Radnóti ahogy tetszik

15_Ha?rs.qxp:Layout 1

2/22/10

7:26 AM

Page 74

• Hárs György Péter • RADNÓTI – AHOGY TETSZIK

Hárs György Péter

Radnóti – ahogy tetszik (Pszichoanalízis a Nyugatban III.*) Négy dologról fogok írni Radnótival kapcsolatban, s az én fejemben ez a négy dolog összefügg. Lehet, hogy nem népszerû kérdésföltevések: (1) Radnóti és a pszichoanalízis; (2) Radnóti és a nyelv; (3) Radnóti és a humor; (4) Radnóti és a kanonizáció. Azt gondolom, hogy az a tragikus Radnóti-kép, amit az élete festett és bekerült irodalomtörténetünk albumaiba, amelyek szintén jobbára tragikusak (mindkét értelemben: az irodalmat szenvedéstörténetnek képzeltetik el, ahol mindenki meghal, megbetegszik vagy megôrül, de legalábbis reménytelenül szerelmes – és tragikus, hogy a magyar irodalom ilyennek látja önnön történetét), rosszul generalizált pillanatfölvétel. ••• Harmat Pálnak a magyar pszichoanalízis történetét földolgozó könyvében van egy zárójeles mondat, amit azt hiszem számos más irodalmár és pszichológus is írhatott volna. Így szól: „ (Arra a kérdésre, hogy Radnóti munkásságára hatott-e a pszichoanalízis, sem az irodalomban nem találtam utalásokat, sem saját olvasmányaim alapján nem tudok igennel válaszolni.)” (Harmat: 1994, 407.) Nos, mind a Radnótival foglalkozó irodalomban, mind pedig az életmûben vannak erre utalások. Például a személyes kapcsolatok. Talán kezdjük azzal, hogy Harmat maga is leírja az idézett mondat elôtt: „Gyermeklélektannal és szexológiával foglalkozott Ligeti Magda […] pszichoanalitikus orvosnô, Peti Sándor színmûvész felesége is. […] Férje révén is szoros kapcsolatok fûzték az irodalmi és a mûvészeti élet sok alakjához, például Radnóti Miklóshoz […].” (Harmat: 1994, 407. – Harmat kiemelései) A tévedés itt csak anynyi, hogy Radnótit Ligeti Magda már a szegedi egyetemrôl ismerte; és nemcsak ismerte, de a Naplóból gyanítható, hogy beszélgettek is „analitikusan”. „A gyûlölet (feles érzés) H. bácsi iránt az apa helyett van, akit bosszantóan szelídnek érzek. Nem veszekszik soha, csak ideges. De fojtottan. Egyszer Ligeti Magda azt mondta nekem

beszélgetés közben, hogy: talán az a baj, hogy az anyám sosem csalta meg az apámat! Akkor valahogy értettem. Mirôl is lehetett szó? Most nem értem már.” (Radnóti: 1989, 7-8.)1 Ligeti Magdán kívül Radnóti bizonyíthatóan személyesen ismerte Rapaport Samut2 és Brachfeld Olivért3 is. A Róheim Géza által analizált Bálint György4 pedig közeli jó barátja volt, és több kritikát is írt verseirôl a Nyugatba. József Attila kapcsán szintén szerzett az analízis elméletérôl és gyakorlatáról tapasztalatokat. Atyai jóbarátja, Füst Milán Groddeck betege, tanítványa és barátja volt, és noha ambivalens, de sokrétû kapcsolat fûzte a pszichoanalízishez és a pszichoanalitikusokhoz.5 Barátja és költôtársa, Vas István is behatóan foglalkozott a pszichoanalízissel.6 Meglepô, hogy míg ezeket a köztudott tényeket a tanulmányírók jórészt evidenciaként kezelik, addig legjobb esetben kétségeik merülnek fel Radnóti pszichoanalitikus ismereteivel szemben, vagy éppenséggel költészetében igyekeznek kimutatni annak hatásait, mint azt Ferencz Gyôzô is teszi például a Néha a fiadnak érzem magam (1928) címû verssel7 kapcsolatban: „Ebben a versben Radnóti meglepô nyíltsággal beszél a freudizmus szerint legfôbb szexuális taburól, az anyához kapcsolódó erotikus viszonyról, az Ödipusz-komplexusról.” (Ferencz: 2005, 108.) Természetesen, mint mindennek, ennek a versnek is lehet pszichoanalitikus olvasata – megírása ugyanakkor nem föltételez szükségképpen analitikus ismereteket… Radnóti ha elôbb nem, hát Szegeden már bizonyára hallott a pszichoanalízisrôl, részben Ligeti Magdától, részben pedig Várkonyi Hildebrandtól: „Mindenesetre költôként már igen korán és

*

• 74 •

A Nyugatban Radnótinak 1932 és 1941 között hetvenhat publikációja volt, ebbôl harminckettô vers. Már csak ez alapján is lehet Nyugatos szerzônek (is) tekinteni. Az idézetekben mindenütt megtartottam az eredeti írásmódot.


2/22/10

7:26 AM

Page 75


Freud nézeteit valamennyire ismerve, tudatosan nézett szembe a problémával. […] Várkonyi Hildebrand például Freud, Jung és Piaget elméleteirôl is beszélt elôadásain.” (Ferencz: 2005, 174. vö. Baróti: 1977, 149.) Ozsváth a névsort Adlerrel is kiegészíti (s itt megjegyzendô, hogy Brachfeld is adlerista volt): „Várkonyi Hildebrand, akkor még a bencés tanítórend tagja, pedagógiai lélektant adott elô. Pavlov, Adler, Freud, Jung és Piaget mûveit elemzô elôadásai lebilincselték Radnótit, aki a kötelezô elsô éven túl öt teljes éven át visszajárt elôadásaira, akármennyi egyéb tanulnivalója akadt.” (Ozsváth: 2004, 71.) Baróti visszaemlékezései újabb adalékkal szolgálnak a képhez: „Valójában mégis sokféle eszme, gondolkodásmód, stílus és ízlés határán mozogtunk. Marx és Freud (tanaikat […] mi is megpróbáltuk összeegyeztetni)”. (Baróti: 1977, 205.) Tény az is, hogy Radnóti fontosnak tartotta följegyezni magának: „Freud szerint a csecsszopó csecsemôt a szopás erotizálja.” (KH – idézi Ferencz: 2005, 89.) Baróti egyébként úgy emlékszik, hogy „Miklós ugyan már egyetemi tanulmányai elôtt megismerkedett Freud tanításainak lényegével, s azok a weimari kísérletek sem voltak ismeretlenek számára, amelyek a pszichoanalízis és a marxizmus összeegyeztetésén fáradoztak.” (Baróti: 1977, 149.) Mindezek alapján feltételezi, hogy „egyáltalán nem lehetetlen, hogy a költôi képzelet rejtett hajszálerein verseibe és különösen a Kaffka Margitról írt doktori disszertációjába is felszívódott valami” a pszichoanalitikus tanokból, s hogy ugyanez igaz lehet az Ikrek havára is. (Baróti: 1977, 149.) Ozsváth hasonló következtetésre jut: „Kényszert érzett arra, hogy emlékezetébe merüljön, újraélje korai költôi próbálkozásait, új kifejezésformákat keressen. Apollinaire, Proust és Freud nyomdokain kísérletezni kezdett az ’egyidejûséggel’, összevonva jelent és múltat, gyermek- és felnôttkort, tudományosságot és álmokat. Így kezdte megragadni a világot Naplójában és az Ikrek havában is […].” (Ozsváth: 2004, 149.)8 Ferencz egyik kritikusa, Hatos Pál így összegez: „Ferencz Gyôzô a trauma fogalmának meghatározásakor a tágan értelmezett freudi pszichiátriát használja, ami ebben az értelemben olyan váratlan, megrendítô hatású lelki sérülés, amelyhez a tudat nem tud alkalmazkodni, és ezért mélyreható változásokat idéz elô a személyiségben. Különösen a korai verseknek tulajdonított terápiás funkció esetében tûnik indokoltnak a freudi kategóriák segítségül hívása, az életmû döntô részét kitevô utolsó másfél évtized alkotásai esetében a szerzô elemzései

sem hívják elô gyakran és kitüntetett szerepben.” (Hatos: 2006, 113.) Mielôtt megpróbálnánk áttekinteni a pszichoanalízis látható nyomait Radnóti munkásságában, maradjunk még az életrajzi tényeknél. Azt többen is említik, hogy Radnótit Brachfeld Olivér ismertette meg – 1937. június 20-án, Párizsban – Lorca költészetével. „Oliver Brachfeld, az író avatta be [Lorca verseibe]. A kávéházba, ahol Radnóti Barótival és Schöpflinnel üldögélt, egyszer csak belépett Brachfeld, leült közéjük, és Lorca-verseket kezdett szavalni.” (Ozsváth: 2004, 137.) Brachfeld tehát itt íróként szerepel. Ferencz monográfiájában két helyen is fölbukkan ez a történet: „egy Párizsban élô ismerôsük, Brachfeld Olivér elvitte ôket egy kínai vendéglôbe.” (Ferencz: 2005, 396.) „Brachfeld Olivér pszichológus a polgárháború elôtt Spanyolországban élt. Schöpflin Gyula visszaemlékezéseibôl tudjuk, hogy ô beszélt Radnótinak Lorcáról egy párizsi kávéházban.” (Ferencz: 2005, 399.) Brachfeld itt pszichológus. Schöpflin visszaemlékezése talán a legpontosabb: „[…] Olivérrel, aki részben lélekbúvár, részben spanyolszakértô volt […]. […] Olivér ismertetett meg bennünket Federico García Lorcával. […] Olivér hosszan szavalt számunkra Lorca verseibôl […].” (Schöpflin: 1991, 116-117.) Érdekes, hogy Schöpflin hivatkozott olvasói, úgy tûnik, nem értették meg a „lélekbúvár” kifejezést. Márpedig az asztaltársaság nyilvánvalóan tudta, hogy Brachfeld adlerista analitikus is; írásait olvashatta például a Nyugatban, a Korunkban és a Literaturában. Míg a Brachfelddel való kapcsolat – irodalmi szempontból kétségtelenül – gyümölcsözônek tekinthetô, addig ez nem mondható el egy másik analitikussal, Rapaport Samuval való ismeretségérôl. Hatos egyenesen azt állítja, hogy „a pszichoanalízishez való viszonya nem nélkülözte az ambivalenciát sem, amit jól illusztrál a József Attila analitikusával, Rapaport Samuval való 1931-es találkozás kellemetlen élménye. Ebben a tekintetben nem lehet közömbös – bár Ferencz nem említi – Radnóti atyai jó barátjának és szellemi mentorának, Sík Sándornak a lesújtó véleménye arról a hatásról, amit a pszichoanalízis József Attila betegségének elhatalmasodásában játszott.” (Hatos: 2006, 113-114.)9 Mi is volt ez a találkozás az önmagát „a gyomor Freudjaként” aposztrofáló analitikussal? Az Újmódi pásztorok éneke címû kötet kavarta botrány idézte elô. „Az ügy kapcsán megismerkedett Rapaport Samuval […]. Rapaport épp akkor költözött Szegedrôl Budapestre, és egy ’búcsúfeketére’ meghívta

• 75 •


2/22/10

7:26 AM

Page 76


Radnótit is, aki botránya miatt felkeltette érdeklôdését. Radnótit már ez is bosszantotta, de még inkább a misztikus félhomály, amelyben ültek, és az, hogy ha megszólalt, a ’Borzalmas alak’ máris analizálta szavait. ’Nagyon az idegeimre ment’.” (KH – idézi Ferencz: 2005, 220.) Rapaport ekkor már – 1929 végétôl vagy 1930 elejétôl mintegy két éven át – József Attila analitikusa volt, és láthatóan elôszeretettel viseltetett a költôk iránt. 1931-ben jelent meg az Ideges bélbajok keletkezése és gyógyítása címû mûve, amit József Attila stilizált „cserében” az analízisért. Egy évvel késôbb, Radnóti sikertelen „bekerítése” után már Németh Andoron volt a sor.10 „Attila jelentette nekem, hogy az Imago nevû pszichoanalitikus folyóiratban megjelent egy közlemény Kafkáról. Az orvosának megvan ez a szám, menjek fel hozzá, és kérjem el tôle. Erre én meglátogattam Attila kezelôorvosát, Rapaport Samut. Elôadtam neki a kérelmemet, amit hosszabb beszélgetés követett, amelynek során Rapaport azt mondta, hogy énrám is rám férne egy kis analízis, s ô szívesen elfogad páciensének.” (Németh: 1973, 649.) Rapaport és Németh Andor kapcsolatáról írott alapos tanulmányában Lengyel fölhívja a figyelmet arra, hogy „Németh Andor személyes tapasztalatokon alapuló Rapaport-képe (s az analízisnek a páciens tudatosult tapasztalatain is túlterjedô története) pedig olyan ’adalék’, amellyel a Rapaport-karakterisztikának, s így a József Attila-kutatásnak is számolnia kell. (Ez egyben, értelemszerûen, a magyar pszichoanalízis történetéhez is érdemi hozzájárulást jelent, hiszen a szokásos értelmezôi közösségen kívülrôl szembesíti az analitikus szakmát saját múltjának némely tapasztalatával.)” (Lengyel: 2001, 65-66.) Hozzáteszem: Németh Andor és József Attila Rapaporttal kapcsolatos tapasztalatai és emlékei talán Radnóti ellenérzését is érthetôvé teszik. Ez az ellenérzés azonban nem általában a pszichoanalízisre irányult. Erre a Napló két helye is meggyôzô bizonyítékul szolgál. Az egyik az 1939. szeptember 25-i bejegyzés: „Tegnap meghalt Freud. Milyen jó volt éreznem, tudnom, hogy él valahol. Nagy tudós volt és nagy mûvész, sokáig éltem a ’légkör’-ében, sokáig nevelt, szerettem. S gyászolom.” (Radnóti: 1989, 70. – kiemelés: H. Gy. P.) Két dolog persze nem derül ki a bejegyzésbôl: hogy mit kell pontosan érteni „légkörön” és „nevelésen”. A légkör éppúgy jelenthet olvasmányélményeket – de hogy mik is voltak ezek, az ma már nehezen rekonstruálható –, mint személyes beszélgetéseket, vagy mindkettôt. A pszichoanalízis

légköre ugyanis áthatotta a korabeli magyar irodalmat. A „nevelés” kérdése az életmû alapján – amint azt a késôbbiekben megkísérlem bebizonyítani – könnyebben és konkrétabban megoldható. A másik szövegrész a pszichoanalízisnek Hatos Pál által is emlegetett, József Attilára gyakorolt hatásával függ össze. „Tegnap este József Judit jött fel. […] Mintha Attila élne még, – várjuk, s közbe szidjuk az analízist ’mint terápiát’, mert hisz arról van szó, hogy Attila milyen marhaságokat csinál ’mert kezd már felszabadulni s most tart a csecsemôkornál…’” (Radnóti: 1989, 194 – kiemelés: H. Gy. P.) Ebbôl annyi derül ki, hogy Radnótinak a pszichoanalízissel mint terápiával kapcsolatban lehettek fönntartásai – az azonban csak a pszichoanalízis alkalmazási területeinek egyike. Ezért joggal tehetô föl a kérdés: mire „nevelte” Freud – vagy tágabb értelemben a pszichoanalízis – Radnótit? Másképp fogalmazva: mit tanult meg Freudtól vagy a pszichoanalízistôl, ami írásaiban szöveg-szinten is kimutatható? A lista imponálóan hosszú: „a mindennapi élet pszichopatológiájától”11 – a nyelvbotlásoktól, félreolvasásoktól, elírásoktól, tévcselekvésektôl stb. – az álomértelmezésen, a frazeológia és terminológia elsajátításán, az elméletek alkalmazásán, az analízis mûelemzésbeli felhasználásán át az önanalízisig és a nyelvvel való bánásig vezet. Egy mesterien elemzett nyelvbotlás-esetet Ferencz Gyôzô is említ (Ferencz: 2005, 215.) Érdemes teljes egészében közölni: „’Lyka’ – névelvétési eset. (Régi jegyzet, 1934. III. 5. Szegedrôl) Helyzet: Sík Sándor szobájában felvilágosításokat ad a Rómába zarándokokat kísérô R. nôvérnek (Apponyi-kollegista hallgató, idôsebb nô, kitûnô fej, intelligens). Képekrôl folyik a szó. S.-nak nem jut eszébe egy kis Madonna-kép festôje. Kézikönyvet kér. Tolnai Gábrissal figyelmeztetjük, hogy nincs a könyvtárban, de minthogy múltkor egy nô is keresett, venni kéne. Jó. De melyiket? Nincs jó. Hamannt ajánlom, magyar kell. Majd megvesszük a Lovik-félét, – mondja S. (?) Kérdezô tekintetemre észbe kap. Mit mondtam? Lovik? Pattint az ujjával s csóválja a fejét. Lykát gondoltam. És simán kimondja a nevet. Analízis: 1) R. R. nôvér nevérôl elsô asszociáció Rafael, a piktor. Ez a mûvészettörténettel azonosul. Így tovább a nôvérig. A mûtörténész, aki a mûvészettörténeten dolgozik (a nôvéren dolgozik: coitál) Lyka. Lyka, lika luka. A nôvér lika. Nem mondja ki a szót. Fedôszó: Lovik.

• 76 •


2/22/10

7:26 AM

Page 77


2) S. jól tud angolul. De olvas inkább és ritkán beszél. Lov-ik. Lov – fonetikusan: szerelem. ’ik’ a Lovik író nevére való kiegészítés vagy a magyar ikes ige suffixuma. Lov-ik: szerelmeskedik. Vagy: a coitust kifejezô magyar ikes ige helyett.” (Radnóti: 1989, 8.) Bár több ilyen mélységû elemzéssel a Naplóban nem találkozunk, Radnóti fontosnak tartotta följegyezni több félreolvasási esetét: „Félreolvasás: a rózsadombi autóbusz tábláját ma Dózsadombnak olvastam.” (Radnóti: 1989, 67.) „Tegnap Vas Pistához menet leszálláshoz készülôdtem a társaskocsin. Hirtelen egy feliratot látok: ’kopaszodni tessék’. Tûnôdni kezdek s csak másodpercek múlva világosodik meg a tábla ’Kapaszkodni tessék’. Fif mulatna. De én dühös vagyok, közben elindul a kocsi és egy megállót kutyagolhatok visszafelé, hideg van, csavarja az orrom.” (Radnóti: 1989, 132.) Fönnmaradt az elíráshoz hasonló „írásbeli nyelvbotlás” egy saját maga által elkövetett és leleplezett esete is: „(Most írás közben vettem észre: Petôfi s Arany, – írtam, Petôfis Arany s Aranyos Petôfi, aranyos Petôfi! aranyos Arany!)” (Radnóti: 1989, 127.) Kaffka Margit mûvészi fejlôdésérôl írott munkájában pedig ez olvasható: „Egyik novellájában az állandó gúny tárgyát képezô óraadó guvernánt egy elszólás (Fehlleistung) által emelkedik tragikus magasságokba növendékei elôtt.” (Radnóti: 1982, 612. – kiemelés az eredetiben) A „mindennapi élet pszichopatológiájához” tartozik az a viselkedéselemzés is, amit egy válaszlevelében írt: „Mondatában a magyar költô megjelölésnél kissé erôsebben, vastagabban fogott a tolla. Nem vagyok bûnügyi nyomozó, csak költô. De a költô is ’megfigyel’. A két szó leírása elôtt nyilván tétovázott, töltôtollán megszáradt a tinta és becsavarta, vagy megpöckölte, hogy tovább írhasson. Tétovázott azon, hogy mit írjon. Magyar költôt, vagy magyarul író költôt? Lehet, hogy csak a tapintat választtatta Önnel végül is az elôbbit, mindegy.” (Radnóti: 1989, 22.) Van mondanivalója Radnótinak az álmokkal – köztük saját álmaival – kapcsolatban is; igaz, az elemzések sokszor csak utalásszerûek. A Naplóban egyaránt szerepel saját álom, és olyan, amit más álmodott, de Radnótihoz kapcsolódik. És – érthetôen – számos följegyzett álom kapcsolódik valami módon az irodalomhoz. „Pista meséli, hogy Eti elolvasta versemet a Nyugatban, nagyon tetszett neki és éjjel azt álmodta, hogy a verset olvassa s alatta egy jegyzet: Ezúttal értesítjük olvasóinkat, hogy e vers miatt a készülô

Appolinaire fordítások elmaradnak. Magyarázat: elôtte arról beszélgettek, hogy milyen lassan dolgozom.” (Radnóti: 1989, 63.) „Fanni tegnap éjjeli álmát meséli: a belvárosi plébánia alatt bujdostunk, katakombák voltak, olyanok, mint a ’francia katedrálisok csúcsíves pincéi’, – mert rendeletet hoztak, hogy megégetik azokat, akik Max Jacob, Cocteau és Eluard verseket olvasnak…” (Radnóti: 1989, 191.) Ezeknél sokkal érdekesebb a következô álom – az elemzéseket meghagyom a hozzáértôknek: „Egy verset álmodtam. Hajnali háromkor fölriadtam, izzadtan és szorongva, rosszat álmodtam, éreztem, de hirtelen nem jutott eszembe. S egy pillanat múlva már írtam is a zseblámpa fényénél […] Nem ért meg senki, – nyögtem utána s – elaludtam újra. Az álom magva valószínûleg K.-kisasszony dolgozata.” (Radnóti: 1989, 81.)12 Bár az álom és a késôbb belôle írott vers 1939-es, az elmélet síkján meglepôen rímelnek rá az 1937-ben, a Magyar Hírlapban közölt A sok-könyvû ember védelmében címû írás következô sorai: „Freud óta csaknem mindegy, hogy valaki elmesélt álmát valóban megálmodta-e, vagy csak kitalálja? Ha nem a valóságot mondja el az író e könyvben, akkor kulturális vágyálmait közli velünk. S oly sokkal kevesebb ez esetben a belsô valóság a valóságnál?” (Radnóti: 1982, 550.) Kétségtelen: Radnóti tisztában volt nem csupán a freudi álomértelmezéssel, hanem Freudnak az álom és a mûalkotás viszonyáról alkotott elméleteivel is.13 Ez a felkészültség mutatkozik meg például az Ikrek havának ehhez hasonló passzusaiban: „A délután megrendített, és épp ezért a tudat mélységeiben lappangott immár, múlt volt, vagy múlt se volt már, álomi idôtlenségben élt a többi bujkáló emlék között a mélyben, ahonnan lassan bukik majd fel apró villanásokból, ízekbôl, illatokból, mozdulatokból s hangokból, hangokból rakódik össze, véglegesen, hûen és örökre.” A „tudat mélységeiben”, az „álomi idôtlenségben” természetesen ott lappang a gyerekkor.14 „Nagy dolog a gyerekkor” – írja le Radnóti többször is az Ikrek havában. Hogy önmaga számára saját gyermekkora mit jelentett, és hogyan hathatott élete, jelleme és sorsa további alakulására, az mintegy „kötelezô” témájává vált a Radnótiról való beszédnek. „Az adott világ ijeszti és meggyötri – az ijedtség és gyötrelem megtestesülését látja tehát az adott világban. Ez a költô bosszúja – erkölcsi bosszú, szigorú és tehetetlen, mint a kisgyermeké.” – írja már Bálint György is. (Bálint: 1940, 344.) De hogy Radnóti valóban meny-

• 77 •


2/22/10

7:26 AM

Page 78


nyire ismeri minden – egyebek mellett pszichoanalitikus – vonatkozását a gyermekkornak, arról már kevesebbet beszél a szakirodalom. Egyrészt, akárcsak az Ikrek havában, az önanalízis eszközeiként többször is alkalmazza a gyermeki lélekre vonatkozó pszichoanalitikus ismereteket. Errôl tanúskodik egy a Naplóba befejezetlenül leírt, ismeretlennek szóló levél is: „Hogy ez a katasztrofális gyerekkor hogy védett meg bizonyára bizonyos neurózisoktól, arra majd késôbb visszatérek.” (Radnóti: 1989, 22.) Sajnos, éppen az a rész hiányzik, ahol kifejtené ezt az eredeti gondolatot. Másutt szintén a Naplóban ez szerepel: „Ma észrevettem, hogy mennyire szeretem az átjáróházakat. Ha nem is rövidíti az utamat, ha süt a nap, akkor is átmegyek rajtuk. Jó egy kicsit visszamenni az anyaméhbe, – pihenni.” (Radnóti: 1989, 74.) Vagy: „Anyába volna visszamenni jó!” (Radnóti: 1989, 154.) Ezek a gondolatok mintha Ferenczit idéznék, akárcsak az Ikrek havában a következô megjegyzés: „minden gyerek elôbb nagy tengerben úszkál”.15 A gyermekkor problémái általánosabb szinten is fölbukkannak az életmûben. A Diáköngyilkosságok margójára címû, 1931-es cikkében például fölveti azt a lehetséges magyarázatot, hogy „Holott a gyereknek ebben az évben talán súlyos szexuális zavarai voltak, ami miatt… dehát ki törôdik ezzel!”16 (Radnóti: 1982, 537.) Egy, már korábban idézett írásában pedig a gyermeki lelkület és az irodalombefogadás kapcsolatát feszegeti. „Nyilvánvaló, hogy a lélekre az olvasás kezdeti, gyermeki állapotában nem mûvek hatnak, hanem olvasmányok tömege, melyek legtöbbje nem is érdemli meg azt, hogy mû-nek nevezzük. Mondanunk sem kell, hogy ennek a kezdeti, gyermeki állapotnak nincs köze az élettani értelemben vett gyerekkorhoz, egybeeshet ezzel, de kapcsolatuk független a megállapítástól.” (Radnóti: 1982, 548.) Itt mintha csak Freud A költô és a fantáziamûködés címû tanulmányának egyik tételét hallanánk továbbgondolva visszhangzani… Szabó Lôrinc Különbéke címû kötetérôl írott kritikájában (Nyugat, 1936/7) a gyermeki lét és az irodalmiság alkotói oldalát is megemlíti. „Egyre jobban tisztul a kép, az én különválik a világtól. Ketten vagyunk, én és a világ, – írja és az új probléma kettejük viszonya lesz. Gyermeki, ösztönös önzése elmélyül, hogy úgy mondjam bölcseleti lesz, nem dühös többé, biztos és nyugodt.” (Radnóti: 1982, 650.) A kötetrôl formált véleményét pedig így összegezi: „A lelki kifejezés és a testi ábrázolás plaszticitása, pontossága, mondhatnám az epikai hitelt szolgálja. A versek

lélektani építése hibátlan; a Lóci-versek nyugodtan helyet kaphatnának egy gyereklélektan példatárában is.” (Radnóti: 1982, 653.) A (gyermeki) racionalizálás – amit Radnóti szépen és helyesen „értelmesítésnek” nevez – példáiból pedig ôriz a Napló: „A múltkor Péter két gyönyörû ’értelmesítés’-t csinált. A Lorántffy Uzsonna utcát és a Nem József utcát. Én csak az Esztergomb-ra emlékszem gyerekkoromból.” (Radnóti: 1989, 90. – kiemelések az eredetiben) Az irodalomról szóló írásaiban egyébként is gyakorta fölbukkannak analitikus ismereteinek és az analitikus szaknyelvnek a nyomai; és fölfedezi azokat mások írásaiban is. Harsányi Zsoltról például azt mondja: „Hárman tanították meg arra, hogyan nézze és lássa az embert és a világot: Ady, Freud és Beethoven.” (Radnóti: 1982, 550.) Egy másik bírálatában ez olvasható: „Tizenkét hét börtön. És a tizenkét hét minden fázisának megdöbbentôen éles pszichoanalízise.” (Radnóti: 1982, 690.) Megint máshol: „Önkifejezés, mely nem jut el addig, hogy mûvészet legyen, jelzés a lélekrôl, mely még nem vers, vagy naplójegyzet, mely még nem novella, nem regény; nyersanyag, lélektani adat, ’X páciens esete’”. (Radnóti: 1982, 704.) Kedvenc Kaffkájáról: „Lélekrajzát szinte tudományos pontosság jellemzi. […] Életének – hogy a lélektan szavával éljek – elhatározó sokkja ez [t.i. a zárda – H. Gy. P.], és pályája kezdetétôl haláláig elintézetlennek érzett harca.” (Radnóti: 1982, 654.) A már említett Szabó Lôrinc-kritikában ez is olvasható: „És a Gondolat üldözöttje lett. A város fölfedezésével egyidôben jut el értelmi önmagához és a társadalomhoz, a boldog tudattalantól a boldogtalan tudatig.” (Radnóti: 1982, 650.) Ez a freudi dinamikán és kívánalmon – hogy az ösztönén helyét az én vegye át – alapuló felfogás jelenik meg barátja, Bálint György könyvérôl írott cikkében is: „Ösztönös líraiságát köti, partok között tartja a mindig jelenlévô öntudat. Az ösztön és a tudat két különbözô hôfoka adja nyelvének tiszta csillogását, sokszor villódzó izgalmát.” (Radnóti: 1982, 743-744.) A Tizenkilenc verselô címû bírálatából (Nyugat, 1936/4) pedig megtudhatunk egy újabb személyes adalékot arról, hogy Radnóti mennyire tisztában volt – mégha nem is orvosi, de – saját tapasztalatok alapján is a lélektan és a lelki betegségek világával: „A lélek hullámhoszszán c. kötetnek alcíme: A lélek útvonala versek és versmögöttiségek reflektorfényében. […] Egyetemi éveim alatt orvosnövendék barátaim gyakran hozták el hozzám a klinikákon ápolt schizophrének írásait.” (Radnóti: 1982, 718.)

• 78 •


2/22/10

7:26 AM

Page 79


Azzal is tisztában volt, hogy a pszichoanalízis elméletei nem csupán az egyes emberre, hanem a kultúra egészére is alkalmazhatóak. Az Exotizmus a háború utáni francia költészetben címû tanulmánya, 1934-bôl, így zárul: „Ez az új exotizmus tehát tudatos szolgája a nagy keresésnek, mely az ’emberi újjászületést’ szolgálja, és fontos alkotóeleme az európai lélek neurózisának.” (Radnóti: 1982, 851.) És ugyanebben az írásban található egy olyan megfogalmazás, amely majd csaknem változatlan formában kerül át öt évvel késôbb az Ikrek havába. „Az utazás pedig több e mûvész [Cendrars] számára mindennél, több mint elôdeinek, nem kaland, nem tapasztalás, nem tanulás, nem megújhodás, nem menekülés és nem más. Mindennél több: pszichózis.” (Radnóti: 1982, 848.) És: „nem kaland, nem ismeretvágy, nem megújhodás, nem menekülés, mindennél több ez: pszichózis.” (Ikrek hava) Mint ahogy a Naplóban 1934-ben leírt sajátos Ödipusz-jelenet (Radnóti: 1989, 6-8.) az alapja az Ikrek hava megfelelô jelenetének is. A Naplóban viszont – mint láthattuk – Radnóti elemzi is a szituációt: „A gyûlölet (feles érzés) H. bácsi iránt az apa helyett van, akit bosszantóan szelídnek érzek. Nem veszekszik soha, csak ideges. De fojtottan.” (Radnóti: 1989, 8.) Radnóti többször fölveti az önanalízis gondolatát Kaffka Margittal kapcsolatban is: „Tiszta önanalízis ez. A kérdés fölvetése és az asszociációk elsorolása.” – írja a verseirôl. (Radnóti: 1982, 599.) „Önanalízis ez a regény s egyben kegyetlen korrajz is.” – a Színek és évekrôl. (Radnóti: 1982, 655.) „Az egész regény [az Állomások] saját helyzete tisztázásának szándékát elégíti ki. Önmagának tisztánlátása a cél itt. Úgy is nyilatkozott e regényrôl, hogy: önanalízis volt.”17 (Radnóti: 1982, 616.) Saját önanalízise, az önmagán végzett lelki munka és a szublimálás funkciójának ismerete és tudatos használata a Naplóból több helyen is dokumentálható. Megjegyzendô, hogy Radnóti itt is egyénien és kreatívan alkalmazza pszichoanalitikus ismereteit. „Újra fogorvosnál. Már a lépcsôházban érzem az idegölô szagát… Elôszag?” (Radnóti: 1989, 198. – kiemelés az eredetiben) Ez a bejegyzésrészlet két szempontból is érdekes: egyrészt az „elôszag” fogalmába nem lehet nem belehallani Freud elôöröm (vagy elôkéj) fogalmát,18 noha ellentétes hangulattartalommal; másrészt, „Egyszer egy ismerôsömmel igyekeztem valahová a városon át s egy útkeresztezésnél percekig vártam az átkeléshez szükséges csöndesebb pillanatra. Furcsa; jegyezte meg kísérôm, – a versei-

ben nem ilyen óvatos. Mosolyogtam. Igen, veszélyszükségletemet (ilyen is van) kiélem a verseimben, az úttesten vigyázok. Kísérletezô költôt a munkaasztalánál fenyegeti nyaktörés.”19 (Radnóti: 1989, 182.) Az írás azonban nemcsak szublimálást jelentett, hanem egyben az öngyógyítás eszköze is volt: „szemembe villan egy felirat: Olvasztott libazsír. Elkapom a tekintetemet, hiába! Bennemragadt. Olvasztott libazsír skandálom és tönkreteszi a napomat. ½ 1-kor láttam s most hét óra már. Talán az segít majd, hogy leírtam.” (Radnóti: 1989, 90. – kiemelés: H. Gy. P.) Az öndiagnosztika és -analízis alkotáslélektanilag is szép példája a Napló alábbi helye: „Hisztéria? Az ’Esô esik. Fölszárad’-ban írtam ezt a két sort: Egy mûhely mélyén lámpa ég, macska nyávog, / vihogva varrnak felhôskörmû lányok. […] Hónapokkal ezelôtt egy kalaposlány állt elôttem a villamoson, ahogy fogta elôttem a fogantyút, néztem a kezét. Akkor ragadt hozzám a kép. És tegnap, kézmosás közben észreveszem, hogy két körmöm ’felhôs’. Sosem volt még ilyen.” (Radnóti: 1989, 139.) Végül, hogy az elmebetegség relativitásának kérdését is érintsük, teljes terjedelmében idézem az elôször a Naplóban megfogalmazott, majd a Nyugat 1938/9-es számának ’Ôrjárat’ rovatában „Pax alma veni...” címmel közzétett, önreflexív glosszáját: „A napilap hírei között olvasom, hogy augusztus másodikán, kedden hajnalban, az angyalföldi elmegyógyintézet szomszédságában egy férfi fáramászott és a magasból beszédet intézett a csoportosuló emberekhez. Felszólította ôket, hogy parafadugóikat azonnal szolgáltassák be neki, mert azokkal akarja betömni a világ öszszes fegyvereit. Aztán harsány hangon a békét éltette. A rendôr leszedte a fa tetejérôl és bevitte a közeli tébolydába, ahol ’megállapítást nyert’, hogy a szónok az intézet szökött ’ápoltja’. Cigarettára gyújtok és újra elolvasom a hírt. Dédelgetem, színezem magamban a képet. Egy ember a fa tetején békességet kiált. Egy ’ápolt’ végre nem Napóleonnak, nem japán császárnak képzeli magát. Majd borzongani kezdek és óvatosan körülnézek. Nyár elején felkapaszkodtam egy dobogóra s békehimnuszt szavaltam egy irodalmi társaság elôadóestjén. Nemrégiben pedig lefordítottam Tibullus Detestatio belli-jét. Csak a fatetôn múlna s a parafadugón? Viselkedés és mûforma kérdése lenne az egész?” (Radnóti: 1982, 552-553. és Radnóti: 1989, 20-21.) Az elôzmények után talán nem lesz meglepô az a föltételezés, hogy Radnóti nyelvvel való bánásmódjába, illetve annak tudatosításába bizonyára

• 79 •


2/22/10

7:26 AM

Page 80


a pszichoanalízis is belejátszott. Természetesen nem állítom annak kizárólagosságát – lévén, hogy egyrészt, a nyelv tekintetében, minden költô gyermekepigon, másrészt pedig Radnóti irodalmi mûveltsége és nyelvtudományi ismeretei,20 továbbá az avantgárdhoz fûzôdô bensôséges viszonya miatt. Azt azonban igenis Freud tudatosította még kora irodalmáraiban is, hogy a nyelv furcsa bûvészdoboz: a manifeszt jel fedele mögül elôször persze elôhúzható a manifeszt jelentés, és ezek a jelentések bizonyos grammatika alapján szintaxist is alkothatnak, ugyanúgy, mint dobozaik. De alattuk ott van elrejtve, sokszor meglepetésszerûen a latens jelentés is, amit váratlanul elôhúzva a bûvész – a költô mint a nyelv használója vagy az elemzô (noha e kettô sokszor egybeeshet) mint a használat értékelôje – megrémít, megörvendeztet, megdöbbent vagy megnevettet bennünket. S ezek a latens jelentések a tudattalan grammatikája alapján szintén szintaxist alkothatnak. Freudnak köszönhetô az a fölismerés is, hogy éppen ebben rejlik egyik lehetôségünk arra, hogy a nyelv a végtelen szenvedés és titok ôrzôjévé, de végtelen humorforrássá is váljék. Így hát nem volt ritkaságszámba menô, hogy analitikusok költôknél érdeklôdtek nyelvi problémák iránt, mint ahogyan az sem, hogy a költôket meglepték az analitikusok olykor meredeknek tûnô elméletei.21 Azt azonban mindkét oldal érezte, hogy a nyelv olyan temetô is, ahonnan újjáélednek a holtak, s olyan bölcsô, ami a (még) nem-létezôt ringatja. Mint ahogy megérezték azt is – nem kell most Freud esettanulmányait elôvenni, elég, ha Radnóti idézett névelvétési esetére gondolunk –, hogy ez a harmadik, a nagyközönség elôtt ritkán elôhúzott grammatika és szintaxis elhagyja az egy-nyelv határait, elhagyja a jelentés hagyományos síkját is, és ritmusok, lüktetések, összecsengések terelik egymás mellé és/vagy lökik odébb egymástól a szavakat. A dobozról kiderül, hogy nem puszta csomagolás, nem csak a kézbesítés és a trükkök eszköze, hanem maga is önálló jelentéssel bír – s a formája (a hangok) és az anyaga (a hangzás) külön-külön is. A hangalak mögötti meglepetés pedig maga válik „alakká”: megelevenedik, önálló életre kel, elindul, és átlép egyik nyelvországból a másikba, újabb dobozokba bújik, és viszi magával vagy elhagyja itt-ott más dobozok manifeszt és rejtett mutatványait. Mindez persze megmosolyogtatóan bosszantó is lehet: „Tegnap a fogason angol társaság. Adalak-nál nagy öröm. Lak. Lake. Ahá. – Mit hisz-

nek ezek? Az angol nyelv kiment a klóra és kiszülte a magyart, stb.?” (Radnóti: 1989, 12.) Amit a köznyelv mindközönségesen nyelvjátéknak nevez, az valójában tudattartalmakkal és tudattalan tartalmakkal való nyelvi játék. Nem tartom feladatomnak itt most föltárni Radnóti verseiben a hangalakok és a manifeszt és latens jelentések összjátékát. De tény, hogy Radnóti ezzel is tisztában volt: „Áthaladunk Hanván […] – én arra gondolok, hogy Arany János hányszor írta le ezt a falunevet a Tompának küldött levelek borítékán. Hanva… Hamva… játszott ô is a névvel.”22 (Radnóti: 1989, 174.) A névnek Radnóti számára is kitüntetett jelentôsége volt – akárcsak József Attila számára. Míg azonban József Attila elsôsorban a név és az elnevezés/megnevezés traumatizáló oldalában volt személyesen is érintett,23 Juhász Gyula pedig a név determináló erejében,24 addig Radnóti mások nevében meglátta a humor és a költôiség összefonódásának, pontosabban mélységes együvé tartozhatóságának azt a bizonyítékát, amit akkor tapasztalhatunk, amikor összecseng a hangzás mind a manifeszt, mind pedig a latens értelemmel. Így és ezért készült a soha kész nem lett „névgyûjtemény”, amelynek szerencsére a Napló megôrizte töredékeit. „Névgyûjteményemhez: A piarista rendházhoz vezetô uccában kapualatti cégtábla: Csintalan László nôi szabó. Ez majdnem olyan jó, mint a Selyem Eta nôi divatszalonja Szegeden, vagy a Görcsös János pedikûr a Szt. István körúton, avagy a Kopik Lajos cipész nem tudom hol, Bálint Gy. gyûjtése. S Szegeden a Forró Erasmus papi szabósága, mily fülledt, érzéki név!” (Radnóti: 1989, 63.) Hogy Radnóti komolyan gondolta a névgyûjtemény összeállítását, az kiderül abból, hogy többször is kiírja ezt a címkét a jegyzetek elé, és abból, hogy mások is tudtak errôl a tervrôl, és – mint Bálint György – szállítottak is hozzá „anyagot”. Hogy mihez akart kezdeni vele, azt sajnos nem tudjuk. Mindamellett, hogy az olvasó képben legyen, kigyûjtve közlöm itt az adalékokat: „Névgyûjteményemhez: A Ferenc krt-i házban, ahol Molnár Margit lakik, találtam ezt a nevet: Miákics Alajos. Sajna, nem macskaidomító. Pedig milyen szép lenne, mert ilyen nincs is, a macska nem idomítható.” (Radnóti: 1989, 69.) „Útközben cégtábla. A névgyûjteményembe való: Kukucs Miklós mûszerek, szaküzlet.” (Radnóti: 1989, 108.) „Nagybánya külvárosában gyönyörû név: Kimpán Pál kovács. Íme a névbeli hangzás és a foglalkozás összhangja. De a fôtéren Weis-

• 80 •


2/22/10

7:26 AM

Page 81


gláz M. üvegkereskedô se kismiska s az egyik mellékutcában dr. Sallak, orvos – ’székel’”. (Radnóti: 1989, 117.) „Este Kovács Margitnál. Bernát Pál egy Fatuska nevû asztalosról beszél.” (Radnóti: 1989, 152. – kiemelés az eredetiben) „Egy újságkivágást találok a zsebemben. Gyula hozta a múltkor, adalék ’névgyûjteményem’-hez: ’Térjmeg Margit szobalány segített kirabolni munkaadójának lakását.’ Fanni meséli, hogy ilyen cégtáblát látott valahol: ’Nussbaum Sándor diótörôdéje’. De nem emlékszik a címre. Kár. Így nem ’hiteles’, pedig csak a hiteles érdekel, kitalálni… kitalálni százszámra lehet!” (Radnóti: 1989, 198. – kiemelés az eredetiben) Ez utóbbi jegyzet külön jelentôséggel bír, minthogy fölveti a hitelesség kérdését. Radnóti elvárja, hogy a manifeszt értelemhez kapcsolódó külsô referenciatárgy ne fiktív, hanem reális legyen. Ez azt is jelenti, hogy az irodalmi igazságot fölülírja a lélektani igazság – a név itt nem jellemez, hanem összecsengése használójával magához „idomítja” azt. Ez a rejtett nyelvfilozófia lép mûködésbe akkor is, amikor a nevek ritmusa kerül elôtérbe: „Schöpflin Gyusziék készülô gyerekét, ha fiú lesz Adorjánnak, ha lány Arankának kell keresztelni. Schöpflin Adorján, Schöpflin Aranka; […] adoniszi sor!” (Radnóti: 1989, 69.) „Gyötröm Gyuszit a születendô gyerek neve miatt. Gyarmati Fanni, íme adoniszi sor.” (Radnóti: 1989, 73.) És a fanyar humor is megjelenik, ha éppenséggel nem tûnik összeillônek név és tulajdonosa: „[…] Bónyinak egyetlen irodalmi érdeme, hogy a neve adoniszi sor.”25 (Radnóti: 1989, 143.) A hangalak és hangzás összefüggései a külsô és a belsô referenciatárgyakkal természetesen nem csupán a nevekkel kapcsolatban izgatták Radnótit: „Szörnyetegek közt élek! Szörnyetegek közt, – u u – –, szörnyetegek, milyen csodálatos, e borzalmas szóban a borzalmas hangkép és képzettársítási alkalom: ször… szôr!” (Radnóti: 1989, 19.) És, akárcsak Kosztolányi – de az analitikusok közül Hollós István és Fónagy Iván26 is – képes lemerülni egészen a hangok szintjéig. „Halál… egyike a legszebb magyar szavaknak. A hangkép és jelentés tökéletes egybefonódása. A h borzalma, az a-á elnyújtott rémülete, vagy csodálkozása és az l-ek síkos simasága.” (Radnóti: 1989, 19. – kiemelés az eredetiben) Bár ez utóbbi két idézet egyike sem igazán a vidámságot idézi, mégis zárjuk ezt a nyelvre vonatkozó kitérôt a humorral. Három példa, három különbözô nyelvi szituációra – az elsô egy nyelvi ready-made humorba keretezése: „Az At-

tila-utcai virágkereskedés kirakatában tintával írt tábla: ’Rózsát a jégen tartjuk.’ Mily kegyetlenség! Be akarok menni, hogy bár meleg van, de talán mégis túlzás… vegyék le a leányzót a jégrôl, hiszen megfagy szegényke.” (Radnóti: 1989, 186.)27 A második egy föl nem használt reklámvers: „Judithoz menet a 46-os villamoson, látom, hogy egy vendéglô ôszi sört hirdet. Nézem a szót. Tünôdöm. Majd: Végül itt van az ôszi ser / Ôszi bú ellen ôsi szer. Eladnám. De hogyan?” (Radnóti: 1989, 201.) A harmadik pedig egy a Freud Álomfejtésébe illô nyelvi bravúr. „’A rendhagyó kis grammatikácskához’ Változatos élet. / Tegnapelôtt nô vert, / Tegnap nôt vertem, / Ma nô ver.” (Radnóti: 1989, 44.) Mindamellett a humor és a játékosság kérdése is – akárcsak a pszichoanalízisé – átvezet bennünket a kanonizáció problémájához. Bálint György már 1940-ben leírta azt a gondolatot, ami azóta is végigkíséri a Radnóti-értelmezést és -értékelést: „Költészetének alaphangja tragikus.” (Bálint: 1940, 343.) Igen, Radnóti „tragikus költô” lett, lett „zsidó költô” és „nem-zsidó” költô, lett „a holokauszt költôje” stb. – ugyanúgy utolérte a kanonizáció végzetes helyére tevô gesztusa, mint bárkit, aki a személyes létbôl a nyilvános létbe lép – „dobozos költô” lett.28 Érthetô a gyarló emberi törekvés, hogy a megnyugtató megértés érdekében címkézzük a világot, a benne élôhaló emberekkel együtt; ám ahogy a valóságban nem létezik desztillált gyermekvers vagy gyermekirodalom (lásd Tamkó Sirató vagy Weöres), nem létezik desztillált szerelmi költészet (lásd Ady vagy József Attila), nem létezik desztillált „magyar irodalom” (lásd Janus Pannonius), nem létezik desztillált realizmus, szürrealizmus vagy dada stb., úgy nem léteznek a színes vagy gyászszalaggal átkötött dobozokba préselt alkotók sem. Legfeljebb a vágyainkban és a képzeletünkben. A dobozolás és a címkézés, ez a nagyvonalú identifikálás – akárcsak az identitás – azt is elmondja, hogy az illetô dolog vagy ember mi nem. Ezzel a megértés tágítása helyett annak szûkítésének „ad teret” (tisztában vagyok a képzavarral). Radnóti maga is pontosan érzékelte a kanonizáció csapdáit. Nem csupán személyes okokból, noha minden vonatkozó, látszólag személytelen bejegyzése sorain érzôdik a személyes megérintettség – a vallás/származás és az irodalom máig sem tisztázott (és soha nem tisztázható, mert értelmetlen!) összefüggésének oldaláról. 1940. január 19-én jegyzi be Naplójába: „Megboldogult

• 81 •


2/22/10

7:26 AM

Page 82


az Úrban / Heine, / Kárhozat jusson néki, de / hely ne / a Reichsdeutsche Literatúrban. / A gyerek kérdez: / Miért? Mert megholt? / Zsidó volt! / Zsidó volt? Heine? / Ejnye. Ejnye.” (Radnóti: 1989, 88.) A kanonizáció azonban nála a képzômûvészet kérdését is érinti – nem kevésbé ironikusan: „Azt hiszem eddig minden Ádám és Éva ábrázolás hibás. ’Teremté tehát az Isten az embert az ô képére, Isten képére teremté ôt: férfiúvá és asszonynyá teremté ôket.’ Majd: ’És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából és lehellett vala az ô orrába életnek lehelletét. Így lôn az ember lelke élô lélekké.’ És: ’Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre és ez elaluvék. Akkor kivôn egyet annak oldalbordái közül, és hússal tölté be annak helyét. És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, a melyet kivett vala az emberbôl, asszonynyá és vivé az emberhez.’ Volt hát Ádámnak és Évának köldöke?” (Radnóti: 1989, 85. – kiemelés az eredetiben) Úgy vélem, ez a „kognitív gesztus” adalék ahhoz is, hogy ne csupán Radnóti humorát értsük jobban, hanem a valláshoz, pontosabban az intézményesített vallásossághoz – bármilyen felekezetet érintsen is az – való viszonyát is. A dogmatika – kanonizálás. Irodalomban, mûvészetben és vallásban egyaránt. Olyan kanonizálás, amely elrugaszkodhat a földtôl, és szabállyá válva gúzsba kötheti a gondolkodást. Ahogyan erre voltak törekvések József Attilával kapcsolatban is: „Hallom, Erdélyi cikket írt József Attiláról a Virradatban s költôi érdemeit azzal akarta kisebbíteni, hogy félzsidó volt. Nagy botrány, ez már mégiscsak sok! rágalmazás! Jolán anyakönyvi kivonatokat emleget, rágalmazásért bepörlik… De sehol sem olvastam, senkitôl sem hallottam a lényegrôl beszélni. Attila nem volt félzsidó. De ha az lett volna? […] Proust nagyobb író lenne, ha nem lett volna félzsidó? vagy mûve kevésbé francia így? Zsoltáros Dávid, vagy Énekes Salamon kisebb költôk, mert ’telivérek’? Jelszó: Petôfi! – harsogják, s íme a tanulság.” (Radnóti: 1989, 277.) Persze, terelem az Olvasót, nem is titkolom ebbéli szándékom. Emlékeztetôleg: Radnóti 1943. május 2-án keresztelkedett ki. A zsidókérdés – a Napló alapján – 1941-tôl foglalkoztatta. A gondolat viszont még 1930-31 körül merült föl benne. Fontosak itt ezek a dátumok. „Költôi pályám legkezdetén, huszonkétéves koromban elkobozták a második verseskönyvemet, pörbefogtak és elítéltek vallásgyalázásért. […] Töreky súlyosbító körülménynek vette, hogy ’más vallás tisztelete tárgyához hasonlítja

magát’ […] Akkoriban elhatároztam, hogy megtérek, hogy ne ’más vallás’ jelképeivel éljek, mert ez nékem nem ’más’ vallás, az Újtestamentum költészete ép úgy az enyém, akár az Ótestamentumé s Jézusban is ’hiszek’, nem tudok jobb szót rá, bár a hit…”29 (Radnóti: 1989, 211. – kiemelés: H. Gy. P.) Igen. Sokféleképpen értelmezhetô mondatok. A kétféle vallás és a hit momentuma fölött (sem) viszont nem lehet elsiklani. Radnóti itt egyrészt azt állítja, hogy éppúgy a magáénak érzi az Ó- és az Újtestamentum költészetét (!), s hogy hisz Jézusban (nem a keresztény vallásban!) is, azaz másvalamiben is. Ez a hit azonban, egyértelmûen, nem a vallás hagyományos hite. Költészet és vallás – hit és „hit”. A költészeten át és a valláso(ko)n át közvetített hit(ek) különbsége ez. Leegyszerûsítve: a költészet mint vallás, a költészetben való hit szembesítése mindazzal, ami kanonizált. És még valami: a gyermeki/gyermeteg dac szembeszegülése a felnôtt, befejezett világgal hangzik ki ezekbôl a sorokból – az a gyermeki hit, amit az ember az életbe vet bele élete kezdetén (és végén). Nem vallásváltásról van szó, a legkevésbé sem: az ember visszapofozódásáról ahhoz az eredendô hithez, amit a világba vetett szavaihoz fûzhetett. S aztán elszabadult a pokol. Már a szavakban sem lehetett bízni. „Egy szó ’hangulat változását’ követhettem az utóbbi öt év alatt. A zsidó szóét. Régebben pejoratív volt és sértô. A zsidó izraelita volt, csak a büdös volt zsidó. Ma az izraelita: zsidó és az izraelita szó tréfás és gúnyos.” (Radnóti: 1989, 66. – kiemelés az eredetiben) De ugyanígy veszítették el értelmüket más szavak. A „család”, a „rokon”. „A családunkban, most hogy leírom, most is csodálkozom. Család? Sokat törôdtem, sokat törôdöm velük! Mert véletlenül rokonok? Mi az a rokon. Ki az? Akit én nevezek annak. […] Az orra kicsit idegen, gondoltam, de a szája metszése, a keskeny arca, a homloka, a tekintete a mienk. Az enyém. No, – gúnyolódtam magamban, a család? a titokzatos szálak, a vér szava, a többi gyanús és tisztázatlan és visszaélésre alkalmas marhaság? […] mert rokonszenves, nem azért, mert rokon.” (Radnóti: 1989, 93. – kiemelések az eredetiben) De nyertek új értelmet is, mint az elhíresült-hirhedett Komlós-levélben: „A Kazinczy-képrôl csaknem mindegyik ’nem bennfentes’ látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem a közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: ’a nagybátyád?’ vagy ’a rokonod?’ Igen, – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagybátyáim ôk. S ro-

• 82 •


2/22/10

7:26 AM

Page 83


konom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petôfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernô, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ôsök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János, stb. rengeteg rokonom van. De semmiesetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernô vagy Füst!” Radnóti így folytatja: „Ezt így érzem és ezen a ’belsô valóságon’ nem változtathatnak törvények. – Zsidóságomat soha sem tagadtam meg, ’zsidó felekezetû’ vagyok ma is […], de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegô ôsi bánatot baromságnak tartom és nem ’szellemiségem’ és ’költôiségem’ meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem, és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom ’életproblémám’, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerbôl probléma. […] Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én ’nemzetem’ nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak elôttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el a gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, – megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és máskép gondolkodni sem. Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, háromhónapi munkaszolgálat és tizennégynapi büntetôtábor után is, […] kiszorítva az irodalomból, ahol sarkamig nem érô költôcskék futkosnak, használhatatlan és használatlan tanári oklevéllel a zsebemben, az elkövetkezô napok, hónapok, évek tudatában is. S ha megölnek? Ezen az sem változtat. […] Nem érzem zsidónak magam. Miért vagyok mégis zsidó vallású? A valláshoz semmi közöm, a faj, stb. szellemalakító erejében csak igen-igen kis mértékben, vagy még annyira sem hiszek. […] De aztán egyre rosszabb lett zsidónak lenni, ittott elônyöm lehetett volna a ’vallásváltoztatásból’ s ez megcsúfította; a gyámomat egyre jobban megszerettem, neki nagyon rosszul esett volna, stb. Szóval maradtam vallásra is zsidó. De költôségem szempontjából ez nem lényeges. A tanúsítványos Vas István költészetében több szerepe van a zsidóságnak, mint az enyémben, vagy a zsidó Zelk Zoltánéban. Nem hiszek hát a ’zsidó

író’-ban, de a ’zsidó irodalomban’ sem. A gyakorlat, ne haragudj, engem igazol. […] S az olyan író, aki azelôtt nem vett részt zsidó irodalmi megmozdulásokban, – de most, a zsidótörvények óta felfedezte magában a zsidót, – kicsit olybá tûnik nekem, mint a nevét visszanémetesítô sváb származék, kicsit disszimiláns nekem. Ezért sem adtam írást felekezeti kiadványnak. S esztétikai síkon? Vihar Béla beszélt valami zsidó antológiáról. Ingerkedve mondtam neki: ha Patai, Csergô, Szabolcsi, Sós, Barát stb. kimaradnak belôle, de Szép Ernô, Nagy Z., Füst M. és Vas István (mert faj vagyunk úgy-e maguk szerint?) benne lesznek, akkor szép magyar versgyûjtemény lesz. Körülbelül ez a véleményem a ’zsidó irodalomról’.”30 (Radnóti: 1989, 208-212. – kiemelések az eredetiben) Tudom, ezt a levelet sokan idézték már – teljes terjedelmében és koncepciózusan megszûrt részleteiben is –, de kevesen próbálták meg értelmezni is. Pedig árulkodó nyelvi markereket hordoz: „nem érzem zsidónak magam” (kétszer is!), „én így érzem”. Szó sincs arról, hogy Radnóti zsidónak vallaná/nem vallaná magát. A zsidóság számára – akkor: „életprobléma”. Nem vallás, nem faj – érzés alapján választott vagy elutasított identitás, ami öszszeütközésbe kerül egy faj és vallás alapján rásütött bélyeggel: életproblémává válik. Így vált „életproblémájává” magyar mivolta is. „A ’Mi a magyar?’-vita elfajulásáról és túltengésérôl esik szó. Mi a magyar? Olvassátok Aranyt és Petrovicsot. Megtudjátok. És írjatok magyarul, becsületesen, azok magyar mûvek lesznek. De, – teszem hozzá dühösen, – aki túl sokat beszél arról, hogy ’mi a magyar’, a helyett, hogy alkotna, azt szájon kell vágni, hogy kiesik mind a harminckét foga.” (Radnóti: 1989, 138. – kiemelések az eredetiben) S a két probléma nem a kettôs identitás megteremtéséhez, hanem a nemzeti/faji/vallási identitástalansághoz járult hozzá. „’Zsidók és nemzsidók’ egyaránt beleôrülnek a fajba, egyre inkább valóság lesz bennünk ez az ostoba, zavaros, soha végig nem gondolt fogalom, (még fogalom sem!) használják és számolnak vele. És lélekben hazudnak maguknak. Elismerik a botcsinálta közösségeket és igyekeznek jól érezni magukat. Mindenki hülye és kényelmes körülöttem? A Mi a magyar? után azt kérdezik, hogy Mi a zsidó? És verejtékeznek. Mert mi is hát? Mert a Mi a magyar?-nál én elôveszem Aranyt, vagy PetôfiPetrovicsot, a mi a német?-nél Goethét és – Heinét, a franciánál Racine-t, Baudelaire-t vagy Appolinaire-Kosztroviczky-t és a zsidónál… no

• 83 •


2/22/10

7:26 AM

Page 84


úgye, mit vesztek elô a zsidónál? Szt. Pált, vagy netalántán Dávidot vagy Salamont?” (Radnóti: 1989, 148. – kiemelések az eredetiben) Ebben a helyzetben egyetlen identifikációs lehetôség volt adott: a költészeté. Az irodalom olyan etikai kérdéssé, ugyanakkor olyan szûrôvé is vált, ami fölülírja az etnikai kérdéseket. „Kezdek janzenista lenni. Krisztus sem mindenkiért halt meg a keresztfán. Már régen nem mindenkinek írok – és sohasem írtunk mindenkinek. Kétszáz, kétezer éve sem.” (Radnóti: 1989, 142. – kiemelés az eredetiben) Mégis, ez az etika vezet el majd odáig, hogy Radnóti azonosulni tud a zsidósággal és zsidóságával – mint szenvedôkkel és szenvedéssel. „A sárga szallagot hordom, még ’büszke’ sem vagyok rá, mint sokan itt. De nem is szégyelem. Jobb lenne büszkének lenni…” (Radnóti: 1989, 213. – kiemelés: H. Gy. P.) „Délután odajön hozzám egy nevetôképû kis kövér munkásnô: Mondja, maga zsidó? Igen.” (Radnóti: 1989, 269.) „Költô lettem Izrael lugasaiban. Tegnap megjelent az Újságban, a Két karodban, huszonöten jöttek ’gratulálni’.” (Radnóti: 1989, 271.) A szellemi-lelki út egyes állomásait is rögzíti a Napló. Radnóti kezdetben nem is kommentál, csak jegyez – dokumentál. Mások élettörténeteit és a sajátjait. „A. meséli tegnap este egyik kis unokahúgáról, hat éves, elsô elemibe jár. Az iskolában felállították a zsidókat, ôk külön osztályba járnak majd. A kislány ’félvér’ (csodálatos meghatározás!) apja, míg élt, keresztény volt, anyja zsidó, a gyerek az anyja vallását követte, – zsidó. A kislány ülve maradt a padban. A tanítónô észreveszi és rászól: Hát te Ágika mért nem állsz fel? A gyerek félig bôgve kiabálni kezd: Mert én nem akarok zsidó lenni! nem akarok zsidó lenni! nekem az apukám keresztény volt és én se akarok zsidó lenni!” (Radnóti: 1989, 194.) Csak a zárójeles megjegyzések mutatják a tiltakozást, az író ember etikai tiltakozását, mint ebben a másik bejegyzésben is. „Fanni hirdetett az újságban, a 2 iskolaszobát akarja kiadni irodának. […] ’Tisztelt Cím! A Pesti Hírlap vasárnapi dec. 21-i számában hirdetett kiadó két szoba (szórend!) iránt érdeklôdöm. Megjegyezni kívánom, hogy a továbbiakban csak úgy tárgyalhatok, ha a háztulajdonos és úgyszintén a fôbérlô ôskeresztény. Tekintve, hogy a szobák a maikornak (így!) megfelelôen a »Magyar Nemzeti Szocialista Nôi Tábor« részére kell. (Szobák, kell!) Ha Tisztelt Cím abban a szerencsés helyzetben van, hogy ez a kikötésem az Ön részére nem akadály, (!) úgy a továbbiakban örömmel tárgyalok.’” (Radnóti: 1989, 201.) Sokszor akkor

sem minôsít, amikor ô maga „élesben” érintett a zsidózásban. „A vonatban részeg legények zsidózó dalokat énekelnek, a társak álmos és konok arccal jönnek át a szomszédos szakaszba, ahol én bóbiskolok negyedmagammal. Nincs verekedés, pedig itt vannak a szd. ’legkajakosabbjai’. Kinek zsidólány a babája, / Palesztina lesz a hazája. De aztán elunják.” (Radnóti: 1989, 222.) Mégis vannak esetek, amikor nem tud szenvtelen maradni. Ezek az esetek azonban sohasem a személyesen ôt ért sérelmekhez kapcsolódnak! „A gazdászkülsejû, ostobaképû ifjonc […] mikor elindul az úton és mellbevág teljes erejébôl egy tincses öreg zsidót, megcsikordul a fogam. Az uccán végig tincsesek állnak, rengetegen. A boltok ajtajában rémült tekintetû zsidónôk.” (Radnóti: 1989, 216.) Ugyanígy mások miatt és mások nevében emeli föl a szavát az egyik, Sík Sándorhoz írott panaszos és kiábrándult levelében: „Gondolja el Professzor Uram, [Horváth Bélának31 – H. Gy. P.] senki a nevét sem ismerte, – s jött az ’új világ’, elszegôdött Ignotus Pál szolgájának és az Esti Kurir-hoz, ha ez a hülye fogalom a ’zsidóbérenc’ egyáltalán van, akkor benne öltött testet […]. [É]s irodalmi alvilágnak nevez öt-hat zsidószármazású költôt (gondos válogatás ilyen szempontból) s köztük három valóban kitûnôt, akik közül az egyik épp úgy tanúsítványos, akár a Vigilia-szerkesztô Just Béla […]. […] Mélyen katolikus léleknek tartom magam, talán Profeszszor Úr is annak tart – íme a kérdés… össze fére ez az egész mocskosság Possonyi és Just urak katolikus lelkiismeretével, akik egy ú.n. katolikus folyóirat tekintélyét és hasábjait odaadják ilyesmire?”32 (Radnóti: 1989, 204-205.) S mások – az emberi méltóság – nevében lép föl akkor is, noha sorstársai félreértik gesztusát, amikor munkaszolgálatosként szembeszegül a hatalommal. „Intek a három fiúnak, visszamegyünk az üres csillékhez, megfogjuk a lapátot. Nyelem a mérget. […] Mégis be kéne emelni, – mondja az egyik L. testvér. Frászt, mondja a cionista harciasan, ha jelenti, jelentse! Igaza van a doktornak! – Megpróbálja [a munkafelügyelô – H. Gy. P.], nekiáll a rúdnak, aztán K. Bandira ordít, hogy mit néz, jöjjön segíteni! Egyedül csinálja! – üvöltök oda, – ne segíts neki! – Teljesen elvesztem a fejem, tajtékzom, mint néha otthon. […] Mikor az utolsó csillét is elvitte a ló, megszólal Lipi: ’Látjátok, így kell beszélni ezekkel a gójokkal!’ – Nem ez a tanulság, – mondom. Hát mi? – Fáradtan legyintek.” (Radnóti: 1989, 253.) Sokan vélik úgy, Radnóti életpályáját és pályaképét ketté kell osztani. Hogy nagy költôt a

• 84 •


2/22/10

7:26 AM

Page 85


vészkorszak csinált belôle, s elôtte átlagos, noha tehetséges költôcske volt. Szerintem nem így van. „Csupán” annyi történt, hogy akarata ellenére felnôtté tette ôt a háború. Valami hasonló történt ahhoz, amit Ferenczi a „menekülés a progresszióba” jelenségeként tárgyal, következményként a traumatizálódás egyes eseteinél.33 Azzal a különbséggel, hogy Radnóti érzelmileg is „beérett”. A dacot – a versen kívüli beszédben is – fölváltja az irónia. „Kállai Gyula ír s küldi a Népszava kefelevonatát, három versembôl kettôt törölt a cenzura: a Száll a tavaszt-t és a Téli napsütés-t. Az Egyszer csak… maradt. ’…Nem volt szerencsénk. Két ízben is felküldtem cenzúrára, mind a kétszer törölték. Kérlek, ez ne szegje kedved, küldj újabb írásaidból.’ Újabb írásaimból? A Negyedik eclogát írom… ’Szabad szerettem volna lenni mindíg / s ôrök kisértek végig az úton…’ Ezt küldjem?” (Radnóti: 1989, 279.) Azt persze nem tudhatta, hogy ez a megjegyzése utólag kétszeresen is ironikus színezetet nyer. A kanonizáció sem más, mint cenzúra, az életmû és életút egy-egy részének lesüllyesztése az irodalomtörténet tudattalanjába: másodlagos cenzúra, másodlagos elfojtás. Az ô esetében a tényleges cenzúra által „elfojtott” visszatérése is – de azon az áron, hogy, mint egy rákossá növekvô, noha tetszetôs daganat, kiszorítja és elfojtja a többi, még egészségeset. Ezek csupán adalékok voltak Radnóti portréjához. Elôtûnô ráncok egy retusált fotó mögül. S talán adalékok ahhoz, hogy a fotóból egyszer mozgókép legyen. IRODALOM: Bálint György (1930): Pogány köszöntô: Radnóti Miklós versei. Nyugat, 1930/11, 888. Bálint György (1931): Arthur Schnitzler. Nyugat, 1931/21, 482-484. Bálint György (1933): Radnóti Miklós: Lábadozó szél. Nyugat, 1933 /8, 498. Bálint György (1935): Radnóti Miklós: Újhold. Nyugat, 1935/9, 206-207. Bálint György (1938): A két macska költôje. Nyugat, 1938/10, 247-249. Bálint György (1940): Radnóti Miklós versei. Nyugat, 1940/7, 343-344. Baróti Dezsô (1977): Kortárs útlevelére. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977. Ferencz Gyôzô (2005): Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, Budapest, 2005. Ferenczi Sándor (1996): Klinikai Napló. 1932. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1996. Ferenczi Sándor (1997): Katasztrófák a nemi mûködés fejlôdésében. Filum, Budapest, 1997. Fónagy Iván (1974): Füst Milán: Öregség – Dallamfejtés. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1974.

Freud, Sigmund (1994): Sigmund Freud Mûvei III. A mindennapi élet pszichopatológiája. Cserépfalvi, Budapest, 1994. Freud, Sigmund (1997): Álomfejtés. Helikon, Budapest, 1997. Freud, Sigmund (1998): A költô és a fantáziamûködés. In: Pszichoanalízis és irodalomtudomány. (Szerk.: Bókay Antal és Erôs Ferenc) Filum, Budapest, 1998. 59-64. Freud, Sigmund (2001): A téboly és az álmok W. Jensen ’Gradivá’-jában. In: Sigmund Freud Mûvei IX. Mûvészeti írások. Filum, Budapest, 2001, 11-102. Füst Milán (1921a/1967): Az öngyilkosságról. Néhány laikus észrevétel Posch Jenô cikkére. Nyugat, 1921/6, … (Füst Milán: Vitairat az öngyilkosságról. In: Emlékezések és tanulmányok. Magvetô Könyvkiadó, Budapest, 1967, 763-772.) Füst Milán (1921b): Utóhang az öngyilkosság kérdéséhez. Nyugat, 1921/9, 465-471. Harmat Pál (1994): Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis. Bethlen Gábor Könyvkiadó, Budapest, 1994. Hatos Pál (2006): Radnóti újraértelmezésérôl. Kommentár, 2006/1, 113-114. Hárs György Péter (1991a): Az anya ölelése. Múlt és Jövô, 1991/1, 42-51. Hárs György Péter (1991b): „Az egyik én valék...”. Irodalomtörténet, 1991/3–4, 619-626. Hárs György Péter (2008a): Pszichoanalízis a Nyugatban (I). Múlt és Jövô, 2008/1, 61-83. Hárs György Péter (2008b): Ferenczi, Groddeck, Füst Milán. Az F1-G-F2 háromszög. In: Typus Budapestiensis. Thalassa, Budapest, 2008, 171-212. Hárs György Péter (2009a): Túl az Óferenczián – Ignotusproblémák és – fantáziák. Thalassa, 2009/2, 39-56. Hárs György Péter (2009b): A „vörös Róheim”. Thalassa, 2009/4, 45-74. Hollós István (1914): Egy versmondó betegrôl. Nyugat, 1914/5, 333-344. Horváth Petra (2008a): Brachfeld F. Olivér. Thalassa, 2008/1, 59-83. Horváth Petra (2008b): Brachfeld Olivér esete Raamón Gómez de la Sernával. Múlt és Jövô, 2008/4, 71-77. KH = Radnóti kéziratos hagyatéka. Köves Miklós (1940): Radnóti Miklós új könyvei. Korunk, 1940. július-augusztus, 703-705. (Ikrek hava és Válogatott versek) Lengyel András: A pszichoanalitikus gyakorlat - a páciens szemszögébôl. Németh Andor és Rapaport Samu. Kortárs, 2001/2-3. 65-71. Ligeti Magda (1943): Menekülô lelkek. Lelki élet zavarai. Budapest, Új Hang, 1943. Ligeti Magda (1946): Gyermekeknek felnôttekrôl. Budapest, Népszava, 1946. Nemes Lívia (2001): Az elveszett gyermekkor traumájának ábrázolása Radnóti Miklós szépprózájában. Thalassa, 2001/2-3, 137-143. Németh Andor (1929): Kritikai jegyzetek a lélekelemzés terápiájához. Korunk, 1929. május, 325-331. Németh Andor (1973): A szélén behajtva. Magvetô, Budapest, 1973. Ozsváth, Zsuzsanna (2004): Orpheus nyomában. Radnóti Miklós élete és kora. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004. Radnóti Miklós (1982): Radnóti Miklós Mûvei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982. Radnóti Miklós (1989): Napló. Magvetô Könyvkiadó, Budapest, 1989. Rapaport Samu (1931): Ideges bélbajok keletkezése és gyógyítása. Pszichoanalitikai tanulmány. Lélekkutatás Kiadása, Budapest, 1931.

• 85 •


2/22/10

7:26 AM

Page 86


Schöpflin Gyula (1991): Szélkiáltó. Magvetô Kiadó, Pontus Kiadó, Budapest, 1991. Takács Mónika (2008): Ösztönkésztetés és ikonicitás. Nyelvelméleti gondolatok Hollós István, Hermann Imre és Fónagy Iván írásaiban. In: Typus Budapestiensis. Thalassa, Budapest, 2008, 261-278. Vágó Imre: Önarckép a XX. század második felébôl. A barcsi Weisz család utolsó sarjának visszaemlékezései. http://mek.niif. hu/06600/06663/06663.rtf. Vas István (1930): A mai tömeglélektan ellenmondásai. Korunk, 1930. január, 14-19.

4

JEGYZETEK: 1

2 3

Ligeti Magda (1909–1977): akkor Szegeden medika, késôbb neves ideggyógyász, pszichoanalitikus. 1934-ben lett orvosdoktor. 1935-tôl 1943-ig a Zsidó-kórház idegosztályán, majd különbözô rendelôintézetek idegosztályain, pszichoterápiás rendelésén mint szakorvos, késôbb mint szakfôorvos mûködött. A pszichoanalízissel és a gyermekek nemi felvilágosításával foglalkozó mûveket írt. (ld. Ligeti: 1943, 1946) Vágó Imre így emlékszik rá: „Fôleg pszichoanalízissel (ami a háború után már tiltva volt, így e téren nem tudta ’kifutni’ magát), gyerekek nemi felvilágosításával foglalkozott. Utóbbi tevékenysége 1947-ben politikai botrányba fulladt. ’A gyermekeknek felnôttekrôl’ címû könyv (Bp. 1946. Népszava), amely mai szemmel olvasva nem is olyan rossz alkotás, két mellékzönge miatt került botrányos helyzetbe: Az írónô talán eltúlzott alsó korhatárral 8-14 éves korú gyermekeknek szánta a könyvet, gyerekek által érthetô stílusban. Édesanyám szerint a vidékrôl nagy számban a nagyvárosokba kerülô gyerekeket akarta a rájuk zúduló hatások kivédésére felvértezni, de a jó szándékú munka alaposan belekerült a napi politikába. A Tájékoztatási Minisztérium égisze alatt jelent meg és iskolákban terjesztették. Slachta Margit (1945 után egyetlen eredményes) felszólalásában követelte a könyv forgalomból való kivonását. A képviselônô – az írónô és terjesztôk részére címezve – rendkívül erôs bibliai idézetet is belevett felszólalásába: ’Visszaélni a bizalommal olyan vétek a gyermek ellen, hogy Krisztus Urunk erre vonatkozólag ezt mondta: Aki megbotránkoztat egyet a gyermekek közül, annak jobb lett volna nem is születnie’ (Nemzetgyûlés 147. ülése 1947. július 24-én). Ezt a felszólalást a jelen nem lévô freudista pszichológusnô 22 év múlva a Magyar Nemzet 1968. XII. 31-i számában ’Az ilyen könyv íróját fel kellene akasztani’ szöveggel idézte. Az újságírónô ezt a szöveget választotta cikke címéül, anélkül, hogy a parlamenti naplóban az elhangzottaknak utána nézett volna.’” Vágó Imre lábjegyzetben hozzáfûzi: „Slachta Margit a Szentírásból emlékezetbôl idézett, az eredeti bibliai idézet keményebb az elmondottnál: ’De aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsinyek közül, akik bennem hisznek, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék’ (Mt 18.6).” http://mek.niif.hu/06600/06663/06663.rtf Rapaport Samu (1888-1970): aktív analitikus. Brachfeld Olivér (1908-1967): individuálpszichológus, irodalmár. Spanyol és katalán nyelvre fordította Dormándi László, Karinthy Frigyes, Márai Sándor, Mikszáth Kálmán, Németh Andor, Ráth-Végh István, Zilahy Lajos mûveit. 1929-ben Barcelonába utazik, 1930-ban a

5

6 7

8

• 86 •

Sorbonne-on tanul, 1931-ben visszatér Spanyolországba, 1938-tól 1941 (42?)-ig újra Párizsban él, majd újra Spanyolországban. 1950-tôl Venezuelában professzor. 19651966-ban a kolumbiai Bogotában, 1966-1967-ben az ecuadori Quitóban tanít. A részletekhez lásd Horváth: 2008a és 2008b, továbbá Hárs: 2008a. Bálint György (1906-1943): író, publicista. Irodalomkritikájában többször is megjelenik a pszichoanalízis, de sohasem indokolatlanul – például Karinthy vagy Schnitzler kapcsán: „Meg kell szokni, hogy mindent, amit eddig egységesnek hittünk, két macskának lássunk, melyek szakadatlanul játszanak egymással, bohón és vadul, öszszegabalyodva, szüntelen mozgásban, folyton változó helyzetben, úgy hogy nagyon nehéz megállapítani, melyik van fölül. A lélektanban ambivalenciának nevezi ezt az örök kettôsséget Freud, a lélek nagy dialektikusa. Karinthy, akinek írásaiban sok öröme telhetne Freudnak, minden jelenséget, minden viszonylatot ambivalensnek lát.” (Bálint: 1938, 249.) „A ’Traumnovelle’ következett ezután: valóság és álom, józan polgári lélekfelszín és a mélyben kavargó, homályos ’másik én’ keveredésének csodálatos játéka. ’Freudi’ - mondták egyesek felületes fölénnyel erre a novellára, kétségbevonva eredetiségét. Pedig Schnitzler sohasem írt tételmûvet. A ’Traumnovelle’ csak annyira ’freudi’, mint amennyire ’freudi’ maga az emberi lélek. Ez a novella félelmesen komoly játék a legnagyobb pszichikai örvények fölött.” (Bálint: 1931, 483484.) Radnóti és Bálint kapcsolatához: „Barátom könyvérôl írtam […]”. (Radnóti: 1982, 744.) Bálint Radnótiról a Nyugatban: (Bálint: 1930, 1933, 1935, 1940). Radnóti Bálintról: Bálint György: Az idô rabságában. Gondolat, 1936. március (Radnóti: 1982, 712-713), Az állatok dicsérete. Nyugat, 1939/2, 118-119 (Radnóti: 1982, 775-776.), Bálint György: Jégtáblák, kövek, koldusok. Gondolat, 1937. május-június (Radnóti: 1982, 742-744.). Bálint György 1943. január 21-én halt meg munkaszolgálatosként egy ukrajnai kórházban. Hogy mennyire közel álltak egymáshoz, azt jól mutatja a Napló 1943. március 11-i bejegyzése: „A múltkor dolgozom a gépen s közben képzelôdöm, mint szoktam. S egyszerre hirtelen: hogy kezdenél egy nekrológot Gyuriról? – kérdezem magamtól. A kérdés átmenet nélkül, érthetetlenül ér. S utána rögtön: Cserépfalvi adná ki a posthumus [sic!] kötetet. Nem is annyira adná ki, inkább adja. Így jut eszembe. Abbahagyom a munkát, meredten nézem a forgó gépet és hideg lesz a szívem körül. Elkezdek befelé hallgatózni, mint eddig is gyakran, Gyuri felé. Nem jön válasz. Eddig mindig azt éreztem, hogy nincs semmi baj, – él. Most újra eszembe jut és fázom.” (Radnóti: 1989, 280.) Bálint analíziséhez lásd Hárs: 2009b. Georg Groddeck (1866-1934): német orvos és író, a pszichoszomatikus és holisztikus orvoslás egyik megalapítója. Ferenczihez és több magyar íróhoz is (Füst Milán, Kosztolányi Dezsô, Dénes Zsófia stb.) szoros barátság fûzte. A részletekhez lásd: Hárs: 2008b. Vö. például ebbôl az idôbôl: Vas: 1930. „Néha a fiadnak érzem magam, / ki lopva nézi vetkôzô anyját / és csodalátó szeme kicsillan / kamaszévei únt undorából / és beléd szeret. / És beléd szeret / a testedet látva.” Hogy ez a gondolat mennyire egyidôs Radnóti mûveinek elsô megjelenésével, azt jól mutatja a következô idézet is: „aztán, egy minden ízében megrendítôen új, Freudra, a szürrealistákra és Jean Cocteaura egyszerre emlékeztetô


2/22/10

7:26 AM

Page 87


9

10

11 12

13 14 15

16

17 18 19

20

versben az anya tér vissza halottaiból kísértetiesen, mint az Ikrek havában felidézett gyermekkor: a ’véres szökevény’...” (Köves: 1940, 704.) Radnóti ambivalenciájának kialakulásához egyébként fölösleges feltételeznünk akár a Sík Sándortól hallottakat, akár a József Attilával kapcsolatos személyes tapasztalatait. Németh Andor például, évekkel azelôtt, hogy megkezdte volna Rapaportnál analízisét, így nyilatkozik: „[…] nem akarjuk állítani egy pillanatra sem azt, mintha a pszichoanalitikusok felfedezései nem gazdagították volna in praxi is az ideggyógyászatot. Ezt a gazdagodást kétségbevonni nem lehet. A pszichoanalízis, mint a lelki folyamatok elmélyített ismerete, lényegesen módosítja mindazt, amit az idegbetegségekrôl ezideig tudtunk, tehát új kiindulópontját teremtik meg a praktikus beavatkozásnak is. Ennek ellenére fennáll, amit az eddigiekben mondottunk: hogy a lélekelemzés, úgy amint az a gyakorlatban történik, kontrollálhatatlan, önkényes beavatkozás, sôt a kényelmetlen emlékek tudatossá tételével és felmutatásával olyan esetben, amikor a beteg lelki egyensúlyának szempontjából a be nem avatkozás elônyösebbnek látszik, egyenesen kárhozatos.” (Németh: 1929, 330.) Ez a gondolat is a kor közgondolkodásának része volt. És micsoda véletlen: Németh Andort késôbb Brachfeld fordította spanyolra (lásd Horváth: 2008, 71.). Radnóti egyébként egy helyütt éppen Németh Andort idézi „pszichoanalitikusan”: „Németh Andor írta, ha jól tudom évekkel ezelôtt egy, az új versrôl szóló tanulmányában, hogy van a lírának egy típusa, ahol a tájék és a lélek egymás kölcsönfogalma, hogy a tájék olyan mint a lélek, és a lélek olyan mint a táj. És ezt hermafrodita mûvészetnek nevezi.” (Radnóti: 1982, 693. – kiemelés az eredetiben) Vö. Freud: 1994. Az Alkonyat címû versrôl van szó. Az elsô, „megálmodott” változat: „Hangafa, - mondom, hangafa / csodálkozva néz rám a gyerek / kerek szemekkel / Hangafa, - mondja, hangafa / fecskefû, - mondom, fecskefû! / a fecske hû? csodálkozik. / Hisz ôsszel Afrikába költözik! / S bevérez az alkony / lassan csepegô vörösével.” (kiemelés az eredetiben) Vö. Freud: 1998 és 2001. Radnóti viszonyulásáról a „felnôttséghez” ld. Hárs: 1991a. Vö. Ferenczi: 1997. Nem árt azonban csínján bánni az effajta „forráskereséssel” – mint másutt utaltam rá, bizonyos elképzelések hasonlósága mögött nem kell szükségszerûen hatást föltételezni. Vö. Hárs: 2009a. Füst Milán a Nyugatban kétszer is kitér az öngyilkosság kérdésére, hangsúlyozva a „bennünk élô gyermeket”: Füst: 1921a, 1921b. Radnóti saját hozzáfûzött jegyzete: „Kárászné Szivessy Mária szíves közlése”. Vö. Freud: 2001. Ez a naplórészlet azért is fontos, mert világosan kettéválik benne Radnóti költôi és magánénje. Kétségessé teszi azt a közhelyszerû véleményt, hogy Radnóti készült volna a halálra. Hasonló dilemmát vet föl, mint József Attilának a Szabad ötletek jegyzékében olvasható sorai: „a verseim nem én vagyok: az vagyok én, amit itt írok.” „S az íróság szempontjából fontosnak érzem azt, hogy nyelvészetet tanultam […] Olvasok, de a nyelv foglalkoztat, az anyag, amellyel dolgozom. Az anyaggal való

harc sikere érdekel, és annak az idôben változó állapota.” (Radnóti: 1982, 547.) 21 Elég itt Hollós Istvánra utalni, aki tanulmányt közölt a Nyugatban „egy versmondó betegrôl” (Hollós: 1914), és Kosztolányinál, illetve Füst Milánnál érdeklôdött nyelvelmélete helyessége iránt (vö. Hárs: 2008a); vagy Fónagy Ivánra, aki nem csupán analitikus nyelvelméletet alkotott, de elemezte is Füst Milán Öregség címû versét (Fónagy: 1974). Mindkét szerzôhöz lásd: Takács: 2008. 22 „[M]it írt Tompa válaszul mikor Miskolcra hívták papnak? – ? – Hanvai papnak hamvai Hanván hamvadnak el...” (Radnóti: 1989, 175.) 23 Lásd pl. az Attila és Pista névvel kapcsolatban a Curriculum vitae-ben leírtakat. 24 Akárcsak József Attila, Juhász Gyula is az identitás felôl közelítette meg a problémát – számos versében és más szövegében „játszik” a „juhász” és a „gyula/gyalu” szavakkal. 25 Bónyi Adorján (1892 – 1967): író, lapszerkesztô. 26 Lásd Takács Mónika összefoglaló dolgozatát: Takács: 2008. 27 Ugyanez a nyelvi „éleslátás” csapódik le ebben a sokkal általánosabb megállapításban: „A hazugság úgy üt ki a stíluson, mint bôrön a fekély. Jelentkezik, rondán, mint a vér tisztátalansága.” (Radnóti: 1989, 51.) 28 Ennek a „doboznak” természetesen semmi köze a korábban említett „bûvészdobozhoz”. 29 Töreky Géza (1873 – 1961): 1922-tôl a budapesti büntetô törvényszék alelnöke, 1926-tól elnöke. A Horthy-rendszer igazságszolgáltatási apparátusának hírhedt képviselôje. 1934-tôl a Kúria másodelnöke, 1937 és 1944 között elnöke, 1935-tôl tagja a felsôháznak. A visszavonuló német csapatokkal a felelôsségre vonás elôl nyugatra menekült. 30 Vihar Béla (1908 – 1978): költô. Ô állította össze a Sárga könyv (Sao Paolo, 1945) antifasiszta dokumentumgyûjteményt. Csergô Hugó (1877 – 1944): író, újságíró. Ô állította össze a Száz év zsidó magyar költôi antológiát (Bp., é. n.), Szabolcsi Lajos (1889 – 1943): író, újságíró. Sós Endre (1905 – 1969): újságíró, író. Barát Endre (1907 – 1976): író, újságíró. 31 Horvát Béla (1908 – 1975): A Szép Szó körébôl indult, majd a Vigilia legnépszerûbb költôje lett. A Mai magyar költôk címû antológia ellen faji szempontokat hangoztató kirohanást intézett 1942-ben – egyebek mellett erre utal Radnóti levele. 32 Just Béla (1906 – 1954): író, szerkesztô. A Korunk Szava (1931-39) munkatársa, a Vigilia (1935-44) egyik alapítója. Possonyi László (1903 – 1987): író, szerkesztô. A Magyar Írás szerkesztôje, majd a Korunk Szava katolikus folyóirat irodalmi és kulturális rovatvezetôje, késôbb az Új Kor és a Vigilia alapító szerkesztôje. 1945 után az Új Ember katolikus hetilap munkatársa. 33 A gyermek-felnôtt viszonylathoz vö. Hárs: 1991a; a „menekülés a progresszióba” jelenséghez ld. Ferenczi: 1996. „[A] regresszív értelmû realitástól való menekülés mellett létezik egy progresszív értelmû menekülés is, amikor valaki hirtelen intelligenssé, sôt tisztánlátóvá válik, tehát egy progresszív menekülés, bizonyos virtuálisan elôre megadott, de eddig funkcionálisan nem használt fejlôdési lehetôségek hirtelen kibontakozása, azt lehet mondani, hirtelen öregedés (az érzések egyidejû embrionálissá válásával).” (206.)

• 87 •

Radnóti ahogy tetszik

Recommend Documents