Dobos Marianne. Jambusokból font szemfödél. (Kelemen Didák és Wojciech Topoliński)

Dobos Marianne

Jambusokból font szemfödél (Kelemen Didák és Wojciech Topoliński)

1

Dobos Marianne Szabó Lőrinc irodalmi díjas író

Az életrajzi adatai szerint Dobos Marianne Miskolcon született 1942-ben. A NME Miskolc, kohómérnöki karán végzett 1965-ben, majd hőkezelő szakmérnökként 1970-ben. Az iskolák elvégzése után a Lenin Kohászati Művekben metallográfus (1965-75), majd a Kohó- és Gépipipari Számítástechnikai Szervezési Intézetnél szervező (1975-78), a Vegyiműveket Építő és Szerelő Vállalatnál műszaki-gazdasági tanácsadó (1978-84) volt. A KLM (Kabdebó Lórántné Marianne, Kazánlemez Marianne Módra) nevű hidegszívós, melegszilárd acélmárka egyik szabadalmaztatója. Az 1980-as évektől közírói szerepet vállalt, melynek során a mai napig húsz könyve jelent meg. Dobos Marianne médiamissziója ma is napi, és a késő éjszakába nyúlik, mert a Magyar Keresztény Demokrata Szövetség www.mkdsz.hu honlapján új írásai 00-00-kor jelennek meg. Havonta százezren klikkelnek a lapra, ahol a legolvasottabbak között igazolja a számláló műveit. Munkásságának utóbbi éveiben Miskolc számára alapvetően kiemelkedő munkát végez. Újabb könyveiben, írásaiban a templom, rendház és iskolaalapító szerzetes, a Miskolcon a szentség hírében elhunyt és eltemetett Kelemen Didák boldoggá avatását készíti elő. Mit tehetett egy XVIII. századi és XX. századi minorita hite és szeretete korában, és hogy sugárzik át ma is, századokon át? Dobos Marianne fő kutatási területe a XVIII. századi atya Isten szolgája, Kelemen Didák OFM Conv., és egy lengyel mártír szerzetes, fr. Wojciech Topolinski OFM Conv., aki 1939-ben ő jött Rómából, hogy hazautaztában előmozdítsa Kelemen Didák annyiszor elakadt szentté avatási ügyét. Csakhogy kitört a háború, s a lengyel szerzetesnek nyoma veszett. Wojciech Topolinski lengyel minorita 1885. aprilis 23-án született Biskupi Popowoban. 1912 vagy 1913-ban szentelték pappá. A Gergely Egyetemen tanult. Filozófiai és teológiai doktorátust szerzett 1913-ban. Ezután, hiszen gyermekkorától arra vágyott, hogy missziós tevékenységet végezhessen, az amerikai Szent Antal tartományba került. 1928-ban tért vissza Olaszországba, Lorettóba. 1932-től Rómában a Rendi Szent Bonaventura Egyetemen tanított fundamentális teológiát. A mély katolikus hittel és emberi humánummal összeállított cíkksorozatait egybefűzve és lengyel vonatkozású kiegészítésekkel fűszerezve közös csokorban találhatjuk a nyomozás részleteit és az elért eredményeket. 1940. április 19-én Sztumban (ném. Stuhm) a börtönben a Gestapo pribékjei fürdőkádban fojtották meg Topolinski atyát…. Buskó András az Országos Lengyel Önkormányzat elnökhelyettese

2

2009. január 30. A Magyar-Lengyel Baráti körben

A Magyar-Lengyel Baráti Kör megkezdte az újévet a Csekovszky Árpád Művelődési Házban. uskás Mária körvezető és Csekovszky Árpádné köszöntötték a tagokat. Ezt követően Dobos Marianne Kelemen Didák (1683-1744) boldoggá avatása érdekében kérte a lengyelek segítségét. Dobos Marianne diáklányként részt vett 1956. október 23-án Szabó Lőrinc és Illyés Gyula irodalmi estjén Miskolcon. Ez a találkozás meghatározta egész további életét. Bár kohómérnök lett 1965-ben, 1983-ban mégis visszatért „valahai humán önmagához”. Legszívesebben „média misszionáriusnak” nevezi magát, és így a szeretet, a jóság, az emberség hirdetőjeként kezdte tevékenységét. Szinte valamennyi országos napilapban, képes folyóiratban találkozhatunk írásaival ekkortól. Forrás: http://www.leki17.hu/pdf/MLBK_beszamol_2009.pdf

3

2010. március 7. Magyar-Lengyel Szentmise két minorita szerzetes emlékezetére Kelemen Didák és Wojciech Topoliński minorita szerzetesek emlékezetére Magyar-lengyel Szentmisére került sor a BudapestRákoscsaba Nepomuki Szent János plébánia templomban (1171 Budapest, Péceli út 229-231) 2010. március 7.-én, 10 órakor. A Szentmisét Bogdan Adamczyk mutatta be. A hit és a szeretet ereje „egy koporsója előtt álló országban” gondolat köré fűzte Bogdan Adamczyk, lengyel minoritarendi atya március 7-én a Nepomuki Szent János-templomban megtartott magyar–lengyel szentmisét. „Együtt imádkozzunk a két nép szellemi, kulturális és gazdasági felemelkedéséért!” – fordult a hívek felé kifogástalan magyar kiejtéssel a lengyel pap - két minorita atya, Kelemen Didák és Wojciech Topolinski munkásságát állítva példaként. Kelemen Didák, a Festő-Tiszavidék apostola 1683-ban Kézdialmás-Baksafalván született, pappá szentelése után megalapította a magyar minoritarendet. Új küldetését a pestises betegeknél kezdi, felkeresi, vigasztalja őket, előkészíti a nagy útra a távozókat, és kikíséri a temetőbe az elköltözötteket. Amikor híre ment, hogy utolsó darab kenyerét is a legnagyobb szeretettel adta oda az éhezőknek, gondosan ápolta a ragályos betegeket, szent emberként kezdték emlegetni. Didák atya 1725-ben kérte a minoriták miskolci letelepedésének engedélyezését. Rendkívül buzgó térítői munkát folytatott a tiszai részeken, számos iskolát és templomot épített, a szegények nagy pártfogója volt. Nevéhez fűződik a miskolci Nagyboldogasszony-templom, rendház és iskola építése, a nyírbátori templom és rendház építése, a besztercei ferences rendház és templom restaurálása. 1744. április 28-án halt meg. Halála után a hívők egybehangzóan tanúsították szent életének hírét, kiváltságos nagy erényeit, lángoló hitét. A szentmisén részt vett és könyörgést olvasott fel Riz Levente polgármester, Dunai Mónika, Virág Mihály, Fejér Gyula önkormányzati képviselők, Szabó Tiborné, a Rákoshegyi Művelődési Ház vezetője és Dobos Marianne író. Az istentiszteletet követően Galambossy Endre plébános atya a híveket agapén látta vendégül. 1939 nyarán Wojciech Topolinski lengyel minorita, a római rendfőnökség posztulátora (a szentté avatási ügyek kérelmezője a Szentszéknél) járt Miskolcon és Egerben, hogy Didák atya sírját megszemlélje, ill. a boldoggá avatásával kapcsolatos iratokat magával vigye. Utána közvetlenül egy másik hasonló ügyben folytatott kivizsgálást Lengyelországban. Ott érte a szeptemberben kitört háború. Topolinskit a megszálló németek letartóztatták és gyűjtőtáborba vitték, ahol nyoma veszett neki és iratainak is. Forrás: www.leki17.hu

4

Állunk a határon Nemzetközi konferencia Kelemen Didák és Wojciech Topolinski tiszteletére

Állunk a határon címmel Dunai Mónika kulturális tanácsnok és a Rákoshegyi Közösségi Ház közös szervezésében Nemzetközi konferenciát rendeztek Isten szolgája Kelemen Didák és fr. Wojciech Topolinski tiszteletére a Rákoshegyi Baptista Imaházban április 27-én. Az eseményen védnökséget vállalt többek között Surján László, a KDNP alelnöke, Pokorni Zoltán országgyűlési képviselő, Riz Levente Rákosmente polgármestere, Német László nagybecskereki püspök, Kocsis Fülöp hajdúdorogi megyéspüspök, Madaserry Bendvin, a Pápai Missziós Művek prefektusa. Kelemen Didák minorita atyát már kortársai is szentként tisztelték és sok csodás eseményt jegyzett fel életéből a krónika, így többek között megszabadította Miskolcot az egész környékét végigpusztító pestistől. A szentéletű szerzetes 1744. április 28-án hunyt el a minoriták miskolci rendházának egyik piciny cellájában. A miskolci templom oldalkápolnájában lévő egyszerű sírját most is felkeresik a hívők, és bizalommal kérik közbenjárását bajaikban. A XVIII. századi atya Isten szolgája, Kelemen Didák OFM Conv., az elmúlt századé pedig egy lengyel mártír szerzetes, fr.Wojciech Topolinski OFM Conv., aki 1939-ben jött Rómából XII. Pius követeként, hogy hazautaztában előmozdítsa Kelemen Didák annyiszor elakadt szentté avatási ügyét. Közben azonban kitört a II. világháború, és a lengyel szerzetesnek nyoma veszett. Eltűnése előtt Topolinskit egy Gdansk melletti koncentrációs táborban látták utoljára.

5

– Mit tehetett egy XVIII. századi és XX.századi minorita hite és szeretete korában, és hogy sugárzik át ma is, századokon át? Egyebek mellett ezt a kérdést hivatottak ezek a konferenciák tisztázni – mutatott rá előadásában a rendezvény kurátora, Dobos Marianne író, aki immáron a harmadik konferenciát rendezi ebben a témában. Az 1683-ban született Kelemen Didák tevékenysége felöleli az egész Nagy-Magyarországot, a török megszállást követően a Rákóczi szabadságharcot is végigélte, a haza porban, romokban volt. A lengyelmagyar szentmisét nem véletlenül A hit és a szeretet ereje egy koporsója előtt álló országban címmel tartották meg, hiszen egy koporsója előtt álló országban élünk ma is. Kelemen Didák érdeme, hogy soha nem állt ki, nem szónokolt és senkit sem akart megtéríteni. A pestisben szenvedőket ápolta és eltemette, és ugyan ezt csinálta a szegény emberrel is, senkit sem faggatott arról, milyen vallású és nem kért senkitől sem keresztlevelet. Utalva előadásának politikai szálaira az írónő végezetül hozzátette: – Érdekes, hogy Churchillt és Rooseveltet nem szabad bántani, de XII. Piust igen. No hát én a magam részéről ezt szeretném megfordítani. Az egésznapos rendezvénysorozaton továbbá Kapronczay Károly címzetes egyetemi tanár: A lengyel katolikus egyház szerepe magyarföldön, fr. Bogdan Adamczyk OFM Conv: Isten Szolgája P. Kelemen Didák hite és tevékenyszeretete korában a történelmi Magyarországon, Dobos Marianne: Beilleszthető-e fr. Wojciech Topolinski „A feladatot teljesítettem” mártírhalála a vatikáni államtitkárság második világháború alatti egyházpolitikája?, Katona Tamás történész: Kárpátaljai honvédek halála Bialkiban és Dombóvári Antal helytörténész: Lengyel menekültek Rákoscsabán címmel tartott előadást. Dunai Mónika a Hírhozónak elmondta, hogy nem minden előzmény nélküli ez a konferencia, hiszen a két szerzetes emlékére magyar–lengyel szentmisét tartottak márciusban a Rákoscsabai Nepomuki Szent János-templomban, amelyet fr. Bogdan Adamczyk OFM Conv celebrált. Ennek mintegy folytatása ez a - magyar-lengyel barátság anatómiájáról szóló - rendezvény Állunk a határon címmel.Terveik között szerepel, hogy zarándokutat szerveznek azoknak a településeknek az érintésével, ahol Kelemen Didák és Wojciech Topolinski valaha megfordult. Egyébként pedig minden olyan kezdeményezést támogatnak, amely erősíti, ápolja a történelmében is összeforrt két nép barátságát. Ez a két ember olyan áldozatokat hozott, aminek példaként kell előttünk állnia, hogy az emberek igenis mindenféle jutalom nélkül is képesek szolgálni a helyi közösséget – öszszegzett Dunai Mónika. Ebédszünetben a résztvevők koszorút helyeztek el a rákoscsabai Szent Filoména Katolikus Kör előtti lengyel emlékműnél, majd megtekintették a konferenciához kapcsolódó mini-kiállítást a Rákoshegyi Közösségi Házban. A rendezvényen kora este Herencsár Viktória cimbalomművész és Horváth Anita hegedűművész zenei blokkja örvendeztette meg a közönséget, majd a konferenciát szentmise zárta, amelyet a rákoshegyi Lisieux-i Szent Teréz templomban BíróLászló tábori püspök mutatott be. Forrás: www.leki17.hu

6

Ilyen volt: Kelemen Didák élete — Dobos Marianne előadása Kelemen Didák élete: Dobos Marianne előadása a Tompa Mihály Könyvtárban Dr. Kabdebó Lórántné Dobos Marianne író, médiamisszionárius író tevékenységéért 2011-ben Szabó Lőrinc Irodalmi Díjat kapott. Munkásságának utóbbi éveiben Miskolc számára alapvetően kiemelkedő munkát végez. Újabb könyveivel, írásaival a templomrend ház-és iskolaalapító szerzetes, Kelemen Didák boldoggá avatásának előkészítésében vesz részt. A szerzetesről szóló előadásában nem csak életrajzot, hanem rövid korrajzot is kaptunk. Kelemen Didák 1683-ban született Baksafalván. Tanulmányait a minoritáknál és a jezsuitáknál végezte. 1702-ben lépett be a minorita rendbe, ekkor vette fel Szent Didák (1400 k. – 1463) spanyol szerzetes tiszteletére a Didák nevet, amely a Diego (Jakab) latinos formája. „Keserves sirással sirhatsz, magyar nemzet”. Kelemen Didák a Rákóczi szabadságharc idején élt. A szabadságharc bukása után nehéz, sötét idők következtek hazánkra. Nyomorban élt, hitben, emberségben megfogyatkozott a nép. Az urak és a papok jórészt még a felkelés idején elmenekültek a veszélyeztetett községekből, a lakosság egymással marakodott. A tiszai részeken elképzelhetetlen nélkülözés és szenvedés között vergődött a magyarság, szabad prédájává vált a kurucoknak, labancoknak. A fekete halál, a pestis is tizedelte a népet. Az emberek elfásultak, templomaikat felégették, oltáraikat szétrombolták s papjaikat elüldözték. De ahol a legnagyobb a veszély, ott a legközelebb az isteni segítség. A nép története nem más, mint azoknak a nagy embereknek a története, akik közöttünk éltek és értünk fáradtak. A legválságosabb időkben jelent meg egy erős elhatározású, jámbor szerzetes, a magyar konventiális minorita rend tagja, akinek életcélja templomok építése, iskolák alapítása, nyomorban élők istápolása volt. Minden bajnak alapját a családok széthullásában, a vallástalanságban és az erkölcstelenségben látta. Jelmondata: „Adná Isten, hogy minden faluban templom, és minden harmadik faluban iskola lenne!”. Nyírbátorban 1720-ban kolostort alapított. Nevéhez fűződik a miskolci Nagyboldogasszony minorita templom és rendház megalapítása. A templom alapkőletétele 1729-ben volt, az épület 1760-ban készült el. Jelentős térítő munkát végzett a tiszai részeken. A nép felismerte, hogy közülük való, és szentnek tartotta a szavát. Hatása különösen a pestisjárvány idején mutatkozott meg, amikor a ragály valósággal megtébolyította az embereket. Ő maga nem félt a tőle, nem is kapta meg Bátran és odaadóan ápolta a betegeket, ahogyan példaképe, Szent Didák. Közben mindvégig megmaradt annak a szerény szerzetesnek, aki a szegények számára koldult. Nélkülözésekkel teli, aszkétikus életet élt. 1744-ben hunyt el Miskolcon. Források: Csák Alajos Cirjék: Kelemen Didák csodálatos élete és működése. Miskolc, 1927. Dobos Marianne: „Ki hengeríti el a követ?” Gondolatok Kelemen Didákról (1683-1744). Miskolc, 2008. http://miskolc.minorita.hu Rónai Mónika 7

Kelemen Didák (Baksafalva, ma Kézdialmás, Háromszék, 1683 – Miskolc, 1744. április 28.) hittérítő és író 1717-ben a magyar minoritarend főnöke és generális komisszáriusa, majd 1720-ban a maga alapította nyírbátori kolostor főnöke lett. Rendkívül buzgó térítői munkát folytatott a tiszai részeken. Az országgyűléseken és vallásügyi komissziókon is érvényesítette befolyását hittársai érdekében. Számos iskolát és templomot épített, a szegények nagy pártfogója volt.

Élete Páter Kelemen Didák minorita szerzetes 1683-ban született a háromszéki KézdialmásBaksafalván, de születésének pontos dátumát nem tudjuk, mert a lemhényi anyakönyvezés csak 1712-ben indult el. Tanulmányait a minoriták eperjesi főiskoláján folytatta, majd kitűnő eredményei következtében tanári állást kapott itt. Tanárkodása nem tartott sokáig, mert az ellenreformáció időszakában különösen a Partiumban szükség volt a katolikus hit védelmezésésre, templomok, iskolák építésére, s ezzel a feladattal bízták meg felettesei. Kétszer választották meg a Minorita rend magyarországi tartományfőnökévé. Nevéhez fűződik a miskolci Nagyboldogasszony templom (minorita templomként ismert), rendház és iskola építése, a nyírbátori templom és rendház építése, a besztercei ferences rendház és templom restaurálása. A katolikus hitélet apostola 1744. április 21-én halt meg Miskolcon. Boldoggá avatása folyamatban van. Sírja, emléktáblája és arcmása az általa alapított templomban látható. P. Kelemen Didákot iskolák és templomok építőjeként tartják számon, emellett irodalmi munkássága is jelentős. 13 kötetnyi könyv szerzője, s e munkák közül legkiemelkedőbb a Búzafejek című prédikációskötete, mely nyelvművelő szempontból is igen értékes. A kézdialmási iskola 1994-ben, Kelemen Didák halálának 250. évfordulóján felvette a nevét jelezvén ezzel, hogy méltó elődöt lát benne a katolikus hitközösség, olyat, kinek élete, munkássága példaértékű az utókor számára. Fehérgyarmaton a Kulturális Örökség Napok keretében 2009. szeptember 20-án ünnepélyesen megnyitották a Kelemen Didák Római Katolikus Könyvtárat - tisztelegve a Felső-Tiszavidék apostola előtt, aki a reformációt követő első fatemplomot felépítette Fehérgyarmaton, és munkásságával hozzájárult ahhoz, hogy Szatmárból ne tűnjön el a katolikus vallás.

Munkái Halotti beszédek Koháry Judit, Barkóczy Krisztina grófnők fölött Kis katekizmus Búzafejek A keresztyén embernek zsidóval az idvesség dolgáról való beszélgetése Lelki öröm Üdvösséges tudomány http://hu.wikipedia.org/wiki/Kelemen_Did%C3%A1k

8

TISZTELETREMÉLTÓ KELEMEN DIDÁK November 13. *Baksafalva (ma: Kézdialmás), 1683. +Miskolc, 1744. április 21. A Felső-Tiszavidék apostola, P. Kelemen Didák az erdélyi Baksafalván született, egyszerű falusi családban. A keresztségben a Sámuel nevet kapta. Tizenhárom éves volt, amikor a minoriták gimnáziumot nyitottak szülőfaluja közelében, Kézdivásárhely külvárosában, Kántán. Szülei ide íratták be Sámuelt, aki első nagy példaképeit az iskola tanáraiban találta meg. Gimnáziumi tanulmányai végeztével fölvételét kérte a rendbe, ahol mint szerzetes a Didák nevet kapta. A magyarországi minoriták eperjesi főiskoláján új látóhatár nyílt meg a tanulni vágyó székely fiú előtt. A tanárok (köztük többen a lengyel, olasz vagy német provinciából) a bécsi, krakkói egyetemeken, illetve a római Szent Bonaventura kollégiumban nyerték képzésüket. Didák testvér a bölcseleti és hittudományi tanulmányok után megszerezte a Magister S. Theologiae oklevelet. Közben 1704-ben, 21 éves korában letette a szerzetesi fogadalmakat, s 1708-ban pappá szentelték. Mint új pap, továbbra is Eperjesen maradt, és a növendékek felügyelője lett. Úgy indult, hogy tudományos munkában, tanári katedrán fogja kamatoztatni képességeit, elöljárói azonban 1710ben házfőnöknek küldték Nagybányára. Mindössze 27 éves ekkor; el sem érte a szabályok által meghatározott életkort, de elöljárói nagyon bíztak benne. A nagybányai rendház ez idő tájt siralmas helyzetben volt. A város 1708 óta hol a kuruc, hol a német csapatok megszállása alatt állt. Mindegyik a maga módján zsarolta, sanyargatta a megfélemlített lakosságot. A kolostor sem volt kivétel: tetőzete már az első ostrom idején leégett, földjének termését az ellenség letarolta, s mivel a város kapuin kimerészkedni egyenlő volt a halállal, senki sem gondolt a földek megmunkálására. A kurucokat egy-két szerzetes német neve bőszítette: Zurbrucken Domonkos házfőnököt előbb bebörtönözték, majd télvíz idején egy szál ruhában kiűzték az országból. Utódát Netterstein Apollinárist úgy megverték, hogy belehalt sebeibe. Ilyen előzmények után kezdte meg munkáját az új házfőnök. Az előzményeket már ismerte, ezek híre eljutott Eperjesre is, de amit a helyszínen talált, az maga volt a teljes pusztulás. Benn a városban a háborúk kísérője, éhínség és pestisjárvány; a rend pénztára teljesen üres, a magtárban egyetlen búzaszem sincs. A templomban és a rendházban katonák tanyáznak, a rendtagok a városban szétszórtan jólelkű családoknál keresnek menedéket. Az első kísértés (nem volna-e jobb visszafordulni?) legyőzése után P. Didák egy életre eljegyezte magát az apostoli munkával. Azoknál kezdte új küldetését, akiktől mindenki menekült: a pestises betegeknél. Fölkereste őket, s a ragállyal mitsem törődve odaállt a haldoklók mellé, szelíd kézzel letörölte homlokukról a hideg verítéket, hűs itallal csillapította láztól kiszáradt ajkukat, vigasztalta a szenvedőket, előkészítette a nagy útra a távozókat, és kikísérte a temetőbe az elköltözötteket. Gondja volt az élőkre is, az éhségtől lázas szemű, rongyokban didergő szegényekre. Sorra járta a tehetősebbek házait, mindenütt kért, könyörgött, koldult, és mindent szétosztott a rászorulók között. Azoknak akkor is jutott, amikor ő több napon át éhezett. Közben nem tévesztette szem elől feladatát, amiért ideküldték: a rendház megújítását. Szétszórt társait látogatta, összetartotta. Katonákat kérlelt, hivatalos személyeknél házalt, a fővezért, a nagy hatalmú Károlyi Sándort is megkereste, míg végre 1711 októberében visszakapta a rendházat, és társaival együtt újra megkezdhette a szerzetesi életet.

9

A rettenetes lelki ínség azonban, amely a háborút követő lelki eldurvulásban mindinkább érezhetővé vált, nem hagyta nyugodni. Alighogy letelt hároméves házfőnöki megbízatása, engedélyt kért a szatmári falvakban szétszórtan élő katolikusok fölkeresésére. A protestáns lakosság ellenségesen fogadta, és kövekkel, kerítés- karókkal kergette ki a faluból. Didák testvér leült az útszéli patak partján, kimosta és friss fűvel bekötözte vérző sebeit, aztán visszatért oda, ahonnan elűzték. Azokat kereste, akiket még Nagybányáról ismert: a szegények és betegek ajtaján zörgetett. Amikor híre ment, hogy utolsó darab kenyerét is a legnagyobb szeretettel adta oda az éhezőknek, hogy gondosan ápolta a ragályos betegeket, akiket házuk népe is messze elkerült: előbb csak halkan, aztán hangosan is ,,szent ember''-ként kezdték emlegetni. Jósága megfogta azokat is, akiket prédikációival nem tudott megfogni. Az Alsó-Szamos vidéke után a Nyírség felé vette útját. A vidék központjában, Nyírbátorban, valaha temploma és kolostora volt a rendnek, de a háborúk és vallási villongások folyamán kirabolták, fölégették ezeket. Károlyi gróftól, az új gazdától elkérte a romos templomot, és itt alakította ki tevékenységének központját. Közben az 1717-es tartományi nagygyűlésen őt, az alig 34 éves fiatal rendtagot választották meg tartományfőnöknek. A nyíri protestánsok háromszor gyújtották rá az újra meg újra fölépített egyszerű faházat, Didák testvér azonban negyedszer is fölépítette, de most már iskolát és nevelőintézetet is emelt mellé. Saját fiaikra csak nem gyújtják rá a házat - gondolta, és számítása bevált. A gyújtogatás abbamaradt, s a szülők, akiknek nem tellett arra, hogy a debreceni vagy a pataki kollégiumokban neveltessék fiaikat, beadták őket a minoriták iskolájába. A gyermekek a legjobb közvetítőknek bizonyultak: a viszályok és ellenkezések csillapodni kezdtek. Az új alapítás gondozása közben sem szűnt meg a közeli és távoli vidékek lelki javán munkálkodni. Bejárta egész Szabolcs megyét, Szatmár, Szilágy és Bihar határos részeit, templomokat emelt Fehérgyarmaton, Csengerben, Érkeserűn és Tarcsán, elérte, hogy Nagykároly és Nyírbakta régi katolikus templomai visszakerüljenek a hívek tulajdonába, helyrehozatta az omladozó besztercei templomot, s végül megtelepítette a minoritákat Kolozsvárott, Erdély fővárosában és Szegeden a Felsővárosban. 1725-ben Koháry István országbíró meghívására Pozsonyba indult. Útja a Sajó völgyében vezetett. Megrendülve észlelte e vidéken a hit romlását: messze tájon se templom, se pap. A központban, Miskolcon alig húsz család ragaszkodott ősei hitéhez, de ezek is számkivetettjei voltak a városnak, mert katolikus ember nemcsak a tanácsba nem kerülhetett be, hanem még iparos sem lehetett, mivel nem volt olyan céh, amely tagjai közé fogadta volna őket. Didák atya útját megszakítva, ott nyomban beadványt intézett Borsod vármegye rendjeihez, hogy a minorita rend kolostort nyithasson Miskolcon. Kérte, adják át neki e célra a Tetemvár aljában lévő, romokban álló ősi Mária-templomot a hozzá tartozó területtel együtt, melyen akkor épp vásári bódék álltak. Hároméves huzavona után - nem kis mértékben Didák atya prédikációjának hatására, melyet 1728 őszén Pozsonyban, a ferencesek templomában tartott az országgyűlés tagjainak - a rend 1729 tavaszán megkapta a királyi rendeletet, mely teljesítette kérésüket. Az építkezés megindultával Didák atya megbetegedett, de továbbra is irányítója maradt a munkálatoknak. Amikor aztán hosszú hónapok után elhagyhatta a betegágyat, nyomban visszatért missziós útjaira: most a Tisza menti községeket járta végig. Prédikált, magyarázta a katekizmust, gyóntatott, misézett és áldoztatott olyan helységekben, ahol az első török foglalások óta, immár 200 éven át nem láttak katolikus papot. Mindenütt a legszegényebbeket és a betegeket kereste föl először. Amikor több éves misszió után visszatért Miskolcra, 1739-ben ismét pestisjárvány tört ki az országban. Az egri püspök meghívta Kelemen Didákot, hogy tartson a népnek könyörgő

10

ájtatosságot a vész elmúltáig. A miskolciak azonban, akik számára már ,,szent ember'' volt, nem akarták elengedni. Didák atya, aki már két járványt élt át, s látta a nyomukban járó rettenetes anyagi és erkölcsi romlást, egy egész éjszakán át arcra borulva imádkozott az oItár előtt, hogy megtudja Isten akaratát. Reggel azt mondta a népnek: ,,Testvérek, Püspök Atyánk szava szólít, mennem kell. De Egerben sem lesz maradandó szállásom. Ott sem, itt sem lesz rám szükség e két évben. Sem Miskolcra, sem Egerbe nem fog betörni a vész...'' Aztán elindult Egerbe, ahol a püspök áldását kérte, hogy nekivághasson annak az útnak, amely az Alföld járvány sújtotta falvaiba vezetett. Két éven keresztül lelki és testi orvos volt egyaránt, egyik kezével az Úr Testét nyújtotta a betegeknek, a másikkal a koldusok koldusaként gyűjtögetett számukra. Ez volt az utolsó missziós útja. Testi erejét megtörte a három évtizedes állandó munka, a rengeteg virrasztás, nélkülözés, gyaloglás, s a testi kényelem állandó hiánya. Az 1744-es esztendő első hónapjait már betegágyban töltötte. Szellemi frissességét mindvégig megőrizte, környezetének az utolsó pillanatig tanácsadója, vigasztalója, lelki irányítója maradt. Április 21-én még utoljára fölkelt, hogy elnököljön a miskolci rendházba összehívott tartományi nagygyűlésen a rend generális főnökének megbízására. A háromnapos gyűlést nagy körültekintéssel, okos tapintattal vezette és zárta be, de ez volt életerejének utolsó fellobbanása. Négy nap múlva, április 28-án hagyta el a földi létet, hogy átvegye az Úr kezéből hűséges fáradozásainak bő jutalmát. Élete szakadatlan munka volt Isten dicsőségére és a lelkek üdvösségére. Egy egész ország népe hallgatott rá és követte. Azon kívül, amit élőszóval három és fél évtizeden át annyi hallgatójának lelkébe írt, 13 kötetnyi beszéde, elmélkedése, imádsága maradt ránk mint egész hitének, tiszta lelkületének Isten előtti föltétlen hódolatának és felebaráti szeretetének tükre. Nyelvezetén érezni lehet székely származását. Tudatosan kerülte a korában oly divatos latin kifejezéseket, sőt a közhasználatú idegen szavakat is megpróbálta megfelelő magyarral helyettesíteni. Vitázó írásaiban nyoma sincs az előző korok sajátos támadó hangjának, bántó gúnyolódásának. Egyetlen céljuk: rámutatni, hogy megismerjék, megismervén pedig megszeressék és kövessék az igazságot. Az ellentábor híveit nem tekintette ellenségeinek: ,,ellenkező atyafiak''-nak nevezte, és a szelíd szeretet szavával hívogatta őket. Életrajzát lelki gyermeke és nagy pártfogója, Károlyi Klára írta meg. Ahol élt és dolgozott, az öregek ma is áhítattal emlegetik a ,,szent ember''-t. Ez indította a miskolci minoritákat és a templomukhoz tartozó harmadrendieket arra, hogy a század elején fölújíttassák a boldoggáavatási eljárást, amit a19. század eszmeirányzatai elfojtottak. 1939 nyarán Adalberto Topolinski, a rendi szenttéavatási ügyek általános római kérelmezője el is ment Miskolcra, hogy a helyszíni szemlét megejtse és az iratokat összegyűjtse. Feladatával végezvén továbbutazott Lengyelországba, ahová a krakkói bíboros érsek hívta meg Nagy Lajos királyunk leánya, Hedvig királynő hasonló ügyének kivizsgálására. Amikor azonban a németek ősszel megkezdték Lengyelország elfoglalását, Topolinski egy német gyűjtőtáborba került, és ott a magával vitt iratokkal együtt nyoma veszett. Didák atya boldoggá avatása ennek ellenére folyamatban van. Szentháromság egy Isten, magasztald föl nevedet hű Szolgád, Kelemen Didák boldoggá avatásával, melyért alázatosan könyörgünk. Égi közbenjárására áldd meg mindennapi ügyeinket, és add kegyelmedet, hogy az élő hit és áldozatos felebaráti szeretet gyakorlásában példáját követve az örök boldogságot elnyerhessük! A mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen. (Ima a boldoggá avatásért) Forrás: http://www.katolikus.hu/szentek/1113-202.html

11

A miskolci Nagyboldogasszony minorita plébániatemplom

A Nagyboldogasszony minorita plébániatemplom (Hősök tere 5/a.) Miskolc egyik reprezentatív, barokk stílusú temploma, városképileg a Hősök tere meghatározó építménye (Nagyboldogasszony Szűz Mária egyik elnevezése). Bal oldalán áll az egykori minorita rendház, ma Kelemen Didák Fiúkollégium, jobb oldalán a Földes Ferenc Gimnázium. A területen már a 15. században állt Szűz Mária tiszteletének szentelt templom, ami a török hódoltság idején pusztult el. Az új templom és rendház alapítója Kelemen Didák (1683–1744) minorita tartományfőnök volt, aki sikerrel kért templomépítési engedélyt III. Károlytól, és meg tudta nyerni Károlyi Sándor grófot és Erdődy Gábor Antal egri érseket az építkezés támogatójának.

12

A munkálatok 1729-ben kezdődtek, ünnepélyes alapkőletétellel. A tervező és építő Giovanni Baptista Carlone egri építész volt. 1735-re elkészült a szentély és az alatta lévő kripta, 1736-ban Erdődy Gábor – ideiglenesen – felszentelte a főoltárt. A templomépület, a két torony egy részének és a kápolna építésével 1743-ra készültek el. Ugyanebben az évben kezdték el a kolostor északi szárnyának az építését, amit rövidesen a déli szárnyban lévő iskola és az összekötő egység követett. A kereszteket 1751-ben helyezték el a torony tetején, a teljes készültséget 1760 körül érték el. Páter Kelemen Didák ezt már nem érte meg, 1744. április 28-án elhunyt, és az általa megálmodott templom kriptájában temették el. Az 1843. évi nagy miskolci tűzvész során súlyos károkat szenvedett a templom, leégett a tető, beszakadt a boltozat, még a harangok is megolvadtak, viszont a berendezés nagy része megmenekült a tűztől. Elsőnek a rendházat állították helyre, majd a tornyokat, és 1845-re készültek el a helyreállítási munkálatokkal – az eredeti Carlone-féle tervek szerint. 1867-ben lett kész a főoltár, 1880-ban pedig négy oltárt állítottak fel (Szűz Mária, Szent József, Szent István, Szent László). 1950. június 17. éjszakáján a rendházból elhurcolták az ott lakó atyákat, novíciusokat és diákokat, összesen tíz embert (erről 1999-ben elhelyezett emléktábla emlékezik meg). A templom 1982 óta önálló plébániaként működik (Miskolc-Újvárosi Nagyboldogasszony Plébánia). 1998-tól a minoriták szegénykonyhát működtetnek. Külsejét tekintve a templom kéttornyos, homlokzatát jón lizénák osztják három függőleges szakaszra, vízszintes párkányai pedig két szintre és egy oromzatra. A 2001-ben készül bronzkapuhoz háromkaréjos, hajlított korlátú lépcsősor vezet. Ennek két oldalán, szoborfülkékben állnak balról Assisi Szent Klára, jobbról pedig Szent Erzsébet szobrai. Az emeleti ablak két oldalán, hasonló módon két szent szobrát helyezték el: Assisi Szent Ferenc és Páduai Szent Antal alakját. Valamennyi 1779-ben került a helyére. A templomépület 60 méter hosszú, a főhajó szélessége 12 méter, a két torony magassága 56 méter, toronyórái 1995-ben készültek. A főhajó boltívének magassága 16 méter, melynek két oldalán három-három, 6×6 méteres

13

kápolna helyezkedik el. A templom üvegablakai 1904-ben készültek, alkotójuk Palka József. A templomnak négy harangja van. A jobb oldali (keleti) toronyban van a 2000 kilogrammos, B0 hangú Gábor harang, amelyet 1847-ben öntöttek Hilzer Ignác bécsújhelyi műhelyében. A bal oldali (nyugati) toronyban függ a 959 kilogrammos Hősök harangja, az 587 kilogrammos Kelemen Didák harang és a Páduai Szent Antal nevét viselő, 150 kilogrammos lélekharang. Mindet Szlezák László öntötte 1936-ban, Budapesten. A templombelső háromhajós, ötboltszakaszos, csehsüvegboltozattal fedett. Padjait, a szószéket és a sekrestye berendezését 1740 és 1748 között a sajóládi pálosok műhelyében készítették. A főhajó mennyezetét és a szentély boltozatát freskók díszítik, Mária életéből vett jelenetek, Takács István alkotásai (1958 és 1966 között készültek). A főoltárképet Sajósy Alajos készítette 1867-ben, Mária mennybevitelét ábrázolja. A bronz tabernákulum ajtót Tomcsik János ötvös készítette. A templom orgonája Szalay Lajos orgonaművész terve alapján készült Pécsett, de 1950 óta még nem fejezték be. 2000-ben készült el a templom ún. millenniumi kapuja, Tóth Sándor alkotása.

Forrás Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 1/1. Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár, Miskolc. 262–264. old. ISBN 963-9311-49-9 http://hu.wikipedia.org/wiki/Minorita_templom_(Miskolc) http://miskolcblog.blogspot.hu/2012/08/minorita-templom.html http://www.miskolc.xutazas.hu/miskolci_kepek.html

14

Dobos Marianne

Jambusokból font szemfödél „Az egészen összetört alabástrom edény” című kötetemben jelent meg „A teljesen reménytelennek látszó feladat” sorozatom. A honlapon 2009. január 19-étől voltak olvashatóak az egyes írások. Kerestem ezekben őt, őt, akit keresek azóta is, a lengyel minorita szerzetest fr. Wojciech Topolinskit. Őt aki, Wlodzimierz Odojewski: Halhatatlan némák, Katyn regényének áldozataihoz hasonlóan, és mint a II. világháború hatmillió lengyel áldozata némán vonult el az örökkévalóságba. Amikor elkezdtem, azt hittem, Mónay Ferenc róla írt pár sora alapján, hogy miután 1939 novemberében Danzigban a Gestapo letartóztatta, onnan német gyűjtőtáborba szállították, ahol elpusztult, csak azt nem tudjuk hol, mikor és hogyan. Magam sem jutottam keresésében sokkal többre akkorában. Az új sorozat a „Miért tetted ezt velünk” „Az összecsomózott szalag” című könyvemben jelent meg nyomtatásban. A következő pedig, a „…segítséged és pajzsod Ő” várja, hogy a legújabb levéltári dokumentumokkal kiegészítve előbb itt a honlapon, majd könyv alakban is megjelenjen. Érthető, milyen fontos volt számomra, úgy felkészülni az előadásomra a Lengyel Oktatási és Kulturális Központban, hogy abban, a rendelkezésre álló idő alatt, legalább érinteni tudjam mindazt, amit együttgondolkodásra, továbbgondolásra szeretnék átadni. Miközben évek óta azon töprengek, hogyan alkossam meg az ismeretlen katona szobrához hasonlóként az ismeretlen szerzetes szobrát írásaimból, egy varázslatosan szép váratlan meglepetés ért. Alig két hete alakul nevezhetem így, hogy a barátságunk Veszely Ferenc költő műfordítóval. Sűrűn váltott e-mail levelekben ismerkedünk egymással és főként egymás munkásságával. 1957. januárjában kellett menekülnie hazánkból. Sikeres életűnek nevezhetné magát, ha visszatekint a Brit- Kolumbiában leélt évtizedekre. Mégis sokkal inkább az „emigráns” soha be nem gyógyuló sebe tölti be életérzésként. Nem fájdalommal ír, sokkal inkább tudományos tárgyilagossággal, mint minden emigránsként ismert élettapasztalatról, beszél erről költeményeiben. Sajnos, sokan vagyunk ezzel így, és valószínű nem én voltam az egyetlen, aki eddig nem ismertem a nyugodtan nevezhetem így, mesterműveit. Minden esetre az alkotói nagyságából, és alkotása folyamatának gyorsaságából egyaránt bizonyságot nyertem. 15

Négy nappal ezelőtt elküldtem neki ezeket, az ebben az írásban jelzett, három sorozatra osztott írásaimat. Pár soros levélben vázoltam a döbbenetet is, amely a szívemben él a tömeggyilkosságok rémtettei miatt. A döbbenetet, amely a szívemben él, amikor arra a kegyetlenségre gondolok amellyel, ki tudja mennyi kínzás, mennyi könyörtelen vallatás után 1940. április 19-én Sztumban1 a börtönben a Gestapo pribékjei fürdőkádban fojtották meg Topolinski atyát.

Nem tudok szabadulni a döbbenettől, amikor belegondolok abba mekkora lehetett a törhetetlen gerincű szerzetes iránt a kegyetlen gyűlölet. Miért nem jutott neki legalább a golyó, vagy a kötél általi halál „kegyelme”. Döbbenetem fokozza az iránta érzett tiszteletből fakadó fájdalom amikor belegondolok, hogy nem tette lehetővé számára a történelem azt, hogy élete bármely szakaszában lengyel állampolgár lehessen. Az 1910-14 között épült porosz börtönben volt a gödör, melybe megkínzott testét, amúgy mezítelenül elföldelték. Ez ma Lengyelország területe, így a haza földjéből ennyi jutott neki. Éveken át kerestem a lehetőségét valahol annak, hogy legalább szimbolikusan, egy gyász-szertartás keretében megadjuk a minden embernek kijáró végtisztességet neki. 2010. Mindenszentek ünnepén itt a honlapon gyújtottuk meg a krakkói emléktábla alatt az emlékezés mécsesét. 1

Sztum (niem. Stuhm) – miasto w północnej Polsce, w woj. pomorskim, w powiecie sztumskim, siedziba gminy miejsko-wiejskiej Sztum. Położone nad jeziorami: Zajezierskim i Barlewickim (dawniej tworzyły jedno Jezioro Białe), przy drodze krajowej nr 55 (Kwidzyn–Malbork).

16

Ma pedig, mióta tudom a helyet, bennem él a remény, hogy egyszer emlékére magyarnyelvű felirattal is állhat kereszt Sztumban. Ha a teológus professzor Topolinski, 1935-től végzett posztulátori tevékenységét tanulmányozzuk, látjuk, hogy mindazok az ügyek, amelyekkel foglalkozott, és amelyek folytatása a II. világháború miatt hosszabb időre megszakadt, II. János Pál pápasága idején boldoggá illetve szenté avatással fejeződtek be. Azt hiszem Isten Szolgája Kelemen Didák atya ügye az egyetlen, amely még most is folyamatban lévő. Talán azért, hogy a két minorita oltárra emelése egyszerre, reméljük nem is a távoli jövőben, történjen meg. Úgy ahogyan imáinkban a magyar minorita boldoggá avatásáért könyörgünk, ugyanúgy kéne a lengyelért is. És milyen aktuális Veszely Ferenc versének a mondanivalója, amely olyan mint a szemfödő, amely a zsarnokság minden áldozatának kijár, és amelyet ő humanitásából, felebaráti szeretetéből jambusokból szőtt meg… A vers angol változatában a gyilkos bérében a szadizmus is benne foglaltatik. Ha pedig magyarul olvassuk a terror dübörgését halljuk, mindegy, hogy barna vagy vörös egyenruhába bújtatott katonák csizmájának léptei nyomán.

Zakład Karny w Sztumie (ném. Stuhm) – Büntéstés végrehajtó Intézet Sztumban http://pl.wikipedia.org/wiki/Zak%C5%82ad_Karny_Sztum

17

Veszely Ferenc

Frank Veszely

KÖRKÉPET FESTEK – DOBOS MARIANNENAK

HELL’S PANORAMA – TO MARIANNE DOBOS

Hajnalok telnek és estek a gonoszok sosem restek: sosem bánták, jól kerestek!

Dawn dawns and then the evening falls, The evil-doers heed their calls: the killer’s pay killer enthralls.

S kik igazságot kerestek: görnyedt, torzult, tépett testek (akik élnek vagy elestek).

All those who justice sought to seek, The bent, the torn-bodied, the weak, are victims all of sordid deed.

Varsók, Prágák; Budapestek – nagyvárosok mind, elestek. (Éheztetett gyermektestek.)

In Warsaw, Prague or Budapest, each one had its own hornet’s nests – (starving children’s bodies attest.)

S akikre besúgók lestek: akiknek hóhérok estek, mert csak éppen útba estek.

And those that informers betrayed, Whose necks the hangmen’s rope had frayed, The innocents, their way if strayed!

S akik mindig útba estek: kikben gerincet kerestek, s kik felvették a keresztet.

And who were always in the way: Who showed their spine in every way, Who took their cross, let come what may.

Névlistákon kit kerestek, feltüntettek, eltüntettek, tömegsírba arccal estek.

They populated all the lists, they disappeared in morning mists, face first were felled in graves’ abyss.

(Zsarnokságban mindig lestek félelemben teltek estek, számuk sem volt, kik elestek.)

Under tyranny’s watchful eyes, The nights were spent midst fearful sighs, And numberless were victims, spies.

Istent, embert kik kerestek, örökösen ezek estek, s ma megcsonkított holttestek.

Who sought God and humanity, victims forever these would be, while those who killed them were let free.

S akiket sosem kerestek gazdagodtak, pénzt kerestek? Álarcaitok leestek!

These were the ones who had the lists, in power’s pay: opportunists, the callous fascists, communists.

Meddig lesztek? Meddig lestek? ISTEN FÖLDJÉN MIT KERESTEK? (Teljetek már, téli estek!)

Your masks have fallen. For how long will you on God’s Earth creep along? (Be gone, long nights! Here hopes belong!)

Kamloops, december 12

Kamloops, December 14, 2012 18

2009. január 19.

A Vatikáni Államtitkárság dokumentumtárában fellelhető adatok azt igazolják, hogy a Szentszék napról napra, gyakran óráról órára minden tőle telhetőt megtett. Kezdetben a háború megakadályozásáért, majd - ahogyan 1941 áprilisában a pápa fogalmazta - feladatának a következőket tekintette: „emberségesebbé tenni a háborút, enyhíteni a háború kínjait, segíteni és vigasztalni a háború áldozatait.” Nyugodt szívvel tehette fel a kérdést, egy 1952-ben elmondott beszédében: „Mi az, amit meg kellett volna még tennünk, és nem tettünk meg?” - Dobos Marianne sorozatának első része.

A teljesen reménytelennek látszó feladat I. Rész. A keresés teljesen reménytelennek, tán feleslegesnek is tűnik, mégsem szándékozom feladni, bárha akár eredménytelenül is, de nemcsak hogy folytatni szeretném, hanem segítőtársakat is keresek hozzá. „Amit a náci hatalom Németország szilárdan felépített egyházával szemben még nem próbálhatott meg véghezvinni, annak megvalósítására képesnek érezte magát egy olyan országban, (Lengyelországban) amely az ő hadserege és rendőrsége kényének volt kitéve. A háború éveiben 4-re becsülik azoknak a püspököknek, 1996-ra azoknak a papoknak, 113-ra azoknak a klerikusoknak, 238-ra azoknak az apácáknak számát, akik áldozatokká váltak, valamint 3642-re azoknak a papoknak, 389-re azoknak a klerikusoknak, 341-re azoknak a szerzetes testvéreknek és 1117-re azoknak az apácáknak a számát, akiket koncentrációs táborokba vittek.” – olvasható Pierre Blet SJ és alkotó társai tizenkét kötetes munkájában, amelyben feldolgozzák a II. világháború alatt a pápa, XII. Piusz 2 és a szentszék tevékenységét. Az elmúlt évben október 9-én volt ötven éves évfordulója Isten Szolgája XII. Piusz halálának, és ebben az évben lesz annak a hetven éves évfordulója, hogy 1939. március 12-én a fejére került a tiara. 1939-1959, nem tévedek, - azt hiszem -, ha kimondom: a legvérzivatarosabb korszaka volt ez az időszak a XX. század történelmének, melyben a keresztény egyház feje nemcsak „vallásos pápa”, de „politikus pápa” is kellett, hogy legyen. Elődje, XI. Piusz tudatosan készítette fel az „adott pillanat szükségletei által kényszerített” feladatra utódját. „Miután XIII. Leó pápasága alatt az Államtitkárság kötelékébe lépett, X. Piusz idején rábíztak egy különösen kényes dossziét, az egyház és Franciaország ügyét, és a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának titkára lett. XV. Benedek az osztrák, majd a német császárhoz küldte, hogy találjon lehetőséget az I. világháború korlátozására, vagy gyors befejezésére. Mivel 1917-ben Münchenben, majd 1925-ben Berlinben lett nuncius, a tizenkét évi németországi misszióból eredően közvetlenül ismerte az ország problémáit, rendkívül kötődve ahhoz a néphez, amely hozzá hasonlóan nagyra értékelte a pontosságot és a gondos munkát. XI. Piusz 1929-ben visszarendelte őt, hogy államtitkárává tegye. Franciaországi legátusi tisztsége lehetőséget nyújtott számára, hogy bizalmas, bensőséges viszonyba kerüljön a francia kultúrával és hagyománnyal. Végül pedig ő volt az első pápa, aki Észak-Amerika földjére lépett. 1936-os egyesült államokbeli körútja a kiindulópontja Roosevelt elnökkel folytatott közvetlen levelezésének, amely a pápai titkári hivatalt az egyházfőhöz intézett, igencsak új formulákkal gazdagította – You, whom I have the privilege of calling an old friend and a good friend - ez a kapcsolat pedig ideig-óráig a világbéke reményét keltette.” – olvashatjuk Eugenio Pacelli 2

Tiszteletreméltó XII. Piusz pápa, született Eugenio Pacelli (Róma, 1876. március 2. – Castel Gandolfo, 1958. október 9.) Szent Péter 260. utódjaként 1939 – 1958 között római pápa.

19

felkészültségéről a feladatra: amikor a történések „ismét mennydörgésként törtek ki Európa felett”. Március 15-én a német csapatok bevonultak Prágába. A francia nagykövetnek a Wilhelmstrassera azonnal eljutatott tiltakozó jegyzékét Weizsäcker államtitkár csak egy gőgös válaszra méltatta. Néhány nappal később egy német ultimátum arra kényszeríttette Litvániát, hogy adja át Memel területét a Harmadik Birodalomnak. S Lengyelország, mely az előző évben nem habozott részt venni Csehszlovákia kifosztásában 3(?), most maga is fenyegetve érezte magát. Varsó jegyzéket kapott Berlintől, mely szerint Gdansk városa visszakerül a Harmadik Birodalomhoz, valamint hogy Németországot összekötik Kelet-Poroszországgal. A varsói nuncius jelentése tájékoztatta erről az államtitkárságot, mely válaszában utasította a nunciust, hogy fontos hírek esetén ne habozzon táviratozni.

Śląsk Cieszyński

Prága elfoglalása „forradalmasította az angol politikát”. A brit közvélemény aggódott a német hatalom növekedése miatt, és megütközéssel fogadta az előző év szeptemberében aláírt Müncheni Szerződés megsértését. Ezek után Anglia szembe kívánt helyezkedni – ha kell fegyverrel is – a Birodalom további annexióival. A leginkább fenyegetettnek Lengyelországot tekintette a brit miniszterelnök, Chamberlain, aki március 31-én az angol alsóház előtt kijelentette: „Amennyiben bármely akció nyíltan veszélybe sodorja a lengyel függetlenséget – s 3

Az 1938. szeptember 29-én Németország, Olaszország, Franciaország és Nagy-Britannia aláírta a müncheni egyezményt, amely hivatalosan is kimondja, hogy Csehszlovákia köteles átengedni Szudéta területeket Németországnak, s október 10-ig meg kell valósítania Németországnak az egyezményben kijelölt területek hivatalos átvételét. — A müncheni egyezmény értelmében Csehszlovákiának meg kell egyeznie Magyarországgal, és Lengyelországgal (lengyel többségű Teschen) vonatkozó dél-szlovákiai és kárpátaljai területek rendezése kérdésében. Miután ez az egyezség nem tudott létrejönni a megadott határidőkkel, Németország és Olaszország kezdeményezésére létrejött az első bécsi döntés, amelynek értelmében Magyarországhoz csatolták a Felvidék déli 2 részét, összesen 11 882 km nagyságban. — Žilina városában 1938. október 5-én Jozef Tiso a Szlovák Néppárt gyűlésén bejelentette az önálló és független szlovák kormány megalakulását, a csehszlovák diétán belül. Miután a Jozef Tiso vezette szlovák kormány gyenge pozíciókkal bírt, nemzetközi szövetségesként a Német Birodalom vezetőjét Adolf Hitlert tekintette.

20

ha a lengyel kormány kész nemzeti erőivel szembeszállni a támadókkal -, úgy Őfelsége kormánya kötelességének érzi, hogy azonnal minden eszközzel Lengyelország segítségére siessen.” A francia kormány pedig április 13-án leszögezte: „Franciaország és Lengyelország azonnali és közvetlen biztosítékot ad egymásnak minden olyan közvetlen vagy közvetett fenyegetés ellen, amely alapvető érdekeit sértheti.” Ugyanaznap Franciaország és Anglia kiterjesztette e biztosítékot Görögországra és Romániára is. Ámde – hogy kárpótolja magát a Birodalom közép-európai terjeszkedése miatt – Olaszország már ekkor a Balkán felé fordult. Április 7-én Tirana bombázása után az olaszok elfoglalták Albániát. Pierre Blett S.J. könyvében imigyen foglalja össze a világban 1939 nagyhetére kialakult zűrzavart. Húsvét ünnepén a Szent Péter-bazilikában szentmiséjén őszentsége homiliájában kihangsúlyozza, hogy „A jelen zűrzavara sokkal nagyobb bajok eljövetelét sejteti.” A növekvő veszélyben a világ minden tájáról emberek fordulnak hozzá, „mint utolsó reménységhez”, mint „békenagyhatalomhoz.” A Vatikáni Államtitkárság dokumentumtárában fellelhető adatok azt igazolják, hogy a Szentszék napról napra, gyakran óráról órára minden tőle telhetőt megtett. Kezdetben a háború megakadályozásáért, majd - ahogyan 1941 áprilisában a pápa fogalmazta - feladatának a következőket tekintette: „emberségesebbé tenni a háborút, enyhíteni a háború kínjait, segíteni és vigasztalni a háború áldozatait.” Nyugodt szívvel tehette fel a kérdést, egy 1952-ben elmondott beszédében: „Mi az, amit meg kellett volna még tennünk, és nem tettünk meg?” A háború során mégis sokszor felmerült a kérdés: „olykor miért hallgat a pápa, és miért marad el erőteljes tiltakozása?” Ezekre a kérdésekre a választ Mgr. Sapieha levele adja meg a legmagátólérthetőbben: „Sokat panaszkodunk, hogy híveinket nem tudjuk tájékoztatni szentséged leveleiről, de az további üldözésekhez adna okot, és már vannak olyan áldozataink, akiket azzal gyanúsítanak, hogy titokban az Apostoli Székkel kommunikálnak.”(a levél dátuma: 1942. október 28.) De ismerünk ezzel szemben álló vélekedést is. Például Mgr. Radonski4 1943. február 15én így érvel: „Azon tűnődöm, vajon mely prelátusok azok, akik arra kérték a Szentatyát, hogy inkább hallgasson. Nem merem eldönteni, hogy tanácsuk szerencsés volt-e. Eminenciád szavai szerint az üldöztetés súlyosbításától tartva tették azt. A tények azt bizonyítják, hogy a pápa hallgatása következtében az üldözések minden nappal egyre kegyetlenebbek lesznek. Most a gyermekeket szakítják el szüleiktől és deportálják tömegesen Németországba, s az anyákat, akik megpróbálják megvédeni őket, azonnal megölik. Amikor ilyen, az éghez bosszúért kiáltó bűntetteket követnek el, akkor az egyház legfőbb Mesterének megmagyarázhatatlan hallgatása az annak okát nem ismerő emberek ezrei számára lelki pusztulás okozójává válik.” Az emigrációban íródó levél ismeretében Krakkó érseke újabb dátummal, újabb levelet kért a pápától, melyet normál postai úton továbbítsanak Lengyelországba.

4

Karol Mieczysław Radoński (ur. 7 października 1883 w Kociałkowej Górkce, zm. 15 marca 1951) – polski biskup rzymskokatolicki, biskup pomocniczy poznański w latach 1927–1929, biskup diecezjalny włocławski, w latach 1929– 1951. w latach 1939–1945 był na emigracji w Londynie, gdzie organizował duszpasterstwo dla emigrantów i informował światową opinię publiczną o prześladowaniach Kościoła w Polsce.

21

Bár a kívánságnak megfelelő levelet az Államtitkárságon megírták, de őszentsége, a kiváló diplomata jobb megoldást talált. Olyat, ami mindkét kívánalomnak megfelelő, de a legkisebb kockázattal járhat az üldözöttek veszélyeztetése szempontjából. Szent Jenő ünnepén, névnapján mondott beszédében megemlékezett a háború áldozatává lett népekről, de kiemelte a különösen veszélyeztetett lengyel nép helyzetét, valamint megemlékezett arról, hogy milyen fontos szerep jutott a keresztény Európa történelmében, fejlődésében és fennmaradásában a lengyel szenteknek, hősöknek, tudósoknak, gondolkodóknak, és hasonlóan az évszázadok során a sok szenvedésben is kitartó lengyel népnek. Valószínű ezek a szavak is megerősítették őket, és tartották is a lelket az üldözött egyházi vezetőkben, a nép számára pedig azt is jelentették, hogy szenvedésüket nem csak figyelemmel kíséri, de annak enyhítésére mindent megpróbál a Vatikán. Azután, a háborús évek során a kapcsolattartás főként az akkorra már a Vörös Hadsereg ellenőrzése alá került Kelet-Lengyelországgal egyre nehezebbé vált. Ekkor merült fel a kérés az Egyesült Államok irányába, „hogy könnyítse meg egy pápai képviselő, talán egy lengyel származású amerikai Lengyelországba küldését, aki felmérhetné az ország helyzetét, és beszámolhatna arról a Szentszéknek.” A kérvénynek nem volt eredménye. Belátható, így is, hogy milyen fontos jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy akire Lengyelországban ilyen nagy feladatot kívántak bízni, az származását tekintve lengyel legyen. Mivel nem az az önként vállalt feladatom, bár részemről az is teljesen reménytelen lenne, hogy ismertessem XII. Piusz és a Szentszék a II. világháború alatti diplomáciáját, - meg tették ezt Pierre Blett S.J. és társai tizenkét, sajnos a világ által alig ismert kötetben – ennyit legalább mégis fontosnak tartottam előzetesen összefoglalni, mielőtt rátérek arra, ki az az egyetlen lengyel származású olasz szerzetes, akit én keresek. Akinek hetven évvel ezelőtti mártírhalála körülményeiről szinte semmit sem tudunk. Pedig, ha másért nem, azért is többet kéne tudnunk sorsáról, mert letartóztatásakor pótolhatatlan magyar vonatkozású, XVIII. századi dokumentumok tűntek el vele együtt.

Dobos Marianne http://mkdsz.hu/content/view/13046/210/

22

2009. január 21.

"... némán vonult el az örökkévalóságba és szerintem halhatatlan ő is, a lengyel származású olasz minorita szerzetes, Wojciech Adalberto Topolinski is, a szerzetesrend posztulátor generálisa, 1939 novemberében. De vajon hol, és miért pusztították el?"

A teljesen reménytelennek látszó feladat II. Rész DOKUMENTUM A KATYN-I TÖMEGGYILKOSSÁGRÓL SZSZSZK Belügyi Népbiztosság

SZIGORÚAN TITKOS!

1940. március 794/B. sz. Moszkva

40. III. 5

SZK(b)P KB Sztálin elvtársnak Az SZSZSZK NKVD hadifogolytáboraiban és Ukrajna, valamint Belorusszia nyugati területeinek börtöneiben jelenleg nagy számban találhatók a lengyel hadsereg egykori tisztjei, a lengyel rendőrség és kémszolgálat egykori dolgozói, lengyel ellenforradalmi nacionalista pártok tagjai, leleplezett ellenforradalmi felkelők, hazaáruló szervezetek tagjai. Mindannyian a szovjethatalom megátalkodott ellenségei, telve a szovjet rendszer iránti gyűlölettel. A hadifogoly tisztek és rendőrök még a táborokba kerülve is megpróbálnak ellenforradalmi tevékenységet és szovjetellenes agitációt folytatni. Csupán azért várják kiszabadulásukat, hogy bekapcsolódhassanak a szovjethatalom elleni harcba. Az NKVD szervei Nyugat-Ukrajna és Belorusszia területén számos ellenforradalmi felkelőcsoportot derítettek fel. Mindegyik ilyen ellenforradalmi szervezetben aktív szerepet játszottak a volt lengyel hadsereg egykori tisztjei, a volt rendőrök és csendőrök. Az őrízetbe vett árulók és más személyek között, akik illegálisan lépték át az SZSZSZK határát, nagy számban leplezték le ezen ellenforradalmi kém- és felkelőcsoportok tagjait. A hadifogolytáborokban (nem számítva a közkatonákat és altiszteket) összesen 14.736 egykori tiszt, hivatalnok, földbirtokos, rendőr, csendőr, börtönőr, telepes és a katonai kémszolgálat egykori ügynöke tartózkodik – 97 százalékban lengyel nemzetiségűek. Közülük tábornok, ezredes, alezredes

295

őrnagy és százados

2080

főhadnagy, hadnagy és zászlós

6049

rendőr-, határőr-, csendőrtiszt és -tiszthelyettes

1030

közcsendőr, közrendőr, börtönőr, katonai kémszolgálat ügynöke

5138

hivatalnok, földbirtokos, pap, katonai telepes

144

23

Ukrajna és Belorusszia nyugati területeinek börtöneiben összesen 18.632 letartóztatott található (ebből 10 685 lengyel). Közülük volt tiszt

1207

volt rendőr, kémszolgálat ügynöke, csendőr

5141

volt földbirtokos, gyáros, tisztviselő

465

különféle fedőszervezetek tagjai, valamint különböző szökevények

6127

Figyelembe véve, hogy a fent említettek mind a szovjethatalom engesztelhetetlen és megátalkodott ellenségei, az SZSZSZK NKVD elengedhetetlenül szükségesnek tartja: I. Utasítani az SZSZSZK NKVD-t: 1. A hadifogolytáborokban található 14.700 volt lengyel tiszt, hivatalnok, földbirtokos, rendőr, katonai kémszolgálat ügynöke, csendőr, telepes, börtönőr ügyét; 2. valamint a Nyugat-Ukrajnában és Belorussziában letartóztatott és az ottani börtönökben tartózkodó 11.000 személy, különféle ellenforradalmi kém- és diverzáns-szervezetek tagjai, volt földbirtokosok, gyárosok, volt lengyel tisztek, tisztviselők, dezertőrök ügyét – különleges módon vizsgálja ki és a legnagyobb büntetést szabja ki rájuk: az agyonlövetést. II. Az ügyet a letartóztatottak beidézése, vádindítvány, a nyomozást és a vádiratot lezáró határozat nélkül, a következő módon vizsgálják ki: a) a hadifogolytáborokban található személyek ellen az SZSZSZK NKVD-hadifogolytábor igazgatóságának dokumentációja alapján; b) a letartóztatott személyek ellen az Ukrán és Belorusz SZSZK NKVD dokumentációja alapján. III. Az ügyek kivizsgálására és döntéshozatalra felhatalmazni: Kabulov(1), Merkulov, Kubulov(2) és Bastakov (az SZSZSZK NKVD 1. Különleges ügyosztályának vezetője) elvtársakat. Az SZSZSZK belügyi népbiztosa L. Berija (1) Kézzel kihúzva. (2) Kézzel beírva. Az oldalon keresztben Sztálin, Vorosilov, Molotov és Mikojan aláírása található. A lapszélen a jegyző megjegyzése: Kalinyin és Kaganovics is egyetértett a döntéssel.

Forrás : Gosztonyi : A Vörös Hadsereg, 351-352. p. Forrás: http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/doksi/k30413.html

24

Az 1940. márciusában kelt szigorúan titkos minősítéssel ellátott dokumentum ma a világhálón is elérhető. Onnan vettem át ide magam is. 2008-ban Oscar-díjra jelölték az idegen nyelvű filmek kategóriában, másik négy filmmel együtt, a kiváló lengyel rendező, Andrzej Wajda Katyn című alkotását. Wajda személyes vesztesége miatt ugyanúgy érintett, mint a film forgatókönyvének alapját képező könyv, a Halhatatlan némák, a Katyn regény szerzője, Włodzimierz Odojewski, aki a bátyját, míg ő az édesapját veszítette el. Hogy, mikor, hol és hogyan halt meg a lengyel értelmiség színe javából ez a körülbelül huszonkétezer ember, arról a hozzátartozók sem tudtak hosszú éveken, esetleg évtizedeken keresztül, sőt sokan lehetnek a rokonok és a leszármazottak közül olyanok, akik úgy haltak meg, vagy úgy élnek ma is, hogy semmi pontosat nem tudtak, nem tudnak szerettük halálának körülményeiről. Odojewski főhőse nem kitalált személy. Neve a könyvben is Roman, Romek, Rom, valójában Roman Martini, a kielcei körzeti bíróság helyettes főügyésze volt, akit szintén ismeretlen körülmények között, de igen jól ismerhető, igen jól sejthető, tudható okból, 1946. III. 30-án meggyilkoltak. Fogolytáborból, Murnauból indul haza Lengyelországba a háború után. Önként jelentkezik, hogy mielőbb hazatérhessen, és nyomozásba kezdhessen. Nem mellesleg úgy érzi, hogy bátyja halálával árván maradt valahai szerelme, a sógornője és kislánya mellett a helye, hogy támaszuk legyen. Ez a vállalkozása, hogy megtalálja az igazságot, hogy leleplezze azt a manipulációt, mellyel a szovjetek el kívánták a világgal hitetni, hogy az „emberiség elleni bűntettet”, ami a katyni erdőben történt a németek követték el, került az életébe. Ez az igazságkeresés, melynek szálai jó néhány könyvében már megjelentek, vezetett a szerző Odojewski emigrációjához is 1973-1990 között. Franciaországban jelenhetett meg könyve, a Minden eltűnik, elsüllyed – Zasypie wszystko, zawieje -. lengyelül és franciául is, melyet az ezerkilencszázhatvanas években azzal a reménnyel írt, hogy hátha minden felelősséget Sztálinra hárítva, a rossz lengyel-orosz viszony javítása érdekében végre kimondják a szovjetek az igazságot. Ez a reménye azonban nem vált valóra. A Halhatatlan némák kötetet két epilógus zárja. Az elsőben ”pokrócba csavart valamiként” a kellemetlen keresőt, az ügyészt tüntetik el. A másodikban a meggyilkolt férj, és édesapa, Krakkóból, menekülésre kényszerült családjával, és a nagybácsi egyik valószínű, a saját bőrét is éppen veszélyben tudó, ezért is, szintén menekülni készülő, eközben a maga elveszítettjeit is kereső, és az amúgy magának kereste a bajt, én csak „parancsra tettem”, nyugodt lelkiismeretű, gyilkosával találkozunk. Mert „bármi megtörténhet”. Ami meg is történt. Amiről olyan keveset tud, amire olyan ritkán gondol már a világ. Wajda filmjének a végén kerül sor a tömegmészárlás megjelenítésére. A tömegsírba zuhannak a sorban, egyesével tarkón lőtt tisztek. Az Odojewski regényben pedig, az árván maradt fiatal lány álmában, aki édesapját keresve, tizenöt évesen látta már a tömegsírokat, újra látja azokat: „Ugyanezek a gödrök voltak, és ott benn a gödrökben a bedobált testek, egyik a másikon hevert, Małgorzatát ismét az

25

ájulás környékezte, de csak egyszer, egy rövid pillanatra. A távolban élesen világított a hold. És akkor a gödörben levő testek egyenruhát öltöttek, felálltak, újból arcuk lett, felébredtek szörnyű sötét álmukból, újra éltek. Úgy érzi, apja arcát is látta, felismerte. És a katonák újra csapatba álltak, felállt a sereg, éltek, elindultak, csapatok a csapatok után, tízesével, százasával a seregek… meneteltek… A sápadt hold mögött az örökkévalóság, a fenyvesek suttogása. És Małgorzata arca kisimul, nyugalom tölti el. És mosolyog.” – Így ér véget a könyv. A halhatatlanok néma elvonulásával az örökkévalóságba. Ilyen némán vonult el az örökkévalóságba és szerintem halhatatlan ő is, a lengyel származású olasz minorita szerzetes, Wojciech Adalberto Topolinski is, a szerzetesrend posztulátor generálisa, 1939 novemberében. De vajon hol, és miért pusztították el? És ki tudhatja vajon, milyen ruha fedte testét halálakor? Már a rabok jobbára szakadt és piszkos, véres egyen öltözéke, vagy még a habitusa, az egyházi ruházat? Készült-e a végre, amely olyan gyorsan utol érte, vagy a legszánalmasabb körülményei között is bízott Urában Jézus Krisztusban? Reménykedett-e az Ő gyakorlati, gondviselésszerű, csodálatos segítségében? Vagy életéért való váratlan közbenjárásában, a Keresztények Segítőjének a Szent Szűznek? Hallhatta-e még hírét annak a bíztató üzenetnek, amit a szeptember 11-én a németek által megtámadott lengyel népnek küldött XII. Piusz pápa szeptember 30-án, a római lengyel kolóniához, Lengyelország prímása, Hlond bíboros jelenlétében intézett beszédében: „Nektek – fényes felhőként a jelenlegi éjszakában – minden nagy emléke megmarad nemzeti történelmeteknek, amelyből tíz nemsokára eltelő évszázad Krisztusnak és számtalan esetben a keresztény Európa nagylelkű védelmének lett szentelve. Legfőképpen megmarad az a hit, amely nem akarja megtagadni önmagát, amely ma méltó ahhoz, ami valaha volt, ami még tegnap is volt (…) ez a nép mozgalmas élete során megismerte a haláltusa óráit és a szemmel látható halál időszakait; de megtapasztalta a felemelkedés és a feltámadás napjait is. Van egy valami, amit nem láttunk történelmetekben, és itteni jelenlétetek annak biztosítéka számunkra, hogy soha nem is fogunk ilyet látni: ez pedig a hűtlen, vagy Jézus Krisztustól és annak egyházától elvált Lengyelország.” Valószínű, hogy Wojciech Adalberto Topolinski is ott lett volna Rómában ezen az eseményen, ha korábban, egy minden bizonnyal nagyon fontos feladat nem szólítja el, illetve nem kell, hogy elinduljon egy küldetés teljesítésére hazájába, az örökvárosból. Egy olyan, veszélyes megbízatás, feladat volt ez, melynek végrehajtása közben, 1939 őszén, mártírhalált halt.

(folytatjuk)

Dobos Marianne

26

2009. január 25.

"... némán vonult el az örökkévalóságba és szerintem halhatatlan ő is, a lengyel származású olasz minorita szerzetes, Wojciech Adalberto Topolinski is, a szerzetesrend posztulátor generálisa, 1939 novemberében. De vajon hol, és miért pusztították el?"

A teljesen reménytelennek látszó feladat III. Rész Regénybe illő az „A” betű monogramos ezüst mandzsettagomb története. Regényben is, Włodzimierz Odojewski nem sokkal karácsony előtt a Napkút kiadó gondozásában megjelent katyni regényében olvastam. Két kép. Az elsőn még béke van. Bál a garnizonban. Díszegyenruhában, és mintás selyemben, a vendéglátók, a nyitó pár, Anna és Andrzej. Polonézt táncolnak. Szépek, boldogok, hiszen ragyogóan fiatalok, előttük az élet, reménnyel teltek. Talán legszörnyűbb rémálmukban sem sejtik, sejthetik, és ha valamiként megjósolnák nekik, akkor se igen hinnék el, hogy ilyen borzalmak megtörténhetnek, sőt velük is megtörténhetnek, amelyek előttük állnak. Nem sejtik, nem is sejthetik hogyan alakul a világ sorsa? Azon belül, hogyan hazájuk, Lengyelország történelme? Hogyan a megszállt, szétdarabolt országban az emberek élete? És hogyan jön Andrzejért, és huszonkétezer sorstársáért Katynban, a korai halál, és hogyan alakul a hátramaradottak, mindannyiuk hátramaradottjainak, a további sorsa. Azt a bizonyos mandzsettagombot, még ebben a megelégedett boldogságban, itt a bálon, ajándékozza bátyjának a regény főhőse. Akinek lelki szemei előtt az ajándékozás örömének gyönyörű pillanata, már a rettenetessel kapcsolódik össze: „amikor négy évvel később Andrzej tetemét megtalálták, csak ezekről az „A” betűs mandzsettagombokról lehetett felismerni.” Az író itt nem kommentált, az olvasóra bízta, miként fogadja el a meséjét a mandzsettagombnak. Lassan hetven évvel a világháború kitörése után, tízezrekre, vagy százezrekre is becsülhető azok száma, akik szerettük sírját keresik. Akik nem tudják, hozzátartozójuk hol és hogyan veszítette életét. Ezért is adtam közre, és éppen a szeretet ünnepén, beszélgetésemet a Hadtörténeti Intézet igazgatójával a katonasírokkal kapcsolatos tevékenységükről. Személyes hozzá tartózómnak érzem, és bevallhatom, minden nappal egyre jobban annak, mióta nyomait keresem a minorita szerzetest, Adalberto Topolinski atyát. Onnantól kezdve kutatom mi is történt vele, hogy Rómából elindult előbb hazánkba, és innen tovább Lengyelországba. Legfőképpen azt szeretném tudni, mi volt a valódi, az elsődleges oka elutazásának. Mert az, mára már legalábbis az én számomra, s akiket sikerült elgondolásaimmal „megfertőzni” már biztos, hogy több annál, amit P. Mónay Ferenc, minoritarendi áldozópap, kis könyvecskéje (P. Kelemen Didák a Felső-Tiszavidék apostola (1683-1744), megjelent 1957-ben

27

Rómában, és 2008-ban hasonmás kiadásban a „…veritatem facere in caritate” , Didák atya tiszteletére az április 17-18-án rendezett konferencia előtt) záró soraiban olvashatunk: „Ahol élt és működött, az öregek ma is áhítattal emlegetik a „szent ember” nevét. Ez indította a miskolci minoritákat és a templomhoz tartozó harmadik rend tagjait, hogy a század elején újra megindíttassák a boldoggá avatási eljárást. 1939 nyarán Adalberto Topolinski a rend szentté avatási ügyek általános római kérelmezője el is ment Miskolcra, hogy a helyszíni szemlét megejtse és a található iratokat összeszedje. Az eljárás befejezésével az írásokat magához véve, továbbutazott Lengyelország felé, ahová a krakkói bíboros érsek hívta, Nagy Lajos királyunk leánya, Hedvig királyné ügyének hasonló kivizsgálására. Szeptember elsején azonban a németek elkezdték Lengyelország elfoglalását, Topolinski egy német gyűjtőtáborba került, ahol úgy ő, mint a magával vitt iratok eltűntek. Talán eljön az idő, amikor e sikertelenségek ellenére is, az Egyház szentjei közé emeli Kelemen Didákot.” Hogy ezek az iratok talán egyszer megkerülhetnek, nem tudom, nem hiszem, hogy erre az utóbbi hetven évben bárki is gondolt volna. Akkor még a mandzsettagomb történetét nem olvastam, de hiszek a mesékben. Még jobban hiszek a csodákban. Prof. Dr. Lengyel Alfonz akadémikus5, akinek életéről készült, 2005ben megjelent interjúkötetem, a Szőlővessződségeim három csodát is tulajdonít sorsa alakulásában Kelemen Didák atya közbenjárásának. Ezeket ugyan dokumentumokkal igazolni talán már sohasem lehet, hiába jelentette be 2008-ban, de hát mégis megtörténtek. Drága barátom, tán nem sértődik meg, ha elárulom most, hogy nyolcvanhét éves. Testében hordja ma is halálosnak diagnosztizált első sérülése emlékeként a gránátszilánkot. A veszprémi hadikórházban, Mindszenthy József bíboros feladta neki az utolsó kenetet. (1944. november 4én vagy 5-én). Mint a Solti-hídfőben „halálos sérülést” szenvedett hadnagynak a véres ruháját az édesapjának is megküldték. Persze hatvannégy év múlva, már nem él senki azok közül, akik személyes elmondását igazolni tudnák. Valószínű rég meghalt az orvos, aki az „úgy sem éri meg a reggelt” jegyében nem operálta meg, és az ápolók is halottak. Megmaradt azonban még, és Isten tartsa meg sokáig, tanúságként a teste. Szívesen alá is vetné magát, ahol él Sarasotában, a posztulátor atya kérésére egy olyan orvosi vizsgálatnak, amely bebizonyítaná, csupán a „természet törvényei” szerint túl lehetett-e élni, és lehet-e már eddig is ilyen magas kort, abban hosszú börtönévekkel, számtalan az átlagos emberit bőven felülmúló szenvedésekkel megélni az 1944-es sebesülést követően. Elhiszem az Alfonz által csodaként megélt eseményeit életének, és talán ezek hatására is, kezdtem hinni magam is egy csoda lehetőségében. Abban, ha nagyon keressük, hátha megtalálunk valamit a Topolinski atya által Miskolcról és Eperjesről elvitt dokumentumokból. Iratok, legalább egy, akár egy ici-pici papírszeletke megtalálásáról álmodtam. De a legparányibb XVIII. századi emlékét a „szent embernek” csak akkor találhatom meg, akkor találhatjuk meg, ha előbb rátalálunk Adalberto Topolinski atyára. Pontosabban: Wojciech Adalberto Topolinski atyára. Mióta keresem, és amit eddig sikerült megtudnom róla, vele kapcsolatosan, bár egy részük bizonyítandó, bizonyítható vagy nem bizonyítható feltételezés ma még, de azóta, számomra ő is „szent ember”. Akiről napra nap azt kérdezem. „Ki is ez az ember?” (folytatjuk)

Dobos Marianne 5

http://ujszo.com/cimkek/portre/2002/03/05/egesz-eleteben-asott-volt-vajar-siraso-es-regesz

28

2009. január 27. "... némán vonult el az örökkévalóságba és szerintem halhatatlan ő is, a lengyel származású olasz minorita szerzetes, Wojciech Adalberto Topolinski is, a szerzetesrend posztulátor generálisa, 1939 novemberében. De vajon hol, és miért pusztították el?"

A teljesen reménytelennek látszó feladat IV. Rész Azt, hogy hogyan, és miért született meg Wojciech Adalberto Topolinski atya utazásának terve, főként annak részletei, az utazás egyes állomásainak kiválasztása, és pontos útiterve 1939 nyarára, hazánkba és hazájába azt hiszem, már sohasem fogjuk megtudni. Míg az utazás valódi célját keresem, gyakran gondolkodom el azon, kitől eredhetett annak ötlete. Valóban XII. Piusz pápa titkos küldötte volt-e? Ha igen, hogyan kapta és mi volt az a feladat, és miért éppen ráesett a választás? Ő kereste-e meg a Szentatyát, vagy a vatikáni diplomácia találta erre, mint lengyel származásút, kézenfekvően legalkalmasabbnak. Vajon miért is? Talán, egyrészt azért, mert mint a minorita „rendi szenttéavatási ügyek általános római kérelmezőjének” joga és kötelessége is, hogy a „helyszíni szemlét megejtse és a található iratokat összeszedje.” De, ha a kérdés feltámadna bennünk, nem volt, nem lett volna-e fontosabb dolga, a világháború kitörésének küszöbén a posztulátornak, mint egy XVIII. századi szerzetes évszázadok óta folyamatban lévő, és már annyiszor abba maradt ügyének folytatása, ne altassuk el magunkban. Magamnak, én ezt így szoktam kissé „átfogalmazva” feltenni: Miért vált oly fontossá, éppen akkor, hogy Miskolcra és Eperjesre utazzon? A krakkói érseknek is miért pont akkor támadt a gondolata, hogy a már ezer veszély fenyegette hazájukba hívja honfitársát. Jól lehet, akkor még nem sejthette, hogy a náci megszállás borzalmai olyanok lesznek majd, mint amilyenekről, 1942. február 28. dátummal, írt levelében a pápának beszámolt: „Helyzetünk igazság szerint a legtragikusabb: meg vagyunk fosztva szinte minden emberi jogtól; olyan emberek durvaságának vagyunk kitéve, akik többségükben mentesek minden emberi érzéstől; szörnyű terrorban élünk, állandó az a veszély, hogy mindent elveszítünk menekülés, deportálás vagy úgynevezett koncentrációs táborokba börtönzés esetén, melyekből kevesen kerülnek ki élve. Ezekben a táborokban a legjobb testvéreink százait és ezreit tartják fogva, mégpedig bármilyen hivatalos eljárás nélkül és ártatlanul. Nagyon sok világi és szerzetes pap található közöttük. A törvény által vagyunk megfosztva majdnem mindentől, ami az élethez kell, mivel amit törvényesen kapunk, az nem fedezi az élet legalapvetőbb szükségleteit sem. Pillanatnyilag fertőző tífuszjárvány dühöng, amely egyre inkább terjed, mivel a gyógyszerek és orvosságok hiányoznak, a hatóságok pedig ígéretekkel hitegetnek, vagy a betegek kegyetlen elkülönítésére szorítkoznak.” Mikor ezeket írja, 1942-ben, már minden bizonnyal jóval többet tudott, mint ma gondolom bárki, talán ha nem is teljes részletességében, Topolinski atya haláláról is. Talán a sorozatom nyitó írásában idézett leveléből ide is illene a félmondat.: „…már vannak olyan áldozataink, akiket azzal gyanúsítanak, hogy titokban az Apostoli Székkel kommunikáltak.” Bizony a meghíváskor ilyen rettenetes szörnyűségek bekövetkezését még senki sem sejthette. Az ugyan biztos volt már akkor, hogy küszöbön a háború, és hogy az adott időpontban a legveszélyeztetettebb Lengyelország. Ahhoz meg kétség sem fért, sem Lengyelországban, sem Rómában, hogy nem elég „titkosak” a titkosított levelek, titkosított táviratok. A háború végén, egy lengyelszármazású amerikait keresve, a kiküldését kérték, nézzen szét hazájában, és tájékoztasson a helyzetéről. Közvetlen a kirobbanása előtt is, igen sok szempontból, de vajon konkrétan melyikből, volt

29

fontos, hogy az olasz szerzetes, akinek szülőhelye Schwetz an der Wechsel, Świecie 6, a gyönyörű, és izgalmas történelmű, akkor 1920 óta éppen lengyel város, (Bydgoszcztól 40, Danzigtól 105 km-re fekszik), a veszélyes útnak nekivágjon. (Topolinski atya útja az életébe került. Vállalkozó amerikait, 1945-ben nem találtak.) Az 1939-es idők már magukban hordozták a történelmi bizonyosságot, hogy az első világháború lezárása magában rejtette a másodikat. Giacomo della Chiesa (1854-1922), XV. Benedek pápa. 1914. szeptember 3-án választották meg. Az első világháború alatt, és utána fél évtizedig kormányozta az egyházat. A békéért pártatlanul fáradozva munkálkodott. 1917-ben javasolta valamennyi harcban álló félnek, hogy kössenek békét, az 1914-ben érvényben volt határok visszaállításával. A Párizs környéki békékről pedig kimondta, hogy egy új háború kitörésének okait rejtik magukban. Mindhiába. Nem hallgattak rá. XV. Benedek tehát fáradozott tovább, mint ahogyan a háború alatt is, a szenvedések csökkentésén. Ilyen feladatokkal, ezzel bízta meg nunciusát, Eugenio Pacellit is. Ami a későbbi XII. Piusz pápa számára jó iskola volt. A fogolytáborok látogatásakor, az anyagi segítségnél, élelmiszer, ruha, tisztálkodási eszköz csomagok átadása mellett, az adományoknál, az ajándékoknál is fontosabbnak érezte a vigasztalást, a lelki segítség nyújtását. Belátta, hogy minden testi szükségnél súlyosabb fájdalom lehet, úgy a rabok, mint a hozzátartozóik számára, hogy semmi biztosat nem tudhatnak egymásról. Nem véletlen, hogy szinte már a második világháború kitörésének pillanatában információs irodát kíván szervezni, a nyilvántartási lehetőség maximális biztosítására törekedve. Akkor, amikor a szerzetes útnak indul, ilyen hadifogolytáborok még nincsenek, hiszen nem is lehetnek, mert még nem tört ki a háború, de a veszélyeztetettek már nagyon sokan vannak. Sokan a menekülők. Sokan, akik hazánkba, és hazánkon át menekültek, és menekülnek majd. Mai gondolataim végén ezért érzem szükségesnek, hogy zárásuk gyanánt, az újabb folytatás előtt, olvasásra ajánljam Édes Jézus légy vendégünk című írásomat. (folytatjuk)

Dobos Marianne

Świecie 6

Świecie (kasz. Swiéce, niem. Schwetz) – miasto w woj. kujawsko-pomorskim, w powiecie świeckim, siedziba gminy miejsko-wiejskiej Świecie. — (Újabb kutatások szerint Topolinski atya szülőhelye: Biskupi Popowo. Papowo Biskupie (niem. Bischöflich Papau) – wieś w Polsce położona w województwie kujawsko-pomorskim, w powiecie chełmińskim, w gminie Papowo Biskupie)

30

2009. január 29.

"... némán vonult el az örökkévalóságba és szerintem halhatatlan ő is, a lengyel származású olasz minorita szerzetes, Wojciech Adalberto Topolinski is, a szerzetesrend posztulátor generálisa, 1939 novemberében. De vajon hol, és miért pusztították el?"

A teljesen reménytelennek látszó feladat V. Rész Évek óta otthon volt már Rómában. Ugyan valószínű, tökéletesen nem ismerhette, nem ismerte. De létezett-e már, és fog-e létezni bármikor olyan akár „bennszülöttje”, „őslakosa” is a városnak, aki azt mondhatná, hogy bejárta valamennyi gyönyörűségét, minden műemlékét, minden templomát ismeri. Megszokta, már régen megszokta, és azóta már az első hallására is olasz nevének: Adalberto, azonnal felfigyelt. Megszokta már, régen megszokta azt is, hogy csak az egyre gyakrabban érkező, és egyre kétségbeesettebb hangú hazájából kapott levelekben szólítják Wojciechnek. Miközben aggodalommal olvasta a sorokat, talán arra is gondolt, vajon hány hasonlóan kétségbeesett levelet kaphat Őszentsége a pápa. Tenni kell valamit, de lehet-e tenni, és főként mit annak megakadályozására, hogy alig húsz évvel az I. világháború után egy olyan kataklizma szakadjon a világra, amely pusztító erejében jóval meghaladja majd azt. „A minden irányból gyülekező viharfelhők láttán aggódó emberek a Szent Székhez fordultak, mint a béke iránti utolsó reményükhöz. Egy fiatal amerikai lány Kansasból így ír XII. Piuszhoz: ’Húsz évvel ezelőtt, amikor születtem, a világ népei még éppen csak elhagyták a Nagy Háború csatatereit. Megfagy a vér az ereimben egy hasonló tömegmészárlás gondolatától. Képes az Egyház tenni valamit? Van-e valami, amit az Egyház megtehet?’ Másvalaki, aki ’egy átlagos angol nő’-ként írta alá, néhány nappal később Boernemouth-ból írt: ’Könyörgöm, használja fel tekintélyét, hogy a béke forrása legyen.’ Mások nem kérték a pápát, hogy mit tegyen, de mindenféle terveket javasoltak. Egyesek az ima természetfeletti erejét említették. Ilyen volt az a hölgy, aki szociális aktivista volt, és aki azt javasolta a pápának, hogy a papok egy csoportja naponta mutasson be misét azért, hogy Hitler belássa tévedését: ’Majd ha a tékozló fiú visszatér az atyai házhoz, vagy ha indokolt, akár előbb is, Ön Szent Atya beszélhetne a világnak a testvériség parancsáról, amely szerint a világ bőséges javaiból, amelyeket Isten hagyott ránk mindenki szükséglete szerint részesülhet.’ Egy másik levél Limoges-ből arra emlékezteti a pápát, hogy elődei kinyilvánították Isten kiengesztelődését az emberrel, majd így folytatta: ’Ön talán összehívhatná a világ nagyhatalmait, akik békét hirdetnek, de a háborút forgatják fejükben, és javasolhatná nekik az újbóli kiengesztelődést Istennel, még ha csak egy évre is.’ Egy New York-ban keltezett levél egy jobban kidolgozott javaslatot ajánl a Pápának. ’Béke az éter hullámain’: ennek elve az, hogy valamennyi hatalom tegye lehetővé ellenfelei számára, hogy szabadon beszéljen lakosságukhoz a rádión keresztül. Egy Ontarió-beli kanadai egy katonai- és végrehajtó bizottsággal rendelkező új népszövetséget javasolt. Kérte a pápát, karolja fel tervét: ’az Ön befolyásával, egy Öntől származó felhívás valamennyi nemzethez, hogy tegyék magukévá ezt az elképzelést, bizonyára nagy hatással lesz, mert az Ön befolyása gyakorlatilag korlátlan.’

31

Az ilyen gyakran meglepő javaslatok közepette mégis egy állandóan ismételt pont volt: az, hogy a pápa hívjon össze egy világkonferenciát a függő problémák békés megoldásának tanulmányozására. Egy New Jerseybeli amerikai protestáns sem késlekedett levelet írni a Pápának: ’Az egész világ arra vár, hogy találjon a jelenlegi káoszból kivezető biztos, békés utat, azért írok Őszentségének, hogy arra kérjem, hívjon össze egy világkonferenciát, amely biztosítja a valamennyi ország közötti békét.’ Egy Toledo Blade-ből való cikk határozottan állította.’a pápától és az elnöktől elhangzó békefelhívás kétségtelenül támogatást nyerne sok állam részéről. Itt az ideje, forduljunk a béke keresésének feladata felé, mielőtt az ágyuk dörögni kezdenek.’ Angliában a Katolikus Herald közölt egy a pápához írt petíciót, kérvén a pápát egy békekonferencia összehívására való kezdeményezés megtételére. Több levél egyikük április 17-én Somersetből, egy másik Fremingtinből április 19-én - kinyilvánította támogatásukat a tervvel kapcsolatban. Ezek a levelek két távirat – egyik New York-ból, a másik Philadelphiából – érkezése után jöttek; mindkettő kérlelte a pápát békekonferencia összehívására. A New Yorki kifejtette, hogy a háborúkat követő békekonferenciák csak a jövőbeni háborúk magját hintik el, és most a háború kitörése előtt alkalmas az idő, hogy lépéseket tegyünk. A philadelphiai távirat nem magyarázott semmit, konkrét javaslattal állt elő: ’Azt javaslom Önnek, hogy hívjon össze békekonferenciát a Vatikánba.’ (idézve a dokumentumkötetből: THE HOLY SEE AND THE WAR IN EUROPE.) A krízis súlyosságát belátva, már az első húsvéti homiliáját is a béke ügyének szentelve, többek között ezeket mondta XII. Piusz a Szent Péter Bazilikában. Szavait „a köréje összegyűlt prelátusokhoz, hívekhez, valamint mindazon távollevőkhöz, akik hajlandók hallgatni szavára” intézte, amikor a békéről, annak megőrzése eszközeiről, és az azt fenyegető veszélyekről beszélt. Kijelentette: ”A jelen helyzet a próféta által leírtakhoz hasonló: Szólt az ember: béke, béke, és nem volt béke. Jelen felfordulás láthatóan magában hordoz még nagyobb szerencsétlenségeket.” Rámutatott az okokra is, kifejtette a veszélyek mennyiben erednek többek között a természeti kincsek, a javak helytelen elosztásából, a nemzetek közötti kölcsönös bizalom hiányából, valamint megszegéséből a konvencióknak, és az egymásnak adott ígéreteknek. Lehet-e kölcsönös bizalomra épített kapcsolatokat a nagyhatalmak között akárcsak elképzelni is. Valamilyen jónak, az adott helyzetben legjobbnak látszó megoldást találni kell. Szükséges, nélkülözhetetlen lépéseket tenni, akkor, amikor a világ népei félelemben és rettegésben élnek. Tudna-e a két diktátorra, Hitlerre és Mussolinire hatni? Le lehetne-e ültetni a világ nagyhatalmait egy tárgyalóasztalhoz, konferenciára a Vatikánban? Csak a Tiberisz folyt, mindezzel mit sem törődve nyugodtan tovább medrében, míg a Szentatya gondolkodott, és megpróbált „diszkrét diplomáciai csatornákon keresztül, javaslatot tenni egy nemzetközi konferencia összehívására.” Topolinski atya is sokat töprenghetett. Azt hiszem, ekkorában, ha a Tiberiszt látta, lelki szemei előtt a Visztula mosta partjait. Feltételezem, megszaporodtak az órák, melyeket elmélkedéssel és imádságban töltött. Sőt azt is, hogy az ellenség megtéréséért is könyörgött, ahogyan azt olyan naivan kegyes jámborsággal, az egyik fentebbidézett levélíró is javasolta. Leginkább azonban arra gondolok nagyon sokat, mi járhatott ekkor a fejében egy esetleges hazautazással kapcsolatban. Mikor Lázár – Eleázár, akinek neve azt jelenti „Isten megsegít” - betegségét nővérei megüzenték Jézusnak, mindenki, aki hallja az evangéliumi történetet, azt vélné, hogy a barátjához azonnal indul a Mester. Mégsem teszi, csodálkozunk el. De mégis elindul, amikor már teljesen

32

feleslegesnek látszik, csodálkoznak is ezen a tanítványok, és tesz „szemrehányást” ezért a későn érkezésért a maga stílusában, mindkét nővér, Márta és Mária is. Veszélyes út volt ez a Megváltó és követői a tanítványok számára. Nem sokkal azelőtt már meg akarták Júdeában kövezni Jézust. Beláthatjuk, miért beszél a Jeruzsálemben rá váró szenvedésekről tanítványainak az úton. Mennyivel inkább láthatta hazája sorsát a beteg Lázáréhoz hasonlónak Topolinski atya, mint ahogyan én a magaméra gondolva, „Ha hazánk kórlapjára is felírhatnánk…” - címmel, adtam közre egyik írásomat. Most felvillan bennem, ezen a történeten gondolkodva a „Kövess engem!” hűsége, Tamás apostol példáján, aki azt mondja: „Menjünk, haljunk meg vele mi is!” Dehogy jut eszébe, hogy Lázárt majd feltámasztja az Úr. Arra tud gondolni, hogy életét kövek olthatják ki, ha odamegy, és bizony vele együtt az övét, az övékét is, de nemcsak mindennek dacára vállalkozik arra, hogy követi mesterét, hanem tanítványtársait is erre biztatja. Tamásban, még ekkor nincs meg a Jézus erejébe vetett bizalom, azt hiszi, hogy csak a halál, a megsemmisülés várhat rájuk is, mint mindenki másra. A patrióta szerzetes, Wojciech Adalberto Topolinski gondolt-e vajon arra, hogy a hazájába utazás utolsó útja lehet. A tanítvány számára kikerülhetetlen utolsó út, melyen be kell bizonyítania hűségét, miközben a feltámadás dicsőségét hirdetve hitet, reményt, és szeretetet, valamint erőt ad akkor ott, és majd azután is, hiszem, talán a ránk következő évszázadokon át is, azoknak, akik, majd hallanak róla. Azoknak mind. Mindenkinek, minden idők hívőinek. (folytatjuk) Dobos Marianne

33

2009. február 1.

"... némán vonult el az örökkévalóságba és szerintem halhatatlan ő is, a lengyel származású olasz minorita szerzetes, Wojciech Adalberto Topolinski is, a szerzetesrend posztulátor generálisa, 1939 novemberében. De vajon hol, és miért pusztították el?"

A teljesen reménytelennek látszó feladat VI. Rész Nehéz keresés, amikor az ember nem találja a megfelelő szavakat. Nem, mert nincsenek benne a saját használatára rendszeresedett anyanyelvi szótárában, és nem is azért mert nem jutnak azonnal eszébe. Bevallom, megvannak. Fel is törtek bennem azonnal. De azt is bevallom, hogy azok a szavak olyan felfokozott, kitörő, hirtelen, és csillapodni nem akaró öröm kifejezésére szolgálóak voltak, hogy akik olvasnák, vagy hallanák, nem értenék meg hatalmas lelkesedésemet. Ha pontos akarok lenni, azért ez sem így igaz teljesen. Barátaim között egyre többen vannak, akik megfertőződtek már, általam: a keresés vírussal. Milyen céllal indult el Woiciech Adalberto Topolinski atya, a lengyel származású olasz minorita szerzetes 1939 nyarán Rómából hazánkba és hazájába? Mit sikerült azokból teljesítenie? Kikkel találkozott, és miért? Esetleg milyen embermentő feladatok megszervezése ügyében kezdett magán emberekkel, vagy szervezetekkel, esetleg másik szerzetesrend tagjaival együttműködést kialakítani? Mi vezetett letartóztatásához? Majd rövid szabadon bocsátásához? Azután újabb letartóztatásához? Hová vitték gyűjtőtáborba? Hogy élte meg ezt, míg túlélte? És vajon a tábori körülményekbe pusztult bele, vagy erőszakos halállal halt? Legfőképpen hol és mikor? A barátaim, ők azt is tudják, hogy milyen fontos lett számomra eközben Isten szolgája XII. Piusz pápa nehéz történelmi időszakra eső húsz éves pápasága idején, de főként a II. világháború alatt kifejtett, fantasztikusan megfontolt, és okos diplomáciai tevékenységének egyre alaposabb megismerése. Aki halála után, „Néhány évvel később sötét legenda hősévé vált. Eszerint a második világháború idején érzéketlenül és csöndben asszisztált az emberiség elleni bűntettekhez, amelyeket egyetlen elítélő nyilatkozattal megállíthatott volna.” Persze van, aki csak lesajnálóan mosolyog rajtam, munkámon, és lelkesedésemen. Van aki, azt mondja: nagyon érdekes, olyan történet ez, mint egy krimi, de miért is fontos, ha egyáltalán fontos? És vannak, mert ők is vannak, és remélem egyre többen lesznek: a segítőkészek. Egy fontos példa. Az Arizona könyvküldő szolgálat, mivel a hazánkból érkező megrendelésekre küldött könyvek jelentős része a postán elveszett – hírünk ez is a világban jelentős vesztességeire való tekintettel, ide már nem postáz küldeményeket. Meg kellett találnom a módját, hogyan szerezzem meg mégis az annyira vágyott könyvet, melyről az előző részben kép is látható. Németországból rendelte meg barátom, barátunk. Mikor kértem erre telefonon, valamikor a nyár eleje volt még, raktárkészleten a jelzés szerint, melyet elküldtem neki emailben, két példány, egy új és egy használt volt. Jellemző a kötet iránti újonnan fokozódott érdeklődésre, hogy másnap, amikor a rendelést továbbította, már csak a használt volt meg, de azt a sors nekem szánta. Milyen boldogság volt, mikor igaz, hogy freiburgi kerülővel, de végre kézbe vehettem. Bár kissé elkeserített, hogy az elsőként fellapozott „Index”-ben nem találtam az általam olyan nagyon keresett, kedves névre. Titkos küldetés résztvevőit nem nevesítenek, vigasztaltam magam. Jöjjenek akkor a bevezetőben olvasható sorok részletei, miről is szól a nagy, drága, és nehéz beszerzésem:

34

„Jelen kötet a sorozat első tagja, XII. Piusz pápaságának kezdetével indul, és az a célja, hogy egybegyűjtse a pápának a háború kitörésére, később pedig annak szétterjedése megakadályozására, sőt mielőbbi befejezésére irányuló lépéseinek dokumentumait 1940 augusztusáig. Ezen iratokat az Államtitkárság levéltárában őrzik. És ezzel kapcsolatban az alábbiakat kell megjegyezni. Az Államtitkárság a valós helyzetet nem csorbító, kézenfekvő egyszerűséggel úgy jellemezhető, mint a pápa külügyminisztériuma. Az Államtitkárság a Katolikus Egyház belső életével és hívei vallásos életével kapcsolatos olyan jelentéseket fogad és utasításokat küld, amelyeknek valójában semmi köze a nemzetközi kapcsolatokhoz. Ez az, amiért jelen kötet az előzőekben említettekhez viszonyítva, – az Előszó elején sorolja fel ezeket: Documentum on British Foreign Policy, Documents Diplomatiques français, I Documenti diplomatici italiani, valamint Foreign Reletions of the United States, illetve Akten zur deutschen auswärtigen Politik, angol fordításban Documents on German Foreign Policy – azokkal szemben igen szerény terjedelmű, hiszen csak olyan dokumentumok publikálására szorítkozik, amelyek a Szent Szék 1939-1945-ős háborúval kapcsolatos beavatkozásait tisztázza. Másrészről, hatalmas anyag igen alapos kutatásának publikálásra alkalmas eredményeit mutatja be, annak minden velejáró kockázatával. Az említett tárgykörrel kapcsolatban az Államtitkárság levéltárai az alábbiakat tartalmazzák: 1./A pápa beszédeit és üzeneteit. 2./A pápa levélváltásait civil és egyházi méltóságokkal. 3./Az államtitkárság jegyzeteit, memorandumokat és magán feljegyzéseket. 4./Az államtitkár megbeszéléseit a Szentszékhez akkreditált nagykövetekkel és miniszterekkel.” Ahogyan a publikálás, és a publikálásra kerülő dokumentumokról olvashatunk a továbbiakban, csupán a szerencse reménye maradt meg számomra is: „… a dokumentációk mennyisége ritkán arányos egy adott esemény fontosságával. Azt is tudni lehet, előfordulhat, hogy egy órákig szisztematikusan keresett dokumentumot véletlenül, és a legkevésbé várt helyen találnak meg. Ez az, ami előfordulhat jelen esetben is, ahol az anyagok nem a kutató, hanem a jelenkori ügyek szempontjai szerint vannak csoportosítva. Az azonos tartalmú, eredeti dokumentumok elhelyezése megoszlik az Első Szekció és a Második Szekció valamint a Jegyzékek Titkársága levéltárai között, amelyek néha megőrzik a piszkozatot, és módosított változatokat. Semmi esetre sem lehet kizárni az egyes keresett, tisztázó részletek szerencsés megtalálását.” Nem marad más számomra, a tanult szakmám szerint két diplomás mérnök, „autodidakta bölcsész” számára sem, a minorita szerzetes életútja végének megismerésére irányuló kutatás során, mint bízni, a csak a sok munkát megkoronázó, de akár nevezhetem így, szerencsében is. Mert az is olvasható a továbbiakban az Előszóban: „Jelen kötet nagyon kevés személyes levélváltást tartalmaz a pápa és az egyházi, vagy civil személyiségek között, annak ellenére, hogy kutatás folyt a beérkező és a pápa által írt válaszlevelek (javításokkal ellátott) eredeti példányainak fellelésére.” Elárulom most végre már, hadd osszam meg az olvasóimmal, hogy mégis mi az az éppen aktuális nagy örömöm, amelyre nehezen találom a szavakat. Bár azok is meglettek mire idáig jutottam az írásban. Két szó. Intertextuális két szó. Mert nem az enyém, ez a szófordulat. Nagy Károly plébános atyának, lehet csak általam megfigyelt szavajárása. Tőle vettem lassan-lassan át, mert

35

gyakran hallottam, és gyakran olvastam drótposta leveleiben is. Gyönyörű két szó, hamar megértettem jelentését, és nagyon tetszik már nekem is. Csak ennyi: „De jó!” Ez két, mindenért hálát adó szó. Az egész kis, és az egész nagy jókért. Meg mindenért, amit Isten az embernek ad. Mert amit Istentől kapunk, az csak „jó” lehet. A „de” ennek a „jó”nak ad nyomatékot. Belehallom, azt is, ha mondjam úgy, mert első pillanatra azt érezzük, „savanyú citromot”, „keserű tablettát” kell lenyelnünk, megemésztenünk, hogy az is jó. Akkor se lázadjunk, akkor se féljünk! Hiszen nem kell félnünk, mert: „Isten az őt szeretőknek, mindent a javára fordít.” Akkor, pedig abban a „minden”-ben is ott van, csak meg kell keressem, meg kell találjam a „de jó!”. Most, hogy mint vendégszöveget átveszem ebbe az írásba, nyomatékot adok neki, mert amiről mondom, az valóban: „De nagyon, nagyon jó!” De nagyon, nagyon jó: Kiállítás nyílt 2009. január 22-én Berlinben, XII. Piusz pápáról. A kiállítást biztosan sokan megtekintik a világ minden tájáról. Dokumentált katalógusa is megjelent, megjelenik. A gondolom nem szegény látogatók, megvásárolhatják. Most HonLapunk olvasóit, és minket, akik nem tudunk elutazni, megtekinteni ezt, a világ előtt az igazságot feltáró kiállítást kicsikét legalább, a saját lehetőségemhez mérten, megpróbálom kárpótolni. Egyetlen beszéd kézirat részletét, itt még, minden bővebb tájékoztatás, fordítás és ismertetés nélkül adom közre. A dokumentumkötetben találhatókból, talán a legtöbbet ez tartalmaz XII. Piusz kézírásából, és saját kezű javításaiból. Magam is ebben, ezekben gyönyörködöm. Belőlük is merítem az erőt további kereső munkámhoz.

(folytatjuk) Dobos Marianne

36

2009. február 8.

"... némán vonult el az örökkévalóságba és szerintem halhatatlan ő is, a lengyel származású olasz minorita szerzetes, Wojciech Adalberto Topolinski is, a szerzetesrend posztulátor generálisa, 1939 novemberében. De vajon hol, és miért pusztították el?"

A teljesen reménytelennek látszó feladat VII. Rész A fikciókból a valósághoz, a legendákból a történelemhez visszatérni csak az eredeti okmányok és dokumentumok közreadásával lehetséges. De hiába való a hatalmas munka, ha egyszerűbb, hogy ha annak fáradsággal járó megismerése nélkül, marad továbbra is csak a rosszindulatú igazságtalan ítélkezés, a megítélés, és annak alátámasztására a különféle mende-mondákra hagyatkozás. Pierre Blet jezsuita szerzetes és munkatársainak tizenkét kötetes dokumentum gyűjteményéről, melyet 19651982 állítottak össze a Szentszék háború alatti tevékenységéről, azt hiszem sokkal kevesebben tudnak, mint ahányan, nagyon szeretném remélni, a XII. Piusz kiállítást Berlinben, március harmadikáig, meg fogják tekinteni. VI. Pál pápa adott engedélyt, 1964-ben, az eredeti okmányok tanulmányozására, és publikálására. Azután 1997ben a tizenkettőt, egyetlen összefoglaló kötet követte. Az Új Ember Kiadó gondozásában, néhány évvel ezelőtt, ez a könyv magyarul is megjelent. Mindenki megalkothatja, elolvasva csak ezt is, a saját véleményét, XII. Piusz a Szentszék és a nunciaturák működését illetően, szemben az Őszentsége elleni jogtalan támadásokkal. Számomra azért volt fontos, az I és a III-IV. kötet megszerzése, mert az ezekben foglalt dokumentumok között reméltem bármilyen utalást találni Topolinski atya „küldetéséről”. Miért kellett útnak indulnia hetven esztendeje, az általam, ismeretlenül, de igen nagy szeretettel, tisztelettel övezett szerzetesnek, Miskolcon, Eperjesen, Krakkón, Brombergen, Schwetz-en át, Danzigba. Ahonnan vajon hová, és vajon miért hurcolták a halálba? Mikor útnak indult, még 1939 nyarán is béke volt a világban. De olyan béke, amelyet XII. Piusz 1945. június 2-i, bíborosoknak mondott beszédében, így jellemzett: „Úgy hajolunk e béke fölé, ahogyan egy haldokló ágyára hajlunk, akit forró szeretetünk minden remény ellenére is makacsul elvitat a halál ölelésétől.” Hiszem ilyen, forró szeretettől vezérelve hazája iránt, és honfitársai mentésére igyekezve, vállalkozott az útra - mely utóbb az életébe került - Wojciech (Adalbert) Topolinski. Hitler számára Lengyelország megtámadására fontos ürügy volt mindig is Danzig kérdése. Ennek részletes ismertetése fontos fejezete a már említett első kötetnek, csak nem tudom, hogy mennyi érdeklődésre számítana teljes közreadása olvasóink körében. Ezért is maradok csak a megemlítés szintjén, ahogyan azt tettem a nagyhatalmak tárgyalóasztalhoz ültetésével kapcsolatosan is. Amikor említettem a pápa ötoldalú konferencia összehívására tett kísérletét, melyet a kormányok szívélyes hangon ugyan, de elutasítottak. A sorozatom előző írásának végén, ott főként csak, mint illusztrációt adtam közre, egy kézirat részletet. Most, álljon itt a fordítása. A kézzel írt szöveg a pápától származik.

37

A gépelt szövegben eszközölt javítások: Mi, tehetetlenül, jobbanmondva, nem mással, mint kizárólag az Igazság igéjével felfegyverkezettek, minden nyilvános vetélkedés és szenvedély felett állva szólunk hozzátok, ( ... szólunk hozzátok Isten nevében, akitől a Földön és Mennyekben minden atyaság a nevét veszi... da cui ogni paternita’ in cielo ed in terra prende nome per... ) minden emberek és annak a Jézus Krisztusnak atyja, Isten nevében, aki minden embert testvérének akart tudni, és annak a Szentléleknek nevében, a Magasságos Isten dicsősége, a szeretet kimeríthetetlen forrása amelyből ez, a világot egyesítő civilizáció kifejlődött. Mi az Igazság Letéteményesei, az élet tanítói, a testvéri egység meggyőződéses építői, a Béke és Igazság vélelmezői, egy egyetértést kérő legfelső felhívással fordulunk Hozzá, könyörögve kérve, hogy a fegyverek szempontjai helyébe, együttes erőfeszítéssel a békés, baráti megegyezésekre törekvő viták lépjenek, amelyek már önmagukban is sokkal inkább biztonságérzetet szülnek, mint az összes létező háborús hódítás. A háborúk csak gyűlöletet szülnek, a visszavágás vágyát táplálják és (amint arra legfrissebb történetünk tanít bennünket) csak újabb és még nagyobb bajokat eredményeznek.

38

A kézírással átírt szöveg: Oggi, che nonostante le Ma, amikor a Mi különleges Nostre ripetute esortazioni e érdeklődésünk és ismételt il Nostro particolare felhívásaink ellenére egy véres interessamento piu’ assillanti nemzetközi összecsapás si fanno i timori di un félelme terebélyesedik főlénk, sanguinoso conflitto ma, amikor a lelkekben lakozó internazionale. Oggi che la feszültség úgy tűnik egy olyan tensione degli spiriti sembra szintet ért el, hogy úgy giunta a tal segno da per ítélhető, a félelmetes háborús giudicare imminente lo csapás kirobbanása bármely scoppio del tremendo flagello pillanatban bekövetkezhet, della guerra, rivolgiamo con atyai lélekkel egy új és még animo paterno un nuovo e melegebb felhívással piu’ caldo appello ai fordulunk a Kormányzókhoz és Governanti e ai popoli: népekhez: hogy félretéve a perche’ deposto le accuse, le kölcsönös bizalmatlanság minaccie (sic!), la causa della talaján álló vádaskodásaikat, reciproca diffidenza, tentino fenyegetéseiket, az egyetlen di risolvere le attuali alkalmas eszköz, a közös és divergenze coll’unico mezzo a lojális egyetértés segítségével cio’ adatto cioe’ in comuni e tegyenek kísérletet leali intese; a questi, perche’ nézetkülönbségeik feloldására; sulla calma e nella serenita’ ez utóbbiak pedig zavargó senza incomposte agitazioni megnyilvánulások nélkül incoraggino i tentativi pacifici bátorítsák az őket kormányzók di chi li governa békés törekvéseit. A géppel írt, és ez volt a munkamenet, mindig valamelyik legfontosabb „munkatársától”, államtitkárától. Luigi Maglione kardinálistól, vagy Mgr. Domenico Tardinitól származott. Annak a feladatkörnek betöltésében, melyet Pacelli kardinális XI. Piusz pápa mellett látott el, az általa választott utóda is, államtitkára, diplomata volt. Előbb apostoli nuncius Svájcban, majd, 1926-tól a párizsi nunciaturán tevékenykedett, tíz éven keresztül. Akinek az Egyesült Államok alelnöke, Sumner Welles az 1940 márciusi találkozójuk alkalmával, az első találkozásra emlékezve azt mondta: „Párizsban, amikor bemutattak Önnek, azt mondták nekem, a modern Európa legnagyobb diplomatájával fogok találkozni.” Domenico Tardini, aki a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának 1937-től volt titkára, nem szolgált külföldi missziókban, mindig az Államtitkárságon tevékenykedett. „Átható, eleven elméje néha félelmetes volt, és intuícióival sok mindent átlátott, amit mások csak hosszas tanulmányozás után értettek meg. Társalgásban gyors felfogása egyesek számára túl gyors, annak megértéséhez, hogy a beszélő mire akar kilyukadni. Ez az eszes, néha éles nyelvű szónok azonban szeretett írásban gondolkodni. Hátrahagyott számos jegyzete bizonyítja a pápai rendeletek továbbításában végzett fáradhatatlan munkavégzését, valamint nagyfokú lojalitását, egyúttal azonban a napi problémákhoz való erősen kritikus hozzáállását, amelyet az élet nem ritkán igazolt”

39

Ha ennek a három embernek az összehangolt tevékenységéhez, hozzátesszük azt, amit a nunciaturákon keresztül sikerült elérniük, be kell látnunk, hogy visszafogottsága az áldozatok iránti közömbösségnek éppen ellentéte volt. De Gaulle tábornok az 1944. június 30-i vatikáni audiencia után írja: „XII. Piusz minden dolgot olyan látószögből ítél meg, amely túlmutat az embereken, azok vállalkozásain, és civakodásain.” Ez a „látószög” megnehezíti, nemcsak az ő személyiségének, és politikájának a megértését. Ez a „látószög” Isten Szolgájának, Szent Péter utódának a „látószöge”. Akiről elmondhatjuk, hogy sohasem hátrált meg, vagy futott el a „farkasoktól való félelmében.” – ahogyan ezt kérte a maga számára imáink által is, megválasztása után XVI. Benedek pápa: „Imádkozzatok értem, hogy ne fussak el, a farkasoktól való félelmemben!” A fikciókból a valósághoz, a legendából a történelemhez… Ez az, ami a mában is a legfontosabb… Most, ezért is, különösen is, így imádkozzunk érte, és erősítsük meg aláírásainkkal Őszentségét XVI. Benedek pápánkat: Dobos Marianne

40

2009. február 16.

"... némán vonult el az örökkévalóságba és szerintem halhatatlan ő is, a lengyel származású olasz minorita szerzetes, Wojciech Adalberto Topolinski is, a szerzetesrend posztulátor generálisa, 1939 novemberében. De vajon hol, és miért pusztították el?"

A teljesen reménytelennek látszó feladat VIII. „Ma egy jó leckét tanultam meg – A szegények szegénysége sokszor nagyon nehéz lehet nekik. Amikor körbejártam, hogy otthont keressek – addig mentem és mentem, amíg a lábaim és karjaim sajogni nem kezdtek – Azt gondoltam, mennyire fájhat az ő testük és lelkük, amikor otthon – élelem – és segítség után járnak. És akkor megerősödött a kísértés – Loreto palotaszerű épületei merültek föl bennem – minden szépségükkel és kényelmükkel – az emberekkel, akikkel találkoznak – egyszóval mindennel. ’Csak egy szavadba kerül, és mindez ismét a tiéd lesz’ – mondogatta a kísértő. Istenem, szabad választás(om)ból és irántad való szeretetből – azt szeretném, hogy maradjak, és mindig azt tegyem, amit a Te Szent Akaratod kíván. – Egy könnycseppet sem ejtettem. - Ez a Társaság születésének sötét éjszakája – Istenem, adjál sok bátorságot – ebben a pillanatban – hogy kitartsak hívásod követésében.” – Ezeket a sorokat éppen ma hatvan esztendeje jegyezte be naplójába Teréz anya.

Írország, Ratfarnham - Loreto bejárata Itt kezdte meg szerzetesi életét Teréz-anya

Itt még azt írja, hogy „Egy könnycseppet sem ejtettem.” De egy, két héttel későbbi feljegyzésében, amelyet már akkor fogalmazott az eseményekről és érzéseiről, amikor a Szeretet Misszionáriusainak első otthonába beköltözött, és amelyben a ház megáldásáról is hírt ad, abban már azt olvashatjuk: „Könnyeim csak hulltak és hulltak. – Mindenki látja gyengeségemet. Istenem, adjál bátorságot, hogy megküzdjek magammal és a kísértővel. Ne engedd, hogy húzódozzam attól az áldozattól, amit szabad akaratomból és választásomból felajánlottam. Anyám Szeplőtelen Szíve, könyörülj szegény gyermekeden.” Huszonegy évvel ezt megelőzően is, már tizennyolc éves korában, hatalmas vállalkozásra indult, hogy elkezdje a hivatását, a küldetését, melyről tizenkét éves korától érezte, hogy a szegényekhez szól, bár eleinte nem akart apáca lenni. Mikor azután megérett az elhatározása, és felvételét kérte Gonxha Agnes Bojaxhiu a Boldogságos Szűz Mária Intézetébe, azaz a Loreto rendbe, azt is kérte, hogy bengáliai misszióba mehessen, ott szentelhesse magát teljesen Istennek, már akkor egyértelmű volt, hogy ez élete kockáztatásával is együtt jár majd. Nyolcvan évvel ezelőtt érkezett Kalkutta forróságába, 1929. január 6-án. Csupán az éghajlat másságát

41

elviselni, megpróbálni megszokni, sem lehetett kis feladat. Hűségesen kitartott, és 1931. május 25-én tette le első fogadalmát, hogy szegénységben, tisztaságban, és engedelmességben, különösen is a fiatalság nevelésének szentelve magát, éli szerzetesi életét. Azt az életet, melyről egy haza, Szkopjebe írt levélben többek között így számol be: „A misszionárius életét nem rózsák övezik, inkább tövisek; de mindezzel együtt ez az élet tele van boldogsággal és örömmel, ha arra gondol, hogy ugyanazt a munkát végzi, amelyet Jézus, amikor a földön járt, és hogy Jézus parancsát teljesíti: ’Menjetek, tanítsatok minden nemzetet!’” Örökfogadalmat 1937. május 24-én tett. Ekkortól kezdve Teréz anya a neve. Boldog. Szenved, de nevet. Örül, mert ahogyan érzi: „saját szabad akaratomból lángra lobbanthattam saját áldozatomat. Most az Övé vagyok, mindörökké!” Vágya teljesült tehát, hogy egészen csak Jézusé legyen, és kiihassa, mint a Mester, a szenvedés kelyhét az utolsó cseppig. Semmit sem szeretett volna visszautasítani, amit Isten kér tőle. Védőszentjéről, Lisieux-i Szent Terézről szentté avatási bullájában XI. Piusz kijelenti: ”A Szentlélek sugallatát követve arra vágyott, hogy egészen szent életet éljen, és komolyan megígérte, hogy semmit sem utasít vissza, amit Isten kér tőle; ezt az elhatározását megtartotta haláláig.” Teréz anya, hasonlóan kötelezte el magát: „1942-ben – fenntartás nélkül akartam adni valamit Jézusnak – gyóntatóm engedélyével fogadalmat tettem Istennek, amit kér tőlem, ’Ne utasítsak vissza neki semmit’.” Ez a fogadalom volt az, ami előkészítette arra a misszióra, amelyet, „hivatásán belüli hivatásként” vállalt. Azt, hogy követi Jézust a nyomortanyákra, és ott a „szegények legszegényebbjeiben” szolgálja Őt. Ez a hívás, misztikus találkozás volt: „A darjeelingi vonatúton 1946. szeptember 10-én, az Isteni Fénytől és a Szeretet Anyjától kapott nagy kegyelem az MC (Missionaries of Charity – Szeretet Misszionáriusai) kezdete – Isten végtelen vágyódásának mélységében, hogy szeressem, és hogy Őt szeressék.” India 1942 áprilisában lépett be a világháborúba. 1942-1943-ban legalább két millió ember halálát okozó éhínség volt Bengáliában. 1946-ban pedig a hindu-muszlim konfliktusban halt meg ötezer ember, és maradt vagy ötvenezer sebesült Kalkutta utcáin. Mennyire átérezte ilyen körülmények között Jézus kérésének fontosságát: „Indiai nővéreket szeretnék, szeretetem Áldozatait, akik Mária és Márta lesznek.” De hát első hallásra is milyen bátorságot kíván a kérés teljesítése. A teljes szegénységet élni, mint Szent Ferenc, úgy enni, aludni, mint az indiaiak, és mindeközben, dolgozni Szent Benedek tevékenységével, csak a szeretet tüzét vak bizalommal, „saját akaratból lángra lobbantott áldozattal lehet.” Csodálkozhatunk-e a kalkuttai érsekhez írt azon sorain, melyben így vallott félelmeiről: „Néha meg vagyok ijedve, mivel nincs semmim, sem eszem, sem tanultságom, sem az ilyen munkához való képességem, és mégis azt mondom Neki, hogy szívem mindentől szabad, és így teljesen az Övé, csak az Övé. Úgy használ engem, ahogy Neki legjobban tetszik. Örömet szerezni Neki, csak ezt a boldogságot keresem.” Megerősítést jelent számára, és erre hivatkozik is leveleiben, XII. Piusz pápa Quemadmodum (Közbenjárás a világ nyomorgó gyermekeiről való gondoskodásért) című. 1946. január 6-án nyilvánosságra hozott enciklikája. Őszentsége 1945. május 9-én délben mondott rádió üzenete az összes nemzethez szólt. „Íme végre befejeződött ez a háború, amely Európát a legkegyetlenebb szenvedések, és a legkeserűbb szomorúságok szorításában tartotta.” (…) A háború a romok egész összevisszaságát halmozta fel, anyagi romokat és erkölcsi romokat, amilyeneket az emberi nem egész történelme folyamán még soha nem ismert. Ma arról van szó, hogy újjá kell építeni a világot. Az újjáépítés

42

első elemeként, oly hosszú várakozás után látni szeretnénk a rabok, az internáltak, mind a harcosok, mind a civilek azonnali és gyors visszatérését – amennyire ezt a körülmények lehetővé teszik – otthonaikba, feleségeikhez, gyermekeikhez, a béke nemes munkájához.” Az előző fejezetét sorozatomnak annak a rádióbeszédnek a kéziratából vett részletek közlésével zártam, amely közvetlen a háború kitörését megelőzően hangzott el. Még, ha reménytelenül is, de ki nem hagyva az utolsó lehetőséget, a béke és a háború felelőseihez fordult: „Még semmi sincs veszve a béke által. Minden elveszhet a háború által.” Ahhoz, hogy bemutathassuk mit veszített a lengyel egyház a háború által ismét Pierre Blet jezsuita szerzetest hívom segítségül.

A lengyel prímási székhely, Gniezno székesegyháza

A Szentszék számára felvetődött kérdések közül az egyik legfontosabb az egyházmegyék kormányzása volt. Már a háború kirobbanásakor is több püspöki szék üres volt, beleértve a fővárosét, Varsóét is, ahol még folytak a tárgyalások az 1938 decemberében elhunyt Aleksander Kakowski bíboros7 utódlásával kapcsolatban. A krakkói Mgr. Adam Stefan Sapieha idős és beteges volt, és már beadta lemondását az újonnan megválasztott XII. Piusznak. August Hlond bíboros, Lengyelország prímása nem tudott visszatérni gnieznói egyházmegyéjébe. A civil és katonai hatóságok kérésére visszatért Varsóba, majd elkísérte a lengyel kormányt Romániába, onnan pedig továbbment Rómába. A háború első napjaiban Mgr. Stanisław Okoniewskinek, Chełmno-Pelplin püspökének, Mgr. Karol Mieczysław Radońskinek, Włocławek püspökének szintén el kellett hagynia egyházmegyéjét. Mgr. Radoński segédpüspökét, Michał Kozalt 1939 végén letartóztatták, és bár a Szentszék többször sürgette kiszabadítását, ennek ellenére a németek fogságában maradt egészen Dachauban bekövetkezett haláláig. Osztozott a lublini segédpüspök, Władysław Goral sorsában, aki a Berlin melletti Oranienburg-Sachsenhausen börtönében halt meg, valamint a płocki segédpüspök, Leon Wetmański sorsában, aki Auschwitzban halt meg. Az elkövetkező évek során más püspököket is elűztek egyházmegyéjükből, internáltak vagy letartóztattak. 7

Aleksander Kakowski (ur. 5 lutego 1862 w Dębinach, zm. 30 grudnia 1938 w Warszawie) – polski biskup rzymskokatolicki, arcybiskup metropolita warszawski w latach 1913–1938, ostatni prymas Królestwa Polskiego – w latach 1925–1938, kardynał prezbiter od 1919. Członek Rady Regencyjnej w latach 1917–1918.

43

Lengyelország, Auschwitz, koncentrációs tábor

A megszállás első hónapjaitól kezdődően papok százait tartóztatták és lőtték le, a klerikus vagy laikus katolikus értelmiségieket az oranienburgi koncentrációs táborba hurcolták. Ezeknek az intézkedéseknek az alapja az a szándék volt, hogy eltüntessék az értelmiségi elitet és megszüntessék a klerikusok hagyományos befolyását. Ezek a körülmények lehetetlenné tették a püspökök kinevezését. A német-szovjet határ által kettészelt egyházmegyékben a szomszédos egyházmegyék püspökei apostoli kormányzói minőségükben kaptak joghatóságot azokra az egyházmegyei részekre, amelyeket elvágtak a püspöki székhelytől. Az apostoli kormányzókat (egyházmegyék megyéspüspöki jogosítványokkal felruházott időszaki és ideiglenes vezetőit) olyan más egyházmegyék élére nevezték ki, amelyek titulárisait már eltávolították, internálták vagy börtönbe csukták. A sorozatos letartóztatások kilátásai miatt a püspökök, illetve apostoli kormányzók azt az utasítást kapták, hogy jelöljenek meg két papot, akik haláluk vagy internálásuk esetén átveszik helyüket. Október 9-én, amikor a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg elfoglalta helyét az augusztus havi paktum által kijelölt zónákban, a Birodalom szentszéki nagykövete, Diego von Bergen kijelentette a pápának: „semmilyen módon sem tervezzük megzavarni az elfoglalt területek lakosságának hitéletét”. Hogyha a későbbiekben némi változtatást terveznének – biztosította őt Bergen –, akkor a Birodalom kormánya kikéri a Vatikán véleményét. Ugyancsak ekkor próbált meg a Szentszék Hlond bíboros számára engedélyt kapni arra, hogy visszatérhessen poznańi székhelyére. Ellenben a nagykövet október 17-én átadott a bíboros államtitkárnak egy jegyzéket, amelyben kijelentette, hogy Hlond bíboros Németország ellensége, és visszatérése nem engedélyezhető. Hasonló döntés született a chełmno-pelplini és a katowicei püspökkel kapcsolatban is. A nagykövet jegyzéke ezen túlmenően kijelentette, hogy a Birodalom kormányának nem lenne ellenvetése, ha e három püspöki szék ideiglenes irányítását három német prelátusra bíznák. Úgy vélte, hogy a schneidemühli prelatura nulliusból Mgr. Franz Hartz vezethetné a gniezno-poznańi érsekséget, és értékelnék, ha Mgr. Karl Maria Splettre, Gdańsk érsekére bíznák a chełmno-pelplini egyházmegyét; Bertram bíborosra, Breslau érsekére pedig a katowicei egyházmegyét. Október 20-án a pápai audiencia után, amelyet az államtitkár kapott, Mgr. Tardini feljegyezte: „Őeminenciája nem véli szükségesnek, hogy német prelátusokra bízzák most a lengyel egyházmegyéket. Őszentsége elismeri ezeknek az észrevételeknek a jogosságát, de a halasztás mellett dönt.”

44

Ezzel szemben a varsói nuncius távollétében – aki Romániába menekült a kormánnyal együtt – a lengyel püspökök kezdtek úgy fordulni a berlini nunciushoz, mint a német hatóságok önkényes akciói elleni egyetlen segítséghez, és mint a Szentszékkel való kapcsolattartás legbiztosabb útjához. Orsenigo nunciusnak8 november 1-jén engedélyezték, hogy ugyanazokat a jogokat gyakorolja Lengyelországban, mint amelyekkel Németországban rendelkezett. 1939 utolsó hónapjaiban történt, hogy a pápa meghozta egyik legtöbbet vitatott döntését. Orsenigo nuncius november 25-i sürgönye aggasztó képet festett az egyház helyzetéről a pomerániai Chelmno-Pelplin egyházmegyében. Stanisław Okoniewski püspök száműzetésben volt; segédpüspöke beteg és képtelen hivatásának gyakorlására; a székesegyház szétkergetett kanonokjai közül egyetlen maradt ott helyben; a papság bujdokolt, börtönben volt, vagy pedig legyilkolták. Az egyházmegye 500 papjából már csak 20-an gyakorolták hivatásukat. Miután megkapta e jelentést Orsenigótól, XII. Piusz megváltoztatta első döntését, miszerint még ideiglenesen sem tesz német püspököket a lengyel egyházmegyék élére. Orsenigo levelére saját kezűleg írta ezt november 29-én: „Helyénvalónak látszik Gdańsk püspökének ad nutum Sanctae Sedis apostoli adminisztrátori kinevezése a chełmnói egyházmegyébe, esetleg egyúttal megértetve a lengyelekkel, hogy ideiglenes intézkedésről van szó olyan szükségállapot miatt, ami a nuncius jelentése alapján, úgy tűnik, valóban létezik” – és kinevezte Gdańsk püspökét, Mgr. Splettet9 Chełmno-Pelplin apostoli adminisztrátorának. A londoni lengyel kormány ebben a kinevezésben az 1925-ös konkordátum záradékának megsértését látta, melynek értelmében a lengyel terület egyetlen részét sem lehet olyan püspök joghatósága alá helyezni, akinek a székhelye Lengyelországon kívül található. A Szentszék tartotta magát ahhoz az állásponthoz, miszerint a kinevezés ideiglenes jellege és legfőképpen ezen egyházmegye lelkeinek rendkívül nagy lelki szüksége igazolja Splett kinevezését. 1939. december 21-én Hlond bíboros részletes jelentést tett, melyben leírta azokat a kegyetlenkedéseket és elnyomó akciókat, amelyek a két főegyházmegyét és más, a németek által elfoglalt egyházmegyéket sújtották. Két nappal később a pápa elrendelte annak az anyagnak előkészítését, amelyet a Rendkívüli Egyházi ügyek Kongregációja bíborosainak egy külön ülésén tárgyalnak majd meg: „Milyen intézkedéseket kell hozni?” E megbeszélés nyomán a pápa elhatározta, hogy a Vatikán rádióját fogja felhasználni. 1940. január 19-én Mgr. Montini lejegyezte a pápa utasítását: „Ex audientia Sanctissimi: A Vatikáni Rádió német adásához néhány útbaigazítást kell adni az egyház Lengyelországi helyzetéről.” Következésképpen a rádióállomás január 21-én nemcsak német nyelven, hanem más nyelveken is felvázolta és leleplezte a lengyelországi német politikát. A bemondó kijelentette: „A vallási, politikai, gazdasági élet feltételei a nemes lengyel népet – főleg a Németország által elfoglalt régiókban – olyan rémület, durvaság, sőt azt is mondhatnánk, barbárság állapotába vetették, amely nagyon hasonló ahhoz, amit 1936-ban a kommunisták kényszerítettek Spanyolországra […]. A németek ugyanazokat az eszközöket alkalmazzák – talán még rosszabbakat is –, mint amilyeneket maguk a szovjetek.” Az angol adás azt állította, hogy a lengyel nép ellen elkövetett túlkapások nem korlátozódnak a szovjet szektorokra. „Sőt még hevesebbek és állandóbbak a támadások a jog és a legalapvetőbb jólét ellen Lengyelországnak azokon a részein, amelyek német ellenőrzés alá esnek.” 8

Orsenigo, Cesare (pápai nuncius) (1873.12.13-1946.04.01). Mint milánói káplán, 1912-től mint kanonok különösen az egyetemi ifjúság pasztorálásában tűnt ki. 1922. hágai internuncius, 1925. budapesti, 1930. berlini nuncius. 9 Karol Maria Antoni Splett - Carl Maria Splett - (ur. 17 stycznia 1898 w Sopocie, zm. 5 marca 1964 w Düsseldorfie) – niemiecki biskup rzymskokatolicki, biskup diecezjalny gdański w latach 1938–1964.

45

A január 21-i adásokat fogták a Szövetségesek is. A Manchester Guardian például január 24-i vezércikkében említette meg a Vatikáni Rádió Lengyelországnak szentelt adását, és azt a következtetést vonta le, hogy „mindazok számára, akik tisztelik civilizációnkat, ez figyelmeztetés volt, hogy Európa halálos veszélyben van”. A német reakció sem késlekedett. Január 27-én Menshausen nagykövetségi tanácsos jelentkezett a Pápai Államtitkárságnál, és közölte Mgr. Montinivel, hogy kormányától azt az utasítást kapta, hívja fel a Szentszék figyelmét a Vatikáni Rádió nem sokkal korábbi adásának időszerűtlenségére. A kormány rosszallását fejezte ki, mert a rádióadás a világsajtóban és a közvéleményben olyan németellenes magatartást váltott ki, amelynek „kellemetlen visszahatásai lehetnek” a német sajtóban, sőt a német kormány részéről is. A Vatikán helyesen értelmezte a megtorlásokra vonatkozó burkolt fenyegetést, és két nappal később Mgr. Montini arról tájékoztatta Menshausen tanácsost, hogy Maglione bíboros megkérte a Vatikáni Rádiót, hogy szakítsa meg adását a siralmas lengyelországi körülményekről. Ugyancsak január 27-én, azon a napon, amikor Menshausen tiltakozott, Maglione bíboros egy látszólag teljesen ártatlan sürgönyt írt Orsenigónak, engedélyezve abban a lengyel papoknak, hogy a misét hétköznap magánházaknál mondják. Ez az intézkedés valójában azoknak a papoknak az érdekében született, akik illegalitásban – vagy a nem sokkal későbbi elnevezés szerint – ellenállásban éltek. A pápa engedélyét a katowicei Mgr. Adamski kérte egy Orsenigón keresztül eljuttatott folyamodványban. Valamivel később, júniusban Németország nagykövete a Főkormányzóság jegyzékét küldte el azzal a kijelentéssel, hogy – tekintettel a Vatikán rádiójának és sajtójának ellenséges és németellenes magatartására – nem engedik, hogy a papok és az apácák elhagyják Lengyelországot. Ez a rendelet még bonyolultabbá tette a pápa kapcsolattartását Lengyelországgal. A leveleket a németek vagy az oroszok bármikor elfoghatták, és ez mind a pápát, mind a püspököket a végletekig visszafogott fogalmazásra kényszeríttette. A levelekben ritkán találhatunk a politikai kérdésekre és a lakossággal való rossz bánásmódra vonatkozó túl világos utalásokat. A kapcsolattartás a Szentszék és a lengyel, valamint az egy időre a szovjet rezsim alá került balti régió püspökei között még nehezebb lett, mint a német megszállási zóna püspökeivel. A birtokok és az iskolák államosításán túlmenően az ateizmust kötelezővé tevő programot indítottak útjára, legfőképpen a fiatalság körében. Különösen az értelmiségiek körében voltak gyakoriak a deportálások, hogy megtörjék az ellenállást. A megszálló erőknek a vallás kiirtására való eltökéltsége semmi kétséget nem hagyott maga után. Minden részletben a vallás, a papság elleni hihetetlen gyűlölet és utálat, sőt még azt is mondhatnánk, hogy általában az ember elleni gyűlölet mutatkozik meg. Az 1939 szeptembere után Németországhoz csatolt nyugati lengyel területek legnagyobb része egy Reichsgau Warthelandnak10 nevezett közigazgatási egységet képezett. Egyházi szempontból magában foglalta az egész poznańi főegyházmegyét, majdnem az egész gnieznoi főegyházmegyét, a włocławeki és łódzi egyházmegye legnagyobb részét, valamint a varsói főegyházmegye és a częstochowai egyházmegye kisebb részeit a płocki egyházmegye néhány plébániájával együtt. Hitler ennek a régiónak az élére Reichstatthalter (birodalmi helytartó) titulussal és kivételes jogokkal felruházva a gdański szenátus egykori elnökét, Arthur Greisert helyezte. A Greiser parancsai nyomán gyakorolt politikát a papok és püspökök ellen hozott intézkedések erőszakossága jellemezte, és a nácik azon kísérlete, hogy az egyházat az ő 10

Kraj Warty, Okręg Rzeszy Kraj Warty (niem. Reichsgau Wartheland, Warthegau) – nazwa regionu administracyjnego utworzonego podczas II wojny światowej na terytorium Rzeczypospolitej Polskiej anektowanym przez III Rzeszę.

46

ideológiájuk szerint szervezzék újjá. A megszállók fejében a végső cél egy Rómától független egyház volt, először is a Warthegauban, majd később a „Nagy Birodalomban” és a hozzá tartozó részekben.

Az ezeken a területeken letartóztatott, Dachauba küldött vagy lelőtt papok száma kivételesen magas volt. Egy Rómához intézett jelentés megállapította, hogy a kétezer pap egyharmada meghalt, hétszáz pedig börtönben van. A hadüzenet idején ebben a régióban székelő hat püspökből 1943 elejére csak egy maradt, a poznańi főegyházmegye segédpüspöke és általános helynöke, Walenty Dymek, akit szintén házi őrizetbe helyeztek. Hlond bíboros, Mgr. Radoński és Mgr. Kozal messze volt egyházmegyéjétől, és a łódzi egyházmegye elveszítette püspökét és segédpüspökét, akiket a németek visszaszorítottak a Főkormányzóságba. Płock püspöke, Antoni Nowowiejski 1941 júniusában a działdowói koncentrációs táborban halt meg, segédpüspöke, Mgr. Leon Wetmański Auschwitzban. 1941 októberében a hatóságok ismételt zaklatásai több száz pap bebörtönzéséhez vezettek. A szerzetes papok ugyanilyen sorsra jutottak: kiutasították, bebörtönözték, vagy kivégezték őket. A gnieznói, poznańi, włocławeki és łódzi szemináriumokat bezárták, mint ahogy minden noviciátust és szerzetesközösségi tanulmányi házat is. Négyszáz apácát küldtek speciális internálótáborba. A gyermekek nevelésével kapcsolatban Greiser 1941. augusztus 19-én kelt rendelete előírta, hogy vallásoktatást csak tíz és tizennyolc év közötti fiataloknak lehet tartani, és kizárólag a templomokban, heti egy órában, délután 3 és 5 óra között, mégpedig a rendőrségen tett előzetes bejelentés után. Sok templomot bezártak a szertartások előtt, különösen 1941 októbere után. A nyitva hagyott templomokban az istentiszteletet kötelezően néhány órára korlátozták mindazokon a helyeken, amelyeken a paphiány nem szüntetett meg teljesen minden vallási szolgálatot. A vallási egyesületekről szóló rendeletet – amely létrehozta a „germán nemzetű római katolikus egyházat” – Greiser hitlerista kormányzó adta ki 1941. szeptember 13án. A gnieznói és a poznańi általános helytartók számára nem volt kétséges, hogy Greiser végső célja egy olyan német birodalom, amelyből száműzik a kereszténységet.

47

Következésképpen e prelátusok elhatározták, hogy egy időben intéznek felhívást a pápához azért, hogy értesítsék őt az új szabályozásból következő helyzet súlyosságáról, valamint néhány lehetséges megoldást javasoljanak neki. A dupla kérvény 1941. szeptember 26-i keltezéssel indult Poznańból. A két levél kérte a pápát, hogy nevezzen ki apostoli kormányzót az egész egyházkerületben élő minden német számára, és egy másik apostoli kormányzót minden lengyel számára. Szerintük ez volt az egyetlen olyan lehetőség, mely képes legalább egy kis időre elhárítani azt a veszélyt, amely a megszálló hatóságok által a német és a lengyel katolikusok között kikényszerített megosztás révén nehezedett a vallásra. A felhívás óhatatlanul megdöbbenést keltett a Vatikánban. Mindemellett a pápa – figyelembe véve a petíció szerzőinek a gyors határozathozatal feltétlen szükségességére vonatkozó figyelmeztetését – Paech poznańi székesegyházi kanonokot kinevezte a warthegaui katolikus németek apostoli adminisztrátorának. 1942 márciusában rossz egészsége miatt utóda, Breitinger atya lépett a helyébe. Ám a lengyelek apostoli kormányzóját, Mgr. Dymek segédpüspököt és általános helynököt csak 1942 áprilisában nevezték ki, miután ehhez beleegyezését adta. A nemzetiségek szerinti új joghatósági felosztás főleg a gnieznói és a poznańi egyházmegyét érintette, amelyek ordináriusa, Hlond bíboros száműzetésben volt Lourdes-ban.

„Szomjazom”, mondta Jézus a kereszten, amikor minden vigasztalástól megfosztva, teljes szegénységben haldokolva, egyedül maradt, megvetve, testben és lélekben megtörve. Szomjúságáról szólt – de nem vízért - hanem szeretetért, áldozatért. „Miért mondja Jézus: „Szomjazom”? Mit jelent ez? Valami, amit olyan nehéz szavakkal kifejezni - …”Szomjazom”, ez valami sokkal mélyebb, mintha Jézus csak azt mondja: ”Szeretlek”. Amíg lelked mélyén nem éled át, hogy Jézus szomjazik reád, nem tudod meg, hogy Ő ki akar neked lenni. Vagy hogy Ő mit akar, hogy te mi legyél Neki.” „Nem tudtam, hogy a Szeretet ennyi szenvedést okozhat.” Szeretetből áldozatként élni, és meghalni, így egyesülni a kereszten haldokló, „Szomjazom” - felsóhajtó Krisztussal, ez jutott Topolinski atyának is, valamint mindazoknak és még sokaknak, akikről az előző sorokban megemlékeztem a jezsuita történészek munkája nyomán. De vajon hogyan élték meg ezt…? (Folytatjuk)

Dobos Marianne 48

2011. november 21.

Dobos Marianne „Miért

tetted ezt velünk?” Előhang

A történelmet a nagy könyvek rögzítik számunkra. A nagy népek, nagy csaták, nagy mozgalmak kerülnek benne feljegyzésre. Olvassuk, csóváljuk a fejünket, hisszük vagy nem. Nem tudunk velük mit kezdeni. Az igazi történelmet az egyes történetek, a mindenkivel megtörténő mindennapi események alakítják valójában. A nagy tendenciákkal szemben az egyszeri történések. A trend, hogy a családok együtt vesznek részt a rítusokon, szertartásokon. A népek együtt örülnek győzelmeiknek, és együtt szenvednek ha a rabigát vállaikra vették. Pedig a világtörténelem egy-egy eldugott pillanatnyi észrevétlen jelenetből nőhet népeket-nemzeteket átfogó világmozgalmakká. Ilyen nagy a világmindenség. És talán csak azért született, hogy ez a parány, a Föld elviselhesse az isteni képmás, az ember megjelenését. Egyetlen emberpár bűnbeesése a világtörténelem szenvedéssorozatának kezdete. Mint ahogy ellenében, egyetlen gyermek, az Isteni Bárány megszületése lehet az ezt feloldó eseménysorozat kezdete. Egy gyermek, húsvétkor, a Jeruzsálemi nagytemplomban elmarad szüleitől – és ezzel elkezdődik a világ rendjének megváltozása. De vegyünk példát az újabb kori történelemből. Egy nép feldarabolása nem is olyan nagy dolog. Egy vagy két évszám, és a történelem nagy könyvében egy-egy adat. De ha ez a nép tanulságként megtanulja, hogy Istenéhez ragaszkodva nemzeti tudatát ezáltal megtarthatja századokon keresztül, akkor csodákra lesz képes. Lengyelországot kétszer is felosztották, de megmaradt a Częstochowai Madonna csodás ikonja a vészek közepette, és ez a nemlétező királyság helyett nemzetebb nemzetet nemzett a világnak. Olvassuk el a Nobel-díjas Reymont Parasztok című regényét, micsoda erő tartotta össze az eltörölni vélt lengyeleket. És összefogta őket mindmostanáig az Újvilágban, Amerikában is. Szerzetesek irányította közösségeik ott kezdték a felszabadulás megszerveződését. És amint Európát egy-két földrengés megrázza, az istenhívő lengyel öntudat máris működésbe lép. Két az emberségen rágó rákos daganatot, a nácizmust és a bolsevizmust sokszorosan túl tudja élni. Úgy, hogy közben beleszól a világ dolgaiba, a nemlétező nemzetből megszületik a katolicizmus világtekintélyét megújító nagyformátumú pápa, aki megtörve az olasz pápák sokszázados hagyományát, amikor kellett, a világtörténelem trendjébe is bele tudott szólni. Mert volt hitének ereje. És volt fedezete. Egy hívő nemzet, amelyik búvópatakként, Istenébe kapaszkodva elősegítette önmaga és a világ számára a gonosztól való szabadulást. És ha így nézem a történet és a történelem fordított viszonyát, akkor nem tartom véletlennek, hogy éppen egy lengyel minorita szerzetes nézett rám kérő-könyörgő szemekkel: segítsek a miskolciak szentségre jelölt templom és szerzetesház szervezőjének, Isten Szolgája fr Kelemen Didáknak emlékezetére újra felhívni a világ figyelmét. Nemzetközi konferenciák, egy búcsújáró város álma amint bennünk megfogant, máris megjelent egy másik lengyel, a mártírok társa. fr. Wojciech Topoliński akit elfelejtett a nagykönyv megjegyezni. Pedig ragyogó elme

49

lehetett, Amerikában, Rómában, Lorettóban egyre magasabb tisztségeket betöltve figyelte aggodalommal a vészfelhőket hazája felett. Ekkor kéredzkedett haza, és ha nem tudott a hierarchia segítségével hazajutni, felhasználta amit a hierarchia a kezébe juttatott. Posztulátor volt a minorita rendben, azaz szentté avatások előkészítője. Neki kellett felterjesztenie a minorita eredetű jelölteket a boldog és a szent titulusra. Kikereste hát a magyar és a lengyel jelölteket. És elindult vándorútjára, Magyarországon, át Lengyelország felé. Kelemen Didák, Kinga, Stanisław Hozjusz (1504-1579) és a többiek nevével. Jogot szerzett általuk hogy hazatérhessen, amikor rá éppen szükség lett. 1939 nyarán is. Szervezhette közben a menekülő útvonalat, mert a véletlen úgy hozta, hogy éppen akkorra lett a két jó barát nép ismét határos egy ideig egymással. És a magyar, szembeszállva a nagyhatalmi német akarattal beengedte, éltette nálunk a lengyeleket. A lengyel zsidókat is. Nem tettek menekült és menekült között különbséget akkor, amikor a magyarok között már kénytelen volt elkülönítő-jogfosztó törvényeket alkalmazni. Topoliński atya csillagfényes útján, leendő szentek lángoszlopát követve jutott el szülőföldjére. Amikor megint csak felosztoztak a gonosz nagyhatalmai hazáján. Aki ifjúként Amerikában szervezi a lengyelek különállását a német-porosz dominanciától, most hazájában szerette volna ifjúkora elrendeltségét beteljesíteni. Csakhogy számára a szent elődjei vezette út nem a földi diadalhoz vezetett, hanem Maximilián Kolbe atyával, írótársával együtt a mártírpálmát kapták jutalmul. A világ szemében áldozatokként-hősökként igazolták egy nép nagyságát, és Isten szemében szabad akaratukból kikűzdötték – szinte sorsuk ellenére – azt a spirituális erőt, amely beledolgozott abba, hogy a nemzetükön túl a katolikus világ egésze számára megszülessen II. János Pál diadalmas életszentsége, mely a világ megújításához vezetett. Immár a földi nagy könyvek által is elismerten, számon tartottan. Topoliński neve a krakkói minorita rendház folyosóján is „észrevétlen” marad, pedig ott áll Kolbe atyáé után, emléktáblán. A szerzetes barátom, aki bennem is elindította ezt a felfedező szellemi felújulást, ő maga is évekig naponta ment el a tábla mellett, anélkül hogy egyszer is elolvasta volna. Fiatal diákok trendje. De a trend megfordult, rám „tukmálta” Kelemen Didák emlékének szolgálatát, én pedig figyelmeztettem nemzetük szent mártírjaira. Ő fényképezte le számomra, - miután megtaláltam az interneten -, azután Krakkóban az emléktáblát. Azóta már PhD dolgozatát is többek között éppen abból írja, miként járulhatott egy elfeledett mártír a világ felszabadulásának nagy művéhez. Ez is hozzátartozik Kelemen Didák atya életének XX: századi recepciójához. Folytatjuk, írtam az egyes részletek után. Egyedül dolgozva, egyedül gondolkodva, egyedül keresve. Néha elbizonytalanodva. Néha elkeseredve. Ilyenkor érkezett a bíztatás, a túlsó partról. Lengyel Bácsikámtól, fr. Topolińskitől. Segítő közbenjárását sokszor kértem, kérem. Főként, ha honfitársaiért, rendtársaiért imádkoztam, imádkozom. Forróhidegrázás. Kézzel foghatóak a jelek… http://mkdsz.hu/content/view/24859/210/

50

2011. december 8.

Dobos Marianne

„… segítséged és pajzsod Ő”

(Az én fr.Wojciech Topolnskim, és az én Piasnicám) Ama vacsora a végéhez közeledik. Úgy kezdődött, ahogyan az a legszabályosabb, az előírásoknak a legpontosabban megfelelő. Az, az utolsó ószövetségi húsvét a beteljesedés volt, az első újszövetségi húsvéti vacsorának a megünneplése. Amikor Jézus az Eukarisztiát, az Oltáriszentséget alapította. Amikor az új parancsot adta. „Szeressétek egymást, mint ahogyan én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.” Amikor elhangzott a Főpapi ima. Mint addig, úgy ma is a Széderen, a Pászka ünnepének estéjén az étkezés befejezésekor, eléneklik a 115-118 zsoltárt. Így volt ez, ahogyan a Máté evangélium hírül adja, az utolsó vacsorán is. Az Úrral mondták az apostolok. Gyermekkoruktól, kora ifjúságuktól jól ismerték. Nem sejtették, hogy alig egy nap, és az ima véres valósággá lesz. A vacsora különleges történéseinek utólagos megértésében részesültek az akkor még igencsak földhöz tapadó lábaikon álló apostolok: Szívesen látottak vagytok az Eucharisztia vendégségén. Nagy elnézéssel fordult feléjük. Bíztatást nyújtott, és vigasztalást adott nekik. Merjetek a vendégségemhez járulni! Lábaitokról mindennapi utatok porát lemosom a vízzel. Lelketekről mindennapi utatok porát lemosom a véremmel. A nem értés izgalommal teljes estje ez a tanítványoknak. Pedig az irgalmasságnak abban a győzedelmes órájában vannak jelen, amikor a Szeretet, az édes Üdvözítő egyesülni kíván az emberek fiaival. A mennyei erő nem függ szavaktól, nem frázisoktól. Az örökkévaló Úr titokzatos hatalma gyakorlásához a legszükségesebbet a legkevesebb mennyiségben, falatka kenyeret és kevés bort vesz szent kezeibe. A búza és a szőlő is „a látta, hogy ez jó”, alkotás a paradicsomkertben. Amelyben az ártatlanságra teremtett „ember- búzaszemek” az ősszülők, ki tudja meddig, percekig, órákig, hetekig is talán, de bűntelenül élvezték a paradicsomi állapotot. A teremtés minden csodáját. De már az ősbűn elkövetése után születtek a kiűzött Ádám és Éva gyermekei. Az emberiség tehát egyetlen pillanatot sem élt a Paradicsomban. A világban született a világra. Bűnbeesettek, újabb és újabb, újra és újra bűnbe eső gyermekeiként. Annak a világnak a fiai és lányai, mely világot úgy szeretett az Isten, hogy egyszülött Fiát adta érte. A Megváltó azon a vacsorán értük és számukra végrendelkezik. Amikor örökül hagyja, hogy a nyájjal kíván maradni, mint annak jó Pásztora mindörökre, hogy kegyelmével és szeretetével kifogyhatatlanul árassza el. A végtelen Mindenhatóság csodája ez. Az „Itt”-ben és „Most”-ban újra eljöveteléig folytatódó csoda. Ez lett a hit próbaköve és ereje az egész emberiség számára, ami azon az éjszakán Jeruzsálemben történt. Húsvét volt, a zsidók főünnepe. Ezen az ünnepen lépett a valóság és igazság a homály helyébe.

51

A vacsora végén felhangzó hála zsoltár szavai olyan valósággá lettek, melyet a Getszemáni kertben nemsokára halálfélelmében vérrel verítékező Jézus, minden bizonnyal, holtsápadt arcán végig csepegő izzadsággal, egyes sorainál talán meg-megremegő hangon imádkozott: „Fölemelem az üdvösség kelyhét, És segítségül hívom az Úr nevét. Amit fogadtam az Úrnak, megadom egész népének színe előtt. Becses dolog az Úr szemében szentjeinek halála.” Alig huszonnégy órán belül beteljesülő valóság lesz az évezredes ima. Valóság, melyről a Mester akkor így szól hozzájuk: „Ti mindnyájan megbotránkoztok bennem (az éjjel). Azt mondja ugyanis az Írás: megverem a pásztort, és elszélednek a juhok.” Látszólagos sértésnek érezhették ezeket a mondatokat a tanítványok, melyekre Péter ad először, gyors, tiltakozó és erélyes választ, „én ugyan nem”. Ehhez az ő fogadkozásához csatlakoznak a saját fogadalmaikkal a többiek is. Azután beteljesedik előbb a „még az éjjel”, amikor Péter az Úr tekintetének súlya alatt visszaemlékezett: „ ’Mielőtt ma a kakas szól, háromszor fogsz megtagadni engem.’ Kiment és keserves sírásra fakadt.” Amikor Jézus a „Beteljesedett!” szót kimondva kilehelte lelkét, keresztje mellett édesanyján és az asszonyokon kívül ott állt János, a szeretett tanítvány. A többiek? Hol is voltak akkor a többiek? „A sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát.” Mit sem értek a fogadkozásaik. De Jézus imája megerősítette a hitüket. Nem a saját erejük tartotta meg őket a kísértésben, de az isteni kegyelem vigyázott rájuk, mintahogyan vigyáz azóta is az „ember –búzaszemekre”, hogy ellen tudjanak állni a szitát mozgatónak. Ki ne peregjenek, el ne hulljanak. Megállva helyüket, mint a tartóra helyezett lámpa, mint Krisztus fáklyája világítsanak testvéreiknek. Úgy értelmezzék a Mester szavait, ahogyan Ő gondolja azokat. Akik nem földies mértékkel mérnek, de a mennyei tanítás szerint fognak kardot. Akkor is, ha azt a kardot a köntösük árán, mindenük feláldozásával veszik is meg, hogy azzal védjék Krisztus ügyét. És sokkal jobban védjék, mint ahogyan azon az éjszakán Malkusnak a feje helyett, csak a fülét eltaláló Péter tette. Mert ez az éles kard szükséges Krisztus ügyeinek bátor védelmezéséhez, a hit megvallásához, a reményhez a reménytelenségben, valamint az olyan szeretethez, ami ha kell, mint a Jó Pásztor, odaadja életét barátaiért. Az Üdvözítőt a vacsora után csendben követték azon a sötét éjszakán az Olajfák hegyére a tanítványok. Akkor nem tudták, hogy mi következik, mi fog történi majd Mesterükkel. Mint ahogyan azt sem sejtették akkor, hogy egyszer egy hasonlóan sötét éjszakán rájuk is vár a mártírhalál. Annak az éjszakának a megfutamodását azután ezzel az igazi követéssel bőségesen jóvátették.

52

Jóvátették, hogy nemcsak a kereszten hagyták magára Őt, de a nagy kővel elzárt sírban is. Az asszonyok, főként Mária Magdolna, akik a végtisztesség megadására készültek, bizony igen nagy gondban voltak ezért: „Ki hengeríti el a követ?” Nem sejtik, hogy ők a Nagypéntek asszonyai lesznek a találkozás, a Húsvétvasárnap asszonyai. A szerencsés asszonyok, a mennyei boldogság hordozói. Akiknek öröme attól sem csökkent, hogy senki sem hisz nekik. Akikre szánalommal tekintenek, ahogyan azokra szoktak, akiknek elment a józan esze, mert elvette a fájdalom. A világ ítélete kemény és könyörtelen. Íme bekövetkezett a kereszthalála annak, akiben ezek az asszonyok megbíztak. Akit követtek. Akinek kedvéért elhagyták családjukat. Akiről vagyonukból gondoskodtak. Akire figyelmüket és idejüket áldozták. A rettenetes tévedésük bizonyítékául itt van a sírja annak aki, két gonosztevő között halt meg, mert nyílván ő is hasonlóan gonosztevő volt. Ő volt a ti mesteretek? Hogyan hagyhattátok így rászedni magatokat? A megvetésből bőven kijut nekik. Bár lehet, hogy némi kevés szánalom is keveredik talán mellé: Ó ti naiv bolondok, hogy jutott eszetekbe pontosan őt, ezt a szegény jámbort csodálni. Az asszonyi szívet szeretetétől a szégyen nem fogyasztja meg, ellenkezőleg gyarapszik, növekszik, szaporodik benne. Erősödik a „szympatia” a meggyötört, a megvetetett iránt. Aki mellett állva, szinte maga is átélte kínjait, akivel így együtt szenvedett. Akinek minden keserves gyötrelme benne is szívszaggató, égő, hasító fájdalommá lett, és megmaradt az elveszített halála után is. Minden bizonnyal, ekkor a mérhetetlen fájdalomban, alig marad remény. Alig parázslik a próféták jövendölésének beteljesedésébe vetett hit. De a szeretet még tüzesebben lángol. A halál, a sír felelevenítette, megfényesítette az asszonyok emlékezését Jézusra. Fonódtak az aranyszálak. Ezekből csomózódott a szalag. A Vele és Általa megtartó szeretet elszakíthatatlan köteléke. Az evangéliumok, az asszonyok közül Mária Magdolnát nevezik meg elsőnek, azután Máriát, Jakab anyját, Salomét és Johannát. De a keresztúton ott volt Veronika, ott voltak Jeruzsálem siránkozó asszonyai. A húsvétra Jeruzsálembe zarándokoltak között lehettek még többen asszonyok, de férfiak is, akik titkosan hívei voltak Jézusnak. Nem tudhatjuk ki-ki mit vitt magával a döbbenetes napok eseményeiből hazaindultában? Az azonban biztos, nem aludtak el egyhamar. Ha lassan-lassan jött is álom a szemükre, lidérces álom volt az. A véres keresztet látták. Jézus hét szavát, halálhörgését hallották. Nem tudtak fekve maradni, nem tudtak nyugovóra térten sem megpihenni. Felkerekedtek hát. Még alig pirkadt, de már indultak, hogy felkeressék a sírt. Mária Magdolna sietett előre. Remegett lába alatt a föld. Katonák rohantak el mellette, oda se figyelt rájuk, csak folytatta az útját. Végre ismét ott áll a sír előtt. De még vigasztalhatatlanabb. Mert a sír üres. Kibírhatatlan a látvány, bírhatatlan a fájdalom, kibírhatatlanok az érzések. Pedig a sír üressége Isten legfönségesebb csodája! Magdolna még nem tudhatta ezt. Nem sejthette, hogy neki adatott a mérhetetlen nagy kegyelem, hogy elsőként ő lássa a csodát. „Nincs itt! Feltámadt!” Az első húsvétvasárnapot nem Alleluja, nem harangzúgás köszöntötte, hanem a zavar a kétely és a rémület napja volt az. Micsoda nap lehetett! Milyen érzésekkel! Hogyan következhetett be a páratlan átmenet a kétségbeesésből a győzelembe? Hogyan születhetett a

53

mérhetetlen fájdalomból az igazi húsvéti öröm? A teljes reménytelenségből hogyan lett a rátalálás öröme. A remény üres sírjában megtalált dicsőség, a „Feltámadott!” öröme. A Megváltót, és kihűlt testét is szeretettel gondozó asszonyok hallották először a hírt. Ők lettek ezzel az apostolokhoz küldöttek. Az imént a föld remegett a lábuk alatt, most még talán ennél is jobban remegett, reszketett a szívűk. A világon először az ő szájukat hagyta el a szó: „Föltámadt Krisztus!” Az igazi boldogság első közreadójának, a kereső Mária Magdolnának történetében rácsodálhatunk erre, végig követhetjük mindezt. Angyalok jelenése sem érinti meg őt, mindaddig, míg a forrón szeretett Mestere jelenlétét nélkülözi. Élő angyalokkal találkozik, de mindez szinte fel sem tűnik neki. Mert mit neki most az angyalok, akár miért vannak is itt, amikor elvitték halott Urát, és nem tudja hová tették. Csüggedten fordul meg, és a mögötte álló kertész kérdésére is úgy felel, mintha annak, sőt akár az egész világnak tudnia kellene, kit keres ő, és kit akar magával vinni. A gyönge nő a nehéz holttestet? Elvinni, és hová? Mi lenne belőle a haszon, és ugyan hogyan tudná magával cipelni? Tán nem is gondol bele, mennyire lehetetlen, amit mond. Mégis mondania kell! Mégis látnia kell őt! Minden sebével együtt! Ahogyan van, úgy! Holtában is! Úgy ahogyan este elrejtette előle őt a hatalmas kő. Mária – hallja ekkor, és ez az a hang melyet jól ismer. Végre tudja már ki előtt áll. „Rabboni!” Sikoltja és a lábai elé veti magát. Az addig szinte megállt szíve, most a torkában dobog. Határtalan öröme, a nők öröme. A „nagyon szeretett” öröme. Most már tudja, hogy az Úr küldte angyalok miatta jöttek, hozzá jöttek, hogy az Úr kegyelmével így töltötte el. Micsoda öröm! De miért éppen neki jutott ez az öröm? Miért? Miért? Nem másért, mint lángoló szeretetéért! Ahogyan az élőt, a halottat, és a Feltámadt Jézust szerette. Olyan nagyon, ahogyan szeretnie kell a szeretetre teremtett ember-búzamagnak. Ahogyan a szentek szerettek és szeretnek. Ahogyan a Krisztus ügyében járó mártírok szeretnek. Ahogyan odaadják életüket a felebarátért, az emberiség a haza nagy ügyeinek szolgálata közben. Vannak, akikről az egyháztörténet és a világtörténelem lapjai megemlékeznek. Akiknek tiszteletére szobrokat állítanak világszerte. Akiknek arcképéből szentkép lesz. Akiknek sírja zarándokhely. De vannak, és nagyon sokan vannak a barna és a vörös önkényuralmi rendszereknek mártírjai, vagy szerte a világban a napjainkban mártírhalált szenvedő kortársaink akiknek nem sejtjük, hol lehet a sírja, vagy hol az a tömegsír, amelyben nyugszanak. A vak szerencsétlenség áldozatai voltak-e csak, vagy, mint az apostolok, ők is követték a Mestert, föláldozva életüket. Boldog II. János Pál arra kért ne felejtsük őket! Arra hívta fel a figyelmet keressük őket, akik a halál birodalmának isteni legyőzője nyomában jártak. Akik szembeszálltak a hatalmasok, a Hitlerek és Sztálinok kisebb nagyobb helytartóinak rémisztően kemény trónjaival, annak a nevében, akinek szívükben állt a trónja. Akik, amikor számukra a világ szemében a halál birodalma tárult fel, akkor csillagokká lettek. Azok a tudós csillagászok, akik talán a legjobban ismerik a világmindenség csillagrendszereit, azok tudják a legbiztosabban, hogy mennyi az ismeretlen még ott. Milyen boldogok, ha egy legparányibb addig fel nem fedezett, új fényre bukkannak a sötét éjszakai ég boltozatán.

54

Ehhez hasonló, de talán ennél sokkal nagyobb lehet a boldogsága annak, aki a világtörténelem sötét háborús éjszakáját kutatva, Krisztus egyik, addig fel nem fedezett, vagy annak el nem ismert, világító fáklyájára talál. Lehet ilyen fáklyára találni! Mert sokan voltak ők, ezért keresni kell őket, és akkor rájuk kell, és lehet találni. Szabadítani, embereket menteni próbáltak. Börtönök, koncentrációs, és kényszermunkatáborok mélyén pusztultak, miközben erősítették testvéreiket. Jézus Lázár sírjáról, mielőtt a negyednapos halottat feltámasztotta, „Vegyétek el a követ!” felszólítással elemeltette a követ. Nem, mintha aki szavának a halott engedelmeskedik, annak a kő nem engedelmeskedett volna. Sokkal inkább azért, hogy bevonja az emberi segítséget is az isteni műbe. A halott feltámasztásnak abba a csodájába, amikor „kiimádkozta” barátját a sírból. Miért? „Hogy elhiggyjék, hogy Te küldtél engem!” De hogyan látják a körülállók a sír sötétségéből kilépőt? Aki az Úr szavára engedelmeskedett a hívásnak. Aki még járni nem tud, de már ott áll a sírja előtt. Hogyan látják ezt a keze és lába pólyával összekötözött, kendővel betakart arcú Lázárt? Vajon melyikük mer először hozzányúlni, hogy megoldja a halotti kötelékeket, hogy járni tudjon? Hogy otthonába térhessen az övéivel. Ott azután beszélhet-e, vagy tud-e beszélni a saját feltámasztásáról, amiről azután, és azóta a világ végéig mindig is beszélni fognak. A csoda felett örvendezőkkel szemben, a másik oldalon, a halott feltámasztás hírének hallatára ott állnak a főpapok és farizeusok. A főtanács a birodalom állandóságát féltve, emlegette: „Ha tovább tűrjük, mindnyájan hinni fognak benne, azután jönnek a rómaiak és elpusztítják szentélyünket és népünket.” A jeruzsálemi főpapok ezért áldozták fel a legjobb, és legnemesebb honfitársukat, attól a félelemtől vezérelten, hogy „mindnyájan hisznek, majd benne.” A Megfeszített Áldozat azután a keresztény tökéletességnek az eszményképe lett. A római arénákban oroszlánok elé vetett keresztény mártírsereg követte. Akiket pedig előttük fejet hajtó, pogányokból lett keresztények követték ugyanazokban az arénákban. Akiktől szintén elvették mindenüket, de a hitüket mindhalálig megőrizték. A vadállatok elé vetett keresztény mártírok között sok volt a nő. A társadalmi és a politikai életben nem jutott szerep számukra, de a hitüket megvallották az életük árán is. A földi hatóságok üldözése az üldözöttek szívét, mint Jézusét ama vacsorán, fájdalommal, szomorúsággal, és halálfélelemmel tölti meg. Mennyire kijárt volna neki a sok jócselekedetéért, a csodákért az emberi, a földi elismerés. Kevésre tartotta ezt. De azt kérte: „Atyám dicsőítsd meg fiadat!” A nyolcadik boldogság, „boldogok, akiket az igazságért üldöznek…”, erről is szól. Jézus nem éli a boldogságokat, ő maga a boldogság. Az Ő életében és halálában részesülnek követői a mártírok, - „övék a mennyek országa” -, akiket hozzá hasonlóan nem valamilyen gonosztettért, de Isten akaratának teljesítéséért az igazságért küldenek a halálba. „Én arra születtem és azért jöttem e világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról” - felel Jézus Pilátusnak. És így felelnek az ő Pilátusaiknak a mártír követői évezredek óta. Hit legszélsőségesebb és tömeges megpróbáltatására a XX. században került sor. Saját korukban „kovásszá”váltak az igazságért üldözöttek. De hogyan állunk ma a diktatúrák bukása után? „Látjuk, hogy a kudarcokból, a bomlásból nem szükségszerűen következik pozitív fejlemény. A volt kommunista államokban például a gazdasági és politikai helyzet rosszabbodásából nem születik ugyan újjá a kommunizmus, de nem is támad semmi nagy

55

kezdeményezés abban az értelemben, hogy azt mondhatnánk, visszatérnek a keresztény értékekhez. Ehelyett széles körben a lelkek elfáradása, ellaposodás, rezignáció tapasztalható, növekszik a reménytelenség. Korábbi ideológiák megtagadásából nem következik szükségszerűen a kereszténység újjászületése, nem születnek szükségszerűen nagy, eleven mozgalmak. A kiábrándultság további romláshoz vezet, de arra is lehetőség nyílik, hogy az embereket megérintse a kereszténység ereje, s ezáltal megkezdődjék a regeneráció.” – fogalmazza az ezredfordulón Joseph Ratzinger bíboros. Ószövetségből is ismert világosság-metafora, hogy „A hegyre épített város el nem rejthető.” Izajás próféta így tekinti Isten Szolgáját, a Megváltó Messiást. Jézus is magát „a világ világosságának” nevezi, és azt mondja: „Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága”. Ezt a Krisztus világosságát tükrözik vissza a mi számunkra az elmúlt század keresztény szentjei és mártírjai. Csillagok ők, és milyen nagy szükség van Európa mai válságos napjaiban a csillagokra. A bálványok helyett. Ott, és akkor, ahol és amikor a szeretet lassan-lassan csak egy lejáratott szó lesz. A világ pedig nem nélkülözheti a hiteles szeretet. Az olyan szeretetet, amely lemond magáról. Mint a földbevetett búzamag elveszti saját formáját, hogy kalásszá érjen. A keresztény ember búzaszemnek az a feladata, hogy Isten megbízásából művelje a világot. Teljhatalmat és hitelesítő pecsétet kap útjára, amelyen fel kell hívnia a többi ember figyelmét Krisztus megfoghatatlanul hatalmas, végtelen szeretetére. Oly módon kell ezt tennie, ahogyan Szent Pál megfogalmazta: „Mert mi nem magunkat hirdetjük, hanem Jézus Krisztust, mesterünket, magunkat viszont szolgáitoknak tekintjük Jézusért.” „Akiknek szívében Krisztus lakik…akik gyökeret vertek és alapot vetettek a szeretetben…megismerték Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét.” Jézus élete kezdetben tanításból állt, ezt követte szenvedése és halála. Izzó tanítását azután, minden szavát, és cselekedetét a szenvedése magyarázza meg. Nem választható ketté a tanítás és a passió. Hiszen egybefogja a szenvedés, mert élete egész tevékenysége során arra „az órára” vár. Cselekedetei engedelmességből fakadtak, halála egy olyan élet befejezése volt, amely a mindenkinek szentelt alázatos szolgálatban oltotta ki magát egyre teljesebben. Az erőtlenség így az embereknél erősebb, az esztelenül pedig bölcsebb náluk. Felfoghatatlan a szépség, és csodálatra méltóság abban, ahogyan a világ fölötti, a világ szívében lakik. Az istenemberi szív szeretetének titka az elemző tudás előtt hozzáférhetetlen. De imádattal közelíthető. Az istenemberi testet a szegények szegényének Jézus Krisztusnak vérző sebekkel borított testét szemlélve együttérzésre nyílik az emberi szív. Az együttérzés nem szünteti meg a fájdalmat, de hordja azt a másikkal együtt. Vérrel verítékezésekor Krisztus szükségét érezte annak, hogy Péter, Jakab és János, három tanítványa vele legyen. Apostolai azonban elaludtak és ettől a szenvedése még nagyobb lett. Nélkülözhetetlennel ajándékozhatták volna meg, emberi támaszt nyújtva. A szenvedővel együtt érezni nem tudtak, mert még maguk nem szenvedtek. Mintegy kőhajításnyira tőlük imádkozott tovább Jézus térdre borultan: „Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd.’ Akkor megjelent egy angyal a mennyből és megerősítette.” Az Atya vigasztaló hírnöke bátorította. „Verejtéke, mint megannyi vércsepp hullott a földre.” Akkor, amikor a tanítványok aludtak, az áruló az ellenséggel még messze volt. Elmenekülhetett volna. Más irányba mehetett

56

volna, de nem tette. Maradt, ott várt a szenvedésre, és onnan ment önként a halálba. Nem rá kényszeríttették erre, de önként vállalta. Vállalta az Atya akaratának teljesítését. A Getszemáni kertben az emberi együttérzés lett volna ez egyik támasza. Az olyan szeretet alapja az együttérzés, melyben a szív, a másik szívének a ritmusára dobban, melyben az ő szenvedése az én szenvedésemmé válik. Szánalommá, melyből az irgalmasság cselekedetei fakadnak. Ahogyan Jézus szeretett. Aki, ahogyan az evangélium írja, megszánta az egyetlen fiát temető naimi özvegyet, megszánta a betegségük miatt a társadalom kivetette leprásokat, az addig sötétségben élt vakot, a bénát, és másként betegeket, nyomorultakat, és együtt érző szeretettel állt a tömeg előtt, mely olyan volt, mint a pásztor nélküli nyáj. Példabeszédében felmutatta az irgalmas szamaritánus szánalmát, és a tékozló, megtépetten, lerongyolódottan hazatérő fia iránti részvétét az atyának. A kinyilatkoztatás a Fiúban azért ment végbe, hogy az ember átalakulva magáévá tegye, s a szabadság és a gyermekség Szentlelke megnyilatkozzék a lelkében. „Jöhet világra Krisztus százszor Betlehemben. Ha nem jön a szívedben, itt állsz elveszetten. A bűntől nem vált meg Golgota keresztje, Ha az Úr kínja benned nem tejesedik be.” (Angelus Silesius.) A termékeny megváltói szeretetnek adják oda magukat a szentek és mártírok. Akik Jézus keresztjének könyörtelenségével és magának az élő Krisztusnak keménységével és izzó tüzével, aki szeretetével végig küzdi a világtörténelmet: „szeme, mint lobogó tűz, lába mint a kemencében izzó sárgaréz, hangja mint a nagy vizek zúgása. Jobbjában hét csillagot tartott, szájából kétélű, hegyes kard tört elő, arca pedig olyan volt, mint a teljes fényében ragyogó nap. Amikor megpillantottam, mint egy halott, a lába elé rogytam”. János apostol soraiban leírt izzás, az evangéliumok sugárzó tüzes izzásához hasonlóan felülmúlja az Ószövetség összes izzását. Ebben az emésztő izzásban az isteni Szeretet abszolút türelmetlensége a szív türelmének, és a szegénységnek leple alá bújik, hogy annál csodálatosabban törjön elő. Iránymutató csillagként ragyognak ők, akiket szíven talált ez az izzás, és választ adtak rá az életükkel. Nem a maguk dicsőségét keresték. Isten szeretetének nagyobb dicsőségét szolgálták. Rejtve maradtak tetteik. Sokáig gyakran évtizedekig, de olykor századokon át is rejtve maradt munkásságuk, életútjuk. Egy volt közülük a lengyel minorita szerzetes:

Fr. Wojciech Topolinski (1885-1939)

57

2011. december 13.

Dobos Marianne

„… segítséged és pajzsod Ő” (II)

(Az én fr.Wojciech Topolnskim, és az én Piasnicám) November 30-án Szent András apostol ünnepén kaptam meg, láthattam meg fr. Wojciech Topolinski fényképét. És ezt négy éve tartó keresésemben egy újabb jelnek éreztem. Annak a felejthetetlen 1980-as olaszországi utazásnak, amelyen vallásosból hívő lettem egyik állomása volt Amalfi. A Nápolytól délre fekvő gyönyörű város, amely 1997 óta része a világörökségnek. A teremtés gyönyörűségére csodálás, ahogyan fut a tengerparton, sziklákkal övezetten a szűk út, meg a félelem maradandó emléke is együtt él bennem arról, hogyan értünk oda. Egy kanyarban a nagyon sok közül, keresztben, beszorult az autóbuszunk. Se - ki se - be állapot. Nem egy könnyen és nem is egy hamar tudták megoldani. Mehettünk tovább. Odaértünk. Nem késhettünk el a dómban bemutatott szentmiséről, hiszen három pap útitársunk celebrálta. A város védőszentje András apostol11. Akinek az ereklyéit a IV. századtól Konstantinápolyban őrizték, és innen 1208-ban erőszakkal vitték át Amalfiba. II. Pius pápasága idején, 1462-ben a fej ereklyéjét Rómába vitték. 1964-ben, a keleti és nyugati Egyház kiengesztelődésének jeleként a pápa átadta a konstantinápolyi pátriárkának. Visszakerült Petrába, a vértanúságának a helyére, a róla elnevezett Bazilikába, ahol a keresztjéből egy darab, a keresztereklyéje is megtalálható. A vértanú halálára november 30-án emlékezünk. Amit az evangéliumi leírásokból megtudunk róla, az megfelelő magyarázat lehet mindarra, amit az újszövetségi apokrif iratok, különösen az András Cselekedetei tartalmaznak. Mint bárányokat a farkasok közé, úgy küldte őt is az Úr. És emellé a báránya mellé, legenda szerint egy fehér farkast is rendelt, hogy vigyázzon rá. Élete egyes fejezeteinek, és mártírhalála részleteinek leírásában a történeti hitelesség bizonytalannak tekinthető. Biztos az, hogy Petra városában X alakban ácsolt keresztre, amit róla neveznek András-keresztnek, keresztre feszítették. Biztos, hogy nem sajnálta áldozatul adni életét. ,,Üdvözlégy, szent kereszt, jóságos kereszt! Dicsőségbe és szépségbe öltöztettek az Úr tagjai. Régóta vágyódom utánad, hűségesen szerettelek, szüntelenül kerestelek, most végre rád talál a vágyódó lélek. Mert mielőtt az Úr fölszállt volna reád, a föld rémülete voltál, most azonban rajtad keresztül az én Uramhoz megyek!” – ilyen, és ehhez hasonlóak voltak legenda szerint a szavai. Két napig függött a kereszten, és visszatartotta az embereket attól, hogy levegyék. Nem szűnt meg ott is prédikálni a Mesterről. Csak a harmadik napon értek véget kínjai, amikor a halála pillanatában fény ragyogta körül, és látta, hogy dicsőségében jön el érte az Úr.

11

András apostol (+Petra, 60.) egyike volt a tizenkét tanítványnak, akik szem- és fültanúi lettek Jézus krisztus földi művének. A Galileából (nem-zsidók-tartománya) származó András testvére volt Simon Péter, akit Jézus az egyház alapjává tett meg. András Isten-keresésére jellemző, hogy a Jézus szolgálatát előkészítő utolsó próféta, Keresztelő János tanítványává szegődött, majd miután szolgálata csúcsán Keresztelő János rámutatott az "Isten Bárányára" (Jézusra), András azonnal Jézus követője lett. Testvérét, Pétert is András vitte Jézushoz, s míg András a maga elhatározásából akart Jézus tanítványa lenni, addig Pétert Jézus szólította fel erre a szolgálatra. Így a két testvér otthagyta a halászéletet és háromévnyi tanítványságot vállaltak, utána pedig életük végéig tanúságot tettek szerte a világon, és Jézus Krisztus mellett életük árán is kiálltak.

58

Ereklyéi, ahogyan: „Az ereklyék magához Istenhez vezetnek bennünket: ugyanis Ő az, aki kegyelme erejével a gyenge embereknek a bátorságot adja, hogy a világ előtt tanúskodjanak róla. Amikor az Egyház meghív minket, hogy tiszteljük a vértanúk és szentek ereklyéit, tudja, hogy csupán porladó emberi csontokról van szó, de ezek a csontok olyan embereké voltak, akiket áthatott Isten transzcendentális hatalma. A szentek ereklyéi annak a láthatatlan, de valóságos jelenlétnek a nyomai, amely megvilágítja a világ sötétségét, amennyiben Isten birodalmát teszi láthatóvá, amely bennük van. Velünk és értünk kiáltják: ’Maranatha!’ –Jöjj el Jézus.” (XVI. Benedek) Istvánnak, az első vértanúnak az arcát a körülállók olyannak látták, mint egy angyalét. Fénysugarak vették körbe. A fény Isten dicsőségéből tükröződött vissza körülötte, míg a főtanács előtt állt. Amikor félelem nélkül, és bátran vágta a szemükbe, hogy Isten gyilkosai. Ahogyan atyáik üldözték a prófétákat, akik az Igaz eljöveteléről jövendöltek, ők megölték az Igazat. A menny hatalmas kegyelemre méltatta Istvánt, mikor föltekintve az égre, láthatta azt megnyílva. Ott az Emberfiát, amint az Isten jobbján áll. Mindezt akkor csak ő látta. Hatalmas felkiáltása a látvány erejében megerősítette gyenge emberi szavát. Szavai az évezredek során visszhangzanak, szerte a világban. Ahol további követőkre találnak az első vértanúság szavai. Egy világdráma első felvonása kezdődött ekkor. Amikor az első vértanúság színterén, az első vértanú szavai által belátható, hogy nem a földi királyság lesz a keresztények osztályrésze. Belátható, hogy Urunk Jézus jóváhagyja a mártírhalált, mint az Istennek szentelt élet méltó befejezését. Akkor és ott, amikor és ahol eljön a vértanú órája. Amikor Péter megérti, hogy Jézus a ráváró közeli haláláról beszél, hűségét szeretné kifejezni szavaival. Hősies elszánással vág oda a karddal, hogy megvalósítsa elhatározását. „De meg kell tanulnia kivárni az ö óráját; meg kell tanulnia a várakozást, a továbblépést. Meg kell tanulnia Jézus követésének útját, hogy majd ha eljött az óra, oda vezethessék, ahová nem akarta (Jn21,18) és megkapja a vértanúság kegyelmét.” (XVI. Benedek) Isten földi országában nem születik senki naggyá, hanem azzá nő. A szentek és a mártírok életében végig követhetjük ezt az egyház történelmén, ugyanúgy ahogyan az apostolok életében. Jönnek egy szóra, és azután örökre nála maradnak, emberek halászaivá növekedve. Kivárva, ahogyan Péternek is ki kellett várnia, a saját órájukat. Nem saját akaratukat követve, hanem az alázatos szolgálatban lassanként valóban Isten képmásává formálódva. Szent András apostol ünnepe volt. Néztem fr. Wojciech Topolinski 1932-ben készült fényképét. 1939 nyarán indult el Rómából, és 1939 novemberében tűnt el Danzigban. Az arc, amelyet kerestem, és amellyel a megpillantása óta eltelt két hétben annyiszor szembenéztem, megerősített abban a meggyőződésemben, amely attól kezdve bennem élt, amikor először olvastam róla néhány sort, mint Kelemen Didák atya boldoggá avatási ügyében is eljáró posztulátorról. Már az első pillanatban sem arra gondoltam, hogy egyszerűen rosszkor volt rossz helyen. De akkor még fontosabbnak éreztem a XX. századi lengyel minorita „megismerésénél” azt, hogy az ő keresésén keresztül valahol féltett kincsként egy lengyel, német, vagy amerikai irattárban rá lehetne talán találni esetleg azokra az iratokra, melyek a XVIII. századi magyar minoritára vonatkoznak, és melyek vele együtt tűntek el. Az eltelt négy év eddigi utolsó állomása, hogy láthatom és láthatjuk a Lengyel Nemzeti Archívumban őrzött fényképet. Az utolsó előtti állomásról a Magyar Nemzet szeptember 24-i Magazinjában adtam hírt.

59

Szégyenkezve gondoltam arra, hogy nem hallottam addig arról a rettenetes mártíriumáról a lengyel népnek, amit a németektől szenvedett el. Nem tudtam arról az 1939 őszétől 1940 tavaszáig véghezvitt genocídiumról, amely megelőzte a szovjetek által véghezvitt katyni tömegmészárlást. Azt hittem, amit én addig nem ismertem, azt jól ismerik a lengyelek, és jól ismerik a hazai történészek. Mulasztásomat megpróbáltam bepótolni. Kérdeztem olyanokat, akiről azt gondoltam, hogy sokat tudnak. Azután beláttam, hogy amit soknak gondoltam, az is nagyon kevés. Ekkor határoztam el, hogy ahogyan egyre kiterjedtebb emlékezete lesz hazánkban is Katyn áldozatainak, legyen egyre szélesebb megemlékezés itthon is Piasnica áldozatairól. Juha Richard szobrászművész barátomat megkértem tervezzen egy plakettet. Melynek egyik oldala a Wejherovói Madonnát, a másik pedig az igen egyszerű, de annál meghatóbb piasnicai emlékművet ábrázolja.

Azt a képet, amit a tervezés alapjául, a művésznek továbbítottam, az alábbi írás illusztrációjaként találtam. Később fr. Bogdan Adamczyk pontos fordításában is megkaptam. Megrázó: GRZEGORZ POPŁAWSKI PIAŚNICA - pomerániai Katyń 1939 végén és 1940 elején a piaśnicai erdőben a nácik körülbelül 12-14 ezer embert végeztek ki: férfiakat, nőket, gyerekeket, csecsemőket. Piaśnica Pomeránia vajdaság a legnagyobb tömeges kivégzések színhelye. Ezt az erdei temetőt a kasub Golgotának vagy „második Katyń”-nak nevezik. Piaśnicában nem csak egyházi személyek, tanárok, jogászok, hivatalnokok haltak meg, de ugyanakkor hazafias tevékenységükről ismert iparosok, parasztok és munkások is. Az áldozatokat 1939. október végétől kocsikkal szállították az erdőkbe, utána pedig kivégezték őket a tömegsíroknál. Egy nap alatt az erre a célra alakult 36. SS ezred, Wachsturmbann „Eimann” szakasza (Kurt Eimann parancsnok nevéből) 150 embert tudott lelőni. A legtöbb információ Lengyelország függetlenségének ünnepén elkövetett gyilkosságokról maradt fenn. 1939. november 11-én a németek a piaśnicai tömegsíroknál 314 lengyel túszt lőttek tarkón.

60

A gyilkosságok reggel kezdődtek, és délután három óráig tartottak. Ötösével vezették a férfiakat és nőket a halál sírjaihoz. A gödrökbe temetettek közül néhányan még éltek. A lengyelek, akik látták az erdőbe tartó számos rabszállítmányt és hallották a lövéseket, jól tudták, hogy mi történik Piaśnicaban. Abból is, hogy a kivégzések előtt, a gödrök kiásásához, a nácik közelben élő német parasztokat vitték el. A Piaśnica körüli erdős terület sok őrtoronnyal volt körülvéve, azért, hogy megakadályozzák az áldozatok szökését, és az esetleges nem kívánatos tanuk megjelenését. De ez nem mindig sikerült. Megrázóak erről, a gyilkosságok egyetlen tanújának Ellwart Erzsébetnek a visszaemlékezései. A Wejherowo-tól néhány kilométerre fekvő Orzeł nevű faluban lakott. Előrehaladott terhes volt. Egy napon a piaśnicai erdőn keresztül indult el, hogy meglátogassa a férje szüleit, anélkül, hogy tudta volna, mi történik arra. A nácik feltartóztatták. A németek meg akartak szabadulni a nemkívánatos tanútól, hiszen néhány méterrel arrébb folytak a gyilkosságok, de elfogyott a lőszerük. Megparancsolták neki, hogy el ne mozduljon onnan, ők pedig elmentek lőszerért. Erzsébet asszony a tiltás ellenére bizonytalanul nézett szét, majd a bokrokhoz közeledett, de amit ott látott, az megbénította. Gondolta, hogy csupán képzelődik. Egy fa alatt két férfit látott fehér ingben, fekete nadrágban és csizmában. Mindketten erősen véresek voltak, és egyikük a kezében tartott a lábaitól fogva egy kétéves forma gyereket, szétszaggatta, és utána a fejét néhányszor egy fának verte. Csodálatos, hogy az asszony életben maradt, mert az egyik náci, azt mondta neki, hogy meneküljön. Futott, míg szusszal bírta. Az őrülethez volt közel, és meg volt győződve arról, hogy a nácik lelövik. Rajta kívül nem volt több szemtanúja ezeknek a tragikus eseményeknek. Mindenkit, akit a gyilkosságok nyomainak eltüntetésén dolgoztattak, utóbb kivégeztek. 1946 őszén Wejherowo-ban megalakult az exhumációi komisszió mely a területi Náci Gyilkosságokat Kutató Bizottsággal együtt hozzálátott a népellenes bűncselekmények méreteinek megállapításához és az áldozatok azonosításához. Chrystus nie przestał umierać. - Krisztus nem szűnik meghalni. ŻYCIE LUDZKIE JEST ŚWIĘTE! - Az emberi élet szent! Boldog II. János Pálnak ezt a két mondatát álmodtam a plakett oldalaira. Egyikkel emlékeztetni szeretnék arra, hogy akik Isten szentségét nem ismerik el, azok lábbal tiporják az emberi élet szentségét is. A másikkal pedig arra, amit számomra XVI. Benedek pápának ez a néhány gyönyörű mondata jelent: „Az ismert és ismeretlen szentek nagy serege az, akikben az Úr végig a történelmen át föllapozta, és föllapozza az evangéliumot. Életükben – mint nagy képeskönyvben – láthatóvá válik az evangélium gazdagsága. Ők adják Isten fénycsóváját, melyet Ő maga húzott és húz a történelmen végig.” (XVI. Benedek)

61

Od jesieni 1939 do stycznia 1940 trwała niemiecka eksterminacja ludności polskiej na Pomorzu. W Piaśnicy, 120 km do Elbląga, zamordowano 12 tysięcy osób. W równie bliskich Mniszku i Grupie 10 tysięcy. W Karolewie pod Więcborkiem ok. 8 tysięcy. W odległym zaledwie 70 km Lesie Szpęgawskim 7 tysięcy. Kilka tysięcy zginęło w mordach w Barbarce, Rudzkim Moście, Kocborowie, bygdoskiej Dolinie Śmierci. Łącznie do końca 1939 r. ok. 40 tysięcy osób.

http://www.nieczuja.blog.interia.pl/?id=2062569

62

2011. december 24.

Dobos Marianne Segítséged és pajzsod III. Krakkóból küldte Bogdán atya a cikket, amely éppen beleillik az elkezdett írások folytatásaként legújabb sorozatomba. A cikk elé Barsi Balázs Az irgalmasság misztériuma című meditációjából készültem előszót alakítani. Ezekből a sorokból kiindulva: „Látjuk, hogy a megbocsátásnak mennyi próbálkozása és válfaja van, melyek az isteni megbocsátásnak csak utánzatai, és mindegyiket megjelöli az emberi gyarlóság. Kimondhatjuk, hogy az ember saját erejéből képtelen a valódi, ingyenes és feltétel nélküli megbocsátásra. Nemcsak azért, mert ez érzelmileg túlságosan nehéz számára, hanem azért is, mert bizonyos helyzetekben felhatalmazva sincs rá, vagyis a megbocsátás erkölcsileg lehetetlen a számára. Vegyünk például egy súlyos esetet[…] A nürnbergi bíróság nem volt felhatalmazva arra, hogy felmentse a háborús bűnösöket. Az emberiség ellen elkövetett gyilkosságok azért is megbocsáthatatlanok, mert a gyilkosok embertársaikban éppen azt ölték meg, ami által bocsánatot nyerhettek volna. Tettükkel önmagukat zárták ki az emberi társadalomból, s oda senkinek sincs joga visszavenni őket, mert ez tettük igazolása volna. Bűnük erkölcsileg elévülhetetlen, hiszen a bűnös emberi természet sem évül el, s a halottak nem kelnek életre. […] Egyetlen apostol sem bocsáthatta volna meg Pilátusnak, Kaifásnak Jézus keresztre feszítését, ha maga Jézus meg nem bocsátott volna nekik. A gyilkosnak nincs alapja mástól bocsánatot kérni, csak magától az áldozattól, akit éppen azért ölt meg, hogy ne kelljen bocsánatot kérnie. Maximilian Kolbe atya viszont valóban megbocsáthatott kivégzőinek, mert ő az áldozatuk volt.” És most következzék a bűnösök megbüntetéséről a híradás: tettük felmutatása. Szörnyű művük tudatosítása: nincs feledés. Amit a két „szörnyállam” egyszerre, összehangoltan tett – ez esetben éppen a lengyel nép ellen – a totalitárius államgépezet elfelejthetetlen bűne. Náci és bolsi rémtett egyazon időben, hasonló módszerekkel. „A lengyel elit megsemmisítése. AB akció – Katyń” A wejherowoi kiállítás megnyitása 2008. október 12-én vasárnap, a Nemzeti Emlékezés Intézet (IPN) gdański fiókirodájának igazgatója, dr. hab. Mirosław Golon és a Krisztus király plébániatemplom plébánosa, Daniel Nowak prelátus, a szociál-politikai ügyekkel foglalkozó wejherowoi alpolgármester, Tokłowicz Bogdan és a Wejherowo község vezetője Jerzy Kępka, jelenlétében nyitották meg „A lengyel elit megsemmisítése. AB akció12 – Katyń” című kiállítást. A kiállítást az IPN varsói közoktatási irodája szervezte, és 2006 szeptemberétől különböző lengyel városokban volt kiállítva. A kiállítás bemutatását szentmise előzte meg, melyet a II. Világháború idején meggyilkolt lengyelekért ajánlottak fel. Mind a szentmisén, mind a kiállítás megnyitóján Wejherowo, Gdańsk és Gdynia, valamint a szomszédos települések lakói vettek részt. A piaśnicai és katyni áldozatok hozzátartozóinak képviselői valamint a Lengyel Köztársaság Pomerániában meggyilkolt polgárainak gyermekei és unokái is jelen voltak.

12

Akcja AB – potoczna nazwa tzw. Nadzwyczajnej Akcji Pacyfikacyjnej (niem. Die AB-Aktion Ausserordentliche Befriedungsaktion, „Außerordentliche Befriedungsaktion“– AB), którą okupanci niemieccy przeprowadzili na terytorium Generalnego Gubernatorstwa między majem a lipcem 1940. http://pl.wikipedia.org/wiki/Akcja_AB

63

A kiállítás témáját és tartalmát Piotr Szubarczyk, az IPN gdański közoktatási irodájának képviselője mutatta be, aki elmondta gondolatait a Pomerániában meggyilkolt lengyel értelmiségről, amelynek szimbóluma a Wejherowotól 9 km-re található Piaśnica. A piaśnicai erdőben 1939 őszétől 1940 tavaszáig a németek a pomerániai lengyel értelmiség 10-12.000 tagját gyilkolták meg, akikre mint6 a németesítés akadályaira tekintettek. Az egyik legnagyobb kivégzés a lengyel függetlenség napján, 1939. november 11-én történt. A piaśnicai tömegsíroknál tarkólövéssel 314 lengyel túszt végeztek ki. Hans Kassner, a gestapó ügynökének és Jan Kaszubowski későbbi vallomása szerint (1952) a kivégzések reggeltől délután 15 óráig tartottak. A csoportokat ötösével, férfiakat és nőket vezették a kiásott gödrökhöz. Néhány az eltemetettek közül még élt. Krisztus király templomának, mint a kiállítás bemutatásának színhelye nem volt véletlenszerű. Hiszen a templomban található a piaśnicai mártíroknak szentelt kápolna és a plébánia területén található a piaśnicai erdők temetője. *** Az „AB akció – Katyń” című kiállítás bemutatja a legnagyobb megtorlási intézkedéseket, melyeket párhuzamosan végzett Németország és a Szovjetunió Lengyelországban, a megszállás első hónapjaiban. 1939 szeptemberében, már a harcok közepette a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg nyomában mentek az SS és a NKVD speciális csoportjai, amelyek az előre készített a „lengyel vezető elemek” listájával a szovjet kommunizmus vagy a német „germanizmus” valós vagy vélt ellenségeit megölték (szovjet kifejezés – lefejezés, német kifejezés – talajtisztítás). Ugyanakkor a közel félmillió lengyelt a Reichhoz csatolt terültetekről megfosztották a tulajdontól és kiűzték őket a protektorátus területére. Ugyanakkor a szovjetek nagy deportálási akciót készítettek, melyet 1940. február 10-én tömegesen megkezdtek. 1940 elején a lengyel értelmiség módszeres legyilkolásának formáját a protektorátus területén is alkalmazták. Ez volt az úgynevezett „rendkívüli rendet teremtő akció” (Ausserordentliche Befriedungsaktion). Nemcsak a lengyel állampolgárokat érintette, hanem mindazokat, akik gyaníthatóan kapcsolatban álltak a függetlenségi mozgalommal. A fő cél volt „kiirtani” azokat az embereket, akik a megszállás alatt a nemzet lelki vezetőivé tudnak válni. Ennek példája a Jagelló Egyetem professzorainak a kiirtása, a „Sonderaktion Krakau” 1939 novemberében. Az AB akció 1940. március 30-án kezdődött, és első megnyilvánulása véres rendteremtés volt Henryk Dobrzański „Hubal” partizán őrnagy tevékenységének területén. Az igazi népirtásra 1940 májusától júliusáig került sor. Tömeges kivégzések voltak Palmiryben, Varsó közelében, Lublinban, a Firlejben, Radomnál, Skarżysko-Kamiennaban és sok más helyen. Az AB akciót fokozta a német rendőrség vezetőjének, Reichsführer-SS Heinrich Himmlernek a rendelete, 20.000 lengyelnek a koncentrációs táborokba való deportálásáról. Egy részüket utcai hajtóvadászat és tömeges letartoztatások alatt fogták el, amely során elrabolták a 16-40 év közötti férfiakat az utcáról, közterületekről, közlekedési eszközökről. Az első fogolyszállítmány 1940. május 2-án Varsóból küldték a sachsenhauseni koncentrációs táborba. 1940. június 14 Tarnówból indult, az első fogolyszállítmány kifejezetten a lengyelek számára épített KL Auschwitzba. Hónapokon belül több ezer embert deportáltak. Pokoli jelentek zajlottak a szovjet megszállási területen. Letartóztatásokra, gyilkosságokra és deportálásokra került sor a megszállás első napjaitól. Ezek 1940-ben tömeges akciókká váltak. 1940 márciusában a korábban a szovjet polgárok ellen elkövetett bűncselekményekről ismert belügyi népbiztos, Ławrentij Beria javaslatot terjesztett a Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottsága elé a gyilkosságok javaslatával. Eszerint a k ozielski, starobielski és ostaszkowi

64

táborokban tartott 14.700 lengyel hadifogoly és a Nyugat-Ukrajna és Fehéroroszország börtöneiben tartott 11.000 fogoly kivégzését javasolta. Sztálin és a szovjet Politikai Bizottság hóhérjai pozitív módon reagáltak erre a javaslatra. 1940. április elején szállítmányok indultak Katyńba, Charkówba és Kalininbe, a kivégzések helyszínére, ahol a foglyokat tarkón lőtték. A bebörtönzött lengyel foglyok Lemberg, Rowne, Łuck, Tarnopol, Stanisławów és Drohobycze börtöneiből átszállították Kijevbe, Charkówba és Chersonba. Később, a Szovjetunió elleni német támadás után sok foglyot, aki túlélte a korábbi kivégzési hullámot, halálmenetben keletre indították, és útközben végezték ki őket. A Pińsk, Brześć, Baranowicze és Wilejce börtöneiből a lengyel foglyokat átszállították Minszkbe. Ezt a nem kevesebb, mint 7305 embert a börtönben gyilkolták meg, az Ihumeniaba való halálmenetben 1940 júniusában. Különösen embertelen és kegyetlen volt a meggyilkoltak családjainak üldöztetése. Nem elég, hogy az anyáknak és gyermekeknek elvették a férjüket és az apjukat, de még az anyákat és a gyermekeket is üldözték! Ugyanakkor, amikor a lövések hallatszottak a katyni tömegsíroknál, folytatódott a meggyilkolt tisztek feleségeinek és gyermekeinek deportálása Kazahsztán sztyeppéi felé. Április 13-án Kazahsztán északi járásába legalább 60 ezer embert deportáltak. A saját otthonaikból kiűzöttek csak a személyes tárgyaikat vihették magukkal. A helyszínen kolhozokba irányították őket dolgozni, rendkívül nehéz körülmények között telepítve le őket, gyakran a nyílt sztyeppén. Ezreik nem élték túl az éhséget és a kínt. Az AB akció és a katyni mészárlás ma a legismertebb megtorló akciók az 1939–1941 között lengyel területen a német és a szovjet megszállás idejéből. Sajnos, még kevéssé ismert a közvélemény előtt, a lengyel értelmiség ellen elkövetett tömeggyilkosságok a Reichhoz csatolt területeken. Pomerániai „Katyń”-ok, mint például Piaśnica, ś wieciei Mniszek (10.000 áldozat) és starogardi Szpęgawsk (7000), megérdemlik az emlékezést a szimbolikussá vált katyni lengyel mártíromság mellett. A katyni mészárlás (persze nemcsak a katyńi!) 22 ezer emberáldozatot követelt. Az AB akciók alatt a nácik 6500 lengyelt gyilkoltak meg. A Reichhoz csatolt területen meggyilkolt lengyelekkel együtt közel 100 ezer főt követelt az akció. Ezeknek a mészárlásoknak a legtöbb áldozata a lengyel értelmiséghez tartozott. A feljebb említett megsemmisítő műveletek alig az első csapás volt Lengyelország könyörtelen elnémetesítéséhez és szovjetizálásához. Elsősorban a legjobban képzett, tehetős, társadalmilag és politikailag aktív, leginkább hazafias lengyeleket sújtották, akik veszélyeztethették a lengyel kultúra felszámolását és táplálhatták az ország újjászületésével kapcsolatos álmokat. Ma nem kétséges, hogy mindez a népirtás bűncselekménye. A kiállítás több részből áll. Az első a szovjet-német politikai és katonai szövetséget mutatja be 1939–1941 között, a közös agressziót Lengyelország ellen, a feldarabolást és a megszállást, a népirtó politika bevezetését a meghódított ország polgárai ellen. A következő rész a két tömeggyilkosságot mutatja be 1940-ben – a katyni mészárlást és az AB akciót. Rekonstruálták a gyilkosságra való előkészületeket, a gyilkosságok folyamatát és emlékeztettek a fő elkövetőkre. A meggyilkolt emberek példáit mutatták és a megtorlást szenvedett családokat a német és szovjet elnyomás alatt. Összefoglalásban kísérletet tesznek a népirtó műveletek mérlegének összeállítására, bemutatva a földrajzi lefedettséget. Megjelenik a morális, erkölcsi és jogi probléma, az 1941-ig egymással barátságban levő pusztító szellemű totalitárius államok felelőségre vonásának elmulasztása. Forrás: IPN weboldala (www.ipn.gov.pl) – Otwarcie wystawy „Zagłada polskich elit. Akcja AB – Katyń!” w Wejherowie – 12 października 2008 r. Minderről akartam tovább elmélkedni, de...

65

...jönnek az ünnepek, egy háziasszonynak rendet rakni, bevásárolni, az ünnepet előkészíteni évezredes kötelessége. Futni, rohanni, és legfeljebb csak ezalatt gondolkozni, hogy ha hazatérek, mit fogok megírhatni a Hon-Lapunkon. Férjem mindig mondja: nézz a lábad elé is! Ha nem nézek, figyelmeztet a veszélyekre. De ilyen korán reggel ő még alszik, én egyedül indultam előbb kezelésre, utóbb bevásárolni... ...de erre már nem maradt időm. A Hermina út sarkán egy lefagyott víztócsa felett bokám kisiklott alólam, és mindezt, amit most közlök kedves Olvasóimmal, mindezt már este férjem írja bele a gépbe, én meg ott fekszem az Uzsoki úti Kórház orthopédiai osztályán, traumatológiai műtét után, és a távolból szuggerálom a férjemet, hogy az én stílusomban próbálja közölni veletek, kedves Olvasóim, hogy az ünnepeket a kórteremben töltöm, és ezt követően is legalább három hónap vár rám, fekvő és járó gipszben. Csavarok és lemezek között. De ne féljetek, ha otthon leszek, saját ágyamban, kedves kis notebookommal már majd újra fel tudom veletek venni a kapcsolatot. Az egyoldalú kapcsolatot. Mert régebben majdmindegyik cikkemhez jónéhány hozzászólás érkezett. Ma már inkább csak az elmúlt hét legolvasottabb írásainak kijáró statisztikából látom, hogy olvastok. Nem is kevesen. (Bocsánat, mindezt már a férjem írja hozzá a megüzent gondolatokhoz, bárha én is sokszor valóban hiába várom az újabb hozzászólásokat!) Betegen, de amíg mindezt olvassátok máris erőt kapva, lábadozva kívánok nektek áldott ünnepeket és kiegyensúlyozott, szeretettel teli Újesztendőt.

66

Népirtás Lengyelországban 1939-1942 között több fázisban átfogó koncepció készült a megszállt keleti területek demográfiai átalakításáról. Az ún. Keleti Főterv (Generalplan Ost) 45 millió idegen ember sorsát határozta meg. Közülük legfeljebb 14 milliót tartottak germanizálhatónak. Ide tartozott a csehek, észtek és lettek fele, az ukránok harmada, a beloruszok negyede. A másik kétharmadot, 31 millió főt (köztük a lengyelek 80-85, a litvánok 85, az ukránok 65, beloruszok 75, csehek, észtek, lettek 50-50 százalékát), fajilag nem kívánatos személyként el akarták távolítani lakóhelyéről. A terv egy másik változata még több, összesen 46-51 millió ember kiűzésével számolt. A deportálások kijelölt végállomása Szibéria volt, amely ekkora tömeget képtelen lett volna befogadni és ellátni. Így a Keleti Főterv lényegében több tízmillió ember halálával kalkulált. A helyükre Kelet-Európából több millió kisebbségi német telepest akartak behozni. A gigantikus koncepciót Himmler felügyelte birodalmi megbízottként. A teljes kivitelezésre a különböző variációk 20-30 évet adtak. A végrehajtást Lengyelországban kezdték meg, amit a nácik nem is annyira gyarmatként, mint inkább rabszolgaállamként, a munkaerő korlátlan és szabadon kiaknázható lerakataként kezeltek. Az 1939 után a megszállt lengyel területek egy részét a Birodalomhoz csatolták, más részén Hans Frank vezetésével felállították az ún. Főkormányzóságot. Németországból a fajilag értéktelenebbnek tartott lengyeleket a zsidókkal együtt a Főkormányzóságba űzték, ahol brutális terrort vezettek be. A lengyel értelmiséget Hitler parancsára megpróbálták szisztematikusan felszámolni. A Tannenberg-akció során (Unternehmen Tannenberg) előre elkészített listák alapján papok, nemesek, bírók, értelmiségiek, politikusok tízezreit fogták el. Jelentős részüket, az adatok szerint 15-20 ezer főt, kivégezték az SS bevetési csoportjai (Einsatzgruppen), illetve a helyi németekből szervezett segédrendőrség emberei. 1940 tavaszán indult az AB akció (Ausserordentliche Befriedungsaktion – különleges pacifikálási művelet). Ekkor újabb 30 ezer lengyelt tartóztattak le a nagyvárosokban. Különösen nagy számban végeztek ki egyetemi tanárokat és papokat. A 3-7 ezer áldozaton kívül a többiek lágerekbe, köztük a frissen felállított auschwitzi koncentrációs táborba kerültek. A nagyobb kampányokon kívül is napirenden voltak a tömegkivégzések. Az embereket az utcán fogdosták össze és németországi kényszermunkára hurcolták. Szabadidőhöz nem volt joguk, fizetést alig kaptak. A németekkel létesített szexuális viszonyért akasztófa járt. A Birodalomhoz csatolt területekről a zsidók mellett lengyelek százezreit űzték el a tél közepén. A deportálás előtt a falvakat rendőrök vették körül, akik néhány percet adtak a csomagolásra. A cél a germanizálás volt, ezért a lengyel és zsidó házakba hamarosan Kelet-Európából betelepített népi németek érkeztek. A deportáltakat a fűtetlen vagonokban éhség és fagy pusztította. Amikor a vonatok a Főkormányzóságba érkeztek, egyszerűen szétkergették a foglyokat. Csak az Auschwitz-komplexumba 1940 és 1944 között összesen 150 ezer lengyelt deportáltak. Minden második itt halt meg. Több ezer katolikus papot küldtek lágerekbe, sokan Dachauba kerültek. Az 1944-es varsói felkelés során az SS mintegy 200 ezer embert, zömmel civileket mészárolt le. A városból további százezreket űztek el, vagy hajtottak rabszolgamunkára. A nácik hat év alatt 3 millió lengyel zsidó mellett a különböző adatok szerint további 2-3 millió lengyelt öltek meg. Az áldozatok 80-90 százaléka a civilek közül került ki, a többi a lengyel fegyveres erők vesztesége.

Lengyelek kivégzése 1939 Forrás: http://konfliktuskutato.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=205:3-nepirtaslengyelorszagban&root=156&catid=21:v-nem-csak-a-zsidok-a-naci-nepirtas-toebbi-aldozata

67

2012. január 21.

Dobos Marianne

Segítséged és pajzsod Ő… IV. Napról napra kevesebb lesz a kétségem azzal kapcsolatosan, hogy fr. Wojciech Topolinski az örökkévalóságból, valamikor már nagyon-nagyon régén, minden bizonnyal már jóval azelőtt, hogy először olvastam volna a nevét lelki szempontok szerinti magyar unokahúgául választott. Nem sejtettem én azt, hogy csupán erre a kutatásra felkészítő feladat volt minden eddigi a XX. század történelmével kapcsolatos kötetem megírása. Megismerni azokat a mérhetetlen szenvedéseket, amelyeket a barna és a vörös terror áldozatai átéltek. Vagy ezer óra hosszat biztosan szemben ültem, kezemben mikrofonnal a különféle haláltáborokból, a koncentrációstáborokból illetve a Gulágról, az internálásból, vagy a különböző börtönökből, sokszor már halálraítéltként, de mégis valahogyan kiszabadult, megmenekült túlélőkkel. Miközben beszéltek, elmondták megpróbáltatásaik történetét, gyakran megemlékeztek a kevésbé „szerencsésekről”, az esetleg elpusztult rokonaikról, barátaikról, és a sorstársaikról. Sokszor kicsordult emlékezéseik során szemükből a könny. És nem különben, talán még gyakrabban az enyémből. Ők, miközben beszámoltak azokról, újra átéltek mindent, és mindegyikük annyi idős lett egy pillanat alatt, mint amikor megtörténtek velük az elmondott szörnyűségek. Fájdalmukban összeszorították a fogukat, és a halálfélelmükben ismét bátrak voltak. Nem tudtam lélekben nem ott lenni az akkori interjúalannyal a borzalmak színhelyén, miközben vele együtt sírtam. Nincs ebben semmi túlzás, mert hasonlóképpen könnycseppekről szoktak beszámolni a könyveim olvasói is. Az akkori néma ölelések utóbb élethosszig tartó barátságokká értek. Sajnos mára egyre szomorúbban ugyan, de be kell látnom, hogy odajutottam a koromnál fogva is, amikor az ember szerettei, rokonai és barátai már többen vannak odaát, mint idelent. Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor – ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek. (József Attila) Milyen nagy kegyelmi ajándéka volt ezért az életemnek, amikor nagy meglepetéssel ismertem fel lelkem új kedves rokonát. Legutolsó könyvemben megírtam, előadásaimban is el szoktam mondani, már honlapunkon is olvasható volt, hogy nevére, mint az ügyben eljáró egyik posztulátoréra találtam rá Isten Szolgája Kelemen Didák (1683–1744) minorita szerzetes boldoggá avatási eljárásával kapcsolatosan.

68

Azon kívül, hogy kezdetben arra gondoltam, hogyha rábukkanunk, hol halt meg, illetve hol végezték ki, ott valami csodálatos véletlen eredményeként rá lehet találni a Miskolcról, Egerből, Eperjesről magával vitt, és vele együtt elveszett értékes és pótolhatatlan iratokra is. Emellett az első pillanattól kezdve foglalkoztatott annak a miértje, hogy egyáltalán miért indult el 1939 nyarán a biztonságot jelentő Rómából erre az útra. A 2008-as év legelején is megvolt már az érzelmi motiváltságom is. Az ismeretlen áldozat előtti főhajtás, a szenvedő ember iránti végtelen tiszteletem és szeretetem. Eredjen bárkitől, történjen bármikor és legyen bármilyen az, de az irgalmatlanság minden áldozata iránt a szívemben azonnal irgalom ébred. Amiben a legkisebb olyat találom, amihez a magam jóvátételének homokszemét hozzáadhatom, és azzal valamelyest könnyíthetek a körülöttem lévő szenvedőkön, azt megpróbálom meg is tenni. Ha lehetőségem adódik. Az interjúköteteim pedig azért készültek, hogy azokban próbáljam meg a sok jóvátehetetlent legalább a hogyan is történt történelmi valóságnak megfelelően unokáinknak is tovább mondani. Rátalálni fr. Wojciech Topolinskire az „teljesen reménytelennek látszó feladat” volt. A második világháború hatmillió lengyel halottjából megtalálni őt, akit én a saját halottamnak tekintettem – egy ponton „már nem teljesen reménytelennek látszó volt.” Amit addigra megtudtam életútjáról, abból egy tudós lengyel hazafi portréja kezdett előttem kirajzolódni. A legkisebb adatnak is, amire rátaláltam, megvan a maga szinte mesébe illő története. Ezekből a történetekből is, ha Isten erőt ad arra, hogy mint gyöngyszemekből láncot fűzzek, érdekes könyv fog kikerekedni. Most még fontosabbnak érzem, nem elsősorban ezt leírni, de azt, hogy a XX. század történelmének azokkal a szereplőivel foglalkozzam, akik – prof. Tadeusz Zasepa könyvem bevezetőjéhez írt szavai szerint: – „ugyanahhoz az aranyszálakból szövődő lelki közösséghez” tartoznak. Az ezzel foglalkozó írásaim adataira, összefüggéseire soha rá nem találok, sőt eszembe se jut ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, ha ezekre nem a „moj Wujek”, az én immár „drága lengyel Bácsikám” hívja fel a figyelmem. Különleges a vezetése, ahogyan lépésről lépésre fogja a kezem, és mindig valami igen fontoshoz, alig ismerthez vezet. Amikor ezeket a sorokat írom, három napja már tudom: mikor hol és hogyan gyilkolták meg fr.Wojciech Topolinskit, de most először még sem ezt adom közre. Piasnicáról a Pomerániai Katynról szól az alábbi írás, a németeknek a lengyel intelligencia elleni akciójáról. Mert a legutolsó elképzelés arról, hogy hol pusztulhatott el, ennek a Wejherowo környéki mészárlásnak a helyszíne volt. Ezt a részletes és minden bizonnyal eddig itthon nem ismert, irodalomjegyzékkel igazolt adatokon nyugvó anyagot a lengyel interneten találta, és Krakkóból küldte fr. Bogdan Adamczyk. Lefordítására betegsége miatt nem tudott vállalkozni. Az, hogy mégis olvashatjuk ezt az összeállítást, a lengyel lányból lett magyar asszonynak, Jurkinya Krisztinának köszönhetjük. Ez volt az első ilyen természetű munkája. Az, hogy megismertem őt, szintén ajándék volt a Bácsitól. Nem sokkal azután volt ez, hogy karácsony estére a többszörösen törött, operált bokámmal hazahoztak a mentők a kórházból. Az azóta eltelt szinte folyamatosan ágyban töltött hónapban készítettük együtt ezt a munkát, skype-on egyeztetve. Azt hiszem, mindez, hozzá tartozik a lelki lengyel Bácsikám által a túlvilágról irányított kutatásokba. Talán le is merem írni, lehet, hogy erre a balesetre is szükségem volt. Miközben az együttérzésem nő, a magam fájdalmai eltörpülnek …

69

2012. január 22.

Dobos Marianne

Segítséged és pajzsod Ő V. „13 czerwca 1999 papież Jan Paweł II dokonał w Warszawie beatyfikacji 108 polskich męczenników – ofiar II wojny światowej. W gronie beatyfikowanych znalazła się zamordowana w Piaśnicy siostra Alicja Kotowska. Z kolei 17 września 2003 r. biskup pelpliński Jan Bernard Szlaga otworzył proces beatyfikacyjny kolejnych 122 polskich ofiar hitleryzmu, wśród których znalazł się jeden z duchownych zamordowanych w Piaśnicy – ksiądz Anastazy Kręcki.”

Most még nagy kérdés a számomra, hogy vajon szerepel-e az én lelki Bácsikámnak, fr. Wojciech Topolińskinek a neve a hitlerizmus 122 lengyel mártírjának nevei között, akiknek a boldoggá avatási eljárását a Pelplini püspök, Jan Bernard Szlaga13 2003-ban kezdeményezte. Mint fentebb látható, van közöttük a lengyel intelligencia elleni piasniacia népírás áldozata is. Már tudjuk, hogy a lengyel minorita nem a „pomerániai Katyn”-ban fejezte be életét. Mégis be kell látnom, hogy szükségét érezte annak, hogy erre is „felhívja” a figyelmemet, s hogy tovább is adjam azt amit őt keresve, és ezért kimondhatom, hogy általa megismertem. A diktaturák mézeshete címmel a Magyar Nemzet 2011. szeptember 24-i Magazinjában jelent meg az ezzel foglalkozó első írásom, amely azután honlapunkon is olvasható lett. Megtudtuk azóta, és erről is hírt adtunk, hogy Lengyelországot bejárta 2008-tól az a kiállítás, melynek képei, jó lenne, ha itthon is kiállításra kerülnének, hasonlóan a nagysikerű Szétlőtt városok kiállításához. Ezeket a képeket a most készülő sorozatom harmadik részében, még az eredeti lengyel képaláírásokkal adtuk közre, az érdeklődés és a figyelem felkeltésére. A negyedik rész csatolt anyagában a lengyel ismertetések alapján, azokból kiemelt szakaszok fordításán keresztül tájékozódhatunk erről az eddig alig ismert eseményéről a lengyelek ellen elkövetett genocídiumnak. Miközben ez az összeállítás és ennek fordítása készült, sokszor néztem szembe fr. Wojciech arcképével, 1932-ből. A Lengyel Nemzeti Archívum 6000 képének egyike ez. Nagy segítséget jelentett számomra, hogy már ismerős vonásait idézhettem magam elé, mikor elképzeltem őt Piasnicában, mint a 12-14000 áldozat egyikét. Rajta keresztül lett „személyes-ügyemmé” minél többet megtudni erről a borzalomról. (Egyre többet nézegettem a képét. Miközben arra gondoltam, hogy az ő és az áldozatok sorsához képest a többszörös bokatörés semmiség. Valójában, mennyi minden rettenetesebb dolog van a világban annál, mint hetekig feküdni gipszkötésben, egy kiváló sebész által több csavarral, drótokkal és lemezekkel helyreállított „szana-széjjel ment bokával”. Ne tűnjön hihetetlennek, bár mindaddig, míg valami hasonlót nem ad számára a sorsa, addig az ember úgy sem hiszi azt, hogy hálát lehet, és kell is adnia mindazért, ami addig olyan természetesnek, és kicsiségnek tűnt. Azért a képességért, amivel önmagunkat legalább el tudjuk látni, vagy a négy mozgásképes végtag öröméért.) Miközben megköszöntem égi pártfogóm segítségét az elfogadásban, érkezett a számomra nagy hír Bogdan atyától Krakkóból, hogy a 2011-ben megjelent lengyel minoríta rendtörténet kötetének névmutatója hét helyen tartalmaz említést Topoliński atyáról. 13

Jan Bernard Szlaga (ur. 24 maja 1940 w Gdyni, zm. 25 kwietnia 2012 w Starogardzie Gdańskim) – polski biskup rzymskokatolicki, profesor nauk teologicznych, biskup pomocniczy chełmiński w latach 1988–1992, biskup diecezjalny pelpliński w latach 1992–2012.

70

71

Hat már nem tartalmazott számomra eddig ismeretlen tényt életéből, de végre ott állt írásban, most már megtaláltuk az évek óta keresettet: a második világháború első hónapjaiban, börtönben végezték ki Sztumban. Fürdőkádban fojtották meg, mondja Bogdan atya. Nem hiszek a fülemnek. Mondom: talán, mint ahogy ez a német koncentrációs táborokban kivégzési forma volt, talán a fürdőből kifolyó szennyvízbe. Sokan vesztették így életüket. Az SS csizma addig nyomta a rab fejét a víz alá, míg az áldozat meg nem fulladt. Ekkor elküldi Bogdan atya a Halottak könyvét is, abban a tényekkel.

72

A halál ideje 1940. április 19. (Négy nappal az ötvenedik születésnapja előtt.) Magam a halál éveként 1939(?)-t szoktam volt írni, mert eddig nemcsak, hogy nem tudtunk biztosat, de egy amerikai Topolinski genealógiában 1940 volt a halál éveként feltüntetve. Most itt állok tehát egy biztos, eddig nem ismert ténnyel szemben. A további kutatás helye akkor megváltozott tehát. Most: Sztum. Ami nem változott az a kérdés: Miért? Miért? Miért? Drága Bácsikám segíts! Segíts abban, hogy választ találjunk a „Miértek?”-re! Segíts abban hogy hamarosan kanonizált szentként a XVIII. századi magyar rendtársaddal Isten Szolgája Kelemen Didákkal együtt ti is Európa társvédőszentjei legyetek! De, addig is könyörögj az égi hazában értünk és velünk a keresztény Európáért! Mert: „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz többé Európa!”(Robert Schuman)

73

Tytuł tematu: Wojciech Topoliński

Opis obrazu: ks. Wojciech Topoliński - penitencjariusz apostolski, promotor polskiej kaplicy w Loreto. Fotografia portretowa. Data wydarzenia: 1932 Miejsce: Osoby widoczne: Wojciech Topoliński, Osoby niewidoczne: Hasła przedmiotowe: duchowieństwo, religie, Inne nazwy własne: Zakład fotograficzny: Autor: Zespół: Koncern Ilustrowany Kurier Codzienny - Archiwum Ilustracji Sygnatura: 1-R-794 Forás:

Hasło przedmiotowe: religie (4729 pozycji) http://www.audiovis.nac.gov.pl/obraz/122290/ http://www.audiovis.nac.gov.pl/haslo/337:369/

74

2012. január 24.

Dobos Marianne

„… segítséged és pajzsod Ő” VI. Váratlanul kaptam választ az imént arra a kérdésre, amely régen foglalkoztat, és a sorozat előző írásában is megfogalmaztam. Vajon benne van-e a Bácsikám ügye is a második világháborúban mártírhalált szenvedett 122 lengyel Isten Szolgája boldoggá avatási eljárásában. Amit én nem találtam, arra rátalált Jurkinya Krisztina. Örömmel továbbította is azonnal nekem a Pelplini14 Egyházmegye15 weboldaláról.

Parafia Wniebowzięcia Najświętszej Maryi Panny w Pelplinie (Katedralna)

Elmondta, hogy megpróbálta meg is számolni az áldozatokat. De semmiként nem jön ki neki a 122, ahogyan a névsor, és a minden áldozatról a fényképe mellett talált kis ismertetés alapján számol. Meggyilkolt hat gyermekes család, minden tagját, de még a halálakor áldott állapotban volt édesanya szíve alatti magzatát is személyként számolva, 118 illetve 119 az abc betűrendben bemutatott mártírok száma. Nincs közöttük fr. Wojciech Topolinski. Csodálkoztam volna én ezen eddig is, ahogyan az életét a kutatásaim eltelt négy éve alatt megismertem, de tegnap este óta még jobban csodálkozom. Álljon itt a könyv részlet, a fordítást tegnap este küldte Bogdan atya. Amit a boldoggá avatási ügyekről a könyvből kiemelt lefordított részlet tartalmaz, annak ékes bizonyításául szolgálhat a 2010-ben fr. Bogdan által Krakkóból hozott, majd lefordított levelezés, amelyből részleteket már közöltünk a honlapon is.

14

Peplin (dodatkowa nazwa w j. kaszub. Peplin, niem. Peplin) – osada kaszubska w Polsce położona w województwie pomorskim, w powiecie chojnickim, w gminie Brusy na wąskim przesmyku między jeziorami Somińskim i Kruszyńskim (północny kraniec Zaborskiego Parku Krajobrazowego). 15 Parafia Wniebowzięcia Najświętszej Maryi Panny w Pelplinie (Katedralna)

75

A levelek teljes terjedelmükben olvashatóak Topoliński atya gyönyörű kézírásában, és mellettük az Adamczyk atya által készített fordítás a 2011-ben megjelent Az összecsomózott szalag című kötetem 117–141 oldalain. Ami meglepett, az a gdyniai rendház és kápolna létrehozásával kapcsolatos tevékenysége, amit csak most, a fentebbi fordításból ismertem meg. Amennyiben végiggondoljuk, hogy micsoda felkészültséggel kezdtek a lengyel értelmiség kiirtásához, az úgynevezett „intelligencia-akcióhoz” a németek, semmi kétségünk nem lehet arról, hogy ha más ok nem lett volna is, pusztán ennyi bőven elegendő volt a számukra, hogy „vadásszanak” rá, ahogyan ezt a kifejezést használta is egy lengyel atya. Sajnos csak telefonon keresztül ismerem őt. Visszatért, 17 év magyarországi szolgálat után Krakkóba, ahol most többek között PhD dolgozatát írja a budapesti lengyel templom és plébánia történetéből. Akkor ajánlotta nekem Konrad Sutarski, hogy keressem őt, amikor kutatásaim során rájöttem arra, hogy abban a folyamatban, ami létrehozta ezt a magyarországi lengyelek pasztorációs központját, bizony együtt találhatóak ismét azok az aranyszálak, melyeket a Mondd: „Ki hengeríti el a követ?” írásomban is bogozgatok. Ezek után megint csak felteszem magamnak a kérdést, vajon miért nem található a Boldog II. János Pál által már boldoggá avatott 108, és a most folyamatban lévő újabb eljárás 122 neve között fr. Wojciech Topolinskié. Gyorsan be is fejezem az írást itt, hogy ismét a http://www.meczennicy.pelplin.pl/ honlapra klikkeljek, és reménykedjek abban, hogy hátha hiányzik három vagy négy személy felsorolása a 122-ig, és az egyik ezek közül az én hűségesen szerető Bácsikám. A második eljárás azért indult, tudjuk meg ebből az összeállításból, mert az elsőből tizenhét pap kimaradt. Folytatták ezért a kutatást tovább, és már új nevekkel bővítetten zárták le a lengyelországi egyházi szakaszt az elmúlt évben. Fr. Kelemen Didák, a XVIII. századi magyar és fr. Woiciech Topoliński a XX. századi lengyel minorita talán együtt járnak közben Közép-Európa két ezer éves keresztény népéért, most a XXI. században. Közös boldoggá avatásuk, ha egyszer lesz ilyen, mindannyiunknak példát adva fokozottan felhívná a figyelmünket keresztényi feladataink teljesítésére.

76

Zdzisław Gogola OFMConv

Páduai Szent Antal és boldog Jakub Strzemię Lengyel Minorita Tartomány története 1918-1939 3.2 Minorita alapítás Gdyniában (113 old.) 1920 februárjában Gdynia halászfaluban a lengyel hadsereg belépése után Jan Radtke átvette a német G. Düsterwaldtól a polgármesteri megbízólevelet, és Gdyniának az első lengyel polgármestere lett.[1] Azután, hogy 1926-ban Gdyniát városi jogokat kapott megkezdődött a város gyors fejlődése.[2] 1936-ban már 100 ezer lakosa volt.[3] Gdyniának tehát szüksége volt lelkipásztorokra. Néhány éve a minoriták kolostorok építését tervezték ebben a fejlődő kikötő térségben. Pyznar Franciszek atya a Páduai Szent Antal kegyhely gyóntatója erre a célra Olaszországban egy speciális gyűjtést szervezett. Amikor 1935. szeptember 10-én Kubit Anzelm tartományfőnök atya Topoliński Wojciech római posztulátor atyával meglátogatták Gdańsk független városát, megnézték a Szentháromság templomot, a Szent Anna kápolnát és a ferencesek által régen felépített kolostort (1420 körül), mely most viszont idegen vallási és politikai hatalom alatt állt, így elhatározták, hogy a közeli Gdyniában megalapítják a szerzetesei közösséget. Ezzel a céllal a két minorita elment Okoniewski Stanisław püspök atyához Pelplinbe, engedélyt kérve a szerzetesek letelepedésére Gdyniában.[4] A chełmiński püspök 1935. október 15-én kelt levelében erre engedélyt adott.[5] Valószínűleg a püspök döntésére bizonyos hatással volt a főpásztor ismeretsége a Pomerániából származó Topoliński Wojciech atyával.[6] A minoriták gdyniai megtelepedésének ötletét nem mellékesen a Páduában dolgozó Pyznar Franciszek atya támogatta. És éppen ő ajánlotta, hogy Gdyniában a lengyelek Páduai Szent Antal tiszteletére építsék a templomot. 1935. november 26-án a tartomány definitóriuma engedélyt adott a leendő templom és kolostor területének megvásárlására.[7] A hely, melyet a kolostor építésére kiválasztottak, a Foch Ferdynand marssal dombon volt. Erre a döntésre hatással volt a telek ára. A kikötővárosban az építési területek nagyon drágák voltak, a városon kívül sokkal olcsóbbak. 7 300 m²-ért 60 ezer złotyt fizettek. A területet Czekański Władysław varsói kereskedőtől vették meg.[8] A gazdagabb kolostorok segítséget ígértek. Ezek voltak: Krakkó, Poznań, Varsó, Przemyśl, Czyszki, Kalisz; a munkában és építési anyagokkal segítséget ígértek a niepokalanowi és łagiewniki kolostorok.[9] A Szerzetesi Kongregációtól való hivatalos irat, a Rend Generális Kúriája engedélyének megérkezése és Okoniewski Stanisław, chełmiński püspök 1936. július 9-ei levele után az új kolostor megnyitása érdekében elkezdték a munkálatokat.[10] Az építési terveket Kupiec Zbigniew és Kossak Tadeusz mérnökökre bízták. Miután a gdyniai kormányigazgatóság, melyet Sokol Franciszek képviselt, elfogadta a terveket, 1936 augusztusa és 1937 májusa között felépítették az egyemeletes kolostort huszonkét szerzetesi cellával és a kápolnát.[11] Az építkezést jelentősen támogatta a niepokalanowi kolostor, két kölcsönt adva a gdyniai kolostornak: 10 ezer zł 1937-ben[12] és a következő évben 2,5 ezer zł.[13]

77

3.3. Boldoggá avatási perek (279-281 old.)

Błogosławiony Rafał Chyliński, prezbiter Ven. Servi Dei Raphaelis Chyliński Sacerdotis Professi Ordinis Minorum Conventualium S. Francisci http://www.brewiarz.pl/czytelnia/swieci/12-02a.php3 Ojciec Rafał Chyliński, właśc. Melchior Chyliński OFMConv (ur. 6 stycznia 1694 we wsi Wysoczka, zm. 2 grudnia 1741 w Łagiewnikach, obecnie część Łodzi) – polski duchowny zakonu franciszkanów konwentualnych, błogosławiony Kościoła katolickiego. —Wkrótce po śmierci o. Rafała, osoby modlące się na jego grobie zaczęły otrzymywać różne łaski. Spowodowało to liczne pielgrzymki do jego grobu w Łodzi-Łagiewnikach. Następnie wszczęto proces beatyfikacyjny. 9 czerwca 1991 roku w Warszawie, w Parku Agrykola, papież Jan Paweł II ogłosił go błogosławionym. Wspomnienie liturgiczne bł. Rafała Chylińskiego w Kościele katolickim obchodzone jest 2 grudnia. * A tartománynak a szentek kultuszával kapcsolatos templomai voltak. Ilyen volt a krakkói bazilika, ahol boldog Szalóme ereklyéjét őrizték[14]; a lembergi templom boldog Jakub Strzemię ereklyével. Viszont 1921-től Kalwaria Pacławskaban nyugodott a szentség hírében elhunyt novicmester, Katarzyniec Wenanty atya. A Łagiewniki kolostor a tartományhoz való visszakerülésével a minoriták megkapták a templomot Isten szolgája, Chyliński Rafał (1694-1741) atya sírjával.[15] Bár a szentéletű szerzetes különböző kolostorokban tevékenykedett, de éppen Łagiewniki vált az ő kultuszának központjává.[16] Halála után rövidesen, 1761. november 23-án elkezdték boldoggá avatási ügyét előmozdítani. Viszont ezt megakadályozták a lengyel történelem viharos eseményei. Lengyelország feloszlatása, azután pedig az I. Világháború a Rafał atya oltárra emelésével kapcsolatos ügyek folytatását meggátolták. A két háború között ismét folytatták a korábban megkezdett lépéseket. Meg kell említeni, hogy Isten szolgájának az alakja bizonyos feledébe merült (a lengyel minoriták között is).[17] Már 1906ban speciális komisszió alakult, mely Popiel Wincent Teofil[18] varsói érsek vezetésével és Haczela Peregryn tartományfőnök atya jelenlétében végrehajtotta a koporsó második megnyitását. A testét teljes épségben találták. 1918-ban a minoriták Łagiewnikibe való visszatérésük után döntöttek a boldoggáavatási per befejezéséről. 1926-ban XI. Piusz pápa ezzel az üggyel Galli Aureliusz referens kardinálist bízta meg. Halála után pedig 1936-ban az új referens Serafini Juliusz bíboros lett. A posztulátor Topoliński Wojciech atya lett.[19] Haczela Peregryn provinciális atya utasítást adott, hogy imádkozzanak Rafał atya mihamarabbi boldoggá avatásáért. Erre a szándékra imádkoztak a tartomány minden kolostorában (a déli Oltáriszentség adórációnál). Ahogyan az 1929. májusi tartományi vizitáció kimutatta, Łagiewnikiben, ahol Rafał atya teste nyugodott, különös figyelmet fordítottak Isten szolgája, Chyliński atya tiszteletének terjesztésére.[20] A „Pochodnia Seraficka” szerkesztőséghez hálaimákat küldtek a különböző kegyelmekért, melyeket Istentől kaptak Chyliński Rafaeł atya közbenjárásával. 1932-ben a szerkesztőség döntést hozott, hogy az újság – az egyházi előírásoknak megfelelően – csak az olyan hálaimákat jelenteti

78

meg, melyeken a pontos cím mellett az orvos vagy pap, legjobb, ha plébános megerősítése is szerepel. Emellett eldöntötték, hogy a pénzbeli adományok nagyságát az újságban nem fogják közzétenni, melyet a kegyelem megnyeréséért küldtek.[21] A tájékoztatáson és az imádságon kívül szükség volt az anyagi eszközökre is. Minden minorita templomban szerveztek egy bizottságot, melynek feladata volt az önkéntes pénzadományok gyűjtése a boldoggá avatási per költségeire.[22] Jelentős összeget gyűjtöttek a radziejówi kolostorban, ahol Rafał atya életében tevékenykedett. Az összegyűjtött anyagiak annyira tetemesek voltak, hogy a radziejówi kolostor néha kölcsönzött ebből a „boldoggá avatási kasszából” a kolostor aktuális ügyeire, például 1938 eladósodott „Rafał atyánál” 3 ezer zł-ra. [1] 1921-ben Gdyniának 1 300 lakosa és 132 épülete volt. Rövidesen Gdynia falu 1922.09.23-án a kikötő építésére való rendelet elfogadása után gyors fejlődésnek indult. 1923-ban Jan Radtke, a község újból választott polgármestere Wejherowo község vezetősségéhez fordult, hogy Gdyniának városi jogokat adjanak. 1924-ből Gdynia fejlődésének tervei 50 ezer ember letelepedésével számoltak. Gdynia 1926. január 10-én kapta meg a városi jogokat. Ebből az alkalomból kiszélesítették a városfejlesztési területeket. J. Rummel, Gdynia -Port Polski, Toruń 1926, s. 52. [2] AANW, 484 csoport, Lengyel Köztársaság konzulátusa Szczecinben 1921-1939, sygn. 100, Belföldi levelek. A „Kurier Poznański” szerkesztőségének figyelmeztetése hogy nem illő a gdyniai kikötő hibáinak kiteregetése a gyári tudósító által: Tudósítás, sajtó cikke 1932-ból. [3] B. Kasprowicz, A gdyniai kikötő építésének gazdasági és üzemeltetési problémák 1926-1939 között, ZH 1956 nr 22, s. 1-3; M. Widernik, Gdynia városának gazdasági-szociális fő problémái, Gdańsk 1970, s. 52-58; E. Obertyński, Elbeszélései az öreg Gdyniáról, Gdańsk 1987, s. 76. [4] Kérvény az Egyházi Törvénykönyv 497 kánon § 1 és Rendi Konstitúciók 488 sz. alapján. [5] AFK, sygn. B-IVa-S, APP, s. 131. WzP 1935 nr 2, s. 16,42; S. Frejlich, A gdyniai konvent rövid története, WzPW 1966 nr 4, s. 14-19; A. Kubit, Gdynia – új helyünk, WzP 1936 nr 1, s. 16-18. [6] O. Wojciech Topoliński Isten Szolgáinak a boldoggá- és szenttéavatási ügyeinek posztulátora volt, ebből kifolyólag személyesen ismerte több püspök; meghalt a háború első hónapjaiban a sztumi táborban. [7] A Gdyniai konvent ügye, WzP 1935 nr 4, s. 91; AIFL, b. sygn., Pyznar Franciszek Józef atya személyi akta 1865-1951. [8] A Gdyniai konvent ügye, WzP 1935 m-4, s. 91. Szerződést jegyzőnél Poznańban alá lett írva. Az ingatlan megszerzése szerepel a Jelzálog Osztályon, Kamienna Góra, t. 14, Jelzálog kimutatás L. 514. [9] BFK, sygn. 2557 M III, A. Kubit, A lengyel minorita tartomány fejlődése XX század első felében, Krakkó 1971, s. 58; WzP 1935 nr 4, s. 91; A. Kubit, Gdynia – új helyünk, WzP 1936 nr 1, s. 16-17. [10] A. Kubit, Gdynia – új helyünk, WzP 1936 nr 1, s. 18; AFK, sygn. B-IVa-5, APP, s. 143. [11] A. Kubit, Gdynia, WzP 1936 nr 4, s. 94-96 [12] AN, sygn. 1 A 1, Liber Actuum..., s. 139. [13] Uo., s. 167. [14] 1936-ban az Apostoli Szentszékhez küldtek boldog Szalóme közbenjárásával történt néhány csodás gyógyulás leírását további kivizsgálásra. Ennek a boldognak a szenté avatására kezdett gyűjteni adományokat. A pénzadományok gyűjtésével nagymértékben a harmadrend foglalkozott a gyűjtéseket a ,Pochodnia Seraficka”-ban hirdetve. A kezdeti lelkesedés az összegyűjtött adományok nagyságában nyilvánult meg (a későbbi éves adományok csökkentek): 1936-ban 693 zł és 750 lírát gyűjtöttek, 1937-ben - 663,37 zł, 1938-ban - 213 zł és 1 USD, 1939-ben csak 43 zł. PS 1936, 1937, 1938, 1939. [15] Visitatio sepulchri Ven. Servi Dei Raphaelis Chyliński, COFMC 1928 nr 25, s. 273-274. [16] J. M. Chudek, Chyliński Rafał atya, tiszteletreméltó Isten szolgájának élete, Łagiewniki 1927; Causa V S. D. Raphaelis Chyliński, Confessoris Ordinis nostri. Vitae Ven. Servi Dei epitomes, COFMC 1937 nr 34, s. 128-131; Il Beato Raffaele Chyliński dei Frati Minori Conventuali 1694-1741. Postulazione Generale Santa Severa 1991, s. 52-59; L. J. Bernatek, Boldog Chyliński Rafał Łagiewnikiből, Niepokalanów 1991, s. 63 Boldog Chyliński Rafał [:Ojciec Rafał Chyliński, właśc. Melchior Chyliński OFMConv (ur. 6 stycznia 1694 we wsi Wysoczka, zm. 2 grudnia 1741 w Łagiewnikach, obecnie część Łodzi) – polski duchowny zakonu franciszkanów konwentualnych, błogosławiony Kościoła katolickiego.:], 1694-ben született Wysoczka faluban nem messze Poznańtól. A keresztségben a Melchior nevet kapta. A poznań-i jezsuita kollégium elvégzése után a hadseregbe jelentkezett. 1715-ben jelentkezett a Konventuális Kisebb Testvérek Rendjébe. Egy évvel később örökfogadalmat tett és felvette a Rafał nevet. 1717 júniusában pappá szentelték. Nagy odaadással végezte a lelkipásztori munkát: hitoktatott, gyóntatott, a szeretet és irgalmasság apostolkodását végezte a szegények és szenvedők között. Rövidebb vagy hosszabb ideig több kolostorban is szolgált: Oborniki, Radziejów, Pyzdry, Bagrów Poznań mellett, Kalisz, Varsó, Poznań, Gniezno, Warka és Łagiewniki. 1736-ban Krakkóba érkezett a łódź-i Łagiewnikiből [:Łagiewniki – osiedle administracyjne (jednostka pomocnicza gminy) w północnej części Łodzi, w dzielnicy Bałuty:], hogy segítséget nyújtson a járványban. Egész nap a tábori

79

kórházban dolgozott, vigasztalta és szentségekkel látta el a betegeket és haldoklókat. A járvány megszűnte után 1738ban Chyliński R. atya visszatért Łagiewnikibe, ahol folytatta a szegények szolgálatát. Szeptemberben megbetegedett. A betegség alatt nagy türelem példáját adta. 1741. december 2-án halt meg. II. János Pál pápa a negyedik lengyelországi látogatása alkalmával 1991 június 9-én boldoggá avatta. [17] Egészségében kicsit gyengélkedő Kolbe atya 1921-ben Zakopanéban és Nieszawaban tartózkodott. A gyógykezelés alatt olasz nyelvből fordította lengyelre Galgani Gemma életét és a tartományfőnökhöz fordult a kinyomtatásáért a tartomány költségére. Karwacki A. tartományfőnök atya nem járult hozzá ehhez. Arra buzdította Kolbe atyát hogy a lengyel minoritákkal foglalkozzon, azaz boldog bytomi Aleksy-vel, Isten szolgálja Jan Lebedan-nal (Łobdowczyk) Toruńból (Pomenáriában tisztelték) és Chyliński Rafał atyával Łagiewnikiből. AN, Zespół Dokumenty, b. sygn., Karwacki Alojzy tartományfőnök atya levele Kolbe Maximilián atyához, Lwów 26.04.1921. [18] Popiel Wincenty Teofil püspök (21.07.1825-7.12.1912). [19] AFŁ, b. sygn., Rendház története, t. 1, s. 44. [20] AFK, sygn. B-Na-4, Ac, s. 418. [21] Szerkesztőségtől, PS 1932 nr 11, s. 1 (borító). [22] Az anyagiak gyűjtésében a harmadrendiek is részt vettek, akik a,,Pochodnia Seraficka” újságban megjelent felhívások által buzdított a harmadrend tagjait és minden hívőt az erre a célra való adakozásra. Kezdetben az anyagiak érkezése jelentős volt, idővel csökkentek (1931-ben összegyűjtöttek 559,65 zł, 1932-ben – 249,90 zł, 1933ban – 118,50 zł, 1935-ben – 31 zł, 1938-ban – 77 zł): PS 1931, 1932, 1935, 1938. úgyszintén gyűjtöttek pénzadományokat Katarzyniec Wenanty atya boldoggá avatásáért, de az adományok szimbolikusak voltak (1936 – 10 zł, 1937 – 10 zł, 1938 – 10 zł).

80

Klasztor Ojców Franciszkanów Konwentualnych

Kościół św. Antoniego (Ojcowie Franciszkanie) ul. Ujejskiego 40, Gdynia Wzgórze św. Maksymiliana http://www.trojmiasto.pl/wiadomosci/Zobacz-klasztor-i-kosciol-franciszkanow-w-Gdyni-n64037.html

http://www.gdynia.franciszkanie.pl/klasztor/ http://www.gdynia.franciszkanie.pl/

81

2012. február 2.

Dobos Marianne

"… segítséged és pajzsod Ő" VII. A kiemelt, alábbi néhány oldal fordítását az éjszaka küldte Krakkóból fr. Bogdan Adamczyk.

Zdzisław Gogola OFMConv Páduai Szent Antal és boldog Jakub Strzemię Lengyel Minorita Tartomány története 1918-1939 3. Minorita népmissziók (248 old) 1.1.6 Olaszország (263-267 old.) Amennyire a nyugati országokban élő lengyelek közötti lelkipásztori munka a missziós tevékenység folytatása, Olaszországban ez egészen más karakterű volt.[1] A külföldön élő lengyelek központja és szimbóluma a római Szent Szaniszló templom és zarándokház volt.[2] Olaszország inkább a zarándoklatoknak és a tanulmányok folytatásának volt a célja, mint az emigrációnak. A lengyel lelkipásztorkodásnak nem volt missziós jellege. A lengyel papok legtöbbjének apostoli gyóntató státusza volt. Olaszországban ezt a funkciót betöltve a lengyel minoriták következő központjai alakultak: 1) Szent Péter bazilika a Vatikánban; 2) minorita kegyhelyek - Loretto, Assisi és Pádua; 3) a Rend Generális Kúriájában; 4) a Szeráfi Nemzetközi Kollégiumban Rómában. XIV. Kelemen pápa kinevezte a 13 nemzetiségű papokból álló Gyóntatók Kollégiumát, közöttük volt egy gyóntató a lengyelek számára is. A jezsuita rend feloszlatása után 1773-ban IV. Kelemen pápa a Konventuális Kisebb Testvérek Rendjére (minoritákra) bízta a gyóntatói szolgálatot.[3] A római Szent Péter bazilikában[4] az első lengyel gyóntató a két háború közötti időszakban Sobolewski Marian atya volt,[5] a második Majcher Serafin atya.[6] Szolgálatkészségéről volt híres. A honfitársainak könnyítette a város megismerését, segítette a privilégiumok elnyerését a római kúriánál.[7] Általános megbecsüléssel körülvéve teljesítette az apostoli gyóntató szolgálatát 1920-tól életének utolsó napjaiig.[8] A Szent Péter Bazilika következő gyóntatójának Górecki Krzysztof atyát jelölték ki. Akit életkora miatt nem fogadták el erre a tisztségre, és ezért visszatért Vilniusba.[9] Három és fél hónapja a gyóntatót a római bazilikában Łaś Szymon atya helyettesítette.[10] 1934 áprilisától 1939-ig a gyóntatók tisztségét Boruń Wincenty Franciszek atya teljesítette. 1936-ban a Rend Generális Asszisztensévé választották[11] és Olaszországban tartózkodott a II. Világháború alatt is.[12] XIV. Kelemen pápa 1773-ban a Minorita Rendre bízta az apostoli gyóntató feladatainak teljesítését az olaszországi Lorettó szantktuáriumban is.[13] 1912-ben a gyóntatás szolgálatát a lorettói Szűz Mária hajlékánál Ruszel Joachim atyára bízták. Az osztrák olasz háború kitörése után 1915-ben kiutasították Olaszországból és visszatért Krakkóba.[14] A háború befejezése után ismét Lorettóba utazott. 1919-ben súlyosan megbetegedett; megbénult és emiatt csak néhány hónapig dolgozott. 1920. január 9-én halt meg.[15] Utána az apostoli gyóntató tisztségét rövid ideig Knurek Andrzej atya töltötte be.[16] 1920-1923 között a zarándokok apostoli gyóntatója a lengyel és az angol nyelvűek számára az amerikai Szent Antal tartomány tagja,

82

Figlewski Alfons volt.[17] 1924-ben a rend generálisa apostoli gyóntatónak a lengyel és a német hívek számára Lorettóba a kaliszi házfőnököt, Huppenthal Remigiusz atyát nevezte ki. Ebben a helyzetben Huppenthal atya lemondott az elöljáróságról. A következő apostoli gyóntató Lorettóban 1928-ban Topoliński Wojciech lett, a boldoggá- és szentté avatási ügyek posztulátora (aki az amerikai Szent Antal tartományhoz tartozott)[18] Az utolsó lorettói gyóntató kilenc hónapon keresztül Łaś Szymon atya volt.[19] A minoriták 1934. július 31-én elhagyták a lorettói bazilikát, amikor XI. Piusz pápa felszámolta a Gyóntatók Kollégiumát.[20] A lengyel gyóntató kollégiumok a népszerű minorita szanktuáriumokban Páduában és Assisiben is léteztek[21]. Ezek a helyek állandó népszerűségnek örvendtek a lengyel zarándokok között. 1924-1925 között a páduai gyóntató Huppenthal Remigiusz atya volt (innen kiutazott Amerikába). Második, és egyben utolsó páduai gyóntató Pyznar Franciszek atya volt. 1922-1932 között tartózkodott Páduában. A lengyelek számára, mint a páduai zarándoklatok szervezője vált híressé; bevezette a speciális lengyel zarándokok könyvét, regisztrálva benne a Szent Antal sírjához érkező honfitársait.[22] Pyznar F. atya után már nem küldtek Lengyelországból gyóntatókat Páduába. Assisiben viszont lengyel gyóntatók voltak: Haczela Peregryn atya, a rend generálisának vikáriusa (1913-1919, 1930-1936) és Boruń Wincenty atya, generális asszisztens (1936-1939)[23]. A lengyel szerzetesek teljesítették a gyóntatók tisztségét a Konventuális Kisebb Testvérek Rendjének generális kúriájában is. Több éven át gyóntató volt ott Haczela Peregryn atya, aki ezen kívül 1927-1933 között a vikárius és generális asszisztens tisztségét is betöltötte.[24] A Szent Péter Bazilikából 1936-ban küldték apostoli gyóntatónak a generális kúriához Boruń Wincenty atyát.[25] A lengyel minoriták következő szolgálati helye a római Szent Bonaventúra Nemzetközi Kollégiumban volt,[26] ahol tanulmányokat végzett és tudományos fokozatokat szerzett számos minorita Lengyelországból és a lengyel nyelvű amerikai tartományokból. A nemzetközi Szeráfi Kollégiumban az olaszok után a legerősebb nemzeti csoportot alkották. Más olaszországi egyetemeken tanuló lengyel papokhoz és szerzetesekhez hasonlóan a minoriták lelkipásztori segítséget nyújtottak a világi kollégáknak, és a lengyel egyetemistáknak.[27] Amikor 1912-ben Kolbe Maksymilián atya megkezdte filozófiai tanulmányait Rómában, a Nemzetközi Szeráfi Kollégiumban hét lengyelországi és tíz amerikai lengyel tanult; és néhányan mint előadók dolgoztak. Később Boruń Wincenty atya a kollégium rektora volt (1924-1927 között). 1934-1939 között az apostoli gyóntató és a kollégiumban a Szentírás professzora volt.[28] A kollégiumban Kolbe Maksymilian atyán[29] kívül tanulmányait végezte és doktorált (1924-1927) Górecki Krzysztof atya;[30] azután 1936-1939 között ott tanított.[31] Hasonlóképpen Topoliński Wojciech atya, aki görög nyelvet tanított a kollégiumban.[32] Másik lengyel minorita, Haczela Peregryn atya (1930-1936) dogmatikus és fundamentális teológiát tanított. A tudományos munkán kívül a minoriták a lengyel tartományból, természetesen, gyóntatóként szolgáltak a római kollégiumban. * Amikor a könyvnek ezeket, a Topoliński atyára való hivatkozásokra való tekintettel lefordított részleteit megkaptam, a sorozat VII. részével foglalkoztam. Azt terveztem, hogy abban fr. Wojciech Topoliński missziós tevékenységén keresztül mutatok rá arra a hazájáért folytatott munkára, amit a hitnek és a hazaszeretetnek ez a mártírja véghezvitt. Be akartam mutatni két levelét is. Az elsőben azt, hogyan és miért jelentkezett a minorita szerzetesi rendbe, Krakkóba. Érdemes figyelmesen újra elolvasni a „Miért tetted ezt velünk?” sorozatom IV. számú darabját. Nézzük abban először a Krakkó, 1903. augusztus 7 keltezésű levelet. Az akkor 18 éves fiatalember Krakkóban „idegen, porosz származású”.

83

Pomerániában, a Porosz Királyságban, Popówban született, állampolgárságát meghatározta, tehát természetesen porosz volt.

ez

az

ami

az

Az öntudata a szíve azonban ízig-vérig lengyel. Hazájukból külföldre szakadt, Amerikába, vagy más távoli országokba került honfitársainak akart a pásztora lenni. „Szeretettel foglalkozott velem az amerikai misszionárius Ferenc atya”, – írta. Ez a sarokpontja a lengyel csodának. Annak, hogy a történelem minden orkán erejű viharát túlélte, és fennmaradt az ezer éves lengyel keresztény nép. A hit és a szeretet ereje tartotta fenn. Jöttek az amerikai lengyel ferences misszionáriusok, az első vagy többedik generációja a lengyel emigrációnak, hogy hivatásokat ébresszenek missziós útjaikon a fiatalokban, akik azután mentek tanulni Rómába. Majd pappá szentelésük után, komoly tudással, egy-két doktorátussal a tarsolyukban tovább Amerikába, vagy más távoli országokba, hogy ott nemcsak az ottaniakat, de sokszor az ő segítségükkel Közép-Európa szerte szétszóródott, vagy otthon maradt testvéreiket szolgálják. Azután onnan ismét vissza-visszatértek hazájukba, mikor az isteni gondviselés odairányította őket. Gondoljunk csak a legegyszerűbbre, mennyi templom, kolostor épült amerikai adományok segítségével is. Így például Budapesten a lengyel plébánia, amit I. Sz. August Hlond és Serédy Jusztinián bíborosok együtt szenteltek fel, vagy amint a sorozat előző írásában olvasható, a gdyniai kolostor és templom építéséhez is érkezett segítség még Topoliński atyán keresztül is. Nem szabad rangsorolni, hogy mi volt a legfontosabb része tevékenységüknek. A látványos nagy dolgok, vagy az a vezetése az aranyszálaknak, melyek csak a szőttes hátsó oldalán láthatóak. Vagy sokkal inkább azok az események, melyek ma még az egyháztörténészek, és a korszak történészei előtt is ismeretlenek. Amelyeket a történelem nagy könyvei eddig nem rögzíttetek számunkra. A nagy népek, nagy csaták, nagy mozgalmak feljegyzésre kerülnek. Vagy így, vagy úgy. Vagy ahogyan megtörténtek valójában, vagy ahogyan ilyen-olyan célból, ilyen vagy olyan megrendelésre megíródtak. A történelemhamisítás tudatos. Nem erre gondolok. De a világtörténelem egy-egy eldugott pillanatnyi észrevétlen jelenetéből népeketnemzeteket átfogó világmozgalmakká kinövő eseményeire. Ilyen nagy a világmindenség. És talán csak azért született, hogy ez a parány, a Föld elviselhesse az isteni képmás, az ember megjelenését. Egyetlen emberpár bűnbeesése a világtörténelem szenvedéssorozatának kezdete. Mint ahogy ellenében, egyetlen gyermek, az Isteni Bárány megszületése lehet az ezt feloldó eseménysorozat kezdete. Egy gyermek, húsvétkor, a jeruzsálemi nagytemplomban elmarad szüleitől – és ezzel elkezdődik a világ rendjének megváltozása. Visszatekintve az újabbkori történelemre, egy nép feldarabolása nem is olyan nagy dolog. Egy vagy két évszám a történelem nagy könyvében, egy-egy adat lenne csupán. De ha ez a nép tanulságként megtanulja, hogy Istenéhez ragaszkodva nemzeti tudatát ezáltal megtarthatja századokon keresztül, akkor csodákra lesz képes. Lengyelországot kétszer is felosztották, de megmaradt a Częstochowai Madonna csodás ikonja, – II. Miklós cár a legnagyobb forradalmárnak nevezte Őt – minden vészek közepette, és ez a nemlétező királyság helyett nemzetebb nemzetet nemzett a világnak. Micsoda erő tartotta össze az eltörölni vélt lengyeleket. És összefogta őket mindmostanáig világ szerte, az Újvilágban, Amerikában is. Szerzetesek irányította közösségeik ott és olaszországi missziókban kezdték a felszabadulás

84

megszerveződését. És amint Európát egy-két földrengés megrázza, az istenhívő lengyel öntudat máris működésbe lép. Két, az emberségen rágó rákos daganatot, a nácizmust és a bolsevizmust, hatalmas emberáldozattal, de sokszorosan túl tudta élni. A hit és a szeretet minden áldozatra képes erejét megsokszorozza a kegyelem. Nézzük most a második levelet: Róma, 1937. január 24. Főtisztelendő Anzelm Kubit atya Ferences Tartományfőnök Lemberg – Lengyelország Főtisztelendő Provinciális Atya! A főtisztelendő generális atya újbóli utasítására írok a tartományfőnök atyának az én esetleges érkezésemről a lengyelországi tartományba. Augusztus elején jár le a tartózkodási időm az én fogadott hazámban, és feltétlenül Amerikába kellene visszamennem, amely nem különösképpen vonz engem, Róma és Lengyelország jobban tetszene, mert itt megfelelő tevékenységi területem van. Viszont változtatva az állampolgárságot a szerzetesi tartományt is váltanom kell, mert Amerikába tilos más állampolgárok belépése ha hosszabb vagy állandóra szeretnék a tartózkodási időt. Az egyik tartományból való excardinaciohoz szükséges egy másiktól a befogadási nyilatkozat. Igaz, hogy exprovinciális Czupryk atya biztosított, hogy semmilyen akadály nincsen, viszont a generális atya azt mondja, hogy az egyik provinciális ígérete nem kötelezi az utódját, ha nem intézik hivatalosan. A generális atya hozzáteszi, hogy nem akar semmilyen nyomást gyakorolni, sem az elengedő, sem a befogadó tartományra, mert az az ő kompetenciájuk és felelősségük. Én is szeretném hozzátenni, hogy nem kérek semmilyen kivételezést, hanem a rendi alkotmányunk hatályában kérem, mely szerint factus faceintis, minden szerzetesnek jogában áll tartományt változtatni. Nekem nem illik sem ajánlani sem fenyíteni magamat. Ezt meg lehet tudni az én tartományfőnökömtől, a generális atyától és Haczela atyától – egyébként Lengyelországban sem vagyok teljesen idegen. A statisztika viszont: jövőre 50 éves leszek, ebben az évben ünneplem papi jubileumomat, az egészségem nem rossz, a gyomromra sincs panasz, filozófiai és teológiai diplomák és kitüntetések és szerzetesi magiszterium, apostoli gyóntató és tevékeny dogmatika professzor a római kollégiumban. Kérdezem tehát alássan főtisztelendő provinciális atyát és az ő tisztelt definitóriumát, hogy szabad-e nekem formális kérvényt nyújtani a lengyel ferences tartományba történő befogadásra. Erre engedélyem van az én provinciálisom és generális atya részéről. A mihamarabbi válaszért nagyon hálás leszek. Szeretett Szerafin atya elbúcsúzott tőlünk, szinte hirtelen, elesett az állomás helyén, majdnem úgy, ahogyan tavaly megmondtam provinciális atyának, amikor a helyettesítésének problémáját felvetettem. Scienti et volenti non fit injuria. Én a végsőkig ki akartam tartani a fronton. Amennyire tudom, Kristóf atyának kedvessé teszem Rómát, mert az idegen föld, még ha Róma is, nem a paradicsom, és húsz év amerikai élet után honvágy van. Még egyszer ajánlva kérem ügyem átgondolását, kérem emlékezzenek, a legmélyebb tisztelettel fr. Wojciech Topoliński Jelenlegi címem: Via Di I. Dorotea 23 Trastevere

85

Via Di I. Dorotea 23 Trastevere

Íme egy misszionárius szerzetes élete, szerényen összefoglalva. És szemérmes vallomása honvágyáról, kapcsolódási szándékáról hazájához. Amikor mindezt kérte, még nem tudta, hogy amikor valóban eljut hazájába, akkora ismét felborul a békés világ, és a Porosz Királyságban (és ennek érvényén a Német Császárságban) született, eredetileg porosz állampolgárságú szerzetes ismét egy agresszív hatalom, a nácik szervezte Gastapo fogságában fogja végezni – bárha valójában az olyannyira vágyott szülőhazájában – életét. [1] A lelkipásztor munka karakterére hatással volt Olaszország politikai helyzet. A fasiszta kormány, vagyis Benito Mussolini diktatórikus hatalma kezdetben úgy tűnt hasznos a nemzetnek és az olasz egyháznak. Ebben az időszakban a liberális sajtó, különösen szocialisták támadták az egyházat. 1918-bam a katolikusok Sturzo Luigi tiszteletes vezetésével politikai pártot alapítottak (Partito Popolare Italiano), az Apostoli Szentszék engedélyével. Bár a párt a szocializmustól elzárkózott, kompromisszumos programja volt, nem védte a társadalmat a radikalizmustól és a szocializmus veszélyétől. A fasizmus kapcsolatát az Egyházzal konkordátummal kellett szabályozni, mely szerint a katolikus vallás államvallássá vált. Nagy szerepet játszott ebben a XI. Piusz utasítási szerint szervezett Katolikus Akció. A kormány viszont nem fogadta el a konkordátum által a Katolikus Akcióval kapcsolatban lévő szervezeteket. A. Solmi, Storia d'Italia dalie origini ai giorni nostri, Milano 1937. [2] M. Machejek, A római Szent Szaniszló templom és hospicium 400 éves története, Róma 1978, s. 44-48. [3] IV. Kelemen 1774-ben kiadott Miserator Dominus apostoli konstitúciója alapján lengyel apostoli gyóntatók szolgáltak honfitársaiknak a gyóntatószékben. A gyakorlatban a lengyel gyóntatók a lengyel zarándokokat látták el a lelkipásztori gondoskodással, segítettek az örök város látogatásánál, lelki vezetést vállaltak a Rómában lakó honfitársaknak, papoknak, szerzetesnőknek és világiaknak. Fontos szerepet töltöttek be a Római Kúriában a hivatalos ügyek intézésénél, könnyítették a kapcsolattartást, intézték az egyházi ügyeket, törekedtek a különböző privilégiumok elnyeréséért a vatikáni kongregációknál. Literae Apostolicae Clementis Papae XIV, w: Constitutiones Urbanae Ordinis Minorum Conv., Romae 1823, s. 386392; Collegium PP. Poenitentiariorium S. Petri, COFMC 1951 nr 48, s. 238-239; C. O' Donell, Frati Minori Conventuali Penitenzieri nella Basilica di S. Pietro in Vaticano, Citta del Vaticano 1975; W. M. Zarębczan, Lengyelek a Vatikánban. Intézmények, hivatalok és a lengyel dolgozói. Történelme és újkora, Pelplin 2004,

86

s. 104; A Szent Péter bazilika Apostoli Gyóntatók Kollégium fennállásának 200 éves jubileuma, RN 1975 nr 4, s. 92. [4] A Szent Péter bazilikában a lengyel minoriták más nemzetiségű zarándokokat is gyóntattak. Az angol nyelvű zarándokok gyóntatói az amerikai lengyel nyelvű minoriták: 1933-tól Topoliński Wojciech atya; 1938-1940 között Kaczmarek Idzi atya. AFK, b. sygn., Topoliński Wojciech Jan atya 1902-1948 személyi aktája. [5] A rutin kötelességeken kívül számos más feladatot vállaltak. Sok időt és energiát szenteltek a különböző szerzetesi intézményeknek, segítettek az új statútumok jóváhagyásában. A püspökök ismerve jártasságát ezen a téren rábízták a vizitációkat a különböző rendekben. 1921-ben Dalbor Karol poznani püspök kérésére a Jó Pásztor női szerzetesrendet, és másokat vizitált. BFK, sygn. 2558 M III, A. Kubit, A lengyel minoriták missziós tevékenysége az utolsó században, Krakkó 1961, s. 38-44; AFK, sygn. B-IVa-4, Ac, s. 177. A krakkói Szent Ferenc bazilika Fájdalmas Szűzanya kápolnájában a következő emléktábla található „Sobolewski Marian atya emlékére, a rend generális ex-prokurátora, ex-provinciálisa, az itteni kolostor volt házfőnök, a teológia és filozófia professzora, a Fájdalmas Szűzanya tiszteletének fáradhatatlan terjesztője 1922. január 10-én, életének 57. évében meghalt”. [6] Majcher Serafin atyát a teológiai tanulmányainak befejezése után 1887. március 26-án szentelték pappá Krakkóban. A következő évben lengyel gyóntatóként Assisibe küldték, utána pedig Lorettóba. 1889ben a lengyelek apostoli gyóntatójának nevezték ki a római Szent Péter Bazilikába. 1896-1902 között a Gyóntatók Kollégiumának rektora volt. 1924-ben újból Gyóntatók Kollégiumának élén állt. 1925-ben XI. Piusz pápa megjutalmazta a Benemerenti arany kereszttel tüntette ki a lengyel zarándokok odaadó szolgálatáért. AFK, sygn. B-IVa-4, Ac, s. 175; Schematismus 1927, s. 27. [7] Vilnius. Szent Kereszt ereklyének megszerzése, PS 1931 nr 9, s. 277. [8] Az ő tevékenységére felfigyelt és értékelte a lengyel hatóság. A vatikáni lengyel nagykövet Skrzyński Władysław kieszközölte számára az ingyenes vízum kiadását. 1934. január 8-án halt meg Rómában. A temetési szertartáson sok minoritán és olasz prelátuson kívül részt vettek a vatikáni lengyel nagykövetség képviselői és majdnem az egész római lengyel kolónia. M. W. Zarębczan, Lengyelek a Vatikánban. Intézmények, hivatalok és a lengyel dolgozói. Történelme és újkora, Pelplin 2004; Necrologia P.M. Seraphinus Majcher, COFMC 1934 nr 31, s. 58-59; A. Kubit, Elhunyt Majcher Serafin atya, WzP 1934 nr 5, s. 6-15. [9] Atyák áthelyezései, WzP 1934 nr 6, s. 45; AFK, sygn. E-I-366, W. Gral, Elhunyt minoriták a XX. században, t. 3, Gdynia 2002, s. 225-229. [10] Łaś Szymon atya jubileuma, WzP 1938 nr 4, s. 96-98. [11] AFK, sygn. B-IVa-5, APP, s. 61; AFS, b. sygn., Krónika... 1935-1969 között, s. 49; WzP 1934 nr 6, s. 45; P. M. Vincentus Boruń tercius assistens generalia, COFMC 1936 nr 33, s. 246-247. [12] A II. Világháború alatt Boruń W. atya foglalkozott a lengyel menekültekkel, fogadta és gyóntatta a lengyel katonákat, akik Olaszországot szabadították fel a német megszállás alól. Boruń Wincenty atyát a lengyelek és az olaszok tapasztalt és megfontolt gyóntatónak tartották. Sok lengyel, akik pszichikai és vallásos traumát éltek át a háború borzasztó emlékei miatt éppen nála kerestek vigaszt és lelki támaszt. P.W. Vincentius Boruń, tertius assistens generalis, COFMC 1936 nr 33, s. 246-247; Necrologia P.M. Vincentius Boruń, COFMC 1970 nr 67, s. 80-81; A. Kubit, Missziós munkák, s. 45-48. [13] 1786-ban VI. Piusz a lorettói gyóntatóknak ugyanazokat a privilégiumokat adta, mint amelyeknek a római gyóntatók örvendtek. A XIX. századtól kezdődött a máriás szanktuáriumokban a lengyel zarándokcsoportok népesebb látogatása. A szanktuáriumokban értékes adományokat és hála ajándékokat találunk, melyeket a lengyel zarándokok ajánlottak fel. A rend generálisai 1825-től törekedtek a lengyel szerzetesek biztosításáról, akik Lorettóban az apostoli gyóntatók feladatit töltötték be. AFK, b. sygn., A. Karwacki, Dokumentumok a Minorita Rend történetéhez Lengyelországban, t. 7, s. 650; AFK, sygn. B-12, Acta Provinciae Poloniae 1835-1863, s. 38, 40-55; H. Warachim, Lengyel emlékek Lorettóban, Lorettó 1987, s. 17-19,25-28.

87

[14] AFK, sygn. A-I-14, Krónika 1892-1968 között, s. 129. [15] AIFŁ, b. sygn., Ruszel Joachim atya személyi aktája 1871-1920; Defunctus P. Joachim Ruszel, COFMC 1920, s. 30-31; A. Kubit, Missziói munkák, s. 52. [16] Knurek Andrzej atya 1920. október 23-án halt meg Przemyślben. [17] Teológiai tanulmányokat elvégezte és pappá szentelték (1905) Krakkóban. Necrologia ARP Alfonsus Figlewski, COFMC 1949 nr 46, s. 48. [18] Amikor 1928-ban gyóntatóvá nevezték ki, elkezdte a lorettói bazilika lengyel kápolnájának felújítását. Collegium Poenitentiariorum apud Basilicam Lauretanam, COFMC 1928 nr 25, s. 338; Collegium PP. Poenitentiariorum Basilicae Vaticanae, COFMC 1935 nr 32, s. 232. [19] Łaś Szymon atya jubileuma, WzP 1938 nr 4, s. 96-98. [20] Lorettó elveszítette a régi vallásos jelentőségét az új szanktuáriumok alakulása miatt, másrészről viszont messze volt a vasúti közlekedési utaktól, ami többlet nehézséget jelentett, ezért XI. Piusz pápa úgy döntött, hogy Lorettóban egy önálló nagy kolostort hoz létre. A liturgikus élet ápolásával és a zarándokok különböző nyelveken történő gyóntatásával kellett foglalkoznia. Tehát a minoriták Generális Kúriájához fordultak, hogy mint a lorettói szanktuárium eddigi gyóntatói vegyék az új rendházat Lorettóban, a minoriták viszont nem fogadták el a felajánlást. Collegium PP. Poenitentiariorum Sacrae Domus Lauretanae, COFMC 1934 nr 31, s. 266-268. [21] A rend generálisa, Orlich Alfons atya az olasz kormánytól B. Mussolini kezéből vette át 1927. október 4-én az assisi konventet. Pro S. Conventus recuperando et S. Patris nostri sepulchri restauran,do, COFMC 1927 nr 24, s. 52, 81, 120, 142, 171, 204, 229, 243,262,279; AFJ, b. sygn., Acta... 1899-1945, s. 350. [22] A lengyel kápolnában falba helyezett egy emléktáblát a lengyel hadsereg a bolsevikok felett aratott győzelme emlékére, ún. csoda a Visztulánál 1920-ban. WzP 1932 nr 2, s. 61; AIFŁ, b. sygn., C. Baran, Lengyel kápolna Szent Szaniszló tiszteletére a Páduai Szent. Antal bazilikában, Róma 1967, s. 16-17. [23] Assisiben voltak lengyelek, akik a ferences misszió keresztes hadjáratához tartoztak, még a niepokalanówi szerzetes testvérek is, mint sekrestyések. Schematismus Fratrum Minorum Conventualium A. D. 1932, s. 36; 1939, s. 105; Sacer Conventus Assisiensis, COFMC 1927 nr 24, s. 284-285; 1928 nr 25, s. 87. [24] AFS, b. sygn., Krónika 1854-től 1935-ig, s. 66. [25] AFK, sygn. B-IVa-S, APP, s. 61; AFS, b. sygn., Krónika... 1935-1969 között, s. 49; WzP 1934 nr 6, s. 45; P. M. Vincentus Boruń tercius assistens generalia, COFMC 1936 nr 33, s. 246-247. [26] A konventuális kisebb testvérek a pápai teológiai karát Rómában 1905. január 24-én alapították a szeráfi nemzetközi kollégium mellett. Megszakítás nélkül folytatta az egyetemi generális fakultás tradícióját, melyek 1236-tól fejlődtek a rendben. A Szemináriumok és Egyetemek Kongregációja 1935.06.13-án kiadott dekrétum hatályával jóváhagyta ezt a kart és pápai titulust adományozott neki. Pontificia Facoltá Teologia „San Bonawentura”, w: Annuario Pontificio 2003, s. 1762. [27] AUKUL, sygn. T. m. 4976, J. Sulżycki, Lengyel emigránsok az olasz földön 1795-1939, Lublin 1992, s. 52-56. [28] AFS, b. sygn., Krónika 1854-től 1935-ig, s. 57; AFK, sygn. A-I-14, Krónika 1892-1968 között, s. 145; Schematismus 1927, s. 27. [29] Írások OMK, t. 1, Levél az Édesanyához, Róma 10.11.1912. [30] Górecki Krzysztof atya gyászjelentése, WzPW 1966 nr 2, s. 33-37. [31] AFK, sygn. E-I-366, W. Gral, Meghalt Minoriták XX sz.-ban, t. 3, Gdynia 2002, s. 227. 341 Disciplinae auxiliares, COFMC 1933 nr 30, s. 263. [32] Disciplinae auxiliares, COFMC 1933 nr 30, s. 263.

88

2012. február 4.

Dobos Marianne

„… segítséged és pajzsod Ő” VIII. Amikor egy újabb részbe próbálom belepárolni a gondolataimat, mi lehet a XVIII. századi magyar minorita Isten Szolgája és az ő boldoggá avatási ügyében is posztulátornak, a XX. századi lengyel mártír rendtársának az üzenete nemcsak korukban, de a XXI. század számára, döbbenten érzem, hogy mennyire konkrét életük tanúsága által a mondanivalójuk korunk keresztény emberének, napjaink Európájában. Amikor a sorok írásába kezdek Urunk bemutatása (Gyertyaszentelő Boldogasszony) ünnepe van. Negyven nappal születése után mutatják be Jézust a jeruzsálemi, templomban. Ekkor hangzanak el a Szentlélek kinyilatkoztatása által mondott szavai Simeonnak, a „Világosságul a pogányok megvilágosítására”, küldött üdvösség szerzőjéről. Jézus pedig, majdan így mondta saját magáról: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága.” Mikor kerületekre, városrészekre terjedően átmeneti áramszünet van, vagy csupán otthonunkban veri ki valaki valamilyen zárlatos készülékkel a biztosítékot, egyetlen égő gyertya milyen megnyugtatóan vigasztaló lehet a sötét helyiségben. Megszűnik a tapogatózás. Mindenki a parányi fényt követi. Eltűnhetne e vajon a világból a nyugtalanság és a szomorúság? Eltűnhetne-e vajon a szenvedés? Minden bizonnyal nem. Hová is lenne, hogyan élhetne, hogyan újulhatna meg folyamatosan mindig az Egyház kétezer éve a mártírok nélkül? Amikor: „ A mártírok vére a keresztények vetése.” Jézus tanítványaihoz szól, illetve az ő kiválasztott legkedvesebbjeinek hagyja meg, akik élik, és akik tovább adják az Ő békéjét: „Ne nyugtalankodjék szívetek és ne is szorongjon!” De vajon eltűnhetne-e teljesen az ember szívéből a bizonytalanság, a nyugtalanság, a szomorúság? Minden bizonnyal: Nem! – vágnánk rá rögtön –, mert valóban így is lenne a kegyelem nélkül: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait és szeretetében maradok. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen tibennetek és örömötök ezzel teljes legyen.” Azt pedig, hogy mi a fő dolog ezekben az örömöt teljessé tevő parancsolatokban, azt az előírások tömkelegéből, a régen létezőkből, de addig figyelembe nem vettekből hozza a legelső helyre, akkor is, amikor megválaszol az írástudó kérdésére: „Melyik az összes parancsok között a legelső?” Ekkor, amikor itt Jézus az Isten szeretet parancsát megadja a Mózes könyvében megírt, ’teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből’ mellé tesz egy negyediket is: ’ teljes elmédből’. Ezzel még inkább a bensőséget erősíti. A szív, lélek, erő és elme szeretete nem lehet külsőség. A mindig egy, mindig ugyanaz végtelen és mérhetetlen nagy Isten szeretete nem tűr korlátozást, hol az egyikre, hol a másikra. A szeretetnek ez az így megfogalmazott parancsa, az a pontos eligazítás, melynek hallatán az írástudó is – valószínűleg örömmel – mondta ki válaszát. És ez a válasz bátor volt. Ott az égő-áldozati oltárnál, ahonnan napról-napra szállt fel a füstoszlop. Ahol

89

minden bizonnyal a zsidók közelgő húsvétján, mint eddig is évről évre mindig igen sok feláldozott állat vére fog folyni. A Mester dicsérő válasza, pedig, nemcsak a törvénytudónak, de a parancs minden teljesítőjének szól: ’Nem vagy messze az Isten országától.’ Krisztusnak ez az országa már idelenn, és odafönn az örökboldogsággal így érhető el. Gyümölcseit a lángoló Isten szeretet a felebaráti szeretetben termi meg. A felebaráti szeretet, az ami gyakran nehezebb minden másnál, főként mert ahogyan Urunk parancsolja, az ellenség szeretetét is magában foglalja. Ez pedig lángoló Isten szeretet nélkül nem lehetséges. Isten országa eleven kapcsolat az Atyával, Krisztus által a Szentlélekben. Ez a kapcsolat Istennel, Istenben, és Istenből él. A felszínen nem látható. De „A tenyerembe írtam a nevedet”, ott olvasható a keresztre szögezett kézben. Isten nem csak segítője az embernek, bármilyen nagy szent és nemes legyen is a célja, de Ő maga kell legyen a célja. Istennel, – „Cum Deo pro patria et libertate!” –, a hazáért és a szabadságért! Valójában Istenben a hazáért és a szabadságért. Különösen sokszor megélt történelme folyamán a világ, Európa és édes hazánk nappal is éjszakai sötétséget. Így volt ez Kelemen Didák atya korában is, és talán még inkább a XX. században. Amikor a hívő ember is így sóhajthatott fel: „…miért tetted ezt velünk?” Arról, hogy miről beszélhetett a tizenkét éves Jézus Jeruzsálemben a templomban húsvét ünnepén, nem ír az Evangélium. A kereső Mária és József különlegesen nehéz élethelyzetben voltak, mikor nem találták Őt. Egyik pillanatról a másikra vették észre, hogy elveszítették a Gyermeket. Míg meg nem találták, sötét éjszaka borult a lelkükre. Rettenetes érzések. Rettenetes a sötétségben keresni. Amint rátaláltak, elmúlt a sötétben járás nyugtalansága és szomorúsága. Ehhez hasonlóan rettenetes érzés, nyugtalanság és szomorúság tölti el az embert, abban az élethelyzetben, amikor elveszítette a Világosságot. De ilyen helyzetben vannak azok is, akik még rá sem találtak. Sötétben tapogatóznak, messze élnek életük értelmétől. Sokszor, mint ezt is láthattuk a történelem folyamán, vagy ahogyan ebben a sorozatban, amikor a lengyelek elleni népirtásról, a Pomerániai Katyńról olvasunk, kimondhatjuk, hogy az ember névre is méltatlanul. Még gyakrabban pedig „csak” önmagához méltatlanul él az ember. Annál a boldogságnál, amikor az éjszakai sötétségben fényre találunk, megnevezhetetlenül, százszor, ezerszer, tíz- és százmilliószor nagyobb lehet az öröm, meghallani a hívást „aki engem követ, nem jár sötétben.” Boldog II. János Pál kezdeményezte, és 1997. február 2-án tartották meg először a szerzetesek világnapját. Övéké a hivatás öröme. De öröm minden jóakaratú, keresztény számára látni azt a hosszú sort, amelyben a Világosságot követik, akik meghallották Jézus hívást.

90

Nem kis csapat azoké sem, amelyhez fr. Wojciech Topoliński is tartozott, amelyről Gogola professzor könyve szól. Bemutatójára így invitáltak: „A lengyel ferencesek végre elérkeztek oda, hogy a két világháború közötti történetüket részletesen feldolgozzák. 2012 január 19-én Krakkóban kerül bemutatásra Dr. Habil ZdzisŁaw Gogola atya munkája a Mindenszentek tér 5. alatti kolostorban. A könyv címe: Szent Antal és Boldog Strzemię Jakub Minorita Rendtartomány története 1918-1939 ’A kötet célja, megmutatni a ferencesek társadalmi és politikai szerepét a két világháború közötti időszakban. Az eddigi anyagok ugyanis csak töredékben dolgozták fel a témát’ – mondja művéről a szerző. A kiadványnak óriási jelentősége van nemcsak a szerzetesek, de a történészek és minden olyan érdeklődő számára is, akiket foglalkoztat Lengyelország történelmének ez a korszaka. A könyv bemutatja a ferencesek nem mindennapi társadalmi jelentőségét ebben az időszakban. Szent Ferenc fiai ugyanis buzgón kivették részüket a II. Köztársaság újjáépítésében. A lengyel szellemet képviselték a messzi WoŁyn területein, de Sziléziában, Poznanban és Pomerániában is. A szétesett Lengyelország népét próbálták összetartani, és erősíteni a nemzeti öntudatot. Ébresztették bennük a nyugat kultúrköréhez való tartozást. Jószomszédi kapcsolatokat építettek, és keresztény párbeszédet folytattak. A könyvben bemutatott személyek történetei között vannak ismert szentek, mint: Szent Kolbe Maksymilian Maria atya és a hét boldog PuchaŁa Achilles, Guz Innocenty, Bartosik Pius, Bajewski Antonin, Stepien Herman atyák és két testvér, Trojanowski Tymoteusz, Zukowski Bonifacy. A szerző a munka megalkotásához több mint ötven archívumot, templomi-, szerzetesi- és állami könyvtár dokumentumait kutatta át. Felhasználta továbbá az élő tanúk által elmondottakat. A szerzőnek az írásban, mint kiegészítő anyagok hasznosnak bizonyultak: történelmi művek, életrajzok, hagiográfiák (a szentek életének leírása és kutatása), naplók, emlékezések, publikációk, és magán levelezések. A mű a bevezetőből, nyolc fejezetből, és befejezésből áll. A könyvet kiegészítik: táblázatok, illusztrációk, fényképek, függelékek, lábjegyzetek és a terjedelmes bibliográfia.”

91

2012. február 6.

Dobos Marianne

„…Segítséged és Pajzsod Ő” IX. „ – Rabbi! Mi bajod? – Kiáltotta nyugtalanul. Péter kezéből kihullott a vándorbot, szeme előremeredt, szája kinyílt, s arcáról csodálkozás, öröm és rajongás tükröződött. Egyszerre térdre rogyott, kezét maga elé nyújtotta, s szájából feltört a kiáltás: Krisztusom! Krisztusom!... S arccal a földre borult, mintha valakinek a lábát csókolgatná. Sokáig csend volt, majd az aggastyán zokogástól szaggatott hangon kérdezte: – Quo vadis, Domine? Nazarius nem hallotta a választ, de Péter fülébe eljutott a szomorú, szelíd hang: – Ha te elhagyod népemet, én Rómába megyek, hogy újra megfeszítsenek. Az apostol, arccal a porban, mozdulatlanul, hangtalanul feküdt a földön. Nazarius már azt hitte, elájult vagy meghalt, de ő csakhamar felkelt, reszkető kezével felvette a vándorbotot, s egy szót sem szólva visszafordult a város hét halma felé. A legényke pedig, ezt látva, visszhangként ismételte meg: – Quo vadis, Domine? – Rómába – felelte az apostol halkan. És visszament. * Pál, János és Linus meg a hívők valamennyien csodálkozva és annál nagyobb rémülettel fogadták, mert hajnalban, közvetlenül Péter távozása után, a praetoriánusok körülfogták Miriam házát, s az apostolt keresték. De Péter a hívek minden kérdésére nyugodtan és örvendezve csak ennyit felelt: – Láttam az Urat! S még aznap este kiment az ostrianumi temetőbe, hogy tanítsa és megkeresztelje azokat, akik meg akartak mártózni az élet vízében. S attól fogva minden nap kiment oda, s minden nap nagyobb és nagyobb tömegek követték. Olyan volt ez, mintha a vértanúk minden könnycseppjéből újabb hívők születtek volna, s az arénában felhangzó minden sóhaj ezer meg ezer lélekben talált volna visszhangra. Caesar vérben fürdött, Róma és az egész pogány világ őrjöngött. De akinek már elég volt a gaztettekből és az őrjöngésből, akiket megtapodtak, kiknek az élete balsors és nyomorúság volt, az elnyomottak, a szomorúak, a boldogtalanok mind összesereglettek, hogy hallják a furcsa beszédet az Istenről, aki úgy szerette az embereket, hogy magát kereszthalálra adta bűneik megváltására. S mikor megtalálták az Istent, akit szerethettek, megtalálták azt, amit mindaddíg senkinek meg nem adhatott az akkori világ: a szeretetből fakadó boldogságot. Péter pedig megértette, hogy az élő igazságot sem Caesar, sem a légiói le nem győzik, sem a könny, sem a vér el nem árasztja, s hogy csak most kezdődik annak győzelme. Azt is megértette, miért térítette vissza az Úr útjáról; íme, ez a város a kevélység, a gonoszság, az

92

erkölcstelenség és a hatalom fészke, most kezdett az ő városává és kétszeres székhelyévé válni, mert innen áradt ki a világra a test és lélek fölötti uralom.” (Henryk Sienkiewicz: Quo vadis?) Megtörént-e, amit a Nobel-díjas lengyel író leírt? Ha megtörtént, így történt-e meg? Az Úr és Szent Péter titka marad, míg világ a világ. De miért foglalkoztat engem különlegesen is most ez a jelenet? Amilyen teljesen reménytelen volt a Rómából menekülő, s majd oda mégis visszaforduló apostol helyzete, ugyanolyan reménytelen volt az egyház történelme során, minden mártír sorsa, attól a pillanattól kezdve, amikor beledöbbentek mi várhat rájuk, mint meghozott döntésükből eredő következmény. Haláluk sohasem amolyan rosszkor volt rossz helyen következményeként bekövetkezett véletlen baleset, de mindig tudatosan vállalt vértanúság. Azt az eseményt, ami ehhez a gondolatsorhoz vezetett engem, lehet csupán egy érdekes epizódnak tekinteni a XX. századi keresztényüldözés megtörtént dolgainak leírásában. Lehet érdektelen sokak számára, de az enyémre remélem soha nem lesz az, ami a „lengyel Bácsikámmal” megtörtént. Hogy hogyan történt, így-e vagy másként, ez is megmarad az Úr és az ő titkának. Az, amit én érzek át életével, és egyre jobban halálával kapcsolatosan – talán leírom – , úgy érzem, hogy Aki a keresztet küldi, Ő szenteli meg a gyertyát is, melynek világánál négy éve tapogatózom fr. Wojciech Topoliński nyomait kutatva-keresve. Küldi a fényt, ami, mint Rembrant festményein, mindig más-más részletére annak vet világosságot. Valamennyi levelet, amely a legutolsó könyvemben megjelent, 2010 októberében fordította le nekem Bogdan Adamczyk atya. Azt, amelyre most utalni fogok, azonban már 2010 nyarának elején megkaptam tőle. Ebből számomra az derül ki, hogy nem az amerikai követségre ment, ami a menekülést jelenthette volna. Versenyt futhatott volna az életéért, amiben minden perc számított, attól kezdve, hogy a bydgoszczi Gestapo kiengedte. Amilyen teljesen reménytelen volt a Rómából menekülő, s majd oda mégis visszaforduló apostol helyzete, ugyanolyan reménytelen volt az egyház történelme során minden mártír sorsa. Így az övé is. Mint amerikai állampolgárnak a követség adhatott volna segítséget, ha azonnal odamegy. Nem tudhatjuk, hogy a Konitzer jogtanácsos tisztelendőnek küldött levelet már nem a Gestapón íratták vele, a róla való figyelem elterelésként jeleztették vele, hogy minden rendben:

93

Świecie n. W., 1948. március 2. Chełmiński Püspöki Kúria Pelplin ikt. sz. 225/48 érk.: 1948 március 04 Świecie n. W. Polgmármesteri Hivatal 20/48 A Pelplini Püspöki Kúriához Válaszolva a Püspöki Kúria (iktatószám 782/48/II) ez évi február 17.-ei levelére, tisztelettel tájékoztatom, hogy Topoliński atya 1939 októberében vagy már szeptemberében jelentkezett a bírónál Świecie-ben. Itt azonnal letartoztatták és átszállították a bydgoszczi gestapóhoz. 24 óra múlva kiengedték azzal a feltétellel, hogy azonnal jelentkezzen a gdanski amerikai konzulátusnál. Bydgoszczból Gdanskba való átutazásakor Marianka k. Świecie-ben töltötte az éjszakát Bonieckichnél. Másnap reggel kiutazott Gdanskba, ahogyan kijelentette az amerikai konzulátushoz az útlevélért. Még ezen a napon a Bonieckichnél Mariankaban betört a gestapó Topoliński atyát keresve. Átkutatták az egész házat. Az alapos házkutatás után a gestapó a Bonieckichtól kivágott újságcikk kötegeket vittek el. Elmenve, még azt mondták Bonieckich asszonynak, hogy kém. Topoliński atya Gdańskból levelet írt Konitzer jogtanácsos tisztelendőnek, hogy mindent sikeresen elintézett. Ettől kezdve minden nyom odaveszett. Az olasz konzul kereste őt minden börtönben és a gdański gyűjtőtáborban, de sehol nem bukkantak a nyomára. Csatolom Topoliński atya ismerőséhez, Bonieckich-hez, a megszállás után írt levelét. ks. J. Małkiewicz

Ahogyan újra és újra olvasom a leveleket, olyan dolgokra figyelek fel, amelyek ezt megelőzően nem tűntek fel. Megdöbbenve látom, milyen figyelmetlen voltam a Róma, 1937. január 24-i keltezésű levélben megadott Jelenlegi címem: Via Di I. Dorotea 23. Trastevere sorokkal kapcsolatosan is. Tegnap néztem, csak utána, hogy ez a Santa Dorotea plébánia temploma. Mikor pedig az írás megjelenik Szent Dorottya szűz és vértanú ünnepe van. Illetve csak volt 1968-ig. 288-ban Diocletianus császár keresztényüldözése során halt vértanú halált. Története olyan szép, hogy legendává minősíttetett vissza. Életüket, s hogy egyáltalán éltek, vagy sorsuk csupán csak szimbóluma a szűz vértanúnak együtt vonták kétségbe Borbála, Alexandriai Katalin, és Antiochiai Margit életével. Tény, hogy valóban nagyon hasonlóan írja le a Legenda Aurea keresztény kiállásukat hitükért, a megkínzásuk, és kivégzésük történetét.

94

Szent Dorottya faszobor 1410-1420 k. Magyar Nemzeti Galéria

Parrocchia Santa Dorotea Ordine Frati Minori Conventuali - Provincia Romana

Dorotea, hadd érezzem én is szimbolikusan, de mai ünnepén is ajándékot küld a hitetlen világnak. Mindenféle kínzással próbálták megtörni. Forró ólommal telt kádba tették. Melleit fáklyákkal égették. A sebek azonban maguktól begyógyultak. Ágota történetében olvasható, hogy Szent Péter kereste fel cellájában, és vigasztalta, gyógyította meg a kivégzése előtt. Maradjon ez is – így volt nem így volt – kettőjük titka. Dorotea, neve annyit jelent, mint istennő ajándéka, kínzatása során keresztény hitvallása mellett, többször elmondta azt is, hogy égi jegyese országában vele együtt, néha almát és rózsát szed. Nosza, nem röstellte ezzel gúnyolni a nyakavágó helyre vezetett leányt egy fiatalember: Ha odaér az általa emlegetett országba, küldjön abból a gyümölcsből, és virágból neki is onnan. És mielőtt levágásra nyújtja fejét, Dorottya imádságban megkéri jegyesét erre is. Meghallgatásra talál. Mert abban a pillanatban, amikor a hitetlen ifjú éppen gonosz szellemességével dicsekszik barátainak, megjelenik közöttük egy szép ifjú, aki sokkal inkább angyal lehetett, és átnyújt egy gyümölcsös tálat benne három almával, és három szál piros rózsával, hogy Dorottya küldi a számára. Az ifjú pedig ráeszmélt a keresztény vallás igazságaira. Megtért. Megbánta bűneit. Nyílt tanúságot téve Krisztus mellett maga is vértanúként fejezte be hamarosan életét.

95

1937. január 24 tehát abban a trasteverei templomban (is) szolgálhatott fr. Wojciech, melyről ezt olvashatjuk: „Eredete a XI. századra nyúlik vissza. Az elpusztult ősi épület helyén 1475-ben emeltek új templomot, amely végső formáját 1756-ban nyerte el, de még 1879-ben is újra szentelték. Belül egyhajós, kereszt alakú, középen kis kupolával, hat mellékoltárral. A főoltár és az apszis képe, valamint a mennyezetfreskó, a névadó vértanút ábrázolja. De a főoltáron van egy kis Szűz Mária-kép is. Ezen kívül sok ferences szent képét is láthatjuk. Említendő még a márvány díszítés. Fontos megjegyezni, hogy Kalazanci Szent József itt kezdte el gyermeknevelő munkáját. Innen költözött a San Pantaleo templomba.” (Péteri Pál: Róma a templomok városa). Nem tudom az ünnepen szokás-e még, és lesz-e a mai napon ebben a templomban, alma szentelése. De minden bizonnyal 1937-ben volt, és lehet, hogy Topolinski atya végezte akkor a szertartást. Számomra úgy érzem ismét meglepetést küldött. A kapott szimbolikus almáról a sorozat további részeiben be fogok számolni.

http://www.francescaniconventualiroma.org/conve/index.php

96

JELEN A MÚLT JÖVŐJE Szent Dorottya ereklyetartója A Rómában teológiai tanulmányokat folytató Tarnóczy Pál hozta haza 1730-ban azt a kis ereklyetartót, mely előbb a család, majd később az Magyar Országos Levéltár féltett kincsévé vált. GALASI ZSUZSANNA Nagyon boldog lehetett a Tarnóczy család tagja, amikor kezébe fogta Szent Dorottya különösen becses ereklyéjét és a hitelességét tanúsító iratot. Mint minden család, ők is gondosan őrizték a vagyonukat és a jogaikat biztosító, igazoló dokumentumokat. Valójában nem tudjuk pontosan, Tarnóczy Pál hogyan jutott az ereklyéhez, amely a család néhány iratával együtt került a Magyar Országos Levéltárba. Az ereklyetartó elő-...

...és hátlapja

Az ereklyék tisztelete alapvetően meghatározta a középkor hit- és gondolatvilágát. Az ereklye eredetileg a szent földi maradványát vagy annak bármely kis darabját jelentette. Ereklyeként tisztelték továbbá azokat a tárgyakat is, amelyek az élő szent testével egykor érintkeztek.

Az ereklyék tisztelete által életre hívott igények növekedésével később már az a tárgy is ereklyévé vált, amely érintkezésbe került az eredeti ereklyével. Az ereklyék védelmet nyújtottak a közelükben élők számára. Mellettük imádkozva a hívők a szentek közbenjárását kérték különféle ügyeikben, és csodájuktól remélték sorsuk jobbra fordulását. Az ereklyék természetfölötti erejébe vetett hit egyidős a Római Birodalomban államvallássá lett kereszténységgel, a 4. században indult hódító útjára. Keleten már ekkor élt az a szokás, hogy a kiemelt holttestet ereklyeként szétosztották, ám nyugaton még szentségtörésnek számított a sírok felnyitása. Amikor azonban a keleti gótok a 6. században feldúlták Róma külvárosi temetőit, a helyzet megváltozott: a pápák a katakombák leghíresebb ereklyéit a székesegyházakba szállíttatták. Galliában a normannok elől menekülő szerzetesek pedig magukkal vitték a legfontosabb kincseiket, így az ereklyéiket is. Ilyenformán szokássá vált a szentek ereklyéinek átszállítása. Minden templom és kolostor megpróbált ereklyéhez jutni. Már 380-ban tiltották az – általában adományozásnak feltüntetett – adásvételt, az üzérkedés mégis felvirágzott. A 9. században az ereklyekereskedelem központja egyértelműen Róma volt, Konstantinápoly elfoglalásával (1204) és a keresztes háborúk idején pedig a kelet csodatévő ereklyéi is Európába áramlottak. Egy-egy ereklye megszerzése olyan hihetetlen jelentőségre tett szert, hogy egyesek rabolni, gyilkolni is képesek voltak érte. Zarándokok indultak útnak, hogy távoli városokban imádkozhassanak a híres szentek sírjánál, ereklyéinél. A legfontosabb zarándokutak során, amelyek Jeruzsálembe, Rómába vagy Santiago de Compostelába vezettek, a hívők sorban megálltak a kisebb jelentőségű templomoknál és kolostoroknál is. A vezeklők, a gyógyulásra vagy az örök üdvösségre vágyó hívők akár hosszú hónapokra is távol maradhattak az otthonuktól. A Tarnóczy család Szent Dorottya-ereklyéje ma az Országos Levéltár rendkívül értékes, szigorúan őrzött darabja. Az ereklyét ovális alakú, belül szépen díszített, ezüst ereklyetartóban helyezték el, amelyet elöl kristály borít, a hátoldalát pedig vörös viaszpecsét zárja le.

97

Szent Dorottya a 4. század elején, a keresztényüldözések idején halt mártírhalált a kappadókiai Cézáreában. Emléknapja február 6-án van. A kertészek, a virágárusok védőszentje ő; Bálint mellett a jegyesek védőszentjének is tekintik. A legenda szerint Dorottya halála előtt így szólt kínzóihoz: „Jézus Krisztust kívánom látni, aki az Atya jobbján ül a mennyországban, ahol sosincs tél, és ahol a gyönyörűségek kertjében rózsát és almát fogok szedni.” Amikor a vesztőhelyre vitték, egy Teofil nevű ifjú csúfolódva azt mondta a szűznek, hogy ha majd megérkezik a Jegyeséhez, akinek az országában mindig tavasz van, küldjön neki rózsát és almát. A kivégzés után, a februári hidegben, a gúnyolódó előtt egy kisfiú képében angyal jelent meg, és átadta neki a Dorottya által küldött virágot és a gyümölcsöt egy kosárban. Teofil ennek hatására megtért, és később ő is vértanúhalált halt.

Az ereklye eredetiségét igazoló okirat Családok, személyek, testületek és egyesületek iratai – Családi fondtöredékek – 559/1. – No. 10. Azt is gondolhatnánk, hogy az emberek csak a középkorban igyekeztek ereklyékre szert tenni, de ez korántsem így van. Az említett, a Szent Dorottya-ereklye eredetiségét nyilvánosan elismerő irat 1730. május 28-án keletkezett, de ma is állítanak ki efféle tartalmú, a képen láthatóhoz megszólalásig hasonló dokumentumokat Rómában. Az előre nyomtatott igazoláson szerepel a kibocsátó magas rangú egyházi méltóság neve, az iratot a végén aláírás, dátum és a hivatal pecsétje zárja. A latinul írt szövegben a szabadon hagyott helyekre beírták a szent nevét. Esetenként rövidítésekkel jelezték, miért avatták az illetőt szentté. Közölték, hogyan néz ki és miből készült az ereklyetartó. Gyakran külön bekezdés óv attól, hogy a relikviát, bárki kezébe kerüljön is, árulják vagy elcseréljék. A képen látható irat végén erre csak két szó utal: „Gratis ubique”, vagyis: mindenütt ellenszolgáltatás nélkül. Az egyházi törvények ugyanis tiltják az ereklyék pénzért való árusítását. Az ereklyetartó azonban már nem esik e szigorú szabályozás alá. Felhasznált Pierre André Sigal: Isten vándorai. Gondolat Kiadó, Budapest, 1989.

irodalom:

Fotó: Czikkelyné Nagy Erika http://mnl.gov.hu/a_het_dokumentuma/szent_dorottya_ereklyetartoja.html

98

2012. február 19.

Dobos Marianne

„…segítséged és pajzsod Ő!” X „Gdyniának tehát szüksége volt lelkipásztorokra. Néhány éve a minoriták kolostorok építését tervezték ebben a fejlődő kikötő térségben. Pyznar Franciszek atya a Páduai Szent Antal kegyhely gyóntatója erre a célra Olaszországban egy speciális gyűjtést szervezett. Amikor 1935. szeptember 10-én Kubit Anzelm tartományfőnök atya Topoliński Wojciech római posztulátor atyával meglátogatták Gdańsk független városát, megnézték a Szentháromság templomot, a Szent Anna kápolnát és a ferencesek által régen felépített kolostort (1420 körül), mely most viszont idegen vallási és politikai hatalom alatt állt, így elhatározták, hogy a közeli Gdyniában megalapítják a szerzetesi közösséget. Ezzel a céllal a két minorita elment Okoniewski Stanisław püspök atyához Pelplinbe, engedélyt kérve a szerzetesek letelepedésére Gdyniában. [1] A chełmiński püspök 1935. október 15-én kelt levelében erre engedélyt adott.[2] Valószínűleg a püspök döntésére bizonyos hatással volt a főpásztor ismeretsége a Pomerániából származó Topoliński Wojciech atyával.[3] A minoriták gdyniai megtelepedésének ötletét nem mellékesen a Páduában dolgozó Pyznar Franciszek atya támogatta. És éppen ő ajánlotta, hogy Gdyniában a lengyelek Páduai Szent Antal tiszteletére építsék a templomot. 1935. november 26-án a tartomány definitóriuma engedélyt adott a leendő templom és kolostor területének megvásárlására.[4]” [[1] Kérvény az Egyházi Törvénykönyv 497 kánon § 1 és Rendi Konstitúciók 488 sz. alapján. [2] AFK, sygn. B-IVa-S, APP, s. 131. WzP 1935 nr 2, s. 16,42; S. Frejlich, A gdyniai konvent rövid története, WzPW 1966 nr 4, s. 14-19; A. Kubit, Gdynia – új helyünk, WzP 1936 nr 1, s. 16-18. [3] O. Wojciech Topoliński Isten Szolgáinak a boldoggá- és szenttéavatási ügyeinek posztulátora volt, ebből kifolyólag személyesen ismerte több püspök; meghalt a háború első hónapjaiban a sztumi táborban. [4] A Gdyniai konvent ügye, WzP 1935 nr 4, s. 91; AIFL, b. sygn., Pyznar Franciszek Józef atya személyi akta 18651951.]

* Sorozatom hatodik darabjában már teljes egészében idéztem a gdyniai kolostor alapítására vonatkozó fejezetét Zdislaw Gogola professzor könyvének. Ebből emeltem ki a fenti idézetet, az ide vonatkozó lábjegyzetekkel. Fontosnak érzem azonban, hogy itt is álljon az alábbi két dokumentum lengyel és magyarnyelvű közreadása előtt.

99

W.Topolinski, levele Anzelm Kubit N.O.Provinciális Atyához. Chełmno 1935. szeptember 5. (O.O. Ferencesrendi Provinciális Archívum Krakkó) Drága Tisztelendő Provinciális Atya Minden jól van et amplinis. Azért mégis, mert a Provinciális Atya Jabłnow-ban nem jelent meg, másodszor is a Püspök Úr előtt, ő számon kér engem: hogy miért nem jönnek! Eddig azonban [azt mondta nekem] Excelenciája: Atyának ezt megteszem, azaz engedélyezem az O.O.Ferencesek letelepedését Gdyniaban. Várom az atyát Pelpłinben kedden szeptember 10-én. Hála Istennek. Ismételten kérem Provinciális Atyát, hogy személyesen tudjuk megbeszélni ennek feltételeit a Püspök atyával. Ahogy mondtuk, a vonat Varsóból 0.15 indul, és Toruń Külvárosban 6.16 találkozunk. Lehetőség szerint kérem szólni, akár táviratozni [érkezéséről] Chełmno-ba… Kaweci Franciszek Úr-Rynek 23, Chełmno. Provinciális atya érkezése esetén kérem [még] értesítse Torunban: Osinski Jan Sw.Jakub utca 17, aki találkozni akar Provinciális Atyával, kedden reggel 6.16-kor a Külvárosban. Püspök Atya ragaszkodik ahhoz, hogy azonnal el kell menni Gdyniaba, szétnézni és valamit kinézni, mert keresi Gdyniába [letelepedési kérelmével] számos más férfi szerzetesrend is. Legjobb lenne tehát elmenni és Franciszek atyával Pelpłinből valahogy beugrani Gdyniaba és ott valamit elcsípni. Vendéglátásunk Gdyniaban biztosítva van és [vannak ott] bizonyos informátorok is. Nem lenne rossz, előtte találkozni Toruńban és ott átbeszélni az ügyet. Ezért kérem, hogy Torun Külvárosból a hídon át, menjen el Osinskiékhez, Jakub 17-re, ez közel van az állomáshoz. Szólok nekik, és délután én is ott tudnék lenni. Mintha otthon lennénk, úgy vagyunk náluk. Provinciális atya, ha tudna (…) alapból,(…) legalább 300 zŁ, mert a front nehézségeire kevés pénzt vittem magammal, és kölcsön vettem már más posztuláris expus-ot. Püspök atya nekünk mindent megtesz, csak segítsek neki boldog Juta Chełmza boldoggá [elírás, helyesen szentté] avatásában. Bautera portea. (…) fr.Wojciech Topolinski-post.Gen Ui. Jól jönnének még mise szándékok, egy pár nekem és legalább a legolcsóbbak a plébánosomnak, aki ingyen tart, fuvaroz engem és segít. Fr.W.T.

A. KUBIT, Gdynia –nasza nowa placówka! (Új Intézményünk) Wiadomosci z Prowincji (Hírek Provinciából) 1sz. (20) 6 évfolyam március, Niepokalanów 1936,16-18 oldal,

Archívum Niepkalanów Évek óta foglalkoztatta a Provinciát az a gondolat, hogy abban a lendületben, ami Gdyniaban van, mi is részt vegyünk. Pomerániai letelepedésünket ösztönözte az, hogy hiszen elsőként a lengyel területeken ferencesek kezdték meg a missziós munkát, és onnan indultak az első utak porosz-, litván- és Zmudz területeire. A gdyniai kolostor létrehozásának gondolata már Olaszországban foglalkoztatta Pyznar Franciszek atyát, aki 350 dollárt szedett össze a gdanski intézmény alapjaira. Elmentem tehát múlt év szeptember elején Topolinski Wojciech atyával a pelpłini Excellenciás Püspök Úrhoz és rögtön megkaptuk az engedélyt a telepedésre Gdyniában. Kérésre a Püspök Úr, írásban adta ki az engedélyt, hogy szükség esetén, a hely megszerzése érdekében fel lehessen mutatni a Püspök Atya jóváhagyását.

100

Bocsánatot kérek, ha lassan túlérzékeny leszek fr. Wojciech Topolinski alakjával kapcsolatosan. Az életére vonatkozó minden egyes előkerült adatnak úgy örülök, hogy megpróbálom azt a már meglévőkhöz illeszteni. Gondolom ez is a feladatom, ha önként vállalkoztam arra, vagy – amint már ezt is többször leírtam –, sokkal inkább ő választott ki erre, hogy a felejtésével immár négy éve szembeszálló tiszteletbeli lelki magyar unokahúga legyek. Tán fel sem tűnne, de mégis kérem, hogy figyeljünk csak fel az 1935. szeptember 5-i keltezésű levelére, és vessük össze az abban foglaltakat a provinciális Anzelm Kubit és az ő írását felhasználó rendtörténeti kötet vonatkozó adataival. És ez nem igényel különösebb magyarázatot már akkor sem, ha csak az ezekben említett szeptemberi dátumokra vagyunk tekintettel. Azután nézzük csak Okoniewski Stanisław püspök Boldog Juta szentté avatásával kapcsolatosan a posztulátor generálishoz intézett kérését. A kérés igencsak indokolt, ha – és ez legyen egy következő fejezet témája majd – tanulmányozzuk, mint ahogyan ezt azóta én is megtettem, Blogosławiona Juta z Chełmży, Juta z Bielczyn16, Juta, németül: Jutta von Sangerhausen (1220 (körül)–1260. május 12.) életét.

"Błogosławiona Juto, wielka miłośnico ubogich, uproś mi wielkie i hojne serce dla bliźnich, abym chętnie sobie coś ujmował i z biednymi się dzielił i tak zasłużył sobie nagrodę od Pana Jezusa obiecaną. Amen" (Imprimatur - Pelplin, die 29 martii 1972, + Stanislaus Wojtechus Okoniewski) 17

16

http://pl.wikipedia.org/wiki/Juta_z_Che%C5%82m%C5%BCy

Juta z Chełmży, Juta z Bielczyn, Juta, niem. Jutta von Sangerhausen (ur. ok. 1220 w Sangerhausen, zm. 12 maja 1260 w Bielczynach k. Chełmży) – błogosławiona Kościoła katolickiego, mistyczka i pustelnica. 17

http://theokalia.blogspot.hu/2012/02/ikona-bogoslawionej-juty-z-chemzy.html

101

Most inkább „Az összecsomózott szalag” című kötetemben közreadott fr. Topolinski levelekből idézem ezt az utazást megelőzően írtat. A tények itt is magukért beszélnek. A tisztelet és a szeretet hangja mellett, ami a nemrégen megválasztott provinciálishoz szóló gratuláló szavakból olvasható, különösen megható a szánalma, az irgalmassága, ahogyan hazakészül, de mégis elhalasztaná az utazást, addig míg nem érkezik helyettese Serafin atyának. Ahogyan a gondos tekintete észrevette, a testvér iránti aggodalma, féltése és törődése nagyon is helyénvaló volt. A pihenésre oly annyira rászorult szerzetes alig egy évvel későbbi hirtelen halála sajnos igazolta is ezt. Nézzük előbb a hazakészülő levelét: Róma, 1935. július 22. Főtisztelendő Provinciális atya A gratuláló testvérek seregéhez had legyen szabad nekem is csatlakozni: Vivat novus P. Provincialis Poloniae Franciscanae! Ad multos annos! Drága provinciális atyát személyesen is ismerem, és tudom, hogy a tartományban úgy érezheti magát, mint otthon, hiszen ott is nevelkedett, Krakkóban és Lembergben, de erről máskor. Jelenleg a római kollégiumunk professzora és apostoli gyóntató vagyok lengyel és angol nyelven. Most pedig helyettesítem Serafin atyát a Szent Péternél augusztus 15.-ig. Szeretném tehát a főtisztelendő atyát megkérdezni, hogy ebben az ügyben a káptalan óta történt-e valami Serafin atyával kapcsolatosan, hiszen annyira szüksége lenne radikális pihenésre. Itt lesz Kristóf atya augusztus 15.-én Rómában helyettesíteni? Mert néhány nappal korábban értesíteni kell az apostoli penitenciáriát, és én rövid vakációra szeretnék készülni Lengyelországba. A vízum és a jegyek intézése néhány napot igénybe vesz. Serafin atya pihenésének határozatlan időpontja esetén én jelentkeztem, hogy itt maradok az új állandó helyettes érkezéséig, tehát hivatalos tájékoztatást kérek ebben az ügyben. Remélem, hogy az új tartományfőnök jóindulatú lesz hozzám, mint az elődje, szeretett exprovinciális K. Czupryk atya. Tudom, hogy sok intézni való dolga van tartományfőnöknek, de nekem elég: affirmative et amplius…. lehet negatív is, de valami biztosat. Kezét csókolom Tartományfőnök atyának

102

2012. február 22.

Dobos Marianne

„…segítséged és pajzsod Ő!” XI. Freiburgból kaptam az alábbi linkek sorát. Ez egy olyan csokor, amelyben szerepel fr. Wojciech Topolinski neve. Küldője Freddy, Schneider Alfréd nagyon nagy örömöt szerzett nekem az összeállítással, akkor is, ha számomra már nem tartalmazott ismeretlen adatokat, vagy olyan anyagot, amit eddig ne láttam volna. Íme, álljanak itt: DZIEJE KULTU Zakończenie etapu diecezjalnego Proces kanonizacyjny błogosławionej Kingi Indeks według miejsca śmierci Warte więcej od życia (39/2006) Zamknięcie diecezjalnej fazy procesu beatyf. kard. Hozjusza Zakonczenie etapu diecezjalnego Martyrologia duchowieństwa Pomnik ks. kard. Adama Stefana ... Hasło przedmiotowe: religie (4693 pozycji) Az örömmel együtt ismét éreztem a szívemben azt a fájdalmas együttérzést is, ami ebben a négy éve folyó munkámban a kitartásom egyik legalapvetőbb inspirációja. Sokáig hittem, hogy tévedek. Hogy rossz helyen keresek. Biztosan ott fénylik neve réges-régen a boldoggá avatottak sorában. Rá kellett volna találnom. Korholom magam folyamatosan, miért is nem találom. Nem találom, mint lengyel mártírt, vagy mint a „fogadott haza”-i, vagy mint amerikai mártírt, aki a barna terror áldozata lett. Biztos rosszul keresem. Senki nem hiheti róla, hogy csupán rosszkor volt, rossz helyen. Sőt! Ha mégis így lenne, ha ezt hinnék, akkor meg az a fájó ebben, hogy annyi évtizeden át még az sem nagyon foglalkoztatta az arra illetékeseket, hogyha csupán valóban ennyi történt vele, akkor hol és mikor történt ez? Hol van pontosan az a hely, és melyik volt az az időpont. A bevezető linkek közül az utolsó a Lengyel Nemzeti Archivumból való. Ez a dokumentum az, amelyet, így, ebben a formában kaptam 2011. november 30-án. Ez a kép adta a lendületet ennek a sorozatnak az elkezdéséhez. Két hete megkaptam ugyanezt a képet bekeretezetten, amely a Gdyniai Rendházban van. Talán velem teszik fel a kérdést azok, akiknek a véleménye az igazságosságról, irgalmasságról és a háláról az enyémhez hasonló: tiszteletének, emlékének ennyi is elég? Vitathatatlan, hogy Fr. Wojciech Topolinski hazafi volt. Ott szerepel hazája nemzeti archivumában. Egész élete pedig mártírhaláláig a beteljesedett óhaja: „Ifjúságomtól kezdve nagy vágyat és legyőzhetetlen kívánságot érzek, hogy magamat Istennek szenteljem a külföldi országokban, Amerikában vagy más távoli országokban…” Istennek szentelt élete a legmélyebb kommunikáció Istennel. Kommunikáció azokkal, kiknek boldoggá és szentté avatási ügyében eljárva, életükkel kapcsolatosan tudta:

103

„A posztulátor kötelességéhez tartozik megszervezni, hogy a fama sanctitatis et miraculum tovább folytatódik a tartományban és Lengyelországban, valamint az esetleges csodákról beszámolni a generális posztulációnak.” Milyen szeretettel tudott rácsodálni ezeknek a személyeknek az életében az erények hősies gyakorlására! Egyesültek munkájában a szemlélődés és a cselekvés elemei. Melyek alapja a figyelem. Egy-egy adott élet valóságának feldolgozásán fáradozva abban a végső valóságot szemlélte. A Szentlélek működése általi kapcsolat, a szentek közössége, egy olyan mély összeköttetés, amely működik azok között is, akik sohasem látták és ismerték egymást.

104

Róma, 1938. január 20. Főtisztelendő Provinciális Atya! Nem tudtam ellene állni a herceg-metropolitának sem, aki elküldte nekem a posztulációi mandátumot Hedvig királynő számára, a generális atyának sem, aki nemcsak legszívesebben erre engedélyt adott, de kifejezetten mondta nekem, hogy az egyetlen római lengyel posztulátor kötelessége a saját nemzetének támogatása, amennyire a párhuzamos rendi ügyek nem szenvednek hiányt. Már két rendi ügy, a Ven. Bamborzzi és Ven. Rafael Chyliński a legjobban előkészítve a Kongregációban vannak. Tehát nekem lehet vállalni a rendek és egyházmegyékkel szemben olyan kötelességeket, melyek már régóta kérvényezve vannak. A posztulátor kötelességéhez tartozik megszervezni, hogy a fama santitatis et miraculum tovább van végezve a tartományban és Lengyelországban és esetleges csodákról beszámolni a generális posztulációnak. Promotor Fidei (advocatus diaboli) már most vizsgálja Ven. Rafael egész ügyét, magán úton fogok törekedni, titkosan megtudni, milyen tiszteletnek örvend szentünk Lengyelországban, mi történik az ő sírjánál. Két évvel ezelőtt bizonyos utasításokat adtam Bronisław atyának, múlt évben ismételtem az új házfőnök atyának, ami Rafael atya kriptáját és sírját illeti és megtudtam a személyektől, akik ott voltak nem olyan régen, hogy úgy van, ahogyan eddig is volt. Kár, mert problémák lesznek. De legalább a nehézségek az ügy további meghosszabbítása. Ven. Wenanty ügyén szorgalmasan dolgozik a viceposztulátor és lehet, hogy valaki megírja Ven. Melchior életrajzát, amennyire van neki famam sanctitatis és a tartomány meg akarja őt koszorúzni a szentség glóriájával. Tehát gondolom, hogy a posztulátori munkám lengyel szakaszában a Hedvig ügy semmiben nem okoz kárt. Kérem tehát főtisztelendő provinciális atyát, hogy legalább morális támogatását ebben a nagy ügyben ne vonja el tőlem. Kértem már Niepokalnow-ot, hogy kegyesen lássák vendégül Hedviget a Lovag és a Kis napló kiadványokban. Szükségem van közvetítőre Krakkóban köztem és herceg-metropolita és Kan. Van Roy között, hivatalos vice-posztulátorom majdnem sírva kér, hogy őt a püspök atyához ne küldjem – egyébként szükségem van a tudományokban jártas professzorra, nem annyira a segítségre, inkább tanácsra és a Lengyelországban való tájékozódásra. Wojciech magiszter atya ezekben az ügyekben nagymester, de Provinciális atya nekem őt nem adja, mert úgyis túl van terhelve munkával. De itt mindenki beszéli, hogy Wenanty atya is jártas és leleményes. Nem lesz ez hosszú ügy, csak kezdetben, amíg nem szervezzük meg a tudósok csoportját, amely ezt az ügyet szisztematikusan és tudományosan vállalja, mint Halecki, Dąbrowski, Strzelecka, stb. Pelplin is önállóan dolgozik, csak utasításokat és normákat küldök nekik, melyeket a kongregáció rítusából merítek. Már nem viceposztulátort, de közvetítőt és tanácsadót legyen szíves tartományfőnök atya nekem mutatni. De scientem et volentem elrendel. Bizonyára a szeretett házfőnök atyánk néha nagy Hedviget a Szeráfi Lánghoz kegyesen meghívja. Kezét csókolom oramus nivicem fr. Wojciech Topoliński N.B. Ha legálisan tudnék több pénzt kapni, akkor kérném szépen. W.T.

105

2012. február 23.

Dobos Marianne

„…segítséged és pajzsod Ö” XII. Talán elmondható, hogy az egyház szellemi hatalma III. Ince pápa uralkodása idején volt a legnagyobb. És mégis ez a nagyhatalmú pápa az Assisiből hozzá érkezett koldusban ismerte fel álma emberét, aki vállát a lateráni bazilika falainak feszíti, hogy össze ne dőljön az. A középkor egyháza ekkor ugyanis, a világi hatalma csúcsán egyre jobban kezdte hanyagolni igazi feladatát Isten országának építését a földön. A megújulást, az egyház tavaszát Szent Ferenc Krisztus követése hozta. Ő volt az első, aki fölmérhetetlen kincsnek tartotta, hogy nincs semmi földi tulajdona az emberkezek által neki adott, összekoldult kenyérdarabokon kívül, amelyeket a Gondviselés égi ajándékán, egy hatalmas kövön fogyaszthat el, másik égi ajándékkal, csobogó forrás vizével oltva szomját. Élete egy időre esik a másik rendalapító, Szent Domonkos életével. Feljegyezték, hogy Cremonában találkoztak először, amikor a város lakói megkérték őket, áldják meg kútjukat, amelynek vize betegségeket, fertőzést terjeszt. Szimbólumként tekinthető, hogy az áldásuk nyomán megtisztult a víz. Szent Antal jótéteményét máig megtapasztalják a szegények, amikor kenyerét osztogatják nekik minden plébánián megtalálható perselyének adományaiból. A szegénység szeretetéhez kapcsolódtak Szent Ferenc lelki leányai is, a klarissza apácák, Szent Klára vezetésével. Klára ragaszkodott a „privilegium pauperitatis”-hoz a szegénység jogához, ahhoz a kiváltsághoz, hogy a zárdának ne lehessen földi birtoka. Árpádházi Szent Erzsébetről, akit mi magyarok, és a német nép is legnagyobb szentjeinek egyikeként tisztel, írja Prohászka Ottokár püspök: „Mit csodáljunk benne? Azt az örökszép hitéletet, mely őt a világból felsőbb, tisztább fénybe emelte, vagy azt a fesztelen kedves lelkületet, mely erőszak nélkül mindent eligazít, eltűr és kellemével bilincsel és győz? Mit csodáljunk benne, azt, hogy gyermek maradt végig, s a huszonnégy évvel már a paradicsomot és a Golgotát bejárta? Azt-e, hogy Szent Ferenc köpenyét II. Frigyes koronájánál többre becsülte? Harmónia, glória, Te Deum az egész élete. Íme az Istennel egyesült, gazdag fogékony lelkének élete; a tudomány szétszedi elemeit, a bölcsészet kommentálja; de azt megalkotni egyik sem képes: az Isten kertjében szokott nőni, ott feslik, ott virul és illatozik.” Ilyen virágként tisztelte minden bizonnyal Stanisław Okoniewski pelplini püspök is Boldog Jutát, akinek szentté avatásához kérte a posztulátor fr. Wojciech Topoliński segítségét. Ahogyan Erzsébetet a magyarok és a németek egyformán saját szentjüknek tekintik, Jutával a lengyelek és a poroszok vannak így. Az 1935-ös kérést alátámaszthatta az is, hogy a következő év volt annak a 680. évfordulója, hogy Juta Bielczynyben letelepedett. Élettörténetének alábbi rövid összeállítását lengyel és németnyelvű internetes anyagok felhasználásával készítettem. Juta 1220 körül Turyngiában Sangerhausenben – a mai magdeburgi egyházmegye része – született. Gazdag nemes családból származott. Gyermek kora óta vallásos nevelésben részesült, és a ferences példaképeinek hatására különösen is érzékeny volt az emberi szenvedésre és az igazságtalanságra. Fiatalkoráról nem maradtak fenn adatok. Szent Erzsébet, Wartburg hercegnője volt a példaképe. A sírjához is elzarándokolt. Ott kérte a segítségét a hivatás választásához, és tanácsát, hogy merre haladjon tovább élete útján.

106

A források szerint meg is kapta a választ kérdésére – ezért alapított családot. Feleségül ment egy Langerhausenból származó lovaghoz, Konopacki báróhoz. De nagyon fiatalon, 20 éves korában már megözvegyült. Férjét útban a Szentföldre érte a halál, amikor zarándoklatra vagy keresztes hadjáratra indult. Kezdetben Juta nevelte az árván maradt gyermekeket, de amikor már valamennyire felcseperedtek, életrajzírói szerint, „Isten szolgálatára”, valószínűleg apácák nevelésére bízta őket. Majd vagyonát szétosztva, a szegények között útra kelt, koldulásból tartva fent magát. Templomokba és kolostorokba ment. Különös odaadással ápolta a leprásokat, segített a sántáknak, nyomorékoknak. A szegényeket támogatta, könyörögött számukra a falat kenyérért. Cselekedetei kapcsán a „szegények nővérének” nevezték, környezetében pedig „jámbor, szent özvegy” hírében állt. Amikor, a Németföldön ismert domonkos rendi Heidenryk lett 1245 körül a chełmzynski egyházmegye első püspöke (1245–1263), akkor valószínűleg meghívta Jutát, hogy „a pogányokat imáival és jó példájával a hitre térítse, és építsen Isten Szent nevében” – ahogyan ezt egy generációval később Szent Mechtyld feljegyezte. Amikor megérkezett a chełmzynski földre (1256 körül), a püspök engedélyével a Chełmzától 3 km-re fekvő bielczynyi erdőkben telepedett le, és egy kunyhóban lakott. Az új egyházmegye alakulásával Chełmzában akkor építették a kolostort. Juta a kunyhójában szigorú önmegtagadásban, aszkétaként élt. Egész nap imádkozott. Már korán reggel indult a templomba Chełmzába. Visszafelé pedig ment a város szélén, a Szent György kápolna melletti kórházba, ahol odaadóan ápolta a betegeket. A lelkiekkel sokszor társul a költészet, gondoljunk csak a Naphimnuszra, a szentek életrajzába pedig olykor társul a legenda. Így egy legenda szerint boldog Juta a chełmzai templomba gyakran a rövidebb úton ment, azaz a tó vízén járva. Ami azonban biztos, hogy a szent asszony neve lassan olyan ismert lett, hogy a remetelakjában a társadalom minden rétegének képviselői felkeresték, segítségét, tanácsát és imáit kérve. Négy évig, 1260. május 12-én bekövetkezett haláláig élt itt. Halála előtt azt kérte, hogy titokban, szerény körülmények között temessék el. Annak ellenére azonban, hogy kívánsága szerint a halálhírét és temetése időpontját nem hozták nagy nyilvánosságra, a „szegények nővérét”, papokkal együtt nagy tömeg kísérte el utolsó útjára a kolostorba Chełmzába. Rögtön a halála után elterjedt a tisztelete. Heidenryk püspök hivatalosan elindította a szentté avatási folyamatot, Jan z Łobdowa, később ő maga is boldoggá avatott ferences szerzetes pedig leírta az életrajzát. Több adat áll rendelkezésre, de pontosan nem lehet meghatározni Boldog Juta boldoggá avatása időpontját. A XIII sz. második felében boldog Juta tisztelete nagyon elterjedt mind a poroszok, mind a Keresztes Rend testvérei között. A XVII. században különösen nagy volt a tisztelete. Ekkor jelentek meg az első életrajzai. Waza III. Zsigmond lengyel király, fiával Władysławval kétszer is elzarándokolt a sírjához.

107

Lipski Jan püspök 1637. április 15-i rendelettel jóváhagyta Juta tiszteletét. Elrendelte, hogy a remetelakja helyén kápolnát építsenek, és kihirdette, hogy Poroszország egyik pártfogója. Tisztelete újra feléledt Załuski Andrzej püspök (1739–1746) korában, aki a chełmzai katedrálisnak monumentális márvány oltárt ajándékozott. 1984. május 20-án Przykucki Marian chełmzai püspök Boldog Jutát az irgalmasság patrónusává avatta, és tiszteletére május harmadik vasárnapját jelölte meg. Az 1637-es év háromszázadik évfordulóját is közeledni látva kérhette meg Okoniewski pelplini püspök fr. Topolińskit a Boldog Juta szentté avatásának előmozdítására. A szentté avatásra még ma sem került sor, de a régi helyén egy új kápolnát szentelt fel a püspök 1937-ben Bielczynyben18.

Bielczyny - Sanktuarium bł. Juty http://www.polskaniezwykla.pl/web/place/19,bielczyny-sanktuarium-bl-juty.html

Kaplica w Bielczynach 18

Bielczyny – wieś w Polsce położona w województwie kujawsko-pomorskim, w powiecie toruńskim, w gminie Chełmża.

108

2012. február 26.

Dobos Marianne

„… segítséged és pajzsod Ő” XIII. A magyarok apostolának nevezik a Szent György napján Velencében 980 körül született Szent Gellért püspököt, vértanút. Az első három magyar szent egyike ő. Szent István királlyal és Szent Imre herceggel együtt 1083-ban Szent László király kérésére avatta szentté VII. Gergely pápa. Ötéves korában egy súlyos betegségből gyógyult fel. Szülei Szent György közbenjárásának tekintették a gyógyulását, és betartották fogadalmukat, amikor Istennek ajánlott gyermeküket, a Szent György bencés kolostorba adták. Édesapja halála után, akit Jeruzsálembe tartó zarándokként öltek meg, édesanyja kérésére felvette az ő nevét, Gerhard. Tanulmányai és utazásai folytán kora legnagyobb tudósai közé számított. A szegények barátját, és mindenki jó akaróját látták meg benne társai, és ezért választották meg Vilmos apát halálát követően, apáttá. 1015 körül, hogy Szent Jeromos Betlehemben lévő iratait tanulmányozhassa, lemond az egyébként is nehezen elfogadott apáti címéről, és a Szentföldre indul. Isten csodálatos vihara azonban a dalmát partokra sodorja a hajót. Itt találkozik a Rómából hazafelé tartó Pannonhalmi apáttal, aki meghívja őt, látogasson el a király udvarába, és csak ezután a Dunán hajóval indulva Konstantinápolyig, folytassa útját. Útra is kelt vele hazánkba. Találkozott a pécsváradi apáttal, és Mórral a pécsi püspökkel. A királlyal Székesfehérváron „Szűz Mária föl mennybe vitele” ünnepén találkozott. Az ország püspökei mind együtt ünnepeltek, és a király kívánságára Gellért is prédikációt mondott. Istvánnak ez annyira tetszett, hogy miközben társait útra indította a Szentföld felé, őt megkérte, hogy maradjon, és legyen fiának nevelője. Saját akarata elé helyezte Isten akaratát, és itt maradt hazánkban. Arra vállalkozott, hogy hirdesse Isten országának örömhírét a magyarok között. A velencei Szent György kolostor apátja így lett első királyunk tanácsadója, és fiának nevelője hét éven keresztül. 1023-ban amikor Imre herceg 16 éves lett, a királyi udvart felcseréli a bakonyi remeteségre. Az ő remeteségének pusztája, és első, hadd nevezzem így (mint Mózesnek volt negyven napig) a Sínai hegye, az épülő bakonybéli monostor közelében van. A világtól elvonult remete, alkotásaiban csodálja a Teremtőt. Mint két évszázaddal később Szent Ferenc a Naphimnuszban fogalmazza Isten dicsőítését, az ő egyetlen fennmaradt írásában a Delibheratus-ban ezt olvashatjuk: „Aki Teremtőjét tudatlanságától gátolva nem érzi, nem tudja felismerni, nézzen fölfelé, és azáltal tanulja meg, mily nagy, mily hatalmas, mily rettenetes, aki mindezt a semmiből teremtette. Hogy senkinek se legyen mentsége, hogy Istent nem ismeri: bizonyságul is, vigasztalásul is – megalkotta az ég világát. Mert ha azt kérdi valaki, mily ragyogóan fényes az Isten – nézzen a Napba, melyet alkotott. Lássa meg, hogy fénylik Ő, akitől fényes a Nap; elviselhetetlen kimondhatatlan fény. Ha az érdekli mily nagy és nem tudja nagyságát felfogni – ez lehetetlen is –, vizsgálja az eget és a föld széles téreit; ha pedig mindezt meg nem méri még a lángelme igyekvése sem, akkor fontolja meg alkotójának végtelenségét.” Remete életéből fennmaradt egy legenda, mely szerint: „Egyik napon míg megírandó munkáján gondolkodott, elméjének nagy megerőltetésébe belefáradva – elszunnyadt. Jött egy szarvasünő borjával és mindketten letelepedtek melléje. Egy farkas üldözte gímszarvas azonban nagy robajjal gázolt át rajtuk. Az ünő rémületében elmenekült, kis borját ott hagyva Gellért mellett. De ez is remegett, rejtőzni akart, és az asztalról, mely alatt megvonult, leverte a szent

109

tintáját, mellyel írni szokott. A kis szarvast a szent kenyéren felnevelte, és azóta ez állat nem távozott el tőle. Más időben, mikor a szent faterhet hozott a vállán az erdőből, a kunyhó ajtajában egy farkast látott fekve. Mikor észrevette, hogy a farkas sebzett, kinyitotta az ajtót, és a farkas vele lépett a cellájába. Ott lábai elé feküdt a vadállat, és addig nem kelt föl, míg meg nem gyógyította. Most már a kis szarvas és a farkas együtt maradtak nála, együtt mentek legelni és nem bántották egymást.” Szívesen olvasom össze ezt a képet XVI. Benedek Jézus megkísértései című írásából ezekkel a sorokkal: „Márk egészen rövid megkísértés története (1,13) az Ádámmal való párhuzamot emeli ki, magának az emberi drámának az átszenvedését: ’Jézus vadállatokkal volt, és angyalok szolgáltak neki’. A puszta – a kert ellenképe – a megbékélés és a gyógyítás helye lesz. Mint a paradicsomban, az ember barátaivá lesznek a vadállatok, melyek az embernek a teremtés lázadása és a halál hatalma általi fenyegetettségét a legkonkrétabb alakban képviselik. Helyre áll az a béke, melyet Izajás a messiási időkre jövendöl meg: ’Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével…’ (Iz11, 6). Ahol legyőzik a bűnt, ahol helyreáll az ember összhangja Istennel, ott bekövetkezik a teremtés megbékélése, a meghasonlott teremtés a béke színhelye lesz, ahogyan Pál fogja mondani, aki a teremtés sóhajtozásáról beszél, amely ’sóvárogva várja Isten gyermekeinek megnyilvánulását’ (Róm 8,19). Vajon a teremtés oázisai, amelyek például a Nyugat bencés kolostorai körül létrejöttek, nem a természet Isten gyermekeitől érkező eme megbékélésének az elővételezései, amint megfordítva Csernobil nem az Isten-hiány sötétjének rabságában sínylődő teremtés megrendítő képe?” Az egyházatyák, ahogyan Őszentsége felhívja erre a figyelmet, joggal láttak párhuzamot Jézus megkeresztelkedésének történetében ahhoz, ahogyan Izraelben a királyokat és a papokat helyezték szolgálatukba. A hivatal ellátásához szükségesnek tekintették a felkenést, mint az Isten Lelkével való felruházás látható jelét. A názáreti zsinagógában, egy az Izajás mondatával hasonlót használva mutatja be a Felkent, a Messiás-Krisztus a küldetését: „Az Úr lelke nyugszik rajtam, mert az Úr kent föl engem.” Ezután következik a negyven nap a pusztában, a „Cselekvést megelőzi a belső összeszedettségbe vonulás, mely szükségszerűen és egyszersmind küzdelem is a küldetésért, harc a megbízatás eltorzításai ellen, amelyek úgy kínálják magukat, mint ennek a megbízatásnak a valódi beteljesedései. E belső összeszedettségbe történő visszavonulás alászállás az ember veszélyeknek kitett állapotába, mert csak így lehet felemelni az elesett embert. Jézusnak be kell lépnie az emberi létezés drámájába, végig kell járnia azt a legvégső mélységéig, hogy eképpen megtalálja az ’elveszett bárányt’, vállára vegye és hazavigye, Ez Jézus küldetésének szíve közepébe tartozik.” Vajkból lett István küldetését az 1000. karácsonyán, vagy 1001 Új év napján a fejére helyezett, Szilveszter pápa által küldött korona hirdette akkor. Ezt a küldetést szimbolizálja azóta is, és adja Isten, hogy addig, míg világ a világ szimbolizálja a Magyar Szent Korona. Államiságunk 1012 éves, mert a magyar államszervezet kiépítése az István által alkotott törvényekkel kezdődik. Az a kísértés, ami minden ember életében megvan, az egy királyéban, egy uralkodóéban, különlegesen is veszedelmesen ott van: „Minden kísértés magva – ez válik itt láthatóvá – Isten másodrangúként, vagy egyenesen feleslegesként és zavaró tényezőként történő háttérbe szorítása mindazon dolgok mögé, amelyek életünkben sürgetőbb jelentőségűekként jelennek meg. A világot saját erőnkből, Isten nélkül rendbe hozni, önön teljesítményünkre építeni, valóságként a világnak illúziót félreállítani; ez a fenyegetés fenyeget bennünket sokféle

110

alakban.” ,Nem megy Isten nélkül. De visszaélve Isten nevével semmiféle politikai képződménnyel sem azonosítható Krisztus országa. Az Ő országának "hatalma" a dünamisz, a szeretet hatalma, melyben önként adja oda életét a világ megváltásáért. Az ókori keleten a király Isten által beiktatott pásztornak nevezi magát. Az állam és keresztény egyház megszervezője Szent István apostoli király, egyben jó pásztor is volt, olyan elöljáró, aki, mint keleten a pásztor a nyája előtt, úgy járt népe előtt ő is. A hit terjesztésében segítségére volt Gellért is, akit 1030 táján a csanádi egyházmegye szervezésével bízott meg. Gellért templomokat – melyekben menedékjoga volt minden arra rászorulónak – és iskolákat épít. Gondoskodik a papnevelés megszervezéséről. Keresztel, keresztel, és keresztel. Ezreket keresztel meg, mert tódul hozzá, bár nyelvünket beszélni sosem sikerült megtanulnia, a nép. A szeretet minden korban világnyelv. Mint Velencében, úgy hazánkban, ezen a nyelven prédikál. Istápolja a betegeket, segíti az árvákat és az özvegyeket. Megtörtént, hogy éjjel fát hozott az erdőből, és letette a szegények ajtajában. Országunkban Szűz Mária tiszteletének első terjesztője. 1038. augusztus 15-én ott van haldokló királyunk ágya mellett, misét mond, és megerősíti őt az utolsó, a legnagyobb útra indulók vigaszával. Még Csanádon megjövendölte neki, hogy a kereszténység üldözést fog szenvedni, de győzedelmeskedik. Gellért püspök Golgotája a Gellért-hegy nevet viseli. Ott áll a szobra. Kezében áldásra emelt kereszttel. Ahogyan a kőzáport szórók felé is áldást mondott, utolsó mondatával pedig, mint a kereszten Jézus az Atyához, ő Jézushoz fordult: „Uram Jézus Krisztus, ne tudd be ezt vétkül nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Az örök dicsőségbe a szenvedésen keresztül vezet az út. Amikor Péter, ez nem történhet meg veled, tiltakozik a Mesterre váró szenvedés ellen, Jézus „Távozz tőlem Sátán!” szavakkal utasítja el a naiv jó szándékút. Ugyanazokkal a szavakkal, melyekkel a pusztában elutasította a Sátánt. Ha Isten Fia vagy, gondoskodj kenyérről… Ha Isten Egyháza vagy, gondoskodj kenyérről… A gondoskodás Jézus örökké tartó kenyércsodája az utolsó vacsorán alapított Eucharisztia. Gellért püspök élete utolsó vacsoráján azt jövendölte társainak, hogy másnap már a mennyei asztalhoz lesznek hivatalosak. Éjszaka pedig, álmában, a Szűz Anya ölében ülő Kisded magához intette, és átnyújtotta neki Szent Testét. Visszafordulhattak volna. De tovább mentek. Mint ahogyan az Egyház történelme folyamán, mindig tovább mentek a vértanúk vállukon a maguk keresztjével. A második kísértésben arra szólítja fel az ördög Jézust, vesse le magát a templom oromzatáról. Ezt az ugrást nem, de azt a nagy ugrást vállalja Krisztus és az Őt követő mártírok, amelyben azzal a határtalan bizalommal, melyről a 91. zsoltár szól, – „Mert angyalainak parancsol felőled, hogy minden utadon őrizzenek. Kezükön hordoznak téged, hogy kőbe ne üssed a lábad.” – tudja, hogy a kereszt az, ahonnan az Atya kezébe eshet. A harmadik kísértésben az ördög látomásszerűen egy magas hegyen a világuralmat kínálja fel, mintha az övé lenne. Mintha ő lenne a világ tényleges ura. Erre a kísértésre ebbe a sorozatba illően visszahangzik számomra az alábbi részlet, Az ördög ügyvédje című filmből.

111

Ott csak a XX. századról véli az Ördög, hogy az az övé volt. Mondhatta volna, ahogyan a filmben a XX-ról, úgy a történelemre visszatekintve sokkal többről is, hiszen ahogy Jézus mondja: „a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon.” De hogy az ördög állítása mennyire nem így van, azt az Isten ügyvédjei, a szentek és a mártírok bizonyítják az életükkel, és halálukkal. A magyar történelemben a sort Szent István, Szent Imre és Szent Gellért nyitották meg, és folytatódik a sor több mint ezer éve. A XX. században különösen is sokan voltak. Mert a XX. század sem volt ördögé. Isten ügye védőinek egyikét úgy hívták, hogy fr. Wojciech Topoliński…

Szent Gellért emléktábla Bakonybélben

112

Szent Gellért szobra Bakonybélben

113

Wojciech Topoliński atya levelezései Dobos Marianne “Az összecsomózott szalag” című, 2011-ben, Miskolcon a Vigyazó Ferenc Művelődési Társasag által kiadott gyűjteményes kötetének 117-141. oldalán teljes részletességgel megtalálható Wojciech Topoliński atya levelezése.

Redemptoristák: ama rend tagjai, melyet liguori szt. Alfonz alapított, kitől liguoriánusoknak is mondatnak. A társulat (Congregatio SS.Redemptoris) 1732-ban jött létre XII. Kelemen pápa beleegyezésével, ugyanazon szabályok alatt, melyek paulai szt. Vince társulatában megtartatnak. Feladata a társulatnak, hogy tagjai szigoru életmód által jó példát nyujtsanak, a tudatlanokat a hit elemeiben oktassák, a bűnösöket az üdv útjára vezessék, a rendes lelkipásztorok segítségére legyenek és az ifjuságot is oktassák. Tagjaiarra is kötelezték magukat, hogy a társulaton kivül semmi méltóságot, hivataltvagy javadalmat nem fogadnak el a pápa vagy az egyetemes rendfőnök parancsanélkül. Első főnöke (rector major) maga a szent rendalapító lett 1742. XIV.Benedek pápa breve által erősíté meg a rendet 1749., mely csakhamar elterjedtOlaszországban. Ausztriában és Németországban a szent életü Hoffbauer (l. o.)Kelemen honosította meg őket. Megtelepedtek Svájcban, Franciaországban,Belgiumban, Lengyelországban, sőt Amerikában is. Németországból 1872. a jezsuitákkal együtt ők is kiutasíttattak, 1880. pedig Franciaországból. (Pallas Nagylexikon)

114

Papowo Biskupie (niem. Bischöflich Papau), Toróńtól északi irányban, 26 km távolságban fekszik.

Papowo Biskupie lengyelországi község a Kujawsko-Pomorskie tartományban. A középkorban jot létre. Topoliński atya szülőhelye.

115

Tuchów (Tarnówtól 14 km-re délkeletre) Topoliński atya diákéveit itt töltötte és a bérmálás szentségét itt itt vette fel.

116

117

1902. október 15-től az Irgalmas testvereknel volt következő év februárig. Július végéig ismét kórhazban.

118

119

Szpital Generalny św. Łazarza - "Hospicjum im. św. Łazarza" w Krakowie - (1788-től.) az ul. Kopernika 19 alatt működik, ma a Krakkói Egyetemi Kórház (Szpital Uniwersytecki w Krakowie)

Kościół Niepokalanego Poczęcia Najświętszej Maryi Panny (dzisiaj bardziej znany pod wezwaniem św. Łazarza od nazwy szpitala) – zabytkowy kościół rzymskokatolicki, szpitalny, przy ulicy Kopernika 19 w Krakowie.

http://www.su.krakow.pl/historia-szpitala-uniwersyteckiego-w-krakowie http://pl.wikipedia.org/wiki/Ko%C5%9Bci%C3%B3%C5%82_Niepokalanego_Pocz%C4%99cia_Naj%C5%9Bwi%C4%9 9tszej_Maryi_Panny_w_Krakowie_(ul._Kopernika)

120

A következő levelei 1935-ből valók:

121

A következőkben, 1935-1936 folyamán még intézkedik Rafał Chyliński atya kanonizációja ügyében:

122

ld.: 70 old.

123

124

125

126

127

128

129

130

131

132

Az előzőekben közölt 1937. évi leveleiben Lengyelországba való vágyódását fogalmazza meg.

133

134

135

136

137

138

ld. 86. old.

139

2011. szeptember 26. Dobos Marianne

Összehangolt népirtás Hon-Lapunkon évek óta beszámolok fr. Wojciech Topoliński lengyel minorita szerzetes életútjának időnként előkerülő részleteiről. Most is, amint fr. Pawel Cebula megküldte az újabban előkerült totalitárius szörnyűségről szóló első híradást, fr. Bogdan Adamczyk miskolci minorita plébános fordításában megjelentettük a híradást itt a Hon-Lapon. Bővebb tájékozódások után, távlatos történetbe és történelmi áttekintésbe építve, a mai napon, 2011. szeptember 24-én, szombaton a Magyar Nemzet Magazinjának 36. oldalán terjedelmes cikkben írtam az eseményekről. Erre a cikkre szeretném felhívni olvasóinak a figyelmét:

Diktatúrák mézeshete Lengyelölések Katyńtól Pomerániáig Mintha falakba ütköznék. Újra és újra. Miskolcról indultam, amikor Isten Szolgája fr. Kelemen Didák (1683–1744), a török világot és a kuruc kori harcokat követő országvesztés korának templom- és iskolaépítő, a pestisjárványok idején a ragálytól nem félő, a betegek testét és lelkét egyaránt ápoló apostolának szentté avatási történetét nyomoztam. A szatmári béke félreértett kivitelezőjének, gróf Károlyi Sándornak lelki vezetője és egyik legfontosabb munkatársa is volt a minorita szerzetes atya. Azon fáradozott egész életében, a hit és a szeretet erejével, hogy egy koporsója előtt álló nemzetet megújítson – miként ezt a politikus katona leánya, özvegy Haller Gáborné Károlyi Klára grófnő megfogalmazta. A minorita rend magyar tartománya 1774-ben kérelmezte az eljárás megkezdését. A huszadik században fr. Wojciech Topoliński, Amerikát járt lengyel minorita, lorettói teológiai professzor, a rend szentté avatási ügyekkel megbízott magas rangú vezetője vette kezébe ügyét. 1939 nyarán elindult a látszólag békés Vatikánból Miskolcra, hogy a helyszíni szemlét megejtse. Egerben és Eperjesen járt. Mindenünnen magához vette a Kelemen Didák kanonizálásának

140

előkészítéséhez felgyűlt adatokat, iratokat. Majd ment Krakkóba, ahová Adam Stephan Sapieha bíboros érsek19 hívta, szentéletű lengyel szerzetesek, valamint Kinga és Hedvig királynő szentté avatását előkészítendő. Ám még tovább is utazott: felkeresni talán szülőfaluját Danzig mellett. Meglehet, azt az utat járta be, amelyen nemsokára negyedmillió lengyel menekült az akkori közös magyar–lengyel határon át megszabadulása felé. Vajon XII. Piusz előrelátó mentőakciójának lehetett részese? Jól ismerte August Hlond bíborost20, Lengyelország prímását is. Régi barátja volt Okoniewski püspök, valamint az a Radomski püspök, aki 1939 októberében jelentette XII. Piusz pápának: már negyven lengyel pap van Magyarországon, hogy a menekültek lelki gondozását ellássa. Decemberre hatvanan voltak itt, vállalva a menekülő nyáj pásztorának hivatását. Közben kitört a világháború, Bydgoszcz Blomberg lett, itt Topoliński a Gestapo karmai közé került, időlegesen még kiszabadult, hogy igazolást szerezzen arról: nem volt plébános Danzigban. Aztán ahelyett, hogy – mint tanácsolták – az amerikai követségre futott volna, mint valahai amerikai professzor, inkább a pallotyni atyákat kereste fel, akik később szintén az üldözöttek menekítésével szereztek elévülhetetlen érdemeket, majd újra a Gestapo következett. Amikor rendje és az olasz követség érdeklődött, már csak azt a választ kapták: eltűnt valamelyik pomerániai koncentrációs táborban. Emlékét ma csak egy emléktábla őrzi Krakkóban, a minorita szerzetesek refektóriumában. Az 1939–1945 között meggyilkolt ferencesek egyik sornyitója azon a táblán az azóta szentté avatott mártír, Maximilián Kolbe. Itt Wojciech Topolińskiről mint Pomerániában kivégzettről emlékeznek meg. A második világháború hatmillió lengyel halottja tudatában e tábla mellett a novíciusok naponta elmennek – fel se figyelnek rá. De Topolińskinek miért kellett igazolnia, hogy nem teljesített lengyelként papi szolgálatot Danzigban? Nyomatékos oka volt ennek: az észak-lengyelországi német megszállás alá került értelmiséget éppolyan szisztematikusan összegyűjtötték és megsemmisítették a Wejherowo 21 melletti vidéken, mint a szovjet megszállás alá került lengyeleket a katyńi erdőben. Összehangoltan, egymással versengve. Nem alkalmi gyilkosságként, hanem eltervezett népirtásként. Csak a németek taktikusabbak voltak: amikor szakítottak volt szövetségesükkel, és megtámadták a szovjeteket, világgá kürtölték a másik fél szörnytetteit. Utóbb pedig saját rémtetteik nyomait igyekeztek eltüntetni: 1944 nyarán és őszén a stutthofi koncentrációs táborból hoztak rabokat, akik kiemelték a tömegsírokból az áldozatok maradványait, és elégették azokat. E „munka” elvégzése után a rabokat is kivégezték. Így hát a lengyelek számára is csak most kezd valójában tudatosodni ez a szörnyűség. Ezért nem tudtak Stutthofban Topoliński atyáról, akinek kettős „vétke” lehetett a Gestapo szemében: lengyel értelmiségi volt, ráadásul XII. Piusz környezetéből érkezett, ki tudja, milyen megbízatással. Hiszen a még létező Lengyelországból rejtjelesnek feltűnő jelentést küldött küldetése beteljesítéséről. Jó okom lehet feltételezni, hogy a wejherowoi erdő több tízezer lengyel áldozata között keresik majd Topolińskit a tudósok.

19

herceg Adam Stefan Sapieha metropolita érsek, bíboros (*1867 †1951) August Hlond (Mysłowice, 1881. július 5. – Varsó, 1948. október 22.) szalézi szerzetes, poznań-gnieznói metropolita érsek (1926–1946), varsó-gnieznói metropolita érsek (1946–1948), bíboros, Lengyelország Prímása (1926–1948), Isten Szolgája. 21 Wejherowo (kaszb. Wejrowò lub Nowé Miasto) - miasto i gmina w województwie pomorskim, położone na pograniczu Pojezierza Kaszubskiego i Pradoliny Redy–Łeby, nad rzeką Redą. 20

141

De hát mi is történt a Wejherowo környéki piasńicai erdőben 22? Az 1939. október közepétől 1940 áprilisáig folytatott mészárlás során a nácik becslések szerint több mint tíz ezer embert gyilkoltak meg. Főleg Pomeránia területéről, Wejherowo, Gdynia, Gdańsk és a környékbeli helységekből, a lengyel értelmiség képviselőit és külföldi állampolgárokat, akiket a Harmadik Birodalomból vonattal szállítottak ide. Orvosokat, papokat, tanárokat, katonatiszteket, a lengyel értelmiség színe-javát. A háború után harmincöt tömegsírt sikerült exhumálni, amely kétszzötven hektáron volt szétszórva. Az egyik első nyomozást 1967. április 2-án Gdańskban a náci bűntetteket kutató területi komisszió indította. Számos anyag gyűjtése és a mészárlás körülményeinek részleges kiderítése után 1975-ben a vizsgálódást „bizonyítékok hiányában” felfüggesztették: megállapították, hogy a német archívumokba való betekintés, valamint a háború után külföldön tartózkodó tettesek sorsának ismerete nélkül céltalan a nyomozás. Napjainkban ez a döntés kétségeket támaszt, és most sincs zárójelentéssel befejezve a nyomozás. Ám a Nemzeti Emlékezés Intézete végre újból elindította az 1975-ben félbehagyott nyomozást. A lengyel nemzet ellen elkövetett gyilkosságokat vizsgáló nyomozási iroda területi bizottságának gdański főügyésze, Maciej Schulz azzal a céllal kezdte meg ismét a félbehagyott vizsgálódást, hogy felderítsék a náci gaztett ismeretlen körülményeit. Különösképpen az áldozatok pontos számának megállapítása, és azonosításuk a feladat, valamint a tettesek személyazonosságának kiderítése. Hiszen ez a bűntény egyúttal az emberiség ellen elkövetett bűntett is: lengyel genocídium. Az újrakezdett vizsgálódás azért is fontos, mert maguk a lengyelek sincsenek igazán tudatában ennek a népirtásnak. Ők is most kezdenek ismerkedni a tényekkel. Amint a híradás megjelent Lengyelországban az interneten, és a szejm is elkezdett foglalkozni a kérdéssel, Pawel Cebula jelenleg Észak-Lengyelországban élő minorita szerzetes, a Vatikáni Rádió magyar adásának munkatársa azonnal felhívta rá a figyelmemet: „Talán itt van fr. Woiciech teste.” A második világháború hatmillió lengyel áldozatának egyikeként kezdtem keresni őt, és mára egy lett a tizenkét-tizennégyezer wejherowoi áldozat közül… Miért fontos tudatosítani utólag a szörnyűségeknek ezt a „részletét” is? Mert kapcsolódnak egymáshoz: a József Attila szavával „szörny-államok” ténykedései egymást egészítették ki. Katyń és Wejherowo a két totalitárius államrendszer, a náci és a bolsevik diktatúra mézesheteinek terméke. Közösen, összhangban végrehajtott népirtás. Az egyikről hallgatni kellett, mert a második világháborút követő jaltai korszak szelleme ezt követelte. És ezért be kellett fejezni a másik feltárását is, hiszen az emlékeztette volna a pusztulásából felemelkedő népet „a nagy barát” hasonló ténykedésére. Most, hogy Oroszország is – szabadulni akarván a szovjet múlt vétkeinek emlékeitől – bocsánatkéréssel fordult a valaha kiirtani szándékozott néphez, már a lengyelek is megelégelték a múlt kényszerű eltagadását. Teljes múltfeltárásra készülnek. Katyń mellett Wejherowo áldozataira is figyelni fognak. De ez a kettős tényfeltáró munka mást is, többet is jelent, mint a múlt visszakeresését. Figyelmeztetést is. Nem lehet csak úgy megszüntetni egy évezredes keresztény államot. A lengyel nép is feltámadt tervezett kipusztításából. Erőt adott ehhez népük keresztény gyökere. Mely olyan csodát is felszínre hozott, mint amilyen a korszakunkat meghatározó személyiség, Boldog II. János Pál pápa. Őszentsége 1999-ben megkoronázta a wejherowoi Madonnát, és a 22

Zbrodnia w Piaśnicy – szereg zbiorowych egzekucji przeprowadzonych przez okupantów niemieckich, w ramach tzw. akcji „Inteligencja”, w lasach piaśnickich w pobliżu Wejherowa. http://pl.wikipedia.org/wiki/Zbrodnia_w_Pia%C5%9Bnicy, http://mkdsz.hu/content/view/25517/229/

142

wejherowói barokk Kálvária ma már a világörökség része. Wejherowo egyszerre a katolikus egyház megszentelt vallási kegyeleti helye és egy nép mártíriumának emlékeztetője. Kálvária, amely kettős értelemben vált jelképpé. A vitatott szerepű XII. Piusz pápának a világpusztulás éveiben nem volt hadserege, nem voltak tankjai, ágyúi, nem tudott erőszakkal szembeszállni két totalitárius államrend összefogott erőszakával. Ő „csak” a titkos diplomáciával szervezhette az üldözöttek mentését. A huszadik századi üldözöttség ellenében ez is modellt alakított – hiába mocskolták még a színpadról is emlékezetét. E modellnek az általam hiába keresett Topoliński atya is egyik első megszervezője lehetett, és áldozatainak egyikeként végezte életét. Milyen méltó emléket állíthatnánk önfeláldozó életének, ha az általa kutatott Kelemen Didákkal egyszerre avatná boldoggá a katolikus egyház – a magyar és lengyel nép történelmi barátságának jegyében, és Európa keresztény gyökereire emlékeztetően! http://mkdsz.hu/content/view/24189/

143

2010. november 16.

Dobos Marianne

„és kenőcsöt, hogy megkend a szemedet és láss.” „Aki arra törekszik, hogy életében elkerülje a kereszteket és az önmegtagadásokat, az még nem tudja, mi az igazi boldogság.” (Kolbe atya) Hetven évvel ezelőtt történt. Az auschwitzi koncentrációs táborból sikerült megszöknie egy rabnak. Ennek megtorlásaként a táborparancsnok abból a 14-es blokkból, amelyből a fogoly elmenekült, tíz embert éhhalálra ítélt. Volt közöttük egy, két gyermekes családapa, Franciszek Gajowniczek, aki helyett az 16670-es számú rab, Maximilián Kolbe atya vállalta a halált. Az éhségkamrából - és ez a tábor valamennyi lakóját megerősítette - jajgatás és siránkozás helyett csak imádság és ének hallatszott. Az aszkézishez szokott törékeny szerzetes, akinek fiatalkori következményeként egy tüdeje volt élte túl a leghosszabban a koplalást.

betegsége

A Szűz Mária Mennybevétele ünnepének előestéjén a tábori hóhér méreg beinjekciózásával gyilkolta meg. 1941. augusztus 15-e lett a dicsőség napja számára, amelyen földi életének keresztútja kettős koronával ékesítve véget ért. A kettős korona a gyermekkori álombéli látomás beteljesülése. Ahogyan életére visszaemlékezve Achtelik Ivó Mária testvér egy interjúban elmondta: „Amikor Rajmund kilencéves volt, elmondta édesanyjának, hogy álmot látott. Megjelent neki a Szűzanya, és két koronát tartott a kezében: egy fehéret és egy bíbor színűt. Megkérdezte Rajmundtól, melyiket választja: a tisztaság fehér, vagy a vértanúság bíbor színű koronáját? Rajmund minden töprengés nélkül felelte, hogy mindkettőt kéri. E jelenéstől kezdve a gyermek megváltozott: csendes, elgondolkodó lett. Későbbi élete és halála bizonyította a látomás hitelességét.” Negyvenegy évvel később, 1982. október 17-én II. János Pál pápa avatta szentté. A lengyel Minoriták - 2010. augusztus 14-től 2011. augusztus 15-ig - Szent Maximilián évét ünneplik. Szent Maximilián tiszteletének szentelt az elmúlt hét végén megjelent kiadvány:

144

A jó Kalendárium naptár is egyben. Ahogyan illik, nem hiányzik itt sem a ránk következő év egyetlen hónapja sem. Sőt! Mindegyik mellett egy elmélkedés. Mikor végigolvastam azokat, az első kérdés, ami megfogalmazódott számomra az volt, vajon ki írta ezeket a gyöngyszemeket? Nagyon egyszerűek, de a szív legmélyéből szólnak. Ahogyan Kolbe atya is beszélt és írt. Amint azt fr. Zdzisław Kijas fogalmazza: „Szentünk elmélkedései, levelei, beszédei, számos a »Szeplőtelen Lovag«-ban megjelent cikke lehet, hogy nem tanúskodnak a szerző nagy írói készségéről, bár művelt volt, de nem rendelkezett idővel az írói kutató vagy analitikus munkához. Eközben sok bölcs és éles szöveg lényegében hideg és merev volt, Kolbe atya szavai teljesen ellenkezők voltak, forrók és erőteljesek. Miért? El lehet mondani, hogy a szív mélyéből fakadtak, a kimondott szavak igazságából és beszélő stílusából. Hiszen Maximiliánnál minden igazi és magasztos volt. Minden a lelkéből, a szívéből származott. Minden fölé szeretete, heve, hitének ereje, meggyőződésének bizonyossága emelkedett, hogy amiről beszél, és ahogyan beszél, minden meggyőződéséből fakad.” Ha sejtettem is a választ, ki a szerző, azért a kérdés, kérdés maradhatna. A kötet szerkesztője és összeállítója, fr. Bogdan Adamczyk nem véletlenül felejtette le a saját nevét. Gondoltam. Rákérdeztem. Örültem, hogy nem tévedtem.

145

A levelet olvasom, de lelki szemeimmel a háború alatt megkínzott minoriták 1939-1945 (Franciszkanie umęczeni w czasie wojny 1939-1945) emléktábláját látom A tábla a krakkói minorita rendház folyosóján található (Tablica znajduje się na krużgankach klasztoru OO. Franciszkanów w Krakowie) Kolbe atya neve, azután a számomra ismeretlen nevek között ott a nekem olyan fontos és kedves név, O. Wojciech Topolinski. Számomra 2010. április 23-tól, születése 125. évfordulójától, 2011. április 23-ig a Topolinski év van. Nem tudom nem keresni. Nem tudok belenyugodni abba, hogy csak annyit tudni, hogy hetvenegy évvel ezelőtt 1939 nyarán elindult Rómából szülőhazájába, azután novemberben letartóztatta a Gestapo, és valahol, valamiért kivégezték. A teljes önátadásának bizonyítéka ez az egyik korona: a valahol, valamikor, valamiért „kiontott vérének bíbora”. Igen teljesen reménytelennek látszóként indult. Főként, amikor még, mint a II. világháború hatmillió áldozatának egyikét kerestem. A posztulátort, aki útjára indult, hogy eljárjon a lengyel, illetve fr. Kelemen Didák esetében a magyar, akár évszázadokkal korábban a „tisztaság átlátszó fehérségének” koronájára méltón elszenderedettek kanonizációs ügyében. Akik haláluk pillanatában elmondhatták, mint ahogyan Szent Pál írja:

146

„A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár már rám az igazságosság koszorúja, melyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét.” (2Tim. 4, 7-8) Azután a sírjuk mellett történtek csodák, sok kérés talált Istennél meghallgatásra a közvetítésükkel. Azoknak az illetékeseknek, akiknek azokban az időkben módjában állt volna, és hogy az ő mulasztásaikat pótolják ma másoknak állna módjában, hogy cselekedjenek, a nem törődöm hálátlansága, vagy ki tudja milyen ezzel kapcsolatos más egyéb hanyagság miatt, mindezek, esetleg az évszázadok során feledésbe mehettek, illetve arra haladnak tovább szomorú útjukon napjainkban is. Hiába, hogy az egyszerű világi hívő, olykor a szükségtelenné vált mankóit, esetleg monogramjával ellátottan a maga hálatábláját, vagy a megígért ajándékát, adományát, illetve sokszor a meggyógyult testrész kis makettjét odateszi sírjukra. Isten Szolgája Kelemen Didák hamvait, - amint erről a Kalendáriumban az eseménynél akkor jelenlevő Nagy István atya a harminc éves jubileumi szentmisén tartott szentbeszédéből, illetve az írásából olvashatunk -, 1980. augusztus 27-én helyezték át a kriptából a templom falába. Gyűlnek rajta a hálatáblák. Sarasotában él, 2010. október 21-én volt 89 éves az a Lengyel Alfonz professzor, aki hadnagyi rangban a Solt I századának volt a parancsnoka, amikor 1944. november 4-én a Solti Hídfő védelmében megsérült. Olyan súlyos sebesüléseket szenvedett, hogy úgy sem éri meg a reggelt, azon segítsünk, akinek esélye van az életre; és mert úgy látszott, neki arra már semmi esélye nem akad, meg sem próbálták megmenteni, ezért nem is operálták. A Veszprémi Hadikórházban feküdt. Édesapját azon nyomban ki is értesítették arról, hogy a fia hősi halált halt. Mindeközben a püspök, Mindszenty József, mint a hasonló állapotú sebesülteknek, neki is feladta az utolsó kenetet. Testében hordja 66 esztendeje a bizonyítékot, vállalna minden orvosi vizsgálatot, akármikor elrepülne azért Rómába, hogy bizottság elé állhasson. Igazolják, vizsgálják ki, ha csoda történt, hát azt, ha nem, hát azt. Mikor bejelentette Sarasota püspökének, hogy eskü alatt kíván vallomást tenni, a püspök csak kb. egy hónappal későbbi időpontot adott meg, hogy akkor tudná fogadni. Ez viszont már neki nem volt alkalmas, mert utazott Kínába. A kinai Sino American Field School of Archaeology, amerikai igazgatója volt, nyári ásatásokat vezetett, és kultúra történetet tanított. Minden évből egy félévet tanít most is ott, azért kellett utaznia. Megbeszéltek egy napot, tehát hét hónappal későbbre, és három nappal azután hogy hazaérkezett, megtörtént a találkozásuk. Postára került mindaz, amit esküjével igazoltan elmondott. Kelemen Didák atya közbenjárásának érzi, hogy halálosnak tekintett sérüléséből felgyógyult. Az eltelt két évből, két új félévet tanított ismét Kínában. Legutóbb szeptember 18-án tért vissza Sarasotába. Nem várta válaszlevél, sem a püspöknél, sem otthonában. Vajon meddig tud még vállalkozni egy hasonlóan nagy, most nem kínai, de európai repülőútra, hogy alávethesse magát a szükséges vizsgálatoknak? Kelemen Didák életének a XX. és immár a XXI. század első évtizedét zárva az arra kiterjedő recepciója beszédes tanúság akkor is, ha bizonyos hozzátapadt barokkos túlzásoktól megtisztítjuk. A XVIII. századi magyar minorita, ahogyan nagy tisztelőjének Bogdan Adamczyknak az „Isten szolgája Kelemen Didák (1683-1744) hite és tevékeny szeretete korában a történelmi Magyarországon” című konferencia előadásában hallottuk, most pedig a Kalendáriumban

147

olvashatjuk, századokat, és azokban a Trianoni Békeszerződést is átívelve, nyújt példát arra, hogyan élt. Hogyan kéne nyomdokait követve élni ma Közép-Európának azokon a tájain, melyekre tevékenysége kiterjedt, itt a Kárpát-medencében. Ez az áldozatos szeretet az, ami nem adhat semmiféle nézeteltérésre okot. Az ő tiszteletében legyen bármely nemzetiség tagja, vagy éljen bármely ország határán belül, együtt osztozhatna ma minden állam polgára nemcsak a valahai Magyarország területén. Ezerhétszáztizenegy. A Szatmári Békekötés háromszázadik évfordulójára emlékezünk 2011-ben. A béke emberének gróf Károlyi Sándornak embere, (is) volt. Ahogyan nevezi magát leveleiben „alázatos káplánnya”. Egy koporsója előtt álló országban mit tudott a hit és a szeretet, az egységes összefogásban, ahol a „glis uram” és az egyszerű szerzetes a kegyelem virágfakasztó harmatában bízva vetették az ország újjászületésének magvait. A századok múltak, de ezek a magok nem változtak. Ma is hasonlóakból gyökerezhet a haza újjáépülése: Minden faluba templomot, és minden harmadikba iskolát. A XX. századi lengyel minorita fr. Woiciech Topolinski 1935-től volt posztulátor. Bogdan atyának köszönhetjük, ő pedig Marcin Guzik OFMConv testvérnek, a Páduai Szent Antal és Boldog Jakub Strzemię Tartomány levéltárosának köszöni, hogy rendelkezésre bocsátotta Adalberto Topoliński ott található leveleit és személyére vonatkozó iratokat. Ezeket tanulmányozva szomorúan kell megállapítanunk, hogy nemcsak az utolsó napok, de harminc év (1904-1935 között) hiányzik, ha van, hát akkor nem ott található, a Krakkóban elért dokumentumokból. A kézírásos lengyel nyelven írt levelek, Bogdan atya magyar fordításával a közeljövőben, reméljük, kiadásra kerülnek. Annyit tudunk, hogy 1912 vagy 1913-ban szentelték pappá. A Gergely Egyetemen tanult. Filozófiai és teológiai doktorátust szerzett 1913-ban. Ezután, hiszen gyermekkorától arra vágyott, hogy missziós tevékenységet végezhessen, az amerikai Szent Antal tartományba került. 1928-ban tért vissza Olaszországba, Lorettóba. 1932-től Rómában a Rendi Szent Bonaventura Egyetemen tanított fundamentális teológiát. Ezen alapadatok alapján tudjuk, merre keressünk tovább. Örömmel csodálkoztunk rá, miközben a leveleket olvastuk, hogy nemcsak az emléktáblán van oly közel a két név egymáshoz. Kolbe atya, kilenc évvel volt fiatalabb, 1894. január 8-án született. Most nem a dokumentumokat hasonlítgatnám. arra is sor kerül, majd, de azt ami oly hasonló a csodálatos ferences lelkiségüket. Az Isten szavába vetett alázatos hitet, hogy életükben elfogadják, semmi sem a vak véletlen, de az isteni Gondviselés műve. Ezért a saját akaratukat az Ő Szent akaratának vetették alá gyermeki szeretettel. Élvezhették ezért a vigasztalást, és a bíztatást: „Amit én cselekszem, te most nem érted; megérted, pedig ezután.” Így tudtak békésen, és biztosan járni az Úr útján. Szívükben a türelem, az engedelmesség, és a megadás nőttek a teljes önátadás bátorságává. Ezek is eszembe jutnak, a friss-meleg Kalendárium átlapozásakor. Évek óta folyamatosan megjelenő kiadványsorozat ez, Bogdan atya szíve melegének ajándéka, melynek ismertsége olvasottsága lassan-lassan országossá lesz, illetve határokon átterjed. Nagy ajándék elsősorban Miskolcnak. Ezzel is egy elvadult, az utóbbi években olyigen gazdátlanná alakult város jóakaratú embereit igyekszik egyesíteni, összehozni egy polgári hívő közösségbe. Miközben novícius korától példaképére, Kolbe atyára gondol, lengyel hagyományai élednek fel, és ez segíti abban, hogy rákeressen a magyar hagyományokra. Rátalált Isten Szolgája fr. Kelemen Didák távlatos alakjára. Nemcsak a hívőknek, de a városnak is szüksége van arra, hogy ébren tartsa a szentség

148

hírébe élt, és halt ember példáját, aki az egész Kárpát-medence lakóit igyekezett összefogni. A gazdagoktól koldult a szegényeknek. Illetve templomokat épített a korabeli szponzorok segítségével. Ezek a korabeli szponzorok nem a valamilyen piacra tekintettek, hanem égi túlélésüket szerették volna azzal előkészíteni, hogy segítettek egy minorita szerzetes kérő-kiáltó szavára mondjuk egy nagyszerű barokk templomot megépíttetni Miskolcon. Vagy megalkottatni Nyírbátorban a kor remekművű Krucsay-oltárát. Akkor a földön, most az égben közbenjáró Kelemen Didák. Lapozgatom az új könyvet, én még azt élvezem. De a mi barátunk, máris a jövőt tervezi távolba tekintő akaratával. A következő évben, talán, Kelemen Didák és Topolinski lesznek az újabb Kalendárium főszereplői: fő közvetítői az égiek és Miskolc hívő lakossága között. Nem az új könyvet méltatja, hanem az elkövetkezőt tervezi jó előre. Azt nézi, mivel tud jó lengyelként jó magyarrá válva egy nehéz, „hátrányos” helyzetű város számára a remélt megújulás, földi változás mellé égi hozzájárulást is kiimádkozni, és az imák mellé felajánlani a testi- és lelki szenvedéseit. A Barát az a gyönyörű elnevezés, mellyel a magyar nép küzdelmes évszázadaiban a mellette álló ferences szerzeteseket kitüntette. Szent Ferenc fiainak sugárzó Krisztusi lelkisége az egész viharos közép-európai történelemben, és kultúratörténetben meghatározó volt. A lelkipásztorkodás, a misszió területén felbecsülhetetlenül nagy feladatokat ellátva segítettek átvészelni sötét, reménytelen korszakokat, amelyek végül is megújuláshoz vezettek. Nem maradt válasz nélkül a sok-sok kín, tanácstalanság, gyötrelem. A felebarátokért sok megalázó szolgálat teljesítését felvállalva a Mester példájára a rászorulók lába elé térdelve, a szó szoros, és átvitt értelmében is a gyengéd figyelem ezer módján adtak választ a Mester kérdésére, és kérésére: „Tudjátok-e, mit tettem veletek? Ti úgy hívtok engem: ’Mester’ és ’Úr’, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amit én tettem veletek ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony mondom nektek: nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki őt küldte. Miután ezeket tudjátok, boldogok vagytok, ha meg is teszitek.” (Jn.13, 12-16) Így tettek, és ezért voltak boldogok, és boldogok ma is Jézus Krisztus és Édesanyja barátai. „Tudjuk, hogy a Szent Szűz által könnyen nagy szentekké válhatunk. Hogy ezt az igazságot másoknak is meggyőződéssel tudjuk hirdetni, először önmagunkon kell megtapasztalnunk. Így lesz a legkönnyebb erről mások előtt tanúskodnunk. Ha valaki már semmire nem érzi magát képesnek, próbálja ki bátran, mire képes a Szent Szűzzel. Nincs az a hősiesség, amire a lélek ne lenne képes a Szent Szűz segítségével.”(Szent Maximilián) Nekünk is van Barátunk. Igaz barátunk, lengyel barátunk: „Ha van egy barátunk, aki még semmi nehézséget nem vállalt értünk, nem tudhatjuk, barátsága igazi barátság-e. Ha azonban valaki kész különböző nehézségeket és fájdalmakat is elviselni értünk, ez barátsága őszinteségét, és mélységét bizonyítja. Valóban, az igazi szeretet boldog, ha szenvedhet a szeretet személyért. Épp ezért nincs semmi különös abban, hogy a szentek itt a földön nem a gyönyörökben, az elismerésekben és a vagyonban találták meg az igazi boldogságukat, hanem az Isten szeretetéért vállalt szegénységben, megaláztatásban és szenvedésekben.” (Szent Maximilián)

149

Szent Maximilian Kolbe szanktuárium Zduńska Wolában

Szent Maximilian Kolbe (Zduńska Wola, 1894. január 8. - Auschwitz, 1941. augusztus 14.) lengyel ferences rendi minorita szerzetes, vértanú. Élete Szegény szülők gyermekeként egy lengyelországi kisvárosban, Zdunska Wolában született 1894-ben . A keresztségben a Rajmund nevet kapta. Német ősöktől származó apja Julius Kolbe volt, édesanyja Maria Dabrowska. Négy testvére közül kettő korán meghalt tuberkulózisban. Apja először gyári munkásként kereste kenyerét, később egy vallásos kiadványokat forgalmazó könyvesboltot vezetett. Az apa 1914-ben belépett a Józef Piłsudski tábornok által vezetett, az orosz megszállók ellen, a lengyel függetlenségért harcoló légióba. Az oroszok elfogták és kivégezték. Raimund 1907-ben lépett a minorita rendbe. A középiskolát Lembergben a ferencesek kisszemináriumában végezte, 1910-től ugyanitt volt novícius. A rendben a Maximilan nevet kapta. Filozófiát 1912-től Krakkóban és Rómában a Gregoriana Egyetemen, teológiát 1915-től szintén Rómában a Seraphicumban (a Nemzetközi Ferences Kollégiumban) tanult, mindkét helyen doktorátust szerezve. 1914. október 1-jén tett ünnepélyes szerzetesi fogadalmat. 1918. április 28-án, szentelték pappá Rómában. Lengyelországba visszatérve kezdetben tanár és kórházlelkész volt. Hat rendtársával megalapította a Militia Immaculatae (A Szeplőtelen Szűz Katonái) társulatot. 1919-től Krakkóban a rendi szeminárium filozófia és egyháztörténelem tanára. Tüdőbetegségéből felgyógyulva elindította a Rycerz Niepokalanej (A Szeplőtelen Szűz Lovagja) című folyóiratot. Emellett napilapot is irányított, valamint katolikus rádióállomást alapított. 1927-ben Varsó mellett megalapította Niepokalanow (a Szeplőtelen városa) kolostorát, mely irányítása alatt gyors virágzásnak indult. Rendje 1930-ban Japánba küldte missziós szolgálatra. Nagaszakiban egy ferences kolostort, egy második Niepokalanowot alapított. A szemináriumban filozófiát tanított, és a helybeli papokkal együtt

150

szerkesztette a japán nyelvű Lovagot, mely 1930-ban tízezer, 1934-ben pedig már hetvenezer példányban jelent meg. A Távol-keleten töltött évek alatt két kisszemináriumot alapított Japán fiatalok részére. Hazatérése után, 1936-tól ismét Niepokalanow házfőnöke. 1939-ben, a háború kitörése után nem sokkal a Gestapo negyven rendtársával együtt letartóztatta, 4 hónapig volt börtönben. 1941. február 17-én újra letartóztatták, mivel rádióján németellenes műsort sugárzott, valamint lengyel, zsidó és ukrán üldözötteket bújtatott, illetve menekülésüket segítette. Először a varsói központi börtönbe szállították, majd május 20-án a nácik az auschwitzi koncentrációs táborba deportálták. Ő volt a 16670-es számú rab. Augusztus 1-jén a tábor 14-es barakkjából, ahol Maximilian Kolbe is élt, megszökött egy rab. A tábor parancsnoka bosszúból a barakk tíz lakóját éhhalálra ítélte. Ekkor Kolbe atya önként vállalta a halált egy kétgyermekes családapa, Franciszek Gajowniczek, helyett. A tíz foglyot egy félig földbe ásott bunkerbe zárták össze, hogy lassú éhhalál végezzen velük. A bunkerből mindvégig hallatszott az imádság és az ének, amit Kolbe atya vezetett a halálraítéltek között. Két hét után már csak ő volt életben (böjthöz szokott szervezete bírta az éhezést). Nagyboldogasszony vigíliáján egy injekcióval oltották ki életét. Franciszek Gajowniczek túlélte a tábort, 1995-ben hunyt el.

Emlékezete 1971. október 17-én VI. Pál pápa boldoggá, majd 1982. okróber 10-én II. János Pál pápa szentté avatta. Mindkét eseményen részt vett Franciszek Gajowniczek is. Liturgikus ünnepe a katolikus egyházban augusztus 14-én van. A szent ábrázolása: barna, ferences rendi habitus (csuha), rajta rabcsíkos kabát, a háttérben szögesdrót. A keresztény sajtó és újságírók védőszentje, emellett a családok, rabok, az internet és a rádióamatőröké is. Mértéktelenség (torkosság, iszákosság) elleni harcban kérik oltalmát. Krzysztof Zanussi rendező 1990-ben másfél órás filmet forgatott „Életet az életért” címmel Maximilian Kolbe életéről. A 2011-es évet a lengyel szenátus Maximilián-Kolbe-évvé nyilvánította, mártírhalálának 70. évfordulója alkalmából

151

Dear Mrs. Dobos, Please, find enclosed short introdution to your inspiring article. I think more can be written, but the "more" is in your paper. Thank you and I hope we meet again. With my best wishes prof. Tadeusz Zasępa, PhD. rektor Katolícka univerzita v Ružomberku Nám. A. Hlinku 60 034 01 Ružomberok “One small touch towards rolling the stone“ Say: “who rolls away the stone?“ , an article by Marianne Dobos, keeps you in tension from first to the last word. Not by the description of following one after another historical facts, but linking them by God’s providence. It works, however, among the people and by the people. Otherwise what can we say about the story of Friar Wojciech Topoliński and the monk Kelemen Didák- Pole and Hungarian? Why Archbishop of Cracow Adam Cardinal Sapieha appeared on the stage in certain moment? Why he became key person on the Karol Wojtyla’s road- so meaningful, so wonderful, so simple and so complexed? Why Karol Wojtyla until his papacy was so open to Jews in the world?Why the Hungarian Lady, scholar and viosionary wears the button of Katyń on the lapel of her best costume? And why she with her husband and other professor started to talk in Ružomberok about Fr. Justin Figas, American Franciscan of Polish descent who has founded radion in Buffalo and about whom I have written a book? Why Pius XI (Msgr. Achille Ratti, former apostolic nuncio in Poland), Pius XII and Paul VI (Secretary to the nunciature in Warsaw) and John Paul II somehow are united by the spiritual golden thread – and between them people like Bishop Karol Radonski, Cardinal August Hlond, Jusztinian Serédi, Cardinal Gaspari. Why?, Why?, Why? You can find some very deep and interesting answers and open way for further research on the presence of God’s providence in the life of individuals, Church and the nations, reading an article by Marianne Dobos: Say: “who rolls away the stone?”. We can compare history to the gallery of pictures in which there are many copies and not many originals. Marianne Dobos gave us an original description of facts which change the history making it original, based on non-violence principle characteristic for the Christianity.

152

SPRAWOZDANIA

Izydor Borkiewicz OFMConv Proces kanonizacyjny błogosławionej Kingi “Pierwsza wojna światowa przerwała starania o kanonizację. W roku 1934 na prośbę sióstr klarysek ze Starego Sącza Ksiądz Prymas kard. August Hlond obiecał interweniować u Stolicy Apostolskiej w sprawie kanonizacji bł. Kingi. W r. 1935 nowym postulatorem spraw beatyfikacyjnych i kanonizacyjnych w Rzymie został zamianowany o. Wojciech Topoliński. Jemu to powierzył sprawę kanonizacji wielki czciciel bł. Kingi biskup tarnowski Franciszek Lisowski. Nowy postulator, zapoznawszy się z dotychczas zebranym materiałem, zwrócił się do biskupów Polski, Węgier i Czechosłowacji w celu przeprowadzenia ankiety na temat aktualnego i dawnego kultu bł. Kingi. Zebrany materiał opublikował na łamach różnych czasopism. Na podstawie zebranego materiału o. Topoliński stwierdził: a) Bł. Kinga od niepamiętnych czasów, a zwłaszcza po zatwierdzeniu kultu przez Stolicę Apostolską w r. 1690, cieszy się kultem w całym zakonie franciszkańskim rozpowszechnionym po całym świecie; b) Kult bł. Kingi w zadziwiający sposób szerzy się w Kościele katolickim a szczególnie pośród Polaków w kraju i za granicami; c) Kult bł. Kingi w Polsce jest bardziej rozpowszechniony aniżeli kult innych błogosławionych. Wyjąwszy św. Stanisława biskupa i męczennika, Stanisława Kostkę, św. Kazimierza i św. Wojciecha, kult bł. Kingi przewyższa kult innych świętych polskich; d) Zgodnie z wypowiedzią Prymasa Węgier kard. Seredi na Węgrzech jest powszechny kult bł. Kingi. Podobnie istniejący kult stwierdzić można w Czechosłowacji, Jugosławii, a szczególnie w Ameryce Północnej, gdzie istnieje zgromadzenie sióstr kunegundek; e) W Padwie, Loretto i Rzymie znajdują się w kościołach obrazy bł. Kingi umieszczone w ołtarzach i doznają publicznej czci wiernych; f) Biskupi i kapłani Rzeczypospolitej Polski zebrani w Częstochowie na I Synodzie Plenarnym w dniu 27 sierpnia 1936 r. przesłali list postulacyjny do Stolicy Apostolskiej jedynie w sprawie kanonizacji bł. Kunegundy (Kingi), jako tej, która zasługuje na zatwierdzenie obowiązkowego kultu w całym Kościele katolickim, gdyż cieszy się powszechnym kultem; g) Na przestrzeni wieków bardzo często zarówno królowie Polski, jak i Węgier, biskupi i możni tego świata zwracali się z prośba do Stolicy Apostolskiej częściej w sprawie bł. Kingi aniżeli w sprawach innych błogosławionych, by ta Niebieska Patronka Polski, niegdyś królewna i księżna, żona monarchy została zaliczona w poczet świętych; h) Błogosławiona Kinga przez wszystkich ludzi, zarówno inteligentnych jak i prostych, a szczególnie przez pisarzy bardzo często jest nazywana "świętą" i jako taka jest wzywana z prośbą o wstawiennictwo u Boga; i) Żaden święty lub błogosławiony polski nie jest otoczony tyloma legendami, przepojonymi czcią i podziwem dla heroizmu, poematami, uroczystościami, pielgrzymkami, itp. co bł. Kinga; j) Jej święto z nowenną i oktawą obchodzi się bardzo uroczyście w dniu 24 lipca w Starym Sączu, gdzie znajduje się jej grób, jedynie Częstochowa swoimi uroczystościami i liczbą pielgrzymów przewyższa Stary Sącz. Kiedy o. Topoliński jako postulator sprawy gromadził na terenie Rzymu odpowiednie materiały do kanonizacji, jego wice-postulator na terenie diecezji tarnowskiej i całej Polski, ks. Jan Pabis, poprzez wydawanie małych życiorysów i artykułów w różnych czasopismach szerzył skutecznie kult bł. Kingi i organizował ruchy katolickie w kierunku przybliżenia kanonizacji bł. Kingi.” Forrás: http://www.currenda.diecezja.tarnow.pl/archiwum/3-96/sprawozdania.htm http://www.klaryski.stary.sacz.pl/pl/25047/0/Dzieje_kultu.html

153

Ferenc Veszely

Ostatnia modlitwa Wojciecha Topolińskiego (fragmenty) (Wojciech Topolinski végső imája) Pomóż, Boże! Pomóż! Boże! Tylko Ty mi pomóc możesz! Bym z tej kaźni się wydostał, ptakiem frunął, wzniósł w niebiosa.

póki widzę, słyszę, żyję, życia swego nie splugawię, hańbą Ci się nie okryję. ..........................

......................... Kaci tłuką mnie za Ciebie i nie znają granic bicia, krew Twa płynie z ran w mym ciele, ale wytrwam, póki życia. ............................. Ciężkiej próbie mnie poddajesz? Sprawdzasz, ile znieść potrafię! Bądź też o mnie zapomniałeś? Grób masowy Twoim znakiem? ............................ Pomóż, Boże! Pomóż! Boże! Tylko Ty mi pomóc możesz! Bym z tej kaźni się wydostał, ptakiem frunął, wzniósł w niebiosa. Wiedz, mój Boże, ja nie zdradzę,

Kaci tłuką znów za Ciebie i nie znają granic bicia, krew Twa płynie z ran w mym ciele, ale wytrwam, póki życia. Pomóż, Boże! Pomóż! Boże! Tylko Ty mi pomóc możesz! Bym z tej kaźni się wydostał, ptakiem frunął, wzniósł w niebiosa. Wznieś mnie, Boże, w przestwór nieba, chcę zbolałe zrzucić ciało! Okaż łaskę! Jej mi trzeba! Wszak już padłem, czy to mało? ............................. Nie wspieraj mnie jednak, Boże i nie unoś, po co zachód? Pozostanę tu, w pokorze, moje miejsce, gdzie mój naród.

Przekład: Konrad Sutarski

154

Dr Juha Enikő Dlaczego? Dlaczego? Dlaczego? Ks. profesor Tadeusz Zasępa, polskiego pochodzenia rektor Uniwersytetu Katolickiego w Rózsahegy – na końcu długiego szeregu pytań – niezmiennie zadaje pytanie: Dlaczego? Dlaczego? Dlaczego? Przedmowa biskupa polowego, ks. Bíró László do niedawno wydanej książki Pani Dobos Marianne pt. „Nierozplątana wstęga”, jakby delikatne dotknięcie toczonego kamienia wzbudza niezmienne zainteresowanie czytelników w trakcie studiowania jej 272 stron. Trzyma czytelnika w prawdziwym napięciu i jest nieodparcie pasjonującą lekturą. Bohaterami książki Pani Dobos Marianne, jak i jej pracy badawczej ostatnich czterech lat jest dwóch franciszkanów (minorytów). Jeden z nich to węgierski Sługa Boży o. Kelemen Didák (1683–1744), a drugi to polski męczennik XX. wieku, niezasłużenie zapomniany o. Wojciech Topoliński /1885-1939/. „Historią można kierować poprzez praktykę życia chrześcijańskiego, w sposób łagodny i bez stosowania przemocy tak, aby wprowadzić w czyn zasady wiecznej sprawiedliwości” – autorka poprzez wydarzenia z niedawnej przeszłości przedstawia świętych oraz bohaterów minionych wieków, których przywiązanie do wiary, wierność aż do śmierci jest wzorem i przykładem do naśladowania. Pozbawiona perspektyw i widoków na przyszłość była sprawa Jezusa stojącego przed Piłatem, tak i pozornie beznadziejna wydaje się sytuacja jego wiernych naśladowców. Serce w nich „płonęło”, tymi słowami wspomina jeden ze współbraci zmarłego w 1741 r. franciszkanina, o. Rafała Chylińskiego. Jemu współczesnym był urodzony w Transylwanii o. Didák, nazywany też „człowiekiem pokoju”, zaufany hr. Károlyi Sándora i powiernik wielu jego spraw. Razem marzyli, aby w każdej wsi wybudować kościół, a w co trzeciej szkołę. Większość z tych planów udało się zrealizować, ale dopiero po usunięciu jarzma tureckiego. Później wybuchło powstanie Rakoczego powodujące wiele zniszczeń. Po jego upadku i złożeniu broni przez powstańców kraj musiał się podźwignąć, zaradzając katastrofalnemu zniszczeniu ziemi ojczystej. W 1717 r. potężne ruiny klasztoru w Nyírbátor zaczęły odżywać. Powstał w nich wielokrotnie organizowany dom zakonny. Dzięki wierze, czynnej miłości i niestrudzonej działalności apostolskiej o. Didáka, oraz ofiarnemu wsparciu wojewody z Szabolcs, hr. Károlyi Sándora, najpierw odbudowano kościół i klasztor, w którym zaczęło tętnić życie zakonne. Święty jest nieocenioną wartością w życiu narodu. W Miskolcu, w kościele p/w Wniebowzięcia Najświętszej Maryi Panny, który został wybudowany przez o. Kelemena Didáka, spoczywają jego doczesne szczątki. W 1939 r. był tutaj o. Wojciech Topoliński, postulator generalny Zakonu, od 1935 r. pełniący tę funkcje. Wcześniej uzyskał doktorat z filozofii i teologii, przez lata należał do amerykańskiej prowincji św. Antoniego z Padwy, później natomiast wykładał teologię na zakonnym uniwersytecie we Włoszech. O. Wojciech przybył z Rzymu do Miskolca dla zbadania spraw toczącego się procesu beatyfikacyjnego, stąd dalej udał się w sprawach kanonizacyjnych do Krakowa na zaproszenie ks. kardynała Adama Stefana Sapiehy. Dalej jego podróż wiodła przez Pomorze do rodzinnego Świecia, po drodze miał się spotkać z arcybiskupem kardynałem Augustem Hlondem. W listopadzie 1939 r. wszelki ślad po nim zaginął. Zginął zamordowany przez hitlerowców.

155

Tylko wspomnienie pozostało po nim, jako człowieka obowiązku, będącego w złym czasie i w złym miejscu. Pani Dobos Marianne od momentu zajmowania się o. Didákiem zaczęła poznawać osobę postulatora, który z uznawanego za bezpieczny Rzymu udał się w pełną niepewności drogę. Autorka uważa, że o. Wojciech świadomie podjął się niebezpieczeństw pełnionej służby, której kresem była śmierć męczeńska. Nie był ofiarą ślepego losu, lecz działał jako wysłannik papieża Piusa XII, organizującego drogi przerzutów dla uciekających Polaków. Ponad dwadzieścia książek autorki świadczy o jej poszukiwaniach sprawiedliwości. Nie są to dzieła dydaktyczne. Jednak możemy z nich nauczyć się, że tematy tabu mają niewielkie szanse dotarcia do współczesnych. Nie wypada o nich mówić, a jeśli już, to tylko szeptem. Stają one w centrum zainteresowania autorki i sposób odniesienia się jej do rzeczywistości nie jest zwyczajny. Bohaterów nie ustawia w szeregu, lecz znajduje te powiązania, dzięki którym wiąże ich niewidzialną nicią w duchową wspólnotę. W tej książce szczególnie interesujące jest, jak ta nić powiązań łączy narody Polski i Węgier w krwawych zawieruchach XX. wieku. Kto przeczyta tę książkę, ten zobaczy w niej wiele słuszności. Pobudzająca do myślenia praca węgierskiej autorki nie tylko zasługuje na uwagę słuchaczy, ale również niech inspiruje zarówno w Polsce, jak i na Węgrzech do pogłębionych badań tych zagadnień. tłumaczył: fr. Bogdan Adamczyk

156