„Civil aggiornemento”
Úton az egyház civilizációja felé Introdukció Pályázatot hirdetett a 80 éves Vigilia folyóirat szerkesztősége. A kiírás központi kérdése: miként kapcsolódik egymáshoz a hívő keresztény és az értelmiségi létforma? Amennyire megérintett a témamegjelölés, épp annyira zavarba is ejtett a további, mintegy akcidentális felvetések sora. Írásomban ezért arra vállalkozom, hogy tükröt tartsak az egyház, egyszersmind a kérdéseket megfogalmazó szerkesztőség, valamint a tisztelt olvasók számára. Az általam évtizedek óta tapasztalt aktuális vallási helyzetkép alapján ugyanis azt az alaptézist vagyok kénytelen felállítani, miszerint 2015-ben oda jutott a rendszerváltás utáni lendületet elvesztett egyházszervezeti dinamika, hogy a hívő értelmiség praktikusan képtelen tudásával, aktív tevékenységével érdemben segíteni a katolikus egyház életét. E súlyos kijelentés nyomán az alábbiakban három fejezetben foglalom össze gondolataimat. A diagnózis felállítását az indokok felvázolása követi, zárásként a változás, megújulás lehetőségét, megoldási javaslatokat fogalmazok meg. A felhozott példák szorosan a magyarországi tendenciákból indulnak ki, jóllehet összegyházi perspektívában is értelmezhetőek a leírtak. I. Juhok nélküli pásztorok Nem szükséges különösebben pesszimista szemléletűnek lenni, hogy felismerjük: valamiféle változásért kiált az egyház, éspedig meglehetősen hangosan. Elég hozzá kellő őszinteséggel rátekintenünk a valóságra, az adatszerű tényekre, hogy belássuk, a jelen helyzet katasztrófa felé kormányozza azt a bizonyos hajót. A papság száma olyan drasztikus mértékben csökken, hogy ha napjainkban nem történik valami csoda, netán jelentős fordulat e téren, két évtized múlva teljes képtelenség lesz fenntartani az egyházmegyék struktúráját. E téren nem csupán az utánpótlás hiánya, az ebből fakadóan előálló generációs szakadék és a drasztikus jövőképet festő korfa értelmezendő óriási felkiáltójelként, hanem a papi szolgálatot elhagyók jelentős száma is. A közelmúltban egy fiatal magyar lelkipásztor, Cseh Péter Mihály így vallott egy interjúban: „Nálunk, a Pécsi Egyházmegyében 1960 környékén 360 pap szolgált, jelenleg nagyjából 70-en vagyunk. Most épp hat falu tartozik hozzám úgy, hogy szekszárdi káplán vagyok, de Szálkán lakom. Ebből a hat faluból négyben néhány évtizede még helyben lakó plébános volt, mindegyiknek volt káplánja is. 4-5 éve Erdő Péter bíboros azt mondta, hogy 10 százalék körüli a kilépő papok aránya.” Mindeközben érzékelhetően kiürülnek templomaink, néhány kivételes egyházközség üdítő oázisként hat a sivatagosodó padsorú méretes épületek sorában. Itt ugyancsak a rendszeresen templomba járó hívek átlagéletkora, korfája mutatja, hogy hathatós beavatkozás nélkül az igen közeli jövőben szép sorban bezárhatjuk a kapukat. Az igazi dráma – egyben írásom központi problémafelvetése – abból ered, hogy nem csupán az ifjúságot képtelen a szívén keresztül megszólítani az egyház, hanem a középkorúak is kikopnak/kikoptak az egyházközségekből. Közülük kerülhetnének ki azok az értelmiségiek, akik a pályázat alapgondolata szerint hozzásegíthetnék az egyházat küldetése megvalósításához. Talán némi megnyugvásra adhat okot, ám könnyen önáltatásba fordulhat az a tendencia, mely alapján egyre több oktatási intézmény kerül felekezeti fennhatóság alá, így menetrend szerint bekerülnek a templomokba a fiatalok. Ne tévesszen meg senkit a nyilvánvaló politikai hátszéllel is megtámogatott jelen látkép: e fiúk és lányok jelentős többsége aligha önszántából, a szíve által vezetve vesz részt az egyház életében! Vállalva a kijelentés terhét: –1–
statiszták ők, akikből persze könnyebben válhatnak „aktivisták”, mint ha a templom közelébe se mennének, de tévút lenne rájuk tekintve biztosítottnak látni az egyház jövőjét. Természetesen tömegesen léteznek hívő nyitottságú, a keresztény tanítás alapjait követő személyek, ám ők ma többnyire másként élik meg Istennel való kapcsolatukat, mint a letűnő népegyházi modell alapján az egyház vezetése megszokta/elvárná. Két fő csoportjuk a maguk módján vallásosak és a valamely más felekezethez, avagy szabadkeresztény gyülekezethez tartozók. Előbbiek halmaza az anonim ateistáktól a néha misére járó, a pappal jóban lévő jámbor lelkekig terjed, míg az „elpártoltak” valódi hívő elkötelezettségről tesznek tanúságot, ám csalódottságuk, avagy türelmetlenségük eltávolította őket – akár már felmenőiket – a katolikus egyház élő kötelékéből. Létezik egy határcsoport, magam is e körbe tartozom. Mi vagyunk az önszántunkon kívül parlagon heverő, de a katolikus egyház iránt elkötelezett keresztény értelmiségiek, akik bármennyire is keressük, nem találjuk helyünket a rendszerben. Saját szerepünket képtelenek vagyunk betölteni, míg a felkínált, adódó feladatok messze távol állnak attól, ami reális egyházépítő küldetésünk lehet. Nem ülünk persze tétlenül, tapsra, másokra várva, de az egyház szolgálatát magában nem foglaló főállásunk, családi kötelezettségeink mellett a klérus által rendre behúzott kézifék mitt minimálisan vagyunk képesek betölteni az egyébként ránk szabott keresztény értelmiségi szerepkört. A diagnózist összefoglalva: léteznek bevethető, elkötelezett keresztény értelmiségiek, ám ők vagy nem katolikus értelmiségiek, vagy ha – nem csupán papíron – katolikusok, bizonyos okokból többnyire parkolópályán várakoznak. A következő fejezetben ennek az okaira kívánok rámutatni. II. A meg nem becsült értelmiség Nem ma kezdődött az a folyamat, amely az imént leírt eredményt kiváltotta, ám pár éve elkezdődött egy másik folyamat, amely legalábbis ellenhatást gyakorolhat. „Nincs szükség klerikális papokra, akiknek viselkedése eltávolítja az embereket Istentől, sem funkcionárius papokra, akik betöltik szerepüket, de közben Istentől távol keresnek vigaszt” – emlékeztette Ferenc pápa az olasz püspököket egyik találkozójuk során Assisiben. „A szíveket kell kiképezni. Egyébként kis szörnyeket nevelünk. És akkor ezek a kis szörnyek nevelik majd Isten népét. Ettől valóban libabőrös leszek” – fogalmazott szókimondóan egy interjú során ugyancsak a katolikus egyházfő. A jezsuita szerzetes pápától hosszan idézhetnénk a hasonló gondolatokat, amelyek nem holmi egysíkú kiragadások némely megnyilatkozásaiból. Róma püspöke lépten-nyomon tükörbe nézésre hívja, éspedig kíméletlen őszinteséggel kritizálja a klérus tagjait, mintegy szabadságharcot hirdetve a klerikalizmus ellen. Nyilvánvalóan azért teszi ezt, mert jól ismeri mind a korábbiakban felvázolt helyzetképet, egyben érti és fel is erősíti az idők szavát. A klerikalizmus az általam adekvátnak gondolt értelmezésben a papi hatalommal való visszaélést, a túlzott főnökösködést, a céltalan irányításmániát, a feudális rendszerből átmentett kártékony gyakorlatokat foglalja magában. Ellenpontja, feloldása ezért nem valamiféle antiklerikális rendszerszemlélet, hanem a klérus valódi hivatásának tisztázása és megvalósítása. Tegyük a szívünkre a kezünket, s válaszoljunk bátran saját magunknak! Mit szólna Jézus, ha megkérdeznénk a véleményét a püspöki palotákról, márványlépcsős székházakról, az egyéb funkciójú gigantikus méretű, ám gyakran üresen kongó épületekről? A főtisztelendői, úri hajbókolást nem feltétlenül elváró, ám megengedő elöljárókról?
–2–
Tetszik, nem tetszik, a farizeusi minták többsége jócskán fellelhető a klérus körében. Bár alighanem mindig így lesz ez, a mérték – legalábbis püspöki székhelyeken, egyházi intézmények környékén – megdöbbentőnek hat. Mindeközben tisztelettel kell adóznunk azon hiteles lelkipásztorok kitartó missziója előtt, akik nem gyakorlói, sokkal inkább elszenvedői társaik klerikalizmusának. Őket is sújtja ugyanis az okozat: a ma embere a lábával fejezi ki véleményét, amint ezt a „voting by feet” aranyszabály hűen megfogalmazza. Az X, Y, Z generációk egyre kritikusabban tekintenek a világra, ettől pedig az egyház sem függetlenítheti magát. A nyitottabb, szabadabb szemléletű, gyorsabb tempót diktáló, átláthatóbb mechanizmusokat, élénkebb kommunikációt hozó új évezredben rendkívül sokan felismerték a klerikalizmus jelenvalóságát, a tisztelendő urak gyakran tiszteletre nem méltó életvitelét, egyben a rendszerbe kódolt kontraszelekciót. Utóbbi tendencia mind a papképzésre, mind az értelmiség szerepvállalására kihat. A papképzésben nem titkolható tovább a „szent maradék” térnyerése, vagyis nem főként az lép be a szemináriumok kapuján, aki lelki habitusa és kimagasló intellektuális képességei okán pásztora lehet bármely nyájnak. Mivel a katolikus értelmiség kvázi csúcsa és forrása éppen a papság lenne, amíg ez a terület rendezetlen, gazos ugar, addig indokolatlan, egyben képtelenség az egyházi renden kívüli értelmiségtől komoly támaszt remélnie az egyháznak. A különböző egyházi hivatalokat betöltő civil személyek körében szintén elterjedt jelenség, hogy többet számít a kiválasztásban a személyi lojalitás, egyfajta alárendeltség a helyi ordináriusnak a szakértelemnél. A szakmailag valóban felkészült értelmiségiek ebből fakadóan vagy önszántukból, vagy klerikális ráhatásnak köszönhetően maradnak egyre inkább távol az egyházi feladatoktól. A klerikalizmus egyik dogma érvényű alapelve szerint a pap felszenteltsége folytán mindentudó csodalénnyé válik, aki a pénzügyektől a különféle mérnöki szakterületeken át a kommunikációnak és a menedzseri feladatoknak is mestere lenne. Óriási pazarlás zajlik: ki nem aknázott lehetőségek, félresikerült projektek állnak halomban a padláson. E helyzetet könnyedén el lehetett volna kerülni, ha hozzáértő emberekre vannak bízva a feladatok. De mit szóljunk akkor, ha még a II. Vatikáni Zsinat szemléletváltásra hívó legalapvetőbb törekvéseit sem sikerül életre váltani? A papság mellett a katolikus értelmiség zászlóvivői leginkább a nős diakónusok, a családos akolitusok, lektorok lehetnének, akik nem csupán az oltár körüli szolgálatban, hanem az egyházközség motorjaként és életkörnyezetük civil életében is áldássá válhatnának a világ számára? Noha igen sok életképes kezdeményezés létezik Magyarországon erre vonatkozóan, az eddig leírtak hű – botrányos – igazolása, hogy jelenleg több olyan egyházmegye is létezik, ahol nem a véletlen, hanem a helyi püspök informális döntése okán nem szenteltek fel még egyetlen alkalmas házas férfit sem diakónussá. A katolikus egyházhoz képest eközben mind a protestáns történelmi felekezeteknél, mind a szabadkeresztény gyülekezetekben rendkívül aktívan vannak jelen a civilek, nők és férfiak egyaránt a vallási életben és hívőként a társadalomban egyaránt. Noha szinte minden vallásos közösségben megjelenik az intézményrendszer, a hierarchia, mégis, az értelmiség beskatulyázása, sarokba állítása tipikusan a katolikus egyház sajátja. Ennek az egyháznak az egyik legjellemzőbb vonása (volt az igen közeli múltig) a valóság kiszínezése, a pozitivista önreflexió, amelynél kevés hatékonyabb eszközt lehetne találni az értelmiség messzire űzésére. A gondolkodó, építeni vágyó, tiszta lelkű húzóemberek érthetően idegenkedve menekülnek a szőnyeg alá söprő, a kritikát meg nem halló, a vita lehetőségét
–3–
kizáró, tabukat védelmező rendszertől. Vannak arra utaló jelek, hogy a katolikus egyház egyre kevésbé vágyik ilyen szervezetként értelmezni magát, ám rendkívüli mértékű a tennivalók mennyisége. III. Az aratnivaló viszont sok Jelen sorok írása közben nagy bizalmat táplálok arra vonatkozóan, hogy amit eddig összefoglaltam, egyre inkább múlt időben értelmezhető. Nem látszik még az egyöntetű szándék a klerikalizmus teljes lebontására, de számos búvópatakszerű forrás csap fel innen és onnan évek óta, amelyek bármikor folyammá duzzadhatnak. Ezt látom kiútnak a katolikus értelmiség számára is, ezért nem adtam fel magam sem a türelmes küzdelmet egyházammal. Abban a reményben élek, hogy Ferenc pápa és elv-társai munkássága nyomán egyre több csatorna nyílik meg, amelyeken keresztül a partvonalon időző értelmiségi szakemberek visszatérhetnek oda, ahová a szívük húzza őket, ahol Isten küldetést bízna rájuk. A civilizáció kifejezés igeként alkalmazva olyan társadalmi folyamatot jelöl, amely valamiféle fejlődés irányába mutat. Írásom címében is erre kívántam utalni, azzal a társult jelentéssel kiegészítve, hogy az egyház társadalmának fejlődéséhez a civilek aktívabb bevonásán keresztül vezet az út. Ez aligha újdonság, közel és távol erről szólnak a különböző szintű hivatalos egyházi megnyilatkozások, erre buzdítanak a szószékeken a papok, épp csak a klerikalizmus gátja akadályozza a nemes cél megvalósulását. A katolikus értelmiségiek szerepvállalására ugyanis tér, lehetőség bőven adódik – következzék az a rész, amely talán a pályázat kiíróinak prekoncepciójával leginkább találkozik. Az egyház minden fogyatkozási mutatója ellenére még ma is hatalmas szervezettel, hálózattal rendelkezik, amely óriási potenciált hordoz. Helyes, őszinte, professzionális kommunikációval a jelenleginél sokkal vonzóbbá lehetne tenni a kor embere számára lokálisan és globálisan/virtuálisan egyaránt az evangéliumot. Személyes tapasztalatom alapján a nyitott, önkritikus, korszerű stílusú vallási témájú megszólalásokra nem csupán vevők a világi médiumok és azok olvasói, éppenséggel meglepődve üdvözlik, hogy „ilyet is tud az egyház”. Ahelyett, hogy valamiféle félreértelmezett presztízs reményében százmilliókat – összességében akár milliárdokat is – dobálna ki évente az egyházi vezetés a szenteltvíz illatát árasztó, ájtatos hanghordozású orgánumok fenntartására, komolyan kézbe kellene és lehetne is venni az egyházi kommunikáció területét. Beer Miklós püspök idei megnyilvánulásai önmagukban is releváns példát mutathatnak, ám egyik fő üzenete még beszédesebb: kevesebbet kéne saját sajtónkkal magunkat „tömjénezni”, ugyanezt az energiát, pénzt, személyi állományt inkább a külső párbeszéd szolgálatára kellene rendelni. Nem félni kell a gyorsabb, individuálisabb kommunikációtól, inkább fel kell venni a kesztyűt bátran, érvényesítve az inkulturáció elvét. Jelen kell lenni aktívan és vonzó stílusú tartalmakkal az online közegben, a blogoszférában, a közösségi médiában, életszagú vizuális anyagok megszületését ugyancsak előmozdítva. Ezt tartom az egyik legfontosabb területnek, ahol a keresztény értelmiség érdemben támogatni tudná a katolikus egyházat – amennyiben az befogadó módon teret engedne és nem csupán vállveregetéssel támogatná ezt a tevékenységet. Jól képzett, ha úgy tetszik, harcra kész művelt kommunikátorok várják a jelzést, hogy igény van a képességeikre, energiájukra, szaktudásukra, az általuk birtokolt know how kiaknázására.
–4–
A kultúra, a művészet újabb gyümölcsözni képes terület, ahol legalább nem a nulláról kellene kezdeni a szívek meghódítását. Nagyon fontos, hogy itt is életszagú, kortárs nyelven üzenő, vonzó produktumok megszületését, napvilágra kerülését szorgalmazza és ténylegesen támogassa az egyház. Vajon mekkora arányban oszlik meg az egyház figyelme, anyagi támogatása a muzeális kincsek és a könnyűzenei alkotások között? És vajon mire volna valódi igény, szükség napjainkban? Bár rendre emlegetjük, hogy az egyház a kincstárából újat és régit vesz elő, a haladó szemléletet mégis jellemzően elnyomja a konzervativizmus. A zene önmagában duális terület, abban az értelemben mindenképp, hogy megújításával az evangelizáció mellett a liturgia is lélegzethez juthat. Ha visszatérünk arra a kérdésre, hogy miért ürülnek a templomaink, elég csak a „boruljunk le és rettegve imádjuk e fölséget” jellegű opuszokra gondolni, amelyek hűen tükrözik, hogy néhány emberöltővel elmarad az egyházi kultúránk az aktuális gondolkodástól, szóhasználattól. Nem csoda, ha sokan idegenkednek ettől a nyelvhasználattól, a patologikus tempójú siratóénekektől. „Az egyházi énekek kifejezetten valami balkáni gyászhimnusznak tűnnek” – fogalmazta meg véleményét egy fiatal hívő egy katolikusok körében végzett átfogó felmérésben. Micsoda nemes értelmiségi feladat egyházi szövegeink, dallamaink művészi revitalizálása! A politika, a társadalomtudomány, a szociológia egyaránt képzett, felkészült értelmiségiekért kiált. Ne hagyjuk megvezetni magunkat attól a szólamtól, miszerint az egyház csak ne politizáljon! A polisz szó eredeti szövegkörnyezetében értelmezve a köz ügyeivel való foglalkozást jelentette a politika, s akik nem foglalkoztak ilyesmivel, nos, az ő megjelölésükre alkalmazták az idiotész jelzőt. Noha a pártpolitikai megosztottság hazánkban is megmételyezi a politikai gondolkodás légkörét, nagy szükség van hívő megmondóemberekre, politikai „reflektorokra”, akik hol reflektálnak, hol irányt mutatnak, minden megszólalásukkal hitelesen képviselve az egyház társadalmi tanítását. A szakpolitika ma is örömmel alkalmazza a rátermett értelmiségieket, akik körében örvendetes számban vannak jelen keresztények – aktuálisan még államtitkári, miniszteri pozícióban is. Pontosan tudjuk továbbá, mekkora értéke van társadalmunkban egy kimagasló tudású, lánglelkű vallásszociológusnak. Pontosan tudjuk, hiszen rendkívüli űrt, hiányt hagyott halálával maga után Tomka Miklós. A keresztény értelmiség fő terepe kétségkívül az oktatás, a képzés világa lehet. A hittan és erkölcstan kötelező általános iskolai oktatása a kényszer szerencsétlen légköre ellenére nagyszerű lehetőséget kínál a társadalom szemléletformálására, ám kétélű kard került a felekezetek, így a katolikus egyház kezébe is. Iskolai keretek között épp úgy megalapozhatjuk a fiatalok világnézeti, hívő nyitottságát, mint ahogy messzire űzhetjük őket Istentől, egyháztól, vallástól. Az erőpozícióból való oktatás, a túlzott vehemencia helyett ezért itt a lábujjhegyen járás módszere mentén a rácsodálkozás attitűdjének kell vezetnie a hívő tanár szavait és cselekedeteit. Igazi missziós terep az iskola, hiszen a széthulló családok elszaporodása már nem ad biztos alapot, ami háttérként támogatná a keresztény nevelést, növelést. Bár ez tűnik a legfajsúlyosabb feladatnak, azért nem boncolom túlzottan e szálakat, mivel az egyház legalábbis megfelelőnek tűnő energiát fektet a terület folyamatos fejlesztésébe. Nagy öröm látni e téren a katekumenátus koncepciójának már talán nem is szárnybontogató lépéseit, amely élő közösségekbe hívhatja meg a helyüket, útjukat keresőket. Szívfájdító ugyanakkor az elkötelezett hitoktatókkal szembeni olyan püspöki magatartás, amely visszatartja a jogosan járó fizetés egy részét, mondván, tanítsanak csak elkötelezettségből. Romboló mechanizmusok is jelen vannak sajnos egyházunkban, nem várhatunk ezek felszámolásával. Vegyük észre mindeközben, hogy a képzési terület napjainkban túlmutat az iskola és a plébánia keretein: ideje szárnyakat adni a keresztény tanácsadók, coach-ok alá. Őket aligha kell megtalpalni – az általam ismert potentátok mind
–5–
művelt, egyházukat építeni vágyó értelmiségiek, akik csupán valamiféle ablaknyitásra, aggiornamento-ra vágynak. Blogger, könnyűzenei dalszerző, énekes, coach, megmondóember – ők mind a holnap katolikus értelmiségének képviselői. Már ma is itt vannak, de még a startkövön állnak. Nem rajtuk múlik – ez írásom vezérgondolata –, hogy hatékonyan segítsék egyházuk életét, aktívan részt vegyenek a nem keresztény értelmiségiekkel való párbeszédben. A hívő keresztény és az értelmiségi létforma, azt kell sajnos tapasztalnunk, elválasztható. Pedig szorosan illene kapcsolódnia a két identitásnak egymáshoz, ám ehhez bizony pénz, paripa, fegyver, legfőképp pedig szándék szükségeltetik. A jelenleginél civilizáltabb egyház lehetősége a kapuk előtt áll. A keresztény értelmiségiek számára nem a hogyan a kérdés (ezt többnyire megoldják ők maguk, nem kell megtanítani a civil értelmiségieket arra, amit már tudnak), hanem a mikor. Adja Isten, hogy a Vigilia is hozzá tudjon járulni szemléletformáló, kapukat táró szolgálatával a vágyott aggiornamentohoz!
–6–
