CZÓBEL ERNŐ: BERZEVICZY GERGELY JAVASLATA A KONTINENS VÁMUNIÓ- JÁRÓL

CZÓBEL ERNŐ: JAVASLATA A JÁRÓL

BERZEVICZY GERGELY KONTINENS VÁMUNIÓ-

KÖZÉPEURÓPAI TÖREKVÉSEK A19. SZÁZAD ELEJÉN (Első közlemény)

I. (Bevezetés. A napóleoni háborúk kora és a mai világháború. „Abszolút” háború. A blokád mint sztratégiai fegyver. Berzeviczy Gergely a kontinens egyesítéséről.)

A mai világháború, mint azt már sokan megállapították, a legtöbb joggal a napóleoni háborúk korához hasonlítható. Az a katonai és gazdasági küzdelem, melybe a világpiacért versengő két vezérállamon kívül, a világ valamennyi állama hadviselőként vagy semlegesként belesodródott, most is, akkor is a clausewitzi értelemben vett „abszolút” háborúvá nőtt, melyben az államok mindkét félen minden erő latbavetésével harcolnak valamennyi életfeltételükért és életcéljukért. A harcnak ilyen kiszélesülése és elmélyülése következtében egyre jobban kimagaslanak az államalkotó, gazdaságmeghatározó és sztratégiai tényezők közül a földrajzi tényezők. Ezek változatlansága teszi a mai küzdelmet oly nagy mértékben hasonlatossá a száz év előttiekhez, holott a nemzetiségi és külpolitikai vonatkozások és kapcsolatok olyannyira megváltoztak is. Miként akkor, ma is, Európának az Újvilággal és Ázsiával, Afrikával való (forgalmáért vetélkednek a harcoló felek, a gyarmatokért, a tengeri világutakért, s ma is, miként száz év előtt, a küzdelem úgy alakult, hogy már nem is az államok, hanem az elemek viaskodásának látszik, mintha a szárazföld küzdene a tenger vizével, mintha ma is az a szerep jutott volna az egyik félnek, ami Thiers szavával Napóleonnak volt a célja, hogy a tengert a földdel győzze le, hogy a büszke kalmárszigetet belefojtsa a tenger vizébe. A világkereskedelem útjainak és eszközeinek sztratégiai célokra való felhasználása akkor is, most is magával vonta egymás kölcsönös blokálását, az európai derékföld elzáratását a tengertől, a gyarmati és tengerentúli árúk és piacok elől. A katona fegyverével egyenlő fontosságú a kalmár fegyvere: a blokád. És ha ma, ennek a sztratégia célok szolgálatában megteremtett világkereskedelmi helyzetnek hatása alatt fölvetődött „Középeurápa” gondolata, a Hamburg és Bagdad tengelye körül vonuló világ-

210

Czóbel Ernő: Berzeviczy Gergely javaslata a kontinens vámuniójáról

forgalmi rendszer terve, ha ma kívánatosnak mutatkozik a világforgalom középkori szárazföldi útjának feltámasztása, egy oly kontinentális gazdaságbirodalom terve, mely nagy piacával és relatív függetlenségével erőteljesen tudna versenyezni a világpiacon való érvényesüléséért, érthető, hogy hasonló kereskedelempolitikai tervek és eszmék a napóleoni háborúk korában is fölvetődhettek. Naumann is megállapítja, hogy a napóleoni korszakkal kezdődik Középeurópa újkori történelme. Mert addig a kontinenst a centralizált nyugateurópai hatalmakkal szemben csak a feudális territorializmus és az örökös háborúskodás közössége fűzte össze és különböztette el, a napóleoni háborúk alatt azonban már katonai együttműködés egyesíti a kontinens államait. A kontinens államainak e korbeli gazdasági egymásrautaltságát azonban Naumann nem hangsúlyozza és e korbeli szellemi őseit nem is keresi. A reálpolitika területén hiába is keresné. A kontinens vámpolitikai egyesítésének eszméje akkor sem volt reálpolitika, kormánypolitika és egyebek közt ezért sem véletlen, hogy egy magyar tudós, Berzeviczy Gergely az, aki ezt az eszmét, ezt az ideális célt, ahogy később Bismarck nevezte, e korban valóban fölveti és propagálja. A magyarság, bár az ország függetlensége ekkor inkább csak papiroson élt, mégis függetlennek, elszigeteltnek érezte magát Napoleon politikájától épp úgy, mint Anglia politikájától, míg Ausztria, Poroszország és Oroszország politikája hol Anglia, hol Napoleon érdekeinek szolgálatára kényszerült. Ez volt akkor a reálpolitika. Ehez a magyarság, mit már a porosz Stein báró szemére vetett, általában nagyon lanyhán, inkább csak passzíve alkalmazkodott, nem felejtvén a maga sérelmeit s fenntartva különvéleményeit. Ilyen különvélemény a többi közt Berzeviczy Gergely plánuma is a kontinens vámpolitikai egyesüléséről. A reálpolitikától távol, ámde ismerve a politikai és gazdasági élet minden nagy eseményét, kora egész tudományának tudásával fölfegyverkezve fejti ki B. a maga utópisztikus javaslatát, mely, mint minden értékes utópia, ha nem is megvalósulható terv, de a valóságos viszonyokban gyökerezik s ezek megértésére fölötte jellemző és termékeny adalék. II. (A történelmi helyzet. A napóleoni háborúk korának fő külpolitikai és közgazdasági jelenségei. A kontinens államainak gazdasági egymásrautaltsága, A tengeri kereskedelem szünetelése és a gyarmati árúk hiánva. A szárazföldi államok ellentéte Angliával és Franciaországgal szemben. A Kelet problémája. Oroszország jelentősége. A zárlat hatása a kontinens iparára. Az „északi kereskedelem” élénkülése és a levantei kereskedelem szárazföldi útja. Magyarország elszigeteltsége.)

A külpolitikai és háborús események, a kereskedelempolitikai helyzetek és vonatkozások ama huszonöt esztendőben (1796—1819), melynek folyamán B. a kontinens egyesítésére vonatkozó javaslatait


211

és terveit fölvetette és a változó helyzethez képest, mindig új és új alakban ajánlotta, sokkal ismeretesebbek és minden bizonnyal sokkal bonyolultabbak, hogysem részletes és összefüggő előadásuk e helyütt szükséges és lehetséges volna. Csupán azokat a legfőbb történelmi tényeket és tendenciákat jelölöm meg, melyek a kor egész közgazdasági felfogására és B. kereskedelempolitikai terveire döntő erővel hatottak. Ezek, a kor történetéből (idézőjelben B. szavaival) kiemelt körülmények a következők: 1. A gazdasági világháború, a „világkereskedelem lehanyatlása”, „az óceáni hajózás megakadása”, a „tengeri háború”, „a kalózkodás, az angolok és franciák erőszakos forgalmi intézkedései”, a brittek elvágatása a kontinenstől és Franciaország elzárkózása a külföldi behozatal elől a kontinens szárazföldi államait, bár közöttük fennmaradtak a magas vámfalak, a tilalommal elzárt külfölddel szemben mégis egységes gazdasági területté abroncsozták össze, kiváltképpen az 1806-ban kimondott kontinentális zárlat óta, melyhez Poroszország és Oroszország, a tilziti békében, Ausztria 1809 októberében a bécsi békével csatlakozott. 2. „E világesemények oly helyzetet teremtettek”, hogy „a gazdasági élet meg van bénulva, hiány és szörnyen magas árak között lebeg”, „az angoloktól Európa nem kaphat sem keletindiai, sem nyugatindiai árúkat, de a francia, spanyol, holland, orosz, dán, olasz, török és osztrák hajók sem hozhatnak ázsiai, afrikai és amerikai árúkat”, „az arab, kínai és levantei szállítmányokból szárazon Perzsián, Török- és Oroszországon keresztül csak igen kevés jut az európai derékföld államaiba”. Ε cikkek „árai rettenetesen emelkednek s legközelebb már nem is lesznek megfizethetők”. Már pedig a 18. század folyamán, a kontinens őstermelése és a világpiac közt létrejött kapcsolat nyomában, a kontinentális agrárterületek elszigeteltségének megszűnése, a föld termékeinek értékemelkedése és az általános jóllét gyarapodása folytán ezek a tengerentúli és keleti árúk, melyek eleinte csak a fényűzés tárgyai voltak, ekkor már többé-kevésbbé közszükségletet jelentettek; „mindenkit sújt a cukor, kávé, tea, gyapot, indigo, kínafahéj és fűszerek drága volta”, „ezek használata általánossá lett már a szegények házaiban is, sokkal inkább, mint azelőtt; borsot, gyömbért, fűszert használja még a napszámos is”. „A pamut fogyasztása annyira elterjedt, hogy már csaknem általános szükségletté lett”. „A szokás második természetté válik”. „Akárhogy tanítsák is a cinikusok, hogy haszontalan a fényűzés, hogy mi a kávét, cukrot és fűszereket nélkülözhetjük, hogy egy köntös teljesen elegendő, hogy hiúságok a büszke paloták, . . . az emberek, ha ezekhez hozzászoktak, azokat nemcsak mindig élvezik, hanem életszükségleteik közé is sorolják”. 3. A kontinens államai és Anglia közt megvolt az az érdekellentét, ami általában mindig megvan agrárállam és iparállam között,

212


bármily nagy legyen is egymásrautaltságuk. A közös ellentét érdekközösséget jelent. Angliának kiváltságos gazdasági helyzete folytán a kontinentális államok valamennyien Anglia adófizetőinek, sőt gyarmatainak érezték magukat, úgyis mint agrárállamok, úgyis, mint merkantilállamok. Anglia nemcsak a hullámokon uralkodott, hanem a kontinens felett is, melyet feudális elmaradottságában és megosztottságában igyekezett megrögzíteni. Ezért a kontinens államaiban, habár megvalósulhatatlan volt is, de élt a törekvés, szabadulni „a világ kincseit összehalmozó s a tengereken uralkodó Nagybrittannia” hegemóniája, „az angol kormány kebellázító zsarnoksága” alól. De nemcsak Anglia volt a közös ellenfél, hanem Franciaország is, mely — ha a konvent és Napoleon szándékai eredetileg mások is lehettek, — az angol hegemónia ellen harcolva s koronként harcba kényszerítve a szárazföld államait is, a gyakorlatban nem képviselte a kontinentális államok közös érdekeit, hanem az angol fölényt francia fölénnyel akarta helyettesíteni, majd pedig az angol tengeri uralom helyébe francia szárazföldi uralom megteremtésére törekedett. Fejletlensége, gyengesége és szervezetlensége következtében „felváltva, majd Napoleon, majd Pitt oldalán volt Európa. Amaz a hadászati, emez a miniszteri művészettel mennydörgött és zsarnokoskodott. Mindakettő megdelejezte Európát és azt holdkóros sétára bírta vinni”. Miközben így e két állam váltakozó befolyása alatt ingadoztak az európai derékföld államai, politikájuknak egyik legfontosabb motívuma mégis, habár tisztán nem is érvényesülhetett, az angol és francia hegemónia ellen való küzdelem1). 4. A tengeri és gyarmati uralomért folyó küzdelem valamennyi hatalom külpolitikájának és kereskedelmi terveinek középpontjába helyezte a Kelet problémáját. Angolország indiai uralma még nem 1 Anglia szerepéről e korban alakult ki a német publicisztikában és tudományban az a felfogás, melyet manapság a német imperialisták tettek publicisztikai közhellyé, mely szerint a kontinens államainak minden vetélkedését és háborúját Anglia szította és Anglia használta ki a maga ipari és tengeri hegemóniájának megerősítésére. Magyarországon is voltak, akik már a napóleoni korban így ítélték meg Anglia szerepét. Pálóczi Horváth Ádám verset is írt erről: Magyarország Angliához:

Meddig áltatod te csalfa szirén a királyokat? Kényszeríted ánglus hangra járni kontra-táncokat! . . . Most bizony Napóleonnak annyi taktikája van, Tud vizes hatalmad ellen ostromolni szárazon . . . Fellovaltad új csatára a mi udvarunkat is, Pénzt is adni megígérted, és szerezni társat is . . . A kereskedő, ha harcol, ám, ha legnagyobb vitéz: Nem segédre, oltalomra sem, — csak önhaszonra néz . . . Csakhogy a mi udvarunknak arra gondolatja sincs, Hogy kezében minden ánglus-adta kincs csak új bilincs. Brittus! amidőn halászni hasznosán akarsz: zavarsz, Más újjával a parázsból úgy-e gesztenyét kaparsz ? (Csittvári krónikák I. Budapest 1885. 59—60. 1.)


213

szilárdult meg. „Perzsia és India az angol kényszer ellen szívesen hajlandó más nemzetekkel összeköttetésbe lépni”. Napoleon Εgyptomon át akarja meghódítani Indiát. „Paris figyelme Keletindia felé fordul”. Oroszország földrajzi fekvésénél és gazdasági megerősödésénél fogva Ázsiában Angliának természetes vetélytársává nőtt. „Oroszország Ázsiába mélyen belenyúlik és tőszomszédsága által a többi ottani országokkal sok és könnyű módja van” az ázsiaieurópai kereskedelem folytatására. A hanyatló Törökország az európai hatalmak közt alku tárgyává lett. Valamennyien vetélkednek érte. Úgy látszott, hogy Törökország már túlélte magát s az európai hatalmak rövidesen osztozkodnak rajta. „Törökországot úgy kell tekinteni, mint egy sor nullát, mely annyit ér, amennyit elébe tesznek. Még csak az európai államok féltékenysége által tartatik fenn és ez által is csak alig-alig tarthatja fenn magát”. Az egész korszakon végigvonulnak a Keleten való politikai és gazdasági uralom vagy befolyás megszerzésére törekvő külpolitikai és kereskedelempolitikai akciók. De ezek határozott, egységes irányt még nem vettek. Így, e gazdátlannak tekintett s az európai hatalmak vetélkedése által fenntartott, egyre fontosabb területek megnyerésének vágya egymás ellenfelévé tette az összes hatalmakat, de éppen ezért egyben megadta a lehetőséget minden elképzelhető szövetség megkötésére, aminthogy ily szövetségek e kor folyamán a legváltozatosabb kombinációkban valóban létre is jöttek. A keleti kérdésben az európai államok hol ellenfelei, hol szövetségesei egymásnak. 5. A napóleoni háborúk, bármily nagy gazdasági válságot okoztuk is, mégis nagy lökéssel vitték előbbre a kontinentális államokban a 18. században már megindult nagyipari fejlődést, sok elhanyagolt belső és külső kereskedelmi utat elevenítettek fel, s a kontinens közlekedési rendszerére is fejlesztően hatottak. A hadseregek nagy szükségletei egyfelől, a tengeri kereskedelem szünetelése és az angol árúk megcsökkent, csupán csempészettel befurakodó versenye másfelől, ha néhány iparágat tönkre tettek is, ha a megélhetést megdrágították is, s ha a hirtelen ipari fellendülésnek biztos alapot nem is adtak, mégis alaposan kikezdték a kontinens országainak agrárfeudális szervezetét, nagyszerű jövővel biztatták az ipari és kereskedelmi fejlődést, és ez a fejlődés ígérkezett egyszersmind az államok zilált pénzügyeinek leghatásosabb orvosszeréül. Valamennyi állam rákényszerült, hogy a belföldi ipar támogatásával, saját nyersanyagainak felhasználásával, új technikai eljárásokkal, szurrogátumokkal, a belső hajózás fejlesztésével igyekezzék pótolni azt, aminek a tengeri kereskedelem szünetelése következtében híjával van, valamennyinek e korbeli gazdaságpolitikája kénytelen támogatni az Angliától független kereskedelmi és ipari fejlődést. 6. A francia háborúk korában, fölélénkült a nemzetközi kereskedelemnek az az ága, melyet B. északi kereskedelemnek nevez, s ennek hasznaiban Magyarország is részesedett. Ausztria és Oroszor-

214


szág között emelkedett a forgalom, kivált Galícián, Brodyn át, mely város fontos átmenő hellyé lett. A tiltott gyarmatárukat és nyersanyagokat a rendszeres és csempészkereskedelem jórészt a Keletitenger kikötőiből és Nyugat-Oroszországon, Ausztrián át juttatta Középeurópába. A magyar bor, dohány, gubacs, hamuzsír kivitele észak felé a magas vámok mellett is emelkedett. „Az északi kereskedelem, amely most annyira el van nyomva és hanyagolva, mégis, minden torlaszt legyőzve, keresztül tud siklani”. „A bor, felületesen számítva, 100%-os vámot fizet, mégis nagy mennyiségben szállíttatik ki”. Még a kormány is támogatta azt az 1804-ben osztrák és magyar nagybirtokosok és kereskedők által tervezett, de végleg meg nem alapított Magyar északi kereskedő egyesületet, melynek első célja a magyar bor és dohány Lengyel- és Oroszországba való kivitelének előmozdítása volt. Ε rendkívüli idők alatt fölújult a nemzetközi kereskedelemnek még egy elhanyagolt régi útja: a Törökországon és Magyarországon át Ausztriába és Németországba vezetett levantei kereskedelem, kivált, miután Napoleon az illír tengerpartot is Franciaországhoz csatolta. Pest fokhelye lett a gyarmati árúkkal való kereskedésnek. Ez vetette meg részben Pest jövendő gazdagságának alapját. A pamutszállítás részben a török tartományokon s hazánkon át, Zimonyon, Orsován, Pesten keresztül vette útját. (Horváth Mihály). 7. Magyarország Ausztria elszigetelő rendszere következtében „az Európával létesíthető kereskedelmi kapcsolatból ki volt zárva”. Ámde e háborús idők a magyarországi őstermelés termékeit mégis bevitték a nemzetközi kereskedelembe. A hosszas háborúkban ezek ára ugyan rendkívül magasra szökött, de kelendőségük oly nagy volt, hogy a legmagasabb vámok se gátolhatták meg teljesen kivitelüket. „E korban a francia háború sokat használt Magyarországnak. Ennek oka az, hogy a háború távol folyt tőlünk és termékeink haszonnal járó eladását lehetővé tette”. Természetes azonban, hogy Ausztria prohibitív rendszere miatt az őstermelés termékeinek ekkor megnyílt nemzetközi piacok előnyeit Magyarország mégsem aknázhatta ki nagy mértékben. Magyarországon „a természetes termények gazdagsága nagyobbrészt veszendőbe megy és távolról sem használtatik fel annyira, mint lehetséges volna”. Így, e korban Magyarországon élénkebben érezték, mint valaha a nemzetközi kereskedelemből való száműzöttség hátrányait; e korban lett közbeszéddé és köztudomássá, „hogy alig van Európában ország, mely természetes gazdagságához képest szegényebb volna”, és általánossá lett a törekvés, belevinni Magyarországot a nemzetközi forgalom keringésébe. Az 1802—1812. időszakban a kereskedés szabadsági eszmeirány uralma a legmagasabb fokra emelkedett1). 1 Kautz Gyula: A nemzetgazd. eszmék fejl. tört. Magyarországon. Pest, 1868. 189. 1.


215

A politikai és gazdaságtörténetnek ezek azok a jelenségei és helyzetei, melyek B. javaslatainak történelmi előfeltételeit adták és szándékait meghatározták. Ezek alapján foglalja össze B. az egész, lezárulni készülő korszak folyamán táplált és érlelt terveit akkor, mikor Napóleon már megbukott, de a korábban kialakult viszonyokat és eredményeket a kormányok még csak készültek elszámolni és megpecsételni. Az 1814-ben elhatározott és 1815-ben megtartott bécsi kongresszuson történt meg a nagy elszámolás és ennek a kongreszszusnak terjesztette elő B. összefoglalt javaslatait Die Erweiterung des nordischen Handels című, Bécsben, 1814-ben nyomtatásban is kiadott munkájával. De javaslatának alapgondolata megérlelődött benne már 1796-ban, első északeurópai útján s ez időtől fogva, sokszor fejtegette és ajánlotta plánumát a változó körülményekhez képest különböző irodalmi formában, hol részleteiben, hol egészében: 1796-ban és 1797-ben Szepesmegyének és a megye révén a kormánynak tett két előterjesztésében; ugyancsak 1797-ben De commercio et industria Hungariae c. latin nyelvű munkájában (Lőcse), mely öt évvel később Weimarban németül is megjelent s melyhez csatolta e két megyei fölterjesztést; 1808-ban a tilziti béke (1807 július 9.) után az Ansicht des asiatisch-europäischen Welthandels című, Pesten nyomtatott munkájában, 1810-ben egy újabb szepesmegyei fölterjesztésben1). III. (Az északi kereskedelem rendszere. Terjedelme. Víziutak. Terjeszkedés az Adria és Törökország felé.)

Berzeviczy javaslataiban, két különböző, de egyesített kereskedelempolitikai tervet kell megkülönböztetnünk. Az egyik a kontinens kereskedelmére vonatkozik, a másik a középkori terjedelemben vett világkereskedelemre: Európa és a Kelet kereskedelmi forgalmára. Az egyik terv magva az a gondolat, hogy az európai kontinensnek az óceánt nélkülöző szárazföldi országai vámpolitikailag egyesüljenek. A másik, messzibb terv pedig lényegében az, hogy a közös vámterületet alkotó országok ragadják magukhoz a világkereskedelmet az által, hogy újból megteremtik és fölélénkítik Európa és a Kelet közt a közvetlen szárazföldi összeköttetést. Az első tervben foglalt külkereskedelmi rendszert B. északi kereskedelemnek nevezi, mert Ausztria-Magyarországból nézve azok a területek, melyekkel az egyesülést legfontosabbnak tartja, t. i. Poroszország és Lengyelország tartományai északra fekszenek. A másik terv az elsőnek mintegy kitágítása, ahogy B. 1814-ben készült felterjesztésének címében is mondja: Die Erweiterung des 1 Ezek a munkái, az utolsónak említett felterjesztés kivételével, magyarul is megjelentek, Gaal Jenő fordításában: Berzeviczy Gergely élete és művei. Budapest, 1902. 214+319 old. Az idézetek, kevés változtatással, innen valók.

216


nordischen Handels; ez a világkereskedelmi rendszer „az északfelé terelt” „az északi kereskedéssel kapcsolatban kiterjesztett és megkönnyebbített” „ázsiai-európai világkereskedelem”. Az északi kereskedelem Ausztriát és Magyarországot egyesítené a tőlük északra fekvő területekkel egészen a Keleti-tengerig. Az északi kereskedelem különleges területe magában foglalná Sziléziát, Poroszországot, Szászországot, Galíciát, Bukovinát és Lengyelországot, mely e kor folyamán volt porosz, francia, végül orosz birtok. A kölcsönös forgalom legfőbb közvetítő eszközei a folyamok. „Az északi kereskedelem céljaira az Elibét, Oderát, Poprádot, Dunajeczet, Visztulát és Dnyesztert nagyon jól lehetne felhasználni”. A természetes víziutak teljesebb kihasználásaihoz azonban csatornákat is kell építeni, belföldi és nemzetközi csatornákat, össze kell kötni a Dunát és Moldvát az Elbével, a Vágót a Popráddal, Dunajeccel és Visztulával, a Visztulát a Dnyeszterrel, a Tiszát a Dunával és Visztulával. A közlekedés útjaival ekkép kellően ellátott területet a kereskedelmi szabadság egyesítené. Meg kell egyezni Poroszországgal; amennyiben Lengyelország orosz kézen van, Oroszországgal is. Ha helyreáll a szabad forgalom az északi kereskedelem területén, akkor Ausztriáé és Magyarországé volna a kereskedelem főrésze Északeurópában. „Magyarország Északeurópának ellátását magához ragadná”. A Balti-tenger kikötőiből indul ki a kereskedelem Németország nagy részébe és Oroszországba. „Az Ausztriai monarchia, mely részhen a délhez, részben az északhoz tartozik s mind a két éghajlatnak termékeit előállítja, a legkönnyebb és legkedvezőbb kereskedelmi és ipari összeköttetést tarthatná fenn mind a két országgal”. „Nevezetesen: északra szállíthatnánk sót a Varsói hercegségbe, Poroszés Oroszországba, dohányt ugyanoda, len- és gyapjúárúkat, posztókat, bengebogyót, kőrisbogarat, üveget, sárgarezet, vasárúkat, antimónt, kobaltot, főleg Oroszországba; azután faárukat, ólmot, ónt, komlót, gubacsot, papírt, selyemszövetet, nürnbergi és díszműárukat is. Északról behozhatnók azt, ami nekünk kell vagy, amit nyereséggel tovább adhatnánk: nevezetesen szőrmeárúkat, nyers- és feldolgozott bőröket, irhákat, borostyánt, lenmagot, finom ágytollakat, mézet, viaszt, tengeri halakat”. Ezt az északi kereskedelmet aztán a Monarchia kiterjesztheti Törökországra is, mellyel már II. József kedvező kereskedelmi szerződést kötött. A Duna megadja a kész kapcsolatot. A törököknek is érdeke. „Ők nekünk kávét, cukrot, teát, pamutot, selymet, fűszer árúkat, festőanyagokat, sertéseket s néhány iparcikket szállítanak, és tőlünk vasat, rezet, acélgyártmányokat, faárukat, vásznat, posztót, gyapjúszöveteket, üveget, porcellánt, órákat, műszereket vesznek át”. Ha pedig az Adriai-tenger partvidéke is birtokában van az


217

Ausztriai császárságnak, az északi kereskedelem nagyszerűen összekapcsolható evvel is. Össze kell kötni az Adriai-tengert a Kulpával, a Kulpát a Drávával és Szávával, továbbá az Enset, Rábát, Balatont és Fertő-tót a Dunával, melyet a Moldva és Elbe, továbbá a Vág, Poprád kapcsol össze az északi kereskedelem folyamaival. „A termelvények és szükségletek különböző volta északon és délen igen nagy; az osztrák császárság fekvésénél fogva mind a kettőt egyesíti s azzal a természetes rendeltetéssel bír, hogy mind a kettőnek kezet nyújtván, szükségeiket kölcsönösen kielégítse”. „Ha az Adriai-tengert a Kulpa, Száva, Duna, Tisza, Hernád, Poprád, Dunajec és Visztula segélyével egyszer összekötötték a Balti-tengerrel, akkor Európának két nagy fele az ausztriai államtesten keresztül egyesítve lenne és pedig a legrövidebb s a legkönnyebb úton”. Hogy ez az összeköttetés lehetséges, bebizonyították II. József császár korában Maire mérnök javaslatai. Ilykép Velence, Trieszt, Fiume, Bécs, Pest, Belgrád, Tokaj, Varsó, Danzig, Hamburg, Stettin, Boroszló, Lemberg és Brody kezet nyújtanának egymásnak. IV. (Az ázsiai-eutópai világkereskedelem. Kapcsolata az északi kereskedelemmel. A teljes kereskedelmi szabadság fokozatos megvalósítása.)

B. javaslatainak összességéből ekként lehet kihámozni és különválasztani az északi kereskedelem rendszerét, melyet ő maga is különállónak tekint, mint egész tervének egyik főeszméjét. Időrend szerint is ez a terv fogamzott meg benne először, ezt fejti ki, habár még nem a későbbi teljességében, a Magyarország iparáról és kereskedelméről szóló munkájában és első megyei fölterjesztéseiben. A körébe foglalt területet s az egyesülésre elsősorban hivatott államokat, Ausztriát, Magyarországot és Poroszországot tekintve, ez az északi kereskedelmi rendszer felelne meg inkább a mai középeurópai tervnek. De ha Középeurópa gondolatát ma se szorítjuk, aminthogy nem is szoríthatjuk csupán Ausztria-Magyarország és Németország vámegyesülésére, hanem világkereskedelmi rendszernek vesszük, mely más rendszerek ellenére és mellett akar érvényesülni, ha lényegéül az európai kontinens túlnyomó részben szárazföldi országainak egyesítését tekintjük, úgy ezzel a naumanni, tágabb értelemben vett mai Középeurópával sokkal inkább egyezik B. tágabb javaslata, az az összefoglalt terv, melyet 1814-ben a bécsi kongresszusnak ajánlott, — habár ebben Oroszországnak is ugyanakkora a szerepe, mint Ausztriának és Poroszországnak. A koronkint módosuló és kevésbbé fontos részleteket mellőzve, a következőkben foglalható össze B. világkereskedelmi rendszerének terve.

218


A kontinens szárazföldi államai a maguk egészében, a tengeri kereskedelem szünetelése alatt elvesztették régi kapcsolatukat a világpiaccal, elvesztették külső piacaikat. Ez a helyzet a legalkalmasabb arra, hogy a világkereskedelmet kisajátító tengeri hatalmaktól független belső piacot teremtsenek és biztosítsanak maguknak. Ezt a célt szolgálja az északi kereskedelem rendszere. Ámde a kontinens rászorul a Keletnek, a Levantenak, Indiának termékeire, „melyek nélkülözhetetlen szükséglett cikkekké váltak”. Meg kell tehát teremteni a tengeri államoktól független kapcsolatot a kontinens és Ázsia között. „Új utat kell nyitni a keletindiai és levantei kereskedelemnek. Ha ezek az utak egyszer megnyíltak, használtatni fognak és megmaradnak akkor is, ha később a tengeri hajózás szabadsága ismét helyreállíttatik”. Az Ausztriai császárságnak kereskedelmi egyesülésre kell lépnie Poroszországgal, mely a Keletitenger, a Visztula és Odera vidékét bírja, és Oroszországgal, mely Európa és Ázsia északi részén terül el, mélyen benyúlik Ázsiába s tőszomszédsága révén könnyen érintkezik a többi ottani állammal. „Ennélfogva Ausztria, Orosz- és Poroszország között lépjen szabadforgalmi viszony életbe! Ez megalapozza az északi kereskedelmet, sőt ennek következtében a forgalom olyan terjedelmet fog ölteni, hogy az ázsiai-indiai-európai kereskedelmet fölveheti magába. Ennek régi utjai nyittassanak meg ismét, könnyíttessenek és kedvezményben részesítendők”. Hogy ezt meg lehessen valósítani, ahhoz szükség van, mind fekvésénél, mind természetes termékenységénél fogva a Török birodalomra, mely birtokában tartja Görögországot, Albániát, Boszniát, Szerbiát, Bulgáriát, Moldvát és Oláhországot, továbbá Kis-Ázsiát és Egyptomot, Ázsia és Afrika ezen csodálatos egyesítő országát, melynek birtokosa földünk kétharmad részét ölelhetné fel állami műveleteivel. A török kormánnyal tehát kereskedelmi szerződéseket kell kötni és a portát rá kell venni, hogy saját érdekében mozdítsa elő az ázsiai-európai javasolt világkereskedelmet, ami lényegesen hozzájárulna a kívánt sikerhez. Szükség van még a perzsa és indus államokra is, melyek egymással szoros kereskedelmi összeköttetésben vannak s melyek bizonyára nagy készséggel fognak közreműködni a régi kereskedelmi utak helyreállításában, mert minden alkalmat hajlandók megragadni, mely őket az angol elnyomatás alól felszabadíthatná. Az északi kereskedelem „természetes” úton kapcsolódnék a Kelethez. „A fenséges Duna”, melyet csatornákkal könnyű összeköttetésbe hozni az Elbával, Oderával és Visztulával, a Monarchia és a kontinens minden fontos víziútjával, a Keleti-tengerrel, és az Adriaitengerrel, összekapcsolja a kontinenst a Fekete-tengerrel és így Ázsia közepével is. A víziutakkal jól felszerelt Oroszország könnyen közvetítheti az ázsiai kereskedelmet, melynek Oroszország területén csomózódik mindhárom fő ága: a Fekete-tenger és a Levante közt


219

folyó kereskedelem, az Asztrachánon s a Kaspi-tengeren át Perzsiával és a Közép-Ázsián át Kínával fennálló forgalom. Így, ha az Adriai-tenger a Balti-tengerrel a legrövidebb úton összeköttetésbe kerül; ha a levantei kereskedelem ezen az úton fölvezettetik északra; ha a Duna és a Fekete-tenger kapcsolatot teremt az Ázsiai karavánokkal; ha Oroszország összeköttetéseit Kínával, a Tatárfölddel és Indiával szélesbíti és megkönnyíti; ha az orosz és porosz államok folyóikat, csatornáikat, tengerpartjaikat megnyitják és a Balti-tenger ezen kereskedelemmel kapcsolatba kerül: akkor az északi kereskedelmet és az ázsiai-európai világkereskedelmet egy rendszerbe lehet foglalni. Ekkép felújulna az ázsiai-európai világkereskedelem középkori útja, mely „nagy események és egymásra tóduló hatalmas változások hatása alatt tagadhatatlanul megromlott”, úgy, hogy a világkereskedelem „kerülő útra” tért, az Atlanti óceán útjára. Az északi kereskedelem rendszerébe belekapcsolódnék Stockholm, Pétervár, Konstantinápoly, Várna, Odessza, Azov, Asztrachán, Szmirna és Alexandria. A feltámasztott középkori úton Ausztria, Oroszország és Poroszország, melyek egymással is előnyös forgalmat tarthatnak fenn, nagyrészt magukhoz ragadhatnák az ázsiai-európai világkereskedelmet, melyben az újkor folyamán alig vettek részt. „Ezt a kereskedelmet a kormányok ki nem számítható nyereségűvé tehetnék”. „Szédülni kell fejünknek, elgondolván a magosságot, melyre Ausztria, Oroszország és Poroszország az ezen kereskedelem által kifejtendő erők tömege mellett feljuthatnának”. A javasolt rendszerrel „a három monarchia a világkereskedelmet hatalmába kerítheti és abban javarészt saját termelvényeivel vehetne részt; használhatná azonban az átmeneti, bizományi és szállítmányozó kereskedelmet is”. S mivel „az ipar és kereskedelem a magán és állami vagyonosság legfőbb forrása”, „ez úton e monarchiák pénzügyeiket javítanák, az állam erőit szaporítanák és a virágzás oly állapotába jutnának, mely föltétlenül és másoktól függetlenül, saját erejéből haladva, csak azokat a határokat ismerné, melyeket a mindenség alkotója szabott elébe áthághatatlanúl”. A világkereskedelemnek ez a rendszere nem fog megszűnni akkor sem, ha a Jóreményfoknak körülhajózása akadálytalanul mehet is majd végbe, ha később a hajózás az Óceánon megint szabad lesz is. Mert ez olyan ellenszere a tengeri kereskedelem szünetelésének, mely nemcsak a bajt szünteti meg, hanem magában véve is üdvös. A javasolt út megállhat az Afrika körül és a Földközi-tengeren át vonuló út mellett is. A kereskedelmi szabadság nagy elve ekként először csak szűkebb körben, Ausztria, Poroszország és Oroszország közt valósulna meg. Ámde a fennálló vámrendszer és kényszerrendszer, az angol kormány tengeri zsarnoksága csak lassan szüntethető meg. Az ál-

220


talános kereskedelmi szabadság volna a legüdvösebb. De ezt csak fokozatosan lehet megvalósítani. A legnagyobb és legtartósabb sikerekkel azok a kormányok fognak dicsekedhetni, amelyek azt először ismerik el. Szép, nemes és hasznos fordulat volna, ha Ausztria, Orosz- és Poroszország adná először a nagy példát. Így hatalmukba kerítenék az ázsiai-európai világkereskedelmet. De az európai kontinens többi államai is nyernének evvel. Olcsó áron kapnák meg az ázsiai termékeket és ezekért eladhatnák a magukét. Jótékony verseny jelentkeznék Európában, mely a mérhetetlen óceánokon uralkodó s a világ kincseit felhalmozó Nagy-Brittannia felháborító monopóliumát megszüntetné s a többi államnak épp ily szégyenletes, mint káros függetlenségét száműzné. A javasolt rendszer ellen tehát nem lehet kifogása a többi európai hatalomnak. Franciaország is arra törekszik, hogy Anglia tengeri uralmát megszüntesse, a hajózás és kereskedelem szabadságát biztosítsa. De maga Anglia sem bitorolhatja magának azt a jogot, hogy a három monarchiát szándéka végrehajtásában megakadályozza, mert a rettenetes küzdelem, a hosszú háború célja épp az volt, hogy nemcsak a politikai, hanem minden világfeletti zsarnokság, a kereskedelmi és ipari is száműzessék. Egyébként pedig az európai nyugati hatalmaknak s Angliának is, amellett, hogy a javasolt forgalmi rendszerben maguk is részt vehetnek, az Amerikával folytatott kereskedelem úgyis megmarad. Íme, B. javaslata az európai kontinens szárazföldi államainak kereskedelmi egyesüléséről: Ausztria és Magyarország, Németország vezető állama: Poroszország, Ázsia és Európa összekötő állama: Oroszország között valósuljon meg a kereskedelmi szabadság, fejlesszék ki folyamrendszerüket, Franciaország és elsősorban Anglia hatalmából ragadják ki az ázsiai-európai világkereskedelmet, azzal a végső céllal, hogy a kereskedelmi szabadság majdan az egész világon elismertessék. V. (Részletek és módosulások. Poroszország. Törökország. Anglia.)

A napóleoni korszak külpolitikai viszonyainak háborúról-háborúra, békekötésről (békekötésre változó állásával együtt B. javaslata is egyre módosult egyes részleteiben, indokolásában, bár alapgondolata mindvégig ugyanaz maradt. Egynéhány ilyen részletet és módosulást érdemes szemügyre venni. Amíg a kontinentális zárlat még nem választja el Oroszországot is Angliától, másfelől pedig Ausztria még birtokában van az illir tengerpartnak, Lengyelország legfontosabb tartományait s a Keleti-tenger partjainak főrészét pedig Poroszország tartja kezében, — B. az északi kereskedelem megteremtéséhez csak Ausztria és Poroszország egyesülését tartja szükségesnek, s az ázsiai-európai kereskedelme az Adriai-tengeren át javasolja északra, a Keleti-tenger


221

felé, Ausztrián, Magyarországon, a porosz, illetve lengyel tartományokon keresztül irányítani. (1796, 1797). A tilziti béke (1807 július) után, mely Poroszországot kitörülte az európai hatalmak sorából, viszont Oroszországot nagyhatalommá avatta, Anglia ellen fordította s fölszította ázsiai aspirációit, — 1808-ban, illetve 1810-ben B. csupán Ausztria és Oroszország vámegyesülését javasolja, Poroszországgal pedig és Szászországgal, melynek királya lett fejedelme a Varsói nagyhercegségnek, csupán szerződéses kereskedelmi viszonyt kíván. 1814-ben azonban, Napóleon bukása után Poroszország már egyenlő rangú fél a három monarchia javasolt vámegyesülésében. 1808-ban Oroszország még háborút viselt Törökország ellen. Ekkor B. a Törökországgal való forgalom főrészét Ausztriának szánja. Közelegni látszott Törökország felosztása. B. számol azzal a lehetőséggel, hogy „Törökország a mohammedán kormányzat járma alól felszabadul” és így sóhajt fel: „Bárcsak a Dunának a Feketetengerbe való folyása is az Ausztriai monarchiáé lenne valaha!” 1814-ben, miután Oroszország a portával megkötötte a bukaresti békét s Ausztria keleti politikájának a statusquo fentartása lett alapelvévé, B. már csak kereskedelmi szerződéseket ajánl. Perzsiát 1808-ban inkább Franciaországtól akarja eltéríteni s függetleníteni, mert ekkor a perzsa sah Napóleonnal kötött barátságot, s Napóleon követséget alapított Perzsiában. 1814-ben, Napóleon bukása után már Anglia befolyása alól kellene felszabadítani Perzsiát. 1808-ban, mikor Napóleonnak sikerült az egész kontinenst elzárnia Anglia kereskedelme elől, s mikor a gazdasági világháború a legkíméletlenebb volt, B. adottnak veszi ezt a helyzetet, Anglia esetleges ellenzését nem mérlegeli, és azt se titkolja, hogy javaslata Anglia tengeri és ipari monopóliumának megszüntetését jelentené. 1814-ben, mikor a készülődő bécsi kongresszuson előreláthatóan vezér szerepe lesz Angliának, ekkor sem titkolhatja javaslatának Anglia ellen forduló élét, de egy helyütt azzal biztatja Angliát, hogy majd ő is részt vehet az új úton járó világkereskedelemben, máshelyt pedig mintegy kárpótlást kínál Angliának, az Amerikával folytatható kereskedelmet szánva néki, végül pedig tiltakozik az ellen, hogy Anglia bitorolja a világkereskedelmet, holott a hosszú háborúk célja az volt, hogy a kereskedelmi zsarnokság is száműzessék. 1816-ban pedig, mikor a kontinens újból megnyílt az angol árúknak, s Anglia tengeri hegemóniája és ipari fölénye szilárdabbá lett, mint valaha volt, a világkereskedelem tengeri utjain pedig a háborúk alatt szünetelt rendes forgalom helyreállt, — B. egy kéziratos munkájában1) megint az északi kereskedelem rendszerét hangsúlyozza, mely összekötve az Adriai-tengert a Keleti-tengerrel, Európának két nagy felét az Ausztriai monarchián keresztül egyesítené. 1

Gaal Jenő ismerteti: id. m. I. 75—76. 1.

(Befejezése a következő számban.)

HALASI BÉLA: SVÁJC ÉS A HÁBORÚ Svájc semlegességét 1915-ben biztosította a bécsi kongresszus s a háború harmadik évének kezdetén még élvezi ennek örömét. Úgylátszik, mindvégig sikerülni fog megmaradnia ebben a boldog állapotban. A lefolyt két év alatt kibontakoztak a háborús viszonyok és több-kevesebb biztossággal megállapítható a háború Svájc gazdasági, politikai és erkölcsi mérlege. Svájc semleges állam; kis állam; beékelve hadviselő népek közé; útja nincs a tengerhez; gazdasági létének minden szálával a világgazdaságba kapcsolódott: hogyan alkalmazkodott a háborús gazdálkodás kényszerűségeihez? Nemzetiségi összetételénél fogva német, francia és olasz nyelvű polgárai vannak: hogyan élte át ezt az erkölcsi krízist? A háborús veszedelem mozgósításra kényszerítette, amidőn a hadsereg nyomatéka jelentékenyen emelkedik; a sajtószabadság békés időkhöz képest csökken; a központi hatalom módfelett megerősödik; a háborús viszonyok számos megszorítást tesznek szükségesekké, visszaélésekre adnak alkalmat és megtorlásokat hívnak ki; miként intézte ezen ügyeket a svájci demokrácia és hogyan hatottak rá vissza ezek? A következőkben igyekezni fogunk felsorolni különféle — nagyobb és kisebb fontosságú — tényeket, amelyekből ez a kép hihetőleg elő fog állani; e tények némelyike kétségkívül alkalmas arra is, hogy a háború hatásaira, a világgazdaság természetére, a nemzetiségi kérdésre s a demokrácia problémájára vonatkozólag bizonyos általános jellegű következtetéseket vonhassunk le, Ez azonban ennek a dolgozatnak már nem feladata. 1 T. A háborús gazdálkodás legfőbb célja a népesség ellátása a 1 A háborús gazdasági viszonyokra nézve a következő forrásokat használtuk: Burghardt: Politisches Jahrbuch der Schweizerischen Eidgenossenschaft 1915; a svájci Bundesrat jelentései a parlament részére (1914 december 1, 1916 február 19 és 1916 május 15), Mitteilungen der kantonalen bernischen Handels und Gewerbekammer 1914—16 évfolyamok; Bericht über Handel und Industrie in Kanton Zürich für das Jahr 1914; Jahresbericht des schweizerischen Bauernverbandes 1914 és 1915; Laur: Industrie und Landwirtschaft; Laur: Die Wehrkraft des Schweizervoll·es und der Bauernstand; E. Grossmann: Die Deckung der schweizerischen Mobilisationskosten; Mori: Neue Wege schweizerischer Exportpolitik; Töndury: Wirtschaftliche Unabhängigkeit; Süddeutsche Monatshefte Mai 1916: Die Schweiz im Krieg; Tschumi: Handwerk und Gewerbe nach dem Kriege; Schweizerischer Gewerbeverein: Krieg und schweizerische Volkswirtschaft im Jahre 1914; Siegfried: Schweizerische Volkswirtschaft; Pesch: Erinnerung an die schweizerische Landesausstellung Bern 1914; Schweizerische Handelszeitung 1916. évfolyam; ezenkívül számos napilap közgazdasági cikkei.

Halasi Béla: Svájc és a háború

223

legszükségesebb élelmiszerekkel és iparcikkekkel. Svájc részére komoly probléma, gazdasági életének különleges berendezése folytán. A svájci közgazdaság a világgazdaságra van építve, jobban, mint bármely más állam. Az összes modern államok között legtávolabb ill a magát kielégítő zárt gazdálkodás rendszerétől. A legelsőrendü élelmi és ipari cikkek tekintetében behozatalra szorul, másfelől azonban úgy mezőgazdasága, mint ipara kivitelre van építve. Történelmi és gazdasági okok adják ennek a helyzetnek magyarázatát. Svájc lakóinak száma 1911-ben 3,753.293. A népesség megoszlása foglalkozások szerint 1905-ben: mezőgazdasági ipari kereskedelmi közlekedési egyéb

763.915 717.461 218.008 86.822 65.696

Jelenleg a népességnek legfeljebb harmada foglalkozik mezőgazdasággal; az arány évről-évre romlik a mezőgazdaság rovására; az utolsó évtizedekben 46%-ról 31%-ra csökkent; az iparosodás nagy lépésekkel halad előre. A mezőgazdasági munkások szolgáltatják itt is az ipari tartalékot. A mezőgazdaság az utolsó évtizedekben sajátságos irányban fejlődött; nem látja el többé a földmíves háztartását s a belföldi piacot a szükséges élelmiszerekkel, de néhány különleges termékre specializálódott, amelyeknek nagyrészét kiviszi s viszont a hiányzó termékeket — melyek között a gabona is szerepel — a külföldről hozza be. A termelés teljesen egyoldalú. Svájc abban az időben lépett erre az útra, amidőn Angliában érvényre jutott a szabad kereskedelmi irányzat. De míg ott ez a földmívelés rovására diadalmaskodott, Svájc mezőgazdasága jól be tudott kapcsolódni a világforgalomba. Svájcot legelői s kitűnő fejős tehenei a nemzetközi versenyben a tejgazdaságra utalták. Előmozdította továbbá a gabonatermelés csökkenését az orosz s a tengerentúli verseny folytonos emelkedése, amely az árakat egyre lejebb szállította; a 70=es években még 3ll/2 frankos métermázsánkinti gabonaárak századunk elején 15 frankig csökkentek. A csekély (métermázsánkint mindössze 30 centimet kitevő) gabonavámok a külföldi verseny árcsökkentő hatását nem korlátozták. Emellett azonban a talaj és éghajlati viszonyok sem kedveznek a gabonatermelésnek; a levegő nedvessége, a csapadékviszonyok takarmány és tejtermelésre, állattenyésztésre utalják. Ez utóbbiak kevesebb munkáskezet is igényelnek s az iparosodás fejlődése munkáshiányt idézett fel a svájci földmívelésben. A svájci szemtermelés értékét évenkint körülbelül 40 millió frankra becsülik, a külföldről behozott gabona értéke 220 millió frank évente; a saját termelés a fogyasztást legfeljebb 2—3 hónapra tudja ellátni. Egyéb mezőgazdasági termények is részben vagy egészben hiányzanak; babot, szilvát, tojást az osztrák-magyar monarchiából, borsót Oroszországból, burgonyát Németországból, főzeléket és konzerveket Németországból és Franciaországból, mézet Olaszországból és Délamerikából hoznak be. Ezen elhanyagolt gazdasági ágakkal szemben állanak az állattenyésztés és tejgazdaság s számottevő emellett a szőlő (bor) és gyümölcstermelés is. Az állattenyésztés főcélja a tejgazdaság; a szarvasmarha állomány tőkeértékét a svájci gazdasági szövetkezetek egyesülése 900 millió frankra becsüli; a hústermelés évi értéke Laur szerint 280 millió frank, míg a tejtermelés évi hozadékát a gazdasági írók rendszerint évi 400 millió frankra becsülik. Minden száz svájci lakosra 50 darab nagymarha jut; a marhaállomány az 1911 évi állatszámlálás alkalmával körülbelül 11/2 millió darab volt, a fejőstehenek száma 2,200.000 hektár mezőgazdaságilag művelt területen 800.000

224


darab. Ismeretes emellett a svájci tenyészállattenyésztés jelentősége; főleg kivitelre szolgál. A2 termelt tejnek körülbelül felét sajttá dolgozzák fel, másik felének körülbelül /3 része belföldi fogyasztás céljait szolgálja, míg 1/3 része kivitelre kerül. A tej és sajt kiviteléből nyert összeg körülbelül fedezi a gabonabehozatal költségeit. Békeidőkben Svájc 100 millió frankot kitevő húsbehozatalra szorul, ami a rendkívül magas állatállomány mellett első pillanatra meglepő jelenség; magyarázatául szolgál az óriási idegenforgalom. A háború kitörése óta a húsbehozatal teljesen megszűnt s dacára ennek, valamint a háború kezdetén takarmányhiány miatt történt levágatásoknak, a most megejtett állatszámlálás a legtöbb kantonban az állatállomány jelentékeny szaporodását mutatja. A szőlőtermelés tulajdonképen a hanyatló gazdasági ágak közé tartozik; a bortermelés értéke körülbelül 30 millió frank évente s ez a szükségletnek körülbelül egyharmadrészét fedezi csak; főként spanyol, olasz és francia származású borokat importálnak. A gyümölcstermelés jelentékeny; körülbelül 14 millióra becsülik a gyümölcsfák számát. Egyes helyeken, főként a nagytavak környékén igen intenzív és vezető termelési ág; évi hozamát 75 millió frankra becsülik; a belföldi fogyasztást a termelés teljesen fedezi és jó termésű években kivitelre is jutnak jelentékenyebb mennyiségek. Összegezve a mezőgazdaság helyzetét, az évi termelés értékét körülbelül 800 millió frankra becsülik. A fogyasztás évenkint körülbelül 550 millió frank értékű élelmiszerbehozatalra van utalva, míg a mezőgazdasági kivitel 100—120 millió frankot tesz ki.

A háborús élelmezés kérdései Svájc részére: a hiányzó élelmiszerek behozatala, az élelmiszerek szétosztása, árszabályozás és a kiviteli politika. A háború kitörését követő napokban a Bundesversammlung a legmesszebbmenő felhatalmazásokat adta a kormánynak (Bundesrat), „korlátlan” felhatalmazást mindannak elrendelésére, amit a semlegesség fentartása és közgazdasági szükségletek kielégítése érdekében szükségesnek talál. A gabonabehozatalt sikerült teljesen kielégítő módon megszervezni. Érdekes, hogy Svájcban már 1914 tavaszától kezdve sejtették a világháború kitörését. A svájci kormány 1914 tavaszán szerződést kötött Franciaországgal, amelynél fogva a világháború kitörése esetére Franciaország kötelezi magát a mozgósítástól eltelt bizonyos idő után biztosítani Svájc részére a szabad gabonabehozatalt két francia kikötőn át, francia vasútikocsik rendelkezésre bocsátásával. Ugyanakkor Németországgal is szerződést kötöttek, melyben ez lemondott arról, hogy a Svájc részére Németországban elhelyezett vagy Németországon keresztül útban levő gabonát háború esetén lefoglalja. Németországban ugyanis Svájc számlájára jelentékeny gabonakészletek voltak elhelyezve. Eleinte sok nehézséggel járt a gabonabehozatal; egymásután léptették életbe a hadviselő és semleges államok a gabonakiviteli tilalmakat; a mozgósítást követő időben nem állottak szállítási eszközök rendelkezésre; a német hajókon útban levő szállítmányokat, ahol lehetett, lefoglalták, (csak hosszú idő után tudta Svájc a részére szánt küldeményeket megszerezni); legfőképen azonban a gyanú, hogy készleteikből a központi hatalmak részére fognak szállítani, számtalan — a szállítást megnehezítő — rendszabályra kényszerítette a szövetséges hatalmakat. Nagy volt az ijedtség;


225

a kenyér megszerzése komoly veszedelemben forgott. Behozatali gabonamonopóliumot szerveztek 1915 januárjában; ez a tényleges helyzetnek megfelelt, mert a háború óta amúgy se tudott más, mint a kormány gabonát behozni; a monopóliumot a katonai élelmezési biztosság tartja kezében. Szigorú kiviteli tilalom, amely alól kivételeket nem engedélyeztek, megdöntötte a szövetséges hatalmak bizalmatlanságát s az amerikai rekord-termés, valamint a francia kormány készsége lehetővé tették nemcsak a népesség ellátását, de nagyobb készletek gyűjtését is. Az 1915. évi gabonabehozatal valamivel csekélyebb ugyan, mint az 1913. évi; — az 1914. évinél azonban nagyobb — mindamellett az idegenforgalom elmaradása folytán, továbbá, a gabona teljesebb kiőrlése által (81—82% a háború előtti 70% -hoz képest, ami a szükségletet körülbelül 12%-al kisebbítette) s végül azáltal, hogy csak egyfajta liszt őrlése van megengedve, nagyobb készletek maradhattak benn. A földmívesek már a kiőrlési arány „leszállítását kívánták, hogy ezáltal több takarmánylisztet nyerhessenek. Az 1916. évben a behozatal már több nehézséggel jár a hajókban mutatkozó hiány miatt; Svájc elmulasztotta annak idején hajók vásárlását s ez most úgy a behozatalnál, mint az árakban megbosszulja magát. A gabonamonopólium kiterjed az őrleményekre és takarmányneműekre is. Utóbbiak behozatala nagy nehézséggel járt és békés időkhöz képest igen jelentékenyen csökkent; a belföldi takarmánytermés szokatlanul kitűnő eredménye azonban megmentette az állattenyésztést a fenyegető válságtól. A belföldi burgonyatermelés a szükségletet csak részben elégíti ki; jelentékeny németországi behozatalra vannak utalva, amely a háború alatt negyedrészére csökkent; e téren tehát hiány van, amit a szeszfőzés korlátozásával kellett ellensúlyozni. A rizs és cukorkészletek kiapadtak; a behozatalt a katonai bizottságok vették kezükbe s a gabonamonopólium mellé megszervezték a rizs- és cukormonopóliumot is. A húsellátás békében csak körülbelül 75%-os arányban volt a belföldi állattenyésztés feladata; a háború alatt a behozatal csekély volt. Csupán Olaszországból hoztak be vágómarhákat és sertést kontingentált mennyiségben; a behozatal állami monopólium s az állam ezáltal is szabályozza a húsárakat. A mezőgazdasági érdekképviseletek helyeslik az állatbehozatalt, „nehogy a túlnagy kereslet és túlmagas állatárak kísértésbe vigyék a gazdát, hogy az állatállományt mértéken felül apassza, amit azután később nagy költséggel és fáradsággal lehet csak pótolni”. A vágómarha kivitele tiltva volt, ellenben korlátolt mértékben megengedték tenyészállatok kivitelét Olaszországba, Németországba és az osztrák-magyar monarchiába. Utóbbi államok kompenzáció fejében benzint, petróleumot, fát, szalmát és kálisót szállítottak Svájc részére, míg Olaszország a vágómarha kivitelét engedélyezte cserébe. A tejellátás csak az áralakulás szempontjából okozott fejtörést. Az 1915. évi termelés a takarmányhiány és az állatok levágása miatt


226

kb. 20%-kal kisebb volt a rendesnél; a főnehézséget az okozta, hogy a sajtot rendkívül magas árak mellett lehetett külföldön értékesíteni (átlag 350 frank métermázsánként). Eleinte betiltották a sajtkivitelt, utóbb azonban a kompenzációs forgalomra való tekintettel meg kellett engedni. Így pl. az osztrák-magyar monarchia 16 kocsirakomány sajt kivitele után 100 kocsirakomány cukor kiszállítását engedélyezte. A kormány vezetése alatt megalakult egy nagyszabású sajtkiviteli szövetkezet, amely kizárólagosan van jogosítva a sajt kivitelére; ez köteles a belföldi fogyasztást önköltségi áron ellátni s a kivitt áruk után az állam részére jutalékot fizet, amely 1915-ben a szövetség pénztárát 5 millió frankkal gyarapította. A friss tej — amelynek kivitelét 1916-ban eltiltották, a tejpótlék, valamint a sajtkivitel értéke valamivel felülmúlja a békeidőben szokásos kivitelt; a sajtkivitelből eredő bevétel 1915-ben 72 millió frankot tett ki, míg tejpótlékért 47 millió frankkal adózott a külföld. A belföldi lakosság tejjel való ellátása a magas sajtárak folytán, amelyek a parasztokat a fogyasztók helyett a sajtkészítőkhöz vitték, nehézségekkel járt; számos félrendszabály után 1916 tavaszán a kormány megállapodást létesített a termelőszövetkezetekkel és a feldolgozó iparokkal, amelynek folytán kötelesek ezek a belföldi szükséglet ellátásáról gondoskodni és pedig a háború előtti árakon. A gyümölcstermés kedvező volt, úgy, hogy a belföldi szükséglet kielégítésén felül kivitelre is jutott körülbelül 4 Κ millió frank értékben. A bőripar ellátása céljából kormányfelügyelet mellett társaság alakult, amely a belföldi fogyasztást köteles mélyen a kiviteli árakon alul ellátni, amiért a magas kiviteli árakban nyer kárpótlást. A fa is a kiviteli áruk közé tartozott a háború alatt; az építkezések kevés száma, a famunkások foglalkoztatása s főként az erdőtulajdonos kantonok pénzügyi helyzetének javítása érdekében engedik meg bizonyos fanemek kivitelét, rendszerint feldolgozott állapotban. Az élelmiszerdrágaság Svájcban sem maradt el, bár mértéke mélyen alatta marad a hadviselő államokban fellépett drágaságnak. A gabonaneműek monopolium-árai (métermázsánkint frank): búza liszt tengeri korpa

1914 30.— 38.— 23.— 12—

1915 40.— 48.75 27.50 17.50

1916 37.50 46.— 23.50 16.—

Az 1912. évi búzaár átlagosan 24.85 frank, a lisztár 31.99 frank métermázsánként; a drágaság oka a szállítási költségek emelkedése. A tej megmaradt — a fent említett megállapodás folytán — a békeidő színvonalán, miután előbb nagy ingadozásokon ment át. Jelenleg a fogyasztóknak házhoz szállítva 25—27 centimesbe kerül egy


227

liter tej. A nagybani eladási árak, úgyszintén a vaj- és sajtárak a szövetség egész területére nézve maximálva vannak; utóbbi élelmicikkek árai a békeidőhöz képest 15—20%-kal emelkedtek. A húsárak 20—30%-os emelkedést tüntetnek fel; 1916 május elsején egy mezőgazdasági lap adatai szerint a következők voltak: vágósúlyban kilogrammonkint: borjú 3,11 frank, juh 2,68 frank, sertés 2,68 frank, ökör, másodrendű 2,69 frank, marha, elsőrendű 2,94 frank, marha, másodrendű 2,67 frank, tehén, elsőrendű 2,58 frank, tehén, másodrendű 2,31 frank. A hús legmagasabb árának megállapítása a kantonok feladata. A fogyasztás jelentékenyen leszállott; a katonaság húsfogyasztását csökkentették. Legnagyobb mértékben emelkedtek a főzelékfélék árai, amelyeket csak kis mértékben tudnak behozni Francia-, Olasz- és Németországból, amely piacok a múltban ellátták. Az áremelkedés a békeidőhöz képest 1915-ben 28%, 1916 ban 33%. A tojás-behozatal nehézségei folytán békeidején is magas tojásárak jelentékenyen emelkedtek, a tojás darabja 18—20 centime, a drágulás 13—15%. Az olcsó élelmezés tanulmányozására alapított liga statisztikája szerint az élelmezés átlagosan 30%-kal kerül többe jelenleg, mint a háború kitörése előtt. Ezen statisztika szerint egy öttagú (2 felnőtt, három gyermek) család élelmezése 1914 júniusában 1043 frankba került, 1915 decemberben 1315 frankba, 1916 márciusban pedig 1350 frankba. Az élelmiszerek drágaságának lehető megakadályozásáról és a „készletek megfelelő szétosztásáról a már említett monopóliumok és egyes élelmicikkek ármaximálása mellett a készletgyűjtést tilalmazó és az uzsorát büntető rendelkezések, továbbá legutóbbi időben a zár alá vétel és lefoglalás igénybevétele gondoskodnak. A kormánynak jogában áll az előzetesen összeírt élelmiszerkészleteket — a legtöbb élelmiszerre vonatkozólag — lefoglalni és becsértékben megszerezni. Eddig is már jelentékeny árukészletek jutottak birtokába, amelyeket egy e célra szervezett árúosztály útján hoz forgalomba. Az élelmiszerek darusításában a szövetkezetek nagymértékben vettek részt. A katonaságnak hússal való ellátását a mezőgazdasági termelő-szövetkezetek — amelyeknek száma négy és fél ezer — közös szervezete vállalta el. A fogyasztási szövetkezetek is újabb tért hódítottak a háború alatt; a fogyasztási szövetkezetek központi egyesületébe 1915 végén 407 szövetkezet tartozott, közel 300,000 taggal; az évi forgalom 150 millió frankot meghaladott. II. Az ipari termelést jellemzi, hogy túlnyomórészt magas értékű készgyártmányok előállítására irányul, amelveknél a minőség döntő szerepet játszik s ezen árúk legnagvobb részét exportálják. A kiviteli iparágak a himző-, óra , selyem-, csokoládé- és gépipar. Svájc ipari termelését szakértők körülbelül évi 1,6 milliárd frankra becsülik. Az ipari kivitel 1915-ban több mint egv milliárd korona volt, az 1377 millió frankot kitevő összes kivitel 74%-a s az egész ipari termelés kétharmad része; a fentemlített öt iparág ebben a kivitelben 690 millió frankkal szerepel. A következő adatok még inkább kidom-

228


borítják az exportipar jelentőségét. A keleti Svájcban űzött hímzőipar összes, termelését 1913-ban 222 millió frankra becsülik, ebből 215 millió értékű árú került kivitelre; a belföldi fogyasztás részére körülbelül 7 millió frank értékű árú jutott, tehát az egész mennyiség 3%-a. Az óraipar évi termelése körülbelül 15 millió darab, a belföldi szükséglet 300.000 darab, tehát 2%. A selyemipar szintén teljesen a kivitelre van építve. A gépipar, valamint az elektromossági ipar, úgyszintén az eléggé fejlett textilipar a belföldi fogyasztás, részére dolgozik, bár jelentékeny kivitele is van; 1913-ban a gépipar kivitele 114 millió frank, a textiliparé 58 millió frank, a szalagiparé 47 millió frank. Az ipari termelés különböző okokból fejlődött ilyen sajátságos módon. 1. Történelmi okok; a Franciaországból kiűzött hugenották kezdték meg az említett iparágak gyakorlását. 2. A svájci fogyasztókerület kicsiny volta. 3. A nyersanyagok s ezek között kivált a szén és vasércek hiánya. A nyersanyagokat külföldről behozó, tehát kedvezőtlenebb körülmények között termelő Svájc csak úgy versenyezhet a külfölddel, ha a fokozott termelési költségeket az árú magasrendű minőségével ellensúlyozza.

A háború ipari problémái a hiányzó nyersanyagok, u. m. szén, vasércek, fémek, gyapjú, selyem, gummi, olajok, bőr stb. megszerzése és a termelt árucikkek elhelyezése a világpiacon. Szenet és vasércet Németországból szereztek be; erről más helyen szólunk, itt csak azt említjük meg, hogy a Németországból behozott árúk felhasználásának ellenőrzésére Zürichben u. n. Treuhandstelle-t állítottak fel. A többi nyersanyagok, illetőleg félgyártmányok behozatala nagy nehézségekbe ütközött. A szövetségesek féltek, hogy Svájc meghiúsítja a központi hatalmak ellen felállított blokádot s ezért a behozatal elé számtalan nehézséget gördítettek; az importőröket úgyszólván lehetetlen feltételek betartására kötelezték. Végre sikerült a kormánynak megoldást találni, szerződést kötött a szövetségesekkel, amelynek alapján egy u. n. behozatali trust-öt állított fel; (Societé Suisse de Surveillance, röviden S. S. S.), melynek tagjai svájci bizalmi férfiak; ez a társulat van kizárólag jogosítva behozatali engedélyek kiadására s ez ellenőrzi a behozott árúknak a belföldön való felhasználását. Érdekes, hogy a szerződés megengedi a külföldről behozott anyagokból készült áruk nagy részének kivitelét a központi (hatalmak részére kompenzáció céljárar tudvalevőleg a háború alatti külkereskedelem túlnyomórészt árúcsere, kompenzáció által bonyolódik le. Ennek az engedélynek értelmezéséből legutóbb nagy konfliktus támadt, amely Svájc visszavonulásával végződött. Az S. S. S. nem az egyes vállalatokkal lépérintkezésbe, hanem az ipari csoportok által alakított szindikátusokkal, amelyek együttesen tesznek le biztosítékot s egyetemlegesen felelősek; a nyersanyagokat termelési képességükhöz képest osztják szét egymás között. így a háború megteremtett nagyszámú szindikátust (az 1915. év folyamán 31 ipari szindikátus keletkezett) s általános vélemény, hogy az összeműködés valamely formában a háború után is meg fog maradni. Nem egy kartellnek vetették meg alapját ezek a szervezetek. Az S. S. S. szervezeténél fogva nehézkesen működik; újabban a kis- és középkereskedelem részére könynyítések vannak; kisebb mennyiségek a behozatali trust mellőzésé-


229

vel is behozhatók. Az utolsó időben a hajóhiány okoz nagy gondokat; a textil- és hímzőipar nyeranyagkészletei fogyóban vannak s most nagy az aggodalom, sikerül-e idejében kiegészíteni azokat? A gépipart és a textilipart bőven ellátják a hadsereg megrendelései s emellett a hadviselő államok részére is nagy szállítások vannak, kivált Franciaország részére elektromossági cikkeket és automobilt szállítanak. A hímzőipari érdekeltség eleinte aggódott, hogy az általa készített fényűzési cikkek nem fogják-e elveszíteni piacukat a háború miatt; kiderült azonban, hogy a háború minden államban — az addig is jómódúak részére — sohasem ismert pénzbőséget teremtett, a fényűzési cikkek rendkívüli keresletnek örvendenek. Svájc himzőiparának két nagy vevője van, Anglia és Amerika; az előbbi számos fényűzési cikkre behozatali tilalmat hozott be, a hímzőipar termékei ezideig nem esnek tilalom alá. A szászországi versenynek kiküszöbölése nagy nyereségekhez juttatta a svájci hímzőipart. A valuta-különbségek kihasználása végett több vállalat átvitte gépeit Tirolba, hogy ott olcsóbb munkabérek mellett dolgoztasson; — béke idején is Tirolba küldik a nyersanyagot félgyártmányok készítése céljából, amely az ottani olcsó munkaerőt foglakoztatja; — azonban nehézségeik vannak az itt készült árúk eladásánál; a szövetségesek nem ismerik el ezen árúkat svájci származásúaknak. — Az óraipar is visszanyerte békeidőben szokásos prosperitását; arany órák helyett inkább ezüst órákat adnak el s emellett a hadviselő államok részére eladott karkötő-órákkal csináltak óriási forgalmat. A selyemipar Olaszországból és Japánból való nyersanyagbehozatalra van utalva; a nyersanyag beszerzése nehézségekkel jár, mindamellett ezideig az üzemek csaknem teljesen kihasználták termelőképességüket; a kereslet korlátlan, az árak igen magasak, főként azóta, amióta a katonaság posztószükséglete miatt a selyem fényüzési cikk helyett szükségleti cikk lett. — Az ipari vállalatok az 1915. évre általában magas osztalékokat fizettek; legtöbbje 6—10 % között mozog; a tiszta nyereség rendszerint sokkal nagyobb; jónak látták ezt rendkívüli leírásokkal eltüntetni; a főrészvényesek mint igazgatósági tagok, busás tantièmek által kárpótoltattak. Sok vállalat adott azonban 15, 20, sőt 30%-os osztalékot is, így az aluminium-, elektromossági és csokoládéipar körébe eső vállalatok. Csak két iparágat sújtott a háború: az építő- és a szállodaiipart. Az építőipar pangásán közmunkák kiadásával hatásosan segítettek; a mozgósítás folytán amúgy is csökkent munkanélküliséget teljesen megszüntették. Sokkal kritikusabb a szállodai ipar válsága. A svájci szállodákba körülbelül másfél milliárd frank van befektetve, amely évenként 250 millió frank jövedelmet hoz. Az idegenforgalom elmaradása súlyos helyzetbe hozta ezt a vállalati ágat, valamint sok vele összefüggő foglalkozást és vállalatot, így elsősorban a hegyi vasutakat. Az idegenek kiszolgálásából élő kereskedelem és kézműipar is nehéz időket él át. A kormány különös

230


moratóriummal és több kisebb könnyítéssel próbált segíteni a szállodai iparon; szükséges lesz azonban gyökeres orvoslás is. Az állami pénügyekre is visszahat a szállodai ipar stagnálása; a szállodások adófizető képessége — adóköteles jövedelem hiányában — igen leszállott. A nagy városok szállodai ipara mindamellett nem károsodott; ezeknek idegenforgalma a sok külföldi vendég látogatása folytán, — akik a háború egész tartamára, vagy csak rövid időre jöttek Svájcba, — teljesen rendes. A vasutak a mozgósítás folytán katonai fenhatóság alá kerültek; a katonai biztosságok az árubehozatal szállítási részét is intézik. Jövedelmezőségük csökkent az idegenforgalom szünetelése és a nemzetközi árúforgalom csökkenése folytán. Olaszország résztvétele a világháborúban megakasztotta a német-olasz árúforgalmat, amely Svájcon keresztül bonyolódott le. Az állami vasútaknak a békében aktív mérlege a háború alatt passzívra fordult; a hiányzó öszszeg 1914-ben 22 millió frank. A vasutak a németországi szénbehozataltól függnek; sokat vitatják ezért azoknak villamos üzemre való átalakítását a vízierők kihasználásával; a költségeket félmilliárdra becsülik. Valószínű, hogy a háború befejezése után meg fogják e tervet valósítani. III. A valuta és a pénzpiac helyzete a magángazdálkodás szempontjából igen kedvező volt, eltekintve a háború első két hónapjában fellépett zavaroktól. Az első időben a jegybank volt hivatva az összes pénzszükségletet kielégíteni. A börzék bezárása folytán értékpapírokat értékesíteni nem lehetett; a betevők megrohanták a bankokat, végül a váltópénzek a pánik folytán eltűntek a forgalomból. Ugyanazon tünetek, mint a hadviselő államokban. Az 1907-ben létesített — az addigi 34 kantonális jegybank helyére lépő — jegybank jól oldotta meg feladatát. A háború elején feloldatott a beváltási kötelezettség alól, a papírpénz kényszerforgalmát kimondották, az ércfedezet azonban, amely a — törvény szerint — korlátlan mennyiségben kibocsátható bankjegyek 40%-a, megmaradt. A háború kitörése előtt az ércfedezet 74,3% volt; a háború eddigi folyama alatt legalacsonyabb állása 57,6% volt; 1916 márciusában ismét 70%-ra emelkedett. Az ércfedezet jelentékeny arany és ezüst vásárlások folytán növekedett: a bankjegyforgalom a háború kitörése után 142 millió frankkal emelkedett 428 millió frankra; jelenleg körülbelül ugyanennyi; ezzel szemben az ércfedezet a háború előtti 193 millió frankról a háború harmadik hónapjában 248 millió frankra nőtt; 1916 márciusában már 302 millió frank. A jegybank a háború elején váltópénzt, valamint 5, 20 és 40 frankos papírpénzt bocsátott ki, amelyeknek nagy részét már 1912-ben elkészítette, az akkori háborús bonyodalmak között szükségesnek látva a pénzügyi mozgósítás előkészítését. Létesítettek ezenkívül állami kölcsönpénztárt (Darlehenskasse), amely 100 millió frank erejéig volt jogosítva megfelelő biztosításokat nyújtó árúkra és értékpapírokra kölcsönt, illetőleg előleget


231

folyósítani; túlnyomórészt jelzálog-bankok vették igénybe, kötelezvényeik elzálogosítása folytán; a kereskedelmi világ nem szorult rá. A kölcsönpénztár 41/2% kamatláb mellett folyósít hitelt; az előlegek legmagasabb összege alig 55 millió frank volt. A svájci tőke nagy hasznát látta — a legkülönbözőbb vonatkozásokban — a hadviselő államok valutája megromlásának. Ismeretes a svájci valuta rendkívül kedvező helyzete a többi államokéhoz képest; az 1915. év folyamán a svájci frank árfolyama a következőképen alakult: svájci frankban legmagasabb árfolyam legalacsonyabb árfolyam

Franciaország (100 frank) 104,20 88,91 Anglia (1 sterling) 26,33 24,721/2 Németország (100 márka) 115,35 98,63 Holland (100 forint) 230,209,10 Ausztria-Magyarország (100 korona) 90,80 66,56 Olaszország (100 líra) 98,60 79,231 Newyork (1 dollár) 5,48 5,23 /2 Az év végén egyedül a holland valutát kellett parin felül megfizetniök.

A kedvező valuta előnyeit különféle módokon élvezték. A behozott árúk megfizetésénél, amennyiben azok vételárának megállapításánál a valuta különbözet nem jött már számításba, így főként a háború előtt kötött szerződések alapján szállított árúknál; valutaspekulációknál, amelyek között első helyen áll idegen pénznemek vásárlása és kicserélése az árfolyamok ingadozásainak kihasználásával. A svájci bankok ezzel az üzletággal, az ú. n. arbitrage-val béke idején is sokat kerestek, annál inkább a háború alatt, bár utóbbi időben a hadviselő államok különféle rendszabályokkal igyekeztek ezt az üzletet megakadályozni. A svájci frank magas ára lehetővé tetter hogy a, hadviselő államok hadikölcsöneit igen előnyösen jegyezhessék; a francia hadikölcsönre állítólag százmillió frankot jegyeztek s a francia-barát kölcsön jegyzők fényes üzletet csináltak vele. Ha a hadikölcsönök árfolyama békekötés után hanyatlana is, az árfolyam különbözet oly nagy, hogy bőségesen fedezi ezt a kockázatot. A német valamint az osztrák hadikölcsönökre is nagy összegeket jegyeztek a svájci tőkések. A kormány pedig, amidőn belső, mozgósítási kölcsönök felvételére került a sor, kénytelen volt svájci viszonyokhoz képest magas kamatozású kölcsöntypusokat választani, hogy a zsebeket megnyithassa; rossz az állami pénzügyek szempontjából, de újabb nyereség a tőkepénzeseknek. A háború elején a hadviselő államokban a vállalatok értékpapírjai rohamosan estek; a svájci értékpapír-vásárlók kétszeres nyereségre fognak szert tenni, mert a valutakülönbözet mellett az előrelátható, sőt időközben sokhelyütt be is állott árfolyamemelkedéseket is hasznukra fordítják. A hadviselő államok kénytelenek voltak svájci értékpapírjaikat eladni, hogy Svájcban való vásárlásaikat svájci valutával fizethessék. Svájc ugyan nem adós állam, mindamellett az utolsó évtizedekben célszerűségi okok-

232


ból nagytömegű értékpapírt, kötelezvényt helyezett el épen a hadviselő államokban, míg saját felesleges tőkéinek nagyrészét tengerentúli államokba és Oroszországba vitte ki. Most azután ezek a papírok, főként államvasúti kötelezvények és kantonok kölcsönei, vissza özönlöttek és a nagy kínálat folytán árfolyamukban jelentékenyén estek. Ennek ugyan átmenetileg voltak kedvezőtlen hatásai is, minthogy azonban eme svájci papírok belértéke nem változott, végső soron a svájci közgazdaság igen nagy hasznát látta papírjai visszaözönlésének: olcsó pénzen, soha sem remélt olcsó árakon, visszaszerezte papírjait s törlesztette külföldi adósságát. Nagy idegen tőkékre tettek szert a bankok azáltal, hogy külföldi tőkepénzesek itt helyezték el tőkéiket nagyobb biztonság kedvéért, főképen azonban azért, hogy a háborús adózás alól menekedjenek. Az ilyen tőkék igen jelentékenyek lehetnek, mert főképen ezekre támaszkodik a svájci pénzvilág megnyugvása, hogy a háború után is hosszú ideig pénzbőség lesz az országban. A valuta kedvező helyzete több hátránnyal is jár. A háború előtt külföldre — külföldi pénznemben — eladott árúk vételárát most nem tudják behajtani, úgyszintén a külföldön elhelyezett tőkék után járó kamatokat, osztalékot sem, az árfolyamveszteség miatt; ezeket az összegeket rendszerint tovább is külföldön hagyják. A fényűzési cikkek bevásárlásától a romlott valutájú külföld sok esetben tartózkodik; ezen úgy segítenek, hogy készpénz helyett kötelezvényeket fogadnak el, amelyek a békekötés utáni árfolyamokon fognak elszámoltatni. Az egyéb okokból is pangó idegenforgalmat is csökkenti a hadviselő államok romlott valutája; a bankok az idegenforgalom előmozdítása végett lombard-kölcsönöket folyósítanak a külföldről jött üdülő vendégek részére. Legfontosabb hátrány azonban, hogy a romlott valuta tudvalevőleg kedvezőbb helyzetbe juttatja az ilyen valutával dolgozó export-ipart; a német kiviteli ipar pl. a svájci valutára átszámítva, olcsóbb termelési költségekkel dolgozik; a valuta árfolyamkülönbsége úgyszólván kiviteli jutalom gyanánt hat. Svájc szerencséjére Németországnak a háború alatt nincs sok kivitelre kerülő iparcikke; a vasipar azonban megérzi ezt az állapotot. Végül megemlítendő, hogy a bankok és iparvállalatok egy részének fióktelepei illetőleg érdekelt vállalatai vannak Németországban; ezeknek mérlegében óriási összegek szerepelnek árfolyamveszteség címén leírás gyanánt. Tulajdonképen nem igazi veszteségek ezek, annál kevésbbé, mert a háború befejezése után a német valuta alkalmasint visszanyeri régi értékét. Ezek a leírások okozzák, hogy a bankok és vállalatok a tényleges nyereségnek meg nem felelő csekély osztalékot fizetnek s hogy a mérleg nem nyújtja hű képét az elért nyereségeknek. A bankok üzletmenete kedvező volt; főképen a most tárgyalt valutaspekulációk és az iparvállalatoknál való részesedéseik folytán. Hitelnyújtással kevésbbé foglalkoztak, csak az utolsó időben állott be javulás e téren. A bankkoncentráció Svájcban igen fejlett, a gaz-


233

dag élet egyre fokozottabban kerül a nagybankok) kormányzása alá; a hét vezető bank alaptőkéje 1915-ben összesen 363 millió frank (82 milliós egy; 68 milliós egy; 75 milliós egy; 36 milliós három; 30 milliós egy); e hét bank tiszta nyeresége 1915-ben 27 millió frank. A nagybankoknál erősen érdekelve van a német, főként azonban az angol tőke. A nagybankok osztalékai 5—8% között mozognak; az igazi nyereséget azonban ép oly kevéssé fejezik ki az osztalékok, mint az iparvállalatoknál. Az adósok védelmére a háború első két hónapjában általános jogszolgáltatási szünetet rendeltek el. Ez az intézmény nem vált be, a gazdasági életnek mindenképen kárára volt. Azóta a moratóriumnak azon egyedül helyes módozata van érvényben a mai napig, amely szerint az adósnak, ha e célra szervezett hatóság előtt igazolja, hogy a háború által okozott nehézségek folytán nem tud fizetni, a bíróság hat hónapig terjedő fizetési halasztást, illetőleg részletfizetési kedvezményt engedélyez. A lakbérek megfizetésénél a lakó nem részesül különös kedvezményben, de a kilakoltatás elrendelése előtt tekintetbe kell venni a lakó háborús viszonyait. A csődnyitást is elhalasztja a bíróság, ha az adós a háború folytán jutott bajba. A szállodatulajdonos adósok, valamint a hegyivasútak a többi adósoknál messzebbmenő halasztási kedvezményekben részesülnek. A többi államok moratórium-rendeleteire való tekintettel természetesen számos rendelkezés védi meg a svájci állampolgárokat, illetőleg biztosítja neki a külföldivel szemben ugyanazon, jogokat, amelyeket az vele szemben igénybe vehet. IV. Az állam pénzügyi helyzetét természetesen rontotta a háború. A mozgósítás rendkívüli költségekkel jár s az árúbehozatal megcsappanása jelentékenyen csökkentette a szövetség legfőbb — úgyszólván egyedüli — bevételi-forrását, a vámokat. Rendes viszonyok között az állami bevételek 80—85%-a esik a vámok hozadékára; a legmagasabb összeget 1912-ben érte ez el, 85 1/2 millió frankot; a háború első évében a vámbevétel 22 millió frankkal, a második évben 27 millió frankkal kevesbbedett; a posta- és vasút jövedelem szintén jelentékenyen csökkent. Ezzel szemben a mozgósítás költségei 1916. április végéig 351 millió frankot tettek ki. Az állami deficit a mozgósítási költségek számításba vétele nélkül 1914-ben kerek számban 22 millió frank, 1915-ben 21 millió frank, míg a szövetség évi budgetje (hevételek és kiadások) évente 170—180 millió frank között mozog; a deficit tehát jelentékeny. A mozgósítási költségeket a hadmentességi díjnak kétszeresére való felemelésén kívül két módon fedezték; belső kölcsönök útján és egyszeri hadiadóval. A következő kölcsönöket vették fel 1916 május végéig: összeg

I. kölcsön 1914 aug. II. 1914 okt. III 1915 jún. IV 1916 jan.

30 millió fr. 50 100 100

kamatláb

5 5 4 1 /2 4 1 /2

% % % %

árfolyam

99 pari 961/2 971/2

234


Az első és negyedik kölcsön rövidlejáratú; a kölcsönöket — illetőleg a három utolsót jelentékenyen túljegyezték. A feltételek svájci viszonyokhoz képest kedvezőek, a kamatozás magas, úgy hogy a két utolsó kölcsönnél a kötelezvénypiac helyzetének megóvása céljából a kamatozást le kellett szállítani. Felvett e mellett a szövetség Amerikában árúk megfizetése céljából 15 millió dollár valutakölcsönt, rövid lejárattal; ennél a kölcsönnél szerencséje volt az államnak; a svájci frank árfolyama az amerikai dollárhoz képest időközben javult s az első részlet visszafizetése alkalmával az árfolyamkülönbségen egy millió frank nyereségre tettek szert. A hadiadót a németországi 1912. évi Wehrbeitrag mintájára egyszeri adó gyanánt állapították meg; az elv az volt, hogy ezen adó a mozgósítási költségek kétötödét fedezze. Kombinált vagyoni és jövedelmi adó ez; 2500 frankon aluli vagyon, illetve jövedelem adómentes. Az adókulcs természetes személyeknél progresszív és a tiszta vagyon 1—15°/00-ét, illetőleg a tiszta jövedelem 1—8%-át teszi ki. Részvénytársaságoknál az adókulcs után igazodik; 2—10°/00 a befizetett alaptőke és mindennemű tartalék után, valamint 11/2— 2 1/2% a be nem fizetett alaptőke után. Szövetkezetek és egyesületek a tiszta jövedelem 8%-át fizetik. Az adót a kantonok szedik be, amelyek 20%-ot saját céljaikra visszatartanak. Alkotmánymódosításról lévén szó, a hadiadó népszavazás alá került s a nép az adót óriási többséggel megszavazta. Az adó hozadéka 90 millió frank, amelyből csupán körülbelül 5 millió esik a jövedelmekre, a többi a vagyon megadóztatásának eredménye. Az adót a lakosság 30%-a fizeti, a többi a létminimum folytán nem esik az adó alá. A háború utánra fokozott terhekkel kell számolni; egyebek között a felvett és ezután felveendő kölcsönök kamatjáról és törlesztéséről kell gondoskodni. Svájc a háború előtt egyike volt a legkevésbbé eladósodott államoknak; a szövetség és a kantonok összes adóssága 1913 végén 970 millió fr. volt; a lakosságra fejenkint jutó összeg 255 fr; míg Angliában 364 fr., Franciaországban 708 fr. és Németországban 179 fr. államadósság esett egy-egy lakosra. Hozzájárul ehhez a vasutak államosítása alkalmával szerzett 1 1/2 milliárd frankot kitevő államadósság, valamint a mozgósítási kölcsönök. A terhek fedezése végett megindultak a viták az adóreform körül, amelynek körvonalai már ki is alakultak. A szövetség okvetlenül rá lesz utalva az egyenes adóból eredő jövedelemre, a vámbevételek és egyéb bevételi források mellett; a kantonoknak le kell majd mondani a kizárólagos egyenes adó kivetési jogukról. A lakosság teherviselő képessége igen nagy; az egy lakosra jutó vagyon az összes európai államok közül Svájcban a legnagyobb, míg az egy lakosra jutó évi jövedelem tekintetében Anglia után második helyen áll. Az egyenes adó mellett bizonyos már a dohányadó emelése, esetleg dohánymonopólium, amelytől 15 millió frank bevételt remélnek. A munkásságnak a háború előtt megígérték, hogy az ebből eredő bevételből az aggkori és


235

rokkant biztosítást fogják bevezetni; most majd látniok kell, hogy a hadikölcsönök kamatjait fogják fizetni belőle. Ezenkívül nyilván sor fog kerülni a söradóra s a vámok felemelésére. Utóbiakat a jövő évben lejáró kereskedelmi szerződések megújításánál fogják felemelni s mint főként pénzügyi jellegű vámemelések a fogyasztást fogják megdrágítani. Szó van a gabonamonopóliumról is; agrárius körök szívesen látnák ezt és jó megoldásnak vélik a gabonatermelés fejlesztésére. Svájc, mint ipari állam nagy behozatali szükséglete mellett, nem emelheti a gabonavámokat, ezt még a parasztszövetség nem reméli s nem is kívánja. A gabonamonopólium ellenben módot nyújt a kormánynak arra, hogy a bevételekből különböző jutalmakat adjon a termelőknek (raktári díj címén) s így előmozdíthassa a gabonatermelést. Az egyes kanton-államok pénzügyi helyzetét kevésbé érintette a háború; a mezőgazdasági kantonok bevételei épen maradtak; csupán a három határ-kanton (Basel város, Genf és Waadt) szenvedett a forgalom csökkenése folytan s még egy-két kanton, amelyekben az idegenforgalom elmaradása csökkentette a lakosság adófizető képességét. Az összes kanton-államok évi deficitje a háború alatt körülbelől 10 millió frank; minthogy azonban már a háború előtt is számos kanton hiánnyal küzdött, ezekben is sor kerül az adóreformra. Az örökségi adót, amelyet eddig csak hat kanton fogadott el a leszármazókra is kiterjedő módon, fogják alkalmasint elsősorban kiépíteni. V. A népesség élelmezése mellett a másik gond a semlegesség fenntartása. Igaz, hogy ez nemcsak Svájc magatartásától függ, de elsősorban azon katonai érdekektől, amelyek egyik vagy másik államot a semlegesség megsértésére bírnák. A nyugtalanság ma már eloszlott, de hosszú ideig lidércnyomásként nehezedett rájuk. Legfőbb és egyetlen megnyugtatásnak a félmilliós, jól kiképzett és mozgósított hadsereget tekintették, amely kiűzi a támadót, bármelyik részről jöjjön is; mások, tekintélyes írók és politikusok, kezdtek leszámolni azzal a gondolattal, hogy megtámadás esetén a mai háború előfeltételei mellett Svájc nem maradhat izoláltan, de csatlakoznia kell valamelyik hadviselő csoporthoz, a sokmilliós hadseregek különben eltiporják. A kormány és a hatóságok igyekeznek kifogástalanul semleges magatartást tanúsítani és ugyanazon mértéket alkalmazni az összes hadviselőkkel szemben; a mozgósított hadsereg az összes határokon van elosztva. Egy eset, a napilapokból is ismert ezredes pör, zavarta meg ezt a hivatalos semlegességet. A hadbíróság felmentett két vezérkari ezredest, akik a német katonai attasénak naponta kiszolgáltatták a svájci hadsereg parancsnokságai részére készített bizalmas jelentéseket; védekezésük az volt, hogy ezekért cserébe nélkülözhetetlen bizalmas közléseket kaptak. A vezérkari főnök tanúvallomásaiban fedezte az ezredeseket, akiket csak fegyelmi úton büntettek meg. Ez a pör különben rendkívül érdekes a háborús állammorál macchiavellisztikus felfogása és a kémkedés lélektana szempont-


236

jából is; e helyen csak arról számolhatunk be, hogy a franciák — nem hivatalosan, de sajtójuk útján — ezt a felmentést a semleges magatartás megsértésének tekintették. Az ügy a belső politikára is visszahatott, kiélezve a francia és német Svájc közötti ellentéteket és heves támadásokra adott okot a németpártinak állított hadseregvezetőség ellen. A hivatalos semlegesség! politika mellett meg .kell különböztetni a lakosság rokonszenvének semlegességét; az érzelmi állásfoglalás semlegességét. S ez a semlegesség nem létezik, legfeljebb kis részben. Száz főiskolai tanár kiáltványt bocsátott ki, fejtegetvén a svájci főiskolák kötelességét, amely legfőképen ezen szorosan vett semlegesség fentartásából és ápolásából állna. A genf-i, lausanne-i és neufchatel-i egyetemek tanári testületei ellenmanifesztumukban, amelyben keményen állást foglalnak a németek ellen, hivatkoznak arra, hogy lehetetlen a semlegességnek olyan értelmezése, amely kizárná az érzelmi állásfoglalást s megfosztaná őket joguktól, hogy szabadon vizsgálják, kit terhel a felelősség a háborúért? Lényeges különbség van azonban a francia és a német Svájc között és pedig a németek rovására. Svájc szempontjából a világháború német francia háborúnak tűnik fel s ebben a háborúban a rokonszenvek túlnyomó része a franciák mellett van, dacára, hogy a francia Svájc lakóinak száma felénél is kisebb, mint a német Svájcé. A francia Svájcban békeidőben is nagy ellenszenv volt a németek iránt; a háborúban ez a hangulat mérhetetlenül fokozódott. Ami azonban feltűnőbb ennél, az a német Svájc rokonszenvének megoszlása, amely általában csak kis részében foglal állást fajrokonai mellett, másik részében nem tud állást foglalni, ingadozik s jelentékeny részben németellenes. Németbarát svájci írók keserűen állapítják meg ezt a tényt1), olykor szándékosan túlozva is, de megfigyelésünk szerint alapjában véve helyesen. A németbarát Schmidt szerint csak a katolikusok s az egyszerű parasztok tartanak a németekkel, akik nemzetközi kérdésekkel keveset foglalkozván, csupán a nyelvi közösség irányítja rokonszenvüket. Ez a nyelvi közösség azonban csak a művelt osztály által s rendszerint csak írásban használt irodalmi nyelvre vonatkozik; egyébként még a művelt osztály is közönséges beszédben a német nyelvnek azt a svájci dialektusát beszéli, amelyet a németek egyáltalán nem tudnak megérteni. A német Svájc csekély érzelmi közösségét a németek háborújával különböző okokkal lehet magyarázni. Belgium semlegességének megsértése nem maradt hatás nélkül; sokan igyekeznek ugyan kimutatni a belga semlegességnek a svájcitól eltérő” természetét2) és nem egy hang próbálja igazolni a német hadsereg 1

H. Bächtold: Die nationalpolitische Krisis in der Schweiz, 1916; A. Schmid: Ueber die angebliche Germanisierung der Schweiz. 1915; Paul Wernle: Gedanken eines Deutsch-Schweizers 1915; E. Behrens: Welsche, Deutschschweizer und Deutsche, Süddeutsche Monatshefte, Mai 1916. 2 Ed. Blocher: Neutralité beige et neutralité suisse, 1915.


237

betörését Belgiumba; de a bizalmatlanságot nem tudják eloszlatni. Az egyéni jogokat erősen kidomborító svájci állami élethez közelebb áll a francia demokrácia, mint a német államszervezet. Igaz, hogy a svájci partikularizmus lényegesen különbözik az erősen központosított francia kormányzattól s Schmidt gúnyos megjegyzése a francia államformáról, amely szerint „az államot egy központból kormányozzák, de minden egyes polgárnak joga van szidni a kormányzatot és a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavait kiáltani”, igen találó. De épen ez, a kritikának, véleménynyilvánításnak nagyobb szabadsága, a parlamenti élet teljesebb volta: szóval a demokrácia közelebb hozza egymáshoz a két államot. A döntő érveket azonban a gazdasági élet jelenségei szolgáltatják. Németország Svájc legnagyobb vevője és eladója. Svájc behozatala 1913. évben 1919 millió frank, kivitele pedig 1376 millió frank értékű. Ezen viszonylag rendkívül nagy külkereskedelem (a lakosságra fejenkint jutó összeg 878 fr.) nagy része és pedig a kivitel 22%-a, a bebozatal 32,87%-a a németországi kereskedelmi forgalomra esik. A kereskedelmi összeköttetés növekedése azonban természetesen növeli a súrlódási pontokat, főként Németországgal szemben, amely jól szervezett kartellekkel és állami támogatással csinál kiviteli politikát. A német verseny meggyöngít, sőt kiszorít hajdan virágzó svájci iparokat; a behozatali jegyek intézményével a malomipart hozza, nehéz helyzetbe; bőriparát kiszorítja, villamossági és gépiparát, amelyek szénhiány folytán amúgy is Németországtól függnek, s amelyek nagy tőkebefektetésekre vannak utalva, jelentékeny függésbe hozza a német tőkétől; számos ilyen vállalat német fiókintézmény. A vámtarifában Svájc nagy áldozatokat volt kénytelen hozni Németországgal szemben, hogy mezőgazdasági-, óra- és selyem kivitelét fenntarthassa. Továbbá, mint Behrens mondja: „a termelők panaszkodnak, hogy a német versennyel szemben nem lehet boldogulni. Hiányzik ehhez a mindenható német rendszer a piacok meghódítására; a vevő minden szükségleteinek és kívánságának kész figyelembevétele, határtalan vakmerőséggel megállapított kedvező fizetési feltételek, kíméletlen lefelé licitálás az árakban, a hiánytalanul pontos üzletvitel, mely végletekig kiépített szervezetet tételez fel”. A Németországból való behozatal egy része ugyan nem készárú, hanem nyersanyag és félgyártmány, ú. m. szén és vasérc. Ezekben a cikkekben azonban Svájc Németországra van utalva, bár az utóbbi évtizedekben impozáns erőfeszítéseket tett, hogy a hiányzó szenet vízierőinek minél teljesebb kihasználása által pótolja. Ilyképen az árak és fizetési feltételek tekintetében bizonyos fokig kiszolgáltatottnak tekinti magát. A háború alatt a németek — igaz, hogy saját érdekükben is — gondoskodtak Svájc szénellátásáról és pedig igen méltányos feltételek mellett, úgyszólván, békeárakon. Mindamellett sok panasz hangzik fel Németország magatartása ellen gazdasági kérdésekben, bár ezek legtöbbje a háborús

238


helyzet kényszerű következménye. Nehézségek a szén elszállításánál a szénellátás megtagadása olyan svájci cégek részére, amelyek ellenséges államoknak hadiárút szállítanak; áremelések új fizetési feltételek a valuta javítása céljából; szerződések törlése, behozatali tilalmak, szóval a háborús helyzet okozta akadályverseny. A berni kekereskedelmi kamara jelentése egy helyen felpanaszolja, hogy egy selyem szalaggyár nem kap festéket Németországból, mert ez nem tűri, hogy Anglia az eddig általa szállított selyemszalagokat az ő festékanyagainak felhasználásával máshonnal kapja meg. Sok esetben halljuk kifejezni a gyanút, hogy Németország igyekszik nehézségeket gördíteni azon iparok elé, melyek a háború alatt külföldi piacokon helyükre léptek. Kiegészítjük az előadottakat azzal, hogy a svájci kereskedelem nagy részben német állampolgárok kezében van; a kereskedelemben foglalkoztatott személyeknek 16,18%-a; nagyobb a százalékszám, ha csak az üzlettulajdonosokat és vállalati vezetőket számítjuk; ami azt is jelenti, hogy az ilyen üzemeknél az alkalmazottak és munkások nagyobb része idegen, mint a többieknél s hogy megrendeléseiknél is előnyben részesítik a német ipart a belföldi rovására. Mindez visszahat a svájciak hangulatára. Látszólag ellentétben áll az elmondottakkal a német és francia Svájc között a háború kezdete óta folyó testvérháború, amely nemcsak a parlamentben és a sajtóban folyik, de a francia Svájc befolyásolt és felizgatott tömegeit is megragadta. A kormány a fentebb tárgyalt ezredes pör után jónak látta egybehívni a parlamentet s megkezdődött az u. n. „nagy ülésszak” a kelet és a nyugat összeegyeztetése a svájci lobogó alatt. Egész irodalom keletkezett, melyben jószándékú hazafiak összetartásra, s a közös állami gondolatban való egyesülésre buzdítják honfitársaikat. Megfigyelésünk szerint azonban ez a küzdelem tulajdonképpen egyoldalú; a francia Svájc végletekig felizgatott és szenvedélyes intellektuelljei és képviselői a német svájcciakban nem a németbarátokat, de a németeket gyűlölik, aminek azután érthető visszahatásai mutatkoznak; a megtámadottak visszavágnak. VI. A most ismertetett politikai, gazdasági és nemzetiségi viszonyok előtérbe állították megint az évszázados kérdést: federalizmus vagy centralizáció? A kérdés a háborúban nem az egyéni jogoknak a központi hatalommal való szembeállításában éleződött ki, hanem abban, hogy a kantonok mennyiben tarthatják meg önállóságukat az Eidgenossenschaft-al, a szövetség-állammal szemben? A háború előtt Svájc e téren átmeneti állapotokat tüntet fel. Az 1874-iki évi alkotmány óta 1914-ig eltelt időben az Eidgenossenschaft hatásköre a kantonok rovására gyarapodott. A katonai és külügyi hatalom mellett a közlekedési, szociálpolitikai, pénzügyi és különösen a magánjog alkotási (svájci polgári törvénykönyv) terén növekedett a központi államhatalom. Mindamellett a kantonok külön törvényhozási joga még tág terek között mozog.


239

A háborúban a helyzet eltolódik. A központi szövetséges hatalom rendkívül növekszik; a Bundesratot úgyszólván korlátlan hatalommal ruházzák fel. Ennek ellenhatása jelentkezik; új küzdelem a föderalizmusért. Indokai különbözők. A történelmi múlt, mellyel azonban az új fejlődési irányzat szembehelyezkedik. A centralizáció azonban azt a tágkörű önkormányzatot, amely Svájcot a tulajdonképeni hivatalnoki állam fogalmától oly messze eltávolította, nem tűri meg. Az egyes polgár része az államügyek közvetlen intézésében okvetlenül kisebbedik a központosítás folytán. Még fontosabb hatóoka a mozgalomnak a nemzetiségi ellentét. A francia Svájc francia érzésű kantonai ezen rokonszenvüket s általában a francia kultúrát jobban ápolhatják, ha önállóságuk megmarad. A federalisztikus törekvéseket erősítő gazdasági ok a kantonok közötti gazdasági különbség. A központosított állami hatalom a vagyonosabb kantonokkal fizetteti meg a többiek deficitjét. Végül politikai és osztályszempontok játszanak szerepet. Vannak ipari és földmíves kantonok. Előbbiekben a szocializmus a legutóbbi időkben erős gyökeret vert. A konzervatív kantonok joggal tartanak tőle, hogy a központi hatalom erősítése sérteni fogja érdekeiket. Ε mellett fontos az adópolitika szerepe. Eddig csak a kantonok szedhettek egyenes adókat s ezeket az osztályok erőviszonyai szerint többé vagy kevésbbé demokratikusan állapították meg. A szövetség esetleg olyan adónemeket oktrojál majd rájuk, amelyeket különben nem szavaztak volna meg. Ezen a ponton találkoznak a küzdelemben a német és francia Svájc konzervatív pártjai s készülődnek a közös küzdelemre a Bundessteuer ellen. VII. A hadsereg a háború egész tartama alatt mozgósítva lévén, elkerülhetetlen volt a militarizmusnak bizonyos térfoglalása. Az 1907. és 1911. évi katonai reformok, amelyek állandó katonai szervezeteket, hivatásos katonákból álló parancsnokságokat állítottak fel, tulajdonképen megszüntették a milíciát, a katonáskodásnak nemzetőrségi jellegét. Csak a rövid kiképzési, illetőleg szolgálati idő — 2 vagy 3 hónap — fenntartása emlékeztet erre a szerepre. Háború, illetőleg mozgósítás esetére az 1907. évi reform szerint a birodalmi gyűlés fővezért — tábornoki címmel — választ, akinek igen széleskörű jogai vannak. A háború kitörésekor Wille ezredest, — ki állítólag a német császár barátja — választották meg erre a tisztségre. A tisztikar a német hadsereg mintájára van kiképezve s a hadsereg szervezete is sok tekintetben a német hadsereget vette alapul; érthető mindezeknél fogva — különösen az ezredes pör óta — a francia Svájc idegenkedése a katonai vezető hatalommal szemben. Waadt kenton 1916 februárjában követeli a szövetséges kormánytól, hogy a katonai hatalom a polgári hatalomnak alárendeltessék. A kormány válaszában vitatja, hogy a katonai szupremácia valaha is fennállott volna, illetőleg a katonai hatalom birtokosa valaha is törekedett erre. Lényegileg mégis kénytelen volt engedni a francia Svájcban meg-

240


nyilvánult közhangulatnak, amelyet a szociáldemokrata sajtó elvokokból támogatott. Egymásután jelennek meg a katonai hatalmat korlátozó rendeletek. Az első szűkebbre szorítja a parancsnok ságok költekezési jogát; a következő a katonai bíróságok hatásköré bői vesz ki számos bűncselekményt. A katonai biztosságok a háború ban a hadsereg részére való élelmiszer vásárlásokkal egyidejűleg a polgári lakosság részére is beszereztek gabonát, rizst, cukrot; az el, árusítás stb. körül elkövetett bűncselekmények eddig a katonai bíróság hatáskörébe tartoztak; legutóbb ezeket az ügyeket, valamint az idegen hatalmak javára való kémkedés eseteit a polgári bíróság elé utalták. A szocialista párt iniciatívát kivan beterjeszteni a katonai bíráskodás teljes eltörlése érdekében; ezzel aligha lesz sikerült annyit azonban elértek, hogy az elavult katonai büntetőtörvénykönyv túlszigorú rendelkezéseit enyhítették s a feltételes elítélés intézményeit bevezették. A határterületeken a hadsereg rendőri tevékenységet is végzett; ezt beszüntették. A vasutakat és postát, valamint azok személyzetét szintén kivonták a katonai fennhatóság alól. — A katonáskodásnak két év óta tartó állandósulása természetesen a katonai szellem erősödésére vezetett s a tisztek bánásmódja a legénységgel nem mindig felelt meg a svájci demokrácia igényeinek. A szociáldemokrata sajtó számos ilyen esetet tett panasz tárgyává; ezek azonban végsősoron nem súlyosak s alkalmasint csak kivételesek voltak s maguk a panaszok bizonyítják a demokrácia érzékenységét az egyéni jogok s a legénység tisztelete iránt. Érdekes a tábornok leirata, amely a parancsnokok kötelességévé teszi, hogy a sajtó panaszait azonnal vizsgálják meg, az esetekről adjanak felvilágosítást a sajtónak s rágalmazást esetén indítsanak sajtópert. A leirat bevezetése így hangzik: „Bár szerintem a demokratikus köztársaság csak úgy lehet egészséges és erős, ha az államérdeket mindennek felébe helyezzük, ez pedig megkívánja a mellőzését mindennek, ami a hadsereg tekintélyét külföldön, valamint a nép bizalmát a hadsereg és a szolgálat iránt gyöngíti s a feltétlen engedelmességre kötelezett katonát megingatja feletteseinek tiszteletreméltó voltában, még sem szabad megakadályozni, hogy azok az újságok, amelyek erről máskép gondolkoznak, a katonai életből tudomásukra jutott eseteket közölhessék és a megvádolt felebbvalo mellett a szolgálati berendezést is pellengérre állíthassák.” VIII. A sajtószabadság korlátozása sem írott rendelkezésekben, sem pedig gyakorlatban nem haladta meg azt a mértéket, amelyet a katonai szempontok, valamint a semlegesség fentartására irányuló törekvés érthetővé tesznek. Előzetes cenzúra csak a leggyorsabban vett katonai természetű s a svájci hadsereg szervezetére és mozdulataira vonatkozó hírekre áll fenn; ezeket csak az illetékes katonai parancsnokság előzetes engedélye mellett szabad közölni. Emellett büntető rendelkezések vannak semlegességet veszélyeztető és az olyan külföldi eseményeket tárgyaló hírekre, amelyek a svájci né-


241

pesség egészét vagy egy részét komolyan nyugtalaníthatják. A napi és időszaki sajtóra vonatkozó büntetések: intés és súlyos esetekben a lap megjelenésének felfüggesztése. Utóbbit csak a háború legelején alkalmazták három ízben, a háborús izgalmak első hatásai alatt. Eleinte mindennemű sajtóvétség a katonai bíróságok hatáskörébe tarzott, 1915 júliusa óta azonban csupán a szigorúan katonai természetű sajtó ügyekben ítél a katonai bíróság. Ugyanekkor az u. n. politikai sajtócenzúra kezelésére öt tagú sajtóellenőrzési bizottságot alakítottak, amelybe két tagot az újságíró egyesület küld ki. Ez a bizottság belföldi sajtóorgánumokat illetőleg csak javaslatokat tehet a kormánynak a lap megintésére vagy felfüggesztésére; minden egyéb sajtótermék tekintetében, mint könyvek, röpiratok, külföldön megjelenő lapok és folyóiratok teljes hatalommal van felruházva a terjesztés megakadályozására. Komoly panaszokra a sajtócenzúra nem adott okot; a sajtó pártfoglalását egyik vagy másik hadviselő fél mellett és a rokonszenv nyilvánításait egyáltalán nem tekintették olyannak, ami „veszélyeztetné Svájc viszonyát a többi államokhoz s nem volna összeegyeztethető Svájc semlegességével.” Így a francia Svájc sajtója sok tekintetben franciább a francia sajtónál is és a legszélsőbb álláspontot foglalja el. IX. Svájc semlegességénél és földrajzi fekvésénél fogva hivatva volt a hadviselő feleknek különféle humanitárius szolgálatokat teljesíteni s ezt a feladatát állam és társadalom nagy buzgósággal és áldozatokkal teljesítette. Annál szívesebben vállalkozott ezekre a feladatokra, mert általuk nemcsak a könyörületesség erényét gyakorolta, szinte leróva mindennapi háláját azért, hogy maga megmenekült a háborútól, hanem egyszersmind hálára is kötelezte a hadviselőket. Erre pedig szorongatott helyzetében nagy szüksége volt. Ezek a szolgálatok igen sokfélék: az internáltak ügyeinek gondozása, a hazabocsátott internáltak továbbszállítása, a hadifoglyok levelezéseinek közvetítése és hírszolgálat felőlük; a túszok ügyeinek intézése, rokkant hadifoglyok hazaszállítása, beteg hadifoglyok elhelyezése és gyógyítása Svájcban stb.1 A béke és a pacifizmus ügyét a sajtó és társadalmi szervezetek, békeegyesületek szolgálták. A Schweizerische Friedensgesellschaft, Schweizerische Friedensliga, Vereinigung für einen dauerhaften Frieden s számos más egyesület népgyűléseken, kiáltványokban és sajtóban csinált propangandát. A béke ügyének szolgáló folyóiratok között elsősorban áll az ismert pacifistának, Alfred Fried nek lapja, a Friedenswarte (Blätter für zwischenstaatliche Organisation.) A hivatalos nemzetközi békeegyesület irodája alig működött, folyóiratuknak, a Le mouvement pacifistenek csak néhány száma jelent meg, l III. Bericht des Bundesrates, 22—24 ο.; Barbey: L'agence internationale des Prisonniers de guerre a Geneve; Prof. Röthlisberger: Die schweizerische Hilfsaktion für die Opfer des Krieges und dqs Heimschaffungswerke; mindkét dolgozat a Politisches Jahrbuch 1915. évfolyamában; Waldstetter: Die schweizerische Kriegshilfe, Süddeutsche Monatshefte, 1916 május.

242


franciabarát és németellenes irányzattal. A szociáldemokrata párt és sajtója a legerősebb agitátorai a békének; a zimmerwaldi és kienthali nemzetközi szocialista összejövetelek rendezése által talán a legkomolyabb szolgálatot tették, amit az adott körülmények között a béke ügyének tenni lehetett. A békeegyesületek ismételten felszólították a szövetségi kormányt, hogy a hadviselőknél hivatalosan lépjen fel s ajánlja fel a békeközvetítést; a kormány mindezideig elhárította ezt a szerepet magától, nem látván még elérkezettnek a békekötés lehetőségét. Érdemes megemlíteni, hogy a kormány a múlt év folyamán keserű csalódást szerzett a választott bírósági szerződések kiterjesztéséért küzdő pacifistáknak. Olaszországgal kötött választott bírósági szerződést; Olaszország indítványozta, hogy a választott bíróság döntését mindennemű vitaesetre ismerjék el, a svájci kormány azonban elhárította ezt. Jelentésében mondja: „Nem tudtuk rászánni magunkat, hogy eltérjünk attól az alapelvtől, amely szerint a választott bírósági szerződés csak olyan esetekben alkalmaztassék, melyek nem érintik a szerződő államok életérdekeit, függetlenségét és becsületét”. X. A szociálpolitikára nem jó idők járnak. A háborút megelőző éveknek egyik nagy szociálpolitikai vívmánya az 1911. évi betegség és baleset elleni biztosítási törvény, amely a betegpénztárak központosított szervezetét teremtette meg és behozta a kötelező balesetbiztosítást. Utóbbi a szövetségi állampénztárt körülbelül évi 8 millió frank hozzájárulási összeggel terhelte volna meg. A háború folytán ezen intézmények életbeléptetése halasztást szenvedett s könnyen lehet, hogy a háború után is még hosszú ideig nem fog életbelépni. A másik szociálpolitikai alkotás az 1914. évi gyári törvény, amely úgy a munkaidő, mint a többi munkafeltételek tekintetében nagy haladást jelentett a régi viszonyokhoz képest. A háború folyamán a kormány a kantonokat feljogosította, hogy az iparvállalatok részére indokolt esetekben kivételeket engedélyezzenek; a kantonok bőségesen éltek ezzel az engedéllyel. — Az állami pénzügyek ziláltsága hosszú időre megfosztja a munkásságot az aggkori és rokkant biztosítás már régóta beígért intézményeitől. — Az építőiparban fellépett munkanélküliséget közmunkák kiadása által sikerült csaknem eltüntetni; a szállodai iparban azonban, ahol az alkalmazottak több mint fele nő, a munkanélküliség igen nagy volt. XI. Λ polgári politikai pártok a Burgfrieden jelszavát fogadták el s az egyetértést csupán a nemzetiségi viszályok, amelyekről más helyen számoltunk be — zavarták meg. Ezek azonban pártkeretekre való tekintet nélkül állottak be. Az országgyűlési képviselők (Nationalrat) választása a háború elején ment végbe, a viszonykra való tekintettel igen kevés agitációval; a pártok számaránya a régi maradt. A 189 tagú képviselőtestület abszolút többsége megmaradt a szabadelvű párt (freisinnige Partei) kezében; a többi mandátum megoszlott a katolikus konzervatív párt (főként földmíves szavazói vannak), a


243

protestáns konzervatív párt (centrumpártnak is nevezik, a nagytőke szolgálatában áll) és a szociáldemokrata párt között. Utóbbinak tizenkilenc tagja van a többségi elv alapján választott parlamentben; a legtöbb kantonban már meghonosult arányos választói elv (proportió) alapján a szociáldemokrata pártot legalább is negyven mandátum illetné meg, minthogy a választásokon az összes szavazatoknak több, mint negyedrészét sikerült elnyernie. Érthető tehát az arányos szavazás behozatala érdekében évek óta folytatott küzdelme, amely a háborús idők alatt ellanyhult, de a békekötés után fokozott mértékben fog megújulni. A szociáldemokrata párt is válságon megy keresztül a háború alatt; a párt tudniillik két tényezőből áll; a pártszervezetekből és a Grütli egyesület szervezeteiből. Ez utóbbi belföldi szervezet, amely elfogadta ugyan a háború előtt a munkásinternacionalizmus gondolatát és újabban befogadja szervezetébe a más nemzetiségüeket is, lényegében azonban nemzeti, sőt bizonyos fokig nacionalista szervezet. Vezetői között nagyszámban vannak értelmiségi elemek; a forradalmi szocializmus helyett úgy elméletben, mint gyakorlatban revizionista, szociálpolitikai irányzatot követnek, cselekvő részletmunkával igyekeznek a munkásviszonyokon javítani. Mindezek ellentétbe hozták a Grütli egyesületeket a párt egyéb elemeivel, amit fokozott az a gyanú is, hogy a grütliánusok egy része a világháborúban német rokonszenveket árul el. A szocialista párt egyébként háborúellenes és támadja az összes államok háborús pártjait, ezen a kereten belül azonban — az angol és francia demokráciára való tekintettel — ennek a csoportnak győzelmét kívánja. Ezek a belső ellentétek a pártegység megteremtésének jelszava alatt törtek ki; a pártkongresszus néhány hó előtt leszavazta a grütliánusokat és kimondotta a pártegység szükségességét; eszerint a központi Grütli egyesület feloszlatandó, míg a helyi szervezetek közül az erősebb vagy népszerűbb beolvasztja a másikat; ez a határozat egyértelmű a grütliánizmus megszüntetésével. Ezen egyesületek azonban nem egyeznek bele kivégeztetésükbe; az összes szervezeteik leszavaztatásával csekély többséggel kimondották, hogy tovább is fenn akarnak maradni. — A kantonális és községi választásokon a szociáldemokrata párt a háború alatt folyton hódít és Zürichben egy két szavazat híján ia képviselőtestületben elnyerte az abszolút többséget; Bernben is igen erős képviseletre tett szert; a közigazgatásban egyre több hivatalt szerez meg. A háborús mérleg két szóval: állampénzügyi, nemzetiségi, élelmiszer- és nyersanyagbeszerzési nehézségek, amelyeket a világháború, az emberéletek megtakarítása mellett nagyszámú előny, amelyeket a világháborúban való részvétel elkerülése okozott.

VARJAS SÁNDOR: A HÁBORÚS SZENVEDÉLYEK NÖVEKEDÉSE ÉS FOGYÁSA — GONDOLATOK AZ ÖRÖK BÉKÉRŐL (Második, befejező közlemény.)

5 A tudat állandó elemei Fontos következménye ennek az elvnek az, hogy az asszociatív kapcsolatukat vesztett elemek affektusukat is elvesztik. U. i. az affektus szintén asszociatív elem és a felidézésnél lemaradhat. Valamely képzet és a hozzá fűződő érzelem a felidézésnél nem kell, hogy újra együtt jelentkezzenek, hanem az érzelem külön is felléphet más képzetekkel kapcsolatban. Valamely érzelem uralma alatt minden képzetet vele kapcsolunk össze. Pl. az öröm sok gondolatinkhoz kapcsolódhatik, amelyek máskor közömbösek. Megfordítva is: egy frusztráció kapcsolódott valamely képzethez. Legközelebb már nem kapcsolódik hozzá, hanem egy másikhoz, hogy frusztrán jellegétől ezáltal megszabaduljon, bár sokszor ez nem sikerül. Ez az egyik oka a pesszimista világnézetnek is. A frusztrán érzés mindegyikhez csatlakozik, eredeti képzeteivel való kizárólagos kapcsolatát elveszti. Ε tünemény nem kívánja új elv felvételét, mert a képzetek is elveszthetik eredeti kapcsolataikat. Valójában, ha semmiféle szabály nem kötné az elemeket, az (eltávozott elemek visszatértükben való sorrendje tisztán a valószínűségszámítás szabályai szerint történnék. Körülbelül úgy, ahogy egy zárt edényben az atomok össze-vissza szaladgálnak. Csak a logikai kategóriák létesítik azt a rendet, amely által a tudat létrejő. A legprimitívebbek állandóan ott vannak tudatunkban: a hasonlóság, különbözés, megegyezés és ellenmondás. Ezek a képzetek minden ebet tudat konstans részei. Az álomban ezek közül a két utolsó már hiányzik és ezzel hiányzik a lehetősége a legprimitívebb objektív megkülönböztetéseknek). Ezzel már fontos megszorítását adjuk a tudat szűkének és intermittenciájának. Az alapmegállapítás megmarad, azonban 1. bár-

Varjas Sándor: A háborús szenvedélyek növekedése és fogyása

245

mily szűk is legyen a tudat egy pillanatban, amennyiben még éber, minden benne lévő eleimhez hozzá tartozik, rátapad egy más képzet, amely azt tartalmazza, hogy ő hasonlít, különbözik, megegyezik, vagy ellentmond a többi elemeknek. 2. Az elemek kiáramlása és viszszatérése (intermittencia) ezen nem változtat, az újak, vagy a viszjszatérők mindig a fenti négy kategóriának együttesen vannak adva. A neurózis sokban hasonlít az álomhoz. A konstans elemek itt is hiányosak lesznek és súlyos esetekben csupán csak a megegyezés és ellenmondás elvei érvényesülnek. Ezzel azt a látszatot keltik fel, hogy nem olyan elmosódottak, bizonytalanok, mint az álom, hanem élesek, mint a normális éberlét és e mellett mégis tévesek, mert adva lévén a tudattalan két elem a és b, a beteg tudat csak egy alternatívát ismer: 1. a — b, vagy a ellenmond 6-nek: a és b kizárják egymást. Az álomban a hasonlóság és különbözés pótolja az azonosságot és ellenmondást és ezek helyett is funkcionál, a neurózisban nincs ilyen elmosódás, a kategóriák nem keverednek össze, a hasonlóság nem lesz azonossággá sem a különbözés ellenmondássá, hanem a hasonlóság és különbözés elvesztik kategória jellegüket, nem képezik a kapcsolás elvét. Ha a hisztéria könnyű eseteitől egész a. dementia legsúlyosabb esetéig egy folytonos vonalat képzelünk, akkor a dementia jelzi azt az állapotot, ahol a világkép egybehull, a különbségeik megszűnnek, a dolgok coincidálnak. A tudattalan egyetlen képzet marad, a beteg nem reagál semmire. Ε demencia-képzet a legszörnyűbb monstrum, de íiartalma felfoghatatlan. * Az eddigiekben megrajzoltuk a tudatnak mintegy a „geometriáját”. Látni fogjuk, lehet-e az itt nyert szempontokat alkalmazni a szenvedélynek, mint társadalmi lelki jelenségnek elemzésében. 5a) A reflektáló tudatról Ez a sajátságos dynamika alkotja tudatunkat. A tudat szűke az egyetlen passzív elv lelki szerkezetünkben, a többiek mind a változás forrásai. A tudat, ép úgy, mint az élet maga, amelynek ő a kulminációja, folytonos változásban van. Ezt a változást össze lehet hasonlítani térbeli változással, de nem helyes a hasonlatban a lényeget keresni. A tudatváltozás ép oly eredeti redukálhatatlan princípium, mint az anyagi mozgás. Ez utóbbi tér és időben játszódik le, az előbbi csakis időben. Ez az ég-föld különbség megnyilvánul a két témakör eltérő tudományos megművelésében is. A természettudo-

246


mányok alapkategóriája a tér és idő és alkalmazható rájuk a tér tudománya: a geometria és mivel a geometria maga is már alkalmazása az analízisnek, tehát végeredményében az egész mennyiségtan érvényesül a természetben. Másként áll a dolog a lélektanban és szociológiában. Itt a tér nem szubsztratuma többé a tüneményeknek, geometriája tehát nincs és így algebrája és analízise sincs. Minden törekvés, amely a mai mathematika keretem belül akar a mathematika segítségével a pszichológiába exaktságot önteni, reménytelen vállalkozás. De az emberi szellem nem nyugodhatik bele, hogy oly végtelenül fontos tudomány, amely egyenesen saját magát teszi kutatása tárgyává, soha ne léphessen a bizonyosság útjaira. Az előző fejtegetések nem mások, mint tapogatózások új arányban tudatunk nagy kérdéseinek bizonyítható megfejtésére. De másrészt a szimbólumokkal való operálás, amely oly nagy előnye a mathematikának, kell, hogy itt is lehetséges legyen abból az elvből kifolyólag, hogy ahol vannak exakt fogalmak, ott kell lenni jeleknek is, amelyek sem többet, sem kevesebbet nem mondanak, mint a fogalmak maguk, de az appercepció eredeti elégtelensége folytán a tévedések ellen hatalmas eszköznek bizonyultak.1 Az eddigi fejtegetések azonban nem az egész tudat elemzését adták, hanem annak csak egyik, habár legfontosabb részéét. Minden emberi tudatnak meg van az a képessége, hogy ne csak a világról vegyen tudomást, hanem önmagáról is. Ennek bizonyítéka minden lélektani értekezés. Ha megállapítjuk hogy a tudat szaggatott, ez a tudat megállapítása önmagáról. A tudatjelenségek tehát nem egy koordináta rendszerhez tartoznak. Van egy legalsó réteg, az u. n. „egyszerű” tudat, az, amely a külvilágot tükrözi. De van egy másik réteg is e felett: a reflektáló tudat, amelynek tárgya maga az „egyszerű” tudat. Ez ellenmondásnak látszó jelenség paradoxonjainak fejtegetésével itt nem foglalkozhatunk, a tény maga kétségen felül áll. A legjellemzőbb sajátsága ennek a tudatnak, hogy szintén van benne egy a fluens elemekhez konstansul tapadó képzet: az „én” képzete, mely minden elemet kísér. Az „én” olyan itt, mint a szem az elsőrendű tudat számára. De mivel az I. tudat jelenségeit okozó tünemények még térbeliek, kell lenni olyan médiumnak, amely közvetíti a tér1

Egy ilyen új szimbólumhasználat első lépéseit vázoltam meg ar

Athenaeum

1915.

tanulmányban.

I—II.

számában:

Az

észrevevés

fenomenológiája

című


247

bélit az időlegiségbe. Ezek az érzékszervek. A II. tudat tárgya: az I. tudat már nem térbeli, az appercipiáló én érzékszerve tehát tisztán intelligibilis. Csakis ezen az intelligibilis szemen keresztül tárulhat föl az I. tudat dinamikája. 5 b) A konfliktusszükséglet és a „létfentartás” elvének viszonya A tudat életét ép a fent megrajzolt dinamika teszi ki, az alapjául szolgáló elveik ellentétessége (nem ellenmondó volta!) adja meg a változás lehetőségét. De magát ezt a megrajzolt dinamikát az I. tudat nem sejti; csak az „én” rátapadása az I. tudatra az, amely erről tudomást vesz. Mégis van egy hatalmas elv, amely ennek a tudatharcnak következménye és így létének közvetett bizonyítéka is: és az a konfliktus. A konfliktusról már régen észrevették, hogy nagy jelentősége van a lelki életben. Aristoteles például a tragédia magvát benne látta. Általában, mint annyi nagy gondolatnak, úgy ennek is Aristoteles a megfejtője. A konfliktus és a katharsis (megtisztulás) azok az érzések, amelyek a tragikum lényegét adják. De valódi értelmére csak akkor jövünk rá, ha a konfliktus tárgyi vonatkozásaitól egyelőre eltekintünk, hogy a szubjektív mechanizmust annál tisztábban vehessük szemügyre. Külsőleg többféle konfliktust szokás megkülönböztetni. 1. Morális. 2. Társadalmi. 3. Tudományos. 4. Lelki konfliktust. Ez a szétválasztás még felületes. A beosztás u. i. nem teljes és az egyes esetek több szempont alá is tartozhatnak. A főbaja pedig az, hogy nem lélektani, hanem tárgyi beosztás. Ami a tulajdonképeni szempont volna, az ezekből hiányzik, és ez az: mi történik a lélekben, amikor konfliktusban van önmagával? Lehet-e a konfliktust az eddigi elvekre visszavezetni? Az a konfliktus, amely a diplomatákban lejátszódott a tizenkettedik óra utolsó másodpercében és amelyben még egy kísérletet tettek a veszély elhárítására, milyen elemekből tevődött össze? Bizonyos, hogy a mai háború nem egyéb, mint logikus folytatása annak a háborúnak, amely Európa népeinek fantáziájában már évek óta számtalanszor lejátszódott. Tévedés volna azt hinni, hogy a lélek konfliktusszükséglete nélkül az újságok vagy diplomaták ravasszága és pokoli furfangja egymagában is létre tudta volni hozni e háborút. Itt mindenki hibás, aki — lelkileg — részt vett a nagy nemzetközi heccelés izzításában szóban, vagy írásban és ilyenek nemcsak az újságírók és diplomaták, hanem a politizáló egyes ember, általában mindenki, aki tudott (mert akart) hinni abban a lé-

248


lektani badarságban, hogy a fegyveres béke biztosítja Európa „egyensúlyát” és nyakra-főre minden katonai kiadást megszavazott, illetőleg helyeselt. Akik a legóvatosabbak olyankor, ha valamely kultúrkiadásról van szó, pl. az iskolákról és rögtön az államháztartás egyensúlyát emlegetik, mint sacrosanctumot, olvasatlanul dobják a miliárdokat a háborús Moloch torkába. Nem pusztán jóhiszemű tévedésről van itt szó, hanem arról, hogy a háború jobban megfelel az emberi lélek konfliktusszükségletének, mint az iskola. Ezek a konfliktusszükségletnek csak egyes megnyilvánulásai, de az említett módszer értelmében a legszebb példák sem pótolhatják a konfliktus lélektani elméletét, amely nem más, mint felbontása azoknak a lelki állapotoknak, amelyek e kategóriába tartoznak, az elemi funkciókra (tudat szűke, intermittenciája stb.) és kimutatása, hogy ennyi és nem több elv az, amely szükséges. Mert bármi legyen is a külső ok, amely a lelki apparátust mozgásba hozza, külső ok mindig csak alkalmi ok, amely egyedül a lelki állapotot nem determinálja meg. Hasonló ez ahhoz, ahogy a fény és a látási érzet viszonylik egymáshoz: az érzethez u. i. nemcsak az szükséges, hogy a kozmoszban fényforrások legyenek, hanem szem is kell hozzá, amely felfogja és enélkül a világ előttünk sötét volna. Azért minden konfliktusnak van külső és belső része, tárgya és értelme. Ε kettő pedig ég-föld különbség. Bennünk meg van a lelki kényszer arra, hogy érzelmeinket kulminációra vigyük, mert a keílemesség az érzelemben nem pusztán mint tulajdonság lép föl, hanem ép oly mértékben mint viszony is, amelyben az egymásutáni tagok fölfelé menő (növő) sort alkotnak. Maga ez a növés is, mint külön specifikus kellemesség érvényesül, de csak bizonyos pontig. A növő sor tagjai nem nőhetnek végtelenre. El kell érkezni a kulminációnak és a szervezet létéhez hozzá tartozik a leszállás, a kontraszt. A kontrasztokban való fejlődés híres elve Wundt lélektanában ebben az értelemben és ezért helyes. És mivel ez a jelenség univerzálisan emberi, a konfliktusszükséglet külsővé lesz és társadalmi jelenséggé alakul ki. Az emberek harcai, akár hatalomért, lakér javakért folynak, gyökereiben a létek konfliktusszükségletéből támadnak. Ez a tétel habár tán paradoxnak tűnik is föl, nem mond ellen egyetlen eddig igaznak bizonyult elvnek sem, sőt azokat lényegesen kiegészíti, indokolja és az egésznek a tervezetét egységes tervrajznak mutatja be. Nem áll ellenmondásban elsősorban a létért való harccal és a létfentartási vággyal sem, sőt azokat indokolja, míg eddig az utóbbit


249

mint indokolatlan alaptételt kellett elfogadnunk. A tudat számára t, i. a lét és az önfentartás nem puszta statikus célok, amelyek mint mozdulatlan pillérek vállukon tartják az egyént, hanem főleg teleologikus kategóriák. A tudat léte és önfentartása u. i. dinamikus értelmű, ha a tudatszűke intermittenciája, a kulmináció, a frusztráció, a tudattalan és az appercepció elégtelenségéből folyó intelligibilis szimbolizmus dinamikus princípiumok. A létfentartás itt nem más, mint e dinamika fentartása, amely azonos a léttel, amelyben semmisem állandó a logikai formákon kívül, amelyben Herakleitosz szerint „minden folyik”. A létfentartás csak mindennek összefoglalása egy szóban. 5 c) A frusztráció és a konfliktus viszonya Itt mutatkozik meg a frusztráció tüneményének hatalmas jelentősége életünkben. Világos, hogy a konfliktus nem más, mint a frusztráció egyik faja. A frusztráció a következő módokon folyhatik le. 1. A kulminációról való leszállást, mint abszolút életszükségletet, létrehozhatja a tudat szűkítése, amely a kínt okozó kontrasztot a két ellentétes és egyformán szeretett vágy közt úgy szűnteti meg, hogy az egyik riválist kiveti. 2. A második lehetőség az, hogy a kulminációs pont körüli ingadozás csak rövid szaggatott időközökben szünetel. Ezt az intermittencia alá sorozzuk. 3. Megszűnhetik az appercepció elégtelen berendezése folytán is, amely — bár talán ez első hallásra nehezen érthető, egyike a leggyakoribb és a rosszabb megoldásoknak. 4. Végül a tudattalanba szorulás által.1 Látni fogjuk, 1 Az 1 és 4 esetben nagy a hasonlóság; de nem azonosak. A tudta szűkítése mesterséges és akart eljárás, amely nem is felelhet meg a célnak. Frusztráció ugyan előáll ilyenkor, de konfliktus nem, mert a konfliktus lényege ép abban van, hogy a konfliktusos elemek kapcsolata tudattalan legyen. Ennek látszólag ellenmond az a köznapi tapasztalat, hogy igen is tudhatunk a konfliktusról, amely lelkűnkben lejátszódik. Az ellenmondás felbontása ez; meg kell különböztetni azt az esetet, amikor választanunk kell két cselekvés között, amelyek mindegyike mellett vannak indokok, de mi magunk nem vagyunk érdekfelek. Pl. a bírónak az eljárása, akinek közömbös, hogy melyik fél nyerje meg a pert és csak azt nézi, ki mellett szól az igazság, vagy esetleg csak a nagyobb igazság. Ha azonban az alternatíva elemei affektuozusak, már frusztráció föltétlenül előáll Konfliktus még nem! Ehhez az is szükséges, hogy egyik elem elveszítse effektusát — kiszorítás által — és így a másik, a győztes, egyedül maradjon a tudatban. Ezzel válik a konfliktus ama félelmes tragikus motívummá, amelynek az életből és a nagy írókból ismerjük. Ezáltal lett fátummá, mert a hős olyan indulatok árjába sodródik, amelyeknek lényegét ép a kiszorítás miatt nem ismeri és így nincs védelme ellenök. És ezért ráz meg bennünket, mert önkéntelenül sejtjük, hogy a konfliktus elemei bennünk is megvannak: magunkat is féltjük. Ezért gyakorolnak ránk oly nagy hatást az incesztusztragédiák (Oedipusz király), az incesztusz bennünk is megvan, sorsuk a mi sorsunk is lehetne. A tudatszűkítés tehát szükséges, de nem elegendő forrása a konfliktusnak.

250


hogy 1—4 eset mind konfliktus-forrás. A 2. esetről nem kell bizonyítani, mert ezen feltétel szerint a frusztráció meg sem szűnik, csak szünetel. A 4. eset is magától értetődik. A 3. eset csak segédelv, átmeneti eset, de igen jelentékeny. A krízis tartalma alatt appercepcióképtelenség lép föl. Ez egész gyakori és gyakran kóros lehet. A speciális tudatszűkülés csak az érzékeny képzet környezetére vonatkozó, részleges appercepcióhiány. Átmeneti tünemény azért, mert betorkollik a 2. vagy a 4. esetbe. Ε két eset a kulminációspont körüli feszültségingadozásban érvényesül. Ebben az értelemben joggal mondható, hogy a tudattalanba szorítás, tehát a freudizmus elmélete, mini libidóelmélet szószerint veendő és nem holmi laza analógia, ha minden kiszorítási indokot libidinózusnak tekint. Valóban a psziha minden kiszorítási indokot libidonózusnak tekint. Valóban a pszichikai tudat előtt a szexuális libidó is csak frusztráció és viszont minden frusztráció ép az a sajátságos kín-gyönyör-vegyület (LustUnlust), amely a libido jellemzéke. A frusztráció csak a dinamikussága jellemzésére alkotott kifejezése a libidónak. Tán lesznek, akik ezt az eredményt nem tartják valami soknak viszonyítva ahhoz az elmeigénybevételhez, amely a levezetéséhez szükséges néhány száz tétel felfogására szükséges volt. Tán azt gondolják, hogy egy ily kép értelmezett libidófeszültség alapjában véve nem más, mint kellemes érzés és csak a kifejezésmód más. Azért írom ezt, mert nekem volt ez az érzésem, amikor Jung amerikai előadásait olvastam, ö ott a libidót azonosítja valami laza energetikai princípiummal és a pszichológia világosságába a metafizika homályosságát viszi be. Félreértés elkerülése kedvéért írom le, hogy itt mindén a frusztráció tényének ismeretén és átérzésén múlik. Ez az érzés ugyan univerzális, sőt állati pricipium is egyszersmind, de mégis a rá való eszmélés bizonyos nehézséggel jár, amit le kell előbb győzni: frusztrációt érezni és figyelni egyszerre nem lehet. Nincs más mód, mint először érezni és rögtön figyelni, mintegy in exitu. A frusztrációban van egy régi és egy új elv. A régi, amit már régen észrevettek, hogy nemcsak olyan érzések vannak, amelyek kellemesek, vagy kellemetlenek, hanem olyanok is, amelyek kellemes-kellemetlenek. Csak az nem volt ismeretes, hogy mi a létrejövésük mechanizmusa és miért elkerülhetetlen a létrejövésük. Természetes, hogy így lélektani funkcióját sem sejthették.


251

5d) A jelenlegi probléma Európa népei egy évtized óta élnek intermittens frusztrációban. Európa békéjét a hat nagyhatalom labilis hatalmi egyensúlyára építették föl. Ezek között a franciák rövid megszakításokkal Európa hegemon népe és Németország ostora. Franciaország meg volt győződve, hogy hatalma megmaradásához szüksége van Németország szétdarabolására. Richelieu, XIV. Lajos, I. Napóleon ezt keresztül is vitték. Anglia ezidőben elkeseredett ellenfele Franciaországnak, félti tőle tengeri fölényét és gyarmatait; tehát segíti Németországot. Németország egyesülése, nagy győzelme Franciaországon politikaváltozásra bírja. Németországnak a Monarchiával való szövetsége Oroszországot is az ő táborukba tereli: a Monarchia Oroszország versenytársa a Balkán meghódításában. Olaszország a 80-as években elfordul a felszabadító Franciaországtól Algír meghódítása miatt, majd a világháborúban cserben hagy bennünket Balkán aspirációi miatt. Szerbia az annexió óta kibékíthetetlen. 1908 óta tehát minden évben háborús válság volt. Az izgalom frusztrációjától való szabadulásnak csak két lehetősége van. 1. A tényleges megoldás. 2. Az elodázás. Az elodázás abban áll, hogy a gyötrött szervezett egy erőfeszítéssel a tetőpontot följebb viszi és új fázisban keresi a megoldást. Ez történt a háború által. Azért nem volt utópizmus a német és angol külügyminiszter részéről, ha az utolsó pillanatban megegyezést akartak létrehozni. Ez lett volna a tényleges megoldás. A háború anynyiban nem megoldás, csak a megegyezés elodázása, hogy a háborúnak is békével kell végződni és hogy, ha egyik fél legyőzetik és meglakol, új háborús ok támad. A világtörténet eddigi menete azt tanítja, hogy eddig a konfliktusokat soha sem tudták megoldani, csak elodázni a legközelebbi háborúig, ahol aztán ismét elnapolták. Továbbá, amióta a kapitalizmus uralmon van, a háborúk terjedelme és a szociális életre gyakorolt súlya megnőtt (általános védkötelezettség, hadi terhek stb.). Ennek magyarázata abban rejlik, hogy a kapitalista uralkodó osztály konfliktus-halmaza is nagyobb. A kapitalizmus megszületésének főfeltétele egy nagyjában való politikai demokrácia megteremtése volt. Csakis ezzel tudta csatasorba állítani a feudalizmus ellen a proletár osztályokat. Ez a politikai demokrácia azonban — bármennyire tehetetlen is az emberek proklamált egyenlősége és szabadsága megóvásában — mégis fenyegetővé vált a munkásság szervezkedése folytán. Ehhez járul az veszély, amely minden országot a szomszéd konkurrens részéről fenyeget.

252


Ez a második veszély, amely egyformán illet kapitalistát és munkást segítségére jön a megszorult hatalomnak. Megkezdődik az u. n. védelmi háború, amely kivételes hatalmat és jogokat ad a vezető osztálynak, új meggazdagodási lehetőségeket, elodázza a polgárháború kitörését. Az egész politika, úgy a külső, mint a belső konfliktusokra van fölépítve. Nem tagadható, hogy ebben van rendszer, hogy az egészből valami értelem nem hiányzik, már amennyire ilyen sajátos jelenségekben lehet. De azért viszont senki, aki tud némileg felülről nézni lefelé, nem tagadhatja, hogy 1. e háború nem szolgálja az emberek többségének érdekeit, 2. a kapitalizmus és szocializmus érdekellentéteit nem oldja meg. Érdekellentétekre pedig nem lehet békét alapítani. 5e) Véletlenség és szükségszerűség Ε sorokban nem új igazságok megállapítását ambicionáltam, sőt igyekeztem lehetőleg csakis olyanokat belevenni, amelyek ma már a gondolkodni tudó emberek közkincsének mondhatók. Az előbb adott elméleti fejtegetések alapján u. i. e nagy társadalmi jelenség, bármily kiszámíthatatlan hatással is van életünkre, csupán példa a szabályra. Ami előttem a legfontosabbnak látszik, az az, hogy mindez a jól megindokolt összefüggés, amelybe az utolsó évtized eseményeit illesztettük, történetileg ugyan szükségszerű, de lélektanilag távolról sem az.1 Ezt az állítást nem mi hangoztatjuk először, mostanában sokan írták2, de megindokolni nem tudták. A politika a csoporta tömegfrusztrációk rendszere, melyeknek maguk a csoportok a tárgyai. (E tétel, az alkalmazott lélektan fontos tétele, általános érvényű bizonyítása külön föladat. Dolgozatunkban csupán egyik, bár a legfontosabb rész: az uralomvágy elemzését óhajtjuk megadni.) Nincs-e ellenmondás abban, hogy valami a csoport számára szükségszerű lehet, ami a csoport tagjai, mint egyedek számára véletlen? A csoport = az egyedekkel. Ha egy edénybe 6 fehér és 2 fekete golyót teszünk, akkor 8000 húzás közül, ha a kihúzott golyókat mindig újra visszarakjuk, 6000 jut a fehérre és 2000 a feketére. Az eltérés legalább igen csekély lesz. Ez tehát szükségszerű. Mégis, ha minden egyes fehéret külön egyénnek tekintjük, amint kell is, vé1 Félreértés elkerülése kedvéért megjegyzem, hogy a véletlenen nem valamely tudománytalan fátumot, hanem azt értem, amit a valószínűségszámításban szokás érteni e kifejezésen. De nem a puszta oknemismerést. 2 Lásd Varga Jenő érdekes tanulmányát: Az imperializmus gazdasági bírálata. Különlenyomat. Huszadik Század könyvtára, 1916.


253

hogy mikor melyikre kerül a sor. Az egész dolog szükséges ugyan, de nem abszolúte, hanem csak egy bizonyos dolog feltétele alatt, ha t. i. tényleg húzogatjuk a golyókat. A húzások eredménye szükségszerű, de maga a húzás véletlen. Hogy a véletlen lehet nagyon jó tudományos fogalom, azt ép a lélektan e példáján szépen lehet szemlélni. Míg a valószínűségszámításban a véletlen aequivalens ezzel a fogalommal: mindegy1, itt a véletlen annyit jelent: akaratomtól függő. Amennyiben u. i. létezik intermittens frusztráció, amely csoportokra vonatkozik, kell lenni konfliktusnak is köztük. De nem okvetlen kell léteznie ilyesfajta frusztrációnak. Első hallásra ez úgy hangzik, mintha ellenmondana az eddigi eredményeknek. A fölvett 9 alaptétel mindegyike szükséges és egyszersmind elegendő is a tudat tényeinek fölfejtésére. Azonban itt csak az elsőfokú tudatról van szó! Az elsőfokú tudat számára valóban mindez kényszerű. Ha valamely tudat csakis elsőfokú elemeket tartalmazna» akkor csakugyan a történeti processusok nemcsak történetileg, hanem lélektanilag is kényszerűek lennének! A méhek és a hangyák társadalmában azért nincs is véletlenség, minden pontos szabályok szerint történik és ugyanúgy ismétlődik. Valamely tudatjelenség csak addig kényszerű, amíg nem tudunk róla, amíg tehát az „én” képzete nem tapad hozzá. Ekkor „akaratomtól lesz függővé”. Pl. figyelve a tudatintermittenciát, ez megszűnik az maradni, mert az, ami addig 1 Ennek látszólag ellenmond, hogy a húzás vagy nem húzás nem »mindegy«, hanem »akaratomtól függő«. De csak látszólag! A valószínűségszámolásban u. i. az akarás és nem-akarás is csak valószínű, mondjuk = ρ; és n eset közül az akarások száma = n ρ lesz, a nem-akarásoké = n (1—ρ). A »mindegy« pontosabb fogalmát a következő megfontolás adja meg. »Szükségszerű« minden esemény, amelynek van fe tétele, előzménye. Valamely jelenség csakis akkor véletlen, ha nincs feltétele. Az okság logikai tétele így szól: »Ha van A, akkor van Β is.« De azt nem mondja, hogy A van! Ha e tételt folytatjuk A-ra nézve, akkor ilyen alakú lesz: »Ha van X1; van A is.« Ennek folytatása: »Ha van X1, van Xn, is« stb. A kérdés ez: Véges vagy végtelen-e ez a felfelé haladás az oksorban ? Ha véges, mondjuk: n az utolsó ok pl. a cháosz, az energia, isten), ez maga már véletlen lenne. Ha végtelen a sorozat, akkor »első mozgató« (X n ) egyáltalában nincs is. Mindkét esetben maga az egész világprocesszus a levegőben lóg. Mert vagy a v é l e t l e n é s e k k o r v é l e t l e n a z u t á n a j ö vő X n . 5 i s é s i . t . v a g y X n nem végső ok, de ez esetben nincs végső ok és maga az ok fogalma lesz Paradoxszá. Az ellenmondás felfejtése a következő: »Ha van A, van Β is.« Itt nincs semmi sem kijelentve A vagy Β létéről, csak az, hogy Β tárgy mindig alkatrésze A tárgynak. Ha ezt nem tudjuk, előáll a fenti antinómia. Ekkor már analitikus igazság lesz, hogy: ha van A (egész), van Β is rész; aminthogy az okság logikai analitikus) és nem metafizikai elv! Ha van chaosz és gravitacio (egész), akkor vannak szilárd égi testek is (rész). De e tétel nem nyújt át a chaosz létére. Ezt csak a tapasztalás adhatja. Egyszóval: Az okságból az ok létére spekulative existentia — következtetést vonni nem jogosult.

254


a tudatintermittencia miatt tudatüres volt, most ki lesz töltve a rá vonatkozó, bár szintén interanittens, figyeléssel. Elméletileg ezt folytathatjuk a végtelenig. A tudat szűkének figyelése a tudatszűkét két részre bontja: egy első és egy második fajúra. Ebben az első fajúra vonatkozó figyelő képzetek vannak. Ezt kiegészíti egy harmadik a másodikra nézve é. i. t. in infinitum. Természetesen nem tudjuk mindegyiket realizálni. Ami emberi szempontunkból azonban már elégséges a másodfokú aktualizálása is, hogy az első „akaratomtól függő” legyen. A harmadik elég a második fok appercipiálására és így tovább. Hogy a frusztráció a megfigyelő akaratától függő, azt már régen tudjuk. Mindenki észrevette, hogy nem lehet egyszerre haragudni is és figyelni is e haragot. Elméletileg ilyenképen akaratomnak nincsenek is határai és minden képzetem és érzelmem akaratoktól függő, sőt maga ez az akarat is függ egy harmadik fajú rávonatkoztatott akarásképzettől. Ezért lehet mondani, hogy minden tudat önmagában kényszerű, részei szükségkép tartoznak össze, de egy fokkal magasabb reflexió előtt véletlen, illetőleg akaratomtól függ. A lélektani determinizmus értelme tehát ép az, hogy a reflexióknak e fölfelé irányított sora csak elméletileg divergens, tényleg azonban konvergens, sőt véges. Másrészt azonban a szabadság princípiumának is óriási szerep jut és legalább itt elfoglalja méltó helyét. U. i. nincs semmi mód és jog arra, hogy bármely fokról, ameddig a reflexiók fölfelé irányított A természettudomány ebbe nem nyugodhatik bele, igenis következtet B-ből az A-ra (okára) — hipotetikusan. De már tovább nem megy ő sem. Az esésből következtet a gravitációra. Némelyek még tovább is mennek és a gravitáció okát is kutatják (éterlökések). Ámde az oksor végtelen és minden további hipotetikus ok már valószínűtlenebb a megelőzőnél, ezért is hagyja abba már az első vagy második tagnál (éterlökés: hipotetikus ok). Ezek szerint a véletlen fogalmát a következő elemek teszik ki. „Ha egy urnában van 6 fehér és 2 fekete3 golyó,1 a húzásnál az arány 3: 1” (a). Azonban ezen arány (valószínűség /4 és /4) számára „mindegy”, van-e urna és golyók és húzunk-e. Ha húzunk, ilyen lesz valószínűleg az arány. Ez a véletlen (a „mindegy”) egyik értelme. A másik a következő: (a) tételre nézve „mindegy”: azaz tartalmában semmi sem foglaltatik arról, hogy e húzások minő sorrendben és mikor történnek. Amit a golyókról mondunk, áll a természet minden jelenségére. A lélektani véletlenség csak alesete az általánosnak. De van egy hatalmas különbség, amely teszi, hogy míg a természettudomány az okság lényege szerint mindig hipotetikus fog maradni, a lélektanról ezt nem lehet — abszolút értelmében véve a hipotézis fogalmát — állítani. A fizikában a jelenség adva van, az okai nem. Ä lélektanban mindennek a belső szemlélet előtt adva kell lenni; a jelenségnek is, okának is. Ha haragom okát keresem, csak olyasvalamiben kereshetem, amelynek létét magamban konstatálni tudom. Az okság tétele (,,Ha van A, van B”) itt így alakul: „Van A, tehát van B”. A lélek zárt rendszer. Részei száma ugyan végtelen, de az egész maga véges, míg a természetnél az ellenkező a valószínű.


255

sorában eljutottunk, azt állíthassuk, hogy ez az utolsó, tovább az emberi szellem nem viheti. A mai lelkileg gyakorolt ember (mondjuk a fenomenologus) még realizálni tudja a negyedfajú képzeteket, de az ötödfajúakat már nem. De ki merné állítani, hogy ez így marad? És mily fokok választanak el egy emberszabású majmot Dosztojevszkitől, Kanttól, Freudtól? Kellő hosszú időt gondolva tehát mondhatjuk, hogy az elme bármely adott nagy számnál is nagyobb számú tudatfokozatokat képes felfogni és önmagában konvertáltatni. 5f) Negatív illusztráció Norman Angell egyik nagyon figyelemre méltó dolgozatában1 megjelöli azt a módot, ahogyan ő Európa tartós békéjét elképzeli. Meggyőződése, hogy az emberi társadalom nem épülhet erőszakon, tehát a „katonai főhatalomért való küzdelmet nemcsak az egyik félnek, hanem valamennyinek fel kell adnia”, meg kell szűnni a nemzetközi anarchiának, érvényesülni kell azon elvnek, hogy a nemzetek összessége is társadalom és ugyanazon szabályoknak kell érvényesülni a nemzetközi érintkezésben, mint amelyek egy nemzeten belül is érvényben vannak. Szerinte, amikor 1914 júliusában a „nagyhatalmak egyensúlyának” a békét biztosító ereje illúziónak bizonyult, Edward Grey „a huszonnegyedik órában és az ötvenkilencedik percben” kétségbeesett és sebtében nyélbe akarta ütni a kölcsönös megegyezés elvein nyugvó európai ligát. De már elkésett. Norman Angell okoskodásainak egy nagy hibája van, ugyanaz, amely nagy hírre jutott művében: The great Illusion-ban is végigvonul. Ε mű karakterisztikusan mutatja a szociológiai irodalom számos — különben értékes — munkájának azt a hibáját, amely minden helytálló gazdasági és politikai érvelés mellett is eleve megfosztja a reális sikertől. Angell művei sem vizsgálják a politikában a lélektani kor- illetőleg kórképet. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a helyzetet nem mint szociális lelkiállapotot fogja föl. A legtöbb szociológus azt gondolja, hogy a lélektani elemzés a politikai kérdések fejtegetésében csak zavart csinál. Ez azonban nagyon téves felfogás. Valami — és pedig hibás! — lélektani képzelgést u. i. az is alája csúsztat a „politikai” elemzésnek, aki a legóvatosabban ki akarna térni előle. A politika u. i. mindig a lélektan egyik alkalmazott fejezete volt és az is fog maradni, Aki pedig ezt nem veszi tudomásul, mégis 1 Megsemmisítheti-e a háború a német militarismust? címmel írt értekezésében. Magyarul megjelent a Szocializmus 1916 májusi számában.

256


alácsúsztat valamely lélektani értelmet, — habár öntudatlanul is — de mert nem tudatosan teszi, a hibáit e műveletnél nem tudja ellenőrizni. Angell tipikusan mutatja e hibát. Az idézett pár sort ép e célra választottuk ki. Lényegileg megegyezik ez az eljárás az utópista szocializmuséval, amely azt képzelte, hogy elég lesz, ha az embereket fölvilágosítja a mai társadalom igazságtalanságáról és akkor az új ideális társadalom hamarosan megszülethetik. Ε tan csak akkor volna helyes, ha a társadalmat nem erőszak és hatalomvágy, hanem ideális erők hozták volna létre. S noha ma már mindenki tudja, hogy miként keletkezett az állam, mégis a politikai reformerek sokszor úgy indokolják meg eszméiket, mintha az uralkodó osztályok „önhibájukon kívül” juttatnák bajba az államhajót. Elég lenne mindazt tudni, amit Angell megír és akkor minden bajnak elejét vették. Az eddigiek nyomán nem lesz nehéz ez álláspont egyoldalúságát megmutatni. Nem elég rámutatni arra, hogy az eddig követett politika hibás, mert ezt utólag Grey és kollégái bizonyára észrevették. A döntő pont itt az, hogy minden politikus, ha igazolásra szólítanék föl, azt fogja mondani, hogy ő is tudta, hogy lehetne ezt jobban, de nem volt más választása és az ő helyén más is úgy cselekedett volna. Hisz Vandervelde és a francia szocialista miniszterek ismerik a szocialista álláspontot, ma is szocialisták és mégis ugyanazt kénytelenek tenni, mint polgári érzelmű kollégáik. Valójában úgy áll a dolog, hogy itt egyes ember keveset tehet. Keveset, de azért többet a semminél! A kölcsönös bizalmat, amelytől Angell függővé teszi Európa jövő békéjét, e bizalom szükségességének hangoztatása még nem teremtheti meg, még akkor sem, ha Európa népeit bármennyire is megtépázza e háború. Ebből legfeljebb csak az következik, hogy fegyverszünet áll elő addig, amíg a felek kifújták magukat; minthogy eddigelé Európa történetében csak euphemizmus békés és háborús korszakokról szólni, sokkal megfelelőbb lenne háborús és fegyverszünetes korszakokról beszélni. A jelenlegi Európa politikai szóvivői, akár a béke, akár a háború protagonistái legyenek is, bármilyen mély politikai űr válassza is el őket, egyben találkoznak: bizonyos lélektani ignoranciában. Ε tekintetben azt lehet mondani, hogy a hivatásos diplomaták, tehát a tényleges hatalmi szervezetek képviselői még nem állanak oly rosszul, mint a béke hívei. A háború u. i. már tényleges kitörése előtt is leplezve folyik, a diplomaták


257

tárgyalásaiban, amelyek végső célja mindig az, hogy a szemben álló felet lelki eszközök segítségével a saját vágányukba igyekeznek terelni. Így lehet joggal beszélni Bismarck biarritzi diplomáciai hadjáratáról, amelynek ép oly része van a győzelemben, mint a sadowai katonai eredménynek. A ravaszság és ámítás már régóta fontos segédeszközök a politikában, amelynek a háború csak folytatása — „részben — más eszközökkel”. De eljött a legfőbb ideje, hogy ezt a macchivellista, már meg levő lélektant egy új és az emberiségre áldásos lelkitudomány váltsa föl, amely nem elégszik meg annak a hangoztatásával, hogy az előbbi tan erkölcstelen és végül is rosszra visz. Aki bízik erejében, a legritkább esetben riad vissza az igazságtalanságtól. Az sem ijeszti, hogy később a viszonyok új alakulása talán a legyőzöttnek kedvezhet és ez bosszút vehet. Sőt ezt természetesnek találja! Bismarck megmondta, hogy Elszász-Lotharingiát még egyszer meg kell majd hódítani a jövő generációnak. Sőt öt évvel a frankfurti béke után már annyira nyugtalan volt Franciaország váratlan újjáéledése miatt, hogy új háborúra gondolt. Történelmi és egyéni tapasztalatok egyaránt amellett szólnak, hogy az erőszak emberei, ha semmi mást nem is tisztelnek, de egyet igen — a még nagyobb erőt, illetve erőszakot! És pedig szószerint: nem csak félnek tőle (ez természetes), de tényleg tisztelik, önmagukban is meghajlanak előtte. Igaz, hogy ez nem ok arra, hogy bele is nyugodjanak. Mind e nem nagyon épületes lélektani harcban változást más létre nem hozhat, mint ennek az egész dinamikának az átlátása. Az az ember, aki a saját rejtett hatalmi és elnyomó ösztöneire nem tud ráeszmélni, nem is tudja, hogy megvannak benne, ha vádolják vele, még meg is sértődik. Az eseményeket hajlandó lesz valami fatális kauzalitásnak tulajdonítani, hogy így magát fölmenthesse a. felelősség alól. Láttuk, mi igaz ez oksági kapcsolatból. Láttuk, hogy a lelki komplexumok is, mint minden egyéb dolog a természetben, kauzálisak önmagukban, de önkényűek: az akarattól függők, ha a közvetlen föléje helyezkedő tudat felfogásában nézzük őket. Ezért nem lehet kívánni józanul, hogy nem reflektáló emberek „objektívek” legyenek önmagukhoz és a világhoz. Az első tudat jelenségei a reflexió ventilációs szelepe nélkül ép oly vakon működő erők, mint a természet erői.

258


6. összefoglalás Foglaljuk össze röviden a mondottakat. 1. Az első tudat primitív funkciói: .a tudat szűke, szaggatottsága, az érzelem kulminációi és frusztráció, a tudattalan stb. a tudat természettörvényei. Tudatom tagja semmi nem lehet, ami nem ezen keretek közt folyik le. 2. Az első tudat termeszei törvényei nem azonosak a lélek általános törvényszerűségeivel és a raja reflektáló második tudat működésüket lényegesen befolyásolja, sőt ideális szempontból nézve nincs ellenmondás abban sem, (hogy képes megszűntetni őket és másokat tenni helyükbe. Például felhoztuk a tudatszűkének, szaggatottságának és a frusztrációnak megszüntetését. 3. A „konfliktus” csak „tárgyi” kifejezésmódja a frusztrációnak. A nem reflektáló tudat u. i. e tudatfrusztrációkat per definitionem nem ismerheti, de hatásukat igen. A hatás: a konfliktus, az első tudat tárgya, a frusztráció a másodiké. Ezért egyedül helyes lélektanilag nem egyes „elszigetelt” konfliktusokról, hanem általános konfliktusszükségletről szólni, amelyről kimutattuk, hogy nem más, mint maga a frusztráció, a lélek alapfunkcióinak egyike. 4. A konfliktusszükséglet uralkodó szenvedély: frusztráció, amely nem kívül álló motívumokért, hanem egyedül önmagáért dolgozik. Ha az ösztönt és szenvedélyt gyakorlati szempontból nem választjuk el, azt kell mondani, hogy a szenvedély — frusztráció, az első tudat lényeges funkciója, amely önmagában találja meg élvezetét. 5. A frusztráció, valamint tárgyi incarnatiói: egyes szenvedélyeink, — ami célunk szempontjából első sorban: az uralomvágy és kizsákmányolási hajlam — vak erők, természetjelenségek, melyek legbiztosabban akkor működhetnek az egyénben, ha nem tudunk róluk. A reflexió gyengítőleg hat rájuk, sőt meg is szüntetheti őket. 6. A leggyakoribb módja az álindokolásnak a morális indokolás. A cselekvő nem ismeri a saját tényleges motívumait és — Das radikale Böse! — valamely etihikus principiumot költ a maga megnyugtatására. Pl. A haza java, Európa szabadsága, a tengerek szabadsága stb. 7. Addig belátás és irányváltozás nem remélhető, amíg a lelki jelenségek e kapcsolatáról az egyénben le nem hull a lepel, amíg szeméről nem esik le a hályog. A gonosztevő lélek — az uomo delinquente — ugyan a rosszat tudatosan is megcselekszi, de bizonyos,


259

hogy a reflexió e szép világában az ilyen eset csak ritka kivétel lehet. Ma is az. 8. A tömeg és a hatalom birtokosai nem speciálisan, hanem csak fokozatban különböznek. Ezért látjuk szenvedélyeik gyakori összevágását, míg a gondolat emberei kevesen és elszigetelten állanak, sőt még a megszervezett humanista eszme (mert ez a szocializmus) is a döntő pillanatban hatástalanná lesz, évtizedek — fájdalom, csak látszólagos — nevelő munkába is csődöt mond. 9. A nagy tömeg — bármilyen eddigi nevelő munka dolgozta is meg, a komplikált eszméket nem érti. A legfőbb, ami elérhető, hogy a gyakori ismétlés által ismerőssé válnak előtte, de nem ismertté. A kritikus pillanatban pedig azt cselekszi, amit szenvedélyei parancsolnak és nem azt, amit a betanított igazságok mondanak. A szenvedély a frusztráció anyaga és a frusztráció kérlelhetetlen természeti hatalom, amelyen úrrá csakis egy másik természet: a reflektáló tudat lehet. 10. Azonban minden időben támadtak emberek, akik képesek az igazság felfogására. Eddig az elme legkiválóbb képviselői a természettudomány és természetfilozófia terén támadtak. Az emberiség jövője attól függ, hogy ezután ugyanígy meg fog-e ez történni a lélekfan terén is, amelynek fontossága az emberi boldogság szempontjából ma már minden technikánál nagyobb. 11. A szellem reprezentánsainak fellépését eddig véletlenségkép szokták felfogni. Láttuk e kategória logikai relativitását.1 Valójában az ő fellépésük nem nagyobb mértékben véletlen, mint minden tünemény, amely az u. n. nagy számok törvénye alá tartozik. Mindezek saecularis tények és a történelmi magyarázatból nem küszöbölhetők ki, sem más tüneményekből nem vezethetők le. Végezetül pár szóban érintenem kell azt a viszonyt, amelyben nézeteim Alfred Adler nézeteihez állanak. (Über den nervösen Charakter, Heilen und Bilden c. értékes műveivel.) Szerinte az emberi cselekvés végcélja a: Wille zur Macht. Oka pedig az embernek szervezetileg adott Minderwertigkeit-je. Ezt alkarjuk kiküszöbölni, kijavítani. A megszerzett hatalom nem más, mint bizonyíték arra, hogy nem vagyok „minderwertig”. A szegény, púpos diáknál, aki jól tanul, 1 Erről részletesen írtam az Alexander Bernát hatvanéves születésnapja alkalmával kiadott Emlékkönyvben: A logikáról címmel.

260


a jól tanulás önmagának hozott bizonyíték, hogy ő is értékes ember, ő is valaki. Ε tan, bár sok tanulságos részlet van benne, egyoldalú. A frusztrációnak számtalan megnyilvánulása közül csak egyiket vizsgálja és mert nem a funkciót magát, hanem csak egyik eredményét kutatja, nem magyarázóerejű. A hatalomvágy elve a praktikus eligazodás számára hasznos, de elméleti megértésire nem alkalmas, mert itt ő maga szorul magyarázatra. Ε magyarázat ép a frusztráció. Az a szerencsétlenség, amely a mi közös kultúrhazánkra: Európára rászakadt, bizonyára sok gondolkodó főt indít el hasonló utakra, mint engem. Mindezek együttes felvilágosító (valóban pacifista) munkája az, amely meghozhatja az örök békét.

HATÁRKÉRDÉSEK

SZÁNTÓ HUGÓ: ERNST MACH FENOMENALIZMUSÁNAK BÍRÁLATA Az az egyre növekvő befolyás, melyet Ernst Mach nézetei a tudományról, s vele a világról alkotott felfogásunkra gyakorolnak, indokolttá teszi, hogy e tanulmányban hosszasabban latolgassuk örök igazságtartalmát és múlandó tévedéseit. Hangsúlyozom, hogy nem „kritizálni” akarok: Mach hatalmas alkotása, az odaadó, becsületes kutatás szelleme, mely áthatja a tények nyíltszemű megfigyelésével párosult nagyszerű filozófiai perspektívák, melyek a maga nemében egyetlenné teszik, nem tűrnek el semmiféle kicsinyes, szőrszálhasogató, szavakon nyargaló bírálgatást. Kritikát gyakorolni annyi, mint mértéket alkalmazni, de a csillagok távolságát nem méterrel fejezzük ki, s így mindaz, ami igazán nagy, nemes, szép és igaz, önmaga teremt magának mértéket, illetve módosítja .a használatban levőket, így van ez E. Mach alkotásával is. Ezért aztán kicsinyesek és igazságtalanok az olyan kritikák, melyek a priori elzárkóznak az alkotás új tartalma elől, s egyszerűen a régiben helyezkedvén el, kimutatják, amit már amúgy is tudtunk, hogy az új nem a régi és a régi nem az új.1 Persze, mindez magát a kritika fogalmát is problematikussá teszi. Hiszen most már felvetődik az a kérdés: miben helyezkedik el hát az igazságos kritika, amely mérni akar, de a régihez nem ragaszkodhatik feltétlenül, az újat pedig nem fogadhatja el fenntartás nélkül? Nyilvánvaló, hogy itt nem is mérésről, hanem összemérésről lesz szó, egy új egyensúlyi állapot eléréséről, mely valahol az új és régi között van. Vagy tán nem is épen közben, hanem közben is, meg följebb is. Továbbá az is nyilvánvaló, hogy a kritika a kritizálandóban egyoldalúságot tételez fel, melyet épen a kritika akar felfedni. S ez az egyoldalúság már a priori és tapasztalás szerint is igen valószínű. A nagyság átka, árnyéka, visszája az egyoldalúság. Ennek magyarázata az, hogy nem valamely szempont elfoglalása teszi a nagy embert és nagy alkotást, hanem e szempont következetes, kérlelhetetlen, makacs, egyszóval zseniális keresztülvitele. Ez pedig heroikus küzdelem, az akarás zseniális keresztülvitele. Ez mint ilyen, színvakká lesz más szempontok iránt. A kritika tehát 1 Ilyen jogosulatlan kritikát gyakoroltak Machchal szemben: Hönigswald (Zur Kritik d. Machschen Philosophie, Berlin 1903) és Buzello (Kritische Untersuchung von E. Machs Erkenntnistheorie) Ellenben Ferd. Reinhold kritikája (Machs Erkenntnistheorie, Leipzig 1908) már inkább fején találja a szeget.

262

Szántó Hugó: Ernst Mach fenomenalizmusának bírálata

bizonyos szempontból a zsenialitás korrektívuma. Ha a zsenialitás az élet, a nagy élet mélységes megnyilvánulása, ükkor a kritika az élet visszatérése önmagához, visszatérés a zseniális egyoldalúságból, eltávolodásból:a maga közvetlenségéhez, bensőségéhez. Egy alapvető ismerettani megkülönböztetést kell mindjárt kezdetben kifejtenünk, melynek meg illetőleg meg nem értésétől függ minden további kutatásunk sorsa. Kant óta minden ismerettan punctum saliense a mathematikáról vallott felfogása. Ha összevetjük oly ellentétes modern gondolkodók felfogását, mint E. Husserl és Mach, akkor egyre világosabban látjuk, hogy minden e ponton fordul meg. Ezt sejti H. Kleinpeter is, Mach elveinek kifejtője, amikor azt mondja: „Der Irrtum, der hier von Husserl, wie von Rickert gleichmässig begangen wird, scheint seinen Ursrung in einer falschen Auffassung der Mathematik zu haben”.1 Egyébként ez az ellentét lényegében nem Kantnál kezdődik. A racionalizmus és empirizmus nagy történelmi ellentéte ez, a filozófiának egyik alapproblémája. Ha nevekkel akarnók jellemezni, akkor azt mondhatnék: Platón és Locke. Szándékosan nem Galileit említettük, mert úgy látszik, hogy Galilei és Platón közt sokkal intimebb vonatkozások állanak fenn, semmint azt, felületesen ítélve, sejtenők.2 J. Classen találóan fejti ki e nagy filozófiatörténeti ellentét fennállását a jelen tudományában3, s habár az ellentétet a szó helyes értelmében nem is oldja meg, de találóan mutat rá, hogy utóvégre mindkét iránynak (melyeket ő Descartes és verulami Baco nevéhez kapcsol, amit mi az utóbbira nézve, aki teljesen illetéktelenül jutott díszes filozófiatörténeti pozícióhoz, nem helyeselhetünk) meg van a tudományban a maga pragmatikus jelentősége, mindkettő már mint módszer is nélkülözhetetlen. Ámde a pragmatizmus e kényelmes és amellett theoretikus közönyre valló „átjáróház”-módszerével, melynek végeredményben minden irány és elmélet jó, nem elégedhetünk meg. Kísértsük meg, hogy nem nyerhetnénk-e mélyebb bepillantást a tárgyalt ősi ellentét sajátosságaiba. A racionalizmus arra törekszik, hogy néhány alapelvből vezessen le mindent és ez alapelvekről azt állítja, hogy nem a tapasztalás igazolja őket, hanem a priori evidensek. Viszont az empirizmus az alapelveket a tapasztalásból származtatja és a következmények igazolását is abban látja. Legélesebb az összeütközés a mennyiségtanban, s e tér az, ahol a racionalizmus különösen erősnek érzi magát. Mint minden nagy, a dolgok mélyen gyökerező ellentét esetén, itt is egyaránt jogosult alapvető szempontok összeütközéséről van szó: mindegyik fél valójában másról beszél és vak a másiknak ér1 Zeitschrift für Philosophie und phil. Kritik, Leipzig 1913. Heft 2. 143. 1. — A. Riehl: Logik und Erkenntnistheorie. (Kultur d. Gegenwart) Leipzig, 1908, Teil I, Abt. VI, 85. 1. 3 Τ. Classen: Vorlesungen über moderne Naturphilosophen. Hamburg 1908. I.


263

veivel szemben. A vita szakasztott olyasféle, mintha a kémikus és a nemzetgazdász a papírpénz mivoltán vitatkozván, az egyik cellulózénak, a másik csereeszköznek mondaná. Vegyünk egy mennyiség tani sarktételt, pl. azt, hogy két ponton át csak egy egyenes vonható, s figyeljük meg, hogy vélekedik róla a matematikus, a fizikus és a pszichológus. A mathematikus azt mondja: engem igazán nem érdekel, hogy a tapasztalásban vannak-e pontok, egyenesek; tapasztalás útján igazolt tételek különben sem szolgálhatnának építményem alapkövéül, mert amit a tapasztalás igazol, az csak a kísérleti hibák határain belül igaz; az én számomra a mondott tétel az egyenes meghatározása1, s e meghatározásból szükségszerűleg következnek az egyenesre vonatkozó tételeim, melyeket ilymódon teljesen érintetlenül hagy a fizikai mérőmódszerek pontosságbeli haladása. — Más szemmel nézi a dolgot a fizikus. Neki a geometria hasznos eszköz igazságai megállapítására. Csak azt kell feltételeznie, hogy az euclidesi sarktételek és követelmények tapasztalati terünkben kellő pontossággal fennállónak, s akkor biztos lesz benne, hogy a geometria összes következtetései hasonló pontossággal állanak fenn. Az euclidesi geometriát azért részesíti előnyben a Bólyaié felett, mert jóval egyszerűbb, de nyílt kérdésnek tekinti, vájjon a mérőmódszerek haladásával nem fog-e a tapasztalati háromszög szögösszege 180°-nál valamivel kisebbnek bizonyulni. Persze, praktikus célokra az euclidesi geometria ekkor is csak ugyanoly hasznos marad. — Hallgassuk meg végül a pszichológust. Joggal mondja, hogy ha a tapasztalásban nem találkoznánk pontokkal, egyenesekkel, nem is volna fogalmunk róluk, s ha gyermekkorunkban nem kísérleteztünk volna fizikai egyenesekkel, nem juthattunk volna a mondott tételre. Ugyancsak helyes mindaz, amit a pszichológus az elvonásról mond, erről a csodálatos szellemi desztillációról, mely azt, ami a tapasztalásban durva és közelítő, finommá, pontossá desztillálja.2 — Ε három felfogás között, elfogulatlanul ítélve, nincsen, s nem is lehet ellentét, hiszen mindhárom egy-egy virágzó tudomány szempontja, összeegyeztetésük ez: individuális fejlődésünk folyamán minden ismeretünk a tapasztalásból „származik”, azonban a továbbiak folyamán a tapasztalati elemek sajátságos átértékelése történik. Az egyenes tárgy, mint test, a fizikai rend egy eleme, s mint ilyen, fizikai törvényeknek hódol. Amikor képzeteink, fantáziánk elemévé lett, akkor már egy új rendnek is, Α pszichikai rendnek egyik tagja. Itt átmegy az elvonás folyamatán, fogalmilag feldolgoztatik, s belép a harmadik, a logikai rendbe. Ezzel egészen új értéket nyert, új összefüggések elemévé lett, akár csak a papírpénz, melyet a papírgyárban még cellulóznak, de az államnyomdában már csereeszköznek tekintenek. Ilyen alapvető különbségek megjelölésére alkalmas terminusok kellenek: amíg 1

H. Poincaré: Tudomány és feltevés. Term. tud. társ. kiadv. 1908. 51. 1. Persze ez nem akar annyit jelenteni, hogy «tiszta szemléletünk» van az egyenesről, amint Kant és Schopenhauer tanítják. 2

264


az egyenes a fizikai rend tagja, addig ,azt mondjuk, hogy a lét szférájában van, a reális világ egy eleme, amikor pedig logikai összefüggések tagjává lett, akkor belépett az érvény szférájába.1 Az empirista és racionalista azért nem tud megegyezni, mert az előbbi mindig a létről beszél, a másik mindig érvényről, de mindkettő egy szóval jelöli, az „igazság” szóval. Pedig, amint már az eddigiekből kiviláglik, e szónak a fizika és a mennyiségtan világában más-más a jelentése. A fizikában az aristotelesi meghatározás áll fenn: az igazság gondolataink megegyezése a léttel; a mennyiségtanban azonban szükségszerű, logikai összefüggést jelent, tekintet nélkül a létre. Minden állítás, mely ezt az alapvető különbséget akarja elmosni, szükségképen zavarok forrása lesz. így nincs értelme annak az állításnak, hogy „a mi” logikánk „emberi” logika, amint a relativizmus a vele szorosan összenőtt empirizmussal együtt állítja. Figyeljük meg, hogy ez az állítás az érvényt a létből akarja magyarázni, a szükségképi logikai rendet a homo sapiens nevű faj tér és időben adott esetleges tulajdonságaiból. Ha a relativistát sürgetjük, hogy mondja meg hát, melyek az emberi lélek, vagy ész ama szerkezeti jellemvonásai, melyek logikáját megszabják, akkor végeredményben arra kell kilyukadnia, hogy logikánk ilyen, mert — ilyen. Ami csak azt jelenti, hogy a logikai rend abszolút rend. Fejtegetéseink értelmében a tudományok viszonya így alakul: a tiszta logika az ismeret általános formáival foglalkozik, azaz tételeink érvényességének általános kritériumaival, tekintet nélkül speciális tartalmukra.2 A tiszta mennyiségtan a számok logikája3, azaz a számok világát akarja racionalizálni.4 A geometria a tér szemléletének racionalizálása.5 Itt egy pillanatra meg kell állnunk. Hogy mi a szám, mi a tér, arról sokat vitatkoztak, s ha ma már mélyebben belelátunk ez eszmék lényegébe, az a pszichológusok, fizikusok, mathematikusok, filozófusok eme vitájának köszönhető. Itt csak ez eszmék egy fontos sajátságát emeljük ki, t. i. kétoldalúságukat: egyrészt konstrukciók, elménk átlátszó alkotásai, melyek épen mint ilyenek alkalmas substratumai a mathematikai tudományoknak, másrészt pedig a lét világával állanak szoros kapcsolatban, amennyiben a konkrét valóságban adottak, vagy megadhatók (persze nem ideális mivoltukban, csak individuális megvalósulásukban). Ezzel a kétoldalusággal a szám és a tér összekötő kapcsai a logikai rendnek és a létnek. De figyeljük meg e kapcsolat mivoltát: a logika és a tiszta matinématika szempontjából a mi világunk csak egy példa, egy speciális eset. ígv például a háromméretű euclidesi geometria, mely legjobban ráillik a mi terünkre, csak egy speciális esete az n-dimenziós 1 2 3 4

V. ö. Pauler Ákos: A logikai alapelvek elméletéhez. 1911. 18. 1. V. ö. Husserl: Logische Untersuchungen. 1913. Bd I, 169-173. 1. V. ö. A. Voss: Üher das Wesen d. Mathematik. 1908. 87. 1. A Zeitschrift für Philosophie und phil. Kritik-ben legközelebb megjelenő tanulmányban kimutatom, hogy ez a racionalizálás a végtelen eszméjén szükségkép megakad. Pauler i. m. 50. 1.


265

nemeuclidesi geometriáknak!1 Innen érthető, hogy miként lehet a logik-a és a tiszta mathematika a valóság, a lét tudományára (a fizikára, biológiára) nézve a priori, amint azt Kant állította. Valóban, a logika, a tiszta mathematika mitsem mondanak a lét közelebbi tartalmáról, csak azt mondják meg, hogy amennyiben a lét racionalizálható, amennyiben tehát ismeretté válhatik, mily formai feltételeknek tartozik eleget tenni. Ezen bevezető fejtegetések után már leszögezhetjük Mach is merettanának első nagy egyoldalúságát: csak létet ismer és színvak az érvény iránt. Első pillanatra ez állítás igazolatlannak, sőt a tényállással ellenkezőnek látszhatnék, hiszen Mach minden viszonyt, különösen az okozati viszonyt a mennyiségi függéssel akarja helyettesíteni.2 Azonban a lényeges az, hogy miként fogja fel magának e mennyiségi függésnek a természetét. Erre nézve pedig azt látjuk, hogy Mach a matematikát kísérleti tudománynak tekinti3 Egyrészt hát minden létet az érvény szintjébe akar emelni, másrészt az érvényt a létre alapítja. Ha elgondolkodunk Mach ismerettanán és hozzácsatoljuk előbbi fejtegetéseinket, akkor azt látjuk, hogy Mach a jelzett ponton — az érvénynek a létre alapításában — következetlen volt, s hogy ez ismerettan következetes továbbfejlesztése egészen más felismeréseket sugall. Valóban, ismerettanának lényegét maga Mach formulázta legjobban e szavakkal: ez ismerettan elvet minden szubstanciát, minden maradandó anyagszerűt, s helyébe a viszonyok állandóságát teszi. 4 A lét világában minden változik, de vájjon a 1 örvények is változnak, ezek sem maradandók. A lét szemléletében elfogult metafizikus, az ephesosi Heraklit egyik tanítványa, Kratylus, (Platón egyik mestere), ezt a kérdést is felvetette, s igennel válaszolt rá: a fogalmak is változnak, folynak, semmi sem örök. Lehetséges. Sőt a létre vonatkozó fogalmak, mint elektromosság, életerő stb. bizonyára változnak. Ám egyről nem mondhatjuk ezt, s ez a tiszta logika és matematika. „Eine wirekliche bedingungslose Beständigkeit gibt es nicht”, mondja Mach. Ám ha a logikai rendnek is van valami feltétele, ezt egyszerűen nem állapíthatnók meg semmi módon. De láttuk, hogy az állításnak nincs is értelme. Két dolog van, ami tulajdonképen túl van az igaz és hamis határán: az érzéklet és a logika. Igazak vagy hamisak csak az ér zékletek ilyen, vagy amolyan feldolgozásai, tehát csak elméletek lehetnek. Ha egy elmélet hamisnak bizonyul, két dologban nem kételkedünk soha: a tényben és a logikában. Kételkedni csak e kettőnek közös produktumában, ilyen vagy amolyan alkalmi összeállításában szóval hipotézisben, elméletben lehet. Vagy a tény nem tény, amelyből kindultunk vagy a számolásban a következtetésben esett hiba. Ha egyik körülmény sem áll fenn, akkor az elmélet szükségkép helyes. 1

V. ö. H. Poincaré: Science et Méthode. 1912. 95-122. 1. Anal. d. Empt. 6. Aufl. .37, 73-77, 281. 1. 3 U.o. 283. 1. 4 U. o. 270, 271. 1. 2

266


Figyeljük meg most, mily természetszerűleg folyik mindez Mach ismerettanából. Mach, amikor a „testet” érzékletek törvényszerű öszszefüggéseire bontja, az elmúlás, a változás folyamatából valami időtlent emel ki: a törvényt. Miután Mach elfogult a létben, e kiemelt időtlenre újra a változás kategóriáját alkalmazza. Ámde a törvény, ha tényleg törvény, fogalmánál fogva olyasvalami, amire a keletkezés és elmúlás kategóriái nem alkalmazhatók.1 Az egyes, most talált természettörvény még hibás lehet. Mint pszichikai produktum elmúlhat. De ha sikerült a logikai rendbe beillesztenünk, ha tehát összes tapasztalatainkkal, logikánkkal egybehangzik, akkor belépett az érvény szférájába, nem is „törvény” többé, hanem a priori elv.2 Eddig még nem jellemeztük a fizikai és pszichikai rend ellentétét, pedig itt van Mach másik nagy egyoldalúságának gyökere. Lássuk most ezt közelebbről. Ε téren a tudományban igen nagy a zavar. Tudjuk, milyen nagy nehézségekkel küzd még ma a pszichológia.3 Itt főként két kérdésnek van centrális fontossága: 1. menynyiben vezethető vissza a pszichológia az idegrendszer fiziológiájára, 2. mennyiben szolgáltathat az introspekció objektív eredményeket? Mach szerint az introspekció csak ideiglenesen megtűrt módszer, a pszichológia ideálja a fiziológiai pszichológia.4 Mach nagyon (s tisztában van a biológia fizikai megalapozásának nagy nehézségeiivei5, de a biológiából és fiziológiából a fiziológiai pszichológiába való átmenetet már, amint látszik, sokkal könnyebbnek képzeli el: „Physiologie oder Psychologie” a rendes szavajárása. Ez azonban, mint rögtön látni fogjuk, Machnál, ha nem is egyéni, de tipikus jelenség és nem teljesen a tények elfogulatlan vizsgálatán alapszik, hanem inkább minden szubjektívnek és ezzel minden sui generis pszichikusnak ösztönszerű kevésre, illetőleg semmire értékelésén. Vagyis Machnak a psyché-vel szemben elfoglalt álláspontja nem tényezés, hanem értékelés és pedig negatív értékelés. Lássuk ennek bizonyítékait. Mach joggal tekinti ismerettana egyik legnanagyobb érdemének, hogy sikerült azt az űrt, melyet a naiv realizmus lélek és test közé vájt, áthidalnia. Azonban Mach ezt az áthidalást túlbecsüli, ami azzal függ össze, hogy nála pszichológia és érzékszervi fiziológia szinonimák. Különben is a pszichológia meghatározásában Maclhnál nagy az ingadozás. Majd az ABC . . . -nek a KLM . . . -ktől, majd az aβγ . . . -knak egymásközti összefüggését nevezi pszichikainak és ha a pszichológia tulajdonkép fiziológia, akkor ez Maclh terminusaiban kifejezve arra vezet, hogy a KLM . . . -ek egymásközti összefüggése is lehet pszichológiai.6 De jól mondja Weininger 7: „Die 1 Pauler i. m. 6. 1. — 2 Poincaré: Tud. és felt. 85—98. 1. 3 V. ö. Dienes V.: A 5mai lélektan főbb irányai. Galilei-füzetek 4 Anal. d. Empf. 278. 1. U. o. 83. 1. 6 U. o. 13, 257. 278. 1. 7

Weininger: Geschlecht u. Charakter. 13. Aufl. 101. 1.

7-8. sz.


267

Lehre von den Sinnesempfindungen hat mit der Pycihologie direkt überhaupt nichts zu tun”, ha t. i. a pszichológiát a tulajdonképen pszichikusra korlátozzuk. A fizikai és pszichikai rend közti híd tényleg az érzékszervi fiziológia, de ezt az áthidalást sokkal mélyebbrehatóan, a fizikai és pszichikai tények sokkal elfogulatlanabb vizsgálatával, (habár nagyjában a Machéhoz hasonló módon), eszközölte két másik gondolkodó: W. Wundt1 és Henri Bergson.2 Ε két gondolkodónál az összekapcsolással egyidejűleg és annak ellenére a két rend mélységes szerteágazása is kellő világítást kap. Mielőtt erre reátérnénk, vizsgáljuk tovább Mach pszichológiai elfogultságát. Már a kiinduláspont kizárja a psycihének helyes értékelését. Mi tulajdonképen ez az ABC . . . KLM . . aβγ . . .? Ezek érzékletatomok, melyek a lét tudományában (a fizikai rendben) joggal léptek a régi materializmus elvont atomjai helyébe, mert hiszen itt minden „igazság” (nem érvény) ősforrása a közvetlen érzékelés. És joggal atomizáljuk a létet, mert a tapasztalás mutatja, hogy ami „van”, az mind csak múlékony nyalábja ez elemeknek. Ámde a priori elzártuk magunk elől a psyché birodalmát, amikor ez érzékletatómok schematizmusával közeledünk feléje. „A tudományos pszichológia szerencsétlensége volt, hogy legtartósabban két fizikustól, Fedhnertől és Helmholztól befolyásoltatta magát és így elfelejtette, hogy bár a külső világ igen, de a belső nem rakható össze puszta érzékletekből. . . Ez az oka, hogy ... a mai pszichológia nem is jut oly eminenter pszichológiai problémák analiziséhez, mint a gyilkosság, a barátság, a magányosság. . .”3 Az atomisztikus pszichológia képtelen még csak definiálni is oly fontos lélektani fogalmat, mint a jellem: A charakterológia „a lelki életben valami megmaradót tételez fel, mint tárgyát, mely minden lelki megnyilvánulásban analóg módon kimutatható . . . egy ember minden lelki rezdülése nemcsak néhány jellemvonást, hanem egész lényét tartalmazza. . ,”1 Vagyis a lelki élet olyan területe a megismerésnek, ahol az elemzés az egésznek intuíciójától elválaszthatatlan, ahol a részt csak az egészből érthetem meg. Figyeljük meg, mit csinál ezzel szemben Mach a lélekből: nála az én ez a legmélyebb mélység, puszta elemcsomó, és pedig öröm . és fájdalomérzetek és „többékevésbbé diffúzus, nem élesen lokalizált érzékletek”4 nyalábja. Nem érezzük ki a „többé-kevésbbé”, a „diffúzus” szavakból az éles elemzéshez szokott természettudós kedvtelenségét és .az egészből minden szubjektívnek negatív értékelését? S nem ugyanezt tanúsítja az a „kegyetlenség”, mellyel Mach az ént kisemmizte? Nem tudom, vajjon Machnak mennyi érzéke volt a művészet mélységei iránt. Mindenesetre érdekes volna tudni, hogyan értékelte azt az etikaiesztétikairendű, személyfölötti objektivitást, mely például egy Goethe legmélyebb szubjektivitásából sugárzik felénk. 3

1 2 Grundriss d. Psychologie 3. 1. Matière et mémoire. 8e éd. 1—60. l. Weininger i. m. 101-103. 1. 4 Anal d. Empf. 17. 1.

268


A pszichológia kérdését így látom: egyrészt el kell ismernünk, hogy az érzékszervi fiziológia és az idegrendszer fiziológiája virágzó és nagyjövőjű tudományok; másrészt azonban nem zárkózhatunk el azon tény elől, hogy jelenleg épen az introspekció arat olyan diadalokat, melyek előtt el kell némulnia minden kétségnek. A Freudféle pszichoanalízisre és H. Bergson „Matière et mémoire”-jára gondolok. Nem állítom, hogy amaz minden részletében megáll: de hatalmas szellemi mozgalmat indított, s amikor eddig nem sejtett mélységeket tárt fel, egyszersmind látszólag messzeeső területeket vont közös szempont alá: az álom analíziséből kiindulva új csapást tört a mythológia, a vallások, a nyelvészet, a művészet megértéséhez.1 H. Bergson példája épen a fizikai és pszichikai rend összekapcsolásában minden tévedése mellett is élénken illusztrálja, menynyivel hatásosabb lehet az elmélyedő introspekció, mint a felületes schematizálás. Egyszersmind Bergsonnál jut legélesebb kifejezésre, hogy mily kapcsolat lehet egy introspekciós lélektan és egy fiziológiai pszichológia közt. Valóban, e ponton Bergson mélyebben látott, mint Mach. Mach egy emlékkép és egyéb „elem” közt nem talál lényeges különbséget,2 „csak” azt, hogy az előbbi „más térben” van, ami annyit jelent, hogy más összefüggés tagja.3 Nos, ez, amint Bergson helyesen látja, alapvető különbség.4 Figyeljünk csak Mach ezen kifejezésére: „más térben”. Roppant jellemző ez, s igen sokat árul el. Mach, aki épen alapelveinél fogva az emlékképet nem helyezheti naiv realista módon az agyvelőbe, de viszont az ABC . . . -k közé, a külső világba, a valóságos térbe sem, kénytelen egy ideális térbe, szóval „más térbe” lokalizálni. Ez a becsületes őszinteségében sokatmondó kifejezés egy csapásra megvilágítja Mach második nagy egyoldalúságát: színvakságát a sui generis pszichikus rend iránt, elfogultságát a fizikai létben. Ezzel szemben Bergsonnak adok igazat: a pszichikus rend kifelé vezet a puszta fizikai rendből, ha úgy akarjuk, egy a szó etimológiai értelmében vett metafizikai rendbe. Érintkezik a fizikai renddel, de csak azért, hogy azután messze maga mögött hagyja. Mi a fizikai rendet a „lét”, a logikai rendet az „érvény” fogalmával jellemeztük. Vajjon mi a pszichikus rend jellemzője? Wundt az én lényegét az apperceptióként felfogott akaratban találja, tehát egy bonyolult folyamatban, a pszichikai „elemek” ezen sajátságos, egyedülálló kapcsolatában. Bergson introspekiciója viszont par excellence esztétikai színezetű, öröm, fájdalom, akarás, íme ezek a legjellemzőbb pszichikai alaptények, s összefoglalásuk az „érték” fogalmában történhetik. Minél jobban, minél következetesebben fejlődik ki az agy velő fiziológiája, annál inkább kitűnik majd, hogy „lét” és „érték” redukálhatatlanok. Bármily messzire, az állatvilág legelső kezdeteibe, menjen is vissza pl. az esztétikai örömök analízise, már 1 O. Rank u. H. Sachs; Die Bedeutung der Psychoanalyse für die Geisteswissenschaften. Wiesbaden 1913. 2 Analyse 11. 1. 3 U. o. 16—17. 1. 4 Bergson i. m. 267. 1.


269

az első alaptényben is ott találjuk valami formában az értéket, mint hasznosságot, mint célszerűséget stb.1) Nem állítjuk, hogy az állati esztétika és etika nem vethetne fényt az emberire. De a specifikus emberi esztetika és etika alapja csakis egy introspektiv pszichológia lehet. Ennek megállapítása után azonban felfedhetjük az igazságnak azt a csíráját, mely Machnak az ént negatíve értékelő etikai felfogásában rejlik: ez az igazság ugyanaz, mint minden etikáé, mely az erkölcsi jó eszméjét az egyén kicsinyes, csakis szubjektív értékelései, a közvetlen hasznosság szűklátkörű mérlegelése fölé emeli. Csakhogy Mach, elfogult lévén a lét, színvak az érvény irányában, az ént a puszta lét objektivitásában oldja fel, egy „fizikai etikát” teremt. Futólag beszél ugyan az eszmék egy személyfölötti életéről, de ez olyan, mint a pusztában elhangzó szó. Az egyén hedonikája, utilitarizmusa, egész szubjektív értékelése csakis egy módon haladható túl, s ez a pszichikai rend, az érték világának érvénnyé alakítása, az érték racionalizálása. Ennek felismerése tette Sokratest az etika megalapítójává. Az egyénatomok csak az érvény rendjében, az eszmék objektív világában egyesülhetnek etikai renddé: ez az a nagy intuíció, megvilágosodás, mely Platón Sokrateséből felénk sugárzik. Introspektív pszichológia, mint kiindulás, az érték racionalizálása „örök eszmék” alakjában, mint távoli cél, íme az etika, a specifikus emberi, az ideálisan emberi etika programmja. Ám az érték nem formálható át oly biztosan érvénnyé, mint a lét. A tudomány, mint a lét racionalizálása, messze megelőzi a vele parallel etikát (és esztétikát), mint az érték racionalizálását. A tudomány már megtalálta a „via regia”-t, az etikának ma még ez útért is küzdenie kell. Pedig ez nagy kár! Az emberiségnek ma elsősorban élő, elmélyedő etikára volna szüksége: a tudomány az emberi bestia kezében veszedelmes fegyvernek bizonyult2). A pszichológia, etika és logika kapcsolatát tudtommal először O. Weininger hangoztatta3), egyszersmind az ő munkája, nagy eltévelyedéseit nem tekintve, az első, halhatatlan példája is az ily értelmű etikai meggondolásoknak. Bergson túlhaladja Machot az autonóm pszichikai rend felismerésével, de azután nem is tud kiemelkedni a pszyche szubjektív mélységeiből az objektív etikai rend eszméjéhez: Mach elfogult a létben, Bergson a. szubjektív értékben, egyik sem emelkedik az objektív érvény eszméjéig 4). * Miután kimutattuk Mach ismerettanának nagy egyoldalúságát és láttuk, hogy épen ez ismerettan egy hatalmas lépés az objektív érték és érvény felismerése útján, oly lépés, melynek ily irányú fontos1 2

V. ö. Jászi Oszkár: Művészet és erkölcs. Budapest 1904. 94. 1. Itt tudományon természettudomány értendő. Amaz elmélyedő etikának lényeges része volna az ember szociológiai viszonylatainak tudatossága. 3 i. m. 197—211. 1. 4 A Huszadik Század hasábjain legközelebb lesz alkalmunk H. Bergson filozófiájának méltatására.


270

ságát létbeli elfogultsága miatt maga Mach sem ismerte fel, most már saját területén keressük fel Machot. Ez ismerettan alapvető jellemvonása, hogy ,a „magyarázatot” a tiszta „leírással” akarja helyettesíteni ). A tiszta leírásnak pedig lehetőleg matematikainak kell lennie. Ha a tények egy szokatlan komplexumát más már jólismer: komplexummal (pl. a hőjelenségeket mechanikaiakkal) „magyarázom”, akkor nem tudományos, hanem pszichikai szükségletet elégítettem ki. Ε szükséglet félrevezethet, elterelhet a tisztán tudományos céltól, arra csábíthat, hogy lelki szükségletemet objektiváljam, a dolgokba helyezzem, pl., hogy elhigyjem azt, hogy tényleg vannak atomok. Ezzel aztán összefügg, hogy Mach a tudományból száműzni kíván minden ontológiát: a tudomány fogalmai, tételei, végül maga a tudomány is csak a gondolkodás oekonomiája által szabályozott eszköz a tudomány céljának: a tiszta tapasztalat leggazdaságosabb leírásának elérésére. Még máskép is jellemezhetjük ezt az ismerettant: teljes kifejtést, illetve legalább e kifejtés lehetőségét követeli a tudomány fogalmaitól, ha kifejtés alatt a fogalmak felbontását értjük puszta elemek logikai-mathematikai relációira. Ez utóbbi szempontból ez ismerettan követelése párhuzamos egy sokat vitatott matematikai-filozófiai követelménnyel, melyet az ú. n. logisztika2) állított fel, hogy t. i. a tiszte matematikai viszonyok ismét pusztán logikaiakban oldandók fel. Ε két követelményt összefoglaljuk és a „teljes kifejtés” posztulátumának nevezzük el. A tudományról vallott felfogásunkból folyik, hogy mi e posztulátum jogosságát, magában véve, elismerjük. Azonban ki kell egészítenünk ezt a kivihetőség vizsgálatával. Csakis e vizsgálat óvhat meg a posztulátum kereteinek túlfeszítésétől. Ε helyen nem hatolunk be e kivihetőség objektiv akadályába, a szám, a tér, a lét és az érték tényleges irracionalitásába. Csak általában jegyezzük meg, hogy a szám és tér világában ez irracionalitás egyik megnyilvánulása, mint másutt kimutattuk (1. fent jegyzet), a végtelen eszméje, s már rámutattunk arra is, hogy lét és érték teljesen redukálhatatlanok. Most a „teljes kifejtés” elvét inkább szubjektív ill. pragmatikus oldaláról vizsgáljuk meg. Ε vizsgálat pedig azt mutatja, hogy e posztulátum, a maga ideális mivoltában, az objektív akadályokat nem is tekintve, márcsak psychénk azon sajátságánál fogva is kivihetetlen, hogy képtelenek vagyunk a dolgok értelmét, vagyis az intuíció egységét és az analízis részletességét egy aktusban egyesíteni. Csak egy példát hozok fel3). BuraliForti egyik logisztikai vizsgálatában a logisztika jeleivel felírja ezt a követelményt: „Egy pöttön gyerek is észrevehette volna rögtön (ennek hamisságát), mondja Poincaré, ha ezt az axiómát érthető nyelven fejezte 1 2

Populärwissenschaftliche Vorlesuneen. Leipzig 1896. 209, 223, 268. 1. L. Poincaré: Science et méthode 152—214. 1. 3 U. o.


271

volna ki, miután ez ezt jelenti: több tárgyból képezhető kombinációk száma kisebb, mint e tárgyak száma”. (!) — Hasonlóan vagyunk Mach követelményével: a tiszta matematikai „leírás”, amennyiben elterel a dolgok fizikai értelmétől, egyszerűen nem is adhat fel fizikai kérdéseket, nem vethet fel fizikai problémákat, pragmatikus értéke nincs. Itt ismét megmutatkozik az, amit fennebb más szavakkal fejtettünk ki, hogy Machból hiányzott az idealitás és realitás mély ellentétének intuíciója. Csakugyan mindjárt máskép alakul felfogásunk, ha tudjuk, hogy a „teljes kifejtés” a racionalitás ideális posztu látuma és nem e racionalizálás eszköze. De a dolog még nem is ilyen egyszerű. Mach elvetette az „elvont” atomokat, mert akadályozták őt abban, hogy a physis-t a psychével összekösse. Nos, Mach ismerettanát az a szerencsétlenség érte, hogy mikor java virágában volt, akkor vett az atomizmus nagy, új és döntő lendületet: az atom ma már nem a „hit” tárgya, hanem reális valóság, „érzéklet”, atom és fizika úgyszólván cserefogalmak1). De jól értsük meg: ez nem cáfolja meg Mach filozófiáját, mert ez a filozófia nem konkrét dolgokra vonatkozó hipotézis a szó fizikai értelmében, mert akkor nem is volna filozófia; e filozófia létjogosultsága a benne élő logikai érvényességen alapszik, nem az atomok létén, hiszen ezen atomok még az atomizmus mai állása mellett is csak „testek”, azaz érzékletek viszonyainak oekonomikus kifejezései. Ámde egy nagy tanulságot leszűrhetünk a dolgok ilyetén fordulatából, s ez »az, hogy a tudomány érvényes elméletei a lét tárgyainak ariticipálf érzékletei is lehetnék. Szinte azt mondhatnék: a létre irányított gondolkodás abszolút érzékszerv. (Valóban Mach szigorú követői túlmessze mennek, mikor az egész világot theóriává teszik. Szerintük pl. az a feltevésem, hogy papirosomnak, melyen írok, a másik oldala szintén ilyen fehér lap csak feltevés mindaddig, míg a papírlapot meg nem fordítom stb.) Ez a tény mély jelentőségű: gondoljunk csak arra, hogy M,ach azért vetette el a „magyarázatot”, mert pszichikai szükségletet elégít ki. Milyen természetű ez a pszichikai szükséglet? Mach szavaival azt mondhatjuk, hogy ez „oekonomikus” szükséglet. De ezzel még nem elégedhetünk meg, itt mélyebben kell és lehet a dolgokba behatolnunk. Hirtelen felvillan előttünk, hogy .az „oekonomia” nemcsak a tudományos módszer egyik jellemvonása, hanem Jászi Oszkár fejtegetései szerint2) egyszersmind az esztétikai tényeken is uralkodó hatalom. Akkor azonban itt valami reális esztétika körvonalait látjuk feltűnni, mely szerint psychénk esztétikai szükségleteinek a reális Ut valóságai megfelelnek3). Nem asszertórikus állítás ez, hanem a vázolt tények első bátortalan megfogalmazása. Vagy nem megkapó tény-e az, hogy az atom, mely először a görög filozófiai-esztétikai 1 V. ö. Az anyag szerkezete. Galilei-füzetek. 9-10. sz. Biztonság kedvéért még egyetemi fizikai tanársegéd barátomhoz, Selényi Pál dr.-hoz fordultam, aki ugyanily értelemben nyilatkozott. 2 I. m. 109-131. l. 3 Itt természetesen tudományos esztétikai szükségletek értendők.

272


spekulációban bukkan fel, ma már érzéklet? De még egy lépéssel tovább mehetünk: a logikai rend maga is úgy tűnik fel előttünk, mint valami objektív esztétika. Hiszen a logika, amikor a gondolatok bonyolultságát néhány pilléren nyugvó szisztémává rendezi, egyszersmind hatalmas oekonomiai esztétikai szükségletet elégít ki.., Most megelégszünk azzal, hogy e tényekre rámutassunk azzal a megjegyzéssel, hogy itt a lét nagy rejtélyeihez érkeztünk el. Fejtegetéseinkből végül is az derül ki, hogy Mach rendszere épen azért, mert az empirizmus elveinek legkövetkezetesebb kifejtése, önmaga árulja el egyoldalúságát és önmaga vezet bennünket más, átfoglalóbb filozófiai meggondolások felé.

SZEMLÉK ES JEGYZETEK

VARGA JENŐ: AZ VILÁGHÁBORÚ

INTERNACIONÁLÉ

ÉS

A

„A szocializmus is csak humbug!” „Nem leszek tovább szocialista, mert a szocializmus csak szónokolt az internationalizmusról, a világbékéről, de nem tudta megakadályozni a világháborút.”. Ilyen és hasonló kijelentéseket sűrűn hall az ember mostanában olyan intellektuellek és radikális polgároktól, akik ugyan igazán sohasem voltak szocialisták, de szerettek szocialistáknak látszani. Az igazi szocialista, sőt a pusztán valóban emberbarát bizonyára szintén mélyen fájlalja, hogy a szocializmusnak nem volt elég ereje a nagy összeütközést meggátolni. De aki ezért humbugnak mondja a szocializmust, az elárulja vele, hogy soha sem értette meg a munkáskérdés lényegét. Bizonyos, hogy mi valamennyien más és hathatósabb szerepet szántunk volt gondolatban az Internacionálénak a háború megakadályozásában. Bizonyos, hogy szomorúan csalódtunk. De ezért egy pillanatig sem felejtjük el, hogy mégis csak a szocialista munkásmozgalomnak köszönhető, hogy manapság nem 12 óra, hanem 8—10 óra a napi munkaidő; hogy a munkás betegség esetén nem kénytelen koplalni is; hogy a baleset folytán árván maradt munkásgyerekek nem pusztán koldulásból tengetik életüket, hogy a kapitalista országokban a munkás nem teljesen jogtalan pária, hanem kis részben az állami ügyekre befolyással bíró, szervezett néposztály. A szocialisztikus munkásmozgalom tagadhatatlan eredménye a munkásosztály anyagi és szellemi, erkölcsi standardjának emelkedése. Ezért minden igazi munkásbarátnak, minden humanistának — a szó nemes értelmében — ki kell tartani a szocializmus mellett, noha az gyöngének bizonyult a nemzetközi összecsapás megakadályozására! Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy éber érdeklődéssel vizsgáljuk azokat az okokat, amelyek a nemzetközi szocializmust lehetetlenné tették az állami militarizmussal szemben. A mai idő persze nem alkalmas ilyenforma vizsgálatok megejtésére. Hisz ma még azt sem tudjuk, hogy a nagy államok melyike akart voltaképen háborút? A diplomáciai okiratok olvasásakor az embernek néha az a benyomása van, hogy voltakép senkisem akarta a háborút és csak a kölcsönös gyanakvás, a kölcsönös bizalmatlanság, a diplomaták hagyományos ügyetlensége sodorta bele Európát ebbe a katasztrófába. És ha ma, amidőn már több mint két év telt el a háború kitörése óta, nem látunk egészen tisztán, mi csodálni való van azon, hogy

274

Varga Jenő: Az Internacionálé és a világháború

amidőn a háború kitörésekor egész Európa felelős, mindenbe beavatott államférfiai elvesztették a fejüket, a szocialista politikusok, akiket teljesen egyoldalúan informáltak, sem találták meg a helyes utat? A szocialista pártok háborús állásfoglalásával most már valamivel könnyebb lesz tisztába jönni, mint eddig. Carl Grünberg bécsi egyetemi tanár, az Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung szerkesztője, aki a szocializmus történetének felderítése körül eddig is oly sok érdemet szerzett, megkezdte a szocializmus háborús dokumentumainak közlését.1 Nagy fáradsággal megszerezte a különböző országok szocialista pártjainak és szakszervezeti fórumainak a háborúra vonatkozó határozatait és nyilatkozatait, kezdve az Első Internacionálé 1867-ben kelt háborúellenes határozataitól egészen a háború kitörését követő hetekig. Óriási munka ez, nagy lelkiismeretséggel megoldva. Az okmányok mind eredetiben közölve; az angol, francia és olasz okmányokon kívül, amelyek csak eredetiben vannak meg, a többit német fordítás kíséri. A közlés a legteljesebb pártatlansággal, minden bíráló megjegyzés nélkül történt; G. a maga részéről csak pár szóban jelzi azokat az eseményeket, amelyek az okmányok keletkezését megelőzték. A kiadás mintaképül szolgálhat minden történelmi okmánytárnak. A történelmi anyag oly gazdag és értékes tárháza ez a gyűjtemény, hogy voltakép nem is lehet róla írni semmit; az egészet kellene lefordítani. Ezért csak egy dolgot akarunk belőle kiragadni és azt lehetőleg idézetekkel kidomborítani: hogy a különböző szocialista pártok hogyan vélekedtek a háború kitörését közvetlenül megelőző eseményekről. A primus movens, az első mozgató a Monarchia demarche-a, volt, amelyet 1914 július 23-án nyújtott át a belgrádi követ. A különböző országok szocalista pártjai erről a tényről a következőleg nyilatkoztak: (A magyar párt nyilatkozatainak közlését — ismertnek tételezvén fel azokat — mellőzzük). Arbeiter Zeitung, 1914 júl. 24. „A lépés megtörtént: és ama félelmetes következményekről, amelyek belőle származhatnak, nem lehet többé kétség. Berchtold gróf ma átadta Szerbiának a Monarchia követeléseit . . . Ultimátum ez, ama bizonyos utolsó szó, amely mindig véresen nehéz dolgok hirdetője. Szombaton 6 óráig kell hogy megadja a szerb kormány feleletét, azt a feleletet, hogy mindent meg akar tenni, mindent teljesíteni, amit ez a jegyzék, amely a mai kor történelmében példátlan, tőle követel. És ha Szerbia vonakodik a teljesítéstől, ha föllázad az alávetést kimondani és végrehajtani! Akkor megindul a végzet, megkezdődik a véres birkózás ... Igaz, a szerb kormánykörök súlyosan vétettek az emberi erkölcs ellen . . . De vajon a „Monarchia kö*) Die Internationale und der Weltkrieg. Materialien gesammelt von Carl Grünberg. Erste Abteilung: Vor dem Kriege und während der ersten Kriegswochen. Leipzig: C. L. Hirschfeld 1915. 318 1.


275

vetelései a jogos és szükséges keretén belül maradnak-e? Európa fogja erre a feleletet megadni Ilyenforma követeléseket soha még állam nem támasztott egy másik állammal szemben. Meggyőződésünk, hogy a birodalom egyetlen lakosa sem lett volna képes még csak ki is gondolni mindazt, amit Berchtold gróf ebben a jegyzékben szükségesnek és helyesnek tartott Szerbiától, amely végre is még mindig független állam, követelni. És minden egyes követelés a legkeményebben van megformulázva, olyan módon van beállítva, amely különösen alkalmas arra, hogy a szerb állam önérzetét a végsőig sértve; minden egyes követelés a szerb állam függetlenségének megtagadása . . . ”

Egy nappal utóbb, július 25-én az ausztriai német szociáldemokrata pártnak egy háborúellenes kiáltványa jelent meg, amely a következőkép végződik: „A népnek nincs módjaiban, hogy a béke és háború kérdése fölött döntsön. A parlament, amelynek segítségével szól és cselekszik, néma. A gyülekezés és sajtó szabadságára béklyókat raktak. A sorsdöntő óra tudatában még egyszer fölemeljük intő szavunkat: A béke az emberiség a legbecsesebb kincse, a népek legfőbb szükséglete! Elhárítunk magunktól minden felelősséget ezért a háborúért: ünnepélyesen és határozottan azokra hárítjuk azt, akik innen és túl, a háborút szították és lángra lobbantam akarták! és ebben tudjuk, hogy egy véleményen vagyunk az egész világ osztálytudatos munkásaival és nem utolsó sorban Szerbia szociáldemokratáival! Ünnepélyesen híveinek valljuk magunkat a nemzetközi szociálizmus kultúrmunkájának, amelyhez hívek maradunk életünkben és ragaszkodunk mindhalálig.” Ausztria német szociáldemokrata képviselői.

Az ausztriai többi szociáldemokrata párt, a cseh, az olasz, a lengyel, ugyanígy ítélik meg a helyzetet: a magyarországi szociáldemokrata párt talán még ezeknél is élesebben ítéli el a Monarchiának. Szerbiával szemben folytatott politikáját. Egészen hasonló szellemben nyilatkozik a németországi szociáldemokrata párt is. Vorwärts, 1914 júl. 25. Ultimátum „Háborút akarnak ők, azok a lelkiismeretlen elemek, lakik a bécsi Burgban befolyással bírnak és ott döntenek. Háborút akarnák ők —a feketesárga uszító sajtó vad kiabálásából már hetek óta kilhangzik ez. Háborút akarnak ők — az osztrák ultimátum, amelyet Szerbiához intéztek, nyilvánvalóvá teszi azt és az egész világ számára világossá. Mintha a k. k. hatalmasok akiket az utóbbi évek minden krízisében a blöffök és felsülések közt ide-oda tántorgó politikájuk miatt szidtak és kicsúfoltak, egyszer meg akarnák mutatni, hogy ők nem politikai phaeákok, hogy komolyság és erély nem idegen tőlük, hogy tudnak cselekedni és erre

276


páncélos öklükkel az asztalra vágnak, úgy hogy a porcellán megcsörren és Európa rémülve riad föl. Mert oly közvetlenül a nagy véres chaos előtt ama bonyodalmak folyamán, amelyek a Balkániháborút követték, sohasem álltunk, mint ama kétszer huszonnégy óra alatt, amelyet Berchtold kormánya a szerb minisztériuminak rövid (haladék gyanánt a feleletre engedélyez. És ha elmúlt a szombat esti hat óra, és a szerb kormány nem felel, vagy méltóságán alulinak jelenti ki, erre a papírra felelni, mi lesz azután? Akkor az osztrák dunai monitorok bombázzák Belgrádot, akkor az osztrák ezredek átkelnek a Száván és Drinán, akikor — még ha a konfliktus lokalizálva marad is — olyan emberöldöklés keletkezik, amelyhez képest a Balkán (háború gyermekjáték volt. Mert Ferenc Ferdinánd és nejének vére egy őrült fanatikus lövései nyomán folyt, folyjék ezernyi munkásnak és parasztnak vére, egy őrült gaztettet egy még őrültebb gaztett homályosítson el. De ha egyszer az ágyúk szólnak, akikor — a Norddeutsche Allgemeine Zeitung szerkesztőségén kívül vajmi kevés a remény, hogy a konfliktus lokalizáltassék . . . Ausztriának Szerbiához intézett ultimátuma lelhet az .a fidibusz, amely Európát mind a négy sarkán lángba boríthatja. Miért ez az ultimátum úgy fogalmazásában, mint követeléseiben anynyira orcátlan, hogy .annak a szerb kormánynak, amely alázatosan meg·hátrálna az előtt a jegyzék előtt, avval kell számolnia, hogy a néptömegek azonnal elkergetik. Jól értsük meg, hogy noha a nagy szerb mozgalom a délszlávok polgári forradalmának egy alkatrésze, és így ama rakás szervezett rothadással szemben, amit a Halbsburgmonarchia képez, minden históriai jog mellette van, a .szocializmus még sem helyeselheti a szerb propagandát, amely a sovinizmus minden rossz ösztönét fölkorbácsolja .. .stb.” Teljesen ebben a hangnemben szól a német szociáldemokrata párt vezetőségének július 25-éről kelt röplapja, amelyet mint gyűlési felhívást osztogattak. „Habár elítéljük is a nagyszerb nacionalistáik üzelmeit, mégis az osztrák-magyar kormány frivol háború-provokálása a legélesebb tiltakozást váltja ki. Hisz ennek a kormánynak a követelései oly brutálisak, amilyeneket a világtörténelemben még sohasem állítottak föl egy független állammal szemben, és csak arra lehetnek számítva, hogy a háborút egyenesen provokálják. Németország osztálytudatos proletársága az emberiség és kultúra nevében élesen protestál a háborúra uszítok eme vétkes üzelmei ellen. Parancsolóan követeli a német kormánytól, hogy befolyását az osztrák kormánynál a béke érdekében vesse latba, és ha a gyalázatos háború nem volna megakadályozható, tartózkodjék minden beavatkozástól. Nem szabad egyetlen német katona egy vércseppjét sem föláldozni az osztrák kormányzók hatalmi viszketege, az imperialista profitérdekek kedvéért”.

Miután a diplomáciai szakítás Belgrádban megtörtént, a Vorwärts a következőket írja 1916 július 26-án: „A német kormány a (hivatalos távirati iroda útján tagadja, hogy a Szerbiához intézett osztrák ultimátum feltételeiben „megállapodott” („ver-

Varga Jenő: Az Internationale és a világháború

277

einbart”) volna. Hogy ezek a föltételek a legrettenetesebb megalázást, sőt egyenesen Szerbia független államiságáról való lemondást jelentik, ezt még Németországnak a háborúért lelkesedő lapjai is bevallják. Ha a német kormánynak nem is volt tudomása az ultimátum végleges szövegezéséről — erről a „háborús ürügyről”, mint a Rheinisch-Westfälische Zeitung (a rajnamelléki nehéz ipar nagybourzsoá lapja) nevezte, mégis kellett, hogy legalább általánosságban tájékozást nyert légyen az osztrák kormány terveiről. Hogy azután a német kormány előre nem lépett közbe az osztrák terveik ellen, amelyek nem jelentettek egyebet, mint a már kezdetben elhatározott (hadüzenetet, ez az a rettenetesen súlyos szemrehányás, .amelyet ellene emelni kell. Skandalumnak nevezte a Rheinisch-Westfälische Zeitung, egy olyan újság, amelyen különben hazafiság dolgában semmi kivetni való sincsen... A nemzetközi helyzet oly zavaros, mint még soha. A kormányok inkább mint valamikor, a νa banque politika felé, hajlanak. Az osztrák kormány teljesen elvesztette a fejét és kétségbeesésében a szerb kalandiba veti magát bele. A német kormány is nyilvánvalóan viszálykodó, kettészakadt, vezetést nélkülöző. Ki tudja, miféle konfliktusok játszódtak le a kulisszák mögött Vilmos az Idősebb és Vilmos az Ifjabb és híveik közt. Az általános kétség és az abszolút megzavarodottság ezen idejében a proletár-szocialista politika a nép dolgozó tömegei részére az egyetlen vezércsillaga a cselekvésnek. A nép nem akar háborús kalandot, nem akar háború-szítást, desperado és prestige politikát, egyesegyedül olyan .politikát, amely a békét belátható időre biztosítja.”

Július 27-én a német párt Berlinben 27 népgyűlést hívott össze; a fölhívás így szól: „Le a háborúval! Félelmetesen komoly órában hangzik el ez a fölhívás, a proletársághoz, az egész lakossághoz. Szembe kell szállni a felelős és felelőtlen háborús uszítókkal, akik nem riadnak vissza tőle, egy világrezgést fölidézni. Huszonhét gyűlésen tiltakozzék Gross-Berlin a vészesen fenyegető veszedelem ellen, mutassa ki a nép egységes akaratát, a békéért helytállani”.

Végül közöljük az ezeken a népgyűléseken, az utolsókon, amelyeket Németországban a hadijog kihirdetése előtt tartottak, elfogadott határozati javaslat legfőbb pontjait: „Határozat. Ausztria brutális ultimátumával hadat üzent Szerfalának. Rémes világossággal látják most Európa népei azt a veszedelmet, amelybe az ő beleegyezésük nélkül megkötött titkos szövetségek káros politikája őket sodorta. Hisz az a veszedelem fenyeget, hogy a háború pusztító tüze átcsap Európa többi országaira, egész Európát felgyújtja, végtelen szenvedést hoz az emberi nemre, mindent megsemmisít, amit évtizedes kultúrmunka létrehozott. Az osztálytudatos proletárság legszentebb feladatának tekinti . . . ezt a katasztrófát megakadályozni.

278


Hősiesen állította az orosz proletárság a vérszomjas cárizmus szeme elé a fenyegető Mene-tekelt. Nem engedi magát sem ellenállás nélkül kizsákmányolni, sem mint akaratnélküli eszközt a cári erőszakos politika céljaira felhasználni. Lángoló tiltakozással erélyesen kifejezte a német és francia proletárság utálatát a háborúra uszítók bűnös üzelmei iránt. A legközelebbről érdekelt osztrák proletariátus határozottan elhárított magáról minden felelősséget a kormány magatartásáért. Nem igaz tehát, hogy ezeknek az országoknak nagy néptömegei háborús hangulatúak. Ellenkezőleg, minden sovinisztákkal szemben a világ békéjét óhajtják . . . Épen úgy, mint az összes többi érdekelt állam proletársága, mi is teljes határozottsággal követeljük, hogy a mi kormányunk ne csak tartózkodjék minden háborús beavatkozástól, hanem tegyen is meg mindent, hogy a háborús veszedelem elkerültessék ...

A francia proletariátus is a háborús veszedelem beálltával erélyesen tiltakozott a háború ellen. Azonban míg az osztrák és német proletariátus első sorban saját kormányaitól követeli a béke föntartását, a francia proletariátus csodálatos módon hisz saját kormányának békeszeretetében és békés szándékában és így első sorban a felelőtlen háborús uszítók ellen emeli föl szavát. A Bataille Syndicaliste július 27-én, az osztrák hadüzenet napján a következőket írja: „A vadállatok!” Szombat óta a hipnotizált tömegeik ellepik a nagy boulevardokat és ordítoznak: Á Berlin! Éljen a háború! Éljen a háború! Vagyis: „Éljen a mészárlás, éljen a gyilkolás!”

A kormányt nem vádolja háborús szándékkal! Július 28-án a francia pártvezetőség és szakszervezeti tanácsnak közös fölhívása jelenik meg. Ebből idézzük a következőket: „A veszedelem hirtelen kiélesedett az osztrák-magyar diplomácia aggresszív demarchea folytán. Bármily kifogásai legyenek is az Osztrák-magyar államnak Szerbia ellen; bármily nagyok legyenek is a pánszerb nacionalizmus kihágásai, Ausztria, amint ezt osztrák elvtársaink bátran kimondták, megkaphatta volna a szükséges biztosítékokat, anélkül, hogy fenyegető és brutális jegyzékhez kellett volna folyamodnia, amely hirtelen fölidézte a leglázítóbb, a legrettenetesebb háború veszedelmét. Az erőszak politikája, a brutális módszerek ellen, amelyek minden percben fölidézhetnek Európára egy példátlan katasztrófát, az összes államok proletársága síkra száll és tiltakozik. Kifejezik borzalmukat a háborúval szemben és akaratukat, azt megakadályozna. Franciaország szocialistái, munkásai az egész országot segítségül hívják, hogy egész erejével hozzájáruljon a béke föntartásához. Jól tudják, hogy a francia kormánynak (gouvernement français) a jelenlegi válságban az a nagyon világos és nagyon őszinte törekvése, (souci trés net et trés sincere) hogy elkerülje vagy enyhítse a

Varga Jenő: Az Internationale és a világháború

279

konfliktus kockázatát. Amit tőle követelünk, . . . hogy hasson oda, hogy Szerbia teljesítse Ausztria követelésének nagy részét. Amit tőle követelünk az, hogy hasson szövetségesére, Oroszországra, hogy az a szláv érdekek védelmének ürügyét ne használja föl agresszív operációkra. Igyekvésük így párhuzamos a német szocialistákéval), akik Németországtól követelik, hogy hasson mérséklőleg szövetségesére, Ausztriára. . .”

Egy nappal később, július 29-én Brüsszelben nemzetközi meetinget tartottak, amelyet Vandervelde, Haase, Morgan, Keir-Hardie, Rubanovits, Troelstra és Jaures beszéltek. Jaurès beszédéből való a a következő jellemző részlet: „Ami bennünket, francia szocialistákat, illet, a mi kötelességünk egyszerű: nekünk nem kell a mi kormányunkra békés politikát erőltetni (imposer). Ő ezt úgyis cselekszi! Nekem, aki sohasem haboztam magamra vonni sovinistáink gyűlöletét, soha nem szűnő határozott törekvésemmel a német-francia közeledésre, nekem jogom van mondani, hogy jelenleg (á l'heure actuelle) a francia kormány a békét akarja és a béke föntartásán fáradozik. — A francia kormány a legjobb békeszövetségese a csodálatraméltó (admirable) angol kormánynak, aki a megegyezést (conciliation) kezdeményezte. És ő okosságot és türelmet tanácsol Oroszországnak. — Ami bennünket illet, nekünk kötelességünk követelni, hogy a kormányunk erélyesen beszéljen Oroszországgal, úgy, hogy az távol maradjon a harctól. Ha azonban, szerencsétlenségre, Oroszország nem így járna el, a mi kötelességünk azt mondani: Nem ismerünk csak egyetlen szerződést, azt, amelyet az emberi nemmel kötöttünk.”

A belga szocialista párt erélyesen tiltakozott a háború ellen; mihelyt azonban a német ultimátum megtörtént, a belga szocialisták teljss erővel a honvédelem szolgálatába álltak. Az angol munkásság, amely a háború keletkezésétől távolabb állt, későbben és általánosabb szocialista szellemben nyilatkozik a háború okairól. A Labour Leader aug. 6-án a következő gyönyörű cikket közli: „Le a háborúval! Nagy-Britannia munkásai, nektek nincs bajotok Európa munkásaival. Nekik sincs bajuk veletek. A viszály Európa uralkodóosztályai közt van. Ne tegyétek magatokévá az ő viszályukat. Egy millió osztrák szakszervezett munkás és szocialista tiltakozott a háború ellen. Ne hagyjátok cserben őket. Három millió német szakszervezett munkás és szocialista tiltakozott a háború ellen. Ne hagyjátok cserben őket. Nagy-Britannia munkásai egyesülnek Franciaország és Oroszország szervezett munkásaival abban a kijelentésben, hogy ha a kormányaink háborút üzennek, mi békét mondunk. Álljatok híven a válság emez órájában. Az Internationale zászlója hatalmasabb (greater), mint Anglia, Németország, Franciaország, Oroszország és Ausztria lobogója. Ez mindenütt lobog.

280


Miért menjetek ti a háborúba? Mi nyerni valótok van a háborúban? Mit hozott nektek valaha is a háború? . . . A munkások sohasem látják hasznát a háborúnak. Ez nem a ti háborútok. Ez nem a német munkásosztály háborúja, vagy a francia munkásosztályé, vagy az osztrák munkásosztályé, vagy az orosz munkásosztályé. Ez az angol uralkodó osztály, a német uralkodó osztály, a francia uralkodó osztály, az orosz uralkodó osztály háborúja ez. — Az ő háborújuk ez, nem a tiétek: ez az uralkodó osztályok háborúja. De az uralkodó osztályok nem akarnak harcolni. Titeket fognak hívni, hogy harcoljatok. A ti apáitokat, fivéreiteket, fiaitokat fogják hívni, hogy lelőjék a német munkásokat. A német munkásokat fogják hívni, hogy lőjék agyon apáitokat, fivéreiteket, fiaitokat. Köztetek nincs viszály. Mégis nektek kell majd szenvedni. Miért kell ez nektek? Nektek kell majd fizetni a háborúért. Ti fogtok éhezni és éhenhalni. Gyermekeitek fognak éhezni és éhenhalni. Miért kelljen ennek így lenni? Munkások, még most megállíthatjátok ezt a rettenetes veszedelmet. A kormány nem képes háborút vinni, ha a nép elégséges erővel azt mondja: Békének kell lenni!” . . .

Különösen érdekes volna a legközelebbről érdekelt szerb szociáldemokrácia állásfoglalása. Sajnos, erre nézve csak egyetlen idevonatkozó okmányt tartalmaz G. könyve; Lapcsevics szerb szociáldemokrata képviselőnek július 31-én a skupstinában tartott beszédét. L. kifejti, hogy Szerbia az osztrák kormány követelései folytán, amelyeknek megítélésében az Arbeiter-Zeitung, Viktor Adler és Ellenbogen véleményéhez csatlakozik, védelmi háborúba keveredett. De a szerb kormány sem tett meg mindent a háború elkerülésére. Nem szabad megtörténni -annak, hogy Szerbia miatt törjön ki a nagy európai konfliktus. „Azért beszélek így, mert attól félek, hogy a szerb kormányt most néhány magyhatalom sakk-figurául használja föl. Hogy ez a félelem nem alaptalan, hogy nem tárgyilag alaptalan, bizonyítja a királyi üzenet, amely így szól: a jelenlegi konfliktus nemcsak Szerbiát érinti, hanem a nagyhatalmak életérdekét is. Ha a nagyhatalmak érdeke ellentétes, ha viszálykodnak, úgy nem a kis államok és kis népek föladata az elintézés körül szolgálatokat teljesíteni: ezeknek ellenkezőleg az a kötelességük, hogy őrizkedjenek a beavatkozástól, mert a kis népek csak veszíthetnek, ha a nagyok egymással leszámolnak. . . . A hadviselés nem a kis népek javára, hanem kárára fog szolgálni. Ránk sem a hármas szövetség, sem a hármas ántánt nem fog gondolni: sem az egyik, sem a másik hatalmi csoport nem lesz hasznunkra. És ha egy általános háborúba belevetik magukat, úgy ez gyarmati hódításokért fog történni, amely esetben az egész terület a Dunától és Szávától a Csendes Óceánig lesz ennek a gyarmati politikának a tárgya. A nagyhatalmak Kis-Ázsia fölosztása miatt versenyeznek; harcolnak közép-ázsiai érdekeikért, a szélső Kelet, a Szuezi csatorna, a Dardanellák miatt. Ha a há-

Laczkó Géza: Babits Mihály

281

borús költségek leszámolására kerül majd a sor, úgy természetesen a balkáni és ázsiai kis népeket fogják a nagyhatalmak kompenzációs tárgyak gyanánt elalkudni. . . Hogy a dolgok idejutottak, hogy ma Szerbia kényszerül háborút viselni Ausztriával, ebben a kormány helytelen politikája bűnös. — Arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Balkánt föl kell osztani: ezzel pedig elfogadta a nagyhatalmak nézőpontját, hogy a Balkánt õ közöttük kell felosztani. . . Az ötödik hibája a kormánynak az volt, hogy állandó függőségbe jutott Szentpétervár diplomáciájától és Paris tőzsdéjétől. Ezek és azok talán törődnek a cárizmus és a francia tőkések érdekeivel; de semmiesetre sem a szerb nép érdekeivel. . .” Ha így végig nézzük, a háborúban közvetlenül érdekelt országok szociáldemokrata pártjainak állásfoglalását a háború kitörésekor, azt látjuk, hogy minden párt saját kormányát vádolta elsősorban a háborús konfliktus kitöréséért! Kivételt csak a francia párt képez, amely folyton hangoztatta a kormány békés szándékát. Egyedül Hervé az, aki rámutatott egyik cikkében az orosz cárizmusra, mint a béke legfőbb ellenségére. Amint azonban a háború kitört, a szocialista pártok magatartása azonnal megváltozott. Belgiumban, Franciaországban és Angliában a belga semlegesség megsértése lett a pártok állásfoglalásának tengelye, Németországban és Ausztriában a cárizmus elleni küzdelem. Különösen erősen kidomborodik az utóbbi az ausztriai lengyel szociáldemokrata pártnál, amely a többi lengyel polgári párttal együtt új szervezetet alkotott Lengyelország fölszabadítására a cári uralom alól. Ma persze nagyon nehéz megállapítani, hogy a szocialista pártok magatartásának hirtelen megváltozása a iháború kitörésekor mennyiben volt őszinte és mennyiben volt a kényszerhelyzet következménye. A német és a francia pártban egyre erősödő háborúellenes áramlat arra mutat, hogy a fordulat nem volt egészen őszinte. De ma még igazán korai volna ezt a kérdést eldönteni akarni. Egyelőre azt ajánljuk mindenkinek, aki a szocializmus és munkásmozgalom jövője és múltja iránt érdeklődik, olvassa el Grünberg okmánygyűjteményét. Megnyugtathatok előre mindenkit, aki velem együtt ellensége a hisztorizmusnak: ezek a dokumentumok nem unalmasak, hanem izgatóan érdekesek, mert bennük lüktet az egész mai; élet a maga szörnyű nyomorúságával és meg nem oldott kérdéseinek a seregével. r-

LACZKÓ GÉZA: BABITS MIHÁLY A magyar társadalom 1914 előtt sajátságos szellemi korszak legkezdetét élte; nemcsak fontos és mélyreható változások jelei mutatkoztak még a kávéházi olvasó előtt is, hanem régi törzsek is új erővel hajtottak fiatal ágakat valami új tavasz fuvallatára, olyan tavaszéra, amely nagy arányaiban az aufklärista évek vagy a Nép emelkedésének 48-as ideire emlékeztetett. Ennek az új tavasz-

282


nak földszagú, balzsamos, de hűs és némileg nyers szele az irodalom úgynevezett berkeiben volt a legfüttyösebb, de a mindennapi életet társadalombölcselő szemmel néző előtt megfigyelhető volt lakásberendezésekben, iparművészetben, divatban egyaránt. Sok és sokféle csira gerjedt életre ezekben az időkben, sok komoly fenyő hajtott apró világoszöld ujjacskákat haragos, méla karjai végén, gaz és buja, napos vidékről szakadt őserejű új virág vegyesen tenyészett rikítóan és szerényen, az irodalmi termelés számban is kifejezhetően tekintélyesen megnövekedett s a magyar Kasztália forrásának immár rendezett, örökre rendezett vize szűkecske medréből fiatalos csacsogással lépett ki a meglepett mezőre: a líra visszakövetelte helyét az érdeklődés homlokterében. Ekkor szólalt meg először Babits Mihály lantja is, igen, szinte a szó szoros értelmében lant-ja, mert az ő költészete a legspeciálisabban azok közé a magyar versben-világotnéző módok közé tartozik, amelyeknek a szó éppannyira zenei egység, elem, mint gondolat. Ez a zene pedig kezdett kikopni a magyar verses sorokból s az új lírának Ady, Babits a többi sok egyebek, tán fontosabbak mellett is azzal adta vissza veszett hitelét, hogy új hangszeren új melódiákat csendített. Ε tekintetben (nem nézve most más, tiszteletre és szeretetre méltó új dalokat) Petőfi és Arany befolyása amennyire emelte az utánzóik közt található igazi tehetségek értékét, annyira lesülyesztette a kevésbbé áldott követők költői színvonalat, már pedig utánzók között mindig több a törpe, mint a maga módja szerint, másodrendűnek, de mégis csak igaz tehetség. Petőfi közvetlen s mégis emelkedett, a köznapi nyelvet minden mesterkedés kerülésével megnemesítő, tisztán ritmussal, néhány képpel megnemesítő módja az ő úgynevezett féktelen képzelete, merész s mégis rokonnak tetsző asszociációi nélkül, verses megbeszéléssé, ünnepi dünnyögéssé vált, Arany gondos csiszolgatása, szobormintázása, a gondolkozó fej s kínban égő lélek töprengése, vakmerő felszökellései nélkül pedig némi körmönfont, táblabírói fontoskodó, jóakaratú értekezéssé, verses formájú színtelen közléssé nemtelenedtek alá. Sajnos, ugyanígy kap majd, sőt kapott Ady gyermekrémítő bagolyköntösbe bújt kis követőket, akik mélabús, szakadozott rikkantásokkal fogják elhuhogni krajcáros törkölyön szerzett kétes mámorukat az Élet, az Igen, a Nagy-Minden-Semmi műbálványai előtt; ugyanígy fölsáppadnak majd Babits mögött a költészet kamaszai, akik tán Theokritosból vett képpel igyekeznek mély szimbolikus dalt zengeni, zenget dalolni, dalivá zengő dalt zöngeni teszem a Váci-


283

vám tarka oszlopa mellett heverő káposztafejről, az ezüst és cement plomba titkos viszonyáról s a Cséri-telep szortírozó nagy-dobjáról, mert van Babitsban valahol egy szakadozott sor, amely Ovidius vagy valami görög költő nélkül nem pont olyanná született volna, mint amilyen s mert Babits egy fájó, fázó énekében merész hasonlatul vágja elé a zománca fosztott fog-ideget s gyönyörű hajnali szerenádot ír a nagy csengővel haladó kis fiú után döcögő szürke társzekér megpillantása alkalmából. Az ilyen irodalmi kabátlopásnak, amely csak szellemem sajátos köntösét viszi magával, mindnyájan ki vagyunk téve s még némi hasznuk is van: a nagyok jellegzetes, akár fontos, akár másodrendű vonásait segít megrögzítenünk. Babits, mondom, akkor lépett föl klasszikus hangközre hangolt lantjával, amikor mindenfelől csak gazdagodóban volt a magyar irodalom. S legyen szabad e szónál egy kissé megállnunk s egy elvi kérdéssel tisztába jönnünk. Az irodalom nem kimondott elvek és törvények szerint létrejövő művek olyan összesége, amely egy bizonyos művészeten kívül álló célt tűz maga elé vagy tűztek eléje, még akkor sem az, ha ez a cél tisztán belső, azaz csakugyan művészi. Szükséges ez igen egyszerű megállapítás, mert nem egyszer hallottuk, hogy ez vagy az az irány nem felel meg a hagyományoknak s mert elégszer hangoztatták azt is, hogy a modern magyar irodalom hivatásán alul marad, nem követvén a haladás, a szociális küzdelmek irányát. Kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy ami a-szociális haladást illeti, Βabits elefántcsonttornyosnak látszó, első pillanatra szellemi arisztokrata, körnek íródott versei jobban szolgálják e haladást, mint azok a költemények, amelyek a közelmúlt szociális mozgalmainak hullámain úsznak, proletár-nyomort, vágyat festenek, énekelnek. Babits költészete abból a művelt, sokat tanult, látott, sokfélét elképzelt, gondolkodó középosztályból fakad, amelyre nemcsak a mostani nagy háború apró bajai nehezednek legjobban, hanem amelyről rni, a szociális haladást kívánók is nem egyszer megfeledkeztünk a közelmúltban. A munkásság, a magyar iparűzők tömege még nem találta meg a maga Petőfijét, mint az ekeszarvát fogó paraszt, de a dzsentriségből, szívesen kegyelt nadrágos, kaputos proletárságból magasabb, tágabb műveltségre magát kinövő magyar középosztály igen is megtalálta s Adyt is csak akkor értette meg teljes jelentőségében a világ, mikor e szempontból nézték s Babits fontossága sem érthető meg e praemissa nélkül.

284


Babits a mi költőnk, ügyvéd, bíró, tanár, hivatalnok világé, az öreg törvénytudósé éppúgy, mint a kis kereskedő leányé. Más fogalmazással azt mondhatnók, hogy Babits a szó nemes értelmében vett poéta doctus, de akárhogy nevezzük is, Babits szívében a városi művelt polgárság szíve dobog, képei a mi képeink, furcsa, szomorú gondolatai lichthofról, szemetes-kocsiról, villanyosról, a Telepről a mi mélabús kincseink, izgalma, elvágyódása, az élet villamfényes körútjáról szűk sikátorokba megtérésének félelme a imi félelmünk, olvasmányai a mi olvasmányaink, talán egy területnek, az ó-klasszikainak kivétellével, amelyben Babits csodásán otthonos s ahogy Coppée-ról azt mondták, hogy ő a poéte des humbles, úgy Babits, nem félek kimondani, a lateiner osztály költője, nehéz olvasmányokon edződött töprengése a mi töprengésünk, artisztikus, óriás vágyú, bánatos szerelme a mi szerelmünk, s a körúti fák őszi küzdelme az öregség ellen, szerelmünknek, a sima aszfalt e dús virágjának megborzadása a Dunáról beüvöltő őszi szél előtt van olyan művészi, van olyan tragikus, mint a betyáré, akinek feje fölött holló kóvályog az őszi ködben vagy a pásztoré, aki méla kedvvel ballag kolompoló nyája után. Ezért a szellem világában oly gyakori össze nem vágások, következetlenségek finom példája a lateinerek költője, Babits, akit a hivatalos lateiner osztály még nem, de gyermekeik már hévvel vallanak a maguk szavának, bár csak a pusztába kiáltónak is. Épp annyira a mienk ő, mint Rájnis és Baróti Szabó bájos és megindító képviselői annak a régi magyar paptanár osztálynak, amely a történelmet Liviusból, a szerelmet Ovidiusból ismerte csak. Ε két alak nem értékre, de a mögöttük álló társadalommal való összetartozásra hasonlítható Babitshoz. Ha előbbi kötetei némely furcsaság, tisztán verses szó-tornák miatt a maguk egészében nem tekinthetők Babits teljes kifejeződésének, a mi lelkünk teljes művészi igazságra ébredésének, bár a költő egyéni kiválóságai, újszerűsége azokban is a kész tehetség virágzásának pompájában jelennek meg előttünk, az a kötet, mely e sorok közvetlen szülőoka (Babits Mihály, Recitativ. Kiadja a Nyugat szépirodalmi szemle. Budapest, 1916.), leszámítva egypár részletet, amelyek igazán legsajátabb, sőt alkalomszerű sajátjai, úgy, ahogy van, teljes kifejeződése Babitsnak s magunknak. Már maga a cím is, melyért sokan megrótták, mily pompásan sejteti azt az emelkedett, a lélek minden tehetségét megfeszítő s


285

mégis könnyed költői dictiót, amely hogy mily gyönyörűen érvényesül Babits felolvasásában, tudják mindazok, akik néhány emlékezetes matinéén hallhatták. Azoknak, hiszem, elfelejthetetlenül zeng fülükben az Atlantisz, a Cigánydal. . . Ha e hang vezetésére bízza magát az ember, hogy Babits költészetének gótikus, hives, világos és mégis sötét szentélyébe jusson, olyanféle érzése támad, a kötetet csöndesen ölébe eresztvén, hogy e szentély oltára mögött csodás, titkos laboratórium rejtezkedik, ahol minden zengő, csillanó üveg, lágyfényű, nemes ezüst, ahol lehelletszerű mesterség varázsol csodálatos zöldet, amely meghazudtolja a szélben kint rengő lombét, ahol amott igazi lomb tenyészik, amelyről első pillanatra azt hiszed, hogy szeszélyes művészi gond munkájának becses eredménye. Ha itt valahol titkon megrezdül egy húr, üveg vagy ezüst, de előkelő kellemmel szóló, vele rezg mind az a húr, ó és új kori, amely erre a hangra volt valaha feszítve, nem mintha zengése magában nem lenne tökéletes, de ritka kéjt és elábrándozást hoz, ha e zene más zenék gyönyörét sejtetve újra velünk, a világ minden nagy gondolatával, nagy akkordjával való együttérzés zenéje lesz. S ettől a képtől nehezen szabadul az ember, ha utóbb értekező szavakba akarja foglalni azt az összetett hatást, amelyhez előbb szokni kell, de aztán magáévá fogva sosem ereszt el. Valóban, ahogy ez a kép az egymásba olvadtan új költői egyéniséget teremtő fantasztikumot, eszmét és mindennapi realitást magában foglalja, úgy Babits maga fantaszta, bölcselő és realista egyben és egyszerre. S e három elem csodálatos összetevődésében látom én Babits legfőbb jelentőségét, eredetiségét, nagyságát, egyszóval létjogosultságát. Más poétának költészete folyam, melynek viharos árjával küzködve úszik hatalmas ütemezésben, mint Byron, folyam, amelynek szőke, parttalan medrében ballagó árja rózsalevelet táncoltat, napsugár-tündérkéket vigadozni késztet, majd mint az őrült, széttépi a gátat, elnyelni akarván a világot, mint Petőfié, vagy levegő, amelyben barnás-szürke aranyos fénnyel úszik méltóságosan, távoli bugással, közel és mégis megfoghatatlanul, vakító fényt csillantva a költő aeroplánja, mint Dantéé; Babitsnak költészete drága, színes kristály, amelynek fénytörését, csiszolását csak maga tudja vagy ő se, amelyet csak néha vesz elő s rajta keresztül nézve méltóbb világ lesz a világunk, gyönyörtől ittas a szemünk, zengő liget a lelkünk s mély gondolatok zümmögő, izzó kohója agyunk.

Schmidt Béla: A fertőző nemibetegségek és a háború

286

SCHMIDT BÉLA: A FERTŐZŐ NEMIBETEGSÉGEK ÉS A HÁBORÚ A fertőző nemibetegségek jelentőségét az egyes ember, a család, a társadalom, a nemzet, az emberiség szempontjából és minden vonatkozásában kiterjedt vizsgálatok rögzítették meg, és határozott megállapítások határolják. Hogy a háborúval való kapcsolata felette fontos és nagy horderejű, azt még a hadviselőképesség megtartásának szempontjából is szükségtelen tárgyalni. A kétségtelen kapcsolat, s az előrelátott veszedelem erélyes beavatkozást követel, hisz „a nemzeteket alapjában megtámadó parasitáról van szó”. Az alkohol mellett a bujakór a népek leghatalmasabb degene rátorja, s a kankó nem egyik legelterjedtebb faktora-e a magtalanságnak? A fertőző nemibetegségek és a háború kapcsolata megszólaltatta a Társadalomtudományi Társaságot is, hol Hahn Dezső előadása és az ezt követő vita volt a kérdés fontosságának kifejezője. Az előadás és vita anyaga csak szeptember hó közepén jutott kezemhez — és véletlenül, mert harctéren katonai szolgálatot teljesítek, — de egy megállapításom közlését el nem mulaszthatom.1 Hahn Dezső előadásában első sorban tudományos módszerekkel bizonyítani akarja, hogy van-e és mekkora a fertőző nemibetegségek terjedése? Az irodalmi adatok átpillantása után megállapítja, hogy exakt módszerekkel, zárt körből vett adataink, így pl., egy hadseregre vonatkozóan, nincsenek. Ezt a hiányt célzom pótolni. Mint egy honvédgyaloghadosztály mozgó tábori gyengélkedőházának orvosfőnöke, módomban állt a pótzászlóaljtól (hazulról) a hadosztályhoz a harctérre útbaindított menetzászlóaljakat a működő hadsereg körletében általános orvosi vizsgálatnak vetni alá. Ε vizsgálatokat személyesen végeztem 1915 augusztus hó óta; eredménye pedig — mely közel 30,000 emberre vonatkozik — megbízható, pontos és határozott választ ad a feltett kérdésre. Ε vizsgálatoknál a hadosztály négy ezredéhez útbaindított menetzászlóaljak, tehát pl. a január, február stb. haviak, egy csoportot alkotnak s ezeket a menetzászlóaljcsoportokat az „abc” egyes betűivel jelölteim meg. Az egyes menetzászlóáljaknál talált eredményeket pedig %-ra számítottam át. Eredményemet az 1. grafikon realizálja meg. A képet, helyesebben az eredményt még szembetűnőbbé teszi az, ha ugyancsak ideiktatom, ugyané menetcsoportoknál pl. a rüh elterjedésére vonatkozó adataimat (2. grafikon). 1

A H. Sz. 1916. évi augusztusi füzete még nem volt (kezembem, midőn a Budapesti Orvosi Újság szerkesztőjének, dr. Torday Ferenc egyet. m. tanárnak Adatok a katonák venereás megbetegedéséhez c. közleményemet elküldtem, mely azóta meg is jelent; B. O. U. 1916, 38. sz.

Schmidt Béla: A fertőző nemibetegségek és a háború

287

A venereás megbetegedések határozott és fokozatos emelkedő tendenciát mutatnak (ezzel szemben a rüh kisebb nagyobb ingadozások figyelembe vételével is állandó jelleget mutat)! Az emelkedés oly szembetűnő, oly éles, hogy ahhoz hozzátenni valóm nincs. 1.

Beosztásom, szolgálatom sem igen enged időt, mindazt az adatot, mely rendelkezésemre áll, feldolgozni, s az irodalmi adatok sem állnak itt kint rendelkezésemre, hogy tanulmányaimat elkészíthessem. Ezek a háború utáni idők munkái lesznek. Nyers adataimból azonban felemlítem pl. azt, hogy a gyengélkedőház 11 havi működése alatt kezelt 4400 betegének 18%-a volt nemibajjal kezelés alatt, s ebből a betegségek szerint

288

Schöpflin Aladár: Shakespeare és a demokrácia

kankó és szövődménye lágyfekély és szövődménye bujakór

52,5%, 28,6%, 18,8%.

Kiterjedt figyelmem arra is pl., hogy az ápolt honvédek és altisztek között a venereás megbetegedés miként oszlott meg; — ,az eredmény az, hogy míg a honvédek 10,24%-a, addig az altisztek 22,6%-a volt venereás bajjal .kezelés alatt; — rühre nézve pedig: altiszteknél 25%, honvédeknél 33,66% fordult elő. Ami a fertőző venereás betegségek elharapódzásának okát illeti, nem osztom Hahn Dezsőnek azt a nézetét, hogy a házasságonkívüli nemi életet fokozó társadalmi és gazdasági okok szerepelnek. Legalább is nem egyedül — és nem csupán. Van itt még evvel egyenlő súlyú ok s ezt mi orvosok tudjuk legjobban, ez a mi kezünkben van, hogy — elimináljuk. S hogy az eliminálás részünkről hatalmasan megindult — azt éppen ez a háború bizonyítja a legszebben. A venereás megbetegedések terjedésének jelentősége kétirányú. Magasabb tekintetből dysgenikai tényező, közelebbről a háború után az emberveszteség regenerációjának hatalmas gátlója. A nemzet emberanyagveszteségének pótlása pedig annál lényegesebb, mert a betegségek csoportjában nem szerepel — egy nemzet elvénülése. Ismerve a veszélyt, ismerve annak forrásait, a védekezés: szervezés dolga. S hogy ebben a katonaság fogja kivenni az őt illető vezetõ szerepet, az is bizonyos. Ami a polgári lakosságot illeti — erre nézve már oly úton haladunk, mely már is legalább eredménynyel biztat.

SCHÖPFLIN ALADÁR: DEMOKRÁCIA

SHAKESPEARE

ÉS

A

Meg kell adni, az entente politikusai és publicistái leleményesebbek a szép és hatásos jelszavak kitalálásában, amelyekkel háborújukat erkölcsileg és kultúrailag kicsinosíthatják s a még megmaradt néhány semleges előtt beajánlhatják. Mi nem tudunk jóformán semmit szembeállítani velük, mikor ők olyan dolgokról beszélnek, mint a kis nemzetek szabadsága, a nemzetiségi elv végrehajtása. Legalább semmi olyant, a mi határainkon kívül is hat-hatna. Hiszen még a tengerek szabadságának jelszavát is, amelynek előharcosául joggal érzi és vallja magát Németország, elkaparintotta magának Anglia, amely különben is a leginvenciózusabbnak s az angol fantáziátlanság és ridegség regéjének cáfolatául a legfantáziásabbnak bizonyult a szép és szuggesztív harci jelszavak kieszelésében. Szövetségesei inkább csak utána mondják és a maguk szája ízéihez idomítják, amit az angolok kitaláltak. Az angol ebben is hű tradícióihoz: mindenkor mestere volt az önző politikai és üzleti célok szép frázis-lepellel való betakarásának.


289

Az angolok dobták bele a háborús diskussziókba a demokrácia elszavát is. Kiindulva abból a tagadhatatlan tényből, hogy az angol és francia társadalom s bizonyos tekintetben az olasz is a demokratikus fejlődés előrehaladottabb színvonalán áll, mint a német vagy az ausztriai vagy éppen a magyar: kitalálták, hogy az ő háborújuk a demokrácia háborúja a militarista arisztokrácia ellen. S úgylátszik, a íelszó nagyon tetszik nekik maguknak, se szeri se száma az ezt fejtegető és bizonyító cikkeknek, röpiratoknak, könyveknek. Ennek a háborúnak, vagy talán minden háborúnak az eszme-szegénységét szomorúan jellemzi ugyanannak a néhány eszmének vagy szofizmának a szüntelen, makacs ismételgetése. A demokrácia entente-párti voltának a hajtogatásából is kifacsartak már mindent, ami kifacsarható belőle s akik utóbb jönnek, már csak apró böngészni valókat találnak, hulladékokat az általános diskusszió országútján. Ilyen böngésző az az Edward Salmon nevű, előttem különben ismeretlen angol író, aki azt a feladatot vállalta egy kis könyvecskéjében1), hogy kimutatja Shakespeareről, mennyire demokrata volt. Nagyon rossz író s nagyon hitvány kis könyvecskét írt: nagy ügyefogyottsággal igyekszik ledisputálni Shakespeare munkáinak olyan részleteit vagy motívumait, amelyek anti-demokrata színben tüntethetik fel s kimutatni róla, hogy velejében mégis demokrata érzelmű volt. Bizonyítása egészen súlytalan, tulajdonképen alig van valami gondolata a tárgyról, amit érdemes lett volna elmondani s Shakespeateből vett példái és citátumai mulatságos esetei a tendenciózus, hitbuzgó belemagyarázásnak. Nem is a könyvecske tartalma teszi indokolttá, hogy vele foglalkozzunk, hanem a témája, illetőleg annak fölvetési módja érdemel meg néhány szót. Lehet-e Shakespearet egyáltalán abból a szempontból vizsgálni és bírálni, hogy demokrata volt-e s általában, milyen politikai és társadalmi felfogások, világnézetek szempontjából lehet egy költőt vizsgálni és hogyan? Semmiféle belemagyarázás nem fogja elhitetni, hogy Shakespeare felfogása. Bizonyos értelemben udvari költőnek lehet őt elazzal érzett közösséget s ez a közönség épen nem volt demokratikus,, csaknem teljesen az udvar körüli nemességből s az ehhez szító módosabb polgárságból állott. Ezeknek a felfogásához idomult Shakespeare felfogása. Bizonyos értelemben udvari költőnek lehet őt elképzelni, tudjuk, hogy voltak is az udvarral és embereivel összeköttetései s dolgozott udvari megrendelésre is. Munkái ebből a levegőből valók. Komoly hősei, akikben szelleme legteljesebben tükröződik, csupa királyok, hercegek, egyéb nagyurak; ahol a nép mint szereplő, akár egyéneivel, akár tömegeivel föllép, nem valami kedvező elbánásban részesül. Csak a Julius Caesar holtteste körüli tömegielenetekre kell gondolni, vagy a Szentivánéji álom kézműveseire. Milyen idealizált fény veszi körül az utóbbi vígjátékban az udvari személye1

Shakespeare and democracy. By Edward Salmon. London 1916.

290


ket, az előkelőket, s a butaság, éretlenség és faragatlanság milyen karikatura-alakjait csinálja a költő Zubolyból és társaiból! Legélesebben pedig a Coriolanus mutatja Shakespeare viszonyát a demokratikus osztályokhoz: ha még annyim nem szabad is a drámaírót azonosítani az általa teremtett alakok cselekvésével és beszédével: az egész komédiánál érzik, hogy a költő rokonszenve Coriolanus és a plebejusok közti harcban Coriolanus pártján áll. Tehát antidemokrata volt Shakespeare? Ezt sem lehet mondani. Nem volt ellensége a népnek, műveiből nem egy citátumot lehet felhozni, amelyek azt bizonyítják, hogy volt benne megértés a nép szenvedése és elnyomatása iránt s bizonyára ismerte közvetlen szemléletből is — hiszen származása is ezt ^bizonyítja — ezeket a szenvedéseket, de akár igenlő, akár tagadó értelmében, egyszerűen hiányzik foelőle, aminthogy hiányzott borából is, amelynek egyetlen aktuális politikai vagy társadalmi problémája sem érintette a demokrácia gondolatát. Az ókori görög demokrácia gondolata már nem volt aktuális, a modern demokrácia még nem született meg. Shakespeare korában senki nem törte a fejét azon, hogy kell-e a nép széles rétegeit részesíteni az állami és a társadalmi hatalomban. Ezzel a problémával szemben Shakespearenek nem lehetett állásfoglalása, mert ez a probléma nem volt még fölvetve sem az ő, sem a kortársai tudatában. Aristophanesszel szemben fel lehet vetni a demokrácia kérdését, mert Aristophanes Görögországában a demokrácia olyan kérdés volt, amellyel szemben minden görög embernek megvolt a maga álláspontja. De ugyanezt a kérdést Shakespearerel szemben felvetni olyan, mintha Aristophanest abból a szempontból vizsgálnók, mi volt az állásfoglalása a kereszténységgel szemben. A költőben a maga korának élete tükröződik s csak az a gondolat-komplexum elevenedhetik meg benne, amely a maga korában aktuális s rég elavult, elevenségüket elvesztett emlékek ép oly kevéssé adnak szempontot egy költő megítélésére, mint a még ki nem alakultak. Elfogult pártemberek ker estre tik pártjuk igazolását a pártjuk születését megelőzött költők műveiben, de ez csak belemagyarázás és kiforgatás. A demokrata megtalálja a maga gyönyörűségét Shakespeareben akkor is, ha nem kényszeríti bele elvtársai sorába. Anglia semmivel sem lesz kevésbbé demokratikus, ha nem magyarázza is bele legnagyobb költőjébe mai demokráciáját. A költő az életnek teljességével és elevenségével hat amelyet művei tükröznek és azzal válik örök életűvé, hogy kora életének időponthoz kötött jelenségeiből ki tudja emelni és meg tudja mutatni azt, ami örök emberi és minden időkre érvényes. A költők magyarázói gyakran el szokták ezt az egyszerű és alapvető dolgot felejteni s szeretik belemagyarázni a költőkbe a maguk egész más korból és egész más gondolatkörből való eszméit és hajlamait. A költők magyarázói ezért oly gyakran a költők meghamisítói.

Selymes Károly: Reális külpolitika

291

SELYMES KÁROLY: REÁLIS KÜLPOLITIKA Meg kell vizsgálni, bír-e létjogosultsággal az a felfogás, amely a németekkel való teljes szolidaritást hirdeti. Ha a magyar parlamentben oly közbeszólás hangzott el, hogy őfelsége tanácsadói a német császár gyámsága alá helyeztessenek, ez már annyira szimptomatikus tünet, hogy afelett egyszerűen napirendre térni nem lehet. Hiszen ebben már nemcsak az egy zászlóra esküvés, nemcsak együttműködés kívánsága jut kifejezésre, hanem egyenesen minden téren a mi alárendelésünk a német vezetésnek. Eltekintve attól, hogy e felfogás alapgondolata, hogy a német vezetés sokkal észszerűbb, tehát lekicsinylése saját belátásunknak és szellemi erőnknek, gyökere mindenesetre az, hogy teljes, de teljes érdekazonosság forog fenn a szövetséges államok között. Mert reális politikának alapja a másik félben való feltétlen bizalom még akkor sem lehet, ha a nibelungi hűséget még oly nagyra becsülnék is, — mert senkitől és legkevésbbé sem az eseményeket és érdekeket a legjózanabbul és legszámítóbban mérlegelő politikusoktól sem lehet kívánni azt, hogy érzelmi momentumoktól vezérelve, a saját államuk érdeke ellen cselekedjenek. Ha nincs meg az érdekazonosság, ha nincs avval adva a legnagyobb garancia, hogy a németekkel vallott szolidaritás és a németeknek alárendelésünk érdekünkben fog állani. minden körülmények között és oly időre, amilyent egy politikai irány betekint és alapul vesz, — akkor bizony el kell vetnünk e felfogást és csak amellett foglalhatunk állást, hogy a Monarchia minél önállóbban lépjen fel mindenütt. Hivatkozni arra, hogy az a vérfürdő, amelyen közösen gázolunk keresztül, érzelmi és történeti kapcsolatokat teremt, a történelem eseményeinek legelemibb ismerete mellett sem lehet. A történelem csak amellett szolgáltat bizonyítékot, hogy a ma szövetségesei a holnap legádázabb ellenségei lehetnek és fordítva. Mihelyt megszűnik az érdekközösség, a tradíció ereje aláhanyatlik és legfeljebb csak arra szolgál, hogy mindenféle szofizmával félremagyarázzák. Ez lehet jó témája az irodalomnak, de reális megállapításokra nem fog vezetni. A tradíció táplálhatja az irodalmat és költészetet, de egy állam politikájára ép oly kevés befolyással lehet, mint az egyének létért való küzdelmében. Mily egyöntetűség van a szövetséges államok között? Németország etnikai szervezetét illetőleg nemzeti állam jellegű. Bizonyos, hogy egy nemzethez való tartozás tudata az idők folyamán a német néplélekben csak megerősödött. Németország par excellence nemzeti állam, amely ép azért az egyébként igen csekély számú más nemzetiségű alattvalókkal szemben a legkíméletlenebbül lép fel. Ausztria és Magyarországban nincs egy nemzetiség sem, amely abszolút többséggel bírna. Magyarországban eddig elég ereje volt a

292


magyar nemzetiségnek, hogy az államnak magyar jelleget adjon; Ausztriában még a német nemzetiség hegemóniája is vitássá vált és a német nyelvet is háttérbe szorították és elnyomták az egyes tartományokban. A nemzetiségek küzdelme pedig a parlamentáris életet egyenesen lehetetlenné teszi. Az állam az energiák összefoglalása: ezekből energiák levezetése, amelyek azután bizonyos érdekek érvényesítésére használtatnak fel. Természetes, hogy az állami energia igen tekintélyes részét az állam létezésének, szervezetének fentartása köti le. Minden intézménynél, minden egyesülésnél így van ez. Az egyesülésből származó erő egy kisebb-nagyobb részen közvetlenül annak fentartására fordíttatik. Az államnál azonban ez a feladat előtérbe nyomul, első feladatnak tekintetik, míg másutt a célnak és érdekeknek sokkal szorosabban van alárendelve. De annál fogva, hogy egyrészt az állam a maga feladatkörét és evvel érdekeit a végtelenig terjesztheti ki, mindenesetre az egész gazdasági és jogi élet szabályozását felöleli, az egyén legfőbb érdekeinek, személyének, javainak védelmezője, a szervezet fentartásának elsőrendű feladattá, a salus rei publicae suprema lex-szé válása magától értetődő. Minél inkább megvan az államalkotó elemekben az együvétartozás tudata, az együttműködés szükségének érzete, az állam politikája annál inkább mentesül azoktól a feladatoktól, amelyeik az állam fentartására irányúinak. Bármily vitás legyen is az államforma, bármily nagyok legyenek is az ellentétek az államban egymással küzdő érdekcsoportok között, amíg nem vitás az egy államba való tartozás tudata és érzete, az államnak saját maga fentartására irányuló működése nem veszi annyira igénybe energiáját, mint ott, ahol ez is vitás, ahol az államot alkotó tényezők együttműködése is vita tárgyává tétetik, ahol megvan a hajlandóság a tényezők egy részénél, hogy elszakadjanak, ahol az a tudat, hogy egy államban való létezés szükséges, elhalványult. Az államszervezet működése itt elsősorban a tényezők együtttartására fog irányulni. Az államszervezetek között szükségkép érdekellentétek is vannak. Egy állam külpolitikája az érdekellentéteknek a saját érdekében való kiegyenlítésére fog törekedni. Minden állam szükségkép és mindenkép azon lesz, hogy minél előnyösebben történjék ez a maga részére, minél nagyobb befolyást, minél szabadabb érvényesülést biztosítson azoknak az érdekeknek, amelyeket kifelé érvényesíteni kíván. Az egységes nemzeti állam egyrészt mentesül attól a feladattól is, hogy a maga létét, amely állampolgárai együttérzésével és működésével adott, a külállamokkal szemben védelmezze. Ez a nemzetközi életben szinte vitán kívül áll és nincs veszélyeztetve. Oly államokban azonban, amelyek etnikailag konglomerátumok, az érdekek érvényesítésére irányuló küzdelemben a külállamok egyenesen megsemmisítésükre törekedhetnek, mert az államok belső szervezete e megsemmi-


293

sülést lehetővé teszi, mert egyedül az államszervezetben rejlik az az erő, mely az államalkotó tényezőket együtt tartja; ennek az erőnek letörése, vagy meggyengítése az állam szétbomlását eredményezheti. És ha az ily állam szomszédai etnikai vagy más alapon aspirálnak arra, hogy területének egy részét elragadják, magukba olvaszszák, akkor egyrészt már adva is lesz a szomszédos államokkal az érdekellentét ezen aspiráció kielégítése és az illető állam önfentartása, létérdeke között. A külpolitikai vonatkozásban tehát ezen konglomerát államok már egy par excellence szervezeti érdekellentéttel szerepelnek a szomszédos államokkal szemben. És már az állam fennállásával adva van az összeütközés. Az ily államok külpolitikai feladatát tehát elsősorban a saját állami létük fentartása, megvédése fogja képezni. Egy nemzeti és egy konlomerált állam külpolitikája tehát már alapjellemében sem egyezhet meg. És legfeljebb az a körülmény, hogy a nemzeti állam valamely területrészére szintén aspirál egy szomszédos állam, adhat bizonyos közös defenzív jelleget a külpolitikának, amely azonban korántsem lehet oly prononszírozott a nemzeti államnál. Ausztria-Magyarország külpolitikájának jellegét tehát elsősorban az önfentartás politikája fogja képezni, míg Németországét a belső nagy energiák kifelé való érvényesítésének lehetővé tétele. Ε két politika iránya in concreto sem egyezhet meg sem mindenkor, sem pedig mindenben. A mi létfentartási politikánkat nem bízhatjuk a német expanzív külpolitikára. Nem még akkor sem, ha adottnak veszszük, hogy ezen expanzív külpolitika érdeke a mi fentartásunk, ami problematikus lehet. Ily érdek lehet egy bizonyos időben, egy bizonyos konstellációban adott. De ott, ahol a gazdasági érdekek irányítják a külpolitikát, amelyek fejlődése és alakulása mindenesetre változó álláspontokat hoz magával, az ezektől irányított külpolitika nem garanciája annak, hogy mindenkor, mindig, minden körülmények .között és feltétlenül egy oly politika útjával egyezik, amelynek alfája és ómegája az állami lét fentartása és védelme. Ennek előfeltétele, hogy az ily állami lét annyira, oly mértékben ezen gazdasági érdekek irányában fekvő, hogy az illető nemzeti állam feltétlenül minden áldozatot is meghoz a szövetséges állam fentartására. Már pedig ez még ma sem az eset. A gazdasági érdekek érvényesítésének és kiegyenlítésének vannak, lehetnek különböző módjai és különböző kombinációja és bizonyos, hogy csak egy mód, egy kombináció a németeknél a mi állami létünk fentartása, ami pedig nekünk minden, a kiindulópont és a végső konklúzió. Az érvényesítésnek módja, a kombináció azon áldozatok nagyságától függne, amelybe megvalósításuk kerül. Ha túlnagyok az áldozatok, akkor bizonyára más módot, más kombinációt fog a német külpolitika is választani. Már most ez az eset fordítva is áll. Míg egyrészt nem várható el, hogy Németország a mi

294


fentartásunkért nagyobb áldozatot hozzon, mint amennyi neki érdemes, mint amennyi szükséges a saját szempontjából, másrészt mi Németország külpolitikájáért, gazdasági és hatalmi érdekei érvényesítéséért semmiesetre sem kockáztathatjuk legnagyobb érdekünket, saját államunk fenmaradását. És nem is fogjuk kockáztatni, ha annak fentartására más mód és kombináció is kínálkozik, mint Németországért való exponálásunk. Más tehát nemcsak a külpolitika alapjellege, de más a kockázat is, amelyet Németország és a Monarchia a küzdelembe visznek. Részünkről mindig a legnagyobb a kockázat, államunk fanmaradása. Németország részéről csak áldozatok, amelyeknek fel kell érniök az érdekekkel, amelyekért hozatnak. Az államszervezet gyengülése nálunk közvetlenül az állam bukását eredményezheti és ellenfeleink a mi állami életünk megbuktatására törekszenek. Németországnál gyarmatpolitikája, ipara, kereskedelme, kifelé való érvényesülésének megakadályozása az ellenség célja. Evvel az is adva volna, hogy mi más módon is járjunk el, a mi külpolitikánknak nem szabadna az államlétet soha sem kockáztatnia, nem szabadna merésznek lennie, nekünk egy háború létünk vagy nem létünk kérdése, nekünk egy állásfoglalás, egy szövetség bukásunk lehet, míg Németország inkább exponálhatja magát, Németország kockáztathat. Már csak ez okból sem lehetne azonos a két állam külpolitikája. És a legveszedelmesebb, ami elképzelhető, azonosításunk Németország érdekeivel. Eltekintve attól, hogy ez egyben megalázásunk. minden téren feladása önállóságunknak, politikai és gazdasági alárendelése, amely konkrété nem jelenthet egyebet, minthogy Németország Kelet felé irányuló aspirációinak mi vagyunk az útja, de létünket hozza ellentétbe azon hatalmakkal, amelyek Németországgal érdekellentétben állhatnak, de amelyek egyébként a mi területünkre nem aspirálnak, amelyekkel semmi esetre sem vagyunk mi oly ellentétben, hogy megbuktatásunkra törekednének. Ezeknek egyébként éppen érdekében állana a mi fentartásunk, jelenlegi szövetségesei, de a mi szövetségesünk túlságos érvényesülésének ellensúlyozására is. Ezen államok többé bennünk mást, mint Németország érdekeinek letéteményesét, jóban, rosszban és minden körülmények között fegyvertársát nem látják majd, mást, mint pusztulásunkat nem kívánhatják, mihelyt oly elkeseredett küzdelembe keverednek Németországgal, amilyen a mai európai háború. Hiszen önálló érdekeket nem képviselünk, nem hogy arra számíthatnának, hogy saját önállóságunk és érdekeink, ellenségünk érdekei, hatalma érvényesülésének bizonyos mértékben ellensúlyozója és hogy érdekeink, önállóságunk ellensúlyozza majd jelen szövetségeseik előttük sem kívánatos érvényesülését, hanem bennünk is a német érdek és hatalom érvényesülését látják, amelyekkel szemben jelen szövetségeseik nagyobb mérvű ér-

Migray József: A német szociáldemokrata párt belső válsága

295

vényesülését és saját érdekeikkel konkurrálását is kívánatosabbnak tarthatják. Különösen akkor és annál inkább, amikor a mi ellenségeinknek a közel jövőben való kibékülését és megegyezését a németekkel előre láthatják, amely megegyezés — eltekintve a mi szempontjainktól és elvonatkozva tőlünk — csak ő ellenük irányúlhat, ftzen államok első feladatnak tulajdonképeni ellenségeinkkel egyetértőleg csak a mi megsemmisítésünket fogják tekinteni, nem hogy ellensúlyoznák tulajdonképeni ellenségeink ideirányuló törekvéseit. Hiszen bennünk csak egy darab Németországot láthatnak, csak a német érdekeknek politikailag, gazdaságilag alárendelt államokat, nem pedig önálló és a jövőre kombináció tárgyává tehető politikai és gazdasági tényezőket. Bármily szoros is legyen tehát a fegyverbarátság, abban még csak hangsúlyozni sem szabadna az érdékazonosságot, a feltétlen szolidaritást, pláne alárendelésünket a németeknek, hanem ellenkezőleg minden téren és mindenképen a Habsburgok államainak önállóságát és önálló érdekeit kellene kifejezésre juttatni. Hangsúlyozni kell éppen külpolitikánk önállóságát, önálló irányát, szövetségeseinktől függetlenségünket, önállóakarat és cselekvőképességünket, különálló hivatásunkat és érdekeinket.

MIGRAY JÓZSEF: A NÉMET SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT BELSŐ VÁLSÁGA A szervezett német munkásság köreiben, a német szociáldemokrata párt kebelében oly nagy volt már a belső feszültség a háborúval kapcsolatos kérdések körül támadt ellentétes felfogások és politikai törekvések következtében, hogy a pártéletet szakadás fenyegette. Az ellentétek enyhítésére a párt vezetőinek okvetlenül tenniök kellett már valamit. Miután pártgyűlést az adott viszonyok mellett tartani Németországban lehetetlen, így született meg a „Reichskonferenz” gondolata, egy olyan összejövetelé, amelyen az ellentétes felfogások harcaiból ha nem is születhettek meg a párt parlamenti képviselőit egyaránt kötő és irányító határozatok, mégis alkalmasnak mutatkozott arra, hogy bizonyos kérdések körül tisztázódjanak a nézetek. Szept. végén, 21—23-ig, tényleg meg is tartották a „birodilmi értekezletet”, még pedig a nyilvánosság teljes kizárásával; még a központi hatalmak testvérpártjait sem hívták meg. Ennek két oka volt: először tisztán a párt belső ügyének tartották a megvitatás alá kerülő kérdéseket, másodszor pedig: a nyilvánosság kizárásával biztosíthatták csupán a résztvevők szólásszabadságát, ha nem is teljes mértékben, de mégis tágabb keretek között, mintha az értekezlet a háborús kivételes törvények láncait hordta volna magán. És a tulajdonképeni cél az volt: hadd beszélje ki magát mindkét fél; a „kibeszélés” volt az a szelep, melyen át a feszültséget szülő gondolati és akarási ellentéteknek, ha nem is egészben, de részben le kellett vezetődniök, hogy ily módon a pártéletnek már szinte tűrhetetlenné vált

296


légköre kissé megtisztuljon. Mindannak ellenére, hogy az értekezlet összetételéből már előre látható volt, hogy a vitás kérdések fölött dönteni ezúttal egyáltalán nem lehet, mert a küldöttek száma egyáltalán nem áll arányban a párttagok számával, sem egy rendes pártgyűlés jogaival nem volt felruházva, mégis mindegyik csoport a maga reményeinek teljesülését várta tőle. Ennek oka az volt, hogy nagyon kevesen, a párt legképzettebb teoretikusai, különösen Kautsky és Bernstein, látták csak tisztán, hogy egyelőre teljesen reménytelen a „többség” és „kisebbség” egymáshoz való közeledése, mert a vitás kérdések alapjukban véve nem taktikai jellegűek, hanem a különböző irányzatok között áthidalhatatlan elvi ellentétekről van szó. Ezeknek az elvi ellentéteknek pedig elméleti hátterük van, amely a történeti fejlődés menetére és törvényeire, a kapitalizmus mibenlétének felfogására és a szociáldemokrata párt történelmi feladataira vonatkozik: és éppen ez az oka annak, hogy a többség vezetői a kisebbség vezetőit, mint „illúziók világában élő szürke teoretikusokat” igyekszenek lapjaikban és folyóirataikban kipellengérezni, míg magukat úgy tüntetik föl, mint a „gyakorlat” embereit, akik, ha nem is maradtak mindenben hívek a párt nemzetközi pro grammjának követeléseihez betűszerinti értelemben, mindazáltal a szocializmus, különösen pedig a marxizmus szellemében cselekszenek, midőn az adott helyzettel való megalkuvás és alkalmazkodás útján járnak. A többség vezetői azonban nem hajlandók a háború kérdéseiben elfoglalt politikai állásfoglalásukat „megalkuvásnak”, a párt történelmi feladatától való eltérésnek minősíteni, íhanem úgy állítják be a dolgot, mintha minden ténykedésük az elmélet és gyakorlat egységéből, összhangjából fakadna s tisztán a proletariátus céljait szolgálná; elsősorban természetesen a német proletariátusét és az egész német népét, azután ezen, a nemzeti célon keresztül az egész nemzetközi proletariátusét. Az elméleti ellentét, amely a világháború folyása alatt elvi ellentétté sűrűsödött s a párt parlamenti képviseletét már szétrobbantotta s lassan-lassan a párt- és szakszervezetek egységét is mindjobban veszélyezteti, tulajdonképpen régi keletű s mint rejtett alsó áramlás csak a háború viharában vált nyilvánvalóvá és az egész nemzetközi szocializmus számára történelmi jelentőségűvé. A valóságban úgy áll a dolog, hogy ami a történeti fejlődés elgondolását és a szocializmus megvalósulásához vezető utat illeti, a többségnek van igaza, mikor a marxizmus alapgondolatához való hűségét hirdeti: ők azok, akik a régi nótához végre az imperializmus könyörtelen előretörése idején eltalálták a táncot is, míg tulajdonképen Bernstein és Kautsky, kiket a szocializmus eszméje és a proletariátus történelmi feladatának gondolata lelkük mélyén teljesen átitatott, borzongva nézik a gyakorlati érzékű többség keringését az imperializmus katonai és politikai képviselői körül, mert ők nem ezt vártáik; most veszik észre a nóta ritmusában a hibákat, melyek a táncoló lábakat máskép irányítják.


297

Abból a téves alapgondolatból, mely a nemzetek általános indusztriális fejlődéséiben látta a demokráciáihoz és a szocializmushoz vezető utat, csak egyetlen-egy marxista gondolkozó vonta le a párt politikai magatartására nézve a helyes következtetést: Gerhard Hildebrand. Pedig ez a logikai szempontból helyes következtetés kézenfekvő volt mindenki előtt, aki az érzelmi momentumoktól, öntudatlan vágyódásokból eredő álomlátásoktól és akarásoktól megtisztította az elméletet, s a társadalmi fejlődés indusztriális felfogásának tisztán logikai koncepcióját nézte. Minél nagyobb naptömegeket szívnak föl az ipari és kereskedelmi központok, minél nagyobb néptömegek vesztik el létük alapföltételeit a kézműiparban, a kisiparban és a mezőgazdaságiban, annál gyorsabb tempóban irányul az általános történeti fejlődés a kapitalizmus korszakából a szocialista termelési rend korszaka felé, mivel a kapitalisztikus fejlődés maga is szervezi a munkásokat a gyárakban, ilymódon megteremti a lelkekben az osztálytudatos politikai szervezíkedés alapföltételeit s így az ipari fejlődéssel együtt jár a demokratikus haladás is. Szóval, ipari fejlődés egyszersmind demokratikus fejlődést is jelent; több politikai jogot, jobb megélhetést, szociálpolitikai intézmények egész sorát, ami végül is a termelés egész rendjének társadalmosításához vezet. Mi következik ebből? Egyszerűen az, hogy minden országban oda kell törekednie a szocialista munkásságnak, hogy az ipari fejlődés érdekében mindent megtegyen, azt tőle telhetőleg előmozdítsa. Ezek a megállapítások azonban csak viszonylag igazak és helyesek s általánosításuk és kritikátlan alkalmazásuk éppen ellenkező irányba tereli a munkáspártok politikáját. A legszebb példát erre éppen a következetesen gondolkozó Hildebrand és a német párt többségi képviselői nyújtják. Egy bizonyos határon túl, mikor az ipari termelés túlnő a nemzeti kereteken, további növekedése új föltételekhez van kötve: a gyarmatpolitikához és újabb és újabb piacok szerzéséhez. De egyszersmind ugyanezen föltételekhez kötődik a kapitalisztikus üzemekben foglalkoztatott százezernyi és milliónyi munkástömegek sorsa is, tehát nem lehet többé közömbös számukra, hogy ipari termelésüknek hol szabnak határt és a nyersanyagok forrásai kiknek a kezében vannak. A gyarmatok és piacok megszerzésére, megvédésére és megtartására pedig szükséges a jó hadsereg, erős tengeri flotta: szóval, nem lehet kihagyni a társadalmi fejlődés ipari koncepciójából a militarizmust. Hildebrand még a marokkói affér idejében levonta ebből az elgondolásból eredő egyetlen helves logikai következtetést és azt ajánlotta a német pártnak, hogy a koloniális fejlődés biztosítására szavazza meg a hadügyi költségeket, történetesen az új flottajavaslatot. Ezen állásfoglalása miatt tudvalevőleg, a német párt kizárta kebeléből, mert szociálimperializmusával a pártgyűlés többsége nem kívánta magát azonosítani. Majd három évre rá, 1914 augusztus 4-én s azóta is ugyanaz a párt ismételten megszavazta a háborús hiteleket kapi-

298


talista érdekekből eredő és kapitalista s egyéb hatalmi érdekekért folyó háború folytatására. A többségi állásfoglalást a következő céllátásokkal igyekszenek igazolni: a német gazdasági érdekek szabad fejlődése szempontjából Oroszországot vissza kell szorítani Ázsiába, az angol tengeri uralmat meg kell törni, ezzel szemben meg kell teremteni Középeurópát Calais-tól a Perzsaöbölig s ők úgy látják, hogy a harctereken ez az új történelmi helyzet van megszületendőben. Amennyiben a munkásosztály a történeti események könyörtelensége előtt belátással meghódol, ezt a történetcsinálást céljaiban elősegíti, a háború után nagy gazdasági föllendülés fog bekövetkezni, ami megint a munkásosztály előretörését íogja megkönnyíteni s minél nemzetibbnek mutatkozik most a proletariátus, annál kevesebb akadályt gördíthet eléje a jövőben a burzsoázia és a kormány, midőn majd céljainak megvalósításáról lesz szó. Ebből a gondolati légkörből eredtek aztán újabban Hildebrand könyveit imperialisztikus fantáziában jóval túlszárnyaló munkái Konrád Haenisch-nek, Paul Lensch-nek, aki pláne már A szociáldemokrácia végéről és szerencséjéről elmélkedik, és a többi szociálimperialistának és szociálpatriotának mint, amilyenek Wilhelm Kolb, Wolfgang Heine, Eduard David stb. az írásai. Velük szemben a kisebbség az általános történelmi fejlődés indusztriális elgondolásából nem hajlandó ezt a következtetést elfogadni s úgy véli, hogy a háborús költségek megszavazását a proletariátus nemzetköziségének alapelveivel összeegyeztetni nem lehet. Az imperializmus győzelme se az egyik, se a másik oldalon nem mozdítja elő az emberiség általános előhaladását, éppen ellenkezőleg: a gazdasági és politikai haladás elé mindenütt újabb akadályokat gördít. Nem szabad se a nemzetek politikai széttagolására, se egyik vagy másik nemzet gazdasági leküzdésére törekedni, a szocialista politika célja csak a nemzetek kibékítése, a gazdasági javak kölcsönös cseréje lehet. Ezekhez az elvi szempontokhoz a kisebbség még .más meggondolásokat is fűz, így: nem volt-e már kezdetben valószínű, hogy a szociálimperialisták csalódni fognak reményeikben, mert azok teljesülése a modern háborúban egyáltalán nem mutatkozott valószínűnek, példa volt rá a közelmúltban, a két balkáni háború; s a gyors győzelem útján elért zsákmány helyett eddig borzalmas és hosszantartó embermészárlás az eredmény; s nem, hogy fényes jövőt (teremtene egyik vagy másik nemzetnek a háború, hanem csak kölcsönös romlást és pusztítást hozott létre. Mindezeknek a tényeknek figyelembevétele mellett tehát szükség van olyan erőszervezetre, mely a különböző népeken belül a békés megoldások lehetőségeit képviseli, amely távol tartja magát minden háborús szenvedélytől, uszítástól, amely sohasem ordítozott „győzelemért!” és sohasem lihegett bosszú után, hanem állásfoglalásával egyaránt kiérdemli minden nemzet bizalmát, hogy kellő pillanatban, midőn kitűnik, hogy az emberiség egyetlen gazdasági, poli-


299

tikai és kulturális kérdését se lehet ma már erőszakkal megoldani, erejét érvényre juttassa. Már pedig ezzel a békés irányzatú erőszervezettel nyilvánvalóan nem fér össze „minden nemzeti tevékenység”: a háborús hitelek megszavazása, a másik fél ócsárlása, annexiós törekvéseknek közvetlen vagy közvetett előmozdítása és támogatása, amely a bizalmat a másik félben aláássa. A többségi álláspontnak nem lehet más következménye, mint az, hogy a másik félben az elkeseredést fokozza, a tömegeket nacionalista és imperialista zűrzavarba viszi bele a többi országokban is, anélkül, hogy ezáltal a háború kimenetelére nézve valamilyen irányban a döntést elősegítené, ellenkezőleg: kiváltja a proletártömegekben mindenfelé a sovinizmust, a gyűlölséget fölfokozza, a háborút elmérgesíti és még vadabbá teszi s mindegyre nagyobb területekre viszi át. A kisebbségnek ez az álláspontja a szocializmus szempontjából általánosságban igaz és helyes, azonban egyáltalán nem folyt a német pártnak, a németországi szociáldemokráciának a szelleméből, amelyet évtizedeken át nevelt a munkásosztályba. A történelmi fejlődésnek mechanisztikus, indusztriális elgondolásából nem követkézhetik más — és mint az események mutatják, be is következett — mint egy nemzeti imperialisztikus és hedonista álláspont elfoglalása akkor, mikor az egyes nemzeti kapitalizmusok élet-halál harcra kelnek egymással. Nyilvánvaló tehát, hogy e két ellentétes álláspont képviselői, se a háború alatt, se a háború után nem találhatják meg egymást, mert ezek az elgondolások és megállapítások nem a taktikai kérdések körébe tartoznak, hanem elméleti megállapítások különbségei, amelyek homlokegyenest ellenkező cselekvést követelnek, mint aminőt másik elgondolás hívei jónak és helyesnek vélnek. Itt a szocializmus két különböző elgondolásáról, elméleti megalapozásáról és gyakorlati keresztülviteléről van szó, amit egyeztetni nem lehet: vagy imperializmus szociálpolitikai reformokkal, vagy az egész társadalmi rend átalakulását maga után vonó szocializmus. Ε között lehet csak választani. Ezért nem tudott a háború kérdéseiben való állásfoglalás tekintetében a birodalmi értekezlet egyöntetű határozatot hozni. Mindegyik fél elmuzsikálta a maga nótáját, ki szordinoval, ki anélkül, s aztán szétmentek eredmény nélkül. Egy azonban bizonyosnak látszik s ez vigasztaló a jövőre nézve: a német munkásság nagy tömegei a párt parlamenti képviseletének kisebbsége mögött állnak, nem elméleti megismerés alapján ugyan, de proletár ösztönnél fogva, melyet a háborús szenvedések nagyon gyorsan megismeréssé fokozhatnak. Ebbe vetik reményüket a párt legjobb szellemi erői is, mint Kautsky és Bernstein, akikkel a birodalmi értekezlet után elbeszélgetve elméleti és gyakorlati dolgokról, szinte egyértelműleg állapították meg a múlt hibáit úgy a szocialista nevelésben, mint a gazdasági és politikai koncepciókban. Mindketten elhibázott dolognak tartják, hogy a nemzetközi kongresszusok csak a háborút felidéző ténye-

300

Fenyő Andor: Jegyzetek a Duna-konferenciához

zőkre mutatták rá határozati javaslataikban, de nem állapították meg, hogy mi a kötelessége minden szocialista pártnak a háború kitörése esetén. Hibának tartják az ismert antimilitarista javaslatok elvetését, amiben nagy része főkép a német szociáldemokrata pártnak volt. Berstein a Vorwärts-ben már eddig is több cikket közölt, amely már is mutatja, hogy milyen irányúnak gondolja a háború után a munkásmozgalmat, hogy a proletariátus a történelmi feladatát megvalósító útról le ne térjen. A legérdekesebb ezek közül, melyben az angol szocialista munkások radikális -antimilitarizmusát ismerteti, akik cselekvéseikhez az alapokat Ruskin és Tolsztoj tanításaiból nyerik s a katonai szolgálatot egyáltalán megtagadják. Szerinte a szocializmusnak teljes világnézetté kell válni és a főcélnak alá kell rendelni az egyes foglalkozási ágaknak és szakmáknak a maguk apró gazdasági érdekeit és pillanatnyi előnyeit. Károsnak tartja, hogy a múltban nagyon sok olyan művet, amely nem tartozott szorosan a pártirodalomhoz, figyelmen kívül hagytak, vagy igen felületes kritikával félre tetteik, különösen ezek közé számítja Bakunin egynémely munkáját, melyeket a háború után szintén újra kell értékelni. Nem véletlen tehát, hogy a német párt életén belül a háború alatt az Umlernen két irányban folyik: a többség képviselői az imperialisták táborában heverik ki régi betegségüket, a szocializmus merész koncepcióját, hogy esetleg „derék munkás reformpárttá” alakuljanak; míg Bernstein s rajta kívül többen Bethmann-Hollweg társasága helyett inkább keresik Gustav Landauernek, a német anarcho-szociálista írónak a társaságát, hogy a dolgokat ők is újra értékeljék, Már együtt is ülnek egy társaságban, melyben az eljövendő békéért dolgoznak.

FENYŐ ANDOR: JEGYZETEK A DUNA-KONFERENCIÁHOZ A belvízi hajózás jelentősége a vasutak feltalálása óta erősen csökkent, jóllehet a belvizeken való szállítás költségei .még mindig kisebbek voltak, mint a vasúti fuvarozás költségei. Tájékozásul közöljük az egyes közlekedési eszközökön a szállítási költségeket: 1 tonna árúnak 1 kilométerre való szállítási költsége: fillér

Kézi erővel való vontatásnál Állati » » » Csatorna-hajózásnál Folyókon gőzhajóval való vontatásnál felfelé Folyókon gőzhajóval való vontatásnál lefelé Tengeri hajózásnál Vasúti szállításnál

40—60 30—40 20—50 20—250 20— 80 10— 40 160—300

Annak dacára tehát, hogy a belvízi hajózás lényegesen előnyösebb szállítási lehetőséget nyújt, a XIX. század túlnyomó részében


301

a vasúton való szállítás részesült előnyben. Ennék többféle oka van. Nevezetesen a vasúti szállítás ideje előtt a belvízi hajózásnak csupán az országúton való forgalommal kellett versenyeznie. A tengelyen való fuvarozással szemben természetesen a vízi utak sokkal magasabbrendű szállítási eszközt képviseltek, ellenben ,a vasúti szállítás gyorsaságával nem tudtak lépést tartani. Hozzájárult ehhez még az is, hogy a vízi utak létesítése idején hiányoztak egységes alapelvek, melyek szerint az egyes hajók átrakodás nélkül juthattak volna az egyik vízi útból a másikba. Ezzel szemben a vasúti közlekedés intézői azonnal felismerték a közös vágányszélesség előnyeit és kezdeti kivételektől eltekintve, majdnem mindenütt ugyanazon nyomtávolságú sínpályákat fektettek le. Igen erős akadálya volt a vízi utak fejlődésének továbbá az a körülmény, hogy a vasutak különösen Angliában és Franciaországban, továbbá Amerikában magántulajdonban voltak és a vasúti társaságoknak nem állott érdekükben újonnan alapított vasút vállalataiknak a meglevő vízi úthálózat fejlesztése révén komolyabb versenytársat támasztani. Ε célra elegendő volt a vízi utakon egyes fontosabb szakaszokat, csomópontokat vagy átlkelési helyeket megvásárolni, melyek segélyével a vízi utón való közlekedést, illetve szállítást annyira megnehezítették, hogy a szállító közönség inkább használta a vasutakat, mint a vízi utakat. Hogy a törvényhozás beavatkozását elkerüljék, a legkülönbözőbb módon igyekeztek a hajózás elé akadályokat gördíteni, így pl. legnagyobb árútorlódás idején elrendelték a csatorna tisztítását vagy bejelentették egy kamrazsilip javításának szükségességét úgy, hogy az állam tehetetlennek bizonyult a vasúttársaságok politikájával szemben. Viszont, ahol a vasutak állami kezelésben voltak, fiskális érdékek akadályoztáík meg a víziutak fejlesztését. Ez az érthető ellenkezés csak akkor kezdett megszűnni, midőn kiderült, hogy a nagyipari termelés oly óriási árumennyiségeket mozgósít, hogy azoknak lebonyolításában a vízi utak is részt vehetnek anélkül, hogy a vasutak jövedelmezőségét csökkentenék. Így lassanként úgy a kontinensen, marat máshol is nemcsak a folyók szabályozását kezdették meg nagyobb arányban, hanem rendszeres csatornahálózatokat is építettek, mélyek első sorban oly tömegárúk (szén, fa, gabona stb.) szállítására valók voltak, melyéknél a szállítás lassúsága károkat nem okozott. Hogy a vízi utakon Európában mily nagy mennyiségű árú kerül lebonyolításra, azt a következő adatok mutatják: Az európai víziutak hajózható hossza 1900-ban volt Az európai vasútvonalak hossza 1900-ban volt

A forgalom nagysága a következő volt: A belvízi utakon 56,8 milliárd tonna-kilométer A vasutakon » 106,1 » » »

83,568 km. 234,700 »


302

Ebből látható, jóllehet a vízi utak hajózható hossza alig egyharmada a vasútvonalaknak, a víziúton való forgalom nagysága kb. a fele volt a vasúti forgalom mennyiségének. Ha a vízi úton való szállítás költségét legrosszabb esetben tonnakilométerenként átlag 140 fillérre, a vasúton való szállítás költségét legkedvezőbb esetben átlag 220 fillérre vesszük, akkor az európai közgazdaság részére ily módon a XX. század elején 454 millió korona szállítási költség megtakarítás mutatható ki. A belvizeken való szállítás további előnye onnan látható, hogy a vasúti érdekeltségek állandóan érezték egy számottevő közlekedési eszköz versenyét, amelynek következtéiben a szállítási költségek nem lényegtelen csökkentése tapaszt állható. Így pl. a porosz vasutak viteldíjainak nagysága tonnakilométerenként a következőképen alakult: Év

1850 1860 1870 1880 1890 1895

Pfennig

10,33 7,00 4,66 4,33 3,81 3,53

Kétségtelen, hogy a szállítási költségeknek csökkenése vasútüzemi és vonalhálózat! fejlődésnek is következménye, azonban bizonyos, hogy a vízi utak versenye nélkül a vasúti szállítás ilymérvű olcsóbbodása nem igen lett volna remélhető. A múlt század vége felé a kontinensen nagyarányú tervezéseik indultak meg, amelyek az európai vízi utaknak oly kiépítését célozták, hogy az észak és a keleti, valamint a földközi és a fekete tenger vízi úton való összekötése biztosítva legyen. Ilymódon az európai vízválasztó északról délnek, továbbá keletről nyugatnak vízi úton szintén legyőzhető volna. A víziutak elsőrangú fontosságait azonban a háborúban fellépő közlekedési zavarok, elsősorban a katonai célokat és szállításokat szolgáló vasutak tehermentesítésének szükségessége indokolta, miért is a központi hatalmaik figyelme, elsősorban Németország keletről való nyersanyag ellátásának felmerült szükségletei folytán Középeurópa legnagyobb víziútja, a Duna felé irányult. Egyszerre felfedezték a „Senki” Dunáját. Jóllehet a Duna hajózhatóvá tétele már az 1856-iki párisi egyezményben biztosíttatott, mégsem sikerült a hajózást oly mértékben lehetővé tenni, amint az a mai forgalmi igényeknek megfelel. Ismeretes, hogy a németországi folyók, különösen a Rajna és az Elba mily óriási mennyiségű áruforgalmat bonyolítanak le, míg ezzel szemben a Duna áruforgalma aránylag igen kicsiny. Oka ennek kétségtelenül nem annyira a Dunának hajózhatóságában, mint in-


303

kább közgazdasági tényekben kereshető. A Duna mentén levő államok közül csupán Ausztriának van ipari szempontból jelentékeny kivitele, mely a Dunát lefelé igénybe vehette volna. A németországi ipari centrumok inkább a Rajna és az Elba körül vannak elhelyezve és a kelet felé irányuló forgalom szempontjából még mindig olcsóbb volt az árúforgalmat Bréma és Hamburg felé irányítva, a tengeri hajózás révén a Földközi tengerbe, illetve a Fekete tenger körül elterülő fogyasztási piacokra irányítani. Ami a mai dunamelletti agrár-országok felfelé való exportját illeti, az aldunai országok sokkal olcsóbban szállítottak via Sulina— Földközi tenger—Bréma és Rajna annál is inkább, mert a Dunán való felfelé szállítás a Vaskapunál lévő nagy vízsebesség miatt meglehetős költséges, azonkívül a Dunának hajózási viszonyai az év nagyobb részében nem engedték meg, hogy az aldunai hajók átrakás nélkül jöttek volna németországi vagy ausztriai kikötőkbe. A forgalom nagyságának megfelel a Duna hajóállománya is. összesen volt 1900-íban lapátos- és csavargőzös, továbbá vasuszály, falhajó, evezős hajó és vitorlás 3314 drb, 992.000 tonna tartalommal. Ezzel szemben a Rajnán ugyanezen időben volt 8181 jármű 2,633.515 tonnatartalommal. A Duna legnagyobb áruforgalma az utolsó éveket áttekintve, a következő volt: a bajor Dunaszakaszon (1912) az osztrák » (1912) a magyar » (1912) a román » (1910) a bolgár » (1911) összesen

tonna 433,000 2.590,000 5.093,000 5.837,000

14,622.000

Ezzel szemben: az Összes Rajna kikötők forgalma (1913) a német-hollandi víziforgalom (1913) összesen

tonna 67,387.000 37,530.000 104,917.000

Hasonló képet kapunk, ha az egyes nagyobb városok legnagyobb forgalmát tekintjük: Regensburg Passau Linz Bécs (transitóval együtt) Budapest (transitó nélkül)

tonna 243.000 139.000 154.000 1,750.000 3,089.000

Ezzel szemben a nagyobb német városok belvízi áruforgalma a következő képet adja:


304

tonna Duisburg Hamburg Berlin és Charlottenburg Mannheim Stettin Kosel Ludwigshafen Magdeburg Emden Frankfurt Strassburg

28,419.000 10,369.000 8,849.000 5,131.000 3,006.000 2,782.000 2,500.000 2 167.000 2,137.000 1,481.000 1,781.000

Látható tehát, hogy a forgalom az ipari központoktól, ezek viszont a kedvező telephely viszonyoktól függenek;. A Duna jelentősége Anglia blokádja révén a központi hatalmak számára kétségtelenül igen naggyá vált. Eltekintve Németország kiviteli többletétől, a Német birodalom évenként több millió tonna élelmiszer és termény behozatalára szorult, amely a háború alatt kizárólag csak az Alduna, valamint Kisázsia vidékeiről volt beszerezhető. Égető szükség volt tehát a Dunát az árúforgalom számára szabaddá tenni, mert a vasutak teljesítőképességéire ily nagy árúforgalom lebonyolítása céljából háborús viszonyok között nem igen lehetett számítani. Ekkor derült ki aztán az, hogy a Duna hajózhatósága csupán a Vaskapu alatti szakaszon van teljes mértékben biztosítva, míg a Vaskapu feletti zuhatag szakasz, továbbá az osztrák zuhatag rész s a bajor Duna nagy része meglehetős komoly hajózási akadályt képez úgy, hogy az Aldunáról és a Keletről érkező teherárú küldemények a magyar Duna-területre érve, túlnyomó részben vasúti kocsiba rakattak és további rendeltetési helyükre így szállíttattak. Úgy a hivatalos, mint az érdekelt köröknek természetesen első gondolatuk volt a Duna hajózhatóságát a nagyhajózás számára biztosítani és a vasutakat nemcsak a háború idejére, hanem a béke idejére is az Alduna és a keleti forgalom részére tehermentesíteni. A Dunahajózás érdekében Németországban ez év elején mozgalom indult meg és a középeurópai gazdasági érdekeltség 1916 július havában bizalmas értekezletet tartott, melyben hangsúlyozták a Dunaközlekedés fontosságát és a szükséges intézkedések melőbbi keresztülvitelét. Pár héttel később februárban a német ipari és városi érdekeltségek ugyanezen célból Münchenben tanácskozást tartottak, alhol már a Dunakonferencia eszméje is felmerült. A bajor városok nürnbergi kongresszusa alkalmával dr. Bleyer, Regensburg városána'k első polgármestere előadást tartott a bajor városoknak a Dunához fűzött érdekeiről. Ez alkalommal megkeresést intéztek Budapest székesfővárosához oly irányban, hogy a Dunakonferenciát Budapesten akarnák megtartani, ahol tárgyalás alá kerülnének minden politikai vonatkozástól menten a dunai közlekedés műszaki, magánjogi és államközi vonatkozásainak összes idevágó kérdései.


305

F. é. június hó elején Budapesten a magyar, osztrák és bajor városok érdekeltségei bizalmas értekezletet tartottak, ahol a Dunakonferencia programmját megállapították, melynek következtében a Dunakonferenciát f. é. szeptember hó 4-én meg is tartották. A konferencia, mint ismeretes, 3 kérdés taglalásával foglalkozott. 1. Minő intézkedések szükségesek műszaki szempontból, hogy a Duna az úgynevezett nagyhajózás szempontjából a hajózási év egész tartamára biztosítottnak legyen tekinthető. 2. Milyen államközi elvek alapján volna a hajózás biztosítása és fenntartása eszközölhető. 3. Mily módon rendezendő a hajózás magánjogi része, miután ismeretesen a Dunán a szabad hajózás elve érvényes. Az alábbiakban csupán azokra a szempontokra óhajtunk kitérni, melyek a Dunán a nagyhajózást műszaki szempontból lehetővé teszik és a hajózás egész tartamára nézve biztosítják. Nagyhajózás alatt értjük oly hajóknak, illetve uszályoknak közlekedését, melyeik számára legalább 2 m. vízben való merülés kívántatik meg. Minthogy pedig a hajók feneke alatt még bizonyos vízmélység kell, hogy rendelkezésre álljon, a szükséges vízmélységet még 0,2— 0,3 m.-rel növelni kell. önként értetődik, hogy a most megállapított vízmélység a Duna eddig megfigyelt legkisebb vízállására vonatkozik, amelyet lel jegyzésekből az 1911. évi kis-vízállásnak megfelelően vehetünk fel. A merülési mélység és a rakodásképességi viszonyra vonatkozólag közölhetjük! a Dunán közlekedő legkedvezőbb típusú, úgynevezett 670 tonnás vasuszály rakodóképességére nézve az alábbi adatokat: tonna

4 deciméter merülésnél a rakodás 6 » » » » 8 » » » » 10 » » » » 12 » » » » 14 » » » » 16 » » » » 18 » » » »

20,7 104,8 190,5 277,2 364,6 452,5 541,1 630,1

A most tervezett 2 m. legkisebb vízmélységnél 1000 tonnás vasuszályok fognak közlekedhetni, melyek a németországi belvízi hajózásban a legkedvezőbb típust képezik. A Dunakonferencia elé terjesztett műszaki jelentésből kiderül, hogy a konferencia megtartásáig egyetlen oly tanulmánnyal sem rendelkeztünk, amely a Dunát hajózási szempontból a forrástól a torkolatig egységesen tárgyalta és ismertette volna. Ez mindenesetre a (konferencia egyik értékes eredményének tekinthető, mert ily módon módunkban áll a Dunán végrehajtandó szabályozási műveknek egységes szempontból való megállapítását eszközölni.

306


A Duna egész hossza Donau-Eschingen-től Sulináig 2901 km. A forrástól Budapest 1205 km.-re fekszik és ezen vonal hosszában a Duna 568 méter magasságról esik le, míg Budapesttől lefelé csupán 110 m. magasságot kell leküzdenie. A Duna felső folyása Regensburgtól Gönyüig, középső folyása Turn-Severin-ig és alsó folyása Sulináig terjed. A jelenlegi hajózási viszonyokra jellemző, hogy Ulmtól Regensburgig csak tutajokkal és fajárművekkel, Regensburgtól lefelé 2434 km. hosszúságban gőzhajókkal is hajózható. Természetesen minél közelebb jutunk a torkolathoz, az uszályok, illetőleg a gőzhajók nagysága folyton nagyobbodik, míg Brailától lefelé mindennemű folyami és tengeri hajók,1 közlekedhetnek. A Duna egyes részein a 2.0 m. merülésû hajózás szempontjából a hajózási viszonyok a legkisebb vízállásra vonatkoztatva a következők: 1. A torkolattól a Vaskapu fölötti zuhatag szakaszokig (tehát a a Vaskaput is ideértve) a nagyhajózás számára akadályok nincsenek. 2. A Kazán-szorostól fölfelé levő zuhatag szakasz egyes részem a Vaskapuszabályozás lezárása után egyes sziklacsúcsoki és sziklapadok voltak észlelhetők, melyek fölött csupán 0,6 m. hajózó mélység áll rendelkezésre. Ezek sürgősen eltávolítandók és a felmerülő, mintegy 16 millió Κ költség rendelkezésre is áll. 3. Tovább fölfelé a Bécs feletti osztrák zuhatag szakaszig a nagyhajózás biztosítottnak tekinthető; bár a munkálatok még nem nyertek mindenütt befejezést, de a még tapasztalható zátonyok adott esetben 1—2 nap alatt kikotorhatók. 4. Az oszrák zuhatag szakasz, továbbá a bajor Duna a nagyhajózás számára nem alkalmas, miért is itt nagyobb arányú szabályozási munkálatok válnak szükségessé. Ε nélkül a Dunán való nagyhajózásról első sorban a német érdekek szempontjából nem igen beszélhetünk. Német részről a Dunakonferencián és az előértekezleten különösen hangsúlyozták azt, hogy a Németbirodalom nem csupán a német Duna szabályozását hajlandó végrehajtani, hanem a Rajnával, a Majnával és a Neokárral való belvízi csatornaösszeköttetést is hajlandó mintegy 1000 millió márka költséggel létesíteni, természetesen csak abban az esetben, ha az osztrák zuhatag szakasz megfelelő szabályozása biztosítottnlak tekinthető. Kétségtelen ennélfogva, hogy a Fekete tengernek az Északi és Keleti tengerrel való összeköttetése nemcsak a Duna 2,0 m. vízmélységre való hajózhatóságát, hanem a most említett csatornahálózat megépítését is szükségessé teszi és ily módon az európai vízválasztó legyőzése vízi úton is biztosítottnak lesz tekinthető. Másfelől nem hallgatható el az osztrák érdekeltség azon törekvése, hogy a dunai nagyhajózás csak Bécsig legyen keresztülviendő, ahonnan a DunaElba csatornának megépítése révén kívánják a dunai forgalmat a né-

Két szabadkereskedelmi manifesztáció

307

met belvizekbe és viszont lebonyolítani. Ennek következménye az volna, hogy a Duna .az osztrák zuhatag szakasztól felfelé a nagyhajózás számára továbbra is el volna zárva és azonkívül a német úgynevezett középcsatornák (Duna-Rajna, Dunai-Majna, Duna-Neckár) nem kerülnének kiépítésre, ami természetesen a délnémet ipari telephelyek forgalmi előnyeinek hátrányával járna. A Dunán végrehajtott szabályozás költségei az európai Dunabizottság működése óta kb. 400 millió koronára rúgtak. A most javasolt 2,0 m. hajózási vízmélység biztosítására szolgáló szabályozási munkálatok költségei az osztrák zuhatag szakasz kivételével mintegy 250 millió koronát tesznek ki. Ehhez járulnak különböző kikötő építések, megfelelő szállító berendezésekkel, iparvágányokkal, raktárakkal, utakkal, melyek nélkül a forgalom gyors és olcsó lebonyolítása nem vihető keresztül. Hogy ezek után mennyiben lesz a Duna mint közlekedési útvonal jövedelmező, azt csak a jövő fogja megmutatni, mivel a háború alatt a dunai viteldíjak 1,5—2 szeres nagyságra is emelkedtek és a háború után a tengeri szállítás költségei még mindig oly magasak lesznek, hogy nincs kizárva, hogy a dunai vizi szállítás olcsó közlekedési eszközt fog jelenteni. Hangsúlyozzuk azonban, hogy a Dunának nagyhajózás számára való hozzáférhetővé tétele nem jelenti a forgalom megfelelő növekedését, csupán csak lehetővé teszi. Amennyiben a német ipari kivitel kelet felé irányuló része a dunai víziúton bonyolíttatik le, kétségtelenül nagy forgalmi fellendülésre számíthatunk, mely bizonyos esetben a magyar közgazdaság részére is előnyöket jelenthet. Hogy a magyar ipari termelés számlára várható-e ezen olcsó víziszállítás révén számottevő föllendülés, azt ma nehéz volna eldönteni, miután az ipari termeléshez első sorban a nyersanyagok jó telephelyközpontja szükséges s a szállítás olcsósága csak egy feltételt jelent a többi szükséges tényező között, melyek nélkül ipari központok alakulása és föllendülése nem remélhető.

KÉT SZABADKERESKEDELMI MANIFESZTÁCIÓ A Journal des Économistes augusztusi számában közli a francia Szabadkereskedelmi Liga és az angol törvényhozás egy csoportjának nyilatkozatait a háború utáni kereskedelempolitikai — és ezért külpolitikai — viszonylatok kívánatos alakulásáról. Az entente gazdasági konferenciájának határozatai után, melyek egyformán elzárkózásra tüzelik valamennyi harcoló felet, jónak látjuk ezeket a békéltető .nyilatkozatokat közölni, melyek maguk is feleletül voltak szánva a Konferenciának. Megjegyezzük, hogy a francia Liga elnöke Yves Guyot, kinek nevét minálunk is mindenki ismeri; az angol memorandumot többek közt S. Arnold, Lord Beauchamp, Lord Brassey, Lord Bryce, John Burns, Lord Courtney, F. W. Hirst, Richard D. Holt, Lord Loreburn, Sir John Simon stb. írták alá. ·


308

Mondanunk sem kell talán, hogy a szerkesztőség nem azonosítja magát e nyilatkozatok minden tételével, mint ahogy ezekre is áll, miként a Huszadik Század minden más közleményére, hogy azért a felelősség a szerzőt terheli. I. A FRANCIA SZABADKERESKEDELMI LIGA MÁSODIK KIÁLTVÁNYA

Kérdés 1. A háború megdöntötte-e azokat a közgazdasági tételeket, melyeknek igazságát a szabadkereskedelmi liga 1911-ben, alapításakor állította? A tények 2. Az 1914-ben kitört katasztrófa ügyünk védelmére emberek oly mérvű feláldozását, valamint anyagi és erkölcsi javak oly mérvű rombolását hozta magával, melynek rettenetes méreteit, dacára, hogy régen féltünk bekövetkezésétől, nem láthattuk előre. A veszély, melyet állandóan hangoztattunk, abból származott, hogy a Németbirodalomban a gazdasági szervezet nem öncél volt, hanem politikai eszköz, melyet a Kaiser ambíciói szolgálatába állított, a katonai párt pedig támogatás ürügye alatt céljainak alárendelt. Ha képesek az események rejtett okáig hatolni, rettenetes megütődést kell érezniök azoknak, akik gúnyolódtak a Cobden club jelmondata felett: Free trade, Peace, Goodwill among nations: szabadkereskedelem, béke, jóakarat a nemzetek között. Az az ósdi előítélet, mely szerint „senki sem nyer csak más rovására” a fejlődés legmagasabb fokán álló népeket a mai háborúhoz vezette. Büszkék lehetnek rá a gazdasági imperializmus csatlósai, amikor Disraeli-ben és Chamberlain-ben ünnepelték, azzal a reménnyel, hogy Nagybritannia végre is belemegy s csattanós érvet szolgáltat nekik a szabadkereskedelem ellen. Csodálattól megkövültén borulnak-e le még mindig a Kaiser előtt, aki kiköszörült kardjára és puskaporára esküdözve lármázza fel a világot, hogy öt millió bajonett hegyével erőszakolja rá a német ipari termékeket, az egész világot alávesse a Németbirodalom uralmának, hogy önmaga és gyarmatai által elég legyen önmagának, olyan tengeri egyeduralomról álmodozva, mint amely közel két századon keresztül hosszú háborúkat eredményezett Spanyolország, Hollandia, Franciaország és Anglia között? Értékelhetik most a kereskedelmi és egyedárúsági féltékenység politikájának eredményeit; s ha az események túlságos szörnyűsége nem tiltaná meg a gúnyolódást, mily jó alkalmat nyújtanának viszonzásra Hume, a fiziokraták, Adam Smith, Cobden, John Bright, Bastiat, Herbert Spencer, Molinari, Frederic Passy, Levasseur tanítványainak, akik megkísérelték kiszabadítani az emberiséget a háborús civilizációból, a szabad kicserélés civilizációját állítva mintaképül elébe!


309

3. És mi a szabadkereskedelem hívei, tanúságul híva a sok millió megölt vagy megcsonkított embert, a mindörökre megsemmisült tőke sok milliárdját, minden kétségen felül álló igazságként állítjuk, hogy a jelenlegi háború végleges elítélése annak a politikának, mely szembe helyezkedve a tudomány, az ipar, a közlekedési eszközök, a vasútak, a gőzhajózás, a légi közlekedés, távíró és távbeszélő haladásával, az egyes népek gazdasági érdekeit igyekszik egymással szembeállítani s mely azon tételt követve, hogy „minden nemzetnek elégnek kell lenni önmagának”, mindegyik nemzet piacát törekszik kisajátítani a termelők egyes csoportjainak azáltal, hogy a külső verseny elől több-kevesebb sikerrel elzárja. Az entente hatalmak június 14-től 17-ig tartott Gazdasági tanácskozása által elfogadott határozatok azt a kívánságot fejezik ki, hogy a szövetségesek szorosabbra fűzzék egymás között viszonyukat, de ugyanakkor félelmet árulnak el e viszony állandóságának biztosítására szolgáló legegyszerűbb eszköz igénybe vételével, azaz azzal szemben, hogy annak megállapítását egyes nemzetek termelőire és kereskedőire bízzák a már Turgot által megállapított igazság értelmében: „A felek elhatározása, mely a cseréhez vezet, akkor áll elő, mikor a két fél előnye kölcsönösen egyforma”. Semmi sem tudta s nem is fogja tudni megcáfolni a londoni City kereskedői 1820-i kérvényének következő mondatát: „A kereskedőnek az a gyakorlata, hogy a legolcsóbb piacon vesz és a legdrágábbon ad el, mely gyakorlat minden kereskedő egyéni üzleteit szabályozza, pontosan alkalmazható az egész nemzetre”. A szövetségesek gazdasági tanácskozása 4. A Gazdasági tanácskozás határozatait bevezető részben a következőket olvassuk: „A központi hatalmak, szövetségeseikkel egyetértésben gazdasági téren oly harcot készítenek elő, mely nemcsak hogy túl fogja élni a béke helyreállítását, de amely akkor fog csak igazi nagyságában kifejlődni”; és a Szövetségesek képviselői attól tartanak, hogy „a megegyezések a többi nemzetre elfogadhatatlan egyeduralmat kényszerítenek majd”. Mily megegyezések? Zollverein a Németbirodalom és az Osztrák-magyar monarchia között? Nincs megkötve; és különben is mi lesz a két birodalomból a háború után? De ha a 120 millió német-osztrák-magyar kereskedelmi és ipari érdekeit egyesítő Zollverein gazdasági hegemóniát képes biztosítani e népek számára, miért nem él ugyanezen eszközzel Nagybritannia, Franciaország. Oroszország, Olaszország, Belgium és Japán? Ha 120 millió embernek oly nagy előnyt tud biztosítani, mily óriási előnnyel járna a Szövetségeseknek, akik négyszer annyi népességet számlálnak és akiknek rendelkezésükre áll akár mint saját területük terméke, akár pedig piacuk és tengerük útján a nyersanyagok és ipari termékek legnagyobb része?

310


Ha a szövetséges nemzetek kormányai oly rendkívüli hatást tulajdonítanak a Zollverein-nek, meg kell kötniök egymás között. 5. Úgy látszik, hogy a Gazdasági tanácskozás tagjai nem igen gondoltak erre. Három időszakra nézve hoztak határozatokat. Az első időszak a háború. Joggal gondolták, hogy a központi hatalmak gazdasági blokádját mindinkább szigorítani kell. Bizonyára nem saját érdekében akarják megfosztani az ellenséget élelmezési cikkek és egyéb áruk behozatalától. S mégis a blokád a védvámrendszer ideálját valósítja meg: kényszeríti az alatta álló nemzeteket, hogy eleget tegyenek önmaguknak. A második időszak „a szövetséges nemzetek kereskedelmi, ipari, mezőgazdasági és tengerészeti regenerációi árnak” időszaka. Az erre vonatkozó határozatok egy átmeneti időszakra utalnak, mely annál veszedelmesebb, mivel tartama határozatlan. Az ezen időszakra vonatkozó első határozat kimondja, hogy ,,a Szövetségesek elhatározták, hogy közösen fognak eszközöket keresni, melyekkel helyreállítják vagy helyreállítani segítenek a rombolások, a fosztogatások és a jogtalan rekvirálások áldozatainak nyersanyagukat, ipari és gazdasági eszközeiket, állatállományukat és kereskedelmi flottájukat”. Ez a határozat kitűnő Belgiumra, Szerbiára, Lengyelországra és Franciaország még elfoglalt részeire. Egy másik határozat kinyilvánítja, hogy a háború megszüntette az összes kereskedelmi szerződéseket. Legyen. Ez közvetlen következménye. 6. A Szövetségesek képviselői felsorolják azután azokat az ideiglenes és állandó jellegű eszközöket, melyekkel egymásnak segítségére lesznek; de nem beszélnek a leghatásosabbról, az egyetlenről, mely nem idézhet villongásokat elő közöttük: a szabadkereskedelemről. Mit tesznek helyébe? Kölcsönösen biztosítanak egymásnak az átmeneti időszak tartamára „különleges intézkedéseket, melyek megkönnyítik természetes segélyforrásaik termékeinek kicserélését”. A szándék jó, baj csak az, hogy részleges. A negyedik határozat kimondja, hogy „a dumping ellen való védekezés céljából a Szövetségesek elhatározzák, hogy közösen megállapítanak egy időszakot, mely alatt az ellenséges hatalmak kereskedelmét külön szabályoknak vetik alá és ezen országokból származó árucikkeket vagy kitiltják, vagy más speciális, hathatós rendszernek vetik alá”. Mit akar jelenteni ez az utóbbi kitétel? A dumping szó pontos jelentése: „tisztítani kidobás által”. Alkalmazása a kereskedelemre a kivitel által való végeladásból ered. Különösen a németek csináltak rendszert abból, hogy bizonyos árukat olcsóbban adtak el külföldre, mint belföldre. Így látták el acéllemezekkel az angol és hollandi hajóépítkezéseket és biztosítottak munkát idegen munkásoknak.


311

A Gazdasági tanácskozás ezen ajándékból ürügyet kovácsol egy politikai háborút követő gazdasági háború igazolására. Valami zavar van itt a gondolatokban, melyet tisztáznunk kell. 7. A háború az egyes államok között van; a politikai megoldás a kormányok dolga. A jelenlegi háború nem végződhet másként, .mint döntő győzelemmel, mely mély politikai változásokat idéz elő Európában, melyekre szüksége van békéje biztosítása végett. Ε változások a Kaiser gazdasági imperializmusának megszüntetését célozzák. De a Pharaok régi éléstár-rendszere, melyre a háborús államokat bizonyos cikkekre nézve a háború vitte, nem vezetett oly csodálatos eredményekihez, melyek alapján a jövő gazdasági rendszerévé kellene kineveznünk. A kereskedelem továbbra is egyének között fog végbemenni, akik mindegyik fél legnagyobb érdeke szerint akarják áruikat kicserélni. Ε naponkénti egyéni cselekvés mozgatója a verseny; és a verseny az, ami az emberiség gazdasági fejlődését előidézte, különösen 1840 óta, mikor Nagybritannia gazdasági politikáját az ipar és a közlekedési eszközök fejlődéséhez alkalmazta. Megkísérelni békeidőben felújítani a kontinentális zárlatot Középeurópa ellen, nem egyéb, mint az összeférhetetlen kiegyenlítését kísérelni meg. Békés szerződés nem lehet háborús cselekedet. A dolgok ilyen állapota nem használna csak a csempészetnek. Minden nap tapasztaljuk azokat a nehézségeket, melyeket most háborúban a központi hatalmak és Törökország blokádja a semlegesekkel okoz. Milyenek lennének e nehézségek békeidőben? És az a politika, melyet a Gazdasági tanácskozás második része hirdet, a Szövetségesek blokkjával szemben egy másik blokk alakulását eredményezné. 8. Az Állandó jellegű segítő és együttműködést célzó intézkedések a Szövetségesek között címet viselő rész első határozata így szól: „A Szövetségesek meg fogják tenni a szükséges intézkedéseket arra nézve, hogy normális gazdasági fejlődésükhöz szükséges nyers anyagok és ipari termékek tekintetében az ellenséges országoktól teljesen függetlenítsék magukat”. Ha ennek a cikkelynek célzatát a tényekkel összevetjük, megállapíthatjuk, hogy Belgium 1903-ban több mint 7 millió, Franciaország 5 és fél millió tonnát hozott be a Ruhr medence szenéből. A keletfranciaországi és belga iparosok lemondhatnak-e erről a behozatalról még akkor is, ha a Sarre bányái Franciaországhoz csatoltatnának, minthogy az ezekben termelt szén minősége nem pótolhatja amazt? 9. A német piac elzárása az elszászi és lotiharingiai iparosok tönkrejutását eredményezné. Az olasz kertészek nem versenyezhetnek a franciákkal. Oly alacsony átviteli tarifát kérnek Olaszország és Nagybritannia között, amilyen alacsony csak lehetséges. Meg fogják kapni. Amíg az alagút elkészül, kompokat követelnek. Itt már az illúziók világába lépnek.

312


Németország Oroszország legnagyobb piaca; sem Franciaország, sem Anglia, sem Olaszország nem vállalkozhatik airra, hogy átvegye maga számára azt a mennyiség gabonát, fát és lent, melyet Németország elnyel. Nem lelhet Európa 120 millió lakosát eltörölni a föld színéről, sem megváltoztatni azokat a földrajzi feltételeket, melyek között él. 10. Ebben az első cikkelyben az áll, hogy a szövetségesek célja ,,megtartani és fejleszteni helyzetüket és gazdasági függetlenségüket az ellenséges hatalmakkal szemben”. És ennek elérése végett „maguk a kormányok által igazgatott vagy ellenőrzött és szubvencionált vállalatokhoz fognak folyamodni”. A Tanácskozás e határozatának az a nagy hátránya van, hogy reményeket ébreszt mindazokban, akik azt hiszik, hogy az állam dolga az egyesek üzleteit intézni és hogy nagyon sarkalja a bürokratikus ambíciókat. Hughes, Ausztrália miniszterelnöke már elkezdette ennek a cikkelynek alkalmazását, miikor megvásárolt, 19 font sterlingjével tonnáját, tizenegy hajót, melyek négyet értek a háború előtt és amelyek az income-tax és az excess profit-tax alól mentesítve versenyezni fognak a magántulajdonban lévő hajókkal, anélkül, hogy egy tonnát is hozzáadnának a világ szállítóképességéhez. Hughes kijelentette, hogy nem enged kivinni egyetlen egy tonna cinket sem Németországba: 1913-ban 507.000 tonna 1,548.000 font sterling értékű cinkből Ausztrália kivitt Németországba 385.000 font értékűt. De Hughes úr nem fogadkozott ugyanúgy a gyapjú tekintetében, melyből Németország kivitt 425.000 bált 1,703.000-ből, 4,693.000 font értékben. Hogy értsük e kétféle magatartást? Ε határozat első alkalmazásai azt mutatják, hogy az államok újból súlyos, a gazdasági életre nehezedő pénzügyi kötelezettségeket vesznek magukra akkor, amikor minden ország kormánya küzködik a pénzügyi nehézségekkel, melyeknek teljes súlyát csak a háború után fogjuk érezni. Pénzügyi és védő-vámok 1. A Gazdasági tanácskozás nem tárgyalta a vámok kérdését a Szövetségesek között. Ε tartózkodó magatartás magyarázatául ezt mondták: „Új adókra, tehát új vámokra lesz szükség”. De a szabadkereskedelem hívei mindig különbséget tettek a védővámok és a pénzügyi vámok, „csak a jövedelem célját szolgáló vámok” között, mint az amerikai demokraták mondották s mint amilyeneket az angolok hoztak be 1860 után. Nagybritanniában a pénzügyi vám csak oly cikkeket sújt, melyeket az ország nem termel, míg a védővámok célja oly termékek behozatalának korlátozása vagy megakadályozása, melyekhez hasonlót termelnek az országban, avégből, hogy a cikkek termelői a védővámmal arányosan emelhessék ezek árát.


313

Minden vám adó és minden adó teher annak, aki fizeti. De a védővám abban különbözik a pénzügyi vámtól, hogy a népesség bizonyos csoportjának hasznára s az összes fogyasztók kárára kivetett adó. 12. Az adóterhek növekedéséből vont érv minden súlyával a szabadkereskedelem mellett szól; mert minél súlyosabbak lesznek a közszolgálatokért szedett adók, annál parancsolóbban lép fel annak szükségessége, hogy ne tegyük őket még súlyosabbá magánérdekeket szolgáló adók által. S a védővámok biztosítanak-e állandó jövedelmet az államháztartásnak? 1908-ban Franciaországban a búzára vetett vám jőve dehne 417.000 frank volt; 1909-ben 273.000, Azután jött egy száraz év. 1910-ben 32 millióra emelkedett, 1911-ben 133 és fél millióra; 1913-ban 100 millión felül volt. Egy jó aratás β visszaesik az 1908-as és 1909-es arányokra. A gabona-vám nem nyújt komoly bevételt, csak a rossz években azoknak a szerencsétleneknek rovására, akiknek a (kenyér a fő táplálékuk s semmi haszonnal nem jár a termelőknek, akiknek nincs mit eladniok. A francia kormány, fentartva a 7 frank vámot a gabonára, fel akarja-e jogosítani a szegény embereket, hogy azt mondják: „Ez a vám a háború rokkantjainak, az özvegyeknek és árváknak nyugdíját csökkenti, kinek a javára? Nem a kisbirtokosok javára, akiknek nincs annyi gabonájuk, hogy eladjanak belőle, de a közép s különösen a nagybirtokosok javára, akiknek birtoka átlag 73 hektár termőföldet jelent”. A háború első napjaiban a kormány maga is elismerte, hogy a gabonavámot a fogyasztók fizetik, mivel felfüggesztette őket. A védővám-politika veszélyei 13. Franciaországnak inkább érdeke, mint bármely más államnak, a szabadkereskedelem politikája. Méline azt mondta: „Fentartom önök részére a nemzeti piacot. Ez elég”. De mi a mi nemzeti piacunk, mely holnap kevesebb, mint 40 millió lakos piaca lesz, amaz óriási piac mellett, melyet a tariff-reformers akarnak teremteni Nagybritannia és birtokai között, átalakítva az open-door, a mindenki számára nyitott ajtó politikáját a csak neki és birtokainak nyitott ajtó politikájává; a 160 millió lakost számláló rettenetes orosz blokk mellett; végre a 100 millió lakosságra támaszkodó Egyesült-Államok mellett? Ha e nagy, befelé szabadkereskedelmet űző blokkok kifelé védővám politikát folytatnak, Franciaország összeroppan közöttük. 14. Befelé a védvámremdszer tagadása az államügyek nyilvános megvitatása elvének, ment az Angliában és Amerikában szokásos kifejezéssel élve a hivatalszobák rejtekeiben játszik le. Tagadása a szabadságnak, mivel a kereskedelem és ipar irányítását politikai befolyásoknak szolgáltatja ki, melyeknek nincs más

314


cselekvési kritériuma, mint azoknak az embereknek illemszabályai, előítéletei és érdekei, akik irányítják vagy tűrik. Tagadása az egyenlőségnek, mert a nagybirtokosoknak és az iparosok bizonyos csoportjainak oly privilégiumokat biztosít, melyek polgártársaik nagy többségét adófizetőikké teszik. A magán adózás feudális rendszerének alkalmazása a demokráciához, melyben cserében azért, amit fizet, az adózó nem kap vissza semmit. 15. Az 1914. évi katasztrófa a Németbirodalom támadó védvámrendszerének elítélése. Vannak azonban a szövetségesek táborában, akik, bár tüzesek a németek, valamint gondolkozásmódjuk és módszereik ellen való kifakadásokban, mégis ezeket utánozzák s sajátságos logikával a szövetséges nemzeteknek ugyanazt a rendszert ajánlják, mint csalhatatlan orvosszert, melytől megakarják szabadítani a világot. Egészen más tanulságot kell levonni a tapasztalatból. Bár a háború a nemzeti érzést is fokozta a megtámadott népeknél, az érdekek és az érzések oly közösségét és oly nemzetközi összetartást is ébresztett fel bennük, amire még nem volt példa. Ami még hiányzik, hogy a szabadkereskedelem megvalósulásához vezessenek, az a közgazdaságtan igazságainak világos átérzése a politikusok és az érdekeltek körében. Összefoglalás 16. A szabadkereskedelem kérdése a legfontosabb minden kérdés között. Visszautasítása háborút jelent a jövőben; elfogadása a béke legnagyobb biztosítéka. A pacifisták, akik békebíróságok és egyéb többé-kevésbé szellemes szerzetek által akarják a békét biztosítani, a nemzetközi összeütközések hatásait azáltal próbálják enyhíteni, hogy nem foglalkoznak az okokkal, melyek azokat előidézik. Azonban nincs más mód a háborúk megszüntetésére, mint az összeütközések megszüntetése. A dinasztikus ambíciók, faji és vallásgyűlölet szerepet játszanak még a háborúk előidézésében; de míg hatásuk legmagasabb fokát a régi nemzetközi ragadozó indulatok túlizgatása által szerzik meg, addig a szabadkereskedelem gondolata és gyakorlata szétbontja őket. A jelenlegi háború rettenetes példája a gazdasági és politikai verseny összezavarásának. Amíg az emberiség nem tanulja meg, hogy élesen szétválassza e kettőt, mindig ki lesz téve egy újabb katasztrófa félelmének és esélyeinek. 17. Az előadottak alapján a legközelebbi Gazdasági tanácskozásnak a következő eredményeket terjesztjük elő: A szabadkereskedelem ép oly szükséges az ellenség, mint a Szövetségesek szempontjából. a) A szabadkereskedelem rákényszerítése az ellenségre a leghathatósabb eszköz a dumping megakadályozására s ugyanakkor biz-


315

tosítja Elszász-Lotharingia piacát s feleslegessé teszi a sokféle vámpolitikát. b) A Szövetségesek (hadikárpótlást fognák követelni Németországtól és Ausztria-Magyaroirszágtól. Ennek fizetése annál könnyebb iesz, minél nagyobb ezek kivitele. c) Az egyetlen mód arra, hogy a Szövetségesek elejét vegyék egymás között a gazdasági ellentéteknek és versengéseknek, melyeket a németek és az osztrákok és magyarok igyekezni fognak felhasználni egységük megbontására, a védvámpolitika visszautasítása és egy határozottan szabadkereskedelmi politika elfogadása. II. EMLÉKIRAT A SZABADKERESKEDELEMRŐL A háborút megelőző tizenkét év alatt szüntelen támadások intéztettek a szabadkereskedelem rendszere ellen, melyet Nagybritannia a 19. század közepén hosszú vita és a védővámrendszer és a gyármati privilégiumok kevéssé kielégítő eredményei után elfogadott. Ε támadások teljes mértékben visszautasítalak — s a Tariff Reform izgatás érezhetően lecsendesedett. Azok az előnyök, melyeket a szabadkereskedelem hívei e rendszernek tulajdonítanak, négy csoportba osztályozhatók: 1. Tisztán gazdasági előnyök. A legnagyobb gazdasági eredményt úgy érjük el, ha mindenkinek megengedjük, hogy azt az üzletágat gyakorolja, mely legtöbb reményt nyújt neki a sikerre, akár egyéni ízlése vagy képessége, akár pedig az általa lakott ország fizikai körülményeméi fogva. Ez az oka annak, hogy az emberek a munkamegosztást alkalmazzák maguk között. Az előbbiből következik, hogy az egyén anyagi létföltételei oly kedvezők lesznek, milyenek egyáltalában lehetnek; és tényleg a munkabérek magasabbak voltak Angliában az árakhoz arányítva, mint bárhol Európában. Az is következik, hogy az ország sűrűbb népességet fog tudni eltartani, ami pedig a nemzeti erő alapját képezi. Egészen bizonyos, hogy Anglia jelenlegi népességét nem tarthatná el egyedül az országon belül termelt élelmicikkekkel — nem tarthatja fenn magát másként, minthogy egyéb cikkeket termel s ezeket kicseréli máshol termelt élelmicikkekkel. A nagy mennyiségű élelmicikk és ipari feldolgozásihoz szükséges nyersanyag behozatalának szükségessége vezetett e behozatal eszközeinek szervezéséhez. Ilyenek a bankszervezetek, a biztosítások, a kereskedelmi hajózás és azok az iparágak, melyekben az ország versenyképessége minden vitán felül áll. Továbbá az, hogy mi hajlandók voltunk bárkitől vásárolni, aki jó árút kínált pénzünkért, az egész világot rávette, hogy szívesen adja el nekünk portékáját; nekünk állott rendelkezésünkre a lehető leg-

316


nagyobb vásárlóterület és meg volt hozzá a megfelelő szervezetünk, hogy kellő hasznot húzzunk belőle. Az, hogy búzánkat oly különböző helyekről kaptuk, mint Oroszország, India, Ausztrália, Argentina, Észak-Amerika, hatalmas biztosítékot nyújtott arm nézve, hogy egyszer táplálék nélkül ne maradjunk. Épen úgy van, talán kevésbé megkapóan, a többi árucikkekre nézve is. Iparunknak, szabadon kitéve a versenynek, feladata magaslatára kellett emelkednie, hogy el ne bukjon. Sok olyan esetet idézhetnénk, melyben egy iparág virágzása következtében elhájasodva és lethargikus állapotba jutva, célba vétetett a külföldi verseny által, mely le is verte mindaddig, míg a helyi ipar, nem lóvén külső segítsége, összeszedte magát és visszanyerte előbbi virágzását, előbbi energiájára támaszkodva. A cipőipar megkapó példáját nyújtotta ennek néhány évvel ezelőtt. 2. Jövedelem. — A védővám — mint minden adórendszer, mely a fogyasztást veszi alapul — arra kényszeríti az adóalanyt, hogy inkább szükségletei, mintsem adóképessége arányában adózzék. Ha még minden fogyasztási cikk adónak van alávetve, az állam mind azt megkapja, amit a fogyasztó fizet. De, hogy ha a fogyasztási cikkek egy része van csak megadóztatva, az állam nem kapja csak egy részét a fogyasztó fizettségének, melynek másik része zsoldként egyesek kezébe jut, vagy hogy a termelő nyereségét növelje, vagy hogy rávegye oly termelés folytatására, melyet nem űzhet oly előnyösen, mint mások az ország határain kívül. Mind ennek hatása, hogy az állam bevétele csökken s pedig pontosan oly arányban, amilyen mértékben a védővám védő célját eléri. 3. Politikai erkölcs. — Az a lehetőség, hogy védővám segítségével mesterséges sikert lehet egyeseknek vagy egyes helyeknek juttatni, a politikai korrupció nyilvánvaló forrása, mely a gyakorlatban mindig társul a védővámrendszerhez. A szabadkereskedelem elkerüli e szirtet. 4. Nemzetközi jóindulat. — Azáltal, hogy a külföldieknek a legteljesebb kereskedelmi szabadságot biztosítjuk az összes külföldiekkel, eltávolítjuk a nemzetközi rosszindulat egyik hatalmas forrását. Sokan azt gondolják, hogy Németország agresszív militarizmusát a francia gyarmatpolitika végletekig menő védvámrendszere (csaknem kizárása) és egy fontos kereskedelem elvesztésének veszélye ösztönözte, mely a Britt birodalom különböző részei közötti kiváltságos kereskedelem tervezetében rejlett. Erre nézve azt jegyezhetjük meg, hogy a védvámrendszer elfogadása Anglia által megfosztana bennünket minden jogcímtől, melynek alapján Indiától követelhetnénk a szabadkereskedelem fentartását és hogy a védvámrendszer elfogadása India és a kolóniák által oda vinné a világ többi részét, hogy kevésbé szívesen fogadja el azt a tényt, hogy az angol uralom


317

a világ oly nagy részére kiterjed. Ez pedig azt jelentené, hogy a birodalom védelme nem volna biztosítható csak jóval nagyobb kiadások árán. Azt állítják most, hogy a háborúnak olyan következményei vannak, melyek azt követelik, hogy mondjunk le a szabadkereskedelemről, vagy hogy módosítsuk azt. Melyik az a szabadkereskedelem tanának négy fő alapköve közül, amelyet háborús tapasztalataink megingattak? № 4. A nemzetközi jóindulat. — A háború borzalmai bizonyára csak erősítik az érvelést minden olyan politika eltávolítása érdekében, mely alkalmas arra, hogy a jövőben a nemzetközi rosszindulatot táplálja. Senki sem kívánhatja — ha csak nem az örültek házába való, — hogy az emberiség meg legyen fosztva minden tisztességes okától annak, hogy a békét kívánja a földön. A neutrálisok jóakaratának értéke szintén nyilvánvaló mindenki előtt. № 3. A politikai erkölcs. — Semmi sincs azok között, amik a háború alatt történtek, ami kevésbé kívánatossá tenné, hogy az államférfiakat és törvényhozókat óvjuk minden kísértéstől e tekintetben. № 2. Az állami bevétel. — Anglia — az egyetlen szabadkereskedő hatalom — a legfizetőképesebb az entente hatalmak között s ő tartja fenn teljesen pénzügyileg a Szövetségeseket. Meglepően nagy jövedelmet tudott elérni aránylag kis elégedetlenség keltésével. Másrészt a védővámos országok kénytelenek voltak feladni nagy részben rendszerüket, hogy megkapjanak olyan cikkeket, melyekre sürgős szükségük volt; és annak az elégedetlenségnek, mely talán Angliában van, fő oka az élelmicikkek árának emelkedése, mely oly természetes okok eredménye, melyeket a védvámrendszer csak fokozott volna. № 1. Tisztán gazdasági előnyök. — A háború feltétlenül igazolta a szabadkereskedelmet. Hasonlítsuk össze Franciaország és Anglia helyzetét. A legfontosabb iparos országrészek ellenséges megszállása és a férfilakosság legnagyobb részének fegyverbeszólítása következtében Franciaország kénytelen behozni hitelre tengerentúlról. Minthogy védvámpolitikája megakadályozta kereskedelmi tengerészetének és kikötőinek kifejlődését, a behozatalra fizikailag képtelen lett volna Anglia segítsége nélkül; még ily körülmények között is nehéz volt a dolog és kínos megerőltetést kényszerített arra a tengeri kereskedelemre is, mely pedig a fél világ tonnájával rendelkezik. Ha Anglia kevéssé jóakaratú semleges maradt volna, Franciaország és Olaszország összeomlottak volna gazdasági okokból. Az, hogy Anglia szabadkereskedő politikája által nyitva tartotta ajtaját a világ minden termékének, lehetővé tette, hogy a szükség órájában úgy országunk, mint szövetségeseink részére az egész világ segélyforrásait igénybe vegyük. Ez az, aminek ellenállóképességünket

318


köszönhetjük s ami lehetővé teszi, hogy egy óriási hadsereget megszervezzünk és felszereljünk. Milyen érveket hoznak fel a szabadkereskedelem elejtése mellett? Főként a poroszgyűlöletet és a vágyat megbüntetni a német népet harcmodoráért és kormányának magaviselete miatt, mellyel az ellenségeskedéseket kihívta. Ezek bizonyára természetes érzések, melyeket közel 19 évszázad keresztény tanítása nem tudott belőlünk kiirtani. De ha kielégítjük őket, húzunk belőle valami reális hasznot, mi vagy szövetségeseink? Mindenekelőtt a világ — s főként a háborúskodó világ — sokkal szegényebb lesz, mint volt annakelőtte s minden okunk meg lesz arra, hogy lehetőleg sokat termeljünk, amihez azonban a szabadkereskedelem és a behozatal szabadsága szükséges. Továbbá, ha ily módon büntetjük Németországot, elszegényítjük, tehát nehezebbé tesszük, hogy anyagi kárpótlást adjon azoknak, akiket megsértett; míg ha a nemzetközi kereskedelmi utakat bezárjuk Németország előtt, önmagára utalva s folytonosan sérelmem rágódva, még erősebb militarizmus szervezésében keresné az egyetlen módot polgári lakosságának elviselhetetlen helyzetből való kiszabadítására. Ez a legszomorúbb jövő lenne az egész világra nézve. Felhozzák azt is, hogy az entente a legszorosabban összekalapálható vámrendszerek és legtöbb kedvezmények által. Valószínű ez, tekintve a szóban forgó érdekek összetettségét? A szabadkereskedelem híveinek a múltban leghatalmasabb érve az volt, hogy a gyarmati kedvezmények rendszere alatt lehetetlen volt a gyarmatok között a kedvezmények megközelítően igazságos elosztása is és hogy minden esetben a kedvezményeket a termelők egyes csoportjai kapnák, míg a veszteségeket mind a fogyasztók és nem a kedvezményezett termelők viselnék. Ha a Szövetségesek elfogadják ezt a megoldást, a probléma még nehezebbé válik. Élelmicikkek termelésében Oroszország, Ausztrália és Kanada legnagyobb konkurrense — nem beszélve a két semlegesről, Argentínáról és az Egyesült-Államokról, melyek barátsága oly értékes volt számunkra a háborúban. Oroszország különben kijelenti, hogy nem vesztheti el a német piacot, legfeljebb olyan feltételek mellett, melyeket maga sem hisz, hogy szövetségesei teljesíthetnének. Franciaország már megértette, hogy védvámrendszer Angliában ártana fényűzési cikkek iparának. Továbbá megtudjuk, hogy Németország néhány oly cikk monopóliumával rendelkezik, melyeket nem nélkülözhetünk. Példaként említhetjük a szénből kivont festékanyagokat és az üvegipart. A szénből kivont festékanyag iparát, melyet Angliában találtak ki, energiátlanságunk folytán vesztettük el, és mint mondják, azért, mert a kincstár nehézségeket gördített az alkoholnak a gyárakban való alkalmazása elé.


319

Vámrendszerünk megváltoztatása nélkül is lehet tenni a két nehézség ellen. Kétségtelen, hogy a szénből kivont festék hiánya — a blokírozott Németország kivételével az egész világ közös baja — sok kellemetlenséget és kárt okozott némely iparágnak, melyeknek sok nyugtalanságot is okoz; de ez a hiány fizikailag nem csökkenti képességünket a háború folytatására, melynek végén újból lehetséges lesz festéket kapnunk. A háború elején hiányt szenvedtünk optikai eszközökben, de ezt is legyőztük, igaz, az árak jelentékeny emelkedése árán. Mindazonáltal semmi okunk sincs azt hinni, hogy a háborús országok bármelyike védvámrendszere következtében kevésbé függött volna idegen államoktól nyersanyagok vagy iparcikkek jelentékeny mennyiségének beszerzése tekintetében, mint Anglia. Senki sem készülhetett fel teljesen, bármilyen volt is pénzügyi rendszere, oly világfelfordulásra, mint ez a háború. De bizonyos, hogy Anglia viselte el legjobban a megrázkódtatást. A szabadkereskedelem megmutatta békés időben, hogy a legjobb rendszer. Most levizsgázott a háborúban is és újból a legjobbnak mutatkozott. Ne legyünk hűtlenek hozzá; és hogy lord Goschen emlékezetes szavait idézzük: ne játszunk könnyelműen a nép kenyerével. (Fordította Dienes László.)

KORTÖRTÉNETI JEGYZETEK

A SZENT ISTVÁN AKADÉMIA A háború alatt ellankadt szellemi élet egyik legfigyelemreméltóbb jelensége a Szent István Akadémia megalakulása. A Szent István Társulat 30 esztendős múltú irodalmi és tudományos osztályának helyébe szervezték, hogy az ott ápolt törekvések eredményesebb és szélesebb körű előmozdítását eszközölje. Teljes akadémiai szervezetet nyert, négy osztálylyal, élükön a teológiaival. 1916 elején megkezdte működését. A tagok sorában a hivatalos magyar tudomány számos ismert képviselője, főpapok és különböző teológusok szerepelnek s több oly név, melynek inkább a hit- és akaratbeli kiválóság szerezte meg a tagságot. Csernoch János a megalakulást elhatározó Szent István társulati közgyűlésen az új Akadémia hivatásáról többek közölt így nyilatkozott: „A Szent István Akadémia művelje a tudományt szabadon, becsületes őszinteséggel és szorgalmasan. A katolikus jelleg nem akadályozhatja szabadságában,, csak megkívánja tőle az őszinteséget és a becsületességet.” . . . „A katolikus egyház csak azt kívánja a tudománytól, hogy az örök és kinyilatkoztatott igazságokat mint adott alapot elismerje, mert ez az alap Isten tekintélyén nyugszik, mely annak igazsága mellett a legmeggyőzőibb bizonyíték.” „A katolikus egyház nagy szolgálatot tett és tesz a tudománynak azzal, (hogy a reábízott igazságokat híven őrizte, merít megadta a megfejtését olyan kérdéseknek, amelyeket a tudomány a maga erejéből vagy egyáltalán nem, vagy nem biztosan tudott volna megfejteni”. „A Szent István Akadémia legyen szabad és autonóm! Elvárjuk a katolikus tudóstól elsősorban, hogy . . . ne hamisítsa meg kutatásainak eredményét”. Giesswein Sándor elnök a társulat programmjáró a következő figyelemreméltó szavakat mondotta: „Mint katolikus és objektiv tudományt művelő társulat, mi a jövőben is, úgy mint a múltban, távol állunk minden agresszív irányzattól és minden szeparatizmustól”. Művelődési téren kapcsolatot keresnek a katolikus tudományosság külföldi szervezeteivel. Mindezt a Szent István Akadémia Értesítőjének első száma közli az elmúlt márciusban tartott ünnepi ülés előadásaival együtt. Érdekes, hogy a teológusok közzétett tudományos fejtegetései és nyilatkozatai sokkal elfogulatlanabbak, mint a világiaké. Ezek papibbak a papoknál. Itt van Székely István és Concha Győző példája. Az elsőnek stílus dolgában is jeles tanulmánya, A tudomány hajdan és most, a modern teológia feladatainak a valóságos élettel számoló, tisztult és szabadelvű fejtegetése. Részleteire nem térünk ki, csupán idézzük ezt a mondását: „Nem akarjuk mi a tudományt megkeresztelni. Tudjuk, hogy az igazság sem

A Szent István Akadémia

321

nem katolikus, sem nem protestáns, sem nem zsidó, sem nem pogány”. Ezzel szemben Concha egy megnyitó beszédében arra utal, hogy a Szent István Akadémia a tudomány eszközeivel a katolikus igazságot keresi és nem a felekezetközit. Hasonló az ellentét Giesswein elnöki megnyitója és Apponyi Albert Keresztény világnézet és tudományosság c. fejtegetése közöitt. Giesswein a szellemi tudományok sajátos természetét és fejlődését elemezve a bölcselet legújabban tört útjain jár és egy általánosan elfogadható humanisztikus történeti felfogás szószólója. Kinyilatkoztatott igazságokat nem említ s ha tudományos gondolatmenetével — amire ő külön kísérletet nem tesz — vallásos meggyőződés is összeegyeztethető, megáll amaz, mint komoly munka, minden hitbeli viszonylat nélkül is. Apponyi ezzel szemben a dogmák dicséretén kezdi, melyek megvédik az elmélkedőt a mélységbe zuhanástól. Hat oldalas előadásában is szükségét érezte már e biztosítékoknak? Ő egyúttal aggresszívebb, mert megtámadottaknak tudja meggyőződéseit az irányzatos tudományosság által. A Haeckel-Ostwald-féle természettudományos dogmatizmusra gondol. Az egyház természetfölötti tanításainak igazolására a consensus gentiumot hozza elő. Szerinte az ütközőpontok a vallás és az exakt tudás között csak látszólagosak, mert mélységesebb teológiai magyarázat elenyészteti őket. Miután támadja az egyháztól függetlent tudományt, tagadásba veszi, hogy az emberiség szellemi élete folytonos küzdelem lenne a hit és a tudás között. Az ő közvetetlen példája nem igazolja e tételt. Végül elismeri, hogy van becsületes tudomány, mely a keresztény világnézettől távol áll. Ε meggyőződésben fogant és sok komolysággal fogalmazott nyilatkozatok mögött nehéz elméleti problémák húzódnak meg. A tudománynak öncélúságra irányuló százados fejlődése után, mely a vallásos gyámkodás leküzdésére, a szabad kutatás biztosítására irányult, íme közeledési törekvéseket szólaltatnak meg világi és egyházi oldalról egyaránt. A programm igen óvatos: a világi tudósokat figyelmezteti, hogy csak az igazságot keressék, elfogulatlanul és őszintén. Másrészt hangoztatják, hogy vannak kérdések, amelyeknek eldöntésére a tudomány nem lehet hivatott, s az egyház örökérvényű tanításai itt segítségére jönnek. Világosan nincs kimondva, de ott lappang a ,sorok mögött, hogy a hit a modern gondolkodás eszközével igazolandó, másrészt a tudomány összhangban művelendő a vallás tanításaival. Rokonszenves ugyan a megértő magatartás hívők és egyháziak részéről a haladó világ új szükségleteivel és jelenségeivel szemben, de a gondolkodás történetének tanulságai óvatosságra intenek. Nagystílű egyeztető törekvéseikel van dolgunk, melyek nem számolnak a szellemi fejlődés küzdelmességével. A kétféle igazság összebékéltetésének lehetőségét· túlkönnyen veszik. Az efféle mozgalom megindítására kedvező az időpont. Külső létjogot ad neki az, hogy más felekezetek is próbálják a kultusz és a vallásos érzés melegével a szellemi mozgalmakat átjáratni és istápolni. Hasonló törekvés jogosultságát a katolicizmustól sem lehet elvitatni. A hit és tudás elkülönülésével az újkori vallásos áramatok, főkép a protestánsok, annyiban számolnak, hogy a hitélet súlypontját mintegy a lélek mélyére helyezik, a vallást belső üggyé nyilvánítják. A katolicizmus ellen-

322

A Szent István Akadémia

ben — és a legújabb magyar akadémiai törekvés erre szolgál — az emberi gondolat és cselekvés egész kozmoszát minden történeti tanulság ellenére még mindig át akarja fogni és irányi tani. A középkorban ez valóban így is történt. A tudományok és ügyességeik haladása ezért ütközött össze csaknem minden ponton az egyházzal. Keserűek és szilajak voltak nem egyszer az összeütközések. De merő tévedés Jenné e küzdelmes alakulást úgy tekinteni, mintha a vallásnak létéért való küzdelmét jelentette· volna. A felvilágosodott és semmi előítéletet nem ismerő tudomány létrejöveteléért folyt a harc, melynek eredményeként ez külön helyet vívott ki magának s a vallás, ha új elhatároltságban is, megtartotta a magáét, fia valaki a szellemi és a természettudományok egész (birodalmában látni akarja ezt a tisztulási folyamatot, lapozgasson Diltlhey Vilmosnak az újkori világnézettípusok fogantatásáról szóló tanulmányaiban. Az újabb német gondolkodásnak ez a kimagasló képviselője nem volt szabadgondolkodó, de nálánál mélyrehatóbban kevesen tolmácsolták azt, hogy mit jelent az életet az életből magyarázni, mit tesz az életet transcendens szempontból nézni s a két felfogás elkülönítésének mit köszönhet az egyetemes művelődés. Giesswein a munkamegosztás szükségével indokolja a Szent István Akadémia létrejöttét. Az említett elkülönülést is ugyanezen elv szülhette s a maga talpára állt tudomány termékenyebb munkát végzett, mint annakelőtte. Ez nem is képezheti vita tárgyát. De a fejlődés semmi kérdést nem intéz el véglegesein s ha a tudomány és vallás el is különült egymástól, azért határosak maradtak — a társadalomiban és az emberi tudatban. A határmesgyén sok küzdelem folyt, a tudomány erős öntudattal védte, sőt tágította domíniumát, az egyház pedig sokat tanúit és átvett ellenfelétől, megbarátkozott a változthatatlannal s ha buzgón indexre is tette azokat a munkákat, melyeket nem az ő tetszésének megszerzése végett írtak, általában megértőbb és türelmesebb lett. Lehet, hogy ez csak látszat, melynek mélyén a lelkek fölötti föltétlen uralom törekvése elleplezve lappang. A Szent István Akadémia semmiesetre sem született a munkamegosztás elvéből, ellenkezőleg, integrációs áramlatok munkálták számára kedvezővé a talajt. A világharc chaosza, a népek viaskodó összekapaszkodottsága a gondolat birodamában is megtalálja párját. Sokakat megkörnyékez a kulturpesszimizmus, ami — ha átmenetileg is — fogékonyságot szül a transcendens szemlélődés iránt. A XX. század rosszaságát ki lehet aknázni holmi Busspredigt-ek számára. Társadalmakat és egyeseket közelről érint a lét és nemlét kérdése. A tiszta tudományos munkának lehetőségei és föltételei megcsökkentek, nagy értékét nehéz ma felismerni s az embernek ember ellen vívott harcában, a siker, diadalmaskodás öntudata játszik főszerepet. Ez pedig hit, — ha nem is azonos a katolicizmus tételes hitével, melynek a küzdő táborokban mindenütt vannak hívei, — de a vallásos hajlandóság gyarapítására igenis alkalmas. És mégis hiába nyújt az egyház békülékeny kezet a világi tudomány felé. Érintésétől termékeny, friss életet aligha remélhetünk. A tudományos gondolat függetlensége nem veszhet el a mai megpróbáltatások között sem, s emelkedésének feltételei a régiek maradnak. Ha a Szent István Akadémia

Rundschau, Revue, Review

323

hittudományi és bölcseleti első osztálya őszintén és teljességgel oda vonná az újkori bölcselet módszerét vizsgálódásainak eszközei közé, külső és belső összeütközésbe jutna a tekintély elvével.1 A negyedik osztályról, (mennyiségtan és természettudományi) — mellesleg szólva, — nem igen tudjuk, mit kezdjen vallásos alapon. Ha pedig az akadémikusok főgondja a dogmák tiszteletben tartása s a hagyományok óvása lesz, akkor hiányozni fog az ösztönző erő, a bátor célkitűzések küzdésre serkentő ereje, mely nélkül az emberi tudás sem a múltban nem gyarapodott, sem a jövőben nem lendülhet előre. A vallásos kiegyenlítettség és megnyugvás, főleg a katolicizmusnak az a törekvése, hogy mintegy az egyén helyett gondolkozzék s mentesítse azt minden kétségtől — nem a legkedvezőbb múzsája a megismerésnek, hacsak nem negatív értelemben. Így a Szent István Akadémia megalapításaiban olyan törekvést látunk, amely inkább a múltnak szól, mint a jövőnek. Munkásságából elsősorban a magyar történelem katolikus vonatkozásainak alapos és színvonalas feldolgozására merítünk reményt. A természettudományok művelésére van nem egy hivatottabb fórum nálánál s ha csak a teológia népszerűsítésének hálátlan (feladatával neun akar foglalkozni, vagy keresztény szellemű szociális mozgalmak szervezésére nem használja értékes erőit, a történettudomány marad számára legkínálkozóbb munkakör. E z biztosíthatja leginkább azoknak az összebékéltethetetlen világnézeti ellenmondásoknak kirobbanása ellen, amelyeket programmja magában rejt. Ami a Szent István Akadémiának azt a szép célját illeti, hogy kiaknázatlan energiákat szabadítson fel a háború utáni reorganizáció céljaira, e részt úgy gondoljuk, hogy a magyar művelődésnek a teológia szűkös és az igazi vallásosság ritka forrásán kívül frissebb és szabadabb áramlatokra van szüksége. És nem jelentheti megértés hiányát a katolicizmusnak a magyar művelődés alakulásában vitt szerepe iránt, ha arra utalunk, hogy a reformkor vezető egyéniségeinek szabadelvűségén kívül már a XVII. század óta az Apácaiak szabad szelleme is öröksége a hazai kultúrának. S. A. RUNDSCHAU, REVUE, REVIEW A magyar kultúra olyasforma, mint egy rosszul kezelt, könnyelmű kézben levő gazdaság, amelynek tulajdonosa szűkmarkú minden szükségessel szemben, bőkezű minden fölöslegessel szemben, minden pénzét mulatós luxusra áldozza és gyümölcsöző beruházásra nem marad. Ha nézzük az ilyen gazdának a berendezkedését, azt látjuk, hogy νaktában, ötletszerűleg vásárol mindent, nem amint szükség van rá, hanem aszerint, amint egy-egy ügynök ügyesen rá tud sózni valamit — néha, tévedésből, még hasznos dolgot is. Így például: jóravaló tudományos revünk, amelyben a mindenféle szakmabeli tudósok kicserélhetnék eszméiket, közölhetnék kutatásaik eredményeit és hatással lehetnének a kulturális közvélemény alakulására, az nincs. Ellenben idegen nyelvű folyóiratunk, amely azzal a tetszetős 1

Giesswein megnyitójára gondolunk.

324


bluff-jelszóval kérkedik, hogy a magyar kultúra fairét terjeszti a külföldön, az van, és pedig évről-évre több. Azokat a folyóiratokat, amelyekben az irodalom tulajdonképpeni fejlődése lefolyik és amelyek tényleg hatással vannak az emberekre, gondolkodásuk és ízlésük fejlődésére, egyes magánembereik vagy csoportok, minden hivatalos támogatás nélkül, sőt hivatalos rosszalás ellenére dolgozó emberek munkája és áldozatkészsége tartja fenn, ellenben aki néhány tetszetősen fogalmazott frázissal és kellő ügyességgel fölszerelve kopogtat az ajtókon, az nyitva talál minden nyílt és titkos hivatalos pénzforrást és díszes és előnyös közéleti pozícióikat érhet el. Nem kell egyéb, mint egy idegen nyelvű folyóirat-cím és a szubvenciók forrásaihoz vezető utak ismerete, no meg egypár közéleti dignitás, kegyelmes vagy legalább is méltóságos úr a munkatársak jegyzékében — és az út nyitva áll az élelmes vállalkozó szerkesztőnek. S most a háború alatt minden dolognak megszorították a költségét, — de a szubvenciók sértetlenül megmaradtak, sőt még szaporodtak is. A legfurcsább háborús újdonságok közé tartozik, hogy most, mikor harcban állunk az egész angol nyelvű világgal, — az európaival katonailag is, az Európán kívülivel erkölcsileg — most, a világháború folyamán aktuálisnak tartották, nemcsak az alapítók, hanem az anyagi támogatásukkal elősiető kormány vagy egyéb hatóságok vagy testületek is egy angol nyelvű magyar folyóirat, a Hungarian Review alapítását. Ki az ördöggel akarja ez a folyóirat a magyar kultúrát, a magyar politikai és társadalmi intézményeket megismertetni és megszerettetni, mikor Angolországba sehogy sem juthat, Amerikáiba pedig csak igen bajosan, az angol tengeri cenzúrán keresztül? Talán Apponyi gróf boldogsága nem volt teljes, mert azt az örökké ugyanegy, egyetlen mondókáját eddig csak franciául olvashatta, angolul még nem? Lehet, hogy a nagy államférfi és közjogász e szándékát észrevette valaki figyelmes ember és gyógyító írt csepegtetett rá az új angol nyelvű folyóirat formájában. Ez végre is cél, amelyért érdemes megmozgatni a szubvenciók osztogatóit. De minden abnormitást, amit ez abnormitásokban bővelkedő kor publicisztikája szült, felülmúl az, hogy Magyarországiban szerkesztenek egy francia nyelvű revüt, amelynek az az egyedüli létjogosultsága, hogy kéthetenként vagy havonként a saját nyelvükön szidja pocsékká a franciákat. Nem nevetni való dolog-e, hogy a francia-gyűlöletnek, amely soha sem volt meg, még a háborús elmezavar tetőpontján, 1914 nyarán és őszén sem, nem volt meg a magyar sajtóban, nem volt meg a magyar lélekben, — a franciagyűlöletnek egyetlen szigete Magyarországon a Revue de Hongrie című folyóirat, amely béke idején a francia akadémia kitüntetésével kérkedett, amelynek programmja, létcélja az volt, hogy a francia kultur-világgal megismertesse a magyarok kulturális törekvéseit és amely most számrólszámra, nem egy komoly revühöz méltó kritikával, hanem mérges szidalmak és nagykapu, de teljesen inkompetens rendreutasítások halmazával borítja el egész Franciaországot. Az az alacsonyrendű, illetlen és komolytalan hang, amelyen a magyar háborús irodalom e francia nyelvű gyöngytyúkja rikoltoz, példátlan az egész magyar sajtóban; egyetlen lapunk sem


325

beszélt így a franciákról és e mellett ma már vidéki lapjaink sem beszélnek azon a malom-alatti hangon világpolitikai dolgokról, mint a Revue de Hongrie. Azaz, mégse nevetni való dolog ez. A Revue de Hongrie hangja, francia nyelvénél fogva mégis elhallatszik egy s más olyan helyre, ahova magyar és német nyelvű sajtónk szava nem hallatszik el, már csak a nyelvi korlátok miatt sem. Sőt sok helyre, franciául tudó semlegesekhez, csak ez hallatszik el és akad egy csomó ember, aki ebből konstruál magának fogalmat arról, hogy miképen gondolkozik és beszél a magyar kultúr-világ a háború folyamán a franciákról. Ez pedig nyilvánvalóan téves fogalmak tudatos terjesztése, mert ennek épen az ellenkezője áll, nálunk nem volt az első pillanatokban sem francia-gyűlölet, nem is nyilvánult soha, még elvétve sem, sem a politikai manégeken, sem a sajtóban, sem az irodalomban, sehol. A Revue de Hongrie tehát nem terjeszti a magyar gondolkodásmódot a külföldön, hanem tévedésbe ejt felőle, olyan dolgokat imputál neki, amelyek egyáltalán nincsenek meg. Ε mellett ·a maga szempontjából sincs értelme ennek a magaviseletnek. Némi jóakarattal mégis mondhatni, hogy a Revue de Hongrie tett egy és más szolgálatot béke idején: ha csakugyan kezébe került egy-két francia vagy más külföldi embernek, figyelmeztette a magyar kultúrának legalább egy és más jelenségére. Mindig gondosam ügyelt ugyan arra, hogy csak a hivatalos publicisztikát és az akadémiailag és kormánypártilag fémjelzett irodalmat közvetítse és szigorúan óvakodott mindannak még az említésétől is, ami a hivatalos fórumoknak kedve ellenéire való. Ezzel az eljárásával tudományos életünknek, de különösen irodalmiunknak egészen inadequat, egyoldalú, és ezért hamis képét mutatta be, épen a fejlődés és érdek szempontjából jelentékenyebb felét titkolta el, bizonyára alkalmazkodó képességből a szubvenciók osztogatóival szemben. De elvégre mégis megmutatott legalább valamit a tájékozatlan külföldnek szellemi életünkből és figyelmeztette arra, hogy tényleg van nálunk szellemi élet. Már most, hogy gondolja a Revue szerkesztősége, mit fog csinálni a háború után? Azt képzeli, hogy folytatni lelhet ott, ahol a háború kitörésekor abbahagyta és csinálhatja tovább addigi közvetítő munkáját? Ha ezt képzeli, akkor az igen nagy naivitás tőle. A franciák érzékeny emberek, megjegyzik maguknak háborús magatartását a béke idejére és hiába fog közölni minden számaiban öt cikket Apponyitól, ötöt Berzeviczytől és Wlassics Gyulától, még se állnak vele szóba. S mivel fogja akkor a Revue indokolni létezését és szubvencióit? Semmi okunk nincs rá, hogy nekünk fájjon a Revue feje, de arra kíváncsiak vágytunk, micsoda új programmot fog magának találni? Azt hisszük, a háború alatt semmi célja és létjogosultsága sincs az idegen nyelvű magyar revue-irodalomnak. Béke idején se sok volt, most még annyi sincs. Béke idején is okosabb lett volna a rá pazarolt anyagi erőt, amely mégsem egészen jelentéktelen, kultúránk belterjesebbé tételére fordítani. Annyi hézagunk van betölteni való! Szellemi kultúránk még távol van attól, hogy exportképes legyen, tudományunk még egészen

326

A cseh nép értékéről és jelentőségéről

second hand-jellegű, alig egyéb külföldi tudományos eszmék, mozgalmak és rendszereik felöntésénél és eredetiség nélküli magyar viszonyokraalkalmazásánál, nincs vele annyi dicsekedni valónk, hogy három-négy nagy apparátussal készülő folyóirat indokolva legyen. Ha tudósainknak van mondani valójuk a külföld számára, a német, francia, angol revü-irodalom mai fejlettsége mellett találnak teret elmondásukra, irodalmunkat pedig több sikerrel terjeszti külföldön néhány ügyes és élelmes fordító, mint tizenhárom idegen nyelvű fél- vagy egész-hivatalos revü. Ne is higyje senki, hogy ezeket valami pozitív szükséglet hozta létre. Egyedüli létalapjuk az, hogy néhány élelmes ember hozzá tudott férkőzni a szubvenciók forrásaihoz. S az egyszer megkapott szubvenció, ha bele van állítva valamiféle budgetbe és élvezője jól viseli magát és nem ad okot a hatalmasok rosszalására, biztosabb minden életjáradéknál. Még egy világháború szele sem tudja elfújni. P. F.

A CSEH NÉP ÉRTÉKÉRŐL ÉS JELENTŐSÉGÉRŐL Ágyúdörgés és véráradat közepette vettünk egy hatalmas, 245 oldalas quart kötetet, finom ízléssel, sőt nemes luxussal kiállítva, egész csomó műmelléklettel felszerelve, mely úgy hat mint, valami szimbolikus cselekedet.1 Bár nincs benne egy szó politika, mégis ez a könyv parlamenti botrányoknál, sőt magvas szónoklatoknál is beszédesebb politikai cselekedet. Az Arany János nagyszerű allegóriája jut eszünkbe: „száraz ágon, hallgató ajakkal meddig ültök csüggedt madarak?” Mikor a világkrízis kínos láza különös kínnal hasogatja a cseh nép lelkét, makor néhány cseh ezred megbízhatatlansága miatt az egész cseh népet kiátkozták s szinte összes vezéreit meggyanúsították a felszínes közvéleményben, mikor utrírozottan gyűlölködő jelszavaktól visszhangzik az osztrák politikai levegő, íme akad egy csomó, a politikától jórészt távol álló cseh tudós, író és művész — a cseh kultúra szerény, csöndes munkásai — akik panasz vagy fenyegetés nélkül ekként szólnak a Monarchia, sőt az egész világ művelt közvéleményéhez: — A mai vér- és gyűlöletáradatban hiba volna politizálni és argumentálni. A cseh politikusok és katonáik, az osztrák politikusok és katonák hibáiról vagy ellentéteiről mi nem tehetünk. Mi csak azt tudjuk, hogy itt Középeurópa szívéiben több mint ezer éve él és dolgozik egy szláv nép, a mi népünk, mely elsősorban német kultúrbefolyások alatt, egy egészen sajátos nyugateurópai szláv államot, műveltséget és társadalmat fejlesztett ki, amely szláv közösség hatalmasan befolyásolta egész Európa politikai, gazdasági és erkölcsi életét, mely úttörője volt a demokráciának és a reformációnak a feudalizmus tengerében, mely ma is tudományban, művészetiben és gazda1 Das böhmische Volk. Wohngebiete, Körperliche Tüchtigkeit, geistige und materielle Kultur. In Verbindung mit A. Bohac, B. Brauner, B. Bydzovsky, K. Franzi, J. Hanns, J. Horák, J. Jakubec, V. Joachim, F. Kaderávek, Ο. Kádner, J. Kromár, F. V. Krejci, A. Matejcek, J. Matiegka, Β. Nemec, J. V. Novak, V. Novotny, J. Stoklasa, A. Silhan, E. Votocek, F. Záviska herausgegeben von Zd. V. Tobolka. Prag 1916.

A cseh nép értékéről és jelentőségéről

327

ságban nemesen és élénken színezi az európai kultúrértékek palettáját. Ti persze minderről semmit se tudtok, ti mindig csak a cseh pariamenti fenegyerekekről, kávéházi botrányhősökről, alldeutsch filisztereknek csak azért is lebömbölőiről, német cégtáblák leverőiről, russzofil intrikák szövőiről hallottatok. Pedig; igazán nem ilyen a cseh nemzet lelke. Az tele van ideállal, kultúrszomjjal, finom művészeti és zenei átérzésekkel s mélységes demokratikus meggyőződéssel. S ez a kultúra hozzá nyugati kultúra, mely öntudatos ellentétben alakult ki a pánszláv törekvésekkel szemben, a nagy Palacky-, Kant-, Eichte-, Herder szinthézisében, mely az orosz cárizmus egységtörekvéseinek szembeszegezte a Monarchia népeinek nemzeti individualitását. Ma is — nem is képzelitek — micsoda gazdag tárháza ez a nép a kulturális és gazdasági értékeknek, micsoda természeti, ethnográfiai, művészeti kincsei vannak! Honnan is tudnátok? Művelt európai nem tud csehül, jól ismeri Szicíliát és Izlandot, de Prágába, az építészeti csodák városába alig jön el s információit tudatlan, heccelő vagy felbérelt zsumaliszták híradásaiból meríti. Tehát kérünk, olvassátok el ezt a könyvet. Dióhéjban el fogjuk mondani benne, hogy mit alkottunk, miként gondolkozunk, miként erezünk a nagy középeurópai népcsaládban. Gondolkozzatok ezen egy kicsit s azután mondjátok — igaz hitetekre — valóban Bohemiam esse delendam még mindig? Nem inkább új alkotmány és új szellem kell-e ide, mely termékeny és zavartalan kooperációt létesít a cseh és a középeurópai kultúra között, mely meddő, acsarkodó, csak a politikusok és a korcsmárosok zsebeit tömő közjogi harcok helyett, még magasabb színvonalra emelné a cseh nép kultúráját a Monarchia és Középeurópa és a világ legnagyobb javára. Egy olyan nagy és értékes (kultúra, mint a cseh, mely véresre marcangolja önmagát és társait egy ezeréves sorsközösségben: nem vádirat-e ez a helyzet a Monarchia mai alkotmányával és közszelleme ellen. Úgy érzem, ezt akarták volna elmondani Tobolka úr és jeles munkatársai, ha a mai helyzet az ilyen világos beszédet Ausztriában megengedné. Minthogy ezt nem tehették, kollektiv memorandumukat nagyon egyszerű előszóval vezették be, melyben .annak a reményüknek adnak kifejezést, hogy ez a munka „objektív szellemben tájékoztatni fogja a helyesebb közvéleményt a cseh népről és kultúrája fő irányairól s így hozzá fog járulni nemzetünk megértéséhez s helyes értékeléséhez azok részéről, akik a cseh nyelvet nem beszélik”. S a jövőre nézve, szerényen, de önérzetesem, csak azt az egy kijelentést teszik: „A cseh néptől nagyon távol áll azt kívánni, hogy őt helytelenül s érdemein felül ítéljék meg. Mégis, mint minden más nép, a legkiáltóbb jogtalanságnak erezné, ha agyonhallgatnák vagy elvitatnák tőle azt, amit az emberi kultúra haladása érdekében végihez vitt s ha mint nép továbbra is lebecsült, ignorált, megértetlen maradna”. Ehhez a programmhoz híven, a könyv tizenkét magvas tanulmányban számol be a cseh kultúra múltjáról és jelenéről. Ezek a következők: A csehek telephelyei és statisztikája. — A cseh nép testi sajátossága és katonai alkalmassága. — Húsz János. — Comenius, az új iskola megalapítója. — A cseh nép irodalmi újjászületése. — Palacky Ferenc. — Két modern cseh költő (Neruda és Vrdhlicky). — A cseh művészet. — A csehek a vi-

328

Adóteher és jövedelem a háború után

lág zenéjében. — A cseh iskolaügy. — A esetiek része a mathematika és a természettudományok fejlődésében. — A cseh jogtudomány. — A cseh mezőgazdaság fejlődése s mai helyzete. — A cseh ipar és kereskedelem ujabbkori fejlődése. — A cseh pénzügy. — A csehek a chémiában. — A cseh önkormányzat a cseh királyságban. Mindezekből az élénken és szakszerűen írt tanulmányokból egy gazdagon megáldott nép sokoldalú, termékeny és eredeti kultúrája árad felénk, mellyel közelebbről megismerkedni s állandó összeköttetést fentantani kellemes és hasznos feladat volna. Ez a könyv csak megerősítette bennem azt a benyomást, melyet a Monarchia legkülönbözőbb részeinek beutazásából merítettem s melyről többször beszéltem az osztrák és a magyar kultúra néhány vezető munkásával: — Micsoda páratlan gazdagság van itt emberben, természetben és kultúrértékekben! Ez a halálraítéltnek kikiáltott Monarchia pazar kincsekkel van teli. Népei boldogak, gazdagok és szabadok lehetnének, ha az egymás elleni gyűlölködés és agyarkodás szellemét a kölcsönös megértés, tanulmányozás, szóval a szellemi csere levegője váltaná fel. Valóban úgy Ausztriában, mint Magyarországon a háború után kultúremberek számára nem volna fontosabb, sürgősebb, nemesebb feladat, mint az, hogy a népek közötti érintkezés vezetését kivegyék profitszomjas üzletemberek és mandátuméhes politikusok kezéből. Itt volna a legfőbb ideje egy nagy kultúrligában egyesíteni az Osztrák-magyar monarchia minden nemzetéinek és népének valóban progresszív szellemű intelligenciáját, hogy kongresszusok rendezésével, szemlék és könyvek kiadásával, közös kutatások végzésével és egyéb alkalmas eszközökkel egymás megismerésére s megbecsülésére tanítsák a Monarchia népeit s oly közvéleményt teremtsenek, mely a gazdasági és parlamenti üzletembereket rákényszerítse, hogy az uszítást a szolidáris alkotások politikájával cseréljék fel. Az osztrák, a magyar, a cseh és a horvát kultúra több jeles munkása őszintén helyeselte ezt a tervet és az dtt szóban forgó munka ez irányban is különösen lendítő lehetne. Egy ilyen kultúrliga létrehozása ránk magyarokra nézve mindenesetre szebb és nemesebb feladat volna, mint szolgaian résztvenni a cseh-ellenes kórusban. Jászi Oszkár

ADÓTEHER ÉS JÖVEDELEM A HÁBORÚ UTÁN Ma már nincs kétség az iránt, különben minden kérdésben eltérő véleményű közgazdászok egyetértenek ebben, hogy a háború (következménye minden hadviselő országban az élet-színvonal, a standard of life általános leszállítása lesz. Azokban az államokban, ahol a háborús terheket becsületesen fogják megosztani az egész lakosság közt, minden ember rosszabbul fog élni a háború után. A hadviselés imái pénzügyi megalapozása mellett, amidőn minden kiadást az állam fedez, amidőn az ellenség pusztításáért is kártérítést fizet a károsultaknak, amidőn a rokkantakat, hadi özvegyeket és árvákat is ellátja — legalább a nyugati országokban — a háború költsége végeredményben mint az államköltségek óriási méretű emelkedése

Adóteher és jövedelem a háború után

329

nyilvánul meg. Az állami kiadások emelkedésének mérete így némi, noha nem teljes képet nyújt a károsodás nagyságáról. Emil Lederet, az Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik 43. köt. 1. számában a következő érdékes számítást eszközli a Német tbirodalom várható adóteher-szaporodásáról. 1916 januárig 40 milliárd Μ hitelt szavazott meg a német parlament. Ebben nem foglaltatik benne az elpusztított tartományoknak fizetendő kártérítés. 5% kamat és 14% törlesztés mellett ennek évi terhe 2,34 milliárd Μ. A hadi özvegyek, árvák és rokkantak járadéka eddig 2 milliárd M.-ra becsülhető. Az eddigi birodalmi kiadások, az átmenő tételek levonása után, 2 milliárd M.-ra rúgtak. Vagyis együttesen kerek. 6,5 milliárd Μ évente, személyenkint átlag 100 M. lesz a birodalmi teher. Ehhez járul kerek 20 Μ országos adó fejenkint. Együtt városi és egyházi adók nélkül 120 Μ fejenkint és évenkint. Vagyis egészen durva számítással 7,6 milliárd Μ évente, ami a 35 milliárd M-ra becsült nemzeti jövedelemnek 222/3%-a, szemben a háború előtti 81/3%-kal. Mivel a számítás csak 1916 januárig terjed és L. hangsúlyozza, hogy a legkisebb összegeket „Untergrenze” számította, ma már jóval 26%-on felül becsülhetjük a német lakosság adóterhét a háború után. Természetesen felmerül itt az az ellenvetés, hogy ez a nagy adóteher nem kell, hogy megfelelő standard sülyedést is jelentsen, mert hiszen az állam polgárai kapják meg a hadikölcsön kamatai fejében az adóban beszedett összegeket. Az egész lakosság összes jövedelme ezáltal nem változik, sőt elképzelhető, hogy a jövedelemmegosztás kedvezőbb, mint előbb volt. Azt az optimista ellenvetést, amit német hazafias újságokban, néha magyar újságokban is gyakran olvashatunk, L. könnyen megcáfolja. Kifejti — amit különben e sorok írója is megtett már — hogy az államadósság oly módon keletkezük, (hogy valóságos javakat, nyersanyagot, állatokat, termelő eszközöket improduktív módon hadviselés céljaira fölhasználnak. Az ország termelőképessége ennyivel kisebb lesz. Ami pedig az özvegyeiknek árváknak és rokkantaknak az ellátását illeti, nyilvánvaló, nogy az emberi munkaerő java pusztulván el, a termelésben (megfelelő csökkenésnek kell beállni. Az az optimizmus, hogy hiszen a kölcsönök kamatát és a járadékot önmagunknak fizetjük, semmi alappal nem bír. Az állami terheknek 8 százalékról 25-re való emelkedése sajnos, tényleg megközelítő képét nyújtja .az általános standard sülyedésnek. Mivel pedig a sülyedés nem egyenletes, mivel vannak hadseregszállítók, földbirtokosok, árdrágítók, akik a háborúból megnagyobbodott reális jövedelemmel kerülnek ki, a nagytömeg standard sülyedése még sokkal nagyobb lesz. Nagyon csábító volna, hasonló számítást Magyarországra is megejteni. Sajnos, ez sok nehézségbe ütközik. Nem tudjuk, mennyi a hadikiadás, nem tudjuk, milyen összegekkel tartozik a Monarchia a jegybanknak, stb. Így csak egészen durva számítást eszközölhetünk. A Monarchia hadikiadásait mapi 50 millió koronára becsülhetjük. Eddig csak 800 napot számítva, 40 milliárd korona. Ennek évi kamata 6% mellett 2,4 milliárd, törlesztés nélkül. A rokkantak, özvegyek és árvák ellátását, a népesség arányában

A közszabadságok Angliában és a háború

330

nálunk is évi 2 milliárd koronára kellene becsülni. Mivel azonban nálunk ez az ellátás rosszabb, vegyünk csak 1,2 milliárdot évente. Ehhez járul még azoknak az összegeknek a kamata, amelyet az elpusztított vidékek lakosságának kell majd fizetni. Ennek a kamatát évi 400 millióra (becsülve, kapunlk kerek 4 milliárd új adóterhet. Fellner legújabb műveiben Ausztria és Magyarország tiszta nemzeti jövedelmét a következőkép becsüli meg1: Magyarország Ausztria

6,74 milliárd korona 12,81 Összesen 19,55 „ „ Az új adószaporodás tehát, 4 milliárd korona kerekszámban a nemzeti jövedelemnek 21%-át teszi ki. Ez a számítás persze egészen (hozzávetőleges, de annyit mégis mutat, hogy a háború után valamennyien egy ötödrészszel rosszabbul fogunk élni, mint eddig. Ez a számítás a 800 napig tartó háború föltételezésével készült. Mivel a háború sokkal tovább fog tartani, mivel az új teher nem fog egyenletesen megoszolni a jövedelem arányában, hanem a városi lakosságot, különösen a hivatalnok és munkásosztályt aránylag erősebben fogja sújtani, minden túlzás nélkül föl kell tennünk, hogy az eddigi adón fölül jövedelmünknek újabb 30%-át kell majd adóban kifizetni, ennyivel rosszabbul leszünk mi városiak kénytelenek élni. V. j.

A KÖZSZABADSÁGOK ANGLIÁBAN ÉS A HÁBORÚ A háborúról való tapasztalataink alapján a tények közelebbi ismerete nélkül is elképzelhetjük, hogy a közszabadságok ügye nem állhat a legjobban Angliában. Az általános katonáskodási kötelezettség véget vetett annak a legfőbb polgári szabadságnak, melynél fogva az állami alattvaló elsősorban is ember, aki életével szabadon rendelkezik. Ezt a boldog és büszke állapotot megszüntette Angliában a világháború. Igaz, hogy az önkéntes jelentkezésnél kifejtett ezerféle kényszer (az eszközök megválogatásában egyáltalában nem voltak kényesek) már a háború első évében is kétségessé tette az önkéntes hadseregnek a valóságban is önkéntes természetét. Ami az egyéb közszabadságokat illeti, úgylátszik, a háború szörnyű mechanizmusa a minden oldalú kényszert véglegesen megköveteli és az állam, mely polgárait a (véradóra, az adóik eme legsúlyosabbikára kényszeríti, kénytelen egyszersmind egyéb, a békében többé vagy kevésbé élvezett ú. n. szabadságjogait is megszorítani. A háború természetéből folyó eme korlátozások mellett két ellentétes jellegű irányzat is érezhetővé válik és módosítja eme jogok gyakorlatát, illetve azok elvonását. Az egyik, hogy éppen e rettentő kényszeráldozatok erős visszihatást keltenek az áldozatok lelkében, úgy hogy a háborús gépezet gépészei, a kormányok időnként 1

) Fellner F.: Ausztria és Magyarország nemzeti jövedelme. Budapest: Akadémia 1916. 134. 1.


331

kénytelenek megnyitni a biztosító szelepeiket. Ilyenkor azután kis időre a szabadságjogok visszaállításának látszata dereng fel, a polgárok szóban és írásban kifejezést adhatnak enyhébb panaszaiknak. Más oldalról viszont azok a hatalmas erők, amelyek békében is küzdöttek a szabadságjogok ellen, a háborús kényszer ürügye állatit igyekszenek a szabadságjogok megvonását a háború természete által megszabott határokon túl is kiterjeszteni. Épp úgy, mint ahogy a tőkések szívesen felhasználják a háborút anyagi hatalmuk gyarapítására, az uralkodó osztályok és klikkek az ellenvélemény elfojtásával politikai vagyontőkéjüket igyekszenek gyarapítani. J. A. Hobson a londoni Nation május-júliusi számaiba írt cikksorozatában az angol közszabadságoknak oly lesüllyedéséről számol be, amely méltán meglepheti a legrosszabbra elkészült olvasót is. A tények egész sorozatával igazolja, hogy a sajtószabadságnak s a polgárok biztonságának a hatóságok önkényével szemben Angliában bealkonyult. Ami Hobson szerint a porosz rendszert legjobban jellemzi, a mindennapi élet ólmos megkötöttsége, vámőröknek, rendőröknek, csendőröknek a polgári életbe való folytonos beleszólása, tilalmak, megfélelítések, bosszantások, engedélyezések, felügyelet, sugalmazása a tanításnak és gondolat terjesztésének, a végrehajtó hatalom és haltóság túlsúlya a törvényhozó felett, ez a porosz világ a háborús Angliában is gyökeret vert. Valóságos travesztia — úgymond Hobson — ami nálunk történik. Anglia többé nem az az ország, amelyről Tennyson azt állítja, hogy itt mindenki azt mondhatja, amit alkar. A szólásszabadság, az egyesülési, postai és távirati szabadság el van nyomva, katonai és polgári hatóságok büntető hatalma alatt áll. Egy kivételes törvény, amelyet 1914 szeptemberében hozott meg a parliament, a Defence of Realm Act, illetve ennek a törvénynek tágított értelmezése terítette le a szabadságjogokat. A szólásszabadságot katonai és tengerészeti hatóságok, a sajtóiroda és a postahivatalok korlátozzák. Sokszor elnyomják olyan hírek közlését is, amelyek a hadvezetéssel semmi, vagy igen távoli összefüggésben állanak. Ismételten tiltva volt tudósításokat közölni sztrájkokról, vagy másféle munkazavarokról. Egy lapot például betiltottak, mert Lloyd George szerepléséről a clydi sztrájk alkalmával hivatalos tudósítást közölt. Népszerűtlen vélemények közlését különféle központi és helyi hatóságok mindig megakadályozták. Békéről, a nemzetek kiegyezéséről, vagy a kötelező katonai szolgálat ellen nem volt szabad beszélni. Ebben a szellemben dolgozó társaságokat denunciáltak mint hazaárulókat, a közönséget felszólították a gyűlések megzavarására, a helyi hatóságok megtagadták a gyűléshelyiségek használatát, a rendőrség pedig a magántermeket. Máskor szervezett katonai csapatok zavarták meg a gyűléseket, a katonai felsőbbség, sőt a hadügyi álllamtitkár helyeslése és védelme alatt. Ilyen sors érte az Union of Democratic Control gyűléseit; Zabern szelleme kísért Angliában, panaszolja Hobson. Egy munkást, aki Tolsztoj szellemében írt dolgozatot, amelyet lakásán megtaláltak, három hónapi fogházra ítéltek. A munkássajtó számtalan röpiratát és kiadványait elkobozták. Egy színdarabot, amely a háború ellen nem szólít, csak a fegyverkezési ipar milliomosait gúnyolta ki, a rendőrség betiltott. A háború eredetéről elfogulat-

332


lanul írt műveket elkoboztak. Egy katonát, aki valamely hadikórházban a háború ellen beszélt, két hónapra ítéltek. A Derby-féle sorozási rendszert kritizálni a kivételes törvény tilalma alá esik. A szövetségeseikről való viszonyra, a semlegesek kötelezettségeire vonatkozó érveik és vélemények közlése gyakran bűnhődést von maga után. Még súlyosabban esnek latba a szabadságjogok ama sérelmei, amelyek a polgárt megfosztották legfontosabb alkotmánybiztosítékától, hogy a törvényben előírt jogokkal ellve, védekezhessen, ha bűnténnyel gyanúsítják. A Habeas Corpus ősi biztosítéka a háborúban porba dőlt. 1915 június 10-én kelt miniszteri rendedet szüntette be ezt az alkotmánybiztosítékot, amelynél fogva a bíróságok a letartóztatott állampolgár ügyét három napon belül megvizsgálni, a letartóztatás törvényszerűsége felől határozni és az ügyet bírói útra küldeni tartoznak. Most meghonosult a titkos vizsgálat, valamint a vizsgálat nélkül való letartóztatás és bebörtönözés. A kivételes törvény szerint a bizonyítás a nyilvánosság kizárásával vehető fel és ezentúl kifejlődött atz a gyakorlat, hogy az idetartozó ügyeket teljesen a nyilvánosság nélkül tárgyalják le. A letartóztatások felett katonai és tengerészeti hatóságok döntenek. Ez ellen helye van a felebbezésnek, de nem a bírósághoz, hanem egy utóbb alakított és a kormány által kinevezett tagokból álló bizottsághoz. Ez év márciusáig a letartóztatott egyén nem kapott hivatalos értesítést letartóztatásának oka felől, ebben a hónapban hoztak az úgynevezett Amendment Actot, amely a kivételes törvény szigorát annyiban enyhítette, hogy a vád alatt álló egyén ügye a vád közlésétől számított 15 nap alatt a rendes bíróságihoz teendő át. Ezt azonban úgy játszották ki, hogy igen sok letartóztatott ellen egyáltalában nem emeltek vádat. Hobson közöl is több példát erre az eljárásra. A kivételes törvény az ellenséggel való szövetkezést (Hostile Association) sújtja ezzel az eljárással, ezt azonban a legtágabb értelemben alkalmazták olyanokra is, akiknek egészen ártatlan összeköttetéseik voltak az ellenséges külfölddel. Hobson a továbbiakban finom és mélyreható fejtegetés-éket közöl arról, vajjon van-e joga az államnak és különösen összefér-e ez az angol alkotmány természetével, hogy bár háborúban is, ennyire korlátozza a polgári szabadságokat? Hol vannak a határok? Szerinte az angol szellem legfőbb követelménye az individualizmus megőrzése. Újabb időben nem egy ismert tudós tanár — akár csak Poroszorszáiban volnánk — fejti ki az állami mindenhatóság elméletét Angliában is. Így Sir Henry Jones professor és Holland Rose, egyike a legelső történetíróknak. Hobson szerint azonban az állam nem fejezi ki az egyénnek összes vonatkozásait, az egyén nem olvadhat fel az államiban. Úgy bölcsészeti, mint szociológiai értelemben helytelen tehát az állami mindenhatóság elmélete. De a gyakorlatban sem lehetnek áldásos következményed. Az egység, amelyet az ellenkező vélemények elnyomásával elérnek, csak alaki, csak külsőséges. De még ha a Hobson szerinti nemet rendszer előnyösebb és helyesebb volna is, mint a régi angol, akkor sem volna célszerű ezt a rendszert éppen a háborúban felborítani. Néhány százezer emberrel több a hadsereg

Községi panamák

333

részére nem ér fel azzal a veszteséggel, amelyet a polgárok kiábrándulása, elkedvetlenedése előidéz. A nép lelkesedését ezáltal lehűtik. A hadvezetők szerint ez nem fontos; fő az ember, a muníció és a pénz. Ez azonban szűk látókörre vall. A háború sikeres befejezéséhez szükséges a népnek bele egyezése és erkölcsi támogatása. Hobson rámutat ezután azokra az erőkre, amelyek a háborútól egészen függetlenül is a szabadságjogok elnyomására törekszenek és igyekezni fognak ezen állapotokat a jövőben is fentartani. A konzervatívek ellenforradalma a háború előtt már nagy méreteket öltött. Hobson emlékeztet a lordok házának elenszegülésére és a legutóbbi homerule-ellenes küzdelmekre. A polgári jogok elleni támadások nem csupán alkalmi természetűek, de a konzervatizmus bevett védelmi eszközei közé tartoznak. A katonaság uralmának fentartására a háború után is meg fogják találni a módokat, ürügyül adván a háború utáni bizonytalan állapotot. Az uralkodó osztályok Angliában is fel fogják használni a hadsereget, hogy ezeknek fegyelmezettségre való szoktatása és megfélemlítése útján hűtsék le a munkásmozgalmak lendületét és szükség esetén kivezényeljük őket a munkásak ellen. A kormány és a hadsereg rákényszeríti majd akaratát a nemzetre és az országgyűlés csak szolgai eszközükké sülyed. Az elvesztett szabadságok visszaszerzése talán nem lehetetlen, de mindazoknak óriási erőfeszítésébe fog kerülni, akikben még él a szabadság szeretete. Hobson szerint ez a háború legsúlyosabb áldozata. A háborúból a nemzet megtépett ideálokkal és erkölcsileg és politikailag csökkent hatalommal fog kikerülni. Halasi Béla

KÖZSÉGI PANAMÁK

Amikor a szamojéd halványait ismételten hiába kéri, akkor elmegy az orosz istenihez és ennek ígéretet tesz, hogy ha kívánságai teljesíti, imádni fogja. Ugyanígy tesz a magyar közönség. Éveken át követeli, hogy a város gondoskodjék mindenről, amire a polgároknak szükségük van és leborúlva imádta eddig Bárczyt, aki mindent községesített. Mindenki sietett az újonnan berendezett üzemek vezetőistenségétől valami; kedvezményt kérni s minden kérelmező azzal a fenyegetéssel ijesztette a vezetőistenséget. hogy elpártol tőle. Nem változtat a szamojéd világ sorján nagyot, hogy a keresztény misszionárius addig kisebbíti a szamojédok előtt isteneiket, amíg elhiszik, hogy az istenség és áldozárja csaló, hogy az isten csak fabáb és nem is eszik, de a pap, az annál többet. Nem nagy változás, hogy az új pap diadalmaskodik és a régi istenséget elégetik. Nálunk az orosz pópa szerepe a sajtónak jut, amely Bárczyt most egyszerre kormány-biztossággal meg főpolgármesterrel akarja szamojéd bálvány magasságából lelökve, elpusztítani. S miért? Mert a községi üzemeknél visszaélések történtek. Nem történt még soha sikkasztás a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank üzemeinél? Vagy nem sikkasztottak még bankosított üzemeiknél? S állami

334

Községi panamák

üzemnél, pl. az államvasutaknál? S ha igen, vajjon emiatt a bankrendszert, a bank vezérigazgatóját pusztították el?! S az állam föllé milyen hatalmat emeltek? A budapesti panamák csak azt mutatják, amit úgyis tudtak a közigazgatást ismerők: hogy hibás. Javítani kell rajta s hiába való Bárczyisten elégetése, mert az új polgármesteristennek csak az arca változik, de a hatalma nem változhatik. Az sült ki csak, hogy a magyar közigazgatás rendszerében az a baj, hogy csak becsületes és megbízható embereket lelhet alkalmazni. Világos, hogy a magyar közigazgatás rendszerébe illesztett községi üzemeknek is ez az eredendő hibája. Mindenütt, ahol rossz az ellenőrzés rendszere és ahol az ellenőrzésre ihivatoitt közegek és szerveik egyúttal kaphatnak és kapnak is valamit az ellenőrzöttől, már t. i. szívességet, ott nincs ellenőrzés. De ez nem az ellenőrzők, hanem a rendszer hibája. Nem csak a közigazgatási rendszer hibája ez, hanem az egész társadalmi rendszeré. Mert az a kis kör, amely nálunk a hatalmon osztozik az országiban és városban, nem tartozik senkinek másnak számot adni, mint a saját maga körének. És igazán nem kell ahhoz korruptnak lennie, hogy társainak, akikkel együtt lakik, mulat, stb. ne ártson, hogy azokat megvédje. Ebiben van a bajok forrása és abban), hogy a polgárság, amely a városokban többé-kevésbbé a kezében tartja a közigazgatást, nem érzi és nem érti, hogy a város az ő városa. A polgárság még ma is úgy nézi a várost, mint a paraszt a nemesi vármegyét, mintha nem volna köze hozzá, vagy mintha nem volna beleszólása, mint ahogy a szamojéd nézi a halványt és a belőle élő papokat. Ez a jelenség mégis érthető, mert a városok legfőbb ellenőrzője és ura a kormány, és innen van, hogy amikor valamely városban panamák jutnak felszínre, akikor a kormánytól követelnek orvoslást. Ma is a polgárság egyik része főpolgármestert, a másik része kormánybiztost követel és nem hallottuk, hogy volna a polgárságnak olyan része, amelyik a maga jogának érvényesítésére követelne módot, amely azt mondaná, hogy a város és a községesített üzem az enyém s nem a kormányé, én alkarok intézkedni. Ez annál érdekesebb, mert eddig senkinek sem jutott eszébe főpolgármestert követelni. A szamojédnek nem jut eszébe az orosz isten, míg az ő istene teljesíti (kívánságait. A szamojéd ugyanis nem arra gondol, hogy amit akar, azt legjobban maga teheti meg, mert nem akar fáradni, dolgozni érte. Egyszerűbb, hogyha a vezetőistenségeket áldozatokkal, hízelgésekkel a maga részére nyeri. A polgár sem gondol arra, hogy városa az övé és városi üzemei is az övéi s minden, ami azokban és a városházán történik, őt legközvetlenebbül érdekli. A város közigazgatása nem annak a néhány tisztviselőnek a dolga, akik a dolgot végzik, mint ahogyan a templom is az egész népé volna s nemcsak a papé. A város nem azé a néhány bizottsági tagé, akik

Községi panamák

335

tisztviselőket választanaik, hanem a polgárság összességéé. Csakhogy ennek az összességnek nincs szerve, nincs feje, nincs szeme, nincs szája. Amíg azonban meg lehet bocsátani azt, hogy a templom misztériumait nem meri megközelíteni a szamojéd, addig épen nem érthető az, hogy a mindig csak a hasznot néző polgár annyira nem törődik a város vagyonával. Nem tekinthetjük elég magyarázatnak azt, hogy nem ér rá, hanem (talán inkább azt, hogy egész társadalmi rendszerünk azon épül, hogy mindenki a misztikum bizonyos nemével veszi körül foglalkozását, hogy a be nem avatott szentnek és bírálhatatlannak higyje s ennek a szentségnek köpenyegében tesz aztán, amit akar. A be nem avatott polgárnak eszébe sem jut, hogy ő maga csináljon rendet, mint ahogyan a szamojédnak sem. Ha a polgár nem volna szamojéd, akkor a közigazgatásban becsületes maradna minden becsületes ember és a községesített üzemek vezérigazgatóitól nem kedvezményeket követelnének maguknak, hanem becsületes munkát a köz számára. Ágoston Péter

KÖNYVISMERTETÉSEK ÉS BÍRÁLATOK

Magyar műveltségtörténet a török hódoltság korában (Takáts Sándor: Rajzok a török világból. 2 kötet. Budapest: Akadémia 1915.)

Takáts Sándor nevet nemcsak a magyar tudományos világ, hanem a nagyközönség is jól ismeri. Pár évtizede már, hogy kutatásainak eredményeit a Budapesti Hírlapban, az Az Újságban és a Vasárnapi Újságban időnként közreadta. A magyar história török korszakának talán legalaposabb ismerője ő. Rengeteg szorgalommal és nagy megértéssel ásta ki ennek a két századnak életéi levéltáraink porából, sok eddigi hibás adatot igazított helyre, s nem egy helyen jelölt ki új utakat a következő históriai kutatás számára. Rövidebb-hosszabb cikkeik gyűjteménye ez a munka. Kár, hogy a nagy apparátussal és a leglelkiismeretesebb (históriai módszerrel dolgozó tudós művének összeállításán meglátszik az egykori tárca-cikkíró. Művének egyes fejezetei (pl. A budai basák emlékezete, Török-magyar vendéglátás, A magyar sernevelősök stb.) önállóan is megállhatnának, nem következnek egymásból, nincsenek nagyobb tárgyi csoportokká összefoglalva, s épen ezért unos-untalan ismétlések fordulnak elő bennük, amelyek célszerűbb csoportosítással elkerülhetők lettek volna. Az egész munka áttekinthetőségét és kezelhetőségét ezzel rendkívül megkönnyítette volna. Olvasás közben különösen négy ilyen nagyobb csoportot tudunk meg. különböztetni: 1. Gazdasági viszonyok (kereskedelem, ipar, pásztorkodás), 2. irodalmi és zenei vonatkozások, 3. hadi élet, 4. társadalmi szokások rajza. A gazdasági viszonyok rajzában érdekes képét kapjuk a török világ kereskedelmének. Meglepetéssel értesülünk róla, hogy a kereskedők nagyobb biztonsággal jártak a hódoltság területén, mint a királyi végházak közepette. A budai basák nagy pártfogói voltak a kereskedőknek. Gondoskodtak az utak biztonságáról, a vásárok őrizetéről, a hitel biztosításáról. A XVI. században akadtak magyar kereskedők, akik — abban az időben rengeteg összeget jelentő — 50 ezer forintnyi hitelt találtak a töröknél. A török hódoltság területén uralkodó biztonság az örökös tartományokon át kereskedő olasz tőzséreket is ide csalta. Musztafa, budai basa, nemcsak megengedte nekik, hogy a hódoltságon át Záráig hajtsák a marhát, de még katonai kíséretet is adott melléjük. Bécsben és Grácban persze ez nagy bosszúságot okozott, hiszen az olasz hajtás busás jövedelmétől egyszerre elestek. Ennek az üdvös kereskedelmi politikának következménye volt, hogy a XVI. században a történeti könyveinkben gyakran emlegetett álta-

Magyar műveltségtörténet a török hódoltság korában

337

lános elszegényedés helyett az ország vámjövedelme folyton emelkedőben volt. Állatkivitelünk és áruforgalmunk évről-évre növekedett. A török területre vezető költöző helyek (révek), hidak és utak igen megnépesültek, így pl. a törökök az esztergomi hidat évi húsz-harmincezer forintért adták bérbe. A török a vásárok biztonságáról is gondoskodott. Mivel a rosszul fizetett végbeli magyar vitézek neve egyszer a vásárosok bőrén szereztek mellékjövedelmet, a török a maga katonaságával védte a vásárokat. — A XVI. század tehát gazdasági tekintetben nem mutat olyan szomorú képet, mint aminőt történeti köztudatunk alkotott róla; az elszegényedés csak a XVII. században vált mindinkább általánossá. De nemcsak kereskedelmünk volt ebben a korban virágzó, hanem iparunk is. Érdekes jelenség, hogy a XVI. és XVII. században mennyire fellendült sörgyártásunk volt. Nemcsak városainknak, (hanem régi magyar udvarházainknak is megvolt a maguk sernevelője, vagyis sörfőzőháza. A sörfőzést a nyugatról hozzánk szakadt német iparosok terjesztették, de utóbb annyira otthonossá vált nálunk, hogy a magyar bortermelés leghíresebb helyén, Tokajiban is, egész csomó sernevelő akadt. A Rákóczi-, Zrínyi-, Nádasdy-, Keczer-családok Tokajban szőlőjük mellett sörnevelőt is tartottak. Mágia a kincstár is tömegesen emelteti a sörfőző házakat, hogy a német katonáknak a drágább bor helyett sört adhasson. A régi magyar sörgyártásban csak a XVII. század végén állott be hanyatlás. A magyarországi malmok állapota sem utolsó érdekességű jelenség ebben a korszakiban. Megtudjuk, hogy malmainkat a magyar faragó molnárok építették, akiken ácsmesterféléket értettek, de mivel főfoglalkozásuk a malomépítés volt, később az őrlőmestereket vagy malomgazdákat nevezték az õ nevükkel. A régi írott emlékek szerint a hazai molnárság színe-java magyar nemzetiségű volt. Még a törökök is magyar molnárokat tartottak. A malmok kérdésének tanulmányozása nemcsak gazdasági érdekességű, hanem vízrajzi szempontból is igen jelentékeny. Gátas malmaink minden hasznosságuk mellett is nagy károknak voltak okozói. Nemcsak a hajózást és halászatot akadályozták, de a vizek szabad folyását is. Ezek okozták a sok mocsarat és a gyakori áradásokat. így keletkezett a Szamos és a Kraszna folyóból az Ecsedi láp, a Berettyóiból a Sárrét. Gazdasági éltetünk egy másik elemének is igen tanulságos képét kapjuk a Régi pásztornépünk élete c. fejezetben. Török korbeli pásztoraink a török terjeszkedés elől délről bevándorolt rácokból, oláhokból teltek ki. Ezek a csekély igényű, pásztorkodáshoz értő emberek nálunk, ahol a XV. század végén és a mohácsi vész előtt az állattenyésztés annyira felvirágzott, igen kapóra jöttek. A pásztorok körében való szláv elem jelentékeny szaporodásának kell tulajdonítanunk, hogy a magyar hajtó szót a XV. század végén már kiszorítja a hajdú szó. Amíg ezek az idegen pásztorok a magyar vidékeken hamar beolvadtak a lakosságiba, fent a havasokban sokáig megmaradtak nemzeti szokásaik közt. Itt önállóan, saját kiváltságaikkal éltek. Adó helyett csak sztrongát fizettek. Ez abból állott, hogy a fejős juhokat és bárányokat megszámlálták és pásztoradó fejében huszadot szakítottak ki belőlük. A XVII. század végén a sztrongát már a dézsma

338


váltja fel, bár még sokáig sztrongának hívják. Ez tizedlést jelentett, vagyis az előbbi adónak megkétszerezését. Ezektől a letelepedett pásztoroktól különböztek a vándorló pásztorok, akik a tavaszi és nyári legeltetés idejére Lengyelországból, Havasalföldről és Moldvából seregestől jöttek hozzánk, azután megint haza húzódtak nyájakkal. Ezek nem fizettek adót, csak legelőbért adtak földesuroknak, s a hegyeken vert kunyhók és juhkosaraik után fizettek valamicskét. Hogy milyen arányokat öltött a nyájak vándorlása, arra csak a XVIII. század közepéből állanak rendelkezésünkre hivatalos kimutatások. így 1769-ben 350.574 birkát, 3397 szarvasmarhát, 3666 lovat és 824 disznót hajtottak ki téli legeltetésre Moldvába és Havasalföldre. Rendkívül tanulságosak azok az adalékok, amelyeket a magyar irodalomra és zenére vonatkozólag kapunk. Csak Takáts művéből bontakozik ki igazán a magyar íródeákok rendjének nagy jelentősége irodalmunk és nyelvünk fejlesztése tekintetében. Íródeákokat tartani minden nemesi házban divatos volt akkor. Ők fogalmazták meg uraik, úrnőik leveleit, még a bizalmas természetűeket is. Mikor azután a török hatalom gyökeret vert nálunk, a bégek és basák törökül is tudó magyar íródeákokat fogadtak magukhoz, akik új parancsolóik kívánságát öntötték ékes irodalmi formába. Érdekes, hogy a budai basák még a bécsi hatóságokkal is magyarul leveleztek; latin vagy német nyelvű leveleket nem fogadtak el, úgy hogy a bécsi kormány kénytelen volt magyar levelezésre fanyalodni. Ez a magyar íródeákok érdeme. De nagy az ő érdemük a magyar nyelv fejlesztése és terjesztése tekintetében is. A magyar irodalmi nyelvet török kifejezéseknek teljesen magyaros visszhangjaival gazdagítják, és nagy ügyességük, széles nyelvtudásuk és írásban forgottságuk eredményezte azt is, hogy a moldvai és (havasalföldi vajdák, de még a tatár khánok is tartottak magyar íródeákokat1). Nagy volt a hatása a hozzánk települt törökségnek a magyar zene fejlődésére is. Muzsikásaink nagyobbrészt török módra, török szerszámokon játszottak. A bécsi és a lengyel hegedűt csak későbben ismerik meg. A magyar lantosok nem jó néven vették, ha őket hegedősöknek hítták. A hegedősök a másak műveit játszották, míg ők a verseknek és a versek nótáinak nemcsak előadói, hanem szerzői is voltak. A török korszakban terjedt el nálunk a török síp, a tárogató is. A törökök letelepülésével nagyon sok török cigány vándorolt hozzánk. Ezek között a török cigányok között gyakori volt, aki muzsikával kereste kenyerét. A törököktől azután a mieink közé is elterjedtek ezek a muzsikus cigányok. A cigány zenészeik rendesen kettesével jártak; az egyikük lantot vagy tamburát pengetett, a másik hegedűn játszott. Gazdagabb uraink kastélyaiban zenekarral is találkozunk; e zenekarokban is ugyanazon hangszereket használták, mint a török muzsikában. Akkori urainknak azonban nemcsak fi1 ) Takáts Sándor e munkájával párhuzamosan jelenik meg az Akadémia kiadásában A budai basák magyar nyelvű levelezésének nagybecsű gyűjteménye. Szerkesztik Eckhart Ferenc, Szekfű Gyula és Takáts Sándor. Az eddig megjelent I. kötet az 1553-tól 1589-ig terjedő korszakot öleli föl.


339

zetett zenészeik voltak, hanem maguk is gyakorolták a zenét; a (hegedűt, de különösen a lantot minden úri házunknál tanították. A XVII. század divatos hangszere a virginal vagy a virgina volt, mely a mai zongorát helyettesítette. A végbeli magyar hadiéletnek is színes és érdekes képe bontakozik ki előittümk T. könyve alapján. Különösen a várépítést tartjuk kiemelendőnek. A török betörés visszatérítette a magyarságot az ősi hadakozása módhoz, a könnyű lovassági harcihoz. Az apró hegyi várakat és kastélyokat az új idők szelleméihez mérten kellett átalakítani. Ezekben nagyobbszámú lovasságot tartaná nem lehetett, azért az újabb harcmodorra alkalmatlanok voltak, a könnyű lovasság kirepítő fészkéül nem szolgálhattak. A külső és belső várból álló (kőváraink tövében tehát palánkokat építettek, és itt helyezték el a lovasságot. Ezeket a palánkfalakat a kő és vas mellőzésével fából és földből építették. A palánkfalakat különféle anyaggal úgy tudták tömíteni, hogy majdnem olyan szilárdak voltak, mint a kőfalak. Ez a palánk építés egészen magyar specialitás volt, s hogy kitűnően bevált, mutatja Eger 1552. évi ostroma, mikor a vár legfőbb erőssége a palánk volt. Szomorú következményei voltak annak, hogy a kormány a magyar végbeli vitézeket kevésbbé fizette, mint a várainkba telepített idegen katonaságot. Nem csoda hát, (hogyha a vitézlő rend kénytelen volt harcra kijárni és a békés vásárosokon, kereskedő embereken, is rajta ütni (Vásár-ütés). Nagy baja volt végbeli vitézi életünknek, minden költői epizódjai mellett is, az idegen nemzetiségű bajtársakkal való gyűlölködés, az egymásra való irigykedés. A német katonákat sem nagyon szerették a mieink, de különösen haragudtak a vallonokra és a csehekre. A török-magyar hadiéletnek talán legérdekesebb mozzanata a rabtartás, a foglyokkal való bánásmód. T. szerint a magyarországi basák általában sokkal emberségesebben bántak a magyar foglyokkal, mint a mi főuraink a törökökkel. Itt talán a történetírói (hűség rovására egy kicsit elfogult is az annyira kedvelt törökjeivel szemben, hiszen maga is idéz adatokat a törökök kegyetlenkedéseire, amiket aztán nem is késik kicsit naiv módon mentegetni (I. k., 251. 1,). Annyi azonban adataiból bizonyosnak látszik, hogy a konstantinápolyi Héttorony (Jedikule) nem volt az a rémséges hely, aminek krónikásaink és későbbi történetíróink leírták. Hatalmas terület volt ez, szép sétahelyekkel, vízivezetékkel, sok üres térrel, ahol a rabok szabadon járhattak, maguknak házat építhettek, kertet művélhettek s még szárnyas állatokat is tarthattak. Enyingi Török Bálint azonban nem itt volt fogságban, hanem a Konstantinápolytól nem messze fekvő Új-toronyban. Egyébként ő neki is jól ment sora: levelezhetett övéivel, látogatókat fogadott és követekkel érintkezett. Sőt ki is szabadulhatott volna, ha a töröknek átadja néhány várát szabadsága fejében. De Török Bálint ezt a feltételt nem fogadta el. A török-magyar érintkezések, társas szokások rajzát csak megemlítjük itten. Sok kedves és megható epizód bontakozik ki szemünk előtt a török-magyar vendéglátásról, a végbeli vitézek és török urak érintkezésiről, a török világbeli utazásokról és egyéb szokásokról. Színes, tarka ké-

340

A szabadgondolat története

pek ezek, szinte novellisztikus érdekességűek, valóban méltók arra, hogy ismeretük minél szélesebb körökbe elterjedjen. Hiszen T. régebbi cikkei alapján már úgyis megkezdték pályafutásukat: egy-két részletük még iskolai olvasókönyveinkbe is bejutott. A bevezetésben említetten kívül a munka egyik fogyatkozása, hogy — bármennyire fontos és itt-ott elég bő anyagot hord is össze a török világ gazdasági viszonyairól — ezeknek a gazdasági állapotoknak mégsem kapjuk teljesen megelevenítő rajzát, s az egyes részletkérdések értékelésében modernebb felfogást és a gazdasági viszonyoknak alaposabb és átfogóbb szempontú megítélését vámok. Stílusán látszik az ügyes tárcaíró. Egyáltalában nem baj, hogy — akarva-e vagy akaratlan? — régi magyar nyelvünk fordulatai erősen megtapadtak stílusán. Ez könyvének valami archaisztikus ízt ad, ami tárgyához semmiképen sem illetlen. De néhol szinte sok is a jóból: a régies és népies fordulatok hellyel-közzel szinte kergetik egymást. Kitűnő magyar mondataiban azonban nem szeretjük unos-untalan hallani a „bevett szokás” pleonasztikus szörny-fordulatát. Galamb Sándor A szabadgondolat története. (I. B. Bury: A gondolatszabadság története. Fordította Balog Gábor. (Kultúra és Tudomány) Budapest: Franklin-Társulat 1915. 232 l. Ára kötve 2 kor.) Az angol szerzőnek könyve egy bevezető fejezet után — melynek rövid foglalata az, hogy gondolatszabadság annyi mint a kritika, a revízió joga, vagyis az emberi észnek az az egészen természetes követelménye, hogy valamit, amit már egyszer megcsinált, szabadjon jobban megcsinálnia, azaz kijavítania — e bevezető fejezet után futólagos pillantással végigtekint a világtörténelem korszakain és kimutatja, hogy az egyházi tekintéllyel szembeszálló szabad vizsgálat (hol és micsoda akadályokra talált. Néhány kiemelni való gondolata a következő: A régi görögök és rómaiak derült világában a szabad gondolkodás uralkodott („a görögöknek szerencsére nem volt semmiféle bibliájuk s ez a tény hű kifejezője és egyszersmind jelentős előfeltétele szabadságuknak” 18—19.) Ezt nem cáfolja az a néhány istenkáromlási pör (egy Anaxagoras, Protagoras, Sokrates és Aristoteles esetei), melyekben kimutathatólag politikai célzatokat palástoltak a vallásügyi vádak (22—30). Nem cáfolják másrészt a (rómaiak zsidó- és keresztény-üldözései sem, mert ezeket egyrészt e felekezetek zárkózott, titkolódzó vallásegyesületei idéztek fel, még pedig főképen a római (tudatlan köznép részéről, mely veszedelmes mágusokat látott bennük (37), másrészt meg, ahol a hivatalos, hatalom lépett közbe (Diocletianus), szintén politikai okok szerepelték. „A fogságra vetett gondolkodás” (46, fejezetcím) akkor kezdődik, mikor Nagy Constantin állami vallássá teszi a kereszténységet. Egyházi részről nem kisebb ember, mint Szent Ágoston igyekezett a vallási üldözést igazolni, még pedig Jézusnak azzal a betűszerint értelmezett mondásával: „Kényszerítsétek őket, hogy közénk jöjjenek!” (50). Az inquisitio-ról szólva kihangsúlyozza a szerző, hogy legtöbb esetben mennyire

Európa újjáépítése

341

világias indítékai (vagyonkobzás!) voltak az üldözésnek. Nem hallgatja el (57), hegy a kornak babonás közvéleménye, mely valóságos félelmes kontágiumnak, fertőző miazmának nézte az eretnekséget, mennyire kezére járt az egyházi velleitásoknak. A reformációról szóltában avval az érdekes kijelentésével találkozunk (71), hogy a reformátorok — bár nem tagadja érdemeiket — vajmi távol állottak az igazi (tolerancia szellemétől (példa Melanchthon, aki magasztalta Servet-nek Calvin-tól elrendelt megégettetését, 73). Joggal szemükre hányja biblia-imádatukat (76) és azt, hogy a feleútján állottak meg a kutatásnak. A toleranciát tárgyazó fejezetben dícsérőleg emlékszik meg a socinianusokról (= unitáriusok, 88), azután pedig különösen Locke-nak a vallási türelmességről írt leveléről s ennek a francia gondolkodásra is kifejtett hatásáról, másrészt meg a Locke gondolkozásának korlátairól, vele szemben méltóképen védelmébe vévén az atheistikus meggyőződéseket is. A biblia-kritikával kapcsolatban Spinozának, mint ez irány megalapítójának jut egy néhány elismerő szó (132), azután azonban átveszi a szót — az angol ember és lapokon keresztül meglehetős részletességgel az angol viszonyokat, szabad gondolkozókat és ellenfeleiket ismerteti. Egy záró fejezet St. Mill-nek a szabadságról írt munkájából kiindulva, „a gondolatszabadság igazolásá”-t adja, s végzi azon a minden szabadelvű pedagógusnak szívébe nyilalló gondolaton, hogy „a fiatalságba is beléolthatjuk annak tudatát, hogy a gondolat szabadság az emberi baladás axiómája” (232). Erre persze felszisszennek a mi katekizmus-tölcsérező hivatalos „tanférfiaink”, de Bury-nak szellemében, ha nem is szavaival, odavethetjük nekik: legföllebb a polémia lehet veszedelmes az ifjúságra, de nem maga az elfogulatlan, objektív igazság ! A fordító, már amennyire az eredeti munkának ismerete nélkül megítélhetem, derekas munkát végzett. Magyarsága sima olvasású — néhány germanizmus erejéig, amilyenek forgó viszontságának járnia alatt egyébként mindnyájan nyögünk. pj. Európa újjáépítése. (Europäische Wiederherstellung von Alfred H. Fried. Zürich: Art. Institut Füssli 1915. V, 139 l) A tudományos pacifizmus védelmére írott könyv. Szerző ismételve a tanokat, melyeket ő maga, Bertha ν. Suttner, Bloch éveken át hirdettek, igyekszik kimutatni, hogy a háború nem érvénytelenítette azokat. Ellenkezőleg. így jogot formál arra, hogy utat mutasson a világbékét, az államfeletti szervezetet teremtő munkának. A világháború okait nem szabad kitörésének pillanatnyi okaival azonosítani. Nem találhatók meg a nagyon elfogult ú. n. színes könyvekben sem. A valódi ok: a technika fejlődésével, a feltalálások nyomán előálló nagy gazdagság, az ezzel járó világkereskedelem által létrejött integrációs erő (Symbiose-Tendenz) s a nemzetek jóval lassúbb alkalmazkodó képessége között támadt összeütközés. Ε két összeütköző erő eredője az államközi anarchia, a lappangó háború kora. Ez teszi érthetővé a népek egymástól való rettegéseit,

342


az eszeveszett fegyverkezést. A mai háború ennek a kornak végső fázisa . . . A Symbiose-Tendenz meglétét tagadják az imperialisták, holott emellett bizonyít nemcsak a fejlődés az egysejtűtől az emberi szervezetig, az elszigetelt ősembertől a mai hatalmas államszervezetig, illetve a pánamerikai kontinentalizmusig, hanem azok az ideológiák is, amelyek alapján az imperializmus áll, s amelyek egyszersmind az államközi anarchia korának jellemzői. Ilyenek a nacionalizmus, militarizmus, a merkantilizmus, s a hatalmi szövetkezetek . . . Nem az egyének közötti anarchia megszüntetője az állam, s mint ilyen korábbi integráció foka? Nem éppen a kereskedelem fejlesztette-e ki elsősorban a symbiose-tendenciát? S a merkantilizmus nem ennek az eltorzítottja-e? A militarizmusban is van bizonyos fokú állandóságra törekvés, hiszen a béke fentartását célozta . . . S a hatalmi szövetkezések nem a következő kultúrfok eltorzított korcs sejtései-e? De az imperializmus csak a hatalmi változásokat látja s az egyetemes erő ellenére egyes népekre kívánja szaggatni az emberiséget, illetve az organizációkból is csak egy állam hasznát kívánja s ezzel egyszersmind a nemzetek elnyomója is. Németország s az Unió példája szerint a hódítás helyébe a szerződéses szövetkezések léptek. S hogy ez a következő fok, mutatja hogy 1871—1909-ig 80 ily irányú szerződés köttetett. Maga a világháború is eme integrációs folyamat mellett bizonyít, különben hogy vezethetett volna a Monarchia s Szerbia konfliktusa a nagy katasztrófához? A háború eddigi tanulságai szintén a pacifizmusnak adnak igazat. Ezeket ép úgy fel kell használnia, mint a militarizmus is fel fogja használni a technikaiakat. Most még csak néhányat láthatunk s ezeket a pacifizmus mind megjósolta. 1. A felfegyverezettség nem biztosítja a bekér, legfeljebb csak a háború kitörésének idejét tolja el . . . Nem szerepelhet tehát mint a nemzetközi anarchia megszüntetője. Ez csak az állam feletti organizáció lehet vagy olyan nemzetközi szerződés, amilyet Briand 1913ba,n felkínált az államoknak s melyet 38 állam el is fogadott. Már maga a felfegyverkezettség izgalma is kizárja a nyugodt tárgyalást. 2. A háborút nem lehet humánusabbá tenni. 3. A hágai egyezmény csak dísz; nemzetközi jogok esek papíron léteztek. 4. A háború, mint politikai eszköz csődöt mondott. Nem felfrissítő torna többé, hanem elemi erő, mely elhatalmasodott az emberiség felett. A háború e tanulságait fel kell használni a békekötésnél. Olyan békére kell törekedni, mely kizárja a további fegyverkezést, lappangó ellenségeskedést; vigyázni kell, nehogy hadisarcokat követelő, országokat leigázó béke kötessék, A diplomáciának s az országok vezetőinek pedig ilyenre lesz hajlandóságuk. Kettős aktussal kell tehát vé-


343

gezni a háborút: az ú. n. hivatalos békekötéssel s egy nemzetközi gyűléssel, melyen részt kell vennie a semlegeseknek ép úgy, mint Amerikának, amely gyűlésen megakadályozzák, vagy legalább ellensúlyozzák annak a tévedéseit. Mert nem szabad azt hinnünk, hogy egyetlen tollvonással létrehozható az államfeletti szervezet. Európai Egyesült Államokról még álmodni sem szabad, mert az újabb háborúk előidézője lehet. Hoszszú munkával, melyben minden népnek részt kell vennie, kell az államokat egymáshoz közelebb hozni. Első sorban ki kell küszöbölni azokat a szerveket, melyek ezt megakadályozhatnák. A diplomáciát, a maga prestige-politikájával, titkolózásával, középkori illem kódexével, felelőtlenségével. Helyébe egy, az ország minden rétegét képviselő felelős bizottságot kell állítani. Nemzetközi egyezménnyel kell szabályozni a fegyverkezést. Ki kell irtani a népeket egymás ellen uszító sajtót. Ez minden nép pacifistájának a feladata. Ily úton volna elérhető az új Európa, mely tulajdonképen megvolt már a vasutak, a rendőrség, a távíró, a kereskedelem, a szociális politika nemzetköziségében, melynek mintájául talán a pánamerikai szövetség szolgálhatna, s amelynek keretén belül az egyes államok egészen függetlenek maradnának. S ezen szövetséget világirodák vezetnék. Az egész könyvön nagy lelkesültség, célzatosság vonul végig. Érzik, hogy a háború elleni gyűlölet sugalta minden sorát. Hibái is ebből fakadnak . . . Éppen ezen érzelmi logika miatt nincs tisztán végig gondolva. Mindjárt a háború okát illetőleg túlságosan sematikus. Hogyan áll elő a Symbiose-tendencia s a népek lassú alkalmazkodási képessége közötti összeütközésből a nemzetközi anarchia? Miben nyilvánul az? A népek versenyéből? Nem volt-e ez meg mindig? Inkáibb hiszünk ilyen okokban: Németország fejlődésében odáig jutott, hogy új területet kellett keresnie, hol duzzadó erőit érvényesíthesse. Ám abban, hogy gyarmatpolitikát űzzön Anglia tengeri hatalmát féltve, megakarta akadályozni. Hogy Oroszország, — isten tudja miért: talán vezető rétegeinek középkori ideológiája miatt, talán mert szüksége van fagymentes kikötőkre, hódító politikát kívánt űzni, hogy mi eme politikából megriasztva, hasonlón elnyomó politikát kezdtünk a Balkánon. Ami az okok kérdésében csak bizonyos homályosságban nyilatkozik, a háború elleni gyűlölet által sugalmazott érzelmi logika az örök békéhez vezető út kérdésében még nagyobb tévedéshez vezeti Friedet. Szinte csodálatos, hogy ő, aki az integráció legfőbb eszközének a kereskedelmet látja, nem veszi észre, hogy gazdasági érdekek vezetik a fejlődést. Mi tartaná össze ama pacifista agitációk útján létrejött, heterogén alkotórészekből álló világszövetséget? Ha az, hogy nagyobb egységek felé tendál a fejlődés s pedig igaz nem gazdasági alapon, vámuniós alapon álló szövetségek jelentik-e a következő fejlődésfokot? Közelebbről megjelölve: Németország, mi-

344

Az újjáépítés problémái a háború után

után gyarmatpolitikát nem űzhet, mert Angliát e tekintetben lebírni nem képes, kénytelen lesz energia s főként tőkefeleslegét közvetlen szomszédai felé irányítani. Ezeket egyszerűen be nem kebelezheti, vámuniós szövetségre lép tehát velők. Lehet, hogy ez hasonló lépésre bírja majd a nyugateurópai államokat is. De még ez esetben is kevés jogosultsága van F. félelmének az új háborúktól. Részint, mert a verseny jóval enyhébb lesz eme két szövetség közt, amennyiben Németország energiái bőséges szerepet találnak nálunk, a Balkánon, Kis-Ázsiában, Anglia s Franciaországé a gyarmatokon, Oroszországban, az Indiákon. Részint pedig, mert eme nagy gazdasági fellendülés elmélyíti a kultúrát . . . S oly kultúra mellett, mely nem néhányaké, ahol mindenkinek van félteni valója, nagyon sok eshetőség van békés megoldásra még akkor is, ha összefoglalatlan piacok felett vetélkedések történnének. Sőt nemcsak a békés megoldásra, de a még nagyobb egységekbe való tömörülésre is, kivált, ha közös ellenfelek támadnak. Horváth Lajos Az újjáépítés problémái a háború után. (Problems of readjustment after the war. Newyork—London: Appleton 1915. 186 l.) Hét amerikai professzor ugyanannyi tanulmányát tartalmazza ez a könyv. A tanulmányok tartalma nem felel meg a címnek: Nem a háború utáni teendőkről vagy állapotokról van szó benne, inkább kritikai tanulmányok a háborús kérdésekről. Az első tanulmány címe: Háború és demokrácia. Írója Alb. B. Hart, a Harvard egyetem tanára. Szerző abból a tényből indul ki, hogy a demokrácia, a parlament befolyása, nemcsak a béke idején is abszolusztikus módon kormányzott Oroszországban, Németországban és Ausztriában szűnt meg a háború kitöréséivel, hanem a régi parlamentáris országokban is, mint Anglia és Franciaország. Fölveti a kérdést, hogy vajjon ez tényleg az európai — és esetleg az amerikai — demokrácia végét jelenti-e? Ez a következtetés szerinte helytelen. ,,,A parlamentek atropiájának egyik oka, hogy minden hadviselő államnak népe a háború kitörésekor elfogadta, magáénak vallotta, fölkarolta a háborút és mint nemzeti kötelességet folytatta. Minden országban a gondolkodó nép csak úgy, mint a nemgondolkodó, tmeg volt győződve, hogy hazáját igazságtalanul és rosszakaratúan támadták meg, és hogy elpusztulna, ha a lakosság nem tömörül a kormány támogatására” (4. lap.) Ennek a hitének az oka a háborúra tüzelő irodalom volt, amely minden ország lakosságával elhitette, hogy a másik vesztére tör. Erre számos példát hoz fel. A francia földrajz-könyvek Elzasz-Lotharingiát más színnel jelzik, mint a többi Németországot; Treitschke régen ezt tanította: „Anglia most a barbárság .szemérmetlen képviselőije a nemzetközi jogban”, stb. Ez a szellem a háború kitörlésekor ledöntött minden nemzetközi kapcsolatot. Eucken, a filozófus szerint ,,a szerb gyilkosság, az orosz hódítási vágy, az angol perfídia és japán gazemberség .mind együtt bűnösök a háború fölidézésében”. Viszont Glasgow katolikus érseke kijelenti, hogy a háború: „a kereszténység harca a pogányság ellen, a ke-


345

reszt és a keresztény civilizációé a félhold és annak barbársága ellen”. . . ez a hangulat tette lehetővé, hogy a parlamentek tudomásul vették a nélkülök megtörtént háború tényét; a szabad sajtó mindenütt megszűnt, még Angliában is; csalókának bizonyult az a remény, hogy az általános védkötelezettség és általános választójog mellett nem lesz háború, mert a parlament nem meri saját választóit harcba kényszeríteni. Kitűnt, hogy a militarizmus erősebb a parlamentarizmusnál; egy demokrata érzelmű emberekből álló hadsereg korántsem demokrata hadsereg: „A polgár ellenezheti a háborút, szónokolhat ellene, írhat ellene, követelheti képviselőjétől, hogy szavazzon ellene. Ugyanaz az ember mint katona meg van győződve róla, hogy a háborút ellenezni gyávaság, a fegyelem megsértése, ellenkezik a szolgálat szellemével.” Ezt a szellemet kelti föl a militarizmus mindenütt. A militarizmus ellenkezik a szabadság szellemével, a háború a szabadságnak a negációja. A parancsnak engedelmeskedj — a katona ábécének első és utolsó szava. Minél jobban organizált a hadsereg, annál tökéletesebben átalakul az egykor szabad ember gépezetté, jobban mondva egy gépezett szöggé. . . Szót kell fogadnia, ha azt parancsolják neki, hogy tüzeljen nem combattansokra, vagy dobjon bombákat dajkákra és csecsemőkre; vagy sülyesszen el egy tehetetlen gyermekekkel és nőkkel, megrakott hajót. Engedetlenség, még ilyen körülmények közt is, a legnagyobb bűn” (17. lap.) Amint csődöt mondott a parlament és demokrácia, úgy csődöt mondott a szocializmus is. A szocialisták a harctéren küzdenek. Holott épen a háború alatt olyan arányokban gyakorolják az államszocializmust, mint még soha. Épen így csődöt mondott a békebarátoknak az a hite is, hogy a nagybankárok önérdeke fogja meggátolni a háborút, amint az 1905-ben megtörtént, amidőn nem hiteleztek tovább Japánnak és Oroszországnak, vagy 1911-ben, amidőn német-francia háború fenyegetett az agadiri incidens miatt. Tényleg a bankok még 24 óráig sem voltak képesek a háborút megakadályozni: ellenkezőleg, a kormányok legengedelmesebb eszközei a háború pénzelésében! Mi lesz az európai demokrácia sorsa a háború után? Ha Anglia és Franciaország győznek, a nép úgy fogja érezni, hogy a demokrata kormányzat meg tud birkózni az arisztokratikussal, hogy azok az országok, ahol a militarizmus parlamenti ellenőrzés alatt szokott állni, megbirkóztak a dinasztikus militarizmussal. Ha a másik koalíció győz, megerősödne Törökországban a kormányzás keleti típusa, megerősödne Németországban a „Prussianism, militarism, distinctions of classes and military methods of governments”, amelyek annyire ellenkezni látszanak a kívülálló megítélésében! Ami Ausztria-Magyarországot illeti, a szerző a szláv elem nagyobb befolyását látja a háború után! Ami végül az Uniót illeti, szerző a hadiszervezet kiépítését sürgeti Igen érdekes a második cikk is: A háború gazdasági magyarázata, írta Edvin R. A. Seligmann, a Columbia egyetem tanára. Fejtegetései történelmi jellegűek; kifejti, hogy a kapitalizmus kezdetlegesebb stádiumában elsősorban minden állam a saját belső piacát igyekezett fejleszteni; majd kül-

346


földi piacokat keresett nyersanyag beszerzés és iparcikk-export céljából. Végül a harmadik legmodernebb stádiumban nem iparcikket, hanem tőkét igyekeznek” a .kapitalista .államok exportálni. Ez azonban szükségszerűen háborúra kell hogy vigyen, mert a tőkeelhelyezés politikai uralmat tesz kívánatossá a még fejletlen területeken, míg a kapitalizmus régi formái a békés versenyt tették lehetővé. A régebbi időkben a háborús bonyodalmak azért is könnyebben voltak kikerülhetők, mert Anglia mindig a kapitalista fejlődésnek egy magasabb fokozatán volt, mint a többi európai ország; csak a huszadik században vált Franciaország és Németország is tőkét exportáló országokká. Ami a jövőt illeti, Seligman szomorú kilátásokat jósol. Szerinte a kapitalizmusnak mai, tőkét exportáló stádiumában a fegyveres összeütközések a jövőben is elkerülhetetlenek lesznek: békéről a földön csak akkor lehet szó, ha a földgömb minden része egyformán át lesz itatva kapitalizmussal, ha nem lesznek többé olyan területek, amelyek tőkeelhelyezésre alkalmasak. A negyedik tanulmány. Az egyén és az állam, amelynek írója Westel W. Willougby, a John Hopkins egyetem tanára. Ő azt fejtegeti, hogy a háború az angol fölfogás szerint két különböző politikai világfölfogás összeütközése. Németország még mindig a régi, monarchikus fölfogásban él, amely szerint a nép minden politikai joga az uralkodó engedménye révén keletkezik; a politikai jogok forrása és kútfeje az uralkodó. Evvel kapcsolatos a németeknek „kultur” fogalma, amely az államot eszményesíti, mindenek fölé helyezi stb. Ezzel a világfölfogással szemben áll az angol fölfogás, amely szerint a politikai jogok kútfeje a nép akarata, a fejedelem csak átruházott jogokkal rendelkezik. Az érdekes cikk erősen német ellenes; számos példát hoz föl a német monarchikus hatalom illusztrációjára; de elismeri, hogy a németek igen nagy áldozatokat képesek hozni hamis államideáljuk kedvéért. A többi négy tanulmány, amelyet nem akarunk részletesen ismertetni, a következő: A szociális fejlődés válsága; írta Franklin H. Giddings, a Columbia egyetem tanára. A háború és a nemzetközi jog; írta George G. Wilson, a Harward egyetem tanára. A háború és a nemzetközi kereskedelem és tőke; írta Emery Ε. Johnson, a Pennsylvania egyetem tanára. A katona- és tengerészeti hadviselés; írta Caspar F. Goodrich, amenleai admirális. Ez a négy, itt nem ismertetett cikk is nagyon érdekes és olvasásuk azért is nagyon kellemes, mert íróik távol lévén a dúló harc színhelyétől, elfogulatlanabbal nézik a dolgokat, mint mi, valamint az európai semleges írók. Valahogy kiérzik az írókból a büszkeség, hogy az ő népük nem keveredett ilyen bajba. Pedig az a könyv még 1915 elején íródhatott; hogyan írnának most, a háború harmadik évében? Varga Jenő.

A magyarság és németség érdekszolidaritása

347

Λ magyarság és németség érdekszolidaritása. (Írta gróf Andrássy Gyula. Bpest: Franklin 1916. 82 l. Ára 60 /.) A füzet a szerzőnek egy Németországban tartott felolvasását tartalmazza. Ez a körülmény magyarázza meg, miiért tulajdonít oly nagy fontosságot annak, hogy a füzetben tárgyalt, általánosságban közismert eszmiélket mindenkép Bismarck politikájával hozza összhangzásba. Egyébként ebből csak annyit vesz át, hogy „amit a múlt minden tanításának felhasználása mellett a saját lelkiismeretünk szerint a legjobbnak tartunk az öszszes ténykörülmények között, azt kell cselekednünk”. A bismarcki politika következetlenségével bizonyára a szerző által leírt politika összeegyeztethető. Magyarország a szerző szerint Nyugat útja Kelet felé, ami földrajzilag és történetileg is kétségtelen. Ha a szerző azt fejtegeti, hogy miért fekszik a németek érdekében leginkább az, hogy a magyar szent korona országaiban a magyarság, legyen az uralkodó, az nem éppen hízelgő, mert annak oka a mi gyengeségünk, amely kizárja, hogy a német keleti politikát keresztezhessük. Ezt nem lehet letagadni, hogy a németek és magyarok között a történelem folyamán számos összeütközés is volt; a szerző szerint ez mégha megtörtént, de egyrészt nem a németség, hanem a dinasztikus politika ellen irányult, másrészt a politika általános irányát, a németekkel való szövetség keresését nem is érinti. Történelmi tény azomban, hogy a dinasztikus érdek nem egyszer került összeütközésbe a németségi érdekeivel s ily összeütközés a jövőre sincs kizárva, Talán tény az is, hogy a magyar állaim sorsa, csakúgy mint Ausztriáé, sokkal szorosabb kapcsolatban van az uralkodó dinasztia, mint a németség érdekeivel. Németország nemzeti állam és a nemzetiségi elven kiépülő államok kialakulásában eddig legalább is Ausztria rovására nem csekély szerepe volt. Talán a jelen háború folyamain sem bizonyult Ausztria területi integritása oly feltétlen védelmezőjének és előharcosának. Olaszországra vonatkozólag ez már történeti tény, a románok pedig szintén reá hivatkoznak. Tény továbbá, hogy az osztrák államot alkotó népek és különösen a csehek köréiben ép a Németországgal való nagy szövetkezés kelti a legnagyobb fokú izgalmat és féltékenységet. Ausztria és Magyarországnak,, mint nem a nemzetiségi, a nyelvi és faji egységen alapuló államoknak külpolitikája, csak a létfentartás politikája lehet. A létért való folytonos küzdelem ez. És ennek a politikának útja nem esik szükségkép egybe egy par excellence nemzeti állam politikájával és érdekeivel. És mindent kockáztat az, aki oly általános konfliktusban, mint az európai háború, egyik küzdő fél érdekeivel, törekvéseivel való teljes azonosságtól kívánja úgy a barátokat, mint ellenségeket meggyőzni. A külföld előtt nagy tekintélylyel bíró államférfiak talán nagyobb szolgálatot tennének a hazának és a dinasztiának, ha éppen Ausztria és Magyarország önálló külön érdekeit és politikáját emelnék ki, amivel a

348

Az állampolgári nevelés iskolái Svédországban

szövetség szorosságán, amint az a jelen pillanatban adott, ugyan nem változtatnának, ide az ellenséges külföld előtt kellőleg kidomborítanák, hogy az érdekellentét nem szükségképeni és nem adott: a dinasztia államai Németországétól (független érdekeikkel és jelentőséggel is bírnak és a jövőre nézve, mint ilyenek nagyon is kombináció tárgyát képezhetik. Az az érdekellentét, .amely Ausztria és Magyarország összetételénél fogva a szláv törekvésekkel szemben itt adott, bizony nincs meg szükségképen a németek és szlávok között, és amint a múltban mérlegelés tárgyát képezhette, — amire a szerző is rámutat — úgy a jövőben is képezheti ez érdekellentét kiegyenlítése a mérnetek és szlávok között. Viszont mi Nagybritanniával, Franciaországgal nem vagyunk oly érdekellentétben és a mi államaink fenmaradása azoknak a jövőben kívánatos lehet. Különösen Olaszországgal szemben Franciaországgal és Nagybritanniával csak úgy elképzelhető egy közös külpolitika, mint a szlávokkal és románokkal szemben, amíg Németország és Nagybritannia között a verseny — úgylátszik a jövőire is — kiegyenlíthetetlen ellentétet teremt. Talán nem szükséges azt a hitet és meggyőződést propagálni, hogy Ausztria és Magyarország a Németbirodalom és a német érdekeik elővárai, amelyeik lerombolása Németország gyengítése. Az ellen, hogy „a sorsom a sorsoddal összeforr” dalára rázendítsünk, maguk a németek is tiltaikoznak még ma is. Keleti érdekeink azonosságának hirdetése önállóságunk feladása lehet csak, gazdasági fejlődésünk, jövőnk megkötése. Hisz akikor tényleg csak kelet útja leszünk a németek részére, amelyet bizony mai ellenségeink mindig csak elpusztítani igyekeznek majd. És a múlttal szemiben, (bármily tanulságos legyen is, nem szabad elfelejteni az új helyzetet, amelynek az talán még sem szabhat irányt. A múltban bizonyára nagyobb mérvben volt adva a közvetlen szomszédokra való utaltság és a múlt államai, politikája nem a nemzetiségi elv jegyében voltak. Egy háború kimenetelétől függővé tenni az állam latét, annak győzelmes (befejezése esetén sem garancia a jövőre nézve. Ausztria, Magyarország nagyon is önálló és okos külpolitikát kell, hogy kövessen és nem szabad más állam, más érdek csatlósává tenni vagy ekként szerepeltetni. Selymes Károly Az állampolgári nevelés iskolái Svédországban. (Else Hildebrandt: Die schwedische Volkshochschule; ihre politischen und sozialen Grundlagen. Berlin: Carl Heymann 1916. XVI, 155 l. Ára 4 márka.)

Az utolsó évtizedek politikai történetének egyik legfontosabb jelensége az a világszerte egyöntetűen megnyilvánuló törekvés, hogy a választói jog, tehát az állam sorsának intézésébe való beleszólás joga, az egyes államok felnőtt népességének minden rétegére kiterjesztessék. Az utolsó években pedig, kivált a világháború megrázó tanulságainak hatása alatt, egyre több jelét látjuk annak a felismerésnek, amely azt kívánja, hogy a közügyekbe való beleszólás ne csak jog, hanem egyben kötelesség is legyen, ami az államügyek intézéséért való fokozatos felelősséget egyenlően osztja meg az állam minden polgára között.


349

A választások alkalmával maguk az egyes politikai pártok is arra törekszenek, hogy a választók minél nagyobb tömegeit küldhessék az urnák elé. Míg régebben a joggal felruházottaknak csak csekély töredéke élt is jogával, addig az utolsó időkben a szavazásban résztvevők száma egyre növekszik. Németországban pl. 1907-ben a jogosultaknak már 84,3%-a, 1912-ben pedig 84,9%-a szavazott le. A választópolgárok legnagyobb része azonban ennek az — államok sorsát irányító fontosságú — jognak és kötelességnek megfelelő gyakorlására úgyszólván képtelen, olyan kevés a tudása és annyira hiányos az Ítélőképessége. Ez természetes is, hiszen a választók nagy tömegei legjobb esetben meg kell hogy elégedjenek azzal a csekély tudás- és műveltságmennyiséggel, amit az elemi iskola látogatása nyújthat s amit, felelőtlenül és ezerféle érdekek között imbolygóan, a napisajtó fejleszt — úgy, ahogy. Ha az egyes pártok, főleg választások alkalmával, népgyűlések és röpiratok útján iparkodnak is fölhívni a választópolgárok figyelmét a politikai élet tényeire és törekvéseire, az összeség életére-halálára kiható fontosságú jog és kötelesség komoly és a felelősség tudatában álló gyakorlására és teljesítésére az állam nem neveli polgárait. Ez a tény adja meg a jogcímet ahhoz, hogy egyes konzervatív körök az ég felé forgatván szemüket, a kétségbeesés hangján azzal érveljenek az általános választójog megvalósítása ellen, hogy akkor „a Deák Ferenc szavazata egyenlő értékű lesz a tót napszámoséval!”1, amiből persze távolról sem azt az egyedül logikus következtetést vonják le, hogy a tót napszámost azért állampolgári jogának gyakorlására megfelelően nevelni kell. De nemcsak a politikai élet, hanem a társadalom minden életmegnyilvánulása szempontjából hovatovább egyre jobban érezhető az állampolgári életre való tudatos nevelésnek hiánya. Ennek a hiányosságnak az ösztönszerű vagy tudatos megérzése váltotta ki a társadalomból azokat a törekvéseket, amelyek a felnőttek oktatására és (nevelésére irányulnak. A szabadiskoláik, .népegyetemek, közkönyvtárak ép úgy ezeket a törekvéseket iparkodnak szolgálni, mint a szociáldemokrata pártok különféle oktatóintézményei. Az állampolgári nevelésre való törekvés intézményei közül úgy eddigi eredményeiknél, mint pedagógiai rendszerességüknél fogva kétségtelenül a legnagyobb érdeklődésre azok a népies főiskolák számíthatnak, amelyek Dániában és Svédországban már tekintélyes számban működnek. Dr. Else Hildebrandt most megjelent, adatokban gazdag, kitűnő könyvében a svéd főiskolák leírásait adja. A szerző Svédország gazdasági, szociális és politikai viszonyaiból kiindulva, rámutat arra a fontos szerepre, amelyet a földművelő kisbirtokos népesség ebben az országiban a középkortól fogva a legújabb időkig betöltött. A svéd parasztságnak imár évszázadok óta van több-kevesebb beleszólása az ország ügyének intézésébe. Ez a befolyás a XIX. század kö1 Lásd Geőcze Sarolta felszólalását a társadalmi fejlődés irányáról rendezett vitában. H. Sz. könyvtára, 8. sz. Bpest: Politzer 1905. 74. 1.

350


zepén úgy a gazdasági, mint a politikai és szociális élet terén jelentékenyen megerősödött. A közügyeikben való részvétel intenzitása ébresztette föl magában a parasztságban a vágyat tudásának fejlesztése és növelése iránt. így indult meg a múlt század harmadik negyedének vége felé Ola Andensson és Sven Nilsson vezetésével az a mozgalom, amely a felnőtt ifjúság számára új iskolák létesítését kívánta. A mozgalom rövidesen eredményre vezetett és 1868-ban Hvilanban megkezdte működését az első svéd népies főiskola, amely csaknem kizárólag parasztok önkéntes járulékaiból és adományaiból létesült s amelyeit mihamar követett a többi, ugyanilyen eszközből létesült iskola és 1914-ben már 45 ilyen iskola működött, amelyeknek 1868-től 1913-ig összesen 89,190 hallgatójuk volt. Máig is jelentékeny mértékben önkéntes adományokból és járulékokból tartják fenn az iskolákat az illető vidékeken erre a célra alakult egyesületek, bár 1872 óta az iskoláik államsegélyben részesülnek, amelynek összege 1913-ban 489 ezer (svéd) koronára rúgott, ami tanulónként 175 koronát tett ki. Ezenkívül az állaim a vagyontalan tanulókat ebiben az évben 80 ezer korona ösztöndíjban is részesítette. Hozzájárulásának ellenszolgáltatása fejében az állam népies főiskolai felügyelővel ellenőrizteti az iskolák és egyesületek működését, aki — a kiadott rendelet szerint — anélkül, hogy a tanítás módszerébe vagy tervébe beavatkoznék, „köteles az iskolát támogatni, hogy a legjobban megoldhassa feladatát, mint jellemképző és általános állampolgári nevelőintézet”. A tandíj öt-hat hónapos tanfolyamoknál 20—80, három hónapos tanfolyamoknál pedig 20—30 korona között ingadozik. Az ösztöndíj összege a hosszabb tanfolyamon résztvevő hallgatóiknál 125 és 75, a rövidebb tanfolyamon résztvevőknél 75 és 45 korona összeget tesz ki, anyagi helyzetükhöz képest. A szegénysorsú tanulók mint benlakók, jutányosan kapnak lakást és élelmezést. (Pl. az egyik helyütt lakást havi 5, élelmezést napi 1 koronáért.) A népies főiskolák az elemi iskolát végzett, de már felnőtt fiatalság továbbtanítását tűzték ki feladatukul. A (hallgatók átlagos életkora a férfiaknál 20, a nőknél 18 év. Eredetileg csak földműves-sorban élők kerültek az iskolákba, utóbb azonban már más foglalkozásúak is. Az iskolák nem szakképzést, hanem általános állampolgári nevelést akarnak nyújtani, amiért a nevelés fősúlya az önálló gondolkozás kifejlesztésére arányul, hogy a fiatalság megállja helyét az életben. Ezt a célt úgy akarják elérni, hogy 3—8 hónapos tanfolyamok alatt a humanisztikus és természettudományi szakokban, valamint a gyakorlati szakismereteikben alapos oktatásban részesülnek a hallgatók, akik állandóan együtt élnek (együtt laknak, étkeznek) az igazgatójuk családjával, hogy a személyes együttlét nagy szellemi és erkölcsi hatása is érvényesüljön. Különös gondot fordítanak az iskoláik arra, hogy a tanulók alaposan megismerkedhessenek szülőhazájuk történelmi fejlődésével, jelenlegi társadalmi és állampolitikai viszonyaival. Távol a továbbképző iskolák korlátozott programmjától, a népies főiskola tényleg azon iparkodik, hogy az életre neveljen és így igazolja a latin közmondást, amelyre annyiszor rá-


351

cáfoltak már más iskolák: non scholae, sed vitae discimus. A tanítást együttes felolvasások, szavalatok, viták és zeneestélyek váltják fel, amelyek során iparkodnak az egyes tanulók egyéniségének az érvényesülésre és kibontakozásra minél tágabb teret engedni. A családi életre való nevelés éppen olyan fontos szerepet játszik ezekben az iskolákban, mint az a cél is, hogy a tanulók, ha visszatérnek foglalkozásukhoz és ismét a földművelő életét élik, foglalkozásuk apróbb-nagyobb nehézségeit könnyen legyőzhessék. A humanisztikus szakok közül, amelyek óraszáma a példaképpen fölhozott egyik iskolában 329 volt, a legtöbb időt, 120 órát, az anyanyelv ismertetése és fejlesztése foglalja el, a történelem 69, a földrajz 48, az irodalomtörténet 18, az alkotmánytan 38, a nemzetgazdaságtan 17, a német nyelv 19 órát foglal el; a természettudományi szakok 159 óraszámából az egészségtan, anatómia és betegápolás 70, a fizika 35, a vegytan 27, az állattan 10, a növénytan 8, a földtan 9 órával részesednék; a gyakorlati szakok 440 órája így oszlik meg: számolás 75, geometria 11, vonalrajzolás 134, térképrajzolás és földmérés 17, könyvelés 42, tollbamondás 15, előadásgyakorlat 12, szlöjd 134. Ehhez járul még 33 óra ének, 80 óra 'torna, 35 óra különféle előadás és 52 óra esti összejövetel. Az órák száma öszszesen tehát 1.128. A női hallgatóság számára rendezett tanfolyamokon az elméleti tárgyak óraszáma jelentékenyen csökken a gyakorlati tudnivalók és a kézimunka javára. A népies főiskolák a belőlük kikerülő hallgatókkal az összeköttetést továbbra is fentartják és az iskolák igen gyakran különféle egyesületek, szövetkezetek stb. központjaivá lesznek és erősen hozzájárulnak ahhoz, hogy a fiatálsággal a földművelést megkedveltessék. A nemzetiségi kérdés megoldása körül is szolgálatot tesznek az uralkodó svéd fajnak, mert a finneket és lappokat közelebb hozzák a svédekhez. A földművelés fejlesztésére a főiskolákkal kapcsolatban egyébként külön földmíves iskolák is alakultak. H. könyvéiből kitetszőleg a svéd népies főiskolák minden üdvös hatásuk, főleg a kollektiv gondolkozás fejlesztése körül szerzett érdemeik mellett erősen konzervatív hatást gyakorolnak, ami — tekintettel arra a nagy hatalomra, amelyet az iskolák az igazgatók és tanítók kezébe adnak — adott körülmények között üdvös eredményeiket ellensúlyozó károkait is okozhat. Ebből a szempontból egészen más jellegű az a felső népiskola, amely az ipari munkásság számára létesült. A könyv érdekesen vázolja azokat az okokat, amelyek az utóbbi iskola létrejöttét előidézték. A múlt század utolsó negyedéitől kezdve t. i. az iparosodás igen nagyarányúvá lett Svédországban. Míg 1880-ban csak 153 millió koronát tett ki az ipari termelés értéke, addig 1910-ben ez az összeg már 1603 millió koronára gyarapodott. A gyári munkások száma 1896-tól 1910-ig 202 ezerről 302 ezerre emelkedett. Az iparosodással együtt haladt a szocialista mozgalom gyors fejlődése: 1914-ben 71 liberális és 86 konzervatív képviselő mellett 73 szociáldemokrata ült a második kamarában. Az iparosodás és az ennék nyomán a politikai viszonyokban

352

Klotür és házszabály az angol parlamentben

beállt változások a népnevelés törekvésein is mihamar éreztették hatásukat. Míg a népies főiskolákat fennállásuk első évtizedeiben csak szórványosan látogatták az ipari munkások, az ebiből az osztályból kikerülő hallgatók száma az utóbbi években egyre növekedett. Ez az ok vezette KarlErik Forsslund szociáldemokrata poétát 1906-ban arra a gondolatra, hogy Brunnsvikban az ipari munkások számára népies főiskolát alapítson. Az új iskolában, amely 1911-ig államsegély nélkül tartotta fenn imagát, az első öt évben csak a szociáldemokrata párthoz tartozó tanítók oktattak, azóta a tanítók között vannak más fölfogásúak is. Az iskola hallgatóinak legnagyobb része szervezett munkásokból, első soriban a szociáldemokrata ifjúsági (antimilitarista) szövetség tagjaiból került ki. A munkásszervezetek számos hallgatót ösztöndíjban részesítettek. A hallgató kiadásai a hat hónapos tanfolyam alatt összesen körülbelül 330 koronát tesznek ki (ebből tandíj 40, a lakás, ellátás, fűtés 240, világítás 4, tanítási eszköz 26 korona stb.). Míg a többi felső iskola hallgatóiban fejlett az érzék a tradíciók és mindennemű autoritás iránt, a brunnsviki iskola hallgatói javarészben a legradikálisabb osztályharc hivői közül kerülnek ki, akikben különösen nagy az érdeklődés a politikai mozgalmak iránt. Az iskola természetesen számol mindezzel, bár távol áll attól, hogy párthoz kötött tudást és nevelést közvetítsen. Egyébként az iskola célja és a nevelés elvei azonosak a többi népies főiskoláéval. A szociáldemokrata párt, bár tagjainak oktatására és nevelésére külön intézményeket is tart (fönn, általában pártolja a népies főiskolák intézményét és községi programmjában ajánlja azoknak általános állampolgári nevelőintézetekké fejlesztését. Bár a svéd népies főiskolák intézménye a skandináv államok különleges viszonyaiban gyökerezik, mégis olyan kísérletet kell látnunk benne, amely más országokban is alkalmas lehet arra, hogy az állampolgári nevelés súlyos problémájának megoldásához sikerrel hozzájárulhasson. Mindazok, akik az állampolgári nevelés, valamint a tömegnevelés kérdéseivel foglalkoznak, nem mulaszthatják el, hogy a svéd népies főiskolák intézményével is behatóan megismerkedjenek, amire Else Hildebrandt könyve élvezetes és vonzó módon nyújt alkalmat. Bresztovszky Ede. Klotür és házszabály az angol parlamentben. (Ferenczv Árpád: Az angol parlamenti szólásjog és fegyelem történeti fejlődése és jelen állapota 1547—1913. Budapest: Szerző kiadása 1914. 538 l).

A szerző, amint előszavában írja, a felszólítást és megbízást ennek á könyvnek megírására az 1912. év végén a magyar képviselőház akkori elnökségétől kapta. Mindnyájan emlékszünk az akkori magyar parlamenti harcokra és botrányokra és mindazokra az izgalmakra, melyek akkor a magyar közvélemény hangulatában oly erős hullámokat vertek. Szerző ekkor vállalkozott reá, hogy „az angol parlament házszabályainak és házgyakorlatának a parlamenti rend és fegyelemre vonatkozó elveit szigorúan tár-


353

gyilagos alapon, eredeti források alapján kutatás és tanulmány tárgyává tegye és feldolgozza.” (XI. 1.). Elnyomva minden aggályt, mely az ily megbízások és fogadkozások nyomában az olvasóiban természetszerűleg merül fel, azzal a várakozással vesszük kezünkbe a hatalmas térfogatú könyvet, hogy a napjainkban is mind fontosabbá váló testületi tanácskozási és (határozathozatali rend modern távlataiban új tudományos szempontokat fogunk nyerni. A társadalmi szervezkedés új korszakában a testületi szólás- és fegyelmezési jog mint a kooperációt biztosító testületi alkotmány és ügyrend kérdései valóban elsőrendű fontosságúak: a parlamenti szólásjog és fegyelem tanulmányozójatól is ebben az irányban várunk el új meglátásokat. Persze le kell fokoznunk ezt a várakozást, amikor valaki éppen az angol parlament szólásjogának és fegyelmi rendjének leírását tűzte ki céljául. Az angol parlament ugyanis éppen a legkevésbé alkalmas megfigyelési objektum a modern testületi szólásjog és fegyelem irányelveinek kutatására. A brit parlament az ú. n. parlamenti kormányzat angol rendjénél fogva tudvalevőleg az összeroppanásig túl van terhelve törvényhozási és közigazgatási munkaanyaggal, amelynek a normális, valóban kooperatív tanácskozási és határozathozatali rend kereteiben való feldolgozására a centrális angol parlament sem nem képes, sem nem alkalmas. A szólásjog és fegyelem szabályai terén éppen az angol parlamentet iskolapéldának választani tehát már magában véve sem a legszerencsésebb gondolat. Maga a szerző is megállapítja (200. 1.), hogy „az ír parlament felállítása valószínűleg már a közeljövőben jelentékenyen apasztani fogja az angol képviselőház ügyhalmazát és ez a körülmény előreláthatólag a szólásjog korlátozásának egyik lényeges indító okát háttérbe fogja szorítani” . . . (Ez az elejtett megjegyzés vizsgálódásainak bízvást kiindulási pontja lehetett volna és tekintetbe kellett volna vennie azt az alkotmányszociológiai alaptételt, hogy a modern parlamentarizmus főbetegsége az eddigi európai parlamentek centrális és kizárólagossági jellegében áll, amely szerint a parlament mindent maga akar végezni, hogy a jogalkotás hatalmát (és lehetőleg a közigazgatásét is) kizárólag maga tartsa kezében. Ez a betegség, mely az európai parlamentek egészségét immár teljesen aláásta, az eddigi helytelen pártstruktúrából nyeri veszedelmes bacilusait. Máskép áll ugyan ez a kérdés a kontinensen (és különösen Magyarországon) és máskép Angliában, azonban a tünet mindenütt ugyanaz: a parlament hatalmi túltengése és így a parlamentarizmus s a parlamenti kormányzat eddigi formáinak tarthatatlansága. A szerző könyve, bár nem áll e tétel alapján, végeredményében mégis ugyancsak ennek az igazságnak beszédes dokumentuma. Angliában a parlamenti teendők decentralizálásának követelménye a képviselőházban az ír kérdés formájában ütötte fel fejét és mindmáig mint megoldatlan probléma üldözi az angol parlamenti életet. 1877-ben, a híres Parnell-eset vetette fel a kérdést oly formában, hogy előle az uralkodó pártok és államférfiak többé ki nem térhettek. Az ír obstrukció tarthatatlanná teszi a parlamenti többség eddigi hatalmi eszközeit, minek folytán megkezdődnek a klotür behozatalát célzó fokozatos házszabálymódosítások: a Northcote-féle kizárási

354


szabályok, a Brand-Gladstone-féle ideiglenes klotür és az egész ír pártnak tömeges kihurcoltatása és kizárása a parlamentből. A klotür 1882-ben végleges lesz: ha a házelnök (speaker) úgy találja, hogy a hangulat megérett a szavazásra, felteszi a szavazás iránti kérdést és a szavazást elrendeli, ha a jelenlevő képviselők háromnegyed többsége, de legalább százan (1888-iki módosítás) igent mondanak. 1887-ben a klotür kezdeményezési jogát a speaker kezéből kiveszik s a kormányra vagy az egyes képviselőre ruházzák. Minthogy pedig a részletes tárgyalásoknál, a ház teljes bizottságában az obstrukció még mindig lehetséges volt, 1887-ben az ú. n. parlamenti guillotinet, a részenkénti klotürt is behozzák, mely abban áll, hogy a kormány javaslatára a ház megszabja az egyes rendelkezések tárgyalásának maximális időtartamát. Az alkalmazás persze főleg a home-rule vitákban (utoljára 1912-ben) és a költségvetési javaslat tárgyalásánál szokott megtörténni. Ez utóbbi tekintetében 1896-ban azt a szabályt létesítették, hogy a költségvetési javaslat tárgyalása legföljebb 20 napig tarthat, mely (idő legföljebb 3 nappal toldható meg. Minthogy azonban természetesen a klotür egyetlen formája sem gyógyította meg a parlament bajait, 1902-ben a kizárási szabályokat szigorítják, majd pedig 1909-ben behozzák a módosítványrostálás (selection of amendments) intézményét, mely szerint a kormány kiválaszthatja a javasolt módosítványok közül a tárgyalásra szerinte legalkalmasabbakat és csupán ezeket bocsátja megvitatás alá. A klotürnek ez a helyettesítése, illetve kiegészítése, melyet Asquith (akkor pénzügyminiszter) hozott be, szintén nem segített a parlament szervi betegségén, a hatalmi túltengésből eredő túlterheltségén, melyet csakis a társadalom struktúrájának megfelelő működési decentralizáció gyógyíthat meg. Ezt a konzekvenciát lehetetlen a szólásjog korlátozásának annyi meddő kísérletéből, melyet a könyv első része ír le, le nem vonni. Ha szerző mégsem teszi, úgy ezt csak az egyéni nézetek ama nagyfokú háttérbe szorításával lehet magyarázni, melyet könyve bevezető soraiban fogad meg. Ferenczy könyvének második része az angol parlamenti fegyelemmel, helyesebben az angol parlamenti fegyelmezési joggal foglalkozik, amely kérdés voltakép a szólásjog problémájának másik oldala. Ebben a részben nem is mond már sokkal többet, mint az elsőben. Míg egyrészt azonban a ház üléseiről való távolmaradás miatti régi súlyos büntetések (börtömbe záratás) megemlítése (235. és köv.), a gentleman-like viselkedésellenes magatartás kazuisztikája, egy-egy kitiltása, illetve kivezettetési esetben (mint pl. a Burdett-eset, 403—410. 1.) megfigyelhető lélektani érdekességek eseményszerű leírása kétségtelenül alkotmánytörténelmi értékűek, addig résziben bántó, neszben színtelen a 16. és 17. századbeli börtönbe záratásoknak íveken át való részletes leírása (316—365), a verekedési jelenetek (423 és köv.) gondos elbeszélése, majd pedig a képviselőházi botrányoknak és az ezek körül csoportosuló vitáknak újból való leírása a könyv utolsó száz oldalán (433—538). Nem sok a tudományos értéke annak a „rendszernek” sem, melybe a karhatalom alkalmazása körüli eljárást foglalja (393. és köv.) és tudományos szempontból nézetünk szerint fölösleges az az erőkifejtés is, melyet szerző a képviselőház immár el-

A szociáldemokrata párt és Középeurópa

355

avultnak tekinthető (431.) elzárási jogának „jogtudományi” igazolására fordított (309—313). Persze a magyar képviselőházi megbízatás intencióinak megfelelőleg a magyar képviselőház elnöksége kivezettetési, kitiltási és a karhatalom alkalmazása körüli jogosultságának az új házszabályokban lefektetett rendszere védelmiéhez és igazolásihoz alighanem éppen a fegyelmezési jogról szóló résznek kellene az angol példákkal fűszerezett legsúlyosabb fegyverek tárát szolgáltatni. Szerző dicséretére megállapíthatjuk, hogy munkája a 17. századbeli megannyi elzárási, a sok pénzbüntetési, kivezettetési és kitiltási eset kötetet kitöltő leírása ellenére sem felel meg ennek a célnak. Egyet azonban megtanulhat a magyar képviselőház ennek a tanulságnak nyomán is: azt, hogy a beteg parlamentarizmus a szómegvonási, kitiltási, kivezettetési és kihurcoltatási jogosultság rendszerének megteremtésével és ápolásával nem gyógyítható meg, hanem sokkal gyökeresebb orvosszerekkel: a parlamenti teendőknek a társadalom sajátlagos szerkezetének megfelelő elosztásaival, a pártok (becsületesebb alakulásának és kötelességeinek modern megreformálásával. Az angol politikai példáik tekintetében pedig végire megtanúlhatmák politikusaink, hogy azok magúkban véve igen érdekesek és tanulságosak ugyan, de a magyar viszonyokra az országok társadalmainak, pártviszonyainak és gazdasági fejlettségének teljesen eltérő jellegénél és fokánál fogva egyáltalán nem alkalmazhatók. Mert amíg a parlamentarizmus reformjának kutatói az orvosszereket nem az illető társadalom széles néprétegeinek szociográfiai figyelembe vételével és e néprétegek politikai megszervezésében és feljogosításában keresik, addig az illető ország életét továbbra is nem a parlamenteknek, hanem az alkotmányon kívüli tényezőknek működése fogja továbbfejleszteni, mígnem a társadalom ez úton az eddigit elsöpörve, az új parlamentarizmust végre a maga képére formálandja meg. Szirtes Artúr A szociáldemokrata párt és Középeurópa (Die Bestrebungen für eine wirtschaftliche Annäherung Deutschlands und Öesterreich-Ungarns. Protokoll der Verhandlungen am 9. Januar 1916 zwischen der sozialdemokratischen Fraktion des; deutschen Reichstages, der Generalkommission der deutschen Gewerkschaften, einer Vertretung der sozialdemokratischen Partei Oesterreichs und der oesterreichischen Gewerkschaften etc. in Berlin über die wirtschaftliche Annäherung Deutschlands und Öesterreich-Ungarns. Berlin: Vorwärts, 1916. 64 l.)

A tanácskozáson, mely az osztrák szociáldemokrata párt kezdeményezésére ült össze, majd az összes fölszólalások a gazdasági közeledés mellett (hangzottak el, csak német részről volt egy-két aggodalmaskodó hang hallható. Az előadó, Renner, főkép a H. Sz. augusztusi számában már ismertetett cikkében foglalt érveket és szempontokat fejtette ki. Ezenkívül előadta, hogy a „szabad kereskedelem” jelszava nem szociáldemokrata jelszó, hanem egy mélyebb alapgondolatnak teljesen polgári formulázása. A szociáldemokrácia a gazdasági nemzetköziség, vagyis min-

356


den nép egymással való, teljes belső és állandó közlekedési közössége elvét képviseli. Minthogy azonban az erre való (berendezkedés ideje még nem érkezett el, a munkásság ez elv állandó hangsúlyozása mellett is saját nemzeti, egyéni, állami, gazdasági életéhez van kovácsolva és országának tőkéjétől függ élete és halála. A tőkés és munkás közötti kiengesztelhetetlen ellentét elismerése és hangsúlyozása mellett sem szabad be nem vallani a munkásosztály érdekeltségét abban a kérdésben, hogy saját nemzete burzsoáziája mennyiben érvényesül a világpiacon. így a vámpolitika kérdése is erősen érdekli a munkásságot. A legtöbb kedvezmény elve Renner szerint a védővámos kor terméke, a szabad kereskedelem idejének letűntével a szabad kereskedés félig-meddig való helyettesítésére szolgáló szükségeszköz, tehát nem a szabad kereskedelem pionírja, hanem a hátráló szabad kereskedelem első visszavonulási vonala. Ismerteti azokat a kivételeket, melyek a legtöbb kedvezmény elvét már eddig is erősen gyöngítik. Oroszország, Franciaország gyarmataival és Amerika már eddig is elzárkózó külön vámpolitikai területeket alkot. Kanadának három vámtarifája van: egy azon államok számára, melyeikkel nem köt kereskedelmi .szerződéseket (harci tarifa), egy a vele szerződő államok részére, végül egy kedvezményes tarifa Anglia és a barátságos szomszéd államok számára. Köröskörül az egész világon a tervezett Középeurópához hasonló alakulások jönnek létre. A kis államok kivételével, Európa majd minden állama engedélyez más államoknak preferenciális vámokat. Egyedül Németország és Ausztria-Magyarország nem. Az izoláltan maradás aggodalmában és az egymásrautaltság tudatában a három ország burzsoáziája szeretné lerontani a maga fölállította vámsorompókat, de szíve mélyén mind a három védővámos. Szeretnének szövetkezni, bár egyszersmind üzleti versenytársak. Amit terveznek, nem jelent szocializmust, hanem kartellt, amely minden esetre a kizsákmányolás eszköze. De oly újabb szervezeti forma, melyben a szocializmus gyümölcse megérhet. Bár Ausztria-Magyarországra, mint gyöngébb félre nézve, minden esetre veszélyekkel jár a szövetség, de azért szóló reméli, hogy a hátrányok elenyésznek azzal a nagy előnnyel szemben, hogy nagyobb gazdasági területen a közösség jóval gyorsabban fejlődik, úgy hogy két mérsékelt versenytárs helyébe két, kétszeresen erős barát lép. És minél nagyobb a gazdasági terület, annál könnyebben követhet szabadkereskedő tendenciákat. Nagy gazdasági területen, melyen az összes ipari és mezőgazdasági termelő ágiak kifejlődnek, nincs szükség az egyik vagy másik termelőág különös védelmére, mert, ha valamelyik nem is bírna fönmaradni, az emberek és tőkék még mindig elég helyet találnának más iparágakban. Az ellen azonban tiltakoznunk kell, hogy a gazdasági közösség kérdését katonai kérdésekkel és az ú. n. lövészárokközösség problémájával együtt emlegessék. Ezzel az ügyet csak tönkretennék. Ausztria-Magyarország nem tudja ugyanazt a súlyos katonai terhet elviselni, mint Németország és mint nemzetiségi alakulatnak nem is lehet meg ugyanaz a hadseregszervezete, mint Németországnak. Középeurópának nem szabad nacionalista és imperialista szellemben megszületnie, mert így nem lesz életképes és a kérdést tisztán gazdasági kérdéskép kell kezelni.


357

Cunow, a másik előadó, hangsúlyozza a (kérdésnek államgazdasági természetét. Az egyesek érdekeit a közösség érdekei alá kell helyezni. Ha egyesek érdekei sérelmet is szenvednek, a közre az ügyből azért haszon háramolhatik. Nem lehet várakozó álláspontot elfoglalni a tekintetben, vajjon Anglia megcsinálja-e a Greater-Britain-t. Nemcsak a német polgárságnak, hanem a német (munkásságnak is érdekében áll, hogy a német ipar fogyasztóterülete ne szűkíttessék. De ha Bulgária és Törökország gazdasági fejlődésén közre akarunk munkálkodni és ez országokkal szorosabb gazdasági viszonyt akarunk létesíteni, azt Németország és Ausztria-Magyarország nem egymással való versenyben, hanem csak közös egyetértésben teheti meg. A preferenciális vámkezeléstől nem vár jelentős haladást. Ha Németország és Ausztria-Magyarország külön állapítják meg vámtarifájukat, a Monarchiában a magyar nagybirtokosok, Németországban a kelet-elbai junkerek a nehézipar segítségével fognak döntő befolyást gyakorolni az új tarifára. A kölcsönösen preferenciális elbánás a német munkásság szempontjából nem jelentene egyebet, mint iparcikkeknek Ausztria-Magyarország felé nagyobb mértékben való kivitelét, de emellett a magas élelmiszerárak fönmaradását, az osztrák munkásság számára pedig a német ipar érezhetőbb versenyét és a háború előtti drágaságnál jelentékenyebb drágaságot, még ha az agrár vámok némileg mérsékeltetnének is. Ausztria-Magyarország az Oroszországgal és a Balkán-államokkal kötendő szerződésekben is jobban fog járni, ha Németországgal közös vámtarifát alkot és közös kereskedelmi szerződéseket köt. Az orosz iparnak ugyan kevésbé kell félnie az osztrák-magyar konkurrenciától, mint a némettõl és így az inkább rokonszenvez a Monarchiával, a sokkal hatalmasabb orosz földbirtokosság azonban mindenkép igyekezni fog a háború után a német fogyasztó területet a maga számára biztosítani. Ha a Balkánnal szintén Németország nélkül kötne a monarchia kereskedelmi szerződéseket, nem kereshetne többet a Balkánon, mint eddig. Az üzlet javát ezentúl is Németország szedné el előle. Hisz Bulgária és Románia kivitele eddig vámkezelési zaklatások, helytelen vasúti tarifák miatt még a Magyarországon át való tranzitoforgalmat is kerülte, és a Németországba címzett küldemények nagyrészt hajón Antwerpenen és Rotterdamon át szállíttattak. Triest kikötőjének helyzeténél fogva Konstantinápoly és Marseille után, a Földközi tenger kikötői között az első szert pet kellene játszania. Pedig forgalmára nézve Nápoly és Génua mögött áll. A Levantéból Közép- és Északeurópába kivitt árúk valóságos irtózattal kerülik az osztrák kikötőt. A szíriai és anatóliai árúkat inkább Konstantinápolyba viszik, ott átrakva hajón, Antwerpenbe és Hamburgba szállítják őket és csak azután jutnak el vasúton Középnémetországba. A Németországgal való gazdasági szövetség ezen változtatna. A német agráriusok érthetően tiltakoznak a gazdasági közösség ellen, mert a magyar, román és bolgár gabona versenyétől félnek. A szóló szerint az, amitől az agráriusok félnek, a nyomás a gabonaárakra, épen a koncepció legértékesebb része. Csak a szoros vámszövetségtől várható nagy haladás (és Svájc, Németalföld és az északi államok esetleges csatlakozása), míg a preferen-

358


cia Németország és a monarchia eddigi kölcsönös gazdasági viszonyát nem nagyon változtatná meg. A Renner és Cunow előadásához fűződő vitából a következőket emeljük ki: Ledebour is a teljes vámközösség mellett emel szót, mert az nem sértené meg a legtöbb kedvezmény elvét és szerinte nem kötné meg a mai ellenséges államokkal való forgalmat. Nagy tájékozatlanságra vall Ledebournak az osztrák-németek elnyomott helyzetén való sajnálkozása. Szeretné már üdvözölni őket a Németbirodalom kebelében. Egyelőre azonban „Tisza tapos rajtuk” (vorläufig tritt der Tisza auf Euch herum) (38. 1.) és „számolniok kell Tiszával”, „mert Ausztria-Magyarország egy agráriusmagyar fellegvár”' (eine agrarisch-magyarische Hochburg). Cseh-, Morvaország, Galícia, az alpesi országok, ti a nagymagyarokkal szemben a második sípot fújjátok, ezek a döntő tényezők az osztrák-magyar politikában”. És ez semmi másban nem jut jobban kifejezésre, mint abban, hogy parlament csak Magyarországon van, míg Ausztriában a 14. § uralkodik. Csodálatos, hogy Ledebourt optikai csalódásáról osztrák elvtársai közül senki sem világosította föl. Csak nem hiszik ők is az osztrák-németek helyzetét elnyomottnak a Monarchiában!? Hisz épen a háború alatt lett különösen nyilvánvalóvá a magyarság szégyenletesen inferióris helyzete az összes közös igazgatási ágakban. Ε sorok írója előtt pl. ismeretesek a magyar iparosok és kereskedők keserű panaszai a magyar árúknak a hadseregünk által okkupált kerületekről való mesterséges távoltartásáról, a kiviteli tilalmak alól való kivételek engedélyezésének egyoldalú osztrák érdekek szerint való kezeléséről. (És lásd legutóbb Erdély védelmét!) — A magyar agráriusokak hatalmas szövetségesei a porosz junkerek, akik együtt csak az agráriusoknak kedvező közbenső vámsorompót emelhetnek. Ezért a munkásságnak mindenesetre el kell vetnie a közbenső vámok gondolatát és csak a teljes vámszövetség mellett lehet síkra szállanda. — Viktor Adler hangsúlyozza, hogy a Monarchia munkássága csak oly vámszövetséget kívánhat, melybe a Balkán-államok is beletartoznak. Osztrák-magyar szempontból ez az új alakulás előföltétele. Minél nagyobb a gazdasági terület, annál kevéssbé kell a világ többi részének elzárkózásától félni. Egy 120 milliónyi lakossal bíró területnek emiatt nem kell túlságosan aggódnia. — Ernst Meyer a Balkánországok munkásainak érdekeire hívja föl a figyelmet. Nagyon lehetséges, hogy nekik inkább áll érdekükben az Angliával, Orosz- és Franciaországgal, mint a központi hatalmakkal való együtthaladás. Azt a kérdést is meg kellene vizsgálni, nem áll-e a német munkásságnak is inkább érdekében a nyugati országokhoz, pl. Angliáihoz való csatlakozás. Azt hiszi, hogy csak háborús hipnózis szülte azt a hitet, mintha Németországnak a többi országokkal szemben állandóan védekeznie kellene és könyökkel kellene magának a szabadságot kiverekednie. A legtöbb kedvezmény elvét, épen, mert már eddig is több helyen ki van lukgatva, minden erőnkből fönn kellene tartanunk. — Molkenbuhr rámutat a közlekedési reform nagy jelen, tőségére, amelynek fontos föladata volna többek között az osztrák vasúti

A munkáskérdés lényege

359

igazgatás modernizálása, a Duna csatornázása stb. Mindennek Délnémetország közgazdasága is nagy hasznát venné, mert a Balkánra vezető utat nem kellene Antwerpenen át keresnie. Középeurópától, mint elzárkózó alakulattól nem fél, mert első sorban a hajóstársaságokba fektetett tőke, de a kivitelben érdekelt egyéb tőke is tiltakozna az elzárkózó tendenciák ellen. — David a legtöbb kedvezmény sokszorosan megkerült és keresztüllukgatott elvét nem tartja olyan nagy értéknek, mint sokan, és azt hiszi, hogy a jövő vámpolitikájában a legtöbb kedvezmény elve helyett a speciális kedvezmények fognak uralkodni. Renner zárszavában többek között Meyer azon ellenvetésére is reflektál, hogy a Balkán szocialistái esetleg nem akarják Középeurópát és az entente-államokhoz való csatlakozást előnyösebbnek tartják. A Balkán szocialistáinak teljesen közömbös lehet, hogy a francia- vagy német finánctőke zsákmányolja ki őket. De a német és osztrák szocialistáknak nem kell gondoskodniok az idegen burzsoáziák üzleteiről. Hajlandók föláldozni magukat a francia munkásokért, de nem az idegen burzsoáziáért és az idegen finánctőkéért. A gazdasági szövetségre már azért is szükség van, hogy a háború után Oroszország ne köthessen a Monarchiával olyan kereskedelmi szerződést, mellyel Németországot kijátssza és izolálja vagy megfordítva, Németország ne játszhassa ki a Monarchiát az Oroszországgal kötendő szerződésben, amint a legutóbbi német-orosz szerződésben történt. A Habsburg-Hohenzollern-ellentét sok örömöt szerzett már eddig is az orosz cárizmusnak és ez tette lehetővé azt, hogy Oroszország Európa döntőbírója legyen. A gazdasági közeledés megóv bennünket egy újabb háborútól és attól, hogy egymással szemben álló lövészárkokban közeledjünk egymáshoz. Székely Artúr A munkáskérdés lényege (Írta Méhely Kálmán. Budapest: Pátria, 1 916. 104 l. 25 táblával. Ára 20 K.) A legmodernebb kapitalizmus a maga folyton sokasodó egyesületeivel és érdekképviseleteivel egy egészen új fajta embertípust teremtett: az érdekképviseleti tisztviselőt. Talán nem tévedünk, ha Magyarországon is több mint ezerre tesszük számukat. Németországban lehet vagy 30.000; itt már külön egyetemi stúdiumok szolgálnak az érdekképviseleti tisztviselők nevelésére. Általában alapos közgazdasági képzettséggel bíró, művelt emberek. Igen finom modorúak, rendkívül udvariasak mindenkivel. A rájuk bízott érdekeket teljes tehetségükkel megvédik, de úgy, hogy személyesen mindenkivel legjobb viszonyban maradjanak, természetesen beleértve a szembenálló érdekeltség tisztviselőit is. A magánéletben nagyrészük szocialistának vallja magát. Nyilvánosan nem igen politizálnak. Ha igen, úgy rendesen a kormányhoz közelálló párt tagjai. Minden helyzethez tudnak alkalmazkodni. Ez teszi lehetővé, hogy egyik érdekképviseletből át tudnak lépni a másikhoz. írásaik annak a testületnek az érdekeit szolgálják, amelynek ebben az időben alkalmazottai. Sokszor olyan dolgokat kénytelenek megírni

360


és védeni, ami jobb meggyőződésükkel ellenkezik. Írásaik mindig hemzsegnek a „noha, ámbár, jóllehet” stb. kifejezéseiktől, részben mindig igazat adnak az ellenfélnek, elismerik a szembenálló érdekek fontosságát. A folytonos kompromisszum emberei! Mindezek a tulajdonságok szükségesek az érdekképviseleti tisztviselő boldogulásához. A kapitalisták érdekei általában egymással ellentétesek. Hogy egy érdekképviselet létrejöhessen, már számtalan kompromisszumra van szükség. Minden egyes konkrét kérdésnél — legyen az vám-, tarifamunkás- vagy bármily más kérdés — a tagok egy részét csak rábeszéléssel, esetleg külön koncessziókkal leihet megnyerni. Még több kompromisszumra van szükség, amidőn különböző érdekképviseletek összeműködnek. Az érdekképviseleti (tisztviselőnek folytan vigyáznia kell, hagy meg ne sértsen valami befolyásos embert. Amit az elnök, a .bankvezér, a hatalmas gyárigazgató mond, azt helyeselni kell, bármily szamárság legyen is: csak az obligát helyeslés után szabad megjegyezni, hogy ezt talán máskép is meg lehetne oldani: az okosabb nagyurakra kell bízni, hogy leterrorizálják a helytelen, véleményt. Természetes, hogy a kormány közegeivel való érintkezésben is folytonos kompromisszumok vannak napirenden. Ahány nap, legalább annyi kompromisszum. Az érdekképviseleti tisztviselőknek folytonos megegyezés-keresése képezi Méhely érdekes könyvének legszembetűnőbb jellemvonását. Ő maga írja: „Igyekeztem az eltérő nézeteket olykép összeegyeztetni, hogy azt minden .szabadelvűén gondolkodna tudó munkás, és minden nyíltszívű és tisztafejű munkaadó a magáévá tehesse” (98. 1.). Azonban az összeegyeztetés csak látszólagos. M. lényegében teljesen a munkaadók szemszögéből tárgyalja a munkáskérdést: mint a Vasművek és Gépgyárak Orsz. Egyesületének ügyvezető igazgatója nem is tehet másként. Ezért a következő sorokban élesen elkülönítjük a M. adatait a saját hozzáfűzött megjegyzéseitől és következtetéseitől. Méhely 32 budapesti gépgyár munkásainak adatait készíttette el a gyáraikban egyéni karthoték lapokon, az 1912. év II. fele, továbbá az 1913—14. évek első és második felében, tehát 5 féléven keresztül. Az adatgyűjtés nagy nehézségekbe ütközött, mert a munkások egy része nem akart, vagy nem tudott némely kérdésben felelni; részben a munkával amúgy is túlhalmozott tisztviselők húzódoztak a nézetük szerint fölösleges különmunka elvégzésétől. Az anyaggyűjtés tehát nagyon hiányos, ami a belőlük levont következtetések értékét nagyon csökkenti. A nyert adatokat M. sokfélekép csoportosítva dolgozza föl. Mivel őt állásából kifolyólag érdekelt félnek kell tekintenünk, elsősorban azokat az eredményeit közöljük, amelyek munkaadó szempontból közömbösek. Igen érdekesek azok az adatok, amelyek a munkásság belső vándorlására vonatkoznak. A 32 budapesti gépgyár 21 és 32 ezer közt ingadozó munkáslétszámában Magyarország minden vármegyéje, a szélső erdélyi részekig képviselve van. A többsége azonban egy körülbelül négyszögletű területről sorakozik, amely keletre a Tiszáig terjed, délre nem éri el a Drávát, nyugatra a határszéli megyesorig, északra kisebb távolságra ter-

361


jed. Nagyon érdekes egy nagyobb beöblösödés, amely nyugatról mutatkozik: Győr, Pozsony, Bécs munkáselszívó hatása Budapesttel szemben. Beöblösödés mutatkozik észak felől is, az északnyugati gyáripari fejlődés hatása. Nagyon érdekes M.-nek az a megállapítása, hogy rossz konjunktúra idején első sorban a legmesszebbfekvő vidékek munkássága hagyja el fővárosi munkahelyét (csökkenés 1914 első felében 52—53,5%), azután a közelebbi környék és a főváros munkássága; legszívósabban a vidéki városokból fölkerült munkásság ragaszkodik munkahelyéhez (csökkenés 20,7%). Igaz, hogy nem nagy számokból való ez az átlag, de azért úgy véljük, megjegyzésre érdemes. Nagyon érdekesek a munkások iskolai képzettségére vonatkozó adatok: az adatgyűjtést megnehezítette az a körülmény, hogy ismeretes volt már a választójognak írás-olvasáshoz, iskolai képzettséghez kötése, ami bizalmatlanná tette a munkásokat a feleletnél; ezért sok felelet hiányzik. Végzett iskolai osztályok Elemi osztály 1. 2. 3. 4. 5. 6. Összesen Polgári vagy középiskola 1. 2 3'. 4. 5. 6. Összesen Nem tud írni olvasni Összesen Hiányzó adat

1913 II. félév 237 760 1461 5283 1777 5874 15392

1914 I. félév 224 576 1251 4271 1993 7026 15791

1914 II. félév 245 593 1356 4850 2348 6894 16284

238 676 363 606 19 19 1921 851 18163 2696

280 894 456 868 29 32 2549 548 18888 2356

349 963 499 961 28 28 2828 342 29453 5863

Az analfabéták száma gyorsan csökken; hogy miért, szerző nem felel rá. Valószínű, hogy épen a választójogosultság kedvéért sokan nem vallották be, hogy nem tudnak írni-olvasni: erre vall, hogy a „hiányzó adatok” száma 2686-ról 5863-ra szökött fel. Gyorsan emelkedik az 1912. év folyamán a középiskolát végzett munkások — nyilván tanoncok — száma. „Az 1914. évi gazdasági_krízis sok szülőt arra kényszerített, hogy fiát a középiskolából kivegye és a gyári pályára adja, hol hamarább jut keresethez és kisebb az igénye”. M. külön megvizsgálja, hogy minő hatással volt az iskolai képzettség a munkások keresetére. Arra az eredményre jut, ,,hogy a gyáripari munkás pályájához az elemi iskola négy alsó osztályában elsajátítható alapismeretek elegendők, a további osztályok hatása már nem érvényesül” (56. 1.). A szerző itt hosszabb paedagógiai fejtegetésekbe bocsájtkozik, amelyekben


362

a mai iskolarendszert, a képesítéshez csatolt előmenetelt élesen elítéli, és sajnálkozik, hogy számos nagytehetségű munkásnak a mai társadalom nem ad módot tehetségének kifejlesztésére. A bírálatot mindenben helyeseljük, mégis azt hisszük, téves szerzőnek az a megállapítása, hogy a 4 elemin túl való tanulás, ha az általános volna, nem emelné a munkás kereső képességét. Statisztikai táblái nem elegendők ennek a bizonyítására. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a középiskolát végző munkások csak a legújabb időben kerültek a gyári munkások közé és így még nem érték el a megfelelő kereső képességet; biztos továbbá, hogy a középiskolából egy megfordított szelekció alapján jutnak a gyárba a munkások: mert bár a gazdasági válság számos jobb tanulót kényszerít a gyárba, viszont állandóan szivárognak oda a kistehetségű, lusta, dolgozni nem akaró gyerekek, akik a középiskolában semmi kép boldogulná nem tudnak. Bármily kevésre becsüljük is a mai iskolarendszert, mégis azt hisszük, hogyha ezer hat középiskolát végzett tanulót kivétel nélkül, jót-rosszat egybevetve, gyáripari munkára fognának, munkateljesítményük és keresetük 10 év múlva sokkal nagyobb volna, mint ugyanolyan korú 4 elemit végzett átlagos munkásoké! Ha M.-nek igaza volna, úgy a munkástömegeknek 10 éves koron túl való iskolázása teljesen fölösleges, a termelés szempontjaiból kidobott fáradság volna, amit a mai iskolarendszer irányában fönnálló minden bizalmatlanságuk mellett sem akarunk elhinni. M. munkájának túlnyomó nagy része apologetikus természetű, a mai társadalmi rendszert, a kapitalizmust védi. A munkának a „sláger”-je, hogy úgy mondjuk, az a megállapítás, „hogy a gyáripari munkások átlagos kereső képessége a korral állandó marad”. Ezt szegezi szembe Marx és a szocialisták ama tanításával, hogy a kapitalizmus kihasználja fiatal korukban a munkások életerejét és azután szélnek ereszti őket. Számos táblázatban, grafikonokon, nagy apparátussal bizonyítja azt az új igazságot. Mi mégsem hisszük el, mert az alkalmazott módszert nem tartjuk helyesnek. M. ugyanis görbét szerkeszt a különböző életkorú munkások átlagos keresetéből és ez a görbe azt mutatja, hogy az átlagos kereset ugyan a 32—37 évek körül a legmagasabb, de a magasabb életkorral csak lassan esik, sőt pl. az asztalosoknál 57 éves korban a legmagasabb! Ez azonban mit sem bizonyít. A gyárak a munkások közt erős szelekciót végeznek; az elhasznált, már csökkent munkaképességű és így kis keresetű munkásokat kidobják a gyárakból; az idősebb munkások közül csak a rendkívül ügyesek vagy rendkívül megbízhatók maradnak meg, akik ügyességük vagy hűségük révén átlagos keresetre tudnak szert tenni. Hogy az tényleg így van, magának a szerzőnek a 16. oldalon közölt számoszlopaiból kitűnik. Az egész ország férfilakosságából volt 1910-ben

50 éven fölüli 40 éven fölüli

17,04 32,86

A gépgyárak munkásai közül volt 1913-ban

5,23 16,91

Nyilvánvaló ebből, hogy M. módszere nem helyes; az ő táblái azt bi-

zonyítják, hogy a gyárak csak azokat az idősebb munkásokat tűrik meg,


363

akik képesek az átlagos keresetre; aki erre nem képes, azt kidobják; ezért van aránylag csak fele annyi 40 éven fölüli ember a gépgyári munkások közt, mint az ország egész férfilakosságában, és nem is harmadrész annyi 50 éves! Igaz, hogy M. azt felelné erre, hogy a hiányzó munkások önállósították magukat és most kismesterek; mi ellenben azt mondhatnék, hogy idő előtt elpusztultak a túlmunka folytán. Annál inkább mondhatnék: ezt, mert köztudomású, hogy a munkások a harminc éves kor körül rendesen a megházasodással kapcsolatban szokták az önállósítást megpróbálni, nem negyven éves koron fölül. Ezt a vitát csak külön erre a célra szolgáló statisztikai fölvételek dönthetnek el: M. táblái erre nem alkalmasak. Igen sok munkásnak évtizedekre visszanyúló keresetkimutatásai tudnák csak eldönteni ezt a kérdést. De M.-nek a táblái, amelyek a maximális kereseteknél nyilvánvalóan mutatják, hogy a harmincas évek után rohamosan sülyed a maximális kereset: ez a keresetsülyedés nyilván minden egyes munkásnál, nemcsak a maximális keresőnél van így; és ilyenformán be kellene állni az idősebb korban az átlagoskereset megfelelő rohamos sülyedésének is, ha a gyárak a gyengén kereső, már teljesen kihasznált munkások elbocsájtásával az idősebb generáció átlagos keresetét nem emelné. Az amerikai gyárak hírhedt jelszava: „We don't employ people over 40” azt hiszem, teljes mértékben alkalmazást nyer a magyar gyáriparban is, csak nem hirdetik olyan nyíltan, mint Amerikáiban. M. könyvében nyíltan a mai kapitalista társadalmi rend egyedül üdvözítő voltát hirdeti. «Eddigi vizsgálataink minden részükben azt bizonyították, hogy mai társadalmi rend, melyet a szocialisták annvira ócsárolnak és tarthatatlannak bélyegeznek, a magasabb emberi értékeket általában véve helyesen és igazságosan jutalmazza. Bármikép forduljon a világ, mindig sok keserűség, fájdalom és méltánytalanság az osztályrészünk. A szocialisták ígérgetik ugyan olyan társadalmi rend megteremtését, amely az emberiséget mind ettől a végtelen sok nyomortól és szenvedéstől meg fogja szabadítani. A fönti exakt vizsgálataink azonban arra engednek következtetni, hogy mikép a mai kapitalisztikus gazdasági termelés a legproduktívabb, a köz szempontjából is a leghasznosabb, egyúttal a legigazságosabb és a további fejlődést a leghatásosabban biztosítja. Egyes kinövéseknek óvatos lenyesegetésére, beteg jelenségeknek kigvógyítására, alapos reformok létesítésére mindig lesz alkalom és szükség; ámde magán az egész szervezeten, annak lényegén ne változtassunk, mert a mai liberális társadalmi rendből a szocialista világba csak sülyedéssel juthatunk » (55. 1.)

Ez M. szociológiai hitvallásának lényege: a régi manchester-liberális fölfogása, aki ép oly ellensége az állami szociálpolitikának, mint a szocialista mozgalomnak. „A gyárak áldozatok árán és ragaszkodnak értékes, hasznavehető, tanult szakmunkásaikhoz. A konjunktúra hanyatlását ezek alig szenvedik, hanem ez igenis túlnyomó mértékben a legkönnyebben nélkülözhető, tanulatlan, szakképzettség nélküli, értéktelen elemet sújtja, a közönséges napszámos-munkákat végzőket épen úgy, mint a gyöngébb jellemű (?) fiatalabb korosztályokat. A természetet akarja megjavítani a társadalmi igazságszolgáltatás eme helyes érvényesülésével szemben a munkanélküliség elleni biztosítás, mely az értékes, szorgalmas törekvő munkásokat adóztatja meg a haszontalan, értéktelen tömegek javára”. (22. l.).

364


Kemény és csak egy teljesen a manchester-liberalizmus szellemében élő ember gondolatvilágába illő szavak ezek! Hát tehet róla, az az „értékes, szorgalmas törekvő” fiú, hogy a szüleinek rajta kívül még öt apróbb gyermekük van, neki tehát már 13 éves koráiban az azonnal jövedelmező „tanulatlan napszámosi” pályára kell menni, és így nem lehet belőle tanult, szakképzett munkás? És ezeket a szegény embereket, akik tizenhárom éves koruk óta segítenek keresetükkel az új nemzedéket eltartani, nem akarja M. munkanélküliség ellen biztosítani, mert evvel az értékesebbeket adóztatják meg. De nemcsak a munkanélküliség elleni biztosítást, hanem az államnak minden beavatkozását a munkaviszonyba iszonyattal látja M. Az ő ideálja ugyan már nem a teljesen szabad munkabérszerződés az egyes munkáltató és az egyes munkás közt: mint érdekképviseleti tisztviselő, természetesen híve az érdekképviseleti szervezkedésnek. Ő azt szeretné, ha a szakmunkások szervezetei okos tisztviselők vezetése mellett állapítanák meg a munkafeltételeket a munkáltatók érdekképviseletével; minden szakma külön-külön; egymástól függetlenül, egymás érdekeivel mit sem törődve. A régi angol trade unionok, amelyek egymással szemben elzárkóztak, a tanulatlan munkásokat lenézték és a mozgalomból kizárták; így szeretné látni M. a magyar munkásmozgalmat. Csak semmi a szakmain túl menő szolidaritás, semmi osztályharc, semmi szocializmus; semmi általános ténymegállapítás, hanem szabadverseny az ugyanazon szakmabeli munkások közt is. «Az embert egyénileg, a nemzetet, emberiséget, társadalmat, egész összeségében mi sem emelheti biztosabban, mint a munka. Minél többet, minél hasznosabban kell dolgozni. A szocializmus nagy hátránya, hogy tanai könnyen alkalmasak e tétel félremagvarázására, mert nem a munkát, hanem a munkást túlzottan dicsőítik, és ezzel az igazi munka hanyatlását okozzák. Ezért a szocializmust nem minden ok nélkül tartják a produktív munka emberei — a lustaság vallásának.» (49. 1.)

Evvel be is fejezhetnők ismertetésünket; de érdekesnek tartjuk ideiktatni még néhány idézetet, amelyek mutatják, az érdekképviseleti tisztviselők sajátos mindig habozó írásmódját, amely a teljes ellentétek egymás mellé állításától sem riad vissza. A különben annyit ócsárolt szocializmusról a következőket írja M. „Ámde tekintélyes részben épen Marx működésének és a követői részéről kifejtett, gyakran túlzó és szélsőséges szocialista agitációinak köszönthető a munka folyton növekvő megbecsülése, a legnagyobb értéknek, az emberi élet jelentőségének felismerése, a munkásvédelmi törvényhozás, a műhelyegészségügy javulása, a munkabéreknek magasra emelkedése, általában a gyári munkásság életviszonyainak minden tekintetben való megjavulása”. . . (46. 1.). Ama fönt idézett véleményével szemben, amely szerint a kapitalizmus a legigazságosabb és a fejlődést leghatásosabban előmozdító rendszer, a következő sorokat találjuk: «A munkásokkal folytatott sűrű tárgyalásaim, sokféle gyár munkásviszonyaival való megismerkedésem folyamán gyakran meglepődtem azon az intelligencián, tájékozottságon, a 10 órai napi munka után szerzett olvasott-

A szociális kérdés Görögországban

365

ságon, emberismereten és kitűnő taktikai és debatteri készségen, melyet egyes gyári munkásoknál tapasztaltam. És gyakran elszorult a szívem ama gondolatra, mily hasznára válna az országnak, ha mód nyílnék e természetes képességeknek jobb kiválogatására, magasabb kiképzésére és oly állásokba való emelésére, melyeket ma sajnos, oly gyakran, okleveles emberek ugyan, de rosszul töltenek be.» (57. 1.)

M. evvel a legsúlyosabb vádat emeli — és pedig teljes joggal — a kapitalista társadalom ellen: azt a tényt, hogy manapság csak az fejlesztheti ki teljesen tehetségét, akinek szerencsés vagyoni viszonyai azt megengedik. A kultúra fejlesztői manapság az összes emberiségnek legfeljebb tíz százalékából választódnak ki, 90 százalék nem jő számba. A béresnek a fia, lappangjon bár benne Leibniz vagy Newton zsenialitása, mégis csak béres fog maradni. Hogy napszámosból gyárigazgató vagy libapásztorból Fichte lesz, minden milliomodik esetben fordul elő. A nagy tudósok, fölfedezőik, művészek végtelen száma vész el a kultúra számára a mai gazdasági berendezés mellett; vagy mint gyári munkás „tíz órai napi munka után” próbálgatja fáradt elméjét új erőfeszítésre csigázni. Az ember szíve elfacsarodik, ha látja a nagy tehetségű munkásokat késő este nyomorult petróleummécs mellett Platót betűzgetni, az utcai gázlámpa homályos világánál Kantot forgatni. A mai társadalmi rend legnagyobb átka, hogy gátat vet a kultúra fejlődésének és terjedésének. M. látja ezt, és ha mégis védi a kapitalizmust, úgy föl kell tennünk, hogy érdekképviseleti-tisztviselő mivoltából, kényszerűségből teszi . . . M. könyve érdekes és a magyar irodalomban szinte egyedül álló mű, mert modern, magyar, más úton hozzáférhetetlen adatokat tartalmaz. Elolvasását mindenkinek ajánljuk, aki szakszerűen foglalkozik a magyar munkáskérdéssel. Azonban a „munkáskérdés lényegéről” keveset találunk benne. Azt hisszük, a munka sokkal értékesebb lett volna, ha M. nem akarta volna, — vagy állásából kifolyólag nem kényszerült volna — értékes adatgyűjteményét a kapitalista társadalmi rend megvédése szempontjából földolgozni. Varga Jenő A szociális kérdés Görögországban. (H. Poulimenos: Die soziale Frage ín Neu-Griechenland. Leipzig: Walther 1914. 127 l.)

Egy görög író hazájának szociális viszonyairól óhajtja e munkáiban tájékoztatni az európai közönséget. Első részében a mai Görögország kialakulását tárgyalja. Eközben vitatkozik egy másik görög szociológussal (Skrilossal) azon kérdést illetőleg, vajjon a mai Görögország az ókori Hellasnak, vagy a középkori Bizáncnak folytatása-e? Poulimenos szerint Új-Görögország Hellas (poraiból támadt fel s Bizánc nem tekinthető egyáltalán görögnek. A könyv értékes része ott kezdődik, mikor a tulajdonképeni tárgygyal kezd foglalkozni. Mindenekelőtt kifejti, hogy Görögországban a szociális kérdés teljesen más jellegű, mint Nyugaton. Itt mint a tőke és munka harca jelentkezik s megoldásául a szocializmus kínálkozik. Görögországban még nincsenek meg azok a fejlődési feltételek — még alig van

366

A szociális kérdés Görögországban

kapitalizmus, — melyek mellett a szocialista mozgalom lendületet vehetne. De nem jelenti a szociális kérdés, mint egyéb praekapitalisztikus társadalomban, pl. Oroszországban vagy Magyarországon, a feudális nagybirtok és a paraszt proletariátus ellentétét sem. Miként a többi balkáni ú. n. történelemnélküli népnek, a görögnek is feudális osztályai eltűntek a török uralom alatt s a felszabadulást a parasztság vívja ki, mely birtokába jut a földnek; tehát .a kisbirtok válik dominálóvá. Az alacsonyfokú egyenlő birtokmegosztás. A szociális kérdés semmiképpen sem áll a vagyoni viszonyok egyenlőtlenségében. Ezt a primitív demokráciát (melyet nem a dolgozó osztályok ereje hozott létre, hanem a társadalom differenciálatlanságának következménye) ugyanazok a tünetek kísérik, mint a többi Balkán államban. Nincs szociológia értelemben vett uralkodó osztály, de a nép sincs még a kultúrának s a társadalmi szervezettségnek azon a fokán, melyen e körülményt a maga javára kihasználhatná. Ennélfogva a hatalom teljesen korlátlanul azoknak a hivatásos politikusoknak, illetve politikus klikkeknek birtokába kerül, akik a nép politikai öntudatlanságát ügyesen kihasználva, a kormányhatalmat meg tudják szerezni. Ennek a politikus oligarchiának hatalma tehát Görögországban egyáltalán nem gazdasági, hanem csakis politikai monopóliumon alapszik. A különféle pártokat egymástól nem osztályellentétek választják el. Az egymásután uralomra kerülő pártok mit sem változtatnak az intézményeken, csak a hatalmat élvező személyek cserélődnek ki. Maga a szocialista párt sem annyira a proletárok, mint inkább bizonyos intellektüel rétegnek pártja s a szocialista vezérek legkevésbbé sem zavartatják magukat, hogy idővel karrierjüket polgári pártokhoz csatlakozva nem csinálják meg. (Ugyané tünet tapasztalható a többi Balkán államban is. L. Varga: Bulgária.) A politikai klikkek uralma természetesen szörnyű korrupcióval jár. A kormányhatalmat az illető párt tagjai a meggazdagodásra akarják kihasználni. Minden boldogulás az államhatalmat jelentő uralkodó párttól függ. Pl. az iparos versenyképessége azon múlik, megad-e neki a kormány bizonyos kedvezményeket, vagy sem. Természetesen a pártemberek fogják ezeket megkapni. Láthatjuk már, miben áll Görögország szociális kérdése: a küzdelem a korrupciós párturalom ellen. Ez csak úgy válik lehetővé, ha a néptömegeket nevelik és szervezik. — Ez Poulimenos szerint — Görögországban a szociálizmus feladata. De egyelőre csakis ennyi, mert a kollektivista végcélnak és egyéb szocialista programimpontoknak most még nincs értelmük. Könyve végén Venzelos szerepével foglalkozik, akihez mély tisztelet fűzi (könyvét is neki ajánlja). Ez a zseniális államférfiú, szerinte, át van hatva nemes törekvésektől, azonban egymaga mit sem tehet s kénytelen alkalmazkodni a klikkuralomhoz. Sok túlzás és személyeskedés mellett értékesnek mondhatjuk Poulimenos könyvét, melyet kitűnő szociológiai érzék és sok helyes meglátás jellemez. Lukács Kornél.

Beküldött könyvek jegyzéke

367

BEKÜLDÖTT KÖNYVEK JEGYZÉKE Andrássy Gyula gróf: A magyarság és németség érdekszolidaritása. Bpest: Framklin 1916. 82 1. Ára 60 f. Bálint Jenő: Ópium. Elbeszélések. Bpest: Világosság ny. 1916. Ára 3 K. Békássy Ferenc: Elmerült sziget. Versek. Bpest: Lampel 1915. 119 1. Ára 3 K. Békássy Ferenc: Hátrahagyott írásai. Fantáziák és gondolatok 1. Versek. Bpest: Lampel 1916. 150 1. Ára 3 K. Bernát István, Szilárd Gyula, Küzdényi Szilárd stb.: A többtermelés néhány fontos kérdése. Budapest: Stephaneum 1916. 40 1. Ára 1 K. Censor: Kereskedelmünk állása a nemzeti életben. Bpest: Hunnia ny. 1916. 163 1. Ára 2 Κ 50. Charmatz Richard: Minister Freiherr v. Brück, der Vorkämpfer Mitteleuropas. Lpzg: Hirzel 1916. X, 281 S. Preis M. 5.—. Friedrich Vilmos: A tuberkulózis és az ellene való védekezés. Bpest: Népszava 1916. 32 1. Ára 24 f. Goldscheid Rudolf: Die Organismen als Ökonomismen. Wien: Braumüller 1915. 19 1. Hellwig Alb.: Der Krieg und die Kriminalität der Jugendlichen. Halle: Buchhdlg d. Waisenhauses 1916. 282 S. Preis 6 M. Hildebrandt Else:, Die schwedische Volkshochschule; ihre politischen und sozialen Grundlagen. Berlin: Heymann 1916. XVI, 155 S. Preis 4 M. The Hungarian review. Ed. J. J. Dempsey. No. 1. Bpest IV. Koronäherceg-u. 6. Egy évre 12 Κ. Jelentés a Nagyvárad-városi tüdőbetegrendelő 1915. évi működéséről. Közli Grósz Menyhért, főorvos. Nagyvárad 1916. 20 1.

Jogállam. Festnummer, anlässlich der konstituirenden Versammlung der Ungar. Waffen'brüderlichen Vereinigung, von Ferd. Baumgarten u. Sigm. Gyomai. Bpest 1916. 176 1. Kapitány Kálmán: Egy támadás Fiume államjogi kapcsolata ellen. Bpest: Lampel 1916. 27 1. Ára 1 K. Kemény Gábor: Párisi tanulmányuti észrevételek (Kny. .az Orsz. Középisk. Tanáregy. Közl-ből). Bpest 1916. 15 1. Kenedi László: Munkaviszályok Magyarországon. Bpest: Athenaeum ny. 1915. 92 1. Kereszty István: A magyar nemz. múzeum könyvtárának címjegyzéke. 5. Hírlapok és folyóiratok 1867-ig. Bpest 1916. 98 1. Kovács Gábor: A közgazdaságtan és a világháború. Kny. Debrecen: Csillag 1916. 42 1. Könyvújság. Tanulmányok, bírálatok és ismertetések a magy. és külf. irod. köréből. Szerk. Czeglédy S., Fizély Ö. és Szimonidesz L. 1. évf. 1. sz. Bpest: Scholtz testv. Egy évre 10 K. Középeurópa. A Társadalomtudományi Társaság által rendezett vita. (A Huszadik Század könyvtára, 60). Bpest: Politzer 1916. 127 1. Ára 1 K. Krisztics Sándor és Márki Hugó A nemzetgazdasági-statisztikai szeminárium könyvtárának katalógusa a bpesti egyetemen. Bpest 1916. VI, 298 1. 4° Ku Hung-Ming: Der Geist des chinesischen Volkes und der Ausweg aus d. Krieg. Jena: Diederichs 1916. 181 S. Preis 3 Μ 50. Lázár Béla: A magyar művészet jövője. Bpest: Dick 1916. 176 1. Ára 5 K. Leopold Ludwig: Prestige; ein gesellschaftspsychologischer Versuch. Berlin: Puttkammer & M. 1916. 431 S.

368

Lupas János: Báró Saguna András. Észrevételek a Bpesti Szemle közleményére. Nagyszeben: Gör.kel. főegyházm. ny. 1915. 36 1. Makai Ödön: internationale Exekution (Zentralorganisation f. e. dauernden Frieden. Intern. StudienKongress, Bern, 1916) Haag: Nijhoff' 1916. 60 p. Melel-Hess, Grete: Das Wesen der Geschlechtlichkeit. Bd. 1—2. Jena: Diederichs 1916. 700 S. Preis 10 M. Pályi Ede: Az új ember erkölcstana. Időszerű államregény. Bpest: Singer és W. 1916. 207 1. Papp Jenő: Szegény háború. Versek. Nagyvárad: Sonnenfeld ny. 1916. 96 1. Ára 3 K. Podhradszky György: Magyarukrán történelmi kapcsolatok az Árpádház kihalásáig. 1. r. (Ukrán-könyvtár, 3—5.) Bpest: Kókai 1916. 92 l. Ára 1 Κ 20 f. Radó Sámuel: John Bull és társai. Bpest: Athenaeum 1916. 160 1. Ára 3 Κ Rajczi Rezsőné: Húsmentes reform szakácskönyv. Bpest: Népszava biz. 1916. 36 1. Ára 50 f. Reinitz Ernő: A nők biztosításáról. (Kny. a Közgazd. Szemléből) Bpest 1916. 13 1. Smolka St. ν.: Die reussische Welt. Historisch-politische Studien.

Beküldött könyvek jegyzéke

Wien: Oberst. Poln. Nationalkom. 1916. XIX, 460 S. Steffen Gust. F.: Demokratie u. Weltkrieg. Jena: Diederichs 1916. 251 l. 5 M. A Szent István Akadémia értesítője. 1. év, 1916, 1. sz. 78 1. Ára 1 Κ 60. Szilágyi Hugó: Budapest újkora. 1906—1916. Bpest: Pénzvilág 1916. 242 1. Teles Béla: A hadbavonultak lakbérhátralékának rendezése. Bp. Pátria 1916. 24 1. Tobolka Zd. V. (Hg.) Das böhmische Volk. Wohngebiete, körperliche Tüchtigkeit, geistige u. materielle Kultur. Prag 1916. 245 S. 4°. Preis 50 K. Turnowszky, Alexander: Die Zukunft des Völkerrechts. (S. A. aus: Das Junge Europa) Berlin 1916. 12 1. Vécsey Leó: Antik kőkereszt: Életem. Versek. Bpest: Kókai 1916. 56 1. Ára 2 K. Wittig Κ.: Der Einfluss des Krieges auf die Kriminalität der Jugendlichen u. auf jugendliche Sträflinge. Langelsalza: Beyer 1916 32 S. Preis 60 Pf. Zilahy Lajos: Versei 1914— 1916. Beöthy Zsolt előszavával. Bpest: Singer és Wolfner 1916. 128 1.

CZÓBEL ERNŐ: BERZEVICZY GERGELY JAVASLATA A KONTINENS VÁMUNIÓ- JÁRÓL

Recommend Documents