DÉTÉ NAPLÓJA 2003 januárjában
2003. január 7-én A naplóíró, testvére névnapján régi családi képek között kutatgat, s váratlanul, már elfelejtettnek hitt emlékek buknak elı, személyes vonatkozásúak, aztán drámai történések, apai családjával kapcsolatosak és Trianon.
Attila öcsém névnapja. Ezért vagy másért, de fényképek kerülnek elı. Régiek. Egészen régiek. A gyermekkorból valók. S még messzebbrıl. K. V. eredetileg az ı ısei rekvizitumai között búvárkodik, húszas évekbıl való fotográfiákat nagyíttat, nézegetjük, ki kire hasonlít. İ a nagymamájára, a lányunk az ı édesanyjára. Ilyesmiket. Nézem Attila öcsém fényképeit is. Megszólalásig az apai nagybátyánk, aki 1945-ben a szovjet gulágban pusztult el. Most fedezem fel, megint csak a fénykép segítségével, hogy Flóra nevő dédunokám száj és orr közötti része éppen olyan, mint az enyém meg az édesapámé. Debreczeni vonás, ami közben sehol senkinél nem jött elı. Eszembe jut, milyen aggódva figyeltem a gyermekeimet csecsemıkorukban, felfedezem-e a szemükben a kancsalságot? De nem, egyiknél sem volt erre vonatkozóan semmi jel. Aztán avégett néztem a családi képeket, hogy az általam nem ismert elıdök között találok-e szemtengely-ferdülésest? De sehol senkit. Ezek szerint szereztem, és nem örököltem ezt a kínosan viselt pedigrét. És nem találtam meg a nagyszülıkig bezáróan a viszonylag duzzadt ajak s a sőrő összenıtt szemöldök – nekem sajátom – viselıjét sem. Emiatt nemegyszer telepedett rám az érzés, hogy egyedül vagyok a családban, hogy nem tudom, honnan jöttem, miféle gének alakítottak. Kamasz koromban tetszelegtem is a szerepben, hogy titok és idegen fény vagyok, mint kedvelt költım, Ady Endre. Máskor arra vágytam, bárcsak édesanyámra hasonlítanék, a szepességi cipszer anyukámra, Szanitter Irmára. De nem sikerült azonos külsı jegyeket találnom. Azóta tudom, hogy a hajam az övé, talán a szemem is, az aggodalmaskodásom is. De duzzadt ajak, s összenıtt szemöldök sehol, semerre. Míg végre most! K. V. régészkedésének eredményeként, nagynéném hagyatékából elıkerültek olyan fényképek, melyek eddig, nem tudom hogyan, de kezemben nem is voltak. Fényképek apai nagymamám Debreczeni Sándorné, Háda Ida családjáról, az ı testvéreirıl és leszármazottjairól. Nézem a fotókat, s nem hiszek a szememnek, mutatom is a régésznek, K. V.- nak, mit szól hozzá, mire ı, hiszen ez te vagy, hogy nem láttam én ezt eddig? Úgy nem láttad –válaszolom -, ahogy én sem láttam. Ezt a fotográfus által készített képet édesapám unokatestvérérıl a Háda ági rokonsághoz tartozó Doktor Sándorról készítették egykoron, 1918 körül, amikor érettségizhetett. Én Sándor bácsival egyszer találkoztam az életben, a hatvanas évek elején, de akkor úgy láttam ıt, mint aki az én apámra hasonlít. De nagyon. Már ez is meglepett. De az meg fıként, hogy olyan volt a feje, mint Szabó Lırincé.
Magamat akkor nem láttam benne, ahogy nemzı atyámban sem láttam magamat sohasem. Most már kezdek hasonlítani hozzá, most hogy megöregedtem. Fiatal koromban viszont a fiatal Háda elıdnek voltam, a képek tanulsága szerint, a reinkarnációja. Örültem nagyon ennek a kései felfedezésnek. Trianon, ezerszer átkozott Trianon! /Végre büntetlenül emlegethetem ezzel a jelzıvel eme nagyhatalmi döntés színhelyét, elhunyt ıseim helyett is./ Hogy mit okozott ez nekünk! Most csak az apai családomról szólok. A szepességiek drámájáról máskor. A Debreczeniek s a Hádák, mindkét família Bereg megyei. Egyik napról a másikra csehszlovák állampolgárokká váltak. Jómagam, miután Váriban látom meg a napvilágot, azért kapom a Tibor nevet a keresztségben, mert az nem fordítható le csehre, mint például a nagyapám vagy az apám neve, a Sándor és a Béla. Az említett rokonnal, akire hasonlítok, azért nem futhattunk össze több alkalommal, mert édesapám családostól áttelepült Magyarországra, Doktor Sándor bácsi meg, aki ott maradt, Prágában tanult, s ott lett kiváló mérnök, Cseh nıt vett el feleségül, s aztán oda gyökerezett. Akkor is határ választotta el apámtól, amikor Kárpátalja hat évre visszakerült az anyaországhoz. Háda nagymama másik testvérét meg, aki református papként fungált a Bácskában, Piroson, Szerbiához ragasztotta a trianoni szerzıdés. Vele soha nem találkoztunk. Nagymama Háda József nevő testvére viszont Pesten szerzett tanítói állást, vele mi egy országban éltünk, de ı meg távol a testvéreitıl, országhatárnyira távol. /Ennek a Józsi bácsinak volt a fia, apánk unokatestvére, akire mi gyerekek módfelett büszkék voltunk, a híres válogatott kapus, akit csak úgy emlegettünk a családban, hogy Háda Jóska./ Azok jártak a legrosszabbul, akik ott maradtak a szülıföldön, belılük késıbb szovjet állampolgárokat kreáltak, azután meg ukránt.. Nagybátyám belepusztult a malenkij robotba. Három kisgyerek meg apa nélkül nevelıdött. Ebbe viszont belepusztult Debreczeni nagyapa. Temetésére apám el sem tudott utazni. Az elvtársak nem adtak vízumot. Nem folytatom. A szenvedésrıl, megpróbáltatásról, amin átmentek s mennek az ottaniak, dokumentumregényt lehetne, kellene írni. Nem jártak jobban az oldalági Háda leszármazottak sem. A férfiakat mind elvitték. İk sem kerültek vissza. Egy csak, Huszti Béla bácsi, a kigyósi református lelkész. Addig jó pap volt, a gulágtól kezdve meg jó evangelizátor. Jól mondja Pap Gábor a karizmatikus mővészettörténész – a családtörténetben is keresvén Csontvári Kosztka Tivadar zsenialitásának eredetét -, nem elég csak azt tudni, hová mész, azt is ismerni kell, honnan jössz. Azt tudom, hogy nékem a Háda ágon már a dédapám is tanító volt. S mi következett ebbıl? Na én jól elkanyarodtam Attila öcsém névnapjától, akit az Isten remélhetıen sokáig éltet.
Január 12-én
A naplóíró K.V.-rıl ír, mégpedig szeretetteli hangon. Az is megemlíttetik, hogy buzgón keresi azokat a leveleket, melyeket hajdanán, az udvarlás idıszakában írtak, mivel azokból árulkodó sorokat kíván idézni, Détére nézvést ” kompromittálókat ”.
Születésnap. A hitvesemé, K. V-é. A család méltóan ünnepli. Meg is érdemli. Ha kiderült, és sokszor ez derült ki, hogy a gyerekek, unokák, dédunokák közvetlenül vagy áttételesen az ı segítségét igénylik, tehát ha kiderült, hogy szükség van rá, hogy rá van szükség, bármikor az elmúlt ötven évben, ı ment, ugrott, fızött, beteget ápolt, gépkocsin fuvarozott, járt az óvodába, iskolába, korrepetált, befızött, mosott, ha kellett, szülı helyett szülı volt vagy játszótárs, a gyereket mindig értı empatikus lény. Szakmai karrierjét töprengés nélkül alávetette a nagycsalád érdekének. Lehetett volna középkoros történészkutató, néprajzos győjtı, mindezekhez esze és szorgalma egyaránt megvolt. Bak jegy, föld, család, elıdök, utódok összefüggenek. Most archívumban kutat, az itthoniban. A házi dzsumbujban. Általában az sem találtatik meg ami közszükségleti tárgy, hát még ami nem is az. De most elemében van. Keresi a levelezésünket, az ifjúkorit, mert emlékszik azokban olyan szövegekre, melyek igencsak árulkodnának - leleplezıen - hajdani marxista korlátoltságomról. Valami miatt ezt elı akarja venni, egyszersmind publikussá is tenni, hogy ne csak ı röhögjön, hanem más is. Szó mi szó, tanulságos levelek, ahogy emlékszem. 1949-50-ben keletkeztek, amikor udvarolni kezdtem neki. Én restelkedem miattuk. Polgári csökevényesnek minısítem másfelé is nyitni kész bőbáj kedvességét, oktató jellegő mondatokat írok a szocialista szerelemrıl, mint olyanról, melyben a szexualitásnak nem lehet primer szerepe, s Engels idézeteket írok a szerelmes levélben, miként kell társnak s nem erotikus tárgynak tekinteni a másik felet, egymás tudatát fejlesztvén és el nem felejtvén szerelmes állapotban sem, hogy a mi dolgunk, elsıdleges dolgunk a szocialista új világ építése. Emlékszem, újra olvasván, én pirulok, ı meg heherészik. Amilyen buzgón keres, születésnapi ajándékul csak megtalálja. Január19-én A naplóíró boldog, hogy eljutott Pap Gábor mővészettörténész elıadására. Katartikus élménnyel lett gazdagabb. Csontvárinál is jobban izgatja a karizmatikus Pap Gábor.
Reggel hallottuk a Vasárnapi Újságban, hogy Pap Gábor tart elıadást Csontváriról a Szabadság téri református templomban. Érdekelt Gábor is, meg Csontvári is. Terveztem már korábban, hogy meghívom a jeles tudóst a Kuckóba. Hátha most – gondoltam – sor is kerülhet rá. Mire odaértünk, az Isten háza már telve. Még gyanakodtam is, jó helyen vagyunk-e, nem kellene másik terembe menni? Aztán megláttam karcsú alakját, ıszes fejét s hogy ide-oda járkál a vetítésre alkalmas vászon elıtt, a szószék alatt, megnyugodtam. Helyünkön vagyunk. De a szememnek még mindig nem akartam hinni. Ezer ember egy mővészettörténeti elıadáson! Efféle jelenséggel mostanában nem találkoztam. Valamikor a hatvanas években igen, ha ellenzéki mősort szimatolt
az ifjúság! A mi hajdani irodalmi színpadi elıadásainkon, amikor megtöltötte a közönség a Bika nagytermét, egy Illyés, egy Juhász Ferenc, egy Svejkék esten! Az elıadó bevezetés nélkül, könnyedén, lazán kezdett, úgy, mint aki folytat valamit. Szabadon beszélt és pontosan. Azonosult a tárgyával. Érezni lehetett, hogy szereti Csontvárit, küldetéses hısét. Hogy igazságot szolgáltat ennek a sokáig félreértett, félreállított magyar mővésznek. Mint egy rendkívüli képességő védı, aki elegánsan veri vissza zseniális védence vádlóinak összes érvét, úgy beszélt Pap Gábor megszakítás nélkül két és félórán át. Innen senki el nem ment. Amikor egy-egy szellemes asszociációval napjainkhoz kapcsolta közlendıjét, a közönség arcán felfénylett a mosoly, a szemek összevillantak jelezvén, hogy értik, igazán értik az elıadó célzását -, azt éreztük, mintha egy közös aura varázsában léteznénk, s azt is, hogy itthon vagyunk ezen a templomnyi szigeten, s mi több, magyarokként vagyunk itthon ezen a Szabadság téri szigeten. Nincs sztár, aki nagyobb tapsot kaphatott volna, mint ez a karizmatikus elıadó, a tudós Pap Gábor. Nem kuckónyi emberhez kelletik ez a mővészettörténész, mondottam a feleségemnek. Hallgassák tömegek! Majd mi is elmegyünk hozzá. Annyian voltak körülötte az elıadás után, nem akartam zavarogni. Január 20-án Szó esik az év elsı találkozójáról, a jól sikerült Falvay-kuckóról.
Falvay Károly kuckós szereplése tele házat vonzott. Károly többször megfordult már nálunk, Kürtre is lejött, így sokan ismerısként köszöntötték. Jó hangulat volt végig. A belépıket citerazene fogadta, decemberi vendégünk muzsikája, Széles Andrásé. Aztán énekeltünk is, közösen. Károly elemében volt. Noha a Boldogasszony címő tudós, néprajzi kutatáson alapuló könyvének bemutatását ígértük a meghívóban, az est elkanyarodott ettıl, több szó esett Falvay Károly tanulságos életérıl, gyermek- és kamaszkoráról, katonáskodásáról, a fogságról, az itthoni igazoltatásról, a néptánccal való kapcsolatáról, mérnöki munkásságáról, s csak ezek mellett és után néprajzi indíttatásáról meg a könyvrıl, a Boldogasszonyról. A Villanyfényben szereplıje módfelett élvezte, hogy beszélhet az emlékeirıl, a hallgatóság meg módfelett élvezte, hogy hall ezekrıl az emlékekrıl. Károly oldottan sztorizott. És lazábban fogalmazott, mint tudós mővében. Úgy látszik, egyedül voltam, aki komolyan gondolta, hogy az est során a könyvrıl beszélünk, a magyarok hajdani istenasszony kultuszáról, ennek a katolikus vallásba történı beépülésérıl, arról, hogy tolódott háttérbe az istenszülı Mária szerepe a protestánsok vallásában, a férfi és nıi szerep huszadik századi összekavarodásáról, az ebbıl fakadó erkölcsi és civilizációs problémákról. Végül mindenki örvendezett. A többség annak, hogy érzelmileg került közelebb ahhoz, akit eddig is becsült, hogy gyarapodott életismeretben s korszak ismeretekben, megtudta például, hogy Komlós János, a kabarés
hallgatta ki, mint ávós, a mi Falvaynkat, én meg azért, hogy alkalom teremtıdött a könyv elolvasására, okosodtam, s feltehettem a kérdéseimet. Január 22-én A naplóíró fanyarédes szövege olvasható arról az ünnepségrıl, amelyiken Csokonai díjjal tüntették ki
Délelıtt 11 órakor adta át Görgey kultuszminiszter a Csokonai díjat az Iparmővészeti Múzeumban rendezett ünnepségen. Az alkotói jelzı kapcsolódik a díj szóhoz, nagyon helyesen. Az amatır mozgalomban elért eredményeket ismerik el ezzel. Most osztották ki elsı ízben. Valamire régen rászolgáltam már – nem hiszem, hogy túlértékelem a munkásságomat -, de vagy díj nem volt eddig, vagy aki felterjesszen. Az önreklámozáshoz meg nem értek.. Úgy tudom, a Magyar Versmondók Egyesülete terjesztett fel, s a kuratórium egységes döntése tett a hét kitüntetett közé. Láthatóan minden ismerıs örült annak, hogy örülök. Többeknek akár lelkifurdalása is lehetett már, hogy annyi mindent csinált ez az ember a népmővelésben, a mővészeti mozgalomban feldobhatja bármikor a talpát is, hiszen ugye benne van az idıben -, és mégsem juttatta senki semmiféle szerény elismeréshez, pedig mi mindent csinált, /már mint én/, mozgalmakat, egyesületeket, színpadokat, kísérletezett, rendezett, reformpedagógiát honosított, színjátékokat alkotott, monodrámát, esszét, s mégis csak kínos volna, ha a nekrológban nem lehetne említést tenni arról, miként is ismerte el a társadalom az ı áldásos mőködését, és így tovább.... A miniszter nem készült, a veszprémi kórus szépen énekelt, az oklevél és a bronzplakett készítıje mővészi munkát végzett, Mohai Gábor remekül, jól értelmezve mondotta el a Himnuszt, a Hír-TV riportere megszólaltatott a kamera elıtt /az este során láttam is magamat a képernyın, olyan ijedt képem volt, mint szegény Béla öcsémnek, amikor váratlanul kellett szövegelnie/. Mohai Gabi, aki a díjátadó szertartást is vezette, a nevem említésénél megállt, s azt mondotta, hogy ez a férfiú, azon túlmenıen, hogy jeles alkotó, tessék ránézni, neki még magyartanára és osztályfınöke is volt, ami egyébként igaz, erre aztán igencsak megtapsoltak, - úgy látszik mindenki szereti, ha a magyartanárukat kitüntetik. Az állófogadáson minden volt, mi szem-szájnak ingere, étel is, ital is. Maradt is jócskán. Száz csövezı jóllakhatott volna belıle. Malíz is itt volt. Jövı héten keres, azt mondotta. Elkészíti az interjút, amelyre négy éve készül. Csak nem? Január 23-án Dété megveszi az újságokat, miként írnak a hírszerkesztık a díjátadásról. Arra jön rá, hogy még a hírközlés sem tárgyilagos.
Egyszer esik esztendıben karácsony, mondja a dal, egyszer kap az életben az emberfia Csokonai alkotói díjat, na, gondoltam, megnézem, miként szerepel eme esemény a sajtóban, s ott találom-e a nevemet? Elıször a Magyar Nemzetet vettem meg. Abból azt is megtudtam, hogy kik voltak a díjat adományozó kuratórium tagjai, és szerepeltem rendesen a felsoroltak között is, mint elıadómővész. A Népszabadságban ugyancsak megtaláltam magamat, igaz,
hogy kurtítottan, kihagyták ugyanis a nevembıl a z betőt. A z hiányától, a figyelmetlenségtıl mindig ingerlékenyé válok, de ezt most hagyjuk. Ebben a napilapban ugyanis azt tartották fontosnak közölni, hogy a Magyar Mővelıdési Intézet nyugalmazott fıosztályvezetıje vagyok. Az igazság pedig az, hogy osztályvezetıként küldött nyugdíjba egy fıosztályvezetı meg egy fıigazgató /Benkı Éva és Vitányi Iván/. S az alkotásaimat egyébként sem osztályvezetıként hoztam létre, hanem mint rendezı, dramaturg, metodikus, szakíró, elıadó, s mint pedagógus. A szakszervezet lapja meg, a Népszava szelektált. A hírszerkesztınek ugyanis úgy tetszett, hogy ı csak többek között közöl kitőntetett neveket. S hogy miért, ki tudja, a felsorolásba sem Gabnai Katalin sem Debreczeni Tibor nem fért bele. Nem vagyunk szakszervezeti tagok, azért? Átnéztem még a Magyar Hírlapot is, abban szintén fıosztályvezetınek titulálnak, mégpedig olyannak, aki 200000 forintos alkotói díjat vett át. Valójában 120000 forintot, melyet majd küldenek. Negyven %-ot eleve levontak. Olvasható egy külön mondatban az is, hogy alkotói elismerést vehetett át még Gabnai Katalin, s felsorolnak utána négy nevet. Ez úgy is értelmezhetı, mintha ık pénzecske nélkül jutottak volna az oklevélhez és a bronzplaketthez. Pedig dehogy. Ennyit a tárgyilagos hírszerkesztésrıl. Január 27-én A naplóíró a Rudas fürdıbe kapott beutalót, hogy fájós izületeit gyógyítsa. Chaplini hányódását meséli el.
Beutalót kaptam még a hónap elején a Rudas fürdıbe. Áztatom magam és gyógymasszázst kapok. Két évvel ezelıtt használt a fájós derekamnak, úgy gondolta a doktornı, csak úgy ránézésre, használ majd a nyakamnak is. Fáj ha tekerem, de hogy kopástól vagy meszesedéstıl vagy az izületek valamiféle zőrjétıl, nem tudom. Az orvosnıt az egész nyavalyám nem érdekelte. Járjak a fürdıbe, s a tizenöt kezelés után menjek vissza. A közepénél tartok. Most, hogy kopogtatom ezt a szöveget, sanszgallér győrőzik a nyakamon, mivel nehéz a nyaknak a fej. Az elsı gızös nap. Csupa megszégyenülés. Állok az ablaknál, benyújtom a papíromat, a bélyegzıs hölgy egyszerre csak rám szó: - Kétszáz forint! Bambán nézhetek. - Na mit áll, fizessen! - Mért, - kérdezem -, én beutalós vagyok. - Nem tud olvasni? Ki van írva. – Bocs - mondom – fürdıbe jöttem, nem könyvtárba, otthon hagytam az olvasómat. A vetkızı kabin nem zárul. - Kabinos úr! - mondom nyuszi módra -, nem csukódik. – Magának - feleli a kabinos. Aztán néz rám sajnálkozva, közben jobbra fordítja a kulcsot, és már nyújtja is. Elegánsan, mint egy bővész. Köténykében, mely a szemérmem elıtt csüng, beoldalgok a gızbe. Hogy ne is lásson. Kopogok a masszírozó helyiség ajtaján. Óvatosan. Négy díjbirkózó hason fekvı embereket gyúr. Köszönök, mondom, hogy bocsánat, beteszem a polcra a
beutaló papíromat, s mint illik, ráhelyezek 200 forintot – a jattot -, s leveszem a táblácskáról az alumínium sorszámot, aminek alapján majd hívnak, ha gondolják. Slisszolok ki az ajtón, amikor egy hatalmas úr utánam dörren. - Maga milyen vallású? Értetlenül megállok. A többiek röhögnek. - Mért? - kérdezem. Mert a végirıl vette le a számot. Mennék már elfelé, loholok hát az öltözıbe, közben veszem észre, a masszírozóban maradt a strandpapucsom. Visszakúszok diszkréten a magas fekhelyig, mintha nem is én, csak az árnyékom volnék. De észrevesznek. S mosolyognak. Elnézıen. Végre a kabinnál! Magamban sikoltok. Úristen, elfelejtettem a számomat, hol vagyok, merre menjek? Kukucskálok a kabinablakokon befelé. Hol a ruhám? Végre meglátom. Sóhaj, nagy. Öltözök. Nadrág már rajtam, farzsebemben a pénztárca, elıveszem. Ötven forintot keresek. Ennyit illik adni a kabinos úrnak. Buzgón kotorászok. De minek? Nincs ötven forint. Mit tehetek, figyelem, mikor tőnik el a fehér köpenyes a kabinsorok között, s akkor sutty, behúzott nyakkal kiosonok. Egyébként a masszírozóban baszdmegolós köznyelven elıadták: miként ivott meg egyikıjük a barátjával félóra alatt egy üveg whiskyt. Szó volt arról, hogy homokos a Soma a Való Világban, hogy mindenki átver mindenkit, ıket is az autószervizben, hogy legjobb volna, ha a kedves vendég leadná a jattot, s masszíroztatás nélkül húzna el a p…-be, hogy a politikusok mind hazudoznak, s hogy Medgyessynek, ha törvény volna, már ülnie kellene, hogy azért jó a gızfürdı, mert addig sincs az ember otthon, s itt lehet a haverokkal dumálni, s hogy mindenki menjen a büdös francba, aki az uniót emlegeti. Január 26-án Dété ifjú rokona Szanitter Dávid játszik a Nemzeti Színház kamaraszínpadán, Székely János Caligula helytartója címő darabjában. Ebbıl az apropóból szól a Szanitter családról – a naplóírónak anyai, az ifjú színésznek apai családfájáról -, amelyben színész eddig nem találtatott, zenész igen, ismét utal a Trianon által okozott családi drámákra, majd szól az elıadásról s dicséri Szanitter Dávid alakítását.
A Nemzeti Színház kamaratermében megnéztük Székely János drámáját, a Caligula helytartóját. Jó dráma, jó elıadásban, aktuális mondandóval. Még sem ez vonzott. Egy fiatal színész vonzott, aki játszott a darabban. Szanitter Dávidnak hívják. S itt egy kicsit meg is kell állnom, illetve vissza kell kapcsolnom a január 7.-i naphoz, amikor említést tettem édesanyám családjáról a szepességi eredető ısökrıl. Mert hogy ez a Dávid gyerek apai ágon ezeknek a felkai /most közigazgatásilag összekapcsolták Felkát Popráddal/ cipszereknek a leszármazottja. Az én nagyapám Szanitter Károly, vagy ahogy a sírján olvasható volt – most már csak fényképrıl, mert a sírkövet a felkai temetıbıl ellopták, a lényeg, nincs ott, még a sírra is rátemetkeztek – Karl Szanitter, s az én nagymamám, született Horvay Lujza, az ı szépapja és szépanyja. Elıttem a családfa, az én dédszüleimtıl ágazóan. Az ottani evangélikus egyház matrikulájában lehet tovább is nyomozni. A lényeget mondom, ha a következıket említem. A család németnek tudta magát, az Árpád korban betelepült németek leszármazottjainak. A Horvayak is, bár nevükbıl arra lehet
következtetni, hogy a messzi ısök talán elnémetesedett szlovákok. A magyarországi Horvayak nevét i végzıdéssel ejtették, a Szlovákiában maradottakét meg j-vel. Az biztos, hogy Szanitter nagyapa a német anyanyelvén kívül semmi más nyelven nem kellett hogy beszéljen, zavartalanul élhette az életét szülıvidékén, az elsı világháború elıtti Magyarországon. Nagyapa a pékmesterséget tanulta ki, aztán hamar önállósította magát, jó helyen üzletet is nyitott. A nagymama tárgyalt a vevıkkel, a Horvay családban mindenki három nyelven beszélt. Nagymamának két fiútestvére – igen okosak – már egyetemet végzett. Egyik gordonkatanár lett, a másik német-francia szakos gimnáziumi tanár. Az utóbbi Debrecenben. Az ı révén kerültek a tanulni vágyó Szanitterek, mint cseregyerekek a cívisvárosba. Többek között a mi Dávidunk dédapja. Ne feledjük, még mindig a Monarchiában vagyunk. Róbert bácsit, így hívták a Dávid dédapját, Váriba – nagyközség Beregszász mellett - nevezték ki jegyzınek, ahol Debreczeni nagyapám volt az igazgatótanító, s ahol apám is kezdte a tanítóskodást. /Vári mára már Ukrajnához tartozik/. Szanitter Róbert aztán Váriból nısült, szép gazdalányt vett el feleségül, s fıjegyzı lett Tiszakóródon. A cipszer Szanitter, derék magyar fıjegyzı – az idısebbik fiát Recskre internálja a Rákosi hatalom, a két középsı elesik a második világháborúban, a szovjetekkel vívott harcban –, a tısgyökeres magyar Debreczeniék meg csehszlovákiai tanítók. Tiszakóród ugyanis a Tisza innensı oldalán lévén, Trianon után marad Magyarországon. Nem így Vári. Pechére, meg a benne élıkére, ezt a színtiszta református magyar községet a Tisza túlsó oldalán találja a franciák szorgalmazta döntés, így az Csehszlovákia ölébe hullik. Idegen államhatalom alatt élnek a beregiek is, a szepességiek is, a Debreczeniek is, meg a szülıföldön maradt Szanitterek is. Hogy a rosszban legyen valami jó, apám az akkor már Magyarországon élı, de Váriból nagyapámékkal jó kapcsolatot ápoló Szanitter Róbert révén felkerül Felkára, a Tátrába, kosztosnak a Szanitter családhoz, tüdıcsúcshurutja gyógyítása végett, s onnan nem sok idı teltével nemcsak egészséget, de feleséget is hoz. Róbert bácsi húgát, Szanitter Irmát veszi el. İ az én édesanyám. Én még Csehszlovákiában születek, de apám átjön Magyarországra, egy szabolcsi faluba, Anarcsra tanítónak. Így lettünk mi magyarországi magyarok. De a nyarakat a határon túl, Váriban töltjük, a csehországi magyaroknál, Debreczeni nagyapáéknál. A felkai Szanitter nagyapának, Dávid szépapjának egy fia elesik még az elsı világháborúban. Árván maradt két gyereke késıbb nevet magyarosít. Szederkényiek lesznek Budapesten. Szanitter nevő marad viszont a kisebbik fiú Felkán, aki sikeresen folytatja az apa mesterségét és üzletét, mindaddig, míg ıket, mint németeket, 1945-ben a csehszlovák állam mindenbıl ki nem semmizi, ki nem adja ıket cselédnek szlovák gazdákhoz, s ki nem telepíti Németországba. A Szanitter nevet Magyarországon a tiszakóródi fıjegyzı s az ı gyerekei viszik tovább, többek között ifjabb Szanitter Róbert mozdonyvezetı, a színészfiú nagyapja, s Szanitter Árpád a színészfiú édesapja.
Ez is Trianon! Örömmel néztem ezt a Dávid gyereket, Jóképő fiú, jó mozgású, arányos alkatú és tehetséges. Ebben a darabban a fiatal római nemesnek Lucius segédtisztnek a szerepét osztotta rá Taub János rendezı. Szerep és személyiség hibátlan találkozását élvezhettük. A dráma csúcspontja az a jelenet, amelyikben Petronius, az érzékeny és empatikus értelmiségi módján viselkedı római helytartó, aki megveti Caligulát, a császárt, és megveti diktatórikus módszereit, félelmében, hogy leleplezıdhet, mert engedékeny az alattvalóival, egy gyanú alapján, vizsgálat nélkül, az igazság felderítését mellızve felkoncoltatja két segédtisztjét, akiket egyébként szeret; Lucius és Probus egymást vádolják, hogy a másik jelentette fel a szíriai helytartót Caligulánál. Mindketten úgy védekeznek, mint akik ártatlanok, s mindketten zokogva könyörögnek az életükért. Drámai a jelenet. A közönség már beavatódott, tudja, hogy Lucius mindenképpen ártatlan. /Utóbb kiderül Probus is/. S mert Petronius szimpatikus, még inkább megrendül a felismeréstıl, mint tapad a mocsok az ember jellemére a diktatúra nyomása alatt. S ki-ki gondolhat a maga szennyezıdésének történetére. Szanitter Dávid egyszerre tudja megjeleníteni a tiszta és romlatlan embert, aki képtelen az árulásra, besúgásra, s a csalódottat, miként lehet a másik olyan, hogy nem olvas az olvashatóból. A zokogásából nemcsak az hallszik ki, hogy egy fiatalember fél a haláltól, hanem az, hogy úgy kell meghalnia, hogy csalódnia kell az általa nagyon tisztelt és szeretett parancsnokában, s a jóbanrosszban együtt lévı bajtársában, barátjában. Így tovább kedves fiam, Szanitter Dávid! Székely János a román diktátor idejében írta ezt a drámát, a római-zsidó konfliktus, mint téma, nyilván lehetıség számára, hogy az elnyomásról beszéljen. Mindenki arra gondol most is, amire akar. Az nem érthetı, hogy Taub a rendezı, mért öltöztette, még ha stilizáltan is, korhő ruhába a darabbéli zsidókat, hangsúlyozva ezzel zsidó voltukat, hogyha a római hatalom képviselıit öltönybe és ballonba bújtatta. Nemcsak a diktatúrák idıtlenek, huszadik századiak, de a diktatúrák alatt szenvedı népek, embercsoportok helyzete is. Ez önkényes orientálás. Ha jó a darab – én olvastam már korábban – az ember mindenfélére gondol, ahogy mondani szokták, asszociál a maga élményeire. Most, hogy az elıadást néztem, benne ezt a kedves rokont a bárány szerepben, mert az, eszembe jutott a sokszor hallott családi történet az én unokatestvéremrıl, Dávid nagyapjának testvérérıl – Szanitter Józsefnek hívták –, aki fiatal közgazdász, tartalékos tiszt a háborúban, hazafi, aki komolyan gondolja, hogy a szovjet inváziótól, az idegen diktatúrától meg kell menteni a hazát. Bízik a parancsnokaiban, - ı egy Lucius -, azok is szeretik ıt, mert megbízható, katonáinak példamutató elıjárója. A lövészárokban, amikor megkapják a támadási parancsot, elsınek ugrik ki katonái elıtt, hogy aztán rögtön vissza is essék a gödörbe. A fejlövéstıl. Szerep és személyiség találkozása, mondottam. Debreczeni Tibor
