1 Kovács Eszter SZTE – Irodalomtudományi Doktori Iskola Francia irodalom doktori program ENS-LSH, Lyon
Az utazás Diderot műveiben: az utazás szerepe és kritikája az útleírásban, a fiktív művekben, a filozófiai és politikai diskurzusban
A dolgozat tézisei
A francia felvilágosodásnak hatalmas utazási hullámra és nagy tömegű utazási irodalomra kell reagálnia: a fő kérdés az utazások haszna, hasznossága, illetve az útleírások szavahihetősége. Diderot szerepe kiemelkedő abban az áramlatban, mely kritikus az utazásokkal és az utazási irodalommal szemben. Elképzelései újítóak, bár gyakran visszanyúl az utazást megkérdőjelező korábbi gondolatokhoz. Atipikus vagy sem Diderot álláspontja saját korában? A forráskritika jelentősége Voltaire-nél is megjelenik, Diderot mellett Rousseau támadja hevesen az utazókat, az utazási vágy lélektani megközelítése, az utazó személyiségét és szemléletét alakító tényezők vizsgálata azonban kizárólag Diderot-nál bontakozik ki ilyen összetetten: az utazási vágyat az emberi lélek alapvető késztetései, energia, nyugtalanság, hiúság, félelem, irányítják. Dolgozatunkban abból a feltevésből indultunk ki, hogy az utazás fontos kérdés Diderot számára, bár elutasítja az utazást, mint életformát, és kétségbe vonja az utazások hasznát az egyén és a közösség szempontjából egyaránt. Az utazás egyszerre tanulás, kutatás és filozófiai kérdésfelvetés; az utazás problémaköre ismeretelméleti, esztétikai, történeti és politikai kérdésekhez kötődik. Bár az utazást érintő gondolatok szétszórva jelennek meg Diderot életművében, más témákhoz kapcsolódva rejtett rendszert alkotnak. Diderot az utazási irodalommal szemben kritikus olvasatot javasol, és részt vesz az „utazók meséi” körüli vitában. Tartható-e a modern kor utazóival szemben az ókorban megfogalmazott vélemény, miszerint legtöbbjük hazudik? A két leggyakoribb Diderot által felvetett kérdés, hogy mi lehet a tévedések, ferdítések vagy hazugságok oka, és hogyan szűrhető ki a helyes információ. Az utazás szerepe tehát éppen annak kritikájában bontakozik ki. Az utazás fogalma természetesen számos jelenséget foglal magába: lehet történelmi esemény, alapvető emberi vágy (ami akár életformává válhat), megismerési módszer, szellemi 1
2 tevékenység (vagyis a térbeli mozgás intellektuális leképezése), regénytéma vagy regényforma. Már a korai kritikus gondolatokban felmerül két kérdés: hasznos-e az utazás az egyén számára, és hasznosak-e az útleírások a filozófus számára? Az utazás gyakorlata koronként változik, különböző utazási formák jelennek meg, és válnak uralkodóvá, de a motiváció mindig ugyanaz marad, mivel az emberi természetből ered. Az alkotó elmének ellenben elsősorban nem a térbeli elmozdulás fontos, hanem a más kultúrákat érintő gondolkodás. Az úton lét nem segíti, éppen ellenkezőleg, hátráltatja a pontos megfigyelést és az objektív gondolkodást, az utazás pedig szükségszerűen rányomja bélyegét az utazási irodalomra. Diderot gyakran az utazó személyét támadva fejezi ki kétkedését az utazással szemben: az utazás mindig nyugtalanság, amely nemcsak az egyénre, de a társadalomra is veszélyes, mert az utazó elveszítheti önkontrollját, az elnyomó gyarmati politikát szolgálja ki, és téves szemléletet vetít a történelemre és a leírt távoli közösségekre. A hivatásos utazó erkölcstelen, zaklatott lényként jelenik meg, aki közömbös hazája iránt és haszontalan az emberiség számára. Diderot az utazás lélektani elemzését adja az utazót érintő fejtegetéseiben; azon gondolkodik, hogyan születik az utazási vágy, és miként alakítja az utazó személyiségét, szemléletét, megfigyeléseit. Az utazó személyének bírálata együtt jár az útleírások kritikájával. A széttört identitás, a bolyongás nem teszi képessé az utazókat arra, hogy megbízható tudással szolgáljanak, ami eleve hiteltelenné teszi a beszámolókat, melyekre azonban így is nagy szükség van. Diderot kettős szempontból vizsgálja ezt a kérdést. Az utazási irodalom kérdése ismeretelméleti, és az ismeret természete maga is új. Az útleírások egyrészt adatforrásként szolgálnak, ebből a szempontból szerinte nem bízhatunk bennük, bár nem lehet nélkülözni őket. Másrészt kiindulópontot szolgáltatnak az elmélkedéshez, ebből a szempontból pedig nem a valóságtartalmuk számít. Diderot maga is gyakran felhasználja az útleírásokat, hol hivatkozva rájuk, hol hivatkozás nélkül, az Enciklopédia szócikkeiben, a politikai tárgyú szövegekben vagy Raynal abbé A két India története című gyarmatosítás-történetéhez írt munkáiban. Az utazási irodalommal szembeni gyanakvás az évek során tudatosan irányított olvasattá alakul; Diderot arra keresi a választ, hogy miért ritkán tárgyilagosak az útleírások, hogyan születnek és élnek tovább a tévedések? Ez a probléma főleg az emberek, szokások, törvények, kormányzati rendszerek és a vallás megismeréséhez kötődik, ám Diderot szerint az utazási irodalom kevés ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket megismerjük: a forrásokat felül kell vizsgálni, feltárni a belső ellentmondásokat, és egymással összehasonlítani őket. Megbízható információt csak több szerző által megerősített, nem egymásról másolt, elfogulatlan 2
3 nézőpontból végzett leírások adhatnak. Az Enciklopédia vonatkozó szócikkei szerint előre kellene jutni az előítéletek felismerésében, az évszázados téveszmék megcáfolásában. Diderot, Voltaire-hez hasonlóan, fenntartásokkal közelít a jezsuita misszionáriusok Leveleihez; képzett megfigyelőkről van ugyan szó, de leírásaikat a rend céljai szerint alakítják. A katonák és kereskedők megfigyelései csak jobb híján fogadhatók el; Diderot leginkább a tudós utazókban bízna. Az útleírás szerzőjének képzett, a vizsgált témákban jártas, a nemzeti és vallási előítéletektől mentes szemlélőnek kell lennie, erre azonban kevés példa akad.
Diderot fiktív műveiben az utazás teljes problematikája megjelenik: a szatirikus ábrázolás, az allegorikus utazás; az utazás, mint filozófiai kérdésfelvetés, illetve mint a regénytér és cselekmény újragondolása. Korai fiktív szövegeiben Diderot elsősorban a nevelő célú utazást és a felfedező utakat gúnyolja ki: az utazó vagy téved vagy hazudik, így elbeszélése nem tényszerű, bár lehet tanulságos. A fehér madárban és a Fecsegő csecsebecsékben az utazó elbeszélésének stílusparódiáját adja, de még nem fordul szembe korának divatos regényformáival. A szatíra ahhoz a modellhez nyúl vissza, melyben az utazó, mint narrátor szavai kizárólag egy elképzelt, utopisztikus világhoz kötődnek. A filozófiai dialógus és a fiktív utazás összekötése az erkölcsi relativitást érintik: csak más kultúra szokásaihoz viszonyítva láthatók világosan az európai normák. Diderot a filozófiai dialógusban a kor aktuális vitáira reagál. A legszemléletesebb példa erre az Adalék Bougainville utazásához, amely a tahiti idillből kiindulva mélyebb kérdéseket közelít meg: más civilizáció nem ítélhető meg az utazó mércéivel, éppen ellenkezőleg, ezek a mércék kerülnek mérlegre. A filozófus nem ad választ a két civilizáció vitájában felmerülő kérdésekre, a szöveg üzenete a nyitva hagyott kérdésekben rejlik. Az utazás fontos szerepet kap az európai regényben, Diderot így nagyon eredetien használja fel az utazást az antiregény megalkotásához a Mindenmindegy Jakabban, a kalandregényt és a pikareszk hagyományt alakítva át. Diderot-nál a táj a festészethez kötődik és nem a valós utazáshoz; az érzelmek és az esztétikai gondolatok a fiktív természethez kapcsolódnak. Az 1767-es Szalon Joseph Vernet és Hubert Robert képeit érintő részei egy olyan elképzelt utazáshoz köthetők, mely a szemlélő szellemi tevékenységét képezi le. Diderot a narrativitást keresi a tengert és hajótörést ábrázoló festményeken és a múltat felelevenítő romképeken is. A valós táj által keltett érzelmek, a táj, mint az utazó lelkiállapotának tükre csak a 18. század végén, a preromantikával, a Sterne
3
4 regény címére is utaló szentimentális utazással jelenik meg, de a Diderot által teremtett fiktív táj elemzése már efelé az irányzat felé mutat. Diderot kritikus az utazásokkal és az utazókkal szemben, mégis felveti azt a kérdést, hogy mi lenne a hasznos utazás feltétele. Két rövid elméleti szövege a baconi hagyomány két célját követi: az utazás célja a fiatal nevelése és a tapasztalatok elmélyítése érettebb korban. A Hollandiai utazás „Bevezetőjében” és az „Őfelsége fiának neveléséről” című esszében alapelvek és gyakorlati tanácsok keverednek. Az alapfeltétel nem változott a humanisták óta: minél felkészültebb az utazó, annál hasznosabb az utazás, ami mindig egy hosszabb folyamatba illeszkedik, és önmagában nem elég. Diderot igen tömör összegzést ad a három évszázadon keresztül felhalmozódott módszertani irodalomról, és egy sajátos mozzanattal újítja meg azt: a javasolt módszer elsősorban a megfigyelés irányítására, az informátorok tudatos kiválasztására, az általános és egyedi megkülönböztetésére vonatkozik. A két esszében az alkotó életkort megelőző, alaposan előkészített hosszabb utazást javasol, melyet a tudás elmélyítéséig és többszempontú ellenőrzéséig kell folytatni. A cél nem az új ismeretek felhalmozása, hanem azok értékelése: mi az, ami megbízható, mi az, ami az utazó saját országától alapvetően eltérő vagy arra alkalmazható? Diderot más szövegekben, például leveleiben vagy politikai és esztétikai írásaiban is kitér a hasznos utazás kérdésére. A különböző utazási formák különböző problémákat vetnek fel: az európai utazás a művészet, társadalom, politika, vallás vizsgálatához, a tengerentúli utazás a távoli, egzotikus kultúrák, a gyarmati politika és az európai hatalmak terjeszkedésének legitimitásához kötődik. Diderot a pedagógiai utazással szemben feltételeket támaszt, és az összehasonlító célú körutat elsősorban a nemzetek, kormányzási rendszerek és törvények tanulmányozásában, az itáliai tanulmányutat a művészek képzésében tartja fontosnak. Diderot az útleírást tekintve az európai utazás műfaját követi a Hollandiai utazásban: egy ország enciklopédikus, de új szemléletű bemutatására vállalkozik, akkor is, ha ezt a szöveget nem dolgozza ki, és túl sokat merít más forrásokból ahhoz, hogy eredeti történeti dokumentumnak tekinthessük. Célja a Holland Köztársaság politikai, gazdasági és társadalmi tanulmányozása, ám a Hollandiai utazást erősen befolyásolja az országról alkotott előzetes elképzelése. A szöveg tagadhatatlanul eredeti részét alkotják az összegyűjtött anekdoták. Diderot ezen kívül két rövid alkalmi szöveget ír szülőföldjéről, ezek azonban jóval kevesebbet árulnak el az útleírás műfaját érintő gondolatairól, mint a Hollandiai utazás, inkább rövid úti beszámolónak tekinthetjük őket.
4
5 Diderot a hollandiai és oroszországi tapasztalatai kapcsán köti össze az utazást és a politikai kérdésfeltevést. Különféle politikai rendszereken gondolkodik: a köztársaság tiszta formáját tartja követhetőnek, az abszolutizmust pedig kategorikusan elutasítja. Nincs alkalma teljes értékű empirikus vizsgálatot folytatni egyik országban sem, szövegei nagyrészt olvasmányaiból táplálkoznak, ő maga sem mentes az útleírók szemére vetett „újraírástól”. Egyetlen hosszabb útjához kapcsolódó írásainak jelentősége így szintén kritikus szemléletükben rejlik: mit árul el az a kevés realitás, amit Diderot megvizsgál, és politikai modelljeivel összevet? Oroszországi tapasztalatai a Nagy Katalinnak szánt politikai szövegekben lelhetők fel, hiszen Diderot leveleiben is csak burkoltan beszél a tapasztalatairól: a reformokat szolgáló javaslatok a kiábrándulás felé haladnak. Az általános alapelvek (hogyan lehetne, hogyan kellene az első reformokat kezdeményezni a nehezen kormányozható, ritka népsűrűségű Orosz Birodalomban) és a Szentpéterváron szerzett tapasztalatok együttesen alakítják gondolatait. A két India története az utazás és filozófia viszonyának legszemléletesebb példáját adják Diderot életművében. A két India történetében az utazás kritikája más koncepciók megalkotásának része lesz: Diderot a gyarmatosító hullám mozgatórugóit vizsgálva elítéli az európai országok tengerentúli expanzióját, az utazási vágy és az utazóra tett hatás lélektani elemzése pedig ebbe az érvelésbe illeszkedik. A filozófus történetírónak minden információt a ráció és erény szűrőjén kell átengednie: csak azt fogadhatja el, aminek igazságáról meggyőződött, és csak olyan nézetet vehet védelmébe, amely az emberiség javát szolgálja. Használhatja tehát az utazási irodalmat, de csak ha önmagában is tudatosítja, hogy felül kell vizsgálnia a forrásokat, melyek soha nem teljesen megbízhatóak. Raynal abbé munkája szorosan kötődik az utazások történetéhez, Diderot pedig a hatalmas felhalmozott tényanyag alapján vonja le következtetéseit: az elnyomó gyarmati politika mindig rossz, a kereskedelem azonban pozitív is lehet, ha a kölcsönösség elvein alapul. Elmélkedéseit, melyek rövid passzusoktól teljes fejezetekig terjednek, az utazások, a kereskedelem és a gyarmatosítás „lapszéli jegyzeteiként” írja; olyan változatos kérdéseken gondolkodik, mint a felfedezések motivációi, a vallás, a törvénykezés vagy a vad és civilizált népek közti különbségek. Az utazás problémakörének elemzésével azt bontjuk ki dolgozatunkban, miként gondolkodik Diderot más kultúrákról, más erkölcsi normákról, a „máshol létről”. Az utazás kérdését az emberről, a társadalomról és a történelemről alkotott elképzelésében használja fel. Míg a korai művek (Enciklopédia-szócikkek, korai fiktív szövegek) az utazókat gúnyolják ki, vagy az egyes tévedések okait keresik, Diderot érettebb politikai és filozófiai írásai már ahhoz közelítenek, hogy a „más”, a „másik”, a „máshol” vizsgálata miként lehet megtermékenyítő a 5
6 filozófiai gondolkodásra: a filozófus összegzi és egyben megújítja korának az utazásokat érintő kritikáját. Az utazás témája fontos szerepet játszik fiktív műveiben irodalmi toposzként, de részét képezi a történetírásnak, antropológiának és politikaelméletnek is. Míg a korai művekben Diderot csupán gyanakvását fejezi ki az utazókkal szemben, ebből a gyanakvásból kiindulva később világos koncepciót dolgoz ki. Nem a térbeli mozgás, nem is az „az úton lét”, hanem a másról, a másikról való gondolkodás hasznos az alkotó elmének. Az utazás önmagában nem ösztönző, sőt, veszélyessé válhat: az idegen, ismeretlen világ természetéből adódóan vonzza az embert, látásmódja, a látottak megfigyelése és bemutatása azonban nem objektív, hiszen az elszakadás, az ahhoz kapcsolódó összetett érzések, a hazatérési vágy, a hiúság, a siker hajszolása szükségszerűen nyomot hagynak az utazó tettein és elbeszélésén.
A disszertáció témájából megjelent tanulmányok jegyzéke
« Diderot, Le Voyage en Hollande », Acta Romanica, Tomus XX, Szeged, JATEPRESS, 2000. « Les genres insérés dans le récit de voyage », Acta Romanica, Tomus XXI, Szeged, JATEPRESS, 2002. « Moquerie et utopie chez Diderot : l’île des Bijoux indiscrets et Tahiti du Supplément au voyage de Bougainville », Acta Romanica, Tomus XXII, Szeged, JATEPRESS, 2003. « L’anecdote dans l’œuvre de Diderot : réécriture et intégration dans des contextes différents », Acta Romanica, Tomus XXIII, Les Genres en transition, Szeged, JATEPRESS, 2004. « Diderot et le voyage en chambre. Expérience du paysage et réflexion philosophique », Acta Romanica, Tomus XXIV, Szeged, JATEPRESS, 2005. « Le scepticisme sur l’utilité des voyages », in Prismes irisés, Textes recueillis sur les littératures classique et moderne pour Olga Penke qui fête ses soixante années, Szeged, Klebersberg Kuno Egyetemi Kiadó, 2006. « Les brames, dépositaires du savoir ? La réflexion de Diderot de l’Encyclopédie à l’Histoire des deux Indes », in L’usage de l’Inde dans les littératures française et européenne, XVIIIe-XXe siècles, Paris – Pondicherry, Éditions Kailash, 2006.
6
7 Eszter Kovács Thèse en co-tutelle Université de Szeged ENS-LSH, Lyon
Le Voyage dans la pensée de Diderot. Sa fonction et sa critique dans la fiction, dans le récit de voyage et dans le discours philosophique et politique
Hypothèses et conclusions de notre recherche
Le siècle des Lumières doit réagir aux voyages et à la littérature qui en naît et qui devient de plus en plus populaire et importante. Les philosophes cherchent à savoir si les voyages sont utiles à l’humanité et si les récits de voyages sont des sources fiables. Parmi les voix critiques envers les voyageurs et leurs relations, celle de Diderot est incontournable ; ses idées sont originales, bien qu’elles évoquent certaines remarques négatives sur les voyages connues depuis de longue date. La position de Diderot est-elle vraiment atypique de son temps ? L’importance de la critique des sources apparaît également chez Voltaire ; pour sa part, Rousseau attaque sévèrement les voyageurs et leurs récits. Mais l’approche psychologique du désir de voyager, l’analyse des facteurs qui changent le voyageur et sa perception ne sont présentes de manière aussi complexe que chez Diderot. Il constate à plusieurs reprises que l’incitation au départ vient de la nature humaine et elle est guidée par des motifs ambivalents, comme l’énergie et la curiosité ou l’inquiétude, la lassitude et la peur. Le voyage est une question capitale dans la pensée du Philosophe, même s’il refuse le voyage continuel et remet en cause l’utilité des voyages pour l’individu et pour l’humanité. Le voyage est à la fois une quête, une étude et un questionnement philosophique, lié aux problèmes épistémologiques, esthétiques, historiques et politiques. Bien que les passages relatifs soient dispersés dans l’œuvre de Diderot, ils en forment un fil latent : la critique et les réserves réitérées témoignent d’un intérêt accru. La notion elle-même inclut de nombreux phénomènes : le voyage peut être un événement historique, une aspiration fondamentale de l’homme (qui peut devenir un mode de vie, voire une contrainte), un moyen de connaître le monde, une activité intellectuelle (donc la projection mentale du mouvement physique), thème ou forme romanesque, etc. 7
8 La critique du voyage conduit Diderot à reconsidérer les récits. Il propose une lecture critique de la littérature des voyages et participe au débat sur les « fables des voyageurs ». Peut-on perpétuer l’avis qui survit depuis les Anciens, à savoir que les voyageurs sont tous menteurs ? Diderot se demande la raison des erreurs, des falsifications et des mensonges délibérés et il essaie de définir une méthode pour sélectionner les informations sûres dans les relations : le rôle du voyage s’épanouit précisément dans sa critique. Il pose deux questions majeures déjà dans ses premières œuvres : le voyage est-il utile pour l’homme et les récits de voyage sont-ils utiles pour les philosophes ? Les pratiques du voyage changent avec le temps, de nouvelles formes apparaissent et deviennent dominantes, mais la première motivation reste toujours la même parce qu’elle vient de la nature humaine. C’est la réflexion sur l’Ailleurs et l’Autre qui inspire l’esprit créateur et non pas le déplacement physique. Selon Diderot, le voyage continuel ne permet pas l’observation impartiale, tout au contraire, il semble l’empêcher, et l’état du voyageur marque nécessairement ses impressions et son récit. Diderot exprime souvent ses doutes en attaquant le « voyageur par état » : le voyage comme mode de vie est toujours guidé par l’inquiétude et il est dangereux non seulement pour l’individu mais aussi pour la société, parce que le voyageur perd le contrôle sur ses actes, il sert la politique coloniale usurpatrice ou falsifie l’histoire et la description des peuples lointains. Le « voyageur par état » apparaît dans plusieurs contextes comme un être distrait, immoral, indifférent à sa patrie et, en fin de compte, inutile pour l’humanité. Diderot fait une analyse psychologique du voyage dans ces passages, il se demande comment l’incitation au voyage naît, pourquoi et comment elle transforme la personnalité, la vision et les observations du voyageur. Cette critique du voyageur va de pair avec la critique des récits de voyage. L’identité brisée et l’errance empêchent que le voyageur acquière un savoir sûr, ce qui discrédite à priori les relations. Les philosophes ont pourtant besoin de ces sources et Diderot examine le problème épistémologique que pose la littérature des voyages. D’un côté, les récits de voyage sont des sources d’informations précieuses, parfois indispensables. De l’autre côté, ils forment le point de départ d’une réflexion philosophique et ce n’est pas leur vérité qui a de l’importance mais le débat d’idées qu’ils amènent. Diderot se sert de nombreuses relations, souvent sans faire référence à la source, surtout dans les articles de l’Encyclopédie, dans ses œuvres politiques ou dans ses contributions à l’Histoire des deux Indes. L’approche critique est toutefois immédiate : les philosophes doivent lire prudemment ces textes. Diderot cherche la raison de l’impartialité 8
9 des relations, souvent remplies de préjugés et d’erreurs perpétués depuis des siècles. Ces ouvrages fournissent des informations sur les pays lointains, sur l’homme, les lois, les mœurs, les régimes politiques et les religions, mais Diderot constate que cette littérature n’est pas suffisante pour véritablement connaître ces questions : il faut vérifier les sources, chercher leurs contradictions intérieures et les comparer les unes aux autres. On ne peut acquérir un savoir fiable qu’à partir des faits confirmés par plusieurs auteurs, qui sont des observateurs impartiaux, ne copient pas les erreurs déjà enracinées mais les supervisent attentivement. Diderot, comme Voltaire, a des réserves envers les Lettres édifiantes des missionnaires jésuites : ils sont des observateurs compétents mais manipulent leurs descriptions selon la mission évangélique de l’Ordre. On ne peut accepter le récit des militaires et des commerçants que faute de mieux. L’idéal, comme pour Rousseau, serait le voyageur philosophe ; à défaut, Diderot accorde le plus de crédit au voyageur savant : l’auteur du récit de voyage doit avoir de l’éducation, il doit être connaisseur des sujets examinés et exempt de préjugés religieux et nationaux.
La problématique du voyage est déjà présente dans les œuvres de fiction : l’approche parodique et satirique, le voyage allégorique, le voyage comme un questionnement philosophique ou comme une interrogation sur l’espace et l’intrigue romanesques apparaissent dans ces textes. Dans les œuvres de fiction de jeunesse, Diderot se moque du voyage pédagogique et des voyages d’exploration : le voyageur se trompe et trompe les autres, son récit n’est pas véridique, bien qu’il puisse être intéressant. Diderot pastiche le récit de voyage dans L’Oiseau blanc et dans Les Bijoux indiscrets, mais il ne critique pas encore les formes romanesques à la mode. La satire suit le modèle dans lequel le voyageur comme narrateur peut dépeindre exclusivement un monde imaginaire ou utopique. Dans les années 1770, Diderot lie le voyage imaginaire et le dialogue philosophique pour traiter de la relativité des mœurs : c’est seule à l’échelle d’une autre civilisation que l’on peut juger les normes européennes. Le Supplément au Voyage de Bougainville traite des questions morales en partant de l’idylle de Tahiti : c’est le monde même du voyageur qui est soumis à un examen rigoureux. Le Philosophe ne donne pas de réponse aux questions soulevées dans le débat des deux civilisations, l’essentiel du texte réside précisément dans les questions qu’il laisse ouvertes. Diderot s’intéresse encore au rôle du voyage dans la fiction sous un autre aspect : il s’en sert de manière originale pour créer l’antiroman dans Jacques le Fataliste en transformant le schéma du roman picaresque et du roman d’aventure.
9
10 Le paysage est lié à la peinture et non pas au voyage réel chez Diderot ; les sentiments et la réflexion esthétique sont inspirés par une nature fictive. Le chapitre sur Joseph Vernet dans le Salon de 1767 imite une promenade imaginaire qui suit le parcours intellectuel du spectateur. Diderot cherche la narrativité sur les tableaux de Vernet représentant la mer et le naufrage et sur les ruines d’Hubert Robert. L’expression des sentiments provoqués par le paysage réel, la nature comme le miroir de l’état d’âme du voyageur ne naît qu’avec le voyage sentimental du tournant du siècle, mais le paysage fictif que Diderot crée dans son discours esthétique est déjà un pas vers cette nouvelle attitude. Diderot se garde des voyages et des voyageurs, il réfléchit cependant sur les conditions du voyage utile. Il compose deux textes théoriques brefs qui suivent la tradition humaniste, résumée par Francis Bacon : l’objectif du voyage est l’éducation du jeune et l’approfondissement des connaissances chez une personne plus âgée. Diderot établit les principes et donne des conseils pratiques dans le « Préliminaire » du Voyage en Hollande et dans l’essai « Sur l’institution du fils de S. M. I. » des Mélanges pour Catherine II. La première condition reste la même que chez les humanistes et au siècle classique : plus le voyage est préparé, plus le voyageur est formé, plus le voyage sera utile. Le voyage seul n’est pas suffisant pour former le jeune ou pour connaître le pays en question : il est seulement une phase d’une procédure plus longue. Dans le « Préliminaire », Diderot ajoute une nouvelle idée à la conception élaborée depuis trois siècles par les arts de voyager : la méthode qu’il propose concerne avant tout l’orientation de l’observation, le choix conscient des informateurs et la distinction systématique entre le particulier et le général. Les deux textes recommandent un voyage prolongé, soigneusement préparé, qui précède l’âge créateur ; il faut poursuivre le parcours et l’examen jusqu’à la confirmation du savoir et jusqu’à une vérification sous tous les points de vue. L’objectif n’est pas simplement d’accumuler des connaissances mais de les évaluer : quelles sont les informations certaines, qu’est-ce qui est différent au fond dans le pays visité, qu’est-ce qui peut être appliqué au pays du voyageur ? Diderot revient sur le problème du voyage utile dans d’autres textes, notamment dans ses lettres et dans ses écrits politiques et esthétiques. Les différentes formes du voyage soulèvent des questions différentes : le voyage européen focalise la réflexion sur la société, les systèmes politiques, la religion et les beaux-arts, alors que le voyage d’outre-mer sur les civilisations lointaines et exotiques, sur la politique coloniale et sur la légitimité de l’expansion européenne. Diderot a des réserves envers le voyage pédagogique : il pense que le tour d’Europe doit servir la comparaison méthodique des mœurs, des régimes politiques et des lois, mais ce but est souvent manqué. Le voyage d’Italie est décisif dans la formation des 10
11 artistes, tandis que l’examen politique, traditionnellement lié au voyage d’Angleterre, peut être remplacé par l’étude attentive des sources. Diderot suit le genre du voyage européen dans le Voyage de Hollande : il veut donner la description encyclopédique du pays et cherche à expliquer la réussite économique des Pays-Bas et le rôle des mœurs dans ce succès, même s’il emprunte trop largement aux autres, par conséquent, on ne peut pas considérer le Voyage comme un document historique entièrement authentique. Selon le « Préliminaire », l’objectif de Diderot est l’observation politique, économique et sociale de la République sur place, bien qu’il soit souvent influencé par l’image préalable qu’il a des Provinces-Unies. Une partie indéniablement originale du récit de voyage est le recueil d’anecdotes que l’auteur y insère. Diderot compose également deux textes de circonstances sur son pays natal, les Voyages à Bourbonne et à Langres, mais ces ouvrages révèlent moins de ses pensées sur le genre du récit de voyage que le Voyage de Hollande, ils rassemblent plutôt les impressions d’un court séjour. Les expériences du voyage en Hollande et en Russie ont un impact sur les pensées politiques de Diderot. Il examine les différents régimes politiques, il apprécie la république démocratique et rejette catégoriquement toute forme d’absolutisme. Il n’a la possibilité de mener une enquête empirique ni en Hollande ni en Russie, il s’appuie souvent sur les sources et n’est pas exempt ainsi de la « réécriture » qu’il reproche aux voyageurs. L’importance des ouvrages relatifs à son séjour à Saint-Pétersbourg réside justement dans leur aspect critique : le peu de réalité que Diderot observe et compare aux modèles politiques est révélateur de l’évolution de sa pensée politique. Ces expériences apparaissent surtout dans les textes politiques destinés à Catherine II parce que Diderot n’en parle que très prudemment dans ses lettres. Les propositions pour servir les réformes de l’impératrice cèdent la place à la déception dans les Observations sur le Nakaz et dans l’Histoire des deux Indes. Les principes généraux (comment initier les premières réformes dans cet Empire immense, arriéré, diversement peuplé, difficile à gouverner) et ce que Diderot apprend personnellement à SaintPétersbourg forment ensemble cette réflexion. L’exemple le plus patent du rapport entre les voyages et la philosophie dans l’œuvre de Diderot est son travail pour l’Histoire des deux Indes : la critique des voyages contribue à élaborer la conception anticolonialiste du Philosophe. Diderot cherche les motifs du mouvement colonial, condamne l’expansion européenne et la politique d’outre-mer. L’analyse du désir de voyager et de la transformation qu’il cause chez le voyageur fait partie de cette discussion. Le voyageur est un informateur suspect et son récit n’est que très rarement objectif. L’historien philosophe, conscient des limites de ses connaissances, doit 11
12 relire et reconsidérer ces sources, y relever les contradictions ; il peut faire confiance seulement aux témoignages unanimes de ceux qui n’ont pas l’intérêt d’altérer la vérité. L’ouvrage de l’abbé Raynal est étroitement lié à l’histoire des voyages et Diderot tire ses conclusions à partir de la vaste documentation puisée dans les récits de voyage. Il écrit ses contributions comme des notes marginales d’une histoire des voyages, du commerce et du colonialisme. Diderot culmine et renouvelle la critique des voyages du siècle et ouvre cette réflexion vers d’autres sujets. La méfiance de ses œuvres de jeunesse évolue vers une conception qui relie le voyage à la représentation de l’Autre. Ce n’est pas le déplacement en soi mais l’interrogation sur l’Ailleurs qui est féconde pour l’esprit créateur. L’Ailleurs est une tentation pour l’homme sous plusieurs aspects – les questions qu’il pose sont épistémologiques, esthétiques, historiques et politiques ; c’est pourquoi la pensée sur le voyage apparaît dans des contextes les plus divers chez Diderot. L’attrait de l’inconnu est le propre de l’homme mais cet attrait est trop ambigu pour ne pas influencer sa vision d’un monde nouveau : la rupture, les sentiments équivoques, le désir de retour changent facilement les actes et le récit du voyageur. Diderot réemploie donc la notion du voyage dans sa perception de l’être humain, des sociétés et de l’histoire : le déplacement physique peut être néfaste précisément parce qu’il empêche le départ mental.
Publications relatives à la thèse
« Diderot, Le Voyage en Hollande », Acta Romanica, Tomus XX, Szeged, JATEPRESS, 2000. « Les genres insérés dans le récit de voyage », Acta Romanica, Tomus XXI, Szeged, JATEPRESS, 2002. « Moquerie et utopie chez Diderot : l’île des Bijoux indiscrets et Tahiti du Supplément au voyage de Bougainville », Acta Romanica, Tomus XXII, Szeged, JATEPRESS, 2003. « L’anecdote dans l’œuvre de Diderot : réécriture et intégration dans des contextes différents », Acta Romanica, Tomus XXIII, Les Genres en transition, Szeged, JATEPRESS, 2004. « Diderot et le voyage en chambre. Expérience du paysage et réflexion philosophique », Acta Romanica, Tomus XXIV, Szeged, JATEPRESS, 2005.
12
13 « Le scepticisme sur l’utilité des voyages », in Prismes irisés, Textes recueillis sur les littératures classique et moderne pour Olga Penke qui fête ses soixante années, Szeged, Klebersberg Kuno Egyetemi Kiadó, 2006. « Les brames, dépositaires du savoir ? La réflexion de Diderot de l’Encyclopédie à l’Histoire des deux Indes », in L’usage de l’Inde dans les littératures française et européenne, XVIIIe-XXe siècles, Paris – Pondicherry, Éditions Kailash, 2006.
Abstract
Travel in Diderot’s philosophy. Critical aspects and function in fiction, travel literature and philosophical-political discourse
Diderot is the most sedentary among the French Philosophes: he refuses travelling except his only trip to Holland and to the Russian capital of Catherine II in 1773-1774. His views about travels and travel literature are the opposite of the enthousiasm of the eighteenth century. He does not trust travel accounts about faraway societies and recently discovered areas and claims that travelling is rarely useful in a young man’s education. Travel accounts should be severely supervised and compared to each other to fight prejudice, errors and deliberate lies. Diderot does not believe in the educational use of travelling without special conditions and an appropriate preparation. Despite this critical position and refusal, an attentive reading of his writings from early fiction to mature political thought shows a great interest in the role of travel in modern history and philosophy. Diderot accepts that travel accounts are indispensible sources of political, social, religious and anthropological information.
13
