Cinege idı 1997. 1997. február 15. A levágott száraz krizantémszárakból rakott máglyán égeti el anya a telet. A meteorológia esıt jósol és szelet. De most ragyogva süt a nap, csak néha hunyorog a füsttıl.
* 1997. február 23. Mit kezdjek a szép idıvel, mely végre közelít? hátamat melengeti a nap, fejemet bódítja a friss levegı, szívemet forrósítja az öröm, hogy anya itt simogatja mellettem a gereblyével, kusza, gubancos fürtjeit a gaznak, fittyethányva bajnak és panasznak, velem együtt örül a korai tavasznak.
* 1997. március 2. Pici smaragdzöld szarvait meresztgeti az orgonafa mint a tavasz gyızelmének "Viktorija". A meggyfa, kócos, elhagyott szeretı, lógatja finom szálú ágait, mintha nem is hinne az áprilisi mennyegzıbe, ahol hófehér virágruhát öltve ı lesz a legszebb a kertekben. *
1997. március 19. József - napi havazás, esı, szél és vacogás. Csak a remény melegít, sugározza kegyeit a mosolygó figyelem. Aztán magad maradsz. Két alma az asztalon, a pohárban sisteregve szóda gyöngyöz. A kályhában a rıt fény bolerót jár, bíbora vonzza a szemet. A madarakra gondolok, kik összebújva alszanak, szárnyuk alá rejtett fejjel. A villamos sárga villanása a Király utcán... milyen kicsi vagyok... sárga és barna lécek lakkos fénye, hővös tapintása az ülések magasából lógázom a lábam... A múlt cukrászdájában elnyalogatott fagylalt a gyerekkor, álom és ébrenlét furcsa keveréke. Falovak a körhintákon rég lefeküdtek már, egy csomóban fejet-fejre hajtva az emlék fáskamrájában, ahol pókháló rajtuk a kantár, szép barna szemüket szénpor festi feketére. Bányalovak, csillék, csákány, aknatorony, bányászzenekar, Apa...!
* 1997. március 24. Fáskamrában az a jó, elfér benne három ló. Nekem már csak az való, hogyha fából van a ló. Álom - faház lázálom. A faházban álló lovak szén és tőzifa között várják, hogy kivigyem ıket a rétre, a kukutyini-focipályára, ahol kedvükre száguldhatnak míg a futószár engedi. S az álombéli futószár végtelen, mint a sajgó fájdalom az elröppent teljesség, a gyermekkor után. Itt állok sután, bután meredek az égre, bár láthatnám végre ıt, mosolygó felhık közt a Kalotai két lovát hajtva, ahogy ül a bakon, és büszke nagyon, hogy a fiai az ígért, faházbeli lovakat ápolják, szeretgetik, friss fővel is megetetik.
Zsebemben a három lóval, sokszor értem már haza, csak a faház nincs sehol, ami volt az a régi, már égi. Gumilovak, falovak, gipszlovak, ólomlovak, mőanyaglovak, papírlovak, hús-vér igaziak sokan vannak már az égi ménesben. Az elmúlt évek hintalova, imbolyog ide-oda, gondolva az ifjúságra, sok jó pajzán furcsaságra, a szép lányok sorára. Sokak figurás farára.
* 1997. március 27. Zöld csütörtök, nagypéntek, még pár nap és vége a nagyhétnek, ami nyolc. Hisz a húsvét hímes tojás hétfıje zárja az ünnepet, a kedd kezdheti a hetet, ami hat.
* 1997. április 6. Minek a szabadság annak, ki mindig a magány foglya ? Napsütésben is fogvacogva, társaságban is egyedül, vár, bízik még titokban, bár reménytelenül. A száguldó felhık borút és derőt váltanak, mint hangulatot, színes virágokat csókol a fény, a padon mellém ereszkedik az árnyék. A gyermekkor illatos préselt virágokat ırzı mesekönyvében lapozgatva felcsillan az édes, szép remény. Minden kedves, mosolygós, friss és üde, a lehetıségek ezernyi aranykapujával. Húsvéti tojás keresés a tulipánok és jázminok között, a festett fatalicska, a színpompás labda, fiatal és boldog szüleim mosolya soha-vissza-nem-jövı madár volt. Elrepült. *
1997. április 10. A lassan virágot bontó orgonafán csivitelnek a vacsorázó madarak. A számítógép lubickol a maga nyolc megájával. Az ember a hosszú tél alatt elfelejti, hogy a csoda, micsoda ? A nadrágomra lyukat égetett a tavaszi forró térden lovagoltatás. Finoman hővös, szépvonalú keze cirógatása... Bájosan zajos, csacsogó, mint az ablakomban daloló tarka pihés csapat. Ez évben elıször látom a kis vándorokat a madáretetıben, tengelic, zöldike színesíti a veréb szürkét-barnát. Két szembe repülı repülı kondenzcsíkja óriási X-et rajzolt a reggeli égre. * 1997. április 21. A Balaton jeges-haragos zöld arca és a fagyos sirálysodró szél fogadott a fonyódi mólón hétkor hétfı reggel. A vonatban a zöld, és a havas táj nézett vissza rám az öklömnyi hópihék közül. Az éppen visszaérkezett gólyák masíroztak a friss havon. *
1997. április 22. Az orgona lilája felragyog a meggyfa fehér ruhás hátterétıl. Csillagtalan hideg az este, a magányos didergést nem őzi el semmi tőz. Suhogó függönyként esik az esı, a verebek levél alá állnak, a rigó ázott tollát igazgatja, a macskák bámulva áznak. A szoba csendjében az emlékek hangjai újra születnek. Hallom, ahogy kint köszönsz, várom, kopogj és belépj..., hogy a magány eltakarodjon, és a tárgyak fölszikráznak. Csak az ólmos fáradságból születı jótékony álom, varázsolt újra ide, ezer alakban. Állok az ablakban és tudom, hogy éppúgy nem jössz többet, mint azok akik végleg elmentek oda, át.
*
1997. május 5. Ma a tavasz, - ez a kópé csoda zöldben, féktelen nagy fényözönben, melengetı örömökben gazdag napot, szépet, régi és új látogatót, babakocsit tologatót, mosolygót, .... * 1997. június 6. Fehérfalú, festék szagú tisztaság. Hővös péntek este, mögötte a hétrét görnyedt munkanapok sora. Fák kusza ágterpeszein és sőrő zöld bozontján át, a buja kertre nézek. Madarak cikáznak az áthatolhatatlannak tőnı levélzuhatagon keresztül. Június hercegnı virággal borított lenge köntösétıl felhevült rigók trilláznak a hősítı fürdés után. Parányi vendégeim vacsorához készülıdnek.
* Míg karomban tartottalak pár varázsos percre, az ég a földre szállt. S játszott velünk a gondolat. Emlékekbıl és vágyakból köt csokrot az álom. Magányos éjjelek, monoton nappalok, szárnyaló álmok, becsukott ablakok. Mézédes emlék... Eldobott fa ló.
*
1997. július 20. Mesze járó gondolatok, a megtett utakon. A szépséges tájak, suhogó esı, tőzı nap, toronymagas felhık, elsuhanó szép nık, kevély-léptő gólyák, megférnek az emlékezés albumaiban. A díjlovagló négyszög fölött körözı gólyák, a lovak nyerítése a Himnusz alatt, a büszke, boldog gyermekarcok, a pónik aprózó ügetése az egyívő kígyóvonal közben, mosolyok, könnyek, igazak és hazugok, szemüveg-homályosító pillanatok emléke. Magányban az emlék az egyetlen társ. *
1997. augusztus 3. Fonnyadó meggyszemek a fa csúcsán, száradt orgonavirág-csonkok, levirágzott rózsák szirmaiból szıtt szınyeg ... és tegnap éjjel már megszólalt egy tücsök. Apró jelek az információk zuhatagában. A paradicsom még nem is pirul, de a tök bezzeg virul, folyondárja, levele akkora, hogy átkúszik mások kertjébe. Kócos, pici cinege repült most az etetıbe egy magot kiszedett, és máris elrebbent vele. Helyére jött egy másik, majd egy másik, (vagy ez már az egyik ?) Cinege idı van. Húsz perccel veréb idı után.
*
1997. augusztus 15. Sötét a reggel. A madarak lassan ébredeznek. A Gömbi még valahol a kertben gombóccá gömbölyödve alszik. Anya is visszafeküdt már. Az ajtónyitásra megjelenı Vöri, nagy pocakjával is "macska-ügyességgel" szalad föl a lépcsın. A kertiszékeket pakolva motorikusan körülnézek. A diófa alatti pad mellett egy kis élılény vergıdik a hátára fordulva. Egy kis kerti "vájár", egy vakondok - az anyu úgy mondja : "pucok" - kapálózik parányi kezes-lábas ásókáival. Persze a Vöri volt a tettes, aki örökké attól retteg, hogy éhen hal, ezért vadászik, vagy mint a lajmolók a Király utcában - ı is örökké kunyerál. Kapott inkább a Gömbinek járó finomságokból, csak hagyja, hogy nyugodtan befuvarozzam a kertbe a kis "bányászt". Persze találtam egy lyukat, le is tettem elé. rábízva a továbbiakat. Ahogy odébb léptem a pocakos macska már ott volt és követelte volna vissza a zsákmányát. A seprı azonban az én kezemben volt, amit elég volt megsuhogtatni, és már is eldılt a vita. Most már belehelyeztem az "aknanyílásba" a puckot, aki annak ellenére, (vagy pont azért) hogy a macska szájában volt már kétszer is, meglepıen gyorsan eltőnt a magakészítette alagútban. Levágott tövises rózsaágat tettem aknatoronynak a nyílás fölé, (anya is ilyet tesz a palánták fölé tavasszal, hogy a macskák ne ott "ülésezzenek".
Egy szomjas rigó, fiatal tojó, egész közel repült a vizeshordóhoz, és így megcsodálhattam a tollának finom ízléssel megrajzolt vonalait és színeit. A színe, mint a nyárifekete lónak, a feketének fényes matt, szürke és kékes árnyalatait, s rajtuk a meleg barnával rajzolt hullámos, pöttyös foltokat vonalakat. A színérıl eszembe jutnak régi szép "lovaim", színők, fényők, és az általuk tündöklıvé vált fényes napok. Akkor voltam. Most csak vagyok.
* 1997. augusztus 26. Kétszer öt és fél, vagyis 11 óra. Két nap alatt ennyit vonatoztam. Pécs - Nagycenk - Pécs. Állomások, sorompók, erdık, vadak, szántók, tavak, folyók és hidak, házak és emberek felvillanó, elsuhanó képe. Belül a forróság, a bámész unalom, és várakozás a megérkezésre. *
1997. augusztus 30. Soha már, nem lesz ilyen napom, mikor magányosan várom, hogy éveim ötven lova körbe-körbe álljon, és ki-ki életkorának megfelelı iramban ügesse körbe mindazokat akiket szerettem. (Akik szerettek, azokhoz biztos nem kell ötven ló, elég lenne pár is. Abbahagyom már is, ostoba a siránkozás is.) Kint esik az esı, este van, csak a monitor világít. Imát mormolok, sajátost, világit. Akikre gondolok, nem tudják már ezt a napot, - más aranyozza, vagy kormozza nekik. Kívánom nékik, hogy még nagyon sokáig emlékezhessek rájuk. Az emlékezés nem sorrendben szólítja az évek lovait, vagy csikóit. Jönnek össze-vissza, ügetve, kocogva, ficánkolva, meg sántán. Fényesen és szürkébben, karcsúbban és tuskólábbal, hajasan és kopaszon, szerelmes vénen és lángoló kamaszon. A tücsökhangú este nyitott ablakában rátok gondolok évek, kik elmentetek, elmúltatok. Veletek ment sok szép öröm, lelkesedés, hit. Most már csak ez az ötvenedik ló van velem itt a szobában. Érzem, benne ott dobog valamennyi év lova. S talán, majd mikor szinte észrevétlenül megjön az ötvenegyedik, már megint kicsit higgadtabb és bölcsebb leszek, nem firkálok ilyen sutát, hanem rajzolok valami csudát amitıl majd boldog leszek. Csak ebben az egyben hiszek.
*
1997. október 6. Az ablakpárkányon virágzó, viruló virágok sütkéreznek. Mögöttük fonnyadó leveleit festi sárgára, pirosra a meggyfa. Minden mozdulatlan, csak az etetıbe készülı cinege hintázik izgatottan az orgonafán. Mint ifjúságom öreg szomszédai egykor, most a környék kopott macskái ülnek körülöttem csendben, egymást figyelve. Az esıcsatorna sarkában összegyőlt esıvízben fröcskölve, ricsajozva madarak fürdenek. Kék tintapacni könnyeket sír a papír miközben írok. (Pedig most sem én sírok.) Volna mit siratni, mit elrabolt a múlt a jelentıl. Az idıt, a pillanatot, mit nem lehet feledni, csak ırizni, és szépen kiszínezni. Üzennek a tárgyak, a képek rólad a falon. A hintaló. A berlini belépı, versenyek színes kokárdái, s az egy, a nemzeti színő. Porosodó boróka ág a kis vázában, mit anya hozott egykor, arról a helyrıl, Aradról ... Gesztenyék gurulnak, roppannak szét a sietı lábak alatt. Rozsdavörös levél szınyegen lépdel az ısz. * 1997. október 11. Remeg az éjszaka a tomboló viharban. A suhogó esı túlcsordul a csatornán. Dermedten, tele szorongással csodálom a természet féktelen, elképzelhetetlenül hatalmas erejét. Iszonyú robajú mennydörgés robbantja szét a villámoktól megvakult sötétséget. Mintha a spilbergi filmekbıl elszabadult ıskori szörnyek rontottak volna kedvenc városomra, hogy mindent letapossanak. Villám-vakus mennydörgés, fényképezi a rémült éjszakát. Ilyen hatalmas hangot még sohasem hallottam amióta megszülettem, mint ez az éjszakai mennydörgés. Az esı monoton kopogása, az elvonult égzengés után álomba ringatott. Reggel a madarak az orgonafán várták, hogy az esıvízzel telt tálkát kiöntöm, és magokat teszek a helyébe. A délelıtti napsütésben az ereszcsatornában fürdı rigó pancsolását, fröcskölését élvezve, már messzi múltnak tőnt a jurasic-parki éjszaka. *
1997. október 23. Vacsorázó veréb sereg hintázik a szürkülı levelő orgonafán. A szobába költöztetett virágok emlékezın bámulnak ki az ablakon, keresve a fényt, a meleget. A téliesített madáretetı bejáratára csak a vállalkozóbb, torkosabb madarak lelnek rá. Balkáni gerlék repdesnek, csapdosnak a kiürült ablakpárkányon. Zenével és parázsló tőzzel bélelem ki az üres ıszi délutánt. A negyvenegy évvel ezelıtti fehér gumilovamra gondolok. Lehet, hogy kettı volt, szépek, igazinak látszók. Görbítettem a nyakukat, hogy még büszkébbek, nemesebbek, tüzesebbek - élıbbek legyenek. A sárga fal, a szürkére fúgázott terméskövek a korlát tövében, a kartondoboz istálló a homokban ... Kilencéves vagyok, - elmúltam augusztus harmincadikán a Treszka, az egyik cigányasszonyunk jön. Nálunk nagymosás van. Anyának mondja, hogy Pesten kitört a forradalom, vagy ellenforradalom, lınek ... Peti ómama erre azt mondja - ez rosszabb mint a háború, mert itt magyar lı magyarra ... Csak erre emlékezem, a gumilovakra, Treszkára, - az arcára már nem. * 1997. november 29. Köd szitál. Sötét a délután. A verebek, gonosz gyerekek cinegét és gerlét őznek el az etetıtıl. A távolt nem látni a közeltıl ... A Föld túlsó oldalán vagy,de itt vagy mégis. Álomban és ébrenlétben,a részletben, s az egészben. Közeledı karácsony, csak fokozza magányom. Lovam sincsen barátom. Jó toj így ez, belátom. A kiutat nem látom, jobb úgysem jön, kivárom. Kívánom, hogy jobb legyen, a szobámban ló legyen. A szívemben hó helyett nyíljanak jó menhelyek, a jónak, a szépnek, az igaznak. A lovak örüljenek a gaznak, nem a gaz gonosznak, hanem annak a zöldnek amiket most összeírok, mert okosabbakat nem bírok, azért jobb ez, mintha sírok. *
1997. december 21. Hét elején mínusz kilenc, hó, szél, jég, sötét ég. Aztán esı, esı az unalomig. Ma délelıtt, - esı után ragyogón, áprilist idézın, bohón, a nedvességet habzsolón, sütött a nap, mintha nem is tél, de tavasz volna. Pedig már a negyedik gyertya ég az adventi koszorún. Fenyı, virág, szív és csillag, dísze napraforgómag és mogyoró. Kisült mézeskalács illatozik a fonott kosárban, gyertyamintás kendı alatt. Ünnepre várva melegszik a lelkem. * 1997. december 24. Régi karácsonyok csillogó emléke felfénylik e mai, bensıségesen csendes szentestén. Nem fehér az érkezése, nincs hó, inkább ködös, párás a táj. Beburkolja a hajléktalanokat villanyfény glóriával díszített hullámpapír dobozzal. A tv minden csatornáján zeng a hozsanna. A pásztorok hallgatják az angyalok dalát, a jászolban már ott a kisded, a világ aranyalmája, akit egész évben várunk. jöttével pár órára csendet varázsol a nyüzsgı világba, hogy jobban halljuk a belsı hangokat, és végre létrejöjjön bennünk a harmónia. Csengıszó és "Mennybıl az angyal", ezernyi fényszikrát - csillagot szóró gyertyák és csillagszórók.
*
1997. december 25 Lila gyertya kisebbedik, a karácsony zsugorodik, már egy napja elszelelt. Csillag szóró csillagszóró, és csillogó üveggömb, benne torzan képlı fénymásom, körben illatozó mézes csillagok és hintalovon angyalok. Elsı napján vendégjárás, ajándékok özöne, az arcokon jól látszik, hogy megjátszás, vagy öröm e Anya - Jancsi, Cili, - Éva, Feri, Ferike - Dóri, Norbi, Nándi, Zsuzsi, Gabika - Jutka mama öröme. Színes csomagolópapír hegyekbıl elıbukkanó csodák. Kedvesség és jópofizás, mókázás és szeretet. Evés, ivás, pezsgıbontás, nem fog rajtunk semmi rontás. * 1997. december 26. A szobában kellemes a meleg, bár igazán kint sincs decemberi hideg. A verébmentes madáretetıben vagy tiz-tizenkét veréb lakomázik. Csivitelve concertálnak a szerelemtıl megittasult madárkával, CD-n szóló fuvolával. A zene mit a "vörös pap" írt 272 éve, és az "Il gardellino" a tengelice címet viseli, a tavaszt lopja be a virágaimtól és az illatozó karácsonyfától pompázó lakásba. A kerti fenyı csupaszságában is méltó az ünnephez. Zöld üdesége a rozsdaszín rothadó környezetben, díszei a rajta fészkelı rigók, tobozok, és törzsén felfutó, tarkán kígyózó sokfajta borostyán.
*
