DESIRÉ GONDOLAT & MÛVÉSZET

DESIRÉ GONDOLAT

&

MÛVÉSZET

IRODALMI SZEMLE 2003, 5. SZÁM désiré, -e megkívánt, óhajtott, vágyott; atteindre a la perfection ~e eléri a kívánt tökéletességet; Francia-magyar nagyszótár desire vágy(akozás); …~for knowledge tudásszomj Angol-magyar nagyszótár „Én is pajtás vagyok. Desiré (így szólítják akkori barátaink) kártyázni hív, bűvészmutatványokkal szórakoztat. Az utcán is örökké játszunk. Gyakran Karinthy Frigyessel hármasban.” Kosztolányi Dezsőné „Antoine: Hogy is kell kiejteni a neved? É-vel vagy e-vel? Desiré:Nem mindegy? Ezzel törődjenek a franciák, nekünk mások problémáink – és ezzel véget ér a nyelvlecke, csak nézzük a tájat. Cseh Tamás-Bereményi Géza: Antoine és Desiré „-Te pedig Desideria leszel, Desideria trónörökösnő. A Desirée nekik túl franciás, emellett a Desideria hatásosabb. Desideria latinul van, és azt jelenti: az óhajtott. Lehetne illőbb neve egy trónörökösnőnek, akit a nép maga választott?” Annemarie Selinko: Desirée „A fiatal lány egyik esti sétája közben, egy útkanyarodónál egy magas alakot pillantott meg; háttal fordulva feléje, mozdulatlanul támaszkodott az út kőfalának, körvonalai fekete színnel rajzolódtak a violaszín égre. Amikor Desirée eléje került, s egy percre visszafordult, úgy rémlett neki, mintha a férfi nadrágja – útkaparómunkás

volt – száz színesen ragyogó virágból volna ösz-szetűzdelve.” Déry Tibor: A befejezetlen mondtat

TARTALOM PODMANICKY SZILÁRD: Feltétlen emberek (részlet) ………………………….……………….… 3

SZABÓ BALÁZS: inmemoriam Pilinszky János (1921-1981)

„A mélypont ünnepe” – Pilinszky és a zene ...……...…………...… 7

CSÉKA GYÖRGY: Bizonytalan hang, Az írás, Szakadás …….…………………………17

SZIRÁNYI GÁBOR: Variációk egy régi témára, Haiku, Szomorú vers ..……………… 19

PÁVAI RÉKA: Zenés-táncos elemek az ókori görög színház kialakulásában .. 21

ZSEKOV MÓNIKA: Zene és más művészetek – beszélgetések Zsekov Mónika beszélgetőtársai Kovács Sándor, Szokolay Balázs, Horváth Gábor .…………………..…..………..… 30

BRANKO MILJKOVIC: Szonett …..…………………………………..………….……………….. 36

LÁSZTITY NIKOLA: A poliszémia Branko Miljkovic “Szonett” című versében ……… 37

MICHAL AJVAZ: Koncert …………………………………………………………….…….. 41

ADAM ZAGAJEWSKI: Három hang, Cselló, Ahol a lélegzet ……………………………….. 43

CHARLES E. IVES: A megválaszolatlan kérdés kamarazenekarra vagy kamaraegyüttesre ………………………………………………….……45

ALMA MAHLER-WERFEL: Naplószvit ..……………………………………………………...………..46

FRIEDRICH HOMMEL: Prológus ..………………………………………………………………….54

DESIRÉ I

R O D A L M I

S

Z E M L E

SZERKERSZTIK Pusztai Ilona (felelős szerkesztő), Csanda Mária, Muth Ágota Gizella, Medve A. Zoltán (szerkesztők)

LEVÉLCÍM 1149 Budapest, Tábornok u.14. E-mail: [email protected], [email protected] ISSN 1417-2453

ILLUSZTRÁCIÓ Az illusztráció válogatás a Kisgrafika 2002-es és a XI. Országos rajzbiennálé, Salgótarján 2002-es anyagából a Magyar Grafikusművészek Szövetsége és a Magyar Grafikáért Alapítvány hozzájárulásával. Címlapon: László Bandy: Külön

TIPOGRÁFIA Banditos

LEENDŐ SZERZŐINKNEK A szerkesztők elfogadnak műfordításokat és tudományos tárgyú cikkeket a művészet és az irodalomtudomány köréből

Podmaniczky Szilárd: Paprikás tarhonya A köd lassan ereszkedett a házra, Józsi bácsi az erkélyen tarhonyázott. Amíg a villa a szájához ért, megdermedt rajta a zsír. Mármint Józsi bácsin. Az erkély az erdőre nyílt, mint mondtam, nyirkos idő volt, a fák kopaszan álltak, rajtuk száraz indák tekeregtek, a földet avar lepte barnán. Még csak kilenc múlt, de Józsi bácsi imádta Márton tarhonyáját, amit tegnap főzött, ezért a maradékra mentőöv nélkül vetette rá magát. A hagyma ízét kedvelte benne egy bizonyos mé-lységig, de ezt a mélységet szerette zuhanórepülésben bejárni. A félköríves kolbászkarikák mint tűzpiros holdsarlók lapultak a tányér fenekén, amit barna és kék ornamentika díszített. Márton még elfáradtan aludt a tegnapi tarhonyafőzéstől. Egyszer azért kidugta fejét a takaró alól, és odaszólt Józsi bácsinak, hogy tegye be az ajtót, mert rámegy a fejére a köd. Józsi bácsi fogta az ajtót és betette a szobába, igaz, a sarokvasak halálhörgése Mártont még jobban fölébresztette, mint maga a begomolygó hideg pára, de Márton nem a szavak embere volt, ezért inkább aludt tovább, ahogy bírt. A ház kisebbik szobájában Pesztonka lakott, egy aranyifjú vénlány, aki megmártózott már az élet sűrűjében, de nem maradt rajta semmi, jól lecsapatta magát minden oldalról. Az volt a szavajárása, hogy fogtok ti még egeret kergetni dióhéjjal. Erre Józsi bácsi rögvest azt válaszolta, hogy neked meg elment az eszed, és ez most már hosszú távú. A kis ház nem csatlakozott semmilyen faluhoz, ott állt az erdő szélén, és mindhárman boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Legalábbis azt hitték. Csakhogy ez a tél nagyon hosz-szúnak ígérkezett, és elfogyott már a sör is meg a szotyola is, nem volt min osztozni. Az az igazság, mondta Józsi bácsi, hogy mától fogva mindenki vizionálni fog, sört és szotyolát, de előtte még bevágja ezt a kis kolbászos tarhonyát, beteszi, mint az ajtót. Jól van már, horkant föl Márton, hagyjál aludni, épp most vizionáltam egy egész hordó zöld veltelínit, de a dugót már nem bírtam kihúzni, mert beledumáltál. Ekkor Pesztonka is előjött, bugyiban és trikóban aludt, megnyújtózott a plafon felé, és valahogy azt találta mondani, hogy szépen süt a nap. Márton erre fölkapta a fejét, és nem akart hinni a szemének: Józsi bácsi vakítóan izzott a teraszon. Pesztonka leült Márton ágya szélére: nyugodj meg, nyugodj meg, simogatta a homlokát, semmi baj Józsi bácsival, csak az a méregerős paprika...

-3-

D E S I R É , 2003, 5.szám

A pulykanyak Józsi bácsi hangosan idézett a nappaliban egy úgynevezett Bingó pálma alatti karszékből: aszongya hogy, a pulykák imádják kicsinyeiket, melyeket hangjuk alapján tudnak beazonosítani. Ha támadás éri őket, például egy menyét ront rájuk, a veszedelmes pulykaanya kőkeményen nekiáll a menyétnek, és többnyire elpusztítja. Mert a menyétnek egészen más hangja van, mint a kicsinyeinek. Viszont egy tudós megfigyelte, hogy egy bizonyos pulyka, amikor a veszedelem elől feléje rohantak a kicsinyei, a veszedelmes pulykaanya nem a támadót, hanem a kicsinyeit likvidálta szemvillanás alatt. A kísérletben megállapították, hogy ez a pulya süket volt. Pesztonka szájából kiesett az almacsutka, és álmélkodásában rövidre zárva szája szegletét közölte, hogy most már érti, miért talált a pulykaaprólékban hallókészüléket; de ezzel még mindig nincs megoldva az éjcsbíó-adapter rejtélye, ami sem panírban, sem forró olajon futtatva nem fogyasztható a ropogós csirkeszárnyak között. Márton a konyhában vezényelt, a kis kézi rádióból pattogva szólt a Boleró. Márton mintegy feltüzelte magát, és míg a leveshez felforrt a víz, megragadott egy hosszú, vaskos pulykanyakat, s ritmusosan rázkódva hadonászott a zenekar felé. A fagyasztott pulykanyak nedvdús vége jó levet engedett, amit Márton karmester, oda és vissza, a falra, illetve pólójára csapkodott. Józsi bácsi a Bingó pálma alatt húsz oldalt lapozott, és amikor elkiáltotta magát, hogy na, ezt hallgassátok meg, egyszerre csak azt érezte, hogy valaki figyeli hátulról. A fejét oldalra kapta, de most is, mint ezerszer, a túl magasra szerelt konnektorhoz vágta a könyvet. A könyv szánalmasan lassan repült a konnektor felé, Józsi bácsi meg is unta egyhamar, visszavette, és olvasott tovább. Majd mikor az álom cérnaszálai beszőtték szemét, kitépett egy tincset a hajából és berakta a könyvbe jelzőnek. Elbóbiskolt, feje félre rándult, ajkai ernyedten lógtak, mint két megfonnyadt lopótök a februári hóban. Pesztonka leemelte a falról hullahoppját, hogy ledolgozza a derekára rakódott zsírszalagot, amely sehol máshol nem jelent meg rajta, csak ott. Álmaiban ezerszer látta már, hogy viszi két markos legény a vásárra, kétoldalt, mint két fülbe markolva-fogva a hájgyűrűt. Derekára igazította, és mert közönség nélkül nem bírt meglenni, elindult Márton felé a konyhába. Márton a Boleró ritmusára vonaglott, kezében a pulykanyakkal. Pesztonka besétált az ajtókeretbe, de már nem maradt ideje a szájához kapni, elüvöltötte magát: Józsi bácsi, jöjjön azonnal, a Márton levágta a farkát tőből, megnyúzta, és önkívületben őrjöng a fájdalomtól...

-4-

Podmaniczky Szilárd: Feltétlen emberek (részletek)

A szobafestés Pesztonka hatalmas kartondobozzal a kezében meredten állt a folyosón. Szobájában még meredtebben az ágyra dobta. Festékeket hoztam, gondolta, pirosat, kéket, sárgát és zöldet, hogy átfessem a szobámat. De amint ledobta a dobozt, megfordult, és érezte, itt valami nincs rendjén. Márton állt az ajtóban, s ahogy lassan húzta nyakából a sálat, mindjárt mondta is: mi a probléma? Az, válaszolta Pesztonka, hogy elcipeltem ezt a rohadt sok festéket, pedig én csak a színekre vagyok kíváncsi. Miért nem lehet csak külön színeket kapni, és akinek festékre is szüksége van, az vegye meg hozzá külön. Így például a takarékosság lehetne egy jó tulajdonságom. Márton kalapácsot tartott a kezében, azzal ütögette a tenyerét: gondolod, hogy olyan ez is, mint amikor szöget ütsz a falba, és ha időközben rájössz, hogy ott nem lesz jó helyen a kép, már késő változtatni, a szög benne marad a falban? Lehet, mondta Pesztonka, de az biztos, hogy ha a nyáron az erős napsütéstől kifakulnak ezek a színek, nem fogom majd észre venni, mert minden olyan lassan történik, és még évek múlva is azt fogom hinni, hogy szép és élénk színű a szobám, közben meg, ha eljön egy vendég, egy idegen, aki nem szokott, lehorgasztja a fejét, és azt mondja: hogy néz itt ki minden? Százegy, százkettő, százhárom, hu, nyögte Józsi bácsi atlétában, gatyában, nyomta a fekvőtámaszokat a másik szobában, majd guggolásba ugrott, és elégedetten szólt a többiekhez: ha a pénzem romlik is, de én erősödni fogok; minden hónapban annyival több fekvőtámaszt csinálok, amennyi az infláció. Mire meghalok, lehet, hogy tönkre megy a gazdaság, de én bivalyerős leszek. Meddig akarsz élni, kérdezte Pesztonka, és elővett egy piros festékdobozt. Ez számomra mindig is beláthatatlan volt, de nem idegeskedem, mert tudom, mondta Józsi bácsi, hogy már így is szép kort éltem meg. De hagyjuk a magánéletemet! Jól hallottam, vendégek jönnek? Csak feltételes módban, mondta Pesztonka, a színek miatt gondoltam. Találjunk ki valamit, mert hamarosan este lesz, és még sehol nem tartunk, és ha jön egyáltalán valaki, az csak este jöhet, mondta Márton. Hoztál-e ecsetet, kérdezte Józsi bácsi Pesztonkát, de már látta rajta, hogy nem, mert Pesztonka a falat nézte. Akkor viszont nincs más megoldás, mondta Márton, beállítjuk az elektromos főzőlapot, és csukott ajtónál egyenként felrobbantjuk a festékdobozokat. Jól van, mondta Pesztonka, de előbb kiviszem a fürdőszobába a szennyeseimet... A szövegek az író Feltétlen emberek c. könyvhétre megjelenő művének részletei.

-5-

D E S I R É , 2003, 5.szám

Varga László: Cím nékül

-6-

Szabó Balázs „A mélypont ünnepélye” – Pilinszky és a zene1 in memoriam Pilinszky János (1921–1981) Károlyi Amy az összemérhetetlenek összemérhetőségét egyedül lehetővé tevő egyszerűsítéssel, találó metaforával így határozta meg Pilinszky és Weöres Sándor költészetének másságát:

nül tartozott hozzá a zene, sőt, annak olyan eredeti szemléletével rendelkezett, mely a körébe tartozó hivatásos muzsikusok számára is figyelemreméltó megállapításokat érlelt. Kocsis Zoltán mondja:

Pilinszky mintha mindig egy hangon szólalt

Úgy érzem – amiért nem tudok elég hálás lenni

volna meg, mondjuk, mint a hegedű. Ő szóló-

neki – hogy a zenén belül is olyan dolgokra irá-

hangszer volt, Sándor pedig egy zenekar.

2

nyította rá a figyelmemet, amelyeket magamtól nem vettem volna észre, és amiért Őt sok pro-

Talán nem véletlen egybeesés, hogy Németh László a maga és fiatal barátja életútját összehasonlítva ugyanerre a képre talált:

fesszionális zenész megirigyelhette volna.5

E látásmód egyediségéből fakad, hogy Pilinszky a zenéről szóló, de a szoros értelemben vett szakszerűségen felülemelkedő gondolatai világának alapvető titkait leplezik le: zenéiről szólva sokkalta többről, a teljes Pilinszky-jelenségről is beszélni kell és lehet.

Én mindig valami erőmet meghaladó, félig nyerskőnek maradó tömbben véstem, kalapáltam, ő egy testetlen hangot igyekezett kihegedülni magából […]3

Nem lehet esetleges, hogy a költőnő és az író Pilinszkyről szólva egyaránt zenei képzettársítást érzett a legérvényesebbnek — egy lírikussal kapcsolatban ez egyáltalán nem magától értetődő. Pilinszky esetében kiváltképpen nem az. Czigány György írja:

* * * Pilinszky életművében — s nem is elsősorban lírájában — számos helyen találni zenével kapcsolatos megnyilatkozásokat. Az utóbbi idők kutatásai egyre határozottabban hívták fel a figyelmet arra, hogy művének egészében mind az Új Ember katolikus hetilap kötelékében végzett publicisztikai tevékenysége, mind a vele készített interjúk gyűjteménye a korábbiakban rájuk irányulónál sokkal nagyobb figyelmet érdemel:6 ezek a cikkek és be-

Pilinszky verseiből (e versek mély dallamossága más jelenség) nem következtethetünk arra, hogy számára fontos a zene. Zenéről, zeneszerzőről írt verse – ez nem csoda – egy sincsen.4

Ugyanakkor — e sommás megállapításnak ellentmondva — közismert, hogy alakjához eltéphetetle-7-

D E S I R É , 2003, 5.szám

szélgetések ugyanis gyakran a későbbi versek vagy színművek alapjául szolgáló élményanyag első megfogalmazásait rejtik, számos esetben a líra végletes sűrítettségében tömörített, a sokszoros áttételek mögött eltűnő, nehezen értelmezhető gondolatmenetek gondos és részletező kibontásával.

lyen régiókba tudott behatolni, arról azért van némi képem.8

Majdnem egy évtizeddel később, 1979. október 17-én Szigeti István mikrofonja előtt pedig egyenesen elgondolkodtató súllyal szögezte le: A zene számomra több mint az irodalom, és

Zenei témájú írásai — nyilatkozatai e hangsúlyozottan személyes háttér miatt nem tekinthetők hivatásos szintű zeneesztétikai alapvetéseknek — erre Pilinszky egyébként soha nem is törekedett. Bach Jánospassiójáról 1963. április 21-én írott cikkében így fogalmazott:

több mint a filozófia.9

E három, az életút egymást követő szakaszát – állapotát megvilágító nyilatkozat alapján minden kétséget kizáróan kijelenthető: a zenei tárgyú írások és beszélgetések nemhogy nem mellékes jelentőségűek, ellenkezőleg, állandóan növekvő súlyúak, általános érvényűek és egyenesen a Pilinszky-életmű központi kérdéseihez vezetnek — mert lehetőséget teremtenek arra, hogy zeneszerzők és remekműveik kapcsán válaszokat fogalmazzon meg reájuk.

Nem vagyok zeneesztéta, amit leírok, a tegnap hallott János-passió hatása alatt írom, szabadon, ahogy zenében tájékozatlan elmémben megfogan.7

Ugyanakkor mondandója teljes félreértéséhez vezethet, ha e kijelentésébe belekapaszkodva írásait – beszélgetéseit bevallott tájékozatlansága miatt a szakember számára végül csupán mellékes jelentőségű élményanyag közreadásának tekintjük. Hét évvel később ugyanis, 1970. december 1-én, egy Czigány Györggyel készített rádióbeszélgetésben (miután feltárta a zenéhez nagy belső ellenállások leküzdésén át vezető útjának rejtett állomásait), a két nyilatkozat között eltelt években folytatott állandó zenehallgatásra utalva már jóval árnyaltabban határozta meg időközben módosult álláspontját:

* * * Pilinszky világát sajátos törvények működtetik és kormányozzák: szűk határok között, ámde annál nagyobb mélységekbe hatolva, mindig egy nullpontra vonatkoztatja, tételezi és fejezi ki magát. Ez az állandósult, jelképpé vált szellemi mozdulat a Pilinszky-jelenségnek — az életművet külső jegyeiben is meghatározva és összetéveszthetetlenül egyénivé avatva — szilárd belső egységet kölcsönöz. Ez az egység természetesen nem jöhetne létre, ha a személyiség és a világkép, a dolgok érzékelésének sajátos összeolvadása ezt egyfelől nem tenné le-

Úgyhogy ma azért, ha nem is értek a zenéhez, de hogy a zene bizonyos pillanatai mit jelentenek, és hova juthatott el a zene, mi-

-8-

Szabó Balázs: „A mélypont ünnepe” – Plinszky és a zene

aligha fogalmazható meg: más idézetekkel más ösvényen ugyan, de ugyanabba a célba érkezne az elemző.

hetővé, másfelől nem követelné meg, jelenléte ugyanakkor egy kezdetben mellékesen jelentkező, egyre nagyobb erővel érvényesülő, végül uralkodóvá váló benyomást tesz olvasójára: egyes problémaköröket kiemelt jelentőséggel kezelve arra a kétségtelenül nem alaptalan felismerésre vezeti, hogy Pilinszky bármilyen témáról szól, lényegében mindig ugyanarról a néhány dologról beszél.

Ez a személyiségére jellemző, önmaga kijelölte szűk körökben tájékozódó érdeklődés — jellege miatt elkerülhetetlenül — megnyilatkozásain félreismerhetetlen, előítéletektől – elfogultságoktól sem mentes, rendszerezetlen és sok szempontból hiányos ismeretanyagra utaló jegyeket hagy. Ismét a zenére vonatkoztatva: a publicisztikában, a beszélgetésekben és a levelezésben soha nem a zenetörténet egészéről, hanem számára ilyen - olyan okból fontos zeneszerzőkről esik csupán szó. Olyan komponistákról, akiknek élete és műve Pilinszky számára az események hátterében állandón hangzó cantus firmus-szá, mozdíthatatlan viszonyítási pontokat kínáló kánonná vált.

Ez a tényszerű megállapítás igaz is, meg nem is. Igaz abban az értelemben, hogy a Pilinszky gondolkodását meghatározó erővonalak végigkövetése után az őt leginkább foglalkoztató problémák tömegéből valóban kiemelkedik néhány olyan gondolati mag, melynek vonzása maga köré rendezi világának egyéb területeit. Kevésbé helytálló viszont az értelmezésüket elkerülhetetlenül követő felismerés fényében: e pontok vizsgálata a tétellé merevítő egyszerűsítés alól az utolsó – döntő pillanatban mindig kivonó, gazdag belső rétegezettségüket tárja fel.

A Pilinszky kánona című Radnóti Sándor-tanulmány10 a következőképpen határozza meg a kánon fogalmát:

Mármost tagadhatatlan: az, hogy az életműben ilyen állandó vonatkoztatási pontok határozhatók meg, az elemző számára csábító lehetőségeket kínál bizonyos mértékben öncélú szellemi műveletek elvégzésére — ezeknek a gondolati magoknak az erőtereiben tetszőleges számú és hosszúságú gondolatsort lehet Pilinszky-idézetekből abban a biztos tudatban összeállítani, hogy azok hosszabb – rövidebb úton át végül mindig valamely központi jelentőségű axiómaRómába fognak vezetni. Emiatt viszont egyetlen, pl. a zenéről vallott nézeteit teljes egészében és végérvényesen felölelő gondolatmenet

Azt hiszem, hogy mindenki, aki részese egy kultúrának, bizonyos katalógussal rendelkezik, azoknak az olvasmányoknak, műveknek, kulturális látványoknak, jelentős alkotásoknak a katalógusával, amelyek fontosak számára, s amelyeknek érvényességet igényel az egész kultúrában, sőt, amellyel azonosítja azt a kultúrát, amelyet a sajátjának tekint.11

Más szempontot érvényesít meghatározásában Szegedy Maszák Mihály: Az időbeliségből kiindulva a kánont elvárások intézményesedett nyelvtanának lehet nevezni.

-9-

D E S I R É , 2003, 5.szám

el, hogy ki kerüljön be ebbe az „igazak szövetségé”-be?14 Radnóti Sándor mondja:

Olyan értelmező eljárások rendszerének, amelyek segítségével egy közösség fenntarthatja saját értékeit.12

[...] az a nagyság, amely megengedi, hogy e lis-

Melyek azok az alkotók és művek, akik és amelyek Pilinszky katalógusában helyet kapnak, melyekkel szemben elvárásokkal lép fel, melyeket értelmez? E tekintetben ő maga helyezett el számos útjelzőt. Radnóti Miklósról szóló, az Élet és Irodalomban 1974. november 2-án megjelent rövid tanulmányában a következőket írja:

tába bekerüljenek ezek a nevek, ugyanakkor a kicsinységgel azonos. Az emberi kultúra legjelentősebb alakjai, „világmodellek”, de ugyanakkor „új mezítelenségi fokra” jutnak el és e nagy redukció révén válnak kicsinnyé.15

Pilinszky számára ezek az alkotók többet jelentenek, mint a szoros értelemben vett művészi nagyság megtestesüléseit: esetükben olyan emberi - szellemi minőségekről, olyan példának tekintett életutakról van szó, melyekhez (miközben értelmezi őket) állandóan hozzámérheti a magáét. Ugyanakkor, az „elvárások” szempontjából érdeklődése furcsán egyoldalú: választott mestereinek csak azokat az üzeneteit látszik érzékelni, melyek egybecsengenek saját mondanivalójával — mint ahogy (számos visszaemlékezés tanúsága szerint)16 a vele folytatott beszélgetésekben is elsősorban önmagára figyelt.

Vannak bizonyos alkotók, akik számomra egyszerű szóvá, szótári szavakká váltak. Nem irodalom- vagy kultúratörténeti nevekké. Számomra fű, fa, tenger vagy pitypang ugyanúgy szó, behelyettesíthetetlen megnevezés, mint Mozart, Hölderlin, Bach, Dosztojevszkij vagy Leonardo. Az, hogy ki tudom mondani és le tudom írni, hogy fa, ugyanolyan rejtélyes és egyetemes „valami”, mint amikor módomban áll kimondani: Mozart, Platón, Novalis. Szótári szóvá válni csak valami egyszeri, kihagyhatatlan és behelyettesíthetetlen képes. Valaki vagy valami. Mindegy.13

Ugyanebből a sajátos alapállásból közeledett a zenetörténet halhatatlanjaihoz is. Mindenekelőtt Bachhoz, aztán Mozarthoz, Schuberthez, Bartókhoz, Chopinhez és Beethovenhez — a zenei „igazak szövetségét” ők alkották Pilinszky számára. Ezt a kört a minőség alapján választotta ki magának, hiszen mint mondta:

Az idézett listát néhány névvel még tovább lehet bővíteni. A filozófusok közül mindenek előtt Simone Weil, majd Pascal, Kierkegaard, aztán két kortárs színházteremtő művész: Grotowski és Robert Wilson nevével. A magyar irodalom nagyjai közül Vörösmarty, Arany, Németh László és József Attila, a világirodalomból E. Brontë, a kortársak közül Camus, kisebb mértékben Beckett, angol fordítója, Ted Hughes és felesége, Sylvia Plath, valamint Pierre Emmanuel és Gabriel Marcel érdemel említést. Mi dönti

A minőségekről tudjuk, hogy egyedül ők nem zárják ki egymást. Az, hogy megértem Bachot, elmélyíti Beethoven-ismeretemet is.17

-10-

Szabó Balázs: „A mélypont ünnepe” – Plinszky és a zene

Kánonjának összetettségére jellemzően ugyanakkor, s az eddigiek után talán nem meglepő módon, a „számomra fontos” engesztelhetetlenül követelő igénye vezette további zenei tájékozódásában is — hasonlóan az irodalom vagy a filozófia előbb felsorolt nagyságaihoz fűződő kapcsolatához, e kitüntetett életműveket sem egységükben ragadta meg, hanem időszerű mondanivalója vonzásának engedve tovább válogatott bennük.

Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és az igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk. A minőség ideje időtlen. Mikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés, és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egy-

* * *

szerre szól mindenfelől.18

A zenei „igazak szövetségéből” Pilinszky számára vitathatatlanul Bach volt az első az egyenlők között. Talán róla írt a legtöbbet és a legtöbbfélét: kritikát, meditációt, kurta naplójegyzetet. Ezektől az írásoktól induló olvasója azonban — mintegy a labirintus kijelölte útnak akaratlan is engedelmeskedve — ismét és ismét, elkerülhetetlenül Pilinszky világának tartóoszlopainál találja magát. A most következő, több forrás alapján összeállított gondolatmenet ezért, ha tárgyszerűen mindig visszatér is hozzá, nem csak a költő Bach művészetéről, ill. általában a zenéről vallott nézeteinek, hanem teljes személyiségét és művét meghatározó alapelveknek is hordozója.

Az életmű belső egységének bizonyítéka: a következő idézet 12 évvel az előbb olvasott előtt keletkezett, mégis annak folytatásaként hat. Ismét csak a János-passió kapcsán másfelől, esztétikai, egyben filozófiai alapállásból kiindulva közelít ahhoz a mélyben rejtőző lényeghez, amelyet az előbb az idő függvényében értelmezett,19 hogy meditációjának végén ugyanahhoz a célhoz, az időtlenséghez érkezhessen:

A várakozás szentsége című, 1975ben írott esszéjében a következőket írja a János-passióról:

is van élet, sőt, az ellentétek nélküli életnek

A felületen az ember köznapi életét mindenkor

ezért nincs benne semmi szorongás, ezért meré-

könyörtelenül meghatározza az idő három —

szel örökké útra kelni. Ahogy Szent Ágoston

múlt, jelen és jövő —, látszatra összebékíthetet-

gondolta az öröklétet: örök útbanlét Istenhez.

len fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben.

Bach zenéje is: amit elhagy, azt sem veszítheti

Ebben a zenében, eszközeiben, nincs semmi romantika, semmi nosztalgia, semmi árnyék, feleselő dialektika. Semmi keresés: csupa találat! Semmi feleselés: csupán a centrum sodrása, a központ ereje, lüktetése. Mennyország-érv ez a zene, bizonyítéka annak, hogy ellentétek nélkül lendülete a leghatalmasabb, a „legizgalmasabb”. […] Örökös megérkezés ez a muzsika, s

-11-

D E S I R É , 2003, 5.szám

S ez a „nullpont” valami módon benne van minden igaz cselekedetünkben, gondolatunkban, munkánkban, mindegy kiengesztelésül eredendő bukásunknak, személyes eltévelyedésünknek. Ez az a bizonyos „nehéz óra”, aminek átélése nélkül nincs igazi öröm, nincs igazi alkotás. Mondják, a hosszútávfutónál is van egy bizonyos „0-pont”, amikor tagjai halálosan elnehezednek, de amit ha sikerül legyőznie, egyszeriben mintha ellenállás nélküli közegben találná magát. Ezentúl mintha szél emelné, s már nem is ő, hanem a pálya futna alóla. A futásába beépült vereség röpíti előre.

el. A „centrum zenéje” örökös birtoklás és dicsőséges szegénység egyszerre. Másik csodája: a fenséges és az intim állandó jelenléte. Változásuk se változatosságot jelent, hanem azonosulást. Ahogy az egy helyben haladó mű is a legszédületesebb íveket írja le, s a legszertelenebb variációk is ugyanarról szólnak. […] Romantikusan kereső szívünkre induláskor jótékony borogatás a zene, aztán van egy pillanat, mikor elunjuk, kételkedni kezdünk jogosultságában. De Bach nem tágít: e pillanatnyi holtpont után jön el az ő ellenállhatatlan dicsősége. De ez a dicsőség már nem is az övé. Mire a passió zárókórusa fölzeng, magát a Fiú által megdicsőített Atyát idézi, vitális Isten-érv e zene. A végén vagyunk a legbefogadóbbak, a

Az ember elkezd valamit, aztán belebukik, s ha mégis megkapja a befejezés ajándékát, az már tökéletesen ingyenes. Az ember történetének, legalábbis valódi történetének ez az alaptörvénye, alapstruktúrája. Személyes erőfeszítés, majd a holtpont kétségbeejtő magányossága, s ha igen: a „befejeztetett” vagy az „elvégeztetett” kegyelmének ingyenessége.21

harmadik órában a legfrissebbek. Pedig lényegében az egész mű végig ugyanarról szól, ugyanarról egyre forróbban, egyre időtlenebbül, egyre időtlenebb frissességgel, hogy amit az első ütemeiben már közölt velünk, az az utolsókban váljék vadonatújjá. Most már akár abba is hagyhatja: örökké folytatódik bennünk dallama. Megérkeztünk az öröklét zsengéire.20

Maár Gyula készítette televíziós interjújában, 1978. október 16-án, a világ megismerésére, mint filozófiai problémára vonatkozóan feltett kérdésre válaszolva így magyarázta tovább előbb lefektetett tételét:

Mi ez az időtlenséggel jellemzett, mozdulatlan központ, mely köré a passió zenéje szerveződik? A Bachélmény leírása ezen a ponton közvetlenül Pilinszky világának egyik alapelvéhez vezette az olvasót. Mit ért Pilinszky centrumon?

Tehát nem lefogalmazom a világot… megfo-

A bizonyosságra való törekvés — úgy tűnik — az ember nagy és kötelező iskolája. Az örök bizonytalanság elfogadása viszont mintha az ember örök nagy próbája lenne. Szépen mutatja ezt a hős példája. Hősiessége egyenes arányban nő tettének nagyságával és sikerének bizonytalanságával. […]

galmazom, hanem… valamiféleképpen megismétlem a keletkezést. Nem én ismétlem meg, az ismétli meg önmagát, ugye azzal a régi fordulattal, hogy a mű akkor kezdődik, amikor önmagát kezdi írni… ez ugyanaz. Na most itt… és ha egyszer elindul ez a sarjadás egy művön belül, akkor majdnem jó — és ez most ellene mond annak, amit idáig elmondtam —, majd-

-12-

Szabó Balázs: „A mélypont ünnepe” – Plinszky és a zene

Hogy mi a semmi, s e fogalom elfogadott jelentésének önmagában ellentmondva hogyan lehet mégis gondolati síkon megragadni és leképezni azt — ez a kibékíthetetlen ellentéteket egyetlen mozdulattal összemarkoló, egyben feloldó gesztus Pilinszky költészetének egyszerre jelképe és megértésének kulcsa, ugyanakkor az előbb vázolt művészi feladat gyakorlati megvalósításának is programja:

nem jó, hogy előtte én írtam, én fogalmaztam, mert a hirtelen föllépő keletkezés vagy sarjadás — tehát, amikor a mű önmagát kezdi írni — visszavetül és megváltja a megfogalmazott anyagot.22

Az emberi erőfeszítéstől függetlenül „önmagát író mű” gondolata az alkotó feladatát az állandóan a mélypontra irányuló, a tudatos gondolkodás béklyóit levető, türelmes és elmélyült figyelemben jelöli meg. 1976-ban, az Egy lírikus naplójából című esszéjében így írja le ezt az állapotot:

Mondjuk, a költői munka, szerintem, az egyszerre rendkívül passzív, abszolút passzív és abszolút aktív… a vadász, amely hihetetlenül aktív figyelem és várakozás és semmittevés. De

A nagy művész legfőbb feladata, hogy újra és

akkor, amikor a vad megjelenik, abban a pil-

újra semmit se tudjon. Csak akkor képes megis-

lanatban a koncentrálás maximuma. Na most ez

mételni azt a rendkívüli monológot, amit a cse-

körülbelül az, ami a gondolkodásé is: az igazi

csemő folytat egy-egy különálló tárggyal az

gondolkodás az a semmire koncentrál — tudni-

összefüggések mindennemű könnyítése nélkül.

illik mindaddig, amíg tudod még, hogy mire Egy gyerek monológja a világ szüntelen kelet-

koncentrálsz, addig ismert dologra koncent-

kezésével érintkezik, míg a felnőttek menthe-

rálsz. Tehát csak a problémát szűkíted – szűkí-

tetlenül az összefüggések okos, könnyítő, de

ted mindaddig, amíg már nem tudsz semmit. És

kétségtelenül másodrendű szintjén igyekeznek

akkor a semmire koncentrálsz. Tehát az igazi

bármit is elhelyezni és megérteni. A fölnőttség

gondolkodás az a semmit se gondolás, de egy

— ha ugyan sikeresnek nevezhető — a konst-

problematika közepébe érve, és ott megragadva

rukciók táguló körében él. Egy csecsemő ön-

a semmit. Na most, ebből a semmiből vagy ki-

magában néz meg mindent, s így, ha nincs is

jön a felelet — tehát az a fajta összegezés, amit

áttekintése, a keletkezésről mérhetetlenül töb-

nem tudnál a részletekből összerakni —, vagy

bet tud, mint mi, akik beszélni tudunk már a

nem. Ez a vadász esélye…24

világ legalábbis helyi struktúráiról. A tudás a mienk; a gügyögés az övék, de amíg egy mű-

A „problematika közepében” a vihar szemeként helyet foglaló „semmit nem tudás” itt tehát, helyzetéből fakadóan tulajdonképpen docta ignorantiát, tudós tudatlanságot jelent; a részletekből összerakhatatlan egész gondolata, ill. a várakozásban váratlanul és kegyelemszerűen megjelenő felelet azonnali és közvetlen kimondására való törek-

vész — legyen bár a megértés és az összefüggések embere — csakugyan művész, újra és újra semmit se kíván tudni, s intellektusával újra és újra arra a zérópontra kívánkozik vissza, amikor a ceruzát egyedül érdemes kézbe venni.23

-13-

D E S I R É , 2003, 5.szám

tásba helyezve a mű — szerzőjének emberi gyarlóságait utólag igazoló– megváltó — valódi megszületésének eszméjét:

vés pedig Pilinszky esztétikájának kettős alapköve. Ez az összefüggés alakítja alkotói módszerét: Mit lehetne itt… itt, itt nagyon nehéz. Nézd, ha — nagyon primitív szinten — például egy író

Kamaszkorom egyik legzavaróbb élménye volt,

leírja azt, hogy „fa” — ikszen leírják, mindenki

hogy a nagy regények unalmasak. Később —

tudja ezt a szót, hogy „fa” —, ha pontosan látja,

még mielőtt botfülemmel Bachot fölfedeztem

illetőleg érzékeli azt a fát, amit leír, csak így,

volna — rájöttem, hogy a remekművek nem

hogy „fa”, akkor az a papíron megjelenik. Ha

unalom előttiek, hanem unalmon túliak. […]

nem, akkor nem. Na most van egyfajta… ez az

Ma már azt is tudom, hogy nincs remekmű,

a bizonyos misztikus pozíció, hogy tulajdon-

amibe az alkotó bukása ne volna „beépítve”. Ez

képpen leírás és megközelítések nélkül, az egy-

ugyanis a művészetben a realizálhatatlan halál

szerű kimondás a legelemibb, és aztán már a

megfelelője. A legkülönb lángelme is csak ad-

részletezés abból… ebből az elemi magból nye-

dig alkot, amíg művészi és emberi bukása bele

ri az erejét. Nem pedig egy… nem pedig egy

nem épül művé-be. Attól kezdve — anélkül,

gazdagsággal megközelíteni a mozdulatlan

hogy keze nyoma eltűnne — a mű kezdi írni

magját a dolognak.25

önmagát, s ez oly előre - hátra minőségi változás, ami nélkül a mesterek is csak eminens diá-

Az alkotás folyamata tehát egyszerre kétirányú — egyszerre törekszik a centrum felé és indul ki belőle: a semmiben megjelenő s a figyelem által megragadott lényeg közvetlenül néven neveztetik, kimondatik — az Ige pedig testté lesz.

kok maradnának. A baj ma nem is itt van. A művek szinte kivétel nélkül unalmon inneniek, túl „csupaszok”, túl „merészek”, vagy egyszerűen túl „hangosak” és „meglepőek” ahhoz, hogy belemerészkedjenek abba a zónába, ahol Tolsztoj, Racine, Dosztojevszkij, de főként Bach oly természetesen el-

A János-passióról szóló, kiindulópontul választott írásban váratlanul disszonánsan szólal meg a következő mondat:

időzött. És akkor tettek egy lépést, amire a monoton eső, az élő szív és annyi minden mellett legpéldásabban talán a tenger képes. Nincs szabadság és nincs igazi nagyság az unalmon túli

Romantikusan kereső szívünkre induláskor jó-

közlések nélkül.27

tékony borogatás a zene, aztán van egy pillanat, mikor elunjuk, kételkedni kezdünk jogosultsá-

Az unalmon túli művészet legfontosabb példája Pilinszky számára tehát Bach zenéje. Visszatérve az előbb idézett részletben olvasott tenger-példára, nem véletlen, hogy 1972. augusztus 15-én, a Kedves lemezeim c. rádióműsorban a következőt mondotta vele kapcsolatban:

gában.26

Az unalom fogalmának értelmezésével tizenhárom évvel később, 1976-ban, előbb már szintén idézett esszéjében Pilinszky még egy lényeges elemmel gazdagítja a saját remekmű-kánonát, új megvilágí-

-14-

Szabó Balázs: „A mélypont ünnepe” – Plinszky és a zene Bach evangéliumi művész volt. Senki alkotó Bach számomra valahogy túl van a művésze-

nem közelítette meg úgy e fogalmat, mint ő.

ten. Bachhal szemben olyan dilettáns vagyok,

[…] A lehető legmélyebbre ereszkedett alá

mint az életemmel vagy a természettel szem-

mindazért, ami elveszett. A „mélypontra”.

ben. Olyan dilettáns, mint a tengerrel szem-

Minden kottafejét odaküldte, mégis egyetlen

ben.28

kottafeje sem maradt profán. Művészete a „mélypont ünnepélye”.

Bach személyének ez a művészeten túl volta a végelszámolásnál, e hosszú útja végén céljába futó gondolatmenet lezárásának pillanatában viszont már az ember erénye lesz, s nem az alkotóé, s egészen más szinten is kerül értékelésre: a kánonnak, annak az életformának tökéletes megvalósulásaként, mely immár végérvényesen és visszavonhatatlanul hazaérkezett a mélypontba, s közvetlenül kifejezte azt. A lényeget, melynek felismerése és közvetítése — írjon bár verset, színművet vagy cikket, szóljon bármilyen témáról, akár a zenéről — Pilinszky János életének és művének is legfontosabb feladata és üzenete volt.

Erős hit, és még erősebb szeretet kellett ehhez. Az a fajta legnagyobb erő, mely eleve megadta magát a legnagyobb gyengédségnek. […] Korunk, mely a „l’art pour l’art” egyoldalú szépségkeresése után (mely ezzel épp az autentikus szépséget vesztette el) jelenleg a „diagnózis a diagnózisért” egyoldalúságára hajlamos, s épp ebben válik egyre szembeszökőbben romantikussá és pontatlanná — fokozódó szomjúsággal csodálja a már-már titokzatosnak tűnő bachi mélységet és boldogságot. Örökös alászállását a szív szakadékába és örökös megérkezését az atyai házba. Irigyelnünk kellene művészetét, de mert tökéletes, csak szeretnünk lehet.29

Szövegmagyarázat: 1

2 3 4 5 6

A 2001. november 23-án, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zenetudományi Tanszéke által a Zenetudományi Tanszak fennállásának fél évszázados jubileuma tiszteletére rendezett tudományos ülésszakon elhangzott előadás átdolgozott változata. in memoriam 41. Németh 160. Czigány 43 Merre, hogyan? 267., vö. Muzsika 24. Vö. Radnóti Sándor véleménye In: Merre, hogyan? 32., ill. Domokos Mátyás Pilinszky prózában In: Mer-re, hogyan? 163–172., valamint Jelenits 253–260.

7

Publicisztika 303. Beszélgetések 73. és Beszélgetések 200–201. 9 Beszélgetések 202. 10 Merre, hogyan? 31–34. 11 Merre, hogyan? 31. 12 Szegedy 78. 13 Publicisztika 731–732. 14 Radnóti Sándor kifejezése, vö. Merre, hogyan? 33. 15 Merre, hogyan? 33. 16 vö. in memoriam 34., 53. 17 Beszélgetések 160. 18 Publicisztika 750–751. 8

-15-

D E S I R É , 2003, 5.szám 19

23

De érdemes felfigyelni rá, hogy azonnal a térbe is átvetítette: „Egyszerre szól mindenfelől.” 20 Publicisztika 303–304. 21 Publicisztika 672. 22 CD-ROM, vö. Beszélgetések 172. A televíziós riport szövege a Beszélgetések kötetben — a fogalmazás esetlegességeit kiküszöbölendő — javításokkal jelent meg. Jelen dolgozatban a CD-ROM ill. a televíziós felvétel alapján Pilinszky gondolatait betűhíven, ott elhangzott formájukban közlöm.

Publicisztika 754–755., vö. Beszélgetések 139– 142. 24 CD-ROM, vö. Beszélgetések 171. 25 CD-ROM, vö. Beszélgetések 170. és Beszélgetések 188. 26 Publicisztika 304. 27 Publicisztika 754. 28 Beszélgetések 112. 29 Publicisztika 462

Felhasznált irodalom, az alkalmazott rövidítések jegyzékével Pilinszky János. Összes versei, Hafner Zoltán szerk. (Budapest: Osiris Kiadó, 1999) Pilinszky János. Széppróza, Hafner Zoltán szerk. (Budapest: Osiris Kiadó, 1998) Publicisztika Pilinszky János. Publicisztikai írások, Hafner Zoltán szerk. (Budapest: Osiris Kiadó, 1999) Pilinszky János. Összegyűjtött levelei, Hafner Zoltán szerk. (Budapest: Osiris Kiadó, 1997) Beszélgetések Pilinszky János összegyűjtött művei – Beszélgetések, Hafner Zoltán szerk. (Budapest: Századvég Kiadó, 1994) Pilinszky János összegyűjtött művei – Naplók, töredékek, Hafner Zoltán szerk. (Budapest: Osiris Kiadó, 1995) CD-ROM Pilinszky János művei. Hafner Zoltán szerk. (CD Multimédia–Europress Hungary, 1997) Czigány Czigány György. Vándorévek (Miskolc: Felsőmagyarország Kiadó, 2001) 43–56. In memoriam in memoriam Pilinszky János, Bogyay Katalin szerk. (Budapest: Officina Nova, 1990) Jelenits Jelenits István. Az ének varázsa (Budapest: Új Ember, 2000) 234– 332.

Merre, hogyan? „Merre, hogyan?” – Tanulmányok Pilinszky Jánosról, Tasi József szerk. (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 1997) Németh László. Homályból homályba. Életrajzi írások. 2. kötet (Budapest: Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977) Radnóti Sándor. „A szenvedő misztikus (Misztika és líra összefüggése)” In OPUS Irodalomelméleti tanulmányok 7. (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1981) Senkiföldjén – in memoriam Pilinszky János, Hafner Zoltán szerk. (Budapest: Nap Kiadó, 2000) Szegedy Szegedy-Maszák Mihály. „A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban” In „Minta a szőnyegen” A műértelmezés esélyei (Budapest: Balassi Kiadó, 1995) 76–89. Szegedy-Maszák Mihály. „A kánonok szerepe az összeha-sonlító kutatásban” In „Minta a szőnyegen” A műértelmezés esélyei (Budapest: Balassi Kiadó, 1995) 95–116. Tüskés Tüskés Tibor. Pilinszky János alkotásai és vallomásai tükrében (Budapest: Szépirodalmi Kiadó, 1986) Varga Bálint András. „Kocsis-fesztivál Karlsruhéban” In Muzsika 1985/12 7–9. Váczi Tamás. „Mennyibe kerül kétszázötven kiló paradicsom? – Beszélgetés Kocsis Zoltánnal” In Muzsika 1986/2 24–26

-16-

CSÉKA GYÖRGY Bizonytalan hang Az idő betolta őt egy igen lármás és piszkos gépezetbe. A helyiség sötét volt, padlója nagyrészt földes, nyirkos, hideg, csak imittamott egy szál deszka, amely nem volt elmozdítható. Oldalvást kilátott az erdős dombokra, amelyek a felhőkkel együtt változtatták alakjukat és színüket. Ég a lábam alatt, ég a fejem fölött. A katonai és politikai helyzetről fogalma sem volt, nem is érdekelte. Ténykedése nagy szenzációt keltett a környéken. Az ostrom megkezdődött. Megpróbálta kiszabadítani csuklóját, de olyan súllyal nehezedtek rá, hogy egyensúlya megtartásához egy kicsit hátra kellett lépnie. A járványtelepen minden a régi. A menekülés gondolatától irtózik. Ebben a pillanatban bizonytalan hang hallatszik, elég közelről, érthetetlenül.

Az írás A háztömb előtti kövezet összevissza törve, majdhogynem visszasüllyed a talajba. A feketésvörös téglából épült háromemeletes ház kiugró üzletfrontja fölött két kis ablaksor húzódik. A tolóablakok keretei mögé piros szövetből készült, fűrészporral töltött ablakpárnákat tettek védekezésül a hideg ellen. Az ember eltűnődhet az üzeneteken, amelyek a távíróhuzalokon a madarak lába alatt futnak át, árakról, hirtelen halálról vagy lovak sorsáról. Ő maga különös sebet kapott. Az egyik előtte álló embert ágyúgolyó találta, s koponyájának egy szilánkja bal hüvelykujjába fúródott. Ujja másnapra megfeketedett és lüktetett. Balról a második ablakon zöld redőny látható, vagy háromnegyedrészt leengedve, tele repedésekkel. Az ég fehér, fénytelen. De ez már nagyon régen így lehetett, mert az írás egészen elhalványodott, és a legyek is elvégezték rajta munkájukat.

Szakadás Anya főz, a hallgatás vermeibe fű hull. A fű sárga, fonnyadt, megcsípte a fagy. A konyhán nincs ablak, kémény, az ajtót is befalaztuk. Az edénycsörömpölés még áthallatszik, de nem zavar. Tudjuk, ez megnyugtató, bent egyre kevesebb a levegő. Az előszobában ülünk, egyre éhezve, azóta.

-17-

D E S I R É , 2003, 5.szám

Mende Zsolt: Labdázó gésa

-18-

SZIRÁNYI GÁBOR Variációk egy régi témára Várni foglak a mindenség végeztéig hamvas hajnalpírtól szomorú alkonyig holdtalan éjszakán borús nappalon lágy ölű pázsiton fázós folyóparton céltalan órákon tovatűnt egykoron sosem volt jövőben dísztelen koporsón

Haiku sudár fenyőfa ágán sápadt hold bujkál vadon szeliden

Szomorú vers No. 7/I (tanka) hold szól a naphoz szeretnék ékkő szíved tava maradni titok őrző hallgatag mélyvízű tiszta álom No. 7/II (haiku) tavasz ár habján könnyáztatta telihold árnyékod fakó

-19-

D E S I R É , 2003, 5.szám

Sóváradi Valéria: Szegmentum II/1.

-20-

Pávai Réka Zenés-táncos elemek az ókori görög színház kialakulásában

dallamnak három összetevője van: szöveg, hangnem és ritmus”1. Ehhez még hozzárendeljük a mousiké görög terminus egyik jelentését,2 miszerint az „egyszerre jelent zenét (hangszeres zenét), dalt és táncot, valamint költészetet, s ezek oly harmonikus egységet alkotnak, hogy ezen belül bármelyiket uralkodóvá tenni egyenlő lenne a harmónia megbontásával”3.

A címben megjelenő témával sokan foglalkoztak, de elsősorban a görög kultuszvilág és ennek kísérőelemei (úgy a zenei, mint a mozgáselemek) vonzották a kutatókat. A színháztörténészek is szépszámmal foglalkoztak a Dionüszosz-kultuszból kinövő színház megjelenésével és fejlődésével, némelyek igényes alapossággal aknázva ki e területet. Jelen értekezés a kevés zenei, valamivel több írásos és ikonográfiai adatra támaszkodva próbál átfogó képet nyújtani a témában. Mivel a színháztörténeti leírások részletekbe menően és kimerítően tárgyalják a Dionüszosz-kultusz lefolyását és a színházi előadások lezajlását, nem áll szándékomban ezekre kitérni. Sokkal inkább szeretném a zenén és táncon keresztül érinteni a megfelelő kultikus- vagy színházi vonatkozást.

Itt érkezünk meg a chorós vagy choréia görög szó jelentéséhez.4 A choréia a tánc és ének együttesét fejezte ki. A chorós Homérosz műveiben, Pindarosz odáiban vagy a görög tragédiákban bukkant fel és dallal kísért körtáncot jelölt (ez az úgynevezett kartánc). „A kartánc […] a maga egészében a tánc és dal együttese.”5– írja Platón Törvények című munkájában. A choréia terminus értelme megkopik az idők folyamán és a különböző kultúrákban eltérő jelentéstartalommal él tovább egészen napjainkig. A középkorban Szent Ágostonnál találkozunk először a choréia kifejezéssel, ami egy olyan kört jelölt, melynek közepében a mindenkit kárhozatba taszító ördög állt. A későközépkorban Johannes de Grocheo (1300 körül) és Robert de Handlo (1326) is használják a choréia szót, a 14. század vége fele pedig egyre inkább meghonosodik, mint a táncdal kifejezője, gyakran jelölve táncszerű kompozíciót is. A 16. században elsősorban az allemande és pavane táncdal megfelelője

Mindenki számára ismeretes, hogy a mediterrán egyik legnagyobb ókori civilizációja ötvözi és kiteljesíti mindazon kultúrák termékeit, melyeket a fentiekben tárgyaltam. Az ókori nagy filozófusok máig fennmaradt írásai, néhány dallamtöredék és pár ikonográfiai adat lesz segítségünkre a vizsgálódás folyamán. Ahhoz, hogy kirajzolódjon a zeneköltészet-tánc szinkretikus egysége, induljunk ki Plátón Az állam című munkájának egyik dialógusából. Szókratész és Glaukón az éneklés módjáról és a dallamokról vitázva megfogalmazza, hogy „a -21-

D E S I R É , 2003, 5.szám

lesz (Choreia Germanica M. Reymann-nál, 1598; Besard-nál, 1603).6 „A 17. század magyar orgonatabula-túrás gyűjteményeiben a népies táncdallamokat jelezték ezzel a névvel.”7 A 18. század második felében születik meg az a jelentős, háromnyelvű szótár – Lexicon trilingue latino-hungarico-germanicum (I.–II. Bécs, 1818) –, melyben a chorea címszó alatt röviden ezt olvashatjuk: „Chorea … tántz, karikás tántz, karikában való tántzolás és éneklés”8.

Az antik görögök több istennek hódoltak, áldozati szertartásokat tartottak, a népszerűbb istenek körül pedig egész kultuszkör formálódott. Különös helyet és fontosságot szenteltek, már ősidőktől fogva, a termékenységi, földművelési kultuszoknak, akárcsak a természet elmúlásához és ébredéséhez kapcsolódóknak. Ilyen „népszerű istenné” nőtte ki magát a halandó anyától (Szemele) és isten apától (Zeusz), kétszer megszületett Dionüszosz is. Az öszszetett szó első tagja, a Dios nem jelent mást, mint Zeuszé (Zeusz genitivusza); a nyssos fríg-trák eredetű terminus pedig a kouros szinonimája (= fia). Vagyis a Dionüszosz szó jelentése: Zeusz fia. Nevéhez méltó ünneplésben részesült az Olümposzi istenek sorában helyet foglaló boristen. Vázaképek sora tanúskodik a Dionüszosz-kultusz lezajlásáról, annak velejáróiról. Szűcs Andor a 20. század első felében az ókori görög ikonográfia vizsgálatával magyarázza a színház kialakulását, az egyes jelenetek színpadra vitelét. A bolognai Museo Civicoban őrzött skyphosa (i. e. 500-ból) a vörösalakos vázafestészet egy kiemelkedő példája, melyen a Dionüszosz-kultusz elevenedik meg. Szűcs könyvéből az is kiderül, hogy már korábban értelmezték a rajzot. Egy bizonyos Fickenhaus megpróbálta rekonstruálni a dionysiát ennek és két másik vázaképnek az alapján – egy hasonló tárgyú váza az athéni Nemzeti Múzeumból és egy a londoni British Museumból. Szűcs könyvében ezt olvashatjuk:

A chorosz terminus a korai kereszténység idején eleinte a zsidó istentiszteletben is fontos körtáncot, később egyre inkább az éneklők csoportját jelentette. Mai európai nyelvekben a kórus szó már csupán énekhangból álló együttest és a számára komponált zeneművek sorát jelenti (lásd: magy. kórus, ang. choir, fr. cśur, ném. Chor, ol. coro stb.). A magyar népi hagyományban máig élő, énekhangra járt leánykörtáncok, bár lefolyásukban az antik kartáncok jegyeit őrzik, megnevezéseikben már nem szerepel sem a chorós sem a choreia valamilyen formája. A román néptáncok legnagyobb csoportjának neve, a hora szó a Kárpátokon kívüli területeken táncot – tágabb értelemben táncalkalmat is jelent. Erdélyben viszont a román hore rubato dal, a magyar keserves megfelelője, az a hori ige jelentése: keservest énekelni. Az újgörög nyelvben, akárcsak a bolgárban (horo), szintén csak körtáncot jelent. ***

A Dyphilon kaputól a színház szent kerületébe vonuló menet élén az ámuló nép sorfala között

-22-

Pávai Réka: Zenés-táncos elemek az ókori görög színház kialakulásában kürtjeleket adva, egy trombitás haladt, őt egy

játékos egyik-egyik keze ujjaival az egyik cső

értékes edényekkel telt kosarakat vivő kanep-

4, a másik cső 3 hangképző nyílását takarta.

hore követi, majd egy füstölőt – thymiatheriont

Fejlettebb példányokon, melyeken több volt a

– vivő ifjú következett. Ez után vezették szar-

hangképző nyílás, a 4+3 fölöttieket – a kívánt

vához erősített kötélen a szolgák az áldozati bi-

hangnemnek megfelelően – mozgatható gyű-

kát.

rűkkel födték le.11

A következő csoportot fuvolások, majd egy sor

Hogy pontosan mit is játszottak auloszon, arról vajmi keveset tudunk, hiszen a napjainkig fennmaradt görög dallamok száma kevésre tehető (legtöbbször nem táncos alkalmakról tanúskodnak). Az azonban biztos tényként kezelhető, hogy az aulosz a dithürambosz12 fontos hangszere volt, később pedig a színházi kar egyik kísérőhangszerévé vált és elképzelhető, hogy főleg fríg hangnemben játszottak rajta.13

köpenybe burkolt, kezükben ágat tartó, méltóságteljes férfiak képeztek. Végül a kerekeken gördülő hajó, a carrus novalis következett, amelyet két satyrnak öltözött ifjú vontatott. A hajón ünnepélyes, merev tartásban, szőlőlugasban Dionysos ült, körülötte satyrok fuvoláztak. A menet az orchestrán ért véget.9

Ha összevetjük ezt az, állítólagosan hiteles leírást más, színháztörténészek és zenetörténészek által írottakkal, egyértelművé válik, melyek lehettek a kultikus ünnep állandó elemei, elengedhetetlen tényezői. Ily módon biztosak lehetünk abban, hogy a „szenvedélyes” aulosz (tsz.: auloi) jelenléte részét képezte a zenei mozzanatoknak. A műfordítók gyakran fordítják a hangszer nevét furulyának vagy fuvolának, holott a hasonlatosság inkább csak a fizikai aspektusban rejlik; ugyanakkor ma az aulosz fuvolát jelöl az újgörög zenében.10 Az aulosz-játékosok általában egy phorbeia nevű szíjjal erősítették a hangszert az állukhoz, hiszen körkörös légzéssel játszottak. Az oboához és dudához hasonlítható, nádsípos hangszer megszólaltatásáról így ír Sárosi Bálint:

Arisztotelész így ír a hangszernek a nevelésben betöltendő szerepéről Politika című művében: Nem szabad a nevelésben az aulost bevezetni, sem semmiféle, csak művészek kezébe való hangszert, amilyen a kithara és a többi efféle. […] Az aulos különben sem jellemábrázoló (éthikos), hanem inkább mámorosító (orgiastikos), úgyhogy olyan esetekben kell alkalmazni, mikor a műélvezet inkább tisztulást (katharsis), mint tanulságot idéz elő.14

A bakkhanáliák másik fontos kísérőhangszere a kithara, melyet köztudottan Apollón hangszerének tulajdonítottak és különbnek ítéltek, akárcsak a lírát az aulosznál, az előbbiek „lévén hasznosak államunkban”15. „A görög elképzelés szerint a kithara édes és szelíd hangjával mindig olyasmihez kapcsolódott, ami ragyogó és örömteli volt.” – írta J. A. Haldane.16 A harmóniát kifejező hangszer tökéletes

E hangszer hengeres furatú ugyan, de kettős nyelvvel működött, és két csöve nem párhuzamosan, hanem V alakban volt összeépítve. A

-23-

D E S I R É , 2003, 5.szám

egységet alkothatott az eksztatikus, lázadó aulosszal, és a díszpompában vonuló, állatbőrbe öltözött maszkos férfiak körtáncával. Pintér Márta véleménye alapján a táncosok nem tettek illetlen lépéseket, a gidákat és a kecskét utánozták hosszan elnyújtott futólépésekkel és szökellő ugrásokkal. (lásd: Pintér: i. m. 79.) Arról is van tudomásunk, hogy a szőlőszüret és a bor ünnepén, a kultusz kezdeti szakaszában szőlőtaposó táncot is jártak a férfiak:

… állandó szokássá tette, hogy az ifjak és leányok ruhátlanul vegyenek részt a körmenetekben; az istenek ünnepein körtáncot jártak és kardalokat adtak elő, s ilyenkor nézőként jelen volt a város egész ifjúsága […] A leányok ruhátlan megjelenése nem volt szégyenletes, mert senki nem feledkezett meg a szeméremről, és erkölcstelenségtől nem kellett tartani …18

A színpadi kartáncosok esetében talán mégiscsak gyakrabban találkozunk jelmezes figurákkal, akik számára elengedhetetlen volt az arcot eltakaró maszk. Ismeretes, hogy a drámai szerepeket férfiak alakították, nők nemigen vettek részt bennük. A kar kizárólagosan férfiak kisebb csoportjából állt (kb. 12–15 ember), akik néha két-két csoportra osztva, antifonálészerűen válaszolgattak egymásnak. A maszk viselete kizárta a mimikát, ezért sokkal inkább előtérbe helyeződött a végtagok szerepe az érzelmek, történések kifejezésében. Csupán a gesztusok, különböző kézmozdulatok és testtartások lehettek az érzelmek kifejezői, vagy egy cselekvés pantomimikus megformálói, de ugyanúgy a teljes eksztázis kinyilatkoztatói. Maurice Emmanuel görög táncokról írott könyvében 3 csoportba osztja a görögök hagyományos táncmozdulatait:19

… körös-körül pedig szatüroszok a szőlőt taposták, bakkhánsnők meg a kartáncot járták. Pánról sem feledkeztek meg, ott ült egy sziklán maga is és a szürinxén a taposóknak meg a táncolóknak egyszerre fújt egyféle nótát. (Longosz: Daphnis és Khloé) 17

Egy, a császárkorból való római terrakotta domborművön (reliefen) táncoló aulosz-játékos kíséretében két, egymással szemben elhelyezkedő, kézfogással táncoló figura és egy kosár szőlővel a kezében szökellő férfi elevenedik meg. A négy figura meztelenül jelenik meg, a nyakukba akasztott, hátukra lógó állatbőr (a kosaras figurán talán lepel) rituális funkciójú, szimbolikus ruhadarab. Nem tudjuk pontosan, mennyire jellemezte a nyilvános táncot a mezítelenség, azt sem, hogy a színházi előadásokon mibe öltözött a kar, az viszont tény, hogy a képzőművészeti alkotások gyakran ábrázolnak ilyen figurákat. Plutarchosznál egy hosszabb fejtegetést találunk a fiatalok ruhátlan táncolásával kapcsolatosan, melyből itt csak egy rövid részletet idézek:

– rituális és szimbolikus (pl. Venus ~, fátyol~ stb.) – a mindennapi élet mozdulatai – konkrét mozdulatok (díszítő mozdulatokká váltak)

-24-

Pávai Réka: Zenés-táncos elemek az ókori görög színház kialakulásában

táncolta egy vagy több férfi.(ld.: Alkis Raftis) Az aulosz-zenére járt, szabálytalan lépésű táncot megvetették és komoly emberekhez méltatlannak tartották. Arisztophanész komédiáiban – Madarak, Lovak, Darazsak, Békák – állatmaszkos, kipárnázott, eltorzult testű férfiak kórusa adta elő a groteszk kordaxot és az ugráló lépésű bibasist. A szikinnisz minden bizonnyal hasonlított a kordaxra, és a komédiával rokon drámai műfajban, a szatírjátékban is jelen volt. A kecskeszarvú, lópatájú, félig emberi, félig állati öltözékű kartáncosok – szatírok – nőiesebb, elpuhultabb mozdulatokkal gúnyolták ki a mitológia egy-egy tragikus jelenetét. Itt említeném meg, hogy a vázafestészetben megjelenő phylax is hasonló témájú, csak ez esetben a mitológia parodizálásának – philakes műfaj – képi megjelenítéséről van szó.

Hasonló képen Alkis Raftisnál is találkozunk a táncmozdulatok hármas felosztásával, ezúttal görög megnevezésekkel: phorá– fejmozdulat, testmozdulat –, schémata – mai táncban is használatos mozdulatok – és deíxis – kéztartás, szimbolikus mimika, gesztus.20 A drámai műfajokban előforduló táncokról, azok lezajlásáról nagyon keveset tudunk. Hála, azonban Lukianosz ránk maradt írásának („Beszélgetés a táncról”), egy-két Plátón és Arisztotelész megjegyzésnek, valamint a nagy drámaírók máig fennmaradt műveinek, mégsem maradunk teljesen tudatlanok. Lukianosz felvilágosítja a táncot és színházat megvető Krátónt, hogy a drámai műfajokban „szerepe van a tánc egy-egy sajátos válfajának, ilyen a tragédiában az «emmeleia», a komédiában pedig a «kordax» és némelykor «szikinnisz» is hozzájárul harmadiknak”11 Lukianosz: „Beszélgetés a táncról”. 746. Már két oldallal ezelőtt írja: „Ami Dionüszosz, illetőleg Bakkhosz szertartásait illeti, úgy gondolom, nem tőlem kell megtudnod, hogy ezek lényege a tánc; hiszen a tánc három jellegzetes alapformáját, a kordaxot, a szikinniszt és az emmeleiát, Dionüszosz szolgái, a szatírok találták fel és önmagukról nevez-ték el mindet.” (Lukianosz. 744.)

A táncok pontos koreográfiáját nem ismerjük, hiszen a vázaképekről nem olvasható le az egész folyamat csak a pillanatnyi mozdulat. A térformák közül a kör dominált leginkább, s főként a kultikus táncokra volt jellemző. A zárt- vagy nyitott kör sokszor közrefogta a hangszeres zenész(eke)t, ami lehetővé tette a táncosok és zenész(ek) közötti szorosabb kapcsolatot, tökéletesítve a katartikus élményt.21 Minden bizonnyal lánctánc is volt a színházban megjelenő táncok között, mert számos vázarajz őriz lánctánc-ábrázolásokat. Lukianosz így ír a lánctáncokról:

Az emmeleia kétségkívül a tragédia tánca volt, és feltételezhetően arra szolgált, hogy találó, odaillő gesztusokkal fejezze ki és fokozza a történéseket. Egyenletes, ritmikus és méltóságteljes mozdulatok jellemezték. Ezzel ellentétben a komédiát szolgáló kordaxot nevetséges, képtelen és vulgáris gesztusokkal

… a «lánc» ifjak és szűzek közös tánca, amelyet sorban járnak el, úgyhogy valóságos lánchoz hasonlít, amit alkotnak. Egy ifjú jár az élen, fiatal hőshöz illő mozdulatokkal táncolva,

-25-

D E S I R É , 2003, 5.szám

nyedebb táncot jelentett, melyben a táncosok között nem alakult ki oly szoros kötelék.

ahogyan később majd a harcban fog lépkedni, s követi a szűz lány, a női nemet tanítva arra, hogy kecsesen táncoljon, így a lánc mértéktar-

A lábak elhelyezése, emelése, valamint a lépések milyensége és mennyisége szintén csak hozzávetőlegesen következtethető ki. Az már a fentiekből is kiderült, hogy a tragédiának komolyabb, szolidabb a tánca, míg a komédiáé és egyéb hasonló műfajoké szabadabb, kötetlenebb. A komédia magas ugrásokat és lábemeléseket tartalmaz, teret enged akár az improvizatív megnyilvánulásnak is. Ariszteidész Quintilianusz a verstani egységeket (verslábakat) vizsgálva a következőket írja:

tásból és bátorságból van fonva.22

A páros táncokat is ismerték az ókori görögök, de ritkább volt. Legtöbbször egymással szembehelyezkedve táncolt a két személy – a pyrchhé nevű fegyvertánc esetében két férfi –, de tulajdonképpen egyedül, személyes kontaktus nélkül. Legritkábban a szólótáncot járták és általában hivatásos táncosok kiváltsága volt. A táncszólókat Euripidész vezette be a tragédiába, de Szophoklész és Aiszkhülosz is alkalmazta drámáiban. „Szókrátész is, a legbölcsebb ember […] nemcsak dicsérte a táncművészetet, hanem arra is méltónak ítélte, hogy megtanulja, olyan nagy jelentőséget tulajdonított a ritmusnak és a zeneiségnek …”23

„Amelyek egyenlő arányban vannak tagolva, egyenletességük folytán kellemesek, amely egész + tört számú többszörös arányában, ellenkező jellegük folytán izgatottabbak; közepesek, melyek 2:1 arányban, ezek ti. egyfelől

A térforma mellett a kéztartás is fontos elem. Zárt körtáncok esetében többféle képen történhet az összefogózás: közvetve vagy közvetlenül; ezen belül csípő-, derék-, mell- vagy vállmagasságban; valamint test előtt illetve mögötte. Hihetetlenül fontos ezek tanulmányozása, mert sok mindent elárulnak az illető táncról és a táncosok kapcsolatáról is. A vázaképek túlnyomó részén nem látunk kézfogást. August Brinkmann a homéroszi himnuszok korára vezeti vissza a problémát és a közvetlen, egymást kartőnél tartó fogózást emeli ki. Szerinte egymás pulzusának a kitapintása volt benne a lényeg, mely nagyon jól ki is fejezi a körtánc közösségformáló, bensőséges jellegét. A közvetett fogózás, a ruha lelógó részénél egy légiesebb, köny-

egyenetlenek, mert elemeik nem egyenlők, másfelől egyenletesek, mert a számok egészek és az arányok teljesek.”24

Tovább boncolva a problémát, a ritmusképleteket – melyek egyben verslábak is – kategorizálja tempójuk alapján. „Ezért azt látjuk, hogy a rövidek a fegyvertáncokban (pyrrhiché) használatosak, a kevertek a közepes táncokban, a leghosszabbak a vallási hymnoszokban.”25

Hogy a táncban miként valósult meg az arsis (a lábemelés) és thesis (lábleengedés) válta-kozása és azok időtartama, nem tudjuk pontosan. Mozgásművészetükről nem sokkal

-26-

Pávai Réka: Zenés-táncos elemek az ókori görög színház kialakulásában

karvezetőt az a megtiszteltetés érte, hogy a költő személyes dolgairól vagy írói nagyságáról is énekelhetett. A komédiák általában táncos felvonulással, kómosszal végződtek.

többet tudunk meg, mint színházi zenéjükről. A színházi előadásokon, a tragédiákban a prologosz után lépett színre a kar – parodosz –, dallal kísérve menetük ritmusát. Ezt követően álló beszédes jeleneteket, ún. episzodionokat adtak elő, amire a kar sztaszimonokkal – vagyis állva előadott énekekkel – válaszolt. Az exodoszt – kivonuló dal – a kar vagy valamelyik színész adta elő. A kardalok több egymástól eltérő szakaszból álltak, melyek ritmusa néha megegyezett. Lírai dalok és áriák is elhangzottak olykor az előadásokon. A komédia oldottabb és közvetlenebb volt, mint a tragédia. Arisztophanész vígjátékaiban állatmaszkos kórusok adták elő a táncokat. A komikus kar kb. 24 emberből állt. A darab közepe táján a közönség fele fordulva énekeltek. A

Ezzel együtt zárul az antik görögöknél tett utunk is. Befejezésül álljanak itt ismét Lukianosz szavai: Minden más látható vagy hallható előadói teljesítmény egy-egy hatás elérésére törekszik, mert vagy fuvolaszó vagy citerajáték vagy ének vagy tragikus cselekmény vagy komikus tréfa az, ami bemutatásra kerül. […] a táncművész mindezt együttesen foglalja magában, […] fuvola, hétágú síp, lábdobogás, a kümbalon hangja, a színész szép kiejtése, az énekesek összhangja.26 [A táncban a test és lélek olvad egybe.]

Szövegmagyarázat: 1

2

3

4

5

6

7 8

9

10

Platón: Az állam (ford.: Jánosy István). Budapest: Gondolat Könyvkiadó, 1988. 113. Ti. a mousiké elsődleges jelentése alapján a múzsák által támogatott „mesterségeket” jelentette. Pintér Márta: Tánc és lélek. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2001. 31–32. „Ők [az istenek] mozgatnak már minket, ők vezetik kartáncainkat, dalokkal és táncokkal fűzve össze minket egymással, s az öröm (chara) vele született nevéről nevezték is azt kartáncnak (choros).” Platón: Törvények (ford.: Kövendi Dénes). Budapest: Európa Könyvkiadó, 1984. 489. Lásd: Brockhaus – Riemann: Zenei lexikon III. Budapest: Zeneműkiadó, 1983. 327. Zenei lexikon III. 1965. 375. Idézi: Martin György: A magyar körtánc és európai rokonsága. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1979. 19. Szűcs Andor: Színpadi jelenetek a görög vázafestészetben. Szeged: Admiral Nyomdai Műintézet, 1933. 15– 16.

„A két síp olykor fuvola típusú, de többnyire kettős nádnyelv rezgett bennük, mint a mai oboákban és fagottokban.” (van der Meer, John Henry: Hangszerek. Budapest: Zeneműkiadó, 1988. 17.) 11 „[az aulosz] Leszármazottja bizonyos tekintetben a zampogna – dél-itáliai és szicíliai duda –, a közvetlenül szájjal fújt szardíniai hármas nádsíp – a launeddas –, sőt (divergens csöveivel, valamint hangképző nyílásainak elosztásával) a […] délszláv kettősfurulya is.” (Sárosi Bálint: Hangszerek a magyar néphagyományban. Budapest: Planétás Kiadó, 1998. 116.) 12 A dithürambosz eredetileg a Dionüszosz kultuszhoz kapcsolódó lírikus ének, melyhez tánc is társult. Az újgörög nyelvben kötetlen formájú, szabadon szárnyaló zenei és irodalmi alkotások, főleg himnikus alkotások összessége volt. 13 Apollón kultuszához a kithara és a dór zene rendelődik, míg Dionüszoszt az aulosszal és a fríg hangnemmel hozták kapcsolatba.

-27-

D E S I R É , 2003, 5.szám 14

21

Ritoók Zsigmond: Források az ókori görög zeneesztétika történetéhez. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1982. 265. 15 Platón: Az állam. 114. 16 Idézi: Pintér: i. m. 34. 17 Pintér: i. m. 75. 18 Idézi: Pintér: i. m. 24. 19 Idézi: Pintér: i. m. 62. 20 Idézi: Pintér: i. m. 27.

A népi hagyományokat autentikus formában őrző balkáni népeknél, valamint a moldvai csángóknál ma is találkozunk hasonló jelenséggel. 22 Lukianosz: i. m. 742. 23 Lukianosz: i. m. 745–746. 24 Ritoók: i. m. 451. 25 Ritoók: i. m. 453. 26 Lukianosz: i.m. 757.

Bibliográfia International Folk Music Journal. Cambridge: 1956. 37–39.

1.

Darvas Gábor: A totemzenétől a hegedűversenyig. Budapest: Zeneműkiadó, 1977.

2.

Georgiades, Thrasybulos: Greek Music, Verse and Dance. New York: Merlin Press, [?].

3.

Hangszerek enciklópédiája – Öt világrész másfél ezer hangszere (ford.: Reviczky Béla). Budapest: Gemini Kiadó, 1996.

4.

Kallistov, Dimitrij: Az antik színház (ford.: Bárány György). Budapest: Gondolat Kiadó, 1983.

5.

Kárpáti János: Kelet Zeneműkiadó, 1981.

zenéje.

Budapest:

16. Platón: Az állam (ford.: Jánosy István). Budapest: Gondolat Könyvkiadó, 1988.

6.

Kerényi Károly: Görög Gondolat Kiadó, 1977.

mitológia.

Budapest:

17. Platón: Törvények. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1984.

7.

Kernbach, Victor: Dicţionar de mitologie generală. Bukarest: Albatros Könyvkiadó, 1983.

8.

Lukianosz: „A szírek istennőjéről”. In: Lukianosz: Összes művei II. Budapest: Magyar Helikon, 1974.

19. Ritoók Zsigmond: Források az ókori görög zeneesztétika történetéhez. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1982.

9.

Lukianosz: „A táncról”. In: Lukianosz: Összes művei I. Budapest:

20. Sárosi Bálint: Hangszerek a magyar néphagyományban. Budapest: Planétás Kiadó, 1998.

10. Martin György: A magyar körtánc és európai rokonsága. Budapest: Akadémiai Könyvkiadó, 1979.

21. Szűcs Andor: Színpadi jelenetek a görög vázafestészetben. Szeged: Admiral nyomdai műintézet, 1933.

11. van der Meer, John Henry: Hangszerek. Budapest: Zeneműkiadó, 1988.

22. Tótfalusi István: Ki kicsoda az antik mítoszokban. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1993.

12. Michaelides,

Solon:

„Greek

Song-dance”.

13. Néptánc kislexikon (válogatta: Budapest: Planétás Kiadó, 1997.

Pálfy

Gyula).

14. Nietzsche, Friedrich: A tragédia születése (ford.: Kertész Imre). Bukarest – Kolozsvár: Kriterion Könyvkiadó – Polis Könyvkiadó, 1994. 15. Pintér Márta: Tánc és lélek. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2001.

18. Raftis, Alkis: The World of Greek Dance (ford.: Doumas Alexandra). Athén: [?], 1987.

In:

-28-

Feszt László: Rajz I. -29-

D E S I R É , 2003, 5.szám

Zsekov Mónika Zene és más művészetek – beszélgetések

Tudjuk, a világhírű pedagógus, zeneszerző Weiner Leó híres festőművész lehetett volna, ha nem a zene mellett dönt. A „kis Munkácsy” – így nevezték diákkorában – később nagy tehetségét remek karikatúrák rajzolásában kamatoztatta, persze kiváló megfigyelőképességének a muzsikálásban is hasznát vette. Weinert azonban csöppet sem érdekelte sem más művészetek, sem a külvilág haladása, fejlődése. A Zeneakadémián a zenének élt, s a tanításnak szentelte minden idejét. E gondolatoktól vezérelve kértem meg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem három neves művészét, mondják el véleményüket, érzéseiket, tapasztalataikat e témában. Mindhárman különböző tanszakokon tanítanak, tehát mindegyikük zenész is, tanár is. Szerettem volna tudni, csak a zene érdekli őket, vagy más művészeti ágak felé is vonzódnak? Látnak-e kapcsolatot a művészetek között, vagy mindegyiket magányos szigetnek tekintik, melyek között nincs átjárás? Vajon ők miért pont a zenét választották hivatásul? Szerintük összefér-e a mai modern technika a hagyományos művészeti formákkal? A technika fejlődése veszélyt vagy előnyt jelent-e a művészetre?

I. Kovács Sándor – egyetemi docens, Erkel-díjas muzikológus Azért nem egyszerű ez, mert abszolút közhely, hogy a művészetek között van kapcsolat. Teljesen nyilvánvaló. Ezerféle példát lehetne hozni: irodalmi alkotás alapján írt Liszt, Berlioz zeneművet, vagy képzőművészeti alkotások hatottak zeneművészekre. Az az igazán nagy kérdés, hogy fontos-e a kapcsolat a művészeti ágak között? Mennyire autonómak mégis? Nem erőltetett-e a kapcsolat? Az az érzésem, gyakori tévedés, amikor a festői színeket és a zenei színeket megpróbálják összekeverni. Egész sereg irodalma van annak a téveszmének, hogy a zene színeket fejez ki és hogyan teszi. Ismertem olyan embert, aki tudományos alapon megpróbálta megfesteni a Debussy Tengerét. Megnézte, hogy a Debussy partitúra milyen hangokból áll. Annak megkereste a színmegfelelőit, és - meglepő módon végül kék jött ki. Ezeknek túl sok értelmét nem látom. Ilyen szoros kapcsolat szerintem nincs a művészetek között. Ez ugyanolyan kérdés, minthogy nem lehet megmondani, milyen kapcsolat, összefüggés van egy zeneszerző életének tényei és művei között. Gyakran -30-

Zsekov Mónika: Zene és más művészetek - beszélgetések

előfordul, hogy egy zeneszerző életének legtragikusabb időszakában ír egy aránylag vidám művet. Itt szokták megemlíteni Beethoven II. szimfóniáját. Azt sem mondhatjuk, hogy a szerző élete teljesen mellékes. A XX. században voltak elemző iskolák, amelyek azt mondták: mindegy, ki írta a darabot, induljunk ki a kottából, az a lényeg. Az sem igaz. Semmiféle szabályt nem lehet hozni sem a művészetek közötti kapcsolatra, sem az életrajz, életút és művészetek kérdésében. Nagyon sok mindennel foglalkozom a zenén kívül. Sokat és szívesen olvasok – amennyire tehetem. A mai magyar irodalomból kifejezetten nagyra tartom pl. Esterházy Pétert. Azt hiszem, most magas az irodalmunk színvonala. Weöres Sándor sokkal nagyobb költő, mint ahogy azt értékeljük, és pláne a külföld tudja. A képzőművészethez kevesebb érzékem van. Még nem gondolkoztam azon, ki a kedvenc festőm. Mindig van egy-egy korszak, amit hirtelen megkedvelek. Ilyen volt gyerekkoromban Picasso kék korszaka. Egy időben érdekelt Vincent van Gogh, Chagall, aztán elfordultam tőlük. Az impresszionistákat mindig szerettem. A zenei kedvencekről szólva eléggé wagneriánus vagyok. Mellette Sztravinszkij. Nagyon ellentmondásos a kettő, talán éppen ezért szeretem őket különösen. Újabban Sosztakovics zenéjét érzem magamhoz közel. A lassú tételeit többnyire unom, de pl. a VI. szimfóniáját nagyon élvezem. Természetesen kiegészül vagy talán kezdődik a sor Bach és Haydn nevével. Bosszant is, hogy Haydn ennyire háttérbe szorult a másik két bécsi klasszikus mellett. A filmművészet picit távol áll tőlem. Idő híján, illetve mert nagy részük az olcsó tömegszórakoztatás kiszolgálója. Van egy bizonyos fajta magyar filmes divat, melyet én nem szeretek. Ez egy látásmód: elpárásított kép, 30-as évekbeli nőalakok divatjamúlt ruhákban stb. Ez engem ingerel. Vannak jópofa filmek, melyeket szívesen megnézek. Moziban, színházban jóideje nem voltam. Pécsett együtt éltem a színházzal, emlékszem a kaposvári színház nagy időszakára… Most ehhez hasonló színházi élményről, előadásról nem tudok. Semmi sem vonz, hogy elmenjek. Operába, koncertekre persze rendszeresen járok. Miért lettem zenész? Buszvezető akartam lenni. Az ember nem nyaggatja hét éves korában a születi azzal, hogy zenetudós szeretne lenni. Ezt az idő alakítja ki. Az állatok és a természet szeretete mellett megmaradt a közlekedés iránti rajongásom. Sajnos, most már nem tudom elsorolni az összes budapesti busz rendszámát, valamikor tudtam. A miskolciakat többé-kevésbé tudom most is. Az új technikai vívmányok kezelésében nem vagyok virtuóz. Előfordul, hogy idegesítenek. Otthon van Internet, rengeteget segít a szakmámban, olvasgathatok a zenetudomány témaköréből, valamint az index fórumokban a közlekedésről. Összegezve: nem zárkózom el a technika elől.

-31-

D E S I R É , 2003, 5.szám

II. Szokolay Balázs – egyetemi adjunktus, Liszt-díjas zongoraművész Véleményem szerint a művészetek elválaszthatatlanok egymástól. Egész kisgyerek kortól kellene jó arányban kapni, mint a táplálékot. Mit jelenthet a lélek tápláléka? Ha valaki mestere egy hangszernek, az még nem biztos, hogy előadóművész. Ott kezdődik az előadóművész számomra, hogy valahol a hangok mögött egy új dimenzióba tud lépni, olyan kohéziót tud teremteni, amellyel elrugaszkodik az adott térből és időből. „Pluszt” ad a közönségnek, katharzist, erőt. Aki nem üzen semmit, az csak egy iparos… Példaképeim nem csak zenészek. Ugyanakkora élmény volt gyerekkoromtól kezdve Latinovits, mint pl. Richter. Richter ugyanolyan élményt adott előadóművészként, mint Beethoven zeneszerzőként. Hasonló inspirációról beszélhetek Michelangelo, Ingmar Bergman, Brahms, Ady, vagy Fülöp Viktor esetében. Chopin őszintesége mindig meghat. Nagyon szeretem a többnyire német anyanyelvű zeneszerzőket, pl. Bach, Mozart, Schubert, Schumann. Bartók nem német „ajkú”, de a legnagyobbakhoz sorolandó! Mendelssohn csodagyerek volt, mint Mozart, és Schumannhoz hasonlóan olvasott. Liszt hihetetlen tájékozottságú, sokoldalú művész. Amellett, hogy korának egyik legnagyobb hangszeres előadója volt, rengeteg mindenre jutott ideje. Nem csupán inspirálta, egészen átlényegült pl. Petrarcától vagy festőktől…Értékes levelezést is folytatott. Debussy szintén mélyen intellektuális, „Croche” úr képében pedig keménytollú kritikus. Antik, ókorba visszaidéző művei nem kevésbé erőteljesek, mint egzotikus „képei”. Persze nem mondanám, hogy csak az lehet szuggesztív, jó előadóművész, aki minden más művészetet egyformán ismer. Ez nem igaz. A legegyszerűbb környezetből jövő emberek sokszor olyan ösztönös erővel rendelkeznek, hogy felveszik a versenyt a tanultakkal. A két művésztípus van tehát véleményem szerint: az ösztönös és az intellektuális. Az intellektuális analizál, új utakat keres. Az ösztönös zsigereiben érez rá a lényegre, esetleg nem is tudja, mit csinál. Mindegy hogyan, csak valahonnan adjanak. A zene olyan, mint a matematika meg a sakk. Az ezekhez való képesség nem igazán függ össze más dolgokkal. Mindenesetre tanítványaimat próbálom e teljességre nevelni. Ha visszagondolok a klasszikus zenebeli példaképeimre, ők is intellektuálisak voltak jórészt. Richter festőként is tevékenykedett, járta a múzeumokat, korrepetítorként előbb ismerte az operairodalmat, mint a zongoráét. Mindig nagyon szerettem a zenét, de gyerekkoromban pilóta akartam lenni. Aztán a futball és a ping-pong izgatott: Később ébredt bennem elhivatottság a zongorázás iránt. Végül legnagyobb szerelmem a ZENE lett, legjobb barátom pedig a TERMÉSZET! Bennük nem csalódhatok soha. Fontos, hogy sokat kiránduljak és magamra találjak. Egy erdő több száz éve ugyanez volt. -32-

Zsekov Mónika: Zene és más művészetek - beszélgetések

Az örök dolgokat keresem. Ezt szeretem magamban érezni, mielőtt játszok. Goethe és Beethoven is szerették a természetet. Kikapcsolódást és egyben lelki táplálékot jelentenek az építészet csodái. Róma az egyik kedvenc városom, noha élni nem tudnék máshol, mint itthon. Ott minden korszakból találok remekműveket. Koncertkörútjaim során lehetőség szerint kérek plusz 1-2 napot e város-ban való feltöltődésre. A filmművészet is érdekel, szeretem pl. Fellinit, Bunuelt, akár Hitchcockot vagy a vígjátékokat. Pl. Picasso kalandjait akárhányszor meg tudnám nézni, annyi benne a humor, amely az élet egyik lényege. Festészet… vannak festői zenék és rézkarc-szerűek. Festőien dirigált Furtwängler, rézkarc-szerűen zongorázik Kocsis Zoltán. Rajzosan, artikuláltan játszott a lírai Lipatti, vagy a „polifon” Gould…Vannak szerintem párhuzamok, hasonlóságok pl. az Amadinda ütőegyüttes hasonló érzést vált ki belőlem, mint a Beatles. A korunkban újat hoztak, és nagyon kell. Persze ezek mind szubjektív érzések. A számítástechnika alig érdekel. Ugyanakkor az e-mail elválaszthatatlan a munkámtól, mert nincs titkárnőm. Nincs computerem, de ha lenne, talán éjszakákat töltenék az Internetezéssel. Persze sajnálnám is az időt, amit elvenne. Mobiltelefont használok, CD, MD, DVD, video mind hozzátartoznak a „könyvtáramhoz”, és szeretek otthon csemegézni belőlük. Koncertjeimet általában rögzítem, mivel nem lehet tudni, mikor jönnek a kivételes pillanatok. TV-t ritkán nézek, a National Geographic vagy a Spektrum adásai érdekelnek. Csak néhány nagy filmet, vagy a dokumentum műsorokat nézem meg – az ismeretterjesztő, a természet- vagy a tudományos filmeket. Sajnos már régen fel kellett adnom gyerekkori vágyamat, hogy mindennel, ami izgat, mélyrehatóan foglalkozzak. Ez egy szomorú felfedezés. Sok minden van ugyanis, ami érdekel, amihez szeretnék jobban érteni, de szelektálni kell. Nem hiszek eléggé abban, hogy a polihisztorkodás az egyedül üdvözítő út. A mai világban ez egyre nehezebb. Ha szétszóródik az energia, a tehetség, az vétek. Rövid az időnk, és azt lehetőleg a legfontosabbra kellene kihasználni.

III. Horváth Gábor – egyetemi tanársegéd, a Budapesti Nemzetközi Karmesterverseny II. helyezettje Úgy gondolom, az emberi lélek és az egymáshoz való viszonyunk különböző megnyilvánulásait nevezhetjük művészetnek. A művészetek nemhogy kapcsolatban vannak egymással, hanem Wagnert idézve Gesamtkunstwerk-et alkotnak. Hogy ez képi, hangi(auditív) vagy betűvel történő rögzítés, az kis túlzással részletkérdésnek mondható.

-33-

D E S I R É , 2003, 5.szám

A Zeneakadémián (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem) Földes Imrénél tanultam zenetörténetet. Ő a zeneművekhez háttérinformációként rengeteg irodalmi idézetet olvasott fel, milliónyi képet, diakockát mutatott. Segítette a tájékozódást a különböző társművészetek-ben, „felnyitotta a szemünket”. Saját szakterületén belül egy másfajta látásmódot adott. Ezt azóta is próbálom szűkebb eszközeimhez mérten folytatni és megvalósítani. Például amikor gimnáziumban tanítottam éneket, négy évig, akkor ha Csajkovszkij Rómeó és Júliájáról volt szó, Shakespeare Rómeó és Júliájából olvastam fel, vagy a Híres festők sorozatból valamilyen szép képet mutattam be az adott témában. Amikor darabot tanulok, igyekszem annak az irodalmi ihletettségét – ha van – beszerezni. Így például A Halál és megdicsőülés Richard Dehmel vers kapcsán íródott. Ezt kérésemre Gádor Ágnes fordította le, mert nem volt belőle magyar fordítás. Most éppen Lamartine versét fordíttatom, amely Liszt Les preludes szerzeménye kapcsán került elő. Ezt küldetésemnek érzem. Ily módon szeretném munkámmal én is megerősíteni a művészetek közötti öszszefüggést. Gimnáziumban érettségiztem. Mellette hegedültem, rádió-, opera-gyerekkarban énekeltem. Volt zenei hátterem, de az fel sem merült, hogy zenész legyek. Még az ELTE magyar-biológia szak is szóba jött. Végül a karvezetés szak bizonyult számomra legmegfelelőbbnek. Ez elég komplex szak ahhoz, hogy kielégítse az igényeimet. Itt vezénylés, zongora, hangképzés, pedagógia, elméleti tárgyak egyforma súllyal esnek latba. Sosem írtam verseket, nem is festettem. De zenét szereztem. Volt szerzői estem régebben és egy gimnazisták közötti pályázatot is megnyertem egy művemmel. Egyébként a romantikusokat nagyon szeretem, mint Brahms, Schubert, Beethoven. Mozart szimfóniáinál gyönyörűbb nem lehet. Bach Máté-passiója pedig véleményem szerint az emberiség „csúcsalkotása”. Furcsa, de szinte minden zeneszerzőt szeretek. Mindenkiben van sok minden, amit szeretek, s van olyan szerző, akiben szinte mindent. A karmester zeneszerző is. Úgy kell közelítenie a művekhez, mintha újraírná. Zenekaroknál szoktam használni metaforákat, hasonlatokat. Persze ezeket úgy kell adagolni, mint a fűszert. Nem kell hosszú festőművészeti, ecsetkezelési előadásokat tartani próba közben, de ne is csak arról szóljon, hogy túl sok, most piano. Más művészetekből példákat említeni minden korosztálynál hasznos, csak másféleképpen. A kicsiknek megmozgatja a fantáziáját. A felnőtt, profi zenészeknél esetleg más művek színei villannak be és ez segít az adott helyen. Szeretek olvasni, főleg regényeket és novellákat. Az iskolában nagyon sok verset tanultam. Zeneakadémistaként a szakirányú könyvek foglalkoztattak: zeneszerzők életrajzai, könyvek a vezénylésről, a kórushangzásról. Figyelem a technika újításait, ha számítógéppel sikerül egy eddig ismeretlen színt „kikeverni”, létrehozni, azt ki kell használni és beépíteni a klasszikus zenei kifejezés gazdagítására. Mindezek mellett az élő zene varázsa bizonyított. A legdigitálisabban kikevert zene a legjobb lejátszón sem adhatja azt az élményt, amit egy koncert. Ugyanakkor nem is ellenségek. Rajtunk áll, -34-

Zsekov Mónika: Zene és más művészetek - beszélgetések

hogyan bánunk vele. A televízióban lehet Fellini filmet és Big Brothert nézni. De ki is lehet kapcsolni… A számítógép előnyeit igyekszem kihasználni. Van otthon modern gépem, mert praktikusnak tartom. A próbarendet le tudom gépelni és az elektromos levelezés meggyorsítja a munkámat, a kapcsolattartást, a szervezést. De nem vagyok Internet-függő. Sok irányban érdeklődöm. De a zene tölti ki az életem, ennek ellenére igyekszem olvasással, színházba járással és az egyéb kulturális események nyomon követésével a kultúra és a művészetek többi ágát is amatőr szinten művelni vagy követni.

Swierkiewicz Róbert: Rimbaud a számköltő

-35-

D E S I R É , 2003, 5.szám

BRANKO MILJKOVIC SZONETT “Ezek a terek elborzasztanak” /Pascal/

A tér, magára semmiben sem utaló, Szelekhez hasonlatos, madarak mozgatta, Magában, magáért akaratlan Örökös kezdet, befejezhetetlen torzó. Tér, amelyet átsző hagyomány, szó, Örökkévalóság, melyből nem kér senki, Örökkévaló átok, mely éberen lesi Áldozatát a friss hant alól. Felejtsük el a bizalom sötétjét, Önmagunk szörnyűséges kétkedését, Leomlanak a terek és sötét dagály jön. A fukar csendben magunk és mindenünk nélkül A kezdet utolsó hősei vagyunk végül És nevünk a minket borító kövön. Lásztity Nikola fordítása

-36-

Lásztity Nikola A poliszémia Branko Miljkovic “Szonett” című versében A XX. század lírájában a poliszémia válik a modern poézis legfontosabb jellemzőjévé. A modern szerb költészetben különösen jellemző vonása ez a tragikus sorsú Branko Miljkovic verseire. E költészet minden alkotását áthatja a többértelműség, azonban a poliszémia csak ritkán ragadható meg a műveken belül, teljessége csak egy szélesebb kontextusban valósul meg és tárul fel az olvasó előtt. Mindazonáltal Miljkovic költészetében a legfontosabb szerepet azok a versek játsszák, amelyek önmagukban is képesek egy teljes világot megjeleníteni, annak többértelműségében és komplexitásában. E versek közé tartozik a ciklusok és kötetek nyitóverseinek a többsége, így a Szonett című költemény is, amelyen most szemléltetjük Miljkovic sajátos és különös poliszémiára épülő líráját. A Szonett című vers az Uzalud je budim / Hiába költögettem / kötetben található a Noc s one strana meseca / Éjszaka a hold másik oldalán / ciklus nyitóverseként. A vers mindkét jelentésének alapja a fenomenológiai létértelmezés, amely egyszerre utasítja el a konkrét létdimenziót, mint az ebből fakadó hivatalos, elismert ideológiát és művészetet, ahogyan tagadja a transzcendencia jelenlétét is. Végső konklúzióként tehát az ember számára csak immanens léte és lelke marad. Már mindjárt a vers elején a költő két kulcsot ad a kezünkbe, hogy a mű jelentését megfejthessük. Egyrészt a szonett szót, amely nemcsak verscím, de a formára is utal, másrészt a költemény élére helyezett Pascaltól vett mottót: Ti prostori me uzsasavaju / Ezek a terek el-borzasztanak /. Az első értelmezés kiindulópontja a pascali mottó, mely a misztikus és metafizikus mélységek riasztó, de felemelő élményét fogalmazza meg. Ezt a pascali gondolatot Miljkovic a posztmodern szellemében értelmezi. Vele a konkrét lét borzalmas és rejtett mivoltát fogalmazza meg, amelynek lényege az örök változás elvében gyökeredzik és amely minden előző létformát és esszenciát megsemmisít. A mottó kulcsszava, a tér szó ott található mindkét négysoros versszak elején a mottó értelmezéseként. A két versszak így egy – egy gondolati egységet alkot és összhangban van a szonett műfaji természetében rejlő poétikai elgondolásokkal. Ezt erősítik a négysoros szakaszok ölelkező rímei is, melyek gyűrűszerűen zárják körbe a két versszakot. A négysoros versszakok a konkrét valóság leírását adják, amely itt metafizikai tájképként jelenik meg. Ennek az ontológiai térnek a leírása a tér megszemélyesítésével történik. E tér meghatározója egy ellentétpár: a korlátozott lét és az örökkévalóság, amelynek egymást kioltó diszharmóniájában minden -37-

D E S I R É , 2003, 5.szám

értelmetlenné, összeférhetetlenné és minden múltbeli eseményt elfeledtető öngyilkos változássá válik. Egy ilyen valóság semmilyen formában sem felel meg az emberi lényegnek, mert nincsen hozzámérve, mert az ember halandósága és gyengesége kizárja ezt: Vecnost za prokletstvo, koja budno vreba Pod svezom humkom plen svoj nepomican / Örökkévaló átok, mely éberen lesi áldozatát a friss hant alól. /

A két háromsoros versszakban az egy nem meghatározható közösséggel azonosuló költői én lemond a konkrét valóságról és az iránta érzett elkötelezettségről, sőt részben önmagáról is, hogy ezzel olyanná váljon, mint aki képes értelmet adni minden konkrét létezőnek. E közösséget befogadó költői attitűd a háromsoros szakaszok rímképletében is kifejeződésre jut. A tercinaszerűen összekapaszkodó rímek egymásba kapcsolódó, de mégis végtelenül ismétlődő nyitott láncot alkotnak. Ez az első olvasata a Szonett című versnek. A mű jelentésének másik lehetséges interpretációja a vers címéből és formájából indul ki, amelyek ugyanazon értékeket hordozzák, de amely egyben élesen szembe is helyezkedik az ember által teremtett kultúra és hagyomány képviselte metafizikai gonosz képével: Prostor jezikom trajanja preprican / Tér, amelyet átsző hagyomány, szó, /

A hamvasi értelemben vett metafizikai korrupció ezen tere nem egyértelmű, benne elválaszthatatlanul keveredik a jó és a rossz, a konkrét lét egyszerre bír jelentéssel és jelentésnélküliséggel: Prostori se ruse i crna nailazi plima / Leomlanak a terek és sötét dagály jön /

A tradíció, illetve a nemzedékről nemzedékre szálló hagyomány bizonyos módon meghatároz minket, míg végül önmagában végső meghatározottság nélkül marad: Prostor, koji nicim ne podseca na sebe / Tér, magára semmiben sem utaló, / Pod kamenom sto nase ime ima / És nevünk a minket borító kövön. /

-38-

A Szonett formájának ugyanúgy, mint az egész költeménynek az a feladata, hogy saját zártságával és kötöttségével legyőzze a nyelvet, a nemlét beszédét, az ideológia és a hagyomány mondanivalóját. Ez a második értelmezésünk megváltoztatja a két háromsoros szakasz jelentését és gondolati tartalmát. Ebben az esetben a költői én nemcsak a konkrét valóság kereteiről mond le, hanem arról a poétikai sémáról is, amelyet a hagyomány részben korrumpált médiái épí-tettek fel mint eddig használt költői írásmódot: Zaboravimo mracno poverenje Sebe za sobom u strasno podozrenje Prostori se ruse i crna nailazi plima. /Felejtsük el a bizalom sötétjét, önmagunk szörnyűséges kétkedését, leomlanak a terek és sötét dagály jön. / U skrtosti tisine bez sebe i bez imetka Mismo poslednji zatocnici pocetka Pod kamenom sto nase ime ima / A fukar csendben magunk és mindenünk nélkül A kezdet utolsó hősei vagyunk végül És nevünk a minket borító kövön. /

A versben érvényesülő gondolati és tartalmi poliszémiát a szavak denotatív jelentésének kioltása teszi lehetővé. A költő a vers szavait metaforikus és paradox szintagmákba foglalja, ezzel kényszerítve a Szonett olvasóját, hogy két vagy esetleg még több értelmezést tulajdonítson ugyanannak a szónak, szókapcsolatnak. Ez a poétikai megoldás megkettőzi a vers lineáris jelentéssorát, de nem a modern költőknél megszokott vertikalitás, hanem a horizontalitás elvét követve. Kivétel ebből a szempontból a vers címe és mottója, amelyek a mű minden sorával szemantikai kapcsolatban állnak: a mottó a költeményben előforduló tér szó révén / amely különösen a két négysoros szakaszban kap kiemelt hangsúlyt mint a strófa kezdő szava /, a cím, a Szonett pedig a műalkotás művészi formája által.

IRODALOM: Milosevits Péter: A szerb irodalom története. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest,1998. pp.438-443. Bojtár Endre: A kelet-európai avantgarde irodalom. Budapest, 1977. pp. 112-113. Roman Jakobson: Sest predavanja o zvuku i znacenju. Knjizevna zajednica. Novi Sad, 1986. Hans Robert Jauss: Estetika recepcije. Beograd, 1978.

Milan Komnenovic: Predgovor. Izabrana dela Branka Miljkovica. Knjiga prva. Nis, 1972. pp. 11-83. Petar Dzadzic: Branko Miljkovic ili neukrotiva rec. Prosveta. Nis, 1994. Poezija i poetika Branka Miljkovica. Zbornik radova. Beograd, 1995.

-39-

D E S I R É , 2003, 5.szám

Merényi M. Valéria: Töviskoszorú

-40-

Michal Ajvaz: Koncert A kastély kertjében, a pódiumon zongorázok; tudom, hogy ezen az előadáson múlik a jövőm, a karrierem, hogy híres virtuózként ünnepelnek majd a világ legnagyobb koncerttermeiben, vagy újra visszabújhatok az odúmba, a sötétségbe. Kezdetben nyugodt vagyok és koncentrált, csupán az zavar kissé, hogy a billentyűk furcsán ragadósak, mintha mézet csurgattak volna rájuk, vagy inkább mintha viaszból lennének és tetejük megolvadt volna a melegben. A billentyűk egyre erősebben ragadnak, ez határozottan kellemetlen, főleg amikor a gyorsabb szakaszokat játszom, de igyekszem nem törődni vele, sok mindent átéltem már a koncerteken, emlékszem, mikor egy klubban játszottam, ahol a billentyűkön egy patkány szaladgált, lábacskái hamis akkordokat prüntyögtek, ostoba patkánydalocskát, mely a szonátám hangjai közé keveredett, a patkány a billentyűk felett cikázó kezemre vadászott és valahányszor sikerült elkapnia, belemart. A művet akkor is végigjátszottam, összeharapdált kisujjal, vérpettyes billentyűkön. Az is előfordult már, hogy a zongora alá észrevétlen bemászott valami szőrös kis állat, összegömbölyödött és elaludt; amikor aztán a lírai szakasznál a pedálra akartam lépni, az állat fejére tapostam, az kétségbeesetten felvonyított, kiröppent a zongora alól és hisztérikusan nyüszítve és vinnyogva fel-alá rohangált a pódiumon. A koncertet akkor is végigcsináltam, bár a darabot az utolsó hangig az állat jajveszékelése kísérte. A ragadós billentyűk azonban minden állatnál kellemetlenebbek, az a legrosszabb, hogy egymáshoz is hozzátapadnak, így amikor leütök egy billentyűt, vele együtt másik öt vagy hat is lenyomódik, pokoli disszonanciát idézve elő. Nyugtalanul érzem, hogy a billentyűk egyre puhábbak, ujjaim egyre mélyebbre süppednek. Most már az is megesik, hogy teljesen elmerülnek, nem tudom elég gyorsan kirántani a kezem, ráadásul mikor az olvadt billentyűk eleresztik az ujjaimat, gusztustalan, zsírosan cuppanó hang hallatszik (mint amilyet a sár ad ki, mikor kihúzzuk belőle a cipőnk) és a billentyűk csendes cuppogása a zenemű hangjai közé keveredik. De már a zongora húrjain megszólaló hangok sem csengenek tisztán, eltűnnek közülük az éles határok, az egyik tónus lustán folyik át a következőbe és ott sem vész el, együtt szól a mélyben az összes hanggal, melyek közben belémosódtak és megragadtak benne, így a zongora formátlan memóriájában feloldódó egyes hangok mind kevésbé különböznek egymástól, lassan egyetlen tónusba, egyetlen zúgásba egyesülnek, mely az összes hangot magába foglalja. Ráadásul egyre sűrűbb a köd, a kertet elöntő fehérségben már csak a fekete billentyűk körvonalai látszanak, most már azok sem, vakon játszok, kezeim nehézkesen és fáradtan szántják az olvadt billentyűket, mint Byrd az Antarktisz hómezőit; ha felemelem a kezem, a felpuhult billentyűk, mint a rágógumi, vékony szálakat húznak, az ujjaim egészen ragacsosak tőlük, percenként törlöm a nadrágomba, ilyen körülmények között meglehetősen nehéz -41-

D E S I R É , 2003, 5.szám

játszani és semmiféle örömöt sem okoz; nem is igazán tudom, van-e értelme, hisz a zongorából már csak egyetlen hang, egyetlen zúgás hallatszik, tovább játszom és arra gondolok, hogy ez a zúgás magába foglalja az összes valaha komponált zeneművet, sőt, a fiatalon elhunyt zseniális zeneszerzők által soha meg nem írt remekműveket is, hallgatom a monoton zúgást és érzem, ahogy lassacskán elkezd tetszeni, úgy tűnik, hogy hallom a benne rejlő gyönyörű opusokat, sohasem hallott gyönyörű zenét, érzem, ahogy az idegesség és az undor lassan ujjongó extázisba vált, ez életem legjobb koncertje, gondolom magamban, a legnagyszerűbb teljesítményem, mondjanak rá a kritikusok bármit, felemelem a kezem a záróakkordokhoz, ujjaimon billentyűtészta-gombócok himbálódznak, dicsőségesen a klaviatúrába mélyesztem őket és merülök, könyékig, vállig, a csillag-zene zúgását követve boldogan hullok az olvadt billentyűk mocsarába. Szirányi András fordítása

Kovács Valéria: Érintőnégyszög I.

-42-

ADAM ZAGAJEWSKI Három hang Már gyülekeznek szobámban az alkonyi felhők. A szürkület árnya szelíd kívánságokat támaszt. A rádió A Föld énekét sugározza Mahlertől. Az ablak előtt gondtalanul fütyülnek a rigók. Mindeközben vérem fojtott susogását is hallom (mintha hó szállingózna a magasból). E három hang, e három idegen hang árad felém, ám semmit sem akar, semmit sem ígér. A mélyben, valahol a szomszéd mezőn, felsorakozik hosszan s már készülődik az éj menetoszlopa, átitatva tompa suttogással.

Cselló Akik nem szeretik, csak mutáló hegedűnek mondják, mit elzavartak a szólamból. Ez korántsem igaz. A cselló számos titoknak őre, ám sohasem zokog, csupán mély hangján dúdol. Mégsem kerekedik mindenből dallam. Olykor mormolást vagy suttogást hallasz: magányos vagyok, nem jön az álom.

-43-

D E S I R É , 2003, 5.szám

Ahol a lélegzet Társak, hangszerek nélkül áll a színpadon. Tenyerét mellére teszi, ahol a lélegzet fogan, megszakad. Nem a tenyér énekel, s nem is a mellkas. Az dalol, mi hallgat. Zsille Gábor fordításai

-44-

Charles E. Ives: A megválaszolatlan kérdés kamarazenekarra vagy kamaraegyüttesre Előszó A fuvolás kvartett állhat két fuvolából mint felső szólam, valamint alsó szólamként oboából és klarinétból. A trombita szólamát játszhatják angolkürtön, oboán vagy klarinéton, ha nem játszanak a „Válasz”-ban. A vonósnégyes, vagy vonósok (con sordini)*, ha lehetséges, a színpadon kívül álljanak, de legalábbis messze a két előzőtől, a fuvolásoktól és a többi fúvóstól. A trombita tompítva szóljon, hacsak nem egy egészen nagy teremben játszik, vagy egy nagyobb vonószenekarral. Ha több, mint négy vonós van, a baszszust játszhatják csellók (egy oktávval mélyebben). A vonósok nagyon halkan játsszanak, ppp*, és a tempón se változtassanak. Ők képviselik a Druidák csendjét, akik nem tudnak, nem látnak és nem hallanak semmit. A trombita intonálja az „Örökké Létező Kérdés”-t, és megállapítja mindig ugyanabban a tónusban. De a „Láthatatlan Válasz”-ért folyó vadászat, mit a fuvolák és más emberi létezők folytatnak, fokozatosan mind aktívabbá válik, egyre gyorsabban és hangosabban az animando*-tól a con fuoco*-ig. Ebben a részben nincs pontosan meghatározott idő. Valamilyen impromptu-szerűen kell elképzelni, ha nincs karmester, az egyik fuvolista lehet, aki vezényel. A „Válaszért Harcolók”, ahogy az idő telik, a „titkos konferencia” után észreveszik, hogy nem jutottak eredményre, gúnyolni kezdik a kérdést, a küzdelemnek vége, e percben. Miután eltűntek, a „Kérdés” utoljára kérdez, s hallani „A Csendek”-et az „Érintetlen Magány” mögött. A fúvósok megközelítőleg ugyanúgy fejezik be, mint a vonósok, mindenesetre az „Utolsó kérdés”-nél a trombitának nem kéne megszólalnia addig, míg a vonósok egy-két ütemmel el nem távolodnak a „Csend”-től. A vonósoknak folytatniuk kell utolsó akkordjukat még kb. két ütemen át, miután a trombita elhallgat. Ahogy a vonósok elérték az utolsó akkordjukat, mielőtt a trombita játszaná az „Utolsó kérdés”-t, tartaniuk kell és folytatniuk, ahogy a fentiekben írtam. Azalatt a néhány hangosabb szakasz alatt, amit a fúvósok játszanak, lehet, hogy a vonósokat nem hallani, és nem is fontos, hogy halljuk. „A Válaszok” valamivel korábban is hallhatók lehetnek, minden egyes „Kérdés” után, s mint ahogy a kottában szerepel, de „A Kérdés” ennél korábban nem indokolt. Ha nagy vonószenekar játssza, a fafúvósokat visszafogottan irányítsa a karmester, mindenesetre csak egy trombita játszik. con sordini: ppp: animando: con fuoco:

tompítottan pianissimo possibile, a lehető leghalkabban lelkesülten tüzesen -45-

D E S I R É , 2003, 5.szám

ALMA MAHLER – WERFEL: NAPLÓSZVIT 1898 – 1902

Alma Mahler-Werfel /1879 – 1964/ az osztrák festő, Emil Jakob Schindler lánya naplója első kötetében 1898 és 1902 között, Gustav Mahlerrel kötött házasságáig meséli el ifjúságát. Alma Mahler-Werfel, ahogy ezt Willy Haas megfogalmazza, élményekre és életre vágyó asszony volt, már kora ifjúságában tanítványa, barátnője híres férfiaknak, mint a zeneszerző Alexander Zemlinsky és a festő Gustav Klimt. Ez időben maga is zenét tanul és lelkes rajongója Wagner zeneműveinek. A naplóból ezért a jelen válogatás a bécsi udvari Operaház Wagner előadásait idézi meg, ahogy azokat Alma Mahler-Werfel látta, feljegyezte.

1898. február 11. péntek

Siegfried! Hellmann asszony meghívott minket a páholyába, mi, Gretl és Paul, valamint Hellmann asszony1. Óh, ez pompás volt! Fél tizenkettőkor lett csak vége. Mahler minden ütemvonást felerősített. Óh, ha ez legalább holnapig eltartott volna! Ki tud ezen az operán2 unatkozni? A második felvonás kezdete, az “Erdőzsongás”, olyan elbűvölően szépséges, hogy lélegzet visszafojtva hallgattam és csak bámultam - bámultam, hogy ezt az operát két évvel ezelőtt láttam és éppen úgy elragadott, ahogy ma. Ez a szeretet onnan jön, hogy én a trilógiát most egészében jobban ismerem, és az egyes motívumok egymásba való átmenetét és egybeolvadását jobban meg tudom érteni. Az első felvonás vége pompás volt, úgy szintén a harmadik felvonás második színe - a Tűzvarázs. Ahogy megcsinálták, a nyaldosó lángok, a csendes lobogás – én a “ izgő – mozgó lobogó láng” kifejezést találtam rá. Az “izeg mozog” szó nem megmagyarázható – ez csupán megérzés dolga. Siegfriedet ez alkalommal nem Winkelmann3, hanem egy új tenorista, név szerint Schmedes4 énekelte. Új tenorista minden vonatkozásban, mert csak röviddel előtte ment át baritonból tenorba. Ő igazán jó volt, mindenekelőtt a fiatalsága teszi alkalmassá erre a szerepre, amely nagyon szükséges ehhez az alakításhoz. Szépen és szenvedéllyel játszott és énekelt, csak az erejével való takarékoskodást kell még neki megtanulnia. Mert az opera végére már nagyon elfáradt. Egyébként ezt egy ilyen fiatal művésztől nem is lehet még megkövetelni. Mellette mint az este másik újdonsága Alberichként Friedrichs, aki igazi elementáris szenvedéllyel énekelt. Sedlmair5 / Brünnhilde / jó volt, de nem mint egyébként, a hangja kiénekeltnek csengett! Walker6 / Erda / jó volt,

-46-

Alma Mahler – Werfel: Naplószvit

mint mindig. Michalek7 / Erdei madár hangja / rosszul intonált. Grengg / Wotan / jó. – Az opera minden mértéken felül tetszett nekem és a leghőbb vágyam lenne most vasárnap Az istenek alkonyát megnézni. / Az oldalon körbeírva / Az ismerősök közül az operában voltak Horwitz asszony Paullal és Rudival. A második felvonásban érkezett meg hozzájuk Lilli és Marie Lehmann. És még sokan mások: Fourrier asszony, Kielmannsegg grófnő, aztán Lucca Fani és az anyja, Singer professzor, Lanner úr, Ress professzorék, Paula Mark-Neusser az anyjával és a férjével, Gutherz asszony, Gretl Herz Sigmund Sonnenthallal, a vőlegényével. Gutmann–Gelse. Klein úr. A nagy szünetben mi fiatalok az opera előcsarnokába mentünk és minden semmiségen féktelenül nevettünk. 1898. május 7. szombat

Walkür Mit mondjak mint szomorúbb odaadást? – Ujjonganom kell, ahogy az egész emberiségnek, hogy egy ilyen mű megteremtődött. Ez a szenvedély, ez a varázsosan csengő hang – Wagner, előtted nem volt senki, aki hozzád felért volna, és utánad ugyancsak nincs. – Olyan elragadtatott, olyan magamon kívül, olyan eszeveszetten magamon kívül nem voltam a Trisztán óta még sosem. Schmedes brilliáns, egy vendég – Doenges asszony8 – bájos, egy ritka költői Sieglinde. Sedlmair ahogy mindig, nagyszerű. Az első és a harmadik felvonás befejezése utolérhetetlen. Nagyszerű, hatalmas, túláradó! 1898. május 18. szerda

Az istenek alkonya Nagyszerű volt9. Lilli Lehmann / Brünhilde / a térdre boruláskor – imádatra méltó, egy ilyen fenséges jelenség, egy ilyen énektudás, egy ilyen játék. Nagy művésznő és remek asszony! És Az istenek alkonya… – őt egyáltalán nem érdemli meg az emberiség – méltatják, de egyáltalán nem értik meg, amit ez a festő – költő – zenész géniusz megteremtett – nekik, az emberiségnek, az ő egytemes boldogságukra. Élvezniük kellene, éppoly izzón és szenvedélyesen, ahogy az ajándékozó nekik adta. És nincs még egy ember, akit annyi elégetelenkedés ne venne körül – szégyenkeznem kell, ez hálátlanság. A színpadi megjelenítésben egyetlen dolog feszélyezett: ez a vége, a tulajdonképpeni istenek alkonya, ez számomra kevésbé volt nagyszerű – hatalmas. Szétszórt volt, mint egy üzlet este nyolc körül, mielőtt bezárna.

-47-

D E S I R É , 2003, 5.szám 1898. május 23. szerda Este

Trisztán és Izolda a legkedvesebb operám Lilli Lehmann brilliáns10. Az operáról semmi többet nem mondok, csak ismétlődésekbe bocsátkozhat itt az ember – páratlan, földöntúli. – Egy Istentől származó eszme, nem is embertől való. Wagner a szememben szent, ahogy Lilli Lehmann is. Emberek, akik oly annyira másként sikeresen, üdvözülten teszik a dolgukat és tesznek többet az egyetemes boldogságért, akár a szentjeink. Mártírok / de ők nem gondolnak erre /, akik a testüket zokszó nélkül felhasogatják, a szemüket hang nélkül hagyják kiszúrni. Szentek ők, élnek értünk az emberiségért. – Gondolom, ha így folytatom tovább, én is olyan őrült leszek, mint a bajor Lajos király - a Wagner operák és Wagner iránt érzett szeretetből, lelkesültségből fa-kadó lelkes elragadtatottságban. 1899. október 24. kedd Este

Trisztán és Izolda11 Az operák operája. Ez a folytonos áradás és apadás, ez a tébolyult szenvedély és ez a mérhetetlen vágyódás – valami után, ami ott van és amit nem ismerhetünk. Wagner gyanítja ezt! Szeretem ezt a művet, ahogy a Faustom. Itt is van sóvárgás valami megismerhetetlen, megsejthetetlen, soha meg nem tudható iránt. Mindkettő szerzője a legnagyobb géniusz, akiknek a kezében egy eszme született meg. 1899. október 25. szerda

Az imént játszottam újra a Trisztánt, az első felvonást és a másodikat Trisztán bejöveteléig. Annyira magával ragadott ez a halhatatlan mű, hogy legszívesebben elsírtam volna magam. Csak egyetlen opera van, a Trisztánom. 1899. november 10. péntek Du. Legeréknél. Coralie-val eljátszotta Az istenek alkonya első felvonását. Én szamár, utána

A bolygó hollandi12 Annyit mondhatok, soha csalódottabban operából még nem jöttem el, mint erről. Ez nem Wagner. Ez egy ember, aki önkéntelenül a kortársaihoz igazodik. Észrevehető Meyerbeer és az olaszok befolyása.

-48-

Alma Mahler – Werfel: Naplószvit

Néhány helyen nyilvánvaló már az egyénisége. Pl. a nyitányban, a fonó jelenetben, / ami nem kivétel nélkül szép, pl. csúnya a négy szakaszos ballada megismétlődésekor a beillesztés /. Mindezektől függetlenül, a tenger karakteres, ott pompás és hatalmas lesz, mert a természetet már akkoriban is megértette. 1899. december 3. vasárnap Este először

A Rajna kincsén13 Nagyon, nagyon tetszett. Már a kezdet, a 42 ütem ugyanazzal a határozott alappal – kitűnő. És a víz, az árad és apad, sistereg és énekel. Láttam és hallottam ezt a vizet a lelki szemeimmel. Biztos vagyok benne, hogy ez az opera távolról sem tetszene annyira, ha nem ismerném a trilógia többi tagját olyan pontosan. De így érdekes, az ember megtalálja minden egyes motívum eredetét, örvendezhet ezek közelségének. Schmedes kereste a szememet, meg is találta és üdvözletet küldött felém. Örvendtem ennek – hiszen rettenetesen felszínes és hiú vagyok. Aztán elmentünk Hennebergékkel, akikkel az operában is együtt voltunk, vacsorázni. Spitzer is velünk volt, csendes volt, hiányzott neki valaki! 1899. december 6. szerda Este

Siegfrieden14 Egy lapra helyezem a Trisztánnal. Éppoly pompázatosan nagy és fiatal. Schmedes tündökletes volt. Német és gyalázatos. A vendég Minne, Lieban szintén remek volt. Sedlmairnak szintén jó napja volt. Ez a száguldás ennél a résznél15: Hogy elbúcsúzzam e tájtól: A világ vár ott reám, És te engem többé nem látsz! Szabad életem lesz, Hogy nem vagy az apám, Hogy e ház nem hazám, Csak most tudtam meg én, Hogy az élet az enyém.

etc. etc. A kovácsműhely jelenet. Wotan – Erda párbeszéde. Az erdőzsongás. A tűzvarázs, 1000-szer szebb, mint a Walkürben. És a befejező jelenet.

-49-

D E S I R É , 2003, 5.szám

Ah, minden, minden. Minden szó, minden hang16. Egy csoda! 1899. december 8. péntek Este

Az istenek alkonya17 Pompázatosan szép volt. Schmedes, Mildenburg fenomenálisak. Átéltem néhány kis győzelmet. Először: Siegfried és Isolde Wagner az igazgatói páholyban ültek. Ez nagyon kedves volt. Gretl Hellmann mondta: Ah, ha ő csak letekintene, de biztos nem teszi meg. Szeretnénk ezt mi látni Mondtam és hébe-hóba feléjük pillantgattam. És egyszerre a fiatal Siegfried felénk fordította az arcát és hosszan ránk nézett, hosszan letekintett ránk. Be kell vallanom, Gretl H. is kapott egy kicsit ebből a pillantásból. A szünetben, ami alatt mi az előcsarnokban Dr. Briesmeistert, a Sonntag páholyában ülő énekest néztük, Siegfried mosolyogva lenézett és csak azután foglalt helyet. Másodszor: Schmedes újra felismert és mosolyogva üdvözletét küldte felém. Harmadszor: Mikor az előcsarnokon mentünk keresztül – láttuk Goldenberg asszony Schmedes feleségével álldogál ott. Gretl ment mögöttem. Egyszerre jön és meséli, amit G. mondott: “ Ez a Schindler lány volt. ” Örültem neki, mivelhogy felismertem őt, mert szépnek találtam. És ő is felismert engem, mert ő is szépnek talált engem. És “ Az istenek alkonya ” is szép volt. 1901. február 27. szerda … Mie, Hugo, Zem. És én együtt mentünk az operába. –

A nürnbergi mesterdalnokok18 Zem. Iparkodott még egy széket kapni, de többet nem kapott. Birtokolhattuk a mienket. Az előadás jó volt. Slezak – egy vendég – kitűnő. Igazi tenorista külső de / ennek ellenére / szimpatikus. A hangja nagy és jól képzett. Az utolsó felvonásban túlharsogta a kórust és a zenekart / Versenydal /, ami az egyik legnagyobb hangpróba, amelyet csak el tudok gondolni. Nos Schmedes?! Forster unalmas és fakó – ahogy hangilag megjelent. Egyébként is régimódi. Ismerem most már minden hangját és szavát kívülről. Ez az opera az isteni Trisztán jobb kezéhez illik… Sajnos meg kell jegyeznem, hogy minden részlet – minden szépség ellenére – nem tudtam feloldódni, azaz, nem feledkeztem meg magamról / különö-

-50-

Alma Mahler – Werfel: Naplószvit

sen az objektivitásomról /, ami aggasztó jelzés – a kedélyemről és a művészi befogadóképességemről. Néztem a szomszédom, néztem magam, figyeltem folytonosan minden egyes mozdulatot és némely benyomásom szerint mások is ezt tették. – Undorító, ha az ember így átlát valamin. // Utána az Imperiálba. // 1901. március 12. kedd Este

Trisztán19 – Zemlinskyvel. Azt mondtam neki, úgy érzem magam, akár egy bukott angyal. Mindenekelőtt egy tévhitet akarok Ön előtt eloszlatni, ugyanis Ön olyan végtelenül kevés érdeklődéssel bírt a művészetem iránt. Én óráról órára észre vettem, hogy Ön előtt ez / ezért meg is tiltom Önnek, hogy a jövőben a művészetem iránt érdeklődjön / éppoly kevéssé is-mert, mintha én kértem volna Öntől, hogy nekem ahelyett : “ Édes barátom v. Zemlinsky úr!” – csak – “Kedves v. Zemlinsky úr!” - lehessen írnom. Többé ez nincs. Én most egész idő alatt azon gondolkoztam, miért van az, hogy Önt a Trisztán úgy megérinti. Kell, hogy ez egy egészen különleges húrt szólaltasson meg Önben… Mert egyébként Önt semmi sem érdekli. Kisasszony, lehetséges, hogy én Önt az idén utoljára látom. – Ha például én a következő év-ben nem lennék Bécsben20. Meg kell mondanom, hogy én még soha így a Trisztánt nem éltem át. A harmadik felvonás kezdete olyan roppantul szomorú és magányos. Én alig tudtam az elragadtatásomat visszatartani. Tehát én igazán és tökéletesen elfelejtettem őt. Visszautasította a barátságomat. Ha tudta volna, mit is jelent nekem. Hazafelé tartva és ott is olyan lesújtott voltam. A harmadik felvonásban egyáltalán nem beszéltem vele. Ő néha rám nézett, mondott hébe-hóba valami csendes kedveset nekem – mintha megvigasztalhatna ezzel engem. Nem – semmi részvétet ne érezzen irántam. Utoljára már másként akarok vele találkozni. Csendes hidegen. És most elolvasom a Fáklya utolsó számát. A szívem már hideg, akár a kő. Egyébként amúgy is hideg az. Nem érzek semmi fájdalmat már. Jól van ez így. Lenyeltem! Mindent meg tud az ember emészteni, a legnehezebb ételt is. Zemlinsky – Üdv! Üdv neked és a művészetednek. Én pontosan azt érzem és észlelem veled szemben, amit te a legkevésbé sem sejtesz. Pusztai Ilona fordítása

-51-

D E S I R É , 2003, 5.szám

Szövegmagyarázat: 1

A nagyiparos Paul Hellmann /1876 – 1939/ családja tartozott a Moll család baráti köréhez.

2

Udvari Operaház. Wagner: Siegfried, Erik Schmedes /Siegfried/, Fritz Friedrichs mint vendég /Alberich/, Sophie Sedlmair /Brünnhilde/, Edyth Walker /Erda/, Margarethe Michalek /Erdei madár hangja/, karl Grengg /A vándor/, Viktor Christian Schmitt /Mime/.

3

Hermann Winkelmann /1849 – 1912/ 1883 óta volt mindenek előtt a Wagner tolmácsolása miatt az udvari Operaház tagja.

4

Erik Schmedes /1868 – 1931/ dán származású tenor, Johann Ress tanítványaként 1898-ban jött az udvari Operaházba és 25 évig a bécsi közönség nyilvánvaló kedvence.

5

Sophie Sedlmair /1857 – 1939/ operetténekesként kezdett, 1893-ban mutatkozott be operaénekesként és 1896-ban Wroclawból az udvari Operaházba szerződött.

6

Edyth Walker /1867 – 1950/ 1895-ben jött Európába. Az udvari Operaházat 1903-ban hagyta el egy Gustav Mahlerrel való vitája után.

7

Margarethe Michalek /187 – 1944/ 1897 és 1910 között az udvari Operaház tagja, ő énekelte többek között az alt szólót Gustav Mahler II. Szimfóniájának ősbemutatóján / Berlin, 1895/.

8

Udvari Operaház / bemutató 1898. május 6-án /. Wagner: Walkür, Schmedes /Siegmund/, Doenges /Sieglinde/, Sedlmair /Brünnhilde/, Reichenberg /Hunding/, Walker /Fricka/. Mint arról az újság beszámolt /Gustav Mahler fiatal énekesekért tett fáradozásának eredményeként/ sikeres kettős szereposztásban mutatkozott be Schmedes és Paula Doenges /1874 – 1931/, a lipcsei Városi Színház tagja.

9

Udvari Operaház / bemutató 1898. május 17-én /. Wagner: Az istenek alkonya, Winkelmann /Siegfried/, Willibald Horwitz /Alberich/, Fanny Mora /Gutrune/, Franz von Reichenberg /Hagen/.

10

Udvari Operaház / bemutató 1989. május 22-én /. Wagner: Trisztán és Izolda, Winkelmann /Trisztán/, Grengg /Marke király/ és Olive Fremstad mint vendég /Brangene/. Fremstad /1871 – 1951/ Lilli Lehmann egyik tanítványa, 1894-ben mutatkozott be Kölnben, 1896-ban énekelt Bayreuthban és 1900-ban szerződött a müncheni Operaházhoz.

11

Udvari Operaház. Wagner: Trisztán és Izolda, Winkelmann / Trisztán/, Sedlmair /Izolda/, Grengg /Marke király/, Demuth /Kurvenal/ és Walker /Brangene/.

12

Udvari Operaház. Wagner: A bolygó hollandi, Sedlmair /Senta, Daland leánya/, Reichmann / A

hollandi /, Frauscher /Daland, norvég hajós/ és Winkelmann /Erik, vadász/.

-52-

13

Udvari Operaház. Wagner: A rajna kincse, Reichmann /Wotan/, Sedlmair /Fricka/, Ritter /Alberich/, Briesemeister mint vendég /Loge/ és Lieban mint vendég /Mime/. Otto Briesemeister /1866 – 1910/ elsősorban koncerténekes volt, 1893-ban mutatkozott be színpadon és 1895-től Wroclawba szerződött, 18991909 között Loge szerepét énekelte Bayreuthban. Julius Lieban /1857 – 1940/ 1882 és 1912 között tenorbuffo volt a berlini Operaházban. Mime alakításáról írt Debussy 1903-ban: “ Énekművészete színészi tudásával olyan tökéletes és ritka arányosságban található együtt,” “ hogy az ember nem tudja, mit csodáljon jobban” / Claude Debussy, Monsieur Croche, kiadó Francois Lesure, fordította Josef Hausler, Stuttgart 1974, 159. old./.

14

Udvari Operaház. Wagner: Siegfried, Schmedes /Siegfried/, Lieban mint vendég /Mime/, Sedlmair / Brünnhilde/, Demuth /A vándor/ és Walker /Erda/. A Walkürt 1899. December 5-én Alma Schindler elmulasztotta.

15

Wagner: Siegfried, I. felvonás, 1. Jelenet /Vándordal/. Richard Wagner: A Nibelung gyűrűje. Színpadi ünnepi játék. Ford. Blum Tamás. Szenci Molmár Társaság, Bp., 1998. 175. old.

16

Az Alma Schindler által lekottázott futam Brünhilde és Siegfried búcsúduetjéből minden egyéb mellett pontosan lejegyzett.

17

Udvari operaház. Wagner: Az istenek alkonya, Schmedes /Siegfried/, Mildenburg /Brünnhilde/, Kusmitsch /Gutrune/, Reichenberg /Hagen/, Demuth /Gunther/, Ritter /Alberich/ és Walker /Waltraute/.

18

Udvari Operaház. Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok, Leo Slezak mint vengég / wroclawi Városi Színház /, Forster /Éva, Pogner leánya/, Reichmann /Hans Sachs, cipész/, Hesch /Veit Pogner, ötvös/, Felix /Beckmesser, városi írnok/.

19

Udvari Operaház. Wagner: Trisztán és Izolda, Winkelmann /Trisztán/, Mildenburg /Izolda/, Frauscher /Marke király/, Demuth /Kurvenal/, Hilgermann /Brangene/.

20

Zemlinsky pályája kezdetén, 1900-ban és 1901-ben a Carlteatherhez szerződött karmesterként és mérlegelte, hogy ezt az állást a wroclawi operába cseréli.

Nádas Alexandra: Kikötés

-53-

D E S I R É , 2003, 5.szám

Friedrich Hommel: Prológus Samuel Beckett: That time című darabjának megzenésített előadásához Zeneszerző: Wolfgang Fortner Mikor volt ez? A folyton visszatérő kérdés Beckett szövegében. Az egyetlen szereplő a darabban, a hallgató, nem aktív - hallgat. Hallgatja a saját hangját, vagy inkább a saját három hangját, melyeket a szerző „A”, „B” és „C” jelöléssel nevezett meg. A hangok egy elképzelt tér csendjében hangzanak fel. A reflexiókban a „hallgató” visszanéz életének félig már eltörölt-elvesztett nyomain, vissza a múltba három különböző ösvényen. Az „A” hang valahonnan a gyerekkor rejtekhelyéről mászik elő. „Volt ott egy rom még?” Egy rom, ahol a gyermek egy kövön ült, hatalmas csalánok közt, egy hely, ahol még senki nem járt, volt ott még? Az igazságot homály borítja. A keresés olyan, mint egy óceáni utazás. A célja hiányzik. „Vissza a fedélzetre és el újra messzire...” írja Beckett egy helyen a szövegben, ami majdnem teljesen központozás nélküli. Az „A” hangot baritonra és zongorára írta a zeneszerző. A „B” hangot női hangra és gitárra ültette át, s szintén egy menedékről beszél. Ez a menedékhely is „kitalált magány”: a Szerelem. A szerelmesek, akik eljegyezték egymást, sosem lesznek ennél közelebb egymáshoz. A szerelem: találmány az üresség ellen, mondja Beckett. A kövön együtt üldögélni a napon a kövön együtt üldögélni - ez a dallamos téma, amit a zeneszerző adott a párnak, az énekesnek és a gitárnak, a „Valse triste”* egy fajtája. Eső és véget nem érő tél, a hideg monotóniája, eső és véget nem érő tél évről évre jellemzi az öregkor meggémberedettségét, amiről a „C” hang mesél. Ott állni „melegért”, „menedékért” és „biztonságért”, az élet utolsó szakaszában, ahogy a nagy elszakadáskor az anya testéből, s hasonló magyarázatot sugallnak a Képtár, Könyvtár, Posta helyszínei is a záróra felirataikkal. A szöveg utolsó három nagy szakaszában még egy kérdés ismétlődik folyamatosan: Akkor történt vagy máskor? Még jellemzőbben: Mikor volt az, amikor kezdted nem tudni többé, ki vagy? A „C” hang, aki felteszi ezt a kérdést, még kevésbé belcanto-hang, vagy operaszerű, mint az „A” vagy a „B”. A zeneszerző szándékosan közelít az énekbeszédhez, hogy megfeleljen a próza-kádenciának. A csemballó hangszíne adja a törékenység csengését a lélek térképének mindnagyobb eljegesedéséhez.

-54-

Friedrich Hommel: Prológus

Mikor volt ez? Beckett darabja nem válaszol erre. Az élet periódusaiban. Akkor és Most, jött és ment, egyetlen dologban találkoznak: az időtlenségben. A vége: por és nem hang. A három „Hang”, és ezeket kiegészítve a zongora, gitár és csemballó: a húros hangszerek szimbolizálják az emlékezés három folyamatát, amit a zeneszerző (Beckett jóváhagyásával) remekül alkalmaz együtt, egymást követve, s egyre sűrítettebben. * a „szomorú keringő” a romantikában fellelhető zenei megnevezés A szöveg az 1977-es Baden-Baden-i premieren hangzott el előszóként. Fordította: Csanda Mária

-55-

D E S I R É , 2003, 5.szám

Az alkotó szabadsága – a gyűjtő szenvedélye Godot Galéria 1075 Budapest, Madách út 8. Telefon, fax: 322 52 72 e-mail: [email protected] web: http://www.godot.hu

Szerzők: Ajvaz, Michal: [1949] cseh költő, prózaíró Cséka György: [1972] költő és még [Kötet: "egymillió fallikus csillogás". Bp.-Ungvár. Galéria-Écriture, 1994.] Lásztity Nikola: [1972] főiskolai adjunktus, doktorandusz Mahler - Werfel, Alma: (1879 – 1964) Pávai Réka: népzenekutató, doktorandusz Podmaniczky Szilárd: [1963] költő, író, publicista Szabó Balázs: muzikológus Szirányi Gábor: [Budapest, 1949] A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem könyvtári főtanácsosa Zagajewski, Adam: [1945] lengyel költő, esszéista Zsekov Mónika: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója A Desiré számai megvásárolhatók budapesti könyvesboltokban, valamint kérhetők a szerkesztőség címén.

SOKSZOROSÍTÁS ELTE Egyetemi Könyvtár, Kiadó: Mahavishnu Kft.

SZPONZORÁLÁSI LEHETŐSÉG A művészeti tartalom bővítéséhez a szerkesztők szívesen vesznek anyagi felajánlást. Támogatást a következő számlaszámra lehet utalni: 10100716-72027171-00000009(Budapest Bank) Kérésre a mecénás nevét feltüntetjük.

-56-

single and free like a tree and brotherly like the woods such is our desire Nazim Hikmet: Life

Ára: 140 Ft