DERÛRE BORÚ Alig fél esztendeje azon örvendeztünk, hogy talán ismét ráterelôdik a figyelem a nyomtatott betûk világában ôrzött értékekre. Az olvasás évében sokat beszélünk és írunk arról, hogy fogynak a szépirodalom olvasói, pedig a gondolkodásfejlesztés, de még a választékos, értelmes beszédmodor kifejlesztéséhez is elengedhetetlen a jó szövegek, a választékos értekezô próza és a versek olvasása is. Mert úgy tûnik, hogy az információszerzô olvasás – akár hagyományos papírhordozón, akár elektronikus közvetítôkön jelenjenek meg a tudásgyarapítás elemei – talán nincs akkora bajban, sôt emelkedô a mutatója, egyre nô a könyvtáraink szolgáltatásainak száma e téren. A közkönyvtárak – ha lépést akarnak tartani a korral, elôbb-utóbb számítógépes klubokat is szerveznek, közvetlen rácsatlakozást kínálnak a világhálóra, gyors és állandó hozzáférhetést a világ nagy elektronikus könyvtárainak adatbázisaihoz. Az Illyés Gyula-centenárium talán hozzásegít, hogy a szellemi táplálék hagyományos fogyasztását is népszerûsítsük, el- vagy befogadják az ismeretlentôl való ódzkodásukat legyôzve olyanok is, akik nem, vagy még nem kerültek közelebbi kapcsolatba az írott betûk világával, legfennebb reklámokon vagy talmi értékeket népszerûsítô képes pletykamagazinok és áruházi árjegyzékek lapozgatása közben. Lehet, hogy egy kicsit az egykori könyvtáros berzenkedik bennem akkor, amikor – gazdasági válság ide, gazdasági válság oda – nem kis meglepetéssel olvasom a lapokban, hallom a rádióban vagy nézem a képernyôn, hogy megyei, városi vagy községi önkormányzatok a költségvetési kereteket nyirbálva elôszeretettel faragnak le a kultúrára szánt összegekbôl. Különösen rosszul esett, amikor tudomást szereztem anyaszékünk nemrégen fölavatott új könyvtárának ellehetetlenülésérôl, hiszen Székelyudvarhely közvetlen közelében apai fölmenôim nemzedékeken keresztül jó két évszázadon át próbálták betûvetésre tanítani, olvasásra buzdítani a falusi gyermekeket, megszerettetni velük a klasszikus és kortárs írók mûveit. A Romániai Magyar Könyvtárosok szolidaritási nyilatkozatát alább közöljük is, mert talán el kellene gondolkodniuk a város gazdáinak, akár választották ôket, akár a privatizáció vagy a Fennvaló kegyelmé-
bôl ôk választották a várost, hogy a harmadik évezred küszöbén, az immár egyetemi központtá (is) elôlépett városban, éppen az olvasás évében mégsem a könyvtár az, amely a legkevésbé hatékony befektetés hosszabb távon, még ha pillanatnyilag meg is lehet takarítani rajta egy-két milliócskát (igaz csak mai lejben). Az Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesület külön kiemelve életmû díjban részesítette a kultúra e nemes hajléka megálmodóját-kivitelezôjét, Györfi Józsefet, az errôl szóló értékelést néhány lappal odébb szintén közöljük. Általában a Könyvesház legújabb számában is kiindulva a hazai magyar könyvtáros társadalom néhány eseményébôl, a könyv- és olvasástörténet néhány jeles eseményét, személyiségét, intézményét járjuk körül. Szomorú kötelességünknek teszünk eleget, amikor a szinte Kossuth-díjas Bálint Tibortól búcsúzunk a Kriterion-napokon felolvasott humoros kis írásával, amelyben legnépszerûbb regénye, a Zokogó majom utóéletérôl elevenít fel egy kedves történetet. Szólunk a kétszáz esztendôs Teleki Téka történetét bemutató kiállításról, olvasótáborokról, fejet hajtunk Apáczai egyetemteremtô víziói elôtt. Folytatjuk a Dante-évforduló jegyében a világirodalom remekmûvének, az Isteni színjáték újabb fordításának közlését Lôrinczi László tolmácsolásában. Tallózunk régi és új lapjaink között, világiak és egyháziak egyaránt sorra kerülnek. A kezünkbe jutott könyvekbôl néhány tucatot ismertetünk s a lehetôségekhez mérten az idehaza megjelenteket foglaljuk kataszterbe, óvatos becslésünk szerint sem többet, mint kétharmadát. De hiába a kötelespéldányok beadását szabályozó törvény, a kolozsvári egyetemi könyvtárba a fele sem jut el, még a megyei könyvtárak sem tartják számon a szomszéd városban kiadott könyveket, sôt gyakran a helyben megjelenteket sem mindet. Ha olvasóink kezébe jut 2001-es esztendôben idehaza megjelent könyv, amirôl sem az 1-es, sem a 2-es Könyvesházban nem vettünk tudomást, természetesen örömmel fogadjuk kiegészítéseiket, következô lapszámunkban sort kerítünk rájuk.
SZABÓ ZSOLT
SZOLIDARITÁSI NYILATKOZAT AZ UDVARHELYI MUNICÍPIUMI KÖNYVTÁRRAL Az RMKE aggódva figyeli a romániai könyvtári szolgáltatások helyzetének alakulását. A változás utáni évek felívelése után nemcsak a magyarországi könyvadományok mennyisége csökkent, hanem a decentralizációhoz fûzött remények is felemás módon valósultak meg. A székelyföldi önkormányzatok csak részben értették meg, hogy a könyvtár az amúgy unalomig emlegetett információs társadalom kialakulásának nélkülözhetetlen része. Bár a nagyobb könyvtárak számítógépesítése, internet-elérése valamilyen szinten megtörtént, a könyvbeszerzésre fordított összegek minden könyvtárban folyamatosan csökkentek, a községi könyvtárak jelentôs hányadában pedig lassan emlékké váltak. Lelkesítô és reménykeltô volt az Udvarhelyi Városi Könyvtár reprezentatív, felújított épületbe való költöztetése. Reméltük, hogy e példaértékû tett jótékony hatással lesz a többi könyvtár sorsára is. Épp ezért megdöbbenten és szomorúan értesültünk arról, hogy Udvarhely Municípium közkönyvtárának léte veszélybe került a 2002es elégtelen költségvetés miatt. Kérünk minden székelyföldi önkormányzatot, hogy viszonyuljon felelôsebben a könyvtárakhoz, hisz egy elszegényedô társadalomban a közkönyvtár biztosíthatja egyedül a választó polgárok információ szükségletének demokratikus kielégítését. Kiss Jenô, Kopacz Katalin, elnök alelnök
1
KÍVÁNCSI LETTEM MAGAMRA A Kriterion-napok alkalmára Jól mondják, hogy vannak könyvcímek, amelyek szüntelen visszaütnek az íróra. Így szelídültem én is emberszabású majommá annyi suhintás után, de amikor elpanaszoltam Domokos Gézának, a Kriterion akkori igazgatójának, hogy reám ragadt családregényem, nagyot nevetett: – Ne búsulj pajtás! Ma így is te vagy nálunk a legjobban megfizetett majom! – Igen, igen, de mutogatnak is!
2
Bálint Ferenc kônyomata
– védekeztem tréfásan; ahogy aztán telt az idô, már egy csimpánz beletörôdô pislogásával bólintgattam, ha például Benczédi Sándor így mutatott be mûtermében a nála nyüzsgô belföldi és külföldi vendégeknek: – Megjött a Majom! – lendítette felém a karját ilyenkor. – Itt a Majom! Ô a Majom! Hát ha a sikernek az az ára, hogy már életemben egy alacsonyabbrendû lénybe kell elkülönböznie a lelkemnek, legyek pávián vagy akár lajhár is! – morfondíroztam egy-egy pohár csiger mellett, s ilyenkor az a fajta érzés járt át, amelyet manapság sikerélménynek neveznek. És valóban sikerem volt: ez a könyvem a kiadó jóvoltából és a sors kegyébôl hamarosan két utánnyomást ért meg, ami manapság elképzelhetetlen; de a siker fái se nônek oly magasra, hogy a tetejébôl egy majom elérhesse az eget, s volt ismerôsöm, aki minden találkozásunk alkalmával eldicsekedte elôttem, hogy ô a kezébe se vette a regényemet, épp a zajos reklám miatt, amelyet a sajtó csapott a könyvem körül. No végre egy egészséges ízlésû ember! – gondoltam mosolyogva, s csak azon mulattam még jobban, amikor egy másik nyájtalan olvasót a cím tévútra vezetett, és krajcároskodó fölindultságában visszavitte a kötetet az eladóhoz; mégpedig azzal az indoklással, hogy becsapták, mert azt hitte, hogy a történet a híresmúltú kisvendéglôrôl szól, ahol egykor ô is gyakran megfordult, és tessék, a szerzô alig ír ötven-hatvan sort Androvics úr legendás kocsmájáról… A legsértôbb eset mégis akkor esett meg velem, amikor a borpince asztalánál, amelynek lapja önállóan billegett a könyökünk súlyától, az egyik vendég a szerzôségemet is kétségbe vonta azok elôtt, akik felhívták rám a figyelmét. A jelenet persze a megszokott módon kezdôdött, mert megint így mutattak be: – Tudja, ki ez? Ô írta a Zokogó majmot! A kétkedô bizonyára megvetette az olcsó tréfálkozást, mert
Árkossy István rézkarca
miután rövid csuklásba fulladt a kacagása, ki se nyújtotta felém a kezét; csak nézett egyre szigorúbban, elutasítón, majd cigarettára gyújtott, és kissé megenyhülten csóválta a fejét: – Talán elhinném, hogy valóban maga Bálint Tibor, ha nem ismerném ôt, ha nem találkoztam volna vele többször is! Most már én is kíváncsi lettem saját személyemre, amelyet így sosem fogok megismerni. – Le tudná írni, hogyan néz ki az igazi szerzô? – tapogatóztam, és hiúságomban átvillant bennem, hogy esetleg létezik egy hasonmásom, egy alteregóm miként Hitlernek, Leninnek, Sztálinnak, sôt állítólag Ceaušescunak is volt, és engem is meg akar védeni valamelyik hûséges olvasóm mindenféle támadástól… A makacs gyanakvó azonban válasz helyett a fejem fölé fújta a füstöt, és csak késôbb válaszolt: – Mindenesetre magasabb önnél, és a haja sokkal dúsabb… Ha óhajtja, holnap idehozom magának! Körülöttünk több asztalnál is fölzengett a kacagás, de az én Tamásom félreérthette a magasra csapó vidámságot, mert ezúttal a szemembe nézve sajnálkozón elmosolyodott: – Én komoly embernek nézem magát, miért tûri, hogy ezek a részeges trógerek csúfot ûzzenek magából?!
BÁLINT TIBOR
Könyvtárosok laudációja Birck Edit Ismert tény Erdély-szerte, hogy a Petôfi Irodalmi Múzeum számos irodalmi emlékhely felújításában, létrehozásában vett részt. Olyan események ezek, amelyeket az erdélyi mûvelôdési intézmények, egyesületek önerôbôl – mivel sem anyagi, sem szellemi erejük nem volt elégséges – nem is tudtak volna megvalósítani. Természetesen az intézmények hatékonyságát, teljesítményét munkatársaik képességei, tevékenysége határozza meg. Birck Edit, a Petôfi Irodalmi Múzeum fôtanácsosa azok közé a meghatározó személyiségek közé tartozik, akik megadják a Petôfi Irodalmi Múzeum súlyát a magyar mûvelôdési életben, aki az intézet utazó nagykövete a külfölddé vált, Magyarországgal szomszédos államokban élô magyarság körében, aki olyan jelentôs munkát fejtett ki itt nálunk, Erdélyben is, hogy munkássága nem maradhatott nyilvános elismerés nélkül. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy néhány szóban felidézzem Birck Edit gazdag munkásságának néhány fontosabb erdélyi vonatkozását, mert több éve együtt dolgozunk irodalmi emlékhelyek kialakításában. Háromszéken Birck Edit vezetésével egy magyarországi és erdélyi szakemberekbôl álló lelkes társaság létrehozta Illyefalván a Jókai és Mikszáth állandó emlékkiállítást, szobrot is állítva a tájainkhoz személyes kapcsolatok révén is kötôdô nemzeti klasszikusainknak. A Kovászna Megyei Képtár által biztosított teremben Benedek Elek állandó-kiállítás, Nagyajtán pedig idén szeptemberben Krizaemlékkiállítás jött létre, szintén Birck Edit vezetésével. Kiemelném annak fontosságát, hogy ezeken a kiállításokon eredetei anyag alig van és mégis rendkívül gazdag a tartalmuk, tanulóknak és felnôtteknek egyaránt élményt nyújtanak. Ez a tény nagyon fontos módszertanilag is, hisz megmutatja a lehetôségét annak, hogy bármelyik településen, még akkor is, ha nagyon kevés saját anyag áll
rendelkezésre, létre lehet hozni emlékkiállítást a településhez kötôdô alkotásokról. És nem is akármilyent! A Háromszéki kiállítások például már bekerültek a turisztikai vállalatok propagandakiadványaiba, mert már ezek a vállalkozások is fontos látnivalóként tartják nyilván ôket. Birck Edit leleményessége kifogyhatatlan. Ennek tárgyi bizonyítékai nemcsak a háromszéki állandó emlékkiállításokon, hanem szerte Erdélyben láthatók. Birck Edit részt vett a fehéregyházi Petôfi-emlékmúzeum valamint a farkaslaki Tamási-emlékház felújításában. Szakmai támpontokat nyújtott a koltói Jókai-kiállítás frissítéséhez, és máris egy újabb terven dolgozik, az érmindszenti Ady-kiállítás felújításán, amivel a következôkben támogatni fogja az erdélyi irodalmi emlékek megôrzését. Az EMKE elismerése az erdélyi magyarság köszönetét és háláját fejezi ki Birck Editnek önzetlen és nagyon eredményes munkájáért. Köszönjük és kívánjuk, hogy minél többet lehessen körünkben!
KISS JENÔ
Birck Edit
Kiss Jenô
3
Györfi József Úgy érzem, azért osztották rám a méltatás feladatát, mert úgy vélték – nem teljesen alaptalanul –, hogy én tudhatom a legjobban, mivel érdemelte ki Györfi József ezt a megtiszteltetést. Annyi bizonyos – és ezt azok is sejthetik, akik nem, vagy alig ismerik –, hogy nem elméleti munkásságával hívta fel magára a figyelmet. Valóban, ô az értékteremtésnek egy egészen más, amúgy göröngyöktôl és buktatóktól korántsem mentes útját járta. Györfi József 1990-tôl lett az udvarhelyi könyvtár igazgatója. A Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár akkori székhelye a Kossuth utca 23. szám alatt volt, egy régi banképület földszintjén. A hirtelen megnövekedett könyvállomány tárolása, az olvasók kiszolgálása szinte képtelen körülmények között folyt: olvasóterem gyakorlatilag nem létezett, roskadozó könyvespolcok a folyosókon, a jéghideg dohos raktárakban, zsúfoltság, a szûk járatokon folyton egymásnak ütközô tolongó emberek – röviden így írható le az intézmény 2001 elôtti állapota. Úton útfélen lehetett hallani: a könyvtár méltatlan
az iskolavároshoz, a Székely Athénhez, ahogyan fennkölten becézgették a lokálpatrióták ezt a valóban szép mûvelôdési hagyományokkal rendelkezô kisvárost. A megoldás felé vezetô út viszont egyre-másra elakadt a kérdés buzgó felvetése szintjén. Ebben a helyzetben Györfi József volt az, aki eltökélte, hogy nem éri be a kérdés átlag-megoldásával. Az ügy civil hátterének biztosítására létrehozta a Bibliofil Alapítványt, melynek segítségével színvonalas mûszaki és audiovizuális berendezéseket, anyagi segítséget biztosított az állandó költségvetési gondokkal küszködô intézmény számára. Székház ügyében pedig kitartó volt és következetes: nem engedte ígéretekkel lefegyverezni magát, a városvezetôk elôszobáinak kényelmetlen “lakója” lett, naponta bizonyítgatva – ha egyáltalán valaki még kételkedett benne –, hogy a megoldás nem tûr halasztást. Hat éven keresztül folyt ez így, míg végre a helyi önkormányzat a kiválóan alkalmas helyen fekvô, de igen leromlott állapotban leledzô, volt Szabó Károly vendéglô könyvtárrá való átépítése mellett
döntött. Következhetett megint a harc az átlag megoldások ellen: meggyôzni az illetékeseket arról, hogy ha már jelentôs beruházás történik, az új székhely valóban korszerû, a követelmények európai színvonalán álló legyen. Újonnan épült magyarországi hasonló intézmények tervrajzait szerezte be, anyaországi szakemberek tanácsát kérte ki arra, miképpen egyeztethetôk ezek a felajánlott épület adottságaival. A tervezés és építkezés több mint négy évet vett igénybe. A gondok, a kivitelezés körüli huzavona, a folyamatos feszültség a célegyenesben törték meg: betegsége megakadályozta abban, hogy igazgatóként érhesse meg az intézmény felavatását. A megbízatást – Györfi József munkásságának méltatását –, a díjazott tisztségbeli utódjaként örömmel és büszkén vállaltam. Az EMKE-díj kuratóriumának döntése teljesen indokolt: ezt mi tudjuk a leghitelesebben igazolni, akik Székelyudvarhely új könyvtárát belakjuk: könyvtárosok és olvasók.
HERMANN GUSZTÁV
A Harmadik Nemzetközi Kisgrafikai Biennáléról Bevallom: amikor Ovidiu Petca kolozsvári grafikusmûvész a múlt év végén megajándékozott a kolozsvári Nemzetközi Grafikai Fesztivál keretében megrendezett III. Kisgrafikai Biennále szemnek is tetszetôs, valóban bibliofil igénnyel szerkesztett és kivitelezett katalógusával, s azon nyomban átpergettem a lapokat, magamban ezt gondoltam: talán kevesebb több lett volna. Ám amikor elmélyedten tanulmányoztam a közölt reprók alapján a kiállított mûveket – mert a tárlat anyagát annak idején csak nagyon futólag tudtam megtekinteni – önkéntelenül is Vörösmarty Mihály hallatlan szépségû bölcselmi költeményének zárómondata jutott eszembe: „Köszönjük élet! áldomásidat, Ez jó mulatság, férfimunka volt!”
4
*** A Pozsonyban született, Ságon élô szlovák mûvész, Vladimir Gazovic három sötét tónusú litográfiájáért (A halak jegyében; Fényûzô mohóság; Tér és idô) vitathatatlanul megérdemelten ítélte oda a tíz jeles mûvészbôl és mûkritikusból álló nemzetközi zsûri a biennále nagydíját. Hiszen ha csupán a katalógusban reprodukált alkotásokat szemléljük is – ami természe-
Karl Georg Hirsch: Lotte Hansweiller exlibrise – fametszet
Szabó Vilmos: Nemzedékek (2000) – linómetszet
tesen messze elmarad az eredeti, kiállításon láthatott alkotások kínálta mûélvezettôl –, a raszteres klisék természetesen nem nyújthatják a nemes technikával, nagy mûgonddal kivitelezett mûalkotások esztétikai élményét, mégis megállapítható, hogy mindhárom grafikája a mûfaj sajátos lehetôségeinek magasiskolájába való betekintésre ad alkalmat, ízelítôt nyújt abból, hogy az alkalmazott technikák értô variálásával, avatott mûvész kezén milyen lehetôségek nyíl(hat)nak alkotó és befogadó számára egyaránt. A hat aequo-díjas listavezetôje, a Borgó néven szerepeltetett „titokzatosan kor nélküli”, inkognitóba burkolózó százhalombattai mûvész szitanyomatai alaposan próbára teszik a szemlélô intellektusát, fantáziáját is, hiszen a felvonultatott mikró- és makróvilág jelzésszerû, vázlatosan ábrázolt színes kavalkádja bizony nem könnyen értelmezhetô. Van ott minden; ha akarom a létezés „in statu nascendi” állapotában, ha pedig nekiiramodik a fantázia, a tárlatlátogató valahol a futurológia sejtelmesen kibontakozó világában érezheti magát. Ám egy biztos: lehet fölötte meditálni. Az ôt követô másik öt aequodíjas mûvész – a szlovák Zdenek Bugán, a budapesti Haász Éva, a Brassó melletti Kissinken élô Cristian Opriš, meg a japán Kyoto Sato és a svéd Jukka Vanttinen – ki-ki a maga univerzumát nyújtja, hol (többnyire) elvontan, hol nagyon is egyértelmûen. Tizennégy érdemdiplomával kitüntetett grafikusmûvész egy-egy repróját kínálja aztán a katalógus, a szemlélôre bízva a mérlegelést. Itt már nemcsak parttalan kisgrafikákat, hanem valódi exlibriseket is látunk, mint amilyenek az orosz Jevgenyij Bortnyikov, a lipcsei német Karl Georg Hirsch gyönyörû fametszetei. De anélkül, hogy teljesen névsorolvasást tartanánk, meg kell állapítanunk, hogy alkotásaik kivétel nélkül méltóak a kitüntetésre. A felsorolásban (is) elsô helyre került Ábrahám Jakabot nem csupán azért kell kiemelnünk, mert neve az ábécé elsô betûjével kezdôdik, még csak azért sem, mert az elsô (1997) és a második (1999) bienná-
lén szerepelt, hanem elsôsorban grafikáinak önértékéért. 1976-tól számos hazai és külföldi egyéni kiállítása mellett rangos közös megmérettetésen is szerepelt, nagy erkölcsi értékû díjakat is elnyert, így vélhetôen a mostani érdemdiploma is csupán egy útjelzô állomás további kiteljesedése felé haladtában. Ugyanez elmondható a német Karl Georg Hirschnek csak a legmagasabb mércével minôsíthetô, remek fametszeteirôl. Nem csodálkozhatunk persze ezen, hiszen utóbbi már a nagyhírû Wojciech Jakubowski nevével fémjelzett, tekintélyes Malborki Nemzetközi Biennálékon (VII. – 1975; VIII. – 1977) is méltóan képviselte hazája kisgrafika-alkotóit, s itt nyújtott teljesítménye – ha lehet – még a korábbiakat is felülmúlta. Érdemes egy kis összegzô statisztikát is elvégezni. Ötvenkilenc országból 362 mûvésztôl hétszáznál több kisgrafika volt kiállítva. Természetszerûen Románia mûvészei képviselték a legnépesebb mezônyt: ötvenhat grafikusmûvész száznál több alkotásával, közöttük tizenöt magyar alkotóval. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy egytôl egyig rangos alkotásokat küldtek be a résztvevôk, így a nagyvilág elôtt sincsen restelkedni valónk. Románia után az argentin mûvészek létszáma volt a legnagyobb: épp félszáz alkotójuk mutatkozott be, többnyire figyelemre méltó kisgrafikákkal. Kár, hogy közülük egyetlen egy sem exlibris. Ennyi a katalógus elsô 120 lapjának a kisgrafikákat tükrözô kvintesszenciája. A fennmaradó mintegy hatvan oldal egy ukrán és egy lengyel mûvész (Oleg Denisenko; Lukasz Milosz Cywicki, valamint a Lemberg-Ilyvó-Lwow város grafikusainak) alkotásait mutatja be, záradékul egy mail art kiállításról nyújt ízelítôt, melynek otthont az Erdélyi Néprajzi Múzeum biztosított. Vitathatatlan: ezek a rendezvények is figyelemreméltó kulturális események voltak – szinte egy idôben a kisgrafikai biennáléval –, de mostani érdeklôdésünk terén kívül esnek, ezért (no meg a térhiány miatt is) ismertetésüktôl eltekintünk.
GÁBOR DÉNES
A katalógus címlapja
5
ARS TYPOGRAPHICA (Kiállítás a Teleki Tékában)
6
2002-ben fennállásának kétszázadik évfordulóját ünnepli a marosvásárhelyi Teleki Téka. Az ünnepi év során reprezentatív anyagunkból válogatott idôszakos kiállítások ismertetik a régi könyv- és könyvtártörténet egy-egy fontos fejezetét. A Teleki-évet 2001. december 8-án az Ars typographica címû kiállítás nyitotta meg: a nyomdászat mûvészetét, a szép könyv történetét mutatja be a nyomtatás kezdeteitôl a 19. századig, amikor megindul a könyvek nagyüzemi termelése – ez a kézisajtóval történô nyomtatás végét, egyben a régi könyvek hagyományosan elfogadott korszakhatárát jelzi. A könyvtáralapító gróf széki Teleki Sámuel gyûjteményének jelentôs részét is a 19. századig megjelent kiadványok alkotják. A nálunk ôrzött könyvtári állományok közül csaknem kizárólag a Teleki-gyûjteménybôl válogattunk, a ránk hagyott örökség szellemében. Bár az erdélyi kancellár közmûvelôdési szempontok szerint igyekezett átfogni minden tudományterületet és a szépmûvészeteket is felölelô Tékájának gazdagítása során, képzett bibliofilként vásárláskor a szép, ép, ritka, különleges kiadványokat részesítette elônyben. Gyûjteménye védelmének érdekében tett intézkedései mai napig szabályozzák a könyvek kezelését; ennek köszönhetôen ôrzôdtek meg régi pompájukban. Albert Kapr szavaival támasztanók alá elgondolásunkat: “Szép könyv az, amelyet szívesen veszünk kézbe, és szívesen olvasunk. Elrendezése legyen célszerû, és közvetítse a tartalmát. Ám a szép könyvet korántsem csak gazdagsága, a felhasznált színek száma, a könyv mérete, drága anyagai vagy a ráfordított szakmai munka mennyisége jellemzi. A könyv használatra készüljön. A papírnak, a betûnek, a tipográfiának, az illusztrációknak és a kötésnek alkalmazkodnia kell az olvasóréteghez, amelynek a könyvet szánjuk. Csak a célszerûségen keresztül jutunk el a széphez. Minden kor és minden társadalom magában hordja a mércét, amellyel a tárgyakat és a szépet értékeli… A könyv külseje alá van vetve a koráramlatoknak és a stílusváltozásoknak.” (Kapr, Albert: Könyvtervezés, könyvmûvészet. Bp., Mûszaki Könyvkiadó, 1971, 11–12.) Az európai könyvnyomtatás megteremtése, ipari-mûvészi rangra emelése Johannes Gutenberg nevéhez fûzôdik. Találmányának lényege a kézi öntôkészülék, amely lehetôvé tette számára, hogy nagy mennyiségben, olcsón, gyorsan állíthassa elô a technikailag kifogástalan betûket; szándéka szerint a legjobb kézírásos könyveket akarta utánozni. Az 1455 és 1500 között nyomtatásban megjelent könyvek, az ún. ôsnyomtatványok közül 52 címet sikerült alapítónknak is megszereznie. Ezekbôl választottunk ki három példányt: egy gót betûs jogi szótárt, amelynek iniciáléit (kezdôbetûit) utólag kézzel rajzolták be és festették ki; (Vocabularius iuris utrisque. Nürnberg, Antonius Koberger, 1481). Az Etymologicum magnum Graecum 1499-ben készült a krétai származású Zacharias Calliergi velencei mûhelyében. Különleges szépségét az élénk piros festékkel hangsúlyozott iniciálék és sordíszek adják. A
harmadik inkunábulum egy fametszetekkel díszített jellegzetes firenzei nyomtatvány. Külön érdekessége, hogy a gyönyörû metszetek a puritanizmusra törekvô Savonarola prédikációihoz szolgálnak illusztráció gyanánt (Trattato ovvero sermone… 1495). A tárlók többségébe a 16. században tevékenykedô neves nyomdászok mûhelyeibôl származó könyvek kerültek. Aldus Manutius (1450–1515) velencei mester több területen is forradalmasítja a tipográfia mûvészetét. A nehezen olvasható, sok rövidítést használó, a kódexeket idézô fraktúr betûk helyett egy új, könnyed betûtípust tervezett, amelyet Francesco da Bologna metszett számára. Az aldinát vagy itáliai kurzívát a számítógépen is megtaláljuk – ez a dôlt betû, az ún. italic. A ma használatos legfontosabb betûfajta, a reneszánsz antikva Aldus mûhelyében készült a római ókorban kialakult majuszkula és a karoling minuszkula egybeolvasztásával. A nagyméretû kódexek mintájára készült nyomtatványok helyett Aldus bevezette a nyolcados formátumú, ma is használatos szokott könyvalakot. A libri portabili (hordozható könyv) feloldja az olvasás addigi helyhez kötöttségét. Az ugyancsak velencei Giunta-dinasztia (1482– kb. 1657), bár visszatért a gótikus könyvtípushoz, sikeresebb vállalkozást vezetett, mert kiadványaival a kor legnagyobb fogyasztójának számító egyházi réteget célozta meg. A család mûhelyébôl származó kiállított két misekönyvet a mikházi ferences szerzetesek napi rendszerességgel forgatták. A bázeli Johann Frobenius legkorábbi példája a sokoldalúan mûvelt nyomdásznak, kiadónak. Baráti köréhez tartozott ifjabb Hans Holbein és Rotterdami Erasmus, aki Froben házában lakott és elsô fiának a keresztapja is volt. A kiadó sikerkönyvei is e két ember nevéhez fûzôdnek. Ezek egyike a tudós humanistának a Vulgata alapján fordított Újtestamentuma. A Holbein rajzaival díszített, A balgaság dicsérete címû másik Erasmus-mûvet már Teleki Sámuel is ritka könyvként jegyzi katalógusában. Hans Holbein még baráti felkérésre dolgozott, ám hamar általános gyakorlattá vált, hogy a kiadók címlapokat vagy a szerzô portréját rendelik meg a mûvészektôl honorárium ellenében. Peter Paul Rubens az antwerpeni Plantin nyomdász- és kiadó család felkérésére, Nicolas Poussin a francia Királyi Nyomda megrendelésére dolgozott. Munkáik mellett tárlatunkon megtekinthetô Lucas Cranach rajzaival díszített címlap és Albrecht Dürer által készített arckép. A francia Étienne (Stephanus) nyomdászdinasztia tagjai tudós mesteremberek voltak, mûhelyeik Párizsban, Lyonban és Genfben mûködtek. Elegáns, jó minôségû kiadványaikban a tartalom és forma harmonikus egységet alkot. Közülük a legjelentôsebb Robert Étienne (1503–1559) humanista mûveltségû filológus és lexikográfus. Tizenegy Ó- és tizenkét Újtestamentum-kiadása a legfôbb franciaországi bibliakiadóvá avatta. Ô tördelte elôször a Szentírás versbeosztását a mindmáig használt formába, és ugyancsak tôle származik a kiadócsalád nyomdászjelvénye, az olajfa.
Igaz ugyan, hogy már az ôsnyomdászok is használnak jelvényt, ám ezt a gyakorlatot csak I. Ferenc francia király (1515–1547) tette kötelezôvé, az elterjedt kalózkiadások visszaszorítása érdekében. A kiadók azonban maguk választhatták meg jelvényeiket, jelmondataikat. A kiállítás fali segédtábláin megszemlélhetôk a bemutatott nyomdászmûhelyek által használt jelvények és díszes iniciálék. Robert Étienne kora legjelesebb könyv- és betûmûvészeivel dolgozott együtt: Claude Garamond kifinomította Aldus antikváját és az antikvához illô kurzívát alkotott. Garamond személyében a betûmetszô és -öntô elvált a könyvnyomtatástól és kialakult az önálló betûöntô mesterség. A 16. század legnépszerûbb és egyben legbíráltabb könyve a Henricus Petri mûhelyében megjelent Sebastian Münster Cosmographiája (Bázel, 1550). A kritikusok felrótták a szerzônek pontatlanságát, például az égtájakat felcserélve közli Európa térképét. Mindezek ellenére a könyv 46 kiadást ért meg és 6 nyelvre fordították le. A Teleki bibliotékájában fellelhetô latin nyelvû Korán igazi csemege; Luther és Melanchton elôszavazta, a bázeli Johannes Oporinus 1542-ben a hatóságok tiltása ellenére megjelentette; az igényes német reneszánsz kötésû példányt a tulajdonosjegy szerint egy bécsi katolikus püspök birtokolta. A nagy földrajzi felfedezések kora az Újvilág felé fordította az olvasóközönség figyelmét. Ezt aknázza ki a Theodor de Bry (1528–1598) alapította frankfurti kiadó, amikor egzotikus útleírásokra szakosodik. Legjelentôsebb az 1590 és 1634 között kiadott 24 kötetes Collectiones peregrinationum in Indiam orientalem et Indiam occidentalem. Kongói életképpel találkozhat a látogató a felnyitott kötet lapjain. A de Bry nyomdászcsalád tagjai jeles mûvészek voltak, kiadványaikat gyakran saját rézmetszeteikkel is illusztrálták. Könyveik szépségét nemcsak a rendkívül gazdag képanyag adja, hanem a szövegelrendezés esztétikája is. A könyvnyomtatás történetében a 17. századot a holland Elzevir kiadó- és nyomdászcsalád neve fémjelzi. Több mint 125 éven át tevékenykedtek Leidenben, Amszterdamban, Franekerben és Utrechtben. A korabeli társadalom megváltozott olvasásigénye új stílus bevezetését sürgeti, könnyen kezelhetô, jó papírra, igényesen nyomtatott, nem túl drága könyvek elôállítását. A különbözô országok történelmét és földrajzát tárgyaló kismonográfiák a külföldi viszonyok iránt érdeklôdô polgárság igényeit szolgálják. Az immár egészen kisméretû, akár zsebben is hordozható könyvek elegáns betûit Christoph van Dyck metszette. A legtöbb kötet címlapját az illetô ország történelmi eseményeit, földrajzi adottságait jellemzô illusztrációk díszítik. A nyomdászleleményesség ékes példáját Lodewijk Elsevir (1540–1617) szolgáltatja, aki az elsô antikvárius volt: gyûjteményeket vásárolt fel és a könyveket egyenként árusította. A 17. század Hollandiájában született meg az elsô pontos, mûvészi kivitelezésû díszatlasz, amely nemcsak a szárazföld, hanem a tengerek és óceánok térképeit is tartalmazza. A mû tizenegy kötetét a szerzô, Willem Jansonius saját nyomdájában jelentette meg, amely az elsô hivatalos kartográfiai vállalkozás lett. A Teleki-gyûjteményben a kézzel színezett, teljes Atlas Maior-sorozat megtalálható.
Christoph Plantin (1520–1589) híres németalföldi humanista könyvkiadó 1555-ben alapította nyomdáját Antwerpenben. Teológiai, tudományos valamint klasszikus munkákat adott ki, a szövegeket neves szakértôkkel ellenôriztette. A kor szellemi nagyjait (Justus Lipsius, Abraham Ortelius, Zsámboki János, Arias Montanus) maga köré gyûjtve dolgozott. Könyvei nemcsak hibátlan szövegükkel, hanem szép betûikkel és mûvészi megformálásukkal is kitûntek. Ô volt az elsô, aki rendszeresen használta a mélynyomás-technikát, bevezette a rézmetszetek alkalmazását és az allegorikus kompozíciókkal való címlapdíszítést, amely utóbb a barokk könyvek jellemzôjévé vált. Korának legügyesebb kezû betûkészítôit (Garamond, Granjon, La Bé) foglalkoztatta. Az illusztrációkat neves mûvészek készítették, gyakran láthatjuk közöttük Rubens rajzait. Christoph Plantin kiterjesztett vállalkozását örökösei további kétszáz évig mûködtették. Antwerpen város 1876-ban megvásárolta a mûhelyt, amely azóta nyomdatörténeti múzeum. A francia Királyi Nyomdát XIII. Lajos alapította 1640-ben az elsô állami nyomdaként Richelieu ösztönzésére. A bíboros felismerte a nyomtatás hatékony és olcsó propagandaeszköz szerepét az abszolutizmus megszilárdításában. Ugyanakkor belevágtak a monumentális, költséges munkák kiadásába is, még abban az esetben is, ha a nyomdaköltségek csak hosszabb idô után térültek meg. A Királyi Nyomdában született meg a klasszicista stílusú könyv, melyet egy Horatius-kötettel mutatunk be: díszcímlapjához Claude Mellan metszette rézbe Nicolas Poussin rajzát (Párizs, 1642.). A klasszicizmus korában a nyomdászok mellôzik a reneszánsz és a barokk stílus által kedvelt díszcímlapokat, iniciálékat, sordíszeket, a terjengôs ajánlásokat. Ezáltal funkcionális lesz a könyv, a szép betûk (a klasszicista antikva) ízléses tipográfiai elrendezése uralkodik. A 18. század nemzeti irányzatai minden országban saját betûtípus megalkotására késztették a nyomdászokat. A korstílus legjelentôsebb képviselôi John Baskerville (Anglia), a Didot-család (Franciaország) és Gianbattista Bodoni (Itália). John Baskerville (1706–1775) birminghami mûhelyében 1757-ben készült el az a kötet, amely Benjamin Franklin kijelentése szerint „a világ legszebben nyomtatott könyve”. Ez a Vergilius-kiadás új távlatokat nyitott, a 18. századi polgári ízléshez alkalmazkodva megszületett az egyszerûség, szimmetria, mértani arányosság jegyében tervezett klaszszicista könyv. Baskerville új, erôteljes antikvát metszett, lapjain a szedés ritkított sorú, nyomdai díszt nem használt. Sok energiát fordított papírjai szatinálására (papír tükörfényesre simítása horganylemezek és hengerek között), a minôségi festék elôállítására és beszerzésére. Saját papírgyárat és betûöntôdét tartott fenn. A francia klasszicista könyvkultúra legjobb teljesítményét a Didot kiadó- és nyomdászcsalád nyújtotta. A könyv méretének megváltoztatása korkövetelmény volt: a felvilágosodás eszméit jobban szolgálta a díszítetlen, kisméretû könyv. A tipográfia több újítása fûzôdik a Didot névhez: Firmin Didot klasszicista antikvát metszett, Francois Ambroise vezette be a tipográfiai pontot, azt a mértékrendszert, melyet ma is használ a nyomdászat. A családi papírgyárban találták fel 1799-ben a papírgépet.
7
A didot-i eszmék legtehetségesebb folytatója Gianbattista Bodoni (1740–1813), a pármai herceg udvari tipográfusa volt. Gyakran kritizálták hiányos irodalmi képzettsége és helyesírási hibái miatt – a szerzô és a nyomdász stílusának különbözôsége kiadványai kárára vált. Inkább tökéletes kézmûvesként és mûvészként tett szert hírnévre. Elegáns és vonzó nyomatai még a franciák teljesítményeit is felülmúlták.
A könyv a 18. században olyanná válik, amilyennek ma ismerjük. Lezárul egy korszak, amelyet a Téka gyûjteménye reprezentál. A szép könyv története azonban itt nem ér véget, az ünnepi év során a közönség találkozhat a tulajdonjegyek (exlibrisek), könyvkötések és a kézzel színezett könyvek mûvészetével is.
BÁNYAI RÉKA – KIMPIÁN ANNAMÁRIA
Valójában miért is rombolták le a Behringer-kastélyt?
8
Amikor még azzal sem voltam tisztában, hogy fogok-e írni egyáltalán, és ha igen mirôl fogok szólni, azt már akkor is tudtam, hogy az eljövendô írásom, majd ezzel a mondattal kezdôdik: Az Úristen a világ megteremtésekor egész biztos, hogy igénybe vette Beszédes István tanácsait, aki végig ott állt a Teremtô egész alkotása idején valahol a háta mögött és besegített a mûveletbe, csak ezt a krónikások, a mérhetetlen hízelgésvágytól vezérelve, elhallgatták eddig. De hát az igazságot nem lehet véka alá rejteni, mint a gyertyát, mert az igazságra valamilyen módon mindig fény derül, mint ahogy arra is természetesen, hogy ebben az írásban is benne van Beszédes István keze, hiszen nélküle holtbiztos, hogy nem született volna meg. Beszédes Istvánnal a vajdasági Kanizsán hozott össze a véletlen, vagy a sors, és aztán szerepet cseréltek, Beszédes folyatatta azt, amit a sors megkezdett. A 49. Kanizsai Írótáborba én tulajdonképpen visszaesôként tértem vissze, ugyanis két évvel ezelôtt, 1999-ben, közvetlen a háború után már részt vettem a táborban, akkor, amikor még javában gôzölögtek a bombakráterek és az indulatok, fegyvert és mindenféle szovjet és jugoszláv kitüntetéseket árultak a piacokon, amikor a közalkalmazottak és a nyugdíjasok már kilenc hónapja nem kaptak fizetést, nyugdíjat, és a piacon éppen úgy nézegették csak a kirakott élelmet, mint mi a kitüntetéseket, a hevenyészett pult alól felkínált fegyvereket, és köztünk mindössze az volt a különbség, hogy nekik nem jutott rá pénzük, nekünk meg nem kellett a fegyver. Már a megnyitó ünnepségen szembejött velünk a leplezetlen éhség. Az ünnepi beszédek után a meghívott nyugdíjasok gyors „szuronyrohammal” vetették magukat a pénz és áruhiány miatt szegényes svédasztalra, s befelé csorgó könnyekkel falták, csak falták a béke oly régóta áhított gyümölcsét, kenyeret, tésztát, a már örökre elfelejtettnek vélt déli gyümölcsöket. Szíven talált a látvány, mert ebben a gyors falásban, a feneketlen gyomorrá válásban, nem a mohóságot láttam, hanem azt az éhséget, amit hazám fénykorszakának köszönhetôen, én is megéltem valamikor, így aztán nem is a kanizsaiak kiéhezett, az állandó éjszakai bombázás miatt örökös álmatlanságban szenvedô nyugdíjasait láttam az asztal körül, hanem a mi gyerekeinket, ahogy körülállják a turistabuszokat, és kóbor kutya módra, csak szemmel kunyerálnak egy darabka csokoládét, rágógumit. Éhes voltam, de a
torkom annyira összeszorult, hogy egyetlen falat sem ment le rajta. Már estefele, a parkban, az elhunyt írók emlékoszlopának a megkoszorúzásakor éreztem, hogy itt valami nagyon-nagyon mélygyökerû dolognak vagyok a szemtanúja, és hálásan kerestem Albert Ernô tekintetét, amiért engem is beválasztott a delegációba. De ez a mélység igazán itt tárulkozott ki elôttem, a kanizsai tanácsterem melletti protokollteremben, ahol az örökösen újra kezdôdô és soha véget nem érô háborúk során ráéheztek az emberi világra, kenyérre, süteményre, déli gyümölcsre, borra, emberi szóra. Ezt az éhséget, ahogy néztem az arcukat, nem a mostani háború hozta. Ez az éhség talán itt munkál bennük, idôtlen idôk óta. Lehet, hogy közös még a Rózsa Sándoréval is, aki Röszkét elhagyva, csak úgy csendben, egyedül az én szememnek, kilovagolt a szamosújvári börtönbôl, és ott vágtázott még egyszer a szentgyörgyi önkormányzat Dacia Novaja mellett, egészen Kanizsáig. Micsoda éhség Istenem! Ezen a gazdag vidéken, ahol úgy sorjáznak egymás után a szebbnél szebb házak és telkek, mintha nem távolodnánk a tartós béke világából, hanem éppenséggel a felé tartanánk. Gondold el, kommentálta Ernô, jövet a bámulásom, ámulásom láttán, az itt élôk valamikor zsebszámra hozták a német márkát haza, és manapság hónapok óta nem láttak pénzt. Istenem, mi lett volna velünk? Mi egyetlen hónapig sem bírtuk volna ki, nyugdíj és fizetés nélkül. Micsoda tartalékok vannak itt! Micsoda tartalékok… És micsoda éhség! Mert hiszen… Nem! Most sem találom a szavakat, mert egyszerûen megszöknek elôlem, akár a levegô ott, amíg magamba szívtam a látványt. Közvetlen a háború után, amikor még a kilôtt golyó süvítve szállt a cél felé, a fegyver csövén még ott vigyorgott fogatlan szájával a másik fölötti diadal, még bombák és aknák állnak lesben alattomban a tavalyi gaz között, és mi itt a teremben már a 47. Írótábor megnyitásán veszünk részt. Kimondani is sok, hát még ténnyé varázsolni?! Negyvenhetedik alkalommal kerül sor a tábor szervezésére! Ez pedig negyvenhét évet jelent, idestova egy lepergett teljes emberöltôt… És azt a mérhetetlen éhséget, meg azt a halhatatlan, konok, a világnak neki- és szembefeszülô kitartást, ami ezt a kis közösséget, Kanizsát, ilyen fantasztikus, erôn felüli vállalkozásba és kitartásba kergette. Kanizsának nincs ipara, az egy kerámiai gyárat leszámítva, ami most a háború után még csip-
kerózsika álmát alussza. De Kanizsa lakói igazán mély gyökeret eresztve állnak a Rózsa Sándor lovának és más nála jóval nagyobb betyárok lovának patkója által barázdálta földön, gyökerük olyan mélyre ereszkedett, hogy háború, éhség és nincstelenség dacára is táplálni, éltetni tudják az írótábort, s benne a meleg emberi szóért, összecsukott tenyér rejtekében didergô szívdobogást. Milyen az ember, azt árulja el, amit félt, és amit szeret. És éppen ez a szívdobogás árult el, éppen ezt a szívdobogást árultam el! A megnyitó másnapján aztán, amikor az iskolaigazgató, hadd ne mondjam ki, írjam le a nevét, az elôzetes megbeszélés ellenére sem, valószínû, hogy a kormányhoz hû, nálunkfele prefektusnak nevezett, ott kormánymegbízottként szidott despota utasítására nem engedte, hogy az iskolájába látogató népes íróküldöttség – szerbek, magyarok – egy rövid irodalmi délelôttön találkozzanak iskolája tanulóival. Áruló mivoltát úgy akarta megoldani, hogy igyekezett szívbôl igazán gyûlölni bennünket, annyira, hogy még a protokollum elemi szabályának, a kézfogásnak sem tett eleget. Pedig hát neves szerb írók és költôk is voltak a csapatban, de ô ragaszkodott a merev parancshoz: nem! Így csak a macskát tették ki valamikor, lámpaoltás elôtt. A hirtelen, nagyívben felpörgetett kezdés után, ez már meredek folytatás volt. Ott álltunk a küszöb elôtt, az éjszakában, és úgy éreztük, nem múlt el a háború, csôre töltött indulatok lapulnak a mélyárnyékban, a Balkán minden titokzatossága, veszedelme itt ólálkodik körülöttünk, mert hiszen abban a percben, amíg a nemeit lôtte ránk apró sorozatokban, a direktor úr tekintete helyett, amibe percig sem láthattunk be, mindazt beleképzeltük, ami rettegésként járta be a világot a háborús évek alatt, és hajlandóak lettünk volna a legkisebb kétely nélkül hitelt adni bármilyen rémhírnek. És akkor a hátunk mögött értünk is szégyenkezô szerb írók közül egy szabadkai rádiós hozza át a hírt, miszerint van a csoportban egy kikindai fiatal szerb költô, aki… És amikor odafordulok, akkor derül ki, hogy nem kikindai fiatal szerb költô, hanem brassói fiatal román író! De én képtelen vagyok átmenni a szivárvány alatt, ami igazából nem is szivárvány, hanem egy szivárvány színûre pingált vasfüggöny, amit a háttérben örökösen meglapuló nálunk prefektus, náluk kormánymegbízott engedett le közénk. És nem tudom, talán, mert hirtelen otthon éreztem magam, talán, mert hirtelen a még régi rendszerben élô Szerbia magyar kisebbségének véltem magam, nem mentem oda a brassói fiatal román prózaíróhoz, csak bólintottam neki, és hagytam, hogy maradjon meg ezután már fiatal kikindai szerb költônek. És ô is, csak bólintott, mert képtelen volt átlépni a szivárvány-falon, felelôsnek érezte magát az elvetélt délelôttért, és az árnyékfelfalta barátságért. És mit ad a sors? Alig két év múlva újra a Kanizsai Írótábor meghívottja vagyok. Azóta megtörtént a rendszerváltás, és az iskolaigazgató iskolájába írókat küldenek. Hiába kérem, hogy én is mehessek oda, a szervezôk félnek, pedig teljes szobatisztaságot ígérek, szólni sem fogok, csupán csak szeme közé szeretnék most már nézni a direktornak. Nem lehet! Megértem ôket, hiszen még mindig olyan törékeny a béke, hogy ki tudja, elég csak egy szemvilla-
nás, és a vékony kéreg elolvad alólunk, s mi máris ott fortyogunk egy új háború, vagy a régi, kiújult háború bugyrában. A Balkánon minden lehetséges… Helyette az oromi Kis Ferenc partizánhôsrôl elnevezett iskolába visznek el, ahol az 1945-ben a Tiszába lôtt áldozatok dédunokáinak arról kellene beszélnem, hogy milyenek is voltak az ötvenes évek. De képtelen vagyok rá. Igazából nem ez, ami megbénítja a szám, csomót köt a nyelvemre, hanem az iskolaigazgató hátát és gerincét melengetô, biztosító könyvtár. Csupa pirosbetûs könyv, ahogy nálunkfele mondtuk valamikor, klasszikusok: Marxék, néhány Lenin és Miloseviè. Nem állom meg, és a hosszú asztal mellôl odabattyogok, hogy közelrôl lássam ezeket a ritkaságokat, mire az igazgató a nagyon elfoglalt emberek apró szégyenkezésével torpan meg a mondat közepén: – Jaj, a könyveket nézi? Sajnos, még nem volt idôm, hogy egy kicsi rendet teremtsek közöttük. – És azt hiszem, ebbôl mindenki érti, hogy miért nem találják Szerbia-szerte a keresett háborús bûnösöket, Karadjicot, Mladicot és a többieket. Visszatérve a bázisra, a könyvtárba, Tolnai Ottó remek elôadása, az ablakról, már-már kiver minden szürkét és szomorút belôlem. Csak azt sajnálom, hogy a szerb kollégák egyetlen szavát sem értem. Alig teszem szóvá, máris tolmács szegôdik mellém, és ettôl aztán vérszemet kapva, mint a vak, aki rájön, hogy még sem vesz el a világban, mert ô is lát valamit, s a többit, meg a biztonságos közlekedéshez szükségest kiegészíti a közösség segítô jóindulata, meglátom, hogy hiszen a téma számomra ismerôs! Az ablak! Hát persze!… Ott a dolgozó szobám ablaka, ahonnan éppen a sokat vitatott, épülô csendôrlaktanyára látok, a fejünk fölé tornyosuló erôszakra, a mindennapunkba beköltözô félelemre, bizalmatlanságra, és hogy én ezt megírtam már. De igazából csak most veszem észre, hogy rémálmaimba nem a mindig dojnát fütyörészô katona les be, hanem még ott áll mögötte valaki, csak eddig nem tudtam ki, de most már tovább látok, és sejtem: Gavrilo Princip. Szólok a frusztrációról, amit ez a panoráma vált ki bennem reggelente. Arról, hogy sokszor hosszú percekre megszöknek a szavak, és úgy is van, hogy csak másnap, vagy harmadnap térnek vissza, mintha közben mi sem történt volna. Aztán elhallgatok, mert nem vagyok biztos benne, hogy szerb barátaim értik, amit mondok. És ezzel, azt hiszem, önként vonom kétségbe a saját állításomat: hogy higgyen nekem más, amikor én sem akarom elhinni, hogy milyen rettenet szakad rám nap mint nap, és aztán ebben az önsajnálatban, magamra szabadított bizonytalanságban már szinte érdektelenül siklok el Beszédes István kihívása mellett, aki éppen arra biztatja az írókat, hogy még mindig nem késô feliratkozni a prózai megmérettetésre, és sûrûn osztogatja Magritte jelképesen felvágott festményének darabjait –– a vállalkozó kedvûeknek. Éppen már ki akarok térni a felkérés elôl, amikor váratlanul a kezem önálló lesz, és elvesz egy képtöredéket, amirôl írnom kell majd. – Mi a határidô? – kérdem Beszédes Istvántól. – Ma délután öt órakor fel kell olvasni a mûvet. Nézem az órát, még vagy másfél óra ebédig, délután még amennyit hozzá lehet lopni a sziesztából. Ez összesen sincs három óra. Hm, kihívásnak nem rossz. – Itt a másik teremben vannak számítógépek.
9
10
Máris le lehet ülni dolgozni. Kiterítem a képet, és egybôl összezavarodik elôttem a világ, nem látok mást csak egy gomolygó, nagy szürke káoszt. Istenem, mi lesz ebbôl? Aztán, mint az asszonyok szokták a guzsalyon, kiválasztok egy szálat ebbôl a nagy összekuszált szürkeségbôl, és kezdem pörgetni az ujjaim közt, mintha orsó lenne, és csodák csodája, csendben és szaporán tekeredik le róla a szál. Arcok, alakok, mozdulatok, illatok, tekintetek villannak fel. És mire rögzíteném ôket, két szerb költô csak úgy otthonosan, panyókára vett etikettel, akárha itthon nálunk történne, jól bevált balkáni szokás szerint, elkezd teleszájjal beszélgetni, majd vitázni, a többivel, persze, mit sem törôdve. Az a vékony fonál, amit az imént megtaláltam, és olyan büszkén már-már világgá is kürtöltem, most egybôl elszakad, és én ott maradok felajzott idegekkel, egy alig-alig elkezdett történettel, amibôl már képtelen vagyok kilépni, mert csak egy kicsi kellett volna még hozzá, és ô kezd el engem írni. Így viszont se kint, se bent, se fent, se lent… De a történet nem hagy! Délután hamarabb lopom vissza magam, és még marad másfél oldalra idôm. Ennyi! Kezdôdik a felolvasás. Felolvasás után, már a vacsoránál, de még mielôtt a költôk híg lére eresztett verseikkel merényletet követnének el a pompás halászlé ellen, odajön hozzám egy filmszínész kinézésû úriember: – Bosko Krstic – mutatkozik be – és gratulálok a felolvasott íráshoz. Én pedig máris segélykérôen pislogok Beszédes István felé, aki odajön ugyan, de különösebben nem izgatja magát sem miattam, sem Boskoért, mert tudja, amit tud, történetesen azt, ha én nem is beszélek sem szerbül, sem horvátul, Bosko, újdonsült barátom, ha kissé törve, aprózva is, de meg tudja magyarul értetni magát. És el is mondja, hogy Erdély nagy szerelmesének vallja magát, járt Kolozsváron, Tusnádon, és mi több, járt Sepsiszentgyörgyön is, amit nagyon a szívébe zárt, annyira, hogy most mindazt, amit Erdélyben és Szentgyörgyben megszeretett, bennem látja megtestesülni, és hát mindezért cserébe fogadjam el magyarul megjelent könyvének, A Behringer-kastélynak (Bosko Krstic: A Behringerkastély. Regény, Forum Könyvkiadó) egy dedikált példányát. Bosko Krstic személyében a mai szerb próza élvonalbeli képviselôjével hozott össze a Beszédes István ujjmozdulatára engedelmeskedô Sors. Röviden, néhány szóban, hadd mondjam el, ki is Bosko Krstic: szabadkai újságíró, irodalmár. 1947. november 1-jén született Miholjacki Martincen (Horvátország). Gyermekéveit olyan bácskai földbirtokon töltötte, amelyek egykor Fernbach, Ungár és Szepes(i) családok tulajdonában voltak. Általános és középiskolai tanulmányait Szabadkán fejezte be. Szerbhorvát(?) nyelvbôl és jugoszláv irodalomból szerzett oklevelet a belgrádi Filológiai Fakultáson. Esszékötete, a Suboticke senke (Szabadkai árnyak) két kiadásban jelent meg: 1992-ben, majd 1994-ben. A Szabadka címû, gazdag kivitelezésû monográfiája 1996-ban látott napvilágot. A Behringer-kastély címû regénye 1996-ban helyet kapott a Nin címû belgrádi hetilap hagyományos és rangos válogatásában az év öt legjobb regénye között. Bányai János a kis kötet (mindössze 160 oldal) utószavában ezt írja: „Bosko Krstic szavait, monda-
tait, a regény bekezdéseit és fejezeteit, mindvégig áthatja valami furcsa, talán éppen Csehovra utaló nosztalgikus és egyben ironikus melegség. A nosztalgia itt e beláthatatlan távolság, a visszavehetetlen múlt megnevezése, az irónia pedig a távolság fenntartása, az elmúlás tényének némileg érzelmes elfogadása. Két egymásnak feszülô tényezôje Krstic narrációjának. Minthogy történeteit, formateremtô írásmódját egészében áthatja ez a különleges érzelmi többlet, Krstic regénye valóban kilép a szerb regénynek a fantasztikumot, a történelmi fikciót, a posztmodern gyakorlatot hirdetô kánonjából…” Én azt hiszem – anélkül, hogy bármiben is ellent mondanék Bányai Jánosnak, a mai szerb irodalom, és Bosko Krstic alapos ismerôjének –, hogy számomra, ha közvetetten is, de ez a csehovi világ mégis inkább ajtmatovi közvetítéssel dereng fel, és ez az ajtmatovi couleur közelebbivé és természetesebbé teszi számomra. Mert hiszen maga Bosko Krstic is hatalmas vargabetûkkel közelít a történet magjához, ami, valljuk be töredelmesen, hogy mint olyan nem is létezik. Nincs történet, csak táj van, egy lerombolt kastély a mélyben meghúzódó világával, a rá és köréje feszülô indulatokkal, amelyeket jócskán megszépít az idô, és a köréjük szövôdô, térben, idôben és témában ide-oda ugráló mese. Bosko Krstic egyetemességében látja az idôt, képtelen egyetlen szegmentumot kiragadni belôle, nála a múlt visszajár a jelenbe, hiszen rég halott polgármesterek és annak szülei árulják portékáikat a szabadkai bolhapiacon, nosztalgia villamosok döcögnek olyan utcákon, amelyeket soha nem érintett villamos kereke. Ez maga az ôrület, mondja ki Bosko, de ha egy lapot fordítasz a könyvben, már újra egy másik múltban találod magad, a felidézhetetlen múltban, a megfoghatatlan múltban, ami talán csak bennünk él igazán, akik hiába keressük például a Behringer-kastély igazi képét, mert nem találjuk, hiszen ahány emlékezô, annyiféleképpen emlékszik, és magyarázza. Nem létezik, csak az emlék, ami a miénk. A Behringer-kastély maga az elveszett, az értelmetlenül elkótyavetyélt múlt, ami után mégis lázas kitartással kutat az ifjú Aldin, akit kezdetben még alig ismerünk, aztán mind közelebb és közelebb kerül hozzánk, majd lassan kiderül róla, hogy köze van a vidékhez, köze van a kastélyhoz, köze van a múlthoz, hiszen az apja, az öreg Aldin kellett volna kiássa valamikor a kastély kútját. A dolgok valahol a mélyben mégis összefüggnek. Ezt Bosko hangosan sehol nem mondja ki, de érzik az örökös csapongásban, amivel váratlan helyzetekben hagyja abba a jelen történetét, és csap át a múltba, vagy történetesen éppen fordítva. Valójában miért is rombolták le a Behringerkastélyt? Ez a kérdés, mint valami gyanú ébredt fel hirtelen az ifjú Aldinban, sok évvel késôbb, amikor már nyoma sem volt a régi kastélynak, amikor újrakezdôdött a falvak, városok, emberek nagy pusztítása. Aldint meglepte a kérdés, mert elôször nyíltak meg elôtte eszmélésének távoli titkai, és kényszeredett, ám megmásíthatatlan vágya támadt, hogy visszatérjen hozzájuk. A régmúltra vonatkozó adatként jelent meg emlékezetében a Behringer-kastély, teljesen váratlanul, amikor a szabadkai bolhapiacon tíz doboz amerikai cigarettát vásárolt egy feketézôtôl, mert abban az idôben a trafikokban nem dohányt árultak, hanem alkoholt. Szóba elegyedett az
olcsó kínai kabátok garmadája mögött megbúvó árussal, a volt polgármesterrel, akit egy menôbb feketézô odaengedett asztala sarkára, hogy kirakhassa saját áruját: némi macedóniai és amerikai cigarettát, német öngyújtókat, magyar villanyégôket, lengyel csavarhúzókat és két üveg orosz vodkát. Amikor Aldin az álcázás ellenére felismerte, a volt polgármester tragikusan alacsony nyugdíjára panaszkodott, mintegy magyarázkodva, amiért kénytelen a bolhapiacon feketézni. Bosko Krsticnél a múlt nem elveszett édenkert, noha az idô ráncokat elsimító hatása nála is érvényesül, miközben, ha nem is idilli világban, de a jelennél kézzelfoghatóan emberibbnek látszó világban felépül a kastély Behringer Jakab, de legfôképpen felesége, Krisztina szeszélyes elképzelése alapján. Csakhogy a kastély, a titokzatos kastély sorsa már eleve elrendeltetett azáltal – íme egy másik módja a múlthoz való kötôdésnek –, hogy maga a kastély is a múltra és a múltban elkövetett pusztításra épült: „Behringer Jakab maga választotta ki a kastély helyét, több kilométerre a fôúttól, valahol a birtok közepén. Egy völgy fölötti dûlôt választott, a völgyben a Krivaja folyócska csordogált, tavasszal vadvizek fakadtak a környéken és kis tóba gyûltek. A környékbeliek szerint hajdanában egy falucska állt itt, templommal, de a régmúlt háborúban mindent leromboltak, a föld és a homok pedig betemette a nyomokat. A közeli réteken legeltetô disznó- és marhapásztorok azt állították, hogy azon a helyen, valahonnan a föld mélyébôl, idônként harangzúgás hallik, de ez valószínûleg csak a közeli falu harangjainak visszhangja lehetett, a szelíd dombháton visszaverôdve, szétszóródott a pusztában és ezt a csalóka hangjátékot játszotta az arra járókkal.” Bosko Krstic anélkül, hogy a múltat vagy a múltbéli állapotokat idealizálná, szán néhány erôteljes tollvonást a kastélybeli gazdálkodásra, a kastély és környezet viszonyára: „– Mi itt a faluban nem szerettük a Behringerkastélyt – állapította meg a bölcs öreg, akit az egymást sûrûn váltogató elnökök mellett továbbra is vezetôjükként tiszteltek a falubeliek. – Ott minden másként volt, mint nálunk. A faluban a barmok szinte a házba is bejártak, istállóbûz érzôdött lépten-nyomon – ott az istállók a háztól távol álltak, és mégis mindig tiszták voltak, a kastély teraszán pedig virág illatozott és puszpángsövény zöldellt. Még az állatok is másmilyenek voltak: a mi marháink és lovaink soványak, betegesek voltak, a kancák nehezen maradtak viselôsek, talán a nehéz munka miatt, a tehenek pedig, ha egyáltalán leborjaztak, kevés tejet adtak. A disznók a birtokon kétszer annyi malacot fiadztak, mint a mieink. A legjobb falubeli lovak sem tudtak lépést tartani a kastély csikóival, ha kocsiba fogták ôket. A gyümölcs is másfajta volt, nagyobb, édesebb: a facsemetéket az úr messze földrôl hozatta. Volt olyan ôsz, amikor nálunk semmi nem termett, ott meg roskadoztak a fák. A mi pálinkánk zavaros és gyönge volt, az övék áttetszô és méregerôs. De ott az emberek is mások voltak. Mindannyian tudtuk, hogy Márta úrnô nem szereti az urat. ” És ebbôl a világból mindössze annyit tudunk meg, hogy Márta asszony nem szereti az urát, s hogy ez ne tûnjön fel, azt a látszatot igyekszik megôrizni, hogy harmonikus házasságban élnek, hiszen a férje Andreas is, megtesz mindent a látszat megôrzéséért.
És az is könnyen megtörténhet, hogy a játékot mindketten olyannyira komolyan veszik, hogy az maga egy adott pillanatban az intézô vad szerelmi kitörése ellenére is, valósággá válik, a színlelés váratlanul átmegy valóságba, ami mögött mélyen dúló érzések lapulnak. De akkor már késô, mert a kastély fölött szétterjeszti árnyait a predesztinált jövô: rövidesen meghal Márta asszony, és kitör a háború. Innen már rohamléptekkel közeleg a pusztulás. Az úr is és az intézô is, mint bármelyik férfiember a környékrôl, bevonul katonának. Érdekes módon a Behringer-kastély pusztulása felülrôl érkezik, nem alulról, ahogy a baljós elôjelek miatt várná ez ember. Ezen mindenképpen jó volna elgondolkozni, és alaposan fontolóra venni a dolgot. Elôször az esô lemosta a tetôrôl a port meg a ráhullott leveleket és ettôl eldugultak az ereszek. A csatornák kilazultak, és amikor a bennük rothadó avar súlya letépte ôket, magukkal sodortak néhány cserepet is. A lyukakon a galambok kezdtek bejárni a padlásra, elszórt magok után kutatva, majd oda is fészkelve, és mindent összepiszkítva ürülékükkel. Esô áztatta a gerendákat, és az egyre nagyobbodó nyílásokon át besütô nap tüzétôl szétszáradt, megrepedezett a fa. Amikor ismét esôs idô járta, a száraz gerendák szivacsként szívták magukba a nedvességet, korhadni kezdtek, gyöngült a tetôszerkezet. A tetô megroggyant, a színes kerámiacserép mintái szétcsúsztak, a víz egyre több helyen talált utat magának, lassan a tartóoszlopok is megereszkedtek, helyenként eltörtek. Aztán véget ér a háború, és lassan-lassan újraindul az élet, de a világ már többet soha nem lesz olyan, mint amilyen volt, mint ahogy a széttört kôkorsót is nehéz teljesen épnek összeragasztani. A háború alatt a Behringer-ménesbôl szétlopkodták a lovakat, a világnak mind a négy tája felé jutott belôlük. A legtöbb elpusztult a harcokban. Néhányat a környezô falvak parasztjai vittek el még az elsô napokban, többre késôbb akadtak rá a határban, eltépett kötôfékkel, ezek maguk szöktek meg a sorsára hagyott ménesbôl. A legjobb ügetôlovak pedig nyomtalanul eltûntek. A háború után a birtokra elôször a kiszolgált katona- és rendôrlovak kerültek, ezekhez társultak a Kolar intézô által a falusi istállókból visszaszerezettek, de ezek többnyire öreg, kiéhezett és tönkrement állatok voltak. Noha inkább mezôgazdasági munkára alkalmas lovakkal, de a ménes ismét föléledt. Az igazgatóság egy távoli vidékrôl származó embert, egy bizonyos Iliját nevezett ki fôlovásznak, aki a háború alatt tanult meg ezt-azt a lovakról. A féltékeny parasztok megalapozatlannak tartották ezt a kinevezést, és az ezzel járó, alig észrevehetô, de mindenképpen kedvezményezett helyzetet, és ezért senki nem kedvelte a férfit. Hát ez már az új világ, ami olyan észrevétlen szivárog be a vidékre és telepszik rá az emberek, a táj és állatok sorsára, hogy alig érhetni tetten. És érdekes módon Bosko Krstic nagyon is tetten éri. Telitalálat, ahogy ezt ábrázolja. Nem hosszas felvezetéssel meséli el a „szép, új világ” meghonosodását, hanem egyszerûen közli a tényt, hogy váratlanul, egyik napról a másikra, a birtokra hazakerült és munkáját újrakezdô Kolar intézô által feltámasztott birtokon fegyenctelepet létesítenek. És ott, ahol valamikor szervezett élet, gazdálkodás folyt, ott mostantól far-
11
Vén Zoltán kisgrafikája
12
kastörvények uralkodnak. És ezt nem képletesen, átvitt értelemben mondja Bosko Krstic, hanem nyílt, egyenes beszédben. A parasztok hozták a hírt, hogy a nagy orosz sztyeppékrôl és a Kárpátokból éhes farkascsordák érkeznek, leölik az állatokat és megtámadják az embereket is. És egy jeges éjszakán, a drótkerítés keleti felénél felvonyítottak az elsô farkasok. A lovak megbokrosodtak, az emberek pedig félni kezdtek. Félelmük, amit késôbb, sorsukba bepillantva kiderül (Ilija a lovász, hivatásos besúgó, a kulákgyilkolásért enyhe fogságra ítélt rendôr, Radulo „a háború alatt eltûnt, majd egyenruhában tért vissza, valami alacsonyabb rendfokozattal, sôt, kitüntetéssel. Senki sem tudta, mivel érdemelte ki…”), nem is volt alaptalan, ha ilyen emberektôl függött a sorsuk. És egy nap bekövetkezik a gyilkosság, aminek jeges szele mindvégig ott kísértett a levegôben, érzôdött, hogy csak az alkalomra vár. Nyomozók váltják egymást, nagy ügyet kerekítve a banális balesetnek látszó gyilkosságból, hiszen az örökösen bizalmatlan és ezért minden irányba szimatoló hatalom önmagát látja veszélyben, és nagy, széles alapokra kiterjedô leleplezést szeretne produkálni. S mivel ez elmarad, egy ideig még folyik a nyomozás, s közben lassan megszûnik a tábor, magára marad a kastély is, hiszen Aldin, a kútásó, képtelen bô forrásra akadni, pedig érzi, hallja a mélyben zubogó vizet, de nem tud utat nyitni neki.
A kastély darabig még áll a lábán, szövetkezet, ilyen-olyan intézmény székel benne, aztán egy szép nap egyenlôvé lesz a föld színével, eltûnik nyomtalanul, s akár a megfejthetetlen gyilkosság, csak néhány nagyon öreg ember véli ismerni a titkát. És az ifjú Aldin megtalálja azt. Kiderül, hogy kisgyermekként mindvégig ott élt a titok közelében: a lovászt, Iliját, a birtokra visszakerült Dragon, a híres Dragon nevû ló rúgta agyon, mert a Márta asszonyba szerelmes intézô, Kolar szaga eszébe juttatta azt a délutánt, amikor szeretett asszonyával a kocsi felborult, és a rájuk találó intézô ki nem mondott szerelmének minden dühével agyba-fôbe verte. De maga Kolar intézô sem maradt életben, miután egy éjszaka felismeri a hazatérésben is bujkáló gazdáját, öngyilkos lesz, felakasztja magát, mert nincs bátorsága urával, aki sejti, tudja, hogy milyen érzelmeket táplált valamikor Márta asszony iránt, szembenézni. Ebben a „százflekkes regényben” ahogy Bosko Krstic nevezi a kisregényt, tulajdonképpen egy trilógia van összezsugorítva, csupán egy keskeny kis nyílást hagyva szabadon, ahonnan elszabaduljon a világ fölé szétterülô kérdés: És vajon mi történt volna, ha az ifjú Gavrilo Princip az elôtt a bizonyos 1914-beli június elôtt járt volna a konopištei kastélyban: Vajon minden úgy történt volna, mint eredetileg? Vagy nem, Princip megváltoztatta volna a véleményét, talán ott marad, beleszeret egy szép udvarhölgybe, vagy elvesz egy vidám cseh kisasszonyt? Vagy ha Ferenc Ferdinánd a végzetes nap elôtt legalább egyszer betért volna Szarajevóba egy baklavára, nem hadgyakorlatra? Így viszont valószínûleg egy vonatban, megbilincselve és betegen, Princip elutazott ugyan Konopište mellett, sors szabta útját járva, de ez a Terezin vára, börtöne és halálzárkája felé tartó út az utolsó útja volt. Ferdiandnak és Principnek a halála találkozott, nem az életük. Ezen a vidéken ezek a leggyakoribb találkozások. És mindezek után az ifjú Aldin a szabadkai bolhapiacon továbbra is ott marad a megválaszolatlan kérdéssel: Valójában kik is rombolták le Behringerkastélyt? Bosko Krstic kérdése tulajdonképpen már elsô vajdasági utamon, még mielôtt ismertem volna a „százflekkes regényét” felmerült bennem, mint ahogy idehaza is számtalanszor felmerül, ahányszor megállok dolgozószobám ablaka elôtt, és próbálok kilesni, tetten érni a félelmeimet. Van, amikor a kérdésre ijesztô kép felel: zöld asztalnál ingujjra vetkôzött komoly urak játszanak. Elôttük felhalmozott zsetonok, azokat taszigálja a krupié hangos vezényszavak kíséretében, amelyek idôkön és korokon áttörve úgy hatnak a fülemben, mintha rég megavasodott parancsszavak volnának. Aztán meg azt is látni vélem, hogy a fényes zsetonok, tulajdonképpen kis népek századokon kínban, verejtékben megôrzött sorsa, ami végül itt a nagyjátékban úgy cserél gazdát, hogy ôk talán nem is tudnak róla, hogy egy borús éjszaka fejük fölött elvándorolt a határ, és ami eddig saját birtokuk volt, a történelem, reggelre már tiltott zónává változott.
BALOGH LÁSZLÓ
KÖNYVPERNYE Néhány évvel ezelôtt hosszabb ideig Nagyenyeden tartózkodtam. Természetesen a kollégium könyvtárába jártam, ahol elévették a ritkaságokat, egyedi példányokat, amelyek után még Zwack úr is megnyalná unikumos szája szélit. Mutogattak ott egy fokos ôsnyomtatványt (1500 elôtt sajtolták Gutenberg receptje szerint), amelyet egykor Herepei tanár úr fedezett fel kiránduló diákjaival a Mócvidéken. Szelíd öreg néne ült a fejôszéknek kinevezett fatáblás köteten, kecskéjét tejeltette azon a könyvön, melynek még 1849-ben kelt lába Jánk ügyvéd úr vagy Axente nagyon Szever tudós úr forradalmi tevékenysége nyomán. Nem kellett még száz év sem, hogy az, ami akkor talán sajnálatos és ritkább kivételnek számított, általánossá váljék. A háborúnak még vége sem szakadt Ajrópában, midôn – így tanították nekünk negyven-ötven esztendeje – az RKP máris hozzálátott a tömegek nyomására a földosztáshoz. A parasztság önhatalmúan kezdte szétparcellázni minden falu határában a termôföldeket, amelyre évszázadok óta vágyott, igényt tartott. Jogosan, mondták és jött a kegyetlen kizsákmányolás címû kislemez A oldala. (B oldala az Államosítás nevet viselte.) Ezzel mintegy megszûnt a földesúri osztály osztálynak lenni, szétszakadtak a félfeudális viszonyok a mezôgazdaságban…, ha jól emlékszem a sláger szövegére. Aztán eléadták a volt kizsákmányolók kényszerlakhelyre terelését, kit városra, kit megyeszékhelyre, kit a mostohahaza legszebb tájaira örömmunkára. (De kár gúnyolódni, szólok magamra, a fogatlan oroszlánnal.) Amirôl már csak meséltek, halkan, oldalra pillantgatva, soha sem a faluban lakók mondták nekünk (könyv)történész idegeneknek, hanem a leszármazottak, a régen elkerültek, az elûzöttek, a külföldön élôk, de mind szemtanúk, hogy ezzel a tulajdonossá válással egyszerre dúlták szét, barmolták szerte kegyetlenül a kastélyok, udvarházak, nemesi kúriák, papilakok berendezését, belvilágát. Eleinte azt mondták, hogy az átvonuló, kihátráló német csapatok, aztán aho-
gyan az idôk vidámodtak Ceaušescu alatt, a szovjet csapatok, még késôbb az ôskommunisták, a városról küldött aktivisták, régiségkereskedôk, atommag-hasogatók, marslakók... Csak a helybeliek hallgattak mindenütt a falvakon. Az egykori jobbágyok leszármazottai, zsellérunokák, kisgazdák (nem politikai kategória, hanem gazdasági), szegényparasztok, földmunkások. Hiszen a tükrös szekrény és a vitrin, a porcelán és damaszt, a hajlított empire-szék, az ezüst, a festmény és gobelin hamar gazdára talált, majd továbbvándorolt élelmes régiségkereskedôk felé, szétbogározott az egész európai medencébe – patrimonium-tövény ide vagy oda – negyven-ötven év alatt. Minden házba jutott egy matrac vagy egy hímzett falvédô, régi pruszlik, párta, tányér. ôrzôdnek a ládák mélyén, mára már családi örökség, melynek eredetérôl a dédunokák semmit sem tudnak. Nem is világosítják fel ôket. Minek bolygatni a múltat? Hiszen sokan csak most nyerik vissza azt a darab földet, amit 45-ben kaptak azoktól a fránya kommunistáktól. Vagy akik korábban, az 1921es földreformmal szerezték magyar földesuraiktól. Ebbôl az erdélyi magyar paraszt vajmi keveset látott akkor, noha a 45-ös máséból osztogatás neki is adott némi elégtételt. Eltûntek azok a bonchidaihoz hasonló fôúri, kisnemesi belsôk, házi múzeumok, zeneszobák, társalgók, szalonok, módos régi különleges konyhák, amelyek még ôrizték az Árva Bethlen Katák és Wesselényi Katák, Bánffy Jozefák és Teleki Sámuelnék receptjeit, ételeik ízét, edényeiket. Elporladtak nyomtalanul azok a székek, melyekben Kemény Zsigmond és Bölöni Farkas Sándor, Wesselényi Miklós és Széchenyi István, Bánffy Miklós, Bethlen Miklós és Kemény János báró és gróf író urakk üldögéltek egy délután, egy életen át. És persze nyomukat vesztettük visszahozhatatlanul, a helyreállítás reménye nélkül a magyar nemesi, erdélyi könyvtáraknak, könyvgyûjteményeknek. Ritkaságoknak és napi olvasmányoknak, jó lektûröknek és aláhúzott böl-
Walter Frigyes plasztikmetszete
cselôknek, jegyzeteknek, feljegyzéseknek, naplóknak, leveleknek, szerelmes céduláknak és behajtott szélû névjegyeknek, melyen egyegy nagy név csillogott, miközben az Erdélyi Múzeumot szervezte, az Erdélyi Gazda-egyesület gondolatát fejtegette. Akirôl ma a dédunokák talán a Sapientiaegyetem valamelyik elôadásán újra hallhatnak. Hamuvá és pernyévé váltak. Nem 1849 vagy a középkor vörös kakasa szállt föl a kastély tékájára, hanem a szétosztogatott könyveket vitték haza, lapról lapra gyújtottak be vele, amíg a készlet tartott. Letették ôket ólhoz járdának, kôlap gyanánt, beragasztották vele a törött ablakokat, kitömték a ruha derekát. Leleményes az emberi elme latinul, németül, franciául, magyarul, angolul, görögül egyaránt. Elsô kiadásokkal, ritkaságokkal, aranyozott lapszéllel, bôrkötésben, pergamennel ugyanazon malôrök estek meg. Mily ritka a tûzbôl mentett könyv! S az a tanulni vágyó gyerek, öreg, ki megsejtette, értékek válnak füstté. Az emberek után. Erdély szellemiségének históriája azért lesz csonka mindörökké, mert egyszer-kétszer jót lehetett melegedni Platón és Arisztotelész, Balassi Bálint és Kemény Zsigmond lángjainál.
SEBESTYÉN MIHÁLY
13
Könyvet – összefogással
14
Jártak már jobb idôk is a könyvvásárlókra. Ha meg a vidéki iskola könyvtárának állománygyarapítására gondolunk, a nem éppen rózsástól a kétségbeejtôig terjed a skála. Így van ez Vajdaszentiványon is, ahol az iskolai könyvtárból már igencsak elfogytak az új könyvek, részint elrongyolódtak a használatban és le kellett ôket írni, részint meg a nebulók magánkönyvtárainak nem éppen szabályos bôvítési forrásául szolgáltak. Tény az, hogy alig van már háziolvasmány, és mivel a megyei könyvtár messze esik, az újabb diáknemzedék már nemzeti és a világirodalom klasszikus mûveinek ismerete nélkül fogja elhagyni az iskolát. E gond felismerésével látott neki Nagy Erika helybeli tanítónô a hiány pótlásának. A vásárhelyi könyvvásáron megkeresett néhány kiadót, könyvadomány reményében. Így érkezett az elsô adománycsomag a Pont, Apáczai és Lyra kiadók jóvoltából. Azonban az adományszervezésnek nem volt itt vége, mert ígéret született a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó és a csíkszeredai székhelyû Erdélyi Magyar Könyvklub részérôl, hogy nemcsak könyvekkel támogatnák a kezdeményezést, de egy találkozó keretében szívesen mesélnek a szentiványiaknak az intézmények tevékenységérôl, sôt írók, szerkesztôk és elôadómûvészek tolmácsolásában kis felolvasó-délutánt tarthatnának. Erre az eseményre végül február 16-án délután került sor a vajdaszentiványi Zichy–Horváth Egyesület szervezésében, amikor a gyerekekkel és kisebb számban felnôttekkel zsúfolásig telt kultúrotthonban Fodor Sándor író, H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója, Balogh Zoltán, az EMKK ügyvezetôje, Jászberényi Emese, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztôje, Györffy András színmûvész, valamint alulírott állhatott a közönség kíváncsi tekintete elé. Szentiványi származású lévén, nekem jutott a szerep, hogy házigazdaként a vendégeket köszöntsem, de a Mûvelôdés szerkesztôjeként a másik oldalról is megszólalhattam, ismertetve egyrészt a lapot, fôleg a szentiványi vonat-
kozásban közölt adatokat, és másrészt átadjam a szerkesztôség adományát. H. Szabó Gyula vette át a szót és mesélt arról a munkáról, amit a kiadó végez, aki középen áll a könyv készítési folyamatában, hisz az ô szerepe, hogy a szerzôvel, szerkesztôvel, nyomdával, terjesztôvel – újabban a támogatóval is – tartsa a kapcsolatot, tevékenységüket összehangolja, hogy végül az olvasó hozzájuthasson óhajtott szellemi táplálékához. Ahhoz, amibôl a Kriterion jóvoltából többpolcnyi jutott a szentiványiak tulajdonába. Balogh Zoltán az EMKK könyvterjesztési módjáról beszélt, kiemelve, hogy a profithozó könyveladás mellett szívügyüknek tekintik az erkölcsi hasznot hajtó adományozást is, fôleg a szórványban, meg az információforgalomtól elkerült helyeken. Adományuk száz fölé rúgó listáján a díszhelyet a Magyarok Krónikája impozáns kiadású lexikona foglalta el. Köszönet érte. Fodor Sándor felolvasására várt mindenki a legjobban. Mondjuk a gyerekek a valóságos hôssé vált óriásszívû törpe, Csipike kalandjait óhajtották inkább hallani, de amint az kiderült, már egyáltalán nem kapható a könyvesboltokban, így hát mutatóban sem volt nálunk. Ám Sándor bácsinak került más írása a Kriterionnál megjelenô életmû sorozatban, amit mind a felnôttek, mind a gyerekek élvezettel hallgathattak. Végül Csipikérôl is szó esett, de ez már a program hivatalos része után, kötetlen beszélgetés formájában, ami azért is volt jobb, mert az oldottabb légkörben a gyerekeknek is kinyílt a beszélôkéjük, és végül igazi minitalálkozó hangulata kerekedett a dolognak. Itt kell megjegyezni, hogy eljöttek a szentiványiakon kívül a marossárpataki, gernyeszegi és a marosszentgyörgyi iskola tanulói is, jelezve, hogy a jó gyermekkönyvre mily nagy igény van. Visszakanyarodva a történtek menetéhez, legvégül a Kriterion és a Marosvásárhelyi Rádió gondozásában megjelent, erdélyi magyar költök verseit tartalmazó lézerlemezt (CD-t) ismertette a szerkesztô, Jászberényi Emese. Mivel a ver-
seket a vásárhelyi színmûvészek tolmácsolják, Györffy András ezúttal élôben adott elô néhányat a hangulat ünnepélyessé fokozásával. A vendégfogadók köszönetük jeléül kis összeállítást mutattak be a falu tánchagyományából. Mi kell ahhoz, tehetnôk fel a kérdést, hogy a bevezetôben jelzett, vidékünkön oly gyakori iskolai olvasmányhiányt kisebbítsük? Elôször is kell egy lelkiismeretes helybeli személy, aki elindítja a folyamatot, kiadóknak, terjesztôknek ír, kilincsel. Aztán jó, ha van egy civil szervezet, aki átveheti, és felelôsen kezelheti az adományokat, esetenként még pályázatokon is képviselheti az ügyet. Aztán kell a kiadók jóindulata, az a felismerés, hogy az adományozás vagy rendkívüli árengedmény adott esetben jó reklámfogás is az erkölcsi haszon mellett. Végül minden könyv és könyvtár sorsának a beteljesítôje az olvasó, hát az kell, hogy a könyvet igényeljék, kérjék, követeljék. *
A vajdaszentiványi Zichy–Horváth Egyesület szívesen fogad további könyvadományokat könyvtárak, kiadók, civil szervezetek vagy magánszemélyek részérôl. Fôleg irodalmunk klasszikusainak mûveire lenne igény, továbbá minden olyan könyvre, amit általános iskolai tanulók haszonnal forgathatnak. A küldeményeket, esetleges kérdéseket a Mûvelôdés (Könyvesház) címére várjuk köszönettel.
SÜTÔ FERENC
SIKERÜLT! Derûlátó alaptermészetem dacára azt hittem, nem sikerül. S ha kudarcba fullad a kezdeményezés, legfeljebb elkönyveljük: még egy dolog, ami nem sikerült. De mert az ember örökké látni akarja a jót, hát üsse kô, ha nem sikerül, hát akkor nem, de az ötlet mindenesetre ragyogónak bizonyult. Ilyes belsô morfondírral bandukoltam a volt megyeháza felé október huszonhatodikáról huszonhetedikére virradó éjszaka, midôn a Bazár toronyórája réges-rég elütötte az éjfelet. Gondolván, hogy éjnek idején a diáksereg, mármint a kisebbek otthon maradnak, a nagyobbak pedig a Bunkerbe menekülnek a hideg s a technoôrület elôl – éjszakai olvasónak kértem magam. No nem azért, hogy mennél kevesebben halljátok, emberek – földim, Benedek Elek könyörtelenül ôszinte és tiszta publicisztikája száz esztendô múltán is betûrôl betûre érvényes…–, hanem, hogy az elképzelt holtidôben legyen, aki vegye s vigye, tovább, tovább a váltást. Aztán az olvasóteremben kiderült: tévesnek bizonyult a morfondír. Felborult ott minden elôzetes beütemezés, jó fél s tán órákat várt mindenki sorára, tekintettel arra, hogy a diáksereg egyszerûen megszállta a könyvtárat. Bánta a fene, amikor az olvasmányok jobbnál jobbak valának, s hát még a jó kis Társaság! Kétezeregy október huszonhatodikától másnap délután öt óráig percre pontosan huszonnégy órán keresztül folyt a felolvasás a megyei könyvtárban. Százötven olvasó rótta Móricz Zsigmond, Hamvas
Béla, Benedek Elek, Antoine de Saint Exupéry, Gabriel García Marqes, Mark Twain, Charlotte Bronte, Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Illyés Gyula, Ion Luca Caragiale, Tamási Áron, Szabó Dezsô, Bodor Ádám, Mikes Kelemen, Rejtô Jenô, Kolozsvári Grandpierre Emil, Slawomir Mrozek, Faludy György és sok-sok jeles tollforgató sorait. Olvastunk-hallottunk regényrészleteket, novellákat, moldvai csángómagyar népmeséket és egyszerûen „csak” meséket, balladákat, történelmi tanulmányrészletet, rekeszizmot görcsbe rántó humort, komor-komoly publicisztikát, gyermekverseket. Olvasott polgármester, tanár, tanító, könyvtáros, színmûvész, színházigazgató, dramaturg, vámellenôr, néprajzkutató, újságíró, helytörténész, vállalkozó, képzômûvész, muzeológus, muzeográfus, megyei tanácselnök s alelnök, könyvtárigazgató, városi RMDSZ-elnök, múzeumigazgató, mérnök, szociális munkás, szerkesztô, lelkész, nôvér és diákok, diákok, diákok, sokan, sokan, nagyon sokan, kik valának az olvasótábor derékhada. S olvasott egy óvodás, kérem, tisztelettel, egy óvodás! Kelemen Fruzsina személyében, ki elhozta nekünk meséinek és hôseinek kedvencét, A csillagszemû juhászt. S nem volt megállás napnyugtától napnyugtáig. Elfogyott negyven liter almalé, ugyanannyi kávé s tea (felnôtteknek kupica pálinka). Ráment egy éjszaka, bekarikásodtak a szemek, de kit érdekelt mindez, amikor olvasni s felolvasni, róni a betûbarázdákat olyan öröm, hogy azt elmondani nem, csak érezni lehet. Ez volt öreg vármegyénk – Háromszék – történetében az elsô, de nem az utolsó olvasómaraton. Sikerült!
BENKÔ LEVENTE
KÖNYVTÁROSI MÚLTAM ÉS JELENEM Ha nem számítom azt, hogy fiatal legényke koromtól – mint akinek a humán tudományok iránti érdeklôdése korán megnyilvánult – a családi könyvtár rendben tartása az én feladatom volt, komolyabb formában 1939 ôszétôl lettem könyvtáros. Szép érettségi eredményemnek köszönhetôen egyetemistaként ingyen jutottam lakáshoz, koszthoz, de ennek fejében könyvtárosi szolgálatot kellett teljesítenem Kristóf György professzor oldalán a magyar nyelvészeti és irodalomtörténeti tanszék könyvtárában. Mondanom sem kell: igaz boldogságot jelentett az, hogy saját kulcsot kaptam a tanszékhez s bármikor bemehettem. Rendezgettem a könyveket, kiszolgáltam a könyvigénylôket, vagy csak leültem az egyik asztalhoz s olvasgattam.
Kristóf professzor megbízott egy különleges feladattal is. Jancsó Elemér – akivel ekkoriban ismerkedtem meg – már elindította az Erdélyi Ritkaságok elnevezésû sorozatot. Ebben kellett megjelennie a professzor gondozásában Péterfi Károly A vizsgálódó filozófiának systemája harmadik részeként az Ízléstudomány vagy Esztétika címû kötetnek. Nos, abban az idôben még az írógép használata nem volt általános, a nyomdába a szó szoros értelmében vett kéziratot vittünk. Péterfi Károly elég nehezen olvasható, kéziratban maradt mûvét be kellett másolni. Ebbeli ténykedésemrôl a professzor nem feledkezett meg, mert az utolsó, 135. oldalon ez áll: „A kéziratot a 23. lapig magam, onnan végig Szabó György hallgatóm másolta – odaadással
Kazinczy Gábor rézkarca
és hûséggel”. Különben Kristóf György közvetlen, jókedélyû ember volt. Egyik elôadásán, már nem tudnám megmondani, milyen apro-
15
póra, elmesélte, hogy egyetemi hallgató korában a török nyelv és irodalom kolozsvári professzora megkérdezte, mik a tervei az egyetem elvégzése után. Ô erre azt felelte, hogy talán akad neki is valahol egy tanári állás. Mire a professzor: „Legyünk észnél! Kérjen ösztöndíjat, menjen ki Konstantinápolyba, két évig látogassa a kávéházakat, s amikor hazajön, állást kaphat az egyetemen, mint a török nyelv tanára”. Itt az elbeszélô megállott, hatásos szünetet tartott és így folytatta: „Hát, a dolgok nem így történtek. De nem történtek rosszul, ahogy történtek”. Másodjára a marosvásárhelyi úri kaszinó könyvtárosa voltam 1945 ôszétôl 1947 ôszéig. Frissiben tértem haza a deportálásból, a szovjet „paradicsomból” s állásért folyamodtam a római katolikus
fôgimnáziumban. Az állást meg is kaptam. Nemsokára igazgatóm, egyben volt francia tanárom, Gampe József megkérdezte, nem vállalnám-e az említett könyvtár vezetését, mert ô – igazgatói elfoglaltságai miatt – nem tudja folytatni ezt a munkát. Vállaltam. Igazgatóm bemutatott dr. Fekete Andornak, a kitûnô ügyvédnek, aki a kaszinó elnöki tisztét töltötte be. Megkaptam a megbízást; kényelmes és hasznos feladatnak bizonyult. Hetente kétszer tartottam nyitva, kiszolgáltam a jórészt hölgyekbôl álló olvasóközönséget, ugyanakkor magam is sok jó könyvet olvashattam, mert a könyvtár fôleg a színvonalas szórakoztató irodalom termékeibôl állott. Harmadik, egyben utolsó könyvtárosi munkám már csak családi könytárunk kezelésébôl, rendez-
getésébôl áll. Ámde itt beszámolhatok egy „korszakalkotó” újításról. Mivel idôs korom folytán sokat gyengült a memóriám és több könyvet csak hosszas keresgélés után találtam meg, minden könyvemrôl cédulát készítettem. A cédulák jobb felsô sarkán jelzés olvasható, például SzJ 3h. Ez azt jelenti, hogy a háromrekeszes szekrény jobb oldalán, a harmadik sorban, hátul található a keresett könyv. Más példa: EK 1e, vagyis az elôszobai kispolcon az elsô sorban elöl. Három hétig dolgoztam ezen a topográfián, de megérte, bárkinek ajánlhatom. Kár, hogy életemnek ezt az egyetlen találmányát nem szabadalmaztattam, pedig – ki tudja! – talán még Nobeldíjat kaphattam volna érte.
SZABÓ GYÖRGY
Dante-mûhely 2. Ének a Pokolból A Könyvesház 2001/1-es számában közöltük Dante halálának 680. évfordulója alkalmából az Isteni színjáték újabb magyar tolmácsolását az Olaszországban élô Lôrinczi László tollából. Ezt folytatjuk alább két énekkel s a hozzá fûzött jegyzetekkel.
Tizenkettedik ének (A vérfolyam partján)
Gy. Szabó Béla fametszete a Dante-sorozatból
3 6 9 12 15 18 21 24 16
A hely, hová magasról mélyre tartva leértünk, köves volt, s attól, mi rajt’ ott kitárult, bármely szempár megriadna. Miként a hegy, mely lerontá a partot az Adigén, Trentónál közelebbre, mert rengés érte vagy csak megcsuszamlott, és sziklás csúcsa lentig hengeredve nagy tömegét a völgylapályra dobta, s most oldalán bárki le is mehetne – örvényünk így zuhant a mély torokba; s a messzi, csipkés vápaszélen fönt terpeszkedett Kréta szörnylakója, ki áltehénben fogant vala régen; csak nézett, önmagát tépve-sebezve, mint az, ki dühét rejti bensejében. De Bölcsem odakiáltotta: – Nemde Athén vezérét sejted most elôtted, honodban ki halálodat kereste? Lódulj, te bestefi! Ez itt a völgyet nem nôvéredtôl kitanítva járja, csak kínját látni mind e szenvedôknek. – Nézd a bikát, kinek lazul igája, mikor a gyilkos bárd lecsap a vadra, de nem fordulhat, s szökdös rúgkapálva, ilyen volt Minotaurus haragja; az látta, s rámkiáltott: – Fuss a mélybe!
27 30 33 36 39 42 45 48 51 54 57 60 63 66 69 72 75 78 81 84 87 90 93
Jobb lesz neked, míg dühét kiadja. – Mentünk tehát, a dúlt kövekre lépve, melyek a lejtôn szerteszét hevertek s inogtak lábam újult nehezére. Eltûnôdtem. Szólt: – Tán eme kiterjedt romra gondolsz, s a szörnyre, aki ôre, s dühét szavamnak fékeznie kellett. Tudd meg, hogy nemrég, amikor e völgybe jövék, s tovább, az alsó véghatárig, a szikla akkor nem volt még ledöntve. De mielôtt – ha elmém nem hibázik – jött volna Az, hogy Dicstôl elragadja, mint fönt nagy prédájának hitt e másik, a bûzös katlan repedve-hasadva megrendült; s azt hívém, a Mindenekre ismét eljött a vonzás ôsi napja, mely – mondják – többször káoszba vezette; a régi szikla akkor tört szilánkra, s kövét emitt és arrébb dobta szerte. De nézz a völgybe: közel már folyása a forró vérözönnek, hol örökre ázik, ki másoknak erôvel árta. – Ó vak harag, irigység kerge szörnye, mi rövid létünk gonosz izgatója, s az örökösben eme kínba lök le! Egy roppant partot láték, körbe fonva a tért, hogy felsô peremét kerítse, miként utam hû kísérôje mondta. S hol ösvényt vágott szegélye a szirtbe, egy sereg kentaur, mintha vadászna, rohant sorban felénk, íját feszítve. Látván, hogy ereszkedünk, mind megálla, majd három közülük elôbbre lépett, íját-nyílát felkészítve csatára. Egyik kiáltott: – Mi a büntetéstek, hogy erre indultatok le az aljba? Onnan beszélj, s ha nem, nyílam elérhet! – De mesterem így válaszolt: – Szavadra Kéronnak felelünk, közelre menve; csak ártott lelked mohó indulatja. Megérintett. – Ez Nessus, kit szerelme – mondá –, szép Dejaníra vitt halálba, de bosszúját ezért maga szerezte. S ki lehajtja fejét, középen állva, a nagy Kéron, Achilles jótevôje; amaz Pholos, a legnagyobb garázda. De ezrivel vigyáznak még a völgyre, s nyilaznak, ha a vérbôl bármi lélek a bûne szintjénél fentebbre törne. – Elôttünk voltak már a fürge lények; Kéron egy nyilat vágatára fogva, vele szakállát, mely arcán tenyészett, nagy szájától álla alá sodorta, s így szólt társaihoz: – Föltûnt-e nektek, hogy billeg, min a hátsó áll, ha nyomja? holtak lába ilyesmit nem tehet meg. – De mesterem, ki már szügyéhez ére, hol két természet átalakul egynek, így válaszolt: – Hisz él! Az ám, szegényke! Be kell járnom vele e bús világot, hová a szükség hozta, s nem a kénye. Aki a mennyekben hallelujázott, elhagyván ezt, küldte új feladatra; nem lator ô, és én sem vagyok álnok. Az akarathoz, mely mindezt kiszabta, s nekem e sötét útra kelle térnem, adj valakit, hogy mellettünk maradva
96 99 102 105 108 111 114 117 120 123 126 129 132 135 138
a rejtett gázlókon majd átsegéljen, s ha kell, emezt a hátára emelje, mert nem szellem, hogy repüljön a légben. – Megfordult jobbkéz felé Kéron erre, s Nessushoz szólt: – térülj, s vezesd vigyázva; ne tûrd, ha más csapat kötôzni merne. – Beálltunk így hû vezetônk nyomába, a vértôl habzó mocsarat kerülve, hol messze szállt az ázók bôsz siráma. Volt ott, ki szemöldökéig merült le; s a nagy kentaur így szólt: – Csupa zsarnok, kiknek halál és rablás volt a bûne; most irgalomért könyörög a hangjok. Az Sándor, s Dionysos, ki zsarolta Szicíliát, amíg uralma tartott; akinek ott sötét haja befonja fejét, Azzolino, s vele a szôke Opizzo Esti-bôl; és ezt – a monda igaz! – a fogadott fia megölte. – Költômhöz fordulék, de így feddett meg: – Az elsô ô, én második mögötte! – A kentaur megállt, tövén a helynek, ahol a forró örvénybôl kiválva nyakig magasodtak felénk a lelkek. Majd rámutatva egy magányos árnyra, így szólt: – Úr színén döfte át a szívet, mely Themze partján enyhét nem találja. – És láték másokat amott, akiknek már szint fölé nyúlt feje és a melle; többet felismerhetett a tekintet. Majd lassanként a vér apadni kezde és csak a lábakat égette habja; jó helynek tûnt leszállni a mederbe. – Látod, az innensô parton haladva, hogy folyása itt mennyivel sekélyebb – mondá a kentaur –, alig takarja alját, de tudd, hogy túl majd újra mélyed, és szintje végül oly magasra megnô, hogy nyöghetik a zsarnoki vezérek. Isteni igazságtól sújtva, elsô Attila, ki a Földet ostorozta, majd Pirrhus, Sextus, s könnyeket eresztô – a hôségtôl ezt örökre fokozva – két Ranir: Corneto, s Pazzo, a párja, kik háborút hoztak az utazókra. Ezzel fordult, s belegázolt az árba.
Jegyzet A Pokol Tizenkettedik éneke is egy nem könnyû „behatolással” kezdôdik… Ti. az Égiek nem látták el Vergiliust pontos és határozott tartalmú „laisserpasser”-val – esetleg jelszóval –, hogy sok teketória nélkül leküzdhesse a különféle kapukat-bejáratokat ôrzô szörnyetegek, ördögök stb. ellenállását. Nem egyszer cselhez, vagy egyenesen új, azonnali égbeli segítséghez kell folyamodni, hogy védence, a Költô, megkapja a belépési engedélyt. De ebben az énekben elég a megfontolt, tréfásan is okos szó, s kitárul elôttük a Pokol Hetedik köre. Bántatlanul leérhetnek tehát a rettenetes bûzt árasztó vérfolyamhoz, amelyet Dante itt nem nevez meg, csak késôbb, a Tizennegyedik énekben (Phlegeton). Furcsa egy folyó ez! Görög elnevezésébôl tüstént kiderül, hogy tûzforró (ezért vörös is); de sok helyütt annyira elsekélyesedik, hogy tapicskolni lehetne benne, s már inkább lápnak vagy ingoványnak tetszik. Miért fontos ezt kihangsúlyozni? Azért, mert az ide „beutalt” bûnö-
17
sök a vétkük súlyossága szerint merülnek alá a habjaiban, szemöldöktôl bokáig, különbözô fokozatokban. És a büntetésük az, hogy áznak! De ez annyira fájdalmas, hogy a szerencsétlenek sírása-üvöltözése messzire elhallatszik – köztük például az Attiláé is… El tudjuk-e képzelni a zokogó-jajgató Isten Ostorát? Hiába, a Pokolban ez is lehetséges… Amint tudjuk, Babits címekkel látta el az Isteni Színjáték énekeit. Tették és – íme – teszik ezt mások is, fôként a népszerû kiadásokban. Vajon Dante helyeselné-e? Nem egy megjegyzésébôl az derül ki, hogy folyamatos elôadásra törekedett, s nagyon is egységesnek tartotta poémáját. A mi szemünkben minden inkább csak a Purgatóriumra és a Paradicsomra vonatkozhatik, mert a Pokol nem verses regényhez, hanem novellafüzérhez hasonlít, énekeit nem köti össze a líraiság bódító lehe, mint a második és harmadik részben. Mindegyik éneknek megvan a maga sajátságos cselekménye, sokféle szereplôvel (hogy ne mondjuk hôsöknek ôket). A Tizenkettedik éneknek Babits azt a címet adta, hogy A vérfürdô, ami megmagyarázhatatlan tévedés részérôl, hiszen a szó csakis tömeges mészárlást jelenthet. A 121. sorban fürdôzôket is emleget, mintha a szenvedô alanyok lubickolnának a vérben…, holott – amint már említettem – csak áznak a nyomorultak. De az ének igazi érdekessége az, hogy a költô kevés szót pazarol reájuk (csak a 104. sortól kezdve), ellenben részletesen – és nagyon érdekesen – leírja Vergilius és Dante behatolásának körülményeit, majd a „sétájukat” a mocsaras folyam partján. Azt hiszem, a címnek éppen ezt kell kifejeznie. Más magyarázatot nem fûzök a szöveghez. Aki tanulmányozni akarja, amúgy is rákényszerül a részletek elemzésére. De (szigorúan csak pro domo jelleggel): viszolyogva írtam le a 13. sorban az „áltehén” szót. (Babits is használja, az eredetiben „falsa vacca”). A tehén szónak van egy arcpirítóan sértô jelentése is, amit az Értelmezô Szótár így magyaráz meg: „durva Testes (esetlen) nô”. Ha sokat forgalmazzuk az áltehén szót, a közhasználat felkaphatja, az elôbbi külsejû, de kicicomázott, túlzott eleganciával kérkedô nôket véve célba… Viszont azt se feledjük, hogy a mûfordításnak van nyelvgazdagító hatása is. (L. L.)
Tizenharmadik ének (Az emberfák)
3 6 9 12 18
Nessus még el sem érte túl a pástot, s mi beléptünk egy bozótos vadonba, ahol csapásnak nyomdoka se látszott. És nem volt zöld, hanem sötét a lombja; szép vesszôk helyett bogos, görbe ága, gyümölcsként mérges tüskével rakódva. Ily kusza sûrûséget nem találna Corneto s Cecina közt sem a féreg, amely a mûvelt helyeket utálja. Rút hárpiák kerestek erre fészket, kik Sztrófádon a Trójait zavarva útjáról gonosz jóslattal beszéltek. A szárnyuk nagy, nyakukon ember arca, dagadt hasuk dús tollazatba rejtve;
15 18 21 24 27 30 33 36 39 42 45 48 51 54 57 60 63 66 69 72 75 78
e raj a furcsa fákat sírva lakja. S jó mesterem: – Míg utad elvezetne, tudd meg, hogy ez a második kör öble – így kezdete szavait –, s tovább, le, messze, amíg kiérsz egy homokjárta földre; s nézz jól körül! Merthogy amott mi fényre tárul, ahhoz szavam hitele gyönge. – Hallám, hogy itt-ott jajszó száll a légbe, de senkit sem láttam a közelemben, ezért zavartan álltam, mitsem értve. Azt hittem, azt hiszi, hogy azt hittem, a cserjésbôl jönnek felém a hangok, hol bárki megbújhat, gallytól fedetten. De mesterem így szólt: – Ha egy kihajtott sarjat kezed vaj’ egy fából letörne, belátnád, hogy eszed ma megbicsaklott. – Kezemet nyújtva, éppen csak elôbbre, egy ágról téptem is parányi hosszat. – Miért gyötörsz? – kiáltott fel a törzse. S miközben vére barnás foltra olvadt, folytatta: – Miért tépsz? – S panasza nem szûnt: – Lelkedben nyoma sincs a szánalomnak? Emberek voltunk, s fává lett a testünk; kezed még akkor is kegyesb lehetne, ha kígyók lelke lakott volna bennünk. – Mint zöld husángból, mikor tûzre vetve egyik végén, süvöltôn száll nyögése a másikon, hol levegôt ereszte, a sebzett rönkbôl együtt folyt elémbe a szó és vér; le is ejtvén a gallyat, csak álltam ott, miként a gyáva, félve. – Ha már kezdettôl is hitt volna annak – felelte bölcs uram –, ó árva lélek, amit versembôl vélhetett igaznak, kezét nem nyújtotta vón’ felétek; csupán hitetlen elméje okozta, hogy biztattam, miért bánatot érzek. Mondd el, ki vagy; s hogy bûnét helyrehozza, új híred elviszi a külvilágba, hová megtérnie engedi sorsa. – S a törzs: – Oly édes szavadnak varázsa, hogy nem hallgathatok; rosszul ne essék viszont, ha emlékem néha hibázna. Valék, kire Frigyes császári felség bízta szívét, két kulccsal; s én figyelve, úgy zártam-nyitottam, hogy kedve teljék, és titkát emberfia meg se sejtse. Dicsô tisztemmel olyan híven éltem, hogy álmomat s erômet tönkretette. A ringyó, ki az Udvar közelében lapul, kéjenc szemét Cézárra tártan – mi közhalál, avagy udvari szégyen –, felszította a lelkeket irántam; a szítottak meg szították urunkat – s dicsôség helyett bánat lett a társam. Lelkem, mit szégyen kételyei dúltak, azt hitte, hogy halálom lesz a mentség. s igaz valóm ellen megtett hazugnak. Az új gyökökre, mik e fát növelték, halld esküm, hogy uram hû hódolója voltam, s dicsérem most is e nagy elmét. S ha egyikôtök visszatér a honba, ápolja híremet, melyet kegyetlen csapásával az ármány sárba ronta. – Várt egy kicsit, majd: – Lám, hallgat a szellem – mondá költôm –, ne vesztegesd az órát,
81 84 87 90 93 96 99 102 105 108 111 114 117 120 123 126 129 132 135 138 141 144
figyelj, és kérdezd, bármi jár eszedben. – És hozzá én: – Jó lenne, ha te hoznád szóba, ami engem még érdekelne; én nem tudnám, megrendített e fogság. – Így újra szólt: – Jól hatna emberedre, hogy örömest tegye, amire kérted, bezárt szellem, ha kedvedtôl vezetve elmondanád, miként zárul a lélek ez ágbogokba; s azt is még, ha tudnád, hogy tested innét szabadul-e végleg. – A törzs lehet vadul kereste útját s ereje ki is tört eme szavakba: – Habár rövid lesz válaszom, de tudd hát: midôn testébôl önként kiszakadva a bûnös lélek indul végzetére, Minos a hetedik gödörbe csapja. Lehull e fák közé, nincs más esélye, majd ott, hová a vakszerencse szórta, csírába kap, akár ha tönköly érne; lehet vasfû, vagy felnô dús bozótba. A hárpiák jó legelôje lombjuk, s ha fáj a seb, ablak a fájdalomra. Testünket majdan mi is idehozzuk, mint mások, ám nem ölthetjük fel újra; csalás is volna, hisz’ egyszer ledobtuk. Behurcoljuk ez átokverte zugba, s itt lesz majd földi testünk felakasztva: önnön árnyékfájának ága húzza. – Mi nem mozdulunk, hátha még akarna beszélni ez a törzs, s vártuk a hangját, de felfigyeltünk, lám, egy furcsa zajra, mint amikor a kant csaholva hajtják a bôsz ebek, az álláshoz közelre, s törik a fákat-bokrokat, rohanvák. Valóban, balkézrôl betört a cserbe két meztelen, megtépett ember árnya, s futott a tüskés ágak közt, lihegve. S az elsô így: – Jöjj, jöjj, halál! – kiálta. S a társa, aki elmaradt mögötte: – Lano, mikor Toppónál folyt a játszma, lábad nem ugrott, mi? – emígy üvölte. De erejébôl többre nem futotta s testét egy bokorral csomóba törte. Hátul rajzott az erdô minden odva, ontván a fekete, éhes szukákat, mint vad agarakat, ha láncuk oldva. S valamennyi a lelankadtra támadt, acsargó foggal marcangolta-tépte s a fájó tagokat dugta magának. Fogta uram most kezemet kezébe és a bokorhoz vitt, mely hôn siratta – hiába – sok sebét, hol dôlt a vére. – Giacomo da Sant Andrea, mi balga okból – mondá – használtál védelemre? Nem én – sok bûnöd hozott le e bajra. – Midôn a Mester megállott felette, így szólt: – ki voltál, hogy most annyi helyen fújod ki bánatod, vérrel keverve? – És hozzánk ô: – Ó lelkek, ki kegyetlen kínom idetévedt tanúi vagytok, s bús lombomat látjátok földre verten, tövemhez rakjatok belôle halmot. A városom, mely szült, Keresztelôre váltotta védôjét: ezért e bajnok mûvészetével sok viszályba lökte; s az Arno partján ha nem lenne szobra,
147 150
mint hôsi emlékének néma ôre, a nép, mely várát újra alapozta a hûlt hamuból, Attila nyomában, dolgát bizony hiába tette volna. Én bitófát a házamban találtam. –
Jegyzet Tudvalevô, hogy az Inferno énekei nem egyforma hosszúságúak; jóval száz soron felüli mindahány, de ilyen hosszúságú – 151 soros – még csak négy van közöttük (a negyedik, a huszonkettedik, a huszonnegyedik és a huszonötödik), a „rekordot" a harmincharmadik ének viszi a maga 157 sorával. Bár a Pokol minden éneke tulajdonképpen önálló egység, Dante szerette – bizonyos kis „trükkök" segítségével – kihangsúlyozni a Mû folyamatosságát. Például itt is, a Tizenharmadikban, az elsô sor visszautal a Tizenkettedik ének cselekményének a végére, arra a pillanatra, amikor hôseink – a költô és Vergilius – átkelnek a forró vérfolyamon; átérve a túlsó partra, a vezetôjük, Nessus kentaur, visszafordul, mint aki elvégezte a reábízott feladatot. (De búcsúról, elválásról, esetleg köszönetrôl… nem esik szó.) Úgy látszik, az emberfákból álló erdô nem lehetett messze, mert a Költô és Vergilius már jól benne járt, amikor Nessus még a gôzölgô vérben kapkodta a lábait, visszatérôben a társaihoz. Az utolsó sor viszont nem fejezi be az éneket! Dante az igazi befejezést átvitte a következô, a Tizennegyedik ének elejére, mikoris a Költô teljesíti a – firenzei származású – megtiport, bokros emberfa kérését: Mivel szép szülôföldemért a bánat lesújtott, tépett lombját egybeszedve visszaadnám az immár néma fának. A Költô és vezetôje csak eme kegyes cselekedet után indul tovább a harmadik kör határa felé – ahol elkezdôdik a Tizennegyedik ének igazi cselekménye. Az ének fordítását megnehezíti az a nem elhanyagolható körülmény, hogy sok benne a – nem egyszer furcsa – szemléletesség, néha csak célzásokba bújtatott kép, hasonlat, metafora; márpedig ezeket mindenképpen át kell menteni a magyar olvasó elé is. A rímelési nehézségekkel magyarázható, hogy Babits hat tercinában lemond a hendekaszillabusról, tíz szótagos, felütésben végzôdô (jambikus) sorral helyettesítve ôket. Ma ez már nem engedhetô meg, mert közben kiderült, hogy a hímrím alkalmazása (a nôrím helyett) megváltoztatja a szövegelôadás hangulatát. A szöveghûség szempontjából egyetlen kifogást emelnék Babits megoldásai ellen: a 149. sorban „hôs"-nek nevezi Attilát (akinek a Költô – talán tévesen – Firenze felgyújtását is tulajdonítja), nyilván csak szótag-, illetve ütemkényszerbôl, ugyanis az eredetiben nincs semmiféle jelzô a név mellett; csakhogy az olasz fülben a hun király neve már önmagában is borzadályt kelt… A „figlio d'Attila" (Attilafi) kifejezés pedig lókötô gazembert jelent… Nagy fordítónk azzal sem törôdött, hogy az elôzô énekben Attila a zsarnokok között bukkan ki a forró vérbôl és hangosan siratja nyomorú sorsát… Szokásomhoz híven nem fûztem magyarázatokat a homályosabb sorokhoz; helyes értelmüket, némi szellemi erôfeszítés árán, bárki megfejtheti. (L. L.)
19
Az elsô közmondásgyûjteményünkbôl
20
Természetesen az elsô ismert, Decsi-féle adagium-gyûjteményünkbôl csipegetünk itt. Tudunk – épp Decsi 1598-as, Bártfán kiadott könyvének az elôszava nyomán – egy korábbiról is, éspedig a Siklósi Miklóséról, de ez nem maradt fenn. Decsi János egy bázeli, 1574-es, jórészt erasmusi kötetbôl vett át mintegy 5000 latin és néhány görög mondást, megadva többé-kevésbé találó magyar változatukat is. Helyszûke miatt e változatoknak csak a negyedik ezerébôl adunk most egy válogatást (az ugrásainkat is jelzô számozással; mai helyesírással). 3011. Nincs az várásnál nehezb. 3015. Hadat, pört soha ne kívánj. 3018. Szegény embernek mindenkor vagyon nyavalyája. 3042. Hadd morogjon varga Pál, csak jó talpat csináljon. 3051. Az ki az latrok között jámbor, valóban jámbor az. 3076. Az ki másnak gonoszát keresi, önmaga vész belé. 3100. Még vén korában is megtetszik, ki minemû volt ifjúkorában. 3143. Sokra megtanít az éhség. 3154. Akkor lészen az, mikor az Duna visszafoly, avagy elszárad. 3168. Igen nagy fába vágja az fejszét. 3185. Szóval való megcsípés. 3192. Az hitván edény nehezebben törik el. 3203. Könnyebb azt a nyavalyát elszenvedni, az melyben többen is vadnak. 3255. Az ki hamar hiszen, hamar csalatik. 3335. Hamar költi, talám préda. 3340. Reménség tartja az embert. 3341. Három dolog egészséges: eleget nem enni; munkától nem futni; és nem bujálkodni. 3353. Vert viszen veretlent. 3408. Az csöbörbôl az viderbe hágni. 3418. Minden botnak a végén vagyon a feje. 3420. Szegénbôl lött gazdagnál soha nem lehet kevélb. 3470. Nem lopta, csak elvötte. 3512. Csácsogó ember. 3514. Senki nem születik magának. 3526. Megjött Antal Budáról, s zöld ágot hozott. 3549. Az embernek élete ma virág, holnap hamu. 3544. Egy babot nem adnék rajta. 3556. Aki feleségét nem félti, nem is szereti az. 3564. Tanuld meg elôbb az aprót, s úgy kezdj nagyobbhoz. 3576. Jobb kevés hasznost tudni, hogynem sok haszontalant. 3597. Az akarathoz tehetség is kívántatik. 3625. Egy az út mennyországra, de sok pokolra. 3627. Köz lónak túros az háta. 3636. Ne hányj borsót az falra. 3659. Jó az tréfa, de nem mindéltig. 3677. Anyás gyermek. 3720. Az szokás természetté válik. 3753. Hosszú pecsenye jó s rövid szó. 3794. Nincs oly rakott szekér, kire egy vella széna fel nem fér.
3820. Nám (Lám) olyan, mint egy kompodi nömös asszony. (A hegeliánus Erdélyi János közmondásgyûjteményében ez így szól: „Rátartja magát, mint a kompolti nemes asszony.” Kompolt: helység Heves megyében.) 3824. Nyert benne, mint Birtók az csíkban. 3827. Zsák meglelte foltját. 3844. Ha nem csordul is, cseppen. 3848. Parasztbölcsesség. 3859. Csak annyi az embernek élete, mint egy mákszöm. 3893. Ne pökj olyan fel. 3904. Az ész jobb erônél. 3920. Hamar legyen, ha meg kell lenni. 3935. Nem szabad váras az, az kivel egy ember bír. 3950. Mindenkor otthon ül, mint az kotlós tyúk. 3964. Nem kell sietni az nagy dolgokban. 3975. Ember kell az gátra. 3982. Igen ficserezöd magad, mint az asszonyember. 3996. Kevés ember vagyon, kit arannyal meg nem csalhatnak. A fenti mondásokról persze hosszan lehetne filologizálni. Ezúttal csak annyit jegyzünk meg, hogy a 60 mondásból többnyire szó szerint vett át 23-at KisViczay Péter 1713-as könyve. Baranyai Decsi János 400 évvel ezelôtt hunyt el. Élete utolsó nyolc esztendejében a marosvásárhelyi református iskolában tanított. Mûvei által a 16. századi magyar kultúra kimagasló képviselôi közé számít.
HAJÓS JÓZSEF Havasi Tamás linómetszete
Apáczai Csere János és egy magyar tudományegyetem terve Szabó Károly, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja s egyben szakavatott bibliográfus, 1872. június 27-én a fenti témával tartott érdekfeszítô elôadást a rangos intézmény tagsága elôtt. Fölolvasásának bevezetô részében Apáczai Csere János személyiségének nagyságát, sokoldalúságát tárta a hallgatóság elé. Hivatkozott Apáczai azon erôfeszítéseire, melyek által az iskolák tanítási rendszerének átalakítását, a tanítási módszerek javítását s mindezekkel egyidôben egy hazai magyar nyelvû tudományegyetem fölállítását s beindulását szorgalmazta. Egyetemalapítási elképzeléseit konkrét tervezet formájában nyújtotta be 1658-ban Barcsay Ákos erdélyi fejedelemhez. Errôl tudósít Bod Péter is a Magyar Athenas címû munkájában, amikor így ír: „Adott volt is Barcsay Ákos fejedelem eleibe egy kis íráskát, amelyben megmutogatta, hogy kellene egy Akadémiát állítani Erdélyben, melyben mindenféle tudományok taníttatnának és hogy az a fundus és jövedelem, amelyekbôl a fehérvári drága professzorok tartatnak, elegendô volna arra, hogy minden facultásokban tartatnának professzorok. De ez az ország akkor a törökök, tatárok által elpusztíttatott, ô is megholt, Barcsay Ákos is megöletett s a jó igyekezet füstbe ment”. Mindezek alapján Szabó Károly azon véleményen volt, hogy Bod Péter látta és olvasta is a szóban forgó tervezetet. Éppen ezért hosszú éveket szánt e nevezetes munka felkutatására. „Tizenkét évi sikertelen búvárkodásom után azonban – írja – már hajlandó voltam azt hinni, hogy ezen munkácska is, mint annyi más megbecsülhetetlen irodalmi kincs, az Erdélyt a közelebbi múltban ért iszonyú dúlás alkalmával örökre elveszett. Annyival nagyobb lôn tehát örömöm, midôn véletlenül annak ha nem is eredetijére, de legalább 1740-ik évi, kétségtelen hitelességû másolatára akadhattam.” A gr. Mikó Imre által megvásárolt Aranka György-féle gyûjteményben kutatva bukkant a szóban forgó kéziratra. E becses
okmányt Galambfalvi Mózes másoló 1740-ben a nagyenyedi kollégiumnak ajándékozta s onnan került a 18. század vége fele a buzgó gyûjtô Aranka György gyûjteményébe s ezzel együtt gr. Mikó Imre tulajdonába. Címe: A magyar nemzetben immár elvégtére egy Académia felállításának módja és formája. A fejedelemhez intézett bevezetô mondatai után 10 fejezetben részletezi az Akadémia felállításának konkrét módozatait, beindulását, mûködtetését, hatékonyságát, idôszerûségét. Az elsô fejezetben az intézmény létrehozásának fontosságát, a másodikban az egyetemnek a kollégiumtól való különbözôségét tárja a fejedelem elé, a harmadikban a jövedelmek s amazok forrásait taglalja, a negyedikben az elméleti és gyakorlati eljárások összességét adja, a következôkben pedig a külföldi professzorok mellé a hazai tehetséges, jól képzett professzorok társítására tesz javaslatot. „Azért az én szóm itt csak az, hogy mivel a Theologiae Professornak kettônek kellene lenni, lenne egyik Magyar, s a másik Scotus vagy egyéb nemzet, aki kevés fizetésre eljönne. Hasonlóképpen lenne az Görög Professor is idegen; Sidó Professort magunk között is könnyen találnánk. Így az Philosophiának is némely részére, úgy mint az Mathesisre és még egyikre valamelyikre hoznának egyet, az többi lennének magyar fiak: megtanítaná az emulatio ôket mint kellene az idegenekkel elérkezni. Sôt pediglen, míg az meglehetne, hogy idegenek hozattatnának, addig sem kellene ezzel hallgatni, hanem az mire másunnan is akarnánk hozatni, arra extraordinarius Professorokat kellene felvenni, kik, míg amazok eljönnének tanítanának s osztán a Professiot nékiek engednék.” A hetedik fejezetben azt javasolja többek között, hogy „mindazok, akik Philosophia, Medicina, Jurisprudentia, Theologia kurzust absolváltak s a Senatus Akademikus elôtt derekasan megexamináltatván, ha méltónak és illendônek találtatnék, graduáltathatnék, azaz solemne diploma által, az
Hervai Katalin rézkarca
mely fakultást absolvált, annak praxissára, szabados gyakorlására facultáltatnék és egyszersmind az mi közöttünk szokásban lévô Nemesség is nékie conferáltatnék… Sôt a dolog így lévén, a Nemesség is sokkal nagyobb indulattal kezdene tudományához látni, tudván, mily nagy tisztességére szolgálna a Nemes embernek magának is, ha Juris Doctor lehetne… Én úgy vészem eszemben sok okokból, hogy az tudománynak elômozdítását nem egyebünnen, hanem a fô rendektôl kell minékünk várnunk, kik ha magok nem tudósok, hogyan igyekezhetnek másokat tudóssá tenni.” A további fejezetek szövegét – rendkívüli idôszerûségénél fogva – szó szerint idézem: „VIII. Az tanulásnak azért ilyen rendûnek kellene lenni: hogy aki az Triviális Scholákból az Academiában promovealtatik, legelsôben is az Eloquentiában subsistáljon, és mind addig exerceálódjék, valamíg az Eloquentiae Professor jó lelki esmérettel egybe köttetett ítéleti szerint illendônek nem ítéli az promocióra, és magától írt és publice az Académiában declamált oratiokkal elégségesképpen meg nem mutatja arra való illendôségét. Honnan osztán az Dialecticara felvétetvén (melyet minden esztendônként az Dialecticae Professornak egyszer egyszer, mint az több Philosophiae Professo-
21
22
roknak is, absolválni kell), abban esztendôt töltsen, ha érdemes, vitettessék az Mathesisre, melyben az Arithmeticát, Geometriát, Cosmographiát és Astronomiát egy esztendô alatt ismét absolválván promoveáltassék az Phisicára, innen esztendô múlva az Ethikára és Politicára, melyekben is nagy serénységgel egy esztendôt töltvén, és így az Philosophiában mindenestül fogva öt vagy hat esztendôket, ha kívánja, examináltassék meg, és ha illendônek találtatik, Laureáltassék az Philosophiában és tétessék Artium Magisterré. Így azért az Arsokban Magisteriumot vévén, ha az Medicinára igyekezik, öt esztendeig azt szorgalmatosan hallgatván, prenunciáltassék Medicinae Doctornak és szabados praxis engedtessék néki. Ha pedig nem Medicinára, hanem Jurisprudentiára akarja magát adni, az feljebb megírt Artium Magister: tehát öt esztendôt töltvén annak is szorgalmatos tanulásában, és osztán meg examináltatván, ha illendônek találtatik, inauguráltassék Juris Doctornak, és az terensis causák tractálására admittáltassék. Végezetre pediglen, ha sem Medicinára, sem Jurisprudentiára nem igyekezik, hanem az Theológiára, minek elôtte admittáltatnék arra, annak elôtte esztendeig Görögül, esztendeig Sidót tanuljon, és mind az e két meg említett nyelvnek grammaticáiban s mind pedig szükségesben a Sidó nyelvre nézve a Moses, Próféták és Psalmusok, hasonlóképpen az Görögre nézve Platónak és az új Testamentumnak némely könyveinek megértésében, expositiójában és grammatica resolutiójában elég exercitatusnak találtatván, úgy eresztessék osztán fel az Theológiára; holott öt esztendôt töltvén az szorgalmatos tanulásban és exerceálódásban, és megexamináltatván, ha méltó lészen reá, Theologiae Doctorrá creáltassék. IX. Az igazgatásról egyebet nem szólok, hanem hogy az Professorok közül esztendônként járó szerrel egynek Rectornak kell lenni, akinek mind külsô s mind belsô szükségeire az Academiának gondja légyen, és az nagyobb dolgokra Senatus Academicust, azaz a több Professorokat, bégyûjtvén, eligazgassa. Mely dolognak jobban végben vitelére mellette egy Pedellusnak is kell lenni, ki mint az Praedicatorok mellett az egy-
házfi úgy légyen, ahová küldik, elmenjen etc. Az Academicus Rector, több tisztei között, az Novitiusokat, akár Nemesek akár egyéb rendûek légyenek, az Matriculában béírja. És hogy az Academia valamiben segéttessék az költségre nézve, szükséges, hogy haszonra valamicskét kívánjon, tudniillik egy úrfitól egy aranyat, közönséges, de jobbágyos Nemes ember gyermekétôl egy tallért, egyházi Nemes embertôl egy forintot, vagy ha szegény rendû az ilyen, ötven pénzt, jobbágy ember gyermekétôl huszonöt pénzt. Hasonlóképpen akik graduáltatnak, azok is az Academia szükségére contribuáljanak: az Philosophus három forintot, az Medicus és az Jurista négyet, az Theologus ötöt; az Pedellnek is az ilyenek egy-egy garast, mivel akkori állapotjokban sokat szolgálnak. Ezen kívül a Diplomáért is kellessék valamit fizetni, úgymint az Notariusnak az írásért és az Rectornak az pecsétért. Az Academia szükségére szereztetett pénzt pedig az Rector hite és jó lelkiismerete szerint egy perselyben gyûjtvén, annak kolcsa légyen más Professoroknál is, és azt feriákon azt megnyitván és megszámlálván, elrendeljék és költessék vagy az Academia épületeire, vagy könyvek vételére, vagy egyéb szükséges dologra. X. Az ilyenképpen felállított és rendelt Academia mellé pedig Typographia Bibliotheca és Hortus Academicus szükséges; hogy ha az Professorok akarnak valami könyveket nyomtatni, lehessen módjok benne, egyébként nehezen vehetik magokat az írásra, félvén attól, hogy csak melyek emésztik meg munkájokat. Melyben az volna az legkönnyebb mód, ha az felsô Istenes Magistratus két vagy háromszáz tallért erigálna s egy Typographust állítana belé, aki, mivel az Typographia nem övé, tartóznék minden esztendônként mindenik Professor részérül bizonyos számú disputatióknak fél avagy ugyan egész árkusát ki nyomtatni, s egyébként amit akarna, azt nyomtatná maga hasznára, approbáltatván mindazonáltal az opus Academicus Senatustul, hogy valami alkalmatlan könyv világra ne jönne tudatlansága által az Typographusnak. Az Bibliotheca is felette szükséges mind az Deákokra s mind az Professorokra nézve, kik kevés
preventusokat ne kényszeríttessenek mind az könyvekre költeni, hanem az közönségeseket magoknak megszerezvén, légyen a ritkábbakért hová bízni. Az Bibliothecanak pedig ajtaját minden szerdán, szombaton délben meg kellene nyittatni, és ha ki micsodás könyvet kívánna, az közönséges asztalra ki adni, nem bocsátván a könyvekhez senkit az Bibliothecarius; ki ez munkájáért meg érné az oda fel megmaradt summának 100 forintjával. Az Academiának végezetre szüksége vagyon egy kertre is, melyben a füvek és ritkább fák plántáltatva légyenek, és az Medicinae Professor esztendônként két vagy három versben az Academicusok elôtt abban bizonyos idôkön az füvek természetérôl profiteáljon, akkor egyébnek békét hagyván. Nem ártana egy konyhának is lenni, aholott ki-ki szükségére való pénzért, ha keresne, találna. Ez jó karban állíttatván nem csak magát tartaná el, hanem az Academiának is nem kevés hasznot hajtana. Segélj reá én Istenem bennünket!” E tervezetrôl szóló akadémiai elôadását e szavakkal zárja Szabó Károly 1872-ben: „Több mint kétszáz esztendeje, hogy 1659-dik év utolsó éjjelén 36 éves korában elhalt Apáczai Csere János hamvai a kolozsvári közös temetôben a tudomány és irodalom annyi jeleseinek poraival az anyaföldben ismeretlenül elvegyülve pihennek. Ha e hamvak érezni tudnának, most midôn két hosszú század után a Kolozsvárt fölállítandó magyar tudományos egyetem megnyitásának örömünnepétôl már csak néhány hónap választ el bennünket, a magyar tudományosság ez apostolának és vértanújának elfeledett sírhelyén megrendülne a föld az öröm kitörésétôl. De e dicsô hamvak, mint minden, ami az emberben földi, porrá lettek és elenyésztek; egyedül a szellem, az emberi lélek e mennyei szikrája az, ami örök és halhatatlan. Apáczai szelleme is kitör a sírból, és világot kér. Az ô szelleme adjon életet, fényt és dicsôséget a kolozsvári egyetemnek!”
GYÔRFI DÉNES
Szentimrei Jenô és a Korunk A 75 éves Korunk ünneplésére a Szabédi Napokon került sor. Szentimrei Jenô 110 éve született. A két évfordulót összekapcsoló elôadás némileg rövidített változatát közöljük alább.
* Szentimrei Jenô kapcsolata a Korunkkal tulajdonképpen többes tagolódású. E kapcsolat fôbb jellemzôit megragadni csak a korabeli források és a kései visszaemlékezések párhuzamos tanulmányozásával lehet. Maga Szentimrei az újraindítást megelôzôen az Utunkban (Séta a Korunk körül. 37. szám, okt. 5.) eleveníti fel emlékeit Dienes Lászlóról és Gaál Gáborról, s az 1957-ben újrainduló Korunkban a szerkesztô Gaál Gáborra emlékezik (1.94–96. l.), kettejük negyedszázados együtt(és külön)mûködésének részleteit villantva fel. A Szentimrei publicisztikájára támaszkodva valamint Becsky Andor, Dobó Ferenc és Gaál Gáborné 60-as évekbeli személyes emlékeit is felhasználva próbálom meg tüzetesebben körüljárni a most ünnepelt Korunk és egy balfelé is tájékozódó polgári radikális író, költô, újságíró kapcsolatát. Szentimrei Jenô írásaival a lap alapításától (1926) jelen van, az együttmûködés elsô szakasza csak 1928-ig tart, tehát a baloldali emigráns Dienes László szerkesztette periódusban dolgozik rendszeresen. Ebben szerepe lehetett Szentimrei bal felé is figyelô tájékozódásának. A Keleti Újságban és a Napkeletben is közlô Dienes László felkérésére az 1928-ban Kuncz Aladár szerkesztésében beinduló Erdélyi Helikon megjelenéséig minden bizonnyal szívesebben is közölt, mint a Pásztortûzben. Noha Gaál Gábort személy szerint is megismeri még az Újság irodalmi mellékletét szerkesztve, ahol kezdetben Gaál Gábor is közölt kolozsvári tartózkodása elején, szinte egy idôben a Keleti Újsággal és az Új Kelettel. Még 1926ban a Stúdió szavalókórus irányítása rendjén kapcsolatban állottak, ám a szélsô bal osztályvonalra ráállott Korunknak többet nem küldött kéziratot, csupán 1938-tól, az úgynevezett népfronti korszaktól válik ismét állandó munkatárssá. Az 1956-os magyarországi forradalom közvetett kihatásaként 1957-ben újraindított Korunkban is megjelent néhány tanulmánya, gyöngülô egészségi állapota, majd halála megakadályozta abban, hogy mint tervezte, ott folytassa együttmûködését a lappal, ahol 1940-ben kényszerûségbôl abbamaradt. A Korunk alapító fôszerkesztôjének, Dienes Lászlónak szüksége van a Szentimrei hazai tájékozottságára, irodalomszervezôi gyakorlatára. Szentimrei pedig szívesen áll rendelkezésére a baloldali, de akkor még nem hangsúlyozottan marxista lap szerkesztôjének, egy kicsit a Napkeletnél félbehagyott munka folytatásának érzi az itt vállalt írásokat, hiszen ott Dienes dolgozott a keze alá. A Korunkkal való együttmûködésének kezdetén indít egy másik haladó kulturális akciót. 1926-ban a Vasárnapi Újság illetve az Újság belsô munkatársaival, Becsky Andorral és Hajnal Jenôvel megalapítják a Stúdió nevû szavalókórust. Az együttes fôképpen munkásokból verbuválódott, s a háttérben az illegalitásban levô kommunistákkal kapcsolatot tartó értelmiségiek – köztük Becsky Andor, Antal Márk majd Gaál Gábor – mozgatták a szálakat. Lehet, hogy az utólagos belemagyarázás is közrejátszott ki-
csit ebben, de a visszaemlékezôk szerint a Stúdiót az illegalitásban is szervezkedô kommunisták fedôszervnek használták a hatóságok felé, és tömegnevelô eszköznek a közönség felé. Így vall errôl Becsky Andor Búcsú Szentimrei Jenôtôl címû viszszaemlékezésében: „Amit olyan kínosan kerülgettünk, toldoztunk-foldoztunk, azt Szentimrei pillanatok alatt talpra állította. Mi ugyanis olyan mûvészetet szerettünk volna mûvelni, amely irodalmi finomságokkal, az élô magyar szó erejével nagy munkás és polgári tömegek figyelmét hívja fel a kommunistákra, az új idôk dalaival, de úgy, hogy a hatóság, a magyar sovének, jobboldali szocdemek belénk ne köthessenek. Az irodalomért rajongó egykori katonatiszt elsô felszólalásunkra köztünk termett, és elvállalta a Stúdió nevû versmondó kórusunk vezetését. Szerényen tette. Választékos mûsorokat szervezett. Felesége, Ferenczy Zsizsi, Ady Csinszkájának jó barátja, Bartók- és Kodály-dalokkal lepte meg hallgatóságunkat.” Gaál Gáborné emlékezete szerint a 30-35 fônyi kórus zömét munkások, munkáslányok, mûszerészek, kereskedôsegédek tették ki, önként jelentkezik kóristának Gaál Gábor, aki szavalónak is beválik, Szentimrei basszus szólistának is odateszi, mellette a tenor szólót az egyetemi hallgató Mikó Imre vállalta. Szentimrei Jenô fáradhatatlanul dolgozik az együttessel, a szerkesztôségi munka végeztével, éjjel 11-12 óráig faragta, csiszolta az elôadásra kerülô mûsorszámokat – mesélte róla Gaál Gáborné, akkor még Zánszky Margit, aki annak idején szintén kórustag volt, leendô férjével is ott ismerkedett meg.A sok veszôdséggel járó munkáját lelkesen végezte, bár a hatóságok, hivatalos körök bizonyos értetlenséggel figyelték, a legkevésbé sem rokonszenveztek vele. Keze alatt valóságos munkásszínpaddá fejlôdött a kórus. Szentimrei vegyes tartalmú mûsorokat szervez, talán egyrészt a hatóságok megtévesztésére is, de még inkább az értelmiségiek csalogatására, hogy szívükbe lopja az új idôk új dalait. Kolozsvárt elsônek szólaltatja meg Walt Whitmant, Majakovszkijt s a gyarmatok énekeit. A Stúdió bevételével az akkoriban megalakult Munkássegélyt támogatta. Maga Szentimrei Jenô a Korunk 1927-es évfolyamában (211 l.) Szavalókórus Kolozsváron címen körvonalazza a Stúdió céljait: „A nagy versekhez meg kellett találni azt a kifejezési eszközt, mely tartalmi és formai felépítésük monumentalitását szinte vizionárius szemléletességgel állítsa a tömeg elé, hogy olyan tisztán kivehetôk legyenek a konstrukciós arányok és díszítô motívumok – egyszerre és együtthatóan – mint egy gót katedrális vagy görög templom. Valahol talán az oroszok, talán a németek vették észre elsônek, hogy ezt a hatást verseknek kórusban való elôadásával lehet leginkább megközelíteni.(...) E sorok íróját ilyen bensô indokok vezették el Kolozsváron egy kísérleti kórus összeállításáig”. A szerkesztô Gaál Gáborhoz fûzôdô kapcsolatáról az újraindult Korunkban (Gaál, a szerkesztô) vall Szentimrei Jenô. Elsô korszakában – írja róla a kollé-
23
24
ga szemével – kiépíti folyóirata köré munkatársi gárdáját, haladó írókból. Második korszakában mind több és több román szemelvényt közöl (a testvéri nép irodalmának ismertetése végett), bírál, mérlegel, új tehetségeket indít el, irányít: „Pontosan felismerte és számon tartotta, hogy kitôl mit várhat, kit milyen ismeretkörben, milyen feladatokkal bízhat meg... Magánélete bele volt ágyazva a szerkesztôség tovahömpölygô, máskor tovasodró folyamatába. Szerkesztési ötleteket kapott és adott a Dumaposta kávéházi törzsasztala mellett. Szerkesztett a vasúti fülkében, mikor a Korunk vidéki barátait felkeresni, azok részére elôadást tartani, tôlük új indításokat, értesüléseket gyûjteni kirándult(...) Kevés embert láttam, akinek élete annyira beleoldódott volna a felismert igazságért vállalt lankadatlan küzdelembe.” Szentimrei Korunkban megjelent írásaival egy kicsit bôvebben foglalkozom, mert mindenképpen jellemzô, hogy nemcsak az Erdélyi Helikonban vagy a Pásztortûzben, de a Korunkban is közöl, amikor a szerkesztôség iránya az ô eszmeiségével rokon. Több ízben megírta: a Helikon és a Korunk nem egymást kizáró, de egymást kiegészítô munkát végez. Cikkeiben a polgári radikalizmus talaján állva szemlézi a kortárs irodalmat, s nemegyszer kemény kritikával illeti az erdélyiséggel Magyarországon üzletelô halinairodalmat. Két aradi regény címû recenziójában (Nagy Dániel Cirkuszáról és Szántó György Bábel tornyáról) a kitûnô háborúellenes regénynek, a Cirkusznak kiadási kálváriáját rója fel a mecénásoknak. Gyávák a kiadók, a pályázathirdetôk, a mecénások, akik sokáig elásták ezt a szigorúan ítélkezô véres korkarikatúrát: „Mert a regény fel-felbukkan különbözô irodalmi pályázatokon – írja –, melyeknek díjait rendszerint nem adták ki. Nem azért nem adták ki, mert a pályázat meddô maradt, hanem egyszerûen agyonhallgatták. Jobb az a tíz-tizenötezer lej a zsebben, az enyémben, mint a máséban. És még kellemetlen kritikáknak is kiteszi magát az ember...” (Korunk 1926. 8–9. sz. 576. l.) Nem sokkal késôbb Bartalis János Hajh, rózsafa címû elsô kötetét recenzálja (12. sz. 822. l.) Dicséri a fiatal költô egyszerû, népi hangütését. Ez a fajta költô már kihalófélben volt az izmusokban tetszelgô verselôk mellett. Meleg hangon üdvözli Bartalist, a költôt, aki „nem helyezkedik, mint jobbszélsô vagy balszélsô csaták esztétikai és irodalompolitikai futballtornákon. Adja magát.” Bartalis népisége jó alkalom arra is, hogy Szentimrei kontrasztképpen odavágjon a mesterkéltnek, kiagyaltnak érzett l’art pour l’art költészetnek, s az ôt befogadó sznob közönségnek: „A költôk kiagyalják a témát, versbe foglalják és elrendezik népies nemzeti vagy egyetemes emberi alapon belsô és külsô formákba. Nem beszélnek az olvasóval, de szónokolnak hozzá, vasárnapi ruhában, válogatott szavakkal, gondosan megügyelve, hogy szép szavakat mondjanak és az, ahogyan mondják, frappírozza is egy kicsit azt, akinek mondják ... mûkedvelô elôadásokon nagy hatást lehet vele elérni. Van egy intellektüel közönség is, ennek aktivistát meg expresszionistát kell szavalni. Ez akkor gyönyörködik a legjobban, ha halandzsáznak neki”. Szentimrei jól tudja, hogy nemcsak az írók vadhajtásait kell nyesegeni, hanem a közönség nevelése is az írókra, költôkre, újságírókra háruló feladat. Markovits Rodion regényérôl írva (Korunk 1927. 12.
sz. 819. l.) a béke mellett tör lándzsát: a Szibériai garnizon figyelmeztetôül idézi mindenki emlékezetébe az ostoba, szörnyû háborút. Egy másik, 1926-os Korunk cikkében (Az irodalom megbukott vagy újjászületett. 12. sz. 829. l.) Komlós Aladárral polemizál, aki borongó hangon az irodalom csôdjét jósolgatja. Szentimrei kifejti a csôdérzés okát: Komlós meghasonlott költô, megtalálta ugyan önmagát, de nem talált mondanivalója számára közönséget. Ezért jut el az általánosításig, hogy az irodalom csôdjéhez érkeztek: „az történt vele, ami a kisiparossal, felfalta és megemésztette a nagyipar, a színházüzem, a filmüzem, a sajtóüzem”. Egyszóval kapitalizálódott a mûvészet, ez magyarázza a polgári költôk kilátástalan életérzését. 1927-ben összegzô tanulmányt jelentet meg az erdélyi magyar irodalom tíz évérôl (Magyar irodalom Erdélyben. 1. sz. 87. l.) Véleménye szerint irodalmi irányzatok szerinti differenciálódásról nem eshetik szó a helyi magyar irodalom berkeiben, de irodalmi csoportosulások politikai vagy érdekközösség alapján léteznek. Bírálja a Helikont, az Erdélyi Irodalmi Társaságot meddôségükért. Ezzel szemben a román–magyar kultúrcserének örvendetes jeleire hívja fel a figyelmet. Horváth Henriknek, a Brassói Lapok munkatársának Panait Istrati-fordítását sokra becsüli Szentimrei. Elôadják Az elveszett levelet... Az Adevarul Literar pedig magyar prózaírókat fordít hétrôl-hétre. „Ez a kapcsolat, a három erdélyi nép szellemi kapcsolata, csak mélyülhet – írja –, hiszen a dolgok legmélyén a néplélekben, a népmûvészet révén a kultúrcsere századok óta bensôséges, állandó és folyton ható volt. Ezeken az alapokon ennek a háromszínû, de közös talajú és környezetû kultúrának még nagyon szép emeletei épülhetnek az elkövetkezô esztendôkben.” 1927 karácsonyán tüdôvészben meghalt Sipos Domokos, a húszas évek legtehetségesebbnek tartott prózaírója. Fiatal, kettétört élete és pályafutása nagyon fájt az egykori iskolatárs Szentimreinek. Számtalan memoárt, lázító emlékezést, népszerûsítô cikket, portrét közölt róla a legkülönbözôbb újságokban. Ô szervezi meg a gyûjtést a Sipos Domokos árvája számára (Benedek Elekkel közös írói körútjai rendjén bejárták Erdély 17 városát, Magyarországon Budapesten, Cegléden, Szegeden és Debrecenben szereztek híveket az erdélyi földön termett irodalomnak), és ô mond emlékbeszédet fölötte 1934-ben Dicsôszentmártonban, síremléke felállításakor. Sényi Lászlónak írott levelében megköszöni, hogy a Siposemlékünnepély felavató beszédét ôrá bízták. Sipos Domokos halálakor ô írja a nekrológot a Korunkban, A bába fia címen (1. sz. 66. l.). Sipos Domokosban az ízig-vérig forradalmár írót siratja, s a rendszernek rója fel korai halálát: „Egyetlen novelláskötetét maga adja ki, egyetlen színdarabját senki sem merte elôadni. A második kötet munkája évek óta hányódik kiadótól kiadóig, két nagynak nevezett regénye vázlatban maradt egy napilap tárcavonala alatt, mert sürgôs volt, mert kellett a pénz a patikára. Mindebbôl kitûnik, hogy Erdélyben érdemesebb és tiszteletreméltóbb foglalkozás volt mindenha az ügyvédség, de még a telekkönyvi iktatói cím és jelleg is, mint az íróság, ami valahogyan egy kategória a faluzó ripacs komédiással. Hát ha valaki ezen felül még születésében is csak: bába fia. E környezetbeli meghatározók forradalmárt csi-
náltak Sipos Domokosból... A nyomorban születettek mindig keserû szájízével, a tüdôvészesek életet siettetô mohóságával kereste, vallotta és követelte az igazságot. Istenem, hol vagy? címû írásában kiáltja: Emberek! Nemcsak ôk a bûnösök, akik kihasználnak, megrabolnak, megaláznak és meggyaláznak titeket. Bûnösök vagytok ti is, mert vakok vagytok. Kézcsókra járultok eléjük, mikor ököllel kellene szeme közé csapni a léháknak, a semmirekellôknek, tolvajoknál és gyilkosoknak. Tragédiát lát mindenütt, az elesettek, az elnyomottak, egyesek és tömegek tragédiáját. Ezek a tragédiák pedig mind mind belôle nônek ki, a bábaasszony fiából, akinek az iskolapadok óta éreznie kellett, hogy vannak, akiknek már pólyapárnái közé szabadjegyet dugott a társadalmi rend, ôt lépten-nyomon lerúgja a vonatról, amiért nem tudja megfizetni az egész jegy árát. Honnan is tudná egy bába fia?” Szentimrei recenziói azért nem érdektelenek még ma sem számunkra, mert nemcsak bírálnak, de emellett mindig az általánosat, a korproblémát, az idôszerût próbálják megragadni, a torz jelenségeknek nem pusztán tüneteit kezelik, hanem a bajok gyökereit is próbálják orvosolni. Makkai Sándorról, a szociális érzékenységû író-fôpásztorról mint az evangélium erdélyi forradalmáráról értekezik (Korunk 1928. 3. sz.), Tabéry Vértorony címû regényének bírálatakor a transzilvanizmus átitatta hatásvadász történelmi regények ellen kel ki. A hazug romantikának magyarázatát is adja: „A mi magyar viszonyaink nyomasztóan panganak, a történelmi restauráció egyre tart, és vele párhuzamosan a romantikus irodalmi korszak is, egyre nyúlik és hígul, példa rá a sok rossz történelmi regény. Ha ifjú írók és tudósok, a politikát megelôzve, megpróbálnak realista húrokat pengetni, bíróság elé kerülnek. Mindez nem bátorítja az írókat, sem a kiadókat... A magyar társadalmi és politikai fejlôdés idestova csaknem száz éve tesped és tüntetô elônyben részesít mindennemû romantikát” – írja Fiatalok antológiája címû könyvismertetôjében (1938. 4. sz.). Noha nem cikk, nem is tanulmány, mégis itt említeném meg 1938-ban írt Levél korán elköltözött barát után címû költeményét (Korunk 725. l.) Dsida Jenôhöz írta, akit másfél évtizede, amióta Benedek Elek a Cimborában pályáján elindított, féltô rokonszenvvel figyelt. A szervi szívbaja miatt tragikusan korán meghalt költôhöz, jobb sorsra érdemes fiatal pályatárshoz szólnak a fájdalmas sorok: Költô, ha mást kiszolgál, nem világít! Mert szolgálni és kiszolgálni kettô, S Téged szolgálni küldött a Teremtô.. Lakájok közt elpusztulni lakájul Annak, ki félistennek született, Ily sorsba még ép szív is belefájdul, Hát a megpróbált, mely alig ketyeg!... A méltatlankodás beszél belôlem, Szerettelek s nagyon sajnáltalak. Eltévedtél incselgô útvesztôben, Hová becsaltak mézes szép szavak... S bár mosdótálunk habra hányt habot, Azért még páran nem váltunk kalózzá,
Hirdetjük jöttét Jónak, Igaznak, Míg vak erôk fejünknek irgalmaznak. Nem sikerült tisztázni még pontosan, hogy mi is válthatta ki a költô-közíró állásfoglalását, egyelôre sem a Dsida-életmûben, sem Szentimrei publicisztikájában nem találtunk fogódzót a versben jelzett feszültségre. Szentimrei híres vitairata, a Halina, ugyancsak a Korunkban jelent meg 1939-ben (1. sz. 176. l.). A magyarországi írók indította vitához szól hozzá, amikor a romániai magyar irodalom megrekedtségének okait boncolgatja. A magyarországi írók ugyanis hamisnak érzik az itteni irodalmat. „Csakugyan – ad nekik igazat Szentimrei – szépen tenyészetnek indult irodalmi termésünk növekedésében megállott, mondanivalójában elsekélyesedett, formai újathozásában kimerült. Milyen címen tetszelgünk hát még mindig egy álmegváltói pózban? Miért árusítják könyveinket valódi, hamisítatlan halinakötésben – ha nem adunk tartalmat, nem adunk újjáébresztô és újjászülô lelket bennük?” A Kölcsey halálának centenáriuma alkalmából áttekinti egy tanulmányban (A Kölcsey századforduló irodalma. Korunk 1939. 10. sz. 875. l.) az évfordulós eseményeket, készülô regényébôl pedig fejezetet közöl (A vidék híreket vár). A számos könyvismertetés mellett (például Babits önéletírása – Korunk 1940. 1. –, Féja Géza Móricz Zsigmondról írott könyve – Korunk 1940. 3.) itt jelent meg három részlet Szentimrei torzóban maradt nagyszabású Martinuzzi-regényébôl, A kincsôrzôkbôl (Korunk 1940. 5: 7–8: 9.). Végezetül pedig meg kell említeni a rövid magyar világban Szentimrei és Gaál Gábor együttmûködését, amikor a Dobó Ferenc vezette Lepage könyvesbolt és könyvkiadó az irodalmi életbôl a korszak politikájának behódolni nem akaró, kiszorult és kiszorított munkatársaknak néhány szelet kenyeret adott. Így születtek például a tréfás erdélyi népköltészeti antológia és a Versekben tündöklô Erdély címû kötetek, valamint más könyvek, amelyeket Gaál Gábor álnéven szerkesztett, állított össze és Szentimrei elôszavazott. A Szentimrei-hagyatékban nem találtam olyan írást, amely ellentmondana annak a feltételezésnek, hogy mindvégig kölcsönösen számon tartották és megbecsülték egymás munkáját. A Korunk újraindulását megelôzôen Szentimrei annak a véleményének adott hangot, hogy a lap feltámasztásával egy idôben a szerkesztô Gaál Gábort is fel kellene támasztani, de legalábbis a gaáli koncepció egészét, benne a nagyon megválogatott bel- és külföldi szépirodalommal. „És ember legyen a talpán – írja a Séta a Korunk körül címû írásában –, aki a Gaál örökébe mer ülni. Egész embert csak egész emberrel lehet pótolni.” A diktatúra legnehezebb éveiben, évtizedeiben, ha olykor engedmények árán is, de sikerült átmenteni a háromnegyed százada indult Korunk széles kitekintését, világnézeti és szociális érzékenységét, s a szorosan vett lapszerkesztés-kiadás napi feladatain túl a kolozsvári, az erdélyi és a föld minden részén élô magyar kulturális élet mûhelyének csöppet sem könnyû közösségszervezô munkáját. Ezt ünnepeljük itt és most.
SZABÓ ZSOLT
25
Sajtó a teológia szolgálatában
26
A következôkben azt vizsgáljuk, hogy hogyan állítja szolgálatába a teológia a médiát, pontosabban: a kolozsvári Teológiai Intézet miképpen él a médiákban rejlô lehetôségekkel ma. Elôször is le kell szögeznünk azt, hogy a teológia, mint Isten Igéjének leghûbb tolmácsa, a médiában rejlô lehetôségekkel is csak egy célt követ: azt, hogy Istennek a Szentírásban kijelentett akarata minden lehetséges csatornán megtalálja címzettjét, éspedig a elvilágiasodott világ idôhiányban és személyiségzavarban élô keresztyén emberét. Ezt szolgálja a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet két sajtókiadványa is: a református és evangélikus tanárok szerkesztette Az Út, valamint a diákok által szerkesztett Quo Vadis. Ha a két sokatmondó elnevezést nézzük, akkor már az elején észrevesszük a kettô közötti különbséget. Az Út jelzi a név mögötti szerkesztôség szilárd, építô akaratát, melyet az elsô szám bevezetô szavaiban így fogalmaznak meg: „Isten segítségével újraindítjuk régi, 1916–1944 között megjelent teológiai tudományos folyóiratunkat, Az Útat. (...) Nem valamilyen külsô körülmény késztet erre, hanem az a belsô kényszer, hogy az egyháznak szüksége van felelôs, ôszinte szóra, arra, amelyiknek forrása az Ige, valamint az, hogy az egy talentumot elásó szolga rest és gonosz megbízó Ura szemében.” (Az Út, XXVII. évfolyam 2001. január) Ezzel szemben, vagy mellett, a diákok által szerkesztett Quo Vadist ezekkel a szavakkal indítja útjára az akkori szerkesztôség egyik tagja, Brassai Zsombor: „Quo vadis? Szembe állít tehát magunkkal és környezetünkkel, hivatásunkkal és küldetésünkkel, múltunkkal és jövendônkkel. Nem tehetünk mást, válaszolni kell és szüntelenül rákérdezni: Quo vadis, Domine? Belsô kényszer ad hangot a kérdésnek. Hármas igazság az ránk nézve, hogy teológusok, diákok és erdélyi fiatalok vagyunk! Arcunk mindhárom vonásának meg kell legyen a sajátos árnyalata. Ehhez járul a feltétlen felelôsség, hogy az imago Dei hordozói legyünk mindhárom profilban. Teológusok vagyunk, akik nemsokára meg fogjuk határozni egy nagy számú lelkész nemzedék sajátos arculatát. Nem mulaszthatjuk el a kérdés feltevését ilyen vonatkozásban is: Quo vadis, Theologiae? Quo vadis, Ecclesia? És diákok is vagyunk. Ebben az irányban is felelôsségek terhelnek. Céhbeli kötelezettségünk az, hogy ne szigetelôdjünk el diáktársainktól, és ne csak a személyes érdekû kapcsolatok határozzák meg egymáshoz való viszonyunkat. Éppen azért, mert erdélyi magyar diákok, vagyunk valamennyien, még inkább egymásra vagyunk utalva. Akármennyire is közhelynek hangzik, de a közeljövôben egy etnikum arcát is mi fogjuk megrajzolni. Úgy érzem, hogy a minôségi vonások megrajzolása nem kis mértékben tart igényt tollvonásunkra. A megmaradásunk és mások megtartatása annak vetülete, hogy milyen kincset tudunk teremteni” (I. évfolyam, 1. szám, 1993). Ha a két lap állandó rovatait vizsgáljuk, észreve-
hetjük azt, hogy míg a Quo Vadis arculata nemzedékrôl nemzedékre változik, lévén, hogy a mindenkori teológus hallgatók szerkesztik, addig Az Út szerkesztôi igyekeznek a századelôn már bevett rovatokat megtartani. Viszont e különbözôség ellenére mindkét lap beosztása a megcélzott olvasóközönség igényeit próbálja kielégíteni. Ez utóbbi, mivel a lelkésztársadalmat és az egyházi közéletet tartja szem elôtt, tartalmában ehhez igazodik. Így is határozzák meg: „olyan, az egyházi szolgálatra nézô tudományos folyóiratot tervezünk, amely az egységes hitvallásos szellemen belül: segít az igehirdetés szolgálatában, kitekint az egyházi közéletre, teológiailag értékeli az egyházon kívüli eseményeket, megôrzi a tudományos tárgyilagosságot, példaadó a nyelvhelyesség dolgában”. Minden szám az Ige tükrében címû rovattal kezdôdik, ahol egy évben háromszor az ünnepi konceptus (legátusi ajánlólevél) jelenik meg. A Teológia az Egyházban rovat idôszerû egyházi kérdésekre ad választ, ebben a rovatban eleddig ilyen cikkek jelentek meg: Kozma Zsolt: Ágendáskönyv 1998 (elemzô bírálat az új Istentiszteleti rendtartásról); Juhász Tamás: Kit válasszunk a zsinatba?; Varga László: A reformáció lényege; Kovács L. Attila: Az énekkar istentiszteleti szolgálata; Virág Károly: Lelkipásztori nemzedékek egymás mellett és egymást követôen; Tunyogi Lehel: A pátmoszi látnok színoptikája; Kozma Zsolt: Egyház és jog stb. A Teológia és közélet rovatban a nem teológiai tudományos élet jelzéseit próbálják teológiailag értékelni. Ezt jelzik az eddig megjelent cikkek sokatmondó címei is: Nagy-Tóth Ferenc: A természettudományok és a hit kölcsönösségei; Juhász Tamás és Varga László: Természettudományok és teológia; Borbáth Katalin: Diakonisszák a Református Kórházban stb. Érdekes és az olvasóknak hasznos az Irodalom rovat, ahol könyv- és folyóirat-ismertetéseket közölnek valamint a Tündérvár és katakomba címû amelyben nyelvhelyességi írásokat olvashatunk. A rovatok sorát a Hírek, közlemények zárja, amelyben a szerkesztôk tájékoztatják az olvasót, hogy a teológiai tudományos életben és a Teológiai Intézetben milyen események, mozgások történnek. * A Quo Vadis messze nem ilyen egységes a rovatok szempontjából. Ez abból adódik, hogy a nemzedékrôl nemzedékre váltakozó teológus szerkesztôk más és más szerkesztési koncepciók alapján szerkesztik a lapot. Talán ezzel magyarázható az is, hogy az idôk során a lap formátuma körülbelül négy évente változik (ez megegyezik egy új szerkesztôségi gárda munkába állásának idôpontjával); ma zöld színben jelenik meg, félkemény borítóval, egy sajátos fejléccel és tartalmi beosztással. Azonban az közös minden nemzedékben, hogy igyekeznek a hallgatók igényei szerint összeállítani a kiadvány tartalmát. Általában olyan témájú cikkek je-
lennek meg, amelyek a mai kor fiatalját, másodsorban a mai teológus nemzedéket érdeklik és foglalkoztatják. Az elsô szám megjelenése óta – 1993 – sok ismeretterjesztô tanulmány jelent meg, például a teológia dísztermének festményeirôl, a szerzetesrendekrôl, misszionáriusokról, szabadkômûvesekrôl, a walesi keresztyénségrôl, a sátánizmusról, szektákról stb. Külön érdemes kiemelnünk azt a cikksorozatot, mely Teológiánk története címen az intézet tanárait szólaltja meg teológus éveikrôl. Az utolsó, éppen ezen tanévtôl leköszönô szerkesztôség alatt a lap új formát öltött (a már említett zöld színû borító), úgy külsejében, mint tartalmában. Minden számot egy bizonyos téma határoz meg, ezek általában olyan kérdéseket érintenek, amelyek ma az egész társadalmat érdeklik. Ilyen például az abortusz, az eutanázia, klónozás, öngyilkosság kérdése, amelyekrôl általában egy általános bevezetô tanulmány, egy riport vagy körkérdés és személyes hozzászólás jelent meg. Mindezen témák nagy hasznára vannak nemcsak a teológus ifjúságnak de minden fiatalnak, aki a mai erkölcsi értékét mármár elveszítô világban, kérdéseire feleletet keres. 2000-ben az ezredforduló hajnalán arra kerestük a választ, hogy mi legyen a 21. század teológusának szívében és elméjében, úgy érzem, minden teológusra nézve – eredménnyel. Sajátos színfolt a Quo Vadisban az, hogy minden számban olyan versek és néha grafikák jelennek meg amelyeknek szerzôje
teológus. Ez is egy ékes jele annak, hogy a teológus közösség mennyire sokszínû és sokoldalú. Mindezek mellett természetesen minden lapszám egy bibliai elmélkedéssel kezdôdik, valamint könyvismertetéssel zárul, amely gyakran nem új könyvekrôl szól, hanem egy kedvenc olvasmányról. Úgy a cikkek-tanulmányok, mint az elmélkedések vagy más kisebb (adott esetben „ébresztô”) írások fô jellemzôje az, hogy teológusok írják – teológusoknak. Az egymásnak szolgálni akarás, egymást hasznosan építeni szándék jut kifejezésre ebben. * Végül, el kell mondanunk azt is, hogy mindkét lap szándék szerint negyedévente jelenik meg. Ha vannak is anyagi gondok, azoknak orvoslására mindig akad egy-egy jóakaró személy vagy szervezet, akiknek jótékonykodását ez úton is megköszönni tartozunk. Azt is meg kell említenünk, hogy Az Út elôfizetéssel megrendelhetô a szerkesztôségben; a Quo Vadist pedig kérésre bárkinek megküldjük Romániában. Mindkét szerkesztôség a kolozsvári Bocskai téri (P-ta Avram Iancu 13, cp. 230) Teológiai Intézetben van, úgyszintén mindkettô a világhálón is olvasható, a Protestáns Teológiai Intézet honlapján a http://proteo.cj.edu.ro címen. BALLAI ZOLTÁN
27
Román sajtópiac Cãlin Anastasiu, a bukaresti IMAS közvéleménykutató intézet Audimas médiakutatási osztályának vezetôje szerint a románok a csehekkel vagy a magyarokkal ellentétben nem lelkesednek különösen az írott sajtóért. Az intézmény felmérése szerint. a napilapok olvasottsági mutatói több mint két éve folyamatosan romlanak. Amíg 1999 elsô negyedévében a naponta újságot olvasók száma még 6,25 millió volt, az idén márciusban már csak 5,78 millió, decemberben pedig 5,1 millió, vagyis a lakosság 26 százaléka veszi kézbe rendszeresen a helyi vagy országos lapokat. Az Audimas szakemberei a csökkenést a fizetôképes kereslet zsugorodásával magyarázzák. Pedig a kiadók a költségek növekedését inkább a reklámbevételek növelésével igyekeznek pótolni, mintsem áremeléssel. Lehetôségeikhez mérten magán-terjesztô hálózatokkal is szállíttatnak, kikerülve a lapgyilkosnak titulált Rodipet állami terjesztôt. A betûre éhesek azonban nem panaszkodhatnak a kínálatra, hisz az évi mintegy 40 milliónyi reklámtortát birtokló 15 országos politikai napilap mellett minden megyében megjelenik 2–4 helyi újság is. A regionális nyomdáknak köszönhetôen a legjelentôsebb országos napilapok kora reggel mindenhol kaphatók. Bár a nyugati mamutok csak óvatosan közelítenek a 23 milliós Románia lappiacához, azért a nagy nyugati magazinoknak, divatlapoknak már van román kiadásuk. Elsônek a svájci Ringier érkezett, amely 1992-ben a Capital gazdasági hetilappal alapozta meg bukaresti birodalmát. A lap példányszáma azonban az 1998-as 54 ezerrôl mára 40 ezerre apadt. Ezt ellensúlyozandó 1998-ban 30 ezer példányban színes bulvárlapot indítottak Libertatea néven, melynek példányszáma 115 ezerre futott fel. A Ringier mamutcégé még a 130 ezres példányszámú TV Mania hetilap, a Bravo ifjúsági magazin, valamint három nôi újság, a Lumea Femeilor, a Succes és az Unica. A német Bertelsman-csoporthoz tartozó Gruner+
Hepehupa
28
Kiválóan megkomponált és kivitelezett borítóval indult útjára a Szilágyság új közmûvelôdési folyóirata a szellemes címû Hepehupa. (Bár nem voltam jelen, de biztos forrásból tudom, hogy a keresztapaság Fodor Sándor írót illeti, hisz ô volt az, aki egy olvasótalálkozó alkalmával a Szilágysági Hepehupa ajánlatot a tömörebb, hangulatosabb változatban javasolta, amit a szerkesztôk bölcsen el is fogadtak.) A jó cím, a szép külsô magabiztos indulást ígér. Az elsô szám körvonalazza azokat a témaköröket, szerkezeti egységeket, amelyeket a szerkesztôk modellként, arculatformálóként mutatnak be. Fejér László fôszerkesztô a beköszöntôben ügyesen parírozza a gyanút, hogy az egyenetlenséget sugalló cím netán az írások színvonalában tükrözôdne, inkább az Ady Endre által halhatatlanná tett szókap-
Jahr 1998-ban vette meg a rendszerváltás utáni legsikeresebb román bulvárlap, az Evenimentul Zilei 50 százalékát a Trustul Expres kiadó tulajdonosától Cornel Nistorescutól. A szintén német Westdeutsche Allgemeine Zeitung 2000 júliusában érkezett a román piacra, amikor megvette a ma átlagosan napi 70 ezer példányban nyomott National napilap 50 százalékát. Nemrég meg a România liberã-t vásárolta fel, mely még mindig ôrzi a régi rendszerben kapott nevét. A legnagyobb példányszámú napilap a hajdani pártújság, a Scânteia utódjaként fellépô bukaresti Adevãrul, amelynek kiadója a szerkesztôség tulajdonában van. Az átlagosan 150 ezer példányban megjelenô Adevãrult médiapiaci szakemberek szerint elsôsorban a megszokás, az 1989-es fordulat idején szerzett hírnév, valamint a burkolt nacionalizmus tartja az élen, és a minisztériumi és állami nagyvállalati hirdetések. A két országos magyar nyelvû napilap, a Krónika és a Romániai Magyar Szó közül két éve, mintegy 18-20 ezres példányszámban megjelenô és a magyarországi Napi Gazdasági Kiadó Kft.-hez tartozó Krónika a jelentôsebb. A hajdani magyar pártlap, az Elôre jogutódja, a ma a szerkesztôk tulajdonában lévô Romániai Magyar Szó egykori 40 ezres példányszáma mostanra 15-18 ezerre apadt. A megyei napilapok egyelôre teljesen honi kézben vannak, pedig egyes vidékeken ezek példányszáma meghaladja a 30-35 ezret. A nyugati nôi és szabadidô-magazinok román kiadásával jelen van a VNU-Hearst Romania Joint Venture, amely a Cosmopolitan, a Mami, az FHM magazinokat adja ki, de román nyelven olvasható még a Hustler, a Penthouse, a Playboy, a Madame Figaro, a Burda, a PC Magazine is. Mindezek ellenére a heti és havi újságok olvasottsága is folyamatosan zuhan Romániában: az 1999 tavaszi 4,7 millióval szemben 2001 végén már csak 4 millióan vették kézbe az 50-60 ezer lejbe kerülô magazinokat. A HVG 2001. dec. 15-én megjelent Irházi János: Újrafelosztás címû írása alapján csolat felvállalására mutat rá. És ugyanígy vállalják e tájegységhez fûzôdô gyökereket, néprajzi, hely-, gazdaság- és mûvelôdéstörténeti írásokban feltárandó kötöttségeket, az irodalom és képzômûvészet által megörökített valós és fiktív, külsô és belsô, sima vagy hepehupás tájakat. Az elsô, Gyökerek rovatcímet viselô tudományos-történeti részben Lakóné Hegyi Éva közöl tanulmányt Szikszai Lajosról, Szilágy vármegye alispánjáról, Zilah 19–20. századfordulós városképének megálmodójáról. Ezt követi Kovács Kuruc János ismertetôje, elemzése Petri Mórnak a Szilágy vármegye gazdaságáról írt monografikus mûvérôl. László László a demográfiai változások utolsó szász esztendejét vetíti e térségre anyanyelv, nemzetiség, felekezet szerinti bontásban. Major Miklós agrártörténeti, néprajzi tanulmányában a szilágysági magyar kertészfalvakat veszi számba, konkrétan a hagyma termesztését, felhasználását bemutató esettanulmányban. Hegedûs Attila a Szilágyság nyelvföldrajzi ta-
zését. Új évezredben, a globalizáció világában a gyökereket kutató kiadvánnyal lett erôsebb, gazdagabb a magyar folyóiratkultúra.
SÜTÔ FERENC
Múzsák és erények jegyében Dolgozatok Erdély unitárius múltjáról
gozódását feldolgozó atlaszról illetve a kutatási anyagból készült adatbázisról értekezik, betekintést nyújtva az atlasz készítésének (elô)történetébe, módszertani eszköztárába, felhasználási módozataiba. Bajusz István Szilágysámson és Krasznahorvát harangjainak történetét meséli el képben és írásban. Szabó Vilmos az ippi képzômûvészeti alkotótábor rövid történetét illetve alkotóit ismerteti. Megjegyzendô, hogy a lap képanyagának jelentôs részét az itt készült munkák reprodukciói teszik ki, erôsítve a jellegzetes szilágysági tájhoz való kötöttséget, hisz az alkotók fô ihletforrása a hepehupás vén dombság és az itt fellelhetô emberi és tárgyi értékek. Szintén képzômûvészeti témájú Demeter Attila mûvészettörténeti írása: az egyetemes festészet karácsonyi szimbolikáját sorolja fel a középkor, reneszánsz és barokk korszakokban. Major Miklós a szilágysági tájak idegenforgalmi értékeit veszi számba, külön figyelmet szentelve a Meszes-hegység adottságainak. Az Irodalom rovat a próza, vers és dráma mûfajának különbözô válfajait foglalja magába, többnyire helybéli szerzôk alkotásait. Kiemelendôk a Kézfogások cím alatt közölt mûfordítások Szabó K. István tollából, aki román nyelvbôl tolmácsol. Változatos a néprajzi rovat is: szilágysági mesemondókról és történeteikrôl, az Almás-völgyi fazekasságról valamint népi önéletírási dokumentumokról olvashatunk itt. A lap szellemfolyamát könyvismertetôk rekesztik be, a legfrissebben megjelent helyi vagy helyi jellegû kiadványokból szemléznek a szerzôk. Biztató kezdet, biztatandó igyekezet – így köszönthetjük a vén Szilágy fiatalos landületû kezdeménye-
Élmény- és eseményszámba ment – írta két évtizeddel ezelôtt Gaal György a Keresztény Magvetô hasábjain – Kelemen Lajossal Kolozsvár utcáit járni. Mert: „Szavai nyomán megszólaltak a várfalak, templomok, polgárházak és paloták. Rendre levetették a többszöri átépítés során rájuk rakódott gipsz- és malterréteget, s a még itt-ott kikandikáló, épen maradt ablak- és ajtókeretek révén felcsillant a ház 18., 17. századi vagy még korábbi képe. S a házak szellemi megidézésébôl rendre utca- és városkép állott össze. […] Az igazi mesterfogás csak ezután következett, mert a holt tárgyak rendre mesélni kezdtek rég volt gazdáikról, fôúri és polgárcsaládokról, akik a város, Erdély vagy a tudományos-irodalmi élet történetébe írták be nevüket.” Élmény- és eseményszámba ment Mikó Imrével is Kolozsvár utcáin sétálni; alighogy megjelent az Akik elôttem jártak címû kötete, Kós Károlyt kereste fel vele; a nevezetes Rákóczi úti ház kapuján lépett ki, amikor ráköszöntem; kimeríthetetlen közös témánkról, Balázs Ferencrôl kezdtünk beszélgetni – Gaal György kötetében is gyakorta felbukkan a neve, újabb és újabb összefüggésekben –, és annyira belemerültünk a kolozsvári és erdélyi közelmúlt megíratlan fejezeteinek a számbavételébe, hogy a Fôtéren át hazáig kísérhettem; az akkor még csendes Petôfi utcába, melyet épp az idô tájt készült megörökíteni; hozzá is látott, de a befejezéshez már nem maradt kellô ideje; akkor mondta volt nekem – nem sokkal a halála elôtt –: „a múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk – azon állunk”; s mert történetesen Európa egyik legszebb fôterén sétáltunk, az erdélyi századok miesnapjainak a megszentelésére égbe emelkedô Szent Mihály templom monumentalitását csodálva – volt olyan évszázad, írja Gaal György, amikor unitárius eleink ott dicsérték az Urat –, örökre megjegyeztem magamnak az Idô „architektúrájának” lényegét: mélység nélkül nincs magasság sem. A Múzsák és erények jegyében dolgozatai – a szerzô minôsíti ekképpen kötetbe foglalt írásait – Erdély unitárius múltjáról tudósítanak; tegyük hozzá nyomban egykori fôgondnokunk, Mikó Imre testamentuma szellemében: Erdély unitárius jövôje érdekében. Negyedszázaddal ezelôtt, utolsó nyilvános megszólalásában – Szabó Zsolt készítette az 1977. január 7-én elhangzott rádiósbeszélgetést – azt is elmondotta Mikó Imre: nagynénje férjének, Kelemen Lajosnak köszönheti történelmi érdeklôdését. Gaal György meg Mikó Imrének, közvetve pedig Kelemen Lajosnak. A kötet tanúsága szerint ôket tekinti szellemi felmenôinek. (Már a bevezetôben is említi: a rokonságához tartozó Mikó Imre közvetítette számára a Kelemen Lajos-i örökséget.) Ami egy mûvelôdéstörténészi pálya kezdetén nem akármilyen elônyt jelentett. Gaal
29
30
György sokkal inkább a nehéz örökséggel járó felelôsséget érezte. Hiszen Mikó Imre az említett interjúban azt is kifejtette: az utána jövô társadalomkutatók közül Gaal György mûvelôdéstörténeti dolgozataitól várja a legtöbbet. Most látjuk igazán, hogy Mikó Imre nemcsak bizalmat elôlegezett Gaal Györgynek: jól ismerte szakmai rátermettségét, szívós munkabírását, céltudatos akaratát, jellemszilárdságát. Ami nélkül hasonló vállalkozások nem születhetnek. Egy évre rá, hogy a kolozsvári egyetemen megszerezte az angol–magyar szakos diplomát, a Házsongárdi Panteon nevezetes sírjainak a leírásával dobogtatta meg a szívünket a Korunk 1972-es évfolyamának és fôként az 1980-as Korunk Évkönyvnek a hasábjain. Harminckét éves, amikor Kristóf György irodalomtörténészi és egyetemi tanári munkásságáról írt disszertációjával hívta fel újólag magára a figyelmet. Ha tudjuk azt, hogy a két világháború között Kristóf volt az egyetlen magyar tanszékvezetô a kolozsvári egyetemen, rá hárult a magyar nyelv- és irodalom szakos tanárok képzésének minden felelôssége, már önmagában a témaválasztás is sok mindent elárul Gaal Györgyrôl. Közben angolból fordít, és sajtó alá rendezi, elôszóval látja el a Téka és a Tanulók Könyvtára sorozat jó néhány kötetét. Számomra úgy tûnik, hogy 1980-tól válik célirányosabbá a munkája: a szellemi beszûkítettség évtizedében fordul érdeklôdése azok felé a témák felé, amelyek megírásával – egyebek mellett – ezt a kötetét is egybeszerkeszthette. Ha most kortársaiként mi is elmondhatjuk, hogy élmény- és eseményszámba megy Gaal Györgygyel járni Kolozsvár utcáit és a történelmi Erdély évszázadait, akkor azzal is tisztában lehetünk: jövôformáló könyvet vehetünk a kezünkbe. Hogy az unitárius múlt szellemi ablakkereteibôl is mai és holnapi teendôinkre pillanthassunk. Figyelmünket nem kerülheti el, hogy a kötetbe foglalt 37 írás közül 30 a legnagyobb múltú erdélyi egyházi folyóiratunkban, az Unitárius Irodalmi Társaság által 1861-ben indított Keresztény Magvetôben jelent meg elsô ízben. Ugyancsak jelzésértékû, hogy az említett 30 tanulmányból és könyvismertetésbôl 16 a totalitarista cenzúra mûködésének idôszakában, a nyolcvanas években látott napvilágot. Más folyóiratok aligha vállalhatták volna fel akkoriban ezeket az írásokat (Gaal György szerint az egyházügyi hivatal cenzorai néha elnézôbbek voltak). Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy Kelemen Lajos mûvészettörténeti tanulmányai is jórészt a Keresztény Magvetôben és az Unitárius Közlönyben jelentek meg – elmélyült szakavatottsággal és empátiával ír ezekrôl a Kelemen Lajos-i örökséget a legnehezebb idôkben is tovább gyarapító Gaal György –, akkor arra is fény derül: az egyházi és vallásos sajtó intézményrendszere kisebbségi helyzetben megkülönböztetett – mondhatni: történelmi – szerepet vállalt és vállal magára az erdélyi értékmegôrzésben és értékteremtésben. Gaal György mostani munkájának legnagyobb érdeme alighanem abban rejlik, hogy megnyitja elôttünk az utat az utóbbi fél évezred szellemi birtokba vételére. A kötetbe gyûjtött dolgozatok ugyanis átfogják az unitárius egyház-, mûvelôdés- és iskolatörténet századait, közelképbe hozzák az európai szellem értékközvetítôit és erdélyi értékteremtôit. Voltaképpen arra keresi a választ Gaal György, hogy mit köszönhet Erdély az unitárius szemlélet jelenlétének és érték-
megôrzô, értékteremtô erejének. Hogy ezt milyen eredménnyel teszi, nem tisztem ennek a megítélése. Hiszen ahhoz történelemkutatónak, egyháztörténésznek, várostörténésznek, intézménykutatónak, irodalom-, sajtó- és mûvelôdéstörténésznek kellene lennem egy személyben. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy az Erdély- és Kolozsvár-kutatók, az egyház- és mûvelôdéstörténet-írók, az erdélyi könyv- és lapkultúra búvárlói, intézmény- és iskolatörténészei egyaránt nélkülözhetetlen segédkönyvet vehetnek a kezükbe. Az unitárius hitben megerôsítést váró olvasókról nem is beszélve. Akik valószínûleg nem nagyon tesznek mûfaji különbséget dolgozat, tanulmány és könyvismertetés között. Az még kevésbé valószínû, hogy a kötet végére érve végigolvasnák a Névmutatót. Pedig az sem tanulság nélküli. Mert neves személyiségek és neves névtelenek sorjáznak e kötet lapjain. Némelyikükrôl izgalmas szellemi portré rajzolódik ki. Hogy kik azok, akikre a legtöbbet hivatkozik Gaal György? Már ez sem lehet közömbös számunkra. Aranyosrákosi Székely Sándor, Balázs Ferenc, Benczédi Gergely, Benczédi Pál, Berde Áron, Berde Mózes, Böhm Károly, Borbély István, Brassai Sámuel, Dávid Ferenc, Ferencz József püspök, Gál Kelemen, Józan Miklós, Kelemen Lajos, Kós Károly, Kôváry László, Kriza János, Márki Sándor, Márkos Albert, Mátyás király, Mike Sándor, a két Mikó Imre, Mikó Lôrinc, Pákei Lajos, Sándor József, Székely Mózes, Szentiváni Mihály, Szent-Iványi Sándor, Varga Béla neve és munkássága vésôdik újra meg újra, lapról lapra tudatunkba. A Névmutatóban azonban több mint 1700 név sorakozik. Az említetteken kívül, ha jól számoltam, mintegy 1730. Ôk azok a neves névtelenek, akik az elmúlt századok során az egyházközségek szintjén végezték azt a nem mindennapi munkát, amit mindenkoron elvárt tôlük az idô, megkövetelt az Unitárius Egyház. Ha csupán szülôföldem egykori lelkészeire s énekvezéreire gondolok, az alábbiakat sorolhatom: a két Báró József, Bede Emil, Benczédi Ferenc, Gál Jenô, Dombi Mózes, Gellért Imre, Lôrinczi Mihály, Nagy Ferenc, Pálffy Ákos, Simén Dániel, Ürmösi József, Váry Domokos, Végh Mihály, Zoltán Sándor. Többségüket örömmel fedeztem fel a Múzsák és erények lapjain. És ez a névsor meghosszabbítható az idôben, az unitárius kezdetekig. A homoródmenti egyházközségek történetével régóta foglalkozó Máthé Dénes (pályáját maga is unitárius lelkészként kezdte) bizonyára nem marad adósunk vele. Az egyháztörténetben és a teológiai tudományokban jártas (post mortem dr.) Gellért Imre a Homoródmenti Képtár felavatásán, 1979 májusában azt kérdezte tôlem: tudom-e, hogy ennek a csaknem teljesen unitárius vidéknek a népe – az erôszakos kollektivizálás ellenére – gazdaságilag miért fejlettebb, szellemileg miért igényesebb, mint a más tájegységeken élôk többsége? – Mert a Székelyföldnek ez a csücske nyolc évszázadon át határos volt a Szászfölddel? – kérdeztem az építkezésben, a gazdálkodásban és az életfelfogásban egyaránt megmutatkozó erôteljes szász hatásra gondolva. – Mert századokra visszamenôen – így Gellért Imre – minden falunknak volt Európát járt lelkésze. Nem tisztáztuk, hogy kikre gondolt. Máthé Dénes
készülô tanulmányából hamarosan megtudhatjuk. Én mindenesetre Balázs Ferenc-típusú lelkészekre gondoltam, akikrôl a falumbeli Balázsi Dénes –– ugyancsak unitárius lelkészként indult – írt napjainkban is megszívlelendô könyvet Ne nézze senki csak a maga hasznát… címmel (Szövetkezeti mozgalom a Kis- és Nagy-Homoród mentén. Székelyudvarhely, 1995). A fentebb említett nevek között a legtöbbször Ürmösi József és Pálffy Ákos szerepel Balázsi Dénes könyvében. A kemény diktatúra idején sok minden odalett a léleképítés korábbi gazdagságából is. A kilencvenes években nemcsak az egyházi intézményrendszer újjáépítéséhez láttunk hozzá – a léleképítéshez is. És ez hosszasabb folyamatnak és szívósabb küzdelemnek tûnik, mint egy-egy templom felépítése – jóllehet a templomépítôk minden idôkben lélekben is kiegyenesednek. A diktatúrák léleknyomorító hatása alól kell felszabadulnunk. Számolnunk kell a civilizáció, a globalizáció korábban ismeretlen kihívásaival is. A vallásosság természetének a megváltozásával. Ma már világosabban látjuk, mint a kilencvenes évek elején, hogy a 21. század vallásosságában és egyházi életében a személyesség egyre inkább döntô tényezôvé válik. Ennek a felismerésnek a megerôsítéséhez segít hozzá bennünket Gaal György könyve. Azzal a tudatossággal és jövôformáló akarással kell birtokba vennünk unitárius múltunkat is, amely e kötet lapjairól felénk sugárzik.
CSEKE PÉTER
Péterfy László könyvsorozata a Kis-Küküllô völgyének református egyházairól Péterfy László nyugalmazott református lelkész tollából 1999 ôsze és 2001 tavasza között nyolckötetnyi hely- és egyházközség-történet jelent meg összesen 1608 oldal terjedelemben. Már pusztán az egy mondatos tudósítás s benne a számok önmagukban elismerésre indítanak. Ebben az egyedülálló teljesítményben azonban nemcsak a mennyiség, hanem a tartalom is feltétlenül érdemes a figyelemre. Még inkább fokozódik elismerésünk, ha tudjuk, hogy a tudós szerzô 1910. február 2-án született, s amikor 2001 ôszén ezeket a sorokat írom, csak néhány napja múlt, hogy budapesti látogatása alkalmából egész estét betöltô beszélgetést folytathattam vele az életpályáját méltán koronázó könyvsorozatról. A kötetek természetesen nem a megjelenést közvetlenül megelôzô esztendôkben készültek. Némelyiket több évtizeddel korábban, másokat valamivel késôbb írta Péterfy László, de a sajtó alá rendezés, ami pótlásként minden esetben az 1989-es politikai fordulat után történteket és az ezredvégi állapotokat is tartalmazza, nem sok idôvel elôzte meg a kiadást. Az adatgyûjtés és a fogalmazás nagyobb hányada a kommunista diktatúra idejére, tehát arra az idôszakra esett, amikor hosszú évtizedeken át semmiféle esély nem látszott a kéziratok megjelenésére. A szerzônek,
aki a szó legszorosabb értelmében asztalfióknak dolgozott, idôközben mindössze két egyháztörténeti tanulmánya látott napvilágot. Péterfy László a Kis-Küküllô vidékének szülötte. Csupán közép- és felsôfokú tanulmányai idején volt huzamosabban távol a szülôföldtôl. Lelkészi pályáját szülôfalujában, Nyárádselyén apja örökébe lépve kezdte, majd a közeli Nagykend parókiájára hívták meg a hívek. Innen ment nyugdíjba negyven éves lelkészi szolgálat után 1974-ben, és költözött a szomszédos Kiskendre saját házába, ahol ma is él. Itt jegyezzük meg, hogy bár a könyvsorozatban szereplô minden egyes egyházközség történetét azonos gonddal és figyelemmel készítette el, a szülôhelynek és a pályakezdés helyének története és leírása, valamint annak a községnek a bemutatása, ahol aktív lelkészi szolgálatának majdnem teljes idejét töltötte, természetes módon a legárnyaltabb rajzolatú. A lelkész-történész munkabírása és tehetsége ifjúkorában már abban is megmutatkozott, hogy párhuzamosan szerzett lelkészi és történelem–földrajz szakos tanári oklevelet. Fôhivatásul a lelkészséget választotta, és gyakorolta is tevékenyen, mindig, ahogyan lehetett. Szerényen és tömören számol be mûködésérôl, egyes szám harmadik személyben mutatva be önmagát falujának lelkészei sorában (Kend: 57–58. l.) Évi rendszerességgel látogatta minden hívét családjuk körében. Foglalkozott a gyermekekkel, az ifjúsággal, templomon kívüli vallásos alkalmakat szervezett, ha a külsô körülmények nem akadályozták, részt vett a helyi közmûvelôdési életben, környékbeli lelkésztársaival pedig baráti kör formájában rendszeresen találkozott az igehirdetôi és pasztorációs munkát megbeszélni, a mindenkor fontos, a nehéz idôkben még fontosabb személyes kapcsolatokat ápolni. Emellett szakított idôt tudományos tevékenységre, intézményi hátteret és történészi kollegialitást nélkülözve. A kitartó szorgalom mellett nem kevés hit volt szükséges a történészi munkához, és reménykedés abban, hogy valaha könyv formájában sokakhoz eljutnak majd kutatási eredményei és krónikás följegyzései. A nyugdíjas évekkel sem a tétlen pihenés, hanem a máig tartó történészi munkálkodás köszöntött az alkotó kedvet és képességet megôrzô Péterfy Lászlóra. Természetesen nem állítjuk, hogy egy lelkésznek fôhivatása gyakorlása közben kötelessége hely- és egyháztörténettel is foglalkozni vagy más tudományos jellegû munkásságot kifejteni, hiszen az adottságok, a hajlamok és a körülmények egyénenként jelentôsen különbözhetnek. Péterfy László munkássága túlmutat ezen, példaadó nemcsak a lelkészek, hanem általában az értelmiség számára és nem csupán Erdélyben. A politikai fordulat után nem azonnal nyíltak meg a lehetôségek. A magyar államalapítás ezredik évfordulójának kellett elkövetkeznie, hogy alapítványok, egyházközségek és magánszemélyek összeadják a kéziratok kiadásához szükséges összeget. A szerzôi köszönetek jelzik, hogy nemcsak a címoldalakon föltüntetett támogatók, hanem további magánszemélyek és cégek segítették a megjelenést pénzzel és munkával. A nyolc kötet „családot” képez. Szorosan összekapcsolja ôket a földrajzi tér, ahol a települések egymáshoz közel esnek. Vonatkozik ez a Nyárád vízgyûjtô területén található Nyárádselyére is, és az ugyancsak nem közvetlenül a Kis-Küküllô mentén, hanem a folyótól kissé távolabb, az egyik mellékvölgyben fekvô Siklódra. Nem meglepô tehát a falvak
31
32
és egyházaik történetének hasonlósága, ami a múltbeli és jelen életük számos azonos vonását föltételezi. De a történelmi sors és a földrajzi adottságok eltérései folytán ugyanígy különböznek is. A kötetek ismertetôje természetesen elmondhatja róluk véleményét külön-külön, de ezt az eljárást követni csak akkor lenne célra vezetô, ha az egyes ismertetések a többitôl függetlenül látnának napvilágot. Az együttes szemle viszont módot ad az amúgy óhatatlan ismétlések elkerülésére, egyidejûleg a hasonlóságok és különbségek azonos keretben bemutatására. Írásunk további részében ezt a megoldást követjük. A helytörténetírás régi, jól ismert tétele, hogy kis településeken, különösen a vallásilag homogén helyeken az egyház története szinte azonos a hely történetével. A szóban forgó falvakban mindenütt a reformátusok vannak nagy többségben. Az említett tétel napjainkhoz közeledve, a fokozottan szekularizálódó világban egyre halványabban érvényes, de épp a kis lélekszámú falvakban ma is az egyház a legfontosabb, olykor szinte egyedüli társadalmi intézmény. Péterfy László mind a nyolc kötetben elsôsorban egyháztörténetet ír. Ennek a legkorábbi, a reformáció elôtti adatok, állapotok is részei. Összefüggô kép azonban az eleve meglévô forráshiány, majd a nagyarányú forráspusztulás miatt csak a 17. század elejétôl, többnyire inkább a második felétôl rajzolható. A szerzô elsôsorban és túlnyomólag az egyházközségek, illetôleg az egyházmegyék levéltárait aknázta ki, ami komoly értéke mûveinek, ugyanakkor több helyen érzôdik, hogy a tôle távolabb esô, nehezebben elérhetô levéltárak anyagára nem támaszkodhatott. Azt pedig a körülmények ismeretében kevéssé róhatjuk föl neki, hogy nem minden újabb szakirodalmi mû jutott el hozzá. A kötetek szerkezete hasonló, de nem azonos, a szempontok ismétlôdnek, de sosem ugyanabban a sorrendben. A szerzô megismerteti olvasóját a földrajzi környezettel, a legfontosabb köztörténeti eseményekkel, a nagy sorsfordulók helyi hatásával, ahol lehetséges, a demográfiai változásokkal. Fontos helyet foglal el minden kötetben – számos mûemléki és mûvészettörténeti adalékkal – a templom története, magától értetôdik, hogy a tetszetôs színes címlapokon és borítókon is templomokat vagy a tájban elhelyezkedô, torony köré húzódó településeket látunk. A templom berendezése, felszerelése, orgona, harangok, klenódiumok, a templomozási szokások, és általában a vallásosság állapota különbözô korokban bô teret kapnak. Ahol a források lehetôvé tették a hívek erkölcsi életével, a presbitériumok erkölcsbíróságával és a lelkészeknek a helység lelki-szellemi életében betöltött szerepével is megismerkedhetünk. A lelkészek különben hosszabb-rövidebb életrajzokkal, mûködésük helyi történetével és annak értékelésével szerepelnek. Mindenütt olvashatunk az egyházközség anyagi helyzetérôl, vagyonáról, tisztségviselôinek fizetésérôl. A templomok mellett legnagyobb terjedelemben az iskolákkal foglalkozik Péterfy László. Fontosságukat nem kell külön hangsúlyoznunk. Nemcsak az alapismeretek nélkülözhetetlen elsajátítására és az anyanyelv ápolására gondolunk, hanem arra is, hogy a községekben az iskolán kívüli mûvelôdési tevékenység minden korban vagy a templomhoz vagy az iskolához kapcsolódott. A tanítók névsora, helybeli munkálkodásuk története éppen úgy életrajzokkal kísérten került a kötetekbe, mint a lelkészeké. A kötetek tá-
jékoztatnak arról is, kik voltak a kántorok, harangozók, egyházfik, kurátorok (megyebírók), presbiterek. A helységekbôl elszármazott híres-neves emberek iskoláztatása mindig helyben kezdôdött. Érzékeny mércéje a helyi oktatás színvonalának, kik és hányan szereztek magasabb fokú tudást, kaptak oklevelet. Elsôsorban a lelkész- és tanítócsaládok értelmiség utánpótló szerepét figyelhetjük meg. Péterfy Lászlónak gondja volt a legnevesebb elszármazottak és jeles beszármazottak bemutatására. Ilyenek voltak például Kibédrôl Mátyus István orvos, polihisztor a 18. században, a nem helyben született, de Kibéden tanító Ôsz János, a Küküllô menti népmesék elsô jelentôs gyûjtôje, Héderfája „híres embere”, Bordi András festô, azonban jutott hely a falujukért jelentôs áldozatokat hozó „egyszerû” embereknek is. A „fôszereplô” gyülekezetnek nemcsak egyházivallásos szokásaira terjedt ki a lelkész-történész figyelme, hanem mindennapi életük tág körére is. Több kötetben (Nagykend–Kiskend, Nyárádselye, Kibéd) tartalmas néprajzi leírások kaptak helyet a foglalkozásokról, a gazdálkodásról, a lakáskultúráról, a népszokásokról, a hiedelmekrôl, a népköltészetrôl és a parasztkultúra más területeirôl. Ugyanígy találkozunk népnyelvi adatközlésekkel, a dûlônevek és a családnevek megörökítésével is. A különbözôségek sokféle körülménybôl, elsôsorban a nyolc, pontosabban – a közigazgatásilag egyesített Nagykend és Kiskend falvakat külön számítva – kilenc település eltérô történelmi sorsából adódtak. Meghatározó volt, néhány vonásban a közelmúltig az is maradt, hogy a települések egymáshoz közeli fekvésük ellenére az 1848 elôtti vármegyei-széki beosztásban három közigazgatási egységhez tartoztak. Siklód Udvarhelyszékhez, Kibéd, Gyulakuta és Nyárádselye Marosszékhez, a többiek Küküllô megyéhez. A döntô határvonal a székely székek és a vármegye között húzódott, alapját az egykori szabadalmas múlt megléte és hiánya képezte, mely a lakosság történetitársadalmi tudatában mély nyomokat hagyott. Ehhez képest másodrendû a vallási eltérés, mely a Nyárádmente katolikus településeihez közel esô Selyén éreztette hatását. Ezért fogalmazta többes számban Péterfy László a szülôhelyérôl írt könyv címét. Szemléletes példákat találunk viszont arra, hogy a kulturális határok mennyire nem esnek egybe a közigazgatási határokkal. A Magyar Fotóiroda az 1940-ben visszacsatolt Kenden látványos fényképsorozatot készített, melynek egy részét az illetô kötet közli. A helybeli lakosok öltözetét legfeljebb a helyi viszonyokat nagyon pontosan ismerô ember tudná csak megkülönböztetni a közeli székely falvakétól. Az építkezés, a népszokások, a gazdálkodás és a népi kultúra sok más területén hasonló volt a helyzet, a szomszédos székely és nem székely falvak nyelvjárása sem különbözött s ma sem különbözik. Ellenben minél inkább távolodunk a Kis-Küküllô mentén a teljesen magyar etnikumú Székelyföldtôl, annál inkább nô a falvakban és környékükön a románság aránya (egykor a mára teljesen eltûnt szászoké is). Héderfája és Bonyha példázza ezt a fejleményt. Mindkettô abban is elüt tôle a keletre esô helységektôl, hogy míg azok magasabb és erdôsebb hegyek és dombok között kissé szigorúbb éghajlat alatt fekszenek, ezek az ellaposodó folyóvölgyben a küküllôi borvidék jeles szôlôtermô helyei. A legjellemzôbb társadalomtörténeti különbség a
települések jogi helyzetébôl adódott. A székely szabadsággal élôk leszármazottai, még ha az illetô falvakban jelentékenyebb jobbágyság is lakott, a hajdani rendi különállás emlékét, mint kiváltságosok 1848 után több nemzedékkel is ôrizték. Ezeken a helyeken rendszerint hiányzott a földesúr, vagy legalább nem lakott helyben. A vármegyei falvak jobbágynépe kevésbé volt öntudatos, mert hozzászokott a mindennapos földesúri szolgálathoz, a helyben lakó földbirtokosok és kisebb nemesek jelenlétéhez (pl. Kend, Héderfája, Gyulakuta), akiknek „udvarába” járt dolgozni. Az utóbbiak azonban patrónusai is voltak egyházaiknak, míg a székely közbirtokossági falvakban az egyház anyagi fenntartása teljes egészében a hívek közösségére maradt. Még egy visszatérô témáról, a természeti katasztrófák gyakoriságáról föltétlenül szólnunk kell. A falvakat sújtó jégesôkrôl, viharokról, tüzekrôl és árvizekrôl, mint az itteni élet gyakorta ismétlôdô velejáróiról minden kötetben olvashatunk. A Kis-Küküllô olyan rendszerességgel fenyegette és rombolta Kiskendet, hogy annak lakói a 19. század második felében fokozatosan távolabb húzódtak a folyótól. Nyárádselyén az összefüggô növényzet pusztulása okozta és okozza folyamatosan a lakóházak egy részét fenyegetô földcsuszamlásokat. A siklódi középkori és a balavásári templomot hasonló okokból, a talajviszonyok veszélyessége miatt kellett lebontani. Ezek a körülmények a történelem folyamán még inkább próbára tették a nehéz gazdasági viszonyok között lévô községek életét, benne egyházfenntartó képességét. A mostoha természeti és történelmi körülményeket, a kisebbségi helyzetet, különösen a 20. század második felének megpróbáltatásait ismerve, nem lehet meglepô, hogy ezeknek a falvaknak a lakossága fokozatosan fogy, és a fogyás 1990 után nemhogy megállt volna, de még föl is gyorsult. Ez a tendencia akkor is nagyon súlyos tényezô, ha azt is tudjuk, hogy szinte az egész kelet-közép-európai falusi világot jellemzi. A helyi társadalmak, bennük a gyülekezeti közösségek kiegyensúlyozottságát fokozottan veszélyezteti. Péterfy László sehol sem kendôzi ezeket a változásokat. Végül azonban jóllehet a kétségeket nem engedi feledni, mégis a kötetek befejezô fejezetei mindenütt a reményt is megcsillantják. Az 1990 elôtti évtizedekhez képest megélénkült a települések élete, az egyházközség hitéletével és kulturális életével együtt. Ennek leglátványosabb jelei az építkezések (templom, gyülekezeti ház, papilak), de mindenütt találkozunk a hosszú idôn át tiltott egyházi, vallásos alkalmak egy részének föléledésével is. A magyarországi és nyugat-európai testvérgyülekezeti kapcsolatok új dimenziót nyitottak meg. Ezek nyomán jelentôsebb segélyek is érkeztek, az új siklódi templom fölépülése nélkülük elképzelhetetlen lett volna. Minden egyes kötet végén jelentôs számú fényképes illusztráció kapott helyet. Elsôsorban az épületeket, a templomi felszereléseket és a gyülekezeti alkalmakat, igen nagy hányadban a konfirmálók csoportjait ábrázolják. Mind fontos dokumentumai a hely történetének. Eddig nem hívtuk föl külön a figyelmet arra, hogy a könyvsorozat darabjai az olvasók körét tekintve, kettôs szerepet töltenek be. Tudományos igénnyel, forráskutatással, eredeti adatok alapján készültek, tehát helytörténetként betagolódhatnak magasabb fokú történeti összegzésekbe, azok adatszolgáltató, építôkövei lehetnek. Másfelôl hangvételük, stílusuk, tár-
gyuk jól érthetô megközelítése alkalmassá teszi ôket, hogy belôlük tájékozódjon a hely történelmérôl és tanulja saját külön múltját a helybeli lakosság minden rétege. Sajnálatos tény, hogy az erdélyi magyar történetírás a diktatúra évtizedeiben vegetálásra volt kényszerítve, a helytörténetrôl még ez sem mondható el, annyira kevés könyv és dolgozat jelent meg. Mint a 1990-es években örvendetesen szaporodó különbözô szintû erdélyi helytörténeti munkák tanúsítják, hogy Péterfy Lászlóhoz hasonlóan, ha nem is ekkora teljesítménnyel, de akadtak és vannak még, akik a reménytelenség idején szintén az íróasztalfióknak dolgoztak. Éppen a szerzônkhöz hasonló tevékenységek nyilvánosságra kerülése változtathatja meg s már változtatja is a helyzetet.
KÓSA LÁSZLÓ Kend és egyháza. É.n. (1999) Székelyudvarhely, 227 l. ; Kibéd és egyháza. É.n. és h.n. (2000) 252 l. (2. bôv. kiadás); Héderfája és egyháza. É.n. és h.n. (2000) 277 l.; Nyárádselye és egyházai. Székelyudvarhely, 2000. 151 l.; Bonyha és egyháza. Székelyudvarhely, 2000. 171 l.; Balavásár és egyháza. Székelyudvarhely, 2001. 140 l.; Gyulakuta és egyháza. Székelyudvarhely, 2001. 198 l.; Siklód és egyháza. Székelyudvarhely, 2001. 192 l. (A sorozat címe: Kis-Küküllô völgye. Az egyes kötetek beszámozatlanok.)
Kedvvel mûvelt régi tudomány: az irodalom létmódja a kora újkorban A Debreceni Egyetem Csokonai Könyvtár sorozata immár tekintélyes múltra tekinthet vissza. Az eddig megjelent 24 kötet rangos szakmai követelményeknek megfelelve az újraértelmezés igényével vállalja az irodalom újragondolásának feladatát. Gábor Csilla 2001-ben megjelent könyve méltóképpen illeszkedik e sorba. A 17. század irodalmáról való tudásunkat mélyíti és tágítja, figyelmünket egy olyan szövegkorpuszra irányítva, amelynek ismerete nélkül irodalmi tájékozódásunk igencsak hézagos volna. Pár évvel ezelôtt még az újdonság kihívásával és akadályaival, az elismerés kevés reményében kellett küszködnie annak, aki ennek a korszaknak az irodalmi köztudatba be nem került – elsôsorban vallásos-egyházi – alkotásaival foglalkozott. Manapság már (nemcsak) szakmai közhely annak hangoztatása, hogy a kora újkori irodalom fogalma nem esik egybe a szépirodalom általánosan értett fogalmával, hogy régi irodalmunknak a vallásos irodalom éppúgy része, mint Balassi versei, vagy széphistóriáink. Az, hogy ennek az irodalomnak a vizsgálata mennyire irodalomtörténészt, nem csupán teológust kíván és követel meg, arról Gábor Csilla kötete tanúskodik. A téma iránti szeretetrôl és hozzáértésrôl is egyúttal, olvasójának pedig a felfedezés és felismerés élményét nyújtja. Gábor Csilla úgy tud szakszerû, pontos és nagyon világos lenni, hogy közben
33
34
öröm olvasni könyvét, elfelejteti a témába való beavatatlanságunk érzését, a régi irodalommal kapcsolatos esetleges fenntartásainkat. A köztudatban elsôsorban Biblia-fordítóként élô Káldi György összegyûjtött prédikációit három nagy kérdéskör nyomán térképezi fel, a prédikátornak a hagyományhoz való hûségével harmonikusan összeillô eruditus voltát bizonyítva; a Pázmánnyal való párhuzam jelentôségére figyelve, de ugyanakkor – az elôfutár szerepének újragondolásával – Pázmány árnyékából elô is lépteti. A beszédek forrásainak vizsgálata során Káldinak a hagyományhoz és kora szerzôihez való viszonyulásába nyerhetünk betekintést, akárcsak a közönség elvárásaiba, illetve ezen elvárásokat befolyásoló/alakító mechanizmusába. A közönség elvárásaihoz való alkalmazkodás kettôs játékára hívja fel a figyelmet Gábor Csilla, arra, ahogyan az érvrendszer jelentôs részét kitevô forráshivatkozás az elit olvasó/hallgató réteg igényeit elégíti ki, írásának tudós jellegét hangsúlyozva, és ahogyan a jól megválogatott beépített szöveganyaggal saját tételeinek elfogadtatását célozza, miközben ezekkel a szövegekkel/szerzôkkel nemcsak bizonyít, de megismerkedtet is. A beszédek forrásaiként használt görög-római, ôskeresztény, középkori, ill. a kortárs szerzôkhöz való viszonyulásából a korabeli irodalmi köztudatról éppúgy tájékozódhatunk, mint ahogyan mentalitástörténeti információkat is nyerhetünk. Második lépésben teológiai elemzést végezve a trentói zsinat határozatainak gyakorlati megvalósulásaira kérdez rá a szerzô. A katolikus megújulás elôfutáraként emlegetett Káldi e vizsgálat során korának egyik legmodernebbül gondolkodó teológusaként tûnik fel, aki a teológia dogmatikai tanításait elsôsorban a morális nevelés szolgálatában látta megvalósíthatónak. Természetesen Káldi esetében nem beszélhetünk tiszta polémiamentességrôl, hiszen ez az idôszak éppen a hitviták korszaka, viszont Pázmányhoz hasonlóan, az ô beszédei sem polémiacentrikusak, sokkal inkább a tanítást, a heves vitákat kiváltó kérdések nyugodt tisztázását célozza. A Szentháromság, Krisztus személye és a kegyelemtan voltak katolikus–protestáns felek fô vitapontjai, Káldinak ezekre vonatkozó tanításait végigkísérve mutatja ki szerzônk a beszédek teológiai rendszerét, a jezsuita szellemiség mibenlétét. Káldi exegetikai gyakorlatát elemezve a Biblia, az egyházatyák tanításait és a trentói zsinat egyházfegyelmi rendelkezéseinek kiegyensúlyozott jelenléte mutatható ki, a belsô megújulás szükségességét hirdetve. A teológiai vizsgálat éppen a korban kényes kérdések mentén halad, Káldi exegetikai gyakorlatától így vezet át a beszédek megszerkesztettségének, az érvelés logikájának kérdéséhez. A mindentudás pozíciójában álló szónok felelôssége egyszerre vet fel teológiai, etikai és retorikai problémákat. Hogy e felelôsségnek a kora újkori prédikátorok mennyire tudatában voltak, a szövegekbôl kiolvasható retorikai reflexiókból következtethetünk. Amikor a meggyôzés eredményességétôl az egyéni üdvösség függ, akkor ez a hitigazságok átadásának módját, a prédikációszerzés elméletét és gyakorlatát ez mélyrehatóan meghatározza. Így a retorika nem egyszerûen a beszéd összeállítására vonatkozó szabályrendszer; célozza úgy a legszélesebb rétegek meggyôzését, hogy közben sem a gondolat-
menet, sem a hittartalom árnyaltsága ne szenvedjen csorbát. A szerzôi szándék felderítésével Gábor Csilla az alkotás háttér-információira, az elvárásokra, követelményekre, az elérendô célokra és ennek útjaira mutat rá. A szerzôi programnyilatkozatként értelmezhetô Elöl-járó Beszédet vizsgálva komplex homiletikai rendszert találunk, Pázmányéhoz méltóan viszonyíthatót. Káldi is – akárcsak kortársai – a hasznosságban, a népnek való használni akarásban határozza meg beszédei kiadásának miértjét, mikor az ókori retorikai örökséget és a középkori ars praedicandit kora megváltozott elvárásaihoz alakítja. A retorikai elemzés Káldi kötetkompozíciós elveit, a kötetek strukturáltságát is megvizsgálja: a kötetkompozíció megállapításával a prédikáció létmódjára, a beszédtípusok válfajaira mutat rá. A retorikai elmélet mûködésének bemutatása három beszéd mélyreható vizsgálatával történik: a három klasszikus genus (didascalicum, exornativumdemonstrativum, institutivum-deliberativum) mintapéldáiként kiemelt prédikáción a beszédnemek és a szónok hármas feladatkörének – a tanítás, meggyôzés és gyönyörködtetés – összefüggésére ismerhetünk rá. Gábor Csilla igényességét jelzi, hogy az olvasó informálásának fontosságát – nem utolsó sorban pedig kényelmét is – figyelembe veszi, amikor a három részletesen elemzett szöveget betûhûen megadja a könyv függelékében. Káldi szövegeinek nincs modern kiadása, így a közreadott szövegekért, bár csak ízelítôt jelentenek a hatalmas anyagból, hálásak lehetünk, bôvebb szöveganyag kiadását remélve.
LUFFY KATALIN
A katolicizmus létkérdései Lengyelországban 1989-ben a kommunizmus megbukott Lengyelországban (is). Ennek hatásaként az értelmiség a lengyel katolicizmus válságát vélte bekövetkezni. A jóslatok nem váltak valóra – éppen ellenkezôleg a fiatal nemzedék hite még inkább megerôsödött. A Varsóban negyedévente megjelenô Fronda folyóirat 1994-ben indult, és a katolicizmus, valamint a metafizika problémáival foglalkozik. A 400 oldalas számok több mint 5000 példányban kelnek el. A Fronda kiadónál eddig 30 fiatal lengyel író, költô könyve jelent meg, sôt a Fronda munkatársai már 130 filmet is forgattak. A 2000-ben kiadásra került német nyelvû antológia szemelvényeket tartalmaz az 1994–2000 közt megjelent írásokból. A tizenkét író mindegyike lengyel, ugyanúgy, mint a kötet szerkesztôi. Ez alkalomból a katolicizmus évszázadok óta fennálló kérdéseirôl, fontosságáról elmélkednek, vitatkoznak a szerzôk, kitérve a történelem útvesztôire, tanulmányozva az emberi természetet, a biblia üzenetét. Írásaik olvasása közben úgy tûnik, hogy a szerzôk azért vélik fontosnak írni a kereszténységrôl, az egyházról, magáról a katolicizmusról, mert egyfajta kötelességnek (lelkiismereti parancsnak) érzik ezekrôl is írni, nemcsak azért, mert keresztény embereknek vallják magukat, hanem azért is, hogy felhívják embertársaik, olvasóik figyelmet arra, hogy ezekkel a témákkal kapcsolatban fontos elgondolkozni, fontos néhány magatartási kódexeket megállapítani. A kötet négy nagy egységre van felosztva, melyeknek nincsen alcímük, de különbözô téma köré csoportosíthatóak. Az antológia egyik hiányossága, hogy nincs az írások mögött feltüntetve, mikor is került a szöveg legelôször publikálásra. A hibát ellensúlyozza az írás elôtt kiemelt szöveg vagy idézet, ami röviden összefoglalja a következendô publicisztikát. Azért is hálás a Fronda olvasó, hogy a szerkesztôség számos problémát több megközelítésbôl is megvilágít, úgy válogatja össze az anyagokat, hogy a témák több ember hozzászólásával kerülnek nyilvánosságra, elkerülve így az egyoldalúság veszélyét. Az elsô nagy részben két írás szerepel: Az ellopott zsinat és a Visszatérés az antikokhoz. Mindkét írás magyarázatot keres a jelenkori ember vallási felfogására, melyben szerintük nagy szerepet játszik a média. Kissé botrányosnak tartják, hogy az ember az egyházról vallott hitét a médián keresztül alakítja ki, és hogy a kenyér és játék szlogen helyett élet és élvezet jelszó érvényesül manapság. A második írásban elhangzik azonban az, hogy „ne aggódj a kereszténység sorsa miatt, Isten megmentheti a világot a te közremûködésed nélkül is, de téged nem menthet meg a saját akaratod nélkül”. A második részben öten nyilatkoznak a zsidóság, antiszemitizmus problematikájával kapcsolatban, a keresztény–zsidó viszony elmérgesedésérôl. Az írások túlfûtöttek, és nem mellôzik az olyan kijelentéseket, mint: „ha a kereszténység az antiszemitizmust magában foglalta, akkor az olyan kijelentéseivel, mint oszd szét javaid a szegényeknek, akár háborúk kirobbanásához vezethet, gyilkolás és erôszakolásra is buzdíthat” (Pawel Lisicki: Az idegen kebelbe), vagy „A zsidóság Jézus nélkül olyan, mint a be nem
tartott ígéret” (Sonia Szostakiewicz). A harmadik nagy fejezetben két életrajzot olvashatunk, melyben az írók kitérnek fôhôsük életének azon szakaszaira, amikor azok megismerkedtek a kereszténység érzésével, a hittel. Thomas Stearns Eliot és Carl Gustav Jungról van szó. Freud szerint Jungnak az volt a szándéka, hogy megmentse a világot, hogy egy második Krisztussá váljon. Jung valóban úgy érezte, hogy a kereszténység mély álomba merült és évszázadokon át elhanyagolta mítoszainak kialakítását. A legutolsó rész a Szent Oroszország és harmadik Róma címû írással indít, melyben a szerzô Oroszország történelmi szerepét vizsgálja. A két záró tanulmányban a kommunista zsidóellenességrôl esik szó, valamint a fasizmus gyökereirôl. Az olvasó a könyv elolvasása után azzal a furcsa szájízzel marad, hogy mindent értek és mégsem értek semmit sem. Foglalkozunk mindenféle problémával, kutatjuk viselkedésünk okait, harcolunk az olyan érzésekkel, mint az antiszemitizmus, miközben az emberke, a kicsi, a szürke, a mindennapi ezekbôl a kérdésekbôl nagymértékben kimarad. A tömeg az mindig a középpontban van, de mi van azzal az emberkével, aki nem ért az egészbôl semmit. Nem tudja felfogni, hogy ha az embernek egyszer lelke van, akkor miért nem hagyják aszerint élni, ahogy a szíve diktálja. A lélek választotta út úgyis csakis a legjobb út lehet, mert a lélek Istentôl származik.
VASS KINGA ZITA Fronda Anthologie 1994–2000. h.n.(Varsó) 2000 278 l. ISBN 83-912541-9-4
35
Vajdaszentivány monográfiája „Ha nem tudod azokat, amelyek régen történtek, gyermek vagy” (Bod Sándor) Az elsô írásos említésének 670-ik évfordulóját ünnepli idén Vajdaszentivány. Nem is tehette volna másként, mint az írás írást szül elvén, formás kis könyv megjelenésével. Bár a szerzô, Barta Zoltán nem Szentivány szülötte, de húszévi tanárkodás (1969-ben nevezték ki a történelem–földrajz katedrára), no meg a történelmi felkészülsége feljogosítja arra, hogy nagyszámú dokumentumot áttanulmányozva, illetve szóbeli közléseket, visszaemlékezéseket igazi lokálpatriótához méltó szorgalommal összegyûjtve, tartalmas monográfiát állítson össze. Fontos ez a munka több szempontból is. Elôször is a falu mai lakóival tudatja és tudatosítja a település és ezzel együtt valamikori lakóinak a szerepét a történelemben. A szóbelileg hagyományozott történelmi emlékek elmosódnak, torzulnak, végül teljesen eltûnnek. Meglehet, hogy az általános ismeretterjesztés vagy iskolai oktatás elsiklik történelmünk nagy eseményeinek ismertetésekor, az ilyen kisebb helységekhez kapcsolódó események fölött. Pedig Vajdaszentiványnak is megvolt a maga 1848–49-es forradalma, elsô és második világháborúja, kollektivizálása, etnikai feszültségei stb. Nem sok szó esik ezekrôl a közbeszédben, s ha igen, akkor sem biztos, hogy az igaznak vélt tudás nem hordozza magán a megélésbôl, beleélésbôl származó elfogultságot. Kellett ez a tényszerûen adatolt munka ilyen szempontból. Fontos továbbá oly módon is, hogy összegyûjti és összegzi – bár a szerzô bevallása szerint nem a teljesség igényét kimerítôen –, az írásos dokumentumokat, amelyekben Szentiványra vonatkozó adatok vannak. Nem kis dolog ez, ha arra gondolunk, hogy „az idô sodrásában” hányszor lettek az enyészeté fontos iratok, hadd említsem itt a szájhagyományban nyomot hagyó, valamikor a 19. század vége táján keletkezhetett falutörténeti munkát, amit vélhetôleg Bod Sándor, a falu akkori református lelkésze írhatott; vagy az 1829-es tûzvészben elpusztult református egyházi levéltár nagy részét. A kötet hét fejezetbe foglalva végzi el a helység természeti földrajzi leírását, a helynevek ismertetését, a falu történetére vonatkozó adatok összegzését, elemzését, népességi és közigazgatási adatok közlését, a népoktatás változásainak bemutatását, a református és ortodox egyház történetének áttekintését. Mindehhez gazdag jegyzetanyag, valamint számottevô gazdasági, népességi és oktatási vonatkozású adathalmazt tartatlamazó melléklet járul. Végül 20 táblából álló dokumentációs értékû képmelléklet zárja a kötetet, amely a szerzô lányának, Barta Anikónak a felvételeit tartalmazza. Ahhoz, hogy teljes képét nyerjük Vajdaszentivány szellemi és anyagi kultúrájának, még jó néhány témát kéne feldolgozni. Mindezt Barta Zoltán kötete bevallottan nem vállalta fel, ám így is személyesen is, a szentiványiak vagy ennél tágabb közösségünk nevében köszönettel tartozunk az elvégzett munkáért.
SÜTÔ FERENC
36
Erdélyi Gondolat. Székelyudvarhely. 148 l. + 20 t.
A város évkönyve Ami a legelôször szembetûnik: a grafikai kivitel igényessége, a papír minôsége, a tetszetôs tervezés. Szívesen forgat az ember ilyen könyvet, még ha témája különösebben nem érdekelné is. Tartalma szerint inkább kulturális évkönyvrôl van szó, bár ez a kötet címébôl nem derül ki. A város életének kulturális vonatkozásait igyekszik vonzó csomagolásban bemutatni. Bemutatkoznak a legfontosabb kulturális intézmények, megtudhatjuk, milyen tevékenységet fejtettek ki ezek 2001-ben. Természetesen találunk beszámolót a somlyói búcsúról, a híres kegyszoborról, annak történetérôl P. Márk József ferences atya tollából, van a kötetben sport, természetesen a jégkoronggal a fôhelyen. És ehhez a részhez muszáj egy rövid kritikai észrevételt fûzni, nem mintha sokallná az ember a jégkorongnak szentelt terjedelmet, ellenkezôleg. A baj, hogy ez a rész bulvársajtóra jellemzô hangnemben, és elfogultsággal van megírva. Az olvasó nem tudja, bosszankodjon, vagy nevessen Becze Zoltán odamondogatásain. A város jelentôs kultúrintézményei közül bemutatkozik, a második évadot taposó Csíki Játékszín, és az éves beszámoló alapján úgy tûnik, kinôtte magát a társulat. Itt az elôadásokról szóló beszámolók mellett interjút olvashatunk Parászka Miklóssal, a társulat igazgatójával is. Legnagyobb terjedelmet a kiadványban a képzômûvészet foglalja el. Az évkönyv számba veszi az egyéni és csoportos (Hargita Visual Art, Szárhegyi Alkotótábor) kiállítások sokaságát, valamint az év fotómûvészeti kiállításait, természetesen mindezt jó
minôségû színes reprókkal körítve. Fontos hagyományápoló küldetést hivatott betölteni a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, Szalay Zoltán szerint minden csíkszeredai polgár szívét büszkeség tölti el e név hallatán. Ez bizonyára nem a névnek szól, hanem annak, ami mögötte van. Az évkönyv nem csak az évi tevékenységrôl számol be, hanem megismerkedhetünk, a társulat múltjával, és elôtörténetével, és itt is interjút olvashatunk az intézmény vezetôjével, megtudhatjuk, milyen sikeres fellépéseket könyvelhetett el az együttes a határokon túli turnéin. Fontos mûvelôdési intézménye a városnak az ódon Mikó várban székelô Csíki Székely Múzeum, amely nemrégiben ünnepelte alapításának 70. (75.) évfordulóját. Dióhéjban bemutatkozik az értékes képzômûvészeti (gótikus szobrok, oltárképek, jelentôs Nagy István, Nagy Imre, Márton Ferenc gyûjtemények) és régikönyv-kollekció, amely nem kevesebb, mint 89 ôsnyomtatvánnyal büszkélkedhetik. Jelentôs a néprajzi gyûjtemény, amely a térség népi örökségének értékes és fontos emlékeit ôrzi, valamint a válaszút elôtt álló szabadtéri részleg, páratlan székelykapu gyûjteményével. Kopacz Katalin igazgató beszámol a Megyei és Városi Könyvtár 2000. évi tevékenységérôl, megvalósításairól, terveirôl, még az intézmény költségvetésébe is betekintést nyerünk. Olvashatunk az intézmény által szervezett hargitafürdôi konferenciáról, szemelvényt az ott elhangzott elôadásokból. És ha már a könyveknél tartunk, hadd említsük meg a könyvkiadói élet csíkszeredai szereplôit közülük a Pallas Akadémia, a Pro Print és a Státus mutatkozik be az évkönyv lapjain. Csíkszereda város évkönyve 2001. Polgármesteri Hivatal, Csíkszereda.
Szentkatolnai krónika Helyismereti-helytörténeti cikkek, tanulmányok gyûjteménye, nem falumonográfia, de igyekszik a lehetô legátfogóbb pillantást vetni a község, és az azt alkotó falvak, Szentkatolna, Hatolyka, Martonfalva, Márkosfalva, Futásfalva és Imecsfalva jelenére és múltjára. A könyvbeli írások három nagy fejezetre tagolódnak, az elsô fejezet találó címe Kalauz térben és idôben. Itt a község fekvésérôl, földrajzi helyzetérôl, éghajlatáról szóló térbeli eligazítás után, alapos helytörténeti tanulmányok következnek. Kiemelendô a vonatkozó szakirodalom alapos ismerete, valamint az a tény, hogy megállapításait jelentôs levéltári anyaggal támasztja alá a szerzô. A leggyakrabban idézett forrás természetesen a falujegyzôkönyv, s így betekintést nyerünk a község falvainak múltbeli társadalmi-közösségi életébe, gazdasági viszonyaiba. A székely társadalmi rend sajátos helyi változatát ismerhetjük meg, a nemesek, szabadok, és jobbágyok társadalmát, és ezen csoportok szerepét, annak változásait e társadalmon belül. A szerzô külön tanulmányt szentel Szentkatolna talán legrégibb nemesi udvarának, amely valaha a híres 17. századi háromszéki királybíró Basa Tamás jószága volt, és többrendbeli tulajdonos váltás után végül, a Sinkovits család birtokába került. Adatokat találunk még a falusi kézmûiparról, a népi orvoslás múltjáról, az oktatás és a közmuvelôdés múltjáról, és természetesen
Bálint Ferenc rézkarca
Szentkatolna 1848–49-beli szerepérôl. A könyv második részében a hat település neves személyiségeit mutatja be. Sok név a mai olvasók fülében is ismerôsen cseng, mint a márkosfalvi Barabás Miklósé, a Cserey Jánosné Zathureczky Emíliáé, aki a Székely Nemzeti Múzeum alapítója, a neves nyelvész orientalista Bálint Gáboré vagy a MattisTeutsch Jánosé, aki népszerûbb mint valaha. Mások talán kevésbé ismertek, de ezen fejezetek éppen ezért nagyobb jelentôsséggel bírnak, hiszen vitathatatlanul hézagpótló szerepet töltenek be azzal, hogy ráirányítják figyelmünket olyan személyiségekre, életmûvekre, amelyek többnyire méltatlanul feledésbe merültek. Ilyen egyéniség Martonfalvi Tóth György, aki Apáczai Csere János mellett, és az ô nyomdokain, a 17. századi erdélyi közmûvelôdés jeles személyisége, aki fontos nevelôi és egyházi írói tevékenységet fejtett ki, Szentkatolnai Bálint Benedek fametszô, grafikus, iparmûvész, aki iparmûvészeti terveiben a székely népi és nemesi hagyományokat kamatoztatta vagy Mágori Varga Béla festomûvész, Rudnay Gyula tanítványa. A kötetet egy öt falura kiterjedô helynévgyûjtemény zárja Helynevek vallomása fejezetcím alatt, amely jelentôs nyelvészeti munka. A kötet függelékében kimutatást találunk a községet alkotó falvak népességének alakulásáról, 1786-tól 1997-ig, valamint a jelenlegi lakosság etnikai és felekezeti megoszlásáról. Végül ejtsünk néhány szót magáról a szerzôrôl. Bakk Pál 1926. augusztus 22-én született Szentkatolnán. Tanulmányait helyben, a kantai római katolikus gimnáziumban, majd a csíksomlyói tanítóképzôben végezte. 1952-tôl tanító és könyvtáros Szentkatolnán. Írásait többek között a Háromszék, a Helikon, a Mûvelôdés közölte. A kötet bevezetôjében Antal Árpád méltatja a helytörténész-tanítót azzal az óhajjal zárva be mondandóját, hogy vajha minden nagyobb településünknek, vagy ilyesféle faluközösségünknek akadna ilyen kiváló szorgalmú, a voltakat feltérképezô, jelennek és jövônek számot adó mindenese!
SZÔCS IMRE Bakk Pál Szentkatolnai krónika, Ambrózia, Kézdivásárhely 2001.
37
Együttmûködés vagy kooperáció? Oktatásunk, nyelvi kultúránk alapvetô célkitûzéseinek egyike a különbözô szakterületek magyar nyelvû terminológiájának egységesítése, tudatosítása és felügyelete. Ebbôl a szemszögbôl igazi hiánypótló mû látott nyomdafestéket a sepsiszentgyörgyi Médium Kiadó gondozásában. Briota Liviu Zsolt Román–angol–magyar közgazdasági szótára olyan szakterminológiát varázsol könnyen átjárhatóvá, amely mindennapi gazdaságközpontú életünkben megkerülhetetlen része köznapi – tudatos, vagy kevésbé tudatosított – szókincsünknek. Briota Liviu Zsolt 1974-ben született Sepsiszentgyörgyön. A brassói Transilvania Egyetem Nemzetközi gazdasági kapcsolatok szakán végzett 1997-ben, jelenleg pedig a bankszakmában dolgozik. És most nézzük, miként vall maga a szerzô a kötethez írt elôszavában: „A könyv elsô változata – amely 1300 szakkifejezést tartalmaz – 1999-ben jelent meg. A jelenlegi kiadás mintegy 4000 román szó és kifejezés angol, illetve magyar megfelelôjét foglalja magába. Alapelvem a szótár szerkesztésénél a Magyarországon használt közgazdasági szaknyelvhez való igazodás volt. Például a licitaøie de titluri de stat kifejezést
sokféleképpen fordíthatjuk magyarra, viszont a mai magyarországi szaknyelv az állampapír-aukció terminust használja (angolul: government securities auction). Bár némelyik közgazdász kifogásolja a román T.V.A. áfa fordítását, az általános forgalmi adó (áfa) – és nem áruforgalmi adó, ahogy némelyek írják és mondják – tartalmilag megfelel a taxa pe valoarea adãugatã (T.V.A.) kifejezésnek (angolul: value added tax, rövidítve VAT). (…) Fölösleges óvakodnunk olyan szavaktól, mint a liberalizáció, portfólió, stabilizáció, hiszen ezek nem a román liberalizare, portfoliu, stabilizare szavakból származnak, mint ahogyan azt sokan gondolják (angolul: liberalization, portfolio, stabilization). (…) Viszont nincs miért idegen szavakat alkalmaznunk, amikor magyar megfelelôk állnak a rendelkezésünkre: használjuk a kellemes hangzású befektet, vagy beruház szót az invesztál helyett, mondjunk együttmûködést a kooperáció helyett. A szótár összeállításához használt anyag jegyzéke a könyv végén található. Bizonyos szavak helyességének megállapításához a honlapokon található webkeresôket használtam.”
KLÁRIK ATTILA *BRIOTA, LIVIU ZSOLT: Dicøionar economic român–englez–maghiar / Román–angol–magyar közgazdasági szótár. Médium Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2001.
ÚJ KÖNYVEK 2001
38
Csíkszereda Bálint Tibor: Végtelen világbajnokság. Pallas Akadémia. 44 l. ISBN 973 8079-36-5 Balló Béla: Ismerjük meg gombáinkat, hogy védekezhessünk a mérgezések ellen. Hargita Megye Közegészségügyi Igazgatóság Egészségnevelési Iroda. 64 l. Benedek Elek: A selyemrét. Pallas Akadémia. 32 l. ISBN 9738079-29-2 Daczó Árpád: Csíksomlyó titkai. Mária tisztelete a néphagyományokban. Pallas Akadémia 244 l. ISBN 973-9287-90-5 Erôss Vilmos: Csíkszeredai képeslapok jegyzéke. Szerzôi kiadás. 36 l. Gáll Mátyás: Vízválasztók. Ford. Hajdú Farkas Zoltán. Pallas Akadémia 240 l. ISBN 973-8079-26-8 Hajdú Farkas Zoltán: Alkaiosz lakomája. Pallas Akadémia. 192 l. ISBN 973-8079-40-3 Hargita megye. Útikönyv. Az 1998-as elsô kiadás utánnyomása. Szerk. Kozma Mária. Pallas Akadémia. 242 l. + térkép ISBN 9739287-29-8 Kányádi Sándor: Küküllô kalen-
dárium. Pallas Akadémia. 34 l. ISBN 973-8079-45-4 Kelemen Hunor: Szigetlakó. Versek. Pallas Akadémia. 96 l. ISBN 973-8079-39-X Kelet tündérvilága. Arab meseregény. Ali-bey után ford. Orbán Balázs. Pallas Akadémia és Ion Creangã Kiadó (Nagyapó mesefája 6.) 2. kötet.180 l. ISBN 973-807932-2 2000–2001 Ezüstgyopár díjjal kitüntetett pedagógusai. Magister. 112 l. ISBN 973-85270-2-3 Kisgyörgy Zoltán–Dukrét Lajos: Baróti-hegység. Bodoki-havasok. Pallas Akadémia (Erdély hegyei 16) 84 l. + térkép ISBN 973-8079-25-X Kisgyörgy Zoltán: Kovászna megye. Útikönyv. Pallas Akadémia (Barangolás a Székelyföldön 3.) 382 l. + térkép; ISBN 973-8079-35-7 Komán János: Kalózok hajóján. Versek. Pallas Akadémia. 96 l. 20 cm. ISBN 973-8079-15-2 Lôrincz György: Az elveszített sziget. Neptun Impex Rt. 128 l. ISBN 973-99832-9-4 Oláh Sándor: Csendes csatatér. Kollektivizálás és túlélési stratégi-
ák a két Homoród mentén (1949– 1962). Pro-Print. 280 l. ISBN 9739311-80-6 Pera vitéz. Finnugor népek meséi. Ford. Bán Péter. Pallas Akadémia és Ion Creangã Kiadó (Nagyapó mesefája 4.) 190 l. ISBN 973-807944-6; ISBN 973-9287-77-8 Sütô András: Kalandok könyve. Hargitai vadászkalandok. Vigyorgó búbánat. Pallas Akadémia (Sütô András munkái) 264 l. ISBN 973-8079-38-1 Szabó Gyula: Képek a kutyaszorítóból. Mûhelytitkok szabadon 1–2. Pallas Akadémia. 404 l., ISBN 973-8079-33-0; 384 l. ISBN 973-8079-34-9 Szatmári László: Hunyadi László. Pallas Akadémia (Mûterem 6.) 58 l. ISBN 973-8079-42-X Szatmári László: Páll Lajos. Pallas Akadémia (Mûterem 5.) 52 l. ISBN 973-8079-30-6 Szász Péter Zsolt: Királyerdôhegység. Turisztikai kalauz. Pallas Akadémia (Erdély hegyei 17.) 90 l. + térkép. ISBN 973-8079-37-3 Székedi Ferenc: Zsögödbôl a világ. Szövegek 1999–2001. Pallas Akadémia. 242 l. ISBN 973-807927-6 A székelység története a 17–19. században. Tanulmányok. Vál. és összeáll. Egyed Ákos és Magyari
András. Pallas Akadémia (Bibliotheca Transsylvanica) 364 l. ISBN 973-8079-41-1 Vass István: Változó iskola. Helyzetfelmérési kísérletek. Magister. (Ateliere metodice – Mûhelymunkák 7.) 84 l. ISBN 973-85270-1-5 Veress Albert: Komisz kamasz. Serdülôkrôl serdülôknek, de nem csak… Pallas Akadémia (Dióhéjban 1.) 176 l. ISBN 973-8079-28-4 Veress Dániel: „Benned róvom erdélyi adómat”. Németh László és Veress Dániel levélváltása 1959–1975. Pallas Akadémia (Bibliotheca Transsylvanica) 272 l. ISBN 973-8079-31-4 Világkonyha itthon. Összeáll. Kozma Mária és Balog Magdolna. Pallas Akadémia; (Dióhéjban 2.) 160 l. ISBN 973-8079-43-8 Vogel Sándor: Európai kisebbségvédelem, erdélyi nemzetiségpolitikák. Pro-Print (Múltunk könyvek) 272 l. ISBN 973-9311-76-8 Kolozsvár A 750 éves Szilágysomlyó. 1251– 2001. Báthory István Alapítvány, Szilágysomlyó – Mûvelôdés. 364 l. 29 cm. ISBN 973-85359-1-9 A megindult falu. Vál. és bev. Egyed Ákos. Kriterion. 184 l. 18 cm. (Téka) ISBN 973-26-0636-3 Angi István: Az esztétikum zeneisége. Eszék a viszonyalkotás varázsáról. Komp-press. Korunk Baráti Társaság. 324 l. 18 cm ISBN9739373-30-5 (Ariadné könyvek) Apáczai Csere János: Magyar logikácska és egyéb írások. Kriterion. 224 l. 18 cm. ISBN 973-260637-1 Balade populare românešti. Román népballadák. Vál. és sajtó alá rend. Faragó József. Virgil Tomuleø ill. Tinivár. 88 l. ISBN 9739323-61-8 Balaskó Nándor: Lélekmadarak. Sajtó alá rendezte és bev. Orbán István. Az utószót írta Murádin Jenô. Mûvelôdés. 64 l. 20 cm. ISBN 973-85359-2-1 Bálint Tibor: Zokogó majom. Kriterion. 552 l. 21 cm. ISBN 973-260633-9 Bánffy Miklós: Erdélyi történet. 1. kötet. Megszámláltattál. Polis. 576 l., 2. kötet. És híjával találtattál. 404 l., 3. kötet. Darabokra szaggattatol. 276 l. Bárdos Feltörönyi Miklós: Egyházak és államok Köztes-Európában. Polis. 156 l. Báthory-évkönyv 1999–2000. Az 1579-ben alapított kolozsvári Bá-
thory István Líceum kiadványa. 136 l. 20 cm. Berszán István: Útkeresô. Kritikák, viták, esszék, tanulmányok. Komp-press. Korunk Baráti Társaság. 288 l. 18 cm (Ariadné könyvek) ISBN973-9373-31-3 Borbély Éva: Cenzúrázott bolondünnep. Farsangolás Bázelben. Kriza János Néprajzi Társaság. 104 l. (Kriza Könyvek 6.) ISBN 97385303-2-6 Borcsa János: Méliusz József. Kriterion. 341 l. 17 cm. ISBN 973-260641-X Czegei Carla: Bözsi. Vásárhelyi Z. Emil ill. Kalota 132 l. (Mesepalack) ISBN 973-9916-26-0 Dáné Tibor Kálmán: Elôdeink. Tinivár. 184 l. 23 cm. Deé Nagy Anikó: A marosvásárhelyi Teleki Téka exlibriszei. Polis 104+96 l. Demeter M. Attila: A jó államtól a demokratikus államig. Politikafilozófiai esszék. Komp-press. Korunk Baráti Társaság. 168 l. 18 cm ISBN 973-9373-25-9 (Ariadne könyvek) Diákévkönyv. Tinivár. 192 l. 23 cm. Emberek, szövegek, hiedelmek. Tanulmányok. Szerk. Czégényi Dóra és Keszeg Vilmos. Kriza János Néprajzi Társaság. 208 l. (Kriza Könyvek 7.) ISBN973-85303-1-8 Farkas István: Diák úr, kérem. Tinivár. 88 l. 22 cm. Felsôcsernátoni népmesék. Gyûjtötte Kakas Zoltán. Kriza János Néprajzi Társaság. 76 l. (Kriza Könyvek 4.) Ferenc Árpád: Beveztés a Heidelbergi Káté világába. Stúdium. 114 l. 20 cm. Fülep Lajos: Európai mûvészet és magyar mûvészet. Kriterion. 378 l. 18 cm. (Téka) ISBN 973-26-0639-8 Gaal György: Egyetem a Farkas utcában. Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság. 276 l. Gy. Dávid Gyula: A bonchidai Bánffy-kastély. Polis. 336 l. + 320 fotó. Faragó József: Uzoni betlehemes 1942-ben és 1943-ban. A Kriza János Néprajzi Társaság Értesítôje 2001/1–2. 60 l. Herepei János: A kalotaszegi templomok, cintermek és temetôk régi sírkövei. Sajtó alá rendezte, szerk. és bev. Sas Péter. Mûvelôdés 124 l. 20 cm. ISBN 973-85359-5-6 Jakab Elek: Tanulmányok. Kriterion. 285 l. 18 cm. (Téka) ISBN 973-26-0635-5 Janovics Jenô: A Hunyadi téri
színház. Szerk., jegyz. és utószó Kötô József. Komp-press. Korunk Baráti Társaság. 352 l. 22 cm ISBN973-9373-27-5 Kalotaszeg bibliográfiája. Szerk. Ercsei Judit. Kriza János Néprajzi Társaság. 80 l. (Kriza Könyvek 9.) ISBN 973-85303-5-0 Károlyi Dénes: Székely vértanúk 1854. Kriterion. 256 l. 18 cm. (Téka) ISBN 973-26-0638-X Kolozsvár 1000 éve. A 200. október 13–14-én rendezett konferencia elôadásai. Erdélyi Múzeum Egyesület–Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesület. 440 l. ISBN 973-8231-14-0 László Bakk Anikó: Csimbum és a hangmanók. Kriterion. 118 l. 24 cm. ISBN 973-26-0646-0 László Gyula: Számadás népünkrôl. Kriterion. 264 l. 17 cm. (Kriterion Kincses Könyvtár) ISBN 97326-0633-9 Lászlóffy Csaba – Varga Domokos: A magyarság rövid története. A rerformkortól az elsõ világháború végéig. Négy évtized 1918 után. Glória. 410 l. 24 cm. ISBN 973-9203-91-4 Marton József: Katolikus egyháztörténet II. Stúdium. 376 l. 20 cm. Mennyei atya szeret minket. Glória. 64 l. 24 cm. ISBN 973-8267-09-9 Nagy István: Hopp Istók, jó estét... Szatmári betlehemesek. Kriza János Néprajzi Társaság. 146 l. Kriza Könyvek 5.) Papp L. Anna: Dicøionar român– maghiar. Román–magyar szótár. Tinivár. 360 l. 22 cm. Péntek János: A nyelv ritkuló légköre. Szociolingvisztikai dolgozatok. Komp-press. Korunk Baráti Társaság. 288 l. 20 cm ISBN9739373-29-1 Romániai magyar évkönyv 2001. Polis. 120 l. Rousseau, Jean Jacques: A társadalmi szerzôdés. Kriterion. 234 l. 18 cm. (Téka) ISBN 973-26-0638-X Szabadság Évkönyv 2002. Öszszeáll. Ördög I. Béla. Minerva Mûvelôdési Egyesület. 256 l. ISBN 973-00247-5-8 Szilágysági magyarok. Kriterion 700 l. (Utánnyomás új borítóval) ISBN 973-26-0565-0 Szórvány és iskola. Iskola Alapítvány. Elôadások és programok a szórványkutatás témakörébôl. Szerk. Bodó Barna. 144 l. Terényi Ede: Paramuzikológia. Glória. 352 l. 21 cm. ISBN 9738267-03-X Tibori Szabó Zoltán: Élet és halál
39
mezsgyéjén. Zsidók menekülése és mentése a magyar–román határon 1940–1944 között. Minerva Mûvelôdési Egyesület. 264 l. 20 cm. ISBN 973-98099-3-6 Vetési László: Juhaimnak maradéka. Anyanyelv, egyház, peremvilág. Sorskérdések a nyelvhatáron. Komp-press. Korunk Baráti Társaság. 324 l. 18 cm. (Ariadné könyvek) ISBN 973-9373-28-3 Virt István: „Elszakasztottad a testemtôl én lelkemet”. A moldvai és a Baranya megyei csángók halottas szokásai és hiedelmei. Kriza János Néprajzi Társaság. 408 l. (Kriza Könyvek 8.) ISBN 973-85303-4-2 Zsinati könyv. Glória. 304 l. 24 cm. ISBN 973-8267-04-8
40
Tankönyvek András Szilárd–Csapó Hajnalka– Szilágyi Jutka: Matematika a IX. osztály számára. M1 Ábel. 256 l. 26 cm. András Szilárd–Szilágyi Jutka: Matematika a X. osztály számára M1 Ábel. 336 l. 26 cm. Ariniš, Ioana–Mihail, Aurora– Costache, Stefan Viorel: Biológia a IX. osztály számára. B1 + B2. Ford. Kiss Éva. Ábel. 128 l. 27 cm. Baka Judit: Csengô-bongó szavaink. Ábel. 102 l. 30 cm. Baka Judit: Egyszer volt 1+1 – munkáltató számtankönyv az I. osztály elsô féléve számára. Ábel. 80 l. 30 cm. Baka Judit: Egyszer volt 1+2 – munkáltató számtankönyv az I. osztály második féléve számára. Ábel. 120 l. 30 cm. Baka Judit–Fülöp Mária–Pákai Éva: Helyes írás, helyes beszéd. Munkafüzet az I. osztály számára. Ábel. 50 l. 30 cm. Baka Judit–Fülöp Mária–Pákai Éva: Helyes írás, helyes beszéd. Munkafüzet a II. osztály számára. Ábel. 40 l. 30 cm. Baka Judit–Fülöp Mária–Pákai Éva: Helyes írás, helyes beszéd. Munkafüzet a III. osztály számára. Ábel. 68 l. 30 cm. Baka Judit–Fülöp Mária–Pákai Éva: Helyes írás, helyes beszéd. Munkafüzet a IV. osztály számára. Ábel. 92 l. 30 cm. Balázs Katalin–Kovács Barna: Informatika a IX. osztály számára. Ábel. 200 l. 26 cm. Balázs Márton: Matematika. Ábel. Bara Jusztina–Szodorai Melinda: Vakációs füzet. Ábel. 36 l. 30 cm. Barabás Zsuzsa: Matematika tan-
könyv az V. osztály számára. Ábel. 256 l. 26 cm. Becheanu, Mircea–Enescu, Bogdan: Matematika a IX. osztály számára. M1 + M2. Ford. Orbán Béla. Ábel. 248 l. 30 cm. Biológia a X. osztály számára. B1. Ábel. 256 l. 30 cm. Borsos Szabolcs–Pápai József: Vallástörténet. Ábel. Crocnan, Daniel Ovidiu–Fronescu, Mircea Corneliu: Fizika a IX. osztály számára. F2 + F3. Ford. Szôcs Ildikó. Ábel. 136 l. 27 cm. Csukáné Klimó Mária: Játsszunk játékot, táncot, színházat. Ábel. 120 l. 30 cm. Czondi János–Kassay Ildikó– Szabó Bertalan: Matematika a IX. osztály számára. M1 + M2. Ábel. 280 l. 26 cm. Dáné Károly–Kacsó Ferenc–Mátéfi István: Matematika a X. osztály számára M1. Ábel. 314 l. 30 cm. Demény Piroska–Szilágyi Mária: Szavak kincsesháza – magyar nyelvi feladatgyûjtemény Ábel. 130 l. 30 cm. Fãtu, Sanda: Kémia a XI. osztály számára. C1 Ford. Metz A. Márton. Ábel. 132 l. 27 cm. Fãtu, Sanda–David, Veronica– Grecescu, Cornelia: Kémia a IX. osztály számára. Ford. Kormos Fiametta. Ábel. 128 l. 27 cm. Fejér Kálmán: Szolfézs példatár – népi dallamok. Ábel. 134 l. 30 cm. Filip Ignác: Furulyaiskola. Ábel. 146 l. 30 cm. Filip Ignác: Furulyamuzsika. Ábel. 136 l. 30 cm. Fórika Éva–Tomai Gyöngyi: Ének–zene – I. és II. osztály – tanítói kézikönyv. Ábel. 88 l. 30 cm. Fórika Éva–Tomai Gyöngyi: Ének–zene tankönyv a III. osztály számára. Ábel. 72 l. 30 cm. Fórika Éva–Tomai Gyöngyi: Ének-zene – III. osztály – tanítói kézikönyv. Ábel. 80 l.; 30 cm. Fóris Ferenczi Rita: Tantervek átminôsítése. Ábel. 120 l. 24 cm. Gagyi Erzsébet–Gagyi József: Játékház – képes ábécéskönyv. I–II. kötet. Ábel. 78 l., 96 l. 30 cm. Gáspár Attila: Gitáriskola. Ábel. 146 l. 30 cm. Gyerekjáték az írás. Összeáll. Balogh Katalin. Ábel. 80 l. 30 cm. Ionescu Andrei, Rodica–Oanea, Ion Toma: Fizika a IX. osztály számára F1. Ford. László Bakk Áron. Ábel. 232 l. 26 cm. Kiss Csilla–Vargha Zsuzsanna: Brumi betûvilága – ábécéskönyv. Ábel 92 l. 30 cm.
Kiss Éva–Almási Ildikó: Biológia a X. osztály számára B1. Ábel. 128 l. 30 cm. Kiss Judit: Bevezetés a gyermekirodalomba. Ábel. 100 l. 30 cm. Kovács Barna: Informatika a X. osztály számára. Ábel. 160 l. 26 cm. László F. Csaba: Mûszaki rajz. Ábel. 95 l. 30 cm. Lôwy Károly: A tanci mindent tud – gyermekegészségtani jegyzet tanítók, pedagógusok és szülôk részére. Ábel. 130 l. 24 cm. Máthé Enikô–Csuka Róza: Kémia a X. osztály számára. C1. Ábel. 130 l. 30 cm. Oane, Sorin–Ochescu, Maria: Történelem a IX. osztály számára. Ford. Kerekes György. Ábel. 144 l. 27 cm. Popescu, Manuela: Földrajz. Ford. Kerekes György. Ábel. 128 l. 26 cm. Popescu, Manuela–Negoescu, Bebe: Földrajz a X. osztály számára. Ford. Balázs Lajos. Ábel. 128 l. 26 cm. Simon Ilona–Mikó Ágnes: Matematikai feladatgyûjtemény. Ábel. 100 l. Szende Aladár: A magyar nyelv tankönyve. Ábel. 302 l. 24 cm. Szende Aladár: Gyakorlatok és feladatok A magyar nyelv tankönyve címû könyvhöz. Ábel. 242 l. 24 cm. Szende Aladár: Módszertani útmutató A magyar nyelv tankönyve címû könyvhöz. Ábel. 68 l. 24 cm. Szenik Ilona: Népzenetudomány – magyar és román népzene. Ábel. 104 l. 30 cm. Tellmann Jenô: Fizika a XI. osztály számára. F1. Ábel. 180 l. 30 cm. Tellmann Jenô: Fizika a IX. osztály számára. F1. Ábel. 210 l. 30 cm. Történelem a XI. osztály számára. Ford. Kerekes György. Ábel. 128 l. 27 cm. Zsemlyei János: A magyar nyelv szókészlete és szótárai. Ábel. 180 l. 30 cm. Marosvásárhely A Maros megyei magyarság történetébôl. Tanulmányok. 2. köt. Szerk. Pál-Antal Sándor. Mentor. A nagyernyei iskola története. Szerk. Hajdó Piroska. Nagyernye. Ábrám Zoltán: Táplálkozás és élelmezés. Juventus. Banner Zoltán: Haller József. Monográfia. Mentor. Benkô Károly: Marosvásárhely szabad királyi város leírása 1862-
ben. Szerk., bev., jegyz. Pál-Antal Sándor. Mentor Bogdán László: Argentin szárnyasok. Versek. Mentor Bolyai Farkas Elméleti Líceum 2001. Református Kollégium. Szerk. Szucher Ervin. Juventus. Dienes Sándor: Munkaorvostan, foglalkozás, egészség, kórtünetek. Mentor. Domokos Johanna: Napút, verstérkép. Német–magyar nyelvû verseskönyv. Ford. Irene Rübberdt. Mentor. Egyed Ákos: Erdély 1848. évi utolsó rendi országgyûlése. Mentor. Egyed Emese: Kacor és más bábjátékok. Mentor. Erôss Attila: Bûvölet, útleírás. Juventus. Ghiøulescu, Zeno: Vannak kapuk. Versek. Ford. Tóth István. Tipomur. Györffy Kálmán: Ne üldözz, Hermann! Novellák. Juventus. Hajdú Farkas Zoltán: Székelyek és szászok. Mentor. Jánosházy György: Barabás Éva. Monográfia. Mentor. 80 l. Kászoni Zoltán: Hal és horgászat Erdélyben. Mentor. Kibédi Varga Sándor: A megváltás ezután következik. Novellák. Szerk. Bölöni Domokos. Impress. Király László: Az örök hó határa. Novellák. Mentor. Kovács Kiss György: Rendtartás és kultúra. Századok, mindennapok, változások Erdélyben. Mentor. 168 l. Kovács Levente: A Marosvásárhelyi Székely Színház története (1946–1962). Mentor. Lôrinczi László: Második napló. Mentor. Magyar Karácsonyok. Szerk. Nagy Pál. Impress. Maier, Alexandru: Orvos voltam… Szamosújváron. Ford. Vitus K. György. Mentor. Mózsi Ferenc: Énekek éneke 47. Tertia–Mentor. Németh László: Magyarok Romániában. Mentor. Salat Levente: Etnopolitika. A konfliktustól a méltányosságig. Mentor. Sándor Szilárd: Esély az emlékezésre: Szentháromság–Kisadorján Keresztény Unitárius Egyházközség történelmének vázlata. Impress 64. l. Sebe Ákos: Az 500 éves Nyárádgálfalváról, lakosságáról, birtokviszonyairól és életvitelérôl. Impress. Sümegi György: Miklóssy Gábor. Monográfia. Mentor. Szakács István Péter: A belga u-
tazó. Novellák. Mentor. Szász János: Napfogyatkozás. Regény. Mentor. Torda és környéke képeslapokon. Füsy Gyula gyûjtése. Lászlóffy Aladár bev. Mentor. Tôkés Béla: Fizikai kémia gyógyszerészeknek, orvosoknak és biológusoknak. 1–2. köt. Mentor. Valkeapää, Nils-Aslak: Nap, Édesapám. Versek. Mentor. Vécsey Zoltán: A balavásári szüret. 2. kiadás. Juventus. 61 l. Wass Albert: Átoksori kísértetek. Regény. Mentor. Wass Albert: Hûség bilincsében. Összegyûjtött novellák, 1. köt. Mentor. Nagyvárad Balaskó Vilmos: Élet a föld alatt. Szerk. Tófalvi Zoltán. KIRE 284 l. Banner Zoltán: Kristófi János. Nagyvárad–Gyoma. 127 l. Bihari népmondák. Közzéteszi Faragó József és Fábián Imre. 2. kiadás. Literátor 328 l. ISBN 9739360-35-1 Chatedra. Református munkafüzet. Igehirdetési vázlatok a V. perikóparend textusai alapján. KIRE 111 l. Fábián Imre: Eredeti népmesék Biharból. Literátor. Fábián Imre.Tükör utca 11. Versek. Literátor. 52 l. Józsa Ferenc: Élesd monográfiája. Literátor. 107 l. Karschti Albert: Kételkedés keresztjével. Literátor. 90 l. Kocsiss Gizella: Kövek poézise. Album. Literátor. Miklós János–Miklós Annamária: Temetôink népmûvészete. Fekete-Körös völgye. Tradiøia artei lemnului prin monumentul religios. Valea Crišului Negru. Nagyváradi Zöld Csoport Alapítvány. 24 l. + ill. 20 cm. Tüzes Bálint: Életfaárnyék. Versek. Europont 20 l. + CD melléklet. Négyfalu Horger Antal: Hétfalusi csángó népmesék. Vál. és bev. Hochbauer Gyula. Disz Tipo. 160 l. 24 cm. ISBN 973-98575-4-X Sepsiszentgyörgy Az Orbai Református Egyházmegye Vizitációs Jegyzôkönyvei I. (1677–1752). Bev., jegyz. Csáki Árpád és Szôcsné Gazda Enikô. T3 Kiadó. 358 l. ISBN 973-8103-15-0 Bakk Pál: Szentkatolnai krónika. Hely- és müvelôdéstörténeti dol-
gozatok. Kézdivásárhely. Ambrózia. 247 l. ISBN 973-98717-2-0 Barabás Miklós 1810–1898. Elôadások a mûvész halálának 100. évfordulójára szervezett konferencián. Sepsiárkos, 1998. június 21. Szerk. Jánó Mihály. Charta. 150 l. ISBN. 973-8326-02-8 Bíró Béla: Porlik mint a szikla... A romániai magyarság helyzete 1995–2001. Tanulmányok. Médium. 182 l.ISBN 973-85244-2-3 Demeter Lajos: A hazáért „a patakokat a mi vérünk festette pirosra”. Sepsiszentgyörgy, Kilyén és Szotyor területén nyugvó 1848/49-es szabadságharcosok. Charta. 180 l. ISBN 973-8326-00-1 Kelemen József: Barátos. Charta. 219 l. ISBN 973-99902-9-0 Márkus Barbarossa János – Farkas Wellman Endre. Dihoriáda. Médium. 92 l. ISBN 973-85244-0-7 Márkus Barbarossa János: Heródyák (Nyelvemre fügefalevél). Médium. [34 l.] ISBN 973-85244-1-5 Mértéktéka. Különféle mértékek gyûjteménye. Összeáll. és írta Váradi József és Tóth Pál. Charta. 208 l. ISBN 973-8326-01-X Nagyböjti disznó. Kortárs literaták és tsemege I. Vál. és szerk. Márkus Barbarossa János. [s.n.]. 101 l. ISBN 973-0-02338-7 Sándor József László: Hadak útján I–2. A hunok nagy történelme. A szerzô kiadása. 744+802 l. Szöveggyûjtemény képzett nevelôszülôknek. Összeáll. Bakó Erika, Szász Fábián Ilka és Vitus Kinga. Kovászna Megyei Gyermekjogvédelmi Igazgatóság. 71 l. ISBN 973-0-02437-5 Székelyudvarhely Sebe Ákos: Nyárádgálfalva. Litera. 32 l. (Falufüzetek 12) ISBN 97385121-3-1 Sebestyén Péter: Agapétól Zsoltárig. Teológiai címszavak és kifejezések kisszótára. Erdélyi Gondolat. 124 l. 24 cm. ISBN 973-926975-3 Temesvár Boér Jenô: A mindennapi tanú. Tárcanovellák, karcolatok, elbeszélések, jegyzetek. Signata. 136 l. 20 cm ISBN 973-551-205-X Összeállította:
BEDÔ MELINDA–BENEDEK CSILLA–MURAD BETTY ÉS SEBE KATALIN
41
KÖNYVRÔL KÖNYVRE Berecki harangszó címmel immár másodszor jelenik meg évkönyv a berecki Mûvelôdési Központ kiadásában. A szerkesztôk szándéka, hogy a helyi eseményeket megörökítsék, szülôföldjük értékeit felkutassák és közkinccsé tegyék. Olvashatunk a kötetben a berecki katolikus lelkipásztorokról, a helyi iskolák múltjáról, bemutatkoznak a különbözô felekezetek lelkipásztorai. Az Irodalmi kincseinkbôl címû fejezet Kôrösi Csoma Sándor összeállítást, Bözödi György és Fodor Sándor egy-egy novelláját és irodalmi anekdotákat tartalmaz. A Diáktarisznya címû fejezetben Montágh Imre Beszéd és viselkedés címû könyvébôl közölnek részletet, bemutatják Gyárfás Jenô és Barabás Miklós életútját. Ezen kívül, mint minden évkönyvben találunk még benne humort, rejtvényt, naptárt, ételreceptet és sok-sok fényképet a falu életérôl. Bízunk benne, hogy ez a kezdeményezés a többi kisközösségben is követôre talál.
(l. e.)
Berecki harangszó. Évkönyv 2002. Mûvelôdési Központ K. Bereck. Fôszerkesztô: Balogh András. 151 l. Nagy Olga-emlékkönyv Sok-sok értékes néprajzi tárgyú – de nem csak! – tanulmánnyal, önálló kötetekkel a háta mögött, akár azt is mondhatnánk, Nagy Olga a hazai néprajzkutatás nagy öregje. De hiszen nem is öreg; alig 80. életévét töltötte be 2001. január 2-án. És szellemi tarsolyában számtalan további téma lapul, vár megírásra, különbözô hazai és magyarországi kiadóknál hat kötete van a szerkesztettség/szerkesztés állapotában. Jó érzés volt részt venni a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság székhelyén a miskolci Györffy István Néprajzi Egyesülettel közösen rendezett ünnepi ülésen, melynek keretében bemutatták a magyarországi, de más régiók képviselôinek is a tollából származó Ünnepi Írások a 80 esztendôs Nagy Olga tiszteletére címû nagyon igényesen kivitelezett emlékkötetet, mely tulajdonképpen a rangos szakfolyóirat 2001-es kiadásának együvé szerkesztett négy száma. (Néprajzi látóhatár, Budapest–Miskolc, X. évf. 2001. 1–4. szám.) Csak egészen kivételes életmûvet szokás ilyen impozáns emlékkötettel megtisztelni. Ám a pályatársak méltatásai, a címzett munkásságának Keszeg Vilmos összeállította átfogó bibliográfiája a bizonyíték: rendkívül jól sáfárkodott intellektuális kincseivel, impozáns életmûvet hozott létre, amit tovább is gyarapít. Szívbôl kívánjuk, hogy minden tervét megvalósíthassa önmaga, pályatársai és a szélesebb olvasóközönsége örömére!
42
Kolozsvári kiránduló-bedekker Rokonszenves gesztussal az elôzéklap verzójára Reményik Sándor: Benéz a havas címû versét helyezte a szerzô, amelynek befejezô három sorát akár lírai krédónak is tekinthetjük: „De nincsen mégsem olyan alkonyat / Sehol a földön, mint a Szamos parton. / S ez nem elég, hogy idehaza tartson?!” (1922. március) Sokoldalú, Kolozsvár és környékének elkötelezett földrajz-geológus tanára Ajtay Ferenc, ezt volt tanítványok több százas serege igazolhatja. Nyolc fejezetre tagolt kis könyve (Ajtay Ferenc: Kolozsvár környékének kirándulóhelyei. Kolozsvár 128 l.) jó
arányérzékkel éppen a szükséges és elegendô ismeretet közli a címbe foglalt régió szerelmeseinek, legyen az itt lakó, vagy távolabbról jött idekiránduló (látogató). Az elsô hét fejezet a legfontosabb tudnivalók közlésével állítja jól aládúcolt tudományos koordinátarendszerbe a város és környékének geomorfológiáját, éghajlati tényezôit, növény- és állatvilágát, hogy azután a 8. fejezet 18 alcímes bontásban felvázolja a legfontosabb turistaútvonalakat a Lombi erdôtôl a Szénafüveken, a Szamosfalvi erdôn, a Borháncson, az Árpád-csúcson és a Páter-forráson át a Brüllkilátóig és a romos Slamovics-házig, vagy tovább, nyugatra Szászfenesen és Magyarfenesen át Tordaszentlászlóig, akár a Donát út végétôl a Csigadombig, vagy északról a Bácsi-torokig, esetleg azon is túl a Szent Iván-kútja érintésével a Hegyes-hegyen át a Hétöles-tóig. Hogy a 2. fejezetben 28 turistaelôd lexikoni tömörségû, mégis értékelô curriculum vitae-jét is közli, az elhalálozási kronológia sorrendjében, sokat megsejtet abból, hogy kiket tekint igazi példaképeinek. Sok (adat)hitelesítô fotó, tudományos vázlatrajz, térképrészlet mellett három szép, mûvészi Gy. Szabó Béla-fametszet (Szamosparti részlet, Bácsi-torok, Hajtás-völgy), egy-egy remek Valovits László és Cholnoky Jenô rajz teszi még vonzóbbá a Stúdium Kiadó eme frissen megjelent (néhány nap alatt hiánycikké is vált) remek kis könyvét. Vigasztalásul azoknak, akik nem juthattak hozzá az elsô kiadáshoz, hadd jegyezzük meg, hogy a Szerzô rögvest hozzákezdett az új, bôvített kiadás elôkészítéséhez. Bízvást leírhatjuk tehát, hogy mire e sorok megjelennek, már újra könyvüzleteink polcait fogja díszíteni az átdolgozott, javított/bôvített kolozsvári bedekker. Az erdélyi zsidóságról Már az alcím sejteti, hogy megrendítô olvasmányélményt kínál a szerzô: Zsidók menekülése és mentése a magyar–román határon 1940–1944 között (ami elôször 1999-ben jelent meg New Yorkban a J&O Winter Found támogatásával). És nem csalódunk. Ilyen jól dokumentált, hiteles (sokszor ma is élô, közismert) tanúkkal hitelesített interjúalanyok vallomásaira is alapozott, minden vonatkozásra kiterjedô, memoár-szerû felmérés talán nem is történt még ebben a tárgykörben (Tibori Szabó Zoltán: Élet és halál mezsgyéjén. Kolozsvár, 2001. Minerva Mûvelôdési Egyesület). Pedig Nyiszli Miklós könyvét is olvastam (Orvos voltam Auschwitzban), Erôs László: Soha nem engedem el a kezed! – utóbbit dedikált példányként is megkaptam a Szerzôtôl, és sok más hasonló tárgyú írást ismerek, ám Tibori könyve sok szempontból túltesz mindôjükön. Pedig egyáltalán nem törekszik szenzációs felfedezésekre/felfedésekre, csupán higgadtan, pozitivista megközelítéssel vezeti fel a tényeket, de azért olykor önmaguk körül (hamis!) legendákat kreált önjelölt „közremûködôk” (pl. Raoul Sorban) szerep(lés)ének tisztázásával – egyenesen azt mondhatnánk – küldetést is teljesít. A vészkorszak történéseit ilyen átfogó összefüggésben tájainkon még senki nem fogalmazta meg. Pedig ô késôbb született, mint amikor ezek az események lejátszódtak, nem lehetett hát in vivo szemlélôje a történéseknek. De jól rá tudott hangolódni a korszak kegyetlen tényeinek átlátására, higgadtsága pedig megóvja minden túlzástól: megtörtént eseményeket közöl, s csak a legszükségesebb következtetéseket vonja le. A könyv végéhez csatolt bôséges bibliográ-
fia nemcsak bizonyítja, hogy minden sora ellenôrizhetô, hiteles adatokat tartalmaz, de a kérdéskörben tovább elmélyedni akaró olvasónak is biztos támpontot nyújt. Érdemes kézbe venni s alaposan áttanulmányozni, amint e sorok írója tette, még ha oly szívfacsaróan megrendítôek is a tények. Két Aniszi-kötetrôl – összefüggôen Tanúságtevôk címmel tizenegy illusztris erdélyi értelmiségivel készített (mély)interjúkból összeállított kötetet jelentetett meg Aniszi Kálmán 1995-ben a NIS-kiadó Erdélyi Kiskönyvtár 14–15. számú füzeteként. Akkor Tar Károly volt a sorozatszerkesztô, aki azóta a svédországi Lundban a világhálón megjelenô Koppány címû irodalmi lap gazdája, s a Lundi Lap Társaság vezetôje. Akkori kiadványának Utószavában rezignáltan írja Aniszi: „kínos kötelességnek teszek eleget, amikor szíves megértését kérem azoknak a beszélgetôtársaknak, akik nem kerültek be a kötetbe”. Ezt a fél évtizeddel ezelôtti hiányérzetet (is) hivatott kiküszöbölni a Kairos Kiadó gondozásában Magyar sorskérdések Erdélyben címmel 2000-ben közreadott – immár testesebb – kötet, amely részint a fentebb említett 95-ös elôszavában elsiratott anyagi és terjedelmi okokból kimaradt mélyinterjúkat közli, kiegészítve újabb erdélyi (és anyaországi) személyek megszólaltatásával, pl. Czine Mihály, Csapody Miklós, Pomogáts Béla, de ugyancsak izgalmasan érdekes pl. a Sebestyén Kálmán Kalotaszegrôl származó történésszel folytatott beszélgetés is a Bolyai Tudományegyetem utolsó esztendejérôl, különösen számunkra, akik bolyaistaként értük/éltük meg azt az idôszakot. Amint Beke György írja Elôszó helyett címû bevezetôjében: „A szerzô széles skálán mozogva egyaránt szóra bírt írókat, mûvészeket, politikusokat és egyházi méltóságokat, akik – szakmájukból kilépve – muszályherkulesként viaskodtak a túlerôvel, és vívják ma is küzdelmeiket a közélet porondján a megmaradásért és a reménylett jövôért.” Minden egyes fejezet tartalmas/magvas mondanivalót közvetít, a kérdezô riporter problémafelvetései csakúgy gondolatébresztôek, mint az interjúalanyok válaszai. Kitûnô döntésnek érezzük azt is, hogy a borítóra Botár Editnek a Bethlen bástyát ábrázoló remek akvarellje került, viszont hiányérzetet okoz, hogy akkor már miért nem készült egy interjú vele is, mert lelki habitusát ismerve (még kolozsvári éveibôl), bizonyosan frappáns, gondolatébresztô válaszokat adott volna. Egyetemes magyar irodalomtörténeti sorstükör Bertha Zoltán évtizedek óta a jelenkori egyetemes magyar irodalom legavatottabb szakértôje és kritikusa, aki az anyaországi szerzôk mellett a határon túli irodalmak lelkiismeretes számon tartója is. A miskolci Felsômagyarországi Kiadónál legutóbb megjelent összegzô, nagy ívû testes kötetét akár kvintesszenciális gyûjteménynek is tekinthetjük, mert 632 oldalon, öt ciklusra osztott tagolásban életmûvének legjavát rostálta együvé és tette az olvasók asztalára. A legkülönbözôbb idôszaki kiadványokban megjelent esszéi, irodalomkritikai írásai most összefüggô egésszé kerekedtek, Németh László- vagy Tamási Áron-elemzését a Haza a magasban – s a mélyben cikluscím alatt egyetlen nekifutásra olvashatja el a téma iránt érdeklôdô (nem kevés) irodalombarát, de
az erdélyi líráról is olyan körképet nyújt, amilyen addig sehol sem volt fellelhetô. A vallásos élmények determinálta erdélyi líra klasszikus élményeit csakúgy górcsô alá helyezi Egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten címû esszéjében, a helikoni triásztól – Áprily, Reményik, Tompa László – kiindulva, Dsidán át Bartalisig, Szemlér Ferencig, Kányádi Sándorig, Lászlóffy Aladárig, sôt Magyari Lajosig, Kovács András Ferencig és Veress Gerzsonig, Plugor Magorig, Orbán János Dénesig végigvezetve az olvasót, idézetekkel aládúcolt lehetséges határhelyzetekben. De ne tartsunk névsorolást, mert még átmenô osztályzatot sem érdemelhetünk ki ilyen jelzésszerû recenzió ab ovo foghíjas felvetése révén. Inkább azt hangsúlyozzuk, hogy a Sorstükör címû esszégyûjtemény fontos – nélkülözhetetlen – olvasmány minden olyan irodalomkedvelônek, aki átfogó képet akar kapni jelenkori magyar irodalmunkról. Székely sorskérdések régen és ma Már egy évszázaddal ezelôtt – 1902-ben – is volt „Tusványos”; bizonyság rá, hogy a Szádeczky-Kardoss Lajos elnökölte Tusnádi Székely Kongresszuson a régió égetô kérdéseit 350 résztvevô nemcsak felelôsségtudattal, de út- és iránymutató hozzáállással taglalta. (A Székely Kongresszusszervezet, tagjainak névsora, tárgyalásai és határozatai. Csíkszereda, 2001. Hargita Kiadóhivatal.) Olyan megállapítások születtek akkor, amelyeket kvázi örökérvényûeknek tekinthetünk. Ezért volt aktuális, elvégezendô feladat a mai olvasókhoz is eljuttatni. Illesse hála és köszönet érette a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatalt eme társadalmi imperatívusz teljesítéséért. Népszerû ornitológiai szakkönyv Alig pergett le egy esztendô az idô rostáján a Székesfehérvár és környékének madárvilága címû, nagyközönségnek szánt sikerkönyvecske megjelenése óta s a királyok városa köztiszteletnek örvendô, szenvedélyes szakmaszeretô biológiatanára újabb – ha lehet még olvasmányosabb – ornitológiai könyvecskét tett olvasói asztalára: Madaras történetek címmel (Árgus Kiadó–Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2001). Mind a 43 miniesszé egy-egy hangulatos kis remekmû, nehezen lehet letenni a kézbôl. Már az elsô fejezet igen-igen érdekébresztô: Elôször letiszteltek, aztán fejbevágtak. És a folytatás is egytôl egyig írói telitalálat. Mégis szakkönyv marad. És König Róbert grafikusmûvész tucatnyit meghaladó mûvészi – de azért a szakszerûség követelményét is respektáló – illusztrációi még emelik a könyvecske értékét. Bárcsak sok ilyen kiadvány születne tájainkon. Bibliai fogalomtisztázás – népszerûen Hasznos és áldásos munkára vállalkozott Erdôszentgyörgy jótollú, ökuméné jegyében gondolkodó plébánosa, amikor elkészítette Teológiai címszavak és kifejezések kisszótára alcímû kis kézikönyvét. (Sebestyén Péter: Agapétól Zsoltárig. Székelyudvarhely, 2001) Bevezetôjébôl (is) tudjuk, hogy szótára eredetileg rádióskatekézisként hangzott el, de mert ô is tudja – és vallja – a Verba volant, scripta manent közismert latin szállóige igazságát, szívesen vállalta az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó agilis igazgatójának, Beke Sándornak a felkérését, hogy könyvalakban is közkinccsé tegye, imitt-amott átdolgozott, olykor kibôvített rádióelôadásainak szövegét. Meggyôzô-
43
désünk, hogy Szerzô és Kiadó egyaránt jó ügyet szolgált.
G. D.
Pályaválasztás és személyiség „Az iskola arra való, hogy az ember megtanuljon tanulni, hogy felébredjen tudásvágya, megismerje a jól végzett munka örömét, megízlelje az alkotás izgalmát, és megtalálja azt a munkát, amit szeretni fog” – ez a Szent-Györgyi Alberttôl származó idézet lehetne a mottója a könyvnek, mely elsôsorban pedagógusoknak szól, és az országos alaptanterv biztosította keretek között elméleti és gyakorlati segítséget nyújt olyan fejlesztô tevékenységek kialakításához, mely a tanulók pozitív énképének kialakítását és megerôsítését, az önérvényesítés képességét, a nyitott és elôítélet-mentes gondolkodás gyakorlását, a megértés, az empátia, az elfogadás megtanulását célozza meg. Négy témát dolgoz fel: személyiségfejlesztés, pályaérzékenyítés és pályairányítás, konfliktuskezelés és hatékony tanulási technikák. Minden fejezetnek van elméleti és gyakorlati része. Az elmélet bevezet a tárgyalt téma sajátosságaiba, felkészít az esetleges nehézségekre, rákérdez a saját hozzáállásra. A másik rész gyakorlatgyûjtemény, kipróbált, alkalmazható tevékenységekkel, mely egy rugalmas foglalkozási terv elkészítését teszi lehetôvé. A könyv a hagyományos oktatás látens kritikáját foglalja magába, mely ismeretközpontúsága folytán a megismer(tet)és folyamatában eltolta a hangsúlyt a külvilág törvényszerûségeinek elsajátítása felé a személyiség belsô világának megismerése és fejlesztése rovására. Ennek egyenes következménye az lett, hogy a képességek kialakulása és fejlôdése szinte véletlen jelleget ölt. Az oktatási reform pozitívumaként értékelhetô, hogy választható tantárgyként szerepel a Tanácsadás és orientáció is, így az iskola hozzájárulhat a diákok helyes pályaválasztásához, személyiségük fejlesztésében szerepet vállalhat. Ennek következtében született meg ez a könyv, és terveik szerint a szerzôk a továbbiakban tankönyv formában jelentetik meg. A hagyományos megközelítés másik tévedése, hogy a pedagógus személyiségét figyelmen kívül hagyta, a szaktantárgyak vagy a nevelési célok szempontjából egyformán lényegtelen elem volt. Ezzel szemben fogalmazzák meg a szerzôk álláspontjukat, mely egyben a könyv kulcsmondata is: „Tudomásul kell vennünk, hogy a pedagógus saját személyisége a legfontosabb lélektani munkaeszköz, melyet folytonosan mûvelnie, fejlesztenie kell.”
KOVÁCS HAJNALKA Tanácsadás és pályairányítás. Tanári segédkönyv. Szerk. Brassai László. T3 Kiadó. Sepsiszentgyörgy. 2001.
44
Új Shakespeare-könyv Sepsiszentgyörgyön Nem könnyû feladat a Shakespeare-i életmûrôl írni, mikor a téma a velejéig kimerítettnek látszik, hisz évtizedek, évek hosszú során nem egy kritika, elemzés született a „szigetországi drámafejedelemrôl” (Szebeni Zsuzsa). Ezt az állítást cáfolja dr. Nagy Attila könyve, az Ezerszer az évezred emberérôl. A könyv a Sepsiszentgyörgyön 1992-ben létrehozott dokumentációs központ, a Shakespeare Kingdom House kiadásában látott napvilágot. A már európai hírnévnek is örvendô Alapítvány létrejötte szintén
Nagy Attila érdeme. A hagyományos formákkal szakító vállalkozás használati útmutatót is tartalmaz, melynek segítségével a Shakespeare-rel csak most ismerkedni próbálkozók is könnyen hozzáférhetnek az információs anyaghoz. A könyv alapanyaga a Ki mit tud az évezred emberérôl címû vetélkedôre készült. A már meglévô anyag birtokában a szerzô úgy döntött, hogy könyv formájában is érdemes lenne megjelentetni. Az eredeti anyagot többszörösére bôvítette, idézetekkel gazdagította, a tematikát változatosabbá tette, s máris elkészült a játékos Shakespeare. A munka felépítésérôl, tagoltságáról: témakörök, ezeken belül egységek, majd összesített egységek adják a mûegészt. A témakörök tesztkérdésekkel zárulnak, melyekre a helyes válaszokat a munka végén található 1-tôl 1000-ig terjedô megoldásokból lehet visszakeresni. Iskolai vetélkedôk résztvevôi kézikönyvként is használhatják Nagy Attila alkotását. Az idézeteket a Textuáriumban találhatja meg az olvasó, a darabcím után. A mûvek rövidített címformában jelennek meg, az angol eredeti címet is megadja a szerzô. A fordítók sorrendjét és idôrendjét is meg lehet találni, azt is, hogy hányan és kik fordították le az egyes mûveket. Ebben segítségünkre van a drámák kronológiája is. A könyvben megjelenô személyiségek (az idézetek szerzôi, a Shakespeare-i életmû kutatói, stb.) a Névmutatóban jelennek meg. A játékos forma, a gazdag témaválasztás és a fogalmazás stílusa a mû egyediségét erôsíti.
IANCULESCU CSILLA Nagy Attila: Ezerszer az évezred emberérôl. Shakespeare Kingdom House, Sepsiszentgyörgy, 2001. Balaskó Nándor lélekmadarai „Galambocskám, lelkem, galambom” – mintha ezt susognák a kötetbe rendezett embereket és tájakat ábrázoló tus- és szénrajzok – hívja fel figyelmünket Orbán István a Lélekmadarak elôszóírója. Valóban a falusi légkör tiszta, csendes, titokzatos és könnyed hangulata lengi át a könyvet. Balaskó Nándor 1918-ban született Szalacson és 1996-ban halt meg Németországban. Saját bevallása szerint sokáig nem tudta eldönteni, hogy mi legyen: festô vagy szobrász. Sokoldalú mûvészé vált: rajzoló, festô, grafikus, faragó, modelláló szobrász, oktató pedagógus, szintetizáló tanulmányíró, kísérletezô alkimista, festékeket gyártó technológus, mázakat elôállító kerámikus. Orbán István bevezetôjében nemcsak életrajzi adatokat olvashatunk, hanem a mûvész természetérôl, felfogásába is betekintést nyerhetünk. Balaskó Nándor kötetbe szedett rajzai egyszerûek, nem elfogultak és kevés elemet tartalmaznak: a látottak egyszerû levetítése lelki szemein keresztül papírra. Ez az egyszerûség észlelhetô a használt eszköztárában is. Többször hangoztatta: „Engem mindig is az ember érdekelt” – s mint rajzai tanúsítják, az ember és az ôt körülölelô környezete. Az ábrázolt emberekrôl így ír Orbán: „Portréi, egy-egy életút tükre, szemünkbe néznek és mesélnek(...) A szemek (...) a bennük megcsillanó fények, a beszédes kezek együttese, mind egy-egy lélektani remekmû, derengô öröm, bizakodó üzenet”. A grafikai album a Tájak, emberek címet is viselhetné. A Balaskó világában való tájékozódás megkönnyítésére szolgál az olvasónak a tartalomjegy-
zékben feltüntetett rajzok pontos címei, méretei, idôpontjai, valamint az ugyancsak Orbán összeállította életrajzi függelék és a Murádin Jenô rövid utószava. Balaskó szerint: „a grafikázás(?) egyfajta kikapcsolódást, megpihenést is jelentett”. A grafikák megtekintésekor ebbôl az energia-felszabadulásból az olvasóhoz is eljut néhány molekula. Balaskó Nándor: Lélekmadarak. Sajtó alá rend. és bev. Orbán István. Mûvelôdés. Kolozsvár, 2001. Herepei János hagyatékából Kós Károly egyik mondása képezi a könyv alapgondolatát: „és a kövek igazat mondanak csupán”. Furcsa mûfaj a sírkövek kutatása ugyanakkor nagyon fontos. Írott emlékek kôbe vésve, a múltunk és éppen ezért a jövônk bizonyítékai. Dicséretre méltó, hogy valaki felismeri az értékmentés lehetôségét és cselekszik még mielôtt az összes sírkô házépítésre használódik fel vagy az idôjárás martalékául esik. Herepei János könyve a 16. századtól (1585. december 12.) a 18. századig (1750-ig) 151 sírkô leírásán keresztül ábrázolja a korabeli emberek életvitelét. Az ô nevéhez fûzôdik az 1988-ban megjelent A Házsongárdi temetôk régi sírkövei is. Kolozsvár mellett Kalotaszeg vonzotta, a kötetben is e vidék 7 falujába kalauzol, sírköveken keresztül. Bebizonyítja, hogy a temetô is lehet egy érdekes, kalandos idôutazásnak a színhelye (fôleg, ha az embert olyan valaki kalauzolja, mint Herepei János). Elôre kidolgozta terv szerint áll a kutatásnak, a sírfeliraton levô adatok összegyûjtése után pedig megpróbál a feljegyzett nevek mögött rejlô személyiségek után keresni. A könyvben így számos olyan élettörténet körvonalazódik ki, amelynek fôszereplôje egy 16–18. század közötti egyszerû szegény ember, lelkipásztor vagy éppen kôfaragó. És a történetük sírköveik feliratánál kezdôdik… Sas Péter elôszava után a könyv címét is viselô Herepei-írás következik, majd a gyalui, a vistai, a szucsáki, gyerôvásárhelyi, a türei, az inaktelki temetôk sírköveirôl, azokból áradó világképrôl, üzenetekrôl alkothatunk fogalmat. A Bocskai Gábor-síremlék mesélte regény is csemege az érdeklôdôknek. A nyilvánosságra bocsájtott esetek csak szemelvények. Számos sírfelirat akarna még beszélni, a probléma ott kezdôdik, hogy nincs akinek. A média emberei nem tartják a mikrofont egy sírkônek, hülyének is néznék ôket. Tény és végkövetkeztetés: a Herepei elkezdte munka folytatásra vár.
VASS KINGA ZITA Herepei János: A kalotaszegi templomok, cintermek és temetôk sírkövei. Sajtó alá rend., szerk. és bev. Sas Péter. Mûvelôdés. Kolozsvár, 2001. Tamási Áron hazatérése Már alcíme szerint is a kötetben Lôrincz József mikrofilológiai megközelítésben tanulmányozza Tamási Áron életét, munkásságát, különös tekintettel Farkaslakára és Székelyudvarhelyre. 1997-ben a Tamási-centenárium kapcsán született írásait gyûjti csokorba a szerzô, aki az egykori székelyudvarhelyi katolikus fôgimnázium, ma Tamási Áron Gimnázium magyarszakos tanára. Noha könyvtárnyi irodalma van Tamási mûvei elemzésének, négy monográfia is született róla, mégis a szerzô aprómunkája nyo-
mán sikerül néhány tévedést kiigazítania, árnyaltabbá válhatik Tamási-képünk. Már mindjárt a születési idôpont. Véglegesen sikerült tisztáznia, hogy 1897. szeptember 20-án reggel 5 órakor látta meg a napvilágot Farkaslaka nagy szülöttje, akkor még Tamás János, aki szeptember 22-én a keresztségben kapta az Áron nevet is, s csak 1920tól, jószerével íróvá válásától, használta a Tamási nevet, egy darabig még a Jánost is együtt az Áronnal. Vagy alaposan utánanézett a balhiedelemnek, miszerint Tamási nem szerette volna egykori iskoláját, olyan adatokat tár fel, amelyek igenis igazolják: az író jól érezte magát benne, sôt nagy szerepe volt a leendô író szellemi érlelôdésében. A költô Tamásiról eddig szinte semmit nem tudtunk. Nemcsak prózájában és színmûveiben szárnyal olykor költôi magasságokban, de verse(ke)t is írt pályája kezdetén, sôt sírversét is maga írta. A szülôfalu tudatában is vizsgálódik Lôrincz József, s nagyon reméli: ahogyan Tamási Áron munkásságával beemelte Farkaslakát az egyetemes magyar (és nemcsak) irodalmi tudatba, amikor a szülôföld jelképévé tette, ugyanúgy a nagy író mûvészete, emléke is elfoglalja az ôt megilletô helyet az „akaratos népség” közgondolkozásában. Lôrincz József: Tamási Áron hazatérése. Mikrofilológiai közelítések. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely 2000. Skultéty Csaba vándorútja A maga nemében páratlan életút áll a szerzô mögött. Az Ung partján fekvô Nagykaposon Mécs László tartja keresztvíz alá, a Magyarországhoz viszszacsatolt Kárpátalján fiatalember, orosz hadifogságba esik, de szerencséjére Foksányban, a gyûjtôtáborban megpróbálja a lehetetlent: megszökik. Gyalogszerrel kel át a Kárpátokon, s rövid külügyi szolgálat után sikerül Párizsba mennie tanulni, majd kinn marad. A szervezôdô müncheni Szabad Európa Rádió munkatársa, Ambrus Márton néven ismeri meg ôt a magyar társadalom. Nemcsak megmaradt mindvégig szûkebb pátriája hûségében, de a magyar kultúra egységének elkötelezett híveként egyebek mellett a magyar Pax Romana értelmiségi mozgalmának szervezôje és vezetôje is. Ugyanakkor jó ismerôje a Kárpát-medencében élô kisebb-nagyobb népek kultúrájának, s elkötelezett szószólója e népek összefogásának, hisz az európai uniós eszmeiség gyôzelmében. Nyugdíjazása után nem vonul nyugalomba, Magyarországra hazatelepedve keresztül-kasul járja a magyarlakta vidékeket, mindenütt ott van, ahol szükség van egy biztató szóra, segítségre. Gyakranmegfordul Erdélyben is, a Mûvelôdésben többek között a magyar–olasz kapcsolatokról vagy a keresztény egyházaink megújulásának felette szükséges voltáról szóló írásaival volt jelen. Évtizedek fáradságos munkájával és nem kis anyagi áldozatok árán összehordott hungarika-gyûjteményét bemutató 1998-as kiállítástól idôben az 1920. szilveszteri születésnapig visszakanyarodva vallomásait, publicisztikáit, különbözô alkalmakhoz kapcsolódó elôadásait tette közzé könyvében, amelyet szeretettel ajánlunk a Könyvesház minden olvasójának figyelmébe. SZ.ZS. A Szabad Európa Rádiótól az Ung partjáig. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága. Anyanyelvi Konferencia. Bp. 2000. 252 l.
