DIDEROT
Az apáca Fordította: Máthé Klára
Bevezetésül Croismare márki válaszát helyezem majd e történet élére, ha ugyan egyáltalán válaszol. Mielőtt írtam neki, meg akartam ismerni. A márki világfi, kitüntette magát a katonai szolgálatban, koros ember, nős volt, egy lánya van és két fia, akiket szeret és akik szeretik. Előkelő születésű, művelt, szellemes férfi, érdeklődik a szépművészetek iránt, és mindenekelőtt eredeti ember. Dicsérték fogékonyságát, becsületességét és erényességét. Az élénk érdeklődésből, amellyel ügyem iránt viseltetett, és mindabból, amit róla elbeszéltek, kiderült, hogy nem tévedtem, amikor hozzá fordultam, de nem tételezhetem föl, hogy rászánja magát sorsom megváltoztatására, anélkül hogy tudná, ki vagyok. Ezért, legyőzve önérzetemet és viszolygásomat, megírom ezeket az emlékiratokat, amelyekben előadom szerencsétlenségem egy részét, minden tehetség és művészet nélkül, az én korombeli gyermekek naivitásával és őszintén, természetem szerint. Úgy gondoltam, hogy a visszaemlékezéseimet lezáró vázlatos feljegyzések és az a kitörölhetetlenül mély benyomás, melyet az események egy életre hagytak bennem, elegendők lesznek a tények pontos felidézésére, ha pártfogóm egyszer így kívánná, vagy ha saját magam kedvet kapnék hozzá, hogy befejezzem ezt az emlékiratot majd egyszer, amikor a múlt részletei már elmosódtak emlékezetemben. Atyám ügyvéd volt. Meglehetősen későn vette feleségül anyámat, akitől három lánya született. Nagyobb vagyonnal rendelkezett, mint amennyi tisztességes kiházasításunkhoz szükséges volt, de ehhez az kellett volna, hogy egyformán szeressen mindhármunkat. Márpedig semmiképp sem állíthatnám ezt róla elismerésként. Én, arcom, eszem, jellemem és tehetségem folytán, különb voltam nővéreimnél, és úgy látszott, hogy ez bántja szüleimet. Amivel a természet és a szorgalom többet adott nekem, mint nekik, csak bántalom forrása lett, és legzsengébb gyermekkorom óta egyetlen vágyam volt, hogy hasonlítsak két nővéremre, s engem is úgy szeressenek, kényeztessenek, ünnepeljenek és mentegessenek, mint őket. Ha anyámnak azt mondták, hogy bájos gyermekei vannak, az sohasem vonatkozott énrám. Néha ugyan dicsértek engem is, de ezeket a hízelgéseket oly drágán kellett megfizetnem, ha egyedül maradtunk, hogy
legszívesebben vettem volna a teljes közönyt, vagy akár a szidalmat is, mert minél inkább kitüntettek az idegenek, annál rosszabb kedvű volt a család, ha a vendégek elmentek. Ó, hányszor sírtam, amiért nem születtem csúnyának, ügyefogyottnak, ostobának, gőgősnek, egyszóval mindazokkal a rossz tulajdonságokkal elhalmozva, amelyeket szüleim annyira szerettek testvéreimben. Gyakran kérdeztem magamtól, miért van ennyi különcség atyámban és anyámban, akik egyébként igazságos, becsületes és jámbor emberek. Hogyan valljam be önnek, uram? Hirtelen haragú atyámnak egy-egy dühében elejtett szava, bizonyos körülmények összefüggésének felfedezése, szomszédok megjegyzései, cselédek kijelentései olyan okot sejtettek velem, amely talán mentheti őket kissé. Lehet, hogy atyámnak némi gyanúja támadt születésem körülményei felől, avagy anyámnak juttattam eszébe valami régi ballépését - egy férfi hálátlanságát -, mit tudom én?! Még ha tévednék is, nyugodtan elmondhatom önnek ezeket a gyanakvásokat, hiszen úgyis elégeti majd ezt az írást, és én is megígérem, hogy elégetem az ön válaszát. Minthogy gyors egymásutánban születtünk, egyszerre is nőttünk fel testvéreimmel. Kérők jelentkeztek. Idősebb nővéremet elragadó fiatalember kérte meg; nemsokára észrevettem, nővérem hamarosan csak ürügy volt arra, hogy minél gyakrabban nálunk lehessen. Sejtettem, hogy mindez csak kellemetlenséget okozhat nekem, és elmondtam a dolgokat atyámnak. Talán ez volt az egyedüli dolog életemben, amit kedvére tettem - de hogyan hálálta meg ezt is! Néhány nap múlva közölték, hogy helyet biztosítottak számomra egy zárdában, és másnap már oda is kísértek. Oly boldogtalan voltam odahaza, hogy ez az esemény egyáltalán nem bántott, sőt valósággal vidáman mentem Sainte-Marie-ba, első zárdámba. Nővérem udvarlója sosem látott többé: elfelejtett, és elvette nővéremet feleségül. K. úr a neve, jegyző Corbeilben, és igen rossz házasságban élnek. Második nővéremet egy Bauchon nevű úrhoz adták férjhez; párizsi selyemkereskedő a Rue Quincampoix-ban, és eléggé jól élnek egymással. Miután így gondoskodtak két nővéremről, azt gondoltam, hogy majd rám is gondolni fognak, és nemsokára elhagyhatom a zárdát. Tizenhat és fél éves voltam akkor. Mindkét nővérem szép hozományt kapott, és azt reméltem, hogy sorsom hasonló lesz az övékéhez. Fejem máris csodálatos tervekkel volt tele, amikor egy nap a társalgóba hívatott Séraphin páter, anyám lelkiatyja és egyúttal az enyém is. Minden zavar nélkül elmagyarázta, miért jött: azt akarják, hogy öltözzem be apácának. Csodálkoztam ezen a furcsa javaslaton, és határozottan kijelentettem, hogy semmiféle hajlamot nem érzek a kolostori életre. - Kár - felelte -, mert szülei sajnos mindent odaadtak a nővéreinek, és úgy hiszem, jelenlegi szűkös helyzetükben mit sem tehetnek önért. Gondolja meg, kisasszony, vagy örökre belép ebbe a rendbe, vagy valamely vidéki zárdába kerül, ahol csekély összegért ellátják, és ahonnan csak szülei halála után kerülhet ki, amire esetleg még igen soká kell várnia.
Keserűen kifakadtam, és záporként hullottak a könnyeim. A főnöknővel már bizonyosan előbb beszélhettek; várt rám, amikor visszaérkeztem a társalgóból. Felesleges mondanom, milyen zilált állapotban voltam. - Mi baja van, kedves gyermekem? - kérdezte. (Pedig jobban tudta, mint én, hogy mi a bajom.) - Milyen állapotban kell látnom! Soha ilyen kétségbeesést; engem is elfog a rémület! Talán elvesztette anyját vagy édesapját? Csaknem azt feleltem: "Adná az Ég!" - és már-már karjába akartam vetni magam, de aztán beértem ezzel a kitöréssel: - Sajnos, nincs sem anyám, sem apám - mindenki gyűlöl engem, szerencsétlent: elevenen akarnak eltemetni! A főnökasszony megvárta, hogy elmúljék a vihar. Amikor kissé lecsillapodtam, világosan elmondtam, hogy mit kívánnak tőlem. Úgy tett, mintha sajnálna: szánakozott rajtam, és bátorított, hogy semmi esetre se vállaljak olyasmit, amihez nem érzek hivatást; megígérte, hogy imádkozik majd értem, hogy tiltakozni fog, és közbenjár érdekemben. Ó, uram, mily képmutatók ezek az apácafőnöknők, nem is képzelheti! Előre tudta, hogy mit fognak válaszolni. A válaszukat meg is mutatta nekem, és csak nagy sokára kezdtem el kételkedni őszinteségében. Közben elérkezett az a határidő, amelyet a meggondolásra engedélyeztek; erről is művésziesen színlelt részvéttel értesített. Eleinte hallgatott, azután sajnálkozó szavakkal vigasztalt - ebből mindent meg kellett értenem. Újra sírógörcsöt kaptam... - de már nem fogok önnek sok ilyen jelenetet elbeszélni. Az apácák nagy művészete abban áll, hogy meg tudják őrizni nyugalmukat. Azután, ha jól emlékszem, azt mondta sírva: - Tehát valóban el akar hagyni bennünket, gyermekem? Ó, kedvesem, nem látjuk hát többé!... És más ehhez hasonlókat. Nem is hallottam már, mit beszél. Egy székre roskadtam, némán ültem és zokogtam; mozdulatlanul bámultam magam elé, majd felálltam, a falnak támaszkodtam, s azután ismét keblén sírtam el kétségbeesésemet. Egyszerre csak ezt mondta: - Miért nem tesz valami mást? Hallgasson ide... de senkinek se mondja, hogy az én tanácsom volt! Számítok törhetetlen hallgatására; mert semmiképp sem szeretném, ha majd szemrehányást tennének nekem emiatt! Voltaképpen mi az, amit kívánnak? Hogy vegye fel a fátylat! Miért ne tenné meg? Mire kötelezi? Mindössze arra, hogy még két évig nálunk maradjon. Ki tudja, ki él két év múlva, és ki hal meg? Két év sok idő, addig még sok minden történhet.
Annyi gyöngédséggel tetézte megejtő szavait, annyi barátságot színlelt, annyi hamis jóságot ("Most legalább tudom, hol van, de ki tudja, hová vihetik" stb....), hogy végül is engedtem rábeszélésének. Írt atyámnak is - ó, a levele kitűnő írásmű volt -, amelyben nem titkolta könnyeimet, fájdalmamat és tiltakozásomat. Biztosíthatom, nálam sokkal ravaszabb embereket is megtévesztett volna. De hát az volt a fő, hogy beleegyeztem. Milyen gyorsan rendeztek el mindent! Megállapodtak a napban, elkészítették ruháimat, és máris eljött a szertartás napja, oly sebesen, hogy ma már úgy érzem, mintha az események között nem is telt volna el semmi idő. Elfelejtettem önnek elmondani, hogy közben beszéltem anyámmal és apámmal, s mindent megkíséreltem, hogy meghassam őket. Hajlíthatatlanok maradtak. Blin abbé, a Sorbonne doktora mondott beszédet, és az aleppói püspök adta rám a rend ruháját. Ez a szertartás már magában véve sem túlságosan vidám, de ezen a napon különösképpen komor volt. Hiába támogatott buzgón minden apáca, hússzor is úgy éreztem, hogy megcsuklik a térdem, és tüstént az oltár lépcsőire borulok. Nem láttam, nem hallottam semmit; teljesen kábult voltam, vezettek, mentem, kérdeztek, feleltek helyettem. De véget ért ez a kegyetlen szertartás is, mindenki elszéledt, és egyedül maradtam a nyájjal, amelyhez most már hozzátartoztam. Társaim körülvettek és megcsókoltak, egymásnak mondogatva: - Nézze, nővér, milyen szép. Nézzék csak, hogy illik fehér arcbőréhez a fekete fátyol! Mennyire emeli szépségét a homlokkötő! Hogy kerekíti, mennyire kiemeli az arcát! És ez a ruha mennyire érvényre juttatja derekát és karjait! Alig figyeltem oda, kétségbe voltam esve, de be kell vallanom, hogy amikor egyedül maradtam cellámban, eszembe jutottak a hízelgések, és megkíséreltem megnézni kis tükrömben, vajon igazuk volt-e. Úgy találtam, hogy szavaikban sok a valóság. A novícia számára ez a nap sokféle kitüntetést hoz, még túloztak is a kedvemért, de én keveset törődtem velük. Úgy tettek, mintha az ellenkezője volna az igaz, azt is mondták, holott egyáltalán nem ez volt a helyzet. Este, ima után, belépett cellámba a főnökasszony. - Igazán nem értem - mondta, külsőmet szemlélve -, miért utálod ennyire ezt a ruhát. Elragadó vagy benne! Suzanne nővér nagyon szép apáca, és ezért csak még jobban szereti mindenki. No lássuk, mozogj csak egy kicsit; de sokkal egyenesebben! Nem szabad ilyen hajlott háttal járnod... Megmutatta, hogy kell szépen tartanom a fejem, lábam, kezem, derekam, karom: valóságos illemórát adott a kolostori jómodorról, mert minden foglalkozásnak megvan a maga fogása... Aztán leült, és ezt mondta: - Jól van. De most beszéljünk komolyan. Két évet nyertél. Szüleid megváltoztathatják véleményüket; de akkor talán már te magad akarsz majd itt maradni, ha ők el is akarnának innen vinni... ez sem lehetetlen.
- Ne gondolja, asszonyom... - Még nem ismered az életünket, bár elég régen vagy közöttünk. Az itteni élet nehéz, de azért vannak kellemes oldalai is... Képzelheti, mi mindent fecsegett még össze a világi életről meg a kolostorról, csupa olyat, amit már ezren is megírtak, éspedig mindig egyformán, mert Istennek hála, el kellett olvasnom minden sületlenséget, amit a szerzetesek saját, undorig ismert életükről összehordtak, hogy azt a kinti világot pocsélkolják, amelyet mindnyájan szeretnek, kívánnak, de amelyet egyik sem ismer. Nem untatom noviciátusom részleteivel: ha teljes szigorúságában mérték volna rám, nem bírtam volna ki. De ez a kolostori élet legszelídebb ideje, és a novíciák gondozója mindig a legelnézőbb apáca. Az a feladata, hogy elleplezze a zárdai élet töviseit. A csábítás magasiskolája ez, mégpedig a legfinomabban és legravaszabbul előkészítve. Az én oktatóm csak még sötétebbé tette a mindent elnyelő éjszakát, elringatott és álomba merített, lenyűgözött, megigézett, s különös gondoskodásával tüntetett ki. Alig hiszem, hogy tapasztalatlan ifjú lélek ellent tudna állni ennek a gyászos művészetnek. A világi életnek megvannak az örvényei, de el sem tudom képzelni, hogy azokba ilyen könnyű lejtőn csúszhat le az ember. Ha kettőt tüsszentettem egy napon, azonnal felmentettek a misehallgatástól, a munkától, az imádságtól, korábban fekhettem le, és későbben kelhettem fel - számomra nem volt szabályzat. Képzelje, uram, akadtak olyan napok, amikor arra áhítoztam, hogy feláldozhassam magamat. Minden szomorú világi históriát elmondanak az embernek; elferdítik az igazat, és hamisat agyalnak ki, aztán végtelen imákban adnak hálát Istennek, hogy bennünket megőrzött ezektől a megalázó kalandoktól. S eközben elérkezett az az idő, melyet néha már-már kívántam szinte. Sokat tűnődtem magamban, de éreztem, hogy újra feltámad ellenállásom, és nagyra nő. Mindezt meg is vallottam a főnökasszonynak s a novíciák felügyelőjének. Később alaposan megbosszulták magukat azért a sok bajért, amit okoztam nekik, mert ne higgye, hogy szívesen játsszák képmutató szerepüket, és szívesen ismétlik azokat az ostobaságokat, amelyeket ilyenkor kénytelenek elmondani. Elcsépelt és komor hazudozásnak érzik, de rászánják magukat azért az ezer tallér évi jövedelemért, amelyet így nyer a rendház. Ezért a nagy összegért hazudnak egész életükön át, s ártatlan ifjú lányoknak negyven-ötven évi boldogtalanságot, talán örökös szerencsétlenséget okoznak; mert annyi bizonyos, uram, hogy száz apáca közül, akik ötvenéves koruk előtt halnak meg, száz a pokolba jut, nem számítva azokat, akik már közben megőrülnek, meghülyülnek, vagy futóbolonddá válnak. Egy ízben egy ilyen apáca kiszökött magánzárkájából. Megpillantottam. Hogy ez a nap végzetem vagy boldogságom napja lesz-e, az csak azon fordul meg, uram, hogy ön hogyan bánik majd velem. Sohasem láttam nála ocsmányabbat. Haja csapzott volt, alig maradt rajta ruha, vasláncokat hurcolt, révetegen bámult. A haját tépte, a mellét verte öklével, futott és üvöltött, átkozta saját magát és a többieket, majd egy ablakot keresett, hogy kiugorhasson. Rémülettől reszketett minden
porcikám, saját sorsomat láttam ennek a szerencsétlen nőnek sorsában, és abban a pillanatban elhatároztam, hogy ezerszer inkább meghalok, semmint hogy ilyesminek kitegyem magam. A zárdában tudták, milyen hatással lesz rám ez az esemény, és jónak látták a következményeket megelőzni. A boldogtalan apácáról egész csomó nevetséges és ellentmondó hazugságot meséltek el, hogy már akkor is zavart volt, amikor befogadták, hogy nagy ijedtségen esett át egy kritikus időszakban, hogy látomásai vannak, hogy azt hiszi, angyalokkal áll összeköttetésben, hogy veszedelmes olvasmányok rontották meg elméjét, hogy túlzott moralisták eszméit tette magáévá, amelyek olyan félelemmel töltötték el az utolsó ítélettől, hogy elvesztette józan eszét, hogy csak démonokat, a poklot és tüzes örvényeket lát maga előtt, hogy hallatlan: ilyesmi történjék náluk, és más efféle dajkamesékkel traktáltak, de én egy szót sem hittem az egészből. Állandóan magam előtt láttam az őrült apácát, és elhatároztam, hogy semmiféle fogadalmat sem teszek. És végül elérkezett az a pillanat, amelyben be kellett bizonyítanom, hogy képes vagyok betartani önmagamnak adott szavamat. Egy reggel a főnökasszony mise után belépett a cellámba. Arca szomorúságot és levertséget árult el, karjai csüggedten lógtak, mintha alig bírná felemelni a levelet; rám nézett, és úgy látszott, könnyek csillognak szemében. Hallgatott - én is hallgattam; nyilván azt várta, hogy én szóljak először, de tartózkodó maradtam, és nem szóltam. Megkérdezte, hogyan érzem magam. Mondta, hogy ma hosszú volt a mise, hogy hallotta, amint kissé köhögtem, hogy úgy látszik, nem vagyok teljesen jól. Én mindenre csak ezt válaszoltam: - Dehogy, kedves nővér. - A levelet a kérdezősködés közben hanyagul ujjai között tartotta, majd a térdére helyezte, miközben félig elfödte kezével; aztán apámról és anyámról ejtett néhány szót, s mikor látta, hogy még mindig nem kérdezem meg, miféle papír van nála, végre így szólt: - Most kaptam ezt a levelet... E szavakra megzavarodtam, megállt a szívverésem, és remegő szájjal, fojtott hangon kérdeztem: - Anyámtól érkezett? - Igen. Tessék, olvasd... Kissé összeszedtem magam, átvettem a levelet, és eleinte meglehetősen fegyelmezetten kezdtem olvasni, de amint továbbhaladtam a szövegben, ijedtség, felháborodás, düh, dac, mindenfajta szenvedély hatalmasodott el rajtam, és hangom, arcom, mozdulatom változása ki is fejezte, amit éreztem. Hol alig tudtam a papírt tartani, hol pedig úgy tettem, mintha el akarnám tépni, aztán megmarkoltam, és alig tudtam megállni, hogy összegyűrve el ne dobjam magamtól. - Mondd, gyermekem, mit feleljünk a levélre? - Kedves nővér, azt ön úgyis tudja.
- Nem, nem tudom. Nehéz időket élünk, a családodnak súlyos veszteségei voltak, nővéreid anyagi ügyei zavarosak, mindkettőnek sok gyermeke van, és szüleid mindent ráköltöttek kiházasításukra, most pedig szinte tönkremennek abban, hogy támogatják őket. Lehetetlen rólad is gondoskodniuk. Amikor felvetted az apácaruhát, akkor rád is költöttek, s így bizonyos reményekre jogosítottad fel őket: rendbe lépésed híre már elterjedt a világban. De mindig számíthatsz segítségemre. Soha senkit sem kértem a belépésre; a zárda hivatás, amelyre csak Isten hívhatja el az embert, és igen veszedelmes dolog szavunkat az övéhez mérni. Semmi esetre sem fogok lelkedre beszélni, ha a kegyelem nem szólt hozzád. Eddig egyetlen lélek boldogtalanságáért sem vagyok felelős - hogyan vállalnám hát a tiedet, gyermekem, akit annyira szeretek?! Nem felejtettem el, hogy az én rábeszélésemre tetted meg az első lépéseidet, és semmi esetre sem fogom tűrni, hogy akaratod ellenére további engedményekre kényszerítsenek. Lássuk csak, tárgyaljuk meg, mi a teendő. Akarsz-e fogadalmat tenni? - Nem, asszonyom. - Semmiféle hajlamot nem érzel a szerzetesi életre? - Nem, asszonyom. - És nem fogsz engedelmeskedni szüleidnek? - Nem, asszonyom. - De hát mi akarsz lenni? - Minden, csak nem apáca. Nem akarok apáca lenni, és nem is leszek. - Jó, hát nem leszel. Válaszoljunk ügyesen anyádnak. Megbeszéltünk néhány dolgot. A főnöknő írt, és megmutatta a levelet; igen helyesnek találtam. Közben azonban elküldték hozzám a zárda gyóntatóját és azt a hittudóst, aki beöltözésem napján prédikált, és figyelmébe ajánlottak a novíciák főnöknőjének is. Aleppo püspöke is megjelent, számtalan ismeretlen vallásos hölggyel kellett megküzdenem, akik beleavatkoztak a dolgomba, szakadatlan megbeszéléseim voltak szerzetesekkel és papokkal; atyám eljött, nővéreim írtak, végre megjelent anyám is, de én minden unszolásnak ellenálltam. Mégis kijelölték fogadalomtételem napját. Mindent megtettek, hogy kicsikarják beleegyezésemet, és amikor látták, hogy minden hiábavaló, elhatározták, hogy anélkül fogják keresztülvinni. Ettől a pillanattól fogva bezártak cellámba: némaságra kényszerítettek, elválasztottak mindenkitől, magamra hagytak, míg világosan nem láttam, hogy rólam, de nélkülem fognak határozni. Minthogy bizonyos voltam benne, hogy nem akarok fogadalmat tenni, nem ingattak meg elhatározásomban színlelt vagy valódi
ijesztgetéseik. Mégis siralmas állapotban voltam, s nem tudtam, meddig tarthat, még kevésbé azt, hogy mi lesz velem, ha túljutok rajta. E bizonytalanság közepette olyasmit tettem, amit ön, uram, úgy ítélhet meg, ahogy jónak látja: nem láttam többé egyetlen lelket sem, sem a főnökasszonyt, sem a novíciák főnöknőjét, sem társnőimet. Hívattam a főnökasszonyt, s úgy tettem, mintha meghajlanék szüleim akarata előtt - de az volt a szándékom, hogy botrány közepette vetek véget üldöztetésemnek, és nyilvánosan tiltakozom majd a tervezett erőszak ellen. Így hát kijelentettem, hogy sorsomat kezükben tartják, rendelkezzenek velem, ahogy akarnak; ha azt kívánják tőlem, hogy letegyem a fogadalmat, le fogom tenni. Azonnal nagy öröm tört ki az egész kolostorban; újrakezdték a hízelgéseket, az egész csábítási manővert: nyilván Isten beszélt a szívemmel - mondták. Ez előrelátható volt, szükségszerűen kellett bekövetkeznie. Senki sem lehet alkalmasabb és méltóbb a tökéletesség állapotára, mint én. Nem tudnám ennyire kitartóan és tökéletesen megtartani a szabályokat, ha nem lennék elhivatott. A novíciák főnökasszonya még egyik tanítványában sem látott ilyen öntudatos elhivatottságot; csodálta ugyan eltévelyedésemet, de mindig mondta a főnökasszonynak, hogy minden jóra fordul majd, csak legyenek határozottak. A legjobb apácáknak is voltak ilyen pillanatai. Mindez csak a rossz szellem sugallata volt, aki megkétszerezi erőlködését, amikor úgy érzi, hogy elveszti zsákmányát. Most, hogy megmenekültem tőle, az élet csupa boldogság lesz, és már csak azért is könnyebbnek fogom találni a zárdai élet kötelezettségeit, mert eddig túloztam őket képzeletemben. Az Ég kegyelme azért tette egyszerre oly nehézzé az igát, hogy annál könnyebbnek érezzem azután. Kissé különösnek találtam, hogy ugyanaz a dolog lehet Istentől s az ördögtől való, aszerint, ahogy nézni akarjuk. Sok ilyen dolog van a vallásban; vigasztalóim közül egyesek a Sátán incselkedésének tulajdonították gondolataimat, mások Isten sugallatának. Ugyanazt a csapást vagy Isten küldi ránk, hogy állhatosságunkat próbára tegye, vagy a Sátán, hogy megkísértsen. Csendesen és tartózkodóan viselkedtem; biztos voltam magam felől. Találkoztam atyámmal, aki hidegen beszélt velem, és anyámmal, aki megcsókolt, nővéreim szerencsét kívántak és sokan mások is. Megtudtam, hogy Sornin atya, a Szent Rókus templom vikáriusa fogja a szentbeszédet mondani, és Thierry, az egyetem kancellárja fogad majd a rendbe. Minden simán ment egészen a nagy nap előestéjéig, amikor közölték, hogy a szertartás zártkörű lesz, hogy igen kevesen lesznek jelen, és hogy a templom kapuját csak szüleim előtt nyitják meg. Ekkor a postásnővérrel meghívattam egész szomszédságunkat, minden barátomat és barátnőmet. Engedélyt kaptam arra is, hogy egyes ismerősöknek írjak. Ezek mind meg is érkeztek. A váratlan vendégeket nem lehetett kitiltani, úgyhogy a gyülekezet körülbelül akkora lett, mint amekkorára szükségem volt. Ó, uram! Micsoda éjszaka volt ez az utolsó! Egyáltalán nem feküdtem le; ágyamon ültem, és segítségül hívtam Istent, az Égre emeltem karomat, és tanúnak idéztem Őt az erőszakhoz, amelyet el akartak követni velem. Elképzeltem szerepemet az oltár előtt: egy fiatal lány, aki hangosan tiltakozik az ellen, amibe látszólag beleegyezett; a megjelentek megbotránkozását, az apácák kétségbeesését, szüleim dühét. "Ó, Istenem, mi lesz
velem!" Mikor ezt kiáltottam, hirtelen általános gyengeség fogott el, és ájultan estem fekvőhelyemre, kirázott a hideg. Ájulásom után oly remegés vett rajtam erőt, hogy fogaim hangosan vacogtak, és térdeim összeverődtek; utána hirtelen forróság égetett, öntudatom elhomályosult. Nem emlékszem rá, hogy levetkőztem volna, sem arra, hogy elhagytam volna cellámat, mégis a főnökasszony ajtaja előtt találtak meg másnap reggel, egy szál ingben a földön elterülve, mozdulatlanul, csaknem élettelenül. Nekem csak később mondták el mindezt. Reggel cellámban ébredtem fel; ágyam körül álltak a főnökasszony, a novíciák főnöknője és azok, akiket "kolostorfőnök-helyettesek"-nek neveznek. Nagyon gyenge voltam. Néhány kérdést intéztek hozzám, de válaszaimból látták, hogy fogalmam sincs arról, mi történt éjszaka, és nem is faggattak tovább. Kérdezték, hogy érzem magam, hogy kitartok-e szent elhatározásom mellett, és hogy képesnek érzem-e magam a nap terheinek viselésére. Azt feleltem, hogy képes vagyok rá, s így várakozásuk ellenére semmi sem változott a napirendben. Már előtte való este elrendeztek mindent. Megszólalt a harang, amely tudomására adja mindenkinek, hogy újabb szerencsétlent avatnak. Szívem még sebesebben vert. Eljöttek öltöztetni, mert ez a nap nagy öltöztetési szertartással jár. Most, hogy visszaemlékezem a szertartásra, úgy érzem, hogy volt valami ünnepélyesség bennük, és talán meg is hathattak volna egy ártatlan fiatal teremtést, akit vágyai nem vonzanak másfelé. Lekísértek a templomba, ahol szentmisét celebráltak: a jó vikárius, aki azt hitte, belenyugodtam a dologba, hosszú prédikációt mondott, amelyből egyetlen szóval sem értettem egyet: nagyon nevetséges volt, amit boldogságomról, a kegyelemről, bátorságomról és buzgalmamról és mindazokról a szép érzelmekről beszélt, amelyeket feltételezett bennem. Dicsérete és az eljövendő cselekedetem közti űr oly nagy volt, hogy egészen megzavart, és pillanatokig szinte bizonytalanná tett, de ez az érzésem csak rövid ideig tartott. Még erősebben éreztem, hogy belőlem hiányzik mindaz, ami egy derék apácának szükséges. Végre elérkezett a rettenetes pillanat. Amikor be kellett lépnem abba a helyiségbe, ahol a fogadalomra sor kerül, lábam felmondta a szolgálatot. Két társam fogott karon, egyikük vállára hajtottam a fejemet - alig vonszoltam magam. Nem tudom, mit gondolhattak a jelenlevők, de haladó áldozatot láttak maguk előtt, akit az oltár elé cipeltek; mindenfelől sóhajtás és zokogás hangzott, de ezek közé nem keveredett apám és anyám sírása. Mindenki felállt: egyesek székekre álltak, mások a rácsba kapaszkodva ágaskodtak. Mélységes csend volt, amikor a fogadalomtételi szertartás vezetője ezt kérdezte tőlem: - Marie Suzanne Simonin, ígéri-e, hogy csak a tiszta igazat mondja? - Ígérem. - Vajon önként és szabad akaratából van-e itt? Azt feleltem, hogy "nem", de helyettem mások igennel feleltek.
- Marie Suzanne Simonin, szüzességet, szegénységet és engedelmességet fogad-e Istennek? Egy pillanatig haboztam, a pap várt, majd így feleltem: - Nem, uram. Újrakezdte: - Marie Suzanne Simonin, szüzességet, szegénységet, engedelmességet fogad-e Istennek? Most már erősebb hangon válaszoltam: - Nem, uram, nem! Megállt, és így szólt hozzám: - Térjen magához, gyermekem, és figyeljen rám. - Uram - feleltem -, azt kérdezte tőlem, hogy szüzességet, szegénységet és engedelmességet fogadok-e Istennek - jól hallotta: azt válaszoltam, hogy nem. Majd a jelenlevők felé fordulva, akik zajongani kezdtek, jeleztem, hogy beszélni akarok. A lárma elült, és azt mondtam: - Uraim, mindenekelőtt önök, atyám és anyám, mindnyájan tanúim arra, hogy... Ekkor az egyik nővér gyorsan leengedte a rács függönyét, és láttam, hogy hiábavaló lenne folytatni. A nővérek körülvettek, és szemrehányásokkal halmoztak el. Végre cellámba vittek, és rám zárták az ajtót. Itt végre gondolataimmal magamra maradva igyekeztem lelkemet megerősíteni: végiggondoltam, amit tettem, és nem bántam meg semmit. Úgy véltem, hogy a botrány után, amelyet okoztam, lehetetlen lesz továbbra is itt maradnom, és talán nem mernek újra zárdába csukni. Nem tudtam, mit fognak velem tenni, de semmi se látszott előttem szörnyűbbnek, mint hogy akaratom ellenére apáca legyek. Elég sokáig maradtam így magamra, anélkül hogy bárkitől egy hangot is hallottam volna. Azok, akik ennivalót hoztak, a földre tették az edényt, és szó nélkül távoztak. Egy hónap leforgása után visszahozták világi ruháimat, letettem az apácaköntöst. A főnökasszony értem jött, és intett, hogy kövessem. Egészen a zárda kapujáig kísért, ahol kocsiba kellett szállnom, amelyben anyám várt rám egyedül. Beültem előre, és a kocsi elindult. Néhány percig egyedül ültünk szemben egymással, szótlanul, lesütöttem a szemem, nem mertem ránézni. Nem tudom, mi történhetett bennem, de egyszerre csak lábához vetettem magam, és térdére borultam. Egy szót sem szóltam, de fulladoztam a zokogástól. Durván visszalökött.
Nem álltam fel - az orrom vérzett, de elkaptam egyik kezét, amelyet könnyeimmel és véremmel öntöztem és megcsókoltam, majd ezt mondtam: - Mégiscsak az anyám vagy, és én a gyermeked vagyok... Erre még erősebben ellökött magától, és kirántotta kezét a kezemből: - Kelj föl, szerencsétlen, kelj föl! Engedelmeskedtem, felültem, és arcomra húztam csuklyámat. Annyi szigorúság és határozottság volt hangjában, hogy úgy éreztem, el kell takarnom arcomat előtte. Könnyeim és orrom vére együtt folyt le karomon, és egészen elborított, anélkül hogy észrevettem volna. Néhány szavából megértettem, hogy ruháját bepiszkítottam, és ezért haragudott. Megérkeztünk házunkba; azonnal egy számomra berendezett apró szobába vezettek. Még egyszer térdre vetettem magam előtte a lépcsőházban, s ruhájánál fogva tartottam vissza, de minden, amit elértem, csupán szemének, fejmozdulatának és ajkának megvető mozdulata volt, s az, hogy visszafordult felém; ön, uram, talán jobban el tudja képzelni mindezt, mint ahogy én leírhatom. Beléptem új börtönömbe, ahol hat hónapot töltöttem, naponta könyörögve, hogy beszélhessek vele, vagy hogy atyámat láthassam, vagy írhassak neki. Ennivalót hoztak, kiszolgáltak - ünnepnapokon egyik cseléd elkísért a templomba, aztán újra bezártak. Olvastam, dolgoztam, sírtam, és néha énekeltem - így teltek napjaim. Az a titkos érzés tartotta bennem a lelket, hogy szabad vagyok, és hogy bármilyen súlyos is a sorsom, megváltozhat. De hiába volt minden, elhatározták, hogy apáca leszek, és azt is lettem. Szüleimnek ekkora embertelensége és makacssága megerősített születésem körülményeire vonatkozó gyanúmban: sohasem találtam erre más mentséget. Anyám nyilván attól félt, hogy egy napon számon kérhetem tőle javaink igazságtalan elosztását, és követelhetem jussomat, a törvénytelen gyerek jussát a törvényesek jussa mellett. De ami eddig csak sejtelmem volt, nemsokára bizonyossá vált. Amíg a házba voltam zárva, kevéssé gyakorolhattam vallásomat, de a nagy ünnepek előestéjén elküldtek gyónni. Említettem már, hogy gyóntatóm ugyanaz volt, aki anyámé; elpanaszoltam neki keservemet: szüleim három év óta tartó szörnyű könyörtelenségét. Tudott róla. Főként anyámra panaszkodtam keserűen. Ez a pap csak későn vette fel a reverendát, volt benne emberi érzés. Nyugodtan végighallgatott, és azt mondta: - Gyermekem, sajnálja anyját, s ne ítélje el! Voltaképpen jó lélek, és higgye el, akarata ellen cselekszik így.
- Akarata ellen, uram? De ki kényszerítheti erre? Hát nem ő szült engem a világra? És mi a különbség köztem és a nővéreim között? - Igen sok. - Sok? Nem értem... Éppen össze akartam hasonlítani testvéreimet magammal, amikor félbeszakított, és így folytatta. - Nézze, az embertelenség bizonyára nem tartozik szülei hibái közé. Igyekezzék türelemmel viselni sorsát, és ezzel legalább Isten előtt érdemeket szerezni. Fel fogom keresni édesanyját, és minden befolyásommal hatni igyekszem majd lelkére. Ez az "igen sok" megvilágította számomra születésem titkát, és igazolta eddigi gyanúmat. A legközelebbi szombaton fél hat óra felé, amikor már sötétedett, szolgálóm belépett, és azt mondta: - Édesanyja azt parancsolta, hogy öltözzék fel. Egy óra múlva újra jött, és így szólt: - Édesanyja azt kívánja, hogy jöjjön le velem. A kapunál kocsi várt, amelybe ketten, a szolgálóleány és én beszálltunk. Itt tudtam meg, hogy Séraphin páterhez megyünk, a Feuillantinus-rendházba. Már várt ránk: egyedül volt. A leány eltávozott, és én beléptem a társalgóba. Nyugtalanul és kíváncsian vártam, hogy mit mond majd. - Kisasszony, meg fogom önnek magyarázni szülei szigorú viselkedését. Édesanyja felhatalmazott erre. Értelmes, okos és határozott leány, és abban a korban van már, amikor önre bízhatunk olyan titkot is, amely nem csupán személyére vonatkozik. Már régen kértem édesanyját, hogy fedje föl ön előtt mindazt, amit én most elmondok, de sohasem tudta magát erre elhatározni. Nem könnyű egy anyának súlyos hibáját bevallani gyermeke előtt. Ismeri anyját, tudja, milyen nehezére esik megaláznia magát. Remélte, hogy e vallomás nélkül is rábírhatja önt tervei elfogadására, de tévedett, és ezért haragszik. Ma végre engedett kérésemnek, és megbízott vele, hogy megmondjam: ön nem Simonin úr leánya. - Gondoltam - feleltem azonnal. - Most tehát, kisasszony, gondolkodjék: mérlegelje és lássa be, hogy akár beleegyezett volna apja, akár nem, édesanyja nem bánhatott önnel úgy, mint a nővéreivel. Bevallhatja-e férjének azt, amire már amúgy is régen gyanakszik?!
- De akkor kicsoda az atyám? - Ezt nem mondta meg nekem, kisasszony. Az is igaz, kisasszony - tette hozzá -, hogy nővéreit hihetetlen előnyben részesítették, és házassági szerződéseikkel, a vagyon elidegenítésével, kikötésekkel, haszonélvezeti intézkedéseikkel és ezer más módon mindent megtettek, hogy önt kisemmizzék, ha egy napon köteles részét a törvény előtt akarná visszaszerezni. Ha szüleit elveszti, igen kevés vagyona lesz. Most elutasítja a zárdát, amelyet később talán majd visszakívánna... - Lehetetlen, uram; semmit sem kérek. - Nem tudja még, mi a szükség, a munka, a nélkülözés. - De ismerem a szabadság értékét és azt is, hogy milyen keserves olyan életet élni, amelyre nem érzünk elhivatottságot. - Megmondtam, amit meg kellett mondanom; az ön feladata, hogy gondolkodjék felőle, kisasszony... Ezzel felállt. - Csak egy kérdést, uram... - Tessék, amennyit csak óhajt. - Tudják-e a nővéreim, amit most elmondott nekem? - Nem, kisasszony. - Akkor hogyan egyezhettek bele, hogy testvérüket kifosszák? Mert annak hisznek, ugye? - Ó, kisasszony, érdekből, csakis érdekből! Enélkül sohasem mentek volna olyan jól férjhez, ahogyan tették. Mindenki csak önmagára gondol a világon: nem tanácsolnám, hogy rájuk számítson; ha elveszti szüleit, biztos vagyok benne, hogy az utolsó fillérig igyekeznek majd elvenni öntől még azt a csekély részt is, amelyért esetleg pörösködhetnék. Sok gyermekük van, ez elég tisztességes ürügy arra, hogy önt koldussá tegyék. Meg aztán ők maguk nem is intézkedhetnek: mindenről férjük dönt, és az a kevés, amivel önt segítenék - ha ugyan él még szívükben könyörület -, örökös házi perpatvarokat idézne elő. Egyebet sem látok, csak ilyen eseteket: elhagyott gyermekeket, vagy törvényes gyermekeket is, akiket titokban, a családi béke rovására támogattak. Ez a kenyér, higgyen nekem, kisasszony, nagyon száraz. Ha rám hallgat, kibékül szüleivel, megteszi, amit anyja vár öntől, és belép a rendbe. Valami kis tartásdíjat fognak önért fizetni, amelynek fejében, ha nem is boldog, de legalább tűrhető napokat fog tölteni a zárdában. Egyébként nem titkolhatom, hogy anyjának túlzott keménysége és makacssága - talán egyéb körülmények is,
amelyeket ismertem valaha, de azóta elfelejtettem - ugyanolyan hatással volt atyjára, mint önre. Az ön születése gyanús volt; most már nem is az. Anélkül hogy bevallotta volna édesanyja, most már tisztában van azzal, hogy önt csak a törvény tartja az ő gyermekének, amely mindig a törvényes férjet nevezi apának. Ön jó és okos, kisasszony - gondolkozzék azon, amit hallott. Felkeltem, és sírni kezdtem. Láttam, hogy ő maga is ellágyult. Szelíden égre emelte szemét, és visszakísért a kocsihoz, ahol az a leány várt, aki idehozott; beszálltunk a kocsiba, és hazamentünk. Késő volt már. Az éjszaka nagy részét azzal töltöttem, hogy gondolkodtam azon, amit megtudtam, sőt még másnap is ez járt az eszemben. Atyám nem volt, a bűntudat elvette tőlem anyámat is, jussomat minden lehetséges fortéllyal elidegenítették, otthon súlyos rabságban éltem, és semmi remény, semmi segítség... Talán ha előbb, még nővéreim házasságakor, megmagyarázták volna helyzetemet, és otthon hagytak volna, ahová oly sokan jártak, akkor akadt volna valaki, akinek arcom és jellemem, eszem és tehetségem elég hozomány lett volna; ez még most sem volt lehetetlen, de a botrány, amelyet a kolostorban rendeztem, nehezebbé tette a dolgot: senki sem fogja megérteni, hogy egy tizenhét-tizennyolc éves leány hogyan mehet el idáig, ha nincs rendkívül erős akarata. A férfiak gyakran dicsérik ezt a tulajdonságot, de úgy látszik, szívesebben lemondanak róla, ha olyan leányról van szó, akit feleségül választanak. Mégis elhatároztam, hogy mielőtt másra gondolnék, megbeszélem a dolgot anyámmal. Kértem, hogy találkozhassunk. Beleegyezett. Tél volt. Anyám karosszékben ült a tűz előtt; szigorú arckifejezéssel, merev tekintettel, mozdulatlan arccal. Odaléptem hozzá. Lábához vetettem magam, és bocsánatot kértem tőle mindazért, amit vétettem. - Bizonyára azért teszed ezt, mert beláttad, hogy hibáztál - válaszolta. - Kelj fel. Atyád távol van, van időd rá, hogy mindent megmagyarázz. Beszéltél Séraphin atyával; tudod végre, hogy ki vagy, és hogy mit várhatsz tőlem, hacsak nem akarsz egész életemre büntetni olyan hibáért, amelyet már épp eléggé levezekeltem. Mit akarsz tehát tőlem? Mit határoztál? - Mama - feleltem -, tudom, hogy semmim sincs, és semmihez nem formálhatok jogot. Távol legyen tőlem a szándék, hogy bárhogyan is növeljem szenvedéseit. Talán jobban engedelmeskedtem volna terveinek, ha előbb tudom meg, amit most tudok, s amit nem gyaníthattam eddig, de végre tisztában vagyok magammal és helyzetem következményeivel. Most már nem csodálkozom azon, hogy másként bántak velem, mint testvéreimmel: elismerem, hogy ez igazságos volt. De mégis a gyermeke vagyok - szíve alatt hordozott, és remélem, hogy ezt nem felejti el. - Méltán sújtana az Ég - tette hozzá élénken -, ha most sem tárnék föl előtted mindent részletesen.
- Akkor hát, mama, akkor arra kérem, hogy ajándékozzon meg újra jóságával, gyengédségével és annak a szeretetével, aki apámnak hiszi magát. - Nem sok kell hozzá, hogy ő éppoly tisztában legyen származásoddal, mint te vagy én - válaszolta anyám. - Soha nem tűrné szemrehányás nélkül a közellétedet, és ezt úgy adja tudtomra, hogy keményen bánik veled. Ne reméld, hogy gyengéd lesz hozzád, és hogy őszinte legyek, a másiktól elszenvedett hűtlenséget, árulást és gyűlöletes hálátlanságot juttatod eszembe, és ennek egy percre sem tudom elviselni még a gondolatát sem. Szakadatlanul közted és köztem áll ez az ember, eltaszít tőled, és a gyűlölet, amely őt illeti, rád háramlik át. - Tehát - mondottam - azt sem remélhetem, hogy maga és Simonin úr legalább úgy kezeljenek, mint valami idegent, valami ismeretlen nőt, akit emberiességből befogadtak? - Nem, erre egyikünk sem képes. Kérlek, lányom, hogy ne mérgezd tovább az életemet. Ha nem lennének nővéreid, tudnám, mit kell cselekednem, de kettő is van, és mindegyik népes családdal. Szenvedélyem már régen kialudt; most már csak a lelkiismeret szavára hallgatok. - És az, akinek életemet köszönhetem... - Nincs többé. Meghalt, anélkül hogy eszébe jutottál volna. De ez a legkisebb aljassága... És akkor anyám arca hirtelen megváltozott, szeme szikrát hányt, és felháborodás ömlött el rajta. Beszélni akart, de nem tudott, szája annyira reszketett. Amint ott ült, kezével eltakarta arcát, nehogy szörnyű felindulását láthassam. Egy darabig így maradt, azután felállt, és néhányszor végigment a szobán szótlanul, igyekezve elfojtani könnyeit, amelyek arcán végiggördültek. Majd azt mondta: - A szörnyeteg! Nem rajta múlt, hogy téged keblemben meg nem fojtott a sok bánat, amit okozott! De Isten megtartott mindkettőnket, hogy az anya gyermekében tehesse jóvá, amit vétkezett. Nincs semmid sem, leányom, és nem is lesz soha semmid. Még azt a keveset is, amit érted tehetek, a nővéreidtől vonom el, ez gyengeségem következménye. De remélem, halálom órájában nyugodt lehetek, mert addig megtakaríthatom a hozományt, amelyre szükséged van. Nem élek vissza férjem bőkezűségével, de mindennap elteszek valamit abból, amit tőle kapok. Eladtam ékszereimet, és ő megengedte, hogy rendelkezzem a pénz fölött. Szerettem kártyázni, már nem kártyázom; szerettem színházba járni, de lemondtam róla; szerettem a társaságot, most magányban élek; szerettem a pompát, de leszoktam arról is. Ha zárdába vonulsz, ahogy akarom, és ahogyan Simonin úr is akarja, hozományod lesz e mindennapi lemondás gyümölcse.
- De mama - mondottam -, járnak még ide jóravaló emberek. Hátha akad köztük olyan, aki megelégszik személyemmel, és nem kívánja a nekem szánt és megtakarított pénzt? - Erre nem gondolhatunk többé: a botrány óta elvesztél. - Ez jóvátehetetlen dolog? - Jóvátehetetlen! - De ha nem is találok férjet, be kell-e azért zárkóznom egy zárdába?... - Hacsak nem akarod lelkiismeret-furdalásaimat és szenvedéseimet halálom pillanatáig fokozni. Egyszer eljő az is: nővéreid ott lesznek az ágyam körül, de vajon elviselhetem-e a te személyedet, és milyen hatással lesz rám jelenléted az utolsó pillanatban? Lányom - hiszen az vagy, ha nem akarom is -, a nővéreidnek törvényesen jár ez a név, amelyet te csak bűn árán hordozol; ne bántsd haldokló anyádat! Hagyd, hogy békével szálljon sírba! Hadd mondhassa el, amikor meg kell jelennie a Nagy Bíró előtt, hogy amennyire tehette, jóvátette súlyos hibáját, s megnyugtathassa magát azzal, hogy halála után te nem fogsz békétlenséget szítani a családban, és nem fogod visszakövetelni azt, ami nem illet meg téged! - Efelől nyugodt lehet, mama. Hívasson ügyvédet, aki okiratot készít arról, hogy mindenről lemondok; aláírok mindent, amit csak akar! - Ez lehetetlen: a gyermek nem mondhat le örökségéről; csak a szülők tagadhatják ki jogos haragjukban. Ha holnap Isten magához szólítana, nem tehetnék egyebet, mindent bevallanék férjemnek, hogy ezeket az intézkedéseket együtt foganatosíthassuk. Ne kényszeríts erre a vallomásra, amely gyűlöletessé tenne szemében, és amelynek következményei téged is megaláznának. Ha túlélnél engem, név, vagyon és cím nélkül maradnál. Mi lenne belőled, szerencsétlen?! Mire gondoljak, amikor majd haldoklom?... Akkor hát meg kell mondanom atyádnak... De mit mondjak neki?... Hogy nem vagy az ő gyermeke?... Ó, ha csak az kell, hogy lábaidhoz vessem magamat, hogy kívánságom teljesítsd... De mindhiába! Érzéketlen a lelked, amilyen apádé volt!... Ebben a pillanatban belépett Simonin úr. Látta felesége kétségbeesését, szerette, tehát elfogta a düh, megállt, és rettenetes pillantást vetve rám, azt mondta: - Menjen ki! Ha atyám lett volna, nem engedelmeskedem. De nem volt az. A szolgálónak, aki világított nekem, azt mondta: - Mondja meg neki, hogy többé ne kerüljön a szemem elé.
Újra bezárkóztam szűk börtönömbe. Gondolkodtam anyám szavain. Térdre hullottam, úgy kértem Istent, hogy világosítsa meg elmémet; hosszan imádkoztam, arcomat a földre szorítva. Az ember csak olyankor kéri az Ég döntését, amikor saját maga nem tud határozni, és ritka eset, hogy az Ég ne az engedelmességet tanácsolja. Én is így határoztam. Azt akarják, hogy apáca legyek? Talán Isten is ezt akarja! Jó, az leszek, és minthogy boldogtalanná kell lennem, mindegy, hogy hol leszek az... Kértem a szolgálót, hogy tudassa velem, ha apám eltávozik. Másnap üzentem anyámnak, hogy beszélni szeretnék vele, de visszaüzent, hogy Simonin úr megtiltotta. Ellenben írhatok neki azzal a ceruzával, amelyet küld nekem. Így hát egy papírdarabkára (ezt a végzetes papírt megtalálták, és később alaposan kihasználták ellenem) ezt írtam: Sajnálom, mama, hogy annyi bánatot okoztam önnek, és kérem, bocsásson meg. Szeretnék ennek véget vetni. Parancsoljon velem. Ha mindenáron azt akarja, hogy zárdába vonuljak, kívánom, hogy Isten óhaja is ez legyen... A szolgálóleány elvitte az írást anyámhoz. Egy perccel később visszajött, és felindultan így szólt hozzám: - Kisasszony, ha csak erre az egy szóra volt szükség, hogy boldoggá tegye szüleit és önmagát, miért halasztotta ennyi ideig? Úrnőm és uram arca csak úgy ragyog: ittlétem óta sohasem láttam ilyennek őket. Eddig folyton veszekedtek ön miatt. Hála istennek, hogy ennek most már vége... Míg így beszélt, arra gondoltam, hogy halálos ítéletemet írtam alá, és előérzetem beigazolódnék, ha ön, uram, elhagyna engem. Néhány nap múlt el szó nélkül. Azután egy reggel, kilenc óra felé, hirtelen Simonin úr lépett be reggeli köntösben és hálósapkában. Mióta tudtam, hogy nem apám, jelenléte félelemmel töltött el. Felálltam, és meghajtottam magamat. Úgy éreztem, hogy két szívem van: ha anyámra gondoltam, ellágyultam, és kedvem támadt sírni; nem úgy, ha Simonin úrról volt szó. Bizonyos, hogy az ember atyjával szemben olyan érzéssel viseltetik, amilyen a világon csak neki jár; ezt csak akkor tudja meg valaki, ha, mint én, egyszerre szemben áll azzal, aki hosszú ideig a magasztos méltóságot hordta, és most elvesztette azt. Más ezt soha nem értheti meg. Ha anyám volt jelen, mintha egészen más ember lettem volna. Így szólt hozzám: - Suzanne, elismeri, hogy saját kezűleg írta ezt a cédulát? - Igen, uram. - Szabad akaratából írta? - Csak igennel válaszolhatok. - És egyúttal elhatározta, hogy megtartja, amit ígér?
- Igen. - Van-e olyan zárda, amelyet előnyben részesítene? - Nincs; mindegy, hogy melyikbe megyek. - Jó. Ez volt a válaszom, de ezeket, sajnos, senki sem jegyezte fel. Körülbelül két hétig semmit sem tudtam arról, hogy mi történik. Úgy látszik, különböző zárdákhoz fordulhattak, de első botrányom után sehol sem akartak felvenni. Longchamp-ban akadékoskodtak legkevésbé, valószínűleg azért, mert elmondták, hogy értek a zenéhez, és jó hangom van. Nagyon túlozták a felmerült nehézségeket, és azt a kegyet, hogy befogadtak a rendházba. Még a főnökasszonynak is írnom kellett. Nem gondoltam arra, hogy ez az írásbeli bizonyíték milyen következményekkel járhat. Nyilván attól féltek, hogy meggondolom magam, és saját kezű írást akartak arról, hogy elhatározásom szabad volt. Másként hogyan lett volna lehetséges, hogy ez a levél, amelynek a főnöknőnél kellett volna maradnia, sógoraim kezébe került? De jobb erre nem gondolni többé: Simonin úr már nem él, s ez olyan színben tüntetné fel, amilyenben nem akarom látni. Longchamp-ba vittek, anyám kísért el. Nem óhajtottam Simonin úrtól elbúcsúzni, de bevallom, hogy erre is csak útközben gondoltam. Már vártak; mind történetem, mind tehetségem kíváncsivá tettek mindenkit. A történtekről nem beszéltek, de nagyon siettek megvizsgálni, hogy vajon az új szerzemény megéri-e az árát. Miután sokféle érdektelen dologról beszélgettünk, minthogy a botrány után gondolhatja, hogy senki sem emlegette sem Istent, sem hivatásomat, sem a világ veszedelmeit, sem a zárdaélet szépségeit, és meg sem kockáztattak egy szót sem a szokásos kegyes együgyűségekről, amelyekkel ki szokták tölteni az első pillanatokat - a főnökasszony ezt mondta: - Kisasszony, ért a zenéhez és énekel is, ugye? Van egy clavecinünk, ha akarja, átmehetünk a társalgónkba... Szívem nehéz volt, de ez a pillanat nem volt alkalmas arra, hogy ellenszenvemet megmutassam; anyám előrement, én követtem, utánunk jött a főnökasszony és néhány kíváncsi apáca. Este volt, gyertyákat hoztak; leültem a clavecin mellé. Egy ideig ujjaimat futtattam a billentyűkön, valami zenedarabot keresve emlékezetemben, de bármilyen sokat tudtam, most egy sem jutott eszembe. A főnökasszony sürgetett, és anélkül hogy különösebben igyekeztem volna, elénekeltem egy dalt, amely éppen eszembe jutott. "Bús készülődés, sápadt fáklyafény, nap, mely sötétebb, mint az éjszaka..." Nem tudom, milyen volt a hatás, de nem sokáig hallgatták énekem; dicséretekkel szakították félbe, noha nagyon csodálkoztam, hogy ilyen hamar és ilyen kevéssel kiérdemelhettem. Anyám átadott a főnökasszonynak, kézcsókra nyújtotta a kezét, és távozott.
Itt vagyok hát újra egy másik zárdában. Magam kértem felvételemet, és ezúttal minden látszat arra vall, hogy szabad akaratomból. De ön, uram, aki most már ismeri minden eddigi percemet, mit gondol? A legtöbb dologról nem történt említés, amikor vissza akartam vonni fogadalmamat, egyrészt azért, mert ezek az igazságok nem voltak bizonyíthatók, másrészt mert gyűlöletessé tettek volna engem, anélkül hogy hasznomra váltak volna. A természetellenes, gonosz gyermeket látta volna bennem mindenki, aki szülei emlékét akarja bemocskolni, hogy visszanyerhesse szabadságát. Csak arról voltak bizonyítékok, ami ellenem szólt - azt, ami mellettem tanúskodott volna, nem lehetett bizonyítani. Azt, hogy születésem titkát megtudják a bírák, magam sem akartam. Volt olyan, törvényt nem ismerő tanácsadóm, aki azt mondta, vonjam bele a dologba anyám gyóntatóját és az enyémet. Erre nem volt mód, és ha lehetett volna is, én akkor sem egyezem bele. De még mielőtt elfelejteném, és minthogy irántam tanúsított készsége miatt esetleg ön is gondol erre, úgy vélem - hacsak nem kerülök ezáltal önnel ellentétbe -, legjobb volna eltitkolni, hogy zeneértő vagyok, és játszom clavecinen: leleplezésemre már ennyi is elég lehet, s ilyen képességeket nem tanácsos fitogtatni, ha valaki, mint én is, háborítatlan biztonságot keres. Társnőim mindehhez nem értenek, s legjobb, ha én is tudatlannak mutatkozom. Ha kénytelen lennék kivándorolni, talán ebből kell majd megélnem. De miért félek a kivándorlás gondolatától? Talán mert fogalmam sincs, hova menjek, mert ifjú és tapasztalatlan vagyok, és félek a nyomortól, a férfiaktól, az elzülléstől. Mindig bezárva éltem, és Párizson kívül elveszettnek érzem magam. Talán mindez nem is igaz; de én mindenesetre így érzem. Uram, csak önön fordul meg, ha nem lesz hova mennem, s ha nem tudom, mi lesz velem. Longchamp-ban az apácafőnöknők, éppúgy, mint másutt, háromévenként váltják egymást. Amikor én a kolostorba kerültem, éppen de Moni asszony lett a vezető. Nem dicsérhetem eléggé - és mégis az ő jósága tett engem tönkre. Értelmes nő volt, ismerte a világot és az emberi szívet; elnéző asszony, bár neki magának erre semmi szüksége. Mindnyájan a gyermekei voltunk. Csak akkor vette észre hibáinkat, ha az elkerülhetetlennek látszott, vagy olyan súlyosak voltak a hibák, hogy nem hunyhatott szemet felettük. Érdek nélkül mondom ezt: igyekeztem mindenkor megfelelni kötelességemnek, és bizonyára igazolná, hogy sohasem kellett megbüntetnie vagy megbocsátania. Mindenkit érdeme szerint szeretett, és nem tudom, megmondhatom-e ezek után, hogy engem nagyon kedvelt, és hogy nem voltam utolsó kedvencei között. Tudom, hogy ilyen módon túlságosan nagy dicséretben részesítem magam, már csak azért is, mert ön ezt nem ítélheti meg, minthogy nem ismerte Madame de Monit. A többiek irigységből kedvencnek nevezik azokat, akiket a főnökasszony a többinél jobban szeret. Csak egyetlen hibát tudnék szóvá tenni de Moni nővér jellemében: nem leplezte, mily nagy hatással van rá az erény, vallásos élet, őszinteség, szelídség, tehetség és a becsület, s nagyon jól tudta, milyen fokozottan érzik megalázottságukat azok, akik számára mindez elérhetetlen maradt. Nagyszerűen meg tudta különböztetni egymástól az embereket; ez a tehetség a zárdákban inkább kifejlődik, mint másutt. Ritka eset volt, hogy később elnyerte volna tetszését olyan apáca, aki első pillantásra nem volt
rokonszenves neki. Engem azonnal megkedvelt, és én is mély bizalommal viseltettem iránta. Jaj volt azoknak, akik nem fordultak feléje önként bizalommal: ez csak olyanoktól telhetett ki, akik maguk is tisztán látták, hogy rossz természetükön nem lehet segíteni. Megbeszélte velem Sainte-Marie-ban szerzett tapasztalataimat, minden szépítés nélkül, úgy, ahogyan önnek elmondtam, uram. Születésem körülményeiről és szenvedéseimről is elbeszéltem mindent, amit tudtam. Sajnált, vigasztalt, és kedvezőbb jövővel biztatott. Végre elmúlt a noviciátus előtt a klastromban töltendő köteles idő, és én beöltöztem. Nem mondhatom, hogy noviciátusom két éve keserű volt számomra; de állandóan gyötört ama szomorú tudat, hogy nemsokára közeleg az az idő, amikor olyan hivatásnak kell szentelnem magamat, amelyhez semmi kedvet nem érzek. Néhányszor fellázadtam e gondolat ellen, de ilyenkor jó főnökasszonyomhoz fordultam, aki megölelt, megerősítette lelkemet, meggyőző érveket talált, és szavait mindig így fejezte be: - Más hivatásoknak nincs-e tüskéje? Az ember mindig csak a sajátjáét érzi! Térdeljünk le, imádkozzunk együtt, gyermekem. Leborult, és annyi hittel, ékesszólással, szelídséggel, erővel és lendülettel könyörgött, hogy az ember elhihette: Isten szelleme ihleti. Gondolatai, kifejezései, képei a lélek mélyére hatoltak; eleinte csak hallgattam, azután lassanként elragadott, és vele együtt imádkoztam, lelkem remegett, és osztoztam vele elragadtatásában. Bizonyára nem akart elszédíteni, mégis teljesen megbabonázott. Égő szívvel, boldog arccal, eksztázisban vált el tőle az ember, és boldog könnyeket hullatott. Ez a hangulat átterjedt a főnöknőre is: utóhatását soká lehetett érezni rajta is, tanítványain is. Nemcsak én, de sok más társam is ezt tapasztalta. Voltak, akik azt mondták, hogy valóságos gyönyörnek érezték, mikor vigasztaltathatták magukat vele, és bizonyára én is így jártam volna nemsokára. Fogadalomtételem közelgésével azonban olyan mély búskomorság fogott el, hogy jó főnöknőmet súlyos megpróbáltatások elé állítottam. Mint ő maga mondta nekem, elhagyta ihlete. - Nem tudom, mi történt velem - vallotta be -, ha közelegsz, mintha Isten elfordulna tőlem, sugallata elhallgat. Hiába keresem az elragadtatást, hiába igyekszem elmélyedni, rajongva lelkesedni: egyszerű, korlátolt asszony leszek, és félek szólni. - Ó, kedves anyám - mondtam -, milyen megérzés! Hátha Isten teszi némává?! Egy nap, amikor különösen bizonytalannak és levertnek éreztem magamat, beléptem cellájába. Jelenlétem először zavarta, bizonyára kiolvasta szememből és egész lényemből, hogy túlságosan erős ellenállásom meghaladja erejét. Talán nem is akart küzdeni a győzelem biztos tudata nélkül. Mégis megkísérelt magával ragadni, lassanként felhevült, és amilyen mértékben szűnt fájdalmam, olyan
mértékben nőtt lendülete: hirtelen térdre vetette magát; példáját én is követtem. Már azt hittem, osztani fogom ezt az eksztázist, de néhány kimondott szó után egyszerre elhallgatott. Hiába vártam: nem beszélt többé; felemelkedett, és könnyekben tört ki, megfogta kezem, és karjaiba zárt: - Ó, kedves gyermekem - mondta -, milyen kegyetlen hatással vagy rám! Érzem, ismét elhagyott a Lélek. Menj, szóljon Isten önmaga hozzád, minthogy nem méltat többé arra, hogy rajtam keresztül nyilatkozzék meg... Nem tudom, mi történt, de mintha visszavonhatatlanul elvettem volna önbizalmát; félénkké vált-e, vagy igazán megszakítottam az Éggel való összeköttetését - többé nem tudott vigasztalni. Fogadalomtételem napjának előestéjén felkerestem: csaknem ugyanolyan búskomor volt, mint jómagam. Sírtam - ő zokogott. Lába elé borultam, megáldott, felemelt, megcsókolt, majd visszaküldött, és ezt mondta: - Belefáradtam az életbe, kívánom a halált, és arra kértem Istent, hogy ne érjem meg ezt a napot, de úgy látszik, nem így akarja. Menj, beszélek anyáddal, és imádságban fogom tölteni az éjszakát, imádkozzál te is, de azután feküdj le, parancsolom. - Engedje meg - feleltem -, hogy én is virrasszak. - Megengedem, de csak kilenc órától tizenegyig, nem tovább. Fél tízkor elkezdem az imát, és te is. De tizenegy után egyedül akarok tovább imádkozni, te pedig pihenj. Menj, kedves gyermekem, virrasztani akarok Istennel az éj hátralévő részében. Imádkozni akart, de nem tudott. Én aludtam; és ezalatt ez a szent asszony csendesen celláról cellára ment, és összehívta apácatársaimat a templomba. Miután mindnyájan nesztelenül bevonultak, először csendben imádkoztak; azután kioltottak minden fényt, majd együtt elmondták a Misererét. Egyedül a főnökasszony maradt csendben: leborult az oltár lépcsőire, könyörtelenül sanyargatva magát, miközben így beszélt: - Uram, ha valami hibát követtem el, és ezért húzódtál vissza tőlem, bocsáss meg nekem. Nem kérem, hogy visszaadd nekem az adományt, amelyet elvettél tőlem, azt kérem csak, hogy szólj magad ahhoz az ártatlanhoz, aki alszik, míg mi itt könyörgünk érte. Szólj hozzá, Uram, szólj szüleihez, és bocsáss meg nekem! Másnap korán belépett cellámba; nem hallottam, mikor, mert még aludtam. Leült az ágyam szélére, és könnyedén rátette egyik kezét homlokomra. Nézett, nyugtalanság, zavar és fájdalom tükröződött arcán - így láttam, mikor felébredtem. Egy szót se szólt arról, ami éjjel történt; csak azt kérdezte, hogy korán lefeküdteme.
- Akkor, amikor meghagyta - feleltem. - Jól aludtál? - Mélyen. - Gondoltam. És most hogy érzed magadat? - Kitűnően. És ön, kedves anyám? - Sajnos - mondotta -, sohasem láttam senkit, aki nyugtalanság nélkül lépett volna be a rendbe. De egyik miatt sem aggódtam annyit, mint miattad. Nagyon szeretnélek boldognak látni. - Ha még szeret engem, az leszek. - Ó, ha csak ettől függne! Semmire sem gondoltál ma éjjel? - Nem. - Nem is álmodtál semmit? - Semmit. - És most mi történik lelkedben? - Kábult vagyok. Engedelmeskedem sorsomnak, ellenérzés és lelkesedés nélkül. Érzem, hogy a szükség kényszerít, és engedem, hogy kényszerítsen. Ó, kedves anyám, semmit sem érzek abból az édes örömből, abból a remegésből, abból a szomorúságból, amit észrevettem néha azokon, akik az én helyzetemben voltak. Olyan kábult vagyok, még sírni sem tudnék. Kell, akarják - ez az egyedüli gondolat, amely felmerült bennem. De kedves anyám sem mond semmit? - Nem azért jöttem, hogy beszélgessek veled, hanem, hogy hallgassalak és lássalak. Anyádat várom. Ne igyekezz meghatni engem, és engedd, hogy az érzések betöltsék lelkemet: ha csordultig telik, magadra hagylak. Hallgatnom kell; ismerem magamat, csak egyetlen lendület van még bennem, az erős azonban, és nem akarom most rád pazarolni. Maradj még kissé fekve, hadd nézzelek. Csak néhány szót szólj hozzám, és engedd, hogy innen merítsem az erőt, amelyre szükségem van. Azután megyek, és Isten majd gondoskodik minden egyébről... Elhallgattam, párnámra borultam, és egyik kezemet odanyújtottam neki. Megfogta. Úgy látszott, hogy mélyen elmerülve gondolkozik; erősen behunyta a szemét, rám nézett, lelke megtelt nyugtalansággal, elcsendesedett, majd újra felindult. Valóban prófétának született ez az asszony, olyan volt külseje is, jelleme is. Valamikor szép lehetett, de a kor rajta hagyta nyomait arcán, és ráncokkal szántotta föl: ez csak
még növelte méltóságteljességét. Kis szeme volt, az ember úgy érezte, hogy befelé néz, önmagába, vagy keresztülhatol a közeli tárgyakon, és valahol ott jár nagy távolságban, a múltban vagy a jövőben. Olykor erősen megszorította a kezemet. Egyszerre csak azt kérdezte tőlem, hány óra van. - Nemsokára hat óra. - Isten veled, megyek. Nemsokára jönnek az öltöztetők, de nem akarok jelen lenni, mert ez elvonná figyelmemet. Most már csak egy gondom van: megőrizni önfegyelmemet az első pillanatokban. Alig ment ki, amikor a novíciák főnöknője és társaim beléptek. Elvették zárdai ruháimat, és visszaadták a világiakat, ön már ismeri ezt a szertartást. Nem is hallottam, hogy mit beszélnek körülöttem. Szinte géppé változtam; semmiről sem vettem tudomást, és csak néha vett erőt rajtam valami apró, görcsös rángás. Megmondták, mit kell tennem, de gyakran kellett ismételniük, mert nem értettem meg első hallásra. Nem azért, mintha másra gondoltam volna, de teljesen el voltam merülve, és olyan fáradt volt az agyam, mint amikor valaki túlságosan megerőlteti magát a gondolkodásban. Ezalatt a főnökasszony anyámmal beszélt. Sohasem tudtam meg, mi történt beszélgetésük alatt, amely igen sokáig tartott, csak annyit mondtak, hogy amikor elváltak, anyám zavarában nem tudta megtalálni az ajtót, amelyen belépett, és hogy a főnöknő ökölbe szorított kezét homlokára tapasztva lépett ki a szobából. Közben megszólaltak a harangok, és én lementem. Kevesen voltak. Nem tudtam, jól vagy rosszul prédikált-e a pap - nem hallottam semmit. Egész idő alatt csak rendelkeztek velem, és ezen a reggelen elmosódott előttem az idő múlása. Sem arra nem emlékeztem, amit tettem, sem arra, amit mondtam. Kétségtelenül kérdeztek, és én feleltem; fogadalmat tettem, de nem emlékszem semmire, és éppoly tudtomon kívül lettem apáca, mint keresztény, mert semmivel sem értettem többet fogadalomtételi szertartásomból, mint megkereszteltetésemből, azzal a különbséggel, hogy az egyik meghozza a kegyelmet, míg a másik feltételezi. De uram, hiszi-e, hogy inkább elkötelezve éreztem magam Longchamp-ban, ahol nem tiltakoztam, mint Sainte-Marie-ban, ahol ezt megtettem? Fellebbezek az ön és Isten ítéletéhez! Olyan mély levertség vett erőt rajtam, hogy néhány nap múlva, amikor közölték velem, hogy a kórusban fogok énekelni, nem értettem, mit akarnak. Kérdeztem, hogy valóban letettem-e a fogadalmat? Látni akartam aláírásomat, és e bizonyítékhoz még az egész közösség tanúságtétele is kellett, és néhány vendégé is, akik jelen voltak a szertartáson. Többször megkérdeztem a főnökasszonyt: - Hát valóban igaz? -, és mindig azt vártam, azt feleli majd: - Nem, gyermekem, hazugság az egész... - Ismételt igenlése sem győzött meg, nem tudtam megérteni, hogy ilyen mozgalmas, változatos, különleges és meglepő körülményekkel teli napból semmire sem emlékeztem, még azoknak az arcára sem, akik segítettek nekem, sem a prédikáló papéra, sem arra, aki kivette fogadalmamat. Egyedül arra emlékeztem, hogy a zárdai ruhát világival cseréltem fel, de ettől a pillanattól
kezdve olyan voltam, mint akit az orvosok elmebetegnek neveznek. Hónapok kellettek hozzá, míg magamhoz tértem ebből az állapotból, és a lábadozás hosszú tartamának tulajdonítom, hogy oly mélységesen elfelejthettem, mi történt velem. Akárcsak azok, akik ép s hibátlan öntudattal hosszú betegségen esnek át, majd felveszik az utolsó kenetet, de felgyógyulásuk után semmire sem emlékeznek. Több hasonló esetet láttam a zárdában, és azt mondottam magamban: íme, ez ugyanaz, mint ami velem történt a fogadalomtételem napján. Tudni szeretném, vajon ezek a cselekedetek embertől valók-e, és vajon jelen van-e ilyenkor az ember, vagy csak jelen látszik lenni? Különös módon egy év alatt három veszteség ért: elvesztettem apámat, vagyis azt, aki apám hírében állt; a magas kor, a sok munka nagyon megviselte, s egyszer csak elaludt; ugyanakkor főnökasszonyom és anyám is elhagyott. Ez az apáca előre megérezte, hogy órája közeleg, és hallgatásra ítélte önmagát. Szobájába vitette koporsóját. Nem tudott aludni, éjt és napot írással és elmélkedéssel töltött. Tizenöt meditációt hagyott ránk. Véleményem szerint csodálatosan szépek, le is másoltam őket. Ha valaha olvasni akarná ezeket a gondolatokat, amelyeket az utolsó pillanat sugallt, megmutathatom őket. A De Moni nővér utolsó pillanatai címet viselik. Amikor közeledett halála, megparancsolta, hogy öltöztessék fel, majd ágyára feküdt. Felvette az utolsó kenetet: feszületet tartott kezében. Éjszaka volt: fáklyák fénye világította meg a gyászos jelenetet. Körülvettük és sírtunk, cellája visszhangzott a zokogástól, amikor hirtelen felragyogott a szeme, felemelkedett és beszélt. Hangja csaknem olyan erős volt, mint egészséges korában, ihlete, amelyet elvesztett, most visszatért, szemünkre vetette könnyeinket, azt, hogy irigyeljük tőle az örök boldogságot. - Gyermekeim, fájdalmatok elragad benneteket! Majd ott fenn - és az égre mutatott - szolgállak titeket csak igazán. Szemem mindig ezen a házon fog nyugodni, könyörögni fogok érettetek, és meghallgatást találok. Jertek közelebb, mind, hogy megöleljelek és megáldjalak búcsúzóul... - Ezek voltak e kiváló asszony utolsó szavai; soha el nem múló gyászt hagyott maga után. Anyám rövid utazás után halt meg, amelyet ősz végén tett egyik lányához. Sokat búsult, és egészsége erősen megromlott. Sohasem tudtam meg sem atyám nevét, sem születésem történetét. Közös gyóntatónk egy kis csomagot adott át nekem, abban ötven aranyat egy levélkével, vászonba varrva. Ez volt a levélben: Gyermekem, többet nem adhatok. Lelkiismeretem, sajnos, nem engedi meg, hogy nagyobb összeggel rendelkezzem. Ennyit tudtam félretenni Simonin úr alkalmi ajándékaiból. Élj Istennek tetsző életet, ez a legokosabb, még e világon való boldogulásod szempontjából is. Imádkozzál értem: születésed az egyedüli súlyos hiba, amelyet elkövettem; segíts, hogy jóvátehessem, és hogy Isten megbocsássa
nekem világrajöttödet, abban a reményben, hogy jótetteiddel kiengeszteled. Főképpen arra kérlek, ne kelts zavart a családban, és bár hivatásodat nem annyira magad választottad, mint szerettem volna, ne hagyd el soha. Ó, bár zárdában tölthettem volna egész életemet! Bizonyára nyugodtabb lélekkel várnám az utolsó ítéletet, amely elé néhány perc múlva kerülök. Gondolj arra, gyermekem, hogy anyád sorsa jórészt attól függ a másvilágon, hogy te idelenn hogyan viselkedel! Isten mindent lát, és végtelen igazsága a te jó és gonosz tetteidet is beszámítja majd, ha meg kell jelennem színe előtt. Isten veled, Suzanne. Ne kérj semmit nővéreidtől. Nincsenek olyan helyzetben, hogy segítsenek rajtad; ne remélj semmit atyádtól, meghalt, felette ítélkeztek már, és vár reám. Jelenlétem kevésbé lesz szörnyű számára, mint az övé nekem. Isten veled még egyszer. Ó, szerencsétlen anya, ó, szerencsétlen gyermek! Nővéreid megérkeztek, nem vagyok velük megelégedve, mindent elszednek, elvisznek, és anyagi ügyek miatt veszekednek haldokló anyjuk szeme láttára. Ha ágyam közelébe jönnek, a másik oldalra fordulok; minek lássam őket, két olyan teremtést, akikben a nélkülözés elnyomta a természetes érzéseket?! Alig várják azt a keveset, amit rájuk hagyok; durva kérdéseket intéznek az orvoshoz és az ápolónőhöz, s kérdéseikből látszik, milyen türelmetlenül várják a pillanatot, amelyben elmegyek, és amely átengedi nekik mindazt, ami körülvesz. Gyanították, nem tudom, miből, hogy valami pénz lehet a matracaim között, és mindent megtettek, hogy felkeljek ágyamból; sikerült is nekik, de szerencsére, bizalmasom itt járt előző este, és így rábízhattam ezt a kis csomagot a levéllel, amelyet tollba mondtam neki. Égesd el a levelet, és ha megtudod, hogy nem vagyok többé, ami nemsokára bekövetkezik, mondass misét lelki üdvömért, és újítsd meg fogadalmadat. Még mindig egyetlen vágyam, hogy apáca maradj, és az a gondolat, hogy segítség és támasz nélkül egyedül állhatnál a világban ilyen fiatalon, teljesen megrontaná utolsó pillanatomat. Atyám december 5-én halt meg, főnökasszonyom ugyane hó végén, és anyám karácsony másnapján. De Moni anyát állásában Krisztina nővér váltotta fel. Ó, uram, mekkora különbség e kettő között! Elmondtam önnek, milyen asszony volt az előbbi. Krisztina nővér kicsinyes jellemű, szűk látókörű nő volt, a feje babonákkal tele. Az új irányzatokkal rokonszenvezett: jezsuitákkal és szulpiciánusokkal érintkezett. Elődjének minden kedvencét utálta. A ház pillanatok alatt megtelt gyűlölettel, zavarral, rosszakarattal, rágalmakkal, vádakkal és üldözéssel. Teológiai kérdésekről kellett vitatkoznunk, amelyekből semmit sem értettünk, különös szertartásokat és gyakorlatokat kellett végeznünk. De Moni anyánk egyáltalán nem helyeselte az önsanyargatást, és csak kétszer ostorozta meg önmagát életében: egyszer fogadalomtételem előestéjén, és másodszor hasonló körülmények között. Azt mondta ezekről a vezeklésekről, hogy sohasem javítják meg a hibákat, csak gőgössé teszik az embert. Azt akarta, hogy apácái jól érezzék magukat, hogy egészséges legyen a testük és derűs a lelkük. Mikor a zárdába jött, első dolga volt, hogy minden cilíciumot és ostort magához vett, és megtiltotta, hogy vezeklési eszközöket tartson bárki is magánál. A második, hogy visszaadta a cilíciumokat és az ostorokat is, és elvette az ó- és
újtestamentumot. A régi kedvencek sohasem maradnak meg az új főnöknő mellett. Enyhén szólva közömbös voltam mostani főnökasszonyom előtt, egyszerűen mert elődje szeretett. Ezenkívül még súlyosbítottam helyzetemet olyan cselekedetekkel, amelyeket ön bizonyára oktalanságnak fog tartani, vagy jellemszilárdságnak aszerint, hogy milyen szempontból nézi őket. Először is teljesen átengedtem magam első főnökasszonyunk halála fölött érzett fájdalmamnak, minden lehető alkalommal dicséretét zengtem, és minden alkalmat felhasználtam arra, hogy közte és a jelenlegi főnökasszony között hátrányos összehasonlítást tegyek. Lefestettem a zárda életét, azt a békét, amelyet élveztünk, azt a szeretetet, amelyben részünk volt, s azt a szellemi és testi táplálékot, amely megerősített bennünket akkoriban; dicsértem de Moni nővér jellemét, érzéseit és erényeit. Másodszor tűzbe vetettem a cilíciumot, és félredobtam az ostort, rábeszélvén erre néhány társnőmet is, akik ugyanúgy tettek. Harmadszor ó- és újtestamentumot szereztem magamnak, negyedszer visszautasítottam minden szektához tartozást, és egyszerűen kereszténynek vallottam magamat, nem fogadván el sem a janzenista, sem a molinista elnevezést; ötödször szigorúan tartottam magam rendházunk szabályzatához, és sem kevesebbet, sem többet nem voltam hajlandó tenni; így például igyekeztem megtagadni minden kötelességemen túli cselekedetet, mert már az előírt kötelezettségeket is túl szigorúnak éreztem, és csak ünnepnapokon játszottam az orgonán, csak akkor énekeltem, ha a kórusba voltam beosztva, és nem egyeztem bele, hogy visszaéljenek tehetségemmel és engedékenységemmel. Annyiszor olvastam a szabályzatot, hogy könyv nélkül tudtam, és ha olyasmit parancsoltak, amit a szabályzat nem írt elő világosan, vagy nem tartalmazott, vagy véleményemmel éppen ellenkezett, annak nyíltan ellenszegültem; fogtam a könyvet, és rámutattam: - Íme, ez az, amit vállaltam, semmi egyebet nem teszek. Néhányan követtek társaim közül. Vezetőink hatalma megcsappant, és többé nem bánhattak velünk úgy, mint rabszolgáikkal. Alig múlt el nap heves jelenetek nélkül. A bizonytalan dolgokban társaim kikérték tanácsomat, és én mindig szembeállítottam a zsarnoksággal a szabályzatot. Nemsokára valóban lázadó hírében álltam, és talán az is voltam. Állandóan segítségül kellett hívni az érsek úr vikáriusait; beidéztek: én a vádakkal szemben mindig védekeztem; védtem társaimat is, és egyetlenegyszer sem ítélhettek el, annyira ügyeltem, hogy nekem legyen igazam. Kötelességmulasztás miatt nem támadhattak, mert lelkiismeretesen teljesítettem minden feladatomat. Azokból az apró kegyekből, amelyeket a főnöknő mindig adhat vagy elutasíthat, egyszerűen nem kértem. Nem mentem soha a társalgóba, minthogy nem ismertem senkit, és nem voltak látogatóim. De elégettem a cilíciumomat, és ezt tanácsoltam a többieknek is. Sem a janzenistákról, sem a molinistákról nem óhajtottam hallani, akár támadták őket, akár dicsérték. Megkérdezték: engedelmeskedem-e a molinista tételeknek, azt feleltem, hogy én az egyháznak engedelmeskedem; ha az iránt érdeklődtek: elfogadom-e a bullát, ez volt a válaszom: az evangéliumot fogadom el. Átkutatták a cellámat, és megtalálták az
ó- és újtestamentumot. Éles hangon nyilatkoztam néhány kegyenc gyanús intimitásáról, és bíráltam a főnöknő gyakori és hosszú együttlétét egy fiatal baráttal, aminek okát és ürügyét is lelepleztem. Mindent megtettem annak érdekében, hogy gyűlöletes, általánosan rettegett személlyé tegyem magam; saját magam alatt vágtam a fát, - s ez sikerült is. Nem panaszkodtak többé rám feljebbvalóimnál, de igyekeztek minél nehezebbé tenni életemet. Megtiltották a többi apácának, hogy érintkezzék velem, és csakhamar egyedül maradtam. Kevés barátnőm volt, de ezekről feltételezték, hogy titokban megszegik majd a kellemetlen tilalmat, és hogy ha nappal nem lehet, éjszaka vagy tiltott időben fognak meglátogatni. Kikémleltek bennünket, és hol ezzel, hol egy másikkal kaptak rajta beszélgetésen; felfújták ezt a semmiséget, és embertelen büntetéseket szabtak ki rám. Heteken át térden kellett végighallgatnom a misét, egyedül a szentély közepén; kenyéren és vízen éltem, bezártak cellámba, a zárda legmegalázóbb munkáit kellett végeznem. És "bűntársaimat" sem kímélték jobban. Ha nem tudtak hibán kapni, rám fogtak valamit, egymással ellentmondó rendelkezéseket adtak, és büntettek, ha nem tudtam ezeket teljesíteni; előretolták a szertartások és étkezések idejét; tudtomon kívül felforgatták a kolostor napirendjét. Akárhogy vigyáztam is, mindennap elkövettem valami hibát, és mindennap megbüntettek. Nem vagyok gyáva, de senki nem bírhatja sokáig az elhagyatottságot, a magányt és az üldözést. A dolgok odáig fajultak, hogy szórakozásnak tekintették kínzásomat: ötven összebeszélt személy szórakozása volt ez. Lehetetlen minden apró részletét elmondani ezeknek a gonoszságoknak; nem hagytak aludni, virrasztani, imádkozni. Egyik nap ellopták ruháim egy részét, máskor kulcsaimat vagy breviáriumomat, ajtóm zárát elrontották, és vagy megakadályozták, hogy jót tegyek, vagy visszájára fordították, amit jól végeztem. Rám fogtak mindenféle beszédeket és tetteket, mindenért felelőssé tettek, és életem valódi vagy színlelt hibák és büntetések sorozata volt. Egészségem nem bírta sokáig ezt a hosszú és kemény megpróbáltatást: lehangolt, bánatos és búskomor lettem. Eleinte az oltárnál kerestem megnyugvást, és néha találtam is. Kétségbeesés és beletörődés között hánykódtam. Időnként alávetettem magamat sorsom mostohaságának; máskor meg erőszakos eszközökkel lázadozni kívántam ellene. A kert végében volt egy mély kút: hányszor jártam arra, hányszor néztem bele, de hányszor! Mellette kőpad állt, hányszor ültem erre, fejemet a kút kávájához támasztva! Hányszor ugrottam fel gondolataim zavarában, és határoztam el, hogy rögtön véget vetek szenvedéseimnek. Vajon mi tartott vissza? Miért kiáltottam, sírtam inkább hangosan, miért tapostam inkább lábammal a fátylamat, téptem hajamat, és karmoltam véresre arcomat?! Ha Isten akadályozott meg benne, hogy elemésszem magam, miért nem akadályozta meg sok kitörésemet is? Olyasmit fogok most önnek elmondani, ami talán különösnek látszik, de igaz. Kétségtelen, hogy a kútnál való gyakori látogatásaimat észrevették, és kegyetlen ellenségeim bizonyára azzal tetszelegtek maguknak, hogy egy nap majd valóra válik az a szándék, melyet keblemben hordok. Ha arrafelé jártam, odább mentek, vagy legalábbis félrepillantottak. A kertajtót többször nyitva találtam, amikor zárva kellett volna lennie, különösen oly napokon, amikor kivételesen sokat kínoztak. A
végsőkig fokozták indulatomat, és azt hitték, megzavarodtam. De mihelyt megsejtettem, hogy ezt a kivezető utat hagyták meg szenvedéseimből, és úgyszólván kézen fogva vezettek a kút felé, mely mindig készen állt arra, hogy befogadjon, ügyet sem vetettem az egészre. Más kivezető utat kezdtem hát keresni: a folyosókon járkálva az ablakok magasságát méregettem, és este levetkőzéskor, önkéntelenül harisnyakötőm erejét próbálgattam. Egy másik napon elutasítottam az ételt, lementem a refektóriumba, de behunyt szemmel, lelógó karral megálltam a fal mellett, és nem nyúltam az elém tett tálakhoz. Annyira belemerültem ebbe az állapotba, hogy minden apáca kiment már az ebédlőből, s én még mindig nem mozdultam helyemről. Zajtalanul távoztak, és magamra hagytak, majd minthogy elmulasztottam az evés utáni gyakorlatokat, megbüntettek. Hogyan magyarázzam meg mindezt? Lassanként minden öngyilkossági eszköztől elvették a kedvemet, mert észrevettem, hogy egyenesen kezemre játsszák, nemhogy tiltanák. Úgy látszik, az ember nem tudja elviselni, hogy kilökjék e világból; talán már rég nem lennék itt, ha megkíséreltek volna visszatartani. Lehet, hogy környezetünket akarjuk megrémíteni, ha eldobjuk magunktól az életet, és megváltozik szándékunk, ha észrevesszük, hogy tervünk a többiek vágyával egyezik. Mindez egészen megfoghatatlan módon zajlik le a lélek mélyein. Az igazság az - ha ugyan emlékezhetem akkori állapotomra -, hogy valahányszor a kút közelében voltam, mintha így kiáltottam volna magamban alávaló társnőim után, akik azért távoztak el, hogy bűnömben kezemre játsszanak: jertek egy lépéssel közelebb, mutassátok a legkisebb vágyat, hogy megmentsetek és visszatartsatok, és biztosak lehettek abban, hogy el fogtok késni! Valójában csak azért éltem, mert ők halálomat kívánták. Kinn a világban belefáradnak az emberek abba, hogy ártsanak egymásnak, hogy egymást kínozzák: a zárdákban soha. Ilyen állapotban voltam, amikor elmúlt életemet átgondolva elhatároztam, hogy visszavonom fogadalmamat. Eleinte csak futólag gondoltam erre. Egyedül, elhagyatva, minden támasz nélkül hogyan sikerülhetne az ilyen nehéz terv, amely még segítséggel is bajosan vihető keresztül? De a gondolat megnyugtatott: kedélyem megjavult, ismét a magamé voltam, igyekeztem elkerülni a szenvedést, és türelmesebben elviselni azokat a kínokat, amelyeket rám mértek. Észrevették a változást, és csodálkoztak rajta. Egyszerre megszűnt a rosszakarat: úgy viselkedtek, mint a gyáva ellenség, aki üldözi az embert, és elfut, ha váratlanul szembefordulnak vele. Egyet szeretnék öntől kérdezni, uram: annyi ezer sötét gondolat között miért nem jut eszébe egyetlen kétségbeesett apácának sem, hogy felgyújtsa a házat, amelyben annyit szenved? Sem én, sem mások nem gondoltak erre, noha könnyen keresztülvihető lett volna; egyszerűen egy szeles napon valamelyik padlásra vagy folyosóra vagy fáskamrába égő csóvát kellett volna vetni. A tűzvészek elkerülik a kolostorokat, pedig ilyenkor minden kapu kitárul, s a bennlakók árkon-bokron át menekülnek. Talán azért van így, mert az ember magát is, szeretteit is félti a veszélytől, vagy mert saját menekülésekor nem akar ellenségeinek is segítséget nyújtani. De ez utóbbi gondolat természetellenesebb, mintsem hogy igaz lehessen.
Ha foglalkozunk valamivel, lassanként átérezzük igazságos mivoltát és lehetőségét, és akkor már igen erősek vagyunk. Nekem két hétre volt szükségem ehhez: igen gyors felfogású vagyok. Miről is volt szó? Összeállítani az emlékiratot, és átadni, hogy megvizsgálják: egyik sem egészen veszélytelen vállalkozás. Mióta lázadozó gondolatokat tápláltam fejemben, még jobban figyeltek, mint azelőtt: állandóan szemmel tartottak, egyetlen lépést sem tehettem, egyetlen szót sem szólhattam anélkül, hogy ne mérlegeljék. Közeledtek is hozzám; megkísérelték, hogy kifaggassanak, részvétet és barátságot színeltek, emlegették régi életemet, alig vádoltak már, igyekeztek mentegetni, remélték, hogy viselkedésem megváltozik, és ezzel jövőm is jobbra fordul, de pillanatonként beléptek cellámba, éjjel és nappal, a legkülönbözőbb ürügyekkel. Hirtelen, zajtalanul bekémleltek az ablakfüggönyön, majd visszahúzódtak. Hozzászoktam, hogy felöltözve aludjam. Elhatároztam, hogy gyónásomat előre papírra vetem. E döntő pillanatban tintát és papirost kértem a főnökasszonytól, amit nem tagadott meg, és vártam a gyónás napjára, miközben fejemben összeállítottam azt, amit mondani akartam. Röviden ugyanaz volt, mint amit önnek itt leírok, csupán fedőneveket alkalmaztam. De három ostobaságot követtem el; az első: a főnökasszonynak megmondtam, hogy sok mindent kell leírnom, és ezzel az ürüggyel több papírt kértem, mint amennyit rendesen adni szoktak; a második: emlékiratomat írtam meg gyónásom helyett; a harmadik: minthogy teljesen készületlen voltam, csak egy percig maradtam a gyóntatószékben, amikor rám került a sor. Mindezt észrevették, és azt következtették belőle, hogy a kért papirost másra használtam fel, mint amire kértem. De ha nem a gyónáshoz kellett feljegyzéseket készítenem, amint nyilvánvaló volt, vajon miért volt szükségem rá? Bár nem tudtam erről a nyugtalanságról, éreztem, hogy jobb, ha nem őrzök magamnál ilyen fontos iratot. Eleinte arra gondoltam, hogy vánkosomba vagy matracomba varrom be, azután arra, hogy elrejtem ruhámba, vagy elásom a kertben, vagy tűzbe dobom. Nem is tudja elképzelni, uram, milyen hihetetlenül gyorsan írtam meg, és nagyon nyugtalanított, mikor elkészültem vele. Lepecsételtem, elrejtettem keblemben, és misére mentem, minthogy éppen harangoztak. Minden mozdulatomon meglátszott nyugtalanságom. Egy fiatal apáca mellett ültem, aki szeretett. Néhányszor észrevettem, hogy sajnálkozó pillantásokkal kísér, és sírt is miattam, bár nem szólt semmit, de láthatólag bántotta sorsom. Elhatároztam, hogy bármi történjék is, rábízom iratomat, és abban a pillanatban, amikor minden apáca letérdelt, és lehajtva fejét valósággal elmerült a templompadban, halkan kihúztam keblemből az iratot, és hátam mögé tartva átnyújtottam neki. Átvette, és azonnal keblébe rejtette. Ezzel nagy szolgálatot tett nekem, de sok mást is köszönhetek neki, mert nagy elővigyázattal hónapok óta igyekezett utamból elhárítani azokat az apró akadályokat, amelyek arra valók voltak, hogy ne végezhessem el zárdai kötelességeimet, és megbüntethessenek. Kopogott az ajtómon, amikor le kellett mennünk, jóvátette, amit ők tudatosan elrontottak, harangozott vagy énekelt helyettem, ha kellett, és mindenütt jelen volt, ahol én hiányoztam. Én minderről nem tudtam.
Éppen jókor cselekedtem. Amikor elhagytam a kórust, a főnökasszony így szólt hozzám: - Suzanne nővér, kövessen. - Engedelmeskedtem, és mikor a folyosón egy ajtóhoz értem, megálltunk, és rámutatott: - Ezentúl ez lesz a cellája. Júlia nővér fog az ön cellájában lakni. - Beléptem, a főnöknő követett: mindketten szótlanul leültünk, amikor megjelent egy apáca, aki ruhákat hozott, letette őket egy székre, és távozott. A főnöknő azt mondta: - Suzanne nővér, vetkőzzék le, és vegye fel ezeket a ruhákat. Jelenlétében öltöztem át, és ő minden mozdulatomra figyelt. Az a nővér, aki a ruhákat hozta, az ajtónál várakozott, és bejött, hogy elvegye az én öltözetemet, a főnökasszony pedig vele távozott. Senki sem mondta meg, mire való mindez, és én sem kérdeztem. De ezalatt cellámat teljesen felforgatták: szétfejtették párnámat és a matracokat, mindent elmozdítottak helyéről, amit csak lehetett, minden lépésemet követték, elmentek a gyóntatószékhez, a templomba, a kertbe, a kúthoz, a kőpadhoz. Láttam a nagy kutatás egy részét, a többit pedig sejtettem. Nem találtak semmit, de meg voltak győződve, hogy van valami titkolnivalóm. Napokon át kémleltek, mindenüvé eljöttek utánam, mindent átnéztek, de hiába. Végre is a főnökasszony látta, hogy csakis tőlem tudhatja meg az igazságot. Egy napon belépett cellámba, és azt mondta: - Suzanne nővér, önnek sok hibája van, de nem hazudik. Mondja meg tehát nekem az igazat: mit csinált azzal a sok papirossal, amit adtam önnek? - Megmondtam, asszonyom. - Az lehetetlen, mert csak egy percig tartózkodott a gyóntatószékben, holott igen nagy mennyiségű papírt kért tőlem. - Ez igaz. - Mit tett tehát vele? - Amit mondtam önnek. - Nos, akkor esküdjék meg a szent engedelmességre, amit Istennek fogadott, hogy igaz; és akkor a látszat ellenére elhiszem. - Asszonyom, nincs jogában, hogy esküt kérjen tőlem jelentéktelen dologban; és nekem sincs jogom megesküdnöm. Nem tehetem. - Becsap, Suzanne nővér, s nem tudja, milyen következményekkel járhat cselekedete. Mit tett a tőlem kapott papírral? - Már megmondtam.
- Hol a papír? - Már nincs nálam. - Hova tette? - Oda, ahova az ilyen papírt teszi az ember, ha már használat után nincs rá szüksége. - Esküdjön meg a szent engedelmességre, hogy az egész papírt arra használta, hogy leírja a gyónását, és hogy nincs meg többé! - Asszonyom, ismétlem, lévén hogy ez a második dolog nem fontosabb az elsőnél, nem áll módomban megesküdni. - Esküdjék, vagy... - Nem fogok esküdni. - Nem? - Nem, asszonyom. - Tehát bűnös? - Miért lennék bűnös? - Mindenre képesnek tartom önt. Dicsérte azt, aki elődöm volt, csak hogy engem kisebbítsen. Megveti azokat a szokásokat és szabályokat, amelyeket ő elvetett, és én visszaállítottam. Fellázította az egész zárdát, megsértette a szabályokat, széthúzást szított, elhanyagolta kötelességeit, és kényszerített arra, hogy megbüntessem azokkal együtt, akiket megszédített, és ez esik leginkább nehezemre. A legkeményebb módszereket alkalmazhattam volna ön ellen, de reméltem, hogy ha kímélem, belátja hibáit, újra hivatásának szellemében fog élni, és visszatér hozzám. Nem tette. Valami motoszkál a fejében, ami nincs rendjén, valamit tervez. A rend érdekében tudnom kell, hogy mit, és meg is fogom tudni, biztosítom róla. Suzanne nővér, mondja meg az igazat. - Már megmondtam. - Jó, elmegyek. De jaj, ha visszatérek!... Nem, leülök, és még néhány percet adok a gondolkodásra... Ha azok a papírok még megvannak... - Nincsenek már nálam. - Nem esküszik meg rá, hogy csak gyónását írta rájuk?
- Nem tehetem. Egy pillanatig csendben maradt, azután kiment, és visszatért négy kedveltjével, akik, úgy látszott, magukon kívül vannak a dühtől. Lábuk elé vetettem magamat, és kíméletet kértem. De mind egyszerre kiabálták: - Csak semmi kímélet, asszonyunk! Ne engedje meghatni magát. Vagy ideadja papírjait, vagy zárkába vele! - Átkaroltam a térdüket, és nevükön szólítva őket, könyörögtem hozzájuk: - Ágnes nővér, Júlia nővér, mit vétettem ellenetek? Miért lázítjátok főnökasszonyomat ellenem? Vajon én így tettem-e? Hányszor könyörögtem értetek; de erre nem emlékeztek már, ugye? Ti hibásak voltatok akkor, én ártatlan vagyok. A főnökasszony mozdulatlanul nézett rám, majd azt mondta: - Boldogtalan, vagy ideadod az írásaidat, vagy megmondod, mit tartalmaznak! - Asszonyom - mondták az apácák -, ne kérje tőle többé! Ön túl jó hozzá! Nem ismeri őt, hajthatatlan lélek, akit csak végső eszközökkel lehet megtörni, és ő maga az, aki önt erre kényszeríti, legyen hát meg az akarata. - Kedves anyám - mondtam -, nem tettem semmi olyat, ami Istent vagy embert megbánthatna, erre esküszöm. - Nem ezt az esküt várom öntől. - Biztosan valami feliratot írt ellenünk a vikáriusnak vagy az érseknek; ki tudja, milyen rossz színben tüntette fel a rendet? A rosszat könnyen elhiszik! Jó lesz megfékezni ezt a teremtést, asszonyom, ha nem akarja, hogy ártson nekünk! A főnöknő hozzátette: - Láthatja, Suzanne nővér... Hirtelen felkeltem, és azt mondtam: - Látom, asszonyom. Tudom, hogy elvesztem, de egy perccel később vagy előbb, mindegy már! Tegyen velem, amit akar, hallgasson dühöngésükre, cselekedjék igazságtalanul... Ezzel odanyújtottam karomat nekik. Társai rám vetették magukat, letépték fátylamat, és szemérmetesség nélkül levetkőztettek. Keblemen megtalálták a régi főnöknőm képét, megragadták, könyörögtem, hogy még egyszer megcsókolhassam, de elvették. Odadobtak nekem egy inget, elvették harisnyámat is, zsákkal takartak be, így vezettek födetlen fejjel és mezítláb a folyosókon. Segítségért kiáltottam, de megkondították a harangot, amely mindenkinek megtiltotta, hogy celláját elhagyja.
Az Éghez könyörögtem, a földre vetettem magamat, de tovább vonszoltak. Mire leérkeztem a lépcsőkön, lábam vérzett. Olyan állapotban voltam, hogy kőszívű ember is megszánhatott volna. Ezalatt kinyitották a föld alatti sötétzárka ajtaját, és egy nedves, félig rothadt gyékénytakaróra dobtak. Vizeskorsót és egy darab fehér kenyeret találtam a cellában, néhány durva edénnyel. A takaró összehajtott vége volt a párnám, egy koponya és egy feszület minden berendezési tárgy. Első indulatomban meg akartam ölni magam: kezemmel fojtogattam magam, fogammal széttéptem ruhámat, rettenetesen üvöltöttem, mint valami vadállat, fejemet vertem a falba, míg a vér elborított. Mindenáron meg akartam halni, míg erőm el nem hagyott, s ez nemsokára bekövetkezett. Három napig ott hagytak - azt hittem, örökre ott maradok. Minden reggel bejött hozzám egyik kínzóm, és ezt mondta: - Ha engedelmeskedik főnökasszonyunknak, kiszabadulhat innen. - Nem tettem semmit, nem értem, mit akarnak tőlem... Ó, Clementina nővér, van Isten... A harmadik napon, este kilenc óra felé kinyílt az ajtó, és megjelentek ugyan-azok az apácák, akik idehoztak. Dicsérték főnöknőnk jóságát, és közölték, hogy megkegyelmezett nekem, és szabadon bocsát. - Késő - mondtam -, hagyjatok itt, meg akarok halni. De ők felszedtek, és visszavittek cellámba, ahol a főnöknő várt rám. - Megkérdeztem Istent, mit tegyek - mondta. - Meglágyította szívemet. Azt akarja, hogy megkegyelmezzek. Engedelmeskedem. Térdeljen le, és kérje bocsánatát. Letérdeltem, és azt mondtam: - Úgy kérlek, Istenem, bocsásd meg bűneimet, mint ahogy te kérted a kereszten bűneim bocsánatát. - Micsoda gőg! - kiáltották. - Jézussal hasonlítja össze magát, minket meg a zsidókhoz hasonlít, akik megfeszítették! - Ne engem nézzetek - feleltem -, magatokat nézzétek, és ítéljetek! - Ez nem minden - mondta a főnöknő -, esküdjék meg a szent engedelmességre, hogy sohasem fogja elmondani senkinek, ami történt. - Igen rossz lehet, amit velem tett, hogy ilyen esküt akar kivenni belőlem. Senki sem fogja soha megtudni, kivéve az ön lelkiismeretét, erre esküszöm. - Esküszik?
- Igen, esküszöm. Ekkor levették rólam a ruhákat, melyeket tőlük kaptam, és visszaadták régi öltözetemet. Megfáztam a börtönben, súlyosan megbetegedtem. Egész testem össze volt törve; napok óta semmit sem ettem, kivéve egy kis kenyeret és néhány csepp vizet. Azt hittem, ez lesz utolsó üldöztetésem. De az ilyen megrázkódtatások pillanatnyi visszahatása mutatja csak, mennyi erőt ad a természet a fiatal szervezetnek. Rövid idő múlva magamhoz tértem, és mikor felkeltem, mindenki azt hitte, hogy csak beteg voltam. Újra végeztem gyakorlataimat, és elfoglaltam helyemet a templomban. De nem felejtettem el iratomat és a fiatal apácát, akinek átadtam. Biztos voltam benne, hogy nem élt vissza bizalmammal, de attól tartottam, hogy a rábízott titok megzavarja lelke nyugalmát. Néhány nappal rabságom után s ugyanabban a pillanatban, amikor átadtam volt neki, vagyis amikor letérdeltünk, majd egymáshoz simulva eltűntünk a templompadokban, éreztem, hogy valaki óvatosan meghúzza a ruhámat, és társnőm egy cédulát csúsztat a kezembe, amelyen csupán ennyi áll: "Hogy aggódtam érted! De mit tegyek e rettenetes papírral, amelyet átadtál?" Gyorsan elolvastam a cédulát, és lenyeltem. Mindez a nagyböjt kezdetén történt. Ilyenkor a kíváncsiság Párizs jó és rossz társaságát Longchamp-ba hozza az énekes misékre. Szép hangom volt, amely nagyjából megmaradt. A zárdákban a legkisebb énekekért is hajlandók áldozatot hozni: kissé jobban bántak velem, valamivel több szabadságot élveztem, és hozzám engedték azokat a nővéreket, akiket énekre kellett tanítanom. Az, akire rábíztam titkomat, köztük volt. Miközben a kertben sétáltunk, különváltunk a többiektől, és arra kértem, hogy énekeljen. Mialatt énekelt, azt mondtam neki: - Sok embert ismersz, én senkit sem... Semmi szín alatt sem engedném, hogy miattam bajba jussál, inkább meghalnék. Tudom, hogy te, barátnőm, elvesznél, és engem sem mentenél meg, de ezen az áron nem is akarnék megmenekülni. - Hagyjuk ezt - felelte -, miről van szó? - Az iratokat el kellene juttatni egy ügyes ügyvédhez, anélkül, hogy tudná, melyik rendházból jön, és választ kellene kapni rá, amelyet a templomban vagy másutt átadna nekem. - Igaz - válaszolta -, mi történt a cédulámmal? - Légy nyugodt, lenyeltem. - Te is nyugodt lehetsz, elintézem a dolgot! Amint látja, uram, mialatt ő beszélt, én énekeltem, vagy fordítva. Egész beszélgetésünket énekszó szakította meg. E fiatal teremtés, uram, ma is a zárdában van, és boldogsága az ön titoktartásától függ. Ha valaha rájönnének, mennyit segített nekem, nincs az a kínzás, amelyet el ne kellene szenvednie. Nem
szeretném, ha miattam zárkába kerülne, akkor inkább magam megyek oda vissza. Kérem, uram, égesse el ezeket a sorokat, miután tudomásul vette, ami sorsomban érdekelheti. Így írtam akkor - de ma, sajnos, az a leány már nem él, és én egyedül vagyok... Megtartotta szavát, és szokásunk szerint érintkeztünk egymással. Elérkezett a nagyhét, és igen sokan jöttek el Jeremiás siralmaihoz. Elég jól énekeltem, s botrányos tapssal jutalmaztak, mint egy színészt a színpadon, holott ezt templomokban és nagy ünnepekkor nem volna szabad, főként akkor nem, midőn Isten fiának halálát gyászoljuk. Ifjú tanítványaim jól készültek. Akadt köztük, akinek kellemes hangja volt, csaknem mind érzéssel és ízléssel énekelt. Úgy látszott, hogy a közönség szívesen hallgatta őket, és a rend meg volt elégedve fáradozásommal. Bizonnyal tudja, uram, hogy nagycsütörtökön a szentséget átviszik a tabernákulum egy különleges pihenőoltárára, s nagypéntek reggeléig ott marad. Ez idő alatt az apácák felváltva imádkoznak előtte, és egyenként vagy kettesével mennek szentségimádásra. Egy táblára kiírták azokat, akiket erre a célra beosztottak; mekkora volt örömöm, amikor azt olvastam: Suzanne nővér és Ursula nővér hajnalban kettőtől háromig! Ebben az órában a tabernákulum elé térdeltem: társam már ott volt. Egymás mellett helyezkedtünk el az oltár lépcsőin, együtt borultunk le, és együtt imádtuk Istent, körülbelül fél óráig. Ezután fiatal barátnőm kezét nyújtotta felém, és megszorítva az enyémet, azt mondta: - Talán sohasem lesz több alkalmunk ilyen sokáig és szabadon beszélgetni. Isten tud a kényszerről, amelyben élünk, és meg fogja bocsátani, hogy a neki szentelt időből elveszünk a magunk részére valamit. Nem olvastam el, amit írtál, de nem nehéz kitalálni, hogy mit tartalmaz. Nemsokára megjön a válasz. De ha ez a felelet felhatalmaz majd, hogy keresztülvidd fogadalmadnak visszavonását, feltétlenül szükséges lesz, hogy meg is beszéld az ügyvédekkel a dolgot. - Feltétlenül. - És ehhez szabadságra lesz szükséged. - Igen. - Talán felhasználhatod azokat az alkalmakat, amelyeket mostani helyzeted nyújt erre? - Gondoltam rá. - Tehát megteszed? - Majd meglátom.
- És aztán? Ha megkezdődik a pör, kiszolgáltatod magad az egész kolostor dühének. Gondoltál-e már az üldözésre, amely vár rád? - Nem lesznek súlyosabbak, mint azok, amelyeket eddig elszenvedtem. - Nem tudom. - Bocsáss meg: először is nem mernek majd bezárni. - Miért ne? - Mert akkor már a törvény oltalma alatt leszek. Gyakran meg kell jelennem, úgyszólván a kolostor és a világ között lebegek majd. Nyitva lesz a szám, szabadon panaszkodhatom, mindnyájan tanúskodhatnak mellettem; nem mernek majd olyat tenni, amivel vádolhatom őket, hiszen a saját ügyét senki sem akarja lerontani. Az volna a jó, ha rosszul bánnának velem, de meglátod, épp ellenkezőleg: ők fognak könyörögni, ne ártsak a zárdával együtt magamnak is. Talán meg is fenyegetnek, és ha majd látják, hogy szelídséggel és szép szóval nem érnek célt, erőszakot alkalmaznak. - Szinte hihetetlen, hogy ennyire gyűlölöd azt a hivatást, amelyet oly pontosan és könnyen töltsz be. - Mindig éreztem ezt az ellenszenvet, kicsi korom óta, és sohasem fogok megváltozni. Végül is rossz apáca lennék - jobb, ha nem várom be ezt a pillanatot. - És ha szerencsétlenségedre mégsem sikerül a terv? - Akkor kérni fogom áthelyezésemet egy másik zárdába, vagy meghalok itt. - De az ember soká szenved, mielőtt meghalna. Ó, kedves barátnőm, elszántságod megdöbbent! Egyformán félek attól, hogy fogadalmad visszavonhatod, és attól is, hogy ezt nem teheted meg. Mert ha sikerül, mi lesz belőled? Mit kezdel kinn a világban? Szép arcod, eszed, tehetséged van, de azt mondják, hogy erényes nő semmit sem ér el ezekkel. És tudom, hogy te sohasem fogsz letérni az erény útjáról. - Igazságos vagy velem, de nem az erénnyel szemben. Csak az erényre számítok, mert minél ritkább az emberek között, annál inkább lehet rá számítani. - Igen, dicsérik az emberi erényt, de semmit sem tesznek érte. - Mégis, az erény bátorít és támogat tervemben. Bármit is vetnek majd szememre, tisztelni fogják erkölcseimet. Nem mondhatják, mint a legtöbb hasonló esetben, hogy valami titkos szenvedély miatt lázadozom állapotom ellen. Nem látok és nem ismerek senkit sem. Szabad szeretnék lenni, mert nem önként áldoztam fel szabadságomat. Olvastad, amit írtam?
- Nem. Kinyitottam a csomagot, amelyet adtál, mert nem volt rajta cím, és azt hittem, nekem szól. De már az első soroknál észrevettem, hogy tévedtem, s nem olvastam tovább. Milyen jól tetted, hogy nekem adtad át! Egy pillanattal később megtalálták volna ruhád alatt!... De nemsokára lejár a mi óránk: boruljunk a földre, hogy azok, akik leváltani jönnek, az előírt helyzetben találjanak bennünket! Kérd Istent, hogy világosítson meg és vezessen! Én is imámba foglalom a nevedet. Lelkem egy kissé megkönnyebbült. Társam állva imádkozott, én leborultam, és homlokommal az oltár alsó lépcsőjére támaszkodva mindkét karomat a felsőbb lépcsőfokokra fektettem. Nem emlékszem, hogy valaha is több áhítattal fordultam volna Istenhez. Szívem erősen vert, egy pillanatra mindent elfelejtettem, ami körülöttem volt. Nem tudom, meddig maradtam ebben a helyzetben, úgy látszik azonban, igen megható látvány lehettem, mind társam, mind az utánam következő két apáca szemében. Amikor felkeltem, azt hittem, egyedül vagyok, de tévedtem, mert mindhárman mögöttem álltak és sírtak. Nem mertek félbeszakítani, megvárták, míg magamtól felébredek abból az elragadtatott állapotból, amelyben találtak. S amint feléjük fordultam, arcom, úgy látszik, igen átszellemült lehetett, mert később azt mondták, hogy régi apácafőnöknőnkre hasonlítottam; azokban a pillanatokban volt hozzám hasonló, amikor megvigasztalt bennünket, és ők most, hogy megpillantottak, ugyanolyan borzongást éreztek, mint annak idején. Ha csak egy kissé is hajlottam volna a fanatizmusra vagy képmutatásra, és szerepet kívántam volna játszani a kolostorban, kétségtelenül sikerült volna. Lelkem könnyen lobban lángra, könnyen rajongok, és könnyen elérzékenyülök. Jó főnöknőm sokszor mondotta, amikor megcsókolt, hogy Istent nálam senki sem tudná jobban szeretni, s hogy nekem hús-vér szívem van, míg a többieké kő. Valóban igen fogékony voltam elragadtatása iránt, és gyakran megtörtént, hogy ha hangosan imádkozott, átvettem a szót, és követtem gondolatainak fonalát, olyannyira, hogy mintegy belső sugallatra kimondtam azt, amit ő maga akart mondani. Míg a többiek csendben hallgatták vagy követték, én szavába vágtam, megelőztem, vagy vele együtt beszéltem. Soká megőriztem benyomásait lelkemben, és úgy látszik, valamit visszaadtam belőle neki, mert ha igaz volt, hogy másokon észre lehetett venni, ha beszéltek vele, őrajta viszont az látszott meg, ha énvelem beszélgetett. De mit jelent mindez, ha nincs hozzá elhivatottság? Miután elérkeztünk óránk végére, átadtuk az imádkozás feladatát azoknak, akik utánunk következtek. Mielőtt elváltunk, gyöngéden megcsókoltuk egymást ifjú társammal. A pihenőoltár előtti jelenet feltűnést keltett a zárdában; vegyük még hozzá a nagypénteki lamentáció sikerét, amikor énekeltem és orgonáltam, és tapsokat kaptam. Ó, mily bolondosak az apácák! Minden erőfeszítés nélkül kibékültem mindenkivel - mindenki kedvemet kereste, legelsőnek a főnökasszony. Néhány világi személy is meg akart ismerni; és mindez előnyösebb volt terveimre, hogysem elutasítottam volna. Az elnök, Madame de Soubise, és sok más előkelőség, barátok, papok, katonák, hivatalnokok, templomjáró és társaságbeli nők, s köztük azok a
szeleburdiak, akiket önök piperkőc udvaroncoknak neveznek - de nemsokára elbúcsúztam ettől a társaságtól. Igyekeztem csak olyanokkal érintkezni, akikkel való találkozásomat senki sem vethette szememre, a többit átengedtem a kevésbé aggályos apácáknak. Elfelejtettem közölni, hogy irántam való jóakaratuk első jeleként visszaadták cellámat. Volt annyi bátorságom, hogy vissza mertem kérni régi főnökasszonyunk képét, és nem volt merszük megtagadni tőlem; most újra szívemen viseltem, és mindaddig ott is marad, míg meg nem halok. Minden reggel első gondolatom Isten, azután ő. Amikor imádkozni akarok, és úgy érzem, hogy érzéketlen a lelkem, leveszem nyakamról a kis láncot, magam elé teszem, és addig nézem, míg felgyúlok. Kár, hogy nem ismertük azokat a szenteket, akiknek képét imádni szoktuk, bizonyára sokkal nagyobb benyomást tettek volna ránk, és nem lennének olyan hidegek, amikor lábuknál térdelünk, mint így. Megkaptam a választ iratomra: Manouri írta, és a válasz nem volt sem kedvező, sem kedvezőtlen. Mielőtt erről az ügyről véleményt adna, egész sor felvilágosítást kért, amelyeket csak személyesen lehetett volna megadni. Megneveztem magam, és meghívtam Manouri urat Longchamp-ba. Az efféle urak nehezen mozdíthatók meg, de mégis eljött. Sokáig beszélgettünk, és megállapodtunk abban, hogyan fog levélben kérdéseket intézni hozzám, és én hogyan fogok válaszolni. Ezentúl minden időmet arra fordítottam, hogy kedvező hangulatot és érdeklődést keltsek magam iránt, és hogy embereket nyerjek meg ügyemnek; elmondtam, mennyit szenvedtem az első zárdában és otthon, az itteni kínzásokat, Sainte-Marie-beli botrányomat és longchamp-i élményeimet, a beöltöztetést, a fogadalmat, és hogy milyen kegyetlenül bántak velem azután. Sajnáltak, és felajánlották segítségüket. Kértem, hogy tegyék el jóakaratú segítőkészségüket arra az időre, amikor majd szükségem lesz rá, anélkül hogy megmondtam volna, mire gondolok. A zárdában semmit sem tudtak meg. Rómából megkaptam rá az engedélyt, hogy perorvoslattal éljek fogadalmam ügyében, és ugyanakkor, amikor efelől teljes biztonságban érezhettük magunkat, megindult az eljárás. Képzelheti, mekkora volt főnöknőm meglepetése, amikor Suzanne Simonin nővér nevében bejelentették neki a fogadalom elleni fellebbezést, és a kérelmet, hogy levethessem egyházi ruhámat és elhagyhassam a zárdát, amikor nekem úgy tetszik. Előre láttam, hogy sokféle ellenállásra fogok bukkanni. A törvény, a rendház, sógoraim és nővéreim részéről, akik egész vagyonunkat örökölték. Ha szabad vagyok, esetleg részt kérhetek belőle. Írtam nővéreimnek, könyörögtem nekik, hogy ne gördítsenek akadályokat utamba, hivatkoztam lelkiismeretükre és az ellenem alkalmazott kényszerre, és felajánlottam, hogy hivatalos okirattal mondok le anyám és apám utáni minden jussomról. Mindent megkíséreltem, hogy megmagyarázzam nekik, hogy nem érdekből, sem valamilyen szenvedély miatt akarom elhagyni a zárdát. Nem vártam tőlük semmiféle nagylelkűséget: tudtam, hogy az az ígéret, amelyet zárdai életem idején tettem, elveszti érvényét, és ki tudja, kiszabadulásom után hajlandó leszek-e megújítani, vagy elfogadják-e majd
javaslataimat? Vajon menedék és vagyon nélkül hagyják-e testvérüket? Ha továbbra is ők élvezik az én jussomat, mit fog ehhez szólni a világ? És ha kenyeret kér majd tőlük a testvér, vissza lehet-e utasítani? És ha esetleg férjhez megy, miféle ember lesz a férje? Esetleg még gyermekei is lehetnek. Nem, e kísérletet mindenáron meg kell akadályozni! Így beszéltek, és így is cselekedtek. Alig kapta meg főnöknőm a hivatalos iratot, rohant a cellámba. - Hogyan, Suzanne nővér, maga el akar hagyni bennünket? - Igen, asszonyom. - Fellebbezni fog fogadalma ellen? - Igen, asszonyom. - Tehát nem önszántából tette? - Nem. - De ki kényszerítette erre? - Mindenki. - Édesapja? - Igen. - Édesanyja? - Igen, ő is. - De miért nem tagadta meg az oltár előtt a fogadalomtételt? - Oly kevéssé voltam magamnál, hogy arra sem emlékszem, hogy történt a dolog. - Hogy beszélhet így? - Az igazat mondom. - Hogyan? Nem hallotta, amint a pap azt kérdezte: Suzanne Simonin nővér, engedelmességet, szüzességet és szerénységet fogad-e Istennek? - Nem emlékszem erre. - És nem felelt-e igennel?
- Erre sem emlékeszem. - Azt hiszi, mindezt elhiszik majd az emberek? - Akár hiszik, akár nem, a tények megmaradnak. - Kedves gyermekem, ha ilyen ürügyek hitelre találnának, képzelje el, mennyire visszaélnének velük! Ön meggondolatlanul adta be kérését, mert a bosszú érzése vezette félre, azoknak a büntetéseknek az emléke, amelyeket kénytelen voltam önre mérni! Azt hitte, ennyi elég ahhoz, hogy fogadalma alól feloldják. De téved, ezt sem Isten, sem az emberek előtt nem teheti. Gondoljon arra, hogy a hamis eskü minden bűnök között a legsúlyosabb, hogy lelkében már elkövette, és most készül a valóságban is elkövetni! - Nem leszek esküszegő, mert semmit sem fogadtam. - Hát nem tettünk jóvá a bántalmakat? - Nem ezek vittek erre a lépésre. - Hanem? - Hivatástudatom hiánya és kikényszerített fogadalmam. - Ha nem érezte ezeket magában, miért nem szólt, amíg volt erre idő? - Mire való lett volna? - Miért nem maradt olyan állhatatos, mint Sainte-Marie-ban? - Az állhatatosság nem tőlünk függ. Első ízben kitartottam, másodszor ostoba voltam. - Miért nem hívatott ügyvédet? Miért nem tiltakozott? Volt huszonnégy órája a meggondolásra! - Semmit sem tudtam ezekről a formalitásokról. De ha tudtam volna is, vajon használhattam volna-e őket? Hiszen ön is tudja, asszonyom, hogy csaknem öntudatlan voltam. Ha önt megkérdeznék, megesküdnék-e rá, hogy szellemi képességeim teljes birtokában voltam? - Meg. - Akkor ön tenne hamis esküt, nem én, asszonyom.
- Gyermekem, oktalan feltűnést fog kelteni. Térjen vissza közénk, saját érdekében könyörgök önnek, és a kolostor érdekében is. Az ilyen ügyeket botrányos viták szokták követni. - Nem én leszek az oka. - De a világi emberek rosszak. A legsötétebb dolgokat fogják feltételezni önről, lelkéről, erkölcséről. Azt fogják hinni... - Ami nekik tetszik. - De miért nem beszél velem őszintén? Ha van valami titkos panasza, bizonyára akad rá orvosság. - Egész életemben elégedetlen voltam, vagyok és leszek hivatásommal. - Talán a kísértő, aki mindig itt jár közöttünk, s vesztünkre, ő környékezte meg, most kihasználja azt a túlzott szabadságot, amelyet utóbbi időben adtunk önnek, és valami gyászos szenvedélyt ébresztett önben? - Nem, asszonyom. Tudja, hogy sohasem esküszöm könnyelműen, de esküszöm Istenre, hogy szívem ártatlan, és sohasem ismertem semmiféle szégyenletes érzelmet. - Felfoghatatlan! - Pedig semmit sem könnyebb felfogni. A jellemek különbözők: az enyém más, mint az öné. Ön szereti a kolostori életet, én gyűlölöm, önnek megadta Isten a hivatásához szükséges kegyelmet, tőlem megtagadta, ön el lenne veszve a világban, és itt találja meg üdvét, én itt veszek el, és remélem, hogy a világ megment engem. Rossz apáca vagyok, és az is maradnék. - De miért? Senki sem teljesíti jobban kötelességeit, mint ön. - Igen, de nehezen és nem szívesen teszem. - Annál nagyobb az érdeme. - Senki sem tudhatja jobban nálam, hogy mit érdemlek, és be kell vallanom, annak ellenére, hogy mindennek alávetem magamat, nincs benne semmi érdemem. Belefáradtam abba, hogy álszent legyek, és hogy azzal, amivel a többiek lelküket mentik, önmagamat utáljam meg és vessem kárhozatra. Egyszóval, asszonyom, csak az az igazi apáca, aki szereti a visszavonultságot, és akkor is itt maradna, ha nem lenne rács és zár az ajtókon, és falak, amelyek visszatartják. Igen sok hiányzik ahhoz, hogy közülük való legyek. Testem itt van, de a szívem nincs jelen, odakint
él, és ha a halál vagy az örökös fogság közt kellene választanom, nem haboznék a halált követni. Íme, ezt érzem. - Tehát lelkiismeret-furdalás nélkül levetné ezeket a ruhákat, ezt a fátylat, amely Krisztusnak adta önt? - Igen, asszonyom, miután meggondolás és szabad elhatározás nélkül vettem fel őket. Igyekeztem szelíden válaszolni, bár szívem nem ezt sugallta. Inkább azt mondta: Ó, miért nem téphetem le és miért nem dobhatom el magamtól máris ezt a ruhát! Válaszom megdöbbentette: elsápadt, szólni akart még, de ajka reszketett, nem tudta, mit kellene mondania. Nagy léptekkel fel-alá jártam a cellámban, míg ő felkiáltott: - Szent isten! Mit fognak mondani a nővérek! Ó, Jézusom, nézz rá könyörületes szemmel! Suzanne nővér! - Asszonyom... - Tehát mégis így határozott? Azt akarja, hogy becstelennek nevezzenek bennünket, nyilvános botrányt és pletykát akar, és önmagát is el kívánja veszteni? - Ki akarok innen szabadulni. - De ha csak a zárda ellen van kifogása... - A zárda, feladatom és fogadalmam ellen. Sem itt, sem máshol nem akarok fogoly lenni. - Gyermekem, téged a démon szállt meg! Ő izgat ilyen beszédekre, bizonyára csak ő! Szörnyű állapotban vagy! Végignéztem magamon; valóban, ruhám rendetlen volt, mellfátylam majdnem fordítva lógott rajtam, és csaknem vállamra esett a főkötő. Elegem volt ennek a gonosz, álnokul édeskés nőnek szavaiból, és dühösen azt mondtam neki: - Asszonyom, nem kívánom többé hordani ezeket a ruhákat, semmi szín alatt! Közben igyekeztem rendbe hozni a fátylamat, de kezem reszketett, és minél inkább igyekeztem, annál jobban összeziláltam, végül magamon kívül megragadtam, letéptem magamról, ledobtam a földre, és úgy álltam a főnöknőm előtt, homlokomon a szalaggal, szétszórt hajjal. Közben ő, nem tudván, maradjon-e vagy menjen, ide-oda futkosott, és ezt mondta:
- Ó, Jézusom, megszállott! Bizonyára megszállott! És a képmutató még keresztet is vetett olvasójával. Hamarosan összeszedtem magam, éreztem, hogy viselkedésem illetlen és oktalan, felvettem fátylamat és elrendeztem, azután feléje fordulva azt mondtam: - Nem vagyok sem bolond, sem megszállott: szégyellem kitörésemet, és bocsánatot kérek érte, de ítélje meg ebből is, mennyire nekem való az apácaélet, és milyen jogos, ha ki akarom vonni magam alóla, mihelyt lehet. De a főnökasszony nem hallgatott rám, és egyre ismételte: - De mit fog szólni a világ? És mit mondanak majd az apácák? - Asszonyom - feleltem -, ha el akarja kerülni a botrányt, van rá mód: én nem futok hozományom után, semmit sem kérek, csak szabadságomat. Nem mondom, hogy nyissa ki nekem a kaput, csak arra kérem, gondoskodjék róla, hogy ma, holnap vagy később hanyagul őrizzék, és szökésemet a lehető legkésőbben vegyék észre. - Boldogtalan! Mit merészel nekem javasolni! - Csak tanács ez, amelyet egy jó és bölcs főnökasszonynak mindazoknál gyakorolni kellene, akiknek a zárda börtön. Számomra ezerszer rosszabb börtön, mint azoknak, aki bűnösök; vagy kiszabadulok innen, vagy belepusztulok. Asszonyom mondottam komoly hangon, és bátran a szemébe néztem -, hallgasson rám: ha nem sikerül törvényes úton visszakapni szabadságomat, akkor a kétségbeesés, amely megszállt máskor is... Van itt kút... vannak ablakok... vannak falak, és vannak ruháim, amelyeket el lehet szaggatni... van kezem, amelyet használhatok... - Megálljon, szerencsétlen! Szinte remegek... Képes lenne? - Igen, képes lennék rá... de ha nem tudnék ilyen gyorsan végezni magammal, visszautasítom az ételt és italt, mert ehhez jogom van. Van hozzá bátorságom hiszen tudja, hogy ebben nincs nálam hiány -, annyi, hogy elég nemcsak a halálhoz, hanem még ehhez az élethez is. Akkor képzelje majd el, hogy ha egykor Isten ítélőszéke előtt áll, vajon ki lesz bűnösebb, a főnökasszony vagy az apáca? Asszonyom, nem kérek semmit, és sohasem fogok semmit sem kérni a rendtől, de kíméljen meg ettől a bűnös tettől, és kímélje meg önmagát is a hosszú lelkiismeretfurdalástól! Igyekezzünk megegyezni! - Mire gondol, Suzanne nővér? Hogy elhanyagoljam legfontosabb kötelességemet? Kezet nyújtsak a bűnhöz, és részt vegyek a szentségtörésben? - Az igazi szentségtörést én követem el, asszonyom, naponta, amikor megvetéssel megszentségtelenítem a megszentelt ruhát, amelyet hordok. Vegye le őket rólam,
méltatlan vagyok rájuk; kerestessenek nekem a faluban akármilyen szegény paraszti rongyot, és hagyja nyitva a kaput... - És hova menne, ahol boldogabb lenne? - Nem tudom, de ahol Isten nem helyesli a jelenlétünket, ott vagyunk a legrosszabb helyen, és én tudom, hogy ő nem akar engem itt tartani. - Hiszen nincs semmije. - Igaz, de nem a szükségtől félek legjobban. - Féljen az erkölcstelenségtől, amelybe a nyomor döntheti. - Múltam felel jövőmért. Ha a bűnre akartam volna hallgatni, szabad lehetnék. De én vagy a törvény, vagy az ön segítségével akarok innen kijutni... Választhat. A beszélgetés soká tartott. Ha visszaemlékezem rá, elpirulok ama nevetséges és tapintatlan dolgok miatt, amelyeket mondtam és tettem. De késő volt már. A főnökasszony még mindig a világ és a nővérek megbotránkozásáról kiáltozott, amikor a misére hívó harangszó szétválasztott bennünket. Mikor elhagyott, ezt mondta: - Suzanne nővér, ön most a templomba megy. Kérje Istent, hajlítsa meg lelkét, és adja vissza önnek hivatása szeretetét. Hallgasson lelkiismeretére, és higgyen neki: lehetetlen, ha megkérdezi, hogy szemrehányásokat ne tegyen önnek. Felmentem az énektől. Csaknem egyszerre mentünk le. A mise befejeződött, s amikor a nővérek éppen el akartak széledni, a főnökasszony breviáriumára kopogott, és megállította őket. - Nővéreim - mondotta -, arra kérlek benneteket, boruljatok le az oltár előtt, és könyörögjetek Isten kegyelméért egyik társatok számára, akit elhagyott az Úr, akinek immár nem felel meg hivatása és a vallás szerinti élet, s aki azon a ponton van, hogy szentségtörést kövessen el Isten és szégyenletes cselekedetet az emberek előtt. Az általános meglepetés leírhatatlan volt: egy pillanatig, anélkül hogy megmozdult volna, mindenki kutatva nézett szomszédjára, hátha annak zavarából kitalálja, ki a bűnös. Mindnyájan leborultak, és csendben imádkoztak. Huzamosabb idő múlva a főnökasszony a Veni Creatort intonálta halkan, és mindannyian halkan folytatták. Azután, másodszori csend után, a főnöknő padján kopogott, és mind kimentek. Képzelheti, mekkora találgatás indult meg a közösségben: Ki lehet? Ki nem lehet? Mit tehetett? Vagy mit akar tenni?!... De a találgatás nem sokáig tartott. Fellebbezési szándékom kezdett kitudódni: állandóan látogatóim jöttek. Egyesek
szemrehányásokat tettek, mások tanácsokat adtak; voltak, akik helyeseltek, akadtak, akik megvetettek. Egyetlen mód, hogy megmagyarázzam nekik viselkedésemet, az volt, hogy szüleim magatartásáról beszéljek. Elgondolhatja, mennyire kellett magamon uralkodnom ezen a ponton. Alig néhány ember maradt őszinte barátom, meg Manouri úr, aki vállalta ügyemet, és akivel egészen őszintén beszélhettem. Amikor féltem a kínzásoktól, eszembe jutott a föld alatti börtön, ahová már egyszer elhurcoltak, s amely rettenetes maradt emlékezetemben, hiszen ismertem az apácák szörnyű féktelenségét. Manouri úr, akivel közöltem félelmemet, ezt mondta: - Nem kerülhet el minden szenvedést, hiszen ezt nem is várhatta, de erősítse meg lelkét az a tudat, hogy van rá remény: hamarosan véget érnek kínjai. Ami a föld alatti börtönt illeti, ígérem, hogy oda sohase kerül többé: ez már az én dolgom. - És valóban, néhány nappal később parancsot hozott a főnökasszonynak, hogy valahányszor erre kéri, engem láthasson. Másnap, mise után még egyszer a közösség nyilvános imáiba ajánlottak, halkan imádkoztak, és halkan ugyanazt az egyházi dalt énekelték, amelyet előtte való napon. Ugyanez történt a harmadik napon is, azzal a különbséggel, hogy engem egyedül a szentély közepére állítottak, és a haldoklók imáit mondatták el, a Szentek Litániájával együtt, amelynek refrénje: "Ora pro ea." Negyedik napon a főnökasszony különös, jelleméhez méltó komédiát rendezett. Mise végeztével le kellett feküdnöm egy ravatalra a kórus közepén: égő gyertyákat és szenteltvíztartót helyeztek mellém, letakartak szemfedővel, és elmondták a halottak miséjét. Kimenőfélben minden apáca meghintett szenteltvízzel, és egy "Requiescat in pace"-t mondott fölöttem. Ismerni kell a zárdák nyelvét, hogy az ebben foglalt fenyegetést megértse az ember: két apáca felemelte a szemfedőt, eloltotta a gyertyákat, s otthagytak bőrig ázva a szenteltvíztől, amelyet alattomosan locsoltak rám. Ruháim rajtam száradtak meg, mert nem volt váltó ruhám. Ezt a kínzást másik követte. Az apácák összegyűltek, mindenki úgy tekintett rám, mint valami elkárhozottra, apostatának minősítettek, és engedetlenség bűnével vádoltak volna minden apácát, ha velem beszélt, segített vagy megközelített. Még hozzányúlniuk sem volt szabad azokhoz a dolgokhoz, amelyeket én megérintettem. Mindezeket a parancsokat a legszigorúbban keresztülvitték. Folyosóink szűkek voltak, két személy alig tudott egymás mellett elférni. Ha végigmentem rajtuk, és találkoztam egy apácával, az vagy visszafordult, vagy a falhoz lapult, összeszedve ruháját és fátylát, hogy hozzám ne érjen. Ha valamit át kellett adnom, letettem a földre, és csak ruhával fogták meg; amit pedig ők adtak nekem, azt odadobták. Ha szerencsétlenségére valaki hozzám ért, beszennyezettnek érezte magát, és azonnal gyónni sietett, vagy bűnbocsánatot kért a főnökasszonytól. Mondják, hogy a hízelgés alacsonyrendű és gyáva dolog; de sokkal inkább kegyetlen és leleményes akkor, amikor kínzások kitalálásával akar tetszést aratni. Hányszor emlékeztem az angyali de Moni nővér szavára: "E körülöttem élő szelíd, engedelmes, ártatlan teremtések között, gyermekem, alig akad egy, akiből nem csinálhatok vadállatot. Különös színváltozás ez, és a reá való hajlandóság annál nagyobb, minél ifjabban zárták be őket celláikba, minél kevésbé ismerik az emberi társadalmat. Ugye, csodálkozik? Isten óvja meg tőle, hogy megtudja, milyen igaz, amit mondok!
Suzanne nővér, az a jó apáca, aki valami nagy bűnt akar levezekelni a kolostorban!" Minden foglalkozástól eltiltottak. A templomban a mellettem levő két hely üresen maradt, a refektóriumban egyedül ültem az asztalnál, de nem tálaltak nekem, úgyhogy a konyhába kellett mennem, hogy adagomat elkérjem. Első ízben a konyhanővér rám kiáltott: - Be ne jöjjön! Menjen távolabb! Engedelmeskedtem. - Mit akar? - Ennivalót. - Ennivalót! Nem vagy méltó rá, hogy élj!... Néha visszafordultam, és egész nap semmit sem ettem, néha ott maradtam, mire a küszöbre dobtak nekem olyan ételeket, amelyeket állatoknak is szégyelltek volna adni; sírva felszedtem őket, és elmentem. Ha néha utolsónak értem le a kórusba, az ajtót zárva találtam; ott térdeltem, és így vártam meg a mise végét. Ha a kertben voltak, visszatértem cellámba. De erőm lassanként elhagyott a kevés és rossz élelem következtében, vagy még inkább az embertelenségek és kínzások folytán, amelyeket szakadatlanul szenvedtem. Éreztem, hogy ha fel nem lázadok, nem érem meg pöröm végét. Elhatároztam tehát, hogy beszélek a főnökasszonnyal: félholt voltam a félelemtől, mégis halkan bekopogtattam ajtaján. Ő maga nyitott ajtót, de mikor meglátott, több lépésre hátrált, és így kiáltott: - Apostata, távozzon innen! Eltávolodtam. - Hátrább! Engedelmeskedtem. - Mit akar? - Minthogy sem Isten, sem emberek halálra nem ítéltek, arra akarom kérni, asszonyom, adjon parancsot, hogy hagyjanak élni! - Élni? - ismételte a konyhanővér megjegyzését. - Hát méltó ön erre?
- Ezt csak Isten tudja. De figyelmeztetem, hogy ha ezután is megtagadják tőlem az ételt, kénytelen leszek panaszt tenni azoknál, akik védelmükbe vettek. A kolostort csak tartózkodási helynek tekintem, amíg sorsomról és rendeltetésemről döntenek. - Menjen innen, ne fertőzzön meg tekintetével! - válaszolta. - Majd intézkedem. Elmentem, és ő hangosan becsapta ajtaját. De láthatólag mégis tett valamit, habár ezután sem bántak sokkal jobban velem, és érdemeket szereztek azzal, hogy nem engedelmeskedtek neki. Csak a legdurvább ételt dobták oda nekem, és még ezt is hamuval és mindenféle piszokkal rontották el. Ilyen életet folytattam, mialatt pöröm tartott. A társalgótól nem tiltottak el teljesen: meg kellett engedniük, hogy ügyvédemmel és bíráimmal beszélhessek, de már ügyvédemnek többször fenyegetéssel kellett kicsikarnia ezt a kegyet. Ilyenkor kísért egy apáca, és tiltakozott, ha túl halkan beszéltem, türelmetlenkedett, ha soká tartott a látogatás, félbeszakított, hazugnak nevezett, ellentmondott nekem, elmondta, elferdítve, szavaimat a főnöknőnek, és rám fogott mindenfélét, amit nem mondtam... Odáig merészkedtek, hogy mindenemet ellopták, elhordták: a székeket, a takarókat, a matracokat; nem kaptam többé fehérneműt, ruháim elszakadtak, csaknem harisnya és cipő nélkül maradtam. Nehezen adtak ivóvizet, és többször kénytelen voltam magam a kúthoz menni, ama bizonyos kúthoz, amelyről már beszéltem önnek. Összetörték az edényeimet, úgyhogy a kútnál kellett innom, és nem vihettem magammal vizet. Ha elmentem az ablakok alatt, menekülnöm kellett, nehogy fejemre öntsék a cellákból a szennyvizet. Voltak nővérek, akik arcul köptek. Utálatosan piszkossá váltam. Minthogy féltek attól, hogy panaszkodni fogok, megtiltották a gyónást is. Valamelyik nagy ünnepen, azt hiszem, áldozócsütörtökön, elrontották ajtóm zárját, nem tudtam kinyitni és misére menni. Ha Manouri úr meg nem jelenik, valószínűleg valamennyi szertartásról hiányoztam volna. Először azt mondták neki, hogy nem tudják, hová lettem, hogy alig látnak, és hogy semmiféle keresztény lelki életet nem folytatok. Mikor végre erőszakkal és kínnal levertem a zárat, és a szentélybe mentem, ahol, mint rendesen, zárva találtam az ajtót olyankor, amikor nem az elsők között értem oda. A földre feküdtem, fejemet és hátamat a falnak támasztottam, és karjaimat keresztbe fontam mellemen, kinyújtott lábam elzárta az átjárást. Mikor a mise végén az apácák kijöttek, az első megállt, a többiek követték, de a főnökasszony, aki sejtette, hogy miféle akadály van ott, kijelentette: - Nyugodtan tapossatok rá, hiszen halott. Voltak, akik engedelmeskedtek és megrugdostak, mások nem voltak ilyen embertelenek, de egyik sem merte kezét nyújtani, hogy felemeljen. Míg távol voltam, cellámból elvitték térdeplőmet, régi főnökasszonyom képét és minden szentképet: csak az az egy feszületem maradt, amely rózsafüzérem volt, de ezt sem hagyták meg sokáig. Nemsokára négy mezítelen fal között éltem, ajtó és szék
nélkül, állva, vagy egy szalmazsákon fekve, a legszükségesebb edények híjával, úgy, hogy éjjelente kénytelen voltam szükségleteimet kinn végezni, amiért viszont reggel éjszakai csendháborítással vádoltak, és futóbolondnak neveztek. Minthogy cellámat nem lehetett többé bezárni, éjjel berohantak, üvöltöztek, ágyamat ráncigálták, összetörték ablakaimat, és mindenképpen igyekeztek megfélemlíteni. A lárma elhallatszott a felső és alsó emeletekre is, és azok, akik nem voltak benne az összeesküvésben, azt mondták, hogy cellámban éjszaka különös dolgok történnek, hogy síri hangokat hallottak, kiáltásokat és lánccsörgést, hogy kísértetekkel és rossz szellemekkel társalgok, és hogy nem szabadna többé folyosómra lépni senkinek... Minden kolostorban vannak, sőt igen nagy számban vannak nehézkes agyú nők. Ezek elhitték, amit rólam mondtak, nem mertek ajtóm előtt elmenni, és ködös képzeletükben undorító arcúnak láttak, úgyhogy keresztet vetettek, ha találkoztunk, vagy kiabálva elmenekültek: - Sátán, távozz tőlünk! Istenem, ments meg! Egyikük, a legfiatalabb, a folyosó végén állt, amikor feléje mentem, úgy, hogy nem kerülhetett el; rémes iszonyat fogta el. A fal felé fordította arcát, és reszkető ajakkal mormolta: - Istenem, Istenem! Jézus, Mária! - Ezalatt közelebb jutottam hozzá, de mikor maga mellett érzett, eltakarva kezével arcát, nehogy meglásson, majd felém rohant, egyenesen karjaimba, sikoltva: - Segítség, irgalom! Végem van! Suzanne nővér, ne bántson engem! Suzanne nővér, irgalmazzon! - És miközben így kiáltozott, egyszerre csak hanyatt esett a kövezetre, akár egy halott. Kiáltásaira odafutottak, és elvitték: fogalma sincsen, uram, hogy ezt az eseményt mennyire félremagyarázták, hogyan csináltak belőle bűnt, hogyan mondták, hogy engem a tisztátalanság ördöge szállt meg, olyan cselekedetekkel és szándékokkal vádolva, amelyeket meg sem merek nevezni, olyan kívánságokkal, amelyeket a fiatal apáca érthető módon rendetlen ruházatából következtettek. Nem vagyok férfi, de el sem tudom képzelni, mit akarhat egyik apáca a másiktól, még kevésbé, mit tehet egy magányos nő?! Az ágyamon nem volt függöny, és minden órában beléptek a szobámba - de mit magyarázzak önnek tovább, uram! Viselkedésük látszólagos szemérmessége, lesütött szemük és arcuk romlatlansága ellenére e nők szíve nagyon romlott lehet: úgy látszik, tudnak róla, hogy egyedül is lehet becstelenül viselkedni, míg én nem tudok erről. Sohasem értettem, mivel vádolnak voltaképpen, és olyan homályos célzásokkal fejezték ki magukat, hogy sohasem tudtam, mit feleljek nekik. Sohasem érne véget, ha üldözéseiknek ezt a fejezetét tovább mesélném. Ó, uram, hiszen vannak gyermekei, tudja meg az én példámból, hogy miféle sorsot szán nekik, amennyiben hivatásszeretet és kétségtelen rátermettség nélkül ilyen életre kényszeríti őket. Mily igazságtalan a világ! Határozhat-e egy gyermek a sorsáról olyan korban, amikor egy tallér felett sem engedik rendelkezni?! Inkább ölje meg leányát, mintsem akarata ellenére kolostorba küldje - igen, inkább ölje meg! Hányszor sajnáltam, hogy anyám nem fojtott meg születésemkor; kevésbé kegyetlen lett volna hozzám! Vajon elhiszi-e, uram, hogy elvették tőlem
breviáriumomat, megtiltották, hogy Istenhez imádkozzam? Gondolhatja, hogy nem teljesítettem parancsukat. Minthogy ez volt egyedüli vigaszom, kezemet az Égre emeltem, és remélve, hogy az egyetlen lény, aki látta nyomorúságomat, meghallja, hangosan kiáltottam hozzá. Ajtómon hallgatóztak, és egy nap, amikor szívem szorongattatásában éppen segítségül hívtam őt, beszóltak: - Hiába hívja Istent, a maga számára nincs Isten! Pusztuljon el kétségbeesésében, legyen átkozott!... Majd a többiek hozzátették: - Ámen az apostatára, ámen rá! De íme még valami, ami sokkal különösebbnek fog önnek tetszeni. Nem tudom, gonoszság vagy képzelődés volt-e? Bár semmi olyant nem tettem, ami zavarodottságra vallott volna, vagy pokoli szellem jelenlétére engedett volna következtetni, maguk között megtanácskozták, nem kell-e belőlem kiűzni a gonoszt. Többségben voltak, akik megállapították, hogy én lemondtam a keresztség és a szent kenet szentségéről, hogy a démon bennem lakik, és távol tart a misétől. Mások azt állították, hogy bizonyos imádságoknál fogamat csikorgatom, borzongok a templomban, hogy a szentségek felmutatásánál kezemet tördelem, hogy lábbal tapostam a feszületet, és nem hordom többé a rózsafüzért (amelyet ők loptak el), hogy olyan istenkáromlások hagyják el ajkamat, amelyeket ismételni sem merek ön előtt. Szóval, hogy valami természetellenes történik bennem, amiről a vikáriusnak jelentést kell tenni. Ez meg is történt. A vikárius, Hébert úr, korosabb, tapasztalt férfiú volt, goromba, de igazságos és világosfejű. Elmondták neki, milyen zűrzavar uralkodik a házban. Ez kétségkívül igaz volt, de igazán ártatlan ok idézte elő, ha én voltam ez az ok. Valószínűleg sejti, uram, hogy a neki küldött jelentésből nem hagyták ki éjszakai kirándulásaimat, a szentélyből való hiányzásaimat, vagy a nálam lejátszódó éjszakai jeleneteket, s mindazt, amit az egyik látott, a másik hallott: szent dolgok iránti ellenszenvemet, állítólagos istenkáromlásaimat, nekem tulajdonított fajtalan tetteket; a fiatal apácával történt esetemet kényük-kedvük szerint csűrték-csavarták. A vádak olyan erősek és nagyszámúak voltak, hogy Hébert úrra is nagy hatást tettek, és minden józansága ellenére sem hihette, hogy semmi sem igaz belőle. Az ügyet eléggé fontosnak találta, hogy saját maga nézzen utána. Bejelentette látogatását, és két fiatal barát kíséretében meg is jelent, akik kellemetlen fel-adatának teljesítésében segítségére voltak. Néhány nappal előbb éjjel valaki halkan belépett cellámba. Nem szóltam semmit, vártam, hogy beszéljenek hozzám. Halk és remegő hangon meg is szólalt látogatóm: - Suzanne nővér, alszik? - Nem, nem alszom. Ki az?
- Én vagyok. - Ki? - Barátnője, aki majd meghal félelmében, és mindent kockára tesz, csak azért, mert talán haszontalan tanácsot adott önnek. Ide hallgasson: holnap vagy holnapután a vikárius látogatását várják. Vádolni fogják önt; készüljön fel a védekezésre. Isten vele, legyen bátor, és Isten legyen önnel! Aztán egy árny hangtalanságával eltűnt. Amint látja, mindenütt, még a kolostorokban is vannak részvevő lelkek, akiket semmi sem tud lelketlenné tenni. Ezalatt pöröm teljes erővel folyt tovább: egész csomó ember, akiket nem is ismertem, minden nemből, minden hivatásból és rendből való, érdeklődött ügyem iránt, és eljárt érdekemben. Ön is ezek közt volt. Lehet, hogy pöröm lefolyását jobban ismeri, mint én, mert a vége felé már nem tudtam Manouri úrral érintkezni. Azt mondták neki, hogy beteg vagyok; sejtette, hogy hazudnak, és attól tartott, hogy ismét börtönbe csuktak. Az érsekséghez fordult, ahol szóba sem álltak vele, hanem azt mondták neki, hogy őrült vagyok, vagy még rosszabbat. Erre a bírósághoz ment, és követelte, hogy a főnökasszonnyal közölt parancs szerint kérésére elevenen vagy holtan elővezessenek. A világi bírák egyházi bírákat kérdeztek meg, de ezek érezték, hogy ha nem tágítanak, a dolog kellemetlen következményekkel járhat, úgyhogy ez a körülmény is gyorsította a vikárius látogatását. Ezek az urak nem szívesen keverednek bele az örökös zárdai konfliktusokba, tudják, tapasztalatból, hogy tekintélyüket úgyis kijátsszák és tönkreteszik. Felhasználtam barátnőm intését, és Isten segítségéért könyörögtem; megerősítve lelkemet, készültem a védekezésre. Csak azt a kegyet kértem az Égtől, hogy pártatlanul hallgassanak meg, és ítéljenek fölöttem. Ezt meg is kaptam, de milyen áron! Ha érdekem volt, hogy bírám ártatlannak és józannak lásson, a főnökasszony ellenkezőleg azt óhajtotta, hogy démontól megszállottnak, gonosznak, bűnösnek és őrültnek tartsanak. Mialatt megkettőztem buzgó imáimat, ők megkettőzték a kínzásokat. Csak annyi ételt adtak, hogy éhen ne haljak, halálra kínoztak, szaporították az ijesztgetéseket, szememet sem hunyhattam le éjjel: megtették mindazt, ami az egészséget alááshatja, és megzavarja a lelket. Fogalma sincs a kegyetlenség sokféleségéről. De ítéljen ön saját maga, ebből a részletből: Egy nap, amikor elhagytam cellámat, hogy a templomba vagy máshova menjek, egy piszkavasat találtam a folyosón a földön. Lehajoltam, hogy felvegyem és olyan helyre tegyem, ahol könnyen megtalálhatják, ha keresik. A beeső fényben nem vettem észre, hogy vörösre van izzítva, és alig fogtam meg, máris leejtettem, de vele együtt lemállott tenyeremről a bőröm is. Éjszaka azokra a helyekre, ahol végig
kellett mennem, akadályokat raktak vagy lábam elé, vagy fejmagasságban: százszor is megsebesültem; nem is értem, hogyan lehet, hogy nem öltem meg magamat. Nem volt mivel világítanom, karomat magam elé tartva, remegve mentem előre. Üvegcserepeket hintettek lábam elé. Elhatároztam, hogy mindezt elmondom, és körülbelül meg is tartottam szavamat. Zárva találtam az illemhely ajtaját, és kénytelen voltam két emeletet lemenni, a kert végébe futni. Ha a kapu nyitva lett volna! De nem volt!... Ó, uram, nincs gonoszabb teremtés a bezárt nőknél, akik főnöknőjük gyűlöletét vélik támogatni és Istent szolgálni, amikor másokat kínoznak. Legfőbb ideje volt, hogy megérkezzék az archidiakónus, legfőbb ideje, hogy pöröm befejeződjék. Íme, életem legborzalmasabb pillanata. Gondolja meg, uram, hogy fogalmam sem volt róla, milyennek festettek le bíráim előtt, aki azzal jött, hogy valódi vagy színlelt megszállottra talál. Úgy gondolták, hogy ilyen állapotba hozni csak igen súlyos rémülettel lehet. És íme, hogyan akarták azt elérni! A vikárius látogatása napján, kora hajnalban a főnöknő belépett cellámba. Három nővér kísérte, az egyik szenteltvíztartót hozott, a másik feszületet, a harmadik köteleket. A főnöknő kemény, fenyegető hangon rám rivallt: - Keljen fel! Térdeljen le, és ajánlja lelkét Istennek! - Asszonyom - feleltem -, mielőtt engedelmeskednék önnek, megkérdezhetném, mit akar tenni velem, mit határozott felőlem, és mit kérjek Istentől? Hideg veríték verte ki testemet, reszkettem, éreztem, hogy térdem enged, és rémülten néztem három sötét kísérőjére, akik egymás mellett álltak komor arccal, összeszorított fogakkal és csukott szemmel. A rémülettől alig tudtam szavaimat eldadogni; azt hittem, nem hallották, és kérdésem utolsó mondatát megismételtem, gyenge, kialudt hangon, mert nem volt erőm az egészet megismételni: - Milyen kegyelmet kérjek Istentől?! Ezt felelték: - Kérje tőle egész élete bűneinek bocsánatát, úgy szóljon hozzá, mintha utolsó óráját élné, s nemsokára meg kellene jelennie színe előtt! Erre azt hittem, hogy tanácskoztak és elhatározták, hogy eltesznek láb alól. Állítólag voltak zárdák, amelyekben előfordult, hogy valakit elítéltek és kivégeztek. Sohasem hittem, hogy e kegyetlen dolgokat női zárdákban is keresztülviszik, de mi mindent nem hittem, és mi minden nem történt meg mégis! Közeli halálom gondolatára sikoltani akartam, de nyitott szájamon egy hang sem jött ki. Kinyújtott kézzel könyörögve mentem a főnöknő felé, elgyengült testem hanyatt vágódott, elestem, de zuhanásom nem fájt. Mikor az ilyen megrázkódtatások pillanatában
elhagy erőnk, tagjaink szinte önkéntelenül mondják fel a szolgálatot, s szervezetünk legalább az ütést igyekszik elkerülni, ha már nem tudja szilárdan tartani magát. Elvesztettem eszméletemet, és csak zavaros és távoli hangokat hallottam körülöttem. Lehet, hogy beszéltek, de az is lehet, hogy fülem csengett, és ezen az állandó zúgáson kívül semmit sem hallottam. Nem tudom, meddig maradhattam ebben az állapotban, de hirtelen hideg ébresztett fel, amely könnyű rángást okozott, és mély sóhajtásra késztetett. Teljesen át voltam ázva: a víz ruhámból folyt a földre - nyilván egy szenteltvíztartóból jött, amelyet rám öntöttek. Oldalt feküdtem a vízben, fejemet a falnak támasztva, szájam nyitva, szemem, félig ájult állapotomban, csukva. Igyekeztem kinyitni szememet és körülnézni, de úgy éreztem, hogy sűrű levegőréteg fog körül, amelyen át csak mozgó ruhákat láttam; ezekbe akartam kapaszkodni, de nem tudtam. Megpróbáltam szabad karomat mozgatni, fel akartam emelni, de túl nehéz volt. Nagy gyengeségem lassanként elmúlt; feltámaszkodtam, háttal a fal felé, két kezemmel a vízben, fejemet mellemre hajtva. Tagolatlan, szaggatott, kínos jajgatás tört ki belőlem. A nők konokul néztek rám, és ez a tekintet elvette bátorságomat, hogy könyörögjek hozzájuk. A főnöknő ezt mondta: - Emeljék fel! Megfogtak karjaim alatt, és felegyenesítettek. Erre hozzátette: - Minthogy nem akarja Istennek ajánlani lelkét, hagyják! Tudják kötelességüket: fejezzék be! Azt hittem, hogy a magukkal hozott kötelek arra valók, hogy megfojtsanak: miközben rájuk néztem, szemem megtelt könnyekkel. Kértem, hogy megcsókolhassam a feszületet, de elutasították. Meg akartam csókolni a köteleket, ezeket odanyújtották. Lehajoltam, megfogtam a főnöknő skapuláréját, megcsókoltam, és azt mondtam: - Uram, irgalmazz nekem! Uram, irgalmazz nekem! Kedves nővéreim, igyekezzetek kevés fájdalmat okozni. Ezzel odanyújtottam nyakamat. Nem tudnám megmondani önnek, hogy mi történt, azt sem, hogy mit tettek velem, de bizonyos, hogy azok, akiket a vesztőhelyre visznek (s én ezt gondoltam magamról), meghalnak, mielőtt kivégeznék őket. Mikor magamhoz tértem, szalmazsákomon találtam magamat, amely ágyam volt, hátamra kötözött karral ültem, egy nagy vasfeszülettel a térdemen. Márki úr, nagyon sajnálom, hogy ennyi bánatot okozok önnek; de tudni akarta, hogy megérdemeltem-e kissé azt a részvétet, amelyet várok öntől.
Ekkor éreztem csak, mennyire felülmúlja a keresztény vallás a világ többi vallását, és hogy milyen nagy bölcsesség van abban, amit a vak filozófia "a kereszt boldogságának" nevez. Rettentő helyzetemben mit értem volna egy dicsőséges és boldog törvényhozóval! De látva az Ártatlant, átszúrt oldalával, töviskoronával, szögekkel átvert kezével és lábával, amint kínjaitól szenved, így szóltam magamhoz: "Íme, az én Istenem! És én még merek panaszkodni!" Ehhez a gondolathoz ragaszkodtam, és éreztem, hogy a remény újjászületik szívemben. Ismertem az élet hiábavalóságát, és belenyugodtam, hogy elvesztem, és számtalan bűntől menekülök meg. Összeszámolva éveimet - alig húszéves voltam -, felsóhajtottam: lelkem túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy a halálfélelmen felülkerekedhetett volna: talán teljes egészségem birtokában több bátorsággal szántam volna rá magam a halálra. A főnöknő és csatlósai visszatértek, és éberebbnek találtak, mint várták és óhajtották volna; talpra állítottak, arcomra borították fátylamat, ketten hónom alatt fogtak, a harmadik hátulról lökött, a főnöknő rám parancsolt, hogy menjek. Mentem, anélkül hogy láttam volna, hova. Azt hittem, kivégezni visznek, és egyre azt mondogattam: - Istenem, irgalmazz. Uram, segíts, Uram, ne hagyj el, Istenem, bocsáss meg, ha megbántottalak! Leérkeztünk a templomba. A főesperes mondta a misét. Együtt volt az egész kolostor. Elfelejtettem elmondani, hogy amikor a templomajtóhoz értünk, a három apáca közrefogott, durván lökdösött, és úgy tett, mintha nehezen bírnának velem, és karomnál fogva hol előre, hol hátra rángattak, mintha ellenállnék, és nem akarnék belépni a templomba, holott erről szó sem volt. Az oltár lépcsői felé vittek; nehezemre esett egyenesen állni, térdre löktek, mintha nem akarnék letérdelni. Úgy fogtak, mintha szökni próbálnék. Elénekelték a Veni Creatort; kitették a szentséget, és áldást osztottak. E pillanatban, mikor mindenki meghajolt, akik eddig is lefogtak, úgy tettek, mintha erőszakkal kellene engem kényszeríteni a meghajlásra. Éreztem mindezeket a mozdulatokat, de csak a végén értettem meg, mit akartak vele. Az áldás után a főesperes levetette miseruháját, és csak karingét és stóláját tartotta magán; azután arccal felém fordulva, háta mögött az oltáriszentséggel, lefelé jött a lépcsőn, ahol én térdeltem. Felém tartott, és így szólt: - Suzanne nővér, keljen fel. Az engem lefogó nővérek durván talpra állítottak. Mások is körülvettek, és úgy fogták derekamat, mintha szökéstől félnének. A vikárius folytatta: - Oldozzátok el.
Nem engedelmeskedtek mindjárt; úgy tettek, mintha helytelen és veszedelmes volna szabadon engedni engem, de a vikárius, hiszen mondtam már, hogy nyers ember volt, nyersen és keményen kijelentette: - Oldozzák fel! Végre engedelmeskedtek. Alig szabadult föl kezem, fájdalmasat sikoltottam. Erre a vikárius elsápadt, a képmutató apácák pedig úgy tettek, mintha ijedten visszahőkölnének. A vikárius összeszedte magát, a nővérek remegve közeledtek ismét; mozdulatlanul vártam, míg megkérdezte: - Mi baja? Válasz helyett odanyújtottam két karomat: a kötél, mellyel hátracsavarták, húsomig vágott be, kezem a vérkeringés lekötése következtében egészen lila színűre változott. Megértette, hogy fájdalmamat a hirtelen visszatérő vérkeringés okozhatta, és folytatta: - Vegyék le fátylát. A fátylat több helyen levarrták, anélkül, hogy észrevettem volna, és most igyekeztek minél több erőszakot alkalmazni, ott is, ahol nem kellett volna. Azt akarták, hogy a pap őrültnek, megszállottnak lásson. Miközben húzták, a fonal elszakadt, másutt fátylam és ruhám feslett föl, és láthatóvá lett az arcom. Érdekes vonásaim vannak: a sok szenvedés megváltoztatta őket, de mit sem vett el jellegükből. Hangom képes meghatni az embereket, mert érzik rajta az őszinteség. Mindezek a tulajdonságok mély benyomást tettek a vikárius két ifjú kísérőjére, noha ő maga nem volt érzékeny ember, hanem azon igazságos, de rideg lelkek közül való, akik szerencsétlenségükre az erényt csak gyakorolják, de édességét nem élvezik. Rendszeretetből tesznek jót; s így is gondolkodnak. Felemelte stóláját, fejemre tette, és azt mondta: - Suzanne nővér, hisz-e ön Istenben, az ő Fiában és a Szentlélekben? - Hiszek - feleltem. - Hisz-e az Anyaszentegyházban? - Hiszek. - Ellene mond-e a Sátánnak és az ő műveinek?
Válasz helyett felugrottam, és hangosan felsikoltottam, úgy, hogy a stóla leesett a fejemről. A vikárius megdöbbent, és társai elsápadtak, a nővérek közül egyesek elfutottak, mások a legnagyobb lármával kiszaladtak a templompadjukból. A főesperes nyugalmat parancsolt, nyilván valami rendkívüli dologra várt. De én megnyugtattam, így szólván: - Semmiség, uram! Egy apáca abban a pillanatban, amikor a kérdést intézte hozzám, valami hegyes tárggyal belém szúrt. Azután égnek emeltem a szememet, könnyzáport ontottam, és így folytattam: - Épp akkor szúrtak meg, amikor azt kérdezte tőlem, hogy ellentmondok-e a Sátánnak és minden dicsőségének - s azt is tudom, miért. A főnökasszony és a többiek a leghevesebben tiltakoztak, és azt állították, hogy senki sem nyúlt hozzám. A főesperes ismét fejemre tette stóláját, az apácák közelebb akartak jönni, de ő visszaparancsolta őket; újra kérdezte, hogy ellentmondok-e a Sátánnak, és én erős hangon válaszoltam: - Igen, ellentmondok! Most feszületet hozatott, és csókra nyújtotta, mire megcsókoltam kezét, lábát és sebeit. Megparancsolta, hogy hangosan imádjam a Megfeszítettet, mire én magam elé tettem a földre, és térden állva mondtam: - Uram, Megváltóm, aki meghaltál a keresztfán bűneim és az egész emberiség bűnei miatt, imádkozom hozzád, hogy rám mérd mindazoknak a szenvedéseknek kegyelmét, amelyeket Te elszenvedtél. Hullasd rám egy cseppjét vérednek, hogy megtisztuljak! Bocsáss meg nekem, Istenem, ahogy én is megbocsátok minden ellenségemnek... Ezután a főesperes ezt mondta: - Tégy hitet hitedről... - és én megtettem. - Tégy hitet a reményről... - és én megtettem. - Tégy hitet a könyörületességről... - és én megtettem. Nem emlékszem már, milyen szavakkal imádkoztam, de úgy látszik, hatásosak lehettek, mert néhány apáca és a fiatal barátok sírtak. A főesperes csodálkozva kérdezte: honnan vettem az elmondott imádságokat?
- Szívem mélyéből - mondtam. - Saját érzéseim és gondolataim ezek. Isten sugallja őket, aki mindent hall, és jelen van ezen az oltáron. Keresztény vagyok és ártatlan. Ha valamiben hibáztam, egyedül Isten ismeri hibámat. Csak neki áll jogában számadást kérni tőlem, és engem büntetni... Mikor ezt mondtam, a főesperes rettenetes pillantást vetett a főnökasszonyra. E szertartás, amelyben megsértették Isten méltóságát, és profanizálták a legszentebb dolgokat, kigúnyolva Isten szolgáját, végre befejeződött. Az apácák visszavonultak, kivéve a főnöknőt, engem és a fiatal barátokat. A főesperes leült, és elővette a rólam hozzá küldött emlékiratot, hangosan felolvasta, és kikérdezett minden vádpont felől. - Miért nem megy ön soha gyónni? - kérdezte. - Mert nem engednek. - Miért nem járul soha a szentségekhez? - Mert nem engednek. - Miért nincs jelen a miséken és egyéb szertartásokon? - Mert nem engednek. A főnöknő beszélni akart, de ő szigorúan rászólt: - Hallgasson, asszonyom! Miért hagyja el éjszaka celláját? - Mert nem adnak vizet, elvették a bögrémet, és a természetes szükséglethez való mindenféle edényemet. - Miért hallani éjjel lármát a cellájából? - Mert gondoskodnak róla, hogy ne legyen nyugalmam. A főnöknő ismét megkísérelte, hogy beleszóljon, de a főesperes másodszor is közbeszólt: - Asszonyom, mondtam már, hogy hallgasson! Majd akkor felel, ha kérdezem... Mi történt azzal az apácával, akit állítólag az ön kezei közül mentettek ki, és ájultan találták meg a folyosón? - Az ijedtség következtében ájult el. - Barátnője?
- Nem, uram. - Ön sohasem lépett be cellájába? - Soha. - És soha nem nyúlt hozzá szemérmetlen módon, sem hozzá, sem másokhoz? - Soha. - Miért kötözték meg önt? - Nem tudom. - Miért nem lehet bezárni a celláját? - Mert letörtem a zárat. - Miért törte le? - Hogy kinyithassam az ajtót, és jelen lehessek áldozócsütörtök ünnepén a misén. - Tehát mutatkozott a templomban ezen a napon? - Igen, uram... A főnökasszony beleszólt: - Uram, ez nem igaz! Az egész zárda... De én félbeszakítottam: - Ön is jól tudja, hogy a szentély ajtaja zárva volt, és hogy az ajtó elé borulva találtak rám, amikor kijöttek. Ön parancsolta meg nekik, hogy tapossanak rám, és egyesek meg is tették. De én megbocsátok nekik és önnek is a parancsért, asszonyom, mert nem azért jöttem, hogy vádoljak, hanem hogy védekezzem. - Miért nincs sem rózsafüzére, sem feszülete? - Mert elvették tőlem. - És hol a breviáriuma? - Elvették... - Hogyan szokott imádkozni?
- Lelkemből és szívemből, habár megtiltották, hogy imádkozzam. - Ki tiltotta meg? - A főnökasszony... A főnöknő szólni akart. - Asszonyom - folytatta a főesperes -, igaz vagy nem, hogy megtiltotta neki az imádságot? Mondjon igent vagy nemet. - Azt hittem, és jogom volt hinni... - Nem erről van szó. Megtiltotta neki, hogy imádkozzék, igen vagy nem? - Megtiltottam, de... Folytatni akarta, de a főesperes félbeszakította: - De, de... Suzanne nővér, miért van mezítláb? - Mert nem adnak sem cipőt, sem harisnyát... - És miért van fehérneműje és ruhája ilyen elhanyagolt, piszkos állapotban? - Mert több mint három hónapja nem adnak friss fehérneműt, és kénytelen vagyok felöltözve aludni. - Miért alszik felöltözve? - Mert nincs sem függönyöm, sem matracom, sem takaróm, sem lepedőm, sem hálóingem. - Miért nincs? - Mert elvették. - Enni adnak? - Szoktam kérni. - Tehát nem adnak? Hallgattam. Ő hozzátette: - Hihetetlen, hogy ilyen kegyetlenül bántak önnel anélkül, hogy olyan hibát követett volna el, amellyel ezt megérdemelte...
- Hibám az, hogy nem vagyok apácának való, és hogy fellebbeztem fogadalmam ellen, amelyet nem szabad akaratomból tettem. - A törvény dolga ezt eldönteni, de akárhogy is döntsön, addig is teljesítenie kell rendházi kötelességeit. - Senki sem teljesítheti őket pontosabban, mint én, uram. - És ugyanúgy kell élnie, mint társainak. - Ez minden vágyam. - Nem vádol senkit sem? - Nem, uram. Mondtam, hogy nem vádaskodni jöttem, hanem védekezni. - Távozhat. - Hová, uram? - Cellájába. Néhány lépést tettem, majd visszatértem, leborultam a főesperes és a főnöknő lábai elé. - Mit óhajt? - kérdezte a főesperes. Megmutattam neki fejemen és másutt sebeimet, véres lábamat és vértelen és lesoványodott karomat, piszkos, tépett ruházatomat. - Láthatja, uram. Szinte hallom, amint ön, márki úr, és mások, akik írásomat olvassák, felkiáltanak: "Ki látott ilyen sokféle, változatos és állandó rémséget! Apácalelkekben ennyi aljas kegyetlenséget! Ez nem valószínű!" Én elismerem, hogy nem az. Pedig igaz, és vessen engem az Ég örök tűzbe, ha a rágalomnak csak árnyéka is férhet leírásomhoz. Régóta tudom, hogy a főnöknő ellenszenve csak megerősíti az apácákban lelkük természetes kegyetlenségét, ha ezzel érdemeket is vélnek szerezni, sőt dicsekedhetnek is gonoszságukkal. De semmiféle keserűség sem akadályoz meg benne, hogy igazságos legyek. Minél többet gondolkodom, annál jobban tudom, hogy ami velem történt, talán nem is történt meg, és nem is fog megtörténni soha. Egyszer (és reméljük, hogy az első és utolsó eset volt, Isten kegyelméből) a gondviselésnek úgy tetszett, hogy egyetlen szerencsétlenre halmozza mindazt a kegyetlenkedési hajlamot, amelyet kiismerhetetlen tervei szerint azok között a boldogtalanok között osztott szét, akik elődeim vagy utódaim voltak a kolostorban. Sokat, nagyon sokat szenvedtem. De üldözőim sorsa mindig
súlyosabbnak és szánandóbbnak tetszett nekem, mint a magamé. Szívesebben meghaltam volna, szívesebben meghalnék, mintsem felcseréljem velük szerepemet. Hiszem, hogy kínjaim, hála az ön jóságának, véget érnek, de kínzóim örökké gondolni fognak vétkükre, szégyenükre és lelkiismeret-furdalásukra. Máris vádolják önmagukat, semmi kétség, az egész életükben vádolni fogják, a rémület a sírig elkíséri őket. Igaz, márki úr, hogy jelenlegi helyzetem siralmas, és az élet teher nekem. Nő vagyok, és lelkem gyenge, mint nememnél általában. Isten is elhagyhat, és akkor majd sem erőt, sem bátorságot nem érzek magamban, hogy sokáig elszenvedjem, amit eddig elszenvedtem. Csak egy gyönge pillanattól félek, márki úr - kérem, erre gondoljon ön is -, ha ön csak sírni fog sorsomon, és csupán bántani fogja a lelkiismeret, mindez még nem ránt ki a mélységből, amelybe zuhantam, és amely örökké bezárul egy kétségbeesett lélek fölött. - Távozzék - mondta a főesperes. Az egyik szerzetes kezét nyújtotta, hogy felemeljen, és a főesperes hozzátette: - Kihallgattam önt, és ki fogom hallgatni főnöknőjét is. Semmi esetre sem megyek el innen, amíg a rendet helyre nem állítom. Visszavonultam. Teljesen feldúltnak találtam a rendházat. Minden apáca cellája előtt állt. A folyosó egyik végéről a másikra kiabáltak egymásnak, de amint megjelentem, visszahúzódtak, és mindenfelől dühös ajtócsapkodások zaja hallatszott. Visszamentem cellámba, letérdeltem arccal a falnak, és kértem Istent, legyen tekintettel arra, hogy mérsékeltem panaszaimat, és ismertesse meg a főesperessel ártatlanságomat és igazságomat. Még imádkoztam, amikor a főesperes és két társa meg a főnöknő beléptek cellámba. Elmondtam már, hogy nem volt szék, szőnyeg, függöny, imazsámoly, matrac, takaró, semmiféle edény, a cellámban az ajtót nem lehetett bezárni, az ablakaimon nem volt üveg. Felkeltem. A főesperes megállt, és felháborodva nézett a főnökasszonyra. - Nos hát, asszonyom! - Nem tudtam... - felelte. - Nem tudta? Hazudik! Hiszen mindennap bejött ide! Mielőtt a templomba jött, innen indult el! Suzanne nővér, mondja meg, nem volt itt ma a főnöknő? Nem válaszoltam, és a főesperes nem erősködött. A két fiatal barát eléggé elárulta meglepetését és felháborodását; lehorgasztott fejjel, földre szegezett tekintettel álltak. Aztán mindannyian kimentek, és hallottam, amit a főesperes a folyosón ezt mondta a főnökasszonynak:
- Ön méltatlan hivatalára, és megérdemelné, hogy lemondassák. Panaszt fogok tenni a püspöknél. Azonnal hozzák helyre ezt a felfordulást, mielőtt elmegyek! Továbbmenve fejcsóválva hozzátette: - Rettenetes! Keresztények! Apácák! Emberi lények! Igazán rettenetes! Ettől a pillanattól kezdve többé semmit sem hallottam. De kaptam fehérneműt, ruhákat, függönyöket, lepedőt, takarót, breviáriumot, edényeket, szent könyveket, rózsafüzért, feszületet. Ablaküveget is adtak, egyszóval mindazt, ami az apácák életéhez hozzátartozik. Újra lemehettem a társalgóba, de csakis a saját ügyeim érdekében. Pöröm rosszul állt. Manouri úr elsőnek olyan iratot nyújtott be, amelynek kevés hatása volt. Sok értelem volt benne, de kevés érzés és kevés érv. Nemcsak az ügyes ügyvéd volt ebben hibás. Én semmi szín alatt sem akartam, hogy szüleim hírnevének ártson, és azt kívántam, legyen tekintettel az apácarendre és főként a rendházra és az én hivatásomra, és ne is fesse túlságosan sötét színekkel sógoraimat és nővéreimet. Csupán első ünnepélyes tiltakozásom szólt mellettem, de az más kolostorban történt, és azóta nem újítottam meg. Ha ennyire szűk határok közé van szorítva a védelem, s ha olyan ellenfelei vannak az embernek, akik nem szorítják korlátok közé vádjukat, boldog-boldogtalant lábbal taposnak, szemérmetlenül állítanak vagy tagadnak, és nem pirulnak sem a rágalmak, sem a gyalázatos vádaskodások, sem a hazugság miatt, akkor nehéz olyan törvényszék előtt igazságot találni, amely unja és szokás szerint meg sem vizsgálja a legfontosabb érveket. Az enyémhez hasonló ügyeket mindig rossz szemmel nézik itt, mert politikai szempontból ártalmas lehet, ha egy apácának sikerül a fogadalma elleni fellebbezés, és félő, hogy esetleg mások is követik példáját. Titokban úgy érzik, ha egy ilyen boldogtalannak sikerülne börtöne ajtaját kinyittatni, egész tömeg rohanna utána, hogy erőszakkal kiszabaduljon. Igyekeznek bennünket megtörni és elfárasztani szerencsétlen sorsunk megmásíthatatlanságának bizonyításával. Azt hiszem, hogy jól vezetett államban éppen ennek az ellenkezője volna helyes: meg kellene nehezíteni a bejutást a rendbe, és megkönnyíteni a kilépést. És miért ne lehetne itt is, mint oly sok más ügyben, csekély formahiba miatt az egész eljárást megsemmisíteni, még ha egyébként helyénvaló is? Az állam berendezéséhez okvetlenül szükség van kolostorokra? Vajon Jézus Krisztus gondolt-e rendházak alapítására? Az egyháznak szüksége van-e erre? Vagy az égi vőlegénynek ennyi balga szűzre? Minek az emberi nemnek ennyi áldozat? Hát sohasem érezték annak szükségét, hogy betemessék ezt az örvényt, amelybe annyi jövendő nemzedék hull? Az a sok szokásból eldarált ima, amelyet itt elmondanak, ér-e annyit, mint egyetlen koldusnak adott fillér? Isten társas lénynek teremtette az embert, és vajon akarja-e, hogy bezárkózzék magányába? Az Úr, aki annyira állhatatlannak, gyengének teremtett, vajon helyesli ezeket a vakmerő fogadalmakat? Ezeket a fogadalmakat, amelyek a természet törvényeibe ütköznek, és csak betegnek született lények tarthatják meg, akikben elpusztulnak a szenvedély csírái, és akiket joggal
nevezhetnék szörnyetegnek, ha haladott eszméik folytán olyan világosan láthatnánk az emberek belsejébe, mint külsejüket látjuk! Azok a gyászszertartások, amelyekkel a beöltözés és fogadalom kíséretében egy férfit vagy egy nőt a szerzetesi élet boldogtalanságába bevezetnek, vajon felfüggesztik-e a szervezet működését? Nem ébrednek-e fel éppen a csend, a kényszerűség és tétlenség folytán hihetetlen erővel, olyan hatalommal, amilyet a világi ember nem is ismer, mert másfelé is fordulhat érdeklődése? Vagy ismerünk-e a világiak között olyanokat, akiket tisztátlan szellemek kísértenek és gyötörnek? Van-e köztük ennyi kiélt, sápadt, sovány lény, az elepedt és elsenyvedt természet következtében? Hol van ennyi sóhajtozással eltöltött éjszaka, ennyi átsírt nappal, látszólag ok nélkül búskomorsággal telve? Hol lázad fel a természet többször a természetellenes kényszer ellen, összetörve az akadályokat, és olyan zavart keltve a szervezet rendjében, amelyből nincs többé kivezető út? A bánat és rosszkedv minden társadalmi jótulajdonságot kiirt; sem testvér, sem barát, sem szülő nincs többé, az élet számunkra csak múló pillanat, a földi kapcsolatokat semmibe sem veszik, és az élet legédesebb kötelékeit csak úgy tekintik, mint átutazó utas az elébe kerülő tárgyakat, amelyeket hamarosan elhagy. Hol van ennél több gyűlölet, düh és undor? Hol több zsarnokság, örökké tartó indulat és csendben fogant szenvedély, kíváncsiság és kegyetlenség? "Nem ismerik a zárt intézetek történetét - mondotta Monouri úr védőbeszédében, majd hozzáfűzte: - Szegénységi fogadalmat tenni annyi, mint tolvajlást vagy lustaságot fogadni, a szüzességi fogadalom annyi, mint megígérni Istennek, hogy állandóan vétkezünk legbölcsebb és legfontosabb törvénye ellen, engedelmességet fogadni annyi, mint lemondani az ember elidegeníthetetlen jogáról, a szabadságról. Ha megtartják e fogadalmakat, bűnöznek, ha nem, esküszegők. A kolostori életre csak fanatikusok vagy képmutatók valók." Egy fiatal lány engedélyt kért szüleitől, hogy kolostorba vonulhasson, de atyja csak azzal a feltétellel engedte meg neki, hogy három évig gondolkodjék, mielőtt végleg belép a rendbe. A fanatikus leány ezt súlyos feltételnek találta, de engedelmeskednie kellett. Három év után még mindig komoly elhivatottságot érzett, és kérte atyjától a végső beleegyezést. "Jól van, gyermekem, én háromévi gondolkodási időt kértem tőled a te számodra, remélem, most ugyanannyit fogsz adni nekem, hogy gondolkodhassam a dologról!"... Ez még súlyosabb volt, a leány sok könnyet ontott, de az apa hajthatatlan maradt. Hat év után végre belépett a kolostorba, és letette a fogadalmat. Jó apáca volt, egyszerű, kegyes, minden kötelességteljesítésben lelkiismeretes; gyóntatói azonban kihasználták őszinteségét, kifaggatták a gyóntatószékben arról, hogy mi történik a rendházban. Főnöknője megtudta és bezáratta, eltiltva őt a vallásos gyakorlatoktól. A leány megőrült; mert hogyan állhatná ki egyetlen ember ötven személy állandó üldözését, akik napkeltétől estig egyebet sem tesznek, mint kínozzák? Előzőleg még anyjának is állítottak csapdát, ami ékesen bizonyítja, hogy milyen kapzsiak a rendházak. Megüzenték neki, kérjen engedélyt arra, hogy meglátogathassa cellájában leányát. A vikáriusi hivatalhoz fordult, amely megadta az engedélyt. A legnagyobb megrökönyödésére gyermeke cellájában csak négy üres falat talált. Mindenét
elvitték. Tudták, hogy e jó és érzékeny szívű anya nem fog ebbe belenyugodni. Valóban, újra berendezte leánya celláját, fehérneművel és ruhával látta el, de kijelentette az apácák előtt, hogy kíváncsisága többe került, mintsem hogy megismételhetné. Három vagy négy látogatás évenként, és a tönk szélére juttatná lánya húgait és fivéreit... Lám, így áldozzák fel a család egy részét a nagyravágyásnak és fényűzésnek, hogy előnyösebb sorsot biztosíthassanak a család másik részének; ilyen erkölcsi fertőbe taszítják a társadalom alját. Hány anya bűnhődik titkos vétke miatt másért - mint az én anyám is! Manouri úr egy másik iratot is szerkesztett, amely kissé nagyobb hatást keltett. Élénk vita indult meg: még egyszer felajánlottam nővéreimnek, hogy teljes egészében rájuk hagyom szüleim örökségét. Volt olyan pillanat, amikor pöröm kedvező fordulatot vett, és remélni kezdtem, hogy szabad leszek; annál rettenetesebb volt csalódásom, amikor ügyemet tárgyalták, és elvesztettem a pört. Már az egész zárda tudta, amikor én még reméltem. Micsoda mozgás, öröm, mennyi suttogás, jövés-menés a főnökasszonynál, egymásnál tett látogatások! Egész testemben remegtem, sem cellámban maradni, sem kimenni nem tudtam, egyetlen barátnőm sem volt, akinek karjai közé vethettem volna magam. Ó, milyen kegyetlen nap is egy nagy per ítéletnapja! Letérdeltem, imába kezdtem, de lelkem állandóan visszatért pöröm színhelyére. Hallottam a bírák és ügyvédek vitáit rosszul védelmezték ügyemet -, beleszóltam... Nem ismertem egyik bírámat sem, de voltak róluk elképzeléseim, kedvezőek és kedvezőtlenek, vagy közömbösek; hihetetlenül meg voltam zavarodva. A lárma végre elhallgatott, és mély csendnek adott helyet. Az apácák már nem fecsegtek, és úgy tetszett, mintha a kórusban hangjuk jobban csengett volna, mint máskor, legalábbis azoké, akik énekeltek, a többiek hallgattak, s az istentisztelet után csendesen visszavonultak. Elképzeltem, hogy a várakozás éppúgy nyugtalanította őket, mint engem. Délután hirtelen újrakezdődött a lárma; ajtók nyíltak és csukódtak, apácák jöttek-mentek, halkan suttogtak egymással. Fülemet ajtómhoz tapasztottam, de előtte elmenvén hallgattak, és lábujjhegyen jártak. Éreztem, hogy pöröm elveszett; egy pillanatig sem volt semmi kétség efelől. Újra elkezdtem fel-alá járni cellámban szótlanul; csaknem megfulladtam, de nem panaszkodhattam; karomat összekulcsoltam fejem fölött, és hol az egyik, hol a másik falhoz támasztottam homlokomat. Pihenni akartam ágyamon, de szívem oly hevesen vert, hogy újra fel kellett kelnem. Igen, szívem hallhatóan dobogott; lüktetését látni lehetett ruhámon keresztül. Ilyen állapotban voltam, amikor jelentették, hogy látogatóm érkezett. Lementem, de nem mertem sietni. Az, aki a látogatót bejelentette, olyan vidám volt, hogy azonnal éreztem, hogy szomorú lehet a nekem hozott hír. Mikor a társalgó ajtajához értem, egy pillanatra megálltam, és a két fal közti sarokban megtámaszkodtam: nem tudtam megállni a lábamon. Végül beléptem, de senki sem volt ott. Vártam. Nyilván megakadályozták, hogy elém kerüljön az, aki hivatott, mert nem sejtették, hogy ügyvédem küldi, és tudni
akarták, miről beszélünk. Már össze is gyűltek, hogy kihallgassanak. Mikor végre megjelent, ülve talált, fejemet karomra hajtottam, és a rácsra támaszkodtam. - Manouri úrtól jövök - mondotta. - Biztosan azért, hogy közölje velem, elvesztettem pörömet. - Nem tudom. Ezt a levelet adta át, arca nagyon bánatos volt, mikor rám bízta, és én sietve jöttem, ahogy meghagyta. - Adja ide... Átnyújtotta a levelet, s én anélkül vettem át, hogy ránéztem vagy megmozdultam volna. Térdemre tettem, és így maradtam. - Nincs semmi válasz? - kérdezte az ember. - Nem. Elmehet. Elment, de én meg sem moccantam, nem tudva elhatározni, hogy megmozduljak vagy kimenjek. A kolostorban nem szabad levelet kapni vagy levelet írni a főnöknő engedélye nélkül: mindent át kell adni. Meg kellett hát mutatnom az én levelemet is. Elindultam, de azt hittem, sohasem érek oda. A börtönéből kilépő fogoly nem járhat lassabban vagy levertebben, amikor átveszi ítéletét. Végre ajtaja elé érkeztem. Az apácák messziről figyeltek, hogy semmit se veszítsenek fájdalmam és megaláztatásom látványából. Kopogtam, az ajtó kinyílt. Néhány apáca volt a főnöknőnél, a ruhák szegélyén láttam, mert nem mertem szememet felemelni. Remegő kézzel adtam át a levelet, átvette, elolvasta és visszaadta. Visszatértem cellámba, letettem a levelet magam elé, és leroskadtam ágyamra anélkül, hogy elolvastam volna; le sem mentem ebédelni, mozdulatlan maradtam egészen az esti ájtatosságig. Fél négykor a harang lehívott a templomba. Néhány apáca már odaérkezett, a főnökasszony a szentély bejáratánál várt, és rám parancsolt, hogy térdeljek kint le. A többiek bementek, és az ajtó bezárult. Ájtatosság után mindenki kijött, elvonultak mellettem; utolsónak csatlakoztam. Ettől kezdve mindenbe beletörődtem, bármit parancsoltak is. Kitiltottak a templomból, és eltiltottam magam a refektóriumtól és a sétától. Gondolkoztam helyzetemen: egyedüli kivezető útnak zenei tehetségem látszott és az engedelmesség. Megelégedtem volna azzal az elfeledettséggel, melyben napokig hagytak. Akadt néhány látogatóm, de egyedül Manouri urat fogadhattam. Amikor a társalgóba léptem, ugyanúgy találtam, mint ahogyan engem talált küldönce, aki a levelet hozta - fejét karjára hajtva és karját a rácsra támasztva. Megismertem, de nem szóltam semmit. Nem mert sem rám nézni, sem szólni. Végre ugyanebben a helyzetben maradva azt mondta:
- Írtam önnek. Elolvasta a levelet? - Megkaptam, de nem olvastam el. - Tehát nem tudja... - De igen, uram, mindent tudok, sejtettem sorsomat, és belenyugodtam. - Hogy bánnak önnel? - Még nem sokat törődnek velem. De a múltból megítélhettem, hogy mi vár rám. Csak egy vigaszom van: minden remény nélkül lehetetlen annyit szenvedni, mint akkor: meg fogok halni. Olyan hibát követtem el, amelyet nem szoktak megbocsátani a zárdában. Nem kérem Istent, hogy lágyítsa meg azok szívét, akiknek kiszolgáltatott, csak azt kérem, hogy mentsen meg a kétségbeeséstől, és hívjon mielőbb magához. - Leányom - mondta Manouri úr zokogva -, ha saját nővérem lett volna, sem tudtam volna többet tenni. Érzékeny szívű ember volt. - Ha hasznára lehetek valamiben, kérem, rendelkezzék velem. Elmegyek az elnökhöz, aki hallgat rám, elmegyek a püspökhöz, a főespereshez... - Ne keresse fel őket, uram, mindennek vége. - De ha más zárdába helyeznék át önt? - Túl sok az akadály. - Miféle akadály? - Az engedélyt nehéz megkapni, és az előírt összeget ott is le kellene tennem, vagy az ittenit visszakapnom. És mi mást találnék egy másik kolostorban? Hajlíthatatlan szíveket, könyörtelen főnöknőt. Az apácák sem lesznek jobbak, mint ezek itt; ugyanazok a kötelességek és ugyanazok a kínok várnának ott is rám. Jobb, ha itt fejezem be napjaimat, rövidebb lesz... - De ön iránt sok becsületes ember érdeklődik, gazdag emberek is: senki sem fogja önt visszatartani, ha úgy megy el, hogy semmit sem visz magával. - Lehet. - A halott vagy költöző apáca növeli azok jobblétét, akik itt maradnak.
- De ezek a becsületes gazdag emberek nem gondolnak többé rám, és bizonyára elzárkóznak majd az elől, hogy nekem a szükséges összeget megadják. Miért gondolja, hogy könnyebb a világiaknak kihozni a kolostorból egy apácát, aki nem odavaló, mint a vallásosaknak egy erre hivatottat beléptetni? Avagy nekik könnyű megszerezni az előírt összeget? Ugyan, uram, hiszen mindenki visszavonult tőlem, amióta elvesztettem pörömet; senki sem látogat meg többé. - Engedje meg, hogy én intézzem ezt az ügyet! Nagy örömet okozna vele. - Nem kérek semmit, nem remélek semmit, nem tiltakozom semmi ellen, egyetlen menekvési lehetőségem összedőlt. Csak legalább azt remélhetném, hogy Isten megváltoztat, s hivatástudat foglalja el a kilépés reményének helyét, ha már szabadulásra nem számíthatok... De ez lehetetlen: ruhám valósággal bőrömhöz, csontjaimhoz tapad, s mind jobban és jobban szenvedek. Mily rettenetes tudat, hogy most már örökké apáca, éspedig rossz apáca leszek! Egész életemben börtönöm rácsába verhetem fejemet! Sikoltozni kezdtem, képtelen voltam elfojtani kiáltásaimat. Manourit megdöbbentette a felindulás, és azt kérdezte: - Megengedi, hogy megkérdezzem, nincs-e a heves fájdalomnak valami titkos oka? - Nincs, uram. Gyűlölöm a magányos életet, és mindig gyűlölni fogom. Sohasem fogok beletörődni e börtönélet nyomorúságába, melyet gyűlöletes ostobaságnak tekintek; már rég megszokhattam volna, ha lenne rá hajlamom, hiszen ezerszer igyekeztem eddig is meghajolni, de hiába. Sóvárogva kértem Istentől társaim boldog lelki szegénységét, de nem nyertem el soha. És nem is fogja megadni. Minden tettem hibás, minden szavam fonák. Látszik rajtuk a hivatás hiánya. Percenként vétek a kolostori élet szabályai ellen. Alkalmatlanságomat gőgnek nevezik; legfőbb gondjuk, hogy folytonosan megalázzanak. Hibázok és büntetnek, büntetnek, és ismét hibázni fogok. Azzal töltöm napjaimat, hogy a falak magasságát méregetem szememmel... - Nem tudom őket ledönteni, de mást talán tehetek... - Ne kísérelje meg, uram. - Más zárdába kell mennie, ezt keresztülviszem. Remélem, nem fogják megtiltani a találkozást. Állandóan hírt adok majd. Bízzék benne, kihozom innen, ha beleegyezik. Ha túl szigorúak lennének önhöz, tudassa velem. Késő volt, amikor Manouri úr elment. Visszatértem cellámba. Nemsokára az esti istentiszteletre harangoztak. Az elsők között érkeztem, de hagytam, hogy előttem vonuljanak be az apácák, mert úgy gondoltam, hogy nekem tilos a templomba lépni. A főnöknő be is csukta az ajtót előttem. Este, a refektóriumban
megparancsolta, hogy üljek le a terem közepén a földre. Engedelmeskedtem; csak vizet és kenyeret kaptam, amiből sírva ettem egy keveset. Másnap tanácskoztak felettem, az egész zárdát szólították fel, hogy ítélkezzék: megfosztottak a sétától, egy hónapig csak a szentély bejáratánál hallgathattam misét. A földön ülve kellett a refektóriumban ennem, három napig nyilvános megbánást tartani, azután megújítani fogadalmamat, cilíciumot hordani, és minden másnap böjtölni, azonkívül minden pénteken a délutáni istentisztelet után sanyargatni magamat. Mialatt az ítéletet kimondták, térdeltem, és fátylamat arcomra borították. Másnap a főnöknő megjelent cellámban egy apácával, aki karján cilíciumot és azt a zsákszövetből való inget hozta, amelyet rám adtak, mikor a börtönbe vetettek. Megértettem, hogy mit jelent mindez; levetkőztem, jobban mondva letépték rólam fátylamat és ruháimat, és felvettem a vezeklőinget. Fejem és lábaim fedetlenek voltak, hosszú hajam vállamra hullott, és minden ruhám egy durva ing, a cilícium és a vezeklőköntös volt, amely nyaktól lábhegyig eltakart. Így maradtam egész nap, és így jelentem meg a szertartásoknál. Este, mikor visszatértem cellámba, hallottam, hogy litániát énekelve közeledtek kettős sorokban az apácák. Bejöttek, eléjük léptem, kötelet vetettek nyakamba, kezembe égő fáklyát adtak, a másikba ostort. Egyik apáca megfogta a kötél végét, és a két sor között végigvonszolva engem, egy kis belső szentély felé vitt, amely Szent Szűzanyánknak volt ajánlva. Az apácák halkan énekelve jöttek, csendben mentek el. A kis szentélyt csupán két gyertya világította meg, rám parancsoltak, hogy kérjek bocsánatot Istentől és apácatársaimtól a botrányért, amelyet okoztam. Vezetőm halkan mondotta, mit kell ismételnem, és én szó szerint megtettem. Ezután levették nyakamról a kötelet, és derékig levetkőztettek, hajamat, mely vállamra hullott, egyik oldalra vetették, és kezembe adták az ostort, elkezdvén a Misererét énekelni. Megértettem, hogy mit várnak tőlem, és megtettem. Mikor az ének véget ért, a főnöknő rövid beszédet tartott, eloltották a gyertyákat, az apácák visszavonultak, és én felöltözhettem. Mikor visszatértem cellámba, éles fájdalmat éreztem lábamban. Odanéztem: teljesen véresek voltak az apró üvegdaraboktól, amelyeket gonoszul utamra hintettek. Két napon át ugyanígy nyilvános megbánást tartottam, az utolsó napon még egy zsoltárt is elénekeltek a Miserere után. Negyedik napon visszaadták apácaruhámat, körülbelül ugyanazzal a szertartással, amellyel először kapja meg az ember. Az ötödik napon megújítottam fogadalmamat. Egy hónapig még vezekeltem előírás szerint, azután visszatértem a zárdai közösségbe, visszakaptam helyemet a templomban és a refektóriumban; szabályszerűen kivettem részem a kolostori teendőkből. De mekkora volt meglepetésem, amikor viszontláttam fiatal barátnőmet, akinek gondja volt rám azelőtt. Csaknem ugyanúgy megváltozott, mint
én; ijesztően sovány volt, halálosan sápadt, ajka fehér, szeme fénytelenül tekintett rám. - Ursula nővér - szóltam halkan -, mi baja? - Hogy mi bajom? - felelte. - Szeretem önt, és még kérdi! Ideje volt, hogy kínjai véget érjenek, mert belehaltam volna... Nyilvános megbánásom utolsó két napján nem volt véres a lábam, mert ő gondoskodott róla, hogy titkon elsöpörje utamból az üvegcserepeket. Mikor kenyéren és vízen kellett élnem, saját adagjának egy részét fehér kendőbe csavarva cellámba dobta. Sorsot húztak, hogy ki vezessen kötélen, és ő húzta ki. Volt hozzá bátorsága, hogy a főnöknőnél tiltakozzék e kegyetlen és embertelen feladat ellen; kijelentette, hogy inkább meghal, semhogy teljesítse. Szerencsére magas rangú családból származott, és nagyobb összeget kapott, amellyel a főnöknő felügyelete alatt szabadon rendelkezhetett, úgyhogy néhány font kávé és cukor árán talált olyan apácát, aki helyettesítette. Alig merem elhinni, hogy Isten keze érte utol ezt a szerencsétlent; megőrült, és be kellett zárni. Főnöknőm azonban él, uralkodik és kínoz, és igen jól érzi magát. Egészségem nem soká bírta ki e hosszú és kemény megpróbáltatásokat. Megbetegedtem. Ekkor mutatta meg Ursula nővér igazán, mennyire jó barátom. Az életemet köszönhetem neki. Igaz, hogy nem volt nagy kincs, amit megmentett, gyakran mondta ő maga is, de mindenképp igyekezett éjjel-nappal segíteni rajtam, amikor ő volt soros a betegszobában. És ha nem volt ott, akkor sem hanyagoltak el, hála ragaszkodásának és az apró ajándékoknak, amelyeket ápolóim között szétosztott aszerint, hogy elégedett volt-e velük vagy sem. Kérte, hogy virraszthasson mellettem éjjel, de a főnökasszony ezt megtagadta, azzal az ürüggyel, hogy túlságosan gyenge. Komolyan bánkódott emiatt. Sajnos, minden gondoskodása sem akadályozta meg betegségem fejlődését. Halálomon voltam. Felvettem az utolsó kenetet. Néhány perccel előtte kértem, hívják össze ágyamnál az egész zárdát, amit megtettek. Az apácák körülvették ágyamat, a főnökasszony is köztük volt; fiatal barátnőm ágyam fejénél állt, és könnyeitől nedves kezét nyújtotta nekem. Feltételezvén, hogy valami mondanivalóm van, feltámasztottak, és két párna segítségével felültettek. A főnöknőhöz fordultam, kértem áldását, és minden bűnöm bocsánatát, majd összes társaimtól bocsánatot kértem az okozott botrányért. Magam mellé tétettem egy csomó apróságot, amelyek cellámat díszítették, vagy személyes használatomat szolgálták, és arra kértem a főnöknőt, hogy rendelkezzen velük. Beleegyezett. Azoknak adtam át, akik csatlósai voltak, amikor engem börtönbe vetettek. Azután magamhoz hívtam azt az apácát, aki engem kötélnél fogva vezetett, amikor vezekeltem, megcsókoltam, és feszületemet meg rózsafüzéremet nyújtva át neki, így szóltam: - Kedves nővér, emlékezzék meg rólam imáiban; biztos lehet felőle, hogy én sem fogom önt elfelejteni Isten színe előtt... - Miért nem vett el Isten ebben a pillanatban? Nyugodtan álltam volna színe elé. Oly nagy boldogság ez, és ki lehetne biztos felőle, hogy másodszor is sikerül?
Ki tudja, hol leszek utolsó órámban, amit úgysem kerülhetek el? Bár megújítaná isten szenvedéseimet, és bár olyan nyugalommal fogadhatnám a halált, mint akkor! Megnyílt előttem az Ég. A lelkiismeret ilyen percekben nem csal, és akkor örök üdvösséget ígért nekem. Miután a szertartás elmúlt, teljes érzéketlenség vett erőt rajtam. Ezen az éjszakán lemondtak rólam, de azért időről időre megnézték az érverésemet. Éreztem, hogy kezek babrálnak arcomon, mintha messziről hangokat hallottam volna, amelyek azt mondták: - A láz emelkedik... az orra hideg, nem éri meg a holnapot... tiéd marad a rózsafüzér és a kereszt... - Egy másik hang ingerülten tiltakozott: - Menjetek, menjetek, hagyjátok békében meghalni; hát nem kínoztátok már eleget? Édes pillanat volt, amikor elmúlt a krízis, és szemem kinyitva újra barátnőm karjában találtam magam. Egy percre sem hagyott el, egész éjjel mellettem volt, ismételte a haldoklók imádságát, megcsókoltatta velem a feszületet, és utánam ő csókolta meg. Azt hitte, amikor tágra nyitottam szememet és mélyen sóhajtottam, hogy ez az utolsó sóhajom; elkezdett sikoltozni, barátnőjének nevezett, és így kiáltott: - Ó, Istenem, irgalmazz neki és nekem is, fogadd be lelkét! Kedves barátnőm, ha majd Isten előtt állsz, emlékezzél Ursula nővérre!... Szomorú mosollyal néztem rá, könnyeztem, és megszorítottam a kezét. Bouvard doktor ebben a pillanatban érkezett; ő volt a ház orvosa; amint mondják, igen jó orvos, de zsarnok, kemény és gőgös. Erőszakosan félrelökte barátnőmet, megfogta pulzusomat, és megtapogatta bőrömet, mögötte a főnöknő és kegyeltjei álltak. Néhány rövid kérdést intézett hozzájuk arról, hogy mi történt, és azt mondta: - Meg fog gyógyulni. - A főnöknőre nézett, akinek ez nem tetszett: - Igen, asszonyom, felgyógyul; a bőr egészséges, a láz leesett, és az élet újra csillog szemében. Minden szavánál öröm öntötte el a barátnőm arcát, ennek ellenkezője látszott a főnöknő és társai arckifejezésén. Csak nehezen tudtak uralkodni magukon. - Uram - mondottam -, nem akarok életben maradni. - Elég kár - mondta; azután valamit rendelt, és elment. Azt mondják, hogy öntudatlanságom idején többször ezt mondtam: "Kedves anyám, nemsokára jövök, és elmondok mindent!" Bizonyára régi főnöknőmhöz beszéltem. Arcképét senkinek sem adtam oda, magammal akartam vinni a sírba. Bouvard doktor jóslata beteljesült: a láz csökkent, és az erős izzadás véglegesen elmulasztotta. Most már mindenki meg volt győződve felgyógyulásomról. Valóban így történt, bár felépülésem nagyon hosszú volt. De meg volt írva, hogy ebben a
zárdában semmiféle kínt ne kerüljek el. Betegségemtől sokat szenvedtem, de Ursula nővér csaknem állandóan mellettem maradt. Mikor visszakaptam erőmet, ő kezdett gyengélkedni; rosszul emésztett, délutánonként mély, hosszú ájulások lepték meg, amelyek néha negyedórákig is tartottak. Olyan volt, mint egy halott, szeme elhomályosult, hideg veríték verte ki homlokát, és nagy cseppekben folyt le arcáról, karja mozdulatlanul csüngött kétoldalt. Csak akkor tért magához, ha megoldották övét, és kigombolták ruháit. Alig eszmélt fel, első dolga volt engem keresni szemével, és mindig megtalált; néha, amikor félig eszméletnél volt, kezével keresgélt, felém nyúlt, anélkül, hogy szemét kinyitotta volna. Olyan világos volt, hogy kit keres, hogy ha mást talált maga mellett, visszaesett ájulásába. A nővérek hozzám szaladtak: - Suzanne nővér, önt akarja, jöjjön gyorsan! - Térdre ereszkedtem ágya mellett, kezét homlokomra tettem, és így maradtam, amíg magához nem tért. Akkor ezt mondta: - Suzanne nővér, úgy látszik, én megyek el, és te maradsz itt! Én fogom előbb viszontlátni, és beszélni fogok Neki rólad - bizonyára sírva fakad majd. Vannak keserű, de vannak édes könnyek is, és ha szeretet volna odafenn, miért ne sírnának ők is?! Azután vállamra hajtotta fejét, és sokáig zokogott. - Isten veled, Suzanne nővér, isten veled, barátnőm. Ki fogja megosztani szenvedésedet, ha én már nem leszek? Vajon ki?... Ó, kedvesem, mennyire sajnállak, érzem, hogy elmegyek, érzem. Ha boldog lennél, mennyire sajnálnám, hogy meghalok... Állapota megijesztett. Beszéltem a főnöknővel. Kértem, hogy vigyék a betegszobába, és mentsék fel a szertartások és más nehezebb gyakorlatok alól, hogy hívjanak orvost, de mindig azt a választ kaptam, hogy a baj nem súlyos, és hogy az ájulások maguktól el fognak múlni. A kedves Ursula nővér igyekezett kötelességét teljesíteni és a közösség életét élni. Egy napon, miután részt vett a matutinumon, szobájában maradt. Gondoltam, hogy beteg, és reggeli mise után futottam hozzá. Ágyán fekve találtam, teljesen fel volt öltözve. Azt mondta: - Itt vagy, kedves Suzanne? Gondoltam, hogy el fogsz jönni, és vártam. Hallgass ide. Mennyire kívántam, hogy jöjj! Ájulásom ma sokkal tovább tartott, és mélyebb volt, mint máskor - azt hittem, nem térek többé magamhoz és sohasem látjuk egymást. Íme, itt van szekrényem kulcsa, az alsó fiók deszkája alatt találsz egy csomó levelet, amelyektől sohasem tudtam elszakadni - bármilyen veszéllyel járt is megőrzésük -, pedig majd megszakadt a szívem, valahányszor elolvastam őket, noha csaknem fehérre mosták őket könnyeim. Halálom után kiviszed a csomagot és elégeted, ugye? - Annyira gyenge volt, hogy nem tudott folyékonyan beszélni, csaknem minden szótagnál megállt, és olyan halkan beszélt, hogy alig értettem, noha fülemet majdnem szájához tapasztottam. Átvettem a kulcsot, és kérdőn a szekrényre mutattam, bólintott. Éreztem, hogy örökre el kell válnunk, meg voltam
róla győződve, hogy betegsége vagy az enyémnek volt folytatása, vagy a sok izgalom és a miattam való bánat okozta; hangosan, kétségbeesetten zokogni kezdtem. Megcsókoltam homlokát, szemét, arcát és kezét: bocsánatot kértem tőle, de mintha távol lett volna, nem hallott. Egyik keze arcomon nyugodott, és simogatta, talán nem is látott, azt hitte, kimentem, mert hívni kezdett: - Suzanne nővér?! - Itt vagyok - feleltem. - Hány óra? - Fél tizenkettő. - Fél tizenkettő?! Menj ebédelni, azután gyorsan jöjj vissza! Ebédhez csengettek, ott kellett hagynom. Mikor az ajtóhoz értem, visszahívott, erőlködve felemelkedett, és csókra nyújtotta arcát; megcsókoltam, erősen megszorította kezemet, úgy látszott, mintha nem volna képes elválni tőlem. - De sajnos, el kell hagynunk egymást - mondta. - Isten így akarja. Isten veled, Suzanne, add ide a feszületemet! - Kezébe tettem, és távoztam. Már felkeltek az asztaltól. Kértem a főnöknőt, valamennyi nővér jelenlétében, hogy vizsgáltassa meg Ursula nővért, mert veszedelemben van, és hogy nézzen utána saját maga. - Jó, nézzük meg! - felelte, és néhány társam kíséretében felment a cellába. Követtem őket. Szegényke nem volt többé. Felöltözve feküdt ágyán, feje félrebillent párnáján, szája nyitva volt, szeme becsukva, a feszület kezében. A főnöknő hidegen ránézett, és ezt mondta: - Meghalt. Ki hitte volna, hogy ilyen hamar? Kiváló teremtés volt harangozzunk érte, és temessük el! Egyedül maradtam ágyánál. Nem tudom leírni fájdalmamat. De irigyeltem sorsáért. Közeledtem hozzá, sírtam, sokszor megcsókoltam, letakartam arcát a lepedővel, vonásai már megváltoztak. Azután arra gondoltam, amit rám bízott. De hogy ne zavarjanak, megvártam, míg mindenki misére ment. Ekkor kinyitottam a szekrényt, kivettem a deszkát, és megtaláltam az eléggé súlyos papírcsomót, amelyet azonnal elégettem. Ez a fiatal lány mindig szomorú volt, nem emlékszem, hogy mosolyogni láttam volna, kivéve egyszer, betegsége alatt. Így álltam hát egyedül a kolostorban és a világban. Nem volt többé senkim, aki érdeklődött volna sorsom iránt. Nem hallottam többé Manouri úrról, az ügyvédről sem. Azt hittem, hogy vagy visszariadt a nehézségektől, vagy hogy munkája és szórakozásai közepette megfeledkezett a nekem tett ígéretről, de nem nagyon haragudtam ezért; szelíd természetű vagyok, és mindent meg tudok bocsátani az embereknek, kivéve az igazságtalanságot, embertelenséget, és hálátlanságot. Tehát tőlem telhetően megbocsátottam Manouri úrnak és mindenkinek, aki élénk érdeklődést mutatott ügyem iránt, és akik elfelejtettek; köztük önnek is, márki úr. Felettes egyházi hatóságunk ekkor látogatta meg rendházunkat.
Beléptek, megtekintették a cellákat, kikérdezték az apácákat, beszámoltattak maguknak a világi és egyházi ügyvitelről. Ezek a felügyelők, aszerint hogy hogyan teljesítik hivatásukat, rendszerint vagy növelik, vagy csökkentik a rendetlenséget. Viszontláttam a kemény és becsületes Hébert urat két ifjú és megértő tanítványával. Nyilván emlékeztek arra a szomorú állapotra, amelyben láttak, mert szemük megtelt könnyel, és arcukon látható volt meghatottságuk és örömük. Hébert úr leült, és szembe ültetett magával, míg két társa a széke mögé állt, és nem vette le rólam szemét. Hébert úr ezt kérdezte: - Nos hát, Suzanne, hogy bánnak most önnel? - Elfelejtenek, uram - válaszoltam. - Annál jobb. - Igen, én is azt kívánom. De volna egy nagy kérésem: hívassa ide főnöknőmet. - Miért? - Mert ha megtörténik, hogy valaki panaszt tesz, bizonyára engem fog gyanúsítani. - Értem. De azért csak mondjon el mindent, amit akar. - Uram, könyörgöm, hívassa őt ide, hadd halljon minden kérdést és feleletet. - Csak beszéljen. - Ó, uram, tönkretesz engem. - Ne féljen semmitől! E perctől fogva már nem parancsol önnek, mert áthelyezik a Sainte-Eutrope-ba, Arpajon mellé, még e hét vége előtt. Igen jó barátai vannak. - Jó barát? Nem ismerek ilyet, uram. - Az ügyvédje. - Manouri úr? - Igen ő. - Nem hinném, hogy még emlékszik rám. - Beszélt nővéreivel, az érsek úrral, az elnökkel, és mindenkivel, aki jószívűségéről ismeretes. Megszerezte önnek a szükséges alapítványi összeget az új zárdához, és most már csak pillanatokig marad itt! Így nyugodtan megmondhatja nekem, ha tud valami rendellenességről; ezt parancsolom, a szent engedelmesség nevében!
- Nem tudok semmiről. - Hogyan? Bizonyára tettek önnel valamit, amióta elvesztette pörét. - Azt hitték, azt kellett hogy higgyék, hogy hibát követtem el, amikor megfellebbeztem fogadalmamat. Ezért kellett Istentől bocsánatot kérnem. - De azt szeretném tudni, milyen körülmények között?... Miközben ezeket mondta, fejét csóválta, és összeráncolta szemöldökét; megértettem, csak rajtam múlik, hogy visszaadjam a főnökasszonynak az ostorcsapások egy részét, amelyekkel megkínzott. Ezt azonban nem akartam. A főesperes látta, hogy tőlem nem tud meg semmit, és elment, lelkemre kötve, hogy tartsam titokban Sainte-Eutrope-ba való áthelyezésemet. Míg Hébert úr előrement a folyosón, két kísérője visszafordult, és nagyon szelíd, gyengéd arckifejezéssel köszöntöttek. Nem tudom, kik lehetnek, de adja Isten, hogy mindig ily szelídek és irgalmasak maradjanak. Ritkán láttam ennyi finomságot papi lelkekben, pedig mi sem illenék jobban azokhoz, akik az emberi gyöngeségek ismerői és Isten kegyelmének letéteményesei. Már azt hittem, hogy Hébert úr más apácák kikérdezésével van elfoglalva, amikor hirtelen újra belépett cellámba. - Mióta ismeri Manouri urat? - Pöröm óta. - Ki ajánlotta önnek? - Az elnöknő. - Gyakran kellett vele beszélgetnie ügye folyamán? - Nem, uram, keveset láttam. - És hogyan igazította útba? - Néhány saját kezűleg írt irattal. - Van ezekről másolata? - Nincs, uram. - És ki adta neki ezeket az iratokat? - Az elnöknő.
- Őt honnan ismerte? - Ursula nővér révén, aki barátnőm és neki rokona volt. - Látta Manouri urat pörének elvesztése óta? - Egyszer. - Ez elég kevés. És nem írt önnek? - Nem, uram. - És ön sem írt neki? - Nem, uram. - Bizonyára jelenteni fogja önnek, amit önért tett. Megparancsolom, hogy egyáltalán ne beszéljen vele a társalgóban, és ha ő ír önnek, akár közvetett úton, levelét felbontatlanul - érti? -, úgy, ahogyan érkezik, elküldi nekem!... - Igen, uram, engedelmeskedni fogok önnek. Akár engem, akár jótevőmet fogta gyanúba Hébert úr, nagyon megbántott vele. Aznap este megjelent Manouri úr Longchamp-ban, de megtartottam szavamat, és nem akartam vele beszélni. Másnap küldönce hozta el levelét, amelyet anélkül, hogy kinyitottam volna, Hébert úrnak küldtem el. Kedden történt, ha jól emlékszem. Türelmetlenül vártam a főesperes ígéretének és Manouri úr eljárásának következményeit. Szerda, csütörtök, péntek elmúlt anélkül, hogy bármit is hallottam volna. Milyen hosszúak voltak ezek a napok! Remegtem, hogy valami akadály jött közbe, és minden felborul. Ha nem is kaptam vissza szabadságomat, de legalább börtönt változtathatok - az is valami. Az első örvendetes esemény után másikat remélünk, talán ez a reménység az eredete annak a közmondásnak, hogy a szerencse ritkán jő magában. Ismertem társaimat, akiket elhagyok, és nem volt nehéz elképzelnem, hogy az új foglyok jobbak lesznek, de akármilyenek is, rosszabbak és rosszakaratúbbak semmi esetre sem lehetnek. Szombat reggel kilenc óra körül nagy mozgást vettem észre a zárdában, de hiszen oly kevés kell hozzá, hogy apácák valamin felinduljanak. Ideoda jártak, suttogtak, a hálótermek ajtaja nyílt és csukódott, és ugye már észrevette, hogy ez mindig a kolostori forradalmak előjele. Egyedül voltam cellámban: szívem dobogott. Hallgatóztam, kinéztem az ablakon, járkáltam anélkül, hogy tudtam volna róla, és azt mondogattam magamban, az örömtől reszketve: - Értem jönnek... nemsokára nem leszek már itt. Ezúttal nem tévedtem.
Két ismeretlen jött értem: egy arpajoni apáca és az ottani kapusnő. Egyetlen szóval megmagyarázták, miért jöttek... Sietve összekapkodtam kis holmimat, és válogatás nélkül a kapusnő kötényébe dobáltam, aki összecsomagolta. Nem óhajtottam elbúcsúzni a főnöknőtől, Ursula nővér nem volt többé, senki sem maradt itt, akit szerettem volna. Lementem: miután megnézték, hogy mit viszek magammal, kinyitották a kaput, beszálltam egy kocsiba, és elhagytam a zárdát. A főesperes és két ifjú kísérője, az elnöknő és Manouri úr a főnöknőnél voltak, itt érte őket távozásom híre. Útközben az apáca új zárdámról mesélt, és a kapusnővér mindenhez bólintott, mondván: - Ez a tiszta igazság. - Az apáca örült neki, hogy őt választották ki, hogy értem jöjjön, és barátnőm óhajtott lenni; ennek következtében mindjárt közölt velem néhány titkot, és adott néhány tanácsot, hogyan viselkedjem. Nyilván hasznára váltak e tanácsok - de nekem nem. Nem tudom, ismeri-e az arpajoni rendházat: nagy, négyszögletes épület, amelynek egyik oldala az országútra néz, a másik három kertekre és mezőkre. A főbejárat oldalán levő minden ablakban két-három nővér állt; már ez maga is sokat árult el a rendből, amely a házban uralkodott, többet, mint amennyit az apáca és kísérője elmondhatott. Láthatólag megismerték a kocsit, amelyben jöttünk, mert amint észrevették, minden főkötő eltűnt az ablakból. Megérkeztem új börtönöm kapuja elé: a főnökasszony tárt karokkal sietett elém, megcsókolt, és a közös terembe vezetett, ahol néhány apáca tartózkodott, míg mások most futottak oda. A főnökasszonyt X. asszonynak hívták. Nem tudom megállni, hogy le ne írjam, mielőtt továbbmennék. Kis termetű asszony, gömbölyű, de élénk és gyors mozgású. Fejét szüntelenül forgatja, a ruházatán mindig van valami rendetlen, arca inkább szép, mint csúnya, szemei, amelyek közül a jobb oldali kicsit magasabban van és nagyobb, mint a másik, tüzesek és nyugtalanok, járás közben előre vagy hátra lóbálja a karját. Mielőtt elrendezné gondolatait, máris beszélni kezd; emiatt dadog egy kicsit. Ha leül, állandóan izeg-mozog székén, mint akit zavar valami; gyakran minden jómodort elfelejt, mellkendője alá nyúl, és vakaródzik, lábát keresztbe veti, kérdez, és elfelejti, hogy mit feleltek neki, vagy beszél, de hirtelen elveszti a fonalat, megakad, zavarba jön, megharagszik, és ostoba libának nevezi az embert, idiótának, butának, ha nem tudja, hol hagyta el... Néha bizalmaskodva tegezi apácatársait, máskor a megvetésig gőgös és követelőző. Méltóságteljes megnyilvánulásai csak egy másodpercig tartanak. Hol elérzékenyül, hogy kegyetlen. Szabálytalan vonásai visszatükrözik szellemének csapongását és szeszélyes jellemét. Fegyelem és rendetlenség egymást váltják a házban; volt olyan nap, mikor minden összevissza ment, a bentlakók a novíciákkal és a novíciák az apácákkal keveredtek össze, egymás szobáiban szaladgáltak, együtt teáztak, kávéztak, likőrt vagy csokoládét ittak, a misét szemérmetlen gyorsasággal hadarták. De a sok zűrzavar közepette egyszerre csak megváltozott a főnöknő arca, megszólalt a csengő, és mindenki visszahúzódott cellájába; a lármát, kiabálást, zűrzavart a legmélyebb csend követte, mintha hirtelen mindenki meghalt volna. Ha ilyenkor egy apáca a legcsekélyebbet véti, a cellájába hívatja, megparancsolja neki, hogy vetkőzzék le, és ostorozza meg magát; az apáca engedelmesen levetkőzik,
veszi a korbácsot, és ütni kezdi magát, de alighogy hozzáfogott, a főnökasszonyt részvét tölti el, kitépi kezéből az ostort, sírva, hogy mily szerencsétlen, mert büntetnie kell, megcsókolja a bűnös szemét, homlokát, ajkát és vállát, simogatja és dicséri: "Ó, mily fehér a bőröd, és mily sima, milyen teli a nyakad, a derekad, a hajad! De Augusztina nővér, miért szégyelli magát előttem, hiszen nő vagyok, a főnöknőd - engedd le az inged! Ó, mily szép kebel és mily kemény! Dehogy engedem, hogy korbácsütések éktelenítsék el. Nem, erről szó sem lehet!" És tovább csókolgatja, felemeli, saját maga öltözteti fel, édes vigaszt suttog fülébe, felmenti a mise alól, és visszaküldi cellájába. Az ember sohasem tudja az ilyen nőknél, hogy mi tetszik nekik, mi nem, mit tegyen, mit ne tegyen az ember, semmi sem szabályszerű; az embert vagy agyonetetik, vagy éhen hal, örökös rendetlenség uralkodik a házban; a figyelmeztetés miatt vagy megsértődnek, vagy semmibe veszik; az ember vagy túl messze, vagy túl közel áll a főnöknőhöz, nincs sem tisztelt távolság, sem igazi közelség - vagy kegyben, vagy kegyvesztetten élsz, és hirtelen esel egyik állapotból a másikba anélkül, hogy tudnád, miért. Íme, egyik példája annak, hogyan intézte új főnöknőm a zárda dolgait: kétszer egy évben celláról cellára futott, mindenütt kidobálta az ablakon a likőrösüvegeket, amelyeket talált. Négy nappal később viszont ő maga küldött újakat a legtöbb apácának. Íme, ilyen volt az, akinek szent engedelmességet fogadtam - mert fogadalmunkat átvisszük egyik zárdából a másikba. Együtt léptünk be a házba; derekamat átkarolva vezetett be. Gyümölcsből, marcipánból és frissítőből álló reggelit hoztak. A szigorú főesperes dicsérni kezdett, mire félbeszakította: - Ó, igen, nem volt igazuk, jól tudom... A komoly főesperes folytatni akarta, de a főnöknő szavába vágott: - De mi ütött beléjük, hogy kiüldözték, hiszen olyan, mint a megtestesült szerénység, s ráadásul nagyon tehetséges! - A komoly főesperes ismét szólni akart, de a főnöknő most se hagyta, hanem így suttogott a fülembe: - Megőrülök magáért! Majd ha ezek a vaskalaposok elmentek, összehívom a nővéreket, és énekel nekünk egy kis dalt, ugye? - Alig tudtam megállni, hogy ne nevessek. A komoly Hébert úr tehetetlen volt; két kísérője mosolyogva figyelte, milyen zavarban vagyunk mind a ketten. De Hébert úr hamarosan visszanyerte szokásos szigorúságát, és megparancsolta a főnöknőnek, hogy üljön le és hallgasson. Leült, de látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. Ide-oda izgett-mozgott helyén, fejét vakarta, igazgatta ruháját ott, ahol nem volt rendetlen, ásított, miközben a főesperes komolyan magyarázta, hogy miért hagytam el a régi kolostort, mennyit szenvedtem ott, milyen lesz az a hely, ahova most jutok, és hogy hálásnak kell lennem azoknak, akik idehoztak. Ránéztem Manouri úrra, aki lesütötte szemét. Végre általános lett a beszélgetés, és a főnöknőre parancsolt kínos hallgatás is megszűnt. Manouri úrhoz közeledtem, megköszöntem neki a nekem tett szolgálatokat, remegtem és dadogtam, nem tudván, hogyan fejezzem ki hálámat. De talán zavarom és ellágyulásom jobban kifejezte mindezt, örömkönnyeim és egész magatartásom minden szónál ékesebben
beszélt. Válasza sem volt szabatosabb, mint az én beszédem, éppoly zavarban volt, mint én. Nem tudom, mit mondott, de megértettem, hogy legnagyobb jutalma az lenne, ha életemet kissé megjavította volna, és hogy még szívesebben fog arra gondolni, amit tett, mint én. Sajnálja, hogy foglalkozása a párizsi Igazságügyi Palotához köti, és így ritkán láthatja az arpajoni rendházat, de ha a főesperes és a főnöknő megengedi, időről időre érdeklődni fog egészségi állapotom és sorsom iránt. A főesperes nem figyelt, helyette a főnöknő azonnal válaszolt: - Természetesen, uram, ahányszor csak akarja! Azt fogja itt tenni, ami neki tetszik, majd igyekszünk elfeledtetni vele a korábbi szenvedését! - Aztán halkan hozzám fordult: - Sokat szenvedtél hát, gyermekem? De hogyan lehetett lelkük azoknak a longchamp-i szörnyetegeknek téged kínozni?! Ismertem a főnöknődet; együtt voltunk PortRoyalban iskolában, mindenki utálta. Lesz időnk beszélgetni, majd elmesélsz mindent! - És ezzel megfogta egyik kezemet, és veregetni kezdte. A fiatal diakónusok is elbúcsúztak. Későre járt, Manouri úr is elköszönt tőlünk, a főesperes és kísérői elmentek Arpajon földesurához, aki meghívta őket. Egyedül maradtam a főnökasszonnyal, de nem sokáig, mert az apácák, novíciák és növendékek hozzám szaladtak, és perceken belül vagy száz ember vett körül. Nem tudtam, kinek válaszoljak, kihez forduljak előbb, minden korú és rendű ember kérdezett, és úgy látszik, általában meg voltak elégedve velem és válaszaimmal. Mikor ez a haszontalan fecsegés már tartott egy ideig, de az első kíváncsiság lecsillapodott, és a tömeg kisebb lett, a főnöknő elküldött mindenkit, és ő maga mutatta meg cellámat. Különös modorában igyekezett kedveskedni: - Íme, kis barátnőm, itt az imafülkéd: itt fogsz Istenhez könyörögni; azt akarom, hogy párnát tegyenek a zsámolyra, nehogy gyenge térdedet felsértsd! Nincs szenteltvíz ebben a tartóban - ez a Dorothea testvér mindenről megfeledkezik! Próbáld csak ki ezt a fotelt, jó-e benne ülni? - Miközben beszélt, leültetett, hátrahajtotta fejemet a támlára, és megcsókolta homlokomat. Közben az ablakhoz ment, és meggyőződött róla, jól csukódik-e, oda-vissza húzta a függönyöket ágyam körül, megnézte a takarókat, és elégedettnek látszott. Felrázta a párnákat, és tovább beszélt: - Ó, itt jól fog nyugodni a kedves fejecskéd... a lepedők nem finomak, de ilyeneket használunk, a matracok jók... - Mire még egyszer megcsókolt, és otthagyott. Micsoda bolond teremtés! - gondoltam. Éreztem, hogy sok jó és rossz nap áll előttem. Berendezkedtem cellámban. Azután elmentem az esti ájtatosságra, a vacsorára és a sétára vacsora után. Néhány apáca közeledett hozzám, mások távol maradtak: az előbbiek számítottak a főnökasszonynál elért sikeremre, az utóbbiakat már megijesztette, hogy túlságosan kitüntet. Ezekben az első percekben kölcsönös bókokat mondtunk egymásnak, kérdéseket intéztek hozzám a régi kolostorról, hajlamaimat kutatva és fürkészve ízlésem és szellemem minőségét. Mindenféle apró csapdákat állítanak az emberek ilyenkor, amelyekből jogos következtetéseket
vonnak le. Például valamilyen rágalmat említenek, valamilyen történetbe kezdenek, és várják, hogy kérjed: folytassák, vagy azt lesik, hogy nem mutatsz érdeklődést a folytatás iránt; ha egy közönséges szót szólsz, bájosnak mondják, holott tudják, hogy nem az; szántszándékkal dicsérnek vagy dorgálnak; legtitkosabb gondolataidat kutatják; olvasmányaid felől faggatnak; szent és világi könyveket ajánlanak; felfigyelnek, mit választasz; a szabályok enyhe megsértésére buzdítanak; bizalmas közléseket tesznek, egy-két szóval illetik a főnöknő hibáit, de mindent megjegyeznek és besúgnak; megszólítanak, aztán otthagynak; az iránt puhatolóznak, mi a véleményed az erkölcsről, az ájtatosságról, a világról, a vallásról, szerzetesi életről, mindenről. Valami aztán az emberen ragad az egészből, és valamilyen melléknévben fejeződik ki, amelyet ráhúznak az emberre. Így neveztek el engem "tartózkodó Suzanne"-nak. Már az első este meglátogatott a főnöknő: jelen volt a vetkezésemnél, segített levetni fátylamat és főkötőmet, megfésült és levetkőztetett. Ezer édes bókot mondott, ezerszer megsimogatott, s ez meglehetősen zavarba hozott; nem tudom, miért, hiszen nem értettem semmit belőle, s ő sem. S ha jól meggondolom, nem is tudom, mit lehetett volna bennük találni. Elmondtam azonban a dolgot a gyóntatómnak, aki szerintem túl komolyan fogta fel ezeket a szememben ártatlan bizalmaskodásokat, és a legszigorúbban megparancsolta, hogy többé meg ne hallgassam. A főnöknő megcsókolta a nyakamat, vállamat és karomat, dicsérte derekamat, és ágyba fektetett. Jobbról-balról benézett takaróm alá. Megcsókolta a szememet, összehúzta a függönyöket, és elment. Elfelejtettem említeni: feltételezte, hogy fáradt vagyok, és megengedte, hogy akármeddig aludhassak. Éltem az engedelemmel; azt hiszem, ez volt egyetlen nyugodt éjszakám ebben a zárdában, bár minden éjszakámat itt töltöttem. Másnap, kilenc óra felé, valaki halkan kopogott ajtómon; még ágyban feküdtem, és az apáca, aki belépett, meglehetősen rideg hangon azt mondta, hogy késő van, a főnöknő vár. Felkeltem, gyorsan felöltözködtem és kimentem. - Jó reggelt, gyermekem - fogadott -, jól aludt? Íme, a kávé, amely egy órája vár önre. Remélem, jó lesz. Siessen meginni, azután beszélgetünk... Miközben ezt mondta, terítőt tett az asztalra, asztalkendőt a térdemre, beöntötte a kávét, és megcukrozta. A többi apáca is egymást szolgálta ki. Miközben reggeliztem, társaimról beszélt. Kedvesen vagy ellenszenvvel írta le szokásaikat, ezer kedveskedéssel, majd régi kolostoromról feltett kérdésekkel, szüleim, szenvedéseim iránti érdeklődéssel folytatta, dicsért vagy szidott valakit, szeszélyesen, de sohasem hallgatta végig a válaszomat. Nem ellenkeztem, elégedettnek látszott ítéletemmel, diszkréciómmal és szellememmel. Közben előbb egy, azután két, majd három, négy, öt apáca jött oda - a főnöknő madárkái iránt érdeklődtek, ő viszont apró hibákról vagy a távollevők kis nevetségességeiről csevegett; mindenki vidám volt. A cella egyik sarkában spinét állt, szórakozottan leütöttem néhány akkordot, minthogy a pletykázás nem érdekelt, mert új jövevény
voltam, s így nem ismertem azokat, akikről beszéltek. De ha jobban ismertem volna is őket, az ilyesmi semmiképpen sem mulattatott volna. Sok szellemesség kell ahhoz, hogy valaki tréfáljon; és kinek nincsenek apró hibái? Míg a többiek nevetgéltek, én a spinéten gyakoroltam; lassan mindenki rám kezdett figyelni. A főnöknő odajött, és vállamra ütött: - Gyerünk, Suzanne, szórakoztass minket! Játsszál valamit, azután majd énekelsz! - Engedelmeskedtem, és néhány darabot játszottam, amelyekre emlékeztem, majd rögtönzött előjáték után Mondoville néhány zsoltárát énekeltem. - Kitűnő! - mondta a főnöknő. - De szent dolgokban a templomban annyi részünk van, amennyi kell. Most egyedül vagyunk, ezek itt a barátnőim, és a tieid is lesznek, énekelj hát valami vidámabbat! Néhány apáca azt mondta: - Talán nem tud mást, talán fáradt még az úttól! Kímélni kell, először ennyi is elég! - Ó, nem - mondta a főnöknő -, remekül kíséri magát, és csodaszép a hangja! Valóban nem csúnya, de inkább kellemes és hajlékony, mint erős és gazdag a hangom. - Nem nyugszom, míg nem énekel valami mást is nekünk! Kicsit megsértődtem, mert az apácák le akartak beszélni az éneklésről, és azt mondtam, talán már unják is az egészet. - De én nem unom, és ez elég! Vártam ezt a választ. Elénekeltem tehát egy elég bájos kis dalt. Mindenki tapsolt, dicsért, csókolgatott, simogatott, és ráadást kért. Csupa kétszínű hízelgés, amelyet a főnöknő válasza váltott ki; aligha akadt egy is köztük, aki nem törte volna le szívesen a kezemet, és nem vette volna el a hangomat, ha lehet. Azok, akik sohasem hallottak életükben zenét, ostoba és helytelen megjegyzést tettek, amelyek egyáltalán nem tetszettek a főnökasszonynak. - Hallgassatok! - kiáltott. - Úgy énekel és játszik, mint egy angyal, és szeretném, ha mindennap idejönne. Valamikor tudtam egy kicsit zenélni, és arra kérem, hogy gyakoroljon velem. - Ó, asszonyom - feleltem -, ha valamikor tudott az ember, sohasem felejti el teljesen. - Szívesen megpróbálom, add csak át a helyedet! Azzal leült, és éppoly bolond, zavaros és bizarr dolgokat játszott, amilyenek a gondolatai voltak. De minden hiba ellenére is észrevettem, hogy a keze sokkal könnyebb, mint az enyém. Megmondtam neki, mert szeretek dicsérni, különösen, ha igaz, amit mondhatok: olyan édes dolog örömet okozni! Az apácák lassanként eltávoztak, csaknem egyedül maradtam a főnökasszonnyal, akivel zenéről
beszélgettünk, én álltam, ő ült, megfogta kezemet, és megszorítva ezt mondta: - De azonkívül, hogy jól játszik, a világ legszebb keze az övé, nézze csak, Thérèse nővér... - Thérèse nővér lesütötte a szemét, elpirult, dadogott. Nem értettem, mit bánja ez a nővér, akár szép a kezem, akár nem? S hogy jól teszi-e a főnöknő vagy nem, hogy erről beszél? A főnöknő átölelte derekamat, és kijelentette, hogy a világ legkarcsúbb dereka is az enyém. Magához húzott, leültetett térdére, felemelte arcomat, és arra kért, nézzek a szemébe; dicsérte szememet, számat, arcomat, bőrömet. Én semmit sem válaszoltam, lesütöttem szemem, és ostoba tehetetlenséggel átengedtem magamat simogatásának. Thérèse nővér nyugtalanul fel-alá járkált, mindent megfogott, anélkül hogy szüksége lett volna rá, nem tudott mit kezdeni magával, kinézett az ablakon, úgy tett, mintha kopogást hallott volna; mire a főnöknő hirtelen azt mondta: - Thérèse, ha unod, elmehetsz... - Nem unom, asszonyom. - De ezer dolgot kell ettől a gyermektől kérdeznem. - Gondolom. - Tudni akarom élettörténetét. Tisztában akarok vele lenni, hogyan fogom helyrehozni a hibákat, amelyeket elkövettek ellene. Szeretném, ha fenntartás nélkül elmondaná nekem, mi történt; biztos vagyok benne, hogy a szívem meghasad és sírni fogok, de nem baj. Suzanne, mikor fogsz mindent elmondani? - Amikor parancsolja, asszonyom! - Legjobban szeretném azonnal, ha volna rá időnk... Hány óra? - Öt óra, asszonyom, és nemsokára vecsernyére harangoznak - felelte Thérèse nővér. - Nem baj, kezdje csak el! - De főnökasszony, ön megígérte, hogy vecsernye előtt beszélgetünk kicsit. Nyugtalanító gondolataim vannak, szeretnék szertartás előtt kedves anyámhoz folyamodni, máskülönben nem tudok imádkozni, szórakozott leszek... - Ugyan! - felelt a főnöknő. - Bolond gondolataid vannak! Fogadok, hogy tudom, miről van szó! Majd holnap beszélünk róla. - De kedves anyám - mondta Thérèse testvér könnyek között, és a főnöknő lába elé vetette magát -, hadd beszélgessünk most mindjárt!
- Főnökasszony - mondtam, felemelkedve a főnöknő térdéről, ahol eddig ültem -, teljesítse nővérem kérését! Ne hagyja, hogy tovább kínlódjék! Visszavonulok, lesz rá időm, hogy érdeklődésének eleget tegyek, ha kitüntet vele... És Thérèse nővér nem szenved tovább, ha meghallgatta. Ki akartam menni, de főnöknő visszatartott egyik kezével, míg Thérèse nővér megragadta a másikat, és könnyeivel öntözte, csókolgatta. A főnöknő rákiáltott: - Thérèse nővér, valóban kellemetlen vagy örökös nyugtalanságoddal! Mondtam már, hogy nem szeretem ezt, zavar, márpedig nem akarom, hogy zavarjanak!... - Tudom, de nem vagyok ura érzelmeimnek, hiába szeretném... Közben sikerült kimennem, és egyedül hagynom a fiatal apácát a főnöknővel. Amikor a templomban rápillantottam, láttam, hogy nagyon levert és szomorú. Tekintetünk több ízben találkozott, és úgy vettem észre, hogy nehezen állja pillantásomat. A főnöknő elaludt padjában. A szertartásnak egy pillanat alatt vége volt; látszott, hogy ebben a zárdában nemigen szerettek a szentélyben tartózkodni. Mint valami kalitkából szabadult madársereg, úgy röppentek ki gyorsan és csicseregve a nővérek. Egyik nővér a másikhoz szaladt, beszélgetve, nevetve, a főnöknő bezárkózott cellájába, és Thérèse nővér megállt ajtajában, mintha azt leste volna, bemegyek-e. Ajtaja csak akkor csukódott be, amikor beléptem cellámba. Úgy vettem észre, hogy ez a fiatal nővér féltékeny rám, és attól fél, hogy elveszem tőle a főnökasszony szívében és bizalmában elfoglalt helyét. Több napon át figyeltem. Amikor biztos voltam, hogy nem tévedek, és apró gyanakvásai, dührohamai, gyerekes kétségbeesése, állandó lábatlankodása mellettem, leselkedése megzavarja a főnöknővel való együttlétemet, és becsmérli jó tulajdonságaimat, ugyanakkor hangsúlyozza a rosszakat, amikor mindezt még jobban elárulta sápadtsága, fájdalma, könnyei, egészségének megrendülése és lelkének zavara, felkerestem cellájában, és azt mondtam: - Kedves barátnőm, mi bántja? Nem válaszolt: látogatásom meglepte, és zavarba hozta. Nem tudta, mit mondjon és mit tegyen. - Nem igazságos hozzám; mondja meg őszintén: azt hiszi, hogy visszaélek azzal a rokonszenvvel, amelyet anyánk tanúsít irányomban, hogy elveszem őt öntől? Legyen nyugodt, nem vagyok ilyen gonosz. Ha valóban olyan szerencsés voltam, hogy valamilyen befolyást gyakorolhattam szellemére... - Ó, mindent megkaphat tőle, amit csak akar! Szereti önt, és ugyanúgy viselkedik most önnel szemben, mint velem annak idején, amikor beléptem.
- Jó, akkor hát legyen nyugodt, hogy ezt a bizalmat arra fogom felhasználni, hogy önt még kedvesebbé tegyem. - De öntől függ-e ez? - Miért ne függne? Válasz helyett a nyakamba borult, és sóhajtva mondta: - Nem az ön hibája, tudom. Igyekszem minden pillanatban magamat legyőzni. De ígérje meg... - Mit ígérjek meg? - Hogy... - Csak mondja meg, mindent megteszek, ami tőlem telik. Habozott, elfödte kezével szemét, és olyan halkan, hogy alig hallottam, ezt mondta: - Hogy a lehető legritkábban fog találkozni vele... Ezt a kérést olyan különösnek találtam, hogy nem tudtam elhallgatni csodálkozásomat: - De mit számít az, hogy gyakran vagy ritkábban látom-e a főnöknőnket? Én egyáltalán nem haragudnék, ha maga szakadatlanul vele volna is. Nincs oka semmi aggodalomra. Hát nem elég-e, ha megígérem, hogy sem ön, sem más ellen nem szólok egy szót se előtte? Csak néhány szóval felelt; de ezeket fájdalmas hangon nyögte ki, miközben ágyára vetette magát: - Elvesztem. - Elveszett? De miért? Úgy látszik, engem a világ legelvetemültebb teremtésének tart! Itt tartottunk, amikor a főnöknő belépett. Cellámban keresett, és amikor nem talált, tűvé tette értem az egész házat, mert eszébe sem jutott, hogy Thérèse nővérnél lehetek. Kerestetett, s utánam futott, szeme és arca nyugtalan volt, de úgyis ritkán lehetett nyugodtnak látni. Thérèse nővér az ágyán ült, én álltam. Így szóltam: - Bocsánatot kérek, kedves anyám, hogy engedelme nélkül beléptem ide. - Valójában jobb lett volna, ha előbb megkérdez - felelte. - Sajnálom a szegény nővért, láttam, hogy szenved.
- Miért? - Megmondjam? De miért ne mondhatnám meg? Igen nagy lelki finomságra és szeretetre vall, hogy az ön irántam tanúsított jósága megsértette érzékenységét. Attól fél, hogy elfoglalom helyét az ön szívében. Ez az egyébként tisztességes és oly természetes féltékenység, amely megható és hízelgő önre nézve, kedves anyám, oly súlyossá vált testvéremnél, hogy meg kellett nyugtatnom. Miután meghallgatott a főnökasszony, szigorú és parancsoló arccal fordult társnőm felé: - Thérèse nővér, igaz, hogy szerettem, és ma is szeretem. Nincs okom panaszra, de ön sem panaszkodhat. Azonban nem tűrhetem ezeket a kizárólagosságokat követelő érzéseket. Igyekezzék megszabadulni tőle, ha fontosnak tartja, hogy megtartsam ön iránt maradék szeretetemet, és emlékezzék Agatha nővér sorsára... - Majd felém fordulva így folytatta: - Az a magas, barna, akit velem szemben láthatott a szentélyben. - Olyan keveset mozogtam, és oly kevéssé ismertem meg társnőimet, hogy nevüket sem tudtam. - Őt szerettem, amikor Thérèse nővér idekerült, majd Thérèse-t kezdtem kedvelni. Ugyanígy nyugtalankodott, ugyanilyen ostobaságokat csinált. Hiába figyelmeztettem, nem változott meg, kénytelen voltam hosszú időn át szigorú eszközökhöz folyamodni, noha ez teljesen ellenkezik felfogásommal. Mindenki megmondhatja, hogy jó vagyok, és csak kényszerből büntetek... Majd Thérèse nővérhez fordulva hozzátette: - Mondtam már, gyermekem, nem szeretem, ha zavarnak; ne kényszerítsen arra, hogy kijöjjek a sodromból... - Azután vállamra tette kezét: - Jöjjön, Suzanne nővér, kísérjen vissza. Kimentünk. Thérèse nővér utánunk akart jönni, de a főnöknő hanyagul hátrafordult, és vállam fölött szigorúan visszaszólt: - Maradjon cellájában, és ki ne mozduljon, míg meg nem engedem! Thérèse nővér engedelmeskedett, de becsapta ajtaját, és néhány heves szót kiáltott, amelyek megreszkettették a főnöknőt. Nem értettem, hogy miért, mert e szavaknak nem volt értelmük. Láttam, hogy haragszik, és azt mondtam: - Kedves anyám, ha valóban szeret, kérem, bocsásson meg Thérèse nővérnek. Elvesztette a fejét, nem tudta, mit beszél, mit tesz. - Bocsássak meg neki. Jó; de mit ad nekem ezért cserébe? - Ó, kedves anyám, olyan szerencsés lehetek-e, hogy van, amivel megnyugtatnám, amivel megnyerhetem tetszését?
Lesütötte a szemét, elpirult és sóhajtott - valóban olyan volt, mint egy szerelmes lány. Azután, miközben félájultan rám támaszkodott, azt mondta: - Hajtsa le a fejét, hogy homlokon csókolhassam. Lehajoltam, és ő megcsókolt. Azóta, valahányszor valakinek érdekében kegyet kellett kérnem tőle, ártatlan engedékenységgel értem el. Majdnem mindig egy csók volt az ár, homlokomra, arcomra, nyakamra, szememre, számra, karomra vagy keblemre, de legtöbbször számra. Úgy találta, hogy leheletem üde, fogaim fehérek, ajkam friss és piros. Valóban szépnek kellene lennem, ha csak a felét is megérdemelném azoknak a dicséreteknek, amelyekkel elhalmozott. Azt mondta, homlokom fehér, sima és domború, szemem ragyogó, arcom rózsás és gyengéd, kezem kicsiny és párnás, keblem csodálatosan kemény és bámulatos formájú, karom remekbe faragott és kerek, nyakamnál sose látott szebbet. Volt valami igaz ezekben a bókokban, de én igyekeztem őket a valóság szerint értékelni. Néha tetőtől talpig végignézett, olyan arckifejezéssel, amilyent sohasem tapasztaltam más nőnél, és ezt mondta: - A legnagyobb szerencse, hogy ezzel az arccal és alakkal Isten bezárta a magányba. Annyi férfit tett volna tönkre a világban és önmagát velük, ahányan meglátták volna! Isten mindent jól tesz, amit csak cselekszik. Közben cellájához közeledtünk, és én el akartam búcsúzni. Ekkor megfogta kezemet, és azt mondta: - Késő van már, hogy elkezdje a longchamp-i Szent Szűz kolostor történetét, de lépjen be, és adjon nekem egy kis zongoraleckét... Követtem. Pillanatok alatt kinyitotta a spinétet, széket húzott oda, és kottát készített elő - igen mozgékony volt. Félt, hogy fázom, levett egy párnát a székről, letette elém, és lehajolva rátette a lábamat. Couperin, Rameau, Scarlatti néhány darabját játszottam. Közben felemelte fátylamat, és keze mezítelen vállamon nyugodott, úgy, hogy ujjai keblemet érintették. Sóhajtott, lélegzete akadozott, és keze, amely először erősen szorította vállamat, egészen súlytalanná vált, mintha nem volna benne élet és erő, végül feje az enyémre hanyatlott. Ez az őrült asszony valóban hihetetlenül érzékeny volt, és imádta a zenét. Sohasem találkoztam emberrel, akire a muzsika ily különlegesen hatott volna. Így szórakoztunk édes és egyszerű módon, mikor hirtelen feltépték az ajtót, és én meg a főnöknő ijedten láttuk, hogy Thérèse nővér lép be; igen furcsán festett. Ruházata rendetlen volt, tekintete zavaros, különösen, kutatva nézett ránk, szája úgy reszketett, hogy nem tudott beszélni. Később magához tért, és a főnöknő lába elé borult. Én is könyörögni kezdtem, és sikerült bocsánatát elnyernünk, noha a főnöknő kijelentette, hogy ez az utolsó alkalom az ilyen vétekért. Egyszerre távoztunk mind a ketten. Miközben visszamentünk cellánkba, azt mondtam neki:
- Kedves nővér, vigyázzon, ne haragítsa meg anyánkat. Én nem fogom cserbenhagyni, de lejáratja nála hitelemet, és kétségbe lennék esve, ha máskor semmit sem tudnék nála tenni, sem önért, sem másokért... De mire gondol voltaképpen? Nem felelt. - Miért fél tőlem? Semmi válasz. - Hát nem szerethet bennünket egyformán? - Nem - felelte végre dühösen -, azt nem lehet! Nemsokára utálni fog, és én belehalok! Ó, miért is jött ide! De nem lesz soká boldog itt, biztos vagyok felőle, én pedig örökre boldogtalan leszek! - Tudom, hogy nagy baj, ha az ember elveszti főnöknője szeretetét, de ha nem szolgált rá, könnyen lehet a bajon segíteni. Ön pedig nem hibás. - Bár így lenne! - Ha saját magát vádolja valami hibával, igyekezzék jóvátenni. És a legbiztosabb mód erre, hogy a szenvedést türelemmel viseli. - Nem bírom, nem bírom! És milyen jogon büntetne? - Thérèse nővér, így nem beszél az ember a főnöknőjéről. Ez nem helyes. Megfeledkezik magáról. Ez bizonyára nagyobb hiba, mint amiket eddig elkövetett. - Bár úgy lenne! - válaszolt, azután elment, hogy cellájában átengedje magát kétségbeesésének, én pedig, hogy elmélkedjem azon, mily különlegesek tudnak lenni a nők. Mindez a magány következménye. Az ember társas lénynek született, és ha elszigetelik, gondolatai összezavarodnak, jelleme megváltozik, ezer nevetséges hajlam csírázik ki szívében; különc eszmék támadnak lelkében, mint gaz a műveletlen földön. Ha erdőbe száműzik az embert, vaddá lesz, de ha kolostorba, még rosszabb, mert itt a kényszer vegyül a szolgasággal. Az ember kimehet az erdőből, de nem mehet ki a kolostorból, az ember szabad a vadonban, de rabszolga a kolostorban. Talán még nagyobb lelkierő kell ahhoz, hogy ellenálljunk a magánynak, mint a nyomornak. A nyomor lealjasít, de az elzártság megront. Mi jobb: elvetemülten vagy őrültként élni? Efelől nem mernék dönteni. De el kellene kerülni mind a kettőt.
Napról napra látom, hogyan nő a főnöknő irántam való szeretete. Szakadatlanul cellájában tartózkodtam, vagy ő az enyémben; a legcsekélyebb gyengélkedés miatt elrendelte, hogy menjek a betegszobába, felmentett a szertartások alól, korán aludni küldött, és megtiltotta, hogy a hajnali közös imádságon részt vegyek. A kórusban, a refektóriumban, a sétánál, mindenütt talált rá módot, hogy rokonszenvének kifejezést adjon: ha a kórusban olyan zsoltárt énekeltek, amelyben szeretetről van szó, úgy énekelte, hogy a szöveg nekem szólt, vagy rám nézett, ha valaki más énekelte. A refektóriumban mindig talált valami különlegességet, amelyet asztaláról átküldött; sétánál átölelte derekamat, és ezer édes, kedves dolgot mondogatott; minden ajándékot, amit kapott, megosztott velem, csokoládét, cukrot, kávét, likőrt, dohányt, fehérneműt, zsebkendőt, bármi volt is. Megfosztotta saját celláját mindenféle apróságtól, amelyek díszítették: rajzok, nyomatok, használati tárgyak, bútorok - csupa kellemes vagy hasznos dolog. Ezekkel az én cellámat ékesítette fel. Alig tudtam egy percre eltávozni, anélkül hogy visszatértemkor valami ajándékkal ne gazdagított volna. Elmentem hozzá megköszönni, ilyenkor kimondhatatlanul örült nekem. Simogatott, megcsókolt, térdére ültetett, elmesélte a zárda legtitkosabb dolgait, és azt mondta, ha szeretni fogom, élete sokkal boldogabb lesz, mint ha künn maradt volna a nagyvilágban. Itt megállt, könnyes szemmel rám nézett, és megkérdezte: - Suzanne nővér, szeret-e engem? - Hogyne szeretném! - feleltem. - Igazán hálátlan lennék, ha nem tenném! - Ez igaz. - Ön olyan jó hozzám... - Szeretem... És amikor kimondta ezeket a szavakat, lesütötte szemét. Kezével, amely az enyémet fogta, erősen megszorított. Másik kezével, amely térdemen nyugodott, még erősebben. Maga felé húzott, úgy, hogy arcom az övé fölé került; sóhajtott, hátrahajolt székében, remegett. Azt hihette volna az ember, hogy mondani akar valamit, de nem mer. Sírt, aztán azt mondta: - Ó, Suzanne nővér, ön nem szeret engem! - Nem szeretem kedves anyámat?! - Nem. - Mondja meg, mit tegyek, hogy bebizonyítsam! - Ezt ki kellene találnia!
- Megpróbálom, de nem tudom, mit. Közben a főnöknő levette nyakáról kendőjét, és kezemet keblére tette: hallgatott, és én is elnémultam: úgy látszott, mintha a legnagyobb gyönyör tartaná megszállva. Kért, hogy csókoljam meg homlokát, arcát, szemét és ajkát, és én engedelmeskedtem, nem gondolván, hogy ebben valami rossz van. De elragadtatása egyre nőtt, és minthogy nem óhajtottam semmit jobban, mint boldogságát ártatlan módon fokozni, újra megcsókoltam homlokát, arcát, szemét és ajkát. Térdemre nehezedő keze lázasan simogatta ruhámat lábam hegyétől az övemig, és hol egyik, hol másik helyen szorított erősebben. Közben dadogva buzdított mély, elváltoztatott hangon, hogy fokozzam a kedveskedésemet, és én megtettem. Végre eljött a pillanat, amelyben, nem tudom, a gyönyörtől vagy a kíntól-e, oly sápadt lett, mint a halál. Szeme becsukódott, egész teste hevesen megvonaglott, ajkát szorosan összezárta. Mintha valami könnyű hab látszott volna rajta, majd kinyílt a szája, és mélyet sóhajtott, mintha meghalt volna. Ijedten ugrottam fel. Azt hittem, rosszul van, ki akartam sietni, segítséget hívni, de ő félig kinyitotta szemét, és elhaló hangon ezt mondta: - Ó, maga gyerek! Semmi, semmi... Mit akar? Megálljon! Megzavarodva néztem rá, nem tudván, mit tegyek, menjek vagy maradjak. Újra kinyitotta szemét, de nem tudott beszélni, csak intett, hogy jöjjek közelebb, és üljek újra az ölébe. Nem tudom, mi történt velem, de reszkettem, féltem, szívem hangosan vert, nehezen lélegeztem; úgy éreztem, megfulladok, zavart vagyok, és felkavart valami. Elszorult a szívem; féltem, hogy erőm elhagy, és elájulok. Azt sem tudnám megmagyarázni, szenvedtem-e voltaképpen. Közelebb mentem hozzá; újra intett, hogy üljek a térdére. Mindketten elég sokáig maradtunk ebben a különös helyzetben. Ha belép egy apáca, bizonyára megrémül, mert azt hihette volna, rosszullét fogott el bennünket, vagy elaludtunk. Szerencsére jó főnöknőm - mert jónak kell lennie annak, aki ennyire érzékeny - magához tért. Még mindig hanyatt feküdt székén, szeme le volt hunyva, de arcát már élénk pír lepte. Megfogta kezemet, és megcsókolta. - Ó, kedves anyám, de megijesztett! - mondtam. Édesen mosolygott, anélkül hogy kinyitotta volna szemét. - De nem szenvedett igazán? - Nem. - Azt hittem. - Ó, kedves ártatlanság, mennyire tetszel nekem!
Miközben ezt mondta, feküdt a széken, átfogta derekamat, szenvedélyesen megcsókolt, és azt kérdezte: - Hány éves vagy? - Húsz leszek. - Nem hinné az ember. - De így igaz, kedves anyám. - Szeretném ismerni életedet; ugye, elmondod? - Igen, kedves anyám. - Őszintén? - Őszintén. - De jöhet valaki, üljünk a zongorához, adj nekem leckét! Odamentünk, de nem tudom, mi történt, kezem remegett, és a papír egy csomó zavaros hangjegyet mutatott, amelyeket képtelen voltam megkülönböztetni. Nem tudtam játszani. Megmondtam; a főnöknő nevetni kezdett, leült helyemre. De ő is ugyanúgy járt. Alig tudta karját emelni. - Gyermekem, látom, hogy képtelen vagy ma tanítani vagy játszani. Magam is fáradt vagyok kissé, pihennem kell. Isten veled. Holnap feltétlenül tudni akarom, mi minden történt ebben a kedves kis lélekben! Isten veled! Máskor, ha elmentem, kikísért az ajtóig. Utánam nézett, amíg csak láthatott a folyosón, csókot dobva kezével, és csak akkor tért vissza cellájába, amikor én már visszatértem az enyémbe. Most azonban alig állt fel, csak éppen elvánszorgott a karosszékéig, amely ágya mellett állt, leült, fejét a párnára hajtotta, és kezével csókot dobott felém. Szeme lecsukódott, és én távoztam. Cellám csaknem szemben volt Thérèse nővérével, akinek ajtaja nyitva állt, várt rám, és feltartóztatott. - Ó, Suzanne, főnöknőnktől jön, ugye? - Igen - feleltem. - Soká volt nála? - Ameddig kívánta.
- Nem ezt ígérte nekem. - Semmit sem ígértem. - Meg meri mondani, hogy mit csinált odabenn? Bár lelkiismeretem nyugodt volt, bevallom, márki úr, hogy kérdése megzavart. Thérèse nővér észrevette ezt, és tovább faggatott. - Kedves nővér - válaszoltam -, nekem úgysem hinne, kérdezze hát meg anyánkat. Meg fogom kérni, adjon önnek felvilágosítást. - Kedves Suzanne - tiltakozott élénken -, nehogy eszébe jusson megtenni! Ugye, nem akar nekem ártani? Sohasem bocsátaná meg. Képes a legnagyobb gyengédségből a legsúlyosabb kegyetlenségbe átcsapni! Ki tudja, mit tenne?... Ígérje meg, hogy nem szól neki... - Ha akarja... - Térden állva kérem erre! Kétségbe vagyok esve, de látom, bele kell nyugodnom... Ígérje meg, hogy nem szól neki... Felemeltem, és szavamat adtam erre: joggal számított ígéretemre. Mindketten cellánkba mentünk, és bezártuk ajtónkat. Mikor egyedül voltam, gondolkodni kezdtem: imádkozni akartam, de nem tudtam, majd abbahagytam és másikba fogtam, de kezem nem engedelmeskedett. Tehetetlenség fogott el, még sohasem éreztem hasonlót. Szemem magától lecsukódott, és kissé elaludtam, holott nem szoktam nappal aludni. Amikor felébredtem, azt kérdeztem magamtól, mi történt köztem és a főnökasszony között, s amikor sejteni kezdtem, olyan őrült, különös és nevetséges gondolataim támadtak, hogy elhárítottam őket magamtól. Végül arra kellett következtetnem, hogy talán ragályos betegség rohanta meg a főnökasszonyt, a kórt Thérèse nővér is megkapta, és én is a betegség áldozata leszek. Másnap, mise után a főnökasszony azt mondta: - Suzanne, remélem, ma megtudhatom végre, mi történt veled... Jöjj... Bementem. Leültetett az ágya mellett álló karosszékbe, ő maga egy kissé alacsonyabb székbe ült, úgyhogy én, aki valamivel magasabb vagyok, följebb kerültem. Oly közel volt hozzám, hogy térdem az ő térdével érintkezett, miközben ágyára könyökölt. Kis hallgatás után ezt mondtam: - Bár fiatal vagyok, igen sokat szenvedtem. Nemsokára húsz éve élek a világon, de húsz esztendeje szenvedek. Nem tudom, hogy lesz-e bátorsága mindent végighallgatni, a Sainte-Marie-ban, szüleimnél és Longchamp-ban elszenvedetteket; mindenütt csak kín és szenvedés! Hol kezdjem, kedves anyám?
- Az elején. - De hosszú lesz, kedves anyám, és nagyon szomorú. Nem akarok önnek ennyi bánatot okozni. - Sose félj. Szeretek sírni; édes öröm egy érzékeny léleknek, ha könnyeket onthat. Bizonyára te is szeretsz sírni, és te is könnyezni fogsz. Egymás könnyeit fogjuk letörölni, ki tudja, milyen boldogság lesz meghallgatni szenvedéseid történetét, ki tudja, hová ragad bennünket az ellágyulás?... Miközben így szólt, tetőtől talpig végignézett, és máris könnyes volt a szeme. Megfogta két kezemet, és olyan közel húzódott hozzám, hogy testünk érintette egymást. - Mesélj, gyermekem, mesélj! Úgy érzem, nagyon részvevő hangulatban vagyok, talán életemben sem éreztem szánakozóbbnak és gyöngédebbnek magamat... Elkezdtem tehát elbeszélésemet, körülbelül úgy, ahogyan önnek elmondtam. A hatás leírhatatlan volt: a főnöknő sóhajtott, sírt, felháborodott szüleim és a SainteMarie-beli szörnyű társnőim viselkedésén, éppúgy, mint Longchamp-on. Valóban sajnálnám, ha csak egy kis része is beteljesülne rajtuk azoknak az átkoknak, amelyekkel elhalmozta őket. Leggonoszabb ellenségemnek sem kívántam, hogy akár egy hajszála meggörbüljön. Időnként félbeszakított, felkelt, fel-alá járt, azután újra leült helyére. Máskor égnek emelte szemét és kezét, azután fejét két térdem közé rejtette. Midőn a börtönbeli jelenetet vázoltam, vagy az ördögűzést, vagy "nyilvános megbánásom" napját és szertartását, csaknem sikoltott. Amikor befejeztem és elhallgattam, az ágyon fekve maradt, arcát a takaróba rejtve, kitárt karokkal. - Bocsásson meg, kedves anyám, ha kínt okoztam - szóltam. - Megmondtam előre, de ön mégis akarta... De újra és újra ezt hajtogatta: - Ó, a gonosz teremtések! Szörnyetegek! Csak a kolostorokban pusztulhat így ki az emberi érzés utolsó szikrája is! Ha a gyűlölet a szokásos gonoszsággal párosul, nem tudni, hová fejlődnek a dolgok. Én szerencsére szelíd természetű vagyok, minden apácánk elmondhatja, hogy szeretem őket, egyik kevesebbet, a másik többet, de mind felvett valamit egyéniségemből, és mindnyájan szeretik egymást. De hogyan bírta ki gyönge egészséged ezt a sok kínzást? Hogy nem tették tönkre ezt a törékeny szervezetet?! Hogyhogy ezeknek a szemeknek a ragyogása nem kopott meg a sok könnytől?! Kegyetlenek! Volt szívük megkötözni... ezeket a karokat... És megcsókolta mindkét karomat. - Könnybe fojtani ezeket a szemeket! Szememet is megcsókolta. - És elhervasztani a rózsákat ezeken az orcákon! Simogatta és megcsókolta arcomat is. - Elcsúfítani ezt a fejet, kitépni ezeket a
fürtöket, gonddal terhelni ezt a homlokot! - És megcsókolta fejemet, hajamat és homlokomat. - Hogy merték körülfonni ezt a nyakat, megtépni ezeket a vállakat szöges korbáccsal! - És levette nyakamról és fejemről a főkötőt és a gallért, kinyitotta a nyakamnál a ruhát, úgyhogy hajam ziláltan hullott szét mezítelen vállamon, és keblem félig fedetlen volt, csókjai pedig nyakamra, vállamra és félig fedetlen keblemre záporoztak. Észrevettem remegésén, beszéde megzavarodásán, szeme és keze eltévelyedésén, térde szorításán, amely térdem közé nyomódott, azon az erőszakos szenvedélyen, amellyel karja körülfont, hogy ismét rohama közeleg. Nem tudom, mi történt velem, de rémület fogott el, remegés és olyan gyöngeség, amely azt bizonyította, hogy igazam volt, amikor ragályosnak minősítettem baját. - Kedves anyám - mondtam -, nézze, milyen rendetlenségbe hozta öltözetemet! Ha jönne valaki... - Maradj, maradj - suttogta elhaló hangon -, nem jön senki... Én azonban igyekeztem kiszabadulni és felállni, és azt mondtam: - Kedves anyám, vigyázzon, betegsége erőt vesz önön! Engedje meg, hogy távozzam! El akartam menni. Akartam, annyi bizonyos, de nem tudtam. Semmi erőm nem volt, lábam felmondta a szolgálatot. A főnökasszony ült, én álltam. Igyekezett magához húzni, úgyhogy attól féltem, ráesem és megütöm, végre is leültem ágya szélére, és azt mondtam: - Nem tudom, mi van velem, kedves anyám, nem érzem jól magam. - Én sem - felelte -, de pihenj egy percig, el fog múlni... Semmi az egész... Valóban, nyugalma lassan visszatért, és az enyém is. De mindketten levertek voltunk, én lehajtottam fejemet párnájára, ő térdemre az övét, miközben homlokát az egyik tenyeremre fektette. Néhány percig maradtunk így. Nem tudom, mit gondolt közben; én semmire sem gondoltam, nem is voltam erre képes, gyengének éreztem magam. Hallgattunk; végre megszólalt a főnöknő: - Suzanne, úgy emlékszem, hogy abból, amit első főnökasszonyáról mondott, arra lehet következtetni, hogy nagyon szerette? - Nagyon szerettem. - Bizonyára nem szerette önt jobban, mint én, de több szeretetet kapott öntől. Nem felel erre?
- Olyan boldogtalan voltam, és ő enyhítette boldogtalanságomat. - De honnan ered szívében a kolostori élet utálata? Suzanne, nem mondott el nekem mindent. - Bocsásson meg nekem, asszonyom. - Lehetetlen, hogy senki sem mondta volna meg neked, gyermekem, mennyire szeretetre méltó vagy! - De mondták. - És aki mondta, nem volt ellenszenves neked? - Nem. - És megkedvelted? - Egyáltalán nem. - Hogyan? Tehát közömbös a szíved? - Igen. - Tehát nem valami titkos, szüleid által tiltott szenvedély oltotta beléd ezt a kolostor iránti gyűlöletet? Bevallhatod nyugodtan, megbocsátom. - Nincs mit bevallanom, kedves anyám. - De mégis, honnan e gyűlölet a zárda ellen? - A zárdai élettől. Utálom kötelességeit, foglalkozásunkat, az elzártságot, a kényszert. Azt hiszem, másra vagyok hivatva. - És miből következteted ezt? - Abból az életuntságból, amely itt elfog. - Itt is? - Igen, az ön jósága ellenére is... - De van-e benned valami vágy, valami nyugtalanság? - Nem, nincs semmi. - Elhiszem. Nyugodt vérmérsékletűnek látszol.
- Igen, eléggé. - Talán hidegnek is. - Nem tudom. - Nem ismered a világot? - Nagyon kevéssé. - Akkor hát mi vonz a világba? - Ezt nem tudnám megmagyarázni, de valami oka kell hogy legyen. - Talán a szabadságot sajnálod? - Azt is és sok minden mást is. - Miféle mást? Barátnőm, beszélj velem őszintén! Szeretnél férjhez menni? - Bizonyos, hogy jobban szeretnék férjhez menni, mint itt lenni. - De miért? - Azt nem tudom. - Nem tudod? De mondd csak, milyen benyomást tesz rád egy férfi jelenléte? - Semmi különöset. Ha szellemes és jól beszél, szívesen hallgatom, és ha csinos arca van, észreveszem. - És a szíved nyugton marad? - Eddig igen. - És ha szenvedélyes tekintetük a tiedet kereste, semmit sem éreztél? - Néha zavart: ilyenkor lesütöttem a szememet. - De semmi izgalmat? - Nem, semmit. - És az érzékeid semmit sem mondanak? - Nem értem az érzékek szavát.
- Pedig van ilyesmi. - Lehet. - Valóban nem ismered? - Egyáltalán nem. - Hogyan, hiszen te... Pedig édes nyelv ez. Szeretnéd megismerni? - Nem, kedves anyám, mit érnék vele? - Hogy eloszlassa életuntságodat. - Vagy növelje. És mire való az érzékek beszéde, ha nincs tárgya? - Ha az ember szól, mindig valakihez szól. Mindenesetre jobb így, mint ha egyedül, önmagához szólna, bár abban is örömét lelheti. - Nem értem az egészet. - Ha akarod, édes gyermekem, világosabban is megmagyarázom. - Nem, kedves anyám, inkább ne! Nem tudok semmit, és jobban szeretem így, mint ha tudnék olyasmiről, ami még boldogtalanabbá tenne, mint amilyen máris vagyok. Nincsenek vágyaim, és nem akarok vágyakat keresni, amelyeket nem tudnék kielégíteni. - De miért ne tudnád? - Hogyan tudnám? - Mint én. - Mint ön? De hát nincs itt senki a zárdában. - Itt vagyok én, kedves barátnőm, és itt vagy te! - Jó, de mi lehetek én önnek, és mi lehet ön nekem? - Ó, milyen ártatlan! - Igaz, kedves anyám, hogy az vagyok, de inkább meghalok, mintsem elveszítsem ártatlanságomat!
Nem tudom, hogy ez utóbbi szavak mivel bánthatták meg a főnöknőt, de abban a percben megváltozott az arca, komollyá vált, zavarba jött, keze, amelyet eddig térdemre fektetett, nem szorított többé, visszahúzta, szemét pedig lesütötte. - Mi baj, kedves anyám? - kérdeztem. - Talán olyasmit mondtam, amivel megsértettem? Bocsásson meg, de élek azzal a szabadsággal, amelyre felhatalmazott. Szavaim keresetlenek, de ha latolgatnám őket, még rosszabbul fejezném ki magam. Oly különösek számomra azok a dolgok, amelyekről beszélgettünk. Bocsásson meg! Miközben ezt mondtam, mindkét karommal átöleltem a nyakát, és fejemet a vállára hajtottam. Ő is átölelt, és nagyon gyengéden magához szorított. Néhány pillanatig így maradtunk, azután visszanyerte gyöngédségét és derűjét, megkérdezte: - Jól alszik, Suzanne? - Nagyon jól; kitűnően egy idő óta. - És azonnal elalszik? - Többnyire. - De ha nem alszik el mindjárt, mire gondol? - Elmúlt és eljövendő életemre, imádkozom vagy sírok, mit tudom én?! - És reggel, ha korán ébred fel? - Felkelek. - Azonnal? - Igen, azonnal. - Szóval nem szeret álmodozni? - Nem. - És párnáján pihenni? - Nem. - És az ágy melegét élvezi? - Nem.
- Soha? Itt megállt, és jól tette, mert amit kérdezni akart, nem volt rendjén, és talán még rosszabb, hogy elmondom; de őszinteséget fogadtam. - Sohasem jött kísértésbe, hogy örömmel állapítsa meg, milyen szép? - Nem, kedves anyám. Nem tudom, oly szép vagyok-e, amilyennek mond. De ha még az lennék is, nem magamért, hanem másokért lennék az. - És soha nem gondolt arra, hogy simogassa ezt a ragyogó keblet, ezeket a combokat, ezt a hasat, ezt a szilárd és mégis oly gyöngéd és fehér húst? - Ó, dehogy! Ez bűn volna! És ha tettem volna, azt sem tudom, hogyan vallanám be a gyóntatószékben... Nem tudom már, mit beszéltünk még, amikor félbeszakítottak, és jelentették neki, hogy a társalgóba kéretik. Úgy láttam, hogy nincs ínyére ez a látogató, és szívesebben beszélgetett volna még velem, bár az, amit beszéltünk, igazán nem volt fontos. De el kellett válnunk. A kolostor soha nem volt boldogabb, mint amióta én beléptem. Úgy látszott, mintha a főnökasszony kevésbé lenne szeszélyes; azt mondták, hogy én kötöttem le. Többször úgynevezett "ünnepnapokat" adott kedvemért, amikor jobb az étel, mint máskor, a szertartások rövidebbek, és a köztük eltelt időt sétára, üdülésre használhatták fel az apácák. De ez a boldog idő nem tartott sokáig, sem nekem, sem a többieknek... Az előbb leírt jeleneteket sokszor követte hasonló. Nem térek ki rájuk. De íme, az előbbinek folytatása: A főnöknőt újból nyugtalanság fogta el, elvesztette vidámságát, nyugalmát; fogyni kezdett. A következő éjszakán, amikor mindenki aludt már, és az egész ház néma volt, felkelt, és miután sokáig bolyongott a folyosókon, benyitott cellámba. Álmom igen könnyű, így azonnal megismertem lépteit. Hallottam, amint ajtómnak támasztja homlokát; épp elég lármát csinált ahhoz, hogy felébresszen, még ha aludtam volna is, de én hallgattam. Úgy tetszett, mintha panaszos hangot és sóhajokat hallottam volna. Először megborzongtam, azután elszántam magam, és így szóltam: - Ave. - Ahelyett, hogy felelt volna, könnyű léptekkel távozott. Kis idő múlva azonban visszajött. A panasz és sóhajtás újra kezdődött; újra szóltam, és újra eltávozott. Megnyugodtam és elaludtam. Mialatt aludtam, belépett valaki, és leült ágyam szélére; az ágy függönyei nyitva voltak, kis gyertyát tartott kezében, amely fényét arcomra vetette, míg az, aki fogta, álmomat figyelte - legalábbis így vettem ki magatartásából. Kinyitottam szememet: a főnökasszony volt. Hirtelen riadtam fel; észrevette ijedtségemet, és azt mondta:
- Suzanne, nyugodjék meg, én vagyok! Visszatettem fejemet párnámra, és megkérdeztem: - De kedves anyám, miért jön ide ebben az órában? Vajon mi hozta ide? Miért nem alszik? - Nem tudok aludni, és soká nem is fogok tudni... Nehéz álmok gyötörnek. Alig hunyom le szememet, látom, ahogy kínozzák, látom embertelen teremtések keze között, látom arcába hulló haját, vérző lábát, kezében a fáklyát, a kötelet a nyaka körül; azt hiszem, hogy életére törnek. Borzadok, remegek, hideg verejték veri ki testemet, segítségére akarok sietni. Kiáltok, felébredek, és hiába várom, hogy újra elaludjak. Íme, ez történt velem ma éjszaka. Attól féltem, hogy az Ég valami veled történt bajt akar tudomásomra hozni. Idesiettem ajtódhoz, és hallgatóztam. Úgy tetszett, hogy nem alszol. Beszéltél valamit, mire visszavonultam, majd visszajöttem, újra beszéltél, és újra elmentem. Most harmadszor vagyok itt, és mikor azt hittem, alszol már, beléptem. Már itt állok, attól féltem, hogy felébresztelek. Haboztam, hogy összehúzzam-e a függönyöket, el akartam menni, nehogy megzavarjam álmodat, de nem tudtam ellenállni a vágynak, hogy megnézzem, a kedves Suzanne jól van-e? Néztelek - ó, mily szép vagy még álmodban is! - Milyen jó hozzám, kedves anyám! - Átfáztam, de most legalább tudom, hogy nem kell féltenem kedves gyermekemet. Most talán sikerül elaludnom. Add ide a kezedet. Odanyújtottam. - Mily nyugodt az érverésed! Milyen egyenletes. Semmi sem zavarja. - Igen, nyugodtan alszom. - Boldog lény! - Még jobban meg fog fázni, kedves anyám! - Igazad van: isten veled, szép barátnőm, isten veled. Elmegyek. De nem ment el, hanem tovább is nézett, és két könny buggyant ki szeméből. - De kedves anyám - mondtam -, mi baja van? Sír? Mennyire sajnálom, hogy bánatot okoztam szerencsétlenségem történetével. Ebben a pillanatban becsukta az ajtót, eloltotta a gyertyát, és rám vetette magát. Átölelt, mellettem feküdt, a takarómon. Arca az enyémhez tapadt, könnyeivel
áztatta, sóhajtott, és panaszos, akadozó hangon suttogta: - Kedves barátnőm, könyörülj meg rajtam! - De kedves anyám - mondtam -, mi baja? Talán rosszul érzi magát? Mit tegyek? - Reszketek, borzongás fog el, halálosan fázom! - Akarja, hogy felkeljek, és átadjam ágyamat? - Nem, nem kell hogy felkelj. Csak hajtsd kicsit félre a takarót, hogy közelebb mehessek, átmelegedjem, és meggyógyuljak. - De kedves anyám, ez tilos. Mit mondanának, ha megtudnák? Sokkal kisebb dolgokért láttam vezekelni apácákat. Egyszer a Sainte-Marie zárdában megtörtént, hogy egyik apáca éjjel átment a másik cellájába a barátnőjéhez, és el sem tudom mondani, mennyi rosszat beszéltek róla! Gyóntatóm néha megkérdezte tőlem, hogy nem akart-e valaki velem egy ágyban aludni, és igen komolyan megtiltotta, hogy ilyesmit megengedjek. Beszéltem neki azokról a gyöngédségekről, amelyekkel kedves anyám elhalmoz; én ártatlannak találtam őket, de ő nem így gondolkodik. Nem is tudom, hogyan felejthettem el tanácsait, holott beszélni akartam erről önnek. - Kedves barátnőm - felelte -, mindenki alszik körülöttünk, senki sem fog megtudni semmit. Én vagyok, aki jutalmaz vagy büntet itt. És bármit is mond a gyóntató, igazán nem tudom, mi rossz lehet abban, hogy egy barátnő ágyában fogad egy másik nőt, akit rossz álmok gyötörnek, és aki a hideg ellenére idefutott, hogy megnézze, vajon nincs-e szeretettjének valami baja. Suzanne, hát sohasem osztotta meg ágyát testvéreivel odahaza? - Nem, soha. - És ha erre alkalom lett volna, nem tette volna meg minden gondolkodás nélkül? Ha testvére ijedten és hidegtől remegve helyet kért volna ön mellett, elutasította volna? - Nem hiszem. - Nem vagyok-e kedves anyád? - Igen, de ez tilos! - Hiszen én tiltom meg a többieknek, kedvesem, neked pedig nemcsak hogy megengedem, de kérlek rá. Add ide a kezedet... - Odaadtam. - Látod, hogy reszketek, borzongok, olyan hideg vagyok, mint a márvány. - Igaz volt.
- Ó, kedves anyám, megbetegszik! Várjon, én húzódom odébb, úgy, hogy meleg helyemre feküdhessen. - Azzal oldalt húzódtam, és felemeltem takarómat, hogy helyemre feküdhessen. Nagyon rosszul volt. Minden tagja remegett, beszélni akart velem, közeledni akart, de nem tudott egy szót sem kiejteni, és mozdulni sem. Halkan csak ennyit mondott: - Suzanne, barátnőm, jöjjön közelebb... Kitárta karját, én háttal fordultam feléje, de ő gyengéden maga felé fordított, és magához húzott. Jobb karját testem alá fektette, a másikat föléje, és azt suttogta: Jéghideg vagyok... annyira fázom, hogy félek megérinteni téged, nehogy fájdalmat okozzak... - Ne féljen semmit, kedves anyám! Ekkor mellemre tette egyik kezét, a másikat derekamra. Lábát az enyémre fektette; igyekeztem megmelegíteni, és kedves anyám mondta is: - Látod, azonnal felmelegedett a lábam, mert most már semmi sem választja el a tiedtől! - De miért ne melegednék fel így mindenütt? - kérdeztem. - Boldogan, ha akarod. Elfordultam, míg ő levetette ingét, és én is le akartam vetni az enyémet, amikor két erős kopogás hangzott ajtónkon. Ijedten ugrottunk ki az ágyból, egyik oldalon én, a másikon a főnökasszony. Hallgatóztunk, és hallottuk, amint valaki lábujjhegyen a szomszéd cellák egyikébe távozott. - Bizonyosan Thérèse nővér - mondottam. - Látta, amikor ön bejött cellámba, talán kihallgatta beszélgetésünket; mit fog szólni! Félholt voltam a rémülettől. - Biztosan ő az - mondotta ingerülten a főnöknő. - Semmi kétség. De tudom, soká fog emlékezni erre a szemtelenségre! - Ó, kedves anyám - kérleltem -, ne bántsa! - Isten veled, Suzanne - mondotta -, feküdj vissza, és aludj jól! Felmentlek a reggeli imádság alól. Megyek ehhez a bolondhoz. Add ide a kezedet... Az ágyon keresztül feléje nyújtottam kezemet. Felemelte az ing ujját, amely csuklóig elfedte karomat, és sóhajtozva végigcsókolta ujjaim hegyétől vállamig. Azután kiment, esküdözve, hogy a szemtelen, aki zavarni merte, megemlegeti! Azonnal utánafutottam, és hallgatóztam, amint belépett Thérèse-hez. Arra gondoltam, hogy közéjük vetem magam, nehogy valami erőszakos jelenet
következzék be, annyira meg voltam azonban zavarodva, annyira rosszul éreztem magamat, hogy inkább ágyamban maradtam, de nem tudtam elaludni... Arra gondoltam, hogy a zárdában szóbeszéd tárgya leszek, ha ezt a kalandot, amelyben voltaképpen nem volt semmi, rosszindulatúan ki fogják majd színezni; még rosszabbul járok, mint Longchamp-ban, ahol isten tudja, mikkel vádoltak. Feljebbvalóink megtudják, mit tettünk, leváltják a főnöknőt, és mindkettőnket szigorúan megbüntetnek. Közben erősen figyeltem, hogy mikor megy el Thérèse nővértől kedves anyánk, de úgy látszott, hogy a dolgot nehéz volt elintézni, mert csaknem az egész éjszakát nála töltötte. Mennyire sajnáltam! Ingben volt, csaknem mezítelenül, hidegtől és haragtól remegve... Reggel nagy kedvem lett volna igénybe venni az engedélyt, amely felmentett a hajnali ima alól, de úgy éreztem, hogy nem lehet. Gyorsan felöltöztem, és első voltam a kápolnában, ahol sem a főnöknő, sem Thérèse nővér nem jelent meg, aminek nagyon örültem. Először is nem tudtam volna zavar nélkül elviselni a nővér jelenlétét, másodszor pedig úgy véltem, ha neki is megengedte, hogy távol maradjon a szertartástól, nyilván megbocsátott, s olyan feltételekkel, amelyek engem megnyugtatnak. Jól sejtettem. Alig volt vége a misének, a főnöknő értem küldött. Mikor odaértem, még ágyban feküdt, és nagyon levertnek látszott. - Egyáltalán nem aludtam, sokat szenvedtem - mondta. - Thérèse őrült. Ha még egyszer ilyet tesz, bezáratom. - Ó, kedves anyám - könyörögtem -, ne zárassa be! - Attól függ, hogyan viselkedik. Megígérte, hogy megjavul. És hogy van ön, kedves Suzanne? - Jól, kedves anyám. - Pihent egy kicsit? - Nagyon keveset. - Mondták, hogy ott volt a kápolnában. Miért nem maradt ágyában? - Nem tudtam aludni, és úgy gondoltam, jobb, ha... - Nyugodtan maradhatott volna. De szeretnék még kicsit aludni, és azt tanácsolnám, tegye ugyanezt, hacsak nem akar itt mellettem egy kis helyet... - Nagyon lekötelez, kedves anyám, de hozzá vagyok szokva, hogy egyedül aludjam; nem tudnék mással aludni.
- Jó, menjen hát. Ma nem megyek le az ebédlőbe, lehet, hogy egész nap nem fogok felkelni. De ugye, meglátogat néhány társával, akiket már meghívtam? - Thérèse is eljön? - Nem - felelte. - Nem is bánom nagyon. - Miért? - Nem tudom, talán félek vele találkozni. - Nyugodjál meg, gyermekem, felelek érte, hogy jobban fél tőled, mint te őtőle. Elmentem, és igyekeztem pihenni. Délután újra a főnöknőhöz mentem, ahol meglehetősen sok apácát találtam együtt a zárda legfiatalabb és legcsinosabb lakói közül. A többiek csak egy percre jöttek, aztán elmentek. Ön, uram, aki szakértő a festészetben, bizonyára igen vonzó képnek találta volna. Képzeljen el egy nagy szobát és tíz vagy tizenkét nőt, akik közül a legfiatalabb talán tizenöt éves volt, és a legidősebb nem több huszonháromnál. A főnökasszony talán negyvenéves, fehér bőrű, friss, kerekded; feltámaszkodott ágyában, ingerkedően kerekedett kis tokája, gömbölyű karja volt és orsó alakú ujjai; nagy, élénk, fekete szemét, mintha terhére lett volna, sohasem nyitotta ki egészen. Rózsapiros ajak, tejfehér fogak, szép kerek arc, bájos fejét puha párnába mélyesztette, apró párnák voltak könyöke alatt, hogy támogassák. Én ágya szélén ültem, semmit sem csináltam, a többiek kézimunkáztak karosszékben ülve, mások csipkét varrtak az ablaknál, megint mások a földön, a székekről levett nagy párnákon ültek, varrogattak, anyagot fejtettek fel, vagy rokkával fontak. Akadt köztük szőke is, barna is, egyik sem hasonlított a másikhoz, noha mindnyájan szépek voltak. Egyéniségük éppoly változatos volt, mint külsejük. Egyik derűs volt, másik vidám, ismét mások komolyak, melankolikusak vagy szomorúak. Mindenki dolgozott, kivéve engem. Nem volt nehéz megkülönböztetni a barátnőket a közömbösektől és ellenségektől. Akik jó barátságban voltak, egymás mellett vagy egymással szemben ültek, kézimunkájukat mutogatták, tanácsokat kértek egymástól, vagy csevegtek, cinkos pillantásokat cseréltek, gyorsan megszorították egymás kezét, amikor ollót vagy tűt adtak. A főnöknő nézte őket, egyiknek szemére vetette, hogy túl szorgalmas, a másiknak, hogy lusta, egyiknek, hogy közömbös, a másiknak, hogy szomorú; megmutattatta magának munkáikat, dicsért vagy kifogásolt. Egyiknek gondosan megigazította főkötőjét: - Ez a főkötő túlságosan előre van húzva, túl sokat elvesz az arcából!... Ezek a ráncok biztosan szorítanak! - És mindenki számára volt egy kis gyöngédsége vagy szemrehányása. Míg így foglalatoskodtunk, halk kopogást hallottam az ajtón. Odamentem és kinyitottam. A főnöknő utánam szólt:
- Suzanne, ugye visszajön? - Igen, kedves anyám. - Okvetlenül, mert fontosat kell még mondanom... - Visszajövök. Szegény Thérèse állt odakünn. Egy pillanatig szótlanul állt. Én is. Azután azt mondtam: - Kedves nővér, engem keres? - Igen. - Miben lehetek szolgálatára? - Megmondom. Elvesztettem kedves anyánk szeretetét. Azt hittem, hogy megbocsátott, és volt rá okom. De íme, mindnyájan nála vannak, míg nekem azt parancsolta, hogy cellámban maradjak... - Szeretne bejönni? - Igen. - És azt szeretné, ha kieszközölném az engedelmet? - Igen. - Várjon, kedves barátnőm, megyek. - Igazán beszélni fog vele rólam? - Természetesen. De miért ígérném, ha nem tenném meg, és miért ne tenném meg? - Ó - mondotta, és gyöngéd pillantást vetett rám -, meg kell, meg kell neki bocsátanom az ön iránti vonzalmát, hiszen ön a legbájosabb, a legszebb lélek, és olyan szép a teste! Boldog voltam, hogy e kis szolgálatot megtehettem neki. Visszamentem. Már más foglalta el a helyemet a főnöknő ágya szélén; feléje hajolt, és két combja közt könyökölve mutatta neki kézimunkáját. A főnöknő szemét csaknem egészen lehunyva igent és nemet mondott, anélkül hogy ránézett volna; így nem vette észre, hogy mellett álltam én is. De nemsokára felocsúdott múló kábulatából. Utódom átadta nekem helyét, én szelíden a főnöknő felé hajoltam, aki kissé fölemelkedett párnáin. Kérően néztem rá, anélkül, hogy szóltam volna.
- Nos, tehát - szólt -, mi az? Mit óhajt? Vajon meg tudok-e tőled tagadni valamit? - Thérèse nővér... - Nagyon elégedetlen vagyok vele. De minthogy Suzanne közbenjár érte, megbocsátok. Menjen és mondja meg, hogy beléphet... Futottam, a szegény kis nővér az ajtónál várt; intettem, hogy jöjjön be. Szegényke reszketett, és lesütötte a szemét. Egy szabásmintára fűzött hosszú muszlindarabot tartott kezében, amelyet már az első lépésnél elejtett. Felemeltem, és belekarolva a főnöknőhöz vezettem. Térdre borult, megfogta egyik kezét, megcsókolta, és könnyet hullatott rá, azután az én kezemet fogta meg, beletette a főnöknő kezébe, és mindkettőt megcsókolta. A főnöknő intett, hogy keljen fel, és üljön le, ahova akar. Engedelmeskedett. Uzsonnát szolgáltak fel. A főnöknő is felkelt, de nem ült velünk asztalhoz, hanem ide-oda járkált, hol egyik nővér fejére téve a kezét, szelíden hátrafordítva arcát és homlokon csókolva az illetőt, hol másiknak emelte fel gallérját, kezét nyakára téve és karosszékére támaszkodva, vagy egy harmadikat simogatott, olykor az apáca szájához emelte kezét - itt-ott csipkedve az uzsonnából, de megosztva minden falatot a többiekkel. Azután megállt velem szemben, és nagyon gyöngéd, érzelmes szemmel nézett, mialatt a többiek lesütötték tekintetüket, nehogy zavarják - még Thérèse is. Uzsonna után leültem a spinéthez. Két nővér dalát kísértem, akik iskolázatlanul, de ízlésesen és szép hangon énekeltek. Én is énekeltem, és kísértem magamat. A főnöknő a spinét mellett ült. Úgy látszott, hogy a legnagyobb gyönyörűséggel élvezi a zenét és jelenlétemet. A többiek állva hallgatták, vagy tovább dolgoztak. Igazán remek este volt. Később mindnyájan visszavonultak. El akartam menni a többiekkel, de a főnöknő megállított: - Hány óra van? - Mindjárt hat. - Zárdatanácsunk néhány tagja jön ide. Gondolkodtam azon, amit Longchamp-ról mondott nekem, és közöltem velük egy ötletemet. Helyeselték, s most javaslatot akarunk tenni neked. Lehetetlen, hogy ne sikerüljön, és ha sikerül, igen jót fog tenni a zárdának és neked is... Hat órakor beléptek a zárdatanács tagjai. Ezek a tanácstagok csaknem minden zárdában öregek és maradiak. Felkeltem; ők leültek, és a főnöknő így szólt hozzám: - Suzanne nővér, ugye elmesélte nekem, hogy csak Manouri úr jószívűségének köszönheti azt az összeget, amelyet zárdánk az ön jövetelekor kapott? - Igen, kedves anyám.
- Tehát nem tévedtem. A longchamp-i zárda birtokában maradt az az összeg, amelyet beléptekor átadott nekik? - Igen, kedves anyám. - Semmit sem adtak vissza belőle? - Nem, kedves anyám. - Nem is fizetnek önnek semmiféle járadékot? - Nem, kedves anyám. - Ez nem igazságos dolog. Elmondottam tanácsunk tagjainak. Akárcsak én, ők is úgy vélik, hogy önnek joga van visszakövetelni tőlük a pénzét, akár oly módon, hogy a mi zárdánkra írassák át, akár úgy, hogy abból önnek járadékot fizessenek. Manouri jótékonyságának semmi köze ahhoz a pénzhez, amellyel önnek a longchamp-i nővérek tartoznak; ön nem azért szerzett új összeget, hogy a longchamp-iaknak legyen hasznuk belőle. - Ez igaz. De hogy erről bizonyosak lehessünk, legegyszerűbb lenne írni Manouri úrnak. - Kétségtelenül. De hogyha válasza olyan lenne, amilyet várunk, a következő javaslatot tesszük önnek: pert indítunk az ön nevében a longchamp-i zárda ellen, viseljük a költségeket, amelyek nem lesznek túl nagyok, minthogy Manouri úr bizonyára vállalni fogja ezt az ügyet. Ha megnyerjük a pert, a zárda megfelezi önnel a hozományt vagy a járadékot. Mit gondol erről, kedves nővér? Úgy látszik, mintha töprengene. - Arra gondolok, kedves nővérek, hogy Longchamp-ban sokat kínoztak, de kétségbe lennék esve, ha azt gondolnák, hogy meg akarom bosszulni magam. - Nem arról van szó, hogy bosszút álljunk, hanem arról, hogy visszakérjük azt, amivel tartoznak önnek. - Még egyszer feltűnést kelteni?! - Ez a legkisebb kellemetlenség. Önről alig lesz szó. És azután a mi zárdánk szegény, a longchamp-i zárda gazdag. Ön jótevőnk lenne, legalábbis amíg él. Igaz, hogy erre nincs szükség, mert így is mindnyájan nagyon szeretjük... A tanácstagok kórusban zengték: - Ki ne szeretné? Hisz oly tökéletes!
- Bármikor meghalhatok, és az új főnöknő esetleg nem érezne úgy ön iránt, mint én, sőt: bizonyára nem! Szüksége lehet valami apróságra, betegeskedhet; nagyon jó érzés, ha az ember rendelkezik egy kis pénz fölött, hogy saját magán vagy másokon segítsen. - Igen, kedves nővérek, e meggondolások bizonyára helytállók, minthogy oly kedvesek, hogy erről tárgyalnak velem. De engem egyéb szempontok ennél sokkal jobban érdekelnek. Önökkel szembehelyezkedni semmi esetre sem fogok. Az egyetlen, amit kegyként kérek öntől, kedves anyám, hogy semmit se kezdeményezzen, mielőtt Manouri úrral beszélt volna az én jelenlétemben. - Természetesen. Akar neki saját maga írni? - Ahogy ön akarja, kedves anyám. - Hogy ne kelljen kétszer beszélnünk erről, mert az ilyen ügyek halálra untatnak, írjon azonnal... Tollat, tintát, papírt adtak, és én tüstént írtam Manouri úrnak, hogy legyen szíves, amint teheti, jöjjön Arpajonba, mert fontos ügyben van tanácsára és segítségére szükségem. A tanács elolvasta a levelet, helyeselték és elküldték. Manouri úr néhány nappal később megjelent. A főnöknő elmondta, miről van szó. Egy pillanatig sem tétovázott, igazat adott neki. Az én aggályaimat nevetségesnek minősítették, és elhatározták, hogy már másnap megindítják az eljárást. Így is lett, és ellenkezésemmel nem törődve, nevem megint szerepel a periratokon, kihallgatásokon, tényfelvételeken, s újra kezdődnek a hazugságok, rágalmak és minden befeketítés, ami csak ellenszenvessé tehet valakit a bírák és a nyilvánosság előtt. Márki úr, az ügyvédek valóban szabadon rágalmazhatnak bárkit? Hát nincs ellenük védelem? Ha előre tudom, hogy ismét mennyi keserűséget fog okozni ez a dolog, sohasem egyeztem volna bele a pörbe. Oly kedvesek voltak, hogy zárdánk néhány tagjának elküldték a rólam szóló, nyilvánosságra hozott iratokat. Minden pillanatban jött valaki, hogy részleteket kérdezzen tőlem olyan szörnyűséges eseményekről, amelyekben az igazságnak még az árnyéka sem volt... Minél kevesebbet tudtam ezekről az ügyekről, annál bűnösebbnek hittek. Minthogy semmit sem magyaráztam, semmit sem vallottam be, és mindent tagadtam, azt hitték, minden igaz. Mosolyogtak, és cukrozott sértő szavakat mondtak; vállat vontak, ha ártatlanságomról volt szó. Sírtam, kétségbe voltam esve. De a baj sohasem jő egyedül. Elérkezett a gyónás ideje. Már azelőtt is vádoltam magamat, hogy a főnöknő első gyöngédségeit elfogadtam: gyóntatóm különben is szigorúan megtiltotta, hogy tovább is eltűrjem őket. De hogyan utasíthat vissza az ember olyasmit, ami másnak nagy örömet okoz? Olyannak, akitől függ az ember, és amiben önmaga sem talál semmi rosszat?
Gyóntatóm igen nagy szerepet játszik ezentúl történetemben, azt hiszem, ideje, hogy leírjam önnek. Ferences barát, Lemoine atyának hívják, nem több, mint negyvenöt éves. Ritka szép arca van, tekintete szelíd, nyílt, kellemes, nevető, ha éppen megfeledkezik magáról, de ha eszébe jut, kicsoda, akkor homloka összehúzódik, szemöldökét ráncolja, szemét lesüti, és egész magatartása szigorúvá válik. Alig ismerek két különböző embert, mint Lemoine atya az oltár előtt és Lemoine atya a társalgóban vagy egyedül. Egyébként minden egyházi ember ilyen; magamat is rajtakaptam már, hogy mielőtt a templomrács elé lépek, megigazítom fátylamat, és megváltoztatom arckifejezésemet, szememet, kezemet, egész testtartásomat, és színleg szerény viselkedést öltök magamra hosszabb időre, aszerint, hogy kivel kell beszélnem. Lemoine atya magas, jó növésű, vidám és igen kedves, ha elfeledkezik magáról. Csodálatos csevegő, a rendházban nagy teológus hírében áll, a világiak szerint pedig nagy egyházi szónok. Nagyon művelt, rendjétől távol álló dolgokhoz is ért, igen szép hangja van, zeneszerető, nyelveket tud, és a történelmet jól ismeri, a Sorbonne doktora. Annak ellenére, hogy fiatal még, elérte rendjének minden magas fokozatát. Azt hiszem, nincs becsvágya, és nem intrikus természet, mert társai nagyon szeretik. Azt kérte, hogy nevezzék ki az étampes-i zárda főnökének, mert az igen nyugodt hely, s ott tanulmányainak élhet majd. Beleegyeztek. Minden zárda számára igen fontos dolog, hogy kit választ gyóntatójául: okos és jelentékeny embernek kell lennie. A mieink mindent megtettek, hogy Lemoine atyát legalább segítőnek osszák be hozzánk, és ezt sikerült is elérniük. A nagy ünnepek előestéjén elküldték érte a zárda kocsiját, és Lemoine atya meg is érkezett. Látta volna, micsoda mozgalmat keltett érkezése az egész kolostorban! Mennyire örültek neki, mily alaposan készültek, törték fejüket azon, hogy mindenki minél tovább lefoglalhassa magának! Pünkösd előtti nap volt. Várták, és én olyan nyugtalan voltam, hogy a főnökasszony is észrevette. Nem titkoltam előtte aggodalmamat és aggodalmam okát. Úgy látszott, hogy ez még nálam is jobban nyugtalanítja, bár igyekezett eltitkolni. Nevetséges alaknak akarta feltüntetni Lemoine atyát, nevetett aggályaimon, megkérdezte, hogy vajon Lemoine atya többet tudhat-e érzelmeink ártatlanságáról, mint saját lelkiismeretünk, és hogy az enyém szememre vethet-e valamit. Azt feleltem, hogy nem. - Jó! - felelte. - Minthogy én vagyok a főnöknője, és ön engedelmességgel tartozik nekem, parancsolom, hogy ezekről az ostobaságokról ne beszéljen vele. Felesleges, hogy gyónjon, ha csak ilyen semmiségeket akar elmondani. Közben Lemoine atya megérkezett, és én gyónásra készültem, de azok, akik jobban siettek, már lefoglalták. Mikor rám került volna a sor, a főnöknő félrehívott, és azt mondta:
- Suzanne, gondolkoztam azon, amit mondott nekem. Térjen vissza cellájába, nem akarom, hogy ma gyónni menjen. - De miért, kedves anyám? Holnap nagy nap van, általános áldozás napja. Mit fognak gondolni, ha egyedül én nem áldozhatok? - Nem bánom, akármit gondolnak, nem akarom, hogy gyónjon! - Kedves anyám, ha valóban szeret, ne büntessen ennyire! Könyörögve kérem! - Nem, lehetetlen! Valami bajt fog okozni ezzel az emberrel, és én azt nem akarom! - Nem, kedves anyám, nem lesz semmi baj! - Ígérje meg tehát... De mire való mindez? Holnap reggel a szobámba jön, és nekem mondja el gyónását; bizonyára nem követett el semmi olyat, ami alól ne oldozhatnám fel. Akkor megáldozhat a többiekkel együtt. Menjen, kérem. Visszavonultam. Cellámban maradtam, szomorúan, nyugtalanul, elgondolkozva, nem tudván elhatározni, hogy a főnöknő tilalma ellenére elmenjek-e Lemoine atyához, vagy járuljak-e holnap a szentségekhez, miután a főnöknő feloldozását megkaptam, vagy mégis maradjak távol a szentségektől, mit sem törődve a többiek fecsegésével. Mikor a főnöknő visszajött, meggyónt már Lemoine atyánál, aki megkérdezte, hogy miért nem mentem hozzá, hogy vajon beteg vagyok-e. Nem tudom, mit válaszolt, de a vége az lett, hogy azt üzente, vár a gyóntatószékben. - Menjen hát - mondotta -, miután elkerülhetetlen, de ígérje meg, hogy hallgatni fog. Amikor látta habozásomat, megismételte: - Ugyan, bolond, mi rossz van abban, hogy elhallgatod, amit nem érzel bűnnek? - De miért lenne bűn megmondani? - kérdeztem. - Nem bűn, de kellemetlen. Ki tudja, milyen fontosságot tulajdonít neki ez az ember? Ígérje meg tehát... Haboztam tehát, de végül is megígértem, hogy ha nem kérdez, semmit sem fogok szólni, és lementem. Gyóntam és hallgattam; de amikor gyóntatóm kérdezett, nem hazudtam. Ezer különös kérdést tett fel, amelyeket még ma sem értek, amikor emlékeimet idézem. Elnézéssel kezelt, de olyan szavakban nyilatkozott a főnöknőről, amelyektől megrettentem. Erkölcstelen, rossz apácának, romlott nőnek, bűnös léleknek
mondotta, és halálos bűn terhe alatt megtiltotta, hogy bármikor is egyedül maradjak vele, vagy bármilyen gyöngédségét eltűrjem. - De atyám - mondottam -, hiszen a főnöknőm akkor léphet be hozzám, amikor neki tetszik, vagy magához hívathat, amikor akar. - Tudom, tudom; kétségbe is vagyok esve miatta! Kedves gyermekem, adjon Istennek hálát, hogy eddig megőrizte! Nem akarom világosabban magyarázni, mert akkor bűntársává lennék méltatlan főnökasszonyának, és a szám mérges leheletével akaratlanul elhervasztanám azt a gyöngéd vigaszt, amelyet az ön korában megőrizni csak Isten különös kegyelméből lehet. Parancsolom, hogy kerülje főnökasszonyát. Utasítsa el erélyesen gyöngédségét, soha egyedül be ne lépjen hozzá, és zárja be előle ajtaját, főként éjjel, vagy hagyja el ágyát, ha mégis belépne. Szaladjon ki a folyosóra, kiáltson segítségért, ha kell, fusson mezítelenül az oltárig, és verje fel a házat kiáltásával, megtéve mindent, amit Isten iránti szeretete, a bűntől való félelem, hivatásának szentsége s lelki üdve sugall, mintha csak maga a Sátán jelennék meg és üldözné! Igen, gyermekem, a Sátán! Sajnos, ilyennek kell festenem a főnöknőjét, aki a bűn fertőjében él, és önt is magával akarja rántani. És talán már ott is lenne vele együtt, ha ártatlansága nem rémítette volna meg, és meg nem akadályozta volna. Azután égnek emelte szemét, és így kiáltott fel: - Ó, Istenem, védd továbbra is ezt a gyermeket! Mondd velem együtt: Satana, vade retro, apage, Satana! Ha a boldogtalan kérdezné, mondja el neki beszélgetésünket, ismételje szavaimat, mondja, hogy jobb lett volna, ha meg sem születik, vagy ha már régen pokolra taszítja magát, önkezével vetve el életét! - De atyám - feleltem -, hiszen ön maga beszélt vele kevéssel ezelőtt... Nem válaszolt, de mélyet sóhajtott. Feje, a gyóntatószék falának támasztva, kétségbeesett ember benyomását keltette. Egy darabig úgy maradt. Én nem tudtam, mit gondoljak, és remegett a térdem. Olyan zavarban voltam, hogy el sem tudja képzelni. Így érezheti magát egy éjszakai utas, aki a sötétben mélységek között bolyong, és egyszerre csak mindenfelől föld alatti hangokat hall, amelyek ezt kiáltják: "Véged van!" Lemoine atya szelíden, nyugodtan nézett rám, és megkérdezte: - Egészséges ön? - Igen, atyám. - Nem ártana önnek, ha egy éjjelen át nem aludnék? - Nem, atyám.
- Jó. Ezen az éjszakán tehát nem fog aludni, hanem vacsora után lemegy a templomba, leborul az oltár előtt, és itt tölti imádkozva az éjszakát. Nem tudja, mekkora veszedelemben volt, köszönje meg Istennek, hogy megmentette tőle. Holnap pedig a szentségekhez járul a többi apácával együtt. Penitenciája mindössze az lesz, hogy távol kell magát tartania főnöknőjétől, és vissza kell utasítania undorító gyengédségeit. Menjen! Együtt imádkozom majd önnel. De mennyi nyugtalanságot fog még okozni nekem! Tudom, hogy tanácsaimnak milyen következményei lesznek, de tartozom ezzel önnek és magamnak. Isten a bíró, és csak egyféle törvény van! Csak igen tökéletlenül emlékszem mindarra, amit mondott. Amikor most összehasonlítom azt, amit mondott, azzal a rettentő benyomással, amit szavai rám tettek, nem értem, mi volt ennek az oka. De naplóm hiányos, töredékes, bizonyára sok minden hiányzik belőle, sok mindent elfelejtettem, mert semmiféle világos elképzelésem nem volt arról, amit mondott, és még ma sem értek mindent, aminek ő oly nagy fontosságot tulajdonított, ami oly hevesen felháborította. Nem értem például, miért találta a zenélési jelenetet olyan rendkívül fontosnak. Hiszen vannak emberek, akikre a zene nagyon erősen hat, és nekem is sokszor mondták, hogy bizonyos áriák, dalok vagy zenedarabok teljesen megváltoztatják arckifejezésemet. Ilyenkor egészen magamon kívül voltam, azt sem tudtam, hol vagyok, de nem hiszem, hogy ezért bűnös lettem volna. Miért ne lett volna ártatlan a főnöknőm is, aki minden szeszélyessége és bolondsága ellenére is rendkívül érzékeny teremtés volt? Megható eseményeket nem tudott sírás nélkül végighallgatni, és amikor elmondtam neki történetemet, valóban irgalomra indító állapotba hoztam. Miért minősítette Lemoine atya véteknek részvétét? És az éjszakai jelenet, amelynek végét valósággal halálos aggodalommal várta... Én mindenesetre túl szigorúnak találtam. De akárhogy volt is, pontosan megtartottam előírásait, amelyeknek azonnali következményeit kétségtelenül előre látta. Mindjárt gyónásom befejezésekor az oltárhoz mentem, és leborultam a lépcsőre. Teljesen megzavarodtam a rémülettől. Ott maradtam vacsoráig. A főnökasszony, aki nem értette távolmaradásomat, kerestetett, de azt mondták neki, hogy imádkozom. Többször megjelent a szentély ajtajában, de én úgy tettem, mintha nem venném észre. A vacsora ideje elérkezett. Lementem a refektóriumba, sietve megvacsoráztam, és vacsora után azonnal újra a templomba mentem. Nem jelentem meg az esti sétán, és amikor lefekvéshez csengettek, továbbra is a templomban maradtam. A főnöknő tudta, hogy hol vagyok. Már késő éjjel volt, mindenki aludt a zárdában, amikor odajött hozzám. A gyóntatóm által róla festett kép megelevenedett képzeletemben. Elkezdtem remegni, nem mertem ránézni, attól féltem, hogy undorító arccal fogom látni, lángoktól körülvéve, és magamban így szóltam: Satana, vade retro, apage, Satana! Istenem, ments meg, távolítsd el tőlem ezt a démont! A főnöknő letérdelt, és miután egy ideig imádkozott, azt mondta:
- Suzanne, mint csinál itt?! - Látja, asszonyom. - Tudja, hány óra? - Igen, asszonyom. - Miért nem tért vissza cellájába, amikor csengettek? - Készülök a holnapi nagy nap megünneplésére. - Tehát itt akarja tölteni az éjszakát? - Igen, asszonyom. - Ki engedte ezt meg? - Gyóntatónk parancsolta. - A gyóntató semmit sem rendelhet el a ház szabályai ellen, én azt parancsolom, hogy menjen aludni. - Asszonyom, ez a penitencia, amit rám mért. - Majd más jótettekkel fogja pótolni. - Nem válogathatok, asszonyom. - Gyerünk, gyermekem - sürgetett -, menjünk! A hideg templom ártani fog önnek éjszaka, majd a cellájában imádkozik. Meg akarta fogni a kezemet, de gyorsan eltávolodtam tőle. - Kerül engem? - Igen, asszonyom, kerülöm önt. A szent hely és az istenség jelenléte megerősített, úgyhogy szívem ártatlanságának tudatában fel mertem emelni szememet hozzá, de alig tekinthettem rá, hangosat sikoltottam, és elszaladtam a templom végébe, mint valami őrült, ezt kiáltván: - Távozz tőlem, Sátán! A főnöknő nem követett, ott maradt, ahol állt, szelíden felém tárta karját, és a legmeghatóbb, legédesebb hangon így szólt:
- De honnan ez a rémület, mi baja? Álljon meg! Nem vagyok Sátán, a főnöknője vagyok, és barátnője. Megálltam, visszanéztem rá, és láttam, hogy különös jelenség tévesztett meg, amelyet zaklatott képzeletem még csak fokozott. Úgy állt a templomi mécses alatt, hogy csak arca és kezének egy része volt világos, egyébként árnyékban maradt, és ez különös színnel ruházta fel. Kicsit magamhoz tértem, és egy padra rogytam. A főnöknő a szomszédos ülésben ült, erre én gyorsan eggyel tovább húzódtam, így vándoroltam az egyik ülésről a másikra, egészen a legutolsó helyig. Ott megakadtam, és könyörögve kértem, hogy hagyjon köztünk legalább egy üres helyet. - Rendben van - mondta. Mikor elhelyezkedtünk mindketten, s egy üres hely maradt köztünk, így szólt: - Megtudhatnám, Suzanne, honnan e félelem közelségemtől? - Kedves anyám - feleltem -, bocsásson meg nekem, nem én akarom így, hanem Lemoine atya. A legrettenetesebb színekben festette le előttem azokat a gyengédségeket, simogatásokat, amelyekben ön részesített, és amelyekben én nem látok semmi rosszat. Megparancsolta, hogy kerüljem önt, soha egyedül be ne lépjek önhöz, hogy menjek ki a cellámból, ha belép. Úgy ábrázolta önt, mint a Sátánt magát. Mit tudom én, miket mondott még?... - Tehát mégis elmondta neki... - Nem, kedves anyám. De nem tagadhattam meg, hogy ne válaszoljak kérdéseire. - És most undorító vagyok a szemedben? - Nem, kedves anyám, éppúgy szeretem, mint azelőtt, emlékszem jó szívére, és arra kérem, legyen továbbra is jó hozzám - de engedelmeskednem kell gyóntatómnak. - Tehát többé nem jön be hozzám? - Nem, kedves anyám. - És nem is fogad a cellájában? - Nem, kedves anyám. - Visszautasítja a gyöngédségemet? - Nagyon nehéz lesz, mert gyöngédségére és simogatására vágyom, de kell, megígértem gyóntatómnak, megfogadtam az oltár előtt. Ha meg tudnám önnek
magyarázni, miket mondott! Jámbor és okos ember; vajon mi érdeke lehetne veszedelemmel ijesztgetni, mikor nincs veszedelem? Eltávolítani egy apáca szívét a főnöknőjétől? De talán a mi ártatlan cselekedeteinkben valami titkos bűn magvát sejti, amelyet önnél már teljes virágzásában lát, és attól fél, hogy ez bennem is kicsírázik az ön hatása alatt? Nem titkolhatom, hogy ha azokra az érzelmekre gondolok, amelyeket bennem keltett... Miért voltam vajon olyan feldúlt és álmodozó, ha öntől jöttem? Miért nem tudtam sem dolgozni, sem imádkozni? Honnan az a furcsa zavar, amilyent azelőtt sohasem éreztem? Miért voltam én, aki sohasem aludtam nappal, álmos? Azt hittem, hogy kedves anyámnak valami ragályos betegsége van, amelynek hatását már én is kezdtem érezni. De Lemoine atya mindezt ugyancsak másképp látja... - Hogyan? - A bűn minden sötétségét, az ön örök kárhozatát és az enyémet látja benne... Mit tudom én?... - Ugyan - felelte -, az ön Lemoine atyja képzelődik. Nem az első ilyen kellemetlenség, amelyet okoz nekem. Mihelyt gyengéd barátsággal közeledtem valakihez, mindjárt elcsavarta a fejét. Majdnem megőrjítette ezt a szegény Thérèset is. De már unom az egészet, és meg fogok szabadulni ettől az embertől, hiszen úgyis tízmérföldnyire lakik tőlünk! Körülményes őt idehívni! Sohasem akkor jön, amikor kellene. De erről majd még beszélünk... Tehát nem akar felmenni cellájába? - Nem, kedves anyám, könyörögve kérem, engedje meg, hogy itt töltsem az éjszakát. Ha nem tennék eleget a kötelességemnek, holnap nem mernék a zárda többi tagjával a szentségek elé járulni. De ön, drága anyám, ön áldozik-e majd? - Minden bizonnyal. - Hát Lemoine atya önnek semmit sem mondott? - Nem. - Hogy lehetséges? - Úgy, hogy nem volt alkalma beszélgetni velem. Csak azért járulunk gyóntató elé, hogy bevalljuk bűneinket; és én semmi bűnt sem látok abban, hogy gyengéden szeretek egy olyan szeretetre méltó gyermeket, mint amilyen te vagy, Suzanne. Ha volna valami hiba ebben, akkor csak az lenne, hogy feléd árasztom azt az érzést, amellyel egyébként egyenlően kellene viseltetnem a zárda minden apácája iránt: ez azonban nem tőlem függ; nem tarthatom magam vissza attól, hogy ott lássam az erényt, ahol ragyog, s hogy ne tiszteljem megkülönböztetett módon. De azért bocsánatot kérek Istentől; mégsem tudom felfogni, miért képzeli Lemoine páter, hogy bizonnyal elkárhozom e miatt a teljesen természetes elfogultságom miatt, ami
ellen amúgy sincs orvosság. Megkísérlem, hogy mindenkit boldogítsak; vannak azonban olyanok, akiket jobban szeretek, mint másokat, mert szeretetreméltóbbak és megbecsülésre is alkalmasabbak. Ez minden bűnöm, amit veled kapcsolatban elkövettem, Suzanne. Vajon te is olyan roppant véteknek tartod? - Nem, kedves anyám. - Nahát akkor, kedves gyermekem, menjünk, imádkozzunk még egy kicsit mind a ketten. Aztán visszavonulunk. Újfent kértem, engedje meg, hogy a templomban töltsem az éjszakát. Beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy többé nem fog előfordulni. Azzal elment. Gondolkodtam azon, amit mondott, és kértem Istent, hogy világosítson meg. Töprengtem, és kellő mérlegelés után arra a következtetésre jutottam, hogy két azonos nemből való ember is követhet el illetlenséget azzal, hogy egymásnak bebizonyítja barátságát. Lemoine atya szigorú erkölcsű ember, s talán túlzott, de tanácsa, hogy kerüljem a főnöknő szélsőséges gyengédségét, nagyobb tartózkodást tanúsítva, bizonyára jó volt, tehát követni is fogom. Reggel, amikor az apácák a templomba jöttek, engem már a helyemen találtak. Mindnyájan megáldoztak, élükön a főnöknővel, ami végleg meggyőzött ártatlanságáról, de elhatározásomat nem másította meg. No és sokkal kevesebbet éreztem iránta, mint ő irántam. Nem akadályozhattam meg magam abban, hogy összehasonlítsam régi, első főnökasszonyommal. Milyen különbség! Nem olyan áhítatos, nem olyan méltóságteljes, nem olyan buzgó, nem olyan szellemes, de annyi rendszeretet sincs benne. Kis idő múltán két jelentős dolog is történt velem. Először: megnyertem Longchamp elleni pörömet. Arra ítélték őket, hogy a nekik fizetett összegnek megfelelő évjáradékot folyósítsanak a Sainte-Eutrope zárdának, ahol most lakom. Másodszor: gyóntatót változtattunk. Ezt maga a főnökasszony mondotta meg nekem. Én azonban soha többé nem kerestem fel egyedül, és ő sem jött hozzám magányosan. Állandóan keresett, de én elkerültem. Ezt észrevette, és szememre vetette. Nem tudom, mi történt lelkében, de valami rendkívülinek kellett lennie. Éjjel felkelt, és a folyosókon sétált, különösen az én cellám előtt. Hallottam, amint fel-alá járt, megállt ajtóm előtt, sóhajtozott, nyögött. Remegtem, és a párnáimba fúrtam a fejemet. Nappal, ha azt hitte, nem veszem észre, a munkateremben vagy a pihenőszobában órákat töltött azzal, hogy engem nézett. Minden mozdulatomat megleste, ha lejöttem, a lépcső alján találtam, ha felmentem, a legfelső fokon. Egy nap megállított, és szótlanul nézett, könnyek hulltak a szeméből, aztán hirtelen a földre vetette magát, és átfogta a térdemet, könyörögve:
- Szívtelen nővérem, kérd tőlem életemet, odaadom, de ne kerülj! Nem tudok többé nélküled élni. Állapota szánalmas volt, szeme elvesztette fényét, ő meg teltségét és jó színét. Főnöknőm volt, lábamnál feküdt, és térdemre támasztotta fejét, miközben átfogta lábamat. Odanyújtottam kezemet, forró csókokkal halmozta el, és azután újra felnézett rám. Felemeltem. Megtántorodott, alig tudott járni. Visszavezettem cellájába. Amikor kinyitottam az ajtót, megfogta kezemet, és csendesen behúzott anélkül, hogy szólt vagy rám nézett volna. - Nem, kedves anyám, nem, megfogadtam, önnek is jobb így, nekem is, túl sok helyet foglalok el lelkében, és ezt Istentől veszi el, márpedig neki tartozik egész lényével. - A te dolgod-e, hogy ezt szememre vesd? Mialatt beszélt hozzám, igyekeztem kezemet kiszabadítani az övéből. - Nem akarsz hát bejönni? - Nem, kedves anyám, nem. - Nem akarsz, Suzanne? Nem tudod, mit teszel velem, nem tudhatod! Bele fogok halni... Utolsó szavai éppen ellenkezőleg hatottak rám, mint ahogy képzelte. Hirtelen kitéptem kezemet kezéből, és elfutottam. Utánam nézett, megvárta, míg néhány lépést teszek, azután cellájába ment, és bár nyitva volt az ajtó, hangosan kiáltozott. Megrendülve hallgattam jajszavait. Egy pillanatig gondolkodtam, visszamenjek-e vagy sem. Nem mentem; de természettől irgalmas lévén, igen nehezemre esett elhatározásom, mert arra gondoltam, hogy milyen állapotban hagytam. Bezárkóztam cellámba, de nem éreztem jól magam; nem tudtam, mit tegyek, zavartan és szórakozottan ide-oda járkáltam. Kimentem, majd újra visszajöttem, végre kopogtam szomszédom, Thérèse nővér ajtaján. Éppen bizalmasan beszélgetett egyik fiatal barátnőjével. - Bocsásson meg, kedves nővér - mondtam -, hogy zavarom, de kérem, hallgasson meg; valami mondanivalóm volna... Átjött hozzám, és azt mondtam neki: - Nem tudom, mi van főnöknőnkkel, de kétségbe van esve. Jó volna, ha átmenne hozzá, talán megvigasztalná... Nem válaszolt, otthagyta cellájában barátnőjét, és futott a főnökasszonyhoz.
A szegény asszony betegsége azonban napról napra rosszabbodott. Búskomorrá lett, komorrá - a vidámság, amely ideérkezésem óta sohasem szünetelt a rendházban, hirtelen elmúlt, és minden a legnagyobb szigorúság jegyében zajlott le. A szertartásokat illő méltósággal végezték, idegeneket csaknem teljesen kizártak a társalgóból, megtiltották az apácáknak, hogy egymáshoz látogassanak, a vallásos gyakorlatokat a leglelkiismeretesebben végezték, nem volt többé összejövetel a főnöknőnél, sem uzsonna, a legkisebb hibát is szigorúan büntették; néha még megkértek közbenjárásra, de én mindig kereken elutasítottam. Mindenki tisztában volt a változás okával. Az idősebbek meg voltak elégedve, de a fiatalabbak haragudtak, és rossz szemmel néztek. Én magam, lelkiismeretem tiszta lévén, nem sokat törődtem sem szemrehányásaikkal, sem hangulatukkal. Főnöknőnk, akit sajnáltam, de akin nem tudtam segíteni, egymás után esett búskomorságból vallásosságba; végül teljesen megzavarodott. Nem beszélhetem el szenvedésének minden részletét, mert sohasem lenne vége. Csak annyit mondok el, hogy az első időben hol került, hol keresett. Néha még szokott szelídségével bánt velem és a többiekkel, de azután hirtelen a legnagyobb szomorúságba csapott át. Magához hívatott, majd elküldött. Pihenőt engedélyezett és visszavonta, a templomba rendelte az apácákat, és mikor már mindenki indult, második harangszóval újra celláikba parancsolta őket. Nehéz elképzelni, milyen zavart életet éltünk. Egész nap hol kijöttünk, hol visszamentünk celláinkba, breviáriumunkat olvastuk, majd letettük, fel- és lementünk a lépcsőkön, leengedtük fátylunkat, majd újra felhajtottuk. Az éjszaka majdnem olyan mozgalmas volt, mint a nappal. Néhány apáca hozzám fordult, és azt akarta velem megértetni, hogy ha egy kissé engedékenyebb lennék, és tekintettel lennék a főnöknőre, minden rendbe, azaz minden a régi rendetlenségbe jönne újra. De én szomorúan ezt feleltem nekik: - Sajnállak benneteket, de mondjátok meg világosan, mit kell tennem? Egyesek elfordultak, és szótlanul lehajtották fejüket, mások olyan tanácsokat adtak, amelyeket lehetetlen volt összeegyeztetni gyóntatóm szavaival. Régi gyóntatónkról beszélek, mert az újat még nem láttuk. A főnöknő többé nem bolyongott éjszaka. Hetekig nem láttuk, sem a szertartásoknál, sem a kórusban, sem a refektóriumban, sem a sétánál. Szobájába zárkózott, a folyosókon járkált, vagy lement a kápolnába. Néha kopogott az apácák ajtaján, és panaszos hangon így könyörgött: - Kedves nővér, imádkozzék értem, kedves nővér, imádkozzék értem!... Az a hír terjedt el, hogy egyetemes gyónásra készül. Amikor egyszer elsőnek érkeztem a templomba, papírlapot láttam a rácson, és ezt olvastam rajta:
- Kedves nővérek, kérlek, imádkozzatok egy apácáért, aki eltévedt, és vissza szeretne térni Istenhez... Kísértésbe estem, hogy letépjem, de azután mégis otthagytam. Néhány nap múlva egy másik cédulán: - Kedves nővérek, kérjétek Isten irgalmát egy apáca számára, aki belátta bűneit, melyek igen súlyosak... - És megint máskor: - Kedves nővérek, könyörögjetek Istenhez, hogy mentsen meg a kétségbeeséstől egy apácát, aki minden bizalmát elvesztette az isteni irgalomban... Mindezek a felhívások, amelyekben egy szenvedő lélek szörnyű kínjai tükröződtek, mélyen elszomorítottak. Megtörtént, hogy egyszer meredten bámultan a papírlapra, mintha kővé váltam volna, és azt kérdeztem magamtól, miféle tévelygéssel vádolja magát, honnan ez asszony kétségbeesése - vajon miféle bűnt követhetett el? Újra eszembe jutottak a gyóntató szavai, furcsa kifejezései; értelmüket kutattam, de nem találtam, és egészen elmerültem a gondolkodásban. Néhány apáca ment arra beszélgetve, és - ha nem tévedtem - úgy nézett rám, mint akit folyton ugyanazok a borzalmak fenyegetnek. Szegény főnöknőnk mindig sűrűn lefátyolozva mutatkozott. Nem törődött többé a zárda dolgaival, nem beszélt senkivel sem, de gyakran tárgyalt az új gyóntatóval, akit hozzánk küldtek. A gyóntató fiatal bencés pap volt. Nem tudom, ő mérte-e rá mindazokat a penitenciákat, amelyeknek alávetette magát. A hét három napján böjtölt, ostorozta magát, és a legutolsó padokból hallgatta a misét. Ott találtuk arccal a földre borulva, és csak akkor kelt fel, amikor már mindenki elment. Éjjel mezítláb, ingben ment le a templomba, és ha Thérèse vagy én véletlenül találkoztunk vele, elfordult, és arcát a falnak fordította. Mikor egy napon kiléptem cellámból, ott találtam az ajtó előtt a földön fekve, széttárva két karját. Így szólt hozzám: - Jöjjön, taposson rám! Nem érdemlek mást. E hónapok alatt, míg betegsége tartott, apácatársaimnak volt idejük szenvedni és engem meggyűlölni. Nem térek ki azokra a kellemetlenségekre, amelyeket egy mindenki által gyűlölt apácának el kell szenvednie, hiszen ezt már ön is ismeri. Éreztem, hogy ismét kezdek elégedetlen lenni helyzetemmel, és elmondtam kétségeimet az új gyóntatónak, Dom Morelnek. Szenvedélyes, negyven körüli férfi volt. Úgy látszott, hogy érdeklődéssel és figyelemmel kíséri mondanivalómat, ismerni óhajtja életem történetét, és a legkisebb részletekről is kikérdezett. Családomról, hajlamaimról, jellememről, régebbi zárdáimról többet akart tudni, a mostaniról is, és arról, ami köztem és a főnöknő közt történt. Semmit sem hallgattam el, de mintha nem vetett volna akkora súlyt a főnöknő és köztem lejátszódott eseményekre, mint Lemoine atya. Erről alig szólt néhány szót, a dolog befejezettnek látszott előtte. Jobban meghatották a zárdai életre vonatkozó bizalmas megjegyzéseim. Minél jobban kitárulkoztam, annál közlékenyebb lett, ha én meggyóntam, ő is bizalmasabb lett hozzám, s közölte, hogy ugyanazokat a kínokat
szenvedte el, mint én, hogy akarata ellenére lett szerzetes, hogy ugyanúgy gyűlöli hivatását, és hogy ugyanolyan sajnálatra méltó, akárcsak jómagam. - De mit tehetünk, kedves nővér? - mondotta. - Már csak egy van hátra: hogy helyzetünket minél elviselhetőbbé tegyük. Azután igen bölcs tanácsokat adott, amelyeket ő is követni szokott. - Igaz, hogy a szenvedést ezzel nem kerüli el az ember, csak elhatározza, hogy elviseli őket. A kolostorban élő csak annyiban boldog, ha keresztjét alázatosan viseli, s így érdemet szerez Isten előtt. Előre örül a szenvedésnek, és minél kegyetlenebbül és gyakrabban sanyargatja magát, annál nagyobb az öröme. A jelen örömeit így áldozza fel az eljövendő boldogságért, ezzel az áldozattal biztosítva magának a másvilág gyönyöreit. Sohasem elég nekik a szenvedés; szüntelen könyörögnek az Úrhoz: Amplius, Domine! Többet, Uram... És Isten mindig teljesíti e kívánságukat. Ezek a szenvedések számunkra is hozzáférhetők, de bármily szomorú is, miránk nem várna a kellő jutalom, mert nincs meg bennünk a lemondás, ami nélkül mindez értéktelen. Így van ez, sajnos! Hogyan indítsam el az erény útján önt, amikor ezt az utat nemcsak ön, de én sem ismerem? De ha így folytatjuk, nemcsak a jelen, hanem a túlvilági élet boldogságát is kockáztatjuk, és önkínzásunk ugyanannyit ér, mint a világi bűnösök tobzódása; csakhogy ők élik világukat, mi pedig lemondunk, és mégis velük együtt kerülünk a kárhozatba. Rettenetes a nem elhivatott szerzetes és apáca sorsa, pedig ez a mienk, s nem változtathatunk rajta. Súlyos láncokat raktak ránk, arra ítéltettünk, hogy szüntelenül rázzuk őket, de nincs reményünk rá, hogy lehulljanak; próbáljuk hát meg, kedves nővér, tovább vonszolni őket... Nemsokára újra felkeresem... Néhány nap múlva visszatért; a társalgóban beszéltem vele, és közelebbről megfigyeltem. Ezer apró részletre kiterjedően elmondtuk egymásnak életünk történetét: a sok egyező körülmény még szorosabb közelséget teremtett közöttünk, kiderült, hogy őt is ugyanaz a rossz sors üldözte, mint engem, otthon és a kolostorban egyaránt. Nem vettem észre, hogy lázadozásának megismerése nem a legalkalmasabb eszköz megnyugtatásomra. Pedig nem vonhattam ki magam hatása alól, és azt hiszem, az én lázadozásom őrá is hasonlóképpen hatott. Természetünk és életkörülményeink tehát túlságosan is egyeztek ahhoz, hogy meg ne tessünk egymásnak, s annál inkább, minél gyakrabban találkoztunk. Az ő napjai ugyanúgy teltek, mint az enyéim, érzelmei az enyémhez hasonlóan fejlődtek, lelkében az játszódott le, ami az enyémben. Mikor eleget beszéltünk már magunkról, másokra tértünk át: így került szó a főnökasszonyról is. Gyóntató létére nem sokat mondhatott, de annyit kivettem szavaiból, hogy a szerencsétlen mostani állapota nem lesz tartós, hogy hiába igyekszik önmaga ellen küzdeni, és hogy vagy visszatér régi bűneihez, vagy megzavarodik. Nem mertem részletesebben kérdezősködni, pedig ő bizonyára sok
mindent megmagyarázhatott volna, amivel nem voltam tisztában. Csak annyit mertem megkockáztatni, hogy megkérdeztem, vajon ismeri-e Lemoine atyát. - Igen - felelte -, ismerem. Érdemes férfiú, nagyon érdemes. - Egyik pillanatról a másikra elhelyezték tőlünk. - Tudom. - Nem mondhatná meg, miért történt ez? - Nem szeretném, ha kitudódna. - Számíthat hallgatásomra. - Azt hiszem, panaszt tettek ellene az érsekségen. - De vajon mit mondhattak? - Hogy túlságosan messze lakik a zárdától, hogy nem jön, ha hívják, hogy túlságosan szigorú erkölcsű, hogy gyanús újító törekvésekkel rokonszenvezik, hogy széthúzást okoz a kolostorban, és elidegeníti az apácák lelkét főnöknőjüktől. - Honnan tudja mindezt? - Tőle magától. - Gyakran találkozik vele? - Igen, gyakran. Önről is beszélt néhányszor. - Mit mondott rólam? - Hogy ön sajnálatra méltó, és nem érti, hogyan bírhatta ki mindazokat a kínzásokat, amelyeknek alávetették. És hogy bár nem sok alkalma volt önnel beszélni, nem hiszi, hogy valaha is megszokná a kolostori életet. Hogy arra gondolt... Itt egyszerre elhallgatott, de én tovább kérdeztem: - Mire gondolt? - Ez túlságosan kényes dolog. Nem hiszem, hogy elmondhatom. Nem ragaszkodtam hozzá, csak hozzátettem: - Való, hogy Lemoine atya idegenített el főnöknőmtől.
- Nagyon jól tette. - De miért? - Kedves nővér - mondotta komoly arccal a barát -, elégedjék meg azzal, amit önnek parancsolt, és sohase kérdezze, mi oka volt erre. - De azt hiszem, ha ismerném a veszélyt, sokkal jobban vigyáznék arra, hogy elkerüljem! - Vagy ellenkezőleg. - Úgy látszik, igen rossz véleménye van rólam. - Erkölcseiről és ártatlanságáról megvan a megfelelő véleményem. De higgye el, vannak olyan gyászos ismeretek, amelyeket megszerzünk, és ők visznek a lejtőre. Éppen ártatlansága volt, amely legyőzte a főnöknőt. Ha többet tudott volna, támadása erősebb lett volna. - Nem értem önt. - Annál jobb. - De miért lennének veszedelmesek egyik nő gyöngédségei a másik nő számára? Dom Morel nem felelt. - Hát nem vagyok ma is ugyanaz, mint amikor idejöttem? Erre sem válaszolt. - Hiszen nem változtam semmit! Mi rossz van abban, ha szeretjük egymást, ezt megmondjuk egymásnak, és be is bizonyítjuk? Ez olyan édes! - Ez igaz - mondta Dom Morel, miközben beszélgetésünk óta először emelte rám szemét, amelyet eddig lesütött. - Általános az ilyesmi a zárdában? Szegény főnöknőm, milyen rettentő állapotban van! - Szomorú bizony, és attól tartok, hogy csak romlani fog. Nem való zárdába. Íme, ez történik előbb vagy utóbb, ha fellázadunk a természet törvényei ellen. Ez a kényszer rendkívüli hajlamok felé sodor, amelyek annál súlyosabbak, minél alaptalanabbak. Az őrültség egy nemének kell tartanunk. - Őrült lenne?
- Igen, és még őrültebb lesz. - Ön az hiszi, hogy ez a sors vár mindazokra, akik nem nekik való pályát választottak? - Nem mindenkire. Van, aki előbb hal bele, van, akinek alkalmazkodóbb a természete és vannak, akiket hosszú ideig fenntart a csalóka reménység... - Miféle reménysége lehet egy apácának? - Miféle? Először is, hogy felmentik fogadalma alól. - És ha ezt a reménységét már eltemette? - Hogy egy szép napon nyitva találja a kaput. Az emberiség egyszer csak belátja, hogy nem lehet elevenen eltemetni fiatal életeket, és eltörlik a rendházak intézményét. Tűz üt ki, leomlanak az elzártság falai, vagy valaki ledönti őket! Mindez keresztülvonul az ember agyán, foglalkozik vele, séta közben a kertben a falakat nézegeti, s nem gondol rá, hogy milyen magasak, a cella magányában megragadja az ablakrácsot, és szórakozottan rázni kezdi; hosszan bámul az utcára, ha az ablaka arra néz. Ha közeledik valaki, szívdobogást kapunk, hátha szabadítónk jön? Ha lárma kerekedik valahol, és a házba hatol a zaj, reménykedni kezdünk. Betegségre számítunk, ami közelebb hoz bennünket valakihez, vagy alkalmat nyújt rá, hogy fürdőhelyre utazzunk... - Ó, milyen igaz! - kiáltottam. - Szívem mélyén olvas. Én is gondoltam már minderre, ma is gondolok rá. - Amikor illúzióink elmúlnak, és kitisztulnak azok a jótékony ködök, amelyeket szívünk küld néha az agyunkra, akkor meglátjuk nyomorúságunk egész mélységét. Gyűlöljük magunkat és a többi embert. Sírunk, sóhajtozunk, nyögünk, kiáltunk a kétségbeesés szélén. Ilyenkor egyesek térdre esnek a főnöknőjük előtt, és tőle várnak vigaszt, mások leborulnak az oltár elé, és az Eget hívják segítségül, mások megszaggatják ruházatukat, vagy kitépik hajukat, mély kutat keresnek vagy magas ablakot, vagy valami hurkot - és néha találnak is... Megint mások mély közönybe esnek, miután sokáig kínlódtak, és valósággal meghülyülnek, mások, akiknek gyönge a szervezetük, felőrlődnek a vágytól, megbetegszenek, vagy dühöngeni kezdenek. A legboldogabbak azok, akiknek a vigasztaló illúziók újjászületnek, és egész a sírig elringatják őket. Életük tévelygés és reménykedés között múlik el. - A legboldogtalanabbak - mondottam mély sóhajjal - nyilván azok, akik mindezeket az állapotokat túlélik. Mennyire sajnálom, atyám, hogy meghallgattam önt! - Miért?
- Nem ismertem magam; most ismerem, és a remény rövidebb ideig fog élni bennem. Azokban a percekben... Folytatni akartam, de egy apáca lépett be, majd még egy, aztán egy harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, nem is tudom, hány, mindenki beszélgetni kezdett; egyesek a gyóntatót nézték, mások csendben hallgatták, és lesütötték szemüket. Egyszerre kérdezték mindenféléről, de mindnyájan megbámulták válaszainak bölcsességét. Ezalatt én egy sarokba húzódtam vissza, és mély álmodozásba merültem. Társalgás közben mindenki igyekezett valami módon feltűnni, és előnyös oldaláról bemutatkozni a szent embernek. Egyszerre csak halk léptek hallatszottak, valaki sóhajtott, jajgatott és meg-megállt. Hallgatóztak, majd suttogva azt mondták: - A főnökasszony! - Azután elhallgattak mind, s körben leültek. Valóban ő volt az. Amikor belépett, fátyla derékig eltakarta, mellén keresztbe fonta karját, feje mellére csuklott. Engem vett észre először, és felemelve fátyla alól kezét, eltakarta vele a szemét, míg a másikkal intett, hogy mindnyájan menjünk ki. Csendben kivonultunk, és ő egyedül maradt Dom Morellel. Előre látom, márki úr, hogy nemsokára rossz véleménnyel lesz rólam. De minthogy egyáltalán nem szégyellem, amit tettem, miért pirulnék akkor, amikor bevallom? Hogyan hallgathatnék el ebben az elbeszélésben olyan eseményt, amelynek ilyen következményei voltak? Valóban különös az én lelkivilágom. Ha úgy érzem, hogy a dolgok fel tudják kelteni az ön részvétét és érdeklődését, jól vagy rosszul, de hihetetlen gyorsan és könnyen írok. Lelkem vidám, minden kifejezést azonnal megtalálok, és könnyeim oly édesek, mert úgy érzem, ön jelen van, látom önt, és ön hallgatja, amit mondok. De ha kénytelen vagyok ön előtt előnytelen színben mutatkozni, nehezen haladok, nem találok szavakat, tollam nem forog, még az írásom is megváltozik, és csak azért folytatom, mert titokban remélem, hogy ön nem fogja elolvasni ezeket a helyeket. Íme, egy ilyen rész: Amikor minden nővér visszavonult... "Akkor ön mit tett?" - Nem sejti? Nem, ön túlságosan becsületes ehhez! Lábujjhegyen visszamentem, és halkan a társalgó ajtaja elé álltam, hogy hallgatózzam. Tudom, ez nagyon helytelen dolog, mondtam én is magamban, de zavarom, lopakodásom, hogy meg ne lássanak, a folytonos, óvatos meg-megállás, egy titkos hang, amely mintha minden lépésnél visszafordulásra ösztönzött volna - mindez úgyis éreztette velem, hogy nem járok egyenes úton. Kíváncsiságom azonban erősebb volt, és ott maradtam. Ha már elég helytelen dolog két ember beszélgetését kihallgatni, akik azt hiszik, hogy egyedül vannak, nem rosszabb-e még önnek elmondani? Íme, olyan rész elbeszélésemben, amelyet, remélem, nem fog elolvasni... Tudom, hogy nem igaz, de magamat nyugtatom meg vele... Az első szó, amit hosszú hallgatás után hallottam, megrettentett: - Atyám, elkárhoztam! - hallottam.
Összeszedtem magam. Tovább hallgatóztam. A fátyol, amely eddig eltakarta előlem a veszélyt, melyben forogtam, lehullott most. Ekkor nevemet említették, és nekem mennem kellett. El is mentem. Sajnos, már túl sokat hallottam. Márki úr, micsoda nő ez, micsoda aljas nőszemély! Itt megszakadnak Suzanne nővér emlékezései. Ami még fennmaradt, semmi egyéb, mint megjegyzések arról, hogy mit akart még elmondani emlékirataiban. Úgy látszik, a főnökasszony megőrült, és szomorú állapotának tulajdoníthatók azok a töredékek, amelyeket én átírtam itt. E vallomás után néhány napig nyugodtan éltünk. Az apácák megint vidámak voltak, egyesek bókkal halmoztak el. Méltatlankodva visszautasítottam. A főnöknő már nem került, rám nézett, jelenlétem nem zavarta többé. Igyekeztem legyőzni iszonyomat, amit iránta éreztem, mióta szerencsés vagy végzetes kíváncsiságom közelebbről megismertetett vele. Rövidesen szótlanná vált: legföljebb igent vagy nemet mondott, egyedül sétált a folyosókon, visszautasított minden ételt, vére meggyulladt, lázt kapott, amely nemsokára önkívületbe ment át. Ágyában egyedül engem vélt látni; beszélt hozzám, kért, hogy jöjjek közelebb, a leggyöngédebb kifejezésekkel illetett. Ha valaki járt az ajtaja előtt, felkiáltott: - Ő ment erre, megismertem a lépését, hívjátok ide... Nem, hagyjátok... Különös dolog, hogy soha senki mással össze nem tévesztett. Hirtelen hangosan felnevetett, majd egy perccel később könnyekben tört ki. Nővéreink hallgatagon körülvették, sokan vele sírtak. Egyszerre csak azt mondta: - Nem voltam a templomban, nem imádkoztam Istenhez... Fel akarok kelni, felöltözni, öltöztessetek fel! S amikor ellentmondtak neki, hozzátette: - Legalább adjátok ide a breviáriumomat! Odaadták, s ő addig lapozott benne, amíg elfogytak a lapok: közben révedezve nézett maga elé... Egy éjjel egyedül ment le a templomba, de néhány nővér utánasietett. Leborult az oltár elé, nyögött és sóhajtozott, hangosan imádkozott, aztán kijött, és azt mondta:
- Hívjátok ide! Oly tiszta lélek, oly ártatlan teremtés! Szeretném, ha ő is velem imádkoznék. Majd az egész zárdához intézve szavait, és az üres padsor felé fordulva, így kiáltott: - Menjetek, távozzatok mindnyájan, hadd maradjon egyedül velem! Ti nem vagytok méltóak rá, hogy mellette legyetek, ha a ti szavatok elkeveredne az övével, a ti szentségtelen tömjénetek Isten előtt megkeserítené az ő édes tömjénjét. Távozzatok, távozzatok!... Majd arra buzdított, hogy kérjem az Ég segítségét és bocsánatát. Ő Istennel társalkodott; úgy látta, hogy az égen villámok cikáztak, feje fölött megnyílik a dörgő menny, bősz angyalok szállnak alá, az Istenség tekintete megremegteti, s ő ide-oda szaladgált, bebújt a templom homályos zugaiba, irgalomért esdekelt, a földre tapasztotta arcát, s ott elszunnyadt, meg is betegedett a nedves helytől. Félholtan vitték vissza cellájába. Másnapra nem is tudott a rettentő éjszakai jelenetről. - Hol vannak nővéreink? - kérdezte. - Senkit se látok, egyedül maradtam ebben a házban, elhagytak valamennyien, még Thérèse is. Jól is tették. Minthogy Suzanne már nincs itt, kimehetek én is, úgysem találkozom vele... Ó, ha találkoznék vele! De már nincs itt, ugye? Ugye nincs itt?... Boldog a rendház, ahová elment. Mindent elmesél majd új főnöknőjének. Vajon mit gondol majd rólam?... Thérèse nővér meghalt? Hallottam, hogy a holtakra harangoztak egész éjjel... Szegény leány! Örökre elveszett, és én, igen, én! Egy napon szembesítenek majd vele, akkor mit mondok neki?... Jaj neki! Jaj nekem! Máskor meg azt mondta: - Visszajöttek nővéreink? Mondják meg nekik, hogy nagyon beteg vagyok... Emeljétek fel a párnám... Fűzzetek ki... Itt, itt, úgy érzem, valami szorít... Forró a fejem, vegyétek le ezt a főkötőt... Meg akarok mosdani... Hozzatok vizet, öntsetek, öntsetek még... A nővérek bőre fehér, de azért a lélek szennye megmaradt... Szeretnék meghalni, ó, ha meg se születtem volna, sose találkozom vele! Egy reggel a cellája mellett találták, mezítláb, egy szál ingben, borzasan, üvöltözve, tajtékos szájjal, összevissza szaladgált, betömte a fülét, lehunyta szemét, és testét a falhoz szorította. - Távozzatok ettől az örvénytől, halljátok ezeket a kiáltásokat? A pokol szava ez, látom, hogy a mély tűzgödörből tör fel, a tűz közepéről hallom az engem szólító hangokat!... Istenem, irgalmazz nekem!... Gyerünk gyorsan, gyorsan harangozzatok, hadd gyűljön egybe a zárda népe, mondjátok meg, hogy imádkozzanak érettem, én is imádkozni fogok... De alig virrad még, nővéreink
alusznak... Egész éjjel le se hunytam a szemem, aludni szeretnék, de úgysem tudnék. Az egyik apáca azt mondta neki: - Asszonyom, bizonyára bántja valami, ossza meg velem bánatát, talán akkor megkönnyebbül. - Agatha nővér, ide figyeljen, lépjen közelebb hozzám... még ...még közelebb... nem szabad, hogy mások meghallják. Mindent, igazán mindent feltárok, de őrizze meg a titkot... Látta őt? - Kit, asszonyom? - Ugye senki sem olyan szelíd, mint ő? Milyen járás, micsoda illemtudás, micsoda nemesség, micsoda szerénység! Menjen hozzá, mondja meg neki... Ne, ne menjen, ne mondjon semmit... Úgysem tudná megközelíteni... Az Ég angyalai virrasztanak körülötte; láttam őket. Maga is látni fogja, Agatha, és megrémül tőlük, mint én... Maradjon... Ha odamegy, mit fog neki mondani? Találjon ki valamit, amitől nem pirul el... - Asszonyom, ha gyóntatónktól kérne tanácsot... - Igen, igen. De mégsem. Tudom, mit fog mondani, annyiszor kérdeztem... És mit mondjak neki? Ó, ha elveszíteném emlékezőtehetségemet! Bár visszasüllyedhetnék a semmibe, vagy újraszülethetnék!... Ne hívjátok a gyóntatót! Jobb szeretném, ha Jézus Krisztus kínszenvedéséről olvasnátok... Olvassa... lélegzeni kezdek... Csak egy csepp vére is megtisztítana! Látja, sugárban omlik ki az oldalából... Borítsa fejemre azt a szent sebet... Rám ömlik a vére, de nem marad rajtam... Elkárhozom... Vigyétek el a feszületet... Hozzátok vissza! Visszaadták neki. Karja közé szorította, összecsókolta, és hozzátette: - Ez az ő szeme, az ő szája... Mikor fogom viszontlátni? Mondja meg neki, Agatha nővér, hogy szeretem, írja le, milyen állapotban vagyok... Mondja meg, hogy meghalok... Eret vágtak rajta, fürdőket adtak, de az orvosságok mintha csak növelték volna baját. Nem is merem leírni mindazokat a szemérmetlen dolgokat, amelyeket elkövetett, a rettenetes beszédeket, amelyek elhagyták száját önkívületében. Minden pillanatban homlokához emelte kezét, mintha gyötrő képeket akarna elkergetni, ki tudja, micsoda képeket! Fejét párnájába fúrta, arcára borította takaróját. - A kísértő - mondta -, ő az! Milyen különös alakot vett fel! Hintsetek meg szenteltvízzel! Még, még! Hagyjátok, már nincs itt... Be kellett zárni, de börtönét nem őrizték eléggé, mert egy napon sikerült kiszabadulnia. Széttépte ruháit, mezítelenül futott végig a folyosókon, csak széttépett kötelének vége csüngött le karjáról; így kiabált: - A főnöknőtök vagyok,
fogadalmat tettetek mind, engedelmeskedjetek! Bezártatok, boldogtalanok... ez a hála jóságomért? Megsértenek, mert túl jó vagyok... de nem leszek az többé... Tűz!... Gyilkos! Tolvaj!... Segítség!... Ide, Thérèse, ide, Suzanne! - elfogták és visszavitték börtönébe, miközben azt hajtogatta: - Igazatok van, sajnos, igazatok van... Megőrültem, érzem! Néha úgy látszott, mintha mindenféle kínzások képe gyötörné. Nőket látott kötéllel a nyakukon, hátrakötött kézzel, fáklyával a kezükben; csatlakozott a vezeklőkhöz, azt hitte, kivégezni viszik, és azt mondta a hóhérnak: - Megérdemeltem a halált, megérdemeltem... Bár ez a kín lenne az utolsó!... De egy örökkévalóságon át örökkévaló tűz!... Mindez szó szerint igaz, de képtelen vagyok elmondani mindent... Elpirulnék bele, ha ezzel kellene bepiszkítanom e papírt... Miután hónapokig élt ebben a siralmas állapotban, végre meghalt. Micsoda halál, márki úr! Láttam, láttam a bűn végső kétségbeesését az utolsó órában. Úgy érezte, hogy ördögi szellemek veszik körül, akik a lelkére várnak, hogy hatalmukba kerítsék. Fojtott hangon ezt mondta: - Itt vannak! Itt vannak! Jobbról és balról szembeszegezve velük a feszületet, melyet kezében tartott, és üvöltve kiáltozott: - Istenem! Istenem! Thérèse nővér hamar követte. Új főnöknőt kaptunk, öreget, babonásat és mindig rosszkedvűt. Azzal vádolnak, hogy megbabonáztam elődjét. Ő elhiszi, és újra kínozni kezdenek. Új gyóntatómat is üldözik felettesei, és ő beszél rá, hogy szökjem meg a zárdából. Szökésem elhatározott dolog. Tizenegy óra és éjfél között a kertbe megyek. Kötelet dobnak át a falon, magam köré hurkolom, de elszakad és lezuhanok: lábamon és derekamon súlyos zúzódásokat szenvedek. Második, harmadik kísérletem végre a fal magasságába emel: lemászom. Meglepetésem nagy: a postakocsi helyett, amelyet reméltem, közönséges utcai batár várt rám. Egy fiatal bencés baráttal indulunk Párizsba. Szemtelen hangján és támadó viselkedésén azonnal észrevettem, hogy nem tartják be feltételeimet. Most kezdem csak sajnálni elhagyott cellámat, és érzem helyzetem minden rettenetességét. Le kell majd írnom a kocsiban lejátszódó jelenetet. Milyen jelenet! Micsoda ember! Kiáltok: a kocsis segítségemre siet. Vad dulakodás a kocsis és a barát között. Párizsba érkezem. A kocsi szűk utcában áll meg, szűk ajtó nyílik egy piszkos, sötét folyosóra. A szálló tulajdonosnője elém jön, és a legmagasabb emeleten helyez el
egy kis szobában, amelyben épp csak a legszükségesebb bútorok állnak. Az első emeleten lakó asszony meglátogat: - Ön fiatal, biztosan unatkozik, kisasszony! Jöjjön le hozzám, férfiak és nők kellemes társaságát találja nálam, igaz, nem mind olyan kedves, mint ön, de mind majdnem éppen olyan fiatal! Beszélgetünk, énekelünk, játszunk, táncolunk, mindenféle szórakozásban bőven lesz része! És ha minden gavallérunk fejét elcsavarná, akkor sem fognak megharagudni érte hölgyeink, féltékenyek sem lesznek, ezért kezeskedem. Jöjjön, kisasszony... - Aki így szólt hozzám, idősebb nő volt, pillantása gyengéd, hangja édeskés, de ajánlata meglehetősen egyértelmű. Körülbelül két hetet töltöttem ebben a házban, minden pillanatban kiszolgáltatva aljas szöktetőmnek és egy gyanús hely minden lármás jelenetének. Állandóan azt a pillanatot lestem, amikor megszökhetnék. Végre egy napon elérkezett az alkalom. Késő éjjel volt. Ha zárdám közelében vagyok, visszatérek oda. Futottam, anélkül hogy tudtam volna, hova, férfiak szólítottak meg - elfogott a rémület. Félájultan egy gyertyaöntő boltjának küszöbére rogytam le. Felemeltek, és amikor magamhoz tértem, egy ócska ágyon találtam magam, és többen körülálltak. Kérdezték, ki vagyok - nem tudom, mit válaszoltam. Mellém adták a ház szolgálóját, hogy kísérjen haza. Elfogadtam a karját, és mentünk. Már régen mentünk, amikor a leány megkérdezte: - Kisasszony, tudja egyáltalán, hogy hová megyünk? - Nem, gyermekem. Talán a kórházba... - A kórházba? Hát megszökött hazulról? - Sajnos, igen. - De mit tehetett, hogy ebben az órában elkergették? Itt vagyunk a Sainte-Catherine kapujában. Próbáljuk meg, hátha kinyitnak. Ne féljen semmitől, legfeljebb velem alszik, majd, de nem hagyom az utcán. Visszatértem a gyertyaöntőhöz. A szolgáló megijedt, amikor meglátta a zúzódásokat a lábamon, melyeket a zárdából történt szökés közben szereztem. Itt töltöttem az éjjelt. Másnap estefelé visszatértem a Sainte-Catherine-ba. Három napig maradtam ott, de azután kijelentették, hogy vagy bemegyek a városi kórházba, vagy elfogadom a legelső kínálkozó munkaalkalmat. A Sainte-Catherine-ban mindenki részéről, férfiak és nők részéről egyforma veszély fenyegetett. Úgy mondták, hogy idejárnak a város szabados erkölcsű férfiai és vénasszonyai új áldozatokért. De még a nyomor sem tette csábítóvá azokat a durva kísérleteket, amelyeknek ki voltam téve. Eladtam a holmimat, és helyzetemhez illő rongyokat vettem helyettük.
Egy mosónő szolgálatába léptem. Most is nála lakom. Fehérneműt vasalok. Napjaim kínosan telnek; rossz a kosztom, rossz a lakásom, rosszul alszom, de legalább emberi módon bánnak velem. Gazdaasszonyom férje fuvaros, a felesége kicsit goromba, de becsületes asszony. Eléggé tűrhetőnek találnám sorsomat, ha remélhetném, hogy békében élvezhetem. Megtudtam, hogy a rendőrség elfogta szöktetőmet, és visszaadta felettesei kezébe. Szegény! Sokkal sajnálatra méltóbb, mint én. Szökése nagy botrányt okozott. Ön nem ismeri azt a kegyetlenséget, amellyel a rendházak a botrányokozókat büntetik. Élete végéig börtönbe zárják, és ez lesz az én sorsom is, ha elfognak. Csakhogy ő tovább fog ott élni, mint én. Zuhanásomból eredő fájdalmaim csak most kezdenek kiújulni: lábam dagad, mozdulni sem tudok, ülve dolgozom, mert alig bírok állni. Pedig félek, hogy meggyógyulok, mert akkor mit fognak mondani - miért nem járok ki? És ha megteszem, hányféle veszedelemnek teszem ki magamat? Szerencsére még van egy kis időm. Rokonaim, akik bizonyára sejtik, hogy még Párizsban vagyok, bizonyára mindenfelé kerestetnek. Elhatároztam, hogy elhívatom Manouri urat padlásszobámba, kérem és követem tanácsát. De meghalt közben. Állandó rettegésben élek, és a legkisebb zajtól, amely a házból, a lépcsőházból, az utcáról beszűrődik, elfog a rémület; remegek, mint a falevél, térdeim felmondják a szolgálatot, úgyhogy munkám kiesik kezemből. Egyetlen éjszaka sem alszom, vagy csak nagyon éberen; álmomban beszélek, kiabálok, sikoltok. Nem is értem, hogy azok, akik körülöttem vannak, még nem értették meg, hogy mi van velem. Úgy látszik, hogy szökésem most már köztudomású; amint elvárhattam. Egyik társam elmondta tegnap, gyűlöletes körülményeket említve és rettentő megjegyzéseket fűzve a meséhez. Szerencsére éppen nedves ruhát teregettem a padláson, és hátat fordítottam a lámpának, úgyhogy nem vette észre zavaromat. De gazdaasszonyom, látva, hogy sírva fakadok, megkérdezte: - Mi baja, Marie? Semmi - feleltem. - Ugyan, csak nem olyan buta, hogy sajnál egy erkölcstelen, vallástalan, rossz apácát, aki beleszeretett valami ronda barátba, és elszökött a kolostorból? Nincs jobb dolga, mint az ilyeneket sajnálni? Akadt bőven enni- és innivalója, csak aludnia és imádkoznia kellett, nagyon jól megvolt ott, ahol volt. Miért nem maradt nyugton? Csak egyszer vagy kétszer mosott volna a patakban ebben a szörnyű időben, majd kibékül helyzetével a kolostorban! Valami olyat feleltem, hogy az ember csak a saját szenvedéseit ismeri; jobban tettem volna, ha hallgatok, mert ezt a választ kaptam: - Eredj már, valami cafat, akit Isten meg fog büntetni! - Mélyen asztalom fölé hajoltam, és addig maradtam így, amíg gazdaasszonyom megkérdezte tőlem: - De Marie, min spekulálsz? Ha alszol, nem haladsz a munkáddal!
Sohasem volt meg bennem a zárdai szellem, és ez meg is látszott rajtam, de a kolostorban mégis megszoktam néhány mozdulatot, amelyeket gépiesen ismétlek. Például ha harangoznak, keresztet vetek vagy letérdelek. Ha ajtómon kopognak, avét mondok. Ha kérdeznek, minden válaszom "igen vagy nem, kedves anyám" vagy "kedves nővér"-rel végződik. Ha idegen jön közelembe, karomat keresztbe teszem mellemen, és ahelyett hogy térdet hajtanék, meghajlok. Társaim nevetnek, és azt hiszik, hogy az apácát utánozom. De lehetetlen, hogy soká ezt higgyék. Egy szép napon zavarodottságom elárulhat, és akkor elvesztem. Uram, siessen segítségemre! Bizonyára azt kérdi tőlem, mit tehet értem. Íme, nem sokat kérek. Valahol szobalányi vagy házvezetőnői állást szeretnék kapni, esetleg egyszerű cselédhelyet, hogy ismeretlenül élhessek, vidéken, rendes embereknél, akik nem fogadnak sok nagyvilági személyt. Mindegy, hogy mit fizetnek; csak biztonság, nyugalom, kenyér és víz legyen. Biztos lehet benne, hogy meg lesznek elégedve szolgálataimmal. Megtanultam atyám házában dolgozni és a zárdában engedelmeskedni. Fiatal vagyok, igen szelíd a természetem, ha lábam meggyógyul, minden munkára elég erős leszek. Tudok varrni, fonni, hímezni, mosni. Mikor kint éltem a világban, magam javítottam csipkéimet; bizonyára hamar belejönnék újra. Nem vagyok semmiben sem ügyetlen, és nem vetek meg semmiféle munkát. Jó hangom van, tudok kottát olvasni, elég jól játszom spinéten, hogy szórakoztassak egy asszonyt, aki ezt szereti, sőt taníthatnám is a gyermekeket. De félek, hogy az ilyen magasabb rendű nevelés jelei elárulhatnak. Ha meg kellene tanulnom a fodrászatot, úgy hiszem, jó ízlésem van, és egy mestertől hamarosan elsajátíthatnám ezt a foglalkozást. Uram, elviselhető életet szeretnék, akármilyet. Ennyit kívánok csupán, semmi többet. Erkölcseim felöl nyugodtan jótállhat - a látszat ellenére erényes vagyok, sőt mélyen vallásos. Ó, uram, semmi bajom sem lenne, és nem kellene félnem az emberektől, ha Isten akkor meg nem akadályoz benne, hogy a mély kútba vessem magam! Hányszor néztem a mélyébe! Ha nem vetettem bele magam, csak azért történt, mert mindenki ezt kívánta. Nem tudom, mit tartogat számomra a sors, de ha egy nap visszavinnének a zárdába, akármelyikbe is, nem felelek többé magamért. Mindenütt van kút. Uram, legyen jó hozzám, és ne okozzon saját magának késő bánatot! Utóirat. - Nagyon fáradt vagyok. Félelem fog el, de nem tudok nyugodni. Pihent aggyal elolvastam ezeket az emlékiratokat, amelyeket sebtében fogalmaztam, és úgy látom most, bár nem állt szándékomban, éppolyan szerencsétlennek festettem bennük sorsomat, amilyen valóban is, de önkéntelenül túl kedvesnek tüntettem fel magam. Lehet, hogy azért, mert azt hisszük, az emberek jobban meghatódnak bájainktól, és talán azt reméljük, hogy könnyebb elcsábítani, mint meghatni valakit. Nem ismerem eléggé az embereket, még magamat sem - nem tudom, így van-e? De ha a márki, akiről azt mondják, jószívű ember, azt hiszi majd, hogy nem annyira jótékonyságához, mint inkább bűnös indulataihoz folyamodtam segítségül - mit gondol rólam? Ez nyugtalanít. Pedig igazságtalan volna, ha mindenképpen a női nem hiúságát fedezné fel. Nő vagyok, talán kissé kacér is - mit tudom én? -, de mindez őszinte volt, nincs benne semmi mesterkéltség, sem hazugság.
