DÉRY TIBOR
A napok hordaléka
DÉRY TIBOR
A napok hordaléka
2011
© Fapadoskonyv.hu Kft. © Déry Tibor jogutódja
Olvasónaplómból 1964 Munka közben kevés idő marad olvasásra. S mentegetődzve teszem hozzá: olvasói kíváncsiságom amúgy is erősen apad, s annál jobban, minél virgoncabb az ipar, termelékenyebbek a könyvgyárak s leleményesebb a kereskedelem. Nálunk, idehaza, nem tudom, hány könyv jelenik meg naponta, de egy német statisztika arról tájékoztat, hogy tavaly csak Németországban hatvanezer szépirodalmi mű látott napvilágot. Hogy Franciaországban, Angliában, Olaszországban, azaz a számomra elérhető nyelvterületeken mennyi, azt legföljebb elképzelni tudnám, ha akarnám, de nem akarom. Hova nyúljak tehát, hogy megtaláljam e tengeráradásban azt a tíz könyvet, amellyel sajnos lankadó étvágyamat úgy csillapíthatnám, hogy közben el ne rontsam hitvány gyomromat, azt a tíz könyvet, amely elszórakoztatna, s okulásomra szolgálhatna. A bírálókra hallgassak? Ahhoz el kellene hogy olvassak húszezer bírálatot. Reménytelen. Így hát lehetőleg nem nyúlok sehova, legföljebb – jó nyárspolgári szokás szerint – munka után, elalvás előtt, szórakozott kézzel az asztalomra tolakodott olvasmányok közül kicsípek egy újságot, egy folyóiratot, kiválogatok belőlük egy rövidebb munkát, aggódva megszámlálom, hogy hány oldal, aztán ördögi vigyorral arcomon nekilátok. 5
Ám néha csalódom. Nemegyszer akad jó is. Íme, két történet. Az egyik a XVII. századi Németországban játszódik, Spessart vidékén, a harmincéves háború alatt, szereplői két testvér, férfi és nő, Hans és Grete Metzler, s egy Katherina Schraderin nevű fiatal s gazdag özvegyasszony, mesterségére nézve mézeskalácsos, ki oly ízletesen készíti áruját, hogy udvari szállítójává válik szinte valamennyi német hercegségnek, fejedelemségnek. A két testvér szemet vet rá, vagyonára, személyére, de legfőképp az isteni zamatú mézeskalácsok titkos receptjére. Hans, a férfi, hogy ezt megkaparinthassa, udvarolni kezd az özvegyas�szonynak. Kosarat kap, s bosszúból 1647-ben feljelenti boszorkányság miatt. Katherina asszonyt az akkori jogszokásoknak megfelelően kínpadon kivallatják, de ártatlannak találtatván, hazaküldik. Mi egyebet tehetne hát Hans Metzler, mint hogy meggyilkolja az özvegyasszonyt? Húgával, Gretével együtt belopódznak az özvegy magányos házába, az engelsbergi erdőben agyonütik Katherina asszonyt, holttestét elégetik a mézeskalácsos kemencében. A receptet azonban, bárhogy kutatnak is, nem találják meg. A másik történet: Egy szegény erdei favágó Jancsi és Juliska nevű gyerekei eltévednek az erdőben, hol is egy boszorkánnyal találkoznak. Ez becsalogatja őket mézeskalácsból és cukorból épült erdei házikójába, itt bezárja őket egy ketrecbe, és hizlalni kezdi őket. Mikor úgy látja, hogy már elég húst szedtek fel, elhatározza, hogy megsüti áldozatait. Ám a ravasz gyerekek kifognak rajta; úgy tesznek, mintha nem tudnának elhelyezkedni az óriási sütőlapáton, s megkérik a gonosz boszorkányt, mutatná meg, miképp fogjanak hozzá, majd hátulról hirtelen belökik a lángoló kemencébe, s rácsapják az ajtót. A boszorkány elég. Mi köze egymáshoz a két történetnek, jobban mondva mi köze a Jancsi és Juliska című közismert gyerekmesének a másik, a nagy Pitavalba kívánkozó büntetőjogi esetnek? Elképzelhető-e józan emberi ésszel, hogy az egyik a másikból született? Elképzelhető-e valóságnak és fantáziának ilyenfajta szövődménye? Elképzelhető-e, hogy néhány száz év múlva az auschwitzi gázkamrák, melyekben elégették a gonosz zsidókat, népme6
se formájában fognak visszatérni a gyermekek meséskönyveibe s innét a köztudatba? Az irodalomtudomány mai állása szerint a Jancsi és Juliska mesét elsőnek a német Grimm testvérek írták meg, 1812–14-ben jelent meg a szerzők kétkötetes mesegyűjteményében. Miután számtalan, főképp szellemtudományi tájékozódású munkában vizsgálgatták eredetét, formáját és rejtett mondanivalóját, nemrég közzétették egy Georg Osseg nevű germanista kutatási eredményeit, egy másik germanistának, H. Traxlernek bőséges dokumentációs anyagával (fényképek stb.) együtt. Osseg empirikus módszerrel folytatta le vizsgálatát. A mese szöveganalízise révén megállapította, hogy az esemény színhelye csak Spessart vidékén lehet. Egyik sétája alkalmával egy erdei útra akadt, mely meglepően hasonlított a Grimm-mese egy 1818-as kiadásának egyik illusztrációjára. Minthogy a mese szövege meglehetősen pontos hely- és tájrajzi adatokkal szolgál, csakhamar felfedezte az 1647-ben meggyilkolt Katherina Schraderin egykori erdei lakának romjait, s az egyik falnak egy titkos üregében – végső és döntő bizonyítékképp – a mézeskalácsosnő háromszáz éves receptjét. Több más adat segítségével – melyeket azonban nem ismerek – s az ezekből adódó következtetések alapján kétségbevonhatatlanul bebizonyította, hogy a Grimm-mese a Metzler testvérek gyilkossági ügyének alapanyagából épült. Kétségbevonhatatlanul bebizonyította? Az ismertetés, melyet ismertetek, azt állítja. Fogadjuk el, legalábbis addig – ó, remek bizonytalanság! –, amíg egy újabb germanista tagadásba nem veszi. Nyugodjunk bele tehát abba, hogy az írói képzelet transzformátorán a gyilkos Metzler testvérek egy szegény erdei favágó ártatlan, éhező kisdedeinek a bőrébe bújtak, a fiatal s gazdag mézeskalácssütő nőből gonosz vén boszorkány lett, egy gyártási titok jogtalan, erőszakos megszerzésére irányuló kísérlet, régi formáit levetve, hirtelen átalakult egy erkölcsileg mindenképp jogosult emberbaráti cselekedetté: éhező gyerekek megsegítésévé, 7
egy ravaszul kitervelt hamis bűnvádi feljelentés a vele járó kínvallatással ügyes gyermeki leleménnyé, az önző érdekből elkövetett gyilkosság istenítéletté. Én belenyugszom ebbe a tündérjátékba, mert valamennyire ismerni vélem az írói képzelet valószínűtlen bakugrásait. De a leleplezésnek még nincs vége. Osseg a romokból kiásott, háromszáz éves recept utasításai szerint német alapossággal süttetett egy tál mézeskalácsot, s megállapította, hogy ízre, illatra, kellemre teljesen azonos a mai német mézeskalácsgyárak titkos eljárással készült árujával. Ám figyelmét elkerülte, hogy a titkos eljárás már évek óta nem titok: leírása megtalálható dr. Oetker híres szakácskönyvében, mi több, a leírás szinte szó szerint egyezik a romokból kiásott háromszáz éves recepttel, azzal a különbséggel, hogy a szakácskönyv Oetker-féle sütőpor használatát ajánlja a német háziasszonyoknak. Hogy került e recept dr. Oetker birtokába, kérdezi az ismertető. Valóban hogyan, kérdem én is. S miképp lehetséges, kérdi tovább az ismertető, hogy dr. Oetker a háború után néhány év alatt egy kis sütőporgyárosból egy nagy hajózási vállalat tulajdonosává vált? Nincs-e valamilyen összefüggés a mézeskalácsrecept és a kereskedelmi hajóraj között? Katherina asszony véres árnyéka a gyermekmesén át még jelenünkbe is belenyúlna?… De e téren már nem kívánom követni a tudós kritikus kíváncsiságát. Ott sem, ahol a mese két stilárisan némileg különböző változatát vizsgálva, nacionalista történelemhamisítással vádolja a Grimm testvéreket, mert a második, negyvenöt évvel későbbi változatban valamelyest enyhítettek a szegény favágó, Jancsi és Juliska apja nyomorán; nyilvánvalóan, mondja az irodalomtudós, a német hazafias érzelmek kímélésére. „A szegény favágónak nem volt mit törnie s falnia, a mindennapi kenyeret is csak nehezen tudta megszerezni”, így szól az első változat, a második pedig: „A szegény favágónak alig volt mit törnie s falnia…” Nem, az ilyen finom megkülönböztetésekre nem rendelkezem elég szemmértékkel és elmeéllel. Beérem azzal, hogy még egyszer eltűnődve azon, amiről most örvendve beszámoltam, elámuljak az élet mérhetetlen gazdagságán 8
