Csanák Edit DLA. Galliano metrójegye. Avagy. Ahogy tetszik, és minden, amit akartok! 2004 Csanak Edit

Csanák Edit DLA

Galliano metrójegye Avagy

Ahogy tetszik, és minden, amit akartok!

©2004 Csanak Edit

Tartalomjegyzék

Lebegés………………………………………………………………………………………...3 Bevezető………………………………………………………………………………………..4 John Galliano metrójegye..…………………………………………………………………….6 Gladiátorokról, és más játékosokról……………………………………………………………8 Cool!……………………………………………………………………………………………9 27 cent………………………………………………………………………………………...10 Sweatshops……………………………………………………………………………………12 High-fashion contra street-fashion……………………………………………………………14 Bread & butter szindróma…………………………………………………………………….17 „Design érték”………………………………………………………………………………...19 Golyóval a fejben……………………………………………………………………………..21 Sarki fény……………………………………………………………………………………..22 Stílusok és dialektusok………………………………………………………………………..25 Konzekvenciák helyett………………………………………………………………………..27 Irodalomjegyzék………………………………………………………………………………30

2

Lebegés

Mottó:

… mindegy: Pokolba, Égbe, csak az Ismeretlen ölén várjon az Új! Charles Baudelaire Olvasom a Face legutóbbi számának1 vezércikkét, melynek szerzője, Neil, felveti a kérdést, vajon feltűnt-e, hogy új hangulat van kialakulóban? Azok után, hogy éveket töltöttünk el tévézéssel, és siránkozva próbáltuk értelmezni, hogy mivé lett az életünk, most elkezdtünk kijárni, és élvezni azt, ami még hátra van belőle. Eddig teljesen mindennaposnak tűnő, egyszerű dolgok kaptak rendkívüli tartalmat, és olyan egyértelművé vált, hogy mindattól, amit birtokolni szeretnénk, mennyivel fontosabb mindaz, amink már van.

Valami nagyon átrendeződött a fejekben. Tömegesen olvasunk, tanulni vágyunk, múzeumok és nemzetek elporolódott kincseit fedezzük fel. Elfelejtett barátságokat élesztünk újra, és olyanokkal beszélgetünk, akiket azelőtt szóra sem méltattunk. 2004 az őrült projectek éve. Lázba hoz minket minden, amit valamiféle naiv lelkesedés táplál, és szinte sóvárgunk az a valaki után, akik valaha lenni akartunk, és mindaz után, amit tenni kívántunk. Egyre kevésbé szeretnénk „megvalósítani önmagunkat”, és nem hiszünk már, sem a következetesen betartott koncepció sikerében, sem a nagy csodákban. Improvizálunk és szabálytalanul élünk. Hangulatunk szerint cselekszünk, és a szerint is nézünk ki. Többé nem divat „cool”-nak, nem divat ellen-bárminek lenni – vagyis különbözni, ahogyan nem divat a negatív hozzáállás sem. Ellentétben ezzel, az „élni, és élni hagyni”, mint mindenkori mottó, értsd a befogadás és az elfogadás, válik értékrendünk alapjává, és az önmagunkkal és másokkal szembeni tolerancia gyakorlása közben szerzett apró sikerélményekből táplálkozva lebegünk.…Miközben maximumra tekerjük a pillanat átélésének potenciométerét, és szívjuk magunkba a tapintható valóság színeit és illatait, filmként pereg le bennünk minden valaha megélt érzés. És eközben egykor megálmodott életünket éljük meg…

3

Bevezető 2 Az öltözködési divatban megnyilvánuló tömeglélektani jelenségekről, és az azokat generáló társadalmi, gazdasági és multikulturális háttérről, és ezek kölcsönhatásairól, az ezt megelőzőkben esett szó. Szó volt továbbá a jeans-ruházat kialakulásáról és fejlődéséről, vagyis arról, hogyan lett a ruházati típusból egy átfogó jelentéstartalmú fogalom. A kérdés, amellyel e dolgozat foglalkozik, talán minden eddiginél izgalmasabb. Az alkotó, vagyis a designer kapcsolata a közönséggel, és az elvárásoknak való megfelelés. A jeans-wear lenyűgöző hatást gyakorol a teljes divat-piacra. Maga a jeans, specifikus technológiával készül, és mondhatni, hogy az öltözködési-design mintegy önálló területe lett, míg a jeans-ipar igen lendületesen fejlődő, ugyanakkor népszerűségét meghazudtolóan drága, majd száz éves hagyománnyal rendelkező iparággá nőtte ki magát. Éppen ezért, kiváló és korszerű design-t vár el a tervezőktől, és folyamatosan igényeli a hagyományokat átértelmező kísérletezést és fejlesztést. Ezzel együtt arra sarkallja a designereket, hogy hagyományos anyagát, a denim-et, mintegy művészi alapanyagnak tekintve, új, szokatlan és még nem látott, ugyanakkor iparilag előállítható formákat hozzanak létre, amelyek nem csak a fejlődés esztétikai és ipari-technológiai perspektíváit mutatják, hanem egyben igazolják is a modern design jelentőségét a kortárs divat szemléletváltásainak és törekvéseinek, iparilag előállítható termékekbe való átültetésében. Az, hogy a ruházat kommunikálni képes, tény. Számos kérdés vár válaszra, pl. hogy mikor, hol, ki és miért akar kommunikálni egy üzenetet? További kérdés, hogy: mi az üzenet? Ezekre keres választ a kortárs divat-szociológia. Ugyanis a design, mintegy közvetít a high-fashion eszméi és az utca divatja közt, a designer pedig nem más, mint maga a tolmács, aki képes arra, hogy a tömeggyártott termékek „zsargonjára fordítva”, esztétikus és hordható ruhákban megfogalmazva továbbítsa az üzenetet a hétköznapi ember felé.

A jeans, egyfelől hatalmas piacot jelent, amelyet tőkeerős, globális márkák uralnak,

ugyanakkor,

mindig

is

egyfajta

lehetőség

volt

ez

saját

egyéniségünk

kinyilatkoztatására. Teljesen különbözik viszont, hogy e habitusról egyetlen műhelymunka, vagy tömeggyártott termékek százai által üzenünk.

4

A

divat

eltérő

területén

való

tevékenység

teljesen

eltérő

tervezői

gondolkodásmódot eredményez, és kompetens módon különbséget is kell tenni az eltérő helyzet által meghatározott tervezői magatartás között. Ugyanis, korántsem felcserélendő a helyzet, művészi szabadság birtokában, nem megismételhető, egyedi ruhákat alkotva, művészként „szárnyalni”, vagy kötöttségektől meghatározottan tervezőként alkotni. Ez utóbbi helyzet az, amelyben valójában egy komplex képességekkel rendelkező, alkalmazott művészre („applied one”) van szükség. A jeans, mint az öltözködési divat hagyományosan iparosított területe, valóban ipari gondolkodású művészt követel meg, aki (főképp) tömeggyártásra alkalmas modelleket tervez. E terület érdekessége abban áll, hogy a jeans érdekeltségei mára annyira kiterjedtek, hogy a tömeggyártottól a high-fashion színvonalig mindenütt jelen van, így a divat azon ritka területe, amely önmagában ad lehetőséget, a divattendenciák egyedi ötletből kiinduló tömeges elterjedésének vizsgálatára.

Ennek az elemzésnek a tárgya továbbá, a mindenkori divat egyik legérdekesebb kérdése, nevezetesen az, hogy milyen kapcsolatban áll a high-fashion és a street-fashion, vagyis miképp válik az egyedi tömegessé? Milyen kapcsolat áll fenn ezek és a jeans között, és miben nyilvánul meg ennek hatása? Mit jelent a modern design a ruhatervezésben, és milyen hatással van a jeans-wear a kortárs divat törekvéseire?

Mégis, ami voltaképp leginkább foglalkoztat: Létezik-e olyan biztos tudás, melynek birtokában a tervezés maga is megtervezhető, és ha igen, akkor ez a tudás van-e olyan fontos, mint a tehetség? Vagyis, mi minden az, amit egy designernek észben kell tartania ahhoz, hogy az általa tervezettek egyaránt gyárthatóak és eladhatóak, egyben esztétikusak és hordhatóak, de mindenekfelett divatosak legyenek?

…És ezzel együtt magukon hordozzák-e még az alkotó kézjegyét?

5

John Galliano metrójegye Csodálattal tölt el azok elkötelezettsége, akik egy emberöltőn át töretlen hittel és lelkesedéssel küzdenek változatlan célokért. Bátorságra vall ellenállni a kísértésnek, és nem csapongva játszani meg mindvégig ugyanazt a tétet. Nem vállalni kockázatot voltaképpen ugyanannyira kockázatos, mint kockáztatni. Az ismétlés – amellett, hogy unalmas – idővel belső feszültséget vált ki, amelynek alapja a megszokottól eltérőtől való félelem. Ez elbátortalanít.

A nyughatatlan és kalandvágyó természet motorja a becsvágy. Ez az újdonság ajzószerétől függően vív kilátástalan csatát önmagával. A bátorság, amely felcseréltetik a vakmerőséggel, következetlenné tesz. Ez kudarcot szül, az attól való félelem pedig elbizonytalanít. Következésképp, semmivel sem jobb a helyzet, mint az első esetben.

Az igazság az, hogy valójában nem az alkotói lélekben akarok cca. 45. 000 karakter erejéig turkálni, és az sem érdekel senkit, hogy – ahogy egyszer egyik mesterem találóan fogalmazott volt –, hogy „eközben hányan haltak meg autóbalesetben az utakon”. Annál inkább szeretnék betekintést adni a divatipar egy olyan problémakörébe, amely tanulságai könnyen átültethetőek a design bármely más területére. A színfalak mögött ugyanis igen összetett, globális érdekekkel összefüggő háttérjelenségek bújnak meg, melyeket ismerni néha legalább olyan fontos, mint jól dolgozni.

John Galliano, a szakma fenegyereke, a divat koronázatlan királya, 1995-ben került a Dior divatház élére. Ettől kezdve szinte minden általa dedikált darab születését árgus szemekkel figyelte a szakma, és a Dior-ra új „Belle Epoque” köszöntött. Viszont a bizalom, amelyet a Dior-ház Galliano-nak anno megszavazott, számos oknál fogva, igen visszás érzelmeket váltott ki avatott körökben, és e vegyes emóciók közt igen nagy szerep jutott a művész igen hányatott szakmai előéletének.

Tehetsége már korán kitűnt, és pályája már a diplomakollekcióval elindította a töretlennek látszó siker felé. Neves támogatókat tudva maga mögött, habzsolta a londoni társasági életet, és szokatlan bemutatóival egyre inkább magára vonta a figyelmet. Hívei ugyan értették folyamatos kísérletezéseit és próbálkozásait, de a szkeptikusok vészjóslóan

6

jutottak arra a következtetésre, hogy Galliano túl bizarr ahhoz, hogy eladható legyen, és egyszerűen leírták. Noha a nyolcvanas évek végén egyre több kis butik nyílt, amely szeszélyes ízlésű fiataloknak kínált szokatlan dolgokat, ezek jó része igen gyorsan tönkre is ment. Nem egy köztük Galliano-utánzó volt.

Galliano hitt abban, hogy a divatban az egyszerűség egyet jelent az unalmassal, így visszássága ellenére sikerült folyamatos vágyat ébresztenie vevőiben, hogy ruháit megvásárolják. 1986-ban már egyre inkább érződött, hogy személyében egy új stílus körvonalazódik. Egymás után ugyan két kollekciója is megbukott, hírneve mégis nőtt. 1988ban elnyerte az év tervezője díjat, amit később jó néhányszor megismételt. Új szponzorok és befektetők támogatása révén rendszeres jövedelme is volt, de cserébe ezért, keretek közé kellett szorítania csapodár képzeletét, vagyis előre elmagyaráztatták vele leendő kollekciói koncepcióját. Költségvetésekkel bajlódott, projektekben gondolkodott, és igyekezett megfelelni, miközben ruháit rendre legyárthatatlannak minősítették. Galliano a kés pengéjén táncolt, és a mutatvány egyre feszültebb lett. 1993-ban csődbe ment, és magára maradt.

Barátainál keresett menedéket. Annyira elszegényedett, hogy metrójegyre sem volt pénze. De igazság szerint nem a szegénység, és az ezzel járó szégyen bántotta, hanem az, hogy saját vak becsvágyából eredő önteltségből elpuskázott egy kollekciót. Ugyanis, nem elég sem a hírnév, sem a tehetség, és egy kollekció sikere sem várható pusztán a reklámtól. A befektetők pénzével sem lehetséges korlátlanul visszaélni, még az alkotói szabadságra hivatkozva sem. 3

Vagyis: Galliano ugyan nagyszerű művész volt, de nem volt jó játékos.

7

Gladiátorokról, és más játékosokról Ez év februárjának egy szomorkás délutánját vasalással terveztem elütni. Gondoltam, a Discovery csatorna jó lesz „kísérőnek”. Már javában szállt a gőz, amikor elcsíptem egy műsort a gladiátorokról. Olyannyira érdekesnek bizonyult, hogy egy idő után eszméltem csak fel, hogy vagy húsz perce kattog a vasaló jelezve, hogy szorgalmasan növeli a villanyszámlát, miközben én buzgón jegyzetelve falom a tévéműsort. Utóbb kiderült, hogy egy három filmből álló adást nézek, melynek szerkesztője rafináltan fokozva a feszültséget hagyta, hogy a néző önmaga vonja le a konzekvenciát, párhuzamba állítva a mindenkori jóléti társadalmak dekadenciáját, történetesen a Római Birodalmat a jelenkori, Nyugati-típusú társadalmakkal.

Már régebben megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy a tervező, ahhoz, hogy önmaga is piacképes áru legyen, egyfajta szerepjátékra kényszerül, és a játék szabályait korántsem maga határozza meg. Így, minden döbbenetem ellenére, némiképp megnyugtató volt számomra, hogy ez kétezer évvel ezelőtt sem volt másként. A piacgazdaság fejvadászati szempontból tehát nem jelenkori találmány, és a szabályoknak megfelelően játszó murmillo vagy secutor élete, valaha ugyanúgy a közönség tetszési indexétől függött, mint manapság egy-egy valóság-show szereplőjéé. Kellő számú győzelem után (szám szerint 12!) életjáradékot kapott, vagyis, ha elnyerte a közönség bizalmát – jobban mondva túlélte – lehetősége volt kiemelkedni a névtelen tömegből, hírnévre és megélhetésre téve szert. A gladiátor-dolog tekintetében én abban a tévhitben éltem, miszerint ez egy olyan helyzetből eredő tevékenység volt, amely végzésére valakit kényszerítettek. Részben igaz. A döbbenetes számomra az, hogy ez egyben egy foglalkozás is volt.

Nem kívánok kitérni további részletek ismertetésére, és csak annál fogva hozom szóba e dolgot, mert szinte kézenfekvő az egybeesés a kétezer évvel ezelőtti, már-már kiszámíthatatlanná és kezelhetetlenné vált munkanélküli csőcseléket szórakoztató gigantikus apparátus, a Colosseum, és a jelenkori média- vagy akár a divatipar működési elve közt. Sztárok születnek és tűnnek el benne. Sikerük csak attól függ, hogy mennyire, és meddig képesek szórakoztatni a közönséget.

…És a közönség nem fogadja el az öntörvényűt. Még akkor sem, ha művész.

8

Cool!* Az elmúlt években, a „cool” stilizált életünk központi kérdésévé vált.

4

Ugyan

olyan fontos lett, mint a szex, hiszen képes eladni bármit: a divatot, a játékokat, egy autót vagy egy embert. Arról, hogy mi cool, és mi nem az, a magazinokból és filmekből értesülünk, vagyis arról, hogy mi ellen divat lázadni, és mi az, ami kivételessé tesz. Viszont a vásárló, ráébredve arra, hogy a „cool cuccai” nem mások, mint munkásnyúzó üzemekben előállított, tömeggyártott termékek, lázadni kezdett saját lázadásának eszköze, a cool ellen.

A divat fogyasztója felvilágosult. Elutasít minden rátukmáltat és ráerőltetettet, és kikéri magának, hogy bárki is meghatározza, hogy mit vegyen fel! Például azért, mert maga is döbbenten tapasztalta, hogy a legutóbb vásárolt három pólót még egyszer sem használta (lehet, hogy még ki sem fizette?!), de az egyszer biztos, hogy fogalma sincs, miért vette! Nincs, és nem is volt rá szüksége! De ez nem minden!

Újabb generációváltás vehető észre. Ezekre a „gyerekekre” sehogyan sem akar hatni ez a cool nevű pirula! Számukra ez valami archaikus fogalom, ami viszont súlyos csapás a divatiparra, amely hozzászoktatta a vásárlót ahhoz, hogy fogyasszon, csak azért, mert az cool. Eközben, természetesen, ügyes reklámfogásokba ágyazva hirdette a márkát, amely anno, önmagában is elég volt ahhoz, hogy méregdrágán eladja a holmit. De ez az X Generáció nem hajlandó fizetni, ugyanis nem látja okát, miért kellene ezt tennie! Bumm! Nevezd ezt újpragmatizmusnak, vagy újfajta értékrendnek – egyre megy, akkor is elgondolkodtató, hogy a vásárló, aki maga is reklámfilmeken nevelkedett, nem dől be a maszlagnak! Tudja ő jól, hogy mi folyik itt! Hogy az a 80 €-s rongy nem kerül többe max. 20-nál! - Na ne má’! Madárnak nézel?! Mit fizessek meg rajta? A pipát?! Nem azt, hanem ezt itt, ni! Látod, Apám? Szépen írja, hogy „Made in Europe”.

…De ezt már az óvodás gyerek sem veszi be! Jobban megkülönbözteti az eredetit a gagyitól, mint a papája a szilikont, a valóditól! Tudja ő, hogy a fater is Kínában, meg Malaysiában gyártat! Nem is kell kiutaznia – itt van a cég, két utcával feljebb!

___________________________________________________________________________ * cool a hűvös, hideg. Szlengben jel.: tök jó!, király!, baró!

9

27 cent

A farmer a 60-as években lett igazán népszerű, de az akkreditált divatszakma csak tíz évre rá fogadta el. A Vogue címlapjára ’71-ben került. Ekkor maga Yves Saint Laurent is így fogalmazott: „Bárcsak én találtam volna fel!” Amikor a farmer belépett a divatéletbe, a farmer életébe is belépett a divat. A ’80-as évekre már új fogalom született: a designer-jeans. Egyre több márka jelent meg, és a gyártók igyekeztek saját, jól felismerhető arculatot tervezni. „Ha veszel egy pár jeans-t, veszel egy szeletet az aktuális divatból!” a szlogen, és hirtelen mindenkinek farmer kell!

Az amerikaiak levelek millióit kapják, amelyben egy farmert kér tőlük a levélíró. A kereslet érezhetően megnőtt, és a már meglévő gyártókapacitások kevésnek bizonyultak. Ezzel együtt, az egyre nagyobb számban megjelenő farmermárkák konkuráltak egymásnak, és szükségessé vált átgondolni nem csak a kínálatot és a design-t, hanem az árpolitikát is. Az árak lefaragásának tradicionálisan legsikeresebb módja pedig a gyártás költségeinek csökkentése.

Egy napon, egy Judith Yanira Viera nevű vásárló, a Gap pólóját tartva a kezében, kiállt a cég torontói üzlete elé. A pólóra ez volt írva:

"Te Kanadában 34 $-t fizetsz ezért a pólóért!” " Mi El Salvadorban 27 ¢-et fizettünk érte."

10

A gyárat, amely El Salvadorban a pólót gyártotta, egy taiwani illetőségű cégcsoport foglalkoztatta, név szerint a Mandarin International, amelyet a Gap szerződtetett. A munkakörülmények kibírhatatlanok voltak! •

A gyártóegységekben olyan hőség volt, és annyira nem volt levegő, hogy a munkások gyakran összeestek.

•

Általában fiatal, 16 év alatti lányokat foglalkoztattak, akik rendszerint napi 18 órát dolgoztak.

•

Aki nem teljesítette a napi keretet, azt megalázták és megverték.

•

A nőket fogamzásgátlók használatára kényszerítették, gyakran tudtukon kívül is, mivel a cég nem volt hajlandó senki után sem táppénzt fizetni.*

A Mandarin International munkásai megpróbáltak szakszervezetbe tömörülni. De a szervezők és családjaik soraiban egyre gyakoribbakká váltak a hirtelen halálesetek. A dolog a legnagyobb titoktartás ellenére is kiszivárgott, és egyre-másra bukkantak fel a hasonló törvénytelenségeket sérelmezők. Végül, hatalmas botrány kerekedett a Gap körül, különösen akkor, amikor a dolgot maga a divatszakma karolta fel. Ún. „sweatshop fashion show”-kat rendeztek azzal a céllal, hogy felhívják az emberek figyelmét arra, hogy mi folyik itt. Az eredmény nem várt volt; maga a Gap vevőköre fordult a cég ellen, és a vállalat a csőd szélére jutott. A cég mindenfélét aláírt, és nemzetközi megfigyelőknek engedett korlátlan ellenőrzést, aminek eredményeként Spanyolországban sorra vesztette el a pereket. 1997-ben tetőzött a helyzet, amikor kipattant az újabb botrány, hogy a Fülöp-szigeteken egy 14 éves lány, bizonyos Carmelita Alonzo, meghalt végkimerülésben, miután a Gap egyik gyárában halálra dolgoztatták. A Gap még ma is létező világmárka. No comment. ___________________________________________________________________________ *

Voltaképpen már maga a Gap kötelezte a Mandarin International-t egy olyan megállapodás betartására, amely

eleve kizárta a munkakörülmények minimális szükségleteknek megfelelő kialakítását. Hogy az ott foglalkoztatottak tudtukon kívül dolgoztak közvetlen életveszélyben, azt talán mondani sem kell. A dolog igazi szégyenfoltja az, hogy mindez papírra is volt vetve – angolul. És alá vala írva. Mert akiknek munka kellett, azok, sajnos, kizárólag spanyolul értettek.

11

Sweatshops 5 Nem a Gap volt az egyetlen divatmárka, amely a Távol-keleten kezdett gyárttatni.

1981 és 1990 között a Levi Strauss & Co. Amerikában 58 gyárát zárta be, aminek következtében az USA-ban több mint 10.000 ember maradt munka nélkül. A Levi’s termelésének mintegy felét az Egyesült Államokon kívülre helyezte, olyan országokba, ahol még a legképzettebb munkaerő is az amerikainak csupán 10%-át kereste. A bérmunkáltatás természetesen jelentősen nagyobb hasznot hozott az eddigi, saját gyártásnál, és az újonnan bevont cégek megválasztásakor – legyenek bár kisebbek vagy nagyok – a jeans-márkák figyelme főként a fejlődő országokra irányult.* 1970-től kezdve az amerikai farmermárkák, pl. a Levi’s, a Wrangler és a Lee gyártásuk nagy részét közép- és délamerikai zugüzemekben bonyolítja. A Mexikóban és El Salvadorban működő maquila-k és maquiladora-k, vagy más néven sweatshop-ok kis zugüzemek, ahol fiatal, 12-14 éves lányok dolgoznak embertelen hőségben, kibírhatatlan munkakörülmények közt, átlag napi 12-18 órát. Heti 30-50 $-ért! A munka reggel 8. 30-tól este fél kilencig tart, és aki 15 percet elkésik, és szeretné megtartani az állását, annak három napot ingyen kell dolgoznia, egyetlen nap betegség pedig az egész heti bér elvesztését jelentette! Némely maquila csak néhány munkást foglalkoztatott, de volt olyan, amely több mint ezret! Ugyan volt köztük néhány legális vállalkozás is, de túlnyomó többségükben zugüzemek voltak. Miután ezekben az országokban szinte semmilyen más munkalehetőség nem volt, így a kizsákmányolás teljesen gátlástalanul folyt 1994-ig, amikor kipattant a skandalum. Ezt követően megszületett az Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény, amely szabályozza mind az áru, mind a tőke és munkaerő áramlást az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó között.

___________________________________________________________________________ *

Mo.-ra is telepített néhány gyártóegységet, pl. Budapesten, a volt Május 1 Ruhagyár, de Füzesabonyban,

Kiskunhalason és Marcaliban is a Levi’s-nek gyártottak. Ez utóbbi mára a Mustang üzeme

12

A Levi’s-hez hasonlóan a Guess?, a Gap, a Lee, a Wrangler, továbbá a Calvin Klein, az Arizona, a Hunt Club, Polo (for Ralph Lauren), a Fila, a Sasson, a Faded Glory, a Code Bleu, a Real Pro, Todd Oldham és az Ellememo is felfedezték az olcsó ázsiai munkaerőben rejlő lehetőségeket. Az előzmények után talán mondani sem kell, hogy a munkakörülmények

mindenütt

rendkívül

rosszak

voltak,

és

a

munkások

mind

javadalmazásban, mind emberi méltóságukban teljesen ki voltak szolgáltatva.* A ’90-es éveket, a jeans számára a recesszió jellemzi. Eddigre már megszámlálhatatlanul sok farmermárka létezik, amelyek közül mindegyik azt állítja magáról, hogy ő az egyetlen és hiteles, azaz autentikus. A farmer-piac a mélypontot 1996–97-ben érte el, amikor a teljes divatpiacon a jeans (urbanwear szegmens figyelembevételével) „csak” mintegy 52-55%-ban volt jelen. Ez a streetwear megjelenésével magyarázható, vagyis a hitech anyagokból készült sportruházat által inspirált új casual irányzat piacra dobásával. A jeans-ipar az 1999–2001 közötti időszakban tudatos fejlesztésbe kezdett. Új struktúrájú és új színű denim fajták jelentek meg a piacon, és ezzel együtt megújultak a kikészítési eljárások is. Ezzel egyidejűleg az öltözködési designerek szunnyadó fantáziája szinte elszabadult. Addig még sohasem tapasztalt mennyiségű versenyképes ötlet került piacra, ezzel is fokozva az öltözködési márkák közt évtizedek óta dúló versenyt.

Fontosnak tartottam részletekbe menően kitérni e dolgokra, hiszen az, hogy a jeans ilyméretekben elterjedt, és úm. uniformizálta a földgolyót, az elsősorban az alacsony előállítási költségekből eredő tetemes nyereségnek köszönhető. Ugyanakkor a tény, hogy keleten aprópénzért megvarrnak bármit, szinte gátlástalanná tette a tervezőket. Olyan modelleket kezdtek tervezni – és a piaci verseny ezt csak fokozta! – amelyet „normális körülmények közt”, emberfia meg nem varrt volna! A Gap-hoz, vagy a Levi’s-hez hasonló sok ezernyi divatmárka valójában mit sem törődik azzal, hogy termékeit kik, hol és milyen körülmények közt gyártják! Még ha időnként ki is pattan egy-egy botrány, eltörpül az azzal járó sérelem ahhoz az élményhez képest, amit a „jóllakott fogyasztó” látványa nyújt, amikor az a zsebébe nyúl a hitelkártyájáért… ___________________________________________________________________________ ** Saipan: 1991-ben a Levi's-t megvádolták, hogy a kínai munkásnőket szolgaszámba veszi. A kínai munkásnők útlevelét elvették, így, gyakorlatilag nem hagyhatták el a gyár területét. A munkaidő heti 84 órában volt megállapítva, amiért az ottani minimálbértől alacsonyabb összeget kaptak. Indonézia: Itt a nőknek egy fizetett szabadnap járt, amikor menstruáltak, azzal, hogy ezt leellenőrizték. A Levi’s-t az ügy kivizsgálására szólították fel, de mindent rendben találtak

13

High-fashion contra street-fashion „Serdülő tervező” koromban a divatnak két nagy területét különböztettük meg. Anno – és ennek csak tíz-tizenöt éve! – a Haute Couture, mint fogalom, jelentésében, elsősorban magukkal a nagyhagyományú divatházakkal volt azonos. Tradicionálisan ez a divatnak az a szegmense, amely a luxuskategóriát jelenteti, és amely elsősorban az arisztokráciát hivatott kiszolgálni. Ilyen értelemben azt mondhatnánk, hogy a Pret á Porter a divat polgári szegmense, és mint ilyen, kevésbé hivalkodó és drága, egyben pedig sokkal liberálisabb is. A kategóriát valójában Coco Chanel teremtette, majd Christian Dior forradalmasította, akik jó ízlésükkel képesek voltak végigtáncolni a borotvaéles pengén, amely az egyedit mindig is megkülönböztetni volt hivatott a tömegestől, létrehozva ezzel az exkluzív-tömeggyártott kategóriáját. Utóbb kiderült, hogy erre a vártnál jóval nagyobb a kereslet, így mára már a fenn említett divatházak sem a luxuskategóriájú szalonruhák ritka megrendeléseiből élnek, hanem a Pret á Porter kollekciók bevételéből.

A konfekcióipar fejlődésével párhuzamosan, különösen a ’70-es évektől, egyre szélesebb lett az iparilag gyártható termékek skálája. Ruhaipari vállalat – értsd gyár – számos létezett már, és a technológiai fejlettség lehetővé tette a kapacitások egy részének felszabadítását, és azok saját gyártású, egyben jövedelmezőbb termékek előállítására való átcsoportosítását. A kollekció, mint olyan, ekkor már nem a luxus-szalonok és divatházak fennkölt ruhakölteményeit jelentette a kifutón, hanem általános követelménnyé vált a ruhatervezésben. Ergo, ezek a valamikori üzemek iparművészt alkalmaztak, aki a cég saját termékcsoportjának megtervezésért lett felelős. Megjelennek az öltözködési trendek, amelyek fél évre előremutatóan megfogalmazták az öltözködési divat várható stílusváltásait. E tekintetben kell megemlítenünk Mary Quant nevét, aki nem csak a miniszoknyát, de a trendelőrejelzést is, mint olyat, megalkotta.

14

A ’80-as évekre fokozódik a konkurencia, lévén, hogy már mindenki informált a nagy, féléves globális „mi a lesz divat” többé nem ad elégséges támpontot. A trendek száma egyről négyre nő, ami látványosan megnöveli a lehetőségek számát. 1990-re divatossá válik elkeresztelni a kollekciót, és eladási hatásfokozóként, hangzatosabbnál hangzatosabb neveket találunk ki. Jómagam e pillanatban léptem az arénába, és lengettem is saját kis lobogómat, hogy „Rover”… Ekkor még a szakmai jól informáltság, fantáziával keresztezve, és erős ipari háttérrel támogatva, egyet jelentett a kollekció, és egyben a tervező sikerével. Így, utólag erre az időszakra, mint valami boldog békeidőre emlékezek.

Mindazok, amikről itt említést tettem, nagyívben elkerülték az utca emberét. A divatnak e kliséit, évtizedeken keresztül Párizs, Milánó és New York alakították, viszont egyre inkább érződött, hogy a jeans-wear, és az öltözködési-divat szempontjából jelentéktelennek ítélt zenei irányzatok, nemcsak egy maréknyi szélsőséges ember ruhatárán hagynak nyomot. Az újhullám a képernyőről érkezett. Konkrétan MTV-nek hívják a csatornát, amelyet tíz évvel ezelőtt, errefelé még csak az fogott, akinek volt szatelitja. Miután más dolgainkkal voltunk elfoglalva, keveset tudunk az újhullámos öltözködési forradalomról, amely műholdakon keresztül kapcsolva össze a világ legkülönbözőbb pontjain élő sárga, fehér és színes bőrű fiatalokat olyan szélsőségesen eltérő kultúrákat társított, amelyek eddig soha sem látott lökést adtak a tervezői szárnyalásnak.

És hipp-hopp, itt is vagyunk már ennél a multikulturális zagyvaléknál, aztán, tessék kérem előre jelezni, hogy minek hatására és honnan fújnak majd a divatban a szelek! Kit érdekel ez mára, amikor minden elfogadott, csak a konvenció nem?! Jól tudja ezt a divat is, és a tervezők igyekeznek a lehető legsajátosabb, a sablontól lehető leginkább eltérő, egyedi modelleket tervezni. Ácsingó! Ugye, egyről beszélünk: a téma tömeggyártott, legalább is valamiféle sorozat. Igen az. Is.

Ugyanis a jeans- és casualwear, a divatnak ezek az utca emberéhez „leereszkedett” irányzatai, mára ugyan olyan jól tudják, hogy vásárlóik pénztárcája ugyan eltérő vastagságú, de sok az ember az utcán... A cél ma már nem az, mint akár csak tíz éve volt, hogy megideologizálunk egy vevőt, és arra felépítve az arculat egészét – vagy legalábbis egy részét – megvárjuk, míg az általunk megálmodott embertípus odabotorkál a bolt elé, aztán gyorsan berángatjuk, és kifosztjuk. Mára az is ellenszenves lehet, ha még a boltba belépés előtt 15

ráébresztjük, hogy „talán mégsem kellene ide bejönni”. Attól meg végképp rosszul lesz, ha azt érzi, hogy „ide nyugodtan be lehet jönni, tudjuk mi, hogy nincs pénzed”… Ugyanilyen óvatosan kell bánni az ízlésével is. El kell ugyanis fogadni, hogy miután évekig szajkóztuk, hogy mennyire nincs ízlése, hát összeszedte magát, és lám, lett neki!

Még pályakezdésemkor, egy cég, egy-két tervezőt alkalmazott, mára a legtöbb teamekkel terveztet. A kollekciók terjedelme és száma is megnőtt: évi kettőről négyre terjedt, és a valamikori 50-70 db-os átlagról, mára 250-400 db ra növekedett az elvárt fazonok száma! Az egységes arculaton belül számos altéma létezik, és ezen belül a legszélsőségesebb árfekvésű modell kapható, a regulertől a luxuskategóriáig. Hiszen a cél már nem az, hogy mi határozzuk meg a divat fogyasztójának, hogy mi tessék neki, és mi nem, hanem hogy elnyerjük tetszését. Ki tudná megmondani, hogy világmárkánkat, ki és hol szereti majd, és ki lesz az, aki vásárolja. Lehet, hogy egy egyszerű tizenéves lesz a vevőnk, aki újságot hord ki, hogy zsebpénzét a mi holminkra költse. De az is lehet, hogy egy bróker, aki miután levette 2000 $-os öltönyét, belebújik a mi farmerunkba. Nem lenne szerencsés, ha az utcán összetalálkoznának egymással, ugyan azt a fazont hordva. Ugyanis a ruházkodás, bármennyire liberalizálódott is, és bármennyire is nyitottá vált a közönség arra, hogy vevő legyen a legszélsőségesebb alternatívákra, mégis mindmáig érzékeltetni hivatott a társadalmi különbségeket. Többé ugyan nem áll módunkban, és mára már nem is szerencsés sem szelektálni a vevőkört, sem szuggerálni stílusunkat. A lényeg, hogy a vevő a mi címkénket viselje és szeresse, és az a világ minél több pontján jelen legyen.

Ezzel együtt, viszont jogot formáltunk arra, hogy a valamikori Haute Couture és Pret á Porter hagyományos fogalomköréből – mint valami szűk ruhából – kibújjunk, és sokkal kényelmesebb kategóriákon belül mozogva, hol józanul gondolkodunk, hol meg csapongunk. A high-fashion, mint új luxuskategória, nem a szalonmunka szépségét, hanem az ötlet egyediségét jelenti, amit drasztikus árkülönbség érzékeltet. Az ebben a kategóriában születő, olykor szélsőséges, de mindenképp egyedülálló ötletek azok, amelyek utcára kerülve, olykor csak átmeneti, de új és tömeges utca-divatot teremtenek. A high-fashion, mint a pillanatnyi divatideál eszményi megfogalmazása, az a tökéletes szépség, amely sokak számára elérhetetlen marad. Ugyanazt a szerepet töltve be, mint anno a Haute Couture: vágyat kelt arra, hogy a szépség legalább egy szeletét birtokoljuk. Észrevétlenül belopja magát tudatunkba, majd megjelenik külsőségeinken. Ebben a folyamatban közvetít maga a design.

16

Bread & butter* szindróma 2001. július, Köln. 50 márka, hátat fordítva a hagyományos kiállítási rendszer konvencióinak, keresi a bemutatkozás új lehetőségét. Ebből születik a Bread & butter offshow, amelyen a válogatottan erős mezőny mellett, mint amilyen a Levi’s Red, az Adidas Originals, a Nike vagy az Aem Kei, a „no name” márkák és alternatív tervezők is helyet kapnak. A kiállítás, a nemzetközi hírű Interjeans-el egyidejűen kerül megrendezésre, közel 7. 500 m2 -en, a nemzetközi vásárközponthoz közeli, lepusztult iparcsarnok, a KlöcknerHumboldt-Deutz AG (KHD) területén. Nem várt siker az eredmény, amelyhez a gyárépület jellege jelentősen hozzájárul. A nemzetközi vásárok ünnepélyes, drága díszleteitől teljesen elütő, szokatlan helyszínen fesztelen a hangulat. Az egész olyan szinte, mint egy nagy parti, ahol nincsenek üzleti titkok, szabad a füvezés és a csókolózás, és csak úgy – by the way – világszínvonalú cuccok hevernek szanaszét a rögtönzött standbútorokon.

A következő vásárra, 2002. januárjában került sor. Ekkor már több mint száz márka jelezte részvételi szándékát a Bread & butter-en, ezzel súlyos csapást mérve az Interjeans-re, amely ily módon elvesztette a legjelentősebb kiállítókat. A BBB (Bread & butter hivatalos rövidítése) látogatóinak

száma

5.000-ről

8.000-re

nőtt,

azaz

majdhogynem megduplázódott, és már azok számára is presztízskérdésé vált itt kiállítani, akik eddig ignorálták magát az ötletet is. Az eredmény az lett, hogy az Interjeans, amely egy évtizeden keresztül a szakma e szegmensének legjelentősebb szakvására volt, tönkrement – azaz megszűnt.6

________________________________________________________________________ *

Bread and butter: magyarul a. m. „zsíros kenyér”, vagyis a létminimum metaforája. Ugyanis az itt kiállítók nem csak bejegyzett világmárkák, hanem „munkát s kenyeret” kereső, szabadúszó tervezők és alternatívak, akiket az akkreditált szakvásárok nem szívesen látnak, ill. nem engedhetik meg maguknak a csillagászati összegű standárakat.

17

Jómagam a harmadik BBB-n voltam, 2002 júliusának végén. Noha, szerencsére, azt megelőzően megfordultam már jó egynéhány világszínvonalú helyen, mégis, teljesen sokkolt az élmény! Olyan tervezői energiákat szabadított fel bennem, amelyek létéről magam sem tudtam, és visszanyertem hitemet, hogy igen, van értelme, és akarom folytatni! A kiállításon ez volt mindenki arcán olvasható.

Abban az évben írtam be a DLA-t, és egyfajta hiperprodukció lett rajtam úrrá! Elkezdtem „book”-okat rajzolni. Ontották a megrendelést, és én ontottam a terveket! Közben szétültem a csípőmet, hasogatott a hátam, akut szemgyulladást szereztem be, és egy +1-es szemüveget… Tönkrement a házasságom, és elanyátlanodott gyerekeim meghülyültek. Projectekkel bajlódtam, a befektetők meg a fejemhez vágták, hogy fantáziadús kollekcióim költségvetése túl frusztrált!

Vagyis: nagyszerű művész vagyok, de nem elég jó játékos…

Öngól!

18

„Design-érték” Visszapörgetem az eseményeket egy pillanatra. 2001-et írunk, február van, ami köztudottan nem egy „uborkaszezon” a szakmában. Vagy két hete sajnálom már magam a stúdióban… Egyik ismerősöm felhív, hogy talált egy hirdetést, hogy streetwear-tervezőt keres egy cég. Ez vagyok én – gondolom, de túl vagyok már rajta. Abszolváltam. Viszont nincs munkám. Felhívom a számot. Elmondják – nagy vonalakban – miről van szó. Tervezőt keresnek, külsőst. Rajzot vesznek, darabra. Küldik a megrendelést, e-mailben. Ami jött, néhány táblázat, amit az első pillanatban nem is értettem. Pl. egy ilyen:

Áru cikkszáma: h/22 Max. design érték: 35 Célcsoport: street (konszolidált, 20-30 év férfi) Design-érték Leírás Normaidő Alapkelme Szín Passzé Passzé Passzé Passzé színek Címke(6ncm) Címke(6ncm) Címke(6ncm) Gomb Húzózár Zipp-fogó Print Paszpól Szövött anyag Tűző cérna

0 0 0 0 5/nyak 3/nyak 4/ujjavég 0 1/db 2/db 5/db 0,4/db 3/db 1,5/db 4/szín 1,3/m 12/m 3/áru

Megnevezés, megjegyzés Polo-shirt, galléros fazon, szabott és dekorált 35 perc (szabás és varrás együtt) Single jersey 160 gr enzim koptatott, 100 % CO 17-1718, 16-4114,16-1324 (ábrázoláshoz válasszon egyet!) Síkkötött, tetszőleges kötésszerkezet, de ábrázolandó! 2/2 körkötött lycrás. Színe megegyezik a kelmével. 2/2 körkötött lycrás. Színe megegyezik a kelmével. Textil panton: 17-1718, 16-4114, 16-1324 Szövött díszítő Nyomott Műanyag Fogazat tetszőleges, szövet kelme színre festett, hossz:12 cm Szövött. Márkanév vagy lógó beleszőtt Reliefnyomások előnyben Színben azonos az alapkelmével Lógó vagy bármilyen max.2 színes (alap +2) mintával Normál és 11-es vastag díszítő szál

19

Visszahívtam őket, hogy „Mégis, mit képzelnek?!”. Ha nem felel meg, nincs gond, mondják, – ahogy gondolom. Ők ilyen rendszerben dolgoznak. Ez a cucc, ugyanis visszatartja a tervezőt attól, hogy túl költségessé tegye a fazont. Számoljak. Meg lehet szokni…

Nem volt munkám, így kénytelen voltam nekiállni számolni. Megszoktam. Hónapokon keresztül „szállítottam” á heti 50 tervet. Szakmailag egyre magabiztosabb lettem, és végre tele volt a hűtő.

20

Golyóval a fejben A fickó, akinek rajzoltam, azóta jó barátom lett. Idővel megtudtam, hogy a kínaiaknak rajzolok. Interneten értékesítette a terveimet. Hagyom az olvasót, hogy maga vonja le a konzekvenciát arról, hogy hová jutottunk... Viszont, nézzük a dolgot arról az oldaláról, hogy ezért csak mi magunk – „nyugati kapitalisták” – vagyunk felelősek! A folyamatot a ruhaiparban egykor azok a cégek indították el, akik a „tanulatlan” ázsiai munkaerőt rabszolgaszámba vették. Naivitás volt azt képzelni, hogy nem fogékonyak a tudásra! Mert ahogyan igyekeztek iparilag lépést tartani az elvárásainkkal – vagyis annyit termelni, hogy ne kelljen egy hetet ingyen dolgozni, egyetlen nap „igazolatlan” kimaradásért – úgy tanultak is tőlünk.

Ami a design-t illeti, a közelmúltig Európa azt hitte, hogy e tekintetben, még mindig kézben tartja a gyeplőt. Viszont egyre többet olvasni a Kínai és Vietnámi divatiskolákról, és közismert Japán, Európát és Amerikát már évtizedek óta fölülmúló divatipara. Malaysia, India és Törökország legalább egy évtizede tisztában van azzal, hogy szorgos kezek mellett, az Úr, esztétikai érzékkel is megáldotta vala őket. Olvasom7, hogy a világon évente 8 – 10.000 tervező kerül ki évente különböző képzőintézményekből. Akik a Bread & butter-en kiállítottak, azok jó része fiatal, munkanélküli tervező volt, tele ötlettel és ambícióval. Designerek százai, akik iránt nem érdeklődött senki… Hiába az álmok, a tehetség, a kitartás, a szorgalom és a portfoliók – senkinek sem kellettek ezek a fiatal, „dilettáns” szakemberek, amolyan „művészek”! Nincs miből, és kinek alkotni! Rajta, tákoljunk hát abból, ami van! Anyagminőségek, kikészítési eljárások, festések és koptatások. Anyagtársítások és pintek, kellékekkel, apró részletekkel spékelve… Az alkotói szabadság formák és lehetőségek végtelen sokaságában tobzódva! Határtalan módja az önmegvalósításnak, amely teljesen új távlatokat nyitott az öltözködésidesign területén, egyben gyártásközi logisztikai problémák végeláthatatlan sokaságát okozva.… A tapasztalatlanok vakmerősége…

…Ezért kaptam táblázatot… Ázsiából.

Ez van.

21

Sarki fény Esszük a virslit Düsseldorfban, a CPD szakvásáron, egy holland, meg én. Közben megbeszéljük, hogy ez az idei vásár valóban azt tükrözi, ami a szakmát általánosságban jellemzi, az utóbbi néhány szezonban: túlliberalizálódott a divat, és fölülfrusztrált lett az egész. Túl sok az egyidejűleg érvényes irányzatok száma, és maguk a tervezők is elbizonytalanodtak, hogy egyáltalán van-e, szükséges-e aktuális irányzat. Már-már hiányzik a valamikori egységes vezérfonal, amely egy időre állandósította az elfogadott ideált, és egy időre lecsillapította a divathisztériát, hagyva időt úgy a tervezőnek, mint a vevőnek hogy unalomig játssza a lemezt, és természetes késztetést érezzen az újdonságra. Ez másfelől, ugye, a gyártásnak is jót tenne, mert – mint valaha - lenne ideje átgondolni a dolgokat, egyben pedig kellően előkészíteni a minőségi elvárásoknak való megfelelést. Most már nincs is igény a megfelelésre, ami – mondja ő – nekünk gyártóknak sem jó, mert eddig sohasem látott mennyiségű a selejt, és minden eddiginél kritikusabb méretekben halmozzuk az eladatlan és jövő szezonban teljességgel eladhatatlan árut a raktáron. Ma mindenki csak próbálkozik, „majd csak lesz valahogy” alapon kísérletezik, miközben a designer meg a tervezői szabadságra hivatkozik. A gyártó nem hisz a tervezőnek, a vásárló meg a gyártónak – és így megy ez körbe-körbe. Legyint.

Mondja, hogy járt már nálunk többször is, ( – Ah, Hungary! Beautiful Budapest! Gulyás, nők, stb.), és emlékszik, milyen irigylésre méltó textilipara van országunknak. Volt – mondom én. Érdeklődik, mi van most nálunk, a szakmában. Angol tudásomhoz mérten elmondom mi itt a helyzet, igyekezvén szinten tartani a hazai viszonyok renoméját. Mondja, hogy náluk, Hollandiában, ugyan jobban mennek a dolgok, de, azért mindig van mit tanulni. Mi tetszett legjobban a vásáron? – kérdi. A skandinávok. – részemről a válasz. Mindketten elismerjük, hogy azért ezek a skandinávok tudnak valamit.

És valóban. Az iránytű már nemcsak az égtájak, de az érvényes divatirányzatok meghatározásakor is észak felé mutat. „Kihirdettetik, hogy Stockholm lesz a legérdekesebb helyek egyike ezen a nyáron!” – olvasom 8. Az egykori ultra-unalmas város, az utóbbi néhány évben, kultúrák és divatok alternatíváitól lüktető Mekkává változott. Ezen a nyáron, augusztus 5–10-ig, a legkreatívabb japán tervezők és művészek látogatnak a svéd fővárosba, hogy egy rendezvény erejéig – melynek neve Tokyostyle – további lüktetést vigyenek a város életébe.”

22

Stockholm, Amsterdam és Koppenhága – a divat új fővárosai. A skandináv design, amely lakberendezés és grafika tekintetében már évtizedek óta etalonnak számít az iparművészetekben, az elmúlt tíz évben ugyanilyen tekintélyt szerzett az öltözködési divatban is. Norvégia, Dánia, Finnország és Svédország az elmúlt évtizedben meghatározó jelentőségű divatmárkákat dobott piacra, és ezek menedzselését kellő szorgalommal és alapossággal látva el, időt hagyott a tervező-teamek szellemi formálódására. A norvég 4 You, ill. ennek női ikermárkája a B Young, a svéd Jungström, mind már bevezetett casual márkák, amelyeket egy sor újgenerációs követett, mint amilyenek a Jack & Jones, a Son of Stag, a CPH Clothing vagy a LIR Copenhagen. A svéd Whipping Floyd urbanwear márka, a Hummel, a svéd Flippa K, Svea és Tiger of Sweden casual-sport márkák, és a dán Punk Royal streetwear márka egyre keresettebbek a tengerentúlon. A dán Cool Cat, a legnépszerűbb márkák közé tartozik a tinik körében, csak Hollandiában 132 üzletet üzemeltet, és évi 150 millió eurós bevételét franciaországi és németországi terjeszkedéssel kívánja növelni. Egyre meghatározóbbak a skandináv jeans-márkák is, mint amilyen a svéd Nudie Jeans vagy a finn Acne Action Jeans. De küzdenek a ringben a hollandok is. Az Arrow, az Asics, a No Excess vagy a Bad Boys mind-mind igen közkedvelt márkák a magyar fiatalok körében is.

A felsorolást olyan ismert nevekkel zárnám, mint a Jackpot & Cottonfield (Dán), a Björn Borg (Svéd) vagy az Eastpark (Belga), amelyek, szinte kivétel nélkül, az összes bevásárlóközpontunkban működtetnek megastore-t. Azt hiszem egyértelmű, hogy a skandináv ruházati design sokkal jelentősebb méretekben van jelen a világon mindenütt, mintsem azt gondolnánk.

Hosszasan listázhatnánk még további remekebbnél remekebb neveket, de egy közöset mindegyikről leszögezhetünk: kivétel nélkül sikeresek. De vajon mi a titok, mi az, amitől ők ennyire jók? Mit kell tőlük tanulnunk, és ha van mit, hogyan tanítható? A titok a design végtelen egyszerűségében rejlik, ami által a gyárthatóság első számú feltétele kielégül. Az ördög – mind mindig – a frappáns részletekben rejlik. Ezek, laza nemtörődömséget színlelve, voltaképp mérnöki precizitással megtervezettek. „Design érték” – ez volna az, amely mértékegység híján is jelzi azt, hogy hol van az a határ, ameddig a tervező elmehet?

23

A rossz hír az, hogy a kérdésre, hogy ez vajon tanítható-e, a válasz az, hogy: nem. Ugyanis, amiről itt szó van, az egy sajátos skandináv öltözködési-design stílus, amelynek jegyeit – más stílusokhoz hasonlóan – azonosíthatjuk, elemezhetjük, másolhatjuk és szerethetjük. De e stílus, mint olyan, még ha szezononként illeszkedik is az újonnan jelentkező új divat-stílusokhoz, mégis egy olyan kulturális és művészeti tárgyi és eszmei hagyatékban gyökerez, amely mintegy háromezer éves múltra tekint vissza. E kollektív tudatalattiba ivódott, túléléstől meghatározott, egészségesen optimista látásmód, amely genetikai kódként hordozza magában a csak a legszükségesebbre összpontosító, de annak részleteit maximálisan kidolgozó hajlamot, a barbár vikingektől örökölt. Ahogyan a ritka, ezért nagy becsben álló és szerény, de esztétikus díszítésekkel való gazdálkodás is.

24

Stílusok és dialektusok Teljesen eltérő az a történelmi-kulturális és szellemi háttér, amelyből mi, középeurópai művészek táplálkozunk. Itt, nálunk, kultúrák és rezsimek jöttek-mentek, királyi házak és diktatúrák házasodtak és fiadzottak, hátrahagyva maguk mögött a legszélsőségesebb tárgyi emlékeket. Ezen a közép-Európának nevezett ócskapiacon, a minarettől a Lenin-képig kapható minden, ami kell! Talán ezért is van az, hogy másként gondolkodik, egy szenvedélyes és gőgös francia, vagy egy forróvérű olasz, és igazából amerikaiul is csak az amerikaiak értenek, ahogy angolul is csak a britek! A művészet világnyelvének is vannak dialektusai, és ez így van jól, ettől kerek a világ. Mi, tervezők, ugyanarról beszélünk, de különböző nyelveken és nyelvjárásokon szólalunk meg. Szeretjük mi ezt a bábeli hangzavart! Mert tudjuk, hogy ki-ki csak az anyanyelvén beszél jól igazán, ahogyan azt is, hogy a tervező, amilyen sikeres lehet saját közegékben, annyira sikertelen lehet azon kívül.

Mégis,

egyre

gyakrabban

találkozunk

mind

a

kritikákkal,

mind

az

összehasonlításokkal, továbbá statisztikai elemzések, grafikonok és diagramok százalékos kimutatásaival, amelyek hűvös számadatokban mutatnak ki, eredendően iparművészeti alkotások

tömeggyártott

másolatainak

értékesítéséből

származó

bevételeket.

Ipari

kémkedések dicsérik más, eltérő stílusú (netán dialektusú?) designerek munkáját, eközben szakmai-hajléktalanná téve az összehasonlítás alanyát. Mindenki másol, és példálódzik, holott csak egyet felejt el.

A stílus, amely a művészettörténet központi alapfogalma, amely egy kor, egy nemzet vagy egy adott terület művészi produkcióit összeköti… Annak a tényállásnak a paradoxona, hogy több spontánul alkotó és gyakran egymástól függetlenül dolgozó művész törekvései illeszkednek egyetlen kollektív áramlatba, hogy a személyes célkitűzések fölébe akarva-akaratlanul személytelen, személyiség feletti tendencia kerül, és hogy az önnön, ösztönző erőből alkotó művész olyasvalamit hoz létre, ami meghaladja saját tulajdonképpeni szándékát.

9

Folytatva az idézetet: Egy stílus nem egyéb, mint tudatos és céltudatos egyéni

teljesítmények végeredménye, létrejötte azonban nem tudatos és nem is tervszerű; kívül marad azoknak az egyéneknek a tudatán, akik teljesítményeikkel létezése szubsztrátumát megalkották… A stílus mindig olyan struktúra, amelyet nem állíthatunk elő hordozóinak tulajdonságaiból sem összeadás, sem absztrakció segítségével. 10

25

Ahogy a művész sem fejezi ki magát mindig ugyanolyan erőteljesen és koncentráltan, egy stílus jegyei sem érvényesülnek a műfaj minden példáján egyképp tisztán s jellegzetesen. A stíluskarakter nem séma, mely egyszerűen ismétlődik, inkább paradigma, melyet egyik konkrét példa sem tartalmaz maradéktalanul. Eszményi esetnek kell tekintenünk, amely nem merülhet ki egyik egyedi esetben sem; típusnak, melyet nem teljesít meg teljesen az individualitás. 11 Nincs se jó, se rossz stílus, ahogyan nincs jó, vagy rossz stílusú művész sem. Ilyen, eleve, mint fogalom, nem létezik. De létező fogalom mind a kínálat, mind a kereslet, és a design, mint olyan egyfelől ezektől meghatározott. A művészi fejlődés, mint folyamatos tanulás és tapasztalatszerzés, egyben arra is ösztönzi az alkotót, hogy saját stílusát folyamatosan átírja. Továbbá, jó szem előtt tartani azt a tényt is, hogy ha az imázsváltás, a befogadó – vagyis esetünkben a ruha viselője – jövőbéli hangulata által meghatározott, akkor annak előjeleit diagnosztizálni egyet jelenthet a kollekció sikerével.

26

Konzekvenciák helyett Nézzük, milyen friss divat-pletykát küldött Johanna Leander!

12

„Donna Karan napjai meg vannak számlálva” – szól a főcím. „Mi történik Donna Karan-nál? A WWD múlt héten hírül adta, hogy Melissa Parker-Lilly, a DKNY elnöke új munka után néz más cégnél, és a legutóbbi gazdasági elemzések is csak kedveznek a spekulánsoknak. A cég bevételei 30 % -kal estek az elmúlt negyedévben, így a ház 2003-ban éppen csak hogy jövedelmezőnek mondhatta magát. Az a szóbeszéd járja, hogy már Karan nyugdíjazása is küszöbön áll. Talán már kezdhetünk is fogásokat kötni az örökös személyét illetően?

Hogy mi történik a DKNY háza táján, mindig különösképp érdekelt, ugyanis vezető tervezője az én földim, Francer István. Arról, hogy mi magyarok, ott vagyunk a világ élvonalában, a divatszakmában is, igen keveset hallani*, és íme, nemzetünk szülötte, egy szabadkai az, aki majd húsz éve a Karan-ház vezető tervezője, és maga Donna Karan jobb keze. Néhány éve, hallottam volt, hogy útjaik elváltak, és István Milánóban saját céget alapított. És valóban; el is csíptem egy-két bemutatót a Fashion TV-n, ahol az ő ruhái, saját név alatt voltak láthatóak a kifutón. Hogy az elválás hátterében anno mi állt, bizonyára soha sem tudjuk meg, és nem is tartozik miránk. Az eset, hogy egy márka vagy egy divatház „belefárad” a tervezőbe, és a designer az anyacégbe, sem egyedi, és az elválás gyakran mindkét félnek jót is tesz.

Tervezőváltásra, sor kerülhet azért is, mert a designer nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Viszont, igaz az is – és ez az egyre kiélezettebb piaci verseny miatt egyre gyakoribb –, hogy az utak elválásának hátterében, pillanatnyi krízishelyzetekben hozott rossz döntések állnak, amelyek egy-egy ház vagy márka életébe kerülnek. Itt konkrétan ez történt. Ugyanis a tervezőváltás korántsem csak azt jelenti, hogy elmegy egy ember, és jön helyette egy másik. Ezt csak azok gondolják így, akik a divatot tőzsdei indexben mérik. Ugyan a rossz hír az, hogy belőlük van több. ___________________________________________________________________________ * Hogy egy marék, arra gyakran érdemtelen ember körül csináljuk a hírverést, és az arra érdemeseknek egy egyoldalas írást szentelünk 1 3 nemzeti jellemhibánk, amelyet számos példával igazoltunk.

27

Az én „jeanseseimnél” sem jobb a helyzet! A Mustang – Kész, passz! – kirúgta az egész tervezőgárdát. „Ne légy a múló divat áldozata!” – szállt a szlogen egy éven át, amit, gondolom, a marketing csapatmunkája nyomán született, és német precizitással, százalékos arányban kiszámított, majd diagrammok formájában ábrázolt, és gondosan lespirálozott, kimutatások előztek meg. Végül sikerült az ambíció és az önbizalom utolsó szikráját is kioltani a tervezőkben, ami stratégiailag jól megtervezett, ugyanakkor földhözragadt, és művészileg értéktelen kollekciót eredményezett. A statisztikák azon kimutatásai, amelyek évi 10.000 fős tervező-utánpótlásról tudnak, igazolni vélik azt, hogy senki sem pótolhatatlan. Vajon az új arcok mivel lesznek képesek megideologizálni az arculatot, hogy az eléggé jövedelmező legyen? Mi az – tudás-e, vagy tehetség – ami képes megbűvölni az eladási rátákat, egyben biztosítva a tervező számára a megbecsülést, és a mindenkori egzisztenciát? Legyünk tárgyilagosak; a tervezőt megbecsülni, általánosságban nem tartozik a divat-szakma erősségei közé. Így most, a legújabb háztáji pletyka hallatán, miszerint István visszatér NewYork-ba a Karan-házhoz, helyén is van a lelkem. -

Ejnye, Mrs. Karan! Kapzsi tanácsadói vakították el, vagy csak bal lábbal tetszett kelni,

amikor hagyta elmenni a háztól az „aranytojást tojó tyúkot”? Talán a tojás, aznap nem sikeredett elég fényesre? Most, hogy gáz van, hallom, venni tetszett neki egy Milánó–New York repülőjegyet! Ugye-ugye! Mégiscsak kicsi ez a divat-világ! Jó hallani, hogy vannak még pótolhatatlan emberek!

A Levi’s már évek óta fejlesztésekkel álcázza krónikus fantáziátlanságból született kollekciói piaci sikertelenségét, és százéves presztízsébe kapaszkodik. Most éppen a Dockers nevű márkáját árulja, amely eddig évi 1,4 milliárd dollár nyereséget hozott, ettől a lépéstől remélve a megoldást súlyos adósságállománya szanálására. Már a múlt év elején 58 millió dollár volt a veszteség, és a helyzet javítása érdekében a vállalat jelentős leépítésekbe kezdett. A változtatásokra elsősorban a gyártás szerkezetének megváltoztatásában van szükség, így a Levi’s tulajdonosai úgy döntöttek, hogy befejezik gyártási tevékenységüket az USA-ban, és már a múlt évben, mintegy 2.000 dolgozót elbocsátottak. Hármat találhatunk, hogy hová pakoltak… Továbbá az a döntés született, hogy a cég új ruhacsaládja – amely egyelőre piaci sikernek látszik – képezi majd a Levi’s megastore-arculatát, amellyel a cég imázsát növelendő lesz jelen a piacon. Ennek fejlesztését, és a valós bevételeket a hipermarketekkel való együttműködéstől várják, ahol olcsóbb árfekvésű, reguler árúval lesznek jelen.14 Izgatottan várjuk, hogyan fog mutatni, a Levi’s 501-es a téliszalámi mellett!

28

Eközben a Gas és a Replay, akik mintegy tíz éve emelkedtek ki a „no name-ek” sorából, számolja a csengő aranyakat! Kinek hopp, kinek kopp! Ügyesebbek, vagy tudnak valamit? Hiszen, akikről itt szó van, mind akkora renoméval bíró jeans-márkák, akiknek válogatott a tervezőgárdája nemhogy követi, de diktálja a divatot! Kollekcióik piaci sikere voltaképp már nem rajtuk múlik. Annál inkább a jól vagy rosszul felmért piaci helyzeten, a stratégián, és a kampányon, és olyan, globális érdekeken, amelyek már meghaladják e dolgozat szerzőjének illetékességét és rálátását.

Sokszor hallani ugyanúgy gyökeres arculatváltásról, mint óvatos fejlesztésekről, amelyek nem váltják be a reményeket. A stratégák milliói elemzik a vásárlók pszichológiáját, és ugyanennyien jósolnak, meg adnak biztos tippeket, arra vonatkozóan, hogy hogyan tovább. Esztéták minősítenek, kritikusok kritizálnak, a közgazdászok számolnak, a vásárló meg válogat! Eközben, tervezők milliói keresnek kiutat és kenyeret, igyekezve közös nevezőre juttatni stílusokat, ön- és design-értékeket, meg tőzsdei indexeket.

-

Hajaj, István, mi lesz itt még?! Jó, ha buszjegyre futja… Nem bánnék én sem egy

repülőjegyet!

Csanák Edit Divattervező 29

Irodalom 1. The Face magazin, 2004/05 szám, 16 o.. Neil Stevenson főszerkesztő vezércikke nyomán. 2. A bevezető gondolatait a „The influence of jeans-wear…” című esszémből ollóztam, melynek eredeti, angol változatát csatoltan mellékelem. 3. A Dior c. könyv nyomán. Tom Kennedy, A divat nagyhatalmai sorozat, Fortuna kiadó 1998. 4. Sportswear International Magazin, Jan/Feb 2004 # 189, 14 o. vezércikk nyomán (szerző: Oliver Horton). 5. Forrás: http://www2.gol.com/users/bobkeim/Garment/sweatmexico.html 6. Forrás: www.breadandbutter.com 7. Fashion Now – I-d selects the world’s 150 most important designers, Taschen GmbH, Köln 2003. 8. http://www.tokyostyle.se/ 9.–10. Hauser, Arnold A művészettörténet filozófiája, Gondolat, Budapest, 1978. Stílus és stílusváltás, 173 –175 o. 11. Hauser, Arnold A művészettörténet filozófiája, Gondolat, Budapest, 1978. Stílus és stílusváltás, 177 o. 12. http://www.garderobeonline.com 13. Elle magazin, 2003. áprilisi szám. 14. info.: Next magazin 2004. június, Fókusz rovat.

30