, miért történtek így a dolgok. Nagyon vártam az érettségit, állami gimnáziumba jártam Veszprémben. Ki kellett tölteni a felvételi papírokat, negyedikben. Nem is akartam sehová sem jelentkezni. Ezt nem mondtam otthon sem senkinek. Nekem ez egy belsõ titkom volt. Nem akartam továbbtanulni, nem is akartam kitölteni semmi papírt. A végén mindenki unszolt. Elõvettem hát a Felvételi tájékoztatót. Nem voltam annyira nagy eresztés a gimnáziumban, de ami nagyon érdekelt, az a biológia volt meg a zene. Most hova menjek tovább? Kerestem, melyik az az iskola, ahol a legkevesebb követelmény van, ahová esetleg fölvennének. Ilyen párosítás sehol nem volt. Végül találtam, legközelebb volt Szombathely, ott volt ének- és karvezetés, mondom, ez jó lesz és ez is le van tudva. Aztán közben vártam a nyarat, nyáron biztos, hogy meg fogok valakit ismerni, egy szerzetest, vagy valakivel találkozom, és már alig vártam, hogy kérjem, hogy vegyenek fel. Nem találkoztam senkivel sem a nyáron. A fõiskolára meg felvettek, tovább kellett menni. Jött az elsõ év, ami számomra borzalmasan nehéz volt abból a szempontból, hogy attól szenvedtem, nem lehetek szerzetes. Mert nagyon-nagyon vágyódtam erre. Mindennap jártam templomba. Már a gimnázium eleje óta erre készültem, végre az érettségi után sikerülni fog, és nem. Nagyon érdekes, 188

mert azért Szombathelyen is ott voltak a domonkos nõvérek, meg hallottam több szerzetesrendrõl is, otthon is a plébános atya, ahová jártunk templomba Veszprémben, minden évben hívott valamilyen szerzetesrendet bemutatkozni. Akkor mindig elfogott a vágy: na végre, jön valaki, jelentkezhetek. De amikor jöttek, valahogy nem jött a szó a számra. Pedig akkora vágy volt bennem, hogy az legyek, de valahogy nem tudom... Ez a Jóisten ujja volt, mert nem azt szánta nekem, nem azokat a rendeket. Én akkor szenvedtem ettõl, és kínomban beosztottam magamnak a napot, úgy éltem titokban, mint egy szerzetes, mindenfélét kitaláltam. Harmadikban volt, amikor azt mondtam, én már nem bírom tovább. Itt hagyom ezt az egészet és elmegyek valahová. Akkor jutott elõször eszembe, hátha ezt a Jóisten akarta, hogy így legyen, Õ akarta, hogy még tanuljak tovább. Nagyon nehéz volt, nagyon nehezen rábeszéltem magam, hogy maradjak ott négy évig. Azzal az indokkal beszéltem rá magam, hogy ha már itt voltam három évet, és most megyek el, akkor három év fuccsba ment. De ha most befejezem a negyediket, akkor legalább volt valami értelme. Negyedikben is rettenetesen kerestem, hova, hova. Néztem a szerzetesekrõl szóló könyvet is. Már otthon is mindenki kérdezte, meg a rokonság, hogy mit csinálsz, már állást kéne keresni. Rávágtam, hogy megyek tanítani, de még ráérek, majd utána keresek. Emlékszem, húsvét hétfõn – a Jóisten megvárta, míg befejezem az iskolát – húsvét hétfõn a plébános atyával kimentünk egy szomszéd faluba, mert az is hozzátartozott. És útközben az autóban hátrafordult és kérdezi tõlem: hát mit akarsz csinálni, ha befejezed a fõiskolát? Gondolkoztam magamban, most megmondjam, ne mondjam, másnak se mondtam, de ez egy pap. Ennek mégiscsak... hátha tud segíteni? Nem illik hazudni vagy füllenteni. Hát mondtam, hogy szerzetes szeretnék lenni. Azt mondta, igen, és hova? Mondtam, hogy fogalmam sincs, de valami szigorú szerzetesrendbe szeretnék menni. Kezdtem sorolni, hogy bencések, ciszterciek, amit láttam ebben a könyvben, hogy azok valahogy így élnek. De nem tudtam, vannak-e egyáltalán ilyenek Magyarországon. És erre mondta: ciszterciekhez? Hát menjél Érdre, ott vannak a ciszterci nõvérek. Én azt nem tudom elmondani, hogy ez micsoda megkönnyebbülés volt nekem. Akkor már hét éve ettõl szenvedtem, hogy nem tudtam, hova menjek és végre valaki megmondta. Akkor eldöntöttem, hogy idejövök. Ez 1994ben volt, húsvét hétfõn. Persze én, kis naiv, nem is tudtam, hogy én ezt elhatározom és majd odamegyek, itt azért megnéznek, alkalmas vagyok-e stb. De én akkor megnyugodtam, hogy idejövök. Otthon kértem az édesapámat, hogy telefonáljon, mert én nem mertem, hívja fel az apátnõt. Felhívta. Jön haza, és mondja, hogy beszéltem az apátnõvel, irtó aranyos, irtó kedves, nagyon örült, de van egy nagy probléma. És mondom, mi? Hát azt mondta, hogy te nem taníthatsz. És mondtam, hogy én nem akarok tanítani. Akkor láttam, hogy az apukámnak esik le az álla, hogy neki ez nem tetszik. Én meg boldog voltam, hogy legalább ezt is odaadhatom 189

a Jóistennek, van valami konkrétan, amit adhatok még pluszban. És mondtam, hogy én nem akarok tanítani. Akkor jött otthon a gyõzködés. És ezért is megemelem a kalapomat a szüleim elõtt, mert soha veszekedés, vita ebbõl nem volt. Õk abszolút nem örültek annak, hogy én fõiskolára jártam és idejövök kapálni. Nagyon szolidan és nyugodtan, mindig próbáltak gyõzködni, hogy gondold meg, a világ tele van pogányokkal és keresztény nevelõkre van szükség, miért herdálom el a talentumomat stb. S akkor mondtam, nem, én ide akarok jönni. Aztán elhoztak, tudom – legalábbis gondolom, de ezt ne tessék beleírni, mert nekik ez egy nehéz idõszak volt, és nem akarom õket kibeszélni –, tudom, hogy nehéz volt nekik. Mikor elõször voltak itt látogatni. Láttam rajtuk, hogy látták rajtam, hogy boldog vagyok és jól érzem magam. Szóval láttam rajtuk, hogy megnyugodtak, hogy nem bántam meg, hogy idejöttem és nem rosszul döntöttem. S a másik, hogy a Jóisten hív engem ide. Ez ellen se tudunk mit tenni. Soha nem is volt bennem semmi gondolat, egy pillanatra sem, hogy nem ide hív a Jóisten. Nekem ott az autóban megmondták, én azt se tudtam, mi van itt meg kicsodák, elhatároztam, hogy idejövök. Ez nagyon érdekes, mi nem járunk haza többet, tehát ez a világtól való elszakadásnak az egyik feltétele, hozzánk jöhetnek látogatni. A családtól és mindenkitõl való elszakadás nem olyan, hogy elítélem õket, meg hogy nem voltak jók, az ember egy jobbért hagyja ott a másikat. Szintén úgy volt, mint mással is, mikor idejöttem és eltelt több év, akkor látja az ember, hogy milyen csodálatosak a szüleim. Utána méri fel csak az ember, mert ha otthon van, az természetes, ebben nõttem fel, ez a legtermészetesebb. És az ember utána sok mindent lát, és akkor láttam, hogy uramisten, mi mindent kaptam én tõlük. Tulajdonképpen míg az ember be nem lép akárhova, elõtte óriási a vágy az Isten után, a keresés vágya. Ez érthetõ is, ezt az Isten ébreszti bennünk, hogy megtaláljuk azt a helyet, ahová õ hív minket. Mikor az ember megérkezik, akkor bizonyos értelemben ez az egész megváltozik, jó értelemben. Ez a vágy elmúlik, hogy hova menjek, egy óriási megnyugvás cseréli fel, hogy végre itt vagyok. Ettõl kezdve a világtól való elzártság biztosítja az emberben a belsõ kapcsolatot. Tulajdonképpen remeteélet ez a monasztikus élet, én egész napos csendben, az Istennel vagyok együtt. Ez egy csodálatos idõszak, amit az ember itt a monostorban tölt el. Mert amire vágytam egész addig, az most végre beteljesedik, hogy a világért, az emberekért, a sok bajukért, gondjaikért, amiket kértek, a betegekért, a szenvedõkért tehetek én itt bármit. Mert bármit teszek, ha csak lépek kettõt, a kertben dolgozok vagy a konyhán fõzök, minden cselekedetemet õértük teszem, õértük ajánlom fel, és számomra ennél nagyobb öröm nincsen, hogy másért élhetek, másért dolgozhatok. Ez az Istennek való átadottság, hogy nem tartozom senkihez, biztosítja azt, hogy Istennek teljesen átadhassam magamat, és így Istenen keresztül nemcsak mintha a világban dolgoznék, ha egy iskola gyerekeit taníthatom vagy egy kórház 190

betegeit ápolhatom, hanem így Istenen keresztül az egész világot gyógyíthatom, ápolhatom, taníthatom, simogathatom, bármi. Ez egy óriási szabadság. A hitetlen ember ezt biztos nem érti, vagy nem is tudja felfogni, de ez az értelme a mi világelhagyásunknak, hogy az Istenen keresztül, az Õneki való teljes átadottságon keresztül az egész világot szerethetem. Emil atya mondta egyszer az egyik elmélkedésében, mikor a monasztikus szerzetesekrõl beszélt, hogy a monasztikus szerzetes elhagyja a világot egészen, hogy egészen a világé lehessen. A monasztikus szerzetes vállalja a teljes magát, hogy egészen velük lehessen, hogy mindig velük lehessen. Egy monasztikus szerzetes minél inkább átadja magát Istennek, minél inkább hasonlóvá válik Istenhez, annál inkább válik emberré. Ezt egy csodálatos párhuzamban mondta el. Ennél én nagyobb élményt nem tudok elmondani, amikor ezt tehetem Isten és a világ szolgálatában. Meg kell találni mindenkinek, hogy az Isten mire hívta, mit kíván tõle, ha én azt megtalálom, azt az utat, akkor engem ez tökéletesen boldoggá tesz. Ez a legnagyobb boldogság itt. Pl. be van osztva a hét minden napjára egy kontinens. Ezt én gondoltam így, még mielõtt beléptem, akkor még azt mondtam, hogy hétfõn Amerika, kedden Európa, szerdán Afrika, csütörtökön Ausztrália, pénteken Ázsia, szombaton Magyarország, vasárnap a család. Azonkívül még beosztottam minden napomat külön szándékokra, hogy egyik nap a betegekért, másik nap a bûnözõkért, harmadik nap a házasságtörõkért vagy az elváltakért stb., stb. Mert annyi mindenért kell imádkozni, és akkor csak egy összevisszaság lesz, inkább beosztom és így sosem marad ki semmi és akkor aznap arra figyelek, arra koncentrálok, azért ajánlok fel bármit, amit teszek. Hogy hogyan kell imádkozni? Emil atya sohasem arról beszélt, hogyan kell imádkozni, mit kell mondani, a technikáról meg a módjáról, hanem õ mindig az Istenrõl beszélt. Ha az ember a munkáját, bármit, amit csinál, hogy most itt ülünk és beszélgetünk, ha mindent az Isten jelenlétében teszek, tehát tudatosítom azt, hogy itt van, hogy velem van, ha ennek tudatában vagyok, akkor egész másképp teszem azt, amit teszek. Ha az ember egy király elé megy, akkor nagyon meggondolja, hogy ott mit mond vagy mit csinál. Ha én erre figyelek, akkor már bármit teszek, az már imádság. Vagy ha a munkámat is, akárhol vagyok, úgy végzem, ahogy kell, buzgón és szorgalmasan és a lehetõ legjobban, az is imádság. Ugyanúgy, ahogy imádkozzuk bent a templomban a zsolozsmát, az az imádság is hatalmas munka. Tehát az az imádság és munka egyet jelent. Azonkívül, hogy az ember mondhat konkrét imádságokat is, mondhat szabad imádságokat is, tehát szabad imádságokat, saját imádságokat, saját nyelvével, de ha bármit csak úgy végzek pl. ahogy kell és mindazt az Isten jelenlétében, vagy felajánlom bármiért, az egész napom imádság lehet. Ha nagyon akarok valamit kérni, azt Istentõl szoktam kérni, illetve Emil atyát is nagyon sokszor szoktam kérni, meg van egy-két szent, akiket sokszor szoktam kérni. Olyan is, akit ismertem, olyan is, akit nem. Õrangyalomat szoktam kérni, szent Bernadettet, õ a ke191

resztségben védõszentem, szent Ágnes, aki a ciszterci éremnek volt az egyik szentje, II. János Pált is szoktam kérni és az elhunyt ismerõsöket is, akik közel álltak hozzám. Az mindig attól függ, hogy milyen célú a kérés, hogy ki az aktuális éppen hozzá. Érzem a jelenlétüket, a válaszokat. Ennek az a lényege vagy az alapja, hogy az ember állandóan tartsa velük a kapcsolatot. Tehát ha valaki meghalt, én a kezét nem engedem el, hanem továbbra is lélekben vele vagyok, és ha megvan ez a kapcsolat, az ember bármit kérhet tõle. Tehát egészen más ez a kapcsolat, mintha egy számomra vadidegen szenthez fordulok. Õ is biztosan segít, de azért ez mégis egész más. Sokszor van az, hogy mondjuk nem teljesül a kérés azonnal, vagy valamikor éveken keresztül vagy másképp teljesül, akkor sem szabad föladni. A Jóistent lehet ostromolni. Bátran kell és maximum azt a nagy dörömbölést õ felhasználja másra, amiért más nem dörömböl és hasznosítja más helyen. Sosem szabad feladni és abbahagyni. Másnak is szerezhetünk ezekkel érdemeket. Nekem mindig a szenvedõ Úrjézus adott erõt mindenben. Ez nagyon érdekes, ugye Ágnes is a bárányt jelenti, és a védõszentem is a ciszterci szent Ágnes, õ is az Úrjézus szenvedésének volt nagy tisztelõje, a mártírológium szerint minden napját beosztotta, mintha mindegyik nagypéntek lenne, tehát õ nagyon-nagyon figyelt és eszerint élt. Éppen ezért az Úristen nagy kegyelmébõl én mindig, ha bármi baj volt, vagy valami olyan ért, akkor sosem estem kétségbe, mert a kereszten szenvedõ Úrjézus, a feltámadt Jézus nekem mindig annyi erõt, és olyan bátorságot, reményt és hitet adott, hogy sosem tudtam kétségbeesni vagy nem tudott letörni semmi sem. A hivatásomban nagyon sokat jelentett, hogy aki ennyit szenvedett értem, azért mindent érdemes odaadni és vállalni. Hálából. A fogadalmat 2002-ben tettem le. Semmi különös nagy élményt nem adott, ezt most nehogy félreértse valaki. Amikor még a gimnáziumban éreztem, hogy hív az Isten, attól fogva én arra törekedtem, hogy hol és hogyan találom meg és hogyan tudom viszontszeretni õt, és hogy éppen jelölt voltam vagy már novícia, ez abszolút nem számít, mert az ember úgy élt, ahogy egy szerzetes. Tehát nincs különbség, hogy a novícia még csak ezt csinálja, vagy egy jelölt csak ezt csinálhatja, mert ugyanúgy a fogadalom szerint kell élnie. Ez annyi, hogy papíron van, most már ennek egy dokumentuma. Nagyon szép a fogadalom szertartásában, hogy a fogadalmat az oltáron írjuk és ott olvassuk fel és a név után egy keresztet teszünk, tehát meghaltam a világ számára. Az életemet, ugye az oltár az áldozat oltára, ahol a Szentmisét is bemutatják, Jézus Krisztus áldozatát, én is odatettem az életemet. Tehát ami plusz volt, hogy most konkrétan ott az oltárra, mindenki elõtt letettem az életemet az Istennek, az Isten és az ember szolgálatára. Odaadom áldozatul boldogan. Itt vannak nálunk általában, amikor már a kórházban azt mondják, hogy nincs mit csinálni, mi mindig hazahozzuk, hogy itt legyen a közösségben, ne ott egyedül a kórházban magára hagyatva. Ez mindig úgy van, hogy ott van valaki 192

mellette, mindig virrasztanak mellette, imádkoznak mellette. Emil atyánál is, amikor haldoklott, az utolsó napokban többször is, hogy ott volt az egész közösség reggel, délben vagy este, felmentünk és mindig együtt imádkoztunk. Így volt az, hogy halálakor, ebéd után fölment az egész közösség. Akkor már nem volt magánál, imádkoztunk, énekeltünk, egyszer csak kinyitotta a szemét, mosolyogva mindenkire ránézett, körbenézett, aztán becsukta és meghalt. Ez csodálatos volt, ahogy még utoljára mindenkitõl elbúcsúzott. Visszatérve a szenvedésre, azért így nagyobb fejjel sokszor gondoltam azt, hogy milyen heves voltam régebben, mert most már nem biztos, hogy el bírnám viselni. Mikor az ember már látja maga elõtt ezeket az embereket, hogy mennyit szenvednek, nem biztos, hogy lenne annyi erõm, hogy ezt kibírjam. De ez csak azon múlik, hogy az embernek milyen szoros Isten-kapcsolata van és mekkora hite az Istenben, az Õ segítségében, erejében, mert csak így lehet kibírni ezeket. A szenvedések abszolút, nem rossz értelemben mondom, olyan gyönyörû élmények, amikor az ember a legeslegközelebb van Istenhez. Egy másfajta közelség, amikor mondja az Úr a választott néprõl, hogy kihívom a pusztába és a szívére beszélek. Ezek mindig ilyen helyzetek és ennél csodálatosabb dolog nincs, minden szenvedésnek az öröme. Mert minden szenvedésben öröm van. Persze van benne fizikai vagy lelki fájdalom, attól függ, hogy milyen szenvedés, de az az öröm, hogy itt van az Úrjézus, vagy hogy én azonosulhatok Õvele, az Õ szenvedésével, ennél nagyobb öröm nincsen. Nézd, mint ajándékozza neked az Úr az éneklés helyes módját: ne keress szavakat, mintha el tudnád magyarázni, mi az, aminek Isten örül. Énekelj ujjongva (in jubilatione): ez annyit jelent, mint Istennek jól énekelni, ujjongva énekelni. Mi ez az ujjongva éneklés? Hogy nem értjük és szavakkal nem tudjuk kifejezni, amit szívünkkel éneklünk. Mert akik szüretkor vagy más fáradságos munkában énekelnek, elõször szavakkal és dalokkal kezdik örömüket kifejezni. Mikor azonban annyira tele vannak örömmel, hogy azt szavakkal már nem tudják kifejezni, elfordulnak a szavaktól és azok szótagjaitól, és az ujjongásra térnek át. A jubilus dallama nem mást jelent, mint hogy a szívben megszületik az, amit már képtelenek vagyunk kimondani. Kihez illik hát ez a jubilus, ha nem a kimondhatatlan Istenhez? Kimondhatatlan, akit az ember szavakkal nem fejezhet ki. Ha pedig nem mondhatod ki õt, de nem is akarsz hallgatni, mi más marad hátra, mint az ujjongás, hogy a szív szavak nélkül örüljön és hogy az öröm határtalan messzeségének a szavak ne szabjanak határt? (PL. 36, 283.) A zsoltározás rátalált a titokra, mely a szavakat felnyitja a szellem elfecsérlése nélkül, a hangokat összeláncolja a csend megsértése nélkül; a titokra, amely lelkünket a legszemélyesebb ima által bensõnkben összefogja és ugyanakkor a nyilvános imádságban felebarátunk lelkével összeköti. (Magnóbeszélgetés.) 193

LÚCIA SOROR HIVATÁSÁNAK TÖRTÉNETE 1983-ban születtem Budapesten. Félénk, zárkózott gyerek voltam, a kortársaim világa távol állt tõlem. Lelkem békéjét leginkább kint a szabadban, a természetben találtam meg. A szüleim két fiútestvéremmel együtt vallásosan neveltek minket, templomba vittek és imádkoztak velünk. Amint illett, gyakoroltam is a szüleimtõl örökségül kapott katolikus vallást, de ahhoz, hogy a személyes kapcsolat létrejöjjön Isten és énközöttem, Megváltónk egy lovasbalesetet használt fel tizenöt éves koromban. A ló levetett magáról, agyrázkódást kaptam, és csak másnap, a kórházban tértem magamhoz. Eközben összeomlott bennem a világ. Az élet értelmét vesztette, mindent meggyûlöltem, az emberekkel nem találtam meg a kapcsolatot, érzékennyé, sebezhetõvé váltam. Amikor két hónapnyi hiányzás után ismét visszatértem az iskolapadba, még rosszabb lett a helyzet. A tananyagot addigra nem tudtam bepótolni, sem a többiekkel együtt haladni, mert nem fogtam fel, amit olvastam, vagy amit mondtak nekem. Tehetetlenül és értetlenül álltam a léttel szemben. Már öt hónapja kínlódtam a balesetem óta, mikor váratlanul az egyik történelem témazáró helyett kiöntöttem a szívemet a dolgozatpapírra. A történelem tanárnõm még aznap válaszolt, s így elindult közöttünk egy bensõséges levelezés, mely során teljesen kiszolgáltattam magam neki, õ pedig nagy óvatossággal, szeretettel és bölcsességgel vezette a lelkemet, és a saját életével is példát mutatott. A természetszeretetem által ügyesen elirányított Isten szeretéséhez, s ezzel együtt kezdett el bontakozni bennem a szerzetesi hivatás. Elõször neki beszéltem arról, hogy ha szerzetességrõl hallok, megdobban a szívem, és talán én is az akarok lenni. – „Gondoltam rólad!” – hangzott a válasz. – „De ez csak úgy lehetséges, ha elõbb megszereted az embereket!” – Ettõl fogva tehát minden erõmmel azon voltam, hogy megkedveljem azokat, akikért Fiát áldozta az Isten. Emil atya itt tûnt fel az életemben – igaz, nem személyesen. A megtérés, istenkeresés egyértelmûvé tette, hogy lehetõleg hétköznap is menjek misére és forgassam a Szentírást, lelki könyveket. Mivel a szüleim már kétszer is voltak a Regina Mundiban lelkigyakorlaton, és Emil atya személye nagyon megragadta õket, néhány könyvét megvásárolták. Édesapám pedig felkérte Emil atyát lelki vezetõjéül. Én ekkor a Regina Mundiról nem sokat tudtam, csak annyit, hogy csodálatos kis mennyország, a nõvérek nagyon kedvesek és remekül fõznek. A könyvespolcunkon tehát lelki irodalom gyanánt Emil atya elmélkedéseit is megtalálhattam, melyeket ki is olvastam, hiszen szomjaztam az Istenre. Egyszeriben kitárult elõttem a világ, kezdtem megtalálni a helyemet a társadalomban. A naptáram megtelt programokkal, táborokba, lelkigyakorlatokra, 194

tánciskolába jártam. (Különös, hogy éppen amikor kezdtem volna jól érezni magamat a világban, akkor húztam be magam mögött a monostor ajtaját!) Miért éppen a Regina Mundi? A hivatásomban fõként az motivált, hogy vágyódtam egy olyan helyre, ahol Isten természetes közeg, „hogy az Úr házában lakhassam életem minden napján” (vö. Zsolt. 22, 6b). Kapott természetem folytán egyértelmû volt, hogy nem apostolkodó rendet keresek. Az interneten végignéztem a magyarországi nõi szerzetesközösségeket, és elkezdtem velük felvenni a kapcsolatot. Elsõként, mivel közel feküdt hozzánk és a szüleim sok szépet meséltek róla, a Regina Mundit kerestem fel, s ettõl fogva rendszeresen, havonta-kéthavonta néhány napot ott töltöttem. Azonban csak egy év múlva kaptam meg a teljes és maradandó bizonyosságot arról, hogy valóban szerzetesnek kell lennem, és a Regina Mundiban kell azzá lennem. Ezzel a bizonyossággal még egy évig jártam a nõvérekhez, majd miután leérettségiztem, 2002 õszén beléptem hozzájuk... Hogy miért lesz valaki szerzetes? Semmiképpen sem önmagától! A megszentelt élet a Szentháromság ajándéka, melyet az Atya a Fiú példájára a Szentlélek által az emberben véghezvisz. A szerzetességet csak a hitben lehet megérteni, Isten nélkül ugyanis ez az élet teljesen értelmetlen lenne. Mivel azonban mégis vannak, akik erre vállalkoznak, már ezzel is azt hirdetik, hogy Isten létezik, és olyan valóságos, hogy képes az emberi élet betöltésére. A ciszterci szerzetes az engedelmesség és állhatatosság mellett fogadalmat tesz erkölcseinek megjavítására is. Vétkezünk, elbukunk, ez természetes. De Krisztusban lehetõséget kaptunk az újrakezdésre. Hányszor kell egy nap újrakezdeni? Talán hétszer? Nem hétszer, hanem bizony hetvenszer hétszer! Vezérfonalul kijelöltem magamnak egy mondatot Szent Benedek Regulájából: „Így térj vissza Ahhoz az engedelmesség fáradságos munkájával, Akitõl elszakadtál az engedetlenség tunyasága által.” (RB. Prol 2.) A szerzetes olyan, mint a magasugró: évekig edz, gyakorol, hogy majd akkor a versenyen (az ítéleten) egyszer biztosan át tudja ugorni a lécet. De ez nem lehet csupán önmegszentelõdés! A papnak, szerzetesnek tisztában kell lennie azzal, hogy olyan kincs van rábízva, amit más nem adhat a világnak, csak õ. Ezért nem mindegy, hogy miként éli meg a hivatását! Tudjuk, hogy a földi életünk csak átutazás, nincs itt maradandó hazánk. Minden törekvésünknek ezért Istenre kell irányulnia, akitõl a boldogságunkat várjuk, és aki meg is adja, ha kitartunk. A szerzetesnek csak egy karrierje lehet az életben: az, hogy szent legyen. Ezáltal megdicsõül az Isten és megszentelõdik a világ is. A cél egyetemes, mindössze a formák, az utak között lehet különbséget tenni. A Regina Mundiban nagyon tetszett az imádság és a fizikai munka egészséges egyensúlya, a családiasság, a ciszterci egyszerûség, valamint a gregorián ének, mely röviden megfogalmazva: „a lelki élet dallamosítása”. 195

Napunk vázát a hét zsolozsmaóra alkotja. Liturgiánkkal a közösség adóját rójuk le Istennel szemben, hiszen Neki jár a dicséret! Nemcsak végtelen nagysága, tökéletessége miatt, hanem mert a teremtõ-teremtményi viszony már önmagában is tiszteletet kell, hogy kiváltson bennünk azzal szemben, akitõl létünkben mindenestõl függünk. Az értelmes embernek hódolnia kell Alkotója és Üdvözítõje elõtt! Persze, mint minden jónak, úgy a liturgiának is a kezdeményezõje maga az Isten. A János levélben olvassuk: „A szeretet ebben mutatkozik meg: nem mi szerettük Istent, hanem Õ szeretett miket és elküldte Fiát engesztelõ áldozatul bûneinkért. [...] Szeressük tehát Istent, mert Õ elõbb szeretett minket!” (1 Jn. 4, 10. 19) Összefoglalásul elmondhatjuk: Isten szeretetének megtapasztalása olyan érték, amiért érdemes élni!

196

„A HATALOMNÉLKÜLISÉG HATALMA”

197

SZENT JÁNOS EVANGÉLISTÁHOZ O dulcis electe Ó választott, édességes, tûznek hevében égõ! Gyökér, ki az Atya fényességében titkokat szóltál, ki beléptél a szüzesség rejtekébe az Arany Városban, mit a Király épített, országok trónjára lépvén: segíts vándorutunkon! Esõ esõztetõje ama elõdökkel egyetemben, kik öntöztétek élõ, gyógyító kertünk: segíts vándorutunkon! Szent Bonifáchoz O Bonifati Ó Bonifác, az Élõ Fény reád tekintett, bölcs férfiú, ki az Istenbõl fakadó tiszta vizeket Istenbe visszavezetted, öntözvén a virágok viruló zöldjét. Az élõ Isten barátja vagy te, világló kristály – az igazság útjain járó, a bölcsesség ösvényein. (Hildegard von Bingen)

198

ARANYALMA „Hagyjátok - mondta - hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek, ne akadályozzátok õket, mert ilyeneké az Isten országa.” (Lk. 18.16.) Isten országa... Mi az Isten országa? Milyen az Isten országa? Hol van az Isten országa? Ki tudna felelni ezekre a kérdésekre. Isten az örökkévalóság; elég lehete akár egész emberi életünk, emberöltõnk arra, hogy megismerjük. Hol keressük? Hol lakik a jó Isten? Magyar népmondás: „Akkor majd megtudod, hol lakik a jó Isten!“ Ez azonban nem bátorítást, sokkal inkább fenyegetést tartalmaz. Mikor is lehet ez az „akkor”? Talán ha valami nagy csapás, bánat, szomorúság ér. Bizony „akkor” nagy elveszettség érzésében az ember megkérdõjelezi vagy csak a „jó“ vagy teljességében Isten létét. Eljut az érdemes egyáltalán élni, élnem kérdéseihez. Nem akaródzik a földrõl felkelnie. Sírva csúszik-mászik a porban, mint a járni nem tudó kisgyermek. El sem igen hiszi akkor, a maga törpe, mindent elvesztett mivoltában, hogy fel tud állni, és újra elindulhat. Sír, sír, patakzanak a könnyei. A sok könny lassan tisztábbra mossa látását, rádöbben, sírása is az ima egy fajtája, módja volt. A gyermek az édesanyjáért, a felnõtt Istenéért zokog. Bezárkózik. Befelé fordul. Ezután rájön, lelke számára nem a test a legkellemesebb lakás, mert a lélek helye az „Isten országa”. Kizárta a külvilágot, befelé fordult, ajtót nyitott a szeretetnek, letérdepelt elõtte, s a csendben meghallotta a kopogtatást: „Az ajtód elõtt állok és zörgetek...” A vendég rádöbbent isteni részünkre, hisz Isten a „lelkébõl adott nekünk“, mikor így szólt: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá”. (Móz. 1.26) Lassan, ekkor testi voltunkban is állandó tudatába kerülünk isteniségünknek. Kettõs élet kezdõdik, miközben tesszük dolgainkat a világban, elmerülünk belül az isteni üdvösségben. Az elõbb még síró emberbõl így lesz a „megismerõ”, aki arra törekszik, hogy egyesüljön „megismerése” a „megismerttel”. Rájön, van ki eligazítsa bajában. Semmiféle földi boldogságért el nem cserélné új tudását, én és az öröklét azonosak vagyunk. Örömbõl születtünk, az örömért élünk és örömbe olvadunk majd. Megértjük az Igét: „az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen örömötök.” (Jn. 15.11.) Isten folytonosan megújuló öröme, amely változatos szépséggel tölt be egy egész örökkévalóságot. Õ, aki a folytonos megújulás, képes megújítani a rátalálót, nem hívatlanul lépett életünkbe, de ha befogadtuk szívünkbe, tudatunkba, megpróbáljuk hozzáalakítani szeretetünket. Ha bensõnkben rátaláltunk, akkor felismerjük a külvilágban is. Addig viszont kár is ott keresni, míg önmagunkban meg nem találtuk, rá nem leltünk keze nyomára, amely gyökeresen megváltoztatja viselkedésünket. Megpróbálunk ösztöneinken, gyengeségeinken személytelen elemzéssel és sziklaszilárd akarattal úrrá lenni. A bennünk élõ emberi hiúság és az önzés 199

édestestvérek. Minél jobban eluralkodnak, annál inkább áthatolhatatlan szívünk az isteni szeretet számára. Amennyire lehetséges, a magunkkal való szigorúság lángjával ki kell égetnünk ezeket az akadályokat, hogy az alkalmazkodóképesség, a türelem és az alázat vehesse át a helyüket. Az emberszív egóval átitatott érc, és a nagy kohász Isten. Kohójában a tûz a szeretet, az oxigén pedig a mindenütt jelenvalóság. „Mert olyan, mint az olvasztók tüze és a ványolók lúgja, leül, mint az ezüstolvasztó és tisztító mester, (...) megfinomít, mint az aranyat és az ezüstöt.” Rajtunk múlik, hogy lelkünk szemétdombján kukabúvárok vagyunk „mint zengõ érc és pengõ cimbalom”; vagy lelkünk kincsesbányájában aranyat ásunk, illetve felleljük lelkünk igazgyöngyökkel teli kincseskamráját. „Rendkívül mély és elképesztõen groteszk a gondolat, de tökéletesen igaz.” – így Szabó Lõrinc az általa fogalmazott bûnhõdésérõl a hiúságnak, egy keleti példázat alapján vett versben: Buddhista pokol Cérna-ormánya s nagy feje mögött szinte nyak nélkül nõtt, gömbölyödött, dagadt égnek az óriási hát s a kövér has alatt négy pici láb próbált tipegni. Kétségbeesett mohósággal szakadatlan evett a roppant Szörny. „Hiúságod, szegény, ez az eleven pokol” szólt, felém fordulva Buddha, „s íme, láthatod, mit kell, mennyit kell szenvednie, hogy kielégüljön!’ Orr s íny ingere volt köröttünk a világ, csemege húsok, méz, tejszín s nektár tavai s kalács-rétek: s e gazdag, édeni tájat szürcsölve sírva szuszogott a hegynagy Állat: láttam, hogy mozog ormánya, az a kis szívó fonál, s annak legvégén a tûfoknyi száj. A vágyakat szülõ, vágyakat teli szájjal habzsoló én „cérna-ormánya” „kis szívó fonál”-át mártja csupán „abba” a vízbe; „De aki abból a vízbõl iszik, melyet én adok, nem szomjazik soha többé. Az a víz, melyet én adok, örökéletre szökõ vízforrás lesz benne.” 200

A kozmikus szeretet végtelen tereibe tehát a hiúsággal, önteltséggel, be nem teljesült vágyai miatt haraggal telt szív nem jut el, az elme pedig olyan, mint az õsszel lehullt falevél, sodorja, kavarja a szél, belerothad az avarba. „De eljön az óra, sõt már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Az Atya ilyen imádókat kíván. Lélek az Isten: akik imádják lélekben és igazságban kell imádniuk.” „Én vagyok az, aki veled beszélek.” – fejezõdik be Jézus és a szamáriai asszony csak János evangéliumában olvasható találkozása. De hát nem szamáriai asszonyok vagyunk-e mindnyájan? Pontosabb a kérdésfelvetés úgy, nem kéne-e a bensõnkben megtalált „Messiásról, otthagyva korsónkat” hírt adni? De hát megtaláltuk bensõnkben a Messiást? Megtaláltuk-e Istent? Megtaláltuk-e az igaz Istent? „Olyan Istenrõl van szó, aki maga a szeretet, a tiszta másért valóság, aki azért szükségképpen az utolsó féreg ismeretlenségébe, inkognitójába lépett (Zsolt. 22/21.7). Arról az Istenrõl beszél, aki magát teremtményével azonosítja, és ebben a fényben, amelyet contineri a minimo kifejezéssel jellemeztünk, vagyis azzal, amely magát a legcsekélyebb lény által átfogni engedi, legyõzni hagyja – ebben mutatja meg a túláradó fölösleget, amely Isten voltát bizonyítja. A kereszt kinyilatkoztatás, nem akármit tartalmaz, hanem Istent és az embert. Feltárja, kicsoda Isten, s mi az ember létmódja. Így fogalmaz Josef Ratzinger. János apostol azt mondja: „Arról ismertük meg (Isten) szeretetét, hogy életét adta értünk. Tehát nekünk is oda kell adnunk életünket testvéreinkért.” Kell-e, lehet-e ezt szó szerint értenünk. Chantal Szent Franciska megvigasztal bennünket. Azt mondja, ez a nagylelkû emberekre vonatkozik, akik semmit se tartanak meg maguknak és hûségesek maradnak a szeretethez. Mert akik gyöngék, akikben kevés a szeretet és az állhatatosság, azokra Urunk nem küld vértanúságot. Engedi, hogy középszerûen éljenek, Isten a szabad akaraton sohasem vesz csorbát. A hiú, öntelt ember a keresztbõl is nagyot akar. Szépet, elegánsat, mutatóst, emelkedjen ki a tömegbõl. Aztán, ha vágya teljesül, s megkapja, mint Isten legszebb ajándékát, nem hisz Xavéri Szent Ferencnek, hogy az a kereszt bizony egy grammal sem nehezebb, s egy centiméterrel sem hosszabb, mint amit személy szerint elbír. Hiszen a méretezése isteni mûhelyben készült, ahol minden egyes ember mérete pontosan fel van írva neve mellé, az Isten tenyerébe. Lehet, kezdetben még büszke a szép nagy keresztjére: „Lámcsak ilyen erõsnek és bátornak lát engem az Isten”. Azután elesik alatta, és megint és újból elesik. Keresi Veronikát, keresi Simont, a Cirénébõl valót. Azonban, mert jobbára vak, vagy legalábbis gyengénlátó, nem fedezi fel a körülötte tolongó nagy tömegben, melyben hiszi, hogy „árván s egyedül bolyong, s míg tépi künn az orkán és az önvád itt belül” – fogalmazható költõien is. Jobbára ekkor rádöbben, dehogy vagyok én nagy lélek, beérem icipici kis kereszttel is, persze azt is csak akkor add Uram Jézus Krisztus, 201

ha valóban, tényleg annyira muszáj, most pedig Atyám, múljék el tõlem a keserû pohár azonnal, azonnal, de most rögtön, mindjárt azonnal. Bevallani hangosan gyarló az ember, de az Istenkeresõ ismeri. Átélte Péter apostol „Uram, tört ki az, készen vagyok, hogy börtönbe, sõt halálba menjek veled”. (Lk. 22.34.) „Péter, mondom neked, mielõtt ma a kakas szól, háromszor fogod tagadni, hogy ismersz.” (Lk. 22.35.) Igen, az Istenkeresõ ember ismeri ezt a csúszós lépcsõfokát a felfelé vezetõ útnak. Nébo hegye: Isten hegye messze, messze... Meredeken felfelé. Mennyi idõbe telhet 400 km-t megtenni? A Mózest követõ, rabszolgaságot elhagyó zsidó népnek az ígéret földjére bemenni? Negyven év! A keménynyakú embernek ez a 400 vagy tán sokkal könnyebb terepen egy másik 400 km legalább 40 év. Kell ez a 40 év? Mihez kell, és ma is kell? Nem, ma már egyáltalán nem feltétlenül szükséges. Járhatóbb út is van, mióta beteljesedett a próféták jóslata. „Íme a szûz fogan és fiat szül, Emmánuel lesz a neve, ez azt jelenti: velünk az Isten.” Pál apostolhoz csatlakozva imádkozzunk (2. Teszsz. 1.11-12.) „...hogy Istenünk meghívásra méltasson és hathatósan befejezze a hitbõl fakadó jóra törekvéseinket. Így dicsõül meg Urunk Jézus (Krisztus) neve bennetek, és ti is õbenne, Istenünknek s az Úr Jézus Krisztusnak kegyelmébõl.” Hol az Isten országa? Melyik út vezet oda? „Uram, nem tudjuk, hová mész, és az utat sem ismerjük.?” (Jn. 14.) – mondta Tamás apostol, és Jézus válasza örök: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, és senki nem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” Szent János így kezdi evangéliumát: „Kezdetben volt az Ige, És az Ige Istennél volt, És Isten volt az Ige. Õ volt kezdetben Istennél, Minden õ általa lett Benne élet volt, És az élet volt az emberek világossága.” Az örökkévalóság „most” pillanatokból áll. S az egyes ember mindenkori „most” pillanata Õ, „az Ige testté lõn”, „aki megtestesült a Szentlélek erejébõl, és minden általa lett”. A betlehemi istálló síró-rívó kisdede és a megostorozott kereszthordozó, keresztre feszített megváltó ugyanaz az Istenember, örökkévalósága más-más, egyébként örök és egyenként „most” pillanatában. Hiú ember, tudsz õszinte ember lenni? Melyik „most pillanatát“ választod követendõ példádul, melyik „most” pillanatával tudsz osztozni az édes üdvözítõnek? Hagyjátok, hadd jöjjön minél közelebb, fogadjátok be mind jobban szívetekbe a kicsiny Jézust, hisz övé az Isten országa, az az Isten országa, amely köztetek van. Ha a keleti bölcsekkel, három királyokkal adorálunk a jászolnál, Krisztus Király elõtt adorálunk, „akinek országa nem evilágból való”. 202

A Bensõ Gyermek – pszichológiai kategória – az Igazi Énünkre utal. A Bensõ Gyermek – spirituális kategória – az Én vagyok, aki vagyok bennünk élõ, bennünk életünk „most” pillanataiban újra és újra megtestesülõ második isteni személy: „Hópehely ostya, csöpp búzakenyér, benne lásd az édes Úr, téged szomjaz, s rád borul, szent karácsony éjjel” - és életünk minden napján, persze, ha mint az elsõ emberpár nem rejtõzünk el Isten „Hol vagy?” kérdése elõl „a kert fái között”, ha nem temetjük el Bensõ Gyermekünket a „kert fái között”. Az emberkeresõ Isten kérdése, az Istenkeresõ ember kérdése ugyanaz: „Hol vagy?” Hol a Te országod? Hogyan láthatom meg a Te országodat? „Bizony, bizony mondom neked, ha valaki újra nem születik, nem látja meg Isten országát.” Ha az ember szívében az Isteni gyermek napról napra újra és újra nem vehet szállást, ha nem engedi magához a kisdedet napra nap, nem látja meg az Isten országát. A templom az Isten háza, melyben az Eucharistia lakik, az emberi test temploma, az Istengyermek otthona. Mikor pedig kisgyermek van a háznál, milyen fokozott tisztaságra, rendre, békességre, nyugalomra, csendre törekszik az ember. Minden gondolatát a kicsi tölti be, érte csinál mindent. Egy mosolya boldoggá teszi, hát még ha a nevén szólítja. Karácsony elõtt különösen Isten-áldott állapotú a hívõ ember. Ha életem „most” pillanata azonos lett volna a 2003 évvel ezelõtti „most” pillanattal, és ott lehettem volna, ahol ma felirat hirdeti: „Hic natus est Rex Iudeorum.”, biztos karomba vettem volna, édesszülei engedélyével az isteni kisdedet. De hát errõl lekéstem, szomorkodik az ember, míg bele nem döbben, hogy Isten nem személyválogató. Karomba vehetem õt, napjaim jelen most pillanataiban is átölelhetem, sõt „mesélhetek” is neki. Igaz mesét, napjaimról, munkámról, örömeimrõl, bánataimról, életemrõl egyszóval. Úgy, mint a szülõ szokott beszélgetni gyermekével, vagy esti mesét mondani neki. A jó szülõ idõt szán a gyermekére. Nem a legrövidebb mesét olvassa fel, s már oltja is a villanyt. Spirituális értelemben vett Bensõ Gyermeke szemében a jó szülõ látja a kérdést: „Hát nem tudtatok egy órát sem virrasztani velem?“ A jó szülõ bármikor szívesen tanul gyermekétõl. A legfõbbek, legfontosabbak, amit tanulhatunk s tanulnunk kell: az engedelmesség, hiszen Jézus a halálig, mégpedig a kereszthalálig engedelmesen teljesítette az Atya akaratát. Tanulnivaló a szeretet: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is.” (Jn.13.34.35.), Ingyen kaptátok, ingyen adjátok. Szeretete helyett a „Do ut des!” Adok, hogy adj! szeretete uralja a világot. A meggondolatlan szülõ a kisgyermek-álmok legszebbikét, a „Jön a Jézuska!, Jön az angyalka!”, szent karácsony ünnepét is zsarolásra használja. Ha rossz leszel, nem szeretlek, nem szeret a Jézuska, nem szeret az Angyalka, nem kapsz ajándékot. Ha pedig jó vagy, mindenki szeret. Buta vagy! S a buta gyermek is szeretetlenséget érdemel – mondja ismét a szülõ, 203

s nem gondol arra, nem ezt tanulhatja a példabeszédbõl, melyben a jó pásztor felkutatja szeretetében az eltévedt oktalan bárányt. Nem a bûnöst, de a bûnt illeti a „nem szeretem”, hiszen a bûnfelejtõ Isten a bûneit megbánó gyermeken „örömünnepet” tart az Õ országában. Nem tesz úgy, mint az anya vagy apa, akinek szájából a gyermeki lélek számára legkétségbeejtõbb lehet a szó, midõn az rosszalkodása közben annak eredményeként a szép új játékot összetöri: „Nem szeretlek, nem is kapsz ezentúl semmit!” Talán bele se gondolt, mit jelent kijelentése, mit jelentene, ha õt is megfenyegetnék, nincs több esélye. Zárva, örökre zárva a gyóntatószék ajtaja, nem járulhat a bûnbánat s a szeretet szentségéhez többé. Vajon, ha pszichológiai kategóriaként keresi az ember saját bensõ gyermekét, nem ezért nem találja? Amikor rosszat tett, nem elbújt szülei „Hol vagy” kérdése elõl a „kert fái között”. A fenyegetõ, büntetõ, nevelõeszközként használt nem azonos a „Hagyjátok hozzám jönni!” Jézusával. A már gyermekkorában „a kert fái között” megbújt gyermek a mai felnõtt pszichológiai értelemben vett belsõ gyermeke. Olyan felnõtteké, akik hisz így nevelõdtek „tisztára csak a pohár és a tál külsejét mossák.” Fehérre meszelt sírokhoz hasonlóan, melyben a „kert fái között” megbújt pszichológiai értelemben vett belsõ gyermekük is el van temetve. Aki testvére a spirituális értelemben vett bensõ gyermek gyógyító, halottakat feltámasztó, „Lázár jöjj ki!” szeretetére, könnyes szeretetére szorul. (Jn. 11.43.) Spirituális bensõ gyermekünk szeretete feltámasztja a mi pszichológiai értelemben vett bensõ gyermekünket. Úgy találnak egymásra, ahogy két gyermek találkozik. És úgy találnak egymásra, ahogy a „kert fái közt” elbújt ember és a mindenütt jelenvaló Isten egymásra talál. A találkozást nem kell látnod ahhoz, hogy hinni tudj, de hinned kell ahhoz, hogy meg tudd látni. Ennek a hitnek, az imának és a szeretetnek a gyümölcse az a szellemi megvilágosodás, amely megteremti a mindennapi csodák lehetõségét. Hiszen írva van valahogy így: „Aki hisz bennem, ugyanezeket a dolgokat viszi végbe.” Nem lehetséges? Már hogyne lenne lehetséges! A hit által a szem nemcsak néz, de lát is. Nem csodálkozik, de csodál, mint a népmese hõse, hogy lám csak, aranyalma termett a fán. Talán az aranyalma a karácsonyfán esetleg ide visszavezethetõ szimbólum. Tanulnivaló az alázat: a lábmosás alázata, úgy, ahogy az Utolsó Vacsorán tanította Jézus: „A királyok uralkodnak a népeken, s akiknek hatalom van a kezükben, jótevõ uraknak hívatják magukat. Közöttetek ne így legyen, a legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig, mintha szolga volna.” És aki mint szülõ figyel spirituális bensõ gyermekére, az édes Jézusra, s feltámasztja magában eltemetett, pszichológiai értelemben vett belsõ gyermekét is, napról napra halad az úton, mely az Isten országához vezet, az Isten országához, amely azoké, akik olyanok, mint a kicsinyek, akiket az Úr magához szólított, mondván: ilyeneké az Isten országa. 204

„A HATALOMNÉLKÜLISÉG HATALMA” Isten Anyja! Isteni kegyelem anyja! Irgalmas Szûz! Fatimai Szûzanyánk! Rózsafüzér szeretet-asszonya! Te, aki 1917-ben három pásztorgyermeken keresztül üzentél a világnak, kérve „hogy az emberek jobbá váljanak. Hagyják abba, hogy fájdalmat okozzanak az Úrnak.” „Aki az Atyától született az idõ kezdete elõtt, Isten az Istentõl, Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentõl. Született, de nem teremtmény: az Atyával egylényegû és minden általa lett. Értünk emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennybõl. Megtestesült a Szentlélek erejébõl Szûz Máriától, és emberré lett.” Általa lett az isteni cselekvés színterévé a Föld, egy porszem a világmindenségben. Izrael gyakorlatilag hatalom nélküli népe lett történelmének hordozója, a teljesen ismeretlen hely, Názáret volt gyermekségének otthona Isten Fiának, akit Betlehemben, a helységen kívül, egy istállóban szültél a világra. Ez volt az elsõ pillanata annak, hogy Isten a saját mértékét, a szeretetet szembeállította az emberi gõggel, amely minden bûn eredeti tartalmának és csírájának táptalaja, annak, hogy az ember Istenné akarja tenni önmagát. A jászolhoz az egyszerû, a nyitott, a szelíd és a szegény pásztorok mentek az angyali hívásra. A napkeleti bölcsek, az imádni, leborulni érkezõk második csoportja pedig pogányokból állt. Õk hódoltak elõször az Emberfia elõtt, aki Isten, a második isteni személy, de leereszkedett, hogy elvegye a világ bûneit. Kicsinnyé téve önmagát, hogy azután, harminchárom év múlva meghaljon a kereszten, mint az emberiség megváltója, aki egyben mint a Te érettünk vérrel verítékezett szent Fiad, a jövendõ emberiség mértékadó képe is lett. De talán nem ismerhetjük fel rohanó világunkban sem, anélkül, hogy Téged, az Õ szent Anyját ne kérdeznénk Salamon szavával: „Minémû a te szerelmesed, oh, minden anyák közt legkeservesebb anya, Szûz Mária? Dilectus meus candidus et rubicundus, az én szerelmesem és Sz. Fiam, Jézus, fehér és piros. Fehér, ártatlanságának fényességében. Piros, égõ szeretetének lángjában. Fehér a Thábor hegyén színe változásában. Piros az Olajfák hegyén vérrel verítékezésében. Fehér 205

Heródes házában, a fehér ruhában. Piros, Pilátus udvarában, a veres bársonyban. Piros a seregek között tetõtõl talpig vérbe fagyva.” Csak Te láttad világosan, áteredõ bûn nélkül fogantatott Anyánk miként viselte a világ bûneit. Mi csak elgondolkodhatunk ezen, ahogyan – a föntebb, és alább is idézett –1744-ben, – az életszentség hírében elhunyt, boldoggá avatása folyamatban van – minorita ferencrendi Kelemen Didák atya tette: „Gondoljátok el, mily nehéz volt édes Üdvözítõnknek megrongált vállain keresztnek súlyos terhét viselni? Melyre a világnak minden bûnei, káromkodási, gyilkossági, tolvajlási, egyszóval minden gonoszsági, melyek világ kezdetétõl fogva voltak, világ végezetéig lesznek, fel voltak reá rakva. Reá rakva volt az Ádám engedetlensége, az Éva állhatatlansága, a Noé részegsége, az Áron bálványozása, a Dávid kevélysége, paráznasága, gyilkossága. És ha ezek közül csak egyik is oly nehéz, hogy a lelket pokolra vonja, ha csak az egy kevélységnek nehézségét is az erõs egek el nem bírák viselni: gondoljátok-e, az egész világnak minden bûneit az Istennek Báránya mily nehezen bírta felvinni Kálvária hegyére? Oly nagy terhe volt ez az Isten Fiának, hogy amint Sz. Máté írja (mikor döllöngene és gyakorta térdeire esnék, láták a zsidók, hogy jártányi ereje sincsen, nemhogy terhét viselhetné), erõvel, hatalommal kényszeríték Simon Cyrenaeust, a Sándor és Rufus apját, hogy utána vinné a keresztet (Mk. 15, 21, Lk. 23, 26). Felséges Isten, mi dolog ez? Hiszen nincsen néked semmi nehéz, mi az oka tehát, hogy azaz isteni mindenhatóságnak erõs karja elesett, ki három ujjával a föld kerekségének nehézségét fáradság nélkül tartja? Mi az oka, hogy azok a fáradhatatlan lábak, melyek az örökkévalóságnak halmain által futva jöttek váltságunkra, a halál útján elállottak? Mi az oka, hogy azok az erõs vállak, melyek az eget fáradság nélkül tartják, a keresztfát vinni nem bírják? Okát adja Izaiás próféta: mert a világ bûnét viselvén atrius est propter sclera nostra (53, 5), annak terhe alatt törõdött el, és minden tagja összeromlott. Értsétek, világ fiai, leányi, értsétek, mily nagy teher bûnnek terhe! És ha az Isten erõsségét, Krisztust elfárasztotta, ha az egek Istenének dereka meghajlott alatta, sõt, leroskadott és gyakorta térdre, orcájára esett: jajj nékünk! Ha ilyen teherrel lészen lelkünk testünkbõl kimenésekor, a más világ útjára való indulásban! Mert miképpen mehet fel a boldog örökkévalóságnak magas hegyeire? Nem hogy felmehetne, de sõt in puncto ad inferna descendet (Jób. 21, 13), egy szempillantásban pokolra száll.” Fatimai Anyánk! Nem új hittitok, mely különbözne az evangéliumi tanítástól, volt tehát ama elsõ, melyet a három gyermeknek 1917-ben megmutattál: „Láttátok a poklot, ahová sok szegény bûnös kerül.” Mint ahogyan a második sem volt az, amelyben egy „még szörnyûbb” háború bekövetkezésére figyelmeztetted a világot, ha nem tér meg. 206

A harmadik titok részét képezõ „golyót” kivették az orvosok õszentsége, az életszentséghírében – szentté avatása folyamatban van – 2005. április 2-án – az Isteni Irgalmasság vasárnapjának, az általa öt éve bevezetett ünnepnek az elõestéjén – elhunyt Szentatyánk, II. János Pál testébõl, melyet azután fatimai szobrod koronájába helyezett el, kegyhelyedre tett látogatásakor, felgyógyulván, halálosnak diagnosztizált sérülésébõl. Rózsafüzér szeretet-asszonya! Segíts, hogy ne a kíváncsiság, a szenzáció keresése vezessen minket, hanem felfogjuk üzeneted lényegét. Imádság által, még az eljövendõ történelem is megváltoztatható! Valamint, hogy „mit sem használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja.” Segíts, a hit, remény és a szeretet karácsony éji fényében követnünk Õt, aki „a Világ Világossága”, aki az „Út, Igazság és Élet!”. Bûneink töredelmes megbánásával, valamint buzgó imádsággal engeszteljük Szíveteket, a két „Legszentebb Szív”-et. Segíts, hogy Szent Fiad egykor felvegyen választottai közé, hogy beléphessünk, rajtad keresztül „Istenhez vezetõ nyitott ajtó”, az Atya házába, ahol, mint Fiad hûséges, szent, és botladozó tanítványainak mondta: „sok hely van”, és ahol „egyetlen megtérõ bûnösön” is örvendeznek. Addig pedig, ki tudja milyen hosszúra szabott, életünk napjaiban segíts visszaállítani a karácsony egyszerûségét, ami által, talán felfogja a világ, azt a „hatalomnélküliség hatalmát”, mellyel a Te Szentséges Fiad, a második isteni személy jött a világra. Akit (mert „Íme az ember”), „Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették, kínhalált szenvedett, és eltemették. Harmadnapra föltámadott az Írások szerint, fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján, de újra eljön dicsõsségben, ítélni élõket és holtakat, és országának nem lesz vége.” Rózafüzér szeretet-asszonya! Könyörögj érettünk! Segíts, hogy a világ megmeneküljön egy új tragédiától! Segíts, hogy ne feszítsük bûneinkkel, napra nap Üdvözítõnket keresztre! Add felismernünk a „pirosat” és a „fehéret”! Add felismerni az emberiség minél szélesebb körében, hogy az Isteni Irgalmasság üzenete a harmadik évezred útja, melyet követnie kell! Támogass, hogy életünk minden napja karácsony legyen, melyen nem próbálunk szabadulni az igényestõl, csupán a szépet és meghatót keresve! Minden nap, miközben megpróbáljuk az irgalmas207

ság testi és lelki cselekedeteit gyakorolni, otthonra lelhessen szívünkben Szent Fiad, akinek gyermeki hittel, tiszta szívünk szeretetével, megbocsátó jóságában reménykedve mondjuk, ahogyan azt Szent Fausztina nõvér által kérte: „Jézusom, bízom Benned!” Amen. 2oo5. május 29-én, Úrnapján

A SZÍVEK KÖTELESSÉGÉRÕL Dobos Marianne: A szívek kötelessége megmarad. Kelenföld Kiadó, Budapest. Nem mindennapi teljesítmény Dobos Marianne, neves magyar írónõ könyve. Jelentõségérõl Szándu Dávid, az Izraeli Írószövetség elnöke – Itamár Jáoz Keszt fordításában – úgy nyilatkozik, hogy az általános bevándorló és az Izraelbe érkezõ zsidó között az a lényegbeli különbség, hogy elõbbinek nem elegendõ, ha lakás és munkalehetõség megteremtésével megkapja az élet anyagi alaplehetõségeit – mert ettõl még kivetettnek tekintheti önmagát – míg az Izraelbe térõ zsidó az õshazába érkezik, tehát nem számít emigránsnak. Ezért különleges fontosságot tulajdonít ennek a mûnek, amely az ilyen fajtájú emberek lelki világát mutatja be kötetlen beszélgetések formájában. Dobos Marianne, az elõkelõ keresztény írónõ ezt teszi könyvében. Elsõnek Itamár Jáoz Keszt-tel, a kettõsgyökerûség elméletének meghonosítójával vett fel interjút, hogy ezután két Keszt-verset is közöljön a kötetben. Ez vezet át Csengeri Imrével felvett interjújához, aki – amint ismeretes – a kettõsgyökerûség témájában kialakult irodalmi vitában felszólalt és kifejtette álláspontját, majd a lapunk által New Yorkban rendezett vitaesten is hallatta hangját e kérdésben. Az írónõ elmegy Izraelbe és a helyszínen folytat beszélgetéseket. Beszélget Zeév Farkassal, a világhírû karikaturistával, Gondos Margalittal és számos más ismert személyiséggel, végül Goren Tamással, akinek megrázó vészkorszakbeli naplóját, Túléltük, Tamás cím alatt, mûvének megkoronázásaként közzéteszi. Dobos Marianne könyve megrázó olvasmány, amely mély nyomokat hagy az olvasóban, egyben reményt nyújt, hogy a szerzõ és hozzá hasonló irodalmárok jelenléte a ma átalakuló Magyarországon, az állam jövõjének fejlõdését helyes irányba fogja terelni. (New Yorki Figyelõ, 1989.)

208

A SZERETET NEVÉBEN! Legtöbbször a krimikben hangzik el: A törvény nevében! Játszottuk is gyermekkorunkban. Sokszor éltek a mondattal a történelem során. Nemegyszer viszsza is éltek vele. Mindenképpen valamilyen világi hatalom erõsíti, adja a fedezetét. Még amikor játszottunk is, aki kimondta, hatalmat képzelt maga mögé. Aztán vagy tudott érvényt szerezni neki, vagy nem. Hadd utaljak én most egy másik erõre. Most már nem úgy gondolkozom, mint a gyermek, elhagyom a gyermek szokásait. Amikor azt mondja az ember: elértem a férfikort, ezzel azt mondja: megértettem azokat a szavakat, amelyeket a kereszténység fogalmaz meg a legszebben. Annyira szépen, hogy sokan nemcsak szent szövegként értelmezik, magyarázzák, alkalmazzák életükben, hanem versként, esztétikai mûalkotásként is a világirodalom legértékesebb mûvei között tartják számon. „Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengõ érc vagyok és pengõ cimbalom.” Igen, Szent Pál szeretethimnuszáról beszélek. De nem egyetlen mûrõl, hanem egy szellemiségrõl, amely a keresztény ember cselekedeteit határozza meg. Tudatosan nem felszólító módban mondom. Nem azt mondom, hogy meg kell határoznia. Mert akkor már én is parancsolnék, befolyásolni akarnék másokat. Nem, a keresztény szellem: magatartás. Példázat. Nem kötelezettség, hanem lehetõség. Amit vagy vállal valaki, és életével hat a másikra, vagy képtelen követni, de ekkor hiába is köteleznénk rá. Szeresd felebarátodat... Ez nem elkülönítõ felszólítás, hanem éppenhogy öszszeköti az embereket. Keresztényeket egymással és keresztényeket mást hívõkkel, nem hívõkkel is. Akik az utóbbi év híradóit látták, nemegyszer látták feltûnni a máltai keresztet, nemegyszer villant fel az az önként vállalt szeretetközvetítés, amelyet Csilla von Boeselager báróné és Kozma Imre, a zugligeti fiatal plébános irányított. Menekült németek, nélkülözõ erdélyiek, szenvedõ romániaiak és hazai nincstelenek: minden rászorulón segítenek. Nem valamilyen világi hatalom parancsára, hanem saját keresztény szívük szólítására. Azok a kis közösségek érték el a „férfikort”, amelyeket nemrég kiszorítottak, üldöztek, szétszórtak. Most történelemformáló erõvé váltak. Egyik fõpapunk írta: „Valóban senki sincs a posztbolsevik vákuumban, aki hatékonyan be tudna állni a halaszthatatlan karitászmunkába.” Írta ezt elismerésként, amikor elolvasta Dobos Marianne könyvét, A szeretet önkénteseit. Dobos Marianne könyve az egy éve mûködõ Máltai Szeretetszolgálat szereplõinek történetét mondja el. Megismerjük azoknak az embereknek az életét, akik nem kérkedésbõl, nem kevélységbõl, nem valamilyen világi hatalom nevében cse209

lekedtek, hanem „csak” keresztény módon éltek. Azaz türelmes és jóságos szeretettel fordultak a rokkantak és nélkülözõk felé. Beleépítették a szeretetszolgálatot napi életükbe. Nem is sejtették: világi hatalommá is váltak, európai történelmet írtak. Nem erõszakkal. De a szeretet nevében! Dóczy L. Zsigmond domonkos tartományfõnök (In: Magyar Nemzet, Dôlt sorok, 1990. augusztus 23.)

HUSZÁR A SZÍVBEN Ki volt Gájusz? Nem tudjuk. Mégis a legfontosabbat tudjuk róla: szerették. Olyan ember volt, aki méltó mások szeretetére. Két évezrede mérték lett a hívõk számára. De a Biblia beleépült az egész emberiség kultúrtörténetébe is. A mérték, amely János apostol szeretetét kiválthatta, általános érvényû. Az emberi sors legszebb esélye fogalmazódik benne. Szeretet?! Szeretni?! Hogyan?! Mikor?! Mindig!! és mérhetetlenül! Parányi kis szív, életfontosságú húsdarab. A szeretet székhelye. Megpróbáltam nagyra növeszteni; monumentálissá tenni. A kompozíció a bárány feletti apró zöld levelektõl a költõ szíve alatti utolsó gubóig 2 méter. Igen egyszerû anyagokból készült. A szíve közepe mézeskalács. Mindig az adakozás, az ajándékozás szimbóluma volt. Egyszerû, olcsó, gyorsan száz- és ezerszámra elõállítható színes-szíves ajándék. Rózsás, pozsgás, mint a frissen kisült, meleg kenyér. Színei is olyan tüzesek. Még az úgynevezett hideg színek is izzanak. Pedig milyen kevés festékfélébõl keverik ezt a színpompát. Az ember gyönyörködtetésére és fogyasztására egyaránt alkalmas, semmi mérgezõ anyagot nem tartalmazhat. Örül az ajándékozó, boldog a megajándékozott, mert az adakozás kétoldalú öröm, elementáris erõ, csodálatos kapcsolatteremtés. Ha színei nem halványodnak el, nem szürkülnek meg. – Kérek valamit ezer forintért, a feleségem úgyis becseréli. Úgyse jó neki semmi. – Ha nem jó ezer forintért, nem jó kétezerért, tízezerért, még százezerért sem. Ha jó, akkor pedig minden jó! A napi kedvesség, a figyelmesség, a jó szó, amit már teljesen elbagatellizáltunk. A boldogok a kevésben is boldogok. A beteg, szomorú királyt meggyógyíthatná a boldog ember inge; de a népmese boldog emberének még inge sincs. Tükröt is tettem a mézeskalácsra. Nézzen bele mindenki! Mérje meg magát! Lássa meg magát! Örüljön a szeme csillogásának! Szégyenkezzék eltompultságán! Szálljon magába ez elõtt a felkiáltójel elõtt. Ez az élõ, mindig alkotó, mindig adakozó szív puha, de jól megtömött filcben fészkel. Olyan pop-artosan, legalább 2-3 210

atmoszféra túlnyomással van megtöltve. Ahogy az életben, a térplasztikában is a kitöltöttség a legfontosabb. Ami nincs teljesen kitöltve, ott hely marad a zûrzavarra, a manipulációra. A bizonytalanság fészkel ott. Annak pedig egy nyitott szívben helye nincs. A szív kapu. Jöjjetek hozzám és én befogadlak. Szabadon járhasson be mindenki, s ha menni akar, menjen, de persze, ne üres kézzel, akarom mondani, szívvel. Más szívek számára ajándékkal rakottan. Az ilyen szív nem piros és nem fehér. Sokszínû. Visszatükrözi az élet sokszínûségét. Kivirágzik. Gyümölcsöt terem. Lám, ott a gránátalma. Végtelenül érzékeny. Az egyik szeme sír a sírókkal, a másik meg örvend az örvendõkkel. A nemzet lelkiismerete. A költõ szíve. Mellette a huszár, a vitézség és a bátorság jelképe. Az egyenesség. Kard által gyõz vagy esik el. Példakép. A gyerekeknek s a felnõtteknek. Akik még szeretnek bátrak lenni, s akik már elfelejtették, hogy gyermekkorukban arról álmodtak, bátrak lesznek egy életen át. A lóról leszállt hõs, kis fababahuszár. Kézbe vehetjük, befogadhatjuk. Köztünk maradhat. Ki volt Gájusz? Nem tudjuk. Valaki, aki élt vagy ötven évet. Meghalt, mert szeretett – úgy, hogy szerethessék – és ezért nem hal meg sohasem. Dobos Marianne Schéner Mihály rajzához (In: Észak-Magyarország, 1986. március 15.)

FRÈRE ROGER EMLÉKEZETÉRE „Lágy szellõ kél, susogásában Illés Istent hallja. Fölsejlik benne a megdöbbentõ valóság: Isten szava sokszor olyan, mintha a csönd venne lélekzetet.(...) Miként szólt tegnap, úgy ma sem sohasem hallgat el az Úr hangja. De gyakran csak a csönd lélekzetvételében érthetõ.” „Ifjúkoromban – abban az idõben tehát, amikor Európát oly sokféle megosztottság szabdalta szét – állandóan nyugtalanított a kérdés; miért vannak ezek az ellentétek, ezek a megrögzött elítélõ vélemények az emberek között, még a keresztények körében is? Kérdezgettem magamtól: nem volna-e olyan út, ami a másik ember tökéletes megértéséhez vezet? Egy szép napon – amelyet dátumozni tudnék –, olyan helyen, amit pontosan le tudnék írni, a késõ nyári este tompuló világosságában, midõn lassan árnyékba borult a vidék, megérlelõdött bennem az elhatározás. Így szóltam: ha van ilyen út, akkor indulj el rajta magad! Tekintsd legsajátosabb feladatodnak, hogy megpróbálsz minden embert megérteni, bármi lakik is benne. És már azon a napon bizonyos vol211

tam afelõl, hogy elhatározásom mindhalálig érvényes marad. Nem kevesebbrõl volt szó, mint hogy életem egész folyamán újra meg újra visszatérjek a döntéshez: inkább én akarjak másokat megérteni, semmint, hogy engem értsenek meg mások.” Lényének legmélyén mondott igent a hívásra, hiszen ha nemet mondott volna, önmagától idegenedik el. Az Istentõl jövõ hívás ugyanis oly mértékben érvényre jut, hogy egy napon kénytelen legyen beleegyezni az ember. Errõl ír így Jeremiás próféta: „Már azt gondoltam: Nem törôdöm vele, nem beszélek többé a nevében. De ilyenkor mintha tûz gyúlt volna szívemben, és átjárta minden csontomat. S ha megfeszítettem erõmet, hogy ellenálljak: belefáradtam és nem tudtam elviselni.” (Jer 20, 9.) Az egész életre kimondott igen, az: tûz! Tûz, ami parázsként állandóan izzik; kiszolgáltatottá tesz, másként nem is lehet, egyetlen alapja van: az Isten iránti teljes szívbéli bizalom. Hiába lenne minden vonakodás és félelem, ez mindörökre szól, mert az ilyen Igen-t Isten Szent Lelke mondja ki elõször az ember-lélek legbensejében. Szenvedélyes hûség az ilyen, amit kér, és amit egyben meg is ad az Úr. Ha: „Szerelmed, Krisztus, megsebezte szívemet. Téged dicsõítve járom utamat.” – ahogy Johannes Klimakus, a VII. században a Sinai kolostorban élt szerzetes fogalmazott tömören, pontosan és gyönyörûen. Valami ilyen erõs, mély elhatározással indult el az ökumenikus közösség késõbbi megalapítója, Roger testvér is, amikor Krisztus nyomába szegõdött, hogy szeressen és reméljen, „szenvedélyes várakozással”. A taizéi dombok között, egy egyszerû öreg asszony így marasztalta: „Maradjon közöttünk, olyan szegények, elhagyatottak vagyunk.” Házat itt vett, hozzálátva azonnal ahhoz, hogy abban, kezdetben zsidó és politikai menekülteknek otthont nyújtson. Elkezdõdött egy veszélyes vendégszeretet az üldözöttek számára, valamint a csönd, és az imádság. Azután 1942 nyarától még jobban felerõsödött a veszély. „Vedd életem, ha jónak látod, de add, hogy annak, ami itt elkezdõdött, folytatása legyen.” – fohászkodott Istenhez, csontig ható félelemmel, de Isten akaratában megnyugvó bizalommal. A Gestapo 1942 novemberében szállta meg a házat. Szerencsére ekkor éppen Svájcban tartózkodott, segítve valakit átjutni a határon. Ezután azonban két évig nem térhetett vissza Taizébe. Mire visszamehetett, az alapképlet ugyan nem változott, mert akkorában is a gyûlölet szült gyûlöletet, de már német hadifogolytábor mûködött a környéken. A tábor lakóinak nyújtottak vendégszeretetet vasárnaponkint, mert a gyûlöletre adható krisztusi válasz a szeretet. Az életét is feláldozó szeretet. Mint azé a fiatal német katolikus papé volt, akit a koncentrációs táborokban meggyilkolt férjükért boszszút állni kívánó asszonyok vertek akkorában, 1945-46 telén, ott halálra. Az esztelen gyûlölet áldozata lett, akirõl 1974-ben Frankfurtban, német nyilvánosság elõtt mondott beszédében, így emlékezett:

212

„Ha Önök tragikus módon elvesztették fiukat, apjukat, fivérüket vagy férjüket, akkor ennek a fiatal papnak tekintetében újra saját hozzátartozójuk arcvonásait láthatják.” Már a nyolcvanas években írt egyik feljegyzésével illusztrálható talán a legszebben, és azzal a legnagyobb összhangban is, az õ útja, mely a ráhagyatkozás, a testestül-lelkestül való önátadás. Egy Krisztus elõtt hat évszázaddal élt Ezekiel nevû hívõ megrajzolta belsõ fejlõdésének útját. Fiatalemberként a következõket írja: „Ne engedjétek megbotlani lábatokat!” Annak az embernek a szavai ezek, aki mögött még nincsenek súlyos élettapasztalatok. Az akaratra hivatkozva így folytatja: „Teremtsetek magatoknak új szívet és új lelket!” Késõbb, egy hosszú érlelõdési szak után, megváltozott a hangja. Isten így szólt hozzá: „Új szívet és új lelket adok nektek, saját lelkemet árasztom ki rátok.” „Az Istennel egyesült életben semmit sem lehet kikényszeríteni. Olyannyira nem, hogy néha minél jobban erõlködünk, annál kevesebbre jutunk.” Személyes megtapasztalása szerint, ahogy korábban ezt naplójába lejegyezte: „Nehézségek, sikertelenségek, kiúttalanság – gyakran saját közremûkõdésünk nélkül – alkotó erõket hoznak mozgásba. És egyszer csak eljutunk odáig, hogy a lehetetlenség utat nyit a lehetséges számára.” Mert ezzel a tudással lehet a „már nem remélt” felé haladni, a „Ne félj, veled vagyok” nem kisajátítható örömének útján, „életeddel megírni a közte és közted szövõdõ szeretet költeményét.” „Nem alkalmi versre gondolok, hanem olyanra, ami szürke hétköznapjaidra sugárzó öröm, Isten könnyû szívû vidámsága. Ki valósíthatná meg önmagát enélkül?” Az élet, vetni, és csak vetni, közben soha nem az aratásra gondolni! Eközben, mégis „Akár éjszaka van, akár nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan.” Élni a „szenvedélyes várakozással”, melynek semmi köze nincs a passzivitáshoz: mert az Istenre várás tevékeny passió; olyan szenvedély, amely elvezet az emberek közti bizalomhoz és arra ösztönöz, hogy a reménység követeiként hatoljunk az emberiség éjszakájának sötétjébe. Nem keríthet hatalmába a tehetetlenség, a „mire jó az egész” érzése, mert az emberiség történeleme nem egyszerûen okok és okozatok egymást követõ gépiesen bekövetkezõ sorozata, hanem teret enged a személybõl fakadó belsõ erõknek is. Mikor útnak indult, „A testvérek számát 12-re fogjuk korlátozni” – tervezte, 1940-ben. Azután 1971-ben, az elsõ Ifjúsági Zsinatra készülve, így írhat, mikor már tízezrek veszik körül: „Bízom ezeknek az oly sok országból való fiataloknak a meglátásaiban: itt nálunk találkoznak, ismét elutaznak, keresnek, imádkoznak, és újból visszatérnek. Ha ezeken a forró augusztusi éjszakákon néha egyedül sétálok a csillagokkal teli ég alatt, miközben a fiatalok ezrei vannak a dombon, azt mondom magam213

nak: Ezeknek a fiataloknak a gazdag elképzelései olyanok, mint a csillagok ebben az éjszakában. Még semmi sem látszik világosan, mégis az éjszakám ünnep, izzik az azt betöltõ szinte esztelen reménytõl. A jövõ és az ifjúság ugyanazt jelenti. Küszöbön áll az egyház tavasza. Tüze hamarosan felmelegít minket.” Mert: „Sokan akadnak még – hívõk –, akik hozzád hasonlóan arra törekszenek, hogy a népek közötti bizalom kovászává legyenek. Az Észak és Dél, illetve Kelet és Nyugat között tátongó sebek begyógyítására irányuló fáradozásukkal tanúbizonyságot tesznek embertársaiknak valami remélhetõn túliról. Fölismerheted õket: az érthetetlen megpróbáltatások óráiban születtek és viszontagságokban érlelõdtek. Kitartanak mindenek ellenére és szembeszegülnek a bénító hatásokkal.” A II. Vatikáni Zsinaton megfigyelõként vehetett részt, nem véletlenül hívta meg Ôszentsége XXIII. János pápa. Az ifjúság problémái iránt hozzá hasonlóan fogékony VI. Pál pápa, aki mint elõdje is, jó kapcsolatban volt Roger testvérrel, egy 1972. évi naplójegyzet szerint egy vacsora után: „Búcsúzáskor még nyomatékosan ezt mondja: ’Ha kezében tartaná a fiatalok megértésének kulcsát, – szóljon majd nekem.’ Szeretném, ha lenne ilyen kulcsom, de tudom, hogy nincs, és nem is lesz soha.” Vagy talán mégis birtokolt valamit, ami az ifjú szíveket vonzza és megnyítja? Harminc évvel késöbbrôl olvasva egy 1975. május 25-i feljegyzést – ha csak Ôszentsége II. János Pál 2005. április 2-án bekövetkezett halálára, temetésére gondolunk – igencsak úgy tûnik, hogy volt hatalma. A békességszerzõk hatalma. Az az erõszak, mellyel az Istenországát szeretnék magukhoz ragadni, hogy mindenkivel osztozhassanak abban. („Mert az Isten országa köztetek van.”) „Zarándoklat a Piekary dombjára, Krakkótól nyugatra: 180 000 férfi, felsõsziléziai bányászok. Kígyózó sorokban érkeztek ide föl ma hajnalban. Éjszaka, mielõtt útra keltek volna, mindenki a saját egyházközségében megáldozott, azután vonatra vagy buszra szálltak. A zarándoklat utolsó szakaszát gyalog tették meg. Az asszonyok ma este plébániatemplomaikban várják visszatértüket. Arra kértek, hogy Wojtyla kardinális prédikációja után én szóljak hozzájuk. Többek közt ezt hagytam rájuk: Nyugat-Európában – ellentétben Lengyelországgal, ahol a papokat a hívõ nép hordozza, támogatja – nagyon sok az elmagányosodott pap. A lengyel népnek sajátos küldetése van. Ezeréves történelme során a nagylelkûség és a kitartás valódi kincseit szerezte meg magának. Rendíthetetlen hite sok keresztény reményét erõsíti világszerte.” 1979. május 27-én, tehát négy évvel késõbb, így ír: „Katowicébõl Piekaryba megyünk, a sziléziai bányászok zarándoklatára. Sokan négyórányi gyaloglás után állják most végig a többórás istentiszteletet. Még a dombtetõrõl sem lehet egyetlen pillantással átfogni a hatalmas tömeget. 214

Fölkértek, hogy beszéljek nekik Máriáról. ‘A lengyel munkások közül senki sem hiszi, hogy befolyása lenne az emberiség fejlõdésére. Mégis azt szeretném mondani nektek, hogy éppen az ellenkezõje az igaz. A nagy átalakulások, változások nem azokon múlnak, akik látszólag élvonalban állnak. Nézzétek Szûz Máriát! Éppúgy nem gondolta õ sem, hogy élete hatással lesz az emberi nem jövõjére. Az Istenanyához hasonlóan ti is a világ azon jelentéktelenjei vagytok, akik mindnyájunk jövõjének útját egyengetitek. Hûséges várakozásotok Istenre sokak számára lendítõ erõ világszerte. Lengyel keresztények, ti olyanok vagytok, mint a nagy fa gyökerei. Mivel a gyökerek rejtve vannak, azt gondolhatná az ember, hogy nem szolgálnak semmire. De más népek fiai tudják, hogy ti gyökerei vagytok az egyháznak. Igen, Lengyelország a kiengesztelõdés útjára vezetheti az emberiség nagy családját és az egyház tavasza felé irányíthatja a világ keresztényeit. Ez ma a lengyelek hivatása’.” Másnap Varsóban születik a feljegyzés: „Amikor a lengyel fiatalságra terelõdik a szó, a vértanúságot emlegeti, – de azt is hozzáfûzi ez az asszony – aki férjét és lányát vesztette el az auschwitzi koncentrációs táborban –, hogy talán könnyebb fiatalon, egyetlen gesztussal odaadni életünket, mint hûségesen kitartani egy életen át.” Az 1976. január 20. dátumú naplójegyzet pedig megrendítõ testamentumaként is olvasható ma: „Libanonban egymást gyilkolják muzulmán és keresztény testvéreink. Egy hónappal ezelõtt orvul megöltek az úton egy 22 éves fiatalembert, aki hazafelé tartott falujába a karácsonyi ünnepekre. Ez az ifjú vértanú elõre sejtette halálát: kollégiumi szobájában levelet hagyott hátra a családjának: ‘Egyetlen kérésem van felétek. Bocsássatok meg teljes szívbõl azoknak, akik megöltek engem. Könyörögjetek velem, hogy vérem – más bûnõsök vérével együtt – Libanon vétkéért engesztelõ áldozat lehessen. Összekeveredve más foglyok vérével – bármely párthoz vagy vallási felekezethez tartozzanak is –, legyen vérem a béke ára, a szeretet és az egyetértés díja, mely értékek szinte kivesztek országunkból, sõt világunkból is. Ne féljetek! Engem csak a ti szomorúságotok aggaszt. Imádkozzatok, imádkozzatok, és szeressétek ellenségeiteket!’” Hat és fél évtized telt el 1940. augusztus 20-tól, a taizéi kezdettõl vértanúsága napjáig, 2005. augusztus 17-ig. Olyan évtizedek, melyeket a hozzá csatlakozókkal együtt, lehetõség szerint, mindig a legszegényebbek között töltött. „Aki Krisztushoz hasonlóan együtt akar szenvedni másokkal, az belsõ feszültségeknek teszi ki magát. Az ember szeretne elrohanni, hogy azok közt legyen, akik híjával vannak az emberi szabadságnak.”

215

A világ összes nyomornegyedét nem tudta felkeresni, valamennyiben nem élhetett a rászorultak között. Azt a rengeteg emberi szenvedést, amit életében látott és orvosolni próbált, nem lehet másként elviselni, csak ha: „Életünk alapja az a bizonyosság, hogy Isten szeret minket. Minden ebbõl a barátságból fakad”. Ha lenne Isten – mondják sokan –, nem engedné meg azt a sok háborút, nyomort, éhezést, járványt vagy természeti csapást, ami a világon van. Ha lenne Isten, és jó Isten lenne, akkor megakadályozná mindezt, s azt is, hogy az ember a gonoszat mûvelje. De, éppen azért, mert van Isten, és mert kimondhatatlanul szerette a világot, szereti ma is, megadta az ember számára a szabad akarat, a választás lehetõségét. Megadta, még azt a szabadságot is, mellyel ellene is föllázadhatunk. Miközben: „Isten – jóllehet nem csorbítja emberi szabadságunkat, mégsem szemléli tétlenül életünket. Együtt szenved velünk Krisztus által – aki a földkerekség minden emberéért vívja haláltusáját –, meglátogat bennünket, behatol szívünk sivatagába is”. Az egyház, melyet Krisztus alapított, nem csupán egy társaság, bármilyen mélyen legyen az szellemi és lelki, hanem Krisztus testének ma és mindenkor jelenlevõ és látható csodája a Földön. A közösség misztériuma az egyház, melynek hivatása arra szól, hogy kovász legyen az emberiség nagy családjában, mint tésztában. A bizalom kovásza. Legyen az egyház az a szeretet, amely bejárja a testi és lelki szenvedés sivatagait az arra rászorulókkal, akiknek a vallási hovatartozása nem, csupán a ráutaltsága számít. Roger testvért a mártírok koronájával kilencvenévesen tüntette ki Jézus, egy olyan élet után, mely maga a hûség volt. „Nehéz dolog elfogadni azok halálát, akiket szeretünk. Krisztus által , – aki haláltusáját minden emberért vívja –, Te is együtt szenvedsz mindenkivel, akit megpróbáltatás ér. És a Föltámadottban Te érkezel, hogy megkönnyítsd elviselhetetlen terheinket, és ráirányítod ámuló szemünket a szeretetre. Krisztus által így szólsz hozzánk szüntelen: »Te pedig kövess engem, mert jóságos vagyok és alázatos szívû, bennem nyugalmat fogsz találni, hagyatkozz rám, és meggyógyítalak téged.«” 216

Frere Roger követte a Mestert, nem mint béres, de mint (talán) egy más akolból való, aki mert „hallgatott szavára”, azzal töltötte, majd azért adta hosszú, kitartóan hûséges életét, mert hitte, hogy (majd) „egy akol lesz, és egy pásztor.”

SIESSÜNK SZERETNI In memoriam Jan Twardowski „Fiacskáim, szeressétek egymást”, – így prédikált az egyetlen apostol, aki nem szenvedett vértanúságot, Szent János nagyon öreg korában, az élet Igéjét hirdetve. Evangéliumának elõszava: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, õ volt kezdetben Istennél: Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága.” A szeretett tanítvány egész élete hirdette az élet Igéjét. Egy barokk rézmetszõ mester alkotása az a szentkép, melyen a gondjaira bízott Szûzanya az õ kezébõl veszi az élet mennyei kenyeret. De rokon gondolata van annak a tizenhetedik századi jaroszlávi ikonnak is, melyen János tartja a kelyhet, benne csecsemõként a megtestesült Ige. És még egy kép. Egy repedezett füge sötét belsejébõl világosságra mászó hangyák. Krisztus lándzsával átdöfött oldalából áradó fény az „A világosság, (amely) világít a sötétségben, de a sötétség nem fogadta be. Ám akik befogták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek.” Parányi hangyái, világító szentjánosbogarai. Mint az a János, akit Jannak, Jan Twardowskinak neveztek, lengyel, pap, és költõ, de legfõképpen hosszú, 91 évig tartó életében, Isten Fõhivatású Gyermeke, aki hatalmat kapott, mert befogadta. Prózai visszaemlékezésében írja: „Papi pályám kezdetén igazán nehéz pillanatokat éltem meg, és féltem is, hogy felfüggesztenek, mert elgyengültem az oltárnál, a kezem remegett, a lábam meg nem akart megtartani. Orvosokhoz jártam, de azután kiderült, hogy ennek a nagy érzelmi felindultság az oka. Idõvel elmúlt.” És versben így fogalmazza meg: „maszatosan a könnyektõl emellek föl mindig a misén mint megtépett fülû bárányt”.

217

Máshol pedig: „Õ érintett engem kezét bûneim sebébe tette hogy higgyem el szeret ha vétkeztem is a bûnt nem kisebbíti Isten de megbocsátja.” „A szerelmes Istened viszonzatlan szerelmével – Egyszülött fiát, aki az ajtód elõtt áll és zörget, adta áldozatul, a bûneink megbocsátásáért.” „Az egyetlen bûn pedig, az Új parancsot nem teljesíteni: Szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek benneteket!” Erre kérte, hívta, gyere velem, szólította meg az olvasót, anyanyelvén milliós példányszámban, és az egész világon sok nyelvre lefordítottan köteteiben. Azt hiszem, valamennyiünket, de engem személy szerint egész biztosan fogalmazásmódjának végtelen egyszerûsége talált szíven. Megremegek Isten Hatalma, az „én kaptam minden hatalmat” „Hatalomnélküliséggel gyakorolt Hatalma és a Szentlélek Egyesítõ ereje elõtt, amirõl Twardowski a maga „hatalmat kapott” hatalmával, a „ki nem mondás” hatalmával fogalmaz. Megrendít, mint olvasót, ez az evangéliumi egyszerûség, a kiveszõben lévõ mosoly, az irónia és az önirónia, egy Noé bárkájára való állat szerepeltetése, és mindebbõl a legfontosabb, amit ki is mond, mert ez Jézus Krisztus örök üzenete: „Siessünk szeretni az embereket!” Elment János, elment Jan, de az Üzenõ, és az üzenete, melyet hûségesen továbbítottak, velünk marad a világ végezetéig. A szívünkben élõ Jézus minket is segitsen abban, hogy prioritással továbbítsuk!!… Világítva, mint a szentjánosbogár, mert: „Amikor az angyal a mezõn hírül adta, hogy az isteni Gyermek már a jászolban fekszik, egy kis bogár mászott a jászol szalmájára. Az angyal a Gyermek fölé hajolt, meglátta a szalmaszálak között üldögélõ bogárkát és megszólította: – Hát te mit csinálsz itt? Menj az állatokhoz és mondd meg nekik, hogy isteni Gyermek született a világra. – A kis bogár így szólt: – Ki hinné el nekem, amikor, amikor oly csúf és kicsi vagyok? – Az angyal erre egy aranycsillámot húzott ki szárnyából és rátette a bogár hátára:: – Itt van egy lámpás, ez hirdesse az igazságot! 218

– A kis bogár örömmel repült ki az istállóból. Zümmögve repült a bokrok közé a nyúlhoz és õzikéhez, bemászott a kövek közé a csigához, a sündisznóhoz, felreppent a fákra, az alvó madarakhoz és folyton ezt kiáltotta. – Isteni Gyermek született a világra! Égi Gyermek született a világra! – Így az állatok is tudomást szereztek a szent óráról, és a madarak már hajnal elõtt énekeltek! – S ki mondta meg a halaknak? – A szent órában csillagszilánkok hulltak a világ minden vizébe és így a halak is tudták, hogy különös ez az éj! Azóta sokkal szebben ragyog pikkelyruhájuk, mint az elõtt. Vannak, akik azt állítják: – A szent éjen az állatok beszélnek egymással, egy rövid ideig úgy éjfél elõtt. „Csordapásztorok (pl. kitelepített jogi doktor és családja, a rokonaim) midõn a Hortobágyon éjjel a juhhodályban „birkát õrizének”, valamint „Szénán bágyadoz(tak) a hideg jászolban” bizony valóban látták azt, hogy az állatok beszélnek. Egy patkány anyuka megverte rendetlenkedõ csemetéjét. A birkák pedig két mellsõ lábukra borultak. Az emberek, hisz szegény rabok voltak, nem mehettek gyorsan a városba. „Akkor is karácsony volt”. A szegény magyar nép hosszú sötét éjszakáinak egyik karácsonya. Mégis, húsvétian „lángolt a szívük”. Hiszen megtapasztalták már, hogy: „…minden nap…” „veletek vagyok a világ végezetéig.” És ezért örvendõ lélekkel énekelték: „Dicsõség mennyben az Istennek! Békesség földön az embernek.”

TI „Amikor Jézus még gyermek volt, kíváncsiak voltak rá a zsidó gyermekek, meg akarták ismerni, mert hallották, egyszer majd uralkodni fog a világ felett. Amikor Jézus egyszer elment hazulról játszani, gúnyolni kezdték, és azt mondták: – Ha tudsz csinálni egy madarat, akkor csinálj nekünk egyet! – Elõször nem válaszolt nekik Jézus, de azután mégis azt mondta, hogy megcsinálná. Akkor a gyermekek leültek a földre, csináltak egy madárkát, amire macskafejet illesztettek. Mikor Jézus meglátta, hogy milyen esetlen az agyagmadár, és nem tud felállni, csinált egy csalogányt, amelyet a rózsák közé eresztett. Amikor a gyerekek egy másik madarat követeltek tõle, csinált egy cinegét, és megparancsolta neki, hogy a bokrok között énekeljen. Amikor azt kérték tõle, hogy az õ madarukat hozza helyre, megparancsolta Jézus annak, hogy üljön fel a fára, és macskahangon nyávogjon. És ebbõl a zsidó madárból lett a bagoly.” 219

„Amikor õsatyánk, Ádám, kijött a Paradicsomkertbõl, és a földet ásta, az Úr Jézus meg akart gyõzõdni arról, hogy miként megy a sora. Odament hozzá, és megkérdezte: – Ádám, hogy vagy? – Rosszul Uram, senki sincs felettem. – Az Úr Jézus felvett egy göröngyöt, feldobta, és ebbõl a göröngybõl lett egy kis szürke madár, mozgatni kezdte a szárnyait és dalolni kezdett: a pacsirta. A pacsirta az Úr Jézus és az Istenanya madara. Nyáron 4 órakor ébred, amikor a szerzetesek a korai áhítatra mennek.” (1884-bõl származó lengyel szövegek.) Az „agyagból való”-nak pedig „mondá az Úr”: „ Sokkal többet értek Ti, mint a verebek…” mert Ti az Úr Jézus és az Istenanya „szárny- próbálgató fiókái” vagytok. Életetek pedig felkészülés a személyes találkozásra. Valami olyanra, amilyenrõl Mécs László reménykedte: „Szeretném tudniillik én ha egyszer a haláltusával lehullunk, mint a kis veréb az Úr lelkünk ütõerét simítsa s mondja: aranyos kicsikém”

TECUM! Mater amictu, Hungaros comprehendens, Mulier sole amicta. „…legszentebb Anyánk jogar helyett cérnagombolyag kezedben” – Twardowskiul. Mi Anyánk, a kötényes Boldogasszony, a magyarokat magához ölelõ, aki kötényében tartja az egész, oltalmat keresõ emberiséget, – D. M.-ül – legyen Veled az úton, mely „keskeny”, „nyaktörõ” és „térdig érõ kátyúkkal” teli, valamint „idõszerûtlen, mint novemberben a cukorrépa” – ismét Twardowskiul – „De Hozzád visz Uram, közelebb, közelebb, Hozzád Istenem.” – magyar népénekül. P. S. A latin nyelvben a „kötény” szó még nem szerepel. A „Mária Köténye”, és a „Boldogasszony Anyánk” – Szent István hívõ népének fogalomalkotása. 1005 éve tartó, szövétnekeskedhetnékünk, fáklyáskodhatnékunk – tömören: keresztény államiságunk – jelenlegi mélypontján, légy a „játszótársunk”„visszaistengyerekedheskedésünk” virtusában! 220

„HISZEN ÔBENNE ÉLÜNK, MOZGUNK ÉS VAGYUNK”

221

KÁROLYI AMY EMBERESZMÉNYÉRÔL Károlyi Amy: Minderre késõbb eszmél rá az ember. Késõbb nyílik ki a szeme, s annál mélyrehatóbb lesz a tekintete, minél nyitottabb a másik ember, a környezete iránt. Legelsõ mintaképei természetesen a szülei. Édesapám falat kenyér jóságú ember volt. Szegényei rendszeresen csöngettek be, és mindenükbõl adott nekik. Édesanyám gondja volt, hogy háziasszonyi csodákkal mindent elõteremtsen számunkra. Édesanyám valamikor a Nemzeti Zenede mûvészképzõse volt, Tomka növendéke. Elsõ koncertje a Vigadó kistermében volt. Dobos Marianne: S mint ahogy A zongora címû írásodból megtudjuk, a siker ellenére ez volt az utolsó hangversenye is, mert „A daliás fiatalember a kiscsokorral mégis csak elvitte, ami kis ideig nagyon jó volt, és hosszú ideig nagyon rossz, mert az abbahagyott hivatás bosszút állt. Holtig tartó kielégítetlenséggel oltva be a fiatalasszonyt önmagával, másokkal, mindenkivel.” K. A.: Igen, édesanyám házasságának és félbemaradt mûvészi pályájának alapvetõ tanulsága számomra, hogy nem szabad az embernek nagyobb áldozatot vállalnia, mint amit elbír. Hivatásról, megvalósulatlan becsvágyról szó nem esett nálunk. Csak a halálos ágyán mondta el nekem a történetét. Pedig… Kiradírozhatatlan nyomokat hagyó hangzatok értek szabályos idõközökben, lámpaoltás után a félig nyitott ajtón beszüremlõ negyedfényben. Ezek a hangzatok csobogtak körülöttem, míg egyre mélyebbre úsztam lefele az álomfolyón. Bizonyára még álmomba is elkísértek. Érzelmi életem meghatározói lettek e hangzatok, s talán nem tévedek, ha azt mondom, ezért van olyan sok közöm az álomhoz és a folyókhoz. Bizonyos harmóniák hallatára, bizonyos játékstílus csobogó hangjára még most is beugrik a szûrõdõ fény, a közelítõ álom jólesõ zsibbadtsága, s e tündérségek felidézõje, az édesanyám, aki csak este gyakorolhatott, ki tudja, minek és ki tudja, meddig? Öntudatlanul így lettem részese egy boldogtalanul boldog életmûnek, így érlelõdött bennem öntudatlanul a boldogság és boldogtalanság, ahogy az iskolásgyerek feje alá tett könyvbõl – reggelre, úgy hiszi – belészûrõdik a tudás. Chopin romantikus hatását szerencsésen egyensúlyozta a bachi tárgyilagos derû. Míg Chopin örökre ennek a világnak el nem érhetõ vagy oly könnyen elveszíthetõ gyönyörûségéhez kötött, Bach ütemei lajtorjafokok voltak felfelé. Gondolom, hatéves koromra kijártam az érzelem iskoláját. A legmagasabb fokú tapintattal, ami pedig mondhatnám, a lélek ízlése, édesapám betegségekor találkoztam, öreg takarító nénim képében. Adventista volt. Kavartam a rántást, õ mosogatott. Közben Szent Pál leveleirõl beszélgettünk. Az együttérzésében, a betegápolása mûvészetében a Nobel-díjas Calcuttai Teréz anya távoli szegény rokonát vélem felismerni. 222

Vannak angyalok. Az enyém Hangyás néni képében jelent meg. Kerek világoskék szemeket, rózsaszín-fehér, nagy arcot viselt, rékliszerû blúzokat, suta szemérmes, bokáig érõ szoknyát és kitaposott fûzõs cipõt. Kezében frigyláda és harsona helyett súrolókefét, cirokseprût és felmosórongyot tartott. De a szájából, mint társainak szájából a toszkán égen, selyemszalag repkedett a következõ felírással: „Egy nap megismertem az igazságot”. Azt akartam, hogy mások is tudják meg. Szaladtam az utcán és kiáltoztam: megismertem az igazságot. De az ablakok bezárultak, az emberek nem akartak meghallani, s aki meghallott, kicsúfolt. Hangyás néni tehát hírt hozó angyal volt, megváltást hirdetõ angyal, mennybõl az angyal. Szinte látom, ahogy lobogó hajjal, lobogó kék ruhában átsüvít az utcán. D. M.: De nem lehet sértetlenül angyal a földön. K. A.: Természetesen a válasz egyértelmû: NEM. Száz éve halt meg Emily Dickinson. Egyik hozzá írt versem, „A világ elkésve válaszol” kezdõdik így Tintafoltos még a vallomástól a parányi asztal, min barátnõm a konok new-englandi lány, levelet írt a világnak, ki neki sohse írt Talán a legfontosabb, amit tanultam tõle, az erõfeszítés és a mindent egy lapra föltevés. Csak a nagy tét érdekli: az egész bank. Éhezik, de morzsát nem fogad el. A fõnyeremény hiánya jobban élteti, mint egy pár dolláros nyereség. Így a hiány változik fõnyeremény nagyságúra. S ez már hatalmas vagyon, ha negatív elõjelû is. Ebbõl a vagyonból sok mindenre futja. Királyi vendéglátó. Generációkat lakat jól a saját éhségébõl. „Nagy éhségek önmagukért táplálják” – írja. És ez már megszállottság. Cézanne, Csontváry, Klee megszállottsága. És Emily Dickinsoné. S ez ami a szentekkel is összeköti, a hit nagy hazárdjátékosaival – a kis prakticistákból sosem lesz szent –, akik a menny tétjéért lemondanak a földrõl. Az õ tétje a mû keserû tisztasága, mit nem tisztátalanít sem édességgel, sem hígítással. Mákkivonat. Verseit az észrevevés mikroszkopikus, vagy ha akarjuk teleszkopikus pontossága, a rögzítés véglegessége, s a rengés-rendülés pusztító ereje jellemzi. A van és a nincs problémái (természet, érzelem, halál és öröklét) foglalkoztatják. A csodálatos és komplex élet, amit egyedülvalóvá és ismételhetetlenné pecsétel, s az idõtlenségbe transzfigurál a halál. Élethossziglani problémát okozott neki a halál. Az élet minden perce, a szép és a rossz megõrizni való érték volt számára. Pedig ha feltesszük a kérdést: „De hát, mit is adott az élet Emily Dickinsonnak?” 223

– a válasz – Vereséget mint nõnek, s vereséget mint mûvésznek. De ahogy a halált domesztikálni tudta és beépíteni az életbe, így vereségét is sikerült gyõzelemmé változtatnia. Alkimista adottsága volt, hogyan kell az embert ért rosszat pozitívummá változtatni, gyász, sikertelenség, frusztrált szerelem a kezében arannyá változott. No, persze nem ingyen, hanem intenzív, gyilkoló szenvedés árán. Olaj présbõl csepeg, A rózsa illatot Nem nap izzasztja egymaga, Hanem a csavarok. A szenvedés volt a tûz, s olvasztókemencéjében salak, sértés, értetlenség, és egy élet veresége királynõi diadémmá olvadt össze. Pár évvel ezelõtt, amerikai tartózkodásunk idején meglátogattuk szülõvárosát. Nem mint turisták, hanem mint zarándokok. S ekkor jöttem rá a zarándokutak értelmére. A géniusz szülõvárosának atmoszférája, háza, tintafoltos asztalkája, bölcsõje nem a kíváncsiságot elégíti ki, s a múzeumok adatközléséhez sincs köze. A levegõ, a ház, a tárgyak emberközelbe hozzák az absztrakt idõbe távozottat. Végigjártatják a zarándokkal a géniusz emberi életútját, egy platformra, az élet, az emberi kicsiség egyazon szintjére kerül velünk, hogy aztán a szemünk elõtt kezdjen újra nõni, s tûnjön el elõlünk az idõtelenben. (Részlet Dobos Marianne sorozatából a Tiszatáj folyóiratban.)

A BOLYAIAK A MATEMATIKATÖRTÉNET VILÁGÁBAN (Részlet Németh László tanulmányából) 1. A Bolyaiak sorsáról Az újkori matematika elsõ mûhelyeit franciák, majd angolok teremtették meg; Leibniz is inkább csak német levelezõje volt ennek a mûhelynek. A XVIII. században Svájc adja Eulert és a Bernoulli családot, de a francia fölény a század végére – Lagrange, Laplace korában – erõsebb, mint valaha, az Ecole Politechnique megalapításával pedig már-már monopóliumszerûvé válna, ha épp a századfordulón egy braunschweigi parasztsarj, Gauss nem ülne az idáig elit-tudomány trónszékébe. A matematika ettõl fogva demokratizálódik, s földrajzilag is terjed. A XIX. század elsõ felében egymás után szólnak bele a fejlõdésbe egy-egy nagy fiukkal 224

olyan nemzetek, amelyek közt ez a tudomány számottevõ munkást addig nem toborzott. Sõt az a négy matematikus: Hamilton, Abel, Bolyai János és Lobacsevszkij, akik a német Riemann mellett, Gauss után a legmerészebb és legfontosabb lépéseket tették, épp ilyen nemzetek, az ír, norvég, magyar és orosz gyermekei. E fiatal tudósokat nem a hazai tudomány érettsége, hanem egy-egy tehetségüket fölébresztõ véletlen, szilárdabb vagy bizonytalanabb kapcsolat kötötte az európai tudományba. Hamilton, a csodálatos nyelvtehetség filológusnak készült s egy amerikai fejszámoló tünemény ellesni vágyott titka terelte õt a számok, aztán a matematika felé. A brutális norvég tanítónak Abel egyik osztálytársát kellett halálra fenyíteni, hogy utódjában, Holmboe-ban, mûvei késõbbi kiadójában kitûnõ mestert s önzetlen barátot találjon. Kazánban, ahol Lobacsevszkij mûködött (s Tolsztoj is tanult matematikát), Gauss tanítója és barátja, Bartels plántálta el a matematika iránti szeretetet. Ahhoz, hogy Bolyai János már gyermekként Vega és Lagrange mûveit olvashassa, az apjának kell egy Kemény báró kísérõjeként Göttingába jutnia s lõporrobbantás közben megsérült szemét kímélve, a matematika alapjainak az átgondolására adnia magát. E matematikusok további sorsa, mint a búváré, a tömlõktõl függött, amelyeken Európa levegõjét kapták. Négyõjük közül a kétnyelvû ír volt a legszerencsésebb helyzetben: még be sem iratkozott a dublini Trinity College-be, híre már Angliában és Skóciában is szétfutott, egy új Newtont vártak benne, s munkássága és az angol (s azon át az európai) tudomány közt mindvégig tökéletes az anyagcsere. Norvég barátai Abel számára is összehozták egy európai utazás költségét s ha Párizsban nem is igen álltak szóba vele, Gauss megvetõ véleménye távol tartotta Göttingától, viszonylagos szerencséje Berlinben összehozta Crellével, aki akkoriban alapította meg a világ elsõ matematikai folyóiratát, melyben a családja áldozataként korán elhalt fiatal ember írásai mégiscsak megjelenhettek. Lobacsevszkijnek aligha lehetett számottevõ személyes kapcsolata a Nyugat tudósaival, de mint egyetemi tanár és rektor – nem kis szervezõ tehetség – a tudomány színvonalán tarthatta magát s könyvének német fordítása is elért még életében a német tudósok körébe, közöttük Gausshoz is. A Bolyaiaknak azon a barátságon kívül, melyet Farkas göttingai diák korában kötött Gauss-szal, nem volt személyes kapcsolatuk az európai tudománnyal. Azt pedig, hogy ez a búvárcsõ milyen gyengén mûködött s évtizedekre hogy eldugaszolódott, a Bolyai-Gauss levelezésbõl látjuk. De igen gyatrán jutnak el Erdélybe a tudomány újdonságai is. Farkas még barátja világhírt kavart felfedezésérõl, a Ceres bolygó pályájának a meghatározásáról sem szerez tudomást, amíg Gauss meg nem írja neki. Amikor Marosvásárhelyt professzorrá választják: könyvcímeket kér Gausstól, mert mint írja, Vásárhelyt azzal mérik a tudást, hogy kinek hány könyve van. Gauss elég lelkiismeretes, részletes áttekintést ad az akkori matema225

tikai irodalomról, de hogy ebbõl mi jutott el hozzá, hogy a század újabb matematikai felfedezéseit mennyire ismerte, még kimutatandó probléma: a könyvtárában levõ tankönyveket kell átnézni hozzá, mert forrásmunka Gauss egy-két mûvén kívül nem volt a birtokában. A tanítványain kívül még az sem igen volt, akivel matematikáról beszélhetett volna. Sipos Pált, aki hozzá való társaság lett volna, úgy látszik nem ismerte; az amatõr Teleki Ferencrõl írja, hogy: „a mathezisben nem tudok Erdélyben hasonlót” –; „de még sincs elég készsége, a Calculusban sem elég fundamentumossága.” Bolyai János a bécsi hadmérnöki iskolán vehetett volna talán egy szabadabb szippantást. Ez az iskola azonban nem volt a francia Ecole Politechnique mása, versenytársa. Sokkal régibb alapítás is annál, még Savoyai Eugén hívta életre az elõzõ század elején, s ha tanárai közt volt is egy-két kiváló ember, Jánost úgy látszik azok sem tudták frissebb források felé irányítani, mint az apja, aki még mindig Lagrange, Euler (tehát XVIII. századi szerzõk) olvasását köti a lelkére. Tanárai közül Lenkernek, a matematikai földrajz írójának az ismeretségére buzdította; János maga Eckwehrrel barátkozott össze, akinek késõbb, amikor Aradon együtt szolgáltak, mûve elsõ fogalmazványát is átnyújtotta; – az, hogy nyomtalanul eltûnt, gyanítani engedi, milyen eredménnyel. Maga az Appendix elhagyott magyarországi helyõrségekben fogant és készült el. Késõbb pedig, a domáldi évek alatt, amikor a nyugdíjazott tiszt apja mellõl egy még mélyebb bugyorba süllyedt; Farkas közvetíti feléje azt, ami Vásárhelyre véletlen eljutott. Jellemzõ, hogy a Jánost legszemélyesebben érdeklõ könyvnek, Lobacsevszkij német kiadásának is évekre volt szüksége, hogy a kezébe kerüljön. Gauss beszélt róla a Göttingában járó Mentovichnak, az írta meg a látogatás történetét az 1846-os Társalkodó-ban; így hallott róla Farkas, s hozatta meg s juttatta el fiához, néhány nappal Vásárhely 1848 õszi feldúlása elõtt. A két Bolyai sorsát – a nehéz Bolyai-természetnél s János örökölt idegbajánál is inkább – ez a szellemi oxigénhiány szabta meg, mely saját erejükre utalta õket, s a tudomány vérkeringésébe kapcsolt munka helyett, inkább csak egy-egy zseniális ugrást engedett meg nekik. A négy homo novus közt õket nyomja a legszörnyûbb tengermély, amint õk is adták meg magukat neki a legtehetetlenebbül. 2. A Bolyaiak tehetsége Közismert dolog, hogy a matematikai a korán jelentkezõ képességek közé tartozik. Erre nem nehéz magyarázatot konstruálni: a történeti, de még a biológiai érzék kifejlõdése is jobban hozzá van kötve élményeink egész tömegéhez, a dolog természete az élet szerpentinútjára kényszeríti a tudóst is. Deduktív természetével s nagyfokú függetlenségével a matematika kínálja a legmeredekebb ösvényt 226

a magasba: gyorsabbat tán, mint a mûvészetek legönállóbbja, a zene. A feltevéseket, amelyekre Euklidész mértana épült, egy gyermek is megértheti, s egy Pascal tehetsége, ha a ráépülõ tételeket nem is vezethette le maga, mint nõvére állította, fokaikon játszva emelkedhetett a 32 propozíció magasáig, sõt azon túl is. De ha a korai jelentkezés a matematikai tehetségnek általános sajátsága is, úgy látszik, itt is vannak korszakos ingadozások. Fiatal matematikusokról tud a XVII-XVIII. századi matematikatörténet is, Pascal, aki megcsodált tételét tizenhat éves korában közölte, nem az egyetlen példa. Lagrange tizenhat éves korában mint a turini mérnökkari iskola tanára olyan fiatalembereket tanított, akik valamennyien idõsebbek voltak nála; Newton döntõ felfedezéseit, a gravitáció és a fluxiók tanát az 1668-as pestises télre (huszonharmadik esztendejére) tette, nemcsak õ maga, de a kutatás is. A XIX. század elsõ felében azonban szinte szabályszerû, hogy a legnagyobb matematikai vívmányokat, mint a legtisztább verseket is, egészen fiatal emberek adják. Abel tizenhét éves, amikor az ötödfokú egyenlet gyökös megoldásának a lehetetlenségét kimutatja; az elliptikus függvényekrõl szóló tanulmánya pedig tizenkilenc éves korában jelenik meg. Jakobi, aki vele egy idõben ugyanolyan eredményre jut, még két évvel fiatalabb nála. Hamilton tizenkét éves korában adja közre matematikai fénytanát, Galois huszonegy évével már halott, Riemann huszonnégy éves, amikor a komplex függvényekrõl szóló doktori értekezését írja, huszonkilenc, amikor a geometria alapjairól írt korszaknyitó tanulmányát hat hét alatt megrögtönzi, s harminchárom, amikor hatalmas mûvét maga mögött hagyva, életét Olaszországban befejezi. A kazáni egyetem szervezésével elfoglalt Lobacsevszkij, aki aránylag késõn, harminchárom éves korában tartja meg nevezetes elõadását, már az öregek közé sorolható. Hogy a fiatalság a matematika újjáformálásában hogy jutott ilyen hallatlan szerephez: a kor kedvezett-e a fiatalság gyors beérésének, vagy a matematika állapota kívánta meg az ifjúi bátorságot (vagy ki tudja, a csillagok állása volt ilyen), messze vezetne. A XIX. század második felébõl kevesebb példát lehetne felhozni erre a koraérettségre, a XX. század elsõ felébõl megint többet. A matematika nagyfokú önkormányzata nyilván feltétele volt a tehetségek gyors kibontakozásának, maga a matematikus tehetség, az életrajzok tanúsága szerint, a legtöbbször mégis nem magában lép fel, hanem egy általános, egy ponton kulmináló szellemi kiválóság része. A köztudat a matematikai és zenei tehetség együttes jelentkezését tartja a leginkább számon, melyre Bolyai János is példa lehet. S valóban tudunk olyan matematikusokat, akik mint Kronecker, Weierstrass, kiváló zenészek, sõt énekesek voltak. Az életrajzok azonban sokkal több példát hoznak föl arra, hogy nagy matematikusok kiváló nyelvérzékkel, literátori képességgel voltak megáldva. A legmegdöbbentõbb mind közt Hamilton esete: ötéves korában már latinul, görögül s zsidóul olvasott, s ír létére hosszú 227

részleteket tudott Drydenbõl, Miltonból, Homéroszból. Nyolcéves korára olaszul és franciául tanult meg s rögtönzött hexameterekben dicsérte Írország szépségét; tízéves korában a keleti nyelvekhez, arabhoz, szanszkrithoz látott, ennek modern leszármazottját is beszélte. Tizenhárom éves koráig minden évben megtanult egy nyelvet, úgyhogy a Dublinbe vetõdött perzsa követet perzsául akarta fogadni. De nem közönséges nyelvtehetség volt Gauss sem, elsõ matematikai felfedezései korában még habozott, hogy filológus legyen-e, késõbb is nagy mulatsága volt a nyelvtanulás, öregkorában nemcsak hogy megtanult, de levelezett is oroszul. Az efféle példák persze nem föltétlenül bizonyítják a nyelv- és a matematikai tehetség szorosabb kapcsolatát; legföllebb azt, hogy a kivételes matematikai tehetség széles, általános túlfejlettség talaján szokott megjelenni. Abban a korban, amikor mûveltségen tulajdonképpen a nyelvtudást, a nyelvi emlékek ismeretét és utánzását értették, természetes, hogy az érvényesülni igyekvõ tehetség elõször itt vált ki és sokszor csak csodás véletlen folytán talált rá igazi hivatására. Késõbb, amikor a filológiai képzés visszaesett, a nyelvtudós matematikusok is ritkábbak lettek, s a matematikai tehetség többször jelenik meg a mûvészi, zenei és irodalmi dilettantizmus társaságában. (In: Németh László: A felelõsség szorításában. Jelek a társadalomnak 1945-1975. III. kötet. Püski Kiadó, 2001.) Mesterünk, Németh László gondolataihoz – tán az örök boldogságból is egyetért velem – Pásztor János ny. református teológus professzor egyik beszélgetésünk alkalmával mondott gondolatát illeszteném: „Nem lehet jó teológus, aki nem jó matematikus.”

SÁRGA REPÜLÕ Éveken át, hónapokig csak rövid éjszakai, hajnali telefonok a kapcsolat az Amerikában dolgozó fiammal és feleségével, aki a veszélyt választotta hivatásul. Tornászként, artistaként, ipari alpinistaként dolgozott. Ma már van vagy három diplomája. Valami csoda útján (ilyenek Istennek hála sokszor csodálhatóan csuda mód, az én életemben is vannak) nem emlékszem rá, kitôl honnan kaptam repülôjegyre valót San Franciscoba. Indulásomat két nappal megelõzõen a gyerekek kimentek kinézni egy biztos pontot, hol találkozzunk, hol várjanak. Beatles-rajongó Gyurikám megnevezett egy „sárgarepülõgép” dekorációt a hatalmas váróban, remélve a reklám két napig még ott lesz. Az alatt várnak majd. Meg is érkezem. Késõ éjjel, még az átszállások között is sok óra, bár a repülõn felismert a TV-bõl valaki, és dedikáltatta a „Szeretet önkénteseit” az óceán felett, 228

de hát bármekkora hiú liba is vagyok, ez nem kárpótolt a fáradságért. Volt ugyan más örömöm is. Mákom volt, mert átcsempésztem a „mákom”. Csinálhatok majd „tésztás mákot” kicsiny magzatomnak, a feleségének meg pásztortarhonya lesz. De a rizsa meg a tarhonya nincs „tíltó” listán (sajnos) a különféle határok között. Állok a repülõ alatt egyedül. Fél óra. Türelem. Ha sok a taps, az elõadás elhúzódik. Még fél óra. Lehet itt valahol egy másik repülõ? De ha ez az, és én elmegyek alóla?! Nem mozdulhatok. Maradok, arra gondolok, három éve Kiszlavodszkba menve hozzá, megkésve is jött a „Mineralnyije Vodi” repülõtérre. Húsz kg helyett vagy 45 kg volt a csomagom. Remek bumáskám óvta, az Irószövetség papírja, hogy a „nagy közíró” a szovjet „cirkuszmûvészetrõl” kíván könyvet írni. Moszkvában a KGST Kohászati Szabvány Osztályának magyar elõadója várt. A határõr, a beléptetés túloldalán, miközben a sorból elõre hivatott, kissé aggodalmasan nézte kis „motyómat”, de mert apából volt õ is rögtön, nem „halhatatlan” íróságomat, de anyaságomat kezdte emlegetni, amint az átszállásra várva ezt a „céklaleves” mellett elmesélte. Az anyaságban a vámos is hitt. Nézeteltérés itt se legyen, mint Pesten se volt, õ se tétette mérlegre „batyucskámat”. Amiben nem hitt, az a „zseniális írónõ” volt. Az ilyenek általában „delegácia” kíséretében ünnepeltetik magukat világszerte. A papírjaimat hosszan nézegette, és valami könyvet akart látni tõlem. Gyurinak vittem egy Világ tenyerén katicabogarat, ezt megmutattam. Üdvözlöm az ARTISTA fiát, lakassa jól, bocsátott utunkra Tamási Antal barátommal. Még az õ dereka is reccsent, mikor megkérdezte, hogy tudtad ezt itt könynyed, nõies léptekkel a vámosig elcipelni? – Hogy lett volna másként hihetõ, hogy „SÖMMI” az egész. A te magas hivatalodra se hozhattam mint „Lear a tébolyultcsempész anya” szégyent. Pénzt hagytam neki, hogy a diplomatakeretébõl vásárolhasson, és csomagokat küldhessen a GYEREKNEK, A MÉG HÁTRALÉVÕ hónapokban. A könyvet is kölcsön kérte, és az egyik csomaggal küldte utóbb már Sztavropolba Gyurinak. Aki meglepetésemre, unalmában, honvágyában el is olvasta. Gyerektõl ritka az ilyen, de egy levélben jó kritikát kaptam tõle, büszkébb is vagyok rá, mint bármilyen más, akár nemzetközi sajtóvisszhangomra is. De hát a repülõterekre vissza. „Minvadira”, mert elõadás alatt érkeztem, az volt az ígérete, a cirkuszban egy jóval elõttük lement számból küld valakit majd értem. A fókaidomárt vagy a tevés (mongol) srácot. Lassan érkezik, akárkinek is kell jönnie, a gyezsurnajája a várónak unja, hogy valaki még ül ott, kérdezni kezdi, kire-mire várok. Elmondom, nem a fiam jön értem, hiszen õ ha tudna, már régen itt lenne, mondom mit csinál éppen, mikor már „szovjet szabadon választott” nyelvkészletem kifogyott, mondom neki Szimonovot, Zsgyi minjá, mert hogy én megjövök. Azután kis Lermotovot, holmi „Biléjet párusz ogyinokij”-ról. Mert, hogy kultúra jeszt, következett, a „Ja kvam 229

pisú” a maga „kell ennél többjével”! Éppen kezdtem „mûvészi és tudományos teljesítményemtõl meghatódni, mikor a nyakamba ugrik VALAKI, én meg gondolkozás nélkül az övébe, mígnem a nõ hangja magunkhoz térít: – Ez csak a Fia lehet! Nem is tévedett. Tán még egyszer megírhatnám, a „remontált voronyezsi atomerõmû” történetét. Ami elõzõ évben csendben roppant, robbant. Abban az idõben, hisz ezek is évenkint ismétlõdnek, terhesen dolgozott ott Tánya, és a gyerek állandóan beteg kisfiát nem gyõztem a magammal vitt gyógyszerekkel legalább kicsit gyógyítgatni. Negyvenfokos lázra itattak vele hipermangánt. Max üdébb lila lett ettõl a szájacskája. Szerette a fõztöm. Halat a fókák mindennap kapnak, ebbõl is mi ettünk el elõlük, és hetente egyszer a marhahús adagjukból sem keveset pörköltösíthettem vagy húslevesíthettem. Igen ízlett a családnak, mi meg jobban éltünk. Hiszen mikor cukrot adtak jegyre a boltban, meg a hadirokkant igazolványra jegy nélkül is 30-40 grammal többet, Gyuri a szép rózsaszín jogosítványát mutogatta, mint „különleges nemzetközi” „hadi menekült” igazolványt. Mert „Deloncsi” volt az „alias” neve akkorában, gyanítom, a nõk inkább neki, mint az igazolványának nem tudván ellenállni, mindig adtak valamit. Akkora bõség volt ugyanis a „publik szvabodnijban” akkorában ott, hogy a vöröshagymáért is sorba kellett állni. Ha egy kislány leguggolt pisilni, és hozzátartozói körbeállták, sor alakult ki percek alatt, mit osztanak, mi kapható kérdésekkel. ’987 volt. Az orosz nép az alkoholtilalom hatására, éppen kezdett kijózanodni. Kereste is a cárt. Meg rájött, hogy több évtizede vége a háborúnak, nem kell robbantgatni a hidakat. Nem minden vicc. A taxikban nem volt ajánlatos láb alá nézni, mert „likas” volt, láthatóvá téve, hogyan fut az ÚT a talpa alatt a négy keréknek. De hát a sárga repülõ alatt ezek már csak emlékfoszlányok voltak. Fontosabb az új gond. Itt maradok gyerek nélkül árván, nem mint Lermontov koldusa a templom elõtt, de mint egy túlkoros hippi, tölthetek el egy hónapot, míg jó lesz a repülõjegyem vissza Pestre? Most is egyedül vagyok, már minden utas hazaérhetett, éjszaka van, új járat nem jön. A mozgólépcsõ is nyugovóra tért, csak picit se csenget álmában, inkább felriad. Fut, rohan le a fiam és menyem. Szidják a marha állatvédõt, aki a tigris ketrecéhez bilincselte magát a szám közben, tiltakozván az állatkínzás ellen. Amíg némi vízágyú és a rendõrség magukhoz nem térítette õket, bár a cirkusz a szokottnál nagyobb volt, mégis állt az elõadás. A HELIKON csoportnak meg kellett várni, míg a ketreceket szétszedik, de elõbb az emberállatokat szépen elcsendesítik. Pár nap múlva barátságba kerültem a tigrisidomárnõvel, fájós sérült nyakát gyógyítgatván. Rajta keresztül a leopárd- és tigrisbébikkel, meg sok ilyen helyes, majd lesz nagy macska óvodással. Kis kocsiban húzgálta magával mindenhová õket. Cumisüvegbõl itták a tejet a kezembõl, miközben arra gondoltam, köszönnének-e ne230

kem egy év múlva, vagy csak, mert hátha õk is imádkoznak étkezés után, csak anynyit mondanának: – Úgy jóllaktam, mint a duda, hála néked egek Ura!” Azután az is kiderült, hogy az elefántban is van lift. Flavióékat, nagy nemzetközi olasz cirkuszos család, rávettem, hogy egyszer az elefánt hátára felülhessek, mikor a „garázsukban”, illetve a nem létezõ istálló mellett az orrukat lógatják. Nagy esemény volt. A meggyógyított, csak a „nyaka véres” idomárlány tárgyalt velük érdekemben. A bolgár és lengyel artisták a fasor végén se voltak a magyar artistákhoz képest, mégis ilyen keleti blokkbelivel csak másik nyugati ország artistájának a segítségével álltak szóba a Flaviók. Jött az egész magyar csoport, hogy majd „feltusíroznak” valahogy. Hiszen szép nagy állat egy elefánt, nem egyszerû annak a hátára felmászni. Tévedtem. Az „idomár”, nevezhetjük „GAZDÁ”nak, súgott valamit. Ettõl az állat felemelte az elsõ lábát, nekem azt mondta Flavio, lépjek fel rá, két lábbal, és kapaszkodjak a fülébe, vagy markoljam, ahol érem. Nem ejt le, ha fogódzom. Lassan emelkedni kezdett a láb, én meg azon, mígnem olyan magasra emelt, hogy felülhettem a hátára. Errõl is vannak „sztár”fotók, mint a mongol sapkájában a tevével. Mert a teve annak fogad szót, akinek a fején van a sapka, ezért vettem én fel. Arra a tevére nem mertem felmászni, féltem, ha sikerülne, úgy megindulna, hogy hátha le se tudnám állítani, mert nem tudom, hol a vészfékgomb benne. Abban az évben voltam az Olajfák hegyén elõször, sóvárogtam is egy kis tevegelésre, de vendéglátóimnak nem akartam mondani, olyan megvetéssel nézték mellette az arabot. Tevegelni így csak ‘89-ben tudtam ama olajfákhegyi „Turisztikai Jószágon”. Két dollárért dupla idõt, mert örömében, hogy végre felállhatott, ha még csak egy magyar nõvel is a két púpja között, de nekiállt pisilni. Rég adódhatott erre módja, mert csak folyt, csak folyt belõle, addig pedig nem lehetett visszafektetni, amíg szépen be nem fejezte, hogy lefektesse a gazdája megint, amíg le tudok kászálódni róla. Elefántra jobb szállni, mint tevére. Utóbbit jó sokáig nógatja a GAZDA, azután az ember majd hátraesik rajta, amíg elõbb a két mellsõ, majd hátsó lábára feláll. Karácsony éjjelén az állatok beszélnek, most pünkösdre várva nekem jutott eszembe a kis sárga repülõ. Meg az, nem kéne-e elkezdeni valami bárkát ácsolni, mikor csak lélekvesztõk vannak. Mirõl is gondoltam éppen erre? Sárgatengeralatt járó az is. A repülési panaszokról lehetne akár egy „szakhívõ” és egy „szakmérnök” párbeszéde is. Mígnem a Szél fújni kezd, ott, ahol akar.

231

ISTEN, HAZÁNKÉRT… „ÉN VAGYOK AZ ÚT, AZ IGAZSÁG, AZ ÉLET” A halhatatlanság utáni vágyat, amely a halál következtében csak még nagyobb lett, megindító szavakkal ábrázolták az összes népek legnevesebb férfiai, köztük az indiaiak is. Hallgassuk meg Brhad Aranyaka Upanishad (II-IV, II és III) mély benyomást keltõ leírását: „Yajnavalkya-hoz így szólt felesége, Maitreyi: – Uram, ha ez az egész Föld, mely teli van gazdagsággal, az enyém lenne, akkor halhatatlan lennék-e? – Nem – válaszolta Yajnavalkya. – Akkor életed olyan lenne, mint a gazdagoké. Halhatatlanságra azonban nincs remény a gazdagság által. – Erre ezt felelte Maitreyi: Mit ér akkor mindez számomra, ha nem lennék általa halhatatlan? Ó, Uram, mondd meg, amit tudsz!” – Sankara mûveiben az emberi tudatlanságot hasonlítja össze azzal a szerencsétlennel, akit a rablók egy õserdõben hagytak, kiszolgáltatva a vadállatoknak. Mundanake-Upanishad (I 2-8) a következõ módon fejezi ki találó szavakkal az alábbi gondolatot: „A tudatlanságban tévelyegve magát bölcsnek és tanultnak képzelve úgy szaladgálnak céltalanul ide-oda a bolondok, mint a vakok, akiket vak vezet”. „A nem-keresztény vallásokkal, amelyek ezen a konferencián oly tiszteletreméltóan képviseltetik magukat, a keresztényeknek nemcsak az általános emberi sorsa közös, hanem mélyebb értelemben a halhatatlanság utáni vágyakozása is, amelyre csak Istennel kapcsolatban találhatunk. Egy olyan vágyakozás, amelynek eredetét az a látomás vetíti elénk, amely az emberiséget a kezdetektõl fogva kíséri. Istent, aki lelket, erõt és életet adott, dicsérik a hinduizmus, az iszlám, a buddhizmus és a parszi vallás tiszteletreméltó õsi könyvei. Ebben a vonatkozásban nem kell bizonyítanom a keresztények mély vallásos meggyõzõdését, amelyrõl a mi szent könyveink tanúskodnak.” (In: Franz König bíboros: Sziklára épült ház. Szent István Társulat kiadása.) Ritka esemény a Katolikus Egyház történetében egy olyan pápa, aki járt Indiában és elsõ, „Eclesiam Suam” kezdetû enciklikájában nemcsak a közös ideálok dialógusáról beszélt, de az Indiában rendezett Eucharisztikus Világkongresszussal felhívja a figyelmet az érthetõségre, szelídségre, bizalomra és bölcsességre, melynek a párbeszédeket vezetnie kell. König bíboros 1964. december 3-án Bombayban elhangzott beszédében olvasható Zarathustra és Ágoston. Zarathustra és Ágoston A Zarathustra vallása, a parszi vallás szent könyvében a Yasna-ban (44) is, a Teremtõvel mint Úrral szembeni tiszteletet fedezhetjük fel. 232

„Azt kérdezem Tõled, Uram – válaszolj õszintén –, ki az elsõ, az Igazság atyja, nemzés és születés által? Ki jelölte ki a Nap és a csillagok pályáját? Ki az, ha nem Te, aki által a Hold növekszik és fogy? Ezt kérdezem Tõled, uram, válaszolj õszintén! Ki helyezte alánk a Földet és fölénk az eget, hogy ne ingadozzunk? Ki teremtette a vizet és a növényeket? Ezt kérdezem Tõled, Uram, válaszolj õszintén! Milyen kézmûves hozta létre az alvást és az ébrenlétet? Ki alkotta a reggelt, a delet és az éjszakát?” A Zarathustra által profetikus vágyban feltett kérdések válaszként az Istennek mint az Universum teremtõjének megnyilatkozását kívánják, aki egyedül tud az emberi szíveknek nyugalmat biztosítani Szent Ágoston szavai szerint. Õ a Katolikus Egyház latin kultúrkörének egyik egyházatyája, aki ezt mondotta: „Uram, Te magadért teremtettél minket, ó Istenem, és nyugtalan a szívünk, amíg Nálad nyugalmat nem talál”. Ágoston bizakodása, hogy az emberi szív Istenben nyugalmat talál, hasonlóképpen jut kifejezésre a Bhagavad Gita-ban: „Az Úr minden teremtmény szívében lakik és az Õ ereje által képes arra, hogy ide-oda mozogjon. Úgy repülj hozzá, mint a te menedékedre, teljes lényeddel. Az Õ kegyelme által fogsz tökéletes békét és örök otthont találni. Gondolj rám, imádkozz hozzám, mutass be áldozatot nekem, tisztelj engem, így el fogsz jutni hozzám. Ezt valóban megígérem neked, mivel szívbõl szeretlek. Ne törõdj azzal, hogy mi a törvény, fordulj csak egyedül hozzám, mint a te menedékedhez. Meg foglak szabadítani a gonosztól. Ne aggódj!” Hadd mondjak néhány szót most Krisztusról. Felfogásunk szerint õ egyetlen fajhoz, egyetlen kultúrához sem tartozik. Az a tény, hogy Krisztust Indiában is szeretik, bizonyára megkönnyíti kapcsolatainkat és beszélgetéseinket. Gandhi volt az, aki kinyilvánította India tiszteletét Krisztus iránt. Hadd idézzek az õ diákokhoz intézett beszédébõl: „Szeretném egy mondatban azt is elmondani, hogy már hosszú évek óta a názáreti Jézust a világ egyik legnagyobb tanítójának tekintem és ezt teljes alázattal mondom… Természetesen a keresztények a názáreti Jézus számára magasabb rangot kívánnak meg, mint amit én, a nem-keresztény, a hindu érezhetek… De azt megmondhatom, hogy Jézus szívemben a nagy tanító helyét foglalja el, aki életemre jelentõs hatással volt.”. Mi, keresztények úgy hisszük, hogy Isten Krisztusban hozzánk, minden emberhez beszélt. Úgy hisszük, hogy Isten benne az õ legmélyebb titkát nyilvánította ki és hogy Õ Krisztust minden emberhez küldte. Róla mondja János apostol az 1, 9-13-ban: „Az Ige volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából és nem is a férfi akaratából, hanem Istenbõl születtek.” 233

Mi, keresztények azt hisszük, hogy minden próféta, aki Isten megbízásából szólt, Jézus Krisztusban nyerte el beteljesedését és tökéletességét: „Azelõtt Isten a próféták útján több alkalommal és többféle módon szólt õseinkhez. Ebben a végsõ korszakban a Fia által beszélt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, hiszen a világot is általa teremtette. Mint dicsõségének kisugárzása és lényegének képmása, õ tartja fenn hathatós szavával a mindenséget.” (Zsid. 1, 1-3.) Kíséreljük meg tehát, hogy közös frontot alkossunk azokkal szemben, akik nem hisznek Istenben és minden vallás ellenségei. A világ nagy vallásainak együttmûködése nem csak hatalmas, erõszakmentes frontot fog létrehozni az ilyen ellenségekkel szemben, hanem nagymértékben elõ fogja mozdítani az erkölcsi és szellemi értékek megbecsülését is. A világ gazdasági és civilizációs vonatkozásban éppen azon van, hogy egységes legyen. A határok eltûnnek, a népek és kultúrák az egész földön közvetlen kapcsolatba kerülnek. Azonban a politikai és ideológiai ellentétek, a fegyverkezési technika egyre nagyobb veszélyt jelent az emberek békés együttélésére. A vallástalan emberek eddig tehetetlennek bizonyultak és nem voltak képesek ezzel a veszéllyel szembeszállni. Teljes mértékben bízom abban, hogy a világvallások együttmûködése a világ békéjének, a népek igazi egysége szellemi elõkészítésének nagy szolgálatot tud tenni. Közvetlenül és szerényen kíséreljük hát meg, hogy segítsünk aggodalommal eltelt kortársainkon, hogy a vallás fénye és ereje által nyugalmat találjanak Brhad Aranyaka Upanishad imádsága szerint: „A nem valós világból vezess engem a valóságra, a sötétségbõl vezess engem a fényre, a halálból vezess engem a halhatatlanságba”. (In: Franz König bíboros: Sziklára épült ház, Szent István Társulat.) „A tao, amelyet szavakkal ki lehet fejezni, nem az örök Tao”. Három taot látunk. Az elsõ fõnév, amelyet gyakorta útként is fordítanak. A második tao ige, jelentése beszélni vagy kifejezni. A harmadik ismét fõnév, mellette az „örök” vagy természetes írásjegye. Ezért a következõképpen is fordíthatjuk: „Az út, amelyet szavakkal ki lehet fejezni, nem az örök út.” Vagy: „Az igazság, melyet szavakkal ki lehet fejezni, nem az örök igazság.” Illetve: Az út, amelyet követhetünk, nem a szokványos út.” A taot ösvényként is tolmácsolhatjuk, valahogy így: „Az ösvény, amelyet látni lehet, nem az igazi ösvény.” Chuangliang Al Huang fordításában az elsõ hat kínai írásjegye a Taonak angolul pontosabban érthetõ (mint magyarul fogalmazottan): „The Tao that can be Tao-ed is not the Tao.” 1582-ben érkeztek Macaóba, és onnan 1583 szeptemberében egy Kanton tartománybani városkába Matteo Ricci és Michaele Ruggeri S.J. misszionáriusok.

234

Ricci írja: „Az európaiak által ismert pogány nemzetek közül tudomásom szerint egy sincs, amely a vallással szemben olyan kevés tévedésbe esett, mint a kora ókori Kína.” Matteo Ricci tudta, hogy ebben az Európától annyira idegen kultúrában hogyan lehet a kor által megkövetelt módon „közvetíteni”. Eljárásainak szellemét és módszerét a II. Vatikáni Zsinat megerõsítette, amikor kijelentette, hogy „ismerni kell mások nemzeti és vallási hagyományait, örömmel, tisztelettel kell felfedni a kinyilatkoztatásnak abban elvetett vetését” – ahogyan II. János Pál mondja – megerõsítve azzal, hogy Matteo Ricci „olyan hidat tudott verni az egyház és a kínai kultúra között, amely a múltbeli és a manapság is felébredõ félreértések és nehézségek ellenére változatlanul stabil és biztonságos.” Vajon mennyi idõ alatt sajátították el ezek a misszionáriusok a nehéz kínai nyelvet? Addig, és azután, amíg nem tudták a kínai igéket ragozni, hogyan kommunikáltak a rájuk bízottakkal? Hogyan látták el a feladatukat: Menjetek el a Föld végsõ határáig, és hirdessétek az én igémet? Nem tehették másként, mint „Õáltala, Õvele, és Õbenne”. Az Ige jött segítségükre. Az Ige, ahogyan a János evangéliuma elõszavában olvasható: „Elõszó: Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, õ volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel. Föllépett egy ember, az Isten küldte, s János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem õ volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. Az Ige volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentõl születtek. S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsõségét, az Atya Egyszülöttének dicsõségét, akit kegyelem és igazság tölt be. János tanúbizonyságot tett róla, amikor azt mondta: ’Ez az, akirõl hirdettem: Aki nyomomba lép, nagyobb nálam, mert elõbb volt, mint én.’

235

Mindannyian az õ teljességébõl részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk. Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.” (Jn. 1, 1-18) „Krisztus kínszenvedése. Belelépünk a világ legszentebb s legfontosabb történésébe, az Úr szenvedésébe, alázatosan s bánatosan, mély részvéttel kisérjük az Urat. Ó öltözzünk érzelmeibe s hasonuljunk hozzá! Kezdetben vala az Ige, a végtelen életnek önmagában való, értelmi kialakítása… Azután lett a világ…. az emberi történelem… ez emberi történelemben Krisztus. Õ itt járt s isteni életet élt és isteni tant tanított s isteni tényeket vitt végbe, de életének különösen egy ténye volt rendeltetésének kulminációja; gondolatával járt, szívében hordozta tervét; megalkotta s vérével azt írta alája: opus Christi! Ez az õ kínszenvedése. – Tanított, sok édes, erõs szót mondott, de egy szóba szorult össze lelke, energiája, tüze, ez a szó a ’verbum crucis.’ – Sok jelet, csodát mûvelt, de kivált egy jelet állított föl szemeink elé, ez a ’signum crucis.’ Ezt becsülte, ezt szerette; ebbe fektette bele egész lelkét. Ó édes, erõs, áldozatos lélek!” (Prohászka Ottokár: Elmélkedések az evangéliumról. Székesfehérvár, 1910. szerzõ kiadása.) Több, mint kétezer év telt el azóta. Történelem. És: „Mi a történelem? Vérfolyam, amely ködbeveszõ szikláibul a hajdannak ered ki és egyhosszában szakadatlan foly le korunkig”. Vagy másképpen: A „világtörténelem” A sikerek története… A Biblia nem ismeri a siker önértékét, A próféták a kudarcban élnek és lélegeznek; az a dolguk, hogy gyõzelem nélkül harcoljanak. Az a II. János Pál pedig, aki 1988-ban megírta a „Mulieris dignitatem” címû apostoli levelét, ezzel a történelemmel szemben bevezette az „Irgalmasság vasárnapjának” ünnepét, melynek ötödik évfordulója elõestéjén költözött a mennybe. Sok boldogot és szentet avatott, közöttük Kowalski Helén, Isten Szolgálója Fausztina nõvért is, akinek gondolatai kimondhatatlanul összecsengenek Prohászka Ottokár: Elmélkedések az evangéliumról (Székesfehérvár, 1910. szerzõ kiadása.) kötetében leírt alább idézett néhány gondolatával:

236

„Jézus szenvedése nekünk is a szánakozó szeretet iskolája. ’Szeretsz-e?’ – kérdi az Úr – ’ó ha szeretsz, szánj meg’. S íme a szeretõ lelkek a szánakozás élõ szobrai lettek. Elsõ a szûz, kinek lelkét átjárja a tõr; mellette szent János, szent Magdolna! Szent Pál érti, hogy azt ’kell éreznünk, amit Krisztus érzett’, kompasszív lélekké kell válnunk; hogy szereti, hogy engeszteli, hogy szánja föl magát érte! Szent Péter, a könnyes arcu ember; Assisi Szent Ferenc és a szánalom szent jegyesei telve vannak részvéttel a szenvedõ Úr Jézus iránt. Boldog Camilla Varanoval én is legalább egy könnyet sírok naponként az Úrnak. – Ez az út az istenszeretetnek legkönnyebb, legtermészetesebb útja; szánni a szenvedõt, ez természetes szenvedélyünk. Jézus akarja, hogy megszánjuk; azért szenved, hogy az istenszeretet a legkönnyebb szeretet legyen; hogy ne legyen szív, mely elzárkózzék szeretete elõl. Kereszteden tanítsz szeretni, mert késztetsz szánakozni. S ez tetszik Jézusnak. A szív keménységét fölpanaszolja: ’és vártam, ki szánakozzék és nem volt és ki megvigasztaljon és nem találtam.’ (Zsolt. 68, 21.) Kéri a neki édes részvétet: ’emlékezzél meg ínségemrõl, az ürömrõl és epérõl.’ (Jer. sir. 3, 19.) Ó bár felelhetném: ’Megemlékezve megemlékezem errõl és lelkem eleped bennem.’ (3, 20.) Folignoi Angelának mondja Krisztus: Áldjon meg Atyám azért, hogy szánakoztál fájdalmaimon. Szent Ferenc kérdezi, mit tiszteljen és szeressen mindenekelõtt és háromszor hallja: ’Passio Domini nostri Jesu Christi.’ – Végezzük el néha a keresztutat. Térdeljünk le mind a 14 állomásnál külön-külön; elmélkedjünk ott ez állomások jeleneteirõl, melyek e könyvben is föltalálhatók és ébresszük föl magunkban a megfelelõ érzelmeket. Sok búcsút nyerünk így, melyet a megholtakért is fölajánlhatunk.” Fausztina nõvér egy látomásában a jövõ kolostora így ábrázolódott: „Láttam egy templomot, amely nem volt nagyon nagy, és mellette egy kolostort. Ebben a kolostorban 12 cella volt, minden nõvér számára egy. Láttam a papot, akivel néhány évvel késõbb találkoztam, és akinek nagy buzgósággal kell segítenie engem ennek a kolostornak a megalapításában. Õt egy másik pap fogja támogatni, akivel még nem találkoztam… Ma megmutatta nekem az Úr az Isteni Irgalmasság kolostorát. Minden szegény és igénytelen volt benne; a lelkek mégis nagyon buzgók voltak. Jézusom, Uram, te kapcsolatba hozol engem ezekkel a lelkekkel, de mégis, ki tudja? Talán sose fogok erre a talajra lépni? Legyen áldott a neved, legyen meg a te akaratod!” „Európa keleti felének népei megélték a kommunizmus úgynevezett egyetemességének kegyetlen tapasztalatát. Az a kalmár civilizáció, amely a kommunizmus nyomába lépett, ma az egész földet behálózza, s uniformizálja nemcsak a szokásokat és divatokat, de már-már a nyelvet is. Az angol nyelv egyeduralma (bár a nyelv tudatunkban a szabadság fogalmával kapcsolódik össze) semmivel sem kívánatosabb, mint volt az oroszé, amelyet a fegyverek erejével kényszerítettek rá a népekre. 237

Ideje megtanulnunk a valódi egyetemességet, amely teret ad a kultúrák különbözõségének, mindegyiket tiszteli és felmagasztalja, de nem kesergõ nacionalizmussal, hanem a nemzetek egyetértésével. A magyarok e téren Európa valamennyi népe közül alighanem a leggazdagabbak, s a legpáratlanabb tapasztalattal rendelkeznek, nyelvük rá a legjobb példa, melynek nincsen közeli rokona kontinensünkön, s amely titokzatos és nehezen elérhetõ marad mindazok számára, akik nem kapták születésükkor ajándékba. S mégis a magyar kultúra mindig nyitott volt az egyetemesre, éppen a bibliai hagyományba ágyazottságának köszönhetõen. Íme a katolikus tapasztalat sajátos gazdagsága és alapjellegzetessége; feltárni minden egyes emberi különlegességben a kegyelem sajátos adományát és felmutatni a minden emberre vonatkozó sorsközösséget.” „Abban a pillanatban, amikor a szabadság elválik a számtól, és az aleatorikustól, egyszerre felragyog a maga páratlanságában a megfejthetetlen Titok, az a titok, amelyen az emberiség, mióta csak emberiség, folyamatosan elmélkedik, keresvén a Szót, amellyel megnevezheti. Méltósága visszfénye ama szentségnek, amely mindannyiunknak osztályrésze, s ama dicsõségnek, amelyben mindannyian reménykedünk. Ez az ember számára a Jó és Rossz jelentése. És ez az alapja minden jognak, túl minden kulturális különbözõségen és minden történelmi sajátosságon. Krisztus követõi számára ez az igazság akkor alapozódik meg újra, amikor a keresztre feszített Messiásban megnyilvánul számukra Isten szentsége és dicsõsége. Törvényét, Isten ígéretéhez híven, a Szentlélek írja bele szívünkbe. Az adott és kapott tanúságtétel immár nem pusztán az isteni törvényhozó tekintélyén alapul; rajta van a szenvedõ, a kitagadott és elítélt Megváltó pecsétje is. Krisztus személyében a megalázott ember az emberi személyiség Istentõl kinyilatkoztatott igazságát és méltóságát hívja tanúságul.” (Jean-Marie Lustiger bíboros.) Akár a magyar „kertben szomorkodó Úr Jézus bánatának terhe alatt térdre esik, hogy lelkét Istenben megkönnyítse. Sötét a lelke, az ’örök szomorúság’ képe, mert bánatát elsõsorban a bûn s az örök kárhozat okozza. Látja a bûnt rettenetes vízióban, melytõl elernyed az Isten báránya, ki elveszi a világ bûneit; érzi, hogy a bûn reászakad és fölsikolt a teher alatt. Ah, ott vannak az én bûneim is; bár kitörülhetném rettenetes víziódból, bár leemelhetném szenvedõ lelkedrõl édes Megváltóm! Látja a poklot s a kárhozott lelkeket és átérezte a lét érthetetlen átkát és összes borzalmait. Lelke lehajolt a predesztináció örvénye fölé és sötétségében imbolygott, mint a kémény szikrája az óceán hullámai fölött. A lelkek elvesznek… ah, ez a Megváltó halálos bánata! Értitek-e már, hogy miért szomorú mindhalálig? Oldala mellõl dõl ki Júdás; világot váltó keresztje mellett haldoklik a bal lator kétségbeesett lelke s holnap ilyenkor elnyeli azt is az örvény, azt is, meg más sok mil238

liót! Ó kegyetlen, istentelen, borzalmas hatalom, bûn; rajta veszi ki érte sarcát az Úr! Õ fizet érte! A mélységbõl kiáltok hozzád Uram, hallgasd meg szómat s irgalmazz nekem!” (Prohászka Ottokár: Elmélkedések az evangéliumról. Székesfehérvár, 1910. szerzõ kiadása.) A Casciai Szent Rita kolostorban évszázadok óta tisztelnek egy vérzõ Szentostyát, és minden évben ünnepi körmenetben végighordozzák a városon. Ezt a csodálatos Szentostyát egy bûnbánó pap, Boldog Fidati Simon hagyta a kolostorra. A szentségi Üdvözítõ értünk hullatott szent Vére megrázó figyelmeztetésével adta tudtul egy lanyha papnak és minden kortársának, hogy a Legméltóságosabb Oltáriszentséget a legnagyobb tisztelet illeti. Egy régi kódex, amelyet 1335-ben kezdtek el írni a perugiai ágostonrendiek kolostorában, fényt derített a vérzõ Szentostya eredetére. „Kezde remegni és borzadni.” (Márk 14, 33.) „Félt a haláltól, a kíntól, melyet elõre látott s megrendült egész valója e borzasztó víziótól. Most érezte, hogy szerette az életet, melybe imádandó lelke oly jól belehelyezkedett. Szíve minden rostjával függött rajta, nem mintha ez a legfõbb jó volna, hanem mert nagy, isteni jó. Ezt az életet fejlesztette õ másokban is; levette róluk a kínt, a szenvedést; gyógyított betegeket. Nem kívánkozott a halálba, a világ fájdalmas megsemmisülési vágya nem hervasztotta soha szép lelkét; a lét neki nem izzó kín… Íme, most a halál borul e szép, ez isteni életre! Jézus fél, reszket, vért izzad. Ime az ember, az istenember, ki mindenben hasonló lett hozzánk, hogy kínjainkban is, félelmeinkben is megsegítsen. Hogyne szánnám meg, hogyne köszönném meg neki!” „1330-ban egy plébánost haldoklóhoz hívtak egy Siena melletti faluban. Õ kivett az áldoztató kehelybõl egy Szentostyát és zsolozsmás könyvébe tette. Imakönyvét hóna alá csapta, s elindult a beteghez. Miután meggyóntatta és feloldozta a haldoklót, kinyitotta breviáriumát, hogy megáldoztassa… És micsoda rémülettel látta: a Szentostyából friss vér buzog, elárasztva a könyv lapjait. Kétségbeesetten loholt azonnal Sienába, felkereste a híres ágostonrendi pátert, Fidati Simont, aki ott predikált és mindenféle tudos szent ember hírében állt. Tájékoztatta Isten emberét a történtekrõl, átnyújtotta a véres zsolozsmáskönyvét a csodás Szentostyával, majd bûnbánóan kérte, oldozza fel bûneitõl. Boldog Simon a legmélyebb hódolattal imádta a vérzõ Szentostyát, majd amikor legközelebb szeretett szülõhelyére, Casciába látogatott, az ottani ágostonos apácák kolostorának ajándékozta. A mai napig ott tisztelik.” Saját kezével szakította ki a breviáriumból a téglalap alakú véres pergamenlapot, melyre a szentostya tapadt, mielõtt Casciába vitte. Milyen gyakran ájtatoskodott és elmélkedett Szent Rita, aki 1417 augusztus 15-én Nagyboldogasszony ünnepének hajnalán lépte át a kolostor kapuját, e legszentebb vérzõ szentség elõtt! Üdvözítõnk szenvedése volt elmélkedése fõ tárgya. 239

Milyen bensõségesen esdekelt bocsánatért és irgalomért, mert lelkiismeretlen emberek mennyiszer válnak szentségtörövé és gyalázkodókká! 1330… Hatszáz év telik el. 1931. december 27. Ezen a napon született Brenner János Szombathelyen. Az iskolák államosítása után Zircen mint ciszterci oblátus érettségizett. Anasztáz néven felvették a novíciusok közé. A szerzetesrendek államosítása után egy évig a budapesti Hittudományi Akadémia civil hallgatója lett. Másodéven, mint a szombathelyi egyházmegye papnövendéke a szombathelyi szemináriumban folytatta teológiai tanulmányait, melyet a szeminárium feloszlatása után Gyõrben fejezett be. 1955. június 19-én szentelték pappá. Az újmisés papot püspöke Rábakethelyre küldte káplánnak. Ott írta ezeket a sorokat: „Tudom, hogy szólsz Uram, hogy ki szól, most azt szeretném tudni, mit szólsz. Eritis mihi testes! Nemcsak hirdetni kell az evangéliumi életeszményt, hanem el is kell fogadtatni az életpélda által. Jézus is tanúnak tartja magát. Egész élete tanúságtétel: az igazságról, a jóságról, a szeretetrõl. Jézusnak minden idõben confessorokra van szüksége, a másik a martyr, akire szüksége van.” Még huszonhat évet sem élt… Buzgó lelkipásztori munkáját nem jó szemmel nézték azok, akik az 1956-os forradalom eltiprása után legfõbb ellenségüket az egyház papjaiban látták. Mind ez idáig nem tisztázott körülmények között 1957. december 15-én éjjel sürgõs betegellátás ürügyén kicsalták plébániai lakásából. A templomban nyakába akasztotta betegellátó tarsolyát, melyben az Oltáriszentséget vitte, és kísérõjével a dombtetõn keresztül vezetõ gyalogúton elindult Zsida község felé. A két falu között megtámadták és kegyetlen brutalitással 32 késszúrással megölték… „Tekintsük meg az Urat, hogy elhagyatottságunkban gyõzni tudjunk. Sz. Pál mondja: meghallgattatott tiszteletének s hódolatának nagy mérve szerint. – E sötét elhagyatottságba Krisztus a föltétlen tiszteletet állította bele; ne az én akaratom, hanem a tied legyen. Õ imádja e kemény, felsõbb akaratot; látja, hogy a világban az Isten éjszakával s napsugárral, örömmel s keserûséggel dolgozik a lelkek kialakításán; látja; hogy a fejlõdés perspektívái beláthatatlanok, de azért minden parányi alakon ragyog a forma, az ésszerûség; látja, hogy az emberi érzés s ítélet relatív s a mechanizmus õrlõ malmában nemcsak kvarcszemek, hanem érzõ lelkek is csikorognak. Tudja, hogy az Istenhez jóban-rosszban alázattal s törekvõ jóakarattal kell ragaszkodni; hogy esedeznünk, könyörögnünk, hozzá fölemelkednünk, szívünket besugárzásainak megnyitnunk kell, sõt hogy küzdelmesen ki kell állnunk s kifeszülnünk s a sötétség s lehangoltság kiáltására a kiemelkedõ lélek kiáltásaival kell felelnünk; a szív panaszos kiáltására a bizalom kiáltásával; az elsötétült léleknek fájdalmas kiáltására a zsoltáros léleknek Isten világosságáért esdõ kiáltásával; a mélységbõl való kiáltásra a magasságból hangzó kiáltással. ’De 240

profundis clamavi’, a mélységbõl való kiáltásra felel a ’Verbum Dei in excelsis’, a magasból jövõ isteni szózat. Akkor elmondjuk majd mi is: ’de ne az én akaratom, hanem a tied legyen.’ (Prohászka Ottokár: Elmélkedések az evangéliumról. Székesfehérvár, 1910. szerzõ kiadása.) A mártír, a tíz nap híján huszonhat évet élt Brenner János boldoggá avatásáért így imádkozhatunk: „Mindenható örök Isten, aki János szolgádnak megadtad a papi hivatás kegyelmét és méltónak találtad ôt a vértanúság nagy ajándékára, kérünk: dicsõítsd meg Õt Egyházadban! Hûséges és példás élete, valamint papi hivatásának szolgálatában érted vállalt vértanúhalála eszközölje ki számunkra a kegyelmet, hogy megerõsödjünk szent hitünkben és mi is vállaljuk érted a küzdelmet és szenvedést a Te országodnak eljöveteléért. Krisztus a mi Urunk által. Ámen” „Részvét és szánalom. A szenvedõ Jézus legmegindítóbb érzelme a mély részvét volt irántunk. ’Menj és segíts rajtuk’, ez volt missziója és e missziótól hõsies érzelmekkel telt el lelke. A szenvedélyes, áldozatos vágyak útjain járt vele; ment, könnyét, verejtékét el-elkapta a szél. Lelke kigyulladt a nagy könyörület órájában. Oly könyörületes volt, mint a nagy szamaritán, ki szirtes utakon jön segíteni a haldokló emberiségen; olyan volt, mint az a nagy segítõ, kire mérhetlen idõkön át várt az inaszakadt ember. ’Ha akarod, megmented õket’, ez isteni meghagyás zsongott lelkében; különben elvesznek; más nem szeretheti õket úgy, hogy üdvözüljenek; nélküled ’kiég a szívük, elvész a lelkük’. Ettõl gyulladt ki a ’caritas patiens Christi’; kompasszív lett.” (Prohászka Ottokár: Elmélkedések az evangéliumról. Székesfehérvár, 1910. szerzõ kiadása.) Boldoggá avatva, vagy boldoggá avatatlanul, nekünk, magyaroknak példaképünk kell, hogy legyen! Kegyhelye pedig Szentgotthárdon az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékezõ nemzetünk emlékhelye kell, hogy legyen!!! „Az ember menekül az elõl, aki magát Istennek tartja és elvakultságában hatalmát mindenhatóságnak véli. Az evangélium egyszerûen leleplezi a bajok gyökerét és megmutatja az üdvösséghez vezetõ utat a 3. karácsonyi misében, ahol a következõ hangzik el: ’A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel… A világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek’ (Jn. 1, 5.12). Isten gyermekei azonban megvallják az Õ országát. Ez az ország nem ismeri a faji, nemzeti büszkeséget, a gyûlöletet, a hatalmi harcokat. Ez ugyanis az igazság, az élet egyetemes birodalma. Az igazságosság, a szeretet és a béke országa. Ez az ország akkor vette kezdetét, amikor az angyal a pásztorokat Betlehembe küldte a 241

Messiás jászolához és Istent dicsérve így énekelt: ’Dicsõség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek.’ (1956-os rádióbeszéd, in: Franz König bíboros: Sziklára épült ház. Szent István Társulat kiadása.) Az éjszakáinkat bevilágító fénysugárzás teszi boldoggá az embert, aki tulajdonképpen a boldogságra született. Ahogy Lustiger bíborosnál olvashatjuk életünk, a: „boldogságra hivatva. Mert az Evangélium a valódi nagy-nagy boldogságról hoz hírt. A Krisztus által megélt szeretetre való felhívás olyan örömöt ígér, amely tartós öröm. Az Evangélium nemcsak a boldogság eszméjét tanítja, ízelítõt is ad belõle, kedvet ébreszt bennünk, hogy keljünk útra, hogy engedjünk a vágynak és a hívásnak. A boldogság mintegy saját magánál nagyobbá teszi az embert, kiteljesíti szabadságát, megtelíti, miközben magára ébreszti, s míg ébreszti, jóllakatja. Egyedül Isten képes bennünket jóllakatni. Megbocsátásával. (…) Az elõzékenység és az odaadás aranyszabálya a tartós boldogság felépítésének a záloga. Az erkölcsi élet végsõ célja egy olyan szabadság boldogsága, amely megszabadult mindentõl, ami méltatlan hozzá. Az ember ne azért mondjon le önmagáról, mert Isten azt önkényesen követelné, ellenkezõleg, az ember boldog, mert felismeri, hogy Isten számára született, hogy szabadsága és minden cselekedete Isten adakozó szeretete felé irányul. Az ember akkor boldog, ha Isten kegyelmébõl azzá az adakozó lénnyé válhat, akinek teremtetett. Aki hisz, így kiált: ’Íme itt vagy, akit már oly régóta kereslek!’ A boldog ember hasonlóképpen elmondhatja: íme végre az vagyok, aki voltam, akinek engem akartál Uram, akiben megtalálom boldogságom, amikor odaadom magam Neked.” Zárógondolatként könnyezzük végig P. Krupa Sándor OFM: Merengek Isten tenyerén. Cica TeDeum c. írását és sohase feledjük annak tanulságát. ”Csak névtelen cicánk volt addig, amíg el nem temettem. De amikor az utolsó göröngyöcskét is rátettem, már így szólítottam: Isten veled, cicáink Jóbocskája! – a bibliai Jób mérhetetlen szenvedéseire gondolva –, mert õ is nagyon sokat szenvedett, mielõtt sírocskáját megástam volna. Csak annyiban tûnt ki a cicáink közül, hogy nagyon vad volt. Nem volt sem különösebben szép, sem kedves. Az emberi szeretetlenség vadította el. Még egészen fiatalként ugrándozott, amikor valamelyikünk – az állatokat nagyon is szeretõ Szent Ferenc elfajzott utódai közül – durván rákiáltott és megütötte!! Azóta vad lett, hallatlanul emberkerülõ és embert rettegõ. Ha meglátott valakit, a rémület lángja lobbant fel szemében és eszeveszetten futott, mintha gyilkos fegyver meredne rá. Olykor utánakiáltott szelíd szavakkal próbáltam benne a rémület tüzét eloltani, emberverte testi-lelki sebére gyógyító balzsamot tenni. Nagyon sajnáltam. Minden üldözöttben és rettegõben sorstársat látok. Tudom, mit jelent üldözöttnek lenni, mit jelent félni… Ám nem szelídült, sebei nem hegedtek.

242

Aztán ennivalókkal csalogattam, szelídítgettem, mert a kivert istenadta mindig siratnivalón sovány volt. És a ’csajka’ az, ami még a legvadabb embert is megszelídíti. Gondoltam: az állatot is; meg tudtam is, és sikerem is volt már párszor ilyenben. Sovány volt, mert ijedõssége után cicatársai sem osztották meg vele tányérjukat. De így sem kezeskedett. A letett falatokat titokban felhabzsolta. Ezek enyhítették éhségét, ám nem gyógyították a szeretetlenség verte sebét. Érthetõ. Ha az ütés sebe nem is gyógyíthatatlan, de gyakran felejthetetlen! A cirógatást hamar elfeledjük, de a rúgást?! Ó, ezért kellene annyira vigyáznunk, amikor ütni akarunk akár állatot, akár embert. Még az istennek is! Tudva: napi milliónyi jótettét talán észre sem vesszük, de könnyen s talán örökre elfordulunk Tõle, ha a baljával nyúl hozzánk. Félünk, futunk Tõle, mint cicánk attól az embertõl, aki eddig táplálta. Ettõl kezdve csak könnyezve tudtam rá gondolni. Olyan környezetben él, amiben a szeretet ismeretlen. Márpedig az ilyen élet még a cica számára is pokol lehet! Isten õket csak a pokolra s nem mennyországra is teremtette volna? A szeretõ Isten? Aztán egy késõ télkezdeti délután belopakodott abba a garázsunkba, amit emberjárta sokasága miatt eddig megközelíteni sem mert. Beköltözött hát – szerintem is – számára az emberoroszlán barlangjába. Nyomorúsága már igen nagy lehetett, hogy erre a rettentõ lépésre elszánta magát. Éhség, hideg, betegség – ekkor már nagyon beteg volt – az a korbács, amit már nem bírt elviselni? Sokat gondolkodhatott, míg belátta, hogy a garázs számára is meleget ígér, és hogy éjjel itt a cicák ételébõl valamit csenhet. Egy kis rongyon annyira rejtett zugban húzta meg magát, hogy én is csak tél derekán vettem észre. Amikor itt elõször közelítettem meg, még volt annyi ereje, hogy kiugorjék vackából s dülöngélõ irammal elfusson az ember-oroszlán elõl. Sohasem felejtem el azt a rémült nézést, amikor itt szemünk elõször találkozott. Mintha azt mondta volna: Ne légy gyilkosom! Irgalmazz, nem látod, hogy milyen beteg vagyok?! Hagyj még pár napig békén! Karmai között fog már a halál, mint én az egeret valamikor… Dehogy, dehogy akartam én halálát! Mit nem adtam volna érte, ha meggyógyíthatom, ha életben tarthatom, ha emberekhez visszavezethetem, ha barátok lehettünk volna, mint voltam és vagyok más cicával. Nem õ lenne az elsõ cica, akit megszelídítettem. Jól kibélelt dobozban készítettem neki új otthont. Naponként tettem eléje tejet, más könnyebb ételt és vizet. Ha elmentem, az ételt megette. Messzirõl lestem, hogy lafatyolja a hideg vizet nagy lázában. Ám ha félelme már nem is volt a kezdeti vadságú – talán már nem is volt kellõ ereje –, az égetõ láng még mindig eléggé lobogott benne. Mikor már annyira gyönge és beteg lett, hogy tisztán sem tudta magát tartani, vackából kiugrani, fejét maga alá rejtve reszketve várta végzetét. Várta a még 243

egyszeri ütést, a felejthetetlent, amely most már a halálát jelenti. Talán már irgalom lett volna számára ez a halálos sújtás, hiszen annyira szenvedett, de én haldoklóknak nem akarok hóhérja lenni, hanem feltámasztója. Kezdtem hát cirógatni kiütésektõl fedett testét, ezt a cica leprást! Másodszori, harmadszori cirógatásomra rám emelte homályosodó szemét – könnytõl volt homályos? – és úgy kérdezte: Mi ez? Ilyen ütést én még nem kaptam! Ilyen lenne a halálos ütés? Nyugodtabb lett és csendesen tûrte, hogy tisztába tegyem, majd a cirógató kezembõl nyalogatta a tejet. Amikor másnap reggel vittem neki a tejecskét, oly leírhatatlan, szívbe markoló, ismeretlen nyávogással fogadott, amilyent eddig még sohasem hallottam. Talán ilyen színnel és erõtlenséggel kiáltanak a halottak, ha tetszhalálukból a sírban életre ébrednek? Az én szívem szerint ezt jajgatta: Segíts! Gyógyíts meg! Ne hagyj meghalnom! … Azt hittem, hogy megszakad a szívem a sajnálattól. És sohasem éreztem magamat ilyen tehetetlennek, mint most. Ó, miért nem vagyok orvos? Miért nincs állatgyógyító hatalmam? Szemem volt az a tégely, amelybõl kezemre folyt a könnybalzsam. Ezzel a balzsammal kezdtem az én kis testvérkémet cirógatni. És mi történt? Csodák csodája, nemcsak abbahagyta szívhasogató sírását, hanem DOROMBOLNI kezdett. Dorombolni! Életében talán ez az elsõ dorombolás. Amikor a cica dorombol, akkor megelégedett, boldog. Hát boldog most az én kis leprásom? Ettõl a pár cirógatástól boldog? Ettõl a kis szeretettõl? Ha a szeretetnek ekkora a csodatevõ ereje, miért nem tengernyit használunk belõle? Emberrel, állattal és mindennel szemben? Dorombolása bizonyítja, hogy visszatért az emberhez? Egy rúgás elriasztotta tõle, most egy cirógatás visszahozta hozzá! Nagyon boldog voltam én is. Nemcsak könnyes szemmel néztem, hanem tovább cirógattam, hogy doromboló mennyei muzsikáját minél tovább húzhassa, azt a muzsikát, amit az égben is csak azok játszhatnak, akik szeretnek. Közben arra is gondoltam, hogy így van sok ember is: Elfut Istentõl, mert ’sújtást’ kapott tõle, s nagyon boldog lesz, ha késõbb ismét visszatalál hozzá, mert cirógatását érezte. Meg közben rá is jöhetett: ’Aki szenved, biztos lehet, hogy Isten szereti!’ Holott a magam módján mindent megtettem, hogy a kis doromboló Jóbocskám meggyógyuljon, mégis az egyik reggel halva találtam. Halála nem volt váratlan, mégis megdöbbentett. Mozdulatlanul fekvõ eltorzult testére úgy tekintettem, mintha nagyon szeretett kis testvéremet veszítettem volna el benne. Testvéremet? Igen! Hát nem közös a teremtõ Atyánk? Nem ezen a címen tartott-e Szent Ferenc minden teremtményt testvérének? Még a szelet, holdat és a tüzet is! … Azt mondja valaki: Ha az ember bélpoklost csókol meg, mint Szent Ferenc tette, a poklos Krisztussá válik! Én meg úgy gondolom: Ha az ember állatot szeret, az állat az ember testvérévé válik! Hulltak hát könnyeim cica testvéremre, mert szívembe 244

hasított az a gondolat: Ez a cica, aki a szeretet által testvérré lett, csaknem úgy halt meg, mint aki sohasem tapasztalta, hogy milyen édes, milyen boldogító a szeretet! Melyik élet élet, ha a szeretet isteni ízét nem ízlelte? És mégis, hány millió ember hal meg úgy, hogy ezt az ízt talán sohasem ízlelte! Ha a kis cicám gondolkodott, élte utolsó pillanatában mennyire bánhatta, hogy oly hosszú ideig elfutott az emberszeretet elõl. … Szomorúságomban csak az a gondolat vigasztalt, talán Isten csak azért hozott ki Amerikába, hogy e kis cica se haljon meg úgy, hogy ne tapasztalta volna meg a szeretet kifejezhetetlen boldogító varázsát. … Mily gyöngéd és mily bonyolult Isten szeretete… Hatalmas parkunk kis tavának partján ástam neki sírocskát. Annak a víznek a partján, amit Füzér Julián atya álmában az örök élet vizének látott, s amelyet én, benne nyakig merülve élveztem. Szegélyezi a napsugár aranyából szõtt sárga virágú csicsóka. Kis Szent Teréz labdarózsái. Itt huncutkodott a kis Kontyos. Aranyló birsalmák tömjénezik magyar ízüket, zamatukat a kis sír fölé. Hatalmas szomorúfûz hajlik föléje, mint én kis sírja fölé. Könnyezõ fájáról égbe kapaszkodó indái ereszkednek a ’kék tó, tiszta tó életvize fölé’, hogy indáin keresztül a mókusok hídként ugráljanak fenyõrõl a diófára… Amikor kis sírjában elhelyeztem, így búcsúztam tõle: Jóbocskám kicsi testvérem, örvendezõ viszontlátásra az örök szeretet trónusánál, mert akit vagy amit szeret az ember, az nem tûnhet el a létbõl! A szeretet a lehetetlent is lehetõvé teszi! Ne félj, nem maradsz itt egyedül. A jó Isten reggeli sétáját kertünkben végzi és a tó partját sohasem kerüli el. Köszöntsd! Dorombolj neki! Én is sokszor dolgozom itt. Találkozunk tehát és minden találkozáskor megcirógatlak, hogy örökre elfelejtsd azt a rúgást. Esténként szórakoztatásodra hamarosan megszólal a tó békakórusa. Szereted ezt a muzsikát? Majd megjelennek itt a vadkacsák is költeni, és a csodás fiak melletted húznak el vidám csipogással. Fejed felett madarak fészket raknak és dalukkal hirdetik: Itt a tavasz! Az élet erõsebb a halálnál! A halál nem bezárult, hanem kinyíló kapu… Temetése óta, amikor a tó partján dolgozom, nemcsak mindig megcirógatom, hanem beszélgetek is vele: Kis cicám, dorombolsz-e még Isten trónusánál? Dorombolj neki örök Te Deumot, hogy engedte megízlelned a szeretet édességét és megismerned Isten jóságát! Kis cicám, csak dorombolj, miként ezt teszem én is e csodás kertben: Te Deumot dorombolok Istennek, amikor e földi mennyországot járva az Õ tenyerén merengek millió szépségén, jóságán és csodáin…”

245

LÉLEKHALÁSZAT MÛFORDÍTÁSSAL Kedves Lóri és Marica! Találtam orosz fordítót az Itamár-versnek. Nem Szeredát, mert Szereda nem fordít verseket, õ csak a prózában van otthon. Szereda megadta Jurij Guszev email címét, aki Szereda kollégája, a magyar irodalom egyik legjobb szakértõje jelenleg a Szlavisztikai Intézetben. Õ verseket is fordít. Õt is õsidõk óta ismerem. Rendszeresen jár õ is, mint Szereda, az Intézetbe. Írtam neki, szívesen vállalja a vers fordítását. Azt tartom a legcélszerûbbnek, hogy megadom nektek az õ e-mail címét. Magyarul természetesen minden további nélkül írhattok neki: [email protected] Barátsággal T GY Kedves Jurij, elég régen találkoztunk, de nagyon megörvendeztettél, amikor jelezted Tverdota Gyuri barátunknak, hogy elkészítenéd a mellékelt vers orosz fordítását. Itamár Jaoz-Keszt magyar származású izraeli költõ. Három kötetben lefordította a magyar líra sok értékes darabját héberre kétnyelvû kiadásban. Igen jó költõ, és jó barátunk. Feleségem, Dobos Marianne készített vele hosszú interjút, és segítségével – mint keresztény érdeklõdõt, aki a holokauszt szenvedéseibõl új életet kezdõ mûvészekkel interjút és könyvet készítõt – hozzásegítette, hogy meglátogassa a Szentföldet. Ez a vers Marianne látogatásának élményébõl született, a Dormition-templomban, Szûz Mária elszenderedésének színhelyén való látogatását éppen pünkösd ünnepén mutatja be egy zsidó költõ-barát szemével. Feleségem megírta a vers keletkezésének történetét Akkor is karácsony volt (1944) címû könyvében, és elhatározta, hogy többnyelvû fordításban barátaink segítségével megismerteti a világgal ezt a költeményt [eddig Máté Imre németre, ´ Mizser Attila szlovákra, Kabdebó Tamás angolra, Franciška Curkovic-Major hor´ vátra, Dr Hongying Liu professzorasszony pedig kínaira fordította], hozzá társítva Schéner Mihály festményeit. Nagy örömére szolgál, hogy elvállaltad az orosz nyelvû megszólaltatását. Azt hiszem, a legméltóbb orosz szövegét te tudod megteremteni. Moszkvai együttlétünkre nagy szeretettel emlékezve, otthonodat köszöntve, sok szeretettel üdvözöl Lóránt 246

Kedves Lóránt, foglalkozom a verssel. Jövõ héten, gondolom, el fogom küldeni. Van néhány kérdésem, amelyet, remélem, segítesz megoldani. 1/ A két magyar fordítás közül melyik a pontosabb? Vagyis, melyikre támaszkodhatom inkább? 2/ Mivel a versbeli Anna-Maria: apáca, tehát ugye nincs sok köze a feleségedhez? Vagy valamit rosszul értettem? 3/ Annyira nem ismerem a magyar történelmet, hogy kitaláljam, hogy kik azok a Makó keresztes lovagjai? És hogy jönnek azok ide? Légy szíves, világosíts fel. 4/ A vers vége felé egy részlet („Miután már háromszor ........ okoznak neki”) idézõjelben van. Valami idézet ez? És ha igen, honnan? 5/ „Maoz cur jesuati” és „Echad” héber (?) kifejezések mit akarnak jelenteni? És hogyan kell kiejteni? Egyelõre ennyi. Elõre is köszönöm a segítséget. Szívbõl üdvözlöm a kedves feleségedet. Barátsággal, Jurij Guszev Kedves Jurij! Nagy örömet okozott leveled. Kérdéseid a vers személyes részére vonatkoznak. A Felleg Tamás-féle fordítás a hiteles, csak versnek nem jó. Báger Gusztáv azt használta nyersfordításként. Anna-Mária apáca az tulajdonképpen Marianne. Sokat beszélgettek vallási kérdésekrõl. Marianne nagy hatással volt rá, és ennek következtében õ a héber (zsidó vallású) Pilinszky akart lenni (és lett is! Ma már vallásos költõ). Makó kereszteslovagjai. Ez egy magyar kifejezés: „oly messze van vmitõl, mint Makó Jeruzsálemtõl”. Ez kétféleképpen is érthetõ: Makó város távolsága Jeruzsálem városától. De Makó nevû nagyszájú (amolyan Hári János szerû) kereszteslovagra utal, aki bizony csak elbeszélésében jutott el Jeruzsálemig. Itt a Makó helynévnek személyes vonatkozása is lehet, mert Itamár szarvasi és szentesi, ezek a városok Makóhoz közel esnek. Tehát egy magyarországi utalás is rejtekezik benne. Mint sok versében a használt magyar szavak hangulati hatást is jelentenek (amolyan colour locale-t). A másik oldalon a Maoz cur jesuati beiktatása pedig a zsidó szertartásra utal, annak egy kifejezése (ejtése ahogy írva van. Ezt már színészek is kérdezték, mert számukra is szükséges a kiejtés, amint neked az átíráshoz kell.) Az Echad (Ehad) Egyet jelent, tehát nem számot, hanem az Isten értelmében. Az idézet az inkvizíciós szabályzatból való. Itt összefolynak az idõk és történetek, az inkvizíció a maránusokat üldözte, mert titokban megmaradtak zsidónak

247

a spanyol világban, itt pedig õ - anyja történetében - a kikeresztelkedés problémáját gondolja végig. Valójában a két vallás szembesítése a vers. Amelyet a világháború szörnyûsége élez ki tragikussá. És amit ez a jeruzsálemi találkozás a Dormitionban, Mária elszenderülésének helyén lévõ templomban ha nem is old fel, de végiggondolásra kényszerít. Bármi kérdésed adódik, várjuk szeretettel. Feleségednek kézcsókkal, téged baráti szeretettel köszönt Lóránt Kedves Lóránt, küldöm a fordítást. A Makó lovagot jobbnak láttam kihagyni, mert minden esetben lábjegyzet kell hozzá, egy vers lábjegyzettel pedig: nem különösen szerencsés megoldás. És a Makónak nincs olyan fontos szerepe a versben, hogy mindenáron benne kellene hagyni. Egyébként szép és értelmes vers, valóban van benne valami Pilinszkybõl. A kedves feleségedet szívbõl üdvözlöm. Sok szeretettel, Jurij Kedves Jurij, mint már gyors válaszomban is jeleztem, nagy örömet okoztál számunkra, hogy ezt, a Marianne számára oly kedves verset a nagy orosz irodalom nyelvén megszólaltattad. Én csak megköszönni tudom teljesítményedet, de olyan barátaink is élvezettel vették és olvasták, akik képesek megállapítani, hogy fordítói munkád eredményeként lendületes, olvasmányos és valódi orosz vers született. [íme: „helyenként igencsak szabad a fordítás, de végülis szép szabadvers — oroszul is”…. „szép orosz szabadvers, és „lüktetése” van”] Ezt a csodálatos teljesítményt szeretném újólag is megköszönni, azt, hogy az orosz olvasó számára is otthonos verset teremtettél. Fáradozásodat köszönjük mindketten. További sorsáról szép tervünknek majd tudósítunk. Addig is feleségednek kézcsókjaimat küldve, téged nagy szeretettel ölel, Lóránt Örülök, hogy tetszett a fordítás. További érdekes és élvezetes utazásokat kívánok Marianne-nak, neked meg sikeres munkát, és mindkettõtöknek persze egészséget. Sok szeretettel, Jurij

248

P. S. Nem ártana, ha alkalomadtán engem is az istenhitre tanítana meg a kedves feleséged, ha már van benne ez a tehetség. Nagyon hiányzik valami erõs támasz és biztonság az életemben. (Bár az egyház mint bürokratikus intézmény egyáltalán nem kelt bennem rokonszenvet). Ju. G. Kedves Jurij, neked és családodnak áldott Karácsonyt kívánunk, nagy-nagy szeretettel - Kabdebóék Marianne külön levelét csatolom számodra. Drága Diana és Jurij, az ortodox Karácsony alkalmából áldott ünnepeket kívánunk a Ti és egész családotok számára sok nagy szeretettel Marianne és L-t. Jurij, Kedves! Elközelgett karácsony ünnepe. Kívánom, hogy sikerüljön megünnepelnie. A vágyódása, a Szent Ágostoni, „nem keresnél, ha már meg nem találtál volna” vágyódása, kívánom, hogy kielégítessen. „Harang csendül, Ének zendül, Messze zsong a hálaének, Az én kedves kis falumban Karácsonykor Magába száll minden lélek.” (Ady Endre) „és mint a most született kisdedek, hamisíthatatlan szellemi tej után vágyakozzatok, hogy általa növekedjetek az üdvösségre, miután megízleltétek, milyen édes az Úr.” (1 Pt 2. 2-3.) „az uralkodó nyugati vallási rendszerben Istent szeretni lényegében annyi, mint hinni Istenben, Isten létében, Isten igazságosságában, Isten szeretetében. Az istenszeretet lényegében intellektuális élmény. A keleti vallásokban és a miszticizmusban az istenszeretet az egyesülés intenzív érzelmi élménye, elválaszthatatlanul összekapcsolva ennek a szeretetnek a kifejezõdésével az élet minden területén.” (Erich Fromm) Most azt mondanám, vegye elõ a Bibliát, és talán elõször olvasgassa jól át János apostol elsõ levelét. „Isten a szeretet!” Jézus Krisztus a megtestesült szeretet, a Szent Lélek pedig a szeretet lelke. Mivel Istent nem látta senki, nem mondhatja az ember, hogy szereti Istent, akit még soha nem látott, ha nem szereti az embert, a felebarátját, akit mindennap lát, sõt szenvedni lát ezerféle testi és lelki bajban. 249

Az Isten-ember a megtestesült Ige, aki csak egy parancsot adott, miközben elénk élte, hogyan kell istengyermeki életünket élni ebben a világban. „Szeressétek egymást” – így hangzik az Õ egyetlen azaz „Új” parancsa. Halála és feltámadása után elküldi nekünk az alkotó lelket, a „Creator Spiritus”t. Mindenkinek. Meghalljuk a szél zúgását. Meg kell hallanunk, ha odafigyelünk. Nem kell ehhez semmi különleges adottság. „ Akinek füle van, hallja meg!” Persze, jó az embernek a fülét, akarom mondani a szívét kicsit kimosni, a bûnei megbánásával elõbb. Végiggondolva, hányszor vétettünk az Istentõl nekünk adott öröktõl az „Õ elõbb szeretett” ingyenes szeretete ellen. A szeretet parancsát be nem tartó ember teszi a világot kietlenné, rideggé, sötétté, fõként bizonytalanná. A krisztusi kinyilatkoztatás lényeges tartalma pedig az, hogy: velünk az Isten, aki kiment ebbõl, a bûn és halál sötétségébõl, és feltámaszt a szeretetre és az életre. Az ember számára, valljuk be, hogy a kenyérnél és a víznél is többet ér a szeretet. V. ö. Pilinszky szavával: „Boldogtalan a pillanat, mikor fölfedezi az árva önmagát, s arra gondol, hogy másnak is fontos lehet e kéz, e görbeség. s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.” Szeretve vagyunk, magától Istentõl, és Isten által vagyunk szeretve. Ennek az isteni, ingyenes szeretetnek a zsigeri befogadása az, aminek a segítségével a legnagyobb bizonytalanságban is biztonságban élhetünk. „Mert miért és kitõl félnék én az Isten tenyerén?” A félelem nélküli életet ajánlja nekünk Isten, és éli elénk Jézus. Nem, én ezeket messze nem intellektuális szellemi mondanivalónak írtam le, mert beszélni a szeretetrõl, az szépen hangzik. Napra nap figyelemmel lenni bárki iránt, akit az élet utunkba sodor, mint egy jó indián, szükség esetén az õ mokasszinjába gondolva magunkat nyújtva felé kezünket, találhatjuk meg az Istent. Hiszen, „Jézus néz rám a két szemedbõl, arra kér, arra vár, hogy szeressem!” Az utolsó ítéleten is ilyen egyszerû szempont szerint leszünk jobbra, illetve balra állítva. Remélem, ott majd személyesen is találkozunk, persze a jobb oldalon! Pilinszky Mielõtt címû verse szerint „Az a nap, az az óra /mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.” Amit mi keresztként, nagy súlyos teherként éltünk meg, az nem volt több, csupán egy „szálka”, ezt belátjuk, sokan hamarább is, de akkor valamennyien, mikor: „Az Atya, mint egy szálkát/ visszaveszi a keresztet”. 250

Mielõtt azt mondanám, nincs-e kedve orosz Pilinszkynek lenni, az én, 41 éve, akkor 86 éves volt, halott Nagymamám, öt unokás nagymama gyanánt, ma is élni próbált gondolatával búcsúzom: „Kislányom, ha azt akarod tudni, milyen sorsod van éppen, lefelé nézz, akkor megtudod, hányan viselnek nálad súlyosabb keresztet. Amikor azt szeretnéd tudni, mennyire vagy jó, akkor felfelé nézz! Ha õszintén vizsgálod lelkiismeretedet, bizony a sor végén találod magad. Igyekezz az utolsóból az elsõ lenni!” Élhetõnek érzem ma is ezt a tanácsot, mert az embernek szenvedni akkor is nehéz, ha hite van, de ha talál valakit, akinek az adott pillanata sokkal nehezebb, mint az övé, segíteni próbál rajta, ezáltal neki máris könnyebb lesz. Értéket keresni, és vállalni ezért a feladatot, hozzásegít ahhoz, hogy érezzük: könyörgésünk, mint Dávidé a 61. zsoltár szerint, napi meghallgatásra talál. „Hallgass, Isten, esdeklésemre, figyelj könyörgésemre, A föld szélérõl kiáltok hozzád szorongó szívvel. Vezess engem a megközelíthetetlen kõsziklára!” Karácsony ünnepére, és az új esztendõre kívánom, találja meg ezt a „kõsziklát” és erre építse a továbbiakban semmiféle „cunami” által el nem mosható házát! Szeretettel köszönti.: Marianne Kedves Jurij, Karácsony elõtt a mellékelt levelet küldtük, nem tudom, elért-e hozzátok. Marianne szövege a te leveledre válaszolt, amelyben írtad, reád is ráférne olyan szöveg, amilyet Itamárnak mondott valaha. Kellemes húsvétot is kívánunk egyúttal. Nagy-nagy szeretettel Marianne és L-t. Kedves Marianne és Lóránt, nagyon-nagyon szégyellem magam, hogy eddig nem válaszoltam. Azért történt, mert túlságosan fontos, túlságosan súlyos gondolatokat kellett valahogyan megfogalmaznom, és nem ment, nem megy könnyen a dolog. Lehet, hogy túlságosan racionalista alkat vagyok, és akadályoz a logika. Lehet, hogy az egész életemen át úgy éltem, hogy Isten csak absztrakt problémaként létezett. Vagyis: Istent mint a szeretet princípiumát nagyon is elfogadom. (Azt hiszem, errõl – is – van szó a Marianne levelében.) Körülbelül így volt hívõ Tolsztoj is, és ezért kiközösítette a Szentegyház. Elfogadom a Krisztus nagy és szép áldozatát, elfogadom, hogy azzal valóban megmentette az embereket, pontosabban: az emberek lelkiismeretét. Például úgy, hogy lehetõséget adott másoknak is önzetlen áldo251

zatot hozni a szeretet és értelem oltárán. Tehát: hogy Isten belül van, a lelkemben, azzal semmi probléma. Hogy az Isten kívül is van?... Azt tulajdonképpen mindig is tudtam, de úgy tudtam azt, hogy, minden valószínûség szerint, létezik kozmikus értelem, amelynek viszont túl sok fontos teendõje van, hogy a Földdel, és pláne minden egyes emberrel, minden hajszál hullásával törõdjön. (Az emberiség történelme éppen ezt bizonyítja!) Tehát, egyelõre nem áll össze a képlet. Talán a hiba abban rejlik, hogy gondolkodom rajta, pedig csak a szívet kell kinyitni. De nem tudom, hogyan kell azt csinálni. Viszont nem hagy nyugton a dolog. Nem zárom ki, hogy akkor megértem az összefüggéseket, amikor csak egy ugrás választ majd el a személyes találkozástól azzal, amit-akit az emberek Istennek neveznek. Gyanítom, hogy az emberek többsége (attól függetlenül, hogy járnak-e templomba vagy egyszer sem voltak ott) így távozik az életbõl. Nagyon bánt engem a gondolat, hogy ezzel talán csalódást okoztam Nektek. Akkor is sok-sok szeretettel, Jurij Kedves Jurij! Nagyon boldoggá tett levelével! Nem tudom, ismeri-e a lengyel pap-költõ Jan Twardowski verseit. Ha igen, talán akkor is szívesen olvas belõlük, egy jezsuita szerzetes, Sajgó Szabolcs fordításában. Várakozás Azt gondolod – késik megint s megsértõdsz rögvest nyavalyogsz mint a cinke az a csúnyábbik a bóbita nélkül aki szerelmet még nem talált az a magáét sem találja aki meg a magáét várja folyton az senkit nem szeret és bánkódik mint a hála hogy túl rövid az emlékezet hozzánk repült rég a szerelem mellettünk térdel elhagyta a szûk boldogságot ezért nyugodt próbáld meg nem akarni s megjelenik magától ég

252

Nézte az eget a fehér mozaikos bizáncit a bearanyozott mezítelen gótikust a kéklõ reneszánszt a gyapjas barna barokkot a zafíros tizennyolcadik századit a szellõs impresszionistát az ondolált szecesszióst a szögletes kubistát a valószerûtlenül absztraktot és hinni akart egy egészen új égben ami könnyû és befejezetlen – még nem használt

ima az útszéli Krisztus-szobornál Gondterhelt Krisztusom különbözõ mindenkitõl ernyõ nélküli az esõben mezítelen térdû gyenge mert pártatlan bátortalan mint aki verssel debütál egyszerûséget kolduló magányos mert rokon a világgal biztosan szomorítanak akik mint a katekizmus minden kérdésre feltétlen választ követelnek Hiszen nem lehet Istenrõl a logika nyelvén beszélni, felülmúlja a logikát. Talán a paradoxonok az a nyelv, amely a bennünk lévõ belsõ ellentmondásokat a legjobban segít oldani. Simone Weil írja: „A teremtésben Isten csak a nemlét formájában lehet jelen.” „A hit – a saját és a mások hite, hasonlóképpen, mint a hitetlenség – nagy misztérium. Ezt a titkot újból és újból felfedezzük – és továbbra is titok marad. A nem hívõkhöz nem szabad a teológia nyelvén fordulni, mert tõlük idegen.” „Istenszeretet, istenhit soha nincs kész, bekeretezett, befejezett, mindig újból és újból alakul, teremtõdik, formálódik. Hány kérdésben vitáznak a teológusok! A II. vatikáni zsinat igyekezett a vallásunkat kevésbé formálissá tenni, kiszabadítani a 253

’fogalmak terrorjából’, és nem intézményi, hanem a személyes hitélmény fontosságát hangsúlyozta. A teológia csipke munka. Ez a megosztottság, a viták, hogy ez most dogma, féldogma vagy negyeddogma... Persze, fejlõdik az Istenrõl való tudásunk, dehát úgysem tudunk meg mindent. A Titok Titok marad.”(Twardowski) Tolsztoj, a II. vatikáni zsinat tanai értelmében, sokkal inkább szent. Ahogy azok a teológusok is (Congar, Lubac, Ratzinger, Prohászka, akik késõbb „rehabilitálódtak”). Mert, és ez ismét a lengyel pap: „Nincs sehol Isten oly nagy hogy van is meg nincs is oly mindenható hogy képes nem lenni és ettõl a sötétség meg hogy zakatol a szív így megtörténik hogy néha „házon kívül” van sôt nyüszít is mint egy türelmetlen kutya titokban még a hívõk sem hisznek viccbe akarnak bújni ha meghatódnak pedig elõbb még kívülrõl fújták hogy egész életük egyetlen pillanatra vár de Isten olyan nagy hogy néha nincs is ilyenkor lekonyult tulipán a fáradt agy a gondolatok meg futnak a közös üres úton egymáshoz húznak mint a katicák mikor a kétségbeesés elõl télen õsszebújnak csak a hallgatás változatlan és ott fenn a csillagok és a hold igaz mert egészen meztelen a szitakötõk meg kis semmik úgy hogy hamarosan mindent tudnak mint az a nyárfáról lecsüngõ utolsó levél mert Aki van nincs sehol ez fáj igazán” Mivel is zárjam, amit ne tartalmazna a levele, kedves Jurij! „hál’ Istennek van halál s megtudunk többet” – abból, akinek a keresésében Maga igen jó úton jár. Majd folytatjuk, ha van kedve, szeretettel: Marianne

254

Kedves Marianne és Lóránt! Szép, örömteljes húsvéti ünnepeket kívánok nektek. Nálunk csak egy hónap múlva lesz a húsvét, de ez olyan nagy ünnep, hogy akár hetente is lehet ünnepelni (az oroszban: voszkreszenyije, azaz feltámadás). Igen, elhallgattam, mert zavarban vagyok. Most végképp nem értem, mihez igazodjak. Jan Twardowski versei nagyon szépek, de hát most: mi a hit? Ha Isten annyira mindenható, hogy képes nem lenni, akkor hogy lehet hinni benne? A nem-létezést és a mindenhatóságot nem tudom összeegyeztetni magamban. Az elõbbi levelemhez visszatérve: ha az Isten a szeretet, amely bennem van, akkor az a feltevés, hogy a szeretet akár nem is létezhet: istenkáromlásnak tûnik. Hiszen ha nincs bennem a szeretet, akkor rosszabb vagyok egy rongyos ateistánál. Ha meg az Isten: kozmikus értelem, akkor vagy van, vagy nincs (igaz, ez nem is olyan fontos)... Eszembe jut egy régi híres szofizma. Ha az Isten mindenható, tud-e olyan követ teremteni, amelyet ô sem tud felemelni? Ha nem tud, akkor nem mindenható, ha tud, akkor pláne. Azt hallottam ki a Marianne levelébõl, hogy nem szabad komolyan felfogni az Isten-gondolatot. Ha ez így van, akkor régóta vagyok istenhívõ. Hol tévedek? Mit értettem rosszul? Mit nem tudok felfogni? Talán megint csak a logika a hibás? De másként nem tudok gondolkodni. (Kíváncsi vagyok: Lóránt hogy van ezzel? Hiszen õ is tudománnyal foglalkozik, vagyis logikusan szokott gondolkodni.) Vagy egyszerûen csak várni kell a felvilágosodást? Akkor sok esélyem van, hogy elmulasztom. Van egy vicc. Egy öreg szid egy fiatalembert, hogy az nem tartja meg a böjtöt. Azt mondja a legény: „Hagyjon már békén, bácsi, úgysem kerülünk mi a paradicsomba, sem maga, sem én. Én: mert nem tartom meg a böjtöt, maga: mert a paradicsom nincs”. Ne haragudjatok, hogy ilyen nyavalygással zaklatlak benneteket. Sok szeretettel, Jurij Kedves Jurij! Kronológiailag, most a húsvéti e-mailjéra válaszolok elõször. Az elsõ gondolathoz, miszerint Twardowskival közösen megrémítettük, hogy Isten annyira van, hogy néha nincs is. Vegyél a kezedbe egy szál ibolyát, gyönyörködj benne, ámulj el szépségén, csendben nézegesd sokáig. Miközben csodálod a pici virág szépségét, egyszerre lassan felfedezel egy mögöttes „tudatosságot”, amibõl ez a forma kialakult. Ez a hangtalanul mûködõ, nevezzük most Teremtõnek, ez az „esszenciája” minden formának, 255

az ibolyáénak, a rózsáénak, a Jurijénak és a Marianne-énak. Mikor felfedezed Istent mindenben, amikor már számodra a magad bensõ csendjében és bármekkora a külsõ zaj is, de bent mindennek ellenére meglevõ belsõ békédben megkerested, akkor meghallod, hogy megszólal a csend. Akkor valami effélét mond a gondolkodáson, a tudáson túli Bölcsesség hangja, lecsendesült szívedben megszólalva: Látod Jurij, ezt a szép kék ibolyát? No most képzeld el, hogy nemcsak a virága kék, de a szára, a levele, a váza, a kezed, amiben tartod, a háttér a szoba, az ég, ameddig a szemed ellát, minden, minden, ami körbevesz, az mind ugyanolyan kék, mint ez az ibolyavirág!. Amikor pedig csak ez a kék szín létezne, tudnád-e, hogy van sárga, piros, és a fehér hány színre bontható? A szivárvány összes színeibõl mit látnál, Jurij, ha a világon minden csak kék lenne? Tudnál-e a színek létérõl, a könyvtárnyi színelméletrõl, ha a világon minden kék lenne? Amikor levegõt veszel, vagy nagy baj, vagy éppen nagy jó van, amikor ez tudatosul benned. Így van, Õvele, az Istennel is. Azzal a különbséggel, hogy õt fõként csak a nagy bajban keresik az emberek. A „Jaj Istenem!” vallásossága így születik. „Hogy láthatóvá legyen a világ Isten elrejtõzött ha megmutatkozna csak Õ maga volna ki merné mellette észrevenni a hangyát az igen elfoglalt szép és mérges darazsat a zöldfejû sárgalábú gácsért a négy tojást keresztbe rakó bibicet a szitakötõ gömbszemét és a babszemet a hüvelyében anyánkat az asztalnál aki még nemrég csavart fülénél fogva emelte a bögrét a jegenyét amely tokot nem tobozt veszít a szenvedést és a szenvedélyt a tudás két forrását és az ezekhez hasonló különféle titkokat a vándorok útját jelzõ köveket a szeretet ha nem látszik mást önmagával nem takar.” A Teremtõ nem takarja el tehát az általa teremtett világot, melyrõl a Teremtés könyvében ez olvasható: „Isten látta, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó.” Mit tett az ember ehhez a csodálatos teremtett világhoz? Az öszvért! „ami lónak nem szamárnak sem megy el (ez van sajnos az ember alkotása agglegénymódra él nincs utódra társa)” 256

Ami rosszat fellelsz a világban, az nem a „Teremtés”-ben, de az engedetlen ember keze munkájában eredeztethetõ. A szabad akarat által kapott engedetlen emberi magatartásból levezethetõ. Miért, tartsd be a böjtöt? – Ez a másik felvetett kérdésed. Isten nem lesz ettõl boldogabb. Te tanulsz szeretetbõl önfegyelmet. Egészségesebb is te leszel. A spirituális gondolataid is neked lesznek tisztábbak. (A legyilkolásuk pillanatában átélt stresszhormonok az állattetemébõl nem kerülnek a testedbe, nem mérgezik a szervezeted. A keleti nagy gondolkodók talán ezért is fõként vegetáriánusok. Nagy dolgok elõtt a böjt például arra jó, hogy az emésztésre használt energia, mondjuk, az agyi vérellátásodat serkentse. Tudsz-e tele pocakkal, nagyot alkotni? Vagy inkább egy jó nagyot aludni?) A mai állattartási körülmények kapcsán még, bár ez a génkezelt növényekre is igaz, tán még több ilyen parancsot is adna Isten. Jézus szeretet-parancsa, aki azt mondja, hogy beteljesíteni jött a törvényt, ahhoz hasonló, mint a kérdése nagycsütörtök éjjelén: „Hát egy órát sem tudtok virrasztani velem?” Hát egy héten, egy nap a csülökpörköltrõl nem tudsz lemondani a kedvemért? Már olyan kevés napon van egyházi böjt, hiszen én irgalmat akarok, nem az áldozatot, mondja Jézus. Ha nem tartod, mégsem fogsz elkárhozni, mert, már az elsõ levelemben leírtam, mi a feltétele annak, hogy „láthatóan” is a jobb oldalra kerüljünk mi, és ide számítasz te is, akik megtaláltuk Istent, és már is ott vagyunk. Hogy mindezt nem érted, nem baj! Az Isten „az Úristen túl nagy, hogyan férne emberfejbe.” És végül a harmadik, a szofisztikus kérdésedhez, megint Twardowski. „ki teremtette Istent kérdezte a diák sikerült megfognia az atyát aki elvörösödött nem tudja Isten meg Sétál a mennyben mint a Tátrában Oly mindenható, hogy nem teremtette önmagát” A ti hatalmas Dosztojevszkijetek írja, miszerint a „Nagy inkvizítor” így szólt Jézushoz: „Te mindent átadtál a pápának, következésképp most minden a pápán áll. Te pedig most már akár ide se jöjj, és ne zavarj minket legalább egy ideig.” A diktatúrák, és nemcsak a vallásiak, de a múlt század barna vagy vörös politikai diktatúrája is ezt akarta. Így vesztette el az ember a Teremtõjével való kapcsolatát, a Krisztus elénk élt életébe és a feltámadásba vetett hitét, életünk vezetõjébe, irányítójába, a Szentlélekbe vetett bizalmát. Kis ember, nagynak képzelt hatalmá257

val, nagyobb ember a még nagyobb hatalmával, nem látja meg az Istenembert, aki nagycsütörtökön a tanítványai lábát mosta, és ezt a szeretetet és alázatot hagyta egyházára. Persze az egyháznak a hatalom jobban tetszett, mint az alázat. De a szentségek, melyeket kiszolgáltathat bûnös, hitetlen pap is akár, azok attól szentek, általuk mûködik ma is a közöttünk élõ, „veletek vagyok minden nap a világ végezetéig” Emmánuel. A feltámadott, Megváltó. Az ember maga dönt. „A tûz az elmékben van, és nem a házak tetején” és ez is Dosztojevszkij. Marianne Kedves Marianne és Lóránt, valahogy úgy értettem, a Twardowski címû levélnek lesz folytatása, és azt vártam. Közben persze gondolkodtam is. Igaz, ezzel baj van: nem nagyon tudok meditálni. Vagy egyszerûen sekély természet vagyok, mint egy tócsa, amelyben nagy formátumú tárgyak csak csobbanást okoznak. Vagy még egyszerûbb: nem kell erõltetni semmit, hadd menjen, ahogy megy: ha meg ezen a világon megérkezem a hithez, jó, ha nem, akkor késõbb... Nem szabad sietni, úgyis siettem és nyüzsögtem egész életemen át, keresni akartam (sajnos nem a lelki egyensúlyt, hanem csak a pénzt meg az örömöket – nem sokat leltem), érvényesülni, valahova odajutni... Most Budapestre készülök, igaz, csak pár napra, a könyvfesztiválra. Eddig, szintén pár napig Helsinkiben voltam, József Attila-szemináriumon. J. A.-t fordítom is. Nem tudom, ti nem lesztek Pesten? Én a Novotelben leszek elszállásolva. Sok szeretettel, Jurij Drága Jurij, Marianne megírta a folytatást, de én valahogy rosszul mentettem, elveszett a gépben. De újra megírja. Jó lenne találkoznunk. Mi április 23. és 30. között leszünk Pesten. Te mikor leszel ott? Hátha össze tudnánk illeszteni. Nagy-nagy szeretettel köszönt L-t. [Közben a gépben elõkerült a levél eleje, ehhez készítettem egy lezárást, remélve a személyes találkozáson való beszélgetést. Azóta már kétszer is találkoztunk, az elkezdett levelezés ezzel megszakadt, az életben sikerült gondolatainkat egymással mélyebben megismertetni.]

258

Jurij Kedves! Az elõzõ levél óta megtudtam, hogy Twardowskit Szergej Avierincev, aki bibliafordító és bizánckutató, ahogy írják róla, fordította oroszra. Így azt hiszem elérhetõ. A végtelen egyszerûség megnyugtató verseiben. Azt hiszem, a két legfontosabb érzés az ember életében a félelem és a szeretet. Ennek a két érzésnek az együttes összegét vegyük egy emberszívben konstans összegnek, mondjuk száz százaléknak. Az ember életminõségét az határozza meg, hogy milyen arányban oszlik meg ez a lelkében. Ha a szeretet, csak 1%-kal is, de felette van a félelemnek, az irányultság már megfelelõ. A gyerek sír, mert fél, a sötét szobában, az édesanyja bejön: – szeretlek, ne félj! Csend lesz egy ideig, amíg a gyerek látja az anyját. Azután az okos anya megtanítja a gyereket, ha nem látsz is, itt vagyok, nincs mitõl félned! Ilyen a világ is! A szeretõ, teremtõ az Atya, megteremtette ezt a szép világot. Ezt azután, a rossz gyermek, az ember, elrontotta akkor – ahogy azóta is rontja –, de Isten nem hagyta magára. Elküldte az Üdvözítõt, aki kereszthalálával megváltotta az embert. Életével bebizonyította, hogy érdemes az embersors arra, hogy vállaljuk. „Atyám, legyen meg a te akaratod, Atyám, kezedbe ajánlom a lelkemet,” – módon vállaljuk. Igen, sötét van, de a megtestesült szeretet, akit az Atya halottaiból feltámasztott, egyrészt megnyugtatott: Ne féljetek, én legyõztem a világot, másrészt megnyugtatott, hogy a „másik szobában van”. „Én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig”. Harmadsorban, és ez „Egylényegû az Atyával és a Fiúval”, a Szentlelket küldte el nekünk. A „Más vigasztalót” – ahogy a Szentírásban nevezik. Hogy is alakul, ebbõl a szemszögbõl nézve, a szeretet és a félelem osztozkodása a 100%-on? Ha pedig ezt a mindennapi életre alkalmazva, valóban nem mint egy filozófiát, hanem mint a kézzelfogható valóságot próbáljuk megélni, milyen nagy lépés tehetõ a „boldogabbság” felé! Azután meg, ha nem voltunk boldogtalanok, honnan tudnánk, hogy boldogok vagyunk?! „Mint a földmûvesnek pihenõ tanyája, olyan neki a szenvedés hiánya” – Arany János szavaival. Legközelebb megpróbálok arról írni, mit jelent a „Veletek vagyok” az Oltáriszentségben. A szentmise misztériumáról, azokról az erõt sugárzó helyekrõl, amit köznapian templomnak nevezünk. Melyben felkereshetjük, és ahonnan az emberek közé magunkkal vihetjük Istent. Krisztus voszkresz! Voisztinu voszkresz! Enélkül pedig mit sem érne a földi élet! Szeretettel: Marianne

259

260

MIÉRT ÉPP MISKOLC? Miskolcon születtem. Életem arra a korszakára tehetõ hazánk és a város történetének, melyet magasztosan történelemnek is nevezhetünk. Amikor egy szabad országban, szabad emberekként éltünk, és azt csinálhattuk, amit szabad. Vagy mégsem csak azt tettük? „Hosszú copfos, barna lány”, tizennégy éves koromban, 1956 október 23-án részt vettem Szabó Lõrinc és Illyés Gyula irodalmi estjén. Emléktábla hirdeti a helyét. Azon hazai és külföldi Szabó Lõrinc-emléktáblák egyike, melyek Kabdebó Lóránt munkásságának eredményei. Hét évvel késõbb, október 23-án ismertem meg õt is, és 42 éve együtt tesszük azt, amirõl reméljük, hogy ebbõl a korból megõrzött, hozzáadott értékként fennmarad.

A szerzô Wendyvel.

(Fotó: Dobos Klára) 261

262

TARTALOM Mottók . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 „... ÚGY KELL RAGYOGNOTOK, MINT A CSILLAGOKNAK A MINDENSÉGBEN.” . . . . . . . 10 „...aki mindörökké veletek marad!” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 A mártírokhoz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21 „a megvertek sebe – amelyik nem látszik” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 A Kapu Kódja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23 A fenséges látogató . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27 Nagymamák imája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29 „megszentelõdni, és másokat is megszentelni...” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31 „MI NEM HALLGATHATUNK!” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 43 A betlehemi kovácsmûhely . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44 A „szõlõtõkés nõvér” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51 A kovász . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52 Az Isten vándora 90 éves . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54 Mit olvasott, többek között, Joannes Paulus PP. II 1988 karácsonyán? . . . . . . . . . . . . . . 59 Sajtóvisszhang . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62 Medjugorje . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 63 DEVICTUS VINCIT . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 69 XII. Pius pápának az 1949. február 14-i titkos consistoriumon mondott beszéde . . . . 79 Nyílt követelés Mindszenty rehabilitálása érdekében Magyarországon 1985-ben . . . . 82 „Pannonia Sacra!” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 84 Szobrok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 85 A Két Tölgyfa! Csehmindszenten!! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 87 A Harmadik szobor! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 88 Vallomások és emlékezések . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 90 Ne jöjjön?!... . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 93 Összeegyeztethetõ-e a ridegségaz életszentséggel? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 96 Zsinat az egyház és a világ számára . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 98 Assisi . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 99 Lengyelország prímása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 100 A Vatikán keleti politikája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 101 A Szilveszteri beszédekbôl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 102 „TÍZ NAP SZABADSÁG? TIZENEGY! CSÓK, SZÍVRE, MINDEN PILLANAT! ÉS NEM VOLT TÖBBÉ SZÉGYEN AZ, HOGY A MAGYAR NÉP FIA VAGY.” . . . . . . . . . . . . 105 1956-os Pilvax a Várban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 106 Állandóan sütött a(z õszi) nap . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 109 263

,,Megfeszített” történelem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 120 Szenteste . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 122 Találkozásaink Szopori Nagy Lajosékkal . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 124 „Krisztus születésének órája” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 127 Merengek Isten tenyerén – Súlyemelõ olimpiai bogárbajnok – . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 132 „... KÖZTETEK VAN” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 136 A szüzekhez . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 137 XVI. Benedek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 138 Mindenszentek ünnepén . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 146 Hiszek-Simdzsimaszu . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 148 Vetõmagnak elegendõ… . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 163 Félszáz év Rómában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 168 Háromlábú kutya . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 171 „Gyermekeim, senki meg ne csaljon titeket!” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 172 „Az igaz a hitbõl él” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 176 Ancilla nõvér hivatásának története . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 177 Ágnes soror hivatásának története . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 187 Lúcia soror hivatásának története . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 194 „A HATALOMNÉLKÜLISÉG HATALMA” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 197 Szent János evangélistához . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 198 Aranyalma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 199 „A hatalomnélküliség hatalma” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 205 A szívek kötelességérõl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 208 A szeretet nevében! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 209 Huszár a szívben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 210 Frère Roger emlékezetére . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 211 Siessünk szeretni . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 217 Ti . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 219 Tecum! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 220 „HISZEN ÔBENNE ÉLÜNK, MOZGUNK ÉS VAGYUNK” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 221 Károlyi Amy embereszményérôl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 222 A Bolyaiak a matematikatörténet világában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 224 Sárga repülõ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 228 Isten, hazánkért… „ÉN VAGYOK AZ ÚT, AZ IGAZSÁG, AZ ÉLET” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 232 Lélekhalászat mûfordítással . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 246 Miért épp Miskolc? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 261

264