DC Maximum Rock & Roll Copyright Murray Engleheart és Arnaud Durieux, 2006 l First

SHOWTIME Budapest 2007 A fordítás alapjául szolgáló mű: AC/DC Maximum Rock & Roll Copyright © Murray Engleheart és Arnaud Durieux, 2006 l First Published in Sydney, Australia by HarperCollins Publisher Australia in 2006. Fordította: Totth Benedek Szerkesztette: Nagy Veron Fordítás © 2007 ShowTime Budapest Magyar kiadás © 2007 ShowTime Budapest

2

Peter Wells emlékére – Murray Ascarnak és Sydney-nek – Arnaud

3

TARTALOM Bevezetés 1. fejezet: A glasgow-i kapcsolat 2. . fejezet: A ritmusgitáros 3. fejezet: A hetedik fiú 4. fejezet: Kezdetben 5. fejezet: Nem tudott megélni abból, hogy eszelős 6. fejezet: Mint a forgószél 7. fejezet: Szóval nektek ez hangos? 8. fejezet: Magasfeszültség 9. fejezet: TNT 10. fejezet: Gaztettek 11. fejezet: Anarchia az Egyesült Királyságban 12 . fejezet: Bajban, hazai pályán 13. fejezet: Legyen rock! 14. fejezet: Az ígéret földje 15. fejezet: Powerage 16. fejezet: Út a pokolba 17. fejezet: Túl közel a naphoz 18. fejezet: Nem a világ legambiciózusabb fickója 19. fejezet: Back In Black 20. fejezet: Akik zúzni akarnak 21. fejezet: Ostorcsapás 22. fejezet: Légy a falon 23. fejezet: Közelkép 24. fejezet: Borotvaélen 25. fejezet: Kő kövön... 26. fejezet: Hideg fejjel 27. fejezet: És most merre tovább? Diszkográfia Köszönetnyilvánítás

4

Cliff Williams, Phil Rudd, Brian Johnson, Malcolm Young és Angus Young – VH1 Uncut, London

5

BEVEZETÉS

A történet valahogy így szól. Jerry Lee Lewis sejtette, hogy gáz van. Számára teljesen érthetetlen okokból a közönség figyelmét sokkal jobban lekötötte a középső páholyban ülő pár, mint az ő koncertje. A „Gyilkos” egy darabig tűrte ezt a tiszteletlenséget, végül azonban elege lett, és méltóságteljesen levonult a színpadról, miközben gyilkos pillantással végigmérte a közönséget. Senki sem sajnálta jobban, hogy félbeszakadt a koncert, mint a páholyban ülő két híresség – John Lennon és Yoko Ono. Az ex-Beatle-nek feltett szándéka volt, hogy helyreállítsa a megbomlott hierarchikus viszonyt, ezért miután bejutottak Lewis öltözőjébe, letérdelt a félistenként tisztelt legenda előtt, és így szólt: „Jerry Lee Lewis! A rock and roll igazi királya!” Az utóbbi harminc évben Malcolm Young és bátyja, a mániákus, kisiskolás gitárvirtuóz, Angus fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy rettenetes hangerővel bizonyítsák, ők is ugyanígy tisztelik Jerry Lee-t és a hozzá hasonló legendás rock and roll hősöket – Chuck Berryt, Little Richardot és Fats Dominót. Ezt a hangerőt és hangzást, az eddig eladott 150 millió AC/DC albumot Brüsszeltől Brisbane-ig, Montrealtól Manchesterig emberek milliói hallgatták, ha lefeküdtek valakivel, részegen nyomultak az éjszakában, bunyóztak, összeházasodtak, gyerekük született, meghalt valakijük, új autót vettek vagy új tetkót varrattak magukra. Ezért jelenthetjük ki olyan nyugodtan, hogy az AC/DC nemcsak rockegyüttes, hanem globális kultúrintézmény is. A dolog az első pillanattól fogva a Malcolm és Angus között kialakult szinte természetfölötti zenei kötelékről, konokságukról, az önmagukba vetett hitükről és svájci óra pontosságú ritmus érzékükről szólt. Habár a rocktörténelembe – a kezdetben Bon Scott, majd később Brian Johnson társaságában tökéletesített – zúzos gitárriffek végtelen sorával írták be magukat, zenéjük valódi védjegyévé mégis az akkordok közötti szusszanásnyi pillanatok váltak. Ahogyan azt később a Small Faces és a Humble Pie tagja, Steve Marriott egyszer megfogalmazta Chris Turner gitárosnak a Rose Tattoo-val kapcsolatban: „A szünetek ütnek igazán.” Valahogy így van ez az AC/DC-vel is. Érdekes módon eredetileg a The Younger Brothers nevet akarták felvenni – néhány vadnyugati útonálló után, akik egy időben Jesse Jamesszel együtt menekültek a törvény elől –, de aztán kiderült, hogy a nevet Turner már korábban bejegyeztette. Vajon milyen titkos varázsitalt kortyolgatnak? Mi tette lehetővé számukra, hogy a rock and rollból megtévesztőén egyszerű és tökéletesen letisztult műfajt teremtsenek, amely ellenáll minden adalékanyagnak, tartósítószernek és zenei trendnek? Hogyan tudtak akkor is talpon maradni, mikor mások kidőltek a sorból? Miért pont nekik sikerült végignézni, ahogy ellenlábasaik és ócsárlóik hullái lassan eltűnnek a süllyesztőben? Az tényleg utánozhatatlan a Young fivérekben, hogy sosem valamilyen szerepet játszottak, sosem azt figyelték, mit várnak el tőlük, mindig magukat adták. Olyan ez, mint amikor kiderül, hogy az a nyápic srác az idióta gönceiben és a vastag szemüvegében, akivel reggelente együtt utazol a buszon, valójában a helyi bokszbajnok, és a környék összes nője teljesen odavan érte. Voltak, akik a tiszteletükre róluk nevezték el a gyereküket. Egy kissrácot például hivatalosan Angus Malcolm George-nak anyakönyveztek (George a bátyjuk, az Easybeats tagja és az együttes mentora), és ráadásként még Bon nevét is odabiggyesztették a végére. Aztán ott van az a dán sztriptíztáncosnő, aki kizárólag az AC/DC zenéjére vetkőzik, egy

6

melbourne-i alkesz, akinek úgy sikerült leszokni a piálásról, hogy berakta a walkmanjébe a Powerage-et, és egy hétig rótta az utcákat, miközben teljes hangerőn hallgatta a lemezt. Vagy az a Los Angeles-i rádióállomás, amelyiken régebben futott egy Kefélj AC/DC-re! című műsor, amelyet annak a párnak a tiszteletére indítottak, akik állandóan betelefonáltak, hogy elmeséljék, az előbb éppen melyik AC/DC számra dugtak. Állítólag az eredeti, Bon Scott vezette együttes tagjainak nevét még Jim Morrison párizsi sírkövébe is belekarcolták. Könyvünk a kezdetektől, az Easybeats meghatározó szerepétől kezdve a Bon neve által fémjelzett legendás időszakon, majd az énekes 1980 februárjában bekövetkezett tragikus halálán, valamint Brian Johnson érkezésén, és a mérföldkőnek számító Back in Black album megjelenésén át egészen az utóbbi években elért elsöprő sikerekig kalauzolja az olvasót. Eredetileg az AC/DC első hiteles és valóban részletes történetének megírását tűztük ki célul, de ahogy kezdtük összerakosgatni a részleteket, rájöttünk, hogy sokkal nagyobb igény van erre a könyvre, mint álmodtuk volna. Az együttes tagjai nem sűrűn nyilatkoznak a sajtónak, amikor viszont sikerül interjút készíteni velük, az újságírók szinte kivétel nélkül újra meg újra ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, amelyeket a banda megalapítása óta ők már számtalan alkalommal megválaszoltak. Tényleg igaz, hogy az AC/DC nem áll gyakran kötélnek, mégis mindig szívesen válaszolnak (miközben persze halálra szívatnak mindenkit), ha az újságírók nem a szokásos hülyeségeket kérdezik. Sajnos azonban az újságírók csak nagy ritkán szánták rá magukat erre. Ennek eredményeként néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve – mint például az ausztrál Christie Eliezer – simán előfordulhat, hogy az ember százszámra olvassa az interjúkat anélkül, hogy akár egyetlen használható információval gazdagodna. Az együttes sajtószerepléseinek ilyenfajta sekélyessége bizonyos szempontból megnehezítette ugyan a munkánkat, ezzel együtt azonban megerősítette meggyőződésünket, hogy szükség van erre a könyvre. Ami az együttest illeti, elég annyi, hogy a világ kényes egyensúlya borulna fel, ha eltűnne egy ilyen meghatározó tényező, mint az AC/DC, ez pedig minden szempontból beláthatatlan következményekkel járna. Csak próbáld meg elképzelni nélkülük a világot! Murray Engleheart Arnaud Durieux

7

1963 körül Angus John Stephen divattervezővel, „a Carnaby Street királyával” a tervező Lord John nevű londoni boltjában

8

1. fejezet A GLASGOW-I KAPCSOLAT

Az 1960-as évek közepén nyaranta olyan gatyarohasztó hőség volt North Queenslandben, Ausztrália északi, elvadult határvidékén, ami már önmagában is elég nagy büntetésnek számított. A környék leginkább az Egyesült Államok volt rabszolgatartó államaira emlékeztetett. A helyiek azonban még a napszúrásnál is komolyabb veszélyt jelentettek az arrafelé koncertező Easybeats és a turnén velük tartó Purple Hearts tagjai számára. Ezen a vidéken senki sem kedvelte az idegeneket, különösen ha úgy néztek ki, mint az említett két együttes tagjai. Tudták, hogy gáz lesz, és Cairnsben meg is történt a baj, mikor Barry Lyde, művésznevén Lobby Loyde, a Hearts gitárosa hamburgerért állt sorba. Loyde hajának hossza nem nyerte meg az egyik helyi fószer tetszését, aki ezért odaugrott a sráchoz, és kést szorított a torkához. Szerencsére George Young és Harry Vanda az Easybeatsből épp kéznél volt. Lobby Loyde így emlékszik vissza a történtekre: „George nem sokat szórakozott, lefejelte a köcsögöt. George alig látszott ki a földből, de aki az útjába került, haver, annak annyi volt. Nekiment a főszernek, aki azonnal kidőlt, mire Harry csak ennyit mondott: »Nehogy felkelj!« Nem mintha a szemétláda fel tudott volna állni. Harrynek is kemény ökle volt, azt meg kell hagyni.” George az „előbb lefejelem, aztán kérdezek” módszert ösztönösen alkalmazta, és még gyerekkorában sajátította el Cranhill utcáin, Glasgow-ban. Cranhill az 1950-es években jött létre, amikor a kormány úgy döntött, hogy a Glasgow központjában álló bérlakásokból a város keleti részébe telepíti ki az embereket. Ez a lakásépítési és áttelepítési terv Dél-Németországban már jól bevált módszerek alapján készült, ennek ellenére Glasgow-ban mégis csúnyán bebukott a dolog. A projekt társadalmi szempontból igazi időzített bomba volt, de mivel nem volt szem előtt, mindenki nagy ívben tett rá. Az 1960-as évek elején megjelentek az első huligánbandák az utcákon. Az 1910-es születésű William Young és felesége, az 1915-ben született Margaret ebben a környezetben nevelte nyolc gyermekét: Stevent (1933), Margaretet (1936), Johnt (1938), Alexet (1939), Williamet (1941), George-ot (1946), Malcolmot (1953) és Angust (1955). A környék ipara elsősorban az acél- és hajógyártásra alapult, de így sem volt egyszerű munkát találni. Williamnek, a családfenntartónak, aki a második világháborúban repülőgépszerelő volt a légierőnél, és aki Glasgow-ban szórópisztolyos festékfelhordóként dolgozott, egyre nagyobb súly nehezedett a vállára. A zene mindig is az egyik legkedvesebb kikapcsolódás volt számukra. Margaret, az imádott és egyetlen lánytestvér ismertette meg először a fiúkkal a bluest, a dzsesszt – például Louis Armstrong káprázatos zenéjét –, az R&B-t, valamint Fats Domino, Little Richard és Chuck Berry korai felvételeit. Nem kellett sokáig várni, hogy a legtöbb családtag megtanuljon valamilyen hangszeren játszani: a gitártól a zongorán át, a szaxofonon, a tangóharmonikán keresztül a klarinétig mindenhez értett valaki. Elsőként John és Alex tanult meg gitározni, míg Stevie a tangóharmonikát gyötörte. A hatvanas évek elején Alex szélesebb közönség előtt is megcsillogtatta tehetségét. Németországban szerzett munkát, szaxofonon és basszusgitáron játszott annak a Tony Sheridannek a bandájában, aki korábban a még ismeretlen Beatlesszel dolgozott együtt. Alex úgy döntött, a zenével próbál kitörni. Elhatározása drámaian befolyásolta George álmait is, aki egyébként nagyon tehetségesnek bizonyult a focipályán. A Young család tagjai természetesen nagy focidrukkerek voltak, a Glasgow Rangersnek szurkoltak. Mindenki 9

legnagyobb örömére az ötvenes években játszott a csapatban egy George Young nevű hátvéd. 1961-ben a Rangers volt az első skót csapat, amelyiknek sikerült bejutni valamelyik európai klubcsapat-bajnokság döntőjébe. Az már más kérdés, hogy a 4-1-es vereségre egyáltalán nem voltak büszkék. Ennek ellenére a csapat a hatvanas években tovább szaporította trófeáit, és megnyerte a skót bajnokságot, 1964-ben pedig az FA-kupát. Ekkor azonban Youngék már a világ túlsó felén éltek. 1963-ban áttelepültek Sydney-be. Ebben az időszakban az ausztrál kormány minden bevándorlónak tíz fontnyi támogatást adott. Úgy gondolták, talán Sydney-ben nem csapja el egy autó a nyolcéves Angust, mint ahogyan az megtörtént Cranhill utcáin. Angusnak egyébként jól sikerült az ausztráliai bemutatkozás: megérkezésük után rögtön összerókázta a repülőteret. Annak ellenére, hogy Ausztrália napfényes hely hírében állt, a Young család megérkezését követő hat hétben megállás nélkül zuhogott az eső. Ráadásul száraz helyek után kétségbeesetten kutató kígyókkal és gyíkokkal kellett osztozniuk a város nyugati peremkerületében, a Villawood Migrant Hostelben kiutalt barakkszállásokon. Mindenkit borzalmas honvágy gyötört. Az egyik éjszaka William és Margaret könnyekre fakadt. Attól a pillanattól kezdve az amúgy is szoros családi kötelék még tovább erősödött, és elhatározták, ha törik, ha szakad, sikert kovácsolnak az új helyzetből. Az idősebb Williamnek azonban más miatt is főtt a feje. Azon kívül, hogy Ausztráliában könnyebben talál munkát, arra számított, hogy az áttelepülés lecsillapítja egyik-másik gyereke zenészi karrierről szőtt álmait. Ebben a kérdésben azonban nagyon melléfogott. A hatvanas években, a Young család érkezésekor Ausztráliában már javában tombolt a rock and roll láz. 1955-ben vetítették a mozik a lázadó fiatalokról szóló Blackboard Jungle című filmet, melynek zenéjét a Bill Haley And The Comets jegyezte. Amikor felhangzott a Rock Around The Clock, az amúgy nyugodt hangulatú mozik pillanatok alatt valóságos tánctermekké változtak. Nem sokkal később a főszereplők személyesen is ellátogattak Ausztráliába. 1957 januárjában Bill Haley, októberben Eddie Cochran, Gene Vincent és Little Richard tette tiszteletét a kontinensen, míg Elvis Presley zenéje, Jerry Lee Lewis, valamint a Buddy Holly And The Crickets 1958-as turnéja végleg megpecsételte az ausztrál fiatalok sorsát. Little Richard, elégedetlen lévén a tőle megszokott eszement koncertekkel, szintén történelmet csinált. A mélyen vallásos énekes éppen Ausztrália felé repült, mikor hatalmába kerítette az érzés, hogy a repülőgépet angyalok tartják fenn a levegőben. Később, mikor az esti koncert közben felnézett az égre, és megpillantotta a Szputnyikot a sydney-i stadion felett, Little Richard azt hitte, Isten adott neki útmutatást. Ott helyben bejelentette, hogy visszavonul a rock and roll világából, és a vallásnak szenteli életét. A hatalmas gyűrű, amelyet másnap hite erejének bizonyítékaként a sydney-i kikötő vizébe dobott, mind a mai napig ott pihen valahol a mélyben. Mindennek tetejébe megjelent az ausztráliai rockerek akkori elsöprően népszerű vezére, Johnny O'Keefe, az eredmény pedig William Young legrosszabb rémálmait is felülmúlta. Ezek az ingerek megtették hatásukat, a tizennyolc éves George gitárt vett kezébe, és nekiállt rock and rollt játszani. Ráadásul úgy tűnt, igen jó füle van a dologhoz. Aztán 1964 júniusában megérkezett Ausztráliába a Beatles, és megint megváltozott minden. A hely, ahol a családot elszállásolták, George számára több reménnyel és lehetőséggel kecsegtetett, mint a többieknek. Elég idős volt, hogy egyedül derítse fel a terepet, és ez számtalan előnnyel járt. Nem is vesztegette nagyon az idejét, mindenkivel összeállt a kerületben, akivel zenélni lehetett. A szállónak volt egy közösségi terme és egy étkezője, ahol könnyen lehetett ismerkedni, de a zenélés igazából a mosókonyhában kezdődött. George hamarosan összeállt két fiatal holland sráccal – Dingeman Vandesluysszel (a basszusgitáros, akit művésznevén Dick Diamondnak hívtak), és a szálló egyik állandó lakójával, Johannes Vanderberggel (vagy más néven Harry Vandával, a gitárossal) –, valamint egy Stevie Wright nevű tizenéves angol fiúval, aki Villawood környékén lakott. 10

George és Wright első találkozása korántsem volt valami szívélyes, mivel Wright összetévesztette valakivel, akinek a bátyjával korábban nézeteltérése akadt. George váltig állította, hogy fogalma sincs, miről beszél a másik, bár könnyen elintézhette volna az ügyet, ha a nála jóval kisebb termetű Wright-nak nincs ennyi esze, és köti az ebet a karóhoz. Az együttes első fellépéseit a szállóban rendezett kis összejöveteleken tartotta, amelyeket viccesen „Élősködők és rockerek” néven emlegettek, amivel arra utaltak, hogy a résztvevők mind bevándorlók. A csapatból már csak egy állandó dobos hiányzott. Ezt a helyet végül egy másik angol srác, Gordon „Snowy” Fleet töltötte be, aki nyolc évvel volt idősebb az együttes egyik-másik tagjánál. Amikor a Young családnak sikerült talpra állni, átköltöztek a belvároshoz közelebb fekvő, már jobb környéknek számító Burwoodba. Itt futott az egyik fő vasútvonal, és kedvezőbb munkalehetőségek, jobb iskolák várták az ide költözőket. Wright, aki időközben nagyon jóban lett George-dzsal, odaköltözött Youngékhoz. Stevie Wright így emlékszik vissza ezekre az időkre: „Imádtam együtt lakni a Young klánnal, ők pedig befogadtak maguk közé, fiukként és testvérükként szerettek. A legelső Easybeats-dalok ebben a légkörben születtek.” A költözéssel az együttes ki tudta terjeszteni felségterületét, és az őket menedzserként segítő Allan Kissiek közreműködésével számos próbajátékra kaptak meghívást a belvárosban. Bár a banda sokaknak, legfőképp az átutazóban lévő tengerészeknek túl hangos volt, és a hajuk hossza is meghaladta az általuk kívánatosnak tartott mértéket, hamarosan a Beatles és a Kinks nyomdokain haladva berobbantak a zenei színtérre. Pár hónap múlva Mike Vaughan felajánlotta, hogy átveszi az együttes menedzselését, amire a srácok azonnal rábólintottak. Nem is tudták, milyen okosan döntöttek. Vaughan jól ismerte a nagyra törő terveiről híres producert, Ted Albertet, Alexis Albert fiát, a J. Albert és fia cégtől. Ted Albert baráti kapcsolatot ápolt a sydney-i és a nemzetközi elittel – amelynek maga is megbecsült és nagyra tartott tagja volt –, és 1972-ben lovaggá ütötték. A család tulajdonában volt a Commonwealth Broadcasting, amihez a sydney-i 2UW rádióállomás is tartozott. A cég központi irodaépülete, Albert főhadiszállása a King Streeten, Sydney üzleti negyedének szívében volt. Innen irányította Ausztrália messze legsikeresebb hanglemezkiadó vállalatát. Következésképp kevés befolyásosabb ember mozgott az ausztráliai zenekiadás világában, mint Ted Albert, ha egyáltalán akadt ilyen. A 2UW színházában tartott magánbemutató után néhány nappal az Easybeats már Albert irányításával stúdióba is vonult. Az Albert Productions 1965 márciusában jelentette meg a banda első kislemezét, Stevie Wright és George Young For My Woman című számát. Habár a lemez nem keltett nagy feltűnést, májusban kijött az együttes következő kislemeze, Wright és Young She's So Fine című dalával. Ez a szám aztán jó időre lecövekelt a slágerlista első helyén. Ennek ellenére a melbourne-i rádiót már valamivel nehezebben sikerült elbűvölni az együttesnek, ezért összehoztak egy fellépést, ahol a srácok bemutatkoztak a város rádióállomásainak. A gond akkor kezdődött, amikor néhány helyi melós a kinézetük miatt elkezdte cikizni a fiúkat. Nem sejtették, hogy a tűzzel játszanak. Stevie Wright: „Néhány piás lebuzizott minket, aztán valaki hátba vágott. Odamentem a srácokhoz, és mondtam nekik, hogy az előbb valaki megütött. George kurvára kiakadt ezen. Visszamentünk, hogy kibéküljünk velük, de a barmok tovább kötözködtek, úgyhogy George tökön rúgta az egyiket, egy másiknak meg beverte az orrát.” Nem a zene volt az egyetlen közös vonás az Easybeats meg a hírhedten balhés Kinks és Who között. A botrány ellenére Melbourne mégis megnyitotta kapuit az együttes előtt, és az ország többi részéhez hasonlóan ez a város is áldozatul esett az Easy-láznak. Az országos slágerlisták élére került She's So Fine volt Ausztrália válasza a nagyvilágban tomboló Beatles-mániára. Ez a tapasztalat volt az oka, hogy később George Young olyan keményen bírálta a zeneipart. „Akkor baszódott el az egész – magyarázta George Glenn A. Bakernek a Rolling Stone 11

ausztráliai kiadásának 1976. júliusi számában. – Onnantól kezdve már sosem játszottunk igazán, mindig csak a keresletet próbáltuk kielégíteni... Kimentünk a színpadra, lenyomtuk a félórás műsort, és kész. Senki sem hallott minket.” 1965 decemberében a Brisbane-i Fesztivál Csarnokban ötezer vadul tomboló rajongójuknak adtak koncertet. Alig negyedórával a kezdés után megjelent a rendőrség, és lefújta a műsort. Odakint a túlpörgött rajongók körülvették a taxijukat, és nekiláttak, hogy szétkapják azt, ami elválasztja őket rémült bálványaiktól. A másik végletet viszont az olyan bulik jelentették, mint például az a bankstowni klub Sydney délnyugati részén, ahol a helyi erők egyszerűen lefogták a srácokat, és nekiálltak levágni a hajukat. George legfiatalabb testvére, Angus egy délután arra ment haza az iskolából, hogy az Easybeats női rajongóinak hadserege ostrom alá vette a házukat. Több száz csaj állta körül az otthonukat, mert egy újság lehozta George lakcímét. Hamarosan megérkezett a helyszínre a rendőrség, és lezárta a házba vezető összes bejáratot. Angust azonban nem lehetett ilyen könnyen megállítani. Megkerülte a háztömböt, átugrott a szomszéd kerítésén, és már otthon is volt. Egy dologról azonban megfeledkezett: nem figyelte, hogy követik-e. Néhány másodperccel érkezése után sikítozó lányok hordája törte át az ajtót és taposta le az apró termetű Angust. A ház megtisztítására indított rendőri akció szürreális volt, és kitörölhetetlen emléket hagyott bennük. Ugyancsak a rendőrségnek kellett közbelépni az Easys és a Purple Heart közös turnéján, North Queenslanben, bár elég valószínű, hogy a zsaruk legalább annyira ledöbbentek és megijedtek a látogatóktól, mint a helyi lakosok. Lobby Loyde így emlékszik vissza: „Az egyik buli végén mindenki [az összes zenész] mikrofonállványokkal, nulla nullákkal [az ausztráliai őslakosok által használt botok] és egyéb, fegyverként használható tárggyal a kézben várta, hogy kinyissák az ajtókat, mivel a fél város odasereglett, hogy elintézzenek minket. Ahhoz, hogy eljussunk a teherautóig és elhúzzunk, át kellett verekedni magunkat a hátsó kijáratnál összegyűlt tömegen. Elég, ha belegondolok, haver, máris kiráz a hideg. Az ilyen lebujokból mindig úgy kellett kiverekednünk magunkat.” Sorban jöttek a kislemezek, mint például Vanda és George Wedding Ring című szerzeménye 1965 augusztusában, majd az Easy című album ugyanez év szeptemberében. 1966 elején, az It's 2 Easy nagylemez márciusi, ausztráliai megjelenésekor már készen álltak a tervek, hogy az Egyesült Államokat is megfertőzzék az Easy-lázzal. Megállapodást kötöttek a United Artistsszal. És úgy tűnt, hogy még a rendkívül tekintélyes Ed Sullivan Showban is sikerül leszervezni egy rövid fellépést. George Martinnak, a Beatles producerének néhány elejtett megjegyzését a szenzációhajhász média úgy értelmezte, mintha megállapodás született volna arról, hogy átpártol az Easybeats táborába. Úgy tűnt, nagyon beindul az Easybeats szekere. Februárban még a második ausztráliai turnéjuk során a kontinensre látogató Rolling Stones tagjait is magával ragadta az Easy-mánia. Keith Richards elragadtatva nyilatkozott az együttesről. Végül az Egyesült Államok helyett mégis egy londoni kiruccanás tűnt esélyesebbnek. Nem sokkal az után, hogy 1966 júliusában megérkeztek Londonba, az Easybeats fellépett a Marquee Clubban. A srácok döbbenten és áhítattal figyelték, amikor a Move nekilátott, hogy elpusztítsa a helyet, és tönkretegye a környéken tartózkodók hallószerveit. Mivel nem számítottak ekkora konkurenciára, hirtelen úgy érezték, tökéletesen hiábavaló volt megtenni a fárasztó utat a világ túlsó feléről. Ennek ellenére nekiláttak dolgozni Ted Alberttel az Abbey Road Stúdiósban. Nemsokára megjelent a színen a United Artists producere, Shel Talmy, aki korábban a Who-val és a Kinksszel is dolgozott. A próbákon részt vett Nicky Hopkins billentyűs is, aki nemsokára a Rolling Stoneshoz igazolt. Eleinte nem akart beindulni a dolog. Aztán egy délután a srácok elmentek moziba, és minden megváltozott. A film előtt lement egy bejátszás egy francia doo-wop csapatról, a Swingle Singersről. George és Harry innen merítette az ihletet a később Friday On My Mind címen ismertté vált számuk riffjéhez és énekdallamához. 12

Eközben otthon, Ausztráliában, októberben megjelent Stevie Wright és George Young Sorry című slágere. Ez a dal a nagyközönség számára is nyilvánvalóvá tette, amivel a bennfentesek már régóta tisztában voltak: mégpedig azt, hogy George iszonyú tehetséges ritmusgitáros. Lobby Loyde: „Nem számít, ki mit pofázik arról, hogyan született az a gitárjáték. Egy biztos, George találta ki. Egyéni stílus volt, rajta kívül senki nem játszott úgy a világon. Mocskosul értett hozzá. A ritmusváltás mindig a taktus középpontjához tapadt. George ezt nagyon jól csinálta. Egyenesen a pofádba nyomta a ritmust. Nem valami nyálas nyekergést vágott le. George világéletében egy kibaszott gépház volt, haver. Úgy zúzott, mint egy nyerges vontató.” A jóval lágyabb Friday On My Mind 1966 októberében jelent meg az Egyesült Királyságban, 1966 novemberében Ausztráliában – egy időben a Volumes nagylemezzel –, és 1967 májusában az Egyesült Államokban. Igazi sláger volt, óriási nemzetközi sikert ért el. Harry Vanda viszont kizárólag a gitáros szempontjából tartja zseniálisnak a dalt. Harry Vanda: „Azt hiszem, az egyetlen értelmes dolog, amit valaha csináltunk, az az istenverte gitárriff a Friday On My Mindban. Első hallásra olyan, mintha egyetlen gitár játszana, de valójában kettő szól egyszerre. Sokan kérdezték, hogyan tudtatok egyszerre lefelé és felfelé is lépkedni? Míg az egyikünk folyamatosan játszotta a riíf egyik felét, a másik lépked lefelé. Világos? A végén mégis olyan, mintha egy gitár szólna. Erre aztán az emberek kiakadnak, és elkezdik kérdezgetni: hogy a fenébe csináltátok ezt? Legtöbbször azt szoktam válaszolni, hogy üzleti titok.” A Friday On My Mindot Brian Epsteinnek, a Beatles menedzserének koncerttermében, a Saville Theatre-ben mutatták be először élőben, 1966. november 16-án. Ez volt egyúttal a banda angliai bemutatkozása is. „Felmentünk a színpadra, és ahogy végignéztünk a közönségen, megláttuk, hogy az első sorban ott üldögél a Rolling Stones meg a Beatles – mesélte Vanda Christie Eliezernek a Beat magazinnak adott interjújában. – Bevallom, összeszartuk magunkat ijedtünkben.” A Friday On My Mind volt Vanda és Young legnagyobb slágere. Szinte lehetetlen feladat volt, hogy megismételjék ezt a teljesítményt, úgy tűnt, képtelenek többé ehhez fogható dalt írni. A Rolling Stonesszal közös európai turné 1967 márciusában csökkentette némileg a nyomást, még úgy is, hogy például a bécsi repülőtéren 13 ezer rajongó várta őket, akiket ötszáz elkeseredett rohamrendőr próbált féken tartani. Májusban visszatértek Ausztráliába. Ezzel egy időben j ött ki a Good Friday című nagylemez Európában, és a Friday On My Mind című album az Egyesült Államokban. A két lemez sikere nyilvánvalóvá tette, hogy az Easybeats népszerűsége cseppet sem csökkent. A turné végén, mielőtt még betették volna a lábukat Amerikába, Snowy Fleet, a dobos otthagyta őket, és miután visszatértek Londonba, az ex-Purple Heartsos Tony Cahill foglalta el a helyét. Cahill Skóciában esett át a tűzkeresztségen, ahol újra kiderült, hogy az Easybeats kizárólag a nevében volt nyugodt. Tovább nehezítette a helyzetet George és Harry, akik hosszú gitárszólóikkal kivívott pozíciójuk miatt mindketten úgy gondolták, kézbe veszik az irányítást, és személyesen simítanak el minden vitás ügyet. Ennek ellenére az 1967 augusztusában induló amerikai turné viszonylag simán lezajlott, pedig a banda hírneve akkoriban tetőzött. A legendás New York-i bulihelyen, a Max's Kansas City nevű lepukkant kocsmában például a Falling Off The Edge Of The World című kislemezüket berakták a wurlitzerbe, és az a megtiszteltetés érte a srácokat, hogy a betépett Lou Reed rendszeresen meghallgatta a számot. Sőt még maga Andy Warhol is bemutatkozott nekik. Mindeközben tovább folyt a kutatás a Friday On My Mind méltó folytatása után. George emiatt egyre jobban kikészült. Próbálkozásaik során belekóstoltak ugyan sok más stílusba is, de a kísérletezés eredményeként születő nagy balladák csak felidegesítették őket. 13

„Tipikus hiba volt ez részünkről – magyarázta George Glen A. Bakernek a Rolling Stone magazinnak adott interjúban. – Rock and roll banda voltunk, fogalmam sincs, mi a fasznak játszottunk ilyen nyálas limonádé számokat.” Egyre nehezebben mentek a dolgok, viharfelhők gyülekeztek a fejük felett. Az Easybeats körüli felhajtás a Young család Sydneyben maradt tagjainak figyelmét sem kerülte el, és akkor a zeneiparban rohamosan terjedő droghasználatról még nem is beszéltünk. A Young család fejének, Williamnek sikerült állandó munkahelyet találnia, ahol hetenként kapott fizetést. Ezek a hatások együtt még inkább megerősítették abban az elhatározásában, hogy legkisebb fiainak, Malcolmnak és Angusnak nem a zene világában kellene a szerencséjüket keresni. 1968 júniusában, a Vigil című nagylemez ausztráliai és európai, valamint a Falling Off The Edge Of The World album egyesült államokbeli megjelenését követően az Easybeats újra csúcsformában volt. Ugyanezen év júliusában Ausztráliában, szeptemberben pedig az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban került a boltokba az új kislemez, a Good Times. Ebben a számban működött közre háttérénekesként először a reszelős hangú Steve Marriott a Small Facesből. A közös munka során barátság szövődött a két együttes között. Akkoriban lábra kelt egy mendemonda, miszerint amikor Paul McCartney először meghallotta a Good Timest a rádióban, az első telefonfülkénél leparkolt az autójával, és felhívta a BBC stúdióját, hogy játsszák le újra a számot. Alex, George bátyja akkoriban dalszerzőként dolgozott Londonban, a Beatles Apple nevű kiadójánál. Alexet felkérték, hogy játsszon az Apple egyik bandájában, amely a tervek szerint a Beatles örökébe lépett volna. John Lennon ötlete volt, hogy a projektet Grapefruitnak nevezzék, ami főhajtás volt Yoko Ono egyik könyve előtt. Alex George Alexander néven szerepelt volna a buliban, de a Beatle-kapcsolat nem merült ki ennyiben. Lennon, McCartney, Ringó Starr, valamint a Rolling Stonesos Brian Jones jelenléte olyan magasságokba röpítette az együttest, amelyről a legtöbb banda csak álmodik. Vannak, akik szerint az együttes harmadik kislemezén, a C'mon Marianne című számon Lennon hatása érezhető, míg a bemutatkozó albumon, az Around Grapefruiton Paul McCartney-é. George-nak nem volt ekkora szerencséje. A zeneiparral kapcsolatos kiábrándultsága hétről hétre egyre nyomasztóbban hatott rá. Csak olyankor érezte jól magát, amikor ska zenét hallgathatott olyan londoni klubokban, mint például a Bag Ο' Nails. Ilyen alkalmak pedig elég ritkán adódtak. Az együttesnek megmaradt ugyan a varázsa, ahogyan azt az 1969-es kislemez, a St. Louis is bizonyította, de ezek a sikerek már egy egységesnek alig nevezhető formáció utolsó csatakiáltásai voltak. A híresztelés, miszerint Brian Epstein egyszer hajdanán gondolkozott azon, hogy átvegye az együttes menedzselését – ami nagy valószínűséggel gyökeresen megváltoztatta volna az Easybeats sorsát – , mostanra már inkább kegyetlen tréfának tűnt. Augusztusban, a Polydor Records gondozásában megjelent Friends című albumuk, ami gyakorlatilag Vanda és Young demóinak gyűjteményéből állt. Szeptemberben gyorsan tető alá hoztak egy ausztráliai turnét. Az újra ereje teljében lévő együttes minden felhajtás nélkül, farmerban és pólóban lépett színpadra. Sokan látták a fellépéseket, szerette őket a közönség, de összességében a siker messze elmaradt az akár csak két évvel azelőtti őrülettől. Ennek ellenére az Easybeats számos nagy sikerű koncertet adott, és mikor a turné végén, október második felében megérkeztek Sydneybe, előzenekarként csatlakoztak hozzájuk régi barátaik, a Valentines tagjai, két énekesükkel, Vince Lovegrove-val és Bon Scott-tal. A sors iróniája volt, hogy Scott – aki egyébként félistenként tisztelte Wrightot – akkoriban már jobban mozgott a színpadon, mint Wright valaha. A turné végeztével az Easybeats letette a lantot. Az együttes pénzügyeit ezután George és Harry intézte, ők kezelték a megközelítőleg 85 ezer dollárra rúgó örökséget. A srácoknak akadt egyébként elég gondjuk: Kanadában például ugyanazt a kislemezt két különböző kiadó is piacra dobta, néhány felvételükre pedig egy időben több lemezcég is kizárólagos szerződést 14

kötött. Később még a Young család nappalijának falára büszkén kiakasztott Friday On My Mind aranylemezről is kiderült, hogy valójában a Sorry című szám van rajta. George és Harry 1970-ben ismét Londonban kötött ki, és a következő néhány évben a hangstúdiók lenyűgöző, de zárt világában dolgoztak. Nagyon élvezték ezt a munkát, és különböző álneveken számos sikeres projektben vettek részt. Ilyen volt a Tramp és a Moondance 1970-ben, a Paintbox 1970-71 között, Alex Younggal közösen a Grapefruit utolsó kislemeze 1971-ben, majd a Haffy's Whisky Sour szintén 1971-ben. A lemezek kisebbnagyobb sikereket értek el a brit és az európai slágerlistákon. A páros 1972 közepén egy komolytalan projektet indított Marcus Hook Roll Band néven, az egykori Pretty Things basszusgitárosával, Alan „Wally” Wallerrel (Wally Allen). A banda Waller agyszüleménye volt, aki az Abbey Road stúdióban dolgozott: ő volt a felelős, hogy mindig legyen elég pia, ha felvétel közben megszomjaznak a zenészek. Két kislemezt készítettek – a Natural Mant 1972 augusztusában és a Louisiana Ladyt 1973 februárjában –, és ezzel véget is ért pályafutásuk. George 1973 januárjában tért vissza Ausztráliába, Harry az év végén csatlakozott barátjához. Mindketten döbbenten értesültek róla, hogy Wallerrel közös projektjük komoly visszhangot váltott ki az Egyesült Államokban, ahol végül a Natural Mant piacra dobták. Azok után, amin az Easybeatsszel keresztülmentek, mikor megpróbáltak betörni az amerikai piacra, nem tudták, hogy sírjanak vagy nevessenek. Végül azonban úgy döntöttek, Sydneyben fejezik be, amit Londonban kezdtek el. A szomjoltásért újra Waller lett felelős, ezúttal azonban szerepet kapott a buliban George öccse, Malcolm, jóllehet kéznél volt egy másik gitáros is, Angus. Harry Vanda így emlékszik vissza: „Malcolm azért került a csapatba, mert George a basszusgitárt tépte, úgyhogy egyedül én játszottam gitáron. Megbeszéltük, hogy kell egy dobos meg egy másik gitáros. George és én énekeltünk.” Egy hónapot töltöttek az EMI sydney-i stúdiójában, Richard Lush hangmérnök társaságában. Richard angol állampolgár volt, néhány hónapja érkezett Ausztráliába, szenzációs ajánlólevéllel. Segédhangmérnökként dolgozott többek között a Beatles Sgt. Pepper című albumán. Lush lehidalt Malcolm és Angus játékától. Richard Lush így emlékszik vissza a két fiúra: „Teljesen lenyűgözött a két srác tehetsége, főleg mert olyan fiatalok voltak. Mintha két kisgyerek szabadult volna be a stúdióba. Azt gondoltam magamban: a mindenit! Ez nem semmi! Főleg Angus játéka volt döbbenetes.” Az eredmény a Tales Of Old Grand-Daddy című, 1973-as, először csak Ausztráliában napvilágot látott lemez volt, amelynek kiadása szintén nem ment simán. George legnagyobb felháborodására az eredeti borítón egy öregember ült hintaszékben, kezében egy üveg Old Grand-Dad whiskyt szorongatva, így utaltak az éjszakába nyúló, olykor súlyos ivászatokba torkolló próbákra, melyeken az Old Grand-Dad komoly szerephez jutott. Régi sebeket tépett fel az is, hogy bár elsősorban az amerikai érdeklődés hatására döntöttek úgy, hogy befejezik az Angliában elkezdett projektet, a lemez az Egyesült Államokban csak hat év múlva jelent meg. Megint ugyanaz történt, ami korábban az Easybeatsszel. George mindent megtett, hogy az öccseit ne húzzák majd ugyanúgy csőbe, és a jövő sok reménnyel kecsegtetett. „Egy nap – nyilatkozta egyszer – színre lép majd egy banda, amely ugyanolyan hatással lesz a társadalomra, mint Dylan volt a hatvanas évekre. Meglátjátok, mindenki kifekszik majd.”

15

16

1971 Malcolm a Velvet Undergroundban

17

2. fejezet. A RITMUSGITÁROS

Malcolm Young 1953. január 6-án született, abban az évben, amikor Elvis Presley a tikkasztó hőség elől menekülve belépett a Memphis Recording Service stúdiójának ajtaján, és felénekelte első számait. Logikusnak tűnt tehát, hogy Malcolm idővel Elvis, majd később a Beatles zenéjére gyakorolt. Első hangszerét – egy ócska akusztikus gitárt – az anyjától kapta. Mivel Angus is kapott egy ugyanilyen hangszert, összeállt a duó, és egyre féktelenebbül szórakoztak. Malcolm eleinte a korszak vezető zenészeit vette célba. Apró kezével nem érte át a hangszer nyakát, ezért gyakran kénytelen volt az üres húrokat pengetni. A zene eleinte inkább szórakozás volt Malcolm számára, nem szenvedély. Csakúgy, mint George, Malcolm is tehetségesnek bizonyult a focipályán, és arról álmodott, hogy egyszer profi sportoló lesz. Azonban 13-14 éves kora körül, mikor rajta kívül mindenki hirtelen megnyúlt a korosztályában, le kellett mondania erről. Malcolm apró termetű maradt, amit azzal magyaráztak, hogy Glasgow-ban magas ólomtartalmú volt az ivóvíz. Egyik napról a másikra az összes fiú sokkal magasabb, erősebb, és – ami a legfontosabb – gyorsabb lett nála. Még ennél is rosszabb volt, hogy Malcolm haverjai sokkal idősebbnek néztek ki, és ezért, ha nem is legálisan, de jóval könnyebben belekóstolhattak a kocsmázás örömeibe. Malcolmot még a leglazább pultosok is kiskorúnak nézték. A srác akkortájt kezdett komolyabban foglalkozni a zenéléssel, mikor bátyja, George és az Easybeats éppen leszálló ágban volt. Malcolm serdülőkre jellemző lelkesedése szerencsésen egybeesett életének néhány sorsdöntő pillanatával. 1968-ban véget értek diákévei, miután befejezte tanulmányait az ashfieldi fiúgimnáziumban. Úgy érezte, éveken át heti öt napot börtönben kellett töltenie, és most végre szabadlábra helyezték. Malcolmért egyébként bomlottak a csajok, amit kinézete mellett minden bizonnyal gitártudásának köszönhetett. Ráadásul a bátyja hosszú hajjal mászkált, ami akkoriban biztos jele volt annak, hogy valaki huligán. Arról nem is beszélve, hogy George a világ egyik leghíresebb rock and roll bandájában játszott. Mindezek miatt a tanárok megbélyegezték Malcolmot, aki hátrányos helyzetbe került. Szintén 1968-ban történt, hogy Harry Vanda Malcolmnak ajándékozta imádott Gretsch Jet Firebird márkájú gitárját, amely olyan jó szolgálatot tett neki abban az évben. Az Easybeats nemzetközi sikere és az együttes körül keltett kavarodás erős motivációnak bizonyult Malcolm számára, ráadásul most már kezében volt az az eszköz is, amellyel Harrynek végül sikerült megcsinálnia a szerencséjét. George a tengerentúlról tovább tüzelte Malcolm növekvő érdeklődését, és biztosította, hogy öccse hozzájusson a legmenőbb és legfigyelemreméltóbb lemezekhez és újságokhoz. Ezeket – függetlenül attól, hol járt éppen – mindig elküldte Malcolmnak. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy ezek a kincset érő csomagok mindig hajón érkeztek, ami gyötrelmesen lassú folyamat, ha a rendeltetési hely a végtelen messzeségben lévő Ausztrália. Sokszor hónapokig tartott, mire megkapták a csomagokat, és a gondos csomagolás ellenére a lemezborítók nagy része felpöndörödött és tönkrement. Pedig a borítók ugyanolyan fontosak voltak, mint maguk a lemezek. A küldemények ugyan lassan érkeztek meg a kontinensre, Malcolm azonban még így is hónapokkal előrébb járt, mint a legtöbb helyi rádióállomás vagy a szombat reggeli zenés tévéshow, amelyet a Young család teát kortyolgatva figyelt, miközben a fellépőket kritizálta. Amikor George éppen Sydney-ben járt, és nekiálltak otthon zenélni, ő játszott a 18

basszusgitáron, miközben a lármát túlüvöltve próbálta bekiabálni az akkordváltásokat. Ezen kívül néhány kegyetlen műtétet is végrehajtott a gitárokon: leszedte azokat a húrokat, amelyek szerinte nem illettek a rock and rollhoz. George szerint ugyanis egyik-másik húrnak kábé annyi haszna volt, mintha fogpiszkálóval vetné bele magát az ember egy komolyabb utcai verekedésbe. Az volt az elve, hogy ha dögös rock and rollt akarsz játszani, megfelelő felszerelésre van szükséged. Malcolm ezt a stílus és hozzáállás tekintetében kőkemény tanítást azzal egészítette ki, hogy figyelmesen meghallgatta és eltanulta Eric Clapton sziporkázó játékát, valamint a John Mayall And The Bluesbreakers, a Peter Green és Jeremy „Deltahead” Spencer vezette Fleetwood Mac, illetve Paul Butterfield és Mike Bloomfield zenéjét. Az olyan legendás bluesjátékosok, mint Muddy Waters – aki a fent említett zenészeket inspirálta –, a rock and roll hőskorának kimagasló alakjai, mint Little Richard, Jerry Lee Lewis és természetesen Chuck Berry, szintén Malcolm zenei étrendjének fontos alkotóelemei voltak. Malcolm így beszélt ezekről a hatásokról: „Az egész Chuck Berryvel kezdődött. Chuck Berryt lehetetlen elfelejteni. Úgy értem, bármit csinált akkoriban, egyszerűen zseniális volt.” Malcolmra mégis azok az angol bandák voltak a legnagyobb hatással, akik nagyjából háromperces popdalaikba belecsempészték a bluest és az R&B-t. Malcolm így nyilatkozott erről: „Amikor először meghallottam a Who My Generation-ét, azt mondtam, ez igen. Akkoriban a Beatles és a Stones számított a csúcsnak, erre jön ez a banda, és még dögösebb, még keményebb zenét játszik, mint a nagyok. Nagy hatással voltak rám. Aztán jött a Jumpinjack Flash, de mondok még két másik számot: a Honky Tónk Woman, és később a Get Back a Beatlestől. Azt hiszem, így alakult ki az igazi rock and roll.” A dolog pikantériája, hogy Malcolm először éppen az Easybeats előadásában hallotta a My Generation^. Amikor a srácok elkezdtek játszani, Malcolm azt hitte, egy újabb Vanda-Young mesterművet hall, a végén azonban felvilágosították, hogy ők is úgy hallották a számot a Radio Luxembourgon. William Young morálja azt diktálta, hogy Malcolm is rendes melót keressen magának, ne egész nap a gitárját nyúzza a szobájában, és ne az utcán lógjon, ahol fél szemmel a jó nőket és a menő autókat stíröli. Ezért hát Malcolm beállt melózni, és jó néhány munkakörben kipróbálta magát: volt varrógépszerelő, lakatostanonc, esztergályos és raktáros. Munkatársaival ellentétben azonban Malcolm fülét nem zavarták a szokásos munkahelyi zajok. A körülötte lévő gépek ütemes csörömpölése és kopogása egy idő után valami furcsa törzsi ritmussá mosódott össze benne, amely megmozgatta a fantáziáját, és segített neki a dalszerzésben. Ebben nagy szerepe volt a nem elhanyagolható ténynek, hogy George-hoz hasonlóan Malcolmnak is remek hallása volt. Ezenkívül istenadta tehetsége volt a gitárhoz, és hallás után pillanatok alatt bármit el tudott játszani. Ráadásul mindig úgy változtatta a lemezjátszó fordulatszámát, hogy amikor feltette kedvenc albumait, nem kelljen minden egyes alkalommal áthangolnia a gitárját. Lassan elérkezett az idő, hogy bandát alapítson, úgyhogy összeállt Mack Sheífzick énekesbasszusgitárossal és Brian Curby dobossal. A formáció azonban nem volt hosszú életű. Az 1968-ban alapított Beelzebub Blues már komolyabb kísérlet volt. Néha Red House és Rubberband néven is felléptek. Ed Golab énekelt, Gerry Tierney dobolt, George Miller gitározott, Sheffick basszusozott, és Malcolm volt a szólógitáros. Időnként a képzett dzsesszgitárosként ismert, Amerikából áttelepült Larry Van Kriedt is beszállt a bandába. Malcolm, az apró termetű gitárvirtuóz bámulatos könnyedséggel tanulta meg a Bloodwyn Pig, a Savoy Brown, a Black Sabbath, az Animals, Eric Clapton és a Bluesbreakers dalait, betéve tudta a Cream első lemezét, valamint az Are You Experienced? című legendás Jimi Hendrix-albumot. Ehhez hasonló újszerű, bluesalapokra épülő számokat akkoriban ritkán játszottak a rádiók. A Beatles Come Togetherje még a viszonylag rádióbarátabb felvételek 19

közé tartozott. Ed Golab így mesél Malcolmról: „Ő volt A Gitáros. Rengeteg Cream- meg Hendrixszámot játszottunk, Malcolm mindegyiket tökéletesen nyomta.” A számokat először mindig Malcolmnál hallgatták meg, aztán betörtek egy Sydney északi részén álló gyárcsarnokba, és teljes hangerőn eljátszották őket. Néha még ott is aludtak. Nyugodtabb pillanataikban Golab és Malcolm, akik akkoriban kezdték írni első saját számaikat, latin rockkal is kísérleteztek, és Stevie Wonder-számokat hallgattak. Malcolm gitárerősítőjében azonban semmi finomság nem volt. A ládát Bevan Boranjee műszerész és varázsló fabrikálta, aki jó barátságban volt a srácokkal. Ed Golab így emlékszik a híres-nevezetes erősítőre: „Bevan összerakta Malcolmnak azt a böhöm nagy ládát, azt a hatalmas fekete hangszórót. Akkora volt, mint mondjuk egy szárnyas ajtó. Képzeld el, amikor begurítottuk azt a dögöt a terembe. A többiek csak annyit tudtak kinyögni, hű, ez nagyot fog szólni! Kevesen tudták csak, hogy összesen négy hangszóró van abban az istenverte ládában. Malcolm eléállt, amitől még kisebbnek tűnt. Olyan volt, mint egy manó.” Malcolm amúgy sem volt egy óriás, ráadásul még mindig sokkal fiatalabbnak nézett ki a koránál. Ed Golab így folytatja: „Úgy tizennyolc-tizenkilenc évesek lehettünk, Malcolm meg a testmagassága miatt még mindig tizenkét-tizenhárom évesnek nézett ki. Szerintem ez baromira zavarta, mert mindig tök fiatal csajokkal járt, akik azt hitték, Malcolm is annyi idős, mint ők. Ez mindig is problémát jelentett neki.” De nem ez volt az egyetlen probléma. Egyszer egy templomba szerettek volna bejutni valami bulira, ami a nevük miatt – Beelzebub Blues – nem ment túl simán. Azon az emlékezetes napon az együttes kisbuszának sofőrje összekeverte a klasszikus, régi stílusú kőtemplomhoz vezető járdát az úttesttel. Csak akkor vette észre, hogy hibázott, amikor már késő volt: a verda beszorult két kőoszlop közé. Ekkor már mindenki sejtette, hogy finoman szólva eltévesztették az irányt. Úgy döntöttek, csak akkor tudják kiszabadítani a járművet, ha előrefelé indulnak. A sofőr beletaposott a gázba, mire az egész boltíves átjáró leszakadt, és a törmelék beborította a kisbuszt. De voltak olyan bulik, ahol sokkal durvább szitukba keveredtek, és hálát adtak az égnek, hogy a gitáros George, ez a hatalmas termetű, ijesztő kinézetű orosz srác is a banda tagja volt. Vele még a legbalhésabb arcok sem nagyon mertek szarakodni. Ed Golab erről ezt mesélte: „Nem volt egyszerű bejutni meg kijutni ezekről a helyekről. Néha a mikrofonállvánnyal a kezünkben léptünk színpadra, hogy ha úgy adódik, legyen mivel védekezni. Játszottunk pár nagyon durva helyen.” A Led Zeppelin 1969-es bemutatkozó albuma igazi szenzációnak számított. Malcolm is szerette a lemezt, mégis elég sajátos véleménnyel volt róla. Neki egyedül az első szám, a Good Times Bad Times jött be igazán. Ez a dal, a Stones és a Who meghatározó szerzeményeihez hasonlóan azt mutatta meg Malcolmnak, hogyan építse és turbózza fel a számait húzós gitártémákkal. Miközben egyre komolyabban agyalt azon, hogyan csalja elő a hangszerekből ezt a fajta zenét, Malcolm dzsesszakkordokkal kísérletezett, és billentyűs hangszerén írt számokat. Bár 1971-re a Beelzebub Bluesnak leáldozott, Malcolm továbbra is minden lehetőséget megragadott, ha valahol zenélni lehetett. Olyan számokat játszottak, mint a The Letter Joe Cocker húzós feldolgozásában, és persze nyomatták a szokásos bluesnótákat is a haverokkal, a gitáros Larry Van Kriedttel, a billentyűs Ray Day-jel, a dobos Gerry Tierney-vel és a basszusgitáros Mick Sheffzickkel. Az igazi nagy lehetőség akkor ütött be, amikor 1971 közepén a Velvet Underground – nem összekeverendő Lou Reed legendás New York-i bandájával – a fővárostól 170 kilométerre lévő iparvárosból, Newcastle-ból áttette székhelyét Sydneybe. A korai Velvet billentyűközpontú, a Doorsra hajazó hangzással kísérletezett, a színpadon 20

pedig a Who és a Move nyomdokain járva, élükön tűzokádó énekesükkel, Steve Phillipsonnal dühös és brutális produkciókkal lepték meg közönségüket. Feldolgozták a Jefferson Airplane Somebody To Love című számát, amelyet a kislemezen még a Love She Comes In Coloursával egészítettek ki, és megnyerték a Battle of the Bands tehetségkutató newcastle-i fordulóját. Elérkezett hát az idő, hogy továbblépjenek. Miután letelepedtek Sydney-ben, néhány személycserét követően megérkezett a bandába Brian Johnson énekes – ennek a Brian Johnsonnak semmi köze ahhoz a fickóhoz, aki később olyan fontos szerepet tölt majd be Malcolm pályáján –, de szerettek volna még egy gitárost. Malcolmot jócskán megelőzte a híre. A korábbi Easybeats-tag, Stevie Wright ajánlotta Herrn Kovac dobosnak és Les Hall gitárosnak, hogy nézzék meg Malcolmot Youngék burwoodi otthonában. A két srác teljesen ledöbbent, amikor meghallotta a Young család tagjainak alig érthető skót akcentusát. De az igazi sokk még hátravolt. Akkoriban Malcolmot teljesen magával ragadta a T. Rex zenéje és Marc Bolan gitárjátéka. Herrn Kovac így emlékszik vissza erre: „Gyakran Malcolm fejéhez vágtam, hogy a T. Rex egy nagy rakás szar. Az összes számuk tök ugyanolyan. Malcolm egyetlen blueszenész képét sem tette ki a szobájában. Csak egy bazi nagy Marc Bolan-poszter virított a falán.” Miután megittak egy csésze teát, abban állapodtak meg, hogy ha Malcolmnak van egy kis ideje, elugrik a banda Mona Vale-i házába, és részt vesz egy meghallgatáson. Kovac és Hall legnagyobb döbbenetére Malcolm egy pillanatot sem várt: felkapta Gretsch gitárját, és odaszólt az anyjának, hogy lelép. Mona Vale-ben Malcolm egész éjjel a blues királyairól magyarázott, miközben Kovac kedvenc lemezeit hallgatták. Malcolm a nappaliban aludt. A magassága és a kinézete miatt a többiek azt hitték, hogy vendégük úgy tizenkét éves lehet. Kovac azon parázott, mikor kopogtatnak a zsaruk az ajtón, akiket a fiú aggódó anyukája uszított rájuk. Másnap végigzenélték az egész napot, és teljesen egyértelmű volt, hogy megtalálták a Velvet Underground új gitárosát. A Velvetnek addigra új énekese is lett, úgyhogy a felállás a következőképpen nézett ki: Malcolm gitározott, Kovac ült a dobok mögött, Les Hall volt a másik gitáros, Andy Imlah énekelt, és Mick Sheffzick basszusozott. Először 1971 júliusában léptek fel, a Parramatta Rivoliban, Sydney nyugati részén. Hamarosan elterjedt róluk, hogy igazi bajkeverők, és a Stoneshoz kezdték hasonlítani őket. Az aggódó szülők például figyelmeztették egymást, hogy tartsák távol a lányaikat a Velvet Underground tagjaitól! Mint akkoriban a legtöbb banda, a Velvet is finoman szólva eklektikus repertoárral rendelkezett. Szinte mindent eljátszottak, a Deep Purple Black Nightjától kezdve a Shocking Blue Venusán és George Harrison My Sweet Lordján keresztül a Stones Cant You Hear Me Knockingjáig bezárólag. Sőt néha még Badfinger– és Slade-számok is becsúsztak. A legtöbb dal szólóját Malcolm játszotta. Malcolm nagy kedvence volt Gary Wright első nagylemeze, az Extraction. Ahányszor tehette, teljes hangerőn hallgatta, és jó néhány dalt el is játszottak. A másik véglet az volt, amikor Kováccsal elvonultak a dobszobába és – az együttes néhány tagjának legnagyobb rémületére – nyolc órán keresztül egyhuzamban dzsesszt játszottak. A Hot Cottage gitárosa, Kim Humphreys is a Velvet Underground egyik próbáján találkozott először Malcolmmal: „Emlékszem, hogy már akkor himnuszokat zengett a kisöccséről, pedig akkoriban Angus kábé tizenöt-tizenhat éves lehetett.” A Velvet Underground szombat és vasárnap esténként lépett fel. A vasárnap esti buli után visszavitték Malcolmot Burwoodba, hogy hétfőn biztosan beérjen a munkahelyére. Akkoriban varrógépszerelőként gályázott egy üzemben, ahol melltartókat gyártottak. Amikor átugrottak Newcastle-be, Malcolm, aki mintha először járt volna Sydney határán kívül, teljesen ledöbbent az út menti bozótos és a farmok láttán, és meg akart állni körülnézni. 21

Malcolm nehéz természete akkor ütközött ki igazán, amikor megismerték az akkoriban még kispályásnak számító ausztrál dalszerző-énekest, Richard Claptont. Herrn Kovac így emlékszik vissza: „Malcolm azt mondta nekem: »Nézd meg ezt a kibaszott köcsög Richard Claptont! Dögöljek meg, ha ez a faszfej bármire is jut azzal, hogy Eric Clapton nevét próbálja lenyúlni!« Aztán még hozzátette, hogy a Clapton név már foglalt.” Malcolm senkitől sem tűrte el, hogy szarakodjon vele. Szenvedélyesen őszinte fickó volt, magas ívből leszarta az idiótákat, meg azokat, akik keresztbe akartak tenni neki. Mindig akadtak önként jelentkezők, akik szerették volna menedzselni a bandát, de ha Malcolm megérezte, hogy nem őszinték, azonnal és kertelés nélkül közölte: „Kurvára nem tetszik az ürge!”, vagy „Ennek kurvára semmi köze a rock and rollhoz, egyszerűen csak a szart kavarja!” Ugyanakkor Malcolm minden baromságban benne volt. Sok mindent lehetett róla mondani, de hogy ne lett volna humorérzéke, azt nem. Egyszer, amikor a Velvet Underground Tamworthben, New South Walesben lépett fel, ő és Kovac közös szobát kapott a szállodában. Este felcsíptek két csajt, és amikor felforrósodott a hangulat, Malcolm gondolt egyet és akcióba lendült. Herrn Kovac így mesél arról az éjszakáról: „Megkérdeztem Malcolmtól, van-e nála óvszer. Mire ő azt felelte, nincs, aztán megkérdezte, milyen zokni van rajtam, műszálas vagy gyapjú. Mondtam neki, hogy műszálas. Mire ő közölte, hogy rohadt nagy mázlim van, mert a műszálas zokni kinyírja a gecit. Gondoltam, úgyis sötét van, meg minden. Aztán felordítottam: »A jó kurva életbe! Jézus Isten! Mégis hogy a picsába marad ez fönn?« Malcolm felkapcsolta a lámpát, és meglátott, amint ott állok a kiscsaj fölött, aki nagyban próbálja a farkamra húzni a fekete zoknimat. Malcolm, aki a szomszéd ágyon hetyegett a másik csajjal, majd összehugyozta magát a röhögéstől. A csaj meg, aki előttem térdelt, teljesen ledermedt a rémülettől. Persze mindenkinek elszúrtam az estéjét, Malcolmnak sem sikerült kitombolni magát, mert ahányszor csak megpróbálta beverni a lompost, röhögőgörcsöt kapott.” Malcolm és Imlah egy időben különös módon érdeklődni kezdett a horgászat iránt. Gyakran kijártak a Sydneytől északra lévő Palm Beachre. Mindig Kovacra maradt a szervezés, neki kellett beszerezni mindent, a csalitól a horgászbotokon át a hajóig. A dobos mégsem tudott rájönni, hogy a másik kettő miért nem horgászik, ha egyszer ennyit szenvedtek, hogy összehozzák a bulit. Annak ellenére, hogy az egész az ő ötletük volt, nem csináltak semmi mást, csak össze-vissza vihogtak. Idővel persze leesett a tantusz Kovacnak, mi az összefüggés az állandó vihogás és a két srác pocsék színpadi teljesítménye között: „Majdnem egy évbe telt, mire rájöttem, hogy csak azért kölcsönzik ki a horgászcsónakot, hogy a nyílt vízen szívhassanak. Ez volt a valódi ok, amiért annyira szerettek horgászni járni. Azt mondtam Malcolmnek: »A kurva életbe, Malcolm, mióta lettél te is kibaszott hippi?« Aztán, amikor meghallottam, hogy megint vihognak, azt mondtam nekik: »Ez a buli szart se ért! Szarul játszottatok!« Mire Malcolm csak annyit mondott: »Állati jól játszottam!« Ezért úgy döntöttem, ahányszor betépve mennek fel a színpadra, felveszem a koncerteket, és később megmutatom nekik, mit műveltek.” Malcolmnak sosem tetszett igazán a Velvet Underground név, ezért ahogy a banda hangzása egyre súlyosabb és keményebb lett, és felvettek a repertoárjukba néhány Free számot is (például a Ride On Ponyt), átkeresztelték az együttest. 1972 februárjában, mintegy főhajtásként a Free előtt, a Pony nevet vették fel. Ezen a néven az első koncertjüket Manlyben, Sydney északi tengerpartján adták. Malcolm itt találta el azt a hangzást, ami aztán később védjegyévé vált, és végigkísérte pályafutásán. Herrn Kovac így nyilatkozott erről: „Les megkérdezte Malcolmtól, miért nem próbálja ki, hogyan szól a Marshall erősítő. Malcolm bedugta Gretsch gitárját a Marshallba, és azonnal beleszeretett. Aznap este nem is adta vissza Lesnek az erősítőjét. Malcolm teljesen rákattant a 22

cuccra, és még azon a héten vett magának egyet. Azóta is sokszor előveszi azt a piros Gretsch gitárt meg a Marshall erősítőt. Malcolm ösztönzésére az együttes egyre nagyobb hangsúlyt fektetett saját számaira. Fel is vettek egy dalt, a Keep Me Companyt, amit aztán sosem adtak ki. Később aztán Ted Mulryvel léptek fel, és ez a szövetség alapozta meg a Ted Mulry Gang, vagy egyszerűen a TMG hatalmas sikerét. Ennek ellenére ez a felállás Malcolm ízlésének túlságosan popos volt. Az apró termetű gitáros nem sokkal ez után ki is lépett az együttesből. Herrn Kovac így mesélt a történtekről: „Azért lépett ki, mert az ő ízlésének már túl popos volt a stílusunk, és túl sokat játszottunk Teddel, miközben Malcolm valami keményebb hangzásra vágyott. Deep Purple-t akart játszani, meg ilyeneket.” A Pony karrierjének vége felé Dave Evans énekes vette át Imlah helyét, de aztán pár hét múlva feloszlottak. 1973 februárjában Malcolm végre megkapta, amire vágyott: a Randwick Racehouse-ban végignézhette a Rolling Stones két Sydney-ben adott koncertjének egyikét. A Stones tagjai olyan fogatokon gördültek a színpadra, mintha a Hamupipőke forgatásáról érkeztek volna. Az első éjjel megtartották ugyan, a másodikon azonban már elmaradt az égboltot bevilágító hatalmas tűzijáték, mert a közeli karámokban pihenő versenylovak csúnyán megbokrosodtak a hangos robbanások miatt. De minden pompa és fényűzés ellenére a Stones a csúcson volt. Persze a sajtótájékoztatón sem hazudtolták meg magukat: a rendkívül morcos Keith Richards összebalhézott az egyik újságíróval, aki nem bírta ki, hogy ne közölje vele, úgy néz ki, mint egy vonatroncs. Richards megvetően csak annyit válaszolt a nőnek, hogy ő sem lehet valami nagy barátságban a tükörrel. Richards tökéletesen vágott vissza. A Stones tényleg nem kispályázott.

23

1973 Angus a Kantuckee-ben, Sydney-ben

24

3. FEJEZET A HETEDIK FIÚ

Angus

Young nem fogadta éppen a legszívélyesebben a Young család burwoodi otthonának ajtaján kopogtató Herrn Kovacot. Herrn Kovac így emlékszik vissza első találkozásukra: „Életemben nem találkoztam még ilyen kellemetlen és gyanús kinézetű fickóval, mint ez a borotvált fejű kis szkinhed. Ajtót nyitott, és annyit mondott: »Na mi van? Mit akartok?« Én Les Hall mögé álltam, mert azt hittem, Angus szét akarja rúgni a tökünket. Aztán sikerült kinyögnöm, hogy Malcolmhoz jöttünk, mire ő annyit mondott: »Oké, gyertek be!« De a kis szkinhed csak nem akart leszakadni rólunk. Acélbetétes bakancs volt rajta. Behívott minket a szobájába, felkapta a SG-jét (egy Gibson SG gitárt), és elkezdett gyakorolni. Felült az asztalra, összevissza ficánkolt, az ágyon ugrált. Egy pillanatra nem maradt nyugton, aztán a végén felénk fordult, és így szólt: »Na, mit gondoltok?« Mire én okoskodva: »Az akkordokat ismered?« Halál komolyan így volt!” Kovac nem véletlenül rémült halálra Angus miatt. A hetvenes évek elején a Sharpies (vagy másként Sharps) az angliai szkinhed-mozgalom ausztráliai változata volt, azzal a különbséggel, hogy ők durvábban öltözködtek. Nem csak a sydney-i és a melbourne-i tánctermek közönségére jelentettek veszélyt, hanem a vasúthálózatra is. A Sydney északi külvárosához tartozó Honrsbyben gyakran négyszázan is összejöttek, de sokan voltak Burwoodban, Strathfieldben, Campsie-ben és Town Hallban is. Angus nem vette túl komolyan a dolgot, mivel azonban könnyen bepöccent és – testalkata ellenére – olyan szívós volt, mint egy pitbull, gyakran kivette a részét a szombat esti balhékból. Angus 1955. március 31-én született, a Young házaspár mesebeli, hetedik gyermekeként, s így a blues mitológiája szerint különleges erővel rendelkezett. Ugyanabban az évben látta meg a napvilágot, amikor az izzadságban úszó Little Richard rögzítette őrült számát, a Tutti Fruttit. Angus először bendzsón tanult meg játszani, aztán az anyjának köszönhetően megkapta első igazi gitárját, és elkezdte lejátszani, amit innen-onnan ellesett. Angus így beszél erről az időszakról: „Gyerekkoromban főként a fivéreim lemezeit hallgattam, elsősorban Chuck Berryt és Little Richárdot, és azt hiszem, legtöbbször Chuck Berry számait tanultam meg. Ha jól emlékszem, a legelső dal, amit sikerült eljátszanom, egy egyszerű bluesdallam volt. A bátyám, Alex megmutatott néhány rövid riffet. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy valaki megtanított nekem valamit.” Rövid, de heves civakodás után Angus megkapta Malcolm régi Hofner gitárját, miután a bátyja megörökölte Harry Vandától azt a bizonyos Gretschet. Szerzett hozzá egy hatvanwattos erősítőt, úgyhogy indulhatott is a zúzás. Csakúgy, mint Malcolm, Angus is autodidakta módon tanult megjátszani. Az iskola utáni gyakorlás szent és sérthetetlen volt, ami végül igencsak kifizetődőnek bizonyult. A bátyjához hasonlóan szörfgitáron is megtanult játszani. Tizenegy évesen már Jimi Hendrix-számokat játszott, miközben a haverjai még mindig a top 40-nel szenvedtek. Bár élete legelső nyilvános fellépésére tizenhárom éves korában, egy kis étteremben került sor, Angus igazi színrelépése az egyik helyi templomban történt, ahol minden előzetes figyelmeztetés nélkül beugrott a haverjaival, és olyan hangosan játszott, hogy pillanatok alatt kiürült a terem. Az első lemez, amit megvett, az Animals Club A Go-Gója volt, amit aztán a Yardbirds I'm 25

A Man című száma követett. Angust teljesen magával ragadta a dalok életszerűsége, és lenyűgözte az I'm A Man sci-fibe illő gitárhangzása. De ugyanezért a kemény, bluesos hangzásért szerette annyira a Missing Links és a Loved Ones nevű helyi bandákat is. Amikor pedig megnézte őfelségét, a teljes dicsőségében pompázó Louis Armstrongot és nővérét a sydney-i stadionban, napokig szóhoz sem jutott az ámulattól. Little Richard You Keep A Knockin című száma olyan hatással volt rá, hogy kis híján belebetegedett. Angus addig játszotta újra meg újra a számot, pontosabban annak egy részletét, hogy végül az anyja nem bírta tovább idegekkel, és azt tanácsolta legkisebb fiának, keressen magának valami más elfoglaltságot. Mivel Angus testközelből tapasztalta meg az Easybeatset övező őrületet, a dolog igen nagy hatással volt rá, csakúgy, mint az, hogy ő volt azoknak a csomagoknak a kizárólagos örököse, amelyeket George küldött Malcolmnak a tengerentúlról. Angus azonban nem érte be ennyivel, ezért gyakran kézbe vette a dolgokat. „Megspóroltam a zsebpénzemet, bementem a városba, és mivel a helyi boltokban nem lehetett kapni például Buddy Guy lemezeit, megrendeltem őket külföldről.” Olyan volt számára a blues, mintha egy másik világba lépett volna át, ahol az emberek úgy énekeltek, mint a szellemek vagy a démonok. Angus mindent meg akart tudni róluk. Apja unszolására elment a helyi könyvtárba, ahol hamarosan állandó vendég lett, és gyakran tanítási időben is ott lógott. A könyvtáros szívesen válogatta szét a tengerentúlról érkezett anyagot, miközben Angus a Downbeat magazin korábbi számait lapozgatta, hátha ráakad egy Muddy Watersről vagy valamelyik bálványozott blueszenészről szóló cikkre. Ez a környezet nem sokban hasonlított az ashfieldi fiúgimnázium mindennapjaira. Mivel Malcolm öccse volt, Angust már jóval az előtt leírták a tanárok, hogy belépett volna az iskola kapuján. Miután megvolt az a különleges képessége, hogy az összes zsebpénzét meg tudta takarítani, rajta ragadt a Bankár becenév. Az osztályfőnöke ragaszkodott hozzá, hogy vágassa le a haját, mire az anyjuk dühbe gurult, és kiosztotta Angus tanárát. Elmagyarázta neki, hogy a család ügyeibe rajtuk kívül senki sem szólhat bele. George-tól és Malcolmtól eltérően Angust sosem érdekelte igazán a foci vagy bármilyen más sport. A zene és a gitár volt az igazi szenvedélye, de szeretett rajzolni és festeni is. A rajzórákra bejárt, mert ez a tantárgy jól illett apró kezeihez. Amúgy rendszeresen lógott a suliból. Angus így mesél erről: „Szerettem rajzolni, szerettem a rajzórákat, mert rajzolás közben szabadnak éreztem magam.” Különben is, hol máshol készíthetett volna egy közel kétméteres papírmasé legyet, ha nem egy emlékezetes iskolai feladat keretében? „Emlékszem, milyen furcsán éreztem magam a könyvtárban – meséli Angus. – Azért szerettem oda járni, mert ott jó sokáig lehetett lógni. A könyvtáros ugyanis, az egyik tanár, kínosan ügyelt rá, hogy a könyvigénylő-nyomtatvány mindig pontosan ki legyen töltve. Így hát sosem volt hajlandó kiadni a könyveket. A helyzet úgy állt, hogy egy négyoldalas nyomtatványt kellett kitölteni, ha kölcsönözni akart az ember. Miután kikértük a könyvet, fél napig tartott, mire a szerencsétlen könyvtáros kitöltötte a papírokat.” Szóba sem került, hogy az iskolában zeneórára járjon. „Nem hagyták volna – meséli Angus. – Emlékszem, az egyik órán körbeadtak egy hegedűt, hogy megnézzük, de a hangszernek valahol útközben nyoma veszett. Ennyit a zeneóráról.” Egy másik alkalommal a frusztrált énektanár kikapta Angus kezéből a triangulumot, és közölte vele, hogy nincs ritmusérzéke. Angus 1969-ben találkozott az akkor tizenöt éves Larry Van Kriedttel, aki maga is ügyes gitáros volt, és akkoriban települt át San Franciscóból Sydneybe. Van Kriedt hamarosan rájött, hogy Angus ritkán volt egyedül. 26

„Tudod, mindig a haverjaival lógott, együtt bandáztak, keményfiúnak képzelték magukat – meséli Larry Van Kriedt. – Angus volt a legkisebb is közöttük, de mégis ő volt a bandavezér. Az iskolai egyenruhájukat viselték, és egyfolytában cigarettáztak. Előfordult, hogy belém kötöttek. Azért szívattak, mert nagyon csöndes típus voltam. De Angus, bár feleakkora volt, mint én, leállította őket: »Hagyjátok békén a srácot! Ha egy ujjal hozzáértek, csúnyán megbánjátok!« Pedig igazából Angus szinte sosem bunyózott, vagy ilyesmi. Valamiért mégis ijesztő volt. Állati magabiztos és kemény tudott lenni. Sokat bandáztak a haverjaival, vonzotta a balhés iskolatársait. Ezzel együtt tisztességes és őszinte srácnak ismertem meg.” Angus mindent megtett volna, hogy szerezzen magának egy Gibsont. Amikor Van Kriedt egyik haverja megemlítette, hogy Van Kriedtnek van egy ilyen gitárja, Angus megvetően végigmérte a srácot. Larry Van Kriedt: „A nagy szart, mondta Angus, aztán újra megkérdezte, hogy tényleg van-e egy Gibsonom. Erre én azt feleltem, hogy naná. Mire ő, hogy nem hiszi, aztán megint rám nézett, és így folytatta: »Megmutatnád?« Én meg akkor azt gondoltam, az összes srác ott fog nyomorogni a szobámban, és ettől kicsit ideges lettem, ezért azt mondtam neki, oké, ő bejöhet, de a többiek nem. Angus erre csak annyit felelt, rendben, leállította a többieket, és ő meg az egyik haverja bejött megnézni a gitárt.” Angus lenyűgözve látta, hogy Van Kriedtnek nemcsak egy olyan Gibson gitárja van, amilyenről ő is álmodott, hanem egy Gibson gitárkatalógusa is. Angus és Van Kriedt egyre többet lógott együtt, lemezeket hallgattak, és különböző trükköket tanultak meg egymástól. Malcolmhoz hasonlóan Angusra is óriási hatással volt a John Mayall And The Bluesbreakers, csakúgy, mint a Led Zeppelin első lemeze. Azonban Angus attól a pillanattól fogva, hogy meghallgatta a Hi Ho Silver Lininget, leginkább Jeff Becket bálványozta. Két dolcsiért megvette Herrn Kovactól a kislemezt, és éjjel-nappal azt játszotta a szobájában. A szobájában eltöltött végtelen órák ellenére a külvilágban is megtalálta a helyét. Ha verekedés tört ki valamelyik bulin, ahol felléptek, úgy pörgette a feje fölött gitárját, mintha hathúros buzogány lenne. Nem volt angyal, és a Juke 1979. február 24-i száma szerint egyszer be is kasztlizták egy éjszakára, mert tejesüvegeket lopott. 1970-ben az akkor tizenöt éves Angus otthagyta az iskolát. Búcsúzóul kapott még egy utolsó figyelmeztetést, hogy járjon rendesen az órákra. Akkoriban az iskolákban segítettek a srácoknak, hogy megtalálják a hivatásukat. Legalábbis elméletileg. Angus dalszerző akart lenni, de a tanácsadók a szemüket forgatva mindössze annyit közöltek vele, hogy ilyen foglalkozás már nem létezik. Angus sokfelé melózott, rémálomba illő éjszakákat töltött például egy hentesüzletben, aztán szakmát választott, és beállt egy nyomdába tanoncnak. Az AC/DC körüli legendák egyik idevágó darabja viszont nem állja meg a helyét: Angus sosem dolgozott a sydney-i pornóújságnál, a Ribaldnál. „Azt hiszem, a Ribald – meséli Angus – egyfolytában költöztette a szerkesztőségét, mert mindenhonnan kivágták őket, és egy nap megjelentek abban az épületben, ahol a nyomda üzemelt. Egy hét múlva aztán továbbálltak, és kész. Bárcsak elmondhatnám, hogy benne volt a kezem a nyomdai előkészítésben.” Mivel hetente kapott fizetést, Angus elhatározta, hogy vesz egy gitárt az egyik burwoodi hangszerüzletben, a Chord Musicban. Minden álma az volt, hogy egy Gibson SG-je legyen, amikor azonban eljött a pillanat, a Gibson Les Paul is nagyon megtetszett neki. A gond csak az volt, hogy a Sherbet nevű borzalmas tinipopbanda egyik tagja megvette a gitárt, amire Angus is szemet vetett. Elhatározta, nem engedi, hogy még egyszer megelőzze valaki, ezért gyorsan megvette a Gibson SG-t. A nagy kedvencei közül ugyanilyen SG modellen játszott Leslie West a Mountainből, Pete Townshend a Who-ból, és az a szerencsétlen szamár a Stones Get Yer Ya-Yds Out! című koncertlemezének borítóján. 27

Bár szigorú feltételekhez volt kötve, Angus mindig elment a Velvet Underground bulijaira, ha az anyja megengedte. „Angus csak azzal a feltétellel jöhetett el a koncertekre – meséli Herrn Ko vac –, hogy amíg játszunk, leül valahol elől, mert így szemmel tudtuk tartani. Aztán abban a pillanatban, hogy befejeztük az utolsó számot, fel kellett jönnie hozzánk. Utána Malcolmmal hazavittük, és Angus mindkettőnknek csinált egy Ovaltine-t. Akkoriban kattantam rá az Ovaltine-ra.” Angus egyik legelső bandáját Les Golabbel, Ed Golab öccsével alapította, aki Malcolmmal játszott együtt a Beelzebub Bluesban. Ed Golab így mesél az együttesről: „Az öcsikék bandája volt. Az én öcsém énekelt. Csak néhány koncertjük volt. Nem is nagyon foglalkoztunk velük, hiszen még gyerekek voltak.” 1972-ben Herrn Kovac beajánlotta Angust a Kantuckee nevű bandába. Ez lett később Angus első komolyabb együttese. Mindenki azt hitte, hogy az akkoriban piacvezető gyorsétteremláncról nevezték el magukat. Trevor James dobost Kovac tanítgatta, együtt játszottak John Stevens basszusgitárossal, aztán később az énekes, Bob McGlynn is csatlakozott hozzájuk. Amikor McGlynn beállt az együttesbe, igen érdekes véleménnyel volt Angusról: „Zöldek voltak a fogai, mert sosem mosta meg őket. Nagyon vicces srác volt. Általában mindenen röhögött, néha viszont sírt a szája, hogy miért kell neki ezt a sok szarságot végigcsinálnia, mikor a testvéreinek sem kellett. Ez persze kamu volt. Egyszerűen úgy érezte, nem bánnak jól velünk. Persze akkoriban még nem nagyon ismerték az együttes nevét. Azért jó arc volt, és mindig tudott nevetni. Alapból nem volt túlságosan magabiztos, de ha egyszer nekiálltunk játszani, hirtelen megjött az önbizalma. Viszont akkoriban még nem ugrált összevissza a színpadon. Idővel egyre magabiztosabb lett, de még mindig nem volt az a nagy showman. Egyedül én mozogtam a koncerteken. Azt hittem, hogy Clan vagy valami hasonló néven nyomulnak majd. Az nagyon skótos lett volna. Angus nagyon szerette, és mindig megvédte a családját és a barátait.” Az egyik tag, Steve Morcom számára a Kantuckee az ellentétes szubkultúrák összeolvadásáról szólt: „Angus, a burwoodi kapcsolat, a Town Hall Sharps, míg Trevor a Long Hairs tagja volt. Ez a két banda állítólag nagyon fasírtban volt egymással, de valójában szinte soha nem balhéztak. A végén ugyanabban az együttesben kötöttek ki. Ez nagyon jellemző volt akkoriban.” Angusnak csak egy kis erősítője volt, ezért Malcolm néha kölcsönadta neki a Marshallt, ami viszont magasabb volt, mint az öccse. Angus alig érte el a gombokat. Az együttesben már sokkal ügyesebben irányította a dolgokat, és szinte teljes egészében ő döntötte el, hogy milyen feldolgozásokat játszanak. Az ötleteket az egyik burwoodi lemezbolt importárujából merítette. Minden héten lenyúlt vagy tíz albumot – főként olyanokat, amelyeket akkoriban nem igazán ismertek Ausztráliában –, megtanulta a számokat, aztán valahogy visszacsempészte őket, és újakat szerzett. Egyedül az volt a feltétel, hogy a számok húzós gitártémákra épüljenek. Ezért többek között Mountain-, Cactus-, Argent-, Deep Purple-, Ursa Major-, Hendrix- és Stones-számokat játszottak. És felvettek a repertoárba Jeff Beck-dalokat, a Truth és a Beck-Ola korszakból. Állítólag Angus egyszer Melbourne-ben együtt játszott Dick Wagnerrel, az Ursa Major akkori gitárosával, aki később Alice Cooper és Lou Reed zenészeként futott be. Rhodesben, a forgalmas Concord Road mellett álló teremben próbáltak, egy hatalmas híd lábánál, ugyanabban a cserkészotthonban, ahol Malcolmék. Többnyire vasárnaponként jöttek össze, de ha úgy alakult, többször is zenéltek egy héten. Ha feszesebbé akarták tenni a hangzást, bevonultak a konyhába, ahol a szűkebb térben nem folytak szét a hangok. Ha valamilyen okból kifolyólag nem sikerült bejutni a cserkészközpontba, a Hornsby Heights-i közösségi házban mindig próbálhattak, de ha minden kötél szakadt, Angus takaros szobáját használták próbateremnek, ahol az ágy mindig gyönyörűen be volt vetve, a lemezek pedig katonás rendben sorakoztak a polcon. 28

Youngéknál mindig volt otthon méregerős tea, a sütemény- és cigarettakészletek pedig gyakorlatilag kifogyhatatlanok voltak. Bár a többiek általában padlót fogtak a rajzaitól, amiket néha kint felejtett az asztalán, Angus mindig gyorsan ejtette a témát, és megpróbált a zenére koncentrálni. Egyedül a zene számított igazán. A szünetekben többnyire Billárdoztak, bár a szoba, ahol az asztal állt, olyan kicsi volt, hogy játék közben gyakorlatilag végig függőlegesen kellett tartani a dákot, ha nem akarták leverni a vakolatot. A próbák után Angus általában bezárkózott a szobájába, és még négy órán át gyakorolt. Az első komoly fellépésük Batemans Bayben, a déli parton volt, jó néhány órányi autóútra Sydney-től. Nem más, mint a Velvet Underground előtt léptek fel. A banda egy idő után a Sydney belvárosában lévő Chequersben kezdett koncertezni, ahol már kisebb rajongótáboruk is kialakult, miután egy kedd délutáni meghallgatáson beválogatta őket a fellépők közé egy Mr. Casey nevű MC. Mivel egyre több időt töltöttek koncertezéssel és utazással, a felszerelés szállítását egyre nehezebben tudták megoldani. Gondoltak hát egy nagyot. „John Stevens és Angus, azt hiszem, közösen megvett egy óriási, leselejtezett International mentőautót – meséli Bob McGlynn. – Böszme nagy, fehér verda volt. Ide-oda furikáztak vele. Hátulra meg beszereltek két hangfalat.” Első felvételüket a korábban a Hot Cottage-ben gitározó Kim Humphreysszal készítették egy rhodesi próba alkalmával. Humphreys szívességből ment el a próbára, jóban volt ugyanis McGlynnel, mellesleg – ő maga is profi gitáros lévén – a saját szemével akart meggyőződni róla, hogy Angus tényleg olyan tehetséges-e, mint ahogyan azt a barátja állítja. „Haver, azt hittem, mindjárt felállók, és otthagyom őket a fenébe – meséli Kim Humphreys. – Annyira jó volt a srác. Emlékszem az egyik fellépésükre: ott álltam a nézők között, mire egyszer csak odalépett hozzám valaki, és megkért, menjek fel én is a színpadra. Én csak annyit mondtam: »Szórakozol velem, baszd meg?« Végül aztán Angus kölcsönadta a gitárját, és eljátszottam velük pár számot. Már akkoriban is zseniális volt, hatalmas erő volt a játékában. Tudtam, hogy sokkal jobb nálam. Lehet, hogy a közönség nem érezte a különbséget, én viszont igen.” Bob McGlynn így emlékszik vissza Angus játékára: „Hihetetlenül gyors volt. Kim adott neki néhány jó tanácsot, mondta, hogy vegyen vissza egy kicsit a tempóból, és ne foglalkozzon túl sokat a sebességgel, mert akkor sokkal több fílinget tud belevinni. Angus persze nem bírta visszafogni magát. Játszottunk néhány igen nehéz számot, de Angusnak egyik sem okozott különösebb problémát. Még azon a lepukkant ötvenwattos erősítőjén is meg tudta szólaltatni őket.” Humphreys képtelen volt rájönni, Angus hogyan csalja ki a hangzást abból a lerobbant Fi Sonic erősítőből. „Én is olyan erősítőn játszottam – meséli. – Fogalmam se volt, hogy a picsába keverte ki magának ezt a hangzást. Nekem sosem sikerült. A kis szemétláda bezzeg hihetetlen, mit ki nem hozott abból a ládából. Akkoriban olyan zenéket hallgatott, hogy talán még jobban kilógott a sorból, mint manapság. Teljesen odavolt például Jeff Beckért, de bejött neki Paul Kossoff is a Free-ből, az egyik kedvenc gitárosa pedig Leslie West volt a Mountainből. Angus egyszer nagyon régen kölcsönadta nekem a Guitar Player egyik számát, aminek Leslie West volt a borítóján. Bevallom, sosem kapta vissza tőlem. Azt hiszem, Leslie Westtől leste el jellegzetes vibrátóját. A másik banda, akiket nagyon szeretett, a Cactus volt. Azt hiszem, még mindig nálam van Angus lemeze.” Angus céltudatossága és elkötelezettsége olyan fokú volt, hogy nem maradt sok energiája és ideje jópofizni a haverokkal, ez pedig igen sok félreértésre adott okot. „Angus annyira hitt abban, amit csinált, hogy mindenki mást leszart. Tudta, mi a helyzet, 29

tudta, mit kell csinálnia. Egyszerűen nem maradt ideje arra, hogy hülyeségekről dumáljon vagy az időjárásról pofázzon” – mondja Kim Humphreys. Végül úgy döntöttek, keresnek egy ritmusgitárost, mert úgy gondolták, ezzel nagyobb szabadságot biztosíthatnak Angusnak, akit állandóan megpróbáltak átcsábítani más bandákba. Mark Sneddont bedobták a mély vízbe, egy hét alatt ötven számot kellett megtanulnia. Sneddon így emlékszik vissza a kezdetekre: „Angus a kezembe nyomott egy nagy rakás lemezt, és megjelölte, melyik számokat kell megtanulnom. Nyomás haza gyakorolni, mondta. Egyik-másik bandáról még az életben nem hallottam. Hazamentem, és végiggyakoroltam az első négy napot. Mire eljött a fellépés ideje, baromi fáradt voltam, és az is kész csoda volt, hogy egyáltalán eszembe jutott valami.” Miután Sneddon beszállt, az öttagúra bővült együttes rendesen belehúzott. A Chequersben egy-egy este akár négy órát is játszottak. Szerencsére Angus még nem kezdte el járni a később védjegyévé vált vitustáncot, különben az éjszaka végére kimerültség miatt biztosan kórházba kerül. „Angus sajátosan mozgott a színpadon – meséli Sneddon. – Csak állt és pózolt, időnként lépett egy párat, de ezen kívül semmi. Nem ugrált összevissza, mint később.” A Kantuckee Stompja. mellett egy időben több mint tíz Mountain-számot játszottak, köztük a Long Redet, a Blood Of The Sunt és a Mississippi Queent, de szerepelt a repertoárjukban néhány Leafhound–, Bulldog– és Cactus-dal is. Ezek a bandák igen erős hatással voltak a zenéjükre. A Cactus 1972-es lemezét, az 'Ot 'N' Sweatyt minden Kantuckeekoncerten eljátszották szinte egy az egyben. Aztán kiderült, hogy Sneddon nem csak gitározni, de énekelni is tud. McGlynn ezt intő jelnek tekintette, és kilépett a bandából. Ekkor felajánlották Dave Evansnek, hogy ha van kedve, szálljon be a Kan-tuckee-be. Evans, Malcolm kilépése után a Velvet Underground tagjaiból alakult Ponyban énekelt. Csakúgy, mint McGlynn, Evans is azonnal kiakadt Angus fogainak színe és állapota miatt. „Majdnem behánytam, amikor megláttam. A picsába, mondtam, nem kéne a srácnak néha fogat mosni? Aztán ott volt az a nagydarab hústorony basszeros. Baromi furcsán nézett ki a srác. Lehetett vagy egy nyolcvan magas, Angus meg alig volt egy ötven. Bizarr páros voltak, annyi szent. Úgy mutatkozott be, mint Angus Young, az Easybeatses George Young és Malcolm Young öccse. Természetesen Malcolmról is hallottam már a Velvet Underground miatt. Nem a dalszövegekre helyezték a hangsúlyt, inkább kemény, gitáralapú zenét nyomtak. Meghallgattam őket, de nem jött be igazán, úgyhogy nem is léptem be a bandába.” A megcsappant létszámú együttesben továbbra is Sneddon énekelt és gitározott. A nevüket Tantrumra változtatták. Egyre több helyen léptek fel. Játszottak Sydney nyugati felén, a Blacktown RSL-ben, és felléptek a város keleti részén lévő Coogee Oceanicben is. Eleinte nagyon szerettek játszani a Sydney legészakibb tengerpartján lévő Manly Vale Hotelben, de aztán Stevens összebalhézott néhány vendéggel, úgyhogy a buli végén a felbőszített helyiek szét akarták szedni az együttest. Egy másik alkalommal valami félreértésből kifolyólag azt hitték róluk, hogy nyugis countryt meg western-zenét játszanak. A hatodik számnál tartottak, és már jó néhány dobhártyát sikerült beszakítaniuk, amikor finoman, de határozottan közölték velük, hogy a továbbiakban nem tartanak igényt a szolgáltatásaikra. Előfordult az is, hogy rögtön a beállás után elzavarták őket. Mark Sneddon így emlékszik vissza az esetre: „Lecipeltük a pincébe az összes cuccot, két emelettel lejjebb volt a terem, ahol játszottunk volna. Már a beállásnál tartottunk, amikor megjelent egy arc, és azt mondta: »Hé, haver, te még nem vagy tizennyolc, az fix.« Erre Angus, akinek pont aznap volt a születésnapja, előkapta a születési bizonyítványát – a skóciai születési anyakönyvi kivonatát, amin egy bogáncs volt –, és a csávó arcába nyomva így felelt: »Már hogy ne volnék. Nézd csak meg, tizennyolc vagyok, ma van a születésnapom.« De 30

persze nem hittek nekünk, úgyhogy fogtuk az összes cuccot, szépen visszapakoltunk és leléptünk.” Sneddon egyik este házibulit rendezett, de az együttes tagjain kívül senki sem jött el. Angus aznap éjjel keményen megünnepelte, hogy nagykorú lett. „Totál elázva állított be – meséli Mark Sneddon –, kezében egy üveg Bond 7-t szorongatott. Akkoriban a Bond 7 volt a kedvence. De nem volt valami nagy piás. Sokat cigizett, de a szeszt nem bírta. Amúgy is elég zárkózott srác volt. Egyetlen dolog foglalkoztatta, mással nemigen törődött.” Malcolm néha benézett a rhodesi próbákra, és együtt zenéltek. Nem csak azért szeretett velük játszani, mert így gyakorolhatott és segíthette az öccsét, hanem azért is, mert tényleg tetszett neki, amit a srácok csináltak. „Igazából egész jó kis banda volt – meséli Malcolm. – Nagyon meglepődtem, amikor először láttam Angust játszani. Hangos volt, és baromi nagy lármát csinált a színpadon.” Nem sokkal ezután George is utánanézett, mit müvei az öcsikéje. 1973-ban Harry Vanda és egy hatalmas, kétorsós magnó társaságában beállított egyik próbájukra, és felvett néhány számot. Amikor a srácok visszahallgatták a felvételt, alig akarták elhinni, hogy ezt ők csinálták. „Emlékszem, ahogy visszahallgattuk a felvételt – meséli Mark Sneddon –, és csak annyit tudtunk kinyögni: »Szent szar! Ezek tényleg mi volnánk? Baszd meg! Ez kurva jól szól!«„ Ezután George-dzsal és Harry Vandával bevonultak az EMI stúdiójába, és felvettek két számot, az Evie-t, és talán a Guitar Bandet A Tantrum még úgy hat-kilenc hónapig maradt együtt, aztán befuccsolt a dolog. „Angus egy párszor összeveszett Tervorral, a dobossal – meséli Mark Sneddon. – Nem tudott szót érteni vele, és ezért néha keményen egymásnak estek. Végül Angus közölte, hogy új dobost akar, és rúgjuk ki Trevort.” A dolog azonban nem ment olyan könnyen, mint gondolták. Nem nagyon sikerült új dobost találniuk, és közben – legalábbis Angus számára – egyéb lehetőségek adódtak. „Malcolm éppen azon dolgozott, hogy összehozzon egy új bandát – meséli Mark Sneddon. – Már elfelejtettem, milyen volt a hangzásuk. Valaki egyszer csak előállt az ötlettel: miért nem játszik Malcolmmal. Angus eleinte nem volt túlságosan elragadtatva ettől, de aztán csak nem hagyta nyugodni a gondolat.” Angus eleinte rettegés töltötte el, ha arra gondolt, hogy a bátyjával kell egy bandában játszania. Mark Sneddon így emlékszik vissza erre: ,,»Á, ezt nem tudjuk megcsinálni, kikészítenénk egymást« – hajtogatta Angus. Aztán három hét múlva már együtt nyomták. Nem tudom, beszélt-e a fejével valaki, vagy Angus egyszerűen rájött, hogy hülyeség lenne kihagyni ezt a lehetőséget.” Ezzel ellentétben Kim Humphreys szerint Angus mindig is szeretett volna együtt játszani a bátyjával. „Angus azt mondta, figyeljem meg, nemsokára összehoz egy bandát Malcolmmal. Ez volt a végső cél, és ezt ő is bevallotta.” „Már régóta megvolt az AC/DC és az iskolai egyenruha ötlete – meséli Mark Sneddon. – Valaki egyszer benyögte, milyen király név lenne az, hogy AC/DC. Nem hiszem, hogy akkoriban bárki igazán komolyan gondolta volna a dolgot.”

31

1974 Malcolm, Peter Clack, Rob Bailey, Dave Evans, Angus (Chequers, Sydney)

32

4. fejezet. KEZDETBEN

Nagyon megbánta George Young, hogy az Easybeatsszel nem folytatták az utat, amelyen elindultak. Mintha elfelejtették volna azt a három akkordból álló egyszerű varázslatot, amely olyan tökéletesen működött. Ráadásul mindez azért történt, mert megpróbáltak a zenéjükkel mélyebb hatást kelteni. George éppen ezért mindent megtett, hogy Malcolm a saját együttesével ne sétáljon bele ugyanabba a csapdába. Amikor George visszatért Ausztráliába, sokat mesélt Malcolmnak a korszak olyan nagy angol rock and roll bandáiról, mint a Stones vagy a Faces. Eközben Malcolm alaposan felkészült, nemcsak egyszerűen meghallgatta, hanem alaposan át is tanulmányozta a nagyok zenéjét, és igen érdekes következtetésekre jutott. Mind a Rolling Stones, mind a Beatles kísérletezgetett, aminek eredményeként olyan lemezek születtek, mint a Their Satanic Majesties Request, vagy a konceptalbumok, mint a Sgt. Pepper es a Magical Mystery Tour. Ennek ellenére mindkét együttes visszatért a gyökereihez, az igazi rock and rollhoz. A Stones az Exile On Main Streettel A Beatles – nem olyan egyértelműen – a Let It Be egyes dalaival, például a Get Backkel A tanulság egyértelmű volt. „Úgyis visszatérsz a gyökerekhez – magyarázta Malcolm David Horowitznak a Juke 1991. február 23-i számában –, akkor meg minek eltávolodni tőlük? Miért ne dolgozzon inkább az ember keményebben és jobban azon, ami már megvan?” Miközben a Status Quo, a Slade és a Foghat népszerűsége egyre nőtt, Malcolm a rock and roll gyökereihez akart visszatérni. Muddy Waters 1973-as ausztráliai turnéja óriási hatással volt rá és számos zenésztársára. Malcolm az igazi rock and roll elveszett művészetét akarta életre kelteni, Little Richard, Chuck Berry és Jerry Lee Lewis nyers erejét, érzelmeit és energiáját, a Beatles olyan számait, mint a Get Back, és természetesen a Stones hippi baromságoktól és drogos beütésektől mentes zenéjét. Amit a Ponyból történő kilépése után szeretett volna megvalósítani, egyszerűen nem jött össze úgy, ahogy elképzelte, pedig az gyakorlatilag az elsőszülöttség jogán megillette volna őt. Malcolm így mesél erről: „Kezdetben szerettem volna egy billentyűs hangszert, hogy ne csak gitározni tudjak. Persze a zongorán is rock and rollt akartam játszani. De nem igazán működött a dolog, talán mert nem volt elég önbizalmam, hogy szólózzak. Nem akartam túlzásba vinni, csak néhány érdekesebb futamot akartam megtanulni. Mindenesetre nem működött a dolog, nem éreztem rá, és akkor bejött a képbe a közös projekt Angusszal. Korábban eszembe sem jutott, hogy együtt is játszhatnánk.” Először a Velvet és a Pony basszusgitárosával, Mick Sheffzickkel, valamint a Masters Apprentices dobosával, Colin Burgess-szel állt össze. Közel jártak már a megoldáshoz, de még mindig nem volt az igazi. Aztán novemberben Shefftzick helyére megérkezett Larry Van Kriedt. Malcolm és ő már jó néhány éve ismerték egymást, és elhatározták, hogy keresnek egy énekest. Addigra Malcolm már egy rakás dalszöveget írt. Néhány enyhén szólva sikertelen kísérlet után Dave Evans újra felbukkant a Young klán életében. Evans a Sydney Morning Héráidban feladott hirdetésre jelentkezett. A Velvet Underground és a Pony korábbi énekesének érdeklődését már nagyon felcsigázták azok a titokzatos célozgatások, amiket a többiek egy bizonyos „kis csávóra” tettek. Most végre személyesen is megismerhette a srácot. 33

A Pony többi tagja nem kifejezetten kedvelte Evanst, éppen ezért néhányan nagyon meglepődtek, amikor kiderült, Malcolm azon gondolkodik, hogy ő legyen az énekes. Leszerveztek egy meghallgatást a város legnyugatibb pontján álló, new-towni irodában, ami egy ismert és nagy tiszteletnek örvendő sydney-i figura, Allan Kissiek tulajdonában volt. Kissiek jóval befolyásosabb volt zenei körökben, mint ahogyan azt szerény megjelenéséből az ember gondolta volna. Jó néhány együttes menedzsere és ügynöke volt. Egy évtizeddel korábban ő hozta össze Stevie Wrightot az Easybeatsszel, és ő szervezte le az együttes első fellépéseit is. Colin Burgesst is ő mutatta be Malcolmnak. Evans kifeküdt, amikor belépett a próbaterembe, és megpillantotta Burgesst, hiszen a Masters Apprentices akkoriban, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján egyike volt Ausztrália legmenőbb bandáinak. Még Londonban is felléptek. „Colin kurva nagy sztár volt – meséli Dave Evans –, amikor iskolás voltam, a Masters Apprentices nagyon menőnek számított.” Eljátszottak néhány rock and rollt meg egy pár Free-számot, és az eredménnyel mindenki elégedett volt. Evans teljesen ledöbbent azon, hogy még nevük sem volt, Malcolm mégis halálpontosan tudta, mit akar csinálni: „Malcolm azt szokta mondogatni: »Leszarom ezt a kibaszott országot! Leszarom ezt a kibaszott Ausztráliát! Kurva nagy sztárok leszünk, haver, meghódítjuk az egész világot!« Ennél sosem adta alább.” Néhány próba után Malcolm úgy döntött, itt az idő, hogy Angust is bevegyék a buliba. Amellett, hogy mindketten keményen tudtak dolgozni, láttak néhány komolyabb külföldi produkciót, hasonló és határozott elképzelésük volt arról, hogy mi működik, mi nem, és miért. Nem csoda hát, hogy Malcolm Angusban találta meg a tökéletes szövetségest. Az első közös koncertélményük a Yardbirds sydney-i fellépése volt, 1967 januárjában. Annak ellenére, hogy az együttes pályafutása leáldozóban volt, és Jimmy Page meg Jeff Beck rövid életű, de páratlan szövetsége mindössze pár hónapja bomlott fel, az angol játékában még mindig rengeteg energia és blues-zal átitatott varázslat volt. Nem ültek valami jó helyen, de a koncert még így is óriási hatással volt Angusra. Úgy érezte, ez az igazi zene. Később így mesélt erről az élményről: „Azt hiszem, először tízéves koromban láttam a Yardbirdsöt, Malcolmmal mentünk ki a koncertre. Óriási volt a hangulat. Mindig is kiváló együttesnek tartottam őket. Felmentek a színpadra, eljátszották a számaikat, a műsoruk rövid volt, de nagyon kedvesek voltak. Miközben hallgattam őket, arra gondoltam, ez nem semmi. Azt hiszem, majd tombolnak egy nagyot, de ők inkább a minőségre mentek.” Szinte napra pontosan egy évvel később a Who és a Small Faces féktelen és iszonyatos hangerejű koncertjei perzselték fel Ausztrália földjét. Steve Marriott a Small Faces frontembere lázba hozta a sydney-i stadion közönségét, a Who pedig szétvert mindent, amit nem tudott felrobbantani. Ez a két együttes megmutatta nekik, hogyan kell igazi show-t csinálni. Malcolm meg Angus elkerekedett szemmel és tátott szájjal nézte végig a koncerteket. 1971 áprilisában és májusában olyan angol rocklegendák léptek föl Sydney-ben, a Randwick Racehorse-ban, mint a Deep Purple, a Free, és Manfred Mann, aki addigra olyan húzós billentyűs témákat használt, mint a Deep Purple. Malcolm és Angus megint csak nem hiányozhatott a tömegből. Ezúttal azonban a Free bluesos rockja volt sokkal nagyobb hatással rájuk, mint a világsztárok fellépése, amiről Angus úgy gondolta, semmi különös nincs benne, amit ő maga ne tudna legalább olyan jól megcsinálni. Az a nap döntő jelentőségű volt számára, Paul Kossoff gitáros és Simon Kirke dobos a Free-ből, valamint Manfred Mann dobosa, Chris Slade, és basszusgitárosa, Colin Pattenden az elkövetkező évek során, ilyen vagy olyan formában, de mind játszott együtt a két Young fivérrel. Aztán 1972 márciusában a Led Zeppelin adott maratoni koncertet a Showgroundsban,Sydney-ben.Angusnak mindenesetre jobban bejött, amit Jimmy Page jó néhány évvel korábban a Yardbirds tagjaként csinált. 34

„A Led Zeppelin közel sem tűnt olyan erőteljesnek, mint a Yardbirds – meséli Angus –, ami mellesleg mindig is jobban tetszett. Az ő felfogásuk valahogy jobban bejött. Amikor meghallgattam a Led Zeppelint, azért voltam csalódott, mert valami olyasmire vágytam, mint a Yardbirds. Talán Plant hangja zavart. Úgy énekelt, mintha az orrát piszkálná. Ráadásul úgy tűnt, sokkal inkább a csípőmozgásra koncentrál, mint az éneklésre. Nem akarom lefikázni a Zeppelint, egyszerűen csak többet vártam tőlük azok után, hogy hallottam a Yardbirds énekesét, Keith Reifet. Ő nem a csípőmozgásával akarta elkápráztatni a közönséget. Egyetlen dologra összpontosított: a rock and rollra.” Malcolm is pontosan ugyanezen a véleményen volt: „Megkérdeztem Angust, mi a helyzet, hogy áll az együttes. Mire ő elmondta, hogy nem pörögnek túlságosan az események, és csak John, a basszeros meg ő maradt együtt. Erre megkérdeztem, nincs-e kedvük lejönni és játszani egy kicsit. Amúgy is meg kellett volna hallgatni egy énekest, akivel kapcsolatban bizonyos kételyeim voltak. És ha már így összejöttünk miért ne zúzhattunk volna egy kicsit. Elég üres volt a hangzás úgy, hogy csak én, a basszusgitáros meg a dobos játszottunk.” Malcolm megkérdezte a többieket, hogy mit szólnak ehhez, néhányuknak azonban fenntartásai voltak. Nem tudták elképzelni, hogy Angus lépést tud tartani Malcolm káprázatos technikai tudásával és sokoldalúságával. Colin Burgess így emlékszik vissza: „Malcolm szóló- és ritmusgitáros volt egyszerre. Úgy éreztem, minden nagyon rendben van, fantasztikus volt a hangzás. Amikor Angus megjelent a színen, az volt az első gondolatom, elég jó lesz-e a srác.” Az sosem volt kérdés, hogy zeneileg megütik a kellő szintet. Sokkal fontosabb volt, hogy hol van a legközelebbi kórház, illetve milyen gyorsan tudja beszállítani a mentő a két testvért. Angus és Malcolm világéletében szenvedélyes, sőt olykor igen heves testvéri viszonyban volt egymással. Angus a szobája magányában gyakorolta be imádott gitárosainak számait, míg Malcolm a saját territóriumában dolgozott azon, hogyan építse fel a számokat. A háznak ebbe a részébe az öccse gyakorlatilag nem tehette be a lábát. Idővel aztán megtalálták a közös pontokat, kölcsönös csodálat és tisztelet alakult ki közöttük, és tűzbe mentek volna egymásért. Ennek ellenére mindig olyan volt a kapcsolatuk, mintha lőporos hordón ültek volna. William Young döbbenten szemlélte, hogy két legfiatalabb gyermeke az összefogás gondolatával játszik, ráadásul egy hétig sikerült viszonylag békésen együtt gyakorolniuk. Alapvetően azonban mindkettőjüknek szüksége volt arra, hogy együtt zenéljenek. A lehetőség, hogy a testvérei egy bandában játsszanak, mindig is foglalkoztatta George-ot. Néhányan úgy tartották, az egészet ő hozta tető alá. Ha személy szerint Angusnak voltak is bizonyos fenntartásai a közös munkával kapcsolatban, Malcolm bandáról alkotott elképzelései elsimították az esetleges súrlódásokat. „Senki sem játszik igazi rock and rollt” – mondta dühösen az öccsének Malcolm, miután megnézte egyik kedvence, Marc Bolan és a T. Rex koncertjét a sydneyi Hordern Pavilionben. Eljött az idő, hogy állást foglaljanak. Angus azonnal rábólintott a dologra. Larry Van Kriedt így mesél erről: „Malcolm kicsit mindig olyan volt, mint egy látnók. Mindig az egész együttesben gondolkodott, nem csak gitárosokban. Emlékszem, egyszer azt mondta, ő leginkább olyan gitáros szeretne lenni, aki megszervezi a dolgokat, dalokat szerez meg hasonlók, Angus pedig lehetne a showman és a szólógitáros.” Angus ideges és hallgatag volt az első próbán, kicsit megijedt, hogy olyan nagymenők előtt kell megmutatni a tudását, mint Van Kriedt és Burgess, akik akkoriban tényleg igazi sztárok voltak. Pedig semmi oka nem volt az idegeskedésre. „Egyszer csak megjelent a próbán – meséli Malcolm –, és beállt játszani. A többiek csak annyit tudtak kinyögni: »A kurva életbe, ez óriási!« Pillanatok alatt lenyűgözte őket. Megmondom őszintén, meglepődtem. És biztos vagyok benne, hogy Angus is.” 35

Dave Evans saját elmondása szerint nagyon örült, hogy Angust is bevették a bandába. Malcolm azonban teljesen másként emlékszik erre a bizonyos első próbára, mint az énekes. „Az énekesnek mennie kellett. Egyből látszott, hogy utálják egymást. Az énekes csávónak nem jött be Angus, mert Angus még nálam is kisebb és vékonyabb volt. Nem akarta, hogy Angus belépjen a bandába, mi viszont elképzelhetetlennek tartottunk, hogy kimaradjon.” Ennek ellenére végül összeálltak, és a még mindig névtelen együttes decemberben megtartotta egyik első – ha nem a legelső – koncertjét. A Sydney déli részén lévő The Last Picture Show nevű helyen megtartott bulin három banda lépett fel, ők másodiknak. Név nélkül nem dolgozhattak sokáig, ezért úgy döntöttek, az egyik próbán majd kitalálnak valamit. Malcolm és Angus nővére, Margaret az AC/DC nevet javasolta, miután a porszívója vagy a varrógépe hátulján látta a kifejezést. Más források viszont George zsenijének tulajdonítják a nevet, sőt eleinte még George felesége is szerepelt a lehetséges ötletgazdák között. „George felesége, Sandra úgy gondolta, az AC/DC jó név lenne” – nyilatkozta Malcolm a Go-Set 1974. június 15-i számában Michèle O'Driscollnak. Az Alberts Rocka Souvenir Songbook 1976 augusztusában arról írt, hogy az „AC/DC nevet George felesége találta ki”. Ezt az állítást később Angus is megerősítette, amikor a következő hónapban a Spunkyban azt nyilatkozta Bob Hartnak, hogy a név a sógornője varrógépének hátlapjáról származik. Mivel az AC/DC kifejezés egyik jelentése az, hogy biszexuális, eleinte melegbárokba is meghívták őket. Persze a közönség nem mindig volt elragadtatva a kőkemény, tesztoszterontól csöpögő, férfias zenétől. A banda ennek ellenére jól szórakozott a névválasztásból adódó félreértéseken. Malcolm és Angus már alig várta, hogy helyreigazíthasson néhány barmot, akik azt hiszik róluk, hogy homokosok. A zenei gyökerek tekintetében már semmi nem adott okot a félreértésre. A Yardbirds, a Who, a Kinks, a Small Faces, a Stones és a Spencer Davis Group volt Angus és Malcolm kedvence. De nagyon szerették a ZZ Topot is. Billy Gibbons gitáros – akit egyébként Jimi Hendrix is nagyra tartott – és Dusty Hill basszusgitáros összjátéka mindkettőjüket lenyűgözte. Emellett még szívesen hallgatták Fats Dominót, valamint Ike és Tina Turner számait. Amikor Angus először járt a Juke magazin szerkesztőségében, sokkal jobban érdekelte, mit talál az archívumban Jerry Lee Lewisról, mint hogy interjút adjon. Az igazi rock and roll sztárjai mellett flamenco-gitárosok, valamint Jerry Reed déli countrygitáros virtuóz játéka is nagy hatással volt a két Young fivérre. „Akkoriban a Stones és a Beatles mindenkire hatott – meséli Malcolm –, aztán jött a Led Zeppelin, a keményebb cuccok, meg Hendrix. Ezeken a zenéken nőttünk fel, meg persze Jeff Becken. A blues mindig nagyon bejött, különösen Muddy Waters, meg Willie Dixon Chessnél felvett dolgai. A rock and rollt Little Richard, Chuck Berry és Jerry Lee Lewis tanította meg nekünk, ha bulizni akartunk, szinte mindig őket hallgattuk. Nagyon kemény volt, egyfolytában hülyültünk, kurvára élveztük, hogy egész nap csak bulizunk. Ebből állt az életünk. Tudod, az az igazság, ho gy nagyon király zenék hatottak ránk.” Bár Malcolmnak finoman szólva nem okozott gondot, hogy eljátssza ezeket a számokat, mégis volt valami keresetlenség a rock and rollban, ami elvarázsolta. Ő és Angus imádták, ahogy ezek a legendás zenészek a rock and rollt játszották, és a finom technikai megoldásoktól még egyszerűbbnek és tisztábbnak tűnt, amit csináltak. Steve Morcomnak eszébe jutott egy beszélgetés, amit Angusszal folytatott. Steve Howeról, a Yes gitárosáról volt szó: „És akkor Angus így szólt: »Malcolm mindent tud, amit Howe, egyszerűen csak nem akarunk ilyen zenét játszani.« Angus ebben a kérdésben nagyon határozott volt, én pedig pontosan tudtam, hogy Malcolm tényleg betéve tudja ezeket a bonyolult témákat, és bármikor összeüthetne ilyen számokat. Az AC/DC indulásakor 36

Malcolm igen kiváló és rutinos gitárosnak számított.” Az együttes ebben a felállásban első hivatalos fellépését – Allan Kissiek jóvoltából – 1973 szilveszterének éjszakáján a Chequersben tartotta. Korábban is játszottak már ezen a helyen, előfordult ugyanis, hogy be kellett ugra-niuk valaki helyett. Ezúttal azonban komolyabbra fordult a dolog, és a bulit követő héten minden este ők lettek a főzenekar. A Chequers Sydney üzleti negyedének déli peremén állt. Nem csak egy szimpla bulihely volt. A hatvanas években az első számú szórakozóhelynek számított. Az utcáról márványlépcsőn lehetett lejutni a mélyen a föld alatt lévő helyiségbe, ahol többek között olyan művészek léptek fel, mint Frank Sinatra vagy Shirley Bassey A vendégeket a mindig makulátlan, és gyakran lila öltönyt viselő Mr. Casey fogadta. A hetvenes évek elejére a klub egykori fénye megkopott, és a zeneipar szereplőinek kedvelt kocsmája lett. Ennek ellenére azért megőrzött valamit régi státuszából, még mindig olyan helynek számított, ahol minden magára valamit is adó együttesnek illett megmutatni magát és zenéjét. Ugyan nem öltöztek ki az alkalomra, de ezzel az AC/DC tagjai is tisztában voltak. Angus így emlékszik vissza: „Azt hiszem, egy kicsit idegesek voltunk, de aztán arra gondoltunk, biztonságos a terep, hiszen szilveszter este van, néhány órán belül úgyis mindenki csúnyán elázik majd, és akkor nem lesz gond. Casey mindig rendes volt Malcolmmal meg velem. Az volt a legjobb az egészben, hogy azok közé a bandák közé tartoztunk, akiknek valamivel többet fizetett. Ez az aprócska tény szerintem mindenkire nagy hatással volt.” A Chequersben minden este három-négy részből állt a műsor, ami azt jelentette, hogy öt órát voltak a színpadon. Nem nagyon lehetett szórakozni, és sokat kellett improvizálniuk. Van Kriedt időnként felkapta a szaxofonját, Malcolm pedig átvette a basszusgitárt. Saját számokat is játszottak, mint például a The Old Bay Roadot vagy a Midnight Rockot, sőt volt a tarsolyukban néhány vicc is, amit szükség esetén be lehetett vetni. „Azt hiszem, néhány Stones– és rengeteg Chuck Berry– meg Little Richárd-számot játszottunk – meséli Angus. – Úgy emlékszem, a School Days és a Nadine szerepelt a repertoárunkban, sőt a No Particular Place To Go is. Aztán, ha jól emlékszem, nyomtuk az I Want You (She's So Heavy) című Beatles-dalt, de ezen kívül is megtanultunk tőlük még pár számot. Malcolm néha odaszólt, hogy eljött a dzsessz pillanata: »Angus, lennél olyan kedves, és szólóznál egy kicsit? Mondjuk fél óra elég lesz.«„ A chequers-beli bulikat további fellépések követték Sydney-ben. A cuccot Malcolm VW kombi kisbuszával szállították. Az est fénypontja minden bulin a két apró termetű gitáros káprázatos játéka volt. „Minden este gitárszóló-párbajt vívtak a színpadon – emlékszik vissza Dave Evans –, és ez a két apró srác kurvára földbe döngölte a nézőket. Malcolm kezdte a szólót, átvette Angus, majd megint Malcolm következett, aztán egyszerre játszottak mindketten. Zseniális dolgokat műveltek együtt, mindenkit lázba hoztak.” Akadt néhány érdekes buli is. Egyszer felkérték őket, hogy játsszanak Dave Evans unokatestvére barátjának lakodalmán. A srác a sydney-i görög közösség tagja volt. Gőzerővel nyomták a bulit, amikor egyszer csak befutott a nem is olyan váratlan kívánság: játsszák el azt a híres számot a Zorba, a görög című filmből. A srácok ijedten pislogtak egymásra a színpadon, végül azonban Malcolm mentette meg a helyzetet. „Tökéletes hallása volt – meséli Dave Evans. – Soha az életben nem játszotta még azt a kurva számot, de csak annyi mondott: »Semmi gáz, srácok, ne parázzatok! Csak kísérjetek.« így hát, haver, az AC/DC nekiállt és eljátszotta a Zorba, a görög betétdalát egy igazi görög lagzin.” George Young titokban nagyon büszke volt az öccseire. Számára az AC/DC az újraéledést, az új reményt jelképezte, és felélesztette a lelkesedést, amelyet az Easybeats pályafutásának végén teljesen kiveszett belőle. 37

George két-három hetente beugrott a próbákra, és ellátta jó tanácsokkal a srácokat. A banda többi tagjához hasonlóan Malcolm és Angus is szájtátva hallgatta bátyja bölcs tanácsait. Larry Van Kriedt így emlékszik vissza ezekre a próbákra: „George teljesen lenyűgözött minket. Egyszer például megmutatta az egyik saját számát, és megkérdezte tőlünk, hogy tetszik-e. Dave Evans azt mondta, neki nem igazán jön be a szöveg. George ekkor megkérdezte, hogy miért. Túl szomorú, felelte erre Dave.” George azonban nem azt mondta, hogy szerinte nem az, hanem elvonult, és írt valami vidámabbat. Chris Gilbey 1973 februárjában kezdett dolgozni az Albert Productions-nál – ahol korábban az Easybeats felvételei készültek – művészeti menedzserként. Néhány hónap múlva Ted Albert a promóciós feladatok irányítását is rábízta. Az év végére Gilbey lett az Albert Productions igazgatóhelyettese. Ő is látta, milyen fontos szerepe van George-nak a bandában. „Azt hiszem, kezdetben George sokkal nagyobb hatással volt az AC/DC-re, mint az együttes bármelyik tagja. George a nagy testvér, az Easybeats egykori tagja, ismerte a dörgést, járt Angliában, és számai a slágerlistákon szerepeltek. Szerintem George belenevelte a srácokba, hogy miről szól a zeneipar, miről szól a zene, és hogy ragaszkodjanak az elképzeléseikhez. Ez volt George egyik legfontosabb üzenete.” 1974 januárjában George és Harry Vanda az EMI stúdiójába vitte a srácokat, ahol Richard Lush hangmérnök irányításával felvettek néhány számot. George később újra feljátszotta a basszussávot, amelyet eredetileg Van Kriedt-tel vettek fel. Olyan számokat rögzítettek, mint a Can I Sit Next To You, a Girl, a Rockin' In The Parlour, a Sunset Strip (ami később Show Business néven vált ismertté), a Soul Stripper, valamint a Rock 'n' Roll Singer egyik korai változata, amely az együttes első lemezének egyik védjegye lett. Miközben a stúdióban dolgoztak, Harry Vanda számára világossá vált, hogy Malcolmnak és Angusnak teljesen más elképzelései vannak az együttes jövőjéről, mint Dave Evansnek. „Szerintem a srácok akkoriban még keresték a helyüket – meséli Harry Vanda. – Dave mindig is fogékonyabb volt a könnyedebb, slágeresebb rockzenére, amivel amúgy semmi baj nincs. A többiektől viszont ez a stílus távol állt, nem az ő világuk volt. Abból, amit azokon a demókon hallottunk, egyértelműen kiderült, hogy a srácok, ha törik, ha szakadt, kőkemény rockot fognakjátszani.” Egy héttel később Colin Burgess összeesett a Chequers színpadán. „Tuti, hogy valaki felturbózta a piámat – meséli Colin –, mert azonnal kiütöttem magam, és rázuhantam a dobra. Tudom, hogy ijesztően hangzik. Sosem tettem ilyet korábban.” Colint azon nyomban elzavarták. Mivel letört az egyik bakancsa sarka, bicegve indult haza az éjszakában. Malcolm gyorsan felhívta George-ot, aki aztán végigdobolta az estét. Burgess távozását további tisztogatások követték, Van Kriedtnek is ajtót mutattak. Ezzel azonban korántsem volt vége a változásoknak. Larry Van Kriedt így emlékszik vissza erre az időszakra: „Szó volt róla, hogy mindenki beöltözik valaminek. Angus iskolásfiú lett volna, én amerikai zsaru. Lehet, hogy úgy hangzik, a Village People-ről koppintottunk, de akkor ők még sehol sem voltak. Malcolm pilóta akart lenni, vagy valami ilyesmi, és kékre akarta festeni a haját. Emlékszem, Angus először nagyon felhúzta magát, mert nem akart bohóckodni a színpadon. Malcolm azonban mégis rádumálta valahogy a dologra.” Eközben George és Harry 1973-ban újra stúdióba vonult. A munka során igen jó kapcsolat alakult ki köztük és Ted Albert meg az Albert Productions között. A korábbi Easybeats-tag, Stevie Wright szólólemezén dolgoztak, aki korábban a Jézus Krisztus szupersztár ausztráliai változatában is szerepelt. A Hard Road nem csak azt mutatta meg, milyen remek producer George és Harry, hanem azt is, hogy milyen kivételes Malcolm és Harry gitártudása. A lemez ékessége az Evie című, tizenegy perc hosszú Vanda-Young költemény. A számot három részre osztották, és 38

nagyjából elfoglalta az album első oldalát. Néhány felvétel elkészítésében Russell Coleman dobos is közreműködött. Teljesen lenyűgözte – az énekesnek is kiváló – George tehetsége. „Szerette az ipari acélsajtoló gépek hangját hallgatni. Tudod, ezek olyan húsztonnás kis pecsétek voltak. George hallgatta egy darabig őket, aztán így szólt: »Szeretném, ha valahogy így szólna a dob!« Egyszer beállított Stevie Wright, és amikor meglátta a csillogó cintányérjaimat, odaszólt nekem: »Hé, tüntesd el ezeket a vackokat!« Aztán odahozott egy cintányért, de én olyan ronda darabot még az életben nem láttam. »Ez úgy szól, ahogy kell!« – mondta. Rengeteg gitárja volt, ott sorakoztak a sarokban a szebbnél szebb Gibsonok, Epiphone-ok meg Fenderek.” Malcolm nagyon meglepődött, és csalódott is volt, amikor rájött, hogyan ollózza össze a felvételeket a Marcus Hook Roll Band – így hívták George és Harry stúdióprojektjét, amely a Tales Of Old Grand-Daddy lemeznél is bábáskodott –, és a Hard Road felvételeinél használt módszerek még jobban megrémisztették. A látottak hatására drasztikus lépésre szánta el magát. Hazament, és – a hibáikkal együtt is tökéletes blueslemezei és a Stones Get Yer Ya-Yas Out! című albuma kivételével – az összes lemezét kidobta. Mindeközben februárban Allan Kissiek felkérte Malcolmot, hogy szálljon be egy sydney-i bandába, a Jasperbe, amelynek frontembere – John vagy Johnny Cave – régebben versenybe szállt az AC/DC énekesi posztjáért. Cave később felvette a William Shakespeare művésznevet, és két kislemezével -1974-ben Vanda és Young Cant Stop Myself From Loving You és My Little Angel című dalaival – még a poplistákra is felkerült. Malcolmnak nagyon tetszett, amit hallott, bejött neki a Jasper ritmusszekciója felől áradó dübörgés, ezért megkérdezte a basszusgitáros Neil Smitht és a dobos Noel Taylort, nincs-e kedvük csatlakozni az AC/DC-hez. A páros rábólintott a dologra. Nagyon jól jártak velük, mert nemcsak kisbuszuk, hanem erősítőjük is volt. Február vége felé az újjáalakult együttes egyhónapos szerződést kötött a Hampton Court Hotel nevű hellyel, miután a tulajdonos lenézett az egyik próbájukra. Csakúgy, mint a Chequersben, a Hamptonban is három negyvenöt perces blokkból állt a műsoruk. Az egyes blokkok között félórás szüneteket tartottak, úgyhogy egy-egy este öt órát is ott voltak. Az AC/DC-nek nem egy, hanem két trükkje is volt, amivel mindig le tudta nyűgözni a közönséget. Az egyik a Jumpinjack Flash feldolgozása volt, amely általában tizenkét percig tartott, mert Malcolm és Angus, mint két eszelős, vagy tíz percen át felváltva szólózott. A másik a Baby, Please Don't Go kibővített változata volt, amelyben Malcolm énekelt. Angus és Malcolm napközben dolgozott, ami azt jelentette, hogy nagyon korán kellett felkelniük, ezért az esti fellépés szüneteiben Angus megpróbált valami nyugis zugot keresni, ahol szunyókálhatott egy kicsit. Neil Smith hamarosan rájött, hogy valami egészen különleges dologba csöppent. Nem kizárólag a két kivételes tehetségű gitáros, Malcolm meg Angus miatt gondolta így, és nem azért, mert George Young segítette őket. Smitht teljesen lenyűgözte az a tény, hogy a Young fivérek sosem próbáltak a többi zenész vagy a zenei világ szereplői felé közeledni, hanem igyekeztek olyan távol maradni tőlük, amennyire csak lehetett. A bulik után Angus egyenesen hazament gyakorolni. Mindketten szigorú és teljesen egyértelmű véleménnyel voltak a kor zenéjéről és zenészeiről. „Emlékszem, egy este lementünk a Chequersbe. Malcolm skót whiskyt ivott, én meg söröztem. Egyszer csak megszólalt: »Mit gondolsz erről a bandáról?« Azt feleltem, nem játszanak rosszul. Mire ő: »Jól nyomják?« Ezt azért nem merném ilyen határozottan kijelenteni, feleltem. Erre Malcolm: »Szóval szarul játszanak, mi?« Hát valahogy így gondolkoztak. Mindent feketén-fehéren láttak, nem volt középút. Egyszerűen érezték, haver, tudták, hogy hogyan kell csinálni. Angus egyszer azt mondta nekem: »Kár, hogy Hendrix meghalt, lemoshattuk volna a 39

színpadról.« Aztán lenyomtunk még néhány sört, és így folytatta: »Tudod, egy napon mi leszünk a világ egyik leghíresebb együttese.« Amikor ezt mondta, húszéves volt a srác. Én csak ennyit tudtam kinyögni: »Lassan a testtel, haver! Mit dumálsz? Nem iszol inkább még egy sört?«„ Februárban és márciusban egy Geordie nevű brit glamrock-banda turnézott Ausztráliában. Az énekesüket Brian Johnsonnak hívták. A turnét az Albert Productions igazgatóhelyettese, Chris Gilbey szervezte le, mivel az Albert képviselte azt a Red Bus Music nevű brit lemezkiadó céget, akihez a Geordie is tartozott. Angus a Hornsby Police Boys Clubban, Malcolm pedig a Chequersben látta a koncertjüket. George, aki szerette nyomon követni, mennyit fejlődnek a testvérei, újra megszervezte, hogy felvegyék az AC/DC néhány számát. A felvételek George eppingi házában készültek, ahol berendezett magának egy kis stúdiót. Sajnos azonban Smith basszuserősítője bedöglött, úgyhogy csak a Can I Sit Next To You-t sikerült felvenniük. Ekkoriban már rendszeresen felléptek különböző bulikon. Áprilisban új fejezetet nyitott az együttes életében egy szabadtéri koncert a Sydney üzleti negyedének peremén lévő Victoria Parkban. A srácok nagyon ki akartak tenni magukért. Tudták, ha sikerül emlékezetes koncertet adniuk egy ekkora fesztiválon, óriási nyilvánosságot kapnak. Ezen a bulin léptek fel először azokban a jelmezekben, amelyekről már régóta szó volt. Dave Evans így emlékszik vissza erre a fellépésre: „Megbeszéltük, hogy felveszünk néhány súlyos cuccot, hogy azzal is felhívjuk magunkra a figyelmet. Az iskolai egyenruha, a rövid gatya és a hátizsák Angus nővérének az ötlete volt. A basszusgitáros szerzett valahonnan lovaglónadrágot, bukósisakot meg napszemüveget, úgy festett, mint egy országúti zsaru. A dobos bohócruhában volt, a fejébe meg cilindert húzott. Malcolm fehér ejtőernyős felszerelést és kék bakancsot vett fel. Rajtam piros bakancs, kurva szűk nadrág meg vörös és fehér csíkos dzseki volt. Meg kell hagyni, érdekesen festettünk. Aki meglátott minket csak ennyit bírt kinyögni: Hoppá! Ez meg micsoda? Főleg az iskolás egyenruha jött be nekik. Úgy néztünk ki, mintha a világűrből érkeztünk volna. Lenyomtuk a bulit. Mondanom se kell, baromi jól sikerült.” Az összes jelmez közül Angus iskolásfiú-maskarája volt a legemlékezetesebb és leghitelesebb. Ez nem véletlen, hiszen amikor suli után hazaért, Angus egyenesen a szobájába rohant gyakorolni, és általában elfelejtette levetni az egyenruháját. A nővérük, Margaret óriási lehetőséget látott ebben a színpadi jelmezben, mintha Angus tizenhat éves korában megállt volna az idő. Angus eleinte finoman szólva nem igazán lelkesedett az ötletért, de aztán Malcolm és George akcióba lendült, és valahogy rábeszélték öccsüket a dologra. Bár az iskolás jelmez igazán feltűnő volt, a következő hónapokban Angus annyira belejött, hogy több „szerepben” is kipróbálta magát. Volt például Zorro, ilyenkor műanyag kardot vitt magával a színpadra, amivel úgy játszott, mintha hegedűvonó lenne a kezében. Ez a gesztus mellesleg néma főhajtás volt Jimmy Page-nek, aki a hatvanas évek végén, még a Yardbirds tagjaként kezdett hegedűvonóval kísérletezni. „Angus harcolt velem a színpadon, a kardjával támadt rám – meséli Dave Evans. – Én meg a mikrofonállvánnyal védtem magam, egy darabig kardoztunk, aztán a nyakamba kaptam a srácot. Sokszor játszott a nyakamban ülve.” Az a buli a Victoria Parkban fordulópont volt az együttes életében. Neil Smith és Noel Taylor azonban nem sokkal fellépés után befejezte pályafutását az AC/DC-ben. Összesen hat hétig voltak az együttes tagjai. Miután kiléptek, az egész jelmezes koncepció veszített a jelentőségéből. „A srácok egyfolytában azt magyarázták nekünk, hogy mi leszünk a világ legnagyobb rock and roll bandája! – meséli Neil Smith. – Mire mi csak legyintettünk, hogy persze, persze, és rendeltünk még egy sört. Velük ellentétben mi nem vettük valami komolyan a dolgot. El sem tudom képzelni, mennyire idegesíthette ez Malcolmot.” 40

Smith és Taylor távozása után újra meghallgatások következtek a newtowni próbahelyen. Végül Rob Bailey basszusgitárost – aki a Victoria Parkban a Flake-kel lépett fel – és Peter Clark dobost vették be a bandába. „Akkoriban mindketten az én együttesemben nyomultak – meséli Dennis James. – A nevünk, ha jól emlékszem, Train volt. Az AC/DC menedzsere, Ray Arnold kereste meg őket, hogy lenne egy meghallgatás. Én is elkísértem a srácokat. Sőt megkérték, hogy hozzuk magunkkal Wayne Gréent, az énekest is, ő azonban visszautasította a felkérést. Később persze már nagyon sajnálta a dolgot. Bezzeg nekem nem szóltak... na persze, hiszen én egy másik együttes vezetője voltam.” Stevie Wright Evie című kislemeze 1974 májusában került a boltokba, és Ausztráliában az év legnagyobb sikere lett. Ezenkívül a nagyközönség először halhatta Malcolm gitárjátékát. Június 9-én – miközben az Evie sikere egyre hangosabb lett – Wright, aki a Hard Road album márciusi megjelenése óta igazi sztárrá nőtte ki magát, a sydney-i Operaházban lépett fel. A becslések szerint az ingyenes műsorra közel tízezren voltak kíváncsiak, azonban a terembe legjobb esetben is csak pár ezer ember tudott bepréselődni. Bizonyos szempontból a fellépés az Easybeats újraegyesülése volt, hiszen Wright mellett George Young játszott basszusgitáron, Harry Vanda pedig gitáron. Ez volt az első nyilvános fellépésük az Easybeats feloszlása óta. Malcolm ritmusgitározott, Dave Evans, John Paul Young, és a Blackfeather tagja, Neil Johns pedig vokálozott. Malcolm és Dave Evans kétszer is fellépett aznap este, mivel az AC/DC volt az előzenekar. A Go-Set 1974. június 22-i számában így írt az előzenekarról: „Az AC/DC erejét nem lehet nem észrevenni, mind a fellépésük, mind a hangzásuk óriási volt.” A beszámoló felbecsülhetetlen értékű volt. Az Albert Productions még abban a hónapban leszerződött velük. Ekkortájt egyszer Sydney déli külvárosában jártak. Amikor megérkeztek a buli helyszínére, észrevették, hogy az egyik plakáton villám választja el az AC es a DC betűket. Az ötlet Chris Gilbey-től származott, aki ezzel is az együttes erejét és a zenéjükből áradó energiát akarta hangsúlyozni. Ez annyira tetszett nekik, hogy ezután mindenhol így szerepelt a nevük. Július 22-én, Ausztráliában megjelent az AC/DC első kislemeze, a Can I Sit Next To You, Girl. A B oldalra a Rockin In The Parlour került. Mindkét számot januárban vették fel, az EMI stúdiójában. George és Harry ügyességének köszönhetően néhány példány a tengerentúlra is eljutott, ahol a lelkes rajongók pillanatok alatt elkapkodták. Az első lemezismertető a tengerentúlon Greg Shaw magazinjában a Who Put The ßompban jelent meg, 1975 tavaszán. A cikket maga Greg Shaw jegyezte, aki az Easybeats, valamint Vanda és Young nagy rajongója volt. Shaw, mivel senki sem cáfolta a dolgot, tett néhány igazán érdekes megfigyelést. Többek között így írt az AC/DC-ről: „Az együttest minden bizonnyal Vanda és Young alkotják, néhány stúdiózenész haverjukkal. Ha azonban mégis egy igazi együttesről lenne szó, megdöbbentő a hasonlóság az Easybeats korai munkáival (...) a klasszikus Easybeats hangzás modernizált változatával van dolgunk (...) amúgy a szám maga nagyszerű.” A Cronullában lévő The Last Picture Show nevű üres moziban – ahol egyébként a srácok rendszeresen felléptek – filmfelvétel készült az együttesről, amelyen a Can I Sit Next To You, Girlt játsszák. A klipet Bernié Cannon, az ABC Television GTK (Get To Know) című tehetségkutató műsorának producere rendezte. A műsor hétfőtől csütörtökig, minden este fél hétkor ment, és alig tíz perces volt. A felvétel napján, vasárnap délelőtt Cannon azzal az érdekes ötlettel állt elő, hogy a klipet színes filmre forgassák. Pedig akkoriban még nem tudtak színes képet sugározni. A GTK-t – bár nem épp a legszerencsésebb időpontban adták, és amúgy is elég visszafogott műsor volt – az egész országban sugározták, éppen ezért fontos szerepe volt abban, hogy az együttes olyan helyekre is eljusson, ahol személyesen még nem sikerült 41

fellépniük. A helyzetet egy szerényebb ausztráliai turnéval próbálták orvosolni, amit elsősorban a Can I Sit Next To You sikerére alapoztak. A koncertkörút során eljutottak Dél– és Nyugat-Ausztráliába, a dal pedig néhány helyen bekerült a Top 5-be. Sydney-ben az együttes lendülete és lelkesedése még a legellenségesebb közönséget is megnyerte magának. Wizard, az Annandale/Leichhardt-i Sharpies hatvanfős bandájának egyik tagja például így emlékszik vissza az AC/DC Hornsby Police Boys Clubban adott egyik koncertjére: „Egyszer csak egy csávó felugrott a színpadra, lekapta Angus sapkáját, és a fejébe nyomott egy Sharpie-sapkát, amilyet a golfozók hordanak. Aztán felvette Angus sapkáját. Később, miután eljátszottak néhány számot, visszaadtuk neki.” A Can I Sit Next To You augusztusban debütált a GTK-ben, ugyanabban a hónapban, amikor Lou Reed, a dekadens rock and roll királya életében először Ausztráliában turnézott. Az AC/DC-nél keresve sem találhattak volna jobb előzenekart. Az iskolásfiúnak öltözött gitáros és botrányos nevű csapata – ekkor még sokan vélték úgy, a névválasztás egyértelmű utalás a biszexualitásra – tökéletes választásnak tűnt. A turné során bejárták az egész országot, ami kiváló lehetőség volt az együttes népszerűsítésére. A melbourne-i koncerten a srácok észrevették, hogy az AC/DC által használt hangrendszer teljesítményét keményen visszafogták. Malcolm nagyon bepöccent, és felhívta George-ot. „George azonnal a helyszínre repült – emlékszik vissza Dave Evans. – Megkereste a srácokat [Lou Reed technikusait], és azt mondta nekik: »Na, akkor most kurva gyorsan tekerjétek fel a hangerőt!« Odaállt a keverőpulthoz a hangtechnikus mellé. így aztán már nem volt gond a kibaszott hangerővel. George Younggal senki sem szarakodhat, haver!” A turné perthi állomásán óriási változás történt, Malcolm ugyanis bejelentette, hogy ezután nem keverik a szerepeket: Angus lesz a szólógitáros, ő pedig a ritmusgitárnál marad. „Malcolm azt mondta, hogy kell egy középpont, ami köré az együttes szerveződik – meséli Dave Evans. – Tudod, Malcolm nagyon ravasz csávó, jó érzéke van az üzlethez. Emlékszem, azt mondtam neki: »Ember, nekem kurvára bejön, ahogy játszol! Kurvára kár lenne, ha nem szólóznál! Király vagy! Jobb vagy mint Angus.« Erre ő csak annyit mondott, nem számít.” Angus világéletében olyan gitáros akart lenni, akitől leesik a nézők álla, ő akart a középpontban lenni, ráadásul ha valami technikai probléma merült fel, Malcolm, aki nagyon értett ezekhez a dolgokhoz, mindig ott volt, hogy segítsen. Tökéletes volt a szereposztás. Malcolm és Angus szerepének tisztázása mellett egyéb változások is történtek. Miután a melbourne-i illetőségű Skyhooks viszonylag nagy népszerűségre tett szert, az AC/DC nem lépett fel többé jelmezekben a színpadon. A Skyhooks ugyanis hasonló elgondolásra építette teátrális fellépéseit. Malcolmék senkivel sem akartak versenyezni a legjobban öltözött együttes címéért, különösen a botrányos maskarákban parádézó Hooksszal nem. Egyedül Angus maradt meg továbbra is az iskolásfiú jelmeznél. Angus egyre kevesebbet álldogált egy helyben a játékra koncentrálva, kezdett egyre többet mozogni a színpadon. Mindebben kizárólag a literszámra nyakalt tej, a marékszámra zabált csokoládé és a számolatlanul szívott cigaretta segítette. A kilencvenes évek elején földijük, a skót Billy Connoly egy tévéinterjúban arról beszélt, hogy gyerekkorában furcsa jelmezekbe bújt, úgy érezte, bármire képes, mert ezek a maskarák elrejtették a külvilág elől. Angus is egyre felszabadultabban mozgott a színpadon kisiskolásnak öltözve. George és Malcolm unszolásának köszönhetően Angus végül beadta a derekát, és rájött, hogy nem is esik nehezére eszelősként rohangálni a színpadon. Ráébredt, hogy gitárral is el lehet jutni olyan érzelmi magasságokba, mint ahová például az általa annyira csodált hangszerrel, a szaxofonnal lehetséges. Azt akarta, hogy példaképei, Jeff Beck és Leslie West a Mountain-ből büszkék legyenek rá. Ahogy Angus egyre inkább reflektorfénybe került, felerősödtek azok a felszín alatti feszültségek, amelyek Dave Evans és a Young fivérek viszonyát jellemezték. Egyszerűen arról volt szó, hogy nem passzolt össze a srácok személyisége. 42

Egyik este Evans, miután benyomott egy üveg Drambuie-t, folyamatosan Malcolm keze alá játszott a koncerten, Angus meg nagyon berágott, és szétrúgta a szemétkedő énekes seggét. Az Angusból felszabaduló agresszió segített megszilárdítani kialakulóban lévő tekintélyét, és így sikerült tisztelet kivívni magának. Annak ellenére, hogy sokat és keményen dolgoztak, alig kerestek valamit, úgyhogy a pénz is további súrlódások forrása lett. A menedzsmenttel is meggyűlt a baj: Dave Evans és az együttes másodmenedzsere, Dennis Laughlin az egyik adelaide-i koncerten ölre ment, úgy kellett szétszedni őket. A nehézségek ellenére – vagy éppenséggel pont azok miatt – a Young fivérek továbbra sem kételkedtek abban, hogy az AC/DC nagy dolgokra hivatott. Geordie Leach, aki akkoriban a melbourne-i Buster Brown tagja volt, egyszer összefutott Malcolmmal és Angusszal valamelyik adelaide-i bulihely előtt. Geordie Leach így emlékszik vissza a találkozásra: „Bementünk, hogy megszerezzük a Hospital Hotel kulcsait, már éppen visszafelé sétáltunk, amikor megláttuk, hogy Angus és Malcolm elektromos gitárral a kézben a lebuj lépcsőjén üldögél. Ott játszottak erősítők nélkül, kettesben. Valaki odaszólt nekik: jól nyomjátok, srácok! Mire ők csak annyit mondtak: »Mi leszünk a legnagyobbak.« Adelaide-ben találkoztak azzal az emberrel, aki segített nekik álmuk valóra váltásában.

43

44

1969 Bon Scott a Valentinesszal, Melbourne-ben

45

5. FEJEZET NEM TUDOTT MEGÉLNI ABBÓL, HOGY ESZELŐS

Bon Scott az adelaide-i rádióban hallotta először az AC/DC Can I Sit Next To You című számát. Azonnal tudta, hogy világéletében ilyen zenére szeretett volna énekelni. Aztán amikor a bemondó közölte az együttes nevét, az előző pillanatok örömét felváltotta a gyanakvás és a megvetés: tutira vette, hogy ezek a srácok melegek. 1974-ben, huszonnyolc évesen Ronald Belford Scottnak már legendás híre volt az ausztrál zeneiparban. Bon 1946. július 9-én született Skóciában, a Kirriemuir melletti Forfarben. Hatéves volt, amikor a családja Ausztráliába emigrált. Néhány évre Melbourne-ben telepedtek le, aztán 1956-ban átköltöztek Perthbe. A suliban sokat cikizték a kiejtése miatt, közölték vele, vagy megpróbál úgy beszélni, mint mindenki más, vagy baj lesz. Bon nem az a fajta srác volt, akit könnyen be lehetett paráztatni. „Leszartam őket – mesélte Bon a Record Mirror újságírójának, Dániel Soave-nek, 1979. augusztus 18-án. – Senki sem kényszeríthet rám semmit.” Persze akadt más gond is az iskolában. Az osztályába ugyanis járt még egy Ron nevű srác, és Bon nem szerette volna, ha összekeverik őket. Ezért egy nap úgy döntött, ezután Bonnienak hívatja majd magát. Ezzel a névvel szülőföldje iránti tiszteletét is kifejezésre juttatta. A névválasztással tökéletes összhangban volt, hogy az apjával csatlakozott a Fremantle Scots Pipe Band-hez. Bon 1958-tól 1963-ig amatőr pergődob-bajnok volt. A szülei nagy örömére Bon oszlopos tagja volt annak a skótduda-együttesnek is, amely 1962 novemberében fellépett a Birodalmi Játékok perthi megnyitóján. Serdülőként a Bonnie már nem tűnt szerencsés választásnak egy bizonyítani vágyó srác számára. Miután befejezte az iskolát, egy darabig postásként dolgozott. A legnagyobb hatással azonban az a fülbevalós, kitetovált fickó volt rá, akivel egy rákhalászhajón melózott. A fickó nagyon súlyosan nézett ki, és úgy viselkedett, hogy senkinek sem volt kedve szórakozni vele, ez pedig nagyon bejött Bonnak, aki példaképe hatására kilövette a fülét és kitetováltatta a karját. Bon az ötvenes évek végétől kezdve Chuck Berry- és Elvis-számokat énekelt, amit az anyja nem nézett valami jó szemmel, mivel szerinte a rock and roll nem volt zene. Ennek ellenére 1964-ben, mire Bon a tizennyolcadik évét betöltötte, már megmutatta tehetségét a nagyközönség előtt, a Port Beach Stomp nevű perthi bulihelyen, első együttesével, a Spektorsszal. A banda neve Phil Spector hangmérnökre utal, aki egy népszerű hangeffekt feltalálója volt. A próbákat eleinte egy kis templomban tartották, de nehézségekbe ütköztek, amikor Bon – finoman szólva nem éppen angyali viselkedése miatt – egy ideig javítóintézetbe került. Wyn Milson így emlékszik vissza: „Csak szombaton meg vasárnap tudtunk nyomulni, mert hétköznap Bont nem engedték ki. Zűrös srác volt, gyakran került bajba. Ha jól tudom, azért kellett javítóintézetbe járnia, mert néhány haverjával elkötött egy autót, és a fremantle-i hídról a tengerbe gurították. Bon még kiskorú volt. Emlékszem, amikor kiengedték a hétvégére, mindig rövidre vágták a haját.” Miután Bon letöltötte büntetését és kiszabadult, egész jól beindultak a dolgok az együttes háza táján. Kisebb rajongótáboruk alakult ki Perthben és a város környékén. Bon ebben az időben főként dobolt, de néha énekelt is. Az együttes énekese is dobolt, Bon azonban sokkal ügyesebbnek tartotta magát nála. Dennis James még emlékszik, hogy a szalagavatójukon, 1964 novemberében a Spektors játszott. 46

„Bon dobolt – meséli Dennis James –, de a mai napig nem felejtem el, hogy egyszer csak felugrott a dob mögül, és elkezdte énekelni a You Really Got Me-t a Kinkstől. Már akkor látszott, hogy a srác nem mindennapi tehetség.” Amikor a Spektors 1966-ban feloszlott, Bon és Wyn Milson összeállt Perth másik híres együttese, a Wynstons énekesével, Vince Lovegrove-val. A perthi Radio 6KA egyik munkatársa, Alan Robinson javaslatára a Valentines nevet választották, Wilson Pickett és a Sam and Dave soulszámait kezdtek játszani. Viszonylag gyorsan haladtak előre a ranglétrán, és 1966 októberében már P. J. Proby előzenekaraként léptek fel Perthben. Aztán a következő év márciusában leszerződtette őket a Clarion Records. Az első kislemezük májusban jelent meg – az Everyday I Have To CryII Cant Dance With You című Arthur Alexander– és Small Faces-számokkal. Az egyiken Bon vokálozott, a másikat viszont már ő énekelte fel. Júniusban érkezett el a Valentines nagy pillanata: a tengerentúlon nemrég befutott Easybeats előtt léptek fel a Capital Theatre-ben. Bon, aki nagy Easybeats-rajongó volt, már akkor is boldog lett volna, ha a közönség soraiból nézheti végig a koncertet, így viszont barátságot kötött George Younggal. Ez a kapcsolat egyrészt sokat segített az együttesnek, másrészt kibontakoztatta Bon sokoldalú zenei tehetségét. „George azt mondta, írt nekünk egy dalt – meséli Wyn Milson –, úgyhogy elmentünk egy scarborough-i szállodaszobába, ahol fel is játszotta a számot. George gitározott és énekelt. A magnó, amivel dolgoztunk, elég ramaty állapotban volt. Amikor elkészültünk a rádióstúdióban, kiírtuk a felvételt egy acetátlemezre, és az alapján tanultuk meg a számot. A She Said érdekessége Bon furulyajátéka volt. Bon egy csomó hangszeren nagyon jól játszott, elég ügyesen gitározott, de gyakorlatilag bármin megtanult zenélni, ami a kezébe került.” Az Everyday I Have To Cry hamarosan Nyugat-Ausztrália legtöbb példányban elkelt kislemeze lett, és az együttes heti hat éjszaka koncertezett. Aztán a Valentines megnyerte a nyugat-ausztráliai Hoadley s Battle of the Sounds tehetségkutató versenyt, és a következő hónapban már Melbourne-ben léptek fel, a verseny országos döntőjében. A városban akkora volt a felhajtás, hogy a srácok arra gondoltak, eljött az idő, hogy szélesebb körben is megismerjék a nevüket. Augusztusban a boltokba került a Vanda és Young által jegyzett She Said, és a dal NyugatAusztráliában bekerült a Top ίο-be. Ezzel a szép gesztussal búcsúztak szűkebb hazájuktól. 1967 októberében az egész együttes átköltözött Melbourne-be, ahol hatalmas pörgés jellemezte a zenei színteret. Vasárnaponként a nagyobb áruházak tetején egymás után háromnégy együttes is fellépett. Az új környezethez új felállás is dukált. Bon, aki felváltva énekelt és dobolt, nagyon szeretett volna már főállású énekesként a banda élére állni, és Vince Lovegrove oldalán most teljesült is ez a kívánsága. A soul lekerült a repertoárjukról, különben nem tudták volna felvenni a versenyt a melbourne-i konkurenciával. Rolling Stones–, Them– és Who-számokat kezdtek játszani. A váltás kifejezetten Bon kedvére való volt. Hamarosan az is előfordult, hogy egy-egy vasárnap este négy különböző helyen léptek fel, néha alig pár percnyi autóútra egymástól. Együtt laktak, de amit sikerült összeszedniük, alig volt elég a túlélésre. Egyszer például annyira éhesek voltak, hogy bementek egy áruházba, teletömték a pofájukat kajával, aztán azon imádkoztak, nehogy kifelé menet valaki kérdezzen tőlük valamit, amire válaszolni kell. 1968 februárjában megjelent a Valentines első saját anyaga,a Why Me? I Can Hear The Raindrops. Míg szűkebb hazájukban, Perthben a lemez bekerült a Top 30-ba, addig Melbourne-ben és az országos slágerlistákon csúnyán megbukott. Az év közepére megszületett a döntés, és átköltöztek Sydney-be, ahol felvették a Soft 47

Machine Love Makes Sweet Music című számát, illetve Vanda és George Young nekik írt új szerzeményét, a Peculiar Hole In The Skyt Augusztusban a korong Perthben és Adelaide-ben bekerült a Top 20-ba, az országos listákat azonban továbbra sem sikerült meghódítani. Novemberben újabb imázsváltás történt, és a srácok – összhangban az időszak uralkodó trendjével – a feldolgozásokat játszó, szemtelen popegyüttes szerepében tetszelegtek. Előkerültek a színes selyemingek, amihez Bonnak nem igazán fűlt a foga. Miközben a lelke mélyén sosem változott meg, a tetoválásait – ami akkoriban komoly társadalmi tabunak számított – sminkkel kellett takarnia a fellépések előtt. Az sem számított, hogy amikor megizzadt, az ingujja áttetszővé vált. Ennek ellenére meg kellett próbálnia „eltüntetni” a tetkóit. Persze nagyot tévedett, aki Bon színpadi öltözéke miatt azt hitte, hogy a srác könnyű célpont. „Kemény gyerek volt, és tudta is magáról – meséli Bonról Wyn Milson. – Számtalanszor előfordult, hogy megfenyegettek vagy szóváltásba keveredtem valakivel, de Bon mindig közbelépett, és ki akarta ütni őket. Sosem kereste a balhét, de nem hátrált meg, ha gáz volt. Mindig elment a végsőkig. Bárki bármit csinált, ő mindig rátett még egy lapáttal. Ha piálásról volt szó, ő ivott a legtöbbet, ha vezetett, mindenkinél gyorsabban hajtott. Ha egyszer a barátjává fogadott, örökké a barátja maradtál, semmi sem számított. Ilyen arc volt Bon. Az életedet is rábízhattad. Ha bármikor bajba vagy veszélybe kerültél, nem kellett aggódnod, ha Bon ott volt melletted. Egy este együtt nyomultunk, és ha jól emlékszem, Melbourne-ben megállított minket egy zsaru. Nem tudom, mi történt pontosan, de a végén Bon elküldte az anyjába az egyik hekust, mire a fickó persze bekasztlizta. Bon dutyiban töltötte az éjszakát. Reggel érte mentünk, és kihoztuk. Mindez azért történt, mert néha akkor sem tudta befogni a pofáját, ha az okosabb lett volna.” Noel Jefferson, a Valentines egyik tagja szintén jól emlékszik, milyen volt Bon bal keze. „Bon lenyűgöző figura, kemény, de szelíd srác volt. Egyetlenegyszer sem láttam, hogy megverték volna. Villámgyors volt a bal keze, és nagyon erős. Mindig nála nagyobb fickókkal verekedett. Néha úgy tűnt, igencsak meggyűlt a baja az ellenfelével, de a végén legtöbbször egy karcolás nélkül megúszta. Akárhányszor találkoztunk, sosem láttam rajta sérüléseket.” 1969 márciusában megjelent az Ebeneezer/My Old Mans A Groovy Old Man című kétszámos kislemez, amit eredetileg Valentin-napon akartak piacra dobni. A My Old Mant megint csak a Vanda-Young szerzőpáros írta az együttesnek, és a dal igazi sláger lett. Ettől a pillanattól kezdve – életükben először – nem voltak anyagi gondjaik, és megkapták az oly régóta vágyott elismerést. Rekordszámú néző gyűlt össze melbourne-i bulijaikon, és addig soha nem hallott összegű fellépti díjat kaptak sydney-i koncertjeikért. A színpadot pillanatok alatt elözönlötték a rajongók, úgyhogy nemegyszer előfordult, hogy le kellett állítani a műsort. A sikítozó hordáknak azonban fogalmuk sem volt, hogy valójában két teljesen különböző Valentines létezik: az egyik a koraesti bulikon lépett fel, és fiataloknak játszott, a másik viszont sokkal húzósabb és keményebb zenéket nyomott. Ezeken a késő éjszakába nyúló koncerteken elfelejtették a csillogó ruhákat és a kommersz popszámokat. Bon ebben a sokkal durvább közegben érezte igazán otthon magát. Néha még az üstdobját is lehozta. „Bon leginkább korai Led Zeppelin-számokat szeretett énekelni, meg néhány dolgot Santana első albumáról – meséli Wyn Milson. – Ehhez az ő hangjára volt szükség. Mindannyian ebben az irányban akartunk továbblépni, Bonnal az élen. Nem sok örömünk volt abban, hogy színes ruhákban ugrálunk, mint a majmok, és bugyuta szövegeket éneklünk.” Melbourne-ben történt, hogy Bon összefutott régi haverjával, Billy Thorpe-pal, akivel még a hatvanas évek közepén, Perthben ismerkedett meg. Thorpe akkor érkezett a városba, és éppen azon fáradozott, hogy átalakítsa és sokkal hangosabbá tegye Aztecs nevű bandáját. 48

Bont az elsők között döngölte földbe az együttes játéka. Billy Thorpe így emlékszik vissza Bonra: „Kibaszott őrült volt, haver, egy eszelős. Minden tökalsónak tökalsó szindrómája van. Én is ettől szenvedek. Mindannyian ettől szenvedtünk. Ha valaki hozzám szólt vagy rám nézett, egyből rákezdtem: Mi a faszt pofázol??!!! Mi a faszt nézel?! Bon semmiben sem különbözött tőlünk. Ráadásul akkoriban komoly mennyiségű szer állt rendelkezésre, amitől sokkal gyorsabban mozogtunk, mint normális körülmények között, és ha mindezt megfejeltük némi whisky-vel, csúnyán el tudott durvulni a helyzet. Hozzánk hasonlóan Bon is kivette a részét a buliból. Huszonnégy-huszonöt évesek voltunk. Azt hiszem, Bon valamivel fiatalabb volt nálam. Király arc volt, önzetlen barát. Vicces volt nézni, ahogyan Bon kabaréénekesből lassan rockénekessé változott, mert ez volt személyiségének két ellentétes pólusa. Az öltönyös, nyakkendős Bon kereste a pénzt, a másik Bon pedig a bulik után, a színpad mögött füvet szívott és keményen piált az Aztecs tagjaival. Aztán felment a színpadra, amikor időnként be tudott kukkantani hozzájuk, és üvöltött egyet. Emlékszem, egyik este minden bevezetés nélkül azt mondta: »Tudod, egyszer össze fog jönni, meg fogom csinálni.« Nagyon zavarta, hogy nem tud elszakadni a Valentinestól, tombolni akart, de nem tudott megélni abból, hogy eszelős.” Őrült volt, és ráadásként még romantikus lélek is. Bon egyszer felpattant a Melbourne-ből Sydney-be tartó vonatra, csak azért, hogy elvigyen egy csajt moziba. Másnap már ment is vissza Melbourne-be. Kétezer kilométeres kis túra volt. Mindeközben a Valentines körüli őrület tovább folytatódott. A koncerteken színes füstbombákat szórtak, Bon és Vince pedig úgy ugrált a hatalmas hangfalak tetején, mint két zerge. A szemmel láthatólag igen elégedett Lovegrove azt nyilatkozta a Go-Setnek, hogy sikerük titka a két énekes közös fellépése. „Én népszerűbb vagyok, mint Bon – nyilatkozta Lovegrove a magazin 1969. június 14-i számában –, de ő sokkal jobban énekel, mint ahogy én valaha is fogok. Szerintem egész Ausztráliában Bon a legkevésbé megbecsült énekes.” A Valentines popos oldalát még jobban kihangsúlyozta a júliusban megjelent Nick Nack Paddy Whack kislemez. A Β oldalon a Getting Better című szám szerepelt, ez volt az első dal, amelynek Bon írta a szövegét. Ebben az évben a legjobb ausztráliai együttes kategóriában kilencedik helyen végeztek a Go-Set magazin szavazásán. Szeptemberben súlyos csorba esett az együttes hírnevén. Az addig felépített jófiús imázs egy pillanat alatt megsemmisült, amikor egy Melbourne közelében lévő szörfklubban – ahol egyébként a próbahelyük volt, és ahol a számaikat írták – rajtuk ütött egy rakás zsaru. Marihuána-birtoklás miatt letartóztatták őket, miután egy másik, szintén igen híres együttes tagja – hogy a saját bőrét mentse – feldobta őket. A vádemelés ellenére semmit sem veszítettek népszerűségükből, hiszen elébe mentek a dolgoknak, és nyíltan kiálltak a marihuána legalizálása mellett. Miután egyszer már játszottak előttük egy tévéshowban, Bon legnagyobb örömére az együttes újra az Easybeats előtt léphetett fel, ezúttal a sydney-i Caesars Palace-ben, ahol a Valentines legalább akkora sikert aratott, mint az újra összeállt sztárcsapat. Egy este Stevie Wright egy klubban véletlenül belebotlott az együttes sötétebb énjébe, és nem akart hinni a fülének, amikor meghallotta Bont, amint a Led Zeppelin Whole Lotta Love-μί üvölti a mikrofonba. Az Easybeatsszel közös fellépés után azonban egyre rosszabbra fordultak a dolgok. Semmi remény nem maradt, hogy a My Old Mans A Groovy Old Man Angliában is a boltokba kerül, és a Hoadley's Battle of the Sounds versenyen elért harmadik helyük sem kecsegtetett sok jóval. Már épp kezdték volna megtalálni saját hangzásukat, amikor egy rádiós jogdíjakkal kapcsolatos idióta botrány miatt az ausztrál zenék egy az egyben lekerültek a műsorról. Az 49

együttes februárban kiadott kislemezét, a Juliette-et, amelyhez Bon írta a szöveget és az énekdallamot, gyakorlatilag elsöpörte a botrány. Ezzel azonban még korántsem értek véget a gondok. A srácoknak ugyanis meg kellett jelenni a geelongi bíróságon, miután feljelentést tettek ellenük marihuána-birtoklás és fogyasztás miatt. Mindenki beismerte bűnösségét, ezért 150 dolláros pénzbírságot szabtak ki rájuk. Ráadásul az ABC tévétársaság úgy döntött, ők sem kímélik a srácokat, és kitiltották a Valentinest a GTK című műsorból. Mindezzel együtt nagy megkönnyebbülést jelentett nekik, hogy megszabadulhattak a nyálas jófiú imázsától, és végre farmerban meg pólóban léphettek fel. Áprilisban átköltöztek Sydney-be, de a vészjósló jelek tovább sokasodtak. Bon nem akart kiszúrni a többiekkel, ezért nem volt hajlandó odébbállni, pedig ekkor már tudta, hogy többet akar elérni annál, amire a Valentinesszal képes. Úgy érezte, egyre távolabb kerül attól, amit igazán szeretne. Wyn Milson erre így emlékszik vissza: „Szerintem Bon mind művészileg, mind emberileg tehernek érezte a Valentinesszal való közös munkát. Azt hiszem, a szíve mélyén arra vágyott, hogy ő lehessen az egyedüli frontember. Senkivel sem akart osztozni a rivaldafényen. A Valentinesban azonban muszáj volt neki.” Az együttes 1970 júliusában adta utolsó koncertjét, a melbourne-i Bertie's-ben. Ugyanebben az évben a Go-Set magazin olvasói a hatodik legjobb ausztráliai együttesnek választották meg őket. A banda hivatalosan augusztus l-jén oszlott fel. Addigra Bon már beszállt Bruce Howe (basszusgitár), Mick Jurd (gitár), John Bisset (billentyűs hangszerek) és Tony Buettel (dobok) mellé a Fraternity nevű együttesbe. Tony Buettelt később John Freeman váltotta fel. A Fraternity pontosan olyan hangzással kísérletezett, amilyenre akkoriban Bon vágyott. Teljesen új, sokkal komolyabb irányvonalat képviseltek. Bonnak ez nagyon bejött. A sydney-i bandában eleinte nem mindenki volt biztos benne, hogy Bon beválik majd. John Bisset: „Egy nap Bruce egyszer csak bejelentette, hogy Bon szeretne beszállni a bandába énekesnek. Bevallom, eleinte kissé szkeptikus voltam, mert nem igazán rajongtam a Valentinesért. A többiek azonban megnyugtattak, hogy Bon komolyan gondolja a dolgot. A Valentines vérbeli popegyüttes volt, mi pedig hard rockot játszottunk. Le is néztük őket.” Az első bulin azonban Bon minden kétséget eloszlatott. Bár a koncert előtt még sosem játszottak együtt, még közös próbáik se voltak, Bon minden gond nélkül beilleszkedett a bandába, mintha mindig is ugyanazt a zenét hallgatta volna, mint új zenésztársai. Ráadásul iszonyatosan erős hangja volt. A fellépés után teljes jogú tagként bevették az együttesbe: beköltözhetett a srácok Sydney keleti külvárosában lévő házába. A Fraternity elkészített egy kislemezt, Why Did It Have To Be Me? címmel, és már új számok felvételén dolgoztak. Közben persze folyamatosan játszottak. Melbourne-ben például az is gyakran előfordult, hogy egy éjszaka három koncertet nyomtak le három különböző helyen, ami azzal járt, hogy háromszor kellett a teljes felszerelést összerakni és szétszedni. Kemény és lélekölő meló volt, de az olyan sztárok, mint Bon, mégis jól jártak. John Bisset így emlékszik vissza: „Melbourne-ben mindig egy rakás groupie lógott körülöttünk. Egyszerűen csak Baby Brigade-nek hívtuk őket. Mindegyikük rocksztároktól vagy leendő rocksztároktól várt gyereket. Nem voltak kifejezetten szégyenlősek, ha arról volt szó, hogy egy rockzenész teherbe ejtheti őket. Egyszer, azt hiszem, pont a Battle of the Soundson Melbourneben, Bon bemutatott egy gyönyörű csajnak, aki a nyolcadik hónapban volt. Bontól várt gyereket. Amikor elmesélték, teljesen ledöbbentem, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy összeházasodnak-e. Erre mindketten hangosan felröhögtek. Ez a lehetőség eszükbe sem jutott. A csaj egyszerűen Bontól szeretett volna gyereket.” Egyszer aztán úgy alakult, hogy a Fraternity Jerry Lee Lewis előtt léphetett fel Sydney-ben a White Cityben. Bon alig tudta elhinni. Sajnos azonban az együttes nem állt a helyzet 50

magaslatán. A Fraternity koncertjén sokaknak a harci díszbe öltözött Bon látványa tűnt a legérdekesebbnek. A hangosítás rosszul sikerült: Bon hangja alig hallatszott, ezért az együttes kénytelen volt szinte teljes egészében instrumentális koncertet adni. Azért a fellépés mégsem volt teljesen értelmetlen. Bon imádta a „Gyilkost”, ő és Jerry Lee remekül kijöttek egymással. Lehetőségként az is felmerült, hogy Jerry Lee-vel átmennek az Államokba, mivel az adelaide-i Sweet Peachnek készült kislemez felkeltette az amerikai MCA Records érdeklődését. A lemezcég állítólag nagyon szeretett volna nagylemezt készíteni a bandával. Decemberben Sydney-ben kevesebb, mint tizennégy óra alatt vették fel a lemezt, és nem bajlódtak az utómunkálatokkal sem. Ha zenéről volt szó, Bon soha egyetlen lehetőséget sem szalasztott el, főleg ha a haverjaival játszhatott. Ezért részt vett a Blackfeather At The Mountains Of Madness című albumának munkálataiban. Ő játszotta fel a Season Of Change fülbemászó fuvolafutamát, valamint a The Rat (Suite) című számban üstdobon és csörgődobon játszott, amivel akaratlanul is keserű iróniával itatta át a zenét. Közben komoly változások történtek az együttes háza táján: 1971 perzselő nyarán, január közepén, a banda Dél-Ausztráliába, egy háromhektáros farmra költözött, Adelaide-től 27 kilométerre, az aldgate-i dombvidékre. Bár a The Band 1968-as rock and roll mesterműve, a Music From Big Pink nagy hatással volt rájuk, Bon „Super Screw” feliratú pólója azt kürtölte világgá, hogy viselője sokkal féktelenebb és mocskosabb dolgokra is kapható. Amerikai példaképeikhez hasonlóan a Fraternity tagjai is többnek gondolták magukat, mint egy együttes. Sokkal inkább úgy látták magukat, mint Az Együttes. Az egyetlen, amelyik számít. A költözés hátterében egy helyi üzletember, bizonyos Hamish Henry ajánlata állt. A minden hájjal megkent fickó – hatalmas családi vagyonnal a háta mögött – nem kisebb dologra készült, mint hogy Dél-Ausztráliából indulva hódítsa meg a zenei világot. Henry irodáját rendszeresen látogatták különböző művészek, fotósok, jegyüzérek, roadok, sofőrök, és más rock and roll arcok. A fickó vett egy 26 üléses buszt, hogy legyen mivel szállítani a haverjait. Megérkezése után, hogy összeszedjen egy kis pénzt, Bon Henrynek dolgozott. Az udvart rendezte, füvet nyírt, és minden alkalmi munkát elvállalt. Nem ez volt álmai melója, mégis szeretett Henrynél dolgozni, mert volt valami vibrálás a levegőben. A korábbi Valentines-tag, Vince Lovegrove szintén Adelaide-be költözött, és egyszemélyes promóciós cégként dolgozott. Egyszerre volt újságíró, menedzser, koncertszervező, tévéshow-producer és műsorvezető. Henry első komolyabb akciója a Myponga Festival volt, ahol többek között fellépett az újonnan érkezett Fraternity, és egy feltörekvő angol banda, a kőkemény Black Sabbath. Ozzy Osbourne szerint elég csúnyán elintézték magukat. így emlékszik vissza az ausztráliai fellépésre: „Miután megérkeztünk, szétkaptuk a szállodát, és négy autót belevezettünk a tengerbe.” Hazafelé a gépük megállt Perthben, hogy üzemanyagot vegyen fel. Ozzy: „Tizenöt kibaszott percig ácsorogtunk a betonon, mire végeztek, úgyhogy kurvára leégtem a napon. Aztán harminchat órát kellett üldögélnem egy szaros Boeing 727-es turistaosztályán, kibaszott hőségben. Sosem felejtem el azt az utat.” 1971 áprilisában Adelaide-ben a Fraternity a Deep Purple és Manfred Mann előtt lépett fel. A program nagyon kimerítő volt, de senki sem panaszkodott. Gyakran előfordult, hogy hat órát próbáltak egyhuzamban, este pedig felléptek valahol, hogy utána addig bulizzanak, ameddig bírják. Keményen és szívvel-lélekkel dolgoztak. Komolyan vették a zenét. Peter Head emlékei szerint néha talán túl komolyan is. Peter Head: „Hajmeresztő élmény volt velük próbálni. A srácok a legapróbb részletekben is leálltak vitatkozni: egy akkordon, a visszhang-effekt hangzásán, vagy egyetlen szón a 51

szövegben. Egyre hangosabban veszekedtek, aztán már üvöltöztek egymással, sőt a vita hevében néha még ölre is mentek.” Adelaide Hillsben ehhez képest idilli volt az élet. A hely egyik meghatározó alakja Vytas Serelis volt. Néha, amikor nem akadt dolguk vasárnap, a bandából páran Serelis héthektáros, Carey Gully-i farmján kötöttek ki. A tanyán mindenfelé a művész festményei, szobrai és találmányai sorakoztak, néhány régi autó meg egy busz társaságában. Peter Head: „Vince, Bon, Vytas meg én akkoriban nagyon jóban voltunk, gyakran üldögéltünk a tábortűz mellett, gitároztunk, énekeltünk, új dalokat írtunk. Vytas beszállt néha szitáron. Füvet szívtunk, de mindig akadt gomba, sav meg pia is. Csodás idők voltak. Néha barátnők és feleségek, gyerekek meg mindenféle zenész és művész haverok is csatlakoztak hozzánk. Napokig buliztunk megállás nélkül. Később kiderült, mindez csak vihar előtti csend volt, és a viszonylag felhőtlen hónapokat csalódások követték. John Ayers márciusban csatlakozott az együtteshez, májusban a Sweet Peachnél kijött a második kislemezük, a Seasons of Change. Ez volt az első közös munkájuk Bonnal. Ugyanezt a dalt Bon egyszer már a Blackfeatherrel is feljátszotta. Ezzel a számmal a Fraternity február és március között meghódította a dél-ausztráliai toplistákat, A Blackfeather At The Mountains Of Madness című nagylemeze áprilisban került a boltokba, és a Seasons Of Change feldolgozása óriási sikert ért el az országos toplistákon. Mindez annak ellenére történt, hogy az Infinity Festival Records állítólag ígéretet tett, hogy nem adja ki a Blackfeather-féle felvételt. Bon tombolt a dühtől, amikor az egyik országos tévéadón az ügygyei kapcsolatban nyilatkozott, ezzel is tanúbizonyságát adva, mennyire nem bírja, ha szarakodnak vele. John Swan, aki később a Fraternityben dobolt, akkoriban még a Hard Time Killing Floor nevű formációban játszott. Gyakran előfordult, hogy a Fraternity előtt léptek fel. „Bárhol jártak, óriási bulikat csináltak, Adelaide-ben viszont egyszerűen fenomenálisak voltak – meséli Swan. – Állati jól szóltak, leginkább talán a Bandhez tudnám a hangzásukat hasonlítani. Akkoriban viszont még senki sem tartotta valami nagyra a Bandet. Szerintem a Fraternity még őket is ken-terbe verte. Ezt annak ellenére mondom, hogy nem akarok tiszteletlen lenni a Band tagjaival. A véleményemnek semmi köze ahhoz, hogy akkoriban nagyon jóban voltam Bonékkal. Annak ellenére, hogy barátok voltunk, felnéztem rájuk, mert az ember egyszerűen képtelen felfogni, hogy valaki, akit ismer, ilyen kibaszott tehetséges.” Ekkoriban le kellett mondaniuk egy amerikai utat, és ezt csak kis mértékben ellensúlyozta az a tény, hogy a Fraternityt abban az évben a Go-Set magazinban az egyik legjobb ausztrál csapatnak választották. Júliusban megnyerték a Hoadley's Battle of the Sounds vetélkedő országos fordulóját. Begyűjtöttek egy Los Angeles-i utat, a 2000 dolláros fődíjat, valamint 300 dollárnyi stúdióidőt. Annak ellenére, hogy az Egyesült Államokba soha nem sikerült eljutniuk, a pénz és a stúdióidő nagyon jól jött, mert így Melbourne-ben fel tudták venni második nagylemezüket. Sam See gitáros-zongorista érkezése tovább szélesítette zenei palettájukat, kezdték megtalálni saját hangjukat. Ezt az elmozdulást támasztotta alá az is, hogy amikor – egy évvel az után, hogy az anyagot felvették – 1971-ben megjelent a Fraternity régóta várt bemutatkozó albuma, a Livestock, az együttes már más vizekre evezett. Miközben úgy tűnt, semmi sem jön össze, 1972 márciusában sikerült kiadni Welfare Boogie című kislemezüket. Bon ugyan igen kifinomult zenei környezetből érkezett, de ez a szám már megelőlegezte a későbbi húzós dalszöveg-verseket. Amikor az együttes közreműködött Peter Sculthorpe Love 200 című musicaljében a Melbourne-i Filharmonikusok és Jeannie Lewis társaságában, minden kétség eloszlott azzal kapcsolatban, hogy a Welfare Boogie hatására a Fraternity esetleg olyan lesz, mint a Status Quo. Lobby Loyde: „Bon simán helytállt volna bármelyik adelaide-i alter együttesben, messziről 52

fel lehetett ismerni, ha valahol ő énekelt, mert a szívét-lelkét beleadta a zenébe. Bon sosem szarakodott, mindig teli torokból üvöltött.” Akkoriban leginkább a brit piacra koncentráltak, ezért 1972-ben áttelepültek Londonba. Mielőtt azonban elhagyták Ausztráliát, Bon összeházasodott a csinos, szöszi Irene-nel, akivel akkoriban járt. Amikor megjelent második nagylemezük, a Flaming Galah (az album címe egyébként ausztrál szlengben annyit jelent, hogy idióta), a srácok már messze jártak. Sajnálatos módon azonban Anglia közel sem volt olyan csodálatos, mint amilyennek a világ másik feléről vagy a Go-Set magazin tengerentúli híradásaiból tűnt. Rengeteget próbáltak, fellépéseket azonban alig sikerült összehozni. Az együttes tagjai és kísérőik, összesen tizenheten, egy fűtetlen háromemeletes házban laktak, Finchley-ben. Ebben a külvárosi kerületben később durva dolgok történtek Bonnal. Az első néhány hónapban egyre nagyobb adósságokba verték magukat, amit a kapcsolataik is megsínylették. Mivel valahonnan mégis pénzt kellett szerezniük, Bon pultosként kezdett dolgozni az egyik helyi bárban. 1972 végén egy németországi turné lehetősége merült fel. Berlini, frankfurti és wiesbadeni klubokban léptek fel. Úgy tűnt, jóra fordulnak a dolgok. John Bisset így emlékszik vissza erre az időszakra: „Csak annyit kértek tőlünk, hogy zúzzunk a színpadon, aminek a banda maximálisan eleget is tett. Bon németül beszélt a közönséggel. Imádták.” Már visszafelé tartottak Angliába, amikor megálltak egy franciaországi kisvárosban, hogy Brian Auger Oblivion Express nevű bandájával zenéljenek. Egy másik alkalommal pedig a Vanilla Fudge és a Cactus egykori basszusgitárosa, Tim Bogért akart mindenképpen fellépni az ausztrálokkal. Hiába léptek fel a Tim Bogerthez hasonló nem túl ismert arcokkal, és játszottak előzenekarként olyan jóval ismertebb nevek előtt, mint például a Status Quo, a befolyt összegekből képtelen voltak fedezni a mindennapi költségeket. 1973 márciusában Bisset kilépett a bandából. Sam See pedig már korábban otthagyta őket. John Bisset: „Semmi sem érdekelt igazán minket, csak az, hogy jól érezzük magunkat. Angliában ez egy kicsit nehezen ment. Hamarosan elmúlt az újdonság varázsa, és ott álltunk üres zsebbel, arra sem volt pénzünk, hogy leigyuk magunkat. De most komolyan, tényleg nagy ívben szartunk rá, hogy zenéljünk vagy új számokat írjunk.” Elkeseredésükben Fangre változtatták a nevüket, hátha így olyan együttesek társaságába keveredhetnek, mint a Slade vagy a Geordie. De a Fang, amelynek néhány tagja szakállat hordott és kopaszodott, mégsem tűnt olyannak, mint az említett két együttes angol megfelelője, és ezt az érzést a hangzás csak tovább mélyítette. Leszámítva persze, hogy ők is minél hangosabban akartak szólni, és minél többet akartak bulizni. A Fang április 23-án a Torquay Town Hallban, majd másnap Plymouthban lépett fel a Geordie előtt. Bonnak nagyon megtetszett a Geordie énekese, Brian Johnson reszelős hangja, lobbanékony, de barátságos személyisége. Brian Johnson a koncertek közben gyakran a nyakába vette az együttes gitárosát. A Geordie után a Fang májusban az agyzsongító és dobhártyarepesztő koncertjeiről híres német space rock formáció, az Amon Duul II előzenekaraként szerepelt. Aztán június elején a Pink Fairies előtt léptek fel a londoni Village Roundhouse-ban. Ennek ellenére elkerülhetetlen volt, hogy visszatérjenek Ausztráliába. A várva várt dicsőséges visszatérés azonban elmaradt. Az utolsó, augusztusi angliai koncertjük után hazasomfordáltak. „A végén megfizettük az árát annak, hogy nem tudtuk, milyen irányba induljunk el – meséli John Bisset. – A Fraternity teljes pályafutása során egyik napról a másikra éltünk. Elég kemény időszak volt, mindig üres volt a zsebünk.” Lobby Loyde: „A Fraternity nagyon király együttes volt, öregem. Szerintem az idő tájt ők 53

voltak a legnagyobbak ebben az országban. Akkoriban nehéz idők jártak azokra, akik ilyen zenével kísérleteztek.” Ebben az időben Loyde, a gitárvirtuóz a Coloured Balls nevű melbourne-i csapatban játszott. A srácok kőkemény rock and rollt nyomtak, olyan hangerőn, hogy dobhártya nem maradt épen, mindennek tetejébe úgy néztek ki, mintha a Gépnarancs drúgjait szkinhedekkel keresztezték volna. Kétség sem fért hozzá, hogy tökéletesen megfelelnek Bon ízlésének. Lobby Loyde: „Bon Scott minden alkalmat megragadott, hogy a srácokkal zenéljen. Egyszerűen imádta, amit csináltak, és ott akart lenni, ahol a dolgok történnek. Haver, ha Bon kedvére eldöntheti, hogy milyen együttesbe lép be, tuti, hogy valami olyasmit keres, mint a Coloured Balls. Nagyon szeretett volna együtt játszani a Coloured Ballsszal. Gyakran mondogatta nekem: »Idegesítő egy fasz vagy, haver, nem kéne énekelned! Szükségetek van rám!« És igaza volt, tényleg nem nekem kellett volna énekelni. Mivel azonban nem találtunk még egy faszt, aki hajlandó lett volna így énekelni, nekem kellett beugrani. Nem mintha nagyon fűlött volna hozzá a fogam, egyszerűen csak kurvára muszáj volt. Rajtam kívül Bon volt az egyetlen fasz a közelben, aki meg tudta ezt csinálni.” Billy Thorpe: „Bon gyakran eljött a koncertjeinkre. Két együttest imádott: az egyik az Aztecs volt, a másik Lobby meg a Coloured Balls. Valamelyik bandában mindenképpen ő akart lenni az énekes. »Ölni tudnék, baszd meg, ha egyszer egy ilyen bandában énekelhetnék!« – mondogatta nekem gyakran.” 1974-ben Bon visszatért Adelaide-be, ahol régi barátjával, Peter Head-del alapított bandát. Elhatározták, hogy összehoznak egy új együttest, ami kizárólag countryzenét játszik. Nem voltak állandó tagok, úgyhogy szinte sosem játszottak egynél többször ugyanabban a felállásban. Az együttest Mount Lofty Rangers névre keresztelték el. Több mint kétszáz zenész játszott velük hosszabb-rövidebb ideig. Időközben nagyon eltávolodott már a Fraternitytől, ahová helyére egy Jimmy Barnes nevű srác érkezett. Barnes később a Cold Chisellel tett szert hírnévre. A legenda szerint amikor először lépett fel a Fraternityvel, olyan hangosan énekelt, hogy jó pár ablak kitört a kocsmában, ahol játszottak. Bon napközben rakodómunkásként dolgozott: műtrágyát pakolt teherautókra. A meló baromi fárasztó volt ugyan, de legalább nyugodtan tudott gondolkodni. Munka közben számokat írt. Peter Head: „Egyszer meglátogatott, és elmesélte, hogy miközben melózik, egész nap új számokat ír. Mivel azonban zeneileg nem volt valami képzett, megkért, hogy segítsek neki lekottázni ezeket a dalokat. El is játszottuk őket a Mount Lofty Rangersszel. Két gyönyörű dallal rukkolt elő: a Clarissa című érzelmes countryballada az egyik excsajáról szólt, a másik pedig egy nagyon vicces nóta, az I've Been Up In The Hills Too Long volt. Hálája jeléül, amiért segítettem neki leírni a számokat, Bon felajánlotta, hogy hajlandó bármelyik demómon énekelni. így történt hát, hogy egy szép napon negyven dolcsiért kibéreltem egy nyolcsávos, vádi új Slater Studiost, és Bonnal felénekeltettem két számomat, a Round And Roundot és a Carey Gullyt” Bonnak a Rangers egyszerre nyújtott vigaszt és lehetőséget, hogy megszólaltassa a fejében kavargó zenéket. Még akkor is, ha a jegyzetfüzetébe lefirkantott szövegek nem mindig passzoltak ehhez a stílushoz. Ez egészen addig tartott, míg egy éjjel a Lion hotelben tartott próbájukon össze nem balhéztak. A feldühödött és részeg Bon, aki a nap folyamán már Irene-nel is összerúgta a port, motorra pattant, és elhajtott a próbahelyről. Súlyos balesetet szenvedett, miután karambolozott egy autóval. Kitört egy csomó foga, megsérült a háta, eltört a kulcscsontja, és három napig kómában volt. Ez alatt a három nap alatt többször a klinikai halál állapotából hozták vissza. Az állkapcsát össze kellett drótozni. A motor is totálkáros lett. Bon soha nem mosolygott már úgy, mint azelőtt. Rendkívül kifejező arca meggyötörtnek tűnt, peckes járását bicegés váltotta fel. De ami még ennél is szörnyűbb: az önbizalma is padlót fogott. 54

A Fraternity kudarca után különösen kegyetlen csapás volt ez. A barátai rémülten és szomorúan várták, mi lesz vele. A felépülés lassan ment, de idővel újra dolgozni kezdett: az adelaide-i szárazdokkban vakarta le a kacsakagylókat a hajók oldaláról. Egy kis extra pénzért pedig kifestette Lovegrove ügynökségének irodáját, és segített kiplakátolni a koncertjeiket. Miközben különböző együttesek plakátjait ragasztgatta, azon tépelődött, vajon mi lehetett volna a Fraternityből, ha jobban összejönnek a dolgok. Finoman szólva kemény időszak volt ez Bon életében. Könnyen előfordulhatott, hogy az egyik plakát, amelyikkel akkoriban kidekorálta a várost, pont az AC/DC adelaide-i koncertjét hirdette.

55

56

1974 Malcolm, Peter Clack, Bon és Rob Bailey a Hordern Pavilionban, Sydney-ben MINT A FORGÓSZÉL

57

6. FEJEZET

MINT A FORGÓSZÉL Amikor Malcolm és Angus először találkozott Bonnal, éppen síkideg volt, mert véletlenül a felesége alsóneműjét vette fel. Tökéletes bemutatkozás volt Bon részéről, akit Vince Lovegrove bízott meg, hogy kísérje és fuvarozza az AC/DC-t adelaide-i tartózkodásuk alatt. Bon olyan volt, mint a forgószél, és úgy hajtott, mintha a pokolban tanult volna vezetni. Amikor az első napon beült a kormány mögé, majdnem sikerült mindnyájukat kinyírnia. Miután elindultak az 1950-es FJ Holden szedánnal, Bon megjegyezte, hogy nemrég jött ki a kórházból, ahová egy súlyos motorkerékpár-baleset miatt került be. Ez – finoman szólva – nem töltötte el nyugalommal a többieket. Szerencsére azonban mindenki mindenhová egy darabban érkezett meg. Bon nagyon komolyan vette a feladatát, főképp, hogy jó arcnak tartotta az AC/DC tagjait. Gyakorlatilag hajnaltól késő éjszakáig együtt lógtak. Folyamatosan kövér jointokkal tömte őket, és ahányszor csak tudta, elhintette, milyen jó dobos is ő valójában. Bon, akár tudatában volt, akár nem, nagyon ügyesen előkészítette magának a helyet az együttesben. Még ha a végén nem is dobos lett belőle. George Young már korábban említette Lovegrove-nak, hogy égető szükség lenne új énekesre Dave Evans helyére, akivel sem Malcolm, sem Angus nem tudott kijönni. Stevie Wright neve is felmerült a lehetséges utódok között. Meg is keresték, de Wright visszautasította az ajánlatot, mivel úgy érezte, Malcolmnak és Angusnak nem az ő segítségére van szüksége. Lovegrove Bont javasolta, és George-nak, aki még azokból az időkből emlékezett a srácra, amikor az Easybeats és a Valentines útjai keresztezték egymást, tetszett az ötlet. Egy este az AC/DC a Pooraka Hotelben lépett fel. Lovegrove úgy intézte, hogy Bon biztosan ott legyen. Bon egyszerűen nem hitt a szemének, amikor az együttes felment a színpadra. Ahányszor csak meglátta a folyamatosan pörgő Angust, elfogta a röhögés. De felvillant előtte a jövője is, ezért elhatározta, mindent megtesz, hogy megragadja a lehetőséget, amit az élet felkínált. A közönség soraiból néhány szemétláda egész este heccelte Angust. Azzal viszont nem voltak tisztában, hogy Angus testmérete és az, hogy ők hányan vannak, nem jelent semmit. Végül aztán Angus nem bírta tovább, és kifakadt, csúnyán elküldte őket, aztán kiállt a színpad szélére, és várta, hogy vissza mernek-e szólni valamit. Bont teljesen lenyűgözte, hogy a jelenlévők közül a legkisebb termetű srác volt a legharciasabb és legijesztőbb. A koncert után az öltözőben találkoztak. Bon, aki addigra már rendesen elázott, elkezdte cukkolni Malcolmot és Angust. Szívatta őket, hogy túl fiatalok az igazi rock and rollhoz, és nekilátott, hogy gyorstalpaló tanfolyamot tartson nekik. A Young testvérek csak nevettek rajta, és húzták Bon agyát, hogy adjon bele apait-anyait. Tudták, hogy jóval idősebb náluk. A nagy összecsapásra a Fraternity alagsori próbatermében, Adelaide külvárosában került sor, közvetlenül a Poorakában tartott fellépés után. A Fraternity kíváncsi tagjai is megjelentek, hogy megnézzék, ahogy korábbi társuk összerúgja a port a Young fivérekkel. Malcolm és Angus tudta, hogy Bon a Valentinesban, majd később a Fraternityben játszott, ezért azzal is tisztában voltak, hogy a srácnak van hangja. Bon úgy okoskodott, hogy Angus és Malcolm az együttes motorja, és tudta, hogy George Youngnak is komoly szava van. Érezte, hogy most megfoghatja az Isten lábát, ezért meg akarta mutatni, mit tud. Viszont dobolni is nagyon szeretett. Ezért, bár minden vágya az volt, hogy az AC/DC énekese lehessen, egy másik felállást is kitalált. Ebben a „másik” AC/DC-ben George

58

basszusgitáron, Angus és Malcolm gitáron, ő pedig dobon játszott volna. Angus: „Levitt minket egy kis stúdióba, beült a dobok mögé, és elkezdett játszani. Hallgattuk egy darabig, aztán szóltunk, hogy dobosunk már van, és most egy jó énekesre van szükségünk. Ő csak tovább hajtogatta, hogy ő dobos, és a pályafutását is rock and roll dobosként kezdte. Mi csak annyit feleltünk, hogy igen, ezt mi is tudjuk. Ügyesen dobolt.” Miután mindenki megtalálta a helyét – Bon a mikrofon, a Fraternity dobosa, John Freeman pedig a dobok mögött –, egész éjjel zenéltek. Mielőtt felkelt a nap, az AC/DC menedzsere – és Bon régi barátja –, Dennis Laughlin felajánlotta az énekesnek, hogy lépjen be az együttesbe. Bon nagyon boldog volt, és korábbi megjegyzése ellenére – miszerint a srácok túl fiatalok ahhoz, hogy igazi rock and rollt játsszanak – pontosan tudta, mit jelent a közte és a többiek közötti jelentős korkülönbség. Nem volt már huszonegy éves, és nem volt biztos benne, hogy képes lesz lépést tartani Malcolmmal, és főképp Angusszal. Miközben azon gondolkodott, elfogadja-e az ajánlatot, a bandát egyéb kötelezettségei az ország túlsó végébe, Perthbe szólították. Többek között egy hathetes szerződés várt rájuk a Beethoven Discóban, ahol a híres transzvesztitát, Carlottát kellett kísérniük, amit valószínűleg még a Lou Reed-turné miatt kellett elhalasztaniuk. Az AC/DC ekkor még Evanst vitte magával Perthbe. Ez volt a srác hattyúdala. A kétezerhétszáz kilométeres utat busszal tették meg. Keresztülszelték a Nullarbor síkságot, a kontinens belsejében elterülő sivatagot. Állítólag itt futnak a világ leghosszabb egyenes útszakaszai. Akkoriban még nem volt végig szilárd útburkolat, és a bolygó legdurvább tájain haladtak keresztül. A helyzetet tovább nehezítette, hogy az együttes néhány tagjának egy teherautó hátulján kellett utazni. Dave Evans így emlékszik vissza erre az útra: „Az összes kibaszott cuccot bepakoltuk hátra, az erősítőket meg egy csomó mindent. Aztán valahogy bemásztunk, megpróbáltunk elhelyezkedni, de nem volt egyszerű ülőhelyet találni. Utána letekerték a ponyvát, és kurvára nem látott semmit az ember. Volt nálunk elemlámpa meg minden szar. Ha inni akartunk, néha öngyújtóval világítottunk. A sivatagban szálló vörös por miatt kendőt vagy zsebkendőt kötöttünk az orrunk meg a szánk elé.” Egyszer defektet kaptak, és elkezdett zuhogni az eső. Szerencsére valaki megállt, és segített nekik. Mikor végre-valahára megérkeztek Perthbe, Evans hangja az első buli után elment, úgyhogy Dennis Laughlinnek kellett beszállni. Miután eleget tettek szerződésben foglalt kötelezettségeiknek, szeptemberben kelet felé is megtették a kimerítő utat, de azért egy hosszú hétvégére megálltak Adelaide-ben, hogy lenyomjanak néhány bulit. Bon már várta őket, és amikor újra felajánlották neki az énekesi posztot, azonnal igent mondott. Miután a Poorakában Bon átesett a tűzkeresztségen, az egész bagázst átvitte egy Countdown nevű helyre. A közönség soraiban ott ült Phil Eastick, aki később szintén tagja lett az AC/DC csapatának. „Bon egyszer csak beállt, és lenyomtak együtt néhány számot – meséli Eastick. – Evans persze rájött, mi történik a színpadon, de abban a pillanatban, amikor Bon a kezébe vette a mikrofont, az ember érezte, hogy itt valami varázslat történik.” Peter Head: „Az AC/DC és Bon tökéletesen passzolt egymáshoz. Bonnak tele volt a jegyzetfüzete dalszövegekkel, az AC/DC vérbeli rock and roll gépezete pedig készen állt Bon fogadására.” Bon számára az AC/DC maga a megváltás, az öregedés elleni elixír volt. Pályafutása során először valóban önmaga lehetett, és végre nem kellett finomkodnia a dalszövegekkel. Ekkoriban született például a She's Got Balls is. A Fraternity tagjai már a gondolattól is hideglelést kaptak, hogy bármilyen módon kapcsolatba hozzák őket a Bonból áradó ősi 59

őrülettel. Bon helyzete kísértetiesen emlékeztetett példaképe, a skót Alex Harvey pályájára, aki a Sensational Alex Harvey Band frontembereként finoman szólva szintén nem számított pályakezdőnek, és jó néhány kudarcba fulladt próbálkozáson túl volt már, mikor végre 1972ben a SAHB rákapcsolt, és Harvey-nek sikerült kihoznia magából, amit már olyan régóta akart. „Igen, ez volt az igazi Bon Scott – emlékszik vissza Wyn Milson. – Ez volt az igazi énje, amelyik már a Valentines idején is elő akart törni, csak nem hagyták.” Amikor Bon belépett az AC/DC-be, házassága Irene-nel az utolsókat rúgta, de mindent megtett, hogy ne látsszon rajta, mennyire el van keseredve. Anthony O'Gradynek, az RAM újságírójának 1975. április 19-én a következőket nyilatkozta: „Jobban bejött a banda, mint a csaj, úgyhogy otthagytam a csajt, és beszálltam a bandába.” Ezt leszámítva Bon jól járt, hiszen egy olyan király együttesben énekelhetett, amilyenben mindig is akart, ráadásul olyan előkelő társaságban, ami tényleg ritkaságszámba ment. Úgy érezte, az AC/DC ott folytatja, ahol példaképük, az Easybeats abbahagyta. Mivel George Young volt a mentoruk, akit Bon igen nagyra tartott, semmi kétség sem férhetett ahhoz, hogy a varázslat másodszor is működni fog. Ezért hát vett egy kiadós adag metamfetamint, összepakolta a cókmókját, és elköltözött Sydney-be, ahol csatlakozott a bandához, és belevágott pályafutása negyedik szakaszába. A gond egyedül az volt, hogy az AC/DC-nek így gyakorlatilag két énekese volt. Mivel azonban mindenki teljesen kifeküdt tőle, hogy Bon bekerült a képbe, Evans távozása nem várathatott sokáig magára. Akkoriban már amúgy sem volt sok köze az együtteshez, szinte csak dísznek volt ott a színpadon. Érezte, hogy valami készül, és tudta, nem kell attól tartania, hogy a többiek a háta mögött szervezkednek. Evans sorsa szeptember végén pecsételődött meg, amikor úton Sydney felé, Melbourneben felléptek az Esplanade Hotelben. Miután visszatértek Sydney-be, az énekes megalapította a Rabbit nevű formációt. Kemény glam rockot játszottak, Gary Glitter törzsi ritmusait keverve a rosszfiús rock and roll-lal. Két albumot adtak ki: 1975-ben jelent meg a Rabbit, majd 1976ban a jóval sikeresebb Too Much Rock 'N' Roll. Miután október elején az AC/DC végre visszatért Sydney-be, Bon -a várostól kábé egy órányira délre lévő Rockdale Masonic Hallban – hivatalosan is bemutatkozott, mint az együttes új énekese. Nem fogta vissza magát. Töménytelen mennyiségű durva szöveggel sokkolta, és az egész buli alatt vigyorogva fixírozta a közönséget. Vörös szaténmellényben és nadrágtartós kezeslábasban ugrálta végig a bulit. A legtöbben túlságosan le voltak döbbenve ahhoz, hogy megsértődjenek: még soha senki sem hallott a She's Got Balls-hoz fogható számot. Ez volt a srácok első közös szerzeménye. A buli előtt Bon annyira kiütötte magát, hogy a többiek már azon is elámultak, hogy egyáltalán képes valamit csinálni. „Emlékszem, mennyi whiskyt ivott, meg ott volt az a kurva cucc is – meséli Angus. – Mondtam is Malcolmnak, már az is kész csoda lesz, ha a csávó járni tud. De tényleg, képzeld el, ahogy üvegszámra nyakalja a whiskyt. Akkoriban Mai többnyire borozott, úgyhogy csak legyintett, és ennyit fűzött hozzá: »Kit érdekel!« Amikor felmentünk a színpadra, úgy éreztem, a lábam felemelkedik a földről. Úgy értem, tudtam, hogy Bon azért csinálja az egészet, hogy lenyűgözzön minket, de mégis olyan volt, mint egy kibaszott hurrikán, az a hang, az a hihetetlen üvöltés, mindenkit megdöbbentett. Az egész hely... mindenki kővé dermedt. Az ember nem bírta levenni róla a szemét. Tényleg úgy éreztem, hogy a kibaszott lábaim felemelkednek a kibaszott földről. Ettől tényleg beindult a buli.” A legnagyobb megdöbbenést mégis az keltette, amikor bejelentették, hogy Dave Evans már nem énekel a bandában. A rajongókkal Bon közölte a szomorú hírt. 60

Malcolm: „Mi még fel se mentünk a színpadra, amikor Bon kezébe vette a mikrofont, és közölte a rajongókkal: »Szomorú hírem van azoknak, akik Dave Evans miatt jöttek ide ma este: a srác már nem tagja többé az AC/DC-nek, kirúgták, mert megházasodott.« Erre persze mi kiakadtunk, én csak annyit tudtam kinyögni: »Mi a faszt művel ez?!« Bon egyből magához ragadta az irányítást. Jó volt vele dolgozni a színpadon. El sem hiszem, milyen profi a srác, ha nem látom közvetlen közelről. Közben úgy tűnt, mintha egyszerűen csak jól érezné magát. Persze kurvára tudta, hogy mit és hogyan kell csinálni a színpadon.” Bon Lenny Bruce komikus nagy rajongója volt. Tetszett neki, hogy a fickó mindig a lényegre tapint. így hát ő sem kizárólag karizmatikus egyéniségét -ami színészként is jó szolgálatot tett volna neki – és egyedülálló énekhangját adta az együttesnek. Habár a banda megjelenését nem változtatta meg egyik pillanatról a másikra – legtöbbször továbbra is fehér vagy vörös szatén ruhában lépett fel, míg a többiek csizmát és a glam rockos cuccokat hordtak –, először sikerült igazán összekovácsolódniuk. Az új énekes tapasztalatai és személyisége a színpadon is új dolgokat eredményezett.

61

High voltage – magasfeszültség: Victoria Park, Sydney, 1975 szeptembere

62

Olyan irányba terelte az AC/DC-t, amin Angus, és különösen Malcolm már régóta dolgozott. Bon megadta azt a pluszt, amire szükség volt. A srácok innentől kezdve tényleg úgy álltak a dolgokhoz, hogy „mindenki bekaphatja”. Angus komikusi tehetsége is kiteljesedett a hozzá hasonlóan szellemes Bon érkezése után. Úgy ökörködtek együtt, mint akik egy klasszikus vígjátékból csöppentek a színpadra. Egyszer Angus a nevetéstől fuldokolva mesélte, hogy amikor először találkozott Bonnal, meg kellett tanítania neki az udvarias és választékos beszéd alapjait, ezért olyan szófordulatokat gyakoroltatott vele, mint például: „Elnézést, faszfej!” vagy „Húzzon a picsába, kérem!” Hamarosan az is kiderült, hogy Bon igazi muffmágnes. Olyan mesékkel jött, hogy vadidegen fickók könyörögtek neki térden állva, vegye kezelésbe a feleségüket. Bon szerette csiszolgatni a többiek zenei ízlését. Régi, használt albumokat meg kislemezeket vett, és a dalokról meg az előadókról szóló lelkes ismertetők kíséretében Angus kezébe nyomta őket. Jerry Lee Lewis High School Confidentialjét és Great Balls Of Fire-ját is Bon mutatta meg az apró termetű gitárosnak, akinek minden bizonnyal nem volt szíve kiábrándítani barátját, hogy már ismeri ezeket a számokat. Mivel Jerry Lee Lewis ausztráliai koncertkörútja során a Fraternityvel járta az országot, Bon közvetlen közelről ismerte a mestert. Angus: „Jerry Lee Lewis szeretett együtt inni Bonnal. Bon egyszer elmesélte, hogy a menedzserük mindig megpróbálta elrejteni előlük a piát. Jerry Lee egyfolytában azzal macerálta a srácot, akit kijelöltek mellé mindenesnek, hogy ne felejtse el a csizmákat. »Nehogy elfelejtsd a csizmákat!« – hajtogatta folyamatosan, mire Bon megkérdezte valakitől, miért parázik annyira Jerry a csizmái miatt. Aztán amikor leültek az öltözőben, Jerry Lee így szólt Bonhoz: »Ide süss!«, azzal elővett a két csizmájából egy-egy üveg whiskyt.” A rockdale-i buli után Bon helye az AC/DC-ben megszilárdult. Rockdale-t adelaide-i és melbourne-i fellépések követték, többek között a Michael Browning Hard Rock Caféjában tartott Gay Nightson. Ezen a bulin nyílt először lehetősége Bonnak, hogy megmutassa a közönségnek, mire képes, és megnézze, meddig mehet el. Néhány törzsvendég magasba tartott vibrátorral, a mellüknél kivágott pólóban próbálta kizökkenteni Bont a nyugalmából. Bon azonban nem törődött velük, nem hagyta magát felhúzni, mindent beleadott, nem maradt adósa a közönségnek. Ő is el szokta hozni a saját kellékeit, vibrátort, sőt egy korbácsot is, bármit, amivel provokálhatta a közönséget. Browningot, a nagy sikerű Billy Thorpe & The Aztecs korábbi menedzserét, a melbourne-i rock and roll színtér ismert és befolyásos alakját teljesen lenyűgözte az új felállásban játszó AC/DC. Browning az együttes korábbi melbourne-i kiruccanásai alkalmával is mindig lecövekelt, hogy meghallgassa őket. Akkoriban még Dave Evans volt az énekes, úgyhogy elsősorban Angus lenyűgöző gitárjátéka volt rá nagy hatással. De most, hogy Bon átvette az irányítást, az AC/DC igazi rock and roll cirkusszá alakult át, amitől mindenkinek leesett az álla. Igaz, Browningnak eltartott egy darabig, mire megszokta a dolgot, hiszen ismerte az énekes múltját. Michael Browning így emlékszik vissza az első benyomásaira: „Már régebben is találkoztam Bonnal. Akkoriban még a Valentinesszal nyomult. Mivel csak arról az oldaláról ismertem, mindig is úgy gondoltam rá, mint valami tinibálványra. Eleinte igen nehéz volt elképzelni őt az AC/DC tagjaként. Nyilvánvaló volt, hogy a Valentinesban nem a neki megfelelő szerepet kellett alakítania, az AC/DC-ben viszont nagyon magára talált. Ehhez semmi kétség sem fért. Tökéletesen illet hozzá a szerep. Nagyon jól működött a dolog.” Browning azonnal arra gondolt, hogy kézbe venné a banda menedzselését, és azt is hamar eldöntötte, hogy kinek adja elő az elképzeléseit. Michael Browning: „Malcolm volt a gondolkodó, az együttes mozgatórugója. Semmi kétség sem férhetett hozzá, hogy ő a főnök. Az ő asztalára tartozott minden üzleti döntés. Menedzserként gyorsan kitaláltam, kivel kell megtalálni a hangot. Miután rájöttem, hogy az AC/DC-ben Malcolm a porondmester, tudtam, ha be akarok nekik adni valamit, először vele 63

kell beszélnem, és ha őt sikerül meggyőznöm, segít majd rádumálni a dologra a többieket.” Miután Malcolm alaposan fontolóra vette a menedzsment kérdését, beavatta a dologba George-ot. Michael Browning: „George tökéletesen tisztában volt a zeneipar csapdáival, éppen ezért mindenáron meg akarta óvni a srácokat azoktól a csalódásoktól, amelyeket ő átélt. Ezzel én is mindvégig tisztában voltam.” Az események felgyorsultak, miután novemberben Browning hivatalosan is bekerült a képbe. A fickó ügyes stratéga és ravasz menedzser volt. Rögtön az elején meglépte a legfontosabb lépést: áttelepítette a srácokat Melbourne-be, ahol az AC/DC ugyanaz előtt a kemény, de lelkes közönség előtt játszhatott, mint az Aztecs vagy a Coloured Balls. Melbourne volt az ausztráliai rock fővárosa. Nagy lépés volt ez Malcolmnak és Angusnak: számukra a család, és nővérük, Margaret gondoskodása mindennél fontosabb volt. John Swannek kellemes emlékei vannak mind Youngék burwoodi otthonával, mind Margarettel kapcsolatban. így mesélt erről: „Általában vonattal mentem ki Burwoodba, ahol mindig hatalmas tál leves várt az asztalon. Tipikus skót dolog volt ez. A házban mindenfelé zenészek lebzseltek, de nem ám akármilyenek. Kártyáztak, iszogattak, Margaret pedig gondoskodott róla, hogy mindenkinek jusson egy tál leves, ezzel próbálta ellensúlyozni a pia hatását, így próbálta kicsit visszafogni a társaságot: amíg a levesestányér volt előttünk, legalább nem piáltunk. Ő volt mindannyiunk anyja... Vagy inkább nővére. Igen, ez talán jobban jellemzi a helyzetet. Persze vele senki sem mert szórakozni. Soha nem beszéltünk úgy vele, mint más nőkkel. Az ember tudta, hogy akkor letépik a tökeit, tudtuk, mire képesek a Young fivérek.” Az AC/DC november eleji fellépése a Black Sabbath előtt, a Horden Pavilionban – egyébként Bon második találkozása az angol szupercsapattal – afféle nem hivatalos búcsú volt Sydney-tői. A költözés előtt, még novemberben fel kellett venniük az első albumukat, a High Voltageet a sydneyi Albert Stúdiósban. A munkálatokban George Young és Harry Vanda segített a srácoknak. A számokat az esti koncertek után vették fel. Általában éjfél körül vonultak a stúdióba, és hajnali hat-hétnél korábban sosem végeztek. Az AC/DC bemutatkozó nagylemezén sokan közreműködtek: George és Rob Bailey basszusgitározott, a dobszólamok nagy részét Tony Currenti, a 69ers dobosa játszotta fel. Akkoriban egyébként Peter Clack volt az együttes dobosa, de néha John Proud is beszállt – ez utóbbi mellesleg a Marcus Hook Roll Band albumán is játszott. A High Voltage-en mindketten egy-egy számot játszottak fel. Clack a She's Got Ballst – amely mindenki legnagyobb meglepetésére Bon feleségéhez írt ódája volt –, Proud pedig a Little Lovert. Egyébként az a hír járja, hogy néhány számban maga George Young dobolt a lemezen. Még Herrn Kovac is majdnem bekerült a csapatba. „Épp turnéra indultam a Ted Mulry Ganggel – meséli Herrn Kovac –, amikor Malcolm felhívott, és azt mondta: »Figyelj, gáz van. Az új albumon megakadtunk a lassú számokkal, és szükség lenne arra a tipikus Simon Kirke-fílingre, amit olyan jól hozol [Kirke a Free dobosa volt]. Be tudnál ugrani, hogy felvegyük veled ezt a néhány számot?« De sajnos nem tudtam elvállalni a dolgot, indult a turné.” Míg a színpadon világosan elkülönült Malcolm és Angus szerepe, a stúdióban tovább folyt a kísérletezgetés: a Soul Stripperben a páros felváltva szólózott, és a You Ain't Got A Hold On Me-ben is mindketten megcsillogtatták tehetségüket. Harry Vanda: „Kipróbáltunk néhány dolgot a stúdióban, amolyan szerep-cseres kísérletezgetésről volt szó. Működhetett volna, de mégsem szólt olyan jól, mint vártuk. Valahogy összezavarodott tőle minden, elvesztette volna a jellegzetességét a hangzás. A High Voltage felvételei mindössze tíz napig tartottak. Az album címét Chris Gilbey javasolta. Úgy gondolta, ezzel kihangsúlyozhatják a logót (a villámokat) és az együttes nevét. Mindenkinek nagyon tetszett az ötlet. 64

A rádióhallgatók akkoriban már megismerhették Angus gitárjátékát, mivel Stevie Wright második albumáról, a Black Eyed Bruiserről, kimásolt első kislemezen, a Guitar Banden is ő tépte a húrokat. Lassan elérkezett a nagy pillanat. November 29-én az AC/DC először szerepelt az ABC tévécsatorna új, vasárnap esti zenei műsorában, a Count-downban. Big Joe William Baby, Please Don't Go című számának feldolgozását adták elő. Bár magát a számot csak hónapok múlva hozták ki kislemezen, az, hogy felléptek az országos sugárzású és Melbourne-ben is igen népszerű Countdownban, felbecsülhetetlen segítséget jelentett a népszerűsítésükben. Ráadásul mindez pont az előtt történt, hogy áthelyezték volna a székhelyüket Melbourne-be. Három hét múlva aztán megismételték az attrakciót, ami tovább fokozta a várakozásokat. Browning nagy terve tökéletesen bevált. Nagyon ráérzett, hogy Melbourne lesz az AC/DC városa. „Ha nincs Melbourne és a melbourne-i rajongótábor, az AC/DC nem marad életben – ecseteli a helyzetet Browning. – Sehol máshol az országban nem tudtak volna ilyen sikereket elérni.”

65

66

1974 Bon, Malcolm, Phil Rudd és Angus, Sydney-ben

67

7. FEJEZET SZÓVAL NEKTEK EZ HANGOS?

A Billy Thorpe & The Aztecs, Lobby Loyde es a Coloured Balls dobhártyarepesztő hangereje, „velünk senki sem szarakodhat” hozzáállása, valamint a szigorú és nehezen meghódítható közönség előkészítette a terepet az AC/DC Melbourne ellen intézett támadásához. Semmi sem jellemezte jobban a déli főváros hangulatát, mint az első Sunbury Festival 1972 januárjában. A háromnapos eseménynek az egyik külvárosi kerület adott helyet, és inkább az elfogyasztott sörmennyiségről, mint a békét és szeretetet hirdető hippikről vált emlékezetessé. Az Aztecs pályafutásának egyik legnagyobb koncertjét adta: harmincezres tömeg előtt játszottak. Az ausztráliai rocktörténelem egyik sorsdöntő pillanata és talán legnagyobb sikere volt, hogy a fesztiválon felvett dupla Aztecs koncertalbum, a Live At Sunbury a Rolling Stones Exile On Main Streetjével és a Led Zeppelin titokzatos negyedik albumával fej-fej mellett küzdötte magát a slágerlisták csúcsára. A lényeg a zene intenzitásában rejlett. Michael Browning egyszerűen csak »azték energiának” nevezte a hangerőt és a fémes hangzást, amit a fiúk már akkor kitaláltak, amikor még halvány fogalma sem volt senkinek arról, mi az a heavy metal. Az Aztecsszel egy időben, 1972 és 1974 között dolgozott Melbourne-ben egy másik csapat is, a Lobby Loyde vezette Coloured Balls. Félelmetes hangzásviláguk és hozzá illő megjelenésük ellenére sajnos egészen más dolgokkal sikerült felhívni magukra a figyelmet. A Sharpie-k imádták ugyan az Aztecs zenéjét, mégis Lobby Loyde-ban találták meg a megváltójukat, hiszen Loyde megjelenése kísértetiesen emlékeztetett az övékre. Éppen ezért tömegesen özönlöttek a Coloured Balls bulijaira, ahol aztán mindig elszabadult a pokol. Mivel a média hatására a koncertjeiken egyre szaporodtak a durvábbnál durvább balhék, harmadik stúdiólemezük, az 1974-es Heavy Metal Kid megjelenésekor már eldöntötték, hogy feloszlanak. Közben a rendőrség rászállt a Sharpie-kra, így a mozgalom fokozatosan vesztett erejéből, és mire az AC/DC áttelepült Melbourne-be, ha teljesen nem is tűntek el, de jóval kisebb hordákban rótták az utcákat. A koncerteket azonban továbbra is kemény, durva közönség látogatta. Michael Browningnak tökéletesen igaza volt: Melbourne-t az AC/DC-nek találták ki. A Melbourne Festival Hallban tartott kirobbanó sikerű szilveszteri koncertnek köszönhetően a hírük már megelőzte őket. Erre csak rátettek egy lapáttal a prahrani Station Hotelben, ahol Angus megsértődött az egyik nézőre, mert a fickót szemmel láthatólag teljesen hidegen hagyta az együttes produkciója. Malcolm így mesél erről az esetről: „Angus leugrott a színpadról, odarohant a pasashoz, megragadta a sörét, és szó nélkül a fejére öntötte. A csávó alapból torzonborz volt, úgyhogy a sör először kis tócsában gyűlt össze a feje tetején, aztán lassan elkezdett lecsorogni az arcán. Azt hittem, ki fogja nyírni Angust. De aztán mégsem tekerte ki a nyakát. Csak ült, és bámult az öcsémre. Annyira zavarban volt. Na, Angus most aztán tényleg túllőtt a célon, gondoltam magamban, de a közönség bekajálta a hülyeségeit. A csávó meg, akinek a fejére öntötte a sört, valóságos kultuszhős lett.” Browning aztán tető alá hozott egy megállapodást Bill Joseph-fel. A fickó néhány jó nevű melbourne-i helyet üzemeltetett. A Joseph Premier Artist nevű ügynökségével kötött hathónapos szerződés a banda összes tagjának heti hatvandolláros fizetést jelentett, és magában foglalta az erősítés, illetve a turnébusz javításának költségeit. A busz egyébként korábban az Ansett Airlines tulajdona volt. 68

Miközben Browning megkötötte a szükséges hosszú távú megállapodásokat, az együttes beszállásolta magát az Octagon Hotelbe, Prahranbe. A hely az első pillanattól kezdve tárt karokkal és hangos bulikkal fogadta a betévedő lányokat, illetve más együttesek tagjait. Később aztán Browning talált a srácoknak egy házat St. Kildában. A zegzugos viktoriánus ház a Lansdowne Roadon állt. Malcolm és Angus életében először lakott távol a szülői háztól. Nem volt semmi így kezdeni az önálló életet. Az éjszakai műszakban dolgozó helyi pincércsajok hamar rájöttek, hogy a Lansdowne Road-i ház olcsóbb és sokkal izgalmasabb hely, mint a környékbeli kocsmák és klubok, úgyhogy nemsokára piával és egyéb finomságokkal felszerelkezve bukkantak fel a kecóban. Mindig akadt valaki, aki szívesen fogadta őket. A srácoknak sokszor minden álmukat felülmúló szolgáltatásban volt része. Kerestek egy dokit, akit gyakorlatilag a nap huszonnégy órájában fel tudtak keresni, ha valami kellemetlen viszketést vagy furcsa bőrkiütést kellett kezelni. A St. Kilda volt Melbourne vöröslámpás negyede, nem meglepő hát, hogy a házhoz közel is üzemelt egy bordélyház. Sőt azon sem lepődött meg senki, hogy Bonnak sikerült meghódítania az egyik hölgy szívét. Sokféle ember megfordult náluk a helyi gengszterektől kezdve a városban fellépő együtteseken át egészen a krisnásokig. A rendőrség is rendszeresen ellátogatott hozzájuk. Aztán amikor rájöttek, hogy a srácok egyetlen bűne a megállás nélküli bulizás, érdeklődésük a lakásban szétszórt hangszerek felé fordult: kíváncsiak lettek, hogy meg tudják-e szólaltatni valamelyiket. Attól fogva nem állítottak be többé házkutatási parancsot lobogtatva a kezükben. Miközben a Lansdowne Road-i ház buliközpontként funkcionált, az együttes a koncerteken senkinek nem kegyelmezett. Ezeket a fellépéseket nem a nyúlszívűeknek találták ki. Az író, Jen Jewel Brown így emlékszik vissza az AC/DC egyik korai bulijára: „Ha Angus talált valami magasabb tereptárgyat, felpattant a tetejére, mint a zerge. Muszáj volt felmásznia. Vezetékek lógtak mindenfelé. Az együttes játéka lenyűgözően erős és feszes volt. Óriási élmény volt élőben látni őket. Egyetlen rossz fellépésükre sem emlékszem. Mindig teljes erőbedobással játszottak. Olyanok voltak, mint egy kis hadsereg. Azért jöttek, hogy szórakoztassák a közönséget, és mindent meg is tettek, hogy a jelenlévők ne felejtsék el azt az estét.” Az AC/DC a helyi zenei színtér nehézfiúit is lenyűgözte. Billy Thorpe például így emlékszik vissza egy esetre: „Egy hatalmas krikettpályán tartott melbourne-i koncerten mindannyian egy teherautó platóján álltunk az ovális pálya közepén. Azokban az időkben sokszor csináltunk úgy bulikat, hogy a teherautóra felpakoltuk az erősítőket meg a hangfalakat. Néhány szaros korlát meg karba font kezű, bespeedezett kidobó vigyázott ránk a tömeget fürkészve. A színpad szélén álltam, és a srácokat bámultam. Csak annyit tudtam kinyögni, ez nem semmi, ezek a srácok még sokra viszik. Az ilyesmit megérzi az ember. Megérzi, mikor jön a következő nagy durranás. Johnny O'Keefe [legendás ausztrál rocker] egyszer azt mondta nekem: »Tudtam, mikor jött el a te időd.« Én meg azt tudtam, mikor jött el az AC/DC ideje.” Azért nem mindig sikerült tökéletesen minden. Egyszer a Hard Rockban léptek fel, és Bon annyira kiütötte magát, hogy Malcolm és Angus énekelte végig a koncertet. Rob Bailey basszusgitáros és Peter Clack dobos már nem vehetett részt a Lansdowne Road-i őrületben. 1975 januárjában ugyanis kitették a szűrüket a bandából. Bailey távozása már napirenden volt. A híresztelésekkel ellentétben azonban nem azért került lapátra, mert túl magas volt, hanem mert elhozta magával az útra a feleségét. A nő állandó jelenléte nem mindenkinek jött be maradéktalanul. Clack helyére Russell Coleman került. Colemant már ismerték, hiszen közreműködött Stevie Wright koncertjein, és dolgoztak együtt Wright Hard Road című lemezén is. Amikor az AC/DC és Wright együtt lépett fel Perth-ben, Angus véletlenül összefutott Colemannel. 69

Russell Coleman így emlékszik vissza erre a találkozásra: „Angus azt mondta, egy nap még együtt fogunk játszani. Aztán hozzátette, hogy Stevie Wright lesz az énekes.” Mikor Coleman belépett az együttesbe, nem Stevie, hanem Bon volt az AC/DC énekese. Coleman még a Valentinesból ismerte Bont. Azt is tudta, mennyire szeret bulizni, és nem volt igazán ínyére, hogy az évek során Bon gyakorlatilag semmit sem csillapodott. „Imádta a fiatal csajokat. Emlékszem, milyen ideges voltam, nehogy valamelyik kiscsaj apja baseballütővel látogasson el a koncertünkre. Ezek a tizenéves kiscsajok sokszor egyszerűen rávetették magukat Bonra. Nem tehetett ellene semmit. Bon egyfolytában pörgött.” Bailey kilépését követően egy időre George Young szállt be basszusozni. George esze nem a bulizáson járt. Túl eleven és fájdalmas volt még azoknak az időknek az emléke, amikor úgy kellett cigit lejmolnia az Easybeats kísérőitől, miközben a Friday On My Mind a slágerlisták élére ugrott. Éppen ezért George megpróbálta felkészíteni testvéreit és az egész együttest a megpróbáltatásokra, amelyek – ha George tervei valóra válnak – külföldön várnak majd rájuk a különböző bárokban és szállodákban, ahonnan fel kell küzdeni magukat a csúcsra. Colemannek további nehézséget jelentett, hogy sokkal kevesebb pénzt keresett, mint Stevie Wright mellett, és keresztül-kasul kellett utaznia az országban az általa csak „kínzókamrának” becézett buszon. Russell Coleman: „George csak fel akarta őket készíteni, hogy bírják a strapát az Államokban meg Angliában. Egyfolytában azt magyarázta nekem, hogy olyan bandát akar kovácsolni belőlük, mint az Easybeats volt. Tényleg hitt benne, hogy a srácok elérik majd, ami nekik nem sikerült.” Colemant teljesen lenyűgözte George személyisége, de talán még nagyobb hatással volt rá az Angust jellemző elkötelezettség. Angus a világ legjobb gitárosa akart lenni, ezért még a bulizással is felhagyott. „A gitárjával aludt abban a különös házban – meséli Russell Coleman. – A többiek elmentek piálni, hajtották a csajokat, miközben Angus egész nap otthon gyakorolt. Kölcsönadtam neki az összes Chuck Berry– és Little Richárd-lemezemet. Nagyon örült nekik. Felrakta őket a lemezjátszóra, és a szobákon át ugrálva eljátszotta az összes számot. Nem ismertem nála eltökéltebb embert. Mindig azt mondta: meg fogom csinálni. Azokban az időkben szinte sosem lehetett gitár nélkül látni.” Bon nem ismerte a félelmet. Mindent bevállalt, anélkül, hogy tudta volna, mit tesz. Egy este együtt buliztak néhány ismert rock and roll arccal, amikor vakmerősége majdnem az életébe került: Coleman legnagyobb rémületére Bon lenyelt két morfinnal teli kapszulát. „Az egyik groupie csaj jött odajött hozzánk, és azt mondta, Bon meghalt, át kéne mennünk a házba. Bon arccal lefelé feküdt a földön, nagyon szarul nézett ki. Két faszfej próbálta ébresztgetni, de nem jártak sikerrel. Beraktam a zuhany alá, de akkor sem történt semmi, úgyhogy végül kórházba vittem. Bon nem ismerte a drogokat. Sosem élt velük. Ő inkább piálni szeretett, imádta a skót whiskyt. Szerintem nagyon megviselte ez a súlyos incidens a morfinnal. Az AC/DC-ben akkoriban senki sem drogozott, inkább inni szerettek. Angus meg egész álló nap csokis cornflakest zabált...” Coleman úgy döntött, ideje továbblépnie. Elege lett. Később, amikor az ABC tévétársaságnál dolgozott a Countdown című műsorban, véletlenül összefutott Angusszal, aki még mindig szentül meg volt győződve róla, hogy az AC/DC meghódítja a világot. Russel Coleman így idézi fel a találkozást: „Angus azt kérdezte: »Te meg mit csinálsz itt?« Azt feleltem, hogy egy 50-es évek rock and rollját játszó bandában zenélek. Mire ő: »A világ legnagyobb együttesében játszottál!« Phil Rudd lett az új dobos. A srác Philip Hugh Norman Witschke Rudzevcuts néven látta meg a napvilágot a melbourne-i Surrey Hillben, 1954. május 19-én. Ruddot még a 70

középiskolában fertőzte meg a dobmánia, és addig gyötörte az anyját, amíg az végül vett neki egy dobfelszerelést, abban bízva, hogy ez is csak múló hóbort lesz. Miután tizenöt évesen otthagyta az iskolát, összespórolt egy kis pénzt, és vett egy olcsó dobkészletet. Hivatalosan egyetlenegy leckét vett, nem tetszett neki az ötlet, hogy tankönyvből tanulja meg, hogyan kell szétverni a dobot. Ringó Starr mellett a példaképe a Free-ben és a Bad Companyben játszó Simon Kirke, illetve a Mountainből Corky Laing volt. Phil megtanult egy rakás Beatles-számot. Megpróbált minél közelebb ülni a hangszórókhoz, hogy még hallja a zenét, és tudja tartani a ritmust az éktelen lármában, amit a dobokkal csinált. Életének fordulópontját az a pillanat jelentette, amikor először hallotta a Small Faces Tin Soldier című számát. Ahogy Kenny Jones dobos belépett a rövid orgonafutam után, attól mindig megborzongott. Először egy helyi bandában, a Mad Mole-ban kamatoztatta tehetségét, de közben a Krayne nevű kérészéletű hobbitrióba is beszállt, akikkel Led Zeppelin-, Uriah Heep- és Deep Purplefeldolgozásokat játszottak. Itt Rudd iskolai haverja, Geordie Leach basszusozott. A következő együttes a Charlemagne volt, 1972-ben. Egyéves fennállásuk alatt Humble Pie-, Small Facesés Free-számokat játszottak különböző kocsmákban meg házibulikon. Ezek mellett az együttesek mellett Ruddnak még maradt annyi ideje, hogy beálljon villanyszerelő-tanoncnak. A Smack, ahová 1973 júniusában meghívták, már jóval komolyabb kísérlet volt. Néhány héttel Rudd érkezése után új énekest találtak, Gary „Angry” Anderson személyében. A srác lejött az egyik próbájukra, és azon nyomban be is vették a bandába. Később üzleti megfontolásból Buster Brownra változtatták a nevüket, mivel a Smack névhez túl sok negatív felhang társult (a szlengben többek között „heroin”, valamint „hígított kokain” jelentése is ismert), és a drogozás a srácok egyikének sem tartozott kedvenc szabadidős elfoglaltságai közé. A Buster Brown koncertjein minden terítékre került. Játszották a Rolling Stonestól a Jumpirí Jack Flasht, a Facestől a Stay With Me-t, Elton Johntól a Saturday Nights Alrightot, Stevie Wondertől a Superstitiont, illetve Jeff Beck és Eric Clapton dalait. Mindehhez képzeljük el Anderson Rod Stewartra emlékeztető erős, reszelős hangját. Geordie Leach, aki decemberben csatlakozott a bandához, jól tudta, milyen különleges ritmusérzéke van Ruddnak. Gerodie Leach: „Phil arra született, hogy rock and roll sztár legyen. Mindegy, honnan nézte az ember, ez az egy biztos volt. Kivételes ritmusérzéke volt, ezért akart mindenki vele zenélni. Képes volt összefogni az egész bandát. Ő változtatott azzá a nyugodt basszusgitárossá, aki ma is vagyok. Digger [Dallas »Digger« Royal, a Rose Tattoo dobosa] mellett nagyon cifráztam a dolgokat. Phil viszont egyszer elmondta nekem, hogyan kell csinálni: »Most kurvára figyelj rám! Úgy összerakjuk a ritmusszekciót, hogy senki sem állhat közénk.« Ezt már akkor tudta, pedig még csak tizenkilenc volt.” Egy hónappal Leach érkezése után felléptek a Sunbury '74 fesztiválon. Fényes nappal játszani harmincezer ember előtt kicsit más, mint sötét klubokban zenélni néhány száz fős közönségnek. Rendesen be voltak szarva. Mégis életük legjobb koncertjét adták, úgyhogy példa nélkül álló módon kétszer is visszatapsolták őket. Sunbury után egyre több meghívást kaptak, ezért csaknem öt év után Rudd kénytelen volt felhagyni a villanyszereléssel, mivel nem tudta összeegyeztetni a Buster Brown fellépéseit és a nappali munkát. A Buster Brown durva, utcai punk imázsa a Sharpie-k érdeklődését is felkeltette. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy nem az ország akkoriban legsikeresebb együtteséhez, a popzenét játszó Shyhookshoz akarnak hasonlítani. Vérbeli rock and rollt játszottak. Geordie Leach: „Phil mindig is imádta az autókat. Az első kocsija, amivel a Buster Brown tagjait furikázta, egy sárga, négysebességes HK Monaro volt. Akkoriban nagyon menő 71

verdának számított. Az apjának autószerelő műhelye volt.” Márciusban szerződést írtak alá a Mushroom Recordsszal. Júliusban kiadták első kislemezüket. Aztán szeptemberben és októberben felléptek a GTK-ben. 1974 végén felvették első lemezüket, Something To Say címmel. Ahogy a korábbi kislemeznek, ennek az albumnak is Lobby Loyde volt a producere. Egy viharos, tizenkét órás session alatt rögzítették a teljes anyagot. Anyagilag igencsak rosszul álltak, amit Rudd szóvá is tett. Rögtön bajkeverőnek bélyegezték. Ezek után novemberben ki is tették a szűrét. Az album 1975 januárjában került a boltokba. Érződött, hogy még nem találták meg saját hangjukat. A felvétel alig adott vissza valamit a koncertek nyers hangzásából. A Buster Brown még közel egy évig dolgozott, mielőtt végleg feloszlott. A következő néhány hónapban Rudd az apja műhelyének udvarán mosta a kocsikat. Aztán a Coloured Balls tagja, Trevor Young jelentkezett nála. Young említette neki, hogy az AC/DC dobost keres, és azt javasolta, hogy nézzen le az egyik próbájukra. Rudd megkérte Geordie Leachet, hogy kísérje el, és hozzátette, hogy az együttes nem csak dobost, de basszusgitárost is keres. Geordie Leach azonban nem élt a lehetőséggel. A próbatermet a Lansdowne Road-i ház halljában rendezték be. A srácok egytől egyig alsógatyában rohangáltak. Ruddnak ilyen körülmények között kellett bemutatkoznia. Nem kellett félteni őket, alaposan levizsgáztatták a dobost. Eljátszottak néhány számot a már felvett, és nemsokára a boltokba kerülő High Voltage-ről, és rock and roll klasszikusok is terítékre kerültek. Gyakorlatilag mindennel megpróbálkoztak, amiből kiderülhetett, hogy Rudd elég húzósán tud-e dobolni. Elég gyorsan világossá vált, hogy megtalálták a megfelelő embert, és ott helyben bevették a bandába. ígéretet tettek, hogy rendszeresen fel tud majd lépni velük. Rudd nagyon boldog volt. „Nem gyakran botlik az ember olyan arcokba, mint Malcolm és Angus – nyilatkozta Matt Peiken a Modern Drummemek 1996 augusztusában. – Eredetileg Bon akart dobolni, de mivel olyan jó hangja volt, ő maradt az énekes.” Maga is dobos lévén Bon azonnal kiszúrta, ha tehetséges ütőssel találkozott. Baromira bejött neki Rudd minden modorosságtól mentes, letisztult játéka. Lehet, hogy kicsit féltékeny is volt rá. Rudd helyzete megszilárdult a bandában – ez a lépés minden bizonnyal jó néhány Sharpot átcsábított a Buster Brown rajongótáborából az AC/DC koncertjeire –, azonban továbbra is nyitva maradt a kérdés, hogy honnan szereznek basszusgitárost. Geordie Leach neve is felmerült. Addig is Malcolm vagy George ugrott be, az adott helyzettől függően, és attól, hogy George éppen ráért-e. Alig három héttel Rudd érkezése után az együttes a következő felállásban lépett fel a Melbourne külvárosában rendezett Sunbury Festivalon, 1975. január 25-én: Bon, Angus, Malcolm, George, Phil. A bulin George-nak majdnem sikerült beszervezni Lobby Loyde-ot basszusgitárosnak. Lobby Loyde így emlékszik vissza erre: „Sunburyben George odajött hozzám, és így szólt: »Haver, tudom, hogy szeretsz gitározni. Itt van ez a kibaszott király kis banda, kurva jó lennél basszerosnak, nagyon érzed a ritmust.« Egy pillanatra komolyan elgondolkodtam a dolgon, mert ismertem Philt. Amikor a Coloured Ballsnak kerestünk dobost, láttam, hogyan játszik. Óriási tehetségnek tartottam. Imádtam a srácot. Úgy szinkópált, mint egybecsapott vécéajtó. Igazi rocker volt.” Az 1975-ös Sunbury sokban különbözött a korábbi évek háromnapos fesztiváljaitól. 1974ben fellépett például egy akkoriban még nem túl ismert csapat, a Queen – nem meglepő módon odasóztak egyet a jócskán feltankolt közönségnek –, valamint Melbourne új és divatos sztárcsapata, a Skyhooks. A döntés, hogy 1975-ben az Aztecs helyett a Deep Purple lesz az esemény sztárvendége, 72

legalább akkora megütközést keltett, mint a Skyhooks új énekese, a hivalkodó és provokatív Graeme „Shirley” Strachan. A különbség annyi volt, hogy a valóban botrányos Skyhooks a színpadon sokkolta a közönséget, míg a Purple leginkább azzal, hogy állítólag 150 ezer dollárt kaptak, minek következtében a helyi bandák honoráriumára már egy fillér sem maradt. Amikor Billy Thorpe rájött, hogy a Davis Coverdale vezette brit együttes – akikről akkoriban az a hír járta, hogy ők a világ leghangosabb rockbandája – további 14 ezer watt hangerőt kap, amihez ők maguk hozzák a felszerelést, nem hagyta annyiban, felvette a kesztyűt, és óriási botrányt csapott. „A Melbourne-ben fellelhető összes erősítőt begyűjtöttük, minden hangfalat, és felvittük a cuccokat a színpadra – meséli Billy Thorpe. – Az volt ám a zúzás. Mi van, faszfejek, azt hiszitek, ez hangerő? Na, akkor ezt hallgassátok!” Thorpe felfedezett néhány elemet az AC/DC zenéjében, amelyet régebben ők is előszeretettel alkalmaztak. Ilyen volt például a tipikus „Aztec befejezés”, ami annyit jelentett, hogy addig húzták a szám végét, amíg az gyakorlatilag majdnem olyan hosszú lett, mint maga a dal. Billy Thorpe: „Mindenki rákattant a dologra, az AC/DC sem volt kivétel ez alól. Az elnyújtott befejezés meg a cifrázás az Aztecs közvetlen hatását bizonyítja. Eredetileg Lobbyval találtuk ki az egészet, amikor együtt játszottunk. Befejeztem az én részem, mire ő még játszott egy kicsit, erre persze én sem bírtam, úgyhogy gyorsan rákontráztam. Ez az egész szoros összefüggésben volt a bombasztikus hangzással és az ebből áradó nyers erővel. Michael Browning látta, hogy ha ügyesen csinálják, ez a trükk óriási hatással van a közönségre. Mindig azok vettek vissza a hangerőből, aki be voltak szarva miatta. Csak néhány olyan együttes volt, akik tényleg hangosan nyomták a rock and rollt. Lobby és a Coloured Balls képes volt erre. Az Aztecs és az AC/DC szintén. Mi voltunk rájuk ilyen hatással, az, hogy együtt dolgoztunk. A hangzás is innen jön: a húzós riífek, az óriási hangerő akkoriban az Aztecsre volt jellemző. Aztán továbbfejlesztették a dolgot. Nem akarom a magam érdemének tulajdonítani az AC/DC hangzását, bár kétségtelen, hogy a zenénk nagy hatással volt rájuk. És persze az sem vált a hátrányukra, hogy mellettük állt a világ egyik legjobb rockriff-szerzője, George.” A Deep Purple és Thorpe hangerőcsatája nem az egyetlen összecsapás volt az 1975-ös Sunbury fesztiválon. Mivel elterjedt a hír, hogy a Deep Purple nem fog fellépni, az AC/DC koncertjét váratlanul előre kellett hozni. Amikor azonban a srácok megérkeztek a helyszínre, látták, hogy a Purple már javában koncertezik, úgyhogy nekik a fellépő szerelésükben kellett átverekedni magukat a tömegen. Végül aztán a Deep Purple után léptek fel. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a Purple úgy döntött, a koncert végén azonnal szétkapják a felszerelésüket, és elhúznak. Mindez azzal járt volna, hogy jó darabig senki sem tud fellépni, és órákig áll a buli. Michael Browning is ott volt a helyszínen: „Az AC/DC a színpad mellett várakozott, amikor a Deep Purple befejezte a koncertjét. Ekkor hirtelen ellepték a terepet a rakodómunkások, és nekiláttak, hogy szétkapják a világítást. A Deep Purple produkciós menedzsere úgy döntött, minden cuccukat leszerelik, a többi banda meg hajnali négyig várhatott volna, hogy folytathassa a bulit. Na, akkor azt mondtam magamban, egy nagy lófaszt! Szóltam az embereimnek, hogy küldjék fel a színpadra az AC/DC-t, és kezdjenek el játszani. A vége az lett, hogy ott álltunk – az egyik oldalon én, az AC/DC, az embereim meg George Young, és kis híján ölre mentünk a Deep Purple menedzserével meg a kis csapatával. A színpad közepén állva ordítottuk le egymás fejét.” Michael Browning nagy ember volt, George Young pedig igazi lázadó, aki senkitől sem ijedt meg egy ilyen helyzetben. Végül felfogták, mekkora kicse-szés ez a többi fellépővel. Ennek ellenére az AC/DC összepakolta a felszerelését, és a srácok anélkül mentek vissza 73

Melbourne-be, hogy egy hangot játszottak volna. A szervezők ugyan megkeresték őket, hogy másnap lépjenek fel, de ők élből visszautasították az ajánlatot. A fesztivál utáni napon az RSL Clubban léptek fel, Sorrentóban, ami a sunburyi közönséghez képest komoly visszalépést jelentett. Ez az egész ügy a jellemformálásról szólt, és George nem akarta, hogy másként történjenek a dolgok.

74

1975 Nem akármilyen arc: Malcolm a High Voltage videoklipje készítése közben, a Supreme Sound Stúdiósban, Sydney-ben

75

8. FEJEZET MAGASFESZÜLTSÉG

Az AC/DC bemutatkozó albuma, a High Voltage 1975. február 17-én jelent meg. Az EMI az Alberts labelen keresztül hozta forgalomba, első komoly bizonyítékául annak, hogy az AC/DC-vel senki sem szarakodhat. A srácok megmutatták az oroszlánkarmaikat. A hátsó borító egész visszafogottra sikerült, talán egy kissé titokzatosra is. Csak néhány fotó szerepelt Malcolmról, Angusról és Bonról, illetve a Sans Souci-beli fan club címe. A hely egyébként Sydney déli részén volt, nem messze attól a helytől, ahol Bon először lépett fel a bandával. Az első borító illusztrációja szöges ellentétben állt ezzel a visszafogottsággal. A dolog Chris Gilbey agyszüleménye volt. Egy képregénykutya éppen lehugyozott egy trafóházat meg két összetaposott sörösdobozt. Chris Gilbey: „Ahogy most elnézem a rajzot, azt gondolom, mennyire gáz. De akkoriban, ha forradalminak nem is, de mindenképpen provokatívnak hatott. Voltak, akik azt mondták: Hé, nem tehettek a borítóra egy pisilő kutyát. Ez undorító! Mégis hogy képzelitek?” Paul Power grafikusként dolgozott az EMI sydney-i irodájában. Jelentkezett, hogy a haverja, a szintén EMI-os Paul Winter segítségével szeretné megtervezni az AC/DC album borítóját. Paul Power: „Néhány magasabb beosztású alkalmazott csúnyán kiosztott. A fejemhez vágták, hogy semmi ízlésem nincs, ha ilyen durva és gusztustalan borítót szeretnék a lemeznek. Már azon a ponton voltam, hogy elküldöm őket a picsába. Nagy volt rajtam a nyomás. Úgy éreztem, sikerült ráéreznem, miről szól az együttes. Erre ki akarnak rúgni?! Éreztem, hogy nagy gáz van, és akkor tudjátok, ki bukkant fel? Bon Scott személyesen. Szerintem tuti, hogy a folyosón hallott a dologról. Átkarolt, és azt mondta: »Hát ez valami óriási! Haver, te aztán tényleg ráéreztél a lényegre! Imádom a borítót!« A három faszfej köpni-nyelni nem tudott. Síri csend lett a szobában. Aztán Bon odafordult hozzájuk: »Most pedig megyünk, és benyomunk egy sört Paulie-val. Nem bánjátok, ugye? Ha valaki ilyen kibaszott király borítót tervez, megérdemel egy kis jutalmat, nem igaz?« Azok hárman csak annyit tudtak kinyögni, hogy »persze«. Miután Bonnal kiléptünk az EMI irodaépületének kapuján, halálra röhögtük magunkat. Bon egyszerre mentette meg az állásomat és a High Voltage borítóját.” Ha a High Voltage borítója elhatárolta az együttest a korszak jófiúitól, a lemezen található számok – mint például a Bon ex-feleségéről szóló She's Got Balls (Tökös csaj) – még durvábban kihangsúlyozta ezt a különbséget.” Az tuti, hogy tökös csaj volt – mesélte Bon a 2SM sydney-i rádióadó egyik műsorában, februárban. – Hosszú ideig az én tökeimet hordta.” A Stick Around is Bon nemi életébe nyújtott bepillantást. A szám arról szólt, hogy minden csajt dob, miután elkapja őket, és hogy nem tud rájönni viselkedése okára. „Sikerült egy jó kis számot írnom erről a problémáról – mesélte a 2SM műsorában. – Minden este eléneklem az ágyban.” A Show Business arról szól, milyennek látja Bon az állandó utazást. A Little Lover ötlete már tizennégy éves kora óta foglalkoztatta Malcolmot. A szám eredetileg Front Row Fantasies címen futott, de végül Little Loverre változtatták. A szöveget végül Bon írta, és Angusról szól. Csakúgy, mint a Baby, Please Don't Go, a Love Song is akkoriban született, amikor még Dave Evans énekelt a bandában. Eredetileg Fell In Love volt a címe. Bon átírta a szöveget. Amikor George Young és Harry Vanda először meghallgatta, teljesen lázba jöttek. Úgy érezték, ez a szám ugyanolyan hatással lesz majd az együttes pályafutására, mint amilyen 76

hatással az Evie című, tizenegy perces szerzemény volt Stevie Wrightra. „Teljes erkölcsi fertőben éltünk – magyarázta Phil Rudd a 2SM műsorában. – Az az igazság, hogy nekünk is megvoltak a gyenge pontjaink. – Csak a saját nevedben dumálj” – torkolta le Bon. A kislemez végül egy elírásnak köszönhetően Love Song (Oh Jene) címmel került a boltokba, pedig az eredeti cím Love Song (Oh Jean) lett volna. A High Voltage lemezbemutató koncertjére 1975. február 19-én, a melbourne-i Hard Rock Caféban került sort. A belépőjegy egy dollárba került, de aki AC/DC-s napellenzőben érkezett, ingyen bemehetett. Akkoriban ez a szemellenző-szerű divatkellék értehetetlen módon hihetetlenül népszerű volt. Bon rövidre vágatta a haját, mivel az együttes rajongói között rengeteg Sharp akadt. Bon úgy okoskodott, ha nem tudja legyőzni őket – legalábbis egyszerre mindegyiket biztosan nem –, a legjobb, amit tehet, hogy megjelenésében megpróbál valamennyire hasonlítani rájuk. Nem mintha a bandából bárki félt volna tőlük. Hiszen például a Council Club Hotelben történt összecsapás során az együttes és segítőik simán leverték a hírhedt heidelbergi Sharpokat. A haverjuk, John Swan szerint Malcolm és Angus szívóssága is azt bizonyította, nem az számít, mekkora a kutya, hanem az, hogy milyen keményen tud küzdeni. „A srácok gondolkodás nélkül leugrottak a színpadról, ha valami idióta köcsög megdobálta őket üveggel vagy sértegette Bont. Mi a színpad oldalán álltunk, Bon, Angus és Malcolm meg nyílegyenesen a közönség közé ugrott. Nem ők voltak a legmagasabb vagy a legerősebb srácok a világon, de nagyon megbánta, aki felhúzta őket. Az ember nem is gondolta volna, hogy ilyen keményen tudnak verekedni...” Nem sokkal a lemez megjelenését követően új basszusgitáros érkezett, Paul Matters személyében. A srácot George Young ajánlotta be, miután látta játszani a newcastle-i Armageddon nevű formációban. Mivel az AC/DC lemezeit kiadó Alberts Records központja Sydney-ben volt, és az együttes a város megrohamozására és elfoglalására készült, a High Voltage megjelenése alkalmából fogadást tartottak, majd visszatérésüket meg-ünneplendő egymás után több koncertet is adtak a Chequersben. Amikor azonban az első kislemez, a Love Song (Oh Jene)/Baby, Please Don't Go március 3-án megjelent, még mindig Melbourne és Adelaide rádióállomásain hallgatták legtöbben az új számokat. Ráadásul a Baby, Please Dont Go sokkal népszerűbb lett, mint a progrockos beütésű, szentimentálisabb Love Song. A következő hónapban a kislemez az országos slágerlista tizedik helyéig kapaszkodott fel. Ennek a sikernek köszönhetően az együttes a Countdown után egy újabb zenés tévéshowba kapott meghívást. A Baby, Please Dont Go-t játszották el egy melbourne-i adománygyűjtő műsor keretében. Március elején, mindössze néhány héttel érkezése után Matters lapátra került, és újra George ugrott be basszusozni. Akkoriban újra stúdióba vonultak, hogy felvegyék a következő kislemezt, és már szervezés alatt volt első angliai kiruccanásuk is. Mindenki nagyon ütősnek találta az első nagylemez címét, úgy érezték, tökéletesen kifejezi azt, amit az AC/DC jelképez. Éppen ezért úgy döntöttek, még egy lépéssel tovább mennek, és írnak egy számot High Voltage címmel. Az ötlet hallatán Chris Gilbey először nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. „Az első lemez szépen fogyott, amikor egyszer csak beállított George és Harry, és eljátszották a High Voltage című szám kezdetleges változatát – meséli Chris Gilbey. – Azt mondtam nekik: »Az Isten szerelmére, srácok! Most adtunk ki egy nagylemezt ezzel a címmel, erre kitaláljátok, hogy írtok egy rohadt számot is? Már nem tudjuk visszarendelni a lemezeket, hogy rátegyünk még egy számot. Mindenkinek óriási csalódást okoznánk, bla bla bla.« Közben azon gondolkodtam, hogy mi a fenét csináljak.” 77

Gilbey aggodalmai ellenére a High Voltage című szám megjelent kislemezen. A stúdióban George játszotta fel a basszustémát. Hiába volt azonban nagyon jó basszusgitáros, hosszútávon nem jelentett megoldást, hogy néha beugrott a bandába, ezért újabb meghallgatásokat rendeztek a Lansdowne Road-i házban. A hiányzó láncszem március 16-án érkezett meg, és Mark Evansnek hívták. Evans Melbourne Prahran nevű külvárosában cseperedett fel, ami akkoriban elég súlyos környéknek számított, ezért a tizennyolc éves basszeros bizonyos értelemben tökéletes szociális háttérrel rendelkezett. Mark Evans Steve McGrathtól, az AC/DC roadjától azt a fülest kapta, hogy az együttes gitárost keres. Evans ismerte a srácokat, miután a Countdownban egyszer látta őket. Nem gondolkodott sokat, azonnal megkereste a zenekart. Szombaton Evans kezébe nyomtak egy példányt a High Voltage-ből, hogy másnapra gyakorolja be a számokat. Evans ekkor tudta meg, hogy nem gitárost, hanem basszusgitárost keresnek. Neki igazából tökmindegy volt. Tizennégy éves korában kezdett gitározni, aztán tizenhét évesen basszusgitárra váltott. Annak ellenére, hogy alig másfél év tapasztalata volt basszusgitárosként, nagyon otthon érezte magát ebben a szerepben. A meghallgatás után Mark Evans a Station Hotelbe ment, ahol összebalhézott az egyik kidobóval, minek következtében kitiltották a szállodából. A következő héten, kedden este, amikor újra elment meghallgatni az AC/DC-t, a biztonságiak természetesen nem engedték be. Még élénken élt bennük a két nappal azelőtti balhé emléke. Egy igen fontos dologról azonban nem volt tudomása Evansnek. Malcolm szólt ugyan neki, hogy aznap este a Station Hotelben lépnek fel, azt viszont elfelejtette közölni vele, hogy a meghallgatás után őt választották az AC/DC új basszusgitárosának. Ez volt Evans első komoly együttese. Ennél tökéletesebb időzítést elképzelni sem lehetett volna Evans érkezéséhez. Mind a saját, mind az AC/DC karrierjén nagyot dobott, hogy feltűnt a színen. így végre Malcolm szerepe is véglegessé vált, hiszen az Evans érkezését megelőző időszakban, ha George éppen nem ért rá, neki kellett basszusozni. Most végleg visszatérhetett a gitárhoz. Március 23-i, legendás fellépésükön a Countdownban már ebben a felállásban játszották a Baby, Please Dont Go-t. A próbákon már néhányszor eljátszották a számot. A show felvétele előtt Bon eltűnt, és csak közvetlenül a kezdés előtt került elő. Az utolsó pillanatban iskolás kislánynak öltözve toppant be. Nagyon viccesen nézett ki, tökéletes párja és ellentéte volt az iskolai egyenruhába öltözött Angusnak. Volt valami különösen vészjósló és veszélyes Bon viselkedésében. Az AC/DC fellépése után a vasárnap esti családi tévézés soha többé nem volt olyan, mint azelőtt. A srácoknak sikerült kihozni a sodrából a show házigazdáját, Ian „Molly” Meldrumot. Angus: „Bon ötlete volt az egész. Sokkolni akarta az embereket. Ezért szerezte be azt az iskoláskislány-jelmezt. Bon úgy okoskodott, hogy ha a szokásos szerelésben jelennek meg, Meldrum csak hümmögni fog, és leszar minket. De amikor Bon betoppant abban a maskarában, a fickó tajtékozni kezdett.” Billy Thorpe: „Gyakran rendeztünk sörivóversenyeket. Egymás fejére borogattuk a korsó söröket, és a végén megnéztük, kinek ázott át legjobban a pólója. Ez az egész a szeszről szólt. Nekem mindig sikerült valahogy megúsznom még a legnagyobb balhékat is. Bon gyorsan elleste, hogyan kell ezt csinálni. Ugyanúgy, mint mi mindnyájan. Én például Johnny O'Keefetől lestem el a fortélyokat. Éreztem, hogy sok közös van bennünk Bonnal. Hangsúlyozom, nem azt akarom ezzel mondani, hogy Bon Scott Billy Thorpe-ot utánozta, de az tuti, hogy nagy hatással voltam a srácra. Persze ezzel nem voltam egyedül.” 1974 novembere és 1976 decembere között – a klipeket is beleszámítva -nem kevesebb, mint harmincnyolc alkalommal szerepeltek a Countdownban. Ezek a médiaszereplések már közel sem voltak olyan botrányosak, mint az ominózus első fellépés. A színpadiasság tekintetében azonban nem maradtak el attól. Egyetlen céljuk volt: minél nagyobb feltűnést kelteni. Ezért az AC/DC szereplése a Countdownban mindig eseményszámba ment. 78

A koncerteken Angusnak az iskolás uniformis volt a kedvence, az egyik tévéshowban azonban Superman-jelmezbe bújva Szuper Angust játszott, egy másik alkalommal meg házilag összetákolt „repülőgéppel”, pilótafelszerelésben állított be. A legemlékezetesebb pillanat mégis az volt, amikor gorillajelmezt öltött, és bemászott egy ketrecbe. Bon ezt a ketrecet húzta végig a színpadon. Tarzannak öltözve. A Countdown producere és rendezője, Paul Drane így emlékszik vissza erre a műsorra: „Mielőtt elkezdődött a show, Angus bebújt a gorillaszerkóba, aztán bemászott a ketrecbe. A ketrecet felemeltük, felakasztottuk a világítást tartó állványra, és – mielőtt még betódultak volna a nézők – belógattuk a nézőtér fölé. Angus ott himbálózott a magasban, abban a nem túl kényelmes gorillajelmezben, gitárral a kezében. Némán, síri csendben lógott odafenn. A többiek eközben a stúdióban ácsorogtak. Végül aztán beengedték a nézőket, akiknek halvány fogalmuk sem volt arról, hogy Angus ott lóg a fejük felett. A felvezetés után leengedtük a srácot a tömegbe. Több mint fél órán át volt odafent. A közönség teljesen bevadult. Hihetetlen volt az egész.” Ezek az őrültségek azonban nem korlátozódtak a tévéshow-ra. Michael Browningnak volt egy állandó embere a Hard Rock Caféban. A fickó ács volt, és bármilyen baromság jutott eszébe a srácoknak, ő pillanatok alatt meg tudta csinálni. Egyszer például kötelekből hatalmas pókhálót készített, amelyben Angus Pókembert játszott. Bon meg pókjelmezben, műlábakkal lépett a színpadra. Egy másik alkalommal telefonfülkét szereltek a színpadra, amiben „Clark” Angusnak át kellett változnia Szuper Angusszá. Bon megunta a dolgot, és bezárta a fülkébe Angust, de az is lehet, hogy beragadt az ajtó, és Angus egyszerűen nem tudott kijönni. Ezek az ötletek arra az időszakra emlékeztettek, amikor Angus először öltötte magára az iskolai egyenruhát. „Ezeket az ötleteket a suli inspirálta, meg – ha hiszed, ha nem – Tapsi Hapsi és a Kengyelfutó Gyalogkakukk – mesélte Angus Ben Wenernek az Orange County Register 2001. április 13-i számában. – Tetszett, hogy halálra szívatják egymást.” Az élő fellépések kirobbanó energiája és a Countdownban levágott show meghozta a gyümölcsét. Április 20-án az együttes a melbourne-i Myer Music Bowlban lépett fel az Ausztrália Bangladeshért elnevezésű jótékonysági koncerten, amit a Freedom From Hunger szervezett. A fő attrakció a Daddy Cool volt. A tizenegy fellépő közül az AC/DC hatodikként, a Hush után játszott. Bon megint iskolás lánynak öltözött, és szemmel láthatólag nem nagyon érdekelte, hogy a zuhogó esőben lefolyik a sminkje. A nézőszám messze elmaradt a várakozástól. A rossz idő ellenére azonban sokan megvárták az AC/DC fellépését, mielőtt leléptek volna. Sydneyben a Hordern Pavilionban játszottak a Channel Nine tévécsatorna új műsorában, a Polaroid In Concertben. Ez volt az első alkalom, hogy országos sugárzású műsorban szerepeltek. Ráadásul a Polaroidban élőben nyomták, míg a Countdownban csak az ének ment élőben, a többit felvételről játszották be. Ez volt az igazi móka. Mivel a srácokra nem a visszafogottság volt jellemző, semmilyen szinten nem tűrték a szarkeverést, és szemmel láthatólag örömüket lelték abban, ha sikerült botrány okozniuk. Mindebből igen érdekes következtetéseket vont le az RAM magazin újságírója. Alap április 19-i számában megjelent, AC/DC: Ausztráliában is vannak punkrock-bandák című írásban, történetük során először punkegyüttesnek titulálták őket. Ezt követően a Rolling Stone magazin ausztráliai kiadásában is ugyanezzel a jelzővel illették őket, amikor úgy utaltak az AC/DC-re, mint „Melbourne legnagyobb punkegyüttese”. Annak ellenére, hogy akkoriban a Hard Rock Caféban Heavy Metal Nites néven futottak a fellépéseik, nagyon tág értelemben rájuk lehetett aggatni a „punk” jelzőt. Az AC/DC tagjai ugyanúgy „punkok” voltak, ahogy Elvis, a Stones, a Pretty Things, a Who, a Small Faces vagy a Kinks. Sosem okozott gondot nekik, hogy nevükön nevezzék a dolgokat. Az egészben az időzítés volt érdekes, hiszen amikor az RAM és a Rolling Stone ezt írta az 79

AC/DC-ről, még hét hónapot kellett várni a Sex Pistols első koncertjére, a Clash pedig egészen 1976 augusztusáig nem jelent meg a nyilvánosság előtt. Időközben olyan híresztelések kaptak lábra, hogy a srácok abban lelik örömüket, ha tisztességes emberek életét tehetik tönkre. Amit Angus a színpadon művelt, nem sokban járult hozzá a félelmek eloszlatásához. Angus iskolai egyenruhája egy-egy húzósabb hét végére komoly közegészségügyi kockázatot jelentett, köszönhetően a töménytelen mennyiségű izzadtságnak, amit a koncertek alatt felitatott, a cigarettafüstnek, amit magába szívott, és a jókora darab fikáknak, amit a gitáros belekent. Angus nem tudott napirendre térni afelett, hogy az első sorban csápoló csajok élvezik, sőt megtiszteltetésnek tartják, ha rájuk fröcsköli az izzadtságát, a nyálát és a taknyát. Akkoriban semmi finom és előkelő nem volt az AC/DC sistergő koncertjein. A műsor gerincét elsősorban a High Voltage album, valamint néhány feldolgozás adta. Chuck Berry- és Stones-számokat nyomtak, de akadt néhány különlegesség is, mint például Elvis Presley-től a Heartbreak Hotel. Miközben Angus egyre otthonosabban mozgott az iskolás fiú szerepében, Bon továbbra sem döntött ebben a kérdésben. Néha beöltözött, néha viszont inkább levetkőzött, mint például a melbourne-i Festival Hallban tartott koncerten, ahol a Split Enz és a Skyhooks társaságában léptek fel. Bont nem lehetett háttérbe szorítani. Tarzan-szerelésben hintázott a hangfalállványok között egy kötélen, szinte már ijesztően apró ágyékkötőben. A dolog remekül működött a próbákon, a koncerten mégis hiba csúszott Bon számításaiba. Sosem volt túl jó fizikából. Angus így mesélte el az esetet: „Kérhetett volna biztosítókötelet, de Bon csak belekapaszkodott abba a kötélbe, és átlendült a hangfalak fölött. Simán teljesítette a magasságot. Aztán amikor már nyomtuk a koncertet, Bon megint megragadta a kötelet, és nekilendült. Kicsit olyan volt, mint Szilveszter a Tapsi Hapsiból, amikor sikerül bekeverednie a kutyák közé. Bon a próbákon elfelejtette belekalkulálni, hogy a srácok a koncert közben felállnak a székekre, és úgy csápolnak majd. Egyenesen bezúgott a tömeg közepébe. Sok fiatal csaj volt a bulin, mire Bonnak sikerült visszamásznia a színpadra, nem volt rajta más, csak a fecskéje. Az összes ruhát letépték róla.” Phil Eastick (az AC/DC roadja): „Azon a melbourne-i bulin láttam először, hogy Angus felült Bon vállára. Akkoriban még senki sem használt rádiós erősítőt, úgyhogy Angus gitárjából frankón lelógott a kábel, ami olyan hosszú volt, hogy majdnem elért a Festival Hall túlsó végéig. Bon ágyékkötőben, Angusszal a nyakában sétálgatott fel-alá.” Májusban a Hard Rock Caféban, a Schoolkids Day elnevezésű rendezvényen napközben léptek fel. Mondani sem kell, ott is teljes volt a felfordulás. Bon lekéste az egyik bulit, úgyhogy Malcolmnak és Angusnak kellett énekelni helyette. Az AC/DC igazi szenzációnak számított Melbourne-ben. Júniusban -példa nélkül álló módon – négyszer szerepeltek a Countdownban. Hogy megörökítsék a kibontakozó AC/DC őrületet, megállapodtak, hogy felvétel készül a Festival Hall-beli fellépésről, ahol június 16án Stevie Wright és John Paul Young társaságában játszottak. A következő kislemezhez, a High Voltage-hez – majd később a Show Business című számhoz is – ezekből a koncertfelvételekből vágták össze a videó-klipet. A High Voltage kliphez július elején még felvettek néhány extra „élő” jelenetet a sydney-i Supreme Sound Stúdiósban. A High Voltage klipjét az amerikai Larry Larstead rendezte. Öt kamerával vették fel, ami akkoriban példa nélkül álló volt. Larsteadet Chris Gilbey választotta ki, miután látta a Coca-Colának készített nagyszerű reklámfilmjeit, és meggyőződött lenyűgöző technikai felkészültségéről. Amikor elkészültek az élő felvételek az együttesről, közelképeket vettek föl Bonról. A rendező folyamatosan vízzel fröcskölte Bon arcát, hogy úgy tűnjön, mintha szakadna róla az izzadság. Ezenkívül megkérte, hogy ne tátogjon – ami akkoriban bevett szokás volt a forgatásokon –, hanem rendesen énekelje el a számot. Mindezt azért, hogy minél jobban látsszon Bon megfeszülő 80

nyakizma. „Biztos akart lenni benne, hogy Bon arcának minden rezdülését sikerül rögzíteni – mesélte Chris Gilbey. – így akarta elérni, hogy a klip a lehető legélethűbb legyen.” Az év derekán kiköltöztek a Lansdowne Road-i házból. Különös módon egyedül Phil Rudd egyik repülőgép-modellje emlékezetett arra, hogy ott jártak. Beköltöztek a Freeway Gardens Motelbe, és ugyanott folytatták, ahol a Lansdowne Roadon abbahagyták. Óriási volt a nyüzsgés, hiszen ezen a helyen megfordult az összes együttes, aki akkoriban a városban játszott. Itt került be az AC/DC legendáriumába az a nagydarab, vörös hajú tasmániai nő, Rosie, akit az egyik barátnőjével együtt mindenki csak úgy emlegetett, hogy az Elefántbébi Ikrek. Rosie hamarosan felkerült Bon hódításainak igencsak hosszú listájára. A csaj is azonnal kiszúrta magának az énekest, meglátta benne a leendő rocksztárt. Bon hevenyészett számításai szerint Rosie több mint száznyolcvan centi magas és közel százharminc kiló volt. „Túl nagy volt ahhoz, hogy nemet mondhasson neki az ember – mesélte Bon 1979 júliusában Bill Scottnak a WABX műsorában. – Muszáj volt elkapnom.. . Istenem, bárcsak ne tettem volna... akkora volt a csaj, mint egy hegy. El tudod képzelni, milyen nehézségekkel kellett megküzdenem.” Ez egyébként nagyon jellemző volt Bonra: az élet egy nagy cirkusz, és neki mindent ki kell próbálni, mielőtt továbbáll. A legenda szerint másnap reggel, miközben Bon megpróbált úgy tenni, mintha még aludna, hallotta, ahogy Rosie meg a barátnője azt számolgatja, hány pasival sikerült lefeküdniük: „Ezek szerint ő a huszonnyolcadik a héten” – kiáltott fel végül Rosie. Legközelebb a következő év februárjában, a tasmániai Georgtownban találkoztak Rosieval, aki addigra – Bon nagy bánatára – rengeteget leadott a súlyából. Június 23-án, Ausztráliában a boltokba került a High Voltage/Soul Stripper kislemez. A High Voltage című nagylemez ugyanebben a hónapban aranylemez lett. Az új kislemez hatása azonnal megérződött az eladásokon. Chris Gilbey: „A High Voltage című számot azonnal játszani kezdte az összes fontosabb rádióállomás. Nagy sikere volt. Ha jól emlékszem, a High Voltage nagylemez 125 ezer eladott példány körül járt, mielőtt kiadtuk volna a következő sorlemezt. Az utolsó 50 ezer darabot egész biztos, hogy a High Voltage kislemez miatt sikerült eladni. Az volt az egészben az elképesztő, hogy a High Voltage című szám nem is volt rajta a High Voltage című nagylemezen.” A High Voltage kislemezzel, valamint a hozzá készült klippel az AC/DC végleg befutott. Ennek ellenére még mindig nem sikerült olyan státuszba kerülniük, mint a korszak két sztárcsapatának, a Skyhooksnak és a Sherbetnek. A Sherbet ártalmatlan, dallamos popzenéje az egész országban hihetetlen népszerűségnek örvendett. Megdöntötték a lemezeladási rekordokat, országos turnéikat hatalmas felhajtás kísérte. Később Howzat című slágerükkel betörtek a nemzetközi színtérre is. Megjelenésük és hangzásviláguk azonban szöges ellentétben állt azzal az irányvonallal, amelyet az AC/DC egyre inkább a magáénak érzett. Ők a kék trikós, tetovált melósoknak zenéltek. Greg Macanish basszusgitáros agyszüleménye, a Skyhooks viszont megpróbált eltávolodni az akkoriban sokak által követett farmerszerkós imázstól és a bluesos alapra épülő hangzástól. A nagy igyekezetben olyan színpadi szerkókat sikerült összehozniuk, amely mellett a New York Dolls, a Tubes és Alice Cooper öltözete is unalmasnak és fantáziátlannak tűnt. Első nagylemezük, az 1974-es Living In The Seventies a korszak messze legkelendőbb albuma volt. A lemez rekord példányszámban kelt el Ausztráliában. A Sherbettel és a Skyhooksszal ellentétben az AC/DC felségterülete továbbra is Melbourne maradt, ahol a hét minden napján felléptek, és az is gyakran előfordult, hogy napi négy koncertet adtak. A daráló, amelybe belekerültek, fontos jellemformáló tényező volt, emellett jól is kerestek, de ezt a tempót nem lehetett sokáig bírni. Délben valamelyik iskolában léptek fel az ebédszünetben, aztán hajnali négyig játszottak különböző helyeken, mielőtt véget ért a munkanap. Malcolm és Angus keményen állta a sarat, mert tisztában voltak azzal, hogy így 81

megalapozhatják későbbi karrierjüket. Abban pedig továbbra is rendületlenül hittek, hogy nagy dolgok várnak még rájuk. Bon, bár harcedzett veterán volt, mégis élvezte ezt az életet. Ez persze nem jelentette azt, hogy néha nem lett tele a töke az egésszel. Egyszer például hazafelé tartottak valami buliból, amikor – hogy elüsse az időt – berakatott magának egy újabb fülbevalót. „Tudod, az volt a helyzet, hogy már nem volt több hely a fülemen – mesélte Anthony O'Gradynek az RAM 1975. április 19-i számában megjelent interjúban –, úgyhogy szereztem egy biztosítótűt, és megkértem az egyik roadot, hogy szúrja be ide. így legalább sikerült elütni az időt.” A fellépések helyszínére sem mindig sikerült könnyen eljutni. Gyakran előfordult, hogy lerobbant a buszuk. Ilyenkor általában Phil Rudd haverját, Geordie Leachet hívták. „Phil rám csörgött – meséli Geordie Leach –, és megkérdezte: »Te, az anyukádnál van most a kocsi? Nem? Akkor gyere már el értünk, és vigyél el minket a bulira.« Egy Toyota Crownom volt, mind az öten bepréselődtek. Baromi sokan voltak a bulin, alig lehetett bejutni, szabályosan megrohamozták a kocsit. Egyszer letört a kibaszott visszapillantó-tükör, máskor az antenna tűnt el, vagy a dísztárcsák...” A kemény munka azonban nem csak anyagi szempontból érte meg nekik, egyéb előnyökkel is járt. Egyszer egy újság megpróbálta kifigyelni, hogy egy hét alatt hány nő lépte át az együttes viszonylag állandónak számító lakhelyének küszöbét. Becslésük szerint ez a szám száz körül mozgott. „Inkább száztíz volt az” – helyesbített Angus megjátszott rémülettel és sértett büszkeséggel. Valójában azonban talán még ennél is jóval több csaj fordult meg a kérójukban. Bon csajozós módszere igen egyszerű elméletre épült. A színpadon a fények, a hangok és az, hogy az együttes kiemelkedik a tömegből, valóságos mágnessé változtatja az embert. Ez a vonzerő aztán a bulikban teljesedik ki, mert minél izgalmasabb egy koncert, annál több nő jön el. Ilyen egyszerű a dolog. Aztán a végén az egész egy végtelen és egyre őrültebb orgiába torkollik. Ennek ellenére akadt néhány kellemetlen szituáció is. Egyszer például egy koncert után odajött hozzájuk két csaj, és felajánlotta, hogy elviszik őket lazítani a rejtélyes nevű helyre, amelyet egymás között csak úgy emlegettek, hogy a Granny's. Bon éppen anyaszült meztelenül gimnasztikázott az egyik csajjal a nappali padlóján, amikor egyszer csak megjelent a nagymama (a granny szó jelentése: nagyi). A srácok villámgyorsan összeszedték a cuccaikat, és elpucoltak a helyszínről. A többiekkel ellentétben Angus a fellépéseket leszámítva csak nagy ritkán járt el bulikba. Inkább otthon maradt, csokit zabált, képregényeket olvasott, teát meg tejet ivott, a gitárján gyakorolt, és megnézett minden Clint Eastwood-filmet, amit a tévében adtak. Nem értette, miért van az, hogy a csajok olyan lelkesek a koncerten, de aztán megrémülnek a gondolattól, hogy lefeküdjenek vele. Ezzel szemben Bont igen gyakran bajba sodorták a túltengő hormonok. Egyszer például komoly zűrbe került egy fotósorozat miatt, amelyen az egyik barátnőjével szerepelt. Alapjában véve teljesen ártatlan dologról volt szó, csakhogy másnap reggel, amikor a csaj – szétcsúszva az előző éjszakai bulizástól – elindult munkába, a rendőrség kiszúrta az utcán. A zsaruk hazavitték, megtalálták nála a fotókat, és azzal fenyegették Bont, hogy pornográfiával kapcsolatos vétségek miatt feljelentést tesznek ellene. Bon azonban nemcsak a törvénnyel került összetűzésbe. Egyszer valaki bekopogott hozzá, amikor egy csajjal volt együtt, mire kikiabált: „Húzzatok a picsába! Hagyjatok már kefélni!” Rossz válasz volt. A fickó ugyanis, aki bekopogott, valószínűleg annak a lánynak az apja volt, akiről a bizonyos fotók készültek. Ezt az ominózus esetet Irvin Sealey is megírta a Rock Gossip egyik 1979-es számában. Vince Lovegrove így emlékszik vissza a balhéra: 82

„A faszi nem akarta, hogy a lánya Bonnal járjon. Az egyik haverjával megjelentek Bonnál, és szétkapták az ajtót. Aztán kirángatták az ágyból Bont, csúnyán összeverték, és bedobták egy rózsabokorba. Kiverték az elülső fogait. Nagyon megijedtem, amikor ez történt, de hát Bon már csak ilyen. Benne volt a pakliban, hogy valami hasonló történjen vele. Jól bunyózott, nem ijedt meg, ha kitört a balhé, de ha lehetett, azért elkerülte az ilyen szitukat. Nem mintha nem élvezte volna a dolgot, de azért mindig megpróbálta békésen rendezni, ha nézeteltérése akadt valakivel. Amikor azonban provokálták, mindig felvette a kesztyűt, sosem futamodott meg.” Bonhoz hasonlóan Angusnak is el kellett viselnie bizonyos fokú testi szenvedést. Ezt azonban önmaga rótta ki saját magára: a fellépések végén úgy nézett ki, mintha a láthatatlan ember verte volna agyba főbe. Teljesen elmerült a féktelen ősi rituáléban, és megszállottként rohangált föl-le a színpadon. Mozgása olyan féktelen és szokatlan volt, hogy szárnyra kapott a híresztelés, miszerint különös előadásmódját súlyos magatartászavarainak köszönheti. Angus félelmet nem ismerő arc volt. Gondolkodás nélkül bevetette magát az őrjöngő tömegbe, az oldalára feküdt a padlón, és eszeveszett tempóban körbepörögve csinált magának helyet, miközben a gitárhúrokat úgy összegabalyította, hogy a roadok majd' elsírták magukat, amikor meglátták a végeredményt. A közönség soraiban is akadtak néhányan, akiket annyira megdöbbentett, amit Angus művelt, hogy attól féltek, a gitáros mindjárt szétrobban. Angus ugyanilyen eszelősen táncolt, amikor késő éjszaka összejöttek zenélni egy szállodaszobában, fél lábon szökdelt, és összevissza dobálta magát. Nem csak arról volt szó, hogy eltúlozta, milyen hatással van rá a zene, hanem arról is, hogy amikor felléptek, minden figyelmét a zenére összpontosította. Nem engedte meg magának, hogy a közönséggel jópofáskodjon vagy a rajongóknak integessen. Másrészt a nézők rendkívül szórakoztatónak találták a dolgot. Miután George unszolására kipróbálta a padlón pörgést és a Chuck Berry-féle kacsázó járást – amelyet egyébként az egyik sajátos stílusban táncoló unokatestvérétől lesett el –, Angus rájött, mekkora hatással van a közönségre. „Ha azt akarják, én rájuk szarok és lehugyozom őket” – nyilatkozta Angus a Beat Instrumental 1976. augusztusi számában. Egy idő után az Angusból felszabaduló energia automatikusan átvette az irányítást, és a koncertek alatt bemutatott eszelős mozgás teljesen természetessé, önkéntelenné vált, akárhányszor csak felment a színpadra, és megérezte, ahogy átjárja a testét az erősítőkből áradó hang. Angus: „Valami ismeretlen okból kifolyólag amikor nekiállok játszani, olyan érzésem támad, hogy újra kisgyerek vagyok. Amikor meghajlítok egy hangot, az egész testem meghajlik. Amikor lefogok egy húrt és megpendítem, az egész testemmel követem a kezem. Másoknak csak az ujja mozog, nekem az egész testem.”

83

84

1976 Bon az új-dél-walesi Alburyben

85

9. FEJEZET TNT

Minden koncert előtt bejátszottak az AC/DC intróját. Ezen a felvételen egyre gyorsabban és elszántabban, egyre magasabb és élesebb hangon skandálták az együttes nevét. Egy-két perc után már úgy tűnt, mintha egy speed- és koffeinőrült robot üvöltözne. A TNT nagylemezt 1975 júliusában vették fel Sydney-ben, az Albert Stúdiósban. A munkálatokat – csakúgy, mint az előző album esetében – George Young és Harry Vanda irányította. Nem ezek voltak az első próbafelvételek, hiszen például a The Jack című számot már régóta játszották a koncerteken, és áprilisban fel is vették. A stúdióban George, Malcolm és Angus többnyire zongorán dolgozta ki a számokat. Gyakran előfordult, hogy mind a hárman egy széken szorongtak. A zongora segítségével könnyebben össze tudták rakni az adott számok gitár- és basszusgitár-témáját. George mindig résen volt, azonnal kiszúrta, ha a többiek valami hülyeséggel próbálkoztak, és lebeszélte Malcolmot néhány nem túl szerencsés megoldásról. Harry Vanda: „A számokat többször is felvettük, de a végén általában az első néhány felvétel közül választottuk ki azt, ami a lemezre került. Azoknak a változatoknak spontán és közvetlen hangulata volt. Egyébként az egész bagázs egy terembe zsúfolódott be az erősítőkkel és a dobszerkóval együtt. A felvétel szempontjából kész rémálom volt, de valahogy mégis működött.” Mindeközben a srácok folyamatosan koncerteztek Sydney-ben, kétszer még a nagyhírű Bondi Lifesaverben is felléptek. Roger Grierson – a későbbi Thought Criminals tagja – azok közé tartozott, aki hallották az AC/DC-t játszani a Lifesaverben, és lenyűgözőnek találták a banda energiáját. „Első körben a hangzás fogta meg az embert – mesélte Grierson. – Erőteljes, húzós, ugyanakkor takarékos volt. A koncert után bejutottam az öltözőbe. Senki sem állt szóba velem, nem akarták, hogy megigyuk a sörüket, de Phil Rudd megkínált cigivel. Összesen ennyit beszéltem velük, teljesen ki voltak merülve. Soha egyetlen bandát sem láttam, aki ennyi energiát beleadott volna a koncertjébe. Emlékszem, szóltam Jules Normingtonnak [a sydney-i székhelyű Phantom Records társalapítója], hogy az AC/DC a jövő nagy üzlete. Erre ő lehurrogott, és közölte: »A nagy fenét! Látnod kellene azt a bandát, akiket most menedzselek, a Radio Birdmant.« Én csak röhögtem, és így folytattam: »Ne hülyéskedj! Soha senki nem fog az AC/DC közelébe érni!« Elmentünk megnézni a Radio Birdman Heffron Hall-beli koncertjét. Megmondom őszintén, nem győztek meg a srácok. Csomó ügyes dolgot csináltak, de össze sem lehetett hasonlítani őket az AC/DC-vel.” A TNT-t két hét alatt vették fel. Utána visszamentek Melbourne-be. Augusztusban Michael Browning irányításával tárgyalások kezdődtek az AC/DC októberi, külföldi fellépéseiről. Ideje volt Ausztrálián kívül is megmutatni magukat, ugyanis önként választott „szülővárosukban” már nem lehetett tovább fokozni népszerűségüket. A hónap végén, a tanítási szünet idején felléptek egy közel egyhetesre tervezett koncertsorozaton a város szívében lévő Myer nagyáruházban. A koncerteket mindennap ebédidőben tartották. Az ingyenes koncertsorozat remek marketingfogásnak tűnt, de aztán az első bulin rögtön kitört a káosz, amikor több ezer rajongó lepte el a női ruházati osztályt. Néhányan elájultak a banda felé özönlő tömegben, a felszerelést pedig romba döntötték, amikor a sikítozó emberáradat – nem lévén hová menekülni – felzúdult a kis színpadra. Néhány perc múlva, a

86

résztvevők testi épségének megóvása érdekében lefújták a bulit. Az együttes tagjai bemenekültek az egyik öltözőbe, Bon azonban leszakadt a többiektől. A cipőjét és a ruháját – többek között a farmernadrágját – letépte róla egy csapat megvadult csaj. Malcolm megúszta egy vágással a szeme fölött, az áruház azonban elég rosszul járt: a rajongók több ezer dollárnyi árut nyúltak le, és a berendezésben is jelentős kárt tettek. Ezek után nem csoda, hogy a koncertsorozat négy napig sem tartott. Stevie Wright második szólóalbuma, a Vanda-Young producer páros segítségével készített Black Eyed Bruiser szintén augusztusban jelent meg, kilenc hónappal a Guitar Band című maxi után, amelyben Angus keze is benne volt. Az energikus címadó dal pontosan a Bont akkoriban jellemző hangzást és énekstílust hozta. A srácok tudták, nem sok értelme van külföldön próbálkozni, amíg Melbourne-höz hasonlóan meg nem hódítják Sydney-t is. Browning, hogy beinduljanak a dolgok, szeptember 7-ére ingyenes koncertet szervezett a sydney-i Victoria Parkba. Chris Gilbey-nek jutott eszébe az ötlet, hogy a 2SM nevű helyi rádióadóban hirdessék meg a bulit. így hát egy szombat reggel felkerekedett, és kiment a város északi tengerpartján lévő Manlybe, kezében a 2SM magnójával és mikrofonjával. Úgy gondolta, hogy a rádióadó emblémája felkelti majd a környékbeli srácok figyelmét. A rövid interjúkból szeretett volna aztán összevágni egy harminc másodperces hirdetést. A strandon nem volt nehéz interjúalanyokat találni. A gond mással volt. Chris Gilbey így emlékszik vissza arra a napra: „A strandon kérdezgettem a járókelőket, ismerik-e az AC/DC-t. »Nem, kik azok?« »Nem, mivel foglalkoznak?« Az embereknek halvány fogalma sem volt róla, mi az az AC/DC. A fenébe, gondoltam, ez kemény lesz.” Gilbey áttért a B-tervre. Elhatározta, hogy nem az AC/DC-ről, hanem a kedvenc bandájukról kérdezi interjúalanyait, aztán a vágószobában kicsit átdolgozza a felvételeket. „Szóval megkérdeztük egy kiscsajtól, melyik a kedvenc együttese. Mire azt felelte, nagyon bírja a Sherbetet. És miért bírod őket ennyire, kérdeztem. Darylnek [Daryl Braithwaite énekes] tök jó a lába, mondta. Ez király, gondoltam, ezt majd úgy alakítjuk át, hogy a rádióhallgatók Angusra értsék. Megkérdezzük, hogy miért bírod Angust? Mire jön majd a válasz: Tök jó a lába!” Gilbey elindult vissza a városba a felvételekkel. Útközben eszébe jutott, hogy beugrik az egyik haverjához. Már dumáltak egy ideje, amikor Gilbey-nek feltűnt, milyen mély hangja van a haverja barátnőjének. Beindult az agya, és rögtön megkérdezte a csajt, nincs-e kedve részt venni az AC/DC-hirde-tés elkészítésében. Chris Gilbey: „Mondtam a csajnak, hogy nyomja a totál kész rajongót, vagy képzelje el, ő az anyuka, aki egyáltalán nem tartja jó ötletnek, hogy a gyereke AC/DC-koncertre akar menni. Arra kértem, gondolkozzon el azon, mit mondana a helyükben. Kimentünk az utcára és bekopogtunk, ő meg ajtót nyitott nekünk, hogy minél hitelesebbnek tűnjön a dolog. A csaj aztán elkezdte nyomni a süket dumát: »Nem engedem meg, hogy a lányom kimenjen egy ilyen együttes koncertjére. Undorítóak.« Megállás nélkül tolta a szöveget, hogy milyen undorító, borzalmas, és züllött rock and roll együttes ez az AC/DC. Fantasztikus volt!” A strandon meginterjúvolt srácok labdába sem rúgtak Gilbey haverjának barátnője mellett. Mike Drayson bemondó mély, öblös hangján még hozzátett egy mondatot, amit Gilbey írt: „AC/DC – ezek a srácok nem finomkodnak.” A Victoria Park-beli koncert hatalmas sikert aratott, olyannyira, hogy Angus és Bon néhányszor halálra rémült. Angus: „Amikor Bonnal bementünk a tömegbe, mindenki egyszerre felállt, és elindult előre. Mi meg összenéztünk, és elkiáltottuk magunkat: a fenébe! Nyomás! Olyan volt, mint amikor Custer ezredes csapatát lerohanták az indiánok.” Chris Gilbey: „A rákövetkező héten felkerültek a slágerlistára. így tört be az AC/DC Sydney-be. A reklámkampány előtt a rádiósokon és néhány zeneiparban dolgozó arcon kívül az égvilágon senki sem ismerte az együttest. Aztán egyszer csak bumm, berobbantak a 87

köztudatba.” Nem sokkal ezután Melbourne-ben Phil Rudd az egyik fontos koncertjükön összeverekedett valakivel, és eltört az ujja. A külvárosban léptek fel, a Matthew Flinders Hotelben. Rudd kiütött egy csávót, miután az üveggel dobálta meg Angust. A gitáros kezét elvágták a szilánkok, de Ruddnak is be kellett mennie a sebészetre, hogy rendbe tegyék törött ujját. Erre azonban csak a show után került sor, mivel az fel sem merült, hogy esetleg otthagyja a bulit. A hűség mindennél fontosabb volt. „Fél kézzel, kéz nélkül – mesélte Rudd Phil Lageatnek a Rock Hard France újságírójának 2001 júniusában –, minden körülmények között folytatni kellett a bulit. így bizonyítottam be a bandához való ragaszkodásomat.” Michael Browning: „A srácok felléptek jó néhány nagyon durva helyen is. Angus az egyik buli után így fordult hozzám: »Ha legközelebb ide jövünk, fel kell állítani egy biztonsági kerítést, egy hálót, vagy valamit.« Ezek a balhék nem az AC/DC ellen irányultak, egyszerűen ilyen volt a hely szelleme.” A következő este már drótkerítés választotta el őket a közönségtől. A dobok mögött az egyik korábbi tag, Colin Burgess ült. Ő dobolt a következő néhány bulin is, amíg Rudd ujja rendbe nem jött. De ezzel még korántsem volt vége a durva eseteknek. Az egyik fellépésükön például egy eszelős fasz húsvágó bárddal a kezében rohangált a tömegben. Csodával határos módon senki sem sérült meg súlyosabban. Colin Burgess örömmel látta, hogy Angus egyik álma valóra vált. „Volt egy buszuk, AC/DC-felirattal az elején – mesélte. – Emlékszem, ez volt Angus egyik nagy álma. Egy busz, amelyre felfestették az együttes nevét.” Colin Burgess lenyűgözve figyelte a szertartást, ahogyan Bon a koncertek előtt bemelegítette a hangszálait. „Minden buli előtt vörösborral gargalizált, hogy a koncertre elég reszelős legyen a hangja. A bort sosem nyelte le, mindig kiköpte. Lenyűgöző módszer volt.” Bon bámulatosan kiszámíthatatlan tudott lenni. „Egyszer az egyik bulin be akarták zárni a kocsmát – mesélte Burgess. – Bon erre szólt, hogy ez nem jó ötlet, beállt a pultba sört csapolni, és sorra töltötte ki az italokat. De az is megesett, hogy saját maga vasalta ki a farmerját valamelyik buli előtt a bárpulton.” Burgess Adelaide-be is elkísérte őket. Adelaide-ben összeálltak a Keystone Angelsszel, akik épp akkor fejeztek be egy komolyabb koncertsorozatot. Chuck Berryt kísérték ausztráliai turnéján. John Brewster gitáros így emlékszik vissza az első alkalomra, amikor az AC/DC-t látta: „A zenéjük egyszerűen fantasztikus volt. Csomó dolgot, amit mostanában látsz a koncertjeiken, már akkor is csinálták. Angus már akkoriban is lenyomta a rövid sztriptízjelenetét. A hatalmas hidraulikus színpad helyett, amelyen mostanában a nagy stadionbulikon szokott pörögni, felugrott valamelyik kocsmaasztalra, és ott tombolt. Persze a sörösüvegeknek meg a korsóknak lőttek, de ez nem érdekelt senkit.” „Bon felkapta és bevitte Angust a közönségbe. Akkoriban még nem voltak rádióadós gitárerősítők, úgyhogy vitték magukkal a baromi hosszú kábelt is. A roadok figyelték a kábel hosszát, és úgy eresztették bele a tömegbe Bont meg Angust, mint a hegyi mentők. Az AC/DC tagjai is el voltak ájulva a Keystone Angelstől. Bon és Malcolm később mesélt George-nak meg Harry Vandának a srácokról, aminek az lett a következménye, hogy az Albert Records le is szerződtette őket. Végül a banda Angels néven szép sikereket ért el, és igen nagy népszerűségre tett szert. Az utolsó koncertet Port Augustában tartották, háromszáz kilométerre Adelaide-től. Miután a cuccokat hátrapakolták, Brewster és Bon előreült. „Bon elmondta, mik a terveik, egyáltalán nem volt nagy arca – idézte fel egyik beszélgetésüket Brewster. – Tisztában volt azzal, mire képesek. Tudta, hogy az együttes fel fogja forgatni az egész világot. Mindezt higgadtan magyarázta el, olyan magabiztosan, mint egy látnók. Azt mondta, addig maradnak majd külföldön, amíg meg nem hódítják a közönséget.” 88

Szeptember közepére a High Voltage nagylemezből huszonötezer példány kelt el. Egy rövid londoni látogatás is szerepelt a tervek közt, ez azonban nem jött össze, úgyhogy nem maradt más választásuk, belevágtak egy végtelennek tűnő ausztráliai koncertkörútba. Októberben még felléptek a TV Week King Of Pop elnevezésű díjátadóján. Baromi nehezen viselték, hogy a zeneipar moguljaival kell jópofizniuk. Egy késő esti vacsorán aztán Bon, akit sosem kellett biztatni, ha botrányról volt szó, előkapott egy hatalmas vibrátort az egyik tévécsatorna vezérigazgatója előtt. Ugyanazon az estén Bon és a srácok a gyakorlatban is megmutatták, mekkora távolság választja el az AC/DC-t a zeneipar többi részétől. A koncert után Bon eszelős tekintettel keresztülvágott a színpad mögötti VIP helyiségben feltornyozott TV Week magazinok között. Az arca megvetést tükrözött. Aztán az egyik asztalon észrevett egy sült pulykát, és ettől teljesen elvesztette az eszét. Miközben két kézzel tömte a szájába a pulykát, egyfolytában vedelte a pezsgőt. Ekkor lépett be Daryl Braithwaite, a Sherbet énekese, és – eleget téve Bon invitálásának – leült az asztalhoz. Együtt vedelték tovább a pezsgőt. Az AC/DC frontembere egyszer csak felpattant, és kiszakadt belőle a röhögés: kemény este volt, és Bonnak valahol ki kellett engednie a gőzt. Az AC/DC első nagyszabású ausztráliai turnéja 1975. november 10-én indult, és egészen a következő év januárjáig tartott. Nemcsak a nagyvárosok közönségét hódították meg. Sydney és Melbourne mellett ellátogattak az ország kisebb, vidéki központjaiba is. Ezek a fellépések gyakran nagyobb mókának bizonyultak, mint a nagyvárosi bulik. A sűrűn lakott part menti területek után érdekes volt ellátogatni az ország többi részébe. Ezeken a helyeken a közönségnek ritkán adatott meg a lehetőség, hogy hús-vér valójában találkozzon a tévéből vagy a rádióból ismert együttesekkel, ezért ha valaki betette a lábát a városukba, állati lelkesek lettek. Másrészt viszont a kisvárosokban fellépő bandák, főleg ha keményebb srácokból álltak, veszélyeztették a helyi erőviszonyokat, minek következtében vonzották a balhékat. „Néha egy üveg, néha meg egy ököl elől kellett elhajolni – mesélte Angus a Juke 1988. január 30-i számában. – Egyedül akkor nem akartak balhézni velünk, ha éppen valamelyik kemény, pörgős számunkat játszottuk. Néha lassan kezdtünk egy számot, de aztán a közepén jól felpörgettük.” Az egyik perthi bulin valami baromnak sikerült feljutni a színpadra. A srác viccesnek találta, hogy lebirkózta a gitárost. Angus persze bosszút állt, amire a helyiek rögtön válaszoltak, úgyhogy a végén rohamrendőrök özönlötték el a buli helyszínét. Malcolm Young: „Victoriában jártunk, a Bendigóban léptünk fel. A város fiataljai azért jöttek el a bulinkra, hogy szarrá verjenek minket. Azért voltak ilyen pipák, mert valaki elkapta az egyik csávó barátnőjét. Először egy kis autós üldözéssel kezdtük. Phil teljesen bekattant, ha volán mögé ült. Állati jól vezetett, ismerte az ilyenkor bevethető összes trükköt. Elhagyatott országutakat kerestünk vagy befordultunk valamelyik sarkon, gyorsan leálltunk az út szélén, lekapcsoltuk a lámpát, és figyeltük, ahogy azok a barmok elhúznak mellettünk. Aztán beindítottuk a motort, és visszamentünk a városba, hogy elkapjuk a csajaikat.” Amikor bunyóra került sor, senkit sem érdekelt, hogy az együttes milyen apró termetű srácokból állt. Ha kellett, keményen visszavágtak. „Mindannyian nagyon alacsonyak vagyunk – mesélte Malcolm. – Úgy értem, el kellett fogadnunk, hogy bárki fel tudott lökni minket. Minél kisebb valaki, annál nagyobb akar lenni. Bon ugyan magasabb volt nálunk, de ő sem volt az a túl kemény típus. Sokat piált, és ezért mindig tántorogva járt. Egy dologban viszont hasonlítottunk egymásra: szerettünk balhézni. Ha valamelyikünket megtámadták, egy emberként vetettük rá magunkat a támadóra. Eszünkbe sem jutott lelépni. Azt hiszem, ez volt a lényeg: az összetartás. A legsúlyosabb arcok általában a színpad mögött mutatkoztak be Bonnak. Legtöbbször sikerült összehaverkodnia azokkal, akik nekiestek. Ez később aztán jól jött. Persze előfordult, 89

hogy nem voltak a közelben ilyen arcok.” Bon jól ismerte a módját, hogy ne menjen bele az ilyen balhékba, de azért mindig feltalálta magát, ha mégis bunyóra került sor. Tudta, mit kell tennie. Barátjuk, Ray Arnott dobos, aki számos alkalommal közreműködött stúdiózenészként Harry Vanda és George Young különböző projektjeiben, elmesélte, hogy Bon egyszer hogyan szolgáltatott neki igazságot Melbourne-ben. „Egy csávó egyszer csúnyán kiütött valamelyik bulin a Prahran Hotelben – mesélte Ray Arnott. – Egy hónappal az eset után Bon lefejelte a fickót, de úgy, hogy az a Chapel Street közepéig repült.” December 8-án – miután a nézők az előző hónapban már kétszer láthatták a Countdownban – megjelent a következő kislemez, az It's A Long Way To The Top (If You Wanna Rock 'N' Roll). A dalszöveg tökéletes példája volt Bon utcai költészetének. Ez a cím már benne volt a vonalas jegyzetfüzetben. Angus: „Ebben rejlett Bon nagysága. Ő maga klotyóköltészetnek csúfolta a verseit, ezeket a művészi alkotásokat. Közben persze nagyon büszke volt arra, amit alkotott. Mindig leírta, ha valami az eszébe jutott. Nem volt ez másként a Long Way To The Top esetében sem. George néha belelapozott Bon füzetébe. Egy nap aztán megakadt a szeme a következő mondaton: »A long way to the top if you wanna rock and roll.« (Hosszú az út a csúcsra, ha a rock and rollt akarsz játszani). Ennyi volt az egész, Bon nem írta meg a dalszöveget, csak a címet firkálta le. Ha esetleg nem tetszett, amit írt, szóltunk neki: figyelj, Bon, ennél jobban megy neked! És ő mindig be is bizonyította ezt. Félrevonult, és tovább dolgozott a szövegen. Ha nagyon elakadt, megkérte Malcolmot, hogy segítsen. Odaszólt neki: »Hé, Mai, húzz már ki a szarból!« Mai pedig tényleg segített. Kitalált néhány sort, vagy előállt valami ötlettel, amitől Bon agya beindult, sőt néha még engem is megkeresett, hogy nincs-e raktáron valami mocskos szövegem, amit felhasználhat. Szüksége volt némi inspirációra...” Bon csak akkor öntötte végleges formába a szövegeket, amikor a banda már stúdióba vonult, és volt némi fogalmuk az egyes számok hangzását, és ami még fontosabb, ritmusát és tempóját illetően. Ilyenkor tollal, papírral és ötletekkel teli jegyzetfüzetével felszerelkezve félrevonult, keresett egy csendes zugot, általában áz Albert Studios valamelyik használaton kívüli irodahelyiségében vagy konyhájában tűnt el. Hogy gördülékenyebben menjen a dolog, a kedvenc italából is magához vett egy üveggel. A Stone's Green Ginger Wine segítsége ilyenkor gazdasági szükségszerűség volt. Persze azért George is kéznél volt, ha Bont meg kellett nyugtatni, vagy biztatni kellett, ha túl nagy volt rajta a nyomás. Michael Browning: „Bon keményen dolgozott a szövegeken. Nehezen viselte ezeket az időszakokat, mert nagyon fontos volt számára, hogy milyen dalszövegeket sikerült összehoznia: minden egyes szónak óriási jelentőséget tulajdonított.” Az It's A Long Way To The Top egyszerre bizonyította George különleges tehetségét és az együttes hihetetlen energiáját. „A számot nem egyszerre játszották fel a stúdióban – mesélte Mark Evans 2000-ben Volker Janssennek, a Daily Dirts újságírójának. – A felvételt úgy vágták össze egyetlen hosszú dzsemmelésből. Az egészet George Young találka ki. Zseni volt a srác, az tuti.” Harry Vanda: „Az It's A Long Way To The Top nagyot szólt. Miután először meghallgattuk, csak annyi bírtunk kinyögni: a rohadt életbe, ezt figyeljétek! Ebből össze lehetne hozni egy király számot. Szóval valahogy így kezdődött a dolog.” A skótduda is George ötlete volt. Új hangzás után kutatott, amellyel fel tudta dobni a számot. Bonnak még az életben nem volt a kezében skótduda, arról nem is beszélve, hogy sosem szólaltatta meg ezt a hírhedten bonyolult hangszert. George ezen igencsak meglepődött, mert úgy tudta, Bon egy dudaegyüttesben játszott. Mindössze arról az apróságról nem volt tudomása, hogy Bon dobosként került a skótdudások közé. Bon nagyon gyorsan megtanult játszani a legtöbb hangszeren, ami a kezébe került. Nem volt ez másként a skótdudával sem. Ráadásul rendelkezett némi tapasztalattal a fúvós hangszerek területén. Az 90

iskolában, majd később a Fraternity tagjaként megtanult például egyenes fuvolán játszani, és ismerte a legfontosabb légzéstechnikákat. Nemsokára a skótdudát is felírhatta a listára. A hangszer különös, már-már vidám színezetet adott az együttes – amúgy ördögi – koncertjeinek. Egy skót ember szívének kevés dolog kedvesebb, mint a skótduda. Különösen igaz ez, ha az illetőt Scottnak hívják. A hangszei egy idő után mégis óriási tehernek bizonyult Bon számára. Michael Browning így emlékszik vissza erre: „A skótduda lett Bon keresztje. Szerintem a hangszer olyan terhet rótt a vállára, amelynél durvábbat el sem tudunk képzelni. Mindig elromlott, és szinte lehetetlen volt ritmusban tartani a gitárral. Először ugyanis fel kell fújni, aztán amikor a zsákok megtelnek, a duda egyszer csak megszólal. Ezt pedig baromi nehéz volt a gitárszólamhoz igazítani.” Decemberben az együttes megtette az első fontos lépést, hogy az egész világ megismerje az AC/DC nevet. Miután az Atlantic Recordsnak az Egyesült Államokban nem sikerült felkarolni és befuttatni a bandát, ugyanennek a lemezcégnek az angliai igazgatója, Phil Carson aláírt velük egy megállapodást, amelyben garantálta, hogy világszerte terjesztik majd a lemezeiket. Ezzel a lépéssel az AC/DC rendkívül előkelő társaságba került. Ugyanahhoz a lemezcéghez tartoztak, mint a Stones, a Led Zeppelin, Ray Charles, Aretha Franklin, Buddy Guy, Junior Wells, valamint Angus egyik nagy kedvence, a Cactus. Különösen nagy szó ez, ha figyelembe vesszük, hogy Ausztráliában a lemezcégek nagy része abba ölte a pénzét, hogy külföldi sztárokat hívjon az országba. Ahelyett, hogy azokat a helyi bandákat támogatták volna, akik már letettek valamit az asztalra. Ez tényleg óriási dolog volt, a srácok úgy érezték, eljött az édes bosszú pillanata. Browning azonnal leszervezett egy angliai turnét 1976 elejére. A nővére, Coral, aki Londonban élt, lemezszerződés után kajtatott, és klubkoncerteket szervezett nekik. Coral a Free korábbi billentyűse, egy Rabbit nevű fickó menedzsereként találkozott először Phil Carsonnal. Carson így emlékezett vissza az első tárgyalásukra: „A lány egy nap megjelent az irodámban. Káprázatos jelenség volt, majdnem dobtam egy hátast, amikor megláttam. Azt gondoltam, ez a csaj kurva jól néz ki, jobban meg kellene ismerni. Nagyon vágta a dolgokat. Leültünk tárgyalni, gyorsan megállapodtunk a Rabbittel kapcsolatban. A lány pontosan tudta, miről van szó. Nem magyarázott hülyeségeket. Már épp arra készültem, hogy meghívom vacsorázni, amikor így szólt: »Nézd, nem akarok tolakodónak tűnni, de az öcsém egy ausztráliai együttes menedzsere, nagyon jók a srácok. Ausztráliában már befutottak.« 1975ben senkit sem érdekelt, hogy mi történik Ausztráliában, milyen bandák futottak be arrafelé. De mivel el akartam hívni a csajt vacsorázni, azt mondtam neki, hagyjon ott valamit, majd később meghallgatom.” Coralt azonban nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Kinyitotta a táskáját, amelyben Carson legnagyobb meglepetésére egy projektor és egy vetítővászon lapult. Coral levetítette az AC/DC egyik fellépésén készült felvételt. Carson-nak nagyon tetszett, amit látott, úgyhogy ott helyben felajánlotta, hogy leszerződteti őket, és beteszi az AC/DC-t a pár hónap múlva induló Back Street Crawler elnevezésű angliai turné programjába. Phil Carson: „Egyrészt éreztem, hogy érdemes lenne leszerződni velük. Tudtam, ha sokat tökölök, Coral valaki máshoz viszi a srácokat. Másrészt viszont nem mertem túl sok pénzt költeni az üzletre, mert nem akartam, hogy Jerry Greenberg [az Atlantic US elnöke] hülyét kapjon, ha visszajön a nyaralásból, és esetleg nem jön be neki az AC/DC. Végül 1975-ben üzletet kötöttünk a srácokkal. Hajói emlékszem, az Ausztrálián kívüli területek esetében a szerzői jogdíjakból befolyt összeg 12 százaléka illette meg őket, és minden újabb nagylemez esetén 25 ezer dollár előleget kaptak. Egy lemezre kötöttem velük szerződést. Viszont megszereztem évi két újabb nagylemez elővételi jogát, ráadásul négyszer hosszabbíthattuk meg a szerződést. Tehát gyakorlatilag 25 ezer dollárért akár tizenöt AC/DCnagylemezt is kiadhattunk volna. Úgy gondoltam, egy ilyen üzlet miatt senki sem ordítja le a fejem. Az Isten szerelmére, összesen tízezer lemezt kellett eladni Angliában, és már jók is vagyunk. Biztos voltam benne, hogy ezt minden gond nélkül meg tudják csinálni.” Carson 91

hajnali háromkor hívta fel Browningot, és ezzel az AC/DC megkötötte első külföldi lemezszerződését. Nem sokkal karácsony előtt az együttes újra stúdióba vonult, és feljátszott két újabb számot, amelyek szóba jöhettek kislemezként. Az egyik ezek közül a Jailbreak volt. „Bementem a prahrani Octagon Hotelbe – mesélte Herrn Kovac –, ahol ez a két őrült, Malcolm meg Angus – sőt talán Phil Rudd kivételével mindenki – tök meztelenül rohangált. Lányok sikítoztak mindenfelé, istentelen nagy felfordulás volt. Egyszer csak ott termett előttem Malcolm, és így szólt: »Ezt hallgasd! « És eljátszotta a Jailbreaket Akkor írta. Azt mondtam neki, úgy hangzik, mint a Gloria.” A következő történetet Doc Nelson (Angels) osztotta meg a nagyközönséggel: „George egyszer elmesélte, hogy Bon épp a Jailbreaket énekelte fel a stúdióban. Úgy helyezkedett el, hogy nem lehetett jól rálátni a keverőpult mögül. Amikor elérkezett ahhoz a részhez, hogy „with a bullet in his back” (golyóval a hátában), már benne volt néhány Green Ginger Wine. George megkérte, hogy énekelje fel újra, ha lehet, még erősebben. A stúdióban általában mindig ez megy. Egy-egy részt többször is fel kell játszani az embernek. Bon erre újra elénekelte a sort: »With a bullet in his BACK!« Aztán hallottuk, hogy jó nagyot húz a boros üvegből, majd újra rákezdi: »Bullet in his BACK!« Aztán megint a kortyolás, majd újra: »Bullet in his BACK!« Aztán néma csönd lett. »Bon?« – kérdezte valaki. »Bon? Bon?« – szólítgatták a srácot. Végül rájöttek, miért nem válaszol: ájultan hevert a padlón. Minden erejét beleadta abba az egyetlen sorba, és a végén elájult. Csak másnap tudták befejezni a felvételt. Amikor énekelt, hihetetlenül tudta fokozni a feszültséget. Olyan volt, mintha direkt ki akart volna készíteni. Aztán amikor úgy érezte az ember, elérkezett a vég, hirtelen elröhögte magát. Nem hiszem, hogy bárki képes lett volna utána csinálni. Ezt nem lehet megtanulni. Ez Bon stílusához tartozott. Kiszámíthatatlan volt, nem lehetett tudni, hogy a következő pillanatban beugrik-e a közönség közé és nekiesik valakinek, vagy futni hagyja a szerencsétlent, így gyakorolt hatalmat a környezet fölött. Sohasem lehetett tudni, minden rendben lesz-e, vagy elszabadul a pokol. Bon olyan volt, mint egy időzített bomba.” A következő nagylemez, a TNT végül decemberben jelent meg. Ez az album jelentette az AC/DC klasszikus korszakának kezdetét. A hangzás a következő összetevőkből állt: Bon síron túli hangja és durva szövegei, Malcolm és Angus telepatikus kapcsolata és az ebből kialakult gitár játék, valamint a húzós ritmusszekció, amelyhez akár a metronómot is hozzá lehetett igazítani. „A ritmust az ausztrálok nagyon tudják – mondta Lobby Loyde. – A ritmusszekció tesz minket egyedülállóvá a világon. Ha az az átkozott dolog nem áll össze és nem működik, nincs meg a zene lüktetése, akkor nem is nevezhetjük igazi rock and rollnak. Ha nincs meg a húzása, akkor szart sem ér az egész. Akkor hagyhatjuk a fenébe az egészet!” Ráadásul a TNT-nek sajátos hangzása és karaktere volt, amit a kissé még kiforratlan High Voltage-ről nem lehetett elmondani. Harry Vanda: „Ha jól emlékszem, az első nagylemezen a srácok néhány számban kísérleteztek ezzel-azzal, keresték a saját hangzásukat. Ezek a kísérletek azonban sehová sem vezettek, úgyhogy nem is erőltették tovább a dolgot. Véleményem szerint a TNT volt az a lemez, amelyen igazán magukra találtak. Ez az igazi AC/DC, és ezen már nem változtat semmi. Miután ráéreztek, azt is tudták, mit nem szabad csinálniuk.” A borító olyan volt, mintha maga a Sensational Alex Harvey Band készíttette volna. A lemezhez egy melléklet is tartozott, az együttes tagjainak személyes adataival. Bon kivételével mindenki hamis születési dátumot adott meg. A Juke magazin újságírója, Simon Maynard szerint a TNT valójában egy ál-filmzene album, a Brats Out Of Hell (A Sátán ivadékai) című filmhez, és a pályakezdő rock and roll bandák akár kézikönyvként is használhatják a lemezt. 92

Először is ott volt a figyelmeztetés (It's A Long Way To The Top (If You Wanna Rock 'n'Roll), aztán egy szám a kefélő énekesről (Rock 'η Roll Singer), egy a foglalkozási ártalmakról (The Jack – Tripper), néhány dal az énekes egyéniségéről (Live Wire – kb. Nyughatatlan ember, TNT, The Rocker), aztán szerepel a lemezen egy szám a sikerekről (High Voltage – Nagyfeszültség), egy pedig a romantikáról (Chuck Berry School Days című számának feldolgozása). Ezen kívül újra felvették a Can I Sit Next To You, Girlt, valamint a The Jack egy változatát, valamivel visszafogottabb szöveggel. így akarták elkerülni a cenzorok és a konzervatív rádióhallgatók haragját. Angus: „Amikor először felvettük a számot [a The Jacket], úgy gondolták, talán érdemes lenne még egyszer megcsinálni, mert elég jó kis szám, és lehet, hogy a rádiók rákapnának. Bon ezért azt mondta, óriási, most ki kéne találni valami okosat. Később, amikor a She's Got The Jacket élőben játszottuk, Bon mindig az eredeti szöveget énekelte. Nagyon élvezte, hogy így játszhat a szavakkal. Persze amikor a stúdióban felénekelte a finomított változatot, mindenki a padlón fetrengett a röhögéstől.” A szám még az egyik adelaide-i turnéjuk során született. Az alapötletet Malcolm adta, miután levelet kapott egy csajtól, akivel lefeküdt valamelyik buli után. „Egy hatalmas házban szállásoltak el minket. Ha jól emlékszem, ott lógott Jimmy Barnes es a Cold Chisel, az adelaide-i srácok, Swanee [John Swan] meg még egy rakás arc. Éppen zenélgettünk a srácokkal, amikor levelet kaptam egy melbourne-i csajtól. Azt hányta a szememre, hogy elkapta tőlem a trippert. Sántított a sztori, mivel én sosem voltam tripperes. Várjunk csak egy kicsit, gondoltam, akkor lehet, hogy elkaptam azt a szart ettől a csajtól? Már indultam is a dokihoz. A lényeg azonban, hogy amikor megkaptam a levelet, Bonnak is megmutattam, aki éppen mellettem ült. Elkezdtem nyomni valami bluesos alapot. Akkor született a She's Got The Jack. Utána egy darabig hanyagoltuk az ötletet, de aztán pár nap múlva, amikor megint a srácokkal jammelgettünk, újra elővettük a témát. Bon elkezdte énekelni a szöveget, mi meg hoztuk a lassú bluesalapot. Ebből nőtt ki valahogy a szám végeleges formája. Bon gyakori vendég volt a melbourne-i nemibeteg-gondozóban. Mindenki névről ismerte, pedig ott a betegek csak egy sorszámot kaptak. A többi beteget így szólították: 1102 – vagy valami hasonló, de amikor meglátták Bont, csak annyit mondtak: Bon?!” Az is előfordult, hogy az egész banda tripperes lett egy csapat lánynak köszönhetően. A srácok úgy gondolták, egy ilyen eset mellett nem mehetnek el szó nélkül, ezért amikor a koncerten felhangzott a The Jack refrénje, Bon jól láthatóan rábökött azokra a lányokra, akiktől elkapták a trippert. Bon azonban nem maradt adósa senkinek, részt vett ugyanis a biztonságos szex egy korai, igen durva módszerének kifejlesztésében is. „Egyszer megint elkaptam a trippert – mesélte Bon Phil Sutcliffe-nek, a Sounds újságírójának 1976. augusztus 28-án –, de volt a buliban egy csaj, aki mindenáron dugni akart. Annyira csúnya volt szegény, hogy arra gondoltam, a fenébe, ezzel a lánnyal úgysem fekszik majd le senki. Nem fogja tovább terjeszteni.” A gond csak az volt, hogy – amint az később kiderült – Phil Rudd vette át a stafétát Bontól. Néhány hét múlva ugyanis megkereste a lány, és kártérítést követelt tőle. Azt akarta, fizesse ki a kezelés költségét. Később, amikor a lány meglátogatta az együttest, Bon a The Jack közben elmagyarázta, hogy igazából neki kell állni a számlát. Így kívánta a becsület. A TNT meghozta az áttörést, az album sikere igazolta Michael Browning menedzsmenttechnikáját. „Én még az Andrew Loog Oldham és Gordon Mills neve által fémjelzett menedzsmentiskolán nevelkedtem. Ők többek között Tom Jones es Chas Chandler karrierjét egyengették. Minden feltűnő vagy botrányos dologban benne voltak. Óriási hatást gyakoroltak rám. Az együttes imázsát a következő alapkoncepcióra építettük fel: ha a szülők gyűlölik őket, a gyerekek megvesznek értük. A jól bevált rosszfiús imázs-ra játszottunk rá.” 93

Az elképzelés egyik legfontosabb eleme az „együtt az egész világ ellen” hozzáállás kialakítása és erősítése volt, ami Malcolm és Angus esetében nem okozott nehézséget. Erősen élt bennük a csapatszellem, a koncerteken a többi együttest a haverok kivételével totális kirekesztéssel sújtották. Az AC/D C-nek nem volt szüksége senkire, és ez az újságírókra is vonatkozott. Jen Jewel Brown újságírónő egy éjszaka az együttes koncertje után beugrott a szállodába, ahol a srácok bulit rendeztek, és szemtanúja volt, hogyan működik ez a bizonyos kirekesztő magatartás. így emlékszik vissza a történtekre: „Olyan érzés volt, mintha egy rakás bokszolóval zártak volna össze egy szobába. A srácok félszavakból is megértették egymást. Áthatolhatatlan burkot képeztek maguk körül, az ember azt érezte, hogy valószínűleg sosem fogadják be. Részben mert nő vagyok, részben pedig azért, mert nem tartoztam a belső körhöz, semmi közöm nem volt az Albert Records csapatához. Keresztülnéztek rajtam, úgy beszélgettek, mintha ott sem lettem volna. Megdöbbentett, hogy ilyen szinten kirekesztenek a társalgásból. Szerintem volt ebben egy adag macsóság is... Nem hímsovinizmus, inkább valamiféle zártkörűség... társak voltak, ez amolyan férfidolog volt.” A TNT promóciós kampánya tökéletesen jellemezte Browning rosszfiú-elvről alkotott elképzelését: vörös alsógatyákat postáztak ki a sajtónak. A gatyák elején fekete-fehér betűkkel a következő szó volt olvasható: „Dinamit?” Az sem volt mellékes, hogy a dolog működött. A megjelenés követő első héten ugyanis n ezer példányt adtak el a TNT-ből. A siker következtében a srácok még több női hódolóra tettek szert. Bon volt az igazi sztár, tonnaszám kapta a különböző szexuális ajánlatokkal telerajzolt leveleket. Az egyik levél írója például egy tamponon vázolta fel az orális szexszel kapcsolatos elképzeléseit. „Nagyon tetszett a dolog – mesélte Bon Irvin Sealey-nek, a Rock Gossip újságírójának, 1979-ben. – Simán belefért, hogy esetleg valami álruhás vén ribanc küldte, de én mindig is nyitott voltam egy kis izgalomra.” Angus: „Bon elmesélt egyszer egy történetet egy lányról, aki az egyik koncert után megkereste őt. Két kisbabát tartott a kezében, és Bon szemébe nézett. Bon nem mondott semmit a lánynak, mire az rákezdte, és megállás nélkül locsogott. Bon eközben egyfolytában a két kisbabára pillantgatott, és azon töprengett, honnan ismeri őket...” Angus sem maradt ki teljesen ebből az őrületből, ő is gyakran kapott levelet különböző csajoktól, akik fogadkoztak, hogy addig őrzik a szüzességüket, amíg nem találkoznak vele, és megírták, hogy fogamzásgátlóra gyűjtenek, hogy minden rendben legyen, amikor elérkezik a nagy nap. Mindeközben Angus egészen másra spórolt. Chris Gilbey: „Michael egyszer elmesélte, hogy ha a bandából valaki a hét vége felé megszorult, Angus szívesen adott neki kölcsön, mivel ő maga soha semmire sem költött. Csak tejturmixot meg cigit vett magának. Ezzel szemben Bon sokat költött piára. Azt is Michaeltől tudom, hogy Angusnak egy köteg elismervénye volt Bon tartozásairól.” A szex és a sikerek azonban nem csillapították a banda harci kedvét. Decemberben a Lock Up Your Daugther Summer Vacation Tour keretében az AC/DC a Skyhooks előtt lépett fel a sydney-i Hordern Pavilionban. Az AC/DC koncertje közben elszabadult a pokol, miután ismeretlen okból valaki az együttesből fenéken billentette Bont, minek következtében az énekes egyszercsak azon kapta magát, hogy nem a színpadról figyeli a közönséget, hanem belekerült a legnagyobb darálóba. Az első sorban álló rajongók először el sem hitték, hogy ekkora mázlijuk van, aztán észbe kaptak, és pillanatok alatt szétmarcangolták imádott halványukat, úgyhogy mire Bon újra előkerült a tömegből, úgy nézett ki, mint aki egy nehézsúlyú bokszolóval végigverekedett egy címmérkőzést. Akkoriban egészen biztosan volt valami a levegőben. Néhány héttel később Victoria északi részén, Sheppartonben újra balhéba keveredtek. Angus baromi nehezen viselte, hogy a koncert közben néhány helyi arc egyfolytában cukkolja őket. A buli után a roadok hathatós segítségével akartak bosszút állni, sarokba szorították a szemétládákat, és elszabadult a pokol. 94

Az egyetlen gond az volt, hogy mindez néhány méterre történt a helyi rendőrőrstől. Angust elcsípte egy zsaru, úgyhogy az éjszakát végül a szomszédos fogdában volt kénytelen eltölteni. A történtekre az RAM 1976. április 23-i számából derült fény. Angus: „Mindenhol akad néhány barom, aki okoskodni kezd. Tízből kilencszer leszarja őket az ember. De ha megtámadnak, nem hagyod magad.” Az is Bon látnoki képességét bizonyította, hogy egyszer egy „Itt balhé lesz” feliratú pólóval ajándékozta meg Angust. Az év végére a High Voltage-ből eladták a negyvenötezredik darabot, ami azt jelentette, hogy az album háromszoros aranylemez lett. Az Adelaide-ben tartott újévi koncert azonban nem az ünneplésről szólt. A buli zavargásba torkollott. Az együttesnek, önhibáján kívül, jóval a meghirdetett időpont után sikerült feljutni a színpadra. Két számot játszottak el, amikor kikapcsolták az áramot. Bon azonnal kézbe vette az irányítást, minek következtében kis híján lesittelték rendzavarásra való felbujtás miatt. A Countdown házigazdája, Molly Meldrum Bon kezébe nyomta az énekes skótdudáját, aztán az egyik rajongó kivitte a vállán a tömegbe az énekest. A nyomukban özönlő emberáradat szétverte a színpadot és a felszerelést. Ausztráliában már nem volt elég hely számukra, mindenhol korlátokba ütköztek. Eljött az idő, hogy kitörjenek.

95

96

1976 Könnyűnek tűnik eljátszani: Anqus, Mark Evans és Malcolm a Dirty Deeds nagylemez felvétele közben. Albert Studios, Sydney

97

10. FEJEZET GAZTETTEK

A melbourne-i fogadáson, ahol a High Voltage és a TNT aranylemezzé válását ünnepelték, egész este a következő két kérdést szegezték az újonnan érkező vendégeknek: „Maga nem a Juke magazintól van? Maga Al Webb?” Az AC/DC csapatában mindenki csúnyán berágott Webb néhány megjegyzése miatt, és szerették volna személyesen tisztázni a dolgot az újságíróval. Frank Peters szintén a Juke munkatársa volt, egész éjjel igyekezett elkerülni a Webb meglincselésére készülő csőcseléket, akik közül néhányan – Peters legnagyobb bánatára – összekeverték őt Webb-bel. Peterst meghívást kapott valami buliba, amelyet ugyanabban a hotelben tartottak, ahol az AC/DC is megszállt. Mikor összefutott George Younggal, ugyanott folytatták a beszélgetést, ahol korábban abbahagyták: George megkérdezte tőle, ő-e az a bizonyos Al Webb. Egy idő után Malcolm is odajött, megragadta Peters ingét, és vicsorogva közölte vele, kurva nagy mázlija van, hogy nem ő Al Webb. Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy a Juke március 13-i címlapja a következőt kürtölte világgá: „Az AC/DC támadása a Juke ellen.” A történtekről Peters több hasábon, a balhét jócskán felfújva számolt be. Így vagy úgy, de az együttesnek mégis sikerült megértetni a lényeget: senki se próbáljon keresztbe tenni nekik. Frank Zappának nagyon bejött volna a zéró tolerancia elve, amelyet a srácok a médiával szemben alkalmaztak. A hatvanas évek végén Zappa harciasan, félelmet nem ismerve vette a szárnya alá a zeneipar olyan különceit, mint Alice Cooper vagy Captain Beefheart, és leszerződtette őket egyik labeljéhez, a Straighthez. Amikor 1976 januárjában Zappa visszatért Ausztráliába, véletlenül belefutott az AC/DC egyik koncertjébe, és nagyon tetszett neki az apró srácokból álló féktelen rock and roll együttes, melynek élén egy iskolai egyenruhába öltözött virtuóz gitáros meg egy félig költő, félig utcai harcos énekes állt. Malcolm, Angus és Bon imádta Zappa humorát. A Young fivéreket lenyűgözte a fickó zenei tudása. „Az első ember, aki Amerikába akart vinni bennünket, Frank Zappa volt – mesélte Angus Phil Lageatnek a HM 1996 decemberi számában. – Egyszer látott minket fellépni Ausztráliában, nagyon bejött neki.” Az előző hónapban az It's A Long Way To The Top kislemez az ötödik helyig kúszott fel az országos slágerlistákon, de ahogyan azt a Zappával való találkozás is bizonyította, néha adódnak az életben olyan lehetőségek, amelyek megkönnyítik az ember dolgát. Zappa ajánlatából végül nem lett semmi, úgyhogy a srácok újra a következő album, a Dirty Deeds Done Dirt Cheap stúdiómunkálataira koncentráltak. Januárban kezdődtek a felvételek az Albert Studios-ban, ismét csak George Young és Harry Vanda irányításával. George rá jellemző módon nemcsak a keverőpult mellett vett részt a felvételek készítésében. Ő játszotta fel a There's Gonna Be Some Rockin basszusszólamát, bár az együttes első számú basszusgitárosa továbbra is Mark Evans volt. Az AC/DC korai lemezein Malcolm és George gyakran benne volt a ritmusszekcióban. De az is sokszor előfordult, hogy George, aki gyakorlatilag bármilyen hangszeren tudott játszani, a háttérbe húzódott, és napokig piszmogott a már felvett anyaggal: a stúdió volt a laboratóriuma. Az egyik dal, a Back Seat Confidential végül nem került fel a lemezre, egy másik, a tradicionális skót dallamokra felépített Bonny Banks Of Loch Lomond (amit aztán Fling Thingre neveztek át) csak később, a Jailbreak kislemezen jelent meg. Mivel az anyagot nem egyszerre rögzítették, folytatták a január 23-ig tartó Lock Up Your 98

Daughters Summer Vacation Tour X. Februárban aztán újra stúdióba vonultak, de közben lenyomtak néhány bulit Melbourne-ben, újabb érdekes fejezetekkel gazdagítva az ausztráliai rocktörténelmet. Február 23-án a Countdown stábja felvette őket, amint az Its A Long Way To The Top című számot játsszák egy platós teherautón, amellyel Melbourne üzleti negyedének szívében, a Swanston Streeten furikáztak fel-alá. A klip Malcolm egyik ötletén alapult. Az igazsághoz tartozik, hogy később többen is jelentkeztek ötletgazdának. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy 1975-ös amerikai turnéjának nyitányakor a Rolling Stones a Brown Sugart játszotta egy teherautó hátulján, New Yorkban, az Ötödik sugárúton. Nem meglepő módon az eredetileg tervezett hét órai kezdés csúszott, a forgatás ennek ellenére simán ment. A producer, Paul Drane nem kevés munkával nagyon jól megszervezte a dolgokat. A Countdown költségvetése nem volt túl nagy, Drane-nek ezért össze kellett húzni a derékszíjat, ha nem a megszokott körülmények között, a tévéstúdión kívül akart felvenni valamit. Paul Drane: „Ha jól emlékszem, két kameránk volt, habár természetesen csak egy irányból vettük fel a jelenetet. Sikerült elintézni, hogy a teherautó oda-vissza végiggurulhasson a Swanston Streeten. Nagyjából két óra alatt végeztünk, pedig négyszer tettük meg az utat, hogy elegendő felvételünk legyen. Minden egyes körben meg kellett fordulni a teherautóval, visszahívni a srácokat, beállítani a kamerát, és még egy rakás dolgot el kellett intézni. Emlékszem, Bonnak agyára ment a skótduda, neki kellett ugyanis játszani rajta, de azért összességében véve jól éreztük magunkat. Angus: „Párszor majdnem sikerült lezúgnunk a platóról, erre tisztán emlékszem. Egyszer Bon így szólt: »Majd belekapaszkodom a gatyádba!« Malcolm meg nekitámaszkodott Bonnak.” Michael Browning: „A klip nem keltett túl nagy feltűnést. így utólag azonban mégis nagyon fontos esemény volt az együttes életében. Mindezt annak ellenére mondom, hogy amikor a forgatás zajlott, nem éreztük különlegesnek a napot. Nem tűnt valami óriási dolognak.” A klip forgatásának összköltsége négyszáz dollár alatt maradt. Készítettek még egy változatot, azt a főtéren forgatták, de végül sosem mutatták be. Egyszerűen nem volt rá szükség. Sorozatban adták ki a kislemezeket. Március 1-jén jelent meg a kétszámos TNT/Rocker. A Rocker eredetileg egy jammelésből nőtte ki magát, míg a TNT-t George alapötletéből kiindulva Malcolm írta. Az eredeti elképzelés az volt, hogy írjanak egy dalt, amelyben az AC-D-C akkordmenetet használják fel. A TNT második versszakának első sora egyébként egy légyirtót reklámozó ausztrál tévéhirdetést parodizált, melyben egy rajzfilmlégy terjeszti a kórokozókat. Angus: „A cím már megvolt: TNT. De amikor nekiálltunk megírni a dalszöveget, Bon odajött, és elmondta, hogy sehogy sem sikerül összehoznia egy rendes refrént. Ott ültem hátul, halkan énekelgettem, amikor egyszer csak George odafordult hozzám, és megkérdezte: »Te meg mit csinálsz?« Csak énekelgetek, feleltem. Mire ő: »Na nyomás, ne ott a háttérben dudorássz! Mutasd meg, amit kitaláltál!« Szóval így kezdődött az egész. Aztán George azt mondta, hogy ez jó lenne intrónak, majd beléphetne Bon. Szóval tovább kísérletezgettünk. Sosem voltam valami jó vokálos, úgyhogy George végül azt mondta: »Hé, tudom, hogy ez nem igazán a te asztalod, de nagyon jól csinálod!«„ A TNT közben nagyon jól ment, és lecövekelt a slágerlisták második helyén. Jól tükrözte az eladásokat az is, ahogyan a melbourne-i Myer Music Bowlon fogadták az együttest. A Little River Band előtt léptek fel, ami olyan volt, mintha valaki betenné a Who-t előzenekarnak az Eagles elé. Az AC/DC-t ismét lelkes rajongók serege köszöntötte, akkora tömeg sereglett össze, amilyet ezen a rendezvényen már jó ideje senki sem látott. Valamiért a Bowl szervezői 99

kikapcsolták az áramot, mielőtt az AC/DC eljátszhat -ta volna a ráadást, mire a közönség teledobálta sörösdobozokkal a színpadot. A helyszínen tartózkodott Chris Lofven és filmes stábja, akik éppen Óz című filmjükhöz vettek fel néhány jelenetet. A film címét később Huszadik századi Óz-ra. változtatták, így dobták piacra az Egyesült Államokban. Miután a High Voltage és a TNT is háromszoros aranylemez lett, nem kellett különösen kapkodni a Dirty Deeds Done Dirt Cheap anyagának felvételével, a srácok mégis egész éjszakákat dolgoztak végig a stúdióban. Március 13-án a Sydney nyugati részén lévő Warwick Farm versenypálya közepén léptek fel a Sebastien Hardie, az Of 55 és a Finch után. A kétszáz fős, lézengő közönséget elnézve úgy tűnt, mintha a Myer Music Bowlra sosem került volna sor. Nem tudták eldönteni, vajon az esős idő vagy a városközponttól viszonylag távoli helyszín riasztotta el a nézőket. Bon szemmel láthatólag megivott pár pohárral, úgyhogy nemsokára edzőteremnek használta a színpad állványzatát. A roadoknak villámgyorsan közbe kellett avatkozni, hogy Bon felhagyjon az életveszélyes fitneszprogrammal. Ráadásul úgy tűnt, mintha Bon skótdudája önálló életre kelt volna, és szokás szerint megint nem sikerült eljátszani rajta az It's A Long Way To The Topot. Mivel kora ősszel hamar besötétedett, és amúgy sem volt színpadi világítás, egy idő után már nem lehetett látni, hogy ki mit művel a színpadon. A közönség mérete szempontjából a másik végletet a Bicentenary Rock Stars And Stripes elnevezésű ingyenes koncert jelentette, amelyet az Egyesült Államok függetlenné válásának kétszázadik évfordulóján tartottak a sydney-i kikötőben. Az AC/DC ezúttal több ezer rajongó előtt játszott, és a vízen lebegő pontonokból épített színpadon Billy Thorpe, a Ted Mulry Gang és John Paul Young társaságában léptek fel. A tény, hogy a srácok a kikötő vízén játszottak, nem jelentett akadályt néhány elborult rajongónak, akik megpróbáltak kiúszni a hullámokon ringatózó színpadig. Csak azért nem jártak sikerrel, mert a vízirendőrök kihalászták őket. Ezek a rajongók boldogan elúsztak volna akár Angliáig is, ahová az együttes a következő hetekben készült. Mivel ezúttal hosszabb angliai utat terveztek, jókora készletet halmoztak fel új anyagokból, arra az időre, amíg távol lesznek. Ezek közé tartozott például a még ki nem adott Jailbreak videoklipje, amelyet a Countdown számára készítettek. Ezúttal ismét Paul Drane volt a rendező-producer. A klipet egy Isten háta mögötti kőbányában forgatták a nyugat-melbourne-i Sunshine-ban. Paul Drane: „Akkoriban még igencsak kezdeti stádiumában volt a film-trükkökkel foglalkozó részlegünk, és az alacsony költségvetés miatt összesen hat robbanótöltetet tudtam beszerezni. Mindegyiket egyetlen beállításból tudtuk csak felvenni. Nem volt elég pénzünk, hogy igazán látványos klipet készítsünk. Úgy terveztük, hogy Bon kiront majd a börtönajtókon, miután azokat egy robbanás kinyitja. Nem igazán tudtuk, mennyi robbanószerre lesz szükségünk ahhoz, hogy az ajtók kivágódjanak, ezért megbíztam néhány kellékes srácot, hogy rudakkal próbálják kifeszíteni az ajtókat, úgyhogy az ajtók akkor is kidőljenek, ha esetleg nem elég a robbanószer. Muszáj volt néhány próbafelvételt készíteni ahhoz a jelenethez, amikor Bont hátba lövik. Felvettünk pár közeli képet is. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen cuccokkal dolgozhattunk. Akkor láttunk először művérrel teli szétrobbanó zacskókat. Az ember egyszerűen magára csatolta a „vérrel” teli zacskót, ami a megfelelő időpontban egy alig érezhető pukkanás kíséretében szétdurrant. Ezt a jelenetet már a városban, az elsternwicki pályaudvar közelében, egy kis parkban vettük fel. Ha jól emlékszem, dél körül forgattuk le a jelenetet. Bon menekült, Malcolm meg rálőtt egy kis játék pisztollyal, a vérrel teli zacskó halk durranások kíséretében felrobbant. A jelenetet elsőre sikerült felvenni.” Nem a Jailbreak volt az egyetlen klip, amit ekkortájt forgattak. Az Albert Studios még egy videót csináltatott az It's A Long Way To The Tophoz, illetve elkészült a Jailbreak második kiadása is. A Dirty Deeds Done Dirt Cheap felvételei egészen március utolsó hetéig folytatódtak az 100

Albert Stúdiósban. Mielőtt elindultak volna külföldre, március 27-én búcsúkoncertet adtak a sydney-i Bondi Lifesaverben. Ezúttal sem hazudtolták meg magukat: valószínűleg ez volt az első alkalom, hogy Angus letolta a gatyáját a színpadon, aztán a közönség legnagyobb megrökönyödésére egy szál alsógatyában végigsétált a bárpulton, mintha csak a kifutón lenne. Az utolsó számban Billy Thorpe is csatlakozott hozzájuk. Aztán az év hátralevő részére búcsút intettek Ausztráliának, és nekivágtak, hogy meghódítsák Nagy-Britanniát és Európát. Minden olyan gyorsan történt: tizenhét hónappal korábban még azt sem tudták, hogy Bon a világon van. George Young ötéves tervét – miszerint addigra a világon mindenki ismerni fogja Angus és Malcolm nevét – viszont jócskán sikerült túlteljesíteniük.

101

102

1976 Könyörögni sem szégyell: Bon és Angus a Marquee-ban

103

11. FEJEZET ANARCHIA AZ EGYESÜLT KIRÁLYSÁGBAN

Mielőtt az AC/DC nekivágott volna a londoni útnak, Bon – szerencsehozó talizmánként, búcsúajándékként vagy lelki és szellemi hazája iránti tiszteletből – újabb tetoválásokkal szaporította addig sem csekély gyűjteményét. Egy oroszlánt meg egy skót jelképet varratott a karjára. Egy héttel az után, hogy 1976. április 2-án az együttes elrepült Angliába, a Countdownban bemutatták a Jailbreak videoklipjét. A kislemezre még hónapokat kellett várni. A képek aligha lehettek volna szimbolikusabbak: az AC/DC valóban kitörni készült Ausztráliából. Angliában alaposan előkészítették számukra a terepet. A lenyűgöző ausztráliai lemezeladási számok mellett bemutatták a High Voltage és az It's A Long Way To The Top klipjét, valamint számtalan cikk és kép jelent meg, a legtöbb természetesen Bonról és az eszelős Angusról. Lobby Loyde alaposan kivette a részét az angliai reklámkampányból. Lobby Loyde: „Csomó baromságot írtam róluk különböző idióta álnevek alatt. Régebben is én írtam Browningnak az AC/DC-ről. A legtöbb korabeli cikk, amelyben megdicsérik a srácokat, az én tollamból való. Az újságírók többsége valamiért utálta őket, én viszont nagyon szerettem, amit csináltak. Azt mondtam magamban: miért ne írhatnám meg ezeket a kibaszott szarságokat? Nagyüzemben gyártottam az angliai exportra szánt cikkeket, aztán elküldtem a nyomdába a cuccot. Miért ne, ha egyszer szeretem az együttest, ráadásul pontosan tudtam, miről beszélek, tudtam, milyenek a srácok élőben.” Az együttes Ausztráliából való távozása egybeesett az It's A Long Way To The Top kislemez április 2-i angliai megjelenésével. A Β oldalra a Can I Sit Next To You, Girl került. Ez utóbbi a hét slágere lett a népszerű Radio Luxemburgon. A kezdet ugyan biztató volt, azonban a srácoknak nem voltak illúzióik a rájuk váró feladat nehézségével kapcsolatban. „Megint elölről kellett felépíteni mindent – mesélte Malcolm Brad Lonard-nak a Countdown magazin 1988. februári számában. – Tudtuk, mi vár ránk.” Lobby Loyde: „Amikor az AC/DC elhagyta az országot, az emberek azt mondták: »Haver, ez olyan, mintha homokot vinnének a sivatagba, vagy szenet a newcastle-i bányavidékre.« Erre általában csak annyit feleltem: a srácoknak olyan riffjeik vannak, amit senki más nem tud eljátszani. Ha ők egyszer a húrok közé csapnak, kő kövön nem marad. Biztos voltam benne, hogy megcsinálják. Dögöljek meg, ha nem lesznek kibaszott nagy sztárok, a többi balfasz meg elmehet a picsába. Éreztem, hogy az AC/DC-nek van esélye a nemzetközi karrierre.” Miután megérkeztek Londonba, a banda és a kísérők beköltöztek egy házba az egyik külvárosi kerületben, a Barnesban. Bon külön szobát kapott, bár nem sokat időzött otthon, Malcolm és Angus egy szobában lakott, Mark Evans pedig Phil Rudd-dal költözött össze. Rudd azonnal új hobbi után nézett. Odahaza a repülőgép-modellekért őrült meg, aztán meg szerzett valahonnan egy kamerát, és az égvilágon mindent lefilmezett. Barnes érdeklődését a játékhajók keltették fel. A helyi kissrácok legnagyobb megrökönyödésére Rudd rendszeresen a szomszédok medencéiben úsztatta a hajóit, aztán amikor megunta a dolgot, egyszerűen továbbállt, otthagyva a vízen ringatózó miniatűr járműveket. Michael Browning már járt Londonban a Aztecsszel, Bon pedig a Frater-nityvel, Malcolm, Angus, Mark és Phil azonban életében először járt Angliában. Nem várt rájuk sok kellemes élmény. Legelőször is az AC/DC tervezett turnéja körül teljes fejetlenség uralkodott. A tervek szerint a Kids társaságában vágtak volna neki Angliának. A Kidsnek, akik eredetileg Heavy Metal Kids néven futottak, ugyanannál a labelnél volt 104

szerződésük, mint az AC/DC-nek. Az együttes énekese, Gary Holton azonban összebalhézott az ausztrálokkal, úgyhogy a közös turné terve füstbe ment. Azonban nem ez volt az egyetlen lehetőség. Az Atlantic Records angliai főnöke, Phil Carson beígért néhány közös fellépést Paul Kossoff (a Free korábbi gitárosa) új, Back Street Crawler nevű formációjával. Malcolm és Angus néhány évvel korábban látta Kossoff Randwick Racecourse-beli fellépését Sydney-ben. A gitáros játéka nagy hatással volt mindkettőjükre. A Back Street Crawler is az Atlantic UK istállójához tartozott. Az együttes énekese, Terry Slesser később szintén összebalhézott az AC/DC-vel. A Back Street Crawlerrel – vagy ahogyan a srácok elnevezték őket, a Back Scratcherrei (hátvakaró, hízelgő) – közös első fellépésüket az eredeti tervek szerint április 25-én tartották volna, de egy tragikus esemény miatt végül le kellett fújni a koncertet. Kossoff, akinek drogfüggőségéről mindenki tudott, New Yorkba menet meghalt a repülőn. Bár ez hetekkel az előtt történt, hogy az AC/DC elindult volna Ausztráliából, mégsem sikerült másik együttest találni, akivel nekivághattak volna a turnénak. Mindezek következtében az AC/DC tagjai elég nehéz helyzetbe kerültek. Londoni „luxus” szálláshelyükön elkezdhették törni a fejüket, hogyan fognak megélni egy vadidegen országban meló nélkül. Carson nagyon szarul érezte magát. A Back Street Crawler az ő bandája volt, ő küldte Kossoffot Amerikába egy rövid promóciós körútra, erre a fickó feldobta a talpát. És ezzel együtt behalt az AC/DC angliai turnéja is. Bon nem érzett túl sok részvétet a fickó iránt, aki elcseszte a turnéjukat. »Az a köcsög Paul Kossoff elbaszta az első turnénkat” – summázta véleményét a szerencsétlenül járt gitárosról az RAM magazin 1976. július 30-i számában. Mindeközben Bonnak is megvoltak a maga problémái. Miután az együttes megérkezett Angliába, Bon egy kórházban kötött ki, egyes források szerint túladagolta magát. Újra eljátszotta, amit egy évvel azelőtt Melbourne-ben. De ezzel nem értek véget az énekes angliai megpróbáltatásai. Egy éjszaka benézett abba a finchley-i kocsmába, ahol régebben pultosként dolgozott, mikor a Fraternityvel próbáltak karriert csinálni Angliában. Senki sem tudta pontosan megmondani, hogy mi történt. Egyesek azt állították, valakinek egyszerűen nem tetszett Bon pofája, mások szerint meg az nem tetszett a helyi arcoknak, ahogyan az énekes a csajaikat stírölte. Sőt volt, aki azt mondta, Bon kezdeményezte a balhét. A végeredmény szempontjából ez gyakorlatilag teljesen mindegy: Bont fejbe vágták egy söröskorsóval, és elájult. Néhány nappal a balhé után fotósorozat készült, melyen Bon sötét napszemüveg mögé próbálta rejteni szétvert arcát. Az álca azonban nem segített, csak még ijesztőbben nézett ki tőle. Nem sokat foglalkozott a történtekkel, ő ezt a balhék velejárójának tartotta. A kényszerű várakozással töltött időszak, illetve az, hogy ilyen messzire voltak az otthonuktól és ilyen szűkös helyen éltek, lehetőséget adott Browningnak, hogy végre igazán megismerje a srácokat. Egyedül egy Obsibisa nevű ghánai együttessel közös koncert lehetősége merült fel, de mindenki egyetértett abban, hogy ez nem lenne a legszerencsésebb párosítás. Michael Browning: „Angus egész nap gyakorolt. A gitárjával kezében ült az ágy szélén, és tévét nézett. Imádta a Get Smart című kvízműsort. Nem piált. Nem olyan típus volt, akit érdekeltek az ételkülönlegességek, egyszerűen csak bekajált és kész. Malcolm imádta a focit, játékosként és nézőként egyaránt. Egyszer pedig elmentünk golfozni. Malcolmmal gyakran jártunk indiai kajáldába. Bevállalósabb volt az öccsénél. Szeretett piálni, és bulizni is sokszor eljárt. Bon maga volt a megtestesült dekadencia. Egyfolytában a csajokat hajtotta... igaz, ez alól a többiek sem jelentettek kivételt. Talán ezzel töltötték a legtöbb időt. Bon intellektuálisabb, költőibb és kifinomultabb ízlésű volt. Érdeklődéssel fordult az élet finomságai felé. Bon meg tudta mondani, milyen az igazán jó bor.” Browning megismerkedett egy Richard Griffiths nevű helyi koncertszervezővel, aki munkát szerzett az együttesnek. Griffiths szervezte meg az AC/DC első angliai koncertjét. A 105

bulit április 23-án tartották Hammersmith-ben, egy Red Crow nevű helyen. A srácok ingyen zenéltek. Malcolm és Angus egy-egy Marshall erősítőn játszott, és egész este azért imádkoztak, nehogy a cucc felmondja a szolgálatot, mert egy szál tartalékerősítőjük sem volt. A legenda szerint a két negyvenöt perces részből álló koncerten úgy ötven ember lézengett. A szünetben aztán a közönség megrohamozta a környék összes telefonfülkéjét, hogy szóljanak a haverjaiknak. A második negyvenöt percet már telt ház előtt játszották. Buzz Bidstrup (az Angels dobosa): „Ha jól emlékszem, nem volt valami nagy tömeg, talán ha százan-százötvenen lehettek. Bon a vállára kapta Angust, aki aztán egész este az énekes nyakában ülve játszott. Később hallottam, hogy az emberek azt beszélik egymás között, ez azért túlzás. Nem azt mondták, hogy erőltetett volt, de valami hasonlót.” Pár nappal a Red Crow-beli buli után az együttes – megint csak ingyen – a West Kensington-i Nashville Roomsban lépett fel. Három nappal azelőtt ugyanezen a helyen a Sex Pistols lépett fel Joe Strummer Clash előtti formációja, a 101 ers előtt. Az AC/DC-t a plakátokon „Kaotikus punk extravaganza” -ként reklámozták. Ez a meghatározás John Peel rádiós műsorvezető fejéből pattant ki, aki már jóval azelőtt játszotta a BBC ι-en a High Voltage album számait, hogy az AC/DC aláírta volna a szerződést az Atlantickel. A bulin ott volt Glen Matlock a Sex Pistolsból. Glen Matlock: „Elmentem, megnéztem őket, és láttam, hogy elég jók.” A Nashville Rooms-beli fellépésen ott volt Lemmy is a Motörheadből. Ő már jóval lelkesebben nyilatkozott a srácokról, mint a Pistols basszusgitárosa: „Király volt a buli. Bon Angusszal a vállán besétált a tömegbe. Bonnak hihetetlen hangja volt. Mintha éneklés közben egyfolytában kefélne.” Amilyen Bon volt, ez a lehetőség egyáltalán nem volt kizárva. Április 30-án végre az európai közönség is megismerkedhetett a hangjával, ezen a napon ugyanis a boltokba került a High Voltage. A lemezre az első két Ausztráliában megjelent albumról, a High Voltage-ről és a TNT-ről válogatták össze a számokat. A koncerteken bemutatott tombolás miatt a média hamarosan összemosta őket a feltörekvőben lévő hazai punkegyüttesekkel. Sokan azt hitték, az AC/DC csak valami vicc, és egyszerűen nem bírtak leszállni a témáról, hogy „odalentről”, azaz Ausztráliából érkeztek. A srácok nem törődtek ezekkel a barmokkal, azokról az idióta firkászokról nem is beszélve, akik állandóan a rock and roll borzalmas helyzete miatt siránkoztak a lapok hasábjain. Ezek az ellenséges hangok csak még jobban feltüzelték az AC/DC tagjait. Malcolm és Angus ezután is szüntelenül tovább csiszolta zenei tudását, annak ellenére, hogy a punk előretörésével sokan ezt már nem tartották fontosnak. Bon filozofikusabb alkat volt, úgy érezte, szükség van a punkzenére, mert valami végre felrázza egy kicsit a rock and roll színteret. Az, hogy a nevüket összemosták a punkmozgalommal, ügyes marketingfogásnak tűnt, bár az AC/DC által megcélzott közönséget egy kissé elbizonytalanította. A végeredmény az lett, hogy a rockerek túl punkosnak, a punkok meg túl rockos-nak találták a zenéjüket. Michael Browning: „Az AC/DC sosem állt be igazán a punkmozgalom zászlója alá, közben meg sokan pont azért nem vettek róluk tudomást, mert együtt emlegették őket különböző punkzenekarokkal. Összességében véve tehát a punkmozgalom inkább ártott, mint használt az AC/DC népszerűségének.” A kezdeti sikertelenség ellenére mégis beindult a szekér, és a rendszertelen májusi klubfellépéseken már szép számú közönség gyűlt össze. Leginkább a banda energikus előadásmódja, és az állítólag tizenhat – valójában persze huszonegy – éves gitáros vonzotta a nézőket. Az első angliai turné május n-én kezdődött. Az együttes kilenc koncerten lépett fel az újjászervezett Back Street Crawler társaságában. Május n-én és 12-én a Marquee-ban nyitottak, ahol Angus – először Ausztrálián kívül – megmutatta a seggét a közönségnek. 106

Szerinte ez az egész semmiben sem különbözött attól, hogy Little Richard a koncertjein rendszeresen letépte magáról a ruhát, Jerry Lee Lewis pedig a cipője sarkával zongorázott. A kilenc helyett eredetileg harminc fellépést terveztek a „Back Scratcher” társaságában, ráadásul Kossoff nélkül a Back Street Crawlert még az AC/DC-nél is kevesebben ismerték. Nem csoda, hogy a srácok megalázónak érezték, hogy előzenekarként kell játszaniuk. Május 15-én nem játszottak, ezért elmentek a Hammersmith Odeonba, hogy megnézzék, mi ez az óriási felhajtás a Kiss látványos show-ja körül. Bont tényleg lenyűgözte a Kiss koncertje. Egy héttel később a Rolling Stones fellépését nézték meg a londoni Earl's Courtban. „Borzalmasak voltak – mesélte Angus Bob Hartnak a Spunky 1976. szeptember 6án megjelent számában. -Simán lesöpörtük volna őket a kibaszott színpadról.” Június 4-én először léptek fel főzenekarként a Marquee-ban, előző nap pedig négy számot vettek fel John Peel műsorához a BBC rádiójában. Különleges pillanatok voltak ezek. A Stones, a Yardbirds, Hendrix és a Who – az AC/DC példaképei – mind felléptek a Marqueeban, még ha a hely az évek során párszor el is költözött. Június n-én, három nappal első angliai koncertkörútjuk, a Lock Up Your Daughters befejezése után egy tizenkilenc fellépésből álló angliai koncertsorozatot sikerült összehozniuk, amelynek támogatásába – Phil Carson ösztönzésére – a hetente megjelenő Sounds magazin is beszállt. A Sounds elsőként vette szárnyai alá az AC/DC-t Angliában. A június 12-én megjelenő szám címlapjáról a csuromvizes Angus bámult vissza, a kép mellett a következő kérdés volt olvasható: „Adnál munkát ennek a végzős diáknak?” Michael Browning: „Dolgozott akkoriban a Soundsnil egy újságíró, Phil Sutcliffe, aki nagyon-nagyon sokat tett azért, hogy a média végre megenyhüljön az AC/DC-vel szemben. Az NME és a Melody Maker ugyanis eleinte igen visszafogott, a Sounds viszont sokkal lelkesebb volt. Szerintem ez egyébként a Soundsmk is jót tett. A következő volt az elképzelés: az ötvenpennys belépőért egy DJ szórakoztatta a közönséget, levetítették néhány korabeli nagymenő – többek között a Stones és a Kiss – videoklipjét, aztán egy AC/DC-koncert következett. Az első belépők mellé még egy-egy kislemezt is adtak ajándékba. A srácok teljesen lehidaltak, hogy gyakorlatilag olyasvalakivel lépnek fel, aki lemezeket pakol fel egy lemezjátszóra. Ian Jeffrey – aki korábban a Yes egyik tagjával, Rick Wakemannel is dolgozott együtt, és akit Carson kért meg, hogy figyeljen a srácokra, amíg Angliában őrültködnek – így emlékszik vissza ezekre a koncertekre: „Akárhová mentünk, mindenhol megválasztottuk a »legjobban öltözött iskolásfiút« és a »legjobban öltözött iskoláslányt«. A közönség döntötte el, kit tart a legjobbnak. Mit gondoltok róla? – kérdeztük, mire a fiúk a közönségből hurrogni kezdtek. Az nyert, akinél a leghangosabban hurrogtak.” Ekkorra már világosan látszott, Angliában az AC/DC törzsközönsége fiúkból áll, a sikítozó tinilányok Ausztráliában maradtak. A turné fogadtatása vegyes volt, attól függően, hogy éppen hol léptek fel. Az első bulit Glasgow-ban tartották, Angus, Malcolm és Bon szellemilelki szülővárosában, ahol a közönség tombolni kezdett, mikor az énekes megmutatta nekik új tetoválását. A City Hall biztonsági emberei az első számtól kezdve harcban álltak az egyre féktelenebbül tomboló rajongókkal, akik elkezdték felgyújtani a székeket, romhalmazzá változtatták a nézőtér színpad előtti részét. A halálosan kimerült srácok a negyedik ráadás után úgy döntöttek, nem folytatják tovább. Bonnak ezen a turnén is meggyűlt a baja a skótdudákkal. „Fogalmam sincs, hogy működni fog-e ez a szar – mondta az edinburgh-i Leith Theatre-ben, a körút második helyszínén összegyűlt lármás tömegnek. – Olyan érzés ez, mintha egy polippal kefélne az ember. Sosem tudod, melyik karjával szorongat.” Az AC/DC turnéja alatt mutatkozott be a New York-i Ramones az angliai közönségnek. Első fellépésüket a londoni Roundhouse-ban tartották, július 4-én. Az esemény óriási hatással volt az angliai punkmozgalomra. Dee Dee Ramone az Angliából importált zenei magazinokból ismerte az AC/DC-t, aminek később igen jó hasznát vették az amerikai 107

kampányban. Dee Dee Ramone: „Ha jól emlékszem, a Marquee-ban játszottak, de valamiért nem sikerült eljutnom oda. Ó, bárcsak elmentem volna! Akkoriban sokat cikkeztek róluk, például a Soundsban, az iVME-ben vagy a Melody Makerben. Régebben minden héten megvettem ezeket a lapokat. Amerikában sokáig csak ezekből a magazinokból lehetett tájékozódni az angliai rockzenéről. Végül aztán elindult a Rock Scene. Ezekből az újságokból ismertem meg az AC/DC-t, és nagyon tetszett, amit csináltak. Csodálatosnak találtam a srácokat.” A Lock Up Your Daugthers Summer Vacation Tour utolsó állomásán, a londoni Lyceumban július 7-én, a legendás DJ – és az AC/DC lelkes támogatója –, John Peel volt a házigazda. Az Atlantic Records megszervezte a „legjobban öltözött iskolásfiú” valamint a „lány, akivel a leginkább szeretnénk” vetélkedőt. Többek között lemezeket, farmercuccokat és egy Epiphone gitárt is kisorsoltak. A győztes srácra kár vesztegetni a szót, a szerencsés hölgyről azonban mindenképpen érdemes megemlékezni. „Gyönyörű lába és hosszú szőke haja volt – mesélte Bon Anthony O'Grady-nek az RAM 1976. augusztus 27-i számában –, istentelenül dögös volt csaj, állati szexi harisnyakötőben és miniszoknyában.” A végén Bonnak valamiért mégsem sikerült becserkésznie a csajt, két nappal később azonban úgy tűnt, fordul a kocka. Július 9-én a többiek szülinapi bulit szerveztek neki. Bont nagyon meghatotta a dolog, aznap este mégsem bukkant fel. Sőt a rákövetkező napokban sem látták. Persze a többieknek a szeme sem rebbent, és úgy buliztak, mintha mi sem történt volna. Ahogy az már lenni szokott, Bon a saját útját járta, a saját bulijában ünnepelt. Később az RAM-nek elmesélte, hogy egy kiadós keféléssel nyitotta a születésnapját: éjfél előtt tíz perccel kezdte, és negyed egykor ment el. Élvezte, hogy milyen rossz híre van, és amikor csak tudott, rátett még egy lapáttal. „Szóval azt hiszed, hogy piálni utálatos, kiscsajokat kefélni szemérmetlenség, a járdára köpni meg undorító. Akkor mutatok neked néhány igazi disznóságot” – mondta Bon az RAM-nek. Egyre lelkesebb beszámolók jelentek meg a koncertjeikről, érezhető volt, hogy nagy áttörés előtt állnak. A jelenlegi helyzet egyáltalán nem emlékeztetett Bon keserves angliai tapasztalataira, mikor néhány éve a Fraternity tagjaként próbált karriert csinálni. Akkor például egyetlenegyszer sem szerepeltek a tévében. Ezzel szemben július 13-án, Londonban felvették az AC/DC Wimbledon Theatre-beli koncertjét. Ez volt a banda első európai tévés szereplése. A felvétel az LWT Superpop című műsorában ment le, ugyanabban az adásban, amelyikben Marc Bolan is fellépett. Malcolmnak minden bizonnyal meg kellett csípnie magát, hogy biztos legyen benne, nem álmodik. Az angol közönség egy időre megpihenhetett, mert az AC/DC a szigetország után az öreg kontinensre is ellátogatott. Július 16-ától öt svédországi klubban léptek fel. Mielőtt azonban nekivágtak volna a rövid turnénak, Bon megváltoztatta egy régi szokását, és cipőt húzott a színpadon. Angus: „Bon sosem hordott cipőt a fellépések alatt, mindig mezítláb lépett színpadra. Csak akkoriban kezdett cipőt húzni, amikor először jártunk Európában. Amikor megláttam, azt gondoltam, te jó Isten, ezzel meg mi történt?” Az első európai buli napján a londoni Sun egész oldalas cikket közölt az együttesről. Éppen ekkor állapodtak meg a Marquee-val, hogy július 26. és augusztus 23. között minden hétfőn fellépnek, úgyhogy a cikk időzítése akkor sem lehetett volna tökéletesebb, ha fizetett hirdetésről van szó. Az állandó helyet a Marquee-ban Carson bulizta ki nekik, miután felkereste a legendás klub vezetőjét, Jack Barryt. Phil Carson: „Az egyik első marquee-beli bulin felbukkant tizenöt svéd bébiszitter csaj, akik valahonnan hallottak az AC/DC-ről, rajtuk kívül még 20-30 ember, a törzsközönség lézengett a klubban. Az emberek minden különösebb apropó nélkül is lejártak, a Marquee közkedvelt hely volt. Három héttel később már nem lehetett belépőjegyet kapni. Ilyen baromi gyorsan elterjedt az együttes híre. Eleinte nem valami sok lemezt adtunk el, de ahhoz nagyon értettek, hogyan kell a fellépéseken a közönséggel bánni. A srácok mindig csúcsformában 108

voltak. Gyorsan kialakult a saját törzsközönségük. Nemsokára a rajongóknak már délután ötkor gyülekezni kellett, ha az első ezer néző közé akartak kerülni, akiket beengedtek a mellesleg hétszáz fő befogadóképességű klubba. Itt aztán a hőségben fuldokolva álldogáltak, míg az AC/DC kilenckor végre a húrok közé csapott. A helyzet idővel annyira eldurvult, hogy a rendőrségnek kellett kordában tartani a tömeget, a helyi tévécsatornák pedig helyszíni tudósításokban számoltak be a kialakult káoszról. A buli után a rajongók gyakorlatilag pucéran özönlöttek ki a klubból, mert a hőség ellen vívott küzdelemben majdnem minden ruhájuktól megszabadultak. El lehet képzelni, micsoda forróság lehetett odabent, mikor kint is gatya -rohasztó hőség volt. „A koncert végére úgy nézett ki a hely, mint egy nudista strand” – mesélte Bon Debbie Sharpnak a Melbourne Herald 1976. szeptember 4-1 számában. Az ausztrálok a Marquee minden nézőszámcsúcsát megdöntötték, úgyhogy angliai tartózkodásuk vége felé további koncerteket kellett beiktatni, hogy kielégítsék a közönség igényeit. Nem csoda, hogy ezek után Jack Barry olyan elragadtatott kijelentéseket tett, hogy „a Led Zeppelin óta az AC/DC volt a legizgalmasabb fellépő a Marquee történetében”. Michael Browning: „Láttam a Marquee-ról egy dokumentumfilmet, ahol a tulajdonosok a klubban fellépő együttesekről meséltek. Az AC/DC-ről azonban egy szót sem szóltak, amit azért elég különösnek tartok. Soha annyi nézőt nem vonzott együttes a klubba, mint az AC/DC. A srácok rocktörténelmet írtak. Sosem láttam ennyi embert ekkora helyre összezsúfolódni, sosem láttam ennyi izzadtságot csorogni a falakról. Olyan volt, mintha valaki öntözőcsövet futtatott volna végig a fal tetején.” Michael Browning: „Egy este a Creedence Clearwater ritmusszekciója is megnézte az AC/DC-t, mert az Atlantic Records valami közös projekten törte a fejét.” A tervezett együttműködésből aztán – ismeretlen okok miatt – végül nem lett semmi. A többi, Marqueeban fellépő banda inkább kihívást jelentett, és nem álltak elő kecsegtető üzleti ajánlatokkal. Az elsőségért folytatott harcban nagy riválisuk volt az Eddie And The Hot Rods, akik akkoriban jöttek ki egy ragyogó EP-vel, a Live At The Marquee-va\. Barrie Masters, a Hot Rods énekese így emlékszik vissza a hírneves klub kegyeiért folytatott harcra: „Hendrix és a Stones is megfordult a Marquee-ban, nem csoda hát, hogy nagy presztízse volt ott a helynek. A nézőszám már más lapra tartozott. Néhány alkalommal igen közel jártunk a csúcshoz, de valahogy mégse jött össze, ezért az akkori főnök, Jack Barry folyamatosan szívatott minket. Amikor végül egyik este megcsináltuk, nagy ünneplést rendeztünk, csúnyán leittuk magunkat. Mind azt hittük, hogy most aztán rocktörténelmet írtunk. Ez az egész egy héttel az előtt történt, hogy az AC/DC elhódította tőlünk az elsőséget. Az első sorokban óriási volt a zúzás, a buli vége felé teljesen bezsongott mindenki. Borzalmas hőség volt odabent. Csomó ember elájult, a mentősök meg nem tudták átverekedni magukat a tömegen, hogy kivigyék őket. Ezért ha valaki elájult vagy megsérült, az emberek felemelték a fejük fölé, és kiadogatták. Az AC/DC buliján ez gyakran előfordult.” Angus más hülyeségekkel is szórakoztatta a Marquee közönségét. Nem tett az ellen semmit, hogy a szalagcímekben Ausztrália őshonos állataihoz hasonlították az együttest. A színpadon félmeztelenül körbe-körbe ugráló Angus sokak szerint például egy izzadságban úszó, csöpögő orrú kengurura emlékeztetett. A gitáros azt állította, Bontól leste el ezt a trükköt. Még égett a szemük az izzadságtól a Marquee szaunájában, amikor augusztus 14-én a Granada TV So It Goes című műsorában lement egy beszámoló a Jailbreak klipjének forgatásáról. A számot tartalmazó kislemez július 30-án jelent meg Angliában. A Sex Pistols öt héttel később szerepelt először a tévében, ugyanabban a műsorban mutatkoztak be, amelyikben az AC/DC. Anarchy In The UK című számukat mutatták be. A Pistols és a punkmozgalom előretörésével a zenészeknek újabb foglakozási ártalommal kellett számolniuk: elkezdték őket köpködni a koncerteken. Az AC/DC egyáltalán nem meglepő módon nem tolerálta a közönség által rájuk zúdított nyál– és takonyzuhanyt, és gyakran 109

lementek a színpadról, hogy rendre utasítsák a tetteseket. Személyesen elég kevés arccal találkoztak a punkszíntér meghatározó szereplői közül, a címmeccs Bon és a Stranglers basszusgitárosa, a fekete öves karatés, J. J. Burnel között azonban érdekes összecsapásnak ígérkezett. Angus szerint a Pistols egyszerűen lekoppintotta az AC/DC énekesét. Ugyanúgy néztek ki, mint Bon a Nashville Rooms-beli fellépésen. „Éppen egy fotózáson volt jelenésünk, amikor valaki odaszólt: »Nézzétek, itt jön a Sex Pistols!« Johnny Rotten tök úgy nézett ki, mint egy Rod Stewart-imitátor. Az tuti, hogy amikor a Nashville Roomsban játszottunk, az egész bagázs lejött. Amikor legközelebb láttuk Rottent, egy az egyben úgy öltözött fel, mint Bon, egy az egyben.” A Pistolsszal ellentétben – akik mindent megtettek, hogy a lehető legtöbb ember agyát felbasszák – az AC/DC kitartása újabb lehetőségeket hozott, amelyek teljesen új utakat nyitottak meg előttük. Különösen fontos volt a nagy presztízsű readingi fesztivál, ahol augusztus 29-én léptek fel. A fesztiválnak ötvenezer látogatója volt, és olyan sztárok szerepeltek a meghívottak között, mint Ted Nugent vagy az Eddie And The Hot Rods. Bár az AC/DC koncertje ugyanolyan húzós volt, mint bármikor máskor, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva az együttes mégsem aratott sikert. Most játszottak először ekkora és ilyen vegyes összetételű közönség előtt, ráadásul sokaknak fogalma sem volt, mit fognak hallani. De persze az sem segített sokat, hogy zuhogott az eső. Bon rögtön megérezte, hogy a közönség nincs valami nagy hangulatban. „Sziasztok! – üvöltötte a mikrofonba. – Mivel rohadtul esik az eső, az lesz a legjobb, ha befutunk egy kicsit, és elpárologtatjuk a cseppeket, mielőtt rátok esnének. Lássuk, mit tudtok!” Erre valaki a tömegben így szólt: „Itt most nektek kell bizonyítani, haver!” Michael Browning így emlékszik vissza a fellépésre: „Azt hiszem, akkoriban túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítottunk az Atlantic Records véleményének. Korábban a Led Zeppelint is rávették, hogy lépjen fel a readingi fesztiválon. Azt mondták, ez a nagy lehetőség, és belekóstolhatunk, milyen a szupersztárok élete. Sajnos a végén visszafelé sült el a dolog. A DJ – ha jól emlékszem, John Peel – nagyon meglepődött, hogy a háttérben kell maradnia. Mi meg játszottuk az agyunkat, és megmondtuk neki, hogy senki sem jöhet fel a színpadra, sőt a színpad mögé sem jöhet be senki. Mindez túl korai volt. Mindenesetre ez megadta az alaphangulatot. Az este nem tartozott az együttes nagy pillanatai közé.” Még Angusnak sem sikerült megmenteni őket, aki azonnal letolta a gatya -ját, mikor meglátta, hogy mindenki a színpad előtt elsétáló nagymellű csajt stíröli. Úgy érezték, hónapok munkája ment veszendőbe egyetlen óra alatt. A koncert után tartott, nem épp nyugodt hangvételű megbeszélésen megpróbálták kideríteni, mégis mi a fene történt, és ami még fontosabb, miért éppen most, ezen az angliai offenzíva sikere szempontjából sorsdöntő eseményen. Nem volt egyszerű kideríteni az okokat, mivel az AC/DC ugyanolyan erővel és lelkesedéssel játszott, mint addig bármikor. Mindenesetre a népszerűségvesztés időszakosnak bizonyult. Nem változtattak semmin, nem kellett újragondolni a módszereiket, továbbra is minden idegszálukkal az előttük álló feladatra összpontosítottak. Időközben George Young is megérkezett Angliába, hogy Harry Vandával producerként közreműködjenek egy négyszámos EP elkészítésében. A lemezt szeptember elején vették fel, a Vineyard Stúdióban, ahol a páros már korábban is dolgozott. Az EP-t végül félredobták, de a számokat, a Love At First Sightot, a Carry Me Home-ot (ez a felkavaró dal arról szól, hogyan issza halálra magát Bon), valamint a Dirty Eyest (amit Whole Lotta Rosie címen később átdolgoztak) aztán mégis leporolták. Bár szerették a stúdiómunkát, mégis jobban izgatta a fantáziájukat a közelgő németországi kiruccanás, amelynek beharangozói-ban punkrock-együttesnek bélyegezték az AC/DC-t. A srácok alig fértek a bőrükbe, különösen Bon. „A közönséget lerohanjuk, mint a rohamosztagosok, a groupie-kkal meg elbánunk majd, mint a Gestapo” – nyilatkozta Bon az RAM újságírójának, Anthony O'Grady-nek, 1976. augusztus 27-én, és félig-meddig igaza is lett. A High Voltage album eladási számai alapján 110

az volt az érzésük, hogy a férfiközönség tárt karokkal, a női rajongótábor pedig széttárt lábbal várja az együttest. Az egyik legelső németországi koncert tapasztalata azonban némiképp más képet mutatott. A közönség először a földön ülve hallgatta őket, és csak a buli legvégén jöttek bele a tombolásba. Németországi tartózkodásuk alatt, amikor éppen nem a helyi sztriptízbárok világával ismerkedtek, a Maschener Stúdióban felvették az akkoriban Hamburgban élő Alex Young I'm A Rebel című számát. Természetesen George Young volt a producer, a felvételt azonban sosem adták ki. A számot később egy német heavy metal csapat, az Accept dolgozta fel. Aztán aláírták az első igazán komoly szerződésüket John Jackson Cowbell Agency nevű cégével, amely többek között Rod Stewartot és a Roxy Musicot is képviselte. Az együttes bekerült a nagypályások közé. Szeptember 20-tól október végéig egy tizenkilenc fellépésből álló európai turnén vettek részt. A koncertkörút sikere miatt folytatták németországi fellépéseiket. Az egyik támogató kérésére azonban szerződésben kötötték ki, hogy Angus többé nem vetkőzik le a színpadon. Ez egyáltalán nem zavarta a gitárost. Addigra ugyanis ezer dollárt is megkerestek egy-egy este, ami az első európai és angliai bulikhoz képest százszoros összeg volt. A turnén a Deep Purple egykori gitárosa, Ritchie Blackmore új, Rainbow nevű formációja előtt léptek fel. Bár személy szerint Blackmore nem vett részt a balhéban, amikor az AC/DC és a Purple kísérői összecsaptak a Sunbury fesztiválon 1975 januárjában, a gitáros mégis csúnyán összeszólalkozott a srácokkal. Blackmore ugyanis azt nyilatkozta valamelyik magazinnak, hogy látta az AC/DC-t, és úgy véli, „a rock and roll újabb mélypontjára érkezett”. A megjegyzés valószínűleg egy korábbi, marquee-beli incidens folyománya volt. Angus szerint – aki a Juke 1976. december n-i számában hosszasan fejtegette a történteket Christie Eliezer-nek – Blackmore egy este az angliai rockszíntér veteránja – és az AC/DC nagy rajongója –, Screaming Lord Sutch invitálására ellátogatott a Marquee-ba, hogy megnézze az ifjú ausztrál titánokat. Korábban már a Jimi Hendrix Experience két egykori tagját, Noel Reddinget és Mitch Mitchellt is elrángatta megnézni a srácokat. Blackmore a koncert végén, amikor visszatapsolták az AC/DC-t, fel akart menni a színpadra, hogy jammeljen velük. Mivel azonban a zsúfolásig telt klubban iszonyatos hőség volt, mindenki teljesen kikészült – Angus már alig állt a lábán – végül úgy döntöttek, nem mennek vissza a színpadra. A gond csak az volt, hogy erről elfelejtettek szólni Blackmorenak. Néhány nappal később aztán a gitáros interjút adott valamelyik magazinnak, és csúnyán lefikázta az AC/DC-t. Alex Young, aki akkor már évek óta ismerte Blackmore-t, elbeszélgetett vele. Angus a Juke interjúban így idézte bátyját, Alexet: „Az öccseim támogatják az együttesed, erre te szétfikázod őket? – mondta, aztán így folytatta: – Leszarom, hogy mit gondolsz róluk, viszont a helyedben kurvára idegesítene, hogy egy hülye köcsögnek tartanak.” Persze az eleinte kölcsönösen durva hangvétel nem tartott sokáig, hamarosan megenyhültek, és a végén Alex meg Blackmore igen jó haverok lettek. Ehhez persze rengeteg piára volt szükség. Az együttes önfeledten vetette bele magát a Hamburghoz hasonló német városok nyújtotta gyönyörökbe. Ebbe persze a szexuális szolgáltatások is beletartoztak. Phil Rudd és Angus például összeakadt egy nagydarab kurvával, aki kilenc márkát kért a szolgáltatásaiért. „Neked, öcsi, megcsinálom kilenc márkáért – idézte az említett hölgyet Angus 1976 novemberében a 2ff-nek. – Ezt az ajánlatot igazán nem lehetett visszautasítani. A nő kétszer akkora volt, mint én.” Az egyik klubban Bon és Phil Rudd alig hitt a szemének, amikor az egyik mellettük ülő nagydarab, meztelen fickó vadul hokizott. Ez azért elég meredek volt. Aztán megjelent a színen egy csaj, lassan levette a kabátját, amely alatt az égvilágon semmit sem viselt, majd egy emelvényen elkezdett kefélni a faszival, aztán lassan felemelkedtek a levegőbe. Olyan volt, mint egy bűvészmutatvány tizennyolc éven felülieknek. A beígért, de talán túl korai koncertalbum valahogy nem akart elkészülni, az AC/DC pályája ennek ellenére felfelé ívelt. Addigi legnagyobb angliai turnéjukra készültek. A tizenöt 111

fellépésből álló sorozat október 27-én indult, de rögtön nehézségekbe ütköztek. Az Oxford Polytechnic megakadályozta az együttes fellépését, mivel szerintük az AC/DC számok „nyíltan vulgáris és közönséges utalásokat tartalmaznak a két nemmel kapcsolatban”. Miután Angus a birminghami bulin lekapta a ruháját, és megvádolták azzal, hogy a színpadon maszturbált, az egész országban az erkölcsrendészet első számú ellenségévé váltak. A legkisebb Young fiút Liverpoolban és Glasgow-ban még azzal is megfenyegették, hogy lecsukják, ha le meri venni a gatyáját a színpadon. Az együttes legutóbbi, botrányba fulladt glasgow-i látogatása után ezúttal szép számú biztonsági őr vigyázta a City Hallban a rendet, a rohamrendőrség pedig bevetésre készen várakozott a közelben. Angus persze nem bírta ki, de amikor levetkőzött, a többiek eléugrottak, hogy eltakarják. Különben elszabadult volna a pokol. A rohamosztag jelenléte eleinte mindenkit meglepett, de aztán a turné előrehaladta nem várt fordulatot hozott: a koncertek után a rendőrség is gyakori vendég lett a színfalak mögött. Együtt iszogattak a srácokkal, és elmondták, mennyire tetszett nekik a buli. Hiába melegedtek össze ennyire a hatóságokkal, Bon skótdudája mégis a tomboló közönség martaléka lett. Ezután soha többé nem játszott skótdudán. Angus: „Bon speciális kis mikrofonokat szerelt a skótduda sípjaira, egész jól bevált az ötlet. Nagyon büszke volt magára, aztán a buli közben letette a hangszert a színpad szélére, mire persze a srácok lerántották és darabokra szedték. Aztán meg felgyújtották a függönyöket. Ezzel véget is ért a buli.” Az AC/DC áprilisban érkezett meg Angliába, és novemberre felküzdötték magukat a csúcsra. November 10-én ugyanis a londoni Hammersmith Odeon színpadán léptek fel. Ez volt az első buli, ahol főzenekar voltak. A 2500 torkaszakadtából üvöltő rajongót a Dirty Deeds album Big Balls című számának egy olyan változatával kápráztatták el, amelyet aztán soha többé, sehol nem adtak elő. A színpad mögött a Damned, az Eddie And The Hot Rods és valószínűleg a Sex Pistols tagjai is ott voltak. Steve Jones (Sex Pistols) így emlékszik a srácokra: „ Asszem egyszer láttam őket. Hogy hol? Talán a kibaszott Hammersmith Odeonban? Annyira be voltam baszva, hogy semmire sem emlékszem.” A sajtó szerint a Hot Rods aznap este rendezni akarta a számlát az AC/DC-vel, még a Marquee-ban elszenvedett vereség miatt. Persze megint az újságírók fújták fel az egészet. Barrie Masters, a Hot Rods énekese egészen másként látta a dolgot: „Jóban voltunk. Kijöttünk egymással, amikor találkoztunk a srácokkal, jól bepiáltunk.” Az odeon-beli buli minden képzeletet felülmúló siker volt. A srácok már nem is emlékeztek, hogy Angliába érkezésük után tíz és huszonöt font közötti összeget kaptak egy-egy fellépés után. Természetesen ezen az estén is volt ok az izgalomra: Bon elhatározta, hogy metróval jön, és persze eltévedt. Tíz perccel a kezdés előtt esett be. Michael Browning később rájött, hogy sikerült elcsípni Bon érkezésének pillanatát. Browning, hogy megörökítsék a mérföldkőnek számító hammer-smith-beli bulit, szerzett egy fotóst, aki éppen a helyszínt fényképezte. Browning így számolt be a történtekről: „Négy vagy öt nappal a buli után a kefelevonatot nézegettük, amikor az egyik képen megláttam Bont. Épp akkor szállt le a metróról a hammersmith-i állomáson, és a bulira igyekezett. Tök véletlen volt, hogy lekaptuk.” Mielőtt november 15-én belevágtak a következő brit turnéba, az AC/DC még egy hatalmas meglepetést tartogatott a rajongóknak: november 12-én, Nagy-Britanniában ugyanis megjelent következő nagylemezük, a Dirty Deeds. Az album brit változatán más sorrendben szerepeltek a számok, mint az Ausztráliában piacra dobott verzión. Az RIP (Rock In Peace) és a Jailbreak nem került fel a lemezre, rátették viszont a Rockért a TNT-ről, valamint a Vineyard Stúdióban felvett Love At First Feelt. Ezen kívül a borítót is lecserélték. Az új borítót az a Hipgnosis nevű designcég tervezte, akik a Pink Floyd és a Led Zeppelin lemezeinek különleges borítóiért is feleltek. A Soundsban „Már megint a régi nóta (de kit érdekel)” címmel jelent meg egy elég szigorú lemezkritika. Ez azonban nem igazán rázta meg 112

a srácokat. Hozzászoktak már, ahogyan a Status Quo tagjai is. Francis Rossi: „Az emberek azt mondják: »Mi van? Már megint ugyanaz a hangzás?« Erre azt szoktam válaszolni: igen, sajnálom, de ez van. Az egyik kérdés, amit az emberek unosuntalan nekünk szegeznek, hogy mikor változtatunk már a zenénken. Az szoktam ilyenkor mondani: B.B. Kingtől persze nem merné megkérdezni, ő egyből kiütné.” Az NME november 6-i számában egész oldalas hirdetés jelent meg, amely tökéletes összhangban volt a Dirty Deeds mocskos hangzásával. Mintha csak a Sunday Purple nevű bulvárlapból téptek volna ki egy oldalt. A lap tetején a következő felirat volt olvasható: „Az AC/DC újabb botránya”, alatta egy fotó a lemezről. A jobb felső sarokban pedig ez állt: „A velejéig romlott iskolás mindent felfed”, mellette pedig egy telefonszám. Nem sokkal ezután megjelent Amerikában az It's A Long Way To The Top kislemez. Ráadásul megkapták az első koncertfelkérésüket is az Egyesült Államokból. Úgy nézett ki, hogy két első amerikai bulijukat a Los Angeles-i Starwoodban rendezik november végén. A Sounds, az NME és a Melody Maker egyre lelkesebb cikkei valószínűleg megtették hatásukat. A High Voltage angliai változata, amelyet az eredeti, Ausztráliában kiadott High Voltage és a TNT leghúzósabb számaiból válogattak össze, szeptember 28-án jelent meg Amerikában. A megjelenés idejére promóciós körutat is terveztek, ezt azonban novemberre kellett halasztani, ez viszont a starwood-beli bulikkal esett egybe. „Wolfman Jack és a hozzá hasonló arcok már két éve nyomatták a műsorukban a számainkat – mesélte Bon Christie Eliezernek a Juke 1976. december 11-i számában. – Ugyanazt csinálták, amit Angliában John Peel.” A Rolling Stone magazin azonban finoman szólva nem halmozta el dicsérettel az együttes munkáját. Ritchie Blackmore-hoz hasonlóan Billy Altman újságíró is azon a véleményen volt, hogy az album, és annak alkotói „minden idők egyik legrosszabb” hardrock-lemezét hozták össze. Ahogyan az már lenni szokott, vízumproblémák merültek fel, aminek következtében az amerikai hadgyakorlatot szüneteltetni kellett. Az viszont végképp eldöntötte az út sorsát, hogy az Atlantic Records amerikai részlegét egész egyszerűen nem érdekelte az AC/DC. Phil Carson így kommentálta a dolgot: „Amerikában mindenki nagy ívben szart ránk, az együttes az égvilágon senkit sem érdekelt.” Elhatározták, hogy a következő évre halasztják a turnét, és hazatérnek Ausztráliába. Nem mintha így tervezték volna, de mivel az amerikai turnénak egyelőre lőttek, Ausztráliában pedig lelkes rajongótábor várta őket, úgy döntöttek, inkább hazamennek. így legalább a pénzt sem szórták. Amerikában koncertezni nem lett volna olcsó mulatság, és az egyre népesebb angliai és európai rajongótábor ellenére a nemzetközi lemezeladások nem érték el azt a szintet, amiből fenn tudták volna tartani magukat. Ráadásul közeledett a karácsony, amit szerettek volna családjuk és barátaik társaságában tölteni. Ezen kívül itt volt az idő, hogy elkezdjenek dolgozni az új nagylemezen. Amerika megvárta őket. Az AC/DC-vel ellentétben Amerika nem rohant sehova. Az Atlantic Recordsnak azonban egészen más elképzelései voltak a banda jövőjét illetően. Kemény idők vártak rájuk.

113

114

115

1976 Mint a bakkecske: Anqus, Hordern Pavilion, Sydney

116

12. FEJEZET BAJBAN, HAZAI PÁLYÁN

Ahogy az AC/DC ausztráliai turnéját beharangozó cikk főcíme hirdette: „A kis faszfejek megcsinálták”. Hét hónapon keresztül rótták az északi féltekét, míg végül 1976. november 26án visszatértek az országba. Bár a harminckét órás, zsibbasztó repülőút teljesen kifárasztotta őket, megérkezésük után azonnal sajtótájékoztatót tartottak a sydney-i repülőtér központi sajtótermében, ahol korábban olyan világsztárok nyilatkoztak a médiának, mint Frank Sinatra vagy Bob Hope. Ők voltak az első ausztrál együttes, akik szintén itt fogadták az újságírók kérdéseit. Annyian voltak, hogy még az együttes régi barátai sem tudtak a srácok közelébe férkőzni. Bon baromira élvezte a felhajtást. Régóta várt már erre a pillanatra. Miközben Angus ártatlan ábrázattal kortyolgatta tejturmixát, a többiek kiürített sörösdobozokkal szórták tele a szőnyeget. Bár a színpadon kívül jóval szégyenlősebb volt, Angus a megfelelő pillanatban azért megmutatta a seggét a kameráknak. A gatyaletolás kapóra jött a médiának, amely már értesült a punkrock-színtér borzalmairól. Most, hogy Angus az orruk előtt tolta le a gatyáját, kezükben volt a tökéletes bizonyíték. A Sunday Observer egyik augusztusi számában a következő címmel jelent meg cikk az AC/DC-ről: »A punk rock királyai kikészítették a briteket.” Ez és az ehhez hasonló írások nem javítottak sokat az együttes hírnevén. A közelgő turné műsorának alapját a húzós Dirty Deeds Done Dirt Cheap album anyaga adta, és a tervek szerint a buli az A Giant Dose Of Rock 'N' Roll címen futott volna. A lemez végül szeptember 20-án került a boltokba Ausztráliában. A ráhangolódást megkönnyítendő június 14-én kiadták a Jailbreak kislemezt. A Dirty Deeds Done Dirt Cheap borítójának rajza hűen hirdette az együttes rosszfiús imázsát és Bon frontemberi szerepét. Az énekes védekezően maga elé tartja alkarját, amelyre az album címét tetoválták. A háttérben Angus áll mogorván, a szájából cigaretta lóg, és goromba kézmozdulattal ad nyomatékot véleményének. A srácok csúcsra járatták a Michael Browning által kiöt-lött rosszfiús imázst. A lemez címét egy hatvanas évekbeli súlyos rajzfilmből, a Beany és Cecilből vették. A címszereplők ősellensége, Dishonest John (Becstelen John), akinek hatalmas névjegyén a következő felirat állt: „Dishonest John – Dirty Deeds Done Dirt Cheap” (Dishonest John – Gaztettek potom pénzért). Az RAM 1976. augusztus 26-i számában Bon elmagyarázta Anthony O'Gradynek, miről szólnak a számok. Elmondta, hogy az Aint't No Fun az egyszerű igazságra utal, mely szerint „rengeteg időbe telik, mire az ember annyi pénzt összeszed, hogy Britt Eklanddal kefélhessen”. Az említett hölgy akkoriban épp Rod Stewart partnere volt. Bon ezen kívül elmesélte, honnan jött a Squealer ötlete, amely egy szűzlányról szól („miután szakítottam vele...”), a Big Balls („nekem is nagy golyóim vannak, megnéztem”). Az RIP vagy Rock In Peace című dalt a következőképpen kommentálta: „Kuss legyen, amíg játszom!” (A szám címe szójáték, utalás a rest in peace – RIP, nyugodjék békében – kifejezésre – a ford.) A Ride On egy olyan srácról szól, akit mindig megszívatnak a csajok, és nem tud rátalálni arra, amit akar. A Problem Child Bon elmondása szerint Angusról szól. Később, mikor Bon és Angus közös interjút adott a 2SM-nek, egyik-másik számot kicsit másként magyarázták. A gitáros például a Problem Childdal kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy az inkább Bonról szól, mert „ő már volt börtönben is”. Angus hozzátette, hogy az RIP alapötlete Malcolme. A dal a rock and roll olyan nagy alakjainak védelmében született, akik összeütközésbe kerültek a törvénnyel. A számot többek között Jerry Lee Lewisnak ajánlották. Az Aint No Funt, az It's A Long Way To The Tophoz hasonlóan Bon egyik sora ihlette, amin George Young szeme megakadt. Mindent egybevetve a Dirty Deeds Done Dirt Cheap keményebb lemez, mint a TNT, és nem kis nehézségek árán született meg, hiszen a stúdiómunka közben még a 117

turnékötelezettségeknek is eleget kellett tenni. Az Ain't No Fun, az RIP, a Jailbreak és különösképpen a Ride On búskomor hangvétele sokat elárult Bon jelleméről. A számokból türelmetlenség sugárzott, Bon legszívesebben az egész világot elküldte volna a picsába, szabadulni akart a kötöttségektől, nem vágyott másra, csak egyedül lenni. Bonnak azonban volt egy sokkal csintalanabb oldala is, amelyet a Dirty Deeds Done Dirt Cheap című kislemez október 5-1 megjelenését követő malőr jól tükrözött. A probléma azzal kezdődött, hogy a dalban elhangzott egy számsor, minek következtében a rajongók egy szerencsétlen sydney-i özvegyet kezdtek zaklatni, annak ellenére, hogy Bon nem telefonszámnak szánta az említett számsort. Chris Gilbey így emlékszik vissza az esetre: „A dalban elhangzó számsor 36-24-36 az optimális női mellderék-csípő méretre utalt (nem hüvelykben, hanem centiméterben ez 90-60-90 – a ford.). Amikor aztán kitört a botrány, megkérdeztem Bontól, hogy mi a franc van ezzel a telefonszámmal. Erre ő elmagyarázta, hogy nem egy telefonszámról van szó: »Istenem, ezek a tökéletes nő méretei, a 36-24-36. Talán valami gáz van?« Az Albert Productions azonnal utánajárt a dolognak, és sűrű bocsánatkérések közepette elintézte, hogy az említett hölgy új telefonszámot kapjon. A Giant Dose turné programját már azelőtt meghúzták, hogy maga a koncertkörút elkezdődött volna. A perthi Entertainment Centre-be december 2-ára tervezett nyitóbulit minden magyarázat nélkül törölték. Aztán végül két nappal később, az adelaide-i Apollo Stadiumben indult a turné. A srácok azonnal nyilvánvalóvá tették – és nem csak a kezdőszám, a Love Song különös instrumentális bevezetőjével –, hogy nem ugyanarról az együttesről van szó, akik az év elején leléptek Angliába. Az AC/DC mindig is precíz, olajozott gépezetként működött, ezúttal azonban megint valami újat nyújtott a közönségnek. Elmaradtak Bon bevezetői, az énekes nem sztorizgatott a színpadon, egyszerűen csak gépies pontossággal eljátszották a számokat. A turnén velük tartott a filmrendező Russel Mulcahy és stábja, akik az együttes minden lépését felvették készülő dokumentumfilmjükhöz. Mulcahy – aki később, a nyolcvanas években számos remek videoklipet jegyzett – végül nem járt sikerrel, a közel kétórás dokumentumfilmet sosem mutatták be teljes egészében, bár a Baby, Please Don't Go és a Problem Child promóciós klipjeit ebből az anyagból vágták össze. Ezekkel a videókkal népszerűsítették az AC/DC-t Amerikában és Európában. A fotós, Colin Stead szintén velük tartott a turnén, hogy elkészítse egy tervezett könyv képanyagát. Közben gyülekeztek a sötét fellegek a banda feje fölött, míg végül kitört a vihar. Az angliai hírektől feltüzelve az AC/DC egyik nagy támogatója, a sydney-i 2SM rádióállomás – az ausztrál média nagy részével egyetértésben – bejelentette, hogy nem hajlandó tovább támogatni az együttest, amennyiben Angus nem hagy fel színpadi vetkőzőszámával. Az ellenséges hangulat első jele az volt, amikor a rádió megvetően „punkrock-csapatnak” nevezte az AC/DC-t. Ekkoriban történt, hogy Bon és Angus meghívást kapott a 2JJ rádióállomás egyik műsorába, ahol a gitáros élő adásban letolta a gatyáját. Ezúttal persze nem érkezett túl sok panasz a szerkesztőségbe. Még az új-dél-walesi politikusok is beleütötték az orrukat az AC/DC dolgaiba, mikor az együttes kedvenc tagjainak nevét magukra tetováló fiatal lányok „védelmére keltek”. A dolognak az lett a vége, hogy Rex Jackson ifjúsági miniszter ígéretet tett a tetoválószalonok megrendszabályozására. Azt akarta elérni, hogy tizenhat éves kor alatt senki se tetováltathassa magát szülői engedély nélkül. A bolygó túlsó felén eközben nagyobb horderejű események készülődtek: az Atlantic Records nem hagyta jóvá a Dirty Deeds Done Dirt Cheap album egyesült államokbeli megjelentetését. A keményebb rockegyüttesek akkoriban alig kerültek be a rádióműsorokba, egyedül azok a rajongók hallgatták őket, akik a koncertekről már ismerték a zenéjüket. Ez alól egyedül a Ted Nugent, a ZZ Top és a Kiss jelentett kivételt, őket még játszották az amerikai rádiók által kedvelt, könnyen fogyasztható poprock-együttesek – többek között Peter Frampton, a Fleetwood Mac és az Eagles – mellett. Az AC/DC -mivel addig még sosem lépett 118

fel az Egyesült Államokban – nem tudott hallgatótábort toborozni magának. Másként viszont a Dirty Deedshez hasonló, húzós, nyers zenét tartalmazó korong egyszerűen nem kerülhetett fel az amerikai rádiók slágerlistáira. A 22-es csapdájába kerültek. Bár a sajtóban senki sem nyilatkozott az üggyel kapcsolatban, a Dirty Deeds elutasítása nagyon rosszul érintette a srácokat. Nem rossz érzés néhány ezer angliai rajongó hallását tönkretenni és testsúlyát lecsökkenteni, de azért a nagy falat mégiscsak az amerikai közönség volt. Az Amerika ellen intézett támadásban oly fontos szerepet betöltő nagylemez elutasítása érzékeny veszteség volt. Talán még rosszabbul esett a fiúknak, hogy az Államokból olyan hírek érkeztek, miszerint szerezniük kellene egy jobb énekest. Az Atlantic Recordsnál dolgozó amerikaiak állítólag nem értették, amit Bon énekelt, és ha ez nekik gondot okozott, akkor mit szólnak majd a rádióhallgatók? Ezek a kérdések röhejesnek tűntek annak fényében, hogy közben a Dirty Deeds Done Dirt Cheap Ausztráliában dupla aranylemez lett, a TNT pedig dupla platina, azaz ez utóbbi albumból a százezredik darabot is eladták. Ezzel egészítették ki korábban szerzett nyolc aranylemezüket. Mi vezérelhette az amerikaiakat? A díjátadót természetesen megint feldobták a srácok. Bon megmutatta az ágyéka fölé tetováltatott virágot és fecskepárt, Angus pedig szokásához híven megint letolta a gatyáját. Meglepő módon azonban a legnagyobb sajtóvisszhangot nem ezek a bohóckodások vagy a rengeteg díj váltotta ki, hanem valami egészen más: a fiúk ugyanis úton-útfélen azzal hencegtek, hogy mióta hazatértek Angliából, több mint száz csajt sikerült becserkészniük. Akik ismerték őket, tudták, hogy ez egyáltalán nem elképzelhetetlen. A Sunday Mirror „Az AC/DC szexorgiái” címmel jelentetett meg cikket december 5-én. Az efféle hírverésre egyáltalán nem volt szükségük. Aznap, mikor az „orgiás” botrány kirobbant, a melbourne-i Myer Music Bowlban játszottak. Ugyanazon az estén a skót-fanatikus Bay City Rollers is fellépett a városban, a Festival Hallban. A The Jack új feldolgozása tökéletesen megmutatta a különbséget az AC/DC és a szintén skót gyökerekkel büszkélkedő, tiszta popzenét játszó Rollers között. A számban szerepelt egy operaszerű bevezető rész, amelyben Bon elénekelte, hogyan kezelték ki a tripperét. A történetet a West Side Story egyik részletére, Maria dalára sikerült előadni. Nem véletlen, hogy ezek után az RAM újságírója, Richard Guilliatt a következőket írta a lapban: „Semmi kétség, ez volt a legvadabb koncert, amelyet valaha láttam. A közönség tomboló tinilányokból és egy rakás eszelős srácból állt.” A helyzet akkor durvult el igazán, amikor Bon követelésére beengedték azt a kétezer rajongót, akik addig kívül rekedtek. Velük együtt közel ötezer fősre duzzadt a tömeg. Annak ellenére, hogy az AC/DC a nemzetközi porondon is befutott, a déli fővárosban nem mindenki volt elragadtatva a richmondi Royal Oak Hotelben adott meglepetésbulitól. Bon megint csúnya ügybe keveredett, nem csoda, hogy úgy érezte, a történelem ismétli önmagát. Egy otthonról elszökött tinilány az AC/DC szállásán kötött ki. Maga a látogatás igen rövidre sikerült, de hamarosan megérkezett a rendőrség. A csaj apja értesítette őket. A zsaruk átkutatták az együttes szobáit, de nem találtak semmit. A dráma ezzel azonban még nem ért véget. Valamivel később a rendőrség felhívta Bont, és közölte vele, hogy a lány apja nem igazán elégedett a házkutatás eredményével. A zabos apuka ugyanis úgy döntött, saját maga rendezi a dolgot. Összeszedte néhány haverját, és elindult, hogy tiszteletét tegye Bonnál. Ahogy Angus a National Rock Star 1977. március 5-1 számában Ian Flavinnek felidézte a sztorit, a zsaru azt mondta Bonnak: „Haver, a helyedben én nekiállnék imádkozni!” Szerencsére azonban a vihar végül elült. Nem volt szükség az imákra. A színfalak mögött talán nem volt ekkora zűrzavar. Phil Eastick, a csapat egyik tagja egyszer például a következő történetet mesélte el: „Egyik nap Angus a színpad mögött ücsörgött, arra várt, hogy kipakoljuk a cuccait, vagy valami ilyesmi. Egy akusztikus gitár volt nála, gyönyörűen játszott rajta. Emlékszem, azt mondtam neki: »A kurva életbe, haver, nem tudtam, hogy ez is ilyen jól megy!« Mire Angus csak annyit mondott: »Ja, megy, de ki a fasz fizetne ezért?«” December 12-én a turné Sydney-be érkezett. Rory Pétrie, az RAM újságírója megnézte a 119

Hordern Pavilionban a legnagyobb hőség idején, délután kettőkor kezdődő bulit. Pétrie így emlékszik vissza a koncertre a magazin 1977. január 14-i számában: „Finoman szólva hangosak voltak. Mintha a zene életre kelt volna, szinte behatolt a testünkbe.” Az ötezer fő befogadóképességű Hordernben mindössze kétezerötszázan voltak. Ez a fellépés bizonyította a legjobban, milyen változások zajlottak le a banda nyolc hónapos külföldi tartózkodása alatt. Mindennek tetejébe még a sajtó sem bánt velük kesztyűs kézzel. A nézőszám drasztikus csökkenése mellett a közönség összetétele is megváltozott. Bár az olyan tinimagazinok, mint a Spunky – a lapban megjelent egy hirdetés egy alig tizenkét éves kislány képével, aki egy sorsolást reklámozott, amin Dirty Deeds albumot lehetett nyerni – továbbra is viszonylag sokat foglalkoztak az együttessel, a TNT lemezbemutató koncertjeinek törzsközönségét adó nagyszámú lelkes tinilány lassan felszívódott. Helyettük egyre több srác jelent meg a koncerteken mindenfelé az országban, talán a Dirty Deeds borítóján látható jelenetnek köszönhetően. Michael Browning a következőkben látta a változás okát: „Mielőtt elmentek Angliába, a legtöbb fellépésen sikítozó lányoknak játszottak. Angliában viszont teljesen más volt a közönség. Mikor visszatértek Ausztráliába, magukkal hozták ezt a hangulatot.” Malcolm egyáltalán nem bánta a dolgot. Sosem akarta, hogy az AC/DC tagjai tinibálványok legyenek. Erről a kérdésről egyszer a következőket nyilatkozta: „Az együttest kezdték megkedvelni a fiúk is. Egyre több és több srác jött el a koncertjeinkre. Végül aztán kiderült, hogy igazából a fiúk szeretik a zenénket.” A Giant Dose turnén az igazi móka a vidéki koncerteken, a nagyvárosoktól távol kezdődött. Az együttest többnyire megelőzte a híre, és a kisvárosokban nemegyszer előfordult, hogy fogadóbizottság várta őket. Canberrában és Wollongongban viszont a rendőrség kerek perec kijelentette, hogy lekapcsolják az áramot, ha Angus a koncert közben le meri tolni a gatyáját, vagy ha az együttes bármilyen botrányt okoz. A gitáros persze megkerülte a hatóságokat, amikor ugyanis szokásához híven bokáig tolta a gatyáját, Bon egy „Cenzúrázva” feliratú táblával odalépett mellé, és eltakarta Angus seggét. Alburyben a rendőrség elkobozta a koncertet hirdető röplapot, mivel az énekes fotója mellett Bon már idézett botrányos kijelentése szerepelt: alig várja, hogy annyi pénzt összeszedjen, hogy megdughassa Britt Eklandot. Évekkel később az említett hölgy részt vett az AC/DC egyik Los Angeles-i koncertjén a Forumban, de hála Istennek semmi kétség nem fért hozzá, hogy nem volt tudomása a történtekről. Tamworthben is hasonló helyzetbe keveredtek, ahol a város polgármestere szó nélkül betiltotta a koncertjüket. A szervezők már korábban kibérelték a városházát, még egy kártérítési kötelezvényt is aláírtak arra az esetre, ha a berendezésben valami kár keletkezne. Azonban a fellépés előtt néhány nappal megbeszélést tartottak, ahol az együttesről a sajtóban megjelent hírek miatt lefújták a bulit. Feltehetően az sem segített sokat, hogy az Albert Productions megjelentetett néhány karikatúrát, melyek a banda féktelen ivászatait mutatták be. Phil Eastick szerint azonban a tamworthi fellépés meghiúsulásának okait máshol kell keresni: „Akkoriban az a szóbeszéd járta, hogy délután, mielőtt még az együttes megérkezett volna a helyszínre, néhány fiatal csaj toppant be, és egyértelművé tették, hogy nagyon-nagyon szeretnének találkozni a srácokkal. Mi nem tudtunk erről, de később kiderült, hogy a polgármester lánya is köztük volt. A fickó meg azt hitte, eltűnt a kiscsaj. Valahogy így kezdődött a történet, de egy idő után senki nem tudta, mi az igazság.” Mindent egybevetve az együttes rosszfiú-imázsa, amelyre az egész marketingkoncepció épült, és amely egy darabig egészen jól működött, a punk rock angliai előretörése és Angus botrányos seggmutogatós trükkje miatti állandó sajtószereplése következtében valóságos PR Frankensteinné változott. Ez az alapvetően kínos helyzet hamarosan szürreális fordulatot vett. Mintha csak a rock and roll kezdeti korszakában lettünk volna, amikor sokan úgy tartották, hogy ez a zene csak arra jó, hogy elvegye a világ fiataljainak eszét, egy híradós stáb érkezett a 120

tamworthi koncert helyszínére, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy beszámoljon a nagyközönségnek az AC/DC állítólagos felforgató és perverz cselekedeteiről. A tévéstábnak azonban üres kézzel kellett távoznia, mivel azon kívül, hogy a srácok szegény Coral Browningot -Michael Browning húgát, az együttes sajtosát – minden szállodában bevágták a medencébe, nem igazán jelentettek veszélyt a fennálló társadalmi rendre. Persze a szállodai bútorok egy része is a medencékben kötött ki. De hát ki merné tagadni, hogy amikor tombol a kánikula, sokkal kellemesebb a hűvös vízben ücsörögni, mint a perzselő napon. Ennél tovább azonban az AC/DC tagjai – ezúttal – nem merészkedtek. Úgy tűnt, az RAM-ben a tamworthi koncert betiltásával kapcsolatban megjelent hírek párhuzamot akarnak vonni az AC/DC ausztráliai tevékenysége és az angliai punkmozgalom botrányai között. Ugyanazon az oldalon, ahol a tamworthi botrányról beszámoltak, megjelent egy kép a Sex Pistols frontemberéről, Johnny Rottenről, valamint egy cikk arról a botrányról, amelyet a Pistols rendezett Bill Grundy legendás tévéműsorában. Ahogy az már lenni szokott, az AC/DC is megcsinálta a maga botrányát egy ausztrál tévés talk-showban. Mielőtt adásba kerültek volna, a műsorvezető bájosan elcsevegett a srácokkal. Mikor azonban elkezdődött a műsor, hirtelen megváltozott a stílusa, és úgy mutatta be Malcolmot, mint a „hírhedt” AC/DC tagját, és – mint Grundy a Pistols esetében – biztatni kezdte a gitárost, hogy álljon elő valami botrányos sztorival. Malcolm felpattant a székből, és szó nélkül elviharzott, mire a rendező utána rohant, de csak azért, hogy megkérje, ismételje meg a jelenetet, mert az előző felvétel nem sikerült tökéletesen. Malcolmnak az volt a meggyőződése, hogy az AC/DC-nek semmi köze a punkhoz, sőt szerinte azoknak az együtteseknek sem volt semmi köze ehhez az irányzathoz, akikre akkoriban ráaggatták ezt a címkét. Tisztában volt vele, hogy kik az igazi bajkeverők, az igazi punkok. Azok a blueszenészek, azok a kemény fickók, akik soha semmiben nem alkudtak meg, és kurvára leszarták, hogy milyen ruha van rajtuk. Malcolm így beszélt ezekről a példaképekről: „Az öreg blues-arcokra gondolok, a szájharmonikás Little Walterre, na ő aztán tényleg súlyos arc volt. Semmiben sem fogta vissza magát. Talán Bonra hasonlított egy kicsit. Egész éjszakákat végigpiált meg ilyenek, és sokszor összeverték. Ő meg a hozzá hasonlók voltak az igazi James Deanek. A valóságban James Dean egyáltalán nem volt olyan kemény csávó. A fekete srácok voltak az igazi punkok: nekik azért is meg kellett küzdeniük, hogy egyáltalán elfogadják őket. Aztán megjelent a színen egy rakás fehér fickó, és elkezdték játszani a feketék zenéjét.” Ami Angust illeti, ő már látott a Pistolsnál sokkal jobb punkprodukciókat is: „Úgy próbálták előadni magukat, mint a korai Small Faces, emlékszel? – mesélte a Juke 1976. december 11-i számában Christie Eliezernek. – Felmentek a színpadra, köpködtek meg káromkodtak, elküldtek mindenkit a picsába. De a Small Faces és a Rolling Stones tagjai legalább zenélni tudtak.” Az AC/DC aztán hamarosan szemtől szembe találta magát az ausztráliai punkmozgalom vezető bandájával, a brisbane-i illetőségű Saintsszel, akik (I'm) Stranded című számukkal nagy sikert arattak, és akiket a nemzetközi sajtó úgy üdvözölt, mint Ausztrália válaszát a Ramonesre, bár arról nem beszéltek sokat, hogy a két banda közel egy időben futott be. A Saints a két előzenekar egyike volt a Giant Dose turné utolsó helyszínén, a Great Miami Hallban, Queenslandben, a Gold Coaston. A Saints gitárosa, Ed Kuepper így emlékszik vissza a bulira: „Nem igazán ismertük a backstage-etikettet. Az öltözőkben lógtunk, ők meg arra számítottak, hogy mindenki eltűnik, mire megérkeznek. A roadok csúnyán összevesztek velünk. Nem is igazi roadok voltak, csak a haverjaik, akik ingyen hordták a cuccaikat. Egy kicsit eldurvult a helyzet a Saints meg az AC/DC roadjai között.” Eközben Michael Browningnak további gondokkal kellett szembenéznie. Felhívta ugyanis Phil Carson, az Atlantic Records angliai igazgatója. Browning így számolt be az esetről: „Carson baromi nehezen tudta meggyőzni Jerry Greenberget, az Atlantic Records amerikai vezérigazgatóját, hogy a cég ne ejtse az AC/DC-t. A következő albumért járó 35 ezer dolláros 121

előleg összegét lecsökkentették 25 ezer dollárra. Manapság ez nem tűnik valami nagy összegnek, de nem szabad elfelejteni, hogy a hetvenes évek közepén ez elég sok pénz volt ahhoz, hogy egy akkora cég, mint az Atlantic Records komolyan elgondolkodjon, mibe fekteti. Szóval a végén tíz ronggyal kevesebb előleget kértünk, csak azért, hogy a cég ne dobja az AC/DC-t.” Phil Carson: „A lemezcégnél [az amerikai részlegnél] igazából senkit sem érdekelt, hogy mikor adják ki a második albumot, és itt a Dirty Deedsre gondoltak. Nem adták ki a lemezt, és ezzel együtt ejtették a bandát. Végül aztán sikerült beszélnem Ahmet és Nesuhi Ertegunnal [az Atlantic alapítói]. Azt mondtam nekik: »Nem dobhatják az AC/DC-t! Nézzék, Európában 25 ezer példányban ment el az előző lemez. Még csak most kezd beindulni a dolog, adjunk nekik még egy kis időt!« És Istennek hála, Ertegunék meghallgattak. A srácok annak ellenére maradtak, hogy a cég vezérigazgatója és annak sleppje nagyon nem szerette őket. Szerintem Jerry Greenberg a cég művészeti tanácsadóira hallgatott, amivel nincs semmi gond. Az Egyesült Államokban hétezer lemezt tudtak eladni, nem csoda, hogy nem akartak tovább kísérletezni.” A Giant Dose turné 1977 januárjának első hétvégéjén Tasmániában folytatódott. Az egyik bulin összesen hatvan ember jelent meg. Nem mintha a világnak ebben a sarkában ne lett volna néhány fanatikus rajongójuk. Phil Eastick így emlékszik vissza a tasmániai túrára: „Launceston egy ultrasúlyos motoros banda központja volt, akik teljesen odavoltak az AC/DC-ért. Amikor Phil Rudd meg én jöttünk kifelé a koncert helyszínéről, megláttuk azt a rengeteg motort, és arra gondoltunk, most aztán csúnyán szét fogják rúgni a seggünket. Hamarosan aztán kiderült, a motorosok azért vártak ránk, hogy elmondják, mennyire bejött nekik a koncert, és szeretnék meghívni az egész bandát egy házibuliba. Az AC/DC turnéjárgánya másnap reggel fél nyolc-nyolc körül indult tovább, nekem negyed nyolckor úgy kellett könyörögnöm, hogy engedjenek el, mert tudtam, ha nem érek vissza időben, egy Harley Davidsonnal szállítottak volna el a következő helyszínre. Phil még maradt egy kicsit.” Launcestonban Eastick közvetlenül tapasztalta meg, mennyire hamis képet alkot a sajtó az AC/DC-ről. Eastick így emlékszik vissza az esetre: „Egy csaj felugrott a színpadra, és megpróbálta lerángatni Angus nadrágját, mire én – elég durván – visszalöktem a tömegbe. Persze nem ütöttem meg vagy ilyesmi. Mindenki teljesen kiakadt. Sosem láttak még ilyet, hogy valaki így bánjon az egyik rajongójukkal, mert egészen addig nem is volt szükség rá. A buli végén odajöttek hozzám: »Haver, miért kellett ilyen durván meglöknöd a csajt?« Hát mert le akarta húzni Angus gatyáját, mondtam. »És akkor mi van? Nem most játszott volna először letolt gatyában.«” Miután visszatértek az ausztrál kontinensre, a bürokrácia megint megpróbált keresztbe tenni nekik. Az együttes tervezett koncertje előtt számos panasz érkezett a warrnambooli városi tanácshoz, megint csak a sajtóban megjelent híresztelések miatt, ezért a tanács nem engedélyezte, hogy az együttes fellépjen a Warrnambool Palais-ben. Ez volt a harmadik koncert, amit törölni kellett a Giant Dose turné programjából. Ez viszont újabb összehasonlításokhoz vezetett a Sex Pistolsszal. A brit punkzenekar Anarchy In The UK elnevezésű turnéján ugyanis a tizenkilenc tervezett fellépésből összesen hármat sikerült lebonyolítani, mielőtt lefújták volna a programot. A srácok azonban megunták a dolgot, és elhatározták, hogy felveszik a kesztyűt. Victoria körzetben megfenyegették őket, hogy ha a legkisebb balhé történik, a rendőrség fog közbeavatkozni. Az együttes úgy döntött, nyilatkozatot tesz közzé arról, hogyan bántak velük. Miután megtudták, hogy a szolgálatban lévő zsarukat elhívták valamilyen ügyben, az együttes és az AC/DC-csapat minden tagja meztelenre vetkőzött a színpadon. Szerencsére a turné január 14-én a ballarati Wendouree Shire Hallban véget ért. Rövid időre mindenki fellélegezhetett.

122

123

124

1977 Bon, Angus és Malcolm az Old Waldorfban, San Franciscóban

125

13. FEJEZET LEGYEN ROCK!

A

Giant Dose ausztráliai turnéjának ellenséges fogadtatása gyakorlatilag az AC/DC halálos ítéletét jelentette. Ráadásul az amerikai közönség finoman szólva nem ájult el a Dirty Deeds Done Dirt Cheap albumtól. Egyszer s mindenkorra be kellett bizonyítani, hogy mire képesek. Ezért úgy határoztak, hogy az Angliában és Európában aratott sikereket meglovagolva elkészítik következő nagylemezüket, amely nem csak a közönséget és a kritikusokat taglózza majd le, hanem egyúttal beemeli őket az igazi világsztárok közé. Amint véget ért a Giant Dose turné, azonnal stúdióba vonultak. George és Harry irányításával olyan albumot akartak felvenni, amely nem egyszerűen csak egy újabb AC/DC sorlemez, hanem valódi szándéknyilatkozat is egyben. Izgassák mások magukat azon, hogy a rádiók elég slágert tudnak-e játszani. Malcolmnak feltűnt, hogy néhány rockbanda, különösen azok, akik az amerikai stadionokat járják, felismerték, mekkora erő rejlik az átlagosnál valamivel hosszabb számokban, és ezért egyre hosszabb gitárszólókat ékeltek be szerzeményeikbe. Mivel alig akadt a világon Angusnál virtuózabb rockgitáros, túl nagy volt a kísértés, hogy megmutassák a konkurenciának – a feltörekvő punkoknak és az amerikai poprock képviselőinek –, hogyan kell igazi rock and rollt játszani. Angus később így kommentálta az album előkészületeit: „Megbeszéltük a srácokkal, hogy mindenki bekaphatja, mi akkor is egy kurva jó, gitárközpontú albumot fogunk csinálni.” Az Albert Productions stúdiójának elrendezése tökéletesen megfelelt a terveiknek. Az erősítőket ugyanabba a terembe zsúfolták be, ahová a dobszerkót. A gitárok hangja az ének– és a dobmikrofonokba is belehallatszott. Éppen ezért nagyon nehéz volt tiszta felvételt készíteni. Mégis valahogy ebben rejlett a stúdiómunka varázsa. A felvételekhez vadiúj erősítőket kaptak. Angliában az együttes támogatói szerződést írt alá a Marshall Amplificationnel, amiért cserébe Malcolm és Angus jó néhány Marshall ládát, míg Mark Evans egy súlyos basszuserősítőt kapott. A régi erősítőket aztán potom pénzért eladták az Angels örökké hálás tagjainak. Az Angels gitárosa, John Brewster szerint ez az egyszerű, de nemes gesztus jól jellemezte, hogyan mentek akkoriban a dolgok az Albert Productionsnél: „Ez a dolog nem csak az AC/DC-ről, az Angelsről, a Rose Tattoo-ról vagy a George-Harry duóról szólt, hanem mindenkiről. Nem voltunk összenőve, mindenkinek megvolt a saját előjegyzési naptára, mégis csodálatos érzés volt ehhez a családhoz tartozni. Mindenki figyelt a másikra. Malcolm eleinte gyakran eljött a fellépéseinkre. A nézőtérről hallgatta végig a koncertet, és a végén mindig elismerően nyilatkozott. Emlékszem, egyszer mondta, hogy az egyik számban volt egy hosszú intro, ami nagyon bejött neki. Nagyon jól esett.” Mivel közösen használták az Albert Productions stúdióit, néha úgy tűnt, több műszakban dolgoznak. Egyszerűen csak átvették egymástól a helyet. Buzz Bidstrup (Angels) így emlékezett vissza erre az időszakra: „Tudtad, hogy a tengeralattjárón a katonák össze vannak párosítva, és felváltva alszanak ugyanazon a priccsen? Ugyanazt az ágyat használják, úgyhogy amikor a műszak végén az egyik lefekszik aludni, a másik meg szolgálatra jelentkezik, gyakran még meleg a priccs. Valami ilyesmi történt a stúdióban. Bementünk a kalitkába, ahol percekkel korábban az AC/DC befejezte az aznapi tízórás műszakot. A helyiségben még meleg volt, még izzott a levegő, még zúgtak az erősítők.” Minden reggel ugyanezzel a jelenettel találkozott, aki a Let There Be Rock album munkálatai közben betévedt a stúdióba. Az anyagot ott helyben írták, és George azonnal ki is próbálta a zongorán. Maximálisan kihasználták az időt, és ez tökéletesen megfelelt Georgenak és Harrynek. 126

Harry Vanda: „Leginkább a spontaneitás jellemezte a munkát. Akkoriban mindannyian komolyan gondoltuk, hogy dögös és kemény rock and rollt akarunk csinálni. Belecsaptunk a közepébe. Az amcsi rockerek ezzel szemben két évig is elszarakodtak egy-egy lemezzel. A srácoknak nagyon határozott elképzelésük volt arról, mit akarnak. Az ember szüntelen keresi a nagyobb lábdobokat és a hangosabb pergőket. Ezzel együtt minden egyre nagyobb és hangosabb lesz. Mi nem izgattuk magunkat, hogy mindig minden tökéletesen szóljon. Sokkal fontosabbnak tartottuk, hogy elég húzós és dögös legyen. A hangulat sokkal fontosabb volt, mint a gépiesen precíz hangzás. Ezért ha választanunk kellett két felvétel között, mindig a dögösebbet választottuk. Senkit sem érdekelt, hogy esetleg nem kristálytiszta a hangzás. Hiába pontosabb egy felvétel, attól még lehet unalmas. A Let There Be Rock felvételein sikerült egyszerre a hangzásra és a hangulatra is figyelni.” Buzz Bidstrup számtalan alkalommal látta, hogyan valósul meg az elmélet a gyakorlatban: „Tizenöt-húsz percig melegítettek, párszor eljátszották a számot, aztán George egyszer csak szólt nekik: »Srácok, most azt hiszem, elkaptatok valamit! Ez most nagyon király volt!« Aztán felvették a számot. Bon legtöbbször az oldalsó kis fülkében énekelt, a többiek meg a nagyobbik helyiségben nyomták. Angus a földön fetrengve meg az erősítők tetején szólózott. Elég kemények voltak a srácok.” Az album címadó dala, amelynek szövegét Bon az Albert Productions egyik irodájában írta a közeli könyvesboltban vásárolt Biblia segítségével, az egyik főművük lett. (A Let There Be Rock cím a Teremtés könyvének azon mondatára utal, amikor az Úr így szólt: „Let there be light” – azaz „Legyen világosság!” – a ford.) Angus egyszer elmesélte, hogyan vették fel a számot: „Már a vége felé jártunk, mikor a kibaszott erősítő elkezdett füstölni, csak úgy dőlt a kibaszott füst a hátuljából! George erre kurvára elkezdett üvölteni, hogy ne hagyjuk abba. Úgyhogy én nyomtam tovább a szólót, de közben láttam, hogy a kibaszott füst megtölti a kibaszott szobát. Az erősítő valahogy kibírta a szám végéig, de aztán teljesen bekrepált. Tökre megolvadt. A Let There Be Rock már csak ilyen album volt.” Az Angels tagja, John Brewster gyakori vendég volt a stúdióban, szemtanúja volt annak is, ahogyan az AC/DC feljátszotta a Let There Be Rock című számot: „Nagyon izgalmas volt nézni, ahogyan a stúdióban dolgoztak. Nem körben ülve, fejhallgatóval a fülükön játszottak, ahogyan a profi stúdiózenészek. Mindent úgy csináltak, mintha a színpadon lennének. Számukra ez természetes volt. Így kaptak ihletet. Emlékszem, egyszer Angus fejhallgatója leröpült a fejéről. Nagyon vicces volt, ahogy a srác fejhallgató nélkül, a padlón pörögve fejezte be a számot.” A Let There Be Rockot nagyjából két hét alatt vették fel, nem úgy, mint a több lépcsőben rögzített Dirty Deeds Done Dirt Cheapet A hangzás pont olyan dögös lett, amilyennek szerették volna. Miután a stúdióalbumot letudták, január 30-án, egy forró és fülledt nyáréjszakán, a sydney-i fesztivál keretében megrendezett bulin léptek fel a belvárosi Haymarketben. Érdekes módon az AC/DC-koncertre három dollárt kellett leszurkolni a belépőért, míg a nemzetközi hírnévnek örvendő Little River Band bulijára mindössze egy dolcsi volt a beugró. A banda azonban remekelt, és ezt nem kizárólag Bon új fogsorának köszönhették, amit egyes hírek szerint nem csekély nyolcszáz fontért – más források szerint az angol egészségbiztosítási rendszer számlájára – csináltatott Londonban. Eleinte ugyan zavarta az új fogsor a hullarészeg Bont, de aztán formába lendült, és a Can I Sit Next To You, Girl („Leülhetek melléd, kislány”) című számukat már úgy konferálta fel: Can I Sit On Your Face, Girl (azaz ”Ráülhetek az arcodra, kislány?”). Akkoriban egyszer-kétszer az is előfordult, hogy a szám címét Can I Shit Next To You, Girhe változtatta (azaz „Ideszarhatok melléd, kislány?”). A január 30-i bulit további koncertek követték. Február 12. és 15. között felléptek Adelaide-ben, Melbourne-ben, Perth-ben, és még egyszer Sydney-ben, a Hurtsville Civic Centre-ben. Ezek voltak Bon utolsó hivatalos ausztráliai koncertjei az AC/DC-vel. Phil Ruddnak nem fűződtek kellemes emlékei Hurtsville-hez. Legutóbb, mikor ott járt, összetűzésbe került az egyik kidobóval, éppen ezért a srácoknak nem sok kedve volt 127

visszamenni. Az előzőhöz hasonlóan ebben a buliban is rejlett valami ősi erő, mind a közönség, mind az együttes részéről. Rudd aggódott is egy kicsit, hogy mi lesz, de ezúttal szerencsére nem tört ki balhé. Egyedül a hangrendszer krepált be párszor. Amint felmentek a színpadra, Angus megragadta a mikrofont, és felkonferálta a nyitószámot, a TNT-t. „Na, jól van! – ugatott bele a mikrofonba Angus. – Elég volt a szarakodásból! Minden rendben? Akkor rajta! – üvöltötte, miközben Rudd a lábdobbal és a pergővel hozta az alapot. – Gyerünk! Hé, hé, hé – folytatta, és egy nagyot csulázott. – Baszd meg! Baszd meg! Baszd meg! Baszd meg! Hallani akarom a hangotokat!” Akármilyen lelkes volt a közönség, Angliában minimum tízszer ennyi ember előtt játszottak a koncerteken. Akkoriban ez volt a gond az AC/DC ausztráliai fellépéseivel. Az mindenesetre valamelyest kárpótolta őket, hogy – miközben az ausztrál közönség nagy része elfordult tőlük – Angliában a Sounds olvasói kitartottak mellettük. A magazin február 19-i számában közölték az éves közönségszavazás eredményét. A legjobb új együttes kategóriájában az AC/DC hetedik lett, olyan bandákat utasítva maga mögé, mint a Thin Lizzy (9. hely) és a Sex Pistols (10. hely). Az NME olvasói már nem voltak ennyire lelkesek, és a 14. helyig juttatták az AC/DC-t. A nagyvilág már várta őket, ami azt jelentette volna, hogy kevesebb időt tudnak együtt tölteni a rokonokkal és a barátokkal George eppingi házában, ahol Bon, Malcolm, Angus meg a haverok – például John meg Rick Brewster az Angelsből – gyakran összejöttek egy kis barbecue-ra. Ezek a csodálatos családi események gyakran közös zenéléssel végződtek, George pedig néha Bob Dylan-, Little Richard- és Fats Dominó-számokat énekelt. John Brewster így emlékszik ezekre a bulikra: „George a zongorához ült, aztán Angus is beszállt. Hihetetlen egy figura, és mellesleg frenetikus gitáros. És Malcolm is legalább ennyire tehetséges, ami a ritmusgitárt illeti.” Angliában januárban jelent meg a Dirty Deeds Done Dirt Cheap kislemez, amely B oldalára a Big Balls és a The Jack került. így akarták előkészíteni februári turnéjukat. A megelőző csapást a plakát jelentette, melyen a következő figyelmeztetés volt olvasható: „Ezeket a számokat egyetlen rádióállomás sem játszhatja.” A kislemez – melynek borítója Angust ábrázolta, aki gyanúsan mélyre dugta kezét a zsebébe – mind tartalmát, mind hangzását tekintve olyan korszakot idézett, amelyet a srácok a Let There Be Rock album felvételével már maguk mögött hagytak. A turné azonban a közel egy éve felvett Dirty Deeds Done Dirt Cheapröl szólt, amely ennek ellenére Angliában mégis „új” AC/DC-albumnak számított. A Sounds magazin hátoldalán megjelentették a turné részletes programját, az eredetileg tervezett harminc helyszínt és az időpontokat. Az első bulit február 18-án tartották az edinburgh-i egyetemen. A fellépés kis híján botrányba fulladt. Épp a Dog Eat Dogot játszották, amikor úgy döntöttek leállnak, és megpróbálják helyreállítani a rendet, mivel nagyon nem tetszett nekik, ahogyan a biztonságiak a színpadra felmászó rajongókkal bántak. A helyzet kísértetiesen emlékeztetett az ausztráliai Giant Dose turnéra. Három fellépést törölni kellett a programból, miután néhány helyen a városi képviselőtestület a punkegyüttesektől való félelmében minden rockegyüttest is kitiltott a bulihelyekről. Persze az sem segített sokat, hogy az AC/DC kislemezén a The Jack és a Big Balls („szifilisz”, illetve „nagy golyók”, azaz herék) című számok szerepeltek. A hatóságok ezúttal semmit sem bíztak a véletlenre: nem adtak engedélyt az együttesnek, hogy fellépjen a glasgow-i City Hallban, mivel előző fellépéseik emléke még elevenen élt emlékezetükben. A srácok nem csináltak nagy ügyet a dologból, tudták, hogy előbb-utóbb szívesen látott vendégek lesznek, és ez megfelelő elégtétel lesz számukra. A londoni Rainbow-ban március n-én léptek fel. A buli két dolog miatt maradt emlékezetes. Egyrészt Angus kis híján darabokra tépett egy csávót, aki leköpte, másrészt Doug Thaler, az American Talent International (ATI) ügynöke itt találkozott először az AC/DC-vel. Thaler a hatvanas évek végén már találkozott George-dzsal és Harryvel, akik abban az időben az Easybeats tagjai voltak. Ő akkoriban Gene Pitney-vei játszott. Doug Thaler: „Emlékszem, George Young 1967 nyarán azt mondta, a tizenegy éves 128

kisöccse jobban gitározik, mint bárki azon a turnén. Azt hittem, hülyéskedik. Aztán valamikor 1976-ban egy terjesztő az ohiói Columbusból felhívta a figyelmemet egy lemezre, ami nagyon-nagyon jól ment. A címe It's A Long Way To The Top volt, az előadó pedig az AC/DC. Megkértem, hogy küldje el nekem a lemezt. Miután meghallgattam a számot, azt mondtam magamban, ez király! Tetszett a szám, nagyon dögös volt.” Thaler észrevette, hogy két régi haverja, George és Harry az album producere. Egy kis utánajárással sikerült kideríteni az Albert Productions sydney-i irodájának telefonszámát. Thalernek sikerült elérnie, hogy ő legyen az együttes észak-amerikai ügynöke. A gyümölcsöző együttműködés egészen 1979 végéig tartott. Azon az estén a Rainbow-ban David Krebs, az Aerosmith és Ted Nugent menedzsere is ott volt Thalerrel. Tetszett neki az AC/DC, és a buli után felajánlotta, hogy szívesen vállalná Michael Browninggal közösen az együttes menedzselését az Egyesült Államokban. Browning visszautasította az ajánlatot. A további tervek között szerepelt egy koncertalbum, amelyet a glasgow-i és néhány ausztráliai buli anyagából állítottak volna össze, valamint szóba került az is, hogy kiadják Russel Mulcahy dokumentumfilmjét a Giant Dose turnéról. Végül azonban mindkét projektet félretették. Március 21-én, az angliai turné utolsó napján Ausztráliában kiadták a Let There Be Rock című nagylemezt és egy kislemezt, amelyen a Dog Eat Dog és a Carry Me Home szerepelt (Bon ebben a számban énekelt arról, hogy halálra issza magát). Egyik lemez sem fogyott olyan jól, mint a TNT vagy a Dirty Deeds Done Dirt Cheap, de nem is ez volt a lényeg. A lemezeladási számoknál sokkal fontosabb volt, hogy az album az együttes és a hangzás totális megújulását hozta. Szinte érezni lehetett az erősítőkben izzó csövek szagát. A szemcsés, egyszínű borító tökéletesen illett a gitárerősítők fekete hűtőrácsához, rajta a világító hófehér Marshall lógóval. Angus szerint az új lemez leginkább Little Richard ötvenes években, a Specialty labelnek készített felvételeihez hasonlított, azzal a különbséggel, hogy náluk a gitár játszotta a főszerepet. A gitáros a Let There Be Rockon a szaxofonkirály John Coltrane „hangtenger”-technikáját is előszeretettel alkalmazta, természetesen úgy, ahogyan azt a rock and roll műfaja és a gitár megkívánta. Ezen az albumon szerepeltek először Bon dalszövegeiben konkrét személyek. Egyikük Ruby, a Go Down kezdő soraiban bukkant fel. A hölgyet valójában Wendynek hívták, de Ted Mulry átkeresztelte Ruby Lipsre (rubinvörös ajkak). A srácok 1976-ban ismerkedtek meg vele a Moomba Festivalon, Melbourne-ben. Aztán ott volt a legendás tasmániai óriás, Rosie. Bon és Rosie kalandját a Whole Lotta Rosie örökítette meg. A szám címe egyébként mintha Tennessee Ernie Ford dalára, a Sixteen Torzsra utalna. Angus így mesélt a számról: „Malcolm megmutatta a riffet, George meg felvetette, próbálják ki, hogyan szólna, ha a szám elején lennének a kiállások. Malcolm és Bon mindig is imádta azt a régi Elvis-slágert, azt a bluesos cuccot, amit még a pályája elején vett fel, a Miseryt vagy hogy a fenébe hívják.” Malcolm: „Mindig is imádtuk a korai rock and rollt, például Elvis Heartbreak Hoteljét, meg ilyesmiket. Tetszettek a hirtelen megállások és újraindulások, a számok dinamikája. Ha valaki, hát Little Richard igazán nagy hatással volt a Whole Lotta Rosie-m. Fogtuk ezt a jó öreg rock and roll feelinget, és megnéztük, mit tudunk hozzátenni a gitárjainkkal. Végül ezt sikerült kihozni belőle. Az ember keresi a vibrálást, az izgalmat. Mi ezért hallgattuk annyit Little Richard lemezeit. A Whole Lotta Rosie egyszerű felépítésű szám, olyan, mint a klasszikus rock and roll nóták.” Szerencsére a bluesalapra épülő Crabsody In Blue-ban (utalás Gershwin Rhapsody In Blue című szerzeményére) nem neveztek meg senkit név szerint. Ez a szám – a TNT albumon hallható The Jackhez hasonlóan, bár nem olyan frappánsan – szintén a nemi betegségekről szólt. A Crabsody azokra az állandó viszketést okozó tetvekre utalt, amelyek a fanszőrzeten megtelepedve gyötörték áldozatukat, és amelyek – mivel a különböző együttesek tagjai általában ugyanazokkal a csajokkal jöttek össze – folyamatosan körbe-körbe vándoroltak a 129

zenészek között. Az időszakra egyébként jellemző a Let There Be Rock album ausztráliai fogadtatása. A sydney-i The Sun című napilap például kettest adott a lemezre, és „Dögunalom” címmel jelentetett meg kritikát az albumról. Ennek ellenére az AC/DC mégis egyre közelebb került ahhoz a státuszhoz, amely addig kizárólag olyan együtteseket illetett meg, mint a Stones, a Who vagy a Led Zeppelin. Eltüntették a trafóházak és robbanószerek rajzait, amelyek addig az együttes imázsának szerves részét alkották, és Angus kisiskolás egyenruhája is kevesebb hangsúlyt kapott. Az album belső borítójára ezúttal koncertfotók kerültek, amelyeken Angus vagy félmeztelenül, vagy csíkos pólóban látszik, itt az iskolás egyenruhának pedig már se híre, se hamva. Chris Gilbey így nyilatkozott a váltásról: „Az első két album után arra gondoltam, váltani kellene. Le kell cserélni ezeket a rajzokat meg karikatúrákat, hogy komolyabban vegyenek minket. Nem mintha akkoriban nagyon komolytalanok lettek volna, de valahogy mégis ez a hangulat lengte körbe őket.” A srácok – csakúgy, mint a Dirty Deeds Done Dirt Cheap esetében – a Let There Be Rock ausztráliai megjelenésének előkészületei közben külföldön tartózkodtak, ezért a borítót nélkülük kellett kitalálni. Az angol Chris Turner-nek alkalma nyílt beszállni a munkálatokba. Turner akkoriban néha a Rose Tattoo-ban játszott. Még a hatvanas években, Londonban többször fellépett David Jonesszal (aki később David Bowie néven futott be), illetve Steve Mar-riott-tal. így emlékezett vissza a történtekre: „A fotós, Colin Stead egyik nap felhívott a stúdióba, és megkérdezte, tudnék-e egy kicsit skálázni a gitáron. Nagy nehezen persze megcsináltam. Ő meg lefényképezte. És láss csodát, a fotó rákerült a borítóra. Később visszahallottam, hogy Angus azt mondta: »Látszik, hogy ez Turner. Neki van ilyen vastag ujja!« Angusnak és Malcolmnak baromi csontos ujja volt. Tudtam, hogy nem akartak megbántani, ezért jót röhögtem.” Stead elmesélte, hogy eleinte Malcolm és Angus nagyon utálta a borítót. A fotóról ugyanis nem a korong dühös felvételei, hanem valami halálkomoly gitároktátó lemez jutott az ember eszébe. Az AC/DC mindeközben európai turnéjára készült a világ másik felén. Két nappal a kezdés előtt, Londonban külön a Countdown című műsor századik adása számára felvették a Dog Eat Dogot. Hosszú és fárasztó nap volt, de a pia ingyen folyt a bárban. A kegyetlen Dog Eat Dog időzítése tökéletes volt. A tizenkét fellépésből álló európai turné április 5-én indult. A Black Sabbath társaságában ellátogattak Franciaországba, Németországba, Svájcba, Belgiumba, Hollandiába és Svédországba. Az új roadok a turné első állomásán Párizsban mutatkoztak be. Az eredmény totális káosz volt. A cucc, amit az AC/DC kapott, borzalmas állapotban volt, de ez csak akkor derült ki, amikor már elkezdtek játszani. A srácok persze állati dühösek lettek, ráadásul előbb abba kellett hagyniuk a koncertet. Mielőtt azonban elhagyták a színpadot, Angus a Who legdurvább időszakait idézve nekiesett az erősítőknek. A gitáros így kommentálta az esetet: „Miután felmentünk a színpadra, minden bekrepált, egymás után szartak be az erősítők. Egy darabig még játszottunk, mert a közönség csak bámult, de nem reagált semmit. Körülbelül húsz percig nyomtuk, aztán szétkaptuk a színpadot. Mindenki kikészült, hogy nem jött össze semmi, így vezettük le a feszültséget. Tönkrementek a gitárok, az erősítők, az összes cuccunk, a színpad romokban állt. Miután leléptünk, a közönség üdvrivalgásban tört ki. Malcolm szerint azt hitték, hogy ez művészet, valami művészi kinyilatkoztatás!” A roadok nagyon be voltak szarva. Elvégre az ő felelősségük volt, hogy a felszerelés rendesen működjön, a körülmények senkit sem érdekeltek. Arra számítottak, hogy alapos fejmosást kapnak majd a bandától, ehelyett azonban a srácok bocsánatot kértek tőlük. Ez a hozzáállás egyébként később az AC/DC védjegyévé vált. A kellemetlenségek ellenére felbecsülhetetlen értékű reklámot jelentett, hogy szétkapták a színpadot. A turné hátralevő részében Ozzy Osbourne és Bon megosztották cipőkkel kapcsolatos titkaikat. Ozzy így mesélt a turnéról: „Éppen Svédországban koncerteztünk, én meg akkoriban mindig brothel creeperben (az ötvenes, majd a nyolcvanas években népszerű, rikító színű, vastag gumitalpú 130

bőrcipő – a ford.) léptem fel. Bon egyszer odajött hozzám, és azt mondta: »Végre egy józanul gondolkodó arc« – azzal megmutatta a saját cipőjét. Tök ugyanolyan csukát hordott, mint én, mert baromi kényelmes volt a színpadon. Egészen addig azt hittem, rajtam kívül senki sem hord ilyet. Erre az esetre azóta is emlékszem.” Egy sokat emlegetett legenda szerint Svédországban a Sabbath basszusgitárosa, Geezer Butler állítólag kést rántott Malcolmra, aki – rá jellemző módon – pofán vágta a srácot. Ennek végül az lett a következménye, hogy az AC/DC-t kitették a turnéból. Graham Wright, aki akkoriban a Sabbath dobosának, Bill Wardnak volt a technikusa, később a blacksabbath.comon elárulta, mi történt valójában.”A Sabbath, az AC/DC és a roadok Svájcban, egy zürichi szálloda bárjában piáltak, miután a két banda este a Volkhausban lépett fel. Geezer egy játék pillangókéssel szórakozott, Malcolm meg azt hitte, hogy a kés igazi, és felhúzta magát. Ennyi történt.” Mindezek ellenére a turné a tervezettnél korábban ért véget, mivel az utolsó két fellépést, a stockholmi és a helsinki bulit le kellett fújni. Az AC/DC működését mindig is a tagok közti feszültség táplálta. Az együttes tagjai néha pillanatok alatt egymásnak mentek. Emiatt addig sosem kellett lefújni bulit. A Sabbathtal közös turné után Londonban a Mark Evans és Angus közötti hosszú ideje lappangó ellentét egyszer csak kirobbant. Michael Browning így emlékszik vissza az esetre: „Egyik nap Malcolm és Angus felhívott. Londonban voltunk, átugrottam hozzájuk, ők pedig közölték, hogy ki akarják rúgni Markot. Valamin összekülönböztek Angusszal. Egy ideje már állandóan cseszegették egymást, de álmomban sem gondoltam volna, hogy idáig fajulhat a dolog, és ki akarják tenni Mark szűrét a bandából.” Evanst május 3-án rúgták ki. Utolsó fellépése az AC/DC-vel április 22-én, a Sabbath-turné göteborgi állomásán volt. Miután visszatért Ausztráliába, beszállt a Finchbe. Az együttes 1978-as lemezén, a Nothing To Hide-on már ő játszott. Aztán 1979-ben Contrabandre változtatták a nevüket, és Contraband címmel jelentették meg következő lemezüket. 1983 végén – az ex-Rose Tattoo-s Robin Riley triójába, a Beastbe tett rövid kitérő után – Evans Amerikában kötött ki, a Michael Browning menedzselte Heaven basszusgitárosa lett, és együtt turnézott a Black Sabbathtal, a Judas Priesttel és a Mötley Crüe-vel. Az AC/DC azonnal új basszusgitáros után nézett. Nem engedhették meg, hogy akár csak egy pillanatra is eltűnjenek a színről. Egy darabig az a hír járta, hogy az ex-Sex Pistolsos Glen Matlock érkezik Evans helyére. Ez a lépés azonban szöges ellentétben állt volna az AC/DC harcos anti-punk beállítottságával. Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy gyakran piáltak együtt Matlockkal. Matlock így beszélt erről egy interjúban: „Sosem ajánlották fel, hogy játsszak velük. Lehet, hogy gondolkodtak rajta, de sosem kértek fel. Őszintén megmondom, nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet lett volna. Különben sem igazán fűlött hozzá a fogam.” Malcolm és Angus emlékei között kutatva próbálta kitalálni, ki lenne a megfelelő ember. Jó pár évvel korábban mindkettőjükre nagyon jó benyomást tett Colin Pattenden, a Manfred Mann basszerosa, mikor Sydney-ben a Randwick Racecourse-ban, a Free es a Deep Purple társaságában léptek fel. A koncert alatt elszakadt az egyik húr Pattenden gitárján, de ő egy pillanatra sem esett ki a ritmusból, aztán valamelyik roadnak sikerült kicserélnie a húrt. Browning azonban nagyon nem örült az ötletnek, hogy ennyivel idősebb tagot akarnak választani. Michael Browning: „Pattenden kiváló zenész volt, de mégsem illett a képbe. Rengeteg munka várt ránk, és nem akartam, hogy egy ilyen öreg fazonnal állítsunk be Amerikába. Meg is kérdeztem a srácoktól, ugye nem gondolják komolyan.” Browning jobban örült volna a liverpooli Cliff Williamsnek, aki éppen nem játszott sehol, és sejtelme sem volt, hogy ő is a jelöltek közt van. Úgyhogy nagyon meglepődött, amikor felhívták, hogy nincs-e kedve részt venni egy meghallgatáson. Browning támogatásán kívül Williams nem sok előnyt élvezett. Nem igazán rajongott az AC/DC-ért – bár amit addig hallott tőlük, tetszett neki –, egyszer-kétszer látta őket játszani különböző tévéműsorokban, de egyik lemezük sem volt meg neki. Browning javaslatára elvégzett egy gyorstalpaló AC/DC131

tanfolyamot. Michael Browning: „Nagyon örültem volna, ha felveszik a bandába, ezért szabályosan rávezettem, mit és hogyan játsszon a meghallgatáson.” Williams meghallgatására egy szűk, lerobbant próbateremben került sor a Victoria negyedben, Londonban. Eleinte kicsit izgult ugyan, de a srácok gyorsan megnyugtatták. Bluest játszottak, meg olyan számokat, mint például a Live Wire. Williamsen azonnal látszott, hogy nyugis, könnyen kezelhető srác, és ez sokat nyomott a latban. Érezte, hogy jól sikerült a meghallgatás, de hogy mennyire, azt csak akkor tudta meg, amikor Browning felhívta telefonon, hogy őt választották. Michael Browning így emlékszik vissza a meghallgatásra: „Williams beállított, és meggyőzte őket. A srácok csak annyit mondtak, pontosan erre van szükségük.” Az egészben az volt a vicces, hogy Williams akkoriban a Manfred Manrís Earth Band meghallgatására is ellátogatott, amikor úgy tűnt, hogy Patten-den az AC/DC-ben folytatja pályafutását. Május 27-én Cliff Williams hivatalosan is az együttes tagja lett. Idősebb volt, mint az AC/DC legtöbb tagja, nyugodtsága, bölcsessége és óriási tapasztalata sokat lendített az együttesen. 1949. december 14-én született Romfordban. Kilencéves volt, amikor családja Liverpoolba költözött. Első gitárját tízéves korában kapta, tizenkét évesen pedig már klubokban játszott. Mint akkoriban általában a Föld lakosságára, rá is óriási hatással volt a szintén liverpooli illetőségű Beatles. Tizennégy évesen basszusgitárra váltott, melynek leginkább gyakorlati okai voltak: felhívta ugyanis egy helyi együttes, hogy sürgősen szükségük lenne egy basszerosra. A Beatles-, Stones- és Ry Cooder-lemezekről összeszedett tudást a szomszédjukban lakó basszusgitárostól vett egyetlen órával egészítette ki. Ugyan érdekes volt, amit a fickó mutatni tudott, de semmi köze nem volt az őt érdeklő zenéhez. Williams tizenhat évesen otthagyta az iskolát, és egy liverpooli gyárban helyezkedett el. Már ekkor nagy szenvedélye volt a motorozás, de a zene elsőbbséget élvezett. A srácok, akikkel akkoriban játszott, úgy döntöttek, megpróbálnak megélni a zenélésből. Annak a fényében, hogy az egyik helyi klub négy fellépésre leszerződtette őket, ez nem is tűnt akkora őrültségnek. Az utolsó buli után azonban kirúgták az énekest, és ezzel a dolog véget is ért. Cliff ezután Londonba költözött, és egy sikertelen próbálkozást követően (Jason Eddie Rock And Roll Show-jában), az utcára került. Se pénze, se kérója nem volt, sőt még fürödni sem tudott sehol, egy darabig az utcán csövezett, és egy kartondobozban aludt. Ennek ellenére továbbra is fellépett különböző bluesegyüttesekben, például a Delroy/Williams Soul Showban. Aztán egy nagyáruházban talált munkát, majd egy gépjavító műhelyben, illetve építkezéseken dolgozott. 1970 májusában feladott egy hirdetést a Melody Maker-ben, így ismerte meg Laurie Wisefieldet. Miután első együttesük, a Sugar feloszlott, Williams és Wisefield – a rockszíntér két veteránjával, Mick Stubbszal (ének) és Mick Cookkai (dobok) – megalapította a Home-ot. Európában és Angliában 1971 augusztusában jelent meg első lemezük, a Pause For A Hoarse Horse. Novemberben, a Wembley's Empire Poolban rendezett második Electric Magic koncerten a Led Zeppelin előtt léptek fel. A Home ezután olyan bandákkal dolgozott együtt, mint az Argent, a Faces vagy a Jeff Beck Group. 1972 februárjában az Egyesült Államokban is megjelent a Pause For A Hoarse Horse. Szeptemberre megjelent második albumuk, a Home. A lemez remek kritikákat kapott. John Peelt és Bob Harrist, a BBC rádió két DJ-jét is lelkes támogatóik közt tudhatták. A Melody Maker az év egyik legjobb lemezének kiáltotta ki a Home-ot. Egyedül Nagy-Britanniában több mint tízezer példányt adtak el. A Mott The Hoople-lel közös angliai turné ideális promóciós lehetőségnek tűnt. A londoni Rainbow-ban adott koncertjükön pedig lenyűgözték az NME kritikusait: „A múlt héten a legtöbben a Mott The Hoople miatt néztek be a Rainbowba – írták az október 28-i számban –, a buli után viszont mindenki a Home-ról beszélt.” Az este egyik fő attrakciója volt, amikor Cliff hegedűvonóval játszott a basszusgitáron. 1973 januárjában az NME olvasóinak szavazatai alapján a Home az év legígéretesebb új együttesei közül az ötödik helyre került. Ezután az együttes a BBC-ben fölvett néhány számot, majd márciusban két koncerten is a Slade előzenekaraként léptek fel a wembley-beli Empire Poolban. Július végén megjelent The Alchemist című konceptalbumuk, amelyet Louis 132

Pawles The Dawn of Magic (A varázslás alkonya) című könyve ihletett. Bár a Disc magazin szerint a lemez zseniális volt, üzleti szempontból mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Miután az énekes, Stubbs kilépett a bandából, 1974 májusában és júniusában az Egyesült Államokban turnéztak Al Stewart együtteseként. Nem sokkal később, miután Wisefield ajánlatot kapott a Wishbone Ashtől, az együttes feloszlott. Williams Amerikában maradt, és megalapította a kérészéletű Starst, majd stúdiózenészként dolgozott, aztán 1976-ban újra Londonban bukkant fel, és csatlakozott a popos Bandithez. A Bandit Bandit című lemeze 1977 januárjában jelent meg. Bár a brit zenei sajtó igen jól fogadta a lemezt, Amerikában mégis teljesen visszhangtalan maradt. Március és április legfontosabb eseménye volt, amikor a Bandit a Deep Purple néhány tagjának Paice Ashton Lord elnevezésű projektje előtt lépett fel öt angliai koncerten. Akkoriban azonban mindenki a punkmozgalom előretolt helyőrségére, a Sex Pistolsra volt kíváncsi. És egy ausztrál bandára, az AC/DC-re. Májusban a Bandit feloszlott, és az együttes tagjai az angol blues-keresztapa, Alexis Korner mellett zenéltek tovább. Walesben felvettek egy lemezt, de aztán nem adták ki. Az album csak évekkel később jelent meg Németországban, The Lost Album (Az elveszett lemez) címen, miután 1990-ben megtalálták a mesterszalagot. Bármekkora megtiszteltetés volt Kornerrel játszani, Williams életében az igazi fordulat még váratott magára. Nemsokára azonban befutott a mindent megváltoztató telefonhívás. Megkérdezték, nincs-e kedve kipróbálni magát az AC/DC-vel. A sikeres meghallgatást és további három jammelést követően Williamsnek villámgyorsan el kellett búcsúznia a rokonaitól és a barátaitól, júniusban ugyanis már jelenése volt Sydney-ben. Elérkezett az idő, hogy átessen a tűzkeresztségen. A Let There Be Rock egyesült államokbeli megjelenése hátterében az AC/DC első – döntő fontosságú – amerikai turnéja állt. Ráadásul a turné előtt még el akarták készíteni az új albumot is. Williams készen állt a bevetésre, életében először lehetett olyan együttes tagja, amely nem csak szakmailag volt penge, hanem mindent elsöprő erő és energia dolgozott benne. Williams belépésével az AC/DC nem csak energikus és sokoldalú basszusgitárossal, hanem kiváló vokalistával is bővült. Bon pedig örült, hogy az együttesnek végre van egy korban hozzá közelebb álló tagja is. Bár jól haladtak a stúdiómunkálatok, a később Powerage címre keresztelt album végül csak a következő évben jelent meg. A próbák során olyan számok születtek, mint az Up To My Neck In You, a Kicked In The Teeth Again és a Touch Too Much első változata. Közben az AC/DC egyre növekvő nemzetközi hírnévnek örvendett. Rengeteg csaj látogatta a koncertjeiket. Angus egyszer elmesélte, hogyan választották ki a csajokat a bulik után. Ez azonban valószínűleg inkább a rosszfiús imázs része volt. „Ha jól nézett ki a csaj, egyenesen vittük az ágyba – mesélte a People magazin 1977. július 28-i számában Jack Mooney-nak. – Ha ronda volt, akkor meg nyakunkba vettük a várost.” Az egyik szabad estéjükön Angus és Bon a Rose Tattoo-val lépett fel a Bondi Lifesaverben. Olyan számokat játszottak, mint a Johnny Β. Goode Chuck Berrytől és a Whole Lotta Shakiri Goi’n’ On Jerry Lee Lewistól. Angus úgy pörgött a színpadon, mintha a saját koncertjükön lenne, és a végén a tömegben kötött ki. Angry Anderson, a Rose Tattoo tagja így idézte fel a bulit: „Bon volt az egyetlen énekes, aki fellépett velünk. Nem szerettem, ha más énekelt az együttesemmel. Bont viszont olyan nagyra becsültük és annyira szerettük, hogy bármikor szívesen láttuk a fellépéseinken. Nem kellett előre szólnia. Bon imádta a Rose Tattoo-t. Főleg ő, de Angus is nagyon-nagyon sokat segített nekünk. Azt mondták, szerződjünk le valakivel, és húzzunk el Ausztráliából. A lemezszerződés sehogy sem akart összejönni. A srácok elhívták George-ot és Harryt, hogy hallgassanak meg minket, szerintük ugyanis ők mindenkinél jobban értenek a szakmához, és azonnal kiszúrják, milyen ügyes a banda. Hála Istennek leszerződtettek minket.” 133

Júliusban, még mindig hazai pályán, újabb harci feladatot préseltek be amúgy is sűrű programjukba, és elkészítették a Let There Be Rock klipjét. A klipre azért volt szükség, hogy az új kislemez tervezett megjelenéséig legyen valami tartalék. A klipet Sydney-ben, a Surry Hillsen forgatták, egy templomban. A hely mostanában Kirk Gallery néven működik, és kiállításoknak meg különböző rendezvényeknek ad helyet. A bibliai témájú számmal és a környezettel összhangban Bon papnak öltözött, és úgy adta elő a dalt, mintha prédikációt mondana. Angus pedig kóristafiúnak öltözött, de lehet, hogy inkább angyalnak, hiszen végig egy glória volt a fején, amely minden hirtelen mozdulatnál ide-oda billent. A forgatás jelenetei végül a templomban és az Albert Stúdiósban zajlottak. Bon számára fájdalmas véget ért a munka, az utolsó jelenetben ugyanis leugrott az oltárról, és a padok közé zuhant. A földet érés olyan rosszul sikerült, hogy az egyik bokájában az összes szalag elszakadt. A francba kívánta az egészet. Nagyon rájárt a rúd szegény Bonra. Még abban a hónapban két fellépés erejéig visszatértek a Bondi Lifesaverbe. Így legalább Williams is bemutatkozhatott a közönségnek, ha a körülmények nem is voltak éppen ideálisak. A vízum és a munkavállalási engedély körüli hercehurca miatt Williams nem dolgozhatott az országban, vagyis nem léphetett fel a bandával Ausztráliában – legalábbis hivatalosan. Emiatt a Bondi Lifesaver-beli fellépések titkos buliknak indultak, és a céljuk állítólag az volt, hogy anyagi támogatást szerezzenek a helynek. Mindenesetre nem kellett atomfizikusnak lenni, hogy az ember rájöjjön, ki rejtőzik a Seedies – ahogyan akkoriban a rajongók becézték őket –, a Dirty Deeds vagy a Surprise Live Wire International Act nevek mögött. A roadok gyakorlatilag telepakolták a helyet az együttes cókmókjával, még a bárpultra is került néhány cucc, sőt volt, ami nem is fért el odabent. Phil Eastick így mesélt a buliról: „A Bondiban kurva meleg tudott lenni, és aznap este kurva meleg is volt. Addig már vagy száz fellépésen segítettem az AC/DC-nek, de az volt a legjobb buli, amit valaha láttam. Nagyon király volt a koncert.” Az első bulinak pillanatok alatt elterjedt a híre, és azok a rajongók, akiknek sikerült bejutniuk, az ausztrál rock néhány igazán nagy pillanatának lehettek tanúi. A Lifesaver sok emlékezetes AC/DC-koncertnek adott helyet. Itt kacsázott végig Angus a bárpulton, széttaposva egy poharat. A zoknija természetesen nem volt elég vastag, hogy megvédje a talpát, úgyhogy az egyik roadnak kellett bevetnie magát. A srác, mivel hirtelen nem talált mást, szigetelőszalaggal tekerte körbe a gitáros talpát, miközben Angus egy pillanatra sem hagyta abba a játékot. A koncert után az öltöző is csurom vér lett. Angus így emlékezett vissza az esetre: „Az adrenalin miatt nem éreztem, hogy nagy gáz lenne. Kívülről biztosan sokkal durvábbnak tűnt a dolog. Olyan volt, mint a moziban, spriccelt a vér. Néhány csajt tutira összevéreztem. Úgy mentek haza, mintha valaki leöntötte volna őket paradicsomszósszal.” Cliff második lifesaver-beli fellépésén a rajongók szája tátva maradt az ámulattól. Egy Fess Parker nevű hölgy, az együttes régi barátja vendégszerepelt előttük ezen az estén. Parker a Big Swifty nevű bandával lépett színpadra (később Radiatorsra változtatták a nevüket). így mesélt a koncertről: „A hangtechnikusok kisbusza odakint parkolt, az egész bulit felvették. Az emberek az asztalon álltak, sőt volt, aki felkapaszkodott a falra. Lenyomtuk a műsorunkat, aztán elvegyültem a tömegben, hogy megnézzem az AC/DC-t. Pár sorral hátrébb álltam, és látom ám, hogy egyszer csak egy csaj felugrik a színpadra, kikapja Bon kezéből a mikrofont, és bedugja a szoknyája alá. Alig hittem a szememnek. Ez aztán a rock and roll! Kitört belőlem a röhögés, mert eszembe jutott, hogy mit szólhat ehhez a hangtechnikus a kisbuszban: »Mi történt Bon mikrofonjával? Nem jön át a nagyfrekvencia. Mi a fenét csinálnak ezek odabent?« A csaj fogta a mikrofont, és feldugta magának. Durva este volt, mindenki totál beindult. Hallottam, hogy a színpad mögött igen jó a hangulat, úgyhogy elmentem megnézni, mi folyik ott. Az egyik road elkapott egy csajt, feltette az asztalra, és megkefélte. A többiek meg körbeállták őket, vagy felálltak az asztalokra, hogy jobban lássanak, és mindenki tapsolt.” Angus csak ennyit tett a sztorihoz: „Rendesen felforgattuk a helyet!” A bulikat ugyan hangos siker övezte, Williams felvétele és az AC/DC egyre növekvő 134

külföldi népszerűsége azonban irigységet szült. Az ausztrál punk-rock-szcéna bennfentesei, akik a Radio Birdman és a Saints által kitaposott ösvényen jártak, és akiket kezdetben annyira lenyűgözött az AC/DC nyers ereje és őszintesége, szép sorban hátat fordítottak nekik. Roger Grierson (Thought Criminals) így mesélt erről: „Az AC/DC túl népszerű lett, a Birdmant viszont menőnek tartották, mert megmaradt kis underground együttesnek. Egy idő után nagyon eldurvultak a dolgok. Valóságos háború dúlt. Pontosan lehetett tudni, ki számít menőnek és ki nem. Az AC/DC például már nem számított menőnek, hiszen olyan műsorokban léptek fel, mint például a Countdown. Cliff Williams helyes srác volt, ami a punkban nem volt divat. A rajongók úgy érezték, elárulták őket. Ahogyan Nick Cave mondta, »1977-ben legyőztük a nagy zsetont«. Úgy éreztük, az AC/DC nem a mi oldalunkon áll. Nem vettek részt a képmutatás és a hazugság elleni harcban. Szükségünk volt újoncokra, de ők eltűntek a színről.” Deniz Tek (Radio Birdman): „Emlékszem, nagyon irigykedtem rájuk, hogy ilyen könnyedén sikert arattak. Úgy gondoltuk, nem tudnak váltani, ugyanazt az unalmas boogie-t nyomták, amit a hetvenes évek elején. Olyan együttesekhez hasonlítottuk őket, mint a Foghat vagy a Lobby Loyde And The Coloured Balls. Mindannyian nagy Easybeats-rajongók voltunk, de úgy láttuk, az AC/DC sikere kizárólag a családi kapcsolatoknak köszönhető. A helyzetükből kifolyólag ők lettek az »ellenség«. Nem volt ebben semmi személyes.” Persze Malcolm és Angus kurvára leszarta, hogy az ausztrál punkok mit mondanak róluk. Amúgy sem nagyon foglalkoztak mások véleményével. Számukra a punk rock – a szó legtágabb értelmében, amibe még az MC5 és a Stooges inspirálta Radio Birdman is belefért – egyet jelentett az amatőrizmussal, nem volt több egy megvetésre sem érdemes divathullámnál. Malcolm később azért elismerte, hogy a punkmozgalom nem volt teljesen értelmetlen: legalább valaki eltüntette a föld színéről a hippiket. Karácsony körül egy angol csapattal akartak turnézni, de végül letettek róla. Ebben – a külföldi ajánlatok mellett – az is közrejátszott, hogy az együttesnek semmi kedve nem volt megküzdeni a sok tudatlan erkölcscsősszel és a feldühödött városi tanácsokkal. Ráadásul kezdettől fogva tisztában voltak azzal, hogy nem elég, ha Ausztráliában talpon maradnak. Ausztrália ugyanis „kis ország” volt, kevés lakossal és szűkös lehetőségekkel. „Tovább kellett lépnünk, és amint elég pénzt sikerült összeszednünk, elhúztunk – mesélte Angus a Juke 1981. február 28-i számában Vince Lovegrove-nak, a Valentines egykori énekesének. – Tudtuk, bárhová megyünk is, a nulláról kell kezdenünk.”

135

136

137

1/977 Bon, Angus és Malcolm az Old Waldorfban, San Franciscóban

138

14. FEJEZET AZ ÍGÉRET FÖLDJE

Már majdnem pirkadt, mikor Barry Chapman, az ausztráliai rádiózás élharcosa nekilátott, hogy négyszemközti interjút készítsen Jimmy Page-dzsel, a Led Zeppelin gitárosával. A beszélgetés vége felé Chapman megkérdezte, hogy véleménye szerint kik azok az új bandák, akik a Led Zeppelin nyomdokain járva a csúcsra törnek majd. Page a válasz helyett két kazettát nyomott a rádiós kezébe. Az egyiken a brit punkszíntér egyik legígéretesebb együttese, a Clash, a másikon pedig az AC/DC számai voltak. Amerika meghódítása nem váratott tovább magára. Kezdetben az AC/DC nem fordított túl sok figyelmet az Egyesült Államokra. A hatvanas-hetvenes években az ausztrál tévénézőket már meghódított képsorok a zenei piac csúcsát, Angliát vették célba – a Beatles, a Stones, a Who otthonát –, az országot, amelyet úgy kellett letaglózni, hogy arról az egész világ értesüljön. Mindez azonban csak addig tartott, míg a srácok átruccantak Angliába, és pillanatok alatt befutottak. Ekkor rádöbbentek, hogy valójában az Atlanti-óceán túlpartját kellene össztűz alá venni, energiájukat oda kellene összpontosítani. Végül is a rock and roll, valamint Malcolm, Angus és Bon példaképeinek szülőhazájáról volt szó. Jerry Lee Lewis, Little Richard, Fats Domino, Chuck Berry, Muddy Waters és Howlin Wolf mind olyan, akinek vérében volt a zene, csakúgy, mint a dzsessz óriásainak, Louis Armstrongnak, Miles Davisnek és John Coltranenek. Az Egyesült Államok ezen felül Elvis és Graceland, a Sun and Stax Studios és a Chess Records hazája is volt. így hát nem csoda, hogy első amerikai látogatásuk – a Stones első amerikai turnéjához hasonlóan – felért egy zarándokúttal. Érthető volt hát, hogy meg akarták hódítani az Egyesült Államokat. Az Easybeats néhány kósza kitérőn kívül nem sok mindent csinált Amerikában. Malcolm és George emlékezetében még élénken élt a kudarc emléke, ezért tudták, hogy hatékony médiakampány nélkül nem lesznek képesek meghódítani az Egyesült Államok közönségét. Június 15-én, Amerikában is megjelent a Let There Be Rock. A lemez előkészítette számukra a terepet. Egyértelmű volt, hogy a banda célkeresztjébe az ország rádióhullámait és táncparkettjeit uraló diszkó és könnyű rock került, és az is világos volt, hogy nem ejtenek foglyokat. Az Atlantic Records is sokkal megértőbbnek bizonyult, mint korábban. Phil Carson így mesélt erről az időszakról: „Megkerestem John Kalodnert [az Atlantic Records akkori A&R szakemberét], és azt mondtam neki: »Figyelj, van itt egy banda. Az elődödnek nem igazán jött be a Dirty Deeds, nem is akarta kiadni. Ugorj át Angliába, és nézd meg, mit tudnak a srácok!« Kalodner el is jött, és mellesleg elkísérte Jerry Greenberg [az Atlantic Records elnöke]. Mindkettőjüknek bejött, amit láttak, úgyhogy azonnal kiadták a Let There Be Rockot” A nagylemez amerikai verzióján történt néhány változtatás az eredeti ausztrál kiadáshoz képest. A Crabsody In Blue helyett a Problem Child szerepelt, a borítót pedig egy az egyben lecserélték. Az amerikai kiadás borítóján az együttes koncertfotója mellett először szerepelt a később védjeggyé vált AC/DC-logó. A rideg, fémesen csillogó betűkből álló lógó az Atlantic Records művészeti vezetője, Bob Defrin ötlete volt. Összességében véve a Let There Be Rock tökéletes szándéknyilatkozat volt. Az AC/DC így tudatta a világgal, hogy támadást indított Amerika ellen. Perry Cooper, aki 1977-ben került az Atlantic Recordshoz, így emlékszik vissza első benyomásaira: „Jerry Greenberg a kezünkbe nyomott egy felvételt, amelyen az AC/DC szerepelt. Sok mindent hallottunk már az együttesről, de még sosem láttuk őket. Az akkori főnökömnek, Michael Klenfnernek semmi kedve nem volt a dologhoz, úgyhogy lepasszolta nekem a filmet, én meg megnéztem, és teljesen kikészültem. A kacsázva táncoló Chuck Berryt leszámítva életemben nem láttam még ilyen rockegyüttest. Akkor úgy döntöttünk, áthozzuk a srácokat Amerikába, és szervezünk 139

nekik egy turnét. A label akkoriban ejteni akarta őket, legalábbis ami az Államokat illeti, mert a rádióállomások nem voltak hajlandók játszani a számaikat. Nagyon durvák voltak a szövegeik, ezért a rádiók féltek tőlük, mint a pestistől.” Ahogy Doug Thalernek, Coopernek is volt valami elképzelése az együttesről. Mikor sor került első személyes találkozójukra, Cooperbe hasított a felismerés, hogy már valahol találkozott Cliff Williamsszel, de nem tudta megmondani, pontosan hol. Aztán leesett neki. „Megkérdeztem tőle: »Néhány éve nem Al Stewart bandájában játszottál?« Mire ő: »Pszt! Ne áruld el senkinek!«„ Az első fellépésüket július 27-én, Texasban tartották. Amilyen szigorú turnéprotokollja volt az együttesnek, nem csoda, hogy Bonnak megint sikerült bebizonyítani, rá nem feltétlenül vonatkoznak az előírások, és csak ritkán volt a megfelelő időben a megfelelő helyen. Már Texas felé menet leszakadt a többiektől: a repülőtéren egy mexikói nő annyira lekötötte a figyelmét, hogy egyszerűen lekéste a járatot. Mivel valahogy kénytelenek voltak elütni az időt, a párocska beugrott egy közeli bárba, ahol Bon minden betérő vendéget kihívott Billárdozni, és meg is verte őket. Sajnos azonban egyik áldozatának haverjai – azaz gyakorlatilag a bár teljes közönsége – nem igazán nézték jó szemmel, hogy az idegen mindenkit lealáz a Billárdasztalnál. Bon megérezte, hogy a srácok kezdenek berágni, úgyhogy gyorsan elvesztett néhány játékot, majd sietve távozott. A huszonhét helyszínből álló turné első buliján az akkoriban igen népszerű kanadai Moxyval léptek fel a World Armadillo Headquartersben, egy hatalmas austini épületben, ami leginkább egy gigantikus istállóra emlékeztetett. A koncert előtt Bon megint eltűnt. Ian Jeffery, a turné menedzsere így mesélt erről: „Már korábban lementünk Austinba, hogy a srácok egy pár napig tudjanak próbálni. A koncert napján mindenki megjelent, kivéve Bont. Aztán harminc perccel kapunyitás előtt, két órát késve a próbáról felbukkant egy kibaszott pickup. A teherautót Bon vezette, hátul meg egy rakás mexikói arc ült. Bon a tónál találkozott velük, együtt iszogattak, aztán úgy döntött, elhozza őket az első bulira.” Az AC/DC ezen a bulin aztán átesett a tűzkeresztségen. Alapszabály volt ezen a vidéken, hogy a hülyéket nem viselték el. Az apró termetű, iskolás egyenruhába öltözött ausztrál gitárosokról nem is beszélve. Mindenki tudta: benne van a pakliban, hogy a közönség – ha valami nem tetszik neki – a keze ügyébe kerülő tárgyakkal össztűz alá veszi a színpadot, sőt még ennél csúnyább dolgok is történhetnek. Ehelyett néhány perccel a koncertkezdés után máris iszonyatos üdvrivalgás kísérte a fellépésüket. Barry Taylor hosszú éveken át dolgozott roadként az AC/DC-nek, de ilyen tombolást még életében nem látott: „Ötezer, alkoholtól és drogtól teljesen kikészült texasi tombolta végig a bulit” – írta 1990-ben megjelent Singing In The Dark (Ének a sötétben) című könyvében. Jót tett az önbizalmuknak, hogy az otthonuktól távol ekkora sikert arattak. Nem mintha ezelőtt bármi gond lett volna vele. Az AC/DC tagjai magabiztosság tekintetében mindig is jól álltak. Tudták magukról, mekkora királyok, az amerikai közönségnek azonban leesett az álla, amikor meglátta, hogy ilyen apró termetű srácok, mint Angus és Malcolm, ennyire kemény zenét tudnak nyomatni. Angus így mesélt első benyomásairól: „Amikor először látogattunk el Amerikába, egyikmásik csaj tisztára úgy nézett ki, mint valami amazon. Amikor megkerestek a szobámban, ajtót nyitottam nekik, és szóltam, várjanak egy kicsit, mindjárt jön, én a szobapincér vagyok.” Angus nem ötcsillagos szállodákban nyitott ajtót a fent említett amazonoknak, mivel a költségvetés nem tette lehetővé a fényűzést. Persze arról sosem volt szó, hogy az amerikai turné kéjutazás lesz. Ian Jeffery: „Barry Taylor, Keith Evans meg én bepréseltük magunkat meg a felszerelést egy bazi nagy verdába. A srácok meg egy furgonnal követtek minket. Ők szállították a gitárokat. Időnként megálltunk egy Dairy Queennél. Akkoriban nem volt divat a napidíj, összedobtuk, amink volt, mindenki kapott egy jégkrémet, megtankoltuk a kocsikat, és mentünk tovább a következő helyszínre.” Az AC/DC lepukkant turnéjárgányai a legtöbb helyszínen megrökönyödést váltottak ki, és a biztonságiak sokszor nem hitték el, hogy nem limuzinnal érkeztek, mégis fellépnek a 140

koncerten. Angus: „Egy öreg furgonnal jártuk az országot, sokszor alig bírtuk átverekedni magunkat a biztonsági embereken, mert nem hitték el, hogy mi is a fellépők között vagyunk. Akkoriban divat volt bazi nagy limuzinokkal furikázni.” A turnén egyébként semmit sem bíztak a véletlenre. Barry Bergman, az EB Marks Music vezetője (1976 és 1982 között ez a cég adta ki az Albert Studios lemezeit Amerikában) elmesélte, milyen erőfeszítéseket tettek, hogy a srácok nehogy valami botrányba keveredjenek: „Texasban az egyik road valami balhéba keveredett. A DEA [Drug Enforcement Administration – kábítószerellenes csoport] nyomozója a koncert alatt átnézte az egyik öltözőt. Biztos vagyok benne, hogy az együttes tagjai nem drogoztak. Persze – Angus kivételével – ittak, mint a gödény. Szóval ez a nyomozó talált egy kis füvet az öltözőben. Michael Browning azonnal hazaküldte a srácot Ausztráliába. Michael egyébként gondosan ügyelt rá, nehogy valami gáz legyen a vízumokkal, és esetleg kitiltsák őket az országból. Letiltotta a buszokról a groupie-kat, nem tűrte az öltözőben a drogokat, és nem engedte, hogy idegenek cuccal meg mindenféle szarral házaljanak. Egyszer valahol Texasban, az egyik buli után elmentünk vacsorázni. Angus odalépett egy fickóhoz, aki a pultnál álldogált, és kért tőle egy teát. A csávó meg azt hitte, Angus füvet szeretne, ezért mondta neki, hogy kövesse. Hátramentek a konyhába, nemsokára Angus dühösen jött vissza. Azt mondta: »Ezt nem hiszem el! Egy csésze teát akartam inni, erre ez a fasz kezembe nyomott egy zacskó füvet.«” Floridában már valamivel nagyobb biztonságban voltak. Az REO Speedwagonnal léptek fel, akik akkoriban szigorúan rock and roll alapra építették a zenéjüket. Az első este a jacksonville-i Coliseumban léptek fel, és addigi rekordjukat megdöntve, nyolcezer ember előtt játszottak. Az ausztrálok itt találkoztak először az ünnepelt helybeli banda, a Lynyrd Skynyrd tagjaival. A srácok azonnal megérezték, hogy rokonlelkekre találtak. Mindkét csapat kíméletlenül őszinte és rendkívül összetartó volt. Bon és Ronnie Van Zant, a Lynyrd Skynyrd énekese – mindketten költők – különösen jó barátok lettek. Később Bon, Angus, Malcolm és Cliffbenézett a Skynyrd próbájára, és együtt jammeltek a Sweet Home Alabamára. A híres déli vendégszeretet azonban nem merült ki ennyiben. A Florida állambeli Hollywoodban, a Spartatoriumban belecsöppentek Charlie Daniels Day For The Kids elnevezésű jótékonysági show-jába, amelyen az izomsorvadásban szenvedő gyermekek javára gyűjtöttek adományokat. Jól jellemezte, milyen megbecsülésnek örvendenek, hogy a polgármester átadta nekik a város kulcsát, ami valóságos csoda volt ahhoz képest, ahogyan az ausztráliai bürokrácia fogadta őket. Ha a vigyorgásba bele lehetne halni, az AC/DC tagjai ott helyben feldobják a talpukat. A következő két napon nem volt fellépésük. A Lynyrd Skynyrd felajánlotta, hogy elviszik őket és az Atlantic Records embereit, többek között Perry Coopert, a következő koncert helyszínére, és akinek kedve van, megnézheti a Skynyrd fellépését is. Angust a repülés már nem igazán hozta lázba, a nonstop bulizás pedig egyáltalán nem vonzotta az apró termetű, antialkoholista gitárost. Malcolm azonban kecsegtetőnek találta az ajánlatot, és azonnal rábólintott. Barátnője és későbbi felesége, Linda azonban szerette volna, ha Malcolm a szünetet vele tölti. így hát a végén mindenki visszautasította az ajánlatot. Mindeközben Bon fürdött az AC/DC sikerében: az önbizalma és az arca minden koncerttel egyre nagyobb lett. Persze teljes joggal. Bon ugyanis erre született. „Na, idefigyeljetek – magyarázta a tomboló tömegnek West Palm Beach-i koncertjükön –, Angus mindjárt levetkőzik nektek. Láttatok már valaha meztelen ausztrált? Most sem fogtok, Angus olyan pici!” Mire a The Jackhez értek, Bon teljesen beindult: „Mi a helyzet itt Amerikában? hergelte a tömeget. – Itt is divatban vannak a nemi betegségek? Itt is divat a The Jack? A közönség tombolni kezdett. Az AC/DC-nek nyert ügye volt. Praktikus oka volt, hogy a keleti és nyugati parti nagyvárosoktól távol is felléptek, ugyanis kezdetben ezeken a területeken érdeklődtek leginkább az együttes iránt. Hamarosan nagyobb rajongótáboruk volt például a Texas állambeli Austinban és az Ohio állambeli Columbusban, mint Nagy-Britanniában. Doug Thaler a következőket mondta erről: „Amikor először jártak 141

Columbusban, két este is felléptek egy klubban, ahol körülbelül négyezer ember látta őket. Ez azért elég komoly eredménynek számított. Floridában, Jacksonville-ben az első koncertjükön 8300-an voltak. Ebből is látszik, milyen lelkesen fogadta őket a közönség. Meghallották a zenéjüket, és látni akarták őket. Azonnal tudták, hogy nem egy átlagos együttesről van szó. Amikor pedig élőben látták őket, nem kellett csalódniuk. Ha arra számítottak, hogy jó lesz, nagy meglepetésben lett részük, mert az AC/DC egyszerűen óriási volt.” Mindazonáltal Amerika meghódítása egészen más taktikát igényelt, mint amivel Európát és a Brit-szigeteket bevették. Michael Browning a következőket nyilatkozta erről: „Nagy-Britanniában a média figyelme nagyon kis területre összpontosul, úgyhogy a legjobb taktika a nyomtatott sajtóban bevált módszerekkel közelíteni a nyilvánossághoz: csinálsz egy nagyobb bulit Londonban, aminek aztán mindenhová eljut a híre. Még Európába is. Az Egyesült Államokban más a helyzet. Hiába van sikere az együttesnek az Ohio állambeli Columbusban, attól még városon kívül az égvilágon senki sem hall róluk. Ezért az volt az elképzelésünk, hogy olyan helyekre megyünk, ahol a rádiók játsszák a számaikat, és ebből próbálunk felépíteni valamit. így aztán előfordult, hogy felléptek mondjuk Columbusban, ahol tényleg lelkesen fogadta őket a közönség, aztán elindultak észak felé, Clevelandbe, ahol meg senki sem jött el a koncertjükre. Ugyanez volt Jacksonville-ben: az első, coliseumbeli bulira minden jegy elkelt, aztán a következő helyszínen, Orlandóban húsz ember előtt játszottak. Ahol bevállalták a rádiók az AC/DC-t, ott – a kedvező fogadtatás miatt – sűrűn nyomatták a számaikat. Úgyhogy például Jacksonville-ben ők voltak az egyik legnépszerűbb banda, az ő számaikat játszotta legsűrűbben a rádió. Máshol meg azt sem tudták, hogy léteznek. Emlékszem, egyszer Miamiban egy nagy bulin a szervezők kifutottak az időből, és tulajdonképpen azért fizettek, hogy ne lépjünk fel. Ebből is látszik, milyen népszerű volt a banda. Nesze, itt van 1500 dollár, lépjetek le! Mindenből a legtöbbet kellett kihoznunk, aztán reménykedtünk, hogy a következő albummal megint előrébb tudunk lépni. Ez volt a fejlődés útja.” Biztosan nem értek volna el ilyen gyorsan ekkora sikereket délen, ha Jacksonville-ben nem ismerkednek meg Sidney Drashin koncertszervezővel, az együttes első igazi és mindenkinél lelkesebb amerikai rajongójával. Michael Browning: „Valószínűleg a jacksonville-i és a columbusi fellépések győzték meg az Atlantic Records embereit, hogy az AC/DC-nek Amerikában is van jövője. Nagyon fontos állomás volt ez az együttes karrierjében.” A turné a Közép-Nyugaton folytatódott, ahol olyan együttesek és zenészek társaságában léptek fel, mint a Foreigner vagy Mink De Ville, és akinek messze a legjobban örültek – legalábbis Malcolm és Angus –, Johnny Winter. Abban az évben adták ki Winter Nothin’ But The Blues című albumát, amelyen Muddy Waters is közreműködött. Winter egyébként producerként és vendégzenészként részt vett Muddy Waters Hard Again című albumán. A koncertkörút egyik állomásán, az Illinois állambeli Shaumburgben pedig Santana előtt játszottak. Ed Rottinger azon a koncerten Santanát fotózta, és így mesélt arról az estéről: „Miután az AC/DC végzett, Angus megkérdezte Carlost, játszhatnának-e még egy számot. »Rajta, srácok!« – felelte Santana. Viharos taps fogadta az AC/DC-t. Carlos is imádta őket.” Augusztus 13-án, három nappal Elvis halála előtt a Let There Be Rock album a 154. helyig tornázta fel magát a Billboard slágerlistáján. A lemez ugyan nem jutott feljebb, de ez a helyezés is szép eredménynek számított. A St. Louis-i fellépés azonban finoman szólva elrontotta az örömüket. A koncert után verekedés tört ki egy kocsmában. Az eset kísértetiesen emlékeztetett az ausztráliai turné első napjaira. Bon eleinte nagyon vigyázott drága, új fogsorára, mikor azonban az egyik fazon Angusra rontott, Bon egy pillanatig sem habozott: magára vállalta a gitáros testőrének szerepét, felkapott egy széket, és leütötte a támadót. Miután az Egyesült Államok középső és déli területein így vagy úgy, de bizonyítottak, elérkezettnek látták az időt, hogy meghódítsák az ország metropoliszait. Elsőként New Yorkot vették célba. Mivel most léptek fel először New Yorkban, Perry Cooper, az Atlantic Records embere úgy döntött, megmutatja, milyen az igazi New York-i vendéglátás. Elvitte őket egy Yankees-meccsre, limuzint küldött értük a szállodába. Már Bronx felé tartottak, amikor szó 142

szerint belebotlottak New York City leghíresebb párjába. Perry Cooper így mesélt az esetről: „A Park Avenue-η pirosat kaptunk, és akkor megláttuk Johnt és Yokót, amint éppen hazafelé sétáltak. Mondanom se kell, a srácok telj esen megőrültek!” Első New York-i fellépésükre augusztus 24-én, a Palládiumban került sor. Doug Thaler, miután nagy nehezen sikerült megszerveznie a koncertet, állati ideges lett, amikor rájött, a szervezők azt sem hagyják, hogy a srácok rendesen beálljanak a buli előtt. Pedig a New Yorki bemutatkozó koncert tényleg nagyon fontos állomás volt az együttes életében. A palladiumbeli fellépés rövid, de annál tüzesebb volt, ami csak további csalódást okozott Barry Berg-mannek. Nem igazán sikerült ugyanis meggyőzni a helyi rádióállomások műsorigazgatóit, hogy jöjjenek el, és nézzék meg az AC/DC fellépését. A srácok egyébként a Dictators nevű helyi kultcsapat előtt játszottak, akikkel már korábban is többször koncerteztek együtt. Andy Shernoff (Dictators) így mesélt az AC/DC-ről: „Barátságos srácok voltak, két lábbal álltak a földön, és sok bandától eltérően tökéletesen együttműködtek velünk előzenekar-ként. Bont különösen megkedveltem. Nagyon vicces arc volt, leginkább egy matrózra emlékeztetett. Biztos a tetkója miatt volt, akkoriban ugyanis csak a tengerészek tetováltatták magukat. Na, de mindegy is. Szóval New York a mi székhelyünk volt. Az AC/DC harmadiknak lépett fel a bulin. Királyok voltak, bár arra nem emlékszem, hogy a közönség elájult volna tőlük.” Angus a Palládiumban játszott először vezeték nélküli gitárral, így rá tudott tenni még egy lapáttal a színpadon előadott, addig is észvesztő tempójú rohangálásra. Angus egyike volt azoknak a zenészeknek, akik elsőként próbálhatták ki a Kenny Schaffer által kifejlesztett vezeték nélküli gitárerősítő rendszert. Mikor azonban a koncerten Angus egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, kimegy a helyiségből, és a tömegen átvágva magát felmegy a színpadra, komoly akadályba ütközött. A biztonságiak ugyanis nem engedték vissza. Az AC/DC roadjai azonban értésükre adták, hogy két lehetőség van: vagy beengedik Angust, vagy villámgyorsan elhúznak. Végül Angus jött be. Meg sem száradt rajtuk az izzadságtól átázott ruha, mikor éjfélkor, a CBGB punkrockszentélyében felléptek a Marbles előtt. Bonnal és Angusszal azonnal interjút készített a New York-i Punk magazin. A beszélgetést az 1978. májusi számban hozták le. Az amerikai punkszíntér együttesei mind hangzás, mind megjelenés tekintetében sokban különböztek brit társaiktól, és ha lehet, még kevesebb közük volt ahhoz, amiről az AC/DC szólt. A Punk interjújában azonban Bon megmutatta, hogy botrányosabb kijelentésekre képes, mint a legsúlyosabb punk arcok. Többek között elmesélte John Homstrom újságírónak, nagy álma, hogy egyszer valaki úgy istenigazából leszopja, mert még egyetlen csajt sem „kúrt tüdőbe a száján keresztül”. Úgy tűnt, a Palladium közönségének egy része – akiknek a koncert végére nem ment teljesen tönkre a hallásuk, és még tudtak járni – követték az ausztrálokat a CBGBbe, hogy bevágjanak pár sört. „Éljen soká Angus Young, a király!” – kiáltott fel egy csaj éles hangon. „Ó, micsoda lábak!” – kiáltott egy másik. „Nincs párjuk!” – szólalt meg valaki, és semmi kétség, Angus piszkafa lábaira utalt. Az AC/DC tagjain nem látszott, hogy már túl vannak egy kőkemény koncerten. Szokásukhoz híven a Live Wire-ral indítottak, aztán a She's Got Balls különösen brutálisra sikerült verziójával folytatták a bulit. Angus a koncert közepén egyszer csak fogta magát, és kisétált a klubból az utcára. Közben persze az új, vezeték nélküli gitárnak és erősítőnek köszönhetően végig nyomta a számot. Mindenesetre ez nem az a környék volt, ahol szívesen lófrált volna ráérő idejében. Angus: „Egy lepratelep volt. Nekem elhiheted. Mi pedig ennek megfelelően viselkedtünk. Pedig azt hittem, hogy minden trágya helyet láttam már.” Az Atlantic Records feje, Ahmet Ertegun is megnézte a koncertet. Akkoriban azt beszélték, hogy Bon éppen egy sörösüvegbe próbált belehugyozni, amikor a nagy tiszteletnek örvendő Ertegun méltóságteljes léptekkel besétált az öltözőbe. Végül azonban nem Bon attrakciója, hanem Angus virtuóz gitárjátéka ragadta meg Ertegun figyelmét. Angus elmondása szerint az Atlantic Records mindenható ura többször felvetette az ötletet, hogy csináljon egy bluesos 143

szólóalbumot. Mindezzel együtt Michael Browning szentül meg volt róla győződve, hogy az Atlanticnél fogalmuk sincs arról, mekkora kincs került a kezükbe. Később így adott hangot véleményének: „Nem hülyéskedek, amikor azt mondom, hogy az amcsiknak halvány gőzük nem volt, mekkora lehetőségek rejlenek az AC/DC-ben. Akkoriban egyes-egyedül Phil Carson hitt bennük. Ő volt a banda első számú támogatója.” Bármi volt is a vélemény az együttesről az Atlantic marketing-megbeszélésein, a srácok azzal a tudattal távoztak a szmogos New Yorkból, hogy sikerült egy rakás embert lenyűgözniük, és számtalan beszakadt dobhártyát maguk mögött hagyniuk. Továbbra is feltett szándékuk volt, hogy helyet csinálnak maguknak a szoftrock által dominált amerikai piacon, amelyet olyan együttesek uraltak, mint az Eagles, a Fleetwood Mac és a szintén ausztrál illetőségű Little River Band. Az AC/DC azon munkálkodott, hogy megkülönböztesse és elhatárolja magát ettől a társaságtól, és abból ítélve, hogy az egyik koncert előtt például párezer extra dollárt ajánlottak fel, hogy Angus ne tolja le a gatyáját, Bon pedig ne trágárkodjon a színpadon, ez elég jól ment. Los Angeles volt a következő állomás. Angus újra szembesült azzal a szomorú ténnyel, hogy kimeríthetetlen energiáját sokak szerint a hatalmas mennyiségben fogyasztott drogokból nyeri. Amikor az AC/DC első koncertjét adta a városban, Bob Daisley is Los Angelesben tartózkodott. Még a hatvanas-hetvenes évek ausztráliai koncertkörútjain ismerte meg Bont. Los Angeles-i találkozásukkor Ritchie Blackmore együttesében, a Rainbow-ban basszusgitározott. Bob Daisley: „West Hollywoodban, a Sunset Marquis-ban szálltunk meg. Épp a medence mellett lazítottunk, állati meleg volt. Emlékszem, Bon közölte, hogy szívesen bevágna egy sört. Mondtam neki, hogy menjen fel hozzám, és szolgálja ki magát, azzal odaadtam neki a szobakulcsomat. Egy doboz hideg sörrel jött vissza, és máris sokkal jobb kedve volt. Később felmentem a szobámba, és majd' megszakadtam a röhögéstől, mikor észrevettem, hogy a hűtő mellett hagyott egy dollárt, cserébe a sörért. Bon már csak ilyen srác volt. Nagyon kedves, udvarias gyerek.” Los Angelesben rögtön három bulival nyitottak. Először augusztus 29-én léptek fel a Sunset Stripen lévő Whiskey-ben, West Hollywoodban. Mint a londoni, marquee-beli fellépésük, a Whiskey-ben tartott koncert is mérföldkőnek számított. Itt aztán mindenki fellépett, aki számított: olyan amerikai bandák, mint a Doors, a Velvet Underground és a Byrds, meg az elmaradhatatlan turisták: a Stones, a Who és a Kinks. A három egymást követő fellépés azonban óriási kihívás volt, mivel a Los Angeles-i rádiók nem kifejezetten kedvelték az AC/DC-t. Bár a nézőszám tényleg alacsony volt – egyes becslések szerint az első este mindösszesen nyolcvanan látták az AC/DC fellépését –, olyan sztárok is tiszteletüket tették a klubban, mint Iggy Pop, vagy Steven Tyler az Aerosmithből. Ami azonban ennél is fontosabb volt, legalábbis -mint később kiderült – üzleti szempontból, hogy az egyik bulin a Kissből Gene Simmons is felbukkant, és lenyűgözte, amit látott. Simmons így mesélt élete első AC/DC-koncertjéről: „Nem is tudom, mihez hasonlíthatnám ezt az érzést. Mintha a szemközti dombtetőn álló hadsereggel néznél farkasszemet. Semmi ijesztő nincs abban, amikor a pókerarcú katonák masírozni kezdenek. Begyakorlott mozdulatokkal közelednek. Ilyenkor a számok döntenek. Amikor viszont a katonák nem egyszerre menetelnek, hanem megvadulva, a mellüket verve rontanak rád, mint a barbár hordák, na, akkor tényleg berosálsz a félelemtől. Az ember olyankor felordít, az istenit, ez nem lehet igaz! Félelmetes dolog. Nem egyszerűen csak menetelnek, hogy jobbra át, meg balra át. De nem ám. Amikor a barbárok rohamra indulnak, jobb, ha félreállsz az útból.” Simmons a show után megkereste a srácokat az öltözőben, később pedig meghívta Angust kajálni a közelben lévő Denny s-be, egy éjjel-nappal nyitva tartó étterembe. Simmons: „Leültünk, és elkezdtünk dumálni. Megmondtam Angusnak, hogy szerintem be fognak futni, hogy az AC/DC nagy együttes lesz, és hogy ebben én is részt akarok venni. Felajánlottam, hogy elvisszük őket előzenekarnak a következő turnénkra.” Miután a srácok egy évvel korábban a londoni Hammersmith Odeonban a saját szemükkel látták, milyen bulikat csinál a Kiss.pontosan tudták, mit jelent Simmons ajánlata: kőkemény és lelkes rajongókat, akik 144

szeretik a zúzást és a hangerőt. Ráadásul mindezt Amerikában. Bon a whiskey-beli fellépésen használt először vezeték nélküli mikrofont. Kenny Scharfer, a tervező személyesen felügyelte, hogy minden rendben megy-e. Itt is érvényesült az alapszabály, hogy a mikrofont azonnal ki kell kapcsolni, ha az ember lejön a színpadról. Michael Browning így idézte fel a történteket: „Johnny Young [a Young Talent Time című ausztrál tehetségkutató showműsor örökké vigyorgó házigazdája] átruccant Amerikába. Autóval járta a vidéket, és épp LA-ben volt, mikor az AC/DC fellépett a Whiskey-ben. Eljött a bulira, és beköszönt az öltözőbe a srácoknak. Bon bekapcsolva felejtette a mikrofont, úgyhogy a klub közönsége megtudta, hogy Johnny Young seggén egy hatalmas kelés nőtt a sok vezetéstől.” A turné előrehaladtával lassan mindenki átállt a vezeték nélküli technológiára, így azon kívül, hogy Angus még többet és még szabadabban tudott pörögni, a roadoknak nem volt többé gondja az őrjítő vezetékhalommal, és mindenki nagyobb biztonságban dolgozhatott a színpadon. Angus emlékeiben még elevenen élt egy néhány évvel korábbi fellépés, mikor izzadtan állt a színpadon, és – annak ellenére, hogy gumitalpú cipő volt rajta – a koncert közepén egyszer csak megütötte az áram. Az egyik roadot, aki a segítségére sietett, és megpróbálta kikapni Angus kezéből a gitárt, úgy megrázta az áram, hogy a falnak csapódott. A vezeték nélküli cuccoknak Bon is nagyon örült, hiszen minden koncerten bevitte Angust a tömegbe a vállán, és ilyenkor a gitáros egy harminc méter hosszú kábelt húzott maga után, ami gyakran beleakadt a nézők karjába és nyakába. Kész rémálom volt. Az új cuccoknak köszönhetően Angus már egyedül is elvegyülhetett a tömegben, ilyenkor Bon – a rövid szünetet kihasználva – hátraszaladt a színpad mögé, hogy igyon egy kortyot, vagy szívjon pár slukkot valakinek a cigijéből. Nem mintha nem szerette volna ezeket a kis expedíciókat Angusszal a hátán a tömegben. Ilyenkor ugyanis lehetősége nyílt kézrátétellel ellenőrizni a körülötte ugráló lányok méreteit. A méregdrága vezeték nélküli technológia nem azt jelentette, hogy az AC/DC ezután nagy lábon élt. Továbbra is takarékoskodniuk kellett, nem engedhettek meg maguknak luxuskiadásokat, csak arra költöttek, amire feltétlenül szükségük volt. Barry Bergman ilyennek látta akkoriban az AC/DC-t: „Nagyon vigyáztak a pénzükre. Nem állt rendelkezésükre sok lé, de azt nagyon gyakorlatiasan kezelték. Tisztában voltak a pénzügyi korlátaikkal. Munkamoráljuk egyedülálló volt, nem ismertem náluk keményebben dolgozó együttest. Nem játszották a nagymenőt, nem béreltek limuzint meg luxusautókat. New Yorkban metróval, busszal vagy taxival közlekedtek.” Szeptemberben, a Problem Child kislemez megjelenése idején egy újabb nagyvárost vettek célba: 2-án és 3-án San Franciscóban, az Old Waldorfban léptek fel, hétszázötven fős közönség előtt, ami a whiskey-beli bulikhoz képest jelentős előrelépésnek számított. Ezt az eredményt feltehetőleg annak köszönhették, hogy a környék rádióállomásai szívesen játszották a számaikat, és az egyik legismertebb helyi rádiós személyiség, Bill Bartlett is felkarolta az együttest. A szeptember 3-1 koncerten addig még ki nem adott, Ausztráliában felvett számokból válogattak. Többek között eljátszották az Up To My Neck In You-t es a Kicked In The Teeth Againt. Bár a közönség egész este nagyon hangos és lelkes volt, a buli vége felé Angus mégis baromira felhúzta magát, és így fakadt ki: „Gyerünk már! Keljetek már fel, elültétek a seggeteket!” Hasonló agresszivitás jellemezte egyébként az egész koncertet. Bon azért – jóval diplomatikusabban – hozzátette: „Ne féltsétek a székeket! Azért vannak, hogy ráálljatok!” San Franciscóban Bonnak persze megint sikerült új barátokra szert tenni, akik történetesen saját alkohollepárlóval rendelkeztek. Miután összehaverkodtak, Bon három napra eltűnt. Szeptember 7-én, a turné utolsó állomásán, a Florida állambeli Fort Lauderdale-ben a maffia egyik törzshelyén, a 4 O'clock Clubban léptek fel. A klubban a lemezkiadók tartottak kongresszust, és a program keretében bemutatkozott az AC/DC. Perry Cooper csak ennyit fűzött a dologhoz: „Röhejes volt az egész. Óriási felhajtást csaptak, ment a flancolás, ahogyan 145

azt a maffia szokta. Mi mást mondhatnék?” Mindazonáltal az amerikai turné óriási siker volt. Perry Cooper így nyilatkozott erről: „Egyre nőtt a rajongótábor. Clevelandben, Philadelphiában, San Franciscóban komoly tábora alakult ki az AC/DC-nek. így sikerült aztán kitörniük. Néhány rádió ugyanis elég gyorsan rákapott a számaikra.” Az első amerikai turné végére – melyen az is előfordult, hogy néhány nap leforgása alatt oda-vissza átszelték a kontinenst – közel hatvanezer kilométert tettek meg, mégsem nyavalygott senki, mert egyre közelebb kerültek céljukhoz. A következő európai koncertkörút előtt visszatértek Londonba. Bon Silver-nél, a barátnőjénél lógott, mikor éjjel háromkor Silver két vendége felébresztette őket: a Rolling Stones két tagja, Ron Wood és Keith Richards a földszinten gitározgatott. Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy Bon összefutott velük. Szeptember közepétől október elejéig az AC/DC tizennégy koncerten lépett fel főzenekarként. A skandináviai, németországi, belgiumi és svájci bulik azonban komoly visszalépést jelentettek az amerikai sikerekhez képest. Helsinkiben például a jegyek tizedét sikerült eladni, míg Malmöben néhány száz ember előtt kellett játszaniuk egy akkora stadionban, ahol több ezren is simán elfértek volna. A turné utolsó állomásán, október 9-én a belgiumi Kontichben a nézőszám okozta a legkisebb fejtörést. A buli ugyanis kis híján zavargásba torkollott, mikor a helyi rendőrség megpróbálta lefújni a koncertet, mivel az együttes nem vette figyelembe a tizenegy órától érvényben lévő csendrendeletet. A rendőrség többször is megpróbálta értésükre adni, hogy vége a bulinak, de a srácok vagy nem hallották, nem értették, vagy leszarták, amit a zsaruk mondtak, úgyhogy a végén csúnyán eldurvult a helyzet. Az egyik rendőrtiszt ugyanis Uzival a kezében felment a színpadra. Őt a roadok leteperték és lefegyverezték. Aztán az egyik szemtanú, Paul Vinck állítása szerint Angus – anélkül, hogy egy hangot tévesztett volna – a rendőrökkel a sarkában leugrott a nézőtérre. Végül sikerült utolérniük a gitárost, és az egyik zsaru megütötte. Közben persze a közönség és a rendőrök között is egy sor incidens zajlott. A gond abból származott, hogy a hely egy lakónegyedben, egy kávézó pincéjében volt. Nem meglepő, hogy a lakók panaszt tettek. Hiszen mégiscsak egy AC/DC-koncertről volt szó. A frusztrált rendőrök megpróbálták lefoglalni az együttes felszerelését. Mikor azonban rájöttek, hogy a roadok segítsége nélkül kell leszerelniük és elpakolniuk az erősítőket, meggondolták magukat. Az Angliába tartó komp fedélzetén azért érződött, hogy mindenki rendesen beszart. Hiába próbálták elviccelni a dolgot, mindenki halálra rémült. A gépfegyverekben ugyanis nem vaktöltény volt. Amikor a Let There Be Rock október 7-én megjelent Angliában, az Our Price hanglemezbolt érdekes ötlettel állt elő. A londoni West Enden lévő bolt egy ötszáz font értékű hifitornyot ajánlott fel annak, aki a legnagyobb kővel állít be az üzletbe. Egy Richard Morrison nevű srác nem bízta a véletlenre a dolgot. Kétszáz fontért bérelt egy teherautót meg egy darut, és egy három tonnás homokkő-tömböt pakolt le a bolt elé. Biztató jel volt, hogy az album – amely az amerikai kiadás borítójával és az ausztrál kiadás számaival jelent meg – egészen a 75. helyig kúszott fel a brit slágerlistán. A lemezt lelkesen, bár kissé leereszkedően fogadta a kritika. A Sounds például négy csillagot adott a lemezre, a kritika a következő címmel jelent meg: „Törzsi zene Wagga Waggából” (Wagga Wagga ausztrál, Új-Dél-Wales-i kisváros. Neve az ausztrál őslakosok nyelvén azt jelenti, „sok varjú”– a ford.). Angus: „Szerintem a Let There Be Rockkal futottunk be igazán. Az album megjelenése előtt is csomót turnéztunk angliai klubokban meg bárokban, és viszonylag tekintélyes rajongótáborunk alakult ki, mégis a Let There Be Rock hozta meg a sikert, ez volt ugyanis az első lemezünk, amely szépen szerepelt a slágerlistákon.” Nagy-Britannia sznob zenei szubkultúrája kedvezően fogadta a Let There Be Rockot. A punkrock-színtér meghatározó együttesei is – a Sex Pistols, a Clash és a Damned – ebben az évben jöttek ki új lemezzel, melyek mindegyike – a Let There Be Rockhoz hasonlóan – az igazi rock and roll életre keltését, nem pedig elpusztítását tűzte ki célul. Steve Jones (a Sex 146

Pistols gitárosa), Brian James (a Damned gitárosa) és Mick Jones (a Clash gitárosa) mindhárman csúnyán rákattantak Keith Richards játékára. Richards pedig Angus-hoz hasonlóan Chuck Berry nagy rajongója volt. Még a punkok is úgy gondolták, sok közös van bennük és az AC/DC-ben. Steve Jones így beszélt erről: „Ez az imázsról szólt, semmi másról. Az AC/DC-t metálbandának könyvelték el. Annak ellenére, hogy – a Pistolshoz hasonlóan – ők is rockot játszottak. Vágod? Bizonyos szempontból nagyon hasonlítottunk egymásra, de komolyan, csak nekik hosszú hajuk volt, ezért a srácok nem punkbandaként tekintettek rájuk. A zenéjük viszont nagyon hasonlított a punkra. Legalábbis szerintem.” Alig tértek vissza Angliába, október 12-én máris indultak a következő, tizenhét állomásos turnéra. Némi kavarodást okozott, hogy Angus átállt a vezeték nélküli gitárra, mivel néhány rajongó azt hitte, a srácok playbackről nyomják. Ez pedig halálos bűnnek számított. A londoni Hammersmith Odeonban tartott nyitóbulira minden jegy elkelt. A koncert végén Colin Burgess ült be a dobok mögé. Burgess akkor a George Hatcher Bandben játszott. Ők voltak az aznap esti első fellépők. Burgess így emlékszik vissza a bulira: „Hatalmas tömeg volt. Felmentek a színpadra, és megremegett az egész épület. Mintha maga a színház mozgott volna. A tömeg szabályszerűen megőrült.” Egy hete voltak úton, amikor Amerikából borzalmas hírt kaptak. Október 20-án a Lynyrd Skynyrd repülőgépe – amelyet augusztusban az AC/DC-nek is felajánlottak – a Mississippi állambeli Gillsburg közelében lezuhant. Az együttes énekese, Ronnie Van Zant, gitárosa, Steve Gaines, az egyik vokalista, Gaines húga, Cassie, valamint a turné menedzsere, Dean Kilpatrick életét vesztette. Az AC/DC tagjai megrendülten fogadták a hírt. A Lynyrd Skynyrd 1976-os koncertalbuma, a One More From The Road fejezte ki legjobban, kik ők valójában. Az AC/DC is szeretett volna valami hasonlót csinálni, így egyre növekvő rajongótáboruk és a Let There Be Rock koncertek kirobbanó sikere miatt megint elővették az ötletet. Úgy tervezték, hogy a koncertalbum alapját a glasgow-i Apollóban tartott buli adja majd. A tomboló közönségen végigpillantva mindenki úgy érezte, ez a legfontosabb fellépésük. Később ezt a felvételt a Fort Lauderdale-i, a Melbourne-i Myer Music Bowl-beli, valamint a sydney-i Bondi Lifesaver-beli koncertek anyagából egészítették ki. Sajnos azonban a koncertalbumra tett ajánlatot a kiadó ismeretlen okból megint visszavonta. A BBC Sight & Sound című műsorát a londoni Golders Green Hippodrome-ból közvetítették, az adást élőben és sztereóban átvette a Radio 1 is. Mivel Alex Harvey úgy döntött, lemondja a bulit, az AC/DC a Sensational Alex Harvey Band helyén lépett fel. A nagy-britanniai turnén összesen harmincezren látták őket, ennek ellenére a srácok nem voltak maximálisan elégedettek a hatással. A koncerteken ugyanis olyan hangrendszert használtak, amely állandóan lefojtotta a dobhártyarepesztő hangerőt. Az amerikai turné folytatása még váratott magára. November közepén Bon, barátnője, Silver társaságában Párizsba látogatott, hogy Ron Wooddal és a Rolling Stonesszal találkozzon. A Stones akkor vette fel Some Girls című lemezét a Pathé Marconi Stúdiósban. Bon később Mark Opitznak mesélt erről az élményéről. Mark Opitz: „Nagyon jól kijöttek egymással. Sokat lógtak együtt. Lehet, hogy Bon még énekelni is beugrott. Nem tudom, simán belefért.” Bon körülnézett még néhány párizsi stúdióban. Az egyik helyen belefutott egy francia együttesbe, akik az AC/DC Love At First Sight című számának francia nyelvű változatát vették fel, Paris By Night címen. Bon nagyon meglepődött, aztán pár napig együtt lógott a Trust tagjaival – így hívták az együttest. Barátságuk később sem szakadt meg. A második amerikai turnén huszonegy helyszín várt rájuk. November 16-án vágtak neki az útnak. Három fellépésen a Rush előzenekaraként léptek színpadra, négy bulin pedig a sokkal rock and roll orientáltabb és AC/DC-barátabb UFO-val osztoztak a főzenekari poszton. Bon azonnal megkedvelte a srácokat. Amint lehetősége nyílt, Malcolm meglátogatta a Lynyrd Skynyrd kórházban lábadozó basszusgitárosát, Leon Wilkesont. Az AC/DC különösen jó kapcsolatban volt a basszusgitárossal. Már egy ideje bent voltak a kórteremben, amikor úgy döntöttek, Wilkeson 147

felépülését legjobban néhány pohár pia segítené. A basszusgitáros Malcolm segítségével kikászálódott az ágyából, és lebicegett egy közeli bárba, ahol az összedrótozott állkapcsú Wilkeson szívószállal kortyolgatta az italát. Wilkeson később csatlakozott az AC/DC-hez a turnén, és végig velük maradt, amíg felépült. Decemberben a banda már egyedül koncertezett a Közép-Nyugaton. December 7-én egy kellemes kötelességnek kellett eleget tenniük: az Atlantic Records stúdiójában kisebb közönség előtt végre felvehették a rég várt koncertlemezt, ezért megszakították a turnét, és visszarepültek New Yorkba. Az ötlet Perry Cooper fejéből pattant ki. A koncertet a philadelphiai WIOQ rádió élőben közvetítette. A házigazda Ed Sciaky volt. A Live From The Atlantic Studios címen megjelent promóciós koncertlemezt számos rádióállomásnak elküldték az országban. A viszonylag kis példányszámban megjelent album azóta is borsos áron cserél gazdát a fanatikus gyűjtők között. Korábban is próbálkoztak már ehhez hasonló dolgokkal, az Atlantic Records stúdióinak mégis különleges hangulata volt, szinte már szentélyként tekintettek rájuk. Angus így mesélt erről: „Többek között Aretha Franklin is vett föl itt lemezeket. Tudtuk, hogy nagyon jól fognak szólni a számaink, ezért beleadtunk mindent.” Perry Cooper: „Élőben vettük fel a számokat, és még aznap éjjel elkészült a keverés. Miután mindenki hazament, az együttes visszajött a stúdióba. Ha jól emlékszem, az albumot Jimmy Douglass keverte. Gyorsan ki is adtuk. Sok rádiós arc eljött a stúdióba. Óriási ötlet volt.” A WIOQ-n élőben adták a lemezfelvételt, mindent élőben játszottak fel. Ez a rádió egyébként az elsők között tűzte műsorra az AC/DC számait. Barry Bergman: „Aznap a stúdióba menet – sosem felejtem el – Bon odafordult hozzám, és így szólt: »Barry, én sztárt faragok belőled!« Mire én azt mondtam, szuper! Fogalmam sem volt, miről beszél. Aztán megérkeztünk a stúdióba, több száz ember várta a koncertet. Állati nagy stúdió volt. Én a helyiség egyik végében álltam a közönséggel, közben a srácok a terem másik végében nyomták a The Jacket Aztán egyszer csak a szám közepén, annál a résznél, hogy »She's got the jack, she's got the jack«, Bon átrohant a stúdión, odatartotta elém a mikrofont, és így szólt: »Gyerünk, Barry, énekelj!« Bon teljesen őrült volt. Elénekelte a The Jack című számot, aztán meg elkapta valakitől a betegséget. Rendszeresen. A turnén is inkább orvosra, mintsem turnémenedzserre volt szükségük. Ezek a srácok nem voltak normálisak. Ha csajozásra került a sor, teljesen megőrültek. Ennek ellenére mindig úriemberként viselkedtek.” Az Atlantic Studios-beli fellépés után két nappal már újra úton voltak. A koncertkörút egészen december 21-ig tartott. Felléptek az Aerosmith, a Styx és a Blue Oyster Cult előtt, valamint főzenekarként a Cheap Trickkel. Rick Nielsen a Cheap Trickből így mesélt a koncertről: „Az akkori lemezkiadónk, az Epic egyik munkatársának, Harvey Leedsnek a testvére az Atlantiénál dolgozott. A srác elmondta, hogy nemrég szerződést írtak alá egy ausztrál bandával, melynek a gitárosa az egész koncert alatt őrültként rohangál föl-alá a színpadon. Harvey kezembe nyomta az egyik lemezüket. Amint meghallottam az első taktusokat, azonnal beleszerettem a zenéjükbe, és ez a szerelem azóta is tart. Az AC/DC a legjobb rockegyüttes, akit életemben hallottam. Semmi flancolás, csak nagyszerű zenészek és nagyszerű számok. Nem írogattak mindenféle balladákat.” Aztán, ahogyan azt Gene Simmons megígérte, a Kiss-turné következett. Az együttes már a közepén járt Love Gun címen futó monstre turnéjának, amit később az Alive 2 koncertalbumon örökítettek meg. A Kiss vendégeivel szemben tanúsított magatartása több volt, mint lenyűgöző. Ian Jeffery: „Először a Kentucky állambeli Louisville-ben találkoztunk a Kiss-szel. Egyfolytában üzeneteket kaptunk, melyekben az állt: Gene Simmons találkozni akar Angusszal. Angus csak annyit mondott: »Ennek pont fordítva kéne lenni, nem? Én akarok találkozni vele, nem igaz?« Lenyomtuk a show-t, mielőtt a Kiss színpadra lépett volna, de továbbra is folyamatosan kaptuk az üzeneteket. Angus megint csak annyit mondott: »Biztos vagy benne, hogy ennek nem fordítva kéne lennie?« Végül Simmons odaballagott hozzánk teljes színpadi felszerelésben, el tudod képzelni, volt vagy két méter harminc. Angus 148

meg épp akkor végzett, kisgatyában, törölközővel a vállán álldogált a színpad mögött. A Kiss nagyon bírta az AC/DC-t, nagyon vigyáztak ránk. Kurva nagy királyok voltak.” A közös koncertezés mindenkinek szürreális élmény volt. Az AC/DC színpadképe nagyon csupasznak tűnt a Kiss koncertjén használt több tonnányi erősítő, lángszóró, j elmez és hidraulikus lift mellett. Malcolmnak és Angusnak például egyetlen közös tartalékgitárja volt, mégis úgy érezték, nincs szükségük ennél többre. Guy Picciotto, aki később a Fugazi tagja lett, december 19-én, két nappal a turné vége előtt a Maryland állambeli Largóban, a Capital Centreben látta a srácokat a színpadon. Eredetileg a Styx nyitotta volna a bulit, végül azonban a helyi rádióállomáson bejelentették, hogy a Styx helyét „valami AC/DC nevű ausztrál punkrock-banda” vette át. Guy Picciotto így mesélt a koncertről: „Mindannyian állati kíváncsiak voltunk, de tartottunk is az esti bulitól, mert a punkot egyikünk sem szerette igazán. Ráadásul kicsit be is rágtunk, mert nagyon vártuk a Styx fellépését. A bulihelyen vágni lehetett a marihuána füstjét. Az emberek adogatták körbe a jointot, vagy kimentek a vécére, és ott szívták el. A haverom meg én tizenkét évesek voltunk, nagyon bejött a züllés. Addig még egyikünk sem látta az AC/DC-t, a tévében sem, sőt még a lemezborítóikat sem ismertük, úgyhogy mikor Angus iskolai egyenruhában kirontott a színpadra, totál kikészültünk. Onnan lentről úgy tűnt, a srác teljesen bekattant. Ez volt életem első koncertje. Sose gondoltam volna, hogy ilyen kibaszott hangos tud lenni.” Picciottót lenyűgözte, ahogy Bon Angusszal a vállán lejött a színpadról, és besétált a tömegbe. „Nem volt veszélytelen a mutatvány, hiszen a tömeg tele volt balhés arcokkal, akik buzinak nézhették volna Angust. Két verekedést láttunk már valamivel előrébb, meg egy biztonsági csávót, aki egy földön fekvő srácot agy alt. Aztán megjelent a színpadon a Kiss. Ők is szenzációsan nyomták. Mégis leginkább arra emlékszem, menynyire lenyűgözött, hogy az AC/DC mindenféle színpadi eszköz nélkül, kizárólag a zenéjével, az energiájával és az elkötelezettségével képes volt földbe döngölni a közönséget. Sokáig nem láttam ehhez fogható, ennyire ijesztő és felszabadító erejű koncertet.” Az AC/DC ütős fellépései kezdtek igen komoly problémákat okozni. Lassan nem akadt olyan főzenekar – hiába volt adott esetben befutott együttes, rengeteg eladott lemezzel és slágerlistás helyekkel –, amelyik bevállalta volna, hogy fellép ez után az ismeretlen ausztrál banda után. Még akkor sem, ha az AC/DC csak a második vagy harmadik helyen szerepelt a programban. Nem csak Angus térde rogyadozott a zenéjük ritmusára, hanem az amerikai rocké is. Perry Cooper ezt így fogalmazta meg egy interjúban: „A fellépéseik olyan zúzósak voltak, hogy sok együttes komolyan parázott. Sok, nagyon sok banda szabályosan tartott tőlük.”

149

1978 Sosem lesztek ilyen hangosak: Bon és Malcolm Ted Nugent előtt, a seattle-i stadionban

150

15. FEJEZET POWERAGE

Az egyik koncerten – mint általában mindig – megdobálták őket. Angus ezúttal azonban megelégelte a dolgot. Elérkezett a pillanat, hogy helyrerakja a csávót. Különlegesen nagy seggfejnek kellett lenni ahhoz, hogy a gitárost valaki ennyire ki tudja hozni a sodrából, a fresnói Selland Arénában mégis sikerült kifogni egy ilyet. „Hé, figyelj! – kiáltotta Angus, mikor épp bele akart vágni a Bad Boy Boogie végén a szólóba. – Gyere ide! Hé, te FASZ! Gyere ide, te köcsög! Ha dobálózni akarsz, megdobálunk mi is, baszd meg!” 1978-at írtunk, ebben az évben az AC/DC zárótűz alá készült venni az egész világot. Megérezték a Let There Be Rock nagylemez által megsebzett áldozatok vérének szagát, és türelmetlenül várták, hogy befejezhessék, amit elkezdtek. Úgy gondolták, hogy erre a célra a legmegfelelőbb fegyver egy újabb nagylemez lenne. Az album anyagát részben 1977 júliusában felvett számokból akarták összeválogatni, amelyek addigra már eleget pihentek. Az új lemez azonban csak a jéghegy csúcsa volt. Ugyanabban az évben, március második felében kéthetes ausztráliai turné várt rájuk, amit az AC/DC első japán turnéja követett. A tervekben szerepelt egy fellépés a tekintélyes Knebworth Festivalon, Nagy-Britanniában. Két évvel korábban, 1976-ban ez a fesztivál adott volna helyet a Stones állítólagos utolsó fellépésének, de a hír később alaptalannak bizonyult. Egy évvel később, 1979-ben pedig itt tartotta történelmi „visszatérését” a Led Zeppelin. Az együttes karrierje valóban beindult, már csak fel kellett tenni az i-re a pontot. A sokat emlegetett és nagyon várt koncertalbum, valamint az együttesről szóló dokumentumfilm pont ezt a célt szolgálta. Legalábbis így tervezték. Ehelyett azonban 1978 első néhány hónapja csúnya pofára esések sorozata lett. A helyzet kísértetiesen emlékeztetett arra, amikor 1976ban hazalátogattak Ausztráliába. Cliff Williams újból a bevándorlási hivatallal viaskodott. Míg a banda többi tagja 1977 karácsonya előtt két nappal simán megérkezett Ausztráliába, addig a basszusgitáros sikertelenül próbálkozott a vízumszerzéssel Londonban, úgyhogy nem léphetett be az országba. Tovább tetézte a dolgot, hogy az egyik hivatalnok beszólt Williamsnek, hogy ha Ausztráliába jön, akkor egy ausztrál zenész munka nélkül marad. Az együttes angol roadjai is hasonló problémákkal szembesültek, az Ausztrál Zenészek Szakszervezete (Australian Musicians' Union) minden tekintélyét latba vetve próbált megoldást keresni a helyzetre. Az AC/DC természetesen nem rejtette véka alá a véleményét Williams ügyével kapcsolatban. Mindenhol elmondták, hogy ezzel nem csak a basszusgitárost, hanem az egész együttest hozták nehéz helyzetbe. Amikor az Egyesült Államokba utaztak, sokkal könnyebben be tudták szerezni az összes szükséges okmányt. Az ausztrál média pedig valami furcsa távolságtartással kezelte az AC/DC-t – mintha szabályosan kitagadták volna az egyre nagyobb nemzetközi sikereket elérő együttest. Aztán beléjük kötött az adóhivatal. Bon nem örült túlságosan, amikor közölték vele, hogy tizenegy évnyi adóhátralékkal rendelkezik. Január elején, Sydney-ben bevették magukat az Albert Stúdiósba, és egy időre sikerült elszigetelni magukat a külvilágtól. Az új lemez hangmérnöke, Mark Opitz akkoriban az Angels második, Face To Face című albumán működött közre, és segített megújítani az együttes hangzását. Később többek között a Cold Chisellel, az INXS-szel, a Kiss-szel és Bob Dylannel dolgozott együtt. A producer ezúttal is George Young és Harry Vanda volt. Mivel Cliff Williams nem tudott jelen lenni a felvételeknél, a Powerage próbáin eleinte George basszusozott. A dalokat ezúttal is zongorán dolgozták ki. Mark Opitz így mesélt a stúdiómunkáról: „Malcolm megmutatott néhány rövid dalrészletet meg riffet, aztán egy hónapig gyakoroltunk a Β stúdióban, az Albert Studios King Street-i 151

épületében. Általában este nyolckor kezdtünk, és addig nyomtuk, amíg bírtuk.” Mivel Cliffnek továbbra sem sikerült vízumot szereznie, Bon életében először nyugodtan dolgozhatott a szövegeken, ráadásul úgy, hogy közben már a nyers felvételeket hallgathatta. Buzz Bidstrup (Angels): „Nagyon bírtam, hogy sokszor ott találtam Bont valamelyik irodában, amint a dalszövegeken dolgozott. Néha sikerült belekukkantanom egyik-másik füzetébe is, láttam, hogyan készülnek a dalszövegek, láttam a kihúzott sorokat.” Mark Opitz szerint amikor Bon a dalszövegeken dolgozott, személyiségének igen érdekes oldalát mutatta meg. Opitz így mesélt erről: „Egyik reggel, miután felvettünk néhány lassabb számot meg az énektémát szöveg nélkül, Bon odajött hozzám, és megkérdezte, van-e nálam valami cucc. Mondtam neki, hogy van egy kis haskám. Kettétörtem, és az egyik felét, nem valami sokat, odaadtam neki. Lehetett vagy tíz dolcsi értékű csoki. Mire ő így szólt: »Kurva nagy király vagy, haver! Megmentetted az életemet!« Aztán lelépett dalszöveget írni.” Hónapokkal később Opitz az Albert Studios irodájában sétálgatott, amikor egyszer csak Bon utána kiáltott: „»Hé, haver! Már ezer éve kereslek« – mondta, és elővett a zsebéből egy hatalmas nagy tábla hasist, kettétörte, és az egyik felét a kezembe nyomta. Mivel én elfeleztem vele az én cuccomat, ő is elfelezte velem a sajátját. Nem érdekelte, hogy amit ő adott, hússzor akkora volt, mint amit tőlem kapott.” Egyik este Bon, aki imádott koncertekre járni, elment, hogy megnézze az Angelst a Sydney keleti külvárosában lévő Selina klubban. Az Angels egyre nagyobb népszerűségre tett szert második albuma, a Face To Face megjelenése óta. Senki sem lepődött meg, hogy a buli végére Bon is felkeveredett valahogy a színpadra barátai mellé. John Brewster, az Angels tagja később így idézte fel azt az estét: „Nem voltunk seggfejek, de a színpadra soha nem engedtünk fel senkit. Soha. Bon azonban tökéletesen beleillett a képbe. Nem tudom, pontosan hogyan történt, de egyszer csak ott állt velünk a színpadon. Amíg élek, nem felejtem el ezt a pillanatot. Megmondom őszintén, félelmetes volt, de mi helytálltunk.” Egy ideje már dolgoztak a lemezen, mikor Cliff január végén végre-valahára ausztrál földre léphetett. Mindenki nagyon megkönnyebbült. Most aztán tényleg belevethették magukat a munkába. Angus még a stúdió vécéjére is magával vitte a gitárját. Angus és Malcolm gitárjátéka ismét kulcsfontosságúnak bizonyult. Mark Opitz így mesélt erről: „Mindennél fontosabb volt Malcolm és Angus jobb keze, ahogyan megpendítették a húrokat. Az erősítőket jól feltekertük, a gitárokon meg levettük a hangerőt. Az Angels lemezén is ezt a trükköt használtam. Nagyon fontos volt, hogyan szólnak a gitárok.” A technika, amellyel George és Harry a próbák során mindig a lehető leghúzósabb felvételt választotta ki, nem csak a producer-páros mesterségbeli tudásának és gyakorlatának volt ékes példája. A stúdiómunkának ugyanis volt egy lélektani oldala is. A cél az volt, hogy a srácok agresszív lelkiállapotba kerüljenek, aztán a felgyülemlett agressziót a felvételek során adják ki magukból. Mark Opitz: „A felvétel előtt mindnyájan beültünk az egyik helyiségbe, rágyújtottunk, és akkor valaki elkezdte a műsort: »Mi van azzal a szemétláda görény XY-nal? Hogy az mekkora faszszopó! Tudjátok, mire gondolok, nem?« Mire a kórus így felelt: »Ja, rohadt nagy fasz.« Aztán valaki átvette a stafétabotot: »És mi van azzal a másik szarházival? Róla mit gondoltok?« Mire a többiek: »Ja, az is egy nagy fasz.« Szóval szép fokozatosan behergeltük magunkat, George, Harry, én, meg az együttes tagjai. Szidtuk a szerencsétlent, mint a bokrot, aztán egyszer csak George megszólalt: »Rendben van, akkor most vegyétek fel a számot!« Addigra már mindenki totál felhúzta magát. Kerestünk valami témát, amin jól behergelhettük magunkat. Bármi és bárki megtette, egy menedzser, valaki a zeneiparból, egy tévés arc, tökmindegy volt. A srácok túráztatták magukat egy darabig, aztán bementek a stúdióba, és felvették a számot. Őrület, milyen jól működött a dolog. Lenyűgöző volt az energia, amit a zenébe beleadtak. Mindenből áradt az erő. Angus bevetésre kész volt, Malcolm nagyon beleélte magát a dologba, Cliff, az új fiú bizonyítani akart, becsületesen helyt akart állni, Bon pedig hozta a szokásos forrná ját, nyugodt volt, mint mindig. Bon Michael Hutchence típusa volt, legalábbis ami az életszemléletét illeti. Bezzeg George... na, ő 152

aztán teljesen kész volt. Harry halál nyugodtan állt mellette. Őrület, hogy a Young család tagjaiból mekkora feszültség áradt. George ránézett egy hamutartóra, és a gondolat erejével képes volt elmozdítani. Benne aztán megvolt az eltökéltség. Bármilyen hangszeren tudott játszani. Csak a kezébe vette, és elkezdett zenélni. Malcolm meg az a fajta srác volt, aki nem sokat kertelt. Hallottam, hogy egyszer így szólt Bonnak: »Te vagy az énekes, baszd meg! írd már meg azokat a kibaszott dalszövegeket!« Persze úgy nem lehet dalszöveget írni, hogy közben a többiek ott állnak körülötted. Olyankor túl nagy a nyomás rajtad. Bon mégis ott írta a szövegeket a stúdióban. Néha ugyan segítettek a többiek, de legtöbbször félrevonult, és egymaga írta meg a szöveget, aztán visszajött, és mondjuk George vagy aki éppen ott volt, segített megszerkeszteni. Természetesen Malcolmot is mindig bevonták, hogy nézze meg, rendben van-e a dolog. Ha valami nem tetszett neki, Malcolm nem fogta vissza magát: »Ez el van cseszve. Mi ez a szar?« – fakadt ki néha. Bon ilyenkor fogta magát, újra elvonult, és kitalált valami mást. Egyértelmű, hogy Malcolm volt az együttes vezetője, de nem hiszem, hogy ezt sokan észrevették. Szerintem a legtöbben a mai napig azt hiszik, hogy az AC/DC Angus bandája.” A Powerage album számai között nem egy akadt, amely először a Let There Be Rock stúdiómunkái során hangzott fel. Ezek közé tartozott például a Riff Raff. Opitz emlékezett rá, hogy Angus – a vezeték nélküli gitár jóvoltából – mellette állva játszotta fel a szólót. Opitz: „Rengeteg szólót ott vettünk fel a keverőszobában. Eszméletlen volt, ültem a keverőpultnál, Angus meg ott állt közvetlenül mögöttem, és veszettül nyomta a Riff Raff szólóját. Ezt a verziót tettük fel az albumra is, legendás szóló volt. Én meg csak ott ültem, libabőrös lettem, ahogy Angus ezerrel tépte a gitárt. Az volt az első vagy a második nekifutás.” Nem minden felvétel került aztán fel az albumra. Csakúgy, mint a Dirty Deeds Done Dirt Cheap, a Powerage munkálatai is közel nyolc hétig tartottak. Ehhez még hozzájött az idő, amit 1977 júliusában töltöttek stúdióban. Egy idő után már az is komoly feladat volt, hogy számon tartsák, mi került fel a lemezre, és mit hagytak ki. De az is hatalmas szervezőmunkát igényelt, hogy mindig elegendő cigarettájuk legyen. Fejenként minimum két csomag Benson & Hedges kellett minden egyes nap. Nem azért volt szükség ennyi cigire, hogy legyen mivel megnyugtatni az idegeiket, egyszerűen csak a szertartás része volt, hogy a felvételek közti rövid szünetekben mindenki rágyújtott. Mark Opitz így mesélt erről: „A szünetekben leültek dumálni, aztán Malcolm is csatlakozott hozzájuk, közben folyamatosan szentségeit. Aztán elővette a cigijét, és mindenkinek adott egy szálat, aki ott volt a szobában. Ilyenkor persze az ember rágyújtott. Úgyhogy ha valaki elővette a cigijét, automatikusan megkínált mindenkit. Talán nehéz elhinni, de az ilyen apróságok miatt alakult ki ennyire szoros kötelék közöttünk. Sosem kellett cigit kérned, nem is kérdezték meg, rá akarsz-e gyújtani, egyszerűen csak a kezedbe nyomták a következő szálat. Persze így aztán az ember egy zsák cigit szívott el minden nap.” Azért néha a stúdión kívül is alkalmuk nyílt lazítani. Egyszer, miután reggel nyolckor befejezték a munkát, Malcolm, Phil Rudd meg Opitz kibérelt egy kis motorcsónakot, vettek néhány karton sört, és kimentek a sydney-i kikötő közepére. Hétköznap reggel volt, úgyhogy az ingázókat szállító kompok tele voltak. Mindenki melóba igyekezett, a srácok meg ültek a csónakban, fürödtek a reggeli napfényben és pecáztak. A Powerage album munkálatai közben az Atlantic Records kitalálta, mivel hódíthatná meg villámgyorsan az amerikai piacot az AC/DC. Az együttes amerikai ügynöke, Doug Thaler átrepült Sydney-be, hogy George-dzsal és Harryvel találkozzon. Doug Thaler: „Az Atlantiénál rájöttek, hogy tényleg kifogták az aranyhalat, és elkezdtek agyalni, mi legyen a következő lépés. Ahogy az már lenni szokott, csak George-dzsal és Harryvel tudtam tárgyalni. Érdekelte őket az ajánlat, úgy érezték, minden tőlük telhetőt megtettek a banda sikeréért. Hajlandók voltak átadni a stafétabotot.” Január 26-án, Ausztrália nemzeti ünnepén Bon és Angus meghívott vendégként ellátogatott egy rockfesztiválra a Victoria szövetségi államban lévő Williamstownban, ahol többek között 153

a Rose Tattoo, a Skyhooks és a Dragon is fellépett. A páros helikopterrel érkezett, és a melbourne-i 3XY rádióállomás élő interjút készített velük. A felhajtást sokan – nem is alaptalanul – a közelgő turné részének tartották. Melbourne-ben az a hír járta, hogy az együttes március 14-én, egy rövid koncertsorozat bemelegítéseként fellép a geelongi Eureka Hotelben. Mivel azonban Cliíf Williams a vízumügyek miatt csak késve érkezett meg Ausztráliába, az egész turné – a koncerttel, valamint egy új melbourne-i bulihely, a Bombay Rock március 17-ére tervezett nyitóbulijával együtt – füstbe ment. A turné lemondása tovább erősítette a szóbeszédet, miszerint a banda csak azért jön haza, hogy a külföldi turnék fáradalmait kipihenje. Alapjában véve ez így is volt. Legalábbis pillanatnyilag. Márciusra elkészült a Powerage. Az Atlantic Records várakozásával ellentétben a srácok nem rádióbarát rockslágerekkel megpakolt lemezt tettek le az asztalra. Ha lehet, még dühösebb, még agresszívabb album lett, mint a Let There Be Rock. A karcos, ősi hangzás – legalábbis az amcsik szempontjából – még nagyobb gond volt. Ráadásul az albumon egyetlen potenciális slágert sem találtak. Michael Browning így mesélt a Powerage-ről „Fontos lemez volt, miután az együttes már elég jól befutott Angliában és Európában, és ugyanezt akarták elérni Amerikában is. Mégis, úgy emlékszem, az új album nem igazán nyerte meg a tetszésem. Ha jobban belegondolok, talán az lehetett az oka, hogy úgy éreztük, nem felel meg a várakozásainknak. Féltünk, hogy nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, és nem hódítja meg az amerikai piacot.” Miután befejezték a Power age albumot, Phil Carson kérésére – hogy mentsék a menthetőt – felvették és bemutatták az Atlantic Recordsnak a Rock'n'Roll Damnation című számot. Bíztak benne, hogy ezt a dalt felkapják a rádiók, és felkerül a slágerlistákra. (Ez volt az oka, hogy a Powerage első brit kiadásán a Rock'n'Roll Damnation még nem szerepelt.) Kétségbeesetten kutattak valami áthidaló megoldás után. Felmerült például egy ausztráliai greatest hits típusú lemez kiadása, ami 12 Of The Best címen jelent volna meg. Végül azonban ez a projekt is a korábban beígért koncertalbumok sorsára jutott, annak ellenére, hogy már kinyomtatták a kazetta– és lemezborítókat. Az együttes nem hagyta jóvá. Malcolm ugyanis határozottan ellenezte, hogy az AC/DC greatest hits-albumot adjon ki. Ebből az álláspontból később sem engedett. Áprilisban az AC/DC visszatért Angliába. Két napig próbáltak Londonban, aztán április 27-én nekivágtak az eredetileg nyolc vagy kilenc fellépésből álló turnénak. Később azonban a hatalmas érdeklődés miatt végül huszonnégy koncertet adtak. Alig öt hónap telt el a legutóbbi brit turné óta, két buli kivételével mégis mindenhol teltház előtt játszottak. A közönség már az előző turnékon is hangosnak találta az AC/DC-t, amit viszont ezúttal produkáltak, az átértékeltette a rajongók hangerőről alkotott fogalmát. Ezúttal ugyanis nem csak a dobhártyájuk fájdult meg, hanem az arcbőrük is bizsergett. Hozzáállásukat legjobban talán a glasgow-i koncert mutatta meg, ahol április 30-án az Apollóban végre valóra vált Angus álma, és felvették a koncertalbumot. Az Apollo – vagy ahogyan Ian Jeffery nevezte, a „Shrine” (oltár, szentély – a ford.) – tökéletes választás volt. A bulira egyetlen nap alatt elkelt az összes jegy. A színpad négy méter magasan tornyosult a mélyben nyakukat nyújtogató rajongók fölé. Mintha az együttes egy hatalmas oltár tetejéről prédikált volna, iszonyatos hangerővel. A tömeg annyira beindult, hogy a fékevesztett tombolás közben majdnem szétkapta az emeleti erkélyt. Coral Browning is ott volt a bulin: „A skótok teljesen megőrülnek a koncerteken. A Shrine-ban azért építették olyan magasra a színpadot, hogy a srácok ne tudjanak feljutni. Az AC/DC koncertjén azonban a rajongók emberpiramist alkottak, hogy fel tudjanak mászni. Aztán felgyújtották a székeket. Ott tényleg elszabadult a pokol.” Ian Jeffery csak ennyit mondott a buliról: „Kész téboly volt, haver. Kész téboly.” A ráadásra a srácok a skót fociválogatott mezében jöttek ki a színpadra, a csapat ugyanis abban az évben kijutott a focivébére. Az együttes nagyon ráérzett a dologra. Az Apollo valósággal felrobbant. Kevesen tudták, hogy ha tizenöt évvel azelőtt kicsit másként alakulnak a dolgok, ha akkor nem hagy fel a focizással, Malcolm Young most talán a válogatottat 154

erősítette volna. Az Apollóban aznap este felvett anyag került később az If You Want Blood You've Got It című koncertalbumra. Ezen kívül az egész fellépést filmre vették, és a felvett anyagból egy harmincöt perces promóciós filmet vágtak össze, amelyet aztán néhány európai tévécsatorna tűzött műsorra. Brian Carr, az együttes rajongója is ott volt a koncerten. így mesélt az élményeiről: „A tömeg többször skandálni kezdte Angus nevét, például a Whole Lotta Rosie előtt. A beállásnál a Rock'n'Roll Damnationt meg a Gimme A Bulletet játszották, aztán felvettek egy promót a Rock'n'Roll Damnationhöz. Malcolm elmondta, hogy az egész bulit felvették, mert úgy hallották, be fogják zárni az Apollót. Szerették volna megörökíteni az utókor számára az egyik utolsó igazi bulihelyet. Malcolm akkor azt mondta, simán lehet, hogy a felvételt sosem adják ki.” A nagy-britanniai turnén nem csak az apollo-beli fellépést vették fel. A készülő koncertalbumhoz további négy bulit teljes egészében rögzítettek, és tervbe vettek még hármat az Egyesült Államokban. A Powerage Nagy-Britanniában május 5-én jelent meg. Két héttel később a Rock'n'Roll Damnation kislemez követte. Malcolm így beszélt az albumról: „Tudom, hogy rengetegen szeretik. Akad jó néhány tiszta, igazi rock and roll arc, az AC/DC igazi rajongói. Mégis úgy érzem, az összes albumunk közül a Powerage-et méltányolták a legkevesebbre.” A legjobb rock and roll arc azonban nem más volt, mint Keith Richards a Rolling Stonesból, aki így nyilatkozott Paul Elliottnak a Kerrang! 1993. január 30-i számában: „Az egész együttes nagyon odatette magát. Hallatszik, hogy a lelküket is beleadták.” Valamilyen ismeretlen okból kifolyólag a Powerage nagy-britanniai és európai kiadása némileg eltért az egyesült államokbeli és az ausztráliai változattól. A brit/európai lemezt részben újrakeverték. Az albumra a Rock'n'Roll Damnation, a Down Payment Blues, a Gimme A Bullet, a What's Next To The Moon, a Gone Shootin es a Kicked In The Teeth című szám más verziója került fel, illetve hozzáadták a Cold Hearted Man című számot. Később, mikor CD-n újra kiadták a lemezt, az ausztráliai/amerikai kiadás anyagát vették át. A londoni Hammersmith Odeonban tartott koncertre két héttel a buli előtt minden jegy elkelt, és ehhez még a Powerage nagylemez megjelenésére sem volt szükség. A koncert végén Angus egy hámba bújt, és a ráadás alatt végig a levegőben „röpködött”. Úgy tűnt, mégsem felejtették el teljesen a Countdown című műsor teátrális jeleneteit. A brit turné május 29-én ért véget, a két június elejére tervezett bulit ugyanis Angus betegsége miatt törölni kellett. Az Atlantic Records stratégiája bevált, június 10-én a Rock'n'Roll Damnation ugyanis a 24. helyig jutott a brit slágerlistán. Ez volt az AC/DC első kislemeze, amely bekerült a brit Top 40-be. Mindez azzal járt együtt, hogy az együttes meghívást kapott a Top Of The Popsba, ahol június 8-án léptek fel. A promóciós villámháború Ausztráliában folytatódott, ahol június 19-én jelent meg a Powerage. Angus a hónap végén érkezett az országba, és megpróbált minél nagyobb felhajtást csapni az album körül. Látogatása csúcspontja talán az volt, amikor a Countdownban meghívott házigazdaként bukkant fel. Az apró termetű gitáros hallatlan jó humorérzékének, illetve új, állítólag kétezer dolláros fogsorának köszönhetően – amelyet gyakran megvillantott a kamera felé – könnyedén vette az akadályt. A kötelező köröknek a Rose Tactoo meghívása vetett véget. Meghívták Angust, hogy lépjen fel velük a Sydney nyugati részén lévő Parramattában, egy War And Peace nevű diszkóban. A helyet igazi kultúrkavalkád jellemezte: volt egy színes lámpákkal alulról bevilágított táncparkett – az ötlet mintha a Szombat esti láz díszlettervezője fejéből pattant volna ki –, de szívesen lejártak Sydney legsúlyosabb motoros bandáinak tagjai. Vészjósló jelenlétük mindenhol érezhető volt. Meglepő, de Angust gyakorlatilag egész este nem ismerte fel senki. A Rose Tattoo koncertjének szünetében nyugodtan iszogattak Angry Andersonnal a pultnál, és a kétszáz fős tömegből egy teremtett lélek sem zaklatta őket. Mikor Angus piros Gibson SG gitárján elkezdte játszani a Rose Tattoo Mick Cock című szániát, csak akkor ugrott be az embereknek, ki ez a csávó. A következő tizenöt percben a Rose Tattoo hangfalaiból – amelyek elég nagyok 155

és hangosak voltak ahhoz, hogy szabadtéri koncerten használják őket – egy lassú bluesszám, majd Little Richard Keep A Knockin-jának frenetikus feldolgozása hangzott fel. A szám végén Angry Anderson térden állva üvöltötte a szöveget, miközben Angus szokásához híven tébolyultan pörgött a színpadon. Aztán a gitáros hirtelen a szellős táncparketten termett, az emberek kíváncsian vigyorogtak rá. Az egyik lány arcáról azonban villámgyorsan lehervadt a mosoly, amikor Angus térdre vetette magát előtte, és bekukkantott a szoknyája alá. így próbált barátságosan közeledni felé. Az AC/DC két hét szabadságot vett ki, és visszavonultak Miamiba, mielőtt nekivágtak volna a következő hadjáratnak: egy hatvanhárom fellépésből álló amerikai turnénak, amelyet a Powerage május 25-i egyesült államokbeli megjelenéséhez időzítettek. A miami pihenő azonban unalmas volt, a srácok nem szerették a lábukat lógatni. A június 24. és október 3. között zajló turné első buliján a közönségre zúdították a nyaralás alatt felgyülemlett rengeteg energiát. Az első, keleti parti koncerteken Alice Cooper előtt léptek fel. A Powerage ebben az időszakban kúszott a legmagasabbra – a 133. helyig – a Billboard slágerlistáján. Aztán júliusban támadást indítottak Texas – ahol a San Antonió-i koncertről felvétel készült –, Indiana, Kalifornia, Utah, Oregon, Missouri, illetve – életükben először – Kanada ellen. Felváltva játszottak főzenekarként, illetve olyan zenészek és együttesek előtt, mint Molly Hatchet (azonnal barátságot kötöttek a talpraesett Mollyval, akinek egyénisége a Lynyrd Skynyrd-re emlékezette őket), Ronnie Montrose és az Aerosmith. Amikor a Yesterday & Today-jel léptek fel, Bon többet lógott velük, mint a saját együttesével. Úgy érezte ugyanis, hogy a másik banda szexről, drogokról és rock and rollról alkotott elképzelése közelebb áll az övéhez. A turné egyik állomása a Texxas World Music Festival volt. Az ötnapos monstre fesztivál számos dallasi helyszínen zajlott, és olyan sztárok léptek fel, mint az Aerosmith vagy Ted Nugent. Az AC/DC a Mahogany Rush előtt kezdett a Fairgrounds Complexben, a fesztivál utolsó előtti napján. Egyik Aerosmithszel közös koncertjükön látta először az ausztrálokat Peter Mensch, az AC/DC későbbi menedzsere, aki akkoriban a bostoni csapat turnéjának pénzügyeit intézte egy Leber-Krebs nevű koncertszervező cég alkalmazottjaként. A látottaktól a lélegzete is elállt. De nem csak Mensch álla esett le az AC/DC koncertjétől. Joe Perry (Aerosmith) a következőket nyilatkozta egy interjúban: „Az AC/DC egyike volt azon kevés bandáknak, akik előttünk játszottak, és akiknek majdnem minden este megnéztem a koncertjét. Mindig arra gondoltam, nem hagyom ki Angus show-ját. Királyok voltak. Az alapokig lecsupaszították a rock and rollt, nyílt és őszinte volt a zenéjük. Ezek a srácok tényleg nem szarakodtak.” Los Angelesben végre sikerült fellépniük a Starwood színpadán. Az ausztrál gitárlegendával, Kevin Borichcsal közös koncertre pillantok alatt elkelt az összes jegy. A Mötley Crüe későbbi énekese, Vince Neil is ott tolongott a tömegben. „Bon óriási volt. Egyszerűen fenomenális. Kurva jó énekes, és kőkemény. Nagyon bejött, amit csinált!” Aztán visszatértek a nagy stadionokba. Előzenekarként felléptek az Aerosmith előtt, aztán egy igen előkelő társaságban, az Aerosmith, a Van Halén, a Foreigner és Pat Travers előtt játszottak, Bill Graham harmadik Day On The Green fesztiválján, az oaklandi stadionban, július 23-án. Ezen a fesztiválon csak a legnagyobb sztárok léptek fel – vagy akikből később az lett –, ráadásul az AC/DC-nek úgy sikerült bekerülni a programba, hogy a rádiók alig vagy semennyire nem támogatták az együttest. Akkoriban Graham az egyik legmenőbb koncertszervező volt. A zenészek félelemmel vegyes tisztelettel tekintettek a New York-i Fillmore East és a San Franciscó-i Fillmore West alapítójára. A hatvanas évek végén és a hetvenes években ugyanis ez a két helyszín számított minden amerikai turné csúcspontjának. Graham klubjaiban gyakorlatilag minden nagy sztár megfordult a Grateful Deadtől kezdve Janis Jopli-non, Miles Davisen és a Sex Pistolson keresztül a Stonesig és a Led Zeppelinig. Grahamnek bejött az AC/DC. Angus: „Graham már azelőtt kurvára lelkes volt, hogy eljöttünk a bulira.” Doug Thaler: „Bill Graham nagyon sokat segített a srácoknak, a tenyerén hordozta őket.” Amikor délelőtt fél tizenegykor az AC/DC színpadra lépett, a becsült nézőszám elérte a 156

65 ezret. Angus így emlékezett vissza a koncertre: „Egyszerűen varázslatos volt. Hihetetlen volt a hangulat. .. Bon azt mondta, ilyen lehetett, amikor a kibaszott keresztényeket az oroszlánok elé vetették. Graham kibérelt egy rakás kibaszott léguant meg iguánákat az állatkertből, jó nagyokat. A legnagyobb egy igazi komodói varánusz volt. Bon, az a fasz, meg magára rakta az állatokat. Csodálatos volt.” Mindezek ellenére nem mindenki volt maradéktalanul elégedett, hogy az AC/DC is a fellépők között szerepelt. A Foreigner ugyanis nem akart fellépni a konkurens ausztrál banda után. Michael Browningnak azonban sikerült megoldást találni a problémára. A Van Halent viszont teljesen lenyűgözte az AC/DC, nem paráztak be miattuk. Eddie Van Halen még évekkel később is emlékezett a koncertre, az együttes honlapján így mesélt a buliról: „A színpad szélén álltam, és arra gondoltam: bassza meg, nekünk kell játszani ezek után a kis szemétládák után, mi?” Mark Opitz is elmesélte, milyennek látta akkor az AC/DC-t: „Állati agresszíven nyomták. Behergelték magukat, mint a stúdióban a felvételek előtt. A turnén, bárki előtt kellett is játszaniuk, mindig azzal tüzelték fel magukat, hogy most aztán lesöprik a köcsögöket a színpadról. Kicsináljuk őket! Kicsináljuk őket! Ezért lehetett annyiszor hallani, hogy a főzenekarok lehívatták a színpadról az AC/DC-t, meg kitették őket a turnékról, miután kiderült, hogy a közönségnek jobban bejönnek az ausztrálok. Tényleg csomó mindenkit kicsináltak. Agresszíven viselkedtek a főzenekarokkal. Mindenáron be akarták bizonyítani, hogy jobban játszanak náluk, keményebb és ütősebb a zenéjük. Nem tűrték el, hogy szarakodjanak velük.” Az AC/DC koncertje után Bon eltűnt. Ian Jeffery kétségbeesetten próbálta előkeríteni az énekest, mert fél egykor már egy fotózáson kellett volna megjelenniük. Szerencsére azonban Bon nem ment messzire. Ian Jeffery: „Ott feküdt a kibaszott medence mellett azokkal az iguánákkal meg egy üveg Jack Danielsszel. Csak heverészett az állatok között, és látszott rajta, hogy az égvilágon semmi más nem érdekli.” Mivel azonban a fellépésük nagyon korán lement, délután már égtek a vágytól, hogy újra a színpadon lehessenek. Mivel a Day On The Green fesztiválon hatalmas nyilvánosságot kaptak, a következő fellépés és a későbbi, jóval nagyobb bulik már nem is voltak olyan messze. Angus: „A francba, akkoriban még a szaros Top 50-be sem került fel egyetlen számunk se. Nagyon jól sikerült a buli [a Day On The Green fesztiválon], és a visszajelzések is kiválóak voltak. Ráadásul egy csomó együttes, a nagy sztárok – akiknek már egy rakás slágerlistás számuk meg lemezük volt – beszartak, amikor meghallották, hogy mi is fellépünk.” San Franciscóban Bon úgy döntött, tovább szaporítja tetoválásai számát. Angus: „Bon elkezdett mesélni valami csávóról, akinek a közelben volt tetoválószalonja, és aki szerinte kibaszott nagy király. Azt mondta, ha akarok magamnak tetkót, csak vele csináltassam, mert egy mozdulattal bármit megrajzol, mintha billoggal csinálná. Bon újra akarta színeztetni a tetoválásait, hogy jobban mutassanak, úgyhogy elment ehhez a fickóhoz, és megcsináltatott egy párat. Volt neki egy odalent is [Angus az ágyékára mutatott]. Mondtam is neki, hogy kibaszott bátor gyerek, hogy ott is ki merte tetováltatni magát.” Azoknak, akik a Day On The Greenen ott voltak az AC/DC koncertjén, még mindig veszettül csengett a füle, mikor pár nappal a buli után a pasadénál Star Newsnak adott interjújában Angus ismét megemlítette a koncertalbum ötletét. A riporter a jóslatszerű névvel megáldott Boni Johnson volt. Angus a következőket nyilatkozta az újság július 29-i számában: „Az élő felvételen végre átjönne, milyen az, amikor annyi ember előtt játszunk, amikor felszabadul az a rengeteg energia, amikor ott csápol az a rengeteg nő. Ilyenkor tudom igazán gyilkos módon megszólaltatni a gitárt.” Az Aerosmithszel folytatták a turnét. Egy alkalommal pedig újra a Van Halén és a Foreigner társaságában léptek fel a Summer Jam fesztiválon, a Comiskey Parkban, Chicagóban. Peter Mensch méltató szavai jól jellemzik, hogy akkoriban milyen híre volt az AC/DC-nek: „Az emberek elsősorban az Aerosmith miatt jöttek el a fesztiválra – mesélte 157

Mensch Frank Wattnak, a Metal Attack újságírójának 1985-ben –, de sokan már az AC/DC fellépése után teljesen kikészültek és hazamentek.” A turnén az együttes nagyszámú és egyre lelkesebb rajongótábor előtt mutathatta meg elképesztő erejét és energiáját. A fellépéseket – legalábbis részben – Malcolm és Angus gyakran szenvedélyes kapcsolata tüzelte. Szerették és kölcsönösen nagyra tartották egymást, ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy a felmerülő problémákat olykor tettlegességig fajuló vitákban döntsék el. Doug Thalert egyszer felhívta egy koncertszervező a pennsylvaniai Allentownból az AC/DC-koncert másnapján. Thaler így mesélte el a sztorit: „Azt mondta a fazon: »Hé, micsoda banda, királyok voltak!« A fiúk két teltházas bulit is lenyomtak a városban. Aztán a fickó így folytatta: »A végén csúnyán eldurvult ám a helyzet. Amikor visszatapsolták őket, a két testvér egymásnak esett, nem tudták eldönteni, hogy mit játsszanak ráadásnak. Összeverekedtek, és az egyik kiütötte a másik fogát.« Mondtam is a fickónak, hogy ezek biztos a Young testvérek voltak.” Szerencsére azonban Bonnal soha senki nem rúgta össze a port. Nagyon bántotta volna, ha bárkivel összetűzésbe kerül az együttesből, amely az élete volt, és amelyért a szívét-lelkét kitette. Malcolm: „Akkoriban mindannyian elég heves vérmérsékletűek voltunk, és elég sokat piáltunk, meg minden. Mégis, azt hiszem, Bont sosem ütöttem meg, mert Bon kurvára visszaütött volna, arra meg biztosan emlékeznék. Persze sokszor előfordult, hogy verekedtem. Bon is gyakran bunyózott.” Augusztusban a Ten Years After egykori tagjával, Alvin Lee-vel koncerteztek, és játszottak a Rainbow, a Savoy Brown és Ted Nugent társaságában, valamint főzenekarként léptek fel a Cheap Trickkel egy koncerten, ahol mindössze három dollár volt a jegy. Chris Gilbey így mesélt erről az időszakról: „Az állandó turnézás Michael Browning nagy ötlete volt, és amint azt az együttes sikerei mutatták, a dolog remekül működött. Mindössze arra kellett figyelni, hogy mindig legyen hol koncertezni. Ennyi. Nem építhettek kizárólag a lemezkiadóra. A rengeteg fellépés előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét, stabil rajongótábor alakul ki, és egy idő után megugranak a lemezeladások is. Az AC/DC-nek így sikerült betörni az amerikai piacra.” Bon régi haverja, Vince Lovegrove Atlantában futott össze a srácokkal, amikor a Cheap Trickkel koncerteztek. Lovegrove éppen egy az ausztrál rockzenéről szóló dokumentumfilmen dolgozott. Vince Lovegrove: „Bon a színházterem első emeleti erkélyén állt Angusszal a nyakában, miközben a tömeg előreözönlött a színpadhoz. És akkor a reflektorokat Bonra meg Angusra irányították. Sosem felejtem el azt a varázslatos pillanatot, ilyet ritkán lát az ember.” Amikor a turné Jacksonville-be – az ausztrál banda amerikai hátországába – ért, a Cheap Trick nagylelkűen felajánlotta, hogy zárja a bulit az AC/DC. Mindezt annak ellenére tették, hogy az eredeti programban a Cheap Trick szerepelt utolsó fellépőként. Rick Nielsen, a Cheap Trick tagja így beszélt a döntés hátteréről: „Ez volt az első olyan turné, ahol osztoztunk a főzenekari poszton, felváltva léptünk fel utolsóként, de azt hiszem, az AC/DC akkor már valamivel népszerűbb volt, mint mi. Ennek ellenére nagyon jól kijöttünk egymással. A srácok rákényszerítettek minket, hogy minden este keményen dolgozzunk, mi pedig őket kényszerítettük rá ugyanerre. Mindenki magát adta, és ez nagyon jól működött együtt.” Augusztus közepén a Rainbow-val játszottak. A Young családnak megint sikerült harcosabb oldaláról bemutatkozni, ezúttal azonban nem egymás, hanem a Long Island-i Calderone heccelődő közönsége ellen léptek fel kissé határozottabban. Malcolm szívből gyűlölte, ha valami miatt meg kellett szakítani a koncertet, ezért a végsőkig kitartott. Azonban nála is volt egy határ, volt, amit már nem viselt el. Angus így mesélte el a történteket: „Egyszer csak valaki hozzám vágott egy üdítősdobozt. Nem fájt, de a szemétláda nem hagyta abba a dobálózást, mindennel megpróbált eltalálni, ami a keze ügyébe került. Odamentem Malcolmhoz, aki mindig azt szokta mondani, ne is törődjek vele. De a csávó egész este folytatta a hajigálást. Na, akkor tele lett a tököm, és megmondtam, hogy vagy elhúz a picsába a köcsög, vagy lelépek. Levettem a gitáromat, és rávetettem magam a fickóra. A baj csak az 158

volt, hogy nem láttam, mekkora benga állat. Amikor aztán ott állt előttem, sejtettem, hogy nem fogom tudni elintézni.” Végül az egyik biztonsági arc elkapta, csúnyán megruházta és kidobta a fickót. Angus: „Persze az emberek azonnal elkezdtek pletykálni. Az eset vasárnap történt, de a hétfői koncertre a Palládiumba [New Yorkban] több száz ember már azért jött el, hogy megnézze, hogyan verem szét azt, akinek esetleg nem tetszik az arca. Aztán voltak olyanok is, akik csak azért jártak a koncertekre, hogy felbasszák az agyam. Súlyos volt. Úgy néztek ki, mint a normális rajongók, de csak azért álltak a színpad elé, mert onnan jobban tudtak heccelni. Azt mondták, azért szeretik ezt csinálni, mert bejön nekik, amikor felhúzom magam. Egyszer azonban az egyikük segített nekem. Koncert közben valahogy elvágtam a lábamat, erre az egyik csávó, aki mellesleg egész éjjel csesztetett, odajött hozzám, és bevitt a kórházba.” Doug Thaler is ott volt a calderone-beli bulin, ahol az AC/DC a Rainbow-val lépett fel. Ott aztán valóságos osztályharc dúlt a gazdagok és a szegények között. Thaler így mesélt arról az estéről: „Bruce Paine, a Rainbow menedzsere odajött hozzám, és megkérdezte, kik ezek a srácok. Mire visszakérdeztem, mert nem értettem, miről beszél. Paine meg így folytatta: »Hát, egyszer csak fogták magukat, és bementek a Rainbow öltözőjébe, felzabálták a kajájukat, és amikor valaki rájuk szólt, hogy nem kéne, csak annyit mondtak, jobban néz ki, mint amit az ő öltözőjükbe raktak, és jobban is ízlik.« Mindezt úgy adták elő, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Szerintem nem érezték, hogy bármi rosszat tettek volna. Különben sem mondta meg nekik senki, hogy hülyeséget csináltak. Ők sem ütötték bele az orrukat mások dolgába.” Egy héttel később a bostoni Paradise Theatre-ben léptek fel, a koncertet élőben közvetítette a WBCN. Angus minden addigi mutatványán túltett. Állítólag ugyanis a Rocker gitárszólója közben nem csak egyszerűen kisétált a színház épületéből az utcára, hanem taxiba pattant, és elvitette magát a bostoni rádióállomás Prudential Buildingben lévő stúdiójába. Amikor a liftajtó az ötvenedik emeleten kinyílt, Angus még mindig a húrokat tépte. Az együttes körül egyre nagyobb volt a felhajtás. Éppen ezért fel sem merült, hogy hazalátogassanak Ausztráliába, arra a Vince Lovegrove által szervezett bulira, ahol az újra összeállt Easybeats és a Valentines lépett volna fel. A jeles eseményt ráadásul – a tervek szerint – a tévé és a rádió is közvetítette. A bulit végül lemondták, bár az AC/DC amúgy sem tudta volna programjába préselni az ausztráliai fellépést. A lemezkiadó egyre hangosabb lelkesedése mellett – ami egyébként nagyon nem tetszett a srácoknak – más jelek is utaltak arra, hogy népszerűségük szédületes tempóban nő. Szeptember 2-án újra meghívták őket az az évi második Day On The Green fesztiválra. Az Oakland Stádiumban ezúttal Ted Nugent, a Journey, a Blue Oyster Cult es a Cheap Trick társaságában léptek fel. Ez sokkal kecsegtetőbb ajánlatnak tűnt, mint a readingi fesztivál. A fesztivál sikere után ismét felmerült a koncertalbum kérdése. A lemezt az amerikai turnén és a texasi bulikon rögzített számok mellett a glasgow-i, a londoni és néhány ausztráliai fellépés anyagából akarták összeállítani. Szeptember 6-án az ABC legendás Midnight Special című műsorában léptek fel. Két számot játszottak, de végül csak a Sin City került adásba. A műsor meghívott házigazdái, Ted Nugent – aki a műsort a saját tiszteletére „Extrává -gonzo”-ra keresztelte át – és Steve Tyler az Aerosmithből kis híján ölre ment, miközben egymást túllicitálva próbálták felkonferálni az AC/DC-t. A hónap hátralévő részében felléptek többek között a Blue Oyster Cult, a UFO és a Thin Lizzy előtt. Emellett akadt néhány önálló fellépésük is, ahol a közönség tombolva fogadta őket. Ilyen volt például az ohiói Columbusban, a Vet's Memóriáiban tartott koncert. „A mi lemezeinken csak igazi rock and rollt hallhattok. A következő szám aztán tényleg igazi rock and roll!” – konferálta fel üvöltve Bon a Bad Boy Boogie-t, aztán arra biztatta a tömeget, hogy menjen közelebb a színpadhoz. Sajnos azonban a közönség a vártnál jóval 159

hevesebben reagált Bon felhívására, úgyhogy miután befejezték a számot, Bon kérlelni kezdte őket: „Nem akarjuk, hogy bárki megsérüljön. Mi veletek vagyunk. Kérlek, ha tudtok, menjetek hátrébb, mert be fog szakadni alattatok a zenekari árok, és összetöritek magatokat!” A lelkesedés ekkorra már túllépte a normális kereteket, megjelentek a biztonságiak, és kiterelték a tömeget az említett területről. Eközben a közönség másik fele hangosan fújolva adott hangot nemtetszésének. Bon lenézett a kidobókra, aztán így szólt a tömeghez: „Ne aggódjatok, ők nem a haverjaink!” A következő legendás botrány is jól jellemezte az AC/DC hozzáállását. Detroitban játszottak, a Thin Lizzy előtt. A szervezők szigorú hangerőlimitet vezettek be, amit a srácok többek között azért is találtak nevetségesnek, mert ebben a városban születtek a rock leghangosabb egyéniségei, mint például Ted Nugent, a Grand Funk Railroad vagy az MC5. A Lizzy gitárosa, Gary Moore az erkélyről hallgatta az AC/DC beállását. Moore később így mesélt erről: „Az egyik szervező sík ideg lett, és felment a színpadra, mert szerinte a srácok túl hangosan játszottak. A fickó csúnyán összeveszett az együttessel. Malcolm vagy Angus – akkor még nem ismertem őket – persze leugatta: »Húzzál a kurva anyádba, aztán verd ki faszod a kibaszott előtérbe, te köcsög! Szóval be kell fejeznünk a beállást, mi?« Este aztán elérkezett a bosszú pillanata. A kibaszott koncert közepén egyszer csak megjelent a szervező csávó néhány kidobóval. Kirángatták a keverőpult mögül a hangmérnököt, lekeverték a hangot, és leállították a bulit. Ott ültünk az öltözőben, persze mindenki hallott az ügyről. Ők meg azt hitték, hogy mi akartuk szabotálni a koncertet, és le akarták rendezni velünk a dolgot. Nekünk persze semmi közünk nem volt az egészhez. Phil Lynott meg közben jól felbaszta az agyát, mert – amennyi esze volt – azt hitte, az ausztrálok csak azért jöttek Amerikába, hogy a Thin Lizzy előtt játszhassanak. Lynott megmondta a szervezőknek, ha nem fizetik ki ezeket a srácokat, nem lépünk fel. Segíteni akartunk nekik, ők meg azt hitték, mi szívattuk meg őket.” Akkoriban Ian Jeffery volt az AC/DC hangtechnikusa, őt rángatták ki a biztonságiak a koncert közepén a keverőpult mögül, miután megpróbálta meggyőzni igazáról a város képviseletében megjelent hivatalnokot. Ian Jeffery később így mesélt az esetről: „Lekevertem a hangot, és megmondtam az ürgének, hogy ennél többet nem tudok tenni. Mire a fickó felém fordult, és azt mondta, hogy nem érdekli, neki ez még mindig túl hangos, és halkítsam le. Rendben van, mondtam, de ha egyszer nincs több erősítő. Hallja az éneket? – kérdeztem. Mire a fickó azt mondta, hogy valamennyire még igen. Na, akkor megmondtam neki, hogy már mindent lekevertem, és a hang közvetlenül a színpadi erősítőkből meg a kontroll-ládákból jön. Addigra már tényleg mindent lekevertem. Ilyen hangerővel nyomták a srácok a színpadon. A következő pillanatban felkapott néhány biztonsági arc, és kivittek az előtérbe. Arra gondoltam, kéne valamit csinálni, mert ezek tényleg kinyírják a bulit. Kirohantam, megkerültem az épületet, aztán hátul visszamentem, és a színpad mellett megálltam. Veszettül integetni kezdtem, hátha Malcolm észrevesz. Meg is fordult, de nem esett le neki egyből, hogy én vagyok az. Rám nézett, látszott az arcán, hogy nem érti, mi a faszt keresek ott. Odaballagott hozzám, én meg elmeséltem neki, hogy kidobtak, mert túl hangosak voltunk az ízlésüknek. Erre leálltak, Malcolm ledobta a gitárját, aztán a kontroll-ládákat bedobálta a zenekari árokba. Hirtelen ott termett egy rakás hangtechnikus, és lefogta Malcolmot. Én meg leszedtem őket Malcolmról. Bementünk az öltözőbe, de Malcolm még mindig rohadt ideges volt. »Mutasd meg azt a faszfejet! Melyik volt az a faszszopó?« – kiabálta. Mondtam neki, hogy szerintem a fickó nem tehet róla. Malcolm viszont más véleményen volt, egyszerűen nem lehetett meggyőzni. Végül aztán bementünk az irodába. Amint beléptünk, Malcolm rávetette magát a csávóra. A végén még a rendőrség is megjelent, állati nagy balhé volt.” Amikor később a szervező perrel fenyegette őket, az együttes – hogy elsimítsa a dolgot – kiállított egy húszezer dolláros csekket, szerintük ugyanis ennyi kár esett a hangfalakban és az erősítőkben. Bár ami azt illeti, Malcolm ökle és a szervező fickó arca is elég csúnyán nézett ki. Mark Opitz: „Malcolm gyakran mesélt a bevert arcú koncertszervezőkről... Miután egyszer 160

kicsinált valakit az egyik közép-nyugati fellépés után, a fickó ki akarta hívni a zsarukat. Malcolm megkérdezte tőle, mit gondol, vajon a rendőrök kinek fognak hinni. Biztos jól szórakoznak majd – mondta a faszinak –, amikor megtudják, hogy egy százötven centis törpe elintézett egy több mint két méter magas hústornyot. Hát, ilyen sztorikkal szórakoztatott minket Malcolm.” Gary Moore: „A következő este Clevelandben lesöpörtek minket [a Thin Lizzyt] a kibaszott színpadról. Minden eszközüket bevetették, hogy kicsináljanak minket. Aznap este kurvára ki is csináltak. Teljesen ki akartak készíteni. Angus például egyfolytában levegőnek nézett minket. Nagyon ráálltak a szívatásra. Az utolsó este Chicagóban léptünk fel. Nagyon jól sikerült a koncert, a Thin Lizzynek sok rajongója volt a városban. A menedzserünknek volt egy igazán szemét húzása. Amikor látta, hogy az AC/DC dobosa kimegy szarni, odaszólt a szervezőknek, hogy indulhat a buli. A szerencsétlen srác letolt gatyában rohant ki a vécéről. Be sem tudta fejezni rendesen, menet közben próbálta felhúzni a gatyáját, mert időben be akart ülni a dobok mögé. Egy szó mint száz, elég sok szemétséget csináltunk egymással, pedig csak három napig koncerteztünk együtt. Még szerencse, hogy nem mentünk hosszabb turnéra, biztos kinyírtuk volna egymást. Bon néha bejött az öltözőbe, és úgy tett, mintha kedvelne minket, de szerintem inkább az ingyen sörre hajtott. Megitta a saját piájukat, aztán átjött hozzánk, és megitta a maradékot, mi ugyanis nem voltunk valami nagy sörivók. Bejött, és így szólt: »Bevallom, eleinte nem nagyon bírtalak titeket, de aztán rájöttem, hogy egész jó arcok vagytok.« – És mindezt az ingyen sörért tette. Amikor utoljára láttam, levelet kapott a feleségétől vagy valami ilyesmi, és nagyon szomorúnak tűnt. Emlékszem, ott állt, a falnak támasztotta a hátát, és nagyon búval béleltnek látszott. Mégis, a buli fantasztikus volt. Micsoda együttes! Angus meg egyszerűen hihetetlen volt. Egész idő alatt csurgott a takony az orrából, mintha kibaszott epilepsziás rohama lett volna, haver. Bon meg nem tudott beszélni, annyira be volt baszva. Amikor odajött a keverőpulthoz, egy kurva szót sem tudott kinyögni, aztán kiment a színpadra, és tökéletesen elénekelte a számot. Nagyon bizarr volt, de lenyűgöző.” Október 2-án és 3-án, az amerikai turné záróakkordjaként az Aerosmith – vagy ahogyan akkoriban Malcolm becézte őket: Hairy Smith – előtt léptek fel. Az AC/DC-turné egészében véve hatalmas siker volt, az együttes sorra kapta a felkéréseket, és buliról bulira röpködtek az országban. Az igazi áttörés mégsem történt meg, bár a Powerage album jól ment, a lemez már kétszázezer eladott példánynál járt, ami több volt, mint a High Voltage és a Let There Be Rock együttvéve. De a sikernek voltak egyéb árulkodó jelei is. Például az együttes körül lézengő női egyedek egyre növekvő száma. Malcolm és Angus azonban nem sokat törődött ezekkel a nőkkel, mindenki tudta, hogy legtöbbjüknek tele az előjegyzési naptára a meghódított és meghódítandó sztárok neveivel. De nemcsak az AC/DC, hanem a legtöbb együttes, akit láttak, hallottak és akivel találkoztak, hasonlóan állt a kérdéshez. A srácok egyébként nem értették azokat a bandákat, akik lehalkították a színpadi erősítőket és a kontroli-ládákat, aztán a hangfaltornyokból a közönségre zúdították a hangerőt. Malcolm és Angus úgy látták, hogy az olyan igazán sikeres bandák, mint a Boston és a Foreigner attól tartanak, lejáratják magukat. A Sounds 1978. november n-i számában Malcolm a következőt válaszolta Phil Sutcliífe kérdésére: „A legtöbb együttes nem törődik igazán a hangzással. A Dictators volt az egyetlen banda, akik tényleg keményen odatették magukat... Az ilyen együtteseknek kéne lehetőséget adni.” Az AC/DC elérkezettnek látta az időt, hogy végre kiadják sokat emlegetett koncertalbumukat, és az emberek otthon is belekóstolhattak abba, hogyan kell szólnia egy igazi, fülledt, dobhártyarepesztő rock and roll show-nak. Jó ideje gyűjtötték már az anyagot az albumhoz. Mark Opitz így beszélt a munkálatokról: „Elképesztő érzés volt meghallgatni azt a rengeteg felvételt. Egész nap ültem a stúdióban, és minden felvételhez, minden egyes számhoz megcsináltam a keverést. Fogalmam sincs, hogy a végén melyik változatok kerültek fel az albumra. Megmondták, hogy este nyolctól mindig szabad a stúdió, megkaptam az 161

összes felvételt, és kevertem.” A meló ugyan nagyon izgalmas volt, Opitz mégis végigizgulta az egészet. Bizonyítani akart két mestere, George és Harry előtt. „Egyetlen dolog járt a fejemben. Kurvára be voltam szarva, szétparáztam magam, hogy nem tudom elég jól megcsinálni a melót. Általában felváltva dolgoztunk, egyszer én kevertem, másszor George és Harry, néha pedig együtt dolgoztunk. Ezúttal azonban egyedül voltam, és megpróbáltam kihozni magamból a maximumot. Amikor lejátszottam George-nak az elkészült anyagot, kurvára bíztam benne, hogy tetszeni fog neki.” A lemez nagy részét, ha nem is az összes felvételt, az áprilisi glasgow-i koncert anyagából állították össze. A borítón látható fotó a bostoni Paradise Theatre-ben adott koncert előtt készült, és az Atlantic Records fotósa, Jim Houghton készítette, még augusztusban. Az ötlet egyébként az Atlantic Records művészeti igazgatójáé, Bob Defriné volt. Bob Defrin: „A fotós hozott magával művért, amit aztán felvittünk magunkkal a stúdióba. Átalakítottuk a gitárt, levágtuk a nyakát. így úgy nézett ki, mintha Angus felnyársalta volna saját magát. Nagyon bejött neki az ötlet.” A lemez címét – If You Want Blood You Got It (Ha vérre szomjaztok, megkapjátok) – Bon egyik megjegyzése ihlette. Az énekestől – még júliusban, a Day On The Green fesztiválon – egy újságíró megkérdezte, mire számíthat a közönség a koncerten. Angus így idézte fel a történetet: „Odajött egy firkász, és megkérdezte Bont, hogy mire számíthatnak az érdeklődők. Mire Bon szűkszavúan annyit felelt: vérre!” Nagy-Britanniában az If You Want Blood You Got It október 13-án került a boltokba. A kritikákban ezúttal is hemzsegtek a banda ausztrál származására utaló lekezelő megjegyzések. Mióta betették a lábukat Angliába, folyamatosan ezzel szekálták a srácokat. A Sounds október 28-i számában például a következő címmel jelent meg róluk cikk: „Billa Bong! Boomer Anngg!” (A Bon nevére utaló „billabong” szó holtágat, illetve az ausztrál szlengben csavargót jelent. A „boomer anngg” egyrészt a bumerángra, másrészt Angus nevére utal. A „boomer” jelentése többek között nagy hím kenguru – a ford.). Érdekes, hogy amíg az AC/DC koncertlemeze bevállalós és kőkemény rockalbum volt, addig a brit punkszíntér egykori nagymenői teljesen más irányba léptek tovább. A Sex Pistols tíz hónappal korábban feloszlott, John „Rotten” Lydon júliusban a Public Image Limited tagjaként bukkant fel. Ez a formáció azonban sokkal többet merített a Stooges zenéjéből, a krautrock-ból és a dubból, mint Chuck Berry számaiból. Ezzel szemben az All Mod Cons című lemezén a Jam olyan bonyolult és kifinomult anyaggal rukkolt elő, mint később a Clash, bár az együttes második kísérlete, a Give 'Em Enough Rope annyira talán nem lett mesterkélt, mint a Jam lemeze. Október 10-én az AC/DC visszatért Európába, és nekivágott egy tizenöt fellépésből álló turnénak. Párizsban Bonnak eszébe jutott a Trust. Az együttessel még akkor találkozott, amikor néhány évvel korábban átugrott Angliából, hogy meglátogassa a Rolling Stonest. Bár a Trustnak akkor nem volt szerződése egyetlen lemezkiadóval sem, Bon megszervezte, hogy ők legyenek az előzenekar az AC/DC első, teltházas párizsi koncertjén, a Le Stadiumben. A következő brit turnén tizenhét koncertet adtak. A körút november 16-án ért véget, és az a megtiszteltetés érte őket, hogy a newcastle-i Mayfair klubban két egymást követő este telt ház előtt játszhattak. Ez előttük még egyetlen együttesnek sem jött össze. A turnét egyébként egy különleges bulival kezdték az essexi Colchester Egyetemen. A koncertet a BBC szervezte, a Rock Goes To College (A rockzene egyetemre megy) című műsor számára. Brian Johnson itt találkozott először az együttessel, amely az elkövetkező években gyökeresen megváltoztatta az életét. Glasgow-ban a buli szünetében Bon kiment az épületből, ahol felléptek. Amikor kiszellőztette a fejét, és elindult vissza, a biztonságiak nem engedték be, a végén az egyik roadnak kellett kezességet vállalni érte, hogy az AC/DC folytathassa a koncertet. A turné két teltházas bulival tetőzött a londoni Hammersmith Odeonban. Az első koncert után fogadást rendeztek, aminek természetesen reggelig tartó bulizás lett a vége. Bon csúnyán kiütötte magát, de azért – ahogyan az lenni szokott – az esti fellépésre összekaparta magát. 162

Steve Gett, a Record Mirror újságírója mindkét odeon-beli koncertet látta. Gett – akit teljesen lenyűgözött az AC/DC – november 25-én azt írta, hogy a koncertalbum után a srácoknak fel kell kötni a gatyájukat, ha igazán húzós stúdióalbumot akarnak lerakni az asztalra. Gettnek egyébként teljesen igaza volt. Az If You Want Blood valóban hiánypótló darab volt. Az album november 21-én került a boltokba Amerikában, november 27-én pedig Ausztráliában, ahol a megjelenést az együttes hazaérkezéséhez időzítették. Ráadásul marketingszempontból kapóra jött, hogy az amerikai tévénézők ekkor, két hónappal a műsor szeptemberi felvétele után láthatták először az apró termetű ausztrálokat a Midnight Specialben. A lemez két nappal karácsony előtt szerepelt a legelőkelőbb pozícióban a slágerlistákon. A Billboard 113. helyéig jutott, ami ha nem is tökéletes, de mindenképpen biztató volt. Az AC/DC egyéves távolléte alatt az ausztrál pub-rock színtér teljesen átrendeződött. A Cold Chisel, a Midnight Oil, az Angels és a Rose Tattoo gyakorlatilag folyamatosan és egyre nagyobb közönség előtt koncertezett, néha pár sarokra egymástól. Különösen jól ment az AC/DC régi haverjainak, az Angelsnek, akik ugyanahhoz a labelhez tartoztak. John és Rick Brewster tökéletes összhangban ostromolta gitárjával a rajongók dobhártyáját, miközben az energikus és a színpadon otthonosan mozgó énekes, Doc Neeson a hangjával tette ugyanezt. Akkoriban az együttes igazi adu ásznak számított. Az áttörést a Face To Face című nagylemez hozta meg, amelynek producere ugyanaz a Mark Opitz volt, aki a Powerage munkálataiban is részt vett. John Brewster: „Amikor az AC/DC elhúzott külföldre, mi magunkra maradtunk, és felkapaszkodtunk a csúcsra. Akkoriban mi voltunk a legnagyobb királyok Ausztráliában. Még hétfőnként is teltházas koncerteket adtunk, sőt gyakran ötszáz ember ácsorgott odakint, hogy bejusson a bulira.” Az AC/DC tagjai azonban nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget annak, hogy mi történt Ausztráliában. Nem a lábukat lógatni jöttek, a lazítás amúgy sem volt kenyerük. Két héttel megérkezésük után, december 2-án már Sydney-ben, az Albert Stúdiósban ültek, ahol George és Harry irányításával elkezdték a következő nagylemez felvételeit. A hangmérnök most is Mark Opitz volt. Soha ekkora szükség nem volt legendás munkabírásukra és fegyelmükre. A következő album tényleg nagyot kellett szóljon. Azzal mindenkit le kellett taglózniuk.

163

164

1979 A nagy stadionbulik: Malcolm, Bon és Angus a Wembley-ben

165

16. FEJEZET ÚT A POKOLBA

Amikor 1926-ban az Egyesült Államokban hivatalosan átadták a 666-os számú főutat, a négy államon végigkígyózó aszfaltsáv neve mindössze arra utalt, hogy elkészült a 66-os főút hatodik mellékútja. De a három számjegyből álló jelzés – amely a Biblia szerint az Antikrisztusra, a rettegett Fenevadra utal – sötét árnyat vetett a 666-os útra. A környékbeli indiánokat ez nagyon nyugtalanította, mások szívébe az országúton történt rengeteg halálos baleset miatt költözött be a rettegés. Megint mások – szintén a babonás fajtából – úgy hitték, hogy azok, akik túlzásnak gondolják az aggodalmaikat, röhögnek rajtuk, félvállról veszik az egészet vagy ellopják az útjelző táblákat – ahogyan az számtalanszor megesett –, kihívják maguk ellen a sorsot. A pokol útját tiszteletben kell tartani. A föld túlsó felén eközben néhányan tényleg kihívták maguk ellen a sorsot. Angus így mesélt erről az időszakról: „Nagy volt a felhajtás körülöttünk. Egyszer egy csaj megkérdezte, hogyan nevezném el a turnénkat. Én meg azt mondtam neki, bébi, ez egy AC/DC-turné, ez a kibaszott út a pokolba vezet.” Az új album próbái már december elején elkezdődtek, de átnyúltak a következő év elejére. Bon nem volt túlságosan elégedett a Powerage szövegeivel, a Gone Shoot’n’-t például egyszerűen túl komolynak találta. Szeretett volna viccesebb számokkal előrukkolni, mint például az If You Want Blood. Az Atlantic Records is változtatásokat akart. Az If You Want Blood album Amerikában több példányban kelt el, mint a Let There Be Rock és a Powerage együttvéve. Világosan látszott, hogy az AC/DC egyre népszerűbb az Egyesült Államokban, az Atlantic azonban ennél is nagyobbat szeretett volna kaszálni. Egy nagylemezt akartak, amit az egész országban vesznek, mint a cukrot, és egy igazi slágert, amivel be lehet vezetni a lemezt. Ráadásul fogytán volt a türelmük. Korábban már felvetették az ötletet, hogy a következő lemezt új producerrel kellene megcsinálni, nem a már megszokott George Young-Harry Vanda párossal. Ha tovább akartak lépni, nem halogathatták a döntést. A helyzet annyira komolyra fordult, hogy az Atlantic alelnöke, Michael Klenfner Sydneybe repült, hogy személyesen találkozzon az együttessel, valamint George-dzsal és Harryvel. Megmutatták Klenfnernek az addig elkészült anyagot. Akkoriban éppen Ray Arnott dobos helyettesítette Phil Ruddot. Arnott számos alkalommal dolgozott együtt az Albert Stúdiósban George-dzsal és Harryvel, valamint játszott Stevie Wright együttesében is. Arnott így mesélt Klenfnerről: „Egyik este beugrottam a stúdióba. Éppen annak az amcsi ürgének mutogatták az addig elkészült anyagot. A fickó azért repült át Amerikából, hogy ellenőrizze, a srácok nem a hasukat süttetik a tengerparton. Mi csak egyszerűen Humorzsáknak becéztük. Nem is emlékszem a nevére, csak arra, hogy Humorzsáknak neveztük el. Egyik este elvitt minket vacsorázni, rendelt egy üveg bort, nyolcvan dolcsiba került, azt hiszem, vörösbor volt. Bon meg beszólt neki, hogy ez egy nagy kalap szar. A második üveg bort Bon rendelte. Háromszáz dolcsiba került, de a jenki fizetett, mint a katonatiszt. Jó kis este volt.” Arnottnak az egész hét nagyon jól sikerült. Házasodni készült, és legénybúcsút tartottak a tiszteletére. Ray Arnott: „Malcolmmal, George-dzsal, Angusszal meg néhány sráccal lementünk az egyik klubba a George Streeten, Sydney-ben, de nem akartak beengedni minket. Azt mondták, túlságosan készen vagyunk. Hallottuk, hogy odabent a diszkóban egy AC/DCszám megy. Majd' behugyoztunk a röhögéstől.” Valójában azonban korántsem volt ennyire vicces a helyzet. Már az is elég szarul vette ki magát, hogy az Atlantic Records megmondta nekik, mit csináljanak. De amikor Malcolm és Angus észrevette, milyen tiszteletlenül bánik az Atlantic Records George-dzsal – úgy 166

kezelték, mintha zöldfülű kezdő lenne –, nagyon felhúzták magukat. Mindezt úgy, hogy George és Harry alig néhány hónappal korábban producerként dolgozott Paul Young Love Is In The Air című számán, amely bekerült az amerikai Top ίο-be. De nem ez volt a producerpáros egyetlen sikere: Flash And The Pan nevű formációjuk óriási népszerűségre tett szert, és több slágerlistás számmal büszkélkedhetett Ausztráliában, Európában és az Egyesült Államokban, annak ellenére, hogy egyetlenegyszer sem turnéztak. A kiadó részéről is megpróbálták elsimítani a dolgokat – valaki például azt nyilatkozta a Juke magazinnak, hogy egy ideje már gondolkoztak külsős producer bevonásán. Malcolm azonban másként látta a helyzetet, és a sydney-i 2JJ rádiónak azt nyilatkozta, az együttest gyakorlatilag „rákényszerítették”, hogy külsős producerrel dolgozzon. Már Harry elvesztése is eléggé fájt a srácoknak, de az, hogy George-ot eltávolították mellőlük, olyan volt, mintha az együttes hatodik tagját rúgták volna ki. Sőt, George talán még ennél is többet jelentett számukra. Michael Browning így beszélt a két producer reakciójáról: „George és Harry nagyon tisztességesen viselkedett. Pedig azon sem csodálkoztam volna, ha totál kiakadnak. Biztosan ki is akadtak. Mégis, hogyan jön egy amerikai lemezcég ahhoz, hogy azt mondja, le kell cserélni a producert, akit ráadásul óriási tisztelet övezett a hazájában. Azért ez egy kicsit erős volt. Szóval baromi bonyolult szituba kerültünk. Malcolm és Angus teljesen kikészült. Állatira kiakadtak, és nagyon elkeserítette őket a dolog.” Browning azonban úgy gondolta, a producerváltás elkerülhetetlen. Olyan producerre volt ugyanis szükség, aki úgy ismeri az amerikai rockrádiók világát, mint a tenyerét. Browning: „Ami engem illet, meggyőződésem, hogy Vanda és Young rendkívül fontos szerepet játszott az AC/DC hangzásának és stílusának kialakításában. Kihozták a maximumot Malcolmból, Angus-ból meg Bonból. Azonban akármilyen remek producerek is voltak, nem tudták, milyen zenékre kattannak rá az amerikai rádiók. Amerikában kell élned ahhoz, hogy megértsd az amerikai srácok mentalitását, megismerd a rádiózási szokásokat és a műsorokat. Elérkeztünk arra a pontra, ahol a megfelelő hozzáállás és zúzás mellett már komolyabb körítésre is szükség volt. Ez a lépés elkerülhetetlenné vált. Én személy szerint teljesen egyetértettem az Atlantic Records döntésével”. Az Atlantic Records Eddie Kramer producert választotta, aki már régi versenyzőnek számított a szakmában. Dolgozott többek között David Bowie-val, a Kinksszel, a Beatlesszel, a Stonesszal és a Small Facesszel. Hírnevét azonban Jimi Hendrixszel közös munkái, az Are You Experienced?, az Axis: Bold As Love, valamint az Electric Ladyland című, korszakalkotó jelentőségű lemezek alapozták meg. Kramer később a Humble Pie-jal és a Led Zeppelinnel dolgozott, ez utóbbival az együttes legendás koncertalbumán, a RockiríThe Fillmore-on. Az Atlantic Records mégis az utóbbi öt év termése miatt, a Kiss Alive!, Love Gun és Alive II című lemezei miatt döntött Kramer mellett. Mivel az AC/DC akkoriban már tekintélyes mennyiségű cuccal koncertezett, a szállítási költségek is megnőttek, ezért úgy döntöttek, kihagyják az ausztráliai turnét. Bon – félig komolyan – az RAM magazin március 9-1 számában ezt nyilatkozta Stuart Coupe újságírónak: „túl sokat piáltunk, túl sokat téptünk, és kurvára szét voltunk csúszva ahhoz, hogy otthon koncertezzünk.” Mindezek ellenére Bon megígérte, ha sikerül eljutniuk Ausztráliába, megcsinálják minden idők legnagyobb rock and roll buliját. Valójában azonban az ausztráliai turné nem szerepelt a legfontosabb célkitűzések között. Sőt, ami azt illeti, semmilyen turné sem szerepelt a terveikben. Sikereiket elsősorban koncertjeiknek köszönhették. Most eljött az idő, hogy összehozzanak egy olyan albumot, amellyel felteszik az i-re a pontot. Eddie Kramer Sydney-ben találkozott George-dzsal, Harryvel, Ted Alberttel és Michael Browninggal, aztán bevetették magukat az Albert Stúdiósba, és felvettek néhány számot. Kramer az első pillanattól fogva világosan látta, hogy a New Yorkban neki mutatott néhány videoklip valóban jól szemléltette az AC/DC-ből áradó elsöprő erőt és az együttes tagjainak határozott egyéniségét. Fontosabb volt azonban, hogy az AC/DC rockegyüttesként tökéletesen illett Kramer korábbi stúdiómunkáinak sorába. Egyetlen szembetűnő különbség 167

volt csak. Eddie Kramer így mesélt erről: „Az AC/DC sokkal húzósabb, keményebb, ütősebb zenét csinált, mint azok, akikkel addig együtt dolgoztam. A két testvér irányította a dolgokat, pontosan tudták, mit kell tenniük. Aztán ráadásnak ott volt Bon Scott... Istenem, az a srác egyszerűen döbbenetes volt. Hihetetlen volt az egész. Adott egy remek énekes meg egy dögös banda. Nem olyanok voltak, mint a Led Zeppelin, ez teljesen nyilvánvaló. Egyszerű, nyers, lényegre törő zenét csináltak, az AC/DC vérbeli rock and roll banda volt, amilyenhez fogható együttest sem akkor, sem most nem könnyű találni.” Kramer nem vont párhuzamot a Stonesszal, azzal az együttessel, amely kezdetektől fogva óriási hatással volt az AC/DC-re: „A Rolling Stones sokkal kifinomultabb zenét játszott, mint ezek a srácok. A Stones más súlycsoportba tartozott.” Miután elkészültek a demók, az együttes összecsomagolt, és áthelyezte székhelyét Miamiba, ahogyan azt Bon 1977-ben mintegy mellékesen megjósolta. Az új nagylemezt februárban, a Criteria Stúdiósban vették fel. Mindezek mellett Angus, George és Harry, Jimmy Barnes, John Swan, a Rose Tattoo-s Peter Wells, Warren „Pig” Morgan és még jó néhány arc társaságában beszálltak Ray Arnott első nagylemeze, a Rude Dudes munkálataiba az Albert Stúdiósban. Vanda és Young produkciós tanácsadóként vett részt a munkában. A lemez 1979 novemberében jelent meg, kizárólag Ausztráliában. Ray Arnott így beszélt az albumról: „Angusszal bluest játszottunk, négynegyedes, lassú számokat. Őrület, hogy mit művelt, egyszerűen istenien gitározott.” Angus is elmesélte, hogyan zajlott a felvétel: „Beugrottam az irodába. Ray meg pont bent volt, és megkérdezte, nincs-e kedvem játszani egy kicsit, ha már ott vagyok. Nem gondoltam, hogy felveszi. Öt másodperc alatt lenyomtam az egészet.” Angus, Malcolm, és Bon spontán búcsúbulit tartott. Mielőtt elrepültek Amerikába, a Sydney északi részén lévő Cremorne-ban, a Strata Motor Inn-ben léptek fel. Basszusgitáron George játszott, a dobok mögött ezúttal is Ray Arnott ült. Ez volt Bon utolsó, Malcolmmal és Angusszal közös ausztráliai koncertje. Ray Arnott így emlékezett vissza a bulira: „Háromnégy kismalacot megsütöttek nyárson, mindenki jól bezabált, piáltunk is rendesen. Aztán bejött egy csávó, és megkérdezte, nincs-e kedvünk lenyomni pár számot. Persze azonnal felpattantunk a színpadra, a közönség teljesen megőrült. A helyiség egyik felében a klub, a másikban meg egy étterem működött, amelyet napközben mindig zárva tartottak. Mi az étteremben buliztunk, aztán kinyitottuk az ajtót, átmentünk a klubba, fel a színpadra, és már játszottunk is.” A következő fél órában a teljesen lehidalt közönség öt-hat számot hallhatott, többek között a Baby, Please Dont Go-t és a Let There Be Rockot. Bon és Angus nem először járt a Stratában. Többször leugrottak meghallgatni a két gitárvirtuóz, Tommy és Phil Emmanuel játékát. Phil Emmanuel így idézte fel az egyik ilyen alkalmat: „Greg Johnson, a Strata vezetője odajött hozzám, és megkérdezte, innék-e valamit. Persze, persze, mondtam, úgyhogy a pulthoz ment, és rendelt két dupla whisky-colát, nekem meg Tommynak. Azt hiszem, Angus gyümölcslevet kért, vagy valami ilyesmit, Β óntól meg csak annyit kérdezett, hogy a szokásos lesz-e. Bon erre azt felelte, hogy az remek lenne. Egy nagy pohár jéggel jött vissza, meg egy fél üveg piros Johnnie Walkerrel. Mire mi megittuk a piánkat, Bon lenyomta az egészet. Nem láttam még embert így piálni. Eszméletlen volt, ráadásul kurva jól bírta.” A miami utat el kellett halasztani egy-két nappal. A sydney-i repülőtéren ugyanis kiderült, hogy – a hullarészeg Bont leszámítva – senkinek sincs rendben a vízuma. Bon nagyon jó formában volt a repülőtéren, mindig sikerült úgy helyezkednie, hogy a lehető legtöbb csajjal kapják lencsevégre a fotósok. A végén az egyik újságíró, Stuart Coupe barátnőjére kezdett nyomulni, és megadta neki a telefonszámát, arra az esetre, ha esetleg Coupe már nem értékelné olyan nagyra a testét, mint Bon. Végül nagy nehezen sikerült eljutniuk Miamiba, ahol Kramer vezetésével azonnal elkezdték a próbákat. Minden nap dél körül kezdtek, néha korábban. A srácok nem voltak igazán hozzászokva ehhez a korai időponthoz. Általában késő estétől hajnalig dolgoztak a stúdióban. Mégsem a szokatlan időpont vagy az igen szerény anyagi keretek jelentették a 168

legfőbb problémát. A srácok ugyanis megszokták, hogy a stúdióban, George segítségével dolgozzák ki a számokat, nem pedig kész anyaggal érkeznek, amit aztán csak fel kell venni. Kramer viszont pont erre számított. Eddie Kramer így mesélt a közös munkáról: „Nagyon öntörvényű bagázs volt. Persze nagyon tehetségesek voltak, ezért úgy gondoltam, igazán jó lemezt tudnánk összehozni. Nekem egyedül az nem tetszett, hogy az anyag igazából sehogy sem állt, ráadásul elég érdekes munkamódszerük volt. Egy vállrándítással intézték el a dolgokat. Azt mondták, persze, néhány szám már készen van. Bon Scott meg egyfolytában küszködött a dalszövegekkel, a piával meg mindennel. Ahogy így visszagondolok, Bon Scott volt a kemény rockercsávó prototípusa. A piálás, az állandó, fékeveszett bulizás a stílusához tartozott. Én meg nem voltam hozzászokva ehhez, nem nagyon tudtam mit kezdeni vele.” Kramer szerint a srácok nem ájultak el attól, hogy hány híres példaképükkel dolgozott együtt producerként. De legalábbis úgy tettek, mint akiket teljesen hidegen hagy ez a tény. Személy szerint nem tekintették ellenségnek Kramert. Az egyetlen probléma az volt, hogy Kramert az Atlantic Records választotta ki. A lemezkiadót viszont kifejezetten gyűlölték a srácok, és ebből jutott a producernek is. Úgy gondolták, azzal tudják legjobban megalázni, ha éreztetik vele, mennyire leszarják, hogy mekkora király a szakmában. Kramer átérezte az AC/DC helyzetét. Tisztában volt vele, hogy a kiadó kényszerítette őket a producerváltásra, éppen ezért megértette, hogy neheztelnek rá. Ez azonban nem oldotta meg a gondokat. Végül aztán az időbeosztás miatt robbant ki a balhé. Malcolm így mesélt erről: „Hamar kiderült, hogy Eddie nagyon jó szakember. Nagyon ért a keveréshez, a hangzáshoz. Bejött a stúdióba, lejátszott egy Rolling Stones-számot, aztán lejátszott egy másikat valaki mástól, majd azt mondta: »Rakjátok össze ezt a refrént ezzel a kórussal, kész a következő slágeretek.« Erre persze elküldtem a kurva anyjába. Kész, vége. Tudtam, hogy ez így nem fog működni.” Eddie Kramer: „Én már csak ilyen vagyok. Szeretem a slágereket. Azt hiszem, ez nagyon fontos. De csak ismételni tudom magam: az AC/DC-vel ez a dolog ebben a formában nem működött.” Mikor három hét után is csak a próbáknál tartottak, már minden résztvevő világosan látta, hogy elátkozott a projekt. Eddie Kramer: „Azt hiszem, az együttes valami egészen különleges bánásmódot igényelt, nekem pedig fogalmam sem volt, hogyan kezeljem őket. Előttük dolgoztam például a Kiss-szel, ami szintén nem volt sétagalopp. Velük is voltak gondok, de azért sikerült normális viszonyt kialakítani. Az AC/DC-vel ez nem ment.” A küldetés akkor ért véget, amikor Malcolm felhívta Michael Browningot, és megkérte, hogy kurva gyorsan vigye el őket Miamiból. Browning szerint az volt a probléma gyökere, hogy az Atlantic Records nem mérte fel jól George és Harry szerepét az együttes életében. Michael Browning így beszélt erről: „Az Atlantic Records nem látta át, hogy George nemcsak egyszerű producer, hanem az együttes zenei lelkiismerete, vagy valami hasonló. Afféle mentora volt az AC/DC-nek, segítette őket, hogy a jó úton maradjanak. Kramer nagyon tehetséges fickó, nagyon értett hozzá, hogyan kell jó hangzásokat kikeverni, a dolog másik része viszont teljesen hiányzott belőle. Miamiban beterelte őket egy próbaterembe, de a srácok úgy utálták az egészet, ahogy volt. Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor Kramer kitalálta, hogy dolgozzák fel a Gimme Some Lovin’ című számot.” Kramer nem emlékezett az esetre. Később így nyilatkozott: „Ha tettem is ilyen javaslatot, nagy hülyeség volt.” Habár Miamiban egyetlen számot sem fejeztek be, azért néhány ötlet kipattant a fejükből. Ilyen volt például a Love Hungry Man, és a későbbi Highway To Hell alapja. Amikor Angus kitalálta az ütős riffet, Malcolm beugrott a dob mögé, és hozta az alapot. Akkoriban az a hír járta, hogy miután elkészült a felvétel, valamilyen rejtélyes okból odaadták az egyik technikusnak, aki hazavitte a szalagot. Otthon aztán a fickó egyik kisfia nagy boldogan kihúzta a szalagot a tokból. Szerencsére azonban Bonnak valahogy sikerült megmenteni a felvételt. Malcolm így mesélt a Highway To Hell születéséről: „Minden nap több száz riffet találtunk ki és vetettünk el. Amikor a Highway rifrjét nyomtuk, sejtettük, hogy ez nem lesz rossz. 169

Megbeszéltük, hogy majd visszahallgatjuk. Aztán nyomtuk tovább, lendületben voltunk, gondoltuk, hátha összehozunk még valamit. Másnap aztán meghallgattuk, és mindenki rögtön ráharapott.” A Kramerrel való közös munka kudarca bebizonyította, amit a Young-fiúk már régóta sejtettek: kívülállókkal nem tudnak együtt dolgozni. Ennek ellenére mégis kénytelen voltak együttműködni valakivel, akit nem ismertek, hiszen szorította őket az idő. Malcolm felhívta Michael Browningot, aki akkor New Yorkban lakott Mutt Lange producerrel, és menedzserével, Clive Calderrel. Michael Browning így mesélte el a történteket: „Gyakorlatilag arról volt szó, hogy miközben Malcolmmal beszéltem telefonon, odafordultam Mutthoz, és mondtam neki: »Te haver, fel kéne venni egy számot.« Ennyi volt az egész.” Doug Thaler üzleti kapcsolatban állt Calderrel, és segített, hogy ne legyen gond Langedzsel az Atlantic Recordsnál. Doug Thaler: „Megemlítettem Mutt Lange nevét. Az Atlantic Recordsnál lelkesen fogadták az ötletet. Egy ideje már tárgyaltak Clive Calderrel, hogy Mutt kizárólag nekik dolgozzon. Klappoltak a dolgok, a kiadó is nagyon odavolt.” A srácok egy hatszámos demót nyomtak Lange kezébe. A dalkezdeményeket még Kramerrel vették fel, Bon dobolt. Megbeszélték Lange-dzsel, hogy néhány napra lemennek a tengerpartra lazítani. Ezzel az üzlet meg is köttetett. Mivel úgy tervezték, hogy a lemez március elejére elkészül, március 7. és 12. közé leszerveztek három koncertet Japánban. Ez lett volna az első fellépésük a szigetországban, de amint a stáb megérkezett Tokióba, azt a hírt kapták, hogy az együttes mégis lemondta a fellépést. A hivatalos közlemény szerint Bon tüdőgyulladást kapott, valójában azonban megint a vízumokkal volt gond. Még csak három hónap telt el az évből, mégis sikerült egy halom pénzt kiszórniuk az ablakon. Egyrészt csomó pénz elment a stúdióbérletre, másrészt az egész stábot és az összes felszerelést átszállították Japánba, egy olyan turnéra, amelyből aztán nem lett semmi. Erre a rengeteg veszteségre aztán tényleg nem volt szükségük. A japán turnét májusra próbálták áttenni, de az összes tervezett koncertjüket elhalasztották – nem mentek el például a California Music Festival-ra, és lemondták az áprilisi, Los Angeles Coliseum-beli koncertjüket, ahol az Aerosmith előtt játszottak volna –, hogy az új nagylemez munkálataira tudjanak koncentrálni. A következő állomás a dermesztően hideg London volt. Lange olyan együttesekkel és előadókkal dolgozott, mint a Boomtown Rats és Graham Parker. Akkoriban még nem büszkélkedhetett azzal, hogy Eddie Kramerhez hasonlóan legendás sztárokkal dolgozott együtt, mégis azonnal megtalálta a közös hangot az AC/DC-vel, és végre belevághattak az új album, a Highway To Hell munkálataiba. A hűvös angol tél nem kényeztette el őket, a két hétig tartó próbák és az új számok kidolgozása közben valahogy be kellett fűteni. Doug Thaler így emlékezett vissza ezekre a hetekre: „Egy döngölt padlójú helyiségben próbáltak... mindenki télikabátban álldogált, iszonyatos hideg volt. Mindössze egy kerozinnal működő kályhával fűtöttek.” Addigra már – a sydney-i és a miami próbáknak köszönhetően – négy nagylemezre elegendő anyag gyűlt össze. Pillanatok alatt összerakták, és márciusban, a londoni Roundhouse Stúdiósban fel is játszották a számokat. Bon persze szokásához híven most is az utolsó pillanatig javítgatta a szövegeket. A nagylemez végre kezdett formát ölteni. Olyan lemezt akartak lerakni az asztalra, hogy az Atlantic Records se pofázzon bele többé a dolgaikba. Lange rengeteg munkát fektetett a felvételbe, és ennek mindenhol érződött a hatása, még Bon énekén is. A producer úgy érezte, az AC/DC ritmusszekciója olyan erős, az együttes tagjainak hangszeres tudása pedig olyan kiváló, hogy azon az ének – bármilyen ének – csak ront. Michael Browning egyszer fültanúja volt Bon és Lange egyik beszélgetésének: „Emlékszem, Bon egyszer azt mondta Mutt Lange-nek, úgy érzi, úgy énekel, mint egy kefélő menyét. Bon így látta magát, mert olvasott valahol egy kritikát, amelyben valami ilyesmit írtak róla.” Lange megmutatta Bonnak a különböző légzéstechnikákat. így könnyebben fel 170

tudta énekelni az olyan számokat, mint például a Touch Too Much, amelyekhez már kitalálta az énekdallamot. Bon azonban nem mindig hallgatott Lange-re. Már több mint tíz éve énekelt, és nem tetszett neki, hogy valaki, akit öt perce ismer, megmondja, mit változtasson meg. Bon azonban nem tudta, hogy a dél-afrikai származású Lange, aki mellesleg kiválóan basszusgitározott, képzett énekes. Ian Jef-fery így mesélt erről: „Bon párszor felhúzta magát, odament Mutthoz, és azt mondta neki: »Oké, te fasz! Azt hiszed, el tudod énekelni ezt a kibaszott számot? Na, akkor rajta, énekelj!« Muttnak képzett hangja volt, csak ült a székében, és elénekelte a számot. Bon erre elhallgatott, aztán így szólt: »Oké, te fasz! Megcsinálom.«„ Bon filozófiai síkon közelítette meg az éneklést. Az eredmény persze néha őt magát is megijesztette, de emiatt azért nem hagyott fel a kísérletezéssel. „Mindannyian követünk el hibákat, mindannyian tévedünk néha – nyilatkozta Pam Swainnek a 2JJ-n 1979 szeptemberében. – Mindössze arról van szó, hogy el tudod-e engedni magad. Ha megiszom egy üveg whiskyt, nagyon könnyen el tudok lazulni.” Lange-nek egyéb ötletei is voltak. Néhány számot például több szólamban akart felvenni, még ha ebből a végén kisebbfajta hangzavar is lett. Kórust szervezett a stúdióban dolgozó emberekből, ha pedig ez sem volt elég, ő maga is odaállt a mikrofon mögé. Az volt az egyetlen gond, hogy Lange – jellegzetes és erős hangja miatt – legtöbbször csak a stúdió túlsó végéből énekelhetett, nehogy elnyomja a többieket. Elsőként talán a Night Prowler felvételei készültek el. A dal címét már két éve kitalálták, és azóta négy kevésbé sikerült változatot vettek fel. Ezúttal azonban nagyon összejött minden. A ritmus és a tempó tökéletes volt. A gitárszólóban Angus megcsillogtatta tehetségét – mint korábban a The Jack vagy a Ride On felvételei során –, ismét bebizonyítva, hogy fiatal kora ellenére a kisujjában van a blues. Tony Platt hangmérnök szintén tökéletes választás volt. Platt régebben -a cég fénykorában – a londoni Island Stúdiósnál többek között olyan együttesek lemezeit keverte, mint a Free, a Spooky Tooth vagy a Traffic, de dolgozott a Stonesszal, a Thin Lizzyvel, sőt még Bob Marley-val is. Platt az első pillanattól kezdve tisztelte és kedvelte az AC/DC-t. Később így mesélt az együttesről: „Az AC/DC azt a hagyományt folytatta, amellyel munkám kezdetén ismerkedtem meg. Akkoriban a zenészek élvezték, amit csináltak, keményen dolgoztak, és húzósan játszottak. Tudták, hogy amit beleadnak, azt kapják vissza.” Platt csak néhány szám felvételére ment be a stúdióba, ahol ekkor – mivel sürgette őket a határidő – éppen pánikhangulat uralkodott. A stressz azonban csak felpörgette a srácokat. Miután a számok nagy részét felvették, áprilisban a Chalk Farm Stúdiósban rögzítettek még néhány dolgot, aztán az anyag már ment is keverésre a Basing Street Stúdiósba. Bon itt énekelte fel a Night Prowlert, beleértve a szám elején hallható két rémisztő, de egyben rémült sóhajt és a furcsa vokált, emellett feljátszottak még néhány riffet. Tony Platt így mesélt a közös munkáról: „A Touch Too Much vokálját a keverésre szánt időben vettük fel. Emlékszem, csak ültem a stúdióban, és egyfolytában azt hajtogattam, bassza meg, ez nagyon király, ebből kurva nagy sláger lesz. Amikor aztán kiderült, hogy mégse, csak annyit tudtam kinyögni, hogy ez tényleg baromi bosszantó. Ugyanis nagyon szerettem ezt a számot. Aztán ott volt a Highway To Hell. Amikor először játszottam le, úgy éreztem, csúcs ez a dal. Klasszikus, mint a Free All Right Now című száma. Persze a két dal között nincs sok hasonlóság, mégis mindkettőben van valami – szinte tapintható – nyerseség.” Kisebbfajta csodának számított, hogy a Highway To Hell nagylemez keverését egy hét alatt megoldották, és az album április végére gyakorlatilag elkészült. A legfontosabb mégis az volt, hogy Malcolmot lenyűgözte az eredmény. Rengeteget tanult a Langedzsel közös munkából, többek között például azt, milyen fontos, hogy az ember kész dalokkal vonuljon stúdióba, és ne ott próbálja összerakni a számokat. De ami ennél is fontosabb, megtanult bízni az ösztöneiben, és végre nem George-tól kért segítséget. A Highway To Hell felvételei során szerzett új tapasztalatokat azonnal befektették, és 171

május 8-án egy ötvenhárom helyszínből álló turnéra indultak az Egyesült Államokba. A hosszú koncertkörút első huszonhárom állomásán – Columbus kivételével – a UFO előtt léptek fel, aztán Tennessee-ben és Georgiában már ők voltak a főzenekar. Az AC/DC ezen a turnén már iszonyatos hangerejű gépezetként mutatkozott be, amely grandiózus színpadi műsorával szabályosan földbe döngölte a közönséget. Erő és intenzitás tekintetében senki sem ért a nyomukba. Bon mellkasa és válla mintha egyre szélesebb lett volna, az énekes egyre rövidebb és lényegre törőbb felvezetésekkel indította számokat. Angus – aki amúgy sem mosolygott soha a színpadon – tovább tökéletesítette mogorva, konok, „most megmutatom nektek” tekintetét. Neville Martennek, a Guitarist újságírójának 1991 áprilisában a következőket nyilatkozta: „Mindig megpróbáltam a lehető legtökösebbnek mutatkozni. Rágyújtottam, kisétáltam a színpadra, elnyomtam a cigit, és imádkoztam, senki ne vegye észre, hogy blöffölök.” Angus kivételével a színpadon mindenkinek meghatározott helye alakult ki. Malcolm és Cliff a refréneknél előresétált vokálozni, aztán azonnal visszahúzódtak a félhomályba. Annak ellenére, hogy október óta nem koncerteztek az Egyesült Államokban, semmit sem veszítettek népszerűségükből. Sőt. Lehengerlő formában voltak. Május végén a Boston és a Doobie Brothers társaságában léptek fel az orlandói Tangerine Bowlban. A buli valóságos dominanciaharccá vált. Ian Jeffery így kommentálta a fellépést: „Az volt a nagy helyzet, hogy kurvára nem mertek előttünk játszani.” A hangerőből sosem volt elég. Bon erről a következőket nyilatkozta a Circus 1979. január 16-i számában David Frickének: „Azt akartuk, hogy leomoljanak a falak, és beszakadjon a mennyezet. Mindig is azon az állásponton voltunk, hogy a számokat a lehető leghangosabban, minél nyersebben és durvábban kell eljátszani. Akinek ez nem tetszik, szétverem a pofáját.” Az Iowa állambeli Davenportban, a John O'Donnell stadionban rendezett második Mississippi River Jam fesztivál kiváló lehetőséget nyújtott, hogy jól bepiáljanak a Heart, a Nazareth és a UFO tagjaival. A UFO-val már amúgy is jóban voltak, a Nazareth pedig skót honfitársakból állt. Angus kis híján a rács mögött kötött ki, miután a koncert közepén letolta a gatyáját. Egyedül az mentette meg, hogy a pólója eltakarta csupasz seggét. Az Egyesült Államokban az If You Want Blood időközben már 250 ezer eladott példánynál járt. Az összes eddig megjelent albumuk közül ez fogyott a leggyorsabban, és semmi nem utalt arra, hogy a tempó lassulna. Ez már az Atlantic Recordsnak is szemet szúrt, úgyhogy a philadelphiai Tower Theaterben rendezett koncerten meg is jelent a kiadó néhány vezetője. Aznap este a UFO nyitotta a bulit az ausztrálok közvetlenül utánuk léptek fel. A UFO fellépése után az egyik arc az Atlantic Recordstól odament az együttes énekeséhez, Phil Mogghoz gratulálni. Összetévesztette Bonnal, aki még csak ezután következett. A koncert minden addiginál emlékezetesebb maradt, miután a közönségből valaki petárdával felgyújtotta a függönyt. A srácok mereven ragaszkodtak Malcolm szabályához, miszerint a show-t semmilyen körülmények között nem lehet megszakítani, és szemrebbenés nélkül játszottak tovább. Texasban aztán tovább fokozták a tempót. Úgy látszik, ez az állam és ez a közönség valahogy mindig kihozta belőlük a maximumot. Bont pedig megint csak megelőzte a híre. Jim Heath (azaz The Reverend Horton Heat) viccből halálra rémült, amikor rájött, hogy a húga túltett rajta, mert amíg ő otthon, a hálószobájában AC/DC-lemezeket hallgatott, a lány Bonnal kavart. „Egyik este, amikor az AC/DC ellátogatott Corpus Christibe, a kiscsaj együtt bulizott Bonnal. Majd megőrültem. Alig akartam elhinni, hogy tényleg együtt nyomult a srácokkal. Tudtam, hogy milyenek, hallottam már róluk. Én másmilyen voltam, de azért mégis lehidaltam, amikor megtudtam, hogy Patty tényleg az AC/DC énekesével, Bon Scott-tal kavart. Aztán persze nem jártak, nem volt köztük semmi komoly.” Július 1-jén új fejezet kezdődött az együttes életében, legalábbis üzleti szempontból. Ugyanis szerződést írtak alá a Leber-Krebs menedzsmentcéggel. Michael Browning még az áttörést jelentő új nagylemez megjelenése előtt lapátra került. Browning később így nyilatkozott a dologról: „Ahhoz tudnám hasonlítani a helyzetet, mint amikor házas az ember, 172

és találkozik valakivel, aki jobban bejön neki, mint a felesége. Hirtelen csomó okot találsz, miért nem jó együtt élni a feleségeddel. Szóval ilyesmi történt velünk is. Néhány hülyeség miatt – tényleg apróságokról volt szó – összerúgtuk a port. Elefántot csináltak a bolhából, és kész.” A problémák akkor kezdődtek, amikor Browning május elején egy amerikai koncertszervezővel, bizonyos Cedric Kushnerrel társult. A srácok nem nagyon voltak elragadtatva az ötlettől. Doug Thaler így mesélt erről az időszakról: „Új menedzser után kellett nézniük. Én David Krebsnek örültem volna a legjobban, ő ugyanis engem is mindig mindenben támogatott. Tudtam, hogy nagyon sokat tehetne a bandáért.” Akkoriban a Leber-Krebs volt a legnagyobb menedzsmentcég Amerikában. Steve Leber és David Krebs még a hatvanas években, a William Morris Agencynél kezdte pályáját, ahol az ügyfelek között például a Rolling Stones is szerepelt. 1972-ben megalapították a Contemporary Communications Corporationt – a Leber-Krebs gyakorlatilag a cég zenei menedzsmentosztálya volt. Elsőként a New York Dollsszal kötöttek szerződést, majd ezt követte az akkor még ismeretlen Aerosmith. 1979-ben a partnerük volt többek között az akkoriban rendkívül népszerű Ted Nugent is. Thaler elvitte David Krebst az AC/DC júniusi pougkeepsie-beli koncertjére. Krebs már két évvel korábban értésükre adta, hogy szívesen beszállna az együt tes menedzsmentjébe. Később közreműködött az együttes addigi legnagyobb, Aerosmithszel és Ted Nugenttel közös amerikai turnéjának szervezésében. Ian Jeffery: „Malcolm és Angus azt mondta: »Oké, haver, ha leteszed a kibaszott lóvét az asztalra, aláírjuk a szerződést.« Krebs ugyanis azt ígérte, egyetlen nyár alatt összehoz nekik egymillió dollárt, mikor abban az időben fellépésenként ezerötszáz, néha öt–, de maximum hatezer dolcsiért akasztottunk a különböző klubokban. Addigra már egy rakás nagyarcú menedzserrel találkoztak, úgyhogy Malcolm és Angus nem sokat szarakodott a LeberKrebsszel. Megmondták nekik, ha garantálják a bevételt, már készíthetik is a szerződést. Miután aláírták a Leber-Krebsszel a szerződést, rögtön a legnagyobb fesztiválokon léptek fel. Játszottak például a San Franciscó-i Day On The Greenen, meg az összes nagy fesztiválon. És fellépésenként 25-50 rongyot kaptak. Csak álltak, és néztek, nem értették, mi a franc folyik körülöttük.” A Leber-Krebsnél azonban hatalmas volt a pörgés, rengetegen dolgoztak a cégnél, és Malcolm el akarta kerülni, hogy az AC/DC elvesszen a rengetegben. Azt akarta, hogy a cég nevezzen ki az együttes mellé egy állandó kapcsolattartó embert, aki Londonba is elkíséri őket. A Leber-Krebs legnagyobb ámulatára Malcolm Peter Menscht akarta felvenni, aki akkoriban még mindig könyvelőként dolgozott a cégnél. Mensch az Aerosmith 1978-as turnéján barátkozott össze az AC/DC tagjaival, akkor át is akarta venni a menedzselésüket, ő azonban nem tudta megteremteni a Leber-Krebs által kínált biz tos hátteret. A váltás gyorsan lezajlott, és miután a Leber-Krebs beszállt a buliba, az AC/DC-re már befektetésként tekintettek. Ettől a srácok mindig is ódzkodtak, de tudták, ez elkerülhetetlen, ha meg akarják hódítani a világot. Pár nap múlva minden visszatért a régi kerékvágásba. Leforgattak öt promóciós klipet a Highway To Hell című albumhoz. Az egyik japán piacra szánt klipben, a Shot Down In Flamesben Angus japán iskolás egyenruhába bújt. Aztán a Cheap Trickkel léptek fel öt egymást követő koncerten. Sajnos az első, július 4-1 buli nem úgy sült el, ahogy szerették volna. Rick Nielsen, a Cheap Trick tagja így mesélt arról az estéről: „Aznap este a szülővárosunktól nem messze, az Illinois állambeli Rockfordban játszottunk. Úgy negyvenötvenezer rajongónk csápolt a nézőtéren. Amikor az AC/DC felment a színpadra, valami barom állat közéjük vágott egy M-80-as, kurva erős petárdát, amitől Phil dobhártyája beszakadt.” A turné utolsó állomásán, a Nebraska állambeli Omahában viszont igazán kellemes élményben volt részük. Amikor Malcolm, Angus és Bon a ráadásnál csatlakozott a főzenekarhoz, és eljátszották a Sin Cityt, valamint Chuck Berry School Days című számának 173

feldolgozását, Rick Nielsen felült az egyik road nyakába, és vadul tépni kezdte a húrokat, így róva le tiszteletét Angus és Bon előtt, akik ezt a mutatványt minden AC/DC-koncerten előadták. Az amerikai turné közepén egyetlen buli kedvéért átrepültek Európába, a hollandiai Arnhembe. A Rijnhallenben a Veronica TV felkérésére léptek fel. Angus itt ismerte meg későbbi feleségét, Ellent. Hollandiában rengeteg rajongója volt az együttesnek. A Whole Lotta Rosie az előző évben bekerült a Top 5-be, a Rijnhallenben tartott koncert egy részét augusztusban leadták a tévében. Aztán repültek is vissza az Egyesült Államokba, és július 19-én már folytatták a turnét. Hol a Mahogany Rush előzenekaraként, hol pedig főzenekar-ként léptek fel. A turné egyik legfontosabb állomása a Bill Graham szervezte Day On The Green fesztivál volt. Július 21-én immár harmadszor léptek fel az Oakland Stádiumban, hatvanezer néző előtt. A show fellépőinek névsora jól mutatta az új menedzsment igazi erejét, hiszen gyakorlatilag a fesztivál összes fontos fellépőjét – az Aerosmitht, Ted Nugentet, a Mahogany Rusht és a St. Paradise-t – a Leber-Krebs menedzselte. Hat nappal később, július 27-én Nagy-Britanniában is piacra dobták a Highway To Hellt Az NME-ben ragyogó kritika jelent meg a lemezről. De a sajtó megint nem tudta megállni, hogy ne tegyen szarkasztikus megjegyzéseket. Mintha az újságírók egyszerűen képtelenek lettek volna feldolgozni azt a tényt, hogy öt apró ausztrál – akik leginkább átlagos rockerekre hasonlítottak – képes ilyen húzós és színvonalas produkciót előállítani. „Minden idők legjobb albuma” – hirdette a nagybetűs cím, majd alatta, kisebb betűkkel a következő kiegészítés állt: „Ausztráliából”. Ezzel a lemezzel sem tértek le arról az útról, amelyen elindultak, azonban jóval letisztultabb volt, mint korábbi albumaik. Ugyanakkor az AC/DC védjegyévé vált energikus, harapós stílus feláldozása nélkül sikerült letisztultab-bá tenni a zenéjüket. Bár a Highway To Hellt rendkívül kedvezően fogadta a brit piac, az együttes továbbra is az Egyesült Államokra koncentrált, ahol július 28-án, a World Series Of Rock fesztiválon az Aerosmith, Ted Nugent, a Journey és a Thin Lizzy társasságában léptek fel, a Cleveland Stádiumban, nyolcvanezer néző előtt. A fesztivál nem indult valami jól. A buli előtti éjszaka több ezer rajongó táborozott a stadion környékén, hogy biztosan legyen jegyük. Néhány helyi banda azonban folyamatosan rettegésben tartotta őket. A jelentések szerint egy embert lelőttek, további négy megsérült a lövöldözésekben, kilenc embert megkéseltek, többeket pedig megvertek vagy kiraboltak az éjszaka folyamán. Ennek ellenére maga a koncert, hála Istennek, különösebb rendbontás nélkül lezajlott. Ezt követően Ted Nugent mellé szegődtek hat koncertre, többek között ekkor léptek fel először a New York-i Madison Square Gardenben, augusztus 4-én. Ez egyébként az amerikai turné utolsó előtti állomása volt. Nugent koncertjének végére a nézők hatalmas piramist építettek a darabokra tépett székekből. Bon a fellegekben járt. Úgy érezte, mindent elért az életben, amire vágyott, sőt talán még többet is. Olyan dolgok történtek vele, amire álmában sem mert gondolni. A Hit Parader újságírójának, Andy Sechernek a következőket nyilatkozta a koncert után: „Az AC/DC lesz a világ legnagyobb rockbandája. Néhány éven belül egyedül is képesek leszünk megtölteni a Madison Square Gardent. Tehetségesek vagyunk, és mindenkinél keményebben tudunk dolgozni.” További örömre és ünneplésre adott okot a hír, miszerint az If You Want Blood elérte az ötszázezres példányszámot. Ennek ellenére továbbra is kizárólag a – kétségkívül egyre színvonalasabb – szállodák végtelen sora jelentette számukra az otthont, mivel megállás nélkül járták tovább az országot. George már a kezdetek kezdetén fel akarta készíteni erre a srácokat. A Highway To Hell nagylemez augusztus 3-án került a boltokba az Egyesült Államokban, miután a címadó dalt Nagy-Britanniában kislemezen is kiadták. Míg a lemezborító a briteknél 174

gyakorlatilag egyáltalán nem keltett feltűnést, Amerikában egészen másként alakultak a dolgok. Az Atlantic Records élből ellenezte, hogy a lemez Highway To Hell címen jelenjen meg. A cégnél ugyanis komolyan aggódtak, hogy az Egyesült Államok déli államaiban, az úgynevezett Bible Beltben (a bigott és ókonzervatív déli, illetve közép-nyugati államok gyűjtőneve, ahol a vallási fundamentalizmus áthatja a mindennapokat – a ford.) élő hívők nyílt provokációnak tekintik a dolgot, ami azzal a következménnyel járhat, hogy a lemezboltok nem hajlandók árulni a lemezt, valamint a hatóságok a lakosság nyomására nem engedélyezik az együttes fellépéseit. A Highway To Hell eredeti borítóját a jó és a rossz küzdelmét ábrázoló grafika díszítette, és természetesen az AC/DC tagjai voltak a jófiúk. Az eredeti borítón az együttes elhagyatott út közepén álló tagjait angyali, fehér fény világítja meg. Körülöttük a sötét éjszaka, és egy sátáni teremtmény tart feléjük autójával. A srácok egyhangúan utasították el az ötletet, ugyanis túlságosan művészieskedőnek tartották. A borító végleges verziójának hátoldalán lévő fénykép egy éjszakai fotózáson készült, Staten Islanden. Óriási volt a felhajtás, sminkesek, saját mikrobusz meg minden. Az album borítója végül a következőképpen nézett ki: Angus az ártatlan kinézetű bandatagok gyűrűjében állt, villás farokkal és ördögszarvakkal. Ahogyan öt évvel korábban, az Atlantic Records ezúttal is beletrafált a dologba. A legrosszabb eshetőséggel számoltak, és nem tévedtek nagyot. Az évekkel korábban megjelent Dirty Deeds továbbra sem került forgalomba az Egyesült Államokban. A lemez címadó dalában elhangzó számsorról akkoriban a rajongók azt hitték, egy telefonszám, és természetesen elkezdték hívogatni. Az Atlanticnál még emlékeztek az esetre, ezért azt javasolták, hogy a Highway To Hell címét is egy telefonszámra változtassák. A srácok teljesen ledöbbentek az ötlettől. Phil Carson, az Atlantic angliai munkatársa megpróbálta benyomni az együttest a Knebworth Festivalra, ahol a Led Zeppelin volt a főzenekar. Ez a fellépés kiváló promóció lett volna az új albumnak, Carson azonban ellenállásba ütközött. Később így emlékezett vissza a történtekre: „Robert [Plant] nem szerette az AC/DC-t... Én tényleg be akartam őket nyomni, de Robert egyáltalán nem lelkesedett az ötletért. Tudod, nem tartotta őket elég eredetinek, ami szerintem jogos megállapítás, hiszen tényleg nem voltak azok.” A srácok persze nem törődtek a dologgal, rengeteg munkájuk volt. Főzenekarként léptek fel a belgiumi Bilzen fesztivál nyitónapján. Aztán augusztus 18-án – Nils Lofgren és a Stranglers társaságában – részt vettek a Who And Roar Friends elnevezésű fesztiválon a londoni Wembley-ben. Malcolm és Angus a Who nagy rajongója volt. Óriási megtiszteltetés volt számukra, hogy a Who felkérte őket, lépjenek fel a fesztiválon. Az AC/DC másodikként lépett színpadra, a Stranglers előtt, de a hatalmas közönséget már a Live Wire-t bevezető basszusfutammal sikerült a maguk oldalára állítani. Sajnos a hangfalak a Whole Lotta Rosie gitárszólójának közepén felmondták a szolgálatot. A srácok azonban egy pillanatra sem álltak le. A közönség hangos ovációval fogadta, amikor végül a Rocker felénél sikerült életre kelteni a rendszert. J. J. Burnel (Stranglers) így mesélt a koncertről: „A közönség félelmetes volt. Nyolcvanezren hallgatták a koncertet. Teltház volt, úgy álltak az emberek, mint a heringek. Miközben játszottunk, valahol a stadion közepén hatalmas verekedés tört ki. A Stranglers rajongói összebalhéztak a modokkal, vagy valami ilyesmi. Punkok a modok ellen. Ez jellemző.” Ezután egy öt koncertből álló miniturnén vettek részt, amely során Dublinban, Belfastban és a franciaországi Aix-les-Bains-ben léptek fel. Augusztus 25-én a Highway To Hell a tizenhetedik helyig kúszott fel a Billboard slágerlistáján, és a hónap végén a brit slágerlista nyolcadik helyére került. Németországban egy Rock Pop címen futó tévéshow-ban élőben játszották el a Highway To Hellt. A felvételt megelőző napon, a próbákon Rick Nielsen (Cheap Trick) is beállt jammelni. A következő jelentősebb fellépésük szeptember í-jén, a Nürnberg melletti Zeppelinfelden rendezett szabadtéri fesztiválon volt. A harmincas években 175

a nácik itt, Zeppelinfelden tartották a nagygyűléseiket, és mintha csak a Harmadik Birodalom által elkövetett borzalmakra akart volna emlékeztetni, az eső végig zuhogott. Az AC/DC – a Cheap Trick és a Scorpions társaságában – ismét a Who előzenekaraként lépett fel, hatvanezer néző előtt. Az AC/DC fellépését kicsit elhalasztották. Angus később a színpad szélén állva nézte végig a Who koncertjét. Az ausztrál zenészt teljesen lenyűgözte Pete Townshend gitárjátéka, aki korábban kalapot emelt a Let There Be Rock ereje és nyers energiája előtt. A show után a fellépő együttesek tagjai beültek a szálloda bárjába. Angus később így mesélt erről: „A fellépésünk után Townshend odajött hozzánk, és azt mondta: »Ti kis szemétládák, hát már megint megcsináltátok, mi? Megint ti vittétek el a pálmát a bulin!« Mire Bon annyit válaszolt: »Nagyon úgy néz ki, Pete. Mi a faszt fogtok csinálni odafenn a színpadon, lefekszetek aludni?« Azért ez a beszólás elég merész húzás volt Bon részéről. Townshend baromi nagydarab fickó volt. Másnap aztán Bon odament hozzá a szálloda bárjában, és odavetette neki a kérdést: »Hé, Pete, nem hívsz meg egy piára?« Pontosan tudta, hogy Townshend akkoriban hagyott fel a piálással. Bon nem bírta ki, hogy ne húzza az agyát.” Miután a Highway To Hell kislemez megjelent az Egyesült Államokban, az együttes szeptember 5-én nekivágott az amerikai turné második felének. Harminchét fellépés várt rájuk. Akkoriban már nem volt gond a cuccok és a stáb szállításával. Az együttes tizennyolc személyes turnébuszán szükség esetén tizenkét ágyat lehetett kialakítani. Ráadásul vécé és – nem egy, hanem mindjárt két – hifitorony is volt a buszon. Ezen kívül nem hiányozhatott a tévé és a videomagnó sem. De elég hely akadt a Phil Rudd aktuális hóbortjához szükséges felszereléseknek is. Ezek az apróságok valamivel elviselhetőbbé és otthonosabbá tették a gyakran végtelennek tűnő utazást egyik helyszínről a másikra. Ez a luxus azonban csak viszonylagos volt. Az együttes a koncertek miatt egyre nagyobb hírnévre tett szert, a közönség mindenhol őrjöngve fogadta őket, és a lemezeladások is szépen alakultak. Amikor főzenekarként léptek fel, a stáb huszonöt tagúra duzzadt. Ezeket az embereket mind egy szálig ki kellett fizetni, kaját és szállást kellett biztosítani számukra. A teljes stáb -amelybe természetesen az együttes tagjai is beletartoztak – két busszal utazott, a világítás– és hangtechnikát pedig olykor három hatalmas nyerges vontatóval szállították utánuk. A képlet egyszerű volt: ahhoz, hogy egy ekkora gépezetet lendületben tudjanak tartani, a lehető legtöbb embert kellett bezsúfolni minden bulira. Nem mintha ez gondot okozott volna. Ian Jeffery a következőket nyilatkozta Pam Swainnek az RAM magazin október 6-i számában: »Az egyetlen cél, hogy a turné nullszaldós legyen. Aztán az ember imádkozik, hogy akik kint voltak a koncerteken, megvegyék az AC/DC lemezeit. így a következő alkalommal már nagyobb helyeken is felléphetünk, és végre nekiállhatunk beszedni a lóvét.” Közben azonban egyéb pénzügyi kérdések is felmerültek. Miközben Angus lehorzsolt térde alig került valamibe, a felszerelés karbantartása már komoly összegeket emésztett fel. Ha például valamelyik vezeték nélküli cucc meghibásodott, a tervezőt, Kenny Schaffert az együttes költségén odarepítették, ahol épp szükség volt a segítségére. A meghibásodott cuccok javítása önmagában is elég fejtörést okozott a stábnak, mivel gyakorlatilag minden este felléptek valahol. Mivel az AC/DC körül egyre nagyobb volt a felhajtás, a fellépések száma is megszaporodott, így viszont a felszerelés gyakorlatilag folyamatosan használatban volt. Alig marad idő az esetleges javításokra. Az amerikai turné ezután Texasban folytatódott, ahol régi cimboráikkal, a Molly Hatchettel adtak négy koncertet. A két együttes gyakran közös buszban utazott. Dallasban Angusnak ismét meggyűlt a baja egy fickóval. Ezúttal nem a koncerten, hanem egy lemezboltban verekedtek össze. A következő, San Antonió-i buli azonban már ismét jó hangulatban zajlott. Dave Hlubek, a Molly Hatchet gitárosa – demonstrálandó, hogy milyen jó viszonyban van a két együttes és a rajongótáboruk – az AC/DC koncertje közben iskolai egyenruhában felment a színpadra. Szeptember végén az AC/DC az észak-karolinai Charlotte-ban, a Colise-umban lépett fel főzenekarként, 13 ezer rajongó előtt. Ez a koncert is azt bizonyította, milyen jól mennek az 176

együttes dolgai délen. Három nappal később, október 2-án, a Tennessee állambeli Knoxvilleben, a Coliseumban kis híján megismételték ezt a bravúrt. Itt 12 ezer néző előtt léptek fel, megdöntve ezzel az addig a Rolling Stones által tartott nézőszám-rekordot. Bon sosem felejtette el, honnan jött. A Maryland állambeli Towsonban az énekes nem csak a saját műsorára, hanem a túlbuzgó biztonsági emberekre is nagyon odafigyelt. A Shot Down In Flames után a következő kéréssel fordult a tömeg felé: „Nem tudom, hogy ezek miért dobálják ki innen elölről a srácokat, de kérlek, ne hagyjátok magatokat, mert mi azt szeretnénk, ha mindenki végighallgathatná a koncertünket.” Néhány számmal később, amikor felvezette a The Jacket, már nagyon tele volt a töke a biztonságiakkal. „A következő számot a biztonsági faszfejeknek ajánljuk, mert ritkán találkozunk ekkora köcsögökkel.” A balhé azonban tovább folytatódott, mire Bon a következő dumát eresztette meg: „Jól érzitek magatokat, ugye? Jól szórakoztok? Azt üzenjük a biztonságiaknak, hogy húzzanak a picsába! Ez itt egy rock and roll koncert, ha nem vették volna észre. Nagyon gáz, amit csinálnak.” Amikor az egyik biztonsági ember zokon vette a dolgot, Bon keményen a szemébe nézett, és ennyit mondott: „Leszarom, hogy mit gondolsz.” Addigra már az amerikai közönség nagy része megkedvelte Bont és a bandát. A Mutt Langedzsel készített Highway To Hell végre meghozta az áttörést. A rádiók végre műsorra tűzték az AC/DC számait, és az album nyereséget kezdett termelni. Az együttes koncertjeit egyre többen látogatták, az új lemez Amerikában elérte az ötvenezres példányszámot, azaz aranylemez lett. Volt tehát elegendő ok az ünneplésre. Doug Thaler így emlékezett vissza az eseményre: „Volt ott akkoriban egy másik fejes is – a nevét most nem árulom el –, aki megpróbálta kijárni Jerry Greenbergnél [az Atlantic Records amerikai ágának elnöke], hogy ejtsék a bandát. Amikor 1979 októberében az AC/DC megkapta pályafutása első aranylemezét, ugyanaz a fickó adta át a plakettet, aki 1977-ben még ki akarta őket golyózni.” A díjat majdnem valaki másnak kellett átvenni a srácok helyett, mert az előző éjjel történt egy kis baleset. Perry Cooper (Atlantic Records) így mesélt a történtekről: „A szállodában egy kicsit felpörögtek az események. Szóval az éjszaka átrendeztük a szobát. Amikor délelőtt visszamentem megnézni, mi a helyzet, megtudtam, hogy valaki kihívta a zsarukat. Mivel öltönyben voltam, senki sem gondolta, hogy én is az együtteshez tartozom. Miután felmértem a terepet, azonnal rácsörögtem Ian JefFeryre, és megmondtam neki, hogy villámgyorsan tüntesse el a srácokat a szállodából. Mázlink volt, hogy sikerült időben olajra lépnünk.” Növekvő népszerűségük és a Highway To Hell lemezborítója miatt érdekes ajánlattal keresték meg őket. Felkérték az együttest egy készülő film, a Dracula Rock főszerepére. A srácok természetesen visszautasították az ajánlatot. A producerek ezután a Queennél próbálkoztak, de ott sem jártak sikerrel. Pár nappal az amerikai turné után már újra Angliában voltak, ahol egy október 13-án kezdődő, tizenhárom fellépésből álló koncertkörút következett. A turnén a Def Leppard volt az előzenekar. Az ő karrierjüket később Mutt Lange egyengette. Bár Nagy-Britanniában kisebb helyszíneken léptek fel, mint Amerikában, a közönség mindkét helyen ugyanolyan lelkesedéssel fogadta őket. Sajnos a turné newcastle-i nyitókoncertjét törölni kellett, miután a beállás alatt kigyulladt a hely, a későbbiekben azonban már szerencsésebben alakultak a dolgok. A következő négy bulin, a Hammersmith Odeonban teltház előtt játszottak. A Leppard dobosa, Rick Allen november i-jén ünnepelte tizenhatodik születésnapját. Bon minden koncert előtt szerencsét kívánt a fiatal sheffieldi srácokból álló együttesnek, és minden buli után pohárköszöntőt mondott, vagy kisebb beszédet intézett a fiúkhoz. Bon világéletében bőkezű volt – pillanatnyi anyagi helyzetétől függetlenül –, és most, hogy viszonylag jól mentek a dolgai, mindenkinek szívesen segített, akinek szüksége volt rá. A turné egyik éjszakáján például a Def Leppard énekese, Joe Elliott kapott Bontól tíz fontot, de például a Rose Tattoo ex-gitárosát, az akkoriban szintén Londonban élő Mick Cockst is kihúzta a szarból, mikor felajánlott neki egy helyet a turnébuszon. Malcolmnak is megvolt az oka, hogy jó kedve legyen. Glasgow-i tartózkodásuk alatt 177

ugyanis sikerült elintézni, hogy az együttes kilátogasson a Rangers-Celtic rangadóra. A Young testvérekben kellemes emlékeket ébresztett a meccs, hiszen családjuk emberemlékezet óta nagy Rangers-drukker volt. A Highway To Hell Ausztráliában november 8-án került a boltokba. A borító némileg különbözött a brit és az amerikai kiadás borítójától. Az együttes tagjait lángnyelvek nyaldosták. Az, hogy a srácokat csak az egyik borítón ölelik körbe a pokol lángjai, kísértetiesen emlékeztetett a Lynyrd Skynyrd Street Survivors című lemezére, amely szintén két különböző borítóval jelent meg: az együttes 1977 októberében történt tragikus repülőgépbalesete után ugyanis újra kiadták a lemezt. Az új kiadás borítóján, a régitől eltérően nem nyaldosták lángnyelvek az együttes tagjainak testét. Az AC/DC megállás nélkül turnézott tovább. November 11-én huszonnyolc fellépésből álló európai körútra indultak a Judas Priest társaságában. Rob Halford, a Judas Priest énekese később így mesélt az AC/DC-ről: „Ahányszor csak tudtam, mindig ott maradtam a koncertünk után, hogy megnézzem az AC/DC-t. Hihetetlen energia és erő áradt belőlük, imádtak zenélni. Közvetlenül a British Steel című lemezünk felvételei előtt mentünk az AC/DC-vel turnézni. Minden koncert után összepakoltuk a cuccunkat, és az együttes összes tagja bezsúfolódott a kis mikrobuszba. Csak úgy tudtunk eljutni a következő helyszínre, ha rögtön a koncert után elindultunk. Az éjszakákat többnyire út menti parkolókban vagy olcsó motelekben töltöttük, hatan egy szobában. Malcolmék meg azt hitték, akkora arcunk van, hogy nem ereszkedünk le hozzájuk. Egy darabig meg voltak róla győződve, hogy a koncert után azért pattanunk be gyorsan a nagy turnébuszunkba, hogy elhúzzunk, mielőtt ők végeznének. Közben meg sokszor egy vasunk sem volt. Néha alig telt benzinre meg egy kis kajára. Amikor aztán rájöttek, azonnal felajánlották, hogy tartsunk velük a turnébuszukon, mi pedig időnként szívesen elfogadtuk a meghívást.” Franciaországban Bon összeállt régi haverjával, Bernie-vel a Trust nevű együttesből, és a páros a turné összes helyszínére vonattal ment. Az AC/DC egyébként nem szívesen koncertezett Franciaországban, mivel ott mindig történt velük valami. 1977-ben például – amikor a Black Sabbath előzenekaraként léptek fel Párizsban – a szervezők elcseszték a koncertjüket, ugyanis az együttesnek adott felszerelés nem működött rendesen. Bernie-t teljesen ledöbbentette, hogy Bon mennyit iszik. Az énekes egyszer például három dupla whiskyt gurított le reggelire. De Bon már csak ilyen volt. Folyamatosan bulizott, az életmódja pedig ragályos volt. Mire a turné Párizsba ért, Bonnak elment a hangja. Bernie 1997 novemberében a következőket nyilatkozta az RTL rádióban, Francis Zégutnek: „Orvost kellett hívni. Miután a doki megvizsgálta, Bon előkapott egy üveg whiskyt meg egy kólát, és így szólt: »Bemutatom doktor whiskyt!«„ Szerencsére ekkor már csak egy hét maradt a turnéból. December 9-én azonban két teltházas koncertjük is volt a Pavilion de Paris-ban. Angus így nyilatkozott a francia rajongókról: „A franciák azt várták tőlünk, hogy felmenjünk a színpadra, és négy órán keresztül, kőkeményen nyomjuk a rock and rollt. Szerintem ez még izgalmasabbá tette az egészet.” A sikerre jellemző, hogy mindenki róluk beszélt, a koncerten még a híres divattervező, Yves Saint-Laurent is ott volt. Bár mindkét koncertet filmre vették, mégis a második, esti fellépésből készítettek egész estés koncertfilmet. A Let There Be Rockot aztán az egész világon vetítették a mozik. A két filmes, Eric Dionysius és Eric Mistler eredetileg csak egy promóciós klipet akartak készíteni. A forgatás előtt az AC/DC menedzsmentje szerette volna megtekinteni a két filmes néhány korábbi munkáját. Kiderült azonban, hogy ennek a kérésnek nem is olyan egyszerű eleget tenni. Eric Dionysius később így nyilatkozott a történtekkel kapcsolatban: „Addig igazából alig csináltunk valamit, úgyhogy kénytelenek voltunk blöffölni. Azt mondtuk Peter Menschnek, hogy az összes munkánkat a tengerentúlon forgattuk, és csak egyetlen rövid klipet tudunk mutatni, amelyet egy francia bandának, a Bijou-nak készítettünk. Megnézték a három és fél perces klipet, és bejött nekik. Egy héttel később rábólintottak a dologra. Azt 178

hitték, hogy egész estés koncertfilmet akarunk forgatni. Mi meg azt mondtuk, rendben, akkor most össze kéne szedni a pénzt. Akitől csak tudtunk, kölcsönkértünk.” Nem csak az AC/DC addigi legsikeresebb turnéjának egyik legnagyobb koncertjét akarták felvenni, hanem a kulisszák mögött is forgattak. Dionysius még sosem látta az ACDC-t, kíváncsi volt hát, hogy mire számíthat a forgatáson. Ezért két héttel a párizsi koncert előtt Dionysius és Mistier elment a németországi Ludwigshafenbe, hogy egy amatőr VHS kamerával felvegyék az AC/DC buliját. Miután alaposan megismerték az együttest, Párizsban összeszedték a stábot, majd a franciaországi turné helyszínein – Metzben, Reimsben, és három nappal a párizsi koncert előtt Lille-ben – kezdtek forgatni. Az interjúkat Metzben, az együttes szállodai szobájában vették föl, a turnébuszon készült felvételek – amelyeken a srácok két koncert között, lazításképpen pókereztek, beszélgettek és tévéztek – végül kimaradtak a filmből. Sikerült azonban lefilmezni az együttest a reimsi pezsgőgyár pincéjében, valamint készült egy felvétel Malcolmról, amint másik nagy szenvedélyének hódolva önfeledten focizik. Metzben vették fel azt a jelenetet, ami végül a film kezdő képsora lett: Angus gitárral kezében járkál fel-alá a teljesen üres helyszínen, és a hangosítást ellenőrzi. Eric Dionysius így mesélt a forgatásról: „Úgy gondoltuk, Párizsban nem lesz elég idő felvenni a jelenetet. Aztán persze a párizsi koncerten megint bekrepált a vezeték nélküli gitár. Azon a felvételen viszont állati jól szólt minden, mintha Angus egy katedrálisban játszott volna.” Malcolmhoz hasonlóan az együttes többi tagját is lefilmezték, amint kedvenc hobbijuknak hódolnak. Angus például egy ördögöt rajzolt – persze ebben volt egy adag provokáció is. Azokat a jeleneteket, amikor az autóbolond Phil Porschén száguldozik, Cliff pedig egy első világháborús repülőgéppel röpköd, a francia fővárostól délre található Ferté Alais nevű kis repülőtéren vették fel. Végül elérkezett a párizsi fellépés napja. A két koncerten negyvenfős stáb dolgozott. A stáb nagy része délután látta először az AC/DC-t, számukra az első koncert éppen ezért egyfajta gyakorlás volt az esti, második fellépéshez. Az esti koncertet öt kamerával vették, de nem rögzítették a teljes bulit, a TNT ugyanis nem tetszett Dionysiusnak és Mistlernek, ezért ezt a számot egész egyszerűen kihagyták. Néhány héttel a koncert után, amikor előhívták a filmeket, Dionysius és Mistler észrevette, hogy a felvételek egy része nem megfelelő minőségű vagy technikai okokból kifolyólag hiányzik, az operatőröknek ugyanis időről időre filmet kellett cserélni a kamerában. Végül úgy döntöttek az 1980 januárjában esedékes Le Mans-i koncertet is felveszik, hátha sikerül pótolni a hiányzó részeket. Közben még be kellett iktatni egy rövid versailles-i kitérőt, hogy felvegyék a Bont bemutató rövid snitteket. A forgatás, szinte már törvényszerűen, kis híján tragédiába torkollt. Eric Dionysius később így emlékezett vissza a forgatásra: „Akartunk egy jelenetet, amelyben Bon motorozik, mert tudtuk róla, hogy motorbuzi. Sajnos azonban nem sikerült időben megszereznünk a motort, ezért kitaláltuk, hogy Bon majd a befagyott tó jegén táncol. A jég azonban elkezdett recsegni a talpa alatt. Ha beszakad alatta a jég, akkor neki vége. Bon azonban nem zavartatta magát. Én is megnéztem, hogy elég vastag-e a jég. A tó vizét egybefüggő jégpáncél borította, mégis nagyokat reccsent, ha rálépett az ember. Amerre mentél, hosszú repedések jelentek meg. A jég nem süllyedt be alattad, csak hangosan ropogott. Bon, hogy kicsit felmelegedjen, rágyújtott egy jointra.” Végül a filmesek mintegy hétórányi használható anyagot rögzítettek, ami az interjúkkal együtt körülbelül 10-11 órányi felvételt jelentett. Ebből vágták össze a 95 perces filmet. Franciaországban azonban továbbra is átok sújtotta őket. Bon a nizzai koncert előtt ökörködött az egyik roaddal, és csúnyán lesérült. Ennek ellenére lenyomta a bulit. A sérülés azonban december közepére kiújult. A tervek szerint december 17. és 21. között négy koncertet adtak volna Angliában, a 18-i southamptoni bulit azonban át kellett tenni január 27re. A Hammersmith Odeonban a közönség újból meghallgathatta az Ifs A Long Way To The Topot, valamint a Baby, Please Dont Go-t. Az előbbit 1976 óta nem tűzték műsorra, az utóbbit pedig 1977-ben játszották utoljára. Bon – mivel régebben annyiszor meggyűlt már a 179

baja a hangszerrel – ezúttal valószínűleg nem akart bajlódni a skótdudával, ezért az It's A Long Way To The Topban nem hangzott el a híres skótduda-szóló. Az AC/DC műsora gyakorlatilag kőbe volt vésve, és az előre meghatározott programtól szinte sosem tértek el. Az ilyen ritka alkalmakkor általában még egyszer utoljára eljátszották az adott számokat, és ezzel végleg lezárták pályájuknak azt a bizonyos szakaszát, amelyben ezek a számok születtek, aztán szó nélkül továbbléptek. Bon mindenesetre nagyon élvezte a pörgést. Tizenöt év után végre sikerült némi lóvét szereznie, és végre megkapta az őt régóta megillető tiszteletet. A Best újságírójának, Michel Embarecknek a következőket nyilatkozta: „Harminchárom éves vagyok. Persze az ember sosem öregszik ki a rock and roll-ból.” Bon számára az AC/DC volt a tökéletes eszköz, hogy a fenti tételt bebizonyítsa. Végtelenül büszke volt rá, hogy az együttes frontembere lehet. A banda tagjai mintha a testvérei lettek volna, Bon egytől egyig mindegyiküket rendkívül tisztelte és nagyra tartotta. Teljes mértékben és megkérdőjelezhetetlenül elkötelezte magát az AC/DC mellett. Peter Wells (Rose Tattoo): „Egy francia ruhatervező egyszer beállított egy farmernadrággal, a seggén két óriási lyukkal. Bon szerezni akart egy ilyen gatyát, úgy tervezte, hogy az egyik seggére azt tetováltatja, AC, a másikra meg hogy DC. Végül persze nem tette meg, de öt percig óriási poénnak tűnt.” Bon a Juke magazinnak adott interjúban foglalta össze legfrappánsabban, mit gondol az együttesről: „Ne beszélj nekem más együttesekről, jó? Mi vagyunk a legnagyobb királyok. A többiek elmehetnek a picsába.” Bon – szokásához híven – karácsonykor hazalátogatott Ausztráliába, hogy a rokonaival és a barátaival találkozzon, és pihenjen egy kicsit. Többek között Peter Headet is felkereste. Nagyon élvezte, hogy rocksztár lehet, és mindenhol rajonganak érte, néha mégis nyugodtabb életre vágyott. Peter Head így mesélt akkori találkozásukról: „Vettünk magunknak pár üveg piát, szereztük egy kis füvet, és lementünk egy Stanley Street-i buliba. Elég durva este volt... Másnap reggel két szomszédos szobában ébredtünk, olyan lányok mellett, akiknek még a nevére sem emlékeztünk. Bon egyszer csak felkelt, és kisétált a kéróból. Soha többé nem találkoztunk. Még valamikor az éjszaka elmesélte, mennyire bejött neki, hogy ilyen jól alakultak a dolgai, hogy ilyen sikeres. Aztán később azt mondta, elege van ebből az egészből, és normális életet akar élni. Gyerekeket szeretett volna, mert úgy érezte, sokkal több öröme lenne bennük, mint a rocksztárként elért felszínes sikerekben.” Úgy tervezték, hogy az év elején befejezik a Highway To Hell angliai turnéját. A következő nagylemezt Angliában akarták elkészíteni, és márciusban már piacra is dobták volna, hogy azután április-május környékén Ausztráliában folytassák a turnézást, mielőtt ellátogatnak a világ többi részére. Mindenki úgy látta, hogy az év végére az AC/DC valószínűleg a világ egyik legnagyobb rockegyüttesévé válik. Ügy nézett ki, hogy a hosszú ideje türelmesen várakozó Bon végre feljut a csúcsra. Feltéve persze, ha a sors nem szól közbe – jegyezte meg poénból egy interjúban... Bon októberben Bill Scott műsorában, a Radio WABX-en a következőt nyilatkozta: „Remélem, hogy mindenki életben marad. Habár simán lehet, hogy alultápláltság és végkimerülés miatt feldobjuk a talpunkat.”

180

181

1979 Az utolsó nevetés: Bon, Lille, Franciaország

182

17. FEJEZET TÚL KÖZEL A NAPHOZ

Bon 1977-ben az együttes melbourne-i irodájában drámai bejelentést tett. Egy jós tarokkkártyából megjövendölte, hogy 1980-ban meg fog halni. Ez a hátborzongató jóslat arra ösztönözte Bont, hogy tombolja ki magát, amíg teheti. Malcolm az RTL-en 1997 októberében így mesélte el az esetet Francis Zégutnek: „[Bon] elment egy jóshoz, aki azt mondta neki, hogy találkozni fog egy szőke csajjal, elválik, megismer egy fekete hajú lányt, és hamarosan meghal.” 1980. január közepe volt, kedd este. A nyugat-sydney-i Family Innben elég szép számú közönség gyűlt össze. A John Swan vezette Swanee a Lonely Hearts társaságában lépett fel. Egészen a Hearts fellépésének feléig semmi különös nem történt, ekkor azonban John Rooney, a Hearts énekese négy különös fickó érkezésére lett figyelmes. Mind a négyen a terem hátsó végében lévő bárpulthoz mentek. John Rooney így emlékezett vissza a történtekre: „A fellépés után hátramentem a pulthoz. Akkor jöttem rá, hogy pultnál álldogáló fickó nem más, mint Bon Scott. Egy csajjal volt, akit nem ismertem, meg Jimmy Barnesszal és a feleségével. Bon a szokásos szerkójában volt: állati szűk, festett farmerben, csizmában, hasközépig érő felsőben meg mellényben. Még sosem láttam ilyen közelről. Meg is jegyeztem magamban, hogy milyen alacsony, és mennyire szétcsapta magát.” A Swanee szokásához híven nagyon ütős koncertet nyomott, a ráadásra pedig nem csak Swan féltestvére, Jimmy Barnes, hanem Bon is csatlakozott hozzájuk a színpadon. A trió többek között a Led Zeppelin Whole Lotta Love és Chuck Berry Back In The USA című számát játszotta. A koncert végén mosolyogva búcsúztak a közönségtől. Swan állt középen, balján Barnes, jobbján pedig Bon. Mindhárman magasba lendítették a mikrofonállványukat. John Swanre óriási hatással volt a koncert, ő a következőket mondta: „Hihetetlen, mennyi energia volt azon a kibaszott színpadon.” És John Rooney is lelkesen nyilatkozott: „Elképesztő volt! A másik két srác is nagyon jó volt, de Bon Scott kisugárzása mindenkit földbe döngölt. Színtiszta erő áradt belőle. A koncert után a tesóm véletlenül összefutott Bonnal a klotyón. Bon csak annyit mondott: »Jó ez az együttes, haver! Ügyesek vagytok! Jól nyomjátok!« A tesóm persze totál kész lett ettől. Bon nagyon-nagyon udvarias srác volt. Csúnyán szétcsapta magát, de mindig nagyon udvarias volt.” Bon, Barnes és Swan nem először bulizott ebben a felállásban. A trió gyakran nyomult az éjszakában, amikor Bon hazalátogatott Ausztráliába. Ha egyszer belejöttek, mindenkin túltettek. 1980 januárjában sem volt ez másként. John Swan: „Jim, Bon meg én bírtuk a legjobban a piát az összes ismerősöm közül. Képesek voltunk végigpiálni egy egész éjszakát, sőt néha két-három napig ittunk megállás nélkül, ráadásul gyakran speedet is nyomtunk. Ha valaki piál, még ha nagyon jól bírja is, hajnali kettőre azért általában kiüti magát. Mi azonban, akármilyen részegek voltunk, nem tudtunk elaludni, mert az a kibaszott speed egész éjjel zakatolt bennünk. így aztán iszonyatos mennyiségű szeszt tudtunk betermelni. Ilyenkor persze újra előkerült a speed. Egyszer Bon, Jim meg én a szörfklubnál kötöttünk ki. Ott ültünk a sziklákon a Bondi mellett. Két vagy három napja nem aludtunk. Kibaszottul hasogatott a fejem, kurva szarul éreztem magam. Bon meg egyszer csak felpattant, és elkezdett rohanni a tengerparton. Azt hittem, ott helyben infarktust kap. Nem volt normális a srác! Sokat lógtunk együtt, nagyon jó haverok voltunk. Kérdezz meg bárkit, Bon akármennyire szétcsaphatta magát, akkor is ő maradt a legelbűvölőbb gazember az egész világon.” Néhány nappal a Family Inn-beli buli után Bon visszarepült Európába. Hátravolt még a 183

Highway To Hell turné néhány franciaországi és nagy-britanniai állomása, és lassan az új album munkálatait is el akarták kezdeni. Robert Ellis fotós ekkortájt készített Bonról egy képet, amelyen az énekes legyőzhetetlennek, már-már halhatatlannak tűnt. A fénykép – amely később a Touch Too Much borítóján is szerepelt – hajszálpontosan megmutatta, milyen is Bon valójában: csupasz mellkassal, levágott ujjú farmerkabátban, feszes farmernadrágban, széles övén hatalmas csattal, hátravetett fejjel, a lábát az egyik kontroli-ládára támasztva áll a színpad elején. Bon akár névjegykártyaként is használhatta volna a képet, az ugyanis minden lényeges információt elárult róla. Világosan látszott rajta: ez a fickó rock and roll énekesként keresi a kenyerét, a világ legjobb rock and roll bandájában. A Highway To Hell utolsó állomása a január 27-ére áttett southamptoni buli volt a Gaumont-ban. Ian JefTery nem emlékezett, hogy Bon valaha is piált volna a fellépések előtt. Ez a pillanat több szempontból is szimbolikus volt, annak ellenére, hogy Bon egyszerűen csak az előző esti ivászatot folytatta. A Highway To Hell turné minden szempontból az együttes legnagyobb és legsikeresebb koncertkörútja volt. Mindenki izgatottan várta hát, hogy mit tartogat számukra a jövő. Mióta 1976 áprilisában leléptek Ausztráliából, végtelen órákat töltöttek az utakon egyik helyszínről a másikra utazva, és most úgy érezték, megérte meghozni ezt a rengeteg áldozatot. Ráadásul pont a legmegfelelőbb formában kapták meg az osztalékot: nem csak a jegypénztárak előtt kígyóztak egyre hosszabb sorok, hanem a lemezeik is egyre nagyobb példányszámban fogytak. Bon a háromnapos londoni tartózkodásuk alatt – amikor február 3-án, 4-én és 5-én ismét a Hammersmith Odeon meghívásának tettek eleget – szakított egy kis időt arra is, hogy meglátogassa régi cimboráit, a UFO tagjait. Bonnak az első közös turnéjuk óta nagyon bejött az angol együttes keresetlen természetessége és kőkemény színpadi showja. Persze az is fontos szempont volt, hogy a srácok legalább annyira szerettek bulizni, mint Bon. Pete Way a Classic Rock 2005. februári számában elmesélte Geoff Bartonnak, hogy a UFO több tagja is rendszeresen lőtte magát heroinnal. Pete Way: „Na, szóval mi, a UFO tagjai, rendesen anyagoztunk. Eddig világos? Aznap este is, mint minden buli után belőttük magunkat heroinnal. Ha valaki még sosem lőtt heroint, és be is piált, elég nagy esélye volt annak, hogy egyszer csak szépen elalszik, fuldokolni kezd és meghal.” Habár a turné hivatalosan véget ért, hátravolt még néhány promóciós fellépés. Február 7-én a Top Of The Pops című műsorban a Touch Too Muchot adták elő. Nem volt különösebben ínyükre, hogy stúdióban kellett játszaniuk, ráadásul legnagyobb döbbenetükre a rendező közölte Angusszal, hogy kizárólag deréktól felfelé fogja venni a kamera. Mintha csak Elvis Presley legendás, 1956-os, The Ed Sullivan Show-beli fellépésén lettek volna. Néhány nappal később, első spanyolországi tévészereplésükön, Madridban, az Aplauso című műsorban már más volt a helyzet. Lenyomták a Beating Around The Busht, a Girls Got Rhythmt, és a Highway To Hellt, másnap reggel pedig sajtótájékoztatót tartottak. Bon nagyon várta a következő AC/DC-nagylemezt. Akivel csak találkozott, mindenkinek lelkendezve mesélt a készülő albumról. Mintha ez lett volna a pillanat, amikor a rock and roll királyává koronázzák. Annyi év után végre elérkezett az ő ideje. A Highway To Hell dalszövegein már érződött, hogy Bon ezúttal valami igazán egyedülálló dologgal fog előrukkolni. Talán álmában is az a jellegzetes, hamiskás mosoly bujkált az arcán. Bon rendszeresen feljárt Jeffery lakására, és az egyik ilyen látogatás alkalmával ottfelejtette a jegyzetfüzetét, amelyben a következő album félkész szövegei voltak. Jeffery betekintést nyerhetett az énekes munkamódszerébe: „A szövegek vázlatosak voltak, de Bon mindig is így dolgozott. Néha felcsapta ezt a szakadt kis jegyzetfüzetet, és lefirkantott néhány sort, aztán kihúzta őket, hozzáírt valamit – gyakran csak egy szót változtatott meg –, de olyan lap is volt, amelyre csak két szót írt fel. Bon egyébként nagyon rendben tartotta a cuccait. Volt egy dossziéja, amelyben a készülő dalszövegeket tartotta. Ha hiszed, ha nem, Bon ezzel a dossziéval jött a stúdióba, és amikor végeztünk, mindig magával vitte – ez a dosszié volt az élete. Ilyen volt Bon. A dossziéban levelezőlapokat is tartott. Levelezőlapokat írt a barátainak. 184

Nagyon gondosan ápolta kapcsolatait az ismerőseivel. Mivel pár napig nem volt kötelező programja, február 13-án Bon meglátogatta francia haverjait, a Trustot, akik akkor éppen Repression című új albumukat vették fel egy londoni stúdióban. Együtt eljátszották a Ride Ont, ami később felkerült az együttes promóciós kislemezére. Ez a felvétel volt az utolsó, amelyen Bon közreműködött. Bernié, a Trust egyik tagja a következőket nyilatkozta Francis Zégut műsorában az RTLen, 1997 novemberében: „Néhány hónappal korábban már szóba került, hogy csinálhatnánk valamit közösen. Aztán amikor Bon beállított a stúdióba, azonnal közölte, hogy írt néhány dalszöveget [a Trust albumának angol nyelvű változatához], és úgy hét-nyolc számmal már elkészült. Leírhatatlan, milyen örömöt éreztem akkor.” Bernié azonban soha nem ismerhette meg a Bon által említett dalszövegeket. Angus – aki közben megházasodott – és Malcolm a londoni Ε-Zee Hire stúdió próbatermében már az új albumon dolgozott. Bon szólt, hogy valamikor február 12. és 15. között beugrana megnézni, hogy állnak a dolgok. A Young testvérek két új számmal – a Have A Drink On Me-vel és a Let Me Put My Love Into Youval – már félig-meddig készen voltak, mikor Bon megérkezett. Bon azonban ahelyett, hogy a mikrofonhoz lépett volna kipróbálni az addig elkészült dalszövegeket, nyílegyenesen a dobszerkóhoz sétált. Malcolmnak és Angusnak semmi kifogása nem volt ez ellen. Angus: „Bon beült a dob mögé, és megkérdezte, mit szólnánk, ha ütné egy kicsit. Mal meg én nagyon örültünk az ötletnek, mert néha – főleg amikor új számokat írtunk – sokat segített, ha valaki hozta a ritmust. Máskülönben Malcolmnak kellett volna dobolni, én meg kitalálhattam volna egyedül a gitártémákat meg a basszustémát. Vagy Mal nyomja a gitárt, én meg ütöm a dobokat.” Bon gyerekkora óta dobolt, és a Valentinesban is gyakran beült a dobok mögé, ráadásul akkor már évek óta figyelte, sőt az AC/DC koncertjein néha fizikai értelemben is megtapasztalta Phil Rudd letisztult és halálosan precíz játékát. Nem csoda hát, hogy – Malcolm és Angus legnagyobb örömére -könnyedén eldobolta a Let Me Put My Love Into You bevezető taktusait. Úgy érezték, ez is annak a jele, hogy minden a legjobb úton halad. A következő albummal végleg letaglózzák a világot. Az együttes tagjai, és mindenki, aki velük dolgozott, biztos volt a sikerben. Amikor február 14-én megkapták a hírt, hogy az Egyesült Államokban a Highway To Hell átlépte az egymilliós példányszámot, a következő nagylemez sikere – bár még alig fogtak hozzá a munkálatokhoz – gyakorlatilag borítékolható volt. Február 17-én Bon a szokásos vasárnapi menetrendet követte: Ian Jeffery-vel, a feleségével, Suzie-val, és Suzie barátnőjével, Annával ebédelt Jefferyék lakásán. Bon akkoriban egyébként Annával járt. Ian Jeffery később így emlékezett ezekre az ebédekre: „Minden vasárnap ugyanaz volt a program: valamikor tizenegy és dél között átjöttek hozzánk. A feleségem és a barátnője ebédet készítettek. Utána Bon meg én lementünk a kocsmába, ahol összefutottunk néhány haverunkkal. Gyakori vendég volt például Rick Wakeman [Yes] és a bandája, de a mi roadjaink közül is mindig volt ott valaki. Néha Malcolm meg Angus is beállított. Megittunk néhány sört, aztán kettő körül már haza is mentünk megnézni a meccset. Szóval kajáltunk, néztük a mécseset, és néha ledőltünk egy kicsit szunyálni. Este aztán – tízből kilenc esetben – visszamentünk a kocsmába. Aznap este nagyon ki voltam purcanva, nem éreztem valami jól magam. A közelben lakó Phil Mogg és Pete Way [UFO] felhívott, és megkérdezték, este beugrunk-e a kocsmába. Bon persze azt mondta nekik, hogy mindenképpen ott leszünk. A végén azonban meggondoltam magam, mert kurvára nem volt kedvem kimozdulni. Szóval a srácok, mint rendesen, lementek a kocsmába, aztán a Camden Music Machine-ban, a vasárnap esti törzshelyükön folytatták a bulizást. Később beszéltem Pete-tel, aki elmesélte, hogy csúnyán kiütötték magukat, és elindultak haza. Bon azonban maradni akart, nem volt kedve abbahagyni a piálást.” Bon úgy tervezte, hogy a következő napon, február 18-án Bernie-vel és a Trust többi tagjával tölti az estét, a srácok azonban aznap kapták meg az első aranylemezüket, és a 185

lemezkiadójuk beszervezett nekik valami kötelező programot. Mivel nem akadt jobb dolga, Bon végül két ismerősét is felhívta. Először Coral Browningot Los Angelesben, de Coral nem volt bent az irodában. Aztán egyik ex-barátnőjével, a Londonban élő Silver Smithszel akart beszélni. Habár másnap Bonnak a stúdióban volt jelenése, mégis neki akart vágni az éjszakának. Silvernek azonban nem volt kedve bulizni. Később felhívta egyik korábbi lakótársa, Alistair Kinnear. Kinnear el akarta hívni Silvert a Music Machine-ba, ahol aznap este Zena Kakoulli nővérének, Koullának új Lonesome No More nevű együttese tartotta bemutatkozó koncertjét. Az együttesbenjátszott többek között Billy Duffy is, aki később a Cult gitárosaként futott be. Silver azt ajánlotta Kinnearnek, hogy vigyék el Bont. Miután végre nagy nehezen összeállt az esti program, Bon felhívta Bernie-t a Trustból, hogy este tizenegy körül a Music Machine-ban lesznek. Kinnear az Evening Standard 1980. február 21-i számában azt nyilatkozta, hogy Bon már eléggé készen volt, mikor érte ment, és a Music Machine-ban négyesével gurította le a whiskyket. Az AC/DC első dobosa, Colin Burgess, és bátyja, Denny aznap este szintén a Music Machine-ban bulizott. Burgess azonban másként emlékezett a történtekre, mint Kinnear. Colin Burgess: „Amikor hazamentünk, Bon még teljesen jól volt... mintha nem is lett volna részeg. Kutya baja sem volt. Aztán leléptünk [Bon még maradt], és másnap megtudtuk, hogy meghalt. El sem tudom képzelni, hogyan tudott annyira berúgni, hogy ez történjen... Nekem ez az egész ügy nagyon különös volt... A mai napig úgy gondolom, hogy amikor mi eljöttünk a buliból, Bon teljesen józan volt.” Kinnear is rendesen bepiált a Lonesome No More koncertje alatt, de hajnal felé sikerült hazafuvaroznia Bont Ashley Courtba, Westminsterbe. Hazafelé menet Kinnear észrevette, hogy Bon elvesztette az eszméletét. Kinnear 2005-ben a Metal Hammer és a Classic Rock magazin közös, AC/DC-vel foglalkozó különszámában így beszélt a történtekről Maggie Montalbanónak: „A kocsimban hagytam, és becsöngettem hozzá, de Anna, a barátnője, akivel akkoriban lakott, nem nyitott ajtót. Megkerestem Bon kulcsát, és bementem a lakásba. Senki sem volt otthon. Nem tudtam felébreszteni Bont, úgyhogy felhívtam Silvert, hogy mit tegyek. Silver azt mondta, hogy ne aggódjak, Bon többször elájult mostanában, és még hozzátette, ilyenkor az a legjobb, ha az ember békén hagyja. Majd kialussza magát.” Kinnear nem tudta eldönteni, hol fektesse le az eszméletlen énekest. Addigra azonban nagyon későre járt, és – ellentétben az 1976-os kánikulával, amikor az AC/DC először járt Nagy-Britanniában – rettenetesen hideg volt. Kinnear végül a B-terv mellett döntött: elhatározta, hogy elviszi Bont az Overhill Road-ra, East Dulwichba, ahol akkoriban lakott. Amikor azonban Kinnear ki akarta szedni a kocsiból Bont, a bulizástól halálosan kimerült fickó alig bírta megmozdítani a mély álomba merült énekest. Kinnear a Metal Hammer/Classic Rocknak a következőket nyilatkozta: „Hátradöntöttem az első ülést, hogy le tudjam fektetni, aztán betakartam. Egy papíron meghagytam neki a címemet és a telefonszámomat, aztán feltámolyogtam a lakásomba, és lefeküdtem.” Kinneart hat óra múlva, délelőtt 11-kor keltette föl az egyik haverja. Kinnear mocsok szarul érezte magát, iszonyatosan másnapos volt. Megkérte a haverját, nézze meg, mi van Bonnal a kocsiban – gondolta ugyanis, hogy az énekes sem lehet valami jól. Miután a haver visszajött, és elmondta, Bon nincs a kocsiban, Kinnear visszaaludt. Azt gondolta, az énekes felébredt, és hazament, hogy a saját ágyában pihenje ki az ivászat fáradalmait. Az együttes már második napja próbált Bon nélkül. Senki sem tudta, hogy a pokolban lehet. Mivel azonban Bon nem először tűnt el nyomtalanul, senki sem aggódott igazán. Amikor szükség van rá, úgyis mindig felbukkan. Aznap este, úgy háromnegyed nyolc körül Kinnear döbbenten vette észre, hogy Bon ugyanúgy fekszik a kocsijában, ahogyan hajnalban otthagyta. (Bon nem dőlt rá a sebességváltóra, ahogyan azt később állították.) Kinnear döbbenete rémületté változott, amikor észrevette, hogy Bon nem lélegzik. Azonnal bevitte a King's College-i kórházba, ahol azonban már csak a halál beálltát tudták megállapítani. 186

A sors kegyetlen fintora volt, hogy ennek az embernek – aki egyszer vidáman megjegyezte, hogy a nők, a whisky és a ragyogás jelenti munkája értelmét – ilyen körülmények között kellett meghalnia: egy parkoló autóban, egy dermesztően hideg, déllondoni hajnalon, magányosan. Silvert is a kórház értesítette, miután Kinnear megadta a nő elérhetőségét. Angust Silver és Anna hívta fel a szörnyű hírrel. A gitáros épp akkor ért haza az egész éjszaka tartó próbáról, amikor megcsörrent a telefonja. Az általában visszafogott Angus teljesen összezavarodott, és rémülten hívta Malcolmot, aki aztán rátelefonált Ian Jefferyre. Ian Jeffery: „Malcolm hajnali háromkor hívott. Először csak annyit tudtam neki mondani, hogy ne hülyéskedjen. Mire ő leordította a fejemet. Azt mondta: »Azt hiszed, hogy ez valami kibaszott vicc, te kibaszott faszfej?!« Aztán felhívtam Peter Menschet. Ő is ugyanúgy reagált, mint én: »Ne szórakozz már velem, a kurva életbe. Képes vagy felhívni ezzel a kibaszott baromsággal?« Mondtam neki, hogy kurvára nem viccelek. Aztán Jake-nek [Jake Berry produkciós menedzser] telefonáltam, aki azonnal átjött hozzám. Végül visszahívtam Malcolmot, és együtt átmentünk Menschhez, onnan meg a kórházba, azonosítani a holttestet. Hajnali fél hét-hét körül értünk a kórházba, ahol minden a feje tetején állt az éjszaka beszállított sérültek miatt. Elénk jöttek, és lekísértek minket a hullaházba. Semmit sem hallottam, akkora volt káosz meg az ordibálás. Az egyik terem előtt odafordultam Menschhez, és azt mondtam neki: »Tuti, hogy ebben a kibaszott teremben van.« Igazam volt, Bon tényleg ott feküdt kiterítve. Benéztünk az ablakon, és megláttam a kibaszott boncasztalt, a lepedőt. Mondtam Menschnek, hogy ő az, és hogy nem megyek be. Mire Mensch így felelt: »Ne szórakozz már, be kell jönnöd!« De nem tudtam rávenni magam, hogy belépjek a terembe, egyfolytában azt hajtogattam, hogy igen, ez ő, ez Bon, nem megyek be oda.” Bon szüleit meg akarták kímélni attól a borzalomtól, hogy a tévéből, az újságokból, vagy neadjisten egy fontoskodó újságírótól értesüljenek fiuk haláláról. A hálátlan feladat Malcolmnak jutott. Bon anyukája először azt hitte, hogy a fia keresi, Bon ugyanis gyakran felhívta Perthben élő szüleit, és beszámolt nekik a legújabb hírekről. Az idős házaspár teljesen összetört, amikor Malcolm elmondta nekik, hogy miért hívta fel őket. Február 21-én a sidney-i Daily Mirror a címlapon tudósított a szörnyű tragédiáról, de a többi lap is megerősítette a hírt: Bon Scott meghalt. Roger Crosthwaite újságíró, aki akkoriban a sydney-i Daily Telegraph munkatársa volt – és évekkel korábban egy éjszaka a Chequersben csúnyán összeveszett Bonnal, akit úgy kellett lefogni, hogy ne menjen neki – így emlékezett vissza arra a pillanatra, amikor Bon haláláról értesült: „Johnny O'Keefe-et leszámítva Bon Scott volt az első ausztrál rocksztár, aki meghalt. A hír mindenkit sokkolt. Abban a tévhitben éltünk ugyanis, hogy külföldön az eszement sztárok hullanak, mint a legyek, de az ausztrálok jól bírják a strapát. Bon Scott pedig elpusztíthatatlannak tűnt, nem sok nála karizmatikusabb embert ismertem.” John Swan: „Nagyon-nagyon sokan mély megrendüléssel fogadták Bon halálhírét. Ahogy a Lennon-gyilkosság is rengeteg embert kikészített, Bon halála is számtalan rajongója életét megváltoztatta.” Ozzy Osbourne: „Nem voltunk puszipajtások Bon Scott-tal, de időről időre összefutottunk. Már régóta próbáltam felhagyni a piálással, és tudtam, hogy ő is alkoholproblémákkal küzd. Bon halála után döntöttem úgy, hogy leállók... Kurvára elkeseredtem, mert Bon nagyszerű énekes volt, és az Isten is az AC/DC frontemberének teremtette.” Phil Rudd 2003 márciusában a VH1-on a következőt nyilatkozta: „Bon már korábban is meghalt párszor, úgyhogy mindenki arra számított, egyszer csak beállít majd valamelyik próbára. Annyira jól mentek az együttes dolgai.” A Bon halálának körülményeit tisztázó vizsgálatot Sir Montague Levine halottkém vezette. A vizsgálatra február 22-én került sor. A boncolás során Arthur Mant professzor megállapította, hogy Bon életének utolsó óráiban fél üveg whiskyt ivott meg. Rövid ideig szárnyra kapott az a híresztelés, miszerint Bon halálát tüdejének kilyukadása 187

okozta. A sérülést még akkor szerezte, amikor az egyik koncert előtt egy roaddal birkózott. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy Bon asztmás volt, és természetesen az sem segítette elő a gyógyulást, hogy az énekes rengeteget ivott. A történet egy része mindenesetre igaz volt: Bon decemberben, a nizzai koncert előtt valóban megsérült, amikor az egyik roaddal baromkodtak. A hivatalos vizsgálat a halál okaként azonban „akut alkoholmérgezést” állapított meg, és a halotti bizonyítványon is ez szerepelt. Március 29-én Dave Lewis a Sounds magazinban arról számolt be, hogy a boncolási jegyzőkönyv szerint Bon – hírhedten durva életmódja ellenére – kiváló egészségi állapotban volt, és sem a veséjével, sem a májával nem volt probléma. Végül az lett az általánosan elfogadott vélekedés, hogy az énekes olyan testhelyzetben aludt el, hogy a légútjai elzáródtak, és belefulladt a saját hányadékába. Jimi Hendrix is hasonló körülmények között halt meg. Angus nemegyszer szemtanúja volt, hogy Bon elképesztő mennyiségű piát dönt magába, és aztán ott, ahol van, elalszik. Másnap azonban készen állt, hogy ott folyatassa, ahol előző éjjel abbahagyta. Angus így mesélt Bonról Dave Lewisnak, a Sounds magazin újságírójának: „Egyik este Bon elment valahová bulizni, ahol persze beszívtak, és csúnyán leitták magukat. Szerencsére azonban a srácok, akikkel bulizott, bevitték a kórházba, ahol egy napig bent tartották, és miután jobban lett, kiengedték.” Bon szinte minden buliban azzal viccelt, hogy töményét kell inni tisztán, mert attól gyorsabban berúg az ember. Halálának körülményei azonban a tőle mindig is távol álló szomorúsággal itatták át szavait. Azok a történetek sem tűntek már olyan viccesnek, amelyekben Bon egész kocsmákat hívott meg egy körre, vagy arcszeszt ivott. Peter Wells (Rose Tattoo) így mesélt Bonról: „Emlékszem, egy este a Largs Pierben léptünk fel Adelaideben, és egyszer csak megjelent Bon. Melbourne-ből tekert át bringával. Úgy hajtott, mint egy eszelős. Persze mire odaért, kurvára kipurcant. Megivott egy korsó gint, aztán vörösborral és Coca-Colával folytatta.” Barry Bergman: „Emlékszem, hogy a Marks Music irodájában ültünk, és az AC/DC minden tagja kapott ajándékba egy liter skót whiskyt. Bon még távozás előtt megitta az egészet. Ott helyben, az irodában! Talán egy órát lehettek ott összesen. Bon a mának élt. Sokszor beszéltünk vele erről... a piálás-ról, a problémáiról, mindenről. Bon úgy érezte, semmi baj nincs azzal, hogy ennyit iszik.” A Juke magazin március í-jei száma arról írt, hogy George Young és Harry Vanda úgy tervezte, az AC/DC áprilisban esedékes ausztráliai turnéján megpróbálják jobb belátásra téríteni Bont a piálással kapcsolatban. Ugyanebben a cikkben arról is írtak, hogy a Cheap Trick tagjai is figyelmeztették Bont, ha nem vigyáz magára, és nem tesz valamit, hamarosan komoly gáz lesz. Később azonban, főleg a kilencvenes évektől kezdve egyre többen kérdőjelezték meg a Bon halálával kapcsolatos hivatalos jelentés valóságtartalmát. Bon korábban is többször elvesztette az eszméletét, és az is igaz volt, hogy mértéktelenül piált. Ennek ellenére sokan mégis különösnek találták, hogy a vizsgálatok által is bizonyítottan makkegészséges ember egyszerűen meghal egy parkoló autóban, mikor a szervezetében viszonylag kis mennyiségű alkoholt találtak (Bonnak fél üveg whisky meg sem kottyant). Még 1980-ban egy amerikai magazin – az AC/DC stábjának egyik név szerint nem említett tagjára hivatkozva – azt állította, hogy a halottkém a halál okaként fulladást állapított meg, és hogy a fulladásos rohamot „bizonyos anyagok váltották ki, amelyekről a sajtó előtt nem tettek említést”. Ez az első hallásra megdöbbentő kijelentés alátámasztani látszott az elképzelést, miszerint Bon tragikus halálában nem kizárólag a túlzásba vitt alkoholfogyasztás, hanem más szerek használata is szerepet játszott. Mindenesetre nem lehetett kizárni teljes bizonyossággal, hogy egyéb tényezők is közrejátszottak a harminchárom éves énekes halálában. Persze életének utolsó két évtizedében sem egészséges életmódjáról volt híres, mind a színpadon, mind a hétköznapokban túlfeszítette a húrt. Az amerikai magazin által lehozott idézet mégsem segített tisztázni az ügyet, sőt, csak további kérdéseket vetett fel. 188

Először is, egyáltalán nem tűnik valószínűnek, hogy a hatóságok elmulasztották volna feltárni – vagy megpróbálták volna eltusolni – Bon halálának minden körülményét. Másodsorban pedig az AC/DC stábjának sem a nyolcvanas évek elején, sem később nem volt olyan hatalma, hogy befolyásolni tudta volna, mi kerüljön rá egy hivatalos vizsgálat végén Bon halotti bizonyítványára. Malcolm: „Akkoriban olvastam valahol, hogy az együttes eltusolta, mi történt valójában. Jesszusom, mesélje már el valaki, mégis mikor volt nekünk akkora hatalmunk vagy befolyásunk, hogy felülírjuk a brit törvényeket? Ez egyszerűen hihetetlen.” Egy szó, mint száz, ha Bon valaminek áldozatul esett, az a kor volt, amelyben élt. A hatvanas-hetvenes években ugyanis az emberek sokkal lazábban és szabadabban élték az életüket. Iszonyatos bulizás folyt, senki sem törődött azzal, hogy mit hoz a holnap. Ahogyan azt Peter Wells, a Rose Tattoo tagja bölcsen megfogalmazta: „Akkor még nem volt AIDS, nem büntették olyan szigorúan az ittas vezetést, és tiszták voltak a drogok. Éppen ezért nem kellett visszafogni magunkat. Bon is ebbe halt bele. Sok az utolsóhoz hasonló éjszakát végigbulizott. Pechje volt, és kész. Mint bárki más, ő is már vagy százszor feldobhatta volna a talpát.” Az ügy részleteitől függetlenül Malcolm és Angus totál kikészült Bon elvesztése miatt. Ian Jeffery szerint mindkét testvér másként élte meg a dolgot: „Mindketten teljesen kiborultak, de másként. Ha érted, hogy gondolom. Malcolm dühösebb volt, Angus pedig mintha képtelen lett volna felfogni a történteket.” Angus, aki mindig is az érzékenyebb volt kettőjük közül, teljesen összetört. Mintha valamelyik családtagját ragadta volna el a kegyetlen halál. Számára pedig a család mindennél fontosabb volt. Valamelyest talán enyhítette a bánatát az utolsó kép, amelyet Bonról az emlékezetében őrzött. Soha többé nem felejtette el az utolsó próbát, amikor Bon – pár nappal a halála előtt – bement a stúdióba, és beült a dobok mögé. Angus: „Mikor először találkoztunk és mikor utoljára láttam, olyan hangszeren játszott, amelyet nagyon szeretett.” Bár Bon sokszor eltűnt hosszabb-rövidebb időre, a srácok mégsem tudták elfogadni, hogy ezúttal végleg elveszítették barátjukat. Angus: „Bon halála után az a borzalmas érzés kerített hatalmába, hogy végérvényesen felnőttem. Fiatalon az ember úgy érzi, örökké fog élni. Bon halála azonban teljesen összezavart. Bon világéletében nyughatatlan és vad volt, de fiatalon ez teljesen természetesnek tűnt. Amúgy is minden balhét együtt csináltunk. Sokszor bele sem gondoltunk abba, hogy mit művelünk.” 1991 februárjában Angus a következőt nyilatkozta Stephen Blushnak, a Spin magazin újságírójának: „Bon nagyon közel állt hozzám. A halála rádöbbentett, milyen törékeny dolog az élet, és milyen könnyen elveszíthetsz mindent.” Ez az élmény minden bizonnyal megerősítette a teljesen absztinens Angust abban, hogy – a cigarettát leszámítva – továbbra is tartózkodjon a kicsapon-gástól. A gitáros egyszer a következőket nyilatkozta különös életmódjával kapcsolatban: „Csomó ember azt hiszi rólam, hogy alkoholista vagyok, vagy ilyesmi. Amikor elmondom nekik, hogy egyáltalán nem iszom, azt hiszik, hazudom. Fiatalon persze sok mindent kipróbál az ember. Akkoriban muszáj voltkocsmázni... De már akkor is mindig az járt a fejemben, hogy oké, lementem a kocsmába, láttam, hogy mennek a dolgok, piáltam is. De mi lesz ezután? Megfogadtam, hogy nem fogom a fél életemet kocsmákban tölteni.” A Leber-Krebs történetében nem ez volt az első tragikus eset, a cég menedzselte ugyanis a New York Dollst is, mikor az együttes dobosa, Billy Murcia 1972-ben meghalt Londonban. Ez pont akkor történt, amikor a banda kezdett volna komolyan befutni. Most ugyanez esett meg az AC/DC-vel. Bon halála után számos szomorú kötelességnek kellett eleget tenni. Többek között gondoskodni kellett az énekes méltóságteljes és szeretetteljes búcsúztatásáról, ami az adott körülmények között igen nehéz feladatnak bizonyult. Ian Jeffery így beszélt azokról a hetekről: „Rögtön eldöntöttük, hogy Bont egy vendégfogadóban ravatalozzuk fel, hogy aki le akarja róni a tiszteletét, megtehesse. Anna [Bon akkori barátnője] egész éjjel ott virrasztott 189

mellette. Teljesen kikészítette a kórház, a rendőrségi ügy meg minden.” Jefferyt továbbra is gyötörte a borzalmas emlékkép, ahogy Bon a kórházban fekszik kiterítve. Mivel praktikus okokból volt kulcsa Bon lakásához, összeszedte magát, felment a lakásba, és elővett néhányat az énekes kedvenc ruhái közül. Ian Jeffery: „Amikor megláttam a kórházban, arra gondoltam, nem hagyom, hogy a haveromat abban a kibaszott szarban temessék el. Ezért kerestem egy farmergatyát, meg előkotortam Bon fehér pólóját, amelyet annyira szeretett.” Bon ugyanolyan laza szerkóban hagyta itt a világot, mint amilyet életében is viselt. Bon halála után néhány nappal megnézték a Let There Be Rock koncertfilm előzetesét. A film csak megerősítette őket abban, hogy az énekes halálával mennyit veszített az együttes, és az álmaik egy csapásra semmivé váltak. Bon sosem látta a film végleges változatát. A srácok nyugtalanul nézték végig a kópiát, a vetítés végén tettek néhány észrevételt, aztán csendben távoztak. A film csak tovább mélyítette fájdalmukat. Február 28-án Bon testét hazaszállították Ausztráliába. Természetesen az egész együttes elkísérte, ezzel is Bon iránt érzett tiszteletüket szerették volna kifejezésre juttatni. Útközben Jefferynek akadt egy nagyon fontos feladata: „Szóval mindenki tudta, hogy Angus milyen érzékeny srác. A lemezcég mindenkinek első osztályú jegyet vett. Angus kifakadt, hogy kurvára nem fog az első osztályon ücsörögni, ha közben meg a barátunk a csomagtérben utazik. Angus szerette volna, ha Bon másik gépen utazik, én pedig megígértem neki, hogy elintézem valahogy. Amikor azonban megérkeztünk Perthbe, és le akartunk szállni a gépről, kinéztem az ablakon, és láttam, hogy akkor pakolják ki a kibaszott koporsót a gépből. Az első gondolatom az volt, hogy mindenképpen meg kell akadályozzam, hogy Angus is meglássa. Azon gondolkodtam, hogyan lehetne eltüntetni a halottaskocsit a repülőtérről. Tudtam, hogy attól Angus totál kiakadna. Megígértem neki, hogy Bon holttestét másik géppel szállítják. Erre ott eresztették le a koporsót az orrom előtt, a csomagokkal együtt. Alig hittem a szememnek.” Bont február 29-én hamvasztották el, a hamvait Perth közelében, a fremantle-i temető emlékparkjában helyezték el március 1-jén, csendes gyászszertartás keretében. Gyászoló tömeg sem volt, a temetésre nem özönlöttek az elkeseredett rajongók. Csak néhányan álldogáltak a temetőben, mindenki visszafogottan és a kellő tiszteletet megadva viselkedett. Akkor az AC/DC közel két és fél éve nem lépett fel hazai színpadon, és annak ellenére, hogy a West Australian című napilapban gyászjelentést közöltek, úgy tűnt, Bon temetése sokak figyelmét elkerülte. Sem a média, sem az ausztrál zeneipar – természetesen az Albert Studios kivételével – nem képviseltette magát. Jeffery elmesélte, milyen borzalmas élmény volt, amikor a hamvasztás után meglátta a temető földjébe szúrt, Bon hamvainak végső nyughelyét jelző karót. Képtelen volt felfogni, hogy ez minden, ami barátjából maradt. A következő évek során különös szokás alakult ki: a rajongók Bon sírján töltötték az éjszakát. A helyi legendák szerint ha egy nő a síron aludt, másnap reggel kiszívott nyakkal ébredt. Fiának elvesztése igazából a temetés előtti napon borította ki Mrs. Scottot, amikor az együttes tagjai ellátogattak Scott szüleinek perthi otthonába. Ian Jeffery így emlékezett vissza a látogatásra: „A sajtóban csomó hazugság jelent meg Bon halálával kapcsolatban, hogy túladagolta magát, meg hogy öngyilkos lett. Sosem felejtem el, mikor megérkeztünk Bon szüleihez. Bementünk a házba, Mrs. Scott szendviccsel kínált minket. Olyan volt, mint mindig, akár a te anyukád vagy az én anyukám is lehetett volna. Kurvára boldog volt, hogy olyanokkal találkozhat, aki jól ismerték a fiát, akik jóban voltak vele, és tudták, mi a helyzet. Szóval bementünk a házba. Amikor Bon mamája hellyel kínált minket, öt széket hozott, baszd meg, ötöt, és akkor kurvára kiborult. Szerintem abban a pillanatban fogta fel, hogy mi történt valójában, hogy tényleg igaz, ami történt. Nekem ez volt életem egyik legborzalmasabb pillanata.” Az ausztráliai RAM magazin március 21-i számának borítóján Bon klasszikus 190

koncertfotója mellett a következő szöveg szerepelt: „Tisztelgés egy elesett harcos előtt.” Vince Lovegrove négyoldalas írásban emlékezett meg Bonról. A lapban ezen kívül megjelent még egy egész oldalas hirdetés a következő szöveggel: Csodálatos énekes, nagyszerű szövegíró, remek barát, kivételes ember. Hiányozni fogsz nekünk. Harry és George Az RAM magazin ugyanezen számában Kristine Leary, az együttes egyik tasmániai rajongója levélben fejezte ki Bon halála miatt érzett bánatát, és egyúttal megköszönte az énekesnek a lapot és a dedikált fényképet, amelyet még régebben küldött neki. Az ilyenfajta figyelmesség egyébként annyira jellemző volt Bonra. A Trust Bonnak ajánlotta 1980-ban megjelent, nagysikerű második lemezét, a Repressiont. A Cheap Trick – akik egyébként a koncertjeiken gyakran játszották a Highway To Hellt – 1980-ban megjelent nagylemezükön, az All Shook Upon a Love Comes A’Tumbliri'Down című számukkal rótták le tiszteletüket az AC/DC legendás énekese előtt. Rick Nielsen (Cheap Trick): „George Martinnal épp az All Shook Up stúdiómunkálatait végeztük Montserratban, mikor az egyik nap két telefonhívást kaptam. Az elsőben arról tájékoztattak, hogy leégett a házam, a másodikban pedig közölték velem Bon halálhírét. A családom velem volt, tudtam, hogy nem esett bajuk. Bon elvesztését mind a mai napig a rocktörténelem legszomorúbb pillanatának tartom.” Nielsennek egyébként nagy tervei voltak Bonnal: „Össze akartam hozni egy projektet, amelyben Bon, Alex Harvey, Steve Marriott, Roger Chapman [a Family tagja], Freddie Mercury és Robin Zander játszott volna. Az egyik közös turnénkon megbeszéltük Bonnal, hogy mindketten szívesen részt veszünk a másik jövőbeli szólóprojektjeiben.” Joe Elliott a Def Leppardból nyilallást érzett a farzsebében, amikor meghallotta Bon halálhírét: „A mai napig lógok neki egy tízessel. Sosem sikerült megadnom neki azt a tízfontost. Mondjuk az igazság az, hogy ha élne, sem biztos, hogy megadtam volna neki. Jobban meg kellett volna gondolnia, mielőtt kölcsönad nekem tíz fontot.” Úgy tűnt, Bon a halála után is tovább él. Már hetekkel korábban eltemették, mikor a barátai különös karácsonyi levelezőlapokat kaptak tőle. A postán elkeveredett üdvözlőlapok egyikét Perry Cooper kapta: „A Bon által küldött lap késve érkezett meg. Mire megkaptam, Bon már nem élt. Hátborzongató érzés volt. A következőket írta: »Nem tudtam, kinek küldjem el ezt a lapot, aztán elolvastam, mit nyomtattak rá, és te jutottál eszembe. Bon«.” Bon világéletében lelkiismeretes és elkötelezett levelező volt. Vince Lovegrove így beszélt erről: „A hatvanas években és a hetvenes évek elején, miközben a világot járta, Bon mindenhonnan leveleket küldött az ismerőseinek. Sosem feledkezett meg senkiről, mindenkivel tartotta a kapcsolatot, vagy levelet írt, vagy telefonált. Bon nagyon jó levélíró volt.” Ian JefFery: „Amikor kijelentkeztünk [a szállodákból], Bon sokszor a recepciós csajoktól kérdezte meg, van-e bélyegük, hogy fel tudja adni a képeslapokat. Néha olyanoknak is küldött lapot, akikkel csak egyszer-kétszer találkozott. Bon már csak ilyen volt. Egy kibaszott különleges gyémánt.” Angry Anderson (Rose Tattoo) sokkal színesebb és romantikusabb képet festett Bonról és levelezési szokásairól. Ő nem csak a rendszeres levélírót látta benne. Angry Anderson: „Mi voltunk a rock utolsó költői. Mi legalábbis így láttuk magunkat. Verseket írtunk és megzenésítettük őket. Ezek a versek durvák voltak, és legtöbbször a zene is durva volt. Magunkat tekintettük az utolsó dzsipó csavargóknak, féktelen Erről Flynn-tanítványok voltunk, Captain Bloodok, kalózkodó Dzsingisz kánok. Most is ugyanez a véleményem.” Az AC/DC-n kívül azonban senki sem tudta, senki sem érezte át teljesen, mekkora tragédia történt valójában. Közel két évtizednyi embert próbáló és olykor lélekölő munka után Bon végre kezdett befutni. Pont akkor tört derékba a pályája, amikor látszólag ereje teljében volt. A következő lemez élete csúcspontja lett volna, ahogyan azt Angus a Sounds március 29-i számában Dave Lewisnak nyilatkozta. Bon lett volna a világ legboldogabb embere, ráadásul 191

ezzel az együttessel osztozhatott volna a dicsőségen. Angus: „Bon nem volt egoista típus. Szerintem ez azért lehetett, mert dobosként kezdte, és mindig együttesben, nem pedig egyéni produkcióban gondolkozott. Sosem tolta magát előtérbe. Sokszor megfogott, előre lökött, és így szólt: »Nyomás, Ang, a közönség téged akar!« Nem állt be a hiú rocksztárok sorába. Szerintem ebben rejlett Bon igazi nagysága.” Angus Jimi Hendrixhez és Chuck Berryhez fogható nagyságnak tartotta Bont: „Chuck Berryben minden megvolt, hogy igazi sztár legyen. Kiváló dalszerző volt, nagyszerű zenész, és mindig új utakon járt. Bonnal is ugyanez volt a helyzet. Ha már arról beszélünk, mekkora veszteség érte a világot, nyugodtan merem állítani, Bon méltó arra, hogy a legnagyobbak között emlékezzünk meg róla. Szerintem Bonnak a legnagyobbak között a helye. Véleményem szerint legalább akkora alakja a rockzenének, mint Presley. Sőt, még nagyobb. Belőle ugyanis hiányzott minden negédes baromság.” Kétségtelen, hogy Bon néha túlfeszítette a húrt, de azért mindig tudta, hol a határ, vagy ha mégsem, nem rángatott bele senkit az őrültségeibe. Angus: „Bon mindig azt mondta nekem: »Akármit is csinálok, ne csináld utánam!« Ezt mindig tisztáztuk egymás között. Néha úgy érkezett meg egy-egy helyszínre, hogy fogalma sem volt, hogyan került oda. Csak arra emlékezett, hogy pár napig bulizott valahol. Emlékszem, egyszer valaki azt mesélte, hogy kiment elé a londoni repülőtérre, de Bon három nap késéssel – és szinte meztelenül -érkezett meg. Csak egy gatya volt rajta. Egy szál gatyában meg napszemüvegben sétált át a vámvizsgálaton. Se cipő, se póló, se zokni nem volt rajta. Csak annyit tudtunk róla, hogy az anyukája néhány napja Ausztráliában, a perthi repülőtéren feltette őt egy Angliába tartó gépre. Amikor végül előkerült, fogalma sem volt róla, hogy merre járt és mit csinált. Egy másik alkalommal, valamelyik koncert alatt elkezdett felfelé mászni a hangfalakon. Egyébként nagyon ügyesen csinálta. Régebben sosem hordott cipőt, és sokszor a koncerteken is mezítláb lépett fel. Szóval látom ám, hogy Bon egyszer csak mászik felfelé a majd' tíz méter magas hangfaltornyon. Én a másik oldalon álltam. Azt kiáltotta: »Most pedig leugrunk!« Mire én mondtam, hogy ezt nem csinálom meg. ő persze leugrott. Bátor csávó volt. Sosem szart be semmitől.” Peter Wells elmesélte, hogyan csiszolta a fejesugrás technikáját Bon 1975-ben Melbourneben, a Freeway Gardens Motelben: „Bon a második emeleti erkélyről fejest ugrott a kibaszott úszómedencébe. A második emeletről. Azt hittem, megáll az eszem. Sokszor mocskos módon bebaszott, és állati nagy őrültségeket művelt. Mindig tudta az ember, ha Bon a közelben járt. Azokért a baromságokért, amelyeket néha bevállalt, manapság intézetbe zárják az embereket. A róla keringő mendemondák egy része igaz. Persze biztosan akad olyan is, ami nem úgy történt, ahogyan mesélték. Viszont a fejemet teszem rá, hogy néhány dologról sosem beszéltek. Olyan balhékról, amelyek mindenen túltettek”

192

193

1974 Glitz és glam: Brian Johnson a Geordie-val, a sydney-i Chequersben

194

18. FEJEZET NEM A VILÁG LEGAMBICIÓZUSABB FICKÓJA

A

srácok Bon temetése után, március 4-én visszarepültek Londonba. Útközben felvetődött, hogy új énekes után kell nézni, Malcolm azonban egyelőre nem volt hajlandó foglalkozni a kérdéssel. Még nem sikerült túltennie magát a történteken. Ian Jeffery turnémenedzser szerint azonban sosem volt kétséges, hogy a banda folytatni fogja, hiszen többek közt Bon apukája is erre biztatta Malcolmot. Egyedül azt nem tudták, hogyan fogjanak hozzá. Ian Jeffery így fogalmazta meg Malcolm dilemmáját: „Először is biztosak voltunk benne, hogy folytatni fogjuk. Ehhez semmi kétség nem fért. Egyetlen kibaszott pillanatig sem. Bon halála mindenkit sokkolt. .. de sosem merült fel, hogy abbahagyjuk. És hogyan képzeltük el a folytatást? Na, erről senkinek halvány fogalma sem volt.” Ha időt kérnek, ha akár csak rövid időre is leállnak, azzal a kemény munkába vetett hitüket tagadják meg, és az együttes imázsán ejtenek csorbát. Ez az opció fel sem merült. Itt ugyanis az AC/DC-re mindig is jellemző elhivatottságról volt szó. Néhány nappal Londonba érkezésük után Malcolm és Angus – akik mindig is utálták a lábukat lógatni – folytatták a munkát. Az együttest a csúcsra juttató elhivatottság ezen a holtponton is átlendítette őket. Először Malcolm vett újra gitárt a kezébe, eleinte minden bizonnyal terápiás céllal, a megszokás megnyugtató hatása miatt. Bon halála óta nem játszott, de úgy döntött, nem fog élete végéig tétlenül keseregni. Nem ilyen ember volt. Felhívta Angust, és megkérdezte, nincs-e kedve találkozni és átnézni a számokat, amelyeken addig dolgoztak. Angus örült, hogy valami eltereli a figyelmét Bon haláláról, így tehát a két testvér elvonult az Ε-Zee Hire Studios próbatermébe, és a világtól elzárkózva belevetette magát a munkába. A varázslat természetesen nem szűnt meg, az új számok izzottak, mint a parázsló szén. Egyre tisztábban látszott, hogy az együttes milyen úton halad tovább, vagy legalábbis az, hogy milyen zenét fog játszani. Bon a halála után is motiválta társait. Ahogyan azt Angus Penny Harding-nak a Juke magazin szeptember 27-i számában megfogalmazta: „Bon seggberúgott volna mindenkit, ha az együttes feloszlik. Elhatároztuk, hogy folytatjuk, de persze sokan kételkedtek benne, hogy menni fog. Biztosra vették, hogy Bon halálával befellegzett az AC/DC-nek. Mindezek tetejébe még a lemezkiadó is nyomasztott minket. Mindenki parázott, akkoriban egyedül mi őriztük meg a hidegvérünket.” Habár bejelentették, hogy folytatják, a fő probléma ettől még nem oldódott meg. Malcolm és Angus pontosan tudta, Bon hogyan nyúlt volna az új anyaghoz, arról azonban fogalmuk sem volt, hogy az új énekes mit kezd majd a készülő számokkal. Ennek ellenére bele kellett vágniuk a keresésbe, különben sosem derül ki az igazság. Első körben két álomjelöltet, Steve Marriottot, valamint a Slade énekesét, Noddy Holdért szemelték ki. Az ötletet azonban hamar elvetették, hiszen elég furcsa elképzelés volt, hogy példaképeik közül válasszanak új énekest. Marriottot még 1968-ban Sydney-ben látták fellépni egykori bandájával, a Small Facesszel, a Who-val közös koncerten. George is jól ismerte a reszelős hangú énekest, még abból az időből, amikor az Easybeats tagjaként Angliában járt. Az apró termetű, Kelet-Londonban élő Marriott testmagasság szempontjából egyébként tökéletesen megfelelt volna, azonban attól tartottak, hogy Holder vagy Marriott személye túl nagy figyelmet keltene, és ez egy olyan projekt esetében, amelyet a kritikusok és a rajongók is alaposan górcső alá vesznek, nem lett volna túl szerencsés. Gary Holton, a Kids, vagy más néven Heavy Metal Kids egykori énekese, valamint Terry Slesser – aki egy darabig a Back Street Crawler frontembere volt, és akkoriban egy Geordie nevű formáció jövőbeni fellépéseire várt – már esélyesebbnek tűnt. Holton és Slesser az 195

AC/DC-hez hasonlóan az Atlantic Records istállójához tartozott, és ez valószínűleg szintén közrejátszott abban, hogy a nevük felkerült az esélyes jelöltek listájára. Végül nem mellettük döntöttek, ami megmentette őket egy további tragédiától. Öt évvel később ugyanis Holton meghalt. Aztán ott voltak még az ausztráliai jelöltek. Sokan a Cold Chisel énekesét, Jimmy Barnest tartották a legesélyesebbnek. De Angry Anderson neve is felmerült. Anderson egyébként a Buster Brown tagjaként már játszott egy bandában Phil Rudd-dal. Testmagasság szempontjából Anderson – Marriotthoz hasonlóan – nem lógott volna ki a sorból, ráadásul az AC/DC összes tagjával jóban volt, és úgy énekelt, mintha Rod Stewart torokgyulladást kapott volna. Mindezek ellenére a titkos befutó mindenki nagy kedvence, John Swan volt. Nem csak azért indult jó esélyekkel, mert skót felmenőkkel büszkélkedhetett, remekül bokszolt és dobolt, hanem azért is, mert melegszívű, jó humorú srác volt, és mellesleg a világ egyik legjobb rock-, blues- és soulénekeseként tartották számon. John Swan: »Úgy tudnám megfogalmazni, hogy határozottan bizonytalan voltam a kérdést illetően. A lelkem mélyén azonban tudtam, rossz lóra tettek volna velem. Nagyon tiszteltem Bont, de tudtam, ha engem választanak, csöbörből vödörbe kerülnek. Akkoriban ugyanis kőkeményen speedeztem, kokóztam, meg az Isten tudja, még mi mindent nyomtam, ráadásul egyfolytában piáltam is. Hidd el, nagyon szívesen fényezném magam azzal, hogy a srácok megkerestek, lépjek be a bandába, de az az igazság, hogy ez sosem történt meg. Egy darabig csiripelték ugyan a madarak, hogy én leszek az AC/DC következő énekese, de kibaszott nagy kockázatot vállaltak volna, ha felvesznek.” Végül úgy döntöttek, kibővítik a listát, ezért a londoni Vanilla stúdió egyik próbatermébe minden nap újabb és újabb jelöltek állítottak be. A földszinti helyiségben egy Billárdasztal állt, érkezésük után ott foglaltak helyet a jelentkezők. Aztán amikor az együttes elkészült, felkísérték az aktuális jelöltet az emeletre, és elkezdődött a meghallgatás, amit egy gondosan elrejtett magnóval vettek fel. Malcolm és Angus türelmes volt, és mindent megtett, hogy a bizakodó kísérletezők megnyugodjanak, miközben ők maguk továbbra is azon viaskodtak, valójában mit is csinálnak és miért. Egyetlen dologban azonban teljesen biztosak voltak: nem egy Bon-utánzatot akartak énekesnek. Ezzel a problémával azonban nem kellett szembenézniük. A jelöltek többsége legjobb esetben átlagosnak volt mondható, ami azért meglepő, figyelembe véve, hogy nem egy akármilyen együttes énekesi posztjára pályáztak. Ian Jeffery így mesélt ezekről a meghallgatásokról: „Pár percig mindenkivel elbeszélgettek, aztán megkérdezték tőle, mit akar csinálni. A jelentkezők kilencven százaléka kapásból megbukott, mert a Smoke On The Watert akarta elénekelni. Pedig az már történelem volt. Senkit sem érdekelt. Ezek a majmok meg megragadták a mikrofont, és elkezdték nyomni, mintha ők lettek volna az a kibaszott Dave Coverdale.” Akadtak azért érdekesebb figurák is. Messze kimagaslott a mezőnyből Gary Pickford Hopkins, aki korábban Rick Wakeman Journey To The Centre Of The Earth című projektjében énekelt, és minden bizonnyal azért került a képbe, mert Ian Jeffery jóban volt Wakemannel, a Yes egykori billentyűsével. Ian Jeffery: „Jó eséllyel indult a srác, kétszer is visszahívták, mert tetszett nekik a hangja, de valami mégis hiányzott belőle.” Ebben az időben egy másik ausztrál jelölt, Stevie Wright neve is felmerült. Wrightot még az Easybeatsből ismerték. A Countdown című műsor házigazdája, Ian „Molly” Meldrum a TV Week március 15 -i számában a következő címmel közölt cikket: „Stevie az AC/DC embere.” A sydney-i Mirror magazin Rock Beat című rovatában március 11-én Dave Dawson azt írta: „A gyászoló AC/DC megtalálta Bon Scott utódját.” A híresztelést később a brit Melody Maker is átvette, és a lap március 15-i számában le is hozta. A Juke magazinban az Albert Studios szóvivője határozottan cáfolta, hogy Wright a jelöltek közt lenne, és hozzátette, hogy addig kilenc énekessel tárgyaltak. Elméletben ugyan jó ötletnek tűnt, hogy Wright legyen az új énekes, valójában azonban nem volt valami nagy formában, korábban ugyanis kábítószerproblémákkal küzdött, és még nem sikerült tökéletesen 196

talpra állnia. Így hát Wright nem tudott a világsiker küszöbén álló együttes újraindításában részt venni. Londonban eközben tovább folytatták a meghallgatásokat. Azt azonban már ekkor tudni lehetett, hogy Mutt Lange és Tony Platt, akik elévülhetetlen érdemeket szereztek a Highway To Hell sikerében, már biztosan részt vesznek az AC/DC következő nagylemezének elkészítésében. Mivel az együttes tagjai olyan nagyra tartották őket, Lange és Platt is részt vett az új énekes kiválasztásában. Végül Lange ajánlotta figyelmükbe Brian Johnsont, a newcastle-i Geordie egykori énekesét. Johnson bizonyos szempontból azonnal ideális jelöltnek látszott: munkáscsaládból származott, ami az AC/DC-nél tökéletes ajánlólevél volt. Brian Johnson az észak-angliai Dunstonban, Gatesheadben született 1947. október 5-én. Négy testvérével Preston Village-ben, North Shieldsben nőttek fel. A házukat belepte a közelben dübörgő szénszállító vonatokról felszálló szénpor. Brian apja, Alan törzsőrmester volt a brit hadseregben, a második világháborúban az afrikai és az olaszországi fronton szolgált. A háború után szénbányákban dolgozott, ahol teljesen tönkretette a tüdejét. Brian kilencedik születésnapján a BBC leadta Johnny Duncan és a Blue Grass Boys egyik felvételét, a Last Train To San Fernando című számot. Ettől a pillanattól kezdve pontosan tudta, mit akar kezdeni az életével. Hamarosan rájött, hogy van hallása és képes kitartani egykét hangot, így hát felcsapott kóristafiúnak, amivel még keresett is némi zsebpénzt. A karmester énekórákat adott neki, aztán három éven át szerepelt a cserkészek Gang Showjában. Tizenöt évesen otthagyta a Dunston Hill középiskolát, beállt lakatos– és esztergályostanoncnak, aztán a gatesheadi gépipari műszaki főiskolán folytatta tanulmányait. Köszönte szépen, de inkább nem kért a szénbányákból. Nemsokára már fellépett első bandájával, a Gobi Desert Canoe Clubbal. Az együttest néhány haverjával alapította, akikkel ugyanabban a gyárban dolgozott. Brian kezdettől fogva énekesként próbálkozott, sosem volt ugyanis pénze gitárra vagy dobra. Életében először Buddy Holly Not Fade Away című számát énekelte el közönség előtt. Aznap este, a koncert után hét fonttal a zsebében távozott a newcastle-i klubból. Sorsdöntő pillanat volt ez az életében. Megváltozott, megnövesztette a haját, beszerzett néhány új ruhát, hogy az aktuális trendnek megfelelő felszerelésben léphessen színpadra. Ez idő tájt történt, hogy a kiskorú Briannek sikerült bejutnia a newcastle-i Club A Go Go-ba, hogy megnézze az Animals koncertjét. A Paul Butterfield Blues Band nagylemeze csak olaj volt a tűzre. Hamarosan megvette az Animals, a Yardbirds és B.B. King lemezeit. Minél kevésbé volt felkapott egy-egy album, Briannek annál jobban bejött. A kegyelemdöfést azonban a brit blues keresztapja, John Mayall adta meg. Brian nem szalasztotta el a lehetőséget, hogy élőben is megnézze Mayallt, később pedig személyesen is találkozott Peter Greennel, amikor a legendás gitáros Newcastle-ben járt. Brian tizenhét évesen belépett a hadseregbe, és két évig Németországban szolgált, a vörössapkás ejtőernyős alakulatnál. Régóta érdekelték már a repülőgépek, és életének nagy álma volt, hogy egyszer ejtőernyős lehessen. Miután tizenkilenc évesen leszerelt, Brian grafikusként kezdett dolgozni, de a meló egész egyszerűen őrületbe kergette. Nem csoda hát, ha néhány hónap után ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy újra zenéljen. A hatvanas években jó néhány bandában játszott, 1971-ben pedig összeállt Brian Gibson dobossal és Tom Hill basszusgitárossal. Egy évvel később a trió kiegészült Vic Malcolmmal, és USA néven léptek fel. Brian ekkor határozta el, hogy profi zenész lesz. Az USA 1972. február 1-jén tartotta első koncertjét, a peterlee-i Thorn-ley Working Mens Clubban. Májusban szerződést írtak alá a londoni Red Bus Recordsszal. A szerződés alapján az együttes a lemezkiadó irányítása alá került. Sem az együttes tagjai, sem a rajongók nem örültek, amikor júniusban az együttes nevét Geordie-ra (az angol-skót szlengben többek között szénbányász, szénszállító hajó, bányászlámpa – a ford.) változtatták, azonban nem volt 197

más választásuk, mivel a szerződés ezt is lehetővé tette a lemezkiadónak. Nehéz idők jártak rájuk, még kajára sem mindig volt pénzük. így hát abban reménykedtek, hogy a névváltoztatás talán majd beindítja a dolgokat. Az együttes júliusban Londonba ment, hogy felvegyék első lemezüket, majd 1972-ben végleg áttelepültek a fővárosba, ahol még nehezebben mentek a dolgok, mint Newcastle-ben. Néha annyira le voltak égve, hogy éttermekben próbálták megkaparintani a maradékot, amit a vendégek a tányérjukon hagytak, mielőtt a pincér leszedte az asztalokat. Sokszor azért keltek fel kora hajnalban, hogy a dermesztő hidegben tejet lopjanak a házak küszöbéről. A szarból első, Dont Do That című kislemezük húzta ki őket, amely szeptember 29-én jelent meg Nagy-Britanniában. A BBC felkapta a számot, és az angol közszolgálati rádió támogatásával, október 17. és november 3. között elindulhatott az NME magazin és a Red Bus Records közös Free Road Show elnevezésű koncertsorozata, amelynek egyik állomása a Marquee volt. Tony Tyler, az NME újságírója elismerően írt Brianről a magazin 1972. október 28-i számában: „A legmeggyőzőbb figura a vicces kinézetű és állandóan poénkodó Brian Johnson énekes volt, aki pillanatok alatt megtalálta a hangot a közönséggel.” Novemberben az együttes a Top Of The Pops című tévéműsorban lépett fel a Dont Do Thattel. A szám december elején egészen a 32. helyig kúszott fel a brit slágerlistán. Ez nem azt jelentette, hogy egy csapásra rendeződtek az anyagi problémáik: továbbra is heti hatvan dolcsiból próbáltak kijönni, és legtöbbször a furgonjukban aludtak. Mindenesetre úgy nézett ki, hogy a dolgok kezdenek jobbra fordulni. A Geordie előzenekarként lépett fel a New Yorki Velvet Underground maradéka előtt – időközben ugyanis Lou Reed kiszállt a bandából – a newcastle-i Mayfair klubban, december első hetében. Egy hónappal később a londoni Palládiumban léptek fel két koncerten a Slade előtt. A Geordie hivalkodó harsánysága tökéletesen megfelelt az alkalomra. Néhány hónap múlva a nevük már elválaszthatatlan volt a Slade-től, ami főként annak volt köszönhető, hogy Brian hangja hasonlított Noddy Holderéhez. Brian így nyilatkozott a Melody Maker 1973. április 14-i számában Michael Bentonnak: „Szeretjük, ha igazi kocsmahangulat alakul ki a koncertjeinken. A számaink tök egyszerűek, nem szeretjük túlbonyolítani a dolgokat.” A tervek szerint Chuck Berry előtt léptek volna fel a frankfurti Festhallé-ban, a koncertet azonban el kellett halasztani. Végül aztán két másik németországi helyszínen léptek színpadra a rock and roll pápája előtt. A Hope You Like It album – melynek anyagát negyvennyolc óra alatt vették fel – március 2-án jelent meg. A hónap második felében második kislemezük, az All Because Of You a hatodik helyen állt a brit slágerlistán, és összesen egymillió példányban kelt el világszerte. A második Top Of The Pops-beli fellépésükre Roger Daltrey is felfigyelt. Brian így mesélt a Who frontemberéről a Melody Makerben: „Odajött hozzánk, és azt mondta, tetszik neki, amit csinálunk. Meghívott minket a saját stúdiójába. Persze villámgyorsan lecsaptunk az ajánlatra.” Roger Daltrey felbukkanása, valamint a londoni Rainbow-ban, március 30-án tartott koncertjük – ahol a Sweet előtt léptek fel – azt jelezte, hogy valami kezd beindulni a Geordie háza táján. A legjobban mégis az együttes tagjai lepődtek meg, hogy ilyen hirtelen ekkorát fordult velük a világ. Brian így nyilatkozott a Melody Makemek: „Alig egy éve még USA néven játszottunk Newcastle környéki kocsmákban meg klubokban... kell egy kis idő, amíg hozzászokunk a változásokhoz.” Áprilisban a Geordie a Fang nevű ausztrál bandával lépett fel két bulin, a Torquay Town Hallban, illetve Plymouthban. A Fang énekese akkoriban Bon Scott volt. Torquay-ben Bont teljesen lenyűgözte Brian ördögi előadásmódja. Senki sem tudta, hogy Brian nagyon beteg. A show felénél az énekes elájult, és az éjszakát a kórházban kellett töltenie. Az orvosok eleinte vakbélgyulladásra gyanakodtak, aztán kiderült, hogy ételmérgezés és kimerültség okozta az ájulást. Brian később ennyit tett hozzá fanyar öniróniával: „Hogy kibaszott király énekes lettem volna? A nagy lófaszt, haldokoltam.” 198

Plymouthban a Geordie azt a hihetetlen fényűzést engedte meg magának, hogy kivett egy olcsó szobát egy panzióban. A panziót vezető hölgy azonban nem rajongott különösebben a hosszú hajú férfiakért, úgyhogy a Fangnek -akiknek mellesleg a járgánya is lerobbant – a jéghideg buszban kellett volna átvészelni az éjszakát. Brian persze nem hagyta annyiban a dolgot. Amint a panziósnő eltűnt a színről, Brian és a Geordie többi tagja beengedte az ablakon az ausztrálokat. Egész éjszaka a konvektor előtt ülve söröztek. Másnap reggel a Fang lerobbant buszát elvontatták. Brian soha többé nem találkozott Bonnal. Májusban a Geordie főzenekarként, a Supertramp után lépett fel a Newcastle Mayfairen. James Johnson a következőket írta az NME magazinban a május 26-i buliról: „Mintha a srácok most léptek volna ki a gyárkapun. A Geordie hangos és húzós, ezek a fiúk nem sokat kertelnek. Hihetetlen nyers erő hajtja őket.” Európában hasonló lelkesedéssel fogadta az együttest a közönség. A Can You Do It című kislemez júniusban felkerült a brit Top 20-ba. A siker ellenére az együttes tagjai nem voltak maradéktalanul elégedettek. Rajongótáboruk nagy része ugyanis olyan sikítozó fiatal kölykökből állt, akik kizárólag azért jártak a koncertjeikre, hogy a slágereket hallják, hogy lerángassák az együttes tagjait a színpadról és letépjék róluk a ruhát. A Geordie azonban – az Easy-beats nyomdokain járva – nem érte be ennyivel. Ekkor azonban az együttes hullámvölgybe került. A Hope You Like It album és az All Because Of You kislemez megjelent az Egyesült Államokban, de semmilyen visszhangot nem keltett. Ráadásul a Hope You Like It Nagy-Britanniában sem nagyon fogyott. Éppen ezért a srácok később talán nem is bánták annyira, hogy a Newcastle United focicsapatának stadionjába, a hatvanezer néző befogadására alkalmas St. James' Parkba meghirdetett ingyenes koncertet végül lefújták. Annak viszont egészen biztosan nem örültek, hogy az augusztusra tervezett, Uriah Heeppel közös amerikai turnét is törölték. A nyár végén elkezdtek az új nagylemezen dolgozni. Meg akarták mutatni, hogy nem csak popslágereket tudnak írni. Sajnálatos módon a korábban igen lelkesnek mutatkozó Roger Daltrey túlságosan elfoglalt volt, így nem tudott tevékenyen részt venni az új album munkálataiban. Az NME olvasói a tizedik helyet szavazták meg a Geordie-nak a „legfényesebb reménység” kategóriában, és az Electric Lady című új kislemezük augusztusban a harminckettedik helyig jutott a brit slágerlistán. Mindezek ellenére azonban ez volt az együttes utolsó slágerlistás lemeze Nagy-Britanniában. Október elejére befejezték második albumuk felvételeit, novemberben pedig egy hétig járták Németországot a Slade társaságában. A tervek között felmerült, hogy kijátsszák legerősebb lapjukat, és még abban az évben felvesznek egy koncertalbumot a newcastle-i City Hallban. Előbb azonban 1974 elején kéthetes promóciós turnéra Japánba látogattak, majd februárban Ausztráliában folytatták a koncertezést. Az eredetileg kéthetesre tervezett ausztráliai turné hathetesre duzzadt, és olyan isten háta mögötti helyeken léptek fel, amelyekről Brian szentül hitte, nincs térkép, ahol feltüntetnék őket. Az együttes elszállásolásával is akadtak gondok. Pokoli egy út volt. Amerikába csak úgy sikerült eljutniuk, hogy útban hazafelé rövid időre megálltak Alaszkában. Második albumuk, a Dont Be Fooled By The Name megjelenése hónapokat késett, így csak áprilisban került a boltokba. Ezután hamarosan a Masters Of Rock című válogatáslemezen jelentkeztek. Bár népszerűségük Angliában jelentősen csökkent, a kontinensen, főleg Skandináviában és Németországban – ahol a Deep Purple előzenekaraként léptek színpadra – továbbra is igen jelentős rajongótáboruk volt. 1975 elején azonban Vic Malcolm, az együttes dalszerzője és gitárosa távozott a bandából. A gitárost aztán az év közepén Brian is követte. Tele lett a töke, hogy mindenáron slágerekkel akarták kielégíteni a közönség igényét (miközben a nagylemezeik sosem kerültek fel a slágerlistákra). Az utolsó csepp a pohárban azonban az volt, hogy nem tudtak megállapodni, milyen szerelésben lépjenek színpadra: Briannek elege lett a bőrcsizmákból és a 199

selyemingekből, melósruhában akart fellépni. Egyébként is kurvára unta, hogy hiába dolgozza szarrá magát, cserébe alig kap valamit, miközben azok, akiknek sikerül közelebb kerülni a nagyvárosi rivaldafényhez, gyakorlatilag minden sikert learatnak, anélkül, hogy megérdemelnék. Briannek még autóra sem futotta. 1975 végén egyedül vette fel szóló kislemezét, / Cant Forget You Now/ I Cant Give It Up címmel. Az EMI elméletileg 1976. január 9-én kiadta a lemezt, de az gyakorlatilag nyomtalanul tűnt el a süllyesztőben. Egyedül a promóciós változat néhány példánya járt kézről kézre, úgyhogy az sem elképzelhetetlen, hogy a cég valójában sosem hozta kereskedelmi forgalomba a lemezt. Két évvel később Brianre megint rájött a szerepelhetnék, úgyhogy Derek Rootham gitárossal, Dave Robson basszusgitárossal és Dave Whitaker dobossal gyorsan meg is alapította a Geordie II -t. Ismét formába lendült, és az együttes bemutatkozó koncertjén, a Western Excelsior Clubban először viselte hamarosan védjegyévé váló sapkáját a színpadon. A sapkát egyébként a bátyjától kapta, hogy megóvja a haját a newcastle-i Top Match szélvédőjavító műhelyben használt ragasztótól. Sajnos azonban az örömbe némi üröm is vegyült. Legtöbbször a bingó-játék szüneteiben léptek fel, olyan helyeken, ahol a tulajdonosok inkább háttérzenekarnak szerződtették őket, és egyáltalán nem örültek a Geordie zenéjére kíváncsi tömegeknek. Ebben az időszakban ismerkedett meg Brian az AC/DC zenéjével. A Let There Be Rockot hallgatta meg először. Nagyon bejött neki a Whole Lotta Rosie. Aztán a Geordie egyik próbájára valamelyikük lehozta a számot, és miután meghallgatták, úgy döntöttek, felveszik a repertoárjukba. Néhány koncertjükön a Whole Lotta Rosie alatt a tömeg – a Geordie tagjainak legnagyobb döbbenetére – Angus nevét skandálta. A dolog felkeltette Brian kíváncsiságát. Néhány hónap múlva Brian megtudta, hogy az AC/DC is fellép a Rock Goes To College elnevezésű koncertsorozaton. Az énekes nagyon meglepődött, addig ugyanis a sorozat koncertjeire kizárólag komolyabb, intellektuálisabb zenét játszó együttesek kaptak meghívást. Brian aznap este elragadtatva figyelte, hogyan szedi ízekre a helyet az AC/DC. Brian szeretett a Geordie-ban játszani, ugyanakkor nem zárkózott el más lehetőségektől. Novemberben elment egy meghallgatásra. A Rainbow keresett új énekest az időközben kilépett Ronnie James Dio helyére. Brian nem járt sikerrel. Később majdnem a Uriah Heepben kötött ki, de felmerült a neve a Manfred Mann's Earth Banddel kapcsolatban is. Ezek a sikertelen kísérletek azonban nem igazán érdekelték. Elég pénzt keresett a Geordie-val, ráadásul az együttes szénája jól állt Newcastle-ben. A legenda szerint Brian nevét az AC/DC egyik chicagói rajongója vetette fel először. Ennek a verziónak azonban igen csekély a valószínűsége, Brian neve ugyanis mind Malcolm, mind Angus, mind az Albert Studios előtt ismerősen csengett. A Young testvérek csalhatatlan memóriája megőrizte Brian emlékét, ráadásul a Geordie ausztráliai turnéját az Albert Studios szervezte, és a banda sajtóügyeit is ők intézték. Bon is elragadtatva nyilatkozott Brian-ről, akivel még Angliában hozta össze a sors. Bon szerint, ha teli tüdőből kell előadni egy számot, az énekes még Little Richárddal is felveszi a versenyt. Ian Jeffery szerint Malcolm eleinte nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy Brian Johnson is a lehetséges jelöltek között van. Malcolm ugyanis nem tartotta sokra a Geordie-t. Ian Jeffery: „Malcolm először csak annyit mondott: »Na ne, arról a kibaszott faszszopóról beszélsz? Arról a dagadt faszfejről?« Mire Mutt így felelt: »Szerintem összekevered a gitárossal, ez a csávó tök vékony.« Malcolm persze nem hagyta annyiban: »Haver, kurvára nem szeretném, ha kamuznál nekem.« Malcolm tényleg nem vette be a dolgot.” Március második hetében Jeffery – Malcolm tudta nélkül – felhívta Briant, aki akkoriban éppen az anyjánál lakott Newcastle-ben. Jeffery nem mondta meg, hogy Briannek kinek a meghallgatására kellene eljönnie, de annyit azért elárult, hogy megérné a fáradságot. Briant nem hatotta meg különösebben a dolog, elégedett volt ugyanis a helyzetével. A végén mégis sikerült felcsigázni az érdeklődését. Egyedül azt nem tudta, hogyan jut el 200

Londonba, mivel nem volt zsetonja. Végül összekapart némi kápét, kapott egy kis pénzt meg bátorítást az egyik barátjától, kocsit bérelt, és elindult a fővárosba. Newcastle és a próbaterem között azonban felszívódott, vagy legalábbis úgy tűnt. Jeffery megkérdezte a stáb egyik tagját, Evót, valamint Malcolm és Angus unokaöccsét, Frasert – aki akkoriban a városban melózott, és épp a nagybátyjainál lógott –, hogy nem látták-e Briant. Jeffery így mesélte el a történteket: „Megkérdeztem tőlük, hogy nem találkoztak-e véletlenül Brian Johnsonnal. Mire Evo azt felelte: »Itt biliárdoztunk egy fickóval, de az előbb kiment a klóra.« Aztán a fickó kijött a vécéről. Kiderült, hogy már húsz perce biliárdozott a srácokkal. Megkérdeztem tőle, hogy egész véletlenül nem Brian Johnsonnak hívják-e, mire mondta, hogy ő az. Na, akkor mondtam neki, hogy nyomás az emeletre. Brian azt hitte, hogy az AC/DC tagjaival biliárdozott. Szóval felmentünk az emeletre, és bementünk a próbaterembe. Brian csak annyit kérdezett: »Ők már azok, akiknek gondolom őket?«” Brian természetesen akkor is sapkában volt. A srácok a kezébe nyomtak egy üveg Newcastle Brown Ale-t. Mindjárt jobb kedvre derült, és nagyobb kényelemben érezte magát. Brian a Sounds 1980. április 19-i számában így mesélt erről Dave Lewis újságírónak: „Az első pillanattól kezdve úgy éreztem, ezekkel a srácokkal bármikor elmehetnénk meginni egy sört, és nem kéne bizonyítanom nekik semmit. Amint belépsz az ajtajukon, és megismered ezeket a srácokat, elfelejtheted a félredumálást meg a baromságaidat.” Brian teljesen ledöbbent, amikor meglátta, hogy az AC/DC a próbateremben több erősítőt használ, mint amennyit a Geordie a színpadon. Aztán megkérdezte, hogy rágyújthat-e, és ezzel azonnal megnyerte magának Malcolmot, miközben Angus már tűkön ült, hogy mikor játszanak végre. Pár percig dumáltak, felmérték egymást. Malcolm megkérdezte, hogy milyen számokat ismer, mire Brian – a Young testvérek legnagyobb ámulatára – Ike és Tina Turner Nutbush City Limitsét nyögte be. Már az is üdítő változatosság volt, hogy végre valaki nem a Smoke On The Water-en kezdi. Ráadásul – Brian kérésére – olyan fekvésben játszották a dalt, hogy az énekes megmutathassa lenyűgöző hangterjedelmét és hangerejét. Brian ezzel további pontokat szerzett Malcolmnál, de igazán akkor esett le az álluk, amikor énekelni kezdett, és túlharsogta a bandát. Angus a meghallgatások kezdete óta először mutatkozott igazán lelkesnek. Ian Jeffery így emlékezett vissza a próbára: „ [Brian-nek] olyan hangja volt, hogy az embernek borsódzni kezdett tőle háta. Ahogy elkezdett énekelni, Angus felpattant a székéből, ahol addig törökülésben ült, és a jobb lába már el is indult. Mint az őrültek, elkezdték nyomatni a rock and rollt.” Aztán eljátszották a Whole Lotta Rosie-t meg néhány Chuck Berry-számot. Addigra már inkább koncertre, nem pedig próbára emlékeztetett, amit csináltak. Miután végeztek, Brian elég bátorságot érzett magában ahhoz, hogy megjegyezze, szerinte a Whole Lotta Rosie nem volt az igazi: nem játszották elég gyorsan a számot. Miután kifújta magát, úgy érezte, elégedett lehet a teljesítményével. De nem fűzött különösebb reményeket a dologhoz. Ha nem veszik be a bandába, akkor is olyan élménnyel lett gazdagabb, amelyet élete végéig nem fog elfelejteni, és újra meg újra előadhatja a sztorit sörözés közben, sőt néha még fizetnek is neki egy-egy korsóval, hogy mesélje el újra a próbát az AC/DC-vel. Végül úgy érezte, nem bír tovább álldogálni és beszélgetni. Tizenöt perc múlva le is lépett. Azzal mentette ki magát, hogy haza kell mennie, mert a Geordie-val koncertezik. Brian 1983-ban a Tyne Tees tévének a következőt nyilatkozta: „A Heaton Buffsban [egy newcastle-i szórakozóhely] mindig jól fizettek, azt hiszem, úgy 120 fonton kellett osztozni négyünknek, ami azért szép kis summa volt.” Malcolm ismerte be először, hogy tévedett Briannel kapcsolatban. Malcolm és Angus azonnal tudta, hogy erre az emberre van szükségük, de Cliffre és Philre is nagyon jó benyomást tett az énekes. A biztonság kedvéért a következő néhány napban mégis tovább folytak a meghallgatások. Három nappal később Jeffery felhívta Briant, hogy megkérdezze, vissza tud-e jönni Londonba a következő hétfőn vagy kedden. Brian nem hazudtolta meg vérbeli melós 201

származását, és kerek perec megmondta Jefferynek, hogy nem ér rá, mert dolgoznia kell, ha pénzt akar keresni. Ráadásul az előző hétvégén elég szépen kaszáltak a Geordie-val. Ian Jeffery: „Megmondtam neki, hogy álljuk a repülőjegyét, satöbbi, és persze fizetést is kap. Mire ő azt mondta: »Tartsd egy kicsit, megnézem, mit tehetek.« Mondtam neki, hogy tíz perc múlva visszahívom. Amikor felhívtam, csak annyit mondott: »Oké, benne vagyok!«„ A pontossággal azonban ezután is hadilábon állt. Két óra késéssel érkezett meg a március 25-i meghallgatásra. Egész egyszerűen zűrzavarosabban alakult a napja, mint gondolta volna. Arról azonban senki sem tudott, hogy miután Jeffery felhívta, teljesen váratlanul egy másik felkérést is kapott. Háromszázötven fontot ígértek neki, ha egy porszívóreklámhoz kölcsönzi a hangját, amelyben John Cleese is szerepelt. Brian naivan azt képzelte, hogy a reklámfelvételt és a második meghallgatást be tudja préselni egy napba. Ian Jeffery elmesélte, milyen hangulat uralkodott akkor az együttes háza táján: „A srácok teljesen ki voltak borulva. Egész nap kérdezgették egymást: »A kurva életbe, most akkor szerintetek benne van? Szerinted bír minket? Szerintetek el fog jönni?« Fordult a kocka, és teljesen úgy nézett ki a helyzet, hogy nekünk van szükségünk őrá.” Minden tisztázódott, amikor Brian később beállított, és elmagyarázta, miért késett. A második próbán néhány riffel kezdtek, és megkérték Briant, hogy improvizáljon valamit a dallamra. Az egyik a Given The Dog A Bone volt. A próba végén ismét mindenkinek fülig ért a szája, ezúttal azonban Malcolm nem hagyta, hogy Brian megint olyan gyorsan lelépjen, mint a múltkor. A hétvégére azonban Briannek mégis haza kellett mennie, ugyanis fellépések vártak rá. Most már biztos volt benne, hogy jól sikerült a próba, annak ellenére, hogy a helyet továbbra sem ajánlották fel neki. Brian volt a legjobban meglepődve az előző hetek eseményei miatt. Korábban úgy érezte, élete nagy lehetőségét szalasztotta el a Geordie-val. A kaland végén ott állt egy fillér nélkül, csalódottan. Most viszont egy olyan együttes fontolgatta, hogy felveszi frontembernek, amelyik hat héttel korábban még világhatalomra tört. Brian azonban nem bízott eléggé magában. 1980. november 17-én a következőket nyilatkozta a Capital Rádiónak: „Nem tudom, érthető-e, amit mondok, de be kell vallanom, nem én vagyok a világ legambiciózusabb fickója. És az igazsághoz tartozik, hogy az önbizalom sem teng túl bennem.” Hogy ne érje sokként az elutasítás, azzal nyugtatgatta magát, hogy az AC/DC már hetek óta keresi az új énekest, és az ő neve egész egyszerűen az utolsók között merült fel, ami azt jelenti, hogy nem érdemes belelovalnia magát. Mindezt alátámasztani látszott az NME március 29-i száma, amely arról számolt be, hogy Allan Fryer, az ausztrál Fat Lip frontembere lesz az AC/DC új énekese. Stevie Wrighthoz hasonlóan Fryer is remekül illet a profilba, sőt ha lehet, még Wrightnál is jobban. Glasgow-ban született, az elképesztő hangerővel játszó Heaven frontembere volt, imádott piálni és nőzni. Nyers, rekedt hangja és több oktávos hangterjedelme volt. Egy szó, mint száz, Fryer ideális jelöltnek tűnt. Allan Fryer így beszélt erről: „Hallottam, hogy az AC/DC Bon halála után is folytatni akarja. Beszéltem George-dzsal [George Young]. Azt javasolta, ugorjak át Sydney-be, hogy megbeszéljük a dolgot. Hogy ne szaporítsam tovább a szót, bementünk a stúdióba, és felénekeltem néhány számot, a Whole Lotta Rosie-t, a Sin Cityt, a Shot Down In Flamest. Lekevertük a mesterszalagról Bon éneksávját, aztán az alapra felénekeltem a számokat. George-nak nagyon tetszett, azt akarta, hogy azonnal küldjük el a srácoknak Londonba. Egy héttel később már visszahallottam, hogy én vagyok az AC/DC új énekese. Európában a New Musical Express, a Melody Maker és több ausztrál tévé-show is közölte a hírt.” Brian tisztában volt vele, hogy nem lenne hülyeség a srácok részéről, ha egy ausztrál énekest választanának Bon helyére. Ráadásul Briannek ott volt a Geordie, és egy másik newcsatle-i bandával, a feldolgozásokat játszó Skinny Herberttel is próbálni kezdett. Aztán március 29-én megcsörrent a telefonja. Malcolm hívta. Azt akarták, hogy Brian 202

jöjjön el még egy próbára. Malcolm megnyugtatta Briant, hogy az NME-ben megjelent hír kacsa, és azzal győzködte az énekest, hogy végre neki kéne látni az új albumnak. A teljesen ledöbbent Brian csak annyit tudott kinyögni: „Ezek szerint az enyém a meló?” Miután Malcolm megnyugtatta, hogy jól hall, Brian megkérte a gitárost, hogy adjon neki pár percet, és hívja vissza, mert szeretné rendezni a gondolatait. Brian ezután fel-alá járkált az üres házban, és nagyon remélte, hogy nem csak álmodta az előbbi hívást. Malcolm végül visszahívta Briant, az AC/DC új énekese pedig egy üveg whiskyvel ünnepelte meg a nagy eseményt. Brian öccse egészen addig azt hitte, hogy a bátyja csak szívatja, amíg meg nem érkezett az első csekk. A srácok nem csak azért választották Briant, mert olyan hangja volt, mint a szélviharnak, vagy mert imádta Eric Burdon, Ray Charles, Tina Turner, a Howln’ Wolf és Joe Cocker zenéjét – bár ezek a szempontok sem voltak elhanyagolhatóak. Legalább ugyanilyen súllyal esett latba, hogy egyenes fickó volt, nem lehetett vele szarakodni, a poénjaitól mindenki kifeküdt, imádta a sört, szeretett dartsozni, és nem parancsolt neki senki. Brian igazi egyéniség volt, Malcolm és Angus pedig pont ilyen fickót keresett, így még azt is elnézték neki, hogy amikor túl gyorsan beszélt vagy túl izgatott volt, egy szavát sem lehetett érteni. Angus a következőket nyilatkozta Penny Hardingnak a Juke szeptember 27-i számában: „Olyasvalakit akartunk, aki meg tudta csinálni, amit Bon, és ráadásul nem valami másolat volt, hanem igazi egyéniség. Nem olyan embert kerestünk, aki ügyesen tudta utánozni Bont.” 1980. április 8-án az AC/DC hivatalosan is bejelentette, hogy az együttes új énekessel folytatja a munkát. Brian heti százhetven font honoráriumot kapott, de mivel továbbra is szerződés kötötte a Red Bus Recordshoz, az Atlantic megelőlegezett neki egy nagyobb összeget, amivel ki tudta magát vásárolni. Ennek ellenére még el kellett készíteni egy szólóalbumot régi lemezkiadójának. Brian: „Kurva nagy mák volt, hogy bekerültem az AC/DC-be, de komolyan. Szerintem mindenki kap egy esélyt az élettől. Ilyenkor két kézzel meg kell ragadni a lehetőséget, és nem szabad elszalasztani, érted?” Nagyon úgy tűnt, hogy Briannek állati mázlija van. De nem ő volt az egyetlen. Ian Jeffery erről így beszélt: „Bon temetése után azonnal nekiláttunk a meghallgatásoknak, és megmondom őszintén, kurva sokszor elbizonytalanodtunk, ahogy elnéztük a sok szerencsétlen balfaszt. Fel sem fogták, miről van szó. Néha úgy éreztük, sosem találunk új énekest. Azt kérdeztük magunktól, miért nem tudunk olyasvalakit találni, mint Noddy Holder vagy Steve Marriott? Állati nagy mázlink volt, hogy ilyen hamar ráakadtunk Brianre, mert nem biztos, hogy sokáig keresgéltünk volna még. Kezdett elfogyni a türelmünk...”

203

204

1981 Brian, Forest National, Brüsszel

205

19. FEJEZET BACK IN BLACK

Malcolm

nem sokat vacakolt, azonnal beavatta Briant az AC/DC filozófiájába: azt csináljuk, ami jön, úgy játszunk, ahogy jön, és nagy ívben szarunk rá, hogy mit mondanak a kritikusok. Pont. Néhány napig eltartott azért, mire Brian felfogta, mibe csöppent. Nem akárki helyét kellett ugyanis átvennie. Dave Lewisnak a következőt mondta a Sounds 1980. április 19-i számában: „Semmi kétség, eleinte biztos parázni fogok, de egyet megígérhetek, minden tőlem telhetőt meg fogok tenni... Remélem, a közönség ad nekünk egy lehetőséget.” Brian március 21-én, a newcastle-i Heaton Buffsban lépett fel utoljára a Geordie-val. A többiek nagyon örültek Brian sikerének, az énekes azonban lelkiismeretfurdalást érzett, hiszen tudta, hogy kilépésével néhány hétre – amíg nem találnak új énekest – munkanélkülivé teszi zenésztársait. Amikor azonban lehetősége nyílt, elintézte, hogy a srácok ne szívjanak akkorát, és ebben új munkaadói is segítségére voltak. Brian 1980 novemberében a következőt mesélte a The Interview-nak: „A srácok az AC/DC-ből azt mondták, rendben, megértették a dolgot, és egy kis ajándékkal kedveskedtek a Geordie-nak... és zsét is adtak nekik, hogy ne legyen semmi gáz, amíg új énekest találnak.” Amikor a francia Best magazin márciusi száma a standokra került, Briant biztosan zavarba hozták az olvasói szavazás eredményei. Mintha a szavazáson kizárólag az AC/DC rajongói vettek volna részt: a legjobb énekes kategóriájában Bon, a legjobb együttes kategóriájában az AC/DC nyert, a legjobb koncertzenekarnak az AC/DC-t választották, a legjobb zenésznek pedig Angust. Az Angels abban az évben a Cheap Trickkel turnézott Európában. Franciaországi koncertjeiken első kézből nyertek megerősítést, hogy a szavazás nem volt bunda. Az Angels gitárosa, John Brewster így mesélt erről: „Nizzában léptünk fel, egy brutális bulin, a közönség nagy részét agresszív fickók tették ki. Franciaországban mindig begőzöl a közönség. Amikor a Cheap Trick következett, megdobálták őket sörösdobozokkal, meg mindennel, ami még a kezük ügyébe került. Kemény volt a helyzet, a buli kezdett nagyon eldurvulni. A Cheap Trick tagjai tanácstalanok voltak, nem tudták eldönteni, hogy a szünet után visszamenjenek-e a színpadra. Aztán az egyikük odafordult hozzánk, és megkérdezte, felmegyünk-e velük a színpadra. Bevállaltuk a dolgot, felmentünk, és lenyomtuk a Highway To Hellt Hihetetlen volt, baszd meg! A tömeg teljesen megőrült. Kábé tízen voltunk a színpadon, ebből négy gitáros meg két basszusgitáros. Robin Zander zseniálisan énekelte Bon Scott számait.” Az eredetileg háromhetesre tervezett próbák áprilisban a londoni E-Zee Hire Stúdiósban kezdődtek, az együttes azonban egy hét után átköltözött a Bahama-szigetekre, a nassaui Compass Point Stúdiósba. A döntésben egyrészt a kedvező Bahama-szigeteki adótörvények, másrészt pedig az játszott közre, hogy Nagy-Britanniában nem találtak olyan stúdiót, ahol azonnal elkezdhették volna az új lemez felvételeit. Lehetséges alternatívaként felmerült a svédországi Polar Studios – amely az ABBA tulajdonában volt, és ahol a Led Zeppelin is dolgozott már –, azonban épp akkor az ABBA használta a stúdiót, az AC/DC-nek pedig nem volt ideje, hogy ölbe tett kézzel várakozzon, amíg igénybe veheti a helyet. így hát április közepén a Bahamákon fogtak hozzá az új album munkálataihoz, a Highway To Hell producerével, Mutt Langedzsel, és hangmérnökével, Tony Platt-tel. Az együttes még sosem járt a Bahama-szigetekhez fogható helyen, ahol a helyi élővilág nagyrészt gyíkokból és békákból áll, jó sört pedig csak a prospektusokban lát az ember. A helybeliek valószínűleg azon tűnődtek, vajon ez az öt sápadt, vékony, apró termetű fickó mit keres a homokos, napsütötte fövenyen. Az időjárás azonban nem kényeztette el őket, érkezésükkor ugyanis 206

trópusi vihar tombolt a térségben. Az első héten nem is tudtak rendesen dolgozni a folyamatos áramszünetek miatt. Mivel nem volt áram, nem tudtak zajongani. Olyan hangerővel legalábbis nem, amivel komolyan meg tudták volna zavarni a környék nyugalmát. Mivel amúgy sem tudtak dolgozni, nem idegeskedtek azon, hogy a vámhivatal néhány napra lefoglalta a gitárjaikat, és a többi felszerelésre is várni kellett, mire végre sikerült átszállítani Angliából. Nem csak a bürokrácia és a természeti elemek gördítettek eléjük akadályokat. A nem épp ötcsillagos szálláshely vezetője, egy hatalmas termetű, félelmetes asszonyság figyelmeztette a srácokat, hogy a helybeliek gyakran megdézsmálják a vendégek holmiját, ezért – arra az esetre, ha netán elfajulnának a dolgok – a kezükbe nyomott néhány szigonyt. Brian amúgy is parázott. A többiek eddig csak a próbákon hallották énekelni. A stúdióban nem rejtőzhetett a próbákra jellemző nagy lárma mögé, a hipermodern, hangszigetelt helyiségben minden szusszanást kristálytisztán lehetett hallani. A számcímek ugyan nagyjából rendben voltak – a What Do You Want For Money Honey (Mit akarsz a pénzedért, kislány) ötletével például George Young állt elő, még a Powerage felvételei közben –, ezen kívül azonban csak néhány riffet sikerült kitalálni. A számok még nem álltak össze, Malcolmnak és Angusnak egyelőre csak félkész ötletei voltak. Az egyhetes londoni próbát leszámítva egész egyszerűen nem volt idejük, hogy az új lemezen dolgozzanak. A határidő azonban szorította őket, és a londoni próbák alatt, illetve a Bahamákon írt dalszövegeket a stúdióban végleges formába kellett önteni. Brian legnagyobb meglepetésére neki kellett először átdolgozni a szövegeket, jóllehet tisztában volt azzal, hogy Malcolm és Angus minden bizonnyal él majd a változtatás jogával. Brian nagy megtiszteltetésnek vette, hogy ennyire megbíznak benne, ugyanakkor a feladat miatt további nyomás nehezedett rá. Angus nem tudott nagyobb szemétséget elképzelni, minthogy barátjuk halálán nyerészkedjenek, és felhasználják a szövegeket, amelyeket Bon az új albumhoz írt. Ez mind Bonnal, mind Briannel szemben tiszteletlenség lett volna. Phil Carson egyszer elmesélte, hogyan születnek az AC/DC-számok: »Bonnak semmi köze nem volt a zenéhez. A riffeket és a zenei alapot mindig Malcolm és Angus találta ki, aztán általában Bonra hagyták a dalszövegkor írást és az énekdallamot. Briannel is ugyanígy dolgoztak. Minden egyes szó és minden egyes dallam az ő nevéhez fűződik. Ha az ember megnézi a Brian Johnson-féle AC/DC-dalszövegeket, láthatja, hogy Brian a Bon által meghatározott irányba vitte tovább a dolgot, mégis sikerült megújítani az egészet. Briannek hihetetlen humora van, és óriási tehetsége a kétértelmű szövegekhez. Pimasz és merész, ami már a számcímeken is látszik, azonban képes mindezt anélkül megcsinálni, hogy akár egy pillanatra is gagyinak tűnne. Bárki is állítja az ellenkezőjét, azokat a szövegeket Brian Johnson írta. Akkoriban én voltam az együttes A&R embere – tudom, hogy ki írta azokat a számokat, erre a fejemet teszem.” A stúdiómunka megkezdése előtti utolsó éjszaka Brian megnyugodott, pedig eleinte igen nyomasztó érzések gyötörték. Hideg verejtékben úszva ébredt, úgy érezte, mintha Bon az ágya mellett állna. Végül azonban nyugalom szállta meg: tudta, hogy csak álmodik. Miután berendezkedtek a stúdióban, csendes izgatottság és optimizmus uralkodott az együttes háza táján. A számkezdeményeket erővel és energiával töltötték fel, mindenki úgy érezte, hogy igazán komoly album van készülőben. Gyakorlatilag már csak az anyag felvétele hiányzott. Bon halála előtt az együttes a nagy áttörés előtt állt, de tudták, ha most elszúrják, végük van. Egy együttes mindig annyira jó, amennyire az utolsó lemeze. Az AC/DC utolsó lemezén olyan ember énekelt, aki amellett, hogy pótolhatatlan volt, jó úton haladt afelé, hogy világszerte ismert legendává váljon. A srácok ki akarták hozni magukból a maximumot, mert nem tudhatták, hogy kapnak-e még egy esélyt. Lehet, hogy ez lesz az utolsó közös lemez, nem bízhatták hát a véletlenre a dolgot. A helyzet azonban nem teherként nehezedett a vállukra, hanem pillanatok alatt összekovácsolta őket. Tony Platt (hangmérnök): „Ezek a srácok feszült helyzetben nem úgy viselkednek, mint a 207

legtöbb ember. Csak és kizárólag az előttük álló feladatra koncentrálnak. Olyan volt az egész, mintha néhány haver egyszer csak kitalálta volna, hogy csinál egy lemezt. Nagyjából mindenki ugyanolyan helyzetben volt. A Highway To Hell-lel még nem kaszáltak akkorát, még nem adtak el annyi lemezt. Mindenki ugyanannyi napidíjat kapott, abból próbáltunk kijönni valahogy. Nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk, igazi bajtársiasság.” A Compass Point stúdióban Platt ugyanazzal a problémával találta szembe magát, mint Londonban a Roundhouse Stúdiósban, a Highway To Hell album felvételekor. Mivel a Compass Point a Roundhouse-hoz hasonlóan teljesen „süket” volt, Platt ugyanazzal a módszerrel orvosolta a problémát. Tony Platt: „Malcolm nagyon nem szerette az effekteket, a visszhangot meg az ilyesmit. Szerintem így akarták magukat megkülönböztetni az olyan együttesektől, mint például a Led Zeppelin. Szikár és ütős hangzást akartak. Tényleg nagyon jót tett a zenéjüknek, hogy volt mozgásterük. Mivel a Highway To Hell albumon már kipróbáltuk ezt a módszert, amikor elkezdtük csinálni a Back In Blacket, pontos elképzelésem volt arról, hogyan szeretném felvenni a számokat. Nem akartam telezsúfolni a zenét, azt akartam, hogy a lehető legkevesebb sávot rögzítsük, és csak a hangszerekre meg Brian hangjára koncentráljunk. Amikor rögzítettük a számokat, a biztonság kedvéért elhelyeztem néhány extra mikrofont a helyiségben. így amikor az ember meghallgatja a lemezt, úgy érzi, mintha ő is ott lenne a szobában, ahol a srácok játszanak.” Malcolm, mióta az eszét tudta, rengeteget foglalkozott a hangzással, a dallammal és a ritmussal. A George-tól kapott tanácsok, valamint a magabiztosság, ami annak volt köszönhető, hogy bátyja segítsége nélkül összehozta a Highway To Hellt, most mind felértékelődött. Habár nagyon tisztelte Lange-et és Plattet, Malcolm az első pillanattól kezdve nem hagyott kétséget afelől, hogy ki az úr a háznál. A helyzet az első szám, a You Shook Me All Night Long felvétele után mindenki számára világossá vált, Malcolm ugyanis nem volt maradéktalanul elégedett az ütemhangsúlyozás terén végrehajtott változtatásokkal. Tony Platt így emlékezett vissza: „Felvettük a You Shook Me All Night Long refrénjét. Nem emlékszem, hogy pontosan hol voltak a hangsúlyok, de biztos nem úgy vettük fel, hogy »You – pamm – shook me all night... « Szóval nem egészen így szólt, máshová helyeztük a hangsúlyt. Mikor Malcolm meghallgatta, azt mondta: »Ez így nem jó, a szünet valahol máshol van.« A végén aztán újra meg kellett csinálni az egészet.” A Let Me Put My Love Into You című számnál úgy érezték, hogy a refrén eredetileg tervezett utolsó sora túl szókimondóra sikerült – ami minden bizonnyal a próbák közben elfogyasztott, rumból és kókusztejből készült varázsitalnak volt köszönhető –, és ezért úgy döntöttek, megváltoztatják a szöveget. Ezzel szemben a baljós hangulatú Hell's Bells (szó szerinti jelentése „a pokol harangjai”, valójában „a hétszentségit!” vagy „a teremtésit!” – a ford.) ószövetségi átkokat és pusztítást idéző képeiben szemernyi vidámság vagy trágárság nem volt. A szám először a londoni próbák során hangzott fel. Részben Bob Dylan 1975-ös Rolling Thunder Revue-je, részben pedig a nassaui trópusi viharok ihlették. A Back In Black énekszólamának döcögős frazírozottsága és ritmusa dzsesszes hatásokat mutat. A riffel Malcolm még valamikor a Highway To Hell turné közben állt elő. A számot akusztikus gitáron kísérletezte ki, és azonnal felvette kazettára. Nem volt biztos benne, hogy a riff használható-e valamire, ezért odaadta a kazettát Angusnak, hogy hallgassa meg, és mondja el a véleményét. Persze egyáltalán nem meglepő, hogy a riff nagyon bejött Angusnak. Utoljára a Rock And Roll Ain t Noise Pollutiont vették fel. Nem lehet pontosan tudni, honnan származik a cím. Az egyik verzió szerint Bon valami ilyesmit mondott feldühödött főbérlőjének, amikor a fickó le akarta vele halkíttat-ni a lemezjátszóját. A másik változat szerint a mondat Angustól származik, és Londonban, az együttes marquee-beli fellépésén hangzott el 1976-ban, ahol a szervezőknek gondja volt az AC/DC hangerejével. Mindenesetre amikor kiderült, hogy kell még egy extra szám az albumra, Angus megtoldotta még egy riffel 208

az alapötletet, Malcolm pedig összerakta a dalt. Tony Platt: „Amikor este elugrattunk vacsorázni, Malcolm a segédhangmérnökkel, egy Benji nevű nagydarab fekete sráccal bent maradt a stúdióban. Benji dobolt, Malcolm meg kipróbált néhány riffet. Amikor visszajöttünk a kajálásból, megmutatták, mit sikerült összehozniuk. Csak annyit mondtunk: »Apám, ez nem semmi!«„ A Rock And Roll Ain't Noise Pollution énekdallama is némi dzsesszes hatást mutat. Brian gyorsan megtalálta, amit keresett. Ebben a számban Briannek olyan hangja volt, mint egy prédikáló papnak. És hogy mi az a furcsa hang, rögtön a szám elején? Brian még egy utolsó slukkot szívott a cigarettájából, mielőtt elkezdett énekelni. A felvételek során Brian mindvégig úgy énekelt, mint egy megszállott. Robert Johnsonhoz, a harmincas évek legendás blueszenészéhez hasonlított, akiről az a hír járta, hogy természetfölötti tüdőkapacitásáért és hangterjedelméért cserébe eladta a lelkét az ördögnek. Briannek is – csakúgy, mint korábban Bonnak – szembesülnie kellett azzal, hogy Mutt Lange nem ismer kegyelmet, ha az énekről van szó. Tony Platt: „Mutt addig nem nyugodott, amíg minden egyes sor a helyére nem került. Ebben egyébként tökéletesen egyetértettünk, mert ha olyan zenét csinálsz, ami két gitárból, basszusgitárból, dobból és énekből épül fel, nem engedheted meg magadnak, hogy ne no százalékosat teljesíts. Állati fontos volt, hogy az ének abszolút rendben legyen. Ha abban az együttesben játszol, ahol Angus gitározik, fel kell kötnöd a gatyád. A hangodnak legalább olyan érdekesnek és izgalmasnak kell lennie, mint Angus gitár játékának, ez pedig komoly kihívás. Éppen ezért Mutt nagyon szigorú volt. Minden erejével azon dolgozott, hogy minden egyes szótag pontosan a helyére kerüljön – úgy szólaljon meg, ahogyan kell –, ugyanakkor arra is ügyelt, hogy a hangzás olyan legyen, ahogyan azt Malcolm elképzelte. Ez Jonna [Brian] szempontjából is ugyanolyan fontos volt. Minden egyes hangjegynek a helyén kellett lennie, de az nem volt elég, ha a megfelelő hangmagasságon énekelte el, hanem végig ugyanazt az erőt és feszültséget kellett beleadnia. Szerintem ezért olyan különleges a lemez. Minden egyes hang tökéletesen a helyén van. Természetesen ez az egész őrület, mármint hogy a hang a megfelelő magasságon és erővel szólaljon meg, arról szólt, hogy Brian magára találjon, nem pedig arról, hogy Bont próbálja utánozni.” Néha különös vendégek látogatták meg őket: egy-egy kíváncsi helybeli. Lange már meghallotta, hogy a közelben vannak, mielőtt látta volna őket. Először a furcsa hangokra lett figyelmes, mintha valaki a talpával dobolna. Leállította a srácokat, és erősen fülelt, de persze nem hallott semmit. Aztán újra játszani kezdtek, de alig néhány taktus után Lange megint leállította őket. Rájött, mi adja ki ezt a furcsa hangot: a stúdió fapadlóján egy hatalmas tengeri rák csoszogott. A különös látogató távozása után Bon biztosan megírta volna a Crabsody In Blue folytatását (a „crab” szó jelentése tengeri rák – a ford.). A srácoknak egyébként sokszor eszébe jutott Bon. Platt egyszer a következőképpen idézte fel egyik Malcolmmal folytatott beszélgetését: „Sosem felejtem el azt a beszélgetést. Malcolm épp azt ecsetelte, milyen különös volt, hogy Bon időről időre eltűnt. Nem egy történet keringett arról, hogy a buli után lelépett, és egészen a következő fellépésig nem bukkant elő. Malcolm szerint Bon már csak ilyen volt, de a végén mindig pontosan megjelent. Malcolm azt mondta, nagyon nehéz hozzászokni a gondolathoz, hogy Bon soha többé nem fog előbukkanni. Nagyon megrendítő volt ezt hallani. Azt hiszem, ez a megjegyzés tökéletesen összefoglalta, hogyan viszonyult Bonhoz a banda.” Habár az új lemez felvételeire árnyékot vetett Bon halála, mégis felvillant valami reménysugár. Malcolm felesége ugyanis egészséges babának adott életet. A büszke és absztinens Angus nagybácsi rá nem jellemző módon ünnepelte meg a Young klán legifjabb tagjának érkezését, és kibontott egy üveg whiskyt. Brian a Circus magazin 1983. december 31-i számában a következőképpen mesélte el a történteket Richard Hogannek: „Húzóra megitta a felét. Esküszöm, nem bírtam tartani vele a tempót, pedig szeretem a whiskyt. Persze 209

nem sokkal később összecsúszott. Úgy kellett becipelni az ágyába.” Angus szerencséjére a srácok nem másnap reggel indultak mélytengeri horgászatra, ezt a mókát ugyanis másnaposan, háborgó gyomorral és hasogató fejjel nem igazán lehet élvezni. A horgászat napján végül egy tonhallal és néhány aranymakrahallal tértek vissza a nyílt tengerről. A zsákmányt lepasszolták a szálláshelyükön dolgozó szakácsnak, aki elkészítette és a mélyhűtőbe tette a halakat. Sajnos azonban az éjszaka az egyik nagyobb darab tonhal leesett a felső polcról, és kilökte a mélyhűtő ajtaját. A forróság miatt reggelre a hal büdös, szottyos kupacokban állt a padlón. Ráadásul a bűz olyan átható volt, hogy néhány napra ki kellett költözniük. Ian Jeffery nem kísérte el az együttest Nassauba. Angliában maradt, hogy az ügyeket intézze. Egy nap Malcolm és Angus különös kéréssel kereste meg telefonon. Azt mondták, szükségük van egy igazi harangra. Jeffery azonnal elindult Loughborough-ba, hogy keressen egyet. Ian Jeffery: „Elmentem egy kellékeket meg díszleteket gyártó céghez, ahol azt mondták, el tudnak készíteni valamit, ami pontosan úgy néz ki és olyan súlyos, mint egy igazi harang. Erre mondtam nekik, hogy itt valami félreértés lesz, mert nekünk egy igazi harang kell, nem egy utánzat, hanem egy kibaszott harang. Végül hosszas keresés után ráakadtam egy templomi harangokat gyártó cégre. Olyan volt, mintha egy tévéüzletben járnék. Mekkora képátmérőjű készüléket parancsol, uram? Mekkora harangot szeretne, uram? A srácok – Isten tudja, miért – egytonnás harangot akartak. A haranggyárban azt mondták, hogy természetesen gyártanak ekkora harangokat. Csináltunk egy fényképet a harangról, ha jól emlékszem, odaálltam mellé autóval, hogy Malcolm és Angus tudja mihez viszonyítani a méretet. Miután megnézték, azt mondták, ezt a harangot akarják. Aztán az öntődében megkérdezték, hogyan hangolják fel. Kurvára fogalmam sincs, mondtam, a lényeg, hogy egytonnás legyen. A következő kérdésük az volt, hogyan nézzen ki. Két csík fusson rajta körbe vagy három? Megmondtam, hogy igazából csíkokra nincs szükség, viszont ha lehet, legyen rajta a következő két felirat: »Hell's Bell« és »AC/DC«. Ezen azonban kicsit fennakadtak, mert nem tudták eldönteni, hogy felrakhatják-e egy harangra a »hell« szót.” Mielőtt nekiálltak a lemez keverésének, Platt visszarepült Angliába, hogy felvegye a harangkongást. Azt akarták ugyanis, hogy a turnén a rajongók ugyanazt a harangot hallják majd élőben, ami a lemezen is megszólal. Ahogyan az lenni szokott, az öntöde nem készült el időben a haranggal, ezért azt javasolták Plattnek, hogy vegye fel az egyik közeli templom harangjának hangját. Amikor Platt elhelyezte a mikrofonokat a harangon és a harang mellett, észrevette, hogy a harangtoronyba beköltözött néhány madár. Tony Platt: „Minden egyes alkalommal, ahogy megkondítottuk azt az istenverte harangot, elkezdtek csicseregni a madarak. Csúnyán befürödtünk, fogalmunk sem volt, mit tegyünk. Végül megbeszéltük az öntődében, hogy kicsit rákapcsolnak. A harangot addigra már kiöntötték, de a hatalmas mennyiségű fém miatt nagyon sokáig tartott, mire kihűlt. Ezt pedig nem lehet siettetni. Nagyon óvatosan szedték ki az öntőformából. Bíztunk benne, hogy a hangolásával sem lesz semmi gond. Miután kivették a mintából, és megkondítottuk, kiderült, hogy a hangolás tökéletesen sikerült. Miután a harang elkészült, Ronnie Lane mobilstúdiójával mentünk el felvenni a hangját.” Miután elkészültek a felvételek, kiválasztották a legszebb kondulást, majd feleakkora sebességre lassították, hogy a megfelelő hangmagasságon szólaljon meg. Az így elkészített felvételt hozzákeverték a Hell's Bell-hez. A Back In Black album majdnem két hónap alatt készült el. A keverést a New York-i Electric Lady Stúdiósban végezték. Eredetileg nem tervezték ilyen hosszúra a munkálatokat. Miután befejezték, Brian visszatért New-castle-be, hogy egy kicsit kifújja magát. Az élete száznyolcvan fokos fordulatot vett márciusban. Még mindig alig tudta felfogni, hogy így felpörögtek az események. Nagyon remélte, hogy a többiek elégedettek a munkájával, és bízott benne, hogy az album beváltja a hozzá fűzött reményeket. Mégis nagyon ideges volt, mert tudta, mi lesz a következő lépés. Egészen más volt a stúdióban – az együttes, Lange meg 210

Platt előtt – elénekelni a számokat, mint a koncerteken, az AC/DC rajongói előtt, arról nem is beszélve, hogy Bon számait is elő kellett adni, ráadásul úgy, hogy közben mindvégig önmaga legyen. Megint kétségek kezdték gyötörni. Az Atlantic Recordsnak eközben más miatt főtt a feje. A kiadó vezetői kiakadtak, amikor a srácok bejelentették, ragaszkodnak ahhoz, hogy az új album borítója teljesen fekete legyen. Azt akarták, hogy az együttes neve és a lemez címe dombornyomással kerüljön fel a borítóra. A lemezcég vezetősége ezt valóságos marketing-rémálomnak tartotta. Végül megengedték az Atlantic Recordsnak, hogy az AC/DC-logó belsejébe vékony szürke csíkot nyomtassanak, hogy legalább az együttes nevét el lehessen olvasni. Lange szintén úgy gondolta, hogy az album címe túlságosan komor, és ezt szóvá is tette Angusnak. A gitáros így mesélt erről: „Mutt megkérdezte, mi lesz a lemez címe, én pedig megmondtam neki, hogy Back In Black. Mire ő azt kérdezte: »Nem gondolod, hogy ez azért egy kicsit morbid?« Azt feleltem: »Szerintem nem az, mert ezt az albumot Bonnak ajánljuk, így tisztelgünk az emléke előtt. Már döntöttünk, hogy ez lesz a címe, és kész.« Láttam Mutton, hogy egy kicsit meghökken. Úgyhogy így folytattam: »Emlékszel, hogy amikor a Highway To Hellt csináltuk, mennyire be voltál szarva? Azt mondtad, hogy Amerikában nem fogják játszani a számainkat a rádiók, mert a Közép-Nyugaton rengeteg hívő él. És mi lett aztán, az országnak pont azon a részén kezdték először nyomatni a számainkat.« Megmondtam Muttnak, biztos vagyok benne, hogy fellépünk, és eljátsszuk az új számokat a közönségnek. Ez volt az éltető elemünk. Végtére is arra születtünk, hogy színpadon játsszunk. Ebben voltunk a legjobbak. Megmondtam azt is, hogy ebben a kérdésben nyugodtan megbízhat az ítéletünkben.” A turné próbái júniusban kezdődtek a londoni Victoria színházban. Persze ezúttal sem ment minden gördülékenyen. Ian Jeffery: „A színpad nagyon alacsony volt, ha érted, mire gondolok. Az ajtó pedig, ahol a cuccokat kellett bepakolni, az egyik mellékutcáról nyílt. A felszerelés nagy részét legurítottuk a rámpákon, de egy egytonnás haranggal ezt nem lehet megcsinálni. Szóval a végén béreltünk egy kibaszott darut, és azzal emeltük le a harangot a teherautóról. A forgalmat is le kellett állítani vagy húsz percre. Az utca fölött átemelték a daruval a harangot, aztán leeresztették a színház épületébe, és végül a színpadra helyezték. A színpadon összeraktak egy speciális talpat, azon pihent az a hatalmas harang. Kibaszottul nagy volt. London belvárosában megállt az élet, mindenki csodájára járt. Malcolm hozott egy kazettát az új számokkal. Emlékszem, hogy mindannyian az erkélyen ültünk, a keverőpult körül. Ültünk, hallgattuk az anyagot, és azonnal tudtuk, hogy ez valami más, mint az eddigi AC/DC-lemezek. Bámulatos volt, pedig nem is élőben hallottuk a számokat, hanem a kazettáról nyomták ki a hangfalakra. Kurvára tetszett az egész. Jól ki lehetett venni Malcolm gitárjátékát. Szerintem Malcolm kétségtelenül a világ egyik legjobb ritmusgitárosa. Teljesen ledöbbentem, valami eszméletlen, hogy szóltak azok a kurva gitárok. Ültünk az erkélyen a páholyban, és nem hittünk a fülünknek.” Néhány hét próba után, június 29. és július 6. között az együttes lenyomott néhány bemelegítő bulit Belgiumban, Hollandiában és Luxemburgban. Ezekre a koncertekre azonban még nem vitték magukkal a harangot. Brian a belgiumi Namurban debütált. Először egy kisebb helyen szerettek volna fellépni, a rajongók azonban másként képzelték el a dolgot. A buli napján át kellett szervezni a koncertet egy nagyobb, majd aztán egy harmadik, még nagyobb helyre. Hatalmas tömeg várta őket. A koncertszervező cég egyik embere meg is jegyezte, hogy úgy tűnik, egész Európa kíváncsi az AC/DC bulijára. Angus nagyon izgult a koncert előtt, Brian pedig fel-alá járkált az öltözőben, és megpróbálta feltüzelni magát meg az együttes többi tagját. Brian akkor érezte át igazán, mekkora teher van a vállán, amikor a koncert előtt összefutott egy rajongóval, akinek Bon képe volt a karjára tetoválva. A srác azért ment oda hozzá, hogy sok sikert kívánjon neki. Brian így kommentálta az esetet a Record Mirror 1980. július 20-i számában Robin Smith újságírónak: „Csak álltam és remegtem. Mégis mit mondhat az ember, ha érzi, hogy a rajongók minden bizalmukat és reményüket 211

belé helyezik?” Amikor éjfélkor, majd' három órás késéssel felmentek a színpadra, olyan fogadtatásban volt részük, hogy Brian teljesen megnyugodott. A Juke magazin 1991. július 13-i számában Christie Eliezernek a következőképpen mesélt az első koncertről: „Majd összecsináltam magam. De kimentem a színpadra, és a közönség hihetetlen lelkesedéssel fogadott. Néhányan »Isten hozott, Brian« feliratú táblákat lóbáltak, őszintén mondhatom, kurva jól esett.” Az együttes rajongója, Pierre Grandjean is ott volt a bulin, amiről később így mesélt: „Hatalmas tömeg gyűlt össze a Palais Des Expos bejáratánál [Namurban], az emberek kis híján áttörték az üvegajtókat. Az erősítés borzalmas volt, ugyanis arra sem maradt idő, hogy rendesen beálljanak.” Az együttes amúgy iszonyatos hangerőn szólalt meg. A koncert maga nagyon darálós volt. A srácok mindent beleadtak, néhány hibát mégis elkövettek. Mivel azonban a turné még csak most indult, ez simán belefért. Mindent összevetve nem ez a buli maradt Brian legkedvesebb emléke. Az elmúlt néhány hónapban annyi új számot kellett megtanulnia, hogy – érthető módon – a szövegek egy kissé összekeveredtek a fejében. A Juke magazinnak így beszélt erről: „A Shot Down In Flames volt a második szám, a harmadik a Hell Ain't A Bad Place To Be, én meg mind a két számra ugyanazt a szöveget énekeltem.” A közönségből kevesen vették észre a bakit, Malcolm viszont azonnal kiszúrta. Dühösen Brianre nézett, a tekintetén látszott, hogy azt gondolja: „Te meg mi a faszt művelsz?” Július ιjén, a belgiumi Deinze-ben már nem voltak ilyen gondok. Lehet, hogy Brian azon az estén is ideges volt, viszont a Highway To Hell után a közönség olyan tombolásba kezdett, hogy minden kételye eloszlott. Az AC/DC visszatért, az énekescserét azonban további változások kísérték. Amíg Bon volt az együttes frontembere, az AC/DC közönségét két showman, két eszelős rock and roll arc szórakoztatta: a karizmatikus énekes és az állandóan ugrándozó-rohangáló gitáros. Az új felállásban Angus a show igazi sztárja, Brian pedig megbízható és erős mellékszereplő lett. Az AC/DC Bon halála előtti koncertjeit jellemző óraműpontosság most – a hangerővel együtt – tovább erősödött. Brian a minimumra szorította a számok közötti felvezető szövegek hosszát: nem volt sztorizgatás, nem ajánlották a számaikat a barátaiknak vagy a rajongóknak, a színpadon egyetlen felesleges szó sem hangzott el. Az időnként igen önfejű és szeszélyes Bon többé nem játszhatott velük. Briannel lehetőségük nyílt, hogy még szorosabb egységbe forrjanak. Ez így is lett. Perry Cooper (az Atlantic Recordstól) a következőképpen fogalmazta meg véleményét: „Szerintem Bon halála felrázta őket. Úgy értem, hogy talán kevesebb őrültséget csináltak, és kevesebbet piáltak, mint régen.” Mindeközben tovább folyt az új album megjelenésének előkészítése. Július elején, a hollandiai Bredában a Let There Be Rock koncertfilm két rendezője, Eric Dionysius és Eric Mistler irányításával promóciós videoklipeket forgattak a következő számokhoz: Hell's Bells, Back In Black, Rock And Roll Ain t Noise Pollution, What Do You Do For Money Honey, Let Me Put My Love Into You. Eric Dionysius állítása szerint az együttes a megbeszélt déli kezdés helyett délután hatra állított be, úgyhogy végül hajnali egyig kellett dolgozniuk. Végül július 13-án kezdetét vette a hatvannégy fellépésből álló észak-amerikai turné. Briant bedobták a mély vízbe. A koncertkörút október n-ig tartott, július 13. és 28. között tizenegy koncertet adtak Kanadában, abban az országban, ahol a Back In Black először lett aranylemez. A Hell's Bellre, a pokol harangjára egy piros jelet festettek, hogy Brian tudja, hol kell megütni ahhoz, hogy a legjobban szóljon. Kanadában és az Egyesült Államokban a következő együttesek és előadók játszottak az AC/DC előtt: a Gamma, amelynek tagja volt Edgar Winter korábbi gitárosa, Ronnie Montrose, a Humble Pie, természetesen Steve Marriott-tal, a Def Leppard, Johnny Van Zant – az egykori Lynyrd Skynyrd énekesének, Ronnie Van Zantnak az öccse –, a Blackfoot, a Saxon és a Krokus, amely később az AC/DC 212

legkiválóbb hasonmása lett. Ezen a turnén a backstage-et is kényelmesebben rendezték be. Kialakítottak például egy komplett angol pubot, dartstáblával és minden egyébbel. Az első, teltházas kanadai koncerten, Edmontonban azonban hiába pakolták ki a portékájukat. Ian Jeffery: „A buli előtt úgy kétszázezer dolcsiért rendeltünk pólókat, de az árusítással foglalkozó cég azt mondta, hogy ez túl sok lesz. Igazuk lett, a végén az összesét vissza kellett csomagolni. Az első bulin egyetlen kibaszott darabot nem tudtunk eladni. Nekem még mindig megvan az a »Back And Black« feliratú póló.” Briannek igazi kulturális sokk volt ez a turné, ugyanis azt hitte, hogy az AC/DC elsősorban angol és ausztrál jelenség. Fogalma sem volt, hogy az együttes ennyire népszerű ÉszakAmerikában. Perry Coopert, az Atlantic Records emberét meghívták a calgary-beli fellépésre. Cooper ekkor látta először Briant a színpadon. így mesélt a koncertről: „Nagyon bejött, ahogy énekelt, pedig egy kurva szót nem értettem abból, amit mondott. Ez néha még most is előfordul. Egyfolytában nyomta a poénokat. És az az akcentus... Az utóbbi években sokat javult a helyzet, mindenesetre azért tovább húztam az agyát. Egyfolytában azzal szívattam, hogy nem értem, mi a faszt magyaráz. Brian tökéletesen beleillett a képbe. Soha nem találtak volna nála jobb énekest. Brian mind emberileg, mind zeneileg tökéletes választás volt. Fantasztikus figura.” Brian profizmusa Angust is teljesen lenyűgözte. A gitárosnak nagyon tetszett, hogy Brian akkor is képes minden idegszálával az éneklésre koncentrálni, amikor ő eszelős módjára felalá rohangál a színpadon, és minduntalan megpróbálja elterelni a figyelmét. Angus: „El sem tudod képzelni, milyen elvárásokat támasztottak velünk szemben. Briannek igen nehéz dolga volt, hiszen Bon helyét kellett átvennie. Sokan azt mondták, ez már nem is az igazi AC/DC. Kalapot kell emelnem Brian előtt, mert eleinte kurva sokat baszogatták meg kritizálták, és ő keményen állta a sarat. Egyébként pedig Bon egyik legnagyobb rajongója volt.” A turné mindenesetre nagy kihívás volt az énekes számára, hiszen még életében nem dolgozott ennyit és ilyen keményen. Ráadásul a koncertek, amelyeken eddig fellépett, távolról sem emlékeztettek az AC/DC koncertjeire. A Toronto Sun 1980. július 28-i számában Brian a következőket nyilatkozta Jonathan Grossnak: „Baromi ijesztő volt, mintha a focivébé egyik mérkőzésébe csöppentem volna. A sokéves kényszerpihenő miatt olyan szar kondiban voltam, hogy a roadoknak oxigént kellett nyomatni a színpadra.” Nemegyszer előfordult, hogy Brian az óriási megterhelés miatt a koncert végére gyakorlatilag lebetegedett. A sapkája – Newcastle szövetből készült nagykövete –, amely addigra védjegyévé vált, legalább annyit röpködött, mint amennyit szegény Brian gyomra liftezett. Amint ugyanis megszólalt a zene, Brian bólogatni kezdett, a sapka pedig leröpült a fejéről. A végítélet napjai július 25-én és 31-én jöttek el: először az Egyesült Államokban, majd Nagy-Britanniában is boltokba került a Back In Black. A lemez szenzációs volt. Akkor is hangosnak tűnt, amikor nem teljes hangerőn hallgatta az ember, ha viszont csutkára feltekerte, egyszerűen tökéletes volt a hangzás. Malcolm és Angus gitárja szinte szétrobbantotta a hangfalakat. A Phil Rudd és Cliff Williams alkotta ritmusszekció dübörgése kipréselte a levegőt az ember tüdejéből. Brian hangja pedig olyan elemi erővel tört ki, mintha hosszú évtizedeket töltött volna a föld alatt, élve eltemetve, ahonnan most végre sikerült kiszabadulnia. Az elkövetkezendő években a country fővárosában, Nashville-ben néhány stúdió a Back In Blacket használta, ha meg akarták nézni, milyen akusztikája van egy teremnek, a Motörhead pedig a koncertek előtt az AC/DC lemezével lőtte be gigantikus erősítő– és hangfalrendszerét. A lemez abból a szempontból is korszakalkotó volt, hogy a Bon halála okozta csapásból erőt merítve, hihetetlen intenzitással fejezte ki az énekes elvesztése fölött érzett fájdalmukat. Különösen a Back In Blackkel és a Hell's Bells-szel rótták le tiszteletüket Bon előtt. Az album 213

borítója egyébként jobban kifejezte, mit éreznek, mint bármilyen ajánlás. És azt sem szabad elfelejteni, hogy az AC/DC-ről beszélünk. A szívek és a virágok távol álltak a lelkiviláguktól. Angus 1980. augusztus 30-én a következőket nyilatkozta a Melody Maker újságírójának, Steve Gettnek: „Úgy gondoltuk, azzal tudjuk legjobban kifejezni, mennyire tiszteljük Bont, ha a lemeznek a Back In Black címet adjuk. Az egész albumot neki ajánlottuk, nem csak pár szóban említettük meg a nevét a borítón. Ez talán valamennyire kifejezi, mennyire mély volt a kapcsolatunk Bonnal.” Figyelembe véve Bon halálának körülményeit, néhányan ízléstelennek találták, hogy a lemezre felkerült a Have A Drink On Me című szám. Azt viszont kevesen tudták, hogy a dal Bon ötletéből született, és nagyon rég készen volt már. Az album megjelenése után Brian összefutott néhány régi haverjával New-castle-ben, akik nagyon meglepődtek, hogy ilyen magas hangfekvésben énekel. Úgy gondolták, ez sem nála, sem az együttesnél nem fog beválni. Brian elkeseredett, és pár napig nagyon szarul érezte magát emiatt. Félt, hogy talán tényleg hatalmas hibát követett el. Augusztus 9-én azonban, amikor a Back In Black a brit slágerlista élére került, Briannek minden kétsége eloszlott. A lemez két hétig vezette a listát. A srácok épp Virginia államban, Norfolkban jártak, amikor kora reggel megkapták a hírt. Ugyan az Egyesült Államok volt a legfontosabb piac, mégis volt valami különleges abban, hogy ilyen gyorsan meghódították Angliát. A roadok az összes piát felvásárolták, amit csak a környéken találtak, aztán lementek a tengerpartra ünnepelni. „Mi vagyunk az elsők” – üvöltötték teli torokból, a helybeliek meg csak bámultak. A srácok nagyon boldogok voltak, hogy sikerült átvészelniük az elmúlt hónapok nehézségeit. Malcolm: „Nagyon büszkék voltunk a Back In Blackre, mert – őszintén megmondom – azt hittük, hogy ez lesz az együttes utolsó lemeze. Két hete dolgoztunk Angusszal az új számokon, amikor Bon meghalt. Nem hittük, hogy ebből valaha valami lesz. Nem láttam magam előtt, ahogy David Coverdale énekli a számainkat, ha érted, mire gondolok. Sokáig egyetlen szimpatikus vagy inspiráló énekest sem sikerült felkutatnunk. Semmi sem ösztönzött minket. Eléggé ki voltunk akadva. Aztán néhány hét szarakodás után úgy döntöttünk, muszáj kitalálni valamit. Egyikünk sem szeretett tétlenül ücsörögni otthon. Elhatároztuk, még egyszer átvesszük az addig kitalált riífeket, és onnan folytatjuk a munkát. Bon halála miatt sokkal eltökéltebbek voltunk. Muszáj volt tennünk valamit, tudod, valahol le kellett vezetni a feszültséget. Eleinte mindenki nagyon ki volt bukva a történtek miatt, ráadásul fogalmunk sem volt, mi fog történni. Mintha a pokol tornácán ültünk volna, teljes volt a bizonytalanság, azt hiszem, ez az album összes számán érződik. Végig úgy éreztük, hogy Bon velünk van, ha érted, mire célzok. A halála után is óriási szerepe volt abban, amit csináltunk. A lelke és a szelleme végig ott kísértett, rengeteg energiát adott nekünk. Ezért olyan különleges ez az album.” A Back In Black az első helyre került a brit slágerlistán, ezt az önmagában is szenzációs teljesítményt azonban további sikerek követték. A Beatles óta az AC/DC volt ugyanis az első együttes, amelynek egyszerre négy nagylemeze szerepelt a Top 100-ban. A Back In Black népszerűsége miatt a Highway To Hell, az If You Want Blood és a Let There Be Rock is újra felkerült a slágerlistára. Amerikában is jól alakultak a dolgok. Augusztus 16-án bírósági rendelet szükségeltetett ahhoz, hogy az együttes fellépjen Cincinnatiban, a Riverfront Coliseumban. Néhány városi elöljáró ugyanis meg akarta akadályozni, hogy az AC/DC színpadra lépjen. Azzal érveltek, hogy túl nagy tömeg verődne össze a környéken, mivel a közeli Riverside Stadium aznap esti programjában egy amerikaifoci-gálamérkőzés szerepelt. Másnap tartották volna a Toledo Speedway Jam 2 elnevezésű fesztivált, ahol az AC/DC közvetlenül a főzenekar, a ZZ Top előtt kapott helyet, letaszítva ezáltal a trónról Sammy Hagart és a Humble Pie-t. A plakátok szerint nyolcszáz hordó sört szándékoztak kicsapolni a rendezvényen. Augusztus 22-én megjelent a You Shook Me All Night Long/Have A Drink On Me kislemez, másnap pedig a Back In Black felkerült a Billboard listájára. A You Shook Me All 214

Night Long volt az első kislemezük, amely az Egyesült Államokban bejutott a Top 40-be, a lemez egészen a harmincötödik helyig kúszott fel. Houstonban Angus kisebb autóbalesetet szenvedett. Bár a keze iszonyatosan feldagadt, csak néhány fájdalomcsillapító injekciót kért. Ilyen apróságok miatt nem mondhatták le houstoni bulijaikat. Az első koncert után ugyanis – a tulaj legnagyobb döbbenetére – az ezer fő befogadására alkalmas Agora klubban folytatták, amolyan zártkörű rendezvény keretében. Mire az együttes megérkezett Palm Beachre, Angus keze is meggyógyult. Ennek azért is örült, mert ezen a helyszínen nemcsak gitározott, hanem egy becsületbeli ügyet is el kellett intéznie. Az egyik helyen ugyanis egy srác leöntötte sörrel. Az ügy rendezésére két lehetőség kínálkozott: vagy Angus, vagy pedig egy hegyomlásnyi méretű biztonsági őr üti ki a gyereket. Angus gyorsan segített eldönteni a kérdést, és padlóra küldte a srácot. Szeptemberre a Back In Black eladási mutatói az egekbe szöktek. Ebben kétségkívül nagy szerepe volt a profilváltásnak, de azért érdemes megjegyezni, hogy már korábban tekintélyes aranylemez-kollekciót gyűjtöttek össze. Ian Jeffery szerint mindeközben egyre nagyobb nyomás nehezedett a srácokra. Ennek a jelei mutatkoztak meg például, mikor Nebraskában jártak, és hajnali fél négykor megszólalt Ian telefonja. Phil Rudd kereste: „Azt kérdezte: »Át tudsz jönni hozzám? Tele a szobám mindenféle arcokkal, szeretnék megszabadulni tőlük. Segítesz nekem?« Gyorsan megnyugtattam, hogy semmi gáz, haver, mindjárt ott vagyok. A háttérzajokból ítélve komoly bulizás folyt.” Amikor Jeffery felért az emeletre, ahol Rudd szobája volt, meglepődve tapasztalta, hogy síri csend van. Ian Jeffery: „Bementem a szobájába, tárva-nyitva volt az ajtó. Egy teremtett lelket nem találtam odabent, tök üres volt a szoba. Aztán egyszer csak előugrott a függöny mögül, mire én megkérdeztem: »Mi a faszt csinálsz te a függöny mögött? Azt hittem, buliztok, vagy mi.« Phil elmondta, hogy kurva hangosan hallgatott zenét, de közben kikapcsolta a magnót. Mindenesetre a telefonban úgy hallottam, hogy valaki óriási lármát csap. Megkérdeztem Philt, hol vannak a többiek. Töltött magának egy pohár vizet, és így felelt: »Látod, milyenek ezek? Még a vizüket sem itták meg, úgy léptek le.« Nagyon megijedtem, nem tudtam, mi a fenét kezdjek a sráccal. Akkor esett le, mennyire ki lehet készülve. Leültünk, dumáltunk egy darabig, aztán mondtam neki, hogy nincs itt senki. Végül elismerte, hogy igazam van, aztán elsírta magát meg minden, és könyörögni kezdett: »Ne mondd el Malcolmnak, mi történt. A kurva életbe, légy szíves, nem áruld el neki.«„ Kalamazooban az AC/DC összefutott néhány arccal, akik nem sokra értékelték az együttes sikereit. Az esti koncert után a fiúk visszamentek a szállodába, és kitalálták, hogy bedobnak még egy italt a bárban, ahol éppen egy dzsesszegyüttes játszott. Az AC/DC-t azonban nem akarták beengedni öltöny és nyakkendő nélkül. Malcolm nehezen bírta, ha visszautasították. Elszabadult a pokol. Malcolm nem arról volt híres, hogy egykönnyen megfutamodik. Úgy döntött, a tettek mezejére lép, az együtteshez sietett, elvette az egyik zenésztől a hangszerét, és dühében szétverte vele a színpadot. Így közölte, mennyire rosszul esett neki, hogy nem szolgálták ki. Hamarosan a rendőrség is megérkezett a helyszínre. Detroitban – ahol néhány éve összetűzésbe kerültek egy koncertszervezővel a hangerő miatt – az AC/DC megdöntötte Bob Seger nézőszám-rekordját, ami felért azzal, mintha Jimi Hendrix elől a szülővárosában, Seattle-ben hódították volna elől a legjobb gitáros címét. A turné utolsó hetében felvették a repertoárjukba a The Jacket Brian – a Bon iránt érzett tisztelet miatt – vonakodva egyezett bele a dologba, néhány show után azonban látszott, milyen jól fogadja a közönség a számot az új énekes előadásában. Mire Rochesterbe értek, Brian nagyon belejött. Pimaszul így szólt a közönséghez: „Szeretném, ha ezt most együtt énekelnétek velem. Ez a szám egy fiatal rochesteri srácról szól, akinek trippere van.” Brian így mesélt Bonhoz fűződő viszonyáról: „Nagyon közel érzem magamhoz Bon dalainak világát. Én is hasonló dolgokon mentem keresztül, amikor megpróbáltam összehozni egy együttest. Furgonok hátuljában aludtunk, a pokolba vezető úton. Egyfolytában azt 215

kérdezgettem magamtól, mikor lesz már vége ennek a kibaszott utazásnak, hol van a vége ennek a kibaszott útnak? Mivel sokszor nem fizettek nekünk egy vasat se, tejet kellett lopnunk, mert nem volt pénzünk kajára. Nekem is hasonló dolgok jártak a fejemben. Úgy értem, nem éltem végig azokat a dolgokat, amelyeket Bon, mégis minden egyes szavát pontosan értem. Bon hihetetlenül jól kommunikált az emberekkel. Képes volt pontosan átvinni az üzenetet, amit akart, és pontosan tudta, hogyan sűrítse bele dalszövegeibe, az pedig nem egyszerű.” Mikor öt nappal később, az amerikai turné utolsó hetében megérkeztek a Long Island-i Nassau Coliseumba, a hangulat elkomorult. Az Atlantic Records emberei késő délután egy rakás díjjal érkeztek New Yorkba, amelyeket az együttes a lemezeladásokért kapott. A díjakat az esti koncert után, egy zártkörű fogadáson akarták átadni a srácoknak. A problémák akkor kezdődtek, amikor Rudd két óra késéssel állított be. Malcolm állati dühös lett, a végén Jefferynek kellett közbeavatkozni, hogy lecsillapítsa őket. Ezzel azonban még nem ért véget a műsor. Ian Jeffery így mesélt erről az estéről: „Phil anélkül éldegélt tovább a saját kis világában, hogy bárki tudott volna róla. Nem tudta eljátszani a ráadás utolsó számát. Egyszer csak leesett a kibaszott székről, úgyhogy nem is tudtuk folytatni a bulit. Bementem az öltözőbe, hogy kiderítsem, mi a fene történt. Amikor beléptem, Malcolm nekiesett Philnek, és behúzott egyet neki.” Egy héttel később a Back In Black platinalemez lett az Egyesült Államokban, azaz elérte az egymillió eladott példányszámot, október végére pedig az If You Want Blood és a Let There Be Rock is elérte az ötszázezret. Egy idő után az amerikai rádiók is engedtek a nyomásnak, és amikor végre a műsoraikba betelefonáló hallgatók kérésére elkezdték játszani az AC/DC számait, hatalmas és egészen addig rejtve maradt rajongótábort fedeztek fel. A helyzet keserédes iróniája volt, hogy akik addig megjegyzéseket tettek Bon hangjára, most azzal szembesültek, hogy Brian torka inkább sajátos hangszerként, mintsem az angol nyelv közvetítésére szolgáló eszközként működött. Michael Browning: „A Bonnal felálló AC/DC mindig ráérzett, mire van szüksége az amerikai népléleknek. Az együttes pályafutásának második szakaszában ez már nem volt ennyire nyilvánvaló.” Még azok a kritikusok is, akik korábban kíméletlenül ócsárolták őket, kénytelenek voltak több figyelmet szentelni az együttesnek. Brian imádta, hogy utálhatja a Rolling Stone-t, szerinte ugyanis a magazin „komoly” kritikusai mindent túlmagyaráztak és túlpolitizáltak. Éppen ezért kaján vigyorral fogadta a hírt, miszerint a magazin kénytelen volt a címlapra tenni az akkor már elképesztő népszerűségre szert tett AC/DC-t. Mindezek ellenére a srácok szívélyesen fogadták a Rolling Stone újságíróját, azt viszont döbbenettel hallgatták, amikor a fickó beszámolt nekik az indulás előtt kapott szerkesztőségi eligazításról. A kollégái ugyanis felhívták a figyelmét, hogy nem tudják garantálni a biztonságát. Ezek szerint az AC/DC nem egyszerűen csak az utálat tárgya volt, az együttestől rettegni kellett. Brian október 19-én lépett fel először Nagy-Britanniában az AC/DC-vel. A huszonnégy állomásból álló turné során három-három teltházas koncertet adtak a Hammersmith Odeonban és a Victoria Apollóban. A newcastle-i Mayfairben kisebbfajta bált rendeztek a hazatérő énekes tiszteletére. Newcastle-i, bristoli és leicesteri rajongóiknak sajnos nem tudták megmutatni a Pokol Harangját, mivel olyan helyeken léptek fel, ahol egyszerűen nem lehetett elhelyezni a hatalmas harangot. A következő turnén azonban kiköszörülték a csorbát, nem adták fel egykönnyen. Az együttes nem ismert lehetetlent, miközben lassan a tízmilliomodik eladott lemeznél jártak. A brit turné utolsó állomásán a roadok különleges ajándékkal lepték meg az előzenekart, a Stevie Younggal – Malcolm és Angus unokaöccsével – felálló Starfighterst. A koncert felénél egy kis harangot eresztettekle az énekes feje fölé. A két turnéval egy időre elintézték Amerikát és Nagy-Britanniát. Eljött az idő, hogy 216

Európa többi részén is megmutassák magukat. A huszonnégy koncertből álló nyugat-európai turné első része november 19-én indult. Egyedül Olaszországban nem léptek fel, a politikai helyzet és a rengeteg emberrablás miatt úgy döntöttek, inkább kihagyják a bulit. A Lennongyilkosság másnapján az amerikai hadsereg egyik németországi bázisán léptek fel. Az AC/DC biztonsági főnöke, Big John felkérte a rendőrséget, hogy a koncert előtt motozzák meg rajongókat. Az eredmény ijesztő volt: a rendőrök több mint húsz kést és egy pisztolyt koboztak el. Az együttes – Phil Rudd kivételével – repülővel utazott városról városra. Az autómániás Phil viszont vadiúj Ferrarijával követte őket. Az autó egyrészt az AC/DC elképesztő sikerének kézzelfogható bizonyítéka volt, másrészt azt is jól jelezte, hogy a dobos más utakon jár, mint a többiek. Párizsban ellátogattak a Pathé-Marconi Stúdióba. Úgy tervezték, hogy itt veszik fel a következő nagylemezt. Mintha csak a látogatásukhoz időzítették volna, a francia mozik december 10-én mutatták be az együttesről készült Let There Be Rock című filmet. A bemutatóval azért kellett ennyit várni, mert a srácok áprilisban nem találták megfelelő minőségűnek, és ezért újrakevertették az eredeti hangot Tony Platt-tel. Tony Platt: „Kialakítottak nekem egy speciális fülkét, de nem ám a filmstúdió valamelyik vetítőtermében, hanem egy moziban. Ültem a vaksötétben, és próbáltam jegyzeteket készíteni, mert azt sajnos nem sikerült elintézni, hogy a képpel együtt keverhessem a hangot. Gyakorlatilag a jegyzeteimből meg emlékezetből kellett újrakevernem az egész filmet. Másodpercre pontosan le kellett jegyzetelnem, hogy egy adott pillanatban ki mit csinál meg hol áll a színpadon.” A film egyébként óriási siker lett Franciaországban. A jegyeladások csak Párizsban egymillió dollárt hoztak a konyhára. Az országban mintegy háromszázezren látták a mindössze százezer dollár összköltségvetésű koncertfilmet. Az európai turnét január 8-án folytatták, tizennégy helyszínen. Az együttes ekkor lépett fel először Spanyolországban, ahol már óriási várakozás előzte meg érkezésüket. Az egyik helyszínen például egyetlen koncertjükre huszonnyolcezer rajongó volt kíváncsi, ami jócskán felülmúlta a Led Zeppelin -amúgy nem lebecsülendő – rekordját. Nem véletlen hát, hogy a Back In Black azonnal az első helyre került a spanyol slágerlistákon. A turné utolsó állomásán, a brüsszeli Forest Nationalben perzselő hőség fogadta őket. Amikor Brian bejelentette, hogy a koncertre meghívtak egy vendégzenészt, aki olyan együttesekkel dolgozott együtt, mint a Led Zeppelin, a rajongók hatalmas ovációban törtek ki, mert valószínűleg azt hitték, Jimmy Page fog színpadra lépni az AC/DC-vel. A vendég azonban nem a Led Zeppelin gitárosa, hanem az a Phil Carson volt, aki az Atlantic Recordshoz legelőször leszerződtette az együttest. Carson basszusgitáron játszott, és ebben a különleges felállásban adták elő Little Richard Lucille című számának húzósabb változatát. Az Egyesült Államokban a Back In Black időközben elérte a hárommillió eladott példányt. Brian pedig megkapta első honoráriumát, egy harmincezer fontról kiállított csekket. Mivel az énekes házát jelzálog terhelte, és az ingatlanépítő folyamatosan zaklatta, hogy mikor fizet végre, Brian nagyon örült, hogy végre lerendezheti az ügyet a céggel. Brian 2003 márciusában így mesélte el az esetet a VH1 egyik műsorában: „Az ingatlanos csávó totál gáz arc volt, ráadásul folyamatosan csesztetett minket. Sosem felejtem el, milyen pofát vágott, amikor meglátogattam az irodájában, és kipakoltam elé kápéban a teljes összeget. Ránéztem, és annyit mondtam neki: »Nehogy még egyszer telefonálni merj, te fasz!«„ Az európai koncertek után egy rövid, négy fellépésből álló japán turné következett. Az együttes ekkor járt először a felkelő nap országában. A tokiói koncertet felvette a rádió és a tévé, ez volt a turné egyetlen állomása, ahol az együttes ebben a megtiszteltetésben részesült. A Japánban tett látogatás után Briannek már csak egy akadályt kellett leküzdenie. Elérkezett az idő, hogy az AC/DC hazalátogasson Ausztráliába. Briannek szembe kellett nézni azzal, hogy Ausztráliában Bon nemzeti hősnek számított. A Back In Blacket augusztus n-i megjelenése óta úgy vitték, mint a cukrot. Úgy tűnt, nincs miért aggódni. 217

Az öt koncertből álló turné 1981. február 13. és 28. között zajlott. Az együttes négy éve nem lépett fel Ausztráliában, de a turné átütő sikert hozott. Az AC/DC minden szempontból hatalmas változásokon ment keresztül az 1977 júliusi utolsó, Bondi Lifesaver-beli buli óta. A hangrendszer és a színpadkép már semmiben sem emlékeztetett a négy évvel azelőttire. Az előzenekar ezúttal az Angels és a John Swan vezette Swanee volt. Swan és Brian a turné végére szoros barátságot kötöttek. John Swan így idézte fel emlékeit: „Angus vagy Malcolm – már nem emlékszem, melyikük – odajött hozzám, és azt mondta: »Tegyél már meg nekem egy szívességet, és beszélj Briannel, látszik rajta, hogy kicsit meg van szeppenve. Végül is Ausztráliában van, ez itt még mindig Bon felségterülete, és Brian az égvilágon senkit sem ismer.« Tényleg nem tudom, hogy Malcolm vagy Angus kért meg, de valahogy így történt a dolog. Szóval megkerestem Briant, és megkérdeztem, nem iszunk-e valamit. Úgyhogy ittunk valamit. Aztán megkérdeztem, hogy szokott-e dartsozni. Azt mondta, még szép. Felakasztottuk a táblát a falra, és játszottunk egyet. Egyből összebarátkoztunk, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Később, amikor az AC/DC megint Ausztráliában járt, Brian azonnal felhívott, hogy menjek át hozzájuk vacsorára. Akkoriban jöttem le először a piáról, nem voltam valami jól. Nem vettem fel a telefont, nem akartam átmenni vacsorára, mert attól féltem, hogy megint elkezdek piálni. Pia nélkül semmi önbizalmam nem volt. Nem mertem kimenni a lakásból, nem vettem fel a telefont, nem beszéltem a haverjaimmal. Brian viszont nem hagyott békén. Napközben is többször felhívott, hogy megkérdezze jól vagyok-e: »Hé, haver, hogy ityeg? Jól vagy?« Addig erősködött, hogy végül összeszedtem magam, és átmentem a Regentbe, ahol Brian és a felesége megszállt. Brian nagyon kedves volt hozzám, ebédet rendelt meg teát. Sem ő, sem a felesége nem piált. Náluk kedvesebb embereket el sem lehet képzelni.” A turné nyitóbuliját Perthben tartották. A koncert több szempontból is hatalmas kihívás volt Brian számára: még soha nem játszott ausztrál közönség előtt, ráadásul kapásból Bon szülővárosában kezdett. Érzelmileg is igen túlterhelt volt a dolog, hiszen Bon egy hét híján pontosan egy éve hunyt el. Brian találkozott Bon anyukájával – Bon apukája nem ment ki a koncertre –, és a High Voltage-et neki ajánlotta. Bon anyukája nagyon kedves volt vele, és sok szerencsét kívánt neki. Briant végtelen boldogság töltötte el. Az együttes azonban továbbra is harcban állt a világgal. Főleg azokkal a sznobokkal, akik másodrendű állampolgároknak tekintették őket, és nem engedték be őket a hotel bárjába, ahol egyébként megszálltak. Angus majd felrobbant a dühtől. Az AC/DC tagjai az együttes megalakulása óta először annyi pénzt kerestek, hogy simán meg tudták volna venni a bárt, sőt nagy valószínűséggel az egész szállodát. A felszerelés szállítása – a Pokol Harangjának hatalmas súlya miatt – továbbra is problémákat okozott. Phil Eastick így mesélt erről: „Megmondom őszintén, kurva sok gáz volt azzal a rohadt haranggal. Egyszerűen nem találtunk olyan erős tartószerkezetet, amely elbírta a súlyát. Végül egy óriási daru karjára erősítettük fel, azon lógott az egész koncert alatt. Ezt csak úgy tudtuk megoldani, ha kibontottuk a tetőt, és a lyukon keresztül leeresztettük a harangot. Végül öt centi vastag csöveken mozgattuk a színpadon, egyszerűen képtelenség volt felemelni.” Adelaide-ben – ahol Bon mindössze hat és fél évvel korábban először találkozott az együttessel – aztán kitettek magukért a srácok. A környékbeliek még tizenöt kilométernyire a koncert helyszínétől is panaszkodtak az éktelen lárma miatt. Az erősítőket és a hangfalakat figyelembe véve ez nem csoda. Phil Eastick: „Akkoriban mindenki Marshallból épített falakat, tizennyolc méter széles ládákból. Bár a nagy része kamu volt. Első ránézésre úgy tűnt, mintha faltól falig Marshallokkal pakoltuk volna tele színpadot, de a legtöbb hangfal nem is igazi Marshall volt, csak valahogy felkerült rájuk a cég lógója. A kontroll-ládák is eszetlen hangosak voltak. Elég sokáig éltem az Államokban, egy szállítmányozási és koncertszervező céget vezettem San Franciscóban. Utoljára a Van Halen turnéján vettünk részt. A turné előtt megbeszélést tartottunk, ahol megkérdeztem tőlük, mit akarnak pontosan. Azt felelték: 218

»Kétszer annyi hangfalat, mint az AC/DC. Bármennyit is használnak.« Kénytelen voltam felvilágosítani őket, hogy a legtöbb helyen, ahol szándékukban állt fellépni, egész egyszerűen fizikai képtelenség lett volna annyi ládát bepakolni. Sehogy sem fér be több láda. Nem lehet megcsinálni. Ugyanannyit be tudunk rakni, amennyit az AC/DC, de egy darabbal sem többet.” A sydney-i Showgroundsban – ahol Malcolm és Angus kilenc évvel korábban látta a Led Zeppelint – kétszer is el kellett halasztani a koncertjüket a heves esőzések miatt. Sokat vívódtak, mielőtt megszületett a kényszerű döntés. Végül aztán február 23-án léptek fel, harmincezer rajongó előtt. John Swan: „Azt hiszem, az első koncertet elmosta az eső, úgyhogy egész este ott basztuk a rezet a backstage-ben, dartsoztunk meg piáltunk. Aztán visszamentünk a szállodába, ahol tovább piáltunk meg buliztunk. A végén, úgy éjfélre járt az idő, Brian még egy fogorvost is felhajtott nekem. Brian volt a legkirályabb arc. Szerintem azért volt tökéletes utóda Bonnak, mert az égvilágon semmiben sem hasonlítottak egymásra. Se külsőleg, se belsőleg.” Az a hír járta, hogy az AC/DC fellépése lesz az utolsó koncert ezen a helyen, mivel a helybeliek fellázadtak az állandó lárma miatt, és minden erejükkel azon munkálkodtak, hogy betiltsák a rockkoncerteket. Amikor a srácok tudomást szereztek erről, azonnal felvették a műsorba a Rock And Roll Ain't Noise Pollutiont, annak ellenére, hogy a fellépés előtt már nem volt idejük elpróbálni a számot. A beszámolók szerint az AC/DC hangereje alig ment 130 decibel alá, ami harminc százalékkal lépte túl a Showgroundsban előírt határt. Nem csoda hát, hogy a kilométerekkel arrébb lakók is panaszkodtak a zaj miatt. A fiúk bebizonyították, hogy nem tévedett a Creem című amerikai rockmagazin, amikor azt írta róluk, hogy a zenéjük mindenkinek szól, még a süketeknek is. Ahogy előre lehetett sejteni, a sajtó leginkább az utcai zavargásokról, a hét kiégett autóról, a kórházba került rajongókról, valamint a tűzoltófecskendővel őrjöngő fickóról szóló híreket kapta fel. A koncert után a színpad mögötti sátorban rendezett kis fogadáson Ted Albert nem kevesebb, mint 27 arany- és nyolc platinalemezt adott át a fiúknak. A vendégek közül nem hiányozhatott George Young és Harry Vanda, valamint olyan régi barátok, mint Lobby Loyde, Angry Anderson és Peter Wells. Angus nem maradt ott az ünnepségen. Csuromvíz volt, és miután magába döntött pár liter teát – ahogy minden koncert után, különben kiszáradt volna –, elment aludni. Ez a rendkívüli fontosságú este – abban a városban, amelyet később az AC/DC városának neveztek – minden várakozásukat felülmúlta, annak ellenére, hogy iszonyatos nyomás nehezedett rájuk. Brian a következőt nyilatkozta Kent Goddardnak az RAM magazin április 3-1 számában: „Angus kurvára kikészült. Annyira készült arra az estére. Hihetetlen, milyen feszült volt, mielőtt felmentünk a színpadra.” A victoriai rendőrség le akarta fújni a második koncertet, mivel az első buli után húsz járművel kellett kivonulniuk, hogy rendet teremtsenek, és mintegy harminc személyt állítottak elő. A hazafelé tartó, feltüzelt rajongók a vonatokat sem kímélték. A másnapi lapok közhelyes szalagcímei – mint például a „Zavargások a rockkoncerten” – csak tovább rontották az együttes renoméját. A híresztelések szerint a balhé a második koncert után is folytatódott. A Back In Black eladási mutatói is szépen alakultak, a lemez az ausztrál slágerlista második helyéig kúszott fel, és hat hónap alatt háromszázezer darabot adtak el belőle. Bár a sajtó igen reményt keltő fogadtatásban részesítette őket, a srácok egy pillanatra sem felejtették el, hogy azok az újságírók és műsorvezetők, akik most olyan szívesen szóba álltak velük, néhány éve még szemrebbenés nélkül leírták az együttest. Mindeközben világszerte milliók csápoltak nekik. A Back In Blacket az amerikai Creem magazin és a német Musik Express olvasói az év második legjobb albumának választották. Az együttes rendkívüli népszerűsége, valamint a lemezeladási mutatók miatt az Atlantic Records újra felvetette, hogy szeretné 219

kiadni a – korábban éppen általuk visszautasított – Dirty Deeds Done Dirt Cheap albumot. A lemez kiadásának ötletével először 1980 márciusában, Bon halála után néhány héttel kereste meg a lemezcég az együttest. Az AC/DC végül engedett, de a fiúk kikötötték, csak úgy egyeznek bele a dologba, ha a borítón feltüntetik, hogy a lemezt az eredeti „Young-YoungScott-Evans-Rudd” felállásban vették fel. Ezen kívül azt akarták, hogy tízszázalékos engedménnyel árusítsák az albumot. 1981. március 27-én végre az Egyesült Államokban is megjelent a Dirty Deeds Done Dirt Cheap. A letisztult és húzós Back In Blackhez képest a lemez igen karcosnak és összecsapottnak tűnt. A Back In Black időközben már a négymilliomodik eladott példánynál járt. A Dirty Deeds Done Dirt Cheap az amerikai slágerlista negyedik helyéig jutott, és az év végéig kétmillió példányban kelt el. Ez azért igen figyelemreméltó teljesítmény egy olyan lemeztől, amelyet a kiadó üzleti megfontolásból nem akart megjelentetni. Phil Carson: „A Back In Black milliószámra fogyott, azt hiszem, korábban egyetlen album sem lett ilyen rövid idő alatt többszörös platinalemez. Jerry Greenberg otthagyta az Atlantic Recordsot, és Doug Morris lett az új főnök. Egy nap – hajói emlékszem, valamikor 1980 vége felé – felhívott, és azt mondta: »Figyelj, találtam egy felvételt, amit még nem adtunk ki, az a címe, hogy Dirty Deeds Done Dirt Cheap.« Akkor elmeséltem neki, hogy az Atlantic néhány éve visszadobta a lemezt. Morris így folytatta: »Találtam rajta egy dögös számot, egy igazi slágert.« Erre azt feleltem, hogy az AC/DC lemezein mindig van legalább egy igazi sláger, az az album baromi jó, de senki sem törődött vele. Morris azt mondta, ki akarja adni. Azt hittem, hülyéskedik. Azt mondtam neki: »Neked elment az eszed. Hogy a faszba adhatnánk ki a Brian Johnson-féle AC/DC-lemez után egy olyan albumot, amin Bon Scott énekel? Magadnál vagy?« Ezen aztán jól összebalhéztunk. Megmondtam neki, hogy ha kiadja a Dirty Deeds Done Dirt Cheapet, simán elmegy belőle kétmillió darab, viszont az a kilencmillió ember, aki a Back In Black miatt szeretett bele az AC/DC-be, azt fogja hinni, hogy a Dirty Deeds az együttes következő albuma. Azok a rajongók, akik nem ismerik Bon Scottot, azt hiszik majd, hogy az együttes errefelé tart. Pedig erről szó sincs. Bon halott. Megkérdeztem Morrist, ha kiadja a Dirty Deedst, utána hogyan akarja folytatni. Végül közöltem, ha megcsinálja, én felmondok, otthagyom az Atlantic Recordsot. Ahmet Ertegun rábeszélt ugyan, hogy maradjak, de meg kell mondjam őszintén, később megbántam, hogy hagytam magam meggyőzni. Jobb lett volna, ha otthagyom az Atlantic Recordsot, és az AC/DC-nél folytatom tovább a pályámat. A srácok is nagyon számítottak rám.” A Dirty Deeds Done Dirt Cheap megjelenése nem az egyetlen múltbeli kísértet volt. A helyzetet tovább bonyolította ugyanis, hogy Brian a Red Bus lemezkiadóval kötött szerződésben vállalta, hogy elkészít egy szólóalbumot. Úgy tervezték, hogy a lemezt Sydney-ben készítik el, és Malcolm lesz a producer. A dolog azonban sehogy sem akart összejönni, mint később kiderült, erre nem is volt szükség. A Red Bus az AC/DC európai népszerűségét meglovagolva kiadott egy válogatáslemezt a Geordie számaiból, Brian Johnson és a Geordie név alatt. Ez jogilag megmentette Briant, és nem kellett megcsinálni a szólóalbumot, amelyhez egyáltalán nem fűlt a foga. A francia Best magazin olvasói zsinórban másodszor az év legnépszerűbb együttesének választották meg az AC/DC-t. A legjobb énekes kategóriában Bon az első, Brian pedig a harmadik helyre került. Ezen kívül az AC/DC-t választották meg a legjobb együttesnek, a legjobb koncertbandának, az együttes tagjait a legjobb zenészeknek, ráadásul még az övék lett az év nagylemeze és koncertfilmje is. Ráadásul még csak ezután kapták meg a hírt, miszerint ők lesznek az 1981-es Castle Donington-beli Monsters Of Rock fesztivál főzenekara. 1981-ben ez volt az egyetlen nagybritanniai fellépésük. A doningtoni fesztivál volt az angol heavy metal és hard rock mozgalom legnagyobb és legjelentősebb seregszemléje. Az AC/DC-t a zenéjükből áradó nyers erő jutatta a csúcsra. Néhány évvel korábban ugyanez a lendület és hozzáállás volt az oka, hogy egy kalap alá vették őket a punkmozgalommal. A „heavy metal” címke, bár sokat bosszankodtak 220

miatta, örökre rajtuk ragadt. Malcolm így foglalta össze a véleményét: „Bon a heavy metalt »alufóliának« nevezte. Nekem a heavy metalról mindig a szögekkel kivert övek, a bőrszerkók, a kisminkelt arcú, festett hajú figurák ugrottak be. A heavy metal mindig is egy nagy rakás szar volt. A Uriah Heep meg az ahhoz hasonló baromságok. Szarul választottak maguknak példaképet. Elcseszett művészek hatottak rájuk, nem csoda, hogy sosem éreztek rá, hogyan kell igazi zenét játszani.” Angus: „A heavy metalt világéletemben gépzenének tartottam, mintha minden érzést kivontak volna a zenéből. Sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a technikára. Úgy játszottak, mint az eszelősök. Brian Johnson azt szokta mondani, azért igyekeznek ennyire, mert félnek, hogy lekésik a vonatot.” Az együttes állítólagos heavy metal státuszát tovább erősítette a brit Kerrang! magazin júniusban megjelenő első száma, amelynek címlapján Angus vicsorgott. A Sounds olvasóinak szavazatai alapján a Whole Lotta Rosie lett minden idők első számú heavy metal száma. A Black Sabbath és a Led Zeppelin biztosan döbbenten fogadta a hírt. Harry Vanda azonban egyáltalán nem lepődött meg a dolgon: „A szám riffje nagyon el lett kapva. Angus nagyon ráérzett, istenadta tehetség a srác. Ha az ember kitalál egy riffet, az a legjobb, ha azonnal megmutatja Angusnak, mert nagy esélye van, hogy a srác már ismeri.” A Back In Black nemsokára hétszeres platinalemez lett az Egyesült Államokban, négyszeres platinalemez Ausztráliában és Kanadában, platinalemez Franciaországban és Németországban, aranylemez Belgiumban, Hollandiában, Spanyolországban, Svájcban, Angliában és Portugáliában. Brian megkönnyebbült, sőt akkoriban aligha akadt nála elégedettebb ember a világon. 1980 augusztusában a következőt nyilatkozta a Hit Parader-nek: „Mindig bennem motoszkált a gondolat, hogy ha a rajongók elfordulnak az együttestől, azért egyes-egyedül én leszek a felelős.” Júliusban a németországi mozik is vetíteni kezdték a Let There Be Rock koncertfilmet. Mintha a múlt és Bon elevenedett volna meg, és ezt csak tovább erősítette a High Voltage sikere, a lemez ugyanis felkerült a Billboard slágerlistára. Úgy tűnt, a rajongók képtelenek betelni az AC/DC-vel.

221

222

1982 Felpörögve: Forest National, Brüsszel

223

20. FEJEZET AKIK ZÚZNI AKARNAK

A második Monsters Of Rock fesztiválon, 1981. augusztus 22-én, a Castle Donington Parkban az AC/DC főzenekarként lépett színpadra, és hatvanötezer fős tömeg előtt játszott. A fellépők között olyan előadók voltak, mint a Whitesnake, a Blue Oyster Cult, a Blackfoot és – valószínűleg Brian legnagyobb örömére – a Slade, amelynek árnyékában a Geordie annyit küszködött. A rendőrség a hatalmas tömeg miatt aggódott, ezért le kellett fújni a koncert előtti napra tervezett klipforgatást. Ez pedig nem volt valami biztató előjel. Az eső gyakorlatilag elmosta az aznapi koncerteket, csakúgy, mint előző nap. Az AC/DC egyórás késéssel kezdett. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy mielőtt színpadra léptek, a hangrendszer fele bekrepált. Ian Jeffery így emlékszik vissza erre a koncertre: „Kész katasztrófa volt! Az egészről a BBC tehetett. Ott álltak az összes buszukkal meg közvetítőkocsijukkal, miközben ömlött az eső. És mit csináltak? Kihúzták a hangosítás főkábeleit, és bedugták a helyére a sajátjaikat, amitől a basszuserősítés elszállt. Először persze fogalmunk sem volt, mi történt. Pont ekkor léptünk mi színpadra, nem tudtunk mit tenni. A srácok az egész koncertet így nyomták le. Közben hátramentünk megnézni, mi lehet a gond, és láttuk, hogy a basszuserősítők nincsenek áram alatt. Az egész hangzás olyan volt, mintha valaki egy fésűre szerelt papírlappal próbálna zenélni.” Hat hónap szünet után ez volt az első koncertjük, és bár ezt az időt dalszerzéssel töltötték, ugyanazokat a számokat játszották el, amelyeket a közönség a Back In Black turnén is hallhatott. Semmi új at nem mutattak fel. A buli ritka nagy melléfogás volt. A rossz hangzás, a zuhogó eső és a kirobbanónak egyáltalán nem nevezhető teljesítmény ellenére a doningtoni Monsters Of Rock mégis óriási eseménynek számított. Hosszú évek kemény munkája feküdt abban, hogy főzenekarként léphettek fel, ráadásul Bon halálát is fel kellett dolgozniuk. Ian Jeffery – aki mindezt az együttes menedzsereként csinálta végig a srácokkal – elsírta magát. A nem túl fényes teljesítményt leszámítva a doningtoni koncert legnagyobb hibája az volt, hogy – bár régen be volt tervezve – elvonta az együttes figyelmét a For Those About To Rock We Salute You album párizsi felvételéről, amely e rövid megszakítás nélkül is elég nehézkesen indult be. Malcolm és Angus májusban nekilátott az új számok megírásának és elpróbálásának, de nagyon nehezen találtak megfelelő stúdiót. Július elején Mutt Lange producerrel az EMI Pathé-Marconi Stúdiósban kezdtek, de nem voltak megelégedve a hangzással, úgyhogy két hét után otthagyták a helyet. Ezt követően megkeresték Jean Louis Rizet-t, a Studio Ramses vezetőjét, aki korábban a Let There Be Rock videó hanganyagán dolgozott. Rizet stúdiója azonban foglalt volt. Végül úgy döntöttek, az alapsávokat egy Párizs külvárosában lévő raktárépületben veszik fel a Mobile One stúdióval, az éneket a Family Sound Stúdióban rögzítik, a keverést pedig a HIS Stúdiósban végzik majd el. A helyzet rettentően stresszes volt, ráadásul hatalmas nyomás nehezedett rájuk, mivel a rajongók és a lemezkiadó a hihetetlenül népszerű Back In Blackhez mérhető új albumot várt tőlük. A munkát leginkább az nehezítette, hogy már nem dolgozott bennük olyan intenzíven a Bon elvesztésével járó fájdalom. Mindenki másként élte meg a lemezcég részéről rájuk nehezedő nyomást. Ian Jeffery így beszél erről: „Phil Ferrarikat vett, hogy aztán százötvennel repesszen a Champs Elysées-n.” Közben az együttes tagjai Párizs különböző pontjain béreltek kérókat, de utálták az egészet. Nem volt ideális a helyzet. Már a stúdióban dolgoztak, amikor a tévé Károly herceg és Lady Diana esküvőjét közvetítette. Amikor az ünnepélyen eldördültek a királyi párt üdvözlő ágyúk, a stúdióban mindenkinek égnek állt a haja. Malcolmnak azonban szöget ütött a fejébe az ágyú-téma. 224

Szeptemberre végre elkészült a For Those About To Rock. Időközben megváltak Peter Mensch menedzsertől, de továbbra is a Leber-Krebs menedzsmentcégnél maradtak. Ekkor került az amerikai mozikba a Let There Be Rock. Dave Grohl számára, aki később a Nirvánában, majd a Foo Fightersben vált ismertté, sorsfordító élmény volt a film. Évekkel később így mesélt erről: „Ötödikes lehettem, körülbelül tízéves, amikor a legjobb barátommal elmentünk megnézni a Let There Be Rockot. Soha nem voltam még rockkoncerten, és addig egyetlen koncertfilmet sem láttam. A Let There Be Rock megváltoztatta az életemet, haver! A moziban olyan hangrendszer volt, mint a helyi Coliseumban. Ekkor kapott el életemben először az az érzés, hogy léggitároznom kell, hogy ki kéne nyírni a tanárnőmet meg hogy szét kéne kapnom a székeket a moziban. Ezerrel zúzott bennem az adrenalin. A film olyan hangos volt, hogy alig lehetett érteni, mit magyaráznak az együttes tagjai az interjúkban.” A Rolling Stones egymillió dollárt ajánlott az AC/DC-nek, hogy az 1981-es amerikai turné legalább egyik nagy koncertjén legyenek ők az előzenekar. Az együttes azonban leszűrte a tanulságokat a múlt hibáiból – például abból, amikor felléptek Doningtonban alig pár héttel a Back To Black turné befejezése után, ahelyett hogy a következő albumra koncentráltak volna –, és elhatározták, hogy ezúttal tartani fogják magukat a tervekhez, bármilyen kecsegtető is volt a nagy példakép ajánlata. Malcolmnak különben sem tetszett az ötlet, hogy az AC/DC bárki előtt előzenekarként játsszon. A Back In Blackhez hasonlóan a színpadkép ezen a turnén is gigantikus volt. A Back In Black turné központi motívuma, a Pokol Harangja mellett most tizenkét ágyú sorakozott a színpad két oldalán, amelyek a For Those About To Rock alatt ütemesen dördültek el. Malcolm számára ez az egész nem a hangzásról vagy a színházról szólt. A harang zúgása Bon halálának tragédiájára emlékeztetett, és azokra a nehézségekre, melyekkel a Back In Black felvételei során kellett szembenézniük. Malcolm imádta a Brian által minden koncerten megkongatott harang hangját, és az ágyúdörgés is nagyon bejött neki. Dave Lewisnak így nyilatkozott erről a Sound 1982. január 2-1 számában: „Nem érdekelnek az ágyúk, sem a belőlük kicsapó lángok, csak a dörgésüket akarom hallani. Olyanok, mint valami pokoli hangszer.” Már a turné elején világossá vált, hogy a Back In Black óta az érdeklődés az együttes iránt nemhogy megcsappant, de egyre nőtt. A legnagyobb sikert november 19-én, 20-án és 21-én aratták a chicagói Rosemont Horizon-beli teltházas koncerteken, a három este összesen 52 800 ember előtt játszottak. Másnap került sor Muddy Waters és a Rolling Stones legendás chicagói koncertjére a Checkerboard Lounge-ban. Az AC/DC ekkor már Minneapolis-ban járt. Malcolm és Angus mindent megadott volna, ha aznap este ott lehet Chicagóban. Később a Rolling Stones is fellépett a Rosemontban, de jól mutatja az AC/DC népszerűségét, hogy még a Stones sem tudta megdönteni az AC/DC által felállított nézőszám-rekordot. November 20-án, a rosemont-beli koncertek egyikének napján – meglehetősen furcsa, 11111-es katalógus-számmal – megjelent a For Those About To Rock az Egyesült Államokban. Ezt követte az album európai megjelenése, november 23-án. A borítót Angus tervezte, és erősen érezhető volt rajta Bon hatása. Ezúttal azonban az énekes egy másik énje nyomta rá bélyegét az album borítójára. Egy alkalommal Bon – tudva, hogy Angust érdekli a történelem – egy könyvet ajándékozott a gitárosnak. A könyv címe Those About To Die Salute You (Üdvözölnek a halálba menők) volt, és az ókori Róma gladiátorairól szólt. Angus lelkesen falta a könyvet, és mint mindent, amit fontosnak tartott, ezt a címet is jól az eszébe véste. „Mire elkészült az album – mesélte Malcolm Mark Blake-nek a Metal CD 1992 novemberében megjelent számában –, sem az együttes, sem a producer nem tudta eldönteni, jól sikerült-e. Mindenkinek elege lett belőle.” A koncert nézőinek száma azonban láthatóan megugrott a Back In Black turnéhoz képest. Amikor utoljára Indianapolisban jártak, az együttes koncertjére négyezer ember volt kíváncsi. Ezúttal azonban – miközben Brian még lázasan memorizálta az új szövegeket – 17 ezren 225

várták őket a színpad előtt. A nézőszámmal nem volt probléma. Akkoriban nem volt divat ágyúkat elsütni a koncertek közben. Hartfordban a ráadás előtt a szervezők figyelmeztették az együttes tagjait, ha elsütik az ágyúkat, letartóztatja őket a rendőrség. A fenyegetés úgy működött, mint a bika előtt meglengetett hatalmas vörös kendő. Malcolm azt az utasítást adta az embereknek, hogy semmivel se törődjenek, csak süssék el az ágyúkat. Akkor még nem sejtette, hogy közben Ian Jefferyt meg az ágyúk kezelőit a biztonság kedvéért megbilincselték. A tüzérséget ugyan nem sikerült bevetni, Malcolm viszont azonnal bevetette magát, amint rájött, mi folyik. Ekkortájt az együttes koncertjei előtt magukat erkölcsösnek nevező tömegek kezdtek tüntetni, hangot adva nézeteiknek, hogy az AC/DC és a hozzá hasonló rockbandák megrontják az ifjúságot. Clevelandben még összecsapásokra is sor került a rajongók és a tiltakozók között. A sors furcsa fintora volt, hogy az együttes tagjai, akiknek legnagyobb bűne az volt, hogy rengeteget cigarettáztak és ittak – Angus például több liter teát tolt be minden koncert után –, nagyobb ellenérzéssel viseltettek az ellenük tüntető tömegek iránt, mint az erkölcscsőszök irántuk. Mindezt feledtette velük a december 2-i Madison Square Gardenben megrendezett koncert. Az együttes – történetében először – főzenekarként lépett fel. Sajnos azonban nem részesültek királyi fogadtatásban. A biztonságiak nem ismerték fel Briant – azt hitték, egy rajongó, aki megpróbál bejutni az öltözőbe –, és kidobták a helyszínről. Korábban Malcolmmal is megtörtént ez, úgy tűnik, ez az ára, ha a rocksztárok nem öltözködnek és viselkednek tipikus rocksztárként. A félreértéseken azonban nem mindig volt könnyű túltenni magukat. Hosszas tanakodás után végül úgy döntöttek, hogy mostantól kezdve limuzinon, biztonsági őrök társaságában érkeznek a koncertek helyszínére, hogy többé ne legyen probléma a bejutással. Ha a tüntetések, a biztonsági emberekkel kapcsolatos problémák és az ágyúk körüli felhajtás nem lett volna elég, egy chicagói házaspár 250 ezer dollár kártérítést követelt, miután obszcén telefonhívásokat kapott a Dirty Deeds Done Dirt Cheapben elhangzó legendás 36-24-36-os „telefonszámon”. Az együttes a színfalak mögött talált menedéket. Persze nem a rajongók elől akartak elmenekülni, akik fizettek, hogy láthassák és hallhassák őket. A backstage-ben ugyanis kifújhatták magukat, dartsozhattak és a roadokkal baromkodhattak a bárnak berendezett – és Bell End Clubnak elkeresztelt – helyiségben. A dartsozás mindig lázba hozta őket. „Ha tízdolláros alapon játszottunk – mesélte Brian Tommy Vance-nek a BBC Rádióban 1981 decemberében –, a győztes kétszáz fontot nyert. Kétszáz fontot... persze a koncert is nagyon fontos volt, de a darts, Istenem, a darts!” A For Those About To Rock december 7-én jelent meg Ausztráliában, két héttel később pedig már vezette az amerikai slágerlistákat. Az első helyről három héten át el sem mozdult, és pillanatok alatt dupla platinalemez lett. Nagy-Britanniában a slágerlista harmadik helyéig küzdötte fel magát. Ettől persze azonnal beindult a promóciós gépezet, és Marylandben, a largói Capital Centre-ben felvették az együttes december 20-i és 21-i koncertjét. Később Európa-szerte egy 35 perces, vágott változatot adtak el tévécsatornáknak és rádióknak. Ezen kívül a For Those About To Rock és a Let's Get It Up koncertfelvételeiből promóciós klipek készültek. A klip végső változata semmiben sem hasonlított az eredeti elképzeléshez. Eredetileg ugyanis a klipben gladiátorok harcoltak volna egy római amfiteátrumban. A srácok röhögőgörcsöt kaptak, amikor előadták nekik az ötletet. Lehet, hogy az AC/DC hatalmas színpadi kellékekkel dolgozott, hatalmas helyszíneken, ennek ellenére Malcolm továbbra is arra törekedett, hogy minél bensőségesebb – és a klubok hangulatát idéző – koncerteken mutathassák meg, miről szól az AC/DC. Ehhez azonban nem az ókori Róma lett volna a legmegfelelőbb háttér. „Vissza akartam menni a Red Cow-ba vagy a Marquee-ba – nyilatkozta Malcolm Dave Lewis-nak a Sounds-ban, 1982 januárjában –, nyolc reflektorral 226

meg két kisebb hangfaltoronnyal akartam koncertezni.” Erre azonban nem sok esély volt. A For Those About To Rock december végére platinalemez lett Franciaországban. A lemezből két hét alatt 400 ezer példányt adtak el. 1982 januárjában a rock fogalmát kellett volna újradefiniálni, amikor az AC/DC-t az American Music Awardson a legjobb rockegyüttes címére jelölték. A díjat végül az ausztrál szoftrock-duó, az Air Supply happolta el előlük. A Hit Parader éves szavazásán elnyert első helyük azonban némiképpen enyhítette csalódottságukat. Január 17-én elkezdődött az amerikai turné 28 fellépésből álló második felvonása, négy koncerttel a seattle-i Coliseumban, kettővel a Los Angeles-i Forumban, és három fellépéssel a San Franciscó-i Cow Palace-ben. Eddigi legnagyobb turnéjuk programja egyre bővült, három nap leforgása alatt több mint egymillió jegy kelt el a koncertjeikre. Malcolm és Brian februárban meglátogatta John Belushit. A Blues Brothers sztárja néhány héttel később kábítószer-túladagolásban meghalt. Az esemény rengeteg fájó emléket idézett fel, az AC/DC turnéja azonban könyörtelenül dübörgött tovább. Még ugyanebben a hónapban a Kerrang! olvasóinak szavazatai alapján elnyerték az év legjobb együttese és az év második legjobb albuma címeket, Angus pedig a második legjobb gitáros lett ugyanezen a szavazáson. A Sounds magazinban a For Those About To Rock megjelenését Brian fotójával illusztrálták, amelyen az énekes sapka nélkül, a tüdejét majd' kiköpve üvölt, de a kép alatt a következő felirat volt olvasható: „For Those About To Yawn”, azaz „Ásítani készülők”. Briannek mindeközben komoly döntéseket kellett hoznia. Az AC/DC tagjaként hatalmas sikereket ért el, sokkal magasabb jövedelemkategóriába került. Az angol adórendszer a felső jövedelemkategóriákban egyre növekvő adóterheket ró ki, fontonként 83 pennyt, így Briannek rengeteg adót kellett befizetnie. Brian ezt így kommentálta Simon Tebbuttnak a Record Mirror 1982. február 10-i számában: „Nevetségesnek tartom, hogy végigcsináltam az amerikai turnét, eladtunk egymillió lemezt, és a végén az egész keresetemet befizethetem adóban.” A francia Best magazin olvasói harmadszorra is az AC/DC-t választották az év legjobb együttesének, Angust az év legjobb zenészének, és a For Those About To Rockot az év legjobb albumának. Az viszont mindenkit meglepett, hogy az olvasók Bont – két évvel halála után – a legjobb énekesnek választották. Május 7-én, a terjesztés jogaival kapcsolatos hosszas csatározások után a Warner Bros. újra vetíteni kezdte a Let There Be Rock koncertfilmet az amerikai mozikban, országszerte negyvenkilenc városban. A Rock en Stock magazin újságírója azzal vádolta Briant, hogy megpróbálta megakadályozni a film újravetítését, mivel ő nem szerepel benne. Brian azonban kikelt magából, és amikor a magazin egy másik újságírójával találkozott, megkérte, hogy adja át az énekes meglehetősen nyers üzenetét kollégájának. Szó szerint azt, hogy ha találkoznak, szétrúgja a seggét. Július-augusztusra tervezték a németországi és franciaországi szabadtéri fesztiválokat is érintő európai turnét, de a koncertkörutat elhalasztották, majd végül le is mondták. A sajtó az együttesen belüli feszültségekről szellőztetett meg híreket, és – mint később kiderült – ezek a híresztelések nem is bizonyultak teljesen alaptalannak. Végül szeptember 29-én vágtak neki a tizenkilenc állomásból álló angliai turnénak, amely során négy egymást követő este léptek fel a Hammersmith Odeonban. Az összes koncertre elővételben elkelt minden jegy. Az odeon-beli fellépéseken az együttes eredeti, polgárháborús időkből származó ereklyéket állított a színpadra, két valódi ágyút, amelyeket még Tennesseeben vásároltak. Az ágyúkat ugyan kicsit át kellett alakítani, de eredetiségükhöz nem fért kétség. Más volt a helyzet Brian Strange Man címen megjelent „szólóalbumával”, amely a Geordie-val 1972 és 1975 között felvett számokat tartalmazott, és az énekes heves tiltakozása ellenére mégis 227

megjelent az Egyesült Államokban és Németországban. A brit turné után egy tíz fellépésből álló európai koncertsorozat következett. A show november 26-án, Párizsban indult. A közönségből sorozatban dőltek ki az emberek a hőségtől, a biztonságiak alig győzték kiemelni a tömegből az ájult rajongókat. A srácok annyira keményen zúztak, és a világítás miatt olyan hőség volt a színpadon, hogy a koncert végére alig lehetett megállapítani, ők vagy a közönség készült ki jobban. Le Bourget-beli koncertjüket követően egy napot a Trusttal, Bon régi cimboráival töltöttek. Hajnali kettőig kártyáztak és lazítottak a szállodában, amikor valaki azzal az ötlettel állt elő, hogy ugorjanak le egy italra a Rosie Bonbonba, ahol éppen AC/DC-estet tartottak. Az utolsó pillanatban még a hírhedt társaságkerülő Angus is úgy döntött, csatlakozik hozzájuk. A Trust néhány tagja felpattant a színpadra, hogy zenéljenek egy kicsit, mire persze Angus is hamarosan elcsábult, pedig már hajnali négy óra felé járt. Ha Bernié a francia zenekarból nem állt volna olyan közel Bonhoz, valószínűleg semmivel nem lehetett volna rávenni Angust, hogy felálljon a helyéről. „Angus Young másfél órán keresztül rohangált izzadtan felalá a színpadon, mintha csak 15 ezer ember előtt játszana – mesélte Bernié, a Trust énekese a Rock 1983. februári számában. – Hihetetlen élmény volt!” Olyan AC/DC-számok mellett, mint a Live Wire, a Ride On és a Problem Child, eljátszották a Twenty Flight Rockot Eddie Cochrantől, a Great Balls Of Fire-t Jerry Lee Lewistól és a No Particular Place To Go-t Chuck Berrytől. A Kerrang! olvasói még ebben az évben az AC/DC-t tüntették ki az év legjobb együttesének, koncertjének és kislemezének járó címmel. Angust az év legjobb gitárosának, Cliff Williamset az év legjobb basszusgitárosának, Phil Ruddot az év második legjobb dobosának, Brian Johnsont pedig az év harmadik legjobb énekesének szavazták meg. A For Those About To Rock koncertlemez tervét egyelőre félretették, mert egy új album elkészítése jobb ötletnek tűnt. Brian úgy döntött, elhagyja Angliát és az ország rendkívül szigorú adórendszerét. 1983 elején Hawaii-ra települt át, ahol Cliff Williams már korábban letelepedett. Brian számára mindez olyan volt, mintha a Bahamákra tért volna vissza. Sajnos azonban a többiek nem találták meg ilyen könnyen a helyüket.

228

229

1983 Totál beindulva: The Forum, Montreal

230

21. FEJEZET OSTORCSAPÁS

Az Anglia partjainál fekvő Man szigetén 1983 márciusában megkezdődtek és négy héten át tartottak a Flick Of The Switch felvételének próbái. A próbák előtt több hónapot töltöttek Ausztráliában, ahol kizárólag a dalszerzésre koncentráltak. Áprilisban a zenekar már ismét a Bahamákon, Nassauban volt, a Compass Point Stúdiósban, ahol a Back In Black is készült. Az új album producerei saját maguk voltak, elsősorban Malcolm. A munkába beszállt „Dutch Damager” és „Gorgeous Glaswegian” – azaz Harry Vanda és George Young. A hangmérnök Tony Platt volt. Összesen tizenhárom számot vettek fel, ezek közül hármat végül nem adtak ki, köztük az Out OfBoundst és a Tightrope-ot. Az első keverés után a felvételt hangzásában túlságosan hasonlónak találták a Back In Blackhez, így hát Malcolm kiadta az utasítást, hogy keverjék újra a lemezt. Sokkal letisztultabb, nyersebb hangzású albumot akart. Elképzelését illusztrálandó Muddy Waters 1977-es Hard Again című albumáról a Manish Boyt, illetve Edgar Winter Frankensteinjét hozta példának. Tony Platt így nyilatkozott: „Azt hiszem, a zenekaron belül az volt az általános nézet, hogy a Back In Black-nél több keverést egyetlen AC/DC-album sem bír el. Az együttes számára a For Those About To Rock már túlságosan megcsináltnak hatott. Mindenki arra törekedett, hogy a Flick Of The Switch-csel visszatérjenek az alapokhoz. Abban is egyetértettek, hogy ugyanakkor tovább kell lépni. Ismered Muddy Waters Manish Boy című számának Johnny Winter-féle feldolgozását? Amelyikben egyfolytában üvöltenek a háttérben? Na, Mai azt mondta, valami hasonlót szeretne. Azt hiszem, ezt nem sikerült tökéletesen megvalósítani.” Sok minden megváltozott, mióta az együttes utoljára járt a Bahamákon, és nem éppen pozitív irányba. Tony Platt: „Nagyon rosszkedvűen álltak neki az albumnak. Furcsa módon még a Back In Black felvételeikor sem voltak ennyire elkeseredettek, hiszen annak készítését leginkább az elszántság jellemezte. A Flick Of The Switch munkálatait viszont csalódások sorozata árnyékolta be.” Pozitívum volt viszont, hogy Brian mostanra összeszokott a bandával, elfogadták, és ő is megszokta szerepét. Az AC/DC a földkerekség egyik legnépszerűbb együttese lett. Phil Rudd azonban nagyon meg volt zuhanva. Ruddra a Highway To Hell óta egyre nagyobb nyomás nehezedett. Bon halála Ruddot talán még Angusnál is jobban megviselte. Ezt a terhet cipelte magával a Back In Black, sőt talán még a For Those About To Rock turnéja alatt is. „Úgy éreztem, teljesen kiégtem” – mesélte Rudd Phil Lageatnak a Rock Hard In France magazin 2001. júniusi számában. A nassaui stúdióban Rudd úgy dübörgött, mint a tehervonat – Charlie Watts mellett Phil Rudd volt a világ egyik legjobb és legpontosabb dobosa –, és pillanatok alatt feljátszotta a számokat. Rudd zenei tudásával sosem volt probléma. Malcolm számára egy személyes ügy tette be végleg a kaput. Rudd valami csúnya nézeteltérésbe keveredett valakivel, aki közel állt a Young-klánhoz. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Májusban, Nassauban aztán Malcolm és Phil csúnyán összekapott a történteken. A gitáros közölte vele, hogy az első géppel tűnjön el, és ezzel az ügyet lezártnak tekintette. Angus teljesen le volt törve. Ian Jeffery így emlékezett vissza a balhéra: „Valami bagatell hülyeség robbantotta ki a már nagyon régóta lappangó botrányt. De azt hiszem, Malcolm fejében kicsit összezavarodtak a dolgok, mert – nem szabad elfelejteni – akkoriban nagyon keményen ivott.” Volt még egy komoly probléma, amelyről egészen addig hallgattak, és amely a botrány miatt került felszínre. „Rudd csúnyán rácsúszott a drogokra, és teljesen kiégett” – nyilatkozta Malcolm a KNAC.com-nak 2000. augusztus 30-án. „Pont elkezdődött az amerikai turné – mesélte Angus Howard Johnsonnak a Kerrang! 1990. szeptember 29-i számában. – Tuti, hogy Phil totál kiborult volna, még kárt tett volna valakiben vagy saját magában.” Az viszont, hogy 231

az AC/DC legendás fegyelmezettsége és Malcolm szigorú irányítása mellett hogyan fajulhattak idáig a dolgok, örökre rejtély maradt. Miután Rudd elment, és a Bahamákon lecsillapodtak a kedélyek, rádöbbentek, milyen súlyos a helyzet: dobos nélkül maradtak, az amerikai turnéval a nyakukon. Az együttes kihasználta, hogy a botrány a Bahamákon, a nyilvánosságtól távol történt, és elhatározták, megpróbálják a helyszínen orvosolni a dolgokat. Több dobost is odarepítettek meghallgatásra. Malcolm jó memóriáját és a régi vágású zenészek iránti elfogódottságát mutatja, hogy úgy gondolta, a Procol Harum egykori dobosa, B.J. Wilson biztosan beválna. Elkezdtek ugyan Wilsonnal próbálni, és közben az album keverésén dolgoztak, de végül nem kérték meg, hogy játssza fel a dobsávokat, úgyhogy aztán nem Wilson foglalta el Rudd helyét az együttesben. Később már New Yorkban tartottak további sikertelen meghallgatásokat, miközben zajlott az album keverése. Miután visszatértek Londonba, úgy döntöttek, meghirdetik, hogy dobost keresnek. Felmerült Simon Kirke neve (Free és Bad Company), de Malcolm legnagyobb bánatára – aki Simon igazi rajongója volt – úgy tűnt, mégsem ő lesz az emberük. A következő reménységük Paul Thompson (Roxy Music) lett volna, de végül – annak ellenére, hogy tíz napig próbáltak együtt – ő sem nyerte el a tetszésüket. Az új dobost végül négyszáz amerikai és háromszáz angliai meghallgatás után Simon Wright személyében találták meg. Wright az együttes Sound magazinban, név nélkül megjelent hirdetésére jelentkezett. A hirdetés szövege a következő volt: „Keményen ütő rock and roll dobost keresünk.” Wright-nak fogalma sem volt, hogy a világ egyik legnagyobb együttese keres dobost. A londoni Nomis Stúdiósban tartott meghallgatás első körén nem is jelent meg senki az együttesből. Simon Wright így emlékszik vissza: „A meghallgatást Dickie Jones, a dobtechnikus vezette. Ott állt a dobszerkó, nekem pedig el kellett játszanom három számot. Ha jól emlékszem, egy Led Zeppelin-, egy ZZ Top- meg egy AC/DC-nótát nyomtunk le. Szerencsém volt, mert ezeket a számokat sokszor játszottam már. A helyszín miatt gondoltam, hogy valami jól menő együttes lesz. Ez a stúdió ugyanis elég profinak számított. Miután végeztünk, nem derült ki sok minden. Dickie Jones – aki ekkor már évek óta az AC/DC-vel dolgozott – csak ennyit mondott: »Nagyszerű! Mindenképpen jelentkezünk.« Azt hiszem, másnap már fel is hívott, és megkérdezte, be tudok-e menni játszani egy kicsit. Még mindig fogalmam sem volt, melyik zenekarról van szó. Szóval visszamentem a stúdióba, és a folyosón befelé menet megláttam egy csomó AC/DC-logós ládát. Jézusom, gondoltam magamban, ezt nem hiszem el! Nem lehet, hogy ők azok! De aztán bevezettek a próbaterembe, ahol már várt rám Angus, Malcolm és Cliff. Brian akkor nem volt bent. Totál berosáltam, de a srácok nagyon kedvesek voltak, úgyhogy egyből felengedtem, aztán elkezdtünk játszani. Pár nap múlva felhívtak.” Phil Ruddhoz hasonlóan Wright is kőkeményen tartotta a ritmust. Angus így nyilatkozott róla a Record Review 1984. februári számában: „Ha a megalakulásunkkor halljuk először, akkor is versenyben lett volna a dobosi posztért.” 1983. augusztus 5-én az Atlantic Records sajtóközleményben jelentette be, hogy Simon Wright csatlakozott az AC/DC-hez. Wright 1963. június 19-én született a Manchester melletti Aldenben. Tizenöt évesen kezdett dobolni, autodidakta módon, nappal pedig építőmunkásként dolgozott. Első együttesét még iskoláskorában alapította, azzal a Darren Whartonnal, aki később a Thin Lizzy tagjaként futott be. Ezután létrehozta a Tora Torát, majd egy évvel később az AIIZ-hez csatlakozott, akik nem sokkal az I'm The One Who Loves You című kislemezük megjelenése után feloszlottak. Miután 1982-ben az Aurorával felvettek egy demót, Wright a brit heavy metal új hullámának egyik ígéretes formációjához, a Tytanhez csatlakozott. Amíg 1983-ben a zenekarral volt, mindössze egy belgiumi koncertet adtak, és egyetlen számot vettek fel az 1985-ben Rough Justice címen megjelenő albumukhoz. Wright ismerte az AC/DC néhány lemezét, és hallotta őket a Highway To Hell turnén. Mostantól pedig minden eddiginél jobb helyről nézhette végig az összes koncertjüket. Még ha a színpad hátuljában kellett is ülnie. 232

Miután a dobosprobléma megoldódott, az album felvételeit végigkísérő bizonytalanság és feszültség más területeken jelentkezett. Először az amerikai turné augusztus 28-ára tervezett indulását kellett elhalasztani. Az Atlantic Recordsnál ugyanis kételyek merültek fel. Az együttes támogatói közül – akik a hetvenes években felfuttatták őket – már csak kevesen dolgoztak a lemezkiadónál: Jerry Greenberg időközben lelépett, Phil Carson pedig Robert Plant szólókarrierjének építésén fáradozott. Az volt az általános nézet, hogy az új album nem mérhető a Highway To Hellhez vagy a Back In Blackhez, legalábbis az eladási potenciál tekintetében. Éppen ezért a cég marketing– és reklámköltségvetésében a lemez nem állt valami előkelő helyen. Perry Cooper erről így nyilatkozott: „Szerintem a Flick Of The Switch közel sem a legjobb albumuk… De mégis mi érhet fel a Highway To Hellhez vagy a Back In Blackhez? Ez olyan, mintha azt kérdeznéd, hogyan múlhatná felül a Led Zeppelin a Stairway To Heavent.” Az Angust ábrázoló, saját maga által készített vázlatos borítóterv, amely az album nyers erejét volt hivatott tükrözni, szintén vitákat váltott ki. Mindez meglehetősen frusztráló volt az együttes számára. Két évvel ezelőtt ugyanis még ők voltak az Atlantic Records aranytojást tojó tyúkja. Bon és Phil elvesztése szintén hatalmas csapás volt számukra, és amikor mindehhez hozzájött, hogy az Atlantic Recordsszal is meg kell küzdeniük, a fiúk úgy érezték, egy kicsit kicsúszott a talaj a lábuk alól. Ian Jeffery így kommentálta a történteket: „Rengeteg problémájuk volt a Flick Of The Switchcsel, kezdve azzal, hogy a lemezkiadójuk nem akarta elismerni az albumot. Az Atlantic Recordsnak egyáltalán nem tetszett az új anyag. Aztán Angus előállt azzal, hogy ennek az albumnak is legyen dombornyomásos a borítója, mint a Back In Blacknek. Azt akarta, hogy a Flick Of The Switch ugyanolyan kivitelezésben jelenjen meg, az Atlantic viszont nem akart erre költeni, mert nem gondolták, hogy a befektetés megtérül... Úgy ítélték meg ugyanis, hogy egyetlen számot sem érdemes kiadni kislemezen.” Augusztus 19-én a Flick Of The Switch végül mégis megjelent az Egyesült Államokban és Európában, augusztus 23-án pedig Ausztráliában is. Az album, amelyen a Bedlam In Belgium is szerepelt – ezt a számot az 1977-es zavargások ihlették – vegyes kritikákat és gyakorlatilag nulla promóciót kapott. Ennek ellenére pontosan tükrözte Malcolm elképzelését az AC/DCről: a zene nyers volt, hangos, effektektől és keveréstől mentes, a dob dobnak hallatszott, nem pedig stúdióban bekevert kopogásnak. Ez a felfogás felért egy hatalmas beintéssel. Az AC/DC élesen elhatárolta magát a korszak többi rockegyüttesétől, akik lelkesen visszafogták magukat és lágyítottak hangzásukon, hogy megfeleljenek az MTV igényeinek, és hogy Amerika-szerte játsszák a számaikat a rádiók. Malcolm így nyilatkozott az új lemezről: „Gyorsan dobtuk össze, nem mondanám, hogy ez a legjobban sikerült lemezünk, de...” Mindennek ellenére a Flick Of The Switch tizenötödik lett az amerikai slágerlistákon, Angliában pedig a negyedik helyen állt, bár az Egyesült Államokban csak félmillió példányban kelt el. Októberben, Los Angelesben megkezdődtek a turné próbái, mely során felvették a Flick Of The Switch, a Nervous Shakedown és a Gun For Hire videó-klipjét. Egy hatalmas hangárszerű épületben forgattak, és a próbák is ugyanitt zajlottak. Malcolm az albumhoz hasonlóan tömör instrukciókkal látta el a stábot és Paul Becher rendezőt: „Egy napotok van, hogy filmre vegyétek az együttest.” A klipek – a több millió dolláros Michael Jackson-videókkal ellentétben – az AC/DC rajongói által elvárt lecsupaszított környezetet jelenítették meg. A turné során még tizenegy különböző felvételt készítettek az öltözőkben meg a backstage-ben, és ezekből a jelenetekből vágták össze a klipek bevezető képsorait. A három hónapos amerikai-kanadai turné Vancouverben indult október 11-én, harmincfős stábbal. Az első Phil Rudd nélküli turné előtt hatalmas nyomás nehezedett rájuk, de az első koncert után tudták, hogy menni fog. Simon Wright így emlékezett vissza: „A helyszínt, a hatalmas fekete teret [a vancouveri Coliseum] teljesen felforgattuk. Hihetetlenül megrémültem. De lenyomtam a számokat, és nem csesztem el semmit. Nagyon 233

megkönnyebbültem, miután túl lettem az első koncerten. A többi aztán már magától ment. Király volt a turné.” Az album ugyan nem került fel az újságok címlapjára, néhány AC/DC rajongónak azonban bejött a dolog. A rendőrök elkaptak egy katonát, aki világítórakétákat lődözött fel a Tacoma Dome tetejére, miközben az AC/DC a This House Is On Fire-t játszotta a Flick Of The Switch albumról. Ha nincs akkora szerencséjük, az este akár katasztrófába is torkollhatott volna. A koncertek nem voltak teltházasak. A városokban, ahol az előző turné során két-három koncertet is kellett adniuk, most elég volt egyetlen koncert, vagy a második fellépésen a nézőtér félig telt csak meg. Phil Carson így idézte fel eze ket a kellemetlen emlékeket: „Elmentem a Nassau Coliseum-beli koncertre. Az előző turnén teltház előtt játszottak, most viszont a nézőtérnek alig a fele telt meg, összesen nyolcezer ember jött el a koncertre. A srácok azonban fel mentek a színpadra, és úgy nyomatták a rock and rollt, mintha a hely zsúfolásig tele lett volna.” A két detroiti fellépést – a november 17-i és 18-i Joe Louis Arenabeli koncertet – 45 mm-es filmre vették fel, amit aztán eladtak néhány európai tévécsatornának. Ugyanezen a helyszínen felvettek egy újabb videó-klipet a Nervous Shakedown című számhoz. A turné december 19-én zárult, a New York-i Madison Square Gardenben. A megcsappant létszám ellenére elég szépszámú közönség jelent meg. Mindenesetre elegen voltak ahhoz, hogy rettegésben tartsák az új dobost. Simon Wright így mesélt erről: „Három egymást követő este játszottunk a Madison Square Gardenben, és csak néztem ezt a hatalmas tömeget... teljesen bepánikoltam. A srácok azonban állati rendesek voltak, nagyon odafigyeltek a dolgokra. Jó velük nyomulni, mert azt ember mindig tudja, hol a helye.” Mintha még nem érte volna elég szerencsétlenség őket, még egy fontos személynek ajtót mutattak. Malcolm ugyanis Ian Jefferyt, a menedzsert okolta a turné és az album kudarcáért. Ian Jeffery a következőket mondta ezzel kapcsolatban: „Nagyon szomorú ügy volt. Malcolm ilyen dumákkal támadt nekem: »A mi oldalunkon kéne állnod, te rohadék!«, meg hasonlók. így feleltem: »A te oldaladon állok, de ahol nem lehet összehozni két koncertet, ott egy koncert lesz. Próbáljuk meg reálisan nézni a dolgokat!« Aztán egy nap váratlanul lecsapott rám. Épp Harfordban, Connecticutban játszottunk volna, amikor Malcolm felhívott, és megkérdezte, a szobámban vagyok-e. Aztán egyszer csak megjelent az ajtóban és közölte: »Többé nincs szükségünk rád!« Úgy álltam ott, mint akit fejbe vertek. Ez tényleg velem történik? Tényleg bejött hozzám Malcolm, és kitette a szűrömet? Most akkor tényleg ki vagyok rúgva? Egyszerűen képtelen voltam felfogni.” Phil Carson: „Néhány tagnak személyes problémái voltak, és ez paranoiddá tette őket. Kirúgtak embereket. Phil Rudd is elment... Szar időszak volt.” Többek között ez is hozzájárult ahhoz, hogy az angliai és az európai turnét csak nyolc hónappal az amerikai turné után kezdték el. Az 1984 januárja és júniusa közötti időszak dalszerzéssel, próbákkal és a következő album előkészületeivel telt, annak ellenére, hogy az előző albummal még csak Észak-Amerikában turnéztak. Az együttes új menedzsere Crispin Dye lett, ő korábban Európában az Albert Productionsnek dolgozott. A turnémentes időszakban Cliff Williams felvett néhány demót Hawaiion, és összehozott egy projektet két korábbi társával a Home-ból, Laurie Wisefielddel és John Andreonival. Fel is játszották az anyagot, de a tizenegy számos lemezt az Atlantic Records visszautasította. Az albumot azóta sem adták ki. Cliff ekkortájt Adam Bomb első albumán, a Fatal Attraction-ön is közreműködött. Végül júliusban Angliában, Norfolkban, egy kastély egyik tornyában megkezdték az európai turné három hétig tartó próbáit. A turné nyolc állomást érintett, és a helyszínek között szerepelt a Monsters Of Rock fesztivál augusztus n-én Spanyolországban. De felléptek ezen kívül még Svédországban -ahol nem lehetett használni a fénytechnikát, mivel a koncertek fenn északon, nappali fényben zajlottak –, Németországban, Olaszországban és az Egyesült 234

Királyságban. Augusztus 18-án már másodszor léptek fel a doningtoni kastélyban, a Van Halén, Ozzy Osbourne, a Mötley Crüe, Gary Moore, a Y&T és az Accept társaságában. A Mötley Crüe-ről szóló könyvben, a The Dirtben Nikki Sixx leírta, hogy az együttes tagjai akkoriban mások harapdálásával szórakoztak. Miután Sixx megharapta Angust, Malcolm bement a Mötley öltözőjébe, és elővette a nála jóval nagyobb darab fickót. Nikki Sixx így idézte fel könyvében a történteket: „Valamit dumált nekem, de nem emlékszem pontosan, mi történt. Aztán nekimentem. Nem valami rendes dolog, mi? Nem voltunk egy súlycsoportban.” A doningtoni kastélybeli fellépésén az AC/DC megint megmutatta, hogy nem a méret a lényeg. Kirobbanó sikerű koncertet adtak, 75 ezer ember előtt. Ennek ellenére – előző fellépésükhöz hasonlóan – a srácok most sem voltak megelégedve teljesítményükkel. Az olaszországi Monsters Of Rock koncertsorozat egyik fellépésére ellátogatott Doug Thaler, és a saját szemével győződhetett meg róla, hogy nem csak a Flick Of The Switch langyos fogadtatásával kell a zenekarnak megküzdenie. Thaler így mesélt a koncertről: „Bementem az AC/DC öltözőjébe, és bedobtunk egy whiskyt Malcolmmal és Jonnoval [Brian]. Közben a Mötley Crüe játszott. Mire az AC/DC felment a színpadra, Malcolm már csúnyán elázott. Emlékszem, amikor azt a számot játszották, amelyikben Angus szólózik, és a szólójára vetkőzik, Malcolmnak csak tartania kellett volna a ritmust, de erre sem volt képes. Aztán amikor nekiesett a dobszerkónak, azt gondoltam magamban, kurvára nem jó irányba mennek a dolgok! Az együttes franciaországi koncertjei sem sikerültek túl jól. A turné utolsó állomásán Párizsban, a 18 ezer fős Palais Omnisports de Paris Bercybe mindössze hatezer ember gyűlt össze. Franciaországot egy időre megint ki kellett húzni a turnéállomások sorából, csakúgy, mint annak idején, 1977-ben a Black Sabbathtal közös koncertjük után, amely a gyatra felszereltség és a közömbös tömeg miatt csúfos kudarc volt. Az 1986-os világkörüli turnén az AC/DC ki is hagyta Franciaországot. Az együttes nagyon ritkán értett egyet bármilyen őket ért kritikával, a Flick Of The Switch turnét követően azonban Angus néhány igen őszinte megállapítást tett Terry Whitfieldnek a Hit Parader 1984. októberi számában: „Egyetértek az albumot ért kritikák egy részével.” Ugyanebben az interjúban Angus azt is kifejtette, hogy az együttes – története során talán először – egy közösséghez tartozik, nem pedig mindenek felett álló domináns erő. Örömét fejezte ki, hogy az általa annyira kedvelt Def Leppard szekere ilyen jól megy, majd hozzátette: „Mi is voltunk rivaldafényben, és semmi bajunk nincs vele, hogy ezt megosztjuk más zenekarokkal.” Döbbenetesen hatnak ezek a szavak Angus szájából, de nagyon nehéz időszak állt mögöttük. Tony Platt így kommentálta a dolgot: „Egy olyan együttes esetében, mint az AC/DC, ha a tagok a legkisebb megbánást tanúsítják valamivel kapcsolatban, azonnal lecsap rájuk mindenki. Amikor a Back In Blackkel turnéztak, 110 százalékosan elkötelezettek voltak, és ezért jutottak fel a csúcsra. Ha egy ilyen remek albumot ekkora elszántsággal szólaltatsz meg koncerteken, az emberek felfigyelnek. A Flick Of The Switch esetében a turnét is rengeteg minden hátráltatta, Phil sem volt velük – minden megváltozott.” Október 19-én azonban megint jó irányt vettek a dolgok, a '74 Jailbreak minialbum amerikai megjelenésével, amelyen néhány – eddig csak Ausztráliában kiadott, és Phil Ruddal meg Bon Scott-tal felvett – szám szerepelt. Egyikük sem volt már az együttessel, de míg Bon végleg eltávozott közülük, Phil határozatlan idejű pihenőt vett ki.

235

1986 Véres verejtékkel: Angus, Sporthalle, Köln

236

22. FEJEZET LÉGY A FALON

Miután Richard Ramirez sorozatgyilkost 1985 szeptemberében végre sikerült elfogni, úgy tűnt, lezárulhat az amerikai kriminalisztika történetének egyik legborzalmasabb fejezete. Ramirez azonban kijelentette, hogy az AC/DC Highway To Hell című albumának egyik száma, a Night Prowler ösztönözte a tizenhat gyilkosság elkövetésére, így az ügy ismét reflektorfénybe került. Ramirez letartóztatásakor a férfi lakásán egy AC/DC-s baseballsapkát találtak, ami tovább nehezítette az együttes helyzetét. Az AC/DC ellenségeinek és irigyeinek nem kellett több. Az ügy különösen Amerikában keltett nagy feltűnést. A sajtó egyből rászállt a témára. Az AC/DC tagjait többek közt sátánimádat vádjával gyanúsították meg. A Flick Of The Switch album turnéja körüli problémák után már csak ez hiányzott a srácoknak. Az év ennek ellenére sokkal erősebben indult, mint a Back In Black vagy a For Those About To Rock megjelenése óta bármelyik. Simon Wright régóta azon a véleményen volt, hogy a srácoknak a Madison Square Gardenben is át kellene esni a tűzkeresztségen. A terv 1985 januárjában valósággá vált. Az együttes háromhetes szünetet iktatott be a Fly On The Wall lemez felvételének munkálataiba, és két este is főzenekarként lépett fel a tíznapos Rock In Rio fesztiválon, Rio de Janeiróban, ahol többek között Rod Stewart, a Queen, a Yes és az Iron Maiden is fellépett. Az AC/DC ötvenezer fős közönség előtt lépett színpadra január 15én, a Scorpions után, majd január 19-én 250 ezer ember előtt a Whitesnake, Ozzy Osbourne és a Scorpions társaságában. A hatalmas létszámú közönség előtti fellépés jelentette izgalmak ellenére Angus nem érezte jól magát Brazíliában. Nem a csodaszép országgal vagy a kedves emberekkel volt gondja, egyszerűen nem bírta nézni, mekkora tömegek élnek elviselhetetlen szegénységben, és hányan koldulnak az utcákon. A brazíliai út hatalmas sokk volt számára, és szinte alig hagyta el szállodai szobáját, ugyanis az élmények túlságosan megviselték. A Fly On The Wall felvételeit 1984 októberének végén a svájci Montreuxben folytatták, a Mountain Stúdiósban. Mivel Malcolm és Angus volt az album producere, a munkálatok csak az után folytatódtak, hogy a két gitáros visszatért Brazíliából. Az album háttérsávjait és a vokálokat annak a kaszinónak a báltermében vették fel, ahol a világhírű montreux-i jazzfesztivál koncertjeit tartják, és ahol – Frank Zappa legendás, tűzvészbe torkolló koncertje előtt -a Deep Purple Machine Head című albuma felvételeit tervezte. Simon Wright így mesélt a helyszínről: „Lenyűgöző volt. Egy hatalmas kaszinó a Genfi-tó partján. A víz felett füst úszott, mint a Deep Purple klasszikus számában, a Smoke On The Waterben. Hatalmas kerek terem volt, amelyet kis beugrók törtek meg, ahol az erősítőket tartották, és amelyek a különböző hangsávokat voltak hivatottak leválasztani. A keverőszobába egy lépcsőn lehetett feljutni, amely leginkább egy tűzlétrára emlékeztetett.” Február végére elkészült az anyag, és márciusban a Fly On The Wallt bekeverték Sydneyben. Ekkor kaptak szárnyra azok a híresztelések, miszerint Brian szólóalbumon dolgozik, és otthagyta a zenekart, vagy pontosabban kirúgták a Fly On The Wall felvételei közben. Christie Eliezer a Juke magazintól felhívta Fifa Riccobonót az Albert Productionsnél, hogy megtudja, mi igaz a hírekből. Fifa Riccobono azonban nem volt hajlandó nyilatkozni. Eliezer viszont nem hagyta annyiban a dolgot. Riccobono higgadtan közölte, hogy Brian nem lépett ki a bandából, majd fáradtan ennyit mondott, tartsa egy kicsit a vonalat. Egy perccel ezután Brian hangja búgott bele a telefonba: „Christie, én vagyok az, mi a gond?” Mint kiderült, Brian egész idő alatt ott volt Riccobono irodájában. A Fly On The Wall-hoz öt promóciós videoklipet készítettek a New York-i Alphabet City World's End Clubban. A felvételeken a zenekar a klub színpadán nyomja a rock and rollt. A szándékosan kopottas berendezés mellett sikerült egy olyan konferansziét választani, aki 237

leginkább használtautó-kereskedőre emlékeztetett. Az egész a zenekar hőskorát idézte, amikor még füstös ausztrál bárokban léptek fel. Valószínűleg pontosan ez volt a cél, a végeredménnyel azonban mégsem voltak elégedettek. Június 28-án világszerte megjelent a Fly On The Wall album. Bár közel sem volt olyan erős, mint az – amúgy gyengének titulált – Flick Of The Switch, a lemezen azért akadt néhány klasszikus darab, mint például a címadó dal nyitó riffje, a Sink For Pink és a Shake Your Foundations. Kemény volt, karcos és hangos. A hangzásvilága leginkább a kocsmazárás utáni utcák hangulatát idézte. Az album borítója – a TNT-hez hasonlóan – egy ausztrál légyirtó tévéreklámját idézte, és egy nagyon ronda rajzolt légy szerepelt rajta. Az Atlantic Records kénytelen volt jó képet vágni a dologhoz. Júliusban Nagy-Britanniában megjelent a Let There Be Rock koncertfilm videokazettán. Közben elég jól alakultak a dolgok, és augusztus elejére a Fly On The Wall aranylemez lett Amerikában. A számokat tekintve persze nem érte el a Back In Black sikerét, Franciaországban például a Fly On The Wall mindössze 70 ezer példányban kelt el, míg a Back In Black elérte az egymilliót. Mégsem mert senki rámutatni a tényre, hogy a Mutt Lange producerkedésével elkészített Back In Black óta az AC/DC lemezeladásai folyamatosan csökkentek. Lange erényeinek említésére Malcolmban és Angusban azonnal felment a pumpa, bár a tényeket nem lehetett elvitatni. A Young testvérek szerint ugyanis minden sokkal letisztultabb lett volna a Back In Blacken, ha Lange-et időben sikerül helyretenniük. „Állandóan meg kellett küzdenünk azért, amit akartuk – mesélte Angus Harold De Muirnek az Aquarian 1985. augusztus 14-i számában –, így is Malcolmnak kellett elintézni csomó mindent, mert Mutt egyszerűen nem értette meg a dalokat.” A Fly On The Wall augusztus 5-én jelent meg Ausztráliában, ugyanabban az időben, amikor a Geordie Aid – Try Giving Everything című kislemeze Angliában. Az utóbbi albumból származó bevételt az etiópiai éhezők megsegítésére fordították. Az albumon szerepelt egy John Mayall-szám, amelynek felvételein közreműködtek a Lindsfarne és az Animals tagjai, valamint a Newcastle United focicsapata. Briannek azonban nem igazán tetszett a végeredmény, és nem csupán túl rövidre szabott közreműködése miatt – mindössze egyetlen sort énekelt. Amellett, hogy pocséknak találta a dalt, politikai töltete is jóval meghaladta a számára elviselhető mértéket, és úgy gondolta, azok a sztárok, akik igazán számítanak, és akik tényleg fel tudták volna hívni a figyelmet az ügyre, kimaradtak a projektből. Talán Brian is jobban érezte volna magát, ha az AC/DC Whole Lotta Rosie-jának változatát adják ki, hiszen ugyanebben a hónapban az angol heavy metal bibliának számító Kerrang! olvasóinak szavazatai alapján az 1977-ben írt dal a valaha írt legjobb metálszám lett, a harmadszor meghirdetett „Minden idők száz legjobb száma” szavazáson. Ez az eredmény előrelépésnek számított a néhány évvel korábban elért harmadik helyhez képest, és 1981 után a dal ismét elfoglalta méltán megérdemelt helyét. A legújabb listán a Whole Lotta Rosie-n kívül tizenhét más AC/DC-szám is szerepelt. A jó hírt azonban viharos időszak követte. Egészen Ramirez elfogásáig úgy tűnt, a turné olyan lesz, mint az eddigiek, azzal a különbséggel, hogy ezúttal Stewart Young és a Part Rock lesz a koncert menedzsere. A negyvenkét helyszínből álló amerikai turné a tervek szerint szeptember 4-én indult volna, a New York-i Broome County Arénában, Binghamtonban, néhány nappal Ramirez letartóztatása után. Miután az együttest összefüggésbe hozták Ramirez borzalmas tetteivel, a média lecsapott rájuk. A Night Prowler dalszövegét alaposan kielemezték, és néhány újság megpróbálta összefüggésbe hozni a sátánimádó Ramirez borzalmas tetteit az AC/DC-vel. Végül azt a remek következtetést vonták le, hogy az együttes maga az Antikrisztus, a Sátán szüleménye. Mindez nagyon rosszul érintette a srácokat. Angusról például leközöltek egy születésnapi bulin készült, teljesen eltorzított fényképet, mint „bizonyítékot”, azzal a kommentárral, hogy épp egy feketemisén vesz részt. Mindezt azért, mert néhány gyertya világította meg az arcát. 238

„Nem értik meg, hogy a Night Prowler csupán arról szól, hogy valaki felkeresi egy éjszaka néhány volt barátnőjét, és a lényegre tér velük” – nyilatkozta Malcolm Mark Putterfordnak a Kerrang! 1986. január 9-1 számában. Az ügy azonban veszélyes fordulatot vett, mikor az Egyesült Államok szenátusának egyik bizottsága vizsgálni kezdte a dalszövegek szabályozhatóságának kérdését. A Parents Musical Resource Center, amelyet Susan Baker – James Baker pénzügyminiszter felesége – és Tipper Gore – Al Gore szenátor felesége – vezetett, a dalszövegek szabályozása mellett tört pálcát. Ami azonban még nagyobb baj volt, hogy az AC/DC-t tartották az első számú közellenségnek az erkölcsi értékek rombolása terén. Ennek ellenére az együttes a nyilvánosság előtt nem adott hangot aggodalmának a cenzúra esetleges bevezetése miatt, sőt ha lehet, még magasabbról szartak az egészre. Rengeteg együttes volt, akikbe sokkal inkább bele lehetett kötni. Brian később a Musician 1991. áprilisi számában fejtette ki a cenzúra kérdésével kapcsolatos véleményét Charles M. Young újságírónak. Az interjúban felmerült a 2 Live Crew neve is, akiket abban az időben hevesen támadtak dalszövegeik miatt. Brian nem sok együttérzést mutatott velük és a többi hasonló heavy metal együttessel, akik erőszakos, hatásvadász szövegekkel próbálták felhívni magukra a figyelmet. Arra a kérdésre, hogy mi a különbség az AC/DC Sink The Pinkhez hasonló számai, valamint ezek között az együttesek között, Brian azt válaszolta, hogy az AC/DC kétértelmű szövegekkel dolgozik, szeretnek ugyanis a különböző jelentésekkel játszani. Charles M. Young erre megkérdezte, hogy ezek szerint a 2 Live Crew szövegírója börtönt érdemel-e, mert nem olyan elmés, mint az AC/DC tagjai. „Megérdemlik a börtönt – válaszolta indulatosan Brian –, ha annyi agyuk sincs, hogy ügyesen használják a szavakat.” A kirobbant botrány és az azt kísérő hisztéria azonban olyan következményekkel járt, melyeket nem lehetett vállrándítással elintézni. Simon Wright így emlékszik vissza erre az időszakra: „Frusztráló volt a helyzet. Az együttes magatartásában semmi sem változott. Ennek ellenére az is előfordult, hogy egy tévéstáb szegődött a nyomunkba. Nem csináltunk semmi botrányosat, teáztunk és cigiztünk, de mégis úgy állítottak be minket, mintha egy sátánista szekta tagjai lennénk. Tea és cigi, nekünk ennél nem is kellett több.” Bizonyos vallási csoportok és egyházi körök nyomására – akik kifogásolták az együttes „sátáni” és „erkölcstelen” szövegeit – az AC/DC-t kitiltották az Illinois állambeli Springfieldből. Egy springfieldi lelkész, Robert Green így nyilatkozott az AC/DC-ről a Melbourne Sun 1985. szeptember 19-én megjelent cikkében: „Erkölcstelenek, szuggesztíven sátániak, erkölcsromboló, kéjsóvár, buja zenekar.” Az AC/DC a springfieldi esetet súlyos diszkriminációnak tartotta. Felmerült ugyanis a kérdés, hogy ezek után ki garantálja számukra az Egyesült Államok Alkotmányának első kiegészítésében megfogalmazott, szólásszabadsághoz való jogot? Úgy döntöttek, betelt a pohár, és egymillió dollárra perelték a koncert betiltását kezdeményező és jóváhagyó szervezeteket és magánszemélyeket. Erre természetesen – varázslatos módon – szabad utat engedtek nekik, és megtarthatták a koncertet. De még így is a lehető legkisebb feltűnést keltve gurultak be buszukkal a springfieldi helyszínre. Malcolm a Good Weekend 1988. februári számában így nyilatkozott a dologról: „Azt hitték, a 18. századi Salemben vagyunk, és ők minden törvény felett állnak. A kormányzó annyira szégyellte magát a történtek miatt, hogy rendőröket állított mellénk a védelmünkre.” Végül peren kívüli egyezség lett a dologból, de a vallási csoportok még így is megpróbáltak keresztbe tenni nekik. Sikerült rávenniük a helyi szállodákat, hogy zárják be kapuikat az együttes tagjai előtt. Az AC/DC-nek emiatt a koncert előtti és utáni éjszakát a száz mérfölddel arrébb lévő St. Louis-ban kellett töltenie. A történetnek azonban ezzel még korántsem lett vége. Houston város vezetősége pontrendszert vezetett be a város területén tartandó koncerteket illetően, és a 12 éven aluli gyerekeket kizárták a veszélyesnek ítélt fellépésekről. Dallasban pedig a tűzrendészet tiltotta meg, hogy az ágyúkhoz használt pirotechnikai cuccokat használják a For Those About To 239

Rock alatt. Mindennek tetejébe a repertoárral kapcsolatban is adódtak problémák. A Fly On The Wall egyik száma, a Danger például csúfosan megbukott a koncerteken, ezért le kellett venni a műsorról. Az már szinte felüdülésnek számított, amikor október 5-én Kansas Cityben Brian a színpadon ünnepelte születésnapját, és az arcába kapott egy szülinapi tortát. De ezzel még korántsem volt vége a balszerencse-sorozatnak. Az együttes lemondta a Pacific Amphitheatrebeli koncertjét. Sajtóértesülések szerint ennek egyrészt az volt az oka, hogy kevés jegy kelt el, másrészt a helyi lakosok hevesen tiltakoztak az együttes fellépése miatt, ráadásul az AC/DCvel szemben táplált általános ellenszenv az ő malmukra hajtotta a vizet. Valójában azonban az ügy hátterében az állt, hogy egy héttel a fellépés előtt Kaliforniában újabb gyilkosságot követtek el, és a gyilkos AC/DC-s baseballsapkát viselt. A helyi rádiók nem voltak hajlandóak a koncertet reklámozni, aminek következtében a buli meghiúsult. Akadtak azért jobb hírek is. Az amerikai turnét tizennégy további fellépéssel kellett meghosszabbítani. A második felvonás november 5-én kezdődött. Úgy tűnt, mégis csak sokan kíváncsiak az ausztrál „sátánistákra”. Decemberben az együttes visszatért a Bahamákra, és a Compass Point Stúdiósban felvették a Who Made Who-t, a D. I-t,illetve a The Ace-t, George Young és Harry Vanda közreműködésével. A következő hónapban bejelentették, hogy az AC/DC készíti Amerika első számú horrorírója – és egyben AC/DC-rajongója – első, saját rendezésű filmjének zenéjét. A Kritikus tömeg Stephen King Trucks című, a Nightshift (Éjszakai műszak) címet viselő kötetben megjelent novellája alapján készült. Az AC/DC számára a filmzenei album elkészítése hatalmas váltást jelentett. A feladat tökéletesen ellenkezett a zenekar által vallott alapelvvel, mely szerint a rock and roll és a C kategóriás horrorfilmek találkozása eleve kudarcra ítélt ügy, és ahhoz sem fűlött a foguk, hogy korábban már megjelentetett számokat új köntösben – például egy greatest hits-típusú albumon – nyomják le újra a rajongók torkán. A Stephen Kinggel közös produkció ötlete azonban mindenkinek tetszett. A szerző nem rejtette véka alá az AC/DC iránt érzett rajongását: Skeleton Crew című könyvében még a Dirty Deeds Done Dirt Cheapből is idézett részleteket. „Végül mindent mi játszottunk fel – nyilatkozta Angus Sylvie Simmons-nak, a Metal Cream 1987. januári számában –, minden horrorisztikus zajt, az összes hangot. Az egész hollywoodi cuccot!” Az új esztendőt egy nyolc koncertből álló, teltházas angliai turnéval kezdték, amelyet tizenhét fellépéses, egészen február 16-ig tartó európai koncertsorozat követett. Közben megjelentek az 1985-ös év statisztikái. A srácok legnagyobb meglepetésére a több mint egy évtizedes szünet nélküli turnézás és a folyamatosan megjelenő újabb és újabb lemezek eredményeképpen az amerikai közönség az év visszatérőinek szavazta meg az AC/DC-t. Hasonlóan nagy döbbenetet keltett az együttes tagjai körében, hogy a szintén amerikai People magazin az 1985-ös év lemezének a Fly On The Wallt választotta. Február 25-26-án vették fel a Who Made Who nagylemez címadó dalának videoklipjét Londonban, a Brixton Academyn. A Klipben Angus klónjai játsszák a főszerepet. Az együttes fanklubjából közel háromszázan érkeztek a helyszínre, további rajongókkal együtt, akik a rádióból értesültek a forgatásról. Sokan a fagyos idő ellenére a szabadban töltötték az éjszakát, csak hogy részt vehessenek az eseményen. A klip rendezője David Mallet volt, aki korábban olyan nagy munkákon dolgozott, mint a Queen Radio Ga Ga című száma, vagy Mick Jaggertől és David Bovie-tól a Dancing In The Streets. A Mallet-val végzett közös munka tette világossá az AC/DC számára, hogy egy videoklip akár jó is lehet. A Who Made Who album és a Stephen King-film zenéje május 20-án jelent meg az Egyesült Államokban, május 27-én pedig Európában. A lemez dalainak többségét Georgedzsal és Harryvel vették fel a Bahamákon, ezen kívül olyan régebbi slágerek is felkerültek az albumra, mint a You Shook Me All Night Long, a Sink The Pink, a Ride On, a Hells Bells es a For Those About To Rock. A címadó dalt a zenekar legjobb kislemezeként emlegették, az album a 33. helyre került az amerikai listákon, Európában a 11. lett. Júniusban három nap 240

alatt forgatták le az album június 23-i ausztráliai megjelenéséhez a You Shook Me All Night Long új videoklipjét. A Stephen King-novellából készült filmet július 4-én mutatták be az amerikai mozikban. A film hatalmas bukás volt, mindössze hét és félmillió dolláros bruttó bevételt hozott. A tervezés fázisában a film még nagyon ígéretesnek tűnt, a megfilmesítés során azonban valami elveszett az eredeti mű erejéből. Az együttes amúgy is csak a King iránti tiszteletből ment bele a dologba, a sikertelen kísérlet után azonban egyszer s mindenkorra eldöntötték, nem készítenek több filmzenét. A következő, negyvenkét fellépésből álló, július 31-én induló amerikai turnéra a hónap végén kezdtek próbálni a New Orleans-i Lakefront Arénában. A koncertkörúton a Queensryche volt az előzenekar. Minden szempontból nehéz időszak állt mögöttük, a közelmúlt borzalmai, a Flick Of The Switch album, Phil Rudd hirtelen távozása és az erkölcscsőszökkel vívott állandó harc után jó jelnek tekintették, hogy a turné minden koncertjén telt ház előtt játszottak. A sorozat az év legsikeresebb amerikai turnéjaként vonult be a rocktörténelembe. Augusztusban életükben először Las Vegasban is felléptek. Nem volt könnyű rábeszélni őket a fellépésre. Malcolmnak nagyon nem tetszett az ötlet, ő ugyanis azon a véleményen volt, hogy Las Vegasnak Elvis Presley-n kívül az égvilágon semmi köze nincs a rock and rollhoz. Uniondale-ben, a Nassau Coliseumban fél tucat Angus-hasonmás nyitotta meg a koncertet. Valószínű, hogy egyikük sem ment keresztül olyan dolgokon, mint Angus az elmúlt öt évben. „Mindig azt írják, hogy megállás nélkül drogozunk meg csajozunk – mesélte Angus Mikael Kirkének a Faces Rocks 1984. márciusi számában –, és persze mindkettőből jócskán kivettük a részünk, ugyanakkor láttunk barátokat meghalni és életeket tönkremenni.”

241

242

1988 Csak hogy világos legyen: Brian, Ausztráliában

243

23. FEJEZET KÖZELKÉP

Tony Platt, a Highway To Hell, a Back In Black és a Flick Of The Switch hangmérnöke éppen egy Cheap Trick-albumon dolgozott az Electric Lady Stúdiósban New Yorkban, amikor egy asszisztens kirángatta a folyosóra. Tony Platt később így idézte fel az esetet: „Az A stúdióban éppen a Cult új albuma készült, Rick Rubin producerkedésével, mi pedig kint álltunk a folyosón a stúdió mögött. Felhangzott egy részlet a Highway To Hellből, aztán egy másik a Back In Blackből, aztán egy kis Led Zeppelin. Mi csak álltunk, és nem értettük, mi a fene folyik. Végül az egyik asszisztens megállapította: »A gitárt a Back In Blackről, a dobokat a Highway To Hellről, az énekhangzást meg a Led Zeppelintől nyúlják.« Keverés közben a Cult gitárhangzását összehasonlította a Back In Blackével. De ugyanezt játszotta végig a többi hangszerrel is.” A Cult következő albuma, az 1987-es Electric az egyik legjobban sikerült AC/DCkoppintás az évek során egyre szaporodó rengeteg utánzat közül. Az együttesnek persze egyik sem jelentett igazi konkurenciát, mert ezek a lemezek csupán AC/DC-klónok munkái voltak. Egy nashville-i banda, a Jason And The Scorchers 1987 áprilisában, ausztráliai turnéjának egyik állomásán belefutott egy buliba, amely ihletet adott nekik, hogy kifejezzék az AC/DC iránt érzett rajongásukat és tiszteletüket. Malcolm és Angus ebben az időben pont Sydney-ben járt, és a később Blow Up Your Video címmel megjelenő albumhoz rakosgatták össze az ötleteiket. Az elmúlt évek feszített munkatempója után jóleső változatosságot jelentett számukra ez a nyugodt időszak. Egy este Angus, aki csak nagyon ritkán ment el meghallgatni más zenekarokat, lenézett a Dél-Sydney-ben lévő St. George Sailing Clubba, hogy meghallgassa a Scorcherst. Warner Hodges a Scorchersből így emlékezett vissza arra az estére: „Az utolsó pillanatban estem be a beállásra, és pont a színpad felé tartottam, amikor a szemem sarkából megpillantottam egy alacsony fickót. Alig hittem a szememnek! Angus Young személyesen a Scorchers öltözőjében!” Jason Ringenberg a Scorchersből a következőket mesélte ugyanerről az esetről: „A legnagyobb hatást Angusnak az a megjegyzése tette rám, hogy reggel hatkor kel, akkor kezd az új dalokon dolgozni. Sosem hallottam még egyetlen rockért sem, akinek ilyen munkamorálja lett volna. Azt is mondta, nem marad sokáig, mert másnap nem akar eltérni a megszokott rutintól.” Július végére a londoni Nomis Stúdiósban az együttes végleges formába öntötte Malcolm és Angus új szerzeményeit. Két héten belül készen álltak a felvételre. A vezérelv az volt, hogy ott folytassák, ahol a Who Made Who-val abbahagyták. Ez alapvetően jó ötletnek tűnt, hiszen a Who Made Who című dal 1986 második legjobb száma lett a Hit Parader olvasóinak szavazatai alapján. Ezzel a dallal az alapokhoz akartak visszatérni, így hát George Youngot és Harry Vandát kérték fel ismét, hogy irányítsák az album felvételeit. A Fly On The Wall óta felbukkant ambiciózus és fiatal zenészgeneráció eredményeit már nem lehetett egyetlen vállrándítással elintézni. A Guns N' Roses például NyugatHollywoodból érkezett, első albumuk az Appetite For Destruction a korszak meghatározó jelentőségű lemeze lett. Ezek a srácok úgy ittak, káromkodtak, balhéztak és nyomták a rock and rollt, mint az AC/DC kivételével hosszú idő óta senki. Ráadásul a Whole Lotta Rosiefeldolgozásuk is nagyon jól sikerült. A paletta másik végén olyan – jóképű, hosszú hajú, sztreccsnadrágos srácokból álló – együttesek voltak, mint a Bon Jovi és a Poison. 1986 és 1988 között a Bon Jovi világszerte tarolt a Slippery When Wet, majd a következő, New Jersey című lemezével. Az együttes olyan népszerűségre tett szert, hogy egy sorsoláson, ahol a fődíj Jon Bon Jovi szülőháza volt, több mint egymillió rajongó vett részt. Az AC/DC számára tehát muszáj volt valami óriási 244

durranással visszatérni. A stúdió, ahol az új lemez számait felvették, egy szőlőültetvényekkel körülvett 12. századi várkastélyban volt, Dél-Franciaországban. A történelmi helyszín és a festői táj ellenére a körülmények meglehetősen szerények voltak, bár a kajára nem lehetett kifogásuk. A stúdióban nem volt légkondi, az ágyak inkább matracoknak tűntek, így a környékbeli bogarak és skorpiók sokkal könnyebben hozzáfértek a srácokhoz. Amikor az egyik helyi lakos megkérdezte tőlük, hogy a „a fehér ruhás hölgy” – a kastély szelleme – megjelent-e már nekik, a srácok úgy érezték, jobb lesz más szállás után nézni. Augusztus és szeptember között tizenhat számot vettek fel a provance-i Le Valban lévő Miraval Stúdióban. A dalszövegeket Brian írta, de közel tíz évvel Bon halála után még mindig nagy kihívást jelentett számára, hogy egy ilyen előd nyomdokain kell járnia. Az albumot két hét alatt, október végén és november elején keverték New Yorkban. Mindeközben Ausztráliában elkezdték árulni a jegyeket a februári turnéra. Akkora volt az érdeklődés, hogy a rajongók sokszor összeverekedtek a pénztáraknál. Ausztrália már régóta nélkülözte az AC/DC-t, hiszen a For Those About To Rock, a Flick Of The Switch es a Fly On The Wall turnéin sem jártak a kontinensen. Ezúttal hét év szünet után koncerteztek ismét Ausztráliában, és a nagy eseményről természetesen senki sem akart lemaradni. A lelkes rajongók között gyakran verekedés tört ki a perthi Entertainment Centre jegyirodájában. Voltak, akik állítólag két hetet álltak sorban a jegyekért. Csak Perthben hatvanegy embert tartóztattak le, de Melbourne-ben és Adelaideben is történtek kisebb incidensek. Közben a London melletti Cannon Stúdiósban, Elstree-ben, David Mallet irányításával leforgatták a Heatseeker videoklipjét. A cím Bonnak is biztosan bejött volna. A Blow Up Your Video címe arra utalt, hogy egyre több zenekar készített ártalmatlan, emészthető klipeket, így biztosítva a megjelenést az MTV-ben. („blow up”: felrobbant, felnagyít, feldob – a ford.). Az album január 18-án jelent meg Ausztráliában, január 29-én Európában és február 1-jén az Egyesült Államokban. Sajnos az album sokkal inkább az uralkodó trendet tükrözte, nem ment szembe vele, ahogyan azt a Flick Of The Switch tette. A világkörüli turné ausztrál részét Perthben kezdték, négy nappal az új album ausztráliai megjelenését követően. A tizenhat fellépésből álló koncertsorozat február 22-ig tartott, és hatalmas sikert aratott. Öt teltházas koncertet adtak Melbourne-ben, amelyet hat – szintén teltházas – fellépés követett a 12 ezer fő befogadóképességű sydney-i Entertainment Centreben. Angus mindegyik koncerten egy rakétából lépett elő. A jelenet a Countdown turnét idézte. Adelaide-ben harminc embert tartóztattak le, Melbourne-ben, a Myer Music Bowlban pedig hatvanat. A média természetesen ismét botrányt szimatolt, és azonnal lecsapott az együttesre. „Melbourne-ben éppen készültünk felmenni a színpadra, amikor a hírekben megláttuk, hogy a rendőrség teljes készültséget rendelt el az esti AC/DC-koncert miatt – mesélte Angus Mary Anne Hobbsnak, a Sounds 1988. április 9-1 számában. – Azt hittem, kitört a háború.” Úgy tervezték, Melbourne-ben eljátsszák az It's A Long Way To The Topot, de az egyik helyi roadtól megtudták, hogy a nemzet nagy kedvencének számító popénekes, John Farnham – az azóta feloszlott ausztrál szoftrock-formáció, a Little River Band frontembere – nemrég előadta a számot az egyik ausztrál tévében. Végül a srácok úgy döntöttek, leveszik a dalt a műsorról. A turnén Malcolm újra felvette a szálakat régi barátjával, Herrn Kováccsal, és elmesélte neki a jó hírt, hogy már nem füvezik, mint annak idején, amikor még a Velvet Undergrounddal játszott. Kovac ugyanis mindig rossz szemmel nézte Malcolm ezen szokását. Kovac így emlékszik vissza a beszélgetésre: „Malcolm közölte: »Büszke leszel rám!« Mire én megkérdeztem, miért. »Már nem füvezek« – válaszolta. Abbahagyta, azonban továbbra is ivott.” Tekintve, hogy a Blow Up Your Video második helyen állt a brit slágerlistán, furcsának tűnhet, hogy a március 6-án kezdődő angliai turné – a Dokkén közreműködésével – mindössze hat koncertből állt. Két városban léptek fel: Londonban és Birminghamben, ahol 245

az NEC-ben filmfelvétel is készült a That's The Way I Wanna Rock And Roll videoklipjéhez. A hatalmas kereslet miatt végül beiktattak még egy koncertet a Wembley-ben. Malcolm számára ez a viszonylag rövid turné nem csak áldás volt, hanem szinte létszükséglet. Mostanra tisztában volt vele, hogy súlyos alkoholproblémával küszködik, és szüksége volt egy kis időre, hogy az egészségével tudjon törődni. Szóba került, hogy az új dalokból álló sorlemez helyett inkább egy koncertalbumot adnak ki. így Malcolmnak is több ideje maradt volna, ráadásul a koncertlemez elkészítése jóval kevesebb energiát és időt igényel. Az ötletet azonban végül elvetették. Miután az angol rajongók „AC/DC-éhségét” egy időre sikerült csillapítaniuk, nekiláthattak a húsz fellépésből álló, március 15-én kezdődő európai turnénak. A berlini koncert előtti szusszanásnyi szünetben Angus meglátogatta felesége Hollandiában élő szüleit. A visszafele úton, nem sokkal felszállás után villám csapott a repülőgépükbe. Angus azt hitte, eljött a vég. A gitárosnak nem először volt része halálközeli élményben a turnék során. A frankfurti koncert alatt a hatalmas harang leszakadt a mennyezetről, és súlyos lánca majdnem agyoncsapta. Ettől kezdve könnyebb harangot használtak. Egy másik alkalommal egy rajongó aknát dobott a színpadra, és bár a szerkezet nem robbant fel, mégis súlyos károkat okozott. Nem sokkal ezután viszont a médiában robbant bomba. Április 21-én az Atlantic Records közleményt adott ki, mely szerint Malcolm nem vesz részt a következő amerikai turnén, ugyanis pihenésre van szüksége. Végigcsinálta az ausztráliai, az angliai és az európai turnét, az amerikai turné azonban már túl nagy falat lett volna. Angus mindenképpen el akarta kerülni, hogy a bátyjával is megismétlődjön, ami Bonnal történt. Malcolm úgy döntött, otthon marad, és az egészségével törődik. Úgy tervezte, anonim alkoholista csoportokba jár, miközben Stevie Young – a Starfighters korábbi gitárosa, Angus és Malcolm unokaöccse – kisegíti őket az amerikai turnén. Mivel Malcolm a zenekar agya és nem hivatalos vezetője, Angus mentora, és Keith Richards mellett a legnagyobb élő ritmusgitáros volt, ez a lépés – bár elkerülhetetlen volt – mindenkit rendkívüli módon nyugtalanított. Malcolm később így kommentálta az eseményeket: „Ez a rock and rolléletmód következménye. Alacsony srác vagyok, 156 centi, és megpróbáltam lépést tartani a nagyokkal. Ettől készültem ki. A végén már nem lehetett rám számítani. Egyszóval eljött az idő, hogy kiiktassam az életemből az alkoholt. Ha az embernek alkoholproblémája van, máshogy látja a dolgokat... Persze miután kijózanodott, és tiszta fejjel végiggondolja, mit csinál, rengeteg minden megfordul a fejében. Eszembe jut Bon, meg egy rakás dolog, amit az életben elszúrtam. A végén egyszerűen oda fut ki az egész, hogy segítségre van szükséged. Egyedül nem tudsz kimászni a szarból. Különösen, ha addig mindig mindent egyedül csináltál, aztán jön ez, az utolsó csepp a pohárban, és teljesen tehetetlennek érzed magad.” Simon Wright: „Azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy mindannyian észrevettük, Malcolm mennyire megváltozott. Rengeteg gondja volt, és ezek a problémák aztán mindenhová begyűrűztek. Amikor befejeztünk egy koncertet, egyre csak azt hajtogatta: »Nem bírom. Nem bírom.« Mindannyian nagyon sajnáltuk. Ha bármit tehettünk volna érte... de ő kemény srác, Malcolm nagyon kemény fickó. Elhatározta, hogy leáll és összeszedi magát. Ekkora ereje van. Hihetetlen fickó. Csak csodálattal tudok adózni neki, amiért képes volt erre, és volt bátorsága, hogy megtegye.” Április végén, miközben Malcolm otthon pihent és demókat készített – amelyeken maga énekelt, billentyűkkel és gitárfutamokkal kísérletezett –, a zenekar Bostonban próbált Stevie Younggal, aki Angus szerint nemcsak Malcolm, de Richards vagy Ike Turner mellett is megállta volna a helyét. A tíz napig tartó próbák után az AC/DC készen állt az amerikai turnéra. Az amerikai-kanadai igazi monstre turné volt, senki sem hibáztathatta Malcolmot, amiért nem vesz részt rajta. Hat húzós hónapon át járták az országot, május 3-tól november 13-ig, a White Lionnal, a Cinderellával és az LA Gunsszal. Az LA Guns az eredetileg tervezett Guns N' Roses helyett ugrott be. A rendkívül kimerítő turné az év egyik legsikeresebb 246

koncertsorozata volt az Egyesült Államokban. Az együttes tagjai ekkor figyeltek fel arra, hogy a közönség átlagéletkora mennyire lecsökkent. A következő generáció is megjelent a koncertjeiken. Mivel Malcolm általában a backstage-ből irányította az együttest – illetve mivel Stevie stílusa meglehetősen hasonló volt az övéhez –, a rajongók nagy részének valószínűleg fel sem tűnt, hogy Malcolm nincs a színpadon. Angusnak persze más volt erről a véleménye. Simon Wright így mesélt a turnéról: „Stevie nagyszerűen teljesített. Nagyon összeszedetten játszott. Király volt a srác. Nem volt könnyű helyzetben, de remekül megállta a helyét.” Perry Cooper: „Stevie jól csinálta. Nagyon furcsa volt, hogy ő van ott velük, hiszen Malcolm irányította a bandát. Teljesen ledöbbentem. A fiúk fáradhatatlanul nyomták a bulit, nem volt megállás, mint ahogy akkor sem, amikor kitették Phil szűrét, vagy amikor Bon meghalt. Az AC/DC soha nem állt le. Volt néhány döccenő, de ők mindig továbbmentek.” Malcolm két koncertjüket is megnézte. A Long Beach Arénában, Los Angelesben úgy érezte, mintha a testéből kilépve figyelhette volna meg magát a színpad széléről. „Nagyon furcsa érzés volt – mesélte Howard Johnsonnak a Metal Hammer 1992. novemberi számában –, de aznap este komoly problémák voltak a hangosítással. Örültem, hogy nem én állok fent a színpadon.” Valószínűleg ugyanígy örült, hogy nem játszott Louisianában, Shreveport-ban, augusztus 2-án, mert mint valami régi westernben, a sheriff kiutasította őket a városból, miután Angus letolta a nadrágját a közönség előtt. A helybeli lakosokat annyira feltüzelték, hogy a végén le akarták tartóztatni az együttest. Az AC/DC gyorsan összepakolt és elhúzott Dallasba. Na, nem mintha nem engedhettek volna meg maguknak egy jó ügyvédet, aki kihúzza őket a slamasztikából, hiszen az amerikai turné bruttó bevétele húszmillió dollár körül mozgott. Mindezt 105 városban, 110 fellépésen szedték össze. Végre-valahára jóra fordultak a dolgok.

247

1991 Szárnyalás: Monsters Of Rock, Doninqton

248

24. FEJEZET BOROTVAÉLEN

Az

AC/DC tagjaira jellemző önfegyelem Malcolmnak is segített leállni a piáról. Csendben, minden felhajtás nélkül rendezte a dolgot. 1988 végére – pár hónap kihagyás után – újra csatlakozott az együtteshez. Angus nagyon örült, hogy bátyja visszatért, és nem győzte csodálni, milyen jól érzi magát pia nélkül. Simon Wright így emlékszik Malcolm visszatérésére: „Egyszerűen zajlott a dolog. Hello, haver! Jó, hogy újra itt vagy! Minden rendben? Senki nem csapott hatalmas felhajtást, nem volt nagy belépő, nagy visszatérés, semmi ilyesmi. Néha fölhívtam telefonon és megkérdeztem, hogy érzi magát. Mindig azt mondta, jól. A dolgok szép lassan visszaálltak a régi kerékvágásba, újra egy zenekar lettünk.” Az ötletek közül – amelyeken a kényszerszünet idején Malcolm dolgozott -karácsony tájékán elvetettek néhányat, de aztán a Young szerzőpáros 1989 elején megint lendületbe jött, és ontotta magából az új számokat. A dalok többségét általában három szakaszban írták. Először akusztikus gitáron próbálták el, aztán elektromos gitáron dobgépkísérettel, végül pedig a teljes együttessel. Malcolm felépülését és energiáit mi sem jellemezte jobban, mint hogy mindeközben társproducerkedett Stevie Young új együttese, a Little Big Horn demóján. Közben Simon Wright egyre türelmetlenebb lett, egyre nehezebben viselte az AC/DC-n belüli inaktív időszakot. A turnék között ugyanis a tempó meglehetősen lelassult. Így történt, hogy 1990 januárjában, több mint egy év láblógatás után Wright elfogadta barátja, Ronnie James Dio – a Rainbow korábbi frontembere – ajánlatát, hogy működjön közre az énekes új, Lock Up The Wolves című albumán. Dio 1976 – a Young-fivérek és Ritchie Blackmore konfliktusa – óta az AC/DC nagy rajongója volt. A felvételek során Wright úgy döntött, átigazol Dióhoz. Így emlékszik vissza erre az időszakra: „Fokozatosan alakult így a dolog. Egyre többet unatkoztam. Úgy értem, minden nagyszerű volt, de talán túl elégedettnek éreztem magam, az egész olyan volt, mint egy hosszú szabadság. Többet akartam játszani. Nem volt egyszerű döntés, de a dolog kölcsönös volt. Megcsináltam az albumot Ronnie-val, és vele maradtam.” Wright csak egy évig maradt Dióval, aztán az AC/DC hangzását utánozó Rhino Bucket Pain című albumán játszott. Később csatlakozott az AC/DC régi barátaihoz, a UFO-hoz. Végül 2000-ben visszatért Dióhoz. Az AC/DC-nek tehát keresnie kellett valakit Wright helyére. Ismét rengeteg embert meghallgattak. Fülrepesztő hangerőn nyomták a számaikat, azzal viszont minden dobos tisztában volt, hogy – talán a Rolling Stones kivételével – egyetlen rockegyüttes sem tartja olyan pontosan a ritmust, mint az AC/DC. Éppen ezért messze földről érkeztek jelentkezők, köztük olyan dobvirtuózok, mint az angol Simon Philips, aki a világ legjobbjaival játszott, és aki később a Totóhoz csatlakozott. Végül Chris Slade lett a befutó, ez pedig megint Malcolm hihetetlen memóriáját dicséri. Malcolm először a Manfred Mann tagjaként látta Slade-et, majd később Sydney-ben a Free-vel és a Deep Purple-lel. Az 1946. október 30-i walesi születésű Slade előélete ígéretes volt. 1963-ban, tizenhat évesen hallotta, hogy a Tommy Scott And The Senators dobost keres. Másnap este elment a meghallgatásra, és eljátszotta a Venturestől a Walk Dont Runt Azonnal felvették dobosnak. A Senators énekese később Tom Jones néven futott be. Slade első hivatalos fellépése Jonesszal a Stones előzenekaraként, a londoni Beat Cityben volt. Slade később az énekes szólókarrierjét megalapozó It's Not Unusual demóján is játszott. Ezen kívül Jones 1967-es 13 Smash Hits című albumán is közreműködött, John Paul Jones társaságában, aki később a Led Zeppelin basszusgitárosaként futott be. Az, hogy kapcsolatba került Tom Jonesszal, egyéb téren sem ártott Slade karrierjének. 249

Egy alkalommal Elvis Presley is megjelent a walesi sztár hawaii koncertjén. „Úgy tűnt, bejött neki a stílusom – mesélte Slade Phil Lageatnak a Rock Hard France-ban, 2001-ben. – Tommal a turné végén jártunk. Elvis kitalálta, hogy két dobossal akar dolgozni, Ronnie Tutttal és velem.”A dolog végül azért nem jött össze, mert Sladé nem tudott elmenni az első próbákra Elvisszel. Ezzel élete egyik nagy lehetősége úszott el. Később Slade-et megkereste a Manfred Mann. Slade – a basszusgitáros Colin Pattendennel együtt – 1972 és 1978 között kilenc Manfred Mann-albumon működött közre. Az egyiken többek között szerepelt Bruce Springsteen Blinded By The Sun című dalának átdolgozása, amely 1976-ban világszerte a slágerlisták élére került. Miután a Manfred Mann 1978-ban kettévált, Slade a Uriah Heephez csatlakozott egy album, a Conquest erejéig. Ezután Gary Numannel dolgozott együtt az I Assassin című albumon, majd 1983-ban összeállt a Mott The Hoople és a Bad Company volt gitárosával, Mick Ralphsszal. Éppen vele dolgozott, amikor felhívta Ralphs barátja, David Gilmour a Pink Floydból, hogy turnézzon velük. A Ralphsszal tervezett közös munka nem volt akadály, ugyanis Ralphs is benne volt a buliban. Slade magánkívül volt az örömtől. Délután ismét csörgött a telefon. Jimmy Page volt az. Új együttest szervezett, Firm néven, és szerette volna, ha Slade is benne van. Slade nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen, aztán sajnálkozva közölte Page-dzsel, hogy pont most szerződött le Gilmourral néhány hónapra. Legnagyobb megdöbbenésére Page közölte, hogy szívesen vár rá. Slade tehát felvett két albumot a Firmmel (Page, Paul Rodgers és Tony Franklin társaságában) The Firm és Mean Business címmel. De a projekt nem futott be igazán, úgyhogy Page 1986-ban kiszállt. Slade 1989-ben Gary Moore-ral dolgozott. Abban az időben az AC/DC-t és Moore-t ugyanaz a cég, a Part Rock menedzselte. Malcolm látta Slade-et játszani. A dobos így jutott be a meghallgatásra, ahol tudásával mindenkit lenyűgözött. Miután Slade – igaz, egyelőre csak ideiglenesen – csatlakozott a bandához, nekiláttak az új album elkészítésének. Az új számokat egy kis brightoni házban próbálták el. Ahogy az már lenni szokott, az új számok nagy részét eleinte nem érezték elég ütősnek, azt akarták ugyanis, hogy az AC/DC-hangzás az első taktusnál felismerhető legyen. Mindenképpen meg kellett teremteni a szöveg és a ritmus egyedi varázsát, amely az évek során az AC/DC védjegyévé vált. A fiúkat ekkoriban – mint afféle hangszeres nehéztüzérséget – bevetették Panamavárosban, ahol Manuel Noriega tábornok, Panama korábbi diktátora a vatikáni követségre menekült az amerikai katonaság elől. Napi huszonnégy órában üvöltött a követség környékén álló tankokból az AC/DC és más heavy metal bandák zenéje, így akarták ugyanis kiűzni a diktátort az épületből – vagy legalább álmatlan éjszakákat szerezni neki. Brian így nyilatkozott ezzel kapcsolatban Liam Faynek a Hot Press 1990. október 18-i számában: „Örültünk, hogy tehetünk valamit az ügy érdekében.” Február végén az együttes öt hétre bevette magát a dublini Windmill Lane Stúdiósba. Eredetileg úgy tervezték, hogy az albumnak Harry Vanda és George Young lesz a producere. A munkálatokat kezdetben George irányította, Harry Vanda nélkül. Azonban magánéleti problémák miatt George áprilisban kénytelen volt kiszállni a projektből, az együttes pedig átköltözött a vancouveri Little Mountain Stúdiósba, ahol Bruce Fairbairn vette át a produceri feladatokat, Mike Fräser pedig hangmérnökként működött közre. Mivel Angus és Malcolm korábban már megpróbálta ellátni a lemezekkel kapcsolatos produceri teendőket, tisztában voltak azzal, hogy a külső kontroll egyszerűen nélkülözhetetlen. Eleinte voltak ugyan aggályaik Fairbairnnel kapcsolatban, mivel attól tartottak, hogy a producer popos irányba próbálja majd elvinni az együttest. Ennek mindössze azért állt fenn a veszélye, mert Fairbairn volt a Bon Jovi hatalmas népszerűségnek örvendő, tizennégymillió példányban elkelt 1989-es albuma, a Slippery When Wet producere. Hamar kiderült azonban, hogy Fairbairn óriási AC/DC-rajongó, aki mindenképpen szeretne együtt dolgozni velük. És fontosnak tartja, hogy az együttes megőrizze nyers és dübörgő hangzását. Nem mindennapi felfogásban vették fel a vokálokat sem. Fairbairn beterelte Briant egy 250

hangszigetelt szobába, ahol az énekes kedvére üvölthetett, aztán amikor elérkezett a pillanat, odaállt a mikrofon mögé, és felénekelte a számot. Mindent egybevetve Fairbairn hamar elnyerte Angus és Malcolm bizalmát, személye felszabadítóan hatott rájuk, és képesek voltak kihozni magukból a maximumot. Mivel így újabb terhek kerültek le a vállukról, a két gitáros beszállhatott Brian mellé a dalszövegírásba. Az énekest nagyon aggasztotta, hogy nem képes tisztességesen ellátni a feladatát, magánéleti problémái ugyanis minden energiáját lekötötték, ráadásul lelkiismeret-furdalása volt, amiért nincs elég ötlete. Angusnak és Malcolmnak tehát újból lehetősége nyílt, hogy kézbe vegye a dolgokat. A stúdiómunkálatok közben döntötték el, hogy véglegesítik Chris Slade-et az együttesben. Slade-et lenyűgözte, hogy a felvételek során mindenki milyen őszinte vele és egymással. Tetszett neki, hogy nem külön-külön, hanem együtt, egy zenekarként vették fel a számaikat, miközben folyamatosan figyeltek egymásra. Ezt eddig máshol nem nagyon tapasztalta. A Hard Rock France 2001. júniusi számában Slade a következőket nyilatkozta erről Phil Lageat-nak: „Sosem fordulhatott elő, hogy Angus két héttel a többiek után beugrik a stúdióba, és feljátssza a gitárszólókat. Az első felvételt mindig megtartják. A lemez összes számába bekerül valami az első felvételből.” Ez többek között azért volt jó, mert ha a Thunderstruck című számot – amelyet az 1988-as európai turné rázós repülőútja ihletett, amikor villámcsapás érte Angus gépét – többször fel kellett volna venni egymás után, a hosszú és bonyolult gitárszóló miatt Angus ujjai kikészülnek. A Mistress For Christmas és a Moneytalks című szám az üzleti élet nagykutyáit támadja. Malcolm és Angus ugyanis soha, még többmillió eladott lemez után sem tagadta meg származását, emlékeztek a szegény munkáscsaládra, amelyben felnőttek. Májusra, több hetes kemény munka után elkészült a The Razors Edge című album, és köszönetképpen – vagy pontosabban tiszteletük jeleként – Fairbairn kapott tőlük egy Beastet, egy olyan gitárt, mint amilyenen Malcolm játszott. Augusztusban Londonban, a Brixton Academyn David Mallet rendezővel forgatták a Thunderstruck videoklipjét. Az album szeptember 24-én jelent meg Európában, másnap pedig az Egyesült Államokban és Ausztráliában. Amerikában nagyon jól fogyott a lemez, több mint hárommillió darabot adtak el belőle, és ezzel a The Razors Edge két hét alatt a Billboard listájának előkelő második helyére került. A lemez Nagy-Britanniában is sikert aratott, a szigetországban a slágerlisták negyedik helyéig jutott. Ezzel egy időben az Egyesült Államokban a Back In Blackből eladták a tízmilliomodik darabot. Ez aztán visszatérés volt a javából. Október elején, Londonban elkezdődtek a turné próbái. Ez idő tájt az együttes összesített lemezeladási száma ötven-hatvanmillió körül mozgott. A hónap végén New Yorkban folytatták a felkészülést, a Worcester Centrumban színpadi próbákat tartottak. A harmincnégy koncertből álló amerikai-kanadai turné november 2-án kezdődött. Brian mindig ugyanúgy melegített be a koncertek előtt: „Általában elvonultam a vécére, és üvöltöztem meg sikoltoztam. Amikor kijöttem, a többiek megkérdezték: »Minden oké, Jonna? Azt hittük, megtámadott valaki!« Ilyenkor legyintettem, és azt feleltem: »Nem, nem, fiúk, csak a lefolyót tisztítottam!«„ Az együttes harminc tonna súlyú, hatalmas turnéfelszerelését ötvenfős személyzet mozgatta. A turné első hetében, november 6-án, a philadelphiai Spectrumban tartott koncert előtt felvették a Moneytalks videoklipjét, majd a koncert közben további jeleneteket rögzítettek a kliphez. A Moneytalks alatt a koncerteken egyébként Angus arcképével díszített „hamis” bankjegyeket szórtak a közönségre. Brian a következő megjegyzést fűzte a pénzesőhöz: „Úgy egymillió hamis dollárt szórtunk minden bulin a közönségre. Amúgy általában egy hét alatt szórunk el egy millát. Jól hangzik, nem? Hát, a turné közben én is elverek egymilliót egy héten. Én már csak ilyen vagyok!” A hamis pénz Angliában gondokat okozott. Na, nem az esténként elszórt egymillió darab bankjegy miatt szabtak ki az együttesre 2000 font büntetést, hanem mert törvénybe ütközött, hogy a Moneytalks borítóján szereplő bankjegyen a királynő feje helyett Angusé látszott. 251

A huszonnyolc koncertből álló amerikai-kanadai turné második része január 9-én kezdődött. A turnén a legborzalmasabb rémálmaik váltak valóra. A kezdés után egy héttel január 18-án, a Salt Lake City-beli Salt Palace Arénában tartott koncerten három rajongó halt meg a színpad felé nyomuló tömegben. Mindhárman tizenévesek voltak: Jimmie Boyd és Curtis Child tizennégy éves volt, Elizabeth Glausi pedig tizenkilenc. Brian teljesen kikészült, egy hétig nem tudott aludni. Az amerikai média persze azonnal lecsapott a hírre, és az együttes – önhibáján kívül – ismét a sajtó figyelmének középpontjába került. Hogy pontosan mi történt a tömegben, azzal kapcsolatban megoszlottak a vélemények. Egyes szemtanúk szerint, annak ellenére, hogy a tömeg azt skandálta, álljanak le, az együttes tovább játszott. A zenekar tagjait ez a híresztelés teljesen ledöbbentette, ezért a sajtóban közölték, hogy amint észrevették a bajt, azonnal leállították a koncertet. A srácok hivatalos közleményben biztosították az elhunytak családtagjait és barátait legmélyebb együttérzésükről és részvétükről. A turné azonban folytatódott. Közben kitört az első Öböl-háború. Angus az egyik koncerten letolta a nadrágját, elővillantva amerikaizászló-mintás alsónadrágját. Egyesek ezt a háborúval kapcsolatos véleménynyilvánításként értelmezték. Valójában a nadrágletolás egyszerűen csak a show része volt, főhajtás az ország előtt, ahol ekkora népszerűségre tettek szert. Jerry Lee Lewishoz hasonlóan az AC/DC sem foglalt soha állást politikai kérdésekben. Briant azonban, aki korábban ejtőernyősként szolgált a légierőnél, aggasztották azok a híresztelések, miszerint a korábban leszerelt katonákat újra behívhatják. Március 20-án megkezdődött a huszonhat koncertből álló európai turné. A glasgow-i, birminghami, dublini és belfasti koncerteket felvették a készülő koncertalbumhoz. Angus nagy szerencséjére filmfelvétel nem készült az észak-írországi koncerten. Ő maga így számolt be a történtekről: „Levettem a kabátom, és rövidgatyában voltam. Általában a rövidgatya alá a koncertekre felveszek még egyet, amin egy zászló van. De ezen az estén, amikor lerántottam a felső rövidgatyát, az alatta lévő elszakadt, én meg nem vettem észre. Megfordultam, a srácok pedig kiabáltak nekem: Ang! Ang! De annyira el volt borulva az agyam, hogy meg sem hallottam. Brian úgy fogalmazta meg a dolgot, hogy amikor megfordultam, elől hagytam a felszerelésemet! Szerencsém volt, a közönség vette a lapot, és ahogy azt Brian is megállapította, a férfiasságomon nincs mit szégyellnem.” A The Razors Edge-nek akkora sikere volt, hogy május 23-án megkezdődött az amerikaikanadai turné harmadik szakasza. Az előzenekar továbbra is az LA Guns maradt, csakúgy mint az 1988-as észak-amerikai turnén. Tracii Guns – az LA Guns egyik alapítója és az együttes névadója – így emlékszik vissza a közös fellépésekre: „Emlékszem, a behangolásnál mindig Rolling Stones-számokat játszottak. És annyira jól nyomták, szinte hihetetlen volt.” A turné vancouveri állomásán Guns egy meglepő incidensbe keveredett, mikor Mick Crippsszel, az LA Guns másik gitárosával, valamint Angusszal és Malcolmmal betértek a Club Soda nevű bárba. Tracii Guns így idézte fel a történteket: „Egyszer csak odajött egy fickó az asztalunkhoz, és elkezdett ordítani velem: »Mi a faszt képzelsz magadról, hogy ezeknek a rocklegendáknak a nyakán lógsz?« Mire a kis Malcolm felpattant, és beolvasott a fickónak: »Húzz a picsába! És ha elhúztál, fel is akaszthatod magad!« Alig tudok nagyobb megtiszteltetést elképzelni, mint hogy egy ekkora sztár, annak árán, hogy elveszíti egy rajongóját, kiáll az ember mellett. A srácok nagyon bírtak minket. Mick Cripps a turné alatt nősült. Angus szerzett valahonnan egy limuzint egy hétre, amit Crippsnek és újdonsült feleségének adott. Nagyon rendesek voltak velünk.” A munka azonban rendkívül kemény volt. Egyikük sem volt már gyerek. Brian hetente többször is gyúrt, hogy formában tartsa magát. A koncertek ezen a turnén 135 percesek voltak, fél órával hosszabbak, mint az előző koncertkörúton. Brian Angus iránti csodálata azonban sokkal erősebbnek bizonyult, mint saját problémái. Az énekes a következőket mesélte Stuart Coupe-nak a Hot Metal 1991. augusztusi számában: „Láttam, hogy amikor a doki megvizsgálta, a fejét rázta, mire Angus csak annyit mondott: »Baromság! Folytatom és 252

kész! Mi soha nem mondunk le koncertet!«” Közben az együttest felmentették abban a perben, amelyet Bruce Child, Curtis Child apja indított ellenük, és amelyben gondatlanságból elkövetett emberölésért tízmillió dollárra perelte őket, a koncert helyszínbiztosítóit, valamint a biztonsági céget. A szörnyű tragédia emléke továbbra is bennük élt. A tragédia árnyékában nem igazán volt kedvük nagy fesztiválokon fellépni, ennek ellenére augusztus 10-én mégis részt vettek a Monsters Of Rock/Rock Around The Block fesztivál európai állomásain, fôzenekarként a Metallica, a Mötley Crüe, a Queensryche és a Black Crowes társaságában. Az AC/DC kérésére a színpad előtt elkerítettek egy részt, elkerülendő, hogy a tömeg előrenyomuljon, és esetleg halálra tapossanak valakit. Ezt a módszert azóta minden nagyobb fesztiválon alkalmazzák. A turné a Mötley Crüe számára is nagy élmény volt. Doug Thaler így emlékezett vissza: „A Mötley Crüe nagyon tisztelte az AC/DC-t, Tommy Lee nagy rajongója volt az együttesnek. Azt nem tudom, hogy az AC/DC tagjai hogyan vélekedtek róluk. Azt hiszem, úgy tekintettek rájuk, mint egy rakás fiatal srácra. Nem állítottak át semmit a hangtechnikán, sem a világításon. Valahogy úgy álltak hozzá: menjetek csak, adjatok bele apait-anyait, aztán úgyis mi jövünk, és lesöprünk titeket! De azért nyomassátok, tegyetek meg minden tőletek telhetőt!” Az augusztus 10-én kezdődő, húsz fellépésből álló turné során néhány olyan országban is megfordultak, amelyeket nemrég még a vasfüggöny választott el a világ többi részétől: Lengyelországban, Magyarországon és Oroszországban. Különleges élmény volt ez egy olyan együttes számára, mint az AC/DC, ugyanis sosem érdekelte őket a politika. De ugyanígy a közönség számára is különleges koncertek voltak ezek, hiszen sokak számára az AC/DC volt az első külföldi rockegyüttes, akit színpadon láttak. Lengyelországban negyvenezer ember látogatott ki a koncertre, Koppenhágában huszonötezer, Barcelonában negyvenötezer rajongó előtt játszottak. A jugoszláviai koncertet az országban kialakult politikai válság miatt le kellett mondani, és a luxemburgi show-t is elhalasztották, mivel a koncertszervező lelépett az elővételben eladott jegyekből befolyt pénzzel. A németországi Gelsenkirchenben tartandó fellépés szintén elmaradt, mivel egy helyi ügyvéd – nem tudni, pontosan milyen indíttatásból – addig lobbizott a városi tanácsnál, amíg az betiltotta a koncertet. Ehelyett két plusz show-t iktattak be Dortmund közelében. Az egyik koncerten épp a Dirty Deeds Done Dirt Cheapet játszották, amikor az egyik világosító kiszúrt egy párt, amint a dal ritmusára, kutyapózban kefélnek. Azonnal odairányította az egyik reflektort, majd gyorsan rájuk állítottak egy kamerát is. A hatalmas stadion kivetítőin csak a kefélő párocska látszott. Meglepő módon azonban egyáltalán nem jöttek zavarba. Valószínűleg nem akartak kiesni a ritmusból. A csaj egész idő alatt teli torokból üvöltötte a Dirty Deeds szövegét. Bebizonyosodott hát, hogy az AC/DC zenéje a testi vágy nemzetközi nyelve. Augusztus 17-én, az angliai Doningtonban megrendezett Monsters Of Rock Festivalon – ahol immár harmadik alkalommal léptek fel, és minden eddiginél nagyobb, 72 500 fős közönség előtt játszottak – az AC/DC elsöprő erejének újabb bizonyítékával szembesültek. Ezúttal azonban nem szexuális értelemben. A Bedfordból származó Dan Brooks – az AC/DC tizenöt éves rajongója –, aki egy rögbimeccsen fél fülére elvesztette a hallását, a koncert alatt a hatalmas hangfalak alatt állva visszanyerte azt. Ezek szerint még a sátá-nisták is képesek csodát tenni. Bár ez már a harmadik doningtoni fellépésük volt, George Youngnak komoly erőfeszítésébe került, hogy a koncert előtt meg tudja nyugtatni Briant. Mindegy volt, hányadszor lépnek fel, a doningtoni buli mindig hatalmas izgalommal járt. Briannek azonban nem kellett aggódnia. A fellépés vége felé majdnem röhögőgörcsöt kapott az egyik operatőr láttán, aki szemmel láthatólag teljes révületben surrant el mellette. A koncertet egyébként húsz kamera vette, készülő videoklipjükhöz vettek ugyanis fel anyagot. A felvételen az a pillanat látszott, amikor Brian hatalmas levegőt vesz, mielőtt belevágna a For Those About To 253

Rock első sorába. Malcolm a produkciót – az előző koncertekhez hasonlóan – elég laposnak érezte. Úgy gondolta, az együttes doningtoni fellépései valahogy sosem sikerülnek valami fényesen. Doug Thaler viszont örömmel nyugtázta, hogy az AC/DC újra teljes erőbedobással nyomul: „Malcolm józan volt. Nem emlékszem, hogy mindenki az volt-e, de ha ittak, akkor is csak nagyon keveset. Úgy tűnt, életüknek ez a szakasza végleg lezárult, továbbléptek, és nagyszerűen játszottak, újra teljes fényükben ragyogtak.” Bármilyen nagy durranásnak számított is a doningtoni fellépés, valójában csak bemelegítés volt a turné igazi nagy szenzációjához – sőt talán az együttes történetének egyik legfontosabb bulijához –, az 1991. szeptember 28-i moszkvai koncerthez. Egyedül a „nézőtér” szélén elhelyezett reflektorok távolságából tudták a Moszkva külvárosában lévő Tushino repülőtéren megjelent tömeg nagyságát megbecsülni. Hivatalosan 1,2 millió ember látogatott ki a koncertre, ahol az AC/DC mellett az EST, a Pántéra, a Black Crowes és a Metallica lépett fel, de a közönség pontos számát lehetetlen volt felbecsülni. A koncert ideje alatt állítólag Moszkvából gyakorlatilag eltűntek a harminc év alatti emberek. Talán nem is olyan meglepő mindez, annak fényében, hogy a kommunizmus bukása után a legkeresettebb cikkek Oroszországban – természetesen a farmernadrág mellett – az AC/DC, a Beatles és a Dépêche Mode lemezei voltak. Ahogy Andrej Orlov zenekritikus fogalmazott a New York Times szeptember 29-i számában: „Minden házfalon van egy AC/DC-felirat.” A moszkvai koncertet Moszkva városa és a Szovjetunió kormánya meghívására rendezték meg, az eseményt a Time Warner szponzorálta. A moszkvai koncert terve azt követően merült fel, hogy rajongók ezrei zarándokoltak el az AC/DC varsói fellépésére. Az ingyenes koncertet hivatalosan csak két nappal a meghirdetett időpont előtt – alig néhány nappal egy sikertelen kommunista puccsot követően – engedélyezték. A kétszázötven fős személyzetet, valamint a harminc nyergesvontatónyi felszerelést a világ legnagyobb teherszállító-repülőgépével, két Antonovval hozták el Spanyolországból. A káosz abban a pillanatban kitört, amint az együttes megérkezett a repülőtérre. Brian így mesélt moszkvai élményeiről: „Hallottam, hogy valaki a nevemet kiabálja: »Brian! Brian! Ezt a születésnapodra hoztam. Boldog születésnapot!« A srácnak, aki megszólított, fogalma sem volt, hogy aznap van-e a születésnapom vagy sem, de hozott nekem egy üveg vodkát, valami felirattal a palack oldalán. Egy másik srác a kezembe nyomott egy gyönyörű festményt. Miután valamelyik nyugati tévéadón látta az egyik koncertünket, saját kezűleg megfestette az Angus arcképével díszített hamis dollárt. A festmény tökéletes volt. A kép alján a következő felirat állt: »Soha nem hagyunk cserben benneteket. Mindig hűek leszünk hozzátok. Ha tudtok, légy szíves, erre a címre küldjetek nekem valamit, bármit az AC/DC-től, nyugatról.«” Miután hazatértek, Brian azonnal postázta a két srácnak a turné programját. Alig voltak képesek felfogni, mekkora tömeg előtt kell fellépniük. Brian így emlékezett vissza: „Amíg egy szintben álltunk, a tömeg csak simán tömeg volt, amikor azonban felmentünk a színpadra, megláttuk, mennyien vannak. Azt hiszem, akkor kicsit remegni kezdett a lábunk. Bevallom, kicsit be voltunk szarva. Egyébként öltözők sem voltak. Csak ezek a katonai sátrak, járópallókkal. Ezekben mászkáltunk fel-alá, időnként meg hátramentünk a sátrak mögé hugyozni. Minden egyes alkalommal, ha kiléptem a sátorból, azonnal ott termett a CNN meg a BBC stábja, és kérdezgetni kezdtek, mit gondolok az egészről. Én meg csak ennyit válaszoltam: »Viccel? Az égvilágon semmire sem tudok gondolni, csak arra, hogy mikor lépünk már színpadra.«„ Nem ez volt a legmegfelelőbb alkalom, hogy Brian – szokásához híven – utánozni kezdjen valakit kedvenc sorozatából, a Waczak Szállóból. Később kiderült, nem sok okuk volt a vidámságra. A koncert, amellyel eredetileg az orosz elnök, Mihail Gorbacsov által bevezetett társadalmi és politikai reformokat, valamint a kommunista puccskísérlet meghiúsítását akarták megünnepelni, káoszba fulladt. Bár a látvány lenyűgöző volt, és az együttes is kitett magáért, Moszkvát felkészületlenül érte a hatalmas nézősereget vonzó koncert. Sem ennyi 254

rajongóra, sem pedig ekkora rendőri és katonai jelenlétre nem számított senki. A biztonsági emberek száma 20-50 ezer fő között volt. Mindez hatalmas feszültséget gerjesztett a túlfűtött rajongók és a túlbuzgó biztonsági emberek között. Végül aztán kitört a balhé. Jason Newstead a Metallicából így emlékezett vissza a moszkvai koncertre: „A biztonságiak durván ütötték a srácokat, a szemünk láttára verték szét őket. Teherautókra dobálták őket, meg ilyenek. Életem egyik legszörnyűbb élménye volt.” Végül az AC/DC saját biztonsági embereinek kellett közbelépni, hogy egy kicsit lecsillapítsák a kedélyeket. Szovjet újságokban megjelent hírek szerint a koncerten hetvenhat ember sérült meg, sokan közülük koponyatörést szenvedtek az állandó üveghajigálás miatt. A sajtó a koncertet gyakorlatilag a részeg rajongókból álló tömeg és a biztonságiak harcaként állította be. Az egyik országos napilapban, a Komszomolszkaja Pravdában megjelent írás szerint „a Monsters Of Rock koncert véget vetett a puccsot követő rövid időszaknak, amelyet abban az illúzióban és eufóriában éltünk meg, hogy végre nem megosztott az ország.” Októberben a gigantikus – egy éven át tartó, százötvenhárom helyszínt érintő – Razors Edge turné utolsó, ausztráliai és új-zélandi szakasza előtt már Brian sem volt olyan feszült, mint a moszkvai fellépés idején. Egy alkalommal például megkérdezték tőle, nincs-e kedve újra előszedni a ládából a Geordie fellépésein hordott csizmáját és csíkos nadrágját. Brian hangos nevetésben tört ki: „Azt hiszem, most kábé feleakkora vagyok, mint amikor utoljára volt rajtam az a nadrág. Akkoriban kövér voltam. Azóta egy mérettel kisebb cuccokat hordok. Egyébként is, ha jól emlékszem, valami szertartás során valaki elégette a szerkómat. A Geordie-s ingem viszont még megvan. Azt megtartottam emlékbe.” Briant sosem hagyta nyugodni, hogy legendás elődje, Bon csak halála után kapta meg a megérdemelt tiszteletet és elismerést. Egyszer például a következőket nyilatkozta: „Nagyon zavar, hogy Bon soha életében nem kapta meg a neki kijáró tiszteletet. Ez borzasztó, nagyon feldühít minket. Bon sokkal többet érdemelt volna. Óriási tehetség volt, óriási tehetség. Ez egész egyszerűen nem fair vele szemben. Bon mindig kiválóan teljesített. Az ausztrál közönség tisztában volt ezzel. Ők látták fellépni a klubokban. Ők tudták, mekkora tehetség Bon.” Az AC/DC ausztráliai és új-zélandi turnéja tizenöt állomásból állt, és október 14-én indult. A turné kezdetén sajtótájékoztatót tartottak a sydney-i Entertainment Centre-ben. Az együttes mögé felállították a Pokol Harangját, a színpad két oldalán pedig két ágyút helyeztek el. A színpadon hatalmas hangfal magaslott a következő felirattal: „AC/DC Artillery” (AC/DCtüzérség). Brian apja ugyan azt állította, a háború óta nem hallott még hangosabb dolgot az AC/DC koncertjénél, a sajtótájékoztató mégis meglehetősen csendesen zajlott. A helyszínen a sajtó több száz képviselője jelent meg, de gyakorlatilag az együttes tagjainak puszta jelenlététől elállt a lélegzetük. Csak néhány nehézkes kérdés törte meg az áhítatos csendet, a fiúk egyre jobban feszengtek, aztán valaki végre megkérdezte, mi a véleményük a Let There Be Rock Henry Rollins-féle feldolgozásáról, amelyet az énekes a sydney-i Hard Onsszal közösen készített. Ekkor végre nevetés törte meg a furcsa csendet. Az új-zélandi turné utolsó fellépései azonban nem az ünneplésről szóltak, és csak megerősíteni látszottak az AC/DC-ről egyesekben kialakult negatív, előítéletekkel terhes képet. A Wellington Athletic Park-beli koncertet el kellett halasztani egy nappal, miután beállás közben leszakadt a színpad teteje. Másnap aztán, amikor végre megtarthatták a koncertet, újabb incidensek vetettek árnyékot a fellépésre. Randalírozó rajongók autókat rongáltak meg a környéken, és zavargások törtek ki. Két embert megkéseltek, a rendőrség ötvenhét embert letartóztatott. A turné utolsó állomásán, Aucklandben még jobban eldurvult a helyzet. Korábban soha nem játszottak még ebben a városban. A november 16-i fellépés előtt leszúrtak egy rendőrt a stadion előtt, amikor a jegy nélkül bejutni próbáló rajongók és a rendőrség összecsapott egymással. Tizenhét embert tartóztattak le. Volt azonban egy rajongó, akinek nem kellett a 255

bejáratnál küszködnie, hogy beengedjék a koncertre. Az illetőt Phil Ruddnak hívták. Phil akkoriban már egy ideje Új-Zélandon élt. A koncert után ott maradt a fiúkkal a backstage-ben, és pár sör mellett hajnalig beszélgettek a régi szép időkről. Rudd nagy rajongója volt Chris Slade-nek, nagyon tetszett neki, hogy ilyen jól sikerült beilleszkednie a bandába. A koncert alapján úgy ítélte meg, jól tudnak együtt dolgozni. Éppen ezért nem sok esélyt látott rá, hogy visszakerüljön a bandába, azonban mégis jelezte Malcolmnak, hogy szívesen visszajönne, ha akarják. Phil úgy gondolta, sosem lehet tudni, így legalább Malcolm tisztában van az álláspontjával, ha esetleg valami változás történik. A Razors Edge vitathatatlanul a legsikeresebb turné volt a Back In Black óta, és az album is több mint tízmillió példányban kelt el világszerte. Csak Németországban háromnegyedmillió példányt kapkodtak el, ami még a Back In Black eladásait is felülmúlta. A siker azonban nem hullott csak úgy az ölükbe. Brian a következőket nyilatkozta Chris Eliezernek a Juke 1991. július 13-i számában: „Malcolm és Angus igazi munkamániás. Amíg mindent beleadsz, minden rendben van, de ha lazítasz egy kicsit, azonnal rád pirítanak.” Malcolm jobban szerette volna, ha az AC/DC olyan rock and roll zenekarokkal turnézik együtt, akiknek a stílusa közelebb áll az övékhez. Ilyen volt például a Black Crowes. 1992ben, amikor a Nirvana – Nevermind című albumával – berobbant a zenei világba, az AC/DC éppen új koncertalbumán dolgozott. A gitár– és énekfelvételeket keverték a vancouveri Little Mountain Stúdiósban Bruce Fairbairn producer vezetésével. Az anyagot a Razors Edge turnén felvett harminc kazettáról válogatták össze, elsősorban a doningtoni, a glasgow-i, a moszkvai és az edmontoni koncertek felvételeiből. Az album egyik célja a kalózlemezek terjesztésének visszaszorítása volt. Az időzítés tökéletesen sikerült. A Billboard magazinban, 1992 augusztusában megjelent felmérés adatai szerint – kihasználva a német szerzői jogi szabályozás bizonyos hiányosságait – csak Németországban 250 ezer kalóz cd-t adtak el 1991-1992 között. 1979 és 1992 között több mint kétszáz különböző AC/DC-kalóz-lemez jelent meg világszerte. Az AC/DC Live című koncertalbuma, valamint a Live At Donington című koncertfilm október 27-én jelent meg az Egyesült Államokban, november 6-án pedig Ausztráliában. A lemezből csak Amerikában több mint kétmillió példány kelt el. A koncertfilmet pedig – amelyen az együttes teljes fényében tündökölt – hatalmas nézősereg előtt vetítették a mozikban. A filmet számos országban, többek között Angliában, Németországban és Ausztriában is bemutatták. Bár Bon már több mint egy évtizede nem volt köztük, a fiúk tisztában voltak vele, hogy lesznek, akik azt gondolják, az album nem tartja kellő tiszteletben az énekes emlékét. Brian ugyanis számos olyan dalt is elénekelt az albumon, amely gyakorlatilag összeforrt Bon személyével. Az album azonban sokkal inkább az elképesztően sikeres Razors Edge turnénak állított emléket, amely során sokan először találkoztak az AC/DC-vel. Malcolm úgy vélte, Brian – gyakran hatalmas nyomás alatt – kiválóan teljesített, ennek ellenére a szívéhez továbbra is az If You Want Blood és nem a Live koncertlemez állt közelebb. „Nekem személy szerint jobban tetszik a régi album – mesélte Malcolm Howard Johnsonnak a Metal Hammer 1992. novemberi számában. – Akkor még fiatalok voltunk, erősek, és kibaszott jól nyomtuk... A koncertek ugyan nagyon zúzósak voltak, de ezen kívül mindig úgy éreztem, mi is csak egy átlagos banda vagyunk.” Angus kedvenc koncertalbumai sokkal visszafogottabbak voltak, mint az AC/DC hasonló lemezei: „Az Allman Brothers Bandtől az At Filmore East. Na, az egy király koncertlemez. A Woodstockon is van néhány király szám, például a Who Summertime Blues-feldolgozasa. A Who másik koncertalbuma, a Live At Leeds is nagyon jó, és Β. Β. King Live At The Cook County Jail című albumát is nagyon szeretem. Nagy kedvencem még Muddy Waters egyik koncertlemeze. Nem sokkal a halála után kiadtak egy albumot, amin Johnny Winter gitározik, azon nagyon király dolgok vannak.” Decemberre a Live hatszázezer példányban kelt el 256

Franciaországban, ezzel az AC/DC legjobban menő albuma lett az országban a For Those About To Rock óta. Decemberre végre rendeződött az együttes, a rendezők és a koncertszervező pere a Salt Lake City-beli tragédiával kapcsolatban. Sikerült megállapodniuk az áldozatok családjainak fizetendő kártérítésben. Az összeget nem hozták nyilvánosságra. Az ügy ezzel mindenki számára lezáródott, a borzalmakat és a veszteséget azonban semmi sem feledtette. Az AC/DC Back In Black óta legsikeresebb korszaka ismét csendes gyásszal zárult.

257

258

1996 Ez se semmi. Brian és Angus a Wembley Arénában

259

25. FEJEZET KŐ KÖVÖN...

Egy

bostoni szálloda bárjában egy középkorú, öltönyös férfi úgy gondolta, ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben. Felállt az asztalától, odasétált az AC/DC tagjaihoz, majd udvariasan bemutatkozott. Elmondta, hogy két tizenéves gyereke van, akik egyfolytában azzal nyaggatják, vigye el őket rockkoncertre. Mivel azt akarta, hogy az első koncertélményük egyben a legemlékezetesebb is legyen, elhozta őket az AC/DC show-jára. 1993 elején az együttes egy másik nagy rajongójának is megadatott, hogy beteljesüljön élete álma. Rick Rubin neve összefonódott egyrészt a Beastie Boys és a Run DMC rapzenéjével, másrészt a heavy metal királyaival, a Slayer-rel és az AC/DC-t koppintó Culttal. Rubin már régóta pályázott arra, hogy producerként közreműködhessen egy AC/DC-lemezen, ezért aztán megkérdezte a srácokat, nem dolgozhatna-e velük a The Razors Edge-en. A zenekar azonban addigra már leszerződött Brian Fairbairnnel. Rubin és az együttes első közös munkája a Big Gun című szám volt, amely Arnold Schwarzenegger filmje, Az utolsó akcióhős filmzenéje volt. A Rubin által kikevert szikár hangzás megnyitotta a producer számára az utat egy nagyobb lélegzetvételű közös munka előtt. A számhoz készült videoklipet a Los Angeles-i Van Nuys repülőtér 104E számú hangárjában forgatták, ahová Schwarzeneggert is meghívták. A sztár eredetileg csak fél órát maradt volna, a terv azonban hamar felborult, miután az együttes szívélyes fogadtatásban részesítette. Schwarzenegger remekül érezte magát a srácok társaságában, Angus még a Chuck Berry-féle kacsázó járásra is megtanította. Az utolsó akcióhős filmzenealbuma – amelyen többek közt a Megadeth és az Alice In Chains is közreműködött – június 8-i, egyesült államokbeli megjelenését követően azonnal felkerült a tízes listára. Európában nagyjából egy hónappal később, július 12-én dobták piacra. A Big Gun az Egyesült Államokban június 27-én került a boltokba, és pillanatok alatt a Billboard slágerlista élére került, a kanadai listán pedig az előkelő ötödik helyet foglalta el. A kezdet igazán ígéretes volt. A kislemezt egy nappal az amerikai megjelenés után Angliában is piacra dobták, Ausztráliában július elején jelentették meg. Ez idő tájt történt, hogy Dweezil Zappa – a legendás Frank Zappa fia – megkereste Angust, nincs-e kedve részt venni új projektje, a What The Hell Was I Thinking? (Hogy a francba képzeltem?) című hetvenöt perces zenemű felvételében, amely minden idők egyik leghosszabb instrumentális számának ígérkezett. Frank Zappa még 1976 elején látta az AC/DC-t Ausztráliában, és azóta is sokszor emlegette őket, nem csoda hát, hogy fia – maga is gitáros lévén – azonnal rákattant az együttesre. „Az apja azt mondta neki: »Ha a gitá-rozás érdekel, itt van egy-két AC/DC lemez!« – mesélte Angus Phil Lageat-nak a HM 1996. decemberi számában. Számunkra ez óriási bók volt egy olyan legendás zenésztől, mint Frank Zappa.” Angus Malcolmot sem akarta kihagyni a ritka lehetőségből, úgyhogy az év első felében mind a ketten eljártak a Los Angeles-i próbákra. Megtiszteltetés volt számukra, hogy kapcsolatba kerülhettek a Zappa családdal. Azzal, hogy Dweezil Zappával dolgoztak, az apja iránt érzett tiszteletüket is kifejezték. Angus a következőt nyilatkozta a HM-ben: „Frank Zappa ekkor még élt, úgyhogy ez a mi részünkről egyfajta tiszteletadás volt.” Sajnos azonban a felvételek eltűntek – lehet, hogy ellopták őket –, úgyhogy a közös munka a gyümölcse sosem jelent meg. Az AC/DC július végén, Londonban kezdett el új lemezén dolgozni. Mint általában mindig, zenéjüket ezúttal is Muddy Waters és Elmore James régebbi albumai inspirálták. A 260

számokat hárman dolgozták ki, Malcolm basszusgitározott, Angus ritmusgitározott, Chris Slade pedig dobolt. Malcolm és Angus könnyedén tudott hangszereket és szerepeket cserélni. Malcolm erről így nyilatkozott: „Angus meg én tökéletesen kiegészítjük egymást, és ez nagyon jó. Ráadásul jól ismerjük egymás gitártechnikáját. Már az AC/DC megalakulása előtt együtt játszottunk. Pontosan tudjuk, mit csinál a másik, nagyon jól tudunk együtt zenélni. Mindez abból fakad, hogy testvérek vagyunk. Másrészről viszont együtt is dolgozunk, együtt turnézunk, együtt készítjük a felvételeket. Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy az együttes a legfontosabb. Mindig megpróbáljuk elsimítani a zenei ellentéteket, mert tudjuk, hogy semmi sem ér annyit, hogy mindent felrúgjunk miatta. Semmin nem akadunk meg nagyon. Igyekszünk mindenen gyorsan túl lenni. Még ha összetűzésbe is kerülünk néha, mindig tudjuk, hogy meg fogjuk oldani a problémáinkat. Azt hiszem, húsz év közös munka után, nem is tehet mást az ember.” Még mindig Malcolm fejében motoszkált az ajánlat, amelyet Phil Rudd tett Új-Zélandon 1991 novemberében, az együttesből való kilépése utáni első találkozásuk alkalmával. Úgy érezte, az együttes nem a régi, mióta Phil nincs velük. Végül úgy döntött, elhívja Ruddot Londonba, hogy kiderítsék, működik-e a dolog. Rudd meglepett és izgatott volt, amikor Malcolm felhívta, hogy felvázolja neki az elképzelését. Phil titokban hasonlóan viszonyult az AC/DC-hez, mint ahogyan Brian érzett a Geordie-val kapcsolatban. Úgy érezte, velük ő is újra a reflektorfénybe kerülhet, addig viszont nélküle ível tovább felfelé az együttes pályája. Mióta Phil kilépett a zenekarból, Új-Zélandon, Rotoruában élt. A távozását követő hat évben nem fogott dobverőt a kezébe. Ennek ellenére elfoglalta magát, helikopterrel röpködött lélegzetelállítóan szép új-zélandi tájak fölött, belevetette magát régi passziójába, az autóversenyzésbe, sőt még lövészversenyekre is járt, ahol gyakran nyert is. Igazán azonban csak akkor tért vissza belé az élet, amikor megépítette a saját stúdióját, a The Mountain Studiost. Hosszú évek óta ez volt az első jele, hogy kezd visszatérni a kedve a zenéléshez. Helyi bandáknak adta ki a stúdiót, ő pedig hangmérnökként dolgozott. Egy zenekar, akik Rudd stúdiójában vették fel a számaikat, egész ígéretes produkcióval állt elő. Rudd azonban tisztában volt vele, hogy a következő lépés a turné és a promóció lenne. Mindezt a földkerekség legnagyobb rockzenekarával szerzett tapasztalatai miatt tudta, és egész egyszerűen nem érezte elég erősnek magát, hogy visszatérjen a zenei élet körforgásába. Idővel azonban megszűntek ezek az ellenérzések, és mire az AC/DC 1991-ben Új-Zélandra érkezett a Razors Edge turnéval, Phil Rudd már készen állt a bevetésre. Mikor tizenegy év kihagyás után Phil Rudd a londoni stúdióban újra a dobok mögé ült, mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy még mindig varázslatosan tudnak együtt zenélni. „Phil alakította ki az együttes jellegzetes dobstílusát” – magyarázta Angus Tony Powernek a Guitar 1995. novemberi számában. Csak annyi volt a gond, hogy Phil visszatérésével az AC/DC-nek két dobosa lett. Malcolm felhívta Chris Slade-et, hogy elmondja neki, Phil visszajött, és hogy hamarosan eldöntik, hogyan tovább. „Emlékszem, Malcolm azt kérdezte, nem tudnék-e várni pár napot – mesélte Slade, a Rock Hard France újságírójának, Phil Lageat-nak. – A napokból azonban hónapok lettek.” Slade-nek egy idő után elege lett a várakozásból. Nem volt türelme kivárni, hogy Malcolm eldöntse, szánnak-e neki a jövőben valamilyen szerepet az AC/DC-ben, ezért bejelentette távozását. Óriási megtiszteltetés volt számára, hogy az együttesben játszhatott, de nagyon begurult a dolgok alakulásán. „Annyira csalódott voltam, olyan undort éreztem, hogy három évig nem ültem le a dobok mögé” – mesélte Slade a Rock Hard France-ban. Augusztusban – miután a feleségével is megbeszélte a dolgot – Phil Rudd ismét csatlakozott az AC/DC-hez. A Modern Drummer 1996. augusztusi számában a következőt nyilatkozta Matt Peikennek: „Ezekkel a srácokkal tudtam kihozni a legtöbbet magamból. El sem tudom képzelni, hogy másképp is alakulhatott volna.” Hivatalosan még nem jelentették be az újbóli dobosváltást, szerették volna csendben, a lehető legkisebb felhajtással rendezni az ügyet Rudd-dal. 261

Az együttes 1994 októberében a New York-i Power Station Stúdiósban, Rick Rubin producerrel hozzáfogott új nagylemeze munkálatainak. Nyolc új szám volt készenlétbe helyezve, valamint Rubin kamerája, amellyel az eseményeket akarta megörökíteni. Rubin és Malcolm hasonlóan képzelte el az új albumot. Vissza akartak térni az alapokhoz, a korai lemezek stílusához. Malcolm már közel harminc éve tanulmányozta ezt a hangzásvilágot. Példaképeihez – Keith Richardshoz és John Lee Hookerhez – hasonlóan őt is nagyon izgatta, mitől lesz egy szám húzós, mitől lesz lendületes, milyen az igazi rock and roll. Phil Rudd visszatérése fontos szerepet játszott a ritmus feszessé tételében, és az eredeti, klasszikus AC/DC-hangzás felidézésének folyamatában. Malcolm így nyilatkozott Philről: „Miután Rudd visszajött a zenekarba, újra működni kezdett a varázslat. Az évek során nagyon elnézően viselkedtünk magunkkal. Most szeretnénk visszahozni az eredeti, letisztult AC/DChangzást. Azt hiszem, amikor ezt kitaláltuk, akkor arra is rájöttünk, hogy ezt Phil nélkül nem tudjuk megcsinálni... Lehet, hogy későnek tűnik, de akkor is úgy érezzük, eljött a visszatérés ideje!” A gondos előkészítés ellenére a Power Station Stúdiósban nem tudták igazán jól kikeverni a Malcolm által megálmodott oldschool hangzást. Egyszerűen úgy tűnt, képtelenség kicsikarni a dobból a megfelelő hangzást. Rubin még azzal is megpróbálkozott, hogy a dobokat a stúdión belül elkülöníti. Kitapétáztatta a falakat és a plafont, hátha így el tudják vezetni a terem keltette fölösleges hangokat, de minden hiábavaló volt. Mindez azt igazolta, hogy az AC/DC-számok felvétele csak akkor megy simán, ha Malcolm hallására bízzák magukat. Angus: „Emlékszem, sok évvel ezelőtt találkoztam egy fickóval, aki Chuck Berry számaival babrált, és eleinte úgy gondolta, hogy Chuck Berry zenéje milyen egyszerű. Végig ugyanazok a riffek. Aztán ahogy egyre jobban elmélyedt a témában, rájött, hogy minden szám, minden riff más, hogy a különbség az apró részletekben rejlik. Chuck Berry zenéjében ott a dzsessz, a country, a blues, és persze a rock and roll. Chuck Berry zsenialitása abban rejlik, hogy mindig tudja, mikor kell játszani, mikor szünetet tartani, mikor kell zúzni, és mikor visszavenni...” Angus és Malcolm sokat tanult a mestertől. Tíz hétig dolgoztak New Yorkban, és ötvenórányi anyagot rögzítettek, aztán 1995 elején a Los Angeles-i Ocean Way Stúdiósban folytatták a felvételeket. A For Those About To Rock felvétele során felmerült nehézségek emléke – akkor is csak nagy sokára sikerült megfelelő stúdiót találni – mindenkit nyomasztott. Attól tartottak, a történelem megismétli önmagát, Los Angelesben azonban fordult a kocka. Az ottani stúdióban minden sokkal jobban hangzott. Ez talán a pár héttel azelőtti földrengésnek volt köszönhető, amely nem csak a tájat alakította át, de a levegőt is megtisztította. Azt mondták, ha a stúdió megfelel Phil Spectornak, nekik sincs semmi kifogásuk ellene. Malcolm így emlékezett vissza az eseményekre: „Bíztunk benne, hogy az új lemezt New Yorkban tudjuk felvenni, de körülbelül tíz nap stúdiómunka után mindössze négy-öt szám volt meg, ezért úgy döntöttünk, lefújjuk a dolgot. Néhány hét szünetet tartottunk, és kerestünk egy másik stúdiót Los Angelesben. Amikor újra nekiláttunk a munkálatoknak, azt tapasztaltuk, hogy sokkal jobb a hangzás, sokkal jobban összeállnak a számok, úgyhogy nekiláttunk elölről, és azokat a számokat is újra felvettük, amelyeket New Yorkban már megcsináltunk. Gyakorlatilag elölről kezdtük az egészet.” Egyik nap – a szokásos éjféli kezdés előtt – Angus elment, hogy megnézze a veterán bluesgitárost, Buddy Guyt a Roxyban, a Sunset Stripen. A koncert után összefutott vele. Angus így számolt be a találkozóról: „Alig bírtam megszólalni. Nem találtam szavakat. Guy nagyon kedves volt velem. Baromi szerény fickó, pedig letett már néhány dolgot az asztalra. Nagyon fiatalon kezdte, még Muddy Waters zenekarában. Csodálatos élmény volt a színpadon látni, és hallani, ahogy játszik.” Rubin felhívta Henry Rollinst, és megkérdezte, nincs-e kedve beugrani a stúdióba megnézni a fiúkat felvétel közben. Henry Rollins így mesélt erről: „Rubin felhívott, és szólt, hogy mindenképpen ugorjak be a stúdióba. Azt mondta: »Gyere 262

és nézd meg Phil Ruddot, ha másért nem is, Phil Rudd miatt mindenképpen nézz be! Őt látnod kell!«” Tommy Lee, a Mötley Crüe dobosa a kaliforniai Catalina Islanden együtt játszott Briannel egy klubban. Élete nagy álma volt, hogy úgy doboljon, mint Phil Rudd. Tommy Lee így nyilatkozott arról az estéről: „AC/DC-számokat nyomtunk, és egy pillanatra úgy éreztem, az AC/DC-ben játszom. A hetedik mennyországban éreztem magam. A Back In Blacket játszottuk vagy a Hells Bellst, már nem tudom, és egy pillanatig tisztára úgy éreztem, én vagyok Phil Rudd. Durván bekattant az agyam.” Rollins – aki rengeteg tetkójával és erős fizikumával maga is impozáns jelenség volt – teljesen lehidalt azon, amit a stúdióban látott. „A szobában semmit sem lehetett látni a füsttől. Hatalmas volt a stúdió, de a srácok mind ugyanabba a helyiségbe zsúfolódtak össze. Mintha egyenesen a múltból, 1977-ből érkeztek volna a felvételre. Jól összehaverkodtunk. Ezek az apró fickók mind egy szálig király arcok. Amikor lekezeltem Angusszal, vigyáznom kellett, nehogy összeroppantsam a csontját. Mondta, hogy hallották a Let There Be Rockot a The Hard Ons előadásában. Én már el is felejtettem, hogy ezt játszottuk. Közben arra gondoltam, biztos mindjárt rákezdik, hogy mekkora szar volt. De azt mondták, hogy imádták. Király, mondtam. De ekkor hozzátették: »Persze most, hogy közelebbről megismertünk, úgysem mondanánk meg, ha nem tetszett volna! « Nagyon jó fejek voltak. Mintha öt roaddal dumáltam volna. Egyáltalán nem játszották az agyukat. Végig úgy dumáltunk, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Ők már csak ilyenek. Több mint egy órát lógtam együtt Brian Johnsonnal. Leült velem meg Rickkel, és megállás nélkül sztorizott. Minden történet végén ő szívta meg. Ilyeneket magyarázott: ».. .és aztán egyszerűen nem találtam meg a kijáratot. Mekkora fasz voltam!« Ilyen jó arc a srác. A legjobb arc! És ahogy énekelt... mindig tiszta erőből nyomta. Éppen a Caught With Your Pants Downt énekelte, üvöltött, ahogy csak a torkán kifért. Aztán mikor szünetet tartottak, kijött a szobából, és hallottam, hogy a hangja kicsit elment. Meg is kérdeztem, hogy nem szokott-e gyógyteát inni. Csak annyit válaszolt, hogy nem. Főztem neki egy gyógyfüves teát, Brian rám nézett, és így szólt: »Hippi tea, fasza! Kösz, haver!« – és már szürcsölte is a löttyöt. A legjobb mégis az volt, mikor a felvételre várva ültek és pihentek. Egyik cigit szívták a másik után. Rick egyszer csak megkérdezte, készen állnak-e. Mire ők mondták, hogy mehet, és leültek játszani. Minden bemelegítés nélkül, azonnal nekiálltak. Rudd beült a dobok mögé, úgy nézett ki, mint aki egy dobverőt sem bír felemelni, majd kiesett a kezéből a cigi. Rick beszámolt, és már indult is a felvétel. Rudd rákezdte, én meg totál libabőrös lettem. Ez a lábcines kezdés teljesen olyan volt, mint a Back In Blackben, égnek állt tőle az ember haja. Kibaszott AC/DC! Órát lehetett igazítani hozzájuk, olyan pontosan játszottak.” Miután másodszorra sikerült feljátszani a számot, a srácok eltűntek, mint a kámfor. Henry Rollins: „Azt sem láttam, mikor tették le a hangszereket. Szó nélkül elhúzták a csíkot. Odamentem Rickhez, és megkérdeztem, hogyan csinálják ezt. Rick azt felelte: »Négyre bejövünk, előkészítjük a gitárokat, és mindent beállítunk. Aztán megjönnek a srácok, felvesszük a számokat, és már itt sincsenek. Ennyi. Egy percet sem szarakodnak. Leülnek és megvárják, hogy szóljak nekik, mikor lehet feljátszani a számokat. Addig cigiznek meg dumálnak.« Soha nem láttam senkit így dolgozni stúdióban. Ezek a srácok tényleg zseniálisak.” Persze nem mindig mentek ilyen simán a dolgok. Rubin egész nap a stúdióban lógott, és néhány számot akár ötvenszer is újrajátszatott a srácokkal. Voltak olyan dalok is – mint a Who Made Who album idejéből származó Hard As A Rock –, amelyeket két próbálkozásból sikerült felvenni. Egy idő után felmerült bennük a kétség, hogy az állandó újrajátszatás miatt elvész a dolog spontaneitása. Rick Rubin és Malcolm emiatt néha egymásnak esett, hiszen a gitáros pontosan tudta, milyen a vérbeli AC/DC-hangzás, ezért nem lehetett egykönnyen meggyőzni arról, miért kell ennyiszer újra feljátszani a számokat. Az sem enyhítette a producer és az együttes között feszülő ellentéteket, hogy Rubin egyre 263

kevesebb időt töltött a stúdióban, mert közben a Red Hot Chili Peppers One Hot Minute című albumának felvételein is közreműködött. Az AC/DC új lemezén végül Mike Fräser szerepel co-producerként, ami önmagáért beszél. Öthónapos Los Angeles-i tartózkodás után befejeződtek a Ballbreaker munkálatai, és ezzel egy időben lezárult Rick Rubin és az AC/DC együttműködése is. Az együttes és Rubin jól induló kapcsolata csúnya véget ért. „Hiba volt vele dolgozni” – nyilatkozta Malcolm a Le Monde 2000. október 31-i számában Bruno Lespritnek. 1995 februárjában a Kerrang! közölte, hogy Phil Rudd visszatér az AC/DC-be. A hivatalos bejelentés azonban elmaradt. Közben olyan híresztelések kaptak szárnyra, hogy az AC/DC lesz abban az évben a doningtoni fesztivál főzenekara, és a fellépés egyben az együttes búcsúturnéjának utolsó, angliai állomása lesz. A hírek szerint Angus végleg szögre akasztja iskolai egyenruháját. Mindez kitaláció volt csupán, ám ahogy a dolgok álltak, a híresztelés nem is tűnt teljesen alaptalannak. Brian közben Floridába költözött, és minden idejét a saját ügyei kötötték le. Felvett néhány demót egy helyi rockcsapattal, a Naked Schoolgirls-szel. írtak egy számot is Deadly Sins címmel, amelyet később egy másik floridai csapat, a Neurotica dolgozott fel, és adott ki debütáló albumán, amelynek Brian volt a producere. Ennek ellenére – mint eddig mindig – az együttes feloszlásával kapcsolatos pletykák alaptalannak bizonyultak. Augusztus 22-én az angliai Wind-sorban, a Bray Stúdiósban kisszámú, ám lelkes közönség előtt felvették a Hard As A Rock videoklipjét. Phil Rudd tizenkét év szünet után ezen a koncerten lépett fel először hivatalosan az AC/DC-vel. A rajongók örömükben a nevét kiáltozták, mikor felbukkant a színpadon. Phil örült, de közben zavartan mosolygott. Tény, hogy az AC/DC rajongótáborához időközben csatlakozott egy teljesen új generáció is, a közönség mégsem felejtette el őt. Angus azonban érezte már jobban is magát. Nem tartotta valami nagy poénnak, hogy egy hatalmas fémgolyón kell lógnia a levegőben. így emlékezett vissza a felvételre: „Aznap kicsit szarul éreztem magam. És ezen nem segített sokat, hogy tizenkét méterrel a föld fölött kellett himbálóznom egy hatalmas fémgolyón. Ráadásul négy különböző alkalommal, négy különböző szerkóban kellett felmásznom. Volt egy kaszkadőr is a helyszínen, aki segített, megmutogatta mit, hogyan kell csinálni, én meg csak annyit mondtam: »Kösz, ez király, de én csak egy gitáros vagyok.«„ Szeptember 22-én Európában és Ausztráliában, majd szeptember 26-án az Egyesült Államokban jelent meg az új lemez, a Ballbreaker. Az amerikai slágerlistán a lemez azonnal a negyedik helyre került, és az év vége előtt platinalemez lett. Az album címe – az AC/DC-re jellemző módon – ismét igencsak kétértelmű lett. Ha az AC/DC valaha írt volna például egy Cats című musicalt, egy percig nem lenne kérdés, mit jelenthet a cím. (A „cat” jelentése „macska”, a szlengben azonban „muff” értelemben is használják. A „ballbreaker” egyrészt jelenthet embert próbáló feladatot, de olyan csajt is, aki tönkrevágja a férfiak önbecsülését – a ford.) A fiúk ezzel a lemezzel ismét bebizonyították, hogy bármilyen egyszerűnek tűnik a zenéjük, valójában korántsem az. Malcolm: „Ezeket a számokat egyáltalán nem könnyű felvenni. Nagyon kemény munka, különösen hogy mindegyiknél ugyanazt a hangzást kell elérni. Nagyon nehéz megoldani, hogy mindig minden ugyanúgy szóljon, ha ennyire különböző számokról van szó. Paul McCartney egy interjúban azt nyilatkozza, hogy rock and roll számokat a legnehezebb írni – mármint jó rock and roll számokat.” Az album bizonyos szempontból klasszikus AC/DC-lemez lett, másrészt viszont ez volt az első albumuk, amellyel társadalmi kérdésekben is állást foglaltak. A Burnin Alive-ot például arról a texasi Wacóban működő szektáról írták, amely tagjai 1993-ban egy hatósági razzia során élve elégtek. A The Furor és a Hail Caesar szintén társadalmi kérdésekkel kapcsolatos véleményüket fogalmazza meg. Ez a hozzáállás meglehetősen újszerűen hatott egy olyan együttes részéről, amely idáig tudatosan került minden ehhez hasonló megnyilvánulást. Eddig ugyanis nagy ívben leszarták, hogy ki mit gondol. 264

Malcolm így nyilatkozott erről: „Szerintem az embernek ki kell állnia magáért és azokért a dolgokért, amelyekben hisz. Akik azt hajtogatják, hogy a The Furorhoz hasonló számokkal a nácikat támogatjuk, azt is hozzá szokták tenni, hogy keresztény államot szeretnének. Hogy őszinte legyek, tele a tököm a politikai korrektséggel, amely mostanában akkora divat lett a bolygónkon. Ha nem szól bele az életembe, akkor nem érdekel, de ha lépten-nyomon beleütközöm, akkor egy idő után nagyon tele lesz vele a tököm. Manapság már a cigarettáját sem szívhatja el az ember nyugodtan, mindenért baszogatják. Ahhoz, hogy ilyen zenét tudjunk csinálni, rengeteg cigarettát kell elszívnunk, anélkül nem lenne ugyanaz. Egyszerűen, mint sokan mások, én sem szeretem, ha megmondják, mit csináljak.” Az együttest többen azzal vádolták, hogy szimpatizálnak a nácikkal, mert úgy vélték, az AC/DC lógója valamilyen módon a Harmadik Birodalomra utal. Malcolm: „Ez az egész baromság Németországban kezdődött. Az volt a bajuk, hogy az AC/DC-logóban a villámot Snek nézték, és azt hitték, az együttes ezzel az SS-re akar utalni. Mindig úgy gondoltam, hogy az együttesnek minden médiaszereplés jól jön. Sosem tagadtuk vagy erősítettük meg ezeket a híreszteléseket, mert az ilyen baromságokba jobb nem belefolyni. Aki ismeri a fiúkat, úgy is tudja, hogy semmi közük az egészhez, aki meg nem, azt úgysem lehet erről meggyőzni. így legalább megint történik valami felhajtás az együttes körül.” A The Razors Edge album és hozzá kapcsolódó turné világszerte óriási tömegekkel ismertette meg az AC/DC-t. Az együttes emiatt egyre nyitottabb lett olyan ötletekre és javaslatokra, amelyeket korábban kerek-perec elutasítottak volna. Egyik jeleként annak, hogy az AC/DC a heavy metal felől egyre inkább a mainstream felé tart, a Ballbreaker album borítótervét a Marvei Comics legendás képregényrajzolói készítették. Többek közt a Pókembert is ők rajzolták. Malcolm erről így nyilatkozott: „A számcímek felől érdeklődtek, mondtunk nekik néhány régebbit, amiből aztán király dolgokat hoztak ki. Mikor a borító elkészítésére került a sor, arra gondoltunk, mi lenne, ha a srácok mindegyik számcím mellé rajzolnának valamit. A többit rájuk hagytuk!” A Marvei Comics Ballbreakerhez készített borítóterve után szinte adta magát, hogy a srácok elkészítsék az első AC/DC-képregényt. A füzet megjelenését novemberre tervezték. Malcolm: „A Marvei Comicsnál nagyon jó arcok dolgoztak. Gyerekkoromban mindig a Comic Worldbejártunk. Hajói emlékszem, egy ausztrál képregényrajzoló elkezdte szívatni a marveles srácokat. Azt kérdezte tőlük, hogyhogy nem rajzoltak még AC/DC-képregényt. Aztán a téma újra felmerült, mikor összetalálkoztunk a marvelesekkel. Nagyon képben voltak az együttessel kapcsolatban, az ausztrál csávó alaposan felhomályosította őket, így aztán mivel ilyen felkészültek és lelkesek voltak, leültünk velük dumálni. Nemsokára aztán küldtek nekünk pár ötletet.” Ezt a bizonyos ausztrál képregényrajzolót Dave Devrisnek hívták, és Adelaide-ben élt. Neki jutott a feladat, hogy a dalszövegek alapján kitalálja a sztori egyik felét, amelyre aztán a képregényt felfűzik. A történet másik része tisztelgés lett volna Bon emléke előtt. A sztori szerint az énekes a pokolba kerül halála után, és ezzel véget ér az AC/DC-vel közös pályafutása. A képregényt azonban sajnálatos módon soha nem adták ki. Ekkortájt zenélt együtt Angus az afro-amerikai zene óriásával, Taj Mahal-lal. Úgy öt számot vettek fel együtt, de végül nem adták ki őket lemezen. Taj Mahal így emlékezett vissza a közös zenélésekre: „Nagyon ütős volt. Játszottunk néhány számot, egy kis bluest, meg valami rapszerűséget. Nagyon élveztük a dolgot. Tényleg nagyon jól mulattunk. Ha van a tasmán ördögnek emberi változata, biztos, hogy olyan, mint Angus. A srác nagyon tud zenélni.” Miután novemberben leforgatták a Cover You In Oil és a Hail Caesar videoklipjét, egy londoni raktárépületben megkezdődtek a Ballbreaker turné próbái. Az együttes harminchét számot gyakorolt, de a turné végleges műsora mindössze huszonhárom számból állt. A próbákon megjátszották a BigGunt is, de a szám végül mégsem került be a turné repertoárjába. A színpadi próbák 1996 januárjában zajlottak a floridai St. Petersburgben, a 265

Thunderdome-ban. A Ballbreaker amerikai és kanadai turnéjának első szakasza január 12-én kezdődött. Angus – biztos, ami biztos – tizenkét iskolai egyenruhát tartott raktáron. A negyvenkilenc koncertből álló turnén az ausztrál Poor volt az előzenekaruk, amelyben egy újabb rokon, James Young dobolt. Mexikóvárosban kétszer léptek fel, első alkalommal februárban. Egy újabb tragédia azonban megváltoztatta az eredeti terveket. Alig kezdték el január végén a turnét, rögtön le kellett mondaniuk négy kaliforniai fellépést. Briannek ugyanis haza kellett repülni Newcastle-be, édesapja temetésére. Joe Perry (Aerosmith) Miamiban látta koncertezni az AC/DC-t. Perry és az Aerosmith a Nine Lives című albumon rótta le tiszteletét az AC/DC előtt. Joe Perry erről így nyilatkozott: „A Nine Lives című számunkkal az AC/DC előtt szerettünk volna tisztelegni. Attól a pillanattól kezdve megkedveltük a srácokat, hogy először hallottuk őket játszani. Én például AC/DC-számokkal szoktam hangolni. Sokszor töprengek azon, hogy nekünk is kéne írni pár dalt, amelyeket legalább akkora élvezet játszani, mint az ő számaikat. Miután láttuk a miami koncertjüket, másnap a stúdióban a Whole Lotta Rosie ment a fejünkben, úgy született a Nine Lives? Később egy Saint Louis-i szabadtéri koncerten – a fojtogató hőség és a rendkívül magas páratartalom miatt – Brian összeesett. Angusnak jutott az a hálás feladat, hogy közölje a húszezer fős közönséggel, nem tudják folytatni a koncertet. Angus így mesél a történtekről: „Majdnem végig kihúztuk, de Brian a vége előtt kicsivel összeesett, úgyhogy nem tudtuk befejezni a fellépést, a ráadásokat már nem játszottuk el. Én közöltem a közönséggel a jó hírt. Le kellett csillapítanom őket. Amikor az ember kiáll ekkora tömeg elé, kicsit ideges lesz. Olyan érzés, mintha egy hatalmas állattal néznél farkasszemet. Úgy éreztem magam, mint a keresztények, akiket az oroszlánok elé vetettek.” Az amerikai turné közben az együttes megvált menedzserétől, Steven Youngtól, ettől kezdve régi üzleti tanácsadójuk, Alvin Handwerker segítségével menedzselték magukat. Július 5-én, Londonban felvettek egy koncertet a VH1 Uncut című műsora számára. Ez volt az AC/DC első televíziós koncertszereplése Briannel az 1978-as amerikai Midnight Special óta. A nagy sikerű tizenkét számos koncerten, amelyen eredetileg csak négy dalt játszottak volna, több olyan szám is előkerült, amelyet Brian addig egyetlen fellépésen sem énekelt még. Ilyen volt többek között a Go Down (amit Bonnal sem játszottak soha), a Riff Raff, a Gone Shootin, és a Down Payment Blues. Néhány nappal később már a rendkívül lelkes spanyol közönség előtt léptek fel. A spanyolok minden bizonnyal a legtüzesebb AC/DC-rajongók közé tartoznak. Angus erről így nyilatkozott: „Spanyolországban sokan nagyon elérzékenyültek, amikor megérkeztünk. Furcsa érzés látni ezeket a nagydarab, könnybe lábadt szemű fickókat, akik teljesen kikészülnek, hogy ott játszunk, és találkozhatnak velünk.” Ezt a különös rajongótábort megörökítendő, felvették a július ío-i madridi koncertet. A negyvennyolc helyszínt felölelő európai turné utolsó állomása az év legnagyobb szabadtéri koncertje volt Franciaországban. Bordeaux-ban, a Bastille ostromának napján harmincezer rajongó előtt léptek fel a Wildehearts, a Sepultura és a Similaris után. A turné őrült tempója miatt Brian jobban aggódott a szívéért, mint a hangjáért. De még ennél is jobban aggasztotta az, amit Angus a színpadon művelt. Ahogy azt Angus Fontaine-nek a sydney-i Daily Telegraph 1996. november 7-1 számában kifejtette: „Az európai turné végére kezdett kikészülni, sebekkel borítva rohangált a színpadon, folyt a vér a hátából, tiszta vér volt a könyöke és a térde.” Ezután rövid pihenő következett, ugyanis Howard Stern Intim részek című filmjének forgatásán vettek részt. A You Shook Me All Night Long New York-i, Briant Park-beli előadása a botrányos rádiós személyiség – és egyben hatalmas AC/DC-rajongó – önéletrajzi ihletésű filmjének egyik kulcsjelenete volt. Miután párszor playbackről lenyomták a You Shook Me All Night Longot, az együttes spontán eljátszotta a The Jacket Howard Sternt előre figyelmeztették, hogy – Stephen King Kritikus tömeg című filmjéből, valamint az Arnold 266

Schwarzeneggerrel forgatott Az utolsó akcióhős kudarcából kiindulva – az AC/DC és a film műfaja nem valami szerencsés párosítás. Az Intim részek filmzenéje 1997 februárjában jelent meg Amerikában, egy nappal az európai kiadást követően. A filmet márciusban mutatták be az Egyesült Államokban. Remek reklám volt az amerikai-kanadai turné augusztus elsején induló második szakasza előtt, hogy az AC/DC és Howard Stern neve együtt szerepelt a sajtóban. Október 11. és 22. között Dél-Amerikában turnéztak. Brazíliában, Argentínában és Chilében léptek fel. Argentínában most először adtak koncertet, ám amikor a Buenos Aires-i River Plate Stádiumban százhúszezer ember gyűlt össze, hogy láthassa őket, azon tűnődtek, nem volt-e udvariatlanság ilyen sokáig váratni ezt a rengeteg rajongót. A turné november 2-án Ausztráliában és Új-Zélandon folytatódott. Szeptember végére már százhatvanezer jegy kelt el az eredetileg tizenhárom fellépésből álló koncertsorozatra. Mire az AC/DC megérkezett Ausztráliába, az óriási érdeklődésnek köszönhetően két további koncertet kellett beütemezni. Ez volt a világkörüli turné utolsó állomása. Az együttesre már igencsak ráfért a pihenés. Az elmúlt év programja a hatalmas érdeklődés miatt olyan sűrűre sikerült, hogy szinte minden nap koncerteztek valahol, az is előfordult, hogy tizennégy nap alatt tizenhárom fellépésük volt, és a tempó a turné végén, Ausztráliában sem lassult. Csakúgy, mint a Rolling Stones 1972-es legendás turnéján, a sydney-i 2MMM rádió ezúttal is folyamatosan közlekedési információkat és időjárásjelentést sugárzott. Egy melbourne-i rajongó – miután nem sikerült betelefonálnia a műsorba – személyesen jelent meg a rádió stúdiójában, hogy egy AC/DC-számot kérjen. Úgy tűnt, egyáltalán nem zavarja, hogy hajnali négy óra van. Állítólag szintén Melbourne-ben történt, hogy egyetemi tanárok egy csoportja azzal a javaslattal állt elő: állítsanak szobrot Angusnak a városban – egy tervezett Michael Jackson-szobor helyett. A brisbane-i koncertre eljött Angus és Malcolm öccse, William Young. Ha az AC/DC a városban járt, a család mindig összejött. Az AC/DC – feszített programja ellenére – arra is szakított időt, hogy fellépjen Darwinban. Ez volt az első koncertjük ebben az isten háta mögötti kisvárosban, ahonnan 21500 lelkes rajongó küldött nekik petíciót. Végül is van abban valami költői, ha az embert ilyen lelkesen várják egy városban, amelynek lakosai a világ legnagyobb sörfogyasztói hírében állnak. Bonnak nagyon bejött volna ez a hely. Malcolm egyszer azt álmodta, hogy Ausztrália eldugott vidékén találkozik Bonnal. Malcolm: „Néha azt álmodom, hogy Északnyugat-Ausztráliában találkozom Bonnal... és nem halt meg, csak mivel kicsit eldurvultak a dolgok, úgy döntött, kivonja magát egy időre a forgalomból. Néha szoktam ilyeneket álmodni. Még mindig úgy érezzük, Bon itt van velünk, elsősorban a zene miatt, és ez nagyon jó érzés.” Az ausztráliai turnén a korábbi Új-Dél-Wales-i kormányzó és Malcolm ugyanarra a Sydney belvárosában álló házra vetett szemet. Wren állítólag nem vette jó néven, hogy egy apró termetű, hosszú hajú fickó túllicitálta az árverésen. A No Bull – Live Plaza De Toros De Las Ventanas című, a júliusi madridi fellépés anyagából összeállított koncertalbum az ausztráliai turné idején jelent meg világszerte. A hatalmas bulin olyan arénában léptek fel, ahol korábban bikaviadalokat rendeztek. A környezet teljesen más volt, mint a korábbi koncertvideón, a Live At Doningtonon. „Nagyon durva felvétel”– nyilatkozta Malcolm Phil Lageatnak a Hard Rock 1997. februári számában. Ratzinger bíboros – aki azóta a katolikus egyház feje lett – egyik miséjén az „ördög eszközének” bélyegezte a rock and rollt. Név szerint említette a Beatlest, az Eaglest, a Queent, a Rolling Stonest és az AC/DC-t. A Vatikán később a Black Sabbathot, Alice Coopert és az AC/DC-t nevezte a legveszélyesebb és legártalmasabb rockegyüttesnek, sőt néhány egyházi vezető azzal állt elő, hogy az együttes neve nem váltóáram/egyenáramot jelent, sőt nem is a biszexualitásra utal, hanem egész egyszerűen a következő kifejezés rövidítése: „Antichrist, Death to Christ”, azaz „Antikrisztus, Halál Krisztusra.”

267

268

2001 Nem érzed úgy néha, hogy figyelnek? Angus a Madison Square Gardenben, New Yorkban

269

26. FEJEZET HIDEG FEJJEL

Elköltözhetsz

Glasgow-ból, de a város utcáinak emlékét semmi sem törölheti ki a fejedből. Az arizonai Phoenixben tartott koncert egy darabig egész simán ment, de a Bad Boy Boogie közben valaki egyszer csak Angushoz vágott egy üveget. Angus szokás szerint nem hunyászkodott meg. Kiállt a színpad szélére, és odaintett a fickónak. Ekkor újabb üveg repült felé. Ezen aztán Angus nagyon bepöccent, levette és odaadta a gitárját az egyik roadnak, aztán átbújt a védőkorlát alatt, hogy közelebb tudjon férkőzni a fickóhoz. Amikor sikerült elég közel kerülnie, elkapta és megcsavarta a fickó orrát. Végül a biztonságiak vezették el a csávót. Miután ismét felvette a gitárját, Angus meghajolt a közönség felé, és a koncert – mintha mi sem történt volna – folytatódott. Bár az együttes tagjai mindig is híresek voltak arról, hogy nehezen viselik, ha ilyen barmok szórakoznak velük, egyéb tekintetben határozottan megváltoztak. Már nem reagáltak olyan hevesen az efféle támadásokra. De más tekintetben is toleránsabbak lettek, jobban elfogadták mások véleményét. A közvélemény is egyre inkább elfogadta őket. Mindezt apró jelekből lehetett észrevenni. Például a sydney-i Daily Telegraphban 1997. augusztus 26-án megjelent cikk egy bélyegsorozatról számolt be, amelyen az ausztrál rock and roll nagy alakjai szerepeltek. Az egyik bélyeg az iskolatáskás Angust ábrázolta, alatta a következő felirat: „Long way to the top” (Hosszú út a csúcsra). A változásokat még érzékletesebben példázta a Bonfire díszdobozos kiadása, amely ismét Bon Scottra irányította a figyelmet. A válogatáson ritka, eddig még ki nem adott számok és legendás koncertfelvételek szerepeltek. Az AC/DC soha nem volt oda különösebben a válogatásokért, különösen, hogy pályafutásuk két élesen elkülönülő korszakra tagolódott. Amíg Bon Scott-tal játszottak, a véletlen irányította őket, miután Brian Johnson csatlakozott hozzájuk, az eltökéltség. A két különböző hozzáállást szinte lehetetlen volt összeegyeztetni, most mégis úgy tűnt, az idő begyógyította a sebeket. Sikerült összebékíteniük az említett két korszakot. Bon előtt tisztelegve állították össze az anyagot, és korábban meg nem jelent számok láttak napvilágot, mint például a Dirty Eyes, amelyből később a Whole Lotta Rosie született. A válogatásba bekerült az együttes legendás 1977-es Atlantic Stúdiósból sugárzott fellépésének anyaga, amely korábban hihetetlenül drága bootlegnek számított – a fanatikus gyűjtők akár háromszáz dollárt is megadtak érte. Arnaud Durieux, a könyv társszerzője javaslatára beválogatták az egyik 1979-es párizsi koncertet is, amely korábban a Let There Be Rock című filmben is elhangzott. A felvételeket Durieux ásta elő, és bár a huszonnégy számot tartalmazó eredeti felvétel néhány évvel korábban megsemmisült, az utolsó keverés mesterszalagja megmaradt. Brian előtt hajtottak fejet azzal, hogy a válogatásba felvették a Back In Blacket, megszakítva a hagyományt, amelyhez az együttes mindezidáig szigorúan ragaszkodott. Sosem fordult még elő, hogy a rajongóknak még egyszer ugyanazt adják el, amit azok egyszer már megvettek. A Back In Black több tízmillió rajongónak megvolt már. A projekt Bon ötletéből indult ki. A hetvenes években, a sikeres rockegyüttesek – mint például a Kiss – szólólemezeket adtak ki. Bon ugyan kezdetben ellenérzésekkel viseltetett a dolog iránt, végül mégis ő kezdte pedzegetni a témát. Angus így emlékezett vissza az esetre: „Egyszer azt mondta Malcolmnak: ha majd befut, és szólólemezt akarnak vele csinálni, Bonfire lesz a címe. »De akkor már kurvára nagy szám leszek« – pontosan ezeket a szavakat használta. Azt hiszem, az volt a legnehezebb, hogy mindent felkutassunk, amit csak tudunk, előbányásszuk azokat a koncertfelvételeket, amelyeken Bonnal játszottunk. Nem volt könnyű 270

előkeríteni ezeket a felvételeket, mert egy részük egyszerűen eltűnt, ráadásul gyakran a minőségük is elég gyatra volt. Gyakran a másolat másolatáról készített másolat került a kezünkbe. Különös dolgok történtek a felvételekkel. Például évekkel ezelőtt egy videó után nyomoztunk Ausztráliában, és a végén kiderült, hogy megsemmisült valami tűzvészben. Nekem a legjobban a She's Got Balls lifesaver-beli felvétele tetszett. Akkor játszott először velünk Cliff. Totál ledöbbentem, amikor először meghallgattam. Először azt hittem, mivel ez volt Cliff első AC/DC-koncertje, biztos necces lesz, de totál bejött a dolog! Bon pedig, mint mindig, akkor is király volt.” A Bonfire anyagának összeállítása közben az AC/DC több mint két évtizedes – mindenkit nagy büszkeséggel eltöltő – pályafutására tekintett vissza. Különösen arra voltak büszkék, hogy az együttes tagjai által vallott alapvető értékek és az AC/DC hangzása a legkisebb mértékben sem változott. Világéletükben Chuck Berry volt a példaképük, ő volt zenéjükre a legnagyobb hatással. Megtanulták a leckét, hogy minden szám legfontosabb része az ütem és a ritmus. Ők vérbeli rock and rollt játszottak. „Az alapvető elemek nem változtak – magyarázta Angus Winston Cummingsnak a Hit Parader 1998. májusi számában. – De egyre jobban megértettük a saját zenénket.” A Bonfire november 17-én jelent meg Európában és Ausztráliában, a következő napon pedig az Egyesült Államokban. Nagy-Britanniában valamivel később, december 6-án került a boltokba a válogatás. Az amerikai megjelenés idejére a Back In Black már tizenhatmillió példányban kelt el, és ezzel a második legnagyobb példányszámban eladott hardrock-album lett. Közben lassan az új album munkálatai is folytatódtak. 1998 februárjára elkészültek a számok, amelyeken még 1997 nyarán Londonban kezdtek el dolgozni. Az új dalokat Ausztráliában, Angus hollandiai otthonában, illetve Londonban írták. A próbákon Malcolm gitározott, Angus pedig beült dobolni. Mielőtt azonban a lemezfelvétel elkezdődött volna, történt egy-két dolog. 1998 márciusában Brian és Cliff a floridai Sarasota operaházában lépett fel egy jótékonysági koncerten. A következő hónapban megjelent a floridai Neurotica új, Seed című albuma, amelynek elkészítésében Brian nemcsak producerként, hanem háttérénekesként is részt vett. Egy évvel korábban Brian a Jackyl lemezén, a Cut The Crapen a Locked And Loaded című számban társszerzőként és énekesként működött közre. Végül Londonban, augusztusban megkezdődtek az új AC/DC-album felvételei. A munkát csak egyetlen estére szakították meg, mikor Angus és Brian átvette a Kerrang! magazin életműdíját. Ez a díj csak megerősítette bennük, hogy ha úgy tartaná kedvük, nyugodtan hátradőlhetnének. Az AC/DC azonban sosem pihent meg a babérjain. Hosszú hónapokon keresztül dolgoztak az új anyagon. Malcolm régi barátja, Herrn Kovac egyszer csak kapott egy telefont: „Malcolm felhívott, és megkérdezte, nem tudnék-e jó áron megszerezni neki egy dobszerkót. Tipikus skót, gondoltam magamban. A fazon multimilliomos, erre felhív, hogy tudok-e jó áron szerezni neki egy Ludwig dobszerkót. Talán én ültettem a bogarat a fülébe, hogy milyen jók ezek a Ludwig dobok. Simon Kirk is ilyenen játszott [Simon Kirk a Free és a Bad Company dobosa volt, és Malcolm igen nagyra tartotta őt]. Malcolm gyűlöli a dobgépeket, ha demót csinál, szereti ő maga feljátszani a dobokat.” A lemezfelvétel azonban 1999. május 17-én káoszba fulladt. Bruce Fair-bairn, az album producere negyvenkilenc éves korában váratlanul elhunyt. Malcolm és Angus nagyra tartotta Fairbairnt. Különösen munkamorálja és hihetetlen könnyedsége miatt, amellyel mindig mindent tető alá hozott. Hogy búcsút vegyenek tőle, mindketten átrepültek Vancouverbe a temetésére. Az élet azonban nem állt meg. Júliusban bevették magukat Brian Adams stúdiójába, a Warehouse Stúdiósba, amely sokban hasonlított a nyolcvanas években lebontott sydney-i Albert Stúdióshoz. Annak ellenére, hogy George Young egy ideje már nem dolgozott együtt Harry Vandával, a fiúk őt kérték fel, hogy legyen az album producere. Vanda helyett az a Mike Fraser lett a coproducer, aki a Ballbreakerrel egyszer már bizonyított. Az együttesnek 271

jóleső érzés volt, hogy ismét George-dzsal dolgozhatnak. George nem ismert lehetetlent. Ahogyan azt egyszer Brian megfogalmazta, ha letörne a farka, George azonnal találna neki egyet helyette, sőt lehet, hogy egy nagyobbat szerezne. George és Malcolm nagyszerű párost alkotott. Angus: „Kezdettől fogva óriási mázlim volt, hiszen Malcolm mindig ott volt mellettem. Bármilyen elszállt ötlettel jöttem, ő mindig megmondta, ha hülyeségnek tartotta. Állandóan megkaptam tőle a szükséges visszajelzést. Néha csak annyit mondott, nem is rossz. Aztán segített összerakni a számot. Sokkal nagyobb gyakorlati érzéke van, mint nekem. Én amolyan álmodozó típus vagyok, úgyhogy ilyen értelemben szerencsém van. Malcolm ezzel szemben két lábbal áll a földön. George meg tudott minket fékezni, ha éppen egymásnak akartunk esni. Ami a természetét illeti, George pont kettőnk között van, mintha a keverékünk lenne. Vicces ez. Ha eszünkbe jut valami, mindig megosztjuk egymással. Én meghallgatom Malcolm újabb és újabb ötleteit, néha úgy érzem, egyszerűen kifogyhatatlan. Sokkal előrébb jár, mint bárki, akit valaha hallottam. Teljesen egyedülálló, amit csinál. Én szeretek a lábammal dobolni. Én már attól boldog vagyok, ha meghallok egy dögös rock and roll számot, a TNT-t, a Whole Lotta Rosie-t vagy mondjuk a Highway To Hellt Az alapritmust [itt háromszor dobbant a lábával] szeretem a legjobban. Malcolm, ezzel szemben mindig előre néz, mindenkinél egy lépéssel előrébb jár. Ha megmutatok neki valami baromságot, általában csak annyit mond: »Figyelj, Ang, ezt már játszottad. Ezen már túl vagyunk.«„ Angus a következőt nyilatkozta a The Age 2001. február 6-ai számában Partick Donovannek: „George nagyon érzi a ritmust. És ennek az együttesnek pontosan erre van szüksége. Sok producer viszont nincs tisztában ezzel. Általában jó fülük van, értenek az időzítéshez, de a ritmushoz nem. A ritmus számukra matematika, nem érzik igazán a dolgokat.” Briannek azonban egészen más volt együtt dolgozni Malcolmmal és Angusszal, mint Malcolmmal, Angusszal, és George-dzsal. „Olyan, mint egy szaros szendvics, nem igaz, Brian? – kérdezte Malcolm nevetve az Allen Handelman Show-ban a WRFX rádión, 2001. március 25-én. – És te vagy a közepén!” „Jól kijövünk egymással, erre a rengeteg golyónyom a legjobb bizonyíték” – kontrázott Angus valamivel később ugyanebben a beszélgetésben, amikor a szó a három testvér kapcsolatára terelődött. Az új albumot az alapokhoz való visszatérésnek szánták. Egyszerű technikai megoldásokkal, a „kevesebb néha több” elve alapján dolgoztak. Angus így nyilatkozott a munkáról: „Csak két gitár volt, basszus meg dob. Egyedül én vittem egy kis színt a dologba a gitár játékommal. Próbáltuk teljesen lecsupaszítani a hangzást és számokat. Művészi szempontból az egyszerűség volt a célunk, vissza akartunk térni az alapokhoz. Szerintem az igazi, húzós rock and roll csakis lecsupaszított alapokra épülhet. Ezen kívül nagyon szeretem, ha a rock and rollhoz bluesos elemek vegyülnek. Manapság egyre inkább a külsőségek számítanak. Nem jó irányba haladnak a dolgok. Az alapkoncepció ismét az volt, hogy tovább finomítsák, amit huszonöt évvel azelőtt elkezdtek. Malcolm a következőket nyilatkozta a BW+BK magazin 2000 júniusában megjelent számában Tim Hendersonnak: „Az Ötvenes évek zenéjét, valami olyasmit akartunk megidézni. Ebbe az irányba szeretnénk tovább menni. Azt hiszem, a Rolling Stonest leszámítva egyedül maradtunk ezzel az elképzeléssel.” Az album készítése során a számokat szokás szerint néhány próbálkozás után sikerült felvenni. A Cant Stand Stillben Malcolm szólózott, a Hold Me Backen pedig Angus vokálozott. A felvételek közben beugrott a stúdióba Joe Strummer a Clashből, és a stúdió tulajdonosa, Brian Adams is. Adams, az egészségmániás vegetáriánus legrosszabb rémálma vált valóra. A helyiségben vágni lehetett a füstöt, és sült hús szaga terjengett, mert Brian éppen ebédet csinált. Ez idő tájt történt, hogy a Beastie Boys egyik tagja megkereste Malcolmot. Engedélyt akart 272

kérni, hogy az együttes felhasználhassa a Back In Black riffjét. A New York-i rapperek saját, 1984-es Rock Hard című számukat akarták átdolgozni és egy új válogatásalbumon megjelentetni. Malcolm azonban kerek perec visszautasította őket. A szám ilyen módon való feldolgozása ellentétben állt mindazzal, amit az AC/DC valaha képviselt. Angus: „Malcolm hasonló esetben egyszer így zárta le a vitát: »Ha olyan rohadt tehetségesek vagytok, miért nem ti írtátok meg ezt a számot? Hol vannak a ti slágereitek? Egyszerűen elloptátok ezt a számot!« Minden nagy slágerbe rengeteg energiát, fáradságot és munkát fektettek. Valaki előrukkolt és befutott valami eredetivel, de keményen megdolgozott a sikerért. Ez olyan, mint amikor valaki éveken keresztül dolgozik egy könyvön. Amikor az ember felcsapja, nem szeretné azt látni, hogy tele van plagizálással. Ha filmet forgatnék, nem szeretném, ha egy másik film reklámozására használnának belőle részeket.” Malcolm: „Vannak olyan zenészek, akik le akarják koppintani a számaidat, le akarják nyúlni belőle azt, amit a legjobbnak tartanak, hogy aztán a saját nevük alatt megjelentessék, mintha a riffaz ő agyukból pattant volna ki. Malcolm a következőket mondta a Beastie Boysnak: »Nyugodtan megtehetitek, senki sem állíthat meg benne titeket... de figyelj, haver, mi tudjuk, hogy ez a Back In Black, és mindenki más is tudni fogja, aki megvette a lemezünket. Annak nevezitek, aminek akarjátok, de ez akkor is a Back In Black marad.«” Októberben és novemberben egy vancouveri stúdióban összesen tizennyolc számot vettek fel. Az új lemezt Stiff Upper Lipre keresztelték. Az anyagot Mike Fräser keverte. Az album 2000. február 25-én jelent meg Európában, február 28-án Ausztráliában, és február 29-én az Egyesült Államokban és Kanadában. A Stiff Upper Lip cím Angus ötlete volt, aki épp dugóban ült, amikor beugrott neki. (Szó szerint „feszes felső ajak”, átvitt értelemben „arcizma se rándul, nem veszti el a fejét” – a ford.) A kocsiban ülve Angus azon töprengett, hogy az ajkaknak, a szájnak milyen jelentősége van a rock and roll kultúrájában. Például Elvis Presley vagy Mick Jagger esetében a száj egyfajta dacot jelez. Angus így nyilatkozott erről: „A címben ez is benne van, de ahogy az lenni szokott, a humor sem hiányzik belőle. A kezdetektől fogva mindig azt mondogattam, ha csücsörítek, nagyobb a szám, mint Jaggeré vagy Elvis Presley-é. Például a Highway To Hell borítóján is csücsörítek. Emlékszem, gyerekkoromban láttam egy régi fekete-fehér filmet Brigitte Bardot-val, na, neki olyan telt ajkai voltak, amelyekre azt mondja az ember: ez aztán nem semmi.” A The Razors Edge-hez és a Ballbreakerhez hasonlóan az album világszerte nagyon jól szerepelt a slágerlistákon. A legtöbb országban bekerült a top 5-be. Angus szobra a borítón olyan volt, mint a trójai faló, elsőre teljesen ártalmatlannak tűnik. Aztán bedugja a gitárját, és mindennek vége. Az albumok borítóin a Powerage-től kezdve Angus volt a középpontban, ami ellentétben állt színpadon kívüli viselkedésével. Világéletében igen szégyellős srác hírében állt. Angus erről így nyilatkozott: „Nekem ez valahogy mindig nagyon furcsa érzés volt. Egyszer Malcolm minden bevezetés nélkül bejelentette, hogy én leszek a borítón. Azt mondta: »Téged jobban ismernek az emberek, ha a nevedet nem is tudják, az biztosan beugrik nekik, hogy láttak iskolás szerelésben ugrálni az AC/DC-koncerteken.« Én mindig megpróbáltam a háttérbe húzódni, a kezdetektől fogva. Malcolm és George mindig azt mondogatta: »Előre kellene jönnöd. Mi tudjuk, hogy nagyon jól gitározol, de jó lenne, ha ezzel az emberek is tisztában lennének.« Erre mindig azt feleltem: »Elöl, a tűzvonalban sokkal veszélyesebb!«„ A Cant Stop Rock 'N'Roll a régi szép időket idézi, és a Rock And Roll Ain't Noise Pollution egyfajta újragondolása. Angus: „Egyesek megpróbálnak alkalmazkodni a korszak trendjeihez, csak azt nézik, mi folyik körülöttük az adott pillanatban. A zene bizonyos szempontból olyan lett, mint a gyorséttermi kaja. Bárki számára könnyen hozzáférhető, és ezért nem figyelnek a minőségre. Értem, miért szajkózza a sajtó egyfolytában, hogy valami újdonságra van szükség. Ezek az újságírók minden nap ugyanabba a rovatba írnak. Nekik tényleg szükségük van az újabb és újabb témára. Ezt a részét megértem. De az kiborít, amikor Pete Townshend, aki a Who My Generationjét írta, elkezdi nyomni a hülye dumát, hogy a rock and roll halott. 273

Ilyenkor mindig azt gondolom: »Ugorj be hozzám, haver, akkor nem beszélnél ilyen baromságokat!«” A Stiff Upper Lip Bon halálának huszadik évfordulója után jelent meg, de az időzítés nem volt szándékos. Az emlékezést Angus magánügynek tartotta. Nap mint nap eszébe jutott Bon, de nem szerette volna, ha februárban, az énekes halálának évfordulóján nagy felhajtást rendeznek. Angus: „Sosem csináltam semmit. Az évfordulókon nem üldögéltem magamba süllyedve. Pont abban az időben házasodtam meg, amikor Bon meghalt. Jól emlékszem arra az időszakra. A házassági évfordulónkat is az évnek ebben a szakaszában tartjuk, és ha megfeledkeznék róla, könnyen lehet, hogy egy újabb haláleset történne! [Nevet.] Viszont előbb találkozhatnék Bonnal.” Bon emléke a legváratlanabb helyzetekben tört elő. „Malcolmmal egy bluesénekest hallgattunk a rádióban, a kocsiban. Malcolm egyszer csak felkiáltott és elkáromkodta magát. Tisztára olyan volt, mintha Bont hallottuk volna. Talán a whiskyvel koptatott hang miatt. Tényleg volt valami hasonlóság. Emlékszem, egy másik alkalommal lemezeket böngésztem, és egy régi, 1928-ban készített akusztikus bluesszámot hallgattam, és felkiáltottam: »A francba! Ezt nem Bon énekli?« Égnek állt a hajam, amint meghallottam.” Hasonló döbbenetet okozott a You Shook Me All Night Long élő, akusztikus verziója Angus, Malcolm és Brian előadásában az Out To Lunch tévé-showban, a New York-i KROCK-ban. Tényleg változtak az idők, már a sajtó is melléjük állt. Még azok a finnyás magazinok is, amelyek korábban egy vállrándítással elintézték, ha az AC/DC neve felmerült. A koncertjeiken számos híresség csápolt AC/DC-s pólóban, sőt néhányuknak AC/DC-s tetkójuk volt. Márciusban, New Yorkban forgatták az album címadó dalának videoklip-jét, aztán két hónappal később két további klipet vettek fel Los Angelesben. Ez alkalommal az Elektra nem a régi, jól bevált rendezővel, David Mallet-vel dolgozott. Malcolm nem igazán örült a hírnek. Ugyanebben a hónapban kétszer is felléptek az MTV-n, először az AC/DC@MTV-ben, majd egy héttel később a Saturday Night Live-ban, ahol a szokásosnál is jobban „eltörpültek” a többi meghívott vendég mellett, a stúdióban ugyanis The Rock és Triple H – két hegyomlásnyi pankrátor – társaságában kellett megjelenniük. Mindkét tévészereplés abba a kategóriába tartozott, amit évek óta igyekeztek elkerülni, sajnos azonban néhány hónappal a turné előtt nem hagyhattak ki egyetlen ilyen alkalmat sem. A tévészereplés ugyanis remek reklámlehetőség volt, és sokat segített, hogy az új albumot további milliók ismerhessék meg. Hasonló meglepetés volt a zenekar fellépése a torontói Warner Music Juno Awards afterpartyján, ahol Malcolm, Angus és Phil nem csak kísérte a Royal Crownst, de közösen eljátszották velük a Stiff Upper Lip-et. Az AC/DC legérdekesebb közszereplése azonban mégiscsak az volt, amikor a madridi Leganés kerületben leleplezték a róluk elnevezett utca tábláját. A spanyolországi rajongók így fejezték ki, mennyire imádják az együttest. A tény, hogy Malcolm és Angus személyesen is részt vett a ceremónián, legalább ekkora meglepetés volt a mintegy ezer rajongó számára, ráadásul az ünnepség után sajtótájékoztatót tartottak. Angus: „Állítólag a rajongók állandóan leszedik a táblát. Eddig, azt hiszem, hatszor kellett újat feltenni helyette. Jobb, hogy egy utca az együttesünk nevét viseli, és nem egy ismeretlen köztisztviselőét, akiről senki sem tudja, hogy kicsoda volt. Szóval jó ötletnek tartom. Az egész környék amolyan zenésznegyed. Ráadásul az utca a város melósok lakta részén van.” A hozzáállásban tapasztalható változások júniusban tetőztek. Az AC/DC megalakulása óta szolgált dobhártyarepesztő zenei aláfestésként a Penthouse, a Playboy meg a hozzájuk hasonló magazinok képeihez. Senki sem gondolta, hogy az együttesről néhány rövid íráson kívül más is megjelenik majd ezekben a magazinokban. A Playboy magazin német kiadása azonban rácáfolt erre. Az Angusszal készült interjú önmagában még nem lett volna akkora fordulat, ám a nyolcoldalas fotómelléklet, amelyen ő volt a modell, és mindenfele gyíkokkal 274

meg egzotikus állatokkal pózolt, egészen új megvilágításba helyezte a dolgokat. Angus egyetlen képen sem szerepelt iskolai egyenruhában. Ez a lépés bizonyos értelemben az AC/DC politikai inkorrektségének kiteljesedése volt. Angus így nyilatkozott a dologról: „Végül a politikai korrektség kibaszott normává, szaros törvénnyé válik, ami kurvára ijesztő. Egyetlen dal sem ölt még meg soha senkit, az ideológiák azonban már rengeteg emberéletet követeltek. Ezt a felfogást még az apánk nevelte belénk gyerekkorunkban. Mindig azt mondta: »Szard le őket, fiam!« Mindig nagyon felhúzta magát, ha hazamentem a suliból, és elmeséltem neki, hogy egy tanár mennyit magyarázott egy politikai kérdésről vagy a kormányról. Ilyenkor azt mondta: »Kibaszott állami iskolába járatlak, nem akarom, hogy valami ideológia rabjaként kerülj ki onnan!« Mindig furcsállottam, ha valaki a politikai nézeteit akarta világgá kürtölni a zenéjén keresztül. Persze nincs új a nap alatt, csináltak már baloldali, jobboldali vagy a kettő közötti nézeteket propagáló zenéket, de ami a nagyközönséget illeti, a jobb és a bal maximum annyit jelent számukra, hogy melyik oldalon ülnek a moziban. Furcsa mód a vécépapír minőségéből mindig meg lehet állapítani, hogy egy adott ország mennyire baloldali. Ha durva vécépapírral találkoztam egy országban, mindig arra gondoltam, na, ez a hely sem fogja sokra vinni! Minden együttes, amelyik Moszkvában járt, elsőként vécépapírt csomagolt az útra. Ez volt az első a listán, mert abban biztos lehettél, hogy sehol sem fogsz normális vécépapírt kapni. Ez jól mutatja a helyi viszonyokat. Mondhatnak, amit akarnak a kapitalista országokról, egy biztos: a puha vécépapírhoz értenek.” A turné próbái júliusban kezdődtek a Michigan állambeli Grand Rapids-ban, a River City Stúdiósban. Az előkészületek a DeltaPlexben folytatódtak, ahol többek között elpróbálták a Touch Too Muchot, a Cant Stand Stillt és a You Cant Stop Rock And Rollt, klipeket azonban nem vettek fel. Augusztus l-jén elkezdődött a harminchárom helyszínből álló amerikaikanadai turné, amelyen Slash új bandája, a Snakepit is velük tartott. Az AC/DC tagjai mellett a fő attrakció Angus hatalmas szobra volt, amelyet a rajongók már a Stiff Upper Lip borítóján is láthattak. Angusnak eltartott egy ideig, mire hozzászokott, hogy több emelet magas, démoni hasonmásával kell a reflektorfényen osztoznia, az azonban sokkal nagyobb baj volt, hogy a hatalmas szobor az egyik koncerten kis híján rádőlt Malcolmra. Angus így mesélt a történtekről: „A szobor több részből volt összerakva. Egyszer csak az egyik része kibillent, de szerencsére Malcolm éppen akkor lépett arrébb. Észre sem vette, hogy mi történik, csak érezte, hogy valami hirtelen elsuhan a lába mellett.” Az AC/DC közönsége akkoriban már több generációt ölelt fel. Azok, akik látták a Back In Black turnét, most a gyerekeikkel látogattak el az együttes koncertjeire. A Stiff Upper Lip turné közönségéből kevesen ismerték Bont, számukra mindig is Brian volt az AC/DC frontembere. Brian nagyon élvezte a koncerteket, de igen keményen kellett dolgoznia, hogy abban a néhány órában a maximumot tudja nyújtani. Mivel esténként rengeteg számot kellett fejben tartania, úgy döntött, kér egy telepromptert, ami szükség esetén kisegíti. „Nincs elég agykapacitásom, hogy megjegyezzem az összes számot – nyilatkozta Brian a Metal Edge 2003. júniusi számában Roger Lotringnak. – Menynyi is összesen? Tizenhét album?” Persze például John Lee Hooker lemezeinek számához képest ez tényleg nem volt sok. Közben újabb öröm érte a fiúkat, a Hollywood Rock Walkon ugyanis olyan hírességek mellett kaptak helyet, mint B.B. King, Eric Clapton vagy Jimi Hendrix. Az ünnepségen személyesen is részt vettek, és otthagyták kézlenyomatukat a Guitar Centernél, a Hollywood Boulevard betonjában. Időközben olyan híresztelések röppentek fel, hogy 2000-ben az AC/DC játszik majd a sydney-i olimpia nyitó- vagy záróünnepségén. Ebből aztán semmi sem lett, de jobb is volt így. Lehet ugyan, hogy az AC/DC-t nemzeti kincsként tartották számon, és óriási rajongótáboruk volt, egy ilyen fellépés azonban sokuknál kivágta volna a biztosítékot. Ezen kívül kifejezetten utáltak playbackről játszani. Az egész ünnepségnek az égvilágon semmi köze nem volt a rock and rollhoz. „Fennakadtunk a doppingteszten” – nyilatkozta Malcolm nevetve a Herald Sun 275

2001. március 8-i számában Cameron Adamsnek. Különben is arra készültek, hogy a Stiff Upper Lip-pel végigsöpörjenek Európán. Az október 14-én induló turnén minden simán ment leszámítva egy apró madridi incidenst, ahol Malcolmnak a koncert közepén egyszer csak az az ötlete támadt, hogy játsszák el a Sin Cityt. A gond csak az volt, hogy a számot nem próbálták el, és szegény Brian alig emlékezett a szövegre. Úgy küszködte végig magát a számon. A Stiff Upper Lip turné keretében tizenöt koncertet adtak Ausztráliában. A koncerteken a Living End vendégszerepelt. Mivel a jegyeket pillanatok alatt elkapkodták, hat további fellépéssel kellett kiegészíteni a turnét. Ezekre a koncertekre a Sydney Entertainment Centerben került sor, de huszonnégy év után ismét játszottak Hobartban, Tasmániában is. Angus így mesélt a tasmániai turnéról: „Egyszer csak odajött egy fickó egy olyan sapkában, amit akkor kapott le a roadunk fejéről, amikor legutóbb ott jártunk. Tényleg az a sapka volt!” Tasmániához rengeteg emlékük fűződött. Többek közt itt ismerték meg Rosie-t 1976 februárjában, és itt bulizott Phil Rudd a motorosbandával a Giant Dose turnén. Amikor megérkeztek Adelaide-be, Phil úgy érezte, mintha az ereje teljében lévő Rosie teljes súlyával az alhasára nehezedne. Aztán az egyik beállás közben összeesett, úgyhogy el kellett halasztani a koncertet. Mint kiderült, a dobosnak vesegyulladása volt. Egy queenslandi rádióállomás versenyt hirdetett, amelyen két jegyet lehetett nyerni a Brisbane Entertainment Centre-ben rendezett AC/DC-koncert-re. A verseny lényege az volt, hogy a résztvevőknek fényképet kellett mutatniuk a legundorítóbb dologról, amit valaha csináltak. Akadt olyan versenyző, aki kukacokat evett, volt, aki hányást ivott, de a győztes egy kocsmai vécében vett vizeletfürdőt. A vécés csávó megnyerte a versenyt, ő vihette el egy haverját a koncertre és találkozhatott az együttessel a backstage-ben. A srác megkérte Angust, írja alá a karját. A dolog önmagában nem lett volna érdekes, de amikor a srác feltűrte az ingujj át, Angus megpillantotta, hogy a srác magára tetováltatta a gitárostól a korábbi koncerteken begyűjtött aláírásokat. A turné következő állomása Japán volt, ahova az AC/DC-nek soha nem sikerült igazán betörnie, ám ezúttal hatalmas várakozás előzte meg a koncerteket. Tomoaki Baba azonban nem bírta kivárni, míg kedvenc együttese eljut a felkelő nap országába, és ellátogatott az ausztráliai turné nyolc koncertjére. Egy nap beállított feleségével a sydney-i Albert Stúdiósba, ahol az érdeklődőknek büszkén mutogatta a Highway To Hell borítójáról mintázott, egész hátát beborító tetoválását. Pár nap múlva újra megjelent, hogy megmutassa legújabb tetoválását. Egyszer csak letolta a gatyáját, és megmutatta a seggén díszelgő hatalmas AC/DC-feliratot – Bon is pont ugyanilyet szeretett volna. A japán turné közvetlenül az ausztráliai látogatás után, február 19-én kezdődött. A fiúk 1982 óta nem jártak a távol-keleti szigetországban. Nem siettek visszatérni, miután az előző alkalommal, amikor ott jártak, rengeteg technikai problémájuk adódott a koncerteken. Néha egyáltalán nem tudták használni a felszerelésüket, de voltak olyan koncertek is, ahol a Pokol Harangját ki sem csomagolták. Mire a japán turné elkezdődött, a Back In Black már tizenkilencmillió eladott példánynál tartott csak az Egyesült Államokban, és ezzel bejutott minden idők tíz legnagyobb példányszámban eladott lemeze közé. Az együttes csak az Egyesült Államokban összesen 63 millió lemezt adott el. Ezzel az AC/DC a kilencedik legkeresettebb együttes lett Amerikában, és az ötödik helyen állt a nemzetközi eladási listákon a Beatles, a Led Zeppelin, a Pink Floyd és az Eagles mögött. Tökéletes volt az időzítés az amerikai-kanadai turné második, március 18-án kezdődő felvonásához. Áprilisban visszatértek Salt Lake Citybe, a tíz évvel ezelőtti tragédia helyszínére. A hatalmas tömeg, a fénytechnika és az izgatottság ellenére mindnyájukat kísértette a korábbi látogatás borzasztó emléke. A harmincnégy fellépésből álló turné vége felé egy-két koncertet el kellett halasztani Brian torokgyulladása miatt. A turné során azonban további problémák is felmerültek. Angus: „Azt hiszem, a cipők bírják legkevésbé a strapát. Annyira hamar tönkremennek mostanában. Egyik este felmentem a színpadra, és összevissza csúszkáltam az 276

izzadságtól. Megkértem az egyik srácot, locsolja fel egy kicsit kólával a színpadot, hogy ragadjon. A színpadnak volt egy áttetsző része, és a srác mondta, hogy alulról nézte a lábamat, és itt lenne az ideje beszereznem egy új pár cipőt.” A rengeteg izzadságtól a gitárok is pillanatok alatt tönkremennek. „Olyanok, mint a szörfdeszkák, elvizesednek. Szinte minden héten szét kell kapni őket, és csomó mindent ki kell bennük cserélni. Kurva gyorsan elrozsdásodnak.” A Razor's Edge és a Ballbreaker turnéhoz hasonlóan az óriási érdeklődés kielégítése ezúttal is hatalmas feladatot rótt az együttesre. Emiatt kellett a tizenöt fellépésből álló európai turnét meglehetősen feszített tempóban lezavarni. Ez volt a legnagyobb feladat, amelyet az AC/DC valaha magára vállalt. Tizenöt városban léptek fel két hónap alatt, olyan zenekarok társaságában, mint a Megadeth, az Offspring, Buddy Guy, a Black Crowes és a Toten Hosen. Mivel már nem először jártak Európában, át kellett gondolni, milyen számokat vegyenek fel a műsorba. Angus így mesél erről: „Amikor télen Európában jártunk, fogalmunk sem volt, hogy már nyáron visszatérünk. Valami mást akartunk mutatni, ezért úgy döntöttünk, olyan számokat játszunk, amelyeket a közönség már nagyon régen nem hallott tőlünk élőben. Az Up To My Neck In You-t élőben utoljára Bonnal játszottuk, az első amerikai szerepléseink egyikén, egy kis San Franciscó-i klubban. De ezen kívül is akadt jó néhány szám, amelyet azóta nem vettünk elő. Nagyon vakmerőek voltunk.” A dolog olyan hatással volt a közönségre, hogy néhány helyszínen a zárásnak szánt For Those About To Rock után még kétszer visszatapsolták őket. Párizsban, ahol korábban barátságosnak korántsem mondható fogadtatásban volt részük, a közönség ez alkalommal elképesztően lelkes volt, de nem csak az a nyolcvanezer ember, aki elment a koncertre. Az AC/DC fellépését minden idők legnagyobb párizsi koncertjének kiáltották ki. Az együttest motoros rendőrök kísérték mindenfelé a városban, és ugyanabban a hotelben szálltak meg, ahol Bill Clinton amerikai elnök. A párizsi koncertet, amelyen az együttes történetében először a bluesos beütésű Ride Ont is eljátszották, filmre vették. Az, hogy a számot felvették a repertoárba, egy hirtelen ötletnek volt köszönhető. A blues nagy öregje, John Lee Hooker előző nap hunyt el. A hír nem kerülte el a Malcolmhoz és Angushoz hasonló bluesmániások figyelmét. Bár a Ride On nem a blueslegenda előtti főhajtásból született, mégis az ő tiszteletére tűzték műsorra. A szám azonban arra is utalt, hogy bár Bon már több mint húsz éve nincs közöttük, ez korántsem jelenti azt, hogy bárki elfelejtette volna. Brian számára is nagy pillanat volt ez, hiszen ő mindig úgy érezte, ez a szám annyira összefonódott Bon lényével, hogy képtelenség lenne előadni. Most azonban elérkezett a pillanat. Brian egyszerre találta a helyzetet megindítónak és izgalmasnak. „Ez Bon Scott dala” – konferálta fel a számot a francia fociválogatott mezében. Egyébként az együttes többi tagja is ilyen mezt viselt. A srácok ezzel a gesztussal fejezték ki tiszteletüket a francia válogatott felé, akik három évvel korábban ebben a stadionban nyerték első világbajnoki címüket. Annak ellenére, hogy már réges-rég kiérdemelte a helyét a bandában, Brian beavatása mégiscsak ezzel a számmal lett teljes. A németországi rajongók legalább olyan lelkesen fogadták az együttest, mint a franciák. A nyolcvanezer férőhelyes müncheni olimpiai stadionban tartott koncerten teltház volt. Bár a körülmények nem voltak ideálisak, mégis úgy döntöttek, filmre veszik a show-t. A rengeteg rajongó, aki nem kapott jegyet, a stadionnal szemben lévő dombon telepedett le. Azonban a szervezők itt helyezték el a koncert közben kilövendő petárdákat. A végén a rendőrségnek kellett közbelépni. Az együttes ezúttal is kénytelen volt dupla ráadást játszani, részben megköszönni az embereknek, hogy így végigtombolták a koncertet, részben pedig lecsillapítani a forrófejű rajongókat. Angus így emlékezett vissza: „Azt hiszem, azon a napon el akartuk kerülni a balhét. Ott köröztek a rendőrök, terelgették az embereket, és nem akartuk, hogy eldurvuljon a helyzet.” A németországi turné olyan elsöprő sikert aratott, hogy a végén díjat kaptak a szervezőktől. Az együttes hét koncertjére több mint félmillió jegy kelt el. A koncertfelvételekből készült DVD és videó, a Stiff Upper Lip Live novemberben jelent meg 277

Japánban és Európában, a rákövetkező hónapban pedig az Egyesült Államokban és Ausztráliában. A turné sikere miatt jó pár cég szeretett volna szponzori szerződést kötni velük, Angus azonban úgy vélte, bármilyen szerződés értéktelenné tette volna mindazt, amit az együttes képviselt. Angus: „Az évek során rengetegen megkerestek minket, hogy különböző dolgokkal szeretnék támogatni az együttest, egy idő után azonban az ember eljut arra a pontra, amikor azt mondja, lehet, hogy láncdohányos vagyok, mégsem akarom, hogy egy dohánygyár vagy egy cigarettamárka szponzoráljon. Ha rábólintasz egy ilyen ajánlatra, akkor te is csak a cég alkalmazottja leszel. Az ember pedig azért kezdi el ezt az egészet, azért kezd rock and rollt játszani, mert abban bízik, hogy ha sikerül befutnia, akkor nem lesz főnöke.”

278

279

2001 Itt kezdődött minden: Brian és Angus a Hammersmith Apollóban, Londonban

280

27. FEJEZET ÉS MOST MERRE TOVÁBB

Mick Jagger, Keith Richards, Ron Wood és Charlie Watts döbbenten nézett, amikor a Rolling Stones sajtótájékoztatóján 2003 februárjában, Sydney-ben az egyik riporter szinte levegővétel nélkül nekik szegezte a kérdést: „És önök szeretik az AC/DC-t?” Elsőre nem is értették, mit kérdez a túlbuzgó riporter, akinek aztán a második próbálkozása már sikeresebbnek bizonyult. Mick Jagger így felelt: „Keith szereti őket.” Keith Richards is bekapcsolódott a beszélgetésbe: „Ó, persze! Naná! Bírom az AD/CD-t. Angust és Malcolmot, jó kis csapat, haver. Tényleg király arcok!” Ez a rövid párbeszéd mintegy előre jelezte, ami nem sokkal ezután, körülbelül harminc órával később bekövetkezett a sydney-i Enmore Theatre-ben, a Stones szűk körben adott koncertjén. A Stones fellépése évek óta az egyik legnagyobb szenzációnak számított a városban. Egy órája mehetett a koncert, amikor az apró termetű Malcolm Young feltűnt a színpad hátterében. Léggitározott a Start Me Up alatt. Amellett, hogy így akarta kifejezni hitetlenkedé-sét és örömét, valószínűleg izgatottságát próbálta leplezni azzal, hogy hevesen csapkodta maga körül a levegőt. A Start Me Up végén Jagger egyszerűen bemutatta Malcolmot, valamint az épp akkor felbukkanó Angust. A gitáros a színpad szélére sétált és meghajolt. A megszokott iskolás egyenruha helyett ezúttal farmert viselt, ráadásul harminc éve nem lépett közönség elé ilyen rövid hajjal. Miután elfoglalta helyét a színpadon Malcolm mellett, el kellett telnie még egy kis időnek, hogy a közönség felfogja a pillanat jelentőségét. Aztán elszabadult a pokol, ahogy Keith, Ron, Angus és Malcolm négyese felsorakozott a színpad elején, hogy eljátsszák a Rock Me Babyt. Malcolm később Wooddal és a ritmusgitáros szekcióval hátrébb lépett, bár Jagger jól láthatóan meg akarta akadályozni ebben. Angusnak azonban nem volt szüksége bátorításra, úgy mozgott a színpadon, mintha az egész az övé lenne, sőt időnként még Wood is elindult mögötte kacsázva. Angus és a vigyorgó Richards látványa felejthetetlen élmény volt. Aztán a következő pillanatban egyszerűen eltűntek, mint a kámfor. 2001 augusztusában, a Stiff Upper Lip turné után Brian is fellépett más együttesekkel. Először Ringó Starr-ral Floridában, a St. Petersbursg-i USF Sun Dome-ban, majd szeptemberben és októberben csatlakozott régi zenésztársaihoz, és részt vett a Geordie II-vel egy rövid észak-angliai turnén. Először – és egyben utoljára – a hetvenes években dübörögtek végig ezen a környéken. A newcastle-i operaházban tartott koncerten is Brian volt a frontember. A pillanat varázsát megörökítendő az együttes felvett két tradicionális dalt, a Geordie's Lost His Liggyt és a Biker Hillt, melyek később egy válogatásalbumon jelentek meg. Brian 2002 márciusában Cliff Williamsszel – aki közben a Chalk című film zenéjén dolgozott – és Billy Joellel lépett színpadra a tampai Ice Palace-ben, Floridában. Brian és Joel együtt énekelte a Highway To Hellt. Az ACDC frontemberének azonban nagyratörőbb álmai voltak, mint más sztárok fellépésein „vendégszerepelni”. Áprilisban bejelentette, hogy Robert De Warrennel a trójai Helena történetét feldolgozó musicalen dolgozik. Az 1,2 millió dolláros összköltségvetésű produkció zenéjét és dalszövegeit – amelyen akkor már közel hat éve dolgoztak – Brian és Brendan Healy brit színész közösen szerezte. A munkát azonban egy újabb kellemes meglepetés miatt félbe kellett szakítani. 2002. november 7-én megtudták ugyanis, hogy az ACDC-t -a Clashsel, a Police-szal, Elvis Costellóval, valamint a Righteous Brothersszel együtt – felveszik a Rock And Roll Hall Of Fame-be. Ez az esemény presztízsszempontból sokkal fontosabb volt, mint a projekt, amelyben Cliff Williams akkoriban részt vett. Novemberre ugyanis leszerződött egy négy

281

klubkoncertből álló, bosznia-hercegovinai miniturnéra, ahol egy horvát zenekarral, a Frozen Camel Projecttel lépett volna fel. Williams korábban már részt vett az együttes albumának készítésében. Decemberben bejelentették, hogy huszonhét év után az AC/DC kiszáll a Warner Music Groupból, és ötvenmillió dolláros szerződést köt az Epic/Sony Musickal. A cég felvásárolta a banda eddigi, illetve ezután megjelenő albumainakjogát. Hogy ilyen előnyös szerződést sikerült tető alá hozniuk, abban valószínűleg az is közrejátszott, hogy korábbi menedzserük, Steve Barnett ült az Epic elnöki székében. Újévkor Malcolm és Angus visszatért Ausztráliába. Látogatásuk pont egybeesett a Rolling Stones turnéjával. Mivel korábbi produkciós menedzserük, Jake Berry a Stonesnak dolgozott, leszervezték, hogy Malcolm és Angus csatlakozzon hozzájuk a színpadon Sydney-ben. Bár személyesen soha nem találkoztak a Stones tagjaival, Angus tudott róla, hogy Keith Richards szereti az AC/DC-t. Angus: „Tudom, hogy Keith Richards nagy rajongónk. Valaki mesélte, hogy egyszer egy riporter, aki vele és Jaggerrel készített interjút, megkérdezte, igaz-e a hír, miszerint nagy AC/DC-rajongó. Richards csak annyit válaszolt: »Igen, az vagyok.« Erre Jagger hozzátette: »Ja, egész éjjel AC/DC-t hallgat!«” Így amikor a Stones fellépett az Enmore-ban, Malcolmnak és Angus-nak esze ágában sem volt kihagyni a lehetőséget, hogy tiszteletüket tegyék. „A szomszédban koncerteztek – mesélte Malcolm a rollingstones.com-nak 2003 februárjában. – Alig tíz percre tőlünk... nagyszerű volt találkozni velük ennyi év után. Csak azon aggódtunk, nehogy lealázzanak!” Március 10-én a New York-i Waldorf Astoriában – a világ egyik legelőkelőbb szállodájában – ünnepelték, hogy az együttes felvételt nyert a Rock And Roll Hall Of Fame tagjai közé. Amellett, hogy olyan legendák javasolták őket, mint Chuck Berry és Keith Richards – aki állítólag már többször is felterjesztette az AC/DC-t –, az sem volt mellékes Malcolm számára, hogy a házigazda Steve Tyler volt. A ritmusgitáros nem felejtette el az 1978-ban történteket. Abban az évben az AC/DC sokáig együtt turnézott az Aerosmithszel. Az első fellépésük júliusban volt, San Franciscóban a Bill Graham-féle Day On The Green fesztiválon. Amikor a Foreigner kijelentette, hogy nem hajlandó az AC/DC-vel egy helyen fellépni, Tyler kiállt mellettük, és a következő ultimátummal állt elő: ha az AD/DC nem léphet fel, az Aerosmithre se számítsanak. Az AC/DC tagjai világéletükben feszengtek a Hall Of Fame-hez hasonló eseményeken. Szívesebben vették volna át a díjat műholdas kapcsolás keretében vagy postán, és nem egy bálteremben, ahol teljes létszámban megjelenik a világ zeneiparának elitje. Persze nem arról van szó, hogy hálátlanok lennének, de bizonyos értelemben ezzel a lépéssel egy olyan klubhoz csatlakoztak, amelytől az elmúlt harminc évben tudatosan igyekeztek távol tartani magukat. Ha soha nem jelölik őket, azzal minden rendben lett volna. Bon Scottot két unokaöccse, Paul és Dániel képviselte, őket Brian mutatta be a közönségnek. Szép gesztus volt ez attól az embertől, aki átvette nagybátyjuk helyét az AC/DC-ben. Az ünnepségen a Clash is részt vett – természetesen a megboldogult Joe Strummer nélkül –, nekik is szokatlan volt a zeneipar csodálata és lelkesedése. De míg az AC/DC tagjai legalább ismerték a Clash zenéjét, addig a punkveteránok basszusgitárosa, Paul Simonon szinte semmit sem tudott az ausztrál együttesről: „Őszintén szólva, egyáltalán nem ismerem a zenéjüket. Persze, ha néha játszanák őket a rádióban...” Malcolmnak semmi problémája nem volt a Clashsel, viszont a U2 gitárosa, Edge beszédét, amelyben Strummerről emlékezett meg, bosszantóan hosszúnak találta. így mesélt a történtekről Geoff Bartonnak adott interjújában, 2005-ben: „Ott álltunk a színpad szélén, csak vártunk, vártunk és egyre dühösebbek lettünk. Amikor végre felengedtek minket a színpadra, egyből belecsaptunk a zúzásba. Dühből játszottunk. Majdnem szétkaptuk a helyet. A páholyokban frakkban táncoltak az emberek. Emlékezetes pillanat volt.” A Hall Of Fame-ünnepélyt követő napon az AC/DC visszafogottabb koncertet adott a New York-i Roseland Ballroomban, Steve Tylerrel és Billy Joel-lel, háromezer rajongó előtt, akik 282

sorsoláson nyerték a jegyeket. Mivel a Rolling Stones és az AC/DC tagjai között igazán jó kapcsolat alakult ki Sydneyben, júniusban ismét lehetőség nyílt, hogy együtt lépjenek színpadra, ezúttal azonban egy jóval nagyobb volumenű eseményen. A Stones felkérte őket, hogy legyenek meghívott vendégek németországi szabadtéri koncertjeiken. Mindezt állítólag négymillió dolláros gázsiért. Ezzel bezárult a kör. Harminc évvel azelőtt Sydney-ben egy kezdő zenekar többek között Stones-dalokkal lépett fel, most pedig együtt játszották el a számokat egykori bálványaikkal. Ahogyan már Sydney-ben is, az Enmore Theatre-ben Malcolm és Angus minden alkalommal felment a színpadra, hogy eljátssza a Rock Me Babyt. „Mindig lenyűgözött a feszes tempójuk – nyilatkozta Keith Richards a Four Flicks DVD-n 2003-ban. – Mindannyian nagyon élveztük ezeket a közös fellépéseket! Különösen jó érzés volt, hogy magasabb voltam egy másik gitárosnál!” Az AC/DC két klubban is fellépett Münchenben és Berlinben. A müncheni koncertet – ahol ezerhétszáz fő előtt játszottak – az Epic/Sony felvette. A klubban olyan hőség volt, hogy Malcolmról és Angusról patakokban csorgott a víz. Tíz perccel a koncert vége után, amikor a közönség egy része – abban a tudatban, hogy vége a show-nak – már kifelé szállingózott, újra kigyulladtak a fények, a banda visszajött, és ráadásnak eljátszották a Whole Lotta Rosie-t. Júliusban a torontói Cherry Beach Soundban próbáltak. A Stonesszal közös turnét július 30-án szabadtéren, egy régi katonai bázison rendezett jótékonysági koncerttel folytatták. Az eseményen a Rolling Stones és az AC/DC mellett a Guess Who – akiket Malcolm még a hetvenes évek elején látott Sydney-ben –, a Rush és a Flaming Lips is fellépett. Közel félmillió néző előtt játszottak, Malcom és Angus pedig ismét beugrott a Rock Me Babyre a Stoneshoz. A nyilvánvaló és kölcsönös nagyrabecsülés ellenére az AC/DC-ből nem veszett ki a versenyszellem.,, A legnagyobb élményem az volt – mesélte Phil Rudd Don Zulaicának a Drum magazin 2005. júliusi számában –, amikor Torontóban 485 ezer ember előtt bevittük az erdőbe a Rolling Stonest. A Stones adott nekünk egy órát, hogy játsszunk. Nem is sejtették, milyen veszélyes dolog ez. Soha ne adj egy órát az AC/DC-nek, ha utána még folytatni akarod a koncertedet... Ledaráltuk őket! Miután lejöttünk a színpadról és beszálltunk a furgonba, csak ennyit mondtunk: »Na, ezután próbáljatok meg labdába rúgni!«„ A Warner Home Video 2004 júniusában Toronto Rocks címen kiadott egy koncert DVD-t az eseményről, amelyen két AC/DC-szám, a Back In Black és a Thunderstruck, valamint a Stonesszal közös jammelés is rajta van. Újabb történelmi eseményre került sor – vagyis pontosabban a törtenelem megint ismételte magát –, mikor 2003. október 21-én az együttes huszonegy év után visszatért Londonba, és első fellépésük helyszínén, a korábban Hammersmith Odeonnak nevezett Hammersmith Apollóban adott koncertet. A jegyek pillanatok alatt elkeltek az interneten, de a koncertet kis híján le kellett fújni, mert Brian lebetegedett. Bobby Gillespie a Primal Screamből azon szerencsések egyike volt, akiknek sikerült jegyet szereznie a bulira. „Olyan izgalmas volt, mint amikor gyerekkoromban a Clasht vagy a Thin Lizzyt láttam. Tudod, mint amikor gyerekként először jársz rockkoncerten, és minden olyan új és izgalmas. Most is valami ilyesmit éreztem. Mintha egy filmben lettem volna. Minden annyira tökéletes volt, szinte el sem hittem, hogy ez velem történik. A csajomnak az AC/DC a kedvenc zenekara. Mondta is, hogy ez az aztán a randi!” Az Epic/Sony Music 2003 novemberében kiadta az 1991-es fellépésükön készült Live At Doningtont DVD-n, újrakevert hanggal. A DVD több mint egymillió példányban kelt el világszerte, az Egyesült Államokban pedig hatszoros platinalemez lett. Brian 2005 elejétől a floridai Big Machine nevű zenekarral dolgozott együtt, társszerzőként Doug Kaye barátjával, a Big Machine gitárosával. A számok közül néhányat már 1995-ben felvettek, még a Naked Schoolgirls-szel. A Big Machine március 24-én, a dél-floridai Khrome-ban tartotta első koncertjét, ahol Brian is fellépett velük. Brian az 1998-as Blow Up Your Video album óta nem írt számokat az AC/DC-nek. Az azóta született dalokat mind a 283

Young fivérek jegyzik. Phil Carson (az Atlantic Recordstól) a következő megállapítást tette: „Brian nagyszerű frontember és kitűnő dalszerző, ezért különösen sajnálatos, hogy az AC/DC az elmúlt években kizárta a dalszerzésből. Azóta hallottam jó pár Brian által írt dalt, többek között a Jackyl énekesével, Jesse James Dupree-vel közös számát, és állíthatom, hogy egytől egyig mind nagyszerű rockszámok. Az emberek felfigyeltek Brian dalaira. Van egy száma, Deadly Sin a címe, amiről tudom, hogy Vince Neil is fel szeretné venni. De rengeteg számot írt, amely igazi sláger lehetne az AC/DC-vel.” A Family Jewels címet viselő DVD – melyen Bonról és Brianről is voltak felvételek – a legtöbb példányszámban eladott zenei DVD lett Németországban, ahol tizenegy héten keresztül állt a toplisták élén. Kilenc országban ért el hasonló sikereket, és ezzel az AC/DC egyik legsikeresebb kiadványa lett, ami különösen annak fényében érdekes, ha belegondolunk, hogy egy olyan zenekarról van szó, amely sosem lelkesedett a koncertvideókért. Szeptemberben Brian a Velvet Revolverrel jammelt az orlandói Hard Rock Live-ban, novemberben pedig Angus mutatta be Ozzy Osbourne-t a UK Music Hall Of Fame-en Londonban, az Alexandra Palace-ben. Phil Rudd pedig az új-zélandi Jageddy Ann zenekar 2006 februárjában megjelenő debütáló albumának producereként tevékenykedett. Eközben Malcolm és Angus – a rivaldafénytől távol – új számokon dolgozott. 2002-től különböző stúdiókban készítettek demóikat. A páros olyan szakmai tekintélyre tett szert, hogy gyakorlatilag senki sem hallhatja a dalaikat, míg az album a kiadóhoz nem kerül. Lenyűgöző utat jártak be. Ki gondolta volna, hogy két skót testvér, akik a Stones és a Who zenéjére pörögtek szobájukban, Sydney külvárosában, végül kivívják a Rolling Stoneshoz hasonló legendák tiszteletét? Ki gondolta volna, hogy a Countdownban használt, rajzfilmeket idéző díszleteket egyszer majd egy egytonnás haranggal, valódi ágyúkkal és Angus hatalmas szobrával cserélik le? Ki gondolta volna, hogy egy iskolai egyenruhát viselő, apró termetű gitáros harminc éven át lebilincseli a közönséget? Ki gondolta volna, hogy bár Angus és Malcolm a blueson, a dzsesszen és az ötvenes évek rock and raliján nőtt fel, egyszer majd heavy metal bandaként tartják számon őket? Ki gondolta volna, hogy amerikai politikai érdekcsoportok sátánimádattal vádolják meg őket? Ki gondolta volna, hogy bár gyakorlatilag egyáltalán nem foglalkoztak a hatvanas-hetvenes évek zenéjével, mégis szinte minden keményebb együttes merített tőlük? Az AC/DC mindenkinek példát mutatott eltökéltségből és fegyelemből, ha zenéről volt szó. Olyan apró részletekre is ügyeltek, amelyeket rajtuk kívül senki más nem vett volna észre. „Ez itt pont az, ami” – fogalmazza meg tömören a lényeget Robert De Niro a Szarvasvadász-ban. Ugyanígy az AC/DC is pont az, ami. A Los Angeles Times 2001. április 12-én készült interjújában Brian a következő kérdést tette fel: „Ki fogja átvenni az AC/DC helyét, ha mi eltűnünk a porondról?” A válasz egyszerű: senki. Az égvilágon senki.

284

DISZKOGRÁFIA High Voltage (Ausztrália – Albert Productions) 1975. február Baby Please Don't Go · She's Got Balls · Title Lover · Stick Around · Soul Stripper »You Ain't Got A Hold On Me · Love Song · Show Business PRODUCEREK: HARRY VANDA ÉS GEORGE YOUNG T.N.T. (Ausztrália – Albert Productions) 1975. december It s A Long Way To The Top (If You Wanna Rock'n'Roll) · The Rock'n'Roll Singer · The Jack · Live Wire »T.N.T· The Rocker · Can I Sit Next To You, Girl · High Voltage · School Days Producerek: Harry Vanda és George Young High Voltage (Egyesült Királyság, Európa -Atlantic · Egyesült Államok -Atco) 1976. április It's A Long Way To The Top (If You Wanna Rock'n'Roll) · The Rock'n'Roll Singer · The Jack · Live Wire · T.N. Τ · Can I Sit Next To You, Girl »Little Lover · She's Got The Balls · High Voltage Producerek: Harry Vanda és George Young Dirty Deeds Done Dirt Cheap (Ausztrália – Albert Productions) 1976. szeptember Dirty Deeds Done Dirt Cheap · Ain't No Fun (WaitingRound To Be A Millionaire) · There's Gonna Be Some Rockin'· Problem Child · Squealer ·Big Balls · R.I.P.(Rock In Peace) · Ride On · Jailbreak PRODUCEREK: HARRY VANDA ÉS GEORGE YOUNG Dirty Deeds Done Dirt Cheap (Egyesült Királyság, Európa – Atlantic) 1976. november Dirty Deeds Done Dirt Cheap · Love At First Feel · Big Balls · Rocker ·Problem Child · There's Gonna Be Some Rockn'· Ain't No Fun (Waiting Round To Be A Millionaire)· Ride On · Squealer PRODUCEREK: HARRY VANDA ÉS GEORGE YOUNG Let There Be Rock (Ausztrália – Albert's · Egyesült Királyság, Európa – Atlantic, csak LP) 1977. március Go Down · Dog Eat Dog · Let There Be Rock · Bad Boy Boogie · Overdose ·Crabsody In Blue · Hell Ain't A Bad Place To Be · Whole Lotta Rosie PRODUCEREK: HARRY VANDA ÉS GEORGE YOUNG Let There Be Rock (Egyesült Államok – Atco) 1977. június Go Down · Dog Eat Dog · Let There Be Rock · Bad Boy Boogie · Problem Child · Overdose · Hell Ain't A Bad Place To Be · Whole Lotta Rosie PRODUCEREK: HARRY VANDA ÉS GEORGE YOUNG Powerage (Egyesült Államok – Atlantic · Ausztrália – Albert Productions) 1978. május Rock'n'Roll Damnation · Down Payment Blues · Gimme A Bullet · Riff Raff · Sin City ·

285

What's Next To The Moon · Gone Shootin · Up To My Neck In You • Kicked In The Teeth PRODUCEREK: HARRY VANDA ÉS GEORGE YOUNG Powerage (Egyesült Királyság, Európa – Atlantic, csak LP) 1978. május Rock'n'Roll Damnation · Gimme A Bullet · Down Payment Blues · Gone Shootin . Riff Raff · Sin City · Up To My Neck In You · What's Next To The Moon · Cold Hearted Man · Kicked In The Teeth PRODUCEREK: HARRY VANDA ÉS GEORGE YOUNG If You Want Blood (Atlantic) 1978. október Riff Raff · Hell Ain't A Bad Place To Be · Bad Boy Boogie · The Jack ·Problem Child · Whole Lotta Rosie · Rock'n'Roll Damnation · High Voltage ·Let There Be Rock · Rocker PRODUCEREK: HARRY VANDA ÉS GEORGE YOUNG Highway To Hell (Atlantic) 1979. július Highway To Hell · Girls Got Rhythm · Walk All Over You · Touch Too Much ·Beating Around The Bush · Shot Down In Flames · Get It Hot · If You Want Blood (I've Got It) · Love Hungry Man · Night Prowler PRODUCER: ROBERT JOHN „MUTT” LANGE Back In Black (Atlantic) 1980. július Hells Bells · Shoot To Thrill · What Do You Do For Money Honey · Given The Dog A Bone · Let Me Put My Love Into You · Back In Black · You Shook Me All Night Long · Have A Drink On Me · Shake A Leg · Rock'n'Roll Ain't Noise Pollution PRODUCER: ROBERT JOHN „MUTT” LANGE For Those About To Rock (Atlantic) 1981. november For Those About To Rock (We Salute You) · Put The Finger On You · Let's Get It Up · Inject The Venom · Snowballed · Evil Walks · C.O.D. · Breaking The Rules · Night Of The Long Knives · Spellbound PRODUCER: ROBERT JOHN „MUTT” LANGE Flick Of The Switch (Atlantic) 1983. augusztus Rising Power · This House Is On Fire · Flick Of The Switch · Nervous Shakedown · Landslide · Guns For Hire · Deep In The Hole · Bedlam In Belgium · Badlands · Brian Shake PRODUCER: AC/DC Jailbreak (Atlantic) 1984. október Jailbreak · You Ain't Got A Hold On Me · Show Business · Soul Stripper ·Baby, Please Don't Go PRODUCEREK: HARRY VANDA ÉS GEORGE YOUNG Fly On The Wall (Atlantic) 1985.június 286

Fly On The Wall · Shake Your Foundations · First Blood · Danger · Sink The Pink · Playing With Girls · Stand Up · Hell Or High Water · Back In Business • Send For The Man PRODUCEREK: ANGUS YOUNG ÉS MALCOLM YOUNG Who Made Who (Atlantic) 1986. május Who Made Who · You Shook Me All Night Long »D.T.· Sink The Pink · Ride On · Hells Bells · Shake Your Foundations · Chase The Ace · For Those About To Rock (We Salute You) PRODUCEREK: HARRY VANDA, GEORGE YOUNG, ROBERT JOHN „MUTT” LANGE, ANGUS YOUNG ÉS MALCOLM YOUNG Blow Up Your Video (Atlantic) 1988. január Heatseeker · That's The Way I Wanna Rock'n'Roll · Meanstreak · Go Zone ·Kissin Dynamite · Nick Of Time · Some Sin ForNuthin · Ruff Stuff · Two's Up · This Means War PRODUCEREK: HARRY VANDA ÉS GEORGE YOUNG The Razor's Edge (Atco) 1990. szeptember Thunderstruck · Fire Your Guns · Moneytalks · The Razor's Edge · Mistress For Christmas · Rock Your Heart Out · Are You Ready · Got You By The Balls · Shot Of Love · Let's Make It · Goodbye And Good Riddance To Bad Luck · If You Dare PRODUCER: BRUCE FAIRBAIRN Live (Atco) 1992. október Thunderstruck · Shoot To Thrill · Back In Black · Who Made Who ·Heatseeker · The Jack · Moneytalks · Hells Bells · Dirty Deeds Done Dirt Cheap · Whole Lotta Rosie · You Shook Me All Night Long · Highway To Hell · T.N. T. · For Those About To Rock (We Salute You) PRODUCER: BRUCE FAIRBAIRN Live – Collector's Edition (Atco) 1992. október Thunderstruck · Shoot To Thrill · Back In Black · Sin City · Who Made Who · Heatseeker · Fire Your Guns · Jailbreak · The Jack · The Razors Edge · Dirty Deeds Done Dirt Cheap · Moneytalks · Hells Bells · Are You Ready · That's The Way I Wanna Rock'n'Roll · High Voltage · You Shook Me All Night Long · Whole Lotta Rosie · Let There Be Rock · Bonny · Highway To Hell · T.N.T. · For Those About To Rock (We Salute You) PRODUCER: BRUCE FAIRBAIRN Ballbreaker (EastWest) 1995. szeptember Hard As A Rock · Cover You In Oil · The Furor · Boogie Man · The Honey Roll · Burnin Alive · Hail Caesar · Love Bomb · Caught With Your Pants Down · Whiskey On The Rocks · Ballbreaker PRODUCER: RICK RUBIN, TÁRSPRODUCER: MIKE FRASER Bonfire (EastWest) 1997. november A CD szett tartalmazza: Live From The Atlantic Studios: Live Wire · Problem Child · High Voltage ·Hell Ain't A 287

Bad Place To Be · Dog Eat Dog· The Jack · Whole Lotta Rosie ·Rocker Let There Be Rock The Movie – Live in Paris: Live Wire · Shot Down In Flames · Hell Ain't A Bad Place To Be · Sin City · Walk All Over You · Bad Boy Boogie · The Jack · Highway To Hell · Girl's Got Rhythm · High Voltage ·Whole Lotta Rosie . Rocker »T.N.T.· Let There Be Rock Volts: Dirty Eyes · Touch Too Much · If You Want Blood (You've Got It) · Back Seat Confidental · Get It Hot · Sin City · She's Got Balls · School Days · It's A Long Way To The Top (If You Wanna Rock'n'Roll) · Ride On Back In Black: a számcímeket lásd fent Stiff Upper Lip (EastWest · Elektra) 2000. február Stiff Upper Lip · Meltdown · House Of Jazz · Hold Me Back · Safe In New York · Cant Stand Still · Cant Stop Rock'n'Roll · Satelite Blues · Damned ·Come And Get It · All Screwed Up · Give It Up PRODUCER: GEORGE YOUNG Megjegyzés Az Atlantic által 1979 után kiadott lemezeket az ausztráliai Albert Productions jegyzi. Az Epic/Sony Music 2003-ban minden Amerikában kiadott albumot átvett, és világszerte kiadta.

FONTOSABB VÁLOGATÁSOK Albert Archives (Ausztrália – Albert's) 1980. március Rajta van a Rockin’n The Parlour PRODUCEREK: HARRY VANDA ÉS GEORGE YOUNG Boogie Balls & Blues (Ausztrália – Raven) 1988. október Rajta van a Dirty Deeds Done Dirt Cheap – live in Sydney, January 1977 Last Action Hero – Music From The Original Notion Picture (Columbia) 1993. június Rajta van a Big Gun PRODUCER: RICK RUBIN Private Parts (Warner Bros) 1997. február A You Shook Me All Night koncertfelvételeivel.

FONTOSABB KISLEMEZEK Az albumon meg nem jelent számokat *-gal jelöltük.

Bakeliten megjelent kislemezek: Can I Sit Next To You Girl · Rockinln The Parlour* (Ausztrália – Albert's) 1974. július Jailbreak · Fling Thing* (Ausztrália – Alberts · Egyesült Királyság – Atlantic) 1976. június Dog Eat Dog · Carry Me Home* (Ausztrália – Albert's) 1977. március 288

Whole Lotta Rosie · Dog Eat Dog (Live)* (Ausztrália – Albert's) 1978 Touch Too Much · Live Wire (Live)*· Shot Down In Flames (Live)* (Európa – Atlantic) 1980. március Let's Get It Up . Back In Black (Live)*. T.N. Τ (Live)* (Európa – Atlantic) 1982. január For Those About To Rock · Let There Be Rock (Live)* (Európa – Atlantic) 1982. árpilis Nervous Shakedown – Sin City (Live)* · This House Is On Fire (Live)* Rock'n'Roll Ain’ t Noise Pollution (Live)* (Europa – Atlantic) 1984. július Shake Your Foundations · Jailbreak (Live) (Európa – Atlantic) 1986. január Who Made Who (Extended)* · Guns For Hire (Live)* (Európa – Atlantic) 1986. május You Shook Me All Night Long · She's Got Balls – You Shook Me All Night Long (Live)* (Atlantic) 1986. augusztus

CD-n megjelent kislemezek: Heatseeker – Go Zone – Snake Eye* (Atlantic) 1986. augusztus Moneytalks – Mistress For Christmas – Borrowed Time* (Európa – Atco) 1990. november Moneytalks – Mistress For Christmas – Down On The Borderline* (Ausztrália – Albert's) 1990. november Highway To Hell (Live) – Hells Bells (Live)*– The Jack (Live)* (Európa – Atco) 1992. október Highway To Hell (Live) – Hell Ain't A Bad Place To Be (Live)*– High Voltage (Live)* (Európa – Atco) 1992. október Dirty Deeds Done Dirt Cheap (Live) – Shoot To Thrill (Live) – Dirty Deeds Done Dirt Cheap (Live)* (Európa – Atco) 1993. február 5 Titres Inédits En Concert Whole Lotta Rosie (Live) – Shoot To Thrill (Live) – Back In Black (Live) -Hell Ain't A Bad Place To Be* (Live) – Highway To Hell (Live) (Warner Music – Franciaország) 1993. február Big Gun – For Those About To Rock (Live)*– Shoot To Thrill (Live)* (Europa – Atco) 1993. június Hail Caesar – Whiskey On The Rocks – Whole Lotta Rosie (Live)* (Európa – EastWest) 1995. december Hard As Rock* – Dog Eat Dog* – Hail Caesar* (All Live) (Europa – EastWest promo) 1996. november Stiff Upper Lip – Hard As Rock (Live) * -Ballbreaker (Live) * (Európa – EastWest). 2000. március

289

Satelite Blues – Whole Lotta Rosie (Live)*– Let There Be Rock (Live)* (Európa – EastWest) 2000. október Safe In New York City – Cyberspace* – Back In Black (Live)* (Európa – EastWest) 2000. június Mindegyik DVD formátumban, kivéve, ahol más formátumot jelölünk. A számokat az Albert Productions adta ki Ausztráliában. Let There Be Rock (Warner Home Video, VHS) 1985. július A filmet Párizsban forgatták 1979 decemberében Fly On The Wall (Atlantic, VHS) 1985. szeptember Videoklipek a Fly On The Wall albumról Who Made Who (Atlantic, VHS) 1986. novenber 1980-1986 között készült videoklipek AC/DC (Ausztrália – Albert Productions, VHS) 1987. december 1975-1979 között készült videoklipek Clipped (Atco,VHS) 1990. június 1988-1990 között készült klipek For Those About To Rock – Monsters In Moscow (Warner Home Video) 1992. október Négy AC/DC-számmal, koncertfelvétel Moszkvából, 1991. szeptember Live At Doningt on ( Atco, VHS) 1992. október A doningtoni koncert felvétele, 1991 augusztusából No Bull (Warner Music Vision) 1996. november Az 1996. júliusi madridi koncert felvétele Stiff Upper Lip Live (Elektra) 2001. november A 2001. júliusi müncheni koncert felvétele Live At Donington (Remix) 2003. november A doningtoni 1991. augusztusi koncert felvétele, újrakeverve Live 77 (Japán – VAP Videó) 2003. január Az 1977. októberi londoni koncert Family Jewels (Epic) 2003. március 40 szám, promóciós klipek, televíziós szereplések és koncertfelvételek, 19751991 között

290

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Ez a könyv öt hosszú éven keresztül készült, tengernyi interjú és újságcikk alapján, amelyet az AC/DC-vel készítettek, illetve megjelent róluk az elmúlt harminc évben. Elsődleges forrásaink a következő magazinok voltak: Juke (The Age), RAM, Go-Set, Kerrang!, Guitar World, Mojo, Classic Rock, NME, Sounds, Melody Maker, Record Mirror, Rock Hard és Hard Rock. Szeretnénk köszönetet mondani a következő forrásoknak, amelyeket meglehetősen kifosztottunk: 2JJ, 2JJJ, 2MMM, 2SM, 2UE, 5KA, 92 City FM, 98 Rock, A2, ABC (Ausztrália, GTK és Countdown), ABC (Amerika), AC/DC No Nonsense weblap, AC/DC Resource Center weblap, Adelaide News, Albert Productions, Album Network, AlexisKorner.net, The Allan Handelman Show, American Forces Radio, Antenne 2, Arizona Republic, Atco Records, Atlanta Gazette, Atlantic Records, AXS, BAM, Bass Player, Bayern 3, BBC NorthEast, BBC Radio 1, BBC Sheffield, Beat, Beat Instrumental, Best, BFBS, Billboard, Boston Globe, Boston Herald, BR3, Bravo, Brisbane Courier Mail, Daily Sun, Buffalo News, Burrn, BW&BK, Calgary Sun, Canal+, Canoe.ca, Capital Radio, Cashbox, Channel Seven, Channel Nine, Chicago Sun Times, Chicago Tribune, Cinci-natti City Beat, Circus, Colombus Dispatch, Continous History OfR&R, Cornerstone, Creem, Daily Mirror, Daily Planet, Daily Telegraph, DC 101, debbie-kruger.com, Denver Rocky Mountain News, Desert News, Detroit Free Press, Disc, Drum Media, East Coast Rockers, EastWest Records, Edmonton Journal, Elektra Records, Enfer, Esky, Europe 1, Evening Chronicle, Everybody's, Express, Eye, Faces Rock, FHM, Florida Times-Union, Foundations, FR3, Fun Radio, GalleryOfSound.com, GAS, GeelongNews, Gibson.com, GIG, Goldmine, Grnad Rapid Press, Guitar, Guitar Club, Guitar For The Practicing Musician, Guitar Heroes, Guitar One, Guitar Parts, Guitar Player, Guitar School, Guitar Shop, Guitare&Claviers, Hard Force, Hard Ν Heavy, Hardford Courant, Heavy Metal Creem, Heavy Rock, Hit Parader, Hitkrant, HM, Hobart Mercury, Hollywood Press, Hot Metal, Hot Press, In The Studio, International Musician, Island Ear, It, It's Here, It's Only Rock & Roll, Jamm, Joepie, Juice, KISW, KNAC online, KRock, KSJO, Le Monde, Let It Rock, London Daily Express, Long Beach Press Telegram, Look-in, Los Angeles Times, M6, MCM, Mean, Media America, Melbourne Herald, Melbourne Observer, Melbourne Sun, Metal Attack, Metal CD, Metal Edge, Metal Forces, Metal Hammer, Metal Mania, Metalshop, Miami Herald, Milesago.com, Minneapolis City Pages, Minneapolis Star Tribune, Modern Drummer, Montreal Gazette, MTV, Much More Music, Much Music, Music Box, Music Express, Music Life, MusicMAX, Music Star, Music Week, Music Week Australia, MusicCentral.com, Musician, Musicians Only, Music Joker, Muziek Express, National Rock Star, NDR, New York Times, Newcastle Chronicle, Newcastle Evening Chronicle, News&Observer, News Journal, Nights With Alice Cooper, Off The Record, On The Street, OOR, Orange County Register, ORB, Orlando Sentinel, Penetration, People, Perth Daily News, Philadelphia Inquirer, Piccadily Radio, Pix People, Playboy, Player, Pollstar, Pop, Pop Corn, Pop Rocky, Popswop, Popular 1, Poster, Prairie Sun, PRO7, Punk, Pure Concrete, Q, Q104, ¢)104,3, Radio & Records, Radio Clyde, Radio Forth, Radio Haliam, Radio Stockholm, Radio Trent, Radio Victory, Ralph, RAW, Record Collector, Record Review, Remedy.com, Retorock, Riff Raff, RIP, RMF FM, Rock & Folk, Rock En Stock, Rock Gossip, Rock Power, Rock Radio Network, Rock-central, Rockline, Rolling Stone, Rolling Stone Australia, Rollingstones.com, Royalty Of Rock, RTL és Francis Zégut, RTL2, SabbathLive.com, Salt Lake Tribune, Salut, Sarasota Herald Tribune, Scene, Scream, SDR3, Seattle Post Intelligencer, Seattle Times, SFi, Sky Channel, SonicNet.com, Sono, Sony Music, Sony Music TV, Sound Blast, Spin, Spunky, Star News Pasadena, St. Louis Dispatch, St. Peterburg Times, St. Paul Pioneer Press, STGT3, Sudfunk, Sim Herald, Sun Sentinel,

291

Super Polly, SVTVi, Switch, Sydney Morning Herald, Sydney Sun, Sydney Sunday Mirror, Tampa Tribune, Tamworth Herald, Tele24, Teles, Ten, Tennessean, TFi, The Age, The Aquarian, The Chronicle, The Herald Sun, The Journal, The Source, The State, Times Picayune, Toledo Blade, Toronto Globe &Mail, Toronto Sun, Total Guitar, Triad, Trouser Press, TV Week (Australia), TV4, TV6, TVE1, Tyne Tess, Up Close, Vancouver Province, Vancouver Sun, Van Halen.com, Veronica, VH1, VH1 Classic, Viva, VIVA 2, VPRO, WABX, Warner Brothers, Washington Post, WBCN, WEA, WEBN, Weekend Australian melléklet, Wellington Evening Post, West Australian, Westword, Who Put The Bomp, WIN, Winnipeg Sun, Wisconsin State Journal, WITN, WMMR, WRFX, Young Guitar, ZDF és ZT V. Úgy hisszük, semmit nem hagytunk ki. Reméljük, könyvünk valamilyen formában minden érintettet kárpótol erőfeszítéseiért. Számos könyv is segítségünkre volt munkánk során. Clinton Walker úttörő munkája, a Bon Scott: Highway To Hell elengedhetetlen volt Bon utolsó napjainak feltérképezése során, valamint alapműnek tekinthető e nagyszerű ember életútjáról, illetve a korszakról. Mark Putterford Shock To The System című műve szintén segítségünkre volt. Az Easybeatsről szóló fejezetet lehetetlen lett volna megírni Glenn A. Bakernek a The Easybeats Absolute Anthology 1965-1969-hez írt jegyzetei nélkül, amelyek a bakelit kiadás mellékleteként egy méretes könyvet tesznek ki. Ezen források mellett a szerzők maguk is számos interjút készítettek. Nem volt mindig egyszerű dolguk. Egyes szemtanúk emlékezete egyik napról a másikra mintha kitörlődött volna. Mások jól dokumentált esetekről adtak hihetetlenül elrugaszkodott beszámolókat, megint mások pedig a legártatlanabb kérdésekre sem voltak hajlandóak válaszolni. Szerencsére rengetegen voltak a segítségünkre, gyakran minden várakozásunkat felülmúlva, ezért szeretnénk szívből megköszönni a következő embereknek, akik bármilyen kérdésünkre készségesen válaszoltak: Colin Abrahams, Angry Anderson, John Andreoni, Ray Arnott, Barry Bergman, Buzz Bidstrup, Big Al, John Bisset, John Brewster, David Brown, Jen Jewel Brown, Coral Browning, Michael Browning, Colin Burgess, Bernié Cannon, Phil Carson, Brian Carr, Helen Carter, Russel Coleman, Perry Cooper, Stuart Coupe, Roger Crosthwaite, Bob Daisley, Leeno Dee, Bob Defrin, Eric Dionysius, Paul Dräne, Mal Eastick, Phil Eastick, Phil Emmanuel, Dave Evans, Allen Fryer, Chris Gilbey, Ed Golab, Roger Grierson, Peter Head, Warner Hodges, Kim Humphreys, Noel Jefferson, Ian Jeffery, Herrn Kovac, Eddie Kramer, David Krebs, Geordie Leach, Lobby Loyde, Richard Lush, Greg Macainsh, Barrie Masters, Paul Matters, Bob McGlynn, Wyn Milson, Steve Morcom, Philip Morris, Rick Neilsen, Mark Opitz, Fess Parker, Guy Picciotto, Tony Piatt, Paul Power, Jason Ringenberg, John Rooney, Neil Smith, Mark Sneddon, Colin Stead, John Swan, Deniz Tek, Doug Thaler, Billy Thorpe, Jon Toogood, Chris Turner, Larry Van Kriedt, Peter Wells, Wizard, Simon Wright, Yogi és Rob Younger. Azoknak is nagyon köszönjük, akik nem szerették volna, ha név szerint megemlítjük őket. Külön köszönettel tartozunk segítségükért a következőknek: Sam Horsburgh, Fifa Riccobono, Herrn Kovac, Ian Jeffery, Christie Eliezer, Anthony O'Grady és Glenn A. Baker. Köszönet Joel Mclvernek, Clinton Walkernak, Mark Brennannak a Captain Oi! Recordsnál, Bob Stevensonnak és Tom Olivérnek a skót földrajzóráért, Alan Paulnak, Ian MacKaye-nek, Henry Rollinsnak, Jenny Lensnek, Steve Lorkinnak, Maggie Montalbanónak, Vince Lovegrove-nak, Jonas Herbsman-nak, Rod Yatesnek, Craig Regannek és az I-94 Bárnak. A 2SM-nek, Simon Kainnek és az ABC Australiának is hálásan köszönjük, hogy rendelkezésünkre bocsátották az archívumaikat. Köszönettel tartozunk a kiadónknak, Alison Urquhartnak a Harper Col-linsnál, aki az első 292

pillanattól kezdve megrendíthetetlenül hitt könyvünkben, valamint szerkesztőnknek, Patrick Mangannek, aki nagyszerű munkát végzett, és akinek éles kritikai érzéke és szellemessége teljesen új szintre emelte projektünket. Öröm volt számunkra, hogy veletek dolgozhattunk. Murray: Köszönet elsősorban családomnak, akik hajlandóak voltak elviselni, Tracynek, Kylie-nak és Keirának. Köszönet csodálatos szüleimnek. Ezt szavakkal nem lehet kifejezni. Senki sem vágyhat nagyszerűbb barátokra és tanácsadókra, mint Mark és Ruth Corbett, Tim Pittman, Robert Grieve és Mississippi Peter Smith. Külön köszönet Christie Eliezernek, aki azon kívül, hogy a fent említett nagyra tartott csoportba tartozik, abban a megtiszteltetésben részesített, hogy mentoromként és egyfajta keresztapa-figuraként segítette munkámat. Köszönöm Peta Levettnek lelkesedését és bátorítását, amely végül lendületet adott, hogy tető alá hozzam ezt a projektet, valamint köszönet Sarah Levettnek és Atosha McCaw-nak a támogatásukért. Arnaud: Nagyon köszönöm Sydney-nek a támogatását, a hétvégéket és a véget nem érő éjszakákat, amit a projektre áldozott. Köszönöm a szüleimnek, Bernadette-nek, Alainnek, Bertrandnak, Christophe-nak és Sophie-nak, hogy éveken keresztül elviselték ezt a hangerőt. Köszönöm Angusnak és Ascarnak, hogy számíthattam rájuk – ők a legjobbak. Köszönet a soha nem csillapodó lelkesedésért az AC/DC-fanok bandájának: Carl Allennek, Brian Carrnak, Cyril Desagneaux-nak, Stephan Deshaie-nek, Mark Franklinnek, Goulash-nak, Anders Hedmannak, Dan Johnsonnak, Loic Kermagoret-nek, Philippe Lageat-nak, Alex McCallnak, Neil McDonald-nak, Thierry Nourry-nak, Pekko Paivarintának, Sam Prevot-nak, Michel Remynek, Glenn Robertsonnak, Thomas Shade-nek és Alan Shailesnek. És végül, de természetesen nem utolsósorban mindketten köszönjük az AC/DC-nek! Arnaud Durieux működteti a nagyra becsült, hivatalos forrásnak tekintett AC/DCweblapot: www.ac-dc.net. A könyvvel kapcsolatos észrevételeket, illetve visszajelzéseket az [email protected] címre várjuk.

293

ShowTime Budapest Kft. 1136 Budapest, Pannónia u. 11. Telefon: (1) 354 0224, fax: (1) 354 0230 www.showtimebudapest.hu [email protected] Felelős kiadó: Brády Márton és Baksai Péter A könyvet tervezte: Natalie Winter Nyomdai előkészítés: Csöllei Balázs Kivitelezés: Alapszín Design & Print Bt. www.alapszin.com Felelős vezető: Tomor Raymund ISBN: 978-963-87481-1-9 Nyomta és kötötte: Széchenyi Nyomda Kft., Győr Felelős nyomdavezető: Nemere Zsolt ügyvezető igazgató

294

295

296

297

298

299

300

301

High voltage - magasfeszültség: Victoria Park, Sydney, 1975 szeptembere

302

303

304

Testvéri ölelés: Bon és Angus a Marquee-ban, London, 1976

305

306

307

308

309

310

311

312

313

314

315

316

317

318

319

FENT Malcolm és Cliff Castle Doningtonban. 1991. augusztus BALRA Brian a Wembley Arénában, Londonban. 1991. április

I

320

321

322

323

324