dekonstruált molnár Molnár Ferenc: Liliom
Valamikor az 1960-as évek közepén egyetemi előadásában Király István a marginális irodalom keretében foglalkozott Molnár Ferenccel. Idézte természetesen Ady nevezetes írását a Nyugat 1910-es évfolyamából. Nyilván szándéktalanul, de a maga ízléséhez, irodalomszemléletéhez, eszményeihez igazítva. Ady minden lényegeset leírt ekkor Molnárról, és nyilván előre látta véleménye félreérthetőségét. Többször is óva intette az olvasót, aki „valami orvot, becstelent szimatol” vagy „rosszmájúságot olvasna bele” szavaiba, mondataiba. Ám precízen megfogalmazott álláspontjának lényege mégis a kétértelműség: „Ilyen a színpada is, amilyen ő, kettős: minden rögtönös sikert s minden legendásabb, apostolibb sikert egyszerre megkaparintani akaró. Szimbólumai pazar fényűek, bár könnyűek, mégis nemesek, de a szimbólumok fölött táncol a mai, összes publikumnak szánt, ravasz, divatos tánc. Majdnem páratlan munka: a kettősséggel mindenkinek kedvébe járni, az utolsó karzatosnak, az előkelő páholyos senkinek s a mániákus esztétának.” Mondhatnánk, száz év alatt alaposan megváltozott a világ, ez a változás azonban inkább az utóbbi negyven-ötven évben következett be – nálunk kicsit utóbb, a világ haladottabb tájain talán valamivel előbb. A hatvanas években még magától értetődött, hogy Ady szavaiból minden intelme ellenére inkább az elutasítást, mintsem az elismerést olvassuk ki. Azóta Molnár Ferenc kanonizálódott. A színházakban, a színházi köztudatban mindenképpen, de valószínűleg a kultúrtörténet egészében is. Ehhez persze nemcsak az kellett, hogy Molnár Ferenc darabjainak értékei megvilágosodjanak, hanem az is, hogy az egész kulturális szemlélet, művészetfelfogás átalakuljon. A huszadik század folyamán nemcsak az előző századforduló táján felfedezett tiszta forrás, az ősi népzene emelődött be a magas kultúrába, hanem az akkor még piszkosnak, zavarosnak tekintett egyéb tömegkulturális rétegek is. A ponyvától a vásári szórakoztatóiparig, a krimitől a blődliig, a cirkuszi bohóckodástól a sanzonig, a nótáig, a tánczenéig légyegében minden bekerült, ihlető forrásként, termékenyítő, szemhatárbővítő anyagként a művészi igényű alkotások világába. (Más kérdés, hogy ezzel semmiféle egységesülés nem következett be, sőt még sokkal mélyebb árok támadt a mindennapi fogyasztásra szánt szórakoztatóipar és a tényleges művészi produkciók, közkeletűen fogalmazva: a tömeg- és az elitkultúra között.)
Balsai Mónika és Gémes Antos – Pesti Magyar Színház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
Ami ebből Molnár Ferencet illeti, annyi, hogy színpadi művei, vagy legalábbis azok java kétségtelenül bevonult a klasszikusok közé. Csakhogy ma ez is mást jelent, mint negyven-ötven esztendeje. Egyszerűen szólva, éppen nem tiszteletet, hanem tiszteletlenséget. Ma egy klasszikusnak minimálisan kijár, hogy egyetlen szavát se higgyük el egy az egyben. A megbecsülés felső foka, ha pusztán kanavásznak tekintjük az író szövegét, színműíró esetében pedig kiváltképp az úgynevezett szerzői utasításait. Molnár Ferenc sokáig ellenállni látszott ennek a szokásnak, késleltette is ez egy ideig, hogy a korszerűnek tekintett színház befogadja. Darabjainak szigorú szerkezete, precíz kidolgozása megnehezítette a dekonstrukciót, a szétverést és újraalkotást. Jól megcsinált darabokat írt, igazi színházi ember volt, szövegeit előadásig követte, teljesen készre kidolgozta. Természetesen a maga korának színháza, színházi felfogása számára. Egy másfajta színházi szemlélet vagy elveti, mert nem tud vele mit kezdeni, vagy magához alakítja. S ez utóbbi gyakran nehéz, ha nem lehetetlen a Molnár-darabok esetében. Az újabb színházi törekvések jó ideig bizonyára ezért utalták ugyanoda, ahová korábban könnyűsége, mindenkinek megfelelni akarása miatt sorolták, a szórakoztatóipar kategóriájába. Furcsa módon éppen a Liliom, Molnár egyik legcukrosabb, legédeskésebb, legtöbb vásári, illetve lektűrelemet (ha illik ezt a szót színházra vonatkoztatva használni) hordozó darabja bizonyult és bizonyul folyamatosan kivételnek. Először Babarczy László alakított nagyot a darabon: azóta
klasszikusnak számító rendezésében a nyolcvanas évek elején a korabeli kaposvári szokás szerint a giccses felszín alatt meghúzódó valóságot kaparta elő a szöveg mélyéről. A jelenetcserét, amellyel a mennyországi történéseket a haldokló címszereplő lázálmává minősíti át az előadás, azóta is sokat emlegetik és utánozzák, arról kevesebb szó esik, hogy ott az egész előadás minden megoldásával, gesztusával, hangsúlyával igyekezett életszerű, realisztikus lenni, a történetet igyekezett átemelni a molnári mesevilágból a kor valóságába, a körút menti színházjáró polgárság fejében élő ligetromantikából, „külvárosi legendából” kifejteni egy igazi külvárosi tragédiát. Ennek a törekvésnek logikus, elengedhetetlen, de korántsem a legfontosabb következménye a túlvilági jelenetsor fantasztikumát, meseszerűségét megszüntető, azt a realitások világába beleillesztő, reálisan megindokoló jelenetcsere. A Liliommal azóta is sokszor kísérleteznek, a legkülönfélébb tartalmakat, hangulatokat kiolvasva belőle. Az elmúlt évadban is láthattunk néhány próbálkozást. Határainkon belül és azon túl is. Most lássuk az előbbieket.
Gidró Katalin és Pindroch Csaba – Szegedi Nemzeti Színház (fotó: Veréb Simon)
A Magyar Színházban leginkább Guelmino Sándor hatalmas rendezői ambíciója látszik az első perctől az utolsóig, ám ez nem sok jót ígér az első perctől és nem is ad az utolsóig. Csanádi Judit díszletének legszembetűnőbb eleme egy hatalmas, hálóba fogott kockakövekből álló fal, amilyennel a Lágymányosi hídtól elvezető út töltése van egy helyen megtámasztva. A körhinta valahol a magasban van, az élet lent zajlik. Akár értelmes szimbólumként is működhetne ez a tér. Csakhogy megoldatlan a két világ elkerülhetetlen közlekedése, pontosabban a jelzésszerű elkülönítés és a fizikai összekapcsolás, ami nélkül ugye elbeszélhetetlen a történet. A teret egy pillanatig sem lehet komolyan venni és értelmes jelképként érzékelni, mihelyt látjuk a szereplők komikusan értelmetlen, nehézkes, kiagyaltnak tetsző színre érkezését a magasból. Nyilván erre kellene rímelnie, visszhangoznia a túlvilági jelenetsornak, amely ezúttal sem az eredetit, sem a Babarczy-féle kiegyenesített verziót nem követi, hanem mintegy Liliom életének tanúiként hintákon szállnak alá a zsinórpadlásról a többi szereplők, és valamiféle ítélőszékként teszik mérlegre félresikerült életét. Hogy ebből a kétségtelenül emelkedettnek látszó játékból milyen tartalmi következtetéseket vonhatna le a néző, arról sejtelmem sincs. A színészi játék semmiképpen sem nyújt ehhez fogódzót. A szereplők alkatuk és képességeik szerint adják a figurákat, a stílus nem jelez különösebb értelmezési szándékot. Gémes Antos igyekvő színész,
aki szeretne Liliom lenni, ám nem az, Balsai Mónika valamivel közelebb kerül Julihoz (a színlap valamiért nem becézi a lányokat – értelme ennek sem belátható), csak éppen nincs benne semmi érdekes a szerepben. Soltész Bözse és Jegercsik Csaba Mari–Hugó kettősében két rutinos, jó színész szokottan megbízható alakítását látjuk. Sokkal több Kubik Anna Muskátnéjáról és Pál András Ficsúrjáról sem mondható el.
Szabó Győző és Csonka Szilvia – Wöeres Sándor Színház, Szombathely (fotó: Nagy Ákos Balázs)
Keresztes Attila szegedi rendezése legalább mintha ígérne valamit – legalábbis a szünetig. Az ellenkező irányba indul el, mint Babarczy több mint negyedszázada. Éppen nem a realitást, hanem valamiféle misztikus igazságot látszik keresni a ligeti csalogató szomorú sorsában. Mira János stilizált, elvont díszletet tervezett ehhez, lényege egy a nézőtérrel szemben keresztbe fekvő hatalmas hasáb, amely csak a rablási jelenetben fordul hosszanti irányba. A színen csaknem folyamatosan sétálnak fehér ruhás, hatóságinak tetsző alakok, akik valóban azoknak is bizonyulnak, amikor jelenésükre sor kerül. Köztük császkál Ficsúr is, csak éppen sötét kabátban. E figurák szinte állandó jelenléte finoman hangolja az előadást, sokat sejtet, várakozást kelt. A várakozást fokozza, hogy a mennyországban, amely itt valóban túlvilág, jelenetcsere, azaz realisztikus magyarázat nélkül, a fehér kabátosok és a sötét Ficsúr is dús tollszárnyakat viselnek. Rá kell azonban ébrednünk idővel, hogy hiába várunk. Nem jön a poén, a magyarázat, hanem ez maga az. Ennyi. Illetve annyi történik még, hogy Jakab Csaba a mennyei rendőrfogalmazó szerepében ordenáré ripacskodással mulattatja a sejtelmes szimbólumokba alighanem kissé belefáradt publikumot. Nem tudható, hogy ez vajon rendezői szándék vagy inkább engedmény, nem tudható, hogy a rendező vajon az addigi emelkedettebb hangulat e triviális ellenpontozásával, vagy inkább lecsapásával kívánt-e mondani valamit, vagy egyszerűen nem találta meg a kiutat a maga kitalálta labirintusból, és engedett a publikum kegyeit végül is megszerző megoldás csábításának. Ez esetben, ha nem is molnári szinten, de Keresztes Attila törekvésére is állnak Ady szavai: megpróbált „a kettősséggel mindenkinek kedvébe járni”. A szembeszökő és látványosan befuccsoló, de mindenképpen tiszteletre méltó rendezői elgondolás mellett az előadásnak akadnak figyelemre méltó érdemei. Pindroch Csaba kajla, esetlen, kedves, gyermeteg Lilioma mindenképpen különös, eredeti és a szöveggel teljesen összhangban maradó értelmezése a címszerepnek: sértett, konok kisfiú, akinek a pakkjából játékmaci kerül elő. Ezt egy szögletbe dobja. Sajnos ott is felejti. Gidró Katalintól alighanem
alkatilag idegen marad az a zárkózott, némiképp karót nyelt, öntudatát, méltóságát rejtegető Julika, akit a rendező elképzelhetett, Erdélyi Tímea Marikája így jóval életszerűbb lénynek mutatkozik. Balogh Erika természetes, belülről jövő keménységgel fogalmazza meg Muskátné alakját, Vass Viktória pedig azzal lep meg, hogy bár Lujza szerepében valóban szinte gyermeknek látszik, el is tudja játszani a gyermeket. Valló Péter szombathelyi előadásából megvalósulatlan rendezői szándék sem olvasható ki. Inkább csak az, hogy a színre vivő enged a korparancsnak, miszerint illik valamit kezdenie a szöveggel, hozzá kell adnia a magáét a honoráriumáért. A Babarczy-féle változatot követi, ennek azonban semmilyen előzménye vagy következménye nincsen. Sőt a külsőségek, a díszlet, a játékok éppen nem a realista igyekezetet, a köznapi valóság megragadására törő akaratot mutatnak. Inkább valamiféle elemelés szándékáról vallanak, csak éppen nem hüvelyezhető ki, hová, miért kellene emelkednie a történetnek, a kapcsolatoknak, a szövegnek. Nem számítva persze a teljesen elvont, általános jelentést. A díszlet – bizonyára a rendező munkája, sehol sincs feltüntetve, akárcsak a jelmezek felelőse – meghatározatlan hodály, talán lóistálló, ilyesmire utalhat az egyik felső szegletben díszelgő lófej. A rablási jelenetben a Liliom fantáziáját megindító sínek fölmásznak a falra, amúgy meg igen nagy szerepe van végig a fényképezésnek. Mindez ugyancsak az irreális, a jelképes ábrázolás szándékára utal. A túlvilági rendőrök papírszárnyai ehhez még a stilizálásban rejlő bábszínházi humort adnak hozzá. Egy ajánló szöveg szerint: „Valló Péter a művet felszabadítja, lehántja róla a ligeti romantikát, a szentimentális cukormázat, és megmutatja, mitől lehet hiteles és érdekes napjainkra is Molnár Ferenc.” Ez legfeljebb annyiban igaz, hogy a mai színházi játékstílus, beszédmód általában és egészében messze van a száz esztendővel ezelőttitől. Az egykori vígszínházi stílust ugyan természetesnek mondták, merthogy az akkori Nemzeti veretes-heroikus-szavalós megszólalásához mérték. Ma egészen mást vélünk természetesnek, a színészek egész iskolázottságuk, gyakorlottságuk, rutinjuk folytán számunkra sokkal természetesebben szólalnak meg. Ettől azonban még nem lesz egy Liliom-előadás igazabb, valódibb az eredetinél. A színészi játékban inkább a bájra, az elragadó figurák mutogatására való törekvés látszik meg, mintsem az élet nyersebb, netán brutálisabb színeinek markáns jellemzése. Szabó Győző és Csonka Szilvia mindenben ellentétes kettősére ebben bizton számíthat a rendező. Mórikálva kérkedő, magát fitogtató férfiasság és törékeny, naivan csodálkozó kislányos nőiesség találkozik egyfelől, másfelől meg ennek a fordítottja is, a látványos fizikai erő mögött rejtőző lelki sebezhetőség, sérülékenység és természetesen vele szemben az apró női testben rejlő elszántság, megtörhetetlen tartás, lelkierő. Szépen, látványosan és ízléssel megfogalmazva mindazok a közhelyek, amelyek a Liliom mindenkori közönségsikerét garantálják. Hozzá Kiss Mari ismerősen harsány Muskátnét formál, Czapkó Antal Ficsúrként is főképp a termetével tűnik ki, Jordán Tamás pedig kedélyes, joviális rendőrfogalmazóként javítja a publikum hangulatát. Helyi érdekű előadásnak bizonyára egészen kiváló, nyilván maradéktalanul kielégíti a szombathelyi nézők nagy többségének igényeit. Számít a színészek népszerűségére és egyúttal tovább is növeli azt. Bizonyos értelemben népszínház – de nem több. A dekonstrukciós szándék bizonyos foka mindhárom előadásban észlelhető. Az újjáalakításra viszont egyik sem látszik komolyan vehető kísérletnek.
ZAPPE LÁSZLÓ http://www.criticailapok.hu/index.php? option=com_content&view=article&id=37982&catid=23&Itemid=2
