Rock and roll kipában

• Tooth Gábor Andor • ROCK AND ROLL KIPÁBAN

Tooth Gábor Andor

Rock and roll kipában „Vizuális szemetek” gyûjtése Izraelben –

H

ÚTINAPLÓ

nütt. El kellett telnie néhány napnak, míg rájöttem, hogy Jeruzsálemnek az a titka, hogy a „sorok között kell olvasni a várost”. Nem értettem, mi olyan különleges a Ben Jehuda vagy a German Colony környékén. Elsôre egyedül a dokumentumfilmekbôl már oly jól ismert Old City volt rám hatással, no meg a Me’a Se’arim. Házigazdánk minden egyes környékrôl részletes történelmi áttekintést adott. Néhány nap múlva – kis túlzással – szinte valamennyi kô történetét tudtuk a városban. Eleinte az is szokatlan volt – mint egy, az európai nyugalomból kiszakadt látogató számára –, hogy akárhová szerettünk volna bemenni, rögtön körberajzot-

Tooth Gábor Andor fotói

ajnali négykor érkeztünk Jeruzsálembe, házigazdánk kialvatlan szemmel már várt bennünket a ház elôtt. Kirakodtunk a serut taxiból és felmentünk a lakásba, ahol az elsô élményünk az a csodálatos panoráma volt, ami a nappali hatalmas ablakából tárult elénk. Nem akartunk már lefeküdni, ezért azon melegében, még nyitásra elmentünk az egyetem uszodájába. (Ami ott-tartózkodásunk alatt rendszerré vált.) Szinte majdnem minden reggel ott kezdtük a napot. Úszás után vendéglátónk az egyetem könyvtárába, míg én felfedezésre indultam a városba. Bevallom, elôször nem találtam „fogást” Jeruzsálemen. Kövek és kövek minde-

–

• 37 •


tak minket, fegyvert, bombát keresve. (Csakhamar elmúlt a kellemetlen érzés is, ami eleinte átjárt bennünket emiatt.) Meglepetésünkre fantasztikus élményt nyújtott az éjszakai élet. Nyilván a nagy nappali meleg miatt az éjszaka különösen kedvelt napszak. Hömpölyögnek a fiatalok, mindenhonnan finom zene szûrôdik ki. Kedvenc helyeink az egykori orosz zarándokszállás és -templom mögötti utcák voltak. A kis klubokból türemkedtek ki az emberek és onnan hallgatták a kiváló dzsesszt vagy funkyt. A hallgatóság inspiratív módon vett részt a koncerteken. Dobogták a ritmust, fütyültek, tapsoltak, bekiabáltak. A zenekar minden egyes tagjának arcán euforikus mosoly volt látható. Szinte együtt lüktettek a közönséggel. Végül mi egy klasszikus rockklubba (Mike’s place) ültünk be, nem kis áldozatok árán. Nem tudtuk, milyen banda zenél aznap este (ma sem tudom a zenekar nevét), de hajnalban a végén úgy jöttünk ki, hogy életünk egyik legnagyszerûbb koncertélményével lettünk gazdagabbak. Mindhárman voltunk már néhány koncerten Los Angelestôl Londonig, Varsótól Budapestig, de ennek a zenekarnak a kisugárzása felemelô volt mindannyiunk számára. A közönség fiatal, húsz év körüli srácokból állt, akik (mint késôbb kiderült) Los Angelesbôl jöttek Jeruzsálembe filmrendezést tanulni. A zenekar gerincét a dobos és a gitáros-énekes testvérpár alkotta. Valójában repertoárjukat a hatvanas, hetvenes évek hippikultúrájának zenéi adták. Creedence Clearwater Revival, Doors, Jimi Hendrix, Jefferson Airplane, Allman Brothers Band stb. A ritmusgitáros farzsebébôl egy igazi revolver kandikált ki. Egyébként egy háromfôs járôrcsapat is (egy lány és két fiú), a zene hatása alá kerülve, surranóban, katonaruhában, kezükben hatalmas gépfegyverrel táncoltak néhány szám erejéig, majd kimentek a jeruzsálemi éjszakába biztosítani a szórakozó fiatalokat. A rock and roll lényegét sikerült ezeknek a srácoknak megfogniuk – kipában. Valahogy így születhetett a rock ’n’ roll anno: fiatal csikók örömébôl, felszabadultságából. Örök, ôszinte küzdelem volt ez az erôszak, az intolerancia ellen. Néhány nappal késôbb elhatároztuk, hogy elutazunk Tel-Avivba. Nagyon feszesre terveztük a napunkat, minél többet szerettünk volna „markolni”. Ennek a túlzsúfolt napnak az utolsó elôtti állomásaként találkoztunk Goldstein Imrével. Aznap szinte mindenhonnan elkéstünk. Hiába ültünk taxiba, hogy versenyt fus-

sunk az idôvel, természetesen késve érkeztünk Imre belvárosi lakásához is. Egyedül fogadott bennünket, nagy szeretettel. Új verseskötetének kiadójával érkeztünk. Szerettem volna beszélni vele, mivel az a gondolat merült fel a kiadó részérôl, hogy esetleg készítsek illusztrációkat ezekhez a versekhez. A magam részérôl felkészülten érkeztem a megbeszélésre, mert otthon már elolvastam a kéziratot. Furdalt a kíváncsiság, hogy a versek mögött milyen a szerzô mint ember. Aznap már túl voltunk egy bôrig ázáson, tárgyaláson egy könyvterjesztôvel, piacozáson, libanoni étteremben elfogyasztott brutális (egyébként feledhetetlen) ebéden, egy hosszú sétán, sok-sok galérián, egy jó kávén, pánikszerû taxizáson és volt még egy megbeszélt randevúnk a Senkin utcában is. A szokásos udvariassági körök szinte ki is töltötték azt a kevés idôt, ami rendelkezésünkre állt. Gyors búcsúzkodás, egy esetleges újabb találkozó elvi körvonalainak felvetése. Rohanás a Senkin utcai kávéházba, ahol a barátaink már vártak minket. Minél jobban éreztük magunkat, minél többet nevettünk, annál nagyobb volt bennem a bûntudat. Kicsit az volt az érzésem, hogy az egész napot elpazaroltuk. Jól éreztük magunkat ugyan, de „haszontalan” dolgokat csináltunk. Az egyetlen fontos dolgot is elsodorta az a cél, hogy kitöltsük a napot, így az aznapi feszített semmittevés maga alá gyûrte a nap egyetlen értelmes, érdekes találkozását is. A vacsora után sétálgattunk még egy kicsit a Senkin utcán, ahol ezerkilencszázhetvenkettôbôl itt maradt hippik szolgáltattak örömzenét – a Bauhaus házak között sétálgatók számára. A King George utcán nézelôdve véletlenül felfigyeltem egy zaire-i fatálra. (Egész Izraelben hiába kerestem az afrikai mûvészetet, pedig azt gondoltam, amikor ideérkeztem, hogy az etióp jelenlét és Afrika közelsége miatt gyarapíthatom majd gyûjteményemet.) A bolt természetesen zárva volt. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy késôbb újra visszatérjek Tel-Avivba. Minden tervezett célkitûzést teljesítettünk, mégis dolgozott bennem egy egyre erôsödô hiányérzet. Nem tudtam igazán érdemi dolgokról beszélgetni Goldstein Imrével. Jeruzsálem fantasztikus hely. Egészen tisztán éreztem, hogy a levegôben vibrálnak az erôvonalak. Délutánonként, esténként programok, találkozások tarkították az ottlétet. Ez a folyamatos „élménysokk” töltötte ki napjainkat. Újabb kirándulást terveztünk Tel-Avivba. Ki-

• 38 •


csit izgatott voltam, mert úgy alakult, hogy egyedül kellett mennem. (Aznap késô este még megnéztük Scorsese Taxisofôr címû filmjét.) Másnap reggel a ragyogó napsütésben elindultam Tel-Avivba. Nehezen tudtam megszokni a gyönyörû lányokat egyenruhában, akik hatalmas gépfegyvert szorongatva a kezükben CD-t hallgattak a buszon. Viszonylag korán érkeztem, így sok idôm maradt a városra. Céltalanul lôdörögtem, lenyûgözött a város építészete. Ilyen tömény Bauhaus-élményt sehol sem tapasztaltam még. A baráti tiltások és tanácsok ellenére kiültem egy kávéház teraszára. Finom kávé, friss croissant, szikrázó napsütés. Összeszedtem magam és a fennmaradó idômben elindultam „vizuális szemetet” gyûjteni. Ez a kedvenc munkám, amit minden utazásom alkalmával rendszeresen megteszek. Lefotózom, dokumentálom azokat az úgynevezett „vizuális szemeteket”, melyeket az adott város felkínál. Húsz, huszonöt éve kezdtem szisztematikusan gyûjteni és rendszerezni ezeket a felvételeket. Jeruzsálem is kiváló terep volt számomra, de Tel-Aviv valahogy több témát adott. Sikátorról

sikátorra mentem az ösztöneimre hagyatkozva, míg egyszer csak a zaire-i fatál mosolygott rám a kirakatból. Rögtön lecsaptam rá. A zsibongó piacon át lekeveredtem a tengerpartra. Süttettem magam a napon és néztem a hajókat. Nem tudom, mennyi idô telt el így, de nem is érdekelt különösebben. Mikor úgy éreztem, hogy eleget bámultam már a tengert (amibôl persze sosem elég), ismét belevetettem magam a városba. A külsô kerületek felé vettem az irányt, ahol rengeteg fotóznivaló akadt. Valahogy odakeveredtem egy képtárhoz. Nem túl nagy, de nagyon jó érzékkel összeállított állandó gyûjteményük volt. Mimmo Palladino, Alselm Kiefer, Antoni Tapiés stb. Kiváló volt az izraeli kortárs mûvészek anyaga is. Ami becsábított, az egy Giacometti rajzaiból álló vándorkiállítás volt. Olyan hosszasan nézegettem a rajzokat, közben rám sötétedett. El kellett indulnom, hogy elérjem a Jeruzsálembe tartó utolsó buszt. Jeruzsálem szigorúan fogadott. A buszvégállomáson hosszasan vizsgáltak minket a biztonsági emberek. Mikor átjutottam az ellenôrzô ponton, arra gondoltam, hogy (bár a város túl-

• 39 •


só végén laktunk) gyalog megyek haza a kellemes jeruzsálemi éjszakában. Mikor megérkeztem, a többiek még ébren voltak és én izgatottan meséltem el a napomat. Másnap uszoda után a Me’a Se’arimbe mentem fotózni. Valami miatt nagyon vonzott ez a rész. Szinte az egész napomat itt töltöttem. Igazi idôutazás. Sikerült néhány remek „vizuális szemetet” gyûjtenem. Késô délután a Jaffa utcai piacon keresztül mentem haza. Felszálltam egy felénk tartó buszra. Meleg, fülledt volt az idô. Bambán bámbultam ki a busz ablakán, épp a jeruzsálemi King George úton zötykölôdtünk. Eszembe jutott a tel-avivi King George út. Nem messze tôlem egy férfi ült és kabát volt rajta. KABÁT! Miért van rajta ilyen melegben kabát? Végigfutott a hátamon a hideg, hátha a kabát alatt bomba lapul... Lehet, hogy terrorista, csak még nem robbantotta fel magát? Lehet, hogy túl kevesen vagyunk a buszon, de az is lehet, hogy ô már csak ilyen fázós fajta. Erre gondol itt mindenki, ha egy kabátban ücsörgô embert lát? Igen. ... Egyébként mindennap megnéztük az esti híreket és ottlétünk alatt egyetlen robbantás volt

Tel-Avivban, az is egy helyi maffialeszámolás volt. Este kiállításmegnyitóra mentünk, ami nem is kiállításmegnyitó, inkább nyitott mûtermek napja volt. Jeruzsálem régi ipari negyedében, Talpiotban egy kiürült üzem épületét alakították át a fiatal mûvészek számára azzal a céllal, hogy ideális körülmények között tudjanak alkotni. Ezen a bizonyos napon egy estére kinyitott az összes mûterem és személyesen lehetett találkozni az alkotókkal is. Remek volt a hangulat, bor, sajt, zene, beszélgetés. Volt ott néhány konga, amelyeken bárki bekapcsolódhatott a zenébe. Éredekes volt számomra, hogy nagyon sok mûvészt foglalkoztatott a FAL kérdése. Szinte mindenki alkotásában megjelent így vagy úgy. Hajnalra értünk haza, de ennek ellenére a reggel az uszodában talált minket. Este vacsorameghívást kaptunk egy Jeruzsálemben dolgozó barátunktól. Az American Colonyba vitt minket, ahol a bejáratnál márványba vésve sorakoztak azoknak a hírességeknek a nevei, akik megfordultak már az épületben. Köztük volt Bob Dylan is.

• 40 •


Másnap elsétáltunk a German Colony városrészbe és beültünk egy bor-étterembe (Gefen). Ez persze nem egy közönséges borozó, hanem olyan borszaküzlet, ahol a helyiség egy patinás pincére emlékeztet, középen a hatalmas asztal mellé lehet leülni, és ízlés szerint rendelt, fûszeres olívaolajjal leöntött sajttál mellett jobbnál jobb borokat kóstolhat meg az ember. Ez a fajta kulináris élmény egyre népszerûbb Izraelben, megjegyzem, teljes joggal. Kissé bódultan sétáltunk az utcán, amit katonai autók zártak le, személygépkocsikat ellenôriztek, valamit vagy valakit kerestek. Furcsa volt számomra, de szinte fel sem tûnt, annyira megszoktam. Lassan elérkezett a hazautazás napja (illetve éjszakája). Búcsúzóul még egy utolsó megmerítkezés a Mike’s Place rockklubban. Utána fantasztikus vacsora egy seafood-étteremben, majd éjszakai videózás. Egy újabb Scorsesefilmnek lett éppen vége, és már csöngött is a telefon, hogy a serut itt áll a ház elôtt. Gyors elköszönés (utálok búcsúzkodni), és már irány is a repülôtér. A repülôtéren alapos biztonsági ellenôrzésen estünk át. Tûrôképességünk határát feszegették a többórás tortúrával. Tudomá-

sul vettük, elvégre szerettünk volna hazatérni. Végre feljutottunk a gépre és reggelre már meg is érkeztünk Budapestre. Hullafáradtan, de rengeteg élménnyel, no meg egy zaire-i fatállal gazdagabban értünk haza. Egyetlen dolgot nem sikerült megvalósítani. A sivatagi autózást. Az igaz, hogy Ein Gedi felé menet majdnem hasonló volt az élmény. Sajnos az igazi sivatagi autózás kimaradt. Szerettünk volna csak úgy, céltalanul autókázni a sivatagban. Majd legközelebb. Néhány hónap távlatából visszatekintve semmit sem változott ez az élmény, ugyanolyan erôsen él bennem. Olyan ez, mint az a tudományos film, amit nemrég láttam a tévében. Egy tudós arról beszélt, hogy ha valaki üvegpohárból iszik, annak más az íze, mintha porcelánbögrébôl és megint más, ha mûanyag pohárból kortyol. Azzal magyarázta, hogy a víz (ha kismértékben is, de) feloldja a poharat, és ezért különbözik a különféle poharakból elfogyasztott víz íze. Az jutott az eszembe, hogy Jeruzsálem számomra egy kehely volt, amibôl nagyot kortyoltam, és az élmény, amit adott, a részemmé vált. 2003. december

• 41 •

Rock and roll kipában

Recommend Documents