Debreczeni József ARCMÁS

Debreczeni József

ARCMÁS

© Debreczeni József © Noran Libro Kiadó Minden jog fenntartva

Debreczeni József

ARCMÁS

NORAN-LIBRO KIADÓ – Budapest, 2009

Borítóterv és tipográfia Debreczeni Borbála Címlapfotó Szabó Bernadett (Népszabadság) A belső fotók az MTI a Népszabadság és a Népszava archívumából származnak

Tartalom

Prológus

7

Előszó

9

Mákos bejgli a falon – avagy egy vezér gyermekkora A demokrácia szigete – a hatalom iskolája Egy profi pályakezdő A kisiklás Győzelem – jobbról A berendezkedés első kísérlete „Az egekből a földre rántva” A vezér színre lép Az új kihívás: Gyurcsány

11 25 41 55 99 125 175 193 209

Az orbáni válasz: a populizmus Közhatalom és magánvagyon Újabb vereség Háborús ősz A parlamentáris kormányzás megbénítása „A gyűlölet karmestere” Politikai fundamentalizmus A külföld szemében A hatalom kapujában Nekrológ

223 245 275 297 329 349 375 395 409 427

„Rövid kis búcsúzó” Névmutató

443 445

Prológus

Oscar Wilde híres regényének1 hőse, Dorian Gray nagyreményű ifjú, tehetséges és romlatlan. Hibátlan külseje belső tisztaságát és kiválóságát tükrözi vissza. Festő barátja megörökíti az igéző szépséget, portrét készít az ifjúról, akinek minden vágya, hogy megtartsa fiatalságát, romlatlanságát, tökéletességét. A lelkét is kész odaadni ezért. Egy másik barát révén létrejön a fausti alku, amelynek értelmében ő maga nem, csupán vászonra festett arcképe fog öregedni, csúnyulni, romlani. Az ifjú elmerül az élvezetekben, kicsapongó, bűnös életet él. Az évek telnek , a bűnök szaporodnak – Dorian Gray arca azonban nem változik: őrzi igéző szépségét és fi atalságát. A múló idő s a szaporodó gaztettek nyoma csak a festményen látszik: az ott megörökített arcmás lesz egyre rútabb, gonoszabb, öregebb. A gazdája egy idő után kénytelen elrejteni a külvilág elől a képet, amelyen tulajdon romló lelkével nézhet farkasszemet. Csak festő barátjának fedi fel a titkot, aki döbbenten áll a kép átalakulása előtt, majd miután rájön az okra, Dorian Gray megöli őt. A végképp elzüllő, valóságos szörnyeteggé váló főhős azonban a külvilág számára továbbra is vonzó marad. Az emberek nem ismerik a valódi arcát: az csak a gondosan rejtegetett festményen látható, immár rémalakként. Noha lelkiismeret furdalása továbbra sincs, sötét titka nyomasztja Dorian Grayt. Elhatározza, hogy megsemmisíti az arcmást. Késsel támad a képre, ám amikor belevág, az érintetlen marad, ő maga viszont holtan zuhan a földre. Aztán az emberek rálelnek az újból gyönyörű ifjút ábrázoló festményre, amely előtt egy rémséges öregember fekszik, késsel a szívében. Csak a ruházatáról és a gyűrűiről ismerik fel a halott Dorian Grayt.

1

Dorian Gray arcképe

Prológus 7

Előszó Barátai és ellenfelei, rajongói és gyűlölői egy dologban egyetértenek: Orbán Viktor meghatározó szerepet vitt az elmúlt két évtized magyar politikájában. A dolgok mai állása szerint ez az előttünk álló időszakra is érvényes lesz, ráadásul az eddigieknél nagyobb – jóval nagyobb – mértékben. Szerintem abban is egyetérthetünk, hogy a rendszerváltozással kezdődő új korszakban három nagyformátumú politikus jelent meg a közélet színpadán. Három főszereplő, három miniszterelnök: Antall József, Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc. Ám hármójuk közül is Orbán az, aki a legtartósabban – s alighanem a legsúlyosabban – nyomta, nyomja rá a maga személyes bélyegét Magyarországra. Működésük időtartamát tekintve bizonyosan így van, hisz Antallnak immár véglegesen, Gyurcsánynak pedig ez idáig csak fél évtized adatott – Orbán ellenben már húsz éve visz főszerepet a magyar politikában. A rendszerváltozás kezdetétől. És ha minden rosszul megy, akkor a rendszerváltozással indult korszak végén ő marad – az immár egyedüli – főszereplő, mert a jelek szerint ő lesz az 1989-90ben született parlamentáris berendezkedés fölszámolója is. Ez a helyzet – ez a fenyegetés – késztet arra, hogy a fent nevezett kormányfőkről készült három politikai életrajzom után egy negyedikkel is előálljak. Hogy újabb könyvet adjak közre Orbán Viktorról. Amelyben nemcsak az ő 2002 utáni politikusi pályáját, illetve mai arcát próbálom megfesteni, de némiképp a korábbi időszakot is újraértékelem. Ha nem is festem át az első portrét, bizonyos kiigazításokat tennem kell rajta. Mert a 2002 óta eltelt több mint hét esztendő fényében visszamenőleg is sok minden új megvilágításba kerül. A későbbi fejlemények súlyt és jelentőséget adnak olyan korábbi mozzanatoknak, amelyek a maguk idejében nem tűntek fontosnak. A kötet, amelyet az olvasó a kezében tart, egy ember, egy politikus különös és ellentmondásos, ám a maga bizarr módján mégis egységes, sőt törvényszerű pályafutását követi nyomon. Egy olyan arcot próbál megrajzolni, amely az idők során folyton változott – megítélésem szerint egyre romlott. Ezúttal – az előző hárommal ellentétben – akkor állok elő egy ilyen kötettel, amikor még nem látható a pálya, a pályaszakasz vége. Azaz a soron következő – mindent eldöntő – parlamenti választások előtt. Az Antall Józsefről írott könyvem, egy a halál által már lezárt politikusi életművet mulatott be. Az első Orbánról szóló kötet miniszterelnöksége végén, a 2002-ben elveszített választás után tette mérlegre az addigiakat. A Gyurcsány-portré az újból elnyert miniszterelnöki mandátum fényében készült, négy évre rá. Most a közelgő végkifejlet ismerete nélkül írok le egy folyamatot. Azzal a nem titkolt szándékkal (noha illúzió, sőt remény nélkül), hogy a rendelkezésemre álló gyarló eszközökkel magam is segítsem elkerülni a legrosszabb véget. Legalább megpróbálni. Ha másért nem, magam miatt. Nem titok: valaha sokat vártam Orbán Viktortól. A leendő államférfit láttam benne; Antall József politikai örökösét, a liberális konzervativizmus megújítóját. Máig hiszem: megvolt erre az esély – ám úgy látom, elveszett. Előszó 9

Véglegesen és visszavonhatatlanul. Hol, mikor, hogyan és miért siklott félre Orbán pályája először, másodszor, végleg. Vagy eleve erre a szerepre determinálták őt a hajlamai, az alkata, a neveltetése, a tapasztalatai, a körülményei? A közeg: Magyarország, ahol működött, amihez alkalmazkodott, amit maga is formált? A rendszerváltozással szülelett Magyar Köztársaság egyik építőjében kezdettől ott szunnyadt annak majdani lerombolója is? Törvényszerű volt, hogy – őt idézve – „a benne lakó jó és a benne lakó rossz harcából” végül az utóbbi kerekedjék fölül? Efféle kérdésekre keresek válaszokat ebben a könyvben. Jórészt azért fogtam bele, hogy magam is tisztábban lássam: mi történt; hogyan és miért. Mindebből már sejthető, hogy ez a munkám kevésbé lesz elfogulatlan. De őszintén hiszem: nem lesz kevésbé becsületes. Mert bár jót már alig tudok, hamisat semmiképp sem akarok írni Orbán Viktorról. Változatlanul érvényes számomra a Kemény Zsigmondtól származó mottó, amelyhez az előző három alkalommal is tartani próbáltam magam: „Nem léphetek nagy ígéretekkel olvasóim elébe. Valószínűleg többször fogok tévedni – de szándékosan nem ferdítek el semmit.” Debreczeni József

10

Előszó

Mákos bejgli a falon – avagy egy vezér gyermekkora

Mi a történelem mozgatórugója? Sokan, sokféleképpen föltették már a kérdést, amelyre sokféle válasz is érkezett. E válaszok – különösen a XIX. században – két fogalom körül csoportosultak: egyén és tömeg. Az előbbinél maradva a mi kérdésünk így hangozhat: mi az egyén, a nagy személyiség szerepe a történelemben? Az egyik póluson Carlyle álláspontja a legmarkánsabb: szerinte a történelem mozgatói a nagy emberek, a „hősök”. A másikon a kortárs Marxé, aki szerint az egyén akaratától független törvényszerűségek döntenek: az egyén szabadsága kizárólag a bennük rejlő objektív szükségszerűséget juttatja érvényre. Madách Lucifer szájába adott szavai mintha Marxot igazolnák: „a kor folyam, mely visz, vagy elmerít: úszója, nem vezére, az egyén”. Ám az igazság inkább a két pólus között rejlik. Bár a kor (a körülmények, az adottságok, a tömeg) ellenére nem érvényesülhet az egyén akarata, a „folyamnak” medret szabhat, így irányt is. A XIX. század hajnalán a francia viszonyokban potenciálisan benne volt mindaz, amit Napóleon (a hős) életre keltett – ám nélküle nem születhetett volna meg a maga grandiózus arányaiban. Ugyanez – más előjellel – igaz a XX. század Németországa és Hitler vonatkozásában is (őt nevezzük inkább szörnyetegnek). Hatásosan állította föl egyén és tömeg viszonyának képletét Paul de Lagarde, aki Carlyle és Marx kortársa volt, és ezt mondta: a nagy ember és a tömeg viszonya olyan, mint az egyes számjegyé s a mögötte álló nulláké. Az előbbinek önmagában is van értéke, ám óriási tétellé csak az utóbbiak élén – velük együtt – válhat. Hogy mi köze van mindennek Orbán Viktorhoz? Hogy kerül a róla szóló könyv élére de Lagarde tetszetős, ám nyilvánvalóan tizenkilencedik századi, romantikus képlete? Úgy hogy a XXI. század elején, a tömegdemokrácia és a tömegmédia korában, a politika újabb perszonalizálódása idején, megint „hősök” népesítik be a közéletet. „Hősök” és „szörnyetegek”. Akik a maguk virtuális módján is valóságosak: valóságosan alakítják korukat. Szintén a tömegek által, ám a modern tömegkommunikációs eszközök révén tán még hatékonyabban, mint XIX. (és XX.) századi elődeik. Orbán tökéletesen beleillik de Lagarde képletébe. Egyes számjegy ő is a nullák előtt: velük és általuk vált nagyhatású, a szó szoros értelmében korszakalkotó személyiséggé. „Hősévé” vagy „szörnyetegévé”? Talán mindkettő. Útban az előbbitől az utóbbi felé – közel a célhoz. E kissé fellengzős bevezető után térjünk a tárgyra; menjünk vissza az út elejére. A politika előtti időkhöz: Orbán Viktor gyermek- és ifjúkorába. A személyiségfejlődésnek három komponense van: az alkat, a környezet és a nevelés. Az első a DNS alapján öröklött képességek, testi-lelki adottságok, idegrendszeri sajátosságok együttese. A másodikat főleg a családi környezet és a szélesebb rokoni, illetMákos beijgli a falon – avagy egy vezér gyermekkora 13

ve baráti kapcsolatok adják. A harmadik az iskolában és a társadalom különféle közösségi színterein zajló szocializáció révén megy végbe. „A személyiség fejlődése a születéstől a halálig tartó folyamat, amelynek során az egyén megtanul különböző közösségekben élni, miközben tudatára ébred saját erejének és korlátainak, vagyis megismeri önmagát. Az ember a külső ingerhatások és a belső állapotok ellentmondásaiból származó feszültség mozgósító hatására lesz aktív.”2 A tankönyvi definícióhoz rögtön hozzátehetjük: mindennek során nemcsak a személyiség változik. Változnak – főleg erős személyiség esetén – a szóban forgó közösségek is. Ahol erős visszahatást látunk, ott fölsejlik előttünk a leendő politikus alakja. A merész pártalapítóé, a dinamikus frakcióvezetőé, az erőskezű pártelnöké, a nagyhatalmú miniszterelnöké, a maga körében már-már mindenható karizmatikus vezéré… Nem szeretnék (ál)tudományos pszichologizálással kísérletezni. Nem akarom megrajzolni Orbán Viktor lelkialkatát, pszichés karakterét. Csak pár olyan gyermek- és ifjúkori mozzanatra szeretném felhívni az olvasó figyelmét, ami relevánsnak tűnhet az ő későbbi politikusi karakterét illetően. Elsőként arra, hogy a család férfiágán, az egymást követő nemzedékekben sorra-rendre kemény és határozott, konok, sőt erőszakos – ha tetszik, autokratikus – személyiségek követték egymást. Az általunk ismertek közül elsőként Orbán Mihály a nagyapa említendő. Aki döntő hatással volt a nyiladozó értelmű unokára, már csak azért is, mert tízéves koráig egy fedél alatt lakott vele, mi több, Viktor a sokat dolgozó szülők távollétében a legtöbb időt az ő társaságában töltötte. Orbán Mihály roppant erős egyéniség volt: „A családok többségében van egy legendás alak, nálunk ez kétségkívül a nagyapám… Nagyon határozott, rabiátus ember… időnként talán túlságosan is csökönyös, aki nehezen engedett…”3 Rendkívüli akaratára és eltökéltségére utal, hogy negyvennyolc éves korában leérettségizett – anélkül, hogy erre bárminő külső körülmény, például a munkája kényszerítette volna. Csak meg akarta mutatni, hogy képes rá. A fiára nézvést megállapítható: az alma nem esett messze a fájától. Orbán Győzőt világéletében a kemény akarat, a kemény munka, a kitartás és az erőszakosság jellemezte. Otthon, a munkahelyén, később az üzleti életben is. Olyan valaki ő, aki nem retten vissza az akadályoktól – ha kell, átgázol rajtuk. „Győző nyers, erélyes ember” – mondta róla a szomszédasszonya.4 A gyereknevelésben a hagyományos módszert követte, fiát – egész a kamaszkoráig – gyakran elkalapálta. „Orbán Viktor szűkebb kör előtt mesélte, hogy tizenhét éves koráig rendszeresen elverte az apja, emiatt egy ideig utálta is… Az utolsó alkalom emlékezetes. Focimeccsről jött haza Pestről, a fehérvári állomás előtt leszakított egy virágot, a rendőr felírta. Az apja kijárási tilalommal büntette, ő mégis el akart menni a barátaihoz. Amikor készülődött, az apja rászólt, hogy nem mehet, ennek dacára elindult. Az ajtóban elkapta. Nem mégy! Elmegyek. Nem mégy! – hergelték egymást. A verés során az apja bele is rúgott…”5 2 3 4 5

http://goliat.eik.bme.hu/~emese/gtk-mo/pszichologia/Pszichologia2.doc Kéri László: Orbán Viktor. Budapest, Századvég Kiadó, 1994.13. o. Pünkösti Árpád: Szeplőtelen fogantatás (7). Népszabadság, 2002. 05. 13. Pünkösti: i.m.

14

Mákos beijgli a falon – avagy egy vezér gyermekkora

Egy 2001-ben készült interjúban az érintett maga erősíti meg a karakteréről kialakult vélekedéseket: „Önről az a hír járja, hogy nagyon kemény, néha kifejezetten goromba ember. – Ezt nem tagadom. Egy bányavállalkozást csak kemény kézzel lehet vezetni. – Azt mondják önről, hogy a családjával is kemény kézzel bánik. Igaz ez? – Igen. Nem lehet másképp megélni a mai világban… – Igaz, hogy legidősebb fiát, a mai miniszterelnököt nagyon keményen megverte, amikor középiskolásként az ön engedélye nélkül akart elmenni egy rendezvényre? – Igaz. Egyrészt azért, mert szemtelenkedett az édesanyjával, másrészt, mert szembefordult velem. – Meddig tartott ez a szigorúság? – Addig, amíg elég volt azt mondanom neki, hogy ne szégyenítsd meg magad! Miután ettől helyreigazodott a feje, azután már nem kellett őt bántanom.”6 Kéri László szerint, Orbán gimnazista korában a rendszeres sporthoz menekült az apja elől. „Viktor nem csípte az apját, eleinte azért is ragaszkodott a focihoz, mert addig sem kellett otthon lennie… Ezt kerek perec nem mondta ki, csak a szavaiból azt vettem ki, hogy szinte bemenekült a MÁV Előre csapatába, hogy ne kelljen otthon lennie délután. A rendszerrel szembeni későbbi lázadása az apával szembeni lázadás is.”7 Gyerekkorában ráadásul nemcsak otthon kellett elszenvednie a testi kényszer alkalmazását. Alcsútdobozon az iskolaigazgatót „Pajesznak” hívták a fiúk, minthogy a fül fölötti hajas fejbőr húzogatása volt a kedvenc pedagógiai módszere. „Az igazgatói kokik, nyaklevesek mindennaposak voltak… kaptam én is rendesen, ez az igazság.”8 Nemcsak kapott, adott is. Mert aki hozzászokott a testi fenyítés elviseléséhez, az kevésbé tér ki a fizikai erő és a bátorság férfias próbái elől. Orbán Viktor sem szokott kitérni. De ezzel együtt se volt nagy bunyós – már csak alacsony termete miatt sem, lévén utolsó előtti a tornasorban –, „inkább szájalt, mint verekedett”. Két férfi tanára is az „erőszakossága” miatt emlékezett rá leginkább – a jó esze mellett.9 Később, a katonaságnál Orbán az iskolai kakaskodásoknál drámaibb összecsapásokban is részt vett. Ezek súlyosságát s az ő elszántságát jelzi, hogy egy alkalommal kis híján összeverekedett a hadnagyával, az őrvezetőjét pedig fel is pofozta. Az utóbbiért tíz nap laktanyafogságot kapott – de kaphatott volna hadbíróságot is. A kétéves öreg katonáknak, akik elkényeztetett úri fiúknak tartották a csupán tizenegy hónapra bevonult egyetemi előfelvételiseket, hamar a tudtukra adta: „én is húsból és csontból vagyok… és ha kapok egy pofont, akkor kettőt adok vissza.”10 Egyik osztálytársa, akivel a katonasághoz is együtt vonult be – s aki 2001-ben inkább a névtelenséget választotta –, így jellemezte őt: „A konfliktuskereső, falusi mentalitást éreztem Viktorban a gimnáziumban. Agresszívan reagált olyan esetekben is, amikor nem éreztem a tétet. A leszerelés után még impulzívabb lett. Ekkor már azt nézte, mikor lehet először ütni… 1982. augusztus 18-án lerészegedésbe, botrányba, verekedésbe fulladó leszerelési bulit tartottunk a Hágiban.”11 6 7 8 9

Orbán Győző: Félnek üzletet kötni velem. Népszabadság, 2001. 07 26. Pünkösti Árpád: Szeplőtelen fogantatás (13.) Népszabadság, 2002.12.14. Kéri: i. m. 9 o. Pünkösti: Szeplőtelen fogantatás (7.)

10 11

Uo. Uo.

Mákos beijgli a falon – avagy egy vezér gyermekkora 15

Mindezeket föl lehet fogni egy agresszív alkat megnyilvánulásainak, aki az őt övező durva környezet hatásaira reagálván maga is durva és agresszív személyiséggé vált. Ennek az értelmezésnek van létjogosultsága, de ebben a formában ez alighanem egyoldalú, mert másról, többről is szó van. Orbán Viktor olyan közegben nevelkedett, ahol megkérdőjelezhetetlen presztízse volt a kemény küzdelemnek, a kitartásnak, a férfias helytállásnak. A férfias helytállás képessége ebben a világban szorosan összefüggött a fizikai erővel. Az utóbbi birtoklása az előbbi feltétele volt. Amit adott esetben alkalmazni kellett. „A fizikai erő a családunkban mindig fontos volt, ez a mai napig így van. Kisebbik öcsém műkedvelő testépítő, nagyobbik öcsém pedig birkózó, ifjúsági válogatott kerettagságig vitte… apám… negyvenöt évesen is 160 kilót nyomott fekve. Nálunk ez szükséges ahhoz, hogy komolyan vegyék az embert.”12 Ezt a világot Orbán – egy évtizeddel később, már miniszterelnökként – maga is ridegnek nevezte: „Nálunk sok a férfi, hárman vagyunk fiúk, testvérek, rendet kellett tartani. Újdonság, egészen más világ… hogy nekem itt van a három lányom [azóta négy – D. J.] meg a feleségem. Sokkal puhább, lágyabb, kicsit macskásabb, mint ahogy mi éltünk. A falu, a természet, a sok munka, a fiúgyerekek – óhatatlanul ridegebb.”13 Ami ezek után személy szerint Orbán Viktort illeti, aligha vitatható, hogy ő lett a harmadik a sorban: örökölte a nagyapa és az apa kemény természetét. Gyerekkorában rengeteg konfliktusa, fegyelmi ügye volt, többször is másik tanintézetbe kényszerült; valósággal „ingázott a gyerek Alcsút, Felcsút és Vértesacsa iskolái között, vagy kitették, vagy az anyja mentette ki”.14 Lázadó alkatot örökölt, a korlátozásokra lázadással reagált, az idők során lázadó személyiséggé formálódott. Ezt ő maga erősíti meg, amikor ezt mondja: „Jófejű, de nagyon rossz gyerek voltam, a magatartásommal mindig baj volt… Nem bírtam a felnőtteket, s a felnőttek sem nagyon bírtak engem… Eltűrtem bizonyos korlátokat, de mindig rugdalóztam ellenük.”15 Elhíresült a falhoz vágott mákos bejgli esete, ami valóban példázat értékű. A gyerek ez alkalommal is büntetésben volt, valami rendbontás miatt eltiltották a menzai repetától. Ám megpróbálta kijátszani a tilalmat: egyik társa állt be a sorba a ráadás bejgliért, s miután megkapta, átpasszolta neki. A menzán felügyelő tanárnő azonban kiszúrta a manővert, és visszakövetelte a tilalom ellenére megszerzett repetát. Orbán tiltakozott, éles szóváltásba keveredett a tanárnővel, aminek a végén ahelyett, hogy visszaadta volna, a falhoz vágta a bejglit. Méghozzá a következő tegező mondat kíséretében: „Itt van, nesze!”16 Feltételezhető, hogy a gyerekben nemcsak az egyéni érdek (falánkság, mohóság) munkált, hanem az igazságérzet is. Hisz még a rablót, a gyilkost se büntetik élelemmegvonással. A bejgli szerző akció ráadásul „törvényesen” zajlott, hiszen a társa nem volt eltiltva: ő jogszerűen jutott a repetához – amivel aztán szabadon rendelkezett. A tiltakozás, a lázadás tehát jogos volt: az önkényes „hatalmi” föllépés ellen irányult. 12 13 14 15 16

Kéri: i. m. 12. o. „Élvezem az apaságot". Látogatóban Orbán Viktor családjánál. Nők lapja, 2000.12. 20. Pünkösti: i. m. Richter Anna: Ellenzéki kerekasztal. Portrévázlatok. Budapest, 1990. Ötlet Kft. 72-73. o. Pünkösti: i.m.

16


Igen ám, de először is meg kell állapítanunk, hogy a fenti analógia sántít. Mert ez esetben csupán a pluszként, ráadásként, kvázi jutalomként adható élelem megvonásáról volt szó: nem „emberi alapjog” sérült tehát. Továbbá konstatálnunk kell a személyes igazságérzetből fakadó lázadás elsöprő erejét. A kirobbanó indulat féktelenségét. A normasértés extrém fokát, amit alighanem már csak egy lépés választ el a tanárral szembeni tettlegességtől. A képlet kísértetiesen ismerős. Mert később is újra és újra láthatjuk Orbánnál, hogy jogosnak érzett sérelme, vélt igaza nevében mindig hajlandó elmenni (csaknem) a végsőkig. A legkeményebb, legdurvább eszközök alkalmazásáig. Majd' minden határ átlépéséig. Nála a politikában is újra meg újra a falhoz vágott bejgli szindrómája jelenik meg. A végsőkig fokozott sérelemérzet, a maga (országossá, nemzetivé transzformált) igazának abszolutizálása, és szinte bármi áron való érvényesítése. Hogy itt és most csak egy dolgot előlegezzek meg: nyilvánvalóan ebben a képletben vergődik a magyar politika 2006 nyara óta! Amióta Gyurcsány „hazugságok árán” legyőzte őt abban az átkozott tévévitában; amióta „hazugsággal és csalással” megnyerte a választásokat. Ami miatt illegitim az egész kormányzása, „jogtalan” minden megnyilvánulása – a vele szembeni ellenállásnak pedig bármilyen eszköze jogos. Jogos a bojkott, a gyűlöletkeltés, az utcai ultimátum, a lázadás. Jogos a parlamentáris kormányzást megbénító népszavazás, a törvénytelen kordonbontás, a titkos adatgyűjtés az NBH elnökéről és a többi… Megannyi falhoz vágott mákos bejgli! Akkor és ott, Felcsúton szóltak a megvadult gyerek iskolában tanító édesanyjának, aki lesietett a menzára, és ott helyben alaposan elpáholta a fiát. Ugyanő – mint 1993-ban a Kiskegyed című lapnak elmondta – annak idején miatta vette meg A nehezen nevelhető gyermek című könyvet. Hozzátette még ezt is: „Viktor konok gyerek volt, konok is maradt.”17 Hogy politikusként megőrizte gyerekkori személyiségjegyeit, azt maga is igazolta, amikor (ugyancsak 1993-ban) így jellemezte saját karakterét: „Határozott embernek vagyok elkönyvelve, szeretem a racionális érvelést (ez jó ideje nem érvényes; legalábbis a nyilvánosság előtt Orbán rég nem adja ennek semmilyen tanújelét – D. J.), és azt a politikát, amelynek a határozottság szintén nagyon fontos eleme. Alkalmat ad erre a mentalitásom is, abban az értelemben, hogy származásomat tekintve én nem egy huszadik generációs, kifinomult értelmiségi vagyok, és ez stílusjegyeket is magával hoz: van bennem… valami alulról jött nyersesség… Véleményem szerint bizonyos konfliktusokban nem kompromisszumkötésre, hanem a konfrontáció vállalására kell törekedni, mert ezzel későbbi nagyobb konfliktusokat lehet megelőzni.”18 (Hogy teljes legyen a nemzedéki sor, legalább zárójelben álljon itt még egy idézet az Orbán-család férfiágának negyedik generációjáról: „A harmadikos Gazsinak nagy az igazságérzete, ha valamit igazságtalannak gondol, azonnal kibukik a száján, még a vállát is hátrább húzza, hogy erősebbnek tűnjön.”19) 17

U.o. „A cselekedetek következményeit kell mérlegelni". Mihancsik Zsófia beszélgetése Orbán Viktorral, Mozgó Világ, 1993 10." 19 Nők Lapja, 2000,12. 20. 18


Orbán Viktor tényleg „nem egy huszadik generációs, kifinomult értelmiségi”. Hanem elsőgenerációs, mondjuk ki: parvenü – többféle értelemben is. A marxi terminológiát kölcsönvéve: eredeti tőkefelhalmozó szellemileg, anyagilag és politikailag. Méghozzá a szüleivel együtt. Az utóbbiak küzdelmes évtizedek során, kemény munka mellett jutottak amolyan félértelmiségi státusba. Az apa vezető beosztásba, majd a rendszerváltozással beköszöntő privatizációs esély, illetve a kilencvenes évek végén megnyíló speciális lehetőségek nyomán a tőkés vállalkozó pozíciójába. A család meggazdagodott. A fiuk is. Ám mikor Viktor megszületett, minderről még szó sem volt, mindez akkor még teljesen elképzelhetetlen. A gyerek elsőgenerációs voltát jól illusztrálja a pillanat, amikor a sikeres egyetemi felvételiről értesültek. „Nagy öröm volt otthon. A család életében ez példátlan esemény volt.”20 Visszatérve könyvünk főszereplőjének kisiskolás korába, tudjuk, hogy Orbánéknak a nagyszülőkkel való tízévi együttélés (és egy utolsó összeveszés) után mindent újra kellett kezdeniük, gyakorlatilag a nulláról. Alcsútról Felcsútra költöztek, egy hitelből vett, rossz, faluszéli házba. A puszta létfönntartás, majd a szegénységből való kikeveredés csak megfeszített munka árán volt lehetséges – otthon is keményen dolgozniuk kellett. Az utóbbiba a gyerekeket is befogták. Az állatok etetése, gondozása, a kerti munkában való részvétel szigorú rendben zajlott, a szó szoros értelmében fegyelmezetten és kötelességszerűen. Ez természetes volt, senkinek se jutott eszébe zúgolódni ellene. Ez a közeg, az ebből nyert indíttatás – társulva az öröklött markáns alkati adottságokkal – a későbbi politikus erejének, kitartásának, teljesítményének egyik legfőbb forrása. Mert alulról jönni, vidékről indulni, elsőgenerációsnak lenni, óriási fölhajtó erő. Roppant ösztönzés és energia. A kitartás és a fegyelem (ami ellen Orbán néha lázadt, de inkább csak az iskolában) végül beépült a személyiségébe. Bizonyos értelemben az apja is beleépült: „Időnként… észreveszem magamon, hogy ugyanolyan mondatokat ugyanolyan hangsúllyal mondok, mint az apám tette. Gyakran csak később jut eszembe, mennyire utáltam egy-két szülői hangsúlyt, mondatot.”21 A kemény falusi életformának van még egy nagyon fontos – a majdani politikusság szempontjából releváns – vonatkozása: együtt jár vele egyfajta kételynélküliség. Erről az életformáról nem kell és nem is igen lehet gondolkodni: ezt csinálni kell. Nem véletlen, hogy Orbánt kamaszkorában sem érinti meg a másoknál olyankor gyakori világfájdalom. „Nem voltak ilyen élményeim… Egyszer, amikor Hajnóczy novellái kerültek a kezembe… az eléggé mellbe vágott. Egyszerűen letaglózott, nehezen értettem meg, hogy ilyen életek is vannak. Az én világom rendezett volt. Feladatok voltak, amiket el kellett végezni, célok voltak, amiket el kellett érni… Elvégezni a gimnáziumot, egyetemre menni, diplomát szerezni, hatvan másodpercen belül futni a négyszáz métert, szintidő alatt teljesíteni a Cooper-tesztet – ezek ne lennének értelmes célok? Ez bennem soha fel sem merült.”22

20

Kéri: i. m. 18. o. Nők Lapja, 2000.12. 20. 22 Kéri: i. m. 16. o. 21

18


A személyiség efféle stabilitása egyfajta korlátoltságot eredményez. Ez ismét Orbán szavaival illusztrálható, aki így beszél gimnáziumi osztálytársairól: „ők akkor már Schopenhauert meg Nietzschét olvastak. Én is megpróbáltam, de beletörött a bicskám… Sokáig nem értettem például a Cseh Tamás-dalokat. Akkor Cseh Tamásért rajongott mindenki. A hangulatukat sem fogtam fel. Azt a fájdalmat, amit árasztottak, azt én nem éreztem.”23 Félreértés ne essék: nem Orbán intellektuális kapacitásával volt baj. Az alkata, a szociokulturális háttere, személyiségének ezekből épült masszívitása, földhözragadt racionalitása tette immúnissá azzal a dekadens polgári kultúrával és életérzéssel szemben, amit a fenti nevek fémjeleznek. Ezek egyben a politikus személyiségjegyei. Jelentős politikusi teljesítmény ugyanis nem származhat meditációból, filozofikus töprengésből, a dolgok mibenlétéről és értelméről való elmélkedésből. A vérbeli politikusra mindig jellemző egyfajta szemellenzősség, de ezt véletlenül sem szabad összekeverni holmi szellemi restséggel. A jó politikus nemcsak cselekszik, de szüntelenül – és magas színvonalon – gondolkozik is: a cselevés módozatairól, eszközeiről, hatékonyságáról, következményeiről. De sohasem az értelméről. Sohasem arról, hogy egyáltalán érdemes-e cselekedni. Az utóbbi nem lehet kérdés – Orbán számára sem volt az, soha. Az elsőgenerációs személyiségnek – tagadhatatlan előnyei mellett – komoly hátrányai is vannak. Szellemi és politikai értelemben egyaránt. Orbán Viktor sterilen politikamentes közegbe született, és abban nevelkedett föl. Otthon soha egyetlen szó sem esett politikáról. (Az apa MSZMP-tagsága ebből a szempontból irreleváns: az a pártállami közegben lehetséges munkahelyi előmenetellel együtt járó mozzanat volt, semmi több.) A későbbi miniszterelnök így nem kapott semmiféle politikai orientációt, értékrendet, tudást, ösztönzést, még csak érdeklődést sem. Üres lappal indult, amelyre egyfelől a későbbi környezet, a különféle helyzetekben és időszakokban jelentkező hatások; másfelől a változó érdekek írnak majd különféle politikai tartalmakat. Mint tudjuk: a legkülönfélébbeket. Orbán a baloldalról átmegy a jobboldalra. Balliberálisból fokozatosan pragmatikus, centrista, majd jobboldali liberálissá válik. Konzervatívvá. Aztán végleg szembefordul a liberalizmussal, majd – bár nem nyíltan, de annál valóságosabban – a konzervativizmussal is. Végül eljut a radikális populizmusig, sőt a fundamentalizmusig. A parlamentáris demokrácia elkötelezett hívéből annak egyre elszántabb ellenfelévé válik. Mindezt részletesen tárgyaljuk majd, ezúttal épp csak felvillantottuk, abból a célból, hogy összefüggésbe hozzuk a családi indíttatással, pontosabban annak hiányával. Hogy jobban értsük e tényező szerepét, vessük össze a Fidesz vezérét az MDF néhai elnökével. Az Orbán-famíliával ellentétben az Antall-családban – a volt képviselő, pártigazgató, miniszter apának s a szintén képviselői és (mai terminológiával) helyettes államtitkári múlttal rendelkező nagyapának köszönhetően – mindig a politikáról volt szó. Reggeltől estig. A rendszerváltozás majdani miniszterelnöke olyan megingathatatlan értékrendet és elkötelezettséget hozott otthonról, ami egyszer s mindenkorra meghatározta az ő politikusi karakterét, illetve pályáját. Antall József elmondhatta: „A sors kegyeltjének tar23

Uo. 17-18. o.


tom magam, mert megkímélt attól, hogy a politikai nézeteimen gyermekkorom óta bármiben változtassak. Ezt nem dicsekvésképpen mondom, ez nem az én érdemem. Olyan szerencse, amit elsősorban születésemnek és neveltetésemnek köszönhetek.”24 Hogy ez a szó legszorosabb értelmében így volt, azt illusztrálandó álljon itt még egy idézet: „Ma is, szinte szó szerint emlékszem, amikor hat-hét éves koromban, Veszprém megyében, az egyik hegyi úton magyarázta el nekem apám, hogy mi a demokrácia. Ez körülbelül 1937-38-ban volt. Hogy mit jelent a képviseleti demokrácia, és hogy nekünk ehhez kell hűnek lenni, bármit mondanak, és bármit hallanék.”25 Orbán mögött efféle háttér nem állott, ő maga is összevetette a saját indulását Antalléval: „Habitusban, neveltetésben, kultúrában, családi háttérben világok választottak el bennünket. Ha például fölrajzoljuk a családfánkat, az övét meg az enyémet, akkor az egy ország ugyan, de két világ.”26 Antall József másféle értelemben sem jött alulról, nem kezdte nulláról. Felmenőitől ő nemcsak szilárd politikai értékrendet és tudást örökölt, de régi nemesi és polgári erkölcsöket, középosztályi társadalmi státust és műveltséget is. Szociális, kulturális és politikai értelemben vett elitpozíciót. Így elegáns, visszafogott és nagyvonalú lehetett minden tekintetben – a politikában is. Orbán alulról jött, első felhalmozó volt. Ő nem lehetett decens és arisztokratikus (mi sem áll tőle távolabb, mint amit az utóbbi kifejezés takar), neki két marokkal kellett nyakon ragadnia minden kínálkozó esélyt: anyagi értelemben is. Határozottan és céltudatosan, ha kellett: erőszakosan. Az ő esetében annak az öröklött polgári értékrendnek a hiányáról van szó, amelynek később – mindezek dacára – az elsőszámú politikai képviselőjeként pózol majd. Pedig ezt a hiányt sohasem tudta leküzdeni. Ez minden sikere, elért pozíciója ellenére megmaradt: a görcsösségében, a zárkózottságában, a gyanakvásában. Minden nyilvános föllépése során látható rajta valami zavar, valami feszültség, valami merevség. Az indulásánál szerepet játszott még valami, amit talán szociokulturális gyökértelenségnek nevezhetünk. Társadalmi státusát tekintve Orbán szinte a semmiből indult. Nemcsak a szegénységből, egy kis faluból, de annak is a legszélső házából. A falusi társadalom pereméről. Szülei nemcsak saját házuk körül szorgoskodtak, de mások földjén is. Ez nem napszámos munkát jelentett. Hanem valami egyebet: „Már öt-hat éves koromban jártam velük kukoricát böngészni. Hárman vagyunk testvérek, és élénken emlékszem rá, hogy az egyik öcsémmel dobáljuk a csöveket a zsákba.”27 Böngészni csak a nagyon szegény emberek jártak. Falun íratlan törvény (volt): miután a gazda betakarította a termést, a földje szabaddá vált bárki számára. Amit a szüret után talált – kukoricacsövet, krumplit, szőlőfürtöt, diót: amit a szüretelők figyelmetlenségből elhagytak –, azt bárki leszedhette és szabadon elvihette. Ez nem számított lopásnak. (Szüretkor gyakran használt, némiképp tréfás kifejezés volt: „böngét hagyni”. Meg hogy: „valami maradjon a böngészőknek is”. Ebben érvényesült némi szociális érzék: jusson egy kicsi a rászorulóknak, a szegényeknek. Akik böngészni jártak, a falusi társadalom leg24 25 26 27

Idézi: Debreczeni József: A miniszterelnök. Budapest, 1998. Osiris Kiadó. 25. o. Uo. 15. o. Uo. 57. o. Richter: i. m. 71. o.

20


szélén helyezkedtek el. A gazdák, a maguk földjén dolgozó falusiak lenézték, alacsonyabb kasztbelinek tekintették őket. Orbánék ilyenek voltak. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hatvanas évektől kezdve jobb idők jártak a böngészőkre: amikor a nagy tsz-földeken betakarítás után zsákszámra lehetett találni például kukoricát. Ezt nyilván kevésbé lehet karitatív elemként számba venni: inkább a közös gazdálkodással együtt járó hanyagság számlájára írható. Ekkor némileg kitágult a böngészők köre. Egyrészt mert a szóban forgó tevékenység nagyobb eredménnyel kecsegtetett, másrészt mert a tsz földje nem a más földje volt: ide különösebb röstelkedés nélkül mehetett böngészni az is, aki nem volt rászorulva.) Az Orbán család betelepülőként, ahogy falun mondják: „jött-mentként” jelent meg Felcsúton. A falu szélső házában tudtak megkapaszkodni, onnan kijjebb már csak rét volt meg bozót. Rokonaik nem éltek a környéken. Az anya messziről, Mezőtúrról jött, de az apai ág se volt őshonos: Orbán Mihály Dadon, Kecskéden, Budapesten és Tabajdon élt, mielőtt a feleségével Alcsútdobozra költözött. A család nem volt beágyazódva a falusi közösségbe, így a paraszti kultúrába sem. Viktor gyerekként nem vett részt nagy családi összejöveteleken, névnapokon, disznótorokon, nem hallgatta téli estéken a férfiak beszélgetését, danolását. Talán ez a gyökértelenség is okául szolgál majd annak, hogy később könnyen adja át magát a legkülönfélébb értékeket hordozó szellemi-politikai áramlatoknak. S hogy ezek elsajátítása és gyakorlása során – különösen a tradíciók őrzésére hivatott konzervativizmus esetében – gyakran tűnik felszínesnek, ízléshiányosnak, konjunkturálisnak, amit képvisel – ő maga pedig homo novusnak, parvenünek. Illusztrációként felidézek itt egy későbbi történetet. Orbán (már miniszterelnökként) valami koncertet követő sörözés során Cseh Tamástól világháborús katonanótákat hall – sokukat minden bizonnyal először életében. Ezek olyannyira föllelkesítik, hogy szavát veszi az énekesnek, összegyűjti a dalokat, hogy majd kiadhassák őket lemezen. Cseh Tamás állja a szavát, így végül (kormánytámogatással) megjelenik egy dupla CD és kazetta. A bemutatóra a budai várban, a Hadtörténeti Múzeumban kerül sor 2000 nyarán, ahova a kormányfő is ellátogat. Ott ül az első sorban, a prímás neki húzza, hogy: „Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája”. Valahol hátul ülök (Cseh Tamás révén vagyok jelen), és arra gondolok: atyaisten, ezt se hittem volna pár évvel ezelőtt. Amikor Orbán még a modern liberalizmus nevében (a Listen to your Hart dallamára) gúnyolódott az MDF állítólagos horthysta szellemiségén. Meg kell említenünk, hogy az Orbán-család nem volt vallásos. A legcsekélyebb mértékben sem. Templomba nem jártak, egyik osztálytársa szerint „Viktor csak akkor látta a templomot, ha az oldalához gurult a labda”28 A fiút megkeresztelték ugyan a nagyszülők nyomására, de a konfirmálás már szóba se került – ahogy később, a Lévai Anikóval kötött házassága idején a templomi esküvő és jó ideig a gyermekek megkeresztelése sem. Az első fejezet végén a futballról kell még pár szót ejtenünk. Aminek szintén meghatározó szerepe lesz a későbbi politikus – sőt a politika – karakterének alakulásában. Orbán Viktor gimnazista korától focizott rendszeresen, mi több: versenyszerűen, az akkoriban NB. I-es székesfehérvári MÁV Előre ifi csapatában. „Puritán életmódot folytattam… heti négy edzésem volt a MÁV Előrében. Ez gyakorlatilag elvette az egész délutánomat. 28

Pünkösti: Szeplőtelen fogantatás (7.)


Mire hazaértem, este hét óra volt. A tanítás június elején ért véget, de július közepe táján már kezdődött az alapozás. Alapozás alatt legalább heti hat-nyolc edzés szokott lenni… Így ment ez négy éven keresztül. Feszes rendben éltem”29 Ez önmagáért beszél – de csak az érem egyik oldala. A másik a győzni akarás, a győzelemért mindent alárendelni tudás személyiség- és közösségformáló ereje. Hadas Miklós szociológus szerint „A focimeccsek résztvevői civilizált és szabályozott formában élik ki legősibb versengő késztetéseiket. A meccsek során mutatott játéknak – mely a beltagok számára leplezetlenül tárja föl a személyiség valamennyi jegyét –, a játékot követő ivászatoknak, valamint az öltözők diszkréten át(homo)erotizált világának meghatározó szerepe van a kanrangsor kialakításában.”30 Orbán a katonaságnál is focizott, ha csak alkalma nyílt rá. Aztán az egyetemi kispályás bajnokságban, minden hétvégén. Képviselőként, sőt miniszterelnökként se hagyta abba, a Felcsút igazolt játékosaként folytatta, amíg csak lehetett (s egy kicsit még azután is). A közös foci hosszú évekig kohéziós erőt adott egy fiúközösségnek: a laktanyától az egyetemen át a szakkollégiumig, majd a Fidesz megalapításáig és tovább. Segített egyben tartani, strukturálni, működtetni. És nagyban alakította az idővel vezérré váló Orbán személyiségét. Íme, egy csokorra való az egykori sporttársak visszaemlékezéseiből:31 Incze Zsolt: „A fociban is érvényesül Viktor habitusa: hajtani kell, gyürkőzni”. Kukorelli István: ,A pályán mindenki magát hozza, ezt 95 százalékos biztonsággal állítom. Viktorral együtt és ellene is játszottam, mivel mindketten csatárok vagyunk, nem szemtől szemben. Keményen, határozottan, nagyon hajtósan játszik, tudatos focista. Végig robotol, zakatol. Nehezen viseli a vereséget. Írták róla, hogy az ellenfelet meg akarja semmisíteni. Ez túlzás…” Nagy Andor: „Minden meccset komolyan vettünk, túlságosan is komolyan. Orbán Viktor rendkívül jó fizikai képességű szervező és húzóember. Állandóan jól kiszámítható teljesítményt nyújtott, jól állt a pályán, jó a rúgótechnikája, kemény, néha indokolatlanul is kemény… Nem briliáns, de vitte a csapatot a hátán. Kéri László: „Viktorék ellen nem szerettünk játszani, mert borzasztó hajtós csapat volt. Ez annyira zavart, hogy amikor az interjúkötetet készítettem vele, megkérdeztem, mi a fenéért csináltatok ellenünk élethalálharcot a játékból? Valami olyasmit felelt, hogy nekünk ti voltatok a hatalom… Viktor az a fajta, aki nem ismer elveszett labdát… hátul szerel, megtartja, viszi előre, ha kell, kapura lövi, építi a játékot. A labdát nem lehet tőle elszedni, ha mégis elveszti, jaj, a másiknak, mert ott liheg a nyakán. Ha te vezeted a labdát, és Viktor van mögötted, előbb-utóbb elmegy a játékkedved, megutálod az életet, mert egy pillanatra se hagy békén. Taszigál, próbál jobbról benyúlni, balról benyúlni, kellemetlen ellenfél, egy pillanatra se adja föl. Az övék volt a legjobb csapat a kari bajnokságban… Ez hozzátartozott… tíz-tizenöt csapatnak az életmódjához… 60-90 fickó zárt közössége, minden pénteken kettőtől este hétig.” Németh Szilárd: „Bár mi is mindent megtettünk, hogy nyerjünk, nem az eredmény volt az elsődleges, hanem, hogy jót mozogjunk, jót dumáljunk. Viktoréké a győztes csapat: náluk elképzelhetetlen volt, hogy bevesznek valakit csak azért, mert szimpatikus.” 29 30 31

Kéri: i. m. 15-16. o. Idézi: Pünkösti: Szeplőtelen fogantatás (13.) Uo.

22


Domonkos Péter: „Mi örömfocit játszottunk, ők fogcsikorgatva küzdöttek, túl komolyan vették a játékot. Hozzánk azok is befértek, akik szerettek, de nem tudtak futballozni.” Végül egy sztori, amit magam hallottam az egyik résztvevőtől. A helyszín a balatonőszödi kormányüdülő, az időpont valamikor 2000 nyara. Spontán szerveződött, kispályás vacsora előtti bulimeccs. Fideszes politikusok – köztük Orbán, Áder, Stumpf – és magas rangú közhivatalnokok – vegyesen. A játék egyre erősebb küzdelemmé alakul, az állás döntetlen. Lassan vacsoraidő van, mikor Orbánék ellenfelei (köztük játszik Áder) vezetéshez jutnak. A kormányfő mindenáron fordítani akar, de nem jön össze. Az egyenlítés se. Az istennek se. A dolog egyre kínosabb, lassan lejár a vacsoraidő, zuhanyozni is kell, abba kéne hagyni, már rég abba kellett volna hagyni… Orbán azonban villogó tekintettel torkol le mindenkit: gyerünk, gyerünk, tovább. Már sötétedik, mire nagy nehezen sikerül kiegyenlíteni. Mindenki fellélegzik (titkon az ellenfél játékosai is örülnek), ám Orbán kiadja a verdiktet: gyerünk a győztes gólig! Kényszeredett tekintetek néznek egymásra, ellentmondani nemigen mer senki. A kínos helyzetnek Áder vet véget: na, ne, Viktor, mindennek van határa, én kiszállok, s azzal elindul lefelé a pályáról. Lassan elindulnak mások is – végül Orbán is. „Viktort a politikán és a futballon kívül semmi sem érdekelte, csak távolról, éppen hogy” – összegez Fodor Gábor. Igen: a kettő szorosan összetartozik. Összeköti őket a mindenáron való győzni akarás. A rendkívüli tudatosság, a célra orientáltság, az eszközhasználat kíméletlen profizmusa. A futball tovább keményíti Orbán személyiségét, aki a győzelemnek a politikában is mindent alárendel majd. Nemcsak a pályán, a politikában sem tud veszíteni. Meggyőződése, hogy a küzdelem során bármilyen eszköz igénybe vehető, bármilyen szabálytalanság elkövethető, amit a bíró nem torol meg. Igénybe is veszi, el is követi. * Markáns, erőteljes, ám ambivalens személyiségjegyek rajzolódtak ki előttünk, midőn Orbán Viktor alkatát, családi környezetét s az őt szocializáló társadalmi közeg fontosabb színtereit próbáltuk számba venni. Pozitív és negatív vonások. Erő, határozottság, eltökéltség, bátorság, kitartás, szorgalom, céltudatosság egyfelől; lázadás, konokság, erőszakosság, féktelenség, kíméletlenség, korlátoltság, autokrata hajlamok másfelől. Talán egyenlő mértékben van meg benne a kétféle lehetőség: a kétféle életút, a kétféle politikusi karakter, illetve karrier esélye. Ambivalens módon látták őt egykori társai is pályája kezdetén. Domonkos Péter a jogi karról: „Talán azt éreztem (amit azóta sokszor érzek), hogy kétféle Orbán Viktor van. Az egyik képes tűzbe menni az igazságért, – a másikban akkora az ambíció, mint Balzac hőseiben, akik, ha a szükség úgy hozza, gátlástalanok az érvényesülés érdekében…32 Fodor Gábor a szakkollégiumból: „Mi más világot képviseltünk. Viktor a „népből” érkezett: rendkívül tálentumos, jó eszű ember, nem túl erős kulturális háttérrel és kemény, izzadságszagú küzdelmekkel, amelyek a felfelé töréshez kapcsolódnak. Hogy példát 32

Uo.


mondjak kettőnk eltérő beállítottságára: nekem nem nagyon jutott volna eszembe, hogy Viktorral elmenjünk moziba, mert szerintem nehezen találtunk volna olyan filmet, ami mindkettőnknek tetszett volna… Én nem hiszek abban, hogy az ember élete egyenes vonalú, determinált folyamat. Szerintem egy emberben sok minden benne van, és sok mindenen múlik, hogy végül is milyenné alakulunk. Nem hiszem például, hogy az az Orbán Viktor, akit ma látunk, és aki szerintem egy elég lehangoló politikai figura (Fodor ezt 2001-ben mondja! – D. J.), hogy ez feltétlenül következne abból az Orbán Viktorból, aki ő a nyolcvanas években volt. Bár kétségtelenül benne volt. Tehát benne volt mindaz a zsarnoki, intoleráns gondolkodásmód és attitűd, amit ma benne látsz. Benne volt az elvtelen számítás is. De nem csak ez. Emellett nyitott volt, őszinte és rokonszenves… Viktor akkoriban egy nagyon jópofa ember volt, és én nagyon szerettem őt. Ez a helyzet.”33 Az a helyzet, hogy ez már a szakkollégium időszaka. Ami meghatározó színtere lesz Orbán személyiségfejlődésének és politikai szocializációjának. Ideje nekünk is új fejezetet nyitnunk, hogy nyomon kövessük: hogyan épül tovább a személyiség, merre kanyarodik a lassan politikai terepre érkező életút.

33

Debreczeni József: Orbán Viktor. Budapest, 2002. Osiris Kiadó. 52-53. o.

24


A demokrácia szigete – a hatalom iskolája

A családi környezeten túl négy állomást lehet megjelölni, amelyeknek fontos szerepük volt Orbán Viktor szellemi fejlődésében és politikai szocializációjában: 1. a gimnáziumi „önképzőkört”; 2. a katonaságot; 3. a szakkollégiumot és 4. a Századvég című folyóirat szerkesztőségét. Minthogy a későbbi politikusi pálya és karakter szemszögéből nézve a harmadik messze kiemelkedik a többi közül, ezzel foglalkozunk részletesebben, a többiről csak rövid összefoglalást adunk. Székesfehérvár a falu (széle) után a vidéki (nagy)várost jelentette a kamasz fiú számára. Aki – miután egy évre rá a szüleivel beköltözött egy panellakásba – itt ismerte meg a fürdőkádat, a csapból folyó meleg vizet és a központi fűtést is. A megye legjobbjának számító Teleki Blanka gimnáziumban egy idő után nemcsak szellemi, hanem társadalmi értelemben is tágulhatott a horizontja: pár évfolyamtársa révén benyomásokat szerezhetett a polgári(as) kultúra világából. Sok mindent megízlelt, sok mindenre rácsodálkozott az új közegben, de hogy az egész alapvetően nem hatott rá (lásd az előző fejezetben felsorolt neveket Schopenhauertől Hajnóczyn át Cseh Tamásig), azt már láttuk. Fehérváron megérintette őt a politika szele is. Incze Miklós révén a pártállami rendszerrel szembeni polgári averziók, Simicska Lajos révén pedig a lázadó plebejus kommunista-ellenesség formájában – de ezek sem hagytak benne maradandó nyomot. A KISZ-tagságnak, sőt a KISZ-titkárságnak sincs különösebb jelentősége: ezek együtt jártak a korral. Még az utóbbihoz se kellett politikai elkötelezettség, elég volt a hiánya: ha az ember olyan családból érkezett, ahol nem volt jellemző a tudatos politikai értékválasztás. Ez az időszak csupán futó benyomásokat tett a fogékony és nyitott gimnazistára, aki a rendszer iránt magától értetődően lojális, a politikát illetően viszont közönyös volt. A katonaság sem idézett elő politikai értelemben vett „megvilágosodást” – a sokkoló hatás ellenére sem. Inkább lelkileg, alkatilag volt jelentősége: fölerősítette Orbán lázadó hajlamait. Ennek speciális okai voltak. Tudnunk kell, hogy az ő nemzedéke a hetvenes évek második felében már relatíve szabadabb viszonyok között tanulhatott a gimnáziumban. Az oktatás szigorúan ideologikus jellege háttérbe szorult, a középiskola ekkor már nem a „szocialista emberré válás” helyszíne, hanem a továbbtanulás szempontjából hasznos tananyag elsajátításáé. A farmer és a hosszú haj polgárjogot nyertek, a házirend enyhült, az iskolán kívüli időre egyre kevésbé terjedt ki az intézményi kontroll. Ezután a szabadabb közeg után tizennyolc éves korukban bilincsként csattant rá a bevonultatott fiatalokra a laktanya zárt világa, kemény hatalmi struktúrája. Esetünkben ráadásul egyetemi előfelvételis diákokról van szó, akiket épp ebbéli minőségük okán fogadott itt egy nagyon durva és ellenséges közeg. A pár évvel idősebb, kulturálisan és szociálisan zömmel alattuk elhelyezkedő, a benti hivatalos és nem hivatalos hierarchiában viszont fölöttük álló öreg katonák közössége. Amelynek tagjai őnáluk bő fél évvel több időt voltak kénytelenek benn tölteni, ami eleve gyűlöletre és bosszúra ösztönözte A demokrácia szigete – a hatalom iskolája 27

őket. „Elgondolni se tudtam, hogy a létezésnek ilyen formája is van. Már a fogadtatás meglehetősen kemény volt… belépésünk pillanatától tudtuk, hogy… fel vannak hergelve ellenünk, és készülnek a megleckéztetésünkre… Ami megrendítőbb volt, az önmagában a katonaság, mint intézmény Elképesztő egy olyan rendszerben élni, ahol a felkelés pillanatától a lefekvés pillanatáig pontosan előírják, mikor mit kell csinálni. Rendkívül nyomasztott, hogy egy embert így meg lehet fosztani a függetlenségétől és a szabadságától… Nagyon nehezen viseltem el… az alá-fölérendeltséget is. Ebben leginkább az volt a borzasztó, hogy egy nálam sokkal szerényebb szellemi képességekkel rendelkező és általam morálisan is megvetett ember, ha azt mondja, feküdj le, akkor le kell feküdni, és ha azt mondja, állj fel, akkor fel kell állnom. Állandó összezördüléseim voltak… megfenyítettek, különböző büntetésekkel sújtottak. Emiatt szinte alig voltam otthon.”34 Orbán feljebbvalókkal történt összeütközéseinek a visszaemlékezők szerint soha nem volt politikai töltete (ellentétben Simicska Lajossal, aki gyakran keveredett ilyen természetű vitákba a tisztekkel). A katonaságnak azonban ennek ellenére is volt politikai dimenziója. A meglehetősen laza iskolai közeg után ez ugyanis nemcsak az elnyomás drasztikus gépezeteként vette kezelésbe Orbánt és társait, hanem egy – addig ismeretlen – politikai-ideológiai offenzívát is a nyakukba zúdított. A primitív, ám az adott közegben annál nyomasztóbb hatású szocialista propagandagépezet tudniillik itt még akkor is virulensen működött, mikor a civil élet színtereiről már jórészt kikopott. Élt a kiképzés részét képező politikai foglalkozások „helyzetértékeléseiben”, a Varsói Szerződés és a szovjet hadsereg rituális dicsőítésében, a katonai szabályzatok és az eskü szövegének frazeológiájában, a tisztek bornírt kommunista elkötelezettségében, szóhasználatában. Ez a hatalmi erő fedezetében érvényesülő ideológiai nyomás volt az, ami Orbánékban a lázadással együtt elindított egy politikai átértékelő folyamatot. A hatalommal való szembefordulással együtt a rendszerrel való szembefordulás reflexei is kialakultak. Kövér László ezt így fogalmazta meg: „Kezdett az a gyanú kialakulni bennem, hogy mindez nem egyéb, mint a külső világ leképeződése. Kint sem történik másként a dolog, csak itt… szélsőségesen el van túlozva… Ettől kezdve indultak be azok a folyamatok, amelyek később az egész gondolkodásom újraértékelését eredményezték. 35 * A politikai eszmélkedés tudatos ellenzékiségbe torkolló korszaka azonban az egyetemen, azon belül is a szakkollégiumban érkezett el. Együtt a politikai cselekvés technikáinak, lelki és instrumentális eszközeinek megismerésével, elsajátításával, sőt begyakorlásával. A szakkollégium egyfelől a demokrácia szigete volt a kádári diktatúra magyar tengerében, amelyet ráadásul saját maguknak fedeztek föl és rendeztek be a süllyedő szocializmus ifjú hajótöröttéi. A Budaörsi úti mamut kollégiumban, Kéri László vezetésével induló, majd megfeneklő vállalkozás akkor vált újból életképessé, amikor a résztvevők – immár Stumpf István koordinálásával – saját, belakható épületbe, egy Ménesi úti villába költöztek. Az ELTE jo34 35

Richter: i. m. 73. o. Uo. 92. o.

28


gász szakkollégiuma kettős funkciót töltött be: egy szakmai-tudományosat és egy autonom közösségteremtőt. Idővel az utóbbi vált fontosabbá – mindinkább direkt politikai jelleget öltve. Stumpf a szakmai munkát (kiegészítő társadalomtudományos kurzusok, szemináriumok, intenzív olvasás, diákköri dolgozatok írása) tekintette volna elsődlegesnek, a kollégisták zöme ellenben magát a közösségi autonómiát. Jó részük ennek örve alatt is csak a privilegizált körülményeket: a szabadabb és komfortosabb viszonyokat, a jó bulikat. Egy kemény mag viszont egyre inkább az ellenzékiséget, a politikát. Az utóbbiak hozzák majd létre 1988-ban a Fideszt. A Ménesi úti szakkollégium fundamentális jelentőséggel bírt Orbán Viktor és későbbi pártalapító társai életében és politikussá válásában, mi több: egész majdani politikai tevékenységük karakterének kialakításában. Hogy ezt megértsük, ahhoz közelebbről is meg kell vizsgálnunk a szóban forgó közeg természetét és működését. Az utóbbi alkotmányos kereteit a kollégiumi polgárok által megalkotott – a közgyűlés által elfogadott – Szervezeti és Működési Szabályzat határozta meg. A legmagasabb döntéshozó szerv e szerint a közgyűlés, melynek minden kollégista alanyi jogú tagja volt. (A Ménesi út nem az újkori képviseleti, hanem az antik közvetlen demokrácia kísérleti telepeként – egy kis Athénként – működött tehát.) A közgyűlés választotta meg a döntéshozatal operatív szervét a – kollégiumi igazgatót is magába foglaló – hattagú választmányt. Az igazgatót a jogi kar dékánjának javaslatára az egyetem rektora nevezte ki, illetve váltotta le, de mindkét aktus érvényességéhez szükség volt a közgyűlés egyetértésére, vagyis: az utóbbi vétójoggal rendelkezett. Az igazgató a kollégium életét érintő fontosabb kérdésekben csak a választmány egyetértésével hozhatott döntéseket. Az utóbbi testület ülései nyilvánosak voltak, azokon bárki részt vehetett. A közösség ügyeit intéző „politika” nyilvánosságának további garanciái: a mindenkinek korlátozás nélkül a rendelkezésére álló faliújság, továbbá a választott szerkesztőséggel működtetett Kollégiumi Értesítő. A szakkollégium tehát afféle politikai inkubátorház volt, ahol a diktatúra közegéből kiszakítva és elkülönítve kicsiben, mintegy kísérleti jelleggel lehetett gyakorolni a demokratikus politikai tevékenység szinte valamennyi formáját. Az alkotmányozást, a törvényhozást, a végrehajtást, illetve a mindezek alapját képező szabadságjogokat: az érdekképviseleti, a szervezkedési, a szólás- és a sajtószabadságot stb. Még „külpolitikai” avagy „honvédelmi” tevékenységet is folytattak: az egyetemmel, a jogi karral, a KISZ-szel, a Párttal szemben. Állandó viták zajlottak, amelyekben érvelni kellett; bizonyítani és cáfolni, meggyőzni és kételyeket ébreszteni; hatni értelemre és érzelemre. A döntések szótöbbséggel születtek, s ezt a többséget meg kellett szerezni, illetve tartani. Rábeszéléssel és előzetes szervezkedéssel, nyomásgyakorlással és engedményekkel, erő által vagy kompromisszumok révén. Meg kellett tanulni győzni – és olykor elviselni a vereséget is. És azt, hogyan lehet újból felülkerekedni. Egyszóval magát a politikát: az akaratátvitel tudományát és művészetét. Orbán Viktor ebben az inkubátorházban, ezen a kísérleti telepen sajátította el és gyakorolta be a demokratikus politikai akaratképzés módszertanát és eszköztárát. Itt derült ki, hogy átütő politikai tehetség, aki ebben a világban szinte bármit el tud érni, aki előtt szinte nincs leküzdhetetlen akadály.

A demokrácia szigete – a hatalom iskolája 29

Fodor Gábor szerinti „a Viktornak zseniális politikai érzéke volt. Ma is az van.36 De nekem már akkor is az volt a véleményem, amikor őt a kollégiumi önkormányzat választmányi elnökének megválasztották, hogy ő a legideálisabb figura erre. Imádott ezzel foglalkozni, őt ez nagyon lekötötte. Én más alkat voltam, sok minden mással is foglalkoztam, sok barátom volt a városban is… De nagyon sokat tanultam ezen a téren Viktortól, mert ő nagyon jó érzékkel nyúlt hozzá a dolgokhoz. Nagyon logikusan és nagyon tudatosan gondolta végig előre a cselekedeteit, és ezzel rám is hatott, engem is befolyásolt.”36 Érdemes részletekbe menően is áttekinteni a majdani miniszterelnök és társai politikaformáló szerepét a Ménesi úton. Ehhez két 1985-ben keletkezett közvetlen forrás áll a rendelkezésünkre, méghozzá a korabeli hatalmi játszmák ellenoldali főszereplőitől: egyfelől Kövér Lászlótól és Orbán Viktortól (a továbbiakban: K-O),37 másfelől Kis Zoltántól (KIS),38 az Orbán és Kövér nevével fémjelezhető csoportosulással szembeni ellenállás képviselőjétől. A szerzők közvetlen érintettségük ellenére meglepő objektivitással, tényés tárgyszerűséggel, illetve korrektséggel számolnak be az eseményekről, és elemzik a folyamatokat. Híven a Kollégiumi Értesítő korábbi évfolyamaiból készült válogatás címéhez: „Hazugság nélkül”. Az alábbi leírás az ő szövegeik alapján idézi föl az egykori hatalmi harcok történetét: A kollégiumban az alapítók öt csoportja volt elkülöníthető: 1. a két szervező tanár; 2. a másodéves „kemény mag”; 3. a harmadéves „kísérleti csoport”; 4. a negyed-ötödéves „mohikánok” és végül 5. az elsősök. 1. Stumpf István igazgató és az ő egyik volt csoporttársa, a szakkollégium első szeniora. „Számukra a hangsúly az oktatási elemen volt, a direkt politizálás szükségessége fel sem vetődött” (K-O). Mint már jeleztük, az igazgatónak afféle „primus inter pares” státusa volt, és a kezdetektől szorosan együttműködött a domináns szerepet betöltő „kemény maggal” (K-O). 2. „A kemény magot azok a hallgatók alkották, akik 1983 szeptemberében kezdték a második évfolyamot” (K-O). „A csoport magja Székesfehérvárról érkezett hallgatókból állt… a közös életszakasz döntő politikai szocializációs hatással volt rájuk… A hadsereg… még koherensebbé edzette a magot. A mag koherens stabilitása, véleménykonzisztenciája mintaadóvá vált a budaörsi kollégium individualizált, csoporthiányos közegében” (KIS). „Tagjai tudatosan vállalták a szembenállást nemcsak az egyetemmel, de… a tágabb társadalmi intézményrendszerrel is…” (K-O). A kemény mag legfontosabb személyiségei: Orbán Viktor és Simicska Lajos, ők ketten közös szobában laktak, a kezdeti időkben többek egybehangzó állítása szerint Simicska volt a legnagyobb hatással Orbánra, aki érezhető csodálattal emlegette a nálánál három évvel idősebb „fantasztikus agyú” Lajost. (Később, mint tudjuk, Fodorral költözött össze; majd Nagy Andorral, aki utóbb pártelnöki, majd miniszterelnöki kabinetfőnöke lett.) 36

Ezt 2001-ben mondta el egy általam rögzített beszélgetés alkalmával. Kövér László-Orbán Viktor: Az erdő – középről. In: Csapody Tamás (szerk.): Hazugság nélkül. Budapest, 1991. Bibó István Szakkollégium. 38 Kis Zoltán: Feltételezések a Ménesi úti Jogász Szakkollégium csoportszerkezetére és politikai szocializációs jelenségeire vonatkozóan. In: Hazugság nélkül. 37

30


3. Az úgynevezett „kísérleti csoport” tagjai „1983-ban kezdték a harmadik évüket… A csoportot elsősorban néhány lány személye tartotta össze; közösen jártak moziba, színházba, egyetemi klubba, minden szabadidejüket együtt töltötték” (K-O). A lányok közül név szerint említendő Lévai Anikó, aki Orbán Viktor; Pusztai Zsuzsa, aki Simicska Lajos és Handó Tünde, aki Szájer József felesége lett. A csoportot laza, kulturális jellegű összetartozás jellemezte, politikai értelemben legaktívabb tagja Kis Zoltán volt. Idetartozott Szájer is, de inkább magányos figuraként, neki tudományos ambíciói voltak. 4. Az első szakkollégiumi kísérlet utolsó „mohikánjai” közül Kövér László a legfontosabb személyiség, továbbá Áder János, aki már csak lazán kötődött az intézményhez. A negyed-ötödéves hallgatók az első évben fontos pozíciókat töltöttek be (választmányi elnök, választmányi tag, szenior, a kollégiumi értesítő főszerkesztője), később azonban „a csoport lassan felfűződött” (KIS) a kemény magra. 5. Az elsősök csoportja. „Az igazgató és egy negyedéves hallgató öccse (Stumpf János és Kövér Szilárd – D. J.) katonaként értesült a kollégiumba való beköltözés lehetőségéről, és magukkal hozták a katonaságnál szerzett ismerőseiket is” (K-O). Nem kétséges, hogy ezek a szálak ezt a szintén összetartó társaságot is a kemény maghoz kötötték. Mindebből kirajzolódik, hogy a kollégium működésének, belső rendjének és erőviszonyainak meghatározása a kezdetben leginkább az Orbán és Simicska nevével fémjelezhető másodéves csoporthoz kötődött. Továbbá az is, hogy az ún. kísérleti csoport kvázi ellenzéki szerepet töltött be ebben a struktúrában. Ám e szerepében sohasem tudott azonos súlycsoportba kerülni a kemény maggal, megközelítőleg sem. Hogy miért? A jóval kisebb kohéziója, továbbá a politikai tudatosság, a stratégiai és taktikai gondolkodás, illetve a mindezeket szolgáló önszerveződés hiánya miatt. „A kísérleti csoport tagjai… nem estek át azokon a koncepciótisztázó éjszakai együttgondolkodásokon, amelyeken a kemény mag keresztülment, s így nem volt a kísérleti csoport tagjainak szilárd, végiggondolt elképzelése az alapproblémákról. Ezzel hátrányba kerültek a náluk egy évvel fiatalabb (de az öregek által megerősített) évfolyammal szemben a kollégiumi dominanciáért szükségszerűen meginduló látens küzdelemben” (K-O). Érdemes felidézni Kéri László visszaemlékezését a szakkollégium megszületéséről. Kérit, a budaörsi úti „őskollégium” alapítóját meghívták a Ménesi útra, és megpróbálták ismét aktivizálni, sőt integrálni, a kísérlet azonban teljes kudarccal végződött. A meghívott ugyanis nem kapcsolódott be az újrainduló közösség életébe, mi több: élesen viszszautasította azt az agresszivitást és hatalmi kizárólagosságot, amit az alakuló ülésen eluralkodni látott. 2001-ben ő maga így mesélte el a történteket: „Amikor 1982 őszén Viktorék elkezdték az egyetemet, két-három hónap után fölfogtam, hogy velük nemigen lehet mit kezdeni… ellenfélnek tekintenek bennünket. Áderék, Kövérék, Szájerék kompromisszum készek voltak. Óra után le lehetett ülni velük, sörözni, beszélgetni. Ezzel az engesztelhetetlen branccsal alig-alig. Azért volt ez rettenetes, mert nekünk az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején a tehetséges hallgató volt a partnerünk, és nem a kollégáink, nem a tanszékvezetők, akik nem engedtek bennünket kibontakozni. A tehetséges hallgatóért volt érdemes bennmaradni az egyetemen – egészen addig, amíg a Viktorék meg nem jöttek. 1983 novemberében, a szakkollégium alakuló ülésén Lenin-fiúknak neveztem Simicskát és őt, mert agresszív kirekesztő, ellenségkereső viselkedésük az ő módszereikre emlékeztetett. Karácsonykor levelet írtam a kolA demokrácia szigete – a hatalom iskolája 31

légáimnak, hogy tűnjünk innen, mert megjött egy új korosztály amellyel nem lehet szót érteni.”39 Négy évvel később Kéri némi módosítással emlékszik vissza a történetre, Orbán helyett ekkor már Varga Tamást nevezi meg Simicska mellett, ami azért is furcsa, mert ő nem is volt tagja a jogász szakkollégiumnak: „Azt mondtam, inkább kiköltöznék ebből a kollégiumból, mint be. Simicskával és Vargával nem élnék egy fedél alatt, mert felszólító módban közlik: demokráciát csinálnak akkor is, ha mindenki belegebed.40 A hatalmi küzdelem az idők során többször kiújult a kollégiumban. „Az újabb konfliktus, amely a Zöld Párt hatalomátvételi kísérleteként rögzült… a kísérleti csoport és a kemény mag kollektív erőpróbájának tekinthető… A kísérleti csoport tagjai háttérbe szorításként, elnyomásként élték meg, hogy a kollégium alapításakor csak a kemény mag rendelkezett szilárd, viszonylag koherens koncepcióval. A kemény mag tagjai minden problémához, így a kollégium belső életéhez is a politika, a politizálás felől közelítettek, és minden kérdést a hatalmi viszonyok mellé-, illetve fölérendeltsége mentén ragadtak meg… Ehhez járult a kísérleti csoport azon véleménye, hogy a kemény mag egyes tagjai agresszívek, erőszakosak, egyoldalúan képzettek, nem fogékonyak a színház- és filmművészet, illetve az irodalom iránt, ilyen értelemben redukált személyiségként képtelenek az emberi élet teljességének megélésére” (K-O). (Ne feledjük: ezt a találó és lényeglátó jellemzést Kövér László és Orbán Viktor vetették papírra 1987-ben. Pontosabban ők interpretálták lefegyverző – ma már teljesen elképzelhetetlen – őszinteséggel a róluk annak idején ellenfeleik körében kialakult vélekedést. Ez közvetve jelzi azt is, hogy akkori politikus énjüket – minden céltudatos hatalmi megnyilvánulásukkal együtt – imponálóan őszintének és demokratikusnak kell látnunk!) „A Zöld Párt megszerveződésének fő motivációja az az érzés volt, hogy a kemény mag tagjainak gondolkodásmódja létszámukhoz képest túlságosan rányomja a bélyegét a kollégium megnyilvánulásaira… A zöldeknek cselekvési programjuk nem volt… Felkészült emberek laza konglomerátuma a csoport, amely azonban nem képes arra, hogy programot adva, saját körén is túllépve befolyásolja a kollégium életét… A Zöld Párt áttörése nem sikerült, a kezdeményezés… elhalt. A közgyűlésen világossá vált, hogy ellenérzéseiken túl egy ezeknek megfelelő programot képtelen a csoport megfogalmazni. A választmány összetétele arányaiban, lényegében változatlan maradt” (K-O). Az ellenfél hasonlóan summázta az eredményt: a kemény mag „formálisan is uralkodóvá vált a szakkollégiumban. Ez minden szakkollégiumi fórumra vonatkoztatható: választmány utazás-kapcsolat, szakkollégiumi folyóirat, hetilap” (KIS). 1984-85-ben Orbán Viktor töltötte be a választmány elnöki posztját. Ez a poszt – a vele járó jogosítványokat tekintve – dejure nem jelentett hatalmi státust. De aki alkalmas volt rá, az de facto mégiscsak hatalmi pozícióvá építhette ki. Sőt: az illető a státus formális elhagyása után is megőrizhette a szóban forgó pozíciót. Hogy Orbán Viktor alkalmas volt erre, azt utóda, Bóka István igazolja, aki egy évvel későbbi lemondásakor így értékelte a helyzetet: „Személyiségemből eredően nem tudtam ellátni a feladatot. Hiányzott részemről a megfelelő határozottság, s így nem tudtam összefogni az üléseket… 39 40

Pünkösti: Szeplőtelen fogantatás (10). Népszabadság, 2001. 06.02. Pünkösti: Iskolatársak. A Fidesz Vargája. 168 óra, 2005. 09 27

32


Olyan valakit kell választani, aki meghatározó egyéniség. Hiába végeztem én egyre több munkát, akkoriban a domináns személyiség Viktor volt. Oktalanság lenne ezt letagadni. Nagy szerencsénk, hogy van itt egy Orbán Viktor, aki megtestesíti mindazt, amit én szakkollégiumnak nevezek. Neki kellett volna továbbra is a választmány élén maradni, hisz ilyen helyzetben én csak formálisan tölthettem be ezt a posztot… Nem jutottam hozzá időben a szükséges információkhoz. Ezek Viktornál és azoknál összpontosultak, akik számottevő alakjai a kollégiumnak. Úgy is fogalmazhatnék: Viktor, Stumpf Pisti és Kövér Laci i köre volt a hatalmi centrum… ők gyakorolták a legerősebb befolyást a döntésekre. Hiába, hogy én lettem a választmány első embere. Báb szerep volt az enyém… Igazat adok Simicska Lajosnak, amikor azt mondja, a domináns csoportoknak kell betölteni a főbb pozíciókat.”41 A leköszönő választmányi elnök szavai roppant tanulságosak. Együtt kavarognak bennük a legyőzöttség, a frusztráltság, a kudarcérzet, az erősebb fél iránt megnyilvánuló ellen- és rokonszenv, mi több, a behódolás és a csodálat ambivalens érzései. Nem csoda, ha az elnök önmagának is ellentmond. Az imént még arról panaszkodott, hogy Orbánék visszatartották a döntésekhez szükséges információkat, amelyekhez ő csak későn juthatott hozzá, néhány sorral lejjebb viszont már ez olvasható: „Tudni kell azt is, hogy Viktorék soha nem zártak el senkit az információk elől. Mindig nyíltan beszéltek. De tudomásul kell venni: a tényleges döntéseket ők befolyásolták, mert itt meghatározó egyéniségek.”42 Az igazság nyilván a kettő között volt: Orbánék egyfelől bizonyára betartottak minden formális szabályt; másfelől azonban kihasználták az összes lehetőséget, ami az adott keretek között módjukban állt, beleértve természetesen az információkkal való manipulálás eszközeit is. Ahogy a profi futballban: mindent megengedtek maguknak, amit a szabályok, illetve a bíró megengedett. Igen, Orbánék profi módon politizáltak már a szakkollégiumban is – az amatőrök között. E hatalmi játszmák keretét azonban – akkor még – vitán fölül a liberális demokrácia játékszabályai és értékei adták. Az ő szóhasználatukkal: „Mindkét csoport értékként magáénak vallotta az egyén feltétlen tiszteletét és szabadságát, az önigazgatást, az egyes politikai nézetek tolerálását, a pluralizmust, a jogállamiságot… és a kritikai magatartást.” A szerzők nem titkolják: „előbukkantak olyan vélemények, amelyek egy informális vezető csoport diktatúrájától féltették a kollégiumot”. Elismerik: „nehéz eltagadni”, hogy „a formális döntési mechanizmus (a Választmány) működését” nem feltétlenül a választott tisztségek betöltői határozták meg. Kijelentik: a formális pozíciók birtoklásánál fontosabb, hogy kik azok a személyiségek, akik „a legkiforrottabb véleményekkel” továbbá „vezetői kvalitásokkal és tapasztalatokkal” rendelkeztek. Ugyanakkor leszögezik: „minden garanciája megvolt és megvan annak, hogy a szakkollégium tagsága bármely kérdés eldöntésére, illetve bármely döntés megváltoztatására megszervezze magát.” Mint láttuk, Kéri László számára, már az első pillanatban Kun Bélát és a Lenin-fiúkat idézte Orbánék politikai mentalitása. A későbbi fejlemények ismeretében az ember haj41

A generációváltás nehézségei avagy válságban van-e a Szakkollégium? Bóka Istvánnal és Kövér Szilárddal beszélget Fodor Gábor. In: Hazugság nélkül. 135-136. o. 42 Uo.


lik is rá, hogy ezt – ha nem is szó szerint, de legalább metaforaként – elfogadja. Ám az akkori időkre nézvést minimum ellensúlyozza az ő véleményét a korabeli ellenfél, Kis Zoltán alábbi mondata: „Feltétlenül ki kell jelentenünk, hogy ezek a folyamatok semmiképp sem állíthatók be egy bolsevik-féle akaratmegvalósításnak.” Orbánék az 1983-as alapítástól egészen a nyolcvanas évek végéig, tehát majd egy évtizedig a befolyásuk – informálisan az uralmuk – alatt tartották a Ménesi úti kollégiumot. Még akkor is, miután befejezték a tanulmányaikat az egyetemen. A távozásuk előtt, 1986-ban létrehozták az „Öreg Szakkollégisták Körét”, mert – mint Kövér fogalmazott – „túlságosan nagy luxus lenne az itt megszerzett emberi kapcsolatokat veszni hagyni”.43 A „nagy öregek” azonban nemcsak visszajártak a kollégiumba, de ott is maradtak! Kövér 1984-től 1987-ig szenior volt, '87-től '88-ig nevelőtanár. Orbán 1986-87-ben szenior, Szájer 1985-től '87-ig nevelőtanár. Fodor 1987-88-ban szenior, 1988-89-ben nevelőtanár. Molnár Péter 1987-88-ban szenior. 1986-ban Kövér öccsét választották a választmány elnökévé, Deutsch Tamás pedig a testület tagja lett. És ne feledjük: 1983 szeptemberétől 1988 augusztusáig Stumpf volt az igazgató. A későbbi Fideszes politikában is kulcsszerepet játszó csoportkohézió természetének megértéséhez meg kell említenünk még valamit: a hosszú éveken át közösen végzett alkalmi munkát, a „csirkézést”. Az alábbiakban hosszabb idézet következik Pünkösti Árpád munkájából: „A fizikai munka összetartó erejéről eddig nem esett szó… Az egyetemi éveket végigkísérő munka volt a csirkeszállítás… Harminc-harmincöt ember tartotta 'csirkésruháját' az erkélyen; és aki éppen ráért, azokból állt össze a brigád. Egy éjszakára – mert akkor kevésbé elevenek a csirkék, könnyebb velük bánni – 1982-ben 1260 forintot kaptak fejenként. Ha kétszer-háromszor mentek egy hónapban, többet kerestek, mint egy tanársegéd… A gyáli téesz alkalmazta erre az akaratot keményen próbára tevő munkára őket. Ki kellett bírni a port, a bűzt, a fagyot vagy a meleget, a mocskot, amivel a vágócsirkék teherautókra rakodása járt. Az istállókban két-három lány szedte a ketrecekből a jószágokat, és ugyanennyien rakodtak, és számolták, hogy egy pótkocsis kamionra négyezret rakjanak. A 'futók' hatosával hordták ki a jószágokat… egy éjszaka húsz ember általában negyvenezer csirkét rakott fel az autókra. A munkában részt vett Áder János és felesége, Orbán Viktor, Lévai Anikó, Kövér… egyszer-kétszer Handó Tünde is… Egyszer Simicska Lajos is lejött, de az ő lába ezt nem bírta, és fél háromkor azt mondta, bocsánat fiúk, nem bírom tovább, inkább nem kell a pénz… De mivel jól ki lehetett számítani a teljesítményt, kifizettük a részét. Összeszorított foggal kellett dolgozni, mert egy-két ember lazsálása megérződött a teljesítményen. Ha nem tudtak busszal hazahozni bennünket, a hármas metró utasainak az orrát csavarta a belőlünk áradó bűz. Orbán még 1988-ban, a Fidesz megalakulása után is részt vett a csirkézésben… Viktorban erős bizonyítási vágy munkált. A fizikai munkában is meg akarta mutatni, hogy helytáll… Éjszaka fél háromkor kijelentette: na, fiúk, akkor nyomjuk meg, és szaladt, a többiek meg csak nézték. De aztán átvették a tempót.”44 43 44

Kövér László – Kovács László: Felhívás. In: Hazugság nélkül. 114. o. Pünkösti Árpád: Szeplőtelen fogantatás (13). Népszabadság, 2002. 12. 14.

34


A Ménesi úti szakkollégium szeparált, zárt világa, illetve az abban megszerzett és folyamatosan birtokolt uralmi pozíció tehát tovább növelte azt a csoportkohéziót, amelynek fő gyökere egészen a fehérvári gimnazista évekig nyúlt vissza, s amely a katonaság és a foci révén már ezt megelőzően is jóval erősebb volt az azonos évfolyamban szokásos nemzedéki összetartozásnál. Ezt a rokoni szálakkal is átszőtt közösséget (lásd a Stumpf- és a Kövér-fivéreket), utóbb párkapcsolatok, majd házasságok erősítették tovább, s tették belterjessé. Bozóki András (aki 1988 nyarától 1993-ig volt a Fidesz tagja, 1990. januártól áprilisig a szóvivője, 1991-92-ben a parlamenti frakció tanácsadója) az Orbán-kormány első fél éve után figyelemre méltó értékelést adott a szakkollégiumi évek politikai szocializációjáról, s annak Orbánék későbbi politikai tevékenységére gyakorolt hatásáról: „Ezek mind azt erősítették abban a társaságban, hogy erős összefogással, csapatszellemmel, nemzedéki szolidaritással minden akadály leküzdhető… Ebben a csoportlélektani helyzetben… a szakkollégiumok nem mások, mint elitképző menedékek. A szakkollégiumokról kialakított mítosszal szemben ma már látható, hogy ezek – csaknem totális intézményekként – nem feltétlenül a liberális demokrácia iskolái. Megvan bennük mindaz – például összezártság, élcsapattudat és a kollégiumon kívüli világgal szemben definiált erős kollektív identitás –, ami ellentétes az egyénre alapozott polgári életforma kellékeivel… A többség akarata azonnal, korlátok nélkül érvényesül… A résztvevők élettapasztalata… egy zárt kisközösségben való érdekérvényesítés technikáira szűkül le. Ez azért fontos, mert a hasonló egyéni és közös élmények megőrződnek a kollektív emlékezetben, s így épülnek be az új politikai elit kultúrájába és követőinek magatartásába. Ezek után már a pártidentitás részeként hagyományozódnak át azokra is, akik az élményt eredetileg nem élték át, de később csoporttagságuk és előrejutásuk feltétele lesz e politikai kultúra időközben kanonizált formájával való azonosulás.”45 Bozóki leírása paradigma-értékű. Az utolsó mondatok segítségével lényegében a Fidesz egész története értelmezhető: egy zárt mag időszakokon, helyzeteken és politikai formációkon átívelő uralma. Ebbe a magba csak kivételesen tudott bekerülni valaki (utóbb róluk is kiderült, hogy inkább csak részlegesen és/vagy időlegesen), mint például Pokorni Zoltán, Wermer András Várhegyi Attila vagy Rogán Antal. Magáról Stumpfról is elmondható, hogy fél lábbal belül, fél lábbal azonban inkább kívül volt a legbelső körön. A „kollégiumon kívüli világgal szemben definiált erős kollektív identitást” kezdetben az alapozta meg – s egyben legitimálta is –, hogy az a kádári Magyarország diktatórikus világa volt, benne az egyetemmel. Kövér és Orbán 1987-ben írt (többször hivatkozott) tanulmányában a nyílt szembenállás expressis verbis megfogalmazódott: „az SZMSZ-nek garanciarendszerként kellett működnie, amely… a feltételezett kívülről induló befolyásokkal szemben védi a kollégiumi önkormányzat működését… A még hatályos jogszabályok figyelmen kívül hagyásával mennél inkább nem létezővé tenni a kollégium és az egyetem közötti, formálisan meglévő hierarchikus viszonyt… Az akkor hatályos jogszabályok félrelökésének ideológiája a szakkollégium kísérleti jellegére való hivatkozás, az egyetem felé fennálló függőség morális és 'természetjogi' alapjának elvitatása volt.” (Kiemelések – D. J.)46 45 46

''Bozóki András; A Fidesz-Magyarország első fél éve. Polgárváltás. HVG, 1998. 12. 26. Kövér – Orbán: i. m. 146. o.


Ez az alapállás rögzül a Fidesz későbbi politikájában – merőben más körülmények között. Akkor is megmarad és hat, amikor már egyáltalán nem a kádári diktatúra képezi a maga érdekeit érvényesítő politikai csoportosulás külső környezetét. Gondoljunk a háromhetente ülésező parlamentre, a csonka kuratóriumokra, de különösen a 2006 nyara óta alkalmazott politikai stratégiára: a törvényes kormány negligálására, az ellene való lázadás „jogának” hirdetésére, egészen a saját kezű kordonbontásig. Továbbá az ezekhez társuló – a hatályos joggal szemben alkalmazott – „morális” illetve „természetjogi” érvelésre. Mindezeket természetesen részletesen megtárgyaljuk a maguk idején, most viszont térjünk vissza a szakkollégiumi évek csoportidentitás-képző szerepére. Még egy – igen markáns – véleményt kell idéznünk ez ügyben: Kéri Lászlóét. Az ő e tárgyban birtokolt ismeretei és személyesen megélt élményei akkor is mellőzhetetlenné teszik az ő értékelését, ha az elfogultsággal és túlzó megfogalmazásokkal társul (s ha a forrással szemben, ahonnan idézünk,47 vannak is fenntartásaink). Kéri az alábbiakban arra a kérdésre válaszol (2001-ben), hogy honnan érthető és ítélhető meg a mai (az akkori) Orbán Viktor: „Kizárólag a múltjából és abból a csoportból, amely körülveszi. Ha reális könyvet akarsz írni Viktorról, sokkal többet kell foglakoznod a régi, az egészen fiatal, a kezdő Orbán Viktorral, mint a gyakorló profi politikussal… A Fideszben összesen három ember van, aki a mai napig nem lecserélhető: Orbán, Kövér és Simicska. Kövér és Simicska azok, akik tehetnek bármit, akikkel történhet bármi – Orbán soha nem fog leszakadni róluk. Mert nem tud. Azt ne higgye valaki, hogy Orbán Viktor nem volt és nincs tisztában azokkal a dolgokkal, amiket Simicska Lajos művelt, hogy ne lenne tisztában azzal, milyenné vált Kövér László természete! De ezek nem számítanak nála… Ezek olyan régi, bejáratott barátságok, amelyekben már nincs helye semmiféle mérlegelésnek. Ha nem tudjuk elképzelni azokat az erőket, amelyek összehozták a nyolcvanas évek elején-közepén ezeket a fiúkat, s teremtettek köztük el nem múló lojalitást, soha nem fogjuk ezt megérteni. Abban a korban, amelyben sok-sok – ha nem is szó szerinti – üldöztetés, rugdosás érte őket, sokszorosan megélték: számíthatnak egymásra. És ebből azt a téves következtetést vonták le, hogy csak egymásra számíthatnak. Semmi mást nem tudnak ennyire biztosan, mint ezt. Azzal a tíz- húsz emberrel, aki körülveszi őket – mint Győri Tibor, Kövér Szilárd, Stumpf János és még páran – minden létező emberi helyzetben kipróbálták egymást… Olyan erős kötelék, akkora tőke ez, hogy kívülről alig megérthető… Olyan mértékben és módon zárt, belső csoport-kultúra és csoport-norma, hogy mindent, ami ezen kívül van, mutációnak, elfajulásnak tartanak. Az ő összes erejük és tudásuk egymásban van. Következésképpen minden, ami ezen kívüli, az nemcsak, hogy nem számít, de szinte nincs is. Amikor tehát oly sokan azt kérdezzük: de hát hogy létezik, hogy ezt és amazt, mondjuk, Simicska megteheti? – akkor nem értjük a dolog lényegét. Simicska ugyanis bármit megtehet, hisz minden, amit nem ő tesz, az nem számít: az nincs… Bármit ír, mond a külföldi sajtó, vagy itthoni újság, például Simicska legújabb húzásáról, az bennük és számukra, elsősorban pedig Orbán Viktor számára először nem tartalmilag megközelítendő kérdés… Ez valami külső brancs háborúskodása: ha a Lajos 47

Dr. Kende Péten A Viktor Budapest, 2002. Kendeart Kft. 2-7 o.

36


így gondolta, akkor az így van jól! Nem mérlegel, mert attól kezdve, hogy Simicska tettéről esik szó, a döntés – az, ami mérlegelés végeredménye kellene, hogy legyen – már előre készen van: ha a Lajos így döntött, akkor az biztos így jó. És kész… Kun Béláék a tomszki táborban ugyanígy voltak együtt heten-nyolcan, abból lett a népbiztosok tanácsa… Orbánék ebből a csoport-normából ki tudtak hozni, és föl tudnak mutatni néhány olyan mintát, amelyben több százezer ember magára ismerhet. A politikai gengszter-miliőt eltakarja a politikai giccs: Mi vagyunk a vidékiek! Mi vagyunk az elsőgenerációs értelmiség! Mi vagyunk a romlatlanság! Mi már tudunk angolul! Mi vagyunk az új, a szaktudáson alapuló jövő! És így tovább. Ezek a szlogenek képesek eltakarni sok mindent. Főképpen a tényleges cselekvéseket, az elkövetett disznóságokat. Hiszen mi tartotta össze a Kádár-éra politikai vezetőit? A kölcsönös bizalmatlanság és a félelem. Mi tartotta össze az Antall-kormányt? Semmi… Antall József szűk körben néhányszor bevallotta: saját kormánya tagjait nem is ismerte, kormányzás közben döbbent rá, kikkel dolgozik együtt. Mi tartotta össze a Horn-kormányt? Pláne semmi. Horn az emlékirataiban részletesen szól róla: utálta saját kormányának vagy a felét… egy pillanatig sem bízott bennük. Ezeket a fiúkat viszont van, ami összetartja: az 1981 és '89 között megélt közös múlt hihetetlenül erős csoport-kultúrája és csoport-nyomása, ők ebben az időszakban legalább egyszer már lejátszottak minden lehetséges konfliktus-helyzetet. Hallgatóként, katonaként, ellenzékiként, frissen végzett diplomásként, profi politikusként egyaránt. Megismerték egymást minden létező helyzetben. Tulajdonképpen az utolsó komoly szétválasztó élményük az volt, hogy a Fidesz alapítása után ki hogy viselkedett, amikor behívták az ügyészségre. Csaba Iván… ki is került egy életre a Fidesz vonzásköréből. Aki viszont bent maradt, az örök időkre tuti megbízható, jól döntő, helyesen cselekvő ember az ő számukra. Aki érteni akarja a 2001-es és 2002-es Orbánt, Kövért és a többieket, annak elsősorban a '90 előtti Orbánt, Kövért kell megismernie, megértenie. E csoportban ugyanis akkor, '81 és '90 között jött létre mindaz az érték, norma, érzés, szabály, amely ma is egyaránt működteti a csoportot, mint egészet és egyes tagjait… Nem Orbán az érdekes, nem Kövér, nem Wermer, senki sem érdekes – csak a csoport együtt! Az a maximum tizenöt ember, és a körülöttük lévő másik tizenöt, akik velük együtt élték meg azt az évtizedet, és akik együtt elszánták magukat: mi vagyunk a jövő! Itt nincsenek egyéni tulajdonságok. Csak fölhalmozott csoport-adottságok, -ismeretek, -képességek vannak, csak ezek számítanak. Ha valaki kikerül ebből a csoportból, légüres térben marad. Fodor Gábor azóta… nem találja magát… Nincs is más választásuk egyénenként, mint együtt hatalmon maradni… [Ám] minél tovább marad hatalmon [a csoport], annál paranoiásabb, annál gonoszabb lesz. Annál bosszúállóbb lesz a tízmillióval szemben, aki nem érti őket. Ez a tizenöt ember, ha most megnyeri a választást, meg aztán megint, akkor egyre inkább büntetni fogja a magyar társadalmat a saját mássága, a jóvátehetetlen magánya miatt… Mert nem fognak tudni túllépni saját paranoid gondolkodásukon. Ha megnyerik a választást, akkor is az fogja érdekelni őket: ki az, aki nem segített… A csoportnak mindig szüksége van aktuális ellenségre, mert csak úgy tud létezni. Ha nincs ellenség, aki ellen lehet harcolni, akkor nem tud élni. Így sokakra vár még ellenségA demokrácia szigete – a hatalom iskolája 37

szerep. Orbánék nem képesek feloldódni, nem tudnak bízni. Aki nem volt velük együtt, az nem lehet velük. Érdemes tanulmányozni a jakobinusokat! Ott a minta, leginkább őrájuk hasonlítanak… És… hihetetlenül jól illeszkednek egymáshoz. Kövérnek vannak víziói, de nem akar első ember lenni, mert tudja, hogy nem alkalmas rá; Áder végtelenül fegyelmezett, fantáziátlan végrehajtó típus; Stumpf tehetséges szisztematizáló és rendszer-alkotó; Szájer eszméletlenül tehetséges és cinikus; Simicska gátlástalan – gyönyörűen összeillenek… Csak a csapat számít. '82 és '89 között megfordult körülöttük vagy 120 ember. Elég széles bázis. Mikor Rákosiék '45 tavaszán hazajöttek Moszkvából, itthon 130 kommunista volt… szétszórt és illegális. Orbánék hálózata sokkal stabilabb. A polgármesterek, jegyzők, parlamenti képviselők, cégvezetők – pontosan számon tartják az összes feleséget, rokont, mindenkit, aki valaha a kollégiumban vagy az egyetemen együtt volt velük. Van vagy 150 káderük, akik a közös múlt, a közös csoportlét alapján tökéletesen megbíznak egymásban. Mennyivel nagyobb erő ez, mint mondjuk, az a 13 tagú MSZP-elnökség, amelynek összes tagja csak arra figyel: a másik nehogy már előttem legyen elnökhelyettes vagy frakcióvezető. A Fideszben olyan nincs, mint az MSZP-ben, hogy ezeregy érdekellentét szabdalja szét a vezetést. Persze, ehhez adni kell mindenkinek, de hát jut elég!”48 * Mielőtt búcsút mondanánk a szakkollégiumnak, egyetlen dolgot kell még rögzítenünk: az intézmény nemcsak Orbánék politikusi szocializációjának volt a meghatározó közege, de politikai eszmélkedésének is. Méghozzá a diktatórikus szocializmussal való egyre határozottabb szembenállás, egy mind tudatosabb demokrata értékrend, azon belül pedig a liberalizmus jegyében. Ha végignézzük, kik fordultak meg előadóként”49 a szakkollégiumban, akkor a terjedelmes névsorból két dolog bizonyosan kiolvasható: 1. A meghívottak elsöprő többsége kívül állt a hatalom körein, sőt az uralkodó ideológiai-politikai felfogás hivatalos keretein. (Pozsgay Imre volt az egyetlen hivatásos politikus, aki előadóként betehette a lábát a kollégiumba.) 2. A meghívottak értékrendjét, mentalitását, kulturális és ideológiai irányultságát figyelembe véve túlnyomó többségben voltak az úgynevezett „urbánusok” az úgynevezett „népiesekhez”, vagy ha így világosabb: a majdani „eszdéeszesek” a majdani „emdéefesekhez” képest. Az idő előrehaladtával ez a tendencia látványosan fölerősödött: a nyolcvanas évek végén az úgynevezett demokratikus ellenzék tagjai valósággal egymásnak adták a kilin48 49

Dr. Kende Péter: A Viktor Budapest, 2002. Kendeart Kft. 2-7 o. Andorka Rudolf, ifj. Bibó István, Bence György, Bihari Mihály, Bilecz Endre, Bogár László, Csapody Miklós, Demény Pál, Demszky Gábor, Gadó György, Gyekiczky András, Haraszti Miklós, Kenedi János, Kéri László, Kis János, Kis Gy. Csaba, Kodolányi Gyula, Konrád György, Kovács András, Kőszeg Ferenc, Kulcsár Kálmán, Kukorelli István, Lengyel László, Magyar Bálint, Magyar György, Matolcsy György, Mellár Tamás, Mécs Imre, Pető Iván, Petri György, Pokol Béla, Pozsgay Imre, Radnóti Sándor, ifj. Rajk László, Schlett István, Sólyom László, Soros György, Szabó Miklós, Szilágyi Ákos, Szilágyi Sándor, Vajda Mihály, Varga Csaba, Vásárhelyi Judit, Vásárhelyi Miklós, Vezér Erzsébet, Vitányi Iván. (Debreczeni József: Orbán Viktor. Budapest, 2002. Osiris Kiadó. 53. o.)

38


cset a kollégiumban.50 Az utóbbi nemcsak szellemi túlsúlyt, de anyagi kondíciókat is jelentett. Miután 1986 szeptemberében Soros György látogatást tett a Ménesi úton, s ott igen jó benyomásokat szerzett, úgy döntött, pénzbeli támogatást nyújt a tehetséges fiataloknak.51 Orbán Viktor például 1988 áprilisától a Soros Alapítvány által támogatott Közép-Európa Kutatócsoport tagja lett (mint a HVG-nek 1989 augusztusában elmondta, havi tízezer forintos ösztöndíjat kapott, a fő jövedelemforrása ez volt akkoriban). 1989 őszén ugyancsak Soros-ösztöndíjjal utazott ki egy évre Oxfordba. Kissé sarkítva: a Kis János és Soros György nevével fémjelezhető szellemi, illetve anyagi ráhatás olyan színvonalú és erejű volt, amivel a „másik oldal” nem tudott versenyezni: az otthonról szellemi-politikai értelemben fehér lappal indult ifjú tehetség óhatatlanul meggyőződéses liberálissá lett. A HVG (imént említett) ars poetica-jellegű interjújában Orbán így definiálta a maga és társai politikai krédóját: „Azt valljuk: a társadalmat úgy kell berendezni, hogy az egyén szabadsága a lehető legnagyobb mértékben érvényesülhessen.”52 Ennél tisztább és tömörebb liberális hitvallással a szabaddemokraták prominensei sem rukkoltak elő annak idején. Orbánék a kilencvenes évek elején majd középre próbálják pozícionálni pártjukat a szellemi értelemben népies-urbánus, politikailag MDF-SZDSZ szembenállásként definiált konfliktusban. Előszeretettel nevezik magukat „az elvált szülők gyermekeinek”. 199394 fordulóján a Fidesz elnöke azt mondja, Bibót is azért tisztelték elsősorban a kollégiumban, mert a népi és a liberális szellemiség egyfajta szintézisét hozta létre.53 Ez az interpretáció azonban inkább Orbán épp akkor aktuális centrumpolitikai manővereivel van összhangban, semmint a nyolcvanas évek végének valóságával. Másfél évvel korábban például – az akkori pártpolitikai törekvéseivel összhangban – még egész más hangot ütött meg a népiek vonatkozásában: „A népi-nemzeti politikusok mindig az éppen aktuális rendszer éppen aktuális szövetségét keresték… Még a legnagyobb népi írók is rendre együtt tudtak működni Gömbössel, Rákosival, Kádárral és Aczéllal… Különös, hogy a miniszterelnök úr, az MDF elnöke megfér egy táborban az egykori populisták mai utódaival.”54 A következő fejezetben nyomon követhetjük majd, hogy a Fidesz a magalakulásától minimum 1990 tavaszáig, de inkább 1992 nyaráig szoros politikai szövetségben működött az SZDSZ-szel. „Az elvált szülők gyermekei” a születésük utáni években tehát kétségkívül az egyik féllel éltek együtt, ha tetszik, az egyik fél nevelte őket – a másik ellenében. * Ám mielőtt elkezdenénk az újabb fejezetet, valamiről még szólnunk kell: a Századvég című folyóiratról, ami ugyancsak a szakkollégiumból indult. Az ennek szerkesztőségében 50 51 52

Richter: i. m. 76-77 o. Kövér – Orbán: i. m. 154. o.

Portré Orbán Viktorral, HVG, 1989 augusztus 26. Kéri i. m. 85-86. o. 54 Orbán Viktor beszéde a Fidesz pécsi kongresszusán 1992. február 7-én. (Kéri: i. m. 180. o.). 53


eltöltött pár év bizonyosan szélesítette Orbán Viktor szellemi és politikai horizontját, de orientációját már aligha befolyásolta alapvetően. A Simicska Lajossal, Varga Tamással, Kövér Lászlóval, Fellegi Tamással, Stumpf Istvánnal, meg a kívülről csatlakozott Gyurgyák Jánossal és Wéber Attilával közösen indított vállalkozás nem is elsősorban szellemi értelemben érdemes a figyelmünkre. Hanem a társaság által alkalmazott „kiadáspolitikai stratégia és taktika” szempontjából. Az alábbi szemelvények ismét Pünkösti Árpád munkájából valók:55 Haraszti Miklós: „Tudták, mit akarnak… Csoóriék kilincseltek, könyörögtek, és soha nem kapták meg a lapengedélyt. A demokratikus ellenzék illegálisan adta ki a Beszélőt, a bibósok viszont kihasználva a joghézagot, megcsinálták a Századvéget.” Gyurgyák János: „Nem tudom, ki találta ki, hogy belső kiadvány formában megjelenhetünk, félek, hogy Simicska, az agyafúrt eljárás ugyanis rá vall, de lehetett Varga is az ötletgazda.” Varga Tamás: „A rafinált megoldás… egy 1955-ös kormányrendelet szerint… belső kiadványt az intézmények megjelentethettek kétszáz példányban. A szakkollégiumot intézménynek tekinteni persze nonszensz… mivel nem önálló jogi személy, de a mi jogfölfogásunk az volt, hogy ez létezik, hiszen volt pecsétje… igazgatója. Sokan mondták, hogy nem lehet lapot csinálni. Ez nem igaz. Meg kellett találni a módját…” Ám „a jogszabály a periodikákra nem vonatkozott. Mivel ők folyóiratot akartak készíteni, a nevét nem változtathatták, de folyamatos sorszámozással 'kiadványsorozat' lett belőle: Századvég 1,2,3. Másfeledik nyilvánosság.” Wéber Attila: „Miután a jogszabály kétszáz példányig lehetővé tette a belső kiadvány megjelentetését, lapalapítási kérelem, meg egyéb játék nem volt, megcsináltuk a „kiadványt”, és vártuk, mi történik… Ezeknek a fiúknak az volt a taktikájuk, hogy nem kötnek kompromisszumot. Sokkal célratörőbbek voltak, mint a mi évfolyamaink, kurázsi volt ugyanis bennük. Már 1981-82-ben, az ó-szakkollégiumban felmerült, hogy folyóirat kellene. De elszállt az egész, mert Kéri Laciék sem ezt a fajta akcionalista, lendületes magatartást képviselték… A törvények értelmében, kétszáz példányban adhattuk volna ki a Századvéget. Kiadtuk kétszer-négyszer kétszázban. Vagy kijavítottuk az engedélyt egy egyessel ezerkétszázra…” Gyurgyák János így emlékezik vissza az akkori Orbán Viktorra: „Számomra az első pillanatban kiderült, hogy Orbán igazi nagy tehetség. Elemi erejű, született politikai talentum, aki erre a pályára van predesztinálva. Vezér, aki új medert tud szabni az eseményeknek. Tehetségesebb politikus Kövérnél, egyszerűen átütő erejű… Viktor mindig tudta, mikor kell lépni. Bár ma úgy látom, rossz irányba viszi a szekeret, számomra nem kétséges, ha rájön, hogy ezen az úton nem lehet újra Magyarország miniszterelnöke, mindenféle skrupulus nélkül fordít majd a szekér rúdján. Lesz majd nagy potyogás… Ha Viktor annak idején azt akarta volna, hogy ő legyen a Századvég főszerkesztője, valószínű azt is gond nélkül át tudta volna vinni.”

55

Pünkösti: Szeplőtelen fogantatás (14.) Népszabadság, 2003. 05 14.

40


Egy profi pályakezdő

A rendszerváltozás sokak számára kínált rendkívüli karrierlehetőséget. Korábban ismeretlen emberek kerültek hirtelen a demokratikus politika újonnan megnyílt frontvonalába, tettek szert országos ismertségre, befolyásra, majd hatalomra is. Orbán Viktor egyike volt azoknak, akik tüneményes pályát futottak be igen rövid idő alatt. Túlzás nélkül elmondható róla: üstökösként emelkedett föl a magyar politika egére, a rendszerváltozás egyik hősévé vált. 1988 és '90 közötti tevékenységének négy olyan állomása volt, amelyek önmagukban egyenként, külön – is elegendőek lettek volna ahhoz, hogy beírják a nevét a magyar politikatörténetbe: 1. a Fidesz megalakítása; 2. a Nagy Imre-temetésen elmondott beszéde; 3. a nemzeti kerekasztal tárgyalásokon való részvétel és végül 4. a szabad választásokon pártja frontembereként vitt szerepe, az ott elért sikere: a Fidesz bejutása a parlamentbe. Az ellenzéki ifjúsági szervezet megalakítása katalizáló szerepet játszott a rendszerváltozás folyamatában. A jelentőségét sem túl-, sem alábecsülni nem szabad: az aktus a többpártrendszer kialakulásának második állomásaként azonosítható. Az első az 1987es őszi lakiteleki találkozó volt: az MDF – mint ellenzéki vitafórum – létrehozása. A Fidesz '88 tavaszán (formálisan egy részterületen, az ifjúsági érdekvédelem vonalán) túllépett ezen, elsőként állítván szervezeti erőt az ellenzéki gondolat mögé. Ezzel (egy ponton) áttörte a pártállam szervezeti monopóliumát, ami önmagán túlmutató jelentőséggel bírt a politikai rendszer egészére nézve. Orbán is ezt emelte ki 1988. április 1-jén, a Fidesz első sajtótájékoztatóján, mondván: ilyesmire 1956 óta nem volt példa. A Fidesz alapítói a legjobb pillanatban léphettek színre. A diktatúra már elég puha volt ahhoz, hogy a rendszerellenes megmozdulásra adott hatalmi válasz erőtlen legyen; így ahelyett, hogy elfojtotta volna, inkább felszította az ellenállás tüzét. Egy-két évvel korábban még simán kirúgták, tán le is csukták volna az alapítókat, elriasztva ezzel a lehetséges csatlakozókat is. Akkor és ott (1988. március 30-án, a Ménesi úton) azonban mindez nem volt előre tudható, Orbánék bátorsága tehát kétségbevonhatatlan. Ennek a néha pimasz bátorságnak később is markáns megnyilvánulásai voltak a rendőrségen, az ügyészségen, majd a nyilvános gyűléseken. Lázadó alkata, karakteres magatartása, továbbá politikusi képességei és tapasztalatai kezdettől fogva a vállalkozás (egyelőre informális) vezéregyéniségévé tették Orbán Viktort. A Fidesz magalakításával a szakkollégiumi mag azt a stratégiát folytatta, ami korábban is jellemző volt rá: elment a törvények határáig, odáig, ameddig a kialakult társadalmi és politikai gyakorlat során mások nem mertek elmenni. Mivel azonban belül maradtak a legalitás írott (ám nem gyakorolt) normáin, akciójuk sikere (a megtorlás elmaradása) váratlan áttörést, tömeges csatlakozást eredményezett – felgyorsítva a pártállami struktúra bomlási folyamatát. Egy profi pályakezdő 43

Orbánék a szervezet megalapítása és legalizálása során alkalmazták először politikai céllal a sajtó-helyreigazítás jogintézményét. Méghozzá meglepő civil kurázsival, a hatalommal szembeni ellentámadásként. A Fidesz alapításáról – pontosabban a hatóságok azt követő retorziójáról – ugyanis a kormány lapja, a Magyar Hírlap tudósított a legrészletesebben. A tudósítás hamis állításokat tartalmazott, mindenekelőtt azt, hogy az aktus törvénytelen volt. Orbánék egyszerű logika szerint jártak el. Ha a bíróság kimondja, hogy a lap hamisan állította: a Fidesz törvénytelen, akkor indirekt módon igazolja, hogy törvényes. Ám a „trükk” akkor még nem vált be: a pártállam bírósága nem tette meg nekik ezt a „szívességet”. (Mint látni fogjuk: 1999-ben az Orbán-bánya és 2005-ben az Orbán-szőlők ügyében már beválik a módszer. Méghozzá a köztársaság bírósága előtt, csak valóban trükközni kell hozzá – immár idézőjelek nélkül.) Ezen a ponton egy pillanatra érdemes újból közelebb menni az 1988-as eseményekhez és azok szereplőihez. Akik az eredménytelen sajtó-helyreigazítási per után nyilatkoztak – na, nem a sajtónak, arra akkor még nem volt módjuk, hanem – a Fekete Doboznak. Mindenki jogászként vagy civilként kommentálta a történteket. Dornbach Alajos, ügyvéd: „Az a logikai csúsztatás az ítélet alapja, hogy a tényállítások véleményállítások.” Molnár Péter: „A mi jogi érveink az alkotmányon és a Ptk.-n alapulnak, a bíróság az indoklásában pedig egy IM-BM rendeletre hivatkozott. Lehet, hogy ez csak nekem tűnik botrányosnak.” Fodor Gábor: „A bírónő olyan kedvesen mosolygott és olyan joviális volt, hogy összesúgtunk: no, úgy látszik, elveszítettük.” Orbán az egyetlen, aki merőben másként – vérbeli politikusként – értékelte a helyzetet. Egyrészt azonnal a maga javára fordítva értelmezte a negatív eredményt, győzelemnek beállítván a vereséget. Másrészt rögtön perspektívában, taktikai és stratégiai lépésekben gondolkodott, mi több ki is jelölte a cselekvés irányát: „Az első: a bíróság nem mondta ki, hogy a Fidesz jogellenes lenne. Ha mi valóban el akarjuk érni, hogy a bíróság a jogszabály szövege szerint értelmezze a jogszabályokat, akkor nekünk erőt kell felmutatni. Ma Magyarországon nincs más lehetőség a jogaink érvényesítésére és kiküzdésére, csak az, hogy minél nagyobb erőt mutassunk föl.”56 Az 1988-as frontáttöréshez Orbánék mentalitása kellett, akkor és ott mások ezt nem végezhették volna el helyettük – legfeljebb később. Ám ahhoz, hogy Orbán a magyar politika meghatározó szereplőjévé váljék, több kellett. * Mindenekelőtt az 1989-es híres-hírhedt temetési beszéd. A Fidesz későbbi vezére ezzel a tévé által egyenes adásban közvetített szónoklattal vált egy csapásra ismert politikussá – a szó szoros értelmében öt perc alatt. Neve a másnapi hazai újságok, sőt a világlapok címoldalára került; egyszersmind heves politikai támadások kereszttüzébe is (persze csak idehaza). A támadások frontvonala az ortodox kommunista szerveződésektől a népszerű reformer, pártállami miniszterelnökön át az Ellenzéki Kerekasztal egyik-másik tagszervezetéig húzódott. A minősítések a következők voltak: „radikális”, „forrófejő”, „felelőtlen”, „kegyeletsértő”, „minden politikai érzéktől 56

Debreczeni József: Orbán Viktor. 81. o

44


mentes”, „intoleráns”, „erőszakos”, „nacionalista”, „szovjetellenes”, „a leszámolás, az új politikai perek igényét megfogalmazó”, „antidemokratikus”, „diktatórikus”, stb. Sokak körében a mai napig tartja magát, sőt idővel – érthető módon – erősödött is az a vélekedés, hogy Orbán Viktor ekkor mutatta ki először a foga fehérjét. Sőt: elárulta valódi természetét, az igazi énjét, már itt megmutatkozott későbbi autokratikus politikai alkata és így tovább. E sorok írója ma sem osztja, sőt határozottan cáfolja ezeket a vélekedéseket. Orbán beszéde nemcsak minden tekintetben „rendben volt”, minden demokratikus normának megfelelt, de szerintem egyenesen a magyar politikatörténet egyik legkiemelkedőbb és legfontosabb beszéde hangzott el akkor, ott a Hősök terén. A heves visszhang alapján úgy tűnhet, a neuralgikus pont a szovjet csapatkivonások követelése volt, ez keltette a legnagyobb botrányt. A valóságban inkább ürügyként szolgált: a hatalom által gerjesztett fölháborodás megnevezett indokaként – de nem az igazi okaként. Mert először is: a szóban forgó követelés korántsem volt új. 1989. június 16-át megelőzően többször elhangzott már a nyilvánosság előtt. Három hónappal korábban, március 15-én huszonhárom ellenzéki szerveződés deklarálta a maga politikai követeléseit „Mit kíván a magyar nemzet?” címmel. Az 1848-as tizenkét pontot aktualizáló listát Cserhalmi György olvasta föl a Magyar Televízió székházának lépcsőjén – ez este látható és hallható volt a Híradóban. A kilencedik pont így hangzott: „Semleges, független Magyarországot! Vonják ki a szovjet csapatokat hazánk területéről. Töröljék az ünnepek sorából november 7-ét!” Maga Orbán se június 16-án szorgalmazta először a szovjet csapatok távozását, hanem ő is március 15-én, a Kossuth téren, százezer ember előtt, ilyen formában: „Beszélhetünk-e nemzeti függetlenségről, amikor Magyarországot az 1956-os forradalom után újra megszálló orosz csapatok itt állnak városainkban?” Ez a választ nem igénylő, szemrehányó kérdés legalább olyan érzelmi-indulati töltést hordoz, mint a három hónappal később elhangzó kijelentés: „Ha nem tévesztjük szem elől 56' eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.” A júniusi beszéd politikai és morális gerincét a megölt miniszterelnök újratemetését mindenáron depolitizálni akaró diktatórikus hatalommal szembeni bizalmatlanság kinyilvánítása képezte. Főként ezek a passzusok: „Mi, fiatalok sok mindent nem értünk, ami talán természetes az idősebb generációk számára. Mi értetlenül állunk az előtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek arra, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat. Mi úgy véljük, nem tartozunk hálával azért, hogy harmincegy év után eltemethetjük halottainkat, nem jár nekik köszönet azért, mert már működhetnek politikai szervezeteink. A magyar politikai vezetésnek nem érdeme, hogy a demokráciát és a szabad választásokat követelőkkel szemben – bár fegyverei súlyánál fogva megtehetné – nem lép fel a Pol Potéhoz, Jaruzelskiéhez, Li Pengéhez, vagy Rákosiéhoz hasonló módszerekkel… Ma, harminchárom évvel a magyar forradalom és harmincegy évvel az utolsó felelős magyar miniszterelnök kivégzése után esélyünk van arra, hogy békés úton érjük el mindEgy profi pályakezdő 45

azt, amit az 56-os forradalmárok véres harcokban, ha csak néhány napra is, de megszereztek a nemzet számára. Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának. Ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak… Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni. Emlékezzetek: 1956. október 6-án, Rajk László temetésének napján a párt napilapja, a Szabad Nép öles betűkkel hirdette a címlapján: Soha többé! Csak három hét telt el, és a kommunista párt ÁVH-s keretlegényeivel békés, fegyvertelen tüntetők közé lövetett. Két év sem telt el, és az MSZMP a Rajkéhoz hasonló koncepciós perekben ítéltette halálra ártatlanok százait, köztük a saját elvtársait. Mi nem érhetjük be a kommunista politikusok semmire sem kötelező ígéreteivel, nekünk azt kell elérnünk, hogy az uralkodó párt, ha akar, se tudjon erőszakot alkalmazni ellenünk. Csak ezen a módon kerülhetjük el az újabb koporsókat, a maihoz hasonló megkésett temetéseket.” Ezek a gondolatok – ezek a szenvedélyes igazságok – voltak a valós okai a beszédet követő, főleg a hatalom részéről megnyilvánuló fölháborodásnak; a szónok diszkriminálására, politikai elszigetelésére és lejáratására irányuló kampánynak. De mi szítja föl akkor és ott Orbán igazmondó szenvedélyét? Mi váltja ki a temetést uraló megbékélés hangulatába valóban belerontó, kíméletlen és kérlelhetetlen – de igaz – kijelentéseket? Egyfelől tudatos politikai megfontolások. Három nappal korábban vették kezdetüket a nemzeti kerekasztal-tárgyalások az MSZMP és az Ellenzéki Kerekasztal között. A tárgyalások célja a demokratikus átalakulás, a szabad választások kivívása volt. Azzal a pártállammal szemben, amely a temetés előtti hónapokban még igencsak felemás elkötelezettséget mutatott a demokratikus átalakulás iránt. Amelyik évtizedeken át – a temetés idején is – monopóliumként gyakorolta kizárólagos uralmát az ország fölött. Végül, de nem utolsósorban arról a politikai erőről van szó, amely a forradalom leverése nyomán jutott uralomra, s amely elítéltette és kivégeztette azokat, akiket most ünnepélyesen újratemettek – a megbékélés és a reálpolitika jegyében. Orbán és a Fidesz számára az efféle „megbékélés” hamis volt, az ilyen „reálpolitika” elfogadhatatlan. Nemcsak erkölcsileg, de politikailag is. Tiltakozniuk kellett az ellen, hogy az állampárt Nagy Imre koporsója mellett akar – szerintük meg nem érdemelt – demokratikus legitimációt szerezni magának. Az ott díszőrséget álló népszerű vezetők: Pozsgay Imre, Németh Miklós, Medgyessy Péter és Nyers Rezső révén. Akik három héttel később már egy másik koporsó – a Kádár Jánosé – mellett állnak majd ugyanolyan kegyelet teljes arccal. Az áldozat után a hóhér földi maradványai fölött. Orbán ezt akkor, 1989. június 16-án persze még nem tudhatta, nem láthatott a jövőbe. De a múltat ismerhette. Emlékezhetett például arra, hogy nyolc évvel azelőtt, 1981-ben, amikor gimnazistaként az 1956-os „ellenforradalom” rémtetteiről kellett tanulnia a történelem tankönyvből, az oktatási minisztert Pozsgay Imrének hívták. Bizonyosan emlékezett továbbá arra is, mi történt egy évvel korábban, ugyanezen a napon – személy szerint vele. Amikor a Hősök terétől nem messze eső Batthyány-örökmécsestől erőszakkal hurcolták el társaival együtt, mert meg akartak emlékezni Nagy Imre haláláról. Három tagbaszakadt rendőr hátracsavart karral vezette oda, majd gumibotot nyomva a torkának szorította neki egy kék-fehér Ladának, aztán pedig bilincsbe verve szállították el a Szalay utcai rendőrkapitányságra, s ott délután fél öttől este tízig fogva tartották. Nos, akkor – 46


egy évvel korábban – ugyanaz a Medgyessy Péter volt a rendőrségnek parancsokat osztó kormány miniszterelnök helyettese, aki most díszőrséget állt Nagy Imre koporsója mellett. A szintén díszőrséget álló Pozsgay Imre egy éve már ugyancsak államminiszter volt, ugyanabban a kormányban, továbbá a kormánynak parancsokat osztogató MSZMP politikai bizottságának a tagja is – akárcsak Nyers Rezső. Egy éve azonban Nagy Imre, Maléter Pál és a többiek földi maradványai még valami ismeretlen, gaz verte helyen hevertek, durva deszkaládákban, mélyen a föld alatt, hasra fordítva, arccal lefelé. Akkor még ez volt a „reálpolitika”. Orbán és társai sem politikai beállítottságuk, sem életkoruk, sem alkatuk miatt nem fogadhatták el, hogy a fenti drámai tényekben feszülő feloldhatatlan politikai és morális ellentmondást elfedjék a kegyelet és a megbékélés művirágai. A Fidesz a temetést előkészítő egyeztetések során is folyamatosan tiltakozott e törekvések ellen, amelyeknek részét képezte az is, hogy aktív politikai szervezet képviselője nem kaphatott szót a szertartáson. Jórészt e tiltakozás leszerelését célozta az az indítvány, hogy az „öreg ötvenhatosok” mellett úgymond „a mai fiatalok nevében” is beszéljen valaki. Kézenfekvő volt a Fidesz – és Orbán Viktor. A lázadó fiatalember, aki így summázta saját gyerekkora történetét: „Nem bírtam a felnőtteket, és a felnőttek se nagyon bírtak engem… Eltűrtem bizonyos korlátokat, de mindig rugdalóztam ellenük.” Nos, a „fiatalok nevében” 1989. június 16-án is alaposan odarúgott a „felnőtteknek” – pontosabban az általuk fölállított korlátoknak. A Hősök terén zajló többórás szertartást a Magyar Televízió élő adásban közvetítette. A téren százezres tömeg – a képernyők előtt milliók. Az ország népe ezekben a drámai órákban érezhette meg, ekkor döbbenhetett rá, hogy Magyarországon sorsdöntő változás zajlik. Katartikus nap volt. Az őszinte szó, a nyílt beszéd ereje ilyenkor könnyen áttöri az óvatos mértéktartást, a reálpolitikai számítást, az önkorlátozó – valójában hamis kompromisszumot. Ilyenkor szokatlan közelségbe kerülnek egymáshoz a magánemberi és a politikai erkölcs normái. Orbán Viktor beszédét ez a felemelő közelség járta át. Ez volt hatásának legfőbb titka, ezt érezték meg az emberek. Ha a rendszerváltozás folyamatában a Nagy Imre-temetés lélektani fordulatot hozott a magyar társadalom számára, akkor e fordulat középpontjában az Orbán-beszéd állott. Ez indított el egy olyan lélektani áttörést, ami után a politikában is új fejezetnek kellett kezdődnie. * Az új fejezetet a Nemzeti Kerekasztalnál írták, az MSZMP és az EKA tárgyalásain. Orbán Viktor itt nem játszott kulcsszerepet. Tartalmi értelemben legalábbis nem. A Magyar Köztársaság alkotmányos rendjének kialakításához, az oda vezető politikai kompromisszumok megtalálásához nem járult hozzá olyan mértékben, mint Antall József, Kis János, Sólyom László, Szabad György vagy Tölgyessy Péter. Egyrészt mert az alkotmányjog, a választójog terén – főleg ezek történeti dimenzióit illetően – korántsem volt annyira felkészült, mint ők (különösen Antall). Orbán számára a kerekasztal-tárgyalások hónapjai intenzív tanulási folyamatot jelentettek, amiről maga így vallott: „Az l/1-es albizottság nagyon szerencsésen volt összerakva, mert alkotmányjoggal foglalkozott mindenki, de mindenki máshonnan érkezett az alkotmányjoghoz. Tölgyessy például egy akadémiai kutaEgy profi pályakezdő 47

tóintézetből. Kónya gyakorló ügyvéd volt… Antall József pedig történészként nyúlt hozzá az összes alkotmányjogi kérdéshez, modellekben gondolkodott. Voltak felejthetetlen pillanatok… Az 1848-49-es magyar alkotmányjogi berendezkedést például fölváltva citálták Szabad Györggyel, és próbálták átültetni az 1989-es helyzetre. Ezekből nagyon sokat lehetett tanulni… Amikor frakcióvezető voltam, Szabad Györggyel majd mindennap összecsaptam. De a kerekasztal-tárgylásokon rengeteget tanultam tőle is… Ha tudok valamit, ami használható a mai magyar demokráciában és parlamentáris rendszerben, tekintélyes részben ott szedtem össze.”57 Le kell szögezni azt is, hogy a Fidesz – amelyben akkor még kollektív vezetés érvényesült, s amelyet Orbán Kövérrel és Fodorral együtt képviselt az Ellenzéki Kerekasztalban – 1989 nyarán-őszén szorosan együttműködött az SZDSZ-szel. Minden lényeges stratégiai kérdésben azonos álláspontot foglaltak el, ami a tárgyalások végén teljes politikai akcióegységbe torkollott a megállapodás alá nem írásával, illetve a közös népszavazási akcióval. Ez azonban nem jelentette azt, hogy Orbán és a Fidesz ne vívott volna ki magának a többi párttal és politikussal egyenrangú státust a kerekasztalnál – épp ellenkezőleg. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az életkorukból fakadó hátrányok ellenére speciális előnyöket birtokoltak idősebb pályatársaikhoz – pontosabban pályakezdő társaikhoz – képest. Mi több: egyfajta profizmussal rendelkeztek. Orbán átütő politikai tehetségén túl azoknak az ismereteknek és rutinoknak köszönhetően is, amelyeket a szakkollégium politikai inkubátorként működő közegében sajátítottak el és gyakoroltak be. „Ott az asztalnál nem profi tárgyalási technikával rendelkező emberek ültek, hanem esendő magyar polgárok, akik belesodródtak a politikába” – emlékezett később a Fidesz elnöke. „Ezek a beszélgetések a praktikus ügyintézés és az esti értelmiségi borozgatások közötti állapotban voltak. Órákig vitatkoztunk például arról, hogy most a Németh-kormánynál vane a főhatalom, vagy nem. Nem az volt a lényeg, hogy mi következik ebből, hanem a helyzetről, a helyzet minél cizelláltabb értelmezéséről folyt órákig a szó.”58 Orbán sokkal praktikusabban, nyugodtan mondhatjuk: sokkal inkább politikusként közelített a problémákhoz, mint a résztvevők legtöbbje. A tárgyalások jegyzőkönyveiből59 kitűnik, hogy minden alkalommal hatásosan és meggyőzően beszélt. Mondandóját mindig logikus, összeszedett és strukturált formában adta elő; jól adagolt, világos érvekkel megtámogatva. Nyelvileg is összefogott volt, sokkal inkább, mint a résztvevők többsége, beleértve Antallt is. Orbán gyakran nyomatékosított, szó szerint megismételt bizonyos formulákat, rövid mondatokat. (Ilyenformán beszélt: Ez az egyik oldala a kérdésnek. A másik oldala pedig az, hogy… Vagy: Szeretnék ehhez három észrevételt hozzáfűzni… Az első észrevételem az, hogy… Ez volt az első észrevételem. A második észrevételem a következő… Végül a harmadik megjegyzésem… stb.) Érződik, hogy mindenki másnál otthonosabban mozgott a kiscsoportos vitákban, ahol tíz-tizenöt embert kellett orientálni, meggyőzni, a többséget a maga oldalára állítani. Stumpf István szavaival: 57 58 59

Kéri: i. m.: 43-47. o. Uo. 45. o. A rendszerváltás forgatókönyve: kerekasztal-tárgyalások 1989 I-IV Szerk.: Bozóki András. Budapest, 1999. Magvető Kiadó

48


„a szemtől szembeni vitákban gyorsan felismeri, mit kell mondani. Képes rá, hogy igazáról a szűkebb környezetét meggyőzze.”60 Bozóki András szerint „gyorsan átlátja és strukturálni is képes a parttalan vitákat, határozott irányt tud adni a dolgoknak.”61 Orbán – az ülésvezető elnök helyett is – gyakran lépett föl a moderátor szerepében (jó, akkor azt javaslom, hogy ezt most zárjuk le; várjunk, ne keverjük össze a dolgokat, előbb fejezzük be, amit elkezdtünk; térjünk vissza erre, mert ez még nincs kellőképpen tisztázva, ebben még döntenünk kell stb.). Gyakran tett konkrét javaslatot a vita egy pontján, ami rendre operatív jellegű volt, valamely konkrét cselekvésre irányult. Az efféle indítványait a többiek rendre örömmel üdvözölték, és általában vita nélkül el is fogadták. Ezek sokszor a kialakított közös álláspont nyilvánosság előtti kommunikációjára vonatkoztak (jó, akkor ez ügyben kellene tartanunk egy sajtótájékoztatót, itt és itt, ekkor és ekkor; a hangsúlyt erre és erre kellene helyezni stb.). Orbán a legkevésbé sem illetődött meg a hozzá képest magasan képzett, művelt, finom entellektuelek, írók, egyetemi emberek logikailag árnyalt, nyelvileg cizellált szövegeitől – épp ellenkezőleg: politikusként oktatgatta, tanítgatta őket a politikai kommunikáció természetéről, például így: „Ez kifejezetten jó szöveg, szóval élvezet hallgatni, és marha jó, csak az a baj, hogy ezt nemcsak mi fogjuk hallgatni. És minél élvezetesebb stilárisan egy szöveg, ebből fakadóan egy kicsit mindig bonyolultabb is, annál kevésbé érthető az emberek számára… Nem kell… kitérnie… nyolcszor elágaznia a szövegnek… szóval jobb lenne, ha… rövidebb lenne.”62 „Minél rövidebb legyen, minél jobban üssön, minél keményebb legyen, ezért nagyon fontos, hogy ne bonyolódjunk bele olyan mondatokba, amiket magyarázni kell a következő két-három mondatunkban. Mert ez hólabdaszerű.”63 „Minél kevesebbet kell bonyolítani a dolgot. Minél egyenesebben, a régit ismételgetve kell szólni, és akkor az emberek számára világos, hogy miről van szó.”64 Semmi kétség: a leegyszerűsítő, ismétlésekre épülő, sulykoló – az ellenfelek által később „papagáj kommandónak” nevezett – kommunikációs módszertan Orbánnál már 1989-ben készen állott és működött. (Feltűnővé viszont csak 1998 és 2002 között vált, amikor a kormányzati propagandagépezet járatja csúcsra, s amikor működésének alapját már nem a racionális érvelés, hanem az érzelmekre és indulatokra ható manipuláció képezi. 2002 majd 2006 után pedig az egyre vadabb eszközöket alkalmazó uszítás és gyűlöletkeltés.) * Az SZDSZ és a Fidesz közös vállalkozása, a négy igenes népszavazás értékelésétől, a rendszerváltozás folyamatában betöltött ellentmondásos szerepének elemzésétől ezúttal tekintsünk el. Elégedjünk meg annyival, hogy a szóban forgó akció inkább tekinthető az el-

60

Bozóki András – Javorniczky István – Stumpf István: Magyar politikusok arcképcsarnoka. Budapest, 1998. Századvég Kiadó. 37 o. 61 Uo. 38. o. 62 63 64

A rendszerváltozás forgatókönyve… 344. o. Uo. 347 o. Uo. 339-340. o.

Egy profi pályakezdő 49

lenzéken belül megindult hatalmi küzdelem nyitányának, az 1990-es választási kampány kezdetének, mint a rendszerváltozás betetőzésének. A nagy médiahátszéllel végigvitt politikai manőver eredményeképpen mindenesetre alaposan átrendeződtek a pártközi erőviszonyok. Az MDF korábbi szervezeti és politikai előnye gyakorlatilag elolvadt, az SZDSZ az év végére szinte minden tekintetben fölzárkózott hozzá. 1990 elején már nyilvánvaló volt, hogy a választások kimenetele s a majdani kormányzás sorsa kettejük harcában dől el. A Fidesz viszont kiszorult a fősodorból, a szabaddemokraták oldalvizére került. Orbán ebben az időszakban nem tartózkodott Magyarországon. 1989 szeptembere és 1990 januárja között, Soros-ösztöndíjjal, az Oxfordi Egyetem egyik kollégiumának lakójaként a civil társadalom szerepét tanulmányozta az európai politikai filozófiában. Azaz csak tanulmányozta volna, mert a figyelmét egyre inkább a hazai események kötötték le. Négy hónapig se bírta, és hazajött. Bozóki András szerint ekkor dőlt el végleg, hogy politikus lesz.65 Szerintem az idő előtti hazatérés csak azt mutatta meg, hogy már az. Vérbeli politikus, akit nem vonz a tudományos pálya, az értelmiségi szerep; aki nem leírni és elemezni akarja az eseményeket, hanem alakítani. Tanulságos ebből a szempontból az az epizód, amelyet utóbb Hegedős István elevenített fel. „Valamikor 1989 őszén a Molnár utcai Fidesz-irodában csöngött a telefon, s én vettem föl. Meglepetésemre Orbán volt a vonalban, Oxfordból. Arról kérdezősködött, hogy nem maradtunk-e le nagyon az SZDSZ mögött a népszavazási kampányban. Ez nagyon meglepett. Én addig nem is gondoltam ilyesmire, a kérdés így fel sem vetődött számomra. Számomra csak az volt a kérdés, sikerül-e a népszavazás. De hogy ki húz több hasznot belőle? Kit érdekel ez most?”66 Mindebből nemcsak az derül ki, hogy Hegedős másként viszonyul az SZDSZ-hez, mint Orbán. Hanem elsősorban az, hogy más srófra jár az eszük, más a habitusuk. Az előbbi értelmiségiként, az utóbbi politikusként gondolkodik. Hegedős számára az általa igaznak hitt politikai ügy győzelme a fontos – Orbán számára: pártja sikere. Utóbbi így emlékezett rá, milyen helyzet fogadta, amikor januárban hazatért Angliából: „Én akkor kívülről jöttem. Nem voltam benne a megelőző három hónap politikai küzdelmeiben. Nemcsak a napi ügyeket láttam, mint a társaim, akik itthon voltak. Egy hét után kirajzolódott előttem: a közvélemény úgy lát bennünket, mint az SZDSZ segédcsapatát. Teljesen elvesztettünk minden kezdeményező szerepet… Kezdett kibontakozni egy olyan alternatíva, hogy van az MDF és a hozzátartozó pártok, velük szemben pedig van az SZDSZ. Ha ez a kép marad a választópolgárokban, akkor négy százalékot se kapunk. Szerintem ott dőlt el a sorsunk, hogy képesek voltunk önálló platformot megfogalmazni. Az elnökségi üléseken mindig azt javasoltam, hogy világosan határozzuk meg, mi a Fidesz, és miben különbözünk az SZDSZ-től.”67 Az Oxfordból hazatért Orbán megszállottként vetette bele magát a kampányba, januártól a lényeges kérdésekben már az ő akarata érvényesült. A választmány döntést hozott arról, hogy a pártnak önálló arculatot kell építenie, melynek meghatározó eleme az SZDSZ-től való megkülönböztethetőség. Hegedős szerint „Orbán őrült rohanásba kezdett”, mindennap gyűléseken szónokolt, nyilatkozott, szervezkedett, de ennek ellenére még nem volt a párt első embere, a Fideszben a „kollektív vezetés” elve érvénye65 66 67

Bozóki-Javorniczky-Stumpf: i. m 37 o. Debreczeni József: Orbán Viktor 132. o. Kéri: i. m. 56-57 o.

50


sült. Hogy az elv mit jelentett a gyakorlatban, azt Lovas Zoltán kampány főnök szavai jelzik: „érdekes dolog volt nap mint nap belülről látni, miképpen ragadja magához Orbán a vezetést, hogy micsoda különleges érzékkel bír a gyakorlati politikában.”68 A választási kampány újabb fontos iskola volt Orbán Viktor számára. Lényeges vonásokkal gazdagította politikusi karakterét, nem utolsó sorban az élő kommunikáció, a választópolgárokkal („az emberekkel”) való közvetlen kapcsolattartás terén. Ez a kommunikáció akkor még a nyílt beszéd, a racionális érvelés medrében folyt: „Mi olyan gyűléseket tartottunk, amelyek memerőben különböztek más pártok gyűléseitől. Mi szó szerint lakossági fórumokat tartottunk… Az elején nem beszéltünk többet tíz-tizenöt percnél, s utána másfél órán át azt kérdeztek, amit akartak. Ez a fajta kommunikáció nagyon meglepte még az amerikai megfigyelőket is. És rendkívüli kihívást jelentett számunkra. Az első, amit meg kellett tanulnom, hogy 'nem tudom' válasz nem létezik… Nem lettem szakértője minden területnek, mert az lehetetlen. De hogy világosan el tudjam magyarázni, milyen szakmai és erkölcsi megfontolások állnak a programpontjaink mögött, az elvárható volt… Láttam, hogy abban az időben a polgárokban hihetetlen vágy él, hogy értsék, amit a politikusok beszélnek. Nem érték be homályos üzenetekkel. Nem lehetett kibújni egy-egy kérdés alól… egy jópofa poénnal, nemzeti retorikával, vagy valami szakmainak tűnő, értelmetlen szöveggel. Nem volt idő hosszasan fejtegetni a dolgokat. Adott volt egy kérdés, és három-négy világos mondatban meg kellett tudni válaszolni, hogy érthető legyen. Azt is megtanultam, hogyan kell bánni azokkal, akik nem kifejezetten szimpatizálnak velem.”69 Meg mást is. Hogy a felkészültség, a kommunikációs tehetség, a szellemi éhség kielégítése korántsem minden. Hogy az anyagi tényezők fontosabbak. Orbán a budapesti 13. választókerületben indult egyéni jelöltként. Győzelemre számított, ám az MDF-es Zacsek Gyula mögött jócskán lemaradva vereséget szenvedett. „Nem szabad felülni a paravánoknak… Ha gyűlést tartottam, négy-ötszáz embernél kevesebb soha nem jelent meg. Akár a Csiliben tartottam, akár a József Attila-lakótelepen a moziban. Mindig rengetegen jöttek. Zacsek gyűlésein hatvan-nyolcvan ember jelent meg, nem különösebben lelkes hangulatban… Ez azonban nem tükröződött a választási eredményben. Simán megvert a Zacsek… Megvert a piaccal… hogy megszervezte az MDF-piacot.”70 Orbánnak még valamivel szembesülnie kellett: hogy mennyire fontos a párt, mennyire fontosak az odaadó hívek, az aktivisták. „A kampány az az esemény, amikor az ember igazán rájön, hogy önmagában semmit sem ér. Lehet itt bárki közkedvelt ember, lehet bármilyen népszerű, lehet ünnepelt szónok – ha nincsenek igazi támogatói, akik éjjel nappal csirizelnek, plakátot ragasztanak, röplapot szórnak, akkor nem jut semmire. Pártszervezet nélkül, csak a médiára építve nem lehet sikeres kampányt építeni.”71 A Fidesz kampánya azonban sikeresnek ítélhető, hiszen a párt csaknem kilenc (8,85) százalékos listás eredménnyel, a mandátumok 5, 44 százalékát elnyerve bejutott a par68 69 70

Lovas Zoltán; Jöttem, láttam, győztek. Budapest, 1990. 241 o. Kéri: i.m. 57 o.

Uo. 57-58. (Az MDF-piac Zacsek ötlete és vállalkozása volt. A lényege, hogy a közvetítő kereskedelem kiiktatásával közvetlen kapcsolatba hozta a vidéki mezőgazdasági kistermelőket a pesti vevőkkel: az eredmény az olcsóbb piaci ár lett. Hosszabb távon működésképtelennek bizonyult, de az 1990-es választásokon bejött.) 71 Uo 59 o.


lamentbe. Ez volt a nélkülözhetetlen előfeltétele annak, hogy az eredetileg ifjúsági szervezetként létrejött alakulat a magyar politikai élet tartós szereplőjévé váljék – később teljesen kilépve a generációs korlátok közül. Hasonló jelenséggel sehol sem találkozhatunk: a generációs alapon szerveződő politikai alakulatok kivétel nélkül eltűntek az új kelet-európai demokráciákban is; megszűntek vagy beolvadtak más „felnőtt” pártokba. Hogy a Fidesz mégis megmaradt, abban Orbán Viktornak kulcsszerepe volt. A diktatúra közegében történt ellenzéki szervezet-alapítástól a demokrácia parlamentjébe való bejutásig mindössze két lázas esztendő telt el. Ez alatt a rövid idő alatt annyi változás történt a szóban forgó fiatalember – és az ország – életében, amennyi máskor másokkal egy egész élet, illetve évszázadok leforgása alatt sem történik meg. Orbán ráadásul joggal érezhette úgy, hogy a magyar politika fantasztikus megújulásában neki személy szerint főszerep jutott. Ennek nyilvánvaló jelei voltak azok a roppant intenzív – a saját életét is gyökeresen átszabó – személyes élmények, amelyeket nap mint nap átélhetett. Szinte egyik napról a másikra lett országosan ismert politikus, egy sikeres párt frontembere. Nevétől visszhangzott a sajtó, szavára emberek százai figyeltek a gyűléseken. S ami a legfontosabb: minden kétséget kizáróan megbizonyosodhatott arról, hogy az a speciális tudás és tapasztalat, az az akaratátviteli képesség, az a politikusi szenvedély, amely korábban – társaival együtt – alkalmassá tette őt egy szűk szakkollégiumi közösség viszonyainak meghatározására; az a demokratikus pártpolitika éles közegében, országos méretekben is működik. Számos jele van annak, hogy mindez jelentős hatást gyakorolt a 26 éves fiatalember személyiségére. Hogy ezek az élmények nagyban megnövelték az ő (csökevényesnek korábban sem mondható) önbizalmát és én-tudatát. 1989 őszén így látta saját magát: „Itt van ez az óriási állampárt. Nem tudom, hány százezren vannak, fegyverrel, pénzzel, hatalommal. Aztán meg itt vagyok én, Orbán Viktor. Aki jön, és azt mondja: elég volt a kommunistákból, ideje lenne, ha mindenki úgy szavazna, hogy kommunistáknak nyoma se maradjon a parlamentben… De hát ki vagyok én? Mi az oka annak, hogy a kommunisták ezt mégis komolyan veszik? Olyan jól mondom? Nem! Nem ezért kell engem támadni. Arról van szó, hogy én tényleg azt mondom, azon az érthető magyar nyelven, amit ebben az országban az emberek beszélnek. Pontosan azt mondom, amit a zöldségüzletben, a fagylaltosnál, a kocsmában az emberek. Nem tőlem félnek tehát a kommunisták, hanem attól a kilencmillió embertől, aki nem tagja a kommunista pártnak, s ők úgy gondolkodnak, mint én. Ez itt a lényeg…”72 Orbán 1989-es szavai azért is igen érdekesek, mert ez a naiv néptribuni öntudat később, 2002 után, a rendszerré szerveződött radikális populizmus formájában köszön majd vissza a személyiségében és a politikájában. A naivitást azonban akkor már a fanatizmussal kevert cinizmus váltja föl, amint azt látni fogjuk. Az 1989-es – félig meghökkentő, félig megmosolyogtató – radikalizmus még egyfajta komikus doktrinerséggel társult: „Mi vagy mondunk valamit, vagy nem. A kettő között nem létezhet egy harmadik… Ez nem a mi nyelvünk, ez nem a mi kultúránk. A határozott fogalmainkból következik, hogy nem lehet kicsúszni a kezeink közül. Ha egyszer elkezdünk vitatkozni, akkor vagy igazunk van és győzünk, vagy nincs igazunk, és akkor kimondhatják rólunk, hogy bolondok vagyunk. Ez utóbbira ritkán kerül sor…”73 72

Richter: i. m. 70-71.o

73

Uo. 70. o.

52


„Mi kommunisták, más anyagból vagyunk gyúrva” – ötlik az ember eszébe. Annál is inkább, mert Orbán húsz évvel később, 2009. január 16-án szó szerint ugyanezt mondja majd az európai parlamentbe küldendő Fideszes politikusokról – teljesen komolyan, minden önirónia nélkül.74 S bár a Sztálinnal való további párhuzamot mellőzni kívánjuk, azt azért megállapíthatjuk Orbán fentebb idézett szavai nyomán, hogy a Fidesz ifjú titánjának politika-felfogását már akkor se a mindenáron való kompromisszumkeresés jellemezte, hanem a türelmetlenség, a politikai akaratérvényesítés kizárólagosságának igénye. Ám ha méltányos mérleget akarunk vonni az ő első politikusi korszakáról, az 1988 és 1990 tavasza közti időszakról, akkor meg kell állapítanunk, hogy a pozitív serpenyőt sokkal nagyobb súlyok húzzák le, mint a másikat. Mert bár időnként „elszállt” ezekben a mámoros években, és megmutatkoztak személyiségének erőszakos, illetve politikájának radikális vonásai is; ezek még egy olyan ifjú politikus sajátosságai voltak, aki minden kétséget kizáróan a parlamentáris demokrácia írott és íratlan normái között tevékenykedett. A félrecsúszás a következő időszakban, 1990 és '94 között történt meg. Ennek előjeleként – egyben e fejezet lezárásaként – idézzünk föl egy epizódot 1990 tavaszáról. Április közepén, a választások után a Fidesz vezérkara (választmány frakció, tanácsadók) Orbán szüleinek velencei-tavi házában gyűlt össze megtárgyalni: hogyan tovább? A vitában a morális alapú elvi politizálás és az effajta illúziókat már nemigen tápláló pragmatizmus hívei csaptak össze. Lovas Zoltán sajtófőnök sokáig hallgatott, majd a vita egy pontján Orbánnak szegezte a kérdést: „Igaz-e még a régi jelszó: a célunk nem a hatalom, hanem a szabadság.” Orbán így felelt: „Annyi szabadságunk van, amennyi hatalmunk.”75 Súlyos mondat. Húsz év távlatából, a bekövetkezett fejlemények ismeretében különösen.

74

„Olyan embereket kell küldenünk az Európai Parlamentbe, akik pontosan tudják, hogy a mai korban feltartott kézzel csak veszíteni lehet… Ezért más a Fidesz Európa-politikája is lényegileg, mint az övék. Ezért vagyunk mi is mások, mint ők. Más az észjárásunk, és nyilvánvalóan más anyagból is vagyunk gyúrva." Elhangzott a Magyarország többre képes című konferencián: http://orbanviktor.hu/beszedek_list.php0item=69 75 Lovas: i. m. 270-271. o.


A kisiklás

Az első parlamenti ciklus alatt Orbánnal és a Fidesszel megtörtént mindaz, ami félrecsúszásként, kisiklásként, rossz vágányra kerülésként írható le. Olyan mozzanatsorként, amely visszafordíthatatlan folyamatokat indított el. Mert ami később történt, jórészt csak következmény volt: a dolgok logikájából összeadódó, többé-kevésbé szükségszerű végkifejlet. Ez a négy esztendő legalább nyolc folyamat története. Nyolc olyan folyamaté, ami 1990 és '94 között zajlott le a Fideszben. Ezek a valóságban persze a legszorosabban egymásba fonódtak – egyet alkottak –, s csak az utólagos elemzés választhatja szét, és írhatja le őket külön. A következő processzusokról beszélhetünk: 1. a Fidesz szédítő ciklus közepi politikai fölemelkedése és csaknem megsemmisítő veresége 1994-ben; 2. a jó ideig sikeres, majd kudarccal végződő rivalizálás az SZDSZ-szel; 3. az ideológiai-politikai középre húzás, a liberalizmus „nemzeti” alapokra helyezése; 4. a sajtóban hegemón szerepet vivő balliberális értelmiség szembefordulása a párttal; 5. a fodorista ellenzék kiszorítása; 6. a szervezet centralizálása, majd gyors oligarchizálódása; 7 a pártfinanszírozás új alapokra helyezése: a „simicskizmus”; 8. a pártvezetés (személy szerint Orbán és Kövér) politikai mentalitásának, eszközhasználatának és moráljának átalakulása.76

Politikai hullámvasút A Fidesz és annak vezetői afféle politikai hullámvasúton érezhették magukat az első ciklusban, ahol szédítő emelkedésüket vad zuhanás követte. A parlamentbe jutás tavaszi diadalára ősszel újabb, minden várakozást fölülmúló győzelem következett: a helyhatósági választásokon elért siker. Ennek nyomán a Fidesz harmadik erőként zárkózhatott föl a két nagy párt, az MDF és az SZDSZ mögé; növelte társadalmi beágyazottságát és hatalmi pozíciókhoz, illetve erőforrásokhoz jutott. A magyar társadalom döntő többsége 1990-ben pár hónap alatt kiábrándult az MDF-vezette kormánykoalícióból, s rokonszenve egyre inkább Orbán Viktor és társai felé fordult. A Fidesz népszerűsége '90 tavaszától '92 teléig folyamatosan nőtt, méghozzá a magyar pártpolitikában addig példátlan magasságokba: a Szonda Ipsos a pártot választók körében az év végére 45,6 százalé-

76

Mindezek tárgyalásakor – ahogy az egész fejezet során – nagymértékben támaszkodom Hegedűs István: Rút pártviszály. Pártok és változások – a Fidesz politikai fordulata című Ph. D. értekezésére (http://phd.lib.uni-corvinus.hu/80/1/hegedus_istvan.pdf), valamint az egykori „fodorista" pártellenzék tagjainak (Fodor Gábor, Hegedűs István, Molnár Péter, Szelényi Zsuzsa, Ungár Klára) visszaemlékezéseit tartalmazó interjú -kötetre: Petőcz György: Csak a narancs volt. Budapest, 2001. Irodalom Kft.

A kisiklás 57

kos támogatottságot mért neki.77(Az MDF '90-ben már a listás voksok 24,7 százalékával nyerni tudott!) Csoda-e, ha a párt kormányzati szerepre készült, személy szerint Orbán Viktor pedig miniszterelnöki ambíciókat dédelgetett? Nem csoda: 1991 októberében már a Financial Times is úgy írt a 28 éves fiatalemberről, mint a soron következő magyar kormányfőről.78 1993-ban azonban minden a visszájára fordult. Súlyos problémák adódtak, a párt kínos botrányokba keveredett, lendülete megtört, Orbán és a Fidesz népszerűsége csökkenni, majd zuhanni kezdett. A '94-es választásokon végül katasztrofálisan szerepeltek: a remélt győzelem és a kormányzás helyett épp hogy újra bejutottak a parlamentbe, s ott megalakíthatták a legkisebb frakciót. A minimális cél, az első ciklusbeli mandátumok megháromszorozása helyett csupán 20 képviselőjük lett a korábbi 22 helyett, miután az előző választásokon szerzett 8,85 százalékkal szemben csak 7,02-t szereztek listán. Orbán székesfehérvári kerületében csak a harmadik helyet tudta megcsípni a '90-es pesti második helyett – többé nem is indult egyéniben. (Ilyen alapon személy szerint őrá is igaz, amit 2009-ben Bajnai Gordonra mondtak: „az emberek még soha semmire sem választották meg”!) Ő, aki '92 novemberében még 74 ponttal állt a népszerűségi lista második helyén (mindössze eggyel lemaradva Göncz Árpád, az örökös listavezető köztársasági elnök mögött), '94 júniusára 47 pontra süllyedt, pártja támogatottsága pedig 5 százalékra. A nemrég roppant népszerű, nagyreményű miniszterelnök-jelöltre ekkor már úgy tekintett a közvélemény zöme, mint hataloméhes kis törtetőre, aki a választásokon pártjával együtt elnyerte méltó büntetését, és az őt megillető helyre került. Hogy Orbánék csillaga az első kormányzati ciklus felére olyan szédítő magasságokba emelkedett, abban számos dolog játszott közre. Közrejátszott mindenekelőtt nevezettek kiváló szereplése az akkor még kitüntetett média- és közfigyelemtől övezett parlamentben, különös tekintettel Orbán frakcióvezetői teljesítményére. Közrejátszott az SZDSZ kezdeti visszafogottsága az MDF-fel kötött paktum miatt, majd egyre súlyosabb identitás- illetve vezetési válsága, amely a balliberális párt elit és a radikális, illiberális, antikommunista tagság ellentétében, majd Tölgyessy ezt meglovagoló átmeneti elnökségében manifesztálódott. Közrejátszott az MSZP utódpárti státusából fakadó kezdeti bénultsága és még sok minden más is. A meghatározó tényező azonban Orbánék kemény ellenzéki státusa volt. Amely – minden antikommunista színezete ellenére – kompatibilisnek bizonyult az új kormányból, majd az egész rendszerváltozásból kiábrándult tömegek vágyaival, továbbá a posztkádári elitek (így a liberálissá lett balos média elit) értékvilágával, elvárásaival és reflexeivel: a posztkommunista Magyarország korszellemével. * Mindennek érzékeltetésére nem árt felidézni pár – időközben feledésbe merült – mozzanatot. Elsőként a kormányprogram vitáját 1990. május 22-éről. Hogy a fideszes frakcióvezető akkori beszé-

77

Polonyi Gábor: Parlamenti pártok 1992. In: Magyarország politikai évkönyve 1993. Szerk.: Kurtán Sándor-Sándor László-Vass László. Budapest, 1993. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány 664. o. 78 Idézi: Fidesz Press, 1991. 11. 13.

58

A kisiklás

dének hatását érzékelhessük, fel kell elevenítenünk annak szélesebb (nem csak szövegszerű) kontextusát. A négy évtizedes kommunista diktatúra összeomlása után, a frissen – és szabadon – megválasztott Országgyűlésben, a hivatalba lépő új, demokratikus kormány leendő miniszterelnöke ismertette programját. A hangulat emelkedett volt, mindenki átérezte az esemény történelmi súlyát. Antall József így kezdte beszédét: „Ünnepi pillanatban állok a magyar országgyűlés és az egész nemzet nyilvánossága előtt. Olyan pillanatban, amelyet végtelennek tűnő várakozás előzött meg, s amelyről gyakran hittük, hogy talán sohasem fog eljönni… Amely… mindannyiunk számára az emberi jogok teljes körű szabadságát hozza el, az egyéni és a nemzeti méltóság helyreállítását ígéri, és véget vet a kettős nyelv: a hazugság és az elhallgatott igazságok országlásának.”79 A leendő kormányfő mintegy két órán keresztül ismertette a majdani kormányzás politikai és külpolitikai, gazdasági és társadalmi téziseit, továbbá a rövid- és hosszú távú cselekvési terveket az infláció kezelésétől a tudománypolitikai stratégiáig. Tölgyessy Péter, a legnagyobb ellenzéki frakció vezetője, majd a szocialisták részéről Pozsgay Imre méltányos és visszafogott kritikával illették a programot – a konstruktív ellenzékiség jegyében. Hozzájuk képest meghökkentő kontrasztot képezett Orbán Viktor fölszólalása. Az ifjú frakcióvezető a Fidesz nevében „fogalmazványnak” nevezte a miniszterelnöki előterjesztést, amely szerinte „nem ütötte meg a kormányprogram mércéjét”. Mint mondta: „Nincs kormányprogram… ami előttünk fekszik, az semmiképpen sem az”, következésképp: „ami eddig a mai ülésünkön történt, azt semmiképpen sem tekinthetjük a kormányprogram vitájának… ami itt folyik, valójában alkalmatlan tárgyon elkövetett megvitatási kísérlet”. Orbán ezután kijelentette: az Antall-kormány „nem a nemzeti megújhodás, hanem a semmit mondás kormánya lesz”. Végül azt mondta Antall beszédéről, hogy az olyan volt, „amilyeneket már számtalanszor hallottunk ebben a Házban a korábbi kormányok stabilizálási és kibontakozási programjaként. Jól tudjuk, mi lett ezek sorsa.”80 Ha valaki nem értené: Orbán ezzel az új, demokratikusan választott, parlamentnek felelős, többpárti kormányt egy kalap alá vette a pártállami diktatúra kormányaival – negligálva ezzel a rendszerváltozás megtörténtét is. A két napon át zajló vitában a Fidesz szónokai (majd a többiek) hasonló stílusban bírálták a leendő kormányfő által beterjesztett programot – részletes és konkrét ütemterveket, tételes finanszírozási forrásokat stb. kérve rajta számon – mintha a jövő évi költségvetés tárgyalása lett volna napirenden, holott a parlamenti patkóban elhelyezett bársonyszékeken még az utolsó pártállami kormány tagjai ültek, s a minisztériumok átadására csak a következő hetekben került sor. Orbán disszonáns föllépése – főleg Antall másnapi szellemes riposztjai után – sokak számára kamaszos lázadásnak tűnhetett. A Fideszes frakcióvezető nyilván demonstrálni akarta, hogy egy korszak véget ért, ez már a demokrácia ideje: a kormány semmilyen kíméletre ne számítson az ellenzéktől. Föllépése azonban más következményekkel is járt. Az Antall-kormány megalakulása sokakat frusztrált akkoriban. Egyfelől azért, mert a demokratikus rendszerváltozás, illetve a szabad választások nyomán nem ők (az övéik) alakíthattak kormányt; másfelől hogy minderre egyáltalán sor került, s hogy nekik távozniuk kellett. Ám a rendszerváltozás történelmi pillanataiban többé-kevésbé mindenki átérezte: itt nem sima kormányvál79 80

Antall József országgyűlési beszédei. Szerk.: Pálmány Béla. Budapest, 1994. Atheneum Nyomda Rt. 13-14. o. Idézi. Debreczeni József: Az új miniszterelnök. 108. o.

A kisiklás 59

tás zajlik, hanem egy diktatúra után egy új parlamentáris demokrácia indul útjára. Orbán azonban megadta a jelet, a bátorítást, az ösztönzést: nem kell itt félni meg óvatoskodni. Ebben a parlamentben ezzel a kormánnyal így is lehet, sőt így kell beszélni! Előbb csak hallgatták: szdsz-esek, mszp-sek; a karzaton ülő meghívottak, a sajtó munkatársai. Ott ültem átellenben velük. Láttam az arcukat, a szemüket, ahogy hitetlenkedő örömmel egymásra néztek. Hallod? Hallod miket mond nekik a Viktor? Meghökkenést és felszabadulást mutattak ezek az arcok. Előbb mosolyra húzódtak, majd szétterült rajtuk a nevetés, s aztán tapsra verődtek a tenyerek is. A Fidesz frakcióvezetője, ez a roppant tehetséges és bátor fiatalember egy nappal az új, demokratikus kormány megalakulása előtt megütötte a kezdő hangot. Azt a hangot, amelyen hamarosan teljes erővel megszólalt a politikában, a médiában, az egész magyar közéletben a nagy balliberális-posztkommunista kórus. Az 1990. május 22-i parlamenti beszéd hasonló lélektani fordulópont volt, mint az egy évvel korábbi, 1989. június 16-i Hősök teri. Csak épp ellenkező előjellel. Orbán akkor a hamis megbékéléssel, a kegyeleti aktus örve alatt zajló állampárti hatalomátmentéssel fordult szembe: előmozdítván a demokratikus rendszerváltozást. Most – a demokratikus rendszerváltozás beteljesülésekor – az új kormány beiktatását övező ünnepélyesség ellen lázadt föl, s ezzel akaratlanul is azt a szellemiséget segített kiszabadítani a palackból, amely – mint végül kiderült – négy éven át az utódpárt hatalomba való visszatérésén munkálkodott. A Fidesz frakcióvezetője az egész parlamenti ciklusban a liberális ellenzék vezére maradt. Az épp aktuális pártpolitikai konstellációhoz igazodva, váltakozó erővel és intenzitással bírálta, támadta, gúnyolta az MDF-et, a jobboldali koalíciót, valamint annak kormányát és miniszterelnökét. Mivel ezen idők emléke (főleg a jobboldalon, Antall volt politikustársai és hívei körében) azóta a feledés homályába merült, nem árt felidézni egy-két mozzanatot: „Magyarországon ma nincs felelős kormány… Magyarországon ma nincs koalíciós kormányzás… Az Antall-kormány gyengesége a demokrácia jövőjét fenyegeti… Az MDF számára Antall a Messiás… Ebben a légkörben Antall József nemcsak egy személyiség Magyarország demokratikus választások eredményeként hatalomra jutott miniszterelnökeinek – remélhetőleg – végtelen sorában, hanem maga a Pótolhatatlan, az Egyedül Lehetséges, aki elvezeti népét, akit tehát vakon követni kell.”81 „A Fidesz parlamenti frakciójának szilárd meggyőződése, hogy a kommunizmus túlélését Magyarországon ma nem az jelenti, hogy néhány vállalatvezető és bankelnök a helyén marad, esetleg egy-két nyolcvanéves kommunista gazembert nem állítanak bíróság elé, vagy uram bocsá' nem kerülnek Kónya úr kést szorongató rajongóinak kezei közé… Sokkal inkább az, hogy a kormány oly módon akarja a… költségvetést elfogadtatni az Országgyűléssel, ahogy ezt harminc évig a kommunisták tették: lényegében ugyanolyan szerkezetben, ugyanolyan szemléletben és ugyanannyi idő alatt.”82 „A Zétényi-Takács-féle indítvány oly mértékben sérti az alkotmányt, és sért bizonyos nemzetközi jogelveket is, hogy… itt szó sincs semmiféle igazságtételről. Ez a törvény ugyanolyan MDF-es blöff, mint az expo.”83 81 82 83

Kövér László – Orbán Viktor: „A koalíció én vagyok". Magyar Hírlap, 1991. 12. 04. Orbán vezérszónoklata az 1992-es költségvetési vitában. In: Tiszta lappal. 527 o. „A kormánypártok lehetetlenné tennék az igazságtételt". Fekete Gy. Attila interjúja Orbán Viktorral. Népszabadság, 1991.11. 05.

60

A kisiklás

„Az MDF vezette keresztény-nemzeti koalíció a jelen és a jövő helyett a múltat részesíti előnyben, a felsőfokú képzettséget és a tudást nem tekinti értéknek, s ezeknél fontosabbnak tartja a kárpótlást és a régmúlt sérelmek orvoslását. Ezek a pártok fontosabbnak tartják az ingatlanok visszaadását az egyházaknak, mint az ezekben folyó képzés életben tartását… Sok kormánypárti úriember véli úgy, hogy miután mi nem szerezhettünk tapasztalatokat azokban az „emelkedett erkölcsű időkben”, amikor százezer szám küldték lágerbe vagy a Don-kanyar mellé meghalni az ártatlanokat, nem is érthetünk semmit a világ dolgaiból. Az MDF keresztény-nemzeti politikusai az elmúlt években folytatott politikájukkal azt üzenték meg a fiataloknak… fontosabb a ti jövőtöknél, hogy a következő választáson minden plébánián a keresztény-nemzeti koalíció mellett agitáljanak.”84 (Bár nem akartam kommentálni Orbán kijelentéseit, amelyek magukért beszélnek, mégis elengedhetetlennek érzem, hogy legalább az utóbbiakat szembesítsem néhány ténnyel. Az Antall-vezette koalíció, amely úgymond „nem tekinti értéknek a tudást és a felsőfokú képzettséget”, megalkotta az új közoktatási, a felsőoktatási és az akadémiai törvényt. 2300 új tanterem és 531 tornaterem építéséhez biztosított költségvetési támogatást. 1990 és 1993 között a nappali tagozatos egyetemi és főiskolai hallgatók száma 72 300-ról 107 000-re nőtt. A katasztrofális gazdasági helyzet – a 20 százalékkal zsugorodó GDP – ellenére a nemzeti össztermék oktatásra fordított aránya 4,87 százalékról 7,13 százalékra emelkedett.85 A kommunisták által elvett egyházi ingatlanok visszaadásának pedig törvényi feltétele volt, hogy az eredeti hitéleti, karitatív vagy oktatási tevékenység céljaira kaphatja vissza őket egykori tulajdonosa.) „Gondolkodásunk középpontjában az egyén, a szabad akaratú ember áll, nem pedig az emberek valamely közössége, valamely társadalmi csoport, osztály, esetleg az úgynevezett nemzet egésze.”86 „Összességében az MDF egy olyan elkorhadt, régi világot képvisel, ami soha nem fog többé Magyarországra visszatérni. A kormányzó pártok retorikájának üresen kongó pátosza, dagályos semmit mondása, görcsös nemzetieskedése idegen a Fidesz tagságától… Nekünk nem kell egy üveg kövidinka mellett búsonganunk, hogy tönkretették nemzeti érzéseinket… Nem érezzük, hogy izzadságos küzdelmet kellene folytatnunk magyarságunkért… Nem érezzük, hogy állítólag elveszett nemzeti tudatunkat úgy kellene egész életünkön át üldözni, mint Arthur király lovagjainak a Szent Kelyhet… Az MDF-kormány kétségbeesett igyekezete, hogy ideológiai gyámkodás alá vonjon mindenkit… annak beismerése, hogy a huszadik század végi modern társadalomtól idegen az a gondolatvilág, amellyel kéretlenül boldogítani akarják a nemzetet. Ebből fakad ideges és agresszív türelmetlenségük is. Ma már világosan látszik, hogy az MDF-kormány a társadalommal szemben keres politikai szövetségest az egyházakban. Szomorúan tapasztaljuk… hogy nem minden egyházi vezető ismeri föl azt a veszélyt, hogy az MDF ölelése halálos lehet az egyházakra… 84 85 86

Orbán Viktor: A fiatalok és a rendszerváltás. Népszabadság, 1991. 09 28. Debreczeni József: A miniszterelnök. 360 o. A Fidesz filozófiája. In: Tiszta lappal. A Fidesz a magyar politikában 1988 -1991. Szerk.: Bozóki András, Budapest, 1992. A Fidesz kiadása. 608. o.

A kisiklás 61

hibát követnek el, ha azok szolgálatába szegődnek, akik ideológiai átnevelő tábort akarnak csinálni Magyarországból… Az MDF-kormány… minden eszközzel megkísérli háttérbe szorítani a parlamentet… habozás nélkül semmibe veszi a parlamentarizmus legelemibb szokásait… túlteszi magát a Ház kétharmados törvényben rendezett szabályain annak érdekében, hogy kibújhassék az ellenzék kritikája, az érdemi vita alól.”87 (Ismét csak közbe kell vetnem: Orbán hasonló filippikái igaztalanok és méltánytalanok voltak mindenekelőtt a jogállamhoz és a parlamentarizmushoz minden körülmények között ragaszkodó, liberális kereszténydemokrata Antall Józseffel szemben, de az általa vezetett kormánnyal és párttal szemben is. Az avítt nacionalizmusra, az egyházakhoz fűződő fundamentalista viszonyra vonatkozó vádak az ún. „népi-nemzeti” szárnyra lehettek érvényesek: az olyan törekvésekre és figurákra, akiket Antall – Bíró Zoltántól Csurka Istvánig – előbb vagy utóbb kiszorított a pártból. Igazság szerint mindaz, amit a liberális Orbán ezekben a kemény beszédekben elmondott, jóval később válik érvényessé: azzal az antiliberális, populista, fundamentalista politikával szemben, amelyet másfél évtizeddel később – egykori önmagából teljesen kifordulva – ő maga visz majd!) „Antall Józsefet az 1990-es kormányalakítás során ásatag ideológiai szempontok vezették. Koalíciós partnereit ideológiai vonzalmak alapján… választotta ki, nem pedig aszerint, hogy kik alkalmasak a kormány előtt álló gyakorlati feladatok megoldására… Másik megfontolásként talán azt vette figyelembe a miniszterelnök, hogy egy ilyen koalícióban… megteremtheti azt a látszatot, hogy ő az egyetlen alkalmas politikus az ország irányítására. Ma… ez az illúzió szertefoszlott… Ma már nem lehet többórás, homályos, követhetetlen és álmos lassúságú körmondatokkal megnyugtatni a közvéleményt… Az ország ma kritikus állapotban van… A mai generációk a szocializmus örökségét nyögik… A jelenlegi kormány tehetetlensége már az utánunk jövő generáció jövőjét is beárnyékolhatja. „88 (Ez a temetési beszéd folytatása! A „hatodik koporsóban” ott az '56 után született nemzedékek boldogulásának esélye feküdt, amit a több mint három évtizedes kommunista kormányzás semmisített meg. Az Antall-kormánynak – demokrácia ide vagy oda – Orbán szerint tizedannyi idő: három év sem kellett ahhoz, hogy már a következő generáció jövőjét is veszélyeztesse!) Antall József halálának első évfordulóján (ekkor már Horn Gyula a miniszterelnök) a Magyar Televízió emlékműsort sugárzott az első szabadon választott miniszterelnökről. Az emlékezők sorát (az ellenzékben maradt) Orbán Viktor zárta. Akkor már így beszélt Antallról: „Majd egyszer meg fogják írni a magyar értelmiség történetét is 1989 és 1994 között. És meg fogják írni azt, hogy az értelmiség különböző csoportjait mennyiben terheli felelősség azért, hogy Magyarország arra az útra kényszerült, amelyen ebben a pillanatban halad… És amikor ezt a könyvet írják, akkor ebben külön fejezet szerepel majd arról, hogy Antall József megítélésének eltorzítása milyen káros volt az ország számára. 1990 és 1994 között ezek a méltánytalanság évei is voltak… Antall József élete szempontjából bizonyosan így volt ez.”89' 87 88 89

Orbán Viktor beszéde a Fidesz pécsi kongresszusán, 1992. február 7. In: Kéri: Orbán Viktor 180-183. o. Beszéd a Corvin moziban 1992. október 8-án. In: Kéri: im. 190-197 o. Idézi: Debreczeni József: Orbán Viktor. 109 o.

62

A kisiklás

Szép, igaz és pontos mondatok. De a még nagyobb pontosság és igazság kedvéért tegyük hozzá: ha egyszer tényleg elkészül az a bizonyos könyv, amiről Orbán beszélt, akkor ebben – a méltánytalanságokat és a felelősöket számba vevő fejezetben – külön meg kell majd emlékezni Orbán Viktorról. Akit a rendszerváltozás utáni első kormánnyal és annak miniszterelnökével szembeni kíméletlen föllépései miatt olyannyira kedveltek annak idején a szóban forgó baloldali liberális értelmiségi körök. Akinek ott nagy respektje és remek sajtója volt. Egészen addig, amíg 1992 őszén, a Demokratikus Charta kapcsán, nem váltott pozíciót és irányt. * Mielőtt ezt megvizsgálnánk, a kép teljessé tétele érdekében feltétlenül érintenünk kell még egy kulcsfontosságú epizódot az első ciklus elejéről: a taxisblokádot. Orbán és a Fidesz viselkedése példamutató volt azokban a napokban. Ahogy az egy demokratikus ellenzéki párthoz illik: a metszően éles kormánykritikát képesek voltak egyeztetni a parlamentáris berendezkedés és a jogrend melletti határozott kiállással. Orbán Viktor kimondta ugyan, hogy „a kormány hazudott”, de ez számára korántsem volt elég ok annak erőszakos megbuktatásához. Az SZDSZ-szel ellentétben nem hívta föl pártja összes szervezetét, hogy támogassák a torlaszépítő taxisokat. Különbséget tudott tenni a jogtipró diktatúra ellen kirobbant forradalom és a demokratikus renddel szembeforduló lázadás között: 1990 októberét nem keverte össze 1956 októberével. (Később rutinszerű gyakorlattá válik nála az ilyen blaszfémia, a legdurvábbat 2006 őszén követi el). 1990. október 26-án, az országot megbénító blokád második napján Orbán Mosonmagyaróváron mondott beszédet, amelyből érdemes hosszabban idézni: „1956-ban az utcai küzdelem volt az egyetlen megoldás és lehetséges választás, de ma, harmincnégy évvel a forradalom után ez katasztrofális lenne. Aki ma az életkörülmények gyors javulását ígéri, hazudik. A választás ma úgy áll előttünk, hogy vagy az ország talpra állítása rendezett keretek között és a demokratikus intézmények megerősítése révén, vagy az utcát elöntő fékezhetetlen és jogos indulatok okozta zűrzavar. Aki ma az utcai megoldás mellett van, az akaratlanul is a demokratikus intézmények ellen van. Mindenkinek tudnia kell, hogy ha a szociális elégedetlenségből és bosszúból táplálkozó népharag esetleg elsöpörné a kormányt és a parlamentet, akkor egyúttal a demokráciát is elsöpri. Ha szembefordulunk a többpárti parlamentáris demokrácia intézményeivel, akkor helyette valami más fog következni Magyarországon. A huszadik század történelme arra tanít bennünket, hogy a parlamentáris demokráciánál csak rosszabb megoldás létezik, hogy a parlamentáris demokrácián kívül minden más rendszer szükségszerűen vezet az egyén szabadságának elvesztéséhez, elnyomatáshoz… véres megtorlásokhoz.”90 (Ismét kénytelen vagyok jelezni: ezek a veretes mondatok újra érvényessé és időszerűvé válnak – mindazon törekvésekkel szemben, amelyeket a szónok később, különösen 2006 után képvisel majd.) 90

Kéri: Orbán Viktor. 156. o.93.

A kisiklás 63

Mielőtt újra fölvennénk a korábban elejtett szálat: a Fidesznek a Charta elutasításához kapcsolódó 1993-as politikai iránymódosítását, térjünk ki arra a mozzanatra, amely Orbánék önképében mára az egyetlen konstans tényező, az egyedüli elvi-politikai fundamentum maradt: az ún. kommunista-ellenességre. A rendszerváltozáskor ennek bátorsága és pimaszsága volt az egyik specifikumuk. Ám '89-90 fordulóján már az SZDSZ vitte a prímet, extrémitásig fokozva az antikommunista kampányt, a Fidesz ekkor a másodhegedűs szólamát játszotta, inkább szellemesen, mint fenyegetően. '94-ben aztán már a jobboldal képviselte a kommunista-ellenes törekvéseket, Orbánék hozzájuk zárkóztak föl az utolsó hetekben. Ám a kettő között – épp félidőben – érintés közelbe került egymáshoz az utódpárt és a Fidesz. Orbán 1992-ben ilyeneket mondott: „A félreértések elkerülése végett szeretném leszögezni, hogy a baloldali, a szocialista kifejezés nem szitokszó, a szocialista politikai gondolkodás és gyakorlati politika számunkra nem az ördögtől való.”91 „Volt olyan idő, amikor még bíztunk abban, hogy a kormánykoalíció pártjai akár korszerű konzervatív erőkké válhatnak. A kommunisták utódpártja, az MSZP esetében gondolataink épp ellenkező utat jártak végig… Semmi esélyt nem láttunk arra, hogy egy korszerű szociáldemokrata párt felé vennék az irányt. Az eltelt másfél év alatt azonban odáig fejlődtek a dolgok, hogy talán már a következő választási ciklusban hiteles szociáldemokrata párttá válnak. A magyar demokrácia stabilitása érdekében úrrá kell lennünk rossz emlékeinken.”92 Ezt nem lehet félreérteni: 1992-ben Orbán és a Fidesz számára koalíciós partnerként sem az MDF; sem a KDNP sem az FKGP nem jöhetett szóba. Az MSZP: igen. Akkor még olybá tűnt, a remélt koalícióban Orbán pártja játszotta volna a főszerepet, és a gyengélkedő SZDSZ mellett – szükség esetén, vékony legitimációjú kis pártként, szerény harmadikként – helyet kaphattak volna az egykori kommunisták is. (Mint tudjuk, másfél évtizeddel később pár arra hajlamos képviselőjük – Szűröstől Pozsgayig – meg is találja majd Orbán sleppjében a maga jól megérdemelt és megszolgált helyét.) * Ám a '92-es számításokat még abban az évben fölborították azok a folyamatok, amelyeket Csurka hírhedt politikai röpirata s az arra adott válasz, a Demokratikus Charta katalizált. Az a félig értelmiségi, félig pártpolitikai mozgalom, amely egy népfrontos jellegű, antifasiszta összefogás keretében, óriási médiatámogatással tető alá hozta a liberálisszocialista együttműködést. Csurka okán-ürügyén – valójában a kormányzó jobboldal: Antall ellenében. Orbán egy évvel később így írta le a történteket. „Ez az időszak a Demokratikus Charta tetőpontja. Az SZDSZ értelmiségi holdudvarának politikai befolyása iszonyatos mértékben felerősödött, és az a szocialista orientációjú, illetve baloldali liberális értelmiség, amely… a két párt vonzáskörében nagyon erősen összeért… óriási nyomás alá helyezte a magyar politikai életet… 91 92

Beszéd a Corvin moziban. Kéri: im. 196. o. Beszéd a pécsi kongresszuson, Uo. 188. o.

64

A kisiklás

A Charta március 15-i összejövetele… alkalom volt arra, hogy a Szocialista Párt végre március 15-i hagyományokat grundoljon maga alá, mert neki korábban nem volt ilyen… Vöröslöttek a szegfűk. Arra volt jó, hogy Horn Gyula vezetésével a Szocialista Párt derékhada március 15-én fel tudjon vonulni azokkal együtt, akik a nyolcvanas években velük szemben szoktak felvonulni… Lehet úgy befolyásolni a politikai közhangulatot, hogy a politikai erők szinte kész helyzet előtt találják magukat, mert olyanfajta kézenfekvő, szükségszerű és elementáris igényként fogalmazódik meg az ellenzéki egység, hogy az azzal való szembefordulás az egységbontó szerep elvállalását jelenti… Ezzel a politikai koncepcióval mindenképp szembe kellett fordulni.”93 Orbán tehát nem volt hajlandó csatlakozni a baloldali népfronthoz. Elég önbizalmat, erőt és támogatottságot érzett ahhoz, hogy saját politikai alternatívát állítson a Chartával szemben: a liberális centrumot. 1993-ban – még mindig az erő pozíciójából – szövetségre kényszerítette az SZDSZ-t (pontosabban csak arra, hogy az ne kötelezze el magát formálisan az MSZP mellett). A debreceni kongresszuson egyúttal meghirdette a Fidesz új politikai irányvonalát az addig a baloldalon és pragmatikusan képviselt liberalizmus nemzeti alapra helyezésével. A Charta révén beindult folyamatok azonban erősebbnek bizonyultak a Fidesz törekvéséinél. Orbán pártja folyamatosan gyengült, az MSZP és az SZDSZ pedig erősödött. Jöttek a botrányok: az MDF-fel közös székházügy lelepleződése, a fodorista ellenzék fölött aratott – valójában pirruszi – győzelem, a baloldali sajtó pálfordulása és Fidesz-ellenes kampányai. Az események logikája végül az MSZP-vel szembeni konfrontáció, illetve a kormányzó jobboldalhoz való közeledés felé vitte Orbánékat. A végkifejlet az 1994-es választásokon elszenvedett katasztrofális vereség, az MSZP elsöprő győzelme, továbbá az SZDSZ viszonylagos jó szereplése volt. Mindezek alapján úgy summázható Orbánék első ciklusbeli politikai hullámvasút-utazásának története, hogy a szédítő emelkedés döntően az MDF-ellenességnek, az Antallkormánnyal szembeni kőkemény ellenzékiségnek volt köszönhető; a zuhanásba torkolló lejtmenet pedig az ugyanezekkel szembeni megengedőbb magatartásnak, illetve a politikai karanténból kiszabadult szocialistákkal való szembefordulásnak. A kép természetesen árnyalható volna. Számos tényezőre lehetne még rámutatni (idővel sort is kerítünk néhány dologra), de a lényeg ebben rejlett. A pártpolitika közvetlen világától kissé távolabb lépve: a Fidesz által az első ciklus jó részében megjelenített értékvilág, szemlélet, mentalitás, érzület és stílus nagymértékben harmonizált azzal az értékvilággal, szemlélettel, mentalitással, érzülettel és stílussal, amely a politikai rendszerváltozás utáni posztkádári magyar társadalom elsöprő többségének sajátja volt. Ezekben az években mindezt Orbánék fejezték ki a pártpolitika szintjén. Sokkal inkább, mint a megvert MSZP. És sokkal inkább, mint az erősen ideologikus, egy szűk értelmiségi réteg sajátos liberális identitását magán viselő, válságról válságra bukdácsoló SZDSZ. 93

A cselekedetek következményeit kell mérlegelni". Mihancsik Zsófia interjúja Orbán Viktorral. Mozgó Világ. 1993. 10. 30 42. o.

A kisiklás 65

Orbánék kárpótlás ügyében elfoglalt cinikus pragmatikus álláspontja tökéletesen megfelelt a posztkommunista felfogásnak. A vallás, a hitoktatás, továbbá a felekezeti iskolák kérdésében tanúsított elutasító magatartásuk pedig annak az alacsony röptű, szekularizált szellemiségnek, ami a négy évtizedes ateista kurzus nyomán visszamaradt. A múlt szimbólumaival, a nemzeti érzés idejétmúltnak érzett gesztusaival szembeni tiltakozásuk (pl. a kivonulás a trianoni megemlékezésről) hasonló okok miatt talált kedvező fogadtatásra. Sűrűn hangoztatott pragmatizmusuk, a gazdaság működőképességét mindennél fontosabbnak tekintő gondolkodásuk is annak az uralkodó közfelfogásnak volt rokonszenves, amely a kádári évtizedek során az anyagi gyarapodást és a tárgyi javakat messze a lelki, szellemi és morális értékek fölé helyezte. A politikai rendszerváltozást követő átmeneti időkben mindezek összeegyeztethetőek voltak a Fidesz antikommunista profiljával. Érdekes adalékul szolgál e technokrata felfogás megítéléséhez Bill Lomax94 kritikája, aki az ellenkező oldalról kifogásolta az értékek iránti elkötelezettség hiányát Orbánék politikájában: „Bizonyos szempontból a Fidesz valóban a yuppie-kra kezd hasonlítani. A yuppie itt nem az ifjú milliomost jelenti, hanem azokat a fiatalembereket, akik inkább magának a sikernek a kedvéért törekszenek személyes sikerre, és nem annyira elkötelezettek a célok és az értékek felé.… A Fidesz hasznot húz a politikai eszmék iránti közutálatból… Jó lenne, ha… nyilvánvalóvá tenné, miben hisz, és mi ellen van… Ez a technokrata szemlélet könnyen átcsúszhat az autoritarizmus új formájába.”95 Mindezt 1991-ben vetették papírra! Orbán rendkívüli tudatossággal akart megfelelni a közvélemény elvárásainak – és a meggyőződése szerint már a következő ciklusban reá váró miniszterelnöki szerepnek. 1992-től egész habitusa megváltozott. Beszéde lelassult (a Fidesz vezetői közül többen is logopédushoz jártak), gesztusai visszafogottabbakká, megfontoltabbakká váltak. Átalakult a hajviselete és az öltözködése. Egy idő után azt kellett észlelni, hogy a korábban hosszú hajú, rendszerint borostás, olykor szakállas, lezserül öltözködő fiatalember újabban fazonra nyírt, jól fésült frizurát visel, mindig frissen borotvált, továbbá kifogástalan szövetű és fazonú – ráadásul mellényes – öltönyt hord. (Másfél évtizeddel később, 2005-ben hasonló gyors átváltozáson megy majd keresztül, amikor a populista vezér jelmezében, amolyan vidéki népfiként, valóságos falusi elviszpreszliként lép a színre – ám a választási siker ezt követően is elmarad.) De térjünk vissza 1992-93-ba, amikor rohamos gyorsasággal változott a politikai konstelláció. Ezt Orbán nem érzékelte eléggé. Pontosabban érzékelte, de túlbecsülte saját képességeit, lehetőségeit és erőforrásait. Az előző esztendők elkényeztették őt ebben a tekintetben. Túlságosan megnövelték az önbizalmát és az ambícióit. Addig remekül úszott a politikai árral, egyre előrébb jutott, sőt az élre került. 1992-től azonban – még nagyobb erővel tempózva – megpróbált fölfelé úszni a közben megáradt és új irányt vett folyón: szemben az árral.

94

A magyar politika iránt érdeklődő, az 1956-os forradalomról korábban könyvet író brit történész arra a körkérdésre válaszolt, amelyet az akkori nyitottság jegyében a Fidesz maga intézett neves közéleti személyi ségekhez, tudakolván azok vélekedését a pártról. A válaszok elsöprő többsége persze pozitív volt – Lomax a szabályt erősítő kivételek közé tartozott. 95 Bozóki (szerk.): Tiszta lappal, 755 – 756. o.

66

A kisiklás

Azért nem csatlakozott a Chartához, mert rájött, hogy az keresztezi céljait. De nem mérte föl, milyen hatalmas erőkkel fordul szembe. Azért ment bele az MDF-fel közös székházeladásba meg az ezzel összefüggő Simicska-Varga-féle kétes pártfinanszírozási tranzakciókba (ezekre nemsokára részletesen kitérünk), mert bármi áron elő akarta teremteni a győzelemhez szükséges pénzt pártja számára. Ám itt sem tudta fölmérni, milyen politikai kockázatokat vállal. Azért nyitott a nemzeti értékrend felé, mert úgy ítélte meg az adott pillanatban tévesen –, hogy e nélkül a Fidesz nem válhat győzelemre és kormányzásra alkalmas néppárttá. Nem érzékelte, hogy – az akkori közhangulatban, az akkori médiaviszonyok között – többet veszít ezzel, mint amennyit nyerhet. Azért vágott bele pártja szervezeti átalakításába is, mert fölismerte, hogy az e nélkül nem alkalmas a kormány hátteréül szolgálni. Ám az ennek nyomán támadt feszültségekkel és veszteségekkel (Fodorék kiválása) nem kalkulált. Azért nyitott az MDF felé, és zárt az MSZP irányába, mert azt hitte, hogy az utóbbi kormányzását csak az előbbivel együtt működve lehet megakadályozni. Kiderült: ez súlyos tévedés. Végül már csak az MSZP elsöprő győzelmét akarta elhárítani. Nem ismerte föl, hogy erre sem ereje sem esélye, sőt kontra produktív, amit tesz. Pedig sokan figyelmeztették. A pártellenzék megmaradt tagjai, a tanácsadók, még a választmány is. Hogy nem szabad az MSZP-t támadni, a „kötelékben repülő káderekről” meg a posztkommunista restauráció veszélyéről beszélni. Orbán nem hallgatott rájuk, ő és társai nem fogták föl, nem értették meg (a mai napig nem merik maguknak bevallani), hogy első ciklusbeli mesés politikai sikereiket annak a posztkommunista közegnek köszönhették, amelyik rendkívüli mértékben honorálta az ő „modernségüket”, de főként az antalli politikával szembeni pimasz bátorságukat. Ez a közeg – sajtó és publikum – azonban iszonyatosat csalódott bennük, mikor azt látta, hogy ezek a fiúk nem olyanok, mint amilyeneknek látszottak (amilyeneknek látni akarták és láttatták őket), és mindannak az ellenkezőjét kezdik csinálni, amiért eddig olyannyira szerethetőek voltak. A rendszerváltozásban csalódott tömegek az első ciklus végére már visszavágytak a kádári „aranykor” nosztalgikusan megszépült, biztonságos világába. S e vágyaikat Hornék által látták valóra válthatni. Aki pedig a kampányban a szocik ellen lépett föl, az maga alatt fűrészelte a fát. Orbán utólag a politikai elveihez való ragaszkodással, a saját politikusi arcélét meghatározó antikommunizmussal indokolta a '94-es kampányban vitt szerepét. A vereség utáni kongresszuson arról beszélt, hogy a Fidesznek az adott helyzetben két választása maradt: vagy felszáll a „varsói gyorsra”,96 s ezzel tovább növeli annak mozgási energiáját (ahogy az SZDSZ tette), vagy megpróbálja feltartóztatni (és elébe fekszik, mint a Fidesz). Az allegória sántít: az SZDSZ nem szállt föl az MSZP vonatára. Nem kötöttek választási szövetséget, nem működtek együtt, sehol senki sem lépett vissza a másik jelöltje javára, ilyesmi akkor még föl sem merült. Az SZDSZ egy harmadik lehetőséget választott: a sínek mellett maradt. A kampányban nem foglalkozott a szocialistákkal. Csak a kormányt, az MDF-et támadta. Kizárólag a saját választási sikerével, a szavazatmaximálással törődött. Aztán a választások nyomán kialakult helyzetben koalícióra lépett az MSZP-vel.

96

A rendszerváltozás előtt szovjet uralom alatt álló posztkommunista országokban ekkortájt sorra nyerték a választásokat a kommunista utódpártok, és tértek vissza – immár demokratikus úton az immár demokratikus – hatalomba. Ez elsőként Lengyelországban történt meg: innen a „varsói gyors" elnevezés.

A kisiklás 67

Nem állítom, hogy ez különösebben elvszerű vagy rokonszenves politika lett volna. De eredményes volt. A Fidesz megtehette volna ugyanezt. Békén hagyja a szocikat, és csak a kormányt támadja. Ez esetben nem következett volna be a kampányfinisben a rohamos szavazatvesztés. S ha több voksa – következésképp több mandátuma – lett volna a Fidesznek, kevesebb lett volna az SZDSZ-nek, tán az MSZP-nek is. Aligha lett volna meg a kétharmaduk. Félreértés ne essék: e sorok írója máig emlékszik arra a jó érzésre, amit annak idején érzett a Fidesz elnökének az 1994-es kampányban mutatott karakán anti-posztkommunista kiállása nyomán. Utólag is megállapítható, hogy Orbán akkor bátran, őszintén és elvszerűen politizált. De rosszul. Érzelmi alapon, ha tetszik, amatőr módon. Mert a politikus tetteit nem a szándék, hanem az eredmény minősíti. A Fidesz választási eredménye pedig katasztrofális lett. Orbán Viktor 1990 és 1994 közötti politikai pályaíve arra a roppant tehetséges, ámde kellő rutinnal nem rendelkező kártyáséra emlékeztet, aki a maga kevés pénzével leül az asztalhoz, és a kezdeti fantasztikus lapjárás, no meg a maga vakmerő és briliáns játéka folytán egyre csak nyer. Közel kerül ahhoz, hogy megüsse a bankot. És többé nem tud szabadulni a nagy nyeremény bűvöletéből. Akkor sem, amikor megváltozik a lapjárás. Amikor már vesztésre áll. Nem akar megelégedni egy még mindig tekintélyes summával, továbbra is az egészet akarja. A bankot, ami karnyújtásra volt tőle. A vesztes partik után is görcsösen tartani próbálja a tétet. Egyre nagyobb kockázatot vállal, mindenét ráteszi a következő kártyákra, de egyre rosszabb lapok jönnek. S a játék végén ott ül kifosztva, csalódottan, mert annyija sem maradt, amennyivel elkezdte. Orbán első ciklusbeli pályaívét a rendkívüli tehetséggel és merészséggel megáldott-megvert ifjú bűvészinaséval is illusztrálhatjuk. Aki megérezvén, hogy hatalma van bizonyos erők fölött, egyre merészebben mondogatja a varázsigéket, amelyekkel – akaratlanul – segít föléleszteni és kiszabadítani a palackból egy már halottnak hitt szellemet: a posztkommunizmusét. S amikor látja, mekkorára nőtt, amikor rádöbben, milyen hatalmas, akkor szembeszáll vele. Megpróbálja visszagyömöszölni a palackba, de ehhez már nincs hatalma: a szellem fölkapja őt, s a földhöz teremti. Ezt a négy évet nem lehetett könnyű feldolgozni. S ha fel is lehetett, a szédítő emelkedést követő rettenetes zuhanás misztikus emléke örökre megmaradt Orbánékban. Rögzült bennük az ellenük forduló, őket a mélybe taszító ellenséges erőkkel szembeni reváns-, sőt bosszúvágy. Az SZDSZ-szel szemben. Az általuk mozgatott belső árulókkal szemben. A baloldali liberális értelmiséggel, a véleményformálókkal és általában a sajtóval szemben. Az őket legyőző posztkommunistákkal szemben.

Küzdelem az SZDSZ-szel és a sajtóval A történetnek – valamint Orbán és a Fidesz mentalitásbeli és ideológiai-politikai fejlődésének, egész további sorsának – sajátos színezetet ad a szabad demokratákhoz főződő viszonyuk. Ez is ekkor, ebben a ciklusban romlott meg véglegesen és visszavonhatatlanul. Az SZDSZ ennek során, illetve ennek lezárultával vált szoros szövetségesből mitikus ellenséggé. 68

A kisiklás

Az előzmények ismertek. A demokratikus ellenzék prominensei meghatározó szellemi befolyással voltak a szellemi-politikai értékvilágukat tekintve „üres lappal” indult, zömmel elsőgenerációs, vidéki szakkollégistákra. Ez a liberalizmus jegyében fogant szellemi keresztapaság a Fidesz megalakulását követően, majd a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon, de különösen az utóbbit lezáró közös népszavazási akció során szoros politikai szövetséggé változott. A választási kampány viszont már az SZDSZ-szel szembeni önállósodás és a saját politikai identitás erősítése jegyében zárult. A két párt kapcsolatát ambivalenssé tette egyfelől a Fidesz generációs jellegéből – és Orbán karakteréből – adódó erős emancipálódási vágy, másfelől az „idősebb testvér” részéről gyakran megnyilvánuló lekezelő, lesajnáló, beolvasztó attitűd. A szövetségesek viszonya az MDF-SZDSZ-paktum nyomán hidegült el igazán, amikor is a szabad demokraták – politikai szempontból érthetően és racionálisan – kihagyták a megállapodásból (s az ott realizálható politikai haszonszerzésből) a fiatal demokratákat. Orbánnak a tárgyalásokról se volt tudomása, azok tényéről és eredményéről nem is Kis Jánostól, hanem Antall Józseftől értesült először.97 Innentől a közös elvek, a „politikai barátság” helyett a jól felfogott érdekek határozták meg a viszonyt, amit az önkormányzati választások után egyértelműen a szabad demokraták tudtára adtak Orbánék. Demszky főpolgármesterségét csak szigorú politikai ellentételezés fejében támogatták, koalícióra lépni pedig még így se voltak hajlandók az SZDSZ-szel. 1991-92-ben másféle értelemben is új alapokra helyeződött a két párt kapcsolata. Az addigi erőviszonyok megfordultak: a Fidesz tartós politikai offenzívába került, támogatottsága a sokszorosára nőtt; miközben az SZDSZ komoly identitásproblémákkal és súlyos vezetési válsággal küzdött. A két párt kapcsolata tartósan elhidegült, egymás riválisaivá lettek. Ezt a konstellációt robbantotta föl a Demokratikus Charta, amely – mint láttuk – új dinamikát és irányt adott a politikai folyamatoknak; megváltoztatta a pártok addigi pozícióját, mozgásterét, médiabeli és társadalmi támogatottságát. A trend ismét megfordult: az SZDSZ újra fölszálló, a Fidesz pedig leszálló ágba került. (A trendek végeredményét persze még nem lehetett látni, Orbánék súlya jó ideig, legalább 1993 őszéig nagyobb volt a szabad demokratákénál.) Sajátos helyzet alakult ki. Mint láttuk, a Fidesz elutasította a Chartában való közvetlen részvételt, csakhogy 1992 végén nélkülük még elképzelhetetlen volt a baloldali ellenzéki összefogás sikere. Orbánék politikai és morális tekintetben ekkor voltak a csúcson, a Charta – illetve az SZDSZ és az MSZP – számára nélkülözhetetlennek tűnt az a társadalmi támogatottság, amit ők a magukénak tudhattak. Ekkor és emiatt indult be az a masszív szellemi-erkölcsi nyomásgyakorlás a nyilvánosság különféle színterein, amiről Orbán korábban idézett szavai beszéltek. Amelynek során a sajtóban meghatározó pozíciókkal rendelkező balliberális értelmiség tematizálta a közéletet, értelmezte a politikai folyamatokat, és igyekezett megszabni azok irányát. A nyomás akkor vált meghökkentő erejűvé – a Fidesz és a sajtó addigi harmonikus viszonya pedig háborús jellegűvé –, amikor a Fidesz debreceni kongresszusa 1993 áprilisában elnökké választotta Orbánt, és elfogadta a párt – balos népfrontpolitikával szem97

Orbán Viktor személyes közlése. Lásd: Debreczeni: Orbán Viktor, 153. o.

A kisiklás 69

bemenő – nemzeti liberális irányultságát. A következő hónapban – a Népszabadság és a Magyar Hírlap azonos napon közölt leleplező cikkei nyomán – kirobbant a székházbotrány. Hatása messze gyűrűző volt, és valósággal megrengette a Fidesz morális, majd politikai pozícióit is, hisz „az MDF-es kormánnyal való titkos együttműködésen” kapták Orbánékat. Ezzel egy időben éleződött ki és kapott a belső pártviszonyokon túlmutató jelentőséget az a konfliktus, amely az orbáni pártvezetés és a vele szemben alternatívát mutató Fodor Gábor-féle ellenzék között érlelődött. Némiképp leegyszerűsítve: miután a balos véleményformálóknak be kellett látniuk, hogy Orbánékat nem tudják maguk felé hajlítani, látványosan Fodort kezdték támogatni. Még jobban sztárolták, valósággal ajnározták, ráadásul kifejezetten Orbánnal szemben. Fodorék – nem minden alap nélkül – egyre inkább úgy tűntek föl Orbánék szemében, mint akik a saját pártjuk érdekével szemben is hajlandók képviselni bizonyos érdekeket. Az SZDSZ-szel, a pártellenzékkel és a szóban forgó értelmiséggel vívott harc így összefonódott. A sajtóbeli nyomásgyakorlás természetéről, intenzitásáról és kendőzetlen nyíltságáról sokat mondanak az alábbi – akkoriban tipikus – szövegek: „Nyugi, fiúk. A sajtó mindig visszabeszél, mindig az övé az utolsó szó. Ezen nem tudtok változtatni… Bele kell törődnötök, s jobb még most, mint a választások után.”98 „Orbán ne akarja leváltani a sajtót, ne óhajtson irányelveket adni, ne szamárkodjon, hiszen úgyis az újságírók az erősebbek. Higgadtan mérlegelve a Fidesz vezetőinek is tudniuk kell, hogy hihetetlen népszerűségükben komoly szerepe van a sajtó szeszélyes hatalmának, melynek nem egy munkatársa – mintegy kilencven százaléka – pár éve egyszerűen beleszeretett néhány fiatalemberbe. Csakhogy ugyanúgy ahogy el kellett fogadniuk a népszerűség rokonszenvhullámát, ugyanúgy le kell nyelniük, ha kiszerettek belőlük.”99 A Magyar Narancs (ez eredetileg a Fidesz újságja volt: felelős kiadó egykor Kövér László) egyike azoknak a lapoknak, amelyek a legkeményebben fordultak szembe Orbánékkal. A frissen megválasztott pártelnököt rendszeresen „Orbán Viktor vezér és kancellárként emlegették, a Fideszt „Viktor-jugend”-ként, s szerintük „a párt belső purgálásainak története az SZK(b)P történetének fordulatait idézi”.100 A Népszabadság – a maga példányszámában – szemlét közölt ezekből. (Orbánék valóban kemény eszközöket alkalmaztak politikai ellenfeleik kiszorítására. Ám ezek többségi szavazások révén realizálódtak – ellentétben a Sztálin pártjában zajló tisztogatásokkal, ahol egy idő után azonnali tarkólövéssel iktatták ki a nem kívánatos ellenfeleket, illetve barátokat.) Orbán nem fogadta meg a „jó tanácsokat”, amelyek, lássuk be: valójában durva és nyílt politikai fenyegetések voltak. Erősnek hitte magát és pártját, ezért felvette a kesztyűt: „Magyarországon az újságírók tekintélyes része nem gondolja úgy, hogy tudósítani kell az eseményekről, hanem a politikai koncepcióját akarja érvényre juttatni, a politikát kívánja alakítani.”101 A tízszeres, százszoros erejű viszontválasz persze nem maradt el. A balliberális médiakórus hatását és magabiztosságát egyre növelte a tény hogy a Fidesz támogatottsága és Orbán 98 99

Sükösd Miklós: A Fidesz és az értelmiség. Magyar Narancs, 1993. 07 29. György Péter: Elveszett illúziók. HVG, 1993.10. 02.

100 101

Idézi: Debreczeni: Orbán Viktor 237 o. Orbán mindezt ráadásul a kormánypárti Pesti Hírlapban nyilatkozta. Idézi: Debreczeni József: A Fidesz és a sajtó Magyar Nemzet, 1993.10. 26.

70

A kisiklás

népszerűsége hónapról hónapra csökkent. Pallagi Ferenc, a Népszava szerkesztője már így fogalmazott: „a kemény a mindentudó, a kétségek nélküli politikus nem élhet meg sokáig: vagy diktátor lesz belőle – ezt talán Orbán Viktor sem akarja –, vagy eltűnik a süllyesztőben.” (Ma konstatálható: nem tűnt el…) Pallagi egyenesen így oktatta Orbánt: „a saját érdekében respektálja” az újságíró véleményét, „mert az a köz véleményét tükrözi”: az újságíró „a demokratikus közakarat tolmácsolója”, a politikusnak tehát igazodnia kell a szavaihoz.102 Ez igazi gyöngyszem volt, melyben ott ragyogott az akkori idők sajtóját átható szellemiség egész bizarr öntudata: az újságíró, mint néptribun, mint a demokrácia letéteményese. Mintha őt választanák meg négy évente a polgárok szerkesztőnek, rovatvezetőnek, publicistának s vele szemben a parlamenti politikus köszönhetné a maga mandátumát valamely sajtócézár tőkeerejének… A szóban forgó öntudat legnyersebb kifejeződése anekdotaként maradt az utókorra. Az eset a Médiahajón történt 1993 őszén, késő este, Visegrádról visszafelé. Gádor Iván, az akkori liberális szellemiség vezető orgánuma, a Magyar Hírlap emblematikus publicistája mondta heves vita és jó pár pohár ital elfogyasztása után néhány elképedt Fideszes képébe: Mi csináltunk belőletek nagy pártot. De most összegyűrünk titeket, és visszahajítunk oda, ahonnan előkerültetek: a szemétkosárba.103 A sajtó akkori intenzív munkálkodása a legszorosabban összefonódott a Fidesz SZDSZszel vívott politikai küzdelmével. A szabad demokraták a nyolcvanas évek legvégétől a kilencvenes évek derekáig – ha nem is uralták – erősen befolyásolták a média meghatározó részét. Pontosabban afféle véd- és dacszövetségben működtek vele. A képlet nagyjából ez volt: ők pártként ellátták a korabeli mainstream sajtó politikai érdekképviseletét a jobboldali kormánnyal szemben – cserébe a sajtó támogatta őket a maga eszközeivel. A (jobboldali) politika és a (baloldali) média háborúja – váltakozó erővel és váltakozó sikerrel – 1989 óta folyt Magyarországon. Orbánék e háborúban '93 tavaszán átkerültek a frontvonal egyik oldaláról a másikra: a győztesekéről a vesztesekére. Ekkortól és innen ered a sajtóhoz való viszonyuk későbbi végletes eltorzulása. Ezekben a hónapokban fészkelte be magát az agyukba, a lelkükbe a sajtóval szembeni végtelen gyanakvás és feloldhatatlan bizalmatlanság. Az évekig tartó ajnározás után ekkor kezdődött médiabeli vesszőfutásuk: az a folyamat, amelynek a végén az 1994-es katasztrofális választási vereségük áll. A Fidesz vezetői ekkor vonták le azt a torz következtetést, hogy a politikában kizárólag a saját kezükben tartott, általuk uralt és ellenőrzött, sőt működtetett sajtó révén lehet boldogulni. A fodorista ellenzék egyik prominense, a pártból 1994 nyarán kilépett Hegedűs István így summázta Orbánék és az SZDSZ viszonyának történetét: „1989 őszétől kezdve a Fidesz főáramlatához tartozó vezetőinek politikai kalkulációira és lépéseire folyamatos, ám változó intenzitású befolyást gyakorolt a másik liberális párttal szembeni önállósodási elszakadási vágy. A zsémbes partneri viszonytól a nyílt rivalizáláson át… az SZDSZ legfőbb ellenséggé nyilvánításáig vezetett az út. Orbán függetlenségi politikája eredetileg csak azt a célt szolgálta, hogy a közönség világosan megkülönböztethesse pártját az SZDSZ-től, ám a vetélkedés végén a pártelnök kivezette a Fideszt az addig közösen birtokolt liberális mezőből… Orbánék számára a visszavágás vágya fontos motivációvá és 102 103

Idézi: Debreczeni: A Fidesz és a sajtó A történet futótűzként terjedt el akkoriban, s vált a pesti politikai folklór részévé.

A kisiklás 71

hajtóerővé lépett elő – nem volt többé visszaút az első évek politikai hitvallásához. Az 1992 és 94 között felgyülemlett negatív élmények fideszes interpretációja alapozta meg Orbánék új negatív politikai identitását, antiliberalizmusát.”104

Győzelem a fodoristák ellen – a párt oligarchizálódása Mint láttuk, egy idő után az SZDSZ-szel vívott külső küzdelem belső frontjaként jelent meg az a Fideszen belüli személyi és ideológiai harc, amely az Orbán-Fodor ellentétben, majd az orbánista pártvezetés és a fodorista ellenzék egyenlőtlen küzdelmében manifesztálódott. „Mi volt előbb: a párton belüli személyi rivalizálás vagy az ideológiai nézeteltérés?” – teszi föl a kérdést Hegedűs, amely szerinte „gyakorlatilag megválaszolhatatlan, tipikus tyúk-tojás probléma. A Fidesz vezetőségén belüli kisebb-nagyobb vitákat, a nyilvánosság előtt szereplő politikusok hangvételében fellehető eltéréseket leginkább politikai stíluskülönbségként fogták fel az érintettek, amit az első szabad választásokig kölcsönösen tolerálni látszottak.”105 Ungár Klára éles pillanatfelvételként rögzítette emlékeit a parlamenti indulás idejéből Orbánról, Fodorról s a többiekről. A kívülről jött ember friss szemével látta őket, amikor bekapcsolódott a párt és a frakció munkájába: „Végül is kellemes csapat volt, amiben Orbán személye elejétől fogva meghatározónak bizonyult. Dinamikus volt, gyors, munkabíró, tele akarattal, ambícióval: igazi kis erőbomba. Fodor nagyon bájos ember, de kevésbé hatásos, kevésbé impulzív, és ő az egészet nem akarta annyira, ő olvasni is akart, színházba járni és tanítani, így egyértelműen Viktor lett a frakcióvezető.”106 Az alapvető, a későbbiekben is mindent eldöntő különbség ebben állt: Orbán ízigvérig politikus volt, szenvedélyes, eltökélt, sőt elhivatott; Fodor ellenben legalább félig megmaradt magánembernek, értelmiséginek: kettejük politikai küzdelemében így szükségképp alul kellett maradnia. Hegedűs szerint „1989-90 fordulójától a személyes karaktervonások, a vonzások és taszítások rendszere mind határozottabban tagolta a társaságot – mindenekelőtt a szabad demokratákhoz fűződő viszonyt illetően.”107 Fodor nem egyszerűen a „liberálisabb” álláspontot képviselte, hanem minden alkalommal a szabad demokratákkal való szorosabb együttműködés mellett foglalt állást. Orbán és egy idő után különösen Kövér épp ellenkezőleg: a Fidesz önálló pártérdekeit tartotta szem előtt – mindinkább az SZDSZ ellenében. Fodorra erős és tartós szellemi hatást gyakorolt Kis János. Ezt egy szoros emberi – afféle tanítványi és baráti – viszony stabilizálta. A Fodor-házaspár jó ideig Kiséknél lakott, vigyázott a házra, etette a kutyát, míg a házigazdák hosszabb ideig Amerikában tartózkodtak. Ám az után is ott maradtak a tágas lakásban, hogy Kisék hazaköltöztek. Or-

104 105 106 107

Hegedűs: Rút pártviszály… 146. o. Uo. 154. o.

Petőcz: Csak a narancs volt… 163. o. Hegedűs: i. m. 146. o.

72

A kisiklás

bánra – Fodor elmondása szerint – kezdetben szintén erősen hatott Kis, de ő egy idő után ellenállt neki, majd fellázadt ellene. Kövérrel politikai okok miatt elfogadhatatlannak tartották, hogy Fodor a Fidesz egyik vezetőjeként egy másik párt elnökével lakjon együtt, állandó érintkezésben legyen vele, a befolyása alatt álljon stb. 1990 elején döntés született: Fodornak el kell költöznie Kistől. A konfliktus akkor élesedett ki és vált akuttá, amikor Fodor nem vállalta a Fidesz budapesti főpolgármester-jelöltségét. Molnár Péter szerint ettől kezdve a frakcióüléseken megváltozott a hangulat, főleg Kövér éles megjegyzéseiben érződött az állandósult bizalmatlanság. Utóbbi egy alkalommal „mosolygó gyilkosnak” nevezte Fodort, máskor ezzel a csatakiáltással lépett be az ajtón: „Halál az SZDSZ-re!”, ami „megdermesztette a levegőt.”108 „A parlamenti frakció fodorista tagjai 1990 őszétől jártak össze egymással meglehetősen rendszertelenül” – mondja Hegedűs. „A laza csoportosulás eleinte csak a párt eliten belül uralkodóvá vált politikai gondolkodásmódra és magatartásmintákra irányította óvatos kritikáját.”109 Az ellentétek '91 januárjában, a soproni frakcióhétvégén robbantak ki váratlanul, ám annál nagyobb erővel. A robbanáshoz a szikrát egy ártalmatlannak tűnő elemzés szolgáltatta, amelyet a kezdeményező Szelényi Zsuzsa Hegedűssel és Kósa Lajossal közösen prezentált Sopronban. Szelényi előzőleg a szakdolgozatához olvasta el Irving L. Janis és Leon Mann politikai pszichológiai fejtegetéseit a zárt csoportgondolkodás (groupthink) természetéről.110 A szorosan együttműködő, zárt kiscsoportokban eszerint egy idő után kialakulnak és rögzülnek bizonyos mechanizmusok, reflekszek, viselkedés- és gondolkodásbeli sémák. Ezek nyomán romlik az elemző- és ítélőképességük, s hajlamosakká válnak súlyos hibák elkövetésére is, olyanokra például, mint amilyeneket annak idején a kudarcba fulladt disznó-öbölbeli partraszállást előkészítő amerikai külpolitikai szakértői team elkövetett. E zárt csoportokban az állandó együttlét, a közös feladat megoldására irányuló közös erőfeszítés belterjes, elitárius kohéziót alakít ki, ami együtt jár a külső tényezők, illetve csoportok leértékelésével. Ezek idővel hülyéknek és/vagy gazembereknek tűnnek föl a szemükben – akik pedig belül próbálnak disztingválni, s a közös állásponton módosítani, azok akadékoskodóknak, bajkeverőknek. És Szelényi rádöbbent, hogy ezek a szimptómák kivétel nélkül megfigyelhetők a Fidesz-frakcióban is. S amikor ezt elmondta a barátainak, ők azt felelték: tényleg! Ilyen előzmények után született a Sopronban kellő naivitással előadott prezentáció. A reakció megdöbbentő volt. Orbán és Kövér a frakcióban általuk vitt politikával szembeni frontális támadásként értékelte a fellépést, és – főként Kövér – vehemens ellentámadással válaszolt. Utóbbi valóságos filippikát adott elő a kezdeményezőkkel szemben, akik mögött Fodort nevezte meg értelmi szerzőnek és vezéregyéniségnek. Mintha csak előre készült volna rá, valóságos bűnlajstromát sorolta föl az utóbbinak, s végül odáig jutott, hogy őket mától nem a szövetségeseinek, hanem az ellenfeleinek tekinti.111 108 109 110 111

Petőcz: Csak a narancs volt… 191-192. o. Hegedűs i. m. 147. o.

Janis, Irving L. Mann, Leon: Decision Making. The Free Press, New York. 1977. Fodor Gábor közlése. Debreczeni József: Orbán Viktor. 229 o.

A kisiklás 73

Hegedűs szerint: „a Fidesz-elitjét összekötő romantikus csoportkohézió végleg elpárolgott” akkor Sopronban.112 Sopron után Orbánék már nem törekedtek érdemi érvelésre, a nézeteltérések, a politikai viták tisztázására. E helyett megkezdték a szisztematikus politikai táborszervezést a frakción belül, és minden téren arra ügyeltek, hogy folyamatos többséget birtokoljanak. A döntések persze korábban is mindig többségi alapon születtek, de az azokat megelőző viták tárgyszerűek voltak, s a másik fél meggyőzése érdekében folytak. Innentől kezdve már csak a legyőzésére irányultak.113 Az eset tanulságos. Többek között az derül ki belőle, hogy a politikába bekerült, ám eredeti habitusukat jobbára megőrző értelmiségiek csaptak össze időközben ízig-vérig politikussá lett társaikkal – s maradtak szükségképpen alul. Ezt erősítik meg Molnár Péter szavai: „Borzasztó naivak voltunk: valóban nem tettük meg időben azokat a lépéseket sem, amiket lehetett volna. Nagyon sokáig, egészen 1993 elejéig a demokratikus politikának abban a modelljében gondolkodtunk, aminek a lényege a vita, a tanácskozás, a megbeszélés, ahol nyílt és racionális érvelések után demokratikus döntések születnek… A politikának azzal a modelljével, amelyben a különböző csoportok hatalmi helyzetük alapján érvényesítik akaratukat, nem számoltunk… Találkozóinkon elemeztük a fejleményeket, meggyőző érveket kerestünk, de egyszer sem mondta egyikünk sem, hogy ne hülyéskedjetek, figyeljünk a hatalmi pozíciók megszerzésére is: akkor megállíthatjuk Viktorékat.”114 Hegedűs így összegez: „A fodoristák nem dolgoztak ki tudatos cselekvési stratégiát. Az 1991-es 'veszekedés' után is úgy érezték, jóval több közös érték és élmény köti őket össze az orbánista csoporttal, mint amennyi elválasztja… Fideszes kollektív identitásukat nem vesztették el, és abban reménykedtek, hogy a megromlott kapcsolatokat rendezni lehet, hisz Orbánéknak sem lehet érdekük a pártszakadás kierőszakolása – igaz, Kövér és Fodor között megszűnt a köszönőviszony így a konfliktus 'fölösleges' élezése helyett… lavírozó magatartást tanúsítottak. Ráadásul ebben az időszakban… a szabad demokratákhoz főződő viszony konszolidálódni látszott, az MDF politikájával szemben pedig Orbán és Kövér igen erőteljes hangon lépett fel. A pécsi kongresszus előtt Vig Mónika és más barátai ösztökélték Fodor Gábort: tartson komoly, átfogó politikai beszédet, viselkedjen úgy, mint a szervezet egyik vezetője, hiszen mindig ő kapta a legtöbb szavazatot a kongresszusi választásokon. Ám ő az unszolás ellenére sem vállalt jelentős szerepet Pécsett. Viselkedésének következtében a 'karrierista' párttagok körében csökkent a támogatottsága, és idővel a 'hívők' száma is fogyatkozni kezdett.”115 Fodor húzódozott a nyílt politikai szerepvállalástól, passzív volt, nem vállalta a konfliktusokat, ritkábban járt frakcióülésre, s ezzel táplálta a vádakat, hogy kényelmes, nem dolgozik eleget, nem tud „meghalni” a Fideszért. (Kövér ekkoriban állítólag kijelentette: ő ölni is tudna

112 113 114 115

74

Hegedűs i. m. 147 o. Debreczeni i m. 230. Petőcz i. m. 193. Hegedűs i. m. 152. o.

A kisiklás

érte.) Szűk körben Fodor azt mondta: egyre nehezebben viseli, hogy a frakcióban „olyan a hangulat, mint egy futball öltözőben.”116 Bozóki András szerint „mindig Orbánék voltak offenzívában, és Fodorék defenzívában. Mindig Orbánék voltak azok, akik a kialakult status quot meg akarták változtatni – például a párton belüli intézményes átalakítással, a hatalom formalizálásával, a szervezeti és működési szabályzat módosításával, személyzeti politikával és a belső politikai ellenfelek kijelölésével.”117 Ezek mind azt erősítik, hogy itt valóban a politikusok győzték le az értelmiségieket, a profik az amatőröket. S hogy noha az utóbbiaknak elvileg és morálisan számos tekintetben igazuk lehetett, a dolog mégiscsak úgy áll, hogy a politikában ez a dolgok rendje. Szelényi Zsuzsanna visszaemlékezése azonban jócskán árnyalja ezt a képet, amikor a szóban forgó politikai profizmus sajátos karakteréről ír: „A Fidesz alapvetően férfias, macsó társaság volt ennek minden nyilvánvaló velejárójával: az erő abszolutizálásával, a dominanciára való intenzív törekvéssel, az erőpolitika állandó alkalmazásával, a konfrontáció keresésével, a konszenzuskeresés igényének hiányával. Tapasztalatom szerint Viktorék gondolkodásában nincsenek döntetlenek, nincs konszenzusra törekvés, csak harc, erő és győzelem.118 Nincsenek szerződések és partneri együttműködés, csak hiearchizált viszonyok, utasítások, alá- és fölérendeltség. A saját érdekek mindenáron való érvényesítése a cél, méghozzá az összes lehetséges eszköz bevetésével. Ezt nevezem én macsó politikának. A Fideszen belüli 'fodorista' csoportban viszont mindenki nagyon eltérő módon gondolkodott ezekről a kérdésekről. A nyitottság vagy a megállapodásra való készség Viktorék számára a gyengeség jele volt. Hamar meg is fogalmazták vádként, hogy a Fodor féle politizálás 'nőies'. Nem nagyon értették, hogy úgy is lehet határozottnak lenni, ha közben nem alázzuk meg a másikat, és a gyalázkodást nem tekintjük a politikai tevékenység elengedhetetlen részének. Mindebből látható, hogy a politika lényegéről vallott nézetek különbsége az, ami mentén a törésvonalak lassan kirajzolódtak.”119 Ennek alapján megkockáztathatjuk: a politikai profizmus és az értelmiségi amatőrizmus mellett az autokratikus és a demokratikus jellegű politika-felfogás is megütközött annak idején a Fideszben – s mindkét vonatkozásban az előbbi diadalmaskodott. Az események 1993-ban gyorsultak föl és fajultak el a Demokratikus Chartához való viszonyulás kérdése kapcsán. Azt már láttuk, milyen nyomás nehezedett ez ügyben Orbánékra a balliberális értelmiség részéről. Láttuk azt is, hogy a Fidesz többségi vezetése szembefordult ezzel, miáltal a végletekig fokozta azt. Miután a fodorista belső ellenzéket is határozottabb cselekvésre késztette az elmélyülő konfliktus, ez még nyersebb hatalmi politikára, az erőviszonyok egyértelművé tételére ösztönözte Orbánékat.

116 117 118

Petőcz i. m. 210. o. Uo. 18. o.

„Győztes meccset nem adunk döntetlenre!" – ezzel a fölkiáltással indítja ellentámadását 1997-ben Orbán azon az MDF-fel, a kisgazdákkal és a KDNP-vel tartott közös frakcióülésen, ahol határozott föllépésével egymaga megfordítja a távollétében kialakult (a Pokorni-vezette Fidesz frakciót is beleértve) négy párti kompromisszumos álláspontot a földről szóló népszavazás ügyében. 119 Petőcz i. m. 249 o.

A kisiklás 75

A párt centralizálása, az elnöki tisztség bevezetése, annak Orbán általi határozott elfoglalása, majd Kövér frakcióvezetővé választása egyfelől; Fodor indulása az Országos Választmány elnöki posztjáért másfelől, továbbá a mindkét oldalon alkalmazott keményebb módszerek jellemezték ezt az időszakot. Mint Hegedűs írja, ez azzal járt, hogy „a pártfegyelem kötöttségei alól egyik napról a másikra megszabadították magukat a küzdő felek, így a nagy nyilvánosság is értesült a belharc számos fontos fejleményéről. (Nota bene: erre leginkább a fodorista ellenzéknek volt hajlama és módja – D. J.) Miközben a közvélemény rokonszenve a pártellenzék felé fordult, a sajtóban megjelent Fodor-párti írások a szervezeten belüli erőviszonyokra nem voltak hatással, vagy inkább a külső támogatás vádját igazolták az ingadozó párttagok előtt. A kilépettek SZDSZ-hez való csatlakozása-átállása látszólag igazolta a Fideszen belül terjedő rágalmakat.”120 Hogy mi volt a látszat és mi a valóság, illetve mi az igazság és a rágalom, azt nem könynyű eldönteni. A kívülálló szemében mindenesetre az a kép alakult ki, hogy Fodor mindvégig egyeztet bizonyos pártján kívüli erőkkel, s hogy nyílt szerepvállalása kezdetén tudta: ha veszít, lesz hova mennie. Az érintett persze utólag is cáfolni igyekezett ezt a látszatot, ami súlyosan csorbította azt a nimbuszt, ami őt a nyilvánosságban körüllengte. Miután elvesztette a választmányi elnökségért folyó küzdelmet, kilépett a Fideszből, és visszaadta mandátumát. Pár nappal később hasonlóan cselekedett Ungár, majd – újabb spéttel – Molnár Péter is. Aztán Fodornak fölajánlották az SZDSZ-lista második helyét. Ezt ő több hetes töprengés után fogadta el. A szakítás szappanoperája tehát hosszú hetekig uralta a médiát, és tematizálta a magyar belpolitikát. Eközben Fodor népszerűsége (nem átallották őt „szent embernek”, „a magyar politikai kultúra hercegének” nevezni) nőtt – Orbáné zuhant. (A székházbotrány kirobbantásakor még fej-fej mellett álltak, fél évre rá 16 százalékpontos rés nyílott közöttük.)121 Kisebb mértékben hasonló folyamat játszódott le az SZDSZ és a Fidesz vonatkozásában is. Fodorék tehát úgy hagyták el a pártjukat, hogy közben a lehető legtöbb politikai tőkét szivattyúzták át magukkal az SZDSZ-be. Ám a másik oldal se válogatott az eszközökben. „A párt eliten belüli két frakció harca még egyszer komoly szerephez juttatta a szervezet tagságát: képviselőik dönthették el, hogy Fodor Gábor vagy Szájer József legyene az országos választmány elnöke. A küzdelem hevessége folytán a párt minden szintjén polarizálódtak a viszonyok: megszületett a mindenre elszánt pártkatona típusa. Orbánék hatalmi helyzetéből következett, hogy nagyobb szervezési kapacitással rendelkeztek, többen voltak, és jobban tudták mozgósítani támogatóikat. Nem csupán a szervezet infrastruktúrája – mindenekelőtt a megyei irodák – és forrásai álltak rendelkezésükre, hanem ők osztogathattak ösztönzőket is az elbizonytalanodott másod és harmad vonalbeli Fideszeseknek, mint például befutónak tűnő helyeket a párt választási listáin.”122 Miskolcon, a választmányi elnök megválasztása során Orbánék már nemcsak rámenősen és erőszakosan viselkedtek, de a demokrácia elemi normáit is áthágták – leg120 121 122

76

Hegedűs i. m. 154. o. Debreczeni: Orbán Viktor. 241. o. Hegedűs i. m. 144. o.

A kisiklás

alábbis ezt igazolja Ungár Klára alábbi beszámolója: „A szavazás napján összetolták az asztalokat, mindenkinek volt egy névtáblája… csak oda lehetett ülni. Majd valamelyik kislány az apparátusból szétosztotta az üres szavazólapokat, és mert nem volt szavazóurna, utána össze is szedte azokat… És máris azonosítható volt, hogy ki kire szavazott. Orbánék mindig annyira bizonytalanok voltak, hogy teljesen biztosra akartak menni. Az emberek egy pillanat alatt átlátták, hogy ha oda kell ülni, és megkapják a szavazócédulát, s azt ugyanabban a sorrendben összeszedik, akkor pontosan megállapítható, ki kire szavazott. Ráadásul ezt valahogy el is mondták. Nem az volt tehát a cél, hogy az ellenséget utólag megtalálják, és feketelistát készítsenek [noha utóbb erre is sor került D. J ], hanem hogy a jelenlévők jól megijedjenek, és úgy szavazzanak, ahogy kell… Fodorról azt terjesztették, hogy buzi, és világos volt, hogy semmilyen eszköztől sem riadnak vissza.”123 Nincs kétség: ez ugyanazon a megfélemlítő hatásmechanizmuson alapult, mint a Horthy-rendszer antidemokratikus vidéki nyílt szavazásai. Pedig 1993-ban vagyunk, az akkori Fideszben! De hogy juthattak idáig a dolgok? (Hogy később meddig jutottak, azt a 2005-ös köztársasági elnökválasztás körülményei mutatják, ahol Orbánék még durvább nyomásgyakorlással változtatták nyílttá az alkotmány előírása szerint titkos parlamenti szavazást!) * Ennél a súlyos kérdésnél álljunk meg egy kis időre, és lépjünk ki a történetből. Vessünk egy pillantást általában is a politikai pártokon belül zajló döntéshozatali mechanizmusokra, s azután a Fideszben viharos gyorsasággal lezajlott folyamatok természetére. Hegedűs a Fidesz-elitre valaha jellemző „romantikus csoportkohézió” elpárolgásáról beszélt a soproni frakcióülés után. Ugyanő hivatkozik általában is Schumpeterre, aki „a korábbi romantikus felfogással szemben, amely a pártot morális alapon működő közösségnek tekintette, azt hangsúlyozta, hogy 'a párt olyan tagok csoportja, akik közösen cselekszenek a politikai hatalomért folyó versengő küzdelemben'. A pártok eszerint önkéntes társulások, de a szervezeten belül mindig kialakul az egyenlőtlenségek belső rendszere, és a forrásokhoz különböző mértékben férnek hozzá a hierarchia eltérő szintjein tevékenykedő tagok… A politikai pártok saját 'alkotmányukban', a szervezeti és működési szabályzatban fektetik le… a szervezet felépítését, választják el az egyes testületek közötti kompetenciákat, sorolják fel a tagok és a tisztségviselők jogait és kötelességeit, határozzák meg a döntéshozatal formális szabályait, és dolgozzák ki a garanciák-szankciók rendszerét. Az szmsz a belső hatalmi viszonyokról, az erőforrások fölötti rendelkezés elosztásáról is. sokat elárul: nem mindegy mekkora politikai önállósággal rendelkeznek a helyi csoportok, miként hívható vissza pozíciójából a pártelnök, melyik fórumnak számolnak be a pénzügyekkel foglalkozó személyek, és hová fellebbezhet a kizárásra ítélt renitens párttag.”124 123 124

Petőcz i. m. 333. Hegedűs i. m. 33. o.

A kisiklás 77

A formalizált, írásba fektetett, hivatalos szabályok azonban csak az egyik komponensét képezik a pártokon belüli tényleges hatalmi struktúráknak, erőviszonyoknak és döntéshozatali folyamatoknak. „Minden politikai pártnak két arca van. Nyilvános arcával a média, a választók és a külvilág felé fordul, míg befelé forduló arcát megőrzi a beavatottak, az aktivisták, a választott képviselők, a vezetők számára. Ahhoz, hogy olyan közel kerülhessünk a valósághoz, amennyire csak lehetséges, a pártot alapvető kettősségében kell elemeznünk” – idézi Hegedűs Lawsont. Majd Andrew Appletont, aki szerint „nemcsak a szokásos működés idején, de válsághelyzetben is fontosabbak az informális kapcsolatok és szabályok az írásban rögzített formális eljárásoknál.”125 Bozóki András szerint: „A politikai demokráciák Achilles-sarka a párton belüli demokrácia kérdése. Olyan ez, mint a vízilabda, ahol más történik a víz alatt, mint felette.”126 Másként: „a kérdés az, mi minden történik a szervezet 'fekete dobozán' belül: milyen hatások következtében módosul a párton belüli politikai kultúra, borulhatnak fel a pártfegyelem és a szervezeten belüli lojalitás írott szabályai és íratlan normái, alakul át a párttagok kollektív identitása?”127 E kettős erőteret – a politika víz feletti és a víz alatti világát – figyelve megállapítható, hogy a pártokon belüli döntéshozatal szempontjából az egyik (látszólag a legdemokratikusabb, valójában már anarchizmusba hajló) végletet a mozgalmi jellegű, bázis demokrata alapon álló szervezetek képezik. Ezeknél a „szervezet” szó használatának jogossága is kérdéses, hiszen itt még a képviselet és a választott vezetők rétege, a párt elit sem létezik, vagy csak nagyon korlátozottan. Minden tag alanyi jogon vesz részt a párt döntéshozó fórumain, a vezető testületek rotációs alapon működnek stb. A másik (a legkevésbé demokratikus, valójában már autokratikus) véglet a karizmatikus párt típusa. „A karizmatikus pártot – amit gyakran ő alapított – vezetője különleges presztízsével és tekintélyével uralja… A karizmatikus szervezet küldetését a karizmatikus vezető testesíti meg, ő az, aki a funkciókat a lojalitás alapfeltételének eleget tevő tagoknak delegálja. Weber felfogásában ez önkéntes hiten alapul: 'a hatalom alapja a vezér tisztán személyes karizmája iránti engedelmes odaadás'. Az ilyen pártokban… a végső döntéseket maga a pártvezér hozza meg. A karizmatikus pártvezető a szervezet doktrínájának egyetlen hivatott értelmezője, személye a program jövőbeni megvalósításának záloga. Az erősen centralizált pártokban az ambiciózus párttag előtt csak egy út áll a párton belüli karrier lehetőségét tekintve: a központ kooptálhatja. Ezért felfelé való mobilitásának előfeltétele az, hogy viselkedésével és nézeteivel a felsőbb vezetők kívánságaihoz, a domináns elitcsoport által felállított normákhoz igazodjon. A karizmatikus vezető uralta pártban az alvezérek se kérdőjelezhetik meg a hatalmi struktúrát karrierjük kockáztatása nélkül… A vezetők hivatalban maradása idejének hosszúságát az oligarchizáció egyik indikátorának tekintik.”128 * 125 126 127 128

78

Uo. Petőcz i. m. 17 o. Hegedűs i. m. 38-39 o. Uo.

A kisiklás

Mindezek alapján világos a képlet. A Fidesz története során eljutott az egyik szélső pólustól a másik szélső pólusig: bázis demokrata mozgalomból karizmatikus vezéri párttá alakult át. Ez az 1988-as alapítástól 2003-ig, illetve napjainkig tartó folyamat 1993-ban gyorsult föl rendkívüli módon – ha tetszik, ez az év volt a vízválasztó. Az eddig látottakon túl fontos szerepet játszott mindebben a korai bázis demokrata időszak is, amelynek maradványait szintén ekkortájt sikerült végleg felszámolni. Tudni kell, hogy kezdetben a Fidesz minden tagja alanyi jogon vehetett részt a szervezet kongresszusán, amely nem küldöttgyűlésként működött tehát – akárcsak egykoron az athéni népgyűlés. (Ez egyrészt a bázis demokrata elvek miatt történt így, másrészt mert a tagok nem voltak túl sokan.) Már a kezdet kezdetén, az alakuláskor se választottak vezetőket, csupán szóvivőket – azokat is rotációs alapon. (A demokrácia túltengése mellett oka vo1t ennek a letartóztatástól való félelem: ha ilyenre sor kerül, az ne járjon a szervezet „lefejezésével”.) A kollektív vezetés utóbb kialakított operatív szervei is nyitottak voltak, például a választmány (azaz: az elnökség) ülésein bármely Fidesz-tag részt vehetett és felszólalhatott. A pártban egészen a '93-as debreceni kongresszusig nem létezett semmilyen egyszemélyi vezetői poszt (elnök, megyei elnök, alapszervezeti elnök, választmányi elnök stb.), ami egyre nehezebbé tette a hatékony működést, továbbá versenyhátrányt jelentett a riválisokkal szemben, akik rendelkeztek a modern pártpolitikában nélkülözhetetlen vezetési hierarchiával. (Az egyetlen kivétel a frakcióvezető volt, mert a parlamenti házszabály előírta e poszt betöltését.) Ebben a szituációban persze még inkább érvényesülniük kellett azoknak az informális hatalmi erővonalaknak, amelyek Orbán és a körülötte csoportosuló ős fideszes párt elit körül kialakultak. A bázis demokraták évekig sok nehézséget okoztak. A kongresszusok éjszakába nyúló maratoni vitákkal teltek a szervezeti és működési szabályzat újabb és újabb variációi körül, ahol az egyes tagok jogait akarták a végletekig érvényesíteni a választott vezetőkkel szemben, a „belső demokrácia” jegyében. A vezetők bármikori visszahívásától a tagság permanens szavazási helyzetben tartásáig burjánzottak a javaslatok, melyekért előterjesztőik szívósan és nem csekély tömegtámogatással küzdöttek. A bázis demokraták „politikai attitűdjét a képviseleti demokráciával szembeni szkepszis, a vezetők, a 'sztár politikusok', iránti gyanakvás, az intézményesüléssel, a professzionalizálódással, a ’bürokratizálódással' szembeni ellenszenv jellemezte.”129 Noha az ellenük való szisztematikus (és sokáig sziszifuszinak tőnő) harcot a fodoristák is támogatták, Hegedűs megállapítja: „a bázis demokraták lassú, de sikeres háttérbe, szorítása végül két negatív következménnyel járt. Egyrészt a közvetlen részvétel híveinek fanatizmusa diszkreditálta azokat a mérsékeltebb törekvéseket is, melyek a tagság ellenőrző szerepének megőrzését, a párton belüli politikai viták fontosságát és a szervezeti sokszínűséget hirdették, továbbá felgyorsította a belső klientúra-rendszer kiépülését. Másrészt… a szervezkedő bázis demokraták befolyásának korlátok közé szorítására a vezetőségnek egyetlen eszköze maradt: az erőpolitika. Mindez a Fideszen belüli politikai kultúrára, a belső érintkezési szokásokra komoly hatást gyakorolt, és előkészítette a talajt a centralizáció megvalósítása számára, illetve sok párttag előtt legitimálta a

129

Uo. 142. o.

A kisiklás 79

szervezet elitjén belül egyre nyilvánvalóbb nézeteltérések hasonló hatalmi logikájú, 'ki kit győz le' típusú értelmezését.”130 A bázis demokraták elleni sikeres küzdelem után tehát nem állt meg a pártbeli folyamatok ingája. Hanem azonnal tovább lendült: egy villámgyors oligarchizálódáson át az ellenkező véglet, a karizmatikus jelleg irányába. Mint Such György, Orbán egykori tanácsadója (jelenleg a Magyar Rádió elnöke) a választási vereség okait kutató 1994-es tanulmányában írta: a fontos kérdések „a párton belül lényegében tabunak minősülnek: abban az értelemben legalább is, hogy az ezekben tanúsított Fidesz magatartás helyessége axiomatikussá vált, amelyet eddig csak ellenfeleink kérdőjeleztek meg. Ha valaki a hivatalos pártálláspontot nem osztotta, de nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy az ellenség uszályába került, az rövid mormogás után jobb híján hallgatott”131 Hegedűs szerint „a nemrég még nyitott és demokratikus belső vitákat folytató párt tekintélyelvű és karizmatikus szervezetté válásában kulcsszerepet játszott a félelem motívuma.” A fejlemények drámai gyorsasággal haladtak előre: „az 1995-ös kongresszuson a 'módosító indítványt' benyújtók néhány bátortalan mondatban indokolhatták javaslatukat, amit a felpattanó Kövér minden esetben jó tízperces tirádával söpört le, a levezető elnök pedig a 'látható többség' megállapításával intézte el a szavazatszámlálást… A későbbi pártkongresszusokon annyit változott a helyzet, hogy már egyetlen küldött se adott le ellenszavazatot a pártvezetőség javaslataival szemben.”132

A simicskizmus Az 1990 és '94 közötti időszak Fideszes politikai folyamataiban megjelent még egy igen fontos – a nyilvánosság teljes kizárásával járó, stílszerűen szólva: mélyvízi – áramlat, amit jobb híján „simicskizmusnak” nevezhetünk. A későbbi fejleményeket tekintve alighanem ez volt a legfontosabb. A dolog szűken véve a pártfinanszírozás működését érintette – valójában ennél sokkal többről volt szó. Mert lényegében máig az akkor lefektetett alapon működik az orbáni politika, jelentős részben ez szabja meg a karakterét, ez adja a specifikumát – bizonyos értelemben az eszenciáját, a lényegét is. A korabeli eseményeknek csupán egyetlen mozzanata került napvilágra, s vált politikai botránnyá az első ciklus idején: a székházügy Az ennek nyomán kibontakozó súlyosabb dolgok – az úgynevezett „Fidesz-közeli” cégügyletek – akkor még rejtve maradtak, és csak a harmadik ciklusban, Orbán kormányzása idején jutottak a felszínre. Mivel azonban ezek hatása már '93-94-ben is döntő vonatkozásokban érvényesült a párton belüli politikai folyamatokban, itt kell megvizsgálnunk őket. Magáról a székházügyről kijelenthetjük, hogy korántsem volt olyan sötét (a hozzá ragasztott eposzi jelzők szerint: „titkos” és „törvénytelen”), amilyennek az 1993 tavaszán alaposan feldagasztott botrány során beállították. Valójában törvényes és szabályos

130 131 132

80

Uo. 141. o. Idézi Hegedűs: i. m. 145. o. Uo.

A kisiklás

volt, ám a politikai vonatkozásai roppant kínossá váltak a Fidesz számára – jórészt az ellenérdekelt erők és az őket támogató média ügybuzgalmának köszönhetően. Az eset gyökerei a pártállam időszakába nyúlnak vissza, amelyből az MSZP súlyos politikai és morális hátránnyal, ám annál nagyobb anyagi előnnyel került ki a frissiben megalakult ellenzéki pártokkal szemben. A nemzeti kerekasztal-tárgyalások nyomán az EKA pártjai is kaptak székházakat, de nem tulajdonul, csupán használatba, miközben az utódpárt megőrizhette hatalmas ingatlanvagyona jelentős részét. Ezt a „történelmi igazságtalanságot” igyekezett oldani az új parlament, amikor egyszeri vagyonjuttatásról döntött az újak javára „az 1990. évi országgyűlési választásokon minősített pártok részére székház juttatásáról” szóló 1991. évi XLIV törvényben – nem mellesleg: 85 százalékos többséggel. Ennek értelmében minden parlamenti párt minimum 2000 négyzetméter alapterületű ingatlanra vált jogosulttá, valamint e fölött – a választásokon elnyert voksok arányában – további makszimum 1500 négyzetméterre. A pártok ezzel tulajdonba kapták azokat a székházakat, amelyeket addig használtak. (Az MDF a Bem téri épületet, az SZDSZ a Mérleg utcait, a Fidesz a Lendvay utcait, a kisgazdák a Belgrád rakpartit stb.) Csakhogy a szóban forgó ingatlanok alapterülete nem mindenhol adta ki a törvény szerint járó négyzetméterszámot: az MDF és a Fidesz székháza jóval kisebb volt, mint ami megillette őket (az előbbié kb. 1800, az utóbbié 1500 négyzetméterrel), ők tehát – ismétlem: a törvény szerint – további ingatlanokra váltak jogosultakká. Ezek kiválasztása és birtokba adása a kormány feladata lett, amely azt a Pénzügyminisztérium hatáskörébe utalta, utóbbi pedig a Kincstári Vagyonkezelő Szervezetet bízta meg a végrehajtással.133 A Fideszt Simicska Lajos és Varga Tamás képviselték a tárgyalásokon. Mivel a gyakorlati lebonyolítás nehézségekbe ütközött és elhúzódott (nemigen lehetett frekventált helyen megfelelő, ráadásul lakatlan épületet találni), fölmerült a közös székházjuttatás ötlete. Amit aztán gyors eladás követhet, hisz az MDF-nek és a Fidesznek valójában nem újabb székházra, hanem pénzre volt szüksége. (Idővel minden párt üzletelni volt kénytelen a birtokába került ingatlannal, nemsokára az összes nekik juttatott székházépület vevőre talált.) Az ingatlanjuttatás ilyetén módon való kielégítésének jogi akadálya nem volt, az ügylet csak politikailag tűnt „neccesnek”. Nem is kicsit, hisz a naptár 1992 elejét mutatta, amikor a Fideszt a regnáló MDF-es kormány legelszántabb és legsikeresebb ellenfeleként tisztelte a sajtó és a közvélemény. Szabó Tamás privatizációs miniszter február 27-én ezért úgynevezett titkos határozati javaslatot terjesztett a kormány elé, amelynek a döntést abszolválnia kellett. Némi csúszás után erre végül április 16-án került sor. A szóban forgó ingatlan, az egykori belvárosi Tiszti kaszinó épülete jogi értelemben persze nem „titokban” került át a két párt tulajdonába. Az adatok az ingatlan-nyilvántartásban bárki számára hozzáférhetőek voltak, s amikor a gyors eladást követően 1993. január 11-én a pártok megbízottai aláírták szerződést a vevővel, a – még többségi állami tulajdonban levő – Magyar Külkereskedelmi Bankkal, a sajtó erről hírt is adott.134 Ám ennek semmilyen visszhangja sem volt: akkor még nem tűnt botrányosnak a dolog. A két vezető orgánum, a Népszabadság és a Magyar Hírlap csak bő négy hónappal később, május 24-én robbantotta a székház-bombát! Mint már említettem: egy hónappal azután, 133 134

Debreczeni József: Orbán Viktor. 222. o. Magyarország politikai évkönyve 1994. 287 o.

A kisiklás 81

hogy az Orbánt elnökévé választó Fidesz – a Charta baloldali népfrontpolitikájából végleg kihátrálva – meghirdette a nemzeti liberális centrumpolitikát. Ezek után mondani se kell, hogy a hetekig tartó sajtókampány nem épp a tárgyilagosság, a tényszerűség és a korrektség jegyében zajlott. Olyannyira nem, hogy a közvélemény emlékezetében máig úgy maradt meg az MDF-fel való „sötét mutyizás” sztorija, hogy annak során a Fidesz jogosulatlanul jutott óriási pénzekhez, hogy a kormány „lefizette” Orbánékat. Hiába állapította meg még abban az évben, 1993. július 22-én az Állami Számvevőszék, hogy a székházügy lebonyolítása megfelelt a törvényi előírásoknak, ennek sem volt foganatja.135 A meghökkent Orbán „magyarázkodásainak” sem. „Annyira meglepő és nagy erejű támadás indult velünk szemben, és mi annyira készületlenek voltunk… az atombomba meglepetésével csapott be a dolog.”136 A székházeladás lebonyolításának voltak olyan részletei, amelyek akkor nem jutottak a felszínre, de utólag annál több tanulsággal szolgálnak. A vevő bank 1,53 milliárd forintot fizetett az épületért, amiből – a törvény szerint – 697 millió illette meg a Fideszt. Az adásvétel során azonban sajátos trükköt alkalmaztak. Magát a szerződést csak 1993. január 11-én írták alá, a vételár kilencven százaléka azonban már az előző év szeptember 30-án megjelent az MDF és a Fideszt számláján (761,6 illetve 638,84 millió). Hogy erre sor kerülhessen, egy héttel korábban, 1992. szeptember 23-án (végleges szerződést majd négy hónappal megelőzve) ún. előszerződést kötöttek.137 Vajon miért? Mert tudták – hogyne tudták volna! –, hogy a parlament (zárójelben, de nem mellesleg: hat párti konszenzussal) még az év végén törvényt hoz a politikai pártok áfa-fizetési kötelezettségének eltörléséről. (December 22-én, mindössze 2 ellenszavazat és 6 tartózkodás mellett, ez meg is történt.) Az efféle trükköket az üzleti életben bevett szokásként gyakorolják. Itt sem volt törvénysértés, csak taktikázás, ügyeskedés, kiskapuzás – Simicska módra. A pártoknak nyilván sürgősen kellett a pénz (talán Simicskáéknak is), meg is kapták, a végleges szerződés jövő évre halasztásával pedig elérték, hogy egy fillér áfát se kelljen fizetniük. Csakhogy ezt az üzletet – minimum közvetve – politikusok kötötték. Akik a pártjuknak nyereséget hozó törvénymódosítást megszavazták a parlamentben. A közhatalom birtoklása és használata tehát összekapcsolódott az anyagi haszonszerzéssel, ami aggályosnak mondható. * De mi lett a székházeladásból származó pénz sorsa? Ez az igazi kérdés. Mert az erre adandó válasz igazít el minket Orbán és a Fidesz sajátos politikai karakterét, továbbá egész későbbi pályafutását illetően! Minden más párt esetében bizonyára az történt volna, hogy a pénzből plakátokat, szórólapokat nyomtatnak, tévé-spotokat készíttetnek, irodákat és gyűléstermeket bérelnek, gépkocsikat vásárolnak a párt tisztségviselői és alkalmazottai számára, az utóbbiak létszámát feltöltik és így tovább. 135 136 137

82

Uo. 304. o. Mihancsik: A cselekedetek következményeit kell mérlegelni. Ószabó Attila – Vajda Éva: Szerencsések és zsenik. Élet és Irodalom, 1999. 11. 04.

A kisiklás

A Fidesznél másképp alakult a történet. Ami itt zajlott, párttörténeti unikum: beindult a simicskizmus gépezete. Mint tudjuk, a székházeladásból származó százmilliók az előszerződési manővernek köszönhetően már 1992. szeptember 30-án megjelentek a párt bankszámláján. Ekkor még „csak” az összeg 90 százaléka, azaz 638, 4 millió, amit 1993 januárjában követett a maradék: mindösszesen 697 millió forint. A Fidesz ebből már 1992 végén átutalt 425 milliót a Fico Kft. számlájára, majd a következő év elején újabb 149-et: összesen 574 milliót.138 Hogy mi volt a Fico Kft? A Fidesz saját cége: a párt gazdasági vállalkozása, amelyet 1990-ben alapítottak. A székházeladás előtt is történt ide utalás a pártkasszából, a cég viszont a párt működési költségeinek egy részét finanszírozta, például beszerezte és üzemeltette a tisztségviselők által használt 27 gépkocsit. A párt és a cég együttműködését nagyban megkönynyítette, hogy az előbbi gazdasági igazgatója, illetve az utóbbi alapítója és ügyvezetője ugyanaz a személy volt: Simicska Lajos. A közel hétszáz milliót így, mondhatni, Simicska utalta át Simicskának. (Aki, mint jól tudjuk, Orbán fehérvári iskolatársa, zalaegerszegi katonatársa, szakkollégiumi szobatársa, a Századvégnél szerkesztőtársa, bizalmas barátja; aki, pár évvel idősebb lévén, régebben mintaadó személyiség volt – és jórészt maradt a számára, afféle báty- és apapótlék. A másik gazdasági főember Varga Tamás volt: Orbán fehérvári osztálytársa, katonatársa, szerkesztőtársa stb.; a cég könyvvizsgálói jelentéseit az utóbbi édesapja készítette.) A Fidesz és a Fico között két évig nem zajlott intenzív pénzmozgás, a párt anyagi ügyeinek csak a töredéke folyt át a cégen, az is apadó mértékben. Ám 1992-ben gyökeres változás állott be. Egyrészt ugrásszerűen megnőtt a párt és a cég közti pénzforgalom volumene. Az átutalt 574 millió nagyságrendjének érzékeltetésére csak annyit, hogy ez közel a háromszorosa volt a Fidesz előző évi teljes költségvetésének!139 Másrészt hirtelen gombamód szaporodni kezdtek az egyéb gazdasági vállalkozások, 1992-93-ban valóságos gründolási láz tört ki a párt és annak „anyacége” körül. A párthoz érkező hatalmas summa beindította Simicskáékat. Az Orbán kifejezésével „zseniális agyú Lajosnak” már a pénz szaga is elég volt a beinduláshoz: 1992 első felében másfél milliónyi hitelt vett fel a Fico részére a Magyar Hitelbanktól és a Budapest Banktól – talán nem minden politikai kapcsolat nélkül. A Fico mellett gyors egymásutánban megjelent vállalkozások között szerepelt például a Quality Invest Rt., a Millennium Rt., a Quality Party Service Kft., a Quality Profit Kft., a Terra Negra Ingatlanértékesítő és Hasznosító Bt., a Taxorg Kft., a Best Lízing Kft., az Auto Classic Kft. és így tovább. Ezek nem a Fidesz cégei voltak. Forma szerint legalábbis semmi közük sem volt a párthoz. Ám mégis a legszorosabb, legbiztosabb kötelékekkel fonódtak össze: a szoros személyi kapcsolatok mindennél erősebb hálója révén. Az alapítók, ügyvezetők, bel- és kültagok, igazgatósági és felügyelőbizottsági tagok, könyvelők és könyvvizsgálók személyén át. Nem a párthoz kötődtek, hanem annak legszűkebb belső magjához. Valójában Orbánhoz és Kövérhez. A fent említett cégekben a fenti posztokon ugyanis rendre a 138 139

Uo. Uo.

A kisiklás 83

következő nevek bukkantak fel: mindenekelőtt Simicska Lajos, Varga Tamás és Kövér Szilárd (volt szakkollégista, Kövér László öccse) Továbbá Pusztai Zsuzsanna (volt szakkollégista, Simicska Lajos felesége), Varga Sándor (Varga Tamás apja), Bakos István (Kövér Szilárd sógora), Gansperger Gyula (a párt főkönyvelője), Horváth Katalin (Gansperger Gyula felesége), Győri Tibor (volt szakkollégista), Grácsmann Tibor (Kövér László volt gimnáziumi évfolyamtársa), Szadai Károly (Kövér László titkára, később kabinetfőnöke). Rajtuk kívül egy nevet kell még megemlítenünk: a később hírhedtté vált Schlecht Csabáét.140 A székházpénzből s a hozzá csatlakozó hitelek százmillióiból egy olyan vállalkozásbirodalom teremtődött tehát 1992-93-ban, amelyet ezerszer kipróbált és minden próbát kiállt baráti, iskolai, családi, továbbá politikai és üzleti szálak sűrű hálója tartott össze. Ezen a ponton újra kell idéznem Kéri Lászlót: „Ha nem tudjuk elképzelni azokat az erőket, amelyek összehozták a nyolcvanas évek elején-közepén ezeket a fiúkat, s teremtettek köztük el nem múló lojalitást, soha nem fogjuk ezt megérteni… Sokszorosan megélték: számíthatnak egymásra… csak egymásra számíthatnak. Semmi mást nem tudnak ennyire biztosan, mint ezt. Azzal a tíz- húsz emberrel, aki körülveszi őket – mint Győri Tibor, Kövér Szilárd, Stumpf János és még páran – minden létező emberi helyzetben kipróbálták egymást… Olyan erős kötelék, akkora tőke ez, hogy kívülről alig megérthető… Az ő összes erejük és tudásuk egymásban van. Következésképpen minden, ami ezen kívüli, az nemcsak, hogy nem számít, de szinte nincs is… Azt a kérdést fölösleges volna feltenni, hogy Simicskának és Vargának (esetleg Kövér Szilárdnak) miért volt jó létrehozni és működtetni a fenti cégbirodalmat. De miért volt ez jó a Fidesznek? Mit reméltek tőle Orbánék? Áder János 1993. június 1-jén levelet írt a székházügy kapcsán a párt Országos Tanácsának. Nézzünk ebből egy rövid részletet: „A fő cél az volt, hogy se külső, se belső források ne jelentsenek számunkra olyan függő helyzetet, amikor a pártnak csak korlátozott mértékben van módja arra, hogy saját politikát folytasson. Így tudtuk elkerülni, hogy bármilyen gazdasági vagy más érdekcsoport zsebébe kerüljünk.”141 Még érdekesebbek a pártelnök szavai, aki 1993 végén maga is beszélt a dologról. A beszédhelyzet tanúsága szerint ő is a székházügyre irányuló kérdésre válaszolt, de a válasz – tartalmát tekintve – sokkal inkább a Simicska-Varga-féle cégbirodalomra vonatkoztatható: „Én… azt az álláspontot képviseltem, hogy pártot gazdasági értelemben is a saját lábára kell állítani. A törvényes tulajdonunkkal úgy kell gazdálkodni, ahogy ez a Fidesz számára a legelőnyösebb. Mi csak magunkra számíthatunk. Nekünk csak az van, amit magunknak megszerzünk. Szemben ellenfeleinkkel, akik az elmúlt negyven évben megszedték magukat, bespájzoltak a nehéz időkre; avagy jelenlegi kormányzati pozíciójukat használják fel gazdasági alapjaik megteremtésére. Ha nem leszünk velük versenyképesek, nem tudjuk eljuttatni elképzeléseinket a választópolgárokhoz. Nem lesznek kiadványaink, irodáink és alkalmazottaink, s hiába a miénk akár a legjobb program, alul fogunk maradni.”142 140 141 142

84

Uo. Idézi: Ószabó-Vajda: Szerencsések és zsenik… Kéri László: Orbán Viktor. 113. o.

A kisiklás

Így gondolkodik egy profi politikus, állapíthatjuk meg, de iktassunk ide rögtön egy másik idézetet is: „Ha a komcsik megtehetik, akkor mi miért ne? Ha majd ők is befizetik az összes adót és járulékot, akkor mi is!” Ezek a nyersebb, cinikusabb mondatok, bár jóval később, 1999-ben láttak nyomdafestéket, ugyanabból az időből valók, mint Orbán fent idézett szavai. Gyekiczki András szerint Simicska és Varga adták elő ezerszer őket „féktelen kárörömmel az Alibiben vagy azóta eltűnt más kocsmákban”143 Ezek után meg kell állapítanunk azt is, hogy a Fidesz gazdasági főemberei – a maguk kocsmai módján – hasonló felfogást képviseltek az utódpárt és a gazdasági tranzakciók vonatkozásában, mint a politikai főember – a szélesebb nyilvánosság előtt. Eszerint: nem lehetünk finnyásak vagy szívbajosak. Ha le akarjuk dolgozni a hátrányunkat, ha sikeresek akarunk lenni velük szemben (ha gazdagodni, illetve győzni akarunk), akkor nem válogathatunk az eszközökben. Persze a két világ – a politika és a gazdaság – szabályai eltérőek. Az előbbi eseményei jórészt a nyilvánosság előtt zajlanak, az sokkal kényesebb terület: ott nemcsak az írott, de az íratlan törvényekre is ügyelni kell. Orbánék tisztában voltak vele, hogy Simicska üzleti módszerei eredményesek lehetnek ugyan, s hogy őt magát aligha lehet majd bizonyítható törvénysértésen érni (Varga esetében ez korántsem volt így), de tudták azt is, hogy ezek a módszerek bizonyosan nem állnák ki annak a nyilvánosságnak a próbáját, ami a politikát és benne a pártot övezi. Ezért azt a gazdasági tevékenységet, amely a székházpénz Simicska-Varga-féle módszerekkel történő szaporításával ígérte előteremteni a Fideszes politika anyagi bázisát, a Fidesznek semmi szín alatt se lehetett nyíltan felvállalnia. A Simicskáék által alapított és működtetett cégeket nem lehetett formálisan a párthoz kötni. (Már csak azért sem, hogy ne terjedjen ki rájuk a pártok gazdálkodását ellenőrző Állami Számvevőszék hatásköre.) Az egészet fű alatt kellett megcsinálni, következésképp a párt tagsága se tudhatott az egészről semmit. Mit a tagsága? A vezetése sem! Nemcsak a kongresszus vagy az Országos Tanács, de a parlamenti frakció és az Országos Választmány se (utóbbi 1993-ig a pártelnökségnek felelt meg a fideszes terminológiában). Még csak az kellene, hogy Fodor és társai szavazgassanak Simicskáék cégeiről, és mindent kiadjanak a sajtónak! Nem hogy a cégek, de a székházjuttatás és -eladás ügye sem szerepelt soha a párttestületek napirendjén (csakis utólag, a botrány kitörése után). Egyetlen mozzanat árulkodik arról, hogy a legszűkebb pártvezetés formálisan legalizálta a dolgot: az 1992-es költségvetés elfogadásáról szóló határozat mellékmondatában szerepelt az a klauzula, amely „felhatalmazta az Országos Választmányt, hogy a költségvetés tervezett bevételén felül rendelkezésre álló bevételek felett szabadon rendelkezzen”.144 Azoknak, akik a felhatalmazást adták, persze a leghalványabb sejtelmük se volt arról, mire is bólintottak rá! Hogy a tervezetten felüli bevétel a tervezettnek a többszöröse lesz. Nota bene: a választmány tagjainak túlnyomó többsége sem sejtett semmit, noha ők kapták a szóban forgó felhatalmazást… 143

Gyekiczki András Stumpf utóda volt a szakkollégium igazgatói székében, de egy idő után szellemi, politikai és üzleti értelemben is kilépett a körből. Cikke: A fiúk nem a bányában kezdték. Élet és Irodalom, 1999 10. 08. 144 Ószabó-Vajda:Szerencsések és zsenik

A kisiklás 85

A cégek működéséről, illetve a beléjük a Fico Kft-n keresztül átpumpált százmilliók sorsáról ma is keveset ludunk. Cégbírósági adatokból, egy későbbi APEH-vizsgálat néhány részletéből, bizonyos részinformációkkal rendelkező egykori mellékszereplők viszszaemlékezéseiből – illetve mindabból, amit ezek alapján a tényfeltáró sajtó, mindenekelőtt az Élet és Irodalom utólag összerakott. Továbbá tudunk pár dolgot azokról az ügyekről, amelyek utóbb rendőrségi vagy ügyészségi vizsgálat tárgyává váltak – főleg Varga Tamás ügyeiből, akitől idővel meg kellett szabadulnia a Fidesznek, s aki jórészt későbbi tevékenysége okán a börtönben kötött ki. Tudjuk például, hogy a Fidesz cége a társadalmi szervezeteket megillető vámmentesség fedezete alatt luxusautókat importált külföldről, majd eladta, illetve kölcsönözte őket. Tudjuk, hogy a társadalmi szervezetek vámmentessége érdekében előzőleg Varga Mihály interpellált a parlamentben, s hogy ezt követően került sor a (célzott) jogszabály-módosításra. Tudjuk, hogy az egyik cég üzemeltette a Bajkál éttermet, hogy egy másik egy balatoni ingatlant működtetett, továbbá más ingatlanokat és üzletrészeket is vettek és eladtak. Tudjuk azt is, hogy a cégek legtöbbje nemcsak vámot és illetéket, de egy idő után adót és járulékot sem igen fizetett. Hogy óriási köztartozásokat halmoztak fel. Végül tudjuk, hogy a szóban forgó cégek sorsa ugyanaz lett: Schlecht Csaba egy szép napon eladta őket egy németországi török vendégmunkásnak, bizonyos Kaya Ibrahimnak, illetve egy horvátnak, Joszip Totnak. (Mint utóbb kiderült, nevezettek erről mit sem tudtak: csak útleveleiket és személyi adataikat használták föl a tranzakcióhoz.) A cégbíróság később – miután az új tulajdonosok sehol sem voltak föllelhetők, így a közpénzeket végképp nem volt kitől behajtani – egyszerűen törölte a szóban forgó cégeket a nyilvántartásból. Ha valakinek nem érthető a történet, összefoglalom a lényegét. Egy a magyar vállalkozói szférában azóta széltében alkalmazott módszerről van szó. A tulajdonos nem fizeti be a cége után az államnak a különféle adókat, járulékokat, de nem fizeti vissza a – netán politikai kapcsolatai révén szerzett – banki hiteleket sem. Ezeket a pénzeket a működés során feléli, valójában illegális extraprofitként kiveszi a cégből. Az így kiürített, eladósított, csődbe juttatott vállalkozást aztán pár forintért jogszerűen eladja egy strómannak. (Simicska híres mondása: „Mindenkinek alkotmányos joga, hogy hülye legyen.”) Valami hajléktalannak, nincstelennek, vagyontalan külföldinek (aki „hülyesége” jutalmául kap némi készpénzt – ha kap). Az állam pedig hajtsa be rajta – ha tudja, ha egyáltalán megtalálja – a sokmilliós köztartozást. A nagybani lopásnak ezzel a módszerével valójában az adófizetők zsebéből veszik ki a pénzt. A mi zsebünkről és a mi pénzünkről van tehát szó. Az úgynevezett Fidesz-közeli cégek története során – minden jel szerint – ezt a módszert alkalmazták 1992 és 1995 között. Méghozzá igen nagy tételben. Az ügy politikai és erkölcsi súlyát nehéz volna túlbecsülni. Különösen a későbbi fejlemények ismeretében, amikor – mint látni fogjuk – már a kormányzati hatalom birtokában és összehasonlíthatatlanul nagyobb volumenben folyik majd a politikai meg a gazdasági tevékenység sajátos, e formájában csak az Orbán-Simicska-féle Fideszre jellemző szimbiózisa. * 86

A kisiklás

De ne vágjunk az események elé. Térjünk vissza 1993-ba, amikor is kitört a székházbotrány, s a Fidesz tagjai és be nem avatott vezetői – mindenekelőtt a fodoristák – elkezdték feszegetni a kérdést: hol van a befolyt pénz? Ungár Klára – ahogy a frakció és az elnökség tagjai közül szinte mindenki – csak májusban, a Népszabadságból szerzett tudomást a székházeladásról. Hogy egyáltalán volt székház, hogy már el is adták, a pénz rég befolyt a pártkasszába, továbbá rögtön ki is folyt onnan.145 Hegedűs István szerint korábban is szóbeszéd tárgyát képezte a frakcióban, hogy a párt környékén „gyanús és titkos gazdasági ügyletek folynak”, valami sötét és homályos „gengszterizmus” zajlik, Simicska és Varga „luxusautókon száguldoznak a Rózsadombon”, meg effélék. Hogy Herter Róbert, a Lendvay utcai iroda vezetője egyre többször került konfliktusba Simicskával, s hogy Orbánék emiatt leváltották.146 Aztán egyszer csak eltűnt a színről Varga Tamás is. Orbánék hivatalos verziója szerint tartós betegség miatt. Hegedűs úgy értesült, Boross Péter akkori belügyminiszter maga figyelmeztette Orbánt: vigyázzanak, Vargával bajok vannak, a rendőrség látókörébe került. Később egy időre vizsgálati fogságba is helyezték. (Utóbb – pár év külföldi bujkálás után – hosszabb időre börtönbe került.) Ungár elmondta, hogy a fővárosi közgyűlés tulajdonosi bizottságának vezetőjeként rendszeres kapcsolatot tartott Simicskával és Vargával, akik a főváros érdekeltségében elérhető üzletek után szimatoltak. „Felhívott Simicska Lajos és berendelt a Vend utcába… Ott volt a Fidesz gazdasági részlege, szép kis villa volt, jó drága autókkal, szép bőrgarnitúrával, Vargán arany ékszerek… Tudtomra adták, hogy ha ezt a tulajdonosi bizottságot csinálom, együtt kell működnöm velük. Nem értettem, mit akarnak. Tudni szeretnék, mondták, hogy mi zajlik ebben a bizottságban… Ezen a nyáron lassan… világossá vált számomra, hogy nincsenek rendben a dolgok. Simicskáék elhívtak a volt Bajkál étterembe ebédelni. Bementünk egy különterembe, a pincérek kezüket-lábukat összetörték. Ezek úgy viselkednek, mintha a főnökeik lennétek, mondtam viccelődve Simicskának és Vargának, mire ők összenéztek… összeröhögtek, és nem volt kétséges: ezek szerint a Fidesz érdekeltsége volt a Bajkál étterem… A következő alkalommal, ugyancsak a Bajkálban, csak Simicska jelent meg, Varga eltűnt. Kérdeztem, mi történt. A vér nem válik vízzé, mondta Simicska. Nem tudom megmondani, hogy ezzel lezsidózta, lecigányozta… de nem hagyott kétséget aziránt, hogy Varga meglopta őket… Egyszer meg is kérdeztem Viktort, hogy Simicskában lehet-e bízni, és ő azt mondta, hogy ha valakiben, benne nagyon, neki gyerekkori barátja, és a kezét tűzbe teszi érte.”147 1994 májusában Such György, Orbán tanácsadója a pártelnök felkérésére megírta „A Fidesz választási vereségének okai” című tanulmányát. Simicska szerepét így értékelte: „A másik probléma Simicska Lajos, gazdasági igazgató, aki annak a mágikus képességnek a birtokában van, hogy csalhatatlanul meg tudja mondani, mi a Fidesz érdeke, és mi nem, valamint hogy ki a Fidesz ellensége és ki nem… Simicska nem egyszerűen egy gazdasági igazgató, aki azzal törődik, hogy a párt gazdasági erőforrásait az adott feltételek 145 146 147

Ungár a Napkelte Kereszttűzben című műsorában beszélt erről. Közli: Élet és Irodalom, 2000. 01. 14. Debreczeni: Orbán Viktor. 447. o. Petőcz: Csak a narancs volt. 240. o.

A kisiklás 87

között a leghatékonyabban használja fel… hanem önálló politikai tényező, aki a háttérben folytatott kavarásaival befolyásolja a párt politikáját. Teóriái vannak, politikai koncepciói, amelyeket nem vitat meg a Fidesz egyetlen testületével sem, de amelyek mentén cselekszik. Feladatának érzi, hogy a pártot a 'helyes irányba' orientálja… Ehhez, mint mindenkinek, aki pénzek fölött rendelkezik, meg is van a megfelelő hatalma. Nagy úr, tud jutalmazni és büntetni, és ezt szereti is megtenni, mert hiú, kicsinyes és bosszúálló. Ennek megfelelő a híre is a nagyvilágban: ahogyan emberekkel tárgyal, amilyen stílusban az ügyeket intézi, az még a párton belül is irritáló, kívülállók számára meg egyenesen vérforraló… Tevékenységével sok kárt okozott eddig a Fidesznek.”148 Such mondatai tanulságosak. De még inkább a tény: ő már rég nem lesz Orbán tanácsadója, amikor Simicska még mindig a jobb keze, a barátja – s ki tudná megmondani pontosan, mije – lesz. A tanácsadó valamiféle demokratikus elvek szerint értékelte a pártpolitikai folyamatokat (a koncepciókat a választott testületekben kell megvitatni stb.), ami hasonlatossá tette őt a fodorista ellenzék tagjaihoz – noha nem volt köze hozzájuk. Ám a Fideszben ekkor már merőben más törvényszerűségek alakították a politikát… 2006 elején a szervezet egyik alapítója – aki a párt első vonalából addigra a másodikba szorult – mondta nekem szó szerint a következő mondatot, miután egy alkalmi találkozás során a Fidesz antidemokratikus voltáról szóltam neki: „Az a baj, hogy a Viktor másban már nem bízik, csak a Lajosban”. Gondolom, a Kövérben is bízik, tettem hozzá, de úgy értelmeztem a válaszként érkező hümmögést és bólogatást, hogy igen-igen, persze – de a kulcsember Simicska. Ezen a ponton érdemes hosszabban idézni Ungár Klárát, aki a Fidesz egykori főembereinek viszonyát elemezte: Orbán, Kövér, Fodor és Simicska szerepét. A szubjektív elemekkel átitatott, ám – ennek ellenére vagy épp ezért – lényeglátó értékelés az 1990 és '94 közti időszakra vonatkozik. Kövérrel indít: „Nem szerettem a fizimiskáját, a stílusát, teljesen világos volt, hogy asszisztencia Orbán mellett, akit ugyanakkor hihetetlen tehetséggel használ ki… Nekem úgy tűnt, hogy Kövér eszköze volt Orbánnak: néha elengedte, hagyta, hogy keménykedjen, máskor kicsit visszafogta, ahogy céljai diktálták. Nyilvánvalóan félt Fodortól, abból a szempontból, hogy melyikük lesz az első ember. Ez már a listaállításnál és a frakcióvezető-választásnál is felmerült. Mindezzel egy időben viszont tisztelték és szerették is egymást. Ennek az ellentmondásnak a feloldásához kellett Orbánnak Kövér, akiben viszont atavisztikus félelem és gyűlölet élt. Orrba-szájba fűtötte Orbánt Fodorral és az SZDSZ-szel szemben. És amikor Viktornak ez a saját pozíciója megerősítése érdekében hasznos volt, több teret engedett neki. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy Kövér nagyon ambiciózus fiú. Kitalálta magának Orbánt, mint előretolt éket… Eközben viszont a bőrén érezte Fodor veszélyét. Mert ha Fodor az első ember, akkor ő nincs sehol. Elemi érdeke volt tehát, hogy Fodort marginalizálja, Viktort pedig előre tolja. Ennek ellenére nem Kövérben láttam az eredeti Fidesz válságának okát. Nekem ez a székházügyhöz és Simicskáékhoz kötődik. Akkor jöttem rá, hogy Simicskáék nemcsak

148

Kovács Zoltán – Tarnói Gizella (szerk.): Fiúk a bányában. Fidesz-perek az ÉS ellen. Budapest, 2000. Irodalom Kft. 265. o.

88

A kisiklás

megtűrt fiúk, akik a pártkasszába a kampányhoz szükséges pénzt hozzák, hanem ez a politika. Nem a pénz szagától megrészegedett fiatalokról van tehát szó, hanem politikaigazdasági összefonódásról… Az igaz, hogy Kövér állandóan bűnbakot keresett, ellenségeket gyártott, de mindez önmagában nem elég: akkor veszélyes, ha mögötte ott van a pénz is. Simicskával és a székházzal kiegészülve világossá vált, hogy nem demokratikus irányba megy a párt. Mert ahol saját kontroll alatt lévő vállalkozásokba viszik a pénzt, ott értelemszerűen nem lehet demokratikusan működni: műfajilag nem megengedett, hogy más is belelásson az ügyekbe. Vagyis muszáj a hatalmat koncentrálni.”149 A Simicska-féle pártfinanszírozási módszerek és az antidemokratikus pártpolitikai folyamatok között tehát szerves és szoros összefüggés volt. Akár illusztrációnak is vehetjük ehhez a somogyaszalói frakcióülésen történteket. Érdemes ismét átadni a szót Ungárnak, mert ebben a sztoriban kétségkívül ő volt a kulcsfigura. Korábban egyértelműen Orbánékhoz húzott, de közgazdászként s a frakció alighanem legszuverénebb személyiségeként hamar fölfogta, miről is szólt a titokban tartott székházeladás meg a hátterében fölsejlő még titkosabb machináció. Továbbá, hogy mindezek miféle gazdasági, politikai és morális következményekhez vezetnek. Az ezek miatt érzett mély fölháborodás vitte őt előbb Fodorék táborába, majd ki a Fideszből. „Kövér… elkezdett összevissza beszélni, hogy ennek az ügynek nagyon sok szereplője volt, a Kincstári Vagyonkezelő, meg a pártok, meg nem tudom kicsoda, és ugye az apparátusok mindenféle adminisztrációs hibát el tudnak követni… stb. Hihetetlenül zavaros volt az egész… Nekem viszont az összes kétségem elmúlt, és nagyon felháborodtam. Visszamenőleg minden érthetővé vált… Világos lett, miért éreztem 1992 őszén, hogy megváltozott a levegő, és más a hangulat, és hogy miért kellett centralizálni a pártban a hatalmat. Ahol lopnak, ott nem akarnak tanút… És ettől kezdve… folyamatosan napirenden tartottuk, hogy hol van a székház eladásából származó pénz.” Főleg Ungár kérdezett monomániásan. A kérdései pofonegyszerűek voltak. Hol a pénz? Hol van a székházeladásból befolyt hétszázmillió? Mi lett vele? A párt számláján van? Nincs ott? Bankban van? Mennyi időre és hány százalékos kamatra kötötték le? Nincs a bankban? Hát hol van? Értékpapírban? „A légkör hosszú ideig nagyon feszült volt. Orbán nem bírta tovább, és egy júliusi frakcióhétvégén bejelentette, hogy napirend után elmondja, hova kerültek a pénzek. Kövér rászólt, hogy 'ne mondd el'! De elmondom, felelte Orbán. Már éjszaka volt, amikor rátért a székházügyre. Frajna papírt meg tollat vett elő, mire ráüvöltött, hogy 'azonnal tedd el'! Fejből sorolta, hogy melyik cégbe mennyi került. Elhatároztam, hogy nagyon fogok figyelni. Nyilvánvaló volt, hogy Hegét a kérdés politikailag vagy a demokrácia szempontjából érdekli csak, Gábornak pedig végképp nem ez a szakterülete. Tehát leginkább én értem ezeket a dolgokat, és kérdéseket is én tudok feltenni. Ha lehet ilyen nagy szavakat mondani, világosan éreztem a felelősségemet. Fontos pillanata volt az életemnek, és mindent meg is tettem, hogy megmaradjon a magam és a köz emlékezetének. Fejben számoltam, és amikor a 700 millió nem jött ki, megkérdeztem, hol a többi. Viktor zavartan azt felelte, hogy a pontos részleteket a gazdaságisok tudják, és lehet, hogy nem is ennyi ment annak a cégnek, hanem annyi. Erre újra kutyulta a számokat. Sehogy 149

Petőcz. i. m. 244-246. o.

A kisiklás 89

se jött ki. Mondta a cégneveket, én számoltam és memorizáltam, ő többször nekifutott, teljes volt a kavarodás. Tőlem a háborúzás nem volt idegen. Azzal se volt bajom, hogy megbízhatatlan elem lettem, mert számomra a székházüggyel minden megváltozott. Felháborított, hogy rendreutasítanak, amikor kritikus kérdéseket teszek fel. Dühös voltam, hogy egy éve hülyére vesznek, és asszisztálok ehhez a disznósághoz. Rettenetesen érdekes, hogy Orbán sem bírta a feszültséget. Megingott. A történtek az ő moralitásának sem feleltek meg. Nem bírta tovább, és elmondta azt, amiről Kövér pontosan tudta, hogy nem szabad elmondani, mert amit egyszer kimondanak, azt megjegyezhetik, az megjelenhet. És én is tudtam, hogy ez a fiú soha többé nem lesz ilyen lelkiállapotban. A beszámoló után berohantam a szobámba, és gyorsan leírtam, amit meg tudtam jegyezni. Két dologra feltehetően senki sem számított, ők arra, hogy én leírom, én pedig arra, hogy a sok költözés ellenére, öt év után megtalálom a papírt. De megtaláltam, mert egyszer kinyílt az egyik doboz, és ott volt a feljegyzés. Amikor Ószabó Attila és Vajda Éva megkeresett, hogy mit tudok erről és erről a cégről, akkor mondtam nekik, hogy 130 millió meg ennyi meg annyi. De ha akarják, megnézem otthon. Micsoda, neked megvan? Négy nap múlva megmutattam nekik a papírt.”150 Hogy a székházeladásból befolyt százmilliók további sorsa pontosan mi lett, azt senki se tudja. Az Állami Számvevőszék csak a párt hivatalos cégét, a Fico Kft.-t vizsgálhatta, de azon épp csak átfolyt a pénz. A többi céget az APEH ellenőrizhette volna, de a papírjaik nyomtalanul eltűntek. Hivatalosan az új török tulajdonosnál, Kaya Ibrahimnál kellett volna lenniük, akit sehol sem találtak, aki mit sem tudott az egészről, hisz csak az adatait s az útlevelét használták föl a végső tranzakcióhoz. Ráadásul, mikor az ügy 1999-ben kipattant, már Simicska, a „zseniális agyú Lajos” ült az APEH elnöki székében. A miniszterelnököt meg Orbán Viktornak hívták: ő ültette oda. A Fideszközeli cégek ügyében még Orbán alatt megindult a nyomozás, amit azonban gyorsan lezártak. Orbánék távozása után ez folytatódott, ám az új kormány által kinevezett államtitkár, Keller László hiába kezdeményezte az ügyészségnél a büntetőeljárások megindítását, a legfőbb ügyész sorra-rendre elutasította a beadványokat. A legfőbb ügyészt ugyanis (miután elődje, Györgyi Kálmán egy Áder Jánossal lefolytatott beszélgetést követően máig tisztázatlan körülmények között, mandátuma lejárta előtt négy évvel lemondott) Polt Péternek hívták 2000 és 2007 között. A szóban forgó ügyek azóta elévültek. * Az egész dolognak azonban volt még egy – az eddigieknél nem kevésbé súlyos – vonatkozása, ami személy szerint Orbán Viktort és családját érintette. Az igazi botrányt ez okozta 1999-ben. Hegedűs István az ügy e dimenziójának megismerése után így kommentálta a történteket: „Azt még csak elfogadtuk volna valahogy, hogy vannak mindenféle pénzügyek. Hogy forgatják, macherálnak vele, de a pénz végül visszafolyik a pártnak. Egye fene, nem kell mindig széplelkűsködni, hát csinálják, le van sajnálva. Persze nem 150

90

Uo. 325-327 o.

A kisiklás

voltak illúzióink Simicskáékat illetően. Gondoltuk, hogy ők személy szerint nem veszítenek ezeken az üzleteken. De hogy ebből a pénzből az Orbán papájának meg a testvérének is jusson… Ez megdöbbentő! Hogy ez utólag kiderült. Ezt akkor nem hittük volna. Én legalábbis nem.”151 Igen, a politikai bomba emiatt robbant akkorát hat évvel később, 1999. augusztus 19 én, amikor megjelent az Élet és Irodalom tényföltáró cikke, amely szerint: a székházeladásból befolyt pénzből pár millió Orbán Viktor pártelnök édesapjának bányavállalatában landolt 1993 tavaszán. Egészen pontosan 4 millió 750 ezer forint. De hogyan történhetett meg ez a dolog? Az előző évben zajlott le annak a Gánton működő kőbányának a privatizációja, amelynek ügyvezető igazgatója Orbán Győző volt. A nagyobb állami vállalatból előzőleg már kivált, Dolomit Kft. névre hallgató céget 1991-ben kínálta föl eladásra az Állami Vagyonügynökség. Orbán Győző és társai azért nyerték meg végül 1992-ben a pályázatot a nagyobb vételárat kínáló osztrák vevő ellenében, mert a vállalat dolgozóit elővásárlási jog illette meg. Az igazgató a 25 millió névértékű részvénycsomag 36 százalékát szerezte meg, 9 millió 70 ezer forint értékben.152 Ez eddig rendben volna. Az ügyet legföljebb az teszi pikánssá, hogy minderre a szóban forgó bányaigazgató politikus fia által akkoriban erősen támadott Antall-kormány privatizációs politikája adott módot. Mert, hogy a Fidesz által képviselt liberális piaci elvek érvényesülése esetén az osztrák vevő mellett az ellenzéki pártvezér apja és annak munkatársai nem rúghattak volna labdába. Tegyünk rá még egy lapáttal: nem rúghatott volna labdába az a posztkommunista menedzsment, amely ellen főleg később – és úgy általában – a Fidesz politikája irányult, s amelynek Orbán Győző, a volt MSZMP-s bányaigazgató a tipikus képviselője volt. Ám az 1992-es bányaprivatizáció – még egyszer mondom – ezzel együtt is rendben lett volna. A baj a következő évben adódott. 1993 tavaszán ugyanis újabb változás állt be a Dolomit Kft. tulajdonosi szerkezetben. Új tulajdonosként beszállt a vállalkozásba a Quality Invest Rt. nevű cég: 4,75 milliós névértékű részvény megvásárlásával. Fél év múlva aztán, a szeptember 22-i közgyűlés jegyzőkönyvének tanúsága szerint kiszállt, s a 4,75 milliós pakettet visszaadta a Dolomitnak: 1,2 millióért – a névérték negyedéért. A papírokból az nem derült ki utólag, hogy a Quality Invest fél éve mennyiért vette meg a 4,75 milliós részvénycsomagot Orbán Győző cégétől, csak az, hogy 1,2-ért adta vissza, Ha névértéken vette, akkor tehát fél év alatt 3, 55 milliót bukott az üzleten. Tegyük fel, hogy így történt. Ám akkor is: hol itt a probléma? Hiszen épp Simicska Lajostól származik a cinikus, ám örökbecsű bonmot, miszerint: „mindenkinek alkotmányos joga, hogy hülye legyen”. Nos, a baj itt van: Simicska Lajosnál. Ő alapította ugyanis – méghozzá harmadmagával: Varga Tamással és Kövér Szilárddal – a Quality Invest Rt-t. Egyikét azoknak a Fideszközeli cégeknek, amelyekbe a Fico Kft. közbeiktatásával a pártból átpumpálták a székházeladásból befolyt pénzt. A Quality Investbe történetesen 102 milliót. A szóban forgó vállalkozás igazgatótanácsának tagjai – Simicska, Varga és Kövér – azonosak az alapí151 152

Debreczeni: Orbán Viktor. 448. o. Ószabó – Vajda: Fiúk a bányában

A kisiklás 91

tókkal. A felügyelőbizottságban pedig véletlenül megtalálható az a Kollár K. Atilla, aki az MDF főkönyvelőjeként 1992. március 10-én Simicska és Varga társaságában aláírta a székházátadásról szóló megállapodást az Állami Vagyonügynökség és a Kincstári Vagyonkezelő képviselőivel.153 Vagyis: 1993-ban a pártelnök édesapja és testvére bányájában is landolt pár millió forint azon cégek egyike révén, amely cégekbe az állam által a pártnak juttatott székház eladásából származó pénz befolyt. Ez már baj. Nagy baj. A pénz mozgásának, illetve átváltozásának képlete ugyanis ez: állami pénz – pártpénz – magánpénz. Persze, nem kell a legrosszabb értelemben interpretálni ezt a dolgot: hogy tudniillik Orbán a pártjának juttatott állami pénzből simán ellopott volna pár milliót a családja számára. A dolog ennél bonyolultabb. Próbáljuk meg utólag rekonstruálni a történteket – miután az érintettek, ahogy azt mindjárt látni fogjuk, sose voltak hajlandóak tisztességesen és őszintén beszélni az esetről. Orbán apja azért került zavarba 1993-ban, mert a Dolomit Rt. az előző évben részben önprivatizációval került a tulajdonába, azaz – extrém, de törvényes módon – az eladott cég maga is vevőként szállt be a tranzakcióba. Ám ilyen esetben a privatizációs törvény szerint egy éven belül túl kell adni az így megszerzett tulajdonrészen. E ponton érdemes fölidézni, mit nyilatkozott az előzményekről tíz évvel később a vagyonát addigra megsokszorozó bányatulajdonos. Orbán Győző 2001-ben így emlékezett: „Amikor 1991-ben felvillant a lehetőség, hogy a gánti bánya dolgozói kezükbe vehetik a bánya irányítását, kiderült, halvány gőzünk se volt arról, hogy hogyan kell privatizálni egy céget. Tanácsra volt szükségünk. Ki máshoz fordulhattam volna, mint a fiamhoz és az ő barátaihoz, Simicska Lajoshoz, Győri Tiborhoz, Schlecht Csabához?… ők magyarázták el, hogyan kell egy ilyen üzletet végigvinni.”154 (Kiemelés tőlem – D. J. Orbán Győző itt mellébeszél, hisz az irányítást igazgatóként addig is a kezében tarthatta. A privatizáció célja természetesen nem az „irányítás”, hanem a tulajdon megszerzése volt.) Az üzlet „végig vitelének” azonban – az önprivatizáció miatt – része volt a következő évben esedékes üzletrész-eladási kényszer. Ám idegent vétek lett volna tulajdonosként beengedni a családi bányába. Nem is kellett, hisz ott voltak Simicskáék, akik tudták, hogy kell az ilyen problémát megoldani. A szükséges adásvétel lebonyolítása csupán technikai kérdés volt számukra, hisz rendelkezésükre álltak a nemrég alapított cégek: pénz volt bennük bőven. A pénz pedig forgott, adtak-vettek – ki tudná pár hónap múlva megkülönböztetni, hogy teszem azt, a Quality Invest százmilliói közül melyik millió származik a székházbevételből, és melyiket lehet a cég saját eredményének tekinteni. Hogy erkölcsileg aggályos, ha egy párt-közeli cég beszáll a pártelnök apjának üzletébe? Ugyan! Hisz minden fű alatt megy. A cégek meg nem a párt cégei, nem is tud róluk senki. Ez nem politika: ez üzlet. Az üzleti világban így mennek a dolgok. Itt nem lehet szívbajoskodni. Apádnak ez élete nagy lehetősége. Sikerült megszereznie a bányát, és most kockáztassa egy bizonytalan eladással? Ugyan! Megveszünk tőle annyit, amennyit 153 154

Uo. Félnek üzletet kötni velem. A Népszabadság interjúja Orbán Győzővel, 2001. 07. 27.

92

A kisiklás

kell, aztán szépen visszaveszi tőlünk, s a dolog el lesz felejtve. Mintha mi se történt volna. Nem is történik semmi: minden szabályos és törvényes lesz. Hogy a fenti fikció nem teljesen légből kapott: hogy Orbánnak 1993-ban komoly erkölcsi dilemmát okozhatott ez az ügy, annak jelzésére érdemes újra felidézni Ungár Klára visszaemlékezésének egy részletét. Amelyik arról szól, hogyan is szánta rá magát a pártelnök a somogyaszalói frakcióülésen, hogy beszámoljon a székházpénz és a Fidesz közeli cégek ügyéről: „Rettenetesen érdekes, hogy Orbán se bírta a feszültséget. Megingott. A történtek az ő moralitásának sem feleltek meg. Nem bírta tovább, és elmondta azt, amiről Kövér pontosan tudta, hogy nem szabad elmondani, mert amit egyszer kimondanak, azt megjegyezhetik, az megjelenhet.” És lőn. Hat évvel később – a székház-pénz és a párt-közeli cégek összefüggésének harmadik komponenseként – a családi bányaprivatizáció kényes részlete is napvilágra került. Amiről Orbán annak idején természetesen nem szólt a frakció előtt. De ami mindvégig a fejében járhatott, bizonyára nyomta a lelkét. Nyomhatta is, mert ez a mozzanat volt erkölcsileg a legsúlyosabb. (Kövér nyilván tudott erről is, ha mástól nem, az öccsétől: a Quality Invest – Simicska és Varga melletti – harmadik alapítójától.) Mire 1999 nyarán az ügy napvilágra került, a súlya mázsássá növekedett, hisz a szóban forgó pártelnök akkor már a Magyar Köztársaság miniszterelnöke volt. Noha ez a mozzanat kivisz minket a fejezetben tárgyalt 1990 és '94 közti időszak keretei közül, mégis itt kell felidézni az illető miniszterelnök reakcióit s az egész botrányhoz való viszonyulását. Mert ez a viszonyulás nemcsak az ő 1999-es politikusi és emberi karakterét minősíti, de visszamenőleg rávilágít magára az 1993-as ügyletre is. Amit Orbánnak 1999ben is titkolnia kellett, ami miatt – hogy magyarul beszéljünk – hazudozni volt kénytelen. A hazugság első formája az Élet és Irodalom cikkének megjelenése utáni elhárítás verbális blöffje volt: „Miután ezt a kérdést nem először teszik föl nekünk, s minthogy erre minden alkalommal illendően megválaszoltunk, most sem mondhatok mást. Mindenki tekintse e korábbi nyilatkozatainkat eligazítónak és irányadónak… Rég túl vagyunk ezen.”155 Ám a sajtó pillanatok alatt tisztázta, hogy a hivatkozott „eligazító” és „irányadó” nyilatkozatok egyszerűen nem léteznek: sem Orbán, sem az apja nem nyilatkozott soha a szóban forgó ügyről. A miniszterelnök csak szeretett volna „túl lenni” rajta, de valójában még előtte volt. A botrány nem csitult, újra meg kellett szólalnia. Egy hét múlva a szokásos szerda reggeli rádiós interjújában rákérdeztetett a dologra, és így felelt a föltett kérdésre: „Többedszer próbálkoznak azzal, hogy megrágalmazzanak ugyanezekkel az állításokkal, de szerencsére a fővárosi bíróság egyszer már jogerős döntés formájában elégtételt adott nekem. Arra kötelezte a lapot, amely alaptalanul megvádolt, hogy közölje a szöveget… 'Valótlanul állítottuk, hogy a Fidesz-Magyar Polgári Párt üzleti kapcsolatban állt a párt elnökének, Orbán Viktornak a családjával.' Nos, ennyit a tényekről.”156 A „tényekről” annyit még érdemes megjegyezni, hogy a szóban forgó ítélet egy másik lap egy évvel korábbi cikkére (annak is a címére) vonatkozott (Blikk, 1998, szeptember 11.), és nem az Élet és Irodalom aktuális írására. Az ÉS ugyanis egy percig sem állította, hogy Orbán családja magával a párttal állt volna üzleti kapcsolatban (ami nem is 155 156

Orbán Viktor válasza a TV2 Tények című műsora kérdésére, 1999 augusztus 19-én. Idézi: Debreczeni: Orbán Viktor. 449 o.

A kisiklás 93

volt igaz). Azt állította, hogy az apa egy a fia pártjához kötődő céggel üzletelt – ami viszont igaz volt. Mivel a sajtó emiatt továbbra is napirenden tartotta az ügyet, s mert azt a Blikkre vonatkozó korábbi ítélettel csakugyan nem lehetett lesöpörni, Orbánék újabb sajtóperre szánták el magukat. A cél ezúttal sem az igazság tisztázása volt, hanem annak elfedése – hamis látszat által. A hamis látszatot pedig egy rafinált perlési technika segítségével kívánták előállítani. A szóban forgó perlési technika természete rögtön kiviláglik, ha elolvassuk a párt által benyújtott helyreigazítási követelés első mondatait. (Az elhárítási-elkenési taktika része volt ez is, hiszen nem a párt, hanem személy szerint Orbán került kínos helyzetbe: neki kellett volna perelnie.) „Valótlanul állítottuk, hogy a Fidesznek több vállalkozása, illetve cége lett volna. A valóságban a pártnak egy vállalkozása volt, a Fico Kft. Valótlanul állítottuk ezért, hogy a cikkben szerepeltetett cégek a Fidesz vállalkozásaiként vettek volna részt a pártelnök családjához köthető privatizációs tranzakcióban.”157 A kereset tehát nem a cikk érdemi állításait támadta meg. Lényegében az ÉS írásának egyetlen pontját kifogásolta: azt, hogy a szöveg egy-két helyen „Fidesz-cégnek” nevezte a Fico mellett – azzal szoros üzleti és személyi kapcsolatban álló, de formálisan nem a párt tulajdonában lévő – többi céget, jelesül a Quality Invest Rt.-t is. Nem azt állította a kereset, hogy a szóban forgó cég nem vett részt a pártelnök családjának üzleti tranzakciójában, hanem csak azt, hogy nem a Fidesz vállalkozásaként vett benne részt. A per során mindvégig ragaszkodtak ehhez. Az ügyvédjük leszögezte: „Én nyomatékosan kérem, hogy a bíróság kifejezetten szorítkozzon a keresetlevél, illetve a helyreigazítási kérelem szövegére. A felperesi álláspont lényege, hogy a helyreigazítási igény kapcsán eldöntendő kérdés az, hogy vannak-e Fidesz-cégek vagy sem.”158 Az Élet és Irodalom képviselői a tárgyalásokon többször próbálták igazolni a cikk érdemi állításait. Másodfokon tanúként beidézték Ungár Klárát, de a bíróság nem hallgatta meg őt. Minden hasonló kísérlet elől elzárkózott, mert a perrendtartás erre kényszerítette. Ezt igazolja az ítélet alábbi részlete is: „Jelen esetben a bíróság általánosságban is fontosnak tartja hangsúlyozni azt, hogy… a felperes kereseti kérelméhez van kötve. A felperes az 'ügy ura', a bíróságnak azt kell tárgyalnia, amit a felperes a per tárgyává tesz. A Pp. 215. § értelmében az érdemi döntés nem terjedhet túl a kereseti kérelmen.”159 A bíróság ennek megfelelően helyt adott a felperes kérelmének, és 1999. október 8án az abban követelt helyreigazításra kötelezte a lapot. „Megtörtént az erkölcsi igazságtétel” – nyilatkozta Orbán már aznap, az ítéletet lobogtatva.160 Hogy eljárásának lényege érthetőbb legyen, vegyünk egy sarkított példát. Valakiről – tanúkra és tárgyi bizonyítékokra hivatkozva – megírja az újság, hogy évekkel ezelőtt átmászott a kerítésen, behatolt a szomszédba, és ellopta az udvarról a fűnyírót. Az ügy elévült, de az illető jó híre védelmében a bírósághoz fordul: nem igaz, hogy ő akkor átmászott a kerítésen… S mivel annak idején csakugyan a kaput feszítette ki, azon át hatolt 157 158 159 160

94

Idézi: Kovács-Tarnói: i. m. 110-111. o. Uo. 123. o. Uo. 132. o. Napi Magyarország, 1999 10. 09.

A kisiklás

be az udvarra, és úgy lopta el a fűnyírót, a bíróság megállapítja: a kerítésmászás nem igaz. A kereset erre irányult: erre szorítkozik az ítélet is. Az illető pedig mindenfelé mutogatja a végzést: íme, a bíróság nekem adott igazat, nem vagyok tolvaj, ártatlan vagyok. A példa rossz, mert túlságosan primitív? A példa jó, mert túlságosan primitív. A fűnyírólopás vádját ugyanis nem lehet elhárítani ezzel a módszerrel. Mert az eset egyszerű és átlátható. A fűnyírót tényleg ellopta az illető, a lopott jószágot többen látták az udvarán, meg amúgy is tudják róla az utcában, miféle alak. Mindenki tisztában van vele, mi történt, hiába lobogtat akármilyen papírt. A székház-, illetve bányaügy nem ilyen természetű. Szövevényes és bonyolult, az átlagember számára átláthatatlan – nem az ő utcájában történt. Ilyen cég, olyan cég, névérték, piaci érték, ávü, erté, káefté, ki tudja ezt követni? Írnak, beszélnek összevissza, az egyik ezt mondja, a másik azt – de lám, a bíróság a miniszterelnöknek adott igazat! A szóban forgó – primitív és cinikus – perlési, illetve kommunikációs taktika tehát hatásos. Legalábbis a tömegek előtt. Ám a dolgot egy kicsit jobban ismerők számára mindez átlátszó, hamis és önleleplező. Hisz indirekt módon nyilvánvalóan benne van a nem perelt, nem kifogásolt állítások hallgatólagos elismerése. Ráadásul mindez szöges ellentétben áll azzal a polgári értékvilággal, amelyre Orbán és a Fidesz akkoriban folyamatosan hivatkozik. Amelynek szerves része a tényszerű, tisztességes, racionális érvelés, ami a polgárok józan ítéletére apellál, nem a tájékozatlanságukra, a tudatlanságukra, amit maga is növelni igyekszik. A sikeres perrel Orbán – ha meggondoljuk – öngólt is rúgott magának (noha a lelátóról a saját hálójába került labda nemigen észlelhető). Hiszen ha a bíróság megállapította, hogy a Quality Invest (és a többi) nem a párt cége volt, akkor ezzel azt is megállapította, hogy a székházeladásból befolyt pénzt kivitték a pártból, és magántársaságok magánvagyonává alakították át. Ezért nem terjedhettek ki a szóban forgó pénzek további sorsára az Állami Számvevőszék vizsgálatai sem. Hiszen az ÁSZ csak az állami és a pártvagyon mozgását vizsgálhatja – privát cégekben és privát zsebekben nem kutakodhat. Épp ezért volt hamis és félrevezető az ügyben minden rá való hivatkozás. Orbán többször is élt ezzel. Két nappal az elsőfokú bírósági ítélet után sajtóbeszélgetésen kívánta learatni a perbeli győzelem gyümölcseit. Az RTL Klub riportere azonban, kilépve a kormányfő által használt értelmezési keretből, s a lehető legegyszerűbb és legvilágosabb kérdést tette föl neki: „Miniszterelnök úr, ön tehát egyértelműen kijelenti azt, hogy az ön édesapja vállalkozásába soha egyetlen székházeladásból származó fillér sem került?”161 Erre a kérdésre egyetlen korrekt felelet adható: igen, kijelentem. Feltéve persze, hogy tényleg nem került oda a szóban forgó pénzből. Mert ha került, akkor valószínűleg olyan válasz születik, amilyet Orbán adott: „Hogy a Fidesszel szabályszerű üzleti kapcsolatban lévő több tucat cég közül ki milyen tranzakciókat bonyolított le, abban én nem tudok nyilatkozni. Én csak azt tudom megmondani, milyen ellenőrzések és hányszor történtek, akár a párton belüli ellenőrzések, akár az Állami Számvevőszék, akár az adóhivatal részéről.”162 161

Kovács – Tarnói: i. m. 240. o. Uo.

162

A kisiklás 95

Kész. Aki így felel a fenti kérdésre, az bizonyosan hazudik. Ez még akkor is nyilvánvaló lenne, ha nem tudnánk, hogy a Fideszben 1992-93 körül s főleg azután már egyáltalán nem voltak efféle ellenőrzések, hogy az ÁSZ soha nem vizsgálta a szóban forgó cégeket, hogy a kérdéses papírokat jó ideje csak Kaya Ibrahimnál lehetne keresni, az adóhivatal elnöke pedig Simicska Lajos. De ráadásul még tudjuk is ezeket… Az ügyben nemcsak Orbán hazudott folyamatosan, de az apja is – már ha megszólalt. A botrány kirobbanását követő kétéves hallgatását megtörve, 2001 nyarán Orbán Győző interjút adott a Népszabadságnak: – „Egyetlen fillért sem kaptam a fiam barátaitól. – Viszont tény, hogy 1993-ban a Fidesz közelinek mondott Quality Invest Rt. előbb 4,75 millió forintért megvásárolta a Dolomit Kft. egy kisebb tulajdonrészét, amit fél évvel később a Dolomit 1,2 millióért vásárolt vissza. – Ez nem így történt. De meg kell gondolnom, a kérdésre adandó választ, mert nem emlékszem határozottan a dologra. Szóval, ha kaptunk is támogatást az illető cégtől, az csak jogászi segítség lehetett… – Akkor még egyszer feltesszük a kérdést: kaptak-e anyagi segítséget bármilyen olyan cégtől, amelynek köze lehetett a Fideszhez? – A szellemi segítségen kívül semmilyen más támogatást nem kaptunk.”163 Fogalmazzunk finomabban: a cégbíróság adatai és Orbán Győző emlékezete tehát nem fedték egymást. Annak idején, a botrány kirobbanásakor a kormányfő védelmezői (elsősorban az ÉS szerkesztőjével az MTV-ben emlékezetes interjút készítő Betlen János) azzal érveltek, hogy nem tudható, mennyiért vásárolták meg Simicskáék Orbán apjától a 4,75 milliós névértékű részvényt, amit az utóbbi 1,2-ért vett tőlük vissza. Nem biztos, hogy névértéken vásároltak, lehet, hogy 1,2-ért vették ők is, így a Fidesz-közeli pénz ulti-nyelven szólva „az ablakban” maradt, és nem a bányában. Az Orbán-közeli média formálisan tehát pattra tudta hozni a partit, még akkor is, ha feltevésük korántsem volt életszerű. Ez a helyzet egészen 2002-ig állott fönn: az Orbán Viktorról szóló (első) könyvem megjelenéséig. A kézirat elolvasása után ugyanis Orbán – nagy meglepetésemre – kijelentette nekem: az ő tudomása szerint Simicskáék 1993ban névértéken vették meg az apjától a részvényeket. Ráadásul – még nagyobb meglepetésemre – a jelenlétemben fölhívta őt telefonon, aki mindezt – kihangosítva – megerősítette, fia kérdésére elmondván még azt is, hogy amikor egy éve a Népszabadságnak erről nyilatkozott, nem emlékezett jól a dologra… A jelenet előre eltervezettnek, egyeztetettnek tűnt a számomra, és máig se értem, mi volt vele Orbán célja. Hisz ezzel épp ő szolgáltatta a mindaddig hiányzó egyértelmű bizonyítékot arra, hogy az apjának mégiscsak volt haszna az üzleten! Hogy a párt-közeli pénzből 3,55 millió valóban ott ragadt nála! Ráadásul egyértelmű volt, hogy bele fogom írni a könyvbe, sőt nyilván azért történt az egész, hogy írjam bele. Attól tartok, nemcsak én, de Orbán sem értette akkor, amit tett. * 163

96

Félnek üzletet kötni velem. Népszabadság, 2001. 07. 27.

A kisiklás

Ideje lezárni e hosszúra nyúlt fejezetet. Méghozzá azzal, amivel kezdtük: az első ciklus alatt Orbánnal és a Fidesszel lényegében megtörtént mindaz, amit félrecsúszásnak, kisiklásnak nevezhetünk. Ami kezdetben nem látszott végzetesnek, de amiről utóbb – a későbbi fejlemények ismeretében – kiderült: már itt eldőlt minden. Személyiségük fundamentumaként rögzült a sokkoló vereséget követő, gyűlölettel társuló revánsvágy a szabad demokratákkal és a posztkommunistákkal szemben. Beleégett a lelkükbe a véleményformáló értelmiség és a sajtó iránti mély gyanakvás: a meggyőződés, hogy csak saját sajtóra és saját „értelmiségre” támaszkodva lehet eredményesen politizálni. Ezzel együtt járt egy utóbb gyökeresnek bizonyuló antiliberális fordulat. Vezetői az árulónak tartott belső ellenzék kiszorítása nyomán viharos gyorsasággal oligarchizálták a pártot, kiszorítva onnan minden alulról induló, demokratikus mozgást. Végül, de nem utolsósorban – a fentiekkel szoros kölcsönhatásban – drámai átalakuláson ment át a párt finanszírozása: végzetesen összekapcsolódott a politika a pénzzel, a pártérdek pedig a legközvetlenebb magánérdekkel. A politikai romlás az erkölcsi romlással.

A kisiklás 97

Győzelem – jobbról

Az új fejezet kezdetén mindenekelőtt ismét jeleznünk kell, hogy az 1990 és 94 között lejátszódott negatív folyamatok jó része a közvélemény előtt még sokáig rejtve maradt. Rejtve maradt a Fidesz tagsága, sőt a párt elit zöme előtt is. Általában elmondható, hogy az Orbán személyéhez kötődő legsúlyosabb ügyek mindig utólag, pár éves késéssel kerültek napvilágra, így a felelősséggel is csupán akkor kellett (volna) szembesülnie, a konzekvenciákat is csak akkor kellett (volna) levonnia, amikor a dolgok már kevésbé tűntek drámainak és időszerűnek. Amikor 2005-ben kipattant a tokaji szőlőügyek botránya – és fölmerült a gyanú, hogy a hivatalban lévő miniszterelnök a néptől, illetve a parlamenttől kapott felhatalmazást a lehető legközvetlenebb módon használta saját maga, a családja és barátai anyagi gyarapodásának elősegítésére –, akkor ő már három éve nem volt hivatalban: lemondása tehát szóba se jöhetett… Visszalépve az időben: amikor 1994-ben, a Fidesz elnökeként a súlyos választási vereség következményivel kellett szembenéznie, a tagságnak fogalma sem volt róla, hogy a pártkasszába befolyt pénz milyen áttételeken át, illetve mekkora hányadában fordítódott a kampány céljaira; arról pedig végképp halvány sejtelme sem lehetett, hogy a vereségért politikai felelősséget viselő pártelnök apjához és öccséhez is kerülhetett belőle pár millió. Orbán 1994-ben lemondott a vereség után. Ám mivel egyúttal újra is jelöltette magát a pártelnöki posztra, a formális lemondással valójában bizalmi szavazást kért a küldöttektől: újabb megerősítést. Ezt megkapta, kétharmados többséggel. Ha lett volna olyan kihívója, akinek az övéhez akár csak részben fogható politikai súlya van, aki valós alternatívát képvisel vele szemben, akkor kétesélyes lett volna a mérkőzés. Wachsler Tamás nem ilyen jelölt volt. Az egész pártban nem volt Orbánhoz fogható kaliberű politikus, aki vele szemben alternatívát jelenthetett volna. Szerintem Fodor sem volt ilyen, de talán, ha ő nem lép ki egy évvel korábban… De kilépett. Végül: ha a bányaügy már 1994-ben kitudódik, akkor a küldöttek aligha erősítették volna meg Orbánt a pártelnöki poszton (ellenjelölt ide vagy oda). Akkor még abban a helyzetben sem lett volna, hogy újrajelöltesse magát… 1994 nyarán, amikor a rendkívüli kongresszusra sor került, ő már eldöntötte, hogy jobbra viszi a Fideszt. Teljesen át a jobboldalra: kitöltendő az ott Antall halálával és az MDF megrendítő vereségével keletkezett politikai vákuumot. Ám erről a döntésről a megerősítéséért folyamodván, Orbán, nem tájékoztatta pártját. Taktikája arra épült, hogy a kudarcot morális okokra vezesse vissza. Azt állította, hogy elvhűsége, következetessége és becsületessége miatt kellett vereséget szenvednie (elvtelen és kevéssé becsületes ellenfeleitől): „Be kell vallanom, Tisztelt Küldöttek, hogy én elvi, erkölcsi és politikai okokból egyaránt képtelen lettem volna módosítani az irányvonalat, és balra nyitni” – mondta leköszönő pártelnökként, a közelmúltra utalva a rendkívüli kongresszuson. Elnök-aspiránsGyőzelem jobbról 101

ként, a jövőt illetően is ezt az állhatatosságot, ezt a politikai irány- és pozíció-őrzést jelölte ki célnak, ehhez kért bizalmat: „Az én elnöki programom a folytonosság programja… Fordulat két irányba lehetséges: balra és jobbra. A Fidesz jelenlegi stratégiájától balra eső irányvonalat ismerjük… Tudjuk, hogy ez a fordulat szükségszerűen a Horn-kormányba vezetne. Kérem, vessenek számot azzal, hogy azok igényét, akik erre akarnak indulni, én nem tudom kielégíteni… Hogy hová vezetne egy jobboldali fordulat, ma még nem tudjuk, hisz még sose próbáltuk. De én ezzel a gondolattal sem értek egyet. Azoknak is más elnök után kell nézniük, akik ebbe az irányba szeretnének elindulni. De számíthatnak rám azok, akik a Fidesz eddigi értékeit szeretnék fönntartani, akik erős polgári pártot szeretnének építeni, akik végig akarják járni azt az utat, amelyet Debrecenben jelöltünk ki a magunk számára. Én az ő bizalmukat kérem most.”164 Kilenc hónappal később, 1995 áprilisában került sor a párt következő – immáron rendes – kongresszusára, ahol Orbán újabb két évre elnyerte az elnöki posztot. Ám akkor már így kérte a felhatalmazást: „Szerintem az ország érdeke a blokkosodás: egy szocialista balközép és egy polgári dominanciájú mérsékelt jobbközép erőtér kialakulása… Az egyéni kerületekben dől el a választás. Aki tehát az összefogás keretein kívül marad, annak nincs esélye a sikerre. Egyedül, középen, a jobboldallal és a baloldallal is küzdelmet folytatva nekünk se lenne semmi esélyünk. Vagy itt, vagy ott el kell foglalni azt a helyet, amely bennünket intellektuális, szervezeti, politikai erőnknél fogva megillet… Az én gondolkodásomban a baloldallal való együttműködés lehetősége nincs benne. Ha tehát az a kérdés, hogy a Fidesz merre találja a szövetségeseit, akkor… a válaszom az, hogy a Fidesznek a tőle jobbra álló… erőkkel kell keresnie az együttműködést.”165 A változás háromféle értelemben is szembetűnő. Egyrészt Orbán már nem a korábbi centrumpozíció őrzését hangoztatta, hanem félreérthetetlen jobboldali politikai fordulatot jelentett be. Másrészt nem elvi és morális indokokra, azaz értékekre hivatkozott, hanem praktikus érdekekre: a sikerre. Harmadrészt nem jóváhagyást kért az új politikához, hanem deklarálta annak elkerülhetetlenségét. A korábbi „szerénység” és a moralizálás eltűnése jelezte: Orbán pozíciója időközben megerősödött. Ez már nem a vereséggel való elszámoltatás rendkívüli kongresszusa volt, hanem menetrendszerű tisztújító alkalom, ahol (miként két éve Debrecenben s majd a párt történetének összes azt követő kongresszusán) egy jelölt állt a porondon: Orbán kihívó nélkül kapott elsöprő többséget. Az új politika jegyében a szervezet neve is módosult: Fidesz – Magyar Polgári Pártra. Korábban utaltam rá, hogy az 1995 tavaszán deklarált és szentesített új politikai irányvételről szóló döntés már jóval korábban, legkésőbb az előző évben, a '94-es választási vereség után megszületett. Ám az akkori válságos pillanatban a meggyengült pozíciójú pártelnöknek nem lett volna tanácsos ezt a döntést – a bizalmasok szűk körén túl – a tagsággal is megosztania. Itt kell elmondanom, hogy a magam részéről 1994 nyarán beszéltem először hoszszabban Orbán Viktorral. Akkori szóhasználata már félreérthetetlenül elkötelezett, jobb164 165

Idézi: Debreczeni: Orbán Viktor. 277 o. Uo. 288-299 o.

102

Győzelem jobbról

oldali politikusra vallott – persze még csak zárt körben (jelen esetben négyszemközt). Antallról szólva azt mondta nekem, hogy súlyos hiba volt részéről nem kihasználni azt a „történelmi szerencsét”, hogy „negyven év baloldali kormányzása után egy jobbközép kormány alakult Magyarországon”. Hiba volt, hogy a kormányzati hatalom birtokában a néhai miniszterelnök nem teremtette meg a jobboldali politizálás anyagi bázisát, ezért most „pőrén, meztelen fenékkel vagyunk ellenzékben”, így hagyott itt „bennünket” stb. Azért mentem akkor Orbánhoz, hogy Antall Józsefről írandó könyvemhez kérjem a közreműködését, ő azonban azzal lepett meg, hogy egyúttal felkért a saját tanácsadójának is. Mint kiderült, rajtam kívül további négy embert: Antall Györgyöt, a miniszterelnök idősebbik fiát; Elek Istvánt, akit „liberális elhajlóként” velem együtt zártak ki az MDF frakcióból, továbbá az SZDSZ-szel meghasonlott Tellér Gyulát, valamint Stumpf Istvánt, akit nem kell bemutatni az olvasónak. Az öt új tanácsadóból tehát három MDF es volt, s mint hamarosan kiderült, a régiek időközben elmaradtak. Ez napnál világosabbá teszi, hogy Orbán ekkorra már eldöntötte: jobbra viszi a Fideszt. Számos jele van annak, hogy ez a jobboldali fordulat már a választások előtt bekövetkezett. Az MSZP-vel való – rövidtávon önsorsrontónak bizonyult – szembefordulás is ezt jelezte. És egyértelműen erre utalnak Katona Kálmán visszaemlékező szavai, aki 1993 őszén lépett át az MDF-ből a Fidesz frakcióba, s aki nem sokkal ezt követően ült le egy négyszemközti beszélgetésre a pártelnökkel. Orbán távolabbi terveibe is beavatta a jobbról érkezett új frakciótagot. Ennek során kihúzta íróasztala fiókját, s elővett onnan egy új pártlogó-tervet, amelyen már ez a név szerepelt: Fidesz – Magyar Polgári Párt. Az utóbbi még csak apró betűkkel. Amikor Katona rákérdezett, milyen is lesz ez az új Fidesz, továbbá (kissé stréberül) azt is megkérdezte, hogy neki konkrétan mit kell tennie ahhoz, hogy be tudjon illeszkedni, Orbán így felelt: neked semmit. Mert az új Fidesz kábé olyan lesz, amilyen te vagy: neked tehát nem kell megváltoznod. Nem neked kell megváltoznod. Hozzátette még: a logó idővel majd úgy módosul, hogy a Fidesz kicsi lesz rajta, kábé akkora, mint a Coca-Colán a védjegyet jelző „R” betű, és a Magyar Polgári Párt lesz a nagy.”166 * A szóban forgó jobboldali fordulatot egyfelől (főleg az érintettek részéről) szokássá vált elbagatellizálni, vagy egyenesen elhazudni, mondván: mindazok a dolgok, amiket Orbán és a Fidesz tett, egy egyenes vonalú és következetes politikai pálya állomásaiként foghatók föl; nevezettek mindvégig megőrizték politikai integritásukat (Orbán soha nem hazudott) stb. Ez komolytalan állítás, kommentárt sem érdemel. Az első pillanatban megalapozottabbnak tűnik az ellenkező véglet: Orbánéknak valójában sose volt politikai értékrendjük, mindig gátlástalanul érvényesített aktuális érdekük, a szavazatmaximálás szempontja, a hatalomszerzés mindent fölülíró vágya szabta meg politikájukat. A valóság, ha tetszik: az igazság, nyilván a kettő között keresendő – ha nem is félúton. Induljunk ki abból, hogy a politikus számára a kérdés eleve így adódik: miként kerülhetek abba a helyzetbe, hogy valóra váltsam, realizáljam politikai elveimet, értékeimet, igaz166

Katona Kálmán személyes közlése, Debreczeni: Orbán Vidor. 275-276. o.

Győzelem jobbról 103

ságaimat, céljaimat stb. A politika alapkérdése mindig ez: hogyan juthatok hatalomra, hisz e nélkül legföljebb író, próféta és más efféle lehetek. Ha Orbán és társai ebből indultak ki – márpedig efelől nem lehetnek kétségeink –, akkor a magyar választójog ismerete, továbbá két konkrét választás (adott esetben keserves) tapasztalatai alapján 1994-ben csakis arra a következtetésre juthattak, hogy a kormányra került nyomasztó erejű baloldali koalícióval szemben csupán a jobboldalon, annak mielőbbi integrálása révén lehetnek versenyképesek. Hogy ez a realista politikai kalkulus szó szerint értendő, az kiderült Orbán (fentebb idézett) 1995-ös kongresszusi beszédéből, amikor elérkezettnek látta az időt, hogy mindebbe pártját is beavassa. Ám a politika direkt hatalmi logikájából adódó megfontolás akkoriban összefonódott Orbánék politikai szocializációjának sajátos folyamatával, ami belülről is hasonló irányba, azaz jobbra vitte őket. Korábban láttuk: a kezdeti balliberális elköteleződés főként annak az intenzív szellemi-politikai (és anyagi) hatásnak köszönhetően rögzült az annak befogadására már csak életkoruk okán is fogékony – zömmel politikai értelemben is elsőgenerációs – fiatalembereknél, ami a szakkollégium közegében, majd a rendszerváltozás hajnalán érte őket. A politika porondján '90-től már igyekeztek önállósodni ez alól a hatás alól, ami '93-94-ben a legvadabb ellenreakciókat váltotta ki velük szemben a Charta, a baloldali sajtó (valamint a mögöttük álló pártok) nyomása révén. Mindezek hatására Orbán, Kövér és társaik a legőszintébb, belülről fakadó törekvésként, már-már szabadságharcként élték meg a maguk jobbratolódását. Amit aztán az SZDSZ utódpárttal kötött koalíciója (a Fidesz „Júdásának” miniszterségével) '94 nyarán végérvényessé tett a számukra. Ezek a komoly politikai és mentális torzulásokat is eredményező hatások hozzásegítették őket ahhoz, hogy immanenssé tegyék, és teljes meggyőződéssel vállalják azt a száznyolcvan fokos politikai fordulatot, ami számukra a józan politikai számításokból is következett. Mindez találkozott Orbán szerencsés politikusi alkatával, amely a nyers hatalmi megfontolásokat minden különösebb nehézség vagy belső vívódás nélkül, szinte automatikusan őszinte személyes meggyőződéssé tudta átalakítani. Automatikusan rögzítette és erősítette ezt a Fidesz új közjogi státusza is: a párt egy jobboldali kormány ellenzékéből egy baloldali kormány ellenzékévé vált a parlamentben. Orbán első ciklusbeli fölszólalásai közben és után még rendre effélék voltak olvashatóak a jegyzőkönyvben: „taps, derültség, nagy taps stb. a baloldalon”. Most: ugyanezek: „a jobboldalon”. A Fidesz-elnöknek a Horn-kormány megalakulását követő első parlamenti fölszólalását, amely harminc percig tartott, huszonhét alkalommal szakította meg a jobboldal zajos tetszésnyilvánítása. („Hosszan tartó nagy taps az ellenzék padsoraiban.”) Akármilyen vérprofi legyen valaki, a lelkére hat az ilyesmi. Az első ciklusban Orbán Horn mellett ült – aki szellemi értelemben nem volt rá hatással –, a másodikban Boross mellett – aki igen. Ahogy mások is hatottak rá, például Kádár Béla közgazdász- vagy Mádl Ferenc jogászprofesszor, akiket előző ciklusbeli miniszterként még jobbára lesajnált. Egykori tanára, Mádl – már köztársasági elnökként, de négyszemközt – a következőket mondta róla: „A végzős egyetemista Orbán és társai a plurális demokrácia föltétlen hívei voltak. Személyiségükben a politikai szabadságjogok – beleértve a tulajdon szabadságát –, valamint az egyetemes emberi jogok megkérdőjelezhetetlen értéket képviseltek. Az átlagos joghallgatóhoz képest igen jól ismerték azokat a klasszikus és modern 104

Győzelem jobbról

dokumentumokat, amelyek – a francia Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatától a XIX. századi magyar nemzeti liberalizmus klasszikusainak írásain át bizonyos XX. századi szövegekig – ezen eszmék foglalatai. De teljesen ismeretlen volt számukra a nyugat-európai kereszténydemokrata, illetve konzervatív szellemiség és politika világa. Sommás és felületes véleményük volt az európai zsidó-keresztény kultúra és erkölcsi rend értékeiről, és korántsem ismerték annak mélységeit… Orbán 1990 és 1993-4 közötti politikai figurájában benne volt egy nagy borzasság, egy túlzott fenegyerekeskedés és valamiféle politikai vabankság. A mindenáron való támadás szelleme… a mások értékeinek sértő lenézése és semmibevétele… Magatartása sokszor károsan befolyásolta a politikai légkört, e magatartásban a politikai gondolkodás etikai tartalmának fogyatékossága is sokszor érvényre jutott. 1989-90-től találkozott egy józanabb, visszafogottabb, konzervatívabb, az európai keresztény értékrend szerinti politikával, ami vad reagálásra késztette. Gyakran feljogosítva érezte magát, hogy ítéljen elevenek és holtak fölött.”167 1994 után – nem utolsósorban a megrázó politikai vereségből adódó tanulságok miatt a fentieket érintő korrekció is lezajlott Orbán politikai gondolkodásában, mentalitásában, egész személyiségében. * Számos jele volt annak, hogy jócskán megváltozott az immáron eltávozott miniszterelnökhöz való viszonya is. Orbán Antallhoz főződő kapcsolata mindig ambivalens volt, s az idők során több változáson ment át. A kerekasztal-tárgyalásokon ismerte meg őt, s a jelentős korkülönbség, továbbá a még jelentősebb társadalmi és kulturális távolság ellenére jó nexus alakult ki köztük. A Fidesz ifjú titánja saját bevallása szerint sokat tanult idősebb jobboldali pályatársától. A tárgyalások megszakadásával, a liberálisok népszavazási akciójával és Orbán időleges külföldre távoztával ez a kapcsolat többféle értelemben is lazult, illetve megszakadt; az 1990 tavaszától érvényes kormány-ellenzék fölállás pedig a politikai frontvonal két oldalára helyezte őket. Hogy Orbán milyen kemény olykor kíméletlen és méltánytalan ellenfele volt a miniszterelnöknek, azt láttuk az előző fejezetben. Ennek ellenére jó ideig megmaradt közöttük valamiféle politikai frontbarátság, az ellenfél iránt érzett férfias tisztelet. Egy darabig az informális találkozások is rendszeresek voltak, ám ezek később megritkultak, majd elmaradtak. 1992-93-ban a Charta, majd az utódpárt előretörése nyomán újra javult a viszonyuk, s a háttérben megindultak egy lehetséges politikai együttműködés tapogatózó előkészületei is. Ebbe belefért volna a választások utáni koalíció eshetősége, ám Antall halála, majd az MDF és a Fidesz súlyos veresége elvágta ezeket a háttérben szövődő a szálakat. A Fidesz 1994-es tavaszi kampánya az MDF- és az MSZP-elleni kétfrontos harc jegyében zajlott (ha ugyan szólt valamiről), ezért a már említett nyári találkozás alkalmával némiképp megleptek Orbán Antaliról mondott – nagy tiszteletről és elismerésről tanúskodó, s az előző években a nyilvánosság előtt elmondottakkal merőben ellentétes szavai. „Ma már látni lehet azt is, és ki is lehet mondani, hogy rajta kívül nem volt más, aki az első kormányfő lehetett volna. Senki sem ütötte meg intellektuálisan, a politikában szük167

Debreczeni: Orbán Viktor; 280 – 284. o.


séges gondolkodási képességek tekintetében, a nemzetközi elfogadottság szempontjából – és még lehetne sorolni – azt a szintet. Ha nem ő alakít kormányt, ma már el se tudom gondolni, hogy kicsoda. Ha neveket mondok az akkori ellenzéki vezetők közül, így visszaemlékezve 1990 tavaszára, ma ezek a nevek inkább mosolyt fakasztanak…”168 A tömegmédia nyilvánossága előtt Orbán sohasem fogalmazott ennyire nyíltan, sosem ment ilyen messzire. Bár Antall-értékelése minden jel szerint nemcsak taktikai okokból változott meg, ez az értékelés egy pillanatra se hagyta figyelmen kívül az épp aktuális pártpolitikai konstellációt. Ez rendjén van így, hisz az ő esetében mindenkor a gyakorló politikus szólalt meg, aki számára az úgynevezett antalli örökség nem olyasvalami, amihez következetesnek, hűnek, méltónak stb. kellene lennie, hanem amit föl lehet és kell is használnia: a saját politikai céljaira. S ő föl is használta. 1994 után ezt ízléssel és mértéktartással tette, 2002 után már kevésbé. Orbán Antallhoz való politikai viszonyára később visszatérünk, most csak azt a legendát vesszük szemügyre, ami az utóbbi halála után keletkezett, és sokáig élt a jobboldali politikai mitológiában. Főként addig, míg Orbán maga is diszkréten táplálta. E legenda szerint a miniszterelnök 1993 decemberében a halálos ágyához hívatta az ifjú ellenzéki vezért, és reá testálta a maga politikai örökségét, mi több, az országot: kvázi utódául jelölte ki. Ez a legenda – bár, ahogy az lenni szokott, nem teljesen légből kapott – a tényeket és a lényeget illetően hamis. Orbán Viktor nem állt a haldokló Antall József ágya mellett, s az utóbbi nem hagyott rá semmiféle politikai örökséget, főleg nem az országot. Ám a halála előtti napon beszélt a Fidesz elnökével – telefonon. Másokkal is, az ellenzéki politikusok közül rajta kívül még Tölgyessy Pétert hívatta föl. Ebben nyilván benne volt az irántuk érzett személyes megbecsülés, továbbá a rendszerváltozás idején fogant politikai összetartozás-tudat. Antall arra emlékeztette mindkettejüket, hogy kik ellen harcoltak együtt az ellenzéki kerekasztalnál. Figyelmeztette őket az MSZP újbóli hatalomra jutásával előálló restaurációs veszélyre. Hogy szó szerint mit mondott Orbánnak, az nem rekonstruálható. Hangfelvétel természetesen nem készült a telefonbeszélgetésről, amelynek kettőjükön kívül még egy fültanúja volt: Antall György, aki ott ült az apja ágya mellett. Az ő emlékezete szerinte ez a mondat biztosan elhangzott: „Viktor, nagyon vigyázz a pártodra!” Érdemes megnézni, hogyan interpretálta mindezt Orbán. Közvetlenül az esemény hatása alatt szólt a dologról, belső körben, a Fidesz aznapi országos választmányi ülésén. Elmondta a választmány tagjainak, hogy telefonon beszélt a haldokló miniszterelnökkel, aki három dolgot üzent (itt elfordította a fejét, és megtörölte a szemét): 1. az ellenzéki kerekasztal pártjai fogjanak össze; 2. ne engedjék újból hatalomra a kommunistákat; 3. ne hagyjuk szétverni a Fideszt.169 Ez tartalmilag pontosan fedi Antall György visszaemlékezését. Ám Orbán a szélesebb nyilvánosság előtt sohasem idézte föl így a történteket. Miután a testamentum-legenda a kilencvenes évek második felében lábra kapott, ő mindig kitérő választ adott az idevonatkozó kérdésekre. Mindig csak annyit mondott, hogy Antall József akkor már igen gyenge fizikai állapotban volt, s hogy halkan és szaggatottan, szüneteket tartva be168 169

Debreczeni: A miniszterelnök. 178. o. Az esetet Hegedűs István idézi fel – erős szkepszissel. Petőczi: i.m.381.o.

106

Győzelem jobbról

szélt. De hogy mit mondott, arról a Fidesz elnöke többé semmiféle konkrétumot nem árult el; saját szavai szerint két okból. Egyrészt, mert ő maga sem képes emlékezetből pontosan visszaidézni az elhangzottakat, másrészt mert a beszélgetés személyes jellege és megrendítő volta nem is teszi lehetővé a részletek nyilvánosságra hozatalát… Ügyes. Orbán – vérbeli politikusként – ködösített ebben a dologban. Egyrészt nem akart direkt hazudni, annak érdekében, hogy megerősítse az örökhagyás legendáját a jobboldali publikum előtt, másrészt mégis sejtetni engedte, hogy itt azért történt valami... Természetesen tisztában volt vele, hogy a Fidesz potenciális szavazóinak nagyobb része nem Antall-hívő: őket a világért se akarta elidegeníteni. Az Antall-hívők viszont hadd higgyék csak, amit annyira hinni szeretnének. Orbán kormányfőként is fönntartotta a kettős taktikát: tett gesztusokat, ám ezek nem voltak egyértelműek. Megjelent például a kormányfő síremlékének avatásán, de beszédet nem volt hajlandó mondani – ami a hivatalban lévő jobboldali, illetve „polgári” kormány fejétől gyalázatos dolog volt. Ám nagyon jellemző Orbánra. A temetőben felsorakozott „polgári” közönségre pedig az, hogy ennek ellenére (elnézést a pontos kifejezésért) birkamódra megcsodálta, sőt (s itt kilépünk a metaforából) néma csönd vagy halk moraj helyett áhítatos tapssal kísérte őt temetői vonulása során… * Térjünk vissza ahhoz, amit a Fidesz elnöke a '94-es vereség után mondott nekem Antall kapcsán. Ezúttal se a nyilvánosság előtt szólt tehát, ám szavai annál tanulságosabbak voltak. Főleg a simicskizmus néven jelölt pártfinanszírozási módszerek, illetve azoknak a kormányzati hatalom birtokában kiteljesedett későbbi gyakorlata ismeretében (már amenynyire ezek a dolgok ismerhetők). Orbán arról beszélt, hogy Antall nem hagyott a jobb oldalra anyagi örökséget. Hogy nem használta erre a hatalmat: „Ezt a szerencsét nem kihasználni: jóvátehetetlen hiba volt. Nem fölkészülni úgy, hogy ha bukás van négy év múlva, akkor legyen egy világos infrastruktúrája a jobboldali politikának Magyarországon. Hanem annyira a semmiben lebegjen, amikor megbukott, a semmiben zuhanjon lefelé, ez olyan hiba, amit nem lehet jóvátenni. Tehát nincs egy tanszék, ebben a nyavalyás országban, ahol azok az emberek ülnének, akik egy kormányváltást elő tudnának készíteni. Nincs egy lap… Nincs egy rádió. Nincs egy tévécsatorna. Egy sincs. Szóval erre nincs mentség, nincs mentség… Szóval ez nagyon nagy hiba volt. A legnagyobb hiba… Örökség nélkül itt hagyni egy politikai irányzatot, materiális örökség nélkül, hogy csak a szellemi örökségből éljünk meg, ez nem megy…” Túl azon, hogy nincs teljesen igaza (lásd például a Napi Magyarországot vagy a Duna Televíziót), főként a vehemencia hökkenti meg az embert, amivel Orbán ezt 1994-ben előadta. Ha eközben arra gondolunk, hogy 2002 után miféle – egyre bővülő! – anyagi bázison politizálhatott két cikluson át ellenzékből a Fidesz (lapok, rádió- és tévécsatornák, intézetek stb.), akkor meg kell állapítanunk, hogy ő maga 1994-ban halálosan komolyan gondolta – majd a hatalom birtokában elképesztő méretekben valóra is váltotta – amiket mondott. „Ezt úgy kellett volna megcsinálni, az én fejemben legalábbis, hogy meg kellett volna találni azt a nyolc-tíz nagyvállalkozót, akik majd Magyarország nagytőkései lesznek. En Győzelem jobbról 107

nél sokkal több nincsen. És ezeket kellett volna nem kormányzati eszközökkel, hanem egyszerű banki kapcsolatokon keresztül támogatni. Ezekkel kellett volna személyes kontaktust kiépíteni, amelyet ők aztán jól tudtak volna használni a piacon, mint versenyelőnyt. Azt a kapcsolatot, amely őket így Magyarország miniszterelnökéhez vagy annak legbelső köréhez fűzte. Igen, az ország nyolc-tíz nagytőkés gazdasági érdekszférájává vált volna meghatározott területeken. Ezt nyugodtan lehetett volna engedni, mert így is azzá vált. Tudniillik elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb így nézzen ki az ország gazdasági térképe. Ezzel a nyolc-tíz nagytőkéssel kellett volna kiegyezni. Ha ennek csak a felét meg tudja tartani támogatónak, akkor is, ha vesztésre áll, akkor nagyon nagy dolgot tesz. De hát egyetlen nagytőkés se tartott ki az MDF mellett a választási kampányban. Mind átállt. Ami nem lett volna szükségszerű, ha ezek jól meg vannak erősítve. Akkor nem kellett volna átállniuk. Ezt kellett volna megtenni. A bankárok előtt világossá tenni, hogy ez a mi nyolc-tíz emberünk. Aztán már hagyni, hogy az üzlet a maga logikája szerint elrendezze a többit. Esetleg a fejlesztési forrásoknál, pályázatoknál lehetett volna valamit még segíteni, de ott is csak szolidan, semmiképp sem átlépve a jó ízlés határait. [Óh, igen: vigyázni arra, hogy „ne mi nyerjük a legtöbbet”! – D. J.] Antall ezt elmulasztotta. Nem volt hajlandó foglalkozni ezekkel a dolgokkal… Szerinte ez nem tartozott a politika területére. Holott a politikának ezek adják a lényegét, mert ezeken keresztül vetítődik ki a politikának a képe. És őneki nem volt ehhez jó érzéke. Semmi érzéke nem volt ehhez!”170 Hát nem. Hogy rövidre zárjam: Antall, mint parlamentnek felelős miniszterelnök nem holmi politikai keresztapaként kormányozta az országot, aki a tenyeréből eteti a maga nagyvállalkozóit. „A politika lényegét” őnála valóban nem „ezek a dolgok” adták, ő nem Simicska kottájából játszott. Hogy végképp rövidre zárjam: Antall demokrata politikus volt. Orbán – szavai szerint – már 1994-ben sem volt az: „a politika lényegét” illetően. * Itt kell kitérnem egy személyes mozzanatra, illetve annak tanulságaira: 1994 és 1996 között Orbán Viktor tanácsadója voltam. Legalábbis papíron. Mert igaz ugyan, hogy '94 nyarán kért föl e megtisztelő feladatra, ám ősszel már Amerikába utaztam, s a Batthyány Alapítvány ösztöndíjával '95 júniusáig Washingtonban tartózkodtam: ténylegesen tehát csak a '95 és '96 nyara közti szűk egy esztendőben álltam szorosabb kapcsolatban a Fidesz elnökével. Két dolgot jegyzek meg elöljáróban. Egyrészt, hogy sok mindent nem tudtam még akkor Orbánról. Részint azt, ami már megtörtént, de még nem került nyilvánosságra (mint például a Fidesz-közeli cégek Simicska-féle tranzakciói, beleértve a bányaügyet); másfelől természetesen nem tudhattam arról, ami később következett be a pályáján. Ami utóbb más megvilágításba helyezett számos olyan dolgot, amelyeknek akkor még nem tulajdonítottam jelentőséget. (Ilyenek voltak például föntebb idézett, Antall kap170

Debreczeni: Orbán Viktor. 273 -274. o.

108

Győzelem jobbról

csán tett kijelentései.) Végül megjegyzem azt is, hogy a szóban forgó tanácsadói státusznak semmiféle anyagi vonatkozása nem volt (leszámítva a benzinköltséget, amibe nekem került, hogy havonta egyszer Kecskemétről fölautóztam Budapestre, a Lendvay utcába – amit őszinte örömmel tettem). Orbán nem volt még miniszterelnök, csak egy vesztes és eladósodott kis párt elnöke, s az idők is merőben mások voltak még akkor… A „tanácsadó” szót magát sem kell túl komolyan venni. Ahogy mondtam, általában havonta egyszer ültünk egy asztalnál az elnöki irodában, rendszerint hatan vagy heten: Orbánon és ötünkön kívül gyakran ott volt Kövér, ritkábban Áder, még ritkábban Szájer – más nemigen. Orbánnak valójában nem volt szüksége tanácsokra. Bizonyos információkra igen: hogy meghozhassa a maga döntéseit – a jelek szerint előbb Kövérrel, majd egy igen szűk körrel együtt. Mindig az volt a benyomásom, hogy ő már eldöntötte a dolgot. Hogy már csak tesztel bennünket: milyen hatásuk volna bizonyos lépéseknek bizonyos szellemi-politikai körökben. Gyakran kérdezett. Antall Gyurit, Elek Pistát és engem rendre arról, mi várható az MDF-ben, hogy állnak ott a dolgok. Tellér Gyula reszortja az SZDSZ, Stumpfé az MSZP volt. Mire lehet számítani a szociknál? Az utóbbi kérdésekben (és Orbán szemében) mindig ott bujkált egy kis kajánság: mondjad, Pista, ezt te tudod, ez a világ a te számodra ismerős… Stumpf soha nem akadt fönn ezen: mondta, általánosabb értékeléseit rendszerint a Századvég legújabb méréseivel támasztva alá. Minden alkalommal úgy indult a másfél-, két-, maximum háromórás társalgás, hogy Orbán értékelte a helyzetet. A kormány tevékenységét, a jobbközép összefogás aktuális esélyeit, Torgyánék helyzetét stb. Az utóbbiról '96 kora nyaráig, amíg én jelen voltam, sohasem beszélt úgy, mint lehetséges partnerről, nem volt erre utaló gesztusa sem. Őrá magára úgy emlékszem, hogy mindig közvetlen és emberi volt. Semmi megjátszottság, semmi nagyképűség, semmi komolykodás. Soha. Néha inkább gyerekesnek tűnt a vihogásával. Ami ellentétben állt azokkal a rendkívüli éleslátásról, elemzőkészségről és informáltságról tanúskodó értékelésekkel, amiket előadott. (Mondanom sem kell: a szóban forgó „tanácsadásból” nyilvánvalóan a sokszorosát profitáltam annak, mint amennyit esetleg ő.) Mindig az volt a benyomásom, hogy szenvedélyesen érdekli a politika, és élvezi, amit csinál. Egyszer se tűnt motiválatlannak, fáradtnak, letörtnek, csüggedtnek; ilyesminek soha a leghalványabb jele sem volt tapasztalható nála. 1996 májusában, az MDF márciusi szakadását követően, pontosabban a Fidesz erre való reagálása nyomán köszöntem el ettől a társaságtól és magától Orbántól is, amire hamarosan visszatérek. * Bár a Fideszben csak az 1995-ös kongresszus emelte hivatalos iránnyá a jobboldali integrációt, a gyakorlatban ez már '94 őszén elkezdődött – nemcsak az orbáni pártvezetés ez irányú eltökéltsége okán. Hogy a „vesztesek koalíciója” már az önkormányzati választásokon megszületett, annak a bábája inkább a győztes baloldal mohósága volt. Az MSZP-SZDSZ-kormányzat ugyanis – kétharmados többsége birtokában – módosította az önkormányzatokról szóló jogszabályokat: egyfordulóssá téve a helyi választást, illetve kiiktatva a képviselői és a polgármesteri poszt összeférhetetlenségét (amihez a szükséges mértékben hozzáigazította az alkotmány vonatkozó passzusait is). Győzelem jobbról 109

Rögzítenünk kell, hogy a baloldali koalíció ezt követően tartózkodott a sarkalatos törvények és az alkotmány módosításától, noha erre négy éven keresztül meg lett volna a parlamenti fölhatalmazása. Ám az MSZP-SZDSZ kormányzat nem forgatta föl a rendszerváltozással létrejött parlamentáris közjogi berendezkedést annak érdekében, hogy „bebetonozza” saját hatalmát. A két baloldali párt megállapodást kötött az ellenzékkel, melynek értelmében az alkotmányozáshoz nem elég a kétharmados többség: azt 1998ig csak öt párti konszenzussal lehet megvalósítani. A politikai megállapodás alkotmányos garanciáit is rögzítették. A kormányzat törvényhozásbeli túlhatalmát ellensúlyozandó, a politikai önmegtartóztatás jele volt a parlamenti bizottsági helyek elosztásánál tanúsított nagyvonalúság (az ellenzéki képviselők mindenütt a plenáris mandátumarányok fölött szerepelhettek), az előző ciklushoz képest kiemelt szerepű vizsgálóbizottságokat pedig paritásossá tették. Az utóbbiak megalakulásához elegendő volt már a képviselők húsz százalékának akarata: az ellenzék – különösen a Fidesz – a négy év alatt jócskán profitált is ebből (lásd például a „Tocsik-ügyet”). Hogy ezek mögött milyen konkrét politikai megfontolások húzódtak meg, az nem tartozik szorosan könyvünk tárgyához. Szorítkozzunk annak rögzítésére, hogy a rendszerváltozással létrehozott Magyar Köztársaság alkotmányos berendezkedése a szembenálló politikai oldalak konszenzusán nyugodott, illetve nyugszik (még) ma is. A kétharmados többség intézménye hivatott biztosítani, hogy egyik politikai szereplő se tudja egyoldalúan és tartósan érvényesíteni a maga érdekeit riválisai ellenében. Ez a magyar közjogi berendezkedés politikai fundamentuma. Az 1994-es választásokon aratott elsöprő baloldali győzelem rendkívüli és kivételes mozzanat volt: fölülírta ezt a konstrukciót. Ám a politikai szereplők, jelesül a posztkommunista és a liberális baloldal demokratikus elkötelezettsége – több okból – erősebbnek bizonyult a nyers hatalmi érdeknél. (Mindezt elsősorban azért kellett itt rögzítenünk, mert a soron következő választások eredménye ismét rendkívülinek és kivételesnek ígérkezik, s az érintett politikai aktorok ismeretében – illetve az ő később részletesen tárgyalandó félreérthetetlen nyilatkozataik szerint – ezúttal a legkevésbé sem lehet hasonló önmegtartóztatásra számítani.) 1994 őszén lépésről lépésre bontakozott ki a vesztes, ellenzékbe került jobboldal és az ugyancsak vesztes, ellenzékben maradt, balról érkezett Fidesz politikai együttműködése. Ennek következő állomása a '95-ös köztársasági elnökválasztás lett. A kormányzat jelöltje a hivatalban lévő államfő, a baloldallal szorosan együttműködő Göncz Árpád volt, akit a koalíció a kétharmadával könnyedén újraválaszthatott. Ám az így elnyert mandátum ezúttal sem a politikai oldalak konszenzusán nyugodott. '90-ben az MDF-fel kötött politikai paktum egyik tételeként került az elnöki székbe az SZDSZ akkori ügyvivője – most erőből. Az ellenzék a siker legkisebb esélye nélkül állított ellenjelöltet Mádl Ferenc személyében: a jobboldal együttműködését demonstrálandó. Az együttműködés nem volt teljes. Az Antall-kormány egykori minisztere az MDF, a KDNP és a Fidesz közös jelöltje lett, ám a kisgazdapárt nem támogatta őt. A '94-ben súlyos vereséget szenvedett, Antall halálával vezér nélkül maradt, szétforgácsolódott jobboldalon belül egyre markánsabbá vált egy mérsékelt-szélsőséges, ha tetszik: felelős—felelőtlen, másképp: konzervatív-liberális kontra populista-radikális törésvonal. A mérsékelt erők integrációja végett, „a szabad demokratáktól a kisgazdákig terjedő politikai tér” áthidalására találta ki Orbán a Polgári Szövetséget. Mádl közös jelölésére 110

Győzelem jobbról

már ennek jegyében került sor, s '95 nyarán úgy tűnt, jól halad az MDF, a KDNP és a Fidesz politikai együttműködése. A három párt egymáshoz mért erőviszonyait nehéz volt akkoriban kiszámítani. A parlamenti mandátumok számát tekintve az MDF tűnhetett vezető erőnek (38) a KDNP (22) és a Fidesz (20) előtt, ám a közvélemény kutatások idővel kompenzálták ezt az erősorrendet, minthogy az előző két párt inkább lefelé, a Fidesz ellenben fölfelé tendált. Az MDF mellett szólt a korábbi nagypárti szerep és a kormányzati tapasztalat. A politikai elitek minősége tekintetében a kereszténydemokraták nem tűntek egy súlycsoportban lévőnek a másik két párttal; végül, de nem utolsósorban már akkor is sejthető volt, hogy az egész jobboldali térfélen nincs még egy olyan dinamikus és koncepciózus politikus, mint a Fidesz elnöke. Orbán méltányos ajánlatot tett leendő partnereinek: közös lista a majdani választásokon, egyharmad-egyharmad-egyharmad arányban megosztozni a befutó helyeken, és ugyanígy eljárni az egyéni kerületek közös jelöltjeinek kiválasztásakor. A bíztatóan induló együttműködés azonban hamarosan léket kapott. Ennek legfőbb oka a pártpolitikai erőtér alapos átstrukturálódása volt a Bokros-csomag néven elhíresült megszorítások következményeként 1995-ben. A kormánypártok támogatottsága lezuhant. Elvesztett szavazóik részben a bizonytalanok táborát, részben az ellenzéki pártokét gyarapították, leginkább a Torgyán-vezette populista FKGP-ét. Olyannyira, hogy az év végére ez vált a legtámogatottabb alakulattá a magyar politikai palettán. 1996 tavaszán már így festett a magyar pártok rangsora: 1. FKGP: 17%, 2. MSZP: 13%, 3. SZDSZ: 9%, 4. Fidesz: 9%, 5. MDF: 5%, 6. KDNP: 5%; és idővel a MIÉP is mérhetővé vált a parlamenti küszöb alatt.171 A jobboldal mértékadó köreiben korábban általános volt a meggyőződés: a Torgyán féle populista és a Csurka-féle nemzeti radikalizmussal nem szabad együttműködni. Választási szövetség csak olyan erőkkel köthető, akikkel kormányozni is lehet – márpedig ők nem ilyenek. Az Orbán-vezette Fidesznek a leghatározottabban ez volt az álláspontja, ez jelent meg a Polgári Szövetség törekvéseiben. 1995-96 fordulójára azonban – a közvélemény-kutatási mérések nyomán – a másik két pártban megváltozott a helyzet. Az MDF-ben és a KDNP-ben egyre többen gondolták úgy, hogy Torgyán (sőt, adott esetben Csurka) nélkül nem lehet nyerni, a kommunistákkal szembeni összefogás sikere mindennél fontosabb, ezért a Polgári Szövetségnél szélesebb együttműködésre van szükség: a radikálisokat is magába foglaló Nemzeti Szövetségre. Az MDF-ben e törekvések szószólójává vált a miniszterelnöki székben Antall Józsefet követő, az ő hívének számító Boross Péter és a pártelnöki posztra aspiráló, s inkább Antall (hol titkos, hol nyíltabb) ellenfelének mutatkozó Lezsák Sándor. A KDNP új elnöke, Giczy György is látványosan közeledett Torgyánhoz. * E tendenciák fényében érdemes felvillantani két konkrét mozzanatot az akkori politikai folyamatokból. Az egyik az MDF 1995 májusában megtartott IX. országos gyűlésén történt, ahová Orbán Viktor is meghívást kapott. Ahol beszédet mondott, és óriási sikert aratott. Szemtanúk szerint különösen az utána szóló KDNP-képviselő számára volt kínos 171

A Marketing Centrum mérése. Magyarország politikai évkönyve 1997. 538. o.


a kontraszt, ami az ő beszédének udvarias fogadtatása és a Fidesz elnökéét kísérő ováció között mutatkozott. Orbán úgy szólt, ahogy kellett. Érezte a közeget. A felelős jobboldali erők együttműködését szorgalmazta, célként a baloldali kormány leváltását jelölte meg. Illő tisztelettel beszélt Antallról, kellően adagolta az antikommunista és az SZDSZellenes kiszólásokat. De a dörgő tapsnak, a kitörő lelkesedésnek volt még valami – nehezen megfogalmazható – érzelmi oka is. Valami abból a szeretetből, amit a család a tékozló fiú iránt érez, aki lám, már itt van közöttünk. (Az érzés úgy látszik, akkor is működik, ha nem visszatérésről, csak áttérésről szól a történet.) A másik esemény a három mérsékelt ellenzéki párt júniusban tartott közös államfőjelölő nagygyűlése volt az Erkel Színházban. Mádl Ferenc bemutatására a szó szoros értelmében színpadias körülmények között került sor. Előbb a pártok elnökeit szólították egyenként a színpadra, majd ők együtt a jelöltet. Az elsőként bevonuló Für Lajost hosszú és erős taps fogadta. Giczy Györgyöt is. Aztán jött Orbán Viktor – kétszer olyan erős és háromszor olyan hosszú taps kíséretében. Ott voltam, hallottam. Csak a süket nem hallotta. Orbán rég beért a színpad közepére, már ott állt az MDF és a KDNP elnöke mellett, de a taps nem akart szűnni. Ahogy végigmustráltam a közönséget, meg kellett állapítanom: ezek itt zömmel nem Fideszesek. Az arcok, az öltözékek, a mozdulatok arról árulkodtak, hogy leginkább az úgynevezett „budai polgárok” ülnek a teremben: az MDF törzsközönsége. Semmi kétség: '95 nyarán ők már Orbán Viktort tekintették vezérüknek. A szituáció alapvetően különbözött a két héttel korábbitól, attól, ami az MDF országos gyűlésén történt. Ott Orbán mondott egy kitűnő beszédet. Produkció előzte meg a tapsot, ami a teljesítményt honorálta. Itt viszont nem csinált semmit, csak bejött: ez a taps már személyének szólt. Ugyanitt történt az is – még a tapsok előtt, amiről a nagyközönség nem szerzett tudomást, amit csak a közelben ülők láthattak. A gyűlésen részt vettek a keresztény egyházak képviselői, köztük Paskai László bíboros, esztergomi érsek, Magyarország prímása. (Úgy látszik, Orbán három két évvel korábbi intelme, miszerint maradjanak távol a politikától, mert annak ölelése „halálos veszélyt jelent számukra”, nem hatott rájuk – a mostani meghívás annál inkább.) Az egyházfőknek természetesen az első sorban jelöltek ki helyet, a pártelnökök szomszédságában. Azok már ültek, mikor a bíboros megérkezett, és mosolyogva nyújtott kezet. Ám először nem a mellé ültetett kereszténydemokrata Giczynek, hanem őelőtte átnyúlva, róla tudomást sem véve Orbánnak. Giczy idejében leállította a maga reflexszerű mozdulatát, és merev, ám egyre zöldebb arccal kivárta, míg a prímás befejezi a kínosan hosszúra nyúló, szívélyes parolázást az ifjú Orbánnal, s aztán őt is üdvözöli, vele is kezet fog. Ettől kezdve tudni lehetett, hogy a katolikus egyház immár nem a kereszténydemokratákra, hanem a fiatal demokratákra – jelesül Orbán Viktorra – tesz. Tán mondani sem kell: ennek is lehetett némi köze a tékozló fiú bibliai példázatához… Ami Giczyt illeti, ő innentől a KDNP önállóságát hangoztatta, és nem kért a Polgári Szövetségből. Torgyán felé vitte a pártot – egész a frakció szakadásáig. * A közös elnökjelölés a Polgári Szövetség utolsó sikeres akciójának bizonyult. A jobboldalon egyre erősödött a szélre húzás. Előbb a KDNP-ben majd az MDF-ben keletkezett látható politikai törésvonal a Polgári, illetve a Nemzeti Szövetség hívei között. Bár Orbán 112

Győzelem jobbról

szilárdan kitartott az előbbi mellett, retorikájában ő is igazodott a megváltozott körülményekhez. Ezt illusztrálandó idézzünk fel egy részletet a Bokros-csomagról rendezett parlamenti vitában elhangzott hozzászólásából: „Az MSZP-SZDSZ-kormány intézkedései szemben állnak azzal, amit ezek a pártok a választási kampányban ígértek Magyarország népének. Ma már nyilvánvaló, hogy az MSZP és az SZDSZ megtévesztette a választókat, hamis pénzen vette… kaparintotta meg Magyarország kormány rúdját. A polgárok kilenc hónapi baloldali kormányzás után már tudják, hogy az MSZP-SZDSZ-kormánynak azt se hihetik el, amit kérdez.”172 (Ugye ismerős? Orbán ezek szerint nem 2006ban kezdte alkalmazni ezt a retorikát.) Visszatérve a Polgári Szövetség ügyéhez, előbb az MDF-ben vezetett szakadáshoz a korábban jelzett politikai konfliktus. A párt 1996-os tisztújító országos gyűlésén az a (Boross Péter támogatását élvező) Lezsák Sándor szerezte meg a pártelnöki posztot, aki egyre nyíltabban beszélt a radikálisokkal való együttműködés szükségességéről. Lezsák többször jelezte azt is, hogy eljött az ideje az MDF-ben az Antall József előtti korszakhoz való visszatérésnek. A párt antalli centrumpolitikához hű, mérsékelt vezetői (Szabó Iván, Kulin Ferenc, Kónya Imre, Szabad György és mások) kilátástalannak ítélték a Lezsák-féle MDF-ben való politizálást, és a kilépésre, illetve új párt alapítására készültek. Tény hogy mindehhez bátorítást kaptak a Fidesz elnökétől. Az MDF szakadását megelőző hetekben Antall Györggyel többször beszéltünk erről vele. Jeleztük neki, hogy a Fidesszel való együttműködés perspektívája nélkül az új párt aligha állhat meg a lábán, e nélkül az érintettek nem is vágnak bele a vállalkozásba. Orbán minden alkalommal úgy nyilatkozott, hogy amíg a mérsékeltek belül vannak az MDF-en, addig ők nem foglalhatnak mellettük állást, hisz nem avatkozhatnak be egy másik párt belügyeibe. Ám a kilépés új helyzetet teremtene: elhárítaná az akadályt az együttműködés elől. Az egyik Fideszszalon után Antall György és én hármasban maradtunk Orbánnal, aki kérdésünkre közölte: elnökségi döntés született arról, hogy ha megalakul az új párt, a Fidesz együttműködik vele. Olyannyira, hogy kezdetben még az utóbbi infrastruktúráját is használhatják. Azt is elmondta, hogy beszélt Szabó Ivánnal is, aki kevesebbet kért tőle. Csak azt, hogy ha ők távozni kényszerülnek, akkor a Fidesz ne kössön szövetséget a Lezsák-féle MDFfel úgy, hogy ők kimaradnak belőle. Orbán természetesen megígérte ezt Szabó Ivánnak. Hogy a szakadárok e nélkül aligha szánták volna rá magukat a nehéz lépésre, a Magyar Demokrata Néppárt megalakítására, azt személyesen is tanúsíthatom. A Lezsákkal való együttműködést politikailag (s akkor már emberileg is) lehetetlennek tartó MDF-es barátaim engem is elhívtak első, szűk körű megbeszélésükre. Mivel egy új párt esélyeit igen pesszimistán ítélték meg, a legtöbben a politikától való visszavonulást fontolgatták. Eltökéltségüket látva az egyéni kiútkereséssel szemben inkább a közös politikai cselekvést javasoltam nekik, s emellett, tehát az új párt megalakítása mellett érveltem. Antall Gyurival együtt győzködtük a bizonytalanokat, hogy már az indulásnál számíthatnak a Fidesz szövetségére, sőt aktív támogatására: hatszemközt beszéltünk Orbánnal, aki ezt meg ezt mondta erről. Nem túlzok, amikor azt írom, hogy a szakítás dolgában eltökélt, ám a folytatást illetően bizonytalan emberek számára ez adta a végső lökést, hogy belevágjanak a pártalapítás kockázatos kísérletébe. 172

Orbán Viktor 1995. április 12-i parlamenti beszédéből. Idézi: Debreczeni: i. m. 298. o.


Lezsák elnökké választása után az MDF elitje kettészakadt. A frakció, az országos elnökség és a megyei vezetők fele átlépett a Néppártba – de a tagság zöme egyelőre maradt. Orbánék is kivártak. A színfalak mögött arra ösztönözték a szakadárokat, hogy anynyi embert vigyenek ki a frakcióból, amennyivel az MDF-es képviselők létszámát 15 alá süllyesztik, mert az a Házszabály szerint a frakció megszűnését eredményezi. „Tapossátok ki a belüket!” – bíztatta őket Orbán Mészáros László elmondása szerint (nyilván metaforikus értelemben). Szabó Ivánék azonban nem tudtak – nem is akartak – ekkorát szakítani. Ők – afféle politikai úriemberekként – azt tartották méltányosnak, hogy mindkét pártnak, a réginek és az újnak is legyen frakciója. Miután azonban kiderült, hogy a távozók életképes alakulatot hagytak maguk után, hozzájuk viszont nem tódul az MDF tagsága, a beígért együttműködésből nem lett semmi. Sőt: két hónappal később, 1996. május 16-án Orbán Viktor Lezsák Sándorral tartott közös sajtótájékoztatót, ahol bejelentették: a Fidesz és az MDF a jövőben szoros szövetségben politizál, harmadik partnerük pedig a Giczy-féle KDNP lesz. És a Szabó Iván-féle Néppárt? Ezt kérdezték az újságírók is, amire Orbán így felelt: az MDNP egyelőre nem tekinthető számottevő politikai erőnek, őszre kiderül, lesz-e belőle valami, akkor majd meglátjuk… A Néppártnak ez természetesen úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. De hát mi történt valójában? Az történt, hogy a korábban ezzel ellentétesen politizáló Lezsák (Boross ösztönzésére) a szakadás után szövetséget ajánlott a Fidesznek. A háttérben azzal a szigorú feltétellel, hogy ebbe a szakadárok nem vehetők be. Ezzel egy időben Giczy is késznek mutatkozott a csatlakozásra, miáltal úgy tűnt, megvalósulhat a három párt szövetsége (amelyet persze már nem neveztek „polgárinak”). Orbán pedig elfogadta az ajánlatot. Számomra ezek után lehetetlen volt ott maradni a tanácsadói között. Hosszú levelet írtam neki, amelyben kifejtettem a véleményemet az MDF-fel – az MDNP rovására – kötött megállapodásról s általában a jobboldal helyzetéről. Elmondtam, hogy nem elsősorban erkölcsi okokból helytelenítem a döntését – bár személy szerint is kínos helyzetbe kerültem az események váratlan fordulata miatt –, hanem mert úgy vélem, taktikai döntést hozott a kívánatos stratégiai helyett. Rövidtávra kalkulált, mintha pár hónapra – s nem két évre – lennénk a választásoktól. Az volt a meggyőződésem, hogy Lezsák és Giczy félrevezetik őt, amikor hajlandóságot mutatnak az együttműködésre. Lezsák ugyanis – joggal – attól tartott, hogy az elbizonytalanodó és kiváró MDF-tagságnak legalább a fele átmegy a Néppártba. Ezért aztán valami mondvacsinált ürüggyel elhatárolódott Torgyántól, és azonnali szövetséget ajánlott Orbánnak: bizonyítsák be róla ezek után, hogy szélsőséges politikus, aki megtagadja az antalli örökséget. A húzás bejött: a tagság zöme megmaradt, és meglett az Orbánnal való szövetség is. Nekem határozottan az volt a véleményem, hogy a jobboldalon még nem vált el a tüdő a májtól. Hogy a Néppárt megalakulásával a jobbközép és a radikális jobboldal erőinek szétválása indult meg, ami hamar bekövetkezik a kereszténydemokratáknál is. A Fidesznek ezt a tisztulási folyamatot kellene elősegítenie. Orbán ezek után játszi könnyedséggel integrálhatná a maga vezetése alatt a két pártból kiszakadt mérsékelt erőket. Az egyetlen intakt jobboldali politikai szervezet egyetlen potens vezetőjeként. Csak ezután, kívül-belül megerősödve volna szabad tárgyalnia Lezsákkal és Giczyvel. Úgy véltem, Or114

Győzelem jobbról

bán súlyos hibát követ el azzal, hogy a politikai elvek, értékek és kultúra szintjén hozzá jóval közelebb álló liberális konzervatívok helyett, őket elárulva azokkal a fundamentalista konzervatívokkal köt szövetséget, akik a szélső radikálisokat is be akarják ebbe vonni. Úgy véltem, ez hosszabb távon azzal a következménnyel járhat, hogy nem ő tartja benn a centrumban az MDF-et, hanem ellenkezőleg: a Fidesz sodródik előbbutóbb a szélre. A levélben elköszöntem Orbántól. Megírtam neki, hogy továbbra is őt tartom a legtöbbre hivatott magyar politikusnak, de ahhoz a játszmához, amelyet most kezdett el, már nem tudok neki tanácsokat adni. A Fidesz-szalonba még eljártam, szót is váltottunk néha, de a hosszabb beszélgetés elől kitért. Azt mondta, előbb írásban akar nekem válaszolni, hogy alaposan kifejthesse a maga ellenérveit. De sose válaszolt. Pedig Anikó később is emlegette nekem, hogy jaj, a Viktor mindig mondja, hogy válaszolnia kell a Jóskának, készül is rá… Mivel mindenféle ostoba hiedelmek keringenek erről, a félreértések elkerülése végett le kell szögezem: nem volt bennem személyes sértettség. Miért is lett volna? Hisz a politikusnak nem az a dolga, hogy magánlevelekben fejtse ki álláspontját, hanem hogy realizálja azt. 1998 után – a győzelem és a sikeresen induló kormányzás fényében – ráadásul úgy ítéltem meg, hogy politikailag Orbánnak volt igaza. Hogy jól mérte föl döntésének következményeit. Mert a jobboldalt csak így tudta egyesíteni. Az csak így fogadhatta el őt a maga fiának: nem a liberális Szabó Iván, hanem a konzervatív Boross Péter keresztapasága mellett. Az MDF középen maradt, mert Orbán sokkal súlyosabbnak bizonyult Lezsáknál. A Néppárt természetesen nem ment el jobbra. Giczy igen, nem is maradt meg a frakciója: a mérsékeltek átültek a Fideszbe. Közben Torgyán is lejáratódott némiképp, s a jobboldal súlypontja a szélről visszakerült középre. Az addigi centrifugális erőtér újra centripetálissá vált: Torgyánnak kellett végül középre zárkóznia és Orbánhoz igazodnia. Utólag sokan úgy értelmezik a történteket, hogy a Fidesz elnöke eleve a két jobboldali párt, az MDF és a KDNP szétszakítására, fölmorzsolására játszott. Szándékosan tett rosszhiszemű ígéretet Szabó Ivánéknak, hogy kiugrassza a pártjukból, majd cserbenhagyja őket. Ezt ma is tévedésnek tartom. Orbán – ha az érdekei úgy diktálták – valóban nem habozott kemény eszközöket használni, (ő biztos úgy szakított volna Szabóék helyében, hogy Lezsáknak ne maradjon frakciója, az ellenfélnek ő csakugyan „kitaposta volna a belét”.) De azt nem sejthette előre, hogy azonnali együttműködési ajánlatot kap az MDF ortodox politikusaitól, akik addig mindent elkövettek, hogy meggátolják a vele való szövetkezést. A Fidesz elnöke kétségkívül arra számított – az előjelek is erre utaltak –, hogy az új párt alapítói nagyobb darabot szakítanak ki a régiből, hogy ők kerülnek ki erősebb félként az MDF-ből. Amikor kiderült, hogy nem így van, ráadásul a szövetségi ajánlattal új helyzet állt elő, nem habozott az általa adott szó (a privát becsület) és pártja felismerni vélt érdeke (a politikai morál) közül az utóbbit választani. Ám Orbán '96 tavaszán föladta a Polgári Szövetség koncepcióját is. Amellyel a mérsékelt jobbközép erők egyenrangú együttműködésen alapuló integrációját kívánta megvalósítani. Kezdetben korrekt ajánlatot tett a leendő partnereknek, de nem talált megfelelő fogadókészségre az MDF és a KDNP részéről. A kísérlet megfenekleni látszott, s ő nem vállalta a további bonyodalmakat. Egyszerűbb és hatékonyabb utat választott: etGyőzelem jobbról 115

től kezdve a jobbközép integrálása helyett annak elfoglalására törekedett. Nem a jobboldali pártokat, hanem jobboldali szavazókat akarta megnyerni magának. 1998-ra ez kellő mértékben sikerült neki, a választásokat (a második fordulóban a kisgazdákkal kooperálva) megnyerte, majd kormányt alakított – Torgyánnal. Ez azt jelentette, hogy az 1998 és 2002 közötti kormányzás nem a Polgári, hanem a Nemzeti Szövetség platformján valósult meg. És működőképesnek mutatkozott. Legalábbis rövidtávon. Mert 2002-ben Orbán elveszítette a választásokat. Majd 2006-ban újra elveszítette. Mindennek számos oka volt, ám ezzel együtt is figyelemre méltó, hogyan értékelte utólag, 2006-ban a tíz évvel korábban történteket Elek István, akit 1993-ban liberálisként velem együtt zártak ki az MDF-ből. Aki ezt követően (velem ellentétben) átült a Fidesz-be, majd '94-től (velem együtt) Orbán tanácsadója lett. S aki (velem ellentétben) 1996-ban is az maradt, '98-tól miniszterelnöki főtanácsadóvá avanzsálva. 2006-ban azonban nyílt levelet írt Orbánnak, amelyben egyebek mellett a következő megállapításokat tette: „Az ország, a nemzet javát az szolgálná, ha a Fidesz nem maradna a jobboldal egyedüli életképes szereplője. Egy olyan végletesen centralizált, a demokratikus döntéshozatali rendet, a kiválasztási mechanizmust és a belső önkorrekciós folyamatokat olyan mértékben elsorvasztó… párt, amilyenné a Fidesz az elmúlt években átalakult, túl nagy kockázatot jelent egy jobboldali demokratának is… Egy ilyen párt a támogatói számára is kiszámíthatatlan… Kedves Viktor! Kétszer mentetek a falnak eddig a szövetségi politikának ezzel az önpusztító stratégiájával, módszertanával és stílusával. Nem volt még elég? Nem előre kell menni ezen az úton, és újabbakkal tetézni a korábban elkövetett hibáitokat, hanem mielőbb visszafordulni róla… Újra kell gombolni a mellényt, mert rossz útra tértetek. Nem most, a kampányidőszakban, nem is az előző választási vereség után, hanem még 1996ban, amikor felhagytatok a szuverén jobbközép politikai pártok egymáshoz közeledését ösztönző szereppel. Az önállóságuk tiszteletben tartásán, érdekeik egyeztetésén alapuló együttműködés szervezésével… Amikor a polgári együttműködés gondolatával és a Fidesszel való szorosabb szövetség tervével szembeni párton belüli ellenállást tapasztalva az MDF mérsékelt konzervatív irányzata kiszakadt a pártból, és MDNP néven önálló alakulatot hozott létre, a Fidesz elkövette azt a morálisan hibás, mert pártjának rövid távon ugyan gyümölcsöző, de a jobbközép erőgyarapodása szempontjából káros, a bizalmi viszonyt romboló és pazarló hatású lépést, hogy nem a nézeteihez közelebb álló, bár kétségtelenül gyengébb politikai csoporttal kötött szövetséget, amely épp a vele való szoros együttműködés reményében szánta el magát az MDF-ből való kiválásra, hanem az MDF-fel, amelynek furcsa mód épp e kiválás ébresztette fel hirtelen az együttműködési hajlandóságát… Ekkor váltott a Fidesz a jobbközép erőgyarapítás szerves előre viteléről, vagyis konzervatív útjáról, a felek önállóságát tiszteletben tartó együttműködés elmélyítéséről az erőgyarapítás radikális módszerére. A párt erősítésének arra az útjára, amely csak a Fidesz rövid távú érdekeit nézi, és nem törődik a veszteséggel, ami… végső soron a konzervatív építkezéssel megtartható… erők nem jelentéktelen részének elvesztését eredményezte. S bár '98-ban e veszteség még nem akadályozta meg a polgári szövetség 116

Győzelem jobbról

kormányra jutását, 2002-ben már döntő szerepet játszott a kudarcban az a politika, amely az MDNP-t erőszakkal kívül tartotta a jobbközép összefogáson, holott a Fidesz és az MDF vezetőinek hiúsági szempontjait nem számítva minden érv a bevonása mellett szólt… Igen… vissza kell térni az eredeti polgári szövetség… módszertanához és moráljához, amelyet '94 nyarán többek között én is javasoltam Neked… Előkerestem most azt a fogalmazványt, amelyet akkori elnöki tanácsadódként az MDF és a KDNP vezetőinek küldendő Fidesz-javaslat céljából írtam a felkérésedre. E tekintetben igen keveset változott a felfogásom… A Ti felfogásotok viszont sajnos jelentősen megváltozott. Ebből az elmúlt két választáson elszenvedett jobboldali kudarc szinte valamennyi fontos oka levezethető… Egy olyan párttól, amely demokratikusan tagolt belső szervezetre alapozza a párton belüli egység létrehozását, és folyamatos újraalkotását, sokkal inkább lehet remélni, hogy a szövetségi politikájában is szuverén erők érdekeit kölcsönösen kielégítő összefogásban, vagyis valódi integrációban gondolkodik, mint attól, amely valami különös pszichózis vonzásának engedve egyre erőteljesebben az első embere iránti feltétlen odaadásra építi a belső egységét is. Kedves Viktor, ma is Te vagy az első ember, a legnagyobb felelősség ma is a Tiéd. Azért is, hogy mivé válik ez az impozáns méretű építmény, amit létrehoztál, létrehoztatok. Hogy mivé lesz annak a tábornak az ereje, amely szavazataival mögétek állt. Mert az átalakulása elkerülhetetlen. A Te pályádon csak az hozhat emelkedést, ha szívvel, lélekkel képes vagy átadni magad annak a munkának, ami sok tekintetben az ellenkezőjét kívánja tőled, mint amire az utóbbi éveid feltetted…”173 Az Orbánhoz lojális Elek levele nem igényel kommentárt – ítéletei és érvei önmagukért beszélnek. Orbán persze nem fogadta meg a tanácsokat, nem gombolta újra a mellényt, és nem fordult vissza arról az útról, amelyet akkor már Elek is rossznak, antidemokratikusnak tartott. Épp ellenkezőleg: egyre vadabbul nyomult rajta előre. Ma úgy tűnik: a mindent elsöprő, nagy győzelem kapujáig. Ám annak a pártnak, amely az ő vezetésével idáig jutott, az égvilágon semmi köze sincs azokhoz a demokratikus normákhoz, amelyekről Elek beszélt. Minthogy újrademokratizálódás helyett 2006 után a karizmatikus vezérpárti politika útján menetelt tovább egy még autokratikusabb modell felé. Ahol egy ilyen alakulat az alkotmányozó hatalom kapujában állhat, ott bizony nagy bajok vannak a demokráciával. És még nagyobbak lesznek… * Az 1998-as sikerhez vezető útra visszakanyarodva két lényeges állomást kell még érintenünk. Az egyik az 1996-ban publikált új Fideszes program, amely „A polgári Magyarországért” címet viselte. A vitairatként jegyzett 120 oldalas kiadványra (ahogy akkor és még pár évig Orbán társadalom felfogására is) döntő módon nyomta rá a bélyegét Tellér Gyula szellemisége. A jelentős részben az ő szövegeit tartalmazó kiadvány nemcsak foglalata volt mindazon ideológiai változásoknak, amelyeken Orbánék keresztül173

Elek István: Nyílt levél Orbán Viktorhoz. Magyar Nemzet, 2006. 05. 20.


mentek, de legalább 2002-ig megalapozta a Fidesz legfontosabb politikai lépéseit, beleértve ebbe a kormánypolitikát is. Egy hosszabb történeti bevezető után a vitairat megfogalmazta a rendszerváltás alapkérdését: végleg kiépül-e a posztkommunista-globalista berendezkedés, melynek révén egy latin-amerikai típusú kétpólusú modellben a nemzetközi tőke és a szűk hazai komprádor elit osztozik a polgárosodásból kiszoruló, lesüllyedő tömegektől elvont jövedelmeken; avagy érvényt lehet szerezni vele szemben egy polgári jellegű, a középrétegek megerősödése révén kialakuló nyugatias, hárompólusú társadalomfejlődési tendenciának, ami természetesen kapcsolódik össze a nemzeti érdekek védelmével. Ez utóbbi a polgári Magyarország programja, melynek politikai letéteményese a Fidesz. A polgári Magyarország felépítése új gazdaság- és társadalompolitikát kíván, ám ez csak az eddiginél nagyobb állami szerepvállalás révén valósítható meg: „a társadalmi közép fejlesztését zászlajukra tőző csoportok nem mondhatnak le az állam erejének újszerű felhasználásáról.174 A társadalmi közép megerősítése összefügg a saját reprodukálásáról önállóan gondoskodni képes polgári család megerősítésével. „A Fidesz felfogásában a család a társadalom legfontosabb intézménye… az államnak ezért kötelessége, hogy segítse a családokat… A társadalmi esélyegyenlőség megcsúfolásának tekintjük, ha a gyermekvállaló polgárok hátrányos helyzetbe kerülnek a gyermeket nem vállalókkal szemben.”175 Mindebből új szociálpolitikai szemlélet következett: „Nem pusztán arra kell törekednünk, hogy erősítsük az elesetteket, hanem arra is, hogy saját energiáikat is mozgósítsák helyzetük javítása érdekében. Csökkentenénk a rászorultságon alapuló, minden kötöttségtől mentes pénzsegélyek arányát, a segélyek egy részét egyéb feltételekhez kötve differenciálnánk. Pl.: Az kapjon családi pótlékot, aki teljesíti szülői kötelességét, azaz iskolába járatja gyermekét. Mind a közjó, mind a társadalmi igazság előmozdítása érdekében… fontos, hogy a szociális rendszer ne tegyen érdekeltté a munkanélküli életformában.”176 A munka és a család megbecsülése összekapcsolódott az ezeknek keretet adó nemzeti közösség megerősítésének szándékával. Ez érvényes volt az európai csatlakozás folyamatában és a határon túli magyarok irányában is. A Fidesz az antalli nemzetfelfogást tette magáévá, mikor ezt mondta: „A magyar külpolitika sajátossága, hogy kettős érdeket kell érvényesítenie: a magyar állam és a magyar nemzet érdekét. A magyar nemzeti érdek… nem más, mint a Kárpát-medencében élő magyarság – tehát Magyarország és a szomszéd országokban élő magyar közösségek – közös érdeke.”177 A szöveg nyomatékosan utalt a majdani kormánypolitika azon törekvésére, amely nem elégszik meg az állam értéksemleges, kvázi szolgáltató szerepével: „Végezetül ki kell mondani, hogy a gazdasági és társadalmi közép… politikája az anyagi és érdekbeli mozgatórugók mellett nem nélkülözheti a morális és szellemi értékek kohézióteremtő és mozgósító erejét s az ezekre épülő egészséges jövőképet. Nem nélkülözheti az eszmei távlatokat.”178 174 175 176 177 178

A polgári Magyarországért, Budapest, 1996. Kiadta a Fidesz Országos Elnöksége. 51. o. Uo. 92-93. o. Uo. 101. o. Uo. 124. 0. Uo. 53-54. o.

118

Győzelem jobbról

A program kiemelt szerepet szánt az egyházaknak. Népszerűsítése – nem csak a Fidesz addigi politikájában szokatlan módon – a párt és a keresztény egyházak közös szerepvállalásával zajlott. 1996. december 7-én együtt mutatták be a Magyar Katolikus Egyház Püspökkari Konferenciájának körlevelét és a Fidesz – Magyar Polgári Párt vitairatát. A rendezvény fő szónokai Orbán Viktor pártelnök és Gyulai Endre szeged-csanádi megyéspüspök voltak. Szögezzük le: az Orbán-vezette pártalakulat 1996-ban nemcsak tisztán jobboldali, de olyan típusú konzervatív ideológiai és politikai programmal lépett a színre, amelyben a liberalizmus önálló szólamként már nem kapott helyet. Az egyházakkal való közös politizálás nemcsak Orbánék három-négy évvel korábbi felfogásával állt szemben teljes mértékben, de az általa korábban élesen – ám indokolatlanul! – bírált antalli politikától is idegen volt. * Az Antall-féle konzervatív liberalizmustól való eltávolodás legnagyobb lépésére a következő évben került sor. 1997. június 12-én, a Zeneakadémián zajlott le az a rendezvény, ahol a magyar jobboldal végképp pajzsra emelte Orbán Viktort. A reformkor végén elfogadott Ellenzéki Nyilatkozat 150. évfordulójára való megemlékezés afféle Fideszes erődemonstrációvá vált. A „Polgári Ellenzék Napja” címmel meghirdetett esemény jól mutatta, hogyan alakultak át az erőviszonyok a jobboldalon. Szó se volt már a Polgári Szövetség idején megszokott közös megmozdulásról. Az egyedüli házigazda a Fidesz volt, az MDF csak meghívottként lehetett jelen, ahogy a mérsékelt KDNP-sek is – az MDNP sehogy. A rendezvény azt volt hivatva demonstrálni, hogy a kormányzó szocialista-liberális koalícióval szemben igenis van kormányképes ellenzéki alternatíva; annak vezető ereje a Fidesz; annak a vezetője pedig Orbán Viktor. Aki terjedelmét, kijelentései súlyát és hatását tekintve is nagy beszédet mon dott. Fontosabb állításait kénytelen leszek rögvest kommentálni, mert számos azonnali tanulság adódik belőlük. Orbán azzal kezdte, hogy a 150 évvel ezelőtti reformkori ellenzék követelései jórészt ma is aktuálisak. (Ez meglepő. Hogy az ellenzék 1989. március 15-én, a még mindig hatalmon lévő pártállami diktatúra közegében, a szovjet csapatok megszállta országban aktualizálta az 1848-as tizenkét pontot, az érthető és indokolt volt. Hogy bő fél évtizeddel a demokratikus rendszerváltozás után, a második szabad választás nyomán hivatalban lévő parlamentnek felelős kormány idején tartsa valaki indokoltnak az abszolutista törekvésekkel terhelt rendiség korában született polgári követeléseket, az ellenben aligha érthető és aligha indokolt.) A Fidesz elnökének okfejtése szerint a XIX. századi magyar polgári fejlődést – amely a XX. században a bethleni konszolidációval és a Nagyatádi-földreformmal folytatódott! – 1945 után megtörte a kommunista hatalomátvétel. (Ez még úgy-ahogy rendben volna; Bethlennel és Nagyatádival együtt is.) Ám Orbán így folytatta: az „1956-os polgári forradalom” ugyan szembefordult ezzel, de leverték – a ma kormányon lévők elődei. 1990 után azonban „hatékony, bár nem hibáktól mentes kormányzati támogatást élvezve” ismét folytatódhatott a polgári fejlődés Győzelem jobbról 119

Magyarországon, ám 1994-ben „a szabadságát négy évre visszanyert magyar nép önszántából… ismét nyakába vette egykori elnyomóit és tönkretevőit,”179 (Ez már a legkevésbé sincs rendben. Kezdjük az 56-os forradalommal, ami nem nevezhető „polgárinak”. Ezt Orbán három éve még pontosan tudta. 1994-ben még úgy beszélt az 56-os hagyományról, mint ami „rendkívül sok problémát vet fel, elsősorban a piacgazdaságét. Ha valaki ismeri 56 munkástörekvéseit, az alapvető dokumentumokat, az tudja, hogy ott sok mindenről szó van, de a magántulajdon visszaállításáról alig. Ha egy modern piacgazdaság képét keressük a magyar történelemben, akkor nem 56-hoz kell visszanyúlnunk, annak ehhez semmi köze… 56 olyan dicsőséges történelmi esemény… ami politikailag folytathatatlan.”180 Mi történt három év alatt? Orbán elfelejtette mindazt, amit 56-ról tudott? Aligha. Maradjunk annyiban, hogy a Fidesz elnöke 1994-ben még inkább értelmiségiként beszélt. Bár ezt a nyilvánosság előtt tette, nem egy gyűlés szónokaként, hanem interjúalanyként. Akkor és ott még a történeti valóság felidézésére törekedett – már csak azért is, mert ez megfelelt aktuális politikai érdekeinek. 1997 nyarán azonban – szónokló politikusként – föl akarta használni a történelmet az időközben jócskán megváltozott politikai helyzet kívánalmai és a saját érdekei szerint. Alapvető a különbség a múlt értelmiségi (történészi), illetve politikusi megközelítése között. Az előbbi célja a minél árnyaltabb és pontosabb rekonstrukció. Az utóbbié ellenben az, hogy a maga politikai értékei és érdekei szerint aktualizálja, ha tetszik, fölhasználja a múltat. Ennek során áthelyezhet hangsúlyokat, fölerősíthet árnyalatokat – ez rendben van. De a politikus se léphet át egy bizonyos határt: nem hamisíthatja meg a történelmet. Nem forgathatja ki valós összefüggéseikből és értelmükből az eseményeket. Orbán ezt tette a Zeneakadémián 1956-ot, de még inkább 1994-et illetően. Az előbbi nem volt súlyos – az utóbbi igen. Mert a diktatórikus hatalmát idegen katonai megszállásnak köszönhető Rákosi-, illetve Kádár-rezsimmel azonosítani a demokratikus – a szónok által is elismerten a nép által szabadon választott parlamentnek felelős – Horn-kormányt: ez elemi tények olyan semmibevételét jelenti, ami hazugsággal ér föl. Ez akkor – ilyen mértékben – még szokatlan volt Orbán Viktortól. Később megszokottá vált. Különösen a 2002 utáni – főként „ünnepi” – politikai beszédeinek menetrendszerűen alkalmazott eljárásává lesz az aktuálpolitikai célú történelemhamisítás. Látni fogjuk.) A Zeneakadémián más vonatkozásokban is durva támadásokban részesült az MSZPSZDSZ-koalíció. Az alábbi részletek Orbántól addig soha nem hallott egyértelműséggel veszik célba a jobboldali publikum globalizáció-ellenes beidegződéseit, továbbá ezzel összekapcsolódó SZDSZ-fóbiáját, ami mögött – valljuk be – zsidóellenes érzelmek gyaníthatók. Orbán így írja le a baloldali kormánypolitika általa vizionált következményeit: „Az út végén egy legyengült, kivérzett, erkölcseiben megrendült, önismeretében megzavarodott, lelkiismeret-furdalástól gyötört és önbizalmát elvesztett 'nyitott társadalom' áll… Olyan 'nyitott társadalom', ahol már hon nem létezik, csak élőhely, nincs haza, csak telephely, s nem nemzet él, csak lakosság. Ahol a haladás azonos a világfolyamatokba történő besodródással és az önfeladó beilleszkedéssel, ahol a haladás nem a nemzet 179 180

Idézi: Debreczeni: i. m. 323. o. Kéri: Orbán Viktor. 74-75. o.

120

Győzelem jobbról

érdekeit szolgálja, hanem az éppen bakon ülő szűk elit világpolgárrá emelkedési ambícióit elégíti ki.” A legkényesebb dolgok kimondásához a reformkor nagyjai mögé bújt a szónok, tőlük kölcsönzött idézeteket használt pajzsul s egyben dárdaként: „Az állami vagyont nem magyar nyelven írt szerződések útján elkótyavetyélő döntések személyesen is átélhetővé tették számunkra azokat a fájdalmas érzéseket, amelyek Deák Ferencet gyötörhették, amikor az Ellenzéki Nyilatkozat írásakor papírra vetette a következő szavakat: 'A magyar kormány alkotmányos törvényeink ellenére idegenszerű, nem nemzeti befolyás alatt áll ’” Vagy így: „Mi érteni véljük a Hitelt író Széchenyi szavait… ’A kozmopolita tágas szívűnek tartja magát és így jobbnak, mint másokat… mert minden régi szokáson, bevett ítéleten áthág, egyszerre keresztény török, ateista lehet, kaméleoni ügyességgel szabhatja magát a körülálláshoz, a hasznoshoz'„. (Kell-e mondani, hogy ahol Deák a Habsburgokról, Széchenyi a kozmopolitákról beszélt, ott a jobboldali publikum 1997-ben a zsidókra asszociált? Nem lehet kétségünk afelől sem, hogy a szónok körültekintő gondossággal válogatta meg a kifejezéseit, és tisztában volt azok várható hatásának minden árnyalatával.) A beszéd másik kulcsfogalma a polgárosodás mellett a nemzet: Orbán egyenesen „a politika nemzeti önérdekűségéről” beszélt. „Rendíthetetlen meggyőződésünk, hogy nekünk a XXI. század küszöbén országban és nemzetben: Magyarországban és magyar nemzetben kell gondolkodnunk.” („Országban és nemzetben gondolkodni”: ez a formula szellemében és hangzásában is oly ismerősen – és oly édesen – hangzott a Zeneakadémia lelkes közönsége fülében. A „népben és nemzetben gondolkodni” szlogent idézi, ami az MDF népi-nemzeti szárnya s a hozzá kapcsolódó holdudvar hiszekegyje volt. Idáig jutott el Orbán '97 nyarára: fényévnyi távolságra attól a hitvallástól, amit pár éve, az Antall-kormány idején vallott: „Gondolkodásunk középpontjában az egyén, a szabad akaratú ember áll, nem pedig az emberek valamely közössége, valamely társadalmi csoport, osztály esetleg az úgynevezett nemzet egésze.”)181 A „nyitott társadalom” jelszavával a pártelnök az „emelkedő nemzetét” szegezte szembe. A nem is oly régen még „donkanyarozó” Orbán az új generációk nevében immáron a baloldal „bűnös nemzet” koncepcióját utasította vissza: „Nekik azt üzenjük, ne törjék fölöslegesen magukat, mert a felnövekvő nemzedékek polgári Magyarországot akaró… erősödő és gyarapodó része nem veszi nyakába a felelősséget azokért a bűnökért, amelyekért már elkövetésük idején sem volt felelős az akkor élt magyarok többsége. A nemzet megszabadul lelkiismeret-furdalásától, és ösztönei újraélednek. Olyan Magyarországot akarunk, ahol a kormányrúdnál… nemzeti elkötelezettségű kormány áll.” A hatás leírhatatlan volt. A közönség ujjongott: lelkesen ünnepelte a jobboldal új vezérét – Antall utódát. Azt az Orbán Viktort, aki ezen az estén túltett a néhai miniszterelnökön is. Méghozzá alaposan. Mert olyan messzire ment, ameddig ő sohase ment volna, – olyan határokat hágott át, 181

A Fidesz gazdaságfilozófiája. in: Tiszta lappal. A Fidesz a magyar politikában 1988-1991. Szerk.: Bozóki András. Budapest, 1992. A Fidesz kiadása. 608. o.


amelyeknek Antall a közelébe sem lépett. Orbán ezen az estén nemcsak a mérsékelt, de a radikális jobboldali szíveket is meghódította. A beszéd erős visszhangot vert a balliberális oldalon. A véleményvezérek – Bolgár György, Mester Ákos, Mészáros Tamás, Nagy N. Péter, Várkonyi Tibor és még sokan mások – éles kritikával illették a radikális, idegengyűlölő, szélsőséges stb. kijelentéseket. A legfigyelemreméltóbb, leginkább a lényegre tapintó bírálat azonban jobbról érkezett. Jobbszélről: a MIÉP elnökétől: „Az egyes orbáni tételeket együtt és külön-külön valaki már elmondta. Nem Antall József, mint vélhetnénk… hanem e sorok írója – akit azonban meg sem említenek. Furcsa helyzet. Orbán Viktor fel akarja ölteni Antall József mezét, de nem az ő szavait veszi át. Orbán idéz, és kihagy, Csurkától idéz, de Antall szerint hagy ki.”182 Nem csoda, hogy a MIÉP elnökének volt a legjobb szimata. Megérezte, hogy Orbán játszmája már őt is érinti: a mérsékelt jobboldal vezére immár az egész jobboldal integrálása irányába tett egy jókora lépést. Az ő radikális hívei felé is. Mert Csurka régóta tudta azt, amit időközben Orbán is megtanult: hogy a jobboldalon az érzelmek terén – a szimpatizánsok, a hívek s a hívők körében – minden különbség ellenére van valami közös. Hogy itt nagyon képlékenyek a határok a mérsékelt és a radikális között. Ezért aztán könnyen is átjárhatók. Minderre – továbbá Antall, Orbán és Csurka viszonyára – még visszatérünk. Most azonban zárjuk le ezt a fejezetet. * Zárjuk le azzal, hogy a Fidesz megnyerte az 1998-as választásokat, és a Torgyán-vezette kisgazdákkal koalíciós kormányt alakított. Hatalmas győzelem volt ez Orbánéknak. Az 1998-as ugyanis különbözött az előző két választástól: itt meg kellett verni a kormányoldal pártjait. 1990-ben és 1994-ben – az MSZP illetve az MDF – már verve voltak. Az első esetben a győztesnek csak a riválisát (az SZDSZ-t) kellett legyőznie, a másodikban annyi dolga se akadt: Hornnak az ölébe hullt a győzelem. Ám Orbánnak nagyon meg kellett érte küzdenie. Előbb maga mögé utasítani a riválisokat a jobboldalon – a szó szoros értelmében. Ez a mérsékeltek körében 1997-re sikerült. Majd az első fordulóban a Fidesznek fel kellett zárkóznia az MSZP mögé. Aztán a két forduló között Orbánnak le kellett győznie Horn Gyulát. S ő mindezt véghezvitte. Másodszor nem követte el azt a hibát, amit az előző ciklusban, ahol már fél távnál vadul hajrázott, s a végére kifulladt, éppen hogy beesett a célba. Most kivárt, a Bokroscsomag után hagyta, hogy Torgyán előrerohanjon, elkészüljön az erejével, s a végén kénytelen legyen besorolni mögéje. A már győztesnek látszó kormányoldal – Hornnal az élén – nagy hibákat követett el. Csakhogy ezeket ki is kellett használni – és Orbán kihasználta őket. Banálisan hangzik, de a választásokat az MSZP vesztette el – és a Fidesz nyerte meg. Az állítás mindkét eleme igaz, mindkettő kellett az eredményhez. A párt kampánya 1996-ban, A polgári Magyarországért című vitairattal indult, és szervesen építkezett. Mindvégig egységes maradt, tartalma, lelke volt, a '96-os koherens ideológiai alapvetés téziseit váltották végül ap182

Csurka István vezércikke a Magyar Fórumban, 1997 július 19 én.

122

Győzelem jobbról

rópénzre a finisben: ígéretekben és jelszavakban. A kormányváltásra való felkészülés szisztematikusan zajlott a Stumpf féle Századvég Intézet kereteiben – ez is hozzájárult a győzelemhez. Orbán és pártja elégtételt vett az 1994-es rettenetes vereségért. Felálltak a földről, végigküzdötték a négy évet, és visszavágtak a baloldalnak. A legjobb reményekkel kezdhettek hozzá a kormányzáshoz. A Fideszben látszólag minden a legnagyobb rendben volt. Legalábbis a politika felszínén. Hogy mi történt a mélyben már eddig is, hogy mennyire haladtak előre bizonyos folyamatok, hogy azoknak milyen következményeik lesznek, hogy ezekből mi és mikor jut a felszínre, azt még senki se tudta. Ők maguk sem.


A berendezkedés első kísérlete

„A Kisgazdapárt áll legtávolabb a Fidesztől, képviselőik hozzászólásaiból olyan értékrend rajzolódik ki, amelyet mi nagyon élesen elutasítunk. Végzetesnek tartjuk a kisgazda politizálást… Az pedig, hogy a kisgazdákkal egy koalícióban legyünk, a legrosszabb álmainkban se kerüljön elő.”183 Az álmok néha valóra válnak. Orbán Viktor, akitől a fenti – hét évvel korábbi – kijelentés származik, 1998 nyarán kénytelen volt koalíciót kötni Torgyánnal és az ő kisgazdáival. Akikről el lehet ugyan mondani, hogy „értékrendjük” az idők során változott, de hogy ez a változás 1991-hez képest az előnyére történt volna, azt aligha. Az igazán nagy változások az eltelt hét esztendő alatt, mint láttuk, az Orbán-vezette Fideszben mentek végbe, és láttuk azt is, hogy a demokratikus értékrend vonatkozásában – finoman szólva – ezek sem voltak kifejezetten előnyösek. Mindezek alapján mondhatnánk, hogy Orbánék hozzáromlottak a kisgazdákhoz, de ez túl sommás volna, a dolog ennél árnyaltabb elemzést kíván. Kiindulásképpen utaljunk a közismert tényre: Antall József nem volt hajlandó bevenni a kormányába Torgyánt, még akkor sem, amikor az utóbbi az FKGP elnöke lett. A miniszterelnök felelőtlen politikai szélhámosnak tartotta őt, aki mindenfajta politikai és erkölcsi norma szerint méltatlan arra, hogy a Magyar Köztársaság kormányának tagja legyen. A Kisgazdapárt hivatalosan kilépett a koalícióból, ám a frakció zöme lojális maradt Antallhoz, így a kormánytöbbség a ciklus végéig stabilan megmaradt. Torgyánnal a politikai mutatványos, a szemfényvesztő, a politikai hasbeszélő cirkuszi figurája jelent meg a magyar közéletben a rendszerváltozás idején, aki 1990 és '94 között még a perifériára szorult. Aztán láttuk, hogyan nőtt a súlya '95 után, hogyan vált olyan tényezővé, aki alapvetően befolyásolta a politikai folyamatok alakulását a jobboldaton. A Fidesz és az FKGP illetve Orbán és Torgyán viszonyát azonban egész a ciklus végéig hűvös távolságtartás jellemezte, időnként a konfrontáció. A majdani koalíció sokáig elképzelhetetlennek tűnt közöttük – legalábbis a nyilvánosság előtt. Ám '96 végén egy szűk körű társaságban Kövér László indulatos szavaiból alkalmam volt megbizonyosodni róla, hogy a Fidesz sem az MSZP-vel, sem az „árulóként” hozzájuk szegődött SZDSZ-szel nem tudja elképzelni a közös kormányzást – semmiféle választási eredmény esetén, semmilyen körülmények között. Számomra ekkor kiderült, hogy Orbánnal ők már elszánták magukat: ha más mód nem lesz, megpróbálják Torgyánnal is. 1998 nyarán aztán kiderült, hogy valóban nincs más mód. Legalábbis a Fidesz számára akkor már nem volt. Mert a választások első fordulója megnyitotta ugyan a győzelem esélyét a jobboldal számára, ám a kihasználásához elen183

A kollektív felelőtlenség után eljött a személyes felelőtlenség. Pintér Dezső interjúja Orbán Viktorral. Magyar Hírlap, 1991. február 25.

A berendezkedés első kísérlete 127

gedhetetlenné vált a kisgazdákkal való együttműködés. Noha a Fidesz – érthető taktikai okokból, a szavazatmaximálás miatt – még ekkor is tartózkodott ennek nyílt vállalásától (azaz: Orbán – a politikai racionalitás, sőt a morál kívánalmai szerint nagyon helyesen – hazudott), a kisgazda jelöltek a második forduló előtt így is sorra visszaléptek a javukra – nem utolsósorban a jobboldali elit és a szavazók nyomására. Megtehették volna-e Orbánék, hogy nem fogadják el az őket választási győzelemhez segítő támogatást? Nem, a politikában ez elképzelhetetlen. Hisz ilyesmit kellett volna mondaniuk: „kisgazda szavazók kíméljetek, nem kérünk a voksaitokból” – ami képtelenség. Megtehették volna-e a győzelem után, hogy nem a kisgazdákkal tárgyalnak a kormányalakításról, hanem – a baloldali média és bizonyos gazdasági körök nyomásának engedve – „reálpolitikusokként” mégis nagykoalíciót kötnek a szocialistákkal? Nem, ez is teljes képtelenség lett volna, elsősorban az épp hogy elfoglalt jobboldali pozíciójuk miatt. Ha Orbán a választások megnyerése után összeáll a baloldali utódpárttal, pillanatok alatt elveszíti csaknem teljes politikai bázisát. Árulóvá, erkölcsi és politikai hullává lett volna saját tábora szemében, a koalícióban pedig simán megették volna őt a szocialisták (még jobban, mint az SZDSZ-t). 1998-ban Orbán Viktornak és pártjának egyetlen lehetősége volt: a Torgyánnal kötött kényszerkoalíció – vállalva annak minden kockázatát és árát. Antall nem volt hajlandó összeállni az FKGP elnökével, nem engedte őt be a kormányába, mert a lehető legroszszabb véleménnyel volt róla – és mert megtehette. Orbán aligha gondolt mást a kisgazda vezérről, de mégis összeállt vele, mert ő viszont nem tehetett egyebet. (Ma már persze, az is nyilvánvaló, hogy őt magát is merőben más fából faragták, mint egykoron Antall Józsefet.) Az 1998 és 2002 közti kormányzati ciklus egész történetét figyelembe véve kijelenthetjük, hogy a Fideszes miniszterelnöknek kevesebb gondot okoztak Torgyánék, mint az első pillanatban gondolni lehetett. Anélkül, hogy belemennénk a részletekbe, megállapíthatjuk: Orbán kitartó és szisztematikus munka után a végén simán legyűrte a kisgazda vezért. A kormányzás első félidejében már azzal sikerült őt moderálnia, hogy formálisan, a személyes érintkezésben, illetve a nyilvánosság előtt megadta neki a „kellő tiszteletet”: Torgyán kiélvezhette a hatalom nyújtotta presztízs lehetőségeit. Ezen túl a köztársasági elnöki poszt jelölésének átengedésével két évig önmérsékletre késztette koalíciós partnerét, aki demonstrálni akarta, mennyire visszafogott és felelős politikus ő, amikor arra van szükség. Ám 2000-ben, mikor csakugyan sor került az államfőjelölésre, a már meggyengült pártelnöknek bizonyára értésére adták: ha magát jelölteti, nemcsak arra nincs esélye, hogy megkapja a többséget, de csúfos vereségre számíthat a titkos szavazáson. Az még érthető ezen az alapon, hogy Torgyán miért lépett vissza. De hogy miért volt hajlandó valami „saját ember” helyett a nyilvánvalóan Orbán jelöltjének számító Mádl Ferencet elfogadni, sőt formálisan is kandidálni, arra máig sincs magyarázat. Hacsak azokat a családtagjait is érintő korrupciógyanús ügyeket nem tekintjük annak, amelyekkel később a miniszterségről való lemondásra is rákényszerítették. Villaépítési botránya jelezte, hogy a kisgazda vezér az anyagiak terén se tudott mértéket tartani, Orbán pedig kemény hatalmi eszközöket is bevetett az ellene zajló küzdelemben. Erre utalt a rabláncon vezetgetett, majd sokáig fogva tartott Szabadi Béla államtitkár ügye, aki 128


Torgyán alvezérének számított, vagy a megvesztegetése kapcsán lehallgatott és letartóztatott Székely Zoltán bizottsági elnöké. A kisgazdák túl mohón, túl direkt, sőt pitiáner módon fosztogatták a közjavakat; könnyen csapdába estek, gyorsan lebuktak: nem volt nehéz elbánni velük. Miután a vezér nem volt többé alkalmas megszerezni és szétosztani a zsákmányt, elpártoltak tőle. Átpártoltak az erősebbhez: Orbánhoz (Torgyánt végül a saját frakcióból is kizárták). De térjünk vissza 1998-ba. Az akkori koalíciós kormányt a jobboldalon (s azon túl is) úgy értékelték, hogy a '94-ben vereséget szenvedett politikai erők most visszavágtak. Hogy valami, ami megszakadt – más formában, más szereplőkkel, de –, a lényeget illetően folytatódik a jobboldalon. Ám ha közelebbről szemügyre vesszük a dolgot, kiderül: erről szó sincs. Ennek belátásához azonban még hátrább kell lépnünk, egészen 1990-ig. Antall Józsefnek sikerült ekkor győzelemre vinnie és egyesítenie a magyar jobboldalt a mérsékelt, felelős kormánypolitika jegyében – legalábbis a felszínen. Az MDF-FKGP-KDNP-koalíció pártjain kívül más politikai erő nem volt ezen a térfélen; a szélső radikalizmus szervezett formában még nem létezett. Ám csak idő kérdése volt, hogy a rendszerváltozással járó nehézségek nyomán megjelenjen: elsőként az egyik koalíciós partnernél. A szélsőség Torgyán személyében és törekvéseiben testet öltő kisgazda válfaja a felelőtlenségben, a demagógiában és az általános nívótlanságban mutatkozott meg elsősorban. A jobboldali radikalizmus másodjára az MDF-en belül ütötte föl a fejét: Csurka erőszakos politikai törekvéseiben. Ez már többszörös normaszegő volt: tagadta a nyugati demokratikus politika és a magyar alkotmányos berendezkedés bizonyos alapelveit és szabályait (antiliberalizmus, antiszemitizmus; „bemegy két rendőr a tévébe” stb.). Miután pedig Csurka nem tudta elfoglalni az MDF-et, önálló pártot hozott létre, ez lett a MIÉP. 1994-ben az addig kormányzó mérsékelt jobboldal pártjai súlyos vereséget szenvedtek a választásokon (MDF: 12 %, KDNP: 7%, a Torgyánról leszakadt kisgazdák: 0,8 %), és ellenzékbe kerültek. Az MDF és a KDNP együtt is csak a mandátumok 15 százalékával rendelkeztek a parlamentben az előző ciklusban birtokolt közel 60 százalék helyett. Láttuk, a '94 és '98 között tovább hasadozó jobboldalt Orbánnak sikerült újra összefognia és győzelemre vinnie, de az ő 1998-as koalíciója nemcsak a mérsékelteket (Polgári Szövetség), hanem a tőlük szélre elhelyezkedőket is magába foglalta (Nemzeti Szövetség). Az Antall-féle egykori kormányoldal maradványai valósággal megsemmisültek! 1998-ban az MDF listán mindössze 2,8 százalékot kapott, a KDNP 2,3-at, az MDNP 1,3-at (az előbbi két párt jelöltjei csak Fideszes támogatással kerültek be a parlamentbe). A választást tehát ismét a jobboldal nyerte meg, de az új kormányt olyan erők alakították, amelyek az első ciklus idején az antalli politika ádáz ellenfelei voltak: Orbán és a Fidesz, illetve Torgyán és az FKGP. Koalíciójukat fű alatt ráadásul gyakran támogatta a Csurka-vezette MIÉP is, amely szintén az antalli mérsékelt politika ellenében született annak idején, s amely '98-ban átlépte az ötszázalékos küszöböt. A Fidesz hátán bejutott MDF önálló frakciót hozott létre, s formálisan tagja lett a koalíciónak, de Orbánéknak a kisgazdákkal is megvolt az abszolút többségük. Antall egykori pártjára tehát nem volt szükség, s ennek megfelelően jó ideig úgy is kezelték, mint a szegény rokont: megtűrték az asztal sarkánál, de a családi ügyekbe nem volt beleszóláA berendezkedés első kísérlete 129

sa. (A Lezsákot az elnöki székben idővel fölváltó Dávid Ibolya pártja megalázó módon nem szerepelhetett például a köztársasági elnököt jelölő pártok között: az egykori Antall-miniszter, Mádl Ferenc hivatalosan csak a Fidesz és a kisgazdák államfőjelöltje volt.)

Több mint miniszterelnök Már az első pillanatokban – a gesztusok szintjén is – meglátszott, hogy Orbán nagyobb súlyt akar adni a kormányfői posztnak, mint elődei. Rögtön a megválasztása után letette az esküt a parlamentben: két nappal korábban, mint a miniszterek (Antallnál és Hornnál a két aktus összecsúszott). Alkotmányosan ez tökéletesen rendben volt: a parlament személy szerint a miniszterelnöknek és az általa előterjesztett programnak szavaz bizalmat, a minisztereknek nem. Őket a már megválasztott miniszterelnök jelöli, a köztársasági elnök (formálisan) kinevezi, s végül az előbbi ellenjegyzi a kinevezéseket. Nemcsak kormányfő, de kormányprogram is előbb van tehát, mint kormány. Magyarországon az alkotmányos rend szerint nem a kormánynak van miniszterelnöke, hanem a miniszterelnöknek van kormánya. Orbán ügyelt a részletekre: még arra is volt gondja, hogy a jegyző az eskü szövegét ne az elnöki pulpitusról, hanem a saját képviselői helyéről olvassa föl, ami azzal járt, hogy az illető a szó fizikai értelmében se került a kormányfő fölé – egy percre sem. Ez akkor csak keveseknek tűnt föl, ellenben nagy visszhangot vert, mikor kiderült, hogy a kormányülésen a miniszterelnök bejövetelekor minden alkalommal, mindenki föláll. Orbán utolsóként érkezik, a helyére megy, és együtt leülnek. Gőgös uralkodói allűr, tábornoki tempó, vélték sokan, és ha lehetett is ezekben némi igazság, akkor is csak kevés. Mert a király jelenlétében később sem lehet leülni, és „föl, vigyázz!”-t se vezényelt senki a kormányülésen. A résztvevők később nem is emlékeztek az első alkalomra: valaki nyilván elkezdte, talán javasolta is a többieknek, akik számára természetesnek tűnt a dolog, hisz – Martonyi János és Bogár László kivételével – korábban nemigen vettek részt kormányülésen, az ember ilyenkor elfogódott és igazodó. Ha bántónak érezték volna a dolgot, bizonyára megjegyzik, ki volt a kezdeményező. (Én Kövérre tippelnék, s arra, hogy Orbán előtte egyeztetett vele.) A kormányülésen a miniszterelnök mindenkit magázott, miniszter urazott, államtitkár urazott: ezt is úgy vették, hogy fiúk, ez itt komoly dolog, vegyük mi is komolyan – magunkat is.184 Orbánon jó ideig látható volt az erős feszültség, a komolyság, a merevség, ami mögött szorongás lehetett: a rá szakadt feladat és a felelősség súlya miatt. Ez eltartott vagy fél évig, lassanként oldódott, az új kormányfő csak az év végére lett egy picit lazább és felszabadultabb.185 A kormány összetételéről annyit, hogy sokkal inkább volt szakértői, mint politikai. Antallnál kezdetben öt nem pártpolitikus szakminiszter szerepelt (Boross, Kádár, Mádl, Pungor, Rabár); Hornnál egy sem, – Orbánnál nyolc (Chikán, Gógl, Hámori, Járai, Katona, Martonyi, Pintér, Stumpf). Ennek két alapvető oka volt. 1. A fiatal kormánynak a közvélemény bizalma elnyeréséhez kellettek az idősebb és tekintélyesebb szakemberek, akik 184 185

Katona Kálmán közlése. Bogár László megfigyelése

130


mellett az ambiciózus, ámde kevésbé felkészült, rutintalan ifjú politikusok államtitkárként eltölthettek pár inasévet – egyúttal persze a politikai komisszár szerepében is. 2. A pártháttér és politikai puvoár nélküli szakminiszterekkel, akik kizárólag a miniszterelnök bizalmának köszönhették pozíciójukat, Orbánnak könnyű dolga volt, nem kellett tőlük tartania. Az ő új kormánya sokkal közelebb állt az amerikai prezidenciális rendszeréhez, mint az európai parlamentarizmuséhoz. A súlyosabb, önállóbb, tekintélyesebb, népszerűbb figurák (mint Chikán, Hámori vagy Katona) idővel távozni kényszerültek (kivéve Martonyit, akiről utólag jutottak nyilvánosságra egykori titkosszolgálati kapcsolatai – őt bizonyára nem volt nehéz kezelni). Hogy a kormányülések feszes rendben, pár óra alatt lezajlottak, és nem működtek valódi döntéshozó fórumként, az alkotmányos szempontból nem nevezhető aggályosnak. A magyar közjogi rendszerben a döntés és annak felelőssége ugyanis olyannyira a mindenkori miniszterelnöké, hogy nemcsak elképzelhetetlen, de nem is volna helyes, hogy őt ilyen-olyan alkalmakkor a saját kabinetjében leszavazhassák olyanok, akik a parlamenttől nem (csak tőle) kaptak felhatalmazást. A döntések jó előre kialakultak: mindenekelőtt Orbán fejében – az informális „hatos fogat”186 rendszeres megbeszélései, a Torgyánnal zajló tárgyalások, a szakállamtitkári egyeztetések stb. nyomán. A kormányülés csak formalizálta mindezt, ami (még egyszer mondom) rendben volt. Ami nem volt rendben, az a jegyzőkönyvvezetés hiánya. Az Orbán-kormány ülésein nemhogy videó- vagy hangfelvétel, de jegyzőkönyv se készült! Hogy e szörnyű skandalum súlyát érzékeltessük, jegyezzük meg: erről az evidenciáról természetesen nem rendelkezik az alkotmány (miként arról sem hogy a kormányülésen a padlóra köpni tilos). A magyar történelem során a Batthyány-kormánytól a Horn-kormányig mindvégig elmaradhatatlan volt a szó szerinti jegyzőkönyv. Még Szálasi és Rákosi alatt is! Orbán alatt nem! (Medgyessytől megint igen.) Ez a tény sokat elárul Orbán állam- és politikafelfogásáról. Arról, hogy a politika szerinte kikre tartozik, és kikre nem. Hogy a fontosabb dolgokról, azok megszületésének körülményeiről nem kell mindenkinek tudnia. A népnek, amelytől a parlamenten keresztül a bizalmat megkaptuk, nem kell. A parlamentnek sem kell. Az utókornak sem. Senkinek sem. Ez a mi dolgunk. Ki tudja, mit kaparnának ki még a végén? Hogy a dolog súlyát még érzékelhetőbbé tegyem, utalok arra, hogy egy valamire való kft. taggyűléseiről is készülnek jegyzőkönyvek, amelyek szó szerint idézik a résztvevők fontosabb kijelentéseit. Mint azóta tudjuk, az igazán komoly cégekben még akkor is készítenek efféle írásos feljegyzéseket, amikor taggyűlés sincsen! A formál logika szabályai szerint mindezek alapján akár arra a következtetésre is juthatnánk, hogy Orbán Viktornak fontosabb volt a Tokaj-Sárazsadány Kft., mint a Magyar Köztársaság kormánya. Ám tévednénk, ha erre a – még egyszer mondom: okszerű – következtetésre jutnánk. Ha másért nem, hát azért, mert ugyan mire jutott volna az előbbi az utóbbi (pénze) nélkül? * 186

E legszűkebb hatalmi kör összetétele és létszáma időnként módosult, Orbánon kívül Kövér, Áder és Szájer volt állandó és biztos tagja, továbbá ide tartozott Stumpf, Várhegyi, Deutsch és Pokorni, továbbá átmeneti leg, de akkor annál inkább megemlíthető Wermer is.


Erre az 1998 és 2002 között még ismeretlen kérdésre természetesen külön fejezetben térünk majd vissza, most azonban tekintsük át a kormányfő és a kormány, illetve a kormány és a többi hatalmi és társadalmi intézmény Orbán alatt kialakított új viszonyrendszerét. Azt kell mondanunk, hogy mindkét vonatkozásban jelentős és egyirányú változások mentek végbe: 1. nagyon megerősödött a miniszterelnök kormányon belüli hatalma; 2. nagyon megnőtt az ily módon centralizált kormányzaté is a politika egyéb aktorai fölött. Az első tendencia, mint jeleztük, összhangban állt a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjével – a második nem. Orbán mindenekelőtt alaposan megnövelte a Miniszterelnöki Hivatal súlyát és kompetenciáját, amelyet Stumpf személyében immár miniszter vezetett. Ez az anyagi, hatalmi és szervezeti központosítás valójában ahhoz a kancellári típusú miniszterelnöki hatalomhoz biztosította az intézményi feltételeket, amelyet még az MDF-SZDSZ paktum nyomán foglalt az alaptörvénybe az országgyűlés – ez tehát rendben volt. Az ehhez társuló személyzeti politikára már utaltunk, mikor a kormány prezidenciális összetételét mutattuk be: ez már kevésbé volt kompatibilis a parlamentáris szisztémával, de alkotmányos kérdéseket ez sem vetett föl (legfeljebb politikaiakat). A miniszterelnök uralmát valójában egyetlen körülmény korlátozta komolyan, ám az is csak időlegesen: a kormány koalíciós jellege. Torgyánnal bizonyos dolgokban egyeztetni kellett, a kisgazdáknak át kellett adni területeket, persze nem minden kontroll nélkül: a kontrollt főleg a megerősített kancellária biztosította. Mindez ráadásul csak 2001-ig tartott, addigra sikerült szétzilálni és fölmorzsolni őket. Ha pikírt akarok lenni, azt mondom: Orbán egy darabig hagyta lopni Torgyánékat, majd keményen lecsapott rájuk. (Hogy a Fidesz eközben mit művelt e téren, arra rövidesen visszatérünk.) A kormányzati döntéshozatal centralizált voltára már utaltunk (nota bene: Antall és Horn alatt se volt ilyen téren anarchia), most nézzük meg a további pártpolitikai vonatkozásokat. Láttuk, hogy a Fidesz már 1993-ra egyközpontú párttá vált, erősen oligarchizálódott, sőt vezérpárti és karizmatikus vonásokat mutatott, amit csak átmenetileg zavart meg a '94-es súlyos vereség. 1998-ra ilyen szempontból már semmiféle zavaró körülmény nem játszott semmiféle szerepet. Orbán háta mögött, vagy inkább nyerge alatt sokkal egységesebb és fegyelmezettebb politikai erő állott, mint elődei mögött, illetve alatt. Antall idején mindig volt némi feszültség a Bem tér és a Kossuth tér (a párt és a kormány), továbbá a kormány és a frakció között, a párton belüli viharokról nem is beszélve. Még Horn sem hagyhatta teljesen figyelmen kívül a Köztársaság teret, mint bizonyos különállással bíró politikai entitást. Orbánnak efféle problémái nem voltak: a Lendvay utca 1998 óta ilyen értelemben nem létezett. A Fidesznél csak formálisan volt külön párt, kormány és frakció, ezek egyetlen politikai alakulatot képeztek, egyetlen elittel és egyetlen vezetővel. Az MDF 1990 után még többféle értelemben is átmeneti alakulat volt, laza gyűjtőpárt, amit főleg Antall tekintélye tartott össze. Az MSZP-ben 1994 után Hornnak a jól szervezett érdekcsoportok között kellett balanszíroznia; a Fidesz viszont 1998-tól már olyan kartellpártnak187 tekinthető, ahol a résztvevők fegyelmezett profiként megélhetési forrás187

Körösényi András: Parlamentáris vagy „elnöki" kormányzás? Az Orbán kormány összehasonlító perspek tívából. Századvég, 2001. tél. 28. o.

132


nak tekintik a politikát, és ehhez is igazodnak. Harctéri hasonlattal mondhatjuk úgy is, hogy az MDF az első ciklusban még inkább népfelkelőkből verbuválódott szabadcsapatnak tűnt; az MSZP már reguláris párthadsereg volt; a Fidesz pedig igazi zsoldos had, amely vegyes alakulatokból szerveződött, s amelyet csak a megfellebbezhetetlen vezéri hatalom büntető-jutalmazó eszközeivel lehetett és kellett kézben tartani. A Fidesz-frakcióban katonás rend és fegyelem uralkodott, ha kellett, a pénzbüntetéstől az azonnali kizárásig habozás nélkül alkalmazták a megtorlás minden rendelkezésre álló eszközét. A régi MDF-esekből lett új Fideszesek maguk között csak „a három dervis”-ként emlegették Szájert, Ádert és Kövért. Szerintük Antallnak roppant tekintélye volt, Orbánnak roppant hatalma – az előbbit tisztelték, az utóbbitól féltek. A képviselőcsoportban a voksolás rendjén túl a kommunikáció is abszolút egységes volt. Nemcsak szavazási sillabuszokat, de előre megírt egyen-hozzászólásokat is osztogattak: Kuncze Gábor nem ok nélkül beszélt „fideszes papagáj-kommandóról”. Orbán elődeinél nagyobb hatalma azzal is összefüggött, hogy a politika az ő miniszterelnöksége idejére erősen mediatizálódott és perszonalizálódott. 1997-től megindultak a kereskedelmi csatornák, s a Fidesz elnöke mindenkinél gyorsabban és eredményesebben alkalmazkodott az új médiához, kormányfőként is igen tudatosan használva ki annak lehetőségeit. A hatás nem maradt el – sem a széles közvélemény előtt, sem a párton belül. Bogár László, a MEH Stratégiai Elemző Központjának államtitkára szerint: „Orbán miniszterelnökként a két év alatt minden lényeges kontextusban följebb ment egy emelettel, miközben a többiek lejjebb csúsztak. Ez a formális és informális döntési, valamint érintkezési szabályokban egyaránt megnyilvánuló hatalmi változás rögzült, a többiek tudomásul vették, elfogadták. Orbánt ez a helyzet láthatóan megnyugtatta, mentálisan lehiggadt, és biztonságban érezte magát.”188 A négy kormányzati esztendő legsúlyosabb fejleménye a parlament szerepének visszaszorítása, a kormány fölötti parlamenti kontroll lazítása volt. Időrendben elsőként a parlamenti vizsgálóbizottságok működésének de facto fölszámolása következett be. Mint láttuk, a '94 óta paritásos alapon működő vizsgálóbizottságok létrehozásához a jogi szabályozás szerint elegendő volt, ha a képviselők húsz százaléka kezdeményezi a megalakítást. Kifejezetten ellenzéki fegyverről van tehát szó: a kormányzat ellenőrzésének eszközéről. Orbánék a kétharmados jogszabályt nem tudták megváltoztatni, annak gyakorlatbani érvényesítését azonban szabotálták. Vagy úgy hogy különféle kifogásokkal nem voltak hajlandóak megválasztani a bizottság elnökét, amihez feles többség kellett volna (ez történt például a Simicska APEH-es ügyeit vizsgálni akaró bizottság, illetve Eörsi Mátyás esetében); vagy úgy, hogy már a plenáris ülés napirendjére se engedték a bizottságok megindításához szükséges szavazásokat. Ennél is súlyosabb volt az Országgyűlés plenáris üléseinek megritkítása: a háromhetenkénti ülésezés bevezetése. Az európai és a magyar demokratikus jogszokásnak, továbbá a Házszabály előírásának megfelelően a rendszerváltozás óta hetente került sor a Magyar Országgyűlés plenáris üléseire (hétfőn és kedden). (Szerda, csütörtök: bizottságok, péntek: szünet – kapcsolattartás a választókkal.) Az Orbán-féle kormányzat fél év után véget vetett ennek, és új rendet vezetett be. Első hét: plenáris ülések, második hét: 188

Idézi: Debreczeni: i. m. 489 o.


bizottsági ülések, harmadik hét: szünet – állítólag a jobb időkihasználás érdekében. Valójában: a kormányzat parlament általi ellenőrizhetőségének csorbítása végett. A ritkább ülésezés ugyanis azzal a következménnyel járt, hogy az ellenzék csupán háromhetenként kapott lehetőséget arra, hogy az Országgyűlés plenáris ülésének – demokratikus legitimitás és presztízs tekintetében semmilyen más fórummal nem pótolható – nyilvánossága előtt elmondhassa véleményét az aktuális politikai ügyekről. (A pártházban tartott sajtótájékoztató, a lakossági fórum, a híradóba bevágott három mondat súlya e tekintetben nem mérhető a parlament reprezentatív, székesegyházszerű üléstermében elmondott beszédek súlyához.) Ezen túl különös jelentősége van annak is, hogy az ellenzék az interpelláció, a kérdés és az azonnali kérdés műfajában, egyenesen a miniszterelnökhöz vagy a minisztereihez intézve a szót, a szemükbe nézve, haladéktalanul választ kapva, majd arra viszontválaszt adva tehesse meg ugyanezt. Hogy szembesíthesse őket bizonyos ügyekkel, magyarázatot kérhessen tőlük, illetve kérdőre vonhassa őket. Korábban hetente volt erre lehetőség, 1999 és 2002 között csak háromhetente. Bizonyos ügyek közben elveszítették aktualitásukat – az ellenzék pedig jelentős részben azon jogát, hogy folyamatosan ellenőrizhesse a kormányzatot. Mivel az interpellációkra adott választ a heti ülésezésre szabott előírások szerint el is lehetett odázni, a gyakorlatban több mint egyhónapos késedelmet szenvedhettek a legsúlyosabb ügyek. Az interpelláció és a kérdés – funkciójuk szerint ellenzéki – műfaját 1998-tól ráadásul a kormánypárti képviselők is nagyban gyakorolták. A Horn-kormány első évében mindössze tizenegy kormánypárti interpelláció hangzott el a Házban, a másodikban csupán kilenc. Az Orbán-kormány hasonló időszakában ezzel szemben 122 és 148! Tehát – az alkalmak háromhetire történt ritkításán túl – a kormányellenőrzés e hagyományos parlamentáris intézményeire biztosított idő tekintélyes részét is elvették az ellenzéktől: a kormányzat feletti kontroll helyett a kormányzati propaganda céljaira használva azt. Miért volt erre szükségük Orbánéknak? Miért volt ez a kínos igyekezet, hogy minél kevésbé kelljen számot adniuk a parlamentáris demokrácia legfőbb nyilvános fórumán arról, amit a hatalom birtokában tettek? Mi oka volt tartani ettől a nyilvánosságtól annak a politikusnak, akit nemrég még a legjobb parlamenti debatterként ismert az ország? A kérdésre hamarosan visszatérünk. „A kormánykoalíció – nyilván nosztalgiát érezvén a régi szép idők iránt – ki akarja vonni a bírálat és a vita lehetőségét az ország házából” – tiltakozott az ellenzék vezére. Hogy mikor? 1996-ban! Hogy ki? Ugye sejtik? Orbán Viktor!189 Ismét egy eset a sok közül, amikor az ő egykori – jórészt indokolatlan – bírálata maradéktalanul érvényessé vált későbbi önmagával szemben. 1998 és 2002 között a miniszterelnök kisebb mértékben és intenzitással szerepelt a parlamentben, mint elődei. A kormányzás első két évében Antall József 136, Horn Gyula 70, Orbán Viktor pedig 55 alkalommal vett részt a plenáris üléseken, s hasonló tendencia mutatkozott a miniszterek esetében is (58, 41,6 illetve 24,8 százalék).190 Ebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy Orbán kevéssé tartotta fontosnak politikája ország189 190

Idézi: Babus Endre: Árva a Ház. HVG, 2000. 09 02. Uo.

134


gyűlés előtti képviseletét, sűrű távollétével is jelezte, hogy lazítani akarja a törvényhozó hatalom kontrollját a végrehajtó hatalom fölött. Kirívó példája volt ennek az az eset, mikor a Ház épp az általa kezdeményezett „lehallgatási ügy” nyomán alakult vizsgálóbizottság jelentését tárgyalta – a kezdeményező távollétében. Mert mialatt a vitában az ellenzéki szónokok sorra őt hiányolták, és vonták volna kérdőre, Orbán ötven méterrel odébb, tévékamerák előtt iskolás gyerekeknek tartott idegenvezetést a kupolacsarnokban. A képhez persze hozzátartozik, hogy addigra kiderült: az egész lehallgatási ügy mondvacsinált, figyelemelterelő műbalhé volt a részéről. Az Országgyűlés leértékelésének nyilvánvaló jele volt az is, hogy Orbán idővel nem a parlamentben, hanem egyéb helyszíneken tartotta legfontosabb politikai beszédeit. A legjelentősebbet, az úgynevezett „országértékelőt” például minden évben egy „civil” (valójában mindinkább fideszes szatellita) szervezet, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület „meghívására” a Vigadóban. Itt álljunk meg egy szóra. Fontos ugyanis tisztázni, hogy a „miniszterelnöki országértékelő” beszéd műfaja Orbán előtt nem létezett Magyarországon. Az új produkció amerikai importból származott, s jó eszköznek látszott az általa megcélzott „pártok fölölti” státus eléréséhez. Ennek keretében mondott le a pártelnöki posztról is, formálisan átadva azt testi-lelki barátjának, Kövér Lászlónak. (Hogy mennyire uralta a Fideszt, azt igazolja, hogy taktikai megfontolások miatt Kövér után még Pokornit is nyugodtan bele ültethette ugyanebbe a székbe.) Orbán azt a (hamis) látszatot akarta kelteni, hogy ő már felülemelkedett a pártpolitikai csatározásokon, hogy nem a Fidesz, nem a jobboldal, hanem az egész ország, az egész nemzet vezetője: „a haza ifjú atyja”. Aki a választókkal (ők ekkor még nem „az emberek”, hanem „a polgárok” névre hallgattak) nem a civakodó parlamenten keresztül, hanem („túllépve e mai kocsmán”) közvetlenül tartja a kapcsolatot. Ehhez vette mintául az amerikai elnök rituális, nagy várakozással és respekttel övezett, kétoldali tapsokkal, általános ovációval kísért kongresszusi évérté kelő beszédeit. Tisztázzuk, hogy ez a prezidenciális műfaj a parlamentarizmus viszonyai között rendszeridegen. Az amerikai elnök ugyanis nem a kongresszusi többségtől, hanem közvetlenül a néptől nyeri mandátumát. Nem felelős a törvényhozásnak, kormánya attól elválasztva működik. Mivel ő maga nem a parlamenti többség vezére – párthovatartozása dacára –, valóban pártok fölötti státussal bír. A magyar miniszterelnökre mindennek az ellenkezője igaz: őt az országgyűlési többség választja, neki felelős, annak a vezére. Normál esetben ő a kormánypárt elnöke, ízig-vérig pártpolitikus, aki nem emelkedhet a pártok fölé, és nem arathat általános tapsokat a Tisztelt Házban. (Legföljebb kivételes alkalmakkor, nem direkt politikai megnyilatkozások esetén.) Orbán tudta ezt: ezért is vitte ki onnan a parlamentből a maga országértékeléseit egy pártjához kötődő szervezet aszszisztálásával a Vigadóba, saját hívei és rajongói körébe – ám az egyenes tévéközvetítés révén természetesen a nép is részese lehetett az élménynek. A kormányfő ezzel azonban nemcsak a parlament, de a parlamentarizmus kereteiből is kilépett. Kivonta magát abból a politikai vitatérből, ahol együtt jelenhetnek meg a szembenálló vélemények, ahol az érvre ellenérv a kormány álláspontjára az ellenzék kritikája felel. A parlamentarizmus egyik alapfunkciója ez: egymásra felelő, egymással vitázó, egymást bíráló, kontrolláló és korrigáló alternatívákat állítani a választók elé, hogy A berendezkedés első kísérlete 135

azoknak ne egyoldalú hatás, befolyás és manipuláció nyomása alatt kelljen választaniuk. Orbán a Vigadóban a saját körében beszélt, megszabadult a direkt és azonnali bírálat kellemetlenségétől, és learatta a tapsokat, amelyek ott, a lelkes teremben általánosnak tűntek – noha politikailag nyilvánvalóan egyoldalúak voltak. Összegzésképpen le kell szögeznünk: miniszterelnöksége idején a Fidesz vezére nem bojkottálta, csak negligálta a parlamenti vitateret. Időnként válaszolt a hozzá intézett kérdésekre, s az őszi politikai szezonkezdet idején a Házban is mondott egy (jóval kevésbé reklámozott) beszédet, s utána a zárszó erejéig részt vett a vitában is. Nem akarta lebontani maga körül a parlamenti kereteket, csak lazított rajtuk – nem is keveset. Igaz, a lebontáshoz kétharmados többséggel lehetett volna hozzákezdeni, amivel ő – akkor még – nem rendelkezett.

Több mint kormányváltás Térjünk vissza újra a ciklus kezdetéhez, s vegyük azt szemügyre egy másik szempontból. Az Orbán-féle kormányzás két közismert (fideszes körökből származó, de az ellenfelek által is átvett) szlogennel indult: a „több mint kormányváltás”, illetve az „egészpályás letámadás” jegyében.191 Az első, szűkebb értelemben a tömeges személycserékre utalt, a régi posztkommunista hálózatok szétzilálására – mondván: „el lehet dobni a régi telefonkönyveket.”192 Tágabb értelemben a választásokon elnyert politikai hatalom gazdasági és kulturális hatalommá, illetve befolyássá való konvertálását ígérte: a „posztkommunista Magyarország” helyén a „polgári Magyarország” felépítését. Mint láttuk, Orbán már 1994-ben az első jobboldali kormányzat bukása nyomán levonta azt a súlyos tanulságot, hogy a negyvenévnyi diktatúra során kiépített óriási indirekt hatalmi bázissal rendelkező utódpárt ellenében nem lehet versenyképes az új politikai elit, ha csupán szűk politikai eszközökkel próbálja fölvenni vele a küzdelmet. Mielőtt áttekintenénk a kormányzás e fölismerés jegyében induló gyakorlatát, értelmezzük a magyarországi rendszerváltozás folyamatát a politikai elit kategóriája segítségével. * A politológia ezt a kategóriát a döntéshozatalban való részvétel alapján határozza meg.193 Azok tartoznak a politikai elitbe, akik vagy direkt módon vesznek részt a felső szintű politikai döntésekben, vagy érdemi hatással vannak rájuk. A politikai elitet tehát két kör alkotja: a hatalommal és a befolyással rendelkezők. A direkt hatalmi kör a választott politikai vezetőkből áll (miniszterelnök, a pártok vezető tisztségviselői, miniszterek, államfő, házelnök, a parlamenti frakciók legnagyobb súlyú tagjai, alkotmánybírák, a bírói, ügyészi hierarchia csúcsán elhelyezkedő vezetők, a nagyobb városok polgármesterei stb.). 191

Az előbbit maga a kormányfő hirdette meg (már jelölt korában, a kampány részeként), az utóbbi Matolcsy György későbbi gazdasági minisztertől származik. 192 Ezt ugyancsak Orbán mondta annak idején. 193

Körösényi András: A magyar politikai rendszer. Osiris Kiadó. Budapest, 1998. 41-42. o.

136


A befolyáscsoportok között első helyen említendők a minisztériumi főtisztviselők, akik az apparátusi döntés előkészítés révén közvetlen hatással bírnak a politikai döntés hozókra (a közigazgatási államtitkároktól lefelé). Ám a döntésekre közvetett befolyást gyakorolnak a különböző társadalmi elitek is. Idetartoznak a média elit tagjai (a nagyobb tévé és rádiócsatornák, illetve lapok tulajdonosai, kiadói és szerkesztői, a nagyhatású véleményformálók, politikai elemzők, publicisták), továbbá a kulturális elit meghatározó alakjai (pl. az MTA elnöke vagy a funkcióval nem rendelkező, ám komoly presztízzsel bíró tudósok, művészek). Idetartoznak a gazdasági elit csúcsain elhelyezkedők: a nagyvállalatok és bankok irányítói; a munkaadói és munkavállalói érdekképviseletek vezetői, végül, de nem utolsósorban az egyházak főpapjai. A kérdés tehát ez: milyen átrendeződéseket hozott a rendszerváltozás a politikai vezetés; az állami főtisztviselői kar; a média elit; a gazdasági elit; az érdekképviseleti elit és az egyházi vezetés összetételében; továbbá milyen változások következtek be az érintettek politikai döntéshozatalban játszott szerepe és egymáshoz való viszonya tekintetében. Kezdjük azzal, hogy az új demokratikus berendezkedés új politikai elitje egy merőben más alapon szerveződő és működő régi pártállami elitet váltott le. Mert leváltotta, még akkor is, ha a változás számos vonatkozásban a kontinuitás jegyében ment végbe. A pártállami rendszer lényege a politikai vezetés monopolisztikus uralma volt az összes többi elitcsoport (és az egész társadalom) fölött. A pártverseny hiánya miatt az előbbi maga is egynemű volt, és összenőtt az államapparátussal. A pártállami uralom alapintézménye volt a pártszervek hatásköri listái alapján működő vezető-kinevezési rendszer: a nomenklatúra.194 A Kádár-korszakban több ezerre rúgott azoknak az országos vezetőknek a száma, akiknek a személyéről az MSZMP országos szervei döntöttek; az alsóbb szintű pártszervek hatáskörébe pedig 3-400 ezer pozíció fölötti rendelkezés tartozott!195 Ez alól az egyház se jelentett igazi kivételt, hisz a főpapok kinevezésénél afféle világi invesztitúraként – praktikusan vétójoga volt a pártnak, az Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül. Ez a monolit rendszer az idők során föllazult. A párthűség mellett teret nyert a szakértelem, – az egyes társadalmi elitek korlátozott autonómiára tettek szert, a pártállami elit differenciálódott: a totális szisztéma poszt totálissá vált. A rendszerváltozás a mi nézőpontunkból lényegében egyenlő volt a korábbi monopolista politikai elit differenciálódásával. Ez magába foglalta az önálló befolyáscsoportok kialakulását, például egy új tulajdonosi elit létrejöttét. Az utóbbi folyamat még 1988ban, a Grósz-kormány idején vette kezdetét a társasági törvény nyomán megindult magánosítással. A média elit önállósodása '89 őszén ment végbe viharos gyorsasággal, a hirtelen jött szabadság érzésétől mámoros sajtó nagy erővel vette ki a részét a politikacsinálásból. Hozzájuk képest perifériális szerepük volt a szakszervezeteknek – az egy-

194

Az idevágó megállapítások támaszkodnak Körösényi András (Nómenklatúra és vallás – törésvonalak és pártrendszer Magyarországon. Századvég, 1996. 1. sz. és Nómenklatúra és törésvonal. Társadalmi Szemle, 1997 2. sz.) illetve Gazsó Ferenc (Volt egyszer egy állampárt. Társadalmi Szemle, 1996. 11. sz. és Nómenklatúra és törésvonalak. Társadalmi Szemle, 1997 6. sz.) tanulmányaira. 195 Körösényi: i.m. 43. o.


házaknak szinte semmi. (Hogy pimasz legyek: az 1987-es és '88-as a lakiteleki sátorban még nem lóbálták a füstölőt – a 2007-es bicentenáriumon már annál inkább.) A rendszerváltozás legfontosabb, legszembetűnőbb mozzanata persze a pártpolitikai pluralizálódás volt: a régi mellett megjelent egy új politikusgárda. Magát a rendszerváltozást a régi pártállami és az új ellenzéki elit megállapodása öntötte politikai formába a nemzeti kerekasztal tárgyalásokon, majd ezt nyomták át az utolsó pártállami parlamenten a gyökeresen megújult alkotmány és az ún. sarkalatos törvények közjogi kereteibe – jó fél évvel a szabad választások előtt. Az elitek megállapodását a tömegek passzivitása kísérte, csak háromszor került sor nagyobb tömegdemonstrációra, ám ezek is híján voltak a direkt politikai tartalomnak (Erdély-tüntetés, vízlépcső elleni tiltakozás, Nagy Imre-temetés). A rendszerváltozás az alulról jövő tömegerő híján és a jogfolytonosság megtartása okán nem tekinthető forradalomnak. A forradalom ugyanis alulról, a hatályos törvények félresöprésével viszi végbe a változásokat. Ha ezek fölülről és jogszerűen zajlanak: az reform. A forradalom a régi politikai elit leváltásával jár, a reform a pozícióban maradásával. A magyar rendszerváltozás eszerint reform volt – némi forradalmi színezettel. Ha az átalakulás az MSZMP forgatókönyve szerint ment volna végbe (lásd a '89-es Pozsgayféle parlamenti „demokrácia-csomagot”), s a szabad választások után is kormányon marad a (megújult) régi elit, akkor tisztán reformról beszélhetnénk; ám az ellenzéki kerekasztal által közvetített (helyettesített) alulról jövő társadalmi nyomás és a választásokat követő kormányváltás forradalmi árnyalatot adott a történteknek. Az állampárti vezetés arra törekedett, hogy minél nagyobb mértékben átmentse hatalmát az új politikai intézmények keretei közé. A választásokon elszenvedett súlyos veresége miatt azonban erre nem volt lehetősége: távoznia kellett az uralmi pozíciókból. E ponton tanulságos visszapillantani a XIX. század derekán lezajlott „rendszerváltozásra”: az 1848-as polgári átalakulásra. Ez is a jogfolytonosság jegyében zajlott. A jobbágyfölszabadítástól a nemesi kiváltságok eltörléséig, a népképviseleten nyugvó parlamentáris kormányzástól a sajtószabadságig mindent a rendi gyűlés és az uralkodó intézményesített az áprilisi törvényekben: a folyamat tehát reform-jellegű volt. Ami a politikai vezetés cseréjét illeti: az első népképviseleti választást követően, 1848 nyarától se változott érdemben az országgyűlés összetétele: jórészt ugyanazok ültek az új törvényhozásban, mint a régi rendi gyűlésben (lásd Petőfi bukását). Sőt: változatlanul hivatalban maradt a Batthyány-kabinet, amely a választások előtt is kormányzott! 1990-ben ehhez képest „forradalmi” váltás történt a politikai vezetésben: a szabad választások merőben átszabták az országgyűlés összetételét. A hatalmat addig birtokló MSZP mindössze a mandátumok 8,5 százalékát volt képes megszerezni, s mint tudjuk, a Németh-kabinet sem maradt a helyén, hanem Antall József vezetésével merőben új összetételű kormány alakult. A politikai elit nyomáscsoportjait azonban korántsem érintette hasonló horderejű változás. Sem az állami köztisztviselői kart, még kevésbé a gazdasági vagy a média elitet. (Ez a dolog természetéből is adódott: ezekben a szférákban nincs négyévenkénti választás.) A radikálisok mégis az utóbbiak teljes leváltását követelték az új kormánytól, ennek elmaradása miatt (erős fogalomzavarral) a „rendszerváltás elmaradásáról” beszéltek, illetve beszélnek ma is. Nekik mondta nem csekély iróniával Antall: „tetszettek volna forradalmat csinálni!” 138


Az államigazgatásban az új kormányfő a kontinuitásra törekedett a szakszerűség és a jogszerűség biztosítása érdekében. A Németh-kormány közigazgatási államtitkárainak zöme a helyén maradt, az alsóbb szinteken pedig alig történt változás, noha az új politikai vezetés és a régi posztkommunista államigazgatás viszonyát a kölcsönös bizalmatlanság jellemezte. A gazdaság, és az érdekképviseletek, de főleg a média világában ennél súlyosabb, tartósabb és feloldhatatlanabb konfliktusok alakultak ki az új politikai döntéshozók és a régi rendszerben gyökerező társadalmi elitek között (lásd pl. a „médiaháborút”). Az utóbbiak – mint láttuk – az utódpárt mellett erős politikai szövetségesre leltek az SZDSZ-ben és a Fideszben. (Az első kormány a befolyáscsoportok közül csak az egyházakkal nem került összeütközésbe.) A '94-es választások eredménye e szerint úgy is interpretálható, hogy a pozícióikat megőrző régi társadalmi elitek befolyása hosszú távon erősebbnek bizonyult az új politikai döntéshozók hatalmánál. A négy évvel korábban súlyos vereséget szenvedett utódpárti politikai elit végül nagy győzelmet aratott, és visszakerült a kormányzati hatalomba. Ezzel megszűnt az első ciklusra jellemző belső konfliktus: a politikai elit döntéshozó, illetve nyomásgyakorló csoportjai ismét hasonló társadalmi körökből kerültek ki. A szakszervezeti vezetők benn ültek az MSZP frakcióban, a médiaháború után beköszöntött a „médiabéke” kora, a privatizációban pedig olajozottabban működtek együtt az állami szervek döntéshozói az új tulajdonosi osztály állami vagyonra pályázó tagjaival. A második ciklus így sokkal kevesebb politikai feszültséggel járt – annak ellenére, hogy olyan kemény intézkedésekre is sor került, mint pl. a Bokros-csomag. 1998-ban a Fidesz győzelmével azonban újabb fordulat következett: a politikai elit új döntéshozói megint egy rivális elitcsoportból kerültek ki, ami ismét súlyos konfliktusokkal terhelte meg a politikát, újból szembeállítva egymással a döntéshozó és a befolyáscsoportokat. A konfliktus mélyebb és élesebb volt az első ciklusbelinél. Annak „régi vágású”, a demokratikus és a jogállami normákat feltétlenül tiszteletben tartó parlamentáris miniszterelnöke helyett olyan lázadó alkatú ifjú politikai vezető került ugyanis a kormányzat élére, aki a hatalmát a direkt politikai mezőn túlra is ki akarta terjeszteni, aki nem mindig válogatott az eszközökben, aki elődjénél már jóval kevésbé tisztelte a parlamentáris jogállam szabályait, s akinek a lételeme volt a konfrontáció. * Beiktatása után Orbán azonnal hadat üzent a status quonak. Habozás nélkül munkához látott: a kormány hatáskörébe tartozó posztokon megkezdte a radikális személycseréket. Mit is mondott négy éve a nyolc évvel korábban hivatalba lépett kabinet ez irányú tevékenységéről? „Én azt láttam, hogy Antall határozatlan. Azt csinálta, hogy egyenként cserélt. Volt egy csere: nagy skandalum. Egy hét múlva megint egy csere: a sajtóban megint nagy skandalum. Harmadik csere: ugyanaz. Ez rossz volt. Látnivaló volt, hogy ha ez így megy… akkor a személycserék nem fognak megtörténni… félszívvel lesznek végrehajtva… Nyári szünetet kellett volna elrendelni a parlamentnek, egy hónap, sitty-sutty: a személycseréket egyszerre megcsinálni – erőből.”196 196

Debreczeni: A miniszterelnök. 127-128.0.


Orbán 1998-ban két hónapos nyári szünetre küldte a parlamentet197 – és aztán sittysutty… Az adatok minden korábbit messze meghaladó, példátlanul gyors és radikális személycseréket mutatnak. A 14 minisztériumból mindössze kettőben maradt a helyén a közigazgatási államtitkár (őket még az Antall-kormány idején nevezték ki: a Horn-korszakból tehát mindenki repült). Hogy ez valójában mit jelentett, ahhoz tudnunk kell: a jól működő nyugat-európai demokráciákban a kormányváltással járó személycserék csak a politikai szférát érintik, a közigazgatás határán megállnak. A miniszter és a politikai államtitkár mennek – a közigazgatási államtitkár, a helyettes államtitkárok s a tőlük lejjebb elhelyezkedő minisztériumi tisztségviselők maradnak. A politikai és a közigazgatási szint elválasztására épülő – Max Wéber által „lecsapható fejű államhatalomnak”198 nevezett – modell garantálja az apparátus folyamatos és szakszerű működését; végső soron a jogállamiság érvényesülését. Antall annak ellenére erre törekedett, hogy 1990-ben nem sima kormányváltás, hanem nagy horderejű politikai rendszerváltozás zajlott le Magyarországon. Horn négy év múlva jóval több embert váltott le. Az ő szeme előtt nem lebegett semmiféle modell: egyszerűen csak meg akarta büntetni az „árulókat”, akik a helyükön maradtak, és „kollaboráltak az emdéefesekkel”. Orbánt se érdekelte a nyugat-európai – ha tetszik: polgári – jogállami norma: az államapparátusban a közigazgatási államtitkároktól a főosztályvezetőkig szinte mindenkit lecserélt. Hogy rombolja az ellenfél sáncait, és építse a saját állásait: az általa amúgy „polgárinak” nevezett Magyarországot. Már a miniszterek eskütételét követő napon leváltották a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal vezetőjét, és napokon belül sor került a rendőri vezetés, az országos és a budapesti főkapitány cseréjére. (Horn és Kuncze annak idején két évet vártak ezzel – Orbán és Pintér két hetet.) Júliusban fölmentették az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. vezetőit, s elnök-vezérigazgatóvá nevezték ki Gansperger Gyulát, a Fidesz korábbi gazdasági igazgatóját (az addig különálló két posztot összevonva). A kormány több, addig a pénzügyminisztériumhoz tartozó jogkört is átadott az ÁPV Rt-nek, ami lehetővé tette, hogy a privatizációs szervezet döntsön az állami érdekeltségű bankok, továbbá a Szerencsejáték Rt. és a Hitelgarancia Rt. ügyeiben. Heteken, hónapokon át, megállás nélkül folytak a személycserék a legkülönfélébb állami intézmények vezetői posztjain.199 197

Jegyezzük meg: az Alkotmány szerint a rendes ülésszak június közepén „menetrendszerűen" véget ér, s az Országgyűlés csak szeptember elején ül össze újra – 1990 nyarán tehát rendkívüli ülésszakot tartottak. 198 Bihari Mihály – Pokol Béla: Politológia. Universitas Kiadó. Budapest, 1992. 70. o. 199

Postabank, Magyar Fejlesztési Bank, Magyar Export-import Bank, Magyar Exporthitel Biztosító Rt., Központi Statisztikai Hivatal, Nemzeti Kulturális Alap, MÁV Rt., Szerencsejáték Rt., Országos Műemlékvédelmi Hivatal, Gazdasági Versenyhivatal, MALÉV, Köztársasági őrezred, Katonai Biztonsági Hivatal, Nemzetbiztonsági Hivatal, Határőrség, Egészségbiztosítási Pénztár, Nemzeti Egészségvédelmi Intézet, Határon Túli Magyarok Hivatala, Magyar Közigazgatási Intézet, Magyar Posta, Hírközlési Főfelügyelet, Magyar Villamos Művek, Antenna Hungária, Bábolna Rt., MOL Rt., Paksi Atomerőmű, Nitrokémia Rt, Hitelgarancia Rt., Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság, Közoktatási Modernizációs Közalapítvány, Központi Környezetvédelmi Alap, Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség, Millenniumi Emlékbizottság, Magyar Televízió (politikai műsorokat felügyelő alelnök, Hírfőszerkesztőség, Híradó, A hét), Magyar Rádió, Duna Televízió, Magyar Távirati Iroda (mindháromnál a belpolitikai ügyekben illetékes vezetők), Collegium Hungaricum, 17 nagykövet satöbbi, satöbbi, satöbbi.

140


Az új emberek csak részben voltak fideszesek. Orbán nagy számban neveztetett ki MDF-eseket, az Antall-kormány volt embereit, mi több, az MDNP tagjait. Részben a saját káderállomány elégtelensége, illetve amazok tudása és kormányzati tapasztalatai miatt – részben, hogy a szövetséges pártok embereit közvetlenül magához kösse, (A Néppárt nem jutott a parlamentbe, hivatalosan semmi köze sem volt a koalícióhoz, de elnöke, Pusztai Erzsébet politikai államtitkárként az Orbán-kormány tagja lett.) Az új miniszterelnök a jobboldali pártok szavazói után jórészt ezek kádereit is integrálta. „Nyugalom, uraim, mindenkit le fogunk cserélni” – nyugtatta állítólag a frakcióülésen azokat a türelmetlen képviselőket, akik még ezzel a tempóval és volumennel is elégedetlenek voltak. – Csak türelem, ehhez idő kell, ha másért nem, azért, mert a szolgálatok az újak átvilágítása során nem győzik a munkát… Orbán (ebben már Csurka tanítványaként) nem dőlt be a szakértelem „bolsevista trükkjének”. Az volt a meggyőződése, hogy aki „benne van a buliban”, annak könnyű „jó szakembernek” mutatkozni. Aki birtokolja az előző rendszerben szerzett előnyöket és kapcsolatokat, akit emel a régi érdekek hálója, az játszva marad most is fölül. Antall egy csomó gengsztert a helyén hagyott, mert „szakemberek” voltak. Ám őt nem lehetett ezzel átverni: cserélni, cserélni, cserélni – ez volt a jelszava. – Egy bizonyos szint alá nem megyünk, de ahová csak lehet, oda a mi embereinket rakjuk, mert amúgy marad minden a régiben. Mindenütt nyomulunk előre, és kiépítjük a saját bázisunkat. A jól menő, nyereséges állami cégeknél is cserélünk, elfoglalunk minden lehetséges pozíciót, mert csak így változnak meg a dolgok.200 A tömeges leváltásokat és kinevezéseket – nyolc évvel a politikai rendszerváltozás után – nem kísérte ahhoz fogható tiltakozás- és botránysorozat, mint az Antall-kormány ehhez képest igen visszafogott személycseréit. Egyetlen eset, egyetlen ember kinevezése keltett valódi fölháborodást: Orbán APEH-elnököt csinált Simicska Lajosból. Aligha kell indokolni, miért tört ki a botrány (noha ekkor még napvilágra se jött a bányaügy és az úgynevezett Fidesz-közeli cégek ügye). De miért történt meg a kinevezés? Amiről a legszűkebb környezetéből is többen megpróbálták lebeszélni Orbánt (például Stumpf vagy Urbán László pénzügyminiszter-jelölt, akit aztán ejtett), de ő makacsul kitartott elhatározása mellett. A Simicskához fűző – a barátinál is erősebb – szálak okán? Dacolni akart a döntése elleni tiltakozással? Tesztelni az ellenállás erejét, kitapogatni hatalmának lehetséges határait? Úgy gondolta, ha ezt is megteheti, akkor szinte bármit megtehet?201 Vagy csak a népi bölcsességre hallgatott, amely szerint rablóból lesz a legjobb pandúr? (Simicska elnöksége alatt az adóhivatal bevételei valóban érdemben nőttek a következő évben.) Vagy tényleg az volt a fő motívum, hogy el lehessen tüntetni a Fidesz-közeli cégek adatait, az esetleges terhelő bizonyítékokat? Az ellenzék és a sajtó a „hosszú bájtok éjszakájáról” beszélt, mert bizonyos jelek arra utaltak, hogy Simicska emberei 1998 őszén valóban belenyúltak az APEH számítógépes rendszerébe, ám ezeket a feltételezéseket a három évvel későbbi (Orbánék távozását követő) belső vizsgálat nem tudta igazolni. Talán Dessewffy Tibor jár a legközelebb az igazsághoz, aki szerint „arról van szó, hogy az APEH… az elitcsere eszköze. Ez a szervezet egyidejűleg teszi lehetővé a ko200 201

Diczházi Bertalan közlése. Debreczeni: Orbán Viktor 400. o. Kéri László: Hatalmi kísérletek. Budapest, 2000. Helikon. 178. o.


rábbi elit tagjainak megszorongatását, illetve az új elithez tartozók preferálását. Az új APEH-elnök… intézkedései bizonyítják, hogy igencsak testre szabottnak érzi az adóhatóság direkt politikai célokra történő felhasználását.202 Ez – korábban idézett kijelentései alapján – valóban tökéletesen beleillik Orbán stratégiájába. Ám az ilyesmi kényes és veszélyes feladat, a szóban forgó poszt tehát bizalmi pozíció. Csak abszolút megbízható, régi ember töltheti be, aki nem ijed meg a saját árnyékától: Simicska Lajos ilyen volt. Csakhogy Orbán ezúttal rosszul kalkulált. A régi barátnak, a Fidesz-közeli cégek zsonglőrének, az állammal kötött magánüzletek gátlástalan zsenijének egy év múlva távoznia kellett a Magyar Köztársaság adóhatóságának éléről. Bár a hozzá kötődő ügyek kivizsgálására kezdeményezett parlamenti vizsgálóbizottság megalakulását a Fidesz elszabotálta, az APEH-elnök körüli botrányok nem csitultak, az ő impulzív, indulatos személyisége pedig alkalmatlan volt az ezzel járó feszültség és nyilvánosság tartós elviselésére. Amikor 1999 augusztusában (az Élet és Irodalom előző fejezetben ismertetett tényfeltáró írása nyomán) kitört a miniszterelnököt is közvetlenül érintő bánya-botrány Simicskának egy évi regnálás után mennie kellett. Nem épp a semmibe távozott: útja az állami pénzek kezelésében kulcsszerepet betöltő Magyar Fejlesztési Bankhoz vezetett, amire természetesen még visszatérünk. Ahogy Simicska általános szerepére is, amelyből ezután már annyi se volt látható, amenynyi a tengerben úszó hatalmas jéghegyből látszik… * A „több mint kormányváltás” jelszava és politikai gyakorlata persze jóval többet jelentett a gyors és tömeges személycseréknél. Orbánék hozzáláttak az általuk – nem minden ok nélkül – posztkommunistának tekintett intézményi hálózatok felszámolásához: azonnal megszüntették a tb-önkormányzatokat és a munka világát érintő döntésekben addig megkerülhetetlen Érdekegyeztető Tanácsot. Az állami kultúra-finanszírozásban önálló szereplőként működő Nemzeti Kulturális Alapot beolvasztották az illetékes minisztériumba, az okkal, ok nélkül baloldalinak, illetve posztkommunistának minősített tudományos intézetek (például az 1956-os Intézet) költségvetési támogatását a tizedére csökkentették; miközben a miniszterelnök közvetlen környezetében működő, politikailag erősen elkötelezett történészek, politológusok, publicisták (Schmidt Mária, Fritz Tamás, Elek István) számára új „tudományos intézeteket” és milliárdos alapítványokat hoztak létre. Ami történt, egyaránt sértett bizonyos tudományos és szakmai előírásokat, továbbá ízlésbeli normákat; gátlástalan hatalmi nyomulásnak tűnt. A politikai uralom olyan területekre való kiterjesztésének, ahol annak a nyugati demokráciákban bevett szabályok szerint nincs keresnivalója. A dolog megítélése azonban nem ilyen egyszerű. Hallgassunk meg erről először Stumpf kancelláriaminisztert: „A kormány az induláskor egyértelművé tette, hogy nem azok a játékszabályok érvényesek rá, mint elődeire. Nem 202

Dessewffy Tibor: Az új elit kovácsa, avagy a magyar Sturm und Drang. in: Magyarország politikai évkönyve 2000. 395. o.

142


kíván foglyává lenni azoknak a lobbiknak, háttér-megállapodásoknak, amelyek jogilag lehettek szabályosak, de morálisan megkérdőjelezték, és egyben be is szorították az előző kabinetek mozgásterét. Mi szét kívánjuk szakítani azt a szövevényes érdekhálót, amely eddig körülvette a politika lápvilágát, s voltaképpen egyes emberek-csoportok magánbirodalmává alakította a közpénzek feletti kontrollt. Mi hadat üzenünk az összefonódásoknak, a korrupciónak, az elvtelen politikai-gazdasági kapcsolatoknak, a kéz kezet mos maffiapolitizálásnak. Ennek a generációnak megadatik, hogy más úton járjon, mert nem volt részese ennek az újraelosztásnak.”203 Bár Stumpf korrupció elleni keresztes hadjáratot hirdető utolsó mondatai – különösen a későbbiek ismeretében – színfalhasogatóan hamisnak tűnnek, egy dolgot föltétlenül el kell ismernünk: az új kormány gátlástalan nyomulása nem egy meglévő, egészségesen és olajozottan működő nyugati polgári rendszert igyekezett szétzilálni. Hanem egy intézményeiben ugyan már polgári jellegű, ám a működtetők személyét, habitusát és a működés egész gyakorlatát tekintve sokkal inkább – posztkommunista szisztémát. Gróh Gáspár204 ezt így fogalmazta meg: „A politikai vízválasztó ott húzódik az elmúlt évtizedben, ahol az előző korszakban kialakult hierarchiát a puszta létezése okán, mint megőrzendő státus quot szemléli valaki, avagy azt elutasítva úgy látja, hogy a kialakult gazdasági-társadalmi erőviszonyok nem reális versenyhelyzetben, érdemeket és értékeket tükrözve, hanem egy kontraszelekciós folyamat keretei között jöttek létre. Ennek megfelelően pedig abban lát nemzeti-társadalmi érdeket, hogy megmaradjon-e az, ami mára kialakult, vagy ellenkezőleg, meg kell próbálni változtatni rajta.”205 A politikai váltógazdaság szempontjából értelmezte némiképp hasonlóan a helyzetet (a Fidesszel amúgy nem különösebben rokonszenvező) Dessewffy Tibor: „A Fidesz vezetői abban látták az MDF-kormány kudarcának egyik legfőbb okát, hogy a Demokrata Fórum nem épített ki kielégítő gazdasági hátteret magának, illetve képtelen volt megtörni, kiszorítani a szocialista kötődésű érdekcsoportokat. Amennyiben elfogadjuk ezt a tételt, akkor világos, hogy a sikeres polgári kormánynak létre kell hoznia a saját elitjét és gazdasági bázisát, valamint meg kell törnie a szocialista érdekcsoportokat, a megalvadt kádári struktúrákat… Amennyiben a szocialista elittel szemben kialakulna egy színvonalas váltó elit, és létrejönne annak gazdasági háttere, azt össztársadalmi szempontból pozitív fejleménynek tartanánk.”206 Már annak idején is komoly kételyek fogalmazódtak meg ezekkel a törekvésekkel szemben. Először is az, hogy egy évtizeddel a rendszerváltozás kezdete után van e még érdemi esély a gazdasági, társadalmi és kulturális státus quo politikai eszközökkel történő érdemi megváltoztatására? Szalai Erzsébet nemmel válaszolt a kérdésre: „A gazdasági hatalom döntő része a multinacionális tőke képviselőinek kezében összpontosul, a késő kádári technokrácia, valamint a szociálliberális elitek hatalma csak meginog, de fennmarad… az új politikai hatalom lehetőségei nem átütőek.”207 203 204

Az állóháború mindenkinek rossz. Népszabadság, 1988.10. 24.

Az MDF-frakció szakértőjéből az orbáni Miniszterelnöki Hivatalba átkerült politikai elemző. Idézi: Debreczeni József: A polgári kormány és a posztkommunista rend. Magyar Hírlap, 1999 02. 20. 206 Dessewffy: Az új elit kovácsa… 281. o. 207 Szalai Erzsébet: Oroszlánok és globalizáció. Budapest, 1999 MTA PTI / Új Mandátum Kiadó. 128. o. 205


Hasonlóan vélekedett Tölgyessy Péter: „A kormánytöbbség kihívó magatartásával mindinkább azt a képzetet kelti, hogy meg sem áll ellenfelei teljes felmorzsolásáig. Pedig ennek semmi realitása… A késő kádári eliteknek nincs igazán félnivalója… Az állandó agresszió úgy készteti élethalálharcra a Fidesz ellenfeleit, hogy közben nincs is valódi esély a kinyilvánított célok hatalmi eszközökkel való elérésére.”208 A 2002-es majd a 2006-os választásokon elszenvedett vereségek igazolni látszottak ezeket a jóslatokat (ha azok magabiztosságát nem is). Mára – 2009-re – viszont erősen úgy fest, hogy mégsem. Hogy Orbánéknak hosszabbtávon sikerül, amibe 1998-ban belefogtak. A történet azonban másról – többről – is szól. Hogy miről, annak világossá tételéhez kénytelen vagyok szó szerint idézni azokat a kérdéseket, amelyeket már 2002 elején föltettem a „több mint kormányváltás”, illetve az „egészpályás letámadás” kapcsán: „Siker esetén nem kell-e félnünk az új elit mohóságától? Az ilyen direkt módszerekkel kiépített és megerősített alternatív vezető réteg nem hasonlít-e majd túlságosan a régire? Továbbá ezzel szoros összefüggésben: a hatalom részéről már-már forradalmi módszereket igénylő törekvések nem veszélyeztetik-e a demokratikus jogállam működését?209 Az Orbán-kormány második évében Schlett István ezeket írta mintegy figyelmeztetésül a Fidesz kongresszusi kiadványában: „A hatalmi eszközökkel való rendelkezés, az eszközök közötti választás szabadsága… a kormány számára csapdaként is működhet… Könnyen nyúlhat olyan eszközökhöz, amelyek az adott helyzetben, az adott probléma megoldásában sikerre vezetnek, ám e döntések mégis 'rövideszűek', mert a program, a cél elérését akadályozzák, esetleg lehetetlenné teszik… A polgárosodás programját valló párt és kormány szempontjából nézve célszerűtlennek, károsnak, elhibázottnak kell tekintenünk minden olyan megoldást, amely… szemben áll a… polgárosodás követelményeivel. Bizonyára könnyebb, egészen biztos gyorsabban végrehajtható emberek cseréje, bizonyos szférák 'megszállása', mintsem… természetessé váló szokásokra épülő mechanizmusok megváltoztatása. A pénzosztó helyek elfoglalása például egy csapásra megváltoztathatja a preferáltak, illetve a diszpreferáltak körét, akár még 'igazságot' is tehet, ám… a körülmények nem fognak megváltozni pusztán attól, ha a régi mechanizmusokat új emberek működtetik… A régi tömlőben az újbor gyorsan megsavanyodik… 'Aki a célt akarja, akarnia kell a célhoz vezető eszközöket is' – szól a régi politikai makszima. Az első látásra politikai cinizmust sejtető mondatnak azonban van egy másik, véleményem szerint igazabb olvasata: aki a célt valóban akarja, csakis a cél megvalósításához alkalmas – tehát következményeiben a célnak nem ellentmondó – eszközöket választhatja, még akkor is, ha más eszközök hasznosabbnak látszanak. Egyébként 'rövideszűnek' bizonyul”.210 Lehet, hogy Schlett annak idején naivnak tűnt. De egyrészt korántsem volt egyedül; másrészt ez a legkevésbé sem jelenti azt, hogy ne lett volna tökéletesen igaza. Mert nyilvánvaló: az Orbánék által alkalmazott politikai eszközök egyre kevésbé voltak polgári 208 209 210

Tölgyessy Péter: Kalandozások kora. Magyar Nemzet, 1998. 12. 24. Debreczeni: Orbán Viktor. 398. o. Szabadság és jólét. A Fidesz-Magyar Polgári Párt XI. kongresszusának lapja, 1999. 20. 21. o.

144


jellegűek. (Ma már a legkevésbé sem azok.) A cél, amit elértek, merőben más, mint amit kitűztek. Nem a „polgári Magyarország”, hanem annak szinte mindenféle értelemben vett tagadása. Ha pedig végleg elérik a céljukat, az a polgári Magyarország teljes megsemmisítése lesz. Megint előre szaladtunk – a (biztosnak látszó, sötét) jövőbe. Ma annyit állapíthatunk meg tényként, hogy a politikai hatalom gazdaságivá, társadalmivá és kulturálissá történő átkonvertálása – majd az erre adott 2002 utáni baloldali reváns – elsősorban a pártokrácia kiteljesedését eredményezte. A klasszikus nyugati parlamenti váltógazdaság helyett egy torz, kelet-európai kormányzati leváltó-gazdaság állott elő. Az egymással versengő, majd háborúzó pártok akarata mind mélyebben itatta át az állam, a társadalom és a gazdaság olyan szféráit, amelyek Nyugaton autonóm módon működnek. Autonómiájuk korlátozása működésük lényegét – a szakszerű közigazgatást, a piacgazdaságot, a sajtószabadságot, a jogállamot stb. – veszélyezteti. Orbánék szívós ténykedése nyomán a posztkommunista mellett egy – a lényeget tekintve attól alig különböző – kontra-posztkommunista Magyarország épült ki a célul kitűzött „polgári” helyett. Egy mind rosszabb teljesítményt nyújtó, konfrontatív és dichotóm párt- és hatalmi szerkezet jött létre; amire most már – tektonikusnak tűnő megbillenése nyomán – egy új, hegemón és autokratikus uralmi szerkezet előreugró árnyéka vetül.

A média „kiegyensúlyozása” A média „kiegyensúlyozásának” programját – a kulturális szféráéval és az üzleti világéval egyetemben – maga a kormányfő jelentette be a Polgári Együttműködési Egyesület 1998-as őszi hajókirándulásán. Elöljáróban tisztázni szeretném, hogy határozott véleményem szerint a szabad sajtó viszonyainak állami beavatkozás által történő kiegyensúlyozottabbá és plurálisabbá tétele a XX. század végén, és különösen rendszerváltozás utáni Magyarországon nem „ördögtől való”, hanem indokolt és legitim vállalkozás. A tömegdemokrácia és a tömegmédia korában ugyanis a sajtószabadság hagyományos, tizenkilencedik századi eszméje mellett – amely az újságíró szabadságát jelentette – mindinkább teret nyert egy új értelmezés, ami magába foglalta az olvasó (a hallgató, a néző) szabadságát is. A tájékoztatás szabadsága mellett a tájékozódás szabadságát. Az utóbbinak előfeltétele a sokszínű, kiegyensúlyozott, plurális médiaszerkezet, amelynek elősegítése érdekében a nyugati demokráciák sorra intézményesen beavatkoztak a sajtó világába. Az elektronikus médiában a közszolgálati normák és a kiegyensúlyozott hírközlésre vonatkozó előírások, ezek betartatása, megsértésük esetén: szankcionálása révén. A média egészének monopolellenes szabályozásával. Az írott sajtóban a kisebb példányszámú lapok állami támogatása, pozitív diszkriminációja segítségével stb. Alkotmánybírósági döntések, törvények és kontroll-intézmények születtek mindezek érdekében. Ahogy a gazdaságban letűnt az állami beavatkozást kizáró szabad versenyes kapitalizmus kora – bár kisebb mértékben –, megtörtént ez a média világában is. Magyarországon a rendszerváltozás nyomán mindebből szinte semmi sem érvényesült. A sajtó demokratizálódása és privatizációja mindennemű jogi szabályozás, illetve politikai konszenzus nélkül ment végbe, ami a múltbéli viszonyok (átalakult formában vaA berendezkedés első kísérlete 145

ló) továbbélése folytán igen aránytalan szerkezetet, nyomasztó baloldali hegemóniát eredményezett. Ennek politikai súlyát és jelentőségét Orbánék a saját bőrükön tapasztalhatták meg: 1993-ig kellemesen, utána gyötrelmesen. Korábban az Antall-kormány minden méltányosabb, kiegyensúlyozottabb – tehát demokratikusabb – sajtóstruktúrát elősegíteni próbáló kísérlete a „hatalmi önkény” megnyilvánulásának minősült az adott médiatérben; persze az ellenzék – benne a Fidesz – támogatásával. Orbánék – tanulva az Antall-kormány hibáiból és sorsából – '98-ban e téren is új fejezetet nyitottak. A kormány médiapolitikai törekvéseinek lényegét és főbb indokait Elek István fogalmazta meg igen plasztikusan: „A rendszerváltozás előtti évtizedekben Magyarország… sajtójában… monopolhelyzetet élveztek a kommunista, szocialista értékrend különféle színárnyalatai… ez az értékrend határozta meg a sajtómunkások gondolkodását. A mai magyar olvasóközönséget… jelentős részben ők nevelték. Az ő valóságszemléletük, értékviláguk, szemléleti sémáik, gondolati paneljeik… Az előző évtizedfordulón végbement spontán privatizáció irányítása a sajtómunkások elitjének és a volt pártállami funkcionáriusoknak a kezében volt… Az új nyugati tulajdonosok… szinte mindenütt megerősítették a korábban kialakult hierarchiát… E tények ismeretében komolytalan az a baloldalon hangoztatott nézet, hogy… a piac mondott megfellebbezhetetlen ítéletet a jobboldali lapok fölött… Csakhogy nem szabad versenyben. Hiszen mai helyzetüket is döntő mértékben azok a versenyelőnyök és hátrányok határozzák meg, amelyek a korábbi évtizedeknek és az átalakulás sajátosságainak köszönhetően az indulás pillanatában fennálltak a kínálati és keresleti oldalon… A polgári kormány… határozottan szakítani kíván elődeinek politikájával, amely a kormányzati be nem avatkozást… hirdette, ugyanakkor a rossz lelkiismeretű beavatkozások, a nyomásgyakorlás… politikáját folytatta… Elődeivel ellentétben a közjó érdekében aktív szerepet készül vállalni a médiapiaci kínálat és kereslet alakításában… A méltányos verseny feltételeinek megteremtése, a monopóliumok korlátozása, az esélyegyenlőség… érdekében. E szándék jegyében hirdette meg a polgári sajtó pozitív diszkriminációját… Ha semmit se tudnánk arról, hogy mi vezetett a baloldali sajtó túlsúlyának kialakulásához… akkor is tökéletesen indokolt volna a demokratikus jobboldal sajtójának pozitív megkülönböztetése… a demokratikus értékrendtől elválaszthatatlan eszmei pluralizmus fenntartása és megerősítése érdekében. A félreértések elkerülése végett… a legmerészebbnek tetsző kormányzati lépés is tiszteletben kívánja tartani az alkotmányos kereteket… Ami az elektronikus média világát illeti… kétharmados egyetértésre van szükség… Ám az elmúlt évtized tapasztalatainak… birtokában a kormány már nem lehet olyan naiv, hogy erre… várva… lemondjon bármilyen eszközről… nyomásgyakorlási lehetőségről, amely közelebb segíthet ahhoz, hogy világos számviteli rend, ésszerű, takarékos gazdálkodás, és pártatlan, közszolgálati funkciójában megerősödő köztévé jöjjön létre az MTV romjaiból… Amit a törvény megenged, azt a közjó érdekében meg kell tenni.”211 Mi történt ezek után – és ezzel szemben – a gyakorlatban? 211

Elek István: Televízió –sajtó – politika In: Magyarország poltikai évkönyve 1999.250-256.o.

146


A meghirdetett „kiegyensúlyozás” jelentős mértékben végbement, sőt bizonyos területeken, elsősorban a közszolgálati médiában jócskán túl is lőtt a célon. Az eredmény azonban korántsem felelt meg a polgári sajtó, illetve a demokratikus nyilvánosság értékrendjének. Az Írott sajtóban Orbánék nem haboztak azonnal érvényesíteni a hatalom adta anyagi lehetőségeket. Az állami érdekeltségű Postabankkal együtt ugyanis kezükbe került a Magyar Nemzet, a Kurír című bulvárlap és a Magyar Narancs fölötti anyagi befolyás is.212 A korábbról hozzájuk húzó Magyar Nemzetben végképp átvették az uralmat, az ellenzéki Kurír és a Narancs esetében pedig egyetlen mozdulattal elzárták a pénzcsapokat. A bulvárlap pillanatok alatt becsődőlt, a kisebb veszteséget termelő hetilap azonban – némi nehézség után – megtalálta a maga baloldali szponzorait. Mivel az Antall-érában alapított Új Magyarországot Orbánéknak a Simicska-féle Mahir Rt. révén (Napi Magyarország néven) már a választások előtt sikerült megkaparintaniuk, megszületett a nagyralátó terv: létre kell hozni a posztkommunista Népszabadsággal minden téren versenyképes polgári napilapot. Nem is akárhogyan: a Nemzet, a csak „Napi Mao”-ként emlegetett Mahiros lap és az akkor még a balliberális politikai szellemiség fellegvárának számító Magyar Hírlap gleischaltolásával! Az utóbbit ugyanis (veszteséges lévén) eladni készült svájci tulajdonosa, akinek személyesen Orbán tett ajánlatot 1998. december 14-én a Béla király úti rezidencián. Ám az SZDSZ-nél azonnal megszólalt a vészcsengő, és ők is bevetették a maguk aduászát: Göncz Árpád köztársasági elnök – a miniszterelnököt beelőzve – aznap délelőtt szintén fogadta Jürg Marquard-t. Hogy ezen a pályán akkor még ki volt az erősebb, az a szóban forgó napilap másnapi számának címoldalán világosan kiderült, ahol a két fő közjogi méltóság nagy méretű fotója fölött öles betűkkel hirdette a szalagcím: „A Magyar Hírlap nem eladó!” Az Orbánnak súlyos presztízsveszteséget okozó affér óta azonban igen sok víz lefolyt a Dunán. A mérsékelt, konzervatív, polgári szellemiségű Nemzetet összevonták a radikális Napi Maóval, s az előbbi címe alatt az utóbbi újság élt tovább. (Egy Simicskára valló üzleti húzással beleolvasztották a nyereséges Sportfogadást is). Az egyre militánsabbá váló, idővel mindenféle sajtóetikai és szakmai normát levetkőző Magyar Nemzet hamarosan a kormány illetve a Fidesz propagandaeszközévé vált. (Az anyagilag közben tönkrement Magyar Hírlapot – amely idővel Széles Gábor tulajdonába és Orbán szolgálatába került – azóta sikerült még a Magyar Nemzetnél is mélyebbre sülylyeszteni). A 2002 után rejtélyes módon ellenzékből is továbbépülő orbáni médiabirodalomra és annak szerepére még visszatérünk. Itt és most csak annyit, hogy ez a „média” természetét, működtetési elveit és gyakorlatát, „szakmai” és „morális” karakterét tekintve valami egészen más képződménnyé vált, mint amit demokratikus vagy polgári sajtónak lehet tekinteni. Ami Orbánék ténykedése nyomán, a média területén az elmúlt időszakban lezajlott, transzparens módon mutatja azt a torzulást, ami a szóban forgó politikus, illetve politikai erő esetében beállott. (Aki nagyjából tudni szeretné, mi történik majd a ma212

Magyarországon egyetlen napilap működik üzleti alapon: a Népszabadság. A bulvársajtót leszámítva a többi mind deficites: politikai szempontok és érdekek, illetve a velük összefonódó üzleti körök tartják életben őket. A Magyar Nemzet, a Kurír és a Narancs veszteségeit zömmel a Postabank finanszírozta.


gyar nemzettel, ha a hatalom jogi korlátok nélkül újra Orbán kezébe kerül, nézze meg, mi történt a Magyar Nemzettel az elmúlt évek alatt.) Térjünk át az elektronikus médiára. A '98-as választások váratlan helyzetet teremtettek a médiahatóságban s részben a közszolgálati kuratóriumokban is. Az ORTT-ben létrejött a kétharmados jobboldali többség. A fontosabb döntéseiben a parlamenti erők konszenzusára épülő testület így a kormány eszközévé vált, amit a MIÉP-pel való alig titkolt együttműködés tett lehetővé. Csurka pártja ugyanis közjogi értelemben ellenzéki volt, a kormány jobboldali opponense,– számos kérdésben azonban – különösen a sajtót illetően – Orbánékkal szavazott. Az ORTT-ben a hat tag közjogilag 3-3, politikailag azonban 4-2 arányban oszlott meg. A baloldal tiltakozott, törvénymódosítást szorgalmazott, a Fidesz viszont úgy gondolta: majd ha bolondok leszünk. Antall után szabadon: „tetszettek volna jobb törvényt csinálni” (hisz a médiatörvény megalkotásakor a baloldal kétharmaddal rendelkezett). A Magyar Televízió, a Magyar Rádió és a Duna Televízió kuratóriumában azonban korántsem ilyen egyszerűen – és jogszerűen – alakult ki az új helyzet. Az ezekre vonatkozó szabályozás ugyanis eltér az ORTT-étől. A mindenkori kormányoldal és az ellenzéki pártok itt egyenlő számban jelölhetnek tagokat a testületekbe: a törvény szerint minimum 8-at, azaz 4-4-et. Ám Csurkáék azzal álltak elő, hogy az ellenzékre eső négy tagból kettő jelölése őket illeti meg. A követelés „jogosságáról” csak annyit, hogy a parlamenti mandátumok arányát tekintve az MSZP és az SZDSZ tizenegyszeres fölényt birtokolt a MIÉP-pel szemben, arról nem is beszélve, hogy ebben az esetben a 4-4-es kormánypárti-ellenzéki arány 6-2-es jobboldali-baloldalit takart volna: ilyen alapon tehát nem születhetett megegyezés az ellenzéki térfélen. Miután az MSZP is és a MIÉP is kettőt állított (az SZDSZ egyet), a lehetséges 4 helyett 5 jelölt került a parlament elé: patthelyzet keletkezett. Áder János fideszes házelnök ezt úgy oldotta föl, hogy csak a kormánypárti jelöltekről rendelt el szavazást: így jöttek létre a „csonka kuratóriumok”. A kormány álszent módon ostorozta az ellenzéket: tessék megegyezni, ne tessék akadályozni a közszolgálati médiumok törvényes működését! Holott a törvénytelenséget a Fideszes többség követte el a csonka kuratórium megszavazásával, illetve a házelnök, a szavazás elrendelésével. Azzal, hogy nem volt hajlandó szavazásra bocsátani az ellenzék jelöltjeit. Mert igaz ugyan, hogy a törvény 55. § (8) bekezdése kimondja: „Nem akadálya a kuratórium elnöksége megalakulásának, ha a kormánypárti vagy az ellenzéki oldal valamelyike nem állít jelöltet”, csakhogy nem ez volt a helyzet. Hisz az ellenzék állított – többet is a kelleténél. A törvény szövege sehol sem beszél „közös” jelöltekről. Orbánék jogszerűen úgy érhették volna el az áhított kétharmadot, ha az ellenzék öt jelöltjéből maguk szavazzák ki az egyik szocialistát, és választják meg a két miépest – ezt a nyílt színvallást azonban nem akarták vállalni. Inkább vállalták a törvény megerőszakolását, amivel, mint utóbb kiderült, két legyet is ütöttek egy csapásra. A legfőbb ügyész ugyanis tiltakozott az eset kapcsán. Megállapította, hogy miután az ellenzéki pártok mindegyike állított jelöltet, a kuratóriumi elnökség kizárólag kormánypárti jelöltekből való megválasztása sérti a törvényt. A szóban forgó testület valójában nem tekinthető megalakultnak, a „kezelő szervezet legitimitásának hiánya pedig kihat az alapítvány működésének törvényességére”213 Miután az MTV cson213

Halmai Gábor: A jog vagy a kormány uralma? Mozgó Világ, 2001. április

148


ka kuratóriumának megválasztását követően a legfőbb ügyészi állásfoglalás dacára – a Magyar Rádiónál és a Duna Televíziónál is megismétlődött az eset, Györgyi Kálmán lemondott tisztéről. Két évvel mandátumának lejárta előtt s egy Áder Jánossal négyszemközt lefolytatott megbeszélés után – indoklás nélkül. Az affér a közmédia elfoglalásánál is nagyobb nyereséget hozott a Fidesz számára! Hamarosan új főügyészt állíthatott ugyanis: Polt Pétert – a saját emberét. Utóbb kiderült, ha Györgyi nem mond le 2000-ben, akkor mandátuma lejártakor, 2002 júniusában nem ők választhattak volna legfőbb ügyészt (minthogy közben elveszítették a választásokat). És akkor feltehetően nem a vádemelés elmaradásával zárultak volna futószalagon a Fidesz-közeli cégek s az Orbánék egyéb viselt dolgai ügyében kezdeményezett eljárások… De térjünk vissza a médiához. A csonka kuratóriumok segítségével a kormányzat a ciklus végéig uralma alá vonta a közszolgálati csatornákat. A Magyar Televízióban tetszése szerint cserélgethette az elnököket (Szabó László Zsolt, Mendereczky Károly), s végül a Magyar Rádió élére is sikerült benyomni a miniszterelnök heti interjúit készítő riporternőt (Kondor Katalint). Kell-e mondani ezek után, hogy nevezett médiumok – ellentétben az Elek István által megfogalmazott szép elvekkel – nem a kiegyensúlyozottság és közszolgálat, hanem a kormánypropaganda eszközeivé váltak? A médiahatóság monitoring részlege '98 júliusában még „az új adminisztráció bemutatásával” magyarázta, hogy „az Orbán kormány és a koalíció a politikai szereplések négyötödének (81 %) birtoklásával az ORTT által valaha mért legmagasabb értéket produkálta”.214 Ám ez az arány állandósult, már nem számított kivételnek. Az ORTT egy idő után nem magyarázta a mérési eredményeket – mi több: nem is publikálta őket. Az utoljára nyilvánosságra hozott 2000. januári adatok szerint a közszolgálati médiában a kormánypárti-ellenzéki politikusok megjelenési aránya 83-17 százalék volt. A Magyar Rádió Reggeli Krónikájában: 90-10 százalék. Elek a „közszolgálat megerősítésén” túl „világos számviteli rendről” és „takarékos gazdálkodásról” is írt, nyilván őszinte szándékkal. Csakhogy ezeknek is az ellenkezője valósult meg. Sükösd Miklós szerint a köztévében továbbra is „a három 'K' gyakorlata érvényesült: korrupció, klientúra-építés, kipumpálás”, a végeredmény pedig a totális csőd lett.215 (Szabó László Zsolt lemondása után a Polt-féle ügyészség 2003-ban megszüntette az ellene indult büntetőeljárást.) A műsorkészítésben és a tanácsadásban élenjáró Orbán-, illetve Fidesz-közeli emberek és cégek számára aranybányának bizonyult a Magyar Televízió. Olyan, a miniszterelnök környezetéhez tartozó emberek is sokmilliós tanácsadói, műsorkészítői, illetve végkielégítés gyanánt kiutalt pénzeket vettek föl, mint Lovas István, Bayer Zsolt vagy Wermer András (az utóbbi számára ez persze csak aprópénz volt). A komolyabb tételek közül említést érdemel Vitézy László producer bt.-je, amelyik csak tanácsadásért több mint 40 milliót kapott, produkciókért pedig az Ezüsthajóval együtt 2,5 milliárdot! A 2002 őszén az MTV akkori ügyvezetője által nyilvánosságra hozott adatok szerint a „baráti cégek a megszokotthoz képest tízszeres áron számláztak műsorperceikért”.216 214

Mádl András-Szabó Dávid: A kormányváltás médiaprezentációja a hírműsorokban, In: Cseh Gabriella – Enyedi Nagy Mihály – Solténszky Tibor: Médiakönyv 1998. Budapest, ENAMIKÉ. 316. o. 215 Magyar Hírlap, 2002. 08. 31. 216

Uo.


Vitézy így reagált: „végre a tehetségemhez és a képességeimhez méltó feladatot kaptam”. Ugyanakkor képtelen állításoknak nevezte, hogy a tévénél ekkora túlfizetés lett volna. Az újságírói kérdésre, hogy akkor melyek a valós összegek, úgy válaszolt, azokról nem mondhat semmit, mert záradékolt szerződéseket írt alá, amelyek tartalmát nem lehet nyilvánosságra hozni.217

Közpénzek és magánzsebek Ezzel az érveléssel rendszeresen lehetett találkozni. A kormány „baráti” magáncégekkel kötött szerződései nyomán kifizetett – mint utóbb kiderült: irdatlan összegű – közpénzekről a köz nem szerezhetett tudomást, a magánszférát törvényesen megillető „üzleti titok” miatt. A szóban forgó pénzügyi manőverek természetéről és volumenéről sokat elárul az Országimázs Központ – Happy End Kft. – Ezüsthajó Kft. „mesterhármas” tevékenysége, amelyet a „lopni törvényesen is lehet” – szlogennel jellemez a „K-monitor – Független Korrupciófigyelő Iroda” nevű internetes portál.218 Az összjátékban az Országimázs Központ volt az állami szereplő, amelyet maga Sumpf István miniszter alapított a Miniszterelnöki Hivatal Szervezeti és Működési Szabályzatának egyszerű módosításával, a MEH főosztályi szintű szervezeti egységeként. A Happy End és az Ezüsthajó Wermer András és Káel Csaba érdekkörébe tartozó magáncégek voltak. A két vállalkozás az idők során rokoni, baráti alapon szerveződő céghálót hozott létre, s így ápolt több mint két éven át roppant gyümölcsöző kapcsolatot az Országimázs Központtal. (Wermer '94-től Orbán és a Fidesz fő-fő marketingese és kampányguruja volt, az 1998-as győzelem és a 2002-es vereség között óriási befolyással bírt, még a politikai döntésekre is. Káel még régebbi motoros, 1988-ban főiskolásként ő készítette a legelső filmfelvételeket a Fidesz alapítóiról.) A párt kampányaiban már korábban is részt vevő két cég hatalmas állami megrendeléseket kapott országimázsra, az állami ünnepek megrendezésére, a millenniumi marketingre és a miniszterelnök meg a kormánytagok útjainak videózására fordított több mint tízmilliárd forintból. Állami ünnepségekre és szilveszteri rendezvények szervezésére összesen 3 milliárd 755 milliót, a Millenniumi Országjáró arculati terv megvalósítására s az ehhez kapcsolódó kiadvány gyártására és terjesztésére 2,188 milliárdot költöttek, emellett további kommunikációs célokra 833, 4 millió különböző egyéb kampányokra pedig még 1,22 milliárdot. Az Országimázs Központ 12 milliárd 986,2 millió forintos pénzügyi teljesítéséből a két vállalkozás részére együttesen a kiadások 82,1 százalékát fizették ki – állt a KEHI 2002-es jelentésében.219 Hosszasan lehetne sorolni a Stumpf-Wermer-Káel összjáték részleteit, az alábbiakban vegyünk csak egy kis ízelítőt az állami ünnepek megrendezéséből. Ez a feladat régebben a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozott: BM-tisztviselők végezték külön juttatás nélkül, munkaidőben. Most privatizálták, s a kiírt közbeszerzési pályázatot a Happy

217 218 219

Uo.

„Minden jó, ha közpénz a vége" http://k-monitor.hu/node/4196 Uo.

150


End Kft. nyerte (a további öt pályázót a biztonság kedvéért, formai okok miatt eleve kizárták). Stumpf 1999. április 14-én még azt közölte, hogy a jövő évi költségvetésben 55 millió forintot különítenek el az állami ünnepségek megrendezésére, ez az összeg azonban 2000 elején hirtelen a negyvenötszörösére, 2,5 milliárdra emelkedett! A Happy End a ciklus végéig havi 3 millió plusz áfa átalánydíjat kapott, ezen fölül minden rendezvény után az eseményre költött pénz 20 (majd a közfelháborodás hatására 10) százalékát jutalékként. Ha nem lenne világos: munka nélkül is kapta a havi 3 milliót, és nem az elvégzett munka, hanem az elköltött pénz után ennek a sokszorosát: annál többet, minél többet bírt elkölteni az adófizetők pénzéből.220 Ám ez sem volt elég. 2000 februárjában újabb pályázatot nyert el a Wermer-féle cég (papíron persze már nem ő volt a tulajdonos), amelyet Magyarország arculatának „hiteles, a millenniumhoz méltó megfogalmazására” írtak ki. Ez már 4,2 milliárd elköltésére szólt, amiből a Happy Endet 10,7 százalékos vállalkozói jutalék (potom 449,4 millió) illette meg. 2001 februárjában újabb pályázat – újabb Happy End (a jutalék újra 10,7 százalék).221 Többek között effélékről van szó, mint Mádl köztársasági elnök beiktatási ceremóniája (120 millió), az olimpia idején a sydneyi magyar napok (143,6), a 2001. évi magyar filmszemle (29,5), a 2000-es szilveszteri „Álomalapítás” című produkció (22,7), az „Amit a szívedbe rejtesz” kampány (493,5) a „Meeting Point” kampány (190). De a hab a tortán bizonyára az a 319,3 millió forint volt, amit a magyarországi olimpia gazdaságélénkítő hatásának kommunikációjára költöttek. Egy olyan olimpiára, amire végül nem is pályázott az ország…222 A másik cég, az Ezüsthajó 1999-től filmezte (az utókor és a történelem számára) a miniszterelnök nyilvános szerepléseit, miután megnyerte a kiírt pályázatot. Filmek készültek Orbán Viktor külföldi útjairól és azokról a rendezvényekről, melyeken kormánytagok vettek részt. Mindösszesen 298 darab ilyen film készült el – többek közt a békéscsabai kolbásztöltő versenyről is. Az ÁSZ jelentése szerint Káel Csaba cége 460 milliót vett föl az Országimázs központtól.223 (Közismert, hogy Káel szintén központi megrendelésre – nagyköltségvetésű, reprezentatív operafilmet is készíthetett: a Bánk bán-t.) Noha a fenti fölsorolás csupán töredékes, itt mégis fejezzük be. Epilógus 1.: 2002-ben az új baloldali kormány Keller László vezetésével államtitkárságot hozott létre a közpénzekkel való gazdálkodás kivizsgálására és felügyeletére. A vizsgálatok nyomán a Polt-féle ügyészség egy alkalommal sem emelt vádat. Illusztrációként egyetlen eset: 2004-ben megszüntették az Orbán Viktor útjait megörökítő Ezüsthajó Kft. ügyében indított nyomozást. A határozat szerint nem találtak bűncselekményt az Országimázs Központtal kötött szerződésekben. Az ügyészség 42 film esetében megállapította ugyan, hogy a cég munkatársai kormánygéppel (azaz ingyen) utaztak, miközben a Külügyminisztérium kifizette nekik a repülőjegyek árát, ám az indoklás szerint „a számlázás időpontjában sem a kft-nél, sem a Külügyminisztériumban nem tudták, hogy a cég munkatársai kormánygéppel vagy menetrendszerű járattal repülnek”. (Mottó: előbb fize220 221 222 223

Sándor Zsuzsanna: Az országimázs ára. 168 óra, 2000. 09 11. Népszava, 2001. 04. 14. http://k monilor.hu/node/4196 Uo.


tünk, aztán repülünk.) Az ügyészség határozata kimondta, hogy az Ezüsthajó a jegyek elszámolásakor jogalap nélkül kapott 18 millió forintot, s egyben felhívta a Külügyminisztérium figyelmét arra, hogy a pénz visszaszerzése érdekében polgári pert indíthat! Mivel Keller az ügyészség miatt egyrészt nem volt képes kézzelfogható eredményt produkálni az amúgy is roppant körültekintéssel és profizmussal véghezvitt lenyúlások ügyében, másrészt mert nemcsak az előző kormány ügyeivel foglalkozott, de a jelenben is vizsgálódott, lassan elfogyott körülötte a levegő – végül lemondott. A fentebb szereplő tízmilliárdok kontrasztjában befejezésül álljon itt egy szikár adat, amely önmagáért beszél: a közpénzügyi államtitkárság éves költségvetése 11, azaz tizenegy millió forint volt!224 Epilógus 2.: „Az APEH Észak-budapesti Igazgatósága az adóbevallások ellenőrzésébe kezdett 1998. február 25-én. Azon a napon azonban a Happy End képviselője egy nyilatkozatot adott át az adóhatóságnak, amely szerint aznap ismeretlenek ellopták a társaság 1991-tól 1997-ig terjedő időszakra vonatkozó könyvelését. Három évvel később a kft. újabb bejelentést tett: 2001. augusztus elsején azt közölte, hogy a cég könyvelését végző kft. irodájába betörtek, s az ismeretlen tettesek elvitték a Happy End ott tárolt 1998-1999es bizonylatait és a számítógépeket, amelyeken a dokumentumokat feldolgozták… Az APEH 2002 után újra megvizsgálta a céget. Az adórevizorok szinte valamennyi vizsgált szerződéssel kapcsolatban megállapították, hogy a számlák és a teljesítésigazolások nem a valóságos gazdasági eseményeket tükrözik, azokból lehetetlen megállapítani, hogy az egyes részteljesítéseket ki és mikor végezte el. A cég 2000 januárja óta nem működött a telephelyén, a képviseletére jogosult beltag a vállalkozásról semmit sem tudott. A Happy End-szerződéseket a betéti társaság kültagja írta alá, és ő állította ki a számlákat is. Csakhogy erre nem volt joga. Az APEH-vizsgálat számos szabálytalanságot tárt fel, és 2003 végén feljelentést tett. A rendőrségről az ügyet egy jogszabályváltozás miatt áttették a Vám- és Pénzügyőrség… Nyomozóhivatalához. A vámőrség… azonban már csak az elévülés tényét állapította meg…”225 Epilógus 3.: 2008-ban végül ez is kiderült: „pontosan 925 millió forintot bukott az államkassza Wermer András és Káel Csaba, az Orbán-kormány két pr-szakembere által alapított, állami megrendeléseiről elhíresült Happy End Produkciós, Film- és Műsorkészítő Kft. napokban lezárult felszámolásán.”226 Vagyis: ennyi adót és járulékot felejtettek el befizetni „a fiúk”. Ezt is mi fizettük be helyettük: jámbor adófizetők.

„A szervezett felvilág” A fentiek azonban csak illusztrációként szolgáló epizódok voltak a közpénzek Orbán alatt burjánzó lenyúlásának szerteágazó történetéből. Tetszés szerint lehetne őket szaporítani a Postabank túlkonszolidálásától, a Magyar Fejlesztési Bank, az Autópálya Rt., a Vegyépszer, a Defend Kft., a Kisrókus Kft., a Sportfólió Kft. ügyein át a Millenáris Rt. ténykedéséig – és tovább.

224 225 226

Keller: „Fogyott a levegő körülöttem". Népszabadság, 2004.10. 04. Fekete Gy Attila: Végleg irattárba kerültek a Happy End-ügy aktái. Népszabadság, 2007, 11.12. HVG, 2008. február 28.

152


A fölidézésük azért is különösen érdekes 2009-ben, jelen sorok írásakor, mert Orbánék már hosszú évek óta spártai jellemű purifikátorokként küzdenek a tolvaj szoci bagázs ellen, amire tényszerű okuk bizonyára bőven van – erkölcsi alapjuk azonban szerény véleményem szerint szemernyi sincsen. Annál inkább nincsen, mert itt sokkal többről volt szó, mint amit a közpénzek haveri magánzsebekbe juttatása, a „lenyúlásnak” nevezett, többé-kevésbé törvényes lopás jelent. Az állami pénz útja ugyanis biztosan nem ért véget az előző fejezetben (valamelyest) látott magánzsebeknél. Vélhetően csak egy részük landolt ott, a többi valahogy valamikor visszajutott. Hova is? A párthoz? Annak tagjai és formális vezető testületei mit sem tudhattak a konkrétumokról, a részletekről – és még kevésbé rendelkezhettek az anyagi erőforrások fölött. '94 után már nemigen került homok abba a gépezetbe, amelyet a székházpénz befektetése során építettek föl Simicskáék és Orbánék: a későbbiekről tehát igen keveset tudunk – úgyszólván semmit. A párt legszűkebb politikusi elitje, a „kemény mag”, a „hatos fogat” talán tudott valamit a pénzek sorsáról. Náluk többet csak a háttérben zakatoló pénzügyi gépezet működtetői, mindenekelőtt „a fantasztikus agyú Lajos” (illetve bizonyos részleteket illetően az ő barátai, rokonai és üzletfelei). Az egészről átfogó képpel alighanem csak három ember rendelkezett: Orbán, Simicska és Kövér. A Fideszes politika anyagi erőforrásainak nagyobb része nyilván „kintlévőségek” formájában, potenciális értelemben halmozódott föl: a helyzetbe hozott, felpumpált tőkés csoportok jövőbeni viszontszolgáltatásaként. Mert mindez annak a politikai stratégiának képezte szerves részét, bizonyos értelemben a lényegét, amiről a kontra-posztkommunista hatalmi elit és annak anyagi bázisteremtése során már sok szó esett. Aminek a kilencvenes évek végén váratlanul, ám igen tudatosan alkalmazott antikommunista retorika valójában a fedőideológiája volt. A '98-as kampányban a kommunistázásnak már és még a nyomával se találkozhattunk, ám az „egész pályás letámadás” meghirdetésével együtt hirtelen ez vált a legerősebb szólamok egyikévé. Noha három szabad választáson túl mindez merőben anakronisztikusnak tűnt, Orbánék lankadatlan erőfeszítései nyomán idővel irrealisztikus módon teret nyert a jobboldalon, sőt azon túl is. Az egész megint valahová a Simicska-féle cinikus önigazoláshoz nyúlik vissza: a „ha majd a komcsik befizetik az összes adót és járulékot, akkor mi is”. Amit mi lopunk el magunknak a pártnak és privátim – azt ők már nem tudják ellopni: azt tőlük vesszük el. Velük szemben történelmi jogunk van a törvények kijátszásához és erkölcsi alapunk az erkölcstelenséghez. Az alábbiakban három korabeli újságcikkből idézek. Mindhárom szerzője ugyanaz az SZDSZ-es politikus: Magyar Bálint. Annak idején elfogultnak és túlzónak – emiatt összességében hamisnak – ítéltem az orbáni uralom általa kiállított látleletét; vitáztam is vele a Magyar Hírlapban. Ma is elfogultnak és – egyetlen vonatkozásban – túlzónak ítélem. Ám az eltelt idő, a napvilágra került újabb információk, továbbá az orbáni politikai valaha elképzelhetetlen elfajulása okán már nem hamisnak, hanem igaznak és lényeglátónak gondolom. Egyben őszinte elismeréssel adózom Magyar Bálint éleslátásának, amit azzal is kifejezésre juttatok, hogy hosszan citálom akkori írásait: 1. „A klientúrák éles harcának lehetünk tanúi napjainkban. Míg az MSZP klientúrája többcentrumú, átörökített klientúra, addig a Fideszé frissen létrehozott, központilag vezérelt. A Fidesz a semmiből jött, ezért klientúráját gátlástalanul, központilag vezérelve és A berendezkedés első kísérlete 153

szakaszosan építi ki. A Fidesz-klientúra gazdasági megalapozása 1990-94 között kezdődött meg. Az ’első milliók' eredete eltűnik, az un. székházpénz befektetése körüli homályban. A Fidesz-klientúra 'kemény magjának' gazdasági bázisát megalapozó vállalkozások zászlóshajója a Fidesz kampányának egyik központi aktora, a Mahir… Az 1998-as választásokat követően történt meg az első „kirajzás” a Mahir és környékéről. A Fidesz-Mahir Polgári Párt elhíresült figurája, Simicska Lajos az APEH elnökeként az általa vezetett intézményt a rivális klientúra elleni harc eszközévé tette. A gazdasági és politikai térfoglalással együtt megtörtént az államapparátusban is a pozíciók cseréje szinte egészen az osztályvezetőkig.”227 2. „A parlament új törvényjavaslatot tárgyal, melynek lényege: hogyan kívánja a kormányzat átalakítani a Magyar Fejlesztési Bankot a 'szervezett felvilág' bankjává, a korlátok nélküli kormányzati szintű lenyúlás intézményévé. A törvényjavaslat nem más, mint a lenyúlás lehetőségének legalizálása… Az állam pénzéből működő MFB összes vezetőjét és tisztségviselőjét (az elnök-vezérigazgatót, az igazgatóság és a felügyelőbizottság tagjait) a kormány által kijelölt miniszter nevezi ki és hívja vissza. A több százmilliárdnyi közpénzt felhasználó bank a tulajdonosi jogok gyakorlásával megbízott miniszter irányítása alatt, bárminemű külső (parlamenti vagy ÁSZ-) ellenőrzés nélkül működik… Mivel nincs meghatározva, hogy melyik miniszter gyakorolja a tulajdonosi jogokat… lehet, hogy félévente teszik át egyik minisztertől a másikhoz a bankot, hogy egyik minisztérium apparátusának se lehessen rálátása az MFB-ben folyó ügyekre (és elfolyó pénzekre)… Az egyszemélyes állami tulajdonú MFB 'tevékenységét elsősorban a köz érdekében és nem haszonszerzés céljából folytatja'. A 'legalább hatvanmilliárd forint' jegyzett tőkéjű… MFB tehát pénznyelő automataként működhet, tőkéjét szabadon felélheti (akár évente), hiszen a törvény szerint mindenkor biztosítani kell számára a hatvanmilliárd forintnyi alaptőkét… 'Az MFB Rt. kormányzati kapcsolatai' címszó alatt egyetlen bekezdés szerepel: 'A kormány… évente legalább egy alkalommal áttekinti az MFB Rt. tőkehelyzetét, és szükség szerint döntést hoz az MFB Rt. tőkéjének felemeléséről vagy leszállításáról'… Az évente elkártyázható hatvanmilliárdos alaptőkén felül 'a kormány a központi költségvetés terhére készfizető kezesként felel az MFB Rt. által forrásszerzés céljából a külföldről és belföldről felvett hitelekből eredő fizetési kötelezettségek teljesítéséért'. Vagyis tetszés szerint növelhető az ellenőrizetlen kassza, állami garanciával sok százmilliárdnyi hitel felvehető és szabadon elkölthető… Az MFB-vel szemben nemcsak hozamelvárás nincs, de a bankoktól általában elvárt prudens működés alól is felmentést ad a törvény… Hiába 'bank' a fedőneve, nem érvényesek rá a bankok kockázatvállalását korlátozó általános szabályok… szabadon kockáztathatja a köz pénzét. 'Az MFB Rt. kölcsönt nyújthat olyan vállalkozásban való részesedés megszerzéséhez, amelyben az MFB Rt. befolyásoló részesedéssel rendelkezik, ha annak célja, hogy a vállalkozásban fennálló részesedésének mértékét csökkentse'… Vagyis: hitelt nyújthat ahhoz, hogy a bankhoz (értsd: a brancshoz) közeli cégek kivásárolják a bank tulajdonrészét (az állami tulajdont). A hitel megtérülését senki se kérheti számon. Mivel a banknak 227

Az elbocsáthatatlan légió. Népszabadság, 2001. 03. 28.

154


nem kell jövedelmezőnek lennie, sőt a veszteséges működést tetszés szerint megtéríti a költségvetés, lehetőség van arra, hogy a bank tulajdonában lévő vállalati érdekeltségeket áron alul adja el annak, akinek akarja, Az MFB-n keresztül értékesíthető cégek köre tetszés szerint bővíthető, hiszen az ÁPV Rt. egyszerűen átadhatja a tulajdonában lévő cégeket (például az állami gazdaságokat). Ezzel nemcsak a parlamenti ellenőrzés, hanem a versenypályázat kiírása is megkerülhető, hiszen az MFB-re nem vonatkozik a privatizációs törvény. A banknak arra is lehetősége van, hogy az eddig birtokába jutott vagy a későbbiekben megvásárolandó követelésekkel veszteségesen üzleteljen, vagyis olcsóbban adja el ezeket, mint amennyit reálisan érnek. Soha senki nem ellenőrizheti a követelések eladásának módját és sorsát. A szükséges szakértelem, ha valahol, hát az MFB-ben biztosítva van Simicska személyében.”228 3. „Magyarország legtekintélyesebb hetilapjának címlapjáról 1999 decemberében hat komor társától körülvéve egy karosszékben ülő, öltönyös férfi mosolygott elégedetten az olvasóra. Mindannyian puha kalapban. Az urak egyike sem tevékenykedett Szicíliában vagy a harmincas évek Chicagójában, ahonnan az ilyen fotók ismerősek – a HVG grafikája az ezredforduló Magyarországának vezető kormánypárti politikusairól készült, 'csapatszellem' aláírással. Miben áll az a csapatszellem, amely összeköti a képen látható Orbánt, Kövért, Ádert, Várhegyit, Stumpfot és a többieket az új kurzus jellegadó, a nyilvánosságot kerülő pionírjaival, a legendás Simicska Lajossal, Schlecht Csabával, Varga Tamással, Tóth Bélával, vagy az újabb idők hőseivel, a happyendes Wermer Andrással, a defendes Földi Lászlóval és névtelen kollégáikkal?… Világos, hogy ők nem a kéz kezet mos hagyományos mintakészletéből merítenek. Ugyanis mennyivel macerásabb a hatalomba kerülteket korrumpálni, mint hatalomba kerülni. Egy áttétellel kevesebb. A közvélemény a korrupciót hónapok óta a kisgazdapárt nevével kapcsolja össze – nem minden alap nélkül… Szinte minden napra jut egy leleplezés azt a közvélekedést alátámasztandó, hogy a kisgazdapártnál nincs korruptabb alakulat Magyarországon. Pedig amit a kisgazdák csinálnak, az – informatikai kifejezéssel élve – csupán lebutított programja annak, amit a legnagyobb kormánypárt művel. A kispályás amatőrök játszadozása eltereli a figyelmet az egész pályás lenyúlást alkalmazó Fidesz újszerű megoldások sorát bevezető játékrendszeréről, mellyel szétzülleszti a jogállam intézményrendszerét és erkölcsét. Ha a tételeket összeadjuk, láthatjuk, hogy a kisgazdákon számon kért pénzek összessége is nagyságrendekkel marad el egyedül az autópálya-építésre szánt, költségvetési ellenőrzés nélkül elkölthető 600 milliárd forinttól, ami csak egy ügy a sok közül. Mégis, miközben a kisgazdák hatalomgyakorlása fölháborítja a közvéleményt, a közpénzeknek a legnagyobb kormánypárt belső köreiből vezérelt egyirányú mozgatása mindeddig következmények nélkül maradt. Ennek valószínű oka, hogy az ezredforduló Magyarországán a korrupció egy avantgárd megjelenési formájával van dolgunk… A hétköznapi korrupció egyedi jelenségek sorozata: egy döntésre jogosult hivatalnok pénzt vagy más előnyöket kér vagy fogad el azért, hogy egy ügyet a korrumpáló számára kedvezően intézzen el. Egy rendszer akkor korrupt, ha sok ilyen eset fordul elő, 228

„Maffia- fejlesztési Bank". Népszabadság 2001. március 7.


vagy ha ügyeket szinte csak kenőpénz ellenében lehet elintézni. A rendszerváltás kegyelmi pillanatában még erős volt a remény, hogy a pártállam eltűnésével a dolgok a verseny illetve a méltányosság alapján a nyilvánosság előtt dőlnek el. Ám még a világ legfejlettebb demokráciáiban is vannak megvesztegethető tisztségviselők. A rendszerváltás utáni évek átalakuló Magyarországáról sem az volt a polgárok élménye, hogy hivatalnokai megvesztegethetetlenek lettek volna. Tulajdonhoz, soha vissza nem fizetett hitelhez lehetett politikai kapcsolatok révén jutni, de bármily nagy számban fordultak is elő korrupciógyanús esetek, ezek nem álltak össze rendszerszervező erővé. Mert mérgezi ugyan a közéletet, ha egy megbízás elnyeréséért meg kell kenni az ügyintézőt, de ha az a vesztegető és a vesztegetett magánakciójaként történik, akkor nem ássa alá a demokratikus berendezkedés alapjait. [Később] erősödött meg a szervezett alvilág magányos korrumpálóktól erősen különböző rendszere. A szervezett alvilág nem a felek önkéntes megegyezésén, törvénytelen előnyök kölcsönösségén alapul, hanem fenyegetéssel, erőszakkal kényszeríti ki akarata érvényesülését: zsarol, védelmi pénzt szed… Az alvilág és az állam kapcsolatában jellemzően a maffia zsarolja az állam tisztségviselőit és a politikusokat, nem pedig fordítva – ez a disztinkció a későbbiekben különös jelentőséget kap. A maffia, a szervezett alvilág félelmetes… és nehezen felszámolható jelenség, de csak akkor változtatja meg a jogállamra jellemző alapfelállást, ha képviselői bekerülnek a politikai hatalomba. Lehetnek – akár szép számban is – megvásárolható tisztségviselők, netán politikusok, mégis csorbítatlan maradhat a hit, hogy az állam küzd a maffia ellen. Az egyes ember megtévedhet, de az intézmények harcban állnak a szervezett alvilág bűnöző csoportjaival… A maffia polipja alulról kúszik fel a hatalom magasabb régióiba, keres együttműködő rendőröket vagy politikusokat. De ha talál is, a képlet egyértelmű: a szervezett alvilág, a maffia módszerei nem képeznek rendszerszerűen követendő mintát a hatalom számára… A szervezett felvilág megjelenése új magyar jelenség. Simicska Lajos APEH-elnöki kinevezésével új fejezet kezdődött a rendszerváltás utáni magyar politikai kultúra történetében… Ami azóta történik, az a demokratikus intézményrendszer keretei között maffiamódszereket alkalmazó állam, azaz a 'szervezett felvilág' szisztematikus kiépítése. A Fidesz kétes ügyek sokaságával megterhelten érkezett a hatalomba, volt tehát mit eltüntetni. Hogy csak találomra szemezgessünk… az összességében… milliárdos postabankos üzleti kapcsolatok a Fidesz kampányában részt vevő cégekkel, az egyre bővülő családi bányavagyon, a jelentős köztartozásokat felhalmozó Fidesz-haverok és -családtagok cégeinek schlecht csabás, kaya ibrahimos és joszip totos eltüntetése. A Fidesz a nyomtalanítási akció keretében a kormányzati hatáskörbe tartozó intézmények szakmai vezetését politikai családtagok kinevezésével töri meg… nem is történik semmi a Fidesz közeli kétes vállalkozások ügyében. Csodálkozhatunk-e azon, hogy Pintér Sándor belügyminisztersége során nem derült ki, hogy kik robbantottak nem sokkal a választások előtt a Fidesz és a kisgazdák székházánál, Torgyán háza előtt és Szájer lakásánál? Hiszen arra a kérdésre is, hogy találkozott-e a bomba gyáros Clodóval, annyiféle választ ad, ahányszor megkérdezik. S nem vélet156


len, hogy Világosi Gábor SZDSZ-es képviselőnek kellett a nyilvános telefonkönyvvel a rendőrség segítségére sietni, hogy felgyorsítsák Schlecht Csaba lakcímének kinyomozását… A Fidesz a kormánynak nem alárendelten működő intézményeket a szervezetek vezetőinek kiszekálásával és politikai családtagok kinevezésével igyekezett kézbe venni – így kényszerítik ki a legfőbb ügyész lemondását. Ahol ez egyelőre nem megy, ott a működés feltételeinek megnehezítésével próbálja érdekeit érvényesíteni – így szárítják ki a bíróságokat, nem engedik betölteni a Nemzeti Bank alelnöki posztjait, hogy az ellenzéki vezetésű önkormányzatok kiéheztetési kísérletéről már ne is beszéljünk… A kormánytól függő szervezetek pártmegszállását és a kormánytól független intézmények bekebelezését lehetne a frissen hatalomhoz jutottak múló túlkapásának tekinteni. Csakhogy a Fidesz a közpénzek és a magánvagyonok szemérmetlen lenyúlására használja a frissen szervezett felvilágot: a magyar polip felülről, állami segédlettel terjeszkedik lefelé! Nézzük, milyen módszerekkel. Közpénzek kontroll nélküli elköltése. A közbeszerzési eljárás kikerülésével 600 milliárd forintos üzlethez jutott egy olyan, bizonyára a Fidesz bizalmára érdemes cég, amely soha nem épített autópályát, s az állami kiszárítás technikájával fogják feltehetően hozzásegíteni a rivális nem Fidesz-függő cég vagyonához. A finanszírozó állami bank autópálya-programjának kulcsembere Simicska Lajos. Mi egy bankrablás egy bankalapításhoz, elnézést, egy állami bank fölötti rendelkezéshez képest? – mondaná ma Brecht. Közpénzek kivonása a parlament ellenőrzése alól. Közpénzekből túlkonszolidálják a Postabankot (150 milliárd), a bank veszteséges üzletrészeinek adásvételére alapított Reorg Apport Rt. működése pedig átláthatatlan. A Fidesz törvénytelenül megakadályozza a parlamenti vizsgálóbizottság felállítását, és tárgysorozatba sem veszi azt az SZDSZ-es törvénymódosítást, amely közpénzekből történő bankkonszolidáció esetén korlátozná az üzleti titok körét… A kormány a költségvetés adóbevételeinek tudatos alultervezésével és a kétéves költségvetés eszközével jelentős – parlamenti ellenőrzés nélkül elkölthető – zsebpénzt képez magának. Közpénzből magánvállalat építése. A Defend-modell, avagy hogyan lehet a törvények betartása mellett közpénzt magáncsatornákba áramoltatni. A módszer egyszerű: a Postabank egy üzletágát áron alul privatizálják a Fidesznek számos szívességet tevő egykori nemzetbiztonsági tiszt részére, majd állami cégek százmilliós megrendeléseit a Defend üzleti érdekkörébe kényszerítik. Közvagyon magánvagyonná transzformálása. Például a nyereséges Szabad Föld című hetilapot megszerezte az állami tulajdonú Magyar Fejlesztési Bank egy leányvállalata. A cég nyomban bérbe adta a kiadói jogot a Magyar Nemzetet kiadó, magánkézben lévő baráti kft.-nek. A kft. tanácsadója Schlecht Csaba, a cég biztonsági szolgálatát a Defend működteti… Érdekkörön belülre irányított közbeszerzési pályázat, amikor egy kormányzati tenderen már el sem indul más, mint az eleve elrendelt győztes. Az Országimázs Központ 4,3 milliárd forintos tenderére a hírhedt Happy Enden kívül egyetlen más magántulajdonú ügynökség sem adott be pályázatot, holott az üzleti szférában ennek az összegnek a töredékét kitevő büdzséért is gyilkos verseny folyik a magyar és multinacionális reklám cégek között. A berendezkedés első kísérlete 157

Klientúra építés közpénzből. A Széchenyi terv vállalkozástámogatási programja a kisgazdamódszer továbbfejlesztett változata. Míg a vidékfejlesztési hiteltámogatások egy részénél kimenekítették a cégekből a pénzt, majd azt követően csődöt jelentettek, addig az Orbán-kormány a vissza nem térítendő támogatások 'tiszta' rendszerével kívánja klientúráját építeni. Széchenyi és a nevét felhasználó terv szelleme között az a különbség, hogy Széchenyi birtokai éves jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudományos Akadémia megépítésére, s nem a Magyar Tudományos Akadémia megépítéséből próbálta biztosítani birtokai éves jövedelmét. Magánvagyonok lenyúlása állami segédlettel. Itt újra idézhetnénk a közbeszerzési pályázatok mellőzése révén csődbe jutó útépítő cégek vagyonának megszerzésére irányuló kísérletet. Egy korábbi eset, a BÁV-sztori olyan, mint egy klasszikus maffiatörténet magyar szereplőkkel: addig folyt a bizományiban meghatározó tulajdonrésszel rendelkező magáncégek állami zaklatása, míg el nem adták tulajdonukat egy kormánykörökben comme il faut társaságnak… Amint látni, a szervezett felvilág az államhatalom teljes fegyvertárával dolgozik politikai és gazdasági érdekei érvényesítéséért. A jelenség a harmadik világot idéző képzeteket kelt, de míg ott ez rendszerint politikai diktatúrával vagy operett demokráciával párosul, Magyarország egyelőre még nem tart itt. Nálunk csak narancsköztársaság épül: folyamatosan csonkulnak a demokrácia intézményei, de még nem dőlt el, hogy a végrehajtó hatalom teljes mértékben maga alá tudja-e gyűrni a független hatalmi ágakat és intézményeket… Az új választás során kevesebb kell, mint rendszerváltás, de több, mint polipváltás. A 2002-es választások kettős tétje, hogy meg lehet-e gyógyítani a rendszerváltás liberális demokráciájának politikai intézményeit, és hogy le lehet-e vágni a magyar polip csápjait.”229 * Nyolc ellenzékben eltöltött esztendő után a fideszes polip (látható médiabirodalmát és sejthető gazdasági pozícióit tekintve) kiterjedtebbnek és erősebbnek tetszik, mint valaha. Különösen, hogy Orbán pillanatokon belül a korábbi ciklus lehetőségeit messze meghaladó politikai uralomra tehet szert. A soron következő választások tétje már nem az, hogy meg lehet-e gyógyítani a rendszerváltozás liberális demokráciájának politikai intézményeit. A tét az, hogy egyáltalán életben lehet-e őket tartani. A Magyar Bálint által 2001-ben még elképzelhetetlen diktatórikus operett demokrácia kapujában állunk. Ahogy elöljáróban jeleztem, ma lényeglátónak és igaznak ítélem az ő akkori időkre vonatkozó látleletét, s csak egyetlen vonatkozásban túlzónak: ez pedig a hírhedt HVGcímlap ihlette maffia-metafora. A „szervezett felvilág” és a fideszes „polip” telitalálat, a „maffiamódszereket alkalmazó állam” fölé lövés. Mert nem tudjuk ugyan, mit hoz a jövő, de a maffiára jellemző brutális fizikai erőszak mindeddig nem volt része az orbáni-simicskai-kövéri eszköztárnak. Nem estek gyilkosságok, nem dörögtek géppisztolyok: Orbán tehát némi joggal haragudhatott meg a Heti Világgazdaságra az ominózus – a maga nemében amúgy zseniális – címlap miatt. 229

Magyar polip – a szervezett felvilág. Magyar Hírlap, 2001. február 22.

158


A „maffiapolitizálás” kapcsán annyit azért rögzíthetünk, hogy a '98-as kampányfinisben valóban volt néhány rejtélyes – véletlenül igen jól időzített – robbantás Szájer és Torgyán lakásánál, majd a Fidesz-székháznál, amelyeket mintha az okozott kár minimalizálása és a politikai haszon maximalizálása jegyében hajtottak volna végre. Magyar ezek kapcsán utalt Pintér Sándorra, akinek az esetében Orbán a nyugati demokráciákban elképzelhetetlen módon csakugyan egy volt rendőrtábornokból csinált belügyminisztert. Simicska APEH-elnökségénél pedig szinte minden normát semmibe vett. S ha már itt tartunk, pár szót – harmadikként – ejtsünk arról is, hogy Kövér László személyében Orbán arra a barátjára bízta a titkosszolgálatok felügyeletét, aki politikai ellenfeleiről csak a legvadabb gyűlölet hangján tudott szólni már akkor is. Aki a minden alapot nélkülöző „megfigyelési-ügyhöz” próbált bizonyítékokat szerezni többek között úgy, hogy megbízta Földi László (volt) hírszerző tisztet, vásároljon meg másfél millió forintért egy (utóbb érdektelennek bizonyuló) kazettát. A Nemzetbiztonsági Hivatal aktív hírszerzője, a Kövér titkárával, Szadai Károllyal kapcsolatban lévő Lakatos Miklós pedig egyenesen önmerénylettel próbált „bizonyítékot” szolgáltatni: felgyújtotta a saját Trabantját, pisztolyával belelőtt, de ő maga is megégett és lebukott. Az utóbbi ügy persze csak egy maffia-vígjáték epizódja lehetett volna, de Földi további pályafutása már nem tűnik annyira viccesnek. Az ő vezetésével alakult meg ugyanis a Magyar Fejlesztési Bank pénzén a Defend Kft., amely hivatalosan őrző-védő cégként működött, ám 2002-ig horribilis állami megrendeléseket kapott. Még az épülő autópályák nyomvonalának aknamentesítését is ők végezték. Pontosabban nem ők, hanem továbbra is azok, akik addig is, csak immár alvállalkozóként. A Defenddel csak a tejfölt szedették le, s hogy milyen vastagon, azt a céget övező folyamatos botrányok jelezték. Ám az igazi botrány 2002-ben, az elveszített választások után jutott napvilágra, mikor „az MFB új vezetése feljelentést tett állam-, szolgálati, adó-, illetve banktitok és magántitok megsértése miatt, ismeretlen tettesek ellen az ORFK Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóságán. Az intézmény átadás-átvétele során olyan dokumentumok kerültek elő, amelyek alapján felmerült a gyanú, hogy ismeretlen személyek államtitkot, szolgálati, adó-, illetve banktitkot, magántitkot sértettek, s az így szerzett információkat jogosulatlanul használták fel. 55 magánszemélyt és 13 – részben az MFB portfoliójába tartozó – cég ügyeit követték figyelemmel.”230 Az adatok szerint a Defend – hisz róluk volt szó – hozzájuthatott titkos rendőrségi, és nemzetbiztonsági adatbázisokhoz, illetve az APEH adataihoz is. Mindebből akár arra is következtethetünk, hogy az Orbán-kormány alatt úgy működtettek egy magán-titkosszolgálatot, hogy az állami is a kezükben volt! Mielőtt összegezni próbálnánk az eddigieket, vessünk még egy pillantást egy konkrét területre: az Orbán-kormány autópálya-építő projektjére. Maga a konstrukció pofonegyszerű volt, és nyilvánvalóan magán viselte a simicskai zsenialitás jegyeit. Nem maga az állam épített autópályákat, hanem a Magyar Fejlesztési Bank, pontosabban az általa létrehozott társaság, a Nemzeti Autópálya Rt. Ebben a struktúrában az MFB a jegyzett tőke befizetésével, a jegyzett tőke és tőketartalék emelésével, továbbá hitelek nyújtásával juttatott forrásokat a NA Rt.-nek. Ezzel a konstrukcióval a költségvetési pénzek kívül 230

Népszabadság, 2002. 06. 21.


kerültek az államháztartáson, ahol nem voltak szabályozva azok nyilvántartási és elszámolási kötelezettségei. A NA Rt.-re mint (állami) gazdasági társaságra nem alkalmazták az államháztartási törvényt és a végrehajtására vonatkozó kormányrendeleteket sem. Ez azzal a további „haszonnal” járt, hogy az ágazati szakmai irányítás és felügyelet, azaz az állam tulajdonosi érdekeit képviselni hivatott szakminisztérium szerepe formálissá vált. A Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztériumnak hiába volt az ajánlatok beszerzésére, elbírálására és a szerződéses feltételekre kidolgozott eljárási rendje, az a NA Rt.-re nem volt kötelező. Így kikerülhették a közbeszerzési törvényt is, tehát pályáztatás se volt. Ezek után már csak egy „saját” céget kellett feltunningolni a nagy autópálya-építő vállalkozások kiszorítására: ez lett a Vegyépszer. Hogy azelőtt az útépítéshez semmi köze sem volt, azt a neve is jelzi, de sebaj, hisz nem maga épített, hanem alvállalkozókkal. Hogy nem csupán a kormányzati tenyérből etetett Vegyépszer járt jól a gigantikus beruházások révén – amelyek elérték a 600 milliárd forintot –, hanem a kormányzat és annak kapcsolt részei is, az akkor derült ki igazán, amikor Orbánék már rég nem voltak kormányon. Hogy is mondta 1994-ben Orbán Viktor? Mit mulasztott el Antall? „Meg kellett volna találni azt a nyolc-tíz nagyvállalkozót, akik majd Magyarország nagytőkései lesznek… És ezeket kellett volna… támogatni. Ezekkel kellett volna személyes kontaktust kiépíteni, amelyet ők aztán jól tudtak volna használni a piacon, mint versenyelőnyt. Azt a kapcsolatot, amely őket így Magyarország miniszterelnökéhez vagy annak legbelső köréhez fűzte. Igen, az ország nyolc-tíz nagytőkés gazdasági érdekszférájává vált volna meghatározott területeken… Ha ennek csak a felét meg tudja tartani támogatónak… akkor nagyon nagy dolgot tesz. De hát egyetlen nagytőkés se tartott ki az MDF mellett a választási kampányban. Mind átállt. Ami nem lett volna szükségszerű, ha ezek jól meg vannak erősítve…” Nos, Orbán megtalálta és alaposan megerősítette a maga nagytőkéseit. Olyannyira, hogy azok nemcsak hét szűk esztendeig tartottak ki az ellenzéki Fidesz mellett, de közösen gyarapodni, építkezni is tudtak. Vállalkozást, pártot, médiát – ami kellett. A kormányzati pozícióból szervezett és működtetett „felvilág” ellenzékben is működőképes maradt. És most készül vissza a hatalomba. Hogy is mondta nemrég Kövér? A „fincsibe”.

160


Állam az államban: a fideszes ügyészség231

Hogy ez bekövetkezhet, annak számos oka van. Ám ezek közül az egyik legfontosabb a magyar igazságszolgáltatás vádhatóságának az utóbbi évtizedben tanúsított extrém működése. Nyugodtan kijelenthetjük: nemcsak a Fidesz és az Orbán-kormány egyes dolgai kerültek volna más megvilágításba, de az egész párt sorsa – mi több: a magyar politikai élet egésze – másként alakult volna az ügyészség sajátos munkálkodása nélkül. Mindennek megértéséhez – a részletek bemutatása előtt – szükséges a történeti előzmények rövid áttekintése. Kezdjük azzal, hogy az európai demokráciákban az ügyészség szinte mindenütt a kormány alárendeltségében működik. Ez az intézmény francia (napóleoni) minta után terjedt el a kontinensen a XIX. század közepére, összhangban azzal a felfogással, amely szerint a bűncselekmények valójában a társadalom egészét, így a közérdeket képviselő államot sértik. Az utóbbinak következésképp joga van fellépni az elkövetőkkel szemben a megsértett jogrend nevében, a törvények érvényesítéséért. „A napóleoni jogalkotás az államügyészséget a 'törvények őreként', a kormányhatalom eszközeként formázta meg, sok jogkörrel felruházva”.232 E minta nyomán alakult az ügyészség jogköre, szervezete és működése a polgári átalakulást, illetve a kiegyezést követően Magyarországon is. A második világháború utáni kommunista hatalomátvétel nyomán azonban (szovjet mintára) merőben más hatalmi és jogi keretek közé került az intézmény. Létrehozták a Legfőbb Ügyészséget, s azt nem a kormány, hanem a parlament alá rendelték, ami természetesen üres formalitás volt a totális diktatúra pártállamának hatalmi gépezetében. Az 1989-90-es rendszerváltozás azonban sajátos helyzetet teremtett. A demokratikus átalakulás „az addigi alkotmányos, továbbá szervezeti és eljárási szabályozás megtartásával” iktatta be az igazságszolgáltatás új rendszerébe az ügyészséget, azaz nem integrálta vissza – a nyugati mintának megfelelően – a kormány, illetve az igazságügyi miniszter alá.233 A nemzeti kerekasztalnál valójában függőben maradt a kérdés rendezése. Hogy a későbbiekre nézve az európai típusú, kormány alá rendelt vádhatóságban gondolkodtak a politikai szereplők, azt jelzi a legfőbb ügyész megválasztásának kihagyása a kétharmados parlamenti döntések sorából. A feles többség itt arra utalt, hogy az ügyészséget, illetve annak vezetőjét elég a kormányéhoz hasonló legitimitással fölruházni. 231

E fejezet megírásakor támaszkodtam Babus Endre: Főállamügyész-váltás. Vád- és dacszövetség című írására (HVG, 2000. 05. 06.) és Dr Kende Péter: Az igazi Orbán című könyvének egyik fejezetére: Az ügyészség blokkol… (Hibiszkusz Könyvkiadó, 2006. Budapest 36-47 o.) 232 A Magyar Köztársaság Ügyészségének honlapja, http://www.mklu.hu/cghbin/index.pl?lang=hu 233

Uo.


A sima kormányzati többséggel választható legfőbb ügyész azonban megválasztása után rendkívül nagy önállósággal vezethette saját szervezetét, amely a hagyományoknak megfelelően hierarchikus rendben, szinte félkatonai drillben működött. Míg a bíróságokon a felsőbb szint konkrét ügyekben egyáltalán nem szólhat bele az alsóbb fokon ítélkező bírák munkájába (csupán a fellebbezés során bírálhatja azt fölül), addig a vádhatóság szigorú alá- fölérendeltségen alapuló rendszerében a felsőbb ügyész bármely egyedi ügyben is úgy utasíthatja – jogszerűen – az alsóbb ügyészt, ahogy jónak látja. A legfőbb ügyész státusa ellentmondásos volt: a parlament általi választás és a hatéves mandátum a független közjogi szereplőkkel rokonította, a feles többség és az interpellálhatóság viszont a kormányzathoz közelítette. Az ellentmondást föloldandó, folyamatosan napirenden volt 1990 után az ügyészség kormány alá rendelése, hogy a mindenkori kormánynak lehessen büntető-politikája, amit nemcsak a rendőrség, de az ügyészség is köteles végrehajtani. Ám ezek a – hivatalban lévő kormányok által kezdeményezett – kísérletek sorra elbuktak a mindenkori ellenzék gyanakvásán és ellenállásán, az ügyészségről szóló törvény módosítása ugyanis kétharmados többséget igényelt volna. Ez a patthelyzet azonban tíz éven át nem okozott problémát, ami döntően az elsőként konszenzussal (82 százalékos többséggel), megválasztott majd 1996-ban hasonlóképpen (94 százalékkal!) újraválasztott legfőbb ügyész személyének és korrekt magatartásának volt köszönhető. Amíg Györgyi Kálmán töltötte be a tisztséget, nem merült föl az ügyészséggel szemben a politikai elfogultság vádja. „Mindenki számára nyilvánvaló és magától értetődő volt, hogy az ügyészség intakt, politikailag se erre, se arra nem húz, döntéseit kizárólag jogi, szakmai alapon hozza meg.”234 Az ügyészség az Antall-kormány alatt a médiaháború eszkalálódása során nem volt partner a tévé és a rádió vezetői ellen indított büntetőeljárásban, ám nem habozott vádat emelni a Horn-kormány idején a Tocsik-ügyben. Orbán alatt hasonló korrektséggel lépett föl Várhegyi Attila politikai államtitkár és a Fidesz választmányi elnöke, majd Körmendy-Ékes Judit ORTT-elnök ellen – mindketten lemondásra kényszerültek posztjukról. Ám 2000-ben (mint láttuk) váratlan fordulat történt: a fideszes „csonka kuratóriumok” fölállítását kifogásoló legfőbb ügyészi állásfoglalást Áder János, a parlament elnöke „nem releváns”-nak minősítette, aminek nyomán – egy bizalmas beszélgetést követően – Györgyi Kálmán indoklás nélkül lemondott tisztéről. Két éve lett volna még hátra. Ha kitölti mandátumát, akkor 2002 nyarán már a baloldali kormánytöbbség választotta volna meg az utódát. Györgyi zárt körben így köszönt el kollégáitól: „A lemondásom én hoztam javaslatba… mert nagyon kedvemet szegte, hogy kifejezett szándékom ellenére több ügyben az ügyészség politikai jellegű, nem kívánt szerephez jutott… Saját szereplésemet úgy ítéltem meg, hogy ilyen helyzetek kialakulásának a megelőzésében és főleg a helyzetek szuverén megoldásában nem jártam el a kellő gondossággal és a kellő felelősséggel. Csak magamat hibáztathatom… A lemondás egy erősen érzelmi jellegű döntés volt, a legfőbb ügyész pedig érzelem és indulat hatására nem dönthet. Az indoklásról való hallgatás pedig hiba volt, mert további, részben politikai találgatásokra adhatott okot… Váratlan lemondásom ártott az ügyészi szervezet tekinté234

Dr. Kende: i. m.

162


lyének, és szükségtelenül keltett ügyészségi körökben zavart… Az ügyészi testülettől ezért a méltatlan eljárásért bocsánatot kérek… Az ügyészi testületből való távozásomat nem így képzeltem el, de csak magamat okolhatom.”235 Ezek a szavak ma – az azóta eltelt évtized fejleményeinek ismeretében – még drámaibban csengenek, mint annak idején. Orbán Viktornak ugyanis – Antall Józseffel és Horn Gyulával ellentétben – esze ágában sem volt elsősorban szakmai alapon álló, politikai konszenzussal elfogadható személyt ültetni a legfőbb ügyészi székbe. (Ilyen szándék esetén eleve elő se állhatott volna az a szituáció, hogy idő előtt új főügyészt kelljen választani.) Így viszont jöhetett Polt Péter, aki a Fidesz embere volt. Sőt a politikusa: 1994-ben a párt országgyűlési képviselő-jelöltje, 1995-ig a tagja (egészen addig, amíg nem jelölték ombudsman-helyettesnek, akkor az összeférhetetlenség miatt kilépett). Hogy a kormány által kiszemelt új legfőbb ügyész személye szakmailag és politikailag mennyire elfogadhatatlan volt, azt jelzi, hogy az egyik koalíciós partner, a Dávid Ibolya személyében éppen az igazságügyi tárcát birtokló MDF sem volt hajlandó őt támogatni, hanem másik jelöltet nevezett meg. Orbánt azonban ez nem zsenírozta: a színfalak mögött alkut kötött Csurkával, így Polt végül a szélsőséges MIÉP voksaival lett a Magyar Köztársaság legfőbb ügyésze. No, de kijelölte? Természetesen a köztársaság elnöke! Akit – az azóta általánossá vált tévhittel szemben – akkor még nem Mádl Ferencnek, hanem Göncz Árpádnak hívtak! Igen: a demokrácia legfőbb őrének és biztosítékának mondott legendás baloldali elnök különösebb aggály és mindenféle ellenállás nélkül, tálcán kínálta Orbánnak az új fideszes legfőbb ügyészt. (Hozzátehetjük persze, ha ő nem jelölte volna, akkor utóda két hónappal később bizonyosan megteszi – de jelölte. Orbánék így joggal hivatkozhattak arra a nehezen megkérdőjelezhető plusz legitimációra, amit a baloldalon extra megbecsülésnek örvendő államfő biztosított az emberüknek.) Polt megválasztásával új fejezet kezdődött a magyar igazságszolgáltatás – és a magyar politika – történetében. Pár hónappal hivatalba lépése után egyetlen nap alatt nyolc főügyészt mentett föl (Budapest és hét megye élén), s a korábbi gyakorlattal szöges ellentétben kormányzati személyeket is kinevezett bizonyos ügyészségi posztokra.236 Az Orbán-kormány következő évi költségvetése legott 24 százalékkal emelte meg az ügyészség ellátmányát, a beruházási forrásokat megduplázta, majd egy évre rá megháromszorozta – miközben a bíróságok büdzséjét csupán 10 százalékkal növelte. Az új főügyész hierarchia biztosította hatalma tehát kellő anyagi erővel párosult. A következő évben létrehozta a Központi Ügyészségi Nyomozó Hivatalt, 2001 végére pedig elérte, hogy az ügyészség is jogot kapjon titkosszolgálati eszközök használatára. Persze hamar kiderült, hogy Polt egyértelműen és messzemenően igazodik a kormányzat elvárásaihoz. Azaz, dehogy! 2002 után világossá vált: nem a mindenkori kormányzatéhoz, hanem a mindenkori Fideszéhez igazodik. Az ügyészség ugyanis sorozatban ejtette a vádat, pontosabban nem is emelt vádat, és beszüntette, mi több: ele-

235 236

Idézi: Babus Endre: i. m. Adatvédelmi és műszaki főnöknek nevezte ki Orbán igazságügyi tanácsadóját, aki a kancellárián helyettes államtitkári posztot töltött be (Zumbok Ferenc), majd a közigazgatási és jogi osztályra az Orbán kormány belügyi államtitkárát (Felkai László), aki Pintér Sándor rendőr főkapitány ezredese volt az ORFK-n.


ve elszabotálta a nyomozást a közismert, nagy botrányt kavart Fidesz, illetve Fideszkormány-közeli cégek, személyek és ügyek vonatkozásában. Idézzünk föl néhány mozzanatot! A Sík Zoltán vezette Informatikai Kormánybiztosság botrányos ügyvédi megbízásai miatt a rendőrség a nyomozás végén hűtlen kezelés és magánokirat-hamisítás miatt javasolt vádemelést. Az ügyészség a hűtlen kezelés tárgyában a nyomozás megszüntetésére kötelezte a rendőrséget, és csupán hamisítás miatt emelt vádat. Azt is úgy, hogy az elsőfokú bíróság Papcsák Ferenc Fidesz-képviselőt fölmentette, és csak Sík Zoltánt és Ormos Zoltán ügyvédet sújtotta 100, illetve 115 ezer forint pénzbüntetéssel a milliárdos nagyságrendű ügyben. A Magyar Televízióban elkövetett visszaélések nyomán (a dolgozóktól levont, de be nem fizetett tébé-, egészségbiztosítási és nyugdíj-járulékok stb.) Haraszti Miklós és Pető Iván tettek feljelentést. A rendőrség két évig nyomozott, ám az ügyészség megszüntette az eljárást. Pető panasszal élt ez ellen, de a Legfőbb Ügyészség elutasította. A rendőrség a Nemzeti Autópálya Rt. és a Defend közötti kifizetések ügyét is vádemelésre érettnek találta, ám a Fővárosi Főügyészség elrendelte a nyomozás megszüntetését. Hasonlóan zajlott a dolog a Magyar Fejlesztési Bank 450 millió eurós (112,5 milliárd forintos) kötvény-kibocsátása esetében. A rendőrség ezúttal is úgy ítélte meg a nyomozás alapján, hogy Baranyai László volt vezérigazgatóval szemben vádat kell emelni, az ügyészség azonban másképp látta, és az ügy lezárására kötelezte a rendőröket. Akárcsak az Országimázs Központ, a Happy End Kft. és a MERT 2000 Kft. ügyeiben. „A Deutsch Tamás-féle stadion-beléptető rendszer miatti följelentésre indult nyomozás megállapította: a Siemens 3 milliárdos ajánlatával szemben a T Systems Dataware Kft. kapott 4,8 milliárdos megrendelést, Deutsch miniszter jóváhagyásával. A rendőrök leírták: ez bűncselekmény az ügyészek azt felelték: nem az. A rendőrök erre javasolták a nyomozás folytatását, az összes olyan alvállalkozó kihallgatását, aki-amely beszámlázott az egyébként mindmáig raktárban rohadó gépek és programok fővállalkozójának. Az ügyész azt válaszolta: a parttalan nyomozás ellentétes a büntetőeljárás céljával, nem segíti a tényállás felderítését, és nem szolgálja az eljáró hatóságok feladatainak teljesítését. A rendőrök tovább vitatkoztak: 38 százalék árrés volt, a 2,7 milliárd költséghez képest 4,5 milliárdot számláztak… Az ügyészek nemes egyszerűséggel kötelezték őket 10 napon belül a nyomozás megszüntetésére… A Millenáris Kht. esetében… a rendőrök kiválasztották azt az ügyet, amelyről úgy vélték, napnál világosabb, hogy bűncselekmény történt: a belépők mellett ajándékként adott órák esetét… A 70 millióba került órákért a költségvetés az adófizetők pénzéből 402,5 milliót fizetett ki… Az ügyészség a következőket válaszolta. ’A rendkívül jó marketingeszköznek tekintett órák egységára elfogadható, reális volt'… Ezzel az indoklással adott utasítást… az eljárás megszüntetésére.”237 Az Országimázs Központ tevékenységének vizsgálatakor a Fővárosi Főügyészség Kiemelt Ügyek Osztálya levélben tudatta az ORFK Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóság Vizsgálati Osztályának Gazdasági Bűnözés Elleni Osztályával, hogy „vádemelési javaslat megküldése csak külön ügyészi utasításra történhet!” Ez azért meghökkentő, mert elvi237

Dr. Kende: i. m.

164


leg az volna a helyes munkamegosztás a két szerv között, hogy a rendőrség a maga szakmai szabályai és belátása szerint nyomoz, majd ha indokoltnak tartja, vádemelési javaslattal átadja az ügyet az ügyészségnek. Ám a dolog nem így működött – láttuk, milyen „eredménnyel”. További fontos adalék, hogy az ügyészségi eljárások során bizonyos ügyekben állandóan kiszivárogtak az információk (ez a mai napig így megy!), méghozzá mindig a Magyar Nemzethez. A sorozatos botrányok után az ügyészség nyilatkozott: tőlük nem jön ki információ. Nyomozást azonban nem indítottak az igazságszolgáltatás működése szempontjából kulcsfontosságú kérdésben. (Igazságszolgáltatás?) A rendőrség és az ügyészség abszurd viszonya egyik csúcspontjának tekinthető a Kulcsár-ügy során nyílt háborúvá fajult huzakodás. Az ügy két fővádlottját, Kulcsár Attilát és Rejtő E. Tibort az ügyészség kvázi elrabolta a rendőrségi fogdából, hogy a rendőrök ne, hanem csakis ők hallgathassák ki őket. A Friderikusz Sándor műsorában (A szólás szabadsága) lejátszott videó minden képzeletet felülmúló látleletet mutatott be az ügyészség Kulcsár „kihallgatása” során alkalmazott baráti eljárásáról, de ennek a botránynak sem lettek érdemi következményei. A háború legdrámaibb epizódja azonban alighanem a Kulcsárt elfogó nyomozó, Molnár Csaba rendőr alezredes elleni ügyészségi vádemelés volt, ami már az egykori koncepciós perekre emlékeztetett. A vádhatóság egy párszáz forintos fa tolltartó, egy doboz édesség és egy bizsu karkötő elfogadása ürügyén emelt vádat Molnár ellen. (A szervezett bűnözés elleni munkában szakmai előírás az – elsősorban külföldi – informátorokkal való kapcsolattartás során az efféle bizalomkeltő gesztusok elfogadása, sőt viszonzása.) A bíróság végül bűncselekmény hiányában fölmentette a fiatal rendőrtisztet, ám rendőri karrierje egyszer s mindenkorra véget ért. A példáján pedig elgondolkodhatott az összes ambiciózus rendőr, hogy vajon érdemes-e ujjat húzni az ügyészséggel. (A rendőröknek manapság, Orbánék küszöbön álló hatalomra kerülése idején persze már nem kellenek effajta figyelmeztetések, hogy a nyomozás során „ne szaggassák azt a hámot”, amit az ügyészség rájuk tett – lásd az UD. Zrt. ügyet.) Visszatérve az ügyészség korabeli tevékenységére, a legelképesztőbb alighanem a Schlecht Csaba ügyében lezajlott parlamenti affér volt. Ennek előzményeként a Fővárosi Főügyészség rászorította a BRFK nyomozóit, hogy a Fidesz-közeli cégek Kaya Ibrahimnak való eladójaként elhíresült Schlecht ügyében (aki annak idején Orbán Győző Simicskáék segítségével privatizált bányacégének felügyelő bizottsági tagja is volt) bizonyíték hiányában szüntessék meg a nyomozást, ami csőd bűntett, adócsalás és közokirat-hamisítás ügyében folyt. A feljelentő panaszt tett a megszüntető határozat ellen, ám az ügyészség jogerőre emelte azt. Ennek során kimondta: a vádemeléshez szükséges bizonyítékokat nem lehet beszerezni. Világosi Gábor interpellációjára válaszolva maga Polt Péter legfőbb ügyész jelentette be a parlamentben, hogy több hónapi nyomozás alatt sem lelték föl Schlecht Csaba tartózkodási helyét. Világosi ekkor lazán elővette a budapesti telefonkönyvet, és annak 572. oldaláról fölolvasta Schlecht lakcímét. Ezen ügy kapcsán jelentette ki Bárándy Péter, a budapesti ügyvédi kamara főtitkára (későbbi igazságügyi miniszter): „az igazságszolgáltatás és az egész szakma miatt ég az arcom”.238 238

Bárándy szerint Schlecht „hivatalból ártatlan". Origo.hu, 2001. 10. 31. http://www.origo.hu/itthon/20011031barandy.html


Az ügyészség fent jellemzett tevékenységének – még egyszer mondom – megvolt és megvan a jogi alapja. Az új büntetőjogi törvény, amelyet 1998-ban még a Horn kormány alatt készítettek elő, s ami végül 2003-ban, Medgyessy idején lépett hatályba (!), abból indult ki, hogy a rendőrséget (a határőrséget, a vám- és pénzügyőrséget) felügyelő ügyészség szakmai alapon áll, s a vezetője olyan konszenzusos személy, aki bírja valamennyi párt bizalmát. Az új büntetőeljárási törvénnyel ennek köszönhetően olyan hatalom került Polt kezébe, amit korántsem az ő személyére szabtak, amely hatalommal viszont végül ő élhetett – vissza. (Megjegyzendő persze, hogy 2000 után már nem lehettek illúziói senkinek ezen a téren, ami tehát 2002 után történt, az a politikai hiba, sőt a pancserség kategóriájába sorolható.) A 2003-tól hatályos új büntetőeljárási törvény szerint „az ügyészség nem egyszerűen a törvényesség őre, a rendőrség nyomozása fölött törvényességi felügyeletet gyakorló szerv, hanem ennél sokkal több: az ügy ura. Szabadon eldöntheti, hogy nyomoztat, vagy ő maga nyomoz. A rendőrségtől bármilyen eljárást bármikor átemelhet magához… a nyomozati cselekményekre és azok módjára is utasítást adhat… Györgyi Kálmán alatt az volt a – mindenki szerint egyedül normális – gyakorlat, hogy a rendőrség saját belátása szerint végzi a nyomozást, erről rendszeresen beszámol az ügyészségnek, amely kizárólag törvényességi szempontból gyakorol felügyeletet. Ha valami törvénytelenséget észlel, annak orvoslására fölszólítja a rendőröket, valamint elbírálja a rendőrség eljárása ellen benyújtott panaszokat, fellebbezéseket. Polt Péter viszont – az új törvény adta lehetőségeket a végsőkig kihasználva – a sarkaiból forgatta ki ezt a gyakorlatot… Az ügyészek nemcsak szabályos kézi irányítással működtetik a rendőri tevékenységet, de az általuk fontosnak tartott ügyekben olyan kérdésekbe is beleszólnak, hogy X-et ki kell hallgatni tanúként, de Z-t 'nem indokolt'. Amiben mérhetetlenül nagy veszély rejlik. Ha ugyanis a rendőrség közvetlen ügyészségi irányítással működik, akkor valójában megszűnik a nyomozás fölötti törvényességi felügyelet. Valamint soha semminek nem lesz valódi felelőse. Hiszen attól kezdve az ügyész a fölött gyakorol törvényességi kontrollt, amit ő maga írt elő, azt bírálja felül, aminek a végrehajtására ő kötelezett. Miközben az ügyész határozata ellen legfeljebb a hivatali ranglétrán fölötte álló ügyészhez lehet fellebbezni, ami az erősen központosított szervezetben fából vaskarika. Az ügyészség felelősség és számon kérhetőség nélküli intézménnyé vált. Magyarán az ügyész ma lényegileg maga a jóisten. Képtelenség – de ez van.”239 Ez volt – 2006 őszéig. De mi van azóta, amióta nem Polt a legfőbb ügyész? Ugyanaz. 2006 ősze óta ugyan Kovács Tamásnak hívják a szóban forgó tisztség betöltőjét, de a helyzet mit sem változott. Pedig 2006-ban már egy baloldali többségű parlament választhatott legfőbb ügyészt. Csakhogy az akkori köztársasági elnök (szerintem helyesen) komolyan vette a jelölés jogát, és neki – Göncz-cel ellentétben – esze ágában se volt tálcán kínálni a kormány valamely emberét. Az első jelölés kudarca után azonban Sólyom László másodjára olyan személyt jelölt (abszolút helytelenül), akiről tudta, hogy magas életkora miatt nem töltheti ki a hatéves mandátumot. Hogy már 2010-ben távoznia kell. Márpedig 2010-ben bi239

Dr Kende: i. m.

166


zonyosan újra a Fidesznek lesz többsége. Tehát kénye-kedve szerint választhat magának új legfőbb ügyészt. Annál is inkább, mert előtte új köztársasági elnököt is választhat magának, aki természetesen nem okoskodik majd a jelölésnél, mint Sólyom. Az ügyészség tehát – újabb 6 évre – akkor is biztosan a Fideszé marad, ha nem lesz meg a kétharmaduk! Egy dolgot persze még hozzá kell tennünk a fenti történethez: hogy 2005-ben a baloldali kormánytöbbség kezében volt az államfőválasztás lehetősége. Mint tudjuk, alaposan el… puskázták. Aminek az egyik súlyos következménye az lett, hogy bár Polt 2006ban távozott, az általa beüzemelt ügyészség maradt. Kovács Tamás ugyanis – akit 2006 őszén az erősen megszeppent szocik mellett a fideszesek is megszavazták – megválasztása utáni első sajtóértekezletén elmondta: nem készül változtatásra. „Az ügyészséget illetően különösebb reformokról nem kell törnöm a fejemet. Égető személyügyi problémákat sem látok”.240 Ehhez tartotta magát. Büntetőjogi helyettese az a Polt által ki nevezett Belovics Ervin maradt, aki 2000 júniusa óta töltötte be ezt a posztot. Akire Polt 2006-ban, a távozása utáni exlex állapot áthidalása végett, az új legfőbb ügyész megválasztásáig, a vezetést is rábízta. Ráadásul maga Polt is a „cégnél” maradt: a Legfőbb Ügyészség büntetőbírósági osztályának vezetőjeként… Befejezésül – anélkül, hogy a részletekkel túlzottan előreszaladnánk az időben – látnunk kell, hogy az ügyészség szerepe mostanában: Orbán újbóli hatalomra jutása előtt kezd igazán félelmetessé válni. Hiszen már most is úgy vezetgetik (a tévé képernyőjén jól látható módon) láncon a bűncselekmény vádjával letartóztatott szoci politikusokat, mint annak idején, Orbán alatt a kisgazdákat (Székely, Szabadi), amikor az FKGP politikai fölmorzsolása napirendre került. Hunvald György terézvárosi polgármester letartóztatása kapcsán (akiről korántsem állítom, hogy ártatlan) a Fideszes Tarlós István mondta szó szerint: „A mai helyzet olyan, hogy akit akarnak, elvisznek, akit meg nem, azt nem. Olyan a jogrend, hogy azt kapnak el, akit akarnak”.241 A rendőrség és az ügyészség háborúja véget érni látszik: az UD Zrt. ügy fejleményei arra utalnak, hogy az utóbbi végképp maga alá gyűrte az előbbit. A Szilvássy György, továbbá a Dávid Ibolya és a Herényi Károly elleni vádemelések pedig azt, hogy immár nemcsak a rendőrséget, de a politikát is!

Lelki-szellemi térfoglalás és politikai tartalom De térjünk vissza az 1998 és 2002 közötti kormányzás idejére! Babus Endre szerint Orbán fölismerte, hogy a rendszerváltozás strukturális folyamatai lényegében lezárultak, és már csak a társadalom „lágy részei” alakíthatók, ezért a politikai és a gazdasági rendszerváltozás után meghirdette a lelki-szellemi-mentális rendszerváltozás programját.242 A miniszterelnök nagy tudatossággal megtervezett közszerepléseitől a korona parlamentbe vitelén és megúsztatásán, a millenniumi zászlóátadásokon, a központilag kezde-

240

„Ma iktatják be hivatalába a legfőbb ügyészt". A Fidesz hivatalos honlapja. http://fidesz.hu/index.php?CikkID=66869 241 Tarlós nem akar belerúgni Hunvaldba. Népszabadság, 2009.02.13. 242

Idézi Babus Endre: Konfliktusok robotosaí. HVG, 2000. 07 08.


ményezett, finanszírozott és instruált történelmi filmeken át (Sacra Corona, Bánk bán, Hídember) a posztkommunistának minősített történelmi intézetekkel szembeni ellenintézetek gründolásáig és a különféle médiumok elfoglalásáig hosszan lehet sorolni e harmadik dimenzióban zajló „rendszerváltás” szimbolikus (egyben nagyon is „anyagias”) mozzanatait. E mögött főleg jól végiggondolt hatalmi számítások sejthetők: a posztkommunista baloldallal szembeni alternatíva-állítás, illetve ellenerő-képzés szerves része volt mindez. A politikai küzdelem nemcsak a voksokért, de a lelkekért is folyik. Alighanem Orbán (és a Fidesz) saját lelkéért is, hisz neki magának szintén be kellett laknia ezt a világot, ahol újnak, jövevénynek, parvenünek számított – politikai és személyes értelemben egyaránt. E parvenüség sajátos jelenségekkel járt együtt. Azzal például, hogy az új miniszterelnök kénytelen volt maga mellé emelni olyan „nemzeti gurukat” (Nemeskürty „tanár úrtól” Makovecz „építész-fősámánig”), akikkel Antall semmi szín alatt se kompromittálta volna magát. Akiktől az ő konzervatív, ámde racionális és liberális lelke viszolygott; és egyáltalán: az égvilágon semmi szüksége sem volt rájuk – lévén valóban polgári és nemzeti politikus. Hogy a Szent Koronát 2000-ben bevitte volna-e a parlamentbe, arról tán lehet vitatkozni – én aligha hiszem. De hogy a szent jobbot, ezt a vallási kegytárgyat, amely kifejezetten katolikus ereklye, és semmiféle közjogi vonatkozást nem lehet neki tulajdonítani, minthogy semmi köze sincs a magyar államiság szimbólumrendszeréhez – nos, hogy ez a tárgy nem került volna a Ház közelébe se, arra bárki mérget vehet… Ám a parvenüségnek volt pozitívuma is. A Fideszes miniszterelnököt már csak életkori, illetve családi okokból se lehetett afféle „naftalinszagú horthysta úriembernek” feltüntetni, amilyennek Antallt (nota bene: hamisan, továbbá Orbán igen aktív és hatékony közreműködésével) lehetett. Az ő esetében nehéz lett volna a két háború közti nosztalgiákról meg úri tempókról beszélni. Ennek köszönhetően az a nemzeti retorika, amit az új Fideszes kurzus használt, egy ideig korszerűnek és hitelesnek tűnhetett. Mivel a kommunikációs technika valóban korszerű és hatékony volt, hamar áttörés történt: megváltozott bizonyos szavak, kifejezések, jelképek stílusértéke és asszociációs mezeje. Korábban megbélyegzőnek számító minősítések éle elkopott. „Nemzeti”, „konzervatív”, „keresztény”, jobboldali”: Orbánnak komoly érdemei voltak abban, hogy az efféle kategóriák már nem kizárólag a múlthoz kötődve jelentek meg a magyar közbeszédben. A baloldal defenzívába szorult az új nemzeti retorikával szemben, ami az előző évek légköre után valóságos felüdülést hozott. Ám Orbán jobboldali politikai „újgazdagsága” komoly problémákkal is járt. Ezekre fentebb már utaltam néhány konkrétum szintjén, de általában is el kell mondanom, hogy mivel neki – kifelé és befelé egyaránt – bizonyítania kellett a hagyománytisztelet, a hit és a nemzeti elkötelezettség dolgában, ez egyfajta görcsösségben, túlbuzgóságban és általános ízléstelenségben nyilvánult meg. Nem volt ez kirívó, de érzékelni lehetett. Látható volt az asszimilánsi túlbuzgóság, hallható a lihegés. Mindez összefüggött azzal, hogy a kormányzati kommunikáció súlypontja ezekben az években helyeződött át az új kereskedelmi médiumokra. Az orbáni politikában megjelent a (konzervativizmussal nehezen összeegyeztethető) kommercializálódás, egy erős jobboldali populista árnyalat – egyelőre inkább csak stilárisan. Megmutatkozott a beszédek olcsó fordulataiban, az időnként vásári külsőségekben. A Fidesz valóban nem vette át az egykori MDF-re – rész168


ben – jellemző ködevést és búsmagyarkodást; az ő historizálásuk nem defenzív, hanem offenzív jellegű volt. Nem a nosztalgiázás, a múlt igazságtalanságai fölötti búsongás jellemezte, hanem a dinamizmus, a jövőre orientáltság az (időnként sekélyes) optimizmus. Az új nemzeti kurzust nem ódon pézsma- és naftalinszag lengte be, hanem friss, akciós dezodorillat. Nagy jelentősége volt a miniszterelnök nyilvános szerepléseinek. Mivel ezt annak idején Kéri László igen plasztikusa és autentikusan leírta, a legegyszerűbb tőle idézni: „A kormányzati médiapolitika csúcsterméke, egyben esszenciája és lényege: az Orbán-projekt… Orbán Viktor már annak a kornak a szülötte és terméke, amelyben a tömegkommunikációs hatásmechanizmusok a korábbiaknál ezerszer fontosabbak… Az Orbán-stáb az első, amelyik roppant alapossággal tervezte meg a miniszterelnöki szerep eleve fölértékelt és különleges médiakiváltságaiból származó lehetőségeit. A kormányzás… napi ügymenete mellett párhuzamosan építik a kormányfő négy évét… A megtervezett, alkalmi médiaesemények lényege, hogy eleget tegyenek az egyperces hírek igényének (igénytelenségének)… A miniszterelnököt rendszeresen úgy kell szerepeltetni, hogy az önmagában hír legyen. Ott kell lennie mindenütt, ami fontos: legyen az tömeges katasztrófa, meglőtt rendőr, nemzetközi bokszmeccs, árvíz, szentmise, kolbásztöltés, vébédöntő, temetés stb. Egy idő után megfordul a dolgok eredeti logikája, és abból lesz fontos esemény, ahol Orbán Viktor megjelenik… A közvélemény előbb-utóbb elhiszi: minden, ami létezik, az attól van, hogy magán viseli Orbán Viktor keze nyomát… A rövid, pontos szerepek mérhetetlenül kitágítják az azonosulási mintakészletet, így mindenki megtalálhatja a maga legkedvesebb Orbán Viktorát. Néhány hónap alatt a miniszterelnök megmutatja magát, mint gondos apát, mint szenvedélyes focidrukkert, hívő protestánst, hívő katolikust, derék férjet, árvízi robotost, tisztelgő unokát, együtt érző állampolgárt, megbízható barátot, önérzetes magyart stb. – a lényeg az, hogy a fölkínált szerep alapvetően pozitív legyen… A miniszterelnököt fokozatosan kiemelik a megszokott hatalmi-politikai erőtérből, és ezzel teremtenek neki egy korábban egyáltalán nem létező médiastátust. Ki kell venni őt a diskurzív, vita-alapú politikai erőtérből… Visszavonulása annak demonstrálása is, hogy ő nem ér rá, mert neki kormányoznia kell… [ő] az ember, aki fölülemelkedett a pártpolitikai csatározások nevetséges szintjén, akinek nézőpontja a nemzet, a történelem, a jövő, a megmaradás parancsa… E szerepkészlet legmegbízhatóbb darabja a szerda reggeli rádiós beszélgetés. Hatásmechanizmusa a szappanoperákéhoz hasonlatos… A vigadóbeli évi szereplés is a hagyományteremtés igényével indult. Ez a ritualizált különlegességek csoportjába tartozik… A hatás sose marad el. A következő egy-két hét során cikkek… tucatjai elemzik a szereplést. Talán az se baj, ha a liberális média darabokra szedi minden egyes mondatát… Az üzenet ugyanis: maga Orbán Viktor.”243 Az orbáni politikai nagyüzem minden téren elképesztő tudatossággal működött. Egyetlen hatalmas gépezetként, ahol az alapvető politikai célkitűzések, az ezeket megvalósító gyakorlati lépések, az azokat előkészítő, majd igazoló kommunikáció és politikai 243

Kéri László: Hatalmi kísérletek. Budapest, 2000. Helikon. 301-304. o.


marketing egyetlen egészet alkotott. Amelyben a miniszterelnök augusztus 20-i ünnepi beszédének nyitó mondata („Egy álommal kezdődött, egy asszony álmával…”) összecsengett a hamarosan induló Széchenyi-terv óriásplakátjain olvasható szlogennel („Akik valóra váltják álmaikat”), továbbá a később megnyílt nagy országos millenniumi kiállítással („Álmok álmodói – világraszóló magyarok”). Orbán és a Fidesz más vezetőinek beszédeitől a Millenniumi Országjáró című kiadvány minden egyes postaládába bedobott számáig több százszor találkozhatott még a publikum az álom szó különféle alakváltozataival. Amikor pedig a kormányfő átvágta az Esztergom és Párkány között újjáépült híd nemzetiszínű szalagját, vagy amikor átgörgette a söröshordót a felújított dunaföldvári és (tervei szerint) az új szekszárdi hídon, akkor már tudatában van annak, hogy a kampányfinisben bemutatandó monstre állami Széchenyi-film címe a Hídember lesz. Semmi kétség: itt egy a magyar politikában addig példátlan méretű és hatásfokú propagandagépezet működött. Ez hasonló lélektani hatásokkal – köztük nem kis részben a tudattalan szférára irányuló manipulációs eszköztárral – operált, mint a modern reklámipar. Másfelől viszont az sem kétséges, hogy a szóban forgó hidak eközben valóban megépültek, és át lehetett rajtuk kelni a folyón. Továbbá – hogy el ne felejtsük! – közben minden bizonnyal még súlyos százmilliókat is szorgosan átcsatornáztak a megfelelő pártpénz-depókba, illetve magánzsebekbe. * A kép tehát összetett. Annál is inkább, mert a ciklus második felében kibontakozni látszott egy olyan kormányzati társadalompolitika is, amelynek markáns karaktere és valóságos tartalma volt. Az Orbán-kabinet gazdaság- és társadalompolitikai teljesítményét annak idején jobbára elmarasztalták. Az uralkodó balliberális felfogás szerint a kormány csak a folyó ügyek menedzselésére és szimbolikus gesztuspolitikára korlátozta tevékenységét, a szükséges gazdasági és társadalmi reformokat elodázta (tébé-reform), illetve visszafordította (nyugdíjreform). Az 1998 és 2002 közötti négy esztendő tehát elvesztegetett időnek tekinthető az ország életében. Mi több, a kormány nemcsak elszabotálta a sürgető reformokat, de szembement velük. Az erősödő állami beavatkozások, a piaci viszonyok korlátozása révén (hatósági gyógyszer- és üzemanyagárak, a pályáztatás mellőzése, a verseny korlátozása, protekcionizmus, tervgazdasági elemek stb.) valójában ellenszegült a modern nyugati gazdaság trendjeinek. Az orbáni négy év tehát nem az elvesztegetett, hanem a visszafordított idő jegyében telt: az Orbán-korszak nem egyszerűen haszontalan, hanem kártékony időszaknak tekinthető. Mindez igaznak tűnik, ám a dolog megítélése mégsem ilyen egyszerű. Számos jele van ugyanis annak, hogy az Orbán-féle vezetés – különösen a ciklus második felétől – az ún. mainstream áramlathoz képest egy alternatív gondolkodásmód, gazdasági és társadalom-felfogás, illetve értékrend jegyében próbált kormányozni. Egy olyan értékrend szerint, amelynek a központjában nem az egyén és a piac, hanem a család és a nemzet áll. A korábbi balliberális helyett egy nemzeti konzervatív felfogás jegyében, állapíthatnánk meg gyorsan, ám ismét azt kell mondanunk, hogy a dolog ennél is bonyolultabb egy kicsit. 170


Induljunk ki abból a kevéssé ismert tényből, hogy a nyugati kapitalista modernizációnak két fő modellje látszik: angolszász és a rajnai társadalmi gazdasági modell. Az első tömören úgy jellemezhető, hogy nemcsak a szűken vett gazdaság, hanem a társadalom újratermelése is (egészségügyi, szociális, oktatási, kulturális stb. szféra) döntően a szabadpiac elvei szerint működik, s az állam csekély szerepet vállal. A rajnai modellben (Németország, Franciaország, Skandinávia) ezzel szemben jobban kiveszi a részét az állam a szóban forgó területek reprodukciójából: a javak létrehozásából és újraelosztásából. Ha a fő gazdasági mutatókat tekintjük (pl. GDP), akkor az angolszász modell tűnik dinamikusabbnak. Ha azonban társadalom állapotát jelző adatokat is figyelembe veszszük, akkor más eredményre jutunk. Ha megnézzük például a WHO (az ENSZ Egészségügyi Világszervezete) 2000-ben publikált vizsgálatát, amely közel százhúsz ország lakosságának komplex egészségügyi állapotát mérte föl, akkor azt látjuk, hogy Franciaország a világelső, és az első tízben szinte kizárólag a rajnai modellhez sorolható ország szerepel. Nagy-Britannia ellenben csak a 19., az USA pedig csupán a 34. helyet foglalja el.244 Nem állítom, hogy Orbán döntően effajta megfontolások miatt szorgalmazta egyre erősebben a piaci viszonyok rovására történt állami szerepvállalást. Hogy emiatt osztogatta pályázat nélkül az állami forrásokat, és támogatott bizonyos magyar cégeket az autópálya-építés során. De kétségtelen, hogy a Miniszterelnöki Hivatalban működő, Bogár László nevével fémjelezhető Stratégiai Elemző Központ munkálkodása is hatott rá, ahol egy a mainstream felfogástól eltérő gondolkodásmód és értékrend uralkodott. Ebben az értékrendben kulcsszerepet játszott például a „családüzem” mint a társadalom újratermelésének legfőbb színtere. Ahol a biológiai reprodukción túl a legtágabb értelemben vett szocializációja zajlik azoknak az utódoknak, akik a társadalomba beilleszkedvén aktív adó- és járulékfizetőként biztosítják a társadalom folyamatos működtetését. Ez találkozott azzal a családfelfogással, amit Orbán otthonról hozott, s amely a Fidesz elitjében általánosan elfogadott volt: nemcsak mint értékrend, hanem mint gyakorlat is. A többgyermekes családmodellről van szó, ahol az előbb jelzett társadalmi reprodukció zajlik. Ami általánosabbá válva megállíthatja a társadalom elöregedését, illetve magakadályozhatja az ebből fakadó fenyegető perspektívák érvényesülését: a tb- és a nyugdíjrendszer összeomlását. Ebből a felfogásból is származott az orbáni családpolitika: a társadalmi újratermelés számára kulcsfontosságú, önfenntartó, munkával, jövedelemmel rendelkező középosztálybeli családok segítése adókedvezménnyel, lakástámogatással, diákhitellel stb. A kormányzás politikai tartalom szempontjából fontos része volt a markánsabb nemzeti érdekképviselet – a határon túli magyarok ügyétől az európai csatlakozáson át a gazdasági patriotizmusnak nevezett állami protekcionizmusig. Mindez vitatható és ellentmondásos elemek többé-kevésbé szerves halmazaként jelent meg. Bizonyosan több volt benne a retorika, mint a valós politikai érdekérvényesítés, és igaz lehet az is, hogy ennek a „nemzeti politikának” csupán egy átmeneti időszakban, az Európai csatlakozás nyomán életbelépő korlátok megjelenése előtt lehetett valamennyire érvényt szerezni. 244

Debreczeni: Orbán Viktor. 550-551. o.


De azt nem lehet tagadni, hogy Orbán Viktornak különösen a ciklus második felére – volt valamilyen víziója az ország érdekeit és jövőjét illetően, s hogy ennek érvényesítése érdekében óriási energiával, munkabírással és elkötelezettséggel munkálkodott. Természetesen elválaszthatatlanul attól a mind ellentmondásosabb eredményekkel járó és egyre kétesebb eszközöket használó hatalmi építkezéstől, ami eközben ugyancsak gőzerővel zajlott. * Nem egyszerű tehát a dolgunk, ha summázni akarjuk az 1998 és 2002 közötti kormányzás, illetve politikai berendezkedés karakterét, továbbá ha meg akarjuk rajzolni a miniszterelnök arcélét. Egy ismerősöm szerint (sajnos nem nekem jutott eszembe ez a metafora) Orbán politikusi figurája egyszerre hordozta egy potenciális államférfi és egy közönséges balkáni lótolvaj karaktervonásait. Egyfelől előttünk áll a dinamikus, ifjú miniszterelnök alakja. Mert azt mindenképpen meg kell állapítanunk, hogy 1998 és 2002 között az ország konszolidált állapotokat mutatott. Az állami intézmények működtek, ahogy a maga módján a gazdaság és a társadalom is: Magyarországot a szóban forgó időszakban biztos kézzel kormányozták. Aki kormányozta, a maga politikai erőterében egyre korlátlanabb vezéri hatalommal rendelkezett. Egy oligarchikusból karizmatikussá váló vezérpárt élén egyre több döntést vont magához, s ezek meghozatalában egyre kevésbé korlátozta bárki is. Az ilyesmi szükségképp beszűküléshez vezet. Orbánnak – hiába rendelkezett óriási munkabírással és politikusi intellektussal – a dolog természetéből fakadóan nem juthatott elég ideje felkészülni, s elegendő tényező ismeretének birtokában mérlegelni és dönteni. A korrekciós javaslatok, az árnyalatok, netán a kritika megfogalmazói idővel akadékoskodó, kerékkötő, zavaró tényezőnek tűntek és kirostálódtak a környezetéből: megindult egy maszszív kontraszelekció. Előttünk áll a nagyhatású manipulátor alakja is. Aki már közvetlenül szólt a néphez, s aki erősen igyekezett negligálni a hatalmát korlátozó parlamentarizmust. De még nem fordult nyíltan ellene (nem lévén erre módja sem.) Még nem valódi populista, de már arrafelé haladt. A miniszterelnök ott állt a szüntelen reflektorfényben, miközben a sötét háttérben – alig láthatóan és hallhatóan, ámde gőzerővel – zakatolt az orbáni-simicskai hatalomgazdálkodás gépezete. Ebben a fénytörésben politikai keresztapaként is látnunk kell Orbán Viktort, aki számára az ország ügyeiben hozott döntéseknél mind jelentősebbé válik az a szempont, ami a saját politikai tábor erőgyarapodását segíti elő. Egykori minisztere szerint – akit nem áll módomban megnevezni – egy idő után már az volt az első egy állami projektről szóló döntés meghozatalakor, hogy mennyit és hogyan lehet lecsapolni, elcsatornázni belőle a pártkasszába és bizonyos magánzsebekbe. Mert az utóbbiak is teltek. Orbáné és a családjáé is. A bányaügy folytatódott: a tokaji szőlőhegy tövében, az autópálya-építések körül, bizonyos állami támogatások földrajzilag is célzott (Felcsút és környéke) odaítélésében. A miniszterelnök a parlamenttől (végső soron a néptől) kapott mandátumát – a hatalmával visszaélve a saját maga és csa172


ládja anyagi gyarapodása érdekében is használta, mint hamarosan részletesen is látni fogjuk. Ám 2002-ben erről még nem lehetett tudni, a botrány ismét később – későn – pattant ki. Orbán nyilvánosság előtt viselt ábrázata 1998 és 2002 között rendben lévőnek látszott. Az ifjú miniszterelnöknek még jó arca volt. A szemmel látható igen gyors romlás 2002 után indult el. Orbán Viktort nem a hatalom, hanem annak elvesztése tette tönkre.


„Az egekből a földre rántva”

245

245

A címet Elek Istvántól kölcsönöztem, aki nyolc évvel korábban hasonló című cikkében elemezte a Fidesz akkori vereségét. Magyar Nemzet, 2002. 05. 14.

Orbán Viktort váratlanul érte és mélyen lesújtotta a 2002-es választási vereség s a kormányzati hatalom annak nyomán járó elvesztése. Úgy jött neki, mint derült égből a villámcsapás. Mert győzelemre készült, s arra, hogy több cikluson át kormányozza Magyarországot. Hosszú időre akart berendezkedni. Erről tanúskodott az a meghökkentő magabiztosság, ami az előző év augusztus 20án, a Parlament előtti téren elmondott ünnepi beszédét áthatotta: „Úgy érezzük, minden készen áll arra, hogy nagyszerű dolgok történjenek velünk… A lelkek emelkedése, a közös bizalom, a jövőbe vetett remény és az ebből fakadó erő… Amit felépítettünk, azt meg is tartjuk… Végrehajtjuk a magyar nemzet határokon átívelő egyesítését… Saját történelmünk lesz megint… Hölgyeim és Uraim! A jövő elkezdődött.”246 Orbán közvetlenül a választások után ezt mondta a róla készült (első) könyvemhez adott záró interjúban: „Győzelmi reményekkel vágtunk neki a választásoknak, és egyelőre nincs is magyarázatom arra, ami történt.”247 2001 végén csakugyan nem kellett túlzott önbizalom ahhoz, hogy a hivatalban lévő kormányfő az újraválasztásában reménykedjen. Jellemző a helyzetre, hogy a legnagyobb ellenzéki hetilap, a HVG is olyan cikket közölt a kormánypártinak ugyancsak nemigen nevezhető Szelényi Ivántól, amelyben a nagy tekintélyű baloldali szociológus „az újabb kori magyar történelem legtehetségesebb politikusának” nevezte Orbán Viktort, és biztosra vette győzelmét a küszöbön álló választásokon.248 Csakugyan úgy tűnt, hogy a kiváló időzítésnek köszönhetően épp jókor érik be a kormány – kétéves szigorú költségvetési politikát követő – osztogatásának gyümölcse (minimálbér-emelés, lakástámogatási program, diákhitel, bér- és nyugdíjemelések, Széchenyi-terv stb.), továbbá a mindezeket kísérő propaganda hatása. Épp jókor, 2001 végén hozták tető alá az MDF-fel kötött választási összefogást is, az effélét mindig díjazza a publikum. Az év végi közvélemény-kutatási adatok szerint a Fidesz-MDF-szövetségre a biztos pártválasztók 42-50 százaléka szavazott volna, miközben az MSZP támogatottsága 35 és 43 százalék között mozgott a különféle fölmérésekben.249 Ám 2002 januárjában váratlan fordulat történt: a már-már vesztesnek látszó szocialisták újra az élre törtek, 43-44 százalékot értek el, miközben a Fidesz-MDF 38-39-re esett 246 247 248 249

Idézi: Debreczeni József: Orbán Viktor. 484. o. Idézi: Debreczeni József: Orbán Viktor. 484. o. Szelényi Iván: A 2002-es választások tétje. Késik a bal. HVG, 2001. december 22. Debreczeni József: „Az egekből a földre rántva". Orbán Viktor 2002-ben. Magyarország politikai évkönyve, 2002. 124. o.

„Az egekből a földre rántva” 177

vissza.250 A drámai változás legfőbb oka az Orbán-Nastase paktum negatív hatása volt. A 2001 végén kötött megállapodás lényege, hogy a román miniszterelnök elfogadta a határon túli magyaroknak különféle juttatásokat, továbbá ún. magyarigazolványt biztosító kedvezménytörvényt, amennyiben az abban foglalt három hónapra szóló munkavállalási engedélyt és a vele járó egészségügyi ellátási jogosultságot kiterjesztik az összes román állampolgárra is. A szocialisták fölismerték a kínálkozó lehetőséget, és a munkahelyvesztéstől való (idegenellenességgel párosuló) félelmeket meglovagolva hatalmas ellenkampányba kezdtek. Azzal riogatták a lakosságot, hogy Orbán 23 millió román munkavállalót szabadít rá Magyarországra. (Mint utóbb kiderült, az akcióban meghatározó szerepet játszott Gyurcsány Ferenc, a Medgyessy-kampánystáb vezetője.)251 A miniszterelnök nem számolt ezzel a hatással, ami súlyos hiba volt. A választások célegyenesébe fordulva nem lett volna szabad ekkora kockázatot vállalnia. Már csak azért sem, mert nem volt miért. Az újraválasztás esélyeire ugyanis nem lett volna negatív hatással, ha a magyar parlament által akkor már elfogadott kedvezménytörvény gyakorlati végrehajtása – a románok és a szlovákok ellenállás miatt – a választások utánra marad. A nemzeti érzelmű hazai szavazótábor már meg volt nyerve, a határon túli magyarok pedig így se, úgy se vehettek részt a szavazáson. Azóta sincs rá ésszerű magyarázat, miért ment bele Orbán ebbe a kockázatos vállalkozásba. Talán elragadta a hév, s valami nagyot, valami államférfihoz méltót akart felmutatni a választások előtt. Túlbecsülte a saját lehetőségeit. Nyeregben érezte magát, hisz addig minden sikerült neki. Mennyi mindent mondtak, mennyi kétely, aggály kritika merült föl – s lám, mégis itt nyargalunk az élen, pár hónappal a választások előtt. És még ezt is meg tudom csinálni, egy utolsó váratlan, merész húzással… Felejthetetlen pillanat volt, mikor Orbán az aláírás után, a kamerák kereszttüzében átölelvén a román kormányfőt, annak válla fölött elengedett egy kacsintást az ő magyarjainak: látjátok ezt a román medvét? Még ezt is meg tudtam szelídíteni – nektek és értetek. Valószínűleg arra is gondolt, hogy legjobban az ellenzéket lepi meg ezzel, akik mindig a szomszédokkal való konfrontáció miatt vádolták őt. Hát most majd leesik az álluk, és eláll a szavuk. Óriási tévedés volt. Egyben rávilágított az orbáni hatalomkoncentráció korlátaira. Az egyszemélyi döntés kizárólagosságára, ahol korrekcióra már nincs lehetőség. Mert a kormányfő elemzi a helyzetet, meghallgatja a véleményeket: egy immáron igen szűk és zárt – vele azonos hullámhosszon rezdülő – belterjes kör véleményét, aztán mérlegel és dönt. Mindig villámgyorsan elemez, mindig racionálisan mérlegel, és mindig jól dönt. Szinte sohasem hibázik. Ha mégis, akkor viszont baj van… A baj pedig általában nem jár egyedül. A románokkal aláírt státustörvény szlovák viszonylatban is napirendre tűzte ugyanezt a kérdést, és az a Mikulás Dzurinda, akivel Orbán mindaddig látványosan jó viszonyt ápolt – maga is választásokhoz közeledvén – váratlanul bekeményített. A látványos kül- és belpolitikai sikernek remélt Orbán-Nastasepaktum tehát épp az ellenkező hatással járt: itthon is és külföldön is konfliktusokba sodorta a kormányt. 250 251

Népszabadság, 2002. január 25. Debreczeni József: Az új miniszterelnök. Osiris Kiadó. Budapest, 2006. 208-210. o.

178 „Az egekből a földre rántva”

A szocialisták januárban átvették a kezdeményezést. A kormányfő jól átgondolt tervei sorra balul ütöttek ki, hiba hibát követett. Orbán januárban – álszent módon – bejelentette, hogy március 20-ig nem vesz részt a kampányban, mert az ország érdekében végzett munka neki előrébbre való. Külpolitikai offenzívába kezdett: találkozott brit, finn, svéd, ír, belga és holland kollégájával, hogy demonstrálja – miközben itthon a pártok marakodnak –: ő külföldön az ország EU-csatlakozási esélyeit javítja. Ám újabb súlyos malőr történt. Február elején egy parlamenti vita során a szocialista miniszterelnök-jelölt, Medgyessy Péter inkorrektnek tartott brüsszeli megnyilatkozásai nyomán fideszes részről többször elhangzott a „hazaárulók” kifejezés. A vita hevében – bizonyára a romló közvélemény-kutatási adatok hatásától sem függetlenül – egy pillanatra Orbán Viktor is elveszítette a fejét. Az ügy azért volt igen kínos, mert ezzel elveszítette a „pártok fölött álló”, a durva és kicsinyes napi politikai csatározásokon fölülemelkedő kormányfő pozícióját is, amelyet az előző évek során kitartó munkával vívott ki magának. Ehhez társult az „állami pénzen 32 millióért bérelt magánrepülőgép” ügye. A baloldali sajtó ugyanis magánútnak minősítette Orbán egynapos bostoni látogatását, amelynek során átvette az egyik ottani egyetem díszdoktori címét. A látogatást – amibe óriási diplomáciai erőfeszítésekkel egy Bush elnökkel való villámtalálkozót is szerettek volna beiktatni – azért tervezték egynaposra, hogy ezzel is ámulatba ejtsék a jámbor magyar publikumot: az ifjú miniszterelnök tegnap este Washingtonban még az amerikai elnökkel kezelt, ma délután meg már Budapesten vezeti a kormányülést! Csakhogy Orbán Viktor amerikai elnökkel tervezett találkozója elmaradt: George Bush nem volt hajlandó fogadni őt. Tíz percre sem, egy vakuvillanásnyi időre sem. A sejthető (tudható) okok: Orbán az amerikai F-16-osok helyett a svéd Gripen vadászgépek vásárlása mellett döntött; továbbá nem határolódott el személyesen Csurka szeptember 11-ét követő Amerika-ellenes nyilatkozatától. Noha a Fehér Házból diplomáciai úton kifejezetten kérték erre, ő – a miépes szavazók kegyeit keresve – mégse volt hajlandó egyértelműen letenni a garast. Nem törődött Amerikával, mert itthon meg akarta nyerni a választásokat. Az elszenvedett súlyos diplomáciai presztízsveszteség (az elit szemében), továbbá a „magáncélra eltékozolt 32 millió” (a nép szemében) azonban tovább rontotta Orbán megítélését, és bizonyosan hozzájárult a vereségéhez. (A harmincmillió az a nagyságrend, amit az átlagember is érzékelni tud. És képzeletben – házként, autóként, nyaralóként – beilleszteni a saját életének keretei közé. Harmincmilliárd, paradox módon, kevésbé lett volna érdekes…) Ám február végére kifulladt az ellenzék offenzívája, márciusra pedig megfordult a közhangulat. A Terror Háza látványos tömegdemonstráció keretében történt átadása, március 15-én az új Nemzeti Színházban – a miniszterelnök személyes ígérete szerint – megtartott díszelőadás és általában a nemzeti ünnep jobboldalnak kedvező hangulata nyomán a kormányzat ismét átvette a kezdeményezést. Megjelentek az utak mentén a Fidesz óriásplakátjai a miniszterelnök arcképével: „A tett első – a szó második.” A hatás tükröződött a közvélemény-kutatások adataiban: a Szonda Ipsos szerint a Fidesz-MDF szövetség támogatottsága a hónap második felében 3 százalékkal nőtt, miközben az MSZP-é 4-gyel csökkent, így az előbbi 44-39 arányban átvette a vezetést. A Tárki-Századvég már 10 százalékos Fidesz-MDF előnyt mért.252 252

Népszabadság, 2002. 03. 29.


A választási kampány záróakkordja a miniszterelnök jelöltek tévévitája volt. A Marketing Centrum másnapi fölmérése szerint a nézők 42 százaléka Orbánt látta győztesnek, s csupán 19 százalékuk Medgyessyt, mégis azt kell mondanunk, hogy az ellenzék többet nyert ezzel a vitával, mint a kormányoldal. Mert hiába tűnt a miniszterelnök jóval fölkészültebbnek és meggyőzőbbnek, kihívója – a választásokra való tekintettel – célzottabban és hasznosabban vitatkozott, ő nem a vitát akarta megnyerni, hanem néhány gondosan kiválasztott választói réteget. A szegényeket, a lecsúszottakat, a rosszul fizetett egészségügyi dolgozókat, a gondokkal küszködő mezőgazdasági kistermelőket. Hiába bizonygatta Orbán, hogy irreális, amiről Medgyessy beszél, ha amit az utóbbi mondott, az kedves volt a bizonytalan rétegek fülének, s ezzel elnyerte a rokonszenvüket s alighanem a voksaikat is. (Egy példa: a szocialisták csúcsközgazdász jelöltje szerint a kormánynak tennie kellett volna valamit, hogy tisztességesebb áron vegyék meg a kukoricát a termelőktől. Mire Orbán alig titkolt fölénnyel kérdezte: de hát tudja ön, hogy mi határozza meg a kukorica árfolyamát? És triumfálva rávágta: a nemzetközi terméktőzsde! Lehet, miniszterelnök úr – tetette tovább a hülyét Medgyessy –, én mégis azt mondom, hogy ennél azért több pénzt kellene fizetni a kukoricáért a termelőknek. A polgári tábor ujjongott a képernyők előtt: atyaisten, kiütés, hát legalább számoljanak már rá erre a szerencsétlenre! A baloldaliak kínosan feszengtek. Ám vidéken – a Torgyán kinyírása miatt amúgy is csalódott – idős kisgazda talán ezt mondta feleségének a tévé előtt: hallod, anyjuk, ez jól beszél…) * Az április 7-i eredmény bombameglepetés volt: a közvélemény-kutatók által (változó arányban, de egyöntetűen) biztos győztesnek jósolt kormányerők elvesztették az első fordulót.253 Az MSZP-listája 42,03; a Fidesz-MDF-é 41,11 százalékot kapott. Az SZDSZ 5,56-tal bejutott a parlamentbe, a MIÉP 4,36-tal kiesett. Az egyéni kerületekben az MSZP 24, a Fidesz-MDF 20 mandátumot szerzett. Másnapra az ország számos helyén átírták Orbán óriásplakátjait: „A tett első – a Fidesz második”. Az eredmény főleg az előzetes várakozások kontrasztjában, sokkolta a Fideszes vezetést. Különösen drámaivá tette az estét az a körülmény hogy országszerte a falusi választókörzetekből érkeztek be az első eredmények, ahol a párt valóban meggyőzően nyert, ám ahogy este kilenc és tíz óra között percről percre futottak be a vidéki városok, majd a főváros adatai, az előny egyre fogyott, majd hátrányba fordult. A televízió nézői a Fidesz Millenáris parki főhadiszállásán több mint egy órán át csak a vezér nélkül maradt csüggedt hadakat látták, mivel nem kerül elő senki, aki képes lett volna nyilatkozni, és ennek rendkívül rossz kommunikációs hatása volt. Orbán és társai végül éjfél előtt álltak a kamerák elé, s a miniszterelnök kitartásra, a küzdelem folytatására biztatta híveit: „Ilyenkor két dolgot mondhat egy vezető. Vagy azt, hogy előre, vagy azt, hogy utánam. Én azt mondom: utánam!”254 253

A Gallup 47-38, a Tárki-Századvég 46-38, a Szonda Ipsos 45-40, a Medián 44-42 százalékarányú FideszMPP-MDF győzelmet jelzett előre. Debreczeni: i. m.: 538. o. 254 Uo. 540. o.


Józan mérlegelés szerint április 7-e után a kormányoldalnak nem maradt reális esélye a győzelemre. Orbán mégis hihetetlen erővel és elszántsággal vetette bele magát a kampányba, valóban az élére állt, és rendkívüli hatást ért el. Újra megmutatkoztak nem mindennapi politikusi erényei: lelki szilárdsága, szellemi és fizikai állóképessége, dinamizmusa, különleges szónoki képességei és karizmatikus ereje. A két választási forduló között 4 ezer kilométert tett meg, és 16 megye 25 választókerületében mondott beszédet. Az általa meglátogatott kerületekben a második fordulós részvétel 6 százalékkal meghaladta az országos átlagot. A 25 körzetből 21-ben vezetett az első fordulóban a szocialista jelölt, s ebből 14-ben megfordult az eredmény.255 Összességében is sikerült megfordítani az ország hangulatát, a második menetet egyértelműen a kormányoldal nyerte – ám ez sem volt elég a győzelemhez. A végső mandátumelosztás eredményeként az MSZP és az SZDSZ együttesen tízzel több mandátumhoz jutott, mint a Fidesz-MDF szövetség: Orbán Viktornak távoznia kellett a hatalomból. Nem adta könnyen, nem adta olcsón. Az első fordulót követő második napon sebtében összehívott gyűlést rendezett a testnevelési Főiskolán. Lelkes hívei az esti órákban több tízezren jelentek meg, túlnyomó részük nemcsak az épületbe, de az azt övező utcákba se fért be. Ők kihangosítva hallgathatták a miniszterelnök – egyébként az állami tévécsatornák által is leadott – beszédét. „Veszélybe került minden, amiért az elmúlt négy évben keményen megdolgoztunk!” – kezdte drámai hangon Orbán. (Az olvasónak, ha eljutott idáig a könyvben, erről a mondatról bizonyára nemcsak a Fideszes kormányzás nyilvánosság előtt meghirdetett és végrehajtott projektjei jutnak az eszébe. Nemcsak a nyilvános orbáni politikai nagyüzem, de a vele szoros szimbiózisban – ám láthatatlanul – működő simicskai háttérüzem is.) Orbán arról beszélt, hogy „ha a szocialisták alakítanának kormányt, akkor… Magyarországon a nagytőke és a pénztőke alakít kormányt”. Amit nem hagyhatunk, „mert ők… csak a saját hasznukat nézik”. Aztán súlyos vádak következtek. „Nehéz küzdelemben… visszaszorítottuk a külföldi bűnözői csoportokat, visszaszorítottuk a szervezett bűnözést, és most… visszatérhetnek a régi állapotok.” Ennél is súlyosabb „a kábítószer kérdése”, mert „aki a kábítószerre igent mond, az ördöggel cimborál” – és Orbán szerint ellenfelei úgy gondolják, hogy „bizonyos fajtájuk fogyasztását lehetővé kell tenni”. A beszéd egyre militánsabb fordulatokat vett. A magyar miniszterelnök a perzsák ellen a thermopülai-szorosban élet-halál harcot folytató spártai hősökkel példálózott, majd így zárta beszédét: „Minden nyíl, minden dárdahegy felénk fog szegeződni… Ahhoz, hogy harcolni tudjunk, tudnunk kell… mi az, ami nekünk igazán fontos az életben… a családunk, a gyermekeink, az emberi méltóságunk, a szabadságunk, a hitünk és a hazánk. És mindezt most meg kell védenünk!… Tartsunk ki, erősítsük meg a lelkünket, és küzdjünk… Itt ma valami elkezdődött. Szombaton délután 3 órakor mindez a Kossuth téren folytatódni fog. Odahívom Magyarország minden polgárát… és így fogjuk folytatni a választások éjszakájáig. Minden nap többen kell, hogy legyünk.”256 Akkor és ott valami tényleg elkezdődött.

255 256

Réti Pál: Majdnem táltos. HVG, 2002. április 27. http://2001-2006.orbanviktor.hu/


Valami, ami azóta sem ért véget a magyar politikában. (Kövér ugyan az öt nappal későbbi Kossuth téri monstre nagygyűlésről mondta, hogy ami a magyar politikában akkor és ott történt, az „azóta is mérföldkő”,257' de ez legfeljebb a méretekre igaz: 2002. április 14-én, a Kossuth téren s a környező utcákban valóban akkora tömeg gyűlt össze, amekkora Magyarország történetében talán sohasem.) A Testnevelési Egyetemen Orbán olyan szellemben szólt híveihez, ami a demokratikus politika világától idegen. Nem könnyű ezt tetten érni, hisz – akkor még – nem használt durva és gyűlölködő kifejezéseket ellenfeleire. Nem uszított nyíltan ellenük. De beszédének egész tartalma és érzelmi töltése azt sugározta, hogy valami rossz szándékú, idegen, ellenséges erő tört ránk; az országunkra, az életünk értelmét adó értékeinkre – ami ellen a végsőkig harcolnunk kell. A demokratikus politika természete más. A demokratikus politikában egymástól különböző, egymással versengő, ámde egyenrangú és legitim értékek, illetve érdekcsoportok küzdenek egymás ellen, amelyek kétségkívül belül vannak az adott politikai közösség keretein. Orbán e beszéddel kívülre helyezte ellenfeleit ezen a közösségen: ellenségként beszélt róluk. Szövege – önmagában hallgatva vagy olvasva – visszafogottnak tűnhet. Szóhasználatában, stílusában és retorikai eszközeiben legalább – ha tartalmát tekintve nem is. A felhevült, felajzott, harcias tömeg megnyilvánulásait hallva és látva azonban az egész félelmetes. Percekig tartó tapsok, ováció, fölállás, viktor-viktorozás – igazi politikai hisztéria. A harcot hirdető karizmatikus vezér és a tömeg eggyé olvadása. Bozóki András, Orbán és a Fidesz-frakció egykori tanácsadója elmondta, hogy „hideg zuhanyként” érte a 2002-es kampány, szerinte „Orbán beszéde a két forduló között a Testnevelési Egyetemen felépítésében, dramaturgiájában mussolinista volt”.258 A hívekre óriási mozgósító erővel hatott, a többségre azonban inkább riasztólag – sokakat szintén aktivitásra ösztönözve. (Retkes Attilát, aki 2009-ben az SZDSZ elnöke lett, olyan félelemmel töltötte el, amit látott és hallott, hogy emiatt jelentkezett tagnak a szabaddemokraták II. kerületi szervezetébe.259) A felmérések szerint a beszédet Magyarország lakosságának 71 százaléka hallotta, látta vagy olvasta. A megítélés vegyes volt, sőt a Fidesz számára összességében negatív: „az emberek 46 százalékát felháborította, 34 százalékát lelkesítette. 27 százalékuk hitte el a hallottakat, vagyis Orbán Viktor kijelentését, hogy ha a szocialista párt nyeri a választást, akkor elveszi tőlük azokat a gazdasági vívmányokat, amelyeket a mostani kormány biztosított. 55 százalék mindezt nem hitte el. A válaszadók 73 százaléka abban sem hitt, hogy romlik a közbiztonság, ha Medgyessy Péter alakít kormányt.”260 Nem véletlen, hogy öt napra rá Orbán hangnemet váltott: a Kossuth téri monstre rendezvényen elmondott beszéde sokkal kevésbé volt militáns. Többször is szó szerint ugyanazt mondta, amit a Testnevelési Egyetemen, ám egész másként fogalmazott: „Két világ határán állunk. Választanunk kell. Azt tanácsolom Önöknek, mondjunk közösen igent a polgári értékekre. Az élet ugyanis több… mint a létfenntartásért folytatott pusz257 258 259 260

Mert én itt születtem. Dokumentumok a Fidesz történetéből. Káel Csaba filmje. Prestige Média Kft. 2008. HVG-portré. 2005. 02. 17. http://www.stop.hu/articles/article.php?id=513700 Szlazsánszky Ferenc: Az emberarcú Orbán. Hetente változó szerepek. Hetek, 2002. 04. 19.


ta küzdelem. Ami többé teszi, attól szép. Mondjunk igent a családra, a gyermekekre, a szabadságra, az emberi méltóságra, a hitünkre, és mondjunk igent a hazánkra! És… ebből a sok igenből, ebből születik majd meg a nemzet egysége… Mert mi hiszünk a szeretet és az összefogás erejében.261 A miniszterelnök harci riadó helyett itt már csak „tanácsot” adott, a végső küzdelem helyett összefogásra buzdított, s a szeretet erejéről papolt. Apropó: papolás. Hogy némi fogalmunk legyen az egyház – és a közszolgálatinak nevezett kormánymédia – kampánybeli szerepéről, illusztrációként idézzünk föl egyetlen mozzanatot. A Kossuth Rádió április 14-én délelőtt a szokásos módon, élő adásban, katolikus szentmisét közvetített. (Annak a napnak a délelőttjéről van szó, amelynek délutánján a csapból is Orbán Kossuth téri beszéde folyt.) Pápai Lajos püspök többek közt ezeket mondta: „Mi az odafent valót keressük… ezért nem szeretnénk, ha a nemzetközi arctalan tőke, a tőzsde és a bankok alakítanák hazánk jövőjét”. Továbbá: „Nem szeretnénk, mert ellenkezik emberképünkkel, a drog szabadságát”. Ugye ismerős? Igen, szinte szó szerint: a Testnevelési Egyetemen tartott Orbán-beszédből. De ismerős ez is: „Valami elkezdődött az elmúlt négy évben. Mi, keresztények nem a múlt, hanem a jövő emberei vagyunk.”262 A jövő – mint tudjuk – Orbán Viktor szerint is elkezdődött. De 2002 tavaszán nem folytatódott. * Pedig Orbánnak, aki elődeinél jóval kedvezőbb kondíciók közepette kormányozhatta az országot – a kamikáze kormányt alakító Antall Józseffel szemben – immár valódi esélye volt az újabb győzelemre. Az ezredfordulón ő már egy a rendszerváltozás megrázkódtatásain túljutott, jórészt konszolidálódott gazdaságot és társadalmat örökölt, ráadásul kedvező külgazdasági és külpolitikai körülmények között. Hogy mégis elvesztette a választásokat, az nem apróságokon és véletleneken múlott. A lényegesebb és mélyebb okok közül kettőt tudok teljes bizonyossággal megnevezni. Az egyik a jobboldal egységesítésének túlzott erőltetése, a másik a konfrontatív hatalmi politika volt. Orbán Viktor egybe akarta fogni az egész jobboldali tábort. A közepétől a széléig, hogy elég legyen a választási győzelemhez. De túl sokat markolt, és végül túl keveset fogott. Nem volt képes tartani magát a bevált taktikához: előbb kimenni a szélre, s aztán behúzódni középre. Ahogy 1997-98-ban egyszer már sikeresen megtette. A kellő időben, 2001 táján most is behúzott (lemondás a pártelnökségről, „politikamentes” beszédek, a „haza ifjú atyja” szerep, a Kövér-Pokorni-csere stb.), de a kampány végén újra szükségét érezte, hogy jobbra menjen. Hogy minél többet megnyerjen a radikális szavazók közül, hogy minél kevesebb maradjon a MIÉP-nek. Ezért nem határolódott el szeptember 11-e után Csurkától, ezért akarta mindenáron végrehajtani a státustörvényt, ezért kellett a Terror Háza, a kokárdaviselés és a többi. (A Fidesz hívei mozgalmat hirdettek: aki hozzánk tartozik, március 15-től a választásokig ne vegye le a melléről a kokárdát! A dolog azonban öngólnak bizonyult. Mert egyrészt sokakat taszított a nemze261 262

http://2001-2006.orbanviktor.hu/ Szlazsánszky Ferenc: Önök ellen – az önök pénzéből. Új Exodus. Teológiai és hitéleti folyóirat. 2002. 05. 25.


ti jelkép pártcélokra történő igénybevétele, másrészt ebből adódóan is jóval kevesebben voltak a kokárdaviselők: tíz emberből maximum kettő. A városok utcáin így heteken át az lehetett a járókelők benyomása, hogy a kormányoldal hívei elenyésző kisebbségben vannak.) A jobbra húzás amúgy nem volt eredménytelen, mondhatni fényesen sikerült: a MIÉP kiesett a parlamentből. Csakhogy Orbánnak túl nagy árat kellett fizetnie ezért. A legnagyobb árat: a hatalom elvesztését. Mert nem lehet kétségünk afelől, hogy ha Csurkáék mégis bejutottak volna 2002-ben a parlamentbe, akkor Orbán – kényszerből, reálpolitikából, ahogy tetszik – velük is koalíciót köt, miként négy évvel korábban Torgyánékkal. Formálisan vagy informálisan: az már csak lejátszás kérdése lett volna. A jobbra húzó Fidesz túl sok területet adott föl középen. Ezt a közepet az önálló MDF-nek, de még inkább a Dávid Ibolyáék által kezdeményezett Békejobbnak (az MDF; az MDNP és a kereszténydemokraták Semjén Zsolt-vezette szárnya összefogásának) kellett volna lefednie – ha Orbán hagyta volna megszerveződni, és nem veri szét kíméletlenül. (Pusztai Erzsébetet, az MDNP elnökét azonnal kirúgta a kormányból, Semjén csak a legfelsőbb egyházi körök intenzív közbenjárásának köszönhetően maradhatott államtitkár, Dávid Ibolya és pártja pedig nehezen visszautasítható választási együttműködési ajánlatot kapott a Fidesztől.) Holott egy tagolt, sokszínű, a választónak több érintkezési felületet mutató pártszövetség több szavazót tud lekötni, mint egy homogén alakulat. Aki ezt nem hiszi, az vessen egy pillantást a német vagy a francia jobboldalra. Orbán sohase hitte. Nem az a típus, ő nem szövetségesekben gondolkodik – legfeljebb csatlósokban. Pedig ez ügyben tanulhatott volna idehaza is. Annak idején Antall Józsefnek is fölrótták az MDF-ben, hogy miért pátyolgatta a kereszténydemokratákat, miért könyörögte be őket az Ellenzéki Kerekasztalba, miért karolta föl a kisgazdákat, miért szövetkezett velük, miért nem hagyta őket a saját levükben főni: most milyen nyugodtan kormányozhatna nélkülük. Antall (egy frakcióülésen) ezt felelte: igen, nélkülük valóban könnyebb lenne kormányozni. Csak épp nem volna rá mód. Mert az MDF egyedül nem tudta volna megnyerni a választásokat. Csak hárman tudtunk begyűjteni annyi voksot a jobboldalon, amennyi szükséges volt a többség megszerzéséhez. Ha egykor Antalltól nem tanult, Orbán utóbb tanulhatott volna Dzurindától is. Szlovák kollégája tudniillik – bár 2002-ben csupán 17 százalékot szerzett a választásokon – három koalíciós partnerével együtt tovább kormányozhatott, míg Orbán a maga 49 százalékával ellenzékbe szorult! Az első forduló után azt mondta: a jobboldal soha ennyi támogatót nem tudott maga mögé állítani, mint mi. Ez igaz volt. Ám az is, hogy eközben még több embert lökött át a szemben lévő oldalra. Orbán nem akarta, hogy középen legyen valaki. Vagy-vagy. Jobb vagy bal. Vidék vagy Budapest. Mi vagy ők. Mindenáron törésre vitte a dolgot – s végül a kisebbik darab maradt a kezében. A vereség másik oka a konfrontatív hatalmi politika erőltetése volt. A túl sok személycsere, a túl erőszakos térfoglalás, a túl gyors bázisépítés. Sokakat taszított a mohóság, amellyel pártjuk hatalmi – s azzal együtt a maguk anyagi – gyarapodását akarták megalapozni a Fideszesek a kormányzás évei alatt. Egyetlen ciklus alatt. Nem tudtak mértéket tartani. A parvenük örök hibája ez: olyan lendülettel, olyan görcsös 184 „Az egekből a földre rántva”

igyekezettel ragadtak meg minden esélyt, mintha sejtették volna, hogy csak négy évük van, s aztán nincs tovább. És lőn. * Orbán Viktort lesújtotta a vereség. Nem lelte az okokat, illetve nem tudott, nem akart szembenézni velük. Kizárólag külső tényezőkben kereste a kudarc magyarázatát. Az első reflexe ez volt: csalás történt. Bár a nyilvánosság előtt nem fogalmazta meg, csak utalt rá, belső körben újra és újra hangot adott e meggyőződésének. A szocialisták az első forduló délutánján nagy számban mozgósították potenciális híveiket, aktivistáik sok embert behoztak a szavazóhelyiségekbe – épp a billegő körzetekben –, akik amúgy otthon maradtak volna. Ez önmagában nem tilos. A törvénysértés abban volt, hogy a távolmaradók neveit kijuttatták a szavazókörökből. Aztán kiválasztották közülük a maguk híveit, és mozgósították őket. A kijuttatás mobiltelefonon történhetett, a nagyságrendje nem mérhető föl, és főleg: nem bizonyítható.263 A csalás legendává nőtt a jobboldalon (érthető módon leginkább a Házból kiesett MIÉP háza táján), s a szavazatok újraszámlálásának követeléséhez vezetett. A Fidesz – annak ellenére, hogy a választásokat lebonyolító és azokért felelős kormány részéről komikus volt csalásra célozgatni – a gesztusok szintjén erősítette a terjedő hitet, ami végül olyan atrocitásokba torkollott, mint az Erzsébet-hídi blokád s az azt követő Kossuth téri, majd nagykörúti rendzavarás és az erőszakos rendőrségi föllépés. Orbán sem akkor, sem később nem foglalt állást egyértelműen ezekben az ügyekben. A választási vereség fáradalmait külföldön kipihenő volt kormányfő a reptéren (újságírói kérdésre) cinikusan úgy reagált a történtekre, hogy „igen, volt egy kis lökdösődés”. Augusztus 30-án a Szabadság téri beszédében viszont – persze nem nyíltan, csak egy utalás szintjén – már azonosult a törvénytelen demonstráció résztvevőivel mondván: „a velünk vitázók ne a gumibot nyelvén fogalmazzák meg ellenvéleményüket… ne betört és véres fejekkel tegyenek pontot a párbeszéd végére.”264 (Kiemelés: D. J.) 263

Orbán ezt nekem is elmondta 2002 tavaszán, amikor róla készült könyvem utómunkálatai során másfél napot

a társaságában töltöttem. Ezzel indokolta azt is, hogy a két forduló között számos állami vagyontárgyat pri vatizáltak az utolsó pillanatban, többek között állami gazdaságokat is. Ez nem elegáns, mondta, s hogy nem is csinálná, ha nem csalással ütötték volna ki a kezéből a kormányt. Ha már itt tartunk: a könyv írásának ide jén – noha a kiadó kérte erre – semmiféle együttműködést nem tanúsított, semmiféle kapcsolatban nem álltam vele. Amikor kész lett a kézirat, nyomdába adás előtt javasoltam Gyurgyák Jánosnak, az Osiris vezetőjének, hogy kérdezze meg Orbánt, el akarja-e olvasni, de csak akkor küldjék el neki, ha visszajelez, és igenlő választ ad. Nem reagált, egészen addig, míg a második fordulóban biztossá nem lett a vereség. Két napra rá reggel felhívott Elek Pista: mit szólnék, ha Orbán adna egy interjút a könyv végére, amit persze el is olvasna. Remek, feleltem, állok elébe. Félóra múlva Várhegyi Attila hívott. Szevasz, Jóska, jaj, de jó, hogy elértelek, lelkendezett rég látott gimnáziumi cimboraként (életemben egyszer váltottam vele két szót egy Fidesz-kongresszuson). Tényleg menne az a dolog, hogy a könyved végén legyen egy beszélgetés a Viktorral? Tényleg. Akkor adom a Viktort! És adta. Utána jeleztem a kiadónak, hogy küldjék el a kéziratot. Elküldték s ő elolvasta. Három éjjel – három nap, ahogy maga mondta utóbb, mikor találkoztunk, és másfél napon át beszélgettünk. Életünkben valószínűleg utoljára. 264

Magyar Nemzet, 9002. 09 02.


A volt miniszterelnök nem érezte szükségét, hogy saját politikájában keresse a 2002es vereség okait. Arra a kérdésemre, hogy nem volt-e túlzottan kemény és konfrontatív a kormányzat politikája, szó szerint ezt felelte: „Ennek pont az ellenkezőjét gondolom. Ha újra kezdhetném a négy évet… akkor sokkal keményebben irányítanám a kormányzat munkáját.”265 A választások elvesztése után Orbán a Magyar Televízió Éjjeli menedék című műsorában kijelentette: „A kormányváltás óta annyira megfogyatkozott a magyarok boldogsága és jövőbe vetett hite, hogy a mostani kormány négy évét minden eszközzel meg kell kurtítani, vagy legalább nem engedni, hogy még egyszer megismétlődjék… Ezért szervezkedni és készülődni kell.”266 Nem sokkal később ezt mondta a Szabadság téri tüntetésen: „Fejezzük be a kicsit hosszúra nyúlt, és ma már sehova sem vezető önostorozást, ami elmúlt, elmúlt, vége.” (A fentiek fényében kénytelen vagyok legalább zárójelben megjegyezni, hogy az a bizonyos „önostorozás” valójában el sem kezdődött.) * A két forduló között a Testnevelési Egyetemen, majd a Kossuth téren megtartott nagygyűlést a vereség után újabbak követték – 2002-ben még három alkalommal került sor hasonló nagy tömegrendezvényre. Május 7-én a Dísz téren, a budai várban; augusztus 30-án a Szabadság téren, a Magyar Televízió székháza előtt és október 23-án az Erzsébet téren. Mindegyik légköre túlfűtött volt, Orbán jelentős részben a vereséget szenvedett, zaklatott, érzelmileg még mindig felajzott jobboldali tábor hitét, kohézióját, sőt mozgósított állapotát akarta állandósítani, illetve – mint később látni fogjuk – intézményesíteni. „Meg fogjuk védeni, amit közösen létrehoztunk. Meg fogjuk védeni, mert képesek vagyunk rá… Semmit sem tehetnek a polgári Magyarország szándékai és akarata ellenére... Még sohasem voltunk ilyen sokan, és még sohasem voltunk ilyen erősek…”267 A volt kormányfőnek meg kellett felelnie a feléje irányuló – jórészt saját maga keltette várakozásoknak. A választások elvesztése után nemcsak Orbán, de a hívei lelkét is a vereségbe belenyugodni nem tudó elkeseredés és dac uralta. Ez nyilvánult meg a szavazat-újraszámlálás követelésében, a „ne hagyjuk”, „ne engedjük” érzelmi reflexében, a „cselekedni, mozdulni kell” várakozásában. Miért hallgat Orbán Viktor? Miért nem adja már ki a jelszót? Mire vár? – kérdezték egymás között a polgári körök tagjai, s fogalmazták meg hírlapi cikkeikben egyes radikális publicisták. És Orbán valamennyire kénytelen volt engedni a várakozásoknak. Kénytelen volt gesztusokat tenni. Eljátszani egy-egy mámorítóan emelkedő, de idejében lezárt futamot a „forradalom” vágyához kötődő érzelmek húrjain. A Magyar Televízió székháza előtt összegyűlt százezres tömegnek például ezt mondta: „Milyen sokan vagyunk, milyen erősek vagyunk. Akár arra is gondolhatnánk, 265 266 267

Debreczeni: i. m. 556. o. http://2001-2006.orbanviktor.hu/ Dísz tér, 2002. május 7 http://www.osaarchivum.org/pka/gondola.hu.0rban.html


hogy egyszerre felemeljük ezt az épületet itt a hátunk mögött. De nem adunk ki ilyen jelszót. Nem adunk ki ilyen jelszót, mert nem szeretjük a lökdösődést, és nem vagyunk úgy öltözve...”268 A jórészt saját maga keltette várakozás olyan radikális követelések megfogalmazására késztette Orbánt, mint a saját, országos sugárzású, „polgári” televíziós csatorna igénye, aminek sem politikai, sem jogi, sem szakmai, sem a szó szoros értelmében vett fizikai (szabad frekvencia) realitása nem volt. A médiatörvény kétharmados korlátján népszavazás kilátásba helyezésével próbált átlendülni a Szabadság téren, ami később szép csendben elfelejtődött. Az akkori nekibuzdulásnak idővel azonban mégiscsak lett kézzelfogható eredménye: a Hír TV ami persze egész más úton-módon realizálódott a következő év elején. A bizonyos időközönként ismétlődő utcai demonstrációk s az azokon elmondott túlfűtött szónoklatok önmagukban is a felgyülemlett tömeges várakozásokat hivatottak kielégíteni, illetve levezetni. Ezeken a rituálissá vált összejöveteleken könnyű volt ráismerni a szektás vallási közösségek – az üldözött keresztények, az igazhitű puritánok – prófétájának hanghordozására: „A Gondviselés úgy alakította, hogy bár többen járjuk az új honfoglalás útját, mint korábban bármikor, a magyarországi magyarok nagyobb része más utat választott… Mi úgy döntöttünk, hogy ezen az úton maradunk… Erre az útra nem lehet csak úgy rátévedni. Ezt választani kell, tiszta fejjel és igaz szívvel. Tiszta fejjel és igaz szívvel kell választani, mert nincs olyan nap, hogy ne kiabálnának át valami csúfságot a más utakon járók. Nap mint nap sárba rántanak valamit, ami nekünk fontos, tiszta és szent… Mégis azt mondom, továbbra is járjuk a magunk útját! Ami bajnak látszik, nem biztos, hogy az. Lehet az jó is, fel is emelhet, ha minden próbatételnél elvesztünk valamit a bennünk lévő gyarlóságból… Csak magunkra számíthatunk. Nekünk többet kell dolgoznunk, többet kell imádkoznunk, többet kell viselnünk… mint a más úton járóknak. Hinnünk kell abban, hogy mások is meglátják… Hinnünk kell abban, ha fényesebbek leszünk, nagyobb lesz a világosság… Ne féljetek… amíg ennyien leszünk ezen az úton… Mert mi minden nap újra kezdjük!”269 A prófétai, népvezéri, mózesi szerepkör, az ezzel járó megnyilvánulások, az ezeket kísérő érzelmi reakciók a jelek szerint egyfajta lelki szükségletet is kielégítettek Orbán Viktornál. A gyűlések, a polgári körös rendezvények ezer alkalmat kínáltak neki arra, hogy megtapasztalhassa a feléje áradó szeretet, rajongás és tisztelet elemi erejű megnyilvánulásait. A percekig tartó tapsokat, az ütemes „Viktor! Viktor!” kiáltásokat, a kézfogások, az érintések, a rajongást tükröző tekintetek simogatását. Orbánt számos alkalommal hasonlították hívei Kossuthoz, sőt Szent Istvánhoz. Szemtanúk elmondása szerint többször előfordult, hogy nagymamák vitték hozzá az unokájukat, és kérték, simogassa meg a gyerek fejét, miközben ezt mondták: nézd, ő a mi miniszterelnökünk. És Orbán megsimogatta a gyerekek fejét. A sérült lélek számára gyógyírként szolgáló polgári körös rendezvények Tölgyessy Péter szerint egyúttal „mákonyként” is hatottak.270 Ez a mákony kábított: a kijózanodás, a tisztánlátás akadálya volt. Orbán a racionális és önkritikus elemzés helyett csakugyan a 268

Magyar Nemzet, 2002. szeptember 2. Erzsébet tér, 2002. október 23-án. http://gondola.hu/cikkek/15343 270 Előadás a Védegylet rendezvényén a Kossuth Klubban 2002. október 22-én. 269


külső erők ármányában, a végzet, a gondviselés akaratában kereste a magyarázatot: „Minden hátratételnek megvan a maga értelme. Eljön az idő, amikor megértjük majd… Semmi sem emel fel, csak az alázat”271 Ez efféle misztikus futamok természetes módon társultak a predesztinációban hívő kálvinistáknál oly gyakori küldetéstudattal. „Hiszek abban, hogy fontos dolgok ritkán történnek véletlenül. Hiszek abban, hogy ha az ember egyszer csak nagy lehetőség kapujába jut, fontos megbízatást kap, hirtelen remények támadnak a munkája és a személye iránt, abban nem csak a véletlen játszik szerepet… Nemcsak az emberek válogatják, választják ki maguknak a feladatot, hanem a feladatok is kiválasztják maguknak a maguk számára megfelelő embert.”272 Mint arról maga nyilatkozott, Orbán állítólag ekkoriban került közelebbi kapcsolatba az istenhittel. Ebben (ugyancsak saját elmondása szerint) jelentős szerepe volt feleségének, aki (szerinte) kezdettől fogva mélyen vallásos volt, s a példájával most a férjének is segítségére tudott lenni. (Hogy Lévai Anikó hite mennyire volt konstans a korábbi életében, annak nincsenek kézzelfogható jelei, arról viszont biztos tudomásom van, hogy őt magát személy szerint erősen megviselték, és komoly lelki válságba sodorták a 2002 tavaszán bekövetkezett események.) A volt miniszterelnök környezetében ekkortájt jelentek meg tartósan olyan papi személyek, mint például Balogh Zoltán református lelkész (a Fidesz egykori vallásszakértője, Mádl Ferenc hivatalának munkatársa, majd 2006-tól országgyűlési képviselő) vagy Bogárdi Szabó István református püspök. Orbán Viktor és a vallás, továbbá az egyházak kapcsolatát a későbbiekben természetesen részletesen taglaljuk majd. Hogy ő maga 2002 áprilisától jó ideig komoly emberi és politikusi válsággal küzdött, annak félreérthetetlen jelei voltak. Számos értesülés keringett arról, hogy súlyos idegkimerültség miatt többször kezelték (akkoriban egy bécsi klinikán), ám ezek az információk egyrészt diszkrétek és ellenőrizhetetlenek, másrészt nincs különösebb jelentőségük. Hiszen abban a pozícióban, amelyet ő (vagy bármely más csúcsvezető) a politikában betölt, az állandó túlzott teljesítménykényszer s az azzal járó folyamatos stressz miatt elengedhetetlen a permanens orvosi kontroll és az időnkénti terápia. Az biztos, hogy az arcán és a fizikai külalakján erősen látszott a változás. Ez az arc időnként mélyen barázdált volt, és igen dúltnak tűnt, majd (egy héttel később) hirtelen kisimult. Láthatóan hullámzott a volt miniszterelnök testsúlya is: időnként megvastagodott, tokát eresztett, majd lefogyott, az arca szinte aszottnak tetszett. A bulvársajtóban 2003 tavaszán olvasható volt, hogy negyvennapos böjtöt tartott. Mindenesetre az a változás, amiről a hatalomból távozni kényszerült miniszterelnök külseje árulkodott, jóval többet sejtetett a múló idő munkájánál. Orbán Viktor arca nemcsak a két-háromszorosát tükrözte annak a pár évnek, ami 2002 után eltelt: ez az arc nyilvánvalóan a romlás jeleit mutatta! Az arc gazdájának politikai, sőt személyes válságát jelezte a parlamenti szerepléstől való – három és fél éves! – tartózkodása is (Annál a cégnél kellett volna beérnie az ellenőrzési főosztály vezetői posztjával, amelynek tegnap még nagyhatalmú és nagyreményű vezérigazgatója volt.) Ezért hívta össze 2002 novemberében kilencórás „kor271 272

„Tizenötmillióból egy" Kristóf Attila beszélgetése Orbán Viktorral. Magyar Nemzet, 2002. július 6. Uo.


mányülésre” volt minisztereit egy pilisi fogadóba, ahol arról beszélt, hogy az általa vezetett kormány elleni támadások „elérték azt a határt, amit nem lehet szó nélkül hagyni.273 Ezért indítványozta a Fidesz 2003 tavaszán, hogy az EU-csatlakozás okmányát ne Medgyessy Péter, a hivatalban lévő miniszterelnök, hanem Mádl Ferenc köztársasági elnök írja alá. Ezért történt, hogy amikor Medgyessy meghívta az Athénba utazó küldöttségbe a volt miniszterelnököket, Orbán csak kínos hezitálás után mondott végül igent, majd mégsem utazott együtt a magyar küldöttséggel (Medgyessyvel, Hornnal, Borossal, Mádllal, Göncz-cel, Kováccsal, Kunczéval, Dávid Ibolyával és a többiekkel), hanem feleségével másik járatra szállt, és külön repült. A rossz emberi és politikai közérzet időnként olyan banális formában is megnyilvánult nála, mint amit az alábbi beszédrészlet mutat: „Az emberiség kétharmadának nem jut tiszta víz. A világban minden tizenötödik másodpercben meghal egy gyermek olyan betegség következtében, amelytől a tiszta víz megkímélte volna. Jó estét kívánok kedves Barátaim! Aki sosem látott egy pohár tiszta vizet, abban legfeljebb homályos vágy él valami nehezen elképzelhető és elérhetetlen iránt. De mit érez az, aki kemény munkával víztisztítót épített, s mire a munkával készen lett, s végre tiszta vizet öntött a pohárba, azt rögtön ki is ütik a kezéből. Ebből is látható, hogy bár az emberiség boldogabbik harmadához tartozunk, ez nem ment meg bennünket attól, hogy néha kutyául érezzük magunkat.”274 Orbán személyes és politikai krízise táplálta a „másik”, az „igazi” Magyarország mítoszát, éltette az ott betöltött virtuális miniszterelnöki szerepet, ami a polgári körök szeánszaiban a megbecsülés és a szeretet uralkodónak kijáró gesztusaival ajándékozta meg a valóságos kormányfői hatalmát elvesztett politikust. Ami 2002 tavaszától 2003 őszéig a jobboldalon történt, az nem egy nagyformátumú politikai stratéga átgondolt lépéssorozata volt, hanem sokkal inkább egy válságba jutott, megzavarodott lélek ösztönös – és jó ideig sikertelen – öngyógyítási kísérlete. Ez a szerepfölfogás döntően hozzájárult ahhoz, hogy a magyar közélet 2002-ben a választások után sem konszolidálódott, hogy a szembenállás és a megosztottság állapota korábban nem látott formákat és méreteket öltött, és állandósult. Az így kialakult helyzet azonban egyelőre korántsem Orbánnak és a Fidesznek kedvezett. Az őszi helyhatósági választásokon aratott – minden korábbit fölülmúló – kormánypárti győzelem, továbbá a 2002 végi közvélemény-kutatások hasonló helyzetet tükröző adatai kétségbevonhatatlan bizonyossággal jelezték, hogy a választások után folytatott orbáni politizálás – legalább is rövidtávon – kifejezetten kontra produktívnak bizonyult. * A 2003-as évkezdet vert helyzetben találta a jobboldalt. Miközben a kormányzó szocialista pártnak és pártonkívüli miniszterelnökének népszerűsége magasan szárnyalt, a Fi-

273

Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy a Pilisben egy tó partján épült Garancsi Pannon Borház és Fogadó Demeter Ervin sógorának tulajdonában volt, s hogy a beruházáshoz 2000-ben mintegy százmillió forint vissza nem térítendő támogatással járult hozzá a Gazdasági Minisztérium és a Pest Megyei Területfejlesztési Tanács. Népszabadság, 2002.11. 09. 274 Beszéd a Szabadság téren, 2002. augusztus 30-án.


desz mélyrepülése folytatódott, s úgy tűnt, Orbán Viktornak sem sikerült még fölállnia a padlóról. A közvélemény-kutató intézetek az első negyedévben átlagban mintegy 20 százalékos előnyt regisztráltak az MSZP javára a Fidesszel szemben a biztos szavazó pártválasztók körében. A Tárki például márciusig 50, olykor 55 százalékot mért az előbbi esetében, s általában 35 százaléknál kevesebbet az utóbbinál. Miközben a Szonda Ipsos januári adatai szerint Medgyessy Péter az ország harmadik legnépszerűbb politikusa volt, a korábbi miniszterelnök a 19. helyen tanyázott. Orbán 2003 februárjában, a Vigadóban – némi hezitálás után – mindenesetre megtartotta „országértékelő beszédét”. Mostani pozíciójában némiképp fonáknak tűnt a helyzete, s kissé ő maga is frusztráltnak hatott. Konfrontatív hangot ütött meg, amibe sértettség vegyült. Elmondta, hogy a kormány szerinte nem az ellenzékkel ütközik a fontosabb ügyekben, hanem a magyar társadalommal, legalábbis annak többségével. A bűnüldözés szigorának enyhítése okán „valójában a törvénytisztelő emberek sokaságával áll szemben”, a kábítószerügyben „a gyermeküket féltő kisgyermekes szülőkkel”, a külpolitikában pedig a határon túli magyarokkal, akik „lassan már azt kérdezik, van-e egyáltalán még anyaországuk”. A Medgyessy-kabinet tevékenysége Orbán szerint a pusztításban merül ki. „Van itt egy tíz hónap után sem lankadó rombolási kényszer, amellyel a mai vezetők rárontanak mindenre, ami a polgári kormány idején született meg. Széchenyi-terv, diákhitel, autópálya-építés, gazdahitel, családi vállalkozások, Terror Háza, Bozsik-program, Nemzeti Színház, státustörvény… talán még az esztergomi hidat is hajlandók lennének lebontani, csak hogy húsz méterrel odébb ők építsék újjá.” (Az embernek ilyenkor óhatatlanul a Nemzeti Színház felépítésének körülményei jutnak az eszébe,– s hogy bagoly mondja verébnek…) A volt miniszterelnök ellenállásra és harcra buzdította övéit: „A polgári, nemzeti tábor hívei soha ennyire elszántak, kitartóak, odaadóak nem voltak, mint most… a polgári, nemzeti érzelmű emberek, ha kell, százezer szám, sőt, milliónyian is akarnak és tudnak egyszerre mozdulni… Úgy tűnik, ma nem a szalonellenzéké, hanem Lúdas Matyié a jövő. Úgyhogy, hajrá Lúdas Matyi!”275 A korábban idézett közvélemény-kutatási adatok fényében ez nemigen volt komolyan vehető. A szónok lényegében kiiktatta a nemzetből a kormányt s a magyar társadalom azt támogató többségét, ami akkor nem drámainak tűnt, hanem inkább megmosolyogtatónak. Hasonló elszántság tükröződött pár héttel később, a Terror Háza előtt, a kommunizmus áldozatainak emléknapján elmondott beszédben is. Orbán dupla fenekű mondatai előbb az ÁVH egykori szellemét vetítették rá a demokratikus választások eredményeként kormányzó szocialistákra, majd a magyar történelmi múlt példáját fölidézve szólítottak föl a velük szembeni hősies ellenállásra az „ostromlott vár” szindróma jegyében: „már Dobó is megmondta, hogy a falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében. És itt, ahogy körülnézünk, bizony többen vagyunk, mint az egri vár védői voltak. Azt üzenjük tehát innen: mi nem adjuk föl, mi nem adhatjuk föl!”276 275 276

http://gondola.hu/cikkek/cikkek/19701 http://gondola.hu/cikk.php?szal=20362&prinM


Mindebben ötvöződött a saját tábor nehéz időkben való összetartásának racionalizmusa s a frusztrált lélek irracionalitásba hajló, mitologizáló hajlama. * A választások után sajátosan alakult a volt miniszterelnök politikai státusa. Pártelnöki posztját taktikai megfontolások miatt már korábban átadta Kövér Lászlónak, majd Pokorni Zoltánnak, s azt a kormányfői szék elvesztése után sem kívánta visszavenni. Szintén taktikai okokból. Úgy vélte ugyanis, hogy az uniópárt létrehozása során a leendő partnerek (mindenekelőtt az MDF) számára elfogadhatóbb lesz az integráció, ha azt nem a Fidesz elnökeként, hanem a jobboldal informális vezetőjeként kezdeményezi. (Persze hamar kiderült, hogy az MDF vezetőit nem hatja meg az efféle ügyeskedés.) Orbán nemcsak pártja vezetését nem vette vissza, de mint tudjuk, nem állt a Fidesz parlamenti frakciójának élére sem. E mögött – a már jelzett lelki, ha tetszik: hiúsági okokon túl – politikai stratégiai megfontolások is szerepet játszottak. A polgári körök révén ugyanis szélesebb mozgásteret és eszköztárat igényelt magának, mint ami a parlamenti ellenzék vezérének megadatik. Kormányfőként csak lazítani próbálta a parlamentáris kereteket, most már ki is lépett közülük. Méghozzá nagyon tudatosan, és mindjárt az elején. Hiszen már május 7-én a budai várban meghirdette: „Arra kérem önöket, hogy a következő három hónapban hozzanak létre kis, néhány emberből álló csoportokat, baráti csapatokat, polgári köröket… Az erőnk, amely a sokaságban van, akkor valódi erő, ha képesek vagyunk… megszervezni. Tudnunk kell egymásról, hogy ha a sorsunk úgy hozza, hogy mozdulnunk kell, akkor egyszerre mozdulhassunk.”277 A sorozatos utcai tömegrendezvényekkel, a parlamenti megszólalás ezzel párhuzamosan érvényesülő bojkottjával, továbbá a „polgári körök” (ál)névre hallgató politikai tömegmozgalom megszervezésével a volt miniszterelnök kétségkívül újabb fejezetet, illetve dimenziót nyitott a maga politikájában s egyúttal a rendszerváltozást követő magyar politikai életben is. Ennek részletes elemzése azonban már a következő fejezet témája.

277

http://www.osaarchivum.org/pka/gondola.hu.orban.html


A vezér színre lép

Bár Orbán Viktor 2002 májusától (a kormányfői poszt elvesztésétől) 2003 májusáig (a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség elnökévé való megválasztásáig) semmilyen formális vezetői pozíciót nem birtokolt, ez idő alatt is minden kétséget kizáróan pártja, illetve a magyar jobboldal vezetője volt. A nyugati parlamentáris demokráciákban nemigen találkozunk hasonló jelenséggel. Az ellenzék vezére ott természetes módon tölti be a pártelnöki és a frakcióvezetői posztot, a demokratikus pártokban ugyanis rendre fedi egymást a politikusok informális és formális hatalmi pozíciója. Elképzelhetetlen, hogy valaki az utóbbi – azaz demokratikus felhatalmazás – nélkül birtokolja a főhatalmat egy párton belül. Ha már itt tartunk, persze az is nehezen képzelhető el, hogy egy választási vereség után a párt addigi vezetője ne mondjon le. Hogy az utóbbira a mi esetünkben ezúttal nem került sor, annak legalább két oka van. Az egyik az, hogy a vereség kétségkívül szoros küzdelem után következett be, és igen kismértékű volt; a másik azonban abban rejlik, hogy a Fidesz háza táján 2002-ben már jó ideje nem a nyugati demokratikus pártokban szokásos módon alakultak a politikai folyamatok. Hanem úgy ahogy a karizmatikus vezérpártokban szoktak. Itt eleve az volt a helyzet, hogy 2002-ben Orbán, ha akart, se tudott volna lemondani a pártelnöki posztról, mert (mint azt szintén láttuk) úgy volt a Fidesz egyértelmű vezetője, hogy a szóban forgó posztot már nem is kellett birtokolnia! Összefüggésbe hozható az ő párton belüli karizmatikus hatalmával a „választási csalás” mítosza, amit különféle célzásokkal és gesztusokkal maga is táplált, s ami végső soron a vereségért való felelősségvállalás elhárítását szolgálta. (Még erősebben működött ez a mechanizmus a 2006-os újabb vereség után, amikor a „hazugsággal, csalással nyertek” kampánya már jóval az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése előtt beindult.) A karizmatikus vezér mítoszához hozzátartozik, hogy legyőzhetetlen – illetve hogy kizárólag nemtelen és törvénytelen eszközökkel győzhető le (plusz még árulással: lásd a Dávid Ibolya ellen beindított bűnbakképző manővereket a két forduló között). 2002 után még egyértelműbbé vált Orbán politikájának antiparlamentáris karaktere, Lélekben nem tudta elfogadni a választások eredményét, így az azok nyomán hivatalba lépő baloldali kormány legitimitását sem – s ezt ki is nyilvánította. Szűknek érezte a parlamentáris keretekkel, politikája színteréül inkább az utcát választotta (később templomok szószékét és más helyszíneket). Végül, de nem utolsósorban: vezérelvű tömegmozgalmat szervezett pártja mellé. A választási eredmények legegyértelműbb negligálására a május 7-i Dísz téri beszédben került sor. Orbán itt először azt sugallta híveinek, hogy a győzelmet ügyeskedéssel, taktikázással vették el tőlük, akik becsületesen és nyíltan küzdöttek, s nem voltak felkészülve efféle trükkökre. „A pártok versenyében a célszalagot a polgári összefogás szaA vezér színre lép 195

kította át elsőként. Mégis, az élelmes ezüstérmes összefogott a szemfüles bronzérmessel, s ők állhattak föl a dobogó legmagasabb fokára. Előfordul ilyen. Nagyobb furcsaságot is láttunk már, jó pap is holtig tanul.” (Talán fölösleges megjegyezni, hogy ebben az égvilágon semmi furcsa nincsen, sőt: a hasonló esetek a parlamentarizmus lényegéhez tartoznak. Jegyezzük meg azt is, hogy a jobboldalon már előzőleg megtörtént a „szemfüles” összefogás, hisz a Fidesz és az MDF eleve közös jelölteket és listát állított. A döntő mozzanat pedig az volt, hogy az SZDSZ bejutott a parlamentbe, a MIÉP viszont nem. Ha Csurkáék is bekerülnek, akkor jobbról, sőt: szélsőjobbról történt volna – amúgy szabályos – „előzés”.) A szónok ezt követően a téren összegyűlt tömeg nagyságára és erejére apellált: „még sohasem voltunk ilyen sokan, és még sohasem voltunk ilyen erősek”; majd történelmi párhuzamok következtek, amelyek az idegen elnyomás korszakait állították párhuzamba a 2002-es év szuverén és demokratikus Magyarországán megrendezett szabad választások eredményeként előállt helyzettel: „Haza akkor is van, ha idegen hatalmak befolyása alá kerül, ha tatár, ha török dúl. Haza akkor is van, ha történelmi viharok rázzák. Haza akkor is van, ha nem a miénk a kormányzati felelősség.” (E ponton egyszerűen nem tudom magamba fojtani elképedésemet. Mert mégiscsak döbbenetes, hogy valaki olyannyira képes legyen elrugaszkodni a valóságtól, és olyanynyira képtelen legyen mértéket tartani – miután egy demokráciában a szabad választások eredményeként elveszítette a hatalmát –, hogy a hazáját tépázó történelmi viharokat emlegesse és tatárral-törökkel példálózzon! Ennél csak az döbbenetesebb, hogy százezrek tapsoltak neki ehhez, ahelyett, hogy egyszerűen kinevették, és melegebb égtájra küldték volna. Ám nem tették, mert ők is tökéletesen híján voltak a józan ítélőképességnek.) Ezután jött Orbán legerősebb kijelentése: „Meglehet, pártjaink és képviselőink az országgyűlésben ellenzékben vannak, de mi, akik itt vagyunk a téren, nem leszünk és nem is lehetünk ellenzékben, mert a haza nem lehet ellenzékben.” Ez már nemcsak a parlamentarizmus, de mindenféle demokrácia lényegét tagadta. Hisz a nép által szabadon választott parlamenttől elnyert kormányzati mandátum fölé helyezett egy homályos és misztikus, axiomatikus és örök „kormányzati fölhatalmazást”, ráadásul még a politikai ellenfelet is kirekesztette a hazából. Nem véletlen elszólásról volt szó, amiből csak a rosszindulatú elemző hall ki efféle jelentéstartalmakat: ezt a szövegkörnyezet és a beszédhelyzet nyilvánvalóvá teszi. Nyilvánvalóvá teszik ezt az Orbán szájából az idők során elhangzó ismétlések is. Illusztrációként, íme a 2006-os Fideszkongresszuson elmondott elnöki szózat két mondata: „A parlamentben egyelőre ellenzékben vagyunk, de csak az Országgyűlésben vagyunk ott. De a nemzet nem lehet ellenzékben, mi ország építők vagyunk, nem lehetünk soha ellenzékben.”278 A beszédhelyzetre visszatérve általában is igaz, hogy a volt kormányfő legsúlyosabb kijelentései ekkortájt mind egyazon szituációban hangzottak el: felajzott hívei körében, több tízezres, olykor százezres tömeggyűléseken. S noha az idézett mondatok – az óvatos, illetve kétértelmű fogalmazás ellenére – papíron olvasva is elég súlyosak, teljesen egyértelműek és mázsás súlyúak voltak a százezres sokaságban, a vezér és a 278

2006. november 6-án. http://2001-2006orbanviktor.hu/

196


tömeg egyesülésének szakrális pillanataiban, amikor is beleivódtak, valósággal beleégtek a lelkekbe. A politikai ellenfél nemzetből való kirekesztése 2002-től az orbáni rituálé szerves részévé vált. Nem minden előzmény nélkül, hisz ne feledjük: az 1997-es „idegenszerű kormány” nyitotta a sort. Ám mostantól kezdve a legkülönfélébb célzások, utalások, illetve kijelentések formájában tér ez vissza, amelyekből a későbbek során még számos alkalommal idézünk. Ezúttal a 2003-as „országértékelés” következő passzusait ajánlom az olvasó figyelmébe: „A mi feladatunk… hogy azok az értékek, amelyeket mi képviselünk, emberi méltóság, a család, a munka, a tanulás, a rend, a nemzeti összetartozás, ezek jelen legyenek a magyar közéletben. S ezek az értékek csak akkor vannak jelen, ha mi is jelen vagyunk.”279 Ez a fenti – egyetemes – értékek kisajátítása. Egyértelműen azt jelenti, hogy a politikai rivális nem képviseli ezeket az értékeket. Orbán ugyanis nem azt mondta, hogy az emberi méltóság, a család, a munka, a rend, a nemzet értékeit a baloldal náluknál kevésbé, kisebb elszánással, gyengébben, rosszabbul stb. képviseli, hanem azt, hogy sehogyan! * A dolog teljes súlyának érzékeltetésére elevenítsünk föl egy régebbi epizódot, még 1990 őszéről. Ismét Orbántól idézek: „Egyszer már volt részünk ilyen mocskos kampányban, ahol lezsidózták és lekommunistázták az ellenzéket. Ennek azonban egyszer s mindenkorra vége, ezt még egyszer nem engedheti meg magának az MDF”280 E szikrázóan kemény és öntudatos szavakat Orbán Viktor frakcióvezető azon a sajtótájékoztatón mondta el, melyet az (Antall József pártja által szerinte lezsidózott és lekommunistázott) MSZP SZDSZ és Fidesz közösen tartott a parlamentben szeptember 11-én. Méghozzá abból az alkalomból, hogy Jeszenszky Géza külügyminiszter (az érintettek szerint) kétségbe vonta az ő nemzeti és demokratikus elkötelezettségüket. Mi történt valójában? Jeszenszky 1990 őszén (miniszter létére helytelenül és amatőr módon) levelet írt a Magyar Nemzet újságírójának, Bodor Pálnak, amelyben az újság privatizációja kapcsán kifejtette: szerinte a lap mostani baloldali, többek között az MSZP-hez közel álló szellemisége nagyban eltér a lapalapító Pethő Sándor értékrendjétől, amit ő az első szám vezércikkében, 1938-ban fejtett ki. A levelet leközölték, s ez alkalmat adott Bossányi Katalinnak, hogy interpellációban kérje számon a kormány beavatkozását a lap életébe. Jeszenszky válaszában megismételte, amit leírt: „az 1938-as Magyar Nemzet-program nem az, amit a mai MSZP vagy bármely más baloldali párt vagy irányzat magáénak vallhat. Pontosabban: vallhatja magát a Magyar Szocialista Párt vagy a tisztelt Ház más ellenzéki pártja a magyar hivatás-gondolat vagy a keresztény eszmeiség követőjének. De ha valaki tényleg ezen a talajon áll, akkor mit keres az ateisták és marxisták, illetve a közelmúltban még ezekre az eszmékre esküdők és ezeket a társadalomra rákényszerítők soraiban?”281 279 280 281

http//wwwgondola.hu/cikkek/19701 Idézi: Révész Sándor: Szellemharc. Népszabadság, 2006. 05.13. Idézi: Debreczenl József: Antall szelleme. Népszabadság, 2006. 05. 27.

A vezér színre lép 197

Meg kell állapítanunk: a kérdés jogos volt. (Ne feledjük: 1990 et írtunk!) Jeszenszky hozzátette még ezt is: „engedtessék meg nekem feltételezni, hogy a kormánykoalíció pártjai jóval hitelesebben képviselik a nyugati civilizáció, a nemrég még lekicsinylően polgárinak nevezett demokrácia… a szocializmussal szembenálló és szép magyar kifejezéssel szabadelvűnek nevezett politikai eszmék, nem utolsósorban pedig a magyarság nemzeti értékei és érdekei iránti elkötelezettséget, mint a tisztelt ellenzék sok tagja.” Nem fér hozzá kétség: ezek korrekt kijelentések voltak. Hisz a pártelvű demokráciában a versengő politikai táborok folyvást azt hangoztatják, hogy ők hitelesebben képviselik az ilyen-olyan értékeket, mint ellenfeleik. Kit zsidóztak itt le? Mi okból kellett itt Orbánéknak felugrálni, és kivonulni az ülésteremből? A külügyminiszter leváltását követelni?! (Amire másnap Göncz Árpád köztársasági elnök még ráerősített egy rendkívüli sajtótájékoztatón!) Minderre az égvilágon semmi ok nem volt. Hiszen Jeszenszky 1990-ben – demokrataként – csupán fokozatbeli különbséget állapított meg bizonyos értékek képviselete terén az övéi javára. Ellentétben Orbánnal, aki 2003-ban – a demokrácia értékrendjével össze nem egyeztethető módon – kizárólagosságot vindikált az általa vezetett politikai tábornak! Bizony meg kell állapítanunk azt is, hogy Orbán nemcsak 2003-ban nem viselkedett demokrataként, de 1990-ben sem, amikor indokolatlanul és hisztérikusan reagált egy demokratikus kijelentésre. (Akkor persze még a baloldal lelkesedésétől kísérve tette mindezt, mi több: azzal akcióegységben.) * Visszatérve 2003-ba, idézzük Orbán még egy jellemző mondatát, október 23-i ünnepi beszédéből: „Azért jöttünk össze, hogy emlékeztessük magunkat arra: ami körülvesz minket, az csupán egy ideiglenesen körülöttünk állomásozó állapot.”282 (A fiatalabb olvasó kedvéért: az „ideiglenesen állomásozó” formula a Magyarországot csaknem fél évszázadon át megszállva tartó szovjet Vörös Hadsereg hivatalos – egyben abszurd – eposzi jelzője volt.) Ismét le kell szögeznünk, hogy mindez idegen a demokráciától. Hogy ez az antidemokratikus politikai erők módszere: kiiktatni a nemzeti közösségből – ezáltal idegenként, sőt ellenségként azonosítani – a politikai ellenfelet. Le kell szögeznünk azt is, hogy hamis az erre szokásosan felelő ellenérv, miszerint a másik oldal ugyanezt teszi, amikor antidemokratikusnak nevezi, azaz a demokratikus közösségből iktatja ki ellenfelét. A kettő tudniillik nem ugyanaz, sőt nem is hozható közös nevezőre. Mert az korántsem evidencia (a legkevésbé sem!) hogy a nemzeti közösség minden egyes tagja demokrata. Hisz sokan maguk is nyíltan kijelentik, hogy ők nem azok – köztük politikai pártok is. Ha azt mondom, hogy Szálasi vagy Rákosi nem volt demokrata, az legitim (és nyilvánvalóan igaz) állítás. Ahogy az is, ha valamely jelenbeli politikusról, pártról, álláspontról, kijelentésről állapítom meg ugyanezt. Példának okáért Csurka Istvánról, Vona Gáborról, a MIÉP-ről, a Jobbikról, akik ezt maguk is vállalják, s akik a parlamentáris rendszerről meg a nyugati demokráciák egyes alapértékeiről csakis a megvetés hangján képesek szólni. Végül termé282

http://www.huncor.com/level/orban.htm

198


szetesen azok kijelentéseiről és gesztusairól is megállapíthatom ugyanezt, akik nyíltan nem tagadják meg a demokratikus normákat, illetve maguk sincsenek tisztában azzal, hogy azt teszik. De egyikükről sem mondhatom, hogy nem magyar! Rákosiról se, Szálasiról se, másról se. Ha demokrata vagyok. Márpedig Orbán politikai kommunikációjának, politikai felfogásának ez az egyik fundamentális tétele: hogy tudniillik ellenfelei magyarellenesek, nemzetellenesek, nem igazi magyarok (lásd többek között: „a baloldal, ha csak tehette, rárontott a saját nemzetére”). Idegen a demokrácia világától az a jelenség is, amely a „polgári körök” álnevet kapta az orbáni nevezéktanban, valójában azonban a két világháború közti vezérelvű politikai tömegmozgalmak rokonaként szerveződött meg a 2002-es vereség után. Kiindulópontjául egy taktikai meggondolás szolgált, ami akkor kézenfekvőnek tűnt. A két választási forduló között megtapasztalván saját föllépésének rendkívüli mozgósító erejét, továbbá látva a kampány okozta fölajzottság és a vereség sajátos körülményei miatti érzelmi túlfűtöttséget, Orbán úgy vélte, kár volna elenyészni, s ezáltal veszni hagyni ezeket az energiákat. Szinten kell őket tartani legalább az önkormányzati választásokig, és amenynyit csak lehet, szervezeti keretek közé kell terelni belőlük, hogy hosszabb távon is mozgósíthatók legyenek. Részben ilyen megfontolásból került sor – a Kossuth téri tömeggyűlés nyomán – a már említett újabb szabadtéri demonstrációk meghirdetésére (májusban a Várban, augusztusban a Magyar Televízió előtt, majd októberben az Erzsébet téren – az utóbbi persze a szokásos ünnepi megemlékezések sorába is beleillett). A várbeli nagygyűlésen hangzott el a (részben már idézett) híres-hírhedt felhívás: a nemzeti oldal hívei alakítsanak polgári köröket. „Most egy új feladat áll előttünk. Arra kérem önöket, hogy a következő három hónapban hozzanak létre kis, néhány emberből álló csoportokat, baráti csapatokat, polgári köröket. Nem jogi formákra, hanem együttlétre, összefogásra, készenlétre van szükség. Most arra van szükség, hogy százszámra alakuljanak polgári körök és társaságok. Az erőnk, amely a sokaságban van, akkor valódi erő, ha képesek vagyunk magunkat megszervezni… Tudnunk kell egymásról, hogy ha a sorsunk úgy hozza, hogy mozdulnunk kell, akkor egyszerre mozdulhassunk.” (Kiemelések tőlem – D. J.) A kiemelések is jelzik, hogy a „polgári körökben” teljes tévedés a civil társadalom megszerveződését – netán a szabadság bibói kis köreit – látni. Ezek valójában nem polgári (spontán módon, alulról, az önszerveződés jegyében kifejlődött) hálózatként, hanem fölülről, kampányszerűen, a vezér hívó szavára megalakult politikai segédcsapatokként jöttek létre. A kijelölt cél se valamely autonóm és értékteremtő szellemi, kulturális vagy politikai tevékenység volt, hanem félreérthetetlenül a puszta készenlét, a szükség esetén bármikor mozgósítható és utcára vezényelhető tömegerő biztosítása. A körök nem demokratikus szerveződések voltak, hisz teljességgel hiányoztak belőlük a választás, a képviselet és a felelősség intézményi struktúrái (a „jogi formák”): lényegében kizárólagosan az Orbán Viktor személye iránti odaadás, továbbá valamiféle közös politikai érzület vagy indulat tartotta őket egyben. A felhívásnak roppant hatása volt, ezerszám alakultak a körök, megindult a hálózatba szervezésük. Orbán ezzel az ő szavára, az ő személye köré támadt mozgalommal új, különleges státusra tett szert: a „polgári”, a „nemzeti” stb. oldal formálisan soha meg nem A vezér színre lép 199

választott, de vitán fölül elfogadott vezérévé vált. Olyan legitimációt nyert, ami egyáltalán nem illeszkedett a parlamentáris, illetve demokratikus politika intézményes világába: híveinek tömeggyűléseken megnyilatkozó közvetlen lelkesedéséből és rajongásából táplálkozott. Ez már a populista politika világa volt, és számos vonásában a két világháború közti jobboldali vezérkultusz jegyeit idézte. A húszas években Robert Michels német szociológus olaszországi tapasztalatai – jelesül a Mussolini-jelenség – nyomán nem titkolt lelkesedéssel fejtette ki: az effajta direkt népi akaratnyilvánítás erősebb, hitelesebb és demokratikusabb legitimitást ad a politikai vezetőnek, mint ami a parlamentarizmus áttételes, formalizált, kiüresedett intézményein keresztül nyerhető. A folytatást ismerjük… Ugyancsak a két világháború közti korszakra – egészen pontosan a szélsőjobboldali tömegpártok szervezeti modelljére – emlékeztetett a politikai párt mellé társuló, fölülről organizált politikai tömegmozgalom jelensége is.

A vezéri párt létrehozása 2003 elején új fejezet kezdődött az orbáni politikában, ami intézményesen is antidemokratikus vezérpárttá tette a Fideszt. A volt miniszterelnök kiindulópontja itt is a választási vereségből levont egyoldalú következtetés volt. Mint nyilatkozatai alapján tudjuk, meggyőződése szerint nem kormányzati hibák és politikai tévedések okozták a 2002-es vereséget, hanem a szocialisták csalása: kijuttatták a szavazókörzetekből a még meg nem jelent híveik listáit, majd mozgósították őket – utóbbira pedig a Fideszét jóval meghaladó szervezettségük adott lehetőséget. A konklúzió ez volt: az újabb győzelem előfeltétele a párt taglétszámának és szervezettségének nagyságrendekkel történő megnövelése, amihez a polgári körök biztosíthatnak megfelelő bázist. 2003 januárjában a Fidesz vezére elérkezettnek látta az időt a szükséges lépések megtételére, és sajtótájékoztató keretében ismertette elképzeléseit. „A választásnak van egy tanulsága… aminek nyomán létrejöttek a polgári körök… Most… az így összegyűlt erő egy tekintélyes részét… be kell kanalizálni… a párt hasznára kell fordítani.”283 Ennek alapján azt is gondolhatnánk, hogy az egész polgári körös mozgósítás csupán a Fidesz szervezeti megerősítésére szolgált, Orbán más kijelentései azonban ellentétben állnak ezzel: „A pártok rendkívül fontosak… de a döntő dolog az ország jövője szempontjából… a polgári körök világa… még egyszer szeretném aláhúzni, ezt érzem ma a legfontosabbnak.” Az ellentmondást ő maga így oldotta fel: „Itt egy egészen más pártéletre kell berendezkedni a jövőben… Túl vagyok azon, hogy különböző pozíciókért szálljak harcba… Ha lesz olyan mértékű átalakítás a Fideszen belül… akkor elnökként fogok ebben részt venni… [Ám] ha lesz ebből elnökség, ha nem, a polgári körök irányításának munkáját semmiképp sem szeretném félretenni.”284 283

Idézi: Debreczeni József: Új esélyek, régi veszélyek a jobboldalon. Magyarország politikai évkönyve, 2003.143. o. 284 Uo.

200


A polgári körök beolvasztásának előfeltétele tehát a Fidesz radikális átalakítása volt. Orbán megzsarolta pártját: ha ezt nem fogadjátok el, akkor nem vállalom az elnökséget. Nekem így nincs szükségem rátok, nekem megvan a saját bázisom, – ti viszont megnézhetitek magatokat nélkülem. A nyomásgyakorlás idővel elképesztő méreteket öltött. Nem a színfalak mögött zajlott: az egész ország színe előtt. A Magyar Nemzet 2003. január 23-i száma nyílt leveleket közölt, érdemes belőlük hosszabban idézni, már csak azért is, hogy ne merüljenek a feledés homályába: „Tisztelt Miniszterelnök Úr! Kedves Viktor! Örömmel értesültünk arról, hogy szándékaid és a mi várakozásaink szerint vállalni fogod a Fidesz – Magyar Polgári Párt elnöki tisztségét. Ugyanennyire örülünk annak, hogy ezt a lépést össze kívánod kapcsolni a Fidesz átfogó átalakításával és megújulásával… E levelünk mindössze azt a célt szolgálja, hogy kifejezzük készségünket az általad az elmúlt napokban felvázolt… célok támogatására.” „Tisztelt Miniszterelnök Úr! A napi politikai harcokból kívülálló, de közéleti és értelmiségi felelősségünkkel tisztában lévő magyar polgárként arra kérjük Önt, hogy kiemelkedő tehetségét a Fidesz-MPP elnökeként használja ahhoz, hogy egy ilyen összefogás létrejöjjön… Ezért mi arra kérjük Önt, hogy vállalja a Fidesz-MPP elnökségét…” „Miniszterelnök Úr! Alulírottak örömmel hallottuk a jövőre vonatkozó politikai elképzeléseit, amelyeknek az a célja, hogy egy széles bázison nyugvó nemzeti-polgárikeresztény pártstruktúrát hozzon létre. Mélységesen egyetértünk abban, hogy ennek kikristályosodási és kezdeményező ereje egy Ön köré alaposan átszervezett Fidesz legyen… Egyszerűen nincs más út… az egyetemes magyarság érdekében. E cél érdekében háttérbe kell szorítani a mégoly jogos partikuláris érdekeket is.” „Tisztelt Orbán Viktor! Kezdeményezését a budapesti polgárok körében nemcsak különleges figyelem, egyetértés és szimpátia övezi, hanem jól érzékelhető várakozásuk az új szervezet megalakításában. Várakozásuknak az felelne meg, és egyben személyi garanciát is jelentene, ha Ön vállalná el az új párt elnöki tisztét. Kedves Viktor… a polgári körökön túli… közvélemény is nagyon várja, hogy jövőnk formálásában meghatározó szerepet vállalj.”285 Nem hiszem, hogy túloznék: hasonló szövegek az ötvenes évek óta nem láttak nyomdafestéket ebben az országban. A négy – csaknem egész újságoldalt betöltő – levelet mindösszesen hatvanhét magyar értelmiségi írta alá. Zömmel közismert, pártonkívüli – ám a Fideszes politikába így vagy úgy involvált – személyiségek, mint például Martonyi János, Solymosi Frigyes, Granasztói György, Hámori József, Herczeg Géza, Kodolányi Gyula, Hankiss Ágnes, Bod Péter Ákos, Matolcsy György, Iván László vagy Zlinszky János. Vajon miként engedhette meg az ítélőképességük és az ízlésük, hogy ebben a személyi kultusz levegőjét árasztó, nyilvánvalóan fölülről szervezett és irányított levélíró-akcióban részt vegyenek? És vajon miként engedhette meg Orbán Viktor ízlése, hogy mindez megessék? Költői kérdések, hisz a szóban forgó ítélőképesség és ízlés nyilvánvalóan csődöt mondott. Ami arra utal, hogy a volt kormányfő 2003 elején korántsem lábalt még ki abból a lelki válságból, amelybe a választási vereség taszította. Ám utal arra is, hogy erős ellenál285

Uo.


lást kellett leküzdenie az átalakítással szemben a párton belül. (Más kérdés, hogy más pártok esetében az effajta nyomásgyakorlás valószínűleg nem az ellenállás csökkenését, hanem a növekedését eredményezte volna.) A szóban forgó ellenállás azonban – mint utólag kiderült – elsősorban nem a roppant elnöki centralizációval szemben nyilvánult meg. Hanem a polgári körösök beáramlásának a megkövült helyi struktúrákat széttörő hatásával szemben. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy a Fidesz taglétszáma nem csupán a belépni akarók csekély száma miatt maradt alacsony a kilencvenes években, hanem a miatt is, hogy nagyon sok helyi szervezet „betokosodott”, tucatnyi ember hitbizományává vált az idők során. Olyan szűk – baráti, nemegyszer rokoni szálakkal átszőtt – érdekszövetséggé, ahol a pozíciók tartósan „le voltak osztva” (elnök, vezetőség, képviselőjelöltek országos, megyei és helyi szinteken, kongresszusi küldöttek stb. – leginkább ugyanazok a személyek), s ahová az így kialakult és rögzült hatalmi viszonyok őrzése okán egyszerűen nem vettek föl új tagokat. Az országos vezetés tisztában volt e zárványok kártékony voltával, de nemigen tudott velük mit kezdeni. A párt gyökeres átalakítása most erre a problémára is megoldást ígért. Ám a lényeget tekintve a szervezet végletekig menő centralizálását eredményezte. A Fidesz – immár formálisan és intézményesen is – vezérpárttá vált, amelyben az elnök jogköre és hatalma korlátozhatatlan. Az új alapszabály a hatalmi jogosítványoknak – továbbá azok többszörös, direkt és indirekt biztosítékainak – egész arzenálját sorolta a hatáskörébe. Kezdjük azzal, hogy a párt országos elnöksége súlytalanná vált, mivel létszámát földuzzasztották, s az operatív irányítást és a tényleges döntéshozatalt egy szűk, öttagú ügyvezető elnökség hatáskörébe utalták. A ritkán ülésező szélesebb testület legföljebb utólag, formálisan nyugtázhatta ennek döntéseit. Az ügyvezető elnökség magából az elnökből, az országos választmány elnökéből, a parlamenti frakció vezetőjéből, továbbá két alelnökből áll. A kongresszus az ötből csupán az utóbbi kettőt választhatta. Ám erre a – rivális jelölt nélkül megválasztott – kettőre is (Pokorni Zoltán, Schmitt Pál) maga Orbán Viktor tehetett javaslatot. A két alelnök pedig az elnök által rájuk átruházott hatáskör alapján tevékenykedhetett. Közvetve vagy közvetlenül minden fontos személyi döntés az elnök kezébe került. Ő tehetett javaslatot az országos elnökség kinevezési jogkörébe sorolt tisztségviselőkre. Ő jelölhette a parlamenti frakcióvezetőt is – e posztot Áder János töltötte be. Mivel az országos választmány elnöke Kövér László volt, Kövér és Áder révén Orbán a párt – ügyvezető elnökségen kívüli – két legfontosabb szervét is ellenőrizhette. Az ügyvezető elnökség tehát Orbán két legbensőbb bizalmasából, továbbá két olyan személyből tevődött össze, akik az ő jelölésének köszönhették mandátumukat és jogkörüket. A frakciónak a jövőben a tagja se lehetett senki az elnök akarata nélkül. Képviselőjelöltekké ugyanis az új választókerületi szervezetek elnökei váltak, akiket még csak formálisan sem a szóban forgó szervezetek választottak. Ők csupán javaslatot tehettek a személyre, akit aztán az országos elnök nevezett ki. Mind a 176-ot. Ha ő másodszor is vétót emelt a jelölttel szemben, akkor a választókerületi szervezet kompetenciája megszűnt, s a döntés joga az öttagú ügyvezető elnökségre szállt. Az alulról történő választás demokratikus szabálya helyébe ezzel formálisan is a fölülről való kinevezés oligarchikus rendje lépett. Az új választókerületi szervezetek a korábbi helyi szervezetek mellé – valójában föléjük, illetve helyettük – épültek ki. A régi, formálisan még demokratikus szervezeti struk202


túra idővel teljesen átadta helyét az újnak, amely immár nyíltan a centralizmus elvét követte. További biztosítéka volt a centralizmus érvényesülésének, hogy tagok fölvétele, illetve kizárása is csak első fokon tartozott az érintett szervezetek hatáskörébe, a fellebbezési fórum az országos választmány elnöksége lett. A Kövér vezette testület segítségével tehát szükség esetén átírhatókká váltak a helyi erővonalak is. Ha kellett, akár egyetlen tollvonással, hisz a választmány elnöksége bármelyik szervezetet föloszlathatta, aminek következtében azonnal megszűnt az érintettek tagi jogviszonya. Az egyenkénti vagy a csoportos kizárás indokaként elegendő volt annak kimondása, hogy az illető(k) tevékenysége „súlyosan sérti a párt érdekeit, illetve jó hírét”. Az elnök (vagy az ő javaslata alapján az ügyvezető elnökség) dönthetett a párt hivatali apparátusának, valamint gazdálkodásának személyi és pénzügyi kérdéseiben. Bár az új társadalmi tagozatok vezetőit az alapszabály szerint a tagozatok országos tanácsa választotta, Orbán Viktor a gyakorlatban ezzel szemben egyszerűen csak fölkérte őket posztjuk ellátására. Az elnök bármikor összehívhatta az országos választmány rendkívüli ülését. S ha minden kötél szakadt, ha az egész túlbiztosított hatalmi gépezetbe valahogy mégis homok került volna, akkor az összes Fidesz-tag részvételével „népszavazást” kezdeményezhetett, amivel karizmatikus erejét direkt módon érvényesítve egyszerűen fölülírhatta az intézményes hatalmi struktúra erővonalait. Mindezen túl – a biztonság kedvéért és minden eshetőségre számítva – ha Orbán Viktor mégse lett volna a Fidesz elnöke, az alapszabály szerint két további jogcímen is tagja lenne az országos elnökségnek: mint az előző ciklus miniszterelnöke, továbbá mint az Európai Néppárt alelnöke! Ez a végletekig hajtott centralizáció messze túlment azon a mértéken, amit a nehezen kezelhető polgári körösök integrálása miatt várható konfliktusok kezelése, továbbá a meglévő helyi érdekkörök ellenállása indokolt volna. És végképp kívül esett a demokratikus pártpolitika világán. Az intézményes vezéri uralom a párton belül fölülmúlta az egykori állampárt első titkárának hatalmát is, hiszen a ceglédi városi párttitkárt nem Kádár János nevezte ki, s neki (és a Politikai Bizottságnak) nem volt joga föloszlatni sem a ceglédi alapszervezetet. A Fidesz – Magyar Polgári Szövetségben azonban nem a „demokratikus centralizmus”, hanem a jelző nélküli centralizmus érvényesült. Ha Orbán 1988. március 30-án a Bibó kollégiumban azt mondja, 15 év múlva így néz majd ki a Fidesz, amelyet most megalapítunk, bizonyára őrültnek nyilvánítják, és kikergetik a teremből. Ez az őrület azonban 2003 májusában valósággá vált. Stumpf István szerint nem történt más, mint Orbán addig is meglévő informális hatalmának formalizálása. Csakugyan ez történt – ám épp ez a bökkenő! Tudniillik normális esetben valóban minden pártban – a demokratikus pártokban is – fölülről lefelé érvényesül a hatalmi akarat. A párt elit (vagy akár egyetlen vezető) hozza a tényleges döntéseket. De nem direkt módon, hanem a demokratikus intézmények közbeiktatásával. Ilyen értelemben ebben áll a demokratikus politika művészete: érvényesíteni a felső akaratot az alulról épülő intézményeken keresztül. Ám ezek az intézmények minden formalitásuk és látszólagos ürességük ellenére sem iktathatok ki a mechanizmusból, mert végső biztosítékul szolgálnak: a vezetés megbicsaklása, tévútra kerülése esetén az alternatívaállítást, a korrekció lehetőségét biztosítják. A Fidesz új alapszabálya és működési rendje ezt A vezér színre lép 203

a végső biztosítékokat iktatta ki a párt életéből, s alapozott immár mindent a csalhatatlan vezető zsenialitására. Pedig Orbán Viktor az utóbbi években korántsem tűnt csalhatatlannak… A 2003. májusi pártkongresszus után – amely a fenti új alapszabályt elfogadta – csak a centralizáltság nőtt, a taglétszám és a szervezettség kevésbé. Orbán egy-két tucatnyi hívét – néhány volt miniszterét, pár ismert közéleti személyiséget – akik májusban (esetleg feleségestül) beléptek a Fideszbe, csak lassan követték mások. A polgári körök taglétszámáról nincsenek megbízható ismereteink, de a 2002-es „alapítási láz” csillapultával az akkor jelentkezők egy része „hadra fogható” állapotban maradt, s ezek jórészt „átmasíroztak” a pártba. A nagyságrendek érzékeltetésére a polgári körök irányításával megbízott Hende Csaba nyilatkozata lehet némiképp alkalmas, aki hét évvel később ezt mondta: „A Fidesznek 2002-ben ötezer tagja volt, most negyvenezer, az újak nagy része polgári körös. A 2006-os önkormányzati választáson a fideszes képviselők 60 százaléka innen érkezett.”286 A párt és a mozgalom tehát összeforrt. A polgári körösök nemcsak az „emberanyagot” szállították a Fidesznek, de a radikális szellemiséget is – ha ugyan szükség volt még e tekintetben külső beszállítóra. * A 2003-as év fölerősített még egy furcsa jelenséget: Orbán Viktor megnyilvánulásaiban tovább nőtt a szakrális elemek szerepe. Már kormányzása idején is érzékelhető volt, hogy új (valójában nagyon is régi) alapokra kívánja helyezni állam és egyház viszonyát: a két – száz évvel korábban egyszer már szétválasztott – intézmény újbóli összekapcsolásával. A politika és a hit szférájának közelítése jelezte, hogy az új jobboldal vezére efféle erőforrásokra is támaszkodni akar a posztkommunista tömb elleni harcban. Miniszterelnökként is gyakran jelent meg vallásos rendezvényeken, s tett gesztusokat az egyházak s a hívő emberek felé, a választások elvesztése után pedig még nagyobb teret kaptak föllépéseiben a papos, szertartásszerű elemek (mint láttuk, az üldözött keresztények, a hithű puritánok, a vallási szekták prófétájának hangján beszélt). A jobboldal vezére egész politikai táborát be akarta vonni ebbe a szakrális lelki térbe. A párt megújításának, „szövetséggé” alakításának – a korábban leírt végletes centralizáción túl – ez volt a másik lényeges mozzanata. Fontosabb, mint a rég önállóságukat vesztett jobboldali pártmaradványok (kisgazdák, kereszténydemokraták stb.) újbóli, sokadik, formális betagolása, vagy a felülről kigondolt és megszervezett, a társadalmi kapcsolatok valódi elmélyítését aligha eredményező „tagozatok” létrehozása. Ennek jegyében szólt a párt új „Alapítólevele”, s beszélt az „új” elnök a szónoki emelvényről. Az előbbi hangvételében, stílusában és tartalmában is inkább emlékeztet valamely vallásos gyülekezet hitvallására, mint egy modern európai néppárt politikai alapvetésére. „Hisszük… Hisszük… Hisszük… Valljuk… Valljuk… Valljuk…” sorakoztak egymás után a levél passzusai, amelyekből nyilvánvalóan kiderült, hogy itt egy világnézetileg elkötelezett, 286

„Civil kurázsi" Interjú Hende Csabával. Heti Válasz, 2009. 09. 03.

204


tradícionális keresztény párt szövegéről van szó, még akkor is, ha Istent és az utolsó ítéletet nem nevezték néven. („Valljuk, hogy létezik erkölcsi rend, amely az emberi akarat felett áll… van külső mércéje az emberi cselekedetnek, és eljön az a pillanat, amikor [az embernek] el kell számolnia az életével.”) Orbán sem a politikusok megszokott hangján beszélt: „Az ember élete során csak kivételes alkalmakkor köt szövetséget… a mai alkalom kétségkívül mély és komoly pillanat… És többre vállalkoztunk, mint korábban szokásunk volt… most nem egy szervezettel vagy párttal szövetkezünk, hanem egymással kötünk szövetséget… Hogy egymással szövetségre léphessünk, először magunkkal kell dűlőre jutnunk.” Ekkor fölolvasott két Márai-mondatot, s máris itt tartott: „Nos, hát így juthat dűlőre magával az ember, és léphet aztán másokkal szövetségre, ahogyan mi ezt itt közösen megtettük.” Az egész olyan volt, mint valami közös lelkigyakorlat, rituális interakció – holott valójában egy ember beszélt, a többi meg hallgatta. És persze lelkesen tapsolt neki, különösen akkor, ha – stílustörő módon – beiktatott a beszédébe valami profán viccet vagy anekdotát. A májusi kongresszust értékelő Ripp Zoltán így fogalmazott a Népszabadságban: „A valódi 'vérszerződés' Orbán és hűséges népe között köttetett. Ennek megfelelően próbálták valóságos szakrális aktussá tenni a szövetség létrehozását, s volt Orbán beszéde – leszámítva az obligát bárgyú vicceket és az obskúrus példálózásokat – funkcióját tekintve szimpla prédikáció… Csak az igehirdetési funkció elfogadása magyarázza, hogy komoly értelmiségiek nem csupán beletörődve hallgatták Orbán szánalmas alapítóbeszédét, hanem átszellemülten ünnepelték érte. Nem az intellektuális tartalom, hanem az együvé tartozás tudata és az alávetés elfogadása a lényeg.”287 A Fidesz „megújulásáról” számos tanulmány született, de egyik sem mondott annyit a lényegről, mint a HVG címlapja, ahol Orbán Viktor Orbán Viktorral fogott kezet. A politika és a vallásos hit összekapcsolása a későbbiekben intézményessé vált a Fideszben, mi több az orbáni politika jellegadó és meghatározó vonásává lett. Ezzel – politikai fundamentalizmus néven – külön fejezetben foglalkozunk.

Orbán és a magyar jobboldali tradíció A polgári körök belterjes világában – és Orbán Viktor körül – ez idő tájt jutottak kulcsszerephez az olyan véleményformálók, mint Lovas István, Bencsik András és Bayer Zsolt. A Demokrata című hetilap a polgári körök szócsövévé vált, ami emlékeztetett a Csurka-féle egykori Magyar Fórumnak az MDF-tagság radikalizálásában vitt szerepére. A jelenség olyan méreteket öltött, hogy még a korábbi MDF-es miniszterelnök, az Antall Józsefénél jóval tradicionálisabb jobboldali fölfogásáról ismert Boross Péter is fölemelte ellene a szavát. Egy interjúban egykori nyilas újságírók ténykedésével állította párhuzamba bizonyos radikális szerkesztők és publicisták kalandor politikai szerepvállalását.288 Másutt még ennél is egyértelműbben fogalmazott: „Több nyugalomra… lenne szükség, és némi elzárkózásra azoktól a radikálisoktól, akik ostobaságokat beszélnek, és rontják 287 288

Pártok és stratégiák. Népszabadság, 2003. augusztus 2. Buják Attila beszélgetése Boross Péterrel. 168 óra. 2002. szeptember 12.


külföldön az ország hitelét. Kedvelem Orbán Viktort, nem akarok és nem is tudnék az ellensúlya lenni… [De] a szükséges történelmi és politikai ismeretek hiánya miatt nem alakult ki a megfelelő veszélyérzet… Imrédyt is egy csalódás tette olyanná, hogy a szélsőség irányába indult el. A Fidesz-korszak dicsérete, hogy magasba emelte a háromszínű zászlót… Arra viszont vigyázni kellene, hogy avatatlan kezekbe ne kerüljön.”289 Boross Péter nem szokott felelőtlenül dobálódzni a szavakkal. Az ő Imrédyre s a nyilas újságírókra tett utalásai Orbán és környezete kapcsán komoly figyelmet érdemelnek. Egyben arra ösztönöznek, hogy kissé közelebbről is megvizsgáljuk a volt miniszterelnök és a két világháború közötti magyar jobboldali politikai tradíció kapcsolatát. Először – előzményként és bizonyos értelemben kitérőként – utalnunk kell Orbán kapcsán a Tisza Kálmán-i analógiára. A Fideszes pártvezér politikai útja ugyanis egészen 2002-ig kísértetiesen emlékeztetett a dualizmus korának néhai miniszterelnökére, pontosabban az ő pártpolitikusi pályaívére. (E párhuzam egyúttal cáfolja azokat a véleményeket, amelyek szerint a magyar politikában példátlan volna az Orbán által 1993 és 98 között végrehajtott helyváltoztatás.) A kiegyezés utáni balközép ellenzék egykori vezére tudniillik szinte ugyanazt tette az 1870-es évek közepén, amit a Fidesz elnöke százhúsz évvel később: szakított addigi politikájával, és elfogadván a kiegyezés realitását, átment a másik politikai térfélre, ahol egyesítette a Deák halála után vezér nélkül maradt, szétesett jobboldalt. Az így létrehozott Szabadelvű Párt élén megnyerte a választásokat, majd kormányt alakított, és tizenöt évre berendezkedett a hatalomban. Ezen a ponton – azaz 2002-ben – természetesen véget is ér a Tisza-Orbán analógia, hisz az utóbbinak (legalább is elsőre) mindössze négy év adatott meg a hatalomban, ami a berendezkedéshez (akkor) kevésnek bizonyult. A két világháború közti időszakra visszatérve Tölgyessy Péter hívta föl rá a figyelmet, hogy Magyarországon ekkor valójában két jobboldali politikai tradíció létezett.290 Az egyik a Bethlen István-i arisztokrata, realista, konzervatív-liberális hagyomány, amelyik a jogállam és a parlamentáris kormányzás alapján állott; a másik pedig az 1919-es kommunista diktatúrára közvetlen reakcióként született középosztálybeli, radikális jobboldaliság, amely leginkább Gömbös Gyula nevével fémjelezhető. Ez utóbbi türelmetlen volt, antiliberális és antiszemita jegyeket hordozott, a tömegek mozgósítására épített, és inkább államban, mint parlamentben gondolkodott. Azonnal kínálkozik az analógia: Antall József a bethleni parlamentáris, Orbán Viktor pedig a gömbösi radikális hagyomány folytatója volt. (Amivel korántsem azt állítom, hogy az utóbbi ezt tudatosan tette volna, hiszen – mint már láttuk s még többször látni fogjuk – efféle történelmi tudatossággal az ahhoz szükséges ismeretek hiánya miatt ő nemigen vádolható meg, ahogy erre finoman Boross Péter is utalt.) A kérdés árnyaltabb megközelítése érdekében induljunk ki abból, hogy nálunk a szovjet diktatúra 1947-48 körül totálisan megszüntette a jobboldali politizálás lehetőségét. A magyar jobboldal így egyszerűen nem eshetett át azon a megújhodáson – néppártosodás, laicizálódás, liberalizálódás –, ami a háború után Nyugat-Európában (különösen Németországban) lezajlott. A magyar jobboldal intézményesen megszűnt létez289 290

Az MDF önálló tényezője a közéletnek. Bartus László interjúja. Magyar Hírlap, 2002. szeptember 23. Előadás a Védegylet rendezvényén a Kossuth Klubban 2002, október 22 én.

206


ni – ha tetszik, tetszhalott állapotba került –, pártpolitikai szinten nem, csupán hívei érzelmeiben, gondolkodásában, értékrendjében és reflexeiben maradhatott fönn. Konzerválódva a negyvenes évek végének szintjén. Mert a szovjet uralom, a baloldali pártállami diktatúra természetesen nem serkentette különösebb önvizsgálatra ezt a jobboldalt, amely elnyomottként joggal érezhette magát különbnek elnyomójánál, mind Rákosi totális terrorja, mind a Kádár-kor poszt-totális diktatúrája alatt. A rendszerváltozás azonban újra megnyitotta a teret a jobboldali politika előtt. Viszszatekintve egyre világosabb számomra: kivételes szerencse volt, hogy ebben a történelmi pillanatban Antall József személyében olyan politikus állt a magyar jobboldal élére, aki azt nemcsak újjászervezni akarta, de minőségileg megújítani is. Korszerűsíteni, beleépíteni azokat az értékeket, amelyek az előző évtizedek nyugati fejlődésében keletkeztek. Antall híd-szerepet akart betölteni: a magyar jobboldali múltat összekötni a megújult nyugati jobboldalisággal, a kilencvenes évek jelenével. Különleges fölkészültségének, formátumának és presztízsének köszönhetően mérsékelt konzervatív-liberális politikai vonalat tudott vinni egy antiliberalizmusra és radikalizmusra hajló közegben – jelentős részben annak ellenére. Ez a közeg ugyanis (és ezt MDF-es politikusként az első ciklusban rendszeresen volt alkalmam megtapasztalni) a miniszterelnök iránti minden tisztelete ellenére idegenkedett az antalli liberalizmustól, mi több borzadt tőle – annak konzervatív karaktere ellenére is, A jobboldali közönség ízlését és lelkét Csurka István ismerte jobban, pontosabban ő alkalmazkodott ezekhez maradéktalanul. Csurka volt az, aki megérezte, mit szeret és mit vár el ez a közeg. És ő – gyűlésre járó emberként – kiszolgálta, majd katalizálta ezeket az elvárásokat. Antall elhivatott tanárként liberalizmusra oktatni és jobbítani igyekezett a jobbdalt, Csurka egy idő után rontani és vadítani – nem épp sikertelenül. Mert e „polgári” középosztályban a rögzült kommunistaellenes érzület erősebb volt (s erősebb ma is) a polgári identitásánál és a demokratikus elkötelezettségnél. Egyfajta „törzsi” azonosság tudat jellemzi őket: az „úri” középosztályi gyökereik sokkal inkább meghatározzák a mentalitásukat, mint az a polgárosodás, melyen úgy-ahogy átestek az idők során. Antall szilárdan a parlamentarizmus talaján állott, osztatlan nemzetközi presztízst vívott ki magának, felelős politikát folytatott, s az MDF radikálisait kiszorította a pártból. Ám számos ok – többek közt alkata, tradicionális értékrendje, életkora és korai halála – miatt nem tudott (nem is akart) megfelelni a tömegdemokrácia és a tömegmédia korának, az ezredvég posztmodern politikai kihívásainak. Ekkor – az ő halála és a jobboldal 1994es veresége után – lépett (át) a színre Orbán Viktor, aki rendkívüli képességei révén alkalmasnak tűnt minderre. Aki újra egyesítette, és győzelemre vitte a magyar jobboldalt. S akitől akkoriban remélni lehetett, hogy az antalli örökség továbbvitele, sőt meghaladása és megújítása révén modernizálni is képes lesz azt. (E sorok írója 1994 és 1996 között még nagyon; 1996 és 2002 között már egyre erősödő kételyekkel remélte mindezt.) Orbán – látszólag Antall – valójában Csurka helyére lépett. (Ez először 1997-ben, a zeneakadémiai föllépés alkalmával történt meg, amiről egy korábbi fejezetben már megemlékeztünk.) És elhódította ezt a jobboldali közönséget – idővel végképp elbolondítva és megrontva őt. Az általa végrehajtott jobboldali „modernizáció” tekintetében természetesen a kormányzása idején is mutatkoztak nyugtalanító jelek: a túlzott hatalomkoncentráció, a parlamentarizmus egyes intézményeinek korlátozása, túlzottan populáA vezér színre lép 207

ris, illetve radikális megoldások, továbbá az egész vállalkozásnak a szellem, a morál és az ízlés terén itt-ott erősen kiütköző hiteltelensége és hamissága miatt. A választási vereség és a kormányzati hatalom elvesztése azonban olyan fordulatot hozott Orbán mentalitásában és politikai törekvéseiben, amelyek pillanatok alatt és egyértelműen szertefoszlattak minden illúziót. Az utcai mozgósítást szolgáló csoportok életre hívása és vezérelvű tömegmozgalommá szervezése, majd ennek összekapcsolása a szintén vezérelvűvé átalakított párttal, továbbá a növekvő radikalizmus, az antiliberális szellem fölerősödése, a politika szakralizálása: ezek mind-mind a két világháború közti időszakot idézték újra; annak is a rosszabbik – gömbösi, Boross Péter szerint: imrédysta – változatát.

208


Az új kihívás: Gyurcsány

2003 őszére Orbán Viktor lehiggadt. Az esztendő – elsősorban nem az ellenzék sikerei, hanem a kormány kudarcai nyomán – fordulatot hozott a magyar közvélemény irányultságában; a felmérések szerint augusztustól megfordult a korábbi trend: az MSZP támogatottsága innentől csökkent, a Fideszé nőtt. A Szonda Ipsos adatai szerint a nagyobbik kormányzó párt támogatottsága a teljes népesség körében a januári 37 százalékról 25-re esett vissza (ez mínusz 12 százalék), miközben a Fideszé 27-ről 31-re emelkedett (plusz 4 százalék).291 A legnagyobb ellenzéki párt év eleji tízszázalékos hátránya tehát az év végére hatszázalékos előnnyé változott. A politikusi népszerűségi lista is alaposan átrendeződött. Medgyessy a mezőny második felébe csúszott vissza, megítélése hónapról hónapra romlott, az év során öszszesen 12 százalékot esett (62-ről 50-re), miközben az ellenzéki vezér pozíciója stabil maradt (januárban is, decemberben is 51 százalék). A Szonda Ipsos listáján ezzel már a hetedik helyre jött fel.292 Mindez egybeesett Orbán magatartásának, habitusának és stílusának megváltozásával. Láthatóan megnyugtatta őt a közvélemény ítéletének átalakulása, s hogy újra nyerő pozícióban érezheti magát. 2003 második felében hátrább húzódott, kivonult a politika frontvonalából. Ahogy ő fogalmazott: „a hadvezéri sátorból” áttelepült a „főmérnöki sátorba”.293 2003. október 23-i ünnepi beszéde is szelídebb volt az egy évvel korábbinál. Bár hívei előtt továbbra is a „másik Magyarországot” emlegette, és egyértelmű célzattal „ideiglenesen körülöttünk állomásozó állapotának mondta a kormány regnálását, saját radikálisait már kenetes hangon intette türelemre: „Gyakran szegezzük egymásnak a kérdést: mikor mozdulunk már meg? Mikor cselekszünk?… Szövetségünk már készen áll, de az ország még nem… Az ország majd akkor áll készen a változásra, amikor mindannyian úgy érezzük, hogy már nem valami ellen, hanem valamiért fogunk össze.”294 A december 7-én a Duna Televíziónak adott interjúban aztán a „két Magyarország” kifejezés is új értelmezést nyert. A korábbi konfrontatív jelentés helyébe váratlanul a konszenzuskeresés lépett: „Van, aki talán nem érti, amit mondok… Én mindig arról beszélek, hogy két Magyarország létezik… hogy van egy amiben élünk… De van egy másik Magyarország, ami lehetne ez az ország, az a sok erő… tehetség, képesség. Amit nem a szemünkkel, hanem a szívünkkel láthatunk… amit ebből a mai Magyarországból 291

Závecz Tibor: A fordulat éve – átvette; a vezetést a Fidesz. (A pártok és a politikusok megítélése 2003-ban) Magyarország politikai évkönyve 2003. 347 o. 292 Uo. 293 294

Debreczeni: Új esélyek és régi veszélyek a jobboldalon. Magyarország politikai évkönyve, 2003.151. o. http://www.huncor.com/level/orban.htm

Az új kihívás: Gyurcsány 211

megalkothatunk… közösen és összefogással. Tehát én nem kettévágom az országot, hanem följebb szeretném emelni ezzel a két Magyarország gondolattal.”295 A 2004 februárjában ismét megtartott országértékelő beszéddel Orbán minden addiginál békülékenyebb hangot ütött meg, és látványosan nyitott azok felé a baloldali szavazók felé, akiket korábban – a 2002-es vereség miatt érzett dühében – még megvetően „panelproliknak” nevezett: „Sokan vannak ma Magyarországon, akik úgy vélik, az előző rendszerben biztonságosabban, s talán jobban is éltek. Bennük szorongást támaszt… hogy úgy érzik a szocialista korszakot elutasítók valójában őket is elítélik, mert úgymond kompromisszumokat kötöttek. Pedig valójában csak próbáltak megélni, boldogulni valahogy, és biztonságos, élhető életet teremteni maguk és szeretteik számára… Nekünk… rendszerváltó fiatalabbaknak biztosítanunk kell az idősebbeket arról, hogy megértjük őket, hogy megértjük az életüket… Könnyen beláthatjuk, hogy nem lehet mindenki Dugonics Titusz, mert akkor senki sem marad a várban.”296 A „polgári” kormány volt miniszterelnöke úgy beszélt, mint holmi baloldali szocialista: „A legfontosabb teendő, hogy más irányt szabjunk a gazdaságnak… a jelenlegi bankárészjárást és bankárgondolkodást… meg kell változtatni. A pénzalapú gazdaságból… két szereplőt próbálnak kihagyni, az embert és a munkát. Az ilyen gazdaság… embertelen, pazarló és terméketlen. Nekünk újra az emberséges, munkára épülő… gazdaságban érdemes hinnünk, vissza kell adni Magyarországon a munka becsületét.”297 A beszéd kulcsszava – ellentétben a korábbi konfrontatív retorikával – az „összefogás” volt, – kenetteljessége olykor a bárgyúság határát súrolta: „Magyarországnak ma arra van szüksége, hogy az emberek, a családok, az önkormányzatok, idősek és fiatalok, gazdák és munkások, vállalkozók és közalkalmazottak, határon kívül és belül élő magyarok szövetséget kössenek egymással… Rendezzük végre közös dolgainkat… közös a sorsunk… bíznunk kell egymásban… Sokkal erősebben képes összekötni minket, amiben hasonlítunk egymásra, mint amilyen erővel elválaszt az, amiben különbözünk… Olyan ember nemigen van, aki abban leli örömét, hogy nincs fedél a feje fölött, vagy nincs miből megélnie. Olyat sem igen találunk magunk között, aki azt szeretné, hogy Magyarország pórul járjon az uniós csatlakozás után. Éppen ellenkezőleg, pártállásra, irányzatra való tekintet nélkül mindannyian abban vagyunk érdekeltek, hogy a csatlakozásnak mindenki nyertese legyen. Ez az a közös talpalatnyi hely, amely elegendő ahhoz, hogy szövetséget kössünk egymással…”298 Orbán Viktor 2004 elejére tehát érzelmileg és politikailag egyaránt feldolgozta a 2002-es vereséget. Újra nyerésre állt, újabb győzelemre készült, s ez szemmel láthatóan megnyugtatta. A főmérnöki sátor ajtaja pedig nyilvánvalóan balra nyílott… *

295 296 297 298

Idézi: Debreczeni: Új esélyek, régi veszélyek… 153. o. http://2001-2006.orbanviktor.hu/ Uo. Uo.

212 Az új kihívás: Gyurcsány

A Medgyessy-kormány hivatali ideje első évében sikeresnek tűnt, hogy aztán szűk fél esztendő alatt elveszítse a hazai közvélemény a globális pénzügyi körök, majd jelentős mértékben a saját politikai bázisa bizalmát is. A történet persze korábban kezdődött. A magyar gazdaság egyensúlytartó növekedése már 2001 után, az előző kormány bőkezű osztogatása révén veszélybe került (minimálbéremelés, járulékcsökkentés, lakástámogatás, diákhitel, Széchenyi-terv stb.), mert Orbánék elmentek a végső határig, s még egy lépéssel tovább. Ám a vesztésre álló szocialisták – afféle minden mindegy alapon – a jóléti rendszerváltás” ígéretével (13. havi közalkalmazotti bér, 13. havi nyugdíj, 50 százalékos béremelések az oktatásban és az egészségügyben stb.) a finisben rátettek még néhány lapáttal, és – tán önmaguk számára is váratlanul – nyertek. Bár ez hosszabb távon súlyos nemzetgazdasági következményekkel fenyegetett, Medgyessy betartotta a rövid lejáratú kampányígéretek nagy részét. Ebben szerepet játszott pártállami titkosszolgálati múltjának napvilágra kerülése is (D-209-es botrány): a kormányfő így kívánta helyreállítani megcsappant legitimitását. (Nota bene, teljes sikerrel: 2002 őszére tovább nőtt a népszerűsége – a magyar embereket a politikai morálnál léhát jobban érdekelte a pénz.) Majd jöttek a helyhatósági választások, a mesés közvélemény-kutatási adatok – és jött az újabb „száznapos program”, jöttek az újabb jóléti intézkedések”. A makrogazdasági mutatók azonban vészesen romlottak. Nőtt az államháztartás hiánya, az államadósság, az infláció, csökkent a versenyképesség, lassult a növekedés. Sorra érkeztek a hazai közgazdászok, majd a külföldi pénzügyi körök figyelmeztetései – mindhiába. Medgyessy és a szocialisták 2003 végéig képtelenek voltak szembenézni a helyzettel. Pedig népszerűségük zuhanása jelezte: már a „panelprolik” is sejtik, hogy a jóléti rendszerváltás” lufija kipukkadt. Normális esetben egy kormányzati ciklus menetrendje a következő: előbb a távolabbi célokat szolgáló stratégiai lépések, a rövidtávon népszerűtlen, hosszabb távon azonban megtérülő reformok, aztán a ciklus végi osztogatás, a jóléti intézkedések, a népszerűség visszaszerzése. Medgyessy fordítva csinálta. A havi közvélemény-kutatások bűvöletében politizált, s amikor baj lett, össze-vissza kapkodott. 2004 márciusában valóságos közjogi ámokfutásba kezdett (közös uniós pártlista, nép általi elnökválasztás, kisebb létszámú, kétkamarás parlament, illetve fenyegetés egy ezeket kicsikaró népszavazással), ám hamar kifulladt ez is. Aztán jött az EP-választáson elszenvedett vereség, ami után nem sokkal távozott is a Magyar Köztársaság addigi leggyengébb kormányfője. Ezen a ponton érdemes még eggyel hátrébb lépni, és röviden vázolni a mindehhez elvezető nagyobb folyamatokat. A 2002-ben még (épphogy) nyerni tudó MSZP 2004re ugyanis már az idült politikai válság súlyos jeleit mutatta. Tabajdi Csaba írta ekkoriban a Népszabadságban saját pártjára utalva, hogy „a politikai marketinghez kevés a reklám és a csomagolás, eladható áru is kell”.299 Valójában a szocialista politikai áruhiány tünete volt már a „szakszerűség”, a „modernség” és a „pragmatizmus” rendszerváltozás óta tartó ideológiapótlék-dömpingje is. Mindez azonban egy még régebbről indult és vészesen előrehaladt kiüresedési folyamat kései etapja volt. Azé a szellemi, ideológiai és morális kiürülésé, amelyik talán a hatvanas-hetvenes évektől, talán már '56-tól tartott, Attól 299

Idézi Debreczeni József: Az utódpárt arcai. Mozgó Világ, 2005. február 87 o.


kezdve, hogy a kommunisták előbb megsejtették, majd tudomásul vették: a nyugati kapitalizmus és parlamentarizmus meghaladását célul kitűző igazságos, kollektivista társadalom megvalósíthatatlan ábránd. Innentől a politikai stratégia helyét egyre inkább az adott helyzethez való rugalmas alkalmazkodás, a válságkezelés és az egyéni boldogulás taktikai játszmái foglalták el. Mindez politikájuk személyi vonatkozásaiban is tükröződött. A két miniszterelnök alakjában. A figyelemre méltó taktikai érzékkel és politikusi szenvedéllyel bíró, de öszszességében anakronisztikus posztkommunista apparatcsiknak tetsző Hornéban, illetve a modernebbnek tűnő, valójában sokkal gyengébb, enerváltabb és kiégettebb Medgyessyében. Nem állított ki túl jó bizonyítványt a szocialista politikusi mezőnyről, hogy végül jobb híján az utóbbit voltak kénytelenek (immár nem először) újrapolíroztatni és reaktiválni. Az MSZP 2004-ben tovább mélyülő válsága a megújulás sürgető szükségét jelezte. Ez a szükség lényegében 1988 óta jelen volt a pártban, ám hiányoztak a hozzá rendelhető markáns társadalom- és nemzetpolitikai célok, s az ezeket magvalósítani akaró és tudó eltökélt politikusok. Ekkortájt úgy tűnt, hogy ilyen célok és ilyen politikusok csak a Fideszben vannak. Orbán Viktor 2004-ben már korántsem látszott annak a félelmetes, autokratikus figurának a választók szemében, akinek 2002-ben. Annak ellenére, hogy ő maga és hatalmi törekvései mit sem változtak, olyanok is újra a határozott és cselekvőképes, az ígéreteit valóra váltani tudó politikust látták benne (főleg Medgyessyvel s a szocikkal szemben), akik annak idején féltek tőle, és ellene szavaztak. 2004 derekán úgy tűnt, a fáradt, kiüresedett, megkopott utódpárt nem tudja őt még egyszer megállítani fáradt, kiüresedett, megkopott politikusaival, öregedő és fogyatkozó szavazóival. Ekkor lépett a színre Gyurcsány Ferenc. Az egykori reformer KISZ-vezető, aki 1989 nyarán távozott a politikából, és komoly üzleti karriert futott be, egy ideje újra aktív volt, de még nem a politika színpadán, csak a színfalak mögött tevékenykedett. Előbb a baloldal megújítását ígérő, ideológia-, sőt programadó írásokat közölt a sajtóban, majd szakértőként közvetlenül is bekapcsolódott az MSZP munkájába. Ennek során rövid idő alatt Medgyessy kampánystábjának vezetőjévé avanzsált, és – amint az utólag a fideszesek számára is kiderült300 – oroszlánrészt vállalt a 2002-es győzelem kivívásában, ha tetszik: Orbán legyőzésében. Noha 2003-ban, amikor Gyurcsány Medgyessy sportminisztere lett, az ellenfelek még mit sem tudtak az ő előző évi kampányfőnöki tevékenységének részleteiről, mégis heves támadásokkal fogadták színrelépését. Szíjjártó Péter többször interpellálta őt vagyonszerzésének részleteit firtatva, amivel az MSZP frakcióban is sikerült bonyodalmat okoznia. Ám Gyurcsány fölvette a kesztyűt, sőt 2003 októberében ellentámadásba lendült. Orbán 23-i beszédére reagálva – szakminiszteri státusán messze túllépve – egy létező „Fideszes árnyékállamról” nyilatkozott, ami afféle kettős hatalomként veszélyt jelent 300

Bizonyos értelemben írói munkássásom csúcsának tekinthetem, hogy 2006 őszén sajtótájékoztatókon, sőt többtízezres nagygyűléseken olvastak föl hosszú részleteket Gyurcsány Ferencről írt könyvemből a Fidesz vezető politikusai, hogy bemutassák a közönségüknek: valójában nemcsak 2006 -ban verte meg őket a gonosz Gyurcsány hanem már 2002-ben is! Lássuk be, mindez maga volt a politikai abszurd!


a köztársaságra, (Az Orbán kormány idején hivatalba helyezett köztisztségek betöltőire utalt – köztársasági elnök, legfőbb ügyész, jegybankelnök stb. – noha konkrétan nem nevezte meg őket.) Fellépése olyan súlyúnak minősült, hogy maga Orbán reagált rá, ami – saját pártján belül is – fölértékelte Gyurcsány pozícióját. 2004 nyarán, az európai parlamenti választásokon elszenvedett vereséget követően hirtelen akuttá vált az MSZP addigi idült válsága. A drámai végkifejlet Medgyessy infantilis kapkodása, a párt súlyos vezetési krízise, illetve a tagság rohamosan növekvő elégedetlensége nyomán bontakozott ki. Ám az addigi fásultságnak és tehetetlenségnek egy csapásra véget vetett a villámgyorsan lebonyolított miniszterelnök-csere. Gyurcsány Ferenc személyében az MSZP tagsága talán önmaga számára is váratlanul megtalálta azt a politikust, aki a leszerepelt Medgyessy Péterrel szemben – illetve Orbán Viktor ellenében – megjelenítheti a határozott és cselekvőképes miniszterelnök típusát. Aki e szerep betöltésére nemcsak időlegesen, de a jelek szerint tartósan is alkalmasnak tűnt. Egyedül ő látszott olyan baloldali politikusnak, aki minimum az Orbánéhoz mérhető koncepcióval, dinamizmussal, akarattal és önbizalommal bír. Akinek a kritikus napokban mutatott helyzetfelismerése, taktikai érzéke, bátorsága, kommunikációs készsége rendkívüli politikusi erényeket sejtetett. Már az első pillanatban látszott, hogy Gyurcsány megválasztása az MSZP számára – Orbán egykori szlogenjével – több volt, mint kormányfőváltás: a kormányé mellett a párt megújításának esélyét is ígérte. Az új miniszterelnök – s a hamarosan elnökké választott Hiller István – képviselte generációváltás szinte automatikusan magával hozta az MSZP utódpárti jellegének elhalványulását. Ez egyrészt új kapcsolódási pontokat ígért a társadalmi, illetve a politikai értelemben vett középrétegek és a fiatalabb nemzedékek felé, másrészt megteremtette a pártállami múlttal való szembenézés eddig hiányzó lehetőségeit is. Ha cinikus akarok lenni, akkor egy 56-os ellenforradalmár és a pártállam szigorúan titkos tisztje után egy reformer KISZ-es megjelenése a kormányfői poszton óriási előrelépést jelentett. De más szempontból is az volt. Gyurcsány személyében olyan politikus jelent meg a pártban, aki korszerűbb értékvilágot és ideológiai töltést, egyáltalán valamiféle tartalmat adhatott az MSZP politikájának. Aki rendelkezett azzal a szellemi kapacitással, amelynek révén képes lehetett egy új, korszerű nemzetpolitikai koncepció meghirdetésére. Olyanra, ami az átalakult nemzetközi környezet, a globális világtér viszonyai és az Európai Unió keretei között is termékeny lehetett – szemben az orbáni jobboldal tradicionális és időközben eltorzult nemzetfelfogásával. Gyurcsány miniszterelnökként tett egyik legelső kijelentése – Antall József híres mondatára hajazva – így hangzott: „Tízmillió magyar nevében – tizenötmillió magyar érdekében akarok kormányozni.” Az ő élre állítása azonban komoly kockázatokkal is járt. Gyurcsány Ferenc támadható volt. Egyrészt azért, mert személyében egy milliárdos állt a baloldal élére – aki ráadásul elsőgenerációs. Másrészt mert az átmenet éveiben egykori állampárti kapcsolatait (a jobboldal szemében családi kötelékein keresztül: a lehető legrosszabbakat) is kihasználva szerzett vagyont. Ráadásul homo novus volt a politikában: kellő tapasztalatok és rutin híján. Ám az MSZP tagsága vállalta ezeket a kockázatokat: vállalta Gyurcsányt. A közvélemény jól fogadta a változást: érvényesült az „új seprő” effektus. A Medián mérései szerint az új kormányfő népszerűsége 17 százalékkal nőtt augusztusról szepAz új kihívás: Gyurcsány 215

temberre, amihez fogható növekedést egy hónap alatt még nem regisztráltak Magyarországon, mióta méréseket végeznek.301 E mérések azt mutatták, hogy 2004 augusztusától az év végéig nemcsak Gyurcsány, de a vezető kormánypárt támogatottsága is jelentősen megnőtt. Négy hónap leforgása alatt a Szondánál 17-ről 8 százalékra, a Tárkinál 20ról 4-re, a Mediánnál 23-ról 8-ra, a Gallupnál pedig 27-ről 9-re csökkent a Fidesz előnye a biztos szavazó pártválasztók körében!302 A politikai ellenfelet váratlanul és felkészületlenül érte, s láthatóan megdöbbentette mindaz, ami Gyurcsány színrelépése nyomán a kormányoldal háza táján történt, majd annak eredményeként a magyar közvéleményben is. Orbánék eddig – de különösen a nyáron lezajlott európai parlamenti választások óta – nem minden alap nélkül hihették, hogy a közelgő választások után szépen, nyugodtan visszasétálhatnak a hatalomba; addig pedig karba tett kézzel, hátradőlve szemlélhetik Medgyessy szánalmas vergődését. Pár hónap elteltével azonban már mindenre gondolhattak, csak erre nem. Gyurcsány vezetésével a kormányzat fölállt a padlóról, sőt átvette a kezdeményezést, és erőteljes politikai offenzívát nyitott. Orbánék egyelőre nem találtak fogást az új miniszterelnökön – mintha túl hamar ellőtték volna puskaporukat a milliárdos sportminiszterre. Ám egyre erősebbé vált bennük a nyugtalanság és a vágy, hogy megállítsák lendületét, visszavegyék tőle a kezdeményezést, és vereséget mérjenek rá. Ilyen körülmények között álltak váratlanul a december 5-i népszavazási akció élére. * Bár a népszavazás két kérdésről – a kórház-privatizációról és a határon túli magyarok állampolgárságáról – szólt, nyilván az utóbbinak volt igazi politikai tétje. A kérdés így hangzott: Megadjuk-e a magyar állampolgárságot határon kívül rekedt nemzettársainknak? Az erre adódó ösztönös és természetes felelet: igen. Annál is inkább, mert tudni lehetett: a nemleges válasz vagy az eredménytelen szavazás óriási lelki traumát okozna a kintieknek (ahogy valamekkorát a bentieknek is), és súlyosan megrontaná a viszonyt: magyarokét és magyarokét. Ám ezen túl egyéb dolgokat is tudni lehetett. Például azt, hogy az érvényes igen teljesen új alapra helyezné a magyar-magyar viszonyt. Antall József még azt mondta híres, a Magyar Köztársaság kormányainak kül- és nemzetpolitikáját több ciklusra meghatározó mondatában, hogy „közjogi értelemben tízmillió, lélekben és érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke” kíván lenni, a népszavazás viszont arra akarta kötelezni az Országgyűlést és a kormányt, hogy az utóbbi feje közjogi értelemben is váljék tizenötmillió magyar miniszterelnökévé! Az állam területi alapon működő hatalmi szervezet – a nemzet nyelvi, kulturális, érzelmi és történelmi közösség. A kettő közti ellentmondás Nyugaton – minthogy határaik zömmel egybeesnek – a gyakorlatban nem okoz drámai konfliktusokat. Mifelénk azonban igen. Távolabbi múltunkban ezt mutatták Trianon, a kisantant, a revízió, az etnikai tisztogatások, a kitelepítések, a falurombolási tervek. A közelmúltban a Fideszes „magyariga301 302

http://www.median.hu/kutatasok/jelentes/valasztas2004_09.htlm http://www.mmart.hu/teszt/nl/inf0_grafika/partpreferencia/partpreferencia.htm


zolványra” adott szlovák és román reakciók vagy az Európai Unió kifogásai, amelyek nyomán az eredeti tervekből csak azok halvány árnyéka valósulhatott meg: a státustörvényt kedvezménytörvényre kellett redukálni. Ezek alapján több mint biztos volt, hogy a magyar államiság kiterjesztése a román, a szlovák, a szerb állam területén élőkre újabb, az utóbbiaknál súlyosabb konfliktusokat okozna. Hisz előzetesen nem folytak erről tárgyalások, nem születtek megállapodások. Nem készültek felmérések a könnyítések nyomán várható áttelepülés méreteiről, továbbá annak lehetséges magyarországi, erdélyi, felvidéki és vajdasági következményeiről. Olyan súlyú kérdésekben, amilyeneket ez a népszavazás fölvetett, csak a szavazat- és hatalomszerzés taktikai szempontjain felülemelkedő nemzetstratégiai politizálás jegyében lett volna szabad dönteni. Négy párti konszenzus- és kompromisszum-keresés, a határon túli magyar szervezetekkel való egyeztetések, a szomszédos országok kormányaival, az Európai Unióval történt megállapodások – türelmes és szívós diplomáciai munka után. Ilyesmiről azonban szó sem volt. A kezdeményezés – többféle értelemben is – „alulról” jött. Attól a Patrubány Miklóstól, akit mértékadó jobboldali körökben kalandornak és provokátornak tartottak. Akinek a Magyarok Világszövetsége elnökévé való megválasztását Orbán Viktor miniszterelnök annak idején meg akarta akadályozni, s amikor ez nem sikerült, megvont az MVSZ-től szinte minden költségvetési támogatást. Az elemzők és a politikai ellenfelek rá szoktak mutatni arra, hogy a kettős állampolgárság kérdése az Orbán-kormány időszakában föl sem merült. Ez nem teljesen igaz, merthogy nagyon is fölmerült, csak épp a kormány akaratával szemben. Az Orbán-kabinet például 2001 augusztusában – a státustörvény mellett érvelve – szó szerint ezt írta beadványában az Európa Tanács jogi albizottságaként működő Velencei Bizottságnak: „A törvény, csakúgy, mint a magyar jog egésze, elismeri a szomszédos államok területi integritását, semmilyen módon nem ismeri el viszont a területi revízió gondolatát és a kettős állampolgárság fogalmát. Továbbá a törvény elismeri, hogy a külföldi magyarok az adott államok állampolgárai, és világosan elutasítja azt a gondolatot, hogy a magyarként való önmeghatározás a kettős állampolgárságon alapulhasson.”303 Ez nem semmi, mondhatja az olvasó, s hogy valóban nem volt az, azzal Orbánék is tisztában lehettek, mert a szóban forgó dokumentum egyszerűen eltűnt a külügyminisztérium irattárából! A bennfentesek tudtak róla, a szöveg máig olvasható a Velencei Bizottság honlapján, de az eredeti papírt a szocik 2004-ben hiába keresték a külügyminisztérium lefűzött iratai között…304 Maga Patrubány sohasem tudta volna bevinni ezt az ügyet a politika centrumába, egyedül nem lett volna képes kiharcolni a népszavazást. Ehhez Orbán Viktor, az ellenzék vezére segítette hozzá, amikor igent mondott a neki személyesen feltett kérdésre. Amikor nyilvánosan aláírta a népszavazási ívet, majd pártjával maga is beszállt az aláírásgyűjtésbe és a kampányba. Mindenekelőtt taktikai szempontok vezették. A hatalomszerzés – minden mást kockáztatni kész – vágya és ösztöne. A politikai tematizálás átvételét célzó addigi kísérletei 303 304

http://www.mancs.hu/index.php?gtPase=/public/hirel

ugyanis sorra kudarcot vallottak, a tempót továbbra is Gyurcsány diktálta, s mint láttuk: a Fidesz nemrég még biztos győzelmet ígérő előnye hónapról hónapra fogyott. A pártelnök égető szükségét érezte, hogy visszavegye a kezdeményezést, hogy újból védekezésre késztesse a kormányerőket, hogy az európai választásokon elszenvedetthez hasonló vereséget mérjen rájuk. Ezért nagyon sokat kockáztatott. A Patrubányhoz és Thürmer Gyulához (!) való csatlakozás politikai és morális kockázatán túl vállalta a népszavazási kudarcét is. Kockára tette a határon túli magyarok anyaországhoz kötődő kapcsolatát és mindazt, amit korábban a szomszédos országokhoz fűződő viszonytól az Európai Unióval való kapcsolatokig vázoltunk. Kizárólag érzelmi alapon közelítette meg a kérdést, pontosabban: maximálisan kihasználta, hogy az emberek jórészt – a határon túli magyarok pedig, érthető okokból, szinte száz százalékig – érzelmileg viszonyulnak hozzá. Mindent elkövetett, hogy manipulálja ezeket az érzelmeket, s a népszavazáson való részvétel és az állampolgárság kérdésére adandó válasz ügyét becsületbeli üggyé, magyarságpróbává tegye: aki nem mond igent, az nem magyar. Az MSZP-t és a baloldalt sikerült is nehéz helyzetbe hoznia. A szimpla, érzelmi töltésű nemzeti demagógiára nehéz összetett, racionális és felelős politikai választ adni, s ha lehet is, az aligha hatékony. Gyurcsány vitára hívta Orbánt, ám az kitért előle. A Fidesz nemzeti demagógiájára az MSZP végül szociálissal felelt: a határokon túlról beáramló munkavállalók tömegeire hivatkozott, akik veszélyeztethetik a magyarországiak érdekeit, az egészségügyi és az oktatási rendszert, a nyugdíjrendszert stb. Ez hatott. A népszavazás eredménye sokakat meglepett, leginkább Orbánt és a radikális jobboldalt. A leadott igen szavazatok minimális többségben (51,5 százalék) voltak ugyan a nemekkel szemben (48,5), de az alacsony részvétel miatt a voksolás – érvényes, ámde – eredménytelen lett. Az eredményességhez a választásra jogosultak több mint 25 százalékának kellett volna a többségi álláspontra szavaznia. A nyolcmillió választópolgárból kétmilliónak. Ehelyett azonban alig több mint másfél milliónyian voksolnak igennel. A népszavazást követő hétfői napon a miniszterelnök napirend előtt fölszólalt az Országgyűlésben. Ez a könyv nem róla és az ő politikájáról szól, hanem Orbán Viktorét próbálja elemezni. Ám éppen ezért kell hosszasan, szó szerint idéznünk Gyurcsány Ferenc 2004. december 6-i parlamenti fölszólalását, amely hibátlanul eleget tesz a fenti célnak: „A népszavazási kezdeményezés elbukott. A kezdeményezők és a támogatók kudarca világos. Minderről… a magyar Országgyűlésben nem váltanánk szót, ha a népszavazás az marad, aminek indult: két… alacsony támogatottságú… szélsőséges és radikális… politikai szervezet akciója… De nem így történt. Azért nem így történt, mert egy önmagát polgárinak és konzervatívnak tartó, egyébként jelentős támogatottságú párt úgy gondolta, hogy egyességet köt a szélsőjobboldallal, és úgy gondolta, hogy egyességet köt a szélsőbaloldallal. Ennek a pártnak, amely magát egyébként konzervativizmusában az örök emberi értékek egyik leghitelesebb képviselőjének is tekinti, amely politikáját ebből az erkölcsből vezeti le, semmilyen problémát nem okozott, hogy szövetséget kössön a Munkáspárttal. Azzal a párttal, amely által képviselt eszméket, és amely eszmék képviselőit az elmúlt években, beleértve még az elmúlt heteket is… a legnagyobb hangerővel éppen a 218 Az új kihívás: Gyurcsány

szóban forgó párt, a Fidesz Magyar Polgári Szövetség ostorozta, amely, ha a hatalmi érdekei úgy kívánják, sutba veti az értékeket, sutba veti az erkölcsöt. Akár még a Munkáspárttal is egyességet lehet kötni, ha úgy gondoljuk, hogy ebből valami népszerűség fog következni! Sőt, sutba vetjük azokat a megállapításokat is, amelyeket maga a szóban forgó párt elnöke 2000 decemberében mondott a harmadik MÁÉRT-on: hogy igen, a Magyarok Világszövetsége nemzetstratégiai és nemzetpolitikai szempontból elfogadhatatlan kockázatot jelent! Mi több, sutba vetjük azokat a megjegyzéseket is, hogy sem politikai, sem jogi szempontból nincs ok és lehetőség felvetni a kettős állampolgárság kérdését! De nem baj, összeállunk, szövetséget kötünk a Magyarok Világszövetségével… Erkölcs, korábbi állítások, a nemzet érdeke: ugyan kit érdekel ez, hogyha jön még egy pár százalék!?… Erről szólna az erkölcs? A választók világosan megadták a választ… Elég nehéz lesz ezt úgy megszámolni, hogy… Magyarországon a választójoggal rendelkező magyar népesség támogatja a Thürmer Gyulától Patrubány úron keresztül Orbán Viktorig terjedő szövetséget. Ennek a népszavazásnak nyertese nincs, de felelőse van. Felelőse nem a két említett, nem jelentős befolyású politikai szervezet… A felelősök Önök, a magyar jobboldal egyébként jobb sorsra érdemes pártja, akik veszni hagyják a konzervativizmus oly tisztességes magyar hagyományát, és radikális, populista politikát képviselve pár százalékos támogatásért eladják a politikai középút, a politikai tisztesség maradékát is. A nemzet újraegyesítése tisztességes, magasztos és támogatásra méltó eszmény De tudják, ahogy a szerelem nem többség, hanem egyezőség kérdése, ugyanúgy a nemzet újraegyesítése sem többség, hanem egyezőség kérdése… Ez az egyetlen mód, ahogy a nemzet maga is osztozhat abban a közös élményben, hogy 15 millió magyar együvé tartozik, és egymásnak felelősséggel tartozik. Aki ezt többséggel akarja megoldani, az nem egyesít, hanem megoszt. Aki azt állítja, hogy ha az általa föltett kérdésre nem az a válasz, amit ő szeretne, az nem magyar, nem tisztességes és nem becsületes, az nem a közös magyar nemzetben egyesíti a tizenöt millió magyart, hanem a maga jobboldali tévútjához kíván támogatókat gyűjteni. Nem sikerült, Uraim!… De ezzel együtt értem, hogy mit üzen Magyarország, értem, hogy mit kíván a nemzet. Nem kívánja azt, ami a kérdésben ott szerepelt, de kívánja, ami ott van a kérdés mögött. Ez nagy különbség. Értem ezt a szándékot. Értem, hogy Magyarország azt kívánja, hogy fonjuk szorosabbra azt, ami a nemzetet összeköti. De tegyük ezt óvatosan! Tegyük ezt a kulturált… politikai egyeztetés keretei között! Tegyük itt, a Parlamentben! Tárgyaljunk egymással! Ne gondoljuk, hogy ezeket a kérdéseket érdemes és szabad igenekre és nemekre egyszerűsíteni! Mert több felelősséggel, ennél összetettebb felelősséggel tartozunk az országnak és tartozunk a hazának… Mondhatnánk azt, hogy nem történt semmi, két rossz kérdés rossz helyen, rossz módon lett feltéve. A magyar nemzet pedig ezt kellő bölcsességgel, okossággal és felelősséggel elutasította. Ennél több történt: világossá vált, hogy Magyarországon még mindig itt van a veszélye – és sajnálom, hogy ezt a veszélyt Önök testesítik meg – egy nacionalizmusba hajló, enyhén klerikális, szociálisan demagóg, államközpontú, jellegzetesen közép-kelet-európai politikai képződménynek… Az új kihívás: Gyurcsány 219

Létezik egy másik Magyarország. Egy nyugatos, nyitott, nemzeti tradícióira büszke, nem nacionalista, hanem hazafias, demokratikus Magyarország… A szabad Magyarország… nyitottsággal, ápolt és fejlesztett nemzeti hagyományokkal, vagy kelet-európai befelé fordulás, múltba nézés, kokettálás a nacionalizmussal, kokettálás az elnöki hatalommal, a demokratikus szándékok, a demokratikus kultúra folyamatos csorbítása?!… Már régen nem konzervatív politikát látok, hanem szociális és nemzeti demagógiát némi radikalizmussal. Óvom Magyarországot ettől…”305 A miniszterelnök átszellemülten és szenvedélyesen beszélt a parlamentben – az ellenzék (három éve néma) vezére pedig kínos arckifejezéssel hallgatta. Vonásait mély ráncok barázdálták, gondterheltnek és zavarodottnak tűnt, noha cinikus mosolyt próbált magára erőltetni. * Ma már látszik, ami akkor csak sejthető volt: noha a baloldal taktikai győzelmet aratott a 2004-es népszavazáson, hosszabb távon súlyos stratégiai vereséget szenvedett. A nemzeti kérdés területén jó időre maga az MSZP torlaszolta el az utódpárti múltjától való eltávolodás útját. A gyurcsányi-hilleri stratégia egyik kulcsfontosságú törekvése ugyanis épp a nemzethez való új érzelmi és retorikai viszony megteremtése volt, ami a népszavazás demagóg kérdésére adott határozott nemmel (ami szintén demagógiával, csak nemzeti helyett szociálissal volt alátámasztva) beláthatatlan időre összeomlott. Orbán nem felejtette el a december 6-i parlamenti megaláztatást. Mint vérbeli focista, megjegyezte magának a történteket, és alkalomadtán törlesztett az ellenfélnek – a maga módján. 2005. december 5-én, az előző évi sikertelen népszavazás egyéves évfordulóján fölállíttatta a Tisztelt Házat. Aktuális kérdésben kért szót napirend előtt, és rövid bevezető után a következő álságos kijelentéseket tette a nemzet határon átívelő egyesítésének addigi kudarcáról: „Rossz helyen kerestük a megoldást, mert mindig magunkon kívül kerestük, törvény, határozat vagy politikai nyilatkozat formájában. Márpedig nincs olyan erős törvény vagy határozat, ami képes lenne kívülről megoldani ezt a kérdést. A megoldás nem kívül van, hanem belül, a szívünkben, és úgy hívják: tisztelet. Tisztelet a határon túl élő magyarok kitartásáért és hűségéért, tisztelet a kitartásért a nehéz időkben, hogy évtizedeken át kitartottak mellettünk, csöndben, sok szenvedés között; és tisztelet a hűségért, hogy hűek maradtak magyarságukhoz, nyelvükhöz, kultúrájukhoz, emlékezzünk csak Wass Albert, Tamási Áron vagy Márton Áron kitartására és hűségére! Kedves Képviselőtársaim! A tisztelet a szívünkben képes megteremteni az összefogást, és akkor a tizenöt éves vitákat egyetértés válthatja fel. Azt javaslom, itt és most fejezzük ki tiszteletünket a határon túl élő magyarok kitartásáért és hűségéért, javaslom, álljunk fel egy percre, tiszteletből álljunk fel egy percre, és köszönjük meg a határon túli magyarok sok évtizedes hűségét. Köszönöm, hogy meghallgattak. Álljunk föl!”306 305 306

http://www.miniszterelnok.hu/gss/alpha?do=2&ps=10&st=1&m13_doc=199&m21_curr =38 http://vvww.parlament.hu/internet/plsql/ogy_naplo.naplo_fadat?p_ckl=37&p_uln=276&p_felsz=24&p _szoveg=&p_felszig=24


Mielőtt megnéznénk, mi történt ezután az ülésteremben, idézzünk föl két korábbi eseményt. Két korábbi fölállítást Orbán Viktor múltjából, amelyek hozzásegítenek bennünket, hogy megfelelően értelmezzük ezt a harmadikat. 1. 1982. november 11-én, a szovjet pártfőtitkár halálakor, az ELTE Jogi Karán a jogtörténet professzora felszólította elsős hallgatóit, hogy egyperces néma felállással adózzanak Brezsnyev elvtárs emlékének. Az évfolyam felállt – néhányan azonban ülve maradtak. Köztük volt Orbán Viktor is. A tanár emelt hangon újra felszólította őket, mire páran kimentek a teremből, néhányan pedig lassan, kényszeredetten felálltak. Orbán az utóbbiak közé tartozott. Azok közé, akik félig föllázadtak, aztán meginogtak, és behódoltak a hatalmi kényszernek. Az átélt megaláztatás emléke sokáig megmaradt benne. 2. 1990. július 4-én a parlament üléstermében – miután a házbizottságban jelezte az erre irányuló szándékot – Szabad György házelnök felszólította az Országgyűlést, hogy néma felállással adózzon a 70 éve aláírt trianoni szerződés fájdalmas emlékének. A kormányoldal zömmel azonosulva a felszólítással, az ellenzék inkább kényszeredetten, felállt. A Fidesz frakció ellenben kivonult a teremből. Orbán károsnak ítélte a múlthoz való efféle érzelmi viszonyulást, és határozottan elutasította azt a morális nyomást, ami – jobb meggyőződése ellenére – a demonstrációban való részvételre akarta őt kényszeríteni. A sikeres ellenálláshoz bizonyára muníciót adott a 8 évvel korábbi megaláztatás emléke is. 3. 2005. december 5-én azonban már Orbán hozta kényszerhelyzetbe és alázta meg politikai ellenfeleit. Azért tartotta titokban a kezdeményezést – negligálva az olyan parlamenti intézményeket, mint a házelnök és a házbizottság –, hogy meglepje őket. Hogy ne legyen idejük mérlegelni. (Ahogy 22 éve neki sem volt – és szemben azzal, ahogy 15 éve igen.) Hogy gondolkodás nélkül, azonnal kelljen választaniuk: két rossz között. Ülve maradnak, s ezzel a szó szoros értelmében – képernyőn, fotón, későbbi plakátokon – látható bizonyítékát adják annak, hogy nem tisztelik a kinti magyarokat; avagy jobb meggyőződésük ellenére engednek a kényszernek és felállnak. Először ösztönösen az előbbit, aztán – Szili Katalin házelnök felszólítása nyomán – az utóbbit választották. Felálltak: éppen úgy, mint egykoron a 19 éves joghallgató. Ellentétben a 27 éves frakcióvezetővel, aki kiment a teremből. A dologban nem az az érdekes, hogy Orbán álláspontja ugyanabban az ügyben: Trianont illetően fordult az ellenkezőjére. Az ember véleménye – főleg ha politikus – változhat. Az eset azt jelzi félreérthetetlenül, hogy Orbán Viktor politikusi és emberi magatartása alakult át gyökeresen az idők során. Egykori kényszert elszenvedőből, majd elutasítóból kényszert alkalmazóvá vált. Fondorlatos és erőszakos politikussá, akinek minden gondolata, minden szava, minden lépése arra irányul, hogy meglepje a többieket. Hogy legyőzze őket. Hogy rájuk kényszerítse az akaratát. Az ellenfeleire is, az övéire is. Aki csak hatalmi játszmákban gondolkodik, mert másban már képtelen. * „Ebben a nemzedékben két meghatározó erő volt, a KISZ KB és mi” – ezt a mondatot Gyurgyák János, az Osiris Kiadó vezetője mondta 2003 végén.307 S még hozzátette: 307

Pünkösti Árpád: Szeplőtelen fogantatás 15. Népszabadság, 2004. január 3.


„2006-ban talán ismét ez a két tábor fog felállni: Orbán és Gyurcsány” (Az utóbbi miniszterelnökségéről akkor még szó sem esett.) Orbán jóval korábban, már a rendszerváltozás időszakában beszélt a későbbi miniszterelnökről – nem is akármilyen szavakkal. 1989. április 11-én a következőket mondta a kamerába s a mikrofonba: „Na hát, a KISZ-esek közül nincsen normális, tárgyalóképes ember. Egyetlen ember van a KISZ-esek közül, akit én ismerek, akit komolyan kell venni, ha az ember tárgyal vele, mert az próbára teszi az ember képességeit, az egy Gyurcsány nevű ember. Az öszszes többi, az komolytalan. Sajnálom, kedves KISZ-urak. A Szilvásy, az még úgy-ahogy. Az összes többi az… ők nem azt tanulták meg, amikor politikussá szocializálódtak, ami egy nyílt vitában szükséges. Belőlük hiányoznak ezek a képességek. A Gyurcsányt leszámítva, mondom, akiket én ismerek”308 Mit mondjak: Orbánnak jó szeme volt. Ma már teljesen nyilvánvaló, hogy Gyurcsány Ferenc újbóli színrelépése, szerepvállalása és a személye 2004-től alapvetően határozta meg Orbán Viktor további politikáját. A Fideszes vezér a következő minimum fél évtizedben őhozzá igazította a stratégiáját, a taktikáját, a kommunikációját, az egész politikai eszköztárát. Mi több: ennek függvényében alakult politikusi karaktere jelentős részben a személyisége is – beleértve a külsejét, a hajviseletét és az öltözködését! Mint a következő fejezetekben látni fogjuk: mindebben semmi túlzás nincsen, a dolgot szó szerint kell érteni.

308

http://www.noltv.hu/video/54.html


Az orbáni válasz: a populizmus

Politikai elemzők, publicisták, különféle rendű-rangú közszereplők állításai nyomán általánosan elterjedt a közbeszédben, hogy az elmúlt évek a populizmus térnyerését hozták Magyarországon. Az uralkodóvá vált vélekedés szerint e térnyerés kétoldali volt: egyformán jellemezte a jobb- és a baloldalt, jelesül Orbán Viktort és Gyurcsány Ferencet, illetve az általuk vezetett pártokat. Szerintem ez volt az utóbbi idők egyik – következményeit tekintve is – legsúlyosabb tévedése. Olyan tévedés, amely leginkább elfogultságból, tájékozatlanságból és felületességből táplálkozott; továbbá az úgynevezett „független” elemzői és közírói státus helytelen értelmezéséből. Az utóbbi képviselői (önmaguk számára is) úgy akarták igazolni függetlenségüket, hogy egyenlő mérce alkalmazása helyett mindenáron egyenlő mérési eredményre törekedtek. Az pedig – merőben eltérő politikai jelenségek mérése esetén – csak különböző mérce alkalmazásával, vagy a mérce teljes mellőzésével lehetséges. E könyv szerzőjének szilárd meggyőződése, hogy az elmúlt évek magyar politikai főszereplőiről általánosan elterjed „egyik kutya – másik eb” szemlélet merőben hamis, s hogy efféle kép kizárólag a legelemibb tények figyelmen kívül hagyásával alakítható ki, illetve fogadható el. A tények alapján ugyanis napnál világosabb, hogy az elmúlt években Orbán Viktor és pártja jelenítette meg Magyarországon a populista alternatívát, akivel szemben Gyurcsány Ferenc a parlamentáris politikát képviselte, illetve védelmezte. Ennek belátásához először nézzük meg, miről is beszélünk egyáltalán!

Populáris demokrácia és autokratikus populizmus Mindenekelőtt tisztáznunk kell a populáris demokrácia és az autokratikus populizmus közti különbséget. Induljunk ki abból, hogy a demokráciában – ahol a hatalmi mandátum a választásokon elnyerhető voksokból ered, azaz a néptől származik – eleve kódolva van a szavazók kegyeit kereső verseny elfajulása. A populizmus ilyen értelemben a demokrácia torzulása – egy határon túl: a halála. A modern nyugati képviseleti rendszerek valójában két nagy átalakuláson mentek keresztül. A huszadik század elejére demokratizálódtak, a végére pedig popularizálódtak. A demokratizálódás az általános választójog elterjedéséhez, a popularizálódás főleg az elektronikus média (azon belül is a kereskedelmi televíziózás) elterjedéséhez kötődött. A demokratizálódás a szervezett tömegpártok, valamint a hozzájuk kötődő tömegsajtó kialakulásához vezetett, hisz csak ezek segítségével lehetett elérni a korábbi százezres nagyságrendűről hirtelen több tízmilliósra nőtt választói táborokat. Az elektronikus média azonban a huszadik század második felére jórészt túlhaladottá tette a fenti Az orbáni válasz: a populizmus 225

eszközöket: kialakultak a taglétszám helyett a voksok maximálására törő néppártok, amelyek aktivisták, gyűlések, plakátok, röplapok helyett már a televízió segítségével juttatták el üzeneteiket a választók tömegeihez. Ennek révén egyrészt új, a politika hagyományos eszközeivel (gyűlések, napilapok) korábban elérhetetlen társadalmi csoportokat értek el; másrészt maguk is idomultak ezekhez a médiumokhoz s az őket fogyasztó populációhoz. Tették ezt annál inkább, mert a választások és a hatalom sorsát a legtöbbször ezek a tájékozatlan, politikailag neutrális: valójában politika alatti, ingadozó szavazók döntötték el. A politikusok szókincse leegyszerűsödött. Az érvek, a racionális okfejtések, a koherens programok helyett egyre nagyobb teret kaptak a hangzatos jelszavak, a tetszetős szlogenek, a látványelemek, a píár, a politikai marketing, a politikusok magánélete. Ahogy mondani szokás: a politikai beszédírók szerepét átvették a sminkesek és a stylistok. Az ideológiai kérdések helyett teret kaptak a szociális ígéretek, a népszerű javaslatok,– a felelős politikai beszédet felváltotta – minimum kiegészítette – a felelőtlen demagógia. A politika populárissá vált és mediatizálódott. Mindennek természetes velejárója lett a perszonalizálódás, a tömegmédia sztárkultuszához igazodva kialakult a politika vezérkultusza. Az utóbbi azonban – legalábbis Nyugaton – nem hasonlítható a két világháború közti totális rendszerek vezérelvű politikájához. Az olyan személyiségek, mint Tony Blair, Gerhard Schröder, Jacques Chirac vagy Nicolas Sarkozy vitán fölül demokratikus politikusok, még akkor is, ha a kormányzatban, illetve pártjukban vitt szerepük felülmúlja a korábbi korszakok hagyományos demokratikus vezetőiét, s ha ehhez szabva centralizálták is a kormányon, illetve a párton belüli döntéshozatalt. Mert bár némiképp Nyugaton is háttérbe szorultak, valójában sohasem kérdőjeleződtek meg a parlamentáris demokrácia tradicionális alapelvei és alkotmányos alapintézményei. A nyugati politika erős populáris vonásai ellenére is megőrizte liberális és parlamentáris karakterét: nem vált populistává. A populizmust – ha meg is izmosodott a radikális jobboldalon – mindmáig sikerült a perifériára szorítani és politikai karanténban tartani. Az imént említett Chirac vagy Sárközy például mindenfajta politikai közösséget sőt, érintkezést kategorikusan megtagad Le Pennel, ahogy Németországban sem képzelhető el (ott aztán végképp nem!), hogy a mérsékelt, demokratikus jobboldal bármi módon tolerálja, vagy egyáltalán megtűrje maga mellett a szélsőséges politikai képződményeket. A nyugati demokráciákban a fő vízválasztó nem a bal- és a jobboldali, hanem a mérsékelt és a szélsőséges politika között húzódik! A populizmus rendszerszerű formában – és hatalmon – leginkább Latin-Amerikában, Ázsiában, Afrikában, illetve újabban Kelet-Európában, a szovjet utódállamokban figyelhető meg. Ha ezt is nevekkel akarjuk fémjelezni, akkor olyanokat említhetünk, mint az argentin Perón, a venezuelai Chávez, a belorusz Lukasenkó, az ukrán Kucsma vagy részben az orosz Putyin. A populisták messze túlmennek azokon a határokon, melyeket a nyugati populáris politikusok meg se közelítenek. Náluk a Nyugaton is megfigyelhető populáris vonások (a szociális demagógia, a népnek való udvarlás, a perszonális hatalom, a modern tömegkommunikáció erőteljes használata) antiliberális, antiparlamentáris és antikapitalista vonásokkal társulnak. Rendszereik jellemzően prezidenciálisak, ám az észak-amerikaival szemben nem demokratikusak, hanem autokratikusak. * 226


A populizmus egyik legfőbb ismérve, hogy a társadalmat – melynek tagjai a demokratikus versengésben egy politikai közösséget alkotnak – két, egymással antagonisztikus ellentétben álló részre osztja: az egyik a „nép” – a másik a rajta élősködő elit. Bayer József szerint: „A populista vezérek folyvást ostorozzák a korrupt, népnyúzó hatalmasokat, a nép egyszerű fiaként lépnek fel, akiket a tiszta erkölcs és a nép szolgálata vezet. Valósággal fürdenek a nép szeretetében, akit a rendszer megdöntésére bíztatnak. A népi elégedetlenséget meglovagoló, tömegtámogatást mozgósítani képes vezér csatába száll a 'kijátszott' tömegek hangadójaként, megfogalmazza a nép haragját kifejező jelszavakat, és célul tűzi ki a népidegen, gyakran hazaárulónak titulált kormányzó elit leváltását, amelynek tagjaival szemben egyre szítja a nép ellenérzéseit.”309 A populista politikus tehát elpusztítandó ellenségnek – a nép és a nemzet ellenségének – tekinti politikai ellenfeleit, és permanens gyűlöletkeltést folytat ellenük. Ez a képlet (túl azon, hogy a demokratikus verseny lényegét tagadja) persze eleve hamis, hisz a valóságban arról van szó, hogy az elit egyik része támadja az elit másik részét, a nép egyedüli képviselőjeként, szócsöveként, vezéreként tüntetve föl magát. A populisták nemcsak keresik a kegyeit, de misztifikálják is a népet: minden érték, minden bölcsesség, minden jó letéteményeseként hivatkoznak rá – persze, manipulatív módon. Erőteljes és professzionális módon használják a modern tömegkommunikációt, amelyet igyekeznek kisajátítani és uralni. „A demokratikus diskurzust a populisták leegyszerűsítik a karizmatikus vezér kinyilatkoztatásai és hívószavai hitszerű követésére. A modern… politika, amelyben az elektronikus média egyébként is a politika megszemélyesítését kultiválja, tovább fokozza ezt a hatást, sulykolva a személyek harcává, a 'good guys and bad guys' (a jó és a gonosz fickók) küzdelmévé egyszerűsített politikai világszemléletet.”310 A populizmust a választott, ellenőrizhető és leváltható vezetők tisztelete helyett a karizmatikus vezér iránti rajongás jellemzi. Az effajta politika összezagyválja a hagyományos elveket: tradicionális értékekre való hivatkozása jobboldali; paternalista államfelfogása és piacellenessége baloldali karaktert ad neki. A sűrűn hangoztatott kijelentésekkel szemben mindez nem emeli a populizmust a hagyományos politika fölé, hanem éppenséggel az alá süllyeszti. Már csak az által is, hogy végletesen leegyszerűsíti a társadalmi és politikai kérdéseket; igen egyszerű válaszokat ad igen bonyolult problémákra, „amelyeket pusztán politikai akarattal, mégpedig főként büntető hatalommal akar eldönteni”.311 Bayer – teljes joggal – megjegyzi azt is, hogy: „a populizmus ideológiailag és politikailag terméketlen, mert nem kínál semmilyen használható megoldást a globalizáció által felvetett problémákra, ellenben létében fenyegeti a liberális demokráciát és politikai kultúrát.”312 Ez a politika antomodernista és államközpontú. Antikapitalista és antiglobalista, piac-, verseny- és tőkeellenes. Velük szemben a munka értékteremtő, s az állam értékvédő 309

Bayer József: A populizmus kísértése az új demokráciákban. Előadás A demokrácia deficitje – avagy a deficites hatalomgyakorlás című konferencián. Pécs, 2007 október 5 -6. Kéziratban. 310 Uo. 311 312

Uo. Uo.

Az orbáni válasz: a populizmus 227

szerepét hangoztatja. Az utóbbinak erősnek és hatékonynak kell lennie, paternalista módon biztosítani a munkahelyeket, gondoskodni az emberek jólétéről és biztonságáról. A populista szerint közvetlenül kell a népre támaszkodni. A politika fő színtere az utca, kedvelt eszköze a mozgósítás lesz: petíciók, referendumok, tömegdemonstrációk. Meghatározó vonása a parlament és a parlamentáris intézmények negligálása, a képviseleti demokráciával szemben a közvetlen demokrácia mítoszának hirdetése. A nép e szerint nemcsak forrása, hanem alanya is a demokráciának, ő hozza meg a döntést, a politikus csak végrehajtja azt. Nincs szükség programokra: meg kell hallgatni az embereket, s aztán úgy kell kormányozni, ahogyan ők kívánják. Nem kell ideológia sem: a bal- és a jobboldal túlhaladott fogalmak, sőt maguk a pártok is. Pedig a parlamentarizmus lényege a közvetett politikai döntéshozatal. Ahol a nép nem direkt és permanens módon gyakorolja a hatalmat – mert arra a dolog természeténél fogva képtelen –, hanem választott képviselői s az általuk megbízott kormány révén. Joseph Schumpeter osztrák közgazdász, a modern politikatudomány egyik megalapozója illúziótlan képet festett a „nép” direkt politikai szerepéről Kapitalizmus, szocializmus, demokrácia című klasszikus művében.313 Eszerint az átlagember gondolkodása és viselkedése merőben eltér a privát, illetve a közéleti szféra területén. A személyes életviszonyok ismerős és átlátható közegében – család, munkahely lakóhely, vállalkozás stb. –, ahol az ember közvetlen tapasztalatok birtokában hozza a maga döntéseit, azok rendre körültekintőek, racionálisak, a rövid és a hosszú távú következményeket egyaránt mérlegelőek. Mielőtt megpályázunk egy új állást, gondosan számításba vesszük a fizetés, a nyugdíj, a munkába járás körülményeit, a prémium- és karrierkilátásokat, kikérjük családtagjaink, barátaink véleményét; új kocsi vásárlásakor megnézzük a különféle márkák katalógusait, az árakat, a fogyasztást, az utas- és csomagtér adatait, a biztonsági paramétereket, tanácsot kérünk a szerelőtől, és így tovább. Ám merőben más a helyzet a közélet terén. „Az emberi cselekvés racionalitása úgy tűnik el, ahogy távolodunk a családi és üzleti élet területéről a közügyek birodalma felé… A választók rossz és korrumpálható képviselői saját ügyeiknek, nem ismerik fel hosszú távú érdekeiket… Ha a nemzeti és a nemzetközi ügyek területére érkezünk, melyeknek nincs közvetlen kapcsolatuk a magánélet területével, akkor a véleménynyilvánítás, a tények megítélése s a belőlük levont következtetések egyre kevésbé felelnek meg a racionalitás követelményeinek. Az emberek tudatlanságban és az ítélőképesség hiányában leledzenek, az átlagpolgár visszaesik a gondolkodás alacsonyabb szintjére.”314 A populizmus a kormányzat fölötti parlamentáris kontroll kiiktatásával, továbbá a pártok és a politikai osztály háttérbe szorításával valójában az ellenőrzött és felelős demokratikus hatalom alapjait ássa alá. Ezért hosszabb távon kalandorpolitikához és önkényuralomhoz vezet. Bayer szerint „a populizmus elsősorban nem antidemokratikus, hanem mindenekelőtt antiliberális. Hivatkozik a nép felhatalmazására, de elutasítja az alkotmányos normák és a 313

Bern, 1946, Verlag A. Francke A. G. Kivonatosan fordította és jegyzetekkel ellátta Szabó Máté. Közli Paczolai Péter – Szabó Máté: Az egyetemes politikai gondolkodás története. Szöveggyűjtemény Budapest, 1993, Nemzeti Tankönyvkiadó, 371-481. o. 314 Uo.408-409. o.

228


képviseleti demokrácia elveinek elsőbbségét a nép „legitim” kívánságai és értékei előtt… A politikusok a nép akaratára hivatkozva áthágják a demokrácia alkotmányos eljárási normáit. Különösen válságos, átalakuló társadalmakban nagy a kísértés arra, hogy… a választások útján nyert többségi felhatalmazást arra használják fel, hogy voluntarista politikával, manipulatív eszközök felhasználásával, diktatórikus módszerekkel kormányozzanak, elnyomva a kisebbségeket, felszámolva a politikai riválisok szervezeteit, korlátozva a politikai szabadságot.”315

Régi és új populizmus A mai radikális jobboldali populizmus számos tekintetben meglepő rokonságot mutat a huszadik századi fasizmus és nácizmus – főként korai – jelenségeivel. Rokon vonás először is az agresszív nacionalizmus. A nemzeti retorika, a nemzeti szimbolika erőteljes – és kirekesztő jellegű – alkalmazása. Az ellenfél e szerint nemzetietlen, kívül áll a nemzeten, sőt a nemzet ellensége. Rokon az ellenfél stigmatizálása, az ellene való gyűlöletkeltés és uszítás, az érzelmek és az indulatok felkorbácsolása. Rokon a parlament-ellenesség; a népre való közvetlen hivatkozás. Az ezzel összefüggő utcai politizálás, a tömegdemonstrációk alkalmazása,– az ezeken „elnyerhető” közvetlen népi és nemzeti felhatalmazás bemutatása. Rokon a vezérkultusz: annak összes antidemokratikus tartalmával és külső megnyilvánulásával. Rokon az iparszerű, gátlástalan manipuláció. A modern propaganda erőteljes használata: egykor a rádió, ma a televízió révén. A politikai üzenetek elfogadtatását célzó racionális érvelés helyett az azok besulykolására irányuló monoton ismétlések vég nélküli alkalmazása. Rokon a regnáló politikai elit ostorozása, vele szemben a nép nevében – akár erővel történő büntetőjogi föllépés jogosságának hangoztatása. Rokon az antiliberalizmus. A közösségre való hivatkozás – az individuális szabadság es szabadosság ellenében. Rokon az állami gondoskodás ígérete, továbbá az erő és a rend kultusza. Rokon a gátlástalan ígérgetés, a szociális demagógia. Rokon a nemzetközi pénzügyi és üzleti körök elleni hangulatkeltés; továbbá az ehhez is kapcsolódó idegenellenesség, mindenféle másság elutasítása – a nyílt vagy burkolt antiszemitizmus. A felsorolt rokon vonások egyike-másika természetesen egyéb politikai áramlatokban is föllelhető. Ám mindez így együtt csak a két világháború közötti és a mai jobboldali populizmusok sajátja. E rokonság mögött végső soron két történelmi korszak rokonsága áll. Két válságidőszaké. Az egyik a múlt század elején köszöntött be, a másik a végén. Mindkettő összefüggésben volt a parlamentarizmus, illetve szélesebb értelemben a politika társadalmi

315

Bayer: A populizmus kísértése…


bázisának – előző részben említett – kitágulásával. Az általános választójog olyan tízmilliós tömegeket vont be a politikai akaratképzés folyamatába, amelyek alacsonyabb társadalmi státusú, iskolázottságú, politikai tájékozottságú és kultúrájú emberekből tevődött össze. Ők sokkal inkább életkörülményeiken, illetve érzelmeiken és indulataikon keresztül közelítették meg a politikai problémákat (így maguk is hasonlóan voltak megközelíthetőek a pártok részéről), mint a korábbi jóval szűkebb választóközönség, amely nagyrészt birtokosokból és polgárokból állott. E hatalmas tömegek parlamentáris rendszerbe való beintegrálása nem volt könnyű feladat, komoly veszélyeket rejtett magában. Különösen az olyan országokban, mint Németország, ahol 1918 előtt nem parlamentáris kormányzás folyt, s a választójog is egyetlen forradalmi aktus keretében tárult szélesre – méghozzá a meglévő társadalmi és politikai feszültségeket drámai módon kiélező vesztes háborút követően. Jóval kevesebb kockázattal járt a processzus az olyan országban, mint Anglia, ahol eleve kisebbek voltak a társadalmi problémák; a parlamentarizmusnak erősebb és szervesebb hagyományai, kialakultabb konfliktuskezelő technikái voltak, s ahol a választójog nem egyszerre, forradalmi módon nyílt meg, hanem egy több évtizedes, több lépcsős reformfolyamat keretében (végül a győztes háború után). Általában elmondható, hogy az első világháborút követő erőszakos szélsőjobboldali politikai mozgalmak, amelyek ebben az összefüggésben a parlamentáris rendszer megdöntésére irányuló támadásokként foghatók föl –, kizárólag olyan országokban számíthattak sikerre, ahol eleve súlyos gazdasági, társadalmi és politikai feszültségek léteztek, illetve ahol a polgárosodás és a parlamentarizmus hagyományai és eredményei törékenyebbek voltak: tehát Európa déli és középső fertályán. A háborús csalódás vagy vereség, illetve a súlyos gazdasági válság sújtotta Olasz- és Németországban. A fejlett és stabil nyugati államokban (USA, Nagy-Britannia, Franciaország) e szélsőségek meg se tudtak jelenni, vagy ha mégis, akkor nem számíthattak sikerre, még a nagy válság idején sem. A közép-, a kelet-közép- és a dél-európaival szemben a nyugati parlamentarizmus nem rendült meg ezektől a folyamatoktól, hanem épp ellenkezőleg: megerősödve került ki a választójog általánossá tételéből, miáltal a parlamentáris rendszer demokratizálódott. Másik végletként: nem nyílt számukra tér a kontinens legkevésbé kapitalizálódott és polgárosodott, a parlamentarizmust csak hírből ismerő keleti szélén sem. Ahol a még súlyosabb problémákra s a még mélyebb konfliktusokra a fasizmusnál és a nácizmusnál is radikálisabb „megoldást” találtak: a bolsevizmust. (Az időben is első baloldali totalitarizmus teljesebb, ha tetszik, konzekvensebb volt a jobboldalinál, amennyiben nem elégedett meg a politika és a társadalom fölötti korlátlan uralommal, hanem azt kiterjesztette a gazdaságra: a magántőke és a piac teljes felszámolása révén.) A második világháborút követően – a náci totalitarizmus veresége, a jobboldal ennek nyomán járó politikai megújulása, továbbá a hosszan tartó gazdasági föllendülés: a jóléti állam” évtizedei után – nemcsak Európa nyugati, de a középső (és részben a déli) területein is stabilizálódott a parlamenti demokrácia. A múlt tanulságainak levonása olyan gazdasági fölemelkedés mellett mehetett végbe, ami társadalmi fölemelkedéssel: középosztályosodással, polgárosodással és demokratizálódással járt együtt. 230


Európa keleti részén ez idő alatt – tehát 1945 után – egy ezzel szögesen ellentétes folyamat haladt előre: a baloldali totalitárius rendszer, a sztálinista diktatúra térnyerése a szovjet hódítás keretében. A bolsevik szisztéma, illetve a Szovjetunió összeomlása nyomán azonban ebben a térségben is végbement a demokratikus rendszerváltozás, ha tetszik, a nyugati gazdasági társadalmi és politikai modell térhódítása. Amiről azonban hamar kiderült, hogy korántsem azonos a „történelem végével”. A huszadik század végére ismét olyan folyamatok nyertek teret, amelyek veszélyeztetni látszanak a nyugati demokratikus berendezkedés alapjait – és nemcsak Keleten. A társadalom gazdasági növekedésre épülő jóléti modellje számos ok miatt válságba került. A fenyegető energiaválságon és a súlyosbodó környezeti problémákon túl meg kell említenünk, hogy (a hagyományos normákat fellazító fogyasztói globalizmussal is összefüggésben) a modern társadalom elveszítette biológiai újratermelő képességét. Elöregedése – a rázáruló demográfiai csapda – rövidtávon munkaerőhiánnyal, hosszabb távon a nagy ellátórendszerek (nyugdíj, társadalombiztosítás) csődjével fenyeget. E fenyegetés ellenszeréül nyitotta tágra a kaput a nyugati társadalom a tömeges bevándorlás előtt. Ez a kapunyitás azonban (a munkaerőgondok rövid távú kezelésén túl) hoszszabb távon egyre nehezebben kezelhető konfliktusokhoz vezetett a bevándorló tömegek fundamentálisan más vallási, erkölcsi, mentalitásbeli és politikai kultúrája, továbbá nem utolsósorban demográfiai jellemzői miatt. Olyan szélsőséges politikai jelenségekhez, amelyek – egyrészt a szóban forgó közösségek asszimilációra való képtelensége, másrészt egyes csoportjaik agresszivitása miatt, illetve az ezekre adott válaszként – egy újfajta jobboldali populizmusban öltöttek testet. A francia Le Pen, a holland Fortuyn, a norvég Hagen, az olasz Bossi, az osztrák Haider és mások sikerei jelentős részben azon alapultak, hogy a liberális nyugati demokráciák – részben önnön doktriner elveik foglyaként – nem találtak hatékony ellenszert ezekre az új problémákra, és nem adtak megnyugtató választ a megriadt polgárok – nem alaptalan – félelmeire. A globalizáció olyan értelemben is kikezdte a jóléti államhoz kötődő képviseleti demokrácia kereteit, hogy könnyen – s szintén nem minden alap nélkül – támadhat olyan érzése az embereknek, hogy a sorsukról mások, máshol döntenek. Olyan távoli, idegen, megfoghatatlan hatalmak, akiket senki sem választott és senki sem ellenőriz. „A globalizációhoz való alkalmazkodás kényszere, a versenyképesség nyomása megrendíti a jóléti társadalom megszokott intézményeit, és sokak számára egzisztenciális válságot okoz. A populizmus, mint Mark Blyth írja, lázadást jelent az establishment, a berendezkedett érdekek ellen, és kifejezi a világ megszokott rendjének megzavarása feletti népi felháborodást.”316 Ehhez is kapcsolható, hogy a kommersz tömegmédia révén (mint láttuk) újabb rétegeket vontak be a politikai akaratképzésbe, amelyek korábban nem vettek abban részt. Akiknek ha volt is választójoguk, jellemzően nem éltek vele, most viszont nemegyszer döntőbírói szerepbe kerülnek a választásokon. Olyanokról van szó, akik számára a tömegtermelés és -fogyasztás média és reklám gerjesztette világa szintén pénz- és élvezetközpontú életet ígér, holott nekik a valóságban nincs reális esélyük annak elérésére, 316

Bayer: A populizmus kísértése…


Az új populizmus melegágya a mediatizált álomvilág s a való világ közti áthidalhatatlan ellentmondás, illetve az ebből keletkező frusztráltság, ami könnyen vált át agresszív indulatokra. A fogyasztó és élvező egyén abszolútummá válása az individuális szabadság kommercializálódását eredményezte. Csakhogy az individuális szabadság a demokratikus politikai önrendelkezés alapja. Alapja annak a polgári életformának és mentalitásnak, amely a nyugati parlamentáris demokrácia társadalmi, szellemi és morális bázisát képezi. Ám – mint láttuk – a második világháború utáni középosztályosodás és polgárosodás eredményeit napjainkra jelentős részben elmosta az újabb eltömegesedés. Az elmúlt másfél évszázad nagy társadalmi folyamatai végképp leegyszerűsítve tehát a proletarizálódás – polgárosodás – kommercializálódás fogalmi triászával írhatók le. E folyamatok politikai vetülete pedig így: a parlamentarizmus megingása (átmeneti fölszámolása); újbóli megszilárdulása (helyreállítása); majd ismételt megingása. Noha az új populista vezérek és pártjaik nyugaton egyelőre a perifériára szorultak, és zömmel politikai karanténban ülnek, immár arra is vannak példák (talán nem véletlenül épp Ausztriában és Olaszországban), hogy időlegesen, illetve részlegesen sikerült hatalomra vagy annak közelébe jutniuk. Európa keleti felében – főként a volt szovjet birodalom egykori (közvetlenül vagy közvetve uralt) területein – a fenti gondok speciális körülmények között és hatványozottan jelentkeznek. Az alapprobléma – az általunk vizsgált szempontból – hasonló, mint a század elején: a demokratikus politikai akaratképzés bázisa hirtelen és egyszerre bővült radikálisan, és terjedt ki kevéssé vagy egyáltalán nem polgárosult tömegekre – gyakorlatilag egész társadalmakra. Olyan társadalmakra, amelyeknek nem csupán gazdasági és szociológiai értelemben nem (vagy alig) volt polgári középosztálya, hanem politikai értelemben sem. Mi több: parlamentáris, illetve demokratikus politikai gyakorlatuk és hagyományuk se volt (vagy ha mégis, akkor erősen szétroncsolva: a kommunista diktatúra több évtizedes pusztítása után). Ezek a társadalmak jórészt anyagi értelemben is kivérzett állapotban voltak, ráadásul a gazdasági-társadalmi rendszerváltozás roppant anyagi és lelki terhei alatt nyögtek. Ehhez járult még az addig lefojtott nacionalizmusok fölszabadulása és pusztítása – meszsze túlmenve a szovjet uralom által elnyomott nemzeti önrendelkezés érvényesítésén. Ezen állapotok önmagukban is súlyos kockázatot jelentettek a térség új demokráciáira nézve. Ám ezekre még rázúdultak azok a problémák, amiket az imént vázoltunk: a mediatizált nyugati tömegdemokrácia válságjelenségei. Ha valahol, akkor itt csakugyan roppant szakadék tátong a kommersz média sugározta fogyasztói életforma és a tényleges egzisztenciális lehetőségek között. Ha valahol, akkor itt hatékony a szociális demagógia és a populista manipuláció. Nem csoda, hogy a térség országaiban sorra szűkültek be a demokratikus berendezkedés lehetőségei, és bénultak meg, vagy eleve ki sem fejlődtek a parlamentáris rendszerek. Keleten a prezidenciális uralom jellemző: a volt szovjet utódállamokban zömmel meghatározó a rendszerszerű autoriter, sőt autokratikus populizmus. Az utóbbi fenyegetése azonban mára Közép-Kelet-Európában is erősödik. Szlovákiában Fico, Lengyelországban a Kaczinsky-ikrek vezetésével kerültek kormányra olyan erők (az utóbbiban átmenetileg), amelyek a nemzeti populizmust szociális populizmussal ötvözik. * 232


Mielőtt a populizmus orbáni rendszerének bemutatásába kezdenénk, zárjuk ezt a részt egy Umberto Eco idézettel, amelyre Szilágyi Ákos hívta föl a figyelmet még 2002ben, s amely nem igényel külön kommentárt: „Egy demokráciában az állampolgároknak vannak egyéni jogaik, az állampolgárok összességének azonban csak kvantitatív szempontból van politikai jogosítványa, amenynyiben a többség döntése a mérvadó. (Értsd: akikre többen szavaznak, azok alakíthatnak kormányt – Sz. Á.) Az ősfasizmus az egyénnek, mint olyannak nem juttat jogokat, a 'nép'-et pedig kvalitásnak, monolitikus egységnek tekinti, amely a 'közakaratot' fejezi ki. Mivel semmiféle embertömeg nem rendelkezhet közös akarattal, a vezető magának tartja fenn a tolmácsolás jogát… Az ősfasizmusnak, kvalitatív populizmusa miatt, fel kell lépnie a 'rothadt' parlamentáris kormányokkal szemben… Amikor egy politikus kezdi kétségbe vonni a parlament legitimitását, mert az nem képviseli többé a 'nép hangját', megcsapja orrunkat az ősfasizmus szaga.”317

A populizmus orbáni rendszere Hogyan alakult a helyzet mindezek fényében Magyarországon? Ami a gazdasági, a társadalmi és a politikai körülményeket továbbá a történelmi tradíciókat illeti, ezek tekintetében részben miránk is érvényes, amit a posztszovjet térségről korábban leírtunk. Bayer József ennek kapcsán idézi Konrád Györgyöt, aki szerint „a kapitalizmus a demokrácia ára volt, amelyet ki lelkesen, ki pedig több-kevesebb berzenkedéssel, de elfogadott”. Ám Bayer ezzel együtt is a hazai értelmiség egyik mulasztásának tartja, hogy „ennek a radikális váltásnak a következményeire alig reflektált, el volt telve a politikai átalakulás gyönyöreivel. Pedig az emberek sorsát érintő alapkérdések hosszú távon a gazdasági átalakulás sikerétől függtek.”318 A továbbiakban hosszabban idézem Bayer professzor észrevételeit. „Több nemzetközi elemző… eleve szkeptikusan figyelte a kelet-európai új demokráciák sorsát, rámutatva, hogy a történelmi szekvencia eddig rendszerint az volt: előbb jön a kapitalizmus, utána – hosszú társadalmi küzdelmek eredményeként – a demokrácia; fordított sorrendre, illetve a kettő egyidejű bevezetésére még nem volt példa. A sikeres ázsiai piacgazdaságokban is általában tekintélyuralmi diktatúrák keretében zajlott a látványos felzárkózás, és a demokrácia viszonylag kései vívmány, már ahol egyáltalán elérték… Az alapkérdés azonban nem is annyira a magántulajdonosi, kapitalista piacgazdaság és a demokrácia mindig is kényes viszonya volt, hanem az, hogy egyáltalán milyen kapitalizmus fog itt kialakulni az államszocializmus kudarca után? Magyarországon mindenki szeme előtt… a nyugat-európai jóléti kapitalizmus lebegett vágyott mintaként. Nem volt közismert, ami azóta nyilvánvalóvá vált: hogy a világgazdasági átalakulás miatt már az európai jóléti társadalom modellje is óriási nyomás alatt áll… 317

Umberto Eco: A mindenkori fasizmus, in: Umberto Eco: Öt írás az erkölcsről, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998. Idézi: Szilágyi Ákos: Totális demokrácia. Népszabadság, 2002. 06. 22. 318 Bayer: i.m.


Nem pusztán elhibázott politikai döntésekben, hanem a világrendszernek a nyolcvanas évek óta tartó dinamikus átalakulásában rejlik annak oka, hogy nem alakíthattunk ki szabadon egy nekünk tetsző piacgazdaságot. A globalizáció folyamata új perspektívába helyezi a világrendszerben zajló változásokat, és ezen belül új megvilágításba helyezi a kelet- és közép-európai átalakulás egészét is. A demokratikus deficitek jó része nem politikai hibák eredménye, ahogyan sokan gondolják, hanem ennek a globalizáció kontextusában zajló piacgazdasági átalakulásnak az egyenes következménye.”319 Ebben a kontextusban – ezekre a fejleményekre reagálva – bontakozott ki az utóbbi évek legmarkánsabb és legdrámaibb politikai fejleménye: Orbán Viktor és a Fidesz egyre radikálisabb és egyre rendszerszerűbb populizmusa. A populista fordulat éve 2005 volt. A karizmatikus vezérpárt plusz vezéri tömegmozgalom már meglévő képlete mellé ekkor társultak további markáns elemek. Először is minden addigit (a 2006-os választásokra minden képzeletet) fölülmúló méreteket öltött a felelőtlen ígérgetés, a szociális demagógia. Vezető szólammá vált a minden magyarról gondoskodó paternalista állammal való hitegetés. A kormányon lévő politikai ellenfelet Orbán egyre inkább népnyúzó elitként, sőt ellenségként állította be, amellyel szemben ő maga a nép barátjaként, szószólójaként, felszabadítójaként lépett föl. A parlamentarizmus addigi negligálását megtartva, ám azon messze túl is lépve uralkodóvá váltak politikájában a – nép direkt részvételének hamis illúzióját keltő – közvetlen demokrácia új „intézményei”: a „nemzeti petíciónak” nevezett tömeges aláírásgyűjtés, a „nemzeti konzultációnak” elkeresztelt egészéves országjáró roadshaw, a „faluparlamentek” (verbalitás szintjén rekedt) blöffje s ezek nyomán a nép óhajait egy az egyben megvalósító kormányzás ígéretdömpingje. Megjelent a nyílt antiliberalizmus, a tőke- és piacellenesség, a burkolt idegenellenesség, és folytatódott a nemzeti érdekképviselet kisajátítása. A ciklus végén ehhez a látványos politikai irány-, sőt stratégiaváltáshoz meghökkentő „fazonigazítás” társult: Orbán Viktor 2005 őszén megújult külsővel: új frizurával, új öltözékben, afféle vidéki népfiként lépett a színre. Az egész nagyszabású és bizarr politikai stratégia- és taktikaváltást – mint már utaltunk rá – az új miniszterelnök színrelépése váltotta ki. Mindez a Gyurcsány Ferenc személyéhez és politikájához való igazodásként, arra adott válaszként, politikai, sőt emberi reakcióként született meg. Láttuk, hogy Orbán 2003 végére kilábalt a vereség okozta lelki és politikai krízisből, megnyugodott, magabiztosabbá és visszafogottabbá vált. Medgyessy egyre gyengébb és népszerűtlenebb kormányzását s a vezetési és identitásproblémákkal küszködő MSZP válsággá mélyülő bizonytalanságát látva nyugodtan hihette, hogy az ellenfél nem lesz képes megkérdőjelezni az ő 2006-os győzelmét. Ám a 2004-es fordulat kizökkentette Orbánt a biztos esélyes nyugalmából. Gyurcsány kormányfővé választása, majd az ennek nyomán feléledő szocialista cselekvőkészség aktívabb politikára és kockázatvállalásra késztette. A népszavazással megpróbálta visszavenni a kezdeményezést, vereséget akart mérni offenzívába lendült ellenfelére – ám kudarcot vallott. A 2005-ös év e kudarc tanulságainak levonása, illetve a lázas aktivitás jegyében indult. A fideszes vezérnek nemcsak a szélesebb közvélemény előtt, de saját táborán belül is 319

Uo.

234


igazolnia kellett, hogy változatlanul a győzelem esélyével veszi föl a harcot a veszélyes ellenféllel szemben. Erre szolgált a hagyományos februári évértékelő beszéd gyökeres megújítása, majd „nemzeti konzultációvá” történő föltranszformálása. A Fidesz elnöke az országjáráson és a sorozatban ismétlődő gyűléseken kívül a korábbiakkal ellentétben rengeteg médiaszereplést vállalt – ráadásul nem csupán a saját hatalma, illetve befolyása alatt álló orgánumokban, hanem a tőle függetlenekben, sőt a bulvársajtóban is. A parlamentben azonban továbbra is néma maradt. Ezt a 2002 tavasza óta tartó némaságot csak a kampány indulásakor, 2005 végén töri majd meg – mint látni fogjuk, sajátos módon. Orbán Viktor kiindulópontja 2005 elején tehát az előző évi népszavazási kudarc volt. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy bármekkora erővel mozgósítja is híveit (maga mögött tudva akár a keresztény egyházak, az államfő és a határon túliak mégoly aktív támogatását), csupán a nemzeti érzésre, a jobboldali értékekre, a szimbolikus és ideologikus politikára támaszkodva mindig kisebbségben marad. Mert a népet csak anyagiakkal, jóléti ígéretekkel, munkahellyel, biztonsággal, továbbá a megszerzésükhöz, illetve elvesztésükhöz kötődő illúziók és félelmek felszításával lehet megfogni, megnyerni. 2004 és 2005 fordulóján Orbán megrettent. Nemcsak Gyurcsány elképesztő dinamizmusa és a népszavazási kudarc okán, de immár a közvélemény hangoltsága miatt is. Az év elejére az MSZP karnyújtásnyi közelségbe került a Fideszhez, egyes mérések szerint 3 százalékra.320 Ez azt jelentette, hogy a szocik az új miniszterelnök vezérletével öt hónap alatt ledolgozták korábbi tetemes hátrányukat. A fideszes vezérnek tehát szembesülnie kellett a drámai fölismeréssel: a soron következő választásokat is elveszítheti! Sőt ennél is többről volt sző: igen komolynak tűnt az MSZP Gyurcsány általi megújításának esélye, amely az utódpárti stigmától való megszabadulást ígérte, továbbá egy olyan modernizációt, ami a politikai versenyképesség tartós megnövekedésével járt volna együtt. Mindez arra ösztönözte Orbánt, hogy radikális politikai váltást hajtson végre pontosabban, hogy befejezze a 2002-ben már megkezdett, de aztán elakadt fordulatot, és politikáját teljes egészében populistává tegye. Miben nyilvánult ez meg? Elsőként az év eleji „országértékelésben”. Nem is annyira beszéde tartalmában, hisz a posztkádári kisembert s annak biztonságra vágyó, anyagias lelkületét már az előző esztendőben is célba vette. Az újdonság abban állt, hogy a korábbi egyszerű politikai beszédet egy a nép körében végzett „országjárással” készítette elő. Ennek nem csak tematizációs indítékai voltak (természetesen azok is) – Orbán igazi szándéka az illúziókeltés volt. Azt a látszatot akarta kelteni, hogy ő más, mint a többi politikus, ő a nép embere. Aki vonatra, HÉV-re, villamosra száll; panellakásba, kocsmába látogat, a néppel ebédel, és meghallgatja panaszát. S amit a fülével hall, azt a szájával kimondja, s aztán – kormányra jutván – pontról pontra meg is valósítja. Mielőtt megnéznénk magát az „országértékelő” produkciót, el kell mondanunk, hogy 2003-tól furcsa koreográfia alakult ki ebben a műfajban. A dolog innentől úgy zajlott, hogy Orbán a saját hívei körében – egy virtuális ország virtuális (és örökös) miniszter 320

Szonda Ipsos, 2005. január. Závecz Tibor: A pártok és a politikusok megítélése 2005-ben. In. Magyarország politikai évkönyve 2006. DVD.


elnökeként – megtartotta a maga beszédét, amire pár nappal később a valóságos ország valóságos kormányfője felelt. A parlamentben. Neki meg az ellenzék – akkor és ott. A hivatalban lévő (valódi) miniszterelnök beszédébe belekiabáltak, belefütyültek, gúnyosan belekacagtak, s annak végeztével legott elhangzottak az ellenállítások (jó esetben az ellenérvek), majd az azokra viszontválaszoló tézisek: pro, kontra és rekontra. A virtuális kormányfőnek viszont nem kiabáltak be, nem tettek gúnyos megjegyzéseket és nem is fütyültek a hívei. Kacagni kacagtak, de csak az obligát (a távollévő ellenfél rovására elmondott) vicceken. Válasz, kritika, ellenvélemény sem volt – csupán dörgő tapsok. Két politikai műfaj, két politikai világ volt ez: egyfelől a parlamentáris demokráciáé, másfelől a vezérelvű populizmusé. A 2005-ös orbáni „országértékelés” azonban – a fenti alapsajátosságok megtartásán túl – más koreográfia szerint alakult. A gyűlési beszéd műfaját a fideszes vezér (importból vett minták nyomán) televíziós politikai talkshaw-vá alakította át. Hogy milyen televízióssá, azt nem könnyű megmondani. Mert maga a téma közszolgálati volt, ám a közszolgálat nem viseli el azt a politikai egyoldalúságot, ami a beszédet egyenesben adó Hír TV produkcióját uralta. A hatásmechanizmusok, a külsőségek, a színvonal a kereskedelmi tévék világát idézték. Ám a kereskedelmi tévé természete nem tőri el azt a direkt propagandát, ami itt a felvezető és záró filmben, a giccses nézőtéri közelképekben, a patetikus zenében stb. megnyilvánult. Ezt csak egy párttévé természete tűrhette el. A produkció fő hamissága a gyűlési beszéd álbeszélgetéssé való átszabása volt. Mert a két volt televíziós (a régi világot idéző Kudlik Júlia s az újat képviselő Rákay Philip) asszisztálása azt a hamis látszatot keltette, mintha valódi beszélgetés zajlana. Mintha két riporter a dolgát végezné – kérdezne, rákérdezne, visszakérdezne –, ám ilyesmiről szó se volt. A körcsarnokban zajló különös produkció sajátos ötvözetét képezte az árnyékboksznak, a Hit Gyülekezetéből ismerős „Vidám vasárnapnak” és az „Önök kérték – Orbán Viktor teljesíti” című új televíziós kívánságműsornak. Majdnem minden adva volt egy jó bokszmeccshez: a sportcsarnok, közepén a négyszög alakú küzdőtérrel, a lelátón a fölajzott nézőkkel. Adva volt a ragyogó, technikás versenyző, az örökös bajnok, két szorítósegéddel – épp csak a kötelek hiányoztak. Na meg az ellenfél! Mert Orbán csakugyan jó benyomást keltett. Nyoma se látszott rajta a fáradtságnak, a depressziónak,– remekül mozgott, gyors volt, szellemes; a nézőtér ovációja közepette többször megsorozta, majd rajongói hite szerint végül simán knock outolta ellenfelét – annak távollétében. Ahogy akkor a Népszabadságban írtam: „Pont úgy ahogy a Habsburgok 1849-ben fölakasztották Andrássy Gyulát. Ám a történelmi példa jelzi az efféle aktusok korlátait: nevezett grófot mindez nem akadályozta meg abban, hogy a következő választások után, 1867-től mégiscsak miniszterelnök legyen.”321 Ahogy Gyurcsány is újra az lett – de ne vágjunk az események elébe. Orbán Viktor a „nemzeti konzultáció évének” nyilvánította a 2005-ös esztendőt, s et321

Veszélyes üzemmód. Parlamentarizmus és populizmus. Népszabadság, 2005. 09. 27.

236


től kezdve – természetesen megfelelő médiakísérettel – járta az országot; a néphez lehajló, annak vágyait a politikába közvetlenül átültető populista vezető imázsát építve. A nagyszabású manipuláció előjátéka az előző évi „nemzeti petíció” volt. Már ez is erősen populista ihletésűnek tűnt, egyrészt a követelések tartalma miatt (lakást a fiataloknak, olcsó gyógyszert az időseknek, munkahelyet a munkásoknak, támogatást a vállalkozóknak, olcsó élelmiszert, gázt, energiát mindenkinek – természetesen az államtól). Továbbá a népi petíció „műfaja” miatt (egymillió háromszázezer aláírás). Ám az igazi cél itt még a 2002-es vereség egyik fő tanulságából adódott: az aláírók nevét és címét regisztrálva összeállítani a Fidesz potenciális szavazóinak adatbázisait, hogy 2006-ban tudják, kiket lehet, illetve kell mozgósítani. A 2005-ös nemzeti konzultáció keretében Orbán „minden magyar emberrel” érintkezésbe akart lépni – ráadásul többször is! A nyilvánvaló blődli természetesen parlament- és elitellenes éllel bírt: „Nem a politikusok egymás közti viszonyát kell átalakítani, nem az a feladat, hogy mi konzultálgassunk egymással. Az egész parlament erről szól. Az összes parlamenti bizottság arról szól, hogy politikusok beszélnek egymással… A nemzeti konzultáció új kapcsolat ember és ember között, a politika és az emberek között. Egy egész országot átmozgató akciót tervezünk. Nyolc hónap alatt el kell, hogy tudjuk érni Magyarország összes polgárát… legalább egyszer. Én szeretnék legalább kétszer vagy háromszor… Hogy eljussunk, és megkérdezzük a véleményét arról, hogy hogyan képzeli a jövőjét… hogyan képzeli az életminőségének alakulását, hogyan tervezi az életét… Szeretnénk buszokat indítani… Olyan nemzeti konzultációs buszokat, melyek járják az országot, minden faluba eljutnak, lehet tudni… melyik időpontban érkeznek… Készül egy nagy tanulmány, vagy könyv… hogy mennyi használható gondolatot tudunk összeállítani az emberek véleményéből… hogy így néz ki Magyarország, ezt látják az emberek problémának, így képzelik el a jövőt, és ezt kellene a politikának… végrehajtania.”322 Ezt egészítette ki a „Budapest-terv” és a „faluparlamentek” blöffje: „A főváros jövőjéről szóló terveket úgy kell elkészítenünk, hogy… egy olyan új terve szülessen Budapestnek, amelyet az emberek a sajátjuknak éreznek… Minden budapestinek föl kell kínálni a lehetőséget, hogy elmondja, ahol ő él, ott milyen változásokat lát szükségesnek… Nincsen más megoldás, arra kérem a falusiakat, hogy hozzanak létre faluparlamenteket! Ez minden megyében egy nagygyűlést jelentene, ahol összegyűlnek a falusiak, és megfogalmazzák, hogy szerintük milyennek kell lenni a falusi életnek. Összeállítják a tervrajzot, és akármilyen kormány is lesz 2006 után, ezzel a kormánnyal erről akarnak megállapodni…”323 Nehéz kommentár nélkül hagyni ezt a politikai gagyit, amelyet hallgatva – Dalma aszszonytól Martonyi külügyminiszteren át Szabad házelnökig – vörösre tapsolta a tenyerét a 2005-ös országértékelő „polgári” és „úri” közönsége. Köztük a parlamentarizmushoz minden körülmények között hű Antall József miniszterelnök egykori politikustársai. 322 323

Magyar Rádió, Krónika. Budapest, 2005. március 11. http://2001-2006.orbanviktor.hu/ Országértékelő beszéd 2005. február 16. (Ezt a beszédet – mint számos másik igen fontosat is időközben eltávolították Orbán Viktor honlapjáróll)


De vegyünk erőt magunkon, hisz volt még tovább is (volt még lejjebb is). Egy évre rá, például imígyen: „Nemrég Dél-Írországban jártam, és találkoztam ott egy munkavállalóval, egy magyar kőműves szakmunkással. Megkérdeztem, mennyit keres. Azt mondta, hogy miután mindent levontak a fizetéséből, egymillió forintot kap kézhez. Mindannyian tudjuk, hogy a magyar gazdaság nem holnapután lesz abban a helyzetben, hogy ilyen fizetést tudjon adni. De ez a tény ez a történet felhívja a figyelmünket arra, hogy a magyar gazdaságnak radikálisan emelni kell a béreket és a fizetéseket… A kormány szabja meg a villamos energia árát, a gáz árát, a gyógyszer árát, a vasúti közlekedés árát, a kötelező felelősségbiztosítást a gépkocsiknál, hogy csak néhány beavatkozási lehetőséget ismertessek… Ha tehát a kormány valóban a polgárok oldalán áll… akkor megvannak az eszközei ahhoz, hogy megvédje az embereket, megvédje az Önéhez hasonló családokat, az Ön szüleit, az idős embereket az égbe szökő árakkal szemben… Ezeket a dolgokat meg kell oldani, és kész. A kanyar az kanyar. Ott nem lehet egyenesen továbbmenni. Nem ígéretekre van szükség, hanem megoldásokra.”324 Szorítkozhatnánk itt arra a megállapításra, hogy a populizmus fő ismérve a szinte mindig rendkívül bonyolult problémák végletes leegyszerűsítése (primitív kérdésekre primitív válaszok), de ezúttal annyit még hozzáteszek, hogy szerintem semmi kétség: Orbán személyében nem az antalli, hanem a torgyáni politika megújítóját és korszerűsítőjét tisztelhetjük – legalábbis a kommunikáció szintjén. Ő maga természetesen nem hasonlítható a kisgazda vezér kisstílű, émelyítő, operettszerű figurájához – lévén sokkal nagyobb kaliberű politikus: távolról sem komikus, hanem inkább félelmetes vonásokkal… Mint már jeleztük, Orbán népbarátsága 2005-től a kádári kisember, sőt a kádár-korszak iránti nosztalgia messzemenő megértésével és kiszolgálásával párosult. „A polgári oldal számára talán ez a legfontosabb tapasztalat: nem csupán a nagy nemzeti célokat kell türelemmel és alázattal szolgálni, hanem az egyes emberhez is megértéssel kell fordulnunk” (kiemelés: D. J.) – vonta le nyilvánosan is 2005 nyarán a kettős állampolgárságról szóló népszavazási kaland tanulságát a Fidesz kongresszuson. (Hogy a Patrubány-Thürmer-Orbán-féle hazardírozás mennyire szolgálta „türelemmel és alázattal” a nemzeti célokat, azt most ne firtassuk, láttuk korábban. Ezúttal csak annyit konstatáljunk, hogy az álszenteskedés és a szemforgatás idővel jellegadó vonásává lett a valaha szikrázóan racionális, világosan és becsületesen érvelő Fidesz-elnök kommunikációjának. Utóbbit illusztrálja az a mondat is, amit még hozzátoldott a fent idézetthez: „Mert ez így keresztény és így emberséges.”) De hallgassuk tovább, hogyan játszott 2005-ben a „polgári kormány” egykori miniszterelnöke kádári nosztalgia húrjain: „Mindannyian azt hittük, kedves Barátaim… hogy a rendszerváltoztatás beteljesíti a reményeinket. Sokat vártunk a rendszerváltástól… lehetőséget és védelmet vártunk, anyagi biztonságot és jólétet. A nyugdíjasok azt… hogy a nyugdíj ne legyen segély. Hogy a ledolgozott évek után jöhessen a megérdemelt és biztonságos pihenés. Várták, hogy az állam ezt megadja nekik, hiszen jár, és egyúttal megvédi őket az áremelésektől… A munkavállalók azt várták, hogy lesz biztos munkahelyük. Azt várták, hogy egyre inkább megbecsülik a munkájukat, és a fizetésük egyre inkább 324

Országértékelő beszéd, 2006. január 29. http://2001-2006.orbanviktor.hu/

238


meg fogja közelíteni a nyugat európai fizetéseket. Barátaim, azt hittük, hogy a rendszerváltás törvényszerűen megteremti a nagyobb jólétet, a nyugati életszínvonalat… Sokan attól szenvednek, hogy a Kádár korszakban jobban éltek, és titokban, vagy talán nyíltan is, de visszasírják azokat az időket… Kedves Barátaim, vegyünk egy nagy levegőt! –, és ne féljünk kimondani, hogy bizony voltak dolgok, amik a Kádár-korszakban is jók voltak. Nem attól voltak jók, hogy diktatúra volt, hanem annak ellenére, kedves Barátaim. A biztonság az egyik legfontosabb dolog az életben…”325 Az alábbi mondatok – amelyek végül a „teljes foglalkoztatottság” kádári fétisét idézték meg a nép előtt – mintha a még eggyel korábbi korszak hangját is idéznék: „Két jövő között választhatunk. Engedjük-e, hogy a spekulációbarát gazdasági rendszer szerint éljük az életünket, vagy változtatni fogunk és egy munkabarát gazdasági rendszer irányába teszünk majd lépéseket? Ki kell mondanunk, hogy a spekuláló, az ügyeskedő, az a múlt figurája, s nem akarjuk megengedni, hogy ismét visszatérjen, s elvegye a jövőnket, mert ez fölemészti a jövőnket…”326 A Nemzeti Konzultációs Testület (először Tanács!) egyik emblematikus figurája (a rendszerváltozásban játszott szerepe alapján mellesleg jobb sorsra érdemes) Pozsgay Imre lett; a másik pedig a Kádár-kori televíziózás és a táncdalfesztiválok sztárja, Kudlik Júlia. A „nemzeti konzultációs kérdőívek” kitöltése, feldolgozása és persze reklámozása körüli rituálék során volt minden: családi programok, kultúrműsor, tombolasorsolás elnyerhető gépkocsival, családi nyaralással stb. A parasztvakítás talán nem tartozik a politikatudomány bevett terminus technikusai közé, de nem találtam adekvátabb kifejezést a nemzeti konzultációs projekt jellemzésére. Amelynek során Orbán Viktor nemcsak a Kádár Jánossal, hanem a Medgyessy Péterrel való félreérthetetlen politikai közösségvállalásig is eljutott (az utóbbi nevének kimondása nélkül)! Nem hiszik? Akkor hallgassák: „Úttalanságunk nem oly régi keletű, hogy ne emlékeznénk egykor volt közös céljainkra. Alig pár éve, hogy a jóléti rendszerváltás és a polgári Magyarország egymással vetélkedve ugyan, de ilyen közös célokként fogalmazódtak meg bennünk. Akkor az emberek többsége az előbbi mellett tette le voksát, hogy szándékuk szerint Magyarország ezen az úton induljon tovább. Nemrég azonban a jóléti rendszerváltást, annak miniszterelnökével együtt, egy maroknyi társaság egész egyszerűen kitessékelte a lomtárba.”327 (Kiemelések: D. J.) A pártkongresszus – a meghívott „polgári közönséggel” egyetemben – lelkesen hallgatta ezt is. Ugyanaz a közönség, amelynek ugyanez a vezér három éve még ezt mondta ugyanarról a (még csak potenciálisan létező) Medgyessy-kabinetről: „ha a szocialisták alakítanának kormányt, akkor… Magyarországon a nagytőke és a pénztőke alakít kormányt, s ők… csak a saját hasznukat nézik”. Továbbá azt sugallta, hogy a szocialistákkal visszatér hazánkba a (Fidesz által egyszer már kiűzött) külföldi szervezett bűnözés, meg hogy a szocik – az ördög cimboráiként – legálissá akarnak tenni egyes kábítószereket. „Veszélybe került minden, amiért az elmúlt négy évben keményen megdolgoztunk!” Veszélybe került „a méltóságunk, a szabadságunk, a hitünk és a hazánk. És mindezt most 325 326 327

Beszéd a Fidesz kongresszusán, 2005. június 17. http://2001-2006.orbanviktor.hu/ Uo. Uo.


meg kell védenünk! 328Orbán akkor a halált megvető spártai hősökkel példálódzott, hogy harcra buzdítsa híveit Medgyessyék ellen. Hogy ugyanaz a tömeg mindkét alkalommal megbabonázva hallgatta a vezért, azon nem kell csodálkoznunk. Azon sem, hogy a plafon nem szakadt rá a szónokra: a két beszéd tudniillik nem azonos helyszínen hangzott el. Az igazi kérdés ez: mi késztette Orbánt erre a hihetetlen pálfordulásra (pontosabban annak álszent mímelésére)? Gyurcsány késztette rá. Hisz természetesen ő volt annak a „maroknyi társaságnak” a vezére, amelyik Medgyessyt „a lomtárba tessékelte”. Akkor már a Magyar Köztársaság hivatalban lévő miniszterelnöke – Orbán új, félelmetes ellenfele. Akire az ellenzéki vezér (a virtuális miniszterelnök) számos alkalommal, újra és újra utalásokat tett a beszédeiben – ám mindig a nélkül, hogy a nevét kiejtette volna a száján (kicsit úgy, ahogy a medve nevét sem ejtették ki a reá vadászó, ám tőle babonásan rettegő természeti népek, többek közt a finnugorok). Íme, egy illusztráció a Gyurcsány-ellenes populizmus kiszólásaiból: „…a hibát, nem az emberekben kell keresnünk… A hiba az ország vezetésében van… A kormányzáshoz ugyanis hozzáértés és tapasztalat kell… ez is egy szakma, amit meg kell tanulni. Mi magunk is 10 évig tanultuk, amíg vettük a bátorságot, és odaálltunk Magyarország kormányrúdja mögé. Az inaséveket nem lehet megspórolni. Lehet valaki ügyes üzletember, ügyes spekuláns… De ezzel nem lehet pótolni a kormányzáshoz szükséges tudást… Az egyik faluparlament ülésén egy idősebb úr azt mondta: ebben a kormányban Mekk Elek is lehetne miniszter. Igaza van. Mi az hogy, nagyon is!”329 (Gyurcsány nevét Orbán főleg a tőle elszenvedett 2006-os vereség után helyettesítette be a legkülönfélébb pejoratív megnevezésekkel, hihetetlen szóbőségről és leleményről adván tanúságot. A miniszterelnök 2009-es lemondása után azonban, mintha megtört volna valami rontó varázs, újra és újra megnevezte őt: szisztematikusan – s a tényektől szokása szerint függetlenül – „Gyurcsány-Bajnai-kormányról” beszélve.) Az orbáni populizmusnak persze általában is vezető szólama volt a nép iránt közömbös, sőt ellenséges elit ostorozása. Persze ezt is a 2006-os vereség után járatta csúcsra a vezér, eljutva a zsigeri gyűlöletkeltésig, amint azt látni fogjuk. Addig is egy kis ízelítő a 2005-06-os termésből: „A politika számára mindig minden fontosabb, mint az emberek személyes élete. Vitáznak az Európai Unió Alkotmányának szövegéről… Liberális, szociáldemokrata és konzervatív politikusok egymást túlkiabálva igyekeznek bizonygatni, hogy melyikük világnézete tökéletesebb. Mindeközben pedig csak épp emberi sorsokról, mindennapos nehézségeinkről, kinek-kinek az életéről nem esik szó.”330 „Az emberek… elmondták, hogy a mai hatalom politikája luxuspolitika. Amíg néhány kiváltságosnak fényűző életet és luxusprofitot eredményez, addig a többieknek bizonytalanságot, kilátástalanságot és csalódást.”331 328 329

Beszéd a Testnevelési Egyetemen, 2002. április 9-én. http://2001-2006.orbanviktor.hu/

Az utolsó mondat Gyurcsány egy interpellációra adott válaszából vált hírhedtté. Orbán a Fidesz 2005-ös kongresszusán idézte, június 17-én. 330 Uo. 331

Országértékelés 2006. január 29-én.

240


A 2006-os újabb vereség után mindez fortissimóban szól majd íme, egy előzetes szemelvény 2007 őszéről, melynek biztos helye volna egy populista radikalizmusról kiadott szöveggyűjteményben: „Elég volt az elszegényedésből, hogy az emberek millió szám nem tudják hó végén kifizetni a számláikat. Elég volt abból, hogy a kormány nem veszi ember számba az időseket, a betegeket, a diákokat, a rászorulókat. Elég volt a kíméletlenségből, az érzéketlenségből, elég volt abból, hogy egyre nehezebb megélni, miközben egyre többet dolgoznak az emberek. Elég volt, hogy egyre kevesebb jut azoknak, akik gürcölnek, gyereket nevelnek, egymásról gondoskodnak, becsülettel próbálnak fennmaradni, miközben egyre több jut a léhűtőknek, a hazudozó milliárdos szélhámosoknak, az állam védelmét élvező ügyeskedőknek. Elég volt abból, hogy mindent elvesznek, amiért az emberek megdolgoztak, és mindent eladnak, ami az emberek közös vagyona. Elég volt abból, hogy egy kiváltságos csoport agyalágyultnak nézi az embereket, és azt vágja a képükbe, nem jár nektek semmi. Gondoskodjatok magatokról, és fizessetek többet és többet. Elég volt abból, hogy az emberek mindig rosszul járnak, miközben a hatalmon lévők egyre több luxust, egyre nagyobb gazdagságot, egyre több kiváltságot szereznek maguknak… Hol a pénz, amit eddig elszedtek az emberektől? A temérdek pénz a megszorításokból, a privatizációból. Hová lett a reptér eladásából befolyt rengeteg pénz, mi épült belőle? Hány munkahelyet létesítettek belőle? Sehányat, nem lett belőle semmi, az a pénz eltűnt, mintha soha se lett volna.”332 Orbán 2002 után már rendre lesajnálóan, olykor megvetéssel nyilatkozott a parlamenti vitákról, tagadta a bal- és jobboldal, továbbá a pártok és a pártalapú kormányzás létjogosultságát. Kijelentette: ha a Fidesz megnyeri a választásokat, „nemzeti kormányt” alakít. Ebben nemcsak a nemzeti érdek kisajátítása érhető tetten, hanem egy prezidenciális jellegű, a pártelvű parlamentarizmust negligálni akaró kormányzás szándéka is. Egy Friderikusz Sándornak adott interjúban a fideszes vezér a parlamentáris demokráciához való viszonyáról szó szerint kimondta: „Van, aki a parlamentre teszi a hangsúlyt – én a demokráciára.”333 Orbán egyre gátlástalanabbul lépett át bizonyos eszmei és politikai érték-határokon. A 2005-ös országértékelés során – Kennedy elnök híres mondását kifordítva (persze hivatkozás nélkül) s a polgári, a konzervatív, a jobboldali, a nemzeti stb. értékrendet pofon ütve – jelentette ki: „Meg kell fordítanunk a régi kérdést… mivel tartozol a hazádnak, mivel tartozol a nemzetednek!… Mit ad nekünk az államunk, mit ad nekünk a hazánk?”334 Az úgynevezett „polgári közönség” ennek is lelkesen tapsolt. Természetesen a politikusok létszámát is radikálisan csökkenteni kellett. A legjobb, legegyszerűbb megoldás: felére redukálni a létszámukat. „Ha azt vesszük figyelembe, mennyi embert tud eltartani az állam, illetve hányan kellenek ahhoz, hogy az ország jól szervezett és működőképes legyen, akkor a parlamenti képviselők fele is elég lenne. 332

Magyarország szociális válságban vergődik. Elhangzott az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésének első évfordulóján, 2007 szeptember 18-án. http://orbanviktor.hu/beszedek_list.php?item=26 333 Idézi Debreczeni József: Veszélyes üzemmód. Népszabadság, 2005. február 27. 334

Országértékelő beszéd, 2005. február 16.


A megyei közgyűléseknél radikális létszámcsökkentést látok indokoltnak, és a helyi önkormányzatoknál is megfontolandó a képviselők létszámának megfelezése.”335 Ugyanez gyűlési változatban – egyéb rém egyszerű megoldásokkal kiegészítve: „Nos, min kell változtatnunk, kedves Barátaim, gyorsan, radikálisan és mélyrehatóan? Először is új gazdaság kell, amelynek eszköze a radikális adócsökkentés. Új állam kell, amelynek eszköze a radikális bürokráciacsökkentés. És új politika kell, amelynek eszköze a radikális politikuscsökkentés, kedves Barátaim! Ez a holnap: új gazdaság, új állam és új politika. Ez a holnap… A változástól azt várhatjuk, kedves Barátaim, hogy újra helyükre kerülnek a dolgok. A szenvedés és a gyengeség a tegnap érzése. A holnap érzése az életöröm és a tetterő… Nekünk az a feladatunk, hogy megteremtsük a holnap életét, mely örömteli és tetterős.”336 A populista argumentáció egyenes úton vitt a tőke- és piacellenességig. Utóbbi vállalhatósága érdekében Orbán kijelentette: nálunk nincs piacgazdaság. Az egyre szenvedélyesebb hanghordozásból süt az idegen tőkések s a velük a magyar nép ellen szövetkező kormány elleni gyűlölet: „Magyarországon ma az emberek tekintélyes része úgy tudja, hogy piacgazdaság van. Ez tévedés. Magyarországon ma nincs piacgazdaság. Magyarországon kapitalizmus van piacgazdaság nélkül… Magyarországon ki vagyunk szolgáltatva a monopóliumoknak. Alájuk vagyunk vetve és kényük-kedvük szerint húzzák le a magyarokról az első, a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik és a hatodik bőrt is. Egész addig, amíg lélegzünk. Ez az az alávetettség és kiszolgáltatottság, aminek véget kell vetni… Ha Önök megkérdeznek egy nyugat-európai embert, hogy miért van nekik parlamentjük, mi végre van kormányuk… akkor azt fogják mondani, azért, hogy bennünket, akik gyengébbek vagyunk, mint a nagytőkések, legyen, aki megvédjen… És… mi történik Magyarországon? Bár a kormánynak módja van, hogy megvédjen bennünket, módja lenne, hogy ne engedje meg a kiszolgáltatottságot, hiszen ő szabja meg a gáz, a villany, a gyógyszer, a közlekedés árát, mégsem ezt teszi. Hanem a nagytőke oldalára áll. Merthogy a varjú a varjúnak nem vájja ki, ugyebár…337 Ugyanerre a kottára: „Franciaországban természetes, hogy ott a francia ember a legfontosabb. Így van ez Angliában az angol, Németországban pedig a német emberekkel is. Magyarországon azonban ma sajnos nem a magyar emberek a legfontosabbak.”338 Hosszan lehetne még idézni azokat a szövegeket, amelyek – a hozzájuk társuló gyakorlattal egyetemben – félreérthetetlenül igazolják az orbáni politika ízig-vérig populista természetét. Befejezésül álljon itt egy kijelentés, ami esszenciális tömörséggel sűrítette magába a szóban forgó politika lényegét. A fideszes vezér a franciaországi EU-s népszavazás kapcsán, ám deklaráltan a magyar viszonyokra érvényes igazságként – afféle politikai krédóként – mondta ki: „nekünk nem alkotmányra, hanem munkahelyekre van szükségünk.”339

335

Orbán: „Csak nem hagyjuk, hogy bezárjanak a tegnapba!" Bogád Zoltán, Spirk József interjúja. Index.hu. 2005. 10. 20. 336 „Az összegzés napja" 337 338 339

„Országépítő beszéd" Berettyóújfalun, 2006. március 12-én. http://2001-2006.orbanviktor.hu/ Beszéd a Fidesz 2005-ös kongresszusán. Uo.

242


* Zárjuk ezt a fejezetet azzal, amivel kezdtük. Az eddig leírtak fényében – immár nagyobb nyomatékkal – jelentsük ki újra: abszolút tévesek, illetve merőben hamisak a magyarországi populizmus általános vagy kétoldali térnyeréséről szóló kijelentések. Abszolút tévesek és merőben hamisak az „egyik kutya – másik eb”, az „egyik tizenkilenc – a másik egy híján húsz” típusú bornírt politikai közhelyek: Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc s az ő politikájuk ezen az alapon semmi szín alatt nem hozható közös nevezőre, nem vehető egy kalap alá. Orbán esetében a populizmus rendszerré szerveződött, annak minden fontos attribútuma megjelent, lényegi elemként, jellegadó mozzanatként. Az elit kontra nép alapképlet. A népvezéri szereppel való azonosulás, az elittel szembeni uszítás. A képviseleti demokrácia intézményinek negligálása, sőt bojkottja. A közvetlen demokrácia és az utcai politizálás elsődlegessége. A reflexív, demokratikus vitatérből való kivonulás, egy deklaratív és autoriter kommunikációs mező elfoglalása. A politika demagóg leegyszerűsítése. Az ideológiai és pártpolitikai értékek negligálása, a politika-fölöttiség hangoztatása – valójában politika alatti pozíció. Egy végsőkig centralizált pártpolitikai erő fölötti korlátlan uralom birtoklása. Antiliberalizmus, piac- és tőkeellenesség, idegenellenesség, nemzeti kizárólagosság. Gyurcsány esetében e tényezők egyike sem volt megfigyelhető. Épp ellenkezőleg. Miután a baloldal 2002-ben visszaállította jogaiba azokat a parlamenti intézményeket (a heti ülésezéstől a vizsgálóbizottságokig), amelyeket Orbán kiiktatott vagy háttérbe szorított, 2004-től Gyurcsány – ellenfele ezzel szembenálló gyakorlatának kontrasztjául – minden korábbi elődjénél egyértelműbben választotta politikai megnyilatkozásai színteréül az országgyűlés plenáris üléseit. Minden alkalmat kihasznált a parlamenti vitatér igénybevételére. 2005-ben gyakorlatilag megteremtette az Országgyűlésben a hétfői napirend előtti kormányfői fölszólalás intézményét. Mindent megtett azért, hogy az ellenzék vezérét is bevonja ebbe – jó ideig eredmény nélkül. Az igaz, hogy elképesztően sok médiaszereplést vállalt, nem mellőzve a bulvárnyilvánosság színtereit sem, s hogy e szereplések során feltárta privát életének bizonyos részleteit is, illetve gyakran jelent meg a nyilvánosság előtt családtagjai (felesége és édesanyja) társaságában. Bátran használta a modern média legújabb interaktív eszközeit (blog), amivel újabb dimenziókat nyitott meg a privát szféra területén, illetve amelynek segítségével hatékonyan mixelte az utóbbit a politikával (lásd: Totó kutya Putyin elnök ölében). Ezek a jelenségek azonban megszokottak a nyugati demokráciák gyakorlatában: nem állnak szemben a parlamentarizmussal. A populizmus vádja az ő esetében komolyan föl sem vetődhetett volna – az kizárólag a politikai tájékozatlanság vagy az ellenérdekeltség termékeként jöhetett létre. Konkrét példával: ha egy miniszterelnök egy nagy összegű vidékfejlesztési program beindítása kapcsán lemegy falura, ott lóra ül, gazdákkal parolázik, pálinkát iszik, kalapot rak a fejére, a bajuszát pödri, miközben fényképezik, annak semmi köze sincs a populizmushoz. Ám ha valaki – mindezen túl – a városlakó elit ellen uszítja, továbbá faluparlamentek alakítására bíztatja a jámbor vidéki atyafiakat, s azt ígéri nekik, hogy amit ott elhatároznak, ő a szerint fog kormányozni, nos, az a populizmus minősített esete. Az orbáni válasz: a populizmus 243

A Gyurcsány „populizmusára” utaló leggyakoribb vád persze a „felelőtlen költségvetési politika” és a választások előtti „osztogatás” volt. Való igaz, a választásokhoz közeledve ez megjelent nála is. Ám távolról sem lehet a populizmus megnyilvánulásának tekinteni. A hasonló populáris, azaz népszerű intézkedések minden demokrácia minden kormányára jellemzőek a választások előtt. Egyetlen kérdés merülhet föl csupán: a felelősségé, illetve a felelőtlenségé. Hogy tudniillik ez a választás előtti taktikázás nem veszélyezteti-e túlságosan az ország, a nemzetgazdaság, a társadalom hosszabb távú érdekeit. De igen: valamennyire veszélyezteti. Ahogy a választásokhoz kötődő, rövid távú ciklikusság eleve ellene hat a hosszú távú érdekeknek. A demokrácia szabályai szerint azonban csak olyan politikus valósíthatja meg a maga mégoly felelős, stratégiai mélységű gazdaság- és társadalompolitikai elképzeléseit, aki előtte a választásokon megszerzi az ehhez szükséges politikai felhatalmazást. Orbán is csak erre törekedett, szokták őt mentegetni szűkebb körben a hívei. Most „lement kutyába”, de nem kell izgulni: ha nyer, újra két lábra áll. Ez nem igaz: a dolog nem így működik. Ő immáron ha akarna, se tudna két lábra állni – de nem is akar. Akit az eddigiek nem győztek meg erről, annak annyit mondok még, hogy láthattunk már hozzá hasonló politikusokat Perontól Lukasenkóig, Hugó Chaveztől Miheil Szaakasviliig és tovább. Akikre enyhén szólva nem az volt jellemző, hogy ellenzékiként csúnya populisták voltak, hatalomra jutván azonban hirtelen átbucskáztak a fejükön, és példamutató demokratává változtak. Ilyesmi csak a mesékben fordul elő.

Közhatalom és magánvagyon

Orbán Viktor miniszterelnök és famíliája jelentős vagyongyarapodáson ment keresztül 1998 és 2002 között. A hivatali évek alatt. A szűkebb család két legfontosabb ingatlanadatát nézve: 1. a kezdetben birtokukban lévő (1997-ben 100 ezer forintért vásárolt) 5,5 hektárnyi földterület a tizenegy és félszeresére: 63 hektárra növekedett; 2. a tulajdonukat képező (1994-ben 563 ezer forintért vett) belvárosi lakás helyett kertes sváb-hegyi villát vásároltak 2002-ben (75 millióért), amelynek (több tízmilliós) átépítéséhez azonnal hozzáláttak. Ha a tágabb famíliát is idevesszük, akkor azt kell konstatálnunk, hogy a miniszterelnök apja többségi tulajdonában lévő gánti bányacég, a Dolomit Kft. saját vagyona 1998-ban még 98 millió forint volt; 2002-ben viszont már 666 millió, azaz meghétszereződött. A nettó árbevétel 1998-ban 371 millió, 2002-ben egymilliárd (ez „csak” megháromszorozódott). A másik vállalkozás, a kizárólagosan az Orbán-család által birtokolt Gánt Kő Kft. saját tőkéje 2000 és 2002 között (a fiú hivatali idejének utolsó két évében) 94-ről 314 millióra nőtt (a három és félszeresére); a cég eredménye ugyanekkor 16 millióról 167-re: a tízszeresére! (Mint látni fogjuk, a fenti számok nem tükrözik a vállalkozások robbanásszerű fejlődésének és a család vagyonosodásának teljes volumenét; nem foglalják magukba pl. azt a nagymennyiségű kavicsszállításból befolyt hasznot, amelyet a családi cég nyugalmazott kereskedelmi igazgatójához átpasszolt bánya kasszírozott be az autópálya-építés során.) Orbán Győző 2001-ben így panaszkodott a Népszabadságnak: „csak hátrányom van abból, hogy a fiam miniszterelnök”.340 Az ember beleborzong: micsoda előrelépés mehetett volna itt végbe, ha a bányatulajdonosnak nem kell elszenvednie a fia miniszterelnökségéből származó tetemes hátrányokat: ha nem „félnek üzletet kötni” vele! De fordítsuk komolyra a szót! Noha Orbánék 1998 és 2002 közötti rohamos vagyonosodása önmagában is méltó a köz figyelmére, egy sajátos szempont miatt különös jelentőséggel bír. Mégpedig azért, mert egy olyan populista politikus családjáról van szó, aki az ezt követő években az egyszerű emberek képviseletében, a nép fiaként lépett föl. S aki egész politikáját arra a kíméletlen hadjáratra építette, amelyet vagyonos ellenfelével szemben viselt: vég nélkül uszítván a népet a „luxusbaloldali”, „dúsgazdag”, „pénzéhes”, „kapzsi” „tolvaj”, „milliárdos” Gyurcsány ellen. Az ellen a Gyurcsány ellen, akinek az üzleti és a politikai karrierje között egyértelmű és éles határvonal húzódik. Aki előbb lett gazdag, s csak utána miniszterelnök. Előbb üzletember, később politikus. Mindegy, ki mit gondol a vagyonáról egy biztos: ő azt kizárólag az előbbi minőségében szerezte. 340

Pekarek János-Cseri Péter: Orbán Győző: Félnek üzletet kötni velem, Népszabadság, 2001.07.26.

Közhatalom és magánvagyon 247

Ellentétben Orbánnal, aki politikusként vált minimum jómódúvá, Aki miniszterelnökként lett komoly vagyon gazdája: a néptől kapott közhatalmi mandátum birtokában. A kérdés az, hogy mindez a szóban forgó közhatalom felhasználásával, azzal viszszaélve történt-e. Nagyon súlyos kérdés, ebben a fejezetben erre keressük a választ.

Tokaj: a kormány szíve csücske Kezdjük azzal, hogy a szóban forgó ügy 2005 tavaszán nem először került be nagy erővel a magyar politikai élet centrumába. Ahogy 1999-ben (a bánya-ügy napvilágra hozatalakor), ezúttal – a szőlő-ügyben – is az Élet és Irodalom tényföltáró írásai nyomán. Az első, amit megállapíthatunk, hogy a botrány – Orbán szerencséjére – ismét post festa jutott napvilágra. Évekkel az eset után. Amikor ő maga már nem volt hivatalban, a (különben szinte elkerülhetetlen) lemondása így tehát föl sem vetődhetett. A hetilap egymást követő cikkeiben341 megdöbbentő részleteket közölt olyan üzleti megbeszélések jegyzőkönyveiből, amelyeken 2000-ben és 2001-ben Orbán Viktor miniszterelnök is részt vett. Mi több: a jegyzőkönyvek által következetesen taggyűlésnek nevezett összejövetelekre nem egyszer a kormányfői rezidencián került sor. A Magyar Köztársaság miniszterelnöke a szövegek tanúsága szerint (névleg a felesége révén, ám teljes személyes azonosulással) magántulajdonos üzletemberek egyikeként szerepelt, és többek között állami vagyontárgyak, illetve vissza nem térítendő állami támogatások megszerzésének lehetséges módozatairól s az ezek alkalmazása során követendő taktikáról tárgyalt. Mielőtt megnéznénk a fontosabb szövegrészeket, ismerkedjünk meg a résztvevőkkel: a közös üzleti vállalkozás, a Szárhegy Dűlő-Sárazsadány-Tokajhegyalja Kft. tagjaival. Lévai Anikón, Orbán Viktor kormányfő feleségen kívül az alábbiakkal: 1. Szász István Attila ügyvéd, Lévai Anikó régi kollégája és barátja – egyben a következő állami megbízatások betöltője: a Tokaj Kereskedőház Rt., az Országos Egészségügyi Pénztár, a CD Hungary, a Corvinus Rt., a Duna Televízió, a Magyar Vállalkozásfejlesztési Kht. jogi képviselője,– plusz a Magyar Villamos Művek Rt. és az Antenna Hungária Rt. felügyelőbizottsági tagja. 2. Duda Attila ügyvéd, Szász kollégája és barátja (gyorsíróként ő vezette jegyzőkönyveket – egy idő után kiszállt a cégből). 3. Kékessy Dezső, svájci emigrációból hazatért gazdag üzletember, a kilencvenes évek eleje óta Orbán ismerőse és bizalmasa – továbbá az utóbbinak köszönhetően a Magyar Köztársaság párizsi nagykövete. 4. Madarász László bankár, szintén gazdag üzletember, ugyancsak Svájcból, Kékessy barátja – Orbán Viktor bizalmából a Postabank Rt. elnöke. A társaság tehát olyan – az Orbán-család köré csoportosult – személyekből állt, akik arra adták a fejüket, hogy Tokaj-hegyalján földeket vásároljanak, kellő méretű szőlőbirtokot alakítsanak ki, és borászatot létesítsenek. A Kft.-t 1997-ben hozták létre, s már a meg-

341

A botrányt Rajnai Attila: Tokaji borcsaták II. című írása robbantotta ki. Élet és Irodalom, 2005. 03. 11.

248 Közhatalom és magánvagyon

Alakulása után két nappal állami támogatásért folyamodtak szőlőtelepítéshez (még Horn Gyula miniszterelnöksége idején).342 Ha végigtekintünk a kompánián, az egyes tagok által betöltött pozíciókon, azonnal konstatálhatjuk, hogy a dolog nagyon nincs rendben. A miniszterelnöki család barátai és üzletfelei ugyanis olyan állami pozíciókat töltöttek be Orbán Viktor akaratából, amelyek nem fértek össze a magánszférában meglévő összefonódással, hisz eleve magukban hordozták a szolgálat-viszontszolgálat mozzanatát a közérdek, illetve a magánérdekek vonatkozásában. Kevésbé bonyolultan: a társaság tagjai (pénzükkel, tudásukkal, kapcsolataikkal) hasznukra voltak Orbánéknak, elősegítették anyagi gyarapodásukat – amit a kormányfő busás állami pozíciókkal (az azokkal járó pénzzel, hatalommal, presztízzsel) viszonzott. Vagy fordítva: ők hálálták meg neki a tőle elnyert pozíciókat, illetve javakat. Hogy konkrétak legyünk: Szász például állami cégek fb-tagjaként és állami felügyeletű cégek és intézmények jogi képviselőjeként csak 2000-2001-ben 50 millió körüli összeget vett föl; Madarász Postabank-elnök cégei pedig 90 milliós állami támogatásban részesültek.343 A társaság üzleti szempontból eleve hasznos emberekből: jogászokból (Szász, Duda) és gazdag üzletemberekből (Kékessy, Madarász) állt össze, akik tehát hozták a vállalkozáshoz szükséges szellemi és anyagi tőkét. Ami az utóbbit illeti: a párizsi nagykövetség élére (diplomata előélet nélkül) kinevezett Kékessy és a Postabank élére kinevezett Madarász olykor tagi kölcsönökkel hidalták át a Kft. pénzügyi nehézségeit. A 2000-ben végrehajtott fejenként tízmilliós törzstőke-emelésnek Lévai Anikó részéről máig ismeretlen a fedezete.344 Kékessy 2002-ben – mint látni fogjuk, jelentős túlfizetéssel (63 millióért, a veje révén) – megvásárolta Orbánék pesti lakását, hisz mindent összeszámolva nyilván így is megérte neki. Ha az egész nem lett volna összeférhetetlen, akkor nem is kellett volna titokban tartani. Márpedig titokban tartották: a közvélemény csak 2000-ben, a szemfüles HVG jóvoltából szerzett tudomást arról, hogy a Magyar Köztársaság miniszterelnöke (felesége révén) miféle üzleti vállalkozásban is vesz részt bő két esztendeje. Azt is csak 2005-ben tudhatták meg a magyar emberek – ezúttal a Népszavából –, hogy 2002-ben az ország (volt) párizsi nagykövetének (leendő) veje vette meg igen gálánsán az ország (volt) miniszterelnökének lakását. A társaság kulcsfigurája mégis Szász volt, akinek állami megbízatásai közül különösen a Tokaj Kereskedőháznál betöltött jogi képviselői státusa figyelemreméltó, hisz az üzlettársak így annak az állami cégnek a belső ügyeiről, terveiről, lépéseiről értesülhettek első kézből, amelyiktől különféle módokon (privatizáció, felvásárlás) a saját anyagi gyarapodásuk előmozdítását remélték. Mi több: befolyásolhatták, alakíthatták a cég döntéseit – méghozzá két irányból is: egyrészt a legfelső szintről, másrészt testközelből. Hogy ez nem puszta spekuláció, de működő gyakorlat volt, az a részletekből mindjárt kiderül. Nézzük hát – és értelmezzük – a fontosabb jegyzőkönyvi részleteket: Szász István Attila: „100 hektár a jól művelhető gazdaság… cél, hogy egységes terü342 343 344

Szabó Zoltán: Az ún. Orbán bizottság munkája, 2005. In.: Magyarország politikai évkönyve, 2006. DVD. Uo. Ferenczi Krisztina: Szüret. Diarlo Kft. Budapest, 2006. 45. o.


letünk legyen… A közeljövőben meg kell teremtenünk a borászatot… Ha építünk, Szárhegyen kell, 250 millióból kijönnénk, van állami támogatásra is lehetőség… Én megvettem a méregház mellett kb. 6 ha-t, pince is van, felújítható… Építeni lehet rá egy turisztikai centrumot… A turizmusra adnak vissza nem térítendő állami támogatást” (Kiemelések: D. J.) Az állami támogatás tehát kulcskérdés volt. Csakhogy a pénznek – az adófizetők pénzének – attól az államtól kellett a magántársaságba jönnie, amelyet történetesen annak egyik tagja vezetett. De mit mondott erről ő maga? „Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet”. Az első – felületes – benyomásunk akár az lehet (később ő is így próbálta elkenni a dolgot), hogy Orbán mérsékletre intette a társaságot. Erről azonban szó sincs, hisz ez csak akkor volna igaz, ha ezt mondja: ne mi kérjük a legtöbbet! A kapjuk ugyanis már az elbírálásra, a döntésre – az államra – vonatkozik. Kénytelen vagyok Dr. Kende Pétert idézni, aki ezt írta erről: „Olyan a különbség a 'ne mi kérjük a legtöbbet', és a 'ne mi kapjuk a legtöbbet' között, mint a Tanúban, amikor Pelikán visszaadja az összekevert papírokat: – Elnézést, Virág elvtárs, ez nem a vallomás, ez az ítélet!345 Az se kerülheti el a figyelmünket, hogy a kér ige múlt időben szerepel Orbán mondatában. A kérésen tehát már túl voltak.– Így ebben, ha akarta, se inthette volna önmérsékletre üzlettársait a kormányfő. Mondatának ezért csakis olyan jelentés tulajdonítható, miszerint 'nem szabad feltűnést keltenünk, botrányt kavarnunk'. Orbán a szóban forgó jegyzőkönyvek napvilágra kerülése után (ahogy korábban is tette) először hárított, azután hetekig hallgatott, majd (a szintén korábbról ismerős) rafinált perlési taktikához folyamodott. Nem tagadta (vagy csak részben) a köztudomásúvá lett tényeket, csupán a „taggyűlések” hivatalos voltát vonta kétségbe formálisan. Akárcsak annak idején a „Fidesz-cégek” esetében, most is a cikk terminológiájára szorítkozott a helyreigazítási kérelem, majd a bírósági eljárás, amelyet még csak nem is ő indított el, hanem a Kft. (Ez önmagában is abszurd, hisz kizárólag az ő becsülete forgott kockán, a cég ilyen szempontból indifferens volt.) A forgatókönyv tehát hasonlóan alakult, mint annak idején: Orbán azt szajkózta, hogy ő soha életében, semmilyen taggyűlésen nem vett részt, majd miután a bíróság – másodfokon – kimondta, hogy nem voltak hivatalos taggyűlések, verte a mellét: a bíróság engem igazolt, megrágalmaztak stb. Mivel a kereset nem vonatkozott a jegyzőkönyvekben foglaltak valóságtartalmára, a bírósági eljárás az ügy érdemi részét nem érintette. Nem hallgatták meg tanúként a Kft. tagjait, akik a később alakult országgyűlési vizsgálóbizottság előtt pedig – hiába idézték be őket oda – nem voltak hajlandóak megjelenni. Noha az elsőfokú ítéletet fölülbíráló bírói döntés körülményei önmagukban is megérnének egy misét, maradjunk annyiban, hogy a volt kormányfő a „győzelem” után – az erre utaló előzetes célzásai dacára – nem indított pert a saját jó hírneve védelmében (amire persze jó oka volt). A „ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet” – mondatra viszszatérve idézzük föl, mit mondott erről Orbán Friderikusz Sándornak, A szólás szabadsága című műsorban 2005. április 17-én: „Innentől már csak egyetlen vád maradt… ez valahogy úgy hangzik, hogy szóba áll345

Dr Kende: i. m. 115. o.


tam, beszéltem a feleségemmel. Ez igaz, sőt az is igaz, hogy a feleségem… meg szokta tőlem kérdezni ilyen természetű ügyekben, hogy mit lehet, és mit nem… Azt biztosan mondtam, hogy miután a törvény lehetővé teszi, hogy pályázzon a feleségem is ezekre a mezőgazdasági támogatásokra, azt mondtam, hogy ezt bátran tegye meg, de semmiképpen ne ő, illetve az ő cége kapja a legtöbb támogatást. Ezt biztosan mondtam… Mindig is azt gondoltam, most is azt gondolom, hogy Magyarország mindenkori miniszterelnökének meg a feleségének kevesebb adatik meg, kevesebbet tehetnek meg, mint az ország más polgárai, hiába adnak a törvények ugyanannyi jogot, mégis kevesebbet tehetnek meg, és ezt figyelembe kell venni… E szerint jártam el a múltban, és e szerint fogok eljárni a jövőben is, hogy a miniszterelnök és a családja kevesebbet engedhet meg magának, mint amit mások számára a törvény biztosít. Friderikusz: – És azt állítja, hogy kevesebbet is engedett meg magának… Orbán: – Így van, így van. Friderikusz: – illetve a családnak, mint amit a törvény biztosít. Orbán: – Így van.” Meg kell állapítanunk, hogy Orbán csúsztatott és manipulált. Mert egyrészt szó sincs róla (a Friderikusszal való beszélgetésből sem ez derült ki), hogy egyetlen vád maradt volna vele szemben. Másrészt arról sincs szó, hogy a feleségével beszélt, és neki mondta az inkriminált mondatot. Az üzlettársaknak mondta, többes szám első személyben: Lévai Anikó jelen sem volt azon a megbeszélésen! S végül nem lehet elégszer hangsúlyozni: a mondat nem a „kérésre”, hanem a „kapásra”: tehát az állami döntésére vonatkozott. Még érdekesebb azonban, hogyan zajlott le a dolog a valóságban. Ha tetszik, Orbán intelme szerint: mert tényleg nem ők kapták a legtöbbet. „Csak” a második legnagyobb támogatás lett az övék! 2001-ben az országban mindösszesen 570-en kaptak szőlőtelepítési támogatást a magyar adófizetők pénzéből. 40 milliónál többet csak két cég: a Royal Tokaji Borászati Kft. 44 millió 636 ezret; a Szárhegy Dűlő-Sárazsadány-Tokajhegyalja Kft. pedig 41 millió 475 ezret. Az első kizárólagos tulajdonosa egy angol lord, Sir Nigel R. Wilson cége volt (Royal Tokaji Wine Company /Hungary/ Limited; a címe: 39 St. James Place London SWI AINR England); a második résztulajdonosa a Magyar Köztársaság miniszterelnökének (az egyszerű magyar emberek barátjának és védelmezőjének) felesége!346 Ez megdöbbentő – de még mindig nem a legsúlyosabb tény! Ennél súlyosabb, hogy abban az esztendőben sokan egyáltalán nem részesülhettek a szóban forgó szőlőtelepítési támogatásból. Pedig Orbán a nyilatkozataival rendre azt a látszatot keltette, mintha itt valami normatív juttatásról lenne szó, amit igénylés esetén a Magyar Köztársaság valamennyi polgára megkap – majd utánuk következve a sorban (persze, illő szerénységgel és őnáluk kevesebbet) kaphat végül a kormányfő (neje) is. Szó sincs róla! A valóságban sokan úgy jártak, mint a cigányzenekar kontrása, akinek miután kimaradt az osztozkodásból, és kérte a pénz, ami neki is jár – ezt felelte a prímás: „hát járni jár, csak nem jut”. Olvassuk csak: „Értesítem, hogy a 2001. május 15-én kelt, a 15/2001. (III. 3.) FVM rendelet 219-220. §-aiban meghatározott célra benyújtott kérelmét megvizsgáltam, és meg346

Dr. Kende: i. m, 106 107. o.


állapítottam, hogy költségvetési támogatási kérelme nem teljesíthető. Az ültetvény telepítésekre rendelkezésre álló megyei keretet jelentősen meghaladták a benyújtott pályázatok alapján igényelt támogatási összegek… Az Ön pályázata a beérkezési sorrend alapján került a nem támogatható beruházások közé.”347 Dr. Kende Péter könyvében tizenkilenc olyan szőlősgazda személy illetve cég szerepel névvel és címmel, akinek 2001-ben – amikor a miniszterelnök feleségének érdekeltségébe tartozó Kft. 41 millió 475 ezer forintnyi vissza nem térítendő állami támogatást kapott: az egész országban a második legnagyobb összeget – a pénzügyi keret kimerülése miatt egyetlen fillér sem jutott! Hogy Orbán és családja másoknál nem kevesebbet, hanem sokkal, de sokkal többet engedett meg magának az állami pénzforrások igénybevételekor, ahhoz csupán egyetlen adalék a 2001-es extra telepítési támogatás. A többire is visszatérünk, most azonban olvassuk tovább a jegyzőkönyveket. A Magyar Köztársaság párizsi nagykövete például így beszélt a kormányfői rezidencián: Kékessy Dezső: „Párizsban borkereskedésben láttam már 93-as aszút, kb. 45.000 Ft-ért árulták, a 7 puttonyos… 60.000 Ft/üveg. Megbeszélésre javaslom az alábbiakat: értékesítés, telepítés, melioráció, tarcali kutató, borászat, privatizáció. Tegnap voltunk Hegyalján, érdekes tanya, ami most kerül vissza a kereskedőházhoz (Meszes tanya), jó lenne megszerezni.” Szász István Attila: „Ismerem, most pereltük vissza…” Kékessy: „Meg lehet venni?” Szász: „Igen… Most a földterület a kereskedőház nevén van, per van folyamatban, meg fogjuk nyerni… Rá kell bízni Stumpf Miklósra és Hegedűs Zoltánra, jól csinálják a dolgukat, mi mindent megbeszélünk hármasban.”348 (Stumpf Miklós Stumpf Istvánnak, Orbán kancelláriaminiszterének az unokatestvére. A kiterjedt Stumpf-család régóta a térségben él és gazdálkodik. Az unokatestvért 2000-ben nevezték ki az állami Tokaj Kereskedőház általános vezérigazgató-helyettesévé. Ezt megelőzően a megyei földhivatal kirendeltségét vezette Sátoraljaújhelyen, tehát a földszerzés terén kitűnően hasznosítható ismeretekkel rendelkezett – végzettsége amúgy vízügyi mérnök. Hegedűs Zoltán a Tokaj Kereskedőház vezérigazgatója volt, akit természetesen szintén az Orbán-kormány alatt neveztek ki. A cég működését közelebbről ismerők szerint egyértelműen Stumpf Miklós volt a főnök, Hegedűs csak aláírta a döntéseket.349 Ja, a marketingért felelős vezérigazgató-helyettest Stumpf Andrásnak hívták.) Kékessy Dezső: „Tokaj különlegesség, pillanatnyilag a legfontosabb a termőterületek megszerzése. Meg kell kétszerezni a területet… A területen egy borászat kell! A magam részéről cél, hogy az első háromban benne legyünk… Borászat: nekem égető a gondolat, várom a döntést a kereskedőház ügyében, lesznek megvehető területek.”

347 348

Részlet a batai Fülöp-családnak kézbesített hivatalos levélből. Idézi: Dr. Kende: i. m. 142. o.

A pert végül elvesztette az állami cég, a Meszes tanyát tehát mégsem lehetett tőle „megszerezni". Ám a dolog lényegén ez mit sem változtat, hisz a szándék nyilvánvalóan megvolt, Orbán pedig ilyen értelemben is „szándékegységben" vett részt a megbeszélésen. 349 Tanács István: Tokaji történet. Népszabadság, 2005. 06, 20.


Orbán Viktor: „Rövidesen dönteni kell, óriási a borkészlet, területet is művelnek, ez bérbe adható lenne, harmadik a borkutató… Szent tehén, nehéz hozzányúlni, csak a ciklus idején lehet megoldani.” (Orbán itt nyilván az újabb ciklusra utalt, a győztesnek remélt választások utánira, ahogy ez későbbi megszólalásaiból egyértelművé is válik.) Kékessy: „Székház kell a cégnek Tokajban.” Szász: „Nagyon egyetértek ezzel!” Kékessy: „Majer350 tud nekünk segíteni, ehhez is politikai döntés kell, minket ismernek, ezért 'paravánvásárlás' kell. Én az esetleges vásárlásokat egy külföldi jogi személy nevén akarom bonyolítani. Tokaj Bethlen Gábor u. 5. lenne a megfelelő.” Szász: „ÁPV Rt. tulajdon, 5 millió a könyv szerinti érték. Hegedűs a kereskedőháznak szeretné megszerezni.” Kékessy: „Kell az a ház!” Orbán: „Mikor csináljuk a borászatot, mennyibe kerül, ki építi? Ezt a választások előtt nem lehet megcsinálni. A borkutatót nem lehet külön kihozni, óriási botrány lenne belőle. Ha szétszedjük az egészet, akkor ki lehet hozni a kutatót. 2002 után lesz aktuális.” Szász: „A kisgazdák le akarták szakítani a kutatóintézetet + a Szarvas dűlőt. Horváth Mihály odahozta az FVM-et, hogy a kereskedőház mondjon le a kutatóról, mi nem járultunk hozzá… be kell emelni a kutatót és a Szarvas dőlőt (49 százalék), A kutatás a cél, de ki lehet vásárolni.” Orbán: „Mi közvetlenül nem vehetünk meg semmit a kereskedőháztól, forgácsokat le lehet választani az ésszerű vagyongazdálkodás keretében a kereskedőháztól.'' Szász: „Dolgozom a Hegyalja-törvényen.” (Kiemelések: D. J.) Ideje megállnunk egy-két szóra. A fenti részletekből több soron és napnál világosabban kiderül, hogy a Magyar Köztársaság miniszterelnöke olyan üzleti megbeszélések aktív résztvevője volt, amelyeken egy magántársaság tagjai (Orbán Viktor és neje barátai és üzletfelei) azt latolgatták, hogy juthatnának minél könnyebben és jutányosabban állami javakhoz. Egyértelmű utalások estek a kormányzat által a számukra kulcsfontosságú állami cég vezető posztjaira kinevezett, és velük együttműködő személyekre (és a tokaji polgármesterre). A miniszterelnök mindezek során – mintegy a felvetődő kérdésekre és igényekre válaszolva – kifejtette, hogy óvatosnak kell lenniük (ő többes szám első személyt használt), s hogy a szóban forgó állami javak megszerzésére csak darabonként, és csak a választásokat követően lesz mód – de akkor igen. Kiderül az is, hogy a társaság egyik tagja, a kormányfő nejének régi barátja, – aki maga is a zsákmányul kiszemelt állami cég megbízásából tevékenykedett: annak jogi ügyeit vitte – a kontextus szerint mindezekkel összhangban dolgozott a Hegyalja-törvényen. Eszerint tehát ezen a ponton a kormányzati jogalkotás is igazodott a szóban forgó üzleti vállalkozás igényeihez, anyagi érdekeihez! Döbbenetes! Nem is találok rá megfelelő szavakat ám hirtelen erre akadok:

350

Májer János, Tokaj polgármestere


„Gátlástalanság, erőszakosság és kapzsiság… A kapzsiság politikája termelte ki az új arisztokráciát, amely a rendszerváltás során izmosodott meg, s azért lépett a politika és a kormányzás nyílt színpadára, hogy újabb és újabb kiváltságokat szerezzen magának. Ma már a törvények felett állnak…”351 Naná, hogy Orbán mondta ezt – naná, hogy az ellenfeleire értette! Főleg Gyurcsányra, noha ő – vele ellentétben – nem a nép által reá bízott közhatalom felhasználásával szerezte és gyarapította a maga vagyonát. Hogy Orbán mennyire ezt tette, azt további megdöbbentő tények igazolják. Még mindig a tokaji szőlőügyeknél maradva nézzük, milyen további állami forrásokat vett igénybe a társaság. A pénzbeli támogatások terén a már látott 41 és félmillió volt a legnagyobb tétel, de nem az egyetlen. 1997 és 2005 között a kft. három pályázaton öszszesen 64,5 millió Ft-ot nyert szőlőtelepítésre és meliorációra – ennek mintegy kilencven százalékát – 55 milliót – az Orbán-kormány alatt.352 Különálló tétel volt emellett a szőlőfelvásárlási projekt. És külön történet. „A miniszterelnök felesége és barátaik közös cégének első teljes évi (!) bevétele az állami Tokaj Kereskedőház Rt.-től származott 2000-ben… a TK könyvelése szerint bruttó 2 703 000 forintot fizetett ki a Szárhegy Kft.-nek.”353 Az összeg maga nem különösebben érdekes – az viszont annál inkább, hogy a tokaji állami cég 2000-ben, az egyéni termelőkön túl, egyedül ettől a társaságtól (a miniszterelnök feleségétől és barátaitól) vett át szőlőt. De még ennél is sokkal érdekesebb a felvásárlásra fordított pénz forrása. Ez évben és a következő évben is. Amikor a 2002-es választások előtt minden idők legnagyobb szőlőfelvásárlását bonyolította le a Kereskedőház. A „drága aszúból 2001-ben hatszor annyit vásárolt fel, mint bármely más esztendőben. Sőt bevezettek egy új felvásárlási osztályt is – a III/B-t amivel még a gyengébb minőségű aszú megvételére is lehetőséget teremtettek.”354 A grandiózus állami felvásárlás pénzügyi fedezetét maga a kormány teremtette meg egy 2001 decemberében hozott határozatával, ami 2,5 milliárdos tőkeemelést rendelt el a Tokaj Kereskedőház Rt-nél. Ez „bővített újratermelése” volt az előző évi esetnek, amikor is 1,5 milliárd forint erejéig tette ugyanezt. Az állami tőkeemelés indokaként „a termelési biztonság megszilárdítása és a technológiai fejlesztésen keresztül történő piacépítés” szerepelt.355 A cég azonban korántsem erre fordította a pénzt! „A 2000-ben az államtól kapott másfél milliárdból kis híján 1,2 milliárd forintot fordítottak az amúgy értékesítési gondokkal küszködő társaságnál szőlő és aszúszem felvásárlására. Fejlesztésre csupán az összeg töredékét, alig 300 milliót költöttek. A következő évben az államtól megkapott két és félmilliárd forintból már csak alig 150 milliót fektettek technológiai fejlesztésbe, miközben közel kétmilliárd vándorolt a kistermelőkhöz… 351 352 353 354 355

Országértékelés, 2007 február 16. http://orbanviktor.hu/beszedek_list.php?item=17 Szabó Zoltán: Az Orbán bizottság… Ferenczi: i. m. 65. o. Uo. 69 o. Hegedűs Zoltán nyilatkozata, Ferenczi: i. m. 70. o.


A példátlan felvásárlási láz megnövelte a költségeket is… közel 400 milliót emésztett fel. Mindezt akkor, amikor a társaság borkészlete jelentősen meghaladta a forgalom biztosításához szükséges optimális szintet, ám a szőlő minősége messze elmaradt az optimálistól… A négymilliárdos állami tőkejuttatás felhasználása tehát távolról se szolgálta a cég technikai-technológiai felzárkózását; a borvidék jövője szempontjából pedig kifejezetten káros volt… még jobban konzerválódtak a… korábban kialakult termelési, felvásárlási viszonyok… A 'hurráfelvásárlásban' elmaradt a borvidék kistermelőinek felkészítése az új gazdasági környezethez való alkalmazkodásra, az uniós tagságra.”356 Mindenképp része még a történetnek, hogy a Tokaj Kereskedőház Rt. az előző két év óriási állami többletforrásai ellenére 2002-ben már 300 milliós veszteséggel zárta az évet. Hogy a hosszabb távú gazdasági kártételre rövid távú politikai érdekek miatt került sor, az nyilvánvaló. Orbánék fél évvel a választások előtt a környék voksainak jó részét is felvásárolták a gyenge minőségű aszúszemekkel együtt. A pártpolitikai érdekek azonban a jelek szerint – a Fideszes elit esetében immár megszokott módon – Itt is privát gazdasági érdekekkel fonódtak össze. A felvásárlási adatokból annyi kiderül, hogy Kékessy Dezsőtől 12 millióért vásároltak. Na, meg az is, hogy a kiterjedt Stumpf-família nagyot kaszált: a kancelláriaminiszter rokonai ezekben az években „lendületbe hozták a gazdálkodásukat. 1997-ben a Stumpf-család tagjai összesen közel 5 millió forintnyi értékben három névre adtak el szőlőt a kereskedőháznak, 2000-ben már összességében 17,7 millió forintért. A 'hurráfelvásárlás' évében, 2001-ben pedig még ezt is sikerült kis híján megduplázniuk: ekkor 30,6 millióért értékesítette szőlőjét és aszúját a jó nevű család az állami tulajdonú cégnek.”357 (Mint láttuk, a família olyannyira jó nevű és kiterjedt volt ekkoriban, hogy még a szóban forgó cég általános vezérigazgató-helyettesét is Stumpf Miklósnak hívták. A marketing igazgatót meg Stumpf Andrásnak. A kancelláriaminisztert pedig – aki a kormányüléseken a 4 milliárdos állami támogatásra vonatkozó határozati javaslatot előterjesztette – Stumpf Istvánnak.) „Így a kormányzat által alaposan megtámogatott két évben összességében 48,3 millió forintot, a négymilliárdos állami támogatás több mint egy százalékát vihették haza a termésükért [a Stumpfok].”358 (Kiemelések; D. J.) A szőlőfelvásárlási sztori végére már csak egyetlen adat kívánkozik: 2000-ben és 2001-ben a szóban forgó állami társaságnak juttatott négymilliárdos összeg jóval nagyobb volt, mint az ezekben az években a teljes magyar borágazatnak nyújtott összes állami támogatás! „Miközben Hegyalján az ország szőlőültetvényinek csupán a 6 százaléka található, és 2001-ben más történelmi borvidékeken is súlyos gondokkal küzdöttek a szőlőtermelők… a támogatások 63 százalékát ez a vidék kapta.”359 Pontosítsunk: ez az egyetlen társaság. De térjünk vissza az Orbánékéra. Hisz nem is beszéltünk még a földszerzés részleteiről, pedig az ördög – ahogy az ővele lenni szokott – ezekben is föllelhető. 356 357 358 359

Uo. Uo. 72. o. Uo. Uo. 72-73.o.


„Mint ahogyan azt Ön is tudja, a közelmúltban megvásároltam a Sárazsadány Szárhegy dűlőben néhány tábla szőlőt. Sárazsadány úgy számomra, mint barátaim számára adottságaiból és emberi kapcsolataiból eredően mély nyomot hagyott bennünk. E mély nyomok odáig vezettek, hogy barátaimmal együtt kb. 25-30 hektáron szeretnénk szőlőt telepíteni. Jelenleg a Sárazsadány Szárhegy dűlőt tekintettük meg, és a Szárhegy dűlőn szeretnénk megvalósítani elképzeléseinket.”360 Ezt az ékes magyarsággal megírt levelet nem Fülig Jimmy, hanem Szász István Attila intézte Palcsó Mihály sárazsadányi polgármesterhez, még 1997. január 16-án. A barátai nevében föllépő ügyvéd nem sokat teketóriázott: levelében legott közölte annak a 42 darab önkormányzati tulajdonú területnek a helyrajzi számát is, amelyeket az általuk alapítani kívánt társaság meg akar vásárolni. Ugyan melyik kétszáz-valahány fős kistelepülés polgármestere tudna ellenállni egy ilyen kedves hangú, ám határozott levélnek, különösen, hogy a szóban forgó társaság egyik tagja nem más, mint a parlamenti ellenzék vezére, a híres Orbán Viktor, aki ráadásul a miniszterelnökségre is pályázik. Nem csoda hát, hogy a Szász-féle levélben felsorolt sárazsadányi önkormányzati ingatlanok egy részéből összeálló öt és fél hektáros területet – az adásvételi szerződés szerint mindösszesen százezer forintért: azaz 2 Ft/m2 áron – még abban az esztendőben Lévai Anikó tulajdonába került. (A helyrajzi számok nyilván stimmeltek, hiszen mint tudjuk, Sátoraljaújhelyen a földhivatalt akkor még Stumpf Miklós vezette.) A derék polgármester így aztán 1998-ban már annak a Sárazsadányi XXI. Század Alapítványnak a kuratóriumi elnöki székébe ülhetett bele, amit maga a miniszterelnök hozott létre a helyi hagyományok őrzése, megóvása és azok „alkotó módon történő továbbfejlesztése”, továbbá kiemelten Tokaj-hegyvidék szőlészete és borászata meg az ifjúság kulturális, egészségügyi és sportéletének támogatása céljából. A kuratórium tagjai pedig olyan illusztris személyek voltak, mint Duda Attila és Szász István Attila ügyvédek, továbbá Kállai Attila, a Szárhegy dűlő-Sárazsadány-Tokajhegyalja Kft. ügyvezetője. Az igaz, hogy a miniszterelnök nem volt túl bőkezű, hisz mindössze százezer forint induló tőkével hozta létre a szóban forgó, nemes célokat szolgáló alapítványt. De azt azért sejteni lehetett, hogy később (ha nem a saját pénzéből kell áldoznia) juttat majd ennél többet is a falunak. Így is lett. A szőlőfelvásárlás áldásos éveit már ismerjük. Ám „az informatikára adott adóforintok is kiemelten vándoroltak erre a vidékre. Sárazsadány, Olaszliszka, Bodrogkeresztúr, Tolcsva önkormányzata 5-5 millió forintot kapott külön-külön a Miniszterelnöki Hivatal 2001 márciusában odaítélt pályázatán informatikai fejlesztésre. A vissza nem térítendő támogatásból jutott… a Tokaj-hegyaljai borvidék hegyközségi tanácsának is. Ez volt az egyetlen 'borönkormányzat' az országban, amely milliókat kapott. A Bodrog menti terület… kiemelkedően szerepelt. A 42 győztes helyhatóság közül minden harmadik az országnak ebből a szegletéből került ki.”361 De „árvízvédelmi gátak is épültek Olaszliszka és Sárazsadány mellett az Orbán-kormány idején – volt állami pénz arra, amire korábban nem”.362 És – bár nem járt, de azért – jutott pénz még valamire. 360 361 362

Idézi: Rajnai Attila: Tokaji borcsaták II. ÉS, 1995.03.11. Ferenczi Krisztina: i. m. 41-42. o. Uo. 40. o.


A gazdasági minisztériumból az Élet és Irodalom által 2005 tavaszán kirobbantott tokaji botrány nyomán került nyilvánosságra az az adat, miszerint egy „másfél kilométeres bekötőút építéséhez 12 és fél milliós támogatást nyert el 2000-ben a sárazsadányi önkormányzat. A zártkerti bekötőút – amely a 087 és 089 helyrajzi számon szerepel, és a 37. számú főúthoz csatlakozik – Orbánék szőlőbirtokára vezet.”363 Na, erre mit mondjunk? Én már nemigen tudok mit mondani – nézzük meg Orbán Viktort. Ő se mondott semmit. Az ügyben a nyilatkozatot elkerülni nem tudó fideszesek Pokornitól Szíjjártóig dezinformáltak, tagadták a legnyilvánvalóbb tényeket is. Orbán a honlapja révén szállt be a hazudozásba. Miután 2005 elején eladták a felesége nevén lévő üzletrészt a Szárhegy Dűlő Kft.-ben, az időközben kirobbant botrány során többek között azzal védekezett, hogy a szóban forgó vagyontárgy már nincs a felesége tulajdonában. Ennek során egyebek mellett egy olyan fotót is föltettek a honlapjára, amelyen az adott szőlőültetvény volt látható – de úgy fényképezve, hogy a bekötő műút ne legyen rajta a felvételen! A képaláírás pedig ez volt: „A már korábban eladott tokaji föld”. Ami színtiszta hazugság, hiszen csupán a Kft.-ben birtokolt üzletrészt adták el, a földet soha: az máig Lévai Anikó tulajdonában van! Orbánnak a vagyonosodási botrány során tömegével elkövetett indirekt csúsztatásaira és direkt hazugságaira s az egész ügy kezelését jellemző hamis és megtévesztő kommunikációs stratégiára, illetve taktikára még visszatérünk. Mielőtt azonban lezárnánk a magáncélra igénybe vett állami források számbavételét, nézzünk meg még valamit: „Az Orbán-birodalom 'spontán' épülése látványos volt a Fidesz-Kisgazda-MDF-kormányzás idején, ám ennél többre törtek. Az Orbán-kormány 2001 decemberében hozott egy rendeletet, miszerint a családi gazdaságok plusztámogatást igényelhetnek gépvásárláshoz vagy szőlő- és gyümölcsültetvények telepítéséhez. Vagyis a 'kicsik' is élvezhettek nagy előnyöket az agráriumban. A földtörvény ugyanekkor elfogadott módosítása szerint akár fél hektárral is lehet valaki családi gazda – egészen 300 hektáros földbirtokig –, így az ilyen mikrovállalkozások is kaphatnak állami támogatást. Termőföld és forgóeszköz vásárlására kizárólag a családi gazdaságok számára a 2002. éves költségvetés terhére előirányoztak tízmilliárd forint kamattámogatást. Egy másik tízmilliárdot pedig a Széchenyi tervből adott a kormány a kisgazdaságok fejlesztésére. És itt jön a bukfenc: aki legalább három éve őstermelőként élethivatásszerűen mezőgazdasági termeléssel foglalkozik, azt elfogadják családi gazdának. Őstermelő pedig az lehet, akinek már korábban volt mezőgazdasági árbevétele. Lévai Anikó őstermelő. Felcsúti földjeire váltotta ki kedvezményekkel járó igazolványát, vélhetően a tokajhegyaljai bevételeire. Ha marad a kormány s vele együtt a törvény, ő és a barátai is – amennyiben őstermelői minősítésüket családi gazdára konvertálják – állami támogatással vásárolhattak volna föl további földterületeket egészen 300 hektárig, élvezve az adófizetők jótékony támogatását.”364 Mindez persze csak feltételezés. Ám a korábbi tények ismeretében nyugodt szívvel hozzátehetjük: életszerű. Még akkor is, ha az élet nem tudta valóra váltani, hisz 2002-ben 363 364

Uo. Uo. 25-26.o.


elsodorta az Orbán kormányt – s vele együtt az általa eszközölt rendeletet, illetve törvénymódosítást. Noha korántsem szóltunk minden lényeges mozzanatról, egyelőre zárjuk le a Tokajügyet, és térjünk át a másik – bizonyos értelemben még súlyosabb – skandalumra, ami a kormányfő szűkebb hazája környékére lokalizálódott.

Felcsút – avagy lokálpatriotizmusból is megárt a sok Kezdjük a földvásárlásnál. Mint már láttuk, Orbán Viktor miniszterelnök (forma szerint ezúttal is a felesége) 2001. október 31-én összesen 54 hektárnyi (539 380 m2) 762,98 aranykorona értékű Felcsút környéki földet vásárolt. Ez eddig rendben volna. Ami a föld árát illeti, azzal már lehet némi problémánk, mert a miniszterelnök(né) megint olcsón vásárolt. Ha nem is annyira veszettül olcsón, mint 1997-ben Sárazsadányban, ahol négyzetméterenként 2 forintot fizetett a helyi önkormányzatnak (miközben Tokaj-hegyalján egy négyzetméter föld akkori átlagára 75 forint volt); de azért a Felcsúti – aranykoronánként 8 ezer alatti – ár se mondható rossznak. A Fejér megyei illetékhivatal kimutatása szerint ugyanis egy aranykorona akkori átlagára elérte a 16 ezer forintot.365 Ki adta oda fél áron – mindössze 6 millióért – az 54 hektárt? Bognár Sándor, a Herceghalmi Kísérleti Gazdaság Rt. vezérigazgatója. Na, ez még érdekesebb! Mert őt 1999-ben – az Orbán-kormány idején – nevezték ki a szóban forgó állami cég élére. De most jön a java: a Herceghalmi Kísérleti Gazdaság egyike volt annak a 12 állami gazdaságnak, amit Orbán (aki 2002 óta egyetlen alkalmat se mulaszt el, hogy a nemzet vagyonát kiárusító szocikat ostorozza) pályázat nélkül privatizált. „Az Antall- és a Horn-kormány is tartós állami tulajdonban tartotta ezeket az agrárgazdaságokat. Az Orbán-kormány huszonnegyedik órában meghozott döntése viszont úgy rendelkezett, hogy az ÁPV Rt. ellenszolgáltatás nélkül adja át az agrárgazdaságokat az MFB-nek [Magyar Fejlesztési Bank – főtanácsadó: Simicska Lajos – D. J.] értékesítés céljából.”366 A fedőideológia természetesen népbarát volt: az állami gazdaságokat a dolgozók vehették meg. Ám szerepük a valóságban a tranzakcióhoz történő asszisztálásra szorítkozott: „Hetven százalékuk a tulajdonosok között volt ugyan – a jogszabályi előírásoknak megfelelően –, csakhogy – szintén a jogszabály szerint – éppen 49 százalékos tulajdoni hányadban.”367 De kié lett az 51 százalék? A cégek (kell-e mondanunk: korábban Orbánék által célirányosan kinevezett) menedzsmentjeié, amelynek tagjai „beálltak a dolgozók közé… és gyorsan létrehozták a privatizálásra így… jogosult részvénytársaságokat.”368 Herceghalmon például a Bognár Sán-

365 366 367 368

Szabó Zoltán: Az Orbán-bizottság… Ferenczi: i. m. 85. o. Uo. 84. o. Uo. 85. o.


dor és társa 80 százalékos többségi tulajdonában lévő Rt. szerezte meg az állami gazdaság részvényeinek 51 százalékát, ami biztosította számukra a cég fölötti rendelkezést. „A vételár kedvezett a vevőknek, a 12 agrárgazdaságot előző évi jegyzett tőkéjük 60 százalékán értékesítették – állami hitelből. A két év türelmi idő után húszéves halasztott fizetésre folyósított kölcsönt a Magyar Fejlesztési Bank adta.”369 Tehát maga az eladó (copy right: Simicska Lajos). Utóbb kiderült, hogy a szóban forgó gazdaságok hihetetlenül jutányosan állami javakhoz juttatott menedzserei valószínűleg csak strómanok voltak, akik továbbadták a mesés zsákmányt – például Csányi Sándornak (Dalmandi állami gazdaság) és másoknak. (Ezt ugyan tiltotta a privatizálásról szóló jogszabály, de annak megalkotói a szemből látható bezárt nagykapun túl, oldalt beépítettek egy nyitott kiskaput is – ez a konstrukció szintén Simicska zsenijére vall.) De térjünk vissza Bognár Sándorra s az általa Orbánéknak eladott felcsúti földekre, mert most jönnek a miniszterelnököt közvetlenül érintő finom részletek! Ferenczi Krisztina állapítja meg: az általa előzőleg „helyzetbe hozott személyekkel való kapcsolattartás visszatérő elem Orbánék történetében. A nagybani földszerzés idejét összekötötték a hatalommal. Másként nem úgy történt volna a felcsúti birtokhoz jutásuk [sem], amiként történt. Nem a helyi nagygazdaság… akkor kinevezett vezérigazgatójától szerezték volna meg kilenc tagból álló birtokukat egyetlen napon…”370 Az a bizonyos egyetlen nap (2001. október 31.) ráadásul pont két héttel azután következett be, hogy Bognár az imént ismertetett privatizáció révén a Herceghalmi Kísérleti Gazdaság Rt. egyik többségi tulajdonosává válhatott. Ám hat héttel ezt követően még ennél is érdekesebb dolog történt. December 11-én az Országgyűlés elképesztően magas: 2,7 milliárd forintos címzett állami céltámogatást szavazott meg Felecsútnak és további öt szomszédos falunak, belterületi vízrendezési munkálatok céljaira. (Már ahhoz is törvénymódosítás kellett, hogy ezt egyáltalán megtehessék. 2001 előtt ugyanis a tárgyév március 31-ig kellett benyújtaniuk a címzett támogatásokra szóló pályázatokat a helyi önkormányzatoknak, ezt követően döntött róluk a kormány, majd a parlament. Orbánék ezt most előrehozták – a választások elé, így aztán nem is pályázatok alapján döntöttek, hanem csak a beruházási koncepciók alapján.) Az alábbiakban Ferenczi Krisztina tényszerű megállapításait idézem: „A Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium a harmincadik helyre sorolta a beruházást az előterjesztésről szóló szakvéleményében. A Fidesz-többség előbb titkosította a parlament szakbizottságában erről folyó vitát, majd a hivatalos előterjesztő, a Pintér Sándor vezette Belügyminisztérium az első helyre tette a váli-völgyi összefogást. Így kapta meg negyven nappal Orbánék felcsúti földvásárlása után az év legmagasabb céltámogatását a… társulás – második helyre szorítva egy kórház-rekonstrukciót. Addig példa nélkül álló, tízszázalékos önrészre…”371 (Kiemelések: D. J.) Az Orbán-család vagyonosodását vizsgáló parlamenti bizottság adata szerint: a felcsúti vízelvezetésre adott 2,7 milliárdos állami támogatás az abban az évben a költségvetésből hasonló célra fordított céltámogatási keret 90, azaz kilencven százaléka volt! 369 370 371

Uo. Uo. 81. o. Uo. 103. o.


A bizottság jelentésében olvashatók a következők is: „A támogatás, a vízjogi engedélyt kiadó Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság álláspontja szerint, szakmailag indokolatlan, az Állami Számvevőszék utólagos vizsgálata szerint pedig pénzügyileg erősen túlméretezett volt.”372 Adjuk vissza a szót Ferenczi Krisztinának: „Az Orbán-kabinet ugyanakkor 38 önkormányzat hasonló kérelmének elutasítását javasolta, köztük olyan területekét, ahol az árvíz hatalmas károkat okozott. 2001 márciusában árvíz sújtotta beregi települések, Csaroda, Jánd és a többiek hiába kértek, egyetlen fillért sem kaptak belterületi vízelvezetésre. A víz az emlékezetes év tavaszán abban a térségben több ezer házat sodort el.”373 De mi motiválhatta Orbánt e – mondjuk ki – szégyenletes döntések meghozatalában? (Ő maga cinikusan azt mondta a bizottság előtt, hogy a parlament szavazta meg őket, s csak egyetlen voks volt az övé – mintha nem tudná bárki, hogyan működött a Fideszes szavazógépezet.) Csupán a kormányfői lokálpatriotizmus túltengéséről lenne szó? Noha Orbánt (természetesen) Felcsút díszpolgárává avatták, a szóban forgó döntések motívuma aligha (csak) a hiúság volt. Lapozzunk bele újra a vizsgálóbizottsági szövegbe, ahol a következő olvasható a 2,7 milliárdos céltámogatás kapcsán: „Ebből a támogatásból vásároltak meg 2001. december 11-én [tehát még azon a szent napon, amelyiken az Országgyűlés megszavazta a pénzt – D. J.] Felcsút határában egy három hektárt valamivel meghaladó, 844, 47 AK értékű földterületet beruházáshoz tartozó záportározó céljára, mégpedig annak a két nővérnek az egyikétől, akiktől Bognár eredetileg vásárolta a Lévai Anikónak olcsón továbbadott földet. A vételár 10 millió Ft, azaz 118 385 Ft/AK, ami hétszerese az akkori felcsúti átlagos földárnak és tizenötszöröse annak a vételárnak (7 864 Ft/AK), amennyiért másfél hónappal korábban Lévai Anikó vásárolta meg Bognár Sándortól az említett földterületet. Feltűnő ugyanakkor, hogy a nővérek által Bognárnak olcsón és 2001. december 11-én a beruházónak drágán eladott földek együttes vételára 18 290Ft/AK, ami jól közelíti a 2001 végi átlagos felcsúti földárakat.” Az ember esze megáll. Ezek szerint a Magyar Köztársaság állami költségvetéséből történő túlfizetéssel kompenzálták (önkormányzati áttétellel) a miniszterelnök családjának potom áron nyélbe ütött földvásárlását! Mi jöhet még ezek után? Még csak most jön a java: „Csupán a kapubejárókra 1 milliárd 130 millió forint közpénzt költöttek Fejér megye hat településén a Váli-völgy vízelvezetése kapcsán. A térburkolati díszítőkövekkel és az árkok fölötti kocsi behajtókkal együtt az Alcsútdobozon, Felcsúton, Kajászón, Óbarokon, Tabajdon és Válón állami forrásból megépült bejárók folyómétere átlag 110 ezer forintba került… ’A címzett támogatás felhasználása, a pályázat indokoltsága és jogossága nem állapítható meg' – mondta ki az Állami Számvevőszék jelentése. Minden negyedik lakóra jutott egy térkővel kirakott portál és egy terméskőből épült híd a kivételezett Fej372 373

Szabó Zoltán: i. m. Ferenczi: i. m. 103. o.


ér megyei településeken, A falvak 'ékkövei', a kapubejárók darabonként (!) közel félmilliós átlagáron készültek (479 515 Ft), és összesen 2 357 darab van belőlük. Fejér megyének ezen a részén kevés a csapadék. A Váli-víz csekély vízhozamú, keskeny medrű, lassú folyású patak. Az ÁSZ-jelentés szerint mégis 57 kilométernyi burkolt árok épült meg 1 milliárd 182 millió forintnyi közpénzen. Zárt csapadékcsatornára közel 78 milliót (3,3 kilométer), földárokra közel 182 milliót (17,7 kilométer) fordított a kivitelező Viadom Rt.”374 De hát mi célból ment végbe a magyar adófizetők milliárdjaiból ez a már már nérói passzió? Nem kell aggódni: nem az őrület munkált a dolog mögött. Olvassuk csak az alábbi vizsgálóbizottsági szöveget: „A beruházást kivitelező Viadom Rt. által a Magyar Államkincstárhoz benyújtott elszámolásból megállapítható, hogy a beruházáshoz az Orbán Viktor édesapjának többségi tulajdonában lévő Dolomit Kft. több tízmillió forint értékben szállított murvát, betont és a csapadék-levezető árkok kibélelésére szolgáló betonelemeket. A beruházás utólagos ellenőrzéséről szóló ÁSZ-jelentés rámutat, hogy a támogatás teljes összegének több mint 40%-át az árkok áthidalására szolgáló kapubejárók emésztették fel, amelyek ára az eredetileg tervezettet több mint ötszörösen haladta meg. Az Orbán Győző és családja tulajdonában álló Gánt-Kő Kft. honlapjáról pedig azt tudhatjuk meg, hogy az e kapubejárókat burkoló… térkő szárított dolomitőrleményből készül.”375 Ezt már végképp nem tudom kommentálni: az erre alkalmas, általam ismert, adekvát kifejezések ugyanis nem tűrnék a nyomdafestéket. Ám ezzel még mindig nem ért véget a felcsúti projekt története. A kép az alábbi két szöveg elolvasásával válik – ha nem is teljessé, de valamennyire – kerekké: 1. „A volt kormányfő feleségének 54 hektáros felcsúti földszerzését egy hónappal a [2,7 milliárd odaítéléséről való – D. J.] szavazás előtt jegyezték be a tulajdoni lapra. A legnagyobb, közel 25 hektáros összefüggő terület közvetlenül is határos a Váli vízzel.”376 2. „Az összesen több mint 3 milliárdos beruházás befejezését követően a felcsúti földárak a Fejér megyei átlagnál mintegy kétszerte gyorsabb növekedésnek indultak. A Lévai Anikó által négy éve 6 millió forintért vásárolt földterület mai forgalmi értéke – a környékbeli termőföldek átlagárát alapul véve – 34,3 millió forintra becsülhető. Belterületbe vonásuk esetén pedig – amire elhelyezkedésük alkalmassá teszi őket, és amiről Orbán Viktor a bizottság előtt elismerte, hogy volt már rá kezdeményezés… – értékük mai áron elérheti a 400 milliót is.”377 (Kiemelések: D. J.)

Egy hátrányos helyzetű szülő A fejezet elején már képet alkothattunk Orbán Viktor miniszterelnök bányavállalkozó édesapjának – a hivatalos cégadatok szerint is – elképesztő üzleti előmeneteléről. Arról, hogy a családi tulajdonban lévő vállalkozások a tárgyalt időszakban megháromszoroz374 375 376 377

Uo. 105. o. Szabó: i. m. FerenczI: i. m. 104. o. Szabó: i. m.


ták, illetve meghétszerezték vagyonukat; továbbá, megháromszorozták, illetve megtízszerezték nettó árbevételüket. Néhány részlet azonban mindezen túl is érdemes lehet a figyelmünkre. Kezdjük a Dunaferr-üggyel. Régóta közismert tény, hogy a dunaújvárosi állami vaskohászati cég (az egykori Sztálinváros) megújított vezetése 1999-ben 5 évre szerződést kötött a Dolomit Kft. vezetőjével, Orbán Győzővel, évi 140 millió forint értékben. (Kell-e mondani, hogy pályáztatás nélkül?) Az addigi dolomitbeszállító, Zarándok János fokozatosan kiszorult a vasműnek történő dolomitszállításból, s lassanként tönkrement. A beszállító-váltás hivatalos indoka az volt, hogy Orbán Győző olcsóbban szállított. Noha a tönkretett konkurens utóbb kiderítette, hogy a dolgot csupán egy ravasz könyvelési trükkel lehetett így beállítani (a kormányfő apjának köve azért volt papíron olcsóbb, mert az árába nem számították be a szállítás költségét: azt külön számlázták), ez már nem segített szegény Zarándokon. Annál inkább sem, mert valami okból az autópályaépítéseknél se kötöttek vele szerződést. De szállított-e követ a miniszterelnök apja a Simicska-féle Magyar Fejlesztési Bank konstrukciójában épülő állami nagyberuházásokhoz? A fia szerint nem. (A szigorú orbáni szabály miszerint a miniszterelnök felesége kevesebbet engedhet meg magának, mint más földi halandó, tehát a szülőre is érvényes lett volna.) Merthogy ő lebeszélte erről az apját. (Láttuk: a feleségét is lebeszélte.) „Ez egy nagyon nehéz beszélgetés volt egyébként. Tehát ő nem értett ezzel egyet, de aztán végül azt mondta, hogy biztosan vannak olyan összefüggések, amiket én jobban belátok, mint ő, és akkor ezt elfogadta. És onnantól kezdve ő nem vesz részt. Tehát minden, ami ezzel ellentétes hír, az légből kapott, üres vádaskodás” – jelentette ki a kormányfő 2001. augusztus 28-án a Magyar Televízióban Baló Györgynek. Egy miniszterelnök szavának – elvben – súlya van. Nézzük, milyen súllyal bírnak a tények – a gyakorlatban. Tény hogy „az autópálya-építésre felkészült az Orbán-bánya is. Az olcsó [külszíni fejtéssel kitermelhető – D. J.] sztrádatöltő anyag beszállításához a szülők és a testvér bányacége, a Gánt-Kő Kft. megszerezte a bányászati jogot egy kisgazda színekben tevékenykedő várpalotai önkormányzati képviselő gazos földterületére. A készülő botrányból azonban a miniszterelnök kérésére kimenekültek [idáig stimmelnek a dolgok Orbán nyilatkozatával – D. J.]: a bányászati jogot 2001 februárjában átruházták a papa vezette bányacég kereskedelmi igazgatójának kis betéti társaságára [erről már nem beszélt a fiú], így már a startpisztoly eldördülése után fergeteges tempóban kezdhette meg a kőbeszállítást az elsőként elindított nagyberuházás, az M7-es autópálya felújításához. A pályázat nélküli, kézi kiválasztással felkért Vegyépszer-Betonút páros alvállalkozójának, a felcsúti Femol Kft.-nek az alvállalkozójaként.”378 Ez persze korántsem derült ki azonnal. „A Vegyépszer és a Betonút Rt. által alkotott Magyar Autópálya Konzorcium sokáig titkolta a sztrádaépítésben résztvevő 450 [!] alvállalkozó névsorát. Arra sem adtak választ időben, melyik volt az a cég, amelyik az Orbán-család által 2001 elején átruházott Várpalota X. kavicsbánya anyagát beszállíthatja az autópálya alsó rétegébe… Már akkor 378

Ferenczi: i. m. 110. o.


sejteni lehetett, hogy olyan cégnevet takargattak, amely beszédes lehet. De a Femol Kft. neve nem mondott semmit, egész addig, míg ki nem derült: a miniszterelnök a focimezén viseli a cég lógóját… Ám Orbán Viktor, a felcsúti focicsapat igazolt játékosa úgy nyilatkozott: nem tudott arról, hogy a [csapatát szponzoráló] Femol részt vesz az autópálya építésben. Ahogyan arról sem, hogy családja Kft.-je, a Gánt-Kő által üzemeltetett kavicsbányát az édesapja mindkét cégében értékesítéssel foglalkozó nyugdíjas bányaszakember betéti társaságára ruházta át.”379 Hihetetlen. Mármint az, hogy az apja nem tett említést a fiának erről a fontos tényről. Másfelől viszont tudjuk – tőle magától – hogy Orbán Viktor még sose hazudott: a mi tudományunk itt tehát megáll… Az élet – és a sztrádaépítés – azonban nem állt meg. Olyannyira nem, hogy az Orbán Győző alkalmazásában álló nyugdíjas kollégának átpasszolt vállalkozás, a Bányaker 100 Bt. „az engedély jogerőre emelkedése előtt kezdte meg a jól jövedelmező beszállítást. Az engedélyezett mennyiséget idő előtt kitermelték. Amikor ez nyilvánosságra került, hetekig állt az építkezés. [Az élet ezek szerint – ha nyomós oka van rá – olykor mégis megáll – D. J.] A törvényes, szabályos engedélyre vártak, miközben az M7-es szájában tétlenül állt a konkurens cég kipróbált bányája Polgárdiban. Nem vették igénybe, inkább kivártak, míg a hivatalok soron kívül az orvbányászattal megkezdett kitermelésre nyomják a pecsétet.”380 Csakhogy más bonyodalom is keletkezett. A földhivatal ugyanis csak akkor adhatta ki az engedélyt, ha ezt megelőzően – a termőföld használatáról és védelméről szóló 1994. évi törvény rendelkezései alapján – elrendelte az ilyen esetben előírt büntetőszankciót: az eredeti állapot helyreállítását. Miután ez megtörtént, a nyugdíjas bánya szakember – akit a Magyar Köztársaság illetékes hivatalai valamiért nagyon respektáltak – villámgyorsan megkapta a hiányzó engedélyeket, és újra gőzerővel folytatódhatott a kavicsbányászat Várpalotán. Utóbb „a földhivatal szankcióját sem hajtották végre. Felmentésért ugyanis a felügyeleti szervhez, az agrártárcához fordult a bányabété, s a társaság végül mentességet kapott a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztériumtól az eredeti állapot visszaállítását elrendelő földhivatali határozattal szemben.”381 A 2002-es vereség ilyen szempontból nyereséggel is járt a bányász-família számára: innentől kezdve nyíltan szállíthatta a követ az autópálya építésekhez a Gánt-Kő Kft. „Napokkal a kormány távozása előtt mindenesetre még 127 milliárdos értékben adtak további (pályáztatás nélküli) megbízást a Vegyépszer-Betonút párosnak. Leosztva évekre előre a kártyát a Széchenyi Pluszból. S ekkorra már javában zajlott a betonelemek gyártása is az útépítéshez a milliárdos forgalmúvá hízott gánti telepen.”382

379 380 381 382

Uo. 118.o. Uo. 111. o. Uo. 112.o. Uo. 120. o.


A hazudozás módszertana Ebben az egész visszataszító történetben – Orbánék meggazdagodásának sztorijában – talán az a védekező-hárító stratégia és taktika a legvisszataszítóbb, amit hihetetlen szívóssággal és gátlástalansággal alkalmazott a volt kormányfő. Számos helyen utaltunk már ennek elemeire az eddigiek során, ám itt az ideje, hogy külön is megvizsgáljuk az egészet. Ennek egyik alapvető jellemzője a – demokratikus szellemiséggel eleve ellentétes, önmagában is árulkodó – folyamatos titkolódzás és rejtőzködés volt. Kezdve azzal, hogy (a HVG 2000-es leleplezéséig) titokban tartották a tokaji vállalkozás puszta létét, amire a többszörös összeférhetetlenség miatt valóban meg is volt minden okuk. A rejtőzködés megnyilvánulása volt továbbá a valóságföltárásban való részvétel elutasítása: a sajtó elől való elzárkózás és a vizsgálóbizottság bojkottja. A Kft. egyetlen tagja se volt hajlandó a nyilvánosság elé állni (Duda Attila egy Magyar Nemzetnek adott, utóbb kínossá vált nyilatkozatát leszámítva). Orbán elkerülhetetlen szereplésein túl a többiek nem feleltek az újságírók kérdéseire, elutasították a televíziók meghívásait; a bíróságra csak egy-egy rövid írásos nyilatkozatot küldtek, ami arra szorítkozott, hogy a jegyzőkönyvekben szereplő napokon a kft. nem tartott taggyűlést – ennyi elég is volt másodfokon. Ami a legsúlyosabb: nem voltak hajlandóak megjelenni a parlamenti vizsgálóbizottság előtt. Figyelemre méltó, hogy „a másik oldalon” Szász felesége, Mayer Aranka383 nemcsak a parlamenti bizottság kérdéseire válaszolt, de – büntetőjogi felelőssége tudatában – tanúskodott a bíróságon is. A fideszes képviselők – nevetséges indokkal – kivonultak a vizsgálóbizottságból, végig bojkottálták annak munkáját, az utolsó ülésre is csak azért jöttek vissza, hogy a paritás miatti patthelyzetet kihasználva meghiúsíthassák a parlamentnek benyújtandó jelentés elfogadását, aminek következtében az ügy sohasem kerülhetett a plenáris ülés nyilvánossága elé. A titkolódzás és a rejtőzködés természetéről – annak politikai vetületéről – a legtöbbet a sváb-hegyi villa s a hozzá kapcsolódó különös mozzanatok árulják el. Láttuk, az álcázás már az ingatlan megvételéhez pénzforrásul szolgáló Haris-közi lakás eladásánál megkezdődött. Az nyilván önleleplező lett volna, ha a tokaji üzlettárs egyben párizsi nagykövet Kékessy szerepel vevőként, így aztán leendő vejének neve jelent meg a papírokon. Arno Wimpffent valóban nem is tudták azonosítani – csak három évvel később. Az adásvétel – túl azon a tényen, hogy a kormányfő s az általa kineveztetett diplomata a magánszférában eladóként és vevőként került kapcsolatba – a részleteket illetően is több ponton gyanús. Mindenekelőtt túl magas volt a vételár. Kékessy (leendő veje) 63 milliót fizetett ki Orbánéknak a pesti belvárosi lakásért, amelyet pár hónappal később már tíz százalékkal olcsóbban árultak, mint amennyiért vettek. (A „drágán venni, olcsón eladni” módszere Simicska Lajost juttatja eszünkbe, aki szerint mindenkinek alkotmányos

383

Az Orbán számára hihetetlenül kínos jegyzőkönyvek egy magánéleti konfliktus miatt kerültek elő. A válófél ben lévő Szász ki akarta semmizni feleségét, eltüntetve az ilyen-olyan cégekben meglévő vagyont. Mayer Aranka puszta önvédelemből kezdett el nyomozni az üzleti érdekeltségek után: ennek során jutottak napvilágra a tokaji kft. – Orbánéknál, a kormányfői rezidencián lezajlott – taggyűléseiről készített jegyzőkönyvek. A volt miniszterelnök tehát egy privát banánhéjon csúszott meg.


joga, hogy hülye legyen. Ám Kékessy aligha tűnik hülyének, ha az Orbánhoz fűződő sokéves kapcsolatának egész mérlegét tekintjük.) Mivel a volt kormányfő volt lakását még hosszú évekig olcsón se lehetett se eladni, se kiadni, Kékessy egyik ingatlancége volt kénytelen gondoskodni az állagmegóvásról.384 A lánya és a veje ugyan beköltözhettek volna a pesti lakásba, de ők inkább Budán, a Rózsadombon lévő villájukban maradtak, ami ugyebár, érthető. Csak az nem érthető, hogy akkor mi az ördögnek vették meg, ráadásul 63 millióért, Orbánék – szakértők által maximum 50 millióra becsült – lakását! A kérdés persze nem komoly – hiszen a dolog nagyon is érthető. De ha már itt tartunk, ejtsünk pár szót magáról a Haris közi ingatlanról is, mert az sem érdektelen, hogyan vált az Orbán-család egy a „piacon” 63 millióért elkelt lakás tulajdonosává. A legelső pesti lakhelyük a kilencvenes évek elején még egy kétszobás önkormányzati bérlakás volt a frekventáltnak kevéssé mondható IX. kerületi Mester utcában. 1992 januárjában innen költözhettek át a belváros szívébe, méghozzá immár egy 135 négyzetméteres, három és félszobás ingatlanba, amelynek bérleti jogát fölöttébb gavalléros módon utalta ki az akkor még csak egygyermekes családnak a Fővárosi Önkormányzat. 1994-ben aztán ezt veszik meg (a minden bérlőnek kijáró kedvezménnyel) 563 ezer forintért. E bő félmillióból lett mindössze nyolc év alatt 63 millió, ami – nem elírás! – 112-szeres növekménynek felelt meg. Ismerjük el, ez azért nem rossz (noha Orbán, a rá jellemző szerénységgel, sose dicsekedett azzal, mint Gyurcsány, hogy tudniillik jókor lett volna jó helyen). De lépjünk tovább, s a Ferencváros és a pesti Belváros után menjünk át mi is Budára, a Sváb-hegyre, és vegyük szemügyre közelebbről Orbánék új otthonát, a Cinege utcai villát. Csakhogy ez nem könnyű feladat. Legalább is földi halandó számára. A volt miniszterelnök ugyanis olyan lakhelyet szemelt ki magának, amit ember nem, legföljebb madár láthat. (Az előbbi kizárólag akkor, ha helikopterre vagy repülőre száll – ahogy ezt később megtette a Népszava és a Színes Bulvárlap fotósa). A titokzatos ház ugyanis egy olyan zárt, belső telken bújik meg, amelynek csak egy hosszú, keskeny folyosószerű kijárata van a Cinege utcára, ahonnan így sem magát az épületet, se az udvart, se a kertet, se a melléképületeket nem lehet látni. Semmit, semmilyen irányból. Ez (pestiesen szólva) azért nem semmi, mert a ház jókora. Három szint, 400 négyzetméternyi hasznos lakótér,– plusz egy húsz négyzetméteres pince; egy csaknem száz négyzetméteres, három kocsi beállására alkalmas garázs, benne egy tíz négyzetméteres tárolóval; végül, de nem utolsósorban akad még egy kéthelyiséges, harminc négyzetméteres borospince is.385 Itt lakik a Magyar Köztársaság volt (és leendő) kormányfője. Elrejtőzve a kíváncsi tekintetek, az árgus szemek, a nyilvánosság – ha tetszik: az emberek – elől. Mintha rejtegetni, takargatni akarna valamit. Mintha súlyos és sötét titkai volnának. Mintha nem is demokrata politikus, hanem nagystílű bűnöző, geng-főnök, keresztapa, holmi rablóvezér volna. De ne keltsünk hangulatot: nézzük a tényeket! Tény, hogy a házat – a rokoni, illetve a politikai értelemben vett család tagjain kívül – 384 385

Ferenczi: i. m. 145-146. o. Teljes átépítés az Orbán-villában. Népszabadság, 2005. 12. 16.


évekig nem láthatta emberfia. Mindaddig, amíg az imént említett lapokban meg nem jelentek a rendhagyó módon elkészített fotók. (Fideszes berkekben ezeket persze óriási felhördülés fogadta: kémrepülésnek, ellenséges behatolásnak tekintették a dolgot, ami mindennél jobban igazolta számukra az ellenség elvetemültségét. Hogy a vezérük attitűdjével lenne baj, az föl sem merült – amiként azon se gondolkodtak el, hogy a gonosz Gyurcsány villáját például jól lehet látni és fényképezni a Szemlőhegyi útról.) Fényképek persze korábban is készültek az Orbán-házról, ezek közül egyet a magyar emberek számára is láthatóvá tettek a vezéri honlapon. A mesterien kiválasztott szögből exponált felvételen a villa egyik szűkebb kiterjedésű oldala látható – erdélyi hegyi házakat idéző takaros kő- és faburkolattal –, ahol egy lapos tető jótékonyan eltakarta a 400 négyzetméter hasznos lakóterületet biztosító építmény nagyobbik felét. A magasból készített sajtófotókon azonban föltárult a valóság: megmutatkoztak az Orbán-villa további részletei és valódi dimenziói. A különbség meghökkentő volt – mintha nem is ugyanarról az objektumról készültek volna a szóban forgó felvételek. A rejtőzködés alapvető oka bizonyára az volt, hogy Orbánék nagyon nem szerették volna, ha nyilvánvalóvá válik az a kínos kontraszt, ami a külvilágban a gazdagok és a hatalmasok ellen küzdő plebejus vezér, illetve annak exluzív, nem akármilyen jómódról árulkodó privát lakhelye között mutatkozik. Ám voltak ennél konkrétabb és kisszerűbb mozzanatok is. A 2002-ben vásárolt, Orbán közlése szerint csak másfél évvel később használatba vett villa átépítési munkálatai önmagukban is tetemes költséget emésztettek föl, aminek a jelek szerint nem volt igazolható fedezete a családi költségvetésben. A volt kormányfő a sajtó és a bizottság előtt 91 millióra tette a Cinege utcai ingatlan értékét. Mivel azt az adásvételi szerződés szerint 75-ért vásárolta, egy egyszerű kivonással megkapjuk, hogy az átalakítás maximum 16 millióba kerülhetett. Orbán szerint. A Népszabadság szerint a valóságos helyzet a következő: „A Cinege utcai munkák eredményeként… összesen mintegy 400 négyzetméteres hasznos területű objektum jött létre… Információink szerint az alapozás bővítése, a falak szigetelése, a válaszfalak áthelyezése, az összes nyílászáró cseréje, a régi lépcső elbontása és új megépítése, a tető teljes cseréje – igaz, a régi cserepek felhasználásával – az új padlóburkolatok lefektetése, a gépészet, a fűtés korszerűsítése, no és az elmaradhatatlan festés-mázolás is beletartozott a renoválásba. Szakértők szerint piaci áron mindez körülbelül 80-100 millió forintba kerül.”386 A lap becslése szerint a Cinege utcai villa valós értéke ennek alapján minimum a duplája annak, amit Orbán a nyilvánosság előtt hangoztatott – azaz hozzávetőlegesen 180-200 millió körüli lehet. Hogy kinek van igaza – másként: hogy ki hazudik – azt nagy biztonsággal el lehetne dönteni az átalakításhoz kiadott építési engedély részletes adatainak ismeretében – a szóban forgó hivatalos dokumentum azonban nem hozzáférhető. Az Orbán Viktor és családja gazdagodását vizsgáló parlamenti bizottság ugyanis hiába kérte a fideszes vezetésű XII. kerületi önkormányzattól (polgármester: Pokorni Zoltán) az építési engedély kiadatását, az erre a mai napig nem volt hajlandó. „A 24. órában, azaz az úgynevezett 386

Teljes átépítés az Orbán-villában. Népszabadság, 2005. 12. 16.


Orbán bizottság utolsó ülésnapján, november 17-én Orbán Viktor a saját honlapján tette közzé a villája átalakítására kiadott építési engedélyt. Ám a honlapon a… dokumentáció egésze nem volt olvasható, csak annak egy az esetleges vagyongyarapodás megítélése szempontjából érdektelen, úgynevezett rendelkező – része,”387 Az orbáni védekező stratégia másik alapvető taktikai fegyvere – a titkolódzáson túl s attól elválaszthatatlanul – a dezinformáció, magyarul: a hazudozás volt. Aligha túlzok, amikor azt mondom, Orbánnak nem volt egy egyenes mondata ennek az ügynek a kapcsán (sem). A fenti kijelentés igazolására bőven elég lesz, ha csak azt a legfontosabb – és egyedül érdeminek mondható – interjút vesszük közelebbről szemügyre, amelyet Friderikusz Sándornak adott a volt miniszterelnök – több mint egy hónappal a tokaji szőlő-botrány kirobbanása után.388 Nézzük a kulcsfontosságú részeket. Orbán: „…egy évvel a választás előtt ez így szokott történni… ha ön vissza tud még emlékezni a 2002-es választásokra, akkor pontosan egy évvel a választások előtt… ugyanilyen kampányjellegű, lejárató célú… tehát azt kell mondanom, hogy igen, itt egy kampánnyal van dolgunk…” A dezinformáció tipikus eszköze: a dolog érdeme helyett mindjárt az elején arról beszélni, hogy kik és miféle céllal, hátsó szándékkal terjesztik a szóban forgó vádakat – amelyek tartalmát következésképp nem is kell komolyan venni. A volt miniszterelnök ennek során „kampányújságként” aposztrofálta az Élet s Irodalom című lapot, s ezt Friderikusz korrekciója nyomán se vonta vissza érdemben. (A 2002-es választásokra való utalás sem állja ki a valóság próbáját, hisz a bánya-botrányt kirobbantó cikk 1999-ben jelent meg az ÉS-ben, tehát nem pontosan egy, hanem majdnem három évvel a választások előtt.) A riporter azonban nem hagyta tovább alkalmazni ezt a technikát, és egyenesen rákérdezett: „A kérdés az az, hogy igaz a történet vagy nem igaz!” Orbán az ártatlanul megvádolt, meghurcolt ember arckifejezésével és szóhasználatával válaszolt: „Nézze, én most már hetek óta gondolkodom, hogy végül is mi az én bűnöm… ha jól értem, az első vád valami olyasmi, hogy a Tokaj Kereskedőházat meg akartam volna szerezni. Most a tény ezzel szemben az, hogy a polgári kormány idején a Tokaj Kereskedőház végig állami tulajdonban maradt…” Nem egészen érti jól: nem az egész céget és nem egymaga akarta megszerezni. A vád eltúlzása és magára húzása nyilván arra szolgált, hogy az valószínűtlenebbnek tűnjön föl; annak kontrasztjában pedig az ő ártatlansága valószínűbbnek. Ám a tény („a polgári kormány idején a Tokaj Kereskedőház végig állami tulajdonban maradt”), amelyre az ártatlansága melletti perdöntő bizonyítékként hivatkozik, tökéletesen indifferens, hisz – amint azt nagyon jól tudta – nem azzal vádolják őt és a barátait, hogy 2002 előtt akarták megszerezni a kereskedőházat, hanem hogy 2002 után. Természetesen tudta azt is, hogy a vád alapját elsősorban a saját egykori kijelentései képezik („Ezt a választások előtt nem lehet megcsinálni. A borkutatót nem lehet külön kihozni, óriási botrány lenne belőle. Ha szétszedjük az egészet, akkor ki lehet hozni a kutatót. 2002 után lesz aktuális”). 387 388

Uo.

A szólás szabadsága. MTV, 2005. április 17.


Ezután következett Orbán alábbi kijelentéspárja: „A második vád az az, hogy valamifajta törvénytelen támogatást kaptunk volna… De… semmifajta törvénytelenség nem történt.” Ugyan már, hiszen (amint azt Friderikusz is szóvá tette) senki se állította, hogy a szóban forgó támogatás igénybevétele törvénytelen lett volna – mindenki azt állította, hogy erkölcstelen volt! A miniszterelnök tehát egy nem létező vád ellen védekezett hamisan – s így a maga módján, eredményesen. Erre jött a szemfényvesztő stratégia gerincét képező panel: „A harmadik vád az, ha jól értem, hogy valamilyen taggyűlésen vettem volna részt. A helyzet az úgy áll, hogy soha, semmilyen taggyűlésen nem vettem részt.” Mint láttuk, erre épült az egész – már a bánya-ügyben is alkalmazott – perlési taktika. Az ügy érdemét negligálva, egyetlen formális mozzanatba kapaszkodva triumfálni: egy fondorlatos módon kiügyeskedett bírósági ítéletet lobogtatva félrevezetni a tájékozatlan közvéleményt (a palira vett, lesajnált magyar embereket). Hogy Orbánék ennek során megnyilvánuló cinizmusa milyen méreteket öltött, azt a Magyar Hírlap ellen korábban indított helyreigazítási per illusztrálta. A lap újságírója (amúgy Orbán pontatlanul kiállított vagyonbevallása alapján) 50 hektárnyi felcsúti földről írt a valós 54 helyett. Mire Orbánék e mondat közzétételét követelték az újságtól: „valótlanul állítottuk, hogy Orbán Viktor neje Felcsúton 50 hektár földet vásárolt”. Ferenczi Krisztina (mert róla volt szó) így kommentálta az eljárást: „Ez lett volna csak a hamis látszat keltése azok előtt, akiknek fogalmuk sincs arról, mi történt, és mi áll a dolog mögött… Ez esetben azt hihették volna, hogy nem is vettek semmit… Vagyis éppen rendeltetésével ellentétesen kívánták használni a helyreigazítás jogintézményét: egy óriási hazugságot ültettek volna a fejekbe… egy részigazság erkölcstelen felhasználásával… De hát nem ez folyt évek óta a bányaperekben?”389 De, pontosan ez folyt. Ahogy aztán a szőlő-perben is. Ám térjünk vissza a Friderikusz-műsorhoz, ahol Orbán így folytatta: „Innentől már csak egyetlen vád maradt, ha jól értem… ez valahogy úgy hangzik, hogy szóba álltam, beszéltem a feleségemmel, ez igaz… Mindig is azt gondoltam… hogy Magyarország mindenkori miniszterelnökének meg a feleségének kevesebb adatik meg, kevesebbet tehetnek meg, mint az ország más polgárai, hiába adnak a törvények ugyanannyi jogot… Azt biztosan mondtam, hogy miután a törvény lehetővé teszi, hogy pályázzon… ezekre a mezőgazdasági támogatásokra… ezt bátran tegye meg, de semmiképpen ne ő, illetve az ő cége kapja a legtöbb támogatást. Ezt biztosan mondtam.” Mivel ezt a részletet korábban már kommentáltuk, itt csak címszavakban ismételjük meg: 1. szó sincs róla, hogy ez maradt volna az egyetlen vád; 2. szó sincs róla, hogy Orbán a feleségének mondta volna az inkriminált mondatot („ne mi kapjuk a legtöbbet” – Lévai Anikó jelen se volt annak elhangzásakor), a mondat ráadásul nem is a „kérésre”, hanem a „kapásra”: azaz a döntésre vonatkozott; 3. végül, de nem utolsósorban Orbánék, valóban nem a legtöbb, ámde a második legtöbb pénzt kapták abban az évben, amikor a túljelentkezés miatt „az ország más polgárainak” egy fillér szőlőtelepítési támogatás se jutott. 389

Ferenczi: i. m. 32. o. (A taktika ebben az esetben nem vezetett sikerre: a bíró jelentéktelennek ítélte az 54 és az 50 hektár közötti ráadásul Orbánék javára" elkövetett tévedést.


Friderikusz egy idő után szó szerint fölolvasott a kérdések elől kitérő, mellébeszélő, csúsztató volt miniszterelnöknek pár kulcsmondatot. „A Tokaj Kereskedőházzal kapcsolatban ön azt mondja a jegyzőkönyv tanúsága szerint: 'szent tehén, nehéz hozzányúlni, csak a ciklus idején tehet megoldani'. Mondta, vagy nem mondta?” Mire Orbán így felelt: „A Tokaj Kereskedőház számunkra valóban szent tehén, ezt mondhattam, nem szabad eladni és még átszervezni sem szabad, csak nagyon nagy óvatossággal, nem is vállalkoztunk erre egyébként.” A válasszal tehát azt kommunikálta, hogy ő az állami cég eladása és átszervezése ellen volt. Holott ennek az ellenkezője igaz, hisz 2001-ben a Kft. megbeszélésén – mint már láttuk – egyértelműen így fogalmazott: „Ezt a választások előtt nem lehet megcsinálni. A borkutatót nem lehet külön kihozni, óriási botrány lenne belőle. Ha szétszedjük az egészet, akkor ki lehet hozni a kutatót. 2002 után tesz aktuális.” A műsorvezető nem is hagyta annyiban: „De ugyanakkor hozzáteszi, hogy ezt a választások előtt nem lehet megcsinálni, mintha utalna, hogy a választások után viszont öné lesz az ország, tehát akkor lehet.” Orbán itt azonnal megérezte a rést, ahol kiszökhet, sőt ellentámadásba mehet át: „Bocsánat, négy évig voltam kormányfő, nem lett enyém az ország. Ha a realitásokat számokban akarjuk kifejezni, akkor Tokajban 5200 hektár szőlő van, a feleségemnek ebből 8, azaz nyolc hektár volt a tulajdonában,” Noha az „öné lesz az ország”-ot Friderikusz nyilván szűk politikai jelentéssel, és nem feudális értelemben használta, a volt kormányfő hatásosan replikázott az utóbbi jelentésmezőben a demagóg aránypárral (5200, kontra 8), amire még a legjobb műsorvezető is elbizonytalanodik, és leszáll arról a lóról, melyet tovább hajtva az általunk két bekezdéssel följebb citált orbáni mondatok felolvasásával – célba érhetett volna. Ő azonban új lóra nyergelt át. Friderikusz: „Ön azt mondja: 'mi közvetlenül nem vehetünk meg semmit a kereskedőháztól, forgácsokat le lehet választani az ésszerű vagyongazdálkodás keretében'… mire azt mondja Szász Attila, az önök ügyvédje: dolgozom a Hegyalja törvényen'. Tehát mintha magánkapcsolataiban szereplő barátok, ügyvédek dolgoznának országos törvényeken.” Ez talán a legsúlyosabb pont. A műsorvezető ráadásul a lényegre tapintva fogalmazott, ám Orbán nem jött zavarba. A rutinszerűen alkalmazott, populista ízű demagógia ismét kisegítette: „Hegyalja-törvény egy nagyon fontos törvény azon szerintem sok embernek kell dolgoznia… a legfontosabb dolog… hogy olyan törvényt kell hozni, amely garantálja, hogy az ott szőlőt művelő emberek meg tudnak élni ebből… a munkából, Ezért… egyáltalán nem tartom helytelennek, ha egyébként ezzel foglalkozó ügyvédek, Tokaj Kereskedőházban dolgozó tanácsadók ezzel a kérdéssel foglalkoznak.” A csúsztatás magasiskolája! Hisz a kérdésben exponált probléma egyáltalán nem az volt, hogy Szász a kereskedőház ügyvédjeként „foglalkozott”a szóban forgó törvénnyel, hanem hogy a miniszterelnökék magánvállalkozásának tagjaként („az önök ügyvédje”) dolgozott rajta! Ám az egyszerű tokaji szőlőművelők fölemlegetése, akiknek az érdekét Orbán még három évvel a kormányfői poszt elvesztése után is lám, milyen állhatatosan védte, tán még Friderikuszt is elbizonytalanította egy picit – a további szorítás helyett ugyanis újabb fogást keresett az ex-miniszterelnökön: „Azon túl, hogy tanácsaival segítette felesége üzleti kapcsolatait, és ezzel visszaélt miniszterelnöki státuszával, baráti körének előnyöket nyújtott… Szász Attila ügyvéd a Tokaj Kereskedőházat, az Egészségügyi Pénztárat, a DuKözhatalom és magánvagyon 269

na TV-t, a CD Hungaryt, a Magyar Vállalkozásfejlesztési Kht.-t képviselte. Kékessy Dezső, bocsánat… Orbán: – Bocsánat, csak álljunk meg, mert nehogy véletlenül valami rossz kép rögződjön itt a fejünkben, a szóban forgó ügyvéd egyébként állami cégnél dolgozott a Horn-kormány idején is, töltött be ehhez hasonló tisztséget is. Tehát nem nálunk kezdte a pályafutását.” A fideszes vezér itt már érezhetően elemében volt. Közbevágott s mintegy helyreigazította az ismét súlyos összeférhetetlenséget szóvá tevő műsorvezetőt. Mintha az merő tévedésben volna azáltal, hogy nem tudja: Szásznak már Horn idején is volt állami megbízatása. Elképesztő! Orbán ezzel az ellenpontozással retorikailag azt a hatást tudta kelteni, mintha a dolog így rendben is volna: hisz így ment ez már az előző kormány idején is, aztán később is – mondhatni: ez a dolgok rendje. Pedig: egy lószart, mama! – hogy klasszikust idézzek. Hiszen arról szó se volt, hogy Szász István Attila Horn Gyulával (a feleségével) is egy magánvállalkozásban latolgatta volna az állami javak megszerzésének esélyeit – márpedig csakis ez az utóbbi a probléma! (Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy Szász hét állami megbízatásából mindössze egy élt már az előző kormány idején is – a Corvinus Rt.-beli –, a többi hatot Orbánnak köszönhette.) A közbeszólás után Friderikusz folytatta: „Vagy Kékessy Dezső vállalkozó, akivel szintén a felesége egy kft.-ben volt. Kinevezik diplomáciai előélet nélkül a párizsi nagykövetség élére.” Ám Orbán azonnal lecsapott erre is: „Álljunk meg itt is egy pillanatra, egy olyan emberről van szó, aki '56-ban emigrált, és egyébként a '90-es évek elejétől tiszteletbeli konzul volt Genfben. Ennyit a tényekről.” Az utolsó mondat már triumfálásként hangzik, ami valójában teljesen megalapozatlan, hisz: 1. az emigrálás ténye indifferens; 2. a tiszteletbeli konzul a nemzetközi jog, illetve gyakorlat szerint nem diplomata jogállású személy; címről és nem státusról van szó tehát, ami semmi szín alatt se hozható közös nevezőre egy olyan stratégiai poszttal, mint amilyen a párizsi nagykövetség,– 3. Kékessy esetében csak a kisebbik probléma a diplomáciai képzettség és praxis hiánya, a nagyobbik az, hogy a miniszterelnök(né) privát üzlettársaként vált egy fontos állami tisztség betöltőjévé. Az ismételten félbeszakított műsorvezető már nem reagált, folytatta: „Madarász László az Orbán-kormány idején szintén a kft. tagja, az állami tulajdonú Postabank elnökének nevezik ki”. Ez a mondat is a probléma lényegét exponálta, ám Orbán itt már a legnagyobb nyugalommal tetette magát hülyének – pontosabban nézte annak a műsorvezetőt és a nézőket: „A szóban forgó úr, szintén '56-ban… emigrált Nyugatra, és francia bankár, Franciaországban volt bankár, egy sikeres bankár, a '90-es években itt egy bankot vezetett… Tehát ezeket én rosszindulatú vádaskodásoknak tartom.” Ugyanaz az átlátszó csúsztatás – immár még nagyobb öntudattal! Mert Madarásszal szemben sem az volt a kifogás, hogy teszem azt, cipőfelsőrész-készítőként neveztette ki Orbán az egyik legnagyobb állami többségű bank élére, hanem hogy az üzlettársaként – és cserébe vélhetően privát szívességekkel viszonozta a kinevezést s az abból nyert anyagi és egyéb hasznot. Effélékről azonban már nem esett szó a műsorban, ahol a volt kormányfő így a győztes hamis pózában tetszelegve zárhatta le a beszélgetés számára kínosnak ígérkező szakaszát. A nézők jó részét alighanem sikeresen megtévesztve, a hitelesség látszatát 270 Közhatalom és magánvagyon

keltve mondhatta „Visszatérnék a lényedre, ha megengedi… ha bárki azt meri állítani, hogy én valaha is törvénytelenséget követtem volna el miniszterelnökként vagy ilyesmire készültem volna, akkor azt kell mondanom, hogy az egész egyszerűen hazudik, és, ha ilyet mond vagy ír valaki, akkor elégtételt is kell majd kérnem.” Hogy ki hazudott itt mindvégig körmönfontan és gátlástalanul, azt az olvasók most már bizonyára meg tudják ítélni. Különösen, hogy immáron arról is értesülhettek: miután Orbánnak újra bejött a bánya-ügyben alkalmazott perlési trükk, esze ágában se volt elégtételt keresni. Majd ha bolond lett volna… Helyette inkább más terepeken folytatta a közvélemény módszeres dezinformálását. Például a honlapján, a korábban már említett fotó alá írt valótlan közléssel, miszerint eladták volna a felesége tokaji földjeit. Vagy azzal a fotóval, amelyet 2005. július 5 én, az első bizottsági meghallgatás előestéjén tettek föl a honlapra. Itt egy félkész vályogház képe volt látható (Orbán másnap „szerény kis parasztháznak” nevezte), holott a Felcsúton elkészült épület rendkívül igényes és drága lett: közel 30 millióra becsülhető, merthogy – a sváb hegyi villán túl – (valamiből) még erre is futotta a hatalom elvesztése utáni ínséges esztendőkben. A dezinformációs hadviselés egyik legfontosabb eleme a szőlőbotrány kirobbanása után fölállított parlamenti vizsgálóbizottság ellensúlyozására, illetve az egész vizsgálat lejáratása céljából kreált ellenbizottság volt, amely Gyurcsány Ferenc vagyonosodását volt hivatva kivizsgálni. Régi, jól bevált fegyver ez is: a Simicska APEH-elnöksége körüli botrány ellensúlyozásra rángatta elő Orbán annak idején a semmiből a „megfigyelési ügyet” (szintén vizsgálóbizottsággal), amiről utóbb kiderült ugyan, hogy blöffnél nem volt több, a maga idejében mégis hasznos kommunikációs szolgálatot tett. Talán meglepő, de még a (különben megalapozott) D-209-es botrány időzítése is közvetlen összefüggésbe hozható Orbán vagyonosodásával. 2002. június 14-én kellett ugyanis leadni a távozó miniszterelnök vagyonbevallási nyilatkozatát, amelyen már muszáj volt föltüntetni a frissen vásárolt Cinege utcai villát és egyéb „necces” dolgokat is. Minthogy azonban a leköszönt kormányfő vagyonnyilatkozatának tartalmáról a sajtó legelőször június 18-án adhatott hírt, a Magyar Nemzet – véletlenül – épp ezen a napon lobbantotta a hivatalát frissen elfoglalt utód pártállami titkosszolgálati múltját föltáró (méltán nagy detonációt keltő) bombát. Az Orbán-bizottsággal párhuzamosan működtetett Gyurcsány-bizottság is betöltötte a maga tematizációs szerepét 2005-ben (bagatellizálás, dezinformálás, szemfényvesztés stb.) – noha egy akkor még „civil”, semmilyen közfunkciót be nem töltő vállalkozó vagyonosodása semmiképp se kerülhetett volna pariba a kérdéses időben épp a legfőbb közhatalmi posztot birtokló politikuséval. A sajtó és a közvélemény nagy része ennek ellenére gyönyörűen benyelte a számára kifőzött kommunikációs nokedlit. A szereposztás nagyjából a következő volt: a fideszes sajtó – a maga módján – gőzerővel nyomta a Gyurcsány-ügyet; miközben a média többi része – látszólag tárgyilagosságra és elfogulatlanságra törekedve, valójában önmagát és a publikumot is becsapva igyekezett balanszírozni, amivel akaratlanul is Orbánék kommunikációs céljait szolgálta. A bizottság-háború pregnáns csatája volt Orbán első meghallgatása, illetve az ezt előkészítő lélektani elterelő hadművelet. A volt miniszterelnök a meghallgatás előestéjén sajtótájékoztatót tartott az Uránia moziban. Ahol percek alatt lepergette a maga vagyoKözhatalom és magánvagyon 271

nosodásának rövidfilmjét (rendezői változat), melynek sztoriját utóbb így összegezte a vizsgálóbizottság elnöke: „Vagyona értékét többszörös csúsztatással 122 millióra hozta ki, amiből szerinte le kell számítani a fölvett, de vissza még nem fizetett 25 milliós hitelt [nota bene: a hitelfölvételt számára is lehetővé tevő lakástámogatási törvényt az ő kormánya alkotta meg; a plusz kamatterheket pedig helyette is az adófizetők, a derék magyar emberek állták – D. J.], továbbá azt a 63 millió forintot, amelyet a Haris közi lakásáért kapott. Állítása szerint a 34 milliós különbözet egy fillérje se származott tőkejövedelemből vagy spekulációból, az teljes egészében a 19 évi házassága alatt feleségével közösen végzett munkája gyümölcse volt.”390 Ehhez jött még a Szárhegy Dűlő-Sárazsadány-Tokajhegyalja Kft. ügyvezetője által aláírt nyilatkozat, miszerint Lévai Anikó az egykor névértéken vásárolt üzletrészt nyolc év után névértéken is adta el, időközben pedig se osztalékot, se más jövedelmet nem vett föl a Kft-től. Így tehát az egész vállalkozói kaland során nemhogy állami forrású, de semmiféle vagyongyarapodás nem történt: pénz az ablakban, nem ér a nevünk, káposzta a fejünk. Másnap a bizottság Fideszes tagjai ennek megfelelően ki is vonultak az alakuló ülésről, mondván: nulla magába nulla – a semmit nem lehet vizsgálni. De térjünk vissza az Uránia moziban tartott sajtótájékoztatóhoz. Ne elégedjünk meg az iménti – ellenoldalon fogalmazott – elfogult rezümével, szólaltassuk meg a főszereplőt a saját hangján is. Orbán ekkor, 2005 nyarán, már alighanem az őszi premierre készült (amit meghökkentő külső alakváltozással kötött össze). Érezhetően már itt is afféle alsóközéposztálybeli, vidéki népfiként próbálta intonálni a maga meséjét: „Ez a mi családunk története. Még egyszer mondom, ebben semmilyen luxus, milliárdosság, luxus meg egyéb nem szerepel. Soha nem éltünk nagylábon, a tisztes, nyugodt, polgári életvitel volt az, ami a célunk volt mindig, ezért is tettük meg és tehettük meg azt, hogy a megtakarított pénzünket nem értékpapírba, meg gyorsan kamatozó egyéb dolgokba tettük, hanem földet vettünk belőle, szőlőt telepítettünk meg gyümölcsöst meg présházat. Ez a mi életünk, ilyenfajta életet éltünk.”391 Az olvasónak, aki eddig eljutott ebben a fejezetben, remélhetőleg már nem csal könynyet a szemébe ez az egyszerű és idillien becsületes életvitel – sem pedig a nyilvánvaló, ócska porhintés. Az egész – az előző harminc oldal után – sok kommentárt már nem igényel. Elég ideiktatni a vizsgálóbizottság összegzésének pár bekezdését: „Az 1997-ben a sárazsadányi önkormányzattól vásárolt területet Lévai Anikó 2002ben bérbe adta a kft-nek. Ez a szerződés is 15 évre szól, de 2007-től következmények nélkül felmondható. A területen a kft. szőlőt telepített és meliorációt végzett. Minthogy a földek tulajdonjogát Lévai Anikó megtartotta, a szerződések megszűnése után a földdel együtt a rajta lévő – jelenleg a kft. tulajdonában álló – ültetvény is a tulajdonába kerül. A telepítéssel és a meliorációval jelentősen megnövelt értékű, eredetileg százezer forintért vásárolt földterület ma 15,5 millió Ft-ot ér – az értéknövekedés 155-szörös.”392

390 391 392

Szabó: i. m. Idézi: Ferenczi: i. m. 144. o. Szabó: i. m.


Való igaz: az Orbán által érezhető viszolygással emlegetett „gyorskamatozású egyéb dolgok”-hoz képest ez csigatempójú növekedés nyolc év alatt. Nem is beszélve arról a – csakis az öreg csiga mozgáséhoz hasonlítható – 112-szeres vagyonnövekményről, amit a Haris-közi ingatlan produkált, szintén nyolc maratoni év alatt. De adjuk vissza a szót a bizottsági elnöknek: „Az Orbán-bizottság kétséget kizáróan megállapította, hogy Orbán tudatosan félrevezette a közvéleményt: az Orbán család vagyona legalább 100 millióval meghaladja azt az értéket, amit a volt miniszterelnök nyilvánosságra hozott. A gyarapodás forrása pedig nem lehetett csak a házaspár 19 évi közös munkája, hanem nagy része van benne az olcsón vásárolt vagyontárgyak fölértékelődésének is. Amit – túl a természetes folyamaton – részint állami támogatások segítettek, részint olyan magánszívességek, amelyek állami forrásból találtak viszonzásra… Orbánék ezzel együtt sem tudnak elszámolni 8-10 milliónyi 2001-2002-es vagyongyarapodásukról… 2002-2005 között 33 milliónyi olyan jövedelmet tudnak kimutatni, amelyből a Cinege utcai villa felújítását fedezhették. Minthogy azonban a bizottság hosszas küzdelem ellenére se jutott hozzá az építési engedélyhez, hogy szakértővel becsültethette volna fel a tervbe vett munkák értékét, nem mondhatta ki a végső következtetést, hogy mekkora az összeg, amelynek eredetéről Orbánék nem tudnak számot adni.”393 A Népszabadság „Teljes átépítés az Orbán-villában” című cikkéből kiderült, hogy minimálisan 60 millió forintra becsülhető annak a vagyonnak az értéke, amiről Orbán egyáltalán nem tudott elszámolni a nyilvánosság előtt. Ez pedig egy újabb dimenziót sejtet. Amelyet itt már nem tudunk megnyitni, ám az olvasót arra ösztönözzük, ha fogalmat akar alkotni ennek lehetséges természetéről, akkor lapozzon vissza ahhoz a fejezethez, melyben az Orbán-Simicska-féle Fideszes hatalomgazdaság, a „szervezett felvilág” képét (annak körvonalait) próbáltuk felvázolni. Ahol nemcsak hatalom és pénz, de közpénz, pártpénz és magánpénz is egybefolyt. 1993-tól kezdve, a pártelnök édesapjának családi vagyont megalapozó, sikeres bányaprivatizációja óta. Végezetül – ha ez még szükséges – kijelenthetjük, hogy a fejezet elején föltett kérdésre határozott és egyértelmű igennel kell válaszolnunk: Orbánék 1998 és 2002 közötti intenzív vagyongyarapodása a miniszterelnöki pozíció többféle értelemben vett fölhasználásával történt. Magyarán: a néptől kapott közhatalomi mandátummal súlyosan – és nagyon tudatosan – visszaélve. A nem kívánt félreértéseket elkerülendő: nem azt állítom, hogy Orbán Viktor korrupt politikus, korrupt miniszterelnök lett volna. A korrupció más műfaj. Ott az történik, hogy valaki külső hatásra, az általa hozott döntéssel érintett személy vagy csoport érdekében részrehajló, rossz döntést hoz: nem a köz érdekét követi, hanem annak a magánérdekét, akitől cserébe valamilyen ellenszolgáltatást fogad el. Mert nem tud ellenállni a hatalom környékén mindig jelentkező kísértésnek, meginog – egyszer, kétszer, háromszor, s aztán már maga keresi az alkalmakat.

393

Uo.


Orbán esetében nyilvánvalóan nem erről, nem ilyesmiről van szó. Hanem valami egészen másról – valami súlyosabb, sötétebb dologról. Ami (egyelőre) nincs megnevezve. S ami talán már így is marad: nevezetlenül… Aminek ráadásul alighanem egy része bukott csak a zavaros víz fölé…


Az újabb vereség

2005 tavaszán újra nőni kezdett az MSZP – 2004 végére egyszer már csaknem ledolgozott – hátránya a Fidesszel szemben. Márciusra a Tárki 3 százalékos Fidesz előnyt mért a biztos pártválasztók körében, a Szonda Ipsos és a Gallup már 9-et, a Medián pedig 19-et. Májusra mindenütt tetemessé vált a különbség: Tárki: 9, Szonda: 15, Medián: 18, Gallup: 21 százalék.394 Az olló újranyílásának oka egyfelől a szocialisták megtorpanása volt (fél év után kopásnak indult az „új seprő”, s Gyurcsány egy ideig nem tudott tartalmi újdonsággal előállni), másfelől nem maradt hatástalan az országértékeléssel beindított orbáni nemzeti konzultációs projekt sem: úgy tűnt, a lakosság körében bőven akad vevő a nagyüzemben gyártott populizmusra. A fideszes vezér kissé megnyugodhatott, de hátra nem dőlhetett, hisz tudnia kellett: ellenfele előbb-utóbb előáll valamivel, hogy visszavegye a politikai kezdeményezést. 2005 áprilisában a miniszterelnök el is indította a „Száz lépés” programot, amelynek hivatalos meghirdetésére a május 3-i parlamenti ülésnapon került sor. Az elején még azt lehetett hinni, hogy a leszálló ágba került kormányzat csak az aktivitás illúzióját akarja fölkelteni; Orbánék „dumakormány” szlogenjét hatástalanítani. Pár hónap múltán azonban kiderült, hogy nem puszta kommunikációs offenzíváról van szó, hanem gyakorlati lépéssorozatról (is). Gyurcsány 2005 őszéig valójában nem 100, hanem 121 lépést jelentett be, amelyek konkrét, határidővel ellátott, gyakorlati intézkedéseket vontak maguk után: törvénymódosításokat, kormányrendeleteket stb. Mindezek hatása azonban jó ideig nem jelentkezett: a Fidesz a nyár végéig megőrizte, sőt növelte előnyét. Az utóbbi elsősorban annak volt köszönhető, hogy Orbánnak 2005 nyarán sikerült az, ami 2004 telén nem: vereséget mérni a koalícióra. Erre az államfőválasztás, illetve az MSZP és az SZDSZ ennek során megnyilvánuló együttműködésképtelensége, mondhatni: politikai infantilizmusa adott alkalmat. Az utóbbira nem akarok sok szót vesztegetni ebben a könyvben: a szabaddemokraták jó előre közölték, hogy semmilyen módon nem hajlandóak támogatni Szili Katalint, ám ő és hívei ezt részben nem hitték el, részben azt remélték, hogy a hiányzó voksokat össze tudják valahogy kaparni; innen-onnan, fű alól. Mint utóbb kiderült, nem tudták. Orbánék – látva a koalíció megosztottságát – egy idő után fölismerték, hogy van keresnivalójuk az államfőválasztáson. Először is csatlakoztatták az elnökjelölést az addigra már beüzemeltetett populista politika masinériához: „megkérdezték az embereket”. Kérdőíves alapon afféle maszek népszavazást rendeztek, amelyre – a nemzeti konzultációhoz hasonlóan – több mint egymillió ember részvételét várták, illetve jelezték előre. Végül (a párt saját berkeiben végzett fölmérés „hivatalos” adatai szerint is csak) 553 ezren 394

http://www.mmart.hu/teszt/nl/lnfo_grafika/partpreferencia/partpreferencia.htm

Az újabb vereség 277

nyilvánítottak véleményt. „Az emberek jelöltje” ennek alapján Mádl Ferenc, a hivatalából épp távozó s az újabb (vesztesnek ígérkező) jelölést nem vállaló köztársasági elnök lett 283 ezer „szavazattal”. A második helyen 245 ezerrel Sólyom László, az Alkotmánybíróság egykori feje végzett, akit a Védegylet nevű civil szervezet most államfőnek jelölt”; a harmadik az MSZP-s Szili lett 183 ezer „vokssal”. (A többlet abból adódott, hogy egy ember több jelöltet is támogathatott.) A Fidesz hónapokon át sulykolta „az emberek jelöltje” szlogent. Ez egyfelől ócska blöff volt, hisz az utóbb aranyérmessé előléptetett második helyezett Sólyom csak a szavazásra jogosult 8 millió „ember” 3 és fél százalékának a „jelöltje” lett a maga 245 ezres támogatottságával; másrészt a parlamentáris köztársaságban – a hatályos magyar alkotmány szerint – nem az „emberek”, hanem az országgyűlési képviselők választanak elnököt: az egész cirkusz tehát a parlamentarizmus-ellenes populizmus része volt. Sólyom parlament általi megválasztása nyomán Orbán mindazonáltal rezzenéstelen arccal jelentette be: „győzött az emberek jelöltje” (vagyis: a párt elnökjelölő házibajnokságának ezüstérmese). A fideszes vezér szemrebbenés nélkül hozzátette ezt is: „Sólyom László minden korábbinál nagyobb támogatottsággal, szélesebb háttérrel és elfogadottsággal kezdheti munkáját”.395 Pedig a valóságban minden elődjénél kisebb volt a támogatottsága. Olyan kicsi, hogy nem is a parlamenti többségtől, hanem a kisebbségtől kapta elnöki mandátumát, minthogy ez a kisebbség – a szabaddemokrata bojkott jóvoltából – az adott pillanatban átmenetileg többséggé tudott válni. Vessük össze Orbán kijelentésével az elnökválasztások adatait! Göncz Árpád annak idején előbb 295 szavazattal: az összes képviselők 76,4 százalékának akaratából lett államfő; utóbb 259 vokssal, ami 67,1 százalék volt. Mádl Ferencet a harmadik fordulóban választották meg 243 szavazattal, ami az összes honatya 62 százalékától érkezett. Végül Sólyom számai: 185 voks – 47,9 százalék. Ez volt hát a „minden korábbinál nagyobb támogatottság” – mármint a populista algebra szerint… A 2005-ös elnökválasztás ráadásul erősen vitatható körülmények között – a titkos szavazás előírásainak megsértése miatt alkotmánysértő módon – zajlott le. Az első fordulóban a Fidesz trükközése folytán Sólyomra 13, Szilire 183 voks esett. Orbánék célja egyfelől az volt, hogy az ellenfél ne tudja bemérni Sólyom támogatottságának mértékét, másfelől meg akarták téveszteni az MSZP-t és Szilit azzal, hogy páran átszavaztak az első fordulóban. Jellemző, hogy Áder az MDF-et vádolta árulással („vakondoknak” nevezve három képviselőjüket), holott jól tudta, hogy az átszavazási trükköt az MDF-ből kizárt kriptofideszesek hajtották végre, amint azzal Horváth Balázs másnap infantilis módon el is dicsekedett a Hír Televízióban.396 A második fordulóban már 185-178 volt az arány, Sólyom László javára. Minthogy az SZDSZ – két renegáttól eltekintve – nem szavazott, ebből már biztosan lehetett tudni, hogy Szili a harmadikban nem szerezheti meg a többséget, ami be is következett: Sólyom 185-182-re nyert. Hogy az első fordulós trükközés – melynek eredménye jól láthatóan megdöbbentette a páholyban ülő Sólyom Lászlót – mennyire fért össze az államfőválasztás komolysá395 396

http://www.fideszfrakcio.hu/index.php?Cikk=39285 Horváth Balázs: Mi voltunk a „vakondok". Index.hu, 2005. 06. 08. http://index.hu/belfold/vakond0608u/

278

Az újabb vereség

gával, az vitatható. Az viszont már aligha, hogy a választás titkosságának megsértése nemcsak annak komolyságát, de alkotmányosságát is sértette. Sólyom szerint legalább is, aki előre leszögezte, nem fér össze az alkotmánnyal a titkos szavazás semmiféle, akár önkéntes nyilvánossá tétele sem. „a titkos szavazáson úgy sem lehet lazítani, hogy az egyik fél nyíltsága illuzórikussá teszi a másik fél titkosságát.”397 Áder a harmadik forduló előtt ennek ellenére egyértelművé tette, hogy nem tartják tiszteletben a titkosság követelményét: „frakcióvezetőként garantálom, holnapra a jogi lehetőségét is megtaláljuk, hogy a Fidesz 169 képviselője bebizonyítsa: a második fordulóban maradéktalanul Sólyom Lászlóra szavazott.”398 Hogy ami történt, belül volt-e a „jogi lehetőségeken”, az fölöttébb kétséges. A fideszesek csoportosan járultak az urnákhoz, egymást kontrollálva. Az MDF-esek és a kereszténydemokrata fideszesek odavitték kitöltött szavazólapjukat a sajtó képviselőihez, a kamerák elé tartották azokat, így védekezvén az átszavazás vádja ellen, ami után titkos szavazásról beszélni nyilván nem lehet. Révész Sándor beszámolója szerint „Láyer József hajdúsági fideszes képviselő a fülkéből kilépve az urna felé tartott, hogy a szavazatát leadja, mikor Kósa Lajos fülön csípte őt, kinyittatta vele a szavazatát tartalmazó borítékot, s észlelvén, hogy az Szili Katalin javára szóló voksot tartalmaz, elvitte képviselőtársát új szavazólapot igényelni az 'elrontott' helyett. Láyer, aki rossz látásának tulajdonította a politikai pályájára nézve végzetes hibát… 2006 őszén már a Hajdúsámsoni Sporthorgászok Egyesületének jelöltjeként maradt alul a Fideszes jelölttel szemben lakóhelye Polgármester-választásán.”399 Meg kell állapítanunk, hogy Orbán és a Fideszt uraló szűk elit 2005-ben immár nagypályán, a Magyar Köztársaság közjogi keretei között is megismételte azt, amit a párt választmányi elnökének megválasztásakor, 1993-ban lejátszott kicsiben: antidemokratikus nyomásgyakorlással nyílt szavazássá változtatta a – szabály szerinti titkos szavazást. Sólyom azonban a sikeres választás után már úgy vélte: „nem volt semmi alkotmányellenesség”400 Orbánék a botrányos körülmények ellenére is egyértelmű diadalt arattak a koalíció fölött. Ami ráadásul jóval több volt taktikai győzelemnél, hisz olyan személy került az államfői székbe, akiről az első pillanattól tudni lehetett: nem azon a politikai térfélen helyezkedik el, amelyiken a kormány. Hogy mennyire nem, az 2006 őszének drámai napjaiban derült ki igazán – majd számos más alkalommal is… A súlyos kudarc a mindkét pártban felhorgadt indulatok ellenére sem okozott koalíciós válságot, s ez elsősorban a kormányfő határozottságának volt köszönhető. Gyurcsány rendkívüli kongresszussal vezette le a felhalmozódott feszültséget, majd ténylegesen átvette a párt vezetését. Ahogy közeledtek a jövő évi választások, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy a politikai küzdelem a két vezető: a miniszterelnök és az ellenzéki vezér személyes küzdelmének függvényében fog eldőlni. Kettejük viszonya sajátos koreográfia szerint alakult 2005-ben. Gyurcsány kereste, Or397 398 399 400

Simon Zoltán interjúja Sólyom Lászlóval, Népszava, 2005. 06.03. Idézi Révész Sándor: A múlt köde, Népszabadság, 2009. 06. 27. Uo. Népszava, 2005. 06. 08.


bán kerülte a találkozást, több okból is, Az alapvető ok az volt, hogy a kormányfői poszt elvesztése után az utóbbi (mint láttuk) nem tudta, nem akarta elfogadni a parlamenti ellenzék vezetőjének szerepét. Bezárkózott hívei körébe, ahol újra és újra egy másik, egy virtuális Magyarországról beszélt: az igaziról, amelynek továbbra is ő volt a miniszterelnöke. Orbán beleszorul ebbe a pozícióba, egészen 2005 novemberéig. Utoljára leköszönő miniszterelnökként szólalt föl a parlamentben, s aztán foglya maradt egy immár negyedik éves karthauzi szerepnek. A közvélemény-kutatók által mért tetemes előny birtokában sokáig úgy vélhette, nincs is szükség a parlamenti aktivitásra. Az idő múlásával még egy ok társult a fentiekhez: a fideszes vezér el is bizonytalanodott. Hisz évek óta kizárólag a saját hívei előtt szónokolt, került minden vitaszituációt, hosszú ideje nem forgott olyan közegben, ahol bármilyen ellenvélemény megfogalmazódhatott volna vele szemben, tehát a nyilvánosság előtt nem gyakorolta egykor kiváló debatteri képességeit. Ezért tartott a Gyurcsánnyal való vitától. (Hogy okkal, azt a 2006os miniszterelnök-jelölti párbaj igazolta.) Nemcsak arról van szó, hogy a használaton kívül hagyott szellemi és lelki képességek – akár a test edzetlen izmai – idővel sorvadásnak indulnak, de arról is, hogy vezéri státusa miatt Orbán eleve nem akart olyan helyzetben mutatkozni a saját tábora előtt, ahol ellentmondanak neki, cáfolják a kijelentéseit, helyesebben: a kinyilatkoztatásait. Gyurcsány – aki figyelemre méltó retorikai és debatteri képességeket mutatott – folyamatosan arra törekedett, hogy ellenfelét vitára kényszerítse, ám az újra és újra kitért előle. Januárban inkább Horn Gyulával találkozott, akinek – utalván Gyurcsány invitálásaira – azt találta mondani, hogy legközelebb vegye a hóna alá a hivatalban lévő miniszterelnököt is, és hozza magával: ő hajlandó fogadni. (Képzeljük el a látványt: Gyurcsány Ferencet Horn Gyula hóna alatt!) Februárban azonban a Fidesz elnöke már nem tudott kitérni egy a nemzeti fejlesztési tervet megvitató pártközi találkozó elől, ahol a szerepe leértékelődött, hisz Hiller István, Kuncze Gábor és Dávid Ibolya mellett csupán egyike volt a kormányfő asztalánál helyet foglaló négy pártelnöknek. Gyurcsány mind erősebben kapacitálta, valósággal üldözte őt. A száz lépés kapcsán intézményessé váló hétfői parlamenti felszólalásaiban újra és újra felszólította: ne csupán hívei körében, ellenfele háta mögött, hanem itt és most, szemtől szemben is fejtse ki álláspontját. A kormányfő így zárta például a június 4-i felszólalását: „A jelzőkkel, és különösen az igaztalan jelzőkkel nem tudom felvenni a versenyt… Azt javaslom, hogy beszéljünk adatokról, és beszéljünk tényekről. Ennek érdekében számpárbajra hívom az ellenzék vezérét, Orbán Viktort a Magyar Televízió nyilvánossága elé. A következő két hétben, abban az időpontban, ami neki tetszik. Nagyon remélem, hogy nem fogja követni egyes párttársainak azt a szégyenteljes magatartását, amikor megfutnak a viták elől, s tüntetőket küldenek maguk helyett, vagy elfutnak akár még egy háziasszony elől is.”401 (A záró mondat Répássy Róbert és Szíjártó Péter „hőstettére” utalt. Nevezettek a miniszterelnök háza előtt tartottak demonstratív luxusadóügyi sajtótájékoztatót, amikor Dobrev Klára, minthogy kislányát edzésre kellett vinnie, a gyerekkel együtt lejött az utcára. Késznek mutatkozott arra is, hogy tisztázza a helyzetet adóügyben, ám a fideszes képviselők villámgyorsan kereket oldottak.) Orbán nyárra olyan helyzetbe került, hogy – ha nem akart gyávának mutatkoz401

http://www.miniszterelnok.hu/gss/alpha?do=2&pg=10&st=1&m13:doc=454

280

Az újabb vereség

ni – kénytelen volt elfogadni az invitálást, így Gyurcsánynak július 8-án sikerült őt leültetnie magával szemben az asztalhoz, a tévékamerák elé. A július 8-án sorra került másfél órás Gyurcsány Orbán televíziós vitán a racionális érvelés és az érzelmekre ható retorika csapott össze. A kormányfő a piac realitásáról, továbbá az egyén teljesítményéről és felelősségéről beszélt, az ellenzék vezére pedig arról, hogy az embereket az államnak kell megvédenie a piaci hatásoktól. A következő két (némileg szerkesztett) részlet jól illusztrálja kettejük felfogásbeli különbségét: Orbán: „Tudja, a dolog részben elszántság, részben kurázsi kérdése. Ha az ember kimond egy elvet, akkor ahhoz lehet a kormánynak tartania magát. Az emberek számára biztonságos, kiszámítható életet hoz, és még a nagy nemzetközi cégek… is úgy-ahogy elfogadják… Tehát, ha kimondja az ember… hogy az általános áremelkedés mértékét nem haladhatja meg azon cikkeknek az áremelkedése, amelyek a legtöbb nyugdíjasnak, a legtöbb családos embernek a legtöbb fejfájást okozzák, ami a rezsit adja ki, akkor tudja magát tartani hozzá.” Gyurcsány: „Nem lehet egy-egy termék árából politikát csinálni. Az emberek becsapása, ha kiemelek valamit, és azt mondom, mostantól kezdve a politika tengelyében egy dolog van: a gázár… Bár hozhatnánk olyan döntést is, hogy ne folyjon a folyó, ne fújjon a szél, és ne emelkedjen a Nap, a világpiac árait nem mi befolyásoljuk. Egy darabig lehet ezt kompenzálni kormányzati erővel. Ön ebben a fajta erőben mindig nagyon bízott, gyakorolta is sokszor. Én úgy látom, hogy elképesztő károkat okozott. Akik eddig az árban maszatoltak, hogy az állam majd szabályoz, azok rövid távon mindig megoldották a problémát. Ön például, éppen az MVM-nél, az áramnál nagyon sok gondot áttolt hozzánk. Nagyon-nagyon sok gondot… Én inkább egy olyan politika híve vagyok, amely megbeszéli az emberekkel, hogy: nézzék, most ezt megtehetném, de tudják, hogy ennek milyen súlyos következményei lesznek?”402 A vita nem hozott egyértelmű győzelmet vagy vereséget egyikük számára sem. Inkább döntetlenre végződött, ám a választások kimenetelét rendre eldöntő, középen álló, ingadozó szavazók a miniszterelnököt látták meggyőzőbbnek… Ő maga így reflektált minderre: „A vita nagyon tanulságos volt még egy tekintetben, hogy tudniillik messze nem voltam képes oly mértékben irányítani a beszélgetés tematikáját, ahogy magamról korábban hittem. Miközben Orbánt messze nem értékeltem le, borzasztóan nyugodt voltam előtte. Aztán bementem, és ideges lettem… Megérintett. Bizonyos tekintetben felkészületlen is voltam. Nem tartalmi értelemben, hanem inkább mentálisan. Nem mértem föl – és ez gyermeteg hiba –, hogy itt nem lehet valódi szakmai vitát lefolytatni: ez egy szerepvita lesz. Erre viszont Orbán lényegesen jobban fel volt készülve nálam, aki görcsösen meg akartam vitatni az ország dolgait… Orbán egyértelmű szerepfölfogással ült le velem szembe, ő volt a nép érdekeit védő, nyugodt, sokat tapasztalt politikus, aki, ha kell, megküzd a nagyvállalatokkal, és aki tudja, hogy az állam eszközeit a nép boldogítására kell fölhasználni. Engem meg nyomott bele abba, hogy miért akar ez velem állandóan kardozni. Miközben negyvenszer félbeszakított, és ugyanannyiszor mondta, hogy bocsánat, bocsánat. Azt játszotta, hogy ez itt egy ideges pasi velem szemben… Egy ideges pasi, akinek még igaza is lehet eb402

http://www.miniszterelnok.hu/gss/alpha?do=2&pg=10&st=1&m13_doc=462&m21_curr=20


ben-abban, de a politika nem ez, kérem szépen, hanem a nép javának szolgálata. Maga itt ilyen idejétmúlt, népnyúzó, liberális gondolatokkal jön elő. Ráadásul harcoskodik, ahelyett hogy kormányozna nekem tisztességgel… Azon túlmenően, hogy a szerep jól ki volt találva, illett is Orbán politikájához. Tehát volt egy tudatos szerepválasztása: tudta, mit akar, és meg is csinálta. Méghozzá jól. Nem tartalmi vagy szakmai értelemben, hanem szó szerint: jól szerepelt a vitán. Tudta, hogy a tévé előtt ülő kétmillió embernek játszik. Én meg le akartam őt győzni, be akartam neki bizonyítani, hogy nekem van igazam. Ő a tévénézőknek akarta bebizonyítani. Rutinos volt ebben, én meg rutintalan. Nekem kellett volna megnyernem ezt a vitát, ha ügyes vagyok, mert nekem volt igazam, de nem tudtam megnyerni…”403 A nyári Gyurcsány-Orbán vita – ha fordulópontot nem is, egyféle – határpontot jelentett a kormány és az ellenzék politikai küzdelmében. A száz lépés fokozatosan érvényesülő hatása, a költségvetés minden botránytól és hangoskodástól mentes elfogadása, a kormány külpolitikai sikerei és az ellenzék hibái nyomán az év vége előtt a szocialisták felzárkózása ismét tartós tendenciává vált. Decemberre (a Gallupot kivéve) valamennyi intézet szerint összezárult az olló a Fidesz és az MSZP között. Gyurcsány mindenképpen be akarta „hozni” Orbánt a parlamentbe. Attól tartott, ha a legvégén jön be, akkor a finisben is megmarad az újdonságértéke, és nem fog lelepleződni. Ezért szünet nélkül provokálta: szólaljon már meg végre. Az olló záródása amúgy is lázas aktivitásra ösztönözte a Fidesz vezérét, aki a végletekig fölerősítette az ellenzéki kudarcpropagandát. („Az emberek egyre rosszabbul élnek”, „sereghajtók lettünk”, „a zsugorodás éve”, „hazánk a jéghegy felé tart”, „nem azért küzdünk, hogy előrejussunk, hanem hogy vissza ne csússzunk”, „az élet alapja vékonyodik, foszlik”, „ezek az évek sok lelkierőt emésztenek fel, elporlasztják az életerőt” stb.)404 Orbán gyűlési beszédeiben (a nemzeti konzultációt lezáró „összegzés napján” és október 23-án) is egyre a változást sürgette. Retorikája leegyszerűsödött: ha marad a jelenlegi kormány az ország végképp visszacsúszik a múltba – ha új kormány lesz, minden jó lesz. A magyarok '56-ban tudták, hogy változásra van szükség: most is tudniuk kell. Novemberben a Fidesz is beindította identitáskampányát. A szövetségi gyűlésről váratlanul eltűntek a nemzeti zászlók: párt – mint valami politikai kaméleon – újra narancssárga színre váltott. Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül Orbán Viktor is megváltoztatta külsejét. Frizuráját középen választotta ketté, öt centis barkót növesztett, vastag, rövid sportzakókat, erős színű kockás meg csíkos ingeket kezdett el hordani, nyakkendő nélkül. Egyes szakértők szerint a cél a vezér „megfiatalítása” volt, amit nehéz értelmezni. Annak idején, 2002 előtt az ifjú miniszterelnök ellen fölléptetett Medgyessy esetében valóban indokolt volt egy efféle fazonigazítás. De most – Orbánnál – Gyurcsány ellenében? Hisz a Fidesz vezére két évvel fiatalabb volt a kormányfőnél! A meghökkentő metamorfózis (ami az első ciklus külalak-változtatása után már a második volt pályája során) alighanem a pánik jele volt. Orbán az új külsővel – a „falusi elviszpreszli” figurájával – valami vidéki, plebejus fazont akart szembeállítani a milliárdos miniszterelnökkel. 403 404

Idézi: Debreczeni József: Az új miniszterelnök. 389 o. A kifejezések Orbán Viktor decemberi, úgynevezett politikai évadzáró beszédéből valók. Idézi Debreczeni József: Az új miniszterelnök. 404-405. o.

282

Az újabb vereség

Igazán nem vetheti a szemére senki, hogy nem próbált meg mindent a győzelemért… Három és fél év némaság után végül a parlamentben is fölszólalt. Először november 7-én, s aztán további hét alkalommal, hétfőnként, napirend előtt. A Gyurcsány által korábban annyira sürgetett nyílt vita azonban elmarad. Orbán ugyanis nem a kormányt bírálta, hanem „segíteni akart” neki, „össze akart vele fogni”. Az első alkalommal ötpontos „nemzeti garanciatörvény” elfogadását indítványozta a kormányoldallal közösen, kétharmados többséggel. Az öt pont a következő volt: 1. a tizenharmadik havi nyugdíj bebiztosítása; 2. a gyermekek után járó adókedvezmény visszaállítása; 3. a panelprogram folytatása; 4. a villanyáram, a gáz és a gyógyszerek árának emelkedése soha ne haladhassa meg az inflációt; 5. az állam határidőre térítse vissza az áfát a vállalkozóknak. Az ötből kettő (a tizenharmadik havi nyugdíj és a panelprogram) a hivatalban lévő kormány intézkedése volt. Ezekről újra megállapodni vele: az álkonstruktivitás gesztusa további kettővel viszont (a gyerekek utáni adókedvezménnyel és a hatósági energia és gyógyszerárakkal) Orbán olyan ügyeket akar kivenni a pártversengésből, amelyeket nem lehetett. Mert ha volt markáns különbség az MSZP és a Fidesz társadalom és gazdaságpolitikai felfogása között, akkor épp ebben a kettőben volt. Bauer Tamás szerint az ellenzéki vezér által a parlamenti többség hatásköréből a konszenzusos körbe utalt kérdések (adó-, nyugdíj-, támogatás- és árpolitika) par excellence költségvetési kérdések voltak. A parlamentarizmus alapszabálya: ezek a mindenkori kormány döntési és felelősségi körét képezik – ezért nem lehet róluk például népszavazást sem tartani.405 Török Gábor elemző is kijelentette, hogy a nagy pártok kétharmados összefogása (a parlamentáris politika íratlan szabályai szerint) nem arra való, hogy amúgy is népszerű dolgokat támogassanak, hanem hogy népszerűtlen, de elkerülhetetlen reformokat valósítsanak meg – osztozva az ezzel járó népszerűtlenségben.406 Orbán javaslatában – a populizmus tipikus ismérveként – nem volt nehéz tetten érni az alkotmánytisztelet hiányát. A magyar alkotmány tételesen fölsorolja a kétharmados törvények körét. A közjogi rendszer fundamentális intézményei ezek: maga az alaptörvény, a választójog, a legfontosabb emberi és politikai jogok stb. Vajon az alkotmány melyik fejezetébe illenék bele az áfa-visszaigénylésről vagy a panelházak tatarozásáról rendelkező jogszabály? Orbán tehát olyan javaslatot tett Gyurcsánynak, amelyről tudta, hogy elfogadhatatlan. Be akarta őt szorítani a megegyezést és a nép javát elutasító politikus szerepébe. Utóbbi pedig ahelyett, hogy – miként a nyári tévévitában tette – racionális érvekkel próbált volna rávilágítani a javaslatok irreális voltára, sajátos szerepjátékba kezdett: megpróbált jó képet vágni, és maga is „konstruktívnak” mutatkozott. A parlamentben váratlanul oda telepedett Orbán mellé egy kis egyeztetésre, egy hétre rá pedig a dolgozószobájába invitálta őt, a többi pártelnökkel együtt. Itt ismét érdemes átadni a szót Gyurcsánynak: „Azt éreztük, hogy Orbánnak most már be kell jönnie. Egyre nagyobb volt rajta a nyomás. De nem tudtuk, hogyan és mivel jön majd. Végül napirend előtti felszólalással jött be. Hogy ne tudjunk rá fölkészülni, azt ugyanis déli tizenkettőig be lehet adni… Egyszer 405 406

Bauer Tamás: Garanciatörvény. Népszabadság, 2005. 11. 14. EIhangzott a Lapozó című tévéműsorban 2005. november 9-én.


csak szóltak tizenkettő után tíz perccel, hogy ma bejön az Orbán. Azt már korábban eldöntöttük, hogy én válaszolok. A garanciatörvénnyel jött. A szövege első egy másfél perce: semmi. A nemzeti konzultáció tapasztalatairól beszélt. Nem tudtam, mit fogok erre mondani. Majd előhúzta a garanciatörvényt, ami… szemmel láthatóan csapda volt. Éreztem, azt szeretné, hogy nemet mondjak rá. A helyzet ki van találva: nekem itt nemet kell mondanom, s akkor erre épít majd egy kampányt. Az világos volt a számomra, hogy erre itt most nem szabad nemet mondani… ezért se igent, se nemet nem mondtam a dologra… Hirtelen odaültem Orbánhoz – ez nem volt előre kitalálva. Abban a pillanatban döntöttem el… logikus volt ezt a szituációt előállítani. Majdnem olyan erős volt ez a képi gesztus, mint az, hogy Orbán megjelent. Ezzel sikerül megakadályozni, hogy egymaga vigye el a show-t.”407 A szituáció csakugyan rendkívüli volt: Orbán láthatóan zavarba jött. Gyurcsány ott magasodott mellette, s ő nem állt föl a székéről, ülve fogadta el a kinyújtott kezet. Ezt a bumfordiságot nyilván azért vállalta, mert még mindig kisebb rossznak gondolta annál a látványnál, ahogy ketten ácsorogtak volna egymás mellett: ő meg a hórihorgas (nála minimum egy fejjel magasabb) miniszterelnök. Két-három másodperc alatt kellett döntenie, végül a szó szoros értelmében elhajtotta a mellette lévő széken helyet foglaló Harrach Pétert, és odainvitálta Gyurcsányt – miközben ő maga mindvégig ülve maradt… Az aznap esti híradókat és a másnapi lapok címoldalát csakugyan a kormányfő és az ellenzéki vezér kettős portréja uralta. A miniszterelnöknek ezt tehát sikerült elérnie, ám Orbán november elején mégiscsak hetekre átvette a politikai kezdeményezést – részben ismétlődő, részben újabb javaslataival. Ezek kivétel nélkül kézzelfogható, anyagi természetű ígéretek voltak: a villanyáram árának tízszázalékos csökkentéséről, a munkahelyek garantálásáról, a tb-járulék tízszázalékos csökkentéséről, a tizennegyedik havi nyugdíjról és így tovább. A közgazdászok és a politikai elemzők számára világos volt, hogy ezek teljesíthetetlen, demagóg ígéretek, de azt nehezen lehetett megítélni, hogy a közvélemény mekkora része ad nekik hitelt. Mivel a két politikai oldal ekkor már fej-fej mellett haladt, a célegyenesbe fordulva minden százaléknyi térnyerésnek nagy volt a jelentősége. A mérések ugyan megmutatták, hogy a nyugdíjasoknak csupán a tizenöt százaléka hisz a tizennegyedik havi nyugdíj ígéretének, de ha csak a harmaduk átpártol az MSZP-től a Fideszhez, az már elég lett volna Orbán győzelméhez. Egy dolog viszont valószínűnek látszott: mivel Orbán – az MSZP felzárkózása miatti idegességében – hónapokkal a kampányfinis előtt belefogott a legvadabb, legdirektebb ígérgetésbe, a végére e téren aligha marad muníciója. Vagy ha mégis, akkor aligha fognak hinni neki. „A négy hónapja tartó felzárkózásunk megtorpant – mondta Gyurcsány –, sőt némi visszarendeződés történt. Nem tudtuk megítélni, hogy ez trendforduló, vagy csak Orbán újdonságának, a bejövetele mozgósító hatásának egyszeri következménye. De a november nem volt a miénk. Szenvedünk attól, hogy nem tudjuk eldönteni, mi a helyes magatartás. Kiálljak-e nagyon határozottan, elvi alapon azért, amiben hiszünk? Nekimenjek-e Orbánnak? Megpróbáljam-e leleplezni ezt az elképesztő szociális és gazdasági populizmust, vagy maszatoljuk széjjel ezt az ügyet? A maszatolásnak kisebb a kockáza407

Debreczeni: Az új miniszterelnök. 406-407 o.

284

Az újabb vereség

ta, de az egy karakterölő politika. Nincs hozzá kedved. Csakhogy te egy néppártot vezetsz. Nem egy kis liberális párt élén állsz, ahol nyugodtan mondhatod, ami a szíveden fekszik, mert a saját híveidhez beszélsz. Itt a legkülönfélébb csoportokat kell minél nagyobb arányban megnyerned és megtartanod. Olyanokat is, akik nemigen értik, sőt utálják a bonyolult érvelést. Az utóbbi verzió győzött. A maszatolás. Hogy a végén már senki ne tudja, ki mit mondott ebben az ügyben. Most nem az volt a helyzet, mint a nyári vita idején, ahol van másfél órád, és mindenki néz. Ott lehetett okosan érvelni. De itt csak egy-egy mondat jut el az emberekhez, és bármit mondasz, kifordítják az ellenfeleid. Azt fogja mondani az ellenzék, hogy Gyurcsány emelni akarja az áramot. Tedd lehetetlenné ezt a javaslatot. Vedd el a komolyságát. Nehezítsd meg a dolgukat, akadályozd meg, hogy a választók könnyen megértsék a javaslataikat, ők javasolták a nem tudom micsodát, mi meg javasoltuk a másik dolgot, már nem is emlékszem… ez a taktika győzött. Ez győzött azért is, mert Orbán harmadik hozzászólása után már lehetett látni, hogy megy lefelé. A negyedik már csaknem érdektelen volt… A legutolsó már elvérzett. Már nem keltett figyelmet. Nem mondom, hogy Orbán parlamenti szereplése kipukkadt, de egy hónap alatt jelentéktelenné vált. Szépen lassan leeresztett. Az utolsó alkalommal már nem is válaszoltunk neki. Senki.” Orbán 8 napirend előtti fölszólalásáról összegzésként elmondható, hogy valójában nem kapcsolódott be velük a parlamentarizmus vérkeringésébe. Hisz nem a napirenden levő ügyekben foglalt állást, nem a kormány lépéseit vitatta, nem diskurzust folytatott, egyszerűen csak igénybe vette, szócsőként használta azt a nyilvánosságot, ami – több éves hallgatása után – exkluzív kommunikációs teret biztosított populista indítványainak. Íme, pár jellemző – negédes és farizeus – fordulat Orbán felszólalásaiból: „Van tehát mód a megegyezésre, van tehát mód az együttműködésre… Most kellene – itt és most – felülemelkednünk a pártpolitikai presztízseken, és igent mondani arra, ami jó… Együtt garantálhatjuk, hogy az emberek ne szenvedjenek a be nem tartott ígéretektől, és az… egymásra mutogatástól… Hogyan kérhetjük az emberektől azt, hogy egyesüljenek, fogjanak össze fontos célok mögött, ha mi, politikusok erre nem vagyunk képesek? Mutassunk példát, hogy nemcsak beszélni tudunk, hanem meg is tudunk állapodni!… Mondjuk ki itt, közösen együtt öt jó dologra az igent… Kedvező a csillagok állása. Ezért azt javaslom önöknek, hogy ebben az ügyben ne ellenfelet, hanem partnert lássunk egymásban… A tisztelet a szívünkben képes megteremteni az összefogást, és akkor a tizenöt éves vitákat egyetértés válthatja fel… Több mint százezer munkahely van közvetlen veszélyben, több mint százezer munkahely megszűnése fenyeget, több mint százezer család sorsa forog kockán. Nézzünk szembe a helyzettel, és cselekedjünk…” stb.408 Az ellenzéki vezér szavait kezdetben még feszült figyelem övezte. Majd fokozatosan csökkent a varázs, oldódott a feszültség – az utolsó két megszólalás légkörét pedig már a parlamenti jegyzőkönyv alábbi zárójeles megjegyzései illusztrálják: „(Derültség, közbeszólások a kormánypárti padsorokban… Az elnök csenget… Közbeszólás a kormánypárti padsorokból: Beadni kevés!… Derültség a kormánypárti padsorokban… Dr. Magda 408

http://www.parlament.hu/internet/plsql/ogy_kpv.kepv_adat?p_azon=o.320


Sándor: Nevetséges!… Zaj, közbeszólások a kormánypártok soraiban… Közbeszólások… Az elnök csenget… Közbeszólás az MSZP soraiból: Nem szavaztátok meg!… Moraj a kormánypártok soraiban… Fokozódó zaj. Az elnök csenget.)409 Kár volna szépíteni: Orbán parlamenti offenzívája végül érdektelenségbe fulladt, ő maga lesajnált, csaknem szánalmas figurává vált a Házban. Noha a mögötte ülők még hozták a kötelező erős tapsokat – az új miniszterelnök vezérletével magukra talált szocik már legyintettek rá, és nem féltek tőle. Tavasszal külpolitikai téren is a kormányoldal aratott sikereket. Gyurcsányhoz fűződő politikai barátsága bizonyítékát adta a brit miniszterelnök, amikor 2006. február 17-én Budapestre látogatott, és beszédet mondott az MSZP kampánygyűlésén. Tony Blair után két héttel az orosz elnök is kampányolni jött Budapestre, Putyin látogatásának apropóját a második világháború során zsákmányolt sárospataki könyvek visszaadása adta. Mindezek presztízsnövelő szerepe és belpolitikai hozadéka nyilvánvaló volt, különösen, hogy 2006-ban – az előzetes ígéretek ellenére – nemcsak Angela Merkel német kancellár, de Nicolas Sarkozy francia belügyminiszter is lemondta a Fidesz-nagygyűlésén való részvételt, ami viszont aligha használt Orbán presztízsének. A választások abszolút kétesélyessé váltak. Mi több: február végére Gyurcsány népszerűsége már tartósan 5-6-7 százalékkal magasabb volt Orbánénál. Ezzel a rendszerváltozás óta először állt elő az a helyzet, hogy a hivatalban lévő miniszterelnök népszerűsége meghaladta kihívójáét. A Fidesz válaszul rendkívüli erővel alkalmazta a negatív kampányt – ráadásul inkorrekt módszereket használva. Az egész időszak egyik mélypontja volt a Magyar Vizsla című kiadvány, amellyel nemcsak személyében támadták Gyurcsány Ferencet – gazdagságát akarván ellenszenvessé tenni a kisemberek előtt –, de ráadásul hamis módon is tették mindezt. A lap egyebek mellett olyan fotót közölt a kormányfőről, amelyen a rajta lévő méregdrága ruhadarabok, a cipő, a karóra stb. ára is fel volt tüntetve – csakhogy Gyurcsány nem rendelkezett a szóban forgó holmikkal, azokat sohasem viselte! A közölt fénykép tehát primitív fotómontázs: hamisítvány volt. A Fidesz ráadásul tagadta, hogy az ő kiadványáról lenne szó, egy létező személy és egy nem létező „civil szervezet” mögé bújva folytatta a nemtelen lejáratást. Csakhogy kiderült: a lap oldalait tartalmazó faxot a Fidesz-központból küldték a nyomdába. Kínos magyarázkodás és mellébeszélés (hogy finom legyek) következett, Orbán azonban mindezek dacára kiállt az akció mellett, mondván: „Hajrá Vizsla!” Az MSZP Orbánnal szembeni negatív kampánya – a „szélkakasról” szóló honlap és hirdetés410 – eleve más természetű volt, tudniillik nem a személy, hanem a politikus lejáratását célozta azzal, hogy egymás mellé tette a fideszes vezér egymásnak ellentmondó nyilatkozatait. Az idézetek pontosak voltak, nem manipulálták őket, ahogy a mellékelt fotókat sem. Az olvasók valóban Orbán mondatait – és Orbán karóráját – láthatták. Sokat ártott a Fidesznek a szerverfeltörési botrány is. Kiderült tudniillik, hogy február 3-án a párt parlamenti frakciójának számítógépéről illetéktelenül, sőt illegálisan behatoltak az MSZP egyik szerverére, s onnan kampányanyagokat tulajdonítottak el. A hírt a Fi409 410

Uo. www.szelkakas.hu

286

Az újabb vereség

desz-részéről előbb mellébeszélés, majd kínos magyarázkodás, illetve bagatellizálás, végül beismerés követte. Rogán Antal kampány főnök – a kínos Vizsla ügy után – gyakorlatilag belebukott az újabb, immár bűncselekménynek minősülő botrányba. A kampány másik negatív hőse Mikola István lett, aki nagy visszhangot kiváltó kijelentéseivel sokakat elriasztott attól, hogy a Fideszre szavazzanak. Az Orbán által „a nemzet orvosaként” aposztrofált Mikola az Andrássy úton vonuló „szingli hordákról” beszélt, s arról, hogy a mindenkori hatalomnak „korlátoznia kell az egyén parttalan szabadságvágyát”. Elárulta ezt is: „ha négy évre nyerni tudnánk, és utána mondjuk, az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának, húsz évre minden eldőlne.”411 Látszólag puszta elszólások történtek, egy-két rossz mondat hangzott el csupán, ám az eset azonban ennél sokkal többről árulkodik. Mikolát tudniillik – a párton belül is meglepetést, sőt megdöbbenést keltve – maga Orbán helyezte hirtelen kulcspozícióba. Pár hónappal a választások előtt leendő miniszterelnök-helyettesként mutatta be, s az országos lista második helyére pozícionálta volt miniszterét, akinek szavai így mázsás súlylyal estek a latba – csak épp a túloldalon. Mindez jelezte, hogy a vezéri pártban működő kegyencrendszer s az abból adódó kontraszelekció micsoda károkat okoz. Egy demokratikusan működő politikai szervezetben (s itt nyugodtan utalhatunk az MSZP-re) elképzelhetetlen lett volna, hogy valaki – komoly politikusi teljesítmény nélkül – egyik pillanatról a másikra efféle kulcspozícióba kerüljön. A szocialisták országos listája korántsem Gyurcsány Ferenc akaratából állt össze (ilyesmi föl sem merülhetett), hanem a pártban hosszú évek alatt megszerzett – sokéves politikusi munka, illetve kapcsolati tőke alapján birtokolt – pozíciók alapján. A Fideszben viszont Orbán kénye-kedve szerint emelt föl szinte bárkit a semmiből (lásd még Pelczné Gáll Ildikót vagy akár Schmitt Pált is). 2005-2006-ban már úgy cserélte az élen a vezető kádereket, ahogy a jéghokiban a támadósorokat szokás. A Mikola-ügy nem szerencsétlen és véletlen malőr volt, hanem az antidemokratikus politika szükségszerű következménye, A tavasz a két tábor vezetőjének egymásra felelő beszédeivel telt. Februárban lezajlottak az immár megszokott évértékelők, ám ezek nem idéztek elő különösebb elmozdulást. Hasonló volt a helyzet a március 15-i ünnepi beszédekkel is. Áprilisban aztán jöttek az utcai nagygyűlések. Először az MSZP-é az Andrássy úton. A szociknak valójában a rendszerváltozás óta ez volt az első saját köztéri tömeggyűlésük. A siker egyértelmű volt, a tömeg nagy, a hangulat derűs és bizakodó. Orbán másnap a Kossuth téren a négy évvel korábbi demonstrációt akarta megismételni. Ezúttal is hatalmas tömeg gyűlt össze, de a hangulat komor volt, Orbán pedig árnyéka négy évvel korábbi önmagának, Az előző napi a győztesek gyűlésének látszott, ez a vesztesekének tűnt… A választásokhoz közeledve egyre több jele volt annak, hogy a két kampány a két versengő párt és a két vezér között minőségi különbség van. A kormányoldal gépezete jóval olajozottabban működött, dinamikusabbnak látszott, Gyurcsány pedig lendületesebbnek és hitelesebbnek. A Fidesz hibát hibára halmozott, ellentmondásokba, hazugságokba keveredett. Orbán egyre halványabbá, fáradtabbá és görcsösebbé vált. Az embernek az volt az érzése, hogy kiégett, hogy már nem tud újat mondani, hogy maga se is hiszi el, amit mond, hogy a hatalom akarásán kívül nincs más eszméje. 411

Dreissiger Ágnes; A nemzet orvosa és a szingli hordák. Hirszerző,2006.03.23.


Nemcsak idősebbnek, fáradtabbnak és megviseltebbnek látszott a koránál – hanem a szó szoros értelmében rosszarcúnak. A róla megjelent plakátokról sem egy megnyerő, vonzó és hiteles szempár nézett az emberre, s ez nagyon súlyos dolgot jelzett. Nem egyszerűen azt, hogy elromlott az arca, hanem hogy a romlás olyan fokot ért el, amikor már jó fotót se lehet róla készíteni. Még Stumpf István is azt mondta nekem, mikor az év elején Gyurcsányról kérdeztem, hogy neki van egy vitathatatlan versenyelőnye Orbánnal szemben: ő úgy néz ki, mint aki hiszi is, amit mond, hisz abban, amit csinál. Orbán viszont már régóta csak politikai játszmákat játszik… Nos, többek között ez is kiült az arcára. A két politikai vezető közti különbség a miniszterelnök-jelöltek április 5-i páros televíziós vitáján vált megdöbbentően egyértelművé és nyilvánvalóvá. A felek által közösen elfogadott szabályok roppant merevek és kötöttek voltak, gyakorlatilag lehetetlenné tették a valódi vitát. A két jelölt nyolc előre meghatározott témakörben, három-három percben, felváltva fejthette ki álláspontját, amelyre egy-egy percben reagálhattak. Ez gyakorlatilag kizárta a párbeszédet. A két műsorvezető se kérdezhetett – sem közben, sem utólag – gyakorlatilag a stopper szerepére voltak kárhoztatva. Így fordult elő például a következő – a valódi demokratikus nyilvánosságban megengedhetetlen – eset. Gyurcsány (kit ellenfele – persze távollétében – „limuzin szocialistának” szokott titulálni) azt állította, hogy Orbán kormányfőként tíz autót használt. Az utóbbi erre azt felelte: ez nem igaz, csupán egyet. S ezek után a két – egymástól szakadéknyi távolságban lévő – kijelentés a levegőben maradt, mert egyszerűen nem volt mód a tisztázásra. Másnap az újság persze darabra, típusra és évjáratra pontosan megírta, hogy a volt miniszterelnök (ellentétben többi kollégájával, akik megelégedtek kettővel, hárommal) kilenc gépjárművet tartott.412 Ám ezt csak pár százezren olvasták, miközben a televíziós csatornákon több milliónyian nézték a vitát. Hasonló volt a helyzet a tizenharmadik havi nyugdíj megszavazásával: Orbán a tévében – Gyurcsányt meghazudtolva – közvetlen következmények nélkül megengedhette magának azt a valótlan állítást, amely szerint ő igennel voksolt.… A két jelölt – kötött fogású – birkózása ezzel együtt is a hivatalban lévő miniszterelnök fölényes győzelmével zárult. Gyurcsány dinamikus, magabiztos és offenzív volt. Magabiztosan sorolta a tényeket, a számokat, és szembesítette őket Orbán kijelentéseivel. Az évek óta csupán az övéi között szereplő, kinyilatkoztatásokat mondó vezér most olyan ellenerővel szembesült, ami meghökkentette, és láthatóan elbizonytalanította. Egyébként is megviseltnek, törődöttnek tűnt, az izgalom és a zavar fiziológiás jelei mutatkoztak rajta: mindvégig (hallhatóan) kiszáradt száj, erőtlen hang, folyamatos légszomj, sóhajok, diszfunkcionális kézmozdulatok. Bizonyára taktikai megfontolások is voltak a mögött, hogy nem akarta fölvenni a kesztyűt, de érzékelhetően nem is volt abban az állapotban, hogy ezt megtegye. Ennek folytán az a benyomás keletkezhetett a nézőben, hogy Gyurcsány támadásai egy harcképtelen, védtelen emberre zúdulnak rá. A vita után a vele rokonszenvezők körében meg is fogalmazódott a kérdés: nem volt-e túlzott a miniszterelnök győzelme. Nem tűnt-e agresszívnek? Nem keltett-e együttérzést Orbán iránt? 412

„Limuzinpolgár-e Orbán Viktor?" Gyors leltár a meseautókról. Népszabadság, 2006.04. 06.

288

Az újabb vereség

A közvélemény szerint: nem. A Szonda Ipsos felmérése elképesztő méretű Gyurcsány diadalt regisztrált. A főbb mutatók a következők voltak: A vitát – amelyet a közszolgálati televízió mindkét csatornája, továbbá a Duna Televízió, az RTL-Klub, a TV2, a Magyar ATV és a Hír Televízió is élőben közvetített – teljes egészében a választók 46 százaléka követte nyomon. Részben látta: 34 százalék. A kettő együtt 8 millió ember: nagyjából a szavazati joggal rendelkezők. 59 százalékuk szerint a vita nyomán jobban megítélhetővé vált a két vezető politikus közti különbség. Arra a kérdésre, hogy kettejük közül ki képviselte inkább az ország érdekét: 47 százalék Gyurcsányt, 35 Orbánt nevezte meg. Ez az aránypár a pártok iránt el nem kötelezettek körében: 39-14 volt Gyurcsány javára. Ki volt a felkészültebb: 47-35; a pártatlanoknál: 62-5! Ami ennél is érdekesebb: míg az MSZP hívei 88-2 arányban látták jobbnak a saját vezetőjüket, addig a Fidesz-tábor Orbánt csak 41-26 arányban – tehát az orbánisták 26 százaléka is Gyurcsányt ítélte fölkészültebbnek! Ki volt a határozottabb: 61-23 Gyurcsány javára. MSZP-seknél: 91-0; fideszeseknél: 28-52; pártatlanoknál: 60-18. Tényszerűség: 57-21 (MSZP: 85-2; Fidesz: 26-54; pártatlanok: 58-2). Humor: 38-17 (MSZP: 53-13; Fidesz: 29-26; pártatlanok: 39-13). Felelősség: 48-31 (88-2; 7-77; 46 -16). Összességében ki nyerte a vitát: 54-23 (89-0; 13-61; 54-16). Ki alkalmasabb miniszterelnöknek: 47-33 (97-0; 2-90; 41-13). A fenti adatok fényében aligha túlzás azt mondani, hogy a nniniszterelnök-jelölti vitán Gyurcsány Ferenc feltörölte Orbánnal a padlót. „Amikor bementünk, az első és legerősebb érzés az volt, hogy nem tartok Orbántól. Nem jött az a fajta izgalom, ami váratlanul meglepett a nyári vitán. Tartottam ettől, mert előtte nyáron is nagyon nyugodt voltam. De amikor annak idején megérkezett Orbán, és beültünk, akkor éreztem, hogy megy fel nagyon az adrenalin, éreztem, hogy elkezd izzadni a tenyerem, éreztem, hogy ez most már nem teljesen én vagyok. Kialakult bennem egy felfokozott izgalmi állapot. Erre nagyon kíváncsi voltam, hogy ez jön-e most is, vagy nem jön. És nem jött… Orbánnak nem volt kisugárzása. Nem éreztem, hogy erős személyiséggel állnék szemben. A legkevésbé sem… Belül nem voltam annak tudatában, hogy ahogyan viselkedem, ahogyan konfrontálódom vele, az kívülről túl erősnek vagy egyenesen agreszszívnak látszik. Szerintem nem is voltam agresszív. Hogy helyenként vannak a vitában pimasz megjegyzéseim, köztük személyesek is, az lehet. De határozottan úgy gondolom, hogy ez belefér. Ha azt éreztem volna, hogy sok, akkor visszaveszek belőle egy picit… Utólag se gondolom, hogy bántó vagy sértő lettem volna… Akik bennünket néztek, már azon a kultúrán nevelkedtek, amelyben egy húsz vagy harminc másodperces reklámfilmben egész történeteket mesélnek el. Élethelyzeteket. A valóságshow-k világában az emberek igazi drámát akarnak látni. A végén meg katarzis kell nekik. Azért néznek bennünket. Azt gondoltam, mutassuk meg nekik a különbségeket… Számomra a legerősebb bizonyítéka annak, hogy ugyan szenvedélyesen vitatkoztam, de ettől még nem történt semmiféle dráma, a következő. Annyira sem izgultam, Az újabb vereség 289

hogy az a lelkiállapot, ami egy nagy vizsga vagy egy nagyon erős parlamenti szereplés után lenni szokott, most nem volt bennem. Hogy az ember kijön, érzi, hogy egy picit meg van izzadva, bár én nem vagyok izzadós, de egy picit mégis megizzad az ember, és legszívesebben meginna egy nagy pohár bort, hogy a hétszázát, ez jó volt. De most nem volt bennem ilyen. Mintha semmi sem történt volna. Beültünk a kocsiba, átjöttünk ide, és teljesen meg voltam lepve, hogy a kollégák itt a parlamentben mennyire fel vannak dobva. Iszonyatos lelkesültség fogadott, felfokozott hangulat. Én ebből semmit sem éltem át. Nem éreztem. Túl vagyunk rajta, semmi különös nem történt.”413 Szilágyi Anna nyelvész, kommunikáció-kutató briliáns elemzést készített a Gyurcsány-Orbán vitáról, érdemes belőle hosszabban idézni: „A 2006. áprilisi magyar miniszterelnök-jelölti vita sajátos felépítése első blikkre sokaknak okozhatott csalódást. A kampánystábok –- szakítva a korábbi familiáris hagyományokkal – meglehetősen merev keretet álmodtak meg. A szituáció a magányos monologizálás helyzetébe kényszerítette a két jelöltet. A merev keret megfosztotta őket a spontán beszéd és a nyelvi interakció lehetőségétől… gyakorlatilag magukra maradtak saját politikai szlogenjeikkel. Ám az önmagában álló politikus és politikai beszéd élménye ebben a kontextusban – egy vitahelyzetben – érdektelen. Működőképes lehet egy politikai nagygyűlésen, ahol ugyanez az élmény egy másikban, a tömegben való feloldódás, a „valahová tartozás” élményében részesíti a híveket. A jelöltek a 2006. áprilisi vita során – az előre lefektetett szabályok miatt – lényegében két stratégia között választhattak. Vagy önmagukban próbálnak élményként hatni a szavazók tömegeire, vagy valahogyan megpróbálnak interakciót kezdeményezni a másikkal, amivel a versengés, a viadal élményét kínálják fel a nézőknek. Tudatosan, avagy sem: Orbán Viktor az első, Gyurcsány Ferenc a második megoldást választotta. A döntésekből következő beszédstratégák különbözősége tette élményszerűvé a szópárbajt, s határozta meg annak végkimenetelét. Orbán… riválisával ellentétben… mindvégig a kamerába nézett, és a televízió előtt ülőket szólította meg, a „tisztelt nézőknek” címezte mondatait. E gesztusával mintegy kifordult a szituációból, s kizárta a beszédhelyzetből a vele szemben álló felet, helyette a megszólított Magyarországgal igyekezett élményszerűen kapcsolatba lépni. Pozícióját a vita legvégéig megőrizte: a kilencven perc alatt alig-alig pillantott riválisára, lehetőség szerint mindig csak a kamerába nézett, olykor pedig a két moderátorhoz beszélt… A jobboldal vezére – aki korábban azért hagyta el a politika szféráját, hogy később a politikafelettiség glóriájával fején térjen oda vissza – szerepének megfelelően járt el. A másik fél megszólítása, jelenlétének tudomásulvétele – a politikába való visszatérését, a politika részletkérdéseiben és pitiáner harcaiban elvesző ellenfeléhez való „lealacsonyodását” jelentette volna. Ez azonban kevéssé gyümölcsöző választás volt: egy ilyen gesztus ugyanis televíziós szempontból műfajidegen, és szembemegy a nézői elvárásokkal, hiszen csaknem lehetetlenné teszi a politikus és a politikai üzenet élményszerű átélését… Miközben Orbán Viktor a vita első percétől kezdve világossá tette, hogy vitában – magyarán politikában – nem kíván részt venni, magányos hősként fogja eltölteni az előt413

Debreczeni: i. m. 426-428. o.

290

Az újabb vereség

te álló kilencven percet, addig Gyurcsány Ferenc épp ellenkezőleg, szabadulni próbált a felállított keretből. Személyes, közvetlen, direkt kapcsolatba igyekezett lépni riválisával: próbálta maga felé fordítani őt, kizökkenteni szónoki magányából, kimozdítani a kamerával ápolt meghitt viszonyából… Nem vett tudomást sem a vetélytársa által elfoglalt pozícióról, sem a számára ezáltal körülhatárolt mozgástérről, sem pedig a műfaji keret diktálta monologizáló szerepről. Úgy tett, mintha valódi vitában venne részt, mivel érdemes volt így tennie, hiszen személyes karaktervonásai, egész kialakult habitusa, általánosan elismert vitakészsége folytán számára eleve a politikai vita, a nyílt verbális összecsapás és versengés kecsegtetett előnnyel. Következetesen ellenfeléhez vagy róla beszélt, minden alkalommal nevesítve őt, Orbán Úrként, Elnök Úrként… Orbán merev ragaszkodása a merev kerethez kitalált monologizáló szerephez… azt eredményezte, hogy „beragadt” saját monológjába, folyamatosan kitért a válaszadás elől, ami viszont olyan benyomást keltett, hogy nem tud vagy nincs mit válaszolnia, nem tudja kivédeni az „ütéseket”, újra meg újra alul marad… Orbán megszólításával és nevének folytonos emlegetésével Gyurcsány személyessé tette a vitát… Visszarángatta őt a konkrét beszédhelyzetbe, ahonnan a kamerába nézéssel, Gyurcsány vizuális és verbális kizárásával megpróbált kilépni, hiszen akit megszólítanak, jelen van… Orbán épp ellenkezőleg: az alany hiányával keltett hatást… 'A gyógyszerárak az égbe szöktek.' 'A gáz ára növekedett.' 'Úszunk az államadósságban.' Ezek a dolgok nyilván nem önmaguktól következtek be, ám az okozó nevesítésének hiánya… visszafordíthatatlanságot, végleges rosszat sugallt, fenyegetettség érzését keltette… Az alanytalan mondatok… mellett... Orbán – szokása szerint – gyakran élt általános alannyal is…Mindenki azt szeretné, hogy tisztességes megélhetést nyújtó munkalehetőséget találjon a lakóhelyén.” „A vidéki emberek joggal érzik úgy, hogy az elmúlt négy év, az a faluk leépítésének korszaka volt.”… Éppolyan retorikai eszköz ez, mint amilyen az alany hiánya is, mindkettő univerzális igazságok kimondását teszi lehetővé. Ez a technika remekül működik abban az esetben, ha valaki saját hallgatósága előtt beszél. Orbán persze úgy pozícionálta magát ebben a vitában, mintha… ezt tenné, tehát mintha Magyarországhoz szólna. Csakhogy a helyzet nem ez volt… Gyurcsány nem pusztán azért tűnt felkészültebbnek, mert képes volt konkrétumokkal megtűzdelni szövegeit, hanem… mert ennek hátterén óhatatlanul karikaturisztikussá vált Orbán retorikussága, ami Gyurcsány számára remek alkalmat biztosított az ironizálásra… Állandóan felhívta a figyelmet arra, hogy Orbán nem mond számokat, vagy éppen számokra fordította le vetélytársa szövegeit. „Ön fél a számoktól, mint ördög a tömjénfüsttől.” „Ha valamit állít Elnök Úr, próbáljon meg számokkal, nem elég ám a szónoklat.” Így kezdte ki Orbán unos-untalan elmondott szlogenjét: 'Számolok itt már megint, a gazdasági konzultáció kapcsán azt mondja, hogy 3,2 millió emberrel tárgyalt Ön az elmúlt években. Elnök Úr, ha Ön mindenkivel csak öt percet tárgyalt volna, akkor ez éppen kilencven évig tartana.' Gyurcsány minden egyes megszólalásakor számtalan kérdést tett fel – meglehetősen furcsa felállást idézve ezzel elő…. Aki úgy kérdez, hogy közben tudja saját kérdésére a választ, fölényben van. Ilyen esetekben a kérdésfelvetés a hatalomgyakorlás eszköze, a megkérdezett óhatatlanul hátrányos helyzetbe kerül, még akkor is, ha tud válaszolni. EseAz újabb vereség 291

tünkben azonban még ez sem derülhetett ki, s erre Gyurcsány rá is játszott. Egy egy feltett kérdés után mindig kivárt, mintha Orbánnak lehetősége lett volna arra, hogy válaszoljon, pedig a vita szabályai értelmében nem volt, legalábbis közvetlenül nem. Némi szünet után saját kérdéseit rendre meg is válaszolta… Időnként retorikailag még hangot is adott annak, hogy feleletet vár kérdésére. 'Mikor építettek több lakást Elnök Úr, az Ön idejében vagy a miénkben? Segítek Önnek. Az Ön idejében huszonötezret, most meg negyvenezret átlagban évente.' Kérdéseivel a kormányfő a diákot feleltető (és olykor kioktató) tanár szituációjába kényszerítette ellenfelét. Ebben a szituációban ő a magabiztos és fölényes tudást képviselte, míg vele szemben a diák – arcán a 'tanár úr, én készültem' kínjával – csak állt, mint szamár a hegyen. Olyannyira egyenlőtlenné vált a küzdelem, olyannyira felborult az egyensúly, hogy Gyurcsány fölénye kezdett nyomasztóvá válni, és a határára került annak, hogy a néző érzelmileg átálljon ellenfeléhez: megsajnálja, és rokonszenvébe vegye a megkínzott, feszengő diákot. Tovább erősítette ezt, hogy majdnem minden esetben, mikor belekezdett e kérdezz-felelek játékba, hirtelen… nagyon lassan, már-már szótagolva kezdett el beszélni. Ezzel… olyan benyomást keltett, mintha a vele szemben állónak nemhogy a kérdések megválaszolása, de még azok megértése is igen nehéz feladatnak bizonyulna. Gyurcsány a politikafeletti 'mitikus', 'karizmatikus' Orbánt 'profanizálta', lehúzta a politikai hétköznapok szintjére… politikusként mutatta be, aki 'egy a sok közül' és még csak nem is a legjobbak közül (nem bátor, nem fejleszt, nem ruház be és így tovább). A politikafeletti Orbán… „szakrális”, személyfölötti minőséget reprezentált, márpedig ez a minőség csak komoly lehet, és nem is visel el mást, mint a komolyan vételt: rosszul tűri a humort, a nevetést, a gúnyt. A politikafeletti Orbán nem vonható politikailag kérdőre, mert ő az abszolút igazság közvetítője. Gyurcsány azonban nem illetődött meg ettől, semmibe vette a jobboldali vezér karizmatikus imázsát, a vele való révült-áhítatos vagy megszeppent-szolgálatkész bánásmód íratlan szabályait… Ezt a vitát a regnáló miniszterelnök nem annak köszönhetően nyerte meg, hogy agresszív beszédstratégiát követett, az akár ellenszenvet is kiválthatott volna sokakból. Ám nem mindegy mire irányul az agresszió, hogy felszabadító vagy megfélemlítő jellegű-e, tehát ki az ellenfél, vagy mi testesül meg benne?… A másik oldalon ezúttal éppen egy expanzív és kisajátító nyelvhasználatáról elhíresült politikus állt, akin addig senki sem talált fogást. Innen nézve pedig Gyurcsány komoly sikerélményt szerzett a szocialista és liberális szavazóknak. De önmagában ez kevés lett volna. A vitát ugyanis nem Gyurcsány Ferenc nyerte meg, nem egy személyek közötti politikai vita végződött az ő győzelmével, hanem az egyik élmény újdonsága győzte le a másik élményt, amelyre a szavazók ráuntak. Orbán Viktor élményprodukciója ugyanis az önismétlésen alapult. Megszokta, hogy önmagában való politikai élményként létezik, és már régóta csakis abban a közegben mozog otthonosan, amelyben a legcsekélyebb erőfeszítést sem kell nyújtania azért, hogy „élményszámba” menjen. Ebben a közegben már puszta megjelenése a legnagyobb élmény, és bármit mond is, élményszámba megy. Csakhogy ez azt is jelenti, hogy teljesen kiszámítható lett… gyakorlatilag mindenre, mindig ugyanazt mondta. Patentírozott, unalomig visszatérő grammatikai megoldásokat használt. 292

Az újabb vereség

Ami talán a képi és retorikai ismétlés unalmánál is nagyobb hátrányt jelentett Orbán Viktor számára, hogy intonációja is rendkívül monoton lett. Mint rendesen, most is rövid kijelentő mondatokban beszélt, a mondat végén mindig levitte a hangsúlyt, két mondat között rövid hatásszünetet tartott. Majdnem mindig így beszél, még kérdezni is kijelentő módban szokott. Intonációjában van bizonyos fajta feszültség, hiszen amit mond, mindig erős érzelmi töltésű, és a forma, illetve a tartalom ellentéte (szenvtelen hanghordozás érzelem fűtötte jelentés) kétségkívül hatáskeltő… A mindig önmagába visszatérő tartalom és intonáció azonban egy idő után unalmassá válik, saját magát kérdőjelezi meg, és az önparódia felé csúszik el. Orbán egyhangúságához képest Gyurcsány szövegeit kifejezetten élményszerűvé tette, hogy a kormányfő szinte a magyar nyelv teljes intonációs skáláját felvonultatta. Olyannyira, hogy több esetben tényleg parodizálta is Orbánt, átvette vetélytársa intonációját és szóhasználatát, úgy hivatkozott rá. 'Aki azt mondja, hogy meg kell őrizni falvainkban a kisiskolát, annak kormányzása alatt több száz kisiskolát bezártak.' Gyurcsány megszólalásai tele voltak intonációs váltásokkal… Feltett egy ironikus kérdést, utána átszellemült hangon beszélt… közben fel-felkiáltott néhányszor, majd hirtelen teljesen prózai lett, mindeközben pedig számtalan témába kapott bele. Összességében dinamikus és kezdeményező szerepben tűnt fel: szórakoztató volt. Félreértés ne essék, az is szórakoztatni kívánt, aki a lehangoló magyar valóság portékájával jelent meg az élménypiacon, csak ez esetben ez az élmény elégtelennek és haloványnak bizonyult.”414 Bruck Gábor kampányszakember részt vett a vitastratégia kidolgozásában: „Ezt alaposan átbeszéltük a miniszterelnökkel, értette, elfogadta, tetszett neki a terv… Aztán, amikor belépett a stúdióba, minden másként alakult. Kezet fogott Orbán Viktorral, és a közösen kidolgozott stratégiát egy pillanat alatt félretette. A másodperc század része alatt döntött. Megérezte, hogy Orbán gyenge és enervált… A politikában teljesen helyénvaló módon létezik egy úgynevezett 'gyilkos ösztön'. Most ez döntött, és ő kiütötte Orbánt. Érezte, hogy ezzel többre megy, mint az előre kidolgozott stratégiával.”415 A vitára való felkészülés során egy pszichológus készített egy Orbán-portrét Gyurcsánynak.416 Egy személyiséganalízist, melynek legmarkánsabb eleme az volt, hogy Orbán ugyanazokkal a panelekkel dolgozik évek óta, és a panelek nagy része arra szolgál, hogy eltakarja a bizonytalanságait. Ma már minden külső jegyből azt látni, hogy tele van feszültséggel és mindenfajta kompenzálással. Nagyon nehezen viseli, ha komoly erővel találkozik szembe. Ettől megretten, áldozatnak mutatja magát, és védekezni kezd. Időt akar nyerni a visszakérdezésekkel, és menekülni próbál a helyzetből. A tévéstúdióban lezajlott vita igazolta az előzetes pszichoanalízist. A megalázó vereség szégyene beleégett Orbán lelkébe. Ami azon az estén történt, az nemcsak a küszöbön álló választások tekintetében bírt meghatározó jelentőséggel, hanem jórészt a választások utáni hónapok, sőt évek magyar politikatörténetét is meghatározta. Tökéletesen írják le mindezt – az Orbán vonatkozásában mindig empatikus és mértéktartó – Tamás Ervin szűk egy évvel későbbi mondatai: 414 415 416

Szilágyi Anna: A bezárt nyelv http://www.progresszivpolitika.hu/?q=szilagyi/ „Az idea fontosabb, mint a stílus." Mészáros Gábor interjúja, Magyar Narancs, 2006. április 20. A szerző a pszichológiai tudományok kandidátusa, kutatási területe a fiatalkorúak pszichoterápiája.


„A Fidesz vezére nem tud szabadulni attól a televíziós estétől, s miután ellenfele számos ott elhangzott érve mára kicsorbult, Orbán Viktor egyszerre érzi néhány témában a maga igazát, s azt, hogy most már nem megy vele semmire. Nem pörgethető vissza az idő, ott és akkor elvesztett valamit, ami addig kizárólag az övé volt: a leteperhetetlenséget. Ha csak egyszerűen veszít, kibírja. De tussal, két vállal alulmaradni, ez elviselhetetlen. Azok a pillanatok kitörölhetetlenül és jóvátehetetlenül a lelkébe égtek… Tudom, a politikai elemzők szeretik szép logikus rendbe rakni, és úgy értelmezni a politikusok tetteit. Az emocionális terepet – joggal – másodlagos fontosságúnak tartják, így egyre többször marad homályos számukra, mit is akar akcióival Orbán Viktor… A Fidesz elnökének türelmetlenségét láthatóan társai közül se mindenki érti… Amit érez, az nem méreg. Nem düh. Az fortyogó gyűlölet. Revánsvágyát egy szokásosnak mondható politikai győzelem nem elégítené ki, csak az, ha ellenfele egyszer s mindenkorra eltűnne a süllyesztőben. Persze, nem a fizikai megsemmisítés lebeg a szeme előtt, hanem az, hogy Gyurcsány pária legyen saját pártjában és saját hazájában. Orbán Viktort ilyen értelemben nem érteni, hanem érezni kell, őt nem pusztán töretlen harci kedve, hatalomvágya szólítja a barikádra, hanem az, hogy kezébe kerüljön az a radír, amellyel elsősorban saját emlékezetéből törli ki azt az istenverte órát.”417 A választások április 9-i első fordulója a kormányoldal győzelmét hozta. Az MSZP listán 43,21 százalékot kapott, a Fidesz 42,03-ot. Az SZDSZ 6,5-et, az MDF 5,04-t. A szocialisták már ekkor 34 egyéni mandátumot szereztek, plusz 4-et az SZDSZ-szel közösen, a Fidesz tízzel kevesebbet: csak 28-at. A második fordulóra 110 egyéni körzet maradt, józan számítás szerint elképzelhetetlen volt, hogy Orbán és a jobboldal fordítani tudjon. Négy évvel korábban se tudtak, most pedig még hátrányosabb helyzetben voltak. Először azért, mert a kormányoldal ezúttal nagyobb előnyt szerzett a listákon is, az egyéni körzetekben is. 2002-ben a Fidesznek 131 második fordulós egyéni mandátumból kellett volna közel 80-at megszereznie, most 110-ből. A jobboldal akkor, az első forduló előtti visszafogott kampány után, hívei mozgósításával magasabb sebességfokozatba tudott kapcsolni – most nem volt ilyen tartaléka. Négy éve Orbán ereje teljében harcolt, most fáradtnak és kiégettnek tűnt. Akkor a Gerbaud-ban kávézgató Medgyessy volt az ellenfele, most viszont Gyurcsány, aki már az első forduló estéjén választási nagygyűlést hirdetett másnapra a Batthyány örökmécseshez, s aki Kuncze Gáborral és az SZDSZ-szel a legszorosabban együttműködve, teljes erővel folytatta a kampányt a második fordulóig. Az első héten Orbán egyetlen napot tudott kampányolni: egyetlen megye 3 településére látogatott el, miközben Gyurcsány 6 megyében, 18 helyszínen tartott gyűlést.418 (Összehasonlításul: 2002-ben Orbán a két forduló között, két hét alatt 16 megye 25 településén, mindig többezres hallgatóságnak mondott szabadtéri beszédet, miközben Medgyessy csupán 6 vidéki helyszínen járt, és mindig zárt térben, pár száz főnyi közönség előtt beszélt.419) A Fidesz elnöke most, a második forduló előtt, a kampány szó szerinti utolsó pillana417 418 419

Tamás Ervin: Ijesztgetni könnyű? Népszabadság, 2007 02. 09. Begyűjtési verseny A két forduló között. HVG, 2006. április 20. Debreczeni József: Orbán Viktor, i. m. 541. o.

294

Az újabb vereség

tában kínos botrány főszereplőjévé vált. Talán a pártja aktivistáinak tartott utolsó eligazításon ugyanis többek közt ezeket mondta: „Én is biztatok szombaton és vasárnap, a talpon maradt összes kerületben az én hangomon megy a szavazásra való felhívás, amiért majd engem is elmarasztal az Országos Választási Bizottság, a jogászok meg megvédenek, oszt' jó napot.”420 A résztvevők valamelyike azonban – vélhetően mobiltelefonnal hangfelvételt készített a pártelnök szavairól, és kiadta a sajtónak. Orbán Viktor a választási vereség pillanatában tehát egy olyan politikus képét mutatta, aki cinikusan rálegyint a törvényre… Az eredmény nem maradt el: a kormányoldal a második fordulót az elsőnél is nagyobb fölénnyel nyerte. A lehetséges 110-ből az MSZP 63 mandátumot szerzett, az SZDSZ 3-at, 2-t pedig közösen nyertek el – miközben a Fidesz jelöltjei csak 41 helyen tudtak győzni. A végeredmény: MSZP: 190 mandátum, SZDSZ: 20, Fidesz: 164, MDF: 11, plusz 1 független. A Gyurcsány Ferenc vezette koalíció tehát – a rendszerváltozás kezdete óta először – nemcsak lehetőséget kapott a kormányzás folytatására, de az előző ciklusban meglévő 10 mandátumnyi előnyét 36-ra tudta növelni. A baloldal megőrizte fővárosi hegemóniáját: a 32 egyéni kerületből 28-at megnyert. A szocialisták a négy évvel korábbi állapothoz képest jócskán előretörtek vidéken és a fiatalok körében is. Az imént már idézett Bruck Gábor így összegezte a 2006-os választási küzdelem tanulságait: „A politika elsősorban az ideák, a gondolatok harca. Az győz, akinek inspirálóbb és hihetőbb története van Magyarországról. Vagyis a pártok, a politikusok elsőként a gondolatok piacán versengenek, és ez tartalmi kérdés. A kampányban Gyurcsánynak és Orbánnak el kellett mondania, hogy számukra mit jelent Magyarország. Mit akarnak vele kezdeni, merre akarják vezetni?… Ezek intellektuális kérdések… Persze az érzelmek, az üzenetek… a kampánytechnológia is mind fontos… Ez kell a sikerhez. Sokan gondolják, hogy a politikai marketing, a reklám, a látvány a megfestett világ az elsődleges, pártprogramra nincs is szükség. Én ezt abszolút hibás koncepciónak gondolom, csak bukáshoz vezethet… ahogy most a program nélküli Fidesszel történt. Programot ritkán olvasunk, de mégis tudjuk, ha nincs. Érezzük, látjuk, szagoljuk, amikor hiányzik a mondanivaló. Egyébként a politikusoknak van rá igazán szükségük. A kiérlelt program ad intellektuális bátorságot, ennek alapján fogalmazható meg, hogy mi a politika célja, jelentése. Ezt igényli a szavazó is… A Fidesznek több mint kétmillió szavazója volt, mégis úgy tűnik, a kampányuk három nap alatt felrobbant. Ilyen az, amikor felhőkarcolót ígérünk homokos talajra. Kezdettől fogva érződött, hogy a kampányukat kimondottan az emberi butaságra építik, Azt gondolták, előveszik Kádár Jánost, becsomagolják a nemzeti színű lobogóba, és mi ettől hasra esünk. Ez nem jöhetett be. Szerintem a Fidesznek nincs küldetése, nincs mondanivalója… Kívülről nézve az látszik, hogy… mint párt hihetetlenül rossz állapotban van… Hosszú ideje érezhető, hogy Orbán Viktor fejében egyszerűen nincs rend… A kampány nem tud jobb lenni, mint a párt maga… Kiégtek. Az elmúlt években, de legalábbis ebben a kampányban egyetlen új, friss politikai gondolattal sem álltak elő. 420

http://index.hu/belfold/orban4945/


Gondolatok nélkül pedig nehéz… Orbán új ötletek híján kezdi feladni az értékelvű politizálást, és helyette több nyugdíjat és ingyen benzint ígért. Mintha szerepet cseréltek volna. Most Gyurcsány beszél a remény hangján, és mutatja, hogy a kormánynak van küldetéstudata… 1998-ban indokolt volt a Fidesz győzelme. Akkor Orbán korszerűbb, frissebb volt, mint Horn Gyula. Új volt, amit mondott, és maga is hitt benne. A hitnek pedig van szaga, és azt a szavazók is érzik. Csakhogy nyolc év alatt sokat változott a világ, Orbán pedig nem. Azt hiszi, még mindig elég az illúzió, az érzet, a látvány. Ugyanott van, mint nyolc éve, csak fáradtabb…421 Föltehető az obligát kérdés: Gyurcsány nyert, vagy Orbán veszített? A válasz: mindkettő. Ám a politikai küzdelem csapatjáték. Hasonló – csak sokkal bonyolultabb, mint a foci. Az egyik csapat hibái akkor válnak súlyosakká, ha a másik ki tudja használni őket. A másik akkor hibázik igazán, ha az egyik hibára tudja kényszeríteni. A 2006-os választást a Gyurcsány Ferenc által vezetett és megújított MSZP illetve a kormányoldal nyerte meg. Méghozzá – a 2004. augusztusi állapotokat tekintve – már-már reménytelen helyzetből. A másik oldalon – legalább ennyire nyilvánvalóan – Orbán Viktor volt a főszereplő. A vereség – a jobboldal újabb, nagyobb veresége – egyértelműen az ő veresége és felelőssége volt. Azé a politikusé, aki megteremtette a vezéri pártot, amelyben az alulról történő politikai akaratképzés demokratikus intézményeit kiszorították a felülről jövő diktátumok. Nem egyszerűen csak hibák estek a kampány során, nem véletlen malőrök okozták a vereséget: a vereség szükségszerű volt. A vezér rosszul vezetett, centralizált hatalmi gépezete látványosan alulteljesített, és gyakorlatilag csődöt mondott a demokratikus politika küzdőterén, egy demokratikusan szervezett, demokratikusan vezetett, erős ellenféllel szemben. A rendszerváltozás egykori hőse a volt KISZ-titkárral szemben. A populista vezér a parlamentáris politikussal szemben.

421

Az idea fontosabb, mint a stílus. Interjú Bruck Gáborral. Magyar Narancs, 2006. 04. 20.

296

Az újabb vereség

Háborús ősz

A 2006-os választások előtt szinte mindenki úgy vélte: ha Orbán Viktor ismét veszít, távoznia kell a Fidesz éléről – talán a politikából is. Ép ésszel (józan számítás, illetve a demokratikus politika íratlan szabályai alapján) nem lehetett ugyanis elképzelni, hogy valaki két egymást követő – az 1994-essel együtt összesen immár három – vereséget is túléljen pártja élén. Orbán azonban simán túlélte. Ami újabb bizonyítékát adta annak, hogy a Fideszben régóta nem a racionalitás, illetve a demokratikus pártpolitika normái szerint alakulnak a dolgok. Egy karizmatikus vezérpártban a józan megfontolások helyett a felfokozott érzelmek, a szenvedélyek, a hit és a gyűlölet törvényei igazgatják az eseményeket; a demokratikus legitimáció helyett a vezéri autoritás érvényesül. Persze nem csak úgy magától: Orbán pontosan tudta, hogy komoly erőfeszítéseket kell tennie pozíciója megőrzéséért. Egy percig sem habozott hát: még vasárnap este összehívott egy nagygyűlést a budai várba, az elveszített első fordulót követő hétfői napra, ahol így tüzelte híveit: „Nekünk, magyaroknak nincs hova hátrálnunk. Ellenfeleink kimutatták a foguk fehérjét, agresszívek, kíméletlenek, és durva hatalomvágy hajtja őket. Ha nem állunk ki amellett, amiben hiszünk, akkor Magyarország az ő játékszerükké fog válni. Ezt nem engedjük… Ez a nemzet, ez az ország a mi hazánk!”422 (Kiemelések: D. J.) Nemigen kell ezt már kommentálni, hiszen olyannyira nyilvánvaló: az efféle szavaknak semmi közük a demokratikus közbeszédhez – egyáltalán a demokráciához. A választásokat (az első forduló után biztosan) nyerő politikai riválist Orbán újfent kizárta a nemzetből – a korábbiaknál is kategorikusabban. Ez a mi országunk, a magyarok mi vagyunk ők a magyarok ellenfelei. Sőt az ellenségei, hiszen a vezér ismét „honvédő háborút” hirdetett, ahogy négy éve a Testnevelési Egyetemen is. A végképp elveszített második forduló után, május 1-jén, ismét a budai várban – a városi gerillavezér félelmetes-szánalmas maskarájában: zipzáras, fekete bőrdzsekiben – ezeket mondta: „Vereségünk csak átmeneti. 2 millió 250 ezer ember áll mellettünk. A sereg törzse egyben maradt, és akik leszakadtak vagy szétszóródtak, hiszem, hogy megtalálják a hozzánk visszavezető utat… Vereséget szenvedtünk, de nem győztek le bennünket. Csak az győzetik le, aki megadja magát… Bennünket soha nem győzhetnek le… Valójában a pénzük vert meg bennünket.”423 Ez a háborús pszichózis természetesen befelé, a saját táboron belül sem hagyja ér422 423

http)://2006-2007.orbanviktor.hu/ Uo.

Háborús ősz 299

vényesülni a demokratikus normákat (ha egyáltalán beszélhetünk még ilyesmiről a 2006os Fideszben). Az utóbbiak szerint ugyanis a pártelnöknek simán vennie kéne a kalapját. Ám Orbán szerint ez cserbenhagyás volna, megfutamodás és árulás: „Nem lehetünk a meghátrálás emberei, én sem leszek az. Én maradok, fent vagy lent, mindig maradok… Engem mindig meg fogtok találni, a sikerben, a bajban, örömben és munkában, az elkövetkező két hétben és a következő négy évben. Harcolni fogok, harcoljatok ti is!”424 Három héttel később, fekete bőrdzsekiben ez így hangzott: „Az a dolgunk, hogy végigcsináljuk, amit vállaltunk. Amire egyszer igent mondtam, arról nem mondok le akkor se, ha nem előnyt jelent, hanem áldozatot követel… A jövő kulcsa a hűség, ez köt össze minket. Most mérlegre kerül a közös és a személyes hűségünk is… Hűség a rendszerváltáshoz, hűség a 15 milliós magyar nemzethez, hűség az ezeréves Magyarországhoz, kettős keresztjéhez és Szent Koronájához. Mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, mi a hűség emberei vagyunk.”425 Miután fölitattuk a könnyeinket, állapítsuk meg szenvtelenül, hogy ami a demokrácia világában erény – a választási eredmények és a politikai ellenfelek tisztelete,– továbbá a vereség utáni lemondás –, az az orbáni univerzumban bűn. A vesztes vezér még egy évvel később is így beszélt egy interjúban: „Az utolsó meccs bunda volt. Elcsalták. Lelkileg ezért nem nyomaszt bennünket. Sajnáljuk, hogy nem tudtunk nyerni, de nem nyomaszt… [Az országot 1998 és 2002 közt előrevivő] politikának a megtestesítője, jómagam továbbra is itt vagyok, ellentétben a baloldal miniszterelnökeivel, akik mindig el is tűnnek, amikor elveszítik a választást.” Orbán persze nem önmagáért – s a hatalomért – küzd körömszakadtáig (á, dehogy, ilyesmit csak az ellenségei állítanak): „Nem személyek küzdelméről van szó, hanem társadalmi filozófiákat, jövőképeket, programokat és értékeket képviselő szervezetek… küzdenek egymással… Sose az a kérdés, hogy a Fidesz győz-e, vagy sem. A győzelem miatt nem érdemes csinálni az egészet. Ha csak a győzelem a kérdés, akkor inkább menjünk haza. A győzelem csak eszköz… Ha a Fidesz nincs, akkor nincs többpártrendszer, és ha a Fidesz nem találja meg a jó válaszokat, akkor Magyarországon már demokrácia sincsen.”426 Illusztrációnak ebből ennyi elég is, térjünk vissza 2006 áprilisába! Hogy Orbánnal szemben ellenállás ébredt a párt elitjében, arról egyebek közt Kósa Lajos nyilatkozata árulkodott, aki kimondta, nem tartja valószínűnek, hogy Orbánból még egyszer miniszterelnök-jelölt lesz: „valószínű, hogy egy más felállásban kell egy következő választáson megmérettetni magunkat”.427 Noha a vezér többször kijelentette, hogy a vereségért személyesen vállalja a felelősséget, az első forduló után a legelső dolga volt bűnbakot keresni. Ezt Dávid Ibolyában és az MDF-ben találta meg. Miután évekig szinte mindent elkövetett annak érdekében, hogy a víz alá nyomja potenciális szövetségesét, most levelet írt az elnök asszonynak, 424 425 426 427

Uo. Uo. „Én képviselek valamit". Magyari Péter, Mong Attila és Vajda Éva interjúja Orbán Viktorral. Manager Magazin, 2007 02. 28. http://www.managermagazin.hu/magazin.php?page=article&id=728)

300

Háborús ősz

és összefogásra szólította föl „a győzelem érdekében”. Miután az utóbbira – következésképp Orbán miniszterelnökségére – józan számítás szerint semmiféle esély nem maradt, ő „önzetlenül” lemondott a jelöltségről, és leendő „közös kormányfőként” Antall József egykori miniszterét, Bod Péter Ákost nevezte meg. Nevezett nemcsak elvállalta a „tisztséget”, de. arra is hajlandó volt, hogy beszédet mondjon a budai várban rendezett Fidesz nagygyűlésen. Holott (miután az első forduló estéjén maga is csak 5 százalék esélyt adott a jobboldali sikernek428). – tudnia kellett: Orbán új projektjének célja korántsem a győzelem, hanem a felelősség-áthárítás. Így ő is részese, pontosabban eszköze lett annak a hadjáratnak, amelynek nehézfegyverei az MDF-es jelöltek visszaléptetését célzó durva zsarolások, továbbá Dávid Ibolya és családja megrágalmazása voltak. Az MDF elnökére és az elnökség tagjaira roppant nyomás nehezedett azokban a napokban. Telefonhívások tömegét kapták, még a nagy történelmi egyházak főpapjaitól is (itthonról s a határon túlról), akik a legdirektebb lelki pressziót gyakorolták rájuk a Fidesszel való együttműködés érdekében. A Fideszes média pedig – a maga módján – teljes erővel „udvarolt” Dávid Ibolyának: ne legyen „hiú”, „önző”, „sértődött”, és persze, ne legyen „áruló”. Neki és pártjának azonban – miután Orbánék évek óta mindent elkövettek a bedarálásuk érdekében (kilóra vették meg a képviselőiket, szétzilálták a parlamenti frakciójukat; folyamatosan kommunistázták és árulózták őket a sajtójukban) eszükben sem volt eleget tenni a szíves invitálásnak. Nem akartak lemondani keserves küzdelmek árán megvédett politikai önállóságukról, s főleg: nem akarták magukat lejáratni a vesztes populista vezér oldalán. Dávid azt felelte Orbánnak, hogy értékalapon szívesen működne együtt, ám miután a Fidesz programjában nyoma sincs a konzervatív értékvilágnak, a kooperáció feltétele nem egy új miniszterelnök, hanem egy új program – a jelenlegi helyett. A bűnbakképző akció persze épp a visszautasítással érte el célját: a Fideszes politikai mitológiában Dávid Ibolya Görgey Artúrral és Károlyi Sándorral került egy sorba… A szövetségesi invitálás őszinteségét jelzi, hogy Orbán pár hétre rá már így beszélt: „Politikai értelemben az MDF az MSZP egyik tagozata… Azt kérem az MDF-től, vegyék tudomásul, hogy ez az álláspontunk. Lehet, hogy nem tetszik, az is lehet, hogy nem érzik igazságosnak, sőt bántónak érzik… Ha igen, elnézést kérek tőlük. De a legrosszabb az lenne, ha elkezdenénk erről vitatkozni. Nincs miről vitatkozni, ez a történet véget ért.”429 Az idézett szöveg nem az akkori pártpolitikai konstellációról, hanem Orbán lelkialkatáról, személyiségéről, ha tetszik, emberi minőségéről árulja el a legtöbbet… S ha már itt tartunk, érdemes fölidézni még egy mozzanatot az Orbán-Dávid-viszony történetéből. Hitvány kis epizód, de megláthatjuk benne a lényeget. A főszereplő neve nem érdekes; Hende Csaba. A szokásos koreográfia szerint ő is átigazolt az MDF-ből a Fideszbe; korábban Dávid Ibolya bizalmasa volt, aztán Orbán Viktoré lett: az utóbbi fogadta szolgálatába. A szövetséges pártelnök bizalmi emberét, sameszát, ahogy tetszik. Elcsábította és elvette. Vagy elfogadta a fölkínálkozását, egyre megy. Hogy megmutassa „szövetségesének”: ennyivel erősebb, ennyivel hatalmasabb vagyok nálad. Ezt is meg tudom tenni. Elveszem tőled a legközelebbi emberedet. Egy ideig még veled lakik: forma szerint a 428 429

Népszabadság, 2006. 04. 10. Hír Televízió, 2006. 05.13. http //hirtv.hu/?&Path=/belfold/&article:-hid=98263

Háborús ősz 301

te pártodban, a te frakciódban marad, de már az én polgári köreim hoppmestere lesz. Nekem – és ellened – fog dolgozni. Mennyi kegyetlenség, gőg és kisszerűség kavarog ebben a történetben, amelynek a valódi főszereplője: Orbán Viktor. Akinek a 2006-os vereség után azért kiosztottak pár fájó pofont – a saját táborán belül is. Az egyiket Semjén Zsolt; pontosabban a Fidesz keretei között működő, a Fidesz hátán bejutott kereszténydemokrata képviselők. Még pontosabban a katolikus egyház vezetői! Az utóbbiak bíztatása nélkül ugyanis Semjén aligha merte volna rászánni magát arra, hogy önálló frakciót alapítson. Az előzetes tervek, sőt Orbán kifejezett – a nyilvánosság előtt is hangoztatott – ellenkezése dacára! A kínos helyzetet végül úgy sikerült formálisan áthidalni, hogy a két alakulat frakciószövetséget hozott létre, amelynek elnöke Orbán Viktor, a társelnöke pedig Semjén Zsolt lett. A másik pofon még beljebbről érkezett a közvetlen alvezérektől, akik vonakodtak elvállalni a frakcióvezetői posztot. Mi több, kereken megtagadták Orbán ez irányú kérését. Először Áder, majd a hírek szerint Pokorni és Rogán is. Így került a frakcióvezetői posztra egy újonc képviselő, a szakértői vonalról jött Navracsics Tibor. Az igazsághoz tartozik, hogy ő viszont gyorsan beletanult a dolgokba. Sőt általában is elmondható róla, hogy minden korábbi „külsősnél” (Pokorni, Rogán) gyorsabban alkalmazkodott azokhoz az elvárásokhoz, normákhoz, ahhoz a mentalitáshoz, stílushoz, kultúrához, ami az Orbán-féle Fideszben uralkodik. (A félreértést elkerülendő: ezt nem dicséretnek szántam.) A vereség után pár hétig az ún. jobboldali sajtóban is megjelent egy-két olyan írás, amely – illő tisztelettel – kritikával illette a vezér politikáját. Ám – Elek Istvánt kivéve 430– sohasem annak tartalmát kérdőjelezték meg: csakis a sikertelenségét kifogásolták. Hogy tudniillik Orbán (megint) nem tudott nyerni a kommunisták ellen. Ha a mérséklet nevében bírálták is az ő radikalizmusát, illetve a hozzá kötődő médiaemberek vad és szélsőséges nyilatkozatait, mindezt nem amiatt tették, mert a szóban forgó radikalizmus elfogadhatatlan volt a számukra: ellentétes a konzervatív, a kereszténydemokrata, sőt: a demokrata értékvilággal; hanem csakis azért, mert mindez akadálya volt a győzelemnek, következésképp oka a vereségnek. A vesztes, ám korántsem bukott pártelnök még májusban igyekezett pontot tenni a kibeszéletlen kudarcra egy gyors pártkongresszussal, s ez sikerült is neki. Noha korábban többször pózolt azzal, hogy természetesen személyesen vállal felelősséget a kampányban elkövetett minden hibáért és az egész vereségért, a rapid módon, május 20-án lezavart XX. kongresszuson már összekapaszkodott a többiekkel: nem ő maga, de az egész ügyvezető elnökség kollektíve kért bizalmat. Öt ember (Orbán, Pelczné, Pokorni, Schmitt, Varga) egyetlen szavazás keretében. Ellenjelölt(ek)ről szó sem lehetett (a Fideszben a pártelnökséget illetően először és utoljára 1994-ben fordult elő ilyesmi). Orbán a szavazás után kijelentette: annak eredményét a saját megerősítésének tekinti. Az eredmény amúgy igen érdekes volt; az érdekesség pedig a részletekben rejlett. A küldöttek 896 érvényes igenlő szavazatot adtak le, ami a voksok 87,5 százalékának felelt meg: a vezér és alvezérei e szerint nagyarányú bizalmat kaptak. Ám figyelemre méltó tény volt, hogy az 1114 szavazólapból csak 1042-t dobtak be az urnába, 72-en tehát 430

Elek István: Nyílt levél Orbán Viktorhoz. Magyar Nemzet, 2006. 05. 20.

302

Háborús ősz

zsebre vágták a magukét: a megjelent küldötteknek így már csak a 80 százaléka erősítette meg Orbánékat. A választott küldötteknek pedig csupán 51 százaléka, alig több mint a fele! Az 1751 küldöttből 637 ugyanis meg se jelent a kongresszuson, ami aligha értelmezhető a vezér iránti hűség megnyilvánulásaként.431 Ezzel együtt május végére formálisan is stabilizálódott Orbán pozíciója, aki ez ügyben kifejtett aktivitását természetesen összekapcsolta a választásokon győzelmet aratott kormányerők elleni támadásokkal. Már a két forduló között megkezdte a hazugságról, a csalásról, a választópolgárok félrevezetéséről szóló kijelentések ismételgetését, ami azonban ekkor még inkább tűnt a bukást követő bizonyítvány-magyarázatnak, mint a kormány ellen később megindított háború tüzérségi előkészítésének. A Fidesz – a rendszerváltozás óta eltelt időszakban példátlanul – nem szavazta meg a választásokról szóló belügyminiszteri jelentést sem, anélkül, hogy ennek érdemi indokát adta volna. Ám ezzel nagyjából be is fejeződtek az utóvédharcok, a vezér hosszabb szabadságra ment (ráfért). Innen politikai értelemben a tusnádi beszéddel tért vissza július 29-én. Nem akárhogyan: a Gyurcsány-kormányhoz intézett nyílt hadüzenettel. Orbán (az immár évről-évre rituálisan ismétlődő koreográfia szerint) most is Erdélyből üzent haza. És hirdetett háborút, a hatalmát szerinte hazugság és csalás árán megtartó illegitim kormánnyal szemben. A beszédből kiindulva aztán háromrészes cikksorozatot jelentetett meg a Magyar Nemzetben „A vízválasztó” címmel (július 29-én, augusztus 5-én és szeptember 11-én). Ezek politikai röpiratok voltak – a tartalmuk, a céljuk s a politikai karakterük kiolvasható az alábbi részletekből: „A félelem nyirkos felhője lebeg a kánikulától szenvedő Magyarország felett. A magyarok megérezték… veszélybe került mindaz, amit eddig elértek… A demokrácia magyar hívei nem akarnak hinni a szemüknek, amikor látják, hogy a rendszerváltozáskor kiharcolt szabadság idegen megszállók nélkül, a többpártrendszer és az alkotmányosság előttünk magasodó intézményei ellenére szétporlad, kicsúszik az ujjaink közül, átadja a helyét valami másnak. Valami másnak, amit a diktatúrához deportálásokat, bebörtönzéseket, kivégzéseket társító történelmi tapasztalataink miatt túlzásnak érzünk diktatúrának nevezni. De ez a készülődő, szemünk előtt formálódó új világ biztosan nem demokrácia… Érezzük, hogy veszély fenyegeti a szabadságot, mert a szabadság sohasem marad talpon az őszinte beszéd támasztéka nélkül… 2006-ban a rendszerváltozás óta először szervezett, nyílt politikai hazugság történt… Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy tizenhat év után ismét a világnak ahhoz a részéhez közelítünk, ahol a hatalom számára az őszinteség semmit nem jelent, ahol a hazugság magától értetődő eszköze a hatalomgyakorlásnak… Magyarország igazi problémája a széles körben hangoztatott politikai közhellyel ellentétben nem gazdasági természetű. Az igazi probléma a kormány hazugsága, a tények tudatos elferdítése, a felhatalmazás nélküli politika és az a tény, hogy mindezzel szemben a magyar demokrácia nem tudta megvédeni magát... A Gyurcsány-csomag nem demokratikus felhatalmazással rendelkező kormányprog431

Orbán rendcsinálásba kezd, lndex.hu, 2006. 05. 20. http://index.hu/belfold/0520pkii/

Háborús ősz 303

ram, hanem önkényes diktátum, vagyis nem legitim, tehát a kormánynak nincs joga a Gyurcsány-csomagot végrehajtani… Mire beköszönt a tél, már nem a jobb- és baloldal fog vitázni egymással, hanem egy elkeseredett és ingerült ország áll majd szemben illegitim kormányával. A kormány most már szó szerint provokálja az országot… Vagy visszavonja a Gyurcsány-csomagot, vagy megbukik… Gyurcsány-csomag vagy igazi megoldás, megszorítás vagy új alternatíva, nyugalom vagy békétlenség, biztonság vagy káosz?” 2009 nyara végén, amikor Orbán ezeket leírta, a kormány – s személy szerint a miniszterelnök – népszerűsége már hatalmasat zuhant. Gyurcsány Ferenc és kabinetje iránt ekkor már nagyobb csalódás és ellenszenv nyilvánult meg a magyar közvéleményben, mint bármelyik elődje iránt, ő és pártja erősebb elutasításban részesült, mint Antall és az MDF 1990 őszén. A rendszerváltozás miniszterelnöke tizenegy százalékot veszített '90 júniusa és szeptembere között, de népszerűsége még mindig 60 százaléknyi volt. Gyurcsányé 39-re süllyedt 2006 szeptemberére. Vagyis tizenhetet zuhant a júniusi 56-ról, amikor az ország második legkedveltebb politikusaként megelőzte a köztársasági elnököt. Orbán júniusban még a vert mezőnyben, a tizenötödik helyen tanyázott, a nyár végére azonban már tíz százalékkal jobban állt a kormányfőnél: a negyedik-ötödik legnépszerűbb politikussá lett. Gyurcsány ellenben Orbán korábbi helyére csúszott vissza: a tizenötödikre. A Fidesz ekkor már 12-14 ponttal vezetett az MSZP-vel szemben (a biztos pártválasztóknál 15—16-tal).432 Történt mindez három hónap leforgása alatt. De hát mit tett Gyurcsány? Hogyan vált kilencven napon belül nagyreményű, győztes miniszterelnökből első számú politikai közellenséggé? * Induljunk ki abból, hogy a magyar társadalom ezeréves történetének anyagi értelemben alighanem a kádári diktatúra volt a leghosszabb biztonságos – az alsóbb néposztályok számára is emelkedést hozó – korszaka. Főleg az előzményekhez, a huszadik század első feléhez mérve (vesztes háborúk, ország csonkítás, terror, levert forradalom stb.). A „gulyáskommunizmus” évtizedeiben négyszáz százalékkal nőttek a reáljövedelmek – a látszat szerint: a gondoskodó állam kegyéből. Ám a rendszer hosszabb távon működésképtelen volt, s amikor összes tartaléka kimerült, jött a rendszerváltozás. A pár hónap alatt végbement politikai és a pár év alatt lezajlott gazdasági. (Pártállami diktatúrából parlamentáris demokrácia, állami tervgazdaságból magántulajdonú piacgazdaság.) A társadalom mindezektől életviszonyai – anyagi értelemben vett – gyors javulását remélte. Annak ellenére, hogy a rendszerváltozás pártjai rövidtávon nem ígértek effélét: csak szabadságot, demokráciát, privatizációt. És a nép azt mondta: legyen. Tipikus félreértés volt, ha tetszik, álforradalmi helyzet: a hatalmasok képtelenek voltak a régi módon kormányozni, a nép azonban továbbra is a régi módon szeretett volna élni (csak egy kicsivel jobban). 432

Az adatok Debreczeni József: Mélyrepülés című írásából valók. 168 óra, 2006. 09 21.

304

Háborús ősz

A hiú reményeket tápláló társadalomra azonban a jólét helyett rászakadtak a rendszerváltozás terhei (munkanélküliség, létbizonytalanság, reáljövedelem zuhanás stb.). Haragja természetesen azok ellen fordult, akiktől sorsa jobbrafordulását remélte: az állam új gazdái – Antall és az MDF – ellen. 1994-ben ki is söprűzte őket a hatalomból. A helyükbe azokat ültette, akiktől a régi biztonság visszatértét remélte: az utódpártot. A szocialisták – a szabad demokratákkal egyetemben – maguk is erősítették az illúziókat: a '94-es volt az első választás, amelyet a gondoskodó államról szóló ígérgetéssel nyertek túl. (Íme, néhány az SZDSZ akkori kampányszövegeiből: „Rendbe tesszük a gazdaságot”; „Szembeszállunk az elszegényedéssel, a munkanélküliséggel, az inflációval”; „Elegendő munkahely, stabil forint, értékálló nyugdíj, szociális biztonság”; „Térítésmentes gyógyszer-, fűtés- és villanyáramdíj-támogatás a rászoruló nyugdíjasoknak”; .Adókedvezmény, befektetés-ösztönzés.” „Az SZDSZ ezekre kínál megoldást.” A szocik írásban kinyomták Békési megszorító programját, melyet a nép nem olvasott, szóban pedig nyomták a suttogó propagandát a háromhatvanas kenyérről, amit meghallott.) Aztán '95-ben – a huszonnegyedik órában – jött a Bokros-csomag, megteremtve a költségvetés egyensúlyát s az egyensúlytartó növekedés feltételeit. A '98-as kampány azonban már ismét a megalapozatlan jóléti ígéretektől volt hangos. A Fidesz ígért többet (radikális adóreform, hétszázalékos gazdasági növekedés, négyszeres pénz az egészségügyi dolgozóknak), és nyert. '90-ben az MDF jelszava még „szabadság s tulajdon” volt – '98-ban a Fideszé már „szabadság és jólét”! Az utóbbira vonatkozó ígéreteket Orbán a ciklus kétharmadáig meg sem próbálta betartani, szigorú költségvetési politikát vitt („a jövedelemnövekedés nem lépheti túl a gazdasági növekedés felét”); 2001-ben, a választásokhoz közeledve azonban beindult az egyensúlyrontó osztogatás. Csakhogy 2002-ben is az ellenzék nyert, mert többet tudott ígérni, mint a kormány adni, s az emberek hittek a „jóléti rendszerváltás” csalóka jelszavával föllépő szociknak (ötven százalékos közalkalmazotti béremelés, 13. havi bér és nyugdíj stb.). A végzetes kisiklás ekkor történt. Ekkor tört meg a kormányzati ciklusok minden demokráciában bevett „húzd meg – ereszd meg” koreográfiája, s a választások előtti vad osztogatásra – s a még vadabb ráígérésre – újabb osztogatás következett. Ám az ellenzék erre is rálicitált, Orbán (mint láttuk) végképp populista fordulatot vett. 2006-hoz közeledve nemcsak egyre vadabb és felelőtlenebb ígéretekkel állt elő (14. havi nyugdíj, radikális adó- és járulékcsökkentés, olcsó áram, gáz, gyógyszer stb.), de mind gátlástalanabbul hirdette a mindenható, gondoskodó állam hamis illúzióját. Pedig az államháztartás akkor már katasztrofális állapotban volt. Vészesen nőtt a hiány és az adósság: a gazdasági racionalitás és az európai integráció követelményei szerint erős megszorításokra lett volna szükség. Semmi kétség: a fentiek szerint ezt kellett volna tennie a kormányzást 2004 őszén afféle csődgondnokként átvevő új miniszterelnöknek is. Csakhogy ő nem puszta gazdasági, hanem politikai csődgondnokként lépett a színre, s a többpárti demokráciában a politika logikája más. A gazdaságéval ellentétben nem a „rentábilis – nem rentábilis”, hanem a „szavazatot szerezni – szavazatot veszteni”, „hatalmat szerezni – hatalmat veszteni” értékduáljához igazodik. Rövidtávon: kínálkozik az ellenvetés. Igen, de a politikában, ha nincs rövidtáv, akkor hosszú sincs. Hiába hirdet valaki mégoly felelős és megalapozott, ámde népszerűtlen gazdaságpolitikát csúnya és hazárd elHáborús ősz 305

lenfelével szemben, ha az istenadta nép nem neki, hanem annak ad fölhatalmazást a kormányzásra. Akkor az illető nemhogy használni nem tud az országnak, de árt neki, hisz a felelőtlenségnek nyit utat. Bonyolult, nehéz tudomány ez. Több annál: a politika művészete. Megtalálni a kényes egyensúlyt, kitapogatni a keskeny ösvényt, s aztán végigmenni rajta: rövid és hosszú táv, taktika és stratégia, politikai és nemzetgazdasági érdek, populáris és populista lépések, igazmondás és igazság, remény- és illúziókeltés, ravaszság és álnokság, népszerűség és sikeresség, jóakarat és eredményesség, őszinteség és hitelesség, hatalom és felelősség között. És nem csak rajtad múlik: a játék többszereplős. Múlik az ellenzéken: mennyire elszánt, mennyire gátlástalan. Milyen határokat lép át, milyen eszközöket vet be a hatalomért vívott küzdelemben. S bizony – amíg lehetséges – vele kell menni, hozzá kell alkalmazkodni. Múlik az adott gazdasági-társadalmi közeg állapotán s a nemzetközi gazdasági és politikai konstelláción. Azon, hogy mit vár, illetve mit fogad el az adott helyzetben a nép a politikusoktól. Mit hisz el még, és mit nem hisz el már nekik? A Kádár-kor örökségére, az ország azóta befutott gazdasági és politikai pályaívére – s persze Orbánra – gondolva azt kell, hogy mondjuk: Gyurcsánynak 2004-re igen kevés mozgástere maradt, ám 2006-ban vert helyzetből is győzni tudott. Intellektusa, energiája, ösztöne, becsvágya, tehetsége és igazsága erősebb volt ellenfeléénél. Bár recsegett-ropogott, mégse roppant össze alatta az államháztartás vékony jege s a hazai és a nemzetközi gazdasági körök bizalma. Jobban érezte azt is, mit hisz el még a nép. A 2006-os volt a második választás, amelyet nem az nyert meg, aki többet ígért, hanem aki hitelesebbnek tűnt. Az ellenzék ígéretei számszerűsítve a három-, négyszeresét tették ki a kormány intézkedéseinek, illetve ígéreteinek. 1990-ben az SZDSZ az antikommunista, 2006-ban Orbán a populista demagógiában ment túl egy határon: ők a kelleténél jobban lebecsülték „a népet”. Ám három hónappal a választások után már úgy tűnt: az új miniszterelnök megnyerte ugyan a háborút, de elvesztette a békét. Pedig „csak” azt tette, amit minden felelős tényező régóta sürgetett: elindította az államháztartási korrekciót és a nagy társadalmi elosztórendszerek reformját. Egyszerre vágott tehát bele a megszorításokba és a reformokba – más választása már nem is lehetett. Gyurcsány dolga a megszorításokat tekintve első pillantásra könnyebbnek látszott, mint Bokrosé annak idején: mennyiségileg most kisebb korrekcióra volt szükség. 1995ben ráadásul 30 százalékos reáljövedelem-csökkenés után kellett megsarcolni egy „kivérzett” társadalmat, most meg 30 százalékos növekedésből kellett visszacsípni egy kicsit, amit bizonyára könnyebben elvisel a nép. Kiderült, hogy sokkal nehezebben viseli el! A politikatudomány Tocqueville óta deprivációnak hívja azt a jelenséget, miszerint a nagy társadalmi csalódások s a nyomukban járó politikai robbanások nem akkor következnek be, amikor a legelviselhetetlenebb a helyzet, hanem akkor; amikor az átmeneti javulásra hirtelen romlás következik. Ha váratlanul összeomlik a bíztató perspektíva, ha szertefoszlik a remény. (Nem '52-ben a Rákosi-korszak legsötétebb pontján jön a forradalom, hanem '56ban, az '53as Nagy Imre-féle alternatíva veresége nyomán. A '90-es taxisblokád: pár hónappal a szabad választásokat, majd a sokkoló benzináremelést követően.) A nép az emelkedés után ingerültebben fogadja a megszorításokat, mint lejtmenetben. Hét szűk esztendőre elviselhetőbb a nyolcadik, mint a bő évekre az első sovány. 306

Háborús ősz

Gyurcsánynak 2006-ban sokkal nehezebb dolga volt, mint Bokrosnak 1995-ben. És minden elődjéénél nehezebbé tette a dolgát a megőrzött hatalmi kontinuitás. Egy új kormány könnyebben nyit új lapot. Hivatkozhat az örökölt kényszerhelyzetre, az elődje által eltitkolt bajokra, s legalább részben annak nyakába varrhatja a meghozni kényszerült súlyos intézkedéseket. A régi hatalom színeváltozása azonban visszatetsző. Eddig is ők kormányoztak: tudniuk kellett, mi a helyzet. De eltitkolták. Hazudtak. * S ezt Gyurcsány Ferenc maga – a saját szavaival, a saját hangján – ismerte el a nép füle hallatára, amikor 2006. szeptember 18-án napvilágra kerültek a májusban Balatonőszödön, az MSZP-frakció előtt elmondott beszédének sokkoló mondatai. Az „őszödi beszéd” politikai atombombaként robbant. Először egy hatalmas kommunikációs robbanás történt: a miniszterelnök néhány önleleplező mondata (nem kormányoztunk, hazudtunk, így nyertük meg a választásokat) megrázta a közvéleményt. A többség indokoltnak látta, egy aktív kisebbség pedig hevesen követelni kezdte Gyurcsány azonnali lemondását: mély bizalmi válság alakult ki. Ez váratlanul súlyos politikai válságba torkollott a Magyar Televízió épületének elfoglalásával. Az állam nem tudta megvédeni egyik legfontosabb közintézményét, majd jöttek az ezt követő, október végéig tartó, utcai zavargások. Kommunikációs robbanás; bizalmi válság; sokkoló politikai krízis. A folyamat három lépcsője világosan kirajzolódik – ám a köztük lévő sokemeletnyi szintkülönbség is. Ennek alapján érthetetlen, hogy juthattak el az események harminc óra leforgása alatt a tévé ostromáig! Hogyan válthatott ki néhány kormányfői mondat nyílt lázadást? Vizsgáljuk meg először a kommunikáció szintjét! Hogy Gyurcsány Ferenc szűk körben elhangzott mondatai bombaként robbantak, annak számos oka volt. Először is, egy „titok” jutott napvilágra: egy zárt ülésen elhangzott beszéd néhány mondata. A másik ok a tendenciózus válogatás: a hírszerkesztői szelekció, az ellenérdekű politikai manipuláció. A félórás beszédből egypercnyit hoztak nyilvánosságra: azt a pár mondatot, ami – a szövegkörnyezetből és a beszédhelyzetből kiemelve – a lehető legnagyobb mértékben kompromittálta a kormányzatot és annak fejét.433 Aki megismerte az utólag közzétett teljes szöveget, annak – ha kicsit tárgyilagos – más képe kellett, hogy kialakuljon a történtekről. Ám az utóbbiak száma elenyésző volt: a nagy nyilvánosságban, a mediatizált tömegpolitika világában négy-öt erős mondat ezerszer hatékonyabb egy félórás szövegnél. Az a négy-öt mondat ugyanis önmagában tényleg a hazugság cinikus beismeréseként hatott, holott Gyurcsány épp a „hazug” politikával történő sza433

„Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz… És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit! Nem tudtok mondani, az elmúlt négy évből olyan jelentős kormányzati intézkedést, amelyre büszkék lehetünk azon túl, hogy a szarból vissza hoztuk a kormányzást a végén. Ha el kell számolni az országnak, hogy mit csináltunk négy év alatt, akkor mit mondunk?… Az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbősége, meg trükkök százai – amiről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni – segítette, hogy ezt túléljük… Hazudtunk reggel, éjjel, meg este."

Háborús ősz 307

kítás elkerülhetetlenségéről győzködte saját frakcióját – politikustól soha nem hallott, brutális őszinteséggel.434 Brutalitáson nem elsősorban a vaskos kifejezések használatát értem. A durva szavak csupán következménynek tekinthetők: döntően a beszédhelyzet termékei voltak. A miniszterelnök az övéihez szólt. Nem közjogi státusában, kormányfőként az országhoz, hanem politikai vezetőként a szocialistákhoz (stílszerűbben: a „szocikhoz”) intézte szavait. A frakció akkor szembesült a megszorító csomaggal és a reformokkal. Az elkerülhetetlen és halaszthatatlan lépésekkel, s ezek várható következményeivel (rohamos népszerűségvesztés, vereség az önkormányzati választásokon, személyes politikai és egzisztenciális veszteségek). Mindez váratlanul érte és sokkolta őket, heves tiltakozásokat váltott ki belőlük (ez túl sok, halasszuk az önkormányzati választások utánra stb.). Erre jött Gyurcsány ominózus vitazárója, melynek pár inkriminált mondata négy hónappal később, mint majd látjuk: a kellő pillanatban kirepült az éterbe. Ezen a ponton tisztáznunk kell azt is, hogy hamis és félrevezető volt minden olyan értelmezés, amely a „titkos”, illetve „nyílt” beszédet ez esetben a diktatúra-demokrácia dimenzióba helyezte. Mert szó sincs arról, hogy a demokratikus politika minden mozzanata a nyilvánosság előtt zajlana, s ami nem, az sötét dolog. Világítsuk meg ezt egy analógiával. A versenysport ugyebár, nyílt küzdelem. A futballmérkőzés a stadionban, reflektorok, kamerák, zsúfolásig megtelt lelátók előtt folyik. A taktikai értekezletre azonban zárt ajtók mögött, az öltözőben kerül sor, az ellenfél és a közönség kizárásával. Az őszödi frakcióülés hangfelvétele a szocik „öltözőjében” készült. Egy már elveszettnek hitt, ám iszonyú erőfeszítések és óriási szerencse árán a sírból visszahozott, nagy nehezen megnyert kupameccs után. Az edző (egyben csapatkapitány és góllövő center) azt mondja az örömittas, bankettre készülő játékosoknak: ilyen pocsék teljesítménnyel még egyszer nem nyerünk. Ki se menjünk a visszavágóra. Botlábúak vagyunk, a játékunk pocsék, az erőnlétünk nulla, és egy hitvány lesgóllal nyertünk. Az edző kiabál a játékosokkal (s a fentieknél durvább szavakat használ). Sokkolni akarja őket. Dramatizálja, végletesen eltúlozza a dolgokat. A kimondott szavak akkor és ott – a fülledt, izzadt öltözőben – sajátos célt szolgálnak, és sajátos értelmet kapnak. Ami így hangzik: „nem csináltunk semmit”, az ezt jelenti: „négy év alatt nem indítottunk el egyetlen komoly reformot sem”. A „végighazudtuk az utolsó másfél évet” meg ezt: „hallgatnunk kellett a megszorításokról egy vadul ígérgető, gátlástalan ellenféllel csatázva”. Ám egyszer csak kihangosítják az edző szavait. Az öltözőbeli szenvedélyes és túlzó beszéd pár jól kiválasztott mondata, egy jól megválasztott pillanatban harsogva megszólal a stadion összes hangszóróján. Hallják az ellenfelek, hallja a sajtó, hallja a lelátó, az összes tévénéző és rádióhallgató. A hatás döbbenetes, és jelentős részben a két beszédhelyzet roppant feszültségéből adódik: a belső térben, speciális helyzetben és céllal elmondott szöveg néhány mondata a külső térben, egy merőben más hallgatóság előtt, egy merőben más helyzetben merőben más – jórészt hamis – jelentést kap. Ez a roppant kommunikációs feszültség azonban önmagában nem indokolhatta a bekövetkezett politikai robbanást. Nézzük hát meg a politikai dimenziót is! A gyurcsányi 434

„Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna… Nem akarom tovább csinálni… eljött az igazság pillanata… Nincsen tovább. Nincsen." Stb.

308

Háborús ősz

mondatok hatását magyarázza a triviális tény, hogy egy a társadalom számára kínos megszorító csomag, illetve a létviszonyokat megbolygató reformok bejelentései nyomán hangzottak el a (közben igen népszerűtlenné vált) kormányfő szájából. Gyurcsány Ferencet gyűlölték a jobboldalon. Az ő személye ezen a fertályon eleve taszított – politikai és szociális értelemben egyaránt: ő volt a „komcsi milliárdos”. (Ép észszel a KlSZ-es múlt persze nem lehet nagyobb bűn, mint a „pufajkás”, de a meggazdagodás hatványozó tényezővé vált.) Gyurcsány bizonyos személyiségjegyei ráadásul fokozottan irritálták azokat, akik amúgy is ellenszenvvel viseltettek iránta: túl határozott, túl impulzív, túl energikus, túl szenvedélyes volt. Túlmozgásos alkat, túl erős gesztusokkal. A metsző okossággal párosulva mindezek démoni figurának láttatták őt: aki sötét ármánnyal győzte le az igaz ügy vezérét… Ám ez még mindig édeskevés ahhoz, hogy indokolja, miként jutottak el az események harminc óra alatt a tévé ostromáig! Semmi sem érthető, míg meg nem vizsgáljuk Orbán Viktor és a Fidesz tevékenységét. A választások után a vesztes vezér, mint láttuk, utóvédharcokra kényszerült, majd pozícióját megszilárdítva visszavonult. A Fidesz nem szavazta meg a parlamenti választásokról készült belügyminiszteri jelentést: ezzel kétségbe vonta az eredményt: közvetve a kormány legalitását. A lépésnek akkor nem volt se érdemi indoklása, se folytatása. Három hónapos csend következett. Aztán váratlan fordulat történt, mint föntebb olvashattuk, Orbán július 29-én, Tusnádfürdőn megdöbbentő kijelentéseket tett: „a rendszerváltozáskor kiharcolt szabadság idegen megszállók nélkül, a többpártrendszer és az alkotmányosság előttünk magasodó intézményei ellenére szétporlad, kicsúszik az ujjaink közül, átadja a helyét valami másnak. Valami másnak, amit… túlzásnak érzünk diktatúrának nevezni, de ez a készülődő, szemünk előtt formálódó új világ biztosan nem demokrácia.” A fideszes vezér rég dupla fenekű beszédmódot használ. Félig kimondja, majd rögtön vissza is szívja a legsúlyosabb szavakat. Ám üzenete célba ér: felajzott hívei fülébe, szívébe, s bár marad valami a levegőben is, azt nem lehet megfogni, számon kérni, Emlékeznek az egy évvel korábbi kettős kódolású, tusnádi antiszemita szövegre? A baloldali nemzetellenességének lehetséges okaként a nyelve hegyére vett, de rögtön vissza is húzott „genetikai meghatározottságra”? Ez az orbáni „itt a piros, hol a piros” retorikai játék a 2006-os ősz egyik jellegadó vonása volt. De térjünk vissza a tusnádi beszédhez. Az ember először nem hitt a fülének. Hogy mi van? Diktatúra Magyarországon? Orbán Viktor megőrült? Nem őrült meg. De július végén már ismerte az őszödi Gyurcsány-beszéd felvételét. Ezt az állítást tényszerűen nem tudom bizonyítani. Nem is tényállítás ez, hanem következtetés. Hipotézis: amit ezer dolog igazol – s ami igazol ezer dolgot. Ami mindent megvilágít: Orbán nyár óta folytatott – e nélkül érthetetlen – politikáját. Átláthatóvá teszi a 2006. szeptember végére kialakult helyzetet is: mint mágnestől a vasreszelék, kontúros erővonalakká rendeződik tőle minden. Orbán és a Fidesz politikája az őszödi felvétel megismerésétől –vélhetően július végétől – kezdve a helyi választások kampányára időzített kommunikációs robbantás szisztematikus előkészítése volt. Hogy a miniszterelnök hazugságot beismerő szavai majdan ne füstbombaként, hanem atombombaként robbanjanak. A fideszes kommuniHáborús ősz 309

káció innentől egyetlen szóra fókuszált; „HAZUGSÁGI” Egyetlen leegyszerűsített – a parlamenti demokrácia alapján elfogadhatatlan, primitív – gondolatmenetre. Ezt sulykolták minden erővel, minden beszédben, minden nyilatkozatban. Ezért írta Orbán a háromrészes dolgozatot a Magyar Nemzetbe. Ezért gyűjtött aláírást a „törvénytelen” csomag ellen, s hogy újra mozgósítsa és gyakorlatoztassa a csapatokat. Sokan azt hitték, Orbán kiégett, már semmi újat nem tud kitalálni: ez hatástalan. Nem is sejtették, hogy „a vezénylő tábornok” minden korábbinál nagyobb szabású hadműveletére készül. Ezért küldték Gyurcsány gyűléseire a fütyülőbrigádokat, amelyek a tévéhíradók képein transzparenseket emelve, jelszavakat skandálva minden este egyetlen szót sulykoltak a nézők millióinak: „HAZUG”. Gyurcsány hazug kampánnyal nyert. Becsapta az embereket: csalással tartotta meg a hatalmat. Ezért „ma Magyarországon a kormánydöntések nem egy legitim kormány demokratikus intézkedései, hanem önkényes diktátumok, amelyek meghozatalához a kormánynak nincs joga” – hangzott el szeptember 13-án egy budai lakossági fórumon.435 Megszületett tehát az illegitim – valójában illegális – kormány definíciója. Orbán – s a nyomában mindenki – összemosott két fogalmat: a legitimitás politikai-szociológiai, illetve a legalitás jogi kategóriáját. Előbbi a hatalom társadalom általi elfogadottságát, utóbbi a jogszerűségét jelenti. A kormány esetében azt, hogy a törvényi előírások szerint lebonyolított választások nyomán, az országgyűléstől kapott négyéves mandátumot. A parlamentáris rendszerben ugyanis – mindenféle populista maszlaggal ellentétben – nem a nép, hanem a parlamenti többség hatalmazza föl a miniszterelnököt: így a bizalmat is csak az vonhatja meg tőle. A „nép” tagjai választókörzetük képviselőjelöltjei, illetve a területi pártlisták közül választanak egyet-egyet, s alkotmányos szerepük itt véget ér. Minden további a parlament dolga. Bármekkora a nép csalódása a választások után: bármekkora legitimációs deficitet halmoz föl a kormány – a legalitását ez nem érinti. Az Antall-Boross-kabinet '90 őszétől végig súlyos legitimitáshiánnyal küzdve, ámde abszolút legálisan töltötte ki a teljes ciklust. Orbán (e kérdés régi szakértőjeként) már a taxisblokád idején is azt mondta, hogy „a kormány hazudott”, de azt akkor még nem, hogy emiatt törvénytelen volna, ellene lázadni pedig törvényes! 2006. július vége óta viszont ezt szuggerálta, három teljes hónapon át. Amióta – a jelek szerint – megkapta a májusi frakcióülés hangfelvételét. A fideszes vezér egyszerre két vasat tartott a tűzben. Két forgatókönyve volt – a kettő nem kizárta, hanem kiegészítette egymást. Az egyik (a minimális) cél a szavazatmaximálás volt a helyi választásokon. Ezért keltett illúziókat, ezért ámította a parlamentáris rendszerben képtelen „megoldásokkal” az embereket: ha ránk szavaztok, az önkormányzataink afféle „felsőházként” vétójogot kapnak majd a parlament fölött, visszavonatjuk a Gyurcsány-csomagot stb. Meghirdette, hogy az önkormányzati választás „népszavazás” lesz, illetve „a parlamenti választások harmadik fordulója”. A másik (a maximális) forgatókönyv az ellenállás politikája volt. Engedetlenség, utcai megmozdulások, lázadás. Orbán efféléket mondott, a tőle megszokott kétértelmű fogalmazással: „A felkelés komoly kifejezés a magyar közéletben, ezért szeretném a használatát elkerülni, de az embereknek joguk van az ellenálláshoz.”436 Meg ezt: „Minden voks 435 436

http://www.origo.hu/itthon/20060914orban.html Ez a Reuters hírügynökségnek adott interjúban szerepelt, de tele volt vele a hazai s ajtó, így hivatalos, a Fideszes honlapok is, pl.: http://movar.fidesz.hu/index.php?CikklD=63541

310

Háborús ősz

kell. Hogy meg tudjunk indulni a kormány ellen, ehhez a népakarat adhat felhatalmazást”437 (Kiemelés: D. J.) Nyilatkozatai július végétől szeptember közepéig teli voltak a „hazug kormányfővel” szembeni indulatkeltés, fenyegetés és erőszak mondataival, Még Gyurcsány esetleges megölését is prognosztizálta egy allegóriával: „Ha egy idegenvezető elvéti a jelzést, és a szakadék szélére vezeti a gondjaira bízott turistákat, egyvalamit semmi szín alatt ne mondjon nekik: hogy nincs más út, nem lehet visszafordulni. Ilyenkor ugyanis könnyen előfordulhat, hogy valaki leesik abba a szakadékba, és az nem turista lesz.438 Roppant jellemző, hogyan „határolódott el” Orbán az erőszaktól a tévé ostromát követő első megszólalásakor: „A felháborodás jogos, de nem az autók, nem a rendőrök, nem a tűzoltók és nem a tévé épülete tehet a Gyurcsány-csomagról”.439 Valójában nem a rombolást ítélte el tehát, csak arra utalt, hogy az célt tévesztett. (Hogy ki tehet a Gyurcsány-csomagról, azt itt nem mondta ki, miként azt sem, hogy akkor tehát nem a Szabadság tér, hanem a Szemlőhegy utca irányába kellett volna megindulniuk a felháborodott fiataloknak.) Közismert tény hogy a tévé épületét úgynevezett „futballhuligánok” – a ferencvárosi és az újpesti kemény mag tagjai – foglalták el. Itt azonban meg kell említenünk egy korábbi mozzanatot, ami a bekövetkezett események fényében különös jelentőséggel bír. Augusztus 12-én, szombaton (két héttel a tusnádi frontnyitás után és hat héttel a tévé ostroma előtt) nem akármilyen szurkolója akad az első ligából kizárt Ferencvárosnak a Jászapáti ellen vívott meccsén. Egy Újpest-drukker, a volt miniszterelnök ült ki a lelátóra. Nemcsak kiült, de nyilatkozott is a sajtónak. Ezt mondta: „ami a Fradival történt, az disznóság.”440 Kell ennél több? Természetesen nem állítom, hogy Orbán a meccs után pár sör mellett a majdani ostrom részleteit is megbeszélte a Fradi B-középpel. De tett egy nagy gesztust, Amivel az ellenzéki pártelnök talán tényleg csak a ferencvárosi szurkolók voksait akarta begyűjteni az önkormányzati választásokra. A hetek óta a kormánnyal szembeni ellenállásra buzdító, a nagy kommunikációs bomba időzítő szerkezetén bíbelődő populista vezér azonban egy másik eshetőséggel is kalkulált. Hiszen július vége óta minden idegszálával, minden rendelkezésére álló erővel és eszközzel a nagy robbantást készítette elő. Készülnie kellett tehát a detonáció utáni rendkívüli helyzetre is. Márpedig aki erre készült, annak kalkulálnia kellett a magyar társadalom egyetlen olyan (addig politikamentes) csoportjával, amely évek óta gyakorolta a tömeges utcai erőszakot, évek óta valóságos háborút vívott a Magyar Köztársaság rendészeti szerveivel. Emlékeztetnünk kell arra is, hogy Orbán Viktor nem másfél hónappal a nagy robbantás előtt kezdte el locsolni az utcán a benzint. A 2002-es választások első fordulója óta ezt tette, miután rádöbbent: elveszti a hatalmat. A Testnevelési Főiskolán hívta először utcára a népet: „mindezt most meg kell védenünk… Itt ma valami elkezdődött. Szomba437 438 439 440

http://www.hetek.hu/belfold/200611/egyetlen_hibas_ember A vízválasztó (3.) Magyar Nemzet, 2006, szeptember 11. http://www.vv.origo.hu/ítthon/20060919szakertol.html Olvasható a Ferencvárosi Torna Club hivatalos honlapján: http://www.ftc.hu/index.php?actlon=cnews&nid=16988&act=news

Háborús ősz 311

ton délután… három órakor… a Kossuth téren folytatódni fog. Odahívom Magyarország minden polgárát…”441 Hogyan vezetett az út négy év alatt a Kossuth tértől a Kossutth térig majd a Szabadság térig? Ismételjük át a fontosabb állomásokat! 1. Dísz tér, 2002. május 7: A vesztes miniszterelnök kétségbe vonta ellenfelei kormányzati felhatalmazását. Egy másik mandátumot állított vele szembe, amely szerinte erősebb annál, mint ami a parlamenttől kapható. Egy utcai tömeggyűlésen elnyerhető misztikus fölhatalmazást, melynek forrása maga a „haza”. Orbán a Dísz téren meghirdette a kormánnyal szemben fölléptethető tömegmozgalom szervezését is: „Az erőnk, amely a sokaságban van, akkor valódi erő, ha képesek vagyunk magunkat megszervezni... hogy ha a sorsunk úgy hozza, hogy mozdulnunk kell, akkor egyszerre mozdulhassunk.”442 2. Szabadság tér, 2002. augusztus 30. Tömeggyűlés a Magyar Televízió székháza előtt. A vezér (a szokásos „itt a piros, hol a piros” trükkel) a székház tömegerővel való birtokbavételére utalt: „Ma is megtapasztalhattuk, milyen sokan vagyunk, milyen erősek vagyunk. Akár arra is gondolhatnánk, hogy egyszerűen felemeljük ezt az épületet itt a hátunk mögött, de nem adunk ki ilyen jelszót. Mert nem szeretjük a lökdösődést, és nem vagyunk úgy öltözve.”443 3. Andrássy út, 2003. február 23. Fenyegetés a kormányintézkedéssel szembeni fizikai ellenállással: „Meg fogjuk védeni a Terror Háza Múzeumot… Ahogy körülnézünk, bizony többen vagyunk, mint az egri vár védői voltak. Azt üzenjük tehát… a ház bezárása, átkeresztelése, vagy akárcsak átszervezése is elementáris erejű ellenállásba ütközhet.”444 4. Az október 23-i megemlékezéseket Orbán rendre a kommunista zsarnokság ellen fölkelő egykori magyar nép és az aktuális helyzet, illetve az aktuális teendők közti direkt párhuzam megvonására használta föl. Illusztrációul az akkori legfrissebb, 2005-ből: „1956ban sem akartunk többet, mint hogy végre kerüljenek helyükre a dolgok. Az orosz katonák Moszkvába, a kommunista párt a süllyesztőbe… a bűnös országvezetők pedig a cellákba… Ma... is csak annyit szeretnénk, hogy kerüljenek végre helyükre a dolgok… Mi az '56-osok tanítványai vagyunk… Készüljetek hát!”445 Mint korábban megállapítottuk: ezek a gondosan kiszámított mondatok ott a százezres sokaságban, a vezér és a tömeg lelki egybeolvadásának szakrális pillanataiban valósággal beleégtek a lelkekbe. A négy éve zajló lelkigyakorlatok hatása 2006 őszén az utcán volt mérhető. E nélkül nem érthetőek az akkori napok drámai történései – e nélkül meg se történtek volna. Nem érthetők a történtek a nélkül a részint hideg fejjel, részint zsigeri indulatból gerjesztett gyűlölethadjárat nélkül sem, amelyet kezdettől – azaz Gyurcsány Ferenc újbóli politikai színrelépésétől – fogva könyörtelenül és szisztematikusan folytattak ellene a Fidesz vezetői. Nemcsak a Magyar Vizsla, a Magyar Nemzet és a Magyar Demokrata uszító, sokszor alantas verbális és képi megfogalmazásaira gondolok, de Orbán és társai 441 442 443 444 445

http://2006-2007.orbanviktor.hu/ Uo. Uo. Uo. Uo.

312

Háborús ősz

szisztematikusan alkalmazott beszédére, szóhasználatára is. A szociális irigységet felszító milliárdosozásra, luxusbaloldalizásra, az ellenfél morális és pszichés állapotára, bűnöző mivoltára utaló célzásokra („notórius hazudozó, beteges hazudozó”, „lebukott” stb.). Ez a múlt század húszas-harmincas, Illetve ötvenes évelnek politikai kultúráját idézte. Ahogy az ellenfél gyűléseinek – egyelőre verbális – szétverése is. Gyurcsány fellépéseire szervezetten, gépkocsikkal és buszokkal szállították a fütyülő- és hajigáló-brigádokat, hogy beléfojtsák a szót, hogy lelkileg felőröljék, hogy űzött vadként, páriaként lássák őt a tévében minden este az emberek. Közben a Fidesz szóvivője így tiltakozott: „a miniszterelnök provokálja a népet” – mintha az csak egyszer is nevén nevezte volna az ordítozó csőcseléket, vagy akár csak legyintett volna rá. 2006 őszén új nyelv járta a magyar politika vadonában: a bagoly már nem azt mondta a verébnek, hogy nagyfejű, hanem ezt: „te büdös bagoly”! * Ilyen előzmények után jutott el az őszödi beszéd ellen tiltakozó tömeg újra a Kossuth térre 2006. szeptember 18-án. Onnan pedig már csak háromszáz méterre és három percre volt a Szabadság tér. Kőhajításnyira. Ám mielőtt a kövek repülni kezdtek volna, még történt pár dolog. Megjelent a téren a Fidesz országgyűlési képviselője, az egykori '56-os Wittner Mária, és arról beszélt, hogy Magyarországon ismét forradalmi helyzet van. Délután jött a hír: a Fidesz szolidaritásáról biztosítja a tüntetőket, amire azok hatalmas ovációval feleltek. Folyamatosak voltak a bejelentések. Tüntetés Szegeden: üdvrivalgás. Győrben: hurrá! Percről percre erősödött a hit: az ország velünk van – ez forradalom! A hamis tudat számára kínálta magát az ötvenhatos forgatókönyv: (a rádió helyett) gyerünk a tévéhez, beolvasni a „forradalom” követeléseit! Ha nem engedik, elfoglaljuk az épületet. (A Sztálin-szobor helyett ott a szovjet-emlékmű.) A vidéki tüntetéseknek volt még egy következményük: egyebek közt ezek miatt sikerült elfoglalni a székházat. A fölkészületlen rendőri erők ugyanis csak éjfél után kaptak erősítést a vidéki városokból, mert az ottaniaknak helyben volt feladatuk. A vidéki tüntetéseket sms-ező polgári körös és fideszes aktivisták szervezték. Nem állítom, hogy a tüntetésszervezők szándéka valósult meg a Szabadság téren: az eredeti cél a kormányra való politikai nyomásgyakorlás volt. A tévé eleste: járulékos következmény, amivel nem számoltak. Orbán Viktor két napig hallgatott. Kivárt. Noha a Kossuth tériek óránként követelték a vezér megjelenését, hogy álljon a „forradalom” élére, ő szeptember 20-án szólalt meg először: ekkor tette az erőszakra vonatkozó, már idézett, dupla fenekű nyilatkozatát. Azt is mondta, hogy a népnek joga van az utcán tiltakozni, s hogy „az emberek ne húzódjanak meg házaikban, védjék meg értékeiket.”446 Majd 72 órás ultimátumot intézett a magyar Országgyűléshez. Október 2-án felszólította az MSZP-t, hogy 5-én 13 óráig menessze Gyurcsány Ferencet. „Minél tovább marad a miniszterelnök, annál nagyobb lesz a baj” – fogalmazott Or446

http://www.inforadio.hu/hir/belfold/hir-73395

Háborús ősz 313

bán. Aki szerint „ebben a helyzetben csak egy nemzeti egységkormány oldhatja meg a pénzügyi és erkölcsi válságot”. Ha nem menesztik a miniszterelnököt, „akkor a pénzügyi, gazdasági, morális és politikai válság elmélyüléséért egyedül az MSZP-t terheli a felelősség” – jelentette ki.447 Az ultimátumot két dolog előzte meg: az önkormányzati választásokon aratott nagy Fidesz-győzelem október 1-jén, majd Gyurcsány bejelentése, hogy bizalmi szavazást kér az országgyűlésben. Ismét egymásnak feszült tehát a parlamentáris politika és az utcai radikalizmus. Orbán megérezte, hogy ellenfele a szavazással alkotmányos és politikai értelemben is stabilizálni tudja helyzetét, ezért heves ellentámadásba kezdett. „Hazug és ócska trükk”-nek nevezte az alkotmány 39/A § (1) pontja szerinti kezdeményezést; híveit egy nemzeti zászlóval, egy mécsessel és egy vekkerórával felszerelve a Kossuth térre hívta, és folyamatos utcai demonstrációkat helyezett kilátásba, ha az országgyűlési többség a kiszabott határidőre nem teljesíti a követelést. A miniszterelnök parlamenti felszólalásában többek között ezt mondta az őszödi beszédről: „lehetőséget teremtett az ellenzéknek az alkotmányos rendet támadó, veszélyes forgatókönyvet építeni… Akarva-akaratlanul ürügyül szolgál a harmadik Magyar Köztársaság alkotmányos rendje elleni támadáshoz… Ürügy lett a beszéd egy olyan hatalmi küzdelemben, amely túlmutat azon, hogy ki a miniszterelnök… Amely a fékevesztett… hatalmi vágyból ered.”448 A Ház bizalmat szavazott Gyurcsány Ferencnek. Noha az ultimátum már csütörtökön, 13 órakor lejárt, aznap nem történt semmi. Másnap délután került sor a Fidesz Kossuth téri nagygyűlésére, ahol Orbán Viktor élete egyik legrosszabb beszédét mondta el. Komoly pozíciót betöltő politikus a rendszerváltozás óta – politikai és intellektuális értelemben – nem ütött meg ilyen alacsony színvonalat. (Azaz csak egyszer: Torgyán József 1992. április 25-én, a „harag napján”, ugyanitt, a Kossuth téren.) „Az MSZP történelmi vereséget szenvedett, az igazság történelmi győzelmet aratott” – kommentálta szerényen a helyhatósági választásokon szerzett (53-38 százalékarányú) győzelmet a Fidesz elnöke. A történelmi dimenziót tovább tágítva kijelentette: „ilyen súlyos erkölcsi válságban… ilyen mélyponton még nem volt Magyarország”. (Vesd össze: Muhi, Mohács, Majtény, Világos, Arad, Trianon, Don-kanyar, Szálasi, Rákosi!) Mert „a hazugság pókhálója minden besző, a megtévesztés, a csalás megfertőzi hazánkat, legyengíti közösségeinket, szétzilálja kapcsolatainkat”. S „akik egy egyszerű mozdulattal megoldhatnák ezt a morális válságot… nemet mondtak a válság megoldására, és a mai napon csapdába zárták Magyarországot… feláldozták az országot egy lebukott politikusért”. Pedig „október elsején a választók meghúzták a vészféket, egyértelmű az akaratuk: helyre kell állítani az erkölcsi rendet, ennek feltétele pedig az, hogy aki felborította, az távozik”. Mert „aki egy demokráciában a választók akaratával dacol, valójában a történelem szelével fordul szembe”. Orbán ezután közölte: „A miniszterelnök hatalmon maradása ismét ezermilliárdokba 447 448

http://index.hu/belfold/ulti1002/ http://www.origo.hu/itthon/20061006gyurcsany.html

314

Háborús ősz

kerül majd az embereknek, amelyre elmegy majd az adóemelés, a vizitdíj, és minden forint, amit kipréselnek az emberekből” Közölte ezt is: „A jelenlegi tüntetés nem egy személy ellen irányul, mert róla már döntöttek az emberek és túlhaladott rajta a történelem” (Mindezt közvetlenül az után, hogy a parlamenti többség megerősítette posztján Gyurcsány Ferencet!) Orbán kijelentette: tiszta lapot nyit a magyar politikában. Az egyértelműség kedvéért hozzátette: „a tiszta lap a fehér politikával egyenlő: nem piros és nem narancssárga”. Ezzel útjára indította az „Igen Magyarország Chartát”, amelynek célja, hogy „helyreálljon a helyes erkölcsi rend”. Indoklásként hozzátette: „Magyarország azért került morális és pénzügyi válságba, mert vezető politikusai nemet mondtak… az igazságra… végső soron nemet mondtak a magyar emberekre”. Ezzel szemben Orbán kijelentette: „Meggyőződésünk, hogy Magyarországra kell igent mondani”. A vérmesebb hallgatóság megnyugtatására közölte még, hogy „azokat, akik az országot válságba sodorták, felelősségre fogjuk vonni”. Továbbá, hogy „igent mondunk a magyar emberek alkotmányos jogaira… hogy ha úgy érzik, hogy becsapták őket, békésen tüntethessenek”. A kevésbé vérmeseknek szánva hozzátette: „Továbbra is azt valljuk, hogy az erőszak nem megoldás semmire… a demokráciát csak demokratikus eszközökkel lehet megvédeni”. Ezután felszólított „minden olyan politikust, aki valamilyen tisztséget visel”, hogy „csatlakozzon az Igen Magyarország Chartához… és mondjon igent Magyarországra.”449 Orbán beszéde előtt (a politikai abszurd megnyilvánulásaként) a Kossuth tér hangszóróin át hosszú idézeteket olvastak föl a nyolcvanezres tömegnek az általam írt (Gyurcsány-életrajzból, kipécézve azokat a részeket, amelyekből kiderül, hogy már 2002ben is Gyurcsány verte meg őket – Medgyessy kampányfőnökeként. A gyűlés végén a kielégületlenül várakozó tömegnek lejátszották a Fideszes hőskort megidéző (valójában meggyalázó) Listen to your Heart fölvételét. Ezzel október 6-án (az aradi vártanúk emléknapján) kezdetét vette az a politikai társbérlet, amelynek keretében október 23-íg (a forradalom kitörésének 50. évfordulójáig) a parlament legnagyobb ellenzéki pártja az eszement utcai radikálisokkal együtt lakta (le) a Kossuth teret. A Fidesz minden este nagygyűlést tartott, ahol Áder Jánostól Szájer Józsefig, Varga Mihálytól Kósa Lajosig és Pokorni Zoltántól Navracsics Tiborig valamennyi alvezér kénytelen volt letenni a garast, de érezhető volt, hogy napról napra fogy a lelkesedés, és nő a tanácstalanság: hogyan tovább? Gyurcsányt sikerült megsebezni, de megbuktatni nem: a parlamenti többség összezárt mögötte. Az erőszakos utcai akciók, amelyek összekapcsolódtak a Fidesz politikájával, meggyengítették a kormány pozícióját, de megriasztották a társadalom többségét is, az emberek nyugalomra vágytak. * Orbán azonban nem siettette a konszolidációt. Nemcsak hogy nem vett részt az '56-os forradalom ötvenedik évfordulójának állami megemlékezésein (ezt addig se tette), hanem a maga nagygyűlésének is olyan helyszínt választott, ami a konfrontáció-keresés 449

http://2001-2006.orbanviktor.hu/hir.php?aktmenu=2&id=2684&printing=1

Háborús ősz 315

szándékáról tanúskodott: az Astoriát. Ami sem egykori ötvenhatos helyszínként (merthogy nem volt az), sem térbeli adottságai folytán nem volt alkalmas ünnepi tömegrendezvény megtartására. Viszont olyan közlekedési gócpontja a belvárosnak, ami szinte kikerülhetetlen. Nem is lehetett kikerülni. A rendőrség az ünnepségsorozat előtt, 23-ára virradóra (a huszonnegyedik órában) megtisztította a Kossuth teret a szélsőséges politikai randalírozóktól, akik azt 36 napja megszállva tartották. A kiszorított elemek – a hozzájuk csapódó, csak az alkalomra váró utcai verekedőkkel kiegészülve – pár óra múlva ellentámadásba mentek át, kövekkel, botokkal, benzines üvegekkel támadva a kordont őrző rendőrökre. Ezzel kezdetét vette az a háború, ami csak az éjszakai órákban ért véget a belváros utcáin, az Astoria környékén, az Erzsébet hídnál. Nem a rendőrség nyomta az utcai harcosokat az Astoriához: ők hátráltak oda. A rendőrök a parlament elől szorították ki őket, s ők az Alkotmány utcán át vonultak viszsza. Az utca végén nem a Nyugati tér felé, hanem a Bajcsy-Zsilinszky útra kanyarodtak, majd azon átjutottak el az Erzsébet térig. Itt három irányba mehettek: az Andrássy úton az Oktogon, a József Attilán a Roosevelt tér vagy a Károly körúton az Astoria felé. Az utóbbit választották. A rendőrök ekkor több mint egy órára megálltak, s csak a Fideszgyűlés vége, majd az ott résztvevők három lehetséges irányba (Kossuth, Rákóczi, Múzeum körút) való távozása után folytatták a tömegoszlatást. A rendőri akció egy kétszeresen törvénytelen tömegdemonstráció ellen irányult. A gyülekezési törvény, illetve az alkotmány ugyanis kizárólag a három nappal korábban bejelentett, békés gyülekezés jogát biztosítja. Ami nem ilyen, azt a rendőrségnek mérlegelés nélkül föl kell oszlatnia: ez törvényszabta kötelessége. Akik a történtek nyomán nem a törvényes akció során elkövetett rendőri túlkapásokról, hanem a „békés megemlékezők és ünneplők elleni törvénytelen rendőri brutalitásról” és az „emberi jogok habozás nélküli letöréséről” beszéltek (mint Orbán Viktor), azok nyilvánvalóan hazudtak. A rendőrség az akció során folyamatosan értesítette a fejleményekről az Astoriánál zajló Fidesz-rendezvény szervezőit. Mindazok tehát, akik a gyűlés végén a fölszólítás ellenére nem a Kossuth Lajos utca, a Rákóczi út vagy a Múzeum körút, hanem a Deák tér felé vették az irányt, a saját döntésük nyomán keveredtek a törvénytelen randalírozók közé. Ha itt ért rendőri atrocitás az erőszakos cselekményekben tettleg részt nem vevő, magát „ártatlannak” tudó személyt, az nem az önkény, hanem a törvényesség és a szakszerűség műve volt. Mert a tömegoszlatás alapszabálya: a rendőrségnek csapaterőben kell föllépnie. A bevetett osztag nem darabolódhat szét, mert az nemcsak a művelet sikerét, de annak végrehajtóit is veszélyezteti. Roham előtt ezért szólítanak fel a törvény nevében mindenkit (erőszakos randalírozót, békés járókelőt, munkáját végző fotóst), hogy a saját érdekében hagyja el a „műveleti területet”. Mert ha megindul az akció, akkor már nincs mód különbséget tenni, egyéni intézkedést foganatosítani, igazoltatni, vitatkozni: akkor mindenkit le kell söpörni a placcról. A rendőrség ellen mindezek dacára olyan jobboldali hisztériakampány bontakozott ki október 23. után, ami – a balliberális emberjogi aktivisták ügybuzgalmának is köszönhetően – nemcsak az akkori nyilvánosságot uralta heteken át, de a mai napig meghatározza a szóban forgó időszak értékelését. Ehhez hozzájárult, hogy a kormányoldal po316

Háborús ősz

litikusai (például a hiányzó belügyminiszter) sem álltak ki kellő eréllyel az alkotmányos rendet védelmező rendőrség mellett. Az utóbbi állítólagos „brutalitását” illusztrálja az adat, amely szerint az őszi zavargások mintegy nyolcszáz sérültje közül 399 – azaz durván a sérültek fele – közülük került ki.450 Orbán október 23-án – verbálisan – megint a „demokrácia nehézkes szabályait” választotta a kormány elleni nyílt lázadás helyett, noha az (e felől most sem hagyott kétséget) nagyon is rászolgált volna az ellene való lázadásra. A fideszes vezér tehát folytatta az utcai erőszakkal űzött kettős játékot. Ahogy pár héttel korábban a tévé ostromlóit, ezúttal az október 23-i évfordulót meggyalázó törvénytelen utcai randalírozókat sem ítélte el. Ami persze nem csoda, hisz ők valójában azt hajtották végre, amit „a vezénylő tábornok” éveken át sugallt, amire mind egyértelműbben ösztökélt. 2006 forró őszén a XX. század húszas, harmincas éveinek dél- és közép-európai kísértetei jelentek meg a pesti utcán. Még akkor is, ha a magyar squadristák, heimwehristák és sturmabteilugosok nem a vezéri párt és mozgalom kötelékében harcoltak – hanem városi gerillákként. Ám törés-zúzás, rendőrdobálás és tévéostrom közben ők is ugyanazt a politikai követelést üvöltötték Árpád-sávos zászlaik alatt, amit Orbán is egyre ismételgetett (megengedem: némileg artikuláltabban), hogy; „Gyurcsány takarodj!” A fideszes vezér szisztematikusan gerjesztette, illetve használta ki azt a destruktív politikai és társadalomlélektani hatást, amit a sorozatos utcai erőszak eszkalált, Az üzenet világos volt: ha nyugalmat akartok, Gyurcsánynak menni kell. Azt se feledjük el, hogy a futballhuligánokból lett politikai utcai harcosok jele – az Árpád-sáv – ez időben elborította a Fideszes rendezvényeket is. Orbán hívei a nemzetiszínű mellett azt a piros-fehér csíkos zászlót is a fejük fölé emelték, amelyet történelmünkben legutóbb (saját keresztjükkel kiegészítve) a nyilasok használtak felségjelvényként. „A nyilas zászló úgy festett, hogy az Árpád-sávos zászlóba nyilaskeresztet tettek. Ilyen zászlókat én ma nem látok a köztereken, ami nagyon helyes… Az ötvenes években a kommunista diktatúra is beletette a magyar zászlóba a maga önkényuralmi jelképeit, amelyeket aztán 56-ban kivágott belőle a magyar nép – de még ma is nemzeti lobogóként használjuk. Ugyanígy az Árpád-sávos zászló is egy önkényuralmi jelképtől megszabadított történelmi zászló.”451 Ezt Orbán Viktor mondta 2007. február 27-én, a TV2 stúdiójában. „Hibátlan érvelés – majdnem” – írta erről Elek István, akinek pontos és becsületes érveléséből (noha kitérőnek tűnik) hosszabban kell idéznünk: „Az az egyetlen probléma vele, hogy nem akar tudomást venni róla: a tiltakozóknak nem a történelmi zászlóval van bajuk. Senki nem emelt kifogást ellene eddig, amikor például a többi történelmi zászlóval együtt az Árpád-sávost is felvonultatták a parlamentben az eskütételek alkalmával. Nem magával a zászlóval van bajuk ugyanis… Hanem azzal, amikor a mai használat a legújabb kori, a XX. századi múltra emlékeztet. Az abban hozzátapadt jelentést idézi fel… amelyre éppen azáltal tett szert, hogy a nyilasok a múlt század negyvenes éveiben pártjuk felségjelével ellátva pártzászlóvá avatták. És beszennyezték, mivel az emberi méltóságot, a kereszténység alapgondolatát is sértő eszméik, cselekedeteik fölött lobogtatták. 450 451

A Gönczöl-bizottság jelentése. Idézi: Debreczeni József: Egy ország – két bizottság, Népszava, 2007. 03.19. Orbán a TV2-nek 2007. február 27-én. Idézi. Népszabadság 2007. 03. 06.

Háborús ősz 317

Hogy mi is ez a mai jelentés? Ezzel azok kezdték el felruházni, akik a '90-es évek elején éppen ezt a zászlót emelték ki a tízegynéhány történelmi zászló közül, hogy politikai eszméiket, törekvéseiket jelképezzék vele. Sajátos, rövidre vágott frizurájuk, bakancsuk, fekete egyenruhára emlékeztető öltözékük, katonás vonulásaik, és nem is különösebben leplezett eszméik különféle történelmi kérdésekről, és mindenekelőtt a zsidósággal kapcsolatban, egy pillanatig sem tették kérdésessé, hogy miért épp ezt a zászlót választották, ha már történelmi zászlóra gondoltak. Azért, mert úgy gondolhatták, hogy ez az önkényuralmi jelkép, a nyilaskereszt nélkül is alkalmas arra, hogy felidézze az egykori nemzetiszocialista zászlót. S kiben-kiben kiváltsa azokat a szellemi, érzelmi asszociációkat, amelyek e múltbeli szereplő szerepe, tevékenysége kapcsán megmozdulnak benne… Mindenképpen akartak és sikerült is üzenni azoknak, akikben felháborodást, dühöt vagy félelmet és keserűséget vált ki, hogy ilyen, a gyilkos eszmék képviselőivel való együttérzést, rokonságot sejtető koreográfiával emlékeztetik őket arra a bizonyos múltra. És természetesen azoknak is sikeresen üzentek… akikben esetleg addig csak titkon melengetett gondolatokat, kellemes érzéseket ébresztett fel a zászló felidézte múltképzet. Rájuk alighanem bátorító, identitás- és önbizalom erősítő hatása lehetett a látványnak. Akik ma, tízegynéhány év elteltével azt hiszik, hogy a régi magyar történelmi zászlót rehabilitálják, ha a jobboldali politikai rendezvényeken, felvonulásokon, ünnepségeken, tüntetéseken lobogtatják… a legártatlanabb feltételezéssel élve is az amnézia sajátos példáját tanúsítják. Újabb gyászos bizonyítéka ez annak a süllyedésnek, ami a magyar demokrácia politikai kultúrájában, morális színvonalában az elmúlt közel egy évtizedben végmenet, hogy ez a jelenség az egyébként értelmes emberek, becsületes demokraták milyen széles köreiben tapasztalható manapság.”452 Hibátlan érvelés – majdnem, mondhatjuk mi is. Sajnos nem egy, de két hibája van: 1. „a magyar demokrácia politikai kultúrája” helyett természetesen a jobboldal politikai kultúráját kellett volna megjelölni a morális süllyedés lokalizálásakor; 2. az „E. I.” monogram helyett az Elek István névvel kellett volna jegyezni az amúgy kiváló szöveget. Orbánra visszatérve azt kell mondanunk, hogy neki semmi se volt drága a 2006-os az őszön. Szinte semmi. Az utcai küzdelem gépesített alakulataiként bevetni kívánt gazdaköri traktorok bejelentett budapesti offenzíváját is csak azért fújta le végül, mert túl nagynak ígérkezett a velük szembeni ellenérzés. A kormány elleni háború másik – nemzetközi – frontját azonban nem habozott megnyitni az EU fórumain. Nemcsak hónapokon át támogatta (a később a Jobbik színeiben pártpolitikai karriert befutó) Morvai Krisztina rendőrség- és kormányellenes „emberjogi” ámokfutását – amelynek során Morvai olyan Fideszes potentátokkal együtt lépett föl, mint Balogh Zoltán –, hanem ő maga is beszállt a hazánkban dőzsölő önkény külhoni „leleplezésébe.” 2006. október 24-én beszédet mondott az Európai Parlament néppárti frakciójának strasbourgi tanácskozásán. Ám a magyar forradalom ötvenedik évfordulóján kínálkozó alkalmat arra használta föl, hogy többek közt ezeket mondja: „Csak egy lépés, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy a hatalom, ha érdeke megkívánja, átlépje a jogállamiság határait, ahogy tette ezt tegnap is Budapes452

E. I.: Az Árpád-sávos amnézia. Gondola.hu, 2007 03. 09. http://www.gondola.hu/cikkek/53235

318

Háborús ősz

ten. Amikor a megemlékezők ellen brutális rendőri akciót indítottak, erődemonstrációt mutattak be, az ünneplőkkel szemben brutálisan léptek fel és habozás nélkül törték le az emberi jogokat.”453 Orbán – míg miniszterelnök volt – nem habozott hazaárulónak nevezni azokat, akik külföldön rossz hírét keltették a kormánynak: ezzel szerinte az országnak is. A magunk részéről inkább nem minősítenénk az ő eljárását… * Minősítenünk kell viszont a köztársasági elnökét, aki érdemben, olykor meghatározó módon befolyásolta a 2006-os ősz drámai fejleményeit. Sólyom László – mint azt nemegyszer nyilvánosan megvallottam – egyike volt azoknak, akiket igen nagyra becsültem a magyar közélet személyiségei közül. Az ellenzéki kerekasztal MDF-es tagjaként, majd az alkotmánybíróság elnökeként meghatározó jelentőségű és egyértelműen pozitív szerepet vitt a rendszerváltozással újjászületett magyar parlamentáris berendezkedés létrehozásában, illetve „beüzemelésében”. Megnyilvánulásait addigi pályafutása során mindenkor magas szellemi és erkölcsi nívó, egyfajta normateremtő igényesség jellemezte. Államfői debütálása – megválasztásának körülményeitől eltekintve – azt ígérte számomra, hogy két elődje után ő szabhatja majd meg a párt politikai szférától valóban elkülönült, önálló elnöki státus igazi karakterét. Azt reméltem: a harmadikként megválasztott Sólyom László lesz „a Magyar Köztársaság első elnöke”. Ám a 2006-os ősz szertefoszlatta ezeket a reményeket. A magyar belpolitika drámai válsága indokolttá, sőt elengedhetetlenné tette az elnök állásfoglalását, aki négy alkalommal szólalt meg. Először a Gyurcsány-beszéd nyilvánosságra hozatalát, illetve az arra adott első reakciókat követően. Másodszor, midőn az események nyílt erőszakba torkollottak. Harmadszor az önkormányzati választások estéjén, végül negyedszer a kormányfő személyéről tartott parlamenti bizalmi szavazás előtt, illetve Orbán ezzel szembeni bojkott bejelentését és a parlamenti többséghez intézett utcai ultimátumát követően. Első alkalommal az elnök megállapította, hogy az országban „morális válság” alakult ki. Ezért a miniszterelnököt tette felelőssé, egyben felelőssége nyilvános elismerésére szólította föl őt. Sólyom elutasította a demonstrálók által követelt, de nyilvánvalóan alkotmányellenes közjogi lépéseket (a kormányfő leváltását és az új választások kiírását), illetve a miniszterelnökkel szembeni nyílt politikai föllépést (mondjon le), s a legenyhébbnek tűnő megoldást, a morális felszólításba burkolt politikai állásfoglalást választotta. Ám e „visszafogott” nyilatkozattal is többszörös hibát vétett. Mindenekelőtt kilépett alkotmányos szerepéből. „A köztársasági elnök kifejezi a nemzet egységét” alkotmányos formulája ugyanis mindenekelőtt azt jelenti, hogy az államfő nem foglal állást az egyik vagy a másik fél mellett a pártokat megosztó konfliktusokban. Hogy sem a kormány, sem az ellenzék oldalán nem teszi le a garast – legalább is mindaddig, amíg nem veszélyeztetik „az államszervezet demokratikus működését”. Sólyom László ezzel szemben – a többi politikai szereplőre való leghalványabb utalás nélkül – egyedül Gyurcsány Ferencet rótta meg a megalapozatlan kampányígéretek miatt mond453

http://hirek.mti.hu/ciklk/169108/

Háborús ősz 319

ván: „a felelős döntés lehetőségét veszítik el az állampolgárok, ha a nyilvánosság előtt elhangzó tényállítások, ígéretek, programok nyilvánvalóan nem felelnek meg az igazságnak, a valódi szándékoknak”454 Vajon tényleg úgy vélte az elnök, hogy Orbán Viktor nem, vagy csak kevésbé volt felelőtlen az ígérgetésben? Ez aligha hihető. Ám akkor miért nem tett legalább utalást az utóbbira? Ha elítélte a hatalom megtartásáért vállalt „hazugságot”, miért nem tartotta említésre méltónak a megszerzése érdekében folytatólagosan gyakorolt „hazudozást”? A kérdés akkor is indokolt, ha a mindenkori kormány felelőssége nagyobb, mint az ellenzéké. Az elnök alkotmányos státusa (és a méltányosság) minimum egy világos mondatot megkövetelt volna már az első nyilatkozatban is, ami Orbán felelősségére utal. A politikai küzdelem egyik szereplőjéről s annak harcmodoráról képtelenség úgy ítélni, hogy figyelmen kívül hagyjuk a másik küzdő felet s az ő harci morálját (különösen, ha utóbbi a felelőtlen populizmus emblematikus figurája). Az egyoldalú ítélet olvastán az embernek olyan benyomása támadt, mintha az elnök azt kizárólag az eredeti beszédhelyzetből és szövegkörnyezetből kivágott: eredeti és valós jelentéséből kiforgatott, azaz meghamisított néhány mondat alapján alkotta volna meg. Sólyom ugyanis – szavait Gyurcsánynak adresszálva – így fogalmazott: „Ha polgárjogot nyer, hogy a jó cél bármilyen módszert szentesít… a demokrácia hitelvesztése fenyeget.”455 Ez a figyelmeztetés akkor lett volna indokolt, ha az őszödi beszéd nem a korábbi hamis politikával való radikális szakítást hirdeti meg. Ha Gyurcsány nem ezt mondta volna: „majd beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna, ehelyett hazudtunk… nem akarom tovább csinálni!”. Ha azt mondta volna: „hazudtunk a kampányban, de a politika már csak ilyen, és ilyen is marad”, akkor tán érthetőbb lett volna Sólyom „morális” fölháborodása. A miniszterelnökkel szembeni első (mérsékelt hangú, ám a kiélezett helyzetben fokozott hatású) állásfoglalás alakítója lett a közhangulatnak: az államfő maga is gyengítette a kormány legitimitását. A Kossuth téri tüntetők az elnöki szózat hatására egyfelől még „igazságosabbnak” érezhették a kormányfővel szembeni indulataikat, másfelől szembesültek azzal, hogy „igazuk” közjogi úton nem érvényesíthető. Más utat kellett tehát keresniük: maguknak kellett kézbe venniük a dolgokat… Az elnök második megszólalására közvetlenül erre reagált. A szándék egyértelmű volt: élesen megkülönböztetni és elhatárolni egymástól a békésen, törvényesen tüntető polgárokat, illetve az erőszakos bűnözőket: „Mára virradó éjjel egy, a békés tüntetésből kivált csoport megostromolta az Magyar Televízió épületét… súlyos személyi és vagyoni károkat okozott. Köztörvényes bűncselekményekről van szó, amelyeket semmi nem igazolhat”.456 Meg kell állapítanunk, hogy az államfő a valóságnak többszörösen nem megfelelő képet festett a történtekről. Először azzal, hogy idealizálta a Kossuth téren (s a vidéken) zajló tüntetéseket, amelyek valójában nem voltak se békések, se spontánok, se törvénytisztelők. Fulmináns, gyűlölködő emberek és csoportok szónokoltak, illetve hőzöngtek 454 455 456

Uo. http://www.keh.hu/kozszereplesek_20060918nyilatkozat.html http://www.keh.hu/kozszereplesek_20060919.html

320

Háborús ősz

az utcán, durva szavakkal, zsigeri indulatokkal támadtak a miniszterelnökre: „Gyurcsány takarodj!”, „Gyurcsányt a Dunába!” stb. A mikrofon előtt a kormányfő portréját terítették a földre: minden szónok az ő arcán taposott, mialatt beszélt. A Kossuth téren tobzódott a szélsőjobb: területi revízió, hungarista zászlók, nyílt antiszemitizmus. Vidéken több helyütt betörték az MSZP- és SZDSZ-irodák ablakait. „Az országszerte kialakuló békés tüntetések számomra az emberek egészséges erkölcsi érzékét bizonyították” – mondta erre a Magyar Köztársaság elnöke. Aki másfelől a politikától szeparált „köztörvényes bűncselekményekről” beszélt a tévészékház ostromakor, ám állításának második fele sem felelt meg a tényeknek. A tévé ostroma ugyanis egyértelmű politikai indítékkal történt: a tüntetők delegációja a kormány távozását, a parlament föloszlatását stb. követelő petíciót akart közzétenni. Mikor ez nem teljesült, visszatértek a Kossuth térre, és ezreket vittek magukkal a tévéhez – a tömeg túlnyomó részét –, hogy erővel szerezzenek érvényt „forradalmi” követeléseiknek. Az igaz, hogy a székházat egy pár száz fős csoport (zömmel a fradista és az újpesti B-közép) foglalta el, de mögöttük a téren ezrek (a drukkerek drukkerei) szurkoltak, nemzeti és Árpádsávos zászlókat lengetve, tömeges „erkölcsi” támogatást adva az ostromlóknak. (A büntetőjog ezt „szándékegységben” megvalósuló cselekménynek nevezi.) Mikor egy csoportjuk visszatért a Kossuth térre, ott lelkes üdvrivalgás és éljenzés fogadta tévé bevételéről s „a forradalom győzelméről” szóló hadijelentést. Miként lehetséges, hogy a Magyar Köztársaság elnöke nem vett tudomást ezekről a tényekről? Hogy a valóság helyett másról beszélt, majd saját valótlan állításaiból szűrt le szükségképpen hamis következtetéseket? Amiket meglovagolva harmadik nyilatkozatában aztán eljut addig a nyílt politikai állásfoglalásig, ameddig elsőre nem merészkedett. Sólyom harmadik megszólalása (annak dacára, hogy a helyzet időközben némiképp konszolidálódott!) az egzaltált lelkiállapot stiláris jegyeit mutatta. A morális válság „mélységesen megrázta Magyarországot”, „a feloldatlanság hamisságban tart mindent” – mondta.457 A feloldás esélye: a parlamenti többség távolítsa el a miniszterelnököt! A negyedik nyilatkozatban megismételte ezt. Idáig még az első kormányfővel végig élesen konfrontálódó Göncz Árpád sem jutott el. Az elébe terjesztett kinevezések aláírását sorozatban megtagadta, de hogy Antall József leváltását indítványozza az MDF-vezette koalíciónál: ez elképzelhetetlen volt! Vajon mi mozgatta Sólyom Lászlót? Aki arra gondolt, hogy a Fidesz, az bizonyosan tévedett. Egy roppant erős és zárt, morális alapú politikafölfogás mozgatta. Annak is egy doktriner és kérlelhetetlen – a valóságérzékelését, mint láttuk, már erősen korlátozó –, abszurditásig vitt változata. Induljunk ki újra az alkotmányból. Az államfő státusa két alapkövön nyugszik, amelyek a 29§ (1) bekezdésében fekszenek: 1. „kifejezi a nemzet egységét; 2. „őrködik az államszervezet demokratikus működése felett”. Az első generálisan kizárja az elnök kormányfő elleni politikai fellépését. A második viszont megjelöli azt az egy esetet, amikor ez mégis lehetséges: ha maga a miniszterelnök veszélyezteti az államszervezet demokratikus működését. 457

http://www.keh.hu/kozszereplesek_.20061001valasztas_este.html

Háborús ősz 321

Sólyom Lászlónak az volt a meggyőződése, hogy ez az eset állt elő. A kulcsmondat a harmadik nyilatkozatában volt olvasható: a kormányfő „megengedhetetlen eszközöket használt annak érdekében, hogy a hatalmat megtartsa, és azután fogjon hozzá az állami pénzügyek rendbetételéhez”. Kis János korabeli cikke segít megérteni, miről is lehetett itt szó. A Magyar Hírlap október 2-ai számában közölt írás (Ami elkerülhetetlen) megjelöli a Gyurcsány-beszéd ama félmondatát, amely az államfőt mármár végletes szerepvállalásra ösztönözhette. Ez így hangzik: „trükkök százai, amiről (sic!) nyilvánvalóan nektek nem kell tudni, segítette, hogy ezt túléljük”. Kis (és vélhetően Sólyom) szerint a miniszterelnök „tudatlanságban tartotta a közvéleményt a kormány tetteit és azok kockázatait illetően. Ez az ő külön, másokéval össze nem keverhető felelőssége”. Azt kell mondanom: a tényleges politikai gyakorlat ismeretében ez a szigorúan normatív demokráciafölfogás idealizáltnak, értelmiséginek, tizenkilencedik századinak, naivnak tűnik. Ám a köztársasági elnökké választott Sólyom Lászlóval ez a kérlelhetetlenül konzekvens, erős morális alapokon álló, idealista, értelmiségi politikafölfogás lépett a politikai élet színpadára, s vált ott főszereplővé. Profánabb képpel élve: egy morális elefánt rontott be a politikai porcelánbolt kirakatába. (Kisről még annyit, hogy ilyen tekintetben őt is a politika való világából kiszorult értelmiséginek kell tekintenünk. Méghozzá olyannak, aki az SZDSZ Göncz Árpád mellett egyértelműen kiálló elnökeként egykor már erős tanújelét adta, hogy szerinte bizonyos politikai elvek és morális igazságok az elnök alkotmányjogi korlátain túl is érvényesítendők.) Az általános elveknek és a morálnak a politikai gyakorlattal és a politikai morállal szembeni merev érvényesítése, illetve az ebből származó feszültség kezdettől jelen volt Sólyom László ambiciózus államfői szerepfölfogásában. Ám 2006 őszéig a termékenység ígéretét hordozta. A kialakult súlyos – s az elnök szereplése nyomán tovább súlyosbodó – válság közepette azonban hirtelen kártékonnyá és rombolóvá vált. A szigorú elvi, illetve morális alapon föllépő államfő maga is súlyos politikai – sőt alkotmányos – feszültségeket indukált, midőn egy működő politikai gyakorlat ellen indított egyoldalú támadást. Pontosabban: e politika egyik szereplője ellen. Épp az ellen, aki partnerei és ellenfelei közül elsőként fordult szembe a szóban forgó politikával. Akire – paradox módon – valójában óvatlan őszintesége miatt süthették rá a hazugság bélyegét. Akiből ellenfelei bűnbakot csináltak. A Magyar Köztársaság elnöke – akarta, tudta vagy sem – ehhez a politikai bűnbakképzéshez adott muníciót, nyújtott aktív segítséget. Miközben a kormányfőt el akarta távolíttatni posztjáról, azonközben figyelmen kívül hagyta, sőt megerősítette azt az ellenzéki vezért, akiről nemcsak saint-justi szigort idéző levezetések révén volt kimutatható, hogy veszélyezteti az államszervezet demokratikus működését, hanem aki esetében ez teljesen nyilvánvaló. Csak a vakok nem látják. Meg az elnök. „Vakok” sokan vannak ebben az országban – s nekik van mentségük. Elnök viszont csak egy van. Neki nincs.

322

Háborús ősz

A 2006 őszén levezényelt radikális akciókkal a fideszes vezér az év végére többet vesztett a réven, mint amennyit megnyert a vámon. Mert rá tudta ugyan ütni Gyurcsányra a hazugság bélyeget, ám őrá is rásült a szélsőséges, erőszakos politikusé. Akitől félni kell. A Medián mérése szerint a kormányfő népszerűsége már jóval az ellene indított hadjárat előtt elérte a mélypontot: augusztusban 33 százalékra esett, miközben Orbáné 52-re emelkedett. Ám Gyurcsányé októberig már nem süllyedt tovább sőt novemberben 3 százalékot javult, miközben Orbáné romlott. Októberben 52-ről 48-ra, novemberben 43-ra esett vissza: összesen 9 százalékkal. Gyurcsánnyal szembeni előnye három hónap alatt 19-ről 7 százalékra csökkent. S ami ennél fontosabb: a Századvég novemberi adatai szerint arra a kérdésre, ki alkalmasabb miniszterelnöknek, a megkérdezetteknek csak a 31 százaléka jelölte meg Orbánt, Gyurcsányt ellenben 39 százalék! A trend a pártpreferenciákban is megjelent. A Fidesz szeptember és november között 36 százalékot vesztett a biztos pártválasztó szavazók körében, míg az MSZP 2-3-at nyert. A teljes népességben a Szondánál 7 százalékra, a Századvégnél 6-ra csökkent a hátránya.458 Az erőszak különféle megnyilvánulásai s a hozzájuk igazított fideszes akciók ahhoz elegendőnek bizonyultak, hogy a hisztériáig fokozzák az ismét választási vereséget szenvedett orbánista jobboldal frusztráltságát. Hogy (főleg külföldön) kialakítsák egy konszolidálatlan ország képét; hogy tönkretegyék az '56-os, majd részben a '48-as nemzeti ünnepet; hogy megriasszák a baloldalt; hogy elbizonytalanítsák és hibákra késztessék a parlamentáris jogállam egyes szerveit és intézményeit, hogy megbélyegezzék a kormányt, hogy stigmatizálják Gyurcsány Ferencet. Ám az áhított cél eléréséhez nem vezettek el. De hát mi volt a cél? Nyilvánvalóan a hatalom. Természetes célja ez minden valamire való politikusnak – Orbánnak is. De milyen távlatban s főleg: milyen eszközök révén és árán akarta a hatalmat? A jelekből ítélve három lehetőséggel számolt. 1. Erőszakos hatalomátvétel „forradalomként” eladva. Külföldi minta: az ukrán „narancsos forradalom”. A tévéostromhoz hasonló helyzetek indukálása, az erőszak eszkalációja; majd a helyzetet konszolidálni képes, erőskezű vezető színrelépése. Rendteremtés az „igazi”, a „népi” demokrácia, nevében. Ezt utólag legalizálni lehetett volna az előrehozott választásokkal. Orbán a maga dupla fenekű lázító mondataival 2006 júliusától 2007 márciusáig folyamatosan lebegtette ezt a lehetőséget, de egyszer se került hozzá karnyújtásnyi közelségbe. Az időnkénti békés, a jogállamiság mellett tett nyilatkozataival a fideszes vezér így egy olyan (a valóságban nem létező) veszélyt hárított el csupán, amit ő maga akart előidézni, ha lett volna hozzá ereje és bátorsága – de híján volt mindkettőnek. 2. Erőszakos nyomásgyakorlás: a kormányzat megfélemlítése, aminek hatására a miniszterelnök lemond, vagy leváltják őt. Ez volt a legvalószínűbb szcenárió, ehhez ragaszkodott Orbán a legtovább, egy idő után már irracionális szenvedéllyel. Makacsul hitte: Gyurcsány előbb utóbb megtörik, összeomlik és lemond. Vagy használhatatlanná válik, s kénytelenek lesznek lecserélni. Nem bírja elviselni a terheket: a szidalmakat, a kivonu458

Idézi: Debreczeni József: Tájkép csata után. 168 óra 2006.12. 14.

Háborús ősz 323

lásokat, a kifütyüléseket, a dobálásokat, a gyalázatot: űzött vaddá lesz, kialakul benne, elhatalmasodik rajta a bűntudat, lassan felőrlődik. Orbán környezetében folyvást terjedtek a (hamis) hírek: Gyurcsány megrendült. Már nem alszik, kimerült, felbomlott, szétesett, összeomlott: tegyünk rá még egy lapáttal. Ez sem sikerült. 3. A minimális cél: Gyurcsány politikai megrokkantása volt. Státusának és imázsának oly mértékű roncsolása, ami hosszabb távon sem orvosolható. Ami nem regenerálódik, ami miatt 2010-ben se lesz versenyképes, így a választások előtt le kell százalékolni, le kell cserélni. Erre volt a legtöbb esély ennek volt realitása – 2009 tavaszára ez sikerült. Orbán azonban sokáig nem akarta beérni ennyivel. Amikor először hallotta az őszödi mondatokat (a saját szavai szerint pezsgőt bontott), úgy érezte, most elkaphatja és megsemmisítheti a gyűlölt politikai ellenfelet: az ellenségét. Megérezte a vére szagát, és többé nem akarta elereszteni; űzte, hajszolta a vadat árkon-bokron át, a bosszú izzó szenvedélyétől hajtva. Mindenáron végezni akart vele. Túlment minden határon, egy idő után már ártott magának is. Van, aki szerint Orbán puccsot akart végrehajtani 2006 őszén. A magam részéről erősnek tartom a kifejezést. A puccs fölülről való törvénytelen hatalomátvétel (a forradalom alulról): ezt Orbán nem kísérelte meg. Valószínűleg a hatalmat se vélte megszerezhetőnek, csak a hozzá vezető utat akarta megnyitni. Eltávolítani róla a legfőbb akadályt: Gyurcsányt. Csak játszott az utcai erőszak fegyverével. Blöffölt. Híveit forradalommal hitegette, ellenfeleit puccsal riogatta. A fenyegető utcai demonstrációkkal azonban a törvényes megoldást próbálta kicsikarni. 72 órás ultimátummal, az általa mozgatott tömeg erejével fenyegette a parlamentet. A történelem két hasonló példát mutat: az egyik sikeres volt, a másik nem. 1922. október 28.: „Marcia su Roma”: siker. 1923. november 8.: „müncheni sörpuccs”: kudarc. Mussolininak bejött a dolog, Hitlernek nem (legalábbis elsőre.) Orbánnak sem jött be 2006. október 6-án. A különbség nem a tömegerő nagyságában rejlett (az utóbbi 1922-ben is csekély volt: a feketeingesek be se jutottak, el se indultak Rómába), hanem a parlamentarizmus erejében. Olaszországban ez egykor szánalmasan kevés volt: a megrettent uralkodó miniszterelnöknek nevezte ki a választásokon sikertelen ducét (volt hozzá joga). Bajorországban ellenben (még) szilárd volt a demokratikus kormányzat: a városközpont felé vonuló barnainges osztagokra tüzet nyitott a karhatalom. A parlamentarizmus ereje 2006 őszén (még) Magyarországon is elegendőnek bizonyult. Ám már meginogtak a jogállam egyes intézményei: a rendőrség előbb képtelen volt egy közintézmény védelmére, utóbb túlkapásokat követett el jogos fellépése során. A parlament előtti téren lajstromba vették a zsidó politikusokat, megfenyegették a köztársaság bírált és pár újságírót. A köztársasági elnök hallgatott. Ha megszólalt, az embernek olyan érzése támadt, hogy ez nem garanciát, de kockázatot jelent az államszervezet demokratikus működésére nézve. Fölsejlett a szocialista baloldal tanácstalansága s a liberális baloldal zavara. És mindkettejük félelme. A 2006-os ősz politikai eszenciáját alighanem Bugyinszki Györgynek, a Népszabadság publicistájának sikerült a legjobban leszűrnie még október elején: 324

Háborús ősz

„A köztévé szeptember 18-i ostroma óta új időszámítás kezdődött a magyar belpolitikában. A 'demokratikus' politika eszköztára naponta, sőt óránként minőségileg új elemekkel bővül, és lassacskán kiderül, hogy a nagyobbik ellenzéki párt anyanyelvi szinten bírja egy sehol nincs államrend párhuzamos szókészletét. Orwelli nyelvezetükben minden mást jelent, mint hagyományosan – a legtöbbször éppen az ellenkezőjét. A Fidesz szótárában az alkotmányosan legitim kormány illegitim, a közvetett demokrácia számukra közvetlen demokráciát jelent, a gyenge köztársasági elnök intézménye szerintük megengedi a prezidenciális rendszereket idéző államfői beavatkozást, és náluk a kormánytöbbség helyett az ellenzék diktál. Ezekből következően a helyhatósági választás igazándiból népszavazás a miniszterelnök személyéről, a parlamenti bizalmi szavazás trükkös kutyakomédia… a közrendet is kockáztató politikai zsarolás pedig csupán a spontán népharag logikus folyománya… Az elmúlt napok eseményei nemegyszer abszurdak… de épp ebben áll a veszélyességük. Nem tizenhat éves, hanem évszázados tabukat feszegetnek. A demokrácia játékszabályait játék közben, játék után írnák újra. Az idegek harca, a nyomásgyakorlás csak a felszín, a lopakodó hatalomszerzés ötletével kokettáló tavaszi vesztesek gátlástalan türelmetlensége a mély. Persze van abban valami tragikomikus, amikor egy körözött bűnöző símaszkban moralizál az ország háza előtt, néhány önjelölt nemzetmentő pedig alkotmányozó nemzetgyűlést sürget. Vagy amikor pregnáns húgyszagban váltják egymást a szónokok egy tisztább közért… Az iróniának azonban ott van vége, ahol a felelősség kezdődik – avagy ez esetben a felelőtlenség. Amikor a demokratikusan delegált parlamenti ellenzék 'rászervezte' saját demonstrációját a fentebb körvonalazott tömörülésre, a lesajnáló ironizálás ideje véget ért. Magyarország latin-amerikanizálódásának lehetősége először jelent meg reális perspektívaként a horizonton. Kolumbiában, Bolíviában, Peruban látunk hasonlókat; a frissen szerzett politikai mandátum napok alatt szétporladhat, mert nincs éles határvonal az előre rögzített procedúrák és az utcai indulatok között. Ahol populista kalandorok keresik a maguk szerencséjét, és nem válogatnak az eszközökben, ott a mindennapok alaphangja az instabilitás, a káosz permanens lehetősége… Orbán Viktor a rendszerváltás levegőjét érzi. Ebben az egyben igaza van. A parlamentáris demokrácia rendszere felől haladunk egy másik, ma még ismeretlen állapot felé.”459 A 2006-os őszi háború 2007 tavaszáig kitartott. Orbán addig képtelen volt stratégiát váltani. A februári parlament előtti kordonbontással átlépett még egy politikai és jogi határt (a köztársaság elbizonytalanodott rendőri és igazságügyi szervei meghátráltak az erőszakos fellépés hatására), ám az újabb „forradalom” – érdeklődés hiányában – elmaradt. Általában elmaradt a politikai és a szociális elégedetlenség összekapcsolódása, amire a fideszes vezér háborús stratégiája épült. Március 15-i beszédében még elhangzott pár harcias kijelentés („a hatalom a végzete felé masírozik”; „most szabadság lesz, vagy önkény”; „az új többségnek le kell győznie a kiváltságait védelmező új arisztokráciát”; „a népnek joga van elkergetnie a kor459

Bugyinszky György: Fahrenheit 9/18. Népszabadság, 2006. 10. 08.

Háborús ősz 325

mányt”; „nem marad más számára, mint futni, de gyorsan” stb.), de már azzal a megszorítással, hogy mindezek a majdani népszavazási eredményt semmibe vevő kormánnyal szemben érvényesítendők. A dupla fenekű mondatok hatása így is érvényesült, este az Árpád-sávos, csuklyás utcai harcosok megint összecsaptak a rendőrökkel. A konzervatív német Die Welt szerint legalábbis: Orbán kijelentését, hogy a demokráciában is el lehet kergetni a kormányt „tüntetők százai az utcai összecsapásokra való felhívásként értékelték”. A szintén konzervatív osztrák Die Presse egyenesen ezt írta: „Orbán Viktor veszélyes játékot űz, ha politikai jelszavakkal tüzeli fel az erőszakra kész fiatalokat. A konzervatív ellenzék vezére politikai jelszavakat szállít az ifjú jobboldali radikálisok pusztító akcióihoz, olyan nyelvezettel, ami egyáltalán nem illik egy korszerű, civilizált közép-európai politikushoz”.460 Ilyesmiket addig nemigen írtak Orbánról a hasonló lapok. Ahogy a Demokratában is ritkán olvashattunk az alábbihoz hasonló főszerkesztői helyzetértékelést: „Azt kell mondanunk, hogy a március 15-i… emlékünnepséggel, majd az azt követő rendőrfesztivállal egy történelmi korszak végképp lezárult… Szép, hoszszú, bár sajnos felettébb sikertelen időszak volt… Lehet, hogy Orbán Viktor egy derűs történelmi megemlékezésre bármikor össze tud csődíteni negyedmillió embert… Az a helyzet, hogy tökéletesen érdektelen, hányan mennek ki egy politikust látni és hallani… A romantikus politizálás korszaka március 15-én véget ért… Új paradigmába léptünk. A régi eszközök használhatatlanná váltak, mint a huszárló a tankok ellen.”461 Jócskán ráerősített a fentiekre, hogy a szöveg tartalma a lényeget tekintve megegyezett a kormányfő parlamenti helyzetértékelésével: „A kormány megbuktatását célzó ellenzéki politika megbukott… Megbukott tavaly ősszel, amikor a híres-hírhedt ultimátumot követően a parlament túlnyomó többsége… a kormány megerősítése mellett döntött… De az utcán is megbukott… annak ellenére, hogy a rendszerváltás óta soha ilyen jelentős erőfeszítést parlamenti párt nem tett arra, hogy utcára hívja az embereket… Soha a rendszerváltás óta nem keveredett össze enynyire a parlamentáris politika és a parlamenten kívül maradt ellenzék eszközeinek tárháza, soha ilyen radikális felszólítást nem hallhattak emberek arra, hogy szinte bármilyen eszközzel neki lehet menni a kormánynak.”462 2007 tavaszától Orbán is stratégiát váltott. Lényegében egy lapra tett föl mindent: a népszavazásra. Amelyet 2006 őszén, az október 23-i beszédben még inkább csak taktikai elemként alkalmazott: ezzel az útravalóval küldte haza előzőleg alaposan fölheccelt, titkon „forradalomra” ácsingózó híveit. Pár napra rá ezt írtam egy 2006. november 3-án megjelent cikkemben:463 „A népszavazás stratégiai fegyver. Nem önmagában kell nézni, hanem mindazon harci eszközökkel egyetemben, amelyekkel a populista vezér a Magyar Köztársaság alkotmányos rendszerét zilálja szét… Nyilvánvaló: a népszavazással Orbán a parlamentáris kormányzást akarja überelni. A kísérlet veszélyes, mert sikeres lehet. Ha a pénzükről van 460 461 462 463

http://www.hirextra.hu/2007/03/17/orban-tuzeli-fel-a-az-eroszakra-kesz-fiatalokat/ Idézi: Debreczeni József: Mit akar Orbán? 168 óra, 2007. 04.05. Uo. Hétfrontos harc. 168 óra

326

Háborús ősz

szó, a 'magyar emberek' elmennek szavazni. (Ha a nemzetükről – mint a korábbi esetek mutatják – nem feltétlenül.) Ha az OVB és az Alkotmánybíróság szűken, jogpozitívista módon, pusztán a szövegük szerint értelmezi a kérdéseket és az alaptörvényt, úgy kiírhatják a referendumot, ami beláthatatlan következményeket vonhat maga után. Ha átfogóan szemlélik, ha az alkotmány szellemét, az egész alkotmányos berendezkedést, Sólyom László (egykori) szavával: a 'láthatatlan alkotmányt' is figyelembe veszik, akkor nem engednek teret az újabb orbáni destrukciónak.” Mint tudjuk, nem így történt – de ez már a következő fejezet témája.

Háborús ősz 327

A parlamentáris kormányzás megbénítása

Hogy Orbán pártvezéri státusza nem rendült meg a 2006-os újabb választási vereség után, az – saját hatalmi potenciálján túl – elsősorban az őszödi beszéd botrányának és az önkormányzati választásokon aratott győzelemnek volt köszönhető. Ám 2007-ben ismét olyan jelek mutatkoztak, amelyek alapján a vezéri uralom nem tűnt se korlátlannak, sem örökérvényűnek. Minderre a Schmidt Mária elleni büntető-fegyelmező akció hívta föl a figyelmet, ami a Magyar Nemzetben indult egy álnéven jegyzett cikkel. Orbán egykori miniszterelnöki főtanácsadóját (a közvélemény szemében továbbra is a pártelnök bizalmasát) a legsúlyosabb váddal illették: nagytőkések pénzén összeesküvést sző a nemzet miniszterelnöke ellen; új pártot szervez, s a szervezkedés szálai egészen Gyurcsányig vezetnek… A vád – bár nyilván koncepciós volt – talán mégsem teljesen alaptalan. A Fideszben és környékén a 2006-os ősz pirruszi győzelmei után többen gondolták úgy, hogy Orbánnal az élen újabb választási kudarc várhat a jobboldalra. Ennek páran hangot is adtak, nyilván pusmogtak, szervezkedtek is. Schmidt Mária közéjük tartozott. A Magyar Nemzet urai (a háttérben Simicska és barátai) elérkezettnek látták az időt, hogy föllépjenek ellenük. Ezt aligha tehették Orbán tudta és beleegyezése nélkül. Másképp nem vették volna a bátorságot Áder János kompromittálásához, akit a leendő párt potenciális elnökeként nevezett meg a cikk. A hatásmechanizmus egyszerű volt és kipróbált: a párt vesztén munkálkodó ellenségnek kell nyilvánítani a párton belüli potenciális ellenfelet, aki ettől megretten, retirál, hűségnyilatkozatot tesz – majd a vezér kegyet gyakorol vele: fölmenti a „túlzó” vád alól. (A Magyar Nemzet 2006. május 29-én „Pokorni Zoltán birodalmat épít” címmel kolumnás cikket közölt egy nevenincs egyetemi hallgatótól, majd Orbán – két hétre rá – megvédte őt: „Zoltán a Fidesz egyik legmegbízhatóbb vezetője, emberi, morális tartásával példát mutatott többször is.”464) A mechanizmus azonban ezúttal nem akart működni. Nem érvényesült a szokásos koreográfia: a Nemzet-beli ostorcsapásra nem fül- és farokbehúzás volt a válasz, hanem hangos visszaugatás. (Pardon.) Nyilatkozott például a magát érintettnek érző Kósa Lajos: amíg nem lépnek a színre a cikk közreadói, azt kell hinni róluk, hogy tudatosan szolgálják Gyurcsány érdekét. Az ellentámadáshoz csatlakozott a megvádolt „üzletasszony” is, aki szellemes riposzttal nyílt vitára hívta a cikk szerzőjét (a nem létező) „Horváth Zsoltot”, nem is akárhová: a Hír TV élő adásába. (A Hír TV azok kezében van, akikében a Magyar Nemzet.) Orbán-közelinek ismert hetilapok szolgáltatták az újabb meglepetést. A mérsékelt Heti Válasz cikkírója a Fidesz „hatástalanságának” fő okát abban találta meg, hogy a pár464

www.dunatv.hu/itthon/orbanpokornilejaratasaarivalisokceljaterositheti.html?query-er%C5%91s%C3%ADtheti

A parlamentáris kormányzás megbénítása 331

tot „egy nagyon szűk mag irányítja, amely Orbán Viktor bizalmát élvezi. Ez az irányítási forma békeidőben nem hatékony, szakkérdések kidolgozására szinte alkalmatlan.” A szóban forgó lapban már ez se volt semmi (egy belső munkatárstól!), de volt még tovább is: „az országgyűlési választások kétszeri elvesztése figyelmeztetőjelzés kell… legyen. A hatalmi koncentráció teljesítőképességének természetes (és demokratikus) korlátai vannak. A modern pártmenedzsment logikája ennek a ténynek fölismerését és egy alternatív elképzelés körvonalazását diktálja.”465 (Efféle kódolt nyelven – persze más zsargonban – írtak 1956 nyarán a Szabad Nép bátor munkatársai is!) A Heti Válasz mellett ráadásul a vadul orbánista és radikális Magyar Demokrata is beszállt a buliba egy harcias Stumpf-interjúval. Már a címe is lélegzetelállító volt: „Az utolsó esély”.466 Ez a Fideszre vonatkozott, amelynek a volt kancelláriaminiszter szerint „új stratégiát kell felépítenie”, hogy „megőrizze hitelességét a választók előtt”, mert „a huszonnegyedik órában jár”. Ami még figyelemre méltóbb volt: a lap tárgyilagos (nem elírás!) beszámolót adott a Schmidt Mária elleni Nemzet-beli támadásról – anélkül, hogy állást foglalt volna. Bencsik tehát egyelőre kivárt! Nem így Stumpf, aki a Napkeltében „ócska bolsevista trükknek” nevezte a „polgári napilap” eljárását. Ha hozzávesszük ehhez Navracsics frakcióvezetőt, aki a nyilvánosság előtt vállalta, hogy az MSZP-hez való viszony és a politikai szakkérdések megközelítése tekintetében nézeteltérés van közte és a pártelnök között, akkor aligha túlzás azt mondani, hogy a Fideszben megmozdult a föld. Majdnem. Mert valódi földrengésről szó sem lehetett. Orbán pozíciói roppant erősek voltak, egyfelől intézményesen. A párt 2003-as szervezeti és működési szabályzata, illetve az annak nyomán érvényesülő hatalmi gyakorlat olyan jogköröket teremtett a számára, amelyek atom biztosnak – tűntek. Az elnöki jelölések, kinevezések és vétók szisztematikusan kimunkált és működtetett rendszere Orbán hitbizományává tette a pártot, s lekötelezett vazallushaddá annak különböző rendű, rangú tisztségviselőit. Az intézményes hatalom ráadásul roppant karizmatikus (ahogy a Magyar Nemzet fogalmazott: „spirituális”) hatalommal párosult. Az egész politikai építményt (párt plusz mozgalmi háló: a polgári köröktől a gazdakörökön át a Martonyi-féle Magyar Polgári Együttműködés Egyesületig és a nemzeti konzultációs Kudlik Júliáig) főleg ez a kohéziós erő tartotta össze. Akik azt hitték (és azt hiszik), hogy Orbán leváltása után (Navracsiccsal, Kósával, Áderrel, Pokornival vagy Rogánnal stb.) tovább működhetne egy „emberarcú Fidesz”, azok tévednek. A vezér nem csereszabatos. Mint Buda Péter mondta: ha egyszer kihúzzák a főcsapszeget, az egész gépezet leáll. A „főcsapszeget” pedig nemigen lehet kihúzni. Ha Orbán a párt összes döntéshozó szervében alulmaradna, még mindig folyamodhatna a pártalkotmány szerinti belső „népszavazáshoz”: az összes tag megkérdezéséhez. A közvetlen „pártdemokrácia” segítségével legyőzhetné a közvetettet: a karizmatikus hatalommal az intézményeset. A vezéri uralom hatalmas építményét anyagilag a pártfinanszírozás személyesen hozzá (illetve Simicskához) kötődő, csak általa (általuk) átlátható és működtethető hálózata alapozza meg: e téren végképp pótolhatatlannak látszik (látszanak). Egy közismert 465 466

Horkay-Hörcher Ferenc: Kritika jobbról, támadás balról. Heti Válasz, 2007 01.18. http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=52426&print=1

332


vállalkozó négyszemközt ezt mondta nekem: „Orbán nem csak a vezére, de tulajdonosa is a Fidesznek”. A Schmidt-ügyre visszatérve, a párt súlyos anyagi nehézségekkel küzdött, vészesen eladósodott. A csúcsra járatott 2006-os kampány túlköltekezésének fedezetét a remélt győzelem adta: a visszaszerzett hatalom, az állami erőforrások fölötti újbóli „rendelkezés” ígérete. Ez azonban elúszott – csak az adóssághegy maradt. A helyhatóságokból „kinyerhető” forrásokat ennek csökkentésére kellett fordítani, s ez feszültséget keltett a központ s a helyi erők között. A Fideszt pénzelő tőkések egy részének is nyilván elege lett: erre a politikára nem akartak többet adni. A Schmidt-ügyet azok az Orbán mögött kitartó üzleti körök robbantották ki, akik egy még radikálisabb politika irányába akarták nyomni őt. Epilógusként mindenesetre megjegyzendő, hogy Áder két évvel később Brüsszelbe távozott – Deutsch Tamással együtt. Kósa, Pokorni és Rogán saját önkormányzati hátországot építettek ki maguknak, ők oda húzódtak vissza. Az orbáni kegyencpolitika tehát a régi párt elit fokozatos háttérbe szorításához és felmorzsolásához vezetett. Az egykori Fideszes magból mára ketten maradtak: Orbán Viktor párt- és Kövér László választmányi elnök – plusz a háttérben Simicska Lajos. (Kéri: „A Fideszben három ember… nem lecserélhető: Orbán, Kövér és Simicska… Orbán soha nem fog leszakadni róluk. Mert nem tud.)”467 Pedig a korábbi sikerek egyik titka az volt, hogy a pártot egy hihetetlenül összeszokott baráti közösség vezette, amiből kiemelkedett néhány meghatározó személyiség, főként Orbán. Ám a zárt „szerzetesi férfiközösség” (copy right: Tölgyessy Péter) mára fölbomlott. A vezér a végletekig centralizálta pártját, potenciális riválisait kiszorította, a helyükre saját bázissal nem bíró embereket ültetett, akiket ő emelt föl a semmiből, s akiket bármikor vissza is ejthet oda. Akik csak őhozzá igazodnak: Schmitt, Pelczné, Mikola, Szíjjártó, Kubatov stb. Mindez kontraszelekcióhoz és az innováció megszűnéséhez vezetett a párton belül. Ami a 2006-os szoros versenyben ügydöntőnek bizonyult; azt a mostani hatalmas politikai fölény elfedi; ám a biztosnak tőnő 2010-es győzelem után vélhetően újabb problémákat fog okozni. * A 2007-es „országértékelés”468 az ellenféllel szembeni gyűlöletkeltés jegyében zajlott. Gyurcsány stabilizálta helyzetét, megbuktatása nem tűnt reális lehetőségnek, amire Orbán dühödten reagált. Erős érzelmekkel s a korábbiaknál is vadabb populizmussal. Országértékelés címén primitív mesét hallhatott a publikum. Nemcsak a kútba esett szamárról, hanem a gonoszokról, ártatlan áldozataikról, továbbá az utóbbiak védelmére kelt jókról. A gonoszok: az „új arisztokrata klikk”, a „dúsgazdag milliárdosok”, akik elorozták a régi, becsületes baloldal („manipulációkkal megtévesztett baloldali honfitársaink”) pártját. Mert a Horné és a Kovácsé – mint most megtudhattuk – még a „rendszerváltás veszte467 468

Dr. Kende Péten A Viktor. Budapest, 2002, Kendeart Kft. 2-7. o. http://2006-2007.orbanviktor.hu/


seit, a nehézsorsú emberek gondjait képviselte”, azt még a „nyitottság, az odafigyelés erőteljes baloldali kultúrája” jellemezte. Ám az „új kiváltságosok” vagyonuk mellé (hazugsággal, csalással) megkaparintották a hatalmat is. Azért, hogy ellopják az ország pénzét. A hiányzó pénzt pedig azoktól szedik be újra, akiktől az ellopott is származott: a becsületes, dolgozó emberektől – ezt hívják reformnak. Tévedés ne essék: nem én egyszerűsítem le utólag a történetet – a szónok adta így elő: „A közgazdászok úgy mondják, költségvetési hiány Ez magyarul annyit tesz, hogy nincs meg a pénz… Lába kelt. Igen, tengernyi pénz hiányzik. Hiányzik, mert a szocialista vezetők, akiknél a kasszakulcs volt, eltüntették.” És most: „vissza kell fizetnie a hiányzó pénzt… a vétleneknek, a tisztességesen dolgozóknak, a munkájukat becsülettel végzőknek.” Mert a „dúsgazdag milliárdosok” csak addig voltak sikeresek, „míg a saját pénzükről volt szó, ha a miénkről, a közpénzekről, akkor… százmilliárdos hiányra, üresen kongó kasszára és nyakig érő adósságra futotta az erejükből.” A fenti szövegek nem a kocsmapult mellől hangzottak el. Nem egy napi megélhetési gondokkal küszködő, munka- és jövedelem nélkül tengődő, italos ember szájából. A magyar politikai elit maghatározó alakja beszélt így maga is vagyonos ember (láttuk…), volt miniszterelnök, aki efféle kocsmai beszéddel akart (akar) új kormányzati felhatalmazást szerezni. A beszédben egyetlen mondat erejéig se kapott helyet az ország valós gazdasági, társadalmi, politikai és lelki viszonyainak tárgyszerű, racionális, tisztességes elemzése. Program gyanánt két „számadat” hangzott el: a 16 év és a 12 év. Átlagosan jó kormányzás esetén” az előbbi, „kiemelkedően sikeres kormányzás esetén” az utóbbi időtartamra ígérte Orbán, hogy visszaviszi az országot a 2002-es aranykorba, amikor még jól mentek a dolgok… A mesélő szerint a milliárdosok klikkjének hazugsággal szerzett többsége szétporladt, s létrejött az „új többség”. Harminckétszer ismétlődött ez a formula, ez volt olvasható a szónoki pulpituson, s a mögötte lévő paravánon is. Pedig az „új többség” populista kreatúra: a parlamentáris rendszerben értelmezhetetlen. A többség ott az országgyűlésben található: a négyévenkénti választások nyomán jön létre, és – normális esetben – négy évig egzisztál. Másfajta „többség” – ami konzekvenciákkal járna a kormányzásra nézve – nem létezik. Itt kell megjegyeznünk, hogy a Fidesz 2003 nyara óta folyvást jobban áll ellenfelénél a közvélemény-kutatások szerint. Egyetlen röpke pillanatot leszámítva: 2006 áprilisát. Épp akkor voltak a parlamenti választások! Pech. Sporthasonlattal élve: Orbán az az atléta volt, aki edzésről edzésre szórta az országos csúcsokat, ám az egyetlen hivatalos versenyen pár centivel lemaradt ellenfelétől. Hiába hitte, hogy százszor jobb nála: az aranyérmet annak a nyakába tették: ő lett a magyar bajnok, újabb négy évre. Hogy hazugsággal nyert? Ő maga mondta? A vizeletmintája a hivatalos mérésnél negatív volt. A többi: mese. A csalódott drukkerek hülyítése. Valahogy így: „A polgári oldal… a jövőt, a szabadságot, a demokráciát, a fejlődést és az új megoldásokat képviseli. Mi voltunk a rendszerváltás motorja… A polgári oldal vitte vissza a közéletet az emberek közé, ő volt, aki megkérdezte, konzultációra hívta őket, míg a szocialisták… becsapták, megsarcolták, rendőrökkel verették, és vasfüggöny mögé zárták az embereket.” Újfent azt kell mondanom: ez Torgyán József színvonala. Amit Orbán hozzátett, az az egyre nyíltabb és avíttabb baloldaliság volt. A kapitalista milliárdosok ellen meghirde334


tett, ötször ismételt jelmondat: „Fizessenek a hazugok!” A '45 utáni jelszó parafrázisa („fizessenek a gazdagok”). A bűnösök kijelölése („három dúsgazdag milliárdos tette tönkre a magyar gazdaságot… a gazdasági miniszter, a pénzügyminiszter és a miniszterelnök”) már már Kínát idézte: a „hármak bandája”. (Kisebb ország – kisebb banda.) A szónok meg Lenint, bevallván, hogy mostanság az ő szavai jutnak az eszébe: „A kapitalisták azok, akik eladják nekünk azt a kötelet, amire majd felakasztjuk őket.” A megbélyegző, gyűlöletkeltő minősítések lavinája zúdult az ellenfélre. Az „új arisztokrácia” kifejezés tizenegyszer hangzott el, legtöbbször a „klikk” szó társaságában. Hatszor ennek szinonimája, az új „kiváltságosok”, párszor az „új baloldal” és az „új nemzedék”. Tizenhatszor társultak ezekhez a „hazug”, „hazudik” és a „hazugság” szavak. További idevágó jelzők, számos ismétléssel: „pimasz”, „gőgös”, „húsevő” (!), „dúsgazdag”, „gátlástalan”, „erőszakos”, „kapzsi” (nyolcszor!), „pénzéhes”, „ripacs”, „erkölcsileg megsemmisült”, „alkalmatlan”, „alantas”, „ostoba”, valamint „hűtlen vezetők” és „hamis pásztorok”. Minősítő főnevek: „kevélység”, „csúfság”, „manipuláció”, „cinizmus”, „szélhámosság”, „káosz”, „zűrzavar”, „bűn”, „tettestárs”. Hasonlóra a Rákosi-idők óta nem volt példa Magyarországon. Mindez egyetlen – meg nem nevezett – személy körül kavargott. Őrá utalt a 2002 és 2004 közti „átmeneti időszak”, amikor „az egykori pártmunkásból (Ő!) milliárdos üzletemberré” lett alak „a háttérből a nyílt színpadra lépett”. Őrá utalt az „új nemzedék”: Gyurcsány ezen a néven alakított ifjúsági szervezetet 1989 nyarán. Orbán nemcsak az őszödi beszédből idézett három passzust, hanem e könyv szerzőjének előző munkájából is. A Fidesz különféle rendű és rangú vezetői 2006 ősze óta rendszeres felolvasásokat tartottak az Új miniszterelnök című kötetből. Sajtótájékoztatón, nyolcvanezres nagygyűlésen, a parlament plenáris ülésén, s most az elnöki évértékelő beszédben is. Áder, Rákay Navracsics korrektül megjelölték a forrást – Orbán adós maradt vele. Mi több: egy hosszabb szövegrészt, amelyet én írtam, Gyurcsány szájába adott, mintha ő mondta volna. A könyvben az idézőjelek világosan jelzik a szövegek forrását: tévedni nem lehetett – csak hamisítani. A 2007-es „országértékelés” újabb bizonyítékát adta annak, hogy Orbán mozgatója a kórossá fajult Gyurcsány-fóbia. Jellemző, hogy a pártelnök – honlapja tanúsága szerint – a következő címeken adott akkoriban interjúkat, illetve mondott beszédeket: „Ma nincs demokrácia Magyarországon”, „Fel kell tárni a kommunista rendszer pontos működését”, „Gyávaságból nem születik győzelem”, „Harcolni fogunk a bíróságon is”, „Többpártrendszer demokrácia nélkül”, „Göbbels-i és sztálini módszerek az ellenzékkel szemben.”469 Orbán a nyár elején minden korábbinál nyíltabb verbális támadássorozatot intézett a képviseleti demokrácia – azaz a magyar alkotmányos berendezkedés – ellen. Az alábbiakban kommentár nélkül idézek ezekből: „A közbizalmat nem a parlamenten belüli mozgásokkal kell helyreállítani, hanem végre azzal az élménnyel, hogy az emberek látják, hogy ők döntenek a legfontosabb kérdésekről… Nem arról szól a demokrácia, hogy négyévente elküldhetjük őket vagy sem, és nem is fogok beletörődni, hogy erről szóljon.”470 469 470

http://2006-2007.orbanviktor.hu/ TV2, Mokka, 2007. május 23.


„Egy demokráciában az embereknek két lehetősége (sic!)van. Az egyik, hogy a közvetett demokráciában bíznak… elmegyünk a parlamenti választáskor szavazni… és akkor bízhatunk az ország vezetőiben, választott képviselőinkben. Na de Magyarországon… az embereket becsapták, félrevezették… tehát a magyar emberek ma nem bízhatnak a közvetett demokráciában… ezt nem javasolnám a magyaroknak… A másik lehetőség, hogy a közvetett demokrácia helyett a közvetlen demokrácia eszközéhez folyamodik. Ez a népszavazás… hogy néhány konkrét kérdésben… én, mint nép, mint választópolgár közvetlenül döntsek. Nem a politikusokon keresztül.”471 „A közvetett demokrácia, a parlamentáris demokrácia elvette tőlük a lehetőséget, hogy a kezükbe vegyék az ország sorsát… ilyenkor az embereknek a közvetlen demokráciához lehet fordulniuk… Meglátjuk, ki az úr: a gálya vagy a víznek árja?”472 „Magyarországon pedig ma nincs demokrácia. Ehelyett demokrácia nélküli többpártrendszer működik. Az intézmények csak a demokrácia hiányát elleplező paravánként szolgálnak… Van, aki azt állítja, hogy az intézményrendszer, vagyis a demokrácia fundamentuma rendben van. Mégis el kellene gondolkodni azon, hogyan jöhetett létre ez a mai világ. Nem lehet, hogy a szereplőkön túl az intézményekkel is baj van? Miért nem tudták megvédeni magukat a demokrácia elleni támadásokkal szemben? Az a legkevesebb, hogy közvitára bocsássuk az alkotmányos intézményrendszer alapjait érintő kérdéseket… Jól szabályozott-e például az államfő és a parlament viszonya?”473 „A politikai irányt, amely egy nemzet életét meghatározza, a népakaratnak kell kialakítania… minden magyarországi hazugsággal és csalással megnyert választás ellenére… Ha az alkotmányos rend nem tudja szolgálni a demokráciát, mert a mostani körülmények között Magyarországon nem tudja… akkor meg kell teremteni azokat az alkotmányos intézményeket és garanciákat, amelyeknek a segítségével a magyar demokrácia meg tudja védeni saját magát… Egyszer kell majd nyernünk, de akkor nagyon.”474 (Kiemelések: D. J.) Azt ígértem, nem fűzök kommentárt a magukért beszélő állításokhoz, de az utolsó esetében kivételt teszek. Mert az abban foglaltak a legdurvábban mutatják meg Orbán „demokráciafölfogásának” természetét. A „választások ellenére” érvényesülő állítólagos népakaratról! Az „alkotmányos rend” és a „demokrácia” inkompatibilis voltáról! S hogy neki csak egyszer kell nyernie! Gyurcsány három évvel azelőtt írta: „Ma úgy tűnik, nincs realitása egy átfogó politikai megállapodás megkötésének a két oldal között. Akkor sem, ha az ország érdeke ezt kívánná. Egy erős, szervezett, világos demokratikus elveket valló… baloldal… jól kormányozva el tudja érni a politikai magatartás uralkodó szabályainak megváltoztatását, a szükséges kompromisszumokat. Legrosszabb esetben annyi alkalommal mér választási vereséget jobboldali riválisára, amíg annak politikai kultúrája be nem fogadja az ország által kívánt változásokat.”475 471 472 473 474 475

Inforádió, Aréna, 2007 május 23. Magyar Hírlap, 2007 május 26. Magyar Nemzet, 2007 június 2. Az utolsó mondat a beszéd után, egy kérdésre adott válaszként hangzott el. Tusnádfürdő, 2007 július 22. Gyurcsány Ferenc: Merjünk baloldalinak lennil Mozgó Világ, 2004. április

336


A jobboldalon akkor nagy volt a felzúdulás: Gyurcsány permanens hatalmat, diktatúrát akar! Ami merő ostobaság volt, hisz aki újra és újra nyerni szeretne a választásokon, az demokráciában gondolkodik. Aki viszont már csak egyszer, az valami másban… 2007 nyarán a fentiekhez járultak még Stumpf István interjúi az MR1-en és a TV2-n, amelyekben Orbán volt kancelláriaminisztere egy új alkotmányos rendről értekezett. Elmondta, hogy szerinte jelentősen növelni kell a köztársasági elnök hatalmát a parlament és az annak kontrollja alatt működő kormányfő rovására. Az elnök mandátumát akár nyolc évre meg kell hosszabbítani, a kormányzást „politikamentessé” tenni, technikai szerepre redukálni („felszabadítani az ideológiai vallásháború alól”, „politikai iszapbirkózás” helyett „az ügyekkel” kell foglalkozni stb.) Stumpf beszélt az alkotmányos berendezkedés „generáljavításáról”, s hogy „ki kell terjeszteni a részvételi demokrácia rendszerét.”476 * Orbán 2007 őszére zsákutcába szorult az egy éve követett politikai stratégiával. Ezt jelezte az a roppant gyenge beszéd is, amit az őszödi botrány évfordulóján tartott. A szöveg láttán – emlékezve egykori remek intellektuális színvonalú megnyilatkozásaira – olyan érzése támad az embernek, hogy paródiát olvas: valaki gonosz tréfát űz (néhai) önmagával. Előbb az avítt szóhasználat tűnik föl: „Ha a mi szövetségünk nem lenne… már tort ülhetne az önkény a… magyarok fölött”. [Lásd még: „A zsarnokság dőzsölt és ülte torát”– D. J.]”Európa megindult egy nagy ívű… megújulás ösvényén.” „Hiába a hatalom lekezelő, kioktató pökhendisége, a cukormázban úszó ígéretek garmadája… a bértollnokok hada… a számolatlanul sorakozó pénzeszsákok… akinek van füle, hallhatja a földalatti vízáramok hangját. Azt dobolják mindenhol széltében-hosszában, Battonyától Nemesmedvesig, hogy elég volt.”477 Dolgozatjavító magyartanárként sok pocsék szöveget olvastam életemben. Ám a nagy ívű ösvény, a cukormázban úszó ígéretek és a doboló vízáramok előkelő helyre pályázhatnának ezek között. Úgy látszik, Orbán környezetében már nem működött egy piros toll… így maradhatott a beszédben a felszabadító Vörös Hadsereg magyarországi útvonalának pátosszal kimondott kezdő- és végállomása (kádárkori töri órák és április 4ei ünnepségek üledéke a vezéri agytekervényekben), ami két évtizeddel a rendszerváltozás után kissé viccesen hangzott az orosz csapatokat egykor „hazaküldő” politikus szájából.478 A szellemi igénytelenség, a politikai tanácstalanság megnyilvánulása (is) volt: az őszödi stratégia kifulladásáé. 2007 őszén a közvélemény-kutatások jelezték ennek negatív következményeit. Arra a kérdésre, hogy szükség volna-e új pártra a bal-, illetve a jobboldalon, az MSZP-s szavazóknak csupán 8, a Fideszeseknek ellenben 25 százaléka mondott igent!479 Ez az „egy a tábor, egy a zászló” stratégia kudarcát jelezte, Pontosab476 477 478 479

Idézi: Debreczeni József: Horthy és Orbán, Népszabadság, 2008.06.14. http://orbanviktor.hu/beszedek_list.php?item=26 Uo. A Századvég-Forscence mérése, idézi: Debreczeni József: Az őszödi zsákutcában. 168 óra, 2007.10. 04.


ban az „egy a tábor, kettő a zászlóét”, hisz, mint láttuk, a párt rendezvényeit együtt színezték a nemzeti és az Árpád-sávos lobogók a radikalizmussal való összefonódás szemmel látható jeleként. Ám a Jobbiknak is ekkor, 2007 szeptemberében mért először 2 százalékot a Medián: Orbán radikalizmusa tehát egyfelől sok volt, másfelől kevés! Körösényi András professzor „A jobboldal elhúzódó válsága” címmel elemzést publikált a Kommentár nevű (mérsékelten jobboldali) kéthavi folyóirat szeptemberi számában. A szerző a hőskorban a Fidesz tagja volt, és igen sokáig rokonszenvezett Orbánnal. Ehhez képest figyelemre méltó megállapításokat tett: „A balatonőszödi beszéd… [nyomán] kialakult politikai válság, az önkormányzati választásokon elért ellenzéki győzelem… azt a csalóka látszatot alakították ki, hogy a jobboldal válsága elmúlt… [Pedig] a Fidesz semmit sem tudott megoldani azokból a problémákból, amelyek 2006-ban a parlamenti választási vereséghez vezettek… Ha fennmarad a jobboldal oly sokat magasztalt szervezeti és politikai egysége, akkor nem képes választást nyerni… [A megújulás] leküzdhetetlennek tűnő akadálya a 2003-as reform nyomán kialakult erősen centralizált pártszervezet… Ez országos, regionális és helyi szintig hatóan minden politikai és személyzeti kérdésben a pártelnök hatalmát intézményesíti… A válság második legfontosabb elemét… a pártelnök, Orbán Viktor személye jelenti. A rendszerváltás legendás alakja, az 1998-as jobboldali győzelem és koalíció megteremtője… és sikeres kormányfője a 2006-os kampány időszakára a jobboldal egyik legnagyobb tehertételévé vált. A polgári politikát 2002 után fokozatosan populista és etatista retorikával felváltó politikus – a párton belüli autokratikus hatalma valamint a jobboldali sajtó túlnyomó része fölötti politikai befolyása révén –… képes nagy tömegek mozgósítására… de mindez ma már elsősorban saját politikai túlélését szolgálja. Sem a polgári jobboldal, sem a közjó – a nemzet java – nem profitál belőle. A… jobboldalon egyre kevesebben hisznek abban, hogy Orbánnal a Fidesz még egyszer… kormányra kerülhet. Ami ennél is nagyobb baj: egyre kevésbé látni, hogy kívánatos lenne-e, ha ez mégis sikerül. Az a politikai program és stílus, amit képvisel, a polgári jobboldal részére nem kívánatos vagy egyenesen elfogadhatatlan. Autokratikus vezetési stílusa és hatalmi elterpeszkedése a Fidesz élén… az elmúlt években eltűnt jobboldali polgári politika újjáéledésének… legfőbb akadálya… A párt – és a jelenlegi felállásban az egész jobboldal – Orbán foglyává vált… A Fidesz nem volt és ma sem képes világos politikai programot, alternatívát nyújtani az ország előtt álló… kormányzati kérdésekben… Az 1990-es években képviselt guvernamentalista kormányzati filozófiáját – az események sodrában és pillanatnyi politikai céljai érdekében – populista kormányzati és alkotmányos felfogással cserélte fel… A középosztály pártjából egyre inkább a „vesztesek” pártjává válik.”480 (Kiemelések: D. J.) * Ennek a nyárnak a végén – 2007 augusztusában – alakult meg a Magyar Gárda, a radikális Jobbik politikai vállalkozása, amivel az utóbbinak hamarosan sikerült kitörnie a jelentéktelen kispárt státusából. E ponton érdemes röviden vázolni Orbán és a Fidesz Job480

http://www.kommentar.info.hu/index.php?q=21

338


bikhoz való viszonyát, ami a 2010-es választások, illetve az azt követő politikai korszak egyik kulcskérdése lehet. Vásárhelyi Mária így írta le a genezis időszakát: „A 2002-es választásokat követően a Fidesz vezetői látványosan politikai halálra ítélték Csurka István pártját, mivel a választási vereség egyik fő okát a MIÉP szavazatelszívó erejében látták. Ezért tűnt számukra rokonszenvesnek, hogy a kiszámíthatatlan és sokszor kellemetlen… szövetséges helyett létrejöjjön egy a Fidesz 'leányvállalataként' működő szélsőjobboldali párt, amely a MIÉP-nél hatékonyabban képes megszólítani és integrálni a radikális szavazókat.”481 Árnyalja a képet Orbán nyilatkozata, amelyben 2003. május 18-án, a Vasárnapi Újság című rádióműsorban így válaszolt a riporter kérdésére: „Én ismerem a szervezők jó néhány erőteljes figuráját… bátorító szeretettel… nézem azt, amit ők csinálnak… Nagyon sok mindenben nem értünk egyet… tehát nagyon nehéz elfogulatlan véleményt mondani. Szerintem, amit én látok, becsületes, rendes, nemzeti érdekek iránt elkötelezett, az élet mélyebb értelmét kereső fiatalokról van szó. Én nagyon kívánom nekik, hogy legyenek sikeresek az életben, és a közéleti próbálkozásaikat is siker koronázza. Hogy éppen pártot kellett-e nekik alapítani? Hát nekem más tanácsom lett volna. De én se hallgattam akkortájt más tanácsára… az idő lehet, hogy őket fogja igazolni.”482 Tény hogy Vona Gábor, a Jobbik későbbi elnöke alapító tagja volt az Orbán által fémjelzett Szövetség a Nemzetért Polgári Körnek. Vásárhelyi szerint „vélhetően akkor hívta fel magára Orbánék figyelmét, amikor a Jobboldali Ifjúság Közösség egyik vezetőjeként rendkívüli aktivitással vetette bele magát a szélsőséges nézeteiről elhíresült... televízió [a Magyar ATV] képernyőjéről száműzött Sajtóklub vidéki fellépéseinek megszervezésébe.”483 A Fidesz vezetői hamar alkalmazkodtak az új helyzethez, a Jobbik pártként való létezéséhez, és igyekeztek azt a maguk politikai segédcsapataként integrálni. Stumpf például a 2002-es választási vereség utáni új stratégiát ecsetelve kifejtette, hogy „a MIÉP helyét a Jobbik Magyarországért Mozgalom veheti át a jövőben, amely már most nagyon határozottan és keményen képvisel olyan ügyeket, amelyeket korábban Csurka István pártja is felvetett, de mindezt a MIÉP-et jellemző durva felhangok nélkül teszi. A Jobbik vezérkara jól képzett, jól kommunikál, világképe és értékelkötelezettsége alapján megvan a lehetősége, hogy elfoglalja a radikális nemzeti jobboldal pozícióját. (...) A MIÉP mára elvesztette lendületét… a közfigyelmet vonzó radikális gondolatokat a Jobbik kulturáltabban tudja megfogalmazni… Elképzelhetőnek tartom, hogy a Fidesztől kicsit balra álló MDF és a jobbra lévő Jobbik is akár önállóan bejusson a parlamentbe, megteremtve a biztos kormányalakítás esélyét a jobboldalnak.”484 „A Jobbik bölcsőjét fideszes politikusok ringatták, a Jobbik meghatározó politikusainak többsége pedig a Fidesz és Orbán Viktor köpönyegéből bújt elő” – írja Vásárhelyi Mária. „A szélsőjobb szavazóinak meghódítása érdekében a Fidesz-közeli média húzta 481 482 483 484

Vásárhelyi Mária: A Fidesz elbitangolt radikálisai, Élet és Irodalom, 2009 04.14. http://www.mno.hu/portal/forum?actilon=message&id_category=7&ld_topic=12050&sortBy=1 Vásárhelyi: i. m. Ma.hu, 2003.07. 07. Idézi: Vásárhelyi: i. m.


be középre, tette szalonképessé és mindennapossá a közbeszédben a Stumpf szerint 'durva felhangok nélküli', 'kulturált'… uszítás és kirekesztés hangját, ami meghatározó szerepet játszott a radikális jobboldal megerősödésében. És téved, aki azt gondolja, hogy a Jobbik… esetében jobboldali demokraták radikalizálódásáról van szó. A szélsőjobboldali párt vezetői már akkor is a maihoz hasonlóan radikális, kirekesztő nézeteket képviseltek, amikor a Fidesz vezetői a hónuk alá nyúltak, és segítették őket abban, hogy országosan ismert politikusok, közszereplők váljanak belőlük. Morvai Krisztina, a Jobbik listavezetője akkor tett szert országos, sőt nemzetközi ismertségre, amikor a Fidesz őt találta a legalkalmasabbnak arra, hogy – a 2006. október 23-án történtek kapcsán – gátlástalan… hazugságaival… hergelje a hazai és a nemzetközi közvéleményt a kormány ellen, és járassa le az országot több kontinensen.”485 A Fidesszel való színfalak mögötti, illetve médiabeli együttműködés nyílttá vált a 2006-os önkormányzati választásokon, amikor a Jobbik 81 helyen indított közös jelöltet a legnagyobb ellenzéki párttal. Ám Orbánék pátyolgatása ellenére is csak fél évtized múltán, 2007 őszén sikerült kitörniük a radikális, ámde jelentéktelen kispárt státusából. A Magyar Gárdával. Azzal a félkatonai szervezettel, amely a „cigánybűnözés” elleni föllépést félreérthetetlenül a nyilasokat idéző külsőségekkel (fekete egyenruha, Árpád-sávos jelvények stb.) kötötte össze. A szélsőjobboldali politikai párt kötelékében működtetett paramilitáris gárda persze ezek nélkül is nyilvánvalóan náci képlet (lásd: SA). A Fidesz, annak sajtója, továbbá meghatározó jobboldali körök és személyiségek – ideértve a keresztény történelmi egyházak képviselőit is – mindezek ellenére nem foglaltak állást. A budai várban, az elnöki rezidencia tőszomszédságában tartott avató ünnepségen (amit Sólyom László szó nélkül vett tudomásul!) egy katolikus, egy református és egy evangélikus pap szentelte fel a gárda zászlaját. Egyházaik kényszeredett, utólagos kommentárja szerint: „magánemberként”. A neonáci alakulat egyik atyja a Magyar Demokrata főszerkesztője volt, a szélsőjobboldali lapot 2002-ben Orbán egyik kedvencének nevezte (a Magyar Nemzettel és a stíljében mérsékeltebb Heti Válasszal együtt). A Gárda avatásán szerepet vállalt Wittner Mária, a Fidesz országgyűlési képviselője. De más pártbeli potentátok is nyíltan exponálták magukat: 2007. december 5-én, Szekszárdon például a Magyar Gárda Tolna Megyei Vitéz Gömbös Gyula zászlóalja biztosította azt a rendezvényt, melynek fő szónoka dr. Braun Márton, a Fidesz városi elnöke és országgyűlési képviselője volt.486 A párt egyetlenegy vezetője se foglalt állást nyíltan és egyenesen a Gárda s a Jobbik kapcsán. Maximum addig mentek el, hogy ez nem tesz jót, sőt árt a jobboldalnak – a „legbátrabb” nyilatkozó (Navracsics) szerint az országnak is. Orbán Viktor „bátorságát” a legjobban egy korabeli hírlapi tudósítás szemléltetheti. Mielőtt azonban ezt idéznénk, emlékeztetnünk kell rá az olvasót, hogy Orbán ezt megelőzően a „hazugság” elleni küzdelem jegyében mondta el „őszödi évfordulós” beszédét. Emlékeztetnünk kell továbbá arra is, hogy annak idején maga jelentettek ki: ő még sose hazudott. Most már jöhet az idézet:

485 486

Uo. http://magyargarda hu/node/181

340


„Orbán… számára… marad… a kettős beszéd a jobboldali szélsőségek ügyében… [Ez] vezet olyan helyzetekhez, amilyen például múlt hét szerdán történt a Parlamentben. Orbán egy kubai delegációval és az amerikai nagykövettel tárgyalt egy szobában, majd vendégei távoztak. A fél magyar média a Fidesz elnökét várta, hogy kijöjjön, és mondjon valamit a Magyar Gárdáról, de csak Orbán sajtósai léptek elő, hogy közöljék; az elnök úr már egy másik útvonalon távozott, felesleges tovább várni rá… Csakhogy ezt a… helyismerettel rendelkező parlamenti tudósítók nem hitték el, annak a szobának ugyanis nincsen másik kijárata. Hát benyitottak. Orbán ott ült másodmagával, várva, hogy szétszéledjen a sajtó, s később csendben elosonhasson. Inkább hazudott, csak hogy ne kelljen nyilvánosan megszólalnia gárdaügyben. Aztán… zavartan, sietős léptekkel csak arra futotta tőle, hogy kifejtse, nem is érti, mi ez az elhatárolódás-dolog, meg hogy szerinte ez egy nagyon rossz kifejezés.”487 Orbán Viktor alakját bizonyára számos szobor fogja majd megörökíteni. Megfontolásra ajánlom hívei figyelmébe az alábbi kompozíciót: a vezér a szoba sarkában lévő széken kuporog, és riadtan pislog a kijárat felé… Amolyan kelet-európai szobor lenne. Mert Nyugaton egy efféle lebukás után olyan botrányt csap a sajtó, hogy az illetőnek megszégyenülten kell kikullognia a közéletből. Persze csak abban az (elképzelhetetlen) esetben, ha a bánya-ügy a szőlő-ügyek, továbbá a felcsúti föld-ügyek után maradhatott volna… Orbánék elvi alapon, a demokratikus értékek védelmében sose ütköztek a Jobbikkal. Csakis hatalmi érdekből, taktikai céllal. Egyébként már az erre vonatkozó kérdésfölvetés is hibás, hogy tudniillik: „mérsékelt jobboldali erőként” miért nem határolódnak el a szélsőségtől! Hisz aki ismeri a szóban forgó politikus céljait, eszközeit és módszereit – a vezéri struktúrától a hatalmi rablógazdálkodásig, a fundamentalista alapvetéstől a populista arzenálig,– mondhatnám: aki eljutott idáig ebben a könyvben – annak a számára nem lehet kétséges a válasz: mert ők maguk is a szélsőséget képviselik. * Orbán 2007 decemberében újabb erőfeszítést tett a Gyurcsány-kormány megbuktatására. Az alkalmat az egészségbiztosítási törvény szavazása kínálta. A kormány mögött álló támogatás gyengébbnek tűnt, mint az egy évvel korábbi bizalmi szavazáskor: a miniszterelnök és az MSZP-frakció között sok feszültség halmozódott föl az idők során, s a koalíciós összetartás is jócskán meggyengült. Az SZDSZ odaláncolta magát az egészségügyi reform ügyéhez, és olyan helyzetet teremtett, hogy a törvény leszavazása esetén nemigen marad más választása, mint a koalícióból való kiugrás. A miniszterelnök pedig a lemondás vagy a kisebbségi kormányzás nyűge között választhatott volna, ha kiderül: a politikája tengelyét adó ügyben nincs mögötte parlamenti többség. Orbán tisztában volt ezzel. Mindent megtett annak érdekében, hogy élezze a helyzetet: hogy az egészségbiztosítási törvény bukása a kormány bukása legyen, „Magyarország olyan helyzetbe jutott, hogy bármikor bármi megtörténhet, levegőben lóg a kormánykoalíció összeomlása… és az előre hozott választás lehetősége” – mondta decem487

Bugyinszki György: Látszategység, látszatbéke, Népszabadság, 2007. 09. 09.


ber elején a Vasárnapi Újságban. Aztán mozgósított minden rendelkezésére álló erőt, hogy jóslata beteljesüljön. Tanult a tavalyi kudarcból, nem sokkolta a szocialistákat, nem fenyegetőzött az utcán, nyolcvanezer ember élén: a lelki megdolgozás taktikáját választotta. Rábízta a dolgot a Fidesz kötelékében harcoló segédcsapatokra, a naiv baloldaliakra s a tűznél a saját pecsenyéjüket sütögetőkre: A Gaskó István-féle Liga szakszervezet határozatlan időre általános sztrájkot hirdetett a szavazás napjára. A gazdakörök traktoros útlezárásokat jelentettek be. A Fidesz százezer forintot ígért a nemmel szavazó kormánypárti képviselőknek (ez bumerángként hatott). A Liga-tömeggyűlést hirdetett a Kossuth térre. Célzott röplapos, plakátos, telefonos nyomásgyakorló kampányok zajlottak a bizonytalan szocialista képviselők körzetében; a szavazás napján hasonló demonstrációkat szerveztek a parlament körül. A jobboldali média agyonreklámozta a baloldali tiltakozókat. A Jobbik és a Magyar Gárda tüntetést helyezett kilátásba az igennel szavazó képviselők háza előtt. A Fidesz titkos szavazást követelt (ez jogilag nem volt lehetséges), végül név szerintit csikartak ki. Szili Katalin szocialista házelnök lelkiismerete ezúttal is a legjobb időben szólalt meg: indítványozta, hogy ne szavazzák meg a törvényt, legyen társadalmi vita, készüljön egy jobb. Orbán odáig ment, hogy a szavazás előestéjén exkluzív interjút adott az ATV-nek (életében másodszor): megpróbált a baloldali nézők lelkére hatni (képzeljük el Gyurcsányt a Hír TV-ben)! Mindez hiábavalónak bizonyult, a koalíció összezárt, és megszavazta a törvényt, a jövő évi költségvetéssel együtt. A „kormány meghátrálásáig” tartó országos sztrájk egy napot se bírt ki, estére lefújták. A kormányfő megerősödve, az ellenzék vezére (s a „nép házelnöke”) meggyengülve került ki a küzdelemből. * Orbán Viktort a 2008 tavaszán óriási fölénnyel megnyert népszavazás mentette ki szorult helyzetéből, és segítette mindent várakozást fölülmúló győzelemhez – melyet ellenfelei vereséget követő pánikreakciói tettek teljessé, mondhatni elsöprővé. A részvétel meghaladta az ötven százalékot; az igenek száma pedig a kórházi napidíj eltörlése vonatkozásában a 84-et, a vizitdíj és a tandíj esetében a 82-őt. A kormányfőt és a koalíciót – főleg a szocialistákat – szemmel láthatóan megdöbbentette az eredmény; Orbán ellenben triumfált: „Én mindig úgy képzeltem, hogy mi magyarok egyszer rátalálunk az összefogás és a nemzeti egység ösvényére és… akkor kezdődik el Magyarország fölemelkedése. Tizennyolc év óta kerestem, kerestük a pontot, a helyet, az időt, az ügyet, ahol a magyarok újra egymásra találhatnak éppúgy mint a rendszerváltáskor történt. Ez ma megtörtént velünk… A mai népszavazásnak… nem a pártok és nem a politikusok a győztesei, hanem Magyarország. Igen, Magyarország győzött… a magyarok nyertek… A kormány politikája… a mai naptól kezdődően a múlté: leszavazták… A többség azt akarja… hogy az állam több felelősséget vállaljon… több pénzt fordítson az egészségre és az oktatásra, mint eddig, nem pedig kevesebbet… Ez Magyarország győzelme. Szép volt Magyarország!”488 488

http://orbanviktor.hu/beszedek_list.php?item=39421

342


Hogy ezekkel a mélyen antidemokratikus kijelentéseikkel a kormányoldal s a nemmel szavazók megint ki lettek akolbólítva a magyarok közösségéből, azon már föl sem akadunk, hisz Orbán politikai krédója 2002 (sőt 1997) óta ez: aki nincs velünk, az nem magyar. Hogy ami történt, valóban szép volt-e Magyarországtól, azon meg lehetne vitatkozni. A vezér és a nép által a populizmus oltárán köttetett „nemzeti egység” alapja mindenesetre 300 és még valamennyi forint volt. Ami ezek szerint megfelelőbb pontnak, helynek, időnek és ügynek bizonyult a négy évvel korábbi, határokon átívelő nemzetegyesítésnél. A vezér menetből folytatta a támadást, rögtön fölszólította a kormányt, hogy vonja vissza a biztosítási reformról hozott törvényt is, mert ha nem teszi, akkor máris „sorba állhat a következő nyaklevesért” a következő népszavazáson. A haditerv világos volt: 2010-ig folyamatosan ütni-vágni Gyurcsányt – kommunikációs offenzíva, szüntelen akciók, újabb népszavazás, vereség az EP-választáson –, hogy ne térhessen magához, ne tudjon fölállni a padlóról, ne tudja visszavenni a kezdeményezést, ne kapjon levegőt se. Fogalmi nyelven és tágabb értelemben ez nemcsak azoknak a félig (sem) végbement reformoknak a fölszámolását jelentette, amelyek hiányában a magyar társadalom működése veszélybe került, de a parlamentáris kormányzás blokkolását, megbénítását is. Az eredmények nem maradtak el. A 2008-as év populista áttörést hozott: a reformok befagytak, az elfogadott egészségbiztosítási törvényt visszavonták, a koalíció felbomlott, Gyurcsány áprilistól kisebbségi kormányzásra kényszerült. A Fidesz támogatottsága a népszavazás után megugrott, az MSZP-é rég nem látott mélypontra süllyedt: a biztos szavazó pártválasztók esetében a Szonda Ipsosnál 68 – 23; a Tárkinál 69 – 20; a Századvég-Forsense-nél 68 – 20 százalék volt az arány”489 De hogy juthattak idáig a dolgok? Hogyan kerülhetett sor egyáltalán a népszavazásra? Az alábbi idézet egy politikatudományi alapismereteket közlő tankönyvből való; „A parlamenti szuverenitás és a népszuverenitás összeegyeztethetetlen fogalmak… A többségi demokrácia lényegét az adja, hogy a választások során előállított többség uralmának… nincsenek sem intézményes, sem intézményen kívüli korlátai. A rendszer alapvető működési elve az, hogy a többséget ruházza fel meghatározott időre a népuralommal járó jogosítványokkal, s a kisebbség csupán (újabb) választások eredményeként kerülhet olyan helyzetbe, hogy érdekeit… érvényesítse.”490 Azért választottam a Corvinus Egyetem tankönyvét, mert az ottani politológiai tanszék vezetője, Lánczi András Orbán tanácsadója, az idézett szöveget pedig Navracsics Tibor, volt politológus, Orbán frakcióvezetője írta. A Fideszhez lazán kötődő Körösényi András is leszögezte: „A tisztán parlamentáris kormányzattal bíró alkotmányokban nincs ilyen intézmény. De általában is kivételnek számít az a néhány demokrácia, ahol az iniciatíva egyáltalán létezik: Európában Svájc… A parlamentáris alkotmányok többségében legfeljebb a petíciót ismerik… [ami] parlamenti tárgyalást eredményezhet, de nem vezet népszavazáshoz… A referendumot legfel489 490

http://nol.hu/belfold/a_magyar_partok_lazgorbeje Politika és politikatudomány. Szerkesztette: Gallai Sándor – Török Gábor. Aula Kiadó, Bp. 2003. 251-252. o.


jebb kivételes esetekben alkalmazzák, de… mindig a kormány, államfő és/vagy a parlament kezdeményezi: az állampolgároknak nincs ilyen joguk.”491 Igaz, (a Kis Jánossal vitázó) Körösényinek az volt a véleménye, hogy a magyarországi népszavazás mégsem alkotmányellenes, mert a magyar alaptörvény nem tiszta parlamentáris közjogi konstrukciót rögzít: „Kis figyelmen kívül hagyja azt, hogy alkotmányunk… a népszavazás beillesztését tekintve kifejezetten populista jellegű.” De mit mondott Kis János? Alapos érvelés után igen kemény dolgokat: „A Fidesz három kérdésének átengedése… nem egyszerűen hiba: világra szóló botrány… Az AB… határozatai… óhatatlanul felébresztik a gyanút, hogy önkényesek és az alkotmányon kívüli érdekek által motiváltak. A népszavazási versenyfutás… újabb csapás a rogyadozó parlamentáris politikára… Az 'istenadta nép', meglehet, boldogan emeli pajzsra a gondviselés emberét. A legnagyobb vesztes mégis ő maga lesz. Távolabb kerül attól, hogy a hatalom az ő hatalma legyen, s hogy a hatalomgyakorlás az ő érdekeit szolgálja, mint a rendszerváltás óta valaha.”492 Szentpéteri Nagy Richárd alkotmányjogász szerint „egyértelműen kell fogalmazni: olyan népszavazást, amely hazánkban most készül, parlamentáris kormányrendszerű alkotmányos jogállamban nem lehet tartani. Vizitdíjról – és hasonló dolgokról – referendumot kiírni nemcsak nem szokás, de nem is lehet – ez ilyen egyszerű. Az viszont nem egyszerű, ami Magyarországon megvalósul… Számtalan kérdésben – amelyek népszavazásra bocsátása Nyugat-Európában elképzelhetetlen lenne – hazánkban lehet népszavazást tartani, mert a… következetlen alkotmányos szabályozás ilyen lehetetlen és képtelen népszavazásokat is lehetővé tesz. Ám a vizitdíjról, a kórházi napidíjról és a tandíjról szóló népszavazás kiírását még ez a hibás szemléletű… következetlen alaptörvény… sem teszi lehetővé. Az ilyen természetű népszavazás lebonyolítását még az elrontott magyar alkotmány is kifejezetten megtiltja.”493 Az Alkotmánybíróság mégis zöld utat adott a Fidesz kezdeményezésének. A testület elnöke, Bihari Mihály így indokolta a döntést: „Az Alkotmánybíróság nem politikai cenzor. Nem rendőr, hogy megmondja: merre lehet menni, s merre nem… A hatályos alkotmányt köteles betartani… A testületet is köti a törvény Nem lenne jó, ha szuperhatalommá nőné ki magát.”494 Kis János másként ítélte meg a dolgot: „Az AB a köztársaság berendezkedésének végső őre; a bírák hivatása, hogy – egyebek közt – a közvetett és a közvetlen hatalomgyakorlás kényes egyensúlyát is óvják. A kilencvenes években eleget tettek feladatuknak. Ám 2000 után fokozatosan kiengedték a fékeket. Már a kórház-privatizációról és az állampolgárságról szóló népszavazást is le kellett volna állítaniuk.”495 Az Alkotmánybíróság az idők során valóban áttért egy redukált, textuális, jogpozitivista szemléletre, elhagyván egykori aktív, az alaptörvény egészére, annak koncepciójá491 492 493 494 495

Alkotmányos-e a népszavazás? Népszabadság, 2007. 12. 02. Kis János: A népszavazási versenyfutás. Népszabadság, 2008. 01. 25. Szentpéteri Nagy Richárd: Népszavazás kontra alkotmány http://www.meltanyossag.hu/?q=node/192 Interjú a 168 órának, http://www.mkab hu/content/hu/hirlevel/hl_92.pdf Kis: i.m.

344


ra, filozófiájára figyelő szemléletét és gyakorlatát. Bihariék – szemben Sólyomékkal – az alkotmány szellemét már nem látták, nem akarták látni, csak a betűjét. Főleg ennek a strucc-mentalitásnak köszönhető, hogy a Magyar Köztársaságban válságba került a parlamentáris kormányzás, hogy a populista törekvések eljuthattak a siker kapujába. Mindebben alighanem döntő szerepet játszott a pártok bíró jelölési gyakorlatából adódó minőségromlás: a szakmaiság rovására érvényesülő pártpolitikai elkötelezettség, illetve az újrajelölésre utazó egzisztenciális számítás. Azt a szélesebb politikai folyamatot, amely a Fidesz törekvései nyomán a magyar parlamentarizmus romlását előidézte – az előzményekkel együtt – Bauer Tamás írta le a legerőteljesebben. A fejezetet tőle átvett idézetekkel zárjuk: „A kormányprogramban foglalt intézkedésekről a ciklus közepén tartott, az ellenzék által kezdeményezett népszavazás alkotmányos abszurdum. Az európai parlamentáris rendszerek gyakorlata ilyet nem ismer… Hamis az a ma elterjedt elképzelés, hogy reformokat úgymond csak a társadalommal egyetértésben lehet csinálni. Az olyan reformhoz, amilyen annak idején a jóléti rendszerek széles körű kiterjesztése volt a II. világháború után, vagy amilyent a munkavállalók munkahelyi beleszólásának rendszerré válása jelentett a hatvanas években, persze meg lehet szerezni a többség támogatását. Akkor, a II. világháború utáni nagy fellendülés idején még úgy tűnt, hogy a megerősödött európai kapitalizmus simán elviseli az ilyen terheket és korlátokat. Ma azonban sokkal nehezebb helyzetben vannak az európai piacgazdaságok, így a reformok mindenütt a munkavállalói kedvezmények szűkítését, a jóléti rendszerek viszszanyesését, az ingyenes vagy kedvezményes juttatások szűkítését szolgálják. Azért, hogy legalább csökkentsék Európa versenyképességi hátrányait Amerikához és Ázsiához képest, és finanszírozhatóvá tegyék a megnövekedett egészségügyi és nyugdíjkiadásokat. A ma napirenden levő reformok mindenütt tiltakozásokat, sztrájkokat váltanak ki, ám a kormányok mégis elindítják azokat. Sehol nem rendeznek róluk népszavazást, hiszen akkor esetleg elbuknának, és az érintett ország működőképessége válna kérdésessé. Ha egy kormány pártjainak többsége van a törvényhozásban, akkor ez arra jelent felhatalmazást és egyúttal felelősséget is, hogy mindazt megtegye, amit az ország jövője szempontjából annak az értékrendnek az alapján, amelyet ő és választói vallanak, szükségesnek tart. Nem csak azt, amit a választások előtt explicit módon elmondott, hiszen ritkán mondják el a politikusok a választási kampányban azt, hogy mi mindenre kényszerítheti majd őket a gazdasági helyzet. Valójában nem programjuk, hanem értékrendjük alapján kapják a választóktól a mandátumot, s ez legitimálja azokat a kormányzati lépéseket is, amelyeket nem fogalmaztak meg explicit módon a választási kampányokban… A kormányon levőknek sokszor meg szabad és meg is kell tenniük azt, amiről korábban nem beszéltek. E logika mentén vállalkozott a szükséges megszorításokra és reformokra 2006 tavaszán a Gyurcsány-kormány. Programja, megszorító intézkedései legitimek voltak, hisz az ország működőképessége fenntartásához… volt rájuk szükség. A megszorítások módját messzemenően annak figyelembevételével alakították ki, hogy választóközönségüket, a közalkalmazottakat, a munkavállalókat, a nyugdíjasokat minél kevésbé terheljék… A parlamentáris kormányzás megbénítása 345

Az, hogy a ciklus közepén, amikor minden parlamenti rendszerben még a kormány lépéseinek hátrányait érzékelik a választók, s nem volt még idő az előnyök megtapasztalására, az ellenzék népszavazással torpedózhassa meg a kormánypolitikát, magát a napi népszerűségen túltekintő kormányzást lehetetleníti el. Márpedig az ilyen kormányzás elemi előfeltétele a világméretű versenyben részt vevő modern államok működésének. A négyéves parlamenti ciklust éppen arra találták ki, hogy a kormányok olyan, a jövőt szolgáló intézkedéseket hozhassanak, amelyek átmeneti népszerűtlenséggel járnak. Ugyanezért nem ismerik a parlamenti demokráciák a képviselők visszahívhatóságát… És ugyanezért nincs mód más parlamentáris rendszerekben arra, hogy két választás között az ellenzék kezdeményezésére népszavazás bírálja felül a kormány döntéseit… Ne feledjük: a Fidesz az ország érdekeit kezdettől fogva a maga hatalmi érdekeinek rendelte alá. Ezt teszi 1995 márciusa óta, amikor frontális támadást intézett a Bokroscsomag ellen, amelynek szükségességével politikusai akkor is pontosan tisztában voltak… Ugyanennek a destruktív hatalmi politizálásnak a jegyében lépett fel a Fidesz 1995/96-ban és azóta is a privatizációval, majd 1997-ben a földpiac liberalizálásával szemben. 1995/96-ban még nem tudta megakadályozni a Bokros-csomagot és a privatizációt, nem tudta meggátolni, hogy az ország kiszabaduljon az adósságcsapdából, és elinduljon a növekedés útján. Az agrárszektor reformját azonban már akkor sikerült blokkolnia… elérte, hogy a mezőgazdaságba ne kerülhessen külső tőke, ne javulhasson a szektor hatékonysága… A 2006-os választás óta az orbáni politika… minden lépése a kormány teljes ellehetetlenítésére irányul. Ennek egyik jele a szélsőjobboldali radikálisok hallgatólagos támogatása volt: a kormány illegitim voltáról, a miniszterelnök 'nem kívánatossá' minősítéséről szóló retorika, majd a Kossuth téri kordonbontás egyfajta felhatalmazást jelentett a szélsőségesek számára: ezekkel – mármint a szocialistákkal és szabad demokratákkal – szemben bármilyen fellépés megengedett… Orbán folyamatosan heccelte azokat, akik készek voltak az utcai összeütközésekre, hogy azután a rendőrség fellépése során óhatatlanul elkövetett hibákat meglovagolva… diktatúraként minősíthesse a közállapotokat, s maga tetszeleghessen a demokrácia védelmezőjének szerepében. A vezető szocialista és szabad demokrata politikusok hibás reakciói sem téveszthetnek meg bennünket: itt tudatos politikáról van szó, amely a polgárok biztonságát védő állami intézményrendszer destabilizációjára irányul, s ebben a Fidesz jelentős eredményeket ért el. Lám-lám, az igazságszolgáltatás nem meri felelősségre vonni a kordonbontásért a Fidesz vezetőit, és ezzel a törvény előtti egyenlőség alapvető jogállami követelménye sérül. Olykor nevetségesen óvatos a bűnüldözés az utcai randalírozók vezetőivel szemben is… A kormány kezének megkötését szolgálják a Fidesszel együttműködő civil szervezetek és szakszervezetek tiltakozó akciói… kiváltképp a Fidesszel szervezeti kapcsolatot tartó gazdakörök demonstrációi, valamint a Gaskó-féle szakszervezet által kezdeményezett, a szakszervezeti működésen messze túlterjeszkedő akciók. Hol máshol sztrájkolnak a vasutasok az egészségbiztosítás reformja ellen? Orbán Viktor Gyurcsány Ferenc ellen vívott bosszúhadjárata nem a szocialisták, hanem Magyarország pozícióját ássa alá. A kormányt akarja destabilizálni, és az országot destabilizálja. Orbán a felperzselt föld taktikáját alkalmazza a szerinte tőle elorozott Ma346


gyarországgal szemben: amíg e földön mások uralkodnak, addig lehetetlenné tesszük a normális életet. A Fidesz elérte, amit akart: a kormány 'fut, de gyorsan', a szocialisták megfutamodtak a népszerűtlen reformoktól, a szabad demokraták pedig megfutamodtak a szocialistákkal való mindennapos huzakodás kínjaitól, a koalíciós kormányzás felelősségétől. A felégetett föld stratégiája eredményes: Magyarország nemzetközi megítélése zuhan, a befektetők hátat fordítanak, az ország finanszírozása megdrágul. A Fidesz triumfál, az ország tönkremegy.”496

496

Bauer Tamás: Felperzselt földön, avagy a politikai osztály árulása Élet és Irodalom, 2008. 04. 11.


„A gyűlölet karmestere”

A címül szolgáló minősítést még Orbán Viktor frakcióvezető alkalmazta szegény Kónya Imrére 1992 februárjában, a Fidesz pécsi kongresszusán. Az akkori megbélyegzés (ahogy ezt már megszokhattuk) a maga idejében igaztalan volt (ezért kapta tőlem Kónya a „szegény” jelzőt), ám mára – afféle verbális bumerángként – visszaszállt Orbánra; keresve se találhatnánk jobbat. Hogy az orbáni politika tengelyét a konfrontáció képezi, azt kezdettől fogva láthattuk. Ez egyrészt alkati adottságokra vezethető vissza,– másrészt a versengő pártpolitika természetére, ami eleve táborokra osztja a résztvevőket a „mi és ők” (Carl Schmitt szerint a „barát-ellenség”) szembenállásra épülve. A konfrontatív politika fokozatosan változott át gyűlöletpolitikává a Fidesz vezérénél. Ennek első jelei már 1997-ben, a zeneakadémiai beszédben megmutatkoztak: idegenszerű kormány, kaméleoni ügyességű kozmopoliták stb. Orbán akkor még elsősorban taktikai okokból intonált Csurka hangján (el akarta nyerni a vezérséget a magyar jobboldalon), de e mögött nyilvánvalóan ott volt már az 1994-es szörnyű trauma emléke és összes – általa levont – tanulsága is. 1998 és 2002 között a hatalom biztonságában eltöltött időszak konszolidáltabbnak tűnt (csak a ciklus végi kiélezett versenyben csúszott ki a parlamentben egy kis hazaárulózás a kontrollját egy pillanatra elvesztő miniszterelnök fogai közül), ám amikor magát a hatalmat is elveszítette, új korszak kezdődött. Orbán ellenfeleihez való viszonyulása 2002 és 2004 között már bizonyosan nem tekinthető demokratikusnak (háborús retorika, az ellenfél kiiktatása a nemzetből), ám a harci politika csak 2004-től – Gyurcsány Ferenc – színrelépése nyomán vált par excellence gyűlöletpolitikává. Ez egyfelől a félelmetes ellenfél (ellenség) fölismeréséből fakadt; másfelől az erre adott politikai válasz – a populizmus – szerves folyománya volt. Már a 2006-os választási kampányban is központi szerepet játszottak olyan elemek, amelyek a legdirektebb módon irányultak az ellenfél – nemtelen eszközökkel való – személyes lejáratására (lásd: Magyar Vizsla); ám a gyűlöletpolitika igazi korszaka az újabb választási vereség hatására, illetve az őszödi beszéd kínálta lehetőségek gátlástalan kiaknázása révén köszöntött be. Ennek már az elemi erejű, személyes bosszúszomj volt a fő motorja (mint láttuk azt a Háborús ősz című fejezetben pl. Tamás Ervin soraiból). Noha az olvasók eddig is számos idézetet olvashattak a populista vezér gyűlöletbeszédeiből, bevezetésül most újra átnyújtok egy tömör csokrot ezekből a vadvirágokból: „Hazug”, „notórius hazudozó”, „maratoni hazudozó”, „megrögzött hazudozó”, „a magyar, aki hazudik”, „fizessenek a hazugok”, „csaló”, „gyűlölködő”, „vádaskodó”, „fasisztázó”, „acsarkodó”, „cinikus”, „gyáva”, „hiteltelen”, „kiégett”, „megbukott”, „lebukott”, „pimasz”, „ingyenélő”, „szélhámos”, „kalandor”, „gőgös”, „húsevő” (!), „dúsgazdag”, „gátlástalan”, „erőszakos”, „kapzsi”, „gonosz”, „pénzéhes”, „ripacs”, „teátrális”, „pojáca”, „idióta”, „ideg„A gyűlölet karmestere" 351

gyenge”, „erkölcsileg megsemmisült”, „alkalmatlan”, „alantas”, „ostoba”, „bűnös”, „beteg”; továbbá: „milliárdos klikk”, „új kiváltságosok”, „elkényeztetett újarisztokrata semmirekellők”, „a keleti önkény hazai helytartói”, „Magyarország tönkretevői”, „a felső tízezer kalózkodó pártja”, „a kormányzat lápvilága, mocsara”, „hűtlen vezérek”, „hamis pásztorok”, „tettestársak”, „maffiapolitika”, „maffiamódszerek” stb stb. stb. A fenti jelzők és jelzős szerkezetek – hasonló tartalmú és stílusértékű egyéb nyelvi elemek kíséretében – éveken keresztül nap mint nap ismétlődtek Orbán vég nélkül burjánzó mondataiban. Mondhatnánk: bármelyik beszédét, interjúját lapozzuk fel, szinte mindegyikből ömlik a fékevesztett gyűlölet – ám ez nem teljesen igaz. Mert az áradó zsigeri érzelmeket nagyon is fékezi és moderálja a retorikai tudatosság: Orbán nemcsak gyűlöl, hanem mindenekelőtt gyűlöltetni akar. Álljon itt még két részlet a későbbi szövegekből: „A miniszterelnök azért hízeleg, azért lett hirtelen kezes bárány a fasisztázó, vádaskodó, gyűlölködő és acsarkodó vezetőből, hogy lenyelesse Magyarországgal a békát, amit megszorításnak neveznek… Én… nem azért jöttem ide, hogy egy kifáradt, kiégett és az emberek újabb kizsebelésére készülő hatalmi elitnek nyújtsak segítséget…”497 „Egy olyan hajó utasai vagyunk, ahol a hajóskapitány tengeribeteg, és a legénység erőinek nagy része nem arra megy el, hogy kimentsék a hajót a bajból, hanem… a szerencsétlen tengeribeteg kapitányt kell istápolniuk… Egy négytagú család 160 ezer forintot fizet azért, hogy pirulákat vásároljunk a tengeribeteg hajóskapitányunknak.”498 Nem akarom – nem is nagyon tudnám – minősíteni azt a mentalitást, azt a stílust (az utóbbi, mint tudjuk, maga az ember), amellyel Orbán nyomorult, undort keltő figuraként jeleníti meg politikai ellenfelét, a kabinjában fetrengő, öklendező Gyurcsányt Ferencet, miközben még azt is tudtára adja a népnek, hogy neki kell kifizetnie az ő hányáscsillapító gyógyszereit. Szilágyi Anna mutatott rá, hogy Orbán az „egész verbális és képi kommunikációját arra a tömegkultúra által is használt 'népi' szemléletmódra építette fel, amely az élet valamennyi bonyolult, elvont problémáját közvetlenül a testiség síkján jeleníti és magyarázza meg. Egy Orbán-idézettel szemléltetem, miként is lehetséges ez: 'Azok az elkényeztetett új arisztokrata semmirekellők mondják ezt, akik sose dolgoztak, sohasem küzdöttek meg semmiért, akik csak mesterséges környezetben érzik biztonságban magukat, és irtóznak mindentől, ami valóságos, mert a valóságban azonnal kiderül róluk, hogy milyen gyengék és gyámoltalanok.' A pártvezér itt… testileg foglalja keretbe riválisait, lelki-fizikai alkat tekintetében, tehát politikán túli síkon állítja szembe egymással a kormányzat és az ellenzék erőit. E szavak egy olyan világnézetet idéznek fel, amely egyáltalán nem politikai természetű, s méghozzá anélkül, hogy maga a világnézet valóságosan is megjelenne… 'Az elkényeztetett új arisztokrata semmirekellők' képe egyfelől… alkalmas foglalata az összes létező romantikus, konzervatív és populista dichotómiának: természet-kultúra, természet-civilizáció, szerves-szervetlen, egészséges-beteg, falusi-városi, népi-úri, plebejus-arisztokratikus,

497

Elhangzott a Magyar Tudományos Akadémián rendezett „nemzeti csúcson", 2008. október 18-án. http://orbanviktor.hu/beszedek_list.php?item=57 498 Elhangzott a Nemzeti Fórum gyűlésén, 2008. október 19-én. http://orbanviktor.hu/beszedek_list.php?item=59

352

„A gyűlölet karmestere"

népi-értelmiségi… másfelől azonban ez a kép egyszerű keret, amely egy nagyon is hétköznapi világszemléletre játszik rá.”499 Azt már csak a tárgyszerűség – ha tetszik; az igazság – kedvéért teszem hozzá, hogy az orbáni megbélyegzés a legkevésbé sem igaz Gyurcsányra, akit gyermek és ifjúkorában enyhén szólva nem kényeztetett el az élet. Nagy szegénységben nőtt föl, foltos nadrágban járt, már általános iskolás korában dolgozott nyaranta, s a keresett pénzből leginkább ruhát vett neki az anyja. A főiskolát csak alkalmi munkák és nevelőtanárkodás mellett tudta végezni, mert otthonról nem kapott pénzt; s bár nem elvei ellenére, de jórészt egzisztenciális okokból, a rendszeres jövedelem végett vállalta el annak idején a KISZ-titkárságot is. Orbán – minthogy idézett belőle – alighanem olvasta Gyurcsány-életrajzomat. De hát mit törődik ő tényekkel, igazsággal, ha a tömegek, akikhez beszél, nincsenek tisztában ezekkel, s az ő sztereotípiáikhoz tökéletesen passzol a soha semmiért meg nem dolgozó, elkényeztetett milliárdos hamis képe! Az eszköz nem számít, csak a cél: szítani a Gyurcsánnyal szembeni gyűlöletet. Általában is elmondható, hogy az agresszív retorika jellemzője az olyan hamis vádak alkalmazása, amelyek nemcsak alaptalanok, de amelyekkel igazság szerint a vádlót lehetne illetni. A Fidesz vezére folyvást a „demokráciát” védi „egyeduralomra” törő ellenfelével szemben (hol Rákosiékkal, hol a Habsburg abszolút monarchia Helytartótanácsával azonosítva a parlament bizalmából regnáló kormányzatot); jobboldali bagolyként erőszakossággal, gyűlölködéssel, göbbelsi módszerekkel vádolja a megszeppent baloldali verebet. Ez a gátlást nem ismerő agresszivitás lefegyverző. A megtámadott elbizonytalanodik, zavarba jön, lebénul, nem kap levegőt, nem hisz a fülének: hát lehetséges ez? Rutinszerűen alkalmazott retorikai fogás a nem létező agresszió elleni agresszív védekezés. „Vannak, akiket zavar a természetesség, ahogy református közéleti emberek és egyházi vezetők közösen lépnek a nyilvánosság elé… Magyarországról még nem pusztult ki... amit gondolatrendőrségnek neveznék. Mindig vannak emberek, akik helyettünk akarták megmondani, hogy kinek, hol, mikor és mit szabad megvitatni a másikkal” – méltatlankodott például a Hold utcai református templomban 2008 októberében, a Protestáns Fórum konferenciáján500 – valójában a legalapvetőbb demokratikus alapjogok egyikét, a véleménynyilvánítási szabadságot támadva. Hisz azok a publicisták, akik vallás és politika: azaz a politikai fundamentalizmus antidemokratikus jelensége ellen szót emelnek, a legcsekélyebb mértékben sincsenek abban a helyzetben, hogy rendőri módszereket alkalmazzanak – arról nem beszélve, hogy ilyesmi álmukban se jutna eszükbe. Emiatt valójában az ellenük irányuló politikusi kifakadás félelmetes, ez kelt jogos aggodalmat a szóba hozott gondolatrendőrség esetleges jövőbeni tevékenységét illetően – különös tekintettel az adott politikus mentalitására és karakterére, továbbá arra a körülményre, miszerint az illető a jogi korlátok nélküli alkotmányozó hatalom megszerzésének kapujában áll. Egy másik alkalommal Orbán arról beszélt, hogy „alig modernizált frazeológiával rendszeresen előtör az egyház- és vallásellenes retorika”, sőt „áltudományos köntösben újra és újra fellángol a vita állam és egyház szétválasztásáról”.501 Mészáros Tamás írta er499 500 501

Szilágyi Anna: A jobboldal mint tömegkultúra. Mozgó Világ, 2009 április http://orbanviktor.hu/beszedek_list.php?item=58 „Az ország lelke és az egyház", Elhangzott a parlament felsőházi termében, 2008, április 2-án. http://orban viktor.hu/beszedek_list.php?item=43

„A gyűlölet karmestere" 353

ről: „A levezetés tipikus, vissza-visszatérő módszere az orbáni retorikának; ahhoz, hogy igazolja valamely állítását, illetve szándékát, olyan támadást tulajdonít politikai ellenfeleinek vagy bármely, homályban hagyott agresszornak, amely nem történt meg. És jótékony általánosságban vagdalkozik, noha senki nem készteti erre. Most is így tesz, amikor a 'rendszeresen előtörő' egyház- és vallásellenességről szónokol, de persze nem nevezi meg azokat, akiknek ilyen indulatokat tulajdonít. Minthogy jól tudja, maga a tétel hamis: a magyar közéletben senki sem lángoltat fel semmiféle vitát a szekularizációról, legkevésbé 'áltudományos köntösben', minthogy a szekularizáció az alkotmányos demokráciák természetes velejárója. Aki ennek a rég lezárult „vitának” a megnyitására politikai céljai érdekében időről időre kísérletet tesz, az maga Orbán.”502 Aki egyik legképtelenebb verbális agresszióját 2008. február 28-án, Szlovákia területén, Losoncon követte el, ahol így beszélt: „Szeretném önöket tájékoztatni arról, hogy Magyarországon éppen puccs van, a magyar kormány puccsot hajt végre a parlament és saját népe ellen.”503 Egy ilyen drámai bejelentés akkor igazán szív- és torokszorító, ha a volt miniszterelnök szájából, külföldön hangzik el. Noha esetünkben mindkét feltétel teljesült, a példa csak a politikusi gátlástalanság illusztrációjául szolgálhat. Mert mi is történt valójában? A hivatalban lévő magyar kormányfő aznap megállapodást írt alá Moszkvában a Déli áramlat nevű, Nyugat-Európába tartó orosz gázvezeték magyarországi szakaszának megépítéséről. Az aktus energiapolitikai indokainak ismertetésétől ezúttal eltekintenünk – nézzük csak az alkotmányjogi kereteket: „A Kormány… a Magyar Köztársaság Kormánya nevében nemzetközi szerződéseket köt” (35. § (1) j). A fura tautológia azt jelzi, hogy a kormánynak erre alanyi joga van. Ezt erősíti a 39. § (1) is: „munkájáról az Országgyűlésnek rendszeresen köteles beszámolni”. Rendszeresen, azaz utólag. Orbán a Losoncon kezdett nap estéjén már Budapesten tartott nagygyűlést (ebből is kiderül, hogy nem külföldre száműzött kormányfőről van szó), ahol ezt mondta: „Nem lehet az oroszokkal olyan szerződést aláírni, amelyet tíz évre tikosítottak, hogy mi ne tudhassuk meg. Aki elveszi a választott képviselőktől a valóság megismerésének jogát, és 48 órával az aláírás előtt jelenti be, hogy egyáltalán valami készülődik, az valójában puccsot hajt végre a magyar alkotmányos rend, a magyar népképviselők és az egész magyar néppel szemben”.504 Miközben így beszélt, pontosan tudta, mire ad felhatalmazást az alkotmány a kormánynak, továbbá azt is, hogy az efféle gazdasági tárgyalások a dolog természeténél fogva sehol a világon nem nyilvánosak. Tudta azt is, hogy a parlamenti frakcióvezetők (köztük Navracsics Tibor) már az aláírás előtt kézbe kapták a szerződést. A külügyminisztérium honlapján pedig másnap olvasható volt annak teljes szövege! Bárki hozzáfért tehát, nem tíz év, de tíz óra múltán! Miféle puccsról beszélt akkor Orbán?! Hisz a puccs: fölülről való, erőszakos és törvénytelen hatalomátvételt jelent. (Abban különbözik a törvényt ugyancsak erővel félresöprő forradalomtól, hogy nem alulról, a nép akaratnyilvánításából nyeri az erejét, hanem fölülről, valamely uralmi eszköz, pl. a hadsereg birtoklása révén.) A puccs egy rivális elitcsoport akciója: szükségképp a ha502 503 504

Mészáros Tamás: A trón és az oltár. Népszava, 2008. 04. 05. http://www.origo.hu/itthon/20080228-orban-viktor-magyarorszagon-puccs-van.html http://orbanviktor.hu/hirek_list.php?item=234

354


talmon lévők ellen, azok eltávolítására irányul. Aki hatalmon van, eleve nem hajthat végre puccsot. A magyar történelemben – Orbánon kívül – egyedül Rákosiék vádoltak meg puccskísérlettel (összeesküvéssel) hivatalban lévő miniszterelnököt. 1947-ben (ők is) börtönnel fenyegették Nagy Ferencet, aki kinn is maradt Svájcban. A politikában a szó; tett. A politikai beszéd: a politikai kultúra, a politikai értékrend, a politikai szándék tükre. Aki nem tiszteli a szavakat, az nem tiszteli az általuk megnevezett valóságot, az általuk jelölt normákat sem. Aki bármit kimond, attól bármi kitelik. Szilágyi Anna szerint: „Az ellenségképzésnek úgyszólván klasszikus módja ez a politika nyelvében: aki félelmet kelt, úgy tesz, mintha neki kellene félnie azoktól, akiket megfélemlít; aki másokat fenyeget, az a fenyegetetteket tünteti fel fenyegetőknek; aki autoritárius politikusként antidemokratikus rendszer kiépítésébe kezd, hirtelen azok demokráciaellenes összeesküvéséről rántja le a leplet, akik megpróbálják föltartóztatni őt a demokrácia felszámolásában. Régi történet ez.”505 Legyünk konkrétak: hatvanéves. Utoljára az imént említett Rákosiék beszéltek így a demokráciáról 1945 és 48 között. Ugyanazt a demokratikus frazeológiát használták, mint ellenfeleik (ráadásul náluk hangosabban és öntudatosabban), ám egyre nyilvánvalóbban mást értettek a szavakon, és mások voltak a tetteik is. Mindinkább semmibe vették a parlamentáris szabályokat, s végül egy olyan „népi demokratikus” rendszert erőszakoltak ki, amelynek – enyhén szólva – semmi köze se volt a demokráciához. * A képszerűségre s a testiségre visszatérve „a Fidesz retorikájában a világnézet maga sosem jelenik meg explicit módon” – írja Szilágyi Anna. „Minden látszat ellenére a Fidesz által felkínált – mindmáig piacképesnek bizonyuló – identitás vonzereje se annyira retorikájának 'nemzeti', 'keresztény', 'patrióta' vagy épp 'konzervatív'jellegéből adódik, sikerét inkább a testiséget, a fizikai erőt felértékelő népi szemléletmód keretezésének köszönheti.”506 Orbán rendre dehumanizálja ellenfeleit. Ne finomkodjunk: állatként beszél róluk. „Menekülő rókaként”, hamisan alázatoskodó „kezes bárányként”, sőt disznóként, mondván; „nem a disznók szokták maguk után kitakarítani az ólat. Márpedig Magyarországon, ha ez így nem mehet tovább, akkor valakinek meg kell fogni a villa nyelét”.507' Ez már a gyűlöletkeltés legalantasabb módszerei közül való, nehéz is kommentálni (állapítsam meg újfent, hogy nem fér bele a demokratikus közbeszédbe?), az ember belefásul. Hogy a fideszes kórus egyéb basszistái minő hangfekvésben zengik tovább az előénekes szólamát („férgek”, „patkányok”, „baktériumok” stb.), arra kár is szót vesztegetni… Mindenesetre joggal állapítja meg Szilágyi, hogy ez „azt a képzetet kelti, hogy a kártevőktől meg kell szabadítani a társadalmat: el kell távolítani, el kell pusztítani őket.”508 505 506 507

Szilágyi Anna; A félelemkeltés nyelve. Élet és Irodalom, 2008.05.02. Uo.

A Fidesz készen áll a kormányzásra. Belénessy Csaba interjúja Orbán Viktorral. Lánchíd Rádió, 2007. 12. 01. Orbán pár napra rá a Vasárnapi Újságban megismételte ezt http://orbanviktor.hu/interjuk_lst.php?item=57 508 Szilágyi Anna: A félelemkeltés nyelve


Ellenvetésként fölmerülhet, hogy egy alkalommal (2004 augusztusában) Gyurcsány Ferenc is így utalt Orbán Viktorra: „Éhes disznó makkal álmodik”. A frissen megválasztott miniszterelnök-jelölt itt a Fidesz-elnök egy kijelentése kapcsán célzott annak hatalomvágyára. Túl azon, hogy nála hiába keresnénk az idézetthez hasonló egyéb példákat, a döntő különbség abban áll, hogy a Gyurcsány által idézett magyar közmondás valóban létezik. Általánosan ismert, része a közbeszédnek, így nem a maga testi konkrétságában, hanem átvitt értelmű jelentéssel idézi meg a szóban forgó állatot,– arról az óriási különbségről nem is beszélve, hogy az álommal és nem az alommal (a saját ürülékével) köti őt össze! Az Orbán által „idézett” közmondás ellenben nem létezik. Mint maga utalt rá: az a „dakoták” körében ismert – tehát a gyűlöletkeltés egyedi célszerszámaként szolgált. Orbán szisztematikusan használja az ellenségképzés olyan durva eszközeit is, mint az ellenfél patologizálása és kriminalizálása,– magyarul „betegként”, illetve „bűnözőként” való megbélyegzése. Ezekre már aligha kell új példákat hoznunk, elég „csak” annyit leszögezni, hogy ez is a diktatórikus politika világához tartozik. „E jelzők nem a rivális politikai tábor felfogásával, nézeteivel szállnak vitába, hanem annak pszichés állapotáról mondanak lehangoló ítéletet: a neurózis stigmájával illetik… lehetetlenné téve minden ellenirányú érvelést. Hiszen ha az eltérő… meggyőződését valakinek, esetleg egy egész politikai tábornak a kóros elmeállapotából eredeztetik, ha a másként gondolkodást szellemi fogyatékosságnak… neurózisnak tekintik, mint a régi szép időkben, akkor ott sok minden lehetséges… csak a felek egyenlőségén alapuló politikai vita nem… Ebben az aszimmetriában az a fenyegetés is benne rejlik, hogy ha nem térsz észre, ha nem szabadulsz meg téveszméidtől, akkor a társadalom érdekében kénytelenek leszünk mi magunk kigyógyítani belőlük.”509 A politikai ellenfél helye tehát az elmegyógyintézetben vagy a börtönben van. Az utóbbi vonatkozásában olyan rendszerességgel és bőséggel valósult meg a fenyegetés, hogy ide kell iktatnunk néhány súlyos mondatot: „A felelősségre vonást… azok, akik tönkretették Magyarországot, csak ideig-óráig kerülhetik el… Lebegjen szemük előtt az Enron példája… a vezetőik 24 év börtönt kaptak… Innen kell megüzennünk mindenkinek félreérthetetlenül: velünk… a felelősség eltussolása érdekében nem lehet olyan alkut kötni, mint amilyet sikeresen kötöttek meg a szocialisták a… '80-as évek végén, amikor a demokratikus átmenet érdekében elmaradt a felelősségre vonás, és idejutottunk, ahol ma állunk. Ezt a hibát még egyszer Magyarország nem engedheti meg magának… A mi szakmánkban a felelősség a legfontosabb. És aki erre a pályára lép, nem kerülheti el a sorsát, ami elrendeltetett, az kiméretik”510 „A hatalmon lévők felelőssége nem enyészik el… Egyetlen országot sem lehet büntetlenül tönkretenni, a mi hazánkat sem… Felelni kell a… nemzetgazdaság tönkretételéért, a polgárok ellen elkövetett vétkekért.”511 „A hatalomba visszatért posztkommunista elit ezúttal nem tudja elkerülni, hogy minden cselekedetéért kiméressék rá a jog szerinti felelősség… Csak a menekülő róka hiszi, hogy aki mellett már elfutott, az többé nem kerül elébe… A demokrácia alapját jelentő 509 510 511

Uo. Beszéd a Fidesz győri kongresszusán. 2006.11. 25. http://2001-2006.orbanviktor.hu/ Beszéd 2007. március 15-én. http://orbanviktor.hu/beszedek_list.php?item=15

356


elszámoltatást ez esetben sem lehet elkerülni, ha máskor nem, a következő hatalomváltás pillanatában. Minden ügyről lehull a lepel. Ebben nincs alku, nem 1990-et írunk.”512 „Itt az elvonulás kérdéséről van szó. Mert… mi kétharmados még az alkotmányon kívül? A mentelmi jog. Amikor a képviselőket ki kell adni. A mostani vezetők tekintélyes része azt gondolja, ha bekerül a következő parlamentbe, akkor a mentelmi jog megvédi őt attól, hogy a nép – nem a Fidesz, hanem a magyar nép! – megkérdezze, hogy de barátom, hogy is állunk a felelősség kérdésével… Az egész kétharmados vita… erről szól.”513 Orbán 2006 őszétől folyamatosan küldözgette feltüzelt hívei köréből a hasonló fenyegetéseket. Egyrészt a hívek frusztráltságát akarta enyhíteni, akik türelmetlenül várták Gyurcsány többszörösen beígért, ám mindig elmaradt eltávolítását, másrészt a Jobbik térnyerését próbálta velük fékezni. Mindez mélyen antidemokratikus: duplán veszi semmibe a jogállam normáit. Részint azért, mert a politikai ellenfeleket sújtó büntetőeljárások megindítását a kormányhatalom megszerzéséhez köti, félreérthetetlenül jelezve, hogy hatalomfüggőnek tekinti az igazságszolgáltatás intézményeit. (Orbánéknak eddig is minden jogi lehetőségük – sőt: az ügyészségre gyakorolt befolyásuk révén ennél több – adott volt ahhoz, hogy büntetőeljárást kezdeményezzenek.) Továbbá mélyen antidemokratikus az is, hogy Orbán a büntetőjogi felelősségre vonás alanyaként nem az igazságszolgáltatás szerveit, hanem „a népet” jelöli meg. Ez a politikai gyakorlat a második világháborút követő kommunista „népbíróságok” jogtipró „igazságszolgáltatását” idézi. Én pedig Szilágyi Ákost, aki ironikusan így írt ennek kapcsán: „A népnek végre is saját kezébe kell venni az igazság ügyét. És a nép keze – erről a populista maga kezeskedik – nem fog megremegni, ha le kell sújtania a bűnre és bűnösekre… Csak lakoljon, aki megérdemli!… A populizmus fogadkozik… Megmondja, már jó előre megmondja, borítékolja… (dehogy fenyegetőzik, csak tudja, amit tud!), mi lesz az elittel, név szerint minden egyes tagjával, ha konokul szembeszegül a nép akaratával… A nép… tudja, mi a teendő!… Rögvest a tettek mezejére lépne… ha nem akadályoznák meg ebben a nép ellenségei. A nép igazságának… semmi köze a formális jogon alapuló igazságszolgáltatáshoz… A nép ítélőszéke… nem lacafacázik… nem hagyja futni a bűnösöket. Még akkor sem, ha jogilag ártatlanok. Aki pedig ellenáll az igazságszerető nép bölcsességének, aki nem átall jogi formulákra, ártatlanság vélelmére, törvényekre, jogrendre, demokráciára hivatkozni, hátráltatni az igazság azonnali kiderítését… az magára vessen. Könnyen a vádlottak padján találhatja magát, ott, ahol fakó arccal, megsemmisülten a nép ellenségei… ülnek!514 Az orbáni félelem- és gyűlöletkeltés régi eszközéről, a nemzetből való kitagadásról többször szóltunk már. „'Igen, Magyarország győzött… Azok is nyertek… akik pártjukhoz való lojalitásból szavaztak nemmel' – jelentette ki a népszavazás estéjén… Orbán Viktor. Ez a beszédmód azért frusztráló és félelemkeltő, mert… egyszerűen közli az ellenféllel, 512 513 514

Nincs alku a miniszterelnökkel. Heti Válasz interjú, 2006. 12. 14. http://www.hetivalasz.hu/cikk/0612/14793 „Békességet szeretnék hozni ennek az országnak" OVTV, 2008. 10. 07. http://orbanviktor.hu/ov-tv.php?o=3 Szilágyi Ákos: A populista mesebeszéd morfológiája II. A történelem rögtönítélőszéke. Élet és Irodalom, 2009. 02.06.


hogy nem tartozik Magyarországhoz. Nem tartozhat hozzá, ha egyszer 'Magyarország győzelme' az ő veresége! Annyira nem tartozik az országhoz, hogy retorikailag – némi jóindulattal – még saját hívei is a többséghez csatoltatnak: a politikai rivális így végképp elszigetelt kisebbséggé válik, és a Magyarországgal átellenes oldalon találja magát az ellenség ráosztott szerepében.”515 A nemzetből való „modernkori” populista kitagadás az egyházból való középkori kiátkozást idézi. Aki annak idején az utóbbi sorsra jutott, az nemcsak halála után került a biztos kárhozatra, de már élőként törölték a társadalomból. Törvényen kívülivé vált, elvehették a javait, büntetlenül megölhették. Ezek után aligha csodálkozhatunk azon, hogy az orbáni politikai univerzumban a politikai ellenfél – az ellenség – valójában a Gonosz megtestesítője. (Erről lesz szó a következő – a politikai fundamentalizmus jelenségét tárgyaló – fejezetben.) Itt és most az orbáni gyűlöletpolitika instrumentumait vizsgáljuk tovább. Ehhez újra Szilágyi Ákos esszéit hívjuk segítségül, melyekben a populista kommunikáció – a „populista mesebeszéd” – hatásmechanizmusát elemzi: „A mese – mint a… fiatal Lukács György írta – 'játékká varázsolja a valóságot'. Sőt, egyenesen megvált a valóságtól, pontosabban – most már… Lesznai Annát idézve – 'a megváltás látszatát adja'. A mese 'egy, a miénktől minőségileg különböző világot teremt, amely szigorú törvények uralma alatt áll, csak éppen, hogy ezek a törvények nem a mi létezésünk törvényei'. Nos, éppen ebben foglalható össze a politikai mesebeszéd, a populista 'meseornamentika' – a populista varázsmese, rémmese, összeesküvés-mese, paradicsom-mese – lényege is. Ebben áll lenyűgöző-delejező hatása… és ebben áll veszélyessége is, hiszen – ha egyszer elhitte – ki ne szeretné meg is valósítani a mesét? Vlagyimir Propp A mese morfológiája című művében a varázsmesék… morfológiai elemzése végén oda lyukad ki, hogy minden varázsmese lényegében a következő mesére vezethető vissza: a Sárkány elrabolja a királylányt… Ez a mesei szerkezet szembeötlően hasonlít a populista politikai varázsmesére… Ugyanazok a szerepek, ugyanazok a funkciók, s az alaptörténet is azonos: a károkozó (politikai ellenfél vagy ellenség: Párt, Pártvezér, Birodalom, Bank, Multik, Kormány, Ellenzék… Gonosz Szomszéd… stb.) elragadja (megfosztja szabadságától, szuverenitásától, lelkületétől, ősi földjeitől, testvéreitől, pénzétől, történelmi emlékezetétől, öntudatától stb.) az áldozatot (Hazát, Népet, Nemzetet, Kisembereket, Polgárokat, Munkavállalókat stb.)… A politikai feladat ezáltal adva van: ki kell szabadítani a Kártevő karmai közül az áldozatot. Vagyis: meg kell szerezni a politikai hatalom varázseszközét, és le kell győzni az Ellenfelet, amire természetesen csak a szabadító hős képes, ő a Legkisebb Fiú, a Sárkányölő Lovag… Egyedül ő szerezheti vissza, amit a Társadalomtól („nemzettől”, „néptől”, „magyar emberektől”, „egyszerű emberektől”) a Kártevő (a Sárkány) elrabolt: biztonságot, igazságot… jólétet, rendet, országot s ezek csatolt részeit – államot, hatalmi ágakat, társadalmi intézményeket, médiát, bankokat, titkosszolgálatokat, adóhivatalt –, melyek újabb mesékben aztán a szabadító hős varázseszközeiként (és esetleg büntető eszközeiként is) szolgálhatnak. A mese végén a szabadító hős jelképesen egyesül a

515

Szilágyi Anna: A félelemkeltés nyelve

358


megszabadított áldozattal, feleségül veszi a Népet és Nemzetet… Egyszer s mindenkorra. Mint a mesében. Jöhet a trónra lépés és a lakodalom.516 Ám a boldog beteljesülésig a hősnek rendíthetetlennek kell lennie: „A populista hallani sem akar semmiféle tárgyalásról, egyezkedésről, engedményről, paktumról, kiegyezésről… nem bocsátkozhat bele kisstílű politikai tárgyalásokba a Hétfejű Sárkánnyal. Minden megegyezéshez két fél, két oldal szükséges, márpedig ő csak egyet lát itt, s ezzel az eggyel – önmagával – réges-rég megegyezett: az ellenséggel soha nem fogunk tárgyalni!… A félmegoldást visszautasítja. Pontosabban: csak az egyik fél megoldását tudja elfogadni, amely abban áll, hogy a másik fél ne legyen! A populista csak egész megoldást, teljes megoldást, végső megoldást ismer. Egyszer s mindenkorra.”517 Ez a 2002 óta érvényes orbáni paradigma! Amelyet az 1998 és 2002 közti „aranykor”, illetve az oda való visszatérés reménye tesz igézővé. (Ma úgy fest, ez az igézet a magyar emberek elsöprő többségét is magával ragadta.) „A populizmus legnagyobb meséje ezt a visszatérést ígéri… visszatérést valamilyen boldognak/boldogabbnak képzelt ősi állapotba (ahol még együtt voltunk)… patriarchális idillbe (a szigorú, de gondoskodó atya védnöksége alá), egyszóval: a viszszatérést, sőt egyfajta politikai beűzetést a Paradicsomba (ahol – Hegel mélyenszántó megjegyzése szerint – csak állatok maradhatnak meg, emberek nem).”518 Mihancsik Zsófia – a magyar véleményformálók felelősségét konstatálva – a következőképpen írja le az orbáni politika-felfogás és politikai gyakorlat természetét. Szavait a legteljesebb egyetértéssel idézem: „A magyar véleményformálók többsége szó nélkül lenyelte, sőt gyakorlatilag támogatta azt a sokéves folyamatot, amelyben a Fidesz megteremtette és mintává tette a hatalomátvétel borzalmas, alpári, sértésekre és tűrhetetlen minősítésekre, ocsmány szóösszetételekre, hazug jelzők tömegére, értelmüktől megfosztott szavakra épülő nyelvét. Eltűrte, sőt támogatta, ahogyan átfogalmazta és a gyakorlatban is átalakította a parlamentáris demokrácia, a joguralom, a politikai versengés összes elvét, egész gyakorlatát, és ha ehhez arra volt szüksége, bármikor, bármelyik intézményt, elvet és személyt hajlandó volt lejáratni, hitelteleníteni, kemény és kitartó munkával, jól felépített, tudatosan megfontolt stratégiája alapján. Eltűrte, sőt támogatta azt a mélyen cinikus politika-felfogást, amely az egyént és a közösséget, az egyénről és a közről való gondolkodást módszeresen saját hatalmi céljai alá gyűrte. Eltűrte, sőt támogatta, hogy a gátlástalan érdekérvényesítés és eszközhasználat uralja el, a Fidesz-minta nyomán, a közmorált és az emberi viszonyokat. Eltűri, sőt támogatja a pensée unique519 gyatra és életveszélyes magyaror-

516

Szilágyi Ákos: Álom az igazságos megtorlásról. A populista mesebeszéd morfológiája I. Élet és Irodalom, 2009. 01. 30. 517 Szilágyi Ákos: A populista nem alkuszik, A populista mesebeszéd morfológiája III. Élet és Irodalom, 2009. 02.13. 518 Szilágyi Ákos: Beűzetés a paradicsomba, avagy a szükséges regresszió. A populista mesebeszéd morfológiája V. Élet és Irodalom, 2009. 02. 27. 519 Az Itt ironikusan használt pensée unique (szó szerinti „egyedüli beszéd") a francia liberális baloldal hegemón beszédmódját jelenti.


szági változatát, a szenteskedő, szemforgató, néphülyítő szónoklatokat, a sódaros-kolbászos, disznóölős, jógazda (parasztgazda-) imázs szemérmetlen propagálását a 21. században.”520

A politika, mint tömegkultúra Mind ahányszor Orbán beszédet tart, baloldali ismerőseim értetlenkednek – mondja Szilágyi Anna – már megint üres frázisokat mondott, felfoghatatlan… hogyan lehet hatással ennyi emberre! Pedig ami a körön kívül állók számára érthetetlen, az nagyon is egységes és világos világszemléletté áll össze mindazok számára, akik a körön belül állnak… Szívesen hízelgünk önmagunknak azzal, hogy politikai döntéseinket a 'józan ész' nevében hozzuk meg. Sőt az angolszász társadalomtudomány nagy iskolája, az 'ésszerű választás elmélete' is valami hasonlót állít: az emberek racionális alapon döntenek életről, politikáról. Én ezt másként látom… Egy anekdotával kezdem, amelyet George Lakoff nyelvész idéz fel egyik kötetében. 2003-ban Kalifornia államban kormányzói választásokat tartottak. A demokraták Gray Davist, az akkori kormányzót jelölték újra, kihívója pedig a testépítő terminátor, a republikánus Arnold Schwarzenegger volt. A választási kampányban a szavazókkal a szakszervezetek rövid riportokat készítettek, amelyekben az iránt érdeklődtek, hogy kire és milyen megfontolásból voksolnak majd. Az interjúk koreográfiája hasonlónak bizonyult. – Kivel értenek egyet? – kérdezték a szavazóktól. – Davisszel, Davisszel, Davisszel – felelték. – És kire szavaznak majd? A válaszolók ugyanolyan magától értetődő természetességgel felelték: – Schwarzeneggerre, Schwarzeneggerre, Schwarzeneggerre… Politika és emóció… egymás édestestvérei. A politikával szinte mindenki érzelmi viszonyban áll. A szavazó döntéshozatala sohasem… steril elvi választáson alapul… Magyarországon elsősorban a választók egzisztenciális félelmein, valamint a politikai pártok és vezéreik imidzsének, beszédmódjának, nyelvhasználatának az érzelmekre gyakorolt, identitásképző erején múlik. Ilyen erővel valaha egyedül állam és egyház rendelkezett, a tömegkultúra megjelenése azonban megrengette e békés hegemóniát: az identitás kereskedelmi forgalomba került. E fordulat elsősorban a politikát érintette, amely ettől kezdve leginkább csak tömegkultúraként létezhetett tovább… A francia filozófus, Paul Virilio úgy fogalmaz, hogy az agora, a köztér mára átalakult, helyette közkép létezik csupán. Egy másik francia filozófus, Jean Baudrillard úgy véli, hogy a politika immáron szimulakrumban zajlik, a realitást annak konstruált képe, a hiperrealitás váltotta föl. Egyszerűen így fogalmazható meg mindez: a modern politikában csak az van, ami látszik… ami megjelenik a televízió képernyőjén, avagy az interneten. A mediatizált politika világában kép és szöveg mindig egyszerre, egymás hátterén nyerik el végső értelmüket.”521 „1998… a 'fordulat esztendeje' volt a magyar belpolitikában. A hatalomra került jobboldali párt ugyanis világossá tette: működését a továbbiakban nem politikai tömörülés-

520 521

Mihancsik Zsófia: Októberben történt. Mozgó Világ, 2009 november Szilágyi Anna: A jobboldal mint tömegkultúra.

360


ként képzeli el. A Fidesz a politikát tömegkultúraként kezdte megszervezni és megvalósítani. Ez… egyedülálló volt a rendszerváltás utáni Magyarország történetében, egészen 2006-ig, amikor két politikai tömegkultúra mérkőzött meg egymással és a Fidesz – jórészt gyengébb tömegkultúrális kampányteljesítménye miatt elszenvedte második választási vereségét.”522 Gyurcsány valóban nemcsak a korszerűbb ideológiát, retorikát, dinamizmust és lendületet vitt az utódpártba, de érzelmet és hitet is. Az MSZP olyan értelemben is megújulni látszott, hogy derűs, győztes tömegként tudott megjelenni az utcán – és a képernyőn. „2006 után azonban helyreállt az egyensúly az élmény baloldaliság korszaka lezárult, a kormány szerencsétlenül kommunikált megszorító és reformpolitikája, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése, az utcai zavargások a tömegkultúraként működő jobboldal számára a visszaerősödés és a gyors reváns lehetőségét hozták meg… A Fidesz szuggesztív erejű retorikája és önképe valódi sikerét főleg annak köszönheti, hogy az utóbbi tíz évben a politikai tömegkultúra közvetítésére, a felkínált identitás népszerűsítésére techno-telekratikus terek és hagyományos agorák sokaságát hozta létre: privátcsatornák, privátportálok, privátlapok, privátkiadványok, privátboltok, privát közösségek tömegét teremtette meg. Éterekben privátírók, privátszakértők, privátértelmiség és privátcelebritások népszerűsítik napi huszonnégy órában a párt (öndefiníciója szerint: a nemzet) ügyét. Itt mindenki egy nyelvet beszél, csupán a közvetítés, a tálalás, a hanghordozás, a hangerő más, az elérendő politikai célközönségtől függően… A Fidesz által sugalmazott világnézet, lévén a tömegkultúra eszközeivel fölépített politikai hit, lényege szerint megkérdőjelezhetetlen, így minden, ami tőle különbözik, vele szemben áll, eleve gyanús, eleve a gonosztól való… S miközben az elmúlt tíz esztendőben a jobboldal minden energiája… arra összpontosult, hogy tömegkultúrává váljon, hogy nyelvileg és képileg egységbe forrassza, bővítse táborát, a baloldal – a 2004 és 2006 közötti időszaktól eltekintve – napi politizálással töltötte az időt. Riválisa átalakulását úgyszólván ölbe tett kézzel… követte, nem tudott mit szembeszegezni vele… úgyszólván kép-telen maradt… E különbségnek jobb és baloldal között nem csupán az a következménye, hogy a liberális politikusok képtelenek saját érveiket hatásosan megjeleníteni… hanem az is, hogy ez a felállás azt a hamis és… félelmetes látszatot kelti, hogy a baloldal tulajdonképpen már nem is létezik. Annyira legyöngült, hogy… csak a kegyelemdöfésre vár, arra is térden állva, jószerével néhány baloldali politikus és értelmiségi akadékoskodik még, ők is összevissza beszélnek, nincsenek közös elvek, nincs közös nyelv, amely összetartaná őket… Akár kormányon, akár ellenzékben van, a Fidesz mindig erősebbnek, többnek, vitálisabbnak tűnik riválisánál. Ezt a benyomást a párt a túlerő nyelvi és képi szimulálásával éri el… A túlerő benyomását 'a jobboldal mint nemzet', újabban pedig 'a jobboldal mint többség' retorikai formulájával kelti, amely persze az elnök nevét skandáló tömeg televíziós képének hátterén válik fenyegetően komollyá az ellenoldal számára: a feltartóztathatatlanul növekvő, elsöprő túlerő nyomasztó képe azt sugallja, hogy nem is érdemes ennek az erőnek most már ellenállni, esetleg nem késő még átállni a győztesek oldalára, 522

Szilágyi Anna: A félelemkeltés nyelve


a ’jó' oldalra; egyébiránt pedig most már csak a feltétlen kapitulációról, a teljhatalom átadásának időpontjáról és módjáról lehet tárgyalni vele.”523 Hozzá kell tennünk: a 2006-os ősz nem csak a modern tömegkultúra politikaként való alkalmazása okán nyitotta meg a félelem korszakát a baloldal számára. Az akkori erőszakos események során – melyeknek Orbán és a Fidesz, többféle vonatkozásban is bátorítást, sőt (minimum közvetett) legitimitást biztosított – a múlt kísértetei is megjelentek a főváros utcáin. Az elektronikus média pedig olyan publicitást adott a – valójában szűk térre és kevésszámú emberre lokalizálódó – történéseknek, ami meghatványozta, általános érvényűnek mutatta azok erejét és hatását. (Pedig a demonstrációkon országos összesítésben sem vett részt soha a lakosság 0,2 százalékánál nagyobb tömeg.)

A fideszes médiagépezet Amint azt láthattuk, a rendszerváltozás időszaka és a kilencvenes évek a baloldali médiafölény (sokáig hegemónia) jegyében teltek el. Orbánék jórészt ennek tulajdonították 1994-es arcra esésüket (korántsem alaptalanul), de a távozó miniszterelnök ezt jelölte meg a 2002-ben elszenvedett vereség fő okaként is (immár vitatható módon). Érdemes fölidézni, mit mondott akkor: „Ha újra kezdhetném a négy évet… sokkal keményebben irányítanám a kormányzat munkáját. A hiba nem ott volt, hogy konfrontatívak voltunk, hanem ott, hogy ügyesebben kellett volna védeni a döntéseinket… Azt kellett volna többször és eredményesebben bemutatni a közvéleménynek, hogy a célok, amelyek érdekében a konfrontációt vállaljuk, ezek jó célok. Becsületes célok, helyes célok… Ennek bemutatása volt gyengébb annál, mint amilyen lehetett volna, tehát a kormány kommunikációja nem volt jó… Sokkal több pénzt és figyelmet kellett volna áldozni… a médiafölényt birtokló liberális közgondolkodástól… eltérő műhelyekre és személyekre. Nagyobb teret kellett volna nyitni nekik az írott sajtóban, az elektronikus médiában és így tovább. A magyar nyilvánosság új csatornáit kellett volna megnyitnunk, s ez több mint egyszerű médiakérdés. Az ilyen irányú kísérleteink becsületesek voltak, csak satnyák. A Heti Válasz elindítása helyes volt, de több újságot kellett volna létrehoznunk… hogy teret nyissanak. Ezt elmulasztottuk. Ez újabb konfrontációt eredményezett volna, de meg kellett volna tennünk.”524 Beszéljünk magyarul: Orbán szerint nem a kormányzás volt gyenge, hanem a propaganda. Azon belül is a propagandaeszköz volt kevés és elégtelen. Amit a távozó miniszterelnök „becsületes”, ámde „satnya” kísérletként aposztrofál, azt a túloldalon így summázzák: „irdatlan mennyiségű – tízmilliárdos nagyságrendű – közpénz átcsorgatásán túl balliberális orgánumok tönkretétele, újságírók és potenciális hirdetők megfélemlítése, a közszolgálati média teljes szétzilálása”.525

523 524 525

Uo. Debreczeni József: Orbán Viktor. 556. o. Vásárhelyi Mária: Balliberális médiaharakiri. Élet és irodalom, 2009 06. 19.

362


Hát igen, Orbán kissé „szerényen” fogalmazott. Mindenesetre 2002 után – szavainak megfelelően – a magyar média világában is új korszak kezdődött. A jobboldali igénybejelentés szeptemberben, a Magyar Televízió székháza előtti erődemonstráción hangzott el a köztévé fölosztására vonatkozó követelés formájában – megfejelve egy népszavazási fenyegetéssel. Az előbbi irreálisnak, az utóbbi blöffnek bizonyult, ám még az évben létrehozták a Hír Televíziót: az orbáni jobboldal külön bejáratú pártmédiumát. Az alábbiakban hosszabb idézetek következnek Vásárhelyi Máriától, aki összefoglaló igénnyel és kíméletlen szókimondással írta le a magyar médiavilág elmúlt két évtizedben végbement nagyszabású átrendeződését, s annak pártpolitikai vonatkozásait.526 Noha az Antall-kormány időszakát a szerző korántsem mutatja be tárgyilagosan és előítélet-mentesen, a korábbiaknál több empátiát és árnyaltabb megítélést tükröznek ezek a mondatok: „Részben az államszocializmusban kialakult monopolisztikus médiaviszonyok öröksége, részben a média eredendő természete következtében a kilencvenes évek elejét kétségkívül a baloldali és liberális média jelentős túlsúlya jellemezte… Nem vitás, hogy a kormánypártok 94-es… vereségében jelentős szerepet játszott a média,– az a tény hogy az újságírók többsége személyesen is mélyen involválódott a küzdelemben. [Méghozzá] túlságosan mélyen és közvetlenül… és ezzel éppen védelmezni szándékozott függetlensége felszámolásának útján indult el.” Miután Vásárhelyi a korábban idézett módon summázta a Fideszes kormányzat médiabeli erőszakos térfoglalását, az azóta eltelt évek fejleményeit számba véve leszögezi az alábbiakat: „Dőreség volna elvitatni… a sikeres építkezésben döntő szerepet játszott, hogy a pártnak alaposan végiggondolt és következetesen végigvitt stratégiája volt. Nemcsak milliárdos forrásokat, hanem embereket is talált elképzelései megvalósításához, és ostobaság lenne elvitatni a hatalmas mennyiségű befektetett munkát, amellyel felépült és működik ez a médiabirodalom… Amelynek zászlóshajói korszerűbb technikai felszereltséggel, kiterjedtebb nemzetközi kapcsolatokkal és modernebb arculattal bírnak, mint a legtöbb hazai médium. Ezért állhat elő egyre gyakrabban az a helyzet, hogy azok, akik egy-egy politikai rendezvény tömegdemonstráció vagy köztéri botrány idején tudni szeretnék, mi történik Budapest utcáin, arra kényszerülnek, hogy a Hír TV-ből tájékozódjanak akkor is, ha egyébként eszükbe nem jutna a csatornára kapcsolni. Ha pedig odakapcsoltak, esetleg ott is ragadnak. A 2006-os őszi utcai megmozdulások a Hír TV számára komoly közönségtoborzó eseménnyé váltak. Nem azért, mert szakmailag színvonalasan és korrekt módon tájékoztattak [Hát nem. – D. J.], hanem mert ez a csatorna volt az egyetlen, amelyik birtokolta a közvetítéshez szükséges legkorszerűbb technikát, s ezt mozgósította is.” Tegyük hozzá: s mert – valamely okból – minden más csatornánál eleve frissebb információkkal rendelkeztek az újabb és újabb eseményekről, amelyek közelébe ráadásul és nem véletlenül – számos esetben kizárólag az ő stábjukat engedték oda a szélsőségesek (Kossuth tér, tévé-ostrom stb.). A szerző így foglalja rendszerbe a Fideszes médiavilág szegmenseit: „A szélsőséges, hungarista, rasszista közönséget a Magyar Demokrata, a Magyar Hír526

Uo.


lap és az ECHO TV szólítja meg; a nemzeti-populistákat a Hír TV a Lánchíd Rádió és a Magyar Nemzet látja el szellemi munícióval; az Info Rádió és a Heti Válasz pedig a mérsékeltebb közönségnek készül. És legalább ennyire fontos, hogy a párt önkormányzati választásokon elért elsöprő sikere a regionális és helyi média feletti befolyás megszerzését is jelentette. Elsősorban az immár 650 ezer példányban, az önkormányzatokkal együttműködve ingyenesen terjesztett Helyi Téma jelent folyamatos ingyen kampányt a párt számára, a többségében önkormányzati befolyás alatt álló helyi rádiók és tévék mellett. Emellett nem lehet nem észrevenni, hogy a Fidesz a mértékadó sajtónál lényegesen nagyobb olvasótáború bulvársajtóval is sokkal jobb kapcsolatot ápol politikai riválisainál. És ebben a vonatkozásban teljesen lényegtelen, hogy a jó kapcsolat alapját előrelátó érdek-megfontolások vagy a rokonszenv képezi-e… A jövőt tekintve az eddig leírtaknál sokkal fontosabb, hogy a világhálót, a legutóbbi időkig, gyakorlatilag egyedül uralta a Fidesz. Nemcsak az erősen tagolódó, a mérsékelt jobbtól a szélsőjobbig terjedő skálát lefedő hírportálokat, de a legkülönbözőbb fórumokat és egyéb vitatereket is… A Fidesz világhálón kialakult… hegemóniáját sem a többi demokratikus párt, hanem a Jobbik törte meg. Több, korábban a legerősebb ellenzéki párttal rokonszenvező szélsőséges portál – szembefordulva a Fidesszel – a Jobbik szócsövévé vált.” Vásárhelyi kíméletlen, ám helytálló tartalmi minősítésekkel is szolgál: „Nem kétséges, hogy e… médiabirodalom szellemiségében, szakmai integritását tekintve a pártállami rendszerek sajtójára emlékeztet; stílusában, hangvételében pedig… egy részük a harmincas éveket, másik felük a nyilas érát idézi. A 2002-es… vereséget követő, rövid ideig tartó elbizonytalanodástól eltekintve gyakorlatilag nem volt példa arra, hogy az általuk támogatott politikai párt tevékenységét akár a leghalványabb kritikával illették volna, viszont ezen orgánumok többsége bármikor felhasználható nemcsak a külső, hanem a belső ellenséggel való leszámolásra is. Ugyancsak a harmincas-negyvenes évek sajtóviszonyait idézi a szakmai szolidaritás elemi normáinak felmondása. A fejlett demokráciák sajtójában elképzelhetetlen olyan tartalmú és stílusú szövegek megjelenése, ahogyan a jobboldali sajtó többségében az újságírók saját kollegáikról írnak… A Fideszes médiabirodalom rendkívül sokat ártott a hazai nyilvánosságnak és az újságíró szakmának, ám hatalmas hasznot hozott a legnagyobb ellenzéki pártnak.” A legújabb fejlemény: az ebben az évben létrehozott – Fellegi Tamás, Orbánék egykori szakkollégiumi tanára által vezetett – Info-center sajtócsoport vállalkozásának bejelentkezése ez egyik országos kereskedelmi rádiócsatorna frekvenciájának megszerzésére.527 Az ORTT fideszes és mszp-s kötődésű tagjai úgy tűnik, megállapodtak a frekvencia odaítéléséről, ami ellen – meggyőző jogi érvekre hivatkozva – e sorok írásakor még küzd a testület elnöke, Majtényi László. (Minden tiszteletem az övé.) De térjünk vissza Vásárhelyi Máriához, aki a baloldali média és a baloldali politika viszonyának – kíméletesnek szintén nem mondható – bemutatásával folytatja cikkét: „A politikai paletta másik oldalán minden szempontból ellentétes tendenciák zajlottak az elmúlt évtizedben. A baloldali és liberális politikai elit a rendszerváltás idején sok 527

Előzés jobbról. HVG, 2009. 10. 07.

364


szempontból érdemtelenül ölébe pottyant rendkívül kedvező helyzetét nemhogy megőrizni nem tudta, de évről évre romlottak médiapozíciói. Mára a Fidesznek nem csupán az eredetileg célul kitűzött egyensúlyi helyzetet sikerült beállítani, hanem… egyre inkább kirajzolódnak a legnagyobb ellenzéki párt médiatúlsúlyának körvonalai. Mindezért pedig értelmetlen és felesleges [csak – D. –J.] a Fidesz nyomulását, a demokratikus nyilvánosság normáit sértő médiapolitikáját okolni, mert saját médiahátterének összeomlásáért senki nem tett annyit, mint maga a balliberális politikai elit… Nem csupán a politikai médiapiacon mutatkozik egyre nyilvánvalóbb jobboldali fölény, de – ettől persze nem függetlenül – az újságíró-utánpótlás politikai-ideológiai preferenciáiban is, aminek eredményeképpen, az újabb és újabb generációváltásokat követően, a magyar újságíró társadalmon belül jelentős többségbe kerülnek az önmagukat nemzeti vagy radikális jobboldaliként azonosító médiamunkások. A világszerte és így nálunk is válságban lévő nyomtatott sajtóban a pozícióvesztés kevésbé látványos, a ma már ezeknél összehasonlíthatatlanul nagyobb közéleti befolyású elektronikus és internetes médiában azonban gyakorlatilag semmiféle stabil pozícióval nem bírnak… Az újságírás hagyományosan inkább a baloldali és liberális beállítottságú értelmiségiek számára vonzó pálya. Angliában a liberális-konzervatív arány tíz az egyhez volt a kilencvenes évek végén az újságírók körében, Franciaországban a megkérdezett újságírók kétharmada a középtől balra sorolta önmagát, Németországban is többségben voltak az újságírók között a szociáldemokraták támogatói, Spanyolországban mindössze a zsurnaliszták tizenkét százaléka vallotta magát jobboldalinak, és az Egyesült Államokban is jelentős többségben voltak a demokrata párti szavazók e körben. S bár a 2006-ban Magyarországon végzett újságíró-kutatás adatai szerint összességében még nálunk is többségben vannak a baloldali és liberális beállítottságúak, az elmúlt két évtizedben arányuk jelentősen csökkent. Ez a pártok támogatottságára lefordítva azt jelenti, hogy az MSZP-vel rokonszenvező újságírók aránya tizenöt év alatt a felére, negyven százalékról tizennyolc százalékra csökkent, miközben a Fidesz támogatóinak aránya a másfél évtized alatt tíz százalékról harmincnégy százalékra növekedett… A két nagy politikai tömb megítélése között még nagyobb szakadék tátong a fiatalok körében. A jobboldali párttal háromszor annyian rokonszenveznek, mint a jelenlegi kormánypárttal. S a pártpreferenciák változásában – az ideológiai-politikai orientációk változása mellett – ebben a körben nyilvánvalóan fontos szerepet játszanak az egzisztenciális megfontolások és a személyes tapasztalatok. Márpedig a baloldal és a liberálisok koncepciótlan, önhitt, nagyképű, a szakmát semmibe vevő és a szolidaritás teljes hiányáról tanúskodó elmúlt évekbeli 'médiapolitikája' láttán nem csodálkozhatunk az általános kiábránduláson… A balliberális politikai elit lényegében… szolidaritási megnyilvánulás nélkül vette tudomásul a baloldali és liberális újságírók elleni sorozatos politikai támadásokat és a közmédiában több menetben lezajlott politikai tisztogatást 1998 és 2002 között… A politikai tisztogatások 2002 után is folytatódtak – pl. a Magyar Rádióban vagy az MTV Nap-kelte c. műsorában –, és az áldozatok elsősorban ekkor is, szakmai teljesítményüktől függetlenül, a közismerten balliberális beállítottságú újságírók voltak. A kormánypártok ehhez is teljes érdektelenséggel… asszisztáltak.” A szerző – az MSZP-re utalva – súlyos kérdéseket tesz föl: „A gyűlölet karmestere" 365

„Komolyan lehet-e venni egy politikai pártot a XXI, század elején, amely semmiféle médiakoncepcióval nem bír? Hosszabb távon meghatározó szereplője maradhat-e a politikai életnek az a párt, amelyben nincsen politikus, aki tanúbizonyságát adná, hogy bármiféle konzisztens elképzelése van arról, hogy mi a média szerepe a politikai kommunikációban, és hogy pártjának üzeneteit hogyan lehet hatékonyan eljuttatni a közönséghez?… Miféle ideológiai-politikai igénytelenség jellemezhet egy olyan baloldali pártot, amely ahelyett, hogy megcsinálná a saját televízióját, társbérletbe szegődik egy olyan csatornához, amelynek saját profilját a baloldaltól teljesen idegen 700-as Klub, a Vidám Vasárnap és a Fásymulató jelenti?… Ezzel a kínálattal kívánja erősíteni támogatóinak politikai identitását?… Az ország területének közel felén fogható Klub Rádió arculatával nincsenek ilyen problémák, közismert azonban, hogy az egyetlen, viszonylag szélesebb közönségréteghez eljutó balliberális szellemiségű adó mögött semmiféle, a működést hosszabb távon is garantáló anyagi háttér nincsen, tulajdonosának állítása szerint is utolsó tartalékait éli fel a médium. A világhálón… amint erről a korábbiakban szó volt, gyakorlatilag nincs jelen a balliberális oldal… A fiatal korosztályok tájékozódási szokásai gyökeresen eltérnek az idősebb generációkétól; információszükségletüket csaknem kizárólag a világhálóról elégítik ki, a nyomtatott sajtótermékek közül csak a bulvárlapoknak s a női és férfi magazinoknak van mérhető olvasótáboruk. A rádiót és a televíziót nem információszerzésre, tájékozódásra, hanem inkább szórakozásra használják. Az a politikai formáció… amely nem számol a médiafogyasztás e dominánsan jellemző átalakulásával, rövidtávon sem maradhat a politika fajsúlyos szereplője egy modern demokráciában… A hazai baloldal mellett… úgy ment el a médiavilág e legfontosabb változása, hogy még a szele sem legyintette meg, és ez hiánytalanul visszatükröződik a párt fiatalok körében tapasztalható drámaian alacsony támogatottságában… Az országos rádió és televízió csatornák… az elmúlt hét évben alapvetően a Fidesz média-stratégiájának megfelelően működtek. Az országos kereskedelmi média depolitizálása… a Fidesz médiakoncepciójába illeszkedő törekvés… A két országos rádió- és televízió csatorna tulajdonosai és vezetői… rövid idő alatt megtanulták, hogy létük és profitmaximalizálásuk… záloga, ha minél távolabb tartják magukat a hazai politika és a közélet problémáitól… Nem tévednek – vagy… csak a legolcsóbb bulvárszinten – a pártpolitika veszélyes vizeire. Ami a közszolgálati médiában történt, az az elmúlt hétéves baloldali-liberális kormányzás egyik legsúlyosabb gyalázata. A Fidesz törekvése – ha nem tudja a saját befolyása alá vonni a közszolgálati médiát, akkor… súlytalanná,jelentéktelenné kell tenni – tökéletesen megvalósult. A leginkább szimbolikus és bicska nyitogató történet ebből a szempontból az, ami a köztévében történt. Az adófizetők 34 milliárd forintjából gazdálkodó MTV-ben – ma is legalább négyszer annyi munkatársat foglalkoztat, mint kereskedelmi versenytársai – a képernyőre kerülő produkciók kétharmadát külső cégek készítik. Az e cégekkel kötött szerződések finoman szólva áttekinthetetlenek… Hogy a… romokban heverő, pénznyelő automataként működő közszolgálati televíziónak már több mint egy éve ne legyen elnöke, ez nyilvánvalóan a Fidesz forgatókönyve, hiszen az általuk delegált kurátorok akadályozzák meg rendre a sikeres elnökjelölést… A közéleti-politikai súlyából folyamatosan veszítő nyomtatott sajtó területén az előbbieknél kevésbé gyengültek a baloldal pozíciói… ám a – Népszabadságon kívül – gya366


korlatilag semmiféle stabil anyagi háttérrel nem bíró lapok jövője teljesen bizonytalan… ezek már ma is működőképességük határán tántorognak. Az emelkedő árak, a csökkenő terjedelem, a költségigényes sajtóműfajok kihalása… mind-mind a forráshiány jelei… Összehasonlításképpen érdemes megjegyezni, hogy miközben a közel 18 ezer példányban eladott – az Orbán-kormány idején közpénzekből kétmilliárd forinttal útjára bocsátott – Heti Válasz mögött ma egy komoly befektetői csoport és egy több mint félmilliárd forintos bevétellel gazdálkodó, Svédországban bejegyzett cég áll; addig például a baloldalhoz köthető, a Heti Válasznál sikeresebb, még ma is közel 25 ezer példányban eladott 168 Óra mögött… semmiféle biztos anyagi háttér nincsen. Mindeközben a Heti Válasz reklám- és promóciós tevékenysége a több mint négyszer akkora példányban eladott és nyilvánvalóan lényegesen magasabb reklámbevételeket elérő Heti Világgazdaságéval vetekszik. Vajon miért van az, hogy míg a jobboldali médiában jelentős befektetői csoportok látnak üzleti fantáziát… addig a hét éve kormányon lévő baloldal egyetlen orgánumában sem fedezett fel senki hasonló lehetőségeket? Nem gondolhatunk másra, mint hogy a jobboldali média mögött álló befektetők befektetéseik megtérülését hosszabb távon és nem a médiapiacon remélik. A Fidesz központi kérdésként kezeli médiabirodalmának gazdasági megerősítését, s akik ebben szerepet vállalnak – akár befektetőként, akár hirdetőként –, vélhetően abban bíznak, hogy befektetéseik a párt kormányra kerülését követően térülnek majd meg.” (Az olvasók tudhatják: Orbán 1994 óta arra törekszik, hogy a közhatalom birtokában – afféle politikai keresztapaként – a tenyeréből etesse a hozzá hű, neki viszontszolgálatokat tevő nagyvállalkozókat.) „Arra vonatkozóan… hogy mire számíthatnak a baloldali és liberális orgánumok a Fidesz hatalomra kerülését követően, egyértelmű útmutatást adnak az 1998 és 2002 között történtek. A legnagyobb ellenzéki párt pontosan tudja, milyen módszerekkel lehet a csapokat elzárni, és elérni, hogy ne csak az állami vállalatoknak, de a magáncégeknek se jusson eszükbe ezekben a médiumokban hirdetéseket elhelyezni. Ostorcsattogtatás és einstand, újságírók fenyegetése és megfélemlítése, információforrások elzárása és az ellenségesnek tekintetett média kirekesztése – egytől egyig helyet kaptak az eszköztárban. Ám míg 98-ban mindez sokakat váratlanul ért, most senkinek nem lesz oka csodálkozni.” Tegyük hozzá: kétharmados többség esetén Orbánék tetszés szerint alkothatják meg majd a maguk új médiatörvényét is! Egy balliberális ismerősöm szerint: „A baloldalon nincs olyan médium, amely elérné a széles közvéleményt, s a kormányoldal számára is elérhető. A Népszabadságot kábé. 10-15 százalék olvassa, döntő többségükben azok, akik amúgy is tudnak mindent a Fideszről. A köztévé és a kereskedelmi tévék rettegnek, akár a bulvár média. Az ATV-t 200 ezer ember nézi, ugyanazok, akik a Klubrádiót is hallgatják. Ez egy balliberális médiagettó: egymásnak beszélünk, a hírek nem jutnak a gettó falain kívülre, mert nincs aki/ami kivigye őket.” Drámai szavak, súlyos igazságok. Amit hozzájuk fűzhetünk, az túlmutat a médián, és általánosabb szintre emeli a történteket. Induljunk ki Vásárhelyi Máriának abból a mondatából, amelyben így kezdi az MSZP-nek címzett keserű szemrehányásait: „ahelyett, hogy megcsinálná a saját televízióját”, „A gyűlölet karmestere" 367

Ez azért nem semmi egy elvhű liberálistól! Nem ironizálni akarok, csak emlékeztetni arra (de azt föltétlenül), hogy a kilencvenes években Antallt és az MDF-et ehhez hasonló – akkor égbekiáltó bűnnek mondott! – (ráadásul csekély eredménnyel végzett) tevékenység kísérlete okán átkozták ki a demokráciából. Valljuk be: a liberális értékrenddel elvileg valóban nem is egyeztethető össze az ilyesmi. Ám indokolt esetben – a politikai ellenfél nyomasztó médiabeli túlsúlya esetén, ha az már a demokratikus nyilvánosság működését kérdőjelezi meg – ez mégis szükségessé válhat a gyakorlatban. De ha ez így van – márpedig így – akkor viszont alapvetően (és nemcsak a hangsúlyok szintjén) kell revideálni az Antall-kormány médiapolitikájának máig lesújtó megítélését, illetve elítélését. De lépjünk eggyel tovább! Amit a Fidesz az elmúlt évtizedben a médiában művelt az nemcsak a liberális médiapolitika elveivel, de általában a demokrácia elveivel (és gyakorlatával) sem fér össze. Ennek nyomán baloldali és jobboldali sajtóról sem beszélhetünk a hagyományos értelemben, mert ezek a fogalmak nem alkalmasak a magyar politikát övező valóságos médiatér leírására. Ez a médiatér ugyanis aszimmetrikussá vált: nem pusztán a két oldal arányai, hanem a két oldal mineműsége tekintetében is! A baloldali sajtó nagyjából olyan, amilyen a demokráciában lenni szokott: kisebb-nagyobb mértékben elkötelezett vagy lojális ugyan (ha egyáltalán), ám ezen túl szakmai és üzleti normák szerint próbál működni. A hírérték, a profit, a sajtóetika szabályihoz igazodva. Jobboldali sajtó viszont – demokratikus értelemben – nincs is Magyarországon. A jobboldali orgánumok mindenekelőtt vagy kizárólag politikai alapon működnek. Politikai hűség, politikai elvárások, politikai utasítások szerint. Ez az első; a szakma, az üzlet, az erkölcsi norma – ha létezik egyáltalán – a második. E téren nincs különbség – legföljebb a fokozatok, az árnyalatok tekintetében – a Demokrata és mondjuk, a Heti Válasz között. (Jól mutatta ezt az a magától értetődő természetesség, amellyel Orbán annak idején felsorolta kedvenc lapjait.) A jobboldali „sajtó” – Clausewitzzel szólva – tehát valójában a fideszes politika folytatása más eszközökkel. Továbbá más közönséggel: sokkal inkább hívő közösséggel, melynek tagjai jellemzően csak egyoldali és egyoldalú információkat, illetve befolyást engednek magukhoz: a Magyar Nemzeten és a Hír Televízión stb. csüggnek, s a szó szoros értelmében a kezükbe se vesznek baloldali („kommunista”) orgánumokat. Ha a baloldali – a liberális demokrata és a szociáldemokrata – politika az adott szituációban s a fentiek fényében versenyképes akarna maradni a jobboldallal, akkor fel kellene adnia liberális demokrata elveit. (Ahogy egy jeles képviselője száján kicsúszott: „meg kellene csinálnia a saját (párt)televízióját”). Mivel azonban az antiliberális és antidemokratikus médiapolitika csak egyetlen eleme az orbáni jobboldal (bevallottan) antiliberális és (be nem vallottan) antidemokratikus természetének, a probléma ennél is súlyosabb. Kérdés formájában így fogalmazható meg: versenyképes lehet-e a liberális és demokratikus pártpolitika az antiliberális és antidemokratikus pártpolitikával – itt és most; Magyarországon? 2006-ban úgy tűnt: igen. 2009-ben úgy tűnik,: a legkevésbé sem. Mindenekelőtt azért, mert a magyar baloldal, továbbá oldaltól függetlenül: a magyar demokratikus közszereplők – politikusok, politológusok, publicisták, polgárok stb. – nem találták meg a választ a fenti kérdésre. Éspedig azért nem, mert zömmel föl sem tették. Nem ismerték föl, hogy régóta ez itt a kérdés. 368


Politikai hisztéria Régóta nem csak a sajtóról van szó. Hanem arról a radikális – populista és fundamentalista – politikáról, amelynek vezéri szervezete, kommunikációja, érzelem- és hitvilága, politikai céljai és eszközhasználata, egész működése mélyen antidemokratikus. Ahol egyirányúak és egységesek a folyamatok, ahol természetes módon működik a „papagáj-kommandó”, s a hívek vezérbe vetett hite megingathatatlan. A fejezet hátralévő részében foglalkozzunk velük: a hívekkel, a befogadókkal: az orbáni politika rájuk – s a társadalomra – gyakorolt hatásával. „A mögöttünk lévő országgyűlési választás… legnyugtalanítóbb… tanulsága, hogy milyen hihetetlenül mély érzelmi szakadék, engesztelhetetlen politikai vagy még azon is túli ellentét osztja meg, hasítja szét… két különálló részre… Magyarországot… A magyar társadalomnak ez a feldúlt, belsőleg meghasonlott állapota… messze túlmegy a triviális bal-jobb megosztottságon… mintha nem két tábor, hanem két nemzet nézne egymással farkasszemet.” E mai helyzetünket is plasztikusan leíró mondatokat Kende Péter akadémikus vetette papírra a Politikatudományi Szemlében – idestova nyolc éve: 2002 nyarán.528 A tudós elemző akkor még így folytathatta: „a politikán kívüli szférákban a két Magyarország nagyon jól megfér egymással. Arról nem is szólva, hogy a választási kampány során, illetve azt követően egy pofon nem csattant el ebben az országban, hogy súlyosabb incidensekről ne is beszéljünk.” Azóta történt egy s más; a politikában is, a politikán kívüli szférákban is. Némiképp eszkalálódott a helyzet – különösen a Fidesz 2006-os újabb vereségét követően. Az orbáni hadviselés végképp kettészakította a politikára fogékony magyarokat, a nyilvánosságot, a közéletet, a „civil szférát”, a „szakértőket”, de sokszor a családokat, a barátokat is. Ott tartunk, ahol a kiegyezés környékén, a kuruc-labanc világban, az erdélyi fejedelmek harcai idején: az egymásnak feszülő erők hátországaként két politikai közösség – két nemzet – küzd egymással. Tagjaik politikai értelemben nem ugyanazt a nyelvet beszélik, mások az indulataik, a szimbólumaik, más az erkölcsük, az átélt jelenük, a vágyott jövőjük, és más múltat tudnak magukénak. A Gyurcsány elleni grandiózus akciósorozat, a gyűlöletkeltés és bűnbakképzés monstre gépezetének működtetése hisztérikussá tették a magyar közállapotokat. 2006 októberében kilenc ember úgy fogadta el és vette át a számára odaítélt kormánykitüntetést, hogy nem fogadta el hozzá az előterjesztő miniszterelnök kinyújtott kezét. Köztük egy volt alkotmánybíró s a szabadon választott országgyűlés első elnöke, Szabad György történészprofesszor. E roppant durva emberi normaszegést pár hónappal korábban megelőzte, hogy a vesztes ellenzéki vezér, Orbán Viktor nem fogott kezet az esküt tett, győztes kormányfővel, ő akkor nem a feléje nyújtott kezet utasította vissza, csupán mellőzte az íratlan szabályok szerinti gratulációt. Tette nem az ellenfél megalázását célzó agressziónak minősül tehát, csak a veszteni nem tudó, sértett ember kisszerű gőgje nyilvánult meg benne. Két évre rá (hasonló s még vadabb kijelentések mellett) ezt írta a kiváló színész, Blaskó Pé528

Kende Péter: Két magyar politikai közösség. Politikatudományi Szemle, 2002/1-2.


ter abban a nyílt levélben, amelyben visszautasította a neki odaítélt Kossuth-díjat: „Ön ezt az országot tönkretette, kiárusította… szegénységbe, nyomorba, kilátástalanságba, depresszióba süllyesztette”.529 Gyurcsány Ferenc 2004 ősze óta – akkor 3 és fél éve – töltötte be a kormányfői posztot. Nem kell megnéznünk a reáljövedelmek alakulását s az egyéb gazdasági és társadalmi mutatókat, hogy kijelentsük; ilyen pusztítást ennyi idő alatt csak valamely idegen hadsereg – vagy a lázas képzelet – okozhat egy országnak: egy parlamentáris rendszerben kormányzó miniszterelnök semmiképp. Levelében Blaskó mégis az Istenhez fohászkodott az „önkény” befejeződéséért, s a „boldogabb időkben” remélte a „demokrácia” (s vele Orbán Viktor) ismételt eljövetelét – amelytől (akitől) átveheti majd a Kossuth-díjat… Kénytelenek vagyunk föltenni a kérdést: miféle önkény az, ahol a legmagasabb állami kitüntetéssel jutalmazzák azt a művészt, aki szerepet vállal az ellenzék kormányellenes népszavazási kampányában. Miféle önkény az, ahol ellenzék egyáltalán működik, és elsöprő győzelmet arat egy kormány elleni népszavazáson? Továbbá: ahol afféle nyílt levelek jelennek meg az ellenzéki sajtóban, amilyet Blaskó Péter is írt? Amikor 1981-ben átvette a Jászai Mari-díjat (a Kádár János politikai és Aczél György kultúrpolitikai vezetése alatt álló pártállam elismerését), majd '86-ban, Grósz Károly miniszterelnöksége idején az Érdemes Művész címet, akkor vajon miért is nem jutott eszébe azokat visszautasítani, és nyílt levelet írni valamely ellenzéki lapban? Költői kérdések. Blaskó azért sem fogadta el a Kossuth-díjat, mert kezet kellett volna fognia Gyurcsány Ferenccel. „Ha megtenném, nem simogathatnám meg soha többé a gyermekeim arcát, feleségem kezét.” Aki ezt az embertelen mondatot leírta, annak alighanem elvette az eszét a gyűlölet. Ilyen szörnyűséget Hitler, Sztálin, Szálasi, Rákosi vagy Pol Pot kapcsán írhatna le az ember; ha az ő esetükben az egész – díjastul, nyílt levelestül – nem volna merő képtelenség. Bibó István írja a politikai hisztériáról, hogy annak részese „ferde viszonyba kerül a realitással”. Tudniillik „nem abból indul ki, ami van… [ezért] lassan képtelenné válik arra, hogy bajainak… okát az okok és okozatok normális láncolatában megtalálja… Minden bajára olyan magyarázatokat keres, melyek a józan értelem és a tények színe előtt nyilván hamisak… A hisztérikus lélek keres valakit… akire minden felelősséget ráháríthasson… A primitív ember az őt érő természeti szerencsétlenségeket, melyeknek okait a maga tapasztalati anyagával megmagyarázni nem képes… mágikus erőknek, rosszindulatú szellemeknek tulajdonítja. A mágikus magyarázat értelmetlensége nyilvánvaló azok számára, akik a valódi okokat látják, és a mágikus magyarázat mögötti félelemben nem részesek, a szenvedő alanyról azonban lepattan minden logikus magyarázat… A hisztérikus lélek minden energiáját arra koncentrálja, hogy az őt fenyegető mágikus erőkön valami ellenmágiával úrrá legyen… Ha a környezet ad… elégtételt, a hisztérikus ebben éppen a maga világképének az igazolását látja, és éppen akkor veszti el a mértéket, mikor az áhított elégtételt megkapta…”530 529 530

A levelet a Magyar Nemzet közölte 2008. március 14-én. http://www.mno.hu/portal/548744 Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről. A politikai hisztériák természetrajza. In.: Válogatott tanulmányok. Magvető Könyvkiadó. Budapest, 1986.1. kötet, 378-380. o.

370


Bibó sorai tökéletesen leírják Blaskó Péter lelkületét és magatartását. Leírják az egész fideszes jobboldal Gyurcsányhoz való viszonyát, amelynek forrása és kútfeje Orbán komplexusa és bosszúvágya volt. A politikai hisztéria munkált a jobboldalon, ez öltött testet az egyre vadabb Gyurcsány ellenes indulatokban. Ez vette el a józanságát még az olyan (egykor) nagyszerű demokratáknak is, mint amilyen az első szabadon választott Országgyűlés elnöke (volt). (Blaskó vad indulata konzekvensebb, ha tetszik, becsületesebb az övénél, aki csak a kezet utasította el – a díjat s az azzal járó pénzt nem.) De térjünk vissza a Bibó által leírt politikai hisztériához: „A hamis helyzetben lévő közösség közvéleménye vagy irányadó véleménye kifejleszt bizonyos szólamokat, melyekkel a neki kellemetlen megállapításokat újból meg újból elüti vagy letorkolja. A hisztérikus világkép zárt és tökéletes: megmagyaráz mindent, és igazol mindent, s mindaz, amit állít, s mindaz, amit előír, tökéletesen megfelel egymásnak. Minden stimmel benne. Csupán egyetlen hibája van. Nem azért stimmel benne minden, mert megfelel az igazi értékeknek s a való tényeknek, hanem azért, mert egy hamis helyzet követelményeit foglalja rendszerbe, és pontosan azt mondja, amit a helyzetben élő hallani akar. A közösségek életében az ilyen hamis helyzet és hamis világkép lassan tartós kontra szelekciót hoz létre: előtérbe hozza… az összeegyeztethetetlen dolgokat összeegyeztető formulák mestereit… akik… mögött valójában csak erőszakosság, ravaszság vagy csökönyösség van… A másik oldalon viszont a helyzetet tisztán látó, tisztán megítélő egyéniségeket terméketlenségre szorítja, mert vészjeleik visszhangtalanul pattognak le a hisztériás világkép zártságáról… A hisztérikus közösségekben mind erősebb a hamis önértékelésre való hajlandóság… kész örömmel fogadnak mindent, ami őket – a valóság rovására – felmagasztalja. Megjelennek a vágyak és a realitás diszkrepanciájának ismert tünetei: hatalmi túltengés és kisebbségi érzés, jogcímekből való élni akarás, a valóságos teljesítmények értékének csökkenése, a puszta siker mértéktelen tisztelete, a nagy elégtételek keresése és a nem létező dolgok hangoztatásának – magyarul a propagandának – a mágikus erejében való hit.”531 Ezután iktassunk ide néhány orbáni mondatot: „A magyaroknak kifogyhatatlan a hite, és elapadhatatlan az ereje… És ez akkor is így van, ha néha évekre, sőt évtizedekre is nehéz, vastag történelmi üledék fedi azt be… Bár milyen elgyötörtnek, becsapottnak, kifosztottnak is érezzék magukat a magyarok… újra és újra megtörténik a csoda. Utat tör magának az életerő és a győzni akarás. November 4-én nem a magyarok buktak el. Azon a napon az egész nyugati civilizáció szenvedett vereséget, s nem mi, magyarok. Mi, magyarok valójában hősies győzelmet arattunk az 56-os forradalommal. Ezért mi büszkék lehetünk… arra, hogy a szabadság nevében megfutamítottuk a zsarnokságot, és megfutamítottuk a megszállókat. Büszkék lehetünk a győzelemre, a hőseinkre, a hősöket adó családokra… Azt szeretnénk, ha… őket is megérinthetné az öröm érzése, hogy magyarok lehetnek, és egy nagyszerű nemzethez tartozhatnak.”532 531 532

Uo. http://orbanviktor.hu/beszedek _list.php?item=60


Ugye, nem kell hozzá kommentár? Akkor térjünk vissza e nagyszerű nemzeten momentán zsarnokoskodó „kommunistákhoz”. Vajon mi táplálja a jobboldal anakronisztikus antikommunista hevületét? Ormos Máriát idézem: „Az imamalom módjára hajtogatott kommunistázás… nem hárítható el egy kézmozdulattal. Ebben az országban nagy tömegek szenvedtek sérelmeket anélkül, hogy védekezni tudtak volna… Kezdődött a büntetés a Horthy-korszak egész politikai, közigazgatási, katonai, rendőri apparátusával (bűnösökkel és bűntelenekkel), folytatódott az arisztokratákkal, tőkésekkel és birtokosokkal, fogságba hurcolt civilekkel, leventékkel, kiskatonákkal, 'elhajló' ideológiák képviselőivel, polgári demokratákkal, szociáldemokratákkal… kitelepítettekkel, kulákokkal és kuláknak kinevezett gazdákkal… '56-os 'ellenforradalmárokkal'. E meghurcolt és megsértett emberek egy része köztünk él, és közöttünk vannak a leszármazottaik, akiknek még mindig fáj, ami a nagyszülőkkel vagy a szülőkkel történt. Nos, számukra kínálja fel a Fidesz a mai úgynevezett 'kommunistákat' prügelknabéknak, akiken annál is egyszerűbb elverni a port, mivel nem kommunisták, hanem demokraták. A ceremoniális kommunistázás ezért sokkal több, mint hazug taktika: ez félelmes és veszélyes hisztériakeltés egy arra a múltja által nem kis részben hajló társadalmi közegben.”533 Ám a fölszított antikommunista indulatok mögött – az Ormos Mária által fölsoroltakon túl – kompenzáció és pótcselekvés is munkál, s itt kénytelen vagyok leírni pár személyes mondatot. 1987-ben ott voltam Lakiteleken. '88-ban MDF-szervezetet alapítottam Kecskeméten, az első elnöke lettem. '89-ben ellenzékiként választást nyertem az MSZMP-jelöltje ellen. Ha rogyadozott is, még állt a pártállam, benn voltak az oroszok. Számos ismerősömet, akikről tudtam, hogy nem szeretik a kommunistákat és a pártállamot, hívtam az MDF-be: gyertek, csináljunk többpárti demokráciát. Csak hümmögtek, a fejüket csóválták. Kifogásokat kerestek, azt mondták: úgyse lehet. Ma: bősz antikommunisták. Ma azt mondják: Antall gyáva volt, nem bánt el velük. A városban, ahol laktam, az elsőszámú orbánista ismert főorvos. Régi polgári család sarja – a Kádár-korban munkásőr volt. A pártbizottság afféle háziorvosa. Realistaként alkalmazkodott a gyűlölt viszonyokhoz. Titkon, a lelke mélyén bizonyára gyűlölte önmagát is. Most „a kommunistákat” gyűlöli: nyíltan és hevesen. Nem az egykoriakat – a „maiakat”. Orbánt imádja. * „A függőségi alapfeltevés így szól: az apának, pártvezérnek, gurunak stb. mindig igaza van. Ezt nem tudatosan vallják a csoportok tagjai, ez tudattalanul működik. Ahol eluralkodik, ott az emberek arra figyelnek, amit a vezér mond… Tőle várják életük megjavítását. A függő csoport olyan vezetőt választ magának, akitől függhet, ám nem a racionális csoport, hanem a csoporttendencia 'választ' vezért. A tendenciának megfelelő vezér pedig az, aki el is hiszi saját tévedhetetlenségét, csodálatos képességeit.”534 Ezt Wilfred Bion munkáira hivatkozva írja Domschitz Mátyás szervezeti kommunikáció kutató, a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola oktatója. 533 534

„Puccs, második felvonás". Interjú. 168 óra, 2006. november 11. Domschitz Mátyás: Politikai regresszió. Népszabadság, 2009. 08.01.

372


„Van olyan csoport, amely ellenségre szerveződik. Itt a vezető jól tud ellenséget megnevezni. A csoport virul, ha talált ellenséget, mert a harc jó csoportösszetartó erő. Ezért alkalmas a belső bajok elfedésére a rasszizmus.”535 Kell egy ellenség – Orbánnak is, a híveinek is. Egy a tábor, egy a zászló; egy a vezér – egy az ellenség. „Már tisztán lelki megfontolásokból sem szabad a tömegnek soha két vagy több ellenfelet mutatni, mivel ez a harci erő szétaprózódásához vezet… Minden nagy népvezér művészete abban áll, hogy egy nép figyelmét ne szétszórja, hanem mindig csak egyetlen ellenségre összpontosítsa.”536 Orbán ismerni aligha ismeri, alkalmazni azonban tökéletesen alkalmazza az egyetlen, diabolizált ellenséggel szembeni gyűlöletkeltés klasszikus, hitleri receptjét. Ha nem is tudja, teszi. S ha már itt tartunk, idéznem kell még valamit: „Ha ésszerű érveléssel állok a tömeg elé, nem ért meg. De ha olyan érzelmeket keltek benne, amelyek a szájíze szerint valók, akkor nyomban követi a parancsot, amit adok neki. Tömeggyűlésen nincs helye a gondolatnak. Semmit sem lehet kezdeni a művelt emberek… korlátolt számú gyülekezeteivel. Amit ma elérsz náluk logikus okfejtéssel, holnap megsemmisíti egy homlokegyenest ellenkező irányú érvelés. De amit akkor mondok a népnek, amikor tömeget alkot, amikor a fanatikusan odaadó befogadás állapotában van, az mélyen beléje vésődik, és megmarad benne, mint hipnotizáltban a sugalmazás: olyan kitörölhetetlenül belé ivódik, hogy ellenáll minden ésszerű érvelésnek.”537 Orbán nyilván ezt sem ismeri. De ha nem is tudja, teszi ezt is – ahogy a nagykönyvben meg van írva. Mert ő is ösztönös tehetség. „Kurt R. Spillman és Kati Spillman állítja, hogy a társadalmi konfliktusok eluralkodásakor a felek korábbi törzsfejlődési állapotokat idéző idegrendszeri állapotokba tudnak visszakerülni. Az ellenségképzés összetevőinek ezeket tartják: 1. bizalmatlanság (minden, ami az ellenségtől ered rossz); 2. az ellenség hibáztatása (ő felelős a fennálló bajért és bármi egyéb rosszért); 3. negatív beállítódás (bármit tesz az ellenség, azért teszi, hogy nekünk ártson); 4. a gonosszal való azonosítás (az ellenség szöges ellentéte annak, amik mi vagyunk, le akarja rombolni legféltettebb értékeinket, így pusztulnia kell); 5. zéróöszszegű gondolkodás (ami jó az ellenségnek, rossz nekünk); 6. az egyéni különbségek eltörlése (aki egy adott csoporthoz tartozik, automatikusan az ellenségünk); 7 az empátia elvesztése (semmi közünk az ellenséghez, a vele kapcsolatos emberi érzéseink vagy erkölcsi megfontolásaink vészterhesek, ezért elkerülendők). Az ellenség észlelésekor automatikusan életbe lép a válasz, amely ember előtti őseink válasza volt. A túléléshez a támadás-megsemmisítés vagy a menekülés ad esélyt… Normális körülmények között mindez elfojtás alatt van. Társadalmi félelmek esetén azonban visszacsúszhatunk a korábbi állapotokra… Hogy tovább ne szakítsuk a társadalom szövetét, le kellene mondanunk értéktöltetű diskurzusainkról, mint ahogy sokan lemondtunk erről 2002 után. Nem politizálunk a csa535 536 537

Domschitz Mátyás: Politikai regresszió. Népszabadság, 2009. 08. 01. Hitler: Mein Kampf. Idézi: Ormos Mária: Hitler. T-Twins Kiadó. Bp. 1993. 79 o. Uo.


ládban, a baráti körben, nehogy tovább mérgesedjen a viszonyunk. S mindenki a saját tábori tévé adását, sajtóját olvasva építi egyre jobban széttartó világát… Ha az alapfeltevés eluralkodik, az ellenségképre szerveződők ellenséget keresnek, a lövészárok-barátkozókra két oldalról is lőnek, mert gyengítik a tábor erejét. „538 A fenti látlelet – noha a szerző (talán óvatosságból) általánosnak állítja be – valójában aszimmetrikusan érvényesül a mai Magyarországon. Az Orbán-uralta jobboldalon.

538

Domschitz Mátyás: Politikai regresszió. Népszabadság, 2009 08. 01.

374


Politikai fundamentalizmus

Mindenekelőtt tisztázzuk a fogalmat. A politikai fundamentalizmus lényege: vallás és politika összefonódása. A jelenség egyidős az emberi társadalommal, illetve az államhatalommal, annak birtokosai ugyanis a kezdetektől transzcendens legitimációval támasztották alá uralmukat. Az emberiség történetének legelső, folyam menti civilizációi istenkirályságokként működtek Keleten: az uralkodók nemcsak az istenek nevében gyakorolták despotikus hatalmukat, de magukat is közéjük számították. Ezekben a teokratikus államokban egybefonódott a spirituális és a világi hatalom: a sumer ensi vagy az egyiptomi fáraó egyszerre volt vallási és állami vezető (főpap és hadseregparancsnok). A templom és a palota intézményei idővel differenciálódtak, de nem váltak el egymástól. Ez csak az ókor merőben új típusú civilizációja, az antik görög és a római esetében következett be. A köztársasági államformán belül nemcsak politika és vallás vált külön, de ezzel szoros összefüggésben alapvetően megváltozott az immár világi jellegű hatalom legitimációja is. A törvények által korlátozott, meghatározott időre szóló mandátumú, választott (vagy sorsolt) állami tisztségviselők felhatalmazása nem „fölülről”, az istenektől származott, hanem „alulról”: a szabad egyének alkotta társadalomtól, a népgyűléstől stb. A feudális középkorban az antikvitás romjain fölépült európai keresztény monarchiák azonban újra a vallási és a világi hatalom összekapcsolása jegyében működtek. A királyok transzcendens legitimáció alapján („Isten kegyelméből”) uralkodtak, és természetesen hatalmukról sem alattvalóik, legföljebb „az Isten színe előtt” tartoztak számadással. A spirituális (pápai) és a világi (uralkodói) hatalom azonban csak összekapcsolódott, de nem nőtt össze – legalábbis a nyugati (római) kereszténység körében. A keleti bizánci ortodoxiában inkább: a világi vezető ott egyben az egyház feje is volt (cezaropapizmus). Teljesen fundamentalista alapon csak az iszlám államok működtek, működnek ma is, ahol a két szféra egylényegű: a „világi” törvények szigorú valláserkölcsi alapon születnek, és így működik a hatalomgyakorlás is. A nyugati társadalom- és politikafejlődés azonban a polgári átalakulással ismét kilépett a vallásos keretből: az európai (s az észak-amerikai) szisztéma visszatért az antikvitásban már működött demokratikus hatalmi modellhez, ha tetszik: szakított a politikai fundamentalizmussal. Az uralkodók – „fölülről” eredeztetett – hatalma fokozatosan kiüresedett (brit alkotmányos monarchia), esetleg meg is szűnt (amerikai vagy francia köztársaság), s a kormányzati hatalom gyakorlása az általános választójog alapján létesült parlamenteknek felelős miniszterelnök (vagy a nép által választott elnök) feladata lett. A legitimáció és a felelősség is „lentről”származott, illetve „lefelé” irányult: a hatalom demokratikussá vált. A fenti átalakulásnak szerves velejárója volt a szekularizáció: az állam és az egyház intézményes szétválasztása, Ez lényegében az egyház világi hatalmi funkcióinak Politikai fundamentalizmus 377

megszűnését jelentette. Erre a XIX. század vége felé került sor a polgári házasság, anyakönyvezés stb. intézményesítésével. (Ahol ez formálisan nem ment végbe, ott a királyok hatalmához hasonlóan kiüresedtek, merő formalitássá váltak a korábbi államegyházi funkciók, mint az anglikán, illetve a protestáns monarchiákban.) Magyarországon (II. József reformjai után) 1848 tavaszán állt be gyökeres változás az állam és az egyház viszonyában (megszűnt a papi tized, s a király egyházi ügyekben csak a felelős minisztérium által gyakorolhatta a végrehajtó hatalmat). A teljes szétválasztásra Wekerle Sándor első miniszterelnöksége alatt (1892-95) került sor a liberális egyházpolitikai törvények elfogadásával. Fentiekből nyilvánvaló, hogy a demokrácia működésének alapfeltétele-, politika és vallás szétválasztása, az egyház hatalmi szerepének megszüntetése, a szekularizáció. Másként: a demokrácia világi hatalmat feltételez. Mert mi is a döntő különbség a szekuláris demokrácia és a politikai fundamentalizmus világképe között? Az első abból indul ki, hogy a politika nem más (nem több!), mint a társadalomban létező különféle érdekek és értékek, törekvések és célkitűzések artikulálása, képviselete. Ezek szabályozott keretek közt zajló versenye, ütköztetése, rangsorolása, érvényre juttatása. A demokrácia világában nincs alapvető morális különbség a verseny szereplői között. Egymást ellenfélnek tekintik, akit le kell győzni, ám akivel adott esetben meg is kell egyezni, sőt – a verseny fönntarthatósága érdekében – együtt kell működni. A politikai fundamentalizmus világa merőben ellentétes ezzel. A hatalom ott valláserkölcsi alapon áll, ami eleve monolitikus struktúrát feltételez. A más értékrendet képviselő politikai szereplő (ha van egyáltalán) nem ellenfél, akit le kell győzni, hanem ellenség, akit meg kell semmisíteni. Mert szembeszegül az isteni renddel (Allah törvényével), következésképp magát a Gonoszt képviseli. Neki nincs alapja a politikai részvételre, hiszen szándékosan rosszat akar az embereknek, a társadalomnak, az országnak. A politika itt nem legitim érdekek ütköztetése és rangsorolása, hanem végső morális küzdelem. Lelki és világnézeti harc, mely életrehalálra megy. A politikustól erkölcsi útmutatást várnak hívei, ő pedig teljes odaadást, feltétlen hitet kér cserébe. Hisz maga is a felsőbb hatalom küldötte, a legmagasabb rendű igazság letéteményese, s mint ilyen nem egyezkedik, nem köt alkut a gonosszal. A politikának ez a fölfogása – mint láttuk – a nyugati demokráciákban eltűnt a polgári átalakulással, s a keleti civilizációk – főként a teokratikus iszlám államok – sajátja maradt. Az elmúlt évtizedekben azonban újra megerősödött – Európában is, Magyarországon is. Nálunk Buda Péter és Gábor György tanulmányai, cikkei és interjúi nyomán vált (válhatott volna) közismertté ez a jelenség. Az alábbiakban jórészt az ő munkáikra támaszkodva539 igyekszem bemutatni a politikai fundamentalizmus nemzetközi és hazai térnyerését. * A vallásos jellegű és hátterű politikai mozgalmak világszerte előretörnek napjainkban. Teret nyer az antimodernista politikai felfogás, ami mögött számos tényező együttes hatása érvényesül. A világpolitikai keretet a szovjet-amerikai szembenállásra épülő bipoláris 539

Különösen három szövegre: A politika oltára. Interjú Buda Péterrel. 168 óra, 2006.11.23.; Buda Péter: Amiért a harang szól – Reflexiók a politika vallási dimenzióiról. Magyarország politikai évkönyve – 2006; Buda-Gábor: Metafora és küldetéstudat. Élet és Irodalom, 2007. 07. 20.

378


szuperhatalmi rendszer megszűnése adja. Ez (Fukuyama víziójával szemben) nem a vetélytárs nélkül maradt liberális demokráciák világtörténelmi győzelmét, hanem (Huntington diagnózisa szerint) a küzdelem új szereplőkkel, civilizációs alapon történő kiújulását eredményezte. Ez nemcsak a korábban „lenyomott” civilizációk (az iszlám) „lázadását” hozta magával (iráni forradalom, a szeptember 11-ei merénylet), de a keresztény világban is új, vallásos alapú politikai élénkülést indukált: a szekularizációval szembeni ellentámadást. Ennek hátterében fellelhetők a nyugati modernizáció társadalmi és egyéni életviszonyokat átrendező hatásai, a hagyományos normák fellazulása, a globális világ válságjelenségei. Az egzisztenciális és morális elbizonytalanodás nyomán új identitáskeresés bontakozik ki – a transzcendencia jegyében. Képviselői antimodernisták, elutasítják a szekuláris társadalmi és politikai berendezkedés eszméjét, s a politikai rendre újra, mint felülről származtatott abszolútumra tekintenek. Azt várják, hogy a politika irányt mutasson saját létkérdéseikben, hogy olyan végső igazságot kínáljon a zavaros világban, amivel könnyű azonosulni. A politika identitásközvetítő tényezővé lesz, a politikai ellenfél pedig átlényegül az egyén identitását fenyegető ellenséggé. Mindez egy ráción túli, a hit feltétlen jellegére, illetve érzelmekre és szenvedélyekre építő kizárólagos attitűdöt érvényesít. Mint láttuk, ebben a világban nem jogos érdekek és eltérő vélemények versengenek egymással, hanem a Jó vívja végső harcát a Gonosz ellen. A politika vallási alapon történő átmoralizálása végső soron mindent igazol: a demokratikus szabályok megkérdőjelezését, sőt felrúgását is. Ez hosszabb távon oda vezet, hogy a világi hatalom korlátait megszabó alkotmányt és a törvényeket is hozzáigazítják a mindenek felett álló hitbéli kizárólagossághoz és a belőle fakadó morális abszolútumhoz. Idézetek következnek Buda Péter Amiért a harang szól című munkájából: „Kepel szerint a hetvenes évek derekán… egyházi körökben egy új, fordított irányú vallási irányvonal erősödött meg, amely felhagy a szekuláris értékekhez való adaptációval, és a társadalmi intézmények szakrális alapjainak újraépítését tekinti célkitűzésének. Vége az aggiornamento, a nyitás idejének, a második evangélizáció korszaka jött el… Az International Herald Tribune 2005. január 19-én első oldalas cikkben számolt be arról, hogy vallási gyökerő 'kultúrharc vette kezdetét Európa szívében'. Az írás szerint a kultúrharc 'a római katolikus többséggel rendelkező közép- és kelet európai országok csatlakozásával erősödött föl az elmúlt évben', s 'a katolicizmus kétségtelenül nagyon mérges hangon támadja mindazt, amit liberális EU-nak tekint'… A Newsweek hírmagazin egyenesen 'új keresztes háborúról' ír… és annak a meggyőződésének ad hangot, hogy a 'konzervatív keresztények, a Vatikán és az iszlám militánsok közös ügyet találnak az Istenért való harcban a szekuláris Európában'. A Spiegel karácsonyi, nemzetközi kiadása a 'Hit hatalma' címet viseli, s 'a közélet intézményes vallások általi újragyarmatosításának' témáját járja körül… 'Az államnak el kell ismernie, hogy a keresztény alapú értékek alapvető rendszere létezésének előfeltétele' – fogalmazott Ratzinger bíboros, a jelenlegi XVI. Benedek pápa. Ugyanő kritizálja a szekuláris világot… és követeli, hogy Isten és Isten előtti felelősségünk az európai alkotmány szerves része legyen… Vincente Navarro felhívja a figyelmet: 'A pápa és számos bíboros egy ultra-jobboldali vezetőséget formálnak, mely a haladást világszerte fenyegető vallási és politikai funPolitikai fundamentalizmus 379

damentalizmus forrásává vált. Míg sokat írtak a muszlim fundamentalizmus fenyegetéséről, nem sok szó esett arról a veszélyről, melyet a katolikus fundamentalizmus jelent… …Ahogy Umberto Eco fogalmazott nemrég: Úgy tűnik, mintha mennénk vissza a középkorba.”540 A politikai fundamentalizmus tehát keresztény formájában is élesen szemben áll azzal a világi állam- és demokráciafölfogással, ami a polgári átalakulással a nyugati fejlődés sajátjává, sőt lényegévé vált. Bizonyára sokakat meglep (mert nem egyezik az általánosan elterjedt sztereotípiákkal), hogy a magyar demokratikus rendszerváltozás miniszterelnöke, a magát „liberális kereszténydemokratának” valló Antall József nem sokkal halála előtt – meghökkentő éleslátással – többször is figyelmeztetett a közelgő bajra: „Szembe kell néznünk azzal a veszéllyel, amit a nyomor, a szociális elégedetlenség teremt ebben a kiszélesedett világban, és szükségszerűen a vallási, politikai és szociális fundamentalizmus veszélyét zúdítja a világra.”541 „Célszerű ennek az új veszélynek, a politikai fundamentalizmusnak a figyelemmel kísérése, mert nem kevesebbről, mint a 21. század potenciális neobolsevizmusának vagy akár neofasizmusának a kérdéséről van szó.”542 „Ha most… az évezred fordulóján nem találjuk meg a világban ezekben a dimenziókban a lehetséges harmóniát… akkor elkerülhetetlenül a politikai fundamentalizmusnak nyitunk utat… Ez a politikai fundamentalizmus, amelyik nemcsak iszlám problémaként jelentkezhet, hanem más világkultúrákban, más politikai kultúrákban is felléphet… világunkat a legsúlyosabban fenyegeti…543 „Nemcsak iszlám probléma a fundamentalizmus. Ez éppúgy jelentkezik Európában… Nekünk minden ellen, ami a fundamentalizmuson alapul, küzdeni kell, mert az életveszélyes a világra.”544 Mindez merőben ellentétesnek tűnik azzal, amit a haldokló miniszterelnök a halálos ágyán mondott volna: „Keresztény Magyarországot akartam, mert csak ennek van jövője”. Hogyan lehetséges ez? Az ellentmondást nem tudjuk feloldani. Csak annyit tudunk biztosan, hogy a fentebb idézett – az utóbbi valószerűségét lényegében kizáró – mondatokat százak hallották Antall József előadásain, sőt hangfölvétel is készült róluk. A halálos ágyon állítólag elsuttogott mondatot ellenben egyedül Bolberitz Pál címzetes apát hallotta. Senki más. Az ágy mellett álló másik személy sem. *

540 541

Buda Péter: Amiért a harang szól.

Választ kell adnunk korunk nagy kérdéseire. Előadás a Collegium Hungaricum ülésén 1993. június 6-án. In.: Modell és valóság II. 280. o. 542 A magyar külpolitika irányvonala. Előadás a magyar nagykövetek éves értekezletén 1993. július 20-án. In.: Antall József: Modell és valóság II. Athenaeum, Budapest, 1993. 286. o. 543 A Nemzetközi Demokrata Unió és az Európai Demokrata Unió ülésén elhangzott előadás 1993. szeptember 1. In.: Modell és valóság II. 374. o. 544 Forrásmegjelölés nélkül idézi: Forrai István miniszterelnöki kabinetfőnök-helyettes. http://www.mdf.hu/index.php?akt_menu=77&hir reszlet=4485

380


A politikai fundamentalizmus rendkívüli erővel jelent meg és hódított teret az elmúlt években Magyarországon. Tükröződik ez elsősorban az Orbán-uralta jobboldal radikalizálódásában, politikai karakterének rohamos megváltozásában, továbbá a teljes politikai spektrum természetének drámai átalakulásában. A pártpolitikai versenyt felváltó háborúskodásban, a politikai közbeszéd és eszközhasználat eldurvulásában, az ellenfél ellenségként való kezelésében, az irracionális indulatok tobzódásában, a politikai törekvések világnézeti, morális, illetve transzcendens igazolási kísérleteiben, egyházi tényezők ehhez csatlakozó partnerségében; a politika szekuláris világával való hol szimbolikus, hol valóságos szembefordulásban. Nem lehet félreérteni: Orbán retorikája, eszközhasználata, stratégiája egy létező nemzetközi antimodernista trendbe illeszkedik: politikája a világszerte erőre kapó fundamentalista konjunktúra hazai mutánsaként értelmezhető. Közismertek Orbán egyházi körökkel ápolt politikai kapcsolatai, amelyek messze túlmennek a konzervatív jobboldal hagyományos vonzalmain és elköteleződésein. Mi több, ellentétesek azokkal: ő már rég az állam és az egyház újbóli összeházasításán dolgozik, amiben láthatóan buzgó partnerekre lelt a szóban forgó egyházi körökben, Az alábbiakban álljon itt egy idézetgyűjtemény a fideszes vezér kulcsmondataiból, melyek a fentiek illusztrációjául szolgálnak: „Ha nem politikában gondolkodunk, hanem államépítésben, meg nemzetépítésben… tehát ha nemcsak kormányozni akarunk négy évig, hanem országot és nemzetet is akarunk építeni, akkor a magyar oktatásügy teljes áttekintésével kell kezdenünk a hosszabb távú munkát. És ennek az áttekintésnek a kulcskérdése éppen az, amit te vetettél most itt föl, püspök úr, hogy megadjuk-e a lehetőséget a gyerekeinknek arra, hogy megkapják azt a fajta lelki nevelést, hittanon keresztül, etikaoktatáson keresztül, ami nélkül a későbbiekben nem fogunk tudni helytállni. Ma nem kapják meg ezt szerintem, ezért alapvető reformra, vagy alapvető átalakításra szorul a magyar oktatásügy mostani formája. Nagyon világosan kell beszélnünk a választási kampány során, hogy milyen értékeken nyugvó iskolarendszert akarunk látni Magyarországon… Én szeretnék egy erőteljes, a fundamentalista szó sajnálatos módon most negatív a magyar nyelvben, de fundamentalista választ adni majd erre a kérdésre… Nekem az országot kell építenem, kis o-val, az országot, ami a magyar nemzet e világi országa, és nagy O-val is, az országot: Isten országát, és ez a magasabb rendű célja és értelme annak, amit teszek… Az istenfélelem kulcskérdés… Persze, a törvények korlátozzák az embert, a parlament korlátozza az embert, a hatalom meg van osztva, de… a végső korlát nem más, mint az istenfélelem… ez a legutolsó, minden törvényen, hatalommegosztáson meg alkotmányon túli korlátja szerintem annak a veszélyes üzemnek, amit hatalomnak nevezünk… Az egyház: mérce… Mércét jelent a mindenkori világi hatalom számára… Ahogy a zsoltár mondja, a falat is átugrom, ugye, ha Isten velem van…”545 „Európában egy új politikai és szellemi korszak kezdődött, és egy új politika van kibontakozóban… Európa… azt mondja, hogy ebből a kulturális háttérből… ebből a korszellemből most már elegünk van, és a jövőt, az új európai jövőt… más szellemi alapok545

Adventi találkozó, 2005 decemberében. Közli: Népszabadság, 2006. 12. 21.

Politikai fundamentalizmus 381

ra kell építeni… Európa ráébredt arra, hogy az egyéni szabadság útjába magasodó korlátok lebontási törekvései egy idő után már… a teremtés rendjének a falait döngetik. Természetellenes életformát kényszerítenek az európai emberekre. Változás kell tehát!… Az európai emberek… ebben a kicsit kaotikusnak tűnő új korszakban erkölcsi relativizmus helyett fogódzókat és eligazodási pontokat keresnek illetve várnak szellemi és politikai vezetőiktől… Egyetlen politikai párt sem maradhat többé olyan… mint eddig volt… a hagyományos jobb- és baloldali fölosztás értelmét vesztette… Új típusú pártokra van szükség. A Fidesz 2003 óta dolgozik ezen.”546 „Az országot aláásó hazudozás, csalás, hamisítás, korrupció, vagyis a gonoszság már lelepleződött. Ezért újabb hazugság, csalás, korrupció többé már nem növelheti az erejét. Oda jutottak a dolgok, hogy a gonoszságot már csak az erőszak táplálja. Ezért, aki erőszakhoz nyúl, az ő erejét növeli, akarva-akaratlanul is az ő szolgájává válik. Ezért annak érdekében, hogy megvonjuk a támogatást a gonosztól, teljes mértékben tartózkodnunk kell az erőszaktól.”547 „Eminenciás Bíboros Úr! Főtiszteletű Püspök Urak! Kedves Lelkipásztorok! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Azért hívtuk meg Önöket ide az ország házába, hogy már pusztán a meghívás tényével is kifejezzük azt a szándékunkat, azt az igazságot, hogy ennek a Magyarországnak, ahol Önök dolgoznak, amit Önök képviselnek, annak itt is helye van… Bizony egy felfordított… szétzilált világban élünk, és… az Önök radikális diagnózisai nélkül a közélet szereplői, az állam vezetői és Magyarország egész népe aligha tud szembesülni a válság valódi okaival. Minél mélyebb a válság, annál világosabb, hogy az egyház szolgálata pótolhatatlan. Ha a lélek, ha az erkölcs szavát a törvényhozók és a kormányzók nem hallják meg, a döntéseiket nem igazítják azokhoz az értékekhez, amelyek bennünket az elmúlt évszázadokban megtartottak, akkor hiába a mégoly jóakaratú válságkezelő erőlködés, a fogadkozás és az okoskodás, nem lesz foganatja… Ezt a leckét Magyarország csak a magyar történelmi egyházaktól kaphatja meg… Kellenek olyan lelki vezetők… akik nevén nevezik a jót, és nevén nevezik a gonoszt, és nem mossák össze őket. Én tudom, biztos vagyok benne, hogy lesz még olyan politika, lesz még olyan közélet Magyarországon, amelyik ezt a segítséget észreveszi, értékelni tudja, és társat lát az egyházban… Egy valóságos népi, nemzeti egységre épülő rendszerváltást akartunk, egy valóságos népi, nemzeti egységre épülő berendezését akartuk a megújuló Magyarországnak… [Ilyesmiről egyes MDF-es „alapító atyák” ábrándoztak a nyolcvanas évek végén, ami Orbánból akkor még lesajnálást és megvetést váltott ki: teljes joggal! –D. J.] Nem fogunk tudni kijutni a mai nehéz helyzetből, ha nem jön létre az a valóságos népi, nemzeti egység… Persze… hogyha… pártvezetők beszélnek a nemzeti egységről, az logikai kérdőjeleket rajzol az elménkbe. Hiszen a párt, mint szó is mutatja, az nem az egész, hanem a része valaminek… Vállalkozhat-e egy rész arra, hogy a teljes egész számára… mutasson irányt? A március 9-én megtörtént népszavazás… visszaigazolta a résznek, a pártnak a törekvését, miszerint lehetséges… a részből kiindulva, a rész vezetésével teljes nemzeti egységet is létrehozni… 546 547

Beszéd Tusnádfürdőn, 2007 július 21-én. http://2006-2007orbanviktor.hu/ Beszéd az Astoriánál 2007 október 23-án. Uo.

382


2001-ben Magyarországon először tették fel tisztességes formában azt a kérdést egy népszámláláson, hogy vallási hovatartozását illetően mit gondolnak magukról a magyar emberek… Az ország lakosságának 75 százaléka, vagyis 7,5 millió ember tartotta magát valamely keresztyén felekezethez tartozónak… Könnyen lehet, hogy a hét és félmillió ember hitvallása… azt mutatja, hogy Magyarország lakosságának elsöprő többségében él a valahová tartozás vágya, és a vallásos identitásukat összekötik Magyarország keresztyén történelmével… Ennél jobb, reménykeltőbb jelet aligha kaphat az ország,”548 (Kiemelések: D. J.) A fenti kijelentések önmagukért beszéltek, nem igényeltek különösebb kommentárt. A most következő szövegrészeket viszont érdemes lesz közelebbről is megvizsgálnunk. Orbán a parlament tőszomszédságában lévő Hold utcai református templomban (bizalmasa, a politikai kulcspozíciókat betöltő Balogh Zoltán lelkész „rezidenciáján”) mondta el őket 2008. október 17-én, a Protestáns Fórum konferenciáján. A tárgy: „A hatalom világa és a Biblia kapcsolata” volt.549 Az első részletet más összefüggésben már idéztünk, de most újra ide kell iktatnunk – a folytatással együtt: „Vannak, akiket zavar az a természetesség, ahogyan református közéleti emberek és egyházi vezetők közösen lépnek a nyilvánosság elé… Magyarországról még nem pusztult ki az… amit gondolatrendőrségnek neveznék. Mindig vannak emberek, akik helyettünk akarják megmondani, hogy kinek hol, mikor és mit szabad megvitatni a másikkal. Pedig… ha két reformátusnak egymással megbeszélnivalója van… ezt bátran megteheti… Hogy kicsit frivol legyek… én sem szóltam soha bele abba, amikor a Szabadkőműves Páholy vagy a Balatoni Horgászegyesület elnököt választott.” Bár az ottani gyülekezetben aligha volt rá szükség, Orbán előre szólt: frivol (az értelmező szótár szerint: „sikamlós, az erkölcsi fogalmakkal játszó, dévaj”) beszólás következik. Hát igen: adott kontextusban – a „reformátussal” szembeállítva – a „szabadkőműves” bizony zsidót jelent. (A horgászok csak sunyiságból kerültek be a mondatba: hogy mégse legyen annyira egyértelmű és támadható a zsidózás.) De folytassuk: „Nincs olyan közéletben ismert élethelyzet, amire nézvést valamilyen leírás, tanács ne lenne a Bibliából… Ez nekem jogászként nagy élményt okoz, mert az ember, amikor a jogi egyetemre beiratkozik, akkor az első lecke… az első szemináriumon… úgy hangzik, hogy az élet felleltározhatatlan, és miután felleltározhatatlan, azért nem is lehet minden élethelyzetre külön szabályt alkotni. Ezért a jog általános szabályokat alkot, amiket majd alkalmaznunk kell különböző élethelyzetekben. A Biblia élő cáfolata… e jogászi gondolkodásmód egyetemes érvényének. Hiszen… a Biblia… felleltározza az emberi élet szinte minden helyzetét. És ennyiben egy jogász számára különös varázzsal bír…” Na, itt álljunk meg egy szó – pontosabban egy kérdés – erejéig! Milyen demokrata – a jogállamnak miféle híve – az a politikus, aki félre nem érthető módon a törvények fölé helyez egy vallási szöveget (ráadásul jogász létére)? A válasz nyilvánvaló: semmilyen. Ami önmagában is baj,– ám az illető hamarosan a főhatalom birtokosa lesz az országban – ráadásul jó eséllyel korlátlan törvényhozói, sőt alkotmányozói felhatalmazással! 548

Az ország lelke és az egyház. Beszéd az Országgyűlés felsőházi termében a történelmi egyházak főpapjai előtt, 2008. április 7-én. http://orbanviktor.hu/beszedek_ list.php?item=43 549 http://orbanviktor.hu/beszedek_php?item=58


„A Biblia antropológiája más, mint a liberális vagy a… konzervatív antropológia. Az írás… valami olyasmit beszél, hogy magától csak a rossz árad ki. A jó csak akkor árad ki, hogyha valamifajta kegyelemben részesülünk, és… a bennünk lakozó jót… kiáradásra tudjuk bírni. Azt kell mondanom, hogy soha… mióta én a közéletben forgolódom, nem volt olyan kedvező világhelyzet a bibliai antropológia számára, mint a mostani válságban. Csak nem szabadna engednünk, hogy a válság értelmezése pénzügytechnikai, közgazdasági vagy jogi természetű maradjon. Most kellene a keresztyén közösségeknek, a kereszténydemokrata politikusoknak rámutatni a válság antropológiai gyökereire… Ez egy nagy lehetőség, amellyel élnünk kell… Az idevágó bibliai sor nagyjából így hangzik: 'Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal'… Európában erről alig van szó… Tegnap Brüsszelben például… amikor felvetettem, akkor kicsit meglepetten néztek rám.” (Ehhez nem kell kommentár.) „Kell, hogy legyen egy mérce, amellyel mindig megmérjük magunkat. Kell szabadság, kell kreativitás… de kell, hogy legyen egy mérce… Ezt a mércét újra és újra meg kell fogalmaznunk… és meg kell jelenítenünk a közéletben. Ez az írástudók felelősségét veti fel… Mindenkinek megvan a maga felelőssége azért, hogy Magyarország oda jutott ma, ahol áll… De ebben az írástudók felelőssége kitüntetett… Az írástudók felelőssége ebben a korban, amikor a mércétlenségtől szenved az ország, sokkal súlyosabb, mint bármikor korábban… A liberális antropológia talaján álló írástudók… semmit sem tudnak nekünk mondani, amit használni tudnánk a XXI. században. Pedig ez volt a legelterjedtebb írástudófajta az elmúlt húsz évben Magyarországon… [Mintha valami kártevő fajról beszélne! – D. J.] Új írástudókra van szüksége Magyarországnak. Olyan írástudókra, akik a Bibliában leírt mércét… érthető módon és hitelesen képviselik… [Ehhez minden bizonnyal Bayer Zsolt, Bencsik András és Lovas István munkássága szolgálhat majd zsinórmértékül! –D. J.] Magyarországon… lesz politikai változás. De… ez kevés lesz… Meg kell fordítanunk a szétesést, a lecsúszást és a kicsinyhitűséget… Magyarországnak nem is politikai fordulatra van szüksége, hanem lelki fordulatra… A politikai fordulat lelki fordulat nélkül szinte semmit sem fog rajtunk segíteni. És ennek a lelki fordulatnak az elérésében… a keresztyén közéleti emberek… a jövőben is számíthatnak egymásra. Ehhez kívánok… sok erőt és jó egészséget!” Ki máshoz folyamodhatnánk segítségért – adekvát kommentárt keresve Orbán Viktor fenti kijelentéseihez –, mint (az egykori) Orbán Viktorhoz? Nem először vagyunk kénytelenek idézni az alábbi mondatokat: „Ma már világosan látszik, hogy az MDF-kormány a társadalommal szemben keres politikai szövetségest az egyházakban. Szomorúan tapasztaljuk… hogy nem minden egyházi vezető ismeri föl azt a veszélyt, hogy az MDF ölelése halálos lehet az egyházakra. Hibát követnek el, ha azok szolgálatába szegődnek, akik ideológiai átnevelő tábort akarnak csinálni Magyarországból…”550 550

Orbán Viktor beszéde a Fidesz pécsi kongresszusán, 1992. február 7-én. In: Kéri: Orbán Viktor. 180-183. o.

384


(Két észrevétel: 1. az MDF természetesen Fideszre cserélendő az Idézett mondatokban; 2. ezek így ma már valóban komolyan veendők.) * Mert a politikai fundamentalizmus mind erősebb és aggasztóbb papi segédlettel hódított teret az elmúlt években Magyarországon. Magas egyházi méltóságok váltak szélsőséges, antidemokratikus petíciók rendszeres aláíróivá és radikális politikai megmozdulások szereplőivé. A Magyar Gárda zászlóbontását, mint láttuk, a keresztény történelmi egyházak papjai szentelték meg. Pedig a politikai párt mellett működő félkatonai szervezet a két világháború közti totális mozgalmak eszköze volt, s a Jobbik – félreérthetetlen külsőségekkel – a nyilas rohamosztagok reinkarnációjaként hozta létre a magáét. Ám a szóban forgó egyházak sem ezt elítélni, sem ehhez asszisztáló papjaikat megbüntetni nem voltak hajlandóak, amivel szerintem az utóbbi fél évszázad legnagyobb gyalázatát követték el saját hitük ellen – ezúttal minden kényszer nélkül. Jellemző volt, mikor 2008 januárjában roma politikusok a katolikus egyház állásfoglalását kérték annak fejétől, Erdő Péter bíboros prímástól. Levelet írtak hozzá a Magyar Gárda keszthelyi zászlószentelése kapcsán, remélvén, hogy az „egyház vezetői nyilvános állásfoglalásban ítélik el a szélsőséges, keresztény- és nemzetellenes, félelemkeltő akciók szervezőit, valamint a velük kollaboráló egyháztagokat”. A prímás nem méltatta válaszra a roma vezetők levelét. Hivatala útján a közölte: 1. külföldön tartózkodik; 2. a levelet nem kapta meg; 3. a konkrét ügyben nem ő az illetékes. A zászlószentelésre készülő keszthelyi káplán plébánosa engedélyét kérte, ő pedig az érsekét, aki az engedélyt nem adta meg. Kijelentette ugyan, hogy „a Magyar Gárda szélsőjobboldali szervezet”, ám e kijelentéshez nem kapcsolt értékítéletet (pl.: szemben áll az evangéliumi elvekkel, ezért nem vállalunk vele közösséget, ezért elítéljük stb.). Épp ellenkezőleg: maga mondta ki, hogy „pragmatikus megfontolásból döntött így”. Erre utalt az érsek szóhasználata akkor is, amikor azt mondta, hogy szerinte a káplán „hibát” (tehát nem vétket) követett volna el, ha részt vesz az eseményen.551 Jó ideig a református egyház is kitartott hasonló (szégyenteljes) álláspontja mellett, sőt ellentámadásba ment át imígyen: „az európai normákhoz méltatlan módon politikai és kommunikációs hadjáratot indított a kormány a szabad és független intézmények, köztük az egyház ellen”. Ám később fölülvizsgálta ezt, és eljárást indított zászlószentelő papjával szemben, akit végül elmarasztalt és figyelmeztetett: a jövőben „az evangélium szellemében végezze lelkipásztori hivatását”. A megfeddett lelkész nyilvánosan bocsánatot kért.552 De vajon miért tartottak ki a katolikusok (és az evangélikusok) a neonáci gárda ügyében a maguk tarthatatlan álláspontja mellett? Miért köntörfalaztak még akkor is, mikor már politikai szövetségesük, a Fidesz is igyekezett a maga módján elhatárolódni a – neki kárt okozó – Jobbik botrányaitól? Nem tudok másra gondolni, mint arra, ami a Jobbik hivatalos dokumentumaiban olvasható: 551 552

Idézi: Debreczení József: Az egyházak és a gárda, Népszava, 2008. 01. 24. Uo.


„Valljuk, hogy nemzetünk erkölcsi megerősödése csak a krisztusi tanításon alapulhat, és ehhez a magunk eszközeivel politikai pártként is hozzá akarunk járulni… Számunkra a nemzeti identitás és a kereszténység egymástól szét nem választható fogalmak… Kellő súllyal kívánjuk érvényesíteni a… nemzeti-keresztény szellemű oktatást. Szorgalmazzuk a kötelező hit-, ill. erkölcstan bevezetését… Közfeladat ellátása esetén… illesse meg az egyházakat hangsúlyosabb erkölcsi és anyagi elismerés. A Jobbik Magyarországért Mozgalom… radikális, nemzeti-keresztény párt. Pártunk keresztény, értékelvű mozgalom, vagyis minden szavához, tettéhez, működése minden eleméhez az isteni törvényekbe és az egyetemes emberi értékekbe vetett hit szolgál forrásul.”553 Ez a vallás és a politika egybeforrasztása. Ez a politikai fundamentalizmus. Ez volna hát a közös nevező, ami a történelmi egyházak egy részét ma összeköti a szélsőjobbal? Ha így van, ez több, mint félelmetes. Nézzünk egy másik esetet. A legmérsékeltebb, legvisszafogottabb Orbán-kedvenc, a Heti Válasz 2008. január 10-i számának címoldalát egy jezsuita szerzetes portréja fedte, aki az egészségbiztosítási törvény megszavazása óta éhségsztrájkolt. A Jézus Szíve templom igazgatójával készített exkluzív interjú címe ez volt: „Koplalás a nemzetért”. Az alcím tudatta: az illető pap „a kormány országveszejtő politikája ellen”, „a megalázottak iránti szolidaritásból”, továbbá „a nemzet lelki megújulásáért” fogott „imádságos éhségsztrájkba”. Ugyanaz a jezsuita volt ő, akinek 2006. október 23-a után – a rendőrség által brutálisan megvert ártatlan áldozatként – egyszer már sikerült médiaszenzációvá válnia. Az interjúból megtudhattuk, hogy a sebeit „akkor sem feltűnési viszketegségből, hanem tanúbizonyságként” tárta a nyilvánosság elé, ahogy „Jézus stigmáját sem öncélú elrettentés miatt mutogatja az egyház, hanem hogy jelezzük: Isten fia a szenvedés sebeivel váltott meg minket”. „Hasonlóképpen – folytatta szerényen – én is a testemben hordozom és képviselem az ország szenvedését”. A pap elmondta még, hogy „minden az őszödi hazugságbeszédig nyúlik vissza, amikor állampolgári öntudatomban akkora sérülést szenvedtem, mint soha korábban”. (Az illető akkor 55 éves volt, a rendszerváltozás előtt tehát 37 esztendőt élt a Rákosi- és a Kádár-féle totális, illetve poszttotális diktatúrában.) Mondandójából kitűnt: valójában nem is ő a sérült (mármint az őszödi beszéd sérültje), hanem a nép. „A magyar nép megaláztatásából fakadó seb ma is élő, éjszakáról reggelre újabb és újabb heg képződik, de a hatalom minduntalan felvakarja. Vérzünk, és vérzik az ország.” Megtudhattuk, hogy „a rendőrség és az igazságszolgáltatás a kormányzati diktatúrát szolgálja”, s hogy a túloldalon az egészségbiztosítási törvény megszavazásakor „az Országgyűlésben nem akadt egy félig becsületes ember sem, aki ellene mondott volna a gonosznak”. Ugye, nem kell mondani, hogy a vallási-politikai fundamentalizmus egészen extrém megnyilvánulásáról van szó. A kérdés csak ez: hogy a csudába kerülhetett ez az agyrém a „mérsékelt”, „mértéktartó”, „mértékadó” stb. hetilap címoldalára. Hogyan válhatott példává, hőssé, címlapsztorivá a lázas politikai fanatizmus eszement képviselője a magát konzervatívnak, polgárinak, demokratának stb. tartó jobboldalon? 553

http://www.jobbik.hu/rovatok/partunkrol/alapito_nyilatkozat

386


Úgy, hogy Orbán kedvenc lapja Orbán szellemiségét hirdeti. Orbán szellemisége pedig a politikai fundamentalizmust képviseli. Végül jöjjön egy – harmadik kevésbé dokumentálható, de biztosan megtörtént – eset. 2008. május 29-én, Pannonhalmán ismert egyházi és világi értelmiségiek részvételével került sor egy zártkörű és informális, mondhatni baráti összejövetelre, ahol az egyház és az ügynökkérdés viszonya volt a téma. A találkozón Erdő Péter – egy résztvevő beszámolója szerint – „vérfagyasztó” hozzászólásra ragadtatta magát. Kifejtette, hogy az egyházat egyáltalán nem érdekli, kik voltak a papok közül ügynökök, mert az egyház számára csak az egyházi bíróság ítélete fontos. Ezek után pedig „elképesztő magabiztossággal” kifejtette, hogy most jönnek ők, hogy végre összerántsák ezt a szétesett társadalmat, és senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy itt az ideje újrateremteni a keresztény Magyarországot, a maga erkölcsi értékrendjével. A civilek pedig ne ugráljanak, mert fölöttük eljárt az idő, most a nagyegyházakon a sor, hogy végre rendet teremtsenek a káoszban, s ezt meg is fogják tenni – a jobboldallal együttműködve. A jelenlévők (többek között Várszegi Asztrik, Kenedi János, Lengyel László, Gombár Csaba, Rainer M. János) „dermedten hallgatták”, főként az érsek határozottsága és magabiztossága volt ijesztő. A Vasárnapi Hírek egy hétre rá – nevek említése nélkül – beszámolt a baloldali értelmiségi körökben közszájon forgó esetről.553 A lap – az állítólag elhangzottak súlyára hivatkozva – megerősítést vagy cáfolatot kért a katolikus egyházfő hivatalától, de semmilyen reagálás nem volt. A történet mindenesetre kísértetiesen egybecseng az előző hónapban a parlamentben, az egyházi méltóságok előtt elhangzott (fentebb idézett) Orbán-beszéd tartalmával. * Adódik a kérdés: mennyire vehető komolyan ez az egész Orbán részéről? A hívők s az egyház cinikus fel- és kihasználásáról van szó csupán, vagy valódi hitről és fanatizmusról? E ponton át kell tekintenünk a Fidesz-vezér valláshoz és egyházhoz főződő sajátos viszonyát, illetve ennek politikai dimenzióit. Tudjuk Orbánról, hogy papíron református, valójában vallástalan családban nőtt föl. A nagyszülők nyomására őt megkeresztelték ugyan, de a konfirmálása már szóba se került. Tudjuk azt is, hogy a kilencvenes évek elején (Kövérrel együtt) gúnyos és megvető mosoly kíséretében csak „csuhások”-ként emlegette a papokat. Sohase felejtem el, amikor az Országgyűlés plenáris ülésén szegény Andrásfalvy Bertalan kulturális miniszter egy alkalommal, egy fideszes interpellációra válaszolva – szerepéből és sodrából kiesve –, így fakadt ki: „Tisztelt képviselőtársaim, kénytelen vagyok elmondani, hogy ahányszor csak felszólalok itt a parlamentben, a mögöttem ülő frakcióvezető minden egyes alkalommal ezt dörmögi félhangosan: térdre, imához!” Nem fejeltem el soha azt a krampuszi vigyort se, ami ennek hallatán Orbán arcára (s a társaiéra is) kiült… 1986-ban (az állítólag mindvégig mélyen vallásos) Lévai Anikóval nem tartottak templomi esküvőt. Első gyermeküket a születésekor, 1990-ben nem keresztelték meg, 1993-


ban egy szdsz-es képviselő az Orbánnal jó személyes kapcsolatban lévő Iványi Gábor metodista lelkész amúgy „baráti alapon” megkeresztelte a katolikus anya és a református apa kislányát. Aztán – ha már így együtt voltak – összeadta a szülőket is. A másodikként, 1992-ben született fiút szintén a metodista Iványi keresztelte, ugyancsak némi „spéttel”.554 A '94-beli harmadik már az apja „hitét” kapta egy református templomban. A negyediket ellenben (aki már miniszterelnöki csemeteként jött a világra) – mint azt '98-ban a tévében mindenki láthatta –, katolikusnak keresztelték, az anyja után. Végül az ötödik 2004-ben szintén katolikus keresztségben részesült. A lányokat később mind katolikus hittanra járatták (a reformátusnak kereszteltet is), a (metodista keresztségben részesült) fiút pedig reformátusra – a szülők vallása, illetve neme szerint. Nem szeretnék cinikusnak tűnni, de kissé nehezen zökkent bele a rendes keresztény-keresztyén kerékvágásba az Orbán-família… Ami a politikus apát illeti, ő bizony a liberalizmus és az antiklerikalizmus bajnokaként debütált a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján (az idevágó akkori harcos kijelentések újbóli felidézésétől talán már eltekinthetünk). Az 1993-as középre húzással azonban beindult a Fidesz nemzeti és keresztény értékek iránti óvatos (akkor inkább: óvatlan) nyitása, a '94-es vereség és az új pártpolitikai konstelláció nyomán pedig gyökeres fordulat következett: Orbánék politikai szövetségre léptek az egyházakkal. Ezt jelezte félreérthetetlenül a '95-ös köztársasági elnökjelölő nagygyűlés, ahol a főpapok már az első sorban ültek; majd egy évre rá A polgári Magyarországért programnak a katolikus püspöki kar körlevelével együtt történt útra bocsátása. Végül '98-ban megvalósult, amivel Orbán '91-ben még riogatott: a választáson minden plébánián a keresztény-nemzeti erők – a püspökkari körlevél utalásai szerint félreérthetetlenül a Fidesz – mellett agitáltak. Az Orbán-kormány regnálása már a – valaha elrettentésül falra festett – nemzeti-keresztény kurzus jegyében telt: a vallás és a klérus a kormánypolitika szimbolikus szereplőjévé, sőt szerves részévé vált: parlamentbe cipelt, majd Esztergomig és visszaúsztatott szentkoronával, mi több: szentjobbal, beszentelt millenniumi zászlókkal és így tovább. Az ifjú miniszterelnök már az elején azzal tüntetett, hogy eskütétel előtt „Isten házába” látogatott, és „reggeli áhítaton” vett részt, majd onnan ment át az ország házába a világi (demokratikus) ceremóniára. „Mennyiben érzékeli a politikai döntésekben… a keresztyén hit szerepét?” – tették föl neki a kérdést a „Tebenned bíztunk eleitől fogva” című református rádióműsorban. Mire Orbán így felelt: „A Biblia-olvasás buzgalmában sajnos kétségtelenül elmaradok Bethlen fejedelemtől… sajnos nem sikerül minden nap. Jó lenne, ha minden nap sikerülne… Én hiszek abban, hogy a keresztény hitnek az az ereje, amely az embert állandóan arra hajtja, hogy egy bizonyos morális mérce szerint mérje meg a világot is maga körül, meg a saját tetteit is, hogy az az erő, amely arra sarkallja, hogy jó és rossz között próbáljunk különbséget tenni.”555 A válasz hű tükre annak a farizeusságnak, amellyel Orbán forgatja a szót. Előbb általános alanyt használ („az embert”), amit, ha akartak, őrá érthettek a vallásos hallgatók (naná, hogy akarták!); végül az erősen összetett mondatból – értelemzavaró módon – ki554 555

Iványi Gábor személyes közlése (a szóhasználat nem mindig az övé). A hit megtartó erejéről, az egyházak szerepéről. 1999. 02.03. http://2001-2006.orbanviktor.hu/

388


maradt az állítmány: a neofita miniszterelnök nyelve beletört a képmutató beszédbe! (A napi Biblia-olvasástól távolabb állott ő, mint Makó Jeruzsálemtől.) Hogy mindez, nem csupán nyelvészkedő spekuláció, azt igazolja a következő interjúrészlet, ahol lényegében ugyanezt a kérdést kapta, szűk egy évvel később egy világi médiumban:556 „Mennyire marad magára, amikor nehéz döntést kell hoznia?” A válaszban itt már a leghalványabb hitbéli utalás sincsen: „Kell hozzá szakmai ismeret, politikai ösztön… Mégis a lelkierő a legfontosabb Az ember ilyenkor… magára marad… amikor mérlegelni kell, hogy melyik serpenyőbe kerültek végül is súlyosabb érvek, a számot a miniszterelnöknek kell leolvasnia.” Ám az (adott esetben vallásos) újságíró nem hagyta ennyiben: „Azért gondolom, van valamiféle iránytűje”. Mire Orbán: „Minden döntésben összegződik, hogy kik és hogyan nevelték az embert otthon és az iskolában, miképp nőtt fel, mit tanult, kivel és hogyan él, mit tart jónak, helyesnek, helytelennek. Benne van az ember személyisége, tapasztalata, bölcsessége vagy annak hiánya, politikai megérzése netán érzéketlensége. Miért éppen úgy döntött az ember nehéz, bonyolult helyzetekben… nagy talány… Sokat segít a család… hogy az ember körül rendezett élet van, kiszámítható háttér, együtt érző emberek… nem pusztán rokoni, hanem lelki közösség.” Szóval, minden benne van – a hitet meg az Istent kivéve. A 2002-es vereség és a hatalom elvesztése azonban számos jel szerint új fejezetet nyitott Orbán lelki életében. A hitbéli buzgalom, mint láttuk, mankóul szolgált a váratlan sorscsapás személyes elviseléséhez, ami egyúttal fundamentalista vágányra lökte a politikáját is. A vallás politikai alkalmazása taktikai elemből stratégiává lényegült át. Orbán egyre inkább megértette, hogy „a tömeghez intézett beszédnek kettős célja van: a helyzetet megvilágítani, és valamit szuggerálni… Csak a hit mozdít meg hegyeket, nem az ész. Az ész eszköz, de sohasem lehet a tömeg motorja. Ma kevésbé, mint régen. Az embereknek ma kevesebb idejük van gondolkodni. A modern ember hitre való készsége hihetetlenül nagy” Ezt nem Orbán Viktor, hanem Benito Mussolini mondta.557 De nagyon is ideillik: ebbe a könyvbe. Ahogy a következő is: „A szó hatalma mérhetetlen becs? Csakhogy mindig változatosnak kell lennie. A tömeghez a hatalom erejével kell beszélni, egy értekezleten logikusan, kis csoport előtt családiasan. Sok politikusnak az a hibája, hogy mindig ugyanazt a hangot üti meg.558 Orbán nem követ el ilyen hibát. Hogy testközelből lássuk a nép vezérét, idézzük föl két mozgalmas napját 2006 októberéből. 4-én finom sötétszürke öltönyben, hozzá illő sárga selyem nyakkendőben elment a Corinthia Aquincum hotelbe az üzletemberek közé, s a Széll Kálmán Alapítvány estjén (elnök Madarász László volt Postabank vezér és tokaji üzlettárs) megnyugtatta a jelenlévőket: tisztában van az ország pénzügyi helyzetével, és nem lenne rest elindítani a kellő reformokat. Ám diszkréciót kért a jelenlévőktől, mert: „más dolog a politika, és megint más a gazdaság”. 556 557 558

Erkölcs és rend. Interjú a Magyar Nemzetben, 1999. dec. 24-én. http://2001-2006.orbanviktor.hu/ Emil Ludwig: Mussolinis geschprache… ldézi: Kornis Gyula: Államférfi. Franklin Társulat. Bp. 1933. I. 263. Uo.


6-án délelőtt jó minőségű sötétkék öltönyben, kékcsíkos fehér ingben, kék nyakkendőben beült a parlament ülésére. Utána zakót, nyakkendőt levéve interjút adott a HVG-nek, s a megszorítások és a reformok szükségességéről beszélt.559 Aztán levette az inget meg a pantallót; sportos fekete nadrágot, gallér nélküli fehér inget húzott (nyakkendő eleve kizárt), s egy puritán szürke zakóban kiállt az ő népe elé a Kossuth térre, és az igazságról, az erkölcsi megújulásról szónokolt, elítélve a népnyúzó, hazug miniszterelnököt. Ez a politikai kaméleonság 2008-ban némiképp lelepleződött, amikor kiszivárgott annak a monológnak a szövege, amelyet Orbán zárt körben, Kéri László és volt tanítványai előtt mondott el, többek közt a szükséges megszorító intézkedésekről, így a nyugdíjak „befagyasztásáról”. A korabeli felmérések szerint az eredmény: egy hónap alatt mínusz hatszázezer szavazó volt. Ormos Mária szerint „a finom, érzékeny taktikai készségnek hála… mindig ösztönösen alkalmazkodott hallgatói elvárásához és ízléséhez anélkül, hogy saját elgondolásaiból bármit is feladott volna, ő csupán elhallgatott dolgokat. Partnereitől függően más és más dolgokat 'felejtett el', más és más kérdéseket emelt ki, és ezt mindig teljes spontaneitással tette, ami sokat segített neki abban, hogy mondókája mindig hitelesnek tűnjék.”560 Ormos nem Orbán Viktorról, hanem Adolf Hitlerről beszélt. Mi azonban térjünk vissza az előbbihez, aki 2008. október 17-én még így szólt a Hold utcai református templomban a papok előtt: „Mi nem emberek ellen harcolunk… nem embereket akarunk megbélyegezni, és nem rajtuk akarunk bosszút állni… Egy keresztyén közéleti ember… a rossz döntések… a rossz szándékok ellen harcol. De az embert… megkülönböztetjük attól a kártételtől, amelyet okozott… az embert… rábízzuk a Mindenható Istenre.”561 Egy hét sem telt el, s ugyanő – az október 23-i nagygyűlésen, híveit tüzelve – már a következő szavakkal illette Gyurcsány Ferencet és minisztereit: „a kormányzat lápvilága”, „mocsara”; „loptak, csaltak, hazudtak”; „pénzéhség”, „kapzsiság”, „nyerészkedés”; „fasisztázó, gyűlölködő, vádaskodó”, „cinikus”, „gyáva”, „hiteltelen”, „kiégett”, „megbukott”, „bűnös”, „beteg”, „ingyenélő”, „szélhámos”, „kalandor”. Adódik a kérdés: tényleg nem féli az Istent – akit hat napja emlegetett? * A politikai fundamentalizmus alapismérve, hogy képviselői morális megújulást hirdetnek, purifikálni akarják a világot, legelébb a saját országukat. Hirtelen két ilyen ambícióval föllépő pártvezértől tudok idézni; íme, az első: „A… Párt teljes méltóságra kívánja emelni a politikai erkölcsöt, hogy a közmorál és a magánerkölcsök a Nemzet életében ne kerüljenek ellentétbe egymással. A Haza kormányzásának dicsőségére törekszik, hogy helyreállítsa annak az erkölcsi alapelvnek az érvényesülését, amely szerint a kormányoknak a közügyeket nem a pártok és klientúráik érdekében kell intézniük, hanem a Nemzet magasztos érdekében.”562 559 560 561 562

Ultimátum után, Kossuth tér előtt, http://hvg.hu/gyurcsany/20061005orban.aspx Ormos Mária: Hitler. T-Twins Kiadó. Bp. 1993. 79 http://orbanviktor.hu/beszedek_list.php?item=58 A Nemzeti Fasiszta Párt programja. 1921. Idézi: Ormos Mária: Mussolini. Kossuth Könyvkiadó. Bp. 1987

390


A második: „Az a célunk, hogy az ország mielőbb kiutat találjon a csapdából, és úrrá lehessen az elhatalmasodó erkölcsi válságon. Hiszünk abban, hogy a megoldás az erkölcsi rend helyreállítása, ami a politikusok személyes példamutatása nélkül nem valósulhat meg. Ezért… először is igent mondunk minden magyar emberre, politikai és vallási hovatartozásra való tekintet nélkül, és ezzel igent mondunk a nemzet egységére.” Ugye, nem kell mondanom, hogy mindenféle hasonlóság, ami Mussolini és Orbán szavai között fönnáll, csupán a véletlen műve? Hát nem is mondom! Sőt – ha már itt tartunk – szembeötlő a rokonság a között az eszmei és politikai képlékenység között is, ami az egykori olasz és a mai magyar politikus közös sajátja. Mindketten végigjárták a teljes spektrumot balszéltől a jobbszélig. Mussolini volt: anarchista, szindikalista, szocialista forradalmár, nacionalista, fasiszta. Orbán: radikálliberális, pragmatikus liberális, nemzeti liberális, antiliberális nemzeti konzervatív majd radikális populista és fundamentalista. „Senki sem lépheti át a saját árnyékát. Ha egy politikus nem tartja magát korábban kimondott gondolataihoz, és mindig csak a pillanatnyi népszerűségre gondol, eltávolodik egykori önmagától, akkor előbb utóbb erkölcsileg megsemmisül, kiürül, és zörögni kezd, mint a mákgubó ősszel, ha fújja a szél.”563 Ezt valaha Orbán Viktor mondta – még mielőtt mákgubóvá lett volna. (Csak azért nem zörög, mert az országban nem éppen demokratikus a széljárás.) Most már arról beszél, hogy a politikában az ideológiák s a pártok fölött eljárt az idő, nincs szükség rájuk, a programjaikra se: „Az élet… konkrétabb kérdések elé állítja az embereket, mint az, hogy ki melyik párttal szimpatizál. Szántás, hegesztés, szívműtét vagy óvodai műsor közben kevesen gondolnak pártokra, jobb- vagy baloldalra. A média és a politika beskatulyázza az embereket.”564 Mussolini szerint: „A különböző jobbpárti, balpárti, konzervatív, arisztokrata vagy demokrata irányú politikai meghatározások az én szememben üres, iskolás jelszavakat jelentenek.”565 „Intelligens ember nem maradhat mindig ugyanaz… Változnia kell. Nem lehet az ember mindig szocialista, mindig köztársasági, mindig anarchista, mindig konzervatív. A szellem… mobilitás.”566 Rokon alkatuk bizarr dualizmusa is: fanatizmus és cinizmus félelmetes szimbiózisa jellemzi mindkettejük személyiségét. Sőt mindhármukét. Alan Bullock szerint Hitler megítélése mindaddig hamis lesz, míg gondolkodásának két oldalát egymással szembeállítva próbáljuk vizsgálni. „Hitlert csak akkor lehet megérteni, ha tisztán látjuk, hogy egyidejűleg volt fanatikus és cinikus: akaraterejének hangsúlyozásában makacs,– ám egyúttal ravasz és számító. Meg volt győződve arról, hogy szerepe szerint ő a sors embere, és készen állt arra, hogy a színészkedés minden kunsztját bevesse a szerep eljátszása érdekében.”567 563 564 565 566 567

Kéri László: Orbán Viktor. Századvég Kiadó. Bp. 1993.134. „Az összegzés napja", 2005, október 16-án. Mussolini 1922-ben a Szenátusban, Idézi: Kornis: I. 94.

Opera omnia di Benito Mussolini. Idézi: Ormosi 103. Idézi: Ormos: Hitler. 91.


Ha szabad magamtól is Idéznem, hat éve ezeket a kérdéseket tettem föl a Fidesz vezérével kapcsolatban: „Szemfényvesztés az egész? Orbán hideg fejjel manipulálja a tömeget – vagy maga is hiszi, amit mond neki? Ki áll a színpadon: Cipolla vagy Mózes? Talán mindkettő, s ez a legfélelmetesebb.”568 Fanatizmus és cinizmus közös nevezője: a hatalom féktelen akarása. Ez a cél, és ez a program is. „Mindig a programunkról kérdezgetnek bennünket!” – fakad ki Mussolini. „Nagyon is sok van már belőlük: Itália megváltására nem programok kellenek, hanem férfiak és akaraterő… A programunk nagyon egyszerű: mi akarjuk Itáliát kormányozni.”569 Ugye, ismerős ez is? A korlátlan hatalomakarás következménye: a korlátlan eszközhasználat. A vezér célja a parlamentarizmus fölszámolása, ám ehhez együttesen alkalmaz parlamentáris és parlamenten kívüli eszközöket. Békéseket és erőszakosakat. Törvényeseket és a törvényteleneket. Előbb az utóbbiakkal fenyeget, majd ezt nagy kegyesen visszavonja. Mussolini 1922. november 16-án, a Marcia su Romát követő sikeres hatalomátvételkor mondta el kormányfői beiktatási beszédében, hogy „bár háromszázezer hőse élén hatalmában állt volna a kamara szétkergetése, s megtehette volna, hogy a Montecitorión táborhelyet rendez be osztagai számára, mégis határokat szabott magának. Nem célja ugyanis az állami szabadságok megsértése. Mindenkit biztosított arról, hogy megőrzi a törvényességet.”570 Orbán (hogy a számos lehetséges közül csak egy példát idézzek) így beszélt 2006. október 6-án, a parlamentnek adott 72 órás ultimátum lejártakon „Kérem Önöket, nézzenek most szét! Ki tudna, ki tudhatna egy ilyen erőnek ellenállni? Miféle erő vagy miféle karhatalom? Ez a sok százezer megfeszülő kar képes lenne minden követ megmozgatni. A sok százezer egymásba kapaszkodó ember képes bármilyen hatalmat elsodorni. De, kedves Barátaim, a mi erőnk, a demokraták ereje más, nem fizikai természetű…” Tudom, sokakat megdöbbentenek, sőt megbotránkoztatnak ezek a párhuzamok. Erre csak azt mondhatom: épp itt az ideje a megdöbbenésnek és a megbotránkozásnak. Épp ideje fölismerni – ideje volna –, hogy a populizmus és a fundamentalizmus megértéséhez nem a demokratikus politika világában lehet párhuzamokat találni, hanem egész máshol: ahonnan a fenti példák származnak. A politikai fundamentalizmus fogalma a mai napig nem kapott semmilyen súlyt a magyar közbeszédben. Az elemzések, hírlapi cikkek, kommentárok teljesen figyelmen kívül hagyják ezt a dimenziót, így óhatatlanul félresiklanak: elvétik a hazai ideológiai és politikai küzdelmek valós nyomvonalát. A politológia és a politikai közírás görcsösen ragaszkodik ahhoz a nyugati szekuláris fogalomkészlethez, amely aligha alkalmas a mai magyarországi politikai jelenségek leírására. Ehhez járul a hamis függetlenségre, illetve középen állásra való törekvés, ami végképp lehetetlenné teszi a dolgok értelmezését és megnevezését. Maga a baloldal sem tudja értelmezni, mi folyik a jobboldalon – és mi történik vele is. A hagyományos gazdasági, pénzügyi, szociális – azaz materiális és racionális – logikával 568 569 570

A jobboldal válsága. Népszabadság, 2003.07. 07. Kornis II. 107. Ormos: Mussolini. 181.

392


közelít egy merőben másfajta társadalmi és politikai jelenséghez, „mintha hőmérővel akarna sebességet mérni” (Buda), így aztán nem képes érzékelni „az emberekben” dolgozó irracionális motívumokat. Pedig ezek képezik a drámai politikai konfliktusok lényegi aspektusát, ezek adhatnak magyarázatot arra, miért olyan kibékíthetetlen – valósággal lételméleti dimenziójú – az ellentét Magyarországon a két politikai tábor között. Nem kétséges: paradigmaváltásra volna (lett volna már) szükség a magyar politikatudományban és a politikai közbeszédben. Körülbelül úgy és abban a mértékben, ahogyan annak idején a keynesiánus szemlélet lehetővé tette az első világháború utáni gazdaság – addig falsul értelmezett és kezelt – új korszakának megértését, és a megfelelő válaszok megtalálását. De tragikusan elkéstünk ezzel is.


A külföld szemében

Milyen Orbán külföldi megítélése? Milyennek látják Nyugaton – Európában és Amerikában – a fideszes vezért? Lehetséges, hogy az általa vitt (az előző fejezetekben bőségesen dokumentált) mélyen antidemokratikus, populista-fundamentalista politika ellenére szalonképes maradt? A kérdésre nem könnyű választ adni: igen is, meg nem is. A mérleg mindkét serpenyőjét súlyos tények nyomják. Egyfelől igaz, hogy Orbán Viktor az Európai Néppárt alelnöke – mint honlapján is olvasható. Ám a teljes igazság kedvéért hozzá kell tennünk: az egyik a tízből. Azt sem árt talán megjegyezni, hogy valaha a Liberális Internacionálé (egyik) alelnöke volt. A külhoni presztízs mutatója lehet, hogy egy politikus milyen nemzetközi elismerésekben részesül. Orbán – mióta nem miniszterelnök – két említhető díjat kapott, mindkettőt 2004 tavaszán. Márciusban a luxemburgi Mérite Européen Alapítvány aranyérmét vehette át, áprilisban a Nagy Szent Gergely Rend Nagykeresztjét. Az előbbit olyan személyek kapják, akik munkájukkal elősegítik az európai egységet (2009-ben például Peisch Sándor kapott ilyet, ő hazánk berlini nagykövete). A Nagy Szent Gergely Lovagrendet alapító XVI. Gergelyt egyháztörténészek az újkor egyik legkonzervatívabb pápájának tartják, aki egy bullájában „őrült eszmének” nevezte a lelkiismereti szabadságot. Az alapító dokumentum szerint azok kapják a kitüntetést, „akik a Római Anyaszentegyház hatalmát (birodalmát?) vagyonukkal, fegyvereikkel, tanácsaikkal és más helyes cselekedetekkel segítik” (eos qui Sanctae Romanae Ecclesiae imperium ope, armis, consi-liis, aliisque recte factis iuvarent).571 Mit mondhatunk erre? Azt, hogy Orbán nem is annyira demokrataként, mint inkább politikai fundamentalistaként kapta a kitüntetést (református létére a pápai nunciustól), A luxemburgi díjat pedig attól az európai néppárti frakcióvezetőtől vette át, akivel közös sajtótájékoztatón mondta ki két hónappal korábban: „Identitáshiányos közösség lenne az Európai Unió, ha a készülő alkotmányba nem foglalnák bele a keresztény gyökerek és a gondviselés szerepét”.572 A szálak tehát itt is a fundamentalizmushoz vezetnek… Orbán legkitartóbb nyugati mentora kétségkívül Wilfried Martens, az Európai Néppárt elnöke. Aki 2004-ben nem volt rest leírni: „Orbán Viktor számunkra a szabadság szimbóluma”; a Fidesz-kongresszuson pedig kimondani: „Jöjjenek friss szelek, le a szocializmusból idetévedt nómenklaturistákkal”.573 Martens hajlandó volt beszélni Orbán 2006. október 23-i nagygyűlésén is az Astoriánál, s többek közt ezeket mondani: „a mostani zűrzavar egy ember miatt van… aki az országot politikai és… erkölcsi válságba so571 572 573

Morvay Péter: Kitüntetett figyelem. Hetek, 2004. 04. 09. Orbán kiállt a Gondviselés mellett. Index, 2004. 01. 16. http:://index.hu/belfold/fideszszov01/ Rab László: Wilfried Martens, a magyarok régi barátja. Népszabadság, 2006. 10. 27. http://www.nol.hu/archivum/archiv=422269

A külföld szemében 397

dorta azáltal, hogy félrevezette az embereket.” Hozzátette még: „A rendszerváltozásban nem a reform kommunisták, hanem az ellenzék olyan bátor tagjai játszották a főszerepet, mint Antall József és Orbán Viktor.” Az a Wilfried Martens emlékeztetett erre, aki szűk két évvel a magyar rendszerváltozás előtt, 1987. november 16-án, a brüsszeli Egmont-palotában megtartott díszvacsorán belga miniszterelnökként e szavakkal üdvözölte a kommunista pártállam diktátorát, Kádár Jánost: „Főtitkár úr! Öröm és megtiszteltetés számomra, hogy körünkben fogadhatjuk és üdvözölhetjük, önt, aki hosszú évek óta magára vállalja Magyarország sorsát… Természetes, hogy érdeklődéssel és rokonszenvvel követjük azokat az erőfeszítéseket, amelyeket az ön országa gazdasági síkon tesz. A két évtized óta megvalósított reformok vonalát követve, bátor a munkaprogram, amelyet a közelmúltban a magyar kormány és az Országgyűlés elfogadott. Nagyon kívánjuk, hogy végrehajtását siker koronázza… Emeljük poharunkat Németh Károly Őexellenciájára, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa elnökére és Őexellenciája Kádár János úr, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára egészségére és személyes boldogságára, a magyar nép boldogulására és jólétére, valamint a kormányaink és országaink közötti jó kapcsolatok harmonikus fejlődésére.”574 Mit mondjunk erre? Mondjuk, hogy ez a „reálpolitika”. És ne legyen illúziónk: a reálpolitika jegyében alakulnak majd az uniós tagállamok és Magyarország kapcsolatai a 2010-es orbáni rendszerváltozás után is… De mi van a mérleg másik serpenyőjében? Akad egy s más ott is. A 2006-os kampányban, mint tudjuk, a jobboldali pártcsaládhoz tartozó Angela Merkel német kancellár és Nicolas Sarkozy akkori francia belügyminiszter is lemondta a részvételét a Fidesz nagygyűlésen. Az utóbbi másfél évre rá – immár francia elnökként – pár perc után egyszerűen faképnél hagyta a volt magyar kormányfőt, miközben a hivatalban lévő baloldali miniszterelnököt barátsága jeleivel halmozta el. Orbán nyugati megítélésének igazi mérlegét alighanem akkor vonhatjuk meg, ha áttekintjük Amerikai Egyesült Államokbeli megítélésének átalakulását. Először is meg kell állapítanunk, hogy pályája kezdetén kiváló startot vett az ifjú politikus. 1989. július 12-én – akkori hivatalos titulusa szerint a Fidesz egyik szóvivőjeként – ugyanis találkozott az amerikai elnökkel. A rendszerváltozás előestéjén Magyarországra látogató George Bush a budai várban délelőtt pár percre fogadta a Fidesz küldöttségét. Orbán ennek nem volt a tagja, ám a tagok felhívták az amerikai elnök figyelmét egy Viktor Orbán nevű fiatalemberre, aki az Ellenzéki Kerekasztal résztvevőivel esedékes délutáni találkozón az ő szervezetüket képviseli majd. A várbeli vizit után az egyik szemfüles fideszes lány „bebújt az elnök és neje mellé a Cadillecbe, és amíg az leért a várból a közgazdaság-tudományi egyetemre, a Fideszről tartott előadást”. Bush ennek nyomán az EKÁ-val való délutáni randevún „örömmel üdvözölte Viktort, mondván, már sokat hallott róla… és hogy szerencsés az a szervezet, amelynek ilyen aktivistái… vannak”. Az esti fogadáson a Zugligeti úti amerikai követi rezidencián, ahol – (a későbbi vezérelv helyett) akkoriban még divatozó rotációs elv szerint – Fodor Gábor, Hegedős István és Vágvölgyi B. András képviselték a Fideszt, „George Bush Orbán Viktort hiányolta”.575 574 575

Uo. Sükösd Miklós: A Bush-látogatás. Fidesz Press, 1989 július 20.

398


Aki másodszor Bill Clinton személyében találkozott hivatalban lévő amerikai elnökkel. Ez már komoly esemény volt: 1998 októberében, magyar miniszterelnökként, a Fehér Házban fogadta öt Clinton. Orbánra nagyreményű politikusként tekintettek Washingtonban: azt az ígéretes kelet-közép-európai államférfit vélték látni benne, aki a térségben képviseli majd a szabadságelvű nyugati demokráciák értékeit. Csalódniuk kellett. Az előbb megbecsült ifjú kormányfőt utóbb finoman mellőzték; végül egyszerűen leírták. A baloldalinak számító demokrata Clinton után a jobboldali republikánus ifjabb Bush 2001 tavaszán már nem is volt hajlandó hivatalosan fogadni őt. A Fehér Ház napi sajtójelentése szerint: „Orbán Viktor… a Fehér Ház Roosevelt termében május 1-jén találkozott Dick Cheney alelnökkel. Rövid időre csatlakozott a megbeszéléshez Bush elnök is.”576 Egy közös fotó tehát még készülhetett, de amúgy ez a kétmondatos hír volt az egyetlen fellelhető hivatalos beszámoló Orbán látogatásáról, miközben egy nappal később, május 2-án ugyanez a jelentés öt oldalt szentelt a macedón elnök Bush-sal folytatott tárgyalásainak s az azt követő közös sajtótájékoztatónak. A magyar kormányfő ugyanis csak magánlátogatásra érkezett Washingtonba,– míg a macedón államfő hivatalos meghívást kapott. A nagy blamázs azonban 2002 decemberében jött: Bush, mint tudjuk, már sehol és semmi módon nem volt hajlandó együtt mutatkozni Orbánnal – egy vakuvillanásnyi időre sem. Két ok miatt: az svéd gripeneket vásárolt az amerikai F-16-osok helyett, továbbá mert Csurka szeptember 11-i merényletet követő Amerika-ellenes parlamenti nyilatkozata után a nyomatékos diplomáciai jelzések ellenére sem volt hajlandó elhatárolódni. Volt egy előzmény is: Brinker asszonynak, az USA budapesti nagykövetének nyilatkozata, aki szerint: „aggodalmat kelt az a nyíltan antiszemita és idegenellenes érzület, amelyről Magyarországon hallok, különösen a politikai elit bizonyos köreiből”. Erre mondta a kormányfő bizalmasa, Kondor Katalin: „idejön valaki, aki két hónapja sincs itt… és antiszemitizmusról brekeg”.577 Hogy Orbán Viktort idővel leírták Amerikában, azt persze nemcsak efféle konkrét afférok okozták. Hanem mind markánsabbá váló antiliberalizmusa, populizmusa, később pedig a szélsőjobbhoz és annak eszméihez (nacionalizmus, tőke- és piacellenesség, amerikaellenesség, xenofóbia) fűződő tisztázatlan viszonya. De nem javított a helyzetén az iraki magyar részvétel (kétharmados többséget igénylő) meghosszabbításával szembeni vétója sem 2003-ban. A 2006-os második választási vereség után a fideszes vezér már kezdte kapizsgálni, hogy nem lesz ez így jó: mégsem tanácsos őneki haragban lenni Amerikával. És ettől kezdve a kapcsolat javítására törekedett. Mindent egy lapra, az orosz kártyára tett föl. Beszédeit elárasztotta egy primitív „Nyugat – Kelet” frazeológia. Neofita buzgósággal kezdte bizonygatni, hogy ő mindig is a nyugati demokrácia és a nyugati értékek oldalán állt, szemben a kormányzat által preferált „keleti despotizmussal” és „oroszos társadalmi berendezkedéssel”. 2007 szeptemberében, az első lakiteleki találkozó huszadik évfordulóján még a szegény harmadikutas mdf-es veteránoknak is meg kellett tudniuk tőle, 576 577

Magánlátogatás magánprotokollal. Orbán Viktor a Fehér Házban.Hetek, 2001.05. 05. Révész Sándor: A múlt köde, 2001, november, Népszabadság, 2005. 11. 26.


hogy 1987-ben „az ország nyugatos kultúrájú és nyugatos vonzódású gondolkodói jöttek itt össze”, s hogy ők valójában „egy nyugatos gondolkodású, nemzeti elkötelezettségű erő”. Orbán elmondta, hogy „nekünk Keleten nincs semmi keresnivalónk, ott nekünk semmilyen babér sem terem”. Hogy „Oroszország expanziója, újraerősödése kihívást jelent a Nyugat számára. Olyan fenyegetést… amely elérheti az Európai Uniót, sőt elérheti a szövetségesek katonai erejét is. Európában… elszaporodtak Putyin pincsijei.”578 Itt nyilván Gyurcsány Ferencre utalt, aki olykor valóban óvatlannak tűnt az orosz kapcsolatok terén. Sokáig nem vette eléggé figyelembe egyfelől az e téren érthető okokból meglévő kelet-európai érzékenységeket, másfelől az ugyancsak érthető amerikai hatalmi szemléletet. És Orbán kihasználta ezt. Ezért tiltakozott körömszakadtáig a Fidesz Laborc Sándor kinevezése ellen a Nemzetbiztonsági Hivatal élére, s kürtölte tele a világot azzal, hogy a KGB újra uralma alá vonja Magyarországot. Ezért harsogta Orbán kül- és belföldön, hogy „a magyar kormány puccsot hajtott végre Magyarország népével szemben”, mivel (teljesen legitim módon; akár az olaszok, a németek, a hollandok stb.) megállapodást kötött Oroszországgal a Déli Áramlat nevű gázvezetékről. Ezért exponálta magát Orbán a grúz-orosz konfliktus ügyében is. Ami 2008 nyarán épp kapóra jött neki, hisz ismét Amerikába készült – minthogy az előző évi út enyhén szólva nem váltotta be a reményeit. Pedig akkor a fideszes vezér (a magyar szélsőjobb nagy bánatára) elment még a washingtoni holokauszt emlékmúzeumba is. Gereben István, a kinti magyarok egyik prominense szerint: „A tervezett út… becsvágyó programpontjai között szerepelt az elnöki előválasztásokon induló Hillary Clintonnal és New York volt polgármesterével, Giulianival tervezett találkozó. Mindkettő teljesíthetetlennek bizonyult. Az út sikertelensége lesújtó képet ad arról, hogy Orbán és környezete… milyen felszínesen ismerik az amerikai politikai folyamatokat. Annak feltételezése, hogy a demokrata elnökjelöltek Las Vegasban zajló vitájának hetében Clinton időt szán egy a maga szempontjából jelentéktelen külföldi látogatóra, akár egykét perces fotózkodás erejéig, eltúlzott remény volt. Ez áll a Giulianival tervezett találkozóra is.”579 Ám Orbán nem adta föl. Tanult a korábbi leckéből, s az új nagykövet asszonnyal, April H. Foley-al sikerült jó viszonyt kialakítania. A már említett grúz-orosz konfliktus idején írta Buda Péter: „Az ellenzéki párt hirtelen és váratlan 'nyugatosodása' nyilvánvalóan az euroatlanti-orosz ellentét kiújulásának hátterén értelmezhető: a Fidesz ebben történelmi lehetőséget lát, hogy megfordítsa a neki korábban kedvezőtlen nemzetközi megítélés irányát. Mivel Washington számára az orosz kérdéshez való viszonyulás geopolitikai szempontjai… minden más megfontolást felülírni látszanak a régióban, elképzelhető, hogy lesznek, akik beérik a jobboldali párt szavak szintjén történő (legújabb) színeváltozásával. A Fidesz erőteljes oroszellenes retorikája, úgy tűnik, sokak számára meggyőző bizonysága annak, hogy ’európai' párttal van dolguk, pláne ha ehhez a 'nyugati értékek' szajkózása társul. A tények azonban szomorú valóságot tárnak a szemünk elé. A jobboldal meghatározó 578 579

http://orbanviktor.hu/beszedek_list.php?item=27 Gereben István: Orbán Viktor amerikai sagája. Élet és Irodalom, 51. évf. 47. sz.

400


erejének szakrális-fundamentalista politizálása és szélsőjobbos eszmékkel való átitatottsága olyan politikai eszmevilágról tanúskodik, melynek semmi köze sincs a nyugati értelemben vett konzervativizmushoz. A felületes nyugati megfigyelő könnyen eshet hasonló hibába, mint amilyenbe annak idején az Egyesült Államok esett a Szovjetunióval szembeni… küzdelmek során. Az ateista rezsim elleni harcban az iszlamistáknak nyújtott támogatás következménye a nyugat-ellenes mozgalmak akaratlan megerősítése, és a fundamentalista rezsimek felpumpálása volt. Ennek következményeit máig 'élvezheti' a (nyugati) világ.”580 Orbán tehát a legprimitívebb oroszellenességgel próbált üzletelni 2007-08 táján az óceán túlpartján – más eladható portékája nem lévén. Ám a második amerikai bűnbánó zarándoklattal se nyert még csak „részleges búcsút” sem: az Egyesült Államokban a legcsekélyebb figyelemre se méltatták őt. Tudomást se vettek róla, szóba se álltak vele. Mielőtt bemutatnánk, hogy ez mennyire így történt, jeleznünk kell, hogy a szokatlanul hosszú amerikai útnak volt egy sokkal fontosabb, belpolitikai célja is; Orbán mindenekelőtt a hazai publikumnak akarta demonstrálni, hogy ő (újra) szalonképes, mi több, megbecsült partnere Amerikának, akit odakinn kézről kézre adnak a tekintélyes vezető politikusok, köztük volt és jelenlegi elnökök. „Orbán Bushéktól lesi el a kampányt” – tudatta jó előre olvasóival a legnagyobb példányszámú bulvárlap cikkének címe július 24-én. „Orbán Viktor az amerikai Republikánus Párt elnökjelölő gyűlésére utazik, és egyhetes amerikai útja alatt több republikánus politikussal is tárgyal. A Fidesz elnöke ez alatt az idősebb George Bush volt amerikai elnök Maine állambeli farmján lakik majd.” A Blikk-olvasó táthatta a száját: a lap (fedetlen keblű nők obligát képei mellett) egy nagyobb ház távoli fotóját is bemutatta ezzel a felirattal: „Bush Maine állambeli villájában laknak majd Orbánék”. A másik „mértékadó” orgánum, a Bors még erre is rátett egy lapáttal, imígyen: „Orbán Viktor ismét találkozhat Bush elnökkel 7 év után. Igaz, ezúttal nem a Fehér Házban, hanem az amerikai elnöki család rezidenciáján. Az elnök apja biztosan fogadja őt. Nagy szó ez, hisz Orbán olyan vezetők nyomdokába léphet, mint Putyin volt orosz elnök, vagy Sarkozy francia államfő, akik tavaly vendégeskedtek a pazar, viktoriánus stílusban épült házban. A birtok közvetlenül a tengerparton fekszik, és persze szigorúan őrzik. Azt egyelőre nem tudni, hogy a ranchon kezet ráz-e Orbán az akkor még hivatalban lévő fiatalabb Bush-sal, azonban a tervek szerint apja (a volt elnök) biztosan fogadja. Fideszes körökből úgy értesültünk, a látogatás alkalmat adhat arra, hogy Orbán egyszerre két – egykori és jelenlegi – amerikai elnökkel találkozhasson.”581 Nem semmi – eshetett le az álla a Bors-olvasónak is –: orosz, francia meg amerikai elnök (nem is egy, hanem egyszerre kettő!) velük kezel, náluk lakik, nyilván pertuban is van velük: igazi államférfi lett ez a Viktor gyerek… Az út igazi célja tehát az volt, hogy itthon, „a magyar emberek” körében azt a látszatot keltse: Orbán most már oké Amerikában, immár az elnökök megbecsült barátja ő. A bulvársajtó a kinn tartózkodás során rendre leadta a neki adagolt „exkluzív” infókat, amelyek főként az Orbán és neje által „az itthon maradt gyerekeiknek írt internetes napló” révén jutottak el a nagyérdeműhöz. 580 581

Kéziratban. Orbán Bushék nyaralójába tart, Bors, 2008. 07. 24.


„Rasikám, Gáspár, Sárikám, Rózácskám, Flórácskám! Megérkeztünk Amerikába, nagy kedvvel fotózzuk a vadnyugatot” – kezdte a mintaapa, aztán sorra küldözgette a képeket. Valójában persze nem a gyerekeinek, hiszen a http://viktoramerika.tumblr.com nem volt felhasználónévhez és jelszóhoz kötve: Orbán mindenki számára olvashatóvá tette a „családi levelezését”. Illetve nézhetővé, mert az oldal főleg fotókat tartalmazott. Az első képeken Denverben, egy középkorú házaspár társaságában volt látható Orbán és neje: nyilván náluk laktak az első napokban. Deutsch Tamás elnöki kabinetfőnök hetekkel korábbi beharangozója, illetve Orbán Viktor honlapja nyomán kiderült, hogy a férfi Félegyházy-Megyesy Jenő denveri tiszteletbeli főkonzul, „aki a korábbi években több ízben téliruha-adomány küldését szervezte meg közép-európai országok, köztük Magyarország rászorultjainak”. A honlapról megtudhattuk, hogy Orbán megbízta a szóban forgó férfiút: „készítsen elő egy dokumentumot, mely alapul szolgálhat az Amerikában élő magyarok és a következő magyar kormányzat közötti együttműködéshez”. Na, ez a vonat sínen van – gondolhatta a Blikk- és Bors-olvasó – már csak a választásokat kell megnyerni idehaza, hogy el is induljon. Az internetes fotónapló tucatnyi képén tipikus kelet-európai turistaként látható Orbán, amint a hegyekben, a tengerparton egy kis hajón, egy vadnyugati szálloda vagy kocsma előtt pózol – a legtöbbször egyedül, máskor a neje, néha a FélegyházyMegyesy házaspár társaságában, esetleg egy vadidegen köpcös, szakállas helyi lakossal összekapaszkodva. Van egy fotó, amelyen a (különben rövidnadrágot és trikót viselő) volt miniszterelnök sötét öltönyben és nyakkendőben feszít – alighanem alkalmi szobalányok és liftes fiúk között, a képaláírás ugyanis ez: „Colorado Springs, 16 fiatal egyetemista, mind magyarok, a világ top 10 szállodájának egyikében dolgoznak”. Megtudhattuk, hogy Orbán ugyanitt találkozott William Hybl-lel, a Nemzeti Republikánus Intézet igazgatótanácsi tagjával is, aki egykor az Amerikai Olimpiai Bizottság elnöke volt. A honlap szerint azonban nem a sportról diskuráltak: „Arról beszéltünk, hogy a társadalmi önkéntességnek az Amerikában fejlett formáit miképpen lehetne Magyarországon népszerűsíteni és meghonosítani”.582 Megtudható volt még, hogy „Orbán Viktor Los Angelesben a Nobel-díjas Oláh György professzorral tervez találkozót, akivel egyezteti, hogy lehetne Magyarországon hasznosítani a szénhidrogének utáni korszakról végzett, kémiai Nobel-díjjal jutalmazott kutatásait”. (A roppant horderejű hírek értékét csökkentette, hogy se az igazgatósági taggal, se professzorral nem sikerült közös fotót készíteni.) Féltucatnyi készült viszont a denveri Rocker Márton és motoros barátai társaságában, sőt egy amatőr videó is. Utóbbin látható, hogy a Fox tévé helyi 31-es csatornája meglátogatta a denveri magyar pikniket, melyet a magyar államalapítás évfordulójára szerveztek – nem tévedés! – augusztus 21-ére. A program a következő részekből állt: 1. megérkezett a két házaspár (Orbánék és Félegyházy-Medgyesyék), hárman üdvözölték őket; 2. két pár népi táncolt a füvön (hárman népviseletben, egy civilben); 3. Unicumot kóstoltattak az amerikai tévériporterrel; 4. a tiszteletbeli konzul '56-ról beszélt a Fox 31-es csatornának; 5. ezután jött Orbán, aki az ezeréves magyar keresztény királyság megalapításáról és az oroszok Grúzia elleni agressziójáról (mindketten angolul); 6. Rocker Márton dob plusz akusztikus gitár kísérettel elénekelte az Edda-együttes Elhagyom a várost cí582

http://orbanviktor.hu/hirek_list.php?iterr=332

402


mű örökzöldjét (magyarul), a zenére decensen billegő ötfős közönség előtt (Orbánék, Félegyházy-Megyesyék és egy népi táncos); 7. a két házaspár búcsúja, beszállás az autóba, a beszédfoszlányokból kitetszik, ahogy Orbán épp megígéri Rocker Mártonnak, újra miniszterelnök lesz odahaza: „én rajta vagyok, én rajta vagyok”… Az egész: rettenetes blamázs. A honlapon ez is olvasható: „Amerikai munkalátogatása [l] során Orbán Viktor Arnold Schwarzeneggerrel, Kalifornia állam kormányzójával találkozott Sacramentóban. Az egymást régóta jól ismerő két politikus kötetlen baráti megbeszélés keretében cserélt eszmét aktuális kérdésekről”583. A kaliforniai kormányzó volt az egyetlen hivatalban lévő politikus, akihez Orbán bejutott. Hogy hogyan, az sejthető a képről, amelyen Andy Vajna filmes producer látható az Orbán-házaspár és a volt Terminátor társaságában. Amikor Orbán évekkel korábban, még miniszterelnökként találkozott az utóbbival, akkor is ott volt a fotón Vajna! Mindkét alkalommal ő hozta tehát össze a találkozót az egykori filmsztárral – nem politikai, hanem „mozis alapon”. Bush – aki már 16 éve nem volt hivatalban (a fiával pedig jó ideje beszélő viszonyban) – állítólagos „utazási nehézségek” miatt nem a családi rezidencián fogadta Orbánt, csak egy minesotai szállodában, ahol az elnökjelölő konvenció idején szállt meg, Fényképet azonban sikerült készíteni: valami faburkolat előtt, vélhetően a folyosón állnak, ketten. A honlap szerint: „szűk körű, mintegy egyórás eszmecserét folytattak”. A Blikk-olvasó megtudhatta még, hogy Orbán meghívta Bushékat egy balatoni horgászással egybekötött viszontnyaralásra… Orbán amerikai „munkalátogatásának” apropója nyilván az volt, hogy a magyar pártelnök bejuthatott a republikánus elnökjelölő konvencióra. Talán naiv módon azt hitte, hogy a republikánus jelölt, Mc Cain közelébe juthat, s összejön egy kézfogás meg egy fotó. Ám erre esélye sem volt. A honlapjára föltett képek tanúsága szerint ott kuksolt az óriási csarnok kakasülőjén egy könyöklőre támaszkodva, előtte termetes, rózsaszín kardigános, amerikai háziasszony-kinézetű valaki takarja el a kilátást – fotót így csak madártávlatból sikerült Mc Cainről készíteni. Egy másik képen a fideszes vezér a kamerába néz a kakasülőn, lenn ezrek nyüzsögnek. A kép felirata: „Mögöttem fél Amerika”. Mit mondhatnánk erre? Nos, az amerikai út – s annak hazai prezentációja – fényében a „nemzet miniszterelnöke” bizony csak pitiáner ügyeskedőnek látszik. Epilógus: A Népszabadság Németh Zsolt cikkét közölte 2008. november 6-án (Amerika választott). A Fidesz szakpolitikusa ebben az új amerikai elnököt s a vele megnyíló új európai (és magyar) esélyeket üdvözölte: „Barack Obama sikere nem meglepő. Kétségtelenül fiatal és lendületes politikus, nagyszerű szónoki képességekkel… Megválasztása lehetőség Európa számára is a transzatlanti párbeszéd és kapcsolatok elmélyítésére… John McCain az amerikai konzervatív oldal egyik leghitelesebb politikusa. Ám ez kevésnek bizonyult akkor, amikor nyolcévnyi republikánus kormányzás után a republikánus oldalon kétségtelenül megjelentek a kifáradás jelei.” 583

Uo.


Vajon miért nem a párt elnöke üdvözölte az új amerikai elnököt? Sem a sajtóban, sem Orbán Viktor honlapján nem találtunk erre utaló nyomot. Pedig a régi elnök által mellőzött pártvezér élhetett volna az alkalommal, hogy személyes gesztust tegyen az új felé. A választ Orbán honlapja adja meg, ahol – az amerikai útról szóló beszámolóban ezek is olvashatók: „A George Bush szállodájában rendezett találkozón szó esett a republikánus elnök-alelnökjelölt párosról is. Orbán Viktor személyes véleménye szerint – s ezt, mint mondta, Bush is osztja – Sarah Palin alelnökjelölt aszszony… nagyon kiváló jelölt. Nagyon régen láttam ilyen tehetséges politikust [utoljára tán Pelczné Gál Ildikót – D. J.], aki remek vitapartner, nagyon sikeres kormányzó… jól állja a sarat. Orbán Viktor elmondta: úgy érzi, hogy a McCain-Palin páros győzelmi esélyei erősödnek. A demokrata jelölt kettőssel most fej-fej mellett vannak, de a tendenciák kedvezőek… úgy tűnik, hogy a demokratáknak nincs sok mondanivalójuk az igazán fontos kérdésekről.”584 Ez nemcsak Obama elsöprő győzelme után volt iszonyú blama. Két hétre elment a világ vezető országába egy kelet-európai ellenzéki vezér (akivel már kormányfő korában se állt szóba az amerikai elnök), és elkövette azt az otrombaságot, hogy földicsérte az egyik oldal elnök- és alelnökjelöltjét; sőt kijelentette: a másik oldalnak rossz az esélye, mert nem tud mit mondani Amerika igazán fontos kérdéseiről. Amelyeket ő – ezek szerint – jobban ismert. Amit utóbb a vesztesnek vélt ellenfél elsöprő győzelme is igazolt… * Amerika után (ha tetszik, újabb illusztrációként) nézzük meg közelebbről Orbán egy másik „külügyi” projektjét: az Erdély-politikát. Ez ugyancsak szimptomatikus. Itt is érvényesül a rá jellemző neofita aktivitás, türelmetlenség, színpadiasság és hamisság. Mert Orbán gyermek- és ifjúkorában sose járt Erdélyben, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján vitte őt magával először (az efféle családi örökséggel és előélettel bíró) Németh Zsolt. Ahogy hasonló esetben (például Bayer Zsoltéban) lenni szokott: a hirtelen föltámadt kompenzáló érzelmek egy túlbuzgó Erdély-kultuszba torkollottak. Részben emiatt vált intézménnyé az azóta minden nyáron megtartott bálványosi, majd tusnádfürdői tábor a rituálisan ismétlődő Orbán-beszédekkel. Ez egy idő után a magyarországi belpolitika színterévé, illetve aktusává vált: Orbán azóta minden nyáron Erdélyből üzen haza ellenségeinek. (Mint láttuk, onnan indította 2006 nyarán az őszödi beszéd botrányát előkészítő hadműveletét is.) Nem volt meglepő, hogy egy idő után kiderült: a fideszes vezér számára a határon túli magyarok inkább a politikai eszköz, semmint a cél szerepét töltik be,– s hogy velük se szövetségesi viszonyra törekszik, hanem a saját hűbéreseiként számol velük. Pedig valaha demokratikusan gondolkodott (azaz nyilatkozott) erről is, mondván: „veszélyes, amikor magyarországi pártok próbálnak beavatkozni az RMDSZ belső ügyeibe”.585 584

Uo.

585

Magyar Hírlap, 1993. 01. 20. http://udvardy.adatbank.transindex.ro/index.php?action=nevmutato&nevmutato=Orb%C3%A1n%20Viktor

404


Utóbb – mint mindenben – ebben is szembefordult egykori önmagával. Markó Béla summázta nekem tömören a kilencvenes évek végén a maga szemszögéből az addigi magyar miniszterelnökök attitűdjét. Eszerint Antall viszonyulása ideális volt: a lehetséges módon támogatott bennünket, ugyanakkor tiszteletben tartotta a szuverenitásunkat is. Horn sem szólt bele az erdélyi ügyekbe, de nem is nagyon támogatott minket. Orbán támogat, de diktálni is akar. Ad pénzt, de megmondja, mire költsük. Félek, hogy előbb-utóbb kénytelen leszek közölni vele: ő már a harmadik magyar miniszterelnök, akivel RMDSZ-elnökként tárgyalok, és az a helyzet, hogy valószínűleg én fogok majd tárgyalni a negyedikkel is. (Tíz éve ennek – ha Markónak netán kényelmetlen lenne, hogy most elmondtam, legföljebb nem emlékszik majd rá…) Hogy végül is mit mondott ő Orbánnak, azt nem tudom, de tény, hogy a Fidesz elnöke a kormányfői posztról való távozása után a korábbiaknál is durvábban avatkozott be az erdélyi magyarság politikai életébe. A második itthoni vereségét követően pedig már mindenáron létre akart hozni egy hozzá lojális kinti politikai alakulatot, ám ezt csak az RMDSZ rovására próbálhatta meg. Úgy tűnt, kettéhasad a magyar politikai képviselet, amikor a Markó Béla vezette párttal szemben föllépett a Magyar Polgári Párt Szász Jenő, székelyudvarhelyi polgármester vezérletével. (Szászt Orbán vezérelte,) Az MPP jórészt az RMDSZ-ből kiszorult radikálisokból verbuválódott. Csalódott, túlmozgásos, kompromisszumra, együttműködésre – azaz politikára – alkalmatlan emberekből. Orbánék a pártja önállóságát – az önálló erdélyi érdekekkel együtt – makacsul őrző Markó Bélával szemben pumpálták föl őket, újabb pénzekkel s a legdirektebb politikai támogatással. Kezdetben sikeresnek tűnt a vállalkozás. Hisz a fideszes vezér a jelek (s a legendák) szerint nagy befolyással bírt az erdélyi magyarokra, akik amúgy is fogékonyak a radikális jelszavakra, az érzelmi politizálásra – s akik nem ok nélkül voltak elégedetlenek az RMDSZ megmerevedett struktúráival és korruptnak tőnő politikusaival. Csakhogy a vállalkozás – épp sikere esetén – azzal fenyegetett, hogy mindkét párt a parlamenti küszöb alá kerül. Hogy Erdélyben létrejön ugyan az áhított „magyar pluralizmus”, de parlamenti képviselet nélkül. Úgy tűnt, Orbánnak semmi se drága, hogy megtörje Markó és az RMDSZ ellenállását (itthon lásd: Dávid Ibolyát és az MDF-et). Tőkés László sikeres EP-s indítása 2007-ben igazolni látszott a számításait, teljes gőzzel beindult hát a kampány – az RMDSZ ellen. Íme, pár mondat a csíkszeredai tévé 2008. április 22-i adásából: „Aki Markó-párti, az Gyurcsány-párti; aki RMDSZ-párti, az MSZP-párti”. „Aki Orbán-párti, az MPP-párti”. Ezeket Szász mondta, meg az is, hogy „az RMDSZ a múlt pártja, a jövő az MPP-é, melynek létrejöttében szerepet kapott a Gondviselés”.586 Az utóbbi nyilván Orbán Viktor alakjában fejtette ki áldásos tevékenységét, hiszen ha semmit se tudnánk a dolgok hátteréről, az eszközhasználat (megosztás, lejáratás, fundamentalizmus), de még a szóhasználat is őrá vallott. Olyannyira, hogy az újonnan gründolt: vállalkozás simán fölvette a Fidesz ragadványnevét: MPP = Magyar Polgári Párt. Orbán így beszélt: „Történelmi tett a Magyar Polgári Párt vállalkozása, hogy az egyszólamúságot többszólamúsággal váltsa fel, hogy az erdélyi magyarságon belül megteremtse a választás szabadságát”. Továbbá: „a történelem 18 évvel ezelőtt megválaszol586

http://www.disputa.ro/cgl-bin/disputa/ultimatebb.cgi?/topic /2/259/6.hml


ta ezt a kérdést, összeomlottak az egypártrendszerek, és helyettük a demokrácia felé tartó rendszerek jöttek létre… Egyből nem lehet választani… Egyszólamúság, egyenruha, egy hang, egy dallam, vagy pedig választás”587 (Itthon persze: „egy a tábor és egy a zászló”, de ez csak akkor érvényes, ha az ő táboráról és az ő zászlajáról van szó…) Ám mindez hiábavalónak bizonyult. 2008-ban az önkormányzati választásokon az RMDSZ a 85, az MPP csupán a 15 százalékát szerezte meg a magyar voksoknak, ami világossá tette, hogy az utóbbinak az égvilágon semmi esélye sincs az országos választásokon a parlamentbe jutni. Sőt, arra is roppant kevés, hogy az RMDSZ-t elüsse ettől. Ez után nem volt csoda, hogy Markó Béla így hárította el a Tusnádfürdőre szóló meghívást: „ez a rendezvény egy Fidesz-tábor… és az RMDSZ-nek ebben a pillanatban van a Fidesszel egy rendezetlen ügye. A Fidesz ugyanis, egy nagyon rossz döntést követően, mindvégig az RMDSZ ellen kampányolt az önkormányzati választások előtt. Nem egy-két ember, hanem gyakorlatilag minden vezetője megfordult Erdélyben, és az RMDSZ ellen kampányolt. A politikában sok minden elképzelhető… de hogy ezt csuklás nélkül lenyeljük… az nem… Amíg ezt az ügyet nem tisztázzuk, ne várja el senki tőlem, hogy részt vegyek a Fidesz-táborban.”588 Markót ezek szerint nem hatotta meg Orbán farizeus szövege: „Mégiscsak túlzás beavatkozásnak minősíteni, hogy akit meghívnak, elfogadja a meghívást. Az erdélyi magyarok úgy gondolták, hogy az előttük álló nehéz döntés előtt elhívnak, kikérik… a véleményemet… A Kárpát-medencei magyarságnak jó döntésekre van szüksége. Ha tudok segíteni, mindig állok rendelkezésükre.”589 Markó viszont így beszélt: „Némi önbírálatot szerettünk volna hallani Magyarország felől is, hiszen a hangos kampány után a két forduló között egyszerre akkora csend lett, hogy majdnem belesüketültünk… Csak a régi rigmust véltem visszacsendülni valahonnan a gyerekkoromból, hogy: Édes Erdély, itt vagyunk,/ érted élünk és halunk,/ s ha bajban vagy, itt hagyunk… Az erdélyi magyarok erről most a szavazataikkal véleményt mondtak, tartsuk tiszteletben mindannyian ezt a véleményt!”590 Végül Orbán is kénytelen volt levonni a konzekvenciákat, így (a Markó távollétében) tartott tusnádi beszédében immáron nem az erdélyi magyar „pluralizmus”, hanem az erdélyi magyar összefogás és egység apostolaként szónokolt – az előző hetekben-hónapokban hajszolt céljaival (s persze a saját szavaival) száznyolcvan fokban szembefordulva. A Szász-féle MPP végül el se indult a romániai parlamenti választásokon, az RMDSZ pedig ismét átlépte az ötszázalékos küszöböt. Az erdélyi magyarság nem maradt képviselet nélkül – Orbán „jó tanácsai” ellenére sem. Annak ellenére sem, hogy a kiváló Tőkés püspök is így korteskedett a választási kampányban: „A parlamenti választások… az RMDSZ hatalmi egyeduralmának, illetve romániai magyar totalitárius egypártrendszerünknek az átmentéséről szólnak… Olcsó és hazug propagandával, üres kampányfogásokkal, szemfényvesztő mellébeszéléssel és ígérgetésekkel ne hagyjátok magatokat fél587 588 589 590

http://www.orban.hu/hirek_list,php?iterr=294 http://www.hhrf.org/szilagysag/pdf/20080725.pdf http://fidesz.sopron.hu/article_plain.php?id=13372 http://www.rmdsz.ro/hirek.php?hir=561

406


revezettetni… Egyházunk és gyülekezeteink ne vállaljanak részt hiteltelen jelöltek, politikai akarnokok és szélkakasok népszerűsítésében!”591 Ez a gyalázat nem holmi vita hevében hangzott el, hirtelen felindulásból: a püspök egyházkerületi körlevelet adott ki híveinek a választások alkalmából! * Markó Béla így összegezte a tanulságokat: „Mi nem szeretnénk diktálni senkinek, de az is elég furcsa lenne, ha más akarna diktálni nekünk… Fontos, hogyan vélekednek a magyarországi politikusok, de nekünk kell eldöntenünk, hogy merre megyünk, mert a mi életünkről van szó, és ennek a következményeit is mi viseljük”. Na, hát épp az ilyen szövegekkel lehet fölidegesíteni Orbán Viktort! Aki nyilván nem adta föl – ő soha semmit. És ha újból hatalmon lesz, a magyar állam ismét rendelkezésére álló anyagi és politikai erejével biztosan meg tudja majd törni az RMDSZ politikai monopóliumát – s akkor végre kiépítheti a maga működő politikai enklávéját Erdélyben (is). Mit érdekli őt, hogy ennek biztosra vehető ára a kinti magyarság politikai megosztása, valószínű ára pedig parlamenti képviseletének elvesztése lesz! Hisz Orbán célja: itthoni hatalmának megtartása, bármi áron. Ehhez szüksége lesz a kinti magyarok voksaira is, akiknek – kétharmados többsége birtokában – habozás nélkül megadja majd a „benti” választójogot. Ami önmagában kevés lesz: mozgósítani is tudni kell majd őket. Na, ehhez kell egy – kézhez álló – kinti politikai célszerszám.

591

http://www.polgarlnfo.hu/modules.php?name=News&file=prinrt&sid=33241


A hatalom kapujában

2008 őszén úgy tűnt, az Amerikából indult világválság nemcsak a magyar gazdaság, de a politika viszonyait is átrendezi. Véget ér az „őszödi paradigma” (Török Gábor) 2006 ősze óta tartó időszaka: érvényét veszti a miniszterelnök legitimitását, sőt legalitását tagadó ellenzéki stratégia. Azt lehetett hinni, ettől fogva a válságkezelésben mutatkozó hatékonyság számít majd; a kormányzati legitimitás helyett a kormányzati kompetencia kérdése kerül napirendre. Ám ez csak félig lett igaz. Gyurcsány Ferenc gyorsan reagált az új helyzetre, és két év után sikerült visszavennie a politikai kezdeményezést: válságkezelő, a bajban együttműködést kereső, felelős kormányfőként tudott föllépni. Politikai pártok, vezető közgazdászok és más közéleti személyiségek részvételével reprezentatív „nemzeti csúcsot” hívott össze a Magyar Tudományos Akadémiára, és minden vonalon párbeszédet, összefogást hirdetett. Olyan helyzetbe szorította ellenfelét, hogy az csak két rossz közül választhatott: 1. beszorul az acsarkodó, együttműködni a bajban se képes, destruktív politikus szerepébe; 2. az együttműködés (akár csak formális) elfogadásával is legitimálja mindaddig illegitimnek mondott ellenfelét (a nép ellenségét). Némi bizonytalankodás után kiderült, hogy a Fidesz vezére nem hajlandó kilépni az őszödi paradigma keretei közül, és még csak színlelni sem fog semmiféle konstruktivitást. Mi több: Gyurcsány-ellenes megszólalásai újra a 2006-os ősz agresszivitását idézték. E mögött a Jobbik megerősödése is okként szerepelt: Orbán futott a radikális voksok után. A nemzeti csúcson – amelyet az államfő bojkottált – még megjelent, de (mint láttuk) destruktív, gyűlölködő beszédet tartott. A további alkalmakra már csak alvezéreit küldte el. A kérdés az volt, mennyire lehet hatásos a régi populista radikalizmus az új helyzetben. A rájuk szakadt világkrízis nyilvánvaló tényei ellenére továbbra is elhiszik-e a „magyar emberek”, hogy minden bajuknak Gyurcsány az oka? Úgy tűnt, a válság mérete s a vele járó társadalmi megrázkódtatások nagyságrendje dönti majd el, hogy kinek hisznek a magyarok. Hogy mire fogékonyabbak: az összefogást szorgalmazó válságkezelő igyekezetre, vagy a bűnbakképzésre, a gyűlöletkeltésre. Hogy (Orbán régi szónoki fordulatát véve kölcsön) „a bennük lakó jó”, vagy „a bennük lakó rossz” hajlamok kerekednek-e fölül. A volt miniszterelnök régóta az utóbbiakra építette a maga politikáját. Most is a válság eszkalálódásától remélte, hogy az irracionális gyűlölet nem veszít erejéből, ellenkezőleg: a kétségbeesés fogékonyabbá teszi a befogadására a tömegeket. Vagyis minél rosszabb lesz az országnak, annál jobb lesz őneki. Ma már tudható: a válság mélyebb és tartósabb lett a vártnál – az idő tehát Orbánnak dolgozott. Mindez tükröződött a közvélemény kutatási adatokban is. 2008 nyarán – tehát a népszavazási győzelem után és a világgazdasági válság kitörése előtt – a Fidesz óriási támogatottságnak örvendhetett. A biztos szavazó pártválasztók körében a A hatalom kapujában 411

Szonda Ipsosnál 68, a Tárkinál 69, a Forsence-nél 68 százalékon állt; miközben az MSZPnek ugyanezek az Intézetek csupán 23-20-20-at mértek: Orbánék átlagos előnye tehát meghaladta a 45 százalékot. A válságot követő új politikai konstelláció hatására azonban az év végére jelentősen csökkent az ellenzék előnye: az akkori adatok a fentiek szerint így alakultak: Fidesz: 58, 54, 52; MSZP: 32, 32, 37 százalék. Ám mindez átmeneti jelenségnek bizonyult. 2009 nyarára visszaállt a korábbi állapot, sőt még ahhoz képest is növekedett, így elsöprővé vált a Fidesz fölénye. A számok így alakultak: 67, 70, 71, illetve: 21, 17, 17. Ez 46 és 54 százalék közötti Fidesz-előnyt jelentett, amihez hasonlóra még nem volt példa!592 2009 tavaszán hirtelen fölgyorsultak és drámai fordulatot vettek az események az MSZP háza táján. Egyszerre bekövetkezett az, amire Orbán Viktor olyan régóta várt, amiért annyi erőfeszítést tett, és minden eszközt felhasznált: megbukott Gyurcsány Ferenc. A bukás összeomlásszerűen, kínos és méltatlan körülmények között zajlott le – lidércesebb forgatókönyvet maga Orbán se tudott volna kiagyalni a gyűlölt ellenség elveszejtésére. A kormányfő pártja kongresszusán bejelentette posztjáról való távozását, ezt követően elsöprő többséggel újraválasztották az elnöki poszton. Ám az új miniszterelnök jelölése – az MSZP-n belül és az SZDSZ-szel való egyeztetés során – egyre kínosabbá vált. A tárgyalásokról kiszivárogtak az információk, egy idő után már óránként röppentek föl az újabb miniszterelnökök nevei. A dolog tragikomikus színezetet öltött, egy idő után napirendre került Gyurcsány pártelnökségről való lemondása is. Ő nem habozott meghozni ezt az áldozatot, ami végül a huszonnegyedik órában lehetővé tette (a sokak szemében az ő emberének számító) Bajnai Gordon megválasztását, és az előrehozott választások elkerülését. * Gyurcsány bukása jelentős részben Orbán ellene folytatott kíméletlen hadjárata miatt következett be, de természetesen mélyebb okai is voltak. Az újraválasztott miniszterelnöknek 2006-ban egyszerre három olyan válságnak kellett nekifeszülnie, amiből egy is elég lett volna a bukáshoz – a ciklus végén. Egy gazdasági, egy társadalmi és egy politikai válságnak, amelyek a valóságban persze szorosan egymásba fonódtak. A körmére égett először is az államháztartási krízis. Amely a 2001-ben Orbán által elindított, 2002-ben Medgyessy által elszabadított, 2006-ban pedig ugyancsak Orbán által az abszurditásig fokozott osztogató-ígérgető pártpolitikai licit következménye volt: riasztó költségvetési deficittel és vészes eladósodással. A közjogi értelemben vett politikai felelősség persze a kormányfőt terhelte mindezért, aki 2004 ősze óta hivatalban volt (bár a kampányban, mint láttuk, közel sem „hazudott” úgy, mint populista ellenfele). Gyurcsány 2006-ban hozzálátott az akut államháztartási válság kezeléséhez, más választása nem is maradt. A megszorító program sikert hozott – legalábbis pénzügyileg –, ám a politikai következmények egyre súlyosabbá váltak. Főleg azért, mert a kormányfő belevágott egy másik műtét-sorozatba is: a nagy társadalmi elosztórendszerek idült vál592

http://n0l.hu/a_magyar_part0k_lazg0rbeje

412 A hatalom kapujában

ságát orvosló reformokba – amelyeket elődei halogattak. A kettő együtt sok volt. „Több kettőnél” annak a posztkádári társadalomnak, amelyet az előző években elkábított a pártok udvarlása, és ekkorra jórészt az orbáni populizmus karjaiba szédült. (A frigy 2008 tavaszán köttetett: a népszavazással.) És itt úszott be a képbe a harmadik válság: a politikai. A magyar parlamentarizmus – idültből akuttá fajult – krízise. A rendszerváltozással született politikai berendezkedés legitimitása idővel ugyanis egyre gyengült: a Magyar Köztársaság parlamentáris rendszere iránti (eleve törékeny) társadalmi bizalom vészesen csökkent. A háborúvá változott pártversengés ráadásul odáig fajult, hogy a mind erősebb – és mind kevesebb alkotmányos akadályba ütköző – populista rohamok következtében gyakorlatilag megbénult a parlamentáris kormányzás. A koalíció szétesett, Gyurcsány egy kisebbségi kabinet élén küzdött tovább. Három ilyen válságból egy is elég egy kormány bukásához. A Bokros-csomagnál a kétharmados többség is kevés volt Horn újabb győzelméhez, a 2006-os reformok pedig már olyan átfogó társadalmi-politikai megállapodást igényeltek volna, mint a spanyol Moncloa-paktum. De minimum nemzeti egységkormányt az összes parlamenti erő részvételével. Legalább nagykoalíciót: a két politikai oldal releváns pártjaival. Leges legalább egy konstruktív ellenzéket. Még ennél is lejjebb: egy harcos parlamenti ellenzéket. Hogy mi adatott meg Gyurcsánynak mindezek helyett? Egy mindenre elszánt, szinte minden eszközt igénybe vevő populista-fundamentalista ellenség. Továbbá egy inkompatibilis koalíció, melyet még 1992-ben, a fölfújt Csurka veszély ürügyén csirizeltek össze – valójában Antall ellen. Ami 1994 és 98 között főleg azért működött, mert az MSZP maga is rendelkezett a kormányzáshoz szükséges többséggel. Ám 2002 és 2006 közt már rosszul funkcionált: lásd Medgyessy bukását, majd az államfőválasztás – súlyos következményekkel járó – kudarcát. 2006-tól a reformok körüli keserves huzakodást, a népszavazás utáni szakítást, végül a Gyurcsány utód keresésekor előadott tragikomikus abszurdot. Egy a puszta túléléséért küzdő, többféle értelemben is szétesett, kiürült ideológiai rétegpárt meg egy félig (se) megújított, ámde alaposan megrettent, meghasonlott baloldali néppárt kínos egymásra utaltságát. Az egykori szamizdatos ellenzék és a volt állampárt utódaiét. Ennek a koalíciónak az élén kellett harcolnia Gyurcsány Ferencnek a gazdasági és a társadalmi válság ellen; továbbá a parlamentáris demokrácia védelmében – a fentebb leírt ellenség egyre nyomasztóbb túlerejével szemben. Annak a Gyurcsánynak, aki (KISZes múltja dacára) maga is inkompatibilisnek tűnt a saját pártjával, és folytonos „traumát” okozott neki. Aki újgazdag milliárdosként „beházasodott a régi bolsevik főnemességbe” (Tamás Gáspár Miklós); s aki mindezen túl kolerikus alkata miatt is kiváló célpontja lehetett mindenféle nemtelen és hitvány támadásnak. Ehhez jött még a hírhedt őszödi beszéd (ami szintén Gyurcsány és az MSZP inkompatibilitását akarta föloldani: az adott pillanatban sikerrel – utóbb katasztrofális következményekkel.) Mindez azonban együtt sem volt elég a kormányfő bukásához. Kellett hozzá a tektonikus világgazdasági válság is – negyedikként! Még ezután is hihetetlen szívóssággal, rendkívüli szellemi, lelki és erkölcsi erővel küzdött, a koalíció fölbomlása után is újabb csatákat nyert ám akkor már minden győzelem a végső vereséghez vitte őt közelebb.

A hatalom kapujában 413

Gyurcsány távozása után újabb csapások érték a vezetési válságba zuhant MSZP-t. Közülük a legsúlyosabb a pécsi polgármester-választáson elszenvedett vereség volt. Az a politológusi közhely, hogy egyetlen helyi választásból se lehet általános következtetést levonni, itt a legkevésbé se volt érvényes. Ebből ugyanis a legsúlyosabb, a legegyértelműbb konzekvenciák adódtak a következő parlamenti választásokra nézve. Mindezt indirekt módon megerősítette az a tény is, hogy a Fidesz politikusai és „politológusai” egy idő óta mindent megtettek, hogy elbagatellizálják a kétharmados Fidesz-győzelem esélyét, hogy elaltassák az ellenfelet és a publikumot. Azóta van ez így, amióta a szóban forgó esély – a kétharmadot messze meghaladó mértékben – létezik. Hogy a pécsi választás rendkívüli jelentőséggel bírt, és több szempontból is súlyos következtetések adódtak belőle, annak számos oka van. A város a szocialisták egyik utolsó fellegvárának számított. A Fidesz itt még 2006 drámai őszén se tudott nyerni (még úgy sem, hogy az MSZP erős embere, Toller László kihullott a sorból). Az MSZP nagy erőkkel próbálta megvédeni (közben romossá vált) pécsi fellegvárát, de nem sikerült. Pedig a harc finisében 1600 aktivistán túl a fél kormány is odalátogatott, s több százmillió forintot „bedobott” a szocialista jelölt oldalán, akit az SZDSZ mellett az MDF is támogatott. S aki ráadásul nem volt más, mint a párt legnépszerűbb politikusa, a sokak által „csodafegyvernek” hitt – ám csütörtököt mondott – Szili Katalin. A gyakorlatban is megmutatkozott az igazság, hogy a közvélemény-kutatók által mért népszerűség nem azonos a szavazatszerző képességgel. (Ez a mutató annál a pártpolitikusnál lehet magas, akit a túloldal is „díjaz”. Mert ott tetszik, hogy „kibeszél” a táborából: bírálja saját pártját, kormányát, miniszterelnökét; rendre a maga „másságát”, keresztény és nemzeti elkötelezettségét stb. demonstrálja. Ám a túloldalon inkább a kezüket vágnák le, semmint az ellenfél politikusára szavazzanak.) Szili kampánya – egyfajta populista ízű politikai pacifizmus jegyében – a „megbékélésre”, a „közös cselekvésre”, az „összefogásra” épült, az MSZP-ről szinte szó sem esett. Mindez nem volt teljesen hatástalan. Bár Szili egyharmad-kétharmad arányban vesztett, mégis kétszer annyi voksot kapott, mint amennyi támogatást országosan mértek pártjának a közvélemény-kutatók. Ám az MSZP számára mindez csak pesszimizmusra adhatott okot. Mert ha ez a pártpolitikai értelemben „sumákolós” kampány (ami csak Szilire szabva volt prezentálható) Pécsett a dupláját hozta annak, ami a pártnak országosan dukál, akkor általában ennek épp a felére lehet számítani. Hisz a párt jelöltjei zömmel nem szocialista fellegvárakban indulnak majd, és korántsem jut nekik annyi koncentrált erőforrás, továbbá szdsz-es és mdf-es előzékenység, mint ami Szilinek jutott. Akinek a vereségéből az következik, hogy az MSZP az országos választásokon egyetlen egyéni körzetet sem tud majd nyerni. Azok a polgármesterei, akik több egyéni választást megnyerve, több cikluson át sikeresen regnálva, addig bíztatónak hitték a saját esélyeiket, Pécs után leszámolhattak ezzel a hitükkel. Hogy a szocialisták számára Pécs után Mohács következhet – a Fidesznek pedig a kétharmados győzelem –, azt a közvélemény-kutatások is jelezték. Az MSZP-re az ő akkori méréseik szerint (mint láttuk) a biztos pártválasztók kb. 18 százaléka szavazott volna országosan. Összehasonlításul: az SZDSZ 1994-ben ennél többet, kis híján 20 százalékot kapott listán. S a húsz százalékos listás eredmény mellett mindösszesen 69 mandátumot tudott szerezni. Ez az összes képviselői helyek kevesebb, mint 18 százaléka 414 A hatalom kapujában

volt – a maradék 82 százalékon tehát a többi párt osztozott! A „többi párt” azonban ez esetben majdnem egyenlő a Fidesszel (és a Jobbikkal)! Az SZDSZ helyzete az akkori konstellációban ráadásul kedvezőbb volt, minthogy a rajta kívül eső voksokat nem koncentrálta úgy egyetlen párt, ahogyan most a Fidesz. A szabad demokraták ezért akkor 16 egyéni győzelmet is arattak. Az MSZP-nek, mint láttuk, most egyre sincs esélye. A Medián készített egy táblázatot, amely a korábbi választási adatok és a mandátumeloszlás alapján a listás voksok szerint modellezi a két nagy párt által elérhető parlamenti helyek számát. E szerint: „A jelenlegi rendszerben a Fidesznek legalább 20 százalékpontot kellene rávernie az MSZP-re, hogy egyedül is meglegyen a kétharmados többsége… 20 százalékpontosnál valamivel nagyobb győzelemre (22) lenne szükség, ha az MDF és az SZDSZ a következő választáson is bejutna a parlamentbe, viszont kevesebb elég lenne, ha a két nagy párton kívül csak a Jobbik lépné át a bejutási küszöböt. Ez utóbbi esetben a két jobboldali pártnak együtt már akkor minősített többsége lenne, ha a Fidesz legalább 14 ponttal előzné meg az MSZP-t.”593 Nos, a mérések szerint a Fidesz és az MSZP támogatottsága a biztos pártválasztók körében átlagban 70-20 százalékos arányt mutatott 2009 nyarán. A kétharmados többséghez minimálisan szükséges 20-22, illetve 14 százalékos helyett 50, azaz ötvenkét százalékos különbséget! A Political Capital a másik irányból közelített, és úgy kalkulált, hogy az MSZP 40-45 egyéni mandátummal tudná meggátolni Orbán kétharmadát.594 Mint láttuk, nemhogy ennyire, de egyetlen egyre sincs esélye. Akárhonnan nézzük, a dolog úgy áll, hogy a soron következő választásokon a Fidesz számára nem is a kétharmados, de a kb. nyolcvan százalékos parlamenti többség a reálisan elérhető eredmény! A Jobbik áttörését hozó európai parlamenti választások (Fidesz: 56,37; MSZP: 17,37; Jobbik: 14,77; MDF: 5,3 százalék) látszólag új helyzetet teremtettek, ám a képlet érdemben nem változott. Mert ha az Orbánék hóna alól kinőtt, náluk is szélsőségesebb, s velük immáron rivalizáló új párt a 2010-es parlamenti választásokon meg is tudná tartani támogatottságát, jelöltjeik az egyéni kerületekben sehol se lehetnek versenyben a mandátumért. (Ha – ami nem valószínű – elérnék a húsz százalékot, akkor sem.) Az imént láttuk, hogy a szocialisták egyéni jelöltjeinek sincs esélyük. A Fidesz előnye csökkenhet még jövő tavaszig, az MSZP megítélése is javulhat némiképp, de a gyökeres fordulat – a közhangulat teljes megváltozása – elképzelhetetlen. Az még kevésbé képzelhető el, hogy a második és a harmadik helyen álló jelöltek: a szocialisták és a jobbikosok összefogjanak, és egymás javára visszalépjenek a második fordulóban. Ellenben visszalépnek majd a fideszes jelöltek javára a jobbikosok mindazokban a kerületekben, ahol a szocialistáknak akár a leghalványabb esélyük lenne nyerni. S ha ők mégse lépnének vissza, a vérmes jobboldali szavazó egy ilyen (még egyszer mondom: valószerűtlen) helyzetben magától is tudni fogja, kire kell szavaznia ahhoz a második fordulóban, hogy a „komcsi” veszítsen: a győzelemre esélyes fideszes jelöltre. Hármójukon kívül persze más párt – például az MDF – is bejuthat még a parlamentbe, de az egyéni mandátumok sorsába semmiképp sem szólhat bele. 593 594

http://wwwmedian.hu/object.1619c85-7b37-4380-823e-fe3b877249fe.ivy http://www.hirszerzo.hu/cikkprint.64773


A fideszesek tehát biztosan tarolnak majd az egyéni kerületekben, amit semmilyen (relatíve kedvezőbb) listás eredmény nem kompenzálhat. Ez esetben pedig semmi se menti meg az országot az ő kétharmados uralmuktól. Biztosra vehető, hogy Orbán Viktor 2010-ben nemcsak visszaszerzi nyolc éve elvesztett kormányzati mandátumát, de az alkotmányozó többség birtokában azt bevehetetlen hatalmi erődítménnyé alakíthatja át. Széles körben észlelem, hogy mindezt egyszerűen nem akarják elhinni a baloldalon. A jobboldalon remélik, de mondani ők is azt mondják: a dolog nem valószínű. Aki elolvasta a fenti tárgyszerű, racionális megfontolásokat, annak józan ésszel be kell látnia: a Fidesz kétharmados győzelme nem csak valószínű, de biztosra vehető. Hacsak nem történik valami csoda. A magam részéről ebben nem hiszek – és másnak sem ajánlom. * Afelől se legyen kétsége senkinek, hogy Orbán gátlástalanul és maradéktalanul él majd a kezébe kerülő hatalommal. Akinek mégis kétsége volna, annak ismét a figyelmébe ajánlom, hogy 1998 és 2002 között egyszer már megmutatta: alkotmányozó többség nélkül is elmegy a végső határokig (s egy lépéssel még tovább) annak érdekében, hogy a legnagyobb autoritást biztosítsa magának a parlamentáris kontroll kiiktatása révén. Háromhetenkénti plenáris üléssel, kétéves költségvetéssel, megbénított parlamenti vizsgálóbizottságokkal, csonka kuratóriumokkal, a legfőbb ügyész idő előtti cseréjével, politikai célokra használt adóhivatallal, a közbeszerzés kiiktatásával, kontroll nélküli kormánybankkal stb., stb.). Emlékeztetek arra is, hogy miután Orbán mindezek ellenére mégis elveszítette a hatalmat, ezt a tanulságot vonta le: „Ha újra kezdhetném a négy évet – annyival okosabban, amennyivel ez az idő okosabbá tett akkor sokkal keményebben irányítanám a kormányzat munkáját.”595 Láttuk, hogy a 2006-os újabb vereség végképp kilökte őt a parlamentáris – sőt a demokratikus – kerékvágásból. Szent meggyőződésévé vált, hogy az a rendszer, amely sorozatban lehetővé teszi, hogy ne ő, a nemzet hivatott vezetője kapjon kormányzati felhatalmazást, az rossz rendszer, „nem demokratikus”. Eltökélte, ha módja lesz rá, megteszi a szükséges kiigazításokat: ne fordulhasson elő még egyszer, hogy – arra méltatlanok – kicsavarják a kezéből a kormányrudat. Nem lehet elégszer ismételni az idevágó félreérthetetlen kijelentéseket – ezúttal álljon itt csupán kettő: „Magyarországon ma nincs demokrácia… Az intézmények csak a demokrácia hiányát elleplező paravánként szolgálnak… El kellene gondolkodni azon, hogyan jöhetett létre ez a mai világ. Nem lehet, hogy a szereplőkön túl az intézményekkel is baj van? Miért nem tudták megvédeni magukat a demokrácia elleni támadásokkal szemben? Az a legkevesebb, hogy közvitára bocsássuk az alkotmányos intézményrendszer alapjait érintő kérdéseket… Jól szabályozott-e például az államfő és a parlament viszonya?” (Magyar Nemzet, 2007. június 2.) „Ha az alkotmányos rend nem tudja szolgálni a demokráciát, mert a mostani körülmények között Magyarországon nem tudja… akkor meg kell teremteni azokat az alkotmá595

Debreczeni: Orbán Viktor. 556. o.


nyos intézményeket és garanciákat, amelyeknek a segítségével a magyar demokrácia meg tudja védeni saját magát… Egyszer kell majd nyernünk, de akkor nagyon.” (Tusnád, 2007. július 22.) Emlékeztetek arra is, hogy az ő volt kancelláriaminisztere (a hatalmi stratégia kialakításában közreműködő politikatudományi intézet gazdája) hosszú évek óta egy új közjogi berendezkedés szükségességéről értekezik a rendszerváltozással létrejött – és szerinte „elavult” – helyett. Stumpf István, mint láttuk, egyes interjúiban (2007-ben az MR 1-en és a TV2-n) odáig ment, hogy jelentősen növelni kell a köztársasági elnök hatalmát a parlament és a kormány rovására; az elnök mandátumát nyolc évre kell hosszabbítani; a kormányzást pedig politikamentessé és technikai jellegűvé kell redukálni. Stumpf az alkotmány „generáljavításáról” beszélt, és arról, hogy „ki kell terjeszteni a részvételi demokrácia rendszerét”. Akinek még ezek után is vannak kétségei, az olvassa el Orbán újabb félreérthetetlen kijelentéseit: „A másik oldalon prüszkölnek ettől a gondolattól, hogy a jobboldalnak úgymond túl nagy felhatalmazása lesz… Ami a parlamenti túlhatalmat illeti… 1994-ben… kétharmados többségük lett, és mindenféléket műveltek ott az alkotmánnyal. Rögtön első helyen a soron következő önkormányzati választásokra vonatkozó választási törvényt alakították át… Igenis volt a baloldalnak Magyarországon kétharmada!… Lényegében 1947-től kezdődően hatvan év óta nyolc év megszakítással mindig a baloldal kormányzott. Hát a jobboldalnak egyszer nem jár az az esély, hogy egy megbízható, izmos, stabil többséggel rendelkezzen? Amely esély… nekik negyven éven keresztül kizárólagosan állt fent, utána még a demokráciában is kaptak négy évet szabályos, alkotmányos kétharmadra. Miért vitatják el tőlünk ennek a lehetőségét… ennek a jogosságát? Igen, egyenesen szeretnék beszélni: használni fogjuk természetesen a választópolgárok által nekünk odaítélt bizalmat olyan mértékben, amely mértékben odaítélik azt számunkra… Mert meg akarjuk erősíteni a demokráciát, és meg fogjuk erősíteni a köztársaságot. A köztársaságot nem tőlünk kell félteni… hanem a szélhámos milliárdosoktól… Mi mind a demokráciát, mind a köztársaságot meg fogjuk erősíteni, ha kapunk hozzá elegendő felhatalmazást.”596 Mit kellene még mondania Orbánnak, hogy végre komolyan vegyék?! Mert nézzük csak meg közelebbről a fenti kijelentéseket. Kezdjük azzal a hamisítással, amely – az ő majdani alkotmányozásának „jogosságát” indokolva – az 1994 és 98 közti kormányzati ciklusra vonatkozott. Az igaz az általa elmondottakból, hogy „első helyen a soron következő önkormányzati választásokra vonatkozó törvényt alakították át” – ám ezzel be is volt fejezve a dolog! Mert a baloldali kormányzat többé nem nyúlt az alkotmányhoz a négy év alatt. Nem „használta” a neki „odaítélt bizalmat olyan mértékben, amilyen mértékben” azt odaítélték számára. Bizony, a Horn által vezetett kommunista utódpárt és a szabaddemokraták annak idején demokratikus önmérsékletet tanúsítottak. Elfogadták, hogy az új alkotmányhoz ne legyen elegendő a kétharmados többség: hogy az alkotmánnyal kizárólag öt párti konszenzus esetén lehessen „mindenféléket mű596

„Ez olyan biztos, mint ahogy én most itt állok" Beszéd a Polgári Szociális Bázis rendezvényén, 2009. május 16án. http://orbanviktor.hu/beszedek_lst.php?item=82.


velni”. Ezt a feltételt alkotmányos biztosítékok védték 1998-ig. (Ahogy 1997 májusában a Magyar Szemle című jobboldali folyóiratban leírtam a koalíció láthatóan „nem használja föl kétharmados többségét saját hatalma intézményes bebetonozására, nem kívánja fölforgatni az 1989-90-ben rögzített parlamentáris rendszer alapjait”.)597 Hogy miért hamisította meg Orbán a tényeket? Mert ezen az áron is igazolni akarta a maga – fentiekkel ellentétes – szándékát: hogy tudniillik ő nagyon is be akarja betonozni, illetve nagyon is föl akarja forgatni… Erre szolgáltak a (szintén hamis) történelmi hivatkozások is. Ezt mondta: „hatvan év óta nyolc év megszakítással mindig a baloldal kormányzott. Hát a jobboldalnak egyszer nem jár az esély?… Amely esély… nekik negyven éven keresztül kizárólagosan állt fent, utána még a demokráciában is kaptak négy évet szabályos alkotmányos kétharmadra. Miért vitatják el tőlünk ennek jogosságát?” Aki eddig nem értette, mire készül Orbán, ebből megértheti, ő azt a több mint félévszázados hatalmi mérleget akarja kiegyensúlyozni, amelynek baloldali serpenyőjét olyan iszonyú súlyok nyomják le, mint a Rákosi-féle totális és a Kádár-féle poszt-totális uralom! Hogyan lehet ezekkel számolni egy demokratikus kalkulusban? Természetesen sehogyan. Ahogy Orbánnal se lehet demokrataként kalkulálni. Remélem, azzal sem téveszt meg senkit az olvasók közül, hogy ők csak „meg akarják erősíteni” a demokráciát, a köztársaságot, s hogy ezeket nem tőlük kell félteni. Hisz ez oly' ismerős: 1945 és 48 között eleget lehetett hallani. * Kérdés: mire használja majd a populista vezér a jövőre ölébe hulló alkotmányozó hatalmat? Mindenekelőtt tetszés szerint átszabhatja vele a választójogot. Akármikor és akárhányszor, az aktuális közvélemény-kutatási trendekhez igazítva az egyéni és a listás mandátumok arányát, a kerületek határait, a parlamenti küszöböt, és amit csak akar. Természetesen be fogja váltani a határon túli magyaroknak tett ígéretét, és választójoghoz juttatja őket is. A voksoláshoz nem kell majd itteni bejelentett lakás, lehet levélben és interneten szavazni, nemcsak a követségeken és konzulátusokon. A mozgósításról pedig gondoskodnak majd a kinti csatlósok és az ezután létrehozandó különféle kreatúrák. Szoros verseny esetén ez olyan előnyt biztosít a Fidesznek, amit ellenfelei képtelenek lesznek kiegyenlíteni. De hol lesz itt szoros verseny?! Hisz az első dolgok egyike a pártfinanszírozás „rendbetétele” lesz: elzárni azokat az állami csapokat, amelyeken át a nép pénze a semmirekellő pártoknak csorog. (Amazokat, amelyeken a színfalak mögött a Fideszhez ömlik majd a pénz, újra Simicska kezeli majd.) A többi párt így szépen kiszárad, mint a kóró. Orbán megteheti, hogy akár egyetlen huncut fillér állami támogatást se adjon a „léhűtőknek”: éljenek meg a pártok a tagdíjaikból. Az „emberek” legott pajzsra emelik, még egy rapid népszavazást is le lehet majd zavarni ezzel egy füst alatt. 597

Debreczeni József: Kell-e új alkotmány? Magyar Szemle. Budapest, 1997 május. 9 o.


Kell-e mondani, hogy a népszavazásról szóló törvény ugyancsak tetszés és igény szerint szabható-varrható lesz a kétharmaddal? Nagyon meglepődnék, ha a hatalmon kívül bárkinek módja nyílna még egyszer effélét kezdeményezni. S ha mégse lehetne a törvénnyel gátat szabni a „destruktív erőknek” (már miért ne lehetne?), akkor ott lesz az alkotmánybíróság, ahová – egy apró törvénymódosítás után villámgyorsan be lehet választani négy új fideszes tagot (hisz 15 főről szólt 1989-ben az eredeti törvény is!), hogy a mostaninál egyértelműbb legyen a testület profilja. A parlamenti választásokon várható vereséget nagyjából már „beárazták” a szocialisták. Ám sokuk abban reménykedik, hogy 2010 őszén fordul a kocka: az elkerülhetetlen kormányzati kényszerintézkedések miatt addigra alászáll a Fidesz népszerűsége, s ők már az önkormányzati választásokon revánsot vehetnek, Ez jókora tévedés. Mert először is, a Bajnai-kormány – tisztelet neki! – elvégzi mindazt, ami a válságkezelésben a legkínosabb, a legnépszerűtlenebb: Orbánnak kevés marad a „piszkos munkából”. Másodszor egyre több jel utal arra, hogy a válság mélypontján túljutott a nyugati világ, megindul egy szolid föllendülés, ami idővel nálunk is érezhető lesz. Harmadszor és mindenekelőtt: az új hatalomnak esze ágában se lesz megvárni az önkormányzati választásokkal a bizonytalan őszt, hiszen az idevágó törvények módosításával könnyedén előrehozhatja a helyi választásokat – az országoson aratott elsöprő győzelem svungját kihasználva. És „jogos” lesz az igény, hogy a korrupt szoci bagázst mindenhonnan el kell zavarni. („Teljes nagytakarítást a pincétől a padlásig”, „nem állunk meg félúton, szoci-banda pusztuljon” stb., stb.) Ki tudna ennek a föllelkesített-fölhergelt nép által messzemenően támogatott, nemes purifikátori szándéknak ellenállni? Ja, és el ne felejtsem: a polgármestereket (az 1990-es állapotnak megfelelően) újra a közgyűlések fogják választani! Néhány vidéki város és fővárosi kerület régi szocialista „sztár-polgármestere” hiába hisz a személyes nimbuszában: módja se lesz kipróbálni, ér-e még valamit. (Maximum egy szerény képviselői mandátumot a fideszes többségű testületben.) Mi kell még a tartós és biztonságos hatalmi berendezkedéshez? Egy új média- és hírügynökségi törvény• totálisan uralt közmédiával, MTI-vel s az alaposan megrendszabályozott privát sajtóval. (A jog gyeplőjét kiegészítik majd az állami hirdetések és a hatalom tenyeréből etetett magáncégek reklámjainak célirányosan csattogtatott – ösztökélő és büntető – ostorcsapásaival.) A Fideszes propagandagépezeten kívül eső média hervadó virágai – mint azt Vásárhelyi Mária meggyőzően leírta – egy-két kivétellel hamar elszáradnak majd: a hatalom nyomasztó médiahegemóniája mellett egy szűk ellenzéki sajtógettóban szoronghatnak mindazok, akik nem állnak be a fideszes nagyzenekarba. Jó ideig legalábbis ez lesz a helyzet. Senki ne ábrándozzon tehát a „demokratikus nyilvánosság” és a hasonló jelzővel illethető „közvélemény kontrolljáról” meg „erejéről”, hisz efféle képződmények már most se működnek Magyarországon! Kell-e mondanom, hogy a politikai fundamentalizmus jegyében a hatalmi manipuláció modern arzenáljához társulva a fölizgatott keresztény egyházak is „azok szolgálatába szegődnek, akik ideológiai átnevelő tábort akarnak csinálni Magyarországból”? Ugye, nem. Hát akkor mit mondjunk még? Hisz kétharmados többséggel mindent – és mindennek az ellenkezőjét – teheti Bármelyik posztra bárki megválasztható – ráadásul bármikor. Nemcsak alkotmánybírónak, de legfelsőbb bírónak, ÁSZ-elnöknek, ombudsmannak, akárminek. Az 1989-90-ben létrehozott, jórészt konszenzuális alapokon nyugvó közjogi A hatalom kapujában 419

konstrukció összes féke kioldható, és minden ellensúlyt ki lehet dobni a hatalmi mérleg összes serpenyőjéből, ahol nem a Fidesz képezi a nehezéket. Hogy kétharmaddal bármely képviselő mentelmi joga megszüntethető, azt már nem is mondom – mondja Orbán eleget. Ne legyen illúziója senkinek: az ügyészség után előbb-utóbb az igazságszolgáltatás minden szerve az új hatalomnak szolgál majd. Persze, a törvények keretein belül, ám e keretek épp elég mozgásteret kínálnak, ráadásul szükség szerint tágíthatok lesznek. Az előző ciklus „politikai bűnözőit” láncon vezetik majd a tévében – pár hónap vizsgálati fogság tuti –, hisz a nép (részben jogos, részben felszított) igazságérzetét ki kell elégíteni. A hatalomba visszakapaszkodott vezérnek nemcsak a plebs, de a saját tábora, sőt a saját lelke megnyugtatása végett is elengedhetetlen szükséglete, hogy demonstrálja: őt csak a bűn eszközeivel győzhette le egy bűnöző, aki, lám, végül elnyeri méltó büntetését. S a világ rendje akkor helyreáll. Valamelyest. Mert hisz rettentő sok dolga lesz még a nép bizalmából korlátlan felhatalmazást nyert új kormányzatnak, s annak élén a nemzet elhivatott – méltatlan száműzetéséből végrevégre visszatért – miniszterelnökének! Miniszterelnökének? Ez korántsem biztos. Mert bár a hatalmi konstelláció, amit eddig fölvázoltunk, erősnek tűnik, így csak féloldalas. Amiről eddig szóltunk, az egy hegemón uralmi rendszer – a parlamentarizmus kereteiben. A hegemón rendszer a plurális és a monolitikus között helyezkedik el – közelebb az utóbbihoz. A pluralizmus lényege a politikai pártok nyitott versenye s az ebből adódó politikai váltógazdaság: a kormányzás időről-időre gazdát cserél. Ez a klasszikus nyugati demokráciák hatalmi képlete: ezt hozta el nekünk is végre az 1989-90-es rendszerváltozás, ez működött hazánkban (sajnos egyre rosszabb kondíciókkal és hatásfokkal) a legutóbbi időkig. A monopolisztikus uralom ennek az ellentéte. Az államhatalom itt egyetlen politikai erő hitbizománya, amelynek nem kell időről-időre megküzdenie annak birtoklásáért. Nincs is kivel, hisz más politikai erő nem létezhet kívüle. Ezt jól ismerjük: ez volt a pártállami rendszer (1949-1989). A hegemonisztikus berendezkedés de jure pluralista, de facto monopolista uralmat jelent. Van egy megingathatatlan pozíciójú kormányerő, amely mellett léteznek ugyan ellenzéki pártok, ám ezek korántsem versenyképesek. Sem anyagi kondícióik, sem a közvélemény-formálás eszközeihez való hozzáférésük, sem a számukra hátrányosan megállapított törvényi keretek – továbbá mindebből következő erősen limitált társadalmi befolyásuk – nem teszik lehetővé, hogy kormányra kerüljenek. Bejuthatnak a parlamentbe, ott bírálhatják a kormányzatot, hőzönghetnek egy kicsit a maguk gettószerű közegében – de a társadalomra, a választók tömegeire, „az emberekre” nem lehetnek döntő befolyással. Annyira sosem, hogy választást nyerjenek. Sajnos ez képezi a legerősebb hazai parlamentáris tradíciót: ilyen hegemonisztikus rendszerű volt a dualizmuskori, majd a két világháború közti Magyarország kormányzati, hatalmi, illetve pártrendszere. (Ahol – szabályt erősítő kivételként – csupán egyetlen alkalommal tudott választást nyerni az ellenzék mindösszesen hét évtized alatt: az 1905-06-os politikai válság idején.) 420 A hatalom kapujában

Aki arra gondol, hogy a mai modern, információs világban már nem lehet úgy gettósítani az ellenzéket, mint a tizenkilencedik és a huszadik században, az óriási tévedésben van. Hisz pont ilyen hegemonisztikus rendszerben működnek ma szerte a világon a magukat demokratikusnak álcázó autokratikus rezsimek a putyini Oroszországtól a dél-amerikai és az afrikai banánköztársaságokig. Ilyen lesz majd az orbáni narancsköztársaság is. Szabados Krisztián, a Political Capital elemzője nem a kétharmados jövő, hanem a jelen viszonyainak vizsgálata nyomán vette az alábbi látleletet: „A kelet-közép-európai banánköztársaságok közös ismertetőjegye, hogy vannak 'szabad' választások, ám a választói döntéseket antidemokratikus (például a hatalmi központnak alárendelt média) vagy illegális (például szavazatvásárlás) eszközökkel befolyásolják. Ezekben az országokban sokszínű a médiapiac, ám a médiatulajdonos oligarchák politikailag elkötelezettek, a hírközlés szimplán politikai propaganda. De a legfontosabb közös vonás, hogy a rendfenntartás és az igazságszolgáltatás nem független.598 Kénytelen vagyok beiktatni ide, hogy az újabb hírek szerint Orbán belbiztonsági csúcsminisztériumot tervez, ahol a rendőrség irányításával megbízott tárca alá rendelik majd a beolvasztásra ítélt nemzetbiztonsági hivatalt, továbbá a büntetés-végrehajtást, valamint a pénzügyőrség bűnügyi szakterületét a jelenlegi Igazságügyi és Rendészeti, illetve a Pénzügyminisztériumtól. A poszt várományosa Pintér Sándor, Orbán rendőrtábornokból lett belügyminisztere, utóbb „biztonsági nagyvállalkozó” – noha cáfolták a hírt.599 (Jegyezzük meg: a fenti konstrukció nem teljesen idegen a demokráciától, 2001, szeptember 11. óta hasonlóan működik az USA Belbiztonsági Minisztériuma is. Nálunk azonban nem szolgálhat indokul az amerikaihoz hasonló külső terrorfenyegetettség – legföljebb az államhatalom belső „terrorszándéka”.) De adjuk vissza a szót Szabadosnak, aki szerint „Magyarország félúton van, de öles léptekkel halad a banánköztársasággá válás felé. A média egy része olyan tulajdonosok kezébe került, akik azt pusztán propagandaeszközként használják. A kérdés az, hogy működnek-e a fékek és ellensúlyok a mai Magyarországon. Működik-e az önkontroll, vannak-e olyan független, a szakmaiságot mindennél előbbre tartó elemei a magyar igazságszolgáltatásnak, amelyek megállítják az ország banánköztársaságiasítását?”600 A válasz egyértelműnek tűnik: a szóban forgó fékek és ellensúlyok már ma is csak részben működnek; a jövőben pedig sehogyan se fognak, hisz sorra iktatják majd ki őket a kétharmados felhatalmazás birtokában. A dolog azonban mégsem ilyen egyszerű, mert ma Magyarországon inkább valamiféle „kettős hatalom” létezik. Egyfelől a még regnáló kormány hivatalos irányítása alatt – egyre gyengébb hatásfokkal – működő állam; másfelől a hatalom kapujában álló Orbán „Fideszes árnyékállama” – egyre erősebben és egyre hatékonyabban. Mint láttuk, már 2003 őszén is az utóbbiról beszélt az akkori éles szemű sportminiszter. Hogy hat év alatt meddig jutottak a dolgok, azt többször jeleztük. Most is sorolhatnánk a régi s az új példákat az ügyészség működésétől kezdve más állami és önkor598 599 600

Szabados Krisztián: Banánhéj köztársaság. Népszabadság, 2009.09 05. Belbiztonsági minisztériumot tervez Orbán Viktor? Népszava, 2009 09. 03. Uo.


mányzati intézmények helyezkedésén, sőt átállásán át a közszolgálati televízióban történtekig. (Az utóbbi esetében hiába cserélték le készségesen már egy éve a Napkelte műsorvezetőit a Fidesz ízlése szerint, a jéghokiból ismert módon, végül az egész műsort „kitelepítették” a tévéből.) Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a hatalomba készülő Fidesz befolyása a döntő területeken már erősebb, mint a legális kormány hatalma. Másként: a jelenlegi hatalomnál már erősebb a jövőbelitől való félelem. De térjünk vissza a kormányforma kérdéséhez. Ami – Orbán kétharmados uralma esetén – nem parlamentáris, hanem prezidenciális jellegű lesz. Mert ő biztosra akar menni. (Emlékeznek, hányféle jogcímen betonozta be magát 2003-ban saját pártja elnökségébe? A helyes válasz: négy. 1. elnökké választják, 2. elnökségi taggá, 3. alanyi jogon, mint volt miniszterelnök, 4. mint az Európai Néppárt alelnöke.) Ha alkotmányozó többséggel kapja kézhez a hatalmat (márpedig úgy!), akkor ő nem elégszik meg azzal, hogy minden eszközzel bebiztosítsa magának az újabb és újabb választási győzelmet s az annak nyomán járó újabb és újabb kormányzati felhatalmazást. Mert az ördög nem alszik. Valahogy – valami előre nem látható körülmény, rontás, istencsapása folytán – mégiscsak előfordulhat az a képtelenség, hogy ő újra veszítsen a választásokon. Erre is fel kell készülnie tehát. Erre szolgál majd – a biztos választási esélyek holtbiztossá tételén túl – az elnöki hatalom (melyet a derék Stumpf már nyolc évre megelőlegezett neki.) Hogy Orbán Viktor fejében már két évtizede is forogtak ilyen gondolatok, azt az alábbi interjúrészlet igazolja. 1989 őszén vagyunk – karnyújtásnyira a nemzeti kerekasztal tárgyalásokon születendő megállapodástól. Az ifjú ellenzéki politikus egy baráti újságíró (pár hónappal később a Fidesz kampányfőnöke) alá-kérdezése nyomán adhatott reprezentatív helyzetértékelést jelenről, jövőről:601 „Az MSZMP… számára kulcskérdés… hogyan lehetne mégiscsak átmenteni a hatalmat a választások utáni időszakra, amelyen feltehetően vereséget szenved… [Az a törekvésük] hogy a valójában érintetlenül megőrzött hadügy és belügy mellé teremtsenek egy olyan közjogi intézményt – a köztársasági elnökét –, amelynek széles jogköre van… A szabad választások után lesz egy parlament, amelyben feltehetően a mai ellenzék lesz többségben… így kormányt is alkothat. Ez lesz az úgynevezett parlamentáris hatalmi centrum. Ha azonban érvényesül a kommunista taktika, akkor létrejönne egy parlamenten kívüli erőcentrum is. Ez a hadseregből, a rendőrségből és egy kommunista köztársasági elnökből állna. Erre megy ki a játék… így jönne létre egy erős kommunista párt erős hatalmi apparátusbeli befolyással, erős kommunista államfővel s ezzel szemben egy szegény pártokból álló, megosztott parlament, gyenge kormánnyal. Ez a legjobb módszer, hogy egy vesztes választás után mégis átmentsék a hatalmukat.” (Kiemelések: D. J.) Ugye, félelmetes? De csak most: 2009-ben! Mert húsz évvel ezelőtt, 1989-ben korántsem volt az, hisz a szóban forgó köztársasági elnöknek az alkotmány szerint a legkevésbé sem álltak volna a rendelkezésére azok a hatalmi jogkörök, amelyekkel megvalósíthatta volna az Orbán által vizionált parlamen601

Ellenzéki elemzés az MSZMP-ről. Lovas Zoltán interjúja Orbán Viktorral. Magyar Hírlap, 1989. 09. 06.


ten kívüli erőcentrumot. Arról a kétharmados többségről pedig még csak nem is álmodhatott, ami a hiányzó hatalmi jogosítványok megteremtéséhez kellett volna. Ami viszont ma a legkevésbé se az álmok birodalmába tartozik! Hanem a legvaskosabb realitás; gyakorlatilag eljátszhatatlan esély a fideszes vezér számára! S akkor még nem szóltunk arról az óriási különbségről, ami a (bocsánat!) „jámbor kérődzők” politikusi osztályába sorolható Pozsgay Imre (hisz róla van szó) és a (Lengyel László által is csak) „tigrisként” aposztrofált Orbán Viktor között létezik. Utóbbi egy (ezúttal valóban kiépíthető) erős elnöki hatalom birtokában most megvalósíthatja mindazt, ami annak idején nem volt több üres fenyegetésnél. Kiterjedt vétójoggal, parlamentföloszlatási joggal, új választások kiírásának lehetőségeivel, széles kinevezési jogkörrel, rendeletalkotási felhatalmazással, a szükség- és a rendkívüli állapot kihirdetésének jogosítványaival, a rendvédelmi s a fegyveres erők fölötti diszponálás (normál állapotban is érdemi, ám szükség esetén még növelhető) lehetőségeivel stb. stb. Az orbáni kommunikációs beetető gépezet ráadásul régóta készítgeti a hazai közvéleményt a második parlamenti kamara lenyelésére, ami a legkisebb csuklás nélkül fog majd megtörténni. Pedig a felsőház nem szolgál majd másra, mint a népképviseleti alsó kamara szükség esetén való megfékezésére, kordában tartására. Mert érdemi jogosítványai lesznek. És a soraiban ott fognak ülni az orbáni politikai univerzum vallási, tudományos, művészeti stb. potentátjai: Erdő Pétertől Szabó Istvánig, Pálinkás Józseftől Nemeskürty „tanár úrig”, Makovecz Imrétől Csoóri Sándorig: mind-mind az arra érdemesek. A prezidenciális rendszer életveszélyes szisztéma a demokrácia számára. Az Amerikai Egyesült Államokon (s részben Franciaországon) kívül gyakorlatilag mindenütt autokratikus rezsimek paravánjaként szolgál. Az észak-amerikai szisztéma kulcsa: az elnök és a kongresszus hatalmának elkülönülése. Az előbbiről semmi szín alatt sem állítható, hogy uralná a törvényhozást, hogy az ottani többség vezére volna. Ám ahol az erős elnök egyben ura a parlamenti többségnek is („az elnök pártja”), ott olyan hatalmi koncentrátum jön létre, hogy a szó valódi értelmében vett demokráciáról már szó sem lehet. 2010 után mindez érvényes lesz Magyarországra is. * Orbán Viktor – különösen Gyurcsány Ferenc bukása óta – magabiztos és eltökélt. Megvan rá minden oka. Mert fájdalmas, de tagadhatatlan: ma ő számít hiteles politikusnak a magyar nép nagy része előtt. Lendületben van, biztos nyerésre áll – és minden idegszálával arra is játszik. Ez érződött legutóbbi országértékelő beszédén. Amely nemcsak célszerűségét, de szellemi és retorikai színvonalát tekintve is fölülmúlta a korábbi évekét. Eddig a cinizmus mindig átütött (félig őszinte, félig színlelt) fanatizmusán. Magyarul: nem volt egy egyenes mondata. Most viszont úgy tűnt, maga is hiszi, amit mond. Pedig zömmel képtelenségeket beszél. Az EP-választás kampánynyitóján például ilyeneket mondott: „Mielőbb el akarom takarítani a romokat. Meg akarom találni a felelősöket, és újjá akarom építeni a hazánkat.”602 602

http://orbanviktor.hu/beszedek_list.php?ltem=78


Mintha legalábbis 1945-öt írnánk – egy újabb vesztes világháború után! Az emberek pedig nem kérdezik, mit is akarna pontosabban eltakarítani: netán a Megyeri hidat; esetleg a többszáz kilométernyi autópályát. Az MSZP is úgy viselkedik, mintha Orbán irreális beszéde – amit a közvélemény zöme, sőt a közvélemény-formálók, még a liberális értelmiség jó része is elhisz – igaz volna, s a parlamentáris kormányzás két ciklusa után valóban ott tartanánk, ahol 1945-ben, '56-ban vagy '90-ben, a totális és poszt-totális diktatúrák összeomlásakor tartott az ország! A végromlást, a teljes összeomlást megelőző utolsó előtti pillanatban. Amikor azonban mégiscsak megérkezik a felmentő fideszes sereg, élén a vezénylő tábornokkal, aki habozás nélkül meghirdeti – mást nem is tehet – a rendkívüli állapotot, bevezeti a „katonai közigazgatást” és a „statáriumot”. Az egész őrületnek hat. Pedig Orbán nagyon is eszénél van, pontosan tudja, mit csinál – és mit készít elő. Szilágyi Ákos roppant érzékletesen írja le mindezt: „Nem késlekedhetünk tovább! Minden elvesztegetett nap fölér egy hazaárulással! A tettek emberének haladéktalanul a tettek mezéje kell lépnie… Aki ebben meg akarja őt akadályozni, a nép ellensége! Mindazokat a politikai és jogintézményeket, procedurális kötöttségeket, szabályokat, törvényeket, szervezeteket, melyek e cselekvésben akadályozzák őt, el kell söpörni az útból… Rendkívüli időket élünk. A huszonnegyedik órában vagyunk. Húsz éve egyfolytában. Száz éve egyfolytában. Ezer éve egyfolytában. A populizmus órájának mutatója mindig ugyanazt az órát – a végórát – mutatja. Hogy a populista vezér kiszabadítsa kezét a politikai cselekvésnek határt szabó jogi szabályok, demokratikus normák, írott és íratlan törvények kötöttségeiből, állandóan rendkívüli (vagy kivételes) állapotban kell tartania az országot, rendkívüli (vagy kivételes) állapotként kell bemutatni a szokványos (normálisan rossz és normálisan nagyon rossz) állapotokat is. Carl Schmitt – a barát és ellenség megkülönböztetésére épülő 'politikai teológia' megalapítója – a politikai szuverenitást így definiálta: 'a szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt'. A rendkívüli állapot szüntelen retorikai elrendelése, a kivételes állapot érzületének létrehozása – a felbomlás, a hanyatlás, a káosz verbális és képi sugalmazásával, az amúgy is meglévő társadalmi bizonytalanság-, kilátástalanság- és elveszettség-érzés fokozásával – e korlátlan hatalommal rendelkező isteni szuverén alakjában hívja egy kis rendteremtésre, nemzetmentésre a populista politikust.”603 A „nemzet” már várja őt, sokan készülnek a fogadására – s az új világra. Amelyről viszont kevesen sejtik, milyen is lesz valójában. Már azok is várják, akik félnek tőle. Pár hónapja a Népszabadságban így zárta cikkét egy liberális újságíró: „A tehetetlenkedő Gyurcsánynak… mennie kellene – de nem kellene jönnie… Orbánnak. Ámbár a mostani impotenciánál talán már a biztos rossz sem lenne rosszabb.”604 Tipikus „weimár-végi” fíling – de ezt hagyjuk az utolsó fejezetre. Gyurcsány azóta elment. Orbán pedig jön! 603 604

Szilágyi Ákos: A tettek nyelve. A populista mesebeszéd morfológiája VII. Élet és Irodalom, 2009. 03. 20. Hell István: A „cigánybűnözésről". 2009. 02.14.


„A derekak az egész soron beadódnak: az ország Tisza István lábai előtt hever” – Írta keserűen a Nyugatban Ignotus, 1913-ban. 2009-ben a helyzet rosszabb: az ország Orbán Viktor lábai előtt hever. Majtényi László szerint: „Ma köztársaságunkat a prezidenciális fordulat veszélyezteti leginkább, ami a harmadik köztársaság és az alkotmány bukását jelentené… Sohasem az történik, hogy a zsarnok csak úgy belép az ajtón. Mindig mi engedjük be.”605 Ám hogy mi vár az országra, azt ezúttal is Orbán Viktor fogalmazta meg a legpontosabban. Hogy az ellenfeleiről beszélt, azzal ne törődjünk: amit mondott az ismét őrá lesz majd igaz, méghozzá szó szerint: „Az emberek megfélemlítése, a független intézmények lábhoz hajlítása, az igazságszolgáltatás szétzilálása… hamisítások és hazugságok, központi diktátumok.”606 Valahogy így…

605 606

Mindig az emberek szabadságát". Sólyom és kritikusai. Élet és Irodalom, 2008.01. 18. http://www.nol.hu/belfbld/orban__vissza_kell_kovetelnunk_a_hazankat_


Nekrológ

Félreértés ne essék, nem könyvem „hősét” búcsúztatom a záró fejezetben. Hanem a Magyar Köztársaságot. Az 1989—90-től 2010-ig (úgy ahogy) fönnállóit politikai berendezkedést. Orbán Viktor egyike volt a rendszerváltozás fontos szereplőinek; mára az egyedüli főszereplő maradt az alaposan átrendezett színpadon. Mondhatom így is: ott bábáskodott a magyar parlamentáris demokrácia megszületésénél, s most ő fogja eltemetni ezt a két évtizedes történelmi korszakot. Amely szerény – ám igen határozott – véleményem szerint a magyar történelem egyik legígéretesebb, s mint ilyen, a leghosszabb korszaka volt. Az utóbbi főleg akkor válik nyilvánvalóvá, ha belegondolunk, hogy azok az események, amelyek a mai demokratikus köztársaság előzményeinek tekinthetők, korántsem értek meg ilyen szép időt. Azok nem történelmi korszakok, csupán történelmi pillanatok voltak. Az 1848-as tavasz létrehozta a népképviseleti országgyűlésnek felelős kormányzatot, azaz lerakta mai parlamentarizmusunk alapjait, de másfél év múlva a világosi síkra kényszerült. Akik harmadiknak hívják az 1989-ben kikiáltott Magyar Köztársaságot, azok az 1918 októberében születettet tekintik elsőnek. Ám az a vesztes háború utáni s a történelmi Magyarország szétesése előtti utolsó pillanatban próbálta megújítani hazánkat – a siker valódi esélye nélkül. Csak pár hónap adatott meg neki, aztán következett a (szerencsére szintén kérészéletű) bolsevik diktatúra. Reménytelen helyzetben jött létre az 1946-ban kikiáltott Magyar Köztársaság is. Az újabb háborús vereség után, egy megszállt ország területén, a totális diktatúra előrevetülő árnyékában. 1956 vakmerő reményét pedig már két hét alatt eltiporták az orosz tankok. 1989-90 ezekkel szemben a beteljesült remények, a megvalósult csodák idejének bizonyult. Korábban elképzelhetetlen eredménnyel zárultak a kerekasztal-tárgyalások: az állampárt és ellenzéke létrehozta a demokratikus alkotmányt, megteremtette a szabad választások és a többpártrendszer közjogi kereteit, továbbá kiegyezett a demokratikus átalakulás menetrendjében is. Amely aztán megvalósult! Az események a következő évben nem az elért vívmányok szokásos véres eltiprásához, hanem a szabad választásokhoz vezettek. A nemzetközi hatalmi konstelláció ideális volt, az ország visszakapta szuverenitását, megnyíltak a nyugati integráció esélyei, amelyek idővel sorra megvalósultak (NATO, EU). Minden jel arra utalt, hogy Ady Kompországa végleg kikötött a fejlett, polgárosult, demokratikus nyugati parton. Hogyan jutottunk húsz év alatt odáig, hogy most újra valami ködös, félelmetes és ismeretlen (másrészt meg nagyon is ismerős) földrész felé közeledünk rohamtempóban és visszafordíthatatlanul? Nekrológ 429

Elsőszámú és legfontosabb oka ennek a magyar rendszerváltozás eredendő ellentmondása volt. Arról a fekete űrről beszélek, amely egyfelől az új demokratikus politikai rendszer természete és lehetőségei, másfelől a társadalom elvárásai, illetve illúziói között sötétlett. A demokratikus rendszerváltozást ugyanis nem a magyar társadalom vívta ki, hanem részint a nemzetközi hatalmi erőviszonyok szerencsés alakulása folytán az ölünkbe hullott; részint a politikai elitek zártkörű alkujaként született, amiből a társadalom túlnyomó többsége kimaradt. Nem kihagyták: kimaradt. S ezen se a népszavazás görögtüze, se a szabad választások tűnő mámora nem változtatott. Kiderült, hogy a magyar nép („Kádár népe”), nem az új, nyugati intézmények adta szabadságra (és felelősségre) vágyott, csak a nyugati jólétre – mihamarabb. Ám ezek a vágyak – főleg rövidtávon – nem voltak teljesíthetőek. Mondhatni: súlyos ellentmondás feszült az új Magyar Köztársaság alkotmányos berendezkedése és a magyar társadalom illúziói között. Erich Weil francia politikafilozófus szerint minden államban „egy történelmileg kialakult közösség szerveződik meg”. Egy történelmileg kialakult közösség alkot magának olyan intézményeket, amelyek megfelelő kereteket adnak együttéléséhez, ügyei intézéséhez. Az 1989-ben született Magyar Köztársaság esetében nem így esett a dolog. Nem volt szerves – a társadalom igényeiből fakadó – az alkotmányos konstrukció, ami létrejött. Jobb volt. Polgáribb és demokratikusabb, mint a magyar társadalom szociológiai, mentális és morális állapota. A demokratikus köztársaság tartós létezéséhez két dolog szükséges: 1. demokratikus államberendezkedés; 2. demokratikus politikai közösség. Az utóbbi olyan társadalmat jelent, amelyben erős az adott alkotmányos rend iránti lojalitás. A demokrácia politikai értékei és intézményei iránti elkötelezettség. Ezek igenlése, ha kell, védelmezése. Nálunk csak az egyik tényező adott – a másik nem. Mert a Magyar Köztársaság születésekor létrejött ellentmondás az idők során nem csökkent, hanem nőtt. Napjainkra szakadékká növekedett, amit felmérések garmadája jelez. A magyar közvélemény szemében az eltelt két évtizedben drasztikusan csökkent a köztársaság intézményeinek tisztelete és elismertsége – ha lehet még egyáltalán használni efféle szavakat. Parlament, kormány köztársasági elnök, alkotmánybíróság, ügyészség, bíróság, rendőrség, sajtó – mindezek elfogadottsága mára iszonyú mélypontra került, hogy a pártokéról és a politikusokéról már ne is beszéljünk. Hogy a társadalom demokratikus intézményekhez való közömbös viszonya végzetes következményekhez vezet, azt már 1999-ben – épp félidőben – leírta valaki. Egy ifjú politikafilozófus, Miklósi Zoltán. Ő nem sokkal az után vetette papírra az alábbi sorokat, hogy az Orbán-kormány háromhetire korlátozta a parlament heti plenáris üléseit: „Amint arra számítani lehetett… az intézkedés és következményei iránt a magyar nép messzemenően közönyös maradt. Nem kíván tudni róla, kik és miként intézik az ügyeit… A magyar parlamentarizmuson esett seb valódi mélységét nem a technikai rendszabályok változása adja, hanem az, hogy végérvényesen lelepleződött magárahagyatottsága. A demokrácia tekintélye jóformán az 1989-90-es fordulat óta megállás nélkül apad… A rendszerváltás voltaképpeni célját, a szabadságszerető politikai közösség (s nem csupán a szabad intézmények) létrehozását illetően legalábbis átmeneti… kudarcot vallott… 430

Nekrológ

Az alkotmányos intézmények… mégoly kifinomult rendszere sem képes önmagát megvédeni… amennyiben a szabályok szigorú betartatását a demokratikus közvélemény nem kényszeríti ki, és megszegésüket nem bünteti meg… Rólunk van szó: az alkotmányos rend célja önmagán kívül fekszik, ezért megvédelmezése során a végső instancia nem lehet más, mint maga a szabadságszerető nép. Attól a néptől, amely nem tartja sokra a szabadságot, el is lehet venni azt, ehhez csak kellő politikai elszántságra van szükség.”607 Itt tartottunk tíz éve. És hol tartunk most, újabb tíz év eltelte után? Eljött a húszéves Magyar Köztársaság végórája. Ennek második oka a demokrácia intézményeit működtető magyar politikai osztály volt a maga gyengülő teljesítményével és erősödő önzésével. Mérhetetlen korrumpálódásával és felelőtlenségével. A fő bűne ennek az osztálynak az, hogy mindinkább kiszolgálta, sőt gerjesztette a magyar társadalom kádári gyökerű elvárásait. A bűn s a felelősség – az általánosan elterjedt téveszmével szemben – korántsem egyenletesen oszlik meg a magyar politikai osztályon belül, az eddigiekből ez, remélem, kiderült. S itt elérkeztünk a Magyar Köztársaság halálának harmadik – bizonyos értelemben döntő – okához. Megjelent a színen az a politikus, aki a hatalom mindenáron való megszerzése, illetve visszaszerzése érdekében szembefordult a liberális jogállam és a parlamentarizmus értékrendjével. Felrúgta a politikai eliten belül így-úgy érvényes demokratikus közmegegyezést, szembefordult a rendszerváltozással és egykori önmagával. Ez tette végzetszerűvé azt az ellentmondást, ami a magyar politikai intézmények jellege és a társadalom elvárásai között feszült. Innentől kezdve csak idő kérdése volt, hogy az illető – ha elég nagy kaliberű, márpedig az – mikor kerül olyan pozícióba, amelyben meglovagolhatja a szóban forgó társadalmi igényeket, amiket ő maga szított föl, és torzított vad indulatokká. Ez az idő elérkezett: Orbán Viktor a – csaknem korlátlan – hatalom kapujában áll. Az érem másik oldala – s egyben a köztársaság vesztének negyedik oka –, hogy nem maradt vele szemben releváns politikus és politikai erő, aki alkalmas volna a demokrácia megvédelmezésére. A rendszerváltozás nagy pártjai a perifériára szorultak, a puszta megmaradásukért küzdenek. A kialakult helyzet paradox voltát s a magyar parlamentarizmus gyengeségét jelzi, hogy egy idő után a volt kommunista utódpártra hárult megóvásának feladata, ami persze nagyban megkönnyítette a parlamentarizmus vesztén munkáló erő dolgát. 2006-ban egy régi-új baloldali szereplő váratlan felbukkanása és rendkívüli teljesítménye még elég volt a csodáshoz, ám tudjuk mi történt: az a csoda még egyszer nem ismétlődhet meg. Pedig, ha most nem, később már aligha. Az alábbiakban – a további okokat keresve – egy tavaly nyáron született magánlevélből idézek; kommentár aligha kell az itt leírt keserű mondatokhoz: „Teljességgel hiányoznak azok az intézményes garanciák, amelyek határt szabhatnának Orbánék demokrácialeépítő törekvéseinek. Ha szétnézünk a különböző hatalmi ágak és demokratikus intézmények háza táján, mindenütt romhalmazt találunk (bíróság, ügyészség, rendőrség, alkotmánybíróság, közmédia, szakmai szervezetek, civil szervezetek stb.) Egyszerűen el se tudom képzelni, mi fogja korlátok közé szorítani őket. 607

Miklósi Zoltán, Csonka parlament. Beszélő, 1997. 7-8. sz. http://beszeloc3.hu/99/0708/02honap.htm

Nekrológ 431

A mára kialakult helyzetért felmérhetetlen felelőssége van a politikai eliten kívül az értelmiségnek, amelynek jelentős része ugyanolyan önfeledten fog befeküdni Orbánéknak, ahogyan ezt a Kádár-rendszerben tette. Már most szorgalmasan dolgoznak az előkészületeken. A fiatalok pedig ab-start azzal a stílussal és mentalitással rokonszenveznek, amit Orbánék képviselnek. Az is világos, hogy ilyen vonatkozásban az EUban sem bízhatunk, nekik ugyanis teljesen mindegy, hogy a stabilitást az adott kormányok milyen eszközökkel érik el, csak az a fontos, hogy elérjék. Tehetetlennek bizonyultak Szlovákiában és Lengyelországban is, és olyan nagyon nem is akartak tenni a kialakult helyzet ellen. Tehát ezzel az illúzióval is le kell számolnunk. Borzalmas nagy árat fizetünk a Kádár-rendszerért. Mert meggyőződésem, hogy ma is az akkor kialakult mentalitások és stratégiák dominálnak az emberek viselkedésében. Ám abban, hogy ez ilyen sikeresen túlélte a rendszerváltást, ismét csak az elit felelőssége játszik döntő szerepet, amely maga is ezeket az eszközöket használja a saját érvényesülése során, s így érthetően nem tett azért, hogy megszerettesse a demokráciát, a szabadságot meg a felelősséget az emberekkel. Mert mindezeket valójában ő maga se szereti! Szívesebben szolgál egy gazdát, minthogy ezekkel a bonyolult és nehéz dolgokkal küszködjön. (Ide kell beszúrnom, mit szokott volt mondani Antall József:”Ezeknek csak egy fix segg kell ahhoz, hogy biztonságban érezzék magukat.”) Nagyon-nagyon szomorú ország lett ez megint, és attól tartok, hogy jó hosszú időre az is marad.” A magam részéről csak annyit teszek hozzá, hogy ez az optimista verzió. Hogy tudniillik Orbánék több ciklust töltenek ugyan a hatalomban, ám előbb- utóbb fordul a kocka, és újra érvényesülhet a demokratikus váltógazdaság. Szerintem annak vége van. Ezt nem a pesszimizmusom, hanem a realizmusom mondatja velem. Ami a történelmi tanulságokból adódik. Ismét utalnom kell rá: a magyar parlamentarizmus (a mögöttünk álló húsz évet leszámítva) nem plurális, hanem hegemonisztikus hatalmi szerkezetben működött hetven éven át. A dolgok tehát visszatérnek a régi kerékvágásukba – hihetnénk. Ám erről szó sem lesz! Csak a hegemónia tér vissza – parlamentarizmus nélkül! * Oszlassunk el egy másik közkeletű tévedést is. Eszerint az Orbán-rendszer a Horthyrendszerhez lesz hasonlatos (bár annál azért elviselhetőbb). Ugyan, dehogy. A Fidesz-vezérnek – bár titkon szeretné – édeskevés köze van Horthyhoz. Annak a politikai rendszernek pedig, amelynek a körvonalai már kibontakoztak, valójában semmi: az Orbán-rezsim merőben másnak ígérkezik. Egyértelműen rosszabbnak. Ennek belátásához először azt kell tudnunk, hogy a magyar baloldal Horthy-rendszerről alkotott képe sok érzelemmel, előítélettel, sőt téveszmével terhelt. Erre a képre 432

Nekrológ

érthető okokból – erősen rányomja bélyegét a szörnyű végkifejlet: a háborús katasztrófa, a nyilas rémuralom, a holokauszt borzalma. Továbbá az a körülmény, hogy e baloldal meghatározó politikai ereje annak a kommunista pártnak az utóda, amely 1945-48ban a „fasiszta diktatúrának” minősíteti Horthy rendszer tagadására építette a maga – „népi demokráciának” hívott, valójában totális diktatúraként egzisztáló – uralmát s annak legitimitását. Ez a fundamentalista ízű Horthy ellenesség megmaradt a poszttotális Kádár-rendszerben, és túlélte a rendszerváltozást is. Ám ha elvonatkoztatunk tőle, és tárgy-, illetve tényszerűen csak azt nézzük, amiről beszélünk – tehát a politikai rendszert –, akkor először is meg kell állapítanunk, hogy a két világháború között parlamentáris kormányzás folyt Magyarországon. A politikai berendezkedés az 1918-19-es rendkívüli állapotok után ugyanis visszatért az 1848-ban kialakított (és 1867-ben helyreállított) alkotmányos keretek közé (megszüntetve persze a dualista államszerkezetet, de megtartva a monarchikus államformát, király helyett kormányzóval). A nem kívánt félreértések elkerülése végett válasszuk külön a Horthy-rendszert és a Horthy-korszakot Az utóbbi egyfelől (főleg a '19-es kommünre való reakcióként) ellenforradalmi volt: markánsan jobboldali, antikommunista stb.; másfelől (a friss trianoni katasztrófa okán) revizionista. Főleg az utóbbi volt az, ami a harmincas évek közepétől mindinkább alárendelte az országot a német uralmi törekvéseknek. Ez erősítette föl a hazai szélsőségeket, mind szörnyűbb belpolitikai konzekvenciákhoz (pl. zsidótörvények) vezetett, végül a már említett rettenetes végkifejlethez. Ami viszont a Horthy-rendszert illeti (amely kormányzati szisztémaként az 1944. március 19-i német megszállásig, bizonyos elemeiben az október 15-i nyilas hatalomátvételig egzisztált), az egyértelműen parlamentáris jellegű volt. Nem nevezhetjük demokratikusnak – főleg a szűk és zömmel nyílt választójog miatt –, diktatórikusnak azonban még kevésbé. Továbbá – az eluralkodott gyakorlattal szemben – autokratikusnak sem; csupán autoriternek.608 Az állami szuverenitás fő letéteményese a törvényhozó országgyűlés volt, a végrehajtó hatalmat gyakorló kormány neki felelt. A kormányzó (akár a mai köztársasági elnök) egyszer küldhette vissza az országgyűlésnek megfontolásra a már megszavazott törvényt, de ha az ragaszkodott hozzá, akkor 15 napon belül ki kellett hirdetnie: államfői vétó nem létezett. Horthy – kötött szabályok szerint – 30 napra elnapolhatta az országgyűlést; tartós munka- vagy döntésképtelenség esetén fel is oszlathatta (amit a mai elnök is megtehet 4 sikeres bizalmatlansági indítvány után, vagy ha jelöltjét 40 napig nem választják meg kormányfőnek). Ám azután (akárcsak mai utóda) köteles volt kiírni az új választásokat, még ideiglenesen se vehette át a parlament jogkörét. Igaz, a harmincas évek végén bővültek a kormányzó jogosítványai, ám ez nem a parlamentarizmus ellen, hanem annak védelmében történt: az erősödő náci befolyás nyomán idehaza is fenyegető antiparlamentáris szélsőségek ellensúlyozására.

608

Az akadémiai idegen szavak szótára szerint az autokrácia: „önkényuralom; zsarnoki egyeduralom; olyan kormányzati rendszer, amelyben a korlátlan hatalom egy személy kezében van" Az autoriter ezzel szemben csak „tekintélyuralmit" jelent – ami stimmel.

Nekrológ 433

Mai szemmel persze émelyítő személyi kultusz övezte Horthy alakját. Ám ne feledjük: az államforma monarchia volt, az ezeréves hagyomány folytatásaként. Az is igaz, hogy a kormányzó tényleges politikai befolyása nagyobb volt, mint a jogköre, a kor mértékadó történésze mégis így summázza Horthy szerepét: „sokkal inkább legfelső reprezentatív méltóságként, semmint a mindennapi politika operatív tényezőjeként vett részt a közéletben.”609 A rendszer nagy fogyatékossága – egyben a demokrácia fő korlátja, mint már jeleztem, a szűk választójog volt. Szűkebb a nyugat-európai átlagnál (kivéve Belgiumot, Olaszországot, Franciaországot és Svájcot!), inkább Délkelet-Európa normáinak felelt meg. Az igazán súlyos azonban az Európában szinte példátlan vidéki nyílt szavazás volt, ami a választásra jogosultak csaknem 80 százalékának korlátozta a szabadságát – stabilizálva a hegemón pártrendszert. Bizony az a nagy helyzet, hogy Orbán nem Horthy politikai örököse; sokkal inkább a parlamentarizmussal szembeforduló (és szintén alulról jött) Gömbösé! Meg Imrédyé. És végképp semmi köze sincs a konzervatív liberális Bethlen Istvánhoz. Továbbá (hiába avatott neki szobrot) Tisza Istvánhoz sincs. Ők ugyanis parlamentáris politikusok voltak, sőt a parlamentarizmus megrögzött hívei. A baloldali olvasók bizonyára meglepődnek, de Tisza így beszélt: „Ha a tisztelt képviselőtársam azt mondja… én rögeszmében szenvedek, hát igen: nekem rögeszmém, hogy Magyarország csak úgy állhat fenn, mint szabad állam, ha fenntartja a parlamentarizmust a maga tisztaságában.”610 „Magyarok vagyunk, ennek a maroknyi nemzetnek tagjai, amely csak parlamentjében élhet nemzeti életet, érvényesítheti saját akaratát. Nekünk nemzeti létünk függ parlamentarizmusunk virágzásától… Ha magyarok akarunk maradni, ha mint nemzet akarunk élni, a magyar parlamentáris kormányzatot fenn kell tartanunk, s a tekintély, megbecsültetés és hatalom mind magasabb polcára kell emelnünk”.611 „A parlament színvonalának süllyedése végzetes csapás az egész magyar nemzetre.”612 Bethlen többek közt ezt mondta: „Mi demokráciát akarunk. De nem a nyers tömegek uralmát, mert azok az országok, ahol a tömegek uralma vált úrrá az egész nemzet fölött, a pusztulásnak vannak kitéve.”613 Az utóbbi éveket nézve – főleg a kormányzást megbénító népszavazás óta – nemcsak aktuálisnak, de profetikusnak is tűnhetnek ezek a szavak. Hogy Orbán hogy viszonyul a parlamentarizmushoz, azt láttuk: már nem kell újra idézni az ő idevágó, félreérthetetlen mondatait. A fideszes vezér nem visszafelé tart az időben. Nem a konzervatív, arisztokratikus parlamentarizmus, nem a Horthy-rendszer felé. Hanem előre: egy posztmodern (félig modern, félig archaikus) populista-fundamentalista elnöki rendszer irányába. Amihez képest a Horthy-korszak kormányzati rendszere idilli szisztémának tűnhet. (Ismétlem, nem a korszakról: a rendszerről beszélek.) Az már csak nüánsznyi különbség, hogy Horthy a maga módján még kiszámítható úriember is volt… 609 610 611 612 613

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, 2004. 230. o. Östör József: Tisza István saját szavaiban. Auktor Könyvkiadó, 2006. 33. o. Uo.34.o. Uo.36.o. Idézi Romsics: 223. o.

434

Nekrológ

Ha mindenáron történelmi párhuzamot keresünk az Orbánnal bekövetkező kurzusváltáshoz, akkor azt inkább a weimari Németország végnapjai környékén tegyük. Mielőtt ideiktatnám a Joachim Fest (1973-ban, majd 2007-ben a Spiegel Verlagnál megjelent) Hitler című monográfiájából származó passzusokat, nyomatékkal jelzem: nem kívánok semmilyen azonosságot megállapítani Hitler személyét és politikáját, illetve Orbán személyét és politikáját illetően. De a két szituáció párhuzama nyilvánvaló. Kísérteties a mély válság s az arra adott politikai és társadalomlélektani reakciók hasonlósága. Akkor is véget érni látszott – véget is ért – egy korszak, s utána valami merőben új következett. Valami olyan, amelynek a karakterét, a valós dimenzióit, de mindenekelőtt az erejét, a tartósságát és a következményeit nagyon kevesen látták előre. Joachim Fest többek között ezeket írta a maga „hőséről”: „Ahol megjelent, tömegeket mozgatott meg anélkül, hogy terve, elmélete vagy megoldási javaslata lett volna a válságra… Viszont… megnevezte a bűnösöket… a korrupt rendszer politikusait…” „Politikai állásfoglalása alig lépett túl a meglévő állapotok elvakult tagadásán., agitációs taktikája voltaképpen csupán lejáratásból és látomásból állt: a jelen gyűlölettel teli ócsárlásából és a hatalmas jövő ígéretéből. Nem volt ez más, mint az erős állam kitartóan variált dicsérete, a nemzet dicsőítése, a népnemzeti újjászületés meg a politikai cselekvési szabadság követelése… Felismerte, hogy a mozgalom ereje a célok kétértelműségével párhuzamosan nő. A tömegek és a hatalom azé lesz, aki a jelen legradikálisabb tagadását összekapcsolja a jövőre vonatkozó leghomályosabb ígéretekkel.” Az ellenfelekről ilyeneket olvashatunk: A köztársaság hívei „hiába reménykedtek abban, hogy az irracionalizmus rohamát érvek erejével tudják visszaverni; ők ugyanis értelmet és differenciáló képességet feltételeztek ott, ahol már csak a félelem, a pánik és az agresszivitás keveréke uralkodott”. Végül álljon itt a hatalomra jutást követő német állapotok – egyben a magyar jövő – tömör jellemzése: „Újfent beigazolódott, hogy 'forradalmi' időkben… a cselekvés mozgatórugójává a hűtlenség, a számítás és a rettegés válik… A… köztársaság korszaka: a megosztottság, a tehetetlenség a múlté lett. Az a gyorsan olvadó kisebbség, amelyet nem ejtett rabul az új rezsim melletti hűségnyilatkozat hektikus vágya, egyre inkább elszigetelődött, és csak a partvonalról szemlélte az új közösségi érzés lenyűgöző megnyilvánulásait… százezrek kórusban zengett énekét. Még a terror első jelei se csillapították az ujjongást, inkább alátámasztották azt. A közvélemény ugyanis olyan határozott energia jeleként értékelte őket, amelyet már régóta hiányolt”. Mindez természetesen mutatis mutandis értendő. De a párhuzamok így is félelmetesek – a felismerésükhöz nem kell Orbán-fóbia. Ezen a ponton kénytelen vagyok jelezni még valamit. Sem én, sem a felmenőim nem tartozunk azok közé, akiknél a huszadik század történelme során elszenvedett rettenetes személyes és családi traumák miatt jellemzővé – és teljesen érthetővé – vált az a felfokozott szenzibilitás, ami igen érzékennyé teszi az embert a nácizmus megnyilvánulásaira. EnNekrológ 435

gem pusztán liberalizmusom és a konzervativizmusom tesz minderre érzékennyé. Mert nem árt tudni: a húszas években is a német konzervatívok közül kerültek ki azok, akik a leghamarabb s a maga teljes valójában fölismerték a szélsőjobbról fenyegető új politikai fenomént. Akiknek már a legelején sem voltak illúzióik – mint például Sebastian Haffnernek, aki Hitler hatalomra jutása előtt pontosan leírta, mi vár Németországra, és önmaga számára le is vonta a szükséges konzekvenciákat.614 Annyit még, hogy a magyar balliberálisok elsöprő többsége ma a plurális demokráciára szerintük a Jobbik által képviselt veszéllyel van elfoglalva – holott a Jobbik, a lényeget tekintve, szerintem érdektelen. A szóban forgó veszélyt ugyanis – ami sajnos már elháríthatatlan – nyilvánvalóan Orbánék képviselik. Tragikomikus számomra, ahogy folyvást noszogatják őket: határolódjanak el a szélsőségtől – mintha a tigrist bíztatnák: ítélje el a sakál ragadozó természetét. De térjünk vissza a múlt század harmincas éveihez. A nemzetközi hatalmi konstelláció ma természetesen merőben másnak – Magyarország esetében épp ellentétesnek – ítélhető. Az Európai Unió (s a legerősebb állama, Németország) most nyilván nem ösztönző, hanem fékező szerepet fog betölteni. Ám illúziókat e tekintetben sem táplálhatunk. Az imént idézett magánlevél írója már utalt rá: a nyugati hatalmak elsőszámú szempontja a térség stabilitása. Hogy ezt ki és mi módon biztosítja, az másodlagos – Kínától Szaakasvili Grúziájáig van rá példa elég. Az Orbán-rezsim pedig stabil lesz, efelől ne legyenek kétségeink. Meg különben is: mi köze ahhoz az EU-nak (vagy az USA-nak), hogy egy tagállama (egy szuverén ország) szabályos törvényi keretek között milyen választójogot vezet be, egykamarás avagy kétkamarás parlamentet intézményesít, s hogy milyen jogosítványokat ad az államfőjének. (Az amerikaiak vagy a franciák vetik majd a szemünkre, ha prezidenciálisra vált a magyar közjogi szerkezet?). Orbánék nem hülyék: az intézmények – és a látszatok – szintjén minden rendben lesz. Ismét a történelmet – és Szilágyi Ákost – hívom segítségül: „Már a görögök is tudták – írja Arendt –, hogy egy jó türannosz… a város puszta jóléte, anyagi virágzása szempontjából kifejezetten jót jelenthet. Épp csak a szabadság szűnt meg. A polgárokat háztartásaikba száműzték, az egyenlők érintkezésének színtere, az agora, kiürült… megszűnt a politikai szabadság… Ahhoz, hogy a politika, az agora, a parlament értelme teljesen kiürüljön – mint ahogy azt fokozatos kiüresedésének folyamata mutatja –, nem kell magukat a formákat is felszámolni. Az alkotmányos királyságban is jól megfér egymással a polgári parlament és a trón azon az alapon, hogy az utóbbi politikai értelemben tökéletesen üres. A monarchia az állam ősi címerpajzsa, reprezentációs szimbóluma, a kulturális hagyománytisztelet ceremoniális kifejeződése, élmény-monarchia és látványosság-monarchia csupán. A kormány kormányoz, az uralkodó uralkodik, de ez az uralkodás csak jelképes. Hasonlóképpen van ez… egy sor országban, ahol az illiberális demokrácia megvalósult: a parlament decorum, szimbólum, reprezentatív nyilvánosság, a comme il faut része – ténylegesen azonban egy populista vezér vagy egy abszolút felvilágosult elnök tartja kezében a hatalmat és kormányoz, bizonyos fokozati és jellegbeli különbségekkel – Oroszországtól Bolívián át Kínáig… 614

Sebastian Haffner: Egy német története. Emlékeim 1914- 1933. Európa Kiadó, Budapest, 2005.

436

Nekrológ

Ilyen irányt jelez a kilátásba helyezett illiberális, etatista fordulat a mai Magyarországon is…615 „Minden kísérlet a politikai résznek (a pártnak) az Egésszel (a néppel és a nemzettel) való azonosítására – merénylet a demokrácia ellen, és akkor is totalitárius irányultságú, ha megvalósítása nem megy el a totális rendszerig, akkor is, ha megreked a politikai ambíció, az ügyes retorika vagy a látomásos ideológiai téboly szintjén. A rész akkor is rész, a párt akkor is párt marad, ha Egésszé fújja fel magát… Ha a választásokon látszólag pártként induló, a választásokat látszólag pártként megnyerő, legitimitását látszólag a voksok összeszámolásából eredeztető több-mint-párt kerül hatalomra, akkor beköszönthet végre a több-mint-demokrácia korszaka: több mint demokrácia, kevesebb, mint diktatúra. Ahol majd boldogan élnek, akik meg nem halnak.”616 Úgy érzem, Orbán Viktor is boldoggá teszi majd Kádár János népét. „Van egy képem arról, hogy mi az a világ, mi az a rend, mi az a közeg, amiben a mi népünk jól érzi magát, otthon van, sajátjának érzi, harmonikusan tudja berendezni az életét, és ráadásul sikereket is érhet el.”617 Nem tehetek róla, erről Ady sorai jutnak eszembe: „Mindig ilyen volt: apró kánok/ Révén minden igának barma…// Ezért a népért úgyis mindegy,/ Ebsorsot akar, hét – akarja.”618 * Fájdalmat érzek, de nincs bennem indulat. Nem vádolok senkit, nem beszélek az „írástudók árulásáról” sem. Mert úgy vélem, törvényszerűen alakul így az ország és lakói sorsa – s mindennek szerves részét képezi az értelmiség. Nem neheztelek azokra a nagyarcú publicistákra és szorgos politikai elemzőkre – bakelit politológusokra – sem, akik a legkülönfélébb tévé- és rádióműsorokban, internetes portálokon s a nyomtatott sajtóban csépelik a maguk üres szalmáját. Persze más-más ütemre: ki az egyik, ki a másik oldalon. A legszakszerűbbek „középen”. „Középről” mondják, hogy nem kell tartani „egy szélesebb felhatalmazású kormánytól”, sőt: „legyen Magyarországon végre egy cselekvőképes kormány”. Továbbá: „az alkotmányban nem véletlenül van lehetősége egy kétharmados parlamenti többséggel rendelkező kormánytöbbségnek (sic!) arra, hogy bizonyos változásokat eszközöljön… És ha a választópolgárok így döntenek, akkor ezt nem veszélyként… vagy félelemként kell megélni, hanem lehetőségként… Hogy egészen patetikus legyek: népakaratként. Azt gondolom, hogy ettől nem félni kell, hanem ez egy új helyzet lesz, amivel lehet, hogy lehetőség lenne olyan döntések meghozatalára, amire (sic!) régóta nem volt Magyarországon.”619

615 616

Szilágyi Ákos: A tettek nyelve. A populista mesebeszéd morfológiája VII. Élet és Irodalom, 2009. 03. 20.

Szilágyi Ákos: A több-mint-politikus és a több mint párt. A populista mesebeszéd morfológiája IX. Élet és Irodalom: 2009. 04. 10. 617 Interjú a Hír TV-ben, 2007 február. 17 én. 618 619

A hőkölés népe. Török Gábor A szólás szabadsága című műsorban, 2009 március 29-én.

Nekrológ 437

Igen: ez egy új helyzet lesz. Valóban: rég nem volt ilyen Magyarországon. Egyesek tán meg is lepődnek majd egy kicsit. Zavarba persze nem jönnek, hisz a bakelit kompatibilis lesz akkor is. Hisz ha valaki nagyon akarja, már most megtalálhatja a „közepet” a Bencsik-féle Demokratában, s ott kolumnás, nagyfotós, exkluzív interjúban fejtheti ki a maga független és szakszerű álláspontját a „bukott kalandorról” – és hogy a baloldalon „mindig jön a végső érv: a 'patás ördögtől', Orbán Viktortól való félelem.”620 Sajnos még az is, aki már (a bőrén) érzi, mi következik, szükségesnek véli egyaránt elmarasztalni a „Gyurcsány-köpködést” meg az „Orbán-fóbiát.”621 De hát, istenem, tévedni emberi dolog. Előfordult a legnagyobbakkal is. Bibó Istvánnal is. Még ő is ezt írta 1945-ben: „A magyar demokrácia válságban van. Kétféle félelem gyötri: fél a proletárdiktatúrától, és fél a reakciótól. Tárgyi okok nem indokolják egyik félelmet sem.” Aztán gyorsan kiderült, hogy mégis – már ami a diktatúrát illeti. Bibó írta ezt is: „A kommunizmus és a parlamentáris demokrácia összeegyeztetésének ugyan elég keskeny az ösvénye, de ez az ösvény járható.” Mit mondjak? Megjártuk azóta… Aki mégis úgy véli, ma nincs veszély hisz merőben más a nemzetközi konstelláció, annak még egy mondatot Bibótól. Amelyben arról ír, hogy téved, aki „a kommunista pártakciók támadó szellemét a proletárdiktatúra tudatos előkészítésének véli”. S hogy miért téved? Mert „aki egy kicsit számot vet az európai és világhelyzettel, és egy kicsit ismeri az érdekelt döntő tényezők szándékait és gondjait, az nyilván látja, hogy ilyen terv nincsen.” De mi volt az oka Bibó elképesztő tévedésének? Az, hogy mindenáron azonos képletként, azonos jelenségként próbált kezelni egy olyan pártot, amely valóban a parlamentarizmus keretei között akart és tudott (volna) mozogni, meg egy olyant, amelyik egyáltalán nem akart és tudott, mert merőben más törekvéseket hordozott, és más természetű volt. Ez a másság – minden megtévesztő látszat és hazugság ellenére – látható volt már '45-ben is. Voltak, akik látták, illetve érezték a zsigereikben, mint például az általam Bibónál sokkal kevésbé szeretett Mindszenthy. Most is világosan látható, érezhető az alapvető különbség – és az is, mi készül. A téves bibói mondat ma így hangzana: „A populista-fundamentalista autokrácia és a parlamentáris demokrácia összeegyeztetésének ugyan elég keskeny az ösvénye, de ez az ösvény járható.” Nem igaz: nem lesz járható. De megjárjuk most már ezt is… Az előbb azt mondtam, senkire se haragszom, senkit sem vádolok. Egy valakit azonban mégis. Akit a múltja, az alkotmányismerete és -tisztelete, továbbá intellektuális és morális minősége meg kellett volna, óvjon attól, hogy – akarva-akaratlanul, közvetve-közvetlenül – elősegítse Orbán hatalmi törekvéseit. Hogy fölismerje bennük a Magyar Köztársaságot 620 621

„Elbukott kalandor". Interjú Török Gáborral 2004. 04. 24. Somogyi Zoltán: Nem, soha, sehová. Népszabadság, 2009. 09. 14.

438

Nekrológ

fenyegető halálos veszélyt. Akit a tiszte arra kötelezett volna, hogy minden erejével és tekintélyével gátat szabjon neki, harcoljon ellene. Ám ő mégsem ezt tette – hanem egyre inkább az ellenkezőjét. Sólyom Lászlót nem menti semmi. (Egyes alkotmánybírákat sem.) Még akkor se, ha a magyar parlamentarizmus fölszámolása egy nagyobb történelmi trendbe illeszkedik. Tisztában kell ugyanis lennünk azzal a ténnyel, hogy a nyugati képviseleti demokrácia nem oly' régóta egzisztál: mai rendszere a XX. század elejére kristályosodott ki a modern társadalommal együtt – többféle intézmény és tradíció egyesítéséből. Egyik (a legrégebbi) alapelemét a liberális szabadságjogok rendszere és az alkotmányos jogállam képezi. Ami viszont csak a másik alapvető vívmány: az általános, titkos és egyenlő választójog, illetve az ennek alapján tartott szabad választások intézményesülésével együtt hozta létre azt a demokratikus szisztémát, amelyet (harmadik elemként) a tartós gazdasági növekedésen alapuló jóléti társadalom stabilizált, amely a második világháború után szilárdult meg Nyugaton. A jól teljesítő demokrácia tehát törékeny képződmény: a szükséges politikai intézmények fönnállása mellett is csak megfelelő gazdasági, társadalmi és kulturális feltételek megléte esetén képes tartósan és eredményesen működni. (Stabil gazdaság; mély konfliktusok nélküli, polgáriasult társadalom; demokratikus politikai kultúra és tradíció.) Ismét Bayer József professzornak adom át a szót, akinek az előadásából már többször idéztem a populizmusról szóló fejezetben: „Nem véletlen, hogy amikor a jóléti állam eddigi rendszerét a globalizáció megrendíti, meggyengülnek a liberális demokrácia alapjai is… A választott képviseleten alapuló demokrácia, valamint a liberalizmus újra szétválhat egymástól. Az ehhez vezető populizmus erősödése egyelőre a demokrácia keretein belül zajlik, ám a liberális szabadságjogok aláásásával könnyen egy új autoritarizmusnak ágyazhat meg. A populizmus rossz esetben visszavezet egy demokratikus homlokzattal rendelkező manipulált, tekintélyuralmi diktatúrába, jobb esetben az 'illiberális demokrácia' korszakának előhírnöke… A német Wolfgang Merkel által vezetett kutatócsoport… abból indult ki, hogy a demokrácia mindig egy intézményes valóságban van lehorgonyozva, amely meghatározza működését és érvényesülésének módját. Ennek alapján fejtette ki a „beágyazott demokrácia” (embedded democracy) koncepcióját, amely a demokráciát egyrészt egy intézményes mátrixban definiálja, másrészt számol a demokrácia állami, gazdasági és szociális környezetével. A demokrácia, mint kormányzati rendszer e felfogás szerint igen összetett képződmény, amely intézmények egész sorának együttműködéséből áll, amelyek mind az autonómia bizonyos fokával kell, rendelkezzenek… Ezek mindenekelőtt a következők: a választási rendszer, az alkotmányban rögzített politikai részvételi jogok, az állampolgári szabadságjogok rendszere, a hatalmi ágak megosztása, és végül a hatékony kormányzati hatalom intézményei… A társadalmi-gazdasági feltételek tekintetében a legfontosabb ismérv a piacgazdaság megléte, amelyet a politikai rendszer nem képes teljesen ellenőrzése alá vonni… De ide tartozik az államtól és a piactól független, civil társadalmi szféra nyilvánossága is. Végül, Nekrológ 439

a társadalmi és politikai életben, a jogrendszerben és az államhatalomban a szekularizáció bizonyos mértéke elengedhetetlen feltétel. Ahol a politikát áthatja a vallás, ahol a politika egy üdvtan abszolút igazság-igényére támaszkodik, sőt a vallási fundamentalizmus rigiditása és dogmatizmusa hatja át, ott a politikai uralom olyan legitimációs mintán nyugszik, ami összeegyeztethetetlen a demokráciával' – írja Merkel… A demokrácia talán csak egy különleges történelmi kegyelmi állapot szüleménye, és rövidesen új diktatúrák korszakát fogjuk megélni, [mert] a demokratikus kormányzatok… nem képesek kezelni a globalizációval járó új konfliktusokat. Fareed Zakaria, a Newsweek magazin rendszeres külpolitikai kolumnistája… szerint a demokráciák könynyen változnak despotikus uralommá, ha gyengék, vagy ha hiányoznak az alkotmányos liberalizmus hagyományai. A harmadik világ országainak többsége ma ilyen képet mutat. De a fejlett társadalmakban is létrejöhet az alkotmányos demokrácia válsága a mélyen megosztott társadalmakban.”622 (Kiemelések: D. J.) A kevésbé fejlettekben még inkább és még előbb: lásd Magyarországot. Ha a premodern demokráciák sorsára is vetünk egy pillantást, akkor meg kell állapítanunk, hogy ezek is átmeneti képződmények voltak: a létük csak bizonyos történelmi csillagzatok szerencsés együttállása idejére korlátozódott. A baloldali olvasók bizonyára ismét meglepődnek, ha e tárgyban újfent Tisza Istvánt, a (nem demokratikus) magyar parlamentarizmus legmakacsabb hívét idézem, aki lapidáris tömörséggel summázta az említett korok históriáját: „Az emberiség fejlődése Görögországnak, Rómának, az olasz városoknak történetén és számos egyéb példán át szinte végzetszerű következetességgel tünteti föl a szabadságra vágyó népek alkotmányos életének azt a tipikus folyamatát, amely a patriarkális egyeduralomból az arisztokráciához, ebből a mind korlátlanabb demokráciához, s végeredményben a cezarizmushoz vezet. Az arisztokrácia zsarnoksága ébreszti fel a népek szabadságvágyát s a demokratikus irányzatokat,– a kettő közti… egyensúly jelenti a népek fénykorát; s a szabadság sírját végül a kizárólagos hatalomra jutott demos ássa meg.”623 Amelynek a hatalma természetesen csak látszólagos, hiszen a hatalom valójában az őt manipuláló és uraló autokrata kezében van. * Azt mondtam nemrég, hogy nincs bennem indulat, csak fájdalmat érzek. Fáj, hogy véget ér egy történelmi korszak, amelynek eljöveteléért – a magam szerényebb lehetőségei szerint – én is próbáltam tenni valamit annak idején (mellesleg: Orbán Viktorral együtt). De jobban fáj, hogy ezúttal mindent magunknak köszönhetünk. 1849-ben, 1919-ben, 1945 után és 1956-ban azzal vigasztalhattuk magunkat, hogy nem rajtunk múlott. Hogy megint eltapostak bennünket az idegen nagyhatalmak. Hogy nekünk, magyaroknak miattuk nem sikerül soha. De ha egyszer hagynák, akkor aztán igen! Hát nem. Le kell számolnunk ezzel az illúzióval is. Mert most az egyszer hagyták volna. Most mindent magunknak köszönhetünk: most tényleg azt kapjuk, amit megérdemlünk. 622

Bayer József: A populizmus kísértése az új demokráciákban. Előadás A demokrácia deficitje – avagy a deficites hatalomgyakorlás című konferencián. Pécs, 2007 október 5-6. Kéziratban. 623 Östör József: Tisza István saját szavaiban. Auktor Könyvkiadó, 2006.125-126. o.

440

Nekrológ

Főúr, fizetünk, volt egy feketénk – meg húsz év demokráciánk, amit sikerült elrontanunk és tönkretennünk. Lássuk be: nem volt nekünk való ez a játék. Nekünk Orbán Viktor való. * Volt már róla szó: a nyugati demokráciáknak mind súlyosabb gondokkal kell szembenézniük – ha tetszik: a nyugati civilizáció válságban van. Válsága lassan az egész Földre rávetül. A globálissá vált tőkés gazdaság s az általa indukált fogyasztás rákos daganatszerű növekedése föléli saját szénhidrogén alapú erőforrásait, és megsemmisítéssel fenyegeti a természeti környezetet. A Nyugat kovásza, az egyéni szabadságeszmény jórészt kiüresedett, kommercializálódott. A „szabad önmegvalósítás” tömegméretekben a fogyasztás- és élvezetközpontú önzés média- és reklám vezérelte világát tette uralkodóvá. Ez erodálja a hagyományos (az egyént korlátozó – egyúttal megtartó) kereteket és értékeket, például a családot. A nyugati társadalom elveszítette biológiai önreprodukciós képességét: fogy és öregszik. Emiatt csőd fenyegeti a nagy elosztórendszereket, egyre kevesebb aktív szereplőnek kellene eltartania egyre több passzív járadékost. A probléma orvoslására hivatott bevándorlás új bajok forrása lett, mind súlyosabb társadalmi konfliktusokhoz vezet. Ez a jobboldali szélsőség (rég meghaladottnak hitt) formáit élesztette újra, bár ezek Nyugaton – egyelőre – perifériára szoríthatók. Ám a horizonton eközben megjelent a nyugati világgal szemben mind ellenségesebb keleti fundamentalizmusok fenyegetése, ami a terrorizmus révén máris drámai módon behatolt a mindennapokba. Félő, az egyéni szabadság kiteljesedésére épülő nyugati fejlődés a XX. század második felében elért a tetőre, ahonnan már nem vezet út fölfelé. A levegőben a kései Róma szaga terjeng – vagy valami nagyon hasonló. És tudnunk kell: a romlás mindig a periférián kezdődik. Kelet-Európában – Magyarországon. Tudnunk kell azt is, hogy Orbán nem operettfigura. Nem Kaczinsky és nem Fico. Valódi történelmi szereplő: „az Idők kiküldöttje”.624 És most eljött az ő ideje. Nincs erő, ami föltartóztassa.

624

Ady mondja: Tiszára a Rohanunk a forradalomba című versében. (Mi máshova rohanunk.)

Nekrológ 441

„Rövid kis búcsúzó” Sokan kérdezték tőlem, miért írom meg ezt a könyvet, s hogy nem félek-e. De igen, félek egy kicsit – talán meg is ijedek majd. Mégis meg kellett írnom, másként nem tehettem. Ötvennégy éves vagyok – túl az emberélet útjának felén. Sok örömet kaptam eddigi életemben. Drága jó szülőket, felhőtlen gyerekkort, reményteljes ifjúságot. Egy csodálatos negyedszázadot a gimnáziumi katedrán, egy bő évtizedet az egyetemen. Boldog házasságot, három nagyszerű – ma már felnőtt – gyereket. Aztán a mindent elsöprő szerelmet és még egy fantasztikus kisfiút. Ám az életem tőkesúlya, archimédeszi pontja mégis az a pár esztendő, amikor részese lehettem a rendszerváltozásnak. A történelemnek. Ami hazámban is megszülte a liberális jogállamot, a parlamentáris demokráciát. Alapító tagja voltam a rendszerváltoztatás legnagyobb pártjának; demokratikusan megválasztott ellenzéki képviselője az utolsó pártállami parlamentnek; majd kormánypárti az első szabadon választott országgyűlésben. Aztán publicista lettem, politikai közíró, aki hű maradt a rendszerváltozással született Magyar Köztársasághoz. Ha küzdöttem érte a megszületésekor, reménnyel teli; akkor küzdenem kell érte a felszámolása idején is – reménytelenül. A gimnáziumból és az egyetemről már nem távolíthatnak el (ezeken túl vagyunk), más állásom meg nincsen. Persze történhet velem bármi: újra megrágalmazhatnak, perbe foghatnak (már el is kezdték), érhet baleset. De hát előbb-utóbb, így vagy úgy (lásd Dorian Gray-t) mind meghalunk. Ám úgy hiszem, ha eljön a halál, akkor fogadjuk csak kétségbeesetten, ha arra kell gondolnunk, hogy az életünkben elmulasztottunk valamit. Valamit, amit megtehettünk volna – meg kellett volna tennünk –, de mégse tettük meg. Ezért született ez a könyv



A címet Ady Endre: Margita élni akar című verses regényéből kölcsönöztem.

Névmutató

Aczél György 370 Áder János 31, 84, 90, 148, 149 162, 202, 315, 331 Ady Endre 429, 437 441 Andrásfalvy Bertalan 387 Andrássy Gyula 236 Antall György 103, 106, 113 Antall József 9, 19, 20, 37, 41,48, 59, 60, 61, 62, 64, 65, 67, 69, 91, 101, 103, 105, 106, 107 108, 110, 111, 112, 113, 114, 118, 119, 121, 122, 127, 128, 129, 130, 132, 133, 134, 138, 139 140, 141, 146, 147, 148, 160, 162, 163, 168, 183, 184, 197 205, 206, 207, 215, 216, 238, 258, 287, 301, 304, 305, 310, 321, 363, 368, 372, 380, 398, 405, 413, 432 Appleton, Andrew 78 Babus Endre 134, 161,163,167 Bajnai Gordon 58, 412 Bakos István 84 Baló György 262 Balogh Zoltán 188, 318, 383 Balzac, Honore de 23 Bárándy Péter, dr. 165 Baranyai László 164 Batthyány Lajos 131,138 Baudrillard, Jean 360 Bauer Tamás 283, 345, 347 Bayer József 227 233, 439 440 Bayer Zsolt 149, 205, 384, 404 Békési László, dr. 305 Belovics Ervin 167 Bencsik András 205, 332, 384, 438 Bethlen István 119, 206, 253, 388, 434 Betlen János 96 Bibó István 30, 38, 39, 370, 371, 438 Bihari Mihály 38, 140, 344, 345 Bion, Wilfred 372

Bíró Zoltán 62 Blair, Tony 226, 286 Blaskó Péter 370,371 Blyth, Mark 231 Bod Péter Ákos 201, 301 Bodor Pál 97 Bogár László 38, 130, 133, 171 Bogárdi Szabó István 188 Bognár Sándor 258, 259 260 Bóka István, dr. 32, 33 Bokros Lajos 111,113, 122, 139 305, 306, 307 346 Bolberitz Pál, dr. 380 Bolgár György 122 Boross Péter, dr. 87, 104, 111, 113, 114, 115, 130, 189 205, 208, 310 Bossányi Katalin 197 Bossi, Umberto 231 Bozóki András 35, 48, 49, 50, 61, 66, 75, 78, 121, 182 Bozsik József 190 Brecht, Bertold 157 Brezsnyev, Leonyid Iljics 221 Brinker Nancy Goodman 399 Bruck Gábor 293, 295, 296 Buda Péter 332, 378, 379 380, 400 Bugyinszki György 217 324, 325, 341 Bullock, Alan 391 Bush, George 179 398, 399 401 402, 40 t, 404 Carlyle, Thomas 13 Chávez, Hugo 226, 244 Cheney Dick 399 Chikán Attila 130,131 Chirac, Jacques 226 Cipolla 392 Clausewitz, Carl von 368 Clinton, Bill 399, 400 Clinton, Hillary 400 Clodo, Dietmar 156 Csaba Iván 37 Csányi Sándor 259 Cseh Tamás 19 21, 27 Cserhalmi György 45 Csoóri Sándor 40, 423 Csurka István 62, 64, 111, 122, 129, 141, 148, 163, 179, 183, 184, 196, 198, 205, 207, 339, 351, 399, 413

Névmutató 445

Dávid Ibolya dr. 130, 163, 167, 184, 189, 195, 280, 300, 301, 405 Davis, Gray 360 Deák Ferenc 121, 206 Demszky Gábor 38, 69 Dessewffy Tibor 141,142,143 Deutsch Tamás 34,131, 164, 333, 402 Dobó István 190 Dobrev Klára 280 Domonkos Péter 23 Domschizt Mátyás 372, 373, 378 Dornbach Alajos, dr. 44 Duda Attila, dr. 248, 249, 256, 264 Dugonics Titusz 212 Dzurinda, Mikulás 178, 184 Eco, Umberto 233, 380 Elek István 103, 116, 117, 142, 146, 149 175, 302, 317, 318 Eörsi Mátyás 133 Erdő Péter 385, 387, 423 Fásy Ádám 366 Félegyházy-Megyesy Jenő 402, 403 Fellegi Tamás 40, 364 Ferenczi Krisztina 249, 254, 257, 258, 259, 260, 261, 263, 265, 268, 273 Fest, Joachim 435 Fico, Róbert 232, 441 Fodor Gábor 23, 24, 30, 33, 34, 37, 44, 48, 57, 67, 70, 72, 73, 74, 75, 76, 77, 85, 88, 89, 101, 399 Foley, April H. 400 Fortuyn, Pim 231 Földi László 155, 159 Frajna Imre, dr. 89 Friderikusz Sándor 165, 241, 250, 251, 267, 268, 269, 270 Fritz Tamás 142 Fukuyama, Francis 379 Für Lajos, dr. 112 Gábor György 378 Gádor Iván 71 Gansperger Gyula 84, 140 Gaskó István 342 Gereben István 400 Giczy György 111,112, 114, 115

446

Névmutató

Giuliani, Rudolph 400 Gógl Árpád, dr. 130 Gombár Csaba 387 Göbbels, Joseph dr. 335, 353 Gömbös Gyula 206, 340 Göncz Árpád, dr. 58, 110, 147, 163, 166, 189, 198, 278, 321, 322 Görgey Artúr 301 Grácsmann Tibor 84 Granasztói György dr. 201 Gray Dorian 7, 445 Gróh Gáspár 143 Grósz Károly 137, 370 Gyekiczki András 85 Györgyi Kálmán 90, 149, 162, 166 Győri Tibor 36, 84, 92 Gyulai Endre 119 Gyurcsány Ferenc 9,17, 178, 214, 215, 216, 218, 220, 222, 225, 234, 235, 237, 240, 243, 244, 247, 254, 265, 266, 271, 272, 277, 279, 280, 281, 282, 283, 284, 285, 286, 287, 288, 289, 290, 291, 292, 293, 294, 295, 296, 303, 304, 306, 307, 308, 309, 230, 311, 312, 313, 314, 315, 317, 319, 320, 321, 322, 323, 324, 331, 333, 335, 336, 337, 341, 342, 343, 345, 346, 351, 352, 353, 356, 357, 361, 369, 370, 371, 390, 400, 405, 411, 412, 413, 414, 423, 424, 438 Gyurgyák János 40, 185, 221 Habsburgok 121, 236, 353 Hadas Miklós 22 Haffner, Sebastian 436, 437 Hagen, Carl I. 231 Haider, Jörg 231 Hajnóczy Péter 18, 27 Hámori József 130, 131, 201 Handó Tünde, dr. 31, 34 Hankiss Ágnes 201 Haraszti Miklós 38, 40, 164 Harrach Péter 284 Hegedűs István 57 72, 74 Hegedűs Zoltán 253 Hegel, Georg Wilhelm Friedrich 359 Hende Csaba, dr. 204, 301 Herczeg Géza 201

Herényi Károly 167 Herter Róbert 87 Hiller István 215, 220, 980 Hitler, Adolf 13, 324, 370, 373, 374, 390, 391, 392, 435, 436 Horn Gyula 37, 62, 65, 61, 102, 104, 120, 129, 130, 131, 132, 134, 140, 162, 163, 166, 189, 214, 249, 258, 270, 280, 296, 333, 405, 413, 417 Horthy Miklós 21, 11, 168, 337, 372, 432, 433, 434, 435 Horváth Balázs 278 Horváth Katalin 84 Horváth Mihály 253 Horváth Zsolt 331 Huntington, Samuel P. 379 Hunvald György 167 Hybl, William 402 II. József 378 Imrédy Béla 206, 208, 434 Incze Zsolt 22, 27 Iván László 201 Iványi Gábor, dr 388 Janis, Irving L. 73 Járai Zsigmond 130 Jaruzelski, Wojciech 45 Jászai Mari 370 Jeszenszky Géza, dr. 197, 198 Joszip Tot 86, 156 Kádár Béla 104,130 Kádár János 28, 35, 36, 37, 39, 46, 58, 65, 66, 67 120, 137, 143, 144, 203, 207, 235, 238, 239, 295, 304, 306, 337, 370, 372, 386, 398, 413, 418, 430, 431, 432, 433, 437 Káel Csaba 150, 151, 152, 182 Kállai Attila 256 Károlyi Sándor 301 Katona Kálmán 103, 130, 131 Kaya Ibrahim 86, 90, 96, 156, 238 Kaczinsky Jaroslaw és Lech 232 Kékessy Dezső 248, 249 252, 253, 255, 265, 270 Keller László 90, 151, 152 Kemény Zsigmond 10 Kende Péter, dr. 36, 38, 161, 162, 164, 166, 250, 251, 252, 333, 369 Kenedi János 38, 387

Kennedy, John Fitzgerald 241 Kéri László 14, 15, 16, 18, 22, 28, 31, 32, 33, 36, 38, 39, 40, 48, 50, 51, 62, 63, 65, 84, 85, 120, 141, 169, 333, 385, 390, 391 Kis János 38, 39, 47, 69, 72, 73, 322, 344 Kis Zoltán 30, 31, 34 Kodolányi Gyula 38, 201 Kollár K. Attila 92 Kondor Katalin 149, 399 Konrád György 38, 233 Kónya Imre, dr. 48, 60, 113, 351 Kósa Lajos 73, 279, 300, 315, 331, 332, 333 Kossuth Lajos 187 Kovács László 333 Kovács Tamás, dr. 166 Körmendy-Ékes Judit 162 Körösényi András, dr. 132, 136, 137 338, 343 Kövér László 28, 30, 31, 32, 33, 34, 35, 36, 37, 38, 39, 40, 48, 57 60, 70, 72, 73, 74, 76, 80, 83, 84, 88, 89, 90, 92, 93, 104, 109 127, 131, 133, 135, 153, 155, 158, 159, 160, 182, 183, 191, 202, 203, 333, 387 Kövér Szilárd 31, 33, 34, 35, 36, 84, 91 Kubatov Gábor 333 Kucsma, Leonyid 226 Kudlik Júlia 236, 239, 332 Kukorelli István 22, 38 Kulcsár Attila 165 Kulin Ferenc, dr. 113 Kun Béla 33, 37 Kuncze Gábor 133, 140, 189, 280, 294 Laborc Sándor 400 Lagarde, Paul de 13 Lakatos Miklós 159 Lakoff, George 360 Lánczi András, dr. 343 Lawson, Andrew B. 78 Láyer József 279 Lengyel László, dr. 38, 387, 423 Lenin, Vlagyimir Iljics 31, 33, 335 Lesznai Anna 358 Lévai Anikó 21, 31, 34, 188, 248, 249, 251, 256, 257, 258, 260, 262, 269, 272, 273, 387 Lezsák Sándor 111, 113, 114, 115, 130

Névmutató 447

Li Peng 45 Lomax, Bill 66 Lovas István 149, 205, 384 Lovas Zoltán 51, 53, 423 Lukács György 358 Lukasenko, Alexandr 226, 244 Madách Imre 13 Madarász László 248, 249, 271, 389 Mádl Dalma 237 Mádl Ferenc, dr. 104, 110, 112, 128, 130, 149, 151, 163, 188, 189, 278 Magda Sándor, dr. 285 Magyar Bálint, dr. 38, 153, 158 Majtényi László, dr. 364, 425 Makovecz Imre 168, 423 Maléter Pál 47 Mann, Leon 73 Márai Sándor 447 Markó Béla 404, 405, 406, 407 Marquard, Jürg 147 Martens, Wilfried 397, 398 Márton Áron 220 Martonyi János 130, 131, 201, 937, 332 Marx, Karl 13,18,197 Matolcsy György dr. 38, 136, 201 Mayer Aranka 264 Mc Cain, John 403 Medgyessy Péter, dr. 46, 47, 131, 166, 178, 179, 180, 182, 189, 190, 211, 213, 214, 215, 216, 234, 2.39, 240, 282, 294, 315, 412, 413 Mendereczky Károly 149 Merkel, Angela 286, 398 Merkel, Wolfgang 439, 440 Mester Ákos 122 Mészáros László 144 Mészáros Tamás 122, 353, 354 Michels, Róbert 200 Mihancsik Zsófia 17 65, 82, 359, 360 Miklósi Zoltán 430, 433 Mikola István, dr. 287 333 Molnár Csaba, dr. 165 Molnár Péter 34, 44, 57 73, 74, 76 Morvai Krisztina 318, 340 Mózes 187 392

448

Névmutató

Mussolini, Benito 182, 200, 324, 389, 391, 392 Nagy Andor, dr. 22, 30 Nagy Ferenc 355 Nagy Imre 43, 45, 46, 47, 138, 306 Nagy N. Péter 122 Nagyatádi Szabó István 119 Napóleon, Bonaparte 13, 161 Nastase, Adrian 178 Navarro, Vincente 379 Navracsics Tibor 302, 315, 322, 335, 340, 343, 354 Nemeskürty István 168, 423 Németh Károly 398 Németh Miklós 46, 48, 138, 139 Németh Szilárd 22 Németh Zsolt 403, 404 Nietzsche, Friedrich 19 Nyers Rezső 46, 47 Obama, Barack 403, 404 Oláh György 402 Orbán Flóra 402 Orbán Gáspár 17 Orbán Győző 14, 15, 91, 92, 96, 165, 247 261, 262, 263 Orbán Mihály 14, 21 Orbán Ráchel 402 Orbán Róza 402 Orbán Sára 402 Ormos Mária 372, 374, 390, 391 Ormos Zoltán, dr. 164 Ószabó Attila 82, 84, 90, 91 Palcsó Mihály 256 Palin, Sarah 404 Pálinkás József 423 Pallagi Ferenc 71 Pápai Lajos 183 Papcsák Ferenc, dr. 164 Paskai László 112 Patrubány Miklós 217 218, 219 238 Peisch Sándor, dr. 397 Pelczné Gáli Ildikó, dr. 287 302, 333, 404 Pelikán József 250 Pen, Jean Marié Le 226, 231 Perón, Juan Domingo 226, 244 Pethő Sándor, dr. 197

Pető Iván 38,164 Petőfi Sándor 138 Pintér Sándor 130, 140, 156, 159, 163, 260, 421 Pokorni Zoltán 35, 75, 131, 135, 183, 191, 202, 257, 267, 302, 315, 331, 332, 333 Pol Pot 45, 370 Polt Péter, dr. 90, 149, 163, 165, 166 Pozsgay Imre 38, 46, 47, 59, 64, 138, 239, 423 Propp, Vlagyimir 358 Pungor Ernő 130 Pusztai Erzsébet, dr. 141, 184 Pusztai Zsuzsanna 84 Putyin, Vlagyimir 226, 243, 286, 400, 401, 421 Pünkösti Árpád 14, 15, 16, 21, 22, 32, 34, 40, 221 Rabár Ferenc 130 Rainer M. János 387 Rajk László 38, 46 Rákay Philip 236, 335 Rákosi Mátyás 38, 39, 45, 120, 131, 198, 199, 207, 306, 314, 335, 353, 355, 370, 386, 418 Rejtő E. Tibor 165 Répássy Róbert, dr. 280 Retkes Attila 182 Révész Sándor 197, 279, 400 Ripp Zoltán 205 Rocker Márton 402, 403 Rogán Antal 35, 287 302, 332, 333 Sarkozy Nicolas 226, 286, 398, 401 Schlecht Csaba 84, 86, 92, 155,156, 157, 165 Schlett István 38,144 Schmidt Mária 142, 331, 332, 333 Schmitt Pál 302, 287, 302 Schmitt, Carl 351, 424 Schopenhauer, Arthur 19, 27 Schröder, Gerhard 226 Schumpeter, Joseph 11, 228 Schwarzenegger, Arnold 360, 403 Semjén Zsolt, dr. 184, 302 Sík Zoltán 164 Simicska Lajos 27, 28, 30, 31, 32, 33, 34, 36, 37, 38, 40, 67, 81, 82, 83, 84, 85, 86, 81, 88, 89, 90, 91, 92, 93, 96, 108, 133, 141, 142, 147, 153, 154, 155, 156, 157, 158, 159, 165, 172, 181, 258, 259, 271, 273, 331, 332, 333, 418

Solymosi Friqyes 201 Sólyom László, dr. 38, 47,166, 167, 278, 279, 319, 320, 321, 322, 327, 340, 345, 425, 439 Soros György 38, 39, 50 Spillman, Kati 373 Spillman, Kurt L. 373 Stumpf András 252, 255 Stumpf István 23, 28, 29, 30, 33, 34, 35, 38, 40, 48, 49, 50, 85, 103, 109, 123, 130, 131, 132, 141, 142, 143, 150, 151, 155, 203, 252, 255, 288, 332, 337 339 340 Stumpf János 31, 36, 84, 255 Stumpf Miklós 252, 255, 256 Such György 80, 87 88 Sükösd Miklós 70, 149, 399 Szaakasvil, Miheil 244, 436 Szabad György 47, 113, 221, 369 Szabadi Béla, dr. 128 Szabados Krisztián 421 Szabó István 188, 423 Szabó Iván 113,114,115 Szabó László Zsolt 149 Szabó Tamás 81 Szadai Károly 84 Szájer József 31, 76, 315 Szalai Erzsébet 143 Szálasi Ferenc 131,198, 199, 314, 370 Szász István Attila, dr. 248, 249 252, 253, 256, 264, 269, 270 Szász Jenő 405 Széchenyi István 121,158 Székely Zoltán 129,167 Szelényi Iván 177 Szelényi Zsuzsa 57, 73, 75 Széles Gábor 147 Széll Kálmán 389 Szent István 187 Szentpéteri Nagy Richárd dr. 344 Szíjjártó Péter 214, 257, 280, 333 Szilágyi Ákos 38, 233, 357 358, 359, 424, 436, 437 Szilágyi Anna 290, 293, 352, 353, 355, 358, 360, 361 Szili Katalin 221, 277, 278, 279, 342, 414 Szilvásy György 992 Sztálin, Joszif Visszarionovics 53, 70, 231, 335, 370

Névmutató 449

Tabajdi Csaba, dr. 213 Takács Péter 60 Tamás Ervin 293, 294, 351 Tamás Gáspár Miklós 413 Tamási Áron 220 Tarlós István 167 Tellér Gyula 103, 109, 117 Thürmer Gyula 218, 219 238 Tisza István 425, 434, 440, 441 Tisza Kálmán 206 Tocqueville, Alexis de 306 Tocsik Márta, dr. 110, 162 Toller László 414 Torgyán József, dr. 109, 111, 112, 114, 115, 116, 122, 127, 128, 129, 131, 132, 156, 159, 180, 184, 238, 314, 334 Tóth Béla 155 Tőkés László 405, 406 Tölgyessy Péter 47 58, 59, 106, 144, 187, 206, 333 Török Gábor 283, 343, 411, 438 Ungár Klára 57 72, 77, 87, 88, 93, 94 Urbán László 141 Vágvölgyi B. András 399 Vajda Éva 82, 84, 90, 91, 300 Vajna, Andy 403 Varga Mihály 86, 315 Varga Sándor 84 Varga Tamás 32, 40, 67, 81, 83, 84, 85, 86, 81, 91, 92, 93, 155, 302

450

Névmutató

Várhegyi Attila 35, 131, 155, 162,185 Várkonyi Tibor 122 Várszegi Asztrik, dr. 387 Vásárhelyi Mária 339, 362, 363, 364, 361, 419 Vig Mónika 74 Világosi Gábor, dr. 157, 165 Virág Árpád 250 Virilio, Paul 360 Vitézy László 149, 150 Vona Gábor 198, 339 Wachsler Tamás 101 Wass Albert 220 Wéber Attila 40 Weber, Max 78, 140 Weil, Erich 430 Wekerle Sándor 378 Wermer András 35, 37, 131, 149, 150, 151, 152, 155 Wilde, Oscar 7 Wilson, sir Nigel R. 251 Wimpffen, Arno 265 Wittner Mária 313, 340 XIV. Szent Gergely 397 XVI. Benedek, Ratzinger 379 Zacsek Gyula 51 Zakaria, Fareed 440 Zarándok János 262 Zétényi Zsolt, dr. 60 Zlinszky János 201

ISBN 978-963-88576-1-3 Kiadó www noranlibro hu email: kiado@noranlibro hu Felelős kiadó a Noran Libro könyvkiadó vezetője Felelős szerkesztő Kőrössi P. József Tördelte Present Bt. Korrektor Jámbor Flóra Nyomtatta és kötötte a Szekszárdi Nyomda kft. 2009 Felelős vezető Vadász József igazgató

Debreczeni József ARCMÁS

Recommend Documents