Chronowski Nóra Drinóczi Tímea Kocsis Miklós Zeller Judit VÁLOGATOTT ALAPJOGI ESETEK II. SZABADSÁG ÉS EGYENLŐSÉG 1

Chronowski Nóra – Drinóczi Tímea – Kocsis Miklós – Zeller Judit

VÁLOGATOTT ALAPJOGI ESETEK II. SZABADSÁG ÉS EGYENLŐSÉG 1.

Pécs 2010

TARTALOMJEGYZÉK 1. fejezet A szabadsághoz és a személyi biztonsághoz való jog (Chronowski Nóra) 2. fejezet Az egyenlőséghez való jog és a diszkrimináció tilalma (Drinóczi Tímea) 3. fejezet A nemzeti és etnikai kisebbségek jogai (Zeller Judit) 4. fejezet Az eljárási jogok (Kocsis Miklós) Függelék Esetek az EBH gyakorlatából (Drinóczi Tímea)

5 38 62 84 94

2

BEVEZETÉS A „Válogatott alapjogi esetek II. Szabadság és egyenlőség 1.” az alapvető emberi és állampolgári jogok teljes vertikumát lefedni törekvő tananyag második kötete, amely szerves folytatása a 2007-ben kidolgozott első kötetnek. A szabadságjogok és egyenlőségi jogok nagy számára tekintettel e jogoknak csupán első csoportját tárgyalja. A jogászképzésben és a joggyakorlatban egyre nagyobb hangsúly kerül az alapjogok gyakorlására és védelmére. Ehhez elengedhetetlen az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB), a magyar Alkotmánybíróság (AB) és az országgyűlési biztosok gyakorlatának szemléltető összefoglalása. Tekintettel a magyar rendes bíróságok alapjogi bíráskodásának visszafogott jellegére, a bírósági gyakorlat ismertetésére csak abban az esetben kerül sor, amennyiben az kifejezetten egyes alapjogok érvényesítését szolgálja. A sorozat második kötete az alábbi tárgykörökkel összefüggésben tartalmazza a kiemelkedő EJEB, illetve AB döntések és ombudsmani jelentések összefoglalóját. 1. A szabadsághoz és személyi biztonsághoz való jog, valamint a mozgásszabadság, és a menedékjog: A habeas corpus-szal kapcsolatos határozatok és ítéletek. Az előzetes letartóztatás szabályai, törvénytelen fogvatartás, kényszergyógykezelés, a pszichiátriai betegek szabadságkorlátozása, a közlekedés szabadsága – a mozgásszabadság és a gyülekezései jog konkurenciája, külföldiek hazatérése, idegenrendészeti kérdések. Az adósságokért való szabadságelvonás tilalma. Kitiltás és kiutasítás. 2. Az egyenlőséghez való jog és a diszkrimináció tilalma: A negatív és a pozitív diszkrimináció alkotmányos mércéi, a közvetlen és a közvetett diszkrimináció, az azonos körbe tartozás problematikája, a diszkrimináció tilalmának horizontális hatása. A diszkrimináció tilalma mint járulékos alapjog. Az esélyegyenlőség biztosításának lehetőségei. A diszkrimináció tilalmának különös esetei (nemek közötti diszkrimináció, az egyenlő munkáért egyenlő bér kérdése, etnikai kérdések, a bíróság előtti egyenlőség). 3. Nemzeti és etnikai kisebbségek jogai: A kisebbségek országgyűlési képviselete, a kisebbségi önkormányzatok képviselőinek választása. A kisebbségi identitáshoz való jog és az információs önrendelkezési jog összefüggései. 4. Eljárási (igazságszolgáltatási) alapjogok: Az eljárás indításához való jog, a bíróság törvényes létrehozása, a nyilvánosság, az ártatlanság vélelme, a „fegyverek egyenlősége”, az anyanyelv használata a tárgyalás folyamán, az ésszerű idő alatti elbírálás. Újdonság az első kötethez képest, hogy a diszkrimináció tilalmát és az egyenlőd bánásmód követelményét tárgyaló fejezetet függelék egészíti ki, mivel az egyenlőséghez való jog biztosítására 2003-ban létrejött az Egyenlő Bánásmód Hatóság. A Hatóság joggyakorlatának feldolgozása pedig – mennyiségére tekintettel – önmagában alkalmas lenne monografikus elemzésre, így az esetek beillesztése a fejezetbe aránytalanná tette volna a kötet szerkezetét. A válogatás e kötet esetében is szükségképpen szubjektív, mivel az egyes alapjogokkal, azok tartalmai elemeivel kapcsolatban nem minden, hanem csak néhány, a szerzők szerint jelentős ügy említésére, bemutatására vagy összefoglalására került sor a vizsgált jogvédő szervek gazdag gyakorlatából. A tananyag célkitűzése szerint hozzájárul a jogászképzésben egyre inkább megvalósítani kívánt gyakorlatorientált szemlélet kialakításához, valamint esetközpontú kiegészítést nyújt az Alkotmányjog III. (Alapjogok) tantárgy kereteit túllépő alapjogokkal összefüggő kérdésekhez.

3

Az esetgyűjtemény a jogászképzésen túlmenően hasznos lehet minden olyan jogalkalmazó számára, aki alapjogi tárgyú esetek eldöntésével foglalkozik. A szerzők munkáját a PTE Alapítvány támogatta. Az esetek összegyűjtéséhez nyújtott segítségért köszönet illeti Kecskeméti László és Naszladi Georgina joghallgatókat. Szerzők A kézirat lezárásának időpontja: 2010. szeptember 15.

4

1. FEJEZET A SZABADSÁGHOZ ÉS A SZEMÉLYI BIZTONSÁGHOZ VALÓ JOG (CHRONOWSKI NÓRA) I. Alkotmányjogi szabályozás és nemzetközi háttér Az Alkotmány 55. §-ának (1) bekezdése deklarálja, hogy a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, továbbá rögzíti, hogy a szabadságtól való megfosztás csak törvényben meghatározott okokból és törvényben meghatározott eljárás alapján történhet. A következő bekezdés lényeges, ám csak a büntetőeljárásra vonatkozó garanciaként kimondja, hogy a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül vagy szabadon kell bocsátani, vagy bíró elé kell állítani. A bíró köteles az elé állított személyt meghallgatni és írásbeli indokolással ellátott határozatban szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni. Végül a (3) bekezdésben alanyi jogként, reparatív jelleggel kártérítési követelést állapít meg az alaptörvény a törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás áldozatai számára. A személyi szabadsághoz való jog ágazati védelméről a Büntető Törvénykönyv és a Polgári Törvénykönyv is gondoskodik. Szabadságvesztéssel fenyegetett bűntett a kényszerítés, a személyi szabadság megsértése, az emberrablás és az emberkereskedelem.1 A személyhez fűződő jogok sérelme körébe tartozik a személyes szabadság jogellenes korlátozása, amelynek orvoslását a Polgári Törvénykönyv több sajátos jogvédelmi eszköz igénybevételének lehetőségével biztosítja. Ezek részben objektív, helyreállító jellegű jogkövetkezmények, részben pedig az általános polgári jogi szankciók, szubjektív szempontokat is értékelő vagyoni hátrányok (kárpótlás).2 Az Alkotmánybíróság az előzetes letartóztatás és a pszichiátriai betegek szabadságkorlátozása kapcsán gazdagította az alapjog tartalmát, illetve korlátozását precedens értékű megállapításokkal.3 A PPJNE 9-11. cikkeiben, az EJEE pedig az 5. cikkében rendelkezik a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz való jogról, mégpedig sokkal részletesebben, mint azt a hatályos Alkotmány teszi. Az EJEE taxatíve felsorolja a szabadságtól való megfosztás törvényes okait,4 a PPJNE pedig garanciális igénnyel kifejti az emberi méltósággal összhangban álló bánásmód követelményét a szabadságától megfosztott személlyel szemben, valamint kizárja a bebörtönzés lehetőségét szerződéses kötelezettség elmulasztása esetén.5 Mindkét nemzetközi szerződés általánosságban, tehát nem csak a büntető eljárásban biztosítja az őrizetbe vett vagy letartóztatott személy számára az olyan eljáráshoz való jogot, melynek során őrizetbe vételének törvényességéről a bíróság rövid határidőn belül dönt, és törvényellenes őrizetbe vétele esetén szabadlábra helyezését rendeli el.6 Az egyezmények szólnak a tájékoztatási kötelezettségről,7 illetve rendelkeznek a törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás esetén adandó kártalanításról.8 1

Btk. 174. §, 175-175/B. § Ptk. 76. §, 84. § és indokolás 3 Pl. 26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999. 265, 271 4 EJEE 5. cikk 1. bek. a)-f) pontok 5 PPJNE 10-11. cikk 6 EJEE 5. cikk 4. bek., PPJNE 9. cikk 4. bek. 7 A letartóztatott személyt haladéktalanul/letartóztatásakor (az általa értett nyelven) tájékoztatni kell letartóztatása okairól és az ellene felhozott vádról. EJEE 5. cikk 2. bek., PPJNE 9. cikk 2. bek. 8 EJEE 5. cikk 5. bek., PPJNE 9. cikk 5. bek. 2

5

Az EU Alapjogi Chartájának 6. cikke a tartalom részletezése nélkül deklarálja a szabadsághoz és biztonsághoz való jogot, azonban a biztonság és ennek garanciái az új európai alkotmányos rend központi értékeként, visszatérően szerepel a dokumentum szövegében. II. A szabadsághoz és a személyi biztonsághoz való jog elhelyezkedése az alapjogi rendszerben A vizsgált alapjog intézményi értelmezése az egyén szabadságdimenziójának feltárását eredményezi. A szabadsághoz és a személyi biztonsághoz való jog szoros összefüggésben áll az általános személyiségi jogként felfogott emberi méltósághoz való joggal.9 A modern alkotmányok, illetve az alkotmánybírósági gyakorlat szerint az általános személyiségi jognak különféle aspektusai nevezhetők meg: például a személyiség szabad kibontakoztatásához való jog, az önrendelkezés szabadságához való jog, általános cselekvési szabadság, vagy a magánszférához való jog.10 A személy szabadságának és biztonságának a joga az általános személyiségi jog önállósult eleme, amelynek külön alkotmányi védelme azért indokolt, mert ezzel az egyén integritásának (önrendelkezésének, cselekvésének, kibontakozásának és fejlődésének) alapja teremthető meg. A személyi szabadsághoz és biztonsághoz való jog a személyi integritást védő jogok nagyobb csoportjába tartozik, amely körbe az élethez való jog, a mozgásszabadság, valamint a kínzás, az embertelen és megalázó bánásmód tilalma, illetve a rabszolgaság, szolgaság és kényszermunka tilalma is tartoznak. E jogok közös funkciója az egyén fizikai értelemben vett szabadságának és testi épségének a védelme.11 A személyi szabadsághoz való jog egyik fokozata12 a mozgásszabadság, amelyet mégis indokoltabb az alkotmányban önállóan nevesíteni, mint a személyi szabadság kiterjesztő értelmezését segítségül hívni, mert nagyon sokfajta – eltérő jellegű, különböző alanyi körre kiterjedő – konkrét tevékenység vonható hatókörébe.13 A két jog egymásra vonatkoztatása alapján azonban a személyi szabadsághoz való jog érdemben felhívható valamennyi, a mozgást és a helyváltoztatást is korlátozó jogszabály alkotmányossági megítéléséhez.14 Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Alkotmány 55. § (1) bekezdése és az 58. § (1) bekezdése szerinti jogok egymásra vonatkoztatása alapján a személyes szabadsághoz való jog érdemben felhívható valamennyi, a mozgás és a helyváltoztatást is korlátozó jogszabály alkotmányossági megítéléséhez. Az Alkotmány 58. § (1) bekezdésébe foglalt alapjog az Alkotmány 55. § (1) bekezdésbe foglalt joggal együttesen is értelmezhető.15 Ezen jogok korlátozásának alkotmányossága, a minden alapjog korlátozására irányadó - az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe foglalt - követelmények figyelembevételével dönthető el.16

A személyi szabadsághoz és biztonsághoz való jog elismerése és biztosítása számos más alapjog gyakorlásánál előfeltételnek számít, mert csakis a magát szabadnak tartó, külső kényszerektől és korlátozásoktól mentes személy képes a társadalmi és politikai folyamatokba 9

A hatályos Alkotmány közvetlenül az emberi élethez és méltósághoz való jogról szóló 54. §-t követően rendelkezik a személyi szabadsághoz és biztonsághoz való jogról. 10 8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990. 42, 44-45 és 57/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991. 272, 279 11 Mavi Viktor: A személyi szabadságot és a személyi integritást védő jogok illetve biztosítékok alkotmányos szabályozásáról. In: Acta Humana 1995. 18-19. szám 62. o. 12 Vö. Sári János: Alapjogok (Alkotmánytan II). Osiris Kiadó, Budapest 2001. 87. o. 13 Alkotmány 58. § 14 Az Alkotmány 58. § (1) bekezdésébe foglalt alapjog az Alkotmány 55. § (1) bekezdésbe foglalt joggal együttesen is értelmezhető. 36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000. 353 15 46/1994. (X. 21.) AB határozat, ABH 1994, 260, 268. 16 ABH 2000, 241, 271-272.

6

való aktív bekapcsolódásra, és legkülönfélébb érdekeinek megalapozott képviseletére, érvényesítésére, védelmére. III. Tárgy és tartalom – kiterjesztő és megszorító értelmezés Az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének első fordulata a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz való jogot deklarálja. Kérdésként merül fel, hogy vajon milyen tartományban kell értelmezni e jogot (jogokat). A problémát az jelenti, hogy az Alkotmány a továbbiakban nem részletezi a személyi biztonsághoz való jog tartalmát, és a szabadsághoz való joggal összefüggésben is csupán annak büntetőeljárási jellegű garanciáira szorítkozik. Az sem derül ki, hogy a személyi szabadság és a személyi biztonság milyen viszonyban állnak egymással. Leszögezhető, hogy ezek nem egymás szinonimái, de mivel az Alkotmány szövege részletesen csak a szabadsággal foglalkozik, ez a tény arra enged következtetni, hogy a biztonság a személyi szabadság sajátos minősége. Bár a két állapot garanciái valóban hasonlóak, ez azonban nem jelenti azt, hogy valamelyik része lenne a másiknak, avagy egymástól elválaszthatatlan értékek lennének. A személyi szabadságot ugyanis főként az állam és a közhatalom be nem avatkozása biztosítja, a személyi biztonság megteremtése viszont az állam részéről aktivitást is magában foglalhat. Alkotmányjogunk – az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatát követve – az alaptörvényben rögzített „szabadság” fogalmat a személyi szabadság alkotmányos megfogalmazásaként és ez idáig jellemzően csak a büntetőeljárási, illetve az ezzel összefüggő állami, hatósági kényszer alkalmazása tekintetében értelmezte.17 Az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében védett személyes szabadsághoz és biztonsághoz való jogot az Alkotmánybíróság a büntető, a szabálysértési és az ezekkel szoros kapcsolatban álló rendészeti jellegű jogszabályok, valamint az állami hatósági kényszert megjelenítő (pl. pszichiátriai kezelés) rendelkezések által elrendelt, alapjogot korlátozó normák alkotmányosságára vonatkoztatta. A döntésekből kitűnően az alapjogi védelem azokra az esetekre terjed ki, amikor adott intézkedés valamilyen formában a szabad cselekvéshez való jogot azzal korlátozza, hogy az egyén életébe fizikális beavatkozást jelentő módon, akadályozza az elhatározásának megfelelő magatartás tanúsítását, cselekvési szabadságát.18

Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a személyi szabadsághoz való jog ennél tágabb, e jog érvényesülése vizsgálható valamennyi – a személyi szabadságot valóban érintő – állami intézkedés alkotmányossági megítélésekor. Mindez az Alkotmány szövegkörnyezetéből is következik, mert amíg az 55. § (1) bekezdés általános érvénnyel deklarálja e szabadságjogot, és – a negatív módszert követve – korlátozásának formai feltételeit, annak a büntetőeljárásra vonatkozó további garanciáit az 55. § (2)-(3) bekezdése tartalmazza. A személyi biztonság állapotát az egyén civil életviszonyainak, vagyoni és közjogi viszonyainak zavartalansága, háborítás-mentessége teremti meg, és ez az állapot az emberi élet egyik minősége. A személyi biztonsághoz való jog az említett életviszonyok védelmére 17

74/1995. (XII. 15.) AB határozat, ABH 1995. 369, 372. Pl. 66/1991. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1991, 342, 347.; 74/1995. (XII. 15.) AB határozat, ABH 1995, 369, 372.; 5/1999. (III. 31.) határozat, ABH 1999, 75, 84-85.); 36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 241, 270, 271-272.; 13/2003. (IV. 9.) AB határozat, ABH 2003, 201, 204, 144/2008. (XI. 26.) AB határozat: A támadott [a polgári felhasználású robbanóanyagok forgalmazásáról és felügyeletéről szóló 191/2002. (IX. 4.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. R.1.) 6. § (1) bekezdés b) pontja], adott vállalkozás, illetve foglalkozás gyakorlása elé korlátokat állító rendelkezés a személyi szabadsághoz és a személyi biztonsághoz való joggal nem áll értékelhető összefüggésben. A tevékenység gyakorlását ugyanis nem ezen alapjogok sérelmén keresztül, hanem ettől független paraméterek mentén korlátozza. Ezért az Alkotmánybíróság ezen az alapon az indítványt elutasította. 18

7

szolgál a személyi szabadsághoz való jog garanciájaként. E jog természetesen nem teremteti meg azt az állami kötelezettséget, hogy mindenki számára egyénileg fizikai védelmet biztosítson mindenfajta (gazdasági, szociális, munkahelyi életviszonyaiban fölmerülő) zaklatással szemben, viszont az állam köteles a közhatalmi szerveit olyan módon irányítani, hogy az egyén biztonságban érezze magát. Ezt az értelmezést támogatja, hogy a közbiztonsághoz fűződő közérdek realizálása sok esetben az egyének biztonságát szolgáló intézkedések kumulációja. Korszakunkban a közbiztonság és a humánbiztonság védelmére irányuló garanciarendszer egyre összetettebbé válik, és a biztonság mint alkotmányi érték jelentősége egyre fokozódik.19 Ez a tendencia a személyi biztonsághoz való jog bizonyos fokú önállósodásának lehetőségét hordozza. A személyi szabadsághoz és biztonsághoz való jog nem tekinthető a szabadságjogok anyajogának, hanem ez az egyén fizikai értelemben vett szabadságának és biztonságának védelmére irányul, és arra, hogy a szabadság korlátozására vagy elvonására önkényesen és törvényes alap nélkül semmiképpen ne kerüljön sor.20 Az 55. § alapján tehát mindenkinek joga van biztonságban lenni az önkényes szabadságkorlátozástól. Az egyén szellemi szabadságát és ideológiai kényszertől való mentességét a külön nevesített gondolat- és lelkiismereti szabadság hivatott biztosítani.21 Az említett két alapjog összekapcsolása – hátterükben az általános személyiségi joggal – garantálja az egyén szabadságszféráját. Hangsúlyozni kell, hogy az Alkotmány a személyi szabadságot és biztonságot szűk értelemben fogja fel, és tömören szabályozza. A személyi szabadság korlátozásának is csak formai feltételeit tartalmazza, amikor kimondja: senkit nem lehet szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okokból és törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. A szabadság-korlátozás okainak meghatározását és a szabadságtól való megfosztásra irányuló eljárás szabályozását ezzel teljes egészében a törvényhozóra bízza, és hallgat az okokkal kapcsolatos tartalmi követelményekről. Ezekre vonatkozóan az EJEE és az Alkotmánybíróság döntései adnak útmutatást. Az alább kifejtésre kerülő jogi garanciák közül az alaptörvény csupán a habeas corpus főbb elemeit, továbbá törvénytelen szabadságkorlátozással kapcsolatos kárigényt szabályozza. Az alkotmányi kifejtés hiányának indoka az lehet, hogy e jogok tárgyát képező szabadságot és biztonságot szinte lehetetlen pontosan, jogi szempontból kimerítően meghatározni, mivel e fogalmak értelmezése történelmi koronként is változott, valamint az e körbe tartozó emberi megnyilvánulások, vagyis a szabadság és a biztonság állapotának konkrét kifejeződései sokféleségük miatt felsorolhatatlanok.22 IV. A magyar habeas corpus (hiányosságai) A habeas corpus a szabadságtól való önkényes megfosztás elleni jogi biztosíték, amely szimbolikus jelentőséget kapott a polgári szabadságjogok elismeréséért folytatott küzdelmek során.23 A mai alkotmányok és nemzetközi szerződések ezt az angolszász jogrendszerből származó terminust általában nem használják, de az intézmény lényegét kisebb-nagyobb eltérésekkel általánosan garantálják. A lényege pedig nem más, mint az, hogy a szabadságától őrizetbe vétel vagy letartóztatás folytán megfosztott személynek joga van olyan eljáráshoz, amelynek során bíróság ésszerű időn belül dönt fogvatartásának törvényességéről, illetve 19

Ádám Antal: A biztonság az értékek között. JURA 2005. 1. sz. Mavi: A személyi szabadságot és a személyi integritást védő jogok … 70. o. 21 Alkotmány 60. § (1) bek. 22 Ádám Antal: Az élethez, a személyi szabadsághoz és a biztonsághoz való jog. 127. o. 23 Az angolszász jogrendszer és az angol alkotmány egyik legrégebbi szabadsága először a Habeas Corpus Actben (1679) nyert szabályozást. 20

8

törvénysértés esetén szabadlábra helyezéséről. Az Alkotmány 55. § (2) bekezdése szabályozza a habeas corpus magyar megoldását, bár csak a büntetőeljárás vonatkozásában, és nem olyan részletesen, mint az EJEE vagy a PPJNE. Ez utóbbiak a bűncselekmény gyanúja esetén bekövetkező fogvatartásra alkalmazandó eljáráson kívül garantálják a fogvatartott személy által kezdeményezhető, és a fogvatartás bármely formájánál alkalmazható bírói felülvizsgálat lehetőségét. Ebbe beletartozik pl. az alkoholisták, elmebetegek őrizetére, kiadatási vagy kiutasítási eljárás alatt lévő idegenek őrizetére vonatkozó felülvizsgálat is. A fogvatartott kérelmének célja a jogszerűtlen fogvatartás megszűntetése, ez az intézmény tehát csak a bírói döntéshozatal időpontjában fennálló jogellenességet képes orvosolni, nem szolgál az időközben megszűnt szabadságkorlátozás jogellenességének utólagos megállapítására. A habeas corpus általában nem a bíróság, hanem más hatóság által elrendelt fogvatartás felülvizsgálatára irányul, de biztosítani kell a bíróság által elrendelt szabadságkorlátozás esetében is, ha a fogvatartás ideje alatt a fogvatartás jogszerűségét érintő lényeges változások történtek.24 Az igazi habeas corpus tehát a magyar alaptörvényben nem szerepel. V. További garanciák a személyi szabadság védelmében Az Alkotmány 55. § (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás áldozata volt, kártérítésre jogosult. Ez a rendelkezés több szempontból is hiányosnak tekinthető. Először is a kompenzációt törvénytelenséghez köti, noha a személyi szabadságnak jogszerű („törvényes”) elvonása is okozhat alaptalan sérelmet. Az EJEE és a PPJNE is a kártalanítást hangsúlyozza – mivel a kártérítés kötelessége a jogállamban magától értetődően az államot is terheli.25 A formálisan jogszerű szabadságkorlátozásból adódó sérelmekért támasztható kártalanítási igényt viszont az alkotmányi rendelkezések nem említik, csupán a büntetőeljárás vonatkozásában található ilyen jogosultság a törvényi szabályozásban.26 Másodszor, az alaptörvény csak a – törvénytelen letartóztatást, fogvatartást foganatosító – hatóságok által okozott jogsértésre utal, nem általánosan biztosítja a személyi szabadság megsértőivel szemben a kárigényt.27 Az Alkotmánybíróság ezért az 55. § (3) bekezdésével kapcsolatban intenzív értelmező tevékenységet folytatott. Az Alkotmánybíróság több határozatban, különböző aspektusokból foglalkozott a kártalanítás alkotmányossági kérdéseivel. A 66/1991. (XII. 21.) AB határozatban állást foglalt egyrészről a Be.-ben szabályozott kártalanítás, illetve a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvényben (a továbbiakban: Ptk.) szabályozott kártérítés intézménye, másrészről az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében meghatározott személyi szabadsághoz való jog, és a (3) bekezdésben a törvénytelen letartóztatás, illetve fogvatartás esetére előírt kártérítés alkotmányos összefüggéseiről.

24

Blutman László: A fogvatartás bírói felülvizsgálata: a habeas corpus az európai alapjogok között. Jogtudományi Közlöny 1993. 8-9. sz. 309-313. o. 25 A kártérítés (vagyoni, nem vagyoni) és a kártalanítás elhatárolását lásd: Jogi lexikon (főszerkesztők: Lamm Vanda, Peschka Vilmos) KJK KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó, Budapest 1999. 324-326. o. 26 Általában akkor jár kártalanítás, ha utóbb a terhelt büntetőjogi felelősségét nem állapítják meg. Ennek feltételeit az 1998. évi XIX. törvény (Be.) 580-584. §-a pontosan meghatározza. A személyes szabadságtól való megfosztással okozott sérelem orvoslására irányuló, jogszabály alapján keletkezett kártalanítási igény polgári jogi jogviszonyt hoz létre a jogosult és a kötelezett között. A probléma kifejtését lásd Herke Csongor: A letartóztatás. Dialóg-Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2002. 269-278. o., továbbá 23/1995. (IV. 5.) AB határozat, ABH 1995. 115, 119 27 Pap: i.m. 98. o.

9

„[A]z Alkotmány rendelkezéseinek alkalmazásában a személyes szabadságtól való megfosztás abban az esetben törvénytelen (jogellenes, önkényes), ha nem a törvényben meghatározott okokból és nem a törvényben meghatározott eljárás alapján történt. Az alkotmányos alapvető jognak (55. § (1) bekezdés) ezért a megsértéséért az Alkotmány rendelkezéséből folyóan kártérítési igény keletkezik (55. § (3) bekezdés), amely a bíróság előtt érvényesíthető (70/K. §). E kártérítési igény érvényesítésénél irányadó anyagi jogi szabályokat a Ptk.-nak a szerződésen kívüli kárfelelősségről szóló rendelkezései tartalmazzák. Ha a szabadságtól való törvénytelen megfosztás a közhatalom - így az állam büntető hatalmának - gyakorlása során történt, a kárfelelősségre a Ptk. 349. § rendelkezései vonatkoznak. Ez az igény a Be. kártalanítási szabályaiban foglaltaktól függetlenül érvényesíthető. (...) A személyes szabadság alkotmányos alapjogát törvény - a büntető jogszabály - az Alkotmány megengedő rendelkezése folytán (55. § (1) bekezdés) korlátozhatja. A személyes szabadságnak jogszerű (»törvényes«) elvonása is okozhat alaptalan sérelmet. Az egyes korlátozó rendelkezések csak akkor fogadhatók el alkotmányszerűnek, ha az általuk elérni kívánt és alkotmányosan elismert célhoz képest a korlátozás szükségszerű és arányos. Az arányosság értékeléséhez hozzátartozik az is, hogy a korlátozás folytán esetleg bekövetkező és eleve ki nem küszöbölhető sérelmek elfogadható mérvű enyhítésére garanciák legyenek.” (ABH 1991, 342, 347.) Az Alkotmánybíróság a 41/2003. (VII. 2.) AB határozatban (a továbbiakban: Abh.) megállapította, hogy „az Alkotmány 55. § (3) bekezdése és a kártalanítás szabályai között nincs összefüggés, ezért a kártalanításból kizárás szabályai nem járhatnak az Alkotmány e rendelkezésének sérelmével.” (ABH 2003, 430, 436.) Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban megerősítette, hogy az Alkotmány 55. § (3) bekezdése a kifejezetten törvénysértő (nem a törvényben meghatározott okokból és nem a törvényben meghatározott eljárás alapján történt) előzetes letartóztatás vagy más, akár a büntető hatalom gyakorlásához kötődő, akár egyéb, rendészeti, egészségügyi fogva tartás esetére állapítja meg az állam kárfelelősségét, amelynek részletes szabályai, feltételei és korlátai a polgári jog területére tartoznak. A kártalanítás (visszatérítés) intézménye az állam büntető hatalmának gyakorlása során előforduló tévedések orvoslását szolgálja; feltételeit és korlátait a büntetőeljárási jogszabályok határozzák meg. (ABH 2003, 430, 436-437.) Tekintettel arra, hogy az Abh. tárgya a kártalanításból kizáró okok, nem pedig a kártalanítás jogalapjának alkotmányossági vizsgálata volt, a döntés - az Alkotmány 55. § (3) bekezdése tekintetében - a 66/1991. (XII. 21.) AB határozatban foglaltakhoz (ABH 1991, 342, 347.) képest további érvelést nem tartalmazott. Ugyanakkor az Abh. az előzetes letartóztatás és az ideiglenes kényszergyógykezelésért járó kártalanításból kizáró okokkal összefüggésben állapította meg: a vizsgált szabályozás megakadályozza, hogy a kártalanítás ténylegesen érvényesüljön mint a személyi szabadsághoz való alapjogban - az eljárási kényszercselekménnyel - okozott jogsérelem orvoslásának eszköze. „Ezáltal sérül az Alkotmány 2. §-ának (1) bekezdésében normatív tartalommal meghatározott jogállamiság, és nem teljesül a személyi szabadság korlátozásának alkotmányosságához az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének és a 8. § (1)-(2) bekezdésének egymásra vonatkoztatásával meghatározott arányossági kritérium.” (ABH 2003, 430, 443.) Az Abh.-ban az Alkotmánybíróság kifejtette: „A kártalanítás intézménye legáltalánosabban (...) az Alkotmány 2. § (1) bekezdésben normatív tartalommal megállapított jogállamiságra vezethető vissza. Az állam kártalanítási kötelezettségének alapja ugyanis nem az eljárási kényszerintézkedés (vagy a büntetés) jogtalansága, hanem az, hogy a jogállam nem háríthatja el a büntető hatalom gyakorlásából adódó felelősséget olyan esetben, amikor valaki formailag jogszerűen, de érdemben alaptalanul szenved joghátrányt a büntető igazságszolgáltatásban. A szabadságelvonást tartalmazó büntetőeljárási kényszerintézkedések (illetve büntetések) esetében a kártalanítás intézménye a jogállamiság mellett az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének és a 8. § (1)-(2) bekezdésének egymásra vonatkoztatásával meghatározható alkotmányossági követelményekből is következik. (...) A büntető hatalom gyakorlásához

10

kapcsolódó szabadságelvonás arányosságának egyik szükségképpeni eleme tehát, hogy a bíróság tévedése esetén az állam kárfelelőssége körében biztosított legyen a sérelmek elfogadható mérvű kiküszöbölése.” (ABH 2003, 430, 445.) Az Alkotmánybíróság a bűnügyi költségre vonatkozó szabályok vizsgálata során megállapította: történetileg az állami kárfelelősség szigorodása tapasztalható. A nemzetközi jog-összehasonlítás is bizonyítja, hogy a jogállamiság térhódítása fokozatosan megtörte az állami immunitást az állam közjogi tevékenységének gyakorlása, így a büntető igény érvényesítése során okozott károk megtérítésében. Nem elképzelhetetlen olyan szabályozás, hogy az állam kötelezettséget vállal a törvényes módon folytatott, de valamilyen okból a büntetőjogi felelősség megállapítása nélkül zárult büntetőeljárás során felmerült terhelti költségek megtérítésére is (ilyen megoldást tartalmazott a magyar bűnvádi eljárás 1882-es törvényjavaslata), azonban erre az államnak az Alkotmányon alapuló kötelezettsége nincs. (401/B/1992. AB határozat, ABH 1994, 528, 530.) A 104/2009. (X. 30.) AB határozatban az Alkotmánybíróság - hivatalból - megállapítja: az Országgyűlés az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének, 8. § (1)-(2) bekezdésének és 55. § (1) bekezdésének sérelmét okozó, mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet idézett elő azáltal, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 583. §-ában nem rendelkezett az ügyészt és a bíróságot terhelő tájékoztatási kötelezettségről a terhelt kártalanítási igényének jogalapja, az igény érvényesítésének határideje, és a határidő kezdő időpontja tekintetében. Az Országgyűlés jogalkotói feladatának 2010. június 30. napjáig köteles eleget tenni. Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben és a korábbi indítványok alapján észlelte, hogy a kártalanítási igény keletkezéséről és az igényérvényesítés határidejéről történő tájékoztatás elmaradása alkotmányellenes helyzethez, az Alkotmány rendelkezéseiből levezethető kártalanítási igény elvesztéséhez vezethet. 1. A Be. 43. § (1) bekezdése szerint a terhelt az, akivel szemben büntetőeljárást folytatnak. A terhelt a nyomozás során gyanúsított, a bírósági eljárásban vádlott, a büntetés jogerős kiszabása, illetve a megrovás, próbára bocsátás vagy javítóintézeti nevelés jogerős alkalmazása után elítélt. A terhelt fogalmi meghatározását ki kell egészíteni azzal, hogy a kártalanításra vonatkozó szabályok is a terhelt kifejezést használják [pl. magában az 583. § (1) bekezdésben a határidő meghatározásánál], holott a kártalanítási jogcímek többségében olyan személyről van szó, aki nem lett elítélt. Ebből következően a terhelt jogaira megállapított rendelkezések érvényesek a kártalanításra jogosulttá váló személyekre is. A Be. 43. § (2) bekezdése f) pontja a terhelt jogaként fogalmazza meg, hogy a büntetőeljárási jogairól és kötelességeiről a bíróságtól, az ügyésztől és a nyomozó hatóságtól felvilágosítást kapjon. Ez a rendelkezés valójában a hatóságok kötelezettségét határozza meg: az eljárási jogokról felvilágosítást kell adniuk - kérés nélkül is. A Be. a kártalanítás szabályainak körében nem írja elő külön kötelezettségként, hogy az ügyész, illetve a bíróság a kártalanítás alapjául szolgáló határozatában utaljon az igény benyújtásának lehetőségére, a hat hónapos jogvesztő határidőre és annak a határozat kihirdetésétől vagy a kézbesítésétől történő számítására. Miután nem csupán a terhelt szorosan vett büntetőeljárási jogairól, hanem az állammal szemben a határozattal keletkező reparációs igényről és érvényesítése feltételeiről van szó, a speciális tartalmú tájékoztatási kötelezettség előírásának hiánya alkotmányellenes helyzethez: a kártalanítás elmaradásához, a szabadságtól megfosztás alkotmányossága által megkívánt arányossági feltétel gyakorlati meghiúsulásához vezethet. A kártalanítás a meghatározott ügyészi és bírósági határozatok alapján a büntetőeljárási törvény szerint létrejövő jogviszony az állam és a határozattal érintett személy között. A kártalanítás módjára és mértékére a Polgári Törvénykönyvnek a szerződésen kívül okozott kárért való felelősségre vonatkozó rendelkezéseit a Be.-ben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. A kártalanítás az annak alapjául szolgáló nyomozást megszüntető határozat kézbesítésével, illetőleg a felmentő ítélet, az eljárást megszüntető végzés, valamint a rendkívüli jogorvoslat eredményeképpen hozott határozat jogerőre emelkedésével válik esedékessé, a kártalanítást az állam köteles megfizetni. [Be. 582. §, 584. § (4) bekezdés]

11

A kártalanítási igény érvényesítésével kapcsolatos büntetőeljárási szabályoknak is tükrözniük kell a polgári jog alapelvi jelentőségű szabályait. A polgári jogok gyakorlása és a kötelezettségek teljesítése során a felek a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megfelelően, kölcsönösen együttműködve kötelesek eljárni [Ptk. 4. § (1) bekezdés]. A kártalanítás törvényben meghatározott egyoldalú nyilatkozatból keletkező jogosultság a kompenzáció követelésére; az egyoldalú nyilatkozatokra - ha a törvény kivételt nem tesz - a szerződésre vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni (Ptk. 199.). Így a felek együttműködni kötelesek, és figyelemmel kell lenniük egymás jogos érdekeire [Ptk. 205. § (3) bekezdés]. A kötelezettnek (az állam) a teljesítés érdekében úgy kell eljárnia, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, a kártalanításra jogosultnak pedig ugyanilyen módon elő kell segítenie a teljesítést. A felek minden lényeges körülményről kötelesek egymást tájékoztatni. [Ptk. 277. § (4) és (5) bekezdés] 3. Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban a kártalanításból kizáró okok alkotmányossági vizsgálata során megállapította: „A vizsgált szabályozás megakadályozza, hogy a kártalanítás ténylegesen érvényesüljön mint a személyi szabadsághoz való alapjogban - az eljárási kényszercselekménnyel - okozott jogsérelem orvoslásának eszköze. Ezáltal sérül az Alkotmány 2. §-ának (1) bekezdésében normatív tartalommal meghatározott jogállamiság, és nem teljesül a személyi szabadság korlátozásának alkotmányosságához az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének és a 8. § (1)-(2) bekezdésének egymásra vonatkoztatásával meghatározott arányossági kritérium.” (ABH 2003, 430, 443.) Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben ugyanilyen következtetésre jutott. Az állammal szemben keletkezett kártalanítási igényről és érvényesíthetősége határidejéről az ügyészi és a bírósági határozatban adandó tájékoztatás törvényi előírásának hiánya a törvényalkotó olyan mulasztása, amely ellentétes az Alkotmány 2. §-ának (1) bekezdésében rögzített jogállamiság követelményeivel, továbbá alapjogsérelemre is vezet. Hiányzik ugyanis annak eljárási garanciája, hogy minden esetben érvényesüljön a személyi szabadság korlátozásának alkotmányosságához - az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének és a 8. § (1)-(2) bekezdésének egymásra vonatkoztatásával - az Alkotmánybíróság gyakorlatában meghatározott arányossági kritérium, a kártalanítási igény benyújtásának lehetősége. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság - hivatalból - mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapított meg, aminek megszüntetésére határidő tűzésével hívta fel az Országgyűlést.

A személyi szabadságtól való megfosztással kapcsolatban különösen hangsúlyosan érvényesül az Alkotmány 54. § (2) bekezdésében foglalt kínzás, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés abszolút tilalma. Az alaptörvény a személyi szabadság és biztonság garanciái között nem említi az emberi méltósággal összhangban álló bánásmód követelményét, de ezt a PPJNE megteszi, amely megalapozza az alkotmányi rendelkezések egymásra vonatkoztatásának kötelezettségét. A személyi szabadság korlátozása nem jelenti automatikusan a személyi biztonság csökkentését is, sőt a szabadságától megfosztott személlyel szemben is olyan bánásmódot kell alkalmazni, amelyik biztonságát garantálja. Az Alkotmány tisztességes eljárással kapcsolatos követelményrendszere (57. § (1)-(5) bekezdés) a szabadságkorlátozásra irányuló eljárás keretrendjének is tekinthető. Teljes értékű védelmet azonban e rendelkezés bevonása sem jelent a szabadságtól való megfosztás esetében. Indokolt lenne ugyanis az alaptörvényben szabályozni a letartóztatott, őrizetbe vett személy speciális tájékoztatáshoz való jogát, amely kétirányú: egyrészt fel kell világosítani a szabadságelvonással kapcsolatos jogairól, másrészt ismertetni kell vele a szabadságelvonó intézkedés indokát, büntetőügyben az ellene felhozott vádat.28 28

A tájékoztatási jog részben magában foglalja a (ügyvéddel, családdal való) kapcsolattartás jogát is, de azt a szabadságelvonás során folyamatosan biztosítani kell. Mavi: A személyi szabadságot és a személyi integritást védő jogok … 71. o.

12

VI. A szabadsághoz és személyi biztonsághoz való jog korlátai 1. A korlátozással kapcsolatos alkotmányos követelmények A szabadsághoz és személyi biztonsághoz való jog rendkívüli és szükségállapotban, valamint veszélyhelyzetben nem korlátozható,29 és a szabadságtól való megfosztás okait, a követendő eljárást törvényben kell meghatározni. A személyi szabadság alkotmányos alapjoga tehát nem abszolút jog, mivel törvény – leggyakrabban büntető jogszabály – az Alkotmány megengedő rendelkezése folytán (55. § (1) bek.) korlátozhatja. A személyi szabadsághoz való jog korlátozásának az olyan intézkedések minősülnek, amelyek az egyént cselekvési és mozgásszabadságában egyidejűleg, meghatározott ideig bizonyos fokban gátolják. Az érintettnek a szabadságelvonás időtartama alatt a kijelölt – általában zárt – helyen kell tartózkodnia, speciális szabályokhoz (kezeléshez) alkalmazkodnia, és tűrnie kell magatartásának erre feljogosított személyek által történő felügyeletét. A szabadságkorlátozás alatt álló személyek is rendelkeznek bizonyos fokú „maradékszabadsággal”, azonban ez utóbbi csökkentése általában nem minősíthető újabb szabadságelvonásnak.30 Az egyes korlátozó rendelkezések csak akkor fogadhatók el alkotmányszerűnek, ha az általuk elérni kívánt és alkotmányosan elismert célhoz képest a korlátozás szükségszerű és arányos. Az arányosság értékeléséhez hozzátartozik az is, hogy a korlátozás folytán esetleg bekövetkező és eleve ki nem küszöbölhető sérelmek elfogadható mérvű enyhítésére garanciák legyenek. Megfelelő garanciák nélkül a szabadság-elvonásra lehetőséget adó jogszabályok alkotmányszerűsége válhat kétségessé. Az Alkotmány tehát a törvénynek csak úgy teszi lehetővé a személyes szabadság elvonása okainak és az azzal kapcsolatos eljárásnak a szabályozását, hogy ez a szabályozás nem korlátozza szükségtelenül vagy aránytalanul a személyes szabadsághoz való jogot. Ez a követelmény az Alkotmány 55. § (1) bekezdésnek és az alapvető jogok lényeges tartalmának korlátozását tiltó 8. § (2) bekezdésnek egymásra vonatkoztatásán alapul.31 Alkotmányellenes az a törvényi szabályozás, amelyik a személyi szabadságot súlyosan korlátozó módszerek alkalmazásának jogszabályi feltételeit nem, vagy nem kellő részletességgel szabályozza.32 A személyes szabadság korlátozásával szemben fennálló másik alkotmányos követelmény, hogy a korlátozás nem sértheti e jog „érinthetetlen lényegét”, nem ütközhet a kínzás, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód tilalmába.33 Fontos értékelési szempontokat határoz meg a 65/2003. (XII. 18.) AB határozat: „A személyi szabadság korlátozásának számos formája ismert a magyar jogrendszerben. Ezek jórészt a büntetőeljárás lefolytatásához kötődnek; büntető anyagi jogi szankcióként (szabadságvesztés, kényszergyógykezelés) vagy büntetőeljárási kényszercselekményként (őrizetbe vétel, előzetes letartóztatás, ideiglenes kényszergyógykezelés, lakhelyelhagyási tilalom, házi őrizet) jelennek 29

Vö. Alkotmány 8. § (4) bek. Vö. Bárd Károly: A szabadsághoz és a biztonsághoz való jog. Az Egyezmény 5. cikke. In: Bán Tamás – Bárd Károly: Az Emberi Jogok Európai Egyezménye és a magyar jog. Tanulmányok. Acta Humana 1992. 6-7. sz. 41. o. 31 66/1991. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1991. 342, 347, 723/B/1991/6. AB határozat, ABH 1991. 632, 637, 31/1997. (V. 16.) AB határozat, ABH 1997. 154, 159, 63/1997. (XII. 11.) AB határozat, ABH 1997. 365, Összefoglalva lásd: az 5/1999. (III. 31.) AB határozatot. ABH 1999. 75, 84. 32 36/2000. (X. 27.) AB határozat: Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet idézett elő azáltal, hogy az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvényben a pszichiátriai betegekre vonatkozóan nem szabályozta az Alkotmány 55. § (1) bekezdése szerinti személyes szabadságot – ezen belül a mozgásszabadságot is – súlyosan korlátozó módszerek (eljárások) alkalmazásának jogszabályi feltételeit, és ezáltal nem biztosította kellő mértékben az Alkotmány 54. § (2) bekezdésébe foglalt tilalom érvényesülését. ABH 2000. 353 33 Alkotmány 54. § (2) bek. 30

13

meg. A büntetőeljáráson kívül ugyanakkor más eljárásokban is sor kerül a személyi szabadság alapjogának korlátozására, így különösen az idegenrendészet, a szabálysértési eljárás, az egészségügyi és a rendészeti igazgatás egyes területein. A korlátozásra vonatkozó szabályozásnak - az Alkotmány rendelkezéséből fakadóan tartalmaznia kell a korlátozás okát, továbbá meg kell határoznia az adott korlátozási formának megfelelő eljárást. A korlátozás arányosságának és ezzel együtt alkotmányosságának megítélését az alkotmányi követelményeken alapuló tényezők befolyásolják. Ennek körében meghatározó jelentőségű a szabadságelvonás időtartamának mértéke, annak indokoltsága, a szabadságelvonással érintett személy megfelelő körülményeinek és az őt megillető jogok gyakorlásának biztosítása, valamint a jogtalan szabadságelvonás esetére nyújtott jogorvoslati jog és egyéb jogkövetkezmények meghatározása és azok megfelelősége.”34

Az Alkotmány nem tartalmazza a szabadságtól való megfosztás okait – noha ez garanciális szempontból indokolt lenne. Ezért meg kell vizsgálni a törvényi szabályozásnak azt az összetevőjét, amely a Magyar Köztársaság nemzetközi kötelezettségvállalásából adódóan meghatározza a korlátok megállapítására irányuló belső jogalkotás mozgásterét. 2. A törvényi korlátozás terjedelme Az EJEE 5. cikkének 1. bekezdése a szabadságtól való megfosztással kapcsolatban előírja a törvényes eljárás követelményét, és taxatív módon meghatározza a szabadságkorlátozás eseteit.35 A törvényes okok az alábbi csoportokba sorolhatók. a) Elsőként említendő ok a bíróság által jogerősen elítélt személy őrizetben tartása a határozat kihirdetését követően a büntetés végrehajtása céljából. Ehhez kapcsolódik az olyan személy letartóztatása vagy őrizetbe vétele is, aki nem tesz eleget a bíróság jogerős rendelkezésének (pl. kivonja magát a büntetés végrehajtása alól, nem tesz eleget tanúzási kötelezettségének), illetőleg a törvény által megállapított kötelezettségét nem teljesíti. A „törvényes kötelesség” ekkor mindig konkrét, és a mulasztás tényleges, tehát a szabadságelvonás nem preventív (megelőző) jellegű, de büntetésként sem alkalmazható. Kizárólagos célja a kötelezettség teljesítésének biztosítása. Szerződéses kötelezettség elmulasztása esetén azonban a személyi szabadságot korlátozni nem lehet.36 b) Bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja miatt, az illetékes hatóság (bíróság) elé állítás céljából, továbbá – ésszerű esetben – bűncselekmény elkövetésének megakadályozása vagy annak elkövetése után a szökés megelőzése okán szintén korlátozható a személyi szabadság. Mindkét oknak megvan az a sajátossága, hogy bírói ítélet még nem született a bűnösség kérdésében, vagyis a szabadságától megfosztott személy továbbra is ártatlannak vélelmezendő, különösen a vele szemben alkalmazott bánásmód szempontjából. A szabadságkorlátozás konjunktív feltétele első esetben a megalapozott gyanú megléte és a konkrét cél (bíróság elé állítás) meghatározása, míg a második esetben az ésszerű indok bizonyíthatósága (pl. visszaeső az elkövető) határolja be a korlátozást foganatosító hatóság mozgásterét.37 34

65/2003. (XII. 18.) AB határozat, ABH 2003, 707, 716. Mavi Viktor: A szabadság és a személyi biztonság védelme az Emberi Jogok Európai Egyezményében. Acta Humana 1993. évi 10. sz. 6. o. 36 Mavi: A szabadság és a személyi biztonság védelme … 12-13. o. 37 Mavi: A szabadság és a személyi biztonság védelme … 14-15. o. A Be. 129. §-a tartalmazza az ágazati szabályokat. Eszerint az előzetes letartóztatás a terhelt személyi szabadságának bírói elvonása a jogerős ügydöntő határozat meghozatala előtt. A terhelt előzetes letartóztatásának szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt folytatott eljárásban, és akkor van helye, ha a) megszökött, a bíróság, az ügyész, illetve a 35

14

c) Külön csoportot képeznek a kiskorúakra vonatkozó szabadságkorlátozási esetek, amelynek indoka, hogy gyermekek esetében a személyi szabadsághoz való jog más tartalommal értelmezendő. Egyfelől a gyermeki állapotból következően a kiskorúak esetében a személyi biztonság védelme dominál, mégpedig szoros összefüggésben a gyermekek megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődését biztosító védelemhez és gondoskodáshoz való joggal.38 Másfelől a gyermek szabadsága csakis a szülő, gondviselő kötelezettségeire tekintettel valósulhat meg, vagyis a gondozás és nevelés maradéktalan teljesítése a kiskorú személyi szabadságának természetes korlátja. A kiskorúak személyi szabadsága tehát értelemszerűen szűkebb körű, amely azonban nem jelenti, hogy személyi szabadsághoz való joggal nem rendelkeznek. A közhatalmi beavatkozásokkal szemben ugyanolyan védelemben kell részesíteni a gyermekeket is, mint a nagykorúakat, és ezeket sajátos garanciákkal kell kiegészíteni az állam által gondozott gyermekek vonatkozásában. A kiskorú tehát szintén csak törvény alapján vehető vagy tartható őrizetben, mégpedig vagy hatóság (pl. gyámhatóság) elé állítás, vagy nevelési felügyelet39 céljából. Ezekben az esetekben a szabadságkorlátozás nem bűncselekmény elkövetésével áll közvetlen összefüggésben, hanem célja a kiskorú védelme.40 d) A közegészséget veszélyeztető, illetőleg a deviáns magatartást tanúsító, szociális illeszkedési zavarokkal küzdő személyek vonatkozásában is indokolt külön, sajátos szabadságkorlátozási okként meghatározni speciális állapotukat.41 Nem büntető jellegű, hanem a közegészséget szolgáló szabadságkorlátozás a törvényes őrizetbe vétel fertőző betegségek terjedésének megakadályozása céljából, és vegyes – az érintett érdekét, gyógyulását és a közösség védelmét szolgáló, esetenként represszív – jellegű az elmebetegek, alkoholisták, kábítószer-élvezők vagy csavargók őrizetbe vétele. e) Az utolsó csoportba a külföldiekre (hontalanokra) vonatkozó speciális szabadságkorlátozási esetek köre sorolható. Az említett alanyokra vonatkozó eltérő szabályozás két szempontból is indokolt. Egyfelől az idegenek nem tartoznak automatikusan az állam személyi felségjoga alá, viszont a területi felségjog alapján a területi állam saját jogszabályait hatékonyabban érvényesítheti velük szemben, mint saját államuk. Másfelől az idegeneknek nincsen alanyi joga a mozgásszabadsághoz más állam területén, vagyis az érintett állam maga dönti el, kit és milyen feltételekkel enged a területére lépni, ott tartózkodni és letelepedni. Mindezekre tekintettel a külföldiek (hontalanok) személyi szabadsághoz való jogának korlátozása a saját állampolgárokétól eltérő okokból történhet. Az egyik eset az olyan idegen személyek törvényes letartóztatása vagy őrizetbe vétele, akikkel szemben – kiutasításuk vagy kiadatásuk céljából – eljárás folyik. A másik eset a szabadságtól való megfosztás az országba való jogtalan belépés megakadályozása céljából. A nyomozó hatóság elől elrejtőzött, vagy szökést kísérelt meg, illetőleg az eljárás során ellene újabb, szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény miatt eljárás indult, b) szökésének vagy elrejtőzésének veszélyére tekintettel vagy más okból megalapozottan feltehető, hogy az eljárási cselekményeknél a jelenléte másképp nem biztosítható, c) megalapozottan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén, különösen a tanúk befolyásolásával vagy megfélemlítésével, tárgyi bizonyítási eszköz, okirat megsemmisítésével, meghamisításával vagy elrejtésével meghiúsítaná, megnehezítené vagy veszélyeztetné a bizonyítást, d) megalapozottan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt véghezvinné, vagy szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követne el. 38 Alkotmány 67. § (1) bek. 39 A nevelési felügyeletet hazánkban a gyámhatóság rendelheti el a nem családi környezetben nevelkedő gyermekek esetében, feltével, hogy a gyermek egészségügyi vagy pszichés zavarai indokolják, ezzel önmagára vagy másokra veszélyt jelent(het) és szükséges a zárt terápia. Vö. az 1997. évi XXXI. törvény 9. és 81/A. §aival. 40 Mavi: A szabadság és a személyi biztonság védelme … 16. o. 41 Vö. Bárd: i.m. 49. o.

15

szabadságkorlátozás az idegenek tekintetében sem lehet önkényes, vagyis csak a megjelölt célokból történhet.42 Áttekintve a szabadságkorlátozás lehetséges okait, megállapítható, hogy a legtipikusabb és leggyakoribb törvényes – és alkotmányos – indoka a szabadságtól való megfosztásnak az állami büntetőigény érvényesítésével függ össze. Ehhez képest különös korlátnak minősülnek a közegészség védelme érdekében foganatosított intézkedések, amelyeken belül helyezhető el a pszichiátriai betegek mint speciális alanyok – gyógykezelésük céljából történő – szabadságának korlátozása. Az említett korlátozásokkal kapcsolatos alkotmányos követelményeket érdemes részletesen tárgyalni. 3. Az állam büntetőhatalmi igényének érvényesítésével összefüggő korlátok A személyi szabadság leggyakoribb jogszerű korlátozása abból fakad, hogy az államnak, illetve az állam szerveinek az Alkotmány rendelkezéseiből levezethető joga és egyben kötelezettsége van az állami büntető hatalom gyakorlására, a büntető igény érvényesítésére. a) A szabadságtól való megfosztás általában jogerős bírói döntésen alapul, represszív szankcióként kerül kiszabásra és többféle formában, fokozatban valósulhat meg. Alapja az egyén által általában bűnösen tanúsított antiszociális magatartás, amely veszélyes a társadalomra és a törvény büntetni rendeli. A bíróság által elrendelhető, személyi szabadságot elvonó büntetések és intézkedések – a nulla poena sine lege elvével is összhangban43 – törvényi szintű szabályozásban kerülnek meghatározásra. A szabadságtól való represszív jellegű megfosztás okának, módjának, eljárásának, időtartamának, az állami szervek és az érintett személyek jogainak, kötelességeinek részletes meghatározása a büntetőjog, a büntetőeljárási jog, a szabálysértési jog és a büntetés-végrehajtási jog tárgykörébe tartozik.44 b) A szabadság korlátozására, illetve elvonására azonban a bűnösséget megállapító jogerős bírói döntést megelőzően is sor kerülhet.45 Az ilyen korlátozással kapcsolatos alkotmányos követelményeket az Alkotmánybíróság az előzetes letartóztatás intézményével összefüggésben állapította meg. A bűncselekmény alapos gyanújával terhelt, de egyébként bűnösnek nem tekinthető egyén személyi szabadságának a jogerős ügydöntő határozat meghozatalát megelőző bírói elvonása a legsúlyosabb személyes szabadságot korlátozó kényszerintézkedés. Lehetővé tétele azonban alkotmányos, mivel a büntetőhatalom gyakorlásával összefüggő feladat teljesítéséhez az állami szerveknek hatékony eszközökkel kell rendelkezniük. Ez pedig szükségképpen együtt jár a büntetőjogi felelősségre vonás törvényben meghatározott rendjében, a büntetőeljárásban olyan eljárási cselekmények, ezen belül kényszercselekmények alkalmazásának megengedésével, amelyek lényegüket tekintve súlyosan jogkorlátozóak, érintik a büntetőeljárás alá vont személy alkotmányos jogait is.46 Az 42

Vö. Mavi: A szabadság és a személyi biztonság védelme … 19. o. Ez a büntetőjogi alapelv az alkotmányban kifejezetten nem szerepel, a jogállamiság követelményéből azonban levezethető, az alkotmányos büntetőjog legalitási követelményének részeként. Blutman: Az alkotmányos és az európai alapjogok… 64. o. 44 Szabadságelvonással járó büntetések és intézkedések a szabadságvesztés, a kényszergyógykezelés, az alkoholisták kényszergyógyítása, a (szabálysértés elkövetése miatt alkalmazható) elzárás és a (nemzetközi bűnügyi jogsegély formái között szereplő) kiadatás. 45 A törvényi szabályozás alapján ebbe a körbe a következő szabadságkorlátozó intézkedések tartoznak: elfogás és előállítás, őrizetbe vétel, előzetes letartóztatás, lakhelyelhagyási tilalom, házi őrizet, ideiglenes kényszergyógykezelés, kiadatási letartóztatás, közbiztonsági őrizet, idegenrendészeti őrizet stb. 46 42/1993 (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993. 300, 302, 304-305 és 26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999. 265, 271 43

16

előzetes letartóztatás azonban fogalmilag nem büntetés, hanem a büntető igény hatékony érvényesítését, a büntetőeljárás sikerének biztosítását és a büntetés esetleges végrehajthatóságát célzó intézkedés, így nem ellentétes az ártatlanság vélelmével.47 A személyi szabadságnak a jogerős ítélet előtti megvonására, az előzetes letartóztatásra azonban csak akkor kerülhet sor, ha céljai – a büntető igény érvényesítése érdekében a terhelt jelenlétének, illetve az eljárás sikerének biztosítása – más eszközökkel nem valósíthatók meg. Ennek alapja az a felfogás, hogy az Alkotmány 8. §-a az állami büntetőhatalom gyakorlására irányadó olyan alaprendelkezés, amely a jogállamiság általános normatív tartalmán túl védi az egyént a büntetőjogi eszközöknek az állam általi önkényes felhasználása ellen. Ezzel az alkotmányos tétellel kell összhangban lenniük a büntetőjogi szabályrendszer mindazon alapelveinek és garanciális rendelkezéseinek, amelyek nem nyertek tételes megfogalmazást az Alkotmány egyéb rendelkezéseiben.48 Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a személyes szabadsághoz való jog elsősorban - de nem kizárólag - a büntetőjogi kényszerintézkedések alkalmazásával összefüggésben nyert tartalmat. A vonatkozó határozatok szerint a személyes szabadságtól való megfosztás csak szigorú garanciák egyidejű érvényesülése mellett alkotmányos.49 Az utóbbi döntések közül: a 104/2007. (XII. 13.) AB határozatban az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek ítélte a rendzavarás miatt a tárgyalásról való kiutasítás napján történő (rövid ideig tartó) őrizetbe vételt is. Megállapította, hogy az adott cél a személyi szabadság korlátozása nélkül is elérhető: „Az eljárási szankcióként alkalmazható őrizetbe vétellel elérni kívánt célok más intézkedésekkel minden esetben közvetlenül megvalósíthatók. A kifejtettekre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a támadott rendelkezés az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében meghatározott alapjogot korlátozó szükségtelen eszköz.”50 Az 1/2008. (I. 11.) AB határozatban pedig az Alkotmánybíróság a szabálysértési eljárás során alkalmazható elzárást - mint személyi szabadságtól való megfosztást - vizsgálta. A határozat többek között megállapította, hogy: „...Sem a pénzbírságot kiszabó közigazgatási szabálysértési határozat, sem a pénzbírságot közérdekű munkára átváltoztató határozat, sem a helyszíni bírságolást tartalmazó intézkedés nem lehet alapja a személyi szabadság korlátozásának. Arra csak és kizárólag a bíróság döntése nyomán kerülhet sor. A bíróság e döntését nem hozhatja meg az érintett meghallgatása, azaz »tárgyalás nélkül«”51.

4. A pszichiátriai betegek személyi szabadságának korlátozása a) A pszichiátriai betegek a személyi szabadság korlátozása szempontjából sajátos alanyi kört jelentenek. A szabadságkorlátozás jogalapja esetükben kétfajta lehet: - ha büntethetőségük esetén cselekményük bűncselekményt valósítana meg, a szabadság elvonására az állami büntetőigény érvényesítése keretében kerül sor, de csak intézkedés kiszabására van lehetőség, továbbá

47

Az előzetes letartóztatás intézményét a Be. 92. § (1) bekezdése szabályozza. Szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt a terhelt előzetes letartóztatásának akkor lehet helye, ha a) megszökött, a hatóság elől elrejtőzött, illetőleg a bűncselekmény súlyosága folytán vagy egyéb okból a szökésétől vagy az elrejtőzésétől lehet tartani, b) alaposan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén az eljárást meghiúsítaná vagy megnehezítené, illetőleg veszélyeztetné, c) az eljárás alatt szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követett el, illetőleg alaposan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt véghezvinné. 48 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992. 77, 85, 42/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993. 300, 304, 6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998. 91, 99, 49/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998. 372, 377 49 Lásd pl. 66/1991. (XII. 21.) AB határozatot, ABH 1991, 342, 347. 50 ABH 2007, 880, 888. 51 ABK 2008, január 4, 11.

17

-

ha veszélyességük büntetőjogi szempontból irreleváns magatartásban nyilvánul meg, a szabadság korlátozásának joga az állam szociális-gondoskodó funkciójából vezethető le. 52 Jelen pont alatt ez utóbbi jogalap kifejtésére kerül sor. A pszichiátriai betegeknél alkalmazható szabadságkorlátozás eltérő szabályozásának indoka, hogy annak ténybeli alapja az abnormális mentális működés, tehát az elmebetegség állapota. Ugyanakkor az elmebetegség fogalma a pszichiátria és a különféle gyógymódok fejlődésével, illetve a társadalmi megítélés változásával folyamatosan módosul. Általánosságban az rögzíthető, hogy a szabadságkorlátozás feltételeként csak olyan elmezavar határozható meg, amelyik súlyánál fogva indokolja a zárt gyógykezelést. A pszichiátriai beteg esetében a szabadság elvonásának célja nem a punitív magatartásbefolyásolás, hanem kizárólag a gyógyítás, állapotjavítás vagy legalábbis szinten tartás. Mindezekre tekintettel a beteg szabadsághoz való jogának korlátozására (vagyis akarata ellenére történő intézetbe szállítására, gyógykezelés eltűrésére kényszerítésére) további, különleges törvényi garanciákat (feltételeket és eljárást) kell meghatározni.53 Az alapjog-korlátozás szükségességi és arányossági követelménye is más tartalommal érvényesül pszichiátriai beteg esetében. b) A korlátozás jogszerűségének megítélésénél az alábbi kritériumokat kell figyelembe venni. - Az érintett személynek „megbízható” módon kell az elmezavar jeleit mutatnia, ha szükséghelyzet áll fenn ez utólag is igazolható. Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy az intézkedés alanya bizonyíthatóan értelmi fogyatékos-e, „objektív orvosi szakértői véleményt kíván”. - Az elmezavarnak olyan mértékűnek kell lennie, ami megköveteli a nem önkéntes elkülönítést. - A fogvatartás tartamát az elmezavar tartósságának kell meghatároznia.54 Személyi szabadságában bármely módon csak a veszélyeztető vagy közvetlen veszélyeztető magatartású beteg korlátozható. A korlátozás csak addig tarthat, illetőleg olyan mértékű és jellegű lehet, amely a veszély elhárításához feltétlenül szükséges. A korlátozásról az orvost haladéktalanul értesíteni kell, akinek 2 órán belül azt jóvá kell hagynia. Ennek hiányában a korlátozást haladéktalanul meg kell szüntetni.55 Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az elmebetegek személyes szabadságának korlátozásával kapcsolatos jogszabályi rendelkezések alkotmányossága – amikor az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének sérelme a kérdés – a korlátozás okai, a korlátozás módja (annak arányossága), továbbá a közbeiktatott eljárási garanciák együttes figyelembevételével

52

Vö. Bárd: i.m. 49. o. valamint Fridli Judit: A pszichiátriai betegek jogairól. Fundamentum 1997. 1. sz. 113114. o. 53 Vö. Földesi Tamás: Az elmebetegek emberi jogai – az EJEBmberi Jogok Európai Bírósága ítéleteinek fényében. Acta Humana 1991. 4. sz. 25. o. 54 Az EJEB gyakorlatát idézi a 36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000. 353, 366 55 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) 192. §. Lényegében az Eütv. az ön- és közveszélyességet teszi meg (a veszélyeztető és közvetlen veszélyeztető magatartás fogalmainak meghatározása által) a különböző korlátozó intézkedések indokoltságának alapjául. Az Eütv. külön fogalommeghatározást ad mind a veszélyeztető, mind a közvetlen veszélyeztető magatartás tekintetében, a pszichiátriai betegekkel kapcsolatos X. fejezetében e fogalmakat használja. Az Eütv. 188. § b) és c) pontjai szerint veszélyeztető magatartás: a beteg – pszichés állapotának zavara következtében – saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére jelentős veszélyt jelenthet, és a megbetegedés jellegére tekintettel a sürgős intézeti gyógykezelésbe vétel nem indokolt; közvetlen veszélyeztető magatartás: a beteg – pszichés állapotának akut zavara következtében – saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére közvetlen és súlyos veszélyt jelent. Vö. 36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000. 353, 366

18

ítélhető meg. A „veszélyeztető” és a „közvetlen veszélyeztető” magatartás e „szabályösszesség” egyik eleme, a korlátozás absztrakt szükségességi oka.56 A törvényi szabályozásnak – az arányosság követelményével összhangban – arra is választ kell adnia, hogy melyek azok a főbb (fizikai, kémiai, biológiai vagy pszichikai) módszerek és eljárások, amelyek a személyi szabadság – beleértve ebbe a mozgásszabadságot is – korlátozása tekintetében a pszichiátriai betegeknél igénybe vehetők, és hogy melyek azok az okok, amelyek a különböző – a szabadságkorlátozás mértékét is érintő – módszerek alkalmazásának differenciált indokát adják.57 Az Alkotmánybíróság azért találta alkotmányellenesnek az Eütv. rendelkezéseit, mert nem teljesítette az alapjog-korlátozás arányossági követelményét, és nem határozta meg kellő részletességgel a szabadságkorlátozásnál alkalmazható módszereket. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Eütv. 192. § (1) bekezdésébe foglalt azon absztrakt kitétel, hogy a korlátozás csak addig tarthat, illetőleg olyan mértékű és jellegű lehet, amely a veszély elhárításához feltétlenül szükséges, vagy a 10. § (4) bekezdésének az a szabálya, hogy a korlátozás csak addig tarthat, amíg az elrendelés oka fennáll nem elégségesek az Alkotmány 55. § (1) bekezdése szerinti alapjog korlátozásához. Az Alkotmánybíróság a fentiekben a veszélyeztető és a közvetlenül veszélyeztető magatartásokhoz rendelt Eütv.-beli fogalmakat elfogadta a korlátozás absztrakt szükségességi okaiként. Ugyanakkor alkotmányossági szempontból különös jelentősége van annak, hogy a szabályozás ne tartalmazzon további elvont megfogalmazásokat a korlátozás arányosságának eldöntésére irányadóan. Bár a törvény elvont módon megfogalmazza az arányosság követelményét is, de emellett a korlátozás módozatai tekintetében további szabályokat nem tartalmaz. Így a személyi szabadság korlátozását érintő rendelkezések nem zárják ki – normatív szabályozással elérhető módon – az önkényes jogalkalmazás lehetőségét. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nemcsak az jelent „önkényes” szabadságkorlátozást, amikor azt feltételek hiányában foganatosítják, hanem „önkényességhez” vezethet az is, amikor a szabadságkorlátozás módozatainak megválasztása tekintetében a jogalkalmazót semmilyen konkrét előírás nem köti.58

Fontos garancia, hogy a szabadságkorlátozó kezelés alatt a beteg más alapvető jogai, ezek között különösen speciális betegjogai nem korlátozhatók. Joguk van tehát a tájékoztatáshoz, a jogorvoslathoz és a kártérítéshez is.59 Az elmebetegek sajátos helyzete megköveteli, hogy őket a bíróság személyesen hallgassa meg, illetve szükség esetén képviseltethessék magukat. Az elmeállapotuk miatt személyesen eljárni nem képes egyének érdekeinek védelme végett speciális jogvédelmi intézményeket kell kiépíteni.60 5. A távoltartással kapcsolatos alkotmányossági kérdések A távoltartás a testi integritás védelmében alkalmazható, személyi szabadságot és mozgásszabadságot korlátozó jogintézmény. A magyar jogban a távoltartás intézményét a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 138/A-139. §-ai szabályozzák 2006 óta. A 2010-ben hatályos szabályozás a következő.

56

Vö. 36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000. 353, 368 Vö. 36/2000. (X. 27.) AB határozattal, ABH 2000. 353, 367 58 ABH 2000. 353, 367 59 Vö. Földesi: i.m. 26. o. 60 Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélete (Winterwerp v. Hollandia Judgment of 24 October 1979) 1980 Series A. no. 33. 57

19

138/A. § (1) A távoltartás a terhelt szabad mozgáshoz és a tartózkodási hely szabad megválasztásához való jogát korlátozza. A távoltartás hatálya alatt álló terhelt a bíróság határozatában megállapított szabályok szerint köteles a) a meghatározott lakást elhagyni, és onnan a bíróság által meghatározott ideig távol maradni, b) a meghatározott személytől, illetőleg e személy lakó- és munkahelyétől, az e személy által látogatott nevelési és nevelési-oktatási intézménytől, gyógykezelés céljából rendszeresen látogatott egészségügyi intézménytől, vallásgyakorlása során rendszeresen látogatott épülettől a bíróság által meghatározott ideig magát távol tartani, c) tartózkodni attól, hogy a meghatározott személlyel közvetlenül vagy közvetve érintkezésbe lépjen. (2) Távoltartás a szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény megalapozott gyanúja esetén - feltéve, hogy a távoltartással elérni kívánt célok ezzel biztosíthatók - akkor rendelhető el, ha a terhelt előzetes letartóztatásának elrendelése nem szükséges, de - különösen a bűncselekmény jellegére, a terheltnek az eljárás előtt és az eljárás során tanúsított magatartására, valamint a terhelt és a sértett viszonyára tekintettel - megalapozottan feltehető, hogy a lakókörnyezetben hagyása esetén a) a sértett tanú befolyásolásával vagy megfélemlítésével meghiúsítaná, megnehezítené, vagy veszélyeztetné a bizonyítást, illetve b) a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt véghezvinné, vagy a sértett sérelmére újabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekményt követne el. (3) Ha a büntetőeljárásnak magánindítványra van helye, a távoltartás a magánindítvány előterjesztése előtt nem rendelhető el. (4) A távoltartás elrendeléséről a bíróság határoz. A határozatban a bíróság előírhatja, hogy a terhelt meghatározott időközönként a távoltartás alapjául szolgáló büntetőeljárást folytató nyomozó hatóságnál jelentkezzék. (5) A bíróság a határozatot megküldi a sértettnek. Az ügyésznek a távoltartás elrendeléséről szóló határozatot akkor is meg kell küldeni, ha a távoltartás elrendelését a sértett, a sértett törvényes képviselője vagy a terhelttel közös háztartásban élő kiskorú személy törvényes képviselője [138/B. § (2) bek. d)-f) pontja] indítványozta. (6) A vádirat benyújtásáig a nyomozó hatóság vagy az ügyész, a vádirat benyújtását követően a bíróság a terhelt meghallgatása után haladéktalanul megteszi a 128. §-ban szabályozott intézkedéseket. (7) Ha a bíróság a távoltartás elrendeléséről vagy módosításáról határoz, a határozatban az (1) bekezdés szerinti szabályokat úgy kell megállapítani, hogy azok ne tegyék lehetetlenné a terhelt azon jogainak gyakorlását, amely jogokat a sértett vonatkozásában az (1) bekezdés b) pontja érint. 138/B. § (1) A távoltartást a bíróság tíztől hatvan napig terjedő időre rendelheti el. (2) A távoltartás elrendelését a) az ügyész, b) a magánvádló, c) a pótmagánvádló, d) a sértett, e) a cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes sértett törvényes képviselője, valamint f) a terhelttel közös háztartásban élő kiskorú személy törvényes képviselője indítványozhatja. (3) Ha a távoltartás hatálya alatt a 138/A. § (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott személy lakóhelye megváltozik, vagy e személy, illetőleg a terhelt életkörülményeiben olyan lényeges változás következik be, amely miatt a határozat megváltoztatása indokolt, a bíróság a (2) bekezdésben felsoroltak, valamint a terhelt és a védő indítványára, a vádirat benyújtása után hivatalból is, a határozatot módosíthatja, vagy a távoltartást megszüntetheti. A bíróság ugyanígy jár el, ha a terhelttel szemben a büntetőeljárás során olyan kényszerintézkedést rendeltek el, amely miatt a távoltartás módosítása vagy megszüntetése szükséges. (4) Ha a bíróság a távoltartás módosításáról vagy megszüntetéséről határoz, a távoltartás elrendelését indítványozó nyilatkozatát, valamint az ügyész, a magánvádló, illetőleg a pótmagánvádló indítványát beszerzi. A bíróság a nyilatkozat, illetőleg az indítvány előterjesztésére határidőt állapít meg; ha e határidő eredménytelenül eltelt, a bíróság a rendelkezésre álló adatok alapján határoz. A bíróság a határozatot a 138/A. § (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott személy részére is megküldi. (5) Ha a terhelttel szemben távoltartást rendeltek el, az eljárást soron kívül kell folytatni. 139. § (1) Ha a terhelt a lakhelyelhagyási tilalmat, illetőleg a házi őrizet szabályait megszegi, vagy az eljárási cselekményen idézés ellenére nem jelenik meg, és ezt alapos okkal előzetesen nem menti ki, vagy az akadály megszűnése után alapos okkal nyomban nem igazolja, őrizetbe vehető, továbbá házi őrizet esetén az előzetes letartóztatása, lakhelyelhagyási tilalom esetén a házi őrizete vagy az előzetes letartóztatása rendelhető el, illetőleg ha ez nem szükséges, rendbírsággal sújtható. (2) Ha a terhelt a távoltartás szabályait szándékosan megszegi, és ezt utólag nem menti ki, előzetes letartóztatása rendelhető el, illetőleg ha ez nem szükséges, rendbírsággal sújtható.

20

2008-ban az Országgyűlés a távoltartás intézményét szélesíteni kívánta, s a büntető eljárási szabályok mellé új törvényt fogadott el a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról. A köztársasági elnök az Alkotmány 26. § (4) bekezdése alapján az Alkotmánybírósághoz fordult és kérte az Országgyűlés által 2008. december 15-ei ülésnapján elfogadott törvény egyes rendelkezései alkotmányellenességének előzetes vizsgálatát. 53/2009. (V. 6.) AB határozatában az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló, az Országgyűlés 2008. december 15-ei ülésnapján elfogadott törvény 1. § (1) és (5) bekezdése alkotmányellenes. Az államfő indítványa a következőkre mutatott rá. A köztársasági elnök a kihirdetésre megküldött törvény 1. § (1) és (5) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének, 58. § (1) bekezdésének és 13. § (1) bekezdésének sérelme miatt kezdeményezte, különös tekintettel arra, hogy a vizsgálni kért rendelkezések fogalomhasználata túl széles [így az Alkotmány 2. § (1) bekezdésből eredő jogbiztonsági követelményekkel sincs összhangban]. Az indítványozó kifejtette, hogy a magyar jogban a távoltartás intézményét a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 138/A-139. §-ai szabályozzák. Az Országgyűlés által elfogadott, de még ki nem hirdetett Törvény a távoltartatás alkalmazásának további lehetőségeit tartalmazza: felhatalmazza a rendőrséget ideiglenes megelőző távoltartás, illetve a polgári eljárásban a bíróságot megelőző távoltartás elrendelésére. A köztársasági elnök alkotmányossági érvei szerint az Alkotmánybíróság gyakorlatában az Alkotmány 55. § (1) bekezdésébe foglalt személyes szabadsághoz való jog, valamint az 58. § (1) bekezdésben biztosított mozgásszabadság és tartózkodási hely szabad megválasztásához való jog szorosan összetartozó jogok. Ugyanígy egymásra vonatkoztatva értelmezhető az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Európai Egyezmény) 5. cikkébe foglalt személyes szabadsághoz való jog és az Európai Egyezmény 4. Kiegészítő Jegyzőkönyve 2. cikke szerinti mozgásszabadság is. A személyes szabadság maga is garantálja a fizikai mozgás szabadságát. A Törvény által szabályozott távoltartás intézménye ezen alapjogokat korlátozza, ezért meg kell felelnie az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe foglalt alapjog-korlátozási kritériumoknak, ezen belül a legenyhébb eszköz elvének. Az indítványozó utal arra, hogy a Törvény szerinti távoltartás a testi integritáshoz való jog, a lelki egészség és emberi méltóság védelmét szolgálja. A magánszemélyek testi integritásának védelme - az Európai Egyezmény 8. cikke alkalmazása alapján is - kiterjed a családon belüli erőszak megakadályozására. Az alapjog-korlátozásra figyelemmel alkotmányossági szempontból ugyanakkor aggályos, hogy a Törvény vizsgálni kért 1. § (1) bekezdése és 1. § (5) bekezdése az erőszak fogalmát, és a hozzátartozó fogalmát nem határozza meg egyértelműen az alábbiak szerint: A Törvény nem követeli meg bűncselekmény elkövetésének gyanúját a távoltartás elrendeléséhez, sőt az erőszak fogalmát részben értelmezhetetlen módon határozza meg, részben pedig túl szélesen. (Erőszaknak minősíti például a szexuális önrendelkezést rendszeresen, ismétlődő jelleggel veszélyeztető mulasztást is.) A Törvény értelmében a bántalmazót - a Törvény 1. § (1) bekezdésében definiált - erőszak miatt ideiglenes megelőző távoltartás címén 72 órára, illetve megelőző távoltartás során 30 napra az ingatlan elhagyására lehet kötelezni. Az indítványozó szerint - tekintettel az erőszak fogalmának túl tág voltára is - ez az alapjog-korlátozás aránytalanságot eredményez. Szintén aránytalanságot okoz, hogy a Törvény 1. § (5) bekezdése a hozzátartozó fogalmát kitágítja, az 1. § (1) bekezdése szerinti erőszakot el lehet követni „együttélés nélkül bensőséges kapcsolatban álló személy” sérelmére is (így a saját otthon használatának a megtiltása a bensőséges kapcsolatban álló személy elleni erőszak esetén is alkalmazható). Az

21

indítványozó úgy véli, hogy a hozzátartozói fogalommeghatározás által túl tág az a személyi kör, akit a távoltartás érinthet.

Az Alkotmánybíróság áttekintette a családon belüli erőszak leküzdése érdekében tett nemzetközi intézkedéseket. A családon belüli erőszak elleni fellépést (illetve ennek eszközrendszerét) először a nők hátrányos megkülönböztetésével és a nők elleni erőszak megszüntetésével foglalkozó nemzetközi dokumentumok érintették. Egyik ilyen első dokumentum, az ENSZ Közgyűlése által 1979. december 18-án New Yorkban elfogadott, a nőkkel szembeni diszkrimináció minden formájának felszámolásáról szóló Egyezmény (ENSZ CEDAW Egyezmény), amelyet a belső jogba az 1982. évi 10. tvr. hirdetett ki. Az ENSZ CEDAW Egyezmény definiálta a nők elleni diszkrimináció fogalmát (I. rész I. cikk), illetve a jogalkotásra vonatkozó ajánlásokat tett. Így többek között szorgalmazta a férfiak és nők egyenlőségének alkotmányba iktatását, illetve állami kötelezettséget arra, hogy: „megfelelő jogszabályokat és más intézkedéseket fogadnak el, ideértve - szükség esetén - a szankciókat is, a nőkkel szembeni mindenfajta megkülönböztetés megtiltása végett” [I. rész 2. a) b) pont]. Az Egyezmény létrehozta a nőkkel szembeni erőszak felszámolásával foglalkozó CEDAW Bizottságot, amely több ajánlást fogalmazott meg e tárgyban. A családon belüli erőszak megelőzése szempontjából kiemelendő az ENSZ Közgyűlése által 1993. december 20-án New Yorkban elfogadott a nők elleni erőszak felszámolásáról szóló Nyilatkozat (az ENSZ Közgyűlés 48/104. számú határozatával kihirdetett Nyilatkozat). A Nyilatkozat a nők elleni erőszakhoz sorolja a családon belüli tettleges, lelki és szexuális erőszakot. A Nyilatkozat jelentősége abban áll, hogy korábban jobbára a magánszféra körébe sorolt cselekményeket közügynek tekinti. A Nyilatkozat az államok kötelezettségévé teszi, hogy igazgatási, polgári jogi és büntetőjogi szankciókat alkossanak a nők elleni erőszakos cselekmények megelőzésére; jogalkotás útján is gondoskodni kell arról, hogy a nők ne válhassanak újra áldozattá; kimondta végül, hogy a családon belüli erőszakról statisztikát kell készíteni és nyilvánosságra kell hozni. Az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa Emberi Jogi Bizottsága - a családon belüli erőszak kezelésére vonatkozóan 1996-ban - ún. „jogalkotási modellt” mutatott be. A modell - azon túl, hogy fogalommeghatározásokkal igyekszik segíteni (az egységes fellépés felé terelni) a jogalkotási törekvéseket - kifejezetten szól az ún. „ideiglenes korlátozó végzésről” és a „védelmi végzésről”. Ezek a jogintézmények már a bántalmazó távoltartását célozták meg annak a törekvésnek a jegyében, hogy az elkövetőt adott esetben a családi otthon elhagyására is kötelezni lehessen. A nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés minden formájának kiküszöböléséről szóló, 1979. december 18-án, New Yorkban elfogadott Egyezmény Kiegészítő Jegyzőkönyvét a 2001. évi LX. törvény hirdetette ki. A Jegyzőkönyv részes államai - így Magyarország is elismerték a Nőkkel Szembeni Hátrányos Megkülönböztetés Kiküszöbölésével Foglalkozó Bizottság illetékességét a Jegyzőkönyv 2. cikke szerint benyújtható egyéni panasz esetén. Mindezek mellett meg kell említeni a gyermekek jogaival kapcsolatos ENSZ Egyezményt (a Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezményt), amelyek a gyermekek egészséges fejlődése szempontjából közelítenek az erőszak felszámolásának szükségességéhez. Nemcsak az ENSZ, hanem az Európa Tanács keretei között is számos dokumentum született a családon belüli erőszak elleni fellépés tárgyában. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának 1985. évi 4. számú Ajánlása a „családon belüli erőszakról” címet viseli. Az Ajánlás kiemeli, hogy fel kell hívni a figyelmet a családon belüli erőszak nagyságrendjére, komolyságára és jellegzetességeire. Konkrét intézkedési javaslatokat fogalmaz meg: szolgáltatásokat kell létrehozni az áldozatok biztonsága érdekében, ugyanakkor az elkövetők számára rehabilitációs programokat kell kialakítani. Védelmet kell biztosítani a családon belüli erőszak ügyeiben tanúskodóknak, illetve kifejezi azt az igényt, hogy az ilyen ügyekkel foglalkozó nyomozó hatóság, vádhatóság és bíróság részéről különleges szakértelemmel rendelkező személyek járjanak el.

22

1992-ben az Európa Tanács felállította a nők és a férfiak közötti egyenlőséggel foglalkozó bizottságot (CDEG), amely demonstrálta, hogy az egyenlőség minden területen való biztosítása prioritásnak minősül az Európa Tanács számára. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1450 (2000) számú Ajánlása a nők elleni erőszak Európában címmel jelent meg. Az Ajánlás a nők elleni erőszak minden formájának a felszámolását tűzte céljául, a Közgyűlés a Miniszteri Bizottságnak (e tárgyat érintően) azt az ajánlást tette, hogy dolgozzon ki egy olyan programot, amelynek célja - többek között - a családon belüli erőszak valamennyi formája megtiltásának bevezetése a jogrendszerekbe; s „a nők számára nagyobb védelem biztosítása, például olyan rendelkezésekkel, amelyek megtiltják az erőszakos férj számára a közös lakásba való belépést, és olyan intézkedésekkel, melyek célja a büntetések és ítéletek megfelelő módon való végrehajtása.” Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának 2002. évi 5. számú Ajánlása átfogó programot tartalmaz (a jogalkotási feladatoktól, a média szerepén át, a különböző jogági szankciók alkalmazásáig) a nők elleni erőszak különböző megnyilvánulásainak felszámolása érdekében. A családon belüli erőszak vonatkozásában az Ajánlás hangsúlyt helyez az „intervenciós programokra” az erőszak elkövetői számára; feladattá teszi a családon belüli erőszak valamennyi formájának büntetendővé nyilvánítását; intézkedések megfontolását annak érdekében, hogy: - „a rendőrség beléphessen a veszélyeztetett személy lakásába, őrizetbe vegye az elkövetőt és biztosítsa, hogy az illető megjelenik a bíróság előtt;” - „a bíróság - az áldozatok védelmét célzó ideiglenes intézkedésként - megtilthassa az elkövető számára, hogy az áldozattal kapcsolatba lépjen, vele kommunikáljon, vagy a közelébe menjen, hogy bizonyos meghatározott területen tartózkodjon vagy oda belépjen;” ... Az Ajánlás továbbá hangsúlyt helyez a civil (nem-kormányzati) szervezetek bevonására a családon belüli erőszak problémájának kezelésére. Az Európa Tanács legutóbbi 2008 szeptemberében kelt összefoglaló jelentése újra nyomatékosítja, hogy a nők elleni erőszak, azon belüli a családon belüli erőszak elleni fellépés az emberi jogok védelmében tett intézkedés. (Európa Tanács keretében felállított munkacsoport jelentése a nők elleni erőszakról, beleérve a családon belüli erőszakot is; Strasbourg; 2008. szeptember) Megállapítható tehát, hogy a családon belüli erőszakkal kapcsolatos fellépés nemzetközi dokumentumai a nők elleni hátrányos megkülönböztetés megszüntetésétől jutottak el a családon belüli erőszak felszámolásának tárgyáig. Ez utóbbi immár egy komplex intézkedésegyüttest feltételez. Ennek további elemei, hogy a családon belüli erőszak áldozata bárki azaz bármelyik házastárs, gyermek, együtt élő szülő - lehet, illetve a probléma megoldásának része kell, hogy legyen a másik fél, a bántalmazó bevonása (adott esetben gyógyítása) is (lásd a fent említett intervenciós programokat). Rögzítést nyert, hogy a családon belüli erőszak kezelése a hatóság (rendőrség, bíróság) részéről speciális felkészülést kíván, azt be kell építeni a képzésbe. Nagy szerepe van a tájékoztatásnak és a civil szervezetek bevonásának a konfliktusok kezelésébe, illetve olyan intézményrendszerre van szükség, ami „vészhelyzetben azonnal segítséget tud nyújtani”. Maga a „távoltartás” mint jogintézmény e komplex feltételrendszer egészébe ágyazva értelmezhető, s e feltételrendszer minőségétől függ annak hatékonysága.

Ezt követően a testület más államok szabályozási megoldásait vizsgálta az összehasonlító értelmezés megalapozása érdekében. Az egyes államok családon belüli erőszakkal - s ezen belül a távoltartás valamilyen formájával - kapcsolatos jogalkotása jelentős eltérést mutat, nemcsak a tengerentúl és az európai államok viszonyában, de az európai államok között is. Mások az intézkedések bevezetésének kezdeti motívumai is. A távoltartás jogintézményének egyik korai előzménye az amerikai Duluth városban kidolgozott megoldás, amelyet a későbbiekben több helyen mintának tekintettek (az ún. Duluth modell). Itt programot dolgoztak ki a Családon Belüli Erőszak Kezelésére

23

(DAIP), amelynek keretében 1974 és 1979 között jogalkotással és különböző intézkedések bevezetésével próbáltak fellépni a családon belüli erőszak ellen. E program a mellett, hogy igen nagy hangsúlyt helyezett a civil szervezetek segítségére (pl. 24 órán belül szakembereket küldenek a bántalmazotthoz), konkrét jogi lépéseket is bevezetett. Így a rendőrség számára lehetővé tették, hogy a bántalmazót őrizetbe vegye letartóztatási parancs nélkül is, de a közigazgatási/rendészeti intézkedésen túl a polgári és büntetőbírósági intézkedések széles skáláját is felvonultatták (átmeneti rendelkezések a közös tulajdon használatáról, a szülői felügyeleti jog gyakorlásáról, vagy büntetőbíróság próbaidőt, jelentkezési kötelezettséget, kapcsolatfelvételi tilalmat stb. írhat elő). A modellben a cél az erőszak megszüntetése és nem pedig a házasság felbontása, ezért hangsúlyt helyeztek a bántalmazó segítésére, „visszavezetésre” is (amelyben szintén civil szervezetek vállaltak aktív szerepet). Az ún. Duluth Modelltörvény szerint „családon belüli erőszak” családtag, vagy a családhoz tartozó más személy által elkövetett: - fizikai bántalmazása családtagnak vagy családhoz tartozó más személynek, ennek kísérlete; - a fizikai bántalmazástól való félelem előidézése családtagban, vagy családhoz tartozó más személyben; - annak előidézése - erőszakkal, az erőszakkal való fenyegetőzéssel, vagy kényszerítéssel -, hogy családtag, vagy családhoz tartozó más személy akarata ellenére szexuális tevékenységben vegyen részt. A Duluth Modelltörvény a későbbiekben irányadó volt az Egyesült Államokban az egyes államok törvényhozása számára, több államban bevezették a helyi viszonyokhoz igazított kiegészítésekkel. Az európai jogrendszert tekintve megállapítható, hogy egyrészt a büntetőjog keretében megvalósuló eszközök állnak rendelkezésre (a távoltartás alkalmazása, mint büntetőjogi intézkedés), másrészt azonban találhatunk számos más olyan megoldást is, amely a családon belüli erőszakra komplex - több jogág által szabályozott - eszközrendszerrel lép fel. A büntetőjogi eszközök között ki kell emelnünk, hogy több országban (Portugáliában, Spanyolországban, Lengyelországban, Szlovákiában) a családon belüli erőszak sui generis bűncselekmény. Ezekben az esetekben az elkövetési magatartás (ami általában a fizikai és lelki/pszichikai/mentális bántalmazás), és a bántalmazotti kört (ami szélesebb ugyan mint a házastárs és élettárs, de nem megy túl az együtt élő személyek körén) a büntetőjog által meghatározott. Az eljárás mind kérelemre, mind hivatalból indulhat. A komplex intézkedések közül az osztrák törvényt kell kiemelni. A törvény a távoltartás magyarországi bevezetése kapcsán több vonatkozásban is mintaként szerepelt. Az osztrák megoldás lényegében a Duluth-modell szerint felépített megelőzési rendszeren alapul: a civil szervezetek, rendőrség, a családjogi bíróság és a büntető igazságszolgáltatás egyaránt szerephez jutnak. E modellben a távoltartásnak két fázisa van. Az első fázis a rendőrségnek széles szerepet biztosít: a rendőr kitilthatja a felet a közös lakásból, illetve a helyszínre való visszatérést megtilthatja 10 napig. Mivel az alapjogokba való erőteljes beavatkozásról van szó, ezért a rendőri intézkedés ellen panasszal lehet élni a közigazgatási tanácsnál, de ettől függetlenül a rendőr helyszínen hozott intézkedését belső rendőrségi eljárás révén 48 órán belül kötelező felülvizsgálni (ennek keretében a tilalmat meg is lehet szüntetni). A második fázisban a bántalmazott kérheti, hogy a családjogi bíróság bocsásson ki ideiglenes határozatot, amely az eltiltást további 10 nappal meghosszabbíthatja. Ezen idő alatt lehet kérni védelmi határozat meghozatalát is, ami három hónapig maradhat

24

hatályban (védelmi határozat kibocsátása esetén a bántalmazónak visszatérésre akkor sincs lehetősége, ha a sértett vissza kívánná fogadni). Bűncselekmény esetén természetesen a bántalmazó ellen büntetőeljárás indul. Mindezek kiegészítéseként a bántalmazottak megsegítésére, és a bántalmazók rehabilitációjára az állam intervenciós központokat hozott létre. A nemzetközi tapasztalok alapján megállapítható, hogy a családon belüli erőszak kezelése kilépett a magánszféra köréből, felszámolása közüggyé vált. A jogi szabályozás e változást, mint tendenciát követi. Ugyanakkor az is látható, hogy a távoltartással - mint a büntetőjog körén kívül a rendőrhatóság által elrendelhető kényszerintézkedéssel - szemben jogi (és jogon túli) aggályok egyaránt megfogalmazódtak: - A távoltartás rendőrhatósági elrendelésével kapcsolatban időről időre felmerül, hogy a személyi szabadságot súlyosan korlátozza a saját lakás elhagyásának előírása. Az alapjogokba történő erős beavatkozásról van szó, ezért vagy többletgaranciák szükségesek (pl. panasz az elrendelés ellen, bírósági meghallgatás, a távoltartás kiszámítható idejének pontos szabályozása), és/vagy az elrendelhetőség okait kell objektív szempontok szerint meghatározni (pl. életet, testi épséget, egészséget vagy a személyi szabadságot sértő bűncselekmény, vagy az ezzel való fenyegetés elhárítása). - A gyakorlat által felvetett aggályok szerint a távoltartási idő elteltét követően az újabb konfliktusok kialakulásának veszélye még inkább megnőhet; ha intézményesen nem megoldott a bántalmazó elhelyezése, ez kriminalizáló hatású is lehet; végül nem zárható ki a távoltartás intézményével való visszaélés (a válás egyik taktikai eszközévé válhat). Ezen aggályok miatt a különböző államokban bevezetett eszközöket illetően nem beszélhetünk egységességről, de a cél - a nemzetközi dokumentumok által is támogatottan - azonos: az áldozatokat a jog eszközeivel is védeni kell. A testület röviden áttekintette a magyar jogalkotó szervek azon törekvéseit, amelyek a távoltartás intézményének bevezetésére és a családon belüli erőszak leküzdésére irányultak. Magyarországon a partnerbántalmazás elleni fellépés egyik első dokumentuma a családon belüli erőszak megelőzésére és hatékony kezelésére irányuló nemzeti stratégia kialakításáról szóló 45/2003. (IV. 16.) OGY határozat. A határozatban az Országgyűlés - többek között felkérte a Kormányt, hogy „az erre szakosodott társadalmi szervezetek bevonásával 2004. március 31-ig dolgozza ki és terjessze az Országgyűlés elé az alábbi törvényjavaslatokat: a) az ún. »távoltartó rendelkezés« bevezetése a magyar jogba; b) a családban (együtt élő vagy már szétvált családtagok között), közös háztartásban, egyéb intim, személyközi kapcsolaton belül, valamint intézményben együtt élők között elkövetett erőszak (a továbbiakban: családon belüli erőszak) eseteiben a bíróságok és a hatóságok előtti eljárásokban soron kívüliség (gyorsított eljárás) biztosítása; c) a rendelkezésre álló tanúvédelmi szabályok megerősítése, illetőleg további tanúvédelmi szabályok megállapítása annak érdekében, hogy a törvény megfelelő hatékonysággal védje a családon belüli erőszak áldozatainak, illetőleg tanúinak a személyes biztonságát és emberi méltóságát tanúskodásuk esetén.” Még ugyanebben az évben az Országgyűlés meghozta a társadalmi bűnmegelőzés nemzeti stratégiájáról szóló 115/2003. (X. 28.) OGY határozatot. Az OGY határozat értelmében törvényalkotási feladat: „Az ideiglenes (72 órás) és hosszabb tartalmú »távoltartó« magatartási szabály alkalmazási feltételeinek megteremtése.” Az OGY határozat a rendőrséggel és a nyomozó hatóságokkal kapcsolatos részében kiemeli, hogy „A családon belüli erőszak miatt foganatosított rendőri, hatósági eljárás keretében indokolt esetben haladéktalanul kezdeményezni kell az államigazgatási eljárásban megteremtendő a »távolságtartásra« vonatkozó eljárás megindítását”. Az OGY határozat kifejezetten a

25

komplex, a több jogágat érintő rendszer megvalósítását szorgalmazza, továbbá kitér a média és a nem-kormányzati szervek szerepére is. Ezen OGY határozat végrehajtására adta ki a Kormány az 1009/2004. (II. 26.) Korm. határozatát a „társadalmi bűnmegelőzés nemzeti stratégiája rövid, közép- és hosszú távú céljainak végrehajtásával kapcsolatos kormányzati feladatokról” címmel. A Kormányhatározat II/C. pontja a „családon belüli erőszak megelőzése” kapcsán kilenc pontból álló intézkedési tervet tartalmaz. A Kormányhatározat a távoltartás bevezetését tényként kezeli, a II/C. 1. b) pont értelmében „b) A távoltartással kapcsolatos szabályok hatálybalépését követően azok érvényesülését feltáró jellegű elemzésben kell értékelni.” Mindezen előzmények után a Kormány 2004 áprilisában beterjesztette „a családon belüli erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló” T/9837. számú törvényjavaslatát. A törvényjavaslathoz kapcsolódó általános indokolás 3.3. pontja szerint „A távoltartás bevezetésével a Javaslat főképp az osztrák tapasztalatokra támaszkodik.” A Javaslat a távoltartás két módját kívánta bevezetni: az ideiglenes távoltartó határozat és a távoltartó határozat formájában. Az ideiglenes távoltartással kapcsolatos eljárást a rendőrség hatáskörébe utalja, meghosszabbított időtartama sem haladhatja meg a 20 napot. A Javaslat értelmében „távoltartó határozatot” bírósági eljárásban (mind polgári peres eljárásban, mind büntetőeljárásban) lehet hozni, ideje maximum hat hónap, amelyet három hónappal meg lehet hosszabbítani. Mind az ideiglenes távoltartás, mind a távoltartás szabályai között szerepel, hogy ha a bántalmazó az elhelyezéséről nem tud gondoskodni, akkor az állandó lakóhelyéhez, illetve a tartózkodási helyéhez legközelebb eső hajléktalan személyeket ellátó intézmények szolgáltatásait veheti igénybe. A T/9837. számú törvényjavaslat parlamenti vitája elkezdődött, de a Javaslatból - az azt ért számos bírálat és vita hatására - nem lett törvény, a Kormány a törvényjavaslatot visszavonta. A fentieket követően 2005 novemberében a Kormány benyújtotta a T/18090. számú törvényjavaslatát a büntetőeljárásról szóló törvény átfogó módosítására. Az előterjesztés szakítva a T/9837. számú javaslat több jogágat érintő modelljével, csak - a büntetőeljárás szabályain belül helyezte el a távoltartásra, mint új kényszerintézkedésre vonatkozó szabályozást. A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) módosításáról szóló 2006. évi LI. törvény - a Be. módosítás keretében - a 2006. július 1-jével hatályba léptette a Be. új 138/A. és 138/B. §-ait, amelyekben a lakhelyelhagyási tilalom és a házi őrizet mellett nyert szabályozást a távoltartás jogintézménye. A módosítás nem alkotott új büntetőjogi tényállást a családon belüli erőszakról. A törvényhez kapcsolódó indokolás kifejtette, hogy „A hatályos jogban kimerítően és pontosan szerepelnek azok a törvényi tényállások, amelyekbe valamennyi családon belül elkövethető jogsértés beilleszthető. A Büntető Törvénykönyvben jelenleg huszonhat olyan törvényi tényállás található, amelyek a fizikai, a pszichikai, a szexuális abúzust, valamint az elhanyagolást foglalják magukba, és amelyek a családon belüli emberileg és jogilag elítélhető cselekményeket teljes körűen felölelik.” A Be. keretében szabályozott - jelenleg is hatályban lévő - távoltartás tehát büntetőeljárási kényszerintézkedés (az előzetes letartóztatás alternatívája). Célja, hogy „az eljárások elhúzódása mellett is megfelelő és gyors védelmi eszközt biztosítson a sértett részére az eljárás jogerős befejezése előtt azzal, hogy a bizonyítási eljárás sikerét elősegíti.” Elrendelésére kizárólag a bíróság jogosult [138/A. § (4) bekezdés], időtartama 15-30 napig terjedhet [Be. 138. § (1) bekezdése]. A Be. 138/A. § (1) bekezdése a távoltartás kapcsán alapjogi korlátozásról szól. E szerint: „138/A. § (1) A távoltartás a terhelt szabad mozgáshoz és a tartózkodási hely szabad megválasztásához való jogát korlátozza. A távoltartás hatálya alatt álló terhelt a bíróság határozatában megállapított szabályok szerint köteles a) a meghatározott lakást elhagyni, és onnan a bíróság által meghatározott ideig távol maradni, b) a meghatározott személytől, illetőleg e személy lakó- és munkahelyétől, az e személy által látogatott nevelési és nevelési-oktatási intézménytől, gyógykezelés céljából rendszeresen látogatott egészségügyi intézménytől, vallásgyakorlása során rendszeresen látogatott épülettől a bíróság által meghatározott ideig magát távol tartani,

26

c) tartózkodni attól, hogy a meghatározott személlyel közvetlenül vagy közvetve érintkezésbe lépjen.” Az elrendelhetőség köre a Be. rendszerében pontosan meghatározott: a szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény megalapozott gyanújakor ... ha megalapozottan feltehető, hogy a lakókörnyezetben hagyása esetén „a) a sértett tanú befolyásolásával vagy megfélemlítésével meghiúsítaná, megnehezítené, vagy veszélyeztetné a bizonyítást, illetve b) a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt véghezvinné, vagy a sértett sérelmére újabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekményt követne el.” [138/A. § (2) bekezdés] Látható, hogy a Be.-ben szabályozott távoltartásnak csak részben célja a családon belüli erőszak elleni fellépés, e jogintézmény - ahogy az előzetes letartóztatás, a lakhelyelhagyási tilalom vagy a házi őrizet - a büntetőeljárás sikerét szolgálja. A Be. idézett módosításával párhuzamosan a távoltartás igazgatási jellegű rendőri intézkedésként való bevezetésére nem került sor. Mindennek következtében a társadalmi bűnmegelőzés nemzeti stratégiájának végrehajtásáról szóló - jelenleg hatályos - 1035/2008. (V. 30.) Korm. határozatban már nem szerepelnek a távoltartással kapcsolatos feladatok [szemben az e tárgyban korábban hatályos fentebb idézett 1009/2004. (II. 26.) Korm. határozattal, illetve az ezt követő 1036/2005. (IV. 21.) Korm. és 1016/2007. (III. 20.) Korm. határozatokkal]. A magyar jogrendszerben a távoltartás tehát a büntetőjogi eszközök körében nyert ez idáig szabályozást. Mindezek után 2008 szeptemberében hat országgyűlési képviselő törvényjavaslatot nyújtott be „a családon belüli erőszak miatt alkalmazható távoltartásról”. Az Országgyűlés az önálló képviselői indítványt a T/6306. számú törvényjavaslatként vette tárgyalásba. A képviselői indítványhoz tartozó indokolás utal arra, hogy „A távoltartás bevezetésénél a törvényjavaslat - megegyezően a 2004-ben benyújtott törvényjavaslattal - főképp az osztrák jogszabályra, valamint az alkalmazás során felgyűlt tapasztalatokra támaszkodik.” A törvényjavaslathoz számos módosító javaslat érkezett, majd az Országgyűlés 2008. december 15-ei ülésnapján nagy többséggel elfogadta a (címében is módosított) „a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról” szóló törvényt. A köztársasági elnök a Törvényt nem írta alá, mert megítélése szerint a Törvény egyes rendelkezései az Alkotmányba ütköznek, ezért az Alkotmány 26. § (4) bekezdésébe foglalt jogköre alapján az Alkotmánybíróságnak küldte meg alkotmányellenesség előzetes vizsgálatára.

A távoltartással kapcsolatos új szabályok alkotmányossági vizsgálata körében az Alkotmánybíróság a törvényhozó célját az állam objektív intézményvédelmi kötelességére tekintettel alkotmányossági szempontból igazolhatónak találta. A Törvény a távoltartásnak a Be.-ben szabályozott, a büntetőbíróság által elrendelhető formája mellé a távoltartásnak két további esetét vezeti be a magyar jogrendszerbe: a rendőrség által közigazgatási eljárásban elrendelhető ideiglenes megelőző távoltartást és a polgári eljárásban a bíróság által elrendelhető megelőző távoltartást. Ezen eszközökkel (beleértve a büntetőjogi eszközöket is) a távoltartás intézményének a külföldi megoldásokban ismert komplex modelljét kívánja a Törvény megvalósítani. A Törvény 5. § (2) bekezdése értelmében akivel szemben ideiglenes megelőző távoltartást, illetve megelőző távoltartást rendeltek el köteles a bántalmazottal közösen használt ingatlant a használat jogcímétől függetlenül elhagyni és oda az ideiglenes távoltartó határozatban meghatározott ideig nem térhet vissza, köteles továbbá magát távol tartani a bántalmazottól, illetve a határozatban megjelölt más személytől (jellemzően a gyermeket, illetve a bántalmazott hozzátartozóit jelenti e személyi kör), és köteles tartózkodni attól, hogy a bántalmazottal bármilyen formában érintkezésbe lépjen. Tehát a tiltás mind az ideiglenes megelőző, mind a megelőző távoltartás esetén két irányú: a közösen használt ingatlantól és az adott személytől való távoltartást egyaránt jelenti.

27

A Törvény 6. § (2) bekezdése szerint az ideiglenes megelőző távoltartást a rendőrség a helyszíni intézkedés során feltárt körülmény alapján rendelheti el hivatalból vagy a bántalmazott, illetve a bántalmazott e törvény szerinti hozzátartozója bejelentése alapján. A rendőrség a Törvény 6. § (5) bekezdése szerint az ideiglenes megelőző távoltartást 72 órára foganatosíthatja (a határozatot legkésőbb a bejelentéstől számított 12 órán belül meg kell hozni). A Törvény 12. § (2) bekezdése szerint e határozat bírósági felülvizsgálatát lehet kérni a kézbesítésétől számított három napon belül az illetékes helyi bíróságtól. A Törvény 12. § (4) bekezdése kimondja, hogy a bíróság a kérelem beérkezésétől számított három napon belül dönt. A Törvény 13. § (1) bekezdése szerint a megelőző távoltartást a polgári bíróság nemperes eljárásban rendeli el, időtartama - a 16. § (2) bekezdése értelmében - legfeljebb harminc nap. A bírósági eljárást egyrészt a rendőrség hivatalból kezdeményezi ha ideiglenes megelőző távoltartást rendelt el [7. § (2) bekezdés és 14. § (1) bekezdés], másrészt a 14. § (1) bekezdés második mondata szerint megelőző távoltartás elrendelésére irányuló bírósági eljárás megindítását a bántalmazott és a bántalmazott e törvény szerinti hozzátartozója is kérelmezheti. Mindezek mellett a Törvény a II. fejezetében „A hozzátartozók közötti erőszak megelőzését szolgáló intézményrendszer és a jelzési kötelezettség” címmel széles körű kötelezettséget fogalmaz meg a hozzátartozói erőszak elleni fellépés tekintetében (közoktatási intézmények, gyámhatóság, ügyészség, bíróság, pártfogói felügyeleti szolgálat stb. részére), illetve az ún. családvédelmi koordinációért felelős szervnek számos egyéb feladatot (tájékoztatás, bántalmazó, bántalmazott meghallgatása stb.) ír elő. A törvény a hozzátartozók közötti erőszak miatt történő fellépést szabályozza, célja - ahogy az eredeti törvényjavaslathoz kapcsolt indokolásban szerepel -: „A Magyar Országgyűlésnek, a törvényhozásnak a felelőssége, hogy hatékony és megfelelő jogszabályi védelmet nyújtson az ártatlan áldozatoknak.” Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a hozzátartozók közötti erőszak megakadályozása, mint törvényhozói cél alkotmányossági szempontból igazolható: az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe foglalt élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog védelme, az emberi méltóságból is következő testi integritáshoz való jog, illetve az Alkotmány 70/D. §-a szerinti lelki egészség védelme az Alkotmányból fakadó állami kötelezettség. Az Alkotmány 54. § (2) bekezdése a kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód tilalmát külön ki is mondja. Az állam nem lehet tétlen e jogokat fenyegető élethelyzeteket illetően, a jogalkotás eszközével és a szabályozott közhatalmi tevékenység egyéb formáival fel kell lépnie az olyan erőszakkal szemben, amely a fenti alapjogokat sérti, történjen az a magánszférában (családon belül, hozzátartozók között), vagy azon kívül. A magánszféra védelmének hagyományos érveit a 36/2005. (X. 5.) AB határozat úgy foglalta össze, hogy a magánszféra lényegi fogalmi eleme, hogy az érintett akarata ellenére mások oda ne hatolhassanak be, illetőleg be se tekinthessenek (ABH 2005, 390, 400.). Mivel az erőszak tényével a probléma kihat a magánszféra viszonyaira, az alapjogoknak a magánszférán belüli érvényesülésére, ezért ebben az esetben a magánszférába történő állami beavatkozás végső soron a magánélet - adott esetben a család, illetve a családtagok alapvető jogainak - védelmét szolgálja. Az Alkotmány 8. § (1) bekezdése értelmében az állam nemcsak elismeri, hanem védeni is köteles az alapjogokat. Tehát az állam nemcsak tartózkodni köteles attól, hogy az alapjogokat ne sértse meg, hanem pozitív intézkedésekkel elő is kell mozdítania az alapjogok érvényesülését. Ez az állam alapjogvédelmi és intézményvédelmi kötelezettsége. Vonatkozik az objektív intézményvédelem a család védelmére, de a fentebb említettek szerint az élet és testi épség védelmére is, azaz összességében olyan szabályok meghozatalára, intézkedések megtételére, amelyek kifejezik, hogy az állam a családon belüli erőszak elleni fellépést - alapjogvédelmi kötelezettségét - az Alkotmány 8. § (1) bekezdése körébe tartozónak tekinti. … Az Alkotmány 8. § (1) bekezdésének jelen ügyben való értelmezése szempontjából az Alkotmánybíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy az állam az Alkotmány e rendelkezéséből eredő védelmi feladatának tesz eleget, amikor fel kíván lépni az erőszak egy speciális formája, a családon belüli erőszak ellen. Maga a fentebb bemutatott

28

nemzetközi jogfejlődés is a fellépés szükségessége irányába mutat. Alátámasztja mindezt az indítványozó által is hivatkozott - az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: Bíróság) 2008. június 12-én hozott döntése a Bevacqua és fia kontra Bulgária ügyben, amelyben a bíróság világossá tette, hogy az Európai Egyezmény 8. cikkében foglalt, a magán- és a családi élet tiszteletben tartásához való jog pozitív állami kötelezettséget keletkeztethet az erőszak megakadályozást célzó jogi környezet megalkotására. E döntésben a Bíróság először foglalt állást a családon belüli erőszak elleni fellépés tekintetében, világosan kifejezve, hogy a családon belüli erőszak az emberi jogok elleni erőszak is egyben. Ezt a tézist a Bíróság a 2009. március 5-én hozott Sandra Jankovic kontra Horvátország ügyben hozott ítéletének 44-45. §-aiban is megerősítette. Figyelembe véve tehát, hogy az életet, testi-lelki egészséget, emberi méltóságot fenyegető családon belüli erőszak esetén az államnak az Alkotmány 8. § (1) bekezdéséből eredő intézményvédelmi kötelezettsége a fellépés, az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy az államnak lehetősége van alapjog-korlátozásra az erőszak elleni fellépés (a cél elérése) érdekében. Jelen ügyben az állam e célt a távoltartás jogintézményének - a Be.-hez képest - további jogágakban történő bevezetésével kívánja elérni. Az alkotmányossági vizsgálat tárgya, hogy sérti-e a személyes szabadsághoz való jogot, a tartózkodási hely szabad megválasztását és a mozgásszabadságot a Törvény 1. § (1) és (5) bekezdése, amely meghatározza, hogy kivel szemben és milyen magatartás miatt rendelhető el a távoltartás.

A testület ezt követően az általános alapjog-korlátozási teszt arányossági követelménye szempontjából vizsgálta a szabályozást. Az alapjog-korlátozás alkotmányosságát illetően - az Alkotmány 8. § (2) bekezdését értelmezve - a 30/1992. (V. 26.) AB határozat megállapította: „Az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az másik alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik, vagy ha a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan.” (ABH 1992, 167, 172.) … Jelen ügyben megállapítható, hogy a Törvény útján bevezetett, a rendőrség és a polgári bíróság által alkalmazható távoltartás nem fosztja meg az érintettet a személyi szabadságától oly módon, ahogy pl. az előzetes letartóztatás vagy az őrizetbe vétel. … [Az] Alkotmány 55. § (1) bekezdése [azonban] nemcsak az ott meghatározott személyi szabadságtól való megfosztásra vonatkozik, hanem - az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe foglalt, az alapjogok korlátozására vonatkozó szabály figyelembevételével - a személyi szabadságot (a megfosztástól enyhébb módon) korlátozó rendelkezések esetén is irányadó. A személyi szabadság alkotmányos biztosítékai közé tartozik - a büntetőjogi garanciákon túl - a mozgásszabadság, a tartózkodási hely megválasztásának szabadsága és a magánlakás sérthetetlensége is. A Törvény által bevezetett távoltartás alapjogokat korlátoz. Ezt maga a Törvény mondja ki, az 5. § (1) bekezdése értelmében: „Az ideiglenes megelőző távoltartás, valamint a megelőző távoltartás átmenetileg korlátozza a bántalmazó tartózkodási szabadságát, a tartózkodási hely szabad megválasztásának jogát, szülői felügyeleti jogát, valamint a gyermekével való kapcsolattartás jogát”. Az Alkotmány 58. § (1) bekezdése szerint: „Mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország területén - törvényben meghatározott esetek kivételével - megillet a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga, beleértve a lakóhely vagy az ország elhagyásához való jogot is.” Az Alkotmány 55. § (1)

29

bekezdése szerint pedig „mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.” A Törvény értelmében, ha az ideiglenes megelőző és megelőző távoltartás alkalmazásra kerül, a bántalmazó a közös használatú lakást, a lakókörnyezetét köteles elhagyni. Jelen ügyben tehát a személyi szabadság biztosítékának is tekinthető helyváltoztatási és mozgásszabadság abban az összefüggésben esik korlátozás alá, hogy a távoltartás hatálya alatt álló személy a „magánszférájától” van eltiltva, lakókörnyezetébe nem térhet vissza. (A lakókörnyezet elhagyása egyben azt is jelenti, hogy adott esetben az életviteléhez szükséges eszközöket is nélkülözni kényszerül.) Az Alkotmánybíróság által eddig megállapítottak szerint tehát a Törvényben szabályozott ideiglenes megelőző távoltartás és a megelőző távoltartás a bántalmazott élethez és az emberi méltósághoz való jogát, a testi-lelki integritását védi. Az erőszak, a kegyetlen, embertelen és megalázó bánásmód ad okot az állami fellépésre, amelynek során az érintett (a bántalmazó) alapjogai korlátozás alá esnek. Az egyes korlátozó rendelkezések az Alkotmány 8. § (2) bekezdése alapján csak akkor fogadhatók el alkotmányosnak, ha az általuk elérni kívánt és alkotmányosan elismert célhoz képest a korlátozás szükségszerű és arányos. Az Alkotmánybíróság - a fentiek szerint - úgy foglalt állást, hogy a Törvény által meghatározott cél eléréséhez szükséges szabályozás alkotmányossági szempontból nem vitatható. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az alapjog-korlátozás arányossága értékeléséhez pedig hozzátartozik, hogy a korlátozás folytán esetleg bekövetkező és eleve ki nem küszöbölhető sérelmek elfogadható mérvű enyhítésére garanciák legyenek, illetve, hogy a korlátozás csak akkor valósuljon meg és csak oly módon (azokkal szemben) amely az adott cél eléréséhez elengedhetetlen. A Törvényben szabályozott alapjog-korlátozás - az indítvány szerint annak tükrében vizsgálandó, hogy a Törvény 1. § (1) és (5) bekezdésben meghatározott fogalmak (a jogintézmény működésének alapjait jelentő erőszak és a hozzátartozó fogalma) nem engednek-e túl tág, az elérendő célon kívül eső alkalmazási lehetőséget. A Törvény 1. § (1) bekezdése határozza meg az erőszak fogalmát. E fogalommeghatározás a törvény egészének alkalmazására kihat, hiszen az e rendelkezésben foglalt erőszak megvalósulása esetén lehetséges a fellépés: az itt meghatározott erőszak az a magatartás amely alapján a rendőrség ideiglenes megelőző távoltartást, a bíróság pedig megelőző távoltartást rendelhet el. Az 1. § (1) bekezdés értelmében: „Hozzátartozók közötti erőszaknak minősül a bántalmazó által a bántalmazott sérelmére megvalósított, a méltóságot, az életet, a szexuális önrendelkezéshez való jogot, továbbá a testi és lelki egészséget súlyosan és közvetlenül, vagy rendszeresen, ismétlődő jelleggel veszélyeztető tevékenység, vagy mulasztás (a továbbiakban: hozzátartozók közötti erőszak).” E fogalom nemcsak a közvetlenül és súlyosan fenyegető veszély esetén teszi lehetővé a fellépést, hanem akkor is, ha a veszélyeztetés rendszeresen, ismétlődő jelleggel történik. A Törvény 6. § (3) bekezdése a rendőrségi intézkedés során vizsgálandó szempontokat, a 16. § (1) bekezdése pedig a bíróság által figyelembe veendő körülményeket határozza meg, közel azonos módon. A Törvény 6. § (3) bekezdése értelmében „A rendőrség az ideiglenes megelőző távoltartást akkor rendeli el, ha az eset összes körülményéből így különösen a bántalmazó és a bántalmazott által előadott tényekből, a hozzátartozók közötti erőszak helyszínéből, a hozzátartozók közötti erőszakra utaló jelekből, a bántalmazó és a bántalmazott magatartásából és egymáshoz való viszonyából a hozzátartozók közötti erőszak elkövetésére megalapozottan lehet következtetni.” A 16. § (1) bekezdés pedig azt mondja, hogy „A megelőző távoltartást a bíróság akkor rendeli el, ha az eset összes körülményéből így különösen a bántalmazó és a bántalmazott által előadott tényekből, a hozzátartozók közötti erőszakra utaló jelekből, a bántalmazó és a bántalmazott magatartásából és viszonyából a hozzátartozók közötti erőszak elkövetésére megalapozottan lehet következtetni.” A Törvény 6. § (3) bekezdése és 16. § (1) bekezdése tehát az intézkedés okaként az erőszakot jelöli meg (erőszak helyszíne, erőszakra utaló jelek, erőszak elkövetése), az erőszak fogalma pedig a Törvény 1. § (1) bekezdése által meghatározott. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az életet, a testi lelki egészséget, a szexuális önrendelkezést súlyosan és közvetlenül veszélyeztető tevékenységekre (az erőszak ezen

30

formájára) a Törvény 6. § (3) bekezdése és 16. § (1) bekezdése alkalmazása során megalapozottan lehet következtetni; az alapjog-korlátozással is járó távoltartás elrendelése ebben az esetben alkalmas eszköznek tekinthető. A Törvény 1. § (1) bekezdésébe foglalt erőszak-fogalom ezeknél a magatartásoknál azonban tágabb. Beletartozik a rendszeresen ismétlődő pl. méltóságot, lelki egészséget veszélyeztető tevékenység akkor is, ha a veszélyeztetés (vagy a mulasztás) nem súlyos, és nem közvetlen. A távoltartással járó alapjog-korlátozásra okot adó erőszak fogalma tehát a veszélyeztető tevékenység közvetlenségétől és súlyosságától függetlenül is megvalósulhat. A Törvény szerint a bíróságnak a felek személyes meghallgatása során, a rendőrségnek pedig a helyszíni intézkedése alkalmával kell megalapozottan állást foglalni a rendszeresen ismétlődő jelleg tekintetében is. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a tevékenység súlyosságával nem számoló, „rendszeresen, ismétlődő jelleggel” meghatározás az erőszak fogalmát a Törvény alkalmazásában oly módon tágítja ki, ami - figyelembe véve, hogy az adott helyzet gyors döntést kíván, a fogalom pedig értelmezési bizonytalanságot is magában rejt - aránytalan, és ezért az adott cél eléréséhez nem igazodó alapjog-korlátozást eredményezhet. [Pl. a méltóságot sértő verbális kifejezések ismételgetése, önbizalmat (lelki egészséget) sértő tevékenységek önmagukban nem tekinthetők olyan súlyúnak (még ha rendszeresek is), amely rendőrségi, bírósági beavatkozást válthatna ki.] Az Alkotmánybíróság tehát hangsúlyozza, hogy értelmezési bizonytalanságot az okoz, miszerint a Törvény a rendszeresen, ismétlődő jelleggel történő veszélyeztető tevékenységet (a „vagy” kötőszó alkalmazásával) elválasztotta a súlyos és közvetlenül veszélyeztető tevékenységtől. Így pl. bár a verbális erőszak is lehet súlyos és közvetlen, de a törvény alkalmazásában az is erőszaknak minősül, ha (az egyébként nem súlyosan) sértő kifejezéseket az érintett rendszeresen ismételi. A Törvény értelmében erőszakot nemcsak tevőlegesen, hanem mulasztással is el lehet követni. A mulasztás okként való megjelölése önmagában elfogadható, hiszen - amint ezt a nemzetközi tapasztalok is mutatják - pl. gondozás elmaradása jelenthet olyan erőszakkal egyenértékű helyzetek kialakulását, amely adott esetben hatósági fellépést igényel. Ugyanakkor a törvény erőszak-fogalma a mulasztást valamennyi ott felsorolt tevékenységhez, így a szexuális önrendelkezéshez is hozzákapcsolja. Az Alkotmánybíróság szerint a szexuális önrendelkezési jogot sértő mulasztás - a törvény célját tekintve önmagában nem értelmezhető. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában az értelmezhetetlen, illetve az önkényes jogértelmezést lehetővé tevő norma sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdésből eredő jogbiztonságot. Jelen esetben az Alkotmánybíróság megítélése szerint Törvény 1. § (1) bekezdése szerinti erőszak-fogalomban a norma által rendezni kívánt életviszony nincs egyértelműen meghatározva, a norma alkalmazása esetén (a fentebb bemutatott módon) olyan esetben is alapjog-korlátozásra - az Alkotmány 55. § (1) bekezdésébe és az 58. § (1) bekezdésébe foglalt jogok korlátozására - kerülhet sor, amikor a törvény által elérni kívánt cél ezt nem indokolja, illetve az indokoltság nem dönthető el nyilvánvaló egyértelműséggel. Az Alkotmánybíróság fentebb kifejtette, hogy a magánszférába - így a családi, hozzátartozói viszonyokba történő állami beavatkozás alkotmányos indokoltságát maga az erőszak ténye teremti meg, az erőszak az a mozzanat, amely érvényteleníti a magánszféra védelmének hagyományos elveit ezekben az élethelyzetekben. Ebből következően a törvényhozónak különös gondossággal kell eljárnia akkor, amikor az erőszak fogalmát definiálja (azaz amikor az állam a magánéletbe alapjog-korlátozó módon léphet be). A Törvény 1. § (1) bekezdése az ott meghatározott erőszak-fogalom - tehát az érintett alapjogok az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének sérelmén keresztül az Alkotmány 8. § (2) bekezdését sértő aránytalan korlátázását teszik lehetővé, ezért az Alkotmánybíróság megállapította annak alkotmányellenességét. Az Alkotmánybíróság - az eddig kifejtetteket összefoglalva - hangsúlyozza: a magánszférában a személyes, családi kapcsolatokban megjelenő erőszak alkotmányosan indokolhatja az államnak e területen való „belépését” (beavatkozását), azaz a személyes szabadság korlátozását, ha a törvény pontosan és egyértelműen meghatározza az erőszaknak, illetve az azzal való fenyegetésnek azt a fokát, amely a célhoz (a családon belüli erőszak áldozatainak megvédése) képest a beavatkozást szükségesnek és egyben arányosnak

31

minősítheti. Az Alkotmánybíróságnak ezért az az álláspontja, hogy a távoltartás jogintézményének - ahogy ezt a külföldi jogi megoldások is alátámasztják - helye lehet a jogrendszerben a büntetőjog körén kívül is. A családon belüli erőszak elleni fellépés indokolt lehet olyan magatartások esetén, amelyek nem minősülnek bűncselekménynek, illetve szabálysértésnek. Ilyen esetekben az alapjogok védelmében fennálló állami intézményvédelmi kötelezettség (pl. a testi-lelki integritás védelme) indokolhatja az erőszak jellegével arányos, azaz alkotmányosan indokolt módon történő állami beavatkozást. Mivel a távoltartás - a fentiek szerint - alapjog-korlátozással jár, ezért a jogalkotónak pontos fogalom meghatározással és az önkényes jogalkalmazás ellen védő garanciákkal kell biztosítania a jogintézmény működését. A Törvény 1. § (5) bekezdése meghatározza, hogy a Törvény alkalmazása során kit kell hozzátartozónak tekinteni. A Törvény önálló hozzátartozó-fogalmat alkot az alábbiak szerint: „E törvény alkalmazásában hozzátartozónak kell tekinteni a Ptk. 685. §-a b) pontjában meghatározott közeli hozzátartozókat és hozzátartozókat, valamint a volt házastársat, a volt élettársat, a volt jegyest, a gondnokot, a gondnokoltat, a gyámot, a gyámoltat, továbbá együttélés nélkül bensőséges kapcsolatban álló személyt e kapcsolat fennállása alatt vagy után.” A hozzátartozó fogalma a törvény alkalmazásának egyik sarokpontja, azt a személyi kört határozza meg, akire vonatkozóan a Törvény alkalmazásra kerülhet. A Törvény 1. § (2) bekezdése szerint: „Bántalmazott az a hozzátartozó, akinek a sérelmére a hozzátartozók közötti erőszakot megvalósítják.”, a (3) bekezdés értelmében pedig: „Bántalmazó az a cselekvőképes hozzátartozó, aki a hozzátartozók közötti erőszakot megvalósítja, vagy akire tekintettel a hozzátartozók közötti erőszakot más megvalósítja, feltéve, hogy ezzel a bántalmazó egyetért.” Tehát a bántalmazó-bántalmazott közötti viszony a Törvény 1. § (5) bekezdése alapján nyer értelmezést. A Törvény 1. § (5) bekezdésében meghatározott fogalom - a pontosan megragadható személyi körön (pl. Ptk. szerinti hozzátartozó, gyám, gyámolt stb.) túl - „kinyitja” a törvény alkalmazhatóságának lehetőségét. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint önmagában még nem vezet alkotmányellenességhez a hozzátartozó-fogalom családon túli kiterjesztése, ha az összhangban van a törvény céljával, s e cél csak így valósítható meg. A cél az együttélés során kialakult erőszakba torkolló konfliktusok esetén való fellépés, s ennek során a bántalmazott megvédése a bántalmazótól. A Törvény 1. § (5) bekezdése szerint mind a bántalmazó, mind pedig a bántalmazott lehet az együttélés nélkül bensőséges kapcsolatban álló személy, mégpedig nemcsak a kapcsolat fennállása alatt, hanem a bensőséges kapcsolat megszűnése után is. A Törvény 1. § (5) bekezdése szerinti hozzátartozó fogalomból tehát nem következik, hogy a bántalmazó és a bántalmazott együtt is kell, hogy éljen („együttélés nélkül” - fogalmaz a Törvény). A Törvény 5. § (2) bekezdése szerint akivel szemben a távoltartás valamely formáját elrendelték „köteles a bántalmazottal közösen használt ingatlant a használat jogcímétől függetlenül elhagyni.” E szabályt összevetve a törvény 1. § (5) bekezdésével megállapítható, hogy a törvény csupán az ingatlan közös használatát követeli meg. A közösen használt ingatlan fogalma azonban nem azonos az együttéléssel. Időlegesen az adott lakásban tartózkodás is megvalósít közös használatot, holott ez a kapcsolat együttélésnek nem nevezhető. Különösen nem nevezhető olyan együttélésnek, amely - figyelembe véve a távoltartás alkotmányosan igazolható célját alapot adhatna arra, hogy a másik felet, pl. a lakás tulajdonosát, bérlőjét stb. távol lehessen tartani saját ingatlanától pusztán azért, mert az 1. § (1) bekezdése szerinti erőszakot megvalósította az időlegesen befogadott személlyel szemben. Az Alkotmánybíróság a fentiekben megállapította, hogy a magánszféra, magánlakás védelme magában foglalja a saját lakásban való tartózkodás jogát is. A tartózkodási hely szabad megválasztásának a Törvény 1. § (5) bekezdése szerinti hozzátartozó fogalma által elérhető a bemutatottak szerinti - korlátozása nincs összhangban a törvény céljával, sőt visszaélésszerű alkalmazásra nyújt lehetőséget. Mindez abból ered, hogy a Törvény 1. § (5) bekezdésében meghatározott hozzátartozó-fogalma a pontosan megragadható személyi körön túllépett, s lényegében korlátok nélkülivé tette az alkalmazhatóságot. A Törvényben rögzített kapcsolatnak, amelynek már a múltbéli fennállása is elegendő ok a „kényszerintézkedés” (távoltartás) alkalmazására - figyelembe véve a gyors döntéshozatal törvényi előírását megoldhatatlan feladat elé állítja az elrendelő hatóságot is. Továbbmenve, ha a hozzátartozó e

32

kitágított fogalmát összevetjük a Törvény 1. § (1) bekezdésében meghatározott erőszakfogalommal, a távoltartás elrendelhetősége tovább szélesedik, s ezáltal számtalan olyan eset merülhet fel, amelyben a Törvény által lehetővé tett intézkedés az alapjog aránytalan korlátozását eredményezhetik és ezáltal az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe foglalt szabályát sérti. A Törvény 1. § (5) bekezdésében meghatározott hozzátartozó fogalma a Törvény más rendelkezései által felhívott módon - nemcsak a bántalmazó-bántalmazott viszonyában nyer értelmezést. A Törvény szerint a hozzátartozónak önálló eljárás kezdeményezési joga van mind az ideiglenes megelőző, mind a megelőző távoltartás elrendelésének kezdeményezésében. A Törvény 6. § (2) bekezdése szerint az ideiglenes megelőző távoltartás „hivatalból vagy a bántalmazott, illetve a bántalmazott e törvény szerinti hozzátartozója bejelentése alapján” rendelhető el, míg a 14. § (1) bekezdése értelmében „Megelőző távoltartás elrendelésére irányuló bírósági nemperes eljárás megindítását a bántalmazott és a bántalmazott e törvény szerinti hozzátartozója is kérelmezheti”. Ezáltal a Törvény 1. § (5) bekezdése szerinti hozzátartozó az ideiglenes megelőző távoltartás és a megelőző távoltartás kezdeményezésére akkor is jogosult, ha nem ő a bántalmazott. A Törvény 6. § (2) bekezdésnek és 14. § (1) bekezdésnek idézett rendelkezései és az 1. § (5) bekezdésének összevetéséből tehát az következik, hogy a Törvény szerint a bántalmazottal bensőséges kapcsolatban álló személy (akár e kapcsolat fennállása után is) mintegy folyamatos eljáráskezdeményezési joggal rendelkezik. Mint kifejtésre került, a távoltartás kezdeményezése egyben egy súlyos alapjog-korlátozásra irányuló eljárás megindítását jelenti, ezért a törvényhozásnak - a normaszöveg szintjén - minimalizálnia kell a visszaélésszerű alkalmazás lehetőségét. A hozzátartozó Törvény 1. § (5) bekezdésben található fogalmának a 6. § (2) bekezdésbe és 14. § (1) bekezdésbe való felvétele is a távoltartás alkotmányosan indokolható (legitim) céljától eltérő alkalmazásra kínál lehetőséget. Az Alkotmánybíróság a fentiek szerint megállapította, hogy a Törvény 1. § (5) bekezdésben meghatározott hozzátartozó-fogalom a Törvény alkalmazását tekintve alapjog-korlátozó norma, amely által a magánszférához való jog, a tartózkodási hely szabad megválasztása és a mozgásszabadság alapjogainak korlátozása olyan esetekben is megvalósulhat, amely nincs összhangban a törvény céljával, az alapjog-korlátozást illetően pedig - az Alkotmány 8. § (2) bekezdését sértő - aránytalanságot eredményez. Minderre tekintettel az Alkotmánybíróság a Törvény 1. § (5) bekezdésének alkotmányellenességét állapította meg.

6. A személyi szabadsághoz való jog korlátozásával összefüggő magyar vonatkozású ügyek az EJEB gyakorlatában61 Az EJEB által elbírált magyar vonatkozású ügyek jelentős részében a kérelmezők az előzetes letartóztatás időtartamának hosszúságát, vagyis az EJEE 5. cikk 3. bekezdésének sérelmét kifogásolták. Az Egyezmény 5. Cikkének 3. bekezdése kimondja: “E Cikk 1. c) bekezdésének rendelkezésével összhangban letartóztatott vagy őrizetbe vett minden… személynek joga van arra, hogy ésszerű határidőn belül tárgyalást tartsanak ügyében vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék. A szabadlábra helyezés olyan feltételekhez köthető, amelyek biztosítják a tárgyaláson való megjelenést.” 2009-ben, a Bárkányi kontra Magyarország ügyben62 a Bíróság szerint azt a kérdést, hogy az előzetes letartóztatás hossza ésszerű-e, nem lehet elvontan megítélni. Azt, hogy a vádlott előzetes letartóztatásának fenntartása ésszerű-e, minden esetben az ügy speciális 61 62

Az ügyek összegyűjtéséért, fordításáért Naszladi Georgina demonstrátornak tartozom köszönettel. 2009. június 30-i ítélet

33

vonásainak figyelembe vételével kell eldönteni. A fogva tartás fenntartása egy adott ügyben csak abban az esetben lehet indokolt, ha közérdek valódi követelményének olyan specifikus jelei állnak fenn, amelyek az ártatlanság vélelme ellenére nagyobb súllyal esnek latba, mint az Egyezmény 5. Cikkében lefektetett, az egyén szabadságának tiszteletben tartását előíró szabály. Ennek vizsgálata és biztosítása elsődlegesen a nemzeti bírói hatóságokra tartozik. Az arra vonatkozó alapos gyanú fennállása, hogy a fogvatartott bűncselekményt követett el, a meghosszabbított őrizetben tartás törvényességének elengedhetetlen, de bizonyos időn túl már nem elegendő feltétele. Akkor már a Bíróságnak kell megállapítania, hogy a bírói hatóságok által felhozott egyéb indokok továbbra is indokolták-e a szabadságtól megfosztást. Amennyiben ezek az alapok „relevánsak” és „elegendőek”, akkor a Bíróságnak arról is meg kell győződnie, hogy a nemzeti hatóságok „különös gondosságot” tanúsítottak-e az eljárás lefolytatása során. Az ügy körülményei az alábbiakban foglalhatók össze. 2005. június 30-án a kérelmezőt és egyik társát egy személygépkocsi és két motorbicikli ellopásának alapos gyanúja miatt őrizetbe vették. 2005. július 1-jén a Szegedi Városi Bíróság 2005. augusztus 1-ig elrendelte a kérelmező előzetes letartóztatását, korábbi elítéléseire és arra figyelemmel, hogy egy társuk szökésben volt, a Városi Bíróság úgy vélte: fennállt annak a kockázata, hogy a kérelmező veszélyeztetné a nyomozást. A kérelmező fellebbezett és szabadlábra helyezését kérte. Arra hivatkozott, hogy az ellopott tárgyak megkerültek, a harmadik társat őrizetbe vették, továbbá arra is rámutatott, hogy mezőgazdasági tevékenységét – amely fő megélhetési forrása volt – súlyosan hátráltatta fogva tartása. Végül azt is előadta, hogy édesanyja súlyos beteg, s neki kell ápolnia. A Csongrád Megyei Bíróság helyben hagyta az elsőfokú határozatot, a bűncselekmény tárgyi súlyára és arra figyelemmel, hogy a kérelmező jelenléte a nyomozás során másképpen nem biztosítható. Időközben a kérelmezőt egyéb, kisebb tárgyi súlyú bűncselekmények elkövetésével gyanúsították meg, ezért 2005. július 29-én a Városi Bíróság 2005. október 1-ig hosszabbította meg az előzetes letartóztatást. A bíróság úgy vélte, hogy a kérelmező előéletére figyelemmel megalapozottan lehetett tartani a kérelmező szökésétől, új bűncselekmény elkövetésétől, illetve – a tárgyi bizonyítási eszközök megsemmisítése által – a nyomozás veszélyeztetésétől. A kérelmező ismételten sikertelenül fellebbezett, csupán annyit ért el, hogy a másodfokú bíróság a bizonyítékok megsemmisítésének veszélyét törölte az indokok közül. 2005. szeptember 28-án a Városi Bíróság a korábban felhozott indokok alapján 2006. január 1-ig újból meghosszabbította a kérelmező előzetes letartóztatását. A kérelmező ismét fellebbezett, s felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy a nyomozás gyakorlatilag lezárult, illetve azt is állította, hogy a cselekmény tárgyi súlya nem szolgálhat letartóztatásának kizárólagos jogalapjaként. Azonban a fellebbezés ismét sikertelennek bizonyult. 2005. december 28-án a Városi Bíróság az elsőfokú ügydöntő ítélet meghozataláig meghosszabbította a kérelmező letartóztatását. A bíróság úgy vélte, hogy a bűncselekmény tárgyi súlyára figyelemmel megalapozottan lehetett tartani a kérelmező szökésétől, illetve a még hiányzó vádlott társsal való összebeszélés által az eljárás veszélyeztetésétől. A kérelmező fellebbezett és megismételte korábbi érveit, azonban mindössze annyit sikerült elérnie, hogy a bíróság elismerte, a nyomozás lezárult, és a fogva tartás jogalapját új bűncselekmény elkövetésének veszélyére módosította. 2006. augusztus 21-én a Városi Bíróság a korábban felhozott indokok alapján az elsőfokú ügydöntő ítélet meghozataláig meghosszabbította a kérelmező előzetes letartóztatását. 2006. szeptember 5-én a Városi Bíróság megszüntette a kérelmező letartóztatását és több mint egy évi előzetes letartóztatás után elrendelte házi őrizetét. 2007. szeptember 25-én a Szegedi Városi Bíróság orgazdaság elkövetésében bűnösnek találta a kérelmezőt, s egy év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte.

34

A Bíróság észrevételezte, hogy a kérelmező 2005. július 1-től 2007. szeptember 25-ig, azaz csaknem két évig és három hónapig volt megfosztva szabadságától. (Ez az időszak tizennégy hónap előzetes letartóztatást és tizenhárom hónap – szintén az 5. Cikk hatálya alá tartozó házi őrizetet foglalt magában.) A Bíróság meggyőződött arról, hogy a nyomozás kezdeti szakaszában a gyanú, hogy a kérelmező követte el a szóban forgó bűncselekményeket, igazolta a kérelmező azon célból történő fogva tartását, hogy bíróság előtti megjelenése biztosítva legyen. A nyomozás legkésőbb 2006. február 6-i lezárását követően azonban az összebeszélés veszélye már nem volt érvekkel alátámasztható, a kérelmező szabadságtól megfosztása mindazonáltal még tizenkilenc hónapig folytatódott. A fenntartott intézkedés indoka a szökés és új bűncselekmény elkövetésének veszélye volt. A Bíróság szerint a hazai bíróságoknak e veszélyeket az ügy összes aspektusának fényében kellett volna értékelniük, s kevésbé szigorú intézkedések alkalmazását kellett volna megfontolniuk. Ehelyett a bíróságok annak mechanikus ismétlésére szorítkoztak, hogy a kérelmező terhére rótt bűncselekmények tárgyi súlyára figyelemmel fennállt a szökés és új bűncselekmény elkövetésének veszélye. Az előzetes letartóztatás teljes tartamát figyelembe véve a Bíróság nem volt meggyőződve arról, hogy a kérelmező szabadságtól megfosztása – különösen 2006.február 2. után – indokolt lett volna. Ezért a Bíróság megállapította az Egyezmény 5. cikk 3. bekezdésének sérelmét. 2006-ban, a Csáky kontra Magyarország ügyben63 az EJEB a fentihez hasonló jogelvek megállapítása mellett mondta ki az Egyezmény 5. cikk 3. bekezdésének megsértését. 2002. február 26-án zsarolás gyanúja alapján – amelyet állítólagosan az előző napon követtek el – büntetőeljárás indult a főiskolai hallgató kérelmező ellen. 2002. február 27-én őrizetbe vették a kérelmezőt. 2002. február 28-án a Budapesti Rendőr főkapitányság kihallgatta a kérelmezőt, s közölte vele, hogy ellene és másik három terhelt ellen egy bizonyos K. úr elzárásában és megverésében való részvétel, továbbá hamis adósság elismerő nyilatkozat K. úr általi aláírása kikényszerítésének a gyanúja alapján indult büntetőeljárás. 2002. március 2-án, szökés és elrejtőzés veszélyére hivatkozva a Pesti Központi Kerületi Bíróság elrendelte a kérelmező előzetes letartóztatásba helyezését, továbbá összejátszás veszélyére is hivatkozott, amelyet később több alkalommal hosszabbítottak meg. 2002 júliusától kezdődően a kérelmező magatartása egyre kiszámíthatatlanabbá vált; egy alkalommal egyik zárkatársát is megtámadta. 2002 júliusában és októberében, továbbá 2003 júliusában, augusztusában és szeptemberében a kérelmezőt több alkalommal rövid időszakokra az Igazságügyi Elmemegfigyelő Intézetbe (IMEI) utalták abból a célból, hogy elmeállapotát pszichiáter szakértők figyeljék meg. Végül megállapítást nyert, hogy a kérelmező pszichózisban szenved. 2003. október 17-től a kérelmező előzetes fogva tartását állapotának kezelése céljából az IMEI-ben foganatosították, mivel ekkorra megállapítást nyert krónikus paranoid szkizofréniája. 2003. december 1-én vádirat benyújtására került sor. A kérelmezőt súlyos testi sértésben és emberrablásban való bűnrészességgel vádolták meg. Az igazságügyi pszichiáter megállapításaira támaszkodva 2005. június 14-én a Fővárosi Bíróság felfüggesztette az eljárást, mivel a kérelmező alkalmatlan volt arra, hogy törvény előtt feleljen tettéért. Az arra irányuló alapos gyanú fennállása, hogy a fogva tartott követette el a bűncselekményt, elengedhetetlen, de bizonyos idő eltelte után már nem elegendő feltétel a fogva tartás fenntartásának törvényességéhez. Így a Bíróságnak azt kell megvizsgálnia, hogy az ítélkező 63

2006. március 28-i ítélet

35

szervek által felhozott többi alap igazolja-e a szabadságtól való megfosztást. Hogyha ezen alapok “relevánsak” és “elégségesek”, akkor a Bíróságnak még arról is meg kell győződnie, hogy a nemzeti hatóságok “különös gondossággal”jártak el az eljárás levezetésekor. A Bíróság észrevételezi, hogy a kérelmezőt 2002. február 27-től 2004. október 19-ig tartották fogva, azaz több mint két évig és hét hónapig. A Bíróság megjegyzi, hogy kezdetben a kérelmező fogva tartásának legfőbb indoka a szökés és elrejtőzés, s kisebb mértékben az összejátszás veszélye volt. A Bíróság meggyőződött arról, hogy a nyomozás ezen szakaszában az arra irányuló alapos gyanú, hogy a kérelmező követte el a szóban forgó súlyos bűncselekményt, igazolta fogva tartását annak biztosítása érdekében, hogy az igazságszolgáltatás rendelkezésére álljon. A Bíróság véleménye szerint a hazai bíróságoknak a kérelmező súlyos pszichikai állapotának fényében kellett volna, értékelniük a kérelmező szökésének és elrejtőzésének veszélyét, s meg kellett volna fontolniuk a kérelmező polgári intézményben történő elhelyezését, annál is inkább, mert az IMEI-be szállítást megelőzően már több mint másfél éve fogva tartották a kérelmezőt. Ehelyett a bíróságok annak megismétlésére szorítkoztak, hogy a bűncselekmény tárgyi súlya miatt fennállt a kérelmező szökésének és elrejtőzésének a veszélye. A Bíróság ezt az adott körülmények között nem tartja valószínűnek. A teljes időtartamra figyelemmel a Bíróság nincs meggyőződve arról, hogy a kérelmező előzetes fogva tartása, különösen 2003. október 17. után, igazolt volt.

2005-ben, az Osváth kontra Magyarország ügyben64 az EJEB az Egyezmény „habeas corpus” szabályának megsértését állapította meg. Az EJEE 5. cikk 4. bekezdése kimondja: “Szabadságától letartóztatás vagy őrizetbe vétel folytán megfosztott minden személynek joga van olyan eljáráshoz, melynek során őrizetbe vételének törvényességéről a bíróság rövid határidőn belül dönt, és törvényellenes őrizetbe vétele esetén szabadlábra helyezését rendeli el.” A kérelmező azt állította, hogy előzetes letartóztatásának meghosszabbítására nem kontradiktórius eljárás keretében került sor, ezért az Egyezmény 5. Cikkének 4. bekezdését megsértették. A kérelmező ellen hűtlen kezelés vádjával büntetőeljárás indult. 2001. május 23-án az Országos Rendőrfőkapitányság elrendelte 72 órás őrizetbe vételét. 2001. május 25-én a Kerületi Bíróság elrendelte előzetes letartóztatásba helyezését, melyet több alkalommal meghosszabbított. A Kerületi Bíróság megállapította, hogy fennállt az összejátszás veszélye. Később a bíróság több alkalommal meghosszabbította az előzetes letartoztatást. Ezen eljárásokban a bíróság az összejátszás veszélyére alapozott ügyészségi indítványokra hivatkozva hozta meg döntését. Az indítványokról a bírósági határozathozatalt megelőzően sem a kérelmezőt, sem pedig védőügyvédjét nem értesítették. 2001. november 12-i határozatában a Fővárosi Bíróság rámutatott arra, hogy a büntetőeljárásról szóló törvény nem ír elő értesítési kötelezettséget, az értesítés az ügyész mérlegelési jogkörébe tartozik. A Fővárosi Bíróság megállapította, hogy ez a gyakorlat megfelel a “fegyverek egyenlősége” elvének. 2001. november 27-én a kérelmező ügyvédje szabadlábra helyezés iránti kérelmet terjesztett elő. Az indítvány nem jutott el a Legfelsőbb Bírósághoz, amely az ügynek ebben a szakaszában a kérelmező előzetes letartóztatásáról határozott. 2001. december 18-án a Legfelsőbb Bíróság tanácsülésen hozott határozatával meghosszabbította a kérelmező előzetes letartóztatását. A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az ellene felhozott vádak súlyossága miatt fennállt a szökés veszélye. 2002. március 1-jén az ügyészség elrendelte a kérelmező szabadlábra helyezését.

64

2005. július 5-i ítélet

36

A Bíróság észrevételezi, hogy a kérelmező előzetes letartóztatását ismétlődően úgy hosszabbították meg, hogy előzetesen nem küldték meg számára az ügyészség ilyen irányú indítványait. A Bíróság úgy véli, hogy még ha az előzetes letartóztatással kapcsolatos bírósági meghallgatáson a kérelmező személyesen vagy képviselője útján meg is jelenhetett, ez a lehetőség nem volt elegendő, mert nem biztosított megfelelő alkalmat a kérelmező számára arra, hogy észrevételezze az ügyészség indítványait. Továbbá a Bíróság megjegyzi, hogy a kérelmező nem jelenhetett meg személyesen vagy képviselője útján a Legfelsőbb Bíróság előtt, amely tanácsülésen hozott határozattal hosszabbította meg a kérelmező előzetes letartóztatását. Ilyen körülmények között a Bíróság megállapítja, hogy a kérelmező nem részesült egy valóban kontradiktórius eljárás előnyeiben. A Bíróság véleménye szerint az a tény, hogy 2001. december 18-án a Legfelsőbb Bíróság olyan alapon hosszabbította meg a kérelmező előzetes letartóztatását, amelyre korábban nem történt hivatkozás – következésképpen teljesen váratlanul érte a kérelmezőt –, csupán csak súlyosbította a kontradiktórius eljárás hiányát. Az alkalmazott eljárás – az eljárás egészét tekintve – nem felelt meg teljes mértékben az 5. Cikk 4. bekezdésében foglalt garanciáknak. Ebből következik, hogy az Egyezmény ezen rendelkezését megsértették.

37

2. FEJEZET AZ EGYENLŐSÉGHEZ VALÓ JOG ÉS A DISZKRIMINÁCIÓ TILALMA* (DRINÓCZI TÍMEA) I. Alkotmányjogi szabályozás A Magyar Köztársaság Alkotmányának 70/A. §-a az alábbiakat rögzíti: 70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. (2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti. (3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.

Az Alkotmány egyéb egyenlőségi jogi rendelkezései a 66. §-ban (férfiak és a nők egyenjogúsága), a 70/B. §-ban (az egyenlő munkáért egyenlő bér elve), a 9. § (1) bekezdésében (tulajdoni formák egyenjogúsága), az 57. § (1) bekezdésében (bíróság előtti egyenlőség), 43. § (1) bekezdésében (önkormányzatok alapjogainak egyenlősége) és 71. § (1) bekezdésében (választójog egyenlősége) találhatók. 66. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a férfiak és a nők egyenjogúságát minden polgári és politikai, valamint gazdasági, szociális és kulturális jog tekintetében. (2) A Magyar Köztársaságban az anyáknak a gyermek születése előtt és után külön rendelkezések szerint támogatást és védelmet kell nyújtani. (3) A munka végzése során a nők és a fiatalok védelmét külön szabályok is biztosítják. 70/B. § (2) és (3) bekezdései szerint az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga. (3) Minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének. 9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül. 57.§. (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. 43. § (1) A helyi önkormányzatok alapjogai (44/A. §) egyenlőek. Az önkormányzatok kötelezettségei eltérőek lehetnek. 71. § (1) Az országgyűlési képviselőket, az Európai Parlament képviselőit, a helyi önkormányzati képviselőket, valamint a polgármestert és a fővárosi főpolgármestert a választópolgárok általános és egyenlő választójog alapján, közvetlen és titkos szavazással választják.

Az Alkotmány diszkrimináció-tilalommal összefüggő szabályait az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény (a továbbiakban Ebtv.) rendelkezései törekszenek tartalommal megtölteni és részletezni. A törvény hatályba lépését követően a magyar jogrendszer új jogvédő szervvel is bővült: az ombudsmanok és az ügyészség mellett 2005-ben megjelent a szabályozásban az Egyenlő Bánásmód Hatóság.65 65

2005 január 1-jén pedig hatályba lépett az Egyenlő Bánásmód Hatóságról és eljárásának részletes szabályairól szóló 362/2004. (XII. 26.) Korm. rendelet).

38

II. Az Emberi Jogok Európai Egyezményének rendelkezései és néhány kapcsolódó eset A diszkrimináció tilalmáról – „Megkülönböztetés tilalma” cím alatt – az EJEE 14. cikke rendelkezik.66 Eszerint: „A jelen Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés, például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történő megkülönböztetés nélkül kell biztosítani.”

Az EJEE 14. cikkével kapcsolatban már igen korkán kialakult, és azóta is töretlenül követett gyakorlat, hogy annak alkalmazásáról nem lehet szó a valamely másik egyezménybeli cikkel való tényleges összefonódás nélkül (lásd az Engel and others v. the Netherlands judgment of 8 June 1976, Series A no.22.). 67 Ugyanakkor, a 14. cikk alkalmazásához nincsen feltétlenül szükség az alapul szolgáló cikk önmagában történő megsemmisítésének megállapítására.68 Ezt az EJEB a következő ügyekben mondta ki: Belgian Lingusitics judgment of 23 July 1968, Series A no. 6., Rekvényi v. Hungary judgment of 20 May 1999 no. 25390/94. 1. A Belga nyelvi ügy „A belgiumi nyelvi oktatási rendszer több vonatkozását” illetően eredetileg 1962 júniusa és 1964 januárja között hat kérelem érkezett a Bizottsághoz: 324 Alsemberg és Beersel, Kraainem, Anvers, Gand, Louvain és Vilvorde illetőségű személytől. Kraainem kivételével, amely 1963-tól önálló közigazgatási státusszal rendelkező kerület volt, a többi település olyan régió vonzáskörzetébe tartozott, amit a törvény „holland nyelvű” területnek tekint. Ezen települések lakosságának összetételében a francia nyelvűek aránya változó, néhol jelentős. A kérelmező belga családapák és családanyák jelezték, hogy mind saját, mind kiskorú gyermekeik érdekében járnak el, kiknek száma meghaladja a 800-at. Kiemelve azt, hogy ők francia anyanyelvűek, vagy a legtöbbször franciául fejezik ki magukat, azt kívánták, hogy franciául oktassák őket. A panaszuk a belga törvényhozás több rendelkezése ellen irányult, nevezetesen az 1963. július 30-án hozott oktatási nyelvtörvény ellen, amely két 1932-es törvényt helyezett hatályon kívül, melyek az első kérelmek benyújtásakor még hatályban voltak. Azt vetették a belga kormány szemére, hogy - lakóhelyükön egyáltalán nem szerveztek francia nyelven oktatást, Kraainem esetében pedig a francia nyelvű oktatás nem volt kielégítő; - e községekben megtagadta azoknak az intézményeknek a támogatását, amelyek nem feleltek meg az oktatási törvény nyelvi rendelkezéseinek; - visszautasította az ilyen intézmények által kibocsátott oklevelek elismerését, megfosztva ezáltal gyermekeiket attól, hogy máshol működő francia osztályokba felvételt nyerjenek, mellyel vagy arra kényszerítették őket, hogy helyi iskolába járjanak, mely törekvéseikkel ellentétes, vagy arra, hogy gyermekeiket a fővárosba, Brüsszelbe küldjék (ahol az oktatás 66

Az Egyezményhez fűzött hetedik kiegészítő jegyzőkönyv 5. cikke pedig kimondja, hogy a házasságban és a gyereknevelés tekintetében a házastársak azonos jogokkal rendelkeznek. A témában lásd még a PPJNE 2. cikkének 1. pontját, a GSZKJNE 2. cikkének 2. pontját, a nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról 1979-ben, New Yorkban elfogadott Egyezményt, az Egyesült Nemzetek Alapokmánya 1. cikkének 3. pontját, az EJENY 2. cikkét, és a 7. cikkét, a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló egyezményt, illetve a a foglalkoztatásból és a foglalkozásból eredő hátrányos megkülönböztetésről szóló, a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia 1958. évi 42. ülésszakán elfogadott 111. számú Egyezményt. 67 Grád, 2005 68 Grád, 2005

39

nyelve a holland vagy a francia, attól függően, hogy melyik a gyermek anyanyelve, vagy melyik nyelvet használja) vagy pedig vallon területre. Az ilyen „iskolai emigráció” azonban súlyos veszélyekkel és hátrányokkal járhat, ezért a szülők az Egyezmény 8., 9., 10. és 14. cikkének. valamint az 1. Kiegészítő Jegyzőkönyv 2. Cikkének megsértését állították. Általános értelmezésében a Bíróság megállapította, hogy az 1. Kiegészítő Jegyzőkönyv 2. Cikkének első mondata valóságos jogot biztosít az oktatáshoz. Ami az Egyezmény 14. Cikkét illeti (az Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés, így például a nyelvre alapított megkülönböztetés nélkül kell biztosítani), a Bíróság mindenekelőtt megállapította, hogy e jognak nincs független létezése. Úgy kell felfogni, mintha a 14. Cikk lényeges része volna azoknak a cikkeknek, melyek jogokat és szabadságokat biztosítanak; ezeket illetően nem szabad különbséget tenni a jogok, szabadságok és azon kötelezettségek természete szerint, amelyek ezekkel összefüggnek, és például aszerint, hogy az adott jog tiszteletben tartása pozitív akciót kíván, vagy egyszerűen tartózkodást. A Bíróság úgy értékelte, hogy a 14. Cikk nem tilt minden bánásmódbeli eltérést az elismert jogok és szabadságok gyakorlása terén, de az egyenlő bánásmódot sérti, ha a megkülönböztetés nem objektíve igazolható és ésszerű alapokon nyugszik. Azt, hogy van-e ilyen igazolhatósága a különbségtételnek, a szándékolt intézkedés céljához és hatásaihoz viszonyítva kell megállapítani, és figyelembe venni a demokratikus társadalmakban általában érvényesülő alapvető elveket is. Egy bánásmódbeli megkülönböztetésnek nem csak egyszerűen jogszerű célt kell követnie: a 14. Cikket az is sérti, ha világosan megállapítható, hogy nincs ésszerű arányossági kapcsolat az alkalmazott eszközök és a követett cél között. Ismét megerősítve, hogy bár neki is ismernie kell az adott társadalmi viszonyait jellemző jogi és ténybeli adatokat, a Bíróság kifejezésre juttatja: nem szándékozik az illetékes nemzeti hatóságok helyett dönteni. E hatóságok szabadon választhatják meg azokat az intézkedéseket, amelyeket alkalmazhatónak tartanak; a Bíróság ellenőrzése nem irányul másra, csak arra, hogy ezek az intézkedések megfelelnek-e az Egyezmény elvárásainak. A Bíróság úgy döntött, hogy az 1963. augusztus 2-i törvény 7. § (3) bekezdése nem egyeztethető össze az Egyezmény 14. Cikkével, valamint az 1. Kiegészítő Jegyzőkönyv 2. Cikkének első mondatával, mivel számos gyermeket megakadályozott, hogy a Brüsszel vonzáskörzetében önálló státusszal felruházott községekben lévő francia nyelvű iskolába járhassanak, beleértve Kraainemet is (8 szavazat 7 ellen). Egy ilyen intézkedés megindokolhatatlan, amennyiben számos egyén kárára lehetővé teszi olyan diszkriminációs elemek alkalmazását, amelyek még inkább a nyelv, mint a lakóhely szerint történik. Először is az intézkedést nem egységesen alkalmazzák az egyik vagy másik nemzeti nyelvet beszélő családokra. Azon holland anyanyelvű gyerekek, akik az egységesen francia nyelvű régióban laknak, nagyon közel, a hat községben létező holland nyelvű iskolába járhatnak, míg azon a francia anyanyelvű gyerekek számára, akik az egységesem holland nyelvű régiókban laknak, nem teszik lehetővé, hogy az ugyanezen hat községben létező francia nyelvű iskolába járjanak. Sőt, e hat község holland nyelvű osztályai nyitva állnak az egységesen holland nyelvű régió holland anyanyelvű gyermekei számára, míg a francia nyelvű osztályok zárva maradnak ugyanezen régió francia nyelvű gyermekei előtt. Ez a helyzet egyébként azzal a lehetőséggel is ellentétes, ami a Brüsszel-Főváros nevű kerület francia nyelvű iskoláiba való bejutás lehetőségeiből is következik, mert ide a francia nyelvi közösségek tartozó gyermekek számára attól függetlenül lehetővé teszik a beiratkozást, hogy szüleik hol laknak. Ebből is látszik, hogy a lakóhelyet, mint feltételt, nem a tanintézetek érdekében, közigazgatási vagy pénzügyi meggondolásból írják elő; ez a szabályozás kizárólag nyelvi hovatartozási meggondolásokra alapul. Az alkalmazott intézkedések továbbmenően nem tartják teljesen tiszteletben, a kérelmezők és gyermekeik legnagyobb része tekintetében az arányosság követelményét az alkalmazott eszközök és a követett cél között. Annak kizárása, hogy a hat különleges státuszú község hivatalos vagy államilag támogatott francia iskoláiba járjanak, kiváltképpen sérti a kérelmező gyerekeinek az oktatáshoz való jogának gyakorlását, hiszen ilyen iskolák nem léteznek azokban a községekben, ahol laknak.

40

2. A Rekvényi kontra Magyarország ügy A szóban forgó időszakban a kérelmező Rekvényi László rendőrtiszt, és a Független Rendőrszakszervezet főtitkára volt. Idézet az ítéletből: (…) 8. Az alkotmány módosításáról szóló 1993. évi CVII. törvény 1993. december 24-én került kihirdetésre a Magyar Közlönyben. Ez a törvény módosította, többek között, az alkotmány 40/B. § (4) bekezdését, amennyiben elrendelte, hogy 1994. január 1. után a fegyveres erők, a rendőrség és a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok hivatásos állományú tagjai számára tilos politikai pártokhoz csatlakozni és politikai tevékenységet folytatni (…). 9. 1994. január 28-án az Országos Rendőrfőkapitány – az 1994. májusi parlamenti választásokra tekintettel – körlevélben közölte, hogy a rendőrség hivatásos állományú tagjainak tartózkodniuk kell a politikai tevékenységtől. A módosított alkotmány 40/B. § (4) bekezdésére hivatkozott. Továbbá jelezte, hogy azoknak, akik politikai tevékenységet kívánnak folytatni, el kell hagyniuk a rendőrség kötelékét. 10. 1994. február 16-án az Országos Rendőrfőkapitány egy második körlevélben kijelentette, hogy nem áll módjában felmentést adni az alkotmány 40/B. § (4) bekezdésében elrendelt tilalom alól. 11. 1994. március 9-én a Független Rendőrszakszervezet alkotmányjogi panaszt terjesztett az Alkotmánybíróság elé azt állítva, hogy az alkotmánynak az 1993. évi CVII. törvény által módosított 40/B. § (4) bekezdése sérti a rendőrség hivatásos tagjainak alkotmányos jogait, ellentétes a nemzetközi jog általánosan elismert szabályaival, és azt az Országgyűlés alkotmányellenes módon fogadta el. 12. 1994. április 11-én az Alkotmánybíróság elutasította az alkotmányjogi panaszt azzal az indokkal, hogy a testület nincs felhatalmazva arra, hogy magának az alkotmánynak valamely rendelkezését megsemmisítse. III. A Bizottság előtt lefolytatott eljárás 21. Rekvényi László 1994. április 20-án nyújtotta be kérelmét a Bizottsághoz. Azt állította, hogy a magyar alkotmány 40/B. § (4) bekezdése sérti az Egyezmény 10. és 11. cikke által számára biztosított jogokat mind önállóan, mind a 14. cikkel együtt tekintve azokat. 22. 1997. április 11-én a Bizottság a kérelmet (25390/94. sz.) elfogadhatónak nyilvánította. 1998. július 9-én kelt Jelentésében (korábbi 31. cikk) ismertette véleményét, miszerint a 10. cikket megsértették (21 szavazat 9 ellenében); a 11. cikket nem sértették meg (21 szavazat 9 ellenében); a kérelmezőnek a 10. és a 14. cikk együttes megsértésére vonatkozóan előterjesztett panaszának a megvizsgálása szükségtelen (25 szavazat 5 ellenében); végül a 14. és a 11. cikk által együttesen biztosított jogát nem sértették meg (22 szavazat 8 ellenében). (…) 23. Periratában a kérelmező annak megállapítását kérte a Bíróságtól, hogy az alperes állam megsértette az Egyezmény 10. és 11. cikkei alapján vállalt kötelezettségeit mind külön-külön, mind a 14. cikkel együttesen tekintve azokat, valamint, hogy a Bíróság a 41. cikk alapján igazságos elégtételt ítéljen meg számára. A kormány arra kérte a Bíróságot, hogy utasítsa el a kérelmezőnek az Egyezmény 10. és 11. cikkei alapján előterjesztett panaszait mind külön-külön, mind a 14. cikkel együttesen tekintve azokat. 63. A kérelmező továbbá állította, hogy a politikai tevékenység és a párttagság kifogásolt tilalma diszkriminatív. 64. Periratában a kérelmező nem említette a 14. cikkel együttesen alkalmazandó 10. cikk kérdését. A 14. cikkel együtt alkalmazandó 11. cikket illetően azzal érvelt, hogy sem a rendőrség hivatásos állományú tagjai, sem az államigazgatásban dolgozók egyéb csoportjai vonatkozásában nincs objektív és ésszerű indoka a párttagság tilalmának. A párttagság kérdése és a fegyveres erők, valamint a rendőrség tagjainak sajátos kötelezettségei és

41

felelőssége között csak nagyon korlátozott kapcsolat áll fenn. A politikai párthoz csatlakozás lehetőségével kapcsolatos eltérő bánásmód nem alapulhat egy elfogadhatatlanul általános jellegű tilalmon. 65. A kormány szerint a szóban forgó korlátozások nemcsak a rendőrség hivatásos állományú tagjait érintették, hanem a fegyveres erők tagjait, a bírákat, az alkotmánybírákat és az ügyészeket is. Fenntartotta, hogy a rendőrség hivatásos állományú tagjai és az állampolgárok egyéb csoportjai között a véleménynyilvánítás szabadságának – és mutatis mutandis a gyülekezés szabadságának – gyakorlásához fűződő jog tekintetében fennálló eltérések a katonai és a polgári élet közötti különbségek alapján indokolhatók, konkrétan a fegyveres erők és a rendőrség esetében az e szervezetekre háruló sajátos kötelezettségekkel és felelősséggel. A kormány ezzel kapcsolatban az Engel és mások kontra Hollandia ítéletre hivatkozott (1976. június 8-i ítélet, Series A no. 22, 42. o. 103. bek.) 66. A Bizottság nem tartotta szükségesnek megvizsgálni a kérelmező 14. cikkel együttesen vett 10. cikk alapján előterjesztett panaszát. A 14. cikkel együttesen alkalmazandó 11. cikket illetően a Bizottság észrevételezte, hogy a kérelmező sajátos jogállását már tekintetbe vette, amikor a 11. cikk 2. bekezdése alapján megvizsgálta a szóban forgó tilalom jogszerűségét. A Bizottság úgy találta, hogy ezek a megfontolások a 14. cikk összefüggésében is érvényesek, és arra a következtetésre jutott, hogy nem került sor a 11. cikkel együtt alkalmazandó 14. cikket sértő megkülönböztetésre. 67. A Bíróság azon következtetései, hogy a vitatott korlátozások nem jelentik a 10. és a 11. cikkek megsértését (ld. 50. és 62. pontok) nem zárják ki az Egyezmény 14. cikke megsértésének megállapítását. Miközben igaz az, hogy a 14. cikkben lefektetett biztosítéknak nincs önálló léte abban az értelemben, hogy ezen cikk feltételei alapján e biztosíték kizárólag „a jelen Egyezményben meghatározott jogokra és szabadságokra” vonatkozik, egy olyan intézkedés, amely önmagában megfelel a szóban forgó jogot vagy szabadságot biztosító cikk követelményeinek, diszkriminatív jellege okán megsértheti ugyanezt a cikket, hogyha azt a 14. cikkel együtt olvassák (ld. a „Belgiumban az oktatásban használt nyelvekre vonatkozó törvények néhány aspektusáról” szóló ügyet, 1968. július 23-án kelt ítélet, Series A no. 6, 33. o. 9. bek.). 68. A Bíróság azon következtetései mögött meghúzódó megfontolások, hogy a kérelmező véleménynyilvánítási és egyesülési szabadságába történt beavatkozások igazolhatók voltak a 10. és a 11. cikkek 2. bekezdései alapján, már figyelembe vették a kérelmezőnek mint a rendőrség hivatásos állományú tagjának a különleges jogállását (ld. 41. 46–49. és 61. pontok). Ezek a megfontolások a 14. cikk összefüggésében is érvényesek, és – még ha feltételezzük is, hogy a rendőrség hivatásos állományú tagjai az átlagpolgárokhoz hasonló helyzetben lévőnek tekinthetők – igazolják a panaszolt eltérő bánásmód alkalmazását. Ennek megfelelően a 10. és a 11. cikkel együtt alkalmazott 14. cikk megsértésére nem került sor. Ezen okok miatt a Bíróság.69

III. A jogegyenlőség és a diszkrimináció-tilalom lényege és tárgya A jogegyenlőség alkotmányos követelménye, illetve a diszkrimináció tilalma alanyi jogokkal kapcsolatos alkotmányi rendelkezés.70 Az AB a 61/1992. (XI. 20.) AB határozatában megállapította: „A jogegyenlőség lényege, hogy az állam, mint közhatalom, s mint jogalkotó köteles egyenlő elbánást biztosítani a területén tartózkodó minden személy számára. Ebben az összefüggésben nem tehet különbséget közöttük faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerint. 69 70

Lásd bővebben http://157.181.181.13/dokuk/99-3-05.pdf 1097/B/1993. AB határozat, ABH 1996. 456, 462

42

Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében foglalt tilalom nem csak az emberi, illetve az alapvető állampolgári jogokra irányadó, hanem e tilalom – amennyiben a különbségtétel sérti az emberi méltósághoz való jogot – kiterjed az egész jogrendszerre, ide értve azokat a jogokat is, amelyek nem tartoznak az emberi jogok, illetőleg az alapvető állampolgári jogok közé. A jogegyenlőség nem jelenti a természetes személyeknek a jogon kívüli szempontok szerinti egyenlőségét is. Az ember, mint a társadalom tagja hivatása, képzettsége, kereseti viszonyai stb. szerint különbözhet és ténylegesen különbözik is más emberektől. Az állam joga, – s egyben bizonyos körben kötelezettsége is –, hogy a jogalkotás során figyelembe vegye az emberek között ténylegesen meglévő különbségeket. Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése ugyanis nem bármifajta különbségtételt tilt, – egy ilyen általános tilalom összeegyeztethetetlen lenne a jog rendeltetésével – hanem csupán az emberi méltósághoz való jogot sértő megkülönböztetéseket.”

A 45/2000. (XII. 8.) AB határozat megfogalmazásában: A megkülönböztetés lehet hátrányos vagy pozitív. Az Alkotmány 70/A. §-a a hátrányos megkülönböztetést tiltja, ahogy ezt az Alkotmánybíróság az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében megfogalmazott megkülönböztetési tilalom értelmezésével kapcsolatban a 9/1990. (IV. 25.) AB határozatban megállapította: “a diszkrimináció tilalma nem jelenti azt, hogy minden, még a végső soron nagyobb társadalmi egyenlőséget célzó megkülönböztetés is tilos. A megkülönböztetés tilalma arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és a kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni. … az azonos személyi méltóság jogából esetenként következhet olyan jog is, hogy a javakat és esélyeket mindenki számára (mennyiségileg is) egyenlően osszák el. De ha valamely – az Alkotmányba nem ütköző – társadalmi cél, vagy valamely alkotmányos jog csakis úgy érvényesíthető, hogy e szűkebb értelemben vett egyenlőség nem valósítható meg, akkor az ilyen pozitív diszkriminációt nem lehet alkotmányellenesnek minősíteni. A pozitív diszkrimináció korlátjának a tágabb értelemben leírt, tehát az egyenlő méltóságra vonatkozó megkülönböztetés tilalma, illetve az Alkotmányban pozitívan megfogalmazott alapjogok tekintendők. Bár a társadalmi egyenlőség mint cél, mint társadalmi érdek, megelőzhet egyéni érdekeket, de nem kerülhet az egyén alkotmányos jogai elé.”(ABH 1990, 46, 48-49.)

A jogegyenlőség nem jelenti a természetes személyeknek a jogon kívüli szempontok szerinti egyenlőségét is. Az ember, mint a társadalom tagja hivatása, képzettsége, kereseti viszonyai stb. szerint különbözhet és ténylegesen különbözik is más emberektől. Az állam joga – s egyben bizonyos körben kötelezettsége is –, hogy a jogalkotás során figyelembe vegye az emberek között ténylegesen meglévő különbségeket. Nem alkotmányellenes a természetes különbségekből fakadó egyenlőtlenségek értékelése. Lásd erről a 32/1991. (VI. 6.) AB határozatot. Az egyenlőség követelménye a jog általi egyenlőként való kezelésre irányuló alkotmányos elv, amelybe nem értelmezhető bele a személyek vagyoni egyenlősége. A gazdasági egyenlőtlenség és az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése között ugyanis összefüggés nincs. Az a tény, hogy a rosszabb anyagi helyzetűek a kedvezőbb anyagi pozícióban levőkhöz képest hátrányosabb körülmények között vannak, nem az alkotmányellenes megkülönböztetésből, hanem a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségekből fakad.71

A különbségtétel létjogosultságát és alkotmányosságát az AB szerint (61/1992. (XI. 20.) AB határozat) csak a konkrét szabályozás tekintetében lehet megítélni: az életkor szerinti 71

ABH 1991. 129, 141

43

különbségtétel például alkotmányellenes lehet polgári jogi jogalanyiságnál, de egyáltalán nem az a büntetőjogi felelősség szabályozásánál vagy a választójogosultság megállapításánál.72 Az AB a 61/1992. (XI. 20.) AB határozatában a következőket is megállapította: „Amikor tehát az Alkotmány 70/I. §-a kifejezetten a vagyoni viszonyoknak megfelelő közteherviselést írja elő, ez nem jelent az alaptörvényen belüli ellentétet a 70/A. § (1) bekezdésével. Sem a jogegyenlőségből, sem a hátrányos megkülönböztetés tilalmából nem következik ugyanis, hogy - vagyoni helyzetére való tekintet nélkül mindenki azonos mértékben lenne köteles hozzájárulni a közterhekhez, illetőleg - az állam bizonyos, kifejezetten a hátrányos szociális helyzet ellensúlyozását szolgáló jogok (pl. a szociális bérlakás kiutalására való jogosultság), segélyek vagy kedvezmények szabályozásánál ne vehetné figyelembe az érintett személyek vagyoni helyzetét.”

IV. Az alapjog alanyai A diszkrimináció tilalma nem kizárólag „az emberi és állampolgári jogok” körében kötelezően figyelembe veendő szabály, mivel az e körbe nem tartozó jogok esetén az Alkotmány 70/A. §-ának (1) bekezdésében megfogalmazott tilalom az emberi méltósághoz való jog közvetítésével irányadó az egész jogrendszerre,73 mégpedig az önkényesség tilalma miatt. Az Alkotmány 70/A. §-ba foglalt elv nemcsak a természetes, hanem a jogi személyekre is vonatkozik.74 A „jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és a kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni” [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.]. Ezért az „Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésének vonatkozásában személyek közötti, alkotmánysértő hátrányos megkülönböztetés akkor állapítható meg, ha valamely személyt vagy embercsoportot más, azonos helyzetben lévő személyekkel vagy csoporttal történt összehasonlításban kezelnek hátrányosabb módon” [21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 78.; 32/1991. (VI. 6.) AB határozat, ABH 1991, 146, 162.; 43/B/1992. AB határozat, ABH 1994, 744, 745.]. A megkülönböztetés pedig akkor alkotmányellenes, „ha a jogszabály a szabályozás szempontjából azonos csoportba tartozó (egymással összehasonlítható) jogalanyok között tesz különbséget anélkül, hogy annak alkotmányos indoka lenne” (191/B/1992. AB határozat, ABH 1992, 592, 593.). Az „alapjognak nem minősülő egyéb jogra vonatkozó, személyek közötti hátrányos megkülönböztetés vagy más korlátozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha a sérelem összefüggésben áll valamely alapjoggal, végső soron az emberi méltóság általános személyiségi jogával, és a megkülönböztetésnek, illetve korlátozásnak nincs tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indoka, vagyis önkényes” [35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197, 200.].

72

61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992. 280, 282 Kilényi Géza alkotmánybírónak a 30/1997. (IV. 29.) AB határozathoz fűzött különvéleménye. ABH 1997. 130, 147, valamint 61/1992. (XI. 20.) AB határozat ABH 1992. 280. Az Alkotmánybíróság korábban ettől eltérő álláspontot fogalmazott meg. Vö. a 21/1990. (X. 4.) AB határozattal (ABH 1990. 73, 77), a 13/1991. (IV. 13.) AB határozattal (ABH 1991. 36, 37), valamint a 18/1992. (III. 30.) AB határozattal (ABH 1992. 110, 113). Az elmozdulást eredményező 34/1992. (VI. 1.) AB határozatban a nemvagyoni kártérítés szabályainak vizsgálatakor az Alkotmánybíróság már akként fogalmazott, hogy a 70/A. § ugyan az emberi és állampolgári jogok tekintetében tiltja a megkülönböztetést, de ez nem jelenti azt, hogy kellő súlyú alkotmányos indokok nélkül bármely eltérő szabályozásnak alkotmányos alapja lenne. ABH 1992. 192, 200 74 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1991. 73, 82 73

44

A diszkriminációt „megvalósítókkal” kapcsolatban az AB a következőket fejtette ki (45/2000. (XII. 8.) AB határozat). Az Alkotmánybíróság szerint a diszkrimináció megvalósulása sokféleképpen képzelhető el, és ehhez igazodóan a jogsértések különböző módon orvosolhatóak. Világosan elkülöníthető azonban a lehetséges hátrányos megkülönböztetés két színtere, mégpedig a jogalkotás és a tág értelemben vett jogalkalmazás. Ez utóbbival kapcsolatban hangsúlyozandó, hogy nem csupán a közhatalom birtokában lévő szervek alkalmazhatnak hátrányos megkülönböztetést hatósági eljárásuk során – vagy akár azon kívül is –, hanem a civil szféra szereplői is tanúsíthatnak egymással szemben alkotmányosan meg nem engedett diszkriminatív magatartást. Mindezeket az eseteket szem előtt tartva kell a jogalkotónak kialakítania a garanciákat és szankciókat.75

A 45/2000. (XII. 8.) AB határozat megfogalmazásában76 A diszkrimináció megállapítása szükségképpen valamiféle összehasonlítást igényel, minthogy az bizonyos, meghatározott szempontból egyenlőnek tekintett személyek, dolgok vagy jelenségek megkülönböztetett kezelésében áll. E megkülönböztetett kezelésnek a külső világban érzékelhetőnek kell lennie. A jogi értelemben megragadható diszkrimináció mindig valamilyen jogra vagy kötelezettségre vonatkoztatva értelmezhető: valamely jog megvonásában vagy másokat nem terhelő kötelezettség megállapításában kell megtestesülnie, csak így válik jogilag relevánssá.

Az Alkotmány 70/A. §-ának jogegyenlőség követelményét rögzítő rendelkezése azt jelenti, hogy az állam, mint közhatalom – mint jogalkotó és jogalkalmazó – a jogok és kötelezettségek megállapítása során köteles az azonos helyzetben levő jogalanyokat indokolatlan megkülönböztetés nélkül, egyenlőkként kezelni.77 V. A közvetlen megkülönböztetés Közvetlen megkülönböztetésről van szó akkor, ha az egyenlőtlenül kezelés azonos csoportba tartozó személyek között, nyíltan, egyértelműen meghatározható, indokolatlan különbségtételt alkalmaz, illetve okoz. Az Ebtv. alapján (8. §) közvetlen hátrányos megkülönböztetés a következő: Az olyan rendelkezés, amelynek eredményeként egy személy vagy csoport valós vagy vélt - neme, - faji hovatartozása, - bőrszíne, - nemzetisége, - nemzeti vagy etnikai kisebbséghez való tartozása, - anyanyelve, - fogyatékossága, - egészségi állapota, - vallási vagy világnézeti meggyőződése, - politikai vagy más véleménye, 75

ABH 2000. 344, 349 Az azonos körbe tartozás kérdéskörével kapcsolatos alkotmánybírósági döntések közül vö. például: 22/1996. (VI. 25.) AB határozat (ABH 1996. 89, 96), 1/1995. (II. 8.) AB határozat (ABH 1995. 31, 59), 1814/B/1991. AB határozat (ABH 1994. 513, 516), 108/B/1992. AB határozat (ABH 1994. 523, 525), 24/1991. (V. 18.) AB végzés. Kilényi Géza, Szabó András, Vörös Imre, Zlinszky János alkotmánybírák különvéleménye. (ABH 1991. 313, 315) 77 ABH 1997. 130, 136 76

45

-

családi állapota, anyasága (terhessége) vagy apasága, szexuális irányultsága, nemi identitása, életkora, társadalmi származása, vagyoni helyzete, foglalkoztatási jogviszonyának vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyának részmunkaidős jellege, illetve határozott időtartama, - érdekképviselethez való tartozása, - egyéb helyzete, tulajdonsága vagy jellemzője (a továbbiakban együtt: tulajdonsága) miatt részesül más, összehasonlítható helyzetben levő személyhez vagy csoporthoz képest kedvezőtlenebb bánásmódban.

Az Ebtv. tehát 19 szempontot sorol fel, mielőtt a felsorolás oldása a 20. feltételnél bekövetkezne. A másik csoporttal való összehasonlíthatóság az Alkotmánybíróság által számos esetben kimondott elvárással harmonizál: csak egymással összehasonlítható helyzetben levő, „azonos körbe” tartozó személyek között lehet érdemben vizsgálni a diszkrimináció bekövetkezését. Az EBH közvetlen hátrányos megkülönböztetést állapított meg az alábbi esetekben:78 Amikor a munkáltató arra hivatkozva mondta le a korábban megbeszélt állásinterjút, hogy tudomására jutott az állásra jelentkező személy fogyatékossága. Kor szerinti közvetlen diszkrimináció valósult meg, amikor egy gazdasági társaság az árlistájában a diák-kedvezményre jogosultak csoportján belül a 35 éves kort szabta a kedvezmény feltételéül. Anyaságon alapuló közvetlen diszkrimináció volt tapasztalható akkor, amikor a munkáltató minisztérium a kérelmező anyasága miatt vonta vissza vezetői megbízását.

VI. A közvetett megkülönböztetés Közvetett diszkrimináció fennállásáról abban az esetben beszélhetünk, ha az adott norma vagy egyedi döntés az azonos körbe tartozó szabályozási csoport tekintetében látszólag azonos szabályozást alkalmaz, ténylegesen azonban olyan következményekkel jár, hogy e szabályozás vagy kritérium csak az egyik csoport (vagy annak túlnyomó többsége) irányában valósul meg, s egyben hátrányos helyzetet eredményez. Más megfogalmazás szerint közvetett diszkriminációról akkor beszélhetünk, ha „valakivel szemben ugyanazokat a feltételeket vagy kívánalmakat alkalmazzák, de saját ... csoportja nyilvánvalóan kisebb számban képes ezeknek megfelelni, a diszkrimináló pedig nem képes ezek használatát legitim módon indokolni, és ezzel hátrányt okoz.”79 Az Ebtv. alapján (9. §) közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősül az a közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek nem minősülő, látszólag az egyenlő bánásmód követelményének megfelelő rendelkezés, amely a 8. §-ban meghatározott – azaz az előző pontban tárgyalt – tulajdonságokkal rendelkező egyes személyeket vagy csoportokat más, összehasonlítható helyzetben lévő személyhez vagy csoporthoz képest lényegesen nagyobb arányban hátrányosabb helyzetbe hoz.

78 79

http://www.egyenlobanasmod.hu/tanulmanyok/Gyulavari_cikk_jan26.pdf 16-18. o. Tausz Katalin: Egyenlőtlenségek és különleges bánásmód. Fundamentum 1998. 1-2. sz. 98. o.

46

VII. Az előnyben részesítés80 Az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdése szerint nem sérti az egyenlő bánásmód követelményét az olyan megkülönböztetés, amelynek célja a meglévő esélyegyenlőtlenség kiküszöbölése, a jogegyenlőség megvalósítása. Ennek az alkotmányos szabálynak a részletes „kifejtésére” első ízben az Ebtv. 11. § vállalkozott, bár erre a jogalkotót sem az Alkotmány, sem pedig a közösségi jog nem kötelezte. A jogalkotó egyfelől fel akarta hívni a figyelmet az ilyen intézkedések lehetőségére, másfelől meg kívánta óvni a jogalkotást, a kollektív szerződést kötő feleket, valamint a pártokat attól, hogy az előnyben részesítő intézkedésekkel81 – méltányolható szándékaik ellenére – megsértsék az egyenlő bánásmód követelményét. Az Ebtv. szerint előnyben részesítés „az a rendelkezés, amely egy kifejezetten megjelölt társadalmi csoport tárgyilagos értékelésen alapuló esélyegyenlőtlenségének felszámolására irányul” (11.§). Korlátja, hogy nem sérthet alapvető jogot, nem biztosíthat feltétlen előnyt, és nem zárhatja ki az egyéni szempontok mérlegelését. Bár az Ebtv. ezt kifejezetten nem mondja ki, de lehetővé teszi többletjogok biztosítását és kvótarendszer alkalmazását. A kvótarendszer az esélyegyenlőtlenségek csökkentésének világszerte elterjedt eszköze, különösen az oktatásban, a munkához jutásban és a politikai döntéshozatalban, de a 11. § részletesen megszabja annak korlátait. Ezek szerint csak „rugalmas” kvótarendszert lehet alkalmazni, de kizárt az olyan „merev” kvótarendszer, amely például automatikusan a női jelentkező felvételét teszi kötelezővé, ha az adott körben a nők aránya nem ér el egy meghatározott szintet. Az Ebtv. az előnyben részesítés eszközei alapján két lehetséges esetet határoz meg. Egyrészt, az előnyben részesítés alapulhat törvényen, törvény felhatalmazása alapján kiadott kormányrendeleten, illetve kollektív szerződésen (11. § (1) bek. a) pont). Az ilyen szabály – a fenti korlátokon túl – csak határozott időre vagy határozott feltétel bekövetkeztéig szólhat. Másrészt, a párt alapszabálya alapján kerülhet sor előnyben részesítésre az ügyintéző, képviseleti szerv megválasztása, valamint a jelöltállítás során (11. § (1) bekezdés b) pontja).82 Az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján egyértelmű, hogy az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedések elfogadása állami feladat. Ebből az is következik, hogy jogszabály elsősorban az állam által működtetett intézmények számára állapíthat meg kötelezettséget. Ugyanakkor az Ebtv. 11. §-a nem szűkíti le ezt a lehetőséget a „közszférára”, hanem megengedi azt a hatályába tartozó magánjogi jogviszonyok tekintetében is. Felmerül az a kérdés, hogy a jogszabályban elrendelt előnyben részesítési kötelezettség róhat-e anyagi terheket a magánszféra szereplőire is, vagy az állam köteles-e ezeket a terheket kompenzálni? Ha abból az elvi alapvetésből indulunk ki, hogy ez állami feladat, akkor ebből következik az állam kompenzációs kötelezettsége. Ez a kérdés érthetően nem érinti a kollektív szerződésben, illetve a párt alapszabályában elrendelt előnyben részesítést, mert az érintettek maguk határoznak arról. Előnyben részesítés például azoknak a munkáltatóknak a járulékkedvezménye, akik pályakezdőt, ötven év feletti munkanélkülit, valamint gyermek gondozását, családtag ápolását követően munkát keresőt foglalkoztatnak. Ezek a szabályok kifejezetten megjelölt társadalmi csoportok tárgyilagos értékelésen alapuló esélyegyenlőtlenségének felszámolására irányulnak, határozott időre szólnak, és nem sértenek alapvető jogot. Ugyanakkor feltétlen előnyt biztosítanak, és kizárják az egyéni szempontok mérlegelését, mert minden olyan munkavállaló után jár a kedvezmény, aki megfelel a törvény előírásainak. Ez utóbbi kritérium azért értelmezhető nehezen a járulékkedvezménynél, mert a 11. § a kvótarendszerekre lett 80

http://www.egyenlobanasmod.hu/tanulmanyok/Gyulavari_cikk_jan26.pdf Az előnyben részesítés az Ebtv. alapján az egyik kimentési szabály. 82 Ezek mellett három speciális felhatalmazást is tartalmaz az előnyben részesítésre, amelyekre szintén alkalmazandók a 11. §-ban szereplő korlátozások. 81

47

„kitalálva”, míg a fenti szabály többletjogokat biztosít. Értelemszerűen ez a feltétel szinte mindig sérül a hasonló többletjogokat biztosító törvények esetében.

A felsőoktatási intézmények felvételi eljárásánál alkalmaznak egyedül kvótarendszert, amely a „hátrányos helyzetű” tanulók, azaz kimondatlanul a roma tanulók előnyben részesítésére irányul. Az illetékes miniszter engedélyezheti a költségtérítéses képzésre felvett hátrányos helyzetű jelentkező tanulmányainak az államilag finanszírozott képzésben történő folytatását. Ha nem indul költségtérítéses képzés, akkor a NEFMI83 mentor-programja keretében az intézmény a felvételi pontszám alapján kialakított sorrendben felveszi azt a hátrányos helyzetű jelentkezőt, aki elér egy meghatározott felvételi ponthatárt. Állami támogatásban legfeljebb a felsőoktatási intézmény létszáma 3%-ának megfelelő számú hallgató részesülhet a szak létszámán felül. Ez a kvótarendszer egy pontosan megjelölt társadalmi csoport tárgyilagos értékelésen alapuló esélyegyenlőtlenségének felszámolására irányul, határozott időre szól, nem sért alapvető jogot, nem biztosít feltétlen előnyt, és nem zárja ki az egyéni szempontok mérlegelését. Az Ebktv. 11. §-a pontosan az ilyen előnyben részesítő szabályokról szól, és azok elfogadását kívánja elősegíteni.

Kollektív szerződés nem lehet ellentétes jogszabállyal, ezért semmis a kollektív szerződésnek az Ebktv. 11. §-át sértő szabálya. Semmis például az a gyakran alkalmazott kollektív szerződéses rendelkezés, amely szerint a munkavállalók felvétele során előnyben kell részesíteni a munkáltató által foglalkoztatott munkavállalók hozzátartozóit. Ez a rendelkezés ugyanis nem egy kifejezetten megjelölt társadalmi csoport tárgyilagos értékelésen alapuló esélyegyenlőtlenségének felszámolására irányul.

Az Ebktv. 11. §-a tehát összhangban van az alkotmányos és közösségi jogi követelményekkel, de elsősorban az állam feladata élni ezzel az eszközzel, valamint folyamatosan vizsgálni, hogy az előnyben részesítő jogszabályok, kollektív szerződések, valamint a pártok alapszabályai összhangban vannak-e a fenti szabályokkal. VII. A pozitív diszkrimináció Az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdése alapján a Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti. Ez a kitétel az ún. pozitív diszkrimináció megfogalmazása. A pozitív diszkrimináció tiltott megkülönböztetésektől való elhatárolására nem állítható fel általános elv. Az Alkotmánybíróság szerint mindig csak a konkrét alkotmányossági probléma kapcsán lehet eldönteni, hogy a 70/A. § (2) bekezdésének tilalmába ütköző hátrányos megkülönböztetésről, vagy bizonyos társadalmi csoport tagjai számára, valamely, az Alkotmányban meghatározott cél érdekében nyújtott pozitív diszkriminációról van-e szó.84 A pozitív diszkrimináció megítéléséhez maga az Alkotmány is ad további támpontokat: az alaptörvény 66. §-a a nők tekintetében fogalmazza meg a megkülönböztetés alkotmányos változatának lehetőségét. A pozitív diszkriminációval összefüggésben elvi jelentőséggel mondta ki az Alkotmánybíróság, hogy ez az alkotmányos rendelkezés (70/A. § (3) bekezdés) a jogegyenlőség érvényesülését segítő szabály és nem a kedvezőtlenebb, hátrányosabb anyagi, vagyoni helyzetűek

83 84

Nemzeti Erőforrás Minisztérium 2002/B/1991. AB határozat, ABH 1992. 702, 703-704

48

esélyegyenlőtlenségének a kiküszöbölését célzó intézkedések kívánalmát jelenti.85 Az azonos személyi méltóság jogából esetenként következhet olyan jog is, hogy a javakat és esélyeket mindenki számára (mennyiségileg is) egyenlően osszák el. De ha valamely – az Alkotmányba nem ütköző – társadalmi cél,86 vagy valamely alkotmányos jog csakis úgy érvényesíthető, hogy e szűkebb értelemben vett egyenlőség nem valósítható meg, akkor az ilyen pozitív diszkriminációt nem lehet alkotmányellenesnek minősíteni. Az egyenlő elbánás ugyanis nem jelent feltétlenül minden jogalanyra nézve egyforma tartalmú szabályozást. A mentességek és kedvezmények megállapításánál a jogalkotót széles körű mérlegelés illeti meg, s ennek során érvényesíthet az Alkotmányból le nem vezetett célkitűzéseket is. Ez utóbbi mérlegelés célszerűségi vagy politikai felülbírálata nem tartozik (az Alkotmánybíróság) hatáskörébe, ekkor is ellenőrizheti, hogy a jogalkotó mérlegelési jogának gyakorlása során nem került-e ellentétbe az Alkotmány valamely rendelkezésével (30/1997. (IV. 29.) AB határozat).87

Pozitív diszkrimináció alkalmazásakor tehát arról van szó, hogy meghatározott alkotmányos célok érvényesítése érdekében azonos csoporton belül egyes tagoknak kedvezőbb feltételeket biztosítanak. Az Alkotmánybíróság a 7/1998. (III. 18.) AB határozatban rámutatott, hogy „A munka végzése során a nők és a fiatalok védelmét külön szabályok is biztosítják” kitételben az Alkotmány „a nők védelme érdekében pozitív diszkriminációt tartalmazó szabályok kialakítására ad felhatalmazást. Ez az alkotmányi felhatalmazás nyilvánvalóan a férfiak és a nők természeti, biológiai és fizikai különbözőségéből adódó eltérések elismerésén alapszik. A nők biológiai adottságai, különösen az anyaság biológiai és pszichikai dimenziója, továbbá a nők kisebb fizikai ereje folytán bizonyos környezeti ártalmakra hamarabb és súlyosabb következményekkel reagálnak. Ugyanaz a tevékenység, amely a férfi számára egészségkárosodáshoz nem vezet, a nő egészségét károsíthatja”.88

Az ilyen problémák felmerülésekor az Alkotmánybíróságnak elsősorban abban a kérdésben kell állást foglalnia, hogy a nők és férfiak közötti biológiai okokra hivatkozó különbségtételek ésszerű és objektív indokokon nyugszanak-e, vagy kimerítik a nem alapján történő megkülönböztetés fogalmát. Különösen élesen merül fel a testület szerint ez a kérdés akkor, ha a jogalkotó nem a tényleges (esély-)egyenlőség, hanem a formális egyenlőség körén belül tesz különbséget ilyen indokok alapján.89 A pozitív diszkrimináció alkalmazásának lehetősége azonban nem azt jelenti, hogy a nemek közötti különböztetést tiltó szabály jelentősége visszaszorulna. Erre az EJEB és az EB gyakorlatában is több példa van. Ez utóbbi esetében a munka világával, pontosabban a munkavégzésre irányuló szerződések megkötését illetően „megfigyelhető, hogy mára egyre többen a férfiak hátrányos megkülönböztetése ellen emelik fel a hangjukat” (28/2000. (IX. 8.) AB határozat).90 85

ABH 1991. 129, 142. Azonban az esélyegyenlőséget nem egy-egy jogszabály, hanem jogszabályok és állami intézkedések rendszere révén lehet biztosítani, illetve az állam ily módon járulhat hozzá az esélyegyenlőség megteremtéséhez, vagy legalábbis az esélyegyenlőtlenségek csökkentéséhez. Vö. a 725/B/1992. AB határozattal. ABH 1992. 663, 664 86 Ilyen társadalmi cél lehet például a szakszervezeti tagság. Vö a 24/1990. (XI. 8.) AB határozattal. ABH 1990. 115, 118 87 , ABH 1997. 130, 139 88 ABH 1998. 417, 419 89 28/2000. (IX. 8.) AB határozat, ABH 2000. 174, 179 90 ABH 2000. 174, 179. Az Alkotmánybíróság által is idézett esetek közül megemlíthető Barber v. Guardian Royal Exchange Assurance Group (C-262/88. sz.) ügyben például a Bíróság a férfiak terhére fennálló

49

Megjegyzendő, hogy a pozitív diszkrimináció a kötelező szabály szintjéről a lehetőség szintjére csúszott vissza.91 A nemek egyenjogúságának kérdéséhez kapcsolódott a Strasbourgi Bíróság Karlheinz Schmidt v. Bundesrepublik Deutschland (13580/88. sz.) ügye. A Bíróság az EJEE 14. cikkével ellentétesnek találta azt a nem alapján való megkülönböztetést tartalmazó szabályozást, amely csak a helyi lakos férfiakat kötelezte a tűzoltási feladatokban való részvétel pénzbeli megváltására. A Bíróság szerint diszkriminatív az olyan megkülönböztetés, amely - nem objektív és ésszerű indokokon alapszik, vagyis nem „legitim célt” szolgál, vagy - ha az elérni kívánt cél és az alkalmazott eszközök nem állnak egymással ésszerű arányban. Ugyanakkor a jogalkotók rendelkeznek mérlegelési szabadsággal a tekintetben, hogy az egyébként hasonló helyzetek közötti különbségek megalapozzák-e az eltérő bánásmódot; a nemek közötti megkülönböztetésnek azonban különösen is súlyos indokai kell, hogy legyenek ahhoz, hogy elfogadható legyen, mondta ki a Bíróság több ízben is.92 Az Alkotmánybíróság szerint nem minősül a férfiak és nők közötti alkotmányellenes megkülönböztetésnek a nők hadkötelezettségének megszüntetése, illetve nem-léte, mivel a testület a hadkötelezettséget a honvédelmi kötelezettség részkötelezettségének tekintette (46/1994. (X. 21.) AB határozat)93 így e pozitív diszkriminációt alkotmányosnak mondta ki.

A külföldi gyakorlatban gyakran találkozni a probléma ellentétes előjelű megjelenésével, nevezetesen olyan esetet, amikor a nők – kifejezett akaratuk ellenére – nem tölthetnek be meghatározott tisztségeket a katonai pályán. Az Európai Bíróság első nagy – a nemek egyenjogúságával foglalkozó – döntései a nemek közötti egyenlőséget biztosító elvnek a honvédelem területén való érvényesülését vizsgálták. A Sirdar v. The Army Board, Secretary of State for Defence (C-273/97) ügyben a felperes, aki szakácsnő volt a brit hadseregnél, elbocsátása után kérte az áthelyezését a hadiflottához, ezt azonban megtagadták tőle, lévén, hogy e különleges alakulat bevetésénél „nem hasznosítható teljeskörűen”. A Bíróság megállapította, hogy a tagállamoknak a haderőkkel kapcsolatos alkalmazási, továbbképzési és munkakörülményeket érintő döntései nincsenek általános érvénnyel kivéve a közösségi jog hatálya alól. Ugyanakkor ebben az ügyben arra az álláspontra helyezkedett, hogy a különleges szolgálati feltételek megengedhetővé teszik a nők kizárását a tengeri alakulatokból. A Kreil v. Bundesrepublik Deutschland (C-285/98) ügyben viszont úgy döntött a Bíróság, hogy a diszkrimináció tilalmába ütközik az a német szabályozás, amely alapján nők számára a hadseregben csak az egészségügyi, illetve a zenei pálya áll nyitva, és így a nők olyan fokú kizárását (sic!) eredményezi, amely a német haderő szinte valamennyi harci alkalmazására kiterjed.94 Ez utóbbi esetben tehát az aránytalanság túlzott volta lett ügydöntő.

diszkriminációt szüntetett meg; a nőkkel szembeni pozitív megkülönböztetés engedélyezésével kapcsolatban pedig egyre visszautasítóbb a Bíróság. Különösen látványosan mutatkozott ez meg a Kalanke v. Freie Hansestadt Bremen (C-450/93. sz.) ügy és a Marshall v. Nordrhein-Westfahlen (C-409/95. sz.) ügy kapcsán; ez utóbbiban hozott ítélet a férfiak javára finomított a Bíróság addigi álláspontján. 91 28/2000. (IX. 8.) AB határozat, ABH 2000. 174, 179 92 Idézi: 28/2000. (IX. 8.) AB határozat, ABH 2000. 174, 177-178 93 , ABH 1994. 260, 267 94 Hivatkozza a 28/2000. (IX. 8.) AB határozat, ABH 2000. 174, 179

50

Mivel a pozitív diszkrimináció megvalósulásakor a jogalkotó valamely csoport egyik alcsoportja számára – egy alkotmányos cél megvalósítása érdekében – a csoport egészére megállapított szabályoknál kedvezőbb feltételeket teremt, valójában a csoport többi tagja számára a körülmények kedvezőtlenebbek, mint a kedvezményezetteknek. Ez a szituáció addig tekinthető az Alkotmánnyal összeegyeztethetőnek, amíg megfelelő alkotmányos indokokkal alátámasztható. Az Alkotmánybíróság később is megerősítette, hogy a kivételt engedő szabálynál a hangsúly a funkcionalitáson van.95 A negatív diszkrimináció azonban nem lehet a pozitív diszkrimináció eszköze, vagyis egyesek jogfosztása árán nem lehet mások számára többletjogokat biztosítani.96 Az esélyegyenlőség megteremtése ugyanis nem történhet a jogegyenlőség háttérbe szorítása révén, mert a jogegyenlőség az alkotmányosság alapvető kategóriája, melynek biztosítása az állam minden szervének kötelessége.97 Az, hogy a megkülönböztetés alkotmányos határok között maradt-e, csakis a mindenkori szabályozás tárgyi és alanyi összefüggésében vizsgálható.98 A pozitív diszkrimináció korlátjának tekinthető továbbá az egyenlő méltóság alapjogának tiszteletben tartása, illetve az Alkotmányban pozitívan megfogalmazott alapjogok védelme. Bár a társadalmi egyenlőség mint cél, mint társadalmi érdek, megelőzhet egyéni érdekeket, de nem kerülhet az egyén alkotmányos jogai elé.99 A pozitív diszkrimináció alkalmazása a jogalkotó számára nem jelent feltétlen szabadságot: alkalmazása nem sértheti az egyenlő méltóságú személyként kezelés alkotmányos követelményét, s nem ütközhet az Alkotmányban pozitívan megfogalmazott alapjogokba sem.100 IX. A hátrányos megkülönböztetés meg (nem) valósulása – esetek Az EJEB a fentebb idézett belga nyelvi ügyben kifejtette, hogy valamely megkülönböztetés akkor nem ütközik az EJEE 14. cikkébe, ha -

objektív és ésszerű indokokon alapul (különös tekintettel az adott intézkedés céljára és hatására és a demokratikus társadalmakban uralkodó általános jogelvekre), valamint - ha az alkalmazott intézkedés arányban áll az általa megvalósítani kívánt céllal. E követelmények bármelyikének hiánya a 14. cikk sérelmével jár.

Alapjogokon kívüli egyéb jogok esetében akkor állapít meg az Alkotmánybíróság alkotmányellenes megkülönböztetést, ha annak nincs tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indoka, vagyis önkényes,101 indokolatlan. Az önkényes, ésszerű indok nélküli megkülönböztetés ugyanis sérti az emberi méltóság alapjogát,102 mert ilyen esetben a törvényhozó bizonyosan nem kezelte az érintetteket azonos méltóságú személyként, s nem értékelte mindegyikük szempontjait azonos körültekintéssel, figyelemmel és méltányossággal. Az ilyen szabályozás a pozitív diszkrimináción belül is alkotmányellenes.103 Ennek indokát

95

33/1993. (V. 28.) AB határozat, ABH 1993. 247, 253 26/1993. (IV. 29.) AB határozat. Kilényi Géza alkotmánybíró különvéleménye ABH 1993. 196, 208 97 Palásti: i. m. 58. o. 98 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990. 73, 77 99 9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990. 46, 48-49 100 9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990. 46, 49 101 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994. 197 102 A lényeges különbség tehát az emberi és állampolgári jogokat sértő és az azokat nem érintő, ám önkényes megkülönböztetés között az, hogy míg a többi alapjog közvetlenül sérül, az emberi méltósághoz való jog csak más szempontok közötti megkülönböztetés során (melyek valóban nem részei az emberi és állampolgári jogoknak), közvetetten szenved sérülést. 103 1/1995. (II. 8.) AB határozat, ABH 1995. 333, 343 96

51

lásd Kilényi Géza alkotmánybírónak a 30/1997. (IV. 29.) AB határozathoz fűzött különvéleményében: Amennyiben ugyanis az emberi és állampolgári jogokon kívül eső jogok vagy életviszonyok tekintetében nem lenne irányadó a diszkrimináció tilalom, úgy – miként erre alkotmánybírói különvélemény is helyesen mutatott rá – könnyen el lehetne jutni a szegregáció alkotmányossá nyilvánításához, annak kimondásával, hogy mivel a gépkocsival való parkoláshoz avagy az italfogyasztáshoz való jog nem tartozik az alapvető jogok körébe, alkotmányossági szempontból nem kifogásolható bizonyos etnikai kisebbséghez tartozók számára külön parkolóhely kijelölése, illetőleg az említett személyek kitiltása bizonyos szórakozóhelyekről.104

Az Alkotmánybíróság szerint tehát az alkotmányi tilalom elsősorban az alkotmányos alapjogok tekintetében tett megkülönböztetésekre terjed ki, de ha a megkülönböztetés nem emberi jog vagy alapvető jog tekintetében történt, az eltérő szabályozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha az emberi méltósághoz való jogot sérti.105 1. Példák az Alkotmánybíróság gyakorlatából a) A 21/2009. AB határozat Az Alkotmánybírósághoz benyújtott indítványok az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (Áe.), valamint a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) egyes rendelkezéseit támadta. Az egyik indítványozó a vizsgálni kért Pp. 134. § (3) bekezdés utolsó mondatával kapcsolatban az Alkotmány 70/A. §-ába foglaltakra, vagyis a diszkrimináció tilalmának sérelmére hivatkozott, míg a másik indítványozó a Pp. 134. § (6) bekezdés utolsó mondatával összefüggésben az ún. „ésszerű indok” hiányát vetette fel. Az indítványok az alábbiak szerint részben megalapozottak: 1. Az Alkotmánybíróság 2007. március 23-án hozott határozatában alkotmányellenesnek nyilvánította és kihirdetése napjával megsemmisítette a Pp. 134. § (3) bekezdés utolsó mondatát. A megsemmisítés következtében a deregulált rendelkezés alábbi szöveggel marad hatályban: „A feleket és képviselőiket, valamint a tanúkat és a szakértőket, úgyszintén a hallgatóság tagjait, ha a tárgyalás rendjét megzavarják, az elnök rendreutasítja. Ismételt vagy súlyosabb rendzavarás esetében a bíróság pénzbírságot (120. §) szab ki.” 2. Az Alkotmánybíróság a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 134. § (6) bekezdés utolsó mondata alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványt elutasította. 3. Az Ae. szövegrésze alkotmányellenességének vizsgálatára irányuló eljárást az Ab. megszüntette, mivel a Ket. az Ae-t hatályon kívül helyezte és az indítvány benyújtását

104

ABH 1997. 130, 147. Ha tehát nem eleve jogosultakat különböztet meg (az állam), a megkülönböztetés korlátja a pozitív diszkrimináció elvi határa: az egyenlő méltóságú személyként való kezelés feltétlen betartása, illetve az Alkotmányban megfogalmazott alapjogok meg nem sértése. Ezen belül csak az követelhető meg, hogy a nem egyenlő kezelésnek ésszerű oka legyen, azaz ne minősüljön önkényesnek. Az ex gratia juttatásnál is irányadók az Alkotmány 70/A. §-ában foglaltak. 16/1991. (IV. 20.) AB határozat, ABH 1991. 54, 57 105

52

követően a beadványban vizsgálni kért szabállyal azonos vagy hasonló tartalmú rendelkezést a Ket. nem tartalmazott. Az AB álláspontja szerint a Pp. hatálya alá tartozó eljárásokban a rendfenntartás körében – az Alkotmány 70/A. § alapján – nincs alkotmányosan indokolható jelentősége, hogy a feleknek, képviselőiknek, tanúknak, szakértőknek vagy a hallgatóság tagjainak (akikkel szemben a rendfenntartás során intézkedések foganatosíthatók) mi a foglalkozása. A tárgyalás rendjének fenntartása ugyanolyan érdek minden esetben, így annak fenntartására igénybe vehető eszközök se mutathatnak különbséget pusztán annak alapján, hogy az eljárásban részt vevő személyek civil állásúak-e vagy sem. A Pp. 134. § (3) bekezdése a tárgyalás rendjének megzavarása esetén rendreutasítást, ismételt vagy súlyosabb rendzavarás esetén pedig pénzbírság kiszabását teszi lehetővé. A vizsgálni kért szabály a pénzbírság kiszabása alól kiveszi a fegyveres erők és rendvédelmi szervek tagjait azzal, hogy velük szemben fegyelmi eljárás lefolytatása végett az illetékes elöljáróhoz kell fordulni. Megállapítható, hogy a fegyveres erők és rendvédelmi szervek tagjait, mint személyi kört a szabályozás eltérően kezeli. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint azonban a Pp.-nek a tárgyalás rendjének fenntartására irányadó szabályai alkalmazásakor a fegyveres erők és rendvédelmi szervek tagjai nem képeznek külön csoportot, a rájuk vonatkozó – fentebb bemutatott – megkülönböztetésnek pedig nincs ésszerű indoka és így alkotmányellenes.

b) A 22/2010. AB határozat Az Alkotmánybírósághoz benyújtott indítványozók a diszkrimináció tilalmát sértő a gépjárműadóról szóló 1991. évi LXXXII. törvény (Gjt.) 2007. január elsejei módosításával kialakult gyakorlatra hivatkozással kérték a támadott rendelkezés megsemmisítését. Az indítványozók szerint az új szabályozás az Alkotmány 70/A. §-ával ellentétes módon tesz különbséget azon mozgássérültek között, akik tulajdonosként, és azok között, akik üzembentartóként használnak gépjárművet; a Gjt. ugyanis csak az előbbieket mentesíti a gépjárműadó megfizetése alól. Az indítványok az alábbiak szerint részben megalapozottak: Az Alkotmánybíróság február 23-án hozott határozatában alkotmányellenesnek nyilvánította és 2010. december 31-ei hatállyal megsemmisíti a gépjárműadóról szóló 1991. évi LXXXII. törvény (Gjt.) 5. § f) pontjában szereplő „a tulajdonában lévő” szövegrészt. E rendelkezés a következő szöveggel marad hatályban: „a súlyos mozgáskorlátozott személy, a súlyos mozgáskorlátozott kiskorú, a cselekvőképességet korlátozó (kizáró) gondnokság alatt álló súlyos mozgáskorlátozott nagykorú személyt rendszeresen szállító, vele közös háztartásban élő szülő — ideértve a nevelő-, mostoha- vagy örökbefogadó szülőt is — (a továbbiakban együtt mentességre jogosult adóalany) egy darab 100 kW teljesítményt el nem érő személygépkocsi után, ide nem értve a személytaxiként üzemelő személygépkocsit. Ha a mentességre jogosult adóalany adóalanyisága és adókötelezettsége az adóévben több személygépkocsi után is fenn áll, akkor a mentesség kizárólag egy, a legkisebb teljesítményű személygépkocsi után jár,” Az AB a Gjt. 5. § f) pontja alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt egyebekben elutasítja. Határozatában az AB kifejti, hogy többször vizsgálta már a Gjt.-ben biztosított gépjárműadókedvezményt, valamint más jogszabályok mozgássérültek számára közlekedési kedvezményt biztosító szabályait, mind az Alkotmány 70/E. §-ába foglalt szociális biztonság, mind az Alkotmány hátrányos megkülönböztetést tiltó 70/A. §-a szempontjából. E határozataiban az Alkotmánybíróság rámutatott, hogy „a szociális juttatások, járadékok mértéke alapvetően a nemzetgazdaság teherbíró képességének és számos egyéb tényezőnek a függvénye. A

53

szociális biztonság nem jelenti azt, hogy az állampolgárok egyszer elért életszínvonala a gazdasági viszonyok következtében ne csökkenhetne” A Gjt. indítvánnyal támadott szabálya mentességet biztosít a gépjárműadó megfizetése alól, az ott megjelölt alanyi kör számára. E mentességgel összefüggésben az AB megállapította: „az adókedvezményekre senkinek nincsen az Alkotmányon alapuló alanyi joga; illetőleg visszavonása a jogalkotó mérlegelési jogkörébe tartozik, önmagában alkotmányossági problémát nem képez”, továbbá „a mozgáskorlátozottak közlekedési kedvezményeit csökkentő jogszabályok nem támadhatók eredményesen az ún. szerzett jogok megvonására hivatkozva sem”. A 2007. január 1-jén bevezetett módosítást megelőzően a Gjt. nem az adómentességre jogosult alanyi kört határozta meg, hanem azokat az adótárgyakat (mozgáskorlátozott személy szállítására szolgáló gépjármű), amelyekkel összefüggésben az adómentesség igénybe vehető. A jelen esetben azonban nem tárgyi (valamely tevékenységre, eljárásra vagy más adótárgyra vonatkozó), hanem alanyi adómentességről van szó. A Gjt. alanya pedig fő szabály szerint az üzembentartó, és csak ennek hiányában a tulajdonos [2. § (1) bekezdés]. Az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdése értelmében a Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti. A mozgáskorlátozott személyek ellátása kötelezettséget jelent az állam és a társadalom számára. A fogyatékos személyek jogait és esélyegyenlőségét az államnak jogalkotás útján is elő kell segíteni. Ennek során tekintettel kell lennie a fogyatékos személyek érinthetetlen emberi méltóságára a jogosultságok és kötelezettségek elosztásakor, akkor is, ha nem eleve jogosultakról van szó. Nincs ésszerű oka annak, hogy a Gjt. 5. § f) pontjában megjelölt adóalany csak a gépjármű tulajdonosaként jogosult az esélyegyenlőséget közvetlenül szolgáló gépjárművel kapcsolatos kedvezményre, és üzembentartóként már nem. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza: elsősorban a jogalkotónak kell mérlegelnie azt, hogy a visszaélések megelőzése, a jogalkalmazási nehézségek csökkentése érdekében indokolt-e módosítani a Gjt. szóban lévő szabályait. Az Alkotmánybíróság szerint azonban a jelen szabályozásnak az a csoportképző ismérve, amely egyetlen szempontként a gépjármű tulajdonlását helyezi előtérbe, önmagában hátrányos megkülönböztetést jelent az adott esetben. A személyi körülményre tekintettel erre a mentességre jogosult adóalanyok közül kizárja azokat, akik ugyan üzembentartók, de a gépjárműnek — bármilyen ok miatt — nem tulajdonosai. A jelen esetben ezért az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Gjt. 5. § f) pontjában megállapított korlátozás sérti „az egyenlő méltóságú személyként való kezelés” elvét. Ezért az Alkotmánybíróság megállapította az alkotmányellenességét az indítvánnyal támadott szabály azon részének, amely az adómentességet a mozgáskorlátozott személy (illetve a kiskorú mozgáskorlátozott szülője) tulajdonában álló gépjárműre szűkítette, és 2010. december 31. napjával megsemmisítette azt.

c) Az 50/2009. AB határozat Az indítványozó beadványában Somogyhárságy Község Önkormányzata Képviselőtestületének (továbbiakban: Képviselő-testület) a közterületek használatáról szóló 8/2008. (VI. 27.) számú rendeletének (Ör.) 2. számú melléklete VIII. pontja alkotmányellenességének a megállapítását és megsemmisítését kezdeményezte. Álláspontja szerint a támadott rendelkezés a diszkrimináció tilalmába [Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése], a szabad versenyre vonatkozó [Alkotmány 9. § (2) bekezdése] rendelkezésbe ütközik. A hátrányos megkülönböztetés igazolásaként arra hivatkozik, hogy a közterülethasználati díjak olyan díjtételeket írnak elő, amelyekkel hátrányos megkülönböztetést valósítanak meg egyes jogalanyokkal szemben. Az indítvány megalapozott: Az AB 2009. április 21-én hozott határozatában alkotmányellenesnek nyilvánította és kihirdetése napjától megsemmisítette a Képviselőtestület Ör. 2. számú melléklete VIII. pontját.

54

A diszkrimináció vizsgálatánál az első eldöntendő kérdés, hogy az adott szabályozás tekintetében állított megkülönböztetés egymással összehasonlítható alanyi körre vonatkozike. Ebben az ügyben a közterületi engedély alapján kiskereskedelmi tevékenységet végzők alkotnak az adott szabályozás tekintetében homogén csoportot. A közterület használatáért fizetendő díj, ahogyan azt az Alkotmánybíróság a 38/1998. (IX. 23.) AB határozatában (a továbbiakban: Abh.) is megállapította „a közterület használatának ellenértéke. Ennek megfelelően a közterület-használat díjának alapvetően a közterülethasználat értékét befolyásoló tényezőkhöz (a terület nagysága, a településen belüli elhelyezkedése, a használat módja, időtartama stb.) kell igazodnia. A közterület-használók között a közterület-használati díj mértéke tekintetében e tényezők alapján tett megkülönböztetés nem tekinthető alkotmányellenesnek”. Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban azt is hangsúlyozta, hogy a „közterület-használat díjának olyan szabályozása, amely a közterület-használat értékét meghatározó tényezők azonossága esetén, a szolgáltatástól független, annak értékét nem befolyásoló szempontok alapján kirívóan magas díjfizetési kötelezettséget ír elő egyes vállalkozókra és ezzel megkülönböztetést tesz a közterületet használó vállalkozók között, önkényes, ezért alkotmányellenes” (ABH 1998, 454, 456-457.). Az Alkotmánybíróság a 21/2003. (IV. 18.) AB határozatban megerősítette, hogy alkotmányosan nem indokolható az a szabályozás, amikor a közterület-használati díjat olyan szempontokra alapítják, amelyek a közterület használatával nincsenek összefüggésben, s ezzel a díj mértéke tekintetében nem releváns szempont alapján, önkényesen, ésszerű indok nélkül tesznek megkülönböztetést a közterületet azonos feltételek mellett használó kereskedelmi, vendéglátó-ipari közterület-használók között (ABH 2003, 784, 789.). Minderre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Ör. 2. számú melléklet VIII. pontja ésszerű indok nélkül tesz aránytalanul nagy különbséget a közterületen értékesítést végzők között, ami így az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében megfogalmazott diszkrimináció tilalmát sérti, ezért a támadott rendelkezést megsemmisítette.

2. Példák az EBH gyakorlatából a) Nemi hovatartozás A kérelmező szerszám-raktárosként dolgozott egy cégnél két férfi kollégájával azonos munkakörben, de fizetése az egyik munkatársáénál 70, a másikénál 100%-kal alacsonyabb volt, így szerinte a munkáltató női mivoltánál fogva alkalmazott hátrányos megkülönböztetést. A Hatóság az ügyben eljárást indított, és a munkáltatótól kimutatást szerzett be a vizsgált időszakra vonatkozó bérezésről, melynek kapcsán a cég előadta, hogy a bérek munka-alku során alakulnak ki, és míg a két vizsgált férfi munkavállaló 15, illetve 16 éve a cég munkavállalója, Kérelmező és egy másik női szerszám-raktáros 4, illetve 2 évvel ezelőtt került felvételre, az egyik férfi munkavállaló továbbá vezető beosztást is töltött be korábban a cégnél. Kérelmező szerint azonban az egyik férfi munkatársa csak közel vele egy időben, a másik pedig már az ő érkezését követően kezdte betölteni a szerszám-raktáros munkakört (korábban más beosztásban alkalmazták őket), így mindkettejüket ő tanította be a munkára. Kérelmező munkabérét az ugyancsak szerszám-raktáros munkakörben alkalmazott férfi munkavállalókénál a vizsgált időszakban lényegesen alacsonyabb összegben állapította meg a munkáltató, és az eltérés arányaiban a béremelések során is megmaradt, ami összegszerűen egyre nagyobb különbséghez vezetett. A férfi munkavállalók ugyan 1993., illetve 1994. óta a cég alkalmazásában álltak, de csak 2003-tól, illetve 2007-től töltötték be a szerszám-raktáros munkakört, vagyis az egyikük mindössze kb. két évvel szerezhetett több gyakorlatot a Kérelmezőnél, a másik személynél Kérelmező bírt nagyobb tapasztalattal. Az összehasonlítási alap a szakmai gyakorlat tekintetében is csak a megegyező munkakör lehet, ez pedig ebben az esetben nem indokolhatta a kiugróan magas bérezési különbséget.

55

A munkáltató az eltérő bérezés tényét nem tagadta, a megkülönböztetésnek a munka jellege vagy természete alapján indokolt, jogszerű és arányos voltát nem tudta igazolni: a férfiak jelentősen magasabb munkabérét egyetlen konkrét okkal, a cégnél töltött szakmai múltjukkal magyarázta. A teljesen más munkakörben töltött szakmai gyakorlat viszont nem jelenthet jogszerű indokot arra, hogy a férfi munkavállalók munkabére folyamatosan mintegy 50110% közötti nagyságrenddel Kérelmezőénél magasabb legyen. A nemi hovatartozás szerinti közvetlen hátrányos megkülönböztetést igazolta az a tény is, hogy egy másik szerszámraktárosként dolgozó női munkavállaló is 45-60, illetve 100%-kal kevesebb munkabért kapott férfi kollégáinál, munkaviszonya során mindvégig. A Hatóság jogsértést megállapító határozatában a jogsértő magatartás jövőbeni tanúsítását megtiltotta, és a munkáltatót 500.000,-Ft bírság megfizetésére kötelezte.106 Kérelmezőt egy áruért érkező kamion utasaként (melyben párjával, mint sofőrrel utazott együtt) a szolgálatot teljesítő biztonsági őr női nemhez tartozására hivatkozással nem engedte be egy cég telephelyére. A biztonsági őr a kérelem szerint azt közölte, hogy „a sofőr nem mehet be nővel együtt”, melynek következtében Kérelmező a sötét, hideg utcán történő várakozásra kényszerült. Kérelmező sérelmesnek találta azt is, hogy az őr nem irányította őt más kapuhoz, nem tájékoztatta a várakozási lehetőségekről, illetve kulturált várakozási lehetőséget a cég nem biztosított számára. A cég vagyonvédelmi és rendészeti szabályzata értelmében ugyanakkor „A tehergépjárművön a beléptetéskor a vezetőn kívül csak olyan személy tartózkodhat, aki a szállítmány intézésével, kísérésével van megbízva”. Egy másik pont szerint vendégek egyszeri személyi belépési engedéllyel léphetnek be a cég területére, amennyiben az igénylésre jogosult személy a kapunál fogadja őket. Ha erről előzetesen nem történik egyeztetés, a vagyonőr jelzi a fogadó félnek a vendég érkezését, majd fogadókészség esetén adatai rögzítését követően a vendéget beengedi. Amennyiben nincs fogadókészség, úgy az ügyfél (vendég) nem léphet be a társaság területére” A cég szerint a szolgálatot teljesítő őr a szabályzatban foglaltaknak megfelelően járt el, amikor Kérelmezőnek nem engedélyezte a belépést, melynek megtagadását nem a női mivolta, hanem a szabályzatban rögzített feltételek (pl. fogadókészség hiánya) indokolták. A cég telephelye veszélyes ipari üzem, amely munkabiztonsági és vagyonvédelmi okból szigorú beléptetési szabályokat követel. Kérelmező a közúti kapun kívánt belépni, ahol egyrészt csak gépjárművel lehet, másrészt a kapun belül nincs kiépített várakozó helyiség, kívül pedig már közterület található. A Hatóság tárgyi ügyben az eljárás alá vontat terhelő kimentési bizonyítási kötelezettség körében csatolt vagyonvédelmi és rendészeti szabályzatban foglalt rendelkezéseket a különbségtétel adott jogviszonnyal közvetlenül összefüggő, ésszerű indokának fogadta el. Fentiek tükrében nem volt megállapítható, hogy Kérelmezőt nemi hovatartozása miatt zárták volna ki a cég telephelyére történő belépés lehetőségéből, hiszen Kérelmező nem felelt meg a szabályzatban foglalt belépési feltételeknek, a biztonsági őr tehát jogszerűen tiltotta meg számára a belépést. Azon túl, hogy Kérelmező a vendégfogadásra irányadó előírásoknak nem tett eleget, azt sem igazolta, hogy az adott szállítmány intézésével vagy kezelésével lett volna megbízva, így a biztonsági őrtől az adott helyzetben nem volt elvárható, hogy a vonatkozó szabályzat megsértésének kockázatát is felvállalva őt a telephelyre beengedje. Fenti megállapításon az őr Kérelmező megsértésére alkalmas szóhasználata, valamint a kulturális várakozási lehetőség hiánya sem változtat, mely körülmények értékelhetők sérelemként, de nem alapozták meg az ügyben a hátrányos megkülönböztetés megállapíthatóságát. Fentiek miatt a Hatóság a kérelmet elutasította.107

b) Életkor A kérelmező azt sérelmezte, hogy életkora (78 év) miatt az X bankkal szerződéses kapcsolatban álló áruháznál nem vehetett igénybe egy a bank által nyújtott hitelkártya 106 107

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/117-2010.pdf http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/406-2010.pdf

56

szolgáltatást. A kérelmező előadta, hogy rendelkezett a bank által előírt hitelkártya igényléséhez szükséges feltételekkel, ennek ellenére kérelmét elutasították, és annak okát kifejezett kérdése ellenére sem indokolták meg. A bank előadta, hogy a kérelmező által sérelmezett hitelkártya-igénylésnél az általa megadott paraméterek kapcsán nem tud érdemben nyilatkozni, mert a hiteligénylés elutasítása esetén az ügyfél által benyújtott dokumentumok nem maradnak a bank kezelésében, az eredeti dokumentumok visszaadásra kerülnek, a másolt dokumentumokat pedig megsemmisítik. Ugyanakkor a hatóság azon kérdésére hogy a kérelmező hitelkártya-igénylését megelőző fél év alatt hogyan alakult a kérelmek elbírálása a kérelmezővel azonos helyzetben lévő, havi 60.000 Ft-ot meghaladó nettó jövedelemmel rendelkező, 72 év feletti igénylők esetében, a bank úgy nyilatkozott, hogy ezen igénylők kérelmét 100%-ban elutasította. A hatóság nem fogadta el az eljárás alá vont azon kimentését sem, miszerint a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) célvizsgálata alapján készült jelentés a bank hitelkártya termékkel kapcsolatos gyakorlatát megfelelőnek találta. Ugyanis ezen jelentésben a PSZÁF úgy nyilatkozott, hogy „hitelkártya esetén, ha az ügyfél igényléskori életkora 72 év, vagy annál magasabb, akkor egyedi kockázatkezelési jóváhagyás alapján lehetséges az igénylés befogadása”. A hatóság az ügyben megismert pénzintézeti gyakorlat tekintetében a PSZÁF állásfoglalását is figyelembe vette, mely szerint a pénzügyi intézménynek mérlegelnie kell, hogy milyen módon nyújthat hitelt idősebb ügyfelének. Az ügyben a hitelkérelem elutasításának oka minden más tényező vizsgálata nélkül a kérelmező életkora volt, amit a bank nem tudott hitelt érdemlően cáfolni. A hatóság a jogsértő magatartás jövőbeni tanúsítását megtiltotta, egyben ötmillió forint összegű bírság megfizetését, és határozata 6 hónapra történő nyilvánosságra hozatalát rendelte el. A bank jogsértő gyakorlata által érintett hiteligénylők száma a kérelmező személyén túl is jelentős volt, a hatóság korábban már elmarasztalta az eljárás alá vont pénzügyi szolgáltatót életkor szerinti hátrányos megkülönböztetés miatt.108

c) Egy ügy „élete” Az EBH-hoz érkezett bejelentés szerint egy vidéki város Polgármesteri Hivatala azzal, hogy jogi előadói munkakör betöltésére közzétett pályázatának felhívásában, előnyben részesítési feltételként szerepeltette a helyi lakhelyet, megsértette az esélyegyenlőség követelményét. A bejelentő álláspontja szerint a pályázati kiírás az adott településen lakhellyel nem rendelkező jelentkezők indokolatlan hátrányos megkülönböztetését eredményezte. A hatóság –mivel arra a vonatkozó jogszabályok lehetőséget biztosítanak- hivatalból indított közigazgatási hatósági eljárást a pályázati kiírás előnyben részesítési feltételének jogszerűségének vizsgálata céljából. A Polgármesteri Hivatal képviseletében eljáró polgármester nyilatkozatában kifejtette, hogy az érintett pályázati felhívásban nem alkalmazási feltétel, csupán előnyben részesítési kritérium volt a települési lakhely. A helyi lakosoknak annak ellenére nem biztosítottak feltétlen előnyt, hogy álláspontja szerint egy munkáltatónak joga van ahhoz, hogy a településén élőket előnyben részesítse. Közölte azt is, hogy az álláshelyre sikerrel pályázók egyike sem helyi lakos, az egyetlen helyi pályázó pedig elutasításra került. Emellett kifejtette, hogy a Polgármesteri Hivatalban jelentős számban dolgoznak nem helyi lakosok is. A hatóság eljárása során megállapította, hogy az adott település Polgármesteri Hivatala megsértette az egyenlő bánásmód követelményét, azzal, hogy az adott álláshely betöltésére közzétett pályázati felhívásában indokolatlanul és jogszerűtlenül szerepeltette előnyben részesítést biztosító feltételként a helyi lakhelyet, a feltétel szerepeltetésének a Polgármesteri Hivatal nem tudta a munka jellege vagy természete alapján indokolt, lényeges és jogszerű indokát adni. A hatóság kiemelte, hogy a közigazgatási hatósági vizsgálat során nem bírt relevanciával az a tény, hogy nem helyi lakosok is dolgoznak a Polgármesteri Hivatalban, valamint, 108

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/188-2010.pdf

57

hogy az egyetlen helyi jelentkező elutasításra került. A hatóság a jogsértő magatartás további folytatásának megtiltásán túl, a határozat anonimizált formájának 30 napra történő nyilvánosságra hozatalát rendelte el. A Polgármesteri Hivatal bírósági felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő a hatóság határozatával szemben a Fővárosi Bíróság előtt, mely a hatóság határozatát ítéletével helyben hagyta. A Polgármesteri Hivatal a Fővárosi Bíróság döntésének felülvizsgálatát kérte a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságától, mely döntésével a Fővárosi Bíróság ítéletét, illetve a hatóság határozatát hatályon kívül helyezte. A Legfelsőbb Bíróság ítéletében osztotta a Polgármesteri Hivatal álláspontját, kifejtve, hogy jelen ügyben a helyi lakhely nem alkalmazási, hanem előnyben részesítési feltételként szerepelt, a nem az adott településen élők, nem kerültek kizárásra a jelentkezésből. A Legfelsőbb Bíróság kiemelte, hogy a kiírás következtében ténylegesen senki nem részesült hátrányos megkülönböztetésben. Határozat kelte: 2008. szeptember 10. Legfelsőbb Bíróság ítéletének kelte: 2010. február 03.109

d) A „Molnár Oszkár eset” (1475/2009. EBH) A hatóság hivatalból indított eljárást Molnár Oszkár Edelény Város Önkormányzatának polgármesterével szemben aki olyan kijelentést tett az önkormányzat testületi ülésén, amely tartalmát tekintve alkalmas volt arra, hogy a roma kisebbséghez tartozó anyákkal, terhes nőkkel szemben az egyenlő bánásmódról és az Ebtv. 10.§ (1) bekezdésében rögzített zaklatás tényállását megvalósítsa. A Hatóság a hivatalból történő eljárás megindítását indokoltnak tartotta azért is, mert a kijelentés a társadalom széles körében – médiában, video hírportálokon – vált ismertté, és váltotta ki a roma közösséghez tartozók, elsősorban nők körében a megalázottság érzését. Az eljárás során a hatóság zárt tárgyalást tartott. Az eljárás alá vont polgármester a tárgyaláson előadta, hogy a vitatott kijelentés 2009. június 24-i képviselő-testületi ülésen hangzott el, azonban nem úgy, ahogyan az az eljárás alá vonásról értesítő levélben szerepelt. A június 24-i testületi ülésről készült videofelvétel a youtube.com oldalon megtekinthető. A polgármester szó szerint jegyzőkönyvbe diktálta, hogy valójában hogyan hangzott el a kijelentés, és hangsúlyozta, hogy egyszer sem említett olyant, hogy „cigány, vagy roma terhes nő”. Előadta továbbá, hogy a képviselő testület egyik tagja, Magyar Árpádné a roma kisebbséghez tartozik, és az ő hozzászólása idézte elő az általa elmondottakat. Az eljárás alá vont jegyzőkönyvbe diktálta Magyar Árpádné kijelentését, amely szerint: „igaz hogy a cigányok bűnöznek, de a cigányok csak kis bűncselekményeket, lopásokat követnek el, például falopás, ami még az 5 ezer forintot sem éri el, és ezért őket rögtön börtönbe viszik, viszont a pesti nagyurak, akik milliárdokat lopnak, azoknak semmi bajuk nem esik. Igaz, hogy a cigányok 10 gyereket szülnek, akárhogy is, de felnevelik őket, de a magyarok megölik a csecsemőiket.” Hivatkozott arra, hogy ez a kijelentés váltotta ki belőle, hogy úgy nyilatkozzon a testületi ülésen, mely szerint „a környező településeken, a cigányok által többségében lakott településeken, például Lakon, például Szendrőládon terhesség ideje alatt szándékosan olyan gyógyszereket szednek, hogy bolond gyerek szülessen, hogy dupla családi pótlékot tudjanak lehívni, hogy a terhesség ideje alatt… gumikalapáccsal veri a terhes nő a hasát azért, hogy nyomorék gyereke szülessen”. Előadta továbbá, hogy a szocialista képviselőcsoportból CsGY képviselő volt az, aki az elhangzottakhoz hozzászólt, és elmondta, hogy már többször kinyilvánították a szocialista képviselők, hogy több dologban egyetértenek vele, pl. az oktatással- és a kisebbségről alkotott véleményével.

109

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/819-2008.pdf

58

Az eljárás alá vont azzal védekezett, hogy nem volt célja az etnikai kisebbséghez tartozók megbántása, ezért az általa hivatkozott településeken élőktől bocsánatot kért, hangsúlyozta, hogy egy jelenségről beszélt, azonban konkrét eseteket a hatóságnak sem említett, mivel akiket tanúként tudna megjelölni, azok sohasem vállalnák a nevüket, mert félnek. Az eljárásban tanúként a hatóság a tárgyaláson meghallgatott számos cigánykisebbség érdekvédelmi, képviseleti és önkormányzati szerv vezetőjét, tagját, akik meghallgatásuk során egyöntetű felháborodásuknak adtak tanúbizonyságot, hangsúlyozva, hogy a romák sorsa önmagában félelemmel teli, olyan körülmények között, amikor több gyilkosságot is elkövettek ellenük az elmúlt időszakban, az eljárás alá vont által tett kijelentés pedig még inkább nehezíti a helyzetüket. Az Egyenlő Bánásmód Hatóság megállapítása szerint az eljárás alá vont polgármester önmagában azzal, hogy egy nagyobb csoportnál (roma kisebbség, terhes nők, anyák) más jogszabályok által is tilalmazott magatartásokat nevesített, nemcsak a vélelem szintjén, hanem határozott célzást téve arra, hogy tudomással bír e magatartások elkövetésére, továbbá azzal hogy ezen magatartásokat összefüggésbe hozta a születendő gyermek egészségi állapotával, a hatóság álláspontja szerint megvalósította az Ebktv. 8.§ a) e) és l) pontjaiban felsorolt védett tulajdonsággal rendelkezőkkel szemben a zaklatás tényállását. A kijelentés, – amely ismertté vált a nagy nyilvánosság előtt is –, alkalmas volt arra, hogy a fenti védett tulajdonsággal rendelkező, és az eljárás alá vont által külön is nevesített településeken élőkkel szemben, de e települések környezetében ellenséges, támadó és megszégyenítő környezetet alakítson ki, amely e csoportokhoz tartozók identitására, személyiségére, további életére hosszabb időn keresztül negatív befolyást gyakorolhat, e csoporthoz tartozók társadalmi megítélésüket csorbítja, és növeli a velük szembeni előítéletességet. A Hatóság az eljárás alá vont polgármesternek megtiltotta a jogsértő magatartás jövőbeni tanúsítását és elrendeli a jogsértést megállapító jogerős és végrehajtható- a későbbiekben anonimizált formában megküldésre kerülő határozatának 90 napra történő nyilvános közzétételét a hatóság és az önkormányzat honlapján.

3. Példa az ombudsmani gyakorlatból – a „monoki modell” Dr. Kállai Ernő a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa 2008. június 17én kelt jelentésében a szociális ellátásokat szigorító egyes helyi önkormányzati rendeletek kisebbségi jogi szempontú vizsgálatáról értekezett. A vizsgálat középpontjában azok a gyermekjóléti- és a szociális ellátási rendszer átalakítására irányuló helyi rendeletek állnak, amelyekkel helyi és országos szinten munkára akarják „ösztönözni” a hátrányos helyzetű – jelentős arányban a roma kisebbséghez tartozó – lakosokat. A kisebbségi ombudsman álláspontja szerint minden olyan jogszerű, szakmailag és tudományosan megalapozott, hatásvizsgálattal megfelelően alátámasztott, társadalompolitikai szempontból is átgondolt kezdeményezést, amely a segélyből élő állampolgárokat a munkaerő-piachoz közelíti, az értelmes és produktív munka világába vezeti vissza támogatni kell, azonban a jelenlegi helyi, kistérségi erőfeszítések nem szolgálják a fenti célok megvalósulását, a „szankcionáló” jellegű rendeletek csak növelik a gyermekjóléti- és szociális ellátórendszer átalakításával kapcsolatos félelmeket, ellenérzéseket. A vizsgálat távlati célja a kirekesztő jellegű, a leghátrányosabb körülmények között élő (nagyszámban roma) lakosok szociális helyzetének további romlását előidéző jogszabályalkotás megakadályozása, megelőzése. Jelentésében a kisebbségi biztos a releváns gyakorlat feltárása után alkotmányossági aggályait fogalmazza meg a kialakuló vagy már kialakult szabályozással szemben. Dr. Kállai Ernő álláspontja szerint a helyi önkormányzatok tudatosan megsértették a jogállamiság elvét, amikor olyan rendeletet alkottak meg, amely nyilvánvalóan alkotmányellenesen szabályozza a rendszeres szociális segély megállapítását, folyósítását. Vagyis a vizsgált önkormányzati rendeletek megalkotása az önkormányzati jogalkotás

59

rendjével, a szociális biztonsághoz fűződő alkotmányos joggal valamint a jogállamiság elvével összefüggésben visszásságot idézett elő. A jelentés átfogóan foglalkozik a „monoki modell” és az Alkotmány 70/A. § problematikájával. Az elvi tételek és szabályozások ismertetése után Dr. Kállai Ernő rámutat arra, hogy Magyarország az Alkotmány 70/A §-ból és az egyenlő bánásmód elvének alkalmazásáról szóló 2000/43/EK irányelvből fakadó jogszabály alkotási kötelezettségét Ebtv. útján valósította meg. Az Ebtv. 8. §-a értelmében közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek minősül az olyan rendelkezés, amelynek eredményeként egy személy vagy csoport valamely valós vagy vélt jellemzője miatt részesül kedvezőtlenebb bánásmódban, mint amelyben más, összehasonlítható helyzetben levő személy vagy csoport részesül, részesült vagy részesülne. Nemzeti, etnikai kisebbségi származáshoz kötődő közvetett diszkrimináció akkor valósul meg, ha egy látszólag az egyenlő bánásmód követelményének megfelelő rendelkezés, meghatározott nemzeti, etnikai kisebbségi származású személyeket vagy csoportokat lényegesen nagyobb arányban hátrányosabb helyzetbe hoz, mint amelyben más, összehasonlítható helyzetben lévő személy vagy csoport volt, van vagy lenne. Tekintve, hogy nem kifejezetten és kizárólag roma származású személyeket érintenek az általunk vizsgált rendeletek, a közvetlen diszkrimináció kérdése fel sem merült a vizsgálat során. Az áttekintett rendeletek és az azokat övező egyéb dokumentumok, nyilatkozatok azonban már első olvasatra felvetik a közvetett diszkrimináció alapos gyanúját, a következő okokból: - Az érintett térségben illetve településeken szociológiai kutatások szerint igen magas a lakosságon belül a romák aránya, és körükben a halmozott hátrányok között élő munkanélküli személyek száma. - A mélyszegénységben élők körében a romák száma jóval meghaladja a népesség egésze körében becsült arányukat. Szociológiai kutatások szerint a mélyszegénység egyre inkább etnikai arcot ölt Magyarországon. A monoki polgármester sajtószerepléseiben kifejezetten a roma lakosság körülményeire hivatkozva érvelt. Az ügy egyéb média-megjelenéseiben is sorra roma családokról szóló képsorokat mutattak be a probléma illusztrálására. A Szerencsi Kistérség fentiekben ismertetett nyilatkozata – legalábbis közvetett formában – sok helyen tényként, létező jelenségként kezeli a romákkal kapcsolatos sztereotípiákat, előítéleteket. Lényeges, hogy a közvetett diszkrimináció megállapításának nem előfeltétele a diszkriminációra irányuló szándék, sőt még annak tudata sem, hogy az adott látszólag semleges rendelkezés potenciálisan hátrányosabb helyzetbe hozhat egy adott csoportot. Az erre irányuló szándékot valószínűsítő körülmények azonban erősítik a közvetett diszkrimináció megállapítását. A fentiek alapján tehát előre vetíthető, hogy amennyiben a rendeleteket ténylegesen alkalmaznák, a segélyek azok alapján történő megvonása lényegesen nagyobb arányban érintené a roma lakosokat a nem roma lakosoknál. Mindaddig azonban, amíg e módosítások alkalmazása során ez a jól modellezhető megállapítás nem igazolódik be, az Ebktv. értelmében a közvetett diszkrimináció megállapítására nincs lehetőség. Ez a helyzet azonban felhívja a figyelmet a magyar szabályozás egy fontos hiányosságára a 2000/43/EK irányelvben használatos fogalomhoz képest. A fenti Irányelv 2. cikkének pontos magyar fordítása ugyanis úgy szólna, hogy „közvetett megkülönböztetés áll fenn, ha egy látszólag semleges rendelkezés, feltétel vagy gyakorlat az egy faji vagy etnikai származású személyeket más személyekhez képest különösen hátrányosan érintene.” Az irányelv hatályos magyar szövege azonban az „érint” kifejezést használja, tehát a potenciális hátrányokozást nem vonja a közvetett diszkrimináció tilalmi körébe. Az eredeti angol illetve francia szövegből, illetve a közvetett diszkrimináció fogalmának történeti értelmezéséből egyértelműen következik azonban, hogy a közvetett diszkrimináció megállapításához az is elegendő, ha az adott feltétel, rendelkezés vagy gyakorlat alkalmas arra, hogy hátrányosan érintsen meghatározott tulajdonságokkal rendelkező személyeket.

60

A hatályos magyar jog tehát ezen a ponton nem áll összhangban az uniós követelményekkel. Az Ebtv. közvetett diszkrimináció fogalma alacsonyabb szintű védelmet nyújt a 2000/43/EK. Irányelv angol és francia szövegénél, ezért a biztos indítványozta a magyar törvényi szabályozás megfelelő módosítását. Ez azt a problémát is maga után vonja, hogy a kérdéses rendeletekkel szemben nem lehet az Ebtv-n alapuló eljárást lefolytatni egészen addig, amíg azok alkalmazásáról gyakorlati tapasztalatok nem gyűlnek össze. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy – amennyiben a rendeletek indokai nem felelnek meg a törvényben rögzített kimentési lehetőségeknek – a hátrányos megkülönböztetés alkotmányos tilalmának veszélyét, így ezzel összefüggő visszásságot állapítson meg az országgyűlési biztos. Az Ebtv. 8.§ (2) bekezdése szerint alapjoggal összefüggő diszkrimináció esetén, ha e törvény eltérően nem rendelkezik, az olyan magatartás, intézkedés, feltétel, mulasztás, utasítás vagy gyakorlat (a továbbiakban együtt: rendelkezés) nem sérti az egyenlő bánásmód követelményét, amely a hátrányt szenvedő fél alapvető jogát másik alapvető jog érvényesülése érdekében, elkerülhetetlen esetben korlátozza, feltéve, hogy a korlátozás a cél elérésére alkalmas és azzal arányos. (Ez a mérce gyakorlatilag az Alkotmánybíróság által kimunkált szükségesség-arányosság tesztjének felel meg.) A vizsgált esetekben a szociális biztonsághoz fűződő jog illetve a gyermekek alkotmányos jogainak korlátozására kerül sor. E jogkorlátozásokkal szemben nem állnak olyan érvek, amelyek akár csak megközelítenék a fenti kívánalmakat. Így megállapítható, hogy a kérdéses rendeletek megalapozzák a roma lakossággal szembeni közvetett diszkrimináció közvetlen veszélyét. Az Obtv. 29. § (4) bekezdése szerint a visszásság az alapvető jog sérelme vagy annak közvetlen veszélye esetén is megvalósul, azaz az Alkotmány 70/A. §-ban rögzített hátrányos megkülönböztetés tilalmával összefüggésben alapjogi visszásság valósult meg.

Összegzésképpen a kisebbségi ombudsman ismerteti álláspontját, mely szerint rendkívül veszélyes és alkotmányossági szempontból aggályos lenne, ha a „monoki modell” mintáját alapul véve kerülne sor a gyermekjóléti- és szociális ellátások rendszerének átfogó módosítására. Továbbá elismeri annak fontosságát, hogy a kormányzat a valódi problémákkal foglalkozva, azokra megoldási tervezetet dolgozzon ki.

61

3. FEJEZET A NEMZETI ÉS ETNIKAI KISEBBSÉGEK JOGAI* (ZELLER JUDIT) I. Kisebbségi jogok a nemzetközi jogi környezetben A nemzeti és etnikai kisebbségek (a továbbiakban: Kisebbségek) jogai fontos kérdésként jelennek meg a nemzetközi szervezetek – az ENSZ, az Európa Tanács, az Európai unió, valamint az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) – napirendjén. A nemzetiségi kérdés a legritkább esetben merül fel önállóan, a leggyakrabban valamely vallási, migrációs, illetve gazdasági kérdéssel együttesen jelentkezik, így gyakran vált ki erőteljes feszültséget adott állam társadalmi csoportjaiból. Számos kisebbségi konfliktus ráadásul igen ősi és mélyen gyökerező, szorosan összefonódik a rasszizmus és a faji felsőbbrendűség diskurzusával.110 Bár a kisebbségek jogainak kérdése már korábban is megjelent, az első kifejezetten a kisebbségi jogokat deklaráló jogi szöveg a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 27. cikke, amelyet 1992-ben a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szóló Nyilatkozat követett. Ez a dokumentum a diszkrimináció tilalmának bevett megfogalmazása mellet már számos „pozitív jogot” is megfogalmazott a kisebbségek számára, állami kötelezettségek formájában.111 Ugyanebben az évben állították fel az EBESZ kisebbségi főbiztosának intézményét, akinek a feladata a korai jelzés és korai közbelépés a nemzetiségek közötti feszültségek esetén. Bár az Európai Uniónak elsősorban nem az emberi jogok védelme és biztosítása volt eredeti célja, mégis, egyre inkább részt vállalt és vállal jelenleg is az alapjogok tiszteletben tartásából. Mindezek ellenére az Unió a kisebbségvédelem területén sokáig néma maradt, jelentős előrelépés volt azonban, amikor az Európai Unió Tanácsa 1993-ban, az újonnan csatlakozni kívánó államok számára kidolgozta az ún. „koppenhágai kritériumokat”, amelyek első csoportjába – a politika kritériumok közé – bekerült a kisebbségi jogok tiszteletben tartása és védelme is. A kisebbségek védelme alapjogi védelmet nyert, amikor bekerült a 2000-ben elfogadott Alapjogi Chartába. Az Európa Tanács dokumentumainak szövegéből szintén több, kisebbségi jogokat védő rendelkezés kiemelhető. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye ugyan nem tartalmaz kifejezetten kisebbségi vonatkozású rendelkezéseket, ám a diszkrimináció tilalmának keretei között – 14. cikkében – többek között tiltja a nyelvi vagy a nemzeti kisebbséghez való tartozás alapján megvalósuló megkülönböztetést is. Ehhez kapcsolódik szorosan az EJEE 12. Kiegészítő Jegyzőkönyve, amelynek 1. cikkében a (hátrányos) megkülönböztetés tilalma nyer megfogalmazást. E cikk ismételten utalást tartalmaz a nemzeti származásra, mint a megkülönböztetés egyik alapjára, és tiltja ennek alkalmazását. 1994-ben hagyta jóvá a Nemzeti Kisebbségek Védelmének Európai Keretegyezményét az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága. A dokumentum 1998-ban lépett hatályba. 1998-ban lépett hatályba: a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája, amely azonban kizárólag a kisebbségek nyelvi jogaival foglalkozik.112 Tekintettel arra, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) ítélkezési gyakorlatában pusztán az EJEE által rögzített emberi jogokat tekintheti zsinórmértéknek, határozatai a kisebbségekkel összefüggésben rendszerint

110

Thornberry, P. és Martin Estebanez, M. A.: Minority rights in Europe. Council of Europe Publishing, Strasbourg, 2004 111 Szalayné Sándor Erzsébet: A kisebbségvédelem nemzetközi jogi intézményrendszere a 20. században. Gondolat Kiadói Kör-MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest 2003. 112 Uo.

62

diszkriminációs kérdésként merülnek fel, de nem ritka az oktatási, a véleménynyilvánítás szabadságát érintő, vagy akár az egyesülési jog hatálya alá tartozó eset sem. II. A nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak alkotmányjogi szabályozása A magyar Alkotmány az állampolgárok alapvető jogi és kötelezettségei között rögzíti a kisebbségekre vonatkozó rendelkezéseket, az alábbiak szerint: „68. § (1) A Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők. (2) A Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket. Biztosítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát. (3) A Magyar Köztársaság törvényei az ország területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletét biztosítják. (4) A nemzeti és etnikai kisebbségek helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre. (5) A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.”

Az Alkotmányban meghatározott szabályokat a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény (a továbbiakban: Nektv.) konkretizálja. A Nektv. megalkotásának folyamatával hozható összefüggésbe az Alkotmánybíróság 35/1992. (VI. 10.) határozata. Az Alkotmánybírósághoz már 1991-ben érkezett indítvány arra vonatkozóan, hogy az Országgyűlés még nem tett eleget jogalkotói feladatának az Alkotmány 68. § (1) bekezdése tekintetében, mert nem alkotott kisebbségi törvényt. Az AB eljárását 1992. január 1-jéig felfüggesztette, mert várható volt, hogy a Nektv.-t a parlament időközben elfogadja. Erre azonban nem került sor, ezért az Alkotmánybíróság megállapította a mulasztásos alkotmánysértést. Kimondta, hogy „A nemzeti és etnikai kisebbségek általános képviseletének törvényi biztosítása nem történt meg az Alkotmány rendelkezéseinek megfelelő mértékben és módon. Az Alkotmány 68. § (4) bekezdése lehetővé teszi, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek helyi és országos önkormányzatokat hozzanak létre, aminek feltételeit és körülményeit törvényi rendelkezés mindmáig nem rendezi.”113

Mindezekre tekintettel felhívta az Országgyűlést, hogy jogalkotási kötelezettségének 1992. december 1-jéig tegyen eleget.114 A Nektv. megalkotására végül 1993-ban került sor. A törvény a nemzeti és etnikai önazonossághoz való jogot alapvető emberi jognak, a kisebbségek egyéni és kollektív jogait pedig alapvető szabadságjogoknak tekinti. A kisebbségek számára biztosított jogok nem a többség adományai és nem a kisebbségek kiváltságai, hanem olyan jogok, amelyek a kisebbségeket eleve, objektív alapon illetik meg, mivel forrásuk a másság joga. A törvény a magyar állampolgárságú nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak megfogalmazására szorítkozik, nem terjed ki az egyéb – szociális,

113

35/1992. (VI. 10.) AB határozat A 24/1994. (V. 6.) határozatában azonban – hasonló tárgykörben – „ítélt dolog” érvére hivatkozva nem állapított meg mulasztást az AB abban a tekintetben, hogy a jogalkotó nem külön törvényben rendezte a kisebbségek országgyűlési képviseletének kérdését. 114

63

vallási, nyelvi stb. – kisebbségekre. Ugyanakkor jogilag nem tesz különbséget a nemzeti és az etnikai kisebbségek között.115 Megemlítendők a különböző eljárási törvények, amelyek különösen az anyanyelvhasználatra vonatkozó szabályok rögzítése miatt jelentősek. A nemzeti és etnikai kisebbségekhez tartozók alkotmányos jogai kettős alapon állnak: az egyik alap a 70/A. § (1) bekezdése, amely megkülönböztetés nélkül biztosítja az alapjogokat a nemzeti és etnikai kisebbségek tagjainak. A másik alapjuk a 68. §-ban rögzített különleges alapjog-gyakorlási feltételek, kivált a kisebbség tagjai által csak közösen (együttesen) gyakorolható jogok biztosítása.116 II. A kisebbségi jogok alanyai A kisebbségi jogok alanyi körét a Nektv. személyi hatálya vonja meg. Eszerint nemzeti és etnikai kisebbségnek minősül a - hazánkban legalább egy évszázada honos népcsoport, - amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, - tagjai magyar állampolgárok, - saját nyelvük, kultúrájuk, hagyományaik vannak, - és olyan összetartozás-tudatról tesznek tanúbizonyságot, amely ezek megőrzésére történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul. A Nektv. hatálya kiterjed a Magyar Köztársaság területén lakóhellyel rendelkező magyar állampolgárokra, akik magukat valamely nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozónak tekintik, valamint e személyek közösségeire.117 Nem terjed ki tehát a menekültekre, a bevándorlókra, a hontalanokra és a letelepedett külföldiekre (más EU tagállamok állampolgáraira). A törvény értelmében ma 13 (azonos jogállású) kisebbség van Magyarországon: ukrán, ruszin, lengyel, szlovák, német, szlovén, horvát, szerb, román, bolgár, görög, örmény, cigány. Nemzeti kisebbség olyan kisebbség, amelynek esetében van olyan ország, ahol az adott népcsoport tagjai többségi nemzetet alkotnak. Etnikai kisebbségről van szó, ha a népcsoportnak nincs anyaországa, amelyben többségi nemzetet alkotna. A kisebbségek köre nem lezárt: ha további kisebbség kíván bizonyságot tenni arról, hogy megfelel az e törvényben foglalt feltételeknek, legalább 1000, magát e kisebbséghez tartozó választópolgár e tárgykörben a népi kezdeményezésre vonatkozó aláírásgyűjtő íveket az Országos Választási Bizottság elnökének nyújtja be. Az eljárás során az országos népszavazásra és népi kezdeményezésre vonatkozó törvény rendelkezéseit kell alkalmazni azzal, hogy az Országos Választási Bizottság az eljárása során köteles kikérni a Magyar Tudományos Akadémia elnökének állásfoglalását a törvényi feltételek fennállásáról.118 A kisebbségi csoportként való elismeréssel kapcsolatosan két alkotmánybírósági határozat született, az egyik a zsidó, a másik az orosz népcsoport kisebbséggé nyilvánításával összefüggésben. A 2/2006. (I. 30.) határozatban az Alkotmánybíróság az OVB 38/2005. (X. 20.) határozatával összefüggésben benyújtott kifogás tárgyában döntött. Az OVB határozata az alábbi, népi kezdeményezésre irányuló kérdést hitelesítette:

115

Vö. Bodáné Pálok Judit – Cseresnyés János – Vánkosné Tímár Éva: A kisebbségek jogai Magyarországon. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1994. 22-23. o. Idézi: Chronowski – Drinóczi – Petrétei – Tilk – Zeller: Magyar Alkotmányjog III. Alapvető jogok 116 Bragyova András alkotmánybíró párhuzamos indokolása, 45/2005. (XII. 14.) AB határozat, MK 2005. évi 160. sz. 117 Nektv. 1. § 118 Nektv. 61. §, Vö. Bodáné – Cseresnyés – Vánkosné: i.m. 40-42. o.

64

„A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény (a továbbiakban: kisebbségi törvény) 61. § 2. bekezdésének értelmében alulírott magyar állampolgárok kijelentjük, hogy a magyarországi zsidó kisebbséghez tartozunk, és a kisebbségi törvényben foglalt feltételeknek megfelelünk. Kérjük a T. Országgyűlést, hogy a kisebbségi törvény 61. § 1. bekezdésében a népcsoportok felsorolását a zsidó kisebbségi népcsoporttal egészítse ki.”

Az indítványozók azt állították, hogy az aláírásgyűjtő íven szereplő kérdés hitelesítése törvénysértő, mivel a zsidóság nemzetiséggé nyilvánításának nincsenek meg a törvényi feltételei. Az Alkotmánybíróságnak azt kellett vizsgálnia, hogy az OVB határozata megfelelte a határozat meghozatalakor hatályos törvényi rendelkezéseknek. Az Alkotmánybíróság az Országos Választási Bizottság határozatát a következő indokolással hagyta helyben. „Az OVB a hitelesítési eljárás során a kérdés tartalmának törvényességét a Nektv. 1. § (2) bekezdésével összefüggésben nem vizsgálta. A [kisebbségként való elismerésre irányuló népi kezdeményezés ugyanis] arra irányul, hogy az Országgyűlés a népi kezdeményezésben foglalt törvényhozási kezdeményezést tűzze napirendjére, tárgyalja meg és a népi kezdeményezés bejelentésétől számított három hónapon belül a népi kezdeményezés tárgyában hozzon döntést. A kezdeményezésben foglaltak azonban nem kötik az Országgyűlést. Ennek megfelelően az aláírásgyűjtő ív hitelesítésére irányuló eljárásban a népi kezdeményezés ezen esetében sem támasztható nagyobb követelmény az aláírásgyűjtő íven megfogalmazott kérdéssel szemben, mint az, hogy a kérdésnek a Nektv. 61. § (2) bekezdésében szabályozott törvényhozási kezdeményezésre kell irányulnia. Az OVB-nek az aláírásgyűjtő ív mintapéldányának hitelesítése során nem feladata annak vizsgálata, hogy a népi kezdeményezés teljesíthetőségének törvényi feltételei fennállnak-e.”

Az AB tehát egyértelművé tette, hogy a kisebbséggé nyilvánításra irányuló népi kezdeményezés hitelesítése tekintetében mind az OVB, mind az AB pusztán formai kritériumokat vizsgálhat, nem vonhatja el az Országgyűlés hatáskörét a kisebbséggé nyilváníthatóságra vonatkozó döntés tekintetében. Hasonló érvelést alkalmazott az Alkotmánybíróság 27/2006. (VI. 21.) határozatában, az orosz kisebbség által benyújtott népi kezdeményezés tárgyában. Ez utóbbi határozat azonban kitért arra is, hogy időközben módosult a Nektv. 61. § (2) bekezdése, és az OVB már köteles volt kikérni a Magyar Tudományos Akadémia elnökének állásfoglalását a törvényi feltételek fennállásáról. Az AB ezzel összefüggésben kiemelte: „A Nektv.-nek ez az új rendelkezése pusztán arra kötelezi az OVB-t, hogy szerezze be az MTA állásfoglalását, nem tartalmaz rendelkezést arra nézve, hogy az OVB-nek az eljárás mely szakaszában kell megkeresnie állásfoglalás végett az MTA elnökét. […] A Nektv. 61. § (2) bekezdésének második mondatának szövegéből nem következik az, hogy az OVB az aláírásgyűjtő ív hitelesítését megelőzően köteles az MTA elnöke állásfoglalásának kikérésére, az OVB e kötelezettségének az összegyűjtött aláírásoknak az Országgyűlés elé terjeszteséig bármikor eleget tehet. A Nektv. hivatkozott rendelkezése nem tartalmaz utalást arra nézve sem, hogy az aláírásgyűjtő ív és a kérdés hitelesítése során az OVB-nek döntését az MTA elnökének állásfoglalására figyelemmel kell meghoznia, nem biztosít hatáskört az OVB-nek arra, hogy az állásfoglalás alapján a Nektv. 1. § (2) bekezdésében foglalt feltételek fennállását vizsgálja. Az OVB hatásköre a népi kezdeményezésre irányuló eljárásban technikai jellegű. […] A népi kezdeményezés teljesíthetőségéről való döntés az Országgyűlés hatáskörébe tartozik. A Nektv. 61. § (2) bekezdésének az indítványozó által felvetett értelmezése, – mely szerint az aláírásgyűjtő ív hitelesítése során az OVB az MTA állásfoglalása alapján vizsgálni köteles azt is, hogy az a népcsoport, amelynek tagjai „bizonyság”-ot kívánnak tenni kisebbséghez tartozásukról, megfelel-e a Nektv. 1. § (2) bekezdésében meghatározott

65

feltételeknek, – az Országgyűlést a népi kezdeményezés tárgyában megillető döntési hatáskör korlátozását jelentené.”

Említést érdemel mindezek mellett a bunyevác népcsoport népi kezdeményezésével kapcsolatos eljárás,119 amelyben az Alkotmánybíróság az előzőekben említett döntéseivel azonos érvek alapján hagyta helyben az OVB határozatát. a kezdeményezés, amely a hun népcsoportot kívánta kisebbségként elismertetni az Országgyűlés által. Az OVB 122/2004. (IX. 2.) határozatában hozott döntést az aláírások hitelesítéséről, majd 3/2005. (I. 4.) határozatában megállapította, hogy az előírt számú aláírás összegyűlt, azért a népi kezdeményezés érvényes. A hun kisebbség ügye 2005 áprilisában kerül az Országgyűlés elé, amely 32/2005. (IV. 27.) OGY határozatával megállapította, hogy nem ért egyet a népi kezdeményezésben foglaltakkal, vagyis nem ismeri el kisebbségként a hun népcsoportot. III. Az egyes kisebbségi jogok Az egyes kisebbségi jogok tárgyalása során a Nektv. által alkalmazott felsorolást vesszük alapul. Ez a katalógus ugyanis a teljességre törekedve és megfelelő részletességgel rögzíti a kisebbségeket megillető jogokat. E vezérfonal mentén helyezzük el a Nektv.-ben elismert jogokkal kapcsolatba hozható strasbourgi döntéseket is. A Nektv. szerkezetéhez képest egyetlen eltérést tartunk indokoltnak. A törvény a kisebbségi jogokat két alapvető csoportba sorolja: az egyéni és a kollektív jogok körébe. Az egyéni és kollektív jogok sok szempontból azonos jogosultságok kétféle megfogalmazásai, továbbá a joggyakorlatban olykor nem teljes mértékben különíthető el, hogy adott jognak egyéni vagy éppen kollektív aspektusa érintett. Erre tekintettel az esetek ismertetése során együttesen tárgyaljuk adott funkciót betöltő jog egyéni vagy kollektív megjelenését. 1. A kisebbségi identitás vállalása és az önazonossághoz való jog a) A Nektv. 7. § (1) alapján a kisebbséghez való tartozás vállalása és kinyilvánítása az egyén kizárólagos és elidegeníthetetlen joga. E kérdésben nyilatkozatra senki sem kötelezhető, kivéve azt az esetet, amikor törvény vagy a végrehajtására kiadott jogszabály valamely kisebbségi jog gyakorlását az egyén nyilatkozatához köti. Ez utóbbi kivételhez kapcsolódóan rögzíthető, hogy a kisebbségi identitás vállalása elsősorban azokban a helyzetekben bír relevanciával, amelyekben a jogi környezet a kisebbségi minőséghez sajátos jogosítványokat, esetleg többletjogokat fűz. Az AB gyakorlatában a kisebbségi identitás vállalása a kisebbségi önkormányzatok létrehozásának kontextusában merült fel. A kisebbséghez tartozó joga, hogy kisebbséghez tartozását az országos népszámlálás alkalmával anonim módon megvallhassa. A kisebbséghez tartozó személynek joga van kisebbségi voltával kapcsolatos személyi adatok védelméhez külön törvényben meghatározottak szerint. A nemzeti és etnikai kisebbséghez való tartozásra vonatkozó személyes adatok különleges adatoknak minősülnek.120 b) Az önazonosság megőrzése, ápolása, erősítése és átörökítése a kisebbségek elidegeníthetetlen közösségi joga. Ennek keretében joguk van történelmi hagyományaik, nyelvük ápolásához és fejlesztéséhez, tárgyi és szellemi kultúrájuk megőrzéséhez és gyarapításához, rendezvényeik és ünnepeik zavartalan megtartásához, az építészeti, kulturális

119 120

148/2010. (VII. 14.) AB határozat és 3/2010. (I. 14.) OVB határozat Nektv. 7-8. §, 13. § c) pont és Avtv. 2. § 2. a) pont

66

és vallási emlékeik, hagyományaik megőrzéséhez, ápolásához és átörökítéséhez, továbbá a jelképeik használatához fűződő jogait az állam elismeri. Az Alkotmánybíróság 45/2005. (XII. 14.) határozata szerint egyes személyeknek valamelyik nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozásáról szóló döntése és ennek nyilvánosságra hozatala az emberi méltóságból levezetett önazonossághoz, önrendelkezéshez való jog körébe tartozik. Így az önrendelkezési jog körébe tartozik az is, hogy valaki a valamelyik kisebbséghez tartozását nem akarja nyilvánosságra hozni. Ez a jog az Alkotmány 8. §-a (2) bekezdése által megszabott keretek között korlátozható. Bragyova András alkotmánybíró párhuzamos indokolásában a kisebbségi identitás mibenlétének lényeges aspektusát vizsgálta, nevezetesen azt, hogy lehet-e pusztán egyéni elhatározás kérdése a kisebbséghez való tartozás. Indokolása szerint a kisebbségi identitáshoz nem elég pusztán az egyén döntése, azt a kisebbségi közösségnek el is kell fogadnia. Vagyis a kisebbségi identitás vállalásának joga csupán „negatív” értelemben teljes, tehát csak azt teszi teljesen szabadon lehetővé, hogy az egyén kisebbségi identitást ne vállaljon. „A kisebbségi alapjog közösségi mivolta az egyén kisebbséghez tartozásának — nemzeti vagy etnikai identitásának, azonosulásának — a meghatározására és ennek alapján a gyakorlására való jogán alapszik. Ezért alapvető a nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozás és az önrendelkezés közötti kapcsolat tisztázása. A határozat szerint a nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozás meghatározása az egyén önrendelkezési jogán alapul, annak egyik alapvető része. Ez a megállapítás helyes, de kiegészítésre szorul. Az egyén önrendelkezési joga — az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből, az emberi méltósághoz való jogból levezetve — az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint [Lásd: először a 8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42., 44-45., majd az 1/1994. (I. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29, 35-36.] az egyénnek az állam beavatkozásától mentesen gyakorolható — ugyanakkor feltétlenül elismerendő, így felül nem vizsgálható — jogát jelenti arra, hogy önmagával (testével, életével) saját elhatározása alapján rendelkezzék, életének alapvető döntéseit maga hozhassa meg, így személyiségét és életét maga alakíthassa. E jog kiterjed arra is, hogy az egyén saját életének tényeit miként értelmezi, és önazonosságát miként határozza meg, és ezt cselekvésében kifejezésre juttassa. Innen adódik, hogy az emberi méltósághoz való jog egyik tartalma az egyén általános szabadságjoga [pl: a 27/1990. (XI. 22.) AB határozat, ABH 1990, 187, 189. sportolók átigazolása; valamint a 24/1996. (VI. 25) AB határozat, ABH 1996, 107, 111-112., a képzőművészeti lektorátus ügye]. Az egyén e jogát számos alkotmányos jog védi külön is, melyek mind egyben az önrendelkezési jog nevesített esetei. Az önrendelkezési (rendelkezési) jogra alapította az Alkotmánybíróság a házasságkötés szabadságának jogát [22/1992. (IV. 10.) AB határozat, ABH 1992, 122.], a fél perbeli részvételével kapcsolatos rendelkezési jogot [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59.; 1/1994. (I. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29.] a pernyertességből folyó rendelkezési jogot [4/1998. (III. 1.) AB határozat, ABH 1998, 71.]. Az önazonossághoz való jogról külön szól az 57/1991. (XI. 8.) AB határozat (ABH 1991, 272.), amely a vérségi származás — az önazonosság egyik eleme — kiderítéséhez való jogot alapítja az önrendelkezési jogra. Ugyancsak az önazonosságot érinti a névjog, amely „legalább két személyiségi joghoz kapcsolódik szervesen: az önazonossághoz és a magánszférához való joghoz” [58/2001. (XII. 7.) AB határozat, ABH 2001, 527, 545., névjog-ügy]. Az önrendelkezési joggal foglalkozó idézett határozatok mind olyan kérdést érintenek, amelyben az egyén egzisztenciális adottságaival — származásával, vagy családjának nevével — szembesül. Ilyenkor „önrendelkezésről” aligha beszélhetünk, inkább tények megismeréséről van szó; az egyén önrendelkezése az ezekhez fűződő viszonyának meghatározásában érvényesül. Az önrendelkezési jog a nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozás kérdésében azt jelenti, hogy az egyén maga határozza meg azonosulását valamely nemzeti vagy etnikai közösséggel. A közösséggel azonosuló egyén saját döntésével e közösség tagjaként, odatartozásával határozza meg önmagát. Ez azt jelenti, hogy az egyén egy nemzeti vagy etnikai kisebbséghez

67

tartozását az egyén saját személyisége részének tekinti. Az önrendelkezési jog ebben az összefüggésben az egyén jogát jelenti arra, hogy önmaga határozza meg saját személyiségét, benne nemzeti vagy etnikai identitását. Ez az önmeghatározás azonban nem lehet önkényes, mert az egyén önrendelkezési joga csak olyan dolgokra terjedhet ki, amelyeken az egyén változtathat, azaz amely az egyén döntésével, elhatározásával, és ezen alapuló cselekvésével befolyásolhatók vagy megváltoztathatók, vagyis amiről az egyén egyáltalán dönthet. Az egyén önazonossága jelentős részben életének tényein alapszik, melyek megváltoztatása nem lehetséges. Ennek alapján a nemzeti és etnikai identitás az egyén olyan tulajdonsága, amely csak részben múlik az egyén elhatározásán, saját döntésén. Részben az egyén létezésének (egzisztenciális) adottsága, amely az egyént, mint egyént egyáltalán meghatározza. Ezeken az adottságokon az egyén nem változtathat, de meghatározhatja viszonyát ezekhez az adottságokhoz, saját elgondolása szerint értelmezheti azt. Az alkotmányos jogok természetesen védik az egyén ilyen döntéseit az állami beavatkozástól. Az ember alapvető (az előbb egzisztenciálisnak nevezett) adottságai — mint születési ideje, születési helye, neme, kora, anyanyelve, családja és sok minden más — az egyén akaratától függetlenül határozza meg identitását. Az alkotmányos jogok pedig együttesen és különkülön védik az egyén szabadságát arra, hogy adottságai alapján maga határozza meg saját énképét és azonosságtudatát (identitását). Azt is védik az alkotmányos jogok — így az 54. § (1) bekezdése —, hogy az egyén maga döntse el, mit tart fontosnak saját élettényeiből, mivel kíván azonosulni, vagy éppen mit kíván megtagadni belőle. Mindez nem változtat azon, hogy a nemzeti és etnikai csoporthoz tartozás nem egyszerűen az egyén döntésétől függ. Az egyén információs önrendelkezési jogánál fogva (59. §) dönthet arról, hogy életének milyen tényeit és miképpen kívánja másokkal közölni, emberi méltósághoz való joga pedig biztosítja, hogy személyiségének összetevőit, élete „jelentését”, vagy értelmét saját maga és a külvilág számára miként határozza (vagy konstruálja) meg. Az önrendelkezési jogok esetében az Alkotmánybíróság legtöbbet az ember életével való önrendelkezéssel foglalkozott [lásd: 48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH 1998, 333, 362., az ún. abortusz-határozat; 22/2003. (IV. 28.) AB határozat, ABH 2003, 235, 287., az ún. eutanázia-határozat; 43/2005. (XI: 14.) AB határozat, Magyar Közlöny 2005. 149. szám 8581., a művi meddővé tételről szóló határozat]. Ezekben az Alkotmánybíróság gyakorlata különbséget tesz az önrendelkezés gyakorlásának tartalma és az önrendelkezési jog gyakorlásának módja között. Az állam az egyén önrendelkező döntését nem vizsgálhatja felül, is nem változtathatja meg, de meggyőződhet arról, hogy az önrendelkezés tartalmát a külvilággal közlő megnyilatkozás valóban az egyén saját és komoly döntése-e. „A törvényhozó csak annyiban engedhet teret a gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési joga érvényesülésének, amennyiben képes biztosítani, hogy a döntés a beteg saját, valódi, befolyásolástól mentesen kialakított akaratát testesítse meg.” (22/2003. (IV. 28.) AB határozat, ABH 2003, 235, 265., eutanázia-határozat) Az állam beavatkozásának tilalma az önrendelkezés körében nem zárja ki, hogy a jog ne tartalmazhasson szabályokat arról, miként gyakorolja valaki az önrendelkezés jogát, és annak ellenőrzését sem zárja ki, valóban komoly-e, megfontolt-e az önrendelkezési akarat, és azt esetleg meghatározott formákhoz kösse. Alkotmányos követelmény, hogy a törvényhozó az egyén döntésének tartalmát ne változtassa meg, és főként, ne helyettesítse azt saját szervei, vagy általa kijelölt személyek döntésével. A kisebbséghez tartozás mint önrendelkezés fő tartalma, hogy senkire nem lehet kívülről ráerőltetni (netán kötelezővé tenni) semmilyen identitást. Az állam és a jogszabályok alkotmányosan nem határozhatják meg senki nemzetietnikai azonosságát (hovatartozását). Azonban ebből nem következik, hogy a nemzeti-etnikai identitás — hovatartozás — megválasztása csakis az egyén önrendelkezése (döntése), amelyet senki nem vonhat kétségbe. A nemzeti-etnikai hovatartozás kérdésében az egyén csak negatíve szabad, amennyiben nem köteles azonosulni olyan nemzeti (vagy etnikai) csoporttal, amellyel nem akar, bármennyi oka lenne is erre mások szerint. A nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozás, amely az ezeket a kisebbségeket (és csak őket) megillető alkotmányos jogok gyakorlásának előfeltétele, tehát nem egyszerűen az egyén önrendelkezésének kérdése. A nemzeti és etnikai kisebbségek létezése társadalmi tény, amelyhez az Alkotmány és ennek nyomán a jogrendszer különféle jogkövetkezményeket —

68

elsősorban a kisebbségi jogokat, és a nemzeti származás szerinti megkülönböztetés tilalmát [Alkotmány 70/A. § (1) bekezdés] — kapcsol. A nemzeti és etnikai kisebbségek létezése egyének egy csoportjának együttes létezése, melyet az ő közös azonosságtudatuk tart fenn. Létezésük ezért soha nem egyszerűen az egyes egyének elhatározásától és tudatától függ, hanem attól, vannak-e akik közös identitást vallanak. A nemzeti és etnikai kisebbségek létezése abban áll, hogy bizonyos emberek kölcsönösen elfogadják egymást egy nemzetietnikai csoport tagjának. Az egyénnek kétségtelenül alkotmányos joga van arra, hogy ezt az — ebben az esetben csak lehetséges — hovatartozást ne vállalja, vagy erről másokkal semmilyen adatot ne közöljön. Nincs azonban alkotmányos joga arra, hogy önmagát egyoldalúan (önkényesen) egy nemzeti vagy kisebbségi csoport tagjának nyilvánítsa, puszta „önrendelkezése” alapján. A nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozás esetében az egyén önrendelkezési joga csak negatíve áll fenn, pozitív értelemben nem. A nemzeti és etnikai hovatartozást illető önrendelkezési jog viszonylagos korlátozottságából nem következik, hogy az egyén nemzeti (etnikai) hovatartozásának [identitásának] meghatározása mások jogi hatással bíró elismerésétől tehető függővé. Éppen ellenkezőleg, ebből az is következik, hogy mindenkinek joga van arra, hogy nemzeti vagy etnikai identitását elismerjék, egyben tiltja, hogy ennek kinyilvánítását az állam közvetlenül vagy közvetve (azzal, hogy másoknak lehetővé teszi a kinyilvánított identitás „helyességének” ellenőrzését) korlátozza. Mindössze annyit kíván meg, hogy a nemzeti (etnikai) identitás kinyilvánítása bona fide [jóhiszeműen] történjék; a külső állami-jogi ellenőrzés tehát csak a nyilatkozat — a külvilág számára is ellenőrizhető — „komolyságát” vizsgálhatja [lásd előbb: eutanázia-határozat.] Ha a nyilatkozat komolysága nem kétséges, mindenkinek joga van nemzeti (vagy etnikai) identitásának állami és jogi elismerésére. Ez a jog az egyén önmagához való viszonyának meghatározásáról szól, és mint ilyen nem alapozhat meg jogi igényt a többi — magát a választott identitás- csoporthoz tartozónak valló, vagy oda nem tartozó, akár többségi — egyénekkel szemben. A nemzeti és etnikai kisebbségek önkormányzatai a kisebbségek alkotmányos jogainak gyakorlására az alkotmány alapján törvényben létrehozott köztestületek. A nemzeti és etnikai kisebbségek önkormányzatai megteremtik és fenntartják a kisebbségek tagjai által csak együttesen gyakorolható alkotmányos jogaik gyakorlásához szükséges személyi, anyagi és szellemi előfeltételeket. A nemzeti és etnikai kisebbségek önkormányzatai önigazgató szervek, amelyekben az igazgatási feladatokat az igazgatottak — a nemzeti és etnikai kisebbségekhez tartozók — maguk végzik. Az önigazgatás az igazgatás olyan módja, amely az igazgatottak számára az őket érintő igazgatásban széles körű önrendelkezést biztosít. Ezért külön alkotmányos szabály nélkül is alkotmányosan kötelező lehet az önigazgatás („önkormányzat” vagy „autonómia”) biztosítása ott, ahol valamely alkotmányos jog gyakorlására az alapjog alanyai csak többen együtt lehetnek képesek [lásd: 41/2005. (X. 27.) AB határozat, ABK 2005. október, 613, 620-621., felsőoktatási törvény.]. Az önrendelkezési jog és az önkormányzás (önigazgatás) közötti szoros összefüggés miatt is alapvető, hogy a kisebbségi önkormányzatok választói és tisztségviselői valóban a nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozók közül kerüljenek ki. Ennek következtében alkotmányos követelmény, hogy a törvényhozó teremtse meg a törvényi előfeltételeit annak, hogy a speciális alkotmányos jogot csak annak alanyai gyakorolják. Ha a nemzeti és etnikai kisebbségek jogait a kisebbséghez nem a kisebbséghez tartozók gyakorolják, akkor ez a ténylegesen a kisebbséghez tartozók alkotmányos joga lényeges tartalmának korlátozása, és ekként a törvény által sem korlátozható [Alkotmány 8. § (2) bekezdés]. Mivel a kisebbségek fogalmilag kevesebben vannak, mint a többség, a törvényhozónak különös gonddal kell ügyelnie arra, hogy a többséghez tartozók közrehatásától megvédje a kisebbségeket jogaik gyakorlásában.”

2. Politikai, részvételi jogok a) A Nektv. 9-10. §-ai szerint a kisebbséghez tartozó személynek joga van a politikai és kulturális esélyegyenlőségre, amelyet az állam hatékony intézkedésekkel elősegíteni köteles.

69

A kisebbséghez tartozóknak a közéletben való részvétele nem korlátozható. Érdekeik kifejezésére, védelmére – az alkotmányos szabályozás szerint – egyesületeket, pártokat, más társadalmi szervezeteket hozhatnak létre. Kollektív aspektusból szemlélve a Nektv. ezt úgy határozza meg, hogy a kisebbségek közösségeinek joguk van az önszerveződéshez, illetőleg törvény keretei között létrehozhatnak bármely szervezetet.121 A kisebbségek szerveződéseinek megítélése az EJEB gyakorlatában leginkább a Gorzelik kontra Lengyelország-üggyel122 szemléltethető. A Gorzelik kontra Lengyelország ügy indítványozói azért fordultak az EJEB-hez, mert úgy vélték, hogy az EJEE 11. cikkében deklarált egyesülési joguk sérelmet szenvedett, amikor a lengyel bíróságok megtagadták társadalmi szervezetük nyilvántartásba vételét. A szervezet elnevezése „Sziléziai Nemzetiség Tagjainak Uniója” névre hallgatott volna. Meglátásuk szerint a lengyel bíróságok azért tagadták meg a bejegyzést, mert a sziléziai népcsoportot nem tekintik nemzeti kisebbségnek. Mivel a lengyel jogban nincs fogalom-meghatározás a nemzeti kisebbség vonatkozásában, az indítványozók úgy vélték, hogy nem láthatták előre, a lengyel hatóságok pontosan melyik jogszabály alapján fogják elutasítani. Sérül tehát a jogbiztonság elve. Az ügyet az EJEB kijelölt Kamarája elutasította, az indítványozók azonban jogorvoslattal éltek a Nagykamaránál. „Az indítványozók nem fogadták el a Kamara következtetéseit. Úgy érveltek, hogy elsődlegesen és leginkább nem azért tagadták meg tőlük a társadalmi szervezet alapításának jogát, mert nem feleltek meg az egyesülési jogról szóló törvényben megállapított bejegyzési követelményeknek, vagy mert céljaik és ezek elérésének eszközei jogellenesek lettek volna, hanem kizárólag azért, mert a hatóságok úgy vélték, hogy Lengyelországban nincs sziléziai kisebbség. A határozat – hangsúlyozták – teljesen önkényes volt. Tisztán politikai, nem pedig jogi vagy ténybeli alapokon nyugodott. Valójában nem lett volna lehetőség annak meghatározására, hogy adott csoport nemzeti kisebbséget alkot-e vagy sem, ugyanis a lengyel jog nem határoz meg olyan eljárást, amelynek során adott kisebbség jogi elismerést igényelhetne, vagy amely meghatározná a „nemzeti” vagy „etnikai” kisebbség fogalmát. Kiemelték, hogy a joghézag lehetetlenné tette számukra, hogy meghatározzák, hogyan alakítsanak kisebbségi csoporthoz tartozó személyek társadalmi szervezetet, ha közös célt kívánnak követni.”

A lengyel kormány kommunikációjában elismerte, hogy a belső jog valóban nem tartalmaz kifejezett definíciót a nemzeti és etnikai kisebbségek fogalma tekintetében. Hangsúlyozta azonban azt is, hogy mindez nem jelenti azt, hogy Lengyelországban ne érvényesülne a kisebbségi jogok és a kisebbségek védelme. „Épp ellenkezőleg, Lengyelországban a nemzeti vagy etnikai kisebbségeket meghatározhatják, és meg is határozták különböző jogforrások, mint például a jó szomszédi viszonyra és baráti együttműködésre vonatkozó bilaterális egyezmények Németországgal, Litvániával, Ukrajnával és más szomszédos államokkal. Egyéb jogforrásokban is elismerést nyertek, mint például a Keretegyezmény, amelyhez való csatlakozásáról szól nyilatkozatát a lengyel kormány 2002-ben nyújtotta be az Európa Tanács Főtitkárának. A 2002-es Nemzeti és Etnikai Kisebbségi törvény, amely épp parlamenti tárgyalás alatt áll, szintén rögzíti Lengyelország nemzeti és etnikai kisebbségeinek listáját. Mindezek a dokumentumok alapot szolgáltatnak a nemzeti kisebbségek létéhez, ám egyikük sem említi a sziléziaiakat.”

121 122

Nektv. 17. § 2004. február 17-i ítélet, Application no. 44158/98

70

Az ügyben az EJEB mérlegelte egyrészt s kisebbségek védelmének követelményét, másrészt részletesen elemezte, hogy az EJEE milyen korlátozásoknak veti alá az egyesülési jogot. A 11. cikk 2. bekezdését, amely szerint az egyesülési jog gyakorlását „csak a törvényben meghatározott, olyan korlátozásoknak lehet alávetni, amelyek egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság vagy közbiztonság, a zavargás vagy bűnözés megakadályozása, a közegészség, az erkölcsök, illetőleg mások jogai és szabadságai védelme érdekében szükségesek. Ez a cikk nem tiltja, hogy e jogoknak a fegyveres erők, a rendőrség vagy az államigazgatás tagjai által történő gyakorlását a törvény korlátozza.” Végső következtetése a Nagykamarának is a Kamaráéval azonosan alakult, vagyis nem állapította meg az EJEE 11. cikkének sérelmét. „Jelen esetben a lengyel bíróságok azért tagadták meg a bejegyzést, mert úgy vélték, hogy az indítványozó egyesülete nem határozhatja meg önmagát legitim módon „nemzeti kisebbségi szervezetként” – olyan szervezetként, amely számára a választásokról szóló 1993. évi 5. törvény meghatározott kedvezményeket biztosítana – tekintettel arra, hogy a sziléziaiak nem képeznek „nemzeti kisebbséget” a lengyel jog szerint, hogy a választások során kedvezményekhez jusson.” „[A] Bíróság úgy véli, hogy az indítványozó érvei a lengyel jog előreláthatóságnak hiányával kapcsolatban nem érintik azokat az előírásokat, amelyekre szervezetük bejegyzésének elutasítása alapult, nevezetesen az Alkotmány 32. cikkét, valamint a polgári Törvénykönyv és az Egyesülési törvény különböző szakaszait. […] Nem a Bíróság feladata, hogy kifejtse véleményét azokról a módszerekről, amelyeket adott részes állam jogalkotója alkalmaz adott területen. Feladata az, hogy meghatározza, az elfogadott módszerek és ezek következményei összhangban vannak-e az Egyezménnyel. Figyelemmel az indítványozónak arra az érvére, hogy a lengyel jog nem határozza meg a „nemzeti kisebbség” fogalmát, a Bíróság rögzíti, hogy – ahogy azt a Kamara is helyesen megállapította – egy ilyen definíció megalkotása igen nehéz lenne. Különösen azért, mert a fogalmat nem határozza meg egyetlen nemzetközi szerződés, így a Keretegyezmény sem. […] Míg úgy tűnik, közös európai nézet az, amit a Keretegyezmény Perambuluma leír, miszerint ’az európai történelem viszontagságai megmutatták, hogy a nemzeti kisebbségek védelme lényeges s stabilitás, a demokratikus biztonság és a kontinens békéjének fenntartásához’ és a kisebbségek elismerése a demokratikus társadalom sine qua nonja, addig nem állítható, hogy a Szerződő Feleket bármely nemzetközi jogforrás kötné abban a tekintetben, hogy a „nemzeti kisebbség” sajátos koncepcióját fogadják el jogalkotásuk során, vagy meghatározott eljárást vezessenek be a kisebbségi csoportok hivatalos elismerésére. […] Lengyelországban a nemzeti és etnikai kisebbségekre vonatkozó szabályok nem egyetlen dokumentumban találhatók, hanem számos jogforrásban, szétszórva lelhetők fel, így az Alkotmányban, a választási törvényben és nemzetközi szerződésekben. Az alkotmányi garanciák mind a nemzeti, mind az etnikai kisebbségekre irányadók. Az Alkotmány nem tesz különbséget nemzeti és etnikai kisebbségek között vallási, nyelvi és kulturális azonosságtudatuk, nyelvük, szokásaik, hagyományaik és kultúrájuk megőrzése és fejlesztése, vagy oktatási, illetve kulturális intézményeik létrehozása szerint. Ezzel épp ellenkezőleg, a választási törvény számos kedvezményt biztosít kizárólag a „nemzeti kisebbségek bejegyzett szervezetei” számára. Nem tartalmaz arra vonatkozó előírást, hogy a nemzeti kisebbségnek bármely kritériumoknak meg kell felelnie ahhoz, hogy szervezetét bejegyezzék. […] A Bíróság úgy véli, hogy a „nemzeti kisebbség” fogalma kifejezett meghatározásának hiánya a hazai jogalkotásban nem jelenti azt, hogy a lengyel állam megsértette a kellően pontos jogi

71

szabályozás kialakítására vonatkozó kötelezettségét. Az sem jelent kötelezettségszegést, hogy a lengyel állam úgy döntött, a kisebbségeket a szomszédos országokkal kötött kétoldalú egyezményekben ismeri el, nem pedig sajátos, belső jog által szabályozott eljárásban. A Bíróság elismeri, hogy a korábban meghatározott érvek alapján a szóban forgó területen nehéz kellően pontos fogalomhasználattal élni a jogalkotás terén. Nem is lenne kívánatos túlságosan merev szabályok megalkotása. Nem kérdőjelezhető meg tehát, hogy a lengyel állam csak a kisebbségek általános törvényi kategorizációját alkalmazza, rábízva a fogalmak értelmezését a gyakorlatra.”123

Ebből következően a Bíróság úgy vélte, hogy bizonyos mértékű diszkréciós jogkör nem jelentett túlságosan széles jogkört, és nem ruházta fel a bíróságokat önkényesen gyakorolható hatalommal. A bejegyzési eljárásban nélkülözhetetlen és szerepükkel teljes mértékben koherens volt az, hogy értelmezték a nemzeti kisebbség fogalmát, és megállapították, hogy az indítványozó által bejegyeztetni kívánt szervezet „nemzeti kisebbségi szervezetnek” minősülte vagy sem. b) A részvételi jogok körébe tartozik az is, hogy a kisebbségekhez tartozóknak joguk van törvényben meghatározott módon bekerülni a kisebbségi választói jegyzékbe, amely alapján aktív és passzív kisebbségi választójogukat gyakorolhatják a települési kisebbségi önkormányzati választáson.124 Ha a polgár több kisebbség választói jegyzékébe is kéri felvételét, valamennyi kérelme érvénytelen. A nyilatkozat tartalma, annak valódisága azonban nem vizsgálható. Ebből mindmáig jelentős konfliktusok adódnak, és alkotmánybírósági határozatok is reflektálnak a kérdéskörre. A települési kisebbségi önkormányzati választásokon választó és választható (kisebbségi választópolgár), aki - a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvényben meghatározott kisebbséghez tartozik, és a kisebbséghez tartozását vállalja és kinyilvánítja, - magyar állampolgár, - a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásán választójoggal rendelkezik, és - a kisebbségi választói jegyzékben szerepel.125 A Magyar Köztársaságban a kisebbségek kollektív joga a települési, területi és országos kisebbségi önkormányzat létesítése. A kisebbségi önkormányzatok alapvető feladata a kisebbségek érdekeinek védelme és képviselete az ezen önkormányzatok részére törvényben megállapított feladat- és hatáskörök gyakorlásával.126 A kisebbségi önkormányzati jogok a kisebbséghez tartozó választópolgárok közösségét illetik meg, akik ezeket a jogaikat törvényben meghatározott módon, választott képviselőik útján gyakorolják.127 „A kisebbségek képviseletének, valamint a kisebbségi helyi és országos önkormányzatoknak a szabályozására vonatkozóan a törvényalkotónak adott felhatalmazásra is értelemszerűen irányadó az a megállapítás, amelyet az Alkotmánybíróság a helyi önkormányzásról általában

123

Gorzelik kontra Lengyelország-ügy, 2004. február 17-i ítélet, Application no. 44158/98 Nektv. 5. § (2)-(3) bek. 125 Kvjt. 2. § (1) bek. 126 Nektv. 5-5/A. §. Kisebbségi önkormányzat: a törvényben meghatározott közszolgáltatási feladatokat ellátó, testületi formában működő, jogi személyiséggel rendelkező, demokratikus választások útján a Nektv. alapján, külön törvény által meghatározott eljárási rendben létrehozott szervezet, amely a kisebbségi közösséget megillető jogosultságok érvényesítésére, a kisebbségek érdekeinek védelmére és képviseletére, a kisebbségi közügyek települési, területi (megyei, fővárosi) vagy országos szinten történő önálló intézésére jön létre. Nektv. 6/A. § (1) bek. 2. pont 127 Nektv. 24/B. § 124

72

tett: a törvényhozó a szabályozásnál – az Alkotmány keretei között – széleskörű döntési szabadsággal rendelkezik.”128

A választott megoldás azonban nem térhet el a választójog egyenlőségének az Alkotmányban kimondott elvétől, és nem korlátozhatja a kisebbséghez nem tartozó választópolgároknak a helyi önkormányzásra, valamint a helyi önkormányzat képviselő-testülete tagjának megválasztására vonatkozó alapjogát. (Pl. oly módon, hogy kisebbségi választáson nyert mandátum egyben helyi önkormányzati képviselőtestületi mandátumot is jelent.) A helyi önkormányzat képviselő-testülete tagjának a települések választópolgárai által történő megválasztása és a kisebbségek helyi önkormányzata tagjainak megválasztásánál is alapvető elv a demokratikus legitimáció.129 A Nektv.-t átfogóan módosította és a kisebbségi önkormányzás rendszerét gyökeresen átalakította a kisebbségi önkormányzati képviselők választásáról szóló 2005. évi CXIV. törvény (Kvjt.), amelynek novelláris rendelkezései 2005. novemberében léptek hatályba, és választójogi szabályai első alkalommal a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek 2006. évi általános választásával egy napon tartott települési kisebbségi önkormányzati választásokon alkalmazandók. A módosítás folyamata nem volt zökkenőmentes. A 34/2005. (IX. 29.) AB határozat tükrözi, hogy a jogalkotó először olyan szabályozási tartalommal kívánta megalkotni a szóban forgó törvényt, amely alkotmányellenes. Az AB eljárása a köztársasági elnök előzetes normakontrollra irányuló indítványa alapján indult. Az indítvány aggályosnak tartotta az Ötv.be a módosítással (az Alkotmánybíróság határozatában: Tv.) beiktatott megoldást, amelynek nyomán a települési kisebbségi önkormányzat megválasztott tagja – meghatározott számú választópolgárnak a települési kisebbségi önkormányzati választás keretében történő szavazása esetén – nyilatkozattétellel a helyi önkormányzat képviselő-testületének tagjává vált. A köztársasági elnök úgy vélte, hogy ez a szabályozás ellentétes az Alkotmány 2. §-ának (1) és (2) bekezdésével, 44. §-ának (1) bekezdésével, 70. §-ának (2) és (3) bekezdésével, valamint 71. §-ának (1) bekezdésével, mivel a helyi önkormányzat képviselő-testületének tagja csak olyan személy lehet, akit a helyi választáson választójoggal rendelkező személyek összessége számára nyitva álló választás legitimál. Az új megoldás szerint azonban a képviselő-testületnek olyan személyek is tagjává válnak, akiket a választópolgárok egy szűkebb köre választ meg. Az Alkotmánybíróság az indítványt megalapozottnak találta. Döntéséhez a következő indokokat fűzte. „Az Alkotmány 71. §-ának (1) bekezdésében meghatározott választójogi szabály azt jelenti, hogy egyrészt minden választópolgár azonos számú szavazattal rendelkezik, másrészt szavazataik a szavazatszámlálásnál ugyanannyit érnek […]. A szavazáson az „egy ember – egy szavazat” elv alapján egyenlő joggal való részvétel révén valósul meg a politikai közösség tagjainak demokratikus önkormányzása. A helyi önkormányzásnak az Alkotmány 42. §-a alapján fennálló joga tekintetében is érvényes az az elv, hogy a képviselők a politikai közösség minden tagját képviselik. A képviselő-választás népszuverenitáson (helyi népszuverenitáson) alapuló döntéshozatal, a demokratikus állam alapvető intézménye. Így az egyenlő választójog szoros kapcsolatban áll az Alkotmány 2. §-ának (1) bekezdésében kimondott demokratikus jogállamiság elvével. A Tv. vizsgált szabálya alapján a kisebbséghez tartozó személyek nemcsak a minden választópolgárt megillető választójogot gyakorolhatják a helyi önkormányzati képviselőtestület tagjainak megválasztásakor, hanem élhetnek a kisebbségi önkormányzat megválasztásakor a kisebbséghez tartozók választójogával is, és a megválasztott kisebbségi önkormányzati képviselő tagjává válhat a helyi önkormányzat képviselő-testületének is. Itt 128 129

56/1996. (XII. 12.) AB határozat, ABH 1996, 204, 206 34/2005. (IX. 29.) AB határozat

73

tehát a helyi önkormányzat képviselő-testületének tagja tekintetében kétszeres választójog áll fenn. Kérdéses, hogy az Alkotmány 71. §-ának (1) bekezdésén alapuló egyenlő választójog elvétől való eltérésnek – ami egyúttal a választópolgárokat az Alkotmány 42. §-a, 44. §-a és 70. §-a alapján megillető alapjog korlátozásának is minősül – alkotmányos indoka lehet-e a nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozó személyeknek az Alkotmány 68. §-ában meghatározott alapjogai érvényesülése. A Tv. 68. §-ának (3) bekezdésében meghatározott szabály nem az egyetlen lehetséges megoldás, nem szükségszerű és ellentétes az Alkotmány 71. §-ának (1) bekezdésével. Alkotmányosan nem indokolható a választópolgárokat az Alkotmány 42. §-a, 44. §-a, valamint a 70. §-a alapján megillető alapjognak a Tv. 68. §-a (3) bekezdésével történő korlátozása sem. […] A Tv. vizsgált szabálya, amely eltér a választójog egyenlőségének az Alkotmányban kimondott elvétől, és korlátozza a kisebbséghez nem tartozó választópolgároknak a helyi önkormányzásra, valamint a helyi önkormányzat képviselő-testülete tagjának megválasztására vonatkozó alapjogát, nincs összhangban az Alkotmány 2. §-ával sem. A közhatalom demokratikus forrása akkor érvényesül, a demokratikus legitimáció akkor valósul meg, ha a közhatalmat gyakorló testület tagjait a választópolgárok közvetlenül választják, vagy a választások, kinevezések láncolata a választópolgároktól a közhatalmat gyakorlókig folyamatos [16/1998. (V. 8.) AB határozat, ABH 1998, 140, 146.]. A Tv. 68. §-ának (3) bekezdése esetében hiányzik a demokratikus forrás, nem áll fenn a legitimáció a helyi önkormányzat képviselő-testületének azon tagjai tekintetében, akik nem a valamennyi választópolgárt megillető választójog alapján, hanem csak Tv. 2. §-ának (1) bekezdésében meghatározott kisebbségi választópolgárok részvételével megtartott választásokon kapják megbízatásukat.”

Az Alkotmánybíróság már említett 45/2005. (XII. 14.) határozata a kisebbségi identitásra vonatkozó kijelentéseit a kisebbségi önkormányzatok létrehozásának kérdéskörében tette meg. A kisebbségi önrendelkezési jog értelmezése mellett tehát a kisebbségi önkormányzatok létrehozására vonatkozó megállapításokat is tett. Kimondta, hogy a nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozó személyek közéletben való kollektív részvételének a jogát – amelynek egyik formája az Alkotmány 68. §-a (4) bekezdésében meghatározott kisebbségi önkormányzat – az Alkotmány 68. §-ának (2) bekezdése biztosítja. A kisebbségi önkormányzatok létrehozásának szabályait és hatásköréről szóló rendelkezéseket az Alkotmány nem tartalmazza, ezeket az Országgyűlésnek kell – minősített többséggel elfogadott törvényben – meghatároznia. A kisebbségi önkormányzatokra vonatkozó szabályok megalkotásánál a törvényhozó széles döntési jogosultsággal rendelkezik, amelynek korlátait az Alkotmány rendelkezései, így különösen az alapjogokra vonatkozó szabályok határozzák meg.130 Az eljárás indítványozója131 alkotmányellenesnek tartotta, hogy a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásáról szóló 1990. évi LXIV. törvény (a továbbiakban: Övjt.) alapján a kisebbségi önkormányzati választásokon minden választópolgár választhat és megválasztható, nem csak azok, akik a kisebbségi közösségnek ténylegesen tagjai. A demokratikus legitimáció követelményének ehelyett az felelne meg, ha a kisebbségi önkormányzati képviselőket az adott kisebbség közössége választaná meg saját tagjai közül. A támadott szabályok az Alkotmány 68. §-ában meghatározott alapjogok érvényesülését sértik. Az indítványozó mulasztásos alkotmánysértés megállapítását is kérte, mert a jogszabályok nem írják elő a kisebbségi választójogi névjegyzék bevezetését, valamint a választópolgárok nyilatkozattételi kötelességét a kisebbségi közösséghez tartozásukról, és e nyilatkozat helytállóságának ellenőrzéséről. Az új szabályok sem teszik lehetővé annak 130 131

45/2005. (XII. 14.) AB határozat, MK 2005. évi 160. sz. A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa

74

ellenőrzését, hogy ténylegesen fennáll-e a kisebbséghez tartozás, és nem határoznak meg szankciókat a valósággal ellentétes nyilatkozat megtétele esetére. „A nemzeti és etnikai kisebbségi önkormányzatok létrehozásának joga alapja lehet a kisebbséghez tartozás kinyilvánításával kapcsolatos önrendelkezési jog valamilyen korlátozásának. A kisebbséghez tartozásról szóló valótlan nyilatkozat tömegméretekben történő megtétele zavarhatja a kisebbségi önkormányzatok létrehozását. Az ilyen gyakorlat kialakulásával szemben szükség lehet megfelelő jogszabályok kidolgozására. Az Alkotmányból nem következik azonban egyetlen meghatározott megoldás. Alkotmányértelmezéssel nem határozható meg, hogy az információs önrendelkezési jog milyen korlátozása fogadható el alkotmányosnak a nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozásról szóló nyilatkozat valódiságának (milyen alapon, kik által, milyen eljárásban történő) ellenőrzése érdekében. Az Alkotmánybíróság az Alkotmány értelmezésével nem veszi át a jogalkotó feladatát. A jogalkotó által elfogadott konkrét szabály vizsgálata alapján lehet csak megállapítani, hogy az adott korlátozás alkotmányos-e.”

A mulasztás megállapítására irányuló kezdeményezést a következő indokok alapján utasította el. „Az etnikai és nemzeti kisebbség önkormányzat – létesítési jogának érvényesülése érdekében az Alkotmánybíróság a 35/1992. (VI. 10.) AB határozatban mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapított meg, mert az Országgyűlés nem alkotta meg a kisebbségek jogairól szóló törvényt (ABH 1992, 204.). Az Országgyűlés ezt követően a törvényt megalkotta [majd] újraszabályozta a kisebbségi önkormányzat tagjainak megválasztását. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint akkor is megállapítható a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség, ha a jogi szabályozás szükségessége azért keletkezett, mert az állam bizonyos életviszonyokba beavatkozott, és ezáltal megfosztotta az állampolgárok egy csoportját alkotmányos joguk érvényesítésétől [22/1990. (X. 16.) AB határozat, ABH 1990, 83, 86.]. A jelen esetben a választási szabályok nem fosztják meg a kisebbséghez tartozó személyeket a joggyakorlástól. Ezen az alapon nem állapítható meg a mulasztás. Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít meg akkor is, ha alapjog érvényesüléséhez szükséges jogszabályi garanciák hiányoznak [a korábbi gyakorlatot is összefoglalja a 15/1998. (V. 8.) AB határozat, ABH 1998, 132, 138.]. Mulasztás megállapítására kerülhet sor, továbbá akkor is, ha súlyos szabályozási hiányosságok állapíthatók meg, és ennek következtében alkotmányellenes helyzet keletkezik [12/2004. (IV. 7.) AB határozat, ABH 2004, 217, 226.]. Az indítványozó szerint az alapjog érvényesülését biztosító szabályok hiánya azért áll fenn, mert nincs olyan rendelkezés, amely alapján sor kerülne a nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozásról tett nyilatkozat valódiságának ellenőrzésére, és a valótlan nyilatkozatot tevő féllel szemben szankció alkalmazására. Az indítvány alapján az Alkotmánybíróságnak meghatározott tartalmú ellenőrzési és szankcionálási szabály megalkotására kellene köteleznie az Országgyűlést. Az Alkotmánybíróság a 1621/E/1992. AB határozatban kimondta, hogy a jogalkotásra tartozik annak eldöntése, szabályoz-e valamilyen élethelyzetet, és ha igen, akkor milyen részletességgel (ABH 1993, 765, 766.). A jelen esetben az indítványozó olyan szabályokat hiányol, amelyek megakadályozhatnák a visszaéléseket. Az indítványozó által körvonalazott szabályok hiánya miatt a jogalkalmazásban valóban lehetnek problémák. A szabályozási hiány megszüntetése azonban maga után vonná a nyilatkozattevő személyek önrendelkezési és magántitok védelméhez való jogának korlátozását. A mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítása és a jogalkotásra kötelezés nem járhat azzal, hogy az Alkotmánybíróság alapjogok korlátozásával járó meghatározott jogszabályok megalkotására kötelezze a jogalkotót.”

A korábbiakban – a Nektv. születésénél – már említést nyert a kisebbségek országgyűlési képviseletének kérdése, amelyet az Alkotmánybíróság egyik egészen friss határozatában, egy

75

népszavazási kérdéssel összefüggésben is érintett. Az Alkotmánybírósághoz az OVB 322/2007. (IX. 12.) OVB határozata ellen érkezett kifogás. A népszavazási kezdeményezés beadványozója az alábbi kérdést nyújtotta be hitelesítésre az OVB-hez: „Egyetért-e Ön azzal, hogy az Országgyűlés a jelen kérdésben tartott népszavazás napját követő 1 éven belül alkossa meg a nemzeti és etnikai kisebbségek országgyűlési képviseletéről szóló törvényt?” Az OVB határozatában megállapította, hogy az aláírásgyűjtő ív a törvényben meghatározott formai, valamint a népszavazásra feltenni kívánt kérdésre vonatkozó tartalmi követelményeknek eleget tesz, ezért hitelesítésének akadálya nincs. Az AB-hoz benyújtott kifogás szerint azonbn a kérdés sérti az Alkotmány 28/C. § (5) bekezdés d) pontját, mert az Országgyűlés hatáskörébe tartozó szervezetalakítási kérdést tartalmaz. Az Alkotmánybíróság az OVB határozatát megsemmisítette és az OVB-t új eljárásra utasította, a következő indokokkal. „Az Alkotmánybíróság a 25/2004. (VII. 7.) AB határozatban kimondta: „Az Alkotmány szabálya szerint már nem csak személyi kérdésekben való döntésekről nem lehet országos népszavazást tartani, hanem az Országgyűlés hatáskörébe tartozó szervezetalakítási (szervezetátalakítási, szervezetmegszüntetési) kérdésekről sem. Olyan következtetésre nem lehet jutni az Alkotmány szövege alapján, hogy a tilalom csupán valamely szerv belső szervezetének átalakítását érintő kérdésre vonatkozik. Az Alkotmány szervezetalakítás alatt nem csupán valamely szerv belső szervezetének megállapítását érti, hanem a szerv létrehozását vagy átalakítását is.” (ABH 2004, 384.) Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a nemzeti és etnikai kisebbségek országgyűlési képviseletének szabályozása az Országgyűlés hatáskörébe tartozó szervezetátalakítási kérdésnek minősül, mert az Országgyűlési struktúrájának, bizottsági és frakciószabályainak átalakítását követeli meg. Ezért a kérdés az Alkotmány 28/C. § (5) bekezdés d) pontjában foglalt tilalomba ütközik. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság az OVB 322/2007. (IX. 12.) OVB határozatát megsemmisítette, és az OVB-t új eljárásra utasította.”132

Az ügy jelentőségére tekintettel rendelte el az Alkotmánybíróság egy önkormányzati képviselő-testület alkotmányellenes mulasztása tárgyában hozott határozatának kihirdetését. A határozatban megállapította, hogy a községi képviselő-testület a képviselői tiszteletdíjról szóló rendelete alkotmányellenes mulasztást valósított meg azáltal, hogy a kisebbségi szószólónak nem állapított meg tiszteletdíjat. Az Alkotmánybíróság felhívta a képviselőtestületet, hogy szabályozási kötelezettségének tegyen eleget. Döntését a következőkkel indokolta. „Az Ötv.133 8. § (4) bekezdése az önkormányzatok alapvető kötelezettségeként írja elő, hogy kötelesek biztosítani a nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak érvényesülését. Tiszteletdíj megállapítására az Ötv. 20. § (2) bekezdése ad felhatalmazást a képviselő-testületnek. E felhatalmazás törvényi kereteit a Pttv.134 határozza meg a 14-15. §-aiban. Ennek alapján a képviselő-testületnek arra van felhatalmazása – amennyiben tiszteletdíj megállapítása mellett dönt –, hogy megállapítsa az alapdíjat […], továbbá a bizottság elnökének, tagjainak, a tanácsnoknak a „pótdíját” [Pttv. 15. § (2)-(5) bekezdés]. A képviselő-testületnek tehát arra van felhatalmazása, hogy az Ötv.-ben és a Pttv,-ben meghatározottak tekintetében a Pttv.-ben megállapított felső határokra figyelemmel a tiszteletdíjak mértékét állapítsa meg. A kisebbségi szószóló feladatainak részletezését, díjazását az Ötv. 12. § (7) bekezdése külön törvényre utalja. A Nektv. 40-41. §-ai rendelkeznek a kisebbségek helyi szószólójáról. Ezek a törvényi rendelkezések egyrészt a képviselőkkel azonos jogokat adnak a szószólónak, ha az 132

53/2010. (IV. 29.) AB határozat A helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény 134 A polgármesteri tisztség ellátásának egyes kérdéseiről és az önkormányzati képviselők tiszteletdíjáról szóló 1994. évi LXIV. törvény 133

76

nem is képviselő, másrészt a képviselőkhöz képest többlet feladatokat, többlet jogokat adnak a szószólónak, akár képviselő, akár nem képviselő. [Nektv. 40. § (5)-(6) bekezdés] A Nektv. 41. § (2) bekezdése szerint a szószólóra a tanácsnokra vonatkozó költségtérítést, juttatást, tiszteletdíjat szabályozó rendelkezéseket kell alkalmazni, a (3) bekezdés pedig külön is kiemeli, hogy az (1)-(2) bekezdésben foglaltak nem érintik a helyi önkormányzati képviselő-testületi tagsággal összefüggő jogokat és kötelezettségeket, ha a szószóló egyben önkormányzati képviselő is. Következésképpen az a szószóló, aki egyben képviselő is, ennek a munkának, a kisebbség érdekében kifejtett tevékenységnek és felelősségnek elismeréseként külön díjra jogosult a tanácsnokra vonatkozó szabályok szerint. A képviselő-testületnek – amennyiben a tiszteletdíjakról rendeletet alkot – arra van felhatalmazása, hogy a tiszteletdíj mértékét határozza meg: a szószóló tiszteletdíja legfeljebb az alapdíj 100%-ával növelhető. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy Korlát Község Önkormányzatának Képviselő-testülete a képviselői alapdíjon felül a kisebbségi szószólónak nem állapított meg tiszteletdíjat, nem teljesítette a Nektv. 41. § (2)-(3) bekezdéséből eredő jogalkotási kötelezettségét, ezzel alkotmányellenes mulasztást követett el. A szabályozási kötelezettség akkor keletkezik, ha kisebbségi szószólót választanak.”135

c) A kisebbségeknek – külön törvényben meghatározott módon – joguk van az országgyűlési képviseletre.136 Az alkotmányi és törvényi szabályozás ellenére még nem került megoldásra a kisebbségek parlamenti képviselete. Az Alkotmánybíróság már 1992-ben megállapította, hogy az Országgyűlés mulasztásos alkotmánysértést követ el, ha a kisebbségek általános képviseletének törvényi biztosítását – az Alkotmány rendelkezéseinek megfelelő mértékben és módon – nem garantálja. A képviselet – az alkotmánybírósági érvelés szerint – szükséges feltétele annak, hogy a kisebbségek államalkotó tényezői szerepüket betöltsék. Az Alkotmánybíróság által megállapított mulasztásos alkotmánysértés tehát részben – az országgyűlési képviselet vonatkozásában – mindaddig fennáll, amíg az Országgyűlés nem alkotja meg a kisebbségek parlamenti képviseletét szabályozó külön törvényt. A parlament a Nektv. elfogadásával (1993) sem orvosolta ezt a problémát: az önkormányzatokkal kapcsolatban ugyan szabályozta a képviselet létrejöttének és tartalmának kérdéseit, de a parlamenti képviseletre vonatkozóan csupán utaló szabályt tartalmaz.137 3. Hagyományápolás, oktatás, kommunikáció és nyelvhasználat a) A kisebbséghez tartozó személyeknek joguk van a családra vonatkozó kisebbségi hagyományok tiszteletben tartására, családi kapcsolataik ápolására, családi ünnepeiknek anyanyelven történő megtartására és az ezekhez kapcsolódó egyházi szertartások anyanyelven való lebonyolításának igénylésére, anyanyelvüknek, történelmüknek, kultúrájuknak, hagyományaiknak megismeréséhez, ápolásához, gyarapításához, továbbadásához, saját és gyermekük utónevének szabad megválasztásához, családi és utónevüknek az anyanyelv szabályai szerinti anyakönyveztetéséhez és annak hivatalos okmányokban való feltüntetéséhez. A nem latin írásmóddal történő bejegyzés esetén kötelező a fonetikus, latin betűs írásmód egyidejű alkalmazása is. Kérésre az anyakönyvezés és az egyéb hivatalos okmányok kiállítása kétnyelvű is lehet.138 b) A kisebbségeknek ezen kívül joguk van részt venni az anyanyelvű oktatásban és művelődésben. Ez azt jelenti, hogy a kisebbséghez tartozó gyermek, a szülője vagy gyámja döntésétől függően anyanyelvű, illetőleg anyanyelvi (anyanyelven és magyar nyelven 135

46/2002: (X. 11.) AB határozat Nektv. 19-20. § (1) bek. 137 35/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992. 204, 205 138 Nektv. 11-13. § a) pont 136

77

történő) vagy magyar nyelvű nevelésben, oktatásban vehet részt. Attól az évtől kezdve, amelyben a gyermek a 14. évét eléri – ha nem cselekvőképtelen –, a szülő e választási jogát gyermekével közösen gyakorolja. A kisebbséghez tartozó által az anyaországban szerzett egyetemi vagy főiskolai oklevél, továbbá az iskolai végzettséget vagy szakképzettséget tanúsító bizonyítvány nemzetközi szerződésben, illetve jogszabályban meghatározottak szerint a Magyar Köztársaságban szerzett megfelelő oklevéllel, bizonyítvánnyal egyenértékű.139 A Nektv. közösségi jogként rögzíti, hogy a kisebbségi csoportoknak joguk van az óvodai nevelés, kisebbségi alap- és középfokú nevelés és oktatás, továbbá felsőfokú képzés, illetve az országos kisebbségi önkormányzat útján a kiegészítő kisebbségi oktatás feltételeinek megteremtését kezdeményezni és kialakításában közreműködni, törvények keretei között saját országos nevelési, oktatási, kulturális, tudományos intézményhálózat kialakítására.140 Az állam a magyarországi kisebbségek anyanyelvét közösség-összetartó tényezőként ismeri el. Az állam tekintet nélkül arra, hogy a nevelési, oktatási intézménynek ki a fenntartója, támogatja a kisebbségek által használt nyelv alkalmazását a kisebbségi nevelésben, oktatásban. A kisebbség anyanyelvű vagy anyanyelvi oktatása a helyi lehetőségek és igények szerint kisebbségi óvodában, iskolában, iskolai osztályban vagy csoportban történhet. A feladatellátásra köteles helyi önkormányzatnak meg kell szerveznie a kisebbségi óvodai nevelést, továbbá a kisebbségi iskolai nevelést és oktatást, ha ezt ugyanahhoz a kisebbséghez tartozó 8 tanuló szülője kérte, és az óvodai csoport, iskolai osztály a közoktatási törvény rendelkezései alapján megszervezhető. Ha a tanulólétszám nem teszi lehetővé a kisebbségi oktatás egy településen belüli megszervezését, az érintett országos önkormányzat kezdeményezésére a megyei (fővárosi) önkormányzat megteremti a kiegészítő kisebbségi oktatás feltételeit. A közoktatás és a felsőoktatás törvényi szabályozása, az oktató-nevelő tevékenység szerkezetének és tartalmának meghatározása, valamint e tevékenység ellenőrzése során e törvénnyel összhangban érvényesíteni kell a kisebbségek kulturális autonómiájának megfelelő oktatási és művelődési érdekeket. A cigány kisebbségi oktatás folyhat kizárólag magyar nyelven, de a szülők igényei alapján az oktatási intézmény biztosítja a cigány nyelv (romani, illetve beás) oktatását is. A kisebbségek anyanyelvű és anyanyelvi oktatásához az anyanyelvű pedagógusok képzésének, továbbképzésének biztosítása állami feladat.141 A kisebbségi nyelv használatával összefüggő jogesetek közül az egyik leghíresebb – és legkorábbi – ügynek a Belga nyelvi ügy142 tekinthető. Az ügyben az indítványozók sérelmezték, hogy az oktatási kérdéseket érintő belga jogalkotás megsértette az EJEE 14. cikkében meghatározott diszkrimináció tilalmát, a 8. cikkében deklarált családi élethez való jogukkal, és az első Kiegészítő Jegyzőkönyvben rögzített oktatáshoz való jogukkal összefüggésben. A belső jog ugyanis előírta, hogy az oktatás nyelve a flamand területeken flamand, a franciaajkú területeken francia, a németajkú területeken pedig német legyen. Az indítványozók úgy vélték, hogy számukra, akik ugyan francia anyanyelvűek, ám flamand területeken élnek, nem biztosított megfelelően a francia nyelvű oktatás. A kormány azzal érvelt, hogy a saját nyelven történő oktatáshoz való jog nem szerepel az Európa Tanács egy dokumentumában sem. Az EJEB úgy vélte, hogy az egyik belga törvény megsértette a 14. cikkelyt, ám nem történt további sérelem az EJEE 8. és 14. cikkeinek, valamint a Kiegészítő Jegyzőkönyv rendelkezéseinek vonatkozásában. Elvi jelentőségű kijelentésként rögzítette, hogy a 14. cikk sérelmét jelenti, ha a megkülönböztetésnek nincs objektív és ésszerű indoka, nem legitim célt követ, és nem arányos az általa elérni kívánt céllal. 139

Nektv. 13. § b) pont, 43. § (2) és 46. § (5) bek. Nektv. 18. § (3) bek. 141 Vö. Nektv. 43. § (1) bek., (3)-(4) bek., 45. § (1)-(2) bek., 46. § (2) bek. 142 1968. július 23-i ítélet. Application no 1474/62; 1677/62; 1691/62; 1769/63; 1994/63; 2126/64 140

78

„Az Egyezmény 14. cikke értelmében, a jogok és szabadságok gyakorlását megkülönböztetés – például a nyelvi alapon való diszkrimináció – nélkül kell alkalmazni. Ugyanez a garancia érvényesül a Kiegészítő Jegyzőkönyv 5. cikke alapján. […] A francia szövegezés általános szóhasználata ellenére („minden megkülönböztetés nélkül”), a 14. cikk nem tilt mindenfajta különbségtételt az elismert jogok és szabadságok gyakorlása tekintetében. Ezt a változatot az angol szöveg megszorítóbb szövegének („diszkrimináció mentesen”) fényében kell olvasni. Emellett abszurd eredményre jutnánk, ha a 14. cikket olyan tágan értelmeznénk, mint a francia változat szövege. […] A fent említett kiterjesztő értelmezés ezért nem fogadható el. […] Jelen ügyben a Bíróság megjegyezte, hogy a 14. cikk még a Kiegészítő Jegyzőkönyv 2. cikkével együttesen értelmezve sem biztosítja a gyermek vagy szülője számára, hogy választása szerinti nyelven kapjon oktatást. E két cikk tárgya – ha együttesen olvassuk őket – jóval korlátozottabb: annak biztosítására szolgálnak, hogy valamennyi Szerződő Fél biztosítsa az oktatáshoz való jogot a joghatósága alá tartozók számára, mindenfajta – például nyelvi – megkülönböztetés nélkül. Ez a természetes és eredeti jelentése a 14. cikk és a 2. cikk együttes értelmezésének. Mi több, a két előírás olyan értelmezése, amely szerint az államnak mindenki számára a választása szerinti nyelven kellene oktatást biztosítania, abszurd eredményhez vezetne, mert megnyitná a lehetőséget, hogy bárki bármely oktatási nyelvet megkövetelhetne bármely Szerződő Fel területén.”

A szegregált oktatás (vagyis a gyermekek egyes csoportjainak külön osztályokba sorolása pl. kisebbséghez való tartozás alapján) együttesen veti fel a kisebbségi jogok és az oktatáshoz való jog, valamint a diszkrimináció tilalmának sérelmét. A nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak országgyűlési biztosához évente több olyan ügy is érkezik, amelyben a panaszosok a nevelési-oktatási intézményekben megvalósuló közvetlen és közvetett hátrányos megkülönböztetést, jogellenes elkülönítést sérelmeznek. Fontos megjegyezni, hogy ilyen panaszok kizárólag a cigány kisebbséget érintően fordulnak elő. Az ombudsman beszámolójában az alábbi összefoglalást adja az ügyről. „2008 elején névtelen levelet kaptunk egy kistelepülés általános iskolájával kapcsolatban. A panasz szerint a cigány gyermekek, a többi diáktól ráccsal elválasztva, külön épületrészben tanulnak. A tanulókat felvételi eljárás alapján sorolják osztályokba, a többségükben hátrányos helyzetű, roma tanulóknak esélyük sincs arra, hogy a felvételin jól szerepeljenek, ezért külön osztályokban tanulnak. Bár a névtelen beadványt az országgyűlési biztos elutasíthatja, a panaszban olyan súlyos állítások fogalmazódtak meg, hogy az ügy tisztázása érdekében hivatalból vizsgálatot indítottunk. A község általános iskolájába 427 tanuló jár, közülük 223 fő hátrányos helyzetű, és 96 fő halmozottan hátrányos helyzetű. Becslések szerint a hátrányos helyzetű tanulók 80%-a, a halmozottan hátrányos helyzetű diákok 90%-a cigány származású. Az iskolában 2003-tól angol-magyar két tanítási nyelvű oktatás folyik, anyanyelvi tanár közreműködésével. A két tanítási nyelvű osztályokban mindössze 43 hátrányos helyzetű diák tanul az iskola kimutatása szerint. Egy évfolyamon általában két párhuzamos osztály van, a két tanítási nyelvű, iskolaotthonos; és az általános, tagozat nélküli osztály. Ezenkívül másodikban, ötödikben és hatodikban kis létszámú, illetve kisebb létszámú osztályok is működnek, ahol szinte minden tanuló cigány származású. Két összevont osztályban pedig összesen 17 fő sajátos nevelési igényű diák tanul, akik kizárólag roma származásúak. A helyszíni vizsgálatunk alapján a cigány gyerekek elkülönült épületrészben, vagy épületben tanításának vádja egyértelműen cáfolható volt. […] A cigány gyermekek tehát nem tanulnak külön épületben vagy épületrészben az iskolán belül. A szakértői vizsgálatok dokumentumait ellenőrizve megállapítottuk, hogy a sajátos nevelési igényű (SNI) diákok mindegyikét szakértői bizottsági vélemény alapján tanítják elkülönített

79

osztályokban. Törvényi értelemben egy kis létszámú osztály működik: a 2. C, ahova 9 diák jár. Ez az osztály a tájékoztatás szerint a következőképpen alakult ki: 3 tanulót a Nevelési Tanácsadó javasolt kis létszámú osztályban tanítani, a többi diákot pedig csak szeptemberben jegyzői felszólításra írattak be a szülők, amikor már a két másik osztályközösség összeállt. Ebben az osztályban mindenki cigány származású. Óralátogatás során meggyőződtünk róla, hogy a többi teremhez képest rosszabb állapotú, szükségtanterem méretű, régi bútorokkal felszerelt teremben folyik az oktatás. (A két tanítási nyelvű osztályokban gerinckímélő vadonatúj padok találhatóak.) Az óralátogatás során az is kiderült, hogy a gyermekek nem vihetik haza a tankönyveket, így délután, otthon valószínűleg nem tudnak készülni a következő napra. Azt a magyarázatot kaptuk, ha megengedik, hogy a diákok hazavigyék a könyveket, akkor eltűnnek, megrongálódnak a taneszközök. […] Az iskola és a fenntartó tájékoztatása, valamint az oktatási intézmény pedagógiai programja szerint is a két tanítási nyelvű osztályokba a következő módon kerülnek a gyerekek: a szülőknek ki kell tölteniük egy jelentkezési lapot, majd a jelentkező gyermekek között játékos képességvizsgálat segítségével döntenek. […] Az egyes osztályok összetételét vizsgálva – a fenntartótól és az iskolától kapott adatok alapján – a következő megállapításra jutottunk: A két tanítási nyelvű osztályokban – a hetedik és a nyolcadik évfolyam kivételével, ahol 1-1 fő halmozottan hátrányos helyzetű gyermek tanul – nincsenek halmozottan hátrányos helyzetű diákok. A cigány gyermekek becsült arányáról kapott információk alapján (bár nagyon alacsony számban járnak cigány származású gyermekek a két tanítási nyelvű osztályokba is) a párhuzamos, nem két tanítási nyelvű osztályok – legalábbis az alsó tagozaton – 90-100%-os arányban csak cigány diákokból állnak. Az iskola szerint a halmozottan hátrányos és/vagy cigány gyermekek azért nem járnak két tanítási nyelvű osztályokba nagy számban, mert a szüleik eleve nem is kérik ezt. Megállapítottuk, hogy a gyermekek két tanítási nyelvű osztályba kerülése több szempontból is aggályos. Egyrészt a leírt osztályba sorolás kimeríti a közoktatási törvény szerinti felvételi fogalmát, ami az általános iskolában nem szervezhető. […] Az osztályba sorolás eredményeképpen a halmozottan hátrányos helyzetű, illetve a roma gyerekek lényegesen nagyobb arányban hátrányosabb helyzetbe kerültek, mint társaik: nem tanultak a két tanítási nyelvű osztályokban, ahol mind a tárgyi feltételek (például gerinckímélő padok), mind az oktatási szolgáltatás (anyanyelvi tanár, két tanítási nyelvű órák) jobbak voltak. Az osztályok kialakulásában azonban – az iskola állítása szerint – a szülők kérésének hiánya játszotta a fő szerepet, nem pedig a felvételi. Az iskola tájékoztatása szerint 2007-ben 30 fő jelentkezett, és 27 fővel indították el a két tanítási nyelvű osztályt, azaz három gyermeket utasítottak „csak” el. Tehát nem a jogellenes felvételi következtében alakultak az ismert módon az osztályösszetételek. Az iskola és az önkormányzat egyöntetű állítása szerint a két tanítási nyelvű osztályok megszervezésének oka a diákok elvitelének megakadályozása, a színvonal emelése, és semmiképpen sem a szegregáció volt. Mindezt elfogadva, hangsúlyoznunk kell, hogy a szegregáció megvalósulása nem függ az „elkövető” szándékától. Az sem feltétel, hogy az önkormányzat, vagy az iskola tevőleges magatartása okozza az elkülönítést: elég, ha „elnéznek” egy kialakult gyakorlatot, aminek viszont az a következménye, hogy a cigány és/vagy halmozottan hátrányos helyzetű tanulók nagy többségükben külön osztályokba járnak.60 Mivel az önkormányzat és az iskola sem tudott semmilyen kifejezett törvényi felhatalmazásra hivatkozni az elkülönítés tekintetében, megállapítottuk, hogy az osztályösszetételek – a két tanítási nyelvű és a párhuzamos osztályok vonatkozásában – mind a halmozottan hátrányos helyzet szerint, mind pedig a cigány kisebbséghez való tartozás alapján szegregációt valósítanak meg. Ez alól kivételt jelentenek az összevont SNI osztályok, ahova független szakértői vélemények alapján, szakmai szempontok figyelembevételével kerültek a gyerekek.”143

143

Beszámoló a nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyűlési Biztosának tevékenységéről. 2008. 86-89.

o.

80

c) A Magyar Köztársaságban anyanyelvét bárki mindenkor és mindenhol szabadon használhatja. A kisebbségek nyelvhasználatának feltételeit az állam biztosítani köteles. A polgári és büntetőeljárások során, valamint a közigazgatási eljárásokban az anyanyelv használatát a vonatkozó eljárásjogi törvények teszik lehetővé.144 Az esélyegyenlőség előmozdítására szolgáló intézkedések közé tartozik a bírósági, hatósági eljárások során az anyanyelv használatának joga. A magyar nyelv nem tudása miatt senkit sem érhet hátrány. Az anyanyelv használatának joga a magyar nyelv ismeretétől függetlenül az eljárás minden olyan alanyát megilleti, aki nem magyar anyanyelvű. A Büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) 9. § (3) bekezdése alapján külön törvény rendelkezése szerint a bíróságon az eljárás nyelve a nemzeti kisebbség nyelve is lehet. A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 8. §-a kimondja, hogy a polgári eljárásban a magyar nyelv nem tudása miatt senkit hátrány nem érhet. A bírósági eljárásban mindenki használhatja anyanyelvét. A magyarul nem beszélő személy részére tolmácsot kell biztosítani. A Közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. Törvény (Ket.) 4. § (1) bekezdése szerint az ügyfelet megilleti az anyanyelv használatának a joga. A 9. § (3) bekezdése szerint a kisebbségi szervezet, valamint az a természetes személy, aki a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény hatálya alá tartozik, a közigazgatási hatóságnál mind szóban, mind írásban használhatja az adott kisebbség nyelvét. A kisebbség nyelvén benyújtott kérelmet magyar nyelvű és az ügyfél kérésére a kérelemben használt nyelvre lefordított határozattal kell elbírálni, és e rendelkezés megfelelően irányadó a végzésekre is. A büntetőeljárás bírósági gyakorlata szerint az anyanyelv használatának joga az eljárásban minden résztvevőt megilleti – nyilatkozata alapján – függetlenül attól, hogy beszéli-e a magyar nyelvet vagy sem. Ez azt is jelenti, hogy ha nem magyar anyanyelvű, akkor is használhatja a saját anyanyelvét, ha magyar állampolgár és tud magyarul. Azt, hogy a saját anyanyelvét kívánja használni, az eljárás bármely szakaszában kijelentheti. Ettől kezdődően kell tolmácsról gondoskodni.145

A nyelvhasználat körében az alábbi garanciák emelhetők ki: - Az Országgyűlés ülésén a kisebbséghez tartozó képviselő az anyanyelvét is használhatja. - A helyi önkormányzat képviselő-testületében a kisebbségi képviselő anyanyelvét is használhatja. Ha a felszólalás valamely kisebbség nyelvén hangzott el, a felszólalás magyar nyelvű szövegét vagy tartalmi kivonatát az ülés jegyzőkönyvéhez csatolni kell. Ha a településen kisebbséghez tartozó személyek élnek, a képviselő-testület jegyzőkönyveit és határozatait a magyar mellett az adott kisebbség nyelvén is vezettetheti, illetőleg szövegeztetheti. A helyi önkormányzat az illetékességi területén működő települési, illetőleg területi kisebbségi önkormányzat indokolt igényének146 megfelelően köteles biztosítani, hogy - rendeletének kihirdetése, hirdetményének közzététele – a magyar mellett – a kisebbség anyanyelvén is megtörténjék; - a közigazgatási eljárás során használt nyomtatványok a kisebbség anyanyelvén is rendelkezésre álljanak; - a helység- és utcaneveket megjelölő, a közhivatalok, közszolgáltatást végző szervek elnevezését feltüntető táblák feliratai vagy ezek működésére vonatkozó 144

Nektv. 51. § BH 1989. 10. Idézi: Kántás Péter – Tóth Judit: Nyelvhasználati jogok a hatósági eljárásban. Kisebbségkutatás 14. évf. 2002. 2. sz. 240-421. o. 146 Az indokoltság kérdésében az igény előterjesztését követő 30 napon belül a képviselő-testület dönt. 145

81

közlemények – a magyar nyelvű szövegezés és írásmód mellett, azzal azonos tartalommal és formában – a kisebbség anyanyelvén is olvashatóak legyenek. Azon a településen, ahol a kisebbséghez tartozó lakosság számaránya ezt indokolja, a helyi köztisztviselői és közalkalmazotti, valamint közjegyzői és bírósági végrehajtói állások betöltése során – az általános szakmai követelmények megtartása mellett – biztosítani kell az adott kisebbség anyanyelvét is ismerő személy alkalmazását.147 d) A közszolgálati rádió és televízió – külön törvény rendelkezései szerint önálló szervezeti keretek között és elkülönült költségvetéssel – biztosítja a kisebbségi műsorok rendszeres készítését, sugárzását és terjesztését. A médiakuratóriumokba az országos kisebbségi önkormányzatok (ennek hiányában: szervezetek) tagokat delegálnak. A kisebbségek által lakott területeken az állam – nemzetközi szerződések útján is – előmozdítja az anyaországból származó rádió- és televízióadások vételét.148 IV. A kisebbségi jogok garanciái 1. Intézményi biztosítékok A kisebbségek alkotmányos jogaival kapcsolatos visszásságok kivizsgálására, kivizsgáltatására (különbiztosként) létrehozott alkotmányos szerv a „kisebbségi ombudsman”.149 A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosát az Országgyűlés választja. A köztársasági elnök a biztos személyére vonatkozó javaslatának megtétele előtt kikéri az országos kisebbségi önkormányzatok – ha valamely kisebbség ilyen önkormányzattal nem rendelkezik, az adott kisebbség nyilvántartásba vett országos érdekképviseleti szervének – véleményét. A kisebbségi ombudsmanra egyebekben az állampolgári jogok országgyűlési biztosáról szóló 1993. évi LIX. törvény rendelkezéseit kell alkalmazni.150 A kisebbségi biztoshoz bárki fordulhat, ha megítélése szerint valamely hatóság (pl.: minisztérium, országos hatáskörű szerv, fegyveres erők, rendvédelmi szervek, nemzetbiztonsági szolgálat, ügyészség, önkormányzat, közüzemi szolgáltató szerv, média) eljárása, határozata, intézkedése vagy ezek elmulasztása következtében kisebbségi jogaival összefüggésben sérelem érte vagy ennek közvetlen veszélye áll fenn. Az eljárást tehát bárki kezdeményezheti: állampolgár, kisebbségi közösség, helyi és országos kisebbségi önkormányzat, akinek/amelynek kisebbségi jogait megsértették, vagy ennek veszélye fennáll. A kisebbségi jogok sérelmének minősül különösen a faji megkülönböztetés, az indokolatlanul lassú ügyintézés, a nem megfelelő vagy téves tájékoztatás, a méltánytalan személyes bánásmód, a tájékoztatás indokolatlan megtagadása, a jogszabálysértő határozat, amennyiben ez az állampolgár/közösség kisebbségi mivoltára vezethető vissza.151 2. Politikai garanciák A Magyar Köztársaság tilalmaz minden olyan politikát, magatartást, amely: - a kisebbségnek a többségi nemzetbe való beolvasztását, a többségi nemzetből történő kirekesztését, illetőleg elkülönítését célozza vagy ezt eredményezi;

147

Nektv. 52-54. § Vö. Nektv. 18. § (1)-(2) bek. és Rttv. 56. § 149 Alkotmány 32/B. § (2) bek. 150 Nektv. 20. § (2)-(3) bek. 151 Lásd még Kovács Péter: i.m. 204. o. 148

82

-

kisebbség által lakott területek nemzeti vagy etnikai viszonyainak megváltoztatására irányul; - a kisebbség erőszakos ki- vagy áttelepítésére irányul; - kisebbséget vagy kisebbséghez tartozó személyt hovatartozása miatt üldöz, életkörülményeit nehezíti, jogai gyakorlásában akadályozza.152 A közigazgatási egységek és a választókerületek határainak megvonásánál, a település- és gazdaságfejlesztési, valamint környezetvédelmi tervek kidolgozása során figyelembe kell venni a kisebbségek települési viszonyait, kapcsolatait, gazdasági érdekeit és kialakult hagyományait.153

152 153

Nektv. 4. § (1) bek. Lásd még Sári János: Alapjogok. Alkotmánytan II. Osiris Kiadó, Budapest 2004. 71. o.

83

4. FEJEZET AZ ELJÁRÁSI JOGOK (KOCSIS MIKLÓS) I. A tisztességes eljáráshoz való jog Az EJEE 6. cikk 1. értelmében „mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehoztt független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az ellene felhoztt büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően. Az ítéletet nyilvánosan ki kell hirdetni, a tárgyalóterembe történő belépést azonban meg lehet tiltani a sajtónak és a közönségnek a tárgyalás teljes időtartamára vagy egy részére annyiban, amennyiben egy demokratikus társadalomban ez az erkölcsök, a közrend, illetőleg a nemzetbiztonság érdekében szükséges, ha e korlátozás a kiskorúak érdekei, vagy az eljárásban részvevő felek magánéletének védelme szempontjából szükséges, illetőleg annyiban, amennyiben ezt a bíróság feltétlenül szükségesnek tartja, mert úgy ítéli meg, hogy az adott ügyben olyan különleges körülmények állnak fenn, melyek folytán a nyilvánosság az igazságszolgáltatás érdekeit veszélyeztetné”. A 2. pont értelmében „minden bűncselekménnyel gyanúsított személyt mindaddig ártatlannak kell vélelmezni, amíg bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították. A 3. pont alapján „minden bűncselekménnyel gyanúsított személynek joga van - legalább - arra, hogy a) a legrövidebb időn belül tájékoztassák olyan nyelven, amelyet megért, és a legrészletesebb módon az ellene felhozott vád természetéről és indokairól; b) rendelkezzék a védekezésének előkészítéséhez szükséges idővel és eszközökkel; c) személyesen, vagy az általa választott védő segítségével védekezhessék, és ha nem állanak rendelkezésére eszközök védő díjazására, amennyiben az igazságszolgáltatás érdekei ezt követelik meg, hivatalból és ingyenesen rendeljenek ki számára ügyvédet; d) kérdéseket intézzen vagy intéztessen a vád tanúihoz és kieszközölhesse, a mentő tanúk megidézését és kihallgatását ugyanolyan feltételek mellett, mint ahogy a vád tanúit megidézik, illetve kihallgatják; e) ingyenes tolmács álljon rendelkezésére, ha nem érti vagy nem beszéli a tárgyaláson használt nyelvet”. A magyar Alkotmány a tisztességes eljárás követelményét expressis verbis nem nevesíti, de tartalma megtalálható az 57. § (1) bekezdésében, mely szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely szerzett jogait vagy kötelességeit a törvény által felállított törvényes és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. 1. A tisztességes eljáráshoz való jog fogalmi elemei A tisztességes eljárás követelménye minden olyan eljárásra vonatkozik, amelyben valamely természetes vagy jogi személy az állam jogalkalmazói tevékenysége által érintett, illetve az állam által átruházott jogkört gyakorló szervezet eljárása kihat rá. Az Alkotmánybíróság következetes felfogása szerint az Alkotmány 57. § (3) bekezdésében biztosított védelemhez való jog a terhelt és a védő jogaiban ölt testet. A terheltnek joga van ahhoz, hogy saját magát védje, és ahhoz is, hogy választása szerinti védőt vegyen igénybe. A védelemhez való jog alkotmányos megítélése csakis a terhelt és a védő jogainak együttes szemlélete alapján lehetséges. (ABH 1998, 91, 93.] Az EJEB ítélkezési gyakorlata szerint ahhoz, hogy egy „bíróság” a tisztességes eljáráshoz való joggal összhangban polgári jogi jogokat érintő jogvitában dönthessen, az szükséges,

84

hogy „rendelkezzen azzal a jogosultsággal, hogy az elé terjesztett ügy összes tény- és jogkérdésével foglalkozhasson”. Woningen v. The Netherlands 1996-VI. p. 2105.)

Bár az Alkotmány e jog érvényesülését a bírósági eljárás tekintetében írja elő követelményként, a jogirodalom többé-kevésbé egységes abban, hogy a tisztességes eljárás követelményének a közigazgatási hatósági eljárásban is érvényesülnie kell. Az EJEB rögzítette, hogy „kialakult joggyakorlatának megfelelően a 6. cikk 1. pontja mindenki számára biztosítja azt a jogot, hogy polgári jogi jogaival és kötelezettségével kapcsolatos igényét bíróság elé vigye, ily módon ez megtestesíti a bírósághoz való jogot, amelynek egyik eleme a hozzáférhetőség joga, azaz az a jog, hogy polgári jogi ügyekben bíróságok előtt kereset indítható. Mindazonáltal e jog illuzórikus, ha valamely szerződő állam nemzeti jogrendszere megengedi, hogy jogerős és végrehajtható bírósági ítélet ne váljék hatályossá az egyik fél hátrányára. Elképzelhetetlen, hogy a 6. cikk 1. pontja a peres felek számára részletes eljárási garanciákat állít fel tisztességes, nyilvános és gyors eljárásokat előírva, anélkül azonban, hogy a bírósági határozatok végrehajtását ne védené. Elképzelhetetlen a 6. cikk olyan értelmezése, hogy az kizárólag a bírósághoz fordulásra és az eljárással kapcsolatos elvárásokra vonatkozna. Az ilyen értelmezés olyan helyzethez vezethetne, mely ellentétes azon a jog szerepével kapcsolatos alapelvvel, amelynek tiszteletben tartását a szerződő államok felvállalták az Egyezmény ratifikálásával. Bármely bíróság ítéletének végrehajtása ily módon szerves része a 6. cikk céljai szerinti tárgyalásnak, ráadásul ezt az elvet a Bíróság már elismerte az eljárás hosszát érintő ügyekben. A fenti elveknek még nagyobb a jelentőségük olyan közigazgatási eljárásban, mely a kérelmezők polgári jogi jogaira döntő kihatású volt. Az állam legmagasabb közigazgatási bíróságához felülvizsgálati kérelem benyújtásával felperes nemcsak a támadott határozat hatályon kívül helyezését, hanem mindenekfelett minden hatásának megszüntetésére törekedett. Az ilyen eljárásokban résztvevő fél hatékony védelme, s a jogszerűség helyreállítása a közigazgatási hatóságok részéről olyan kötelezettséget feltételezett, hogy a bírósági ítéletnek megfelelően járjanak el. A Bíróság megjegyezte ezzel összefüggésben, hogy a közigazgatási hatóságok az állam egyik elemét alkotják és a jogszabályoknak vannak alávetve, ennek megfelelően érdekük megegyezik a megfelelő igazságszolgáltatás iránti igénnyel. Ahol a közigazgatási hatóságok visszautasítják, elmulasztják vagy csak késedelmeskednek, hogy az ítéletben foglaltaknak megfelelően járjanak el, a 6. cikk szerinti, a peres felek által a bírósági eljárási szakban élvezett garanciák célja üressé válik.” (Hornsby v. Greece 22774/93)

A tisztességes eljárás olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. A tisztességes eljáráshoz való jog mint korlátozhatatlan alkotmányos alapjog, komplex védelmet nyújt a terhelt számára [14/2004. (V. 7.) AB határozat, ABK 2004. május, 363, 371.]. A 6/1998. (III. 11.) AB határozatban kialakított elvi álláspont szerint a tisztességes eljárás követelménye olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet megítélni. Az Alkotmánybíróság eljárásában azonban csupán a tisztességes eljárás megkövetelte általános ismérvek megállapítására van lehetőség. (ABH 1998, 91, 95.)

Az Alkotmánybíróság szerint a tisztességes eljáráshoz való jog abszolút jog, amellyel szemben nem létezik mérlegelhető más alapvető jog vagy alkotmányos cél, mert már maga is mérlegelés eredménye. A büntetőeljárás szempontjából ezek a tételek a büntető igazságszolgáltatás történeti rendszereinek felhalmozódott tapasztalatán alapulnak. Eszerint: az igazság feltárásának az a

85

legmegfelelőbb módja, ha az ítélkezésében független és pártatlan bíróság nyilvános tárgyaláson, a bizonyítás tekintetében egyenlő jogokkal részt vevő felek aktív közreműködésével lefolytatott eljárás eredményeként, közvetlen észlelése útján szerzett bizonyítékok szabad mérlegelésével állapítja meg a büntető felelősségre vonás eldöntéséhez szükséges tényeket. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a büntetőeljárás szabályozásakor sem lehet az igazság abszolút, mindenáron és minden eszközzel elérendő cél, mivel éppen a tisztességes eljárás követelményei miatt az eljárás szereplőinek jogai, érdekei védelmében olyan garanciákra is szükség van, amelyek esetenként szűkíthetik az elkövetőre és a bűncselekményre vonatkozó igazság megállapításának lehetőségét. Ilyenek, pl. a terhelt joga a hallgatásra, a tanúzási akadályok és mentességek, továbbá a bűncselekmény útján, más tiltott módon vagy a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzett bizonyítékok értékelésének tilalma. (14/2004. (V. 7.) AB határozat, ABH 2004. I. kötet 241, 266)

Mindazonáltal az Alkotmánybíróság több döntésében is elismerte az eljárás egyszerűsítésének lehetőségét, és hangsúlyozta az időszerűség követelményének fontosságát. Minden esetben kitért a testület azonban arra is, hogy gazdaságossági és célszerűségi okokból az eljárási, s főként a közvetlen alkotmányi garanciák érvényesítéséről ezen eljárások során is gondoskodni kell, és erre az érdekeltek akaratának tiszteletben tartása mellett kerülhet sor. (5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999. 75, 88-89, 422/B/1999. AB határozat, ABH 2004. II. kötet. 1316, 1320, 1322)

A tisztességes eljárás magában foglalja az ésszerű időn belüli elbírálás követelményét, ami igazolhatja az egyszerűsített eljárási formák meghonosítását és bizonyos körben akár a tárgyaláson kívüli ügyintézést is. Az időszerűség követelménye azonban csak egy a tisztességes eljárás elmei közül, amelynek érvényre juttatása végletekig nem fokozható, és amely a tisztességes eljárás további szempontjai fölött nem szerezhet uralkodó befolyást, más alapjogot pedig semmiképpen nem sérthet. A védelem jogainak korlátozásából eredő „időnyereség” nem tekinthető olyan számottevő értéknek, amely az alkotmányos jogok és követelmények megszorítását indokolhatná. Ez a megfontolás az igazságszolgáltatás Alkotmánynak megfelelő működéséhez méltatlan, merőben praktikus szempontnak tekinthető, amellyel szemben áll a bíróságnak az ügyek alapos felderítésére, a bizonyítékok körültekintő mérlegelésére, a súlyosító és enyhítő körülmények hibátlan felderítésére, az igazságos és a jogszabályoknak megfelelő döntés meghozatalára vonatkozó kötelezettsége, összefoglalóan: a büntető igénynek a tisztességes eljárás követelményrendszere keretei között történő érvényesítése. Hatékony jogorvoslat a védelem jogának ellehetetlenítését eredményező formalista megközelítésén nyugvó, tartalmilag azonban üres szabályozás mentén pedig elképzelhetetlen. (20/2005. (V. 26.) AB határozat, MK 2005. évi 69. sz.)

2. A tisztességes eljárás lehetséges korlátai A tisztességes eljáráshoz való jog önmagában – az emberi méltósághoz való joggal való szoros kapcsolata miatt – nem korlátozható. Egyes elemei, részösszetevői azonban értelemszerűen az alapjog-korlátozás szabályai szerint korlátozhatóak. Így az egyes részelemek korlátját alkothatják tipikusan az adatvédelmi szabályok, a személyiségi jogok védelme, de a különböző titokvédelmi szabályokon keresztül érvényesített államérdek is. Az Alkotmányból eredő elvárás azonban az, hogy a tisztességes eljárás egyes összetevőinek korlátozása nem vezethet odáig, hogy az eljárás bármely része is tisztességtelenné váljon: az egyik összetevő korlátozását ugyanis a többi garancia

86

érvényesülésének ellensúlyoznia kell. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta: az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében meghatározott garanciák: mindenki joga arra, hogy az ellene emelt vádat vagy valamely perben jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el, a „bírósághoz való jog” megannyi konkrét feltételét tartalmazzák, amelyek nem abszolútak abban az értelemben, mint például az említett ártatlanság vélelme, de amelyek az általános szabály szerinti mérlegelésnek mégis abszolút korlátai. (15/2002. (III. 29.) AB határozat, ABH 2002. 116, 118.)

II. Az ártatlanság vélelme 1. Az ártatlanság vélelmének tartalma Az ártatlanság vélelme és a védelemhez való jog az eljárási jogok közül a büntetőeljárásban érvényesülő garanciális szabályrendszert takarja, amely az állam intézményvédelmi kötelezettségének markáns, az Alkotmányban is megfogalmazódott megnyilvánulása. Az alaptörvény 57. § (2) bekezdése alapján „a Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg”. Ugyanennek a szakasznak a (3) bekezdése szerint pedig „a büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga. A védő nem vonható felelősségre a védelem ellátása során kifejtett véleménye miatt”. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint „az ártatlanság vélelme a büntetőjogi felelősség megállapításának folyamatára vonatkozóan alkotmányos alapjog, a terhelt objektív jogi helyzetét határozza meg. „Parancs a büntetőügyben eljáró bíróság, ügyész, nyomozó hatóság számára, hogy a terheltet mindaddig, amíg a bíróság jogerősen el nem ítéli, nem kezelheti bűnösként. Függetlenül attól, hogy a felelősségének megállapítása alapjául szolgáló tényeket már feltárták, a bűnösségre vonatkozó meggyőződésüket eljárási aktusokban rögzítették (nyomozás befejezése, vádemelés, első fokú bűnösséget megállapító ítélet), a bűnösség megállapításával együtt járó jogi következmények a terhelt eljárási helyzetét az ítélet jogerőre emelkedéséig nem befolyásolhatják. A bűnösség - kétséget kizáró módon történő - bizonyítása a büntető ügyekben eljáró állami szerveket terheli, a felelősségre vonás sikertelensége az állam kockázata”. Az Alkotmánybíróság gyakorlatáról összefoglalóan: 26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265, 271.; 719/B/1998. AB határozat, ABH 2000, 769, 772-773. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint megfelel az arányosság követelményének, ha az előzetes letartóztatás, mint a személyes szabadságot korlátozó kényszerintézkedés arányosságát a törvényalkotó oly módon kívánja biztosítani, hogy alkalmazásának lehetőségét a szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekményekre korlátozza. E megítélést nem befolyásolja az, hogy a törvényhozó az adott időszakban a büntető törvényben a bűncselekmények milyen körénél helyezi kilátásba a szabadságvesztés-büntetést. Az egyedi büntetőeljárás alapjául szolgáló bűncselekmény és az adott terhelt előzetes letartóztatása közötti konkrét arányosságot, illetve az előzetes letartóztatás szükségességét az indítványt tevő ügyésznek és a kényszerintézkedés elrendelése, fenntartása és meghosszabbítása kérdésében döntő bíróságnak kell mérlegelnie. A jogalkalmazói gyakorlat alkotmányosságának biztosítása a büntetőügyekben eljáró hatóságok tevékenységét a büntetőeljárás garanciális rendszerében, illetve az irányítás közjogi rendszerében felülvizsgálni jogosult állami szervek feladata. Vö. a 26/1999. (IX. 8.) AB határozattal. Konkrét ügyben állapította meg az EJEB, hogy az előzetes letartóztatás során a fogva tartás körülményei sértették a kérelmező emberi méltóságát, olyan reménytelenség és alacsonyabbrendűségi érzés kiváltását eredményezték, amelyek testi és lelki ellenállása megtörésére alkalmas módon megalázott helyzetbe hozták. Ezért a Bíróság egyhangúlag

87

kimondta, hogy a görög hatóságok megsértették az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény 3. cikkét (kínzás tilalma). Ugyancsak egyhangúlag döntött úgy, hogy az Egyezmény 6. cikke 2. bekezdését (tisztességes tárgyaláshoz való jog - ártatlanság vélelme) nem sértették meg. Hat szavazattal egy ellenében kimondta, hogy az Egyezmény 8. cikkét (magán és családi élet tiszteletben tartásához való jog - levelezés tiszteletben tartásához való jog) megsértették. (Peers v. Greece, no. 28524/95.) Egy másik ügyben az EJEB megállapította, hogy valamely személy joga arra, hogy büntetőügyben ártatlanságát vélelmezzék, továbbá az a kívánalom, hogy a bizonyítási kötelezettség az ügyészséget terhelje, a 6. cikk 1. bekezdése szerinti tisztességes tárgyalás általános fogalmába beletartozik. Ezért az eljáró hatóságok nem sértették meg az Egyezmény 6. cikkének 2. bekezdését (tisztességes tárgyaláshoz való jog - ártatlanság vélelme) az Egyesült Királyság hatóságai, mert e cikk nem alkalmazható az ítéletkiszabásra, így az elkobzási eljárásra sem. Nem sérti a 6. cikk 1. bekezdését (tisztességes tárgyaláshoz való jog) az a megdönthető törvényi vélelem, hogy a kábítószer-kereskedelem bűntette miatt elítélt személyeknek az elítélést megelőző hat évben szerzett jövedelmét kábítószerkereskedelemből származónak kell tekinteni. Az elkobzás nem sértette az Első kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkét (tulajdon védelme). (Philips v. the United Kingdom, no. 41087/98.)

Az ártatlanság vélelme nem csupán a szűkebb értelemben vett büntetőjogi felelősségrevonásra nézve irányadó, hanem egyéb eljárásokra is, így például a szabálysértési eljárásra. „Az ártatlanság vélelmének elvét sérti a köztisztviselő vagy közjogi méltóság által kifejtett olyan vélemény is, amely arra utal, hogy a vádlott bűnös, és amelyet azelőtt fejtenek ki, hogy bűnösségét bizonyították volna. Az ártatlanság vélelmét bármilyen hivatalos megállapítás hiányában is sérti, ha az érvelés azt sugallja, hogy hivatalos személy bűnösnek tekinti a vádlottat. Az ártatlanság vélelmét nemcsak a bíróságok, hanem más hatóságok is megsérthetik, ezért a nyilatkozó köztisztviselőknek is gondosan kell megválogatniuk szavaikat, ha a bűnösség bizonyítását megelőzően nyilatkoznak valamely üggyel kapcsolatban, különösen, ha a nyilatkozatokat röviddel a terhelt letartóztatása után teszik”. (Butkevicius v. Lithuania, no. 48297/99.)

2. Az ártatlanság vélelmével összefüggő korlátozási lehetőségek Az ártatlanság vélelme nem abszolút jog, törvényben, megfelelő alkotmányos jog vagy más alkotmányi érték védelme érdekében szükséges esetekben és arányosan korlátozható. Az Alkotmánybíróság több határozatában hangsúlyozta, hogy az államnak, illetve az állam szerveinek az Alkotmány rendelkezéseiből levezethető joga és egyben kötelezettsége van az állami büntető hatalom gyakorlására, a büntető igény érvényesítésére. Az Alkotmánybíróság szerint indokolt, hogy ennek a feladatnak a teljesítéséhez az állami büntetőhatalmat gyakorló szerveknek hatékony eszközök álljanak a rendelkezésükre. (5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999. 75, 83) Ez pedig szükségképpen együtt jár a büntetőjogi felelősségre vonás törvényben meghatározott rendjében, a büntetőeljárásban olyan eljárási cselekmények, ezen belül kényszercselekmények alkalmazásának megengedésével, amelyek lényegüket tekintve súlyosan jogkorlátozóak, érintik a büntetőeljárás alá vont személy alkotmányos jogait is. (42/1993 (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993. 300, 302, 304-305.)

88

III. A védelemhez való jog 1. A védelemhez való jog tartalma Az Alkotmánybíróság következetes felfogása szerint az Alkotmány 57. § (3) bekezdésében biztosított védelemhez való jog a terhelt és a védő jogaiban ölt testet. „Az Alkotmány 57. § (3) bekezdésében biztosított védelemhez való jog a terhelt és a védő jogaiban ölt testet. A terheltnek joga van ahhoz, hogy saját magát megvédje, és ahhoz is, hogy választása szerinti védőt vegyen igénybe. A védelemhez való jog alkotmányos megítélése csakis a terhelt és a védő jogainak együttes szemlélete alapján lehetséges. A védő a büntetőeljárás önálló személye, jogai nem átruházott jogok, hanem a büntetőeljárás alá vont személy objektív érdekét szolgáló, de önálló eljárási jogosítványok. Az Alkotmánybíróság már korábban is kiemelte az ügyvédi foglalkozás beágyazottságát az igazságszolgáltatás, valamint az eljárásjogok rendszerébe, továbbá az ügyvédi tevékenység szabályozásának közjogi vonatkozásait [22/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994, 127, 130.]. Ebből a sajátos és önálló jogállásból is következik meghatározott körben a kötelező védelem, továbbá az, hogy a védő jogosítványai bizonyos esetekben tágabbak lehetnek a terhelténél”. (ABH 1998, 91, 93.) A védelemhez való jog szoros kapcsolatban van a terhelt önrendelkezési jogával. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában az emberi méltóságból levezetett alkotmányos önrendelkezési szabadság [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 44.] alkotmányos alapjog, amelynek korlátozása az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének keretei között lehetséges. Az önrendelkezési jog a jogok gyakorlásától való tartózkodást, a nem cselekvés jogát is magában foglalja [1/1994. (I. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29, 35-36.]. Az önrendelkezési jog eljárási vetülete nyilvánul meg a terhelt rendelkezési jogában, amelynek alapján a büntetőeljárásban dönt arról, hogy a részére biztosított eljárási jogokat milyen mértékben gyakorolja, milyen mértékben él a lehetőségekkel.

A védelemhez való jognak számos összetevője van, amelyek közül az alábbiakat indokolt bemutatni. 2. A védelemhez való jog egyes tartalmi összetevői A hatékony és megfelelő felkészülést biztosító védelemhez való jognak, valamint – ezzel összefüggésben – a tisztességes eljárásnak a fegyverek egyenlősége elvében megnyilvánuló követelményei vizsgálatakor az Alkotmánybíróság rámutatott: a fegyverek egyenlőségének feltétele, hogy az ügyben releváns adatokat a vád, illetve a terhelt és a védő ugyanolyan teljességben és mélységben ismerhessék meg. „A tisztességes eljárásnak az egyezmény- és alkotmányszövegekben nem nevesített, de általánosan és nem vitatottan elismert eleme a „fegyverek egyenlősége”, amely a büntetőeljárásban azt biztosítja, hogy a vádnak és a védelemnek egyenlő esélye és alkalma legyen arra, hogy a tény- és jogkérdésekben véleményt formálhasson és állást foglalhasson. A fegyverek egyenlősége nem minden esetben jelenti a vád és a védelem jogosítványainak teljes azonosságát, de mindenképpen megköveteli, hogy a védelem a váddal összevethető súlyú jogosítványokkal rendelkezzen. A fegyverek egyenlőségének egyik feltétele (és a nemzetközi szervek esetjogában is leginkább kimunkált területe) a felek mindegyikének személyes jelenléte az eljárási cselekmények során [...] A másik feltétel, hogy az ügyben releváns adatokat a vád, illetve a terhelt és a védő ugyanolyan teljességben és mélységben ismerhessék meg. Itt érintkezik a fair trial elve a védelemhez való jog hatékonyságának és a

89

védelemre való felkészülés kellő idejének és eszközeinek követelményével.” (ABH 1998, 91, 95-96.)

A jogállami büntetőeljárás tisztességes voltának lényeges eleme a nyilvánosság kérdéséhez szorosan kapcsolódó pártatlan bírósághoz való jog, a védelemhez való jog érvényesülése és a fegyverek egyenlőségének elve. A nyilvánosság teljes kizárásával folyó eljárásban ez utóbbi alkotmányi követelmények vagy nyíltan is sérülnek, vagy a rájuk vonatkozó eljárási szabályok betartásának ellenőrizhetetlensége folytán sérelmet szenvedhetnek, ami ugyancsak alkotmányellenes. Az EJEB következetes gyakorlata alapján a bírósági eljárások tekintetében a nyilvános tárgyalás tartása tekinthető főszabálynak. E jogról az érintett lemondhat akár kifejezetten, akár hallgatólagosan, e lemondásnak azonban valamennyi érintett vonatkozásában egyértelműnek kell lennie és nem sérthet közérdeket. Nem sérti az EJEE-t, ha az érintett tekintettel arra, hogy tárgyalás tartására az övéhez hasonló ügyben ritkán kerül sor, azt nem kéri, így a hatóság nem is tart tárgyalást, holott erre a kérelmezőnek ettől függetlenül anyagi joga lenne. (Gustavson v. Sweden. 1997-IV. p. 1149.) Egy konkrét ügyben megállapította az EJEB, hogy az ügyben alkalmazandó osztrák törvény kifejezetten kizárja a fellebbviteli bíróság előtti tárgyalás tartását, ha az az eljárást megszünteti. Az elsőfokú bíróság előtti eljárásokra nézve a törvény nem tartalmazott kifejezett rendelkezést, de a bíróságok gyakorlata az volt, hogy nem tartanak tárgyalást. Ilyen körülmények között, az, hogy a kérelmező akár első-, akár másodfokon nem kérte tárgyalás tartását, nem tekinthető a tárgyaláshoz való jogról való lemondásnak. A EJEB emiatt nem találta valószínűnek, hogy a kérelmező panaszára a Fellebbviteli Bíróság utasította volna az elsőfokú bíróságot az eljárás folytatására és tárgyalás megtartására. Mindezekre tekintettel, illetőleg korábbi ítélkezési gyakorlatára hivatkozva az EJEB hangsúlyozta, hogy „ha valaki nem kéri a bíróságtól tárgyalás tartását, akkor ez abban az esetben tekinthető a jogról való egyértelmű lemondásnak, ha a bíróságok gyakorlata arra utal, hogy azok maguktól nem tartanak tárgyalást, de nem tekinthető lemondásnak akkor, ha a törvény kifejezetten rendelkezik a tárgyalás kérésének lehetőségéről, vagy ha a bíróságok gyakorlata szerint csak a felek kérésére tartanak tárgyalást. Ahol azonban a törvény kifejezetten kizárja tárgyalás tartását, vagy - bár a törvény nem tartalmaz külön rendelkezést erre nézve, - a bíróságok gyakorlata arra utal, hogy nem tartanak tárgyalást, a tárgyalás kérése elmulasztásának nincs jelentősége.” (T. v. Austria no. 32636/96) Egy másik ügyben az EJEB megjegyezte, hogy a kérelmezők egyike sem állította, hogy a hazai eljárás tisztességtelen lett volna. Panaszaik a nyilvánosság formális követelményeit érintik. Emlékeztetett arra, hogy az eljárás nyilvános volta egyrészt a peres felek védelmét szolgálja, másrészt erősíti az igazságszolgáltatásba vetett hitet. Az igazságszolgáltatás átláthatóvá tételével a nyilvánosság hozzájárul a 6. cikk 1. bekezdésében lefektetett cél megvalósulásához. A tisztességes tárgyalás biztosítása a demokratikus társadalom egyik alapja (ld. Sutter v. Switzerland judgment of 22 February 1984, Series A no 74, ( 26). A nyilvános tárgyalás követelménye azonban nem feltétlen. Ez a 6. cikk 1. bekezdésének szövegéből is kitűnik, amely kimondja, hogy „a tárgyalóterembe történő belépést ... meg lehet tiltani a sajtónak és a közönségnek a tárgyalás teljes időtartamára vagy egy részére ... ha e korlátozás kiskorúak érdekei, vagy az eljárásban részt vevő felek magánéletének védelme szempontjából szükséges ...” (B. and P. v. thr United Kingdom, no. 36337)

AZ EJEB esetjogából kiviláglik, hogy még büntetőügyekben is – amelyekben egyébként fokozott várakozás áll fenn a nyilvánosság iránt – szükségesessé válhat az eljárás nyilvánosságának korlátozása a tanú védelme vagy az információk szabad áramlása érdekében. 90

„Azon eljárások, amelyeket a kérelmezők nyilvánossá kívántak tenni, a kérelmezők gyermekeinek a szülők válását követő elhelyezésével voltak kapcsolatosak. A Bíróság úgy véli, hogy a gyermek és a felek magánélete védelmében az ilyen eljárások esetében a legindokoltabb a sajtó és a nyilvánosság kizárása. Továbbá az angol bíróságok mérlegelési joggal rendelkeznek, hogy ilyen esetekben nyilvános tárgyalást tartanak, vagy tárgyaláson kívül határoznak. Az első kérelmező esetében a bíró azzal az indoklással utasította el a kérelmező nyilvános tárgyalás iránti kérelmét, hogy a nyilvánosság nem szolgálná a gyermek érdekét. A második kérelmező esetében a bíró részletesen és minden kérdésre kiterjedően kifejtette, hogy véleménye szerint miért indokolt a tárgyaláson kívüli döntéshozatal. A Bíróság ezért úgy véli, hogy egyik kérelmező esetében sem sértették meg a 6. cikk 1. bekezdését. A Bíróság emlékeztet arra, hogy esetjoga szerint az ítélet számára a hazai jog alapján biztosított nyilvánosság formáját az eljárás speciális vonásainak fényében, s a 6. cikk 1. bekezdésének céljára és tárgyára figyelemmel kell megítélni (ld. a fent említett Sutter ítéletet, ( 33). A Sutter ügyben például a Bíróság úgy találta, hogy a 6. cikk 1. bekezdése szerinti nyilvánosság követelményének eleget tesz az a megoldás, miszerint mindazok, akiknek megalapozott érdekük fűződik az ítélet megismeréséhez, az ítélet teljes szövegét megkapják. A Bíróság továbbá emlékeztet fenti megállapítására, miszerint a két gyermek-elhelyezési ügyben felmerült kérdések jellegére tekintettel hazai hatóságok jogosan döntöttek úgy, hogy az eljárást tárgyaláson kívül folytatják le. A Bíróság megjegyzi, hogy a jelen ügyben mindazok, akik fennálló érdeküket valószínűsítették, megkaphatták az eljárás során hozott határozatokat, továbbá, hogy a Fellebbviteli Bíróság és az első fokú bíróságok különleges érdeklődésre számot tartó ügyekben hozott határozatai rendszeresen közzétételre kerülnek. Az eljárás természetére és a nyilvánosság hazai jog alapján biztosított formájára tekintettel a Bíróság megállapítja, hogy az ítélet nyilvános kihirdetésével kapcsolatos követelmény szó szerinti értelmezése nemcsak szükségtelen a 6. cikk 1. bekezdésének céljára, hanem még gátolhatja is e cél elérését, a tisztességes tárgyalás biztosítását. (B. and P. v. thr United Kingdom, no. 36337)

A védelem gyakorlásának további részjogosítványai a tájékoztatáshoz, a védekezésre való felkészüléshez szükséges idő biztosításához, a szükséges iratok birtoklásához, az ügy megismeréséhez való mindazon jogok, amelyek szoros összefüggésben állnak a tisztességes eljárás követelményével. Ezek érvényesítésének feltétele a működésében független és pártatlan bíróság. Az EJEB szerint egy konkrét ügyben „megsértették az Egyezmény 6. cikke 3/a. és b. pontját (tisztességes tárgyaláshoz való jog) mivel a vádlottakat nem tájékoztatták arról, hogy a terhükre rótt cselekmény a vádtól eltérően minősülhet. (…)A Bíróság megállapította, megsértették a kérelmezők jogát, mely arra vonatkozik, hogy megfelelő részletességgel értesüljenek az ellenük felhozott vádak természetéről és indokairól, így azon joguk megsértését is megállapította, amely arra irányul, hogy elegendő idő álljon rendelkezésükre a védelem előkészítésére. (…)Az eljárás ésszerű időtartamát a Bíróság joggyakorlata által kialakított kritériumok alapján kell vizsgálni, így például az ügy bonyolultsága, a kérelmezők és az illetékes hatóságok magatartása.” (Pélissier and Sassi v. France, no 25444/94.) „Büntető ügyekben a terhelt ellen felhozott vádakkal, s következésképpen a bíróság által az ügyben alkalmazható lehetséges jogi minősítéssel kapcsolatos teljes körű és részletes tájékoztatás nyújtása alapvető fontosságú előfeltétel az eljárás tisztességes voltának biztosításához. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a 6. cikk 3. bekezdésének a) pontja nem ír elő semmilyen speciális formális követelményt arra vonatkozóan, hogy a vádlottat milyen módon kell tájékoztatni az ellene felhozott vád természetéről és okáról.” (Dallos v. Hungary, no. 29082/95.)

91

Az EJEB szerint „az Egyezmény 6. cikkének 1. pontját a 3. ponttal együtt (tisztessége tárgyaláshoz való jog) megsértették azzal, hogy megtagadták a büntető aktához való hozzáférést, elutasítva a benne levő, a kérelmezőre vonatkozó dokumentumok kiadását a rendőrbíróság előtt folyó sommás eljárásban, ahol a kérelmező védte saját magát. (…) A Bíróság megismételte ezzel összefüggésben, hogy az ügyfélegyenlőség elve szerint - amely a tisztességes tárgyalás tágabb koncepciója egyik eleme - mindegyik félnek biztosítani kell az ésszerű lehetőséget, hogy ügyét olyan körülmények között adhassa elő, mely az ellenfeléhez viszonyítva nem hozza őt hátrányosabb helyzetbe.” (Foucher v. France, no. 29902/96.)

3. A védelemhez való jog korlátozási lehetőségei A védelem gyakorlásának részjogosítványai korlátozhatóságára szigorú szabályok vonatkoznak. Ez a jog csak elkerülhetetlenül szükséges és arányos mértékben, a lényeges tartalmat illetően pedig nem korlátozható. A korlátozás erre tekintettel akkor alkotmányellenes, ha az azzal elérni kívánt cél, vagy annak módja nem felel meg az Alkotmány 8. § (1)-(2) bekezdéseire alapozottan kialakított szükségességi-arányossági teszt követelményeinek. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint az állam ugyanis csak akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha azt másik alapvető jog vagy szabadság védelme vagy érvényesülése, egyéb alkotmányos értékek védelme, illetve valamilyen alkotmányos cél indokolja. Vizsgálni kell továbbá a korlátozással elérhető cél fontosságának és az alapjogi sérelem súlyának egymáshoz való viszonyát is. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok, nyomós közérdek nélkül történik, nem elkerülhetetlenül szükséges, a korlátozás által elérni kívánt célhoz aránytalan. Szükségtelen, tehát alkotmányosan elfogadhatatlan korlátozásnak tekintette az Alkotmánybíróság, hogy a bíróság a tanácsülés megtartásáról, annak időpontjáról sem a terheltet, sem a védőt nem tájékoztatja, ha az eljárás formájával kapcsolatos védelmi indítványokat megfelelő időben nem bírálja el, vagy erről az érintetteket nem értesíti. Ugyancsak megengedhetetlen, hogy a már kifejtett, a határidőkre, a kézbesítési szabályokra vonatkozó anomáliák folytán a terheltnek s a védőnek nem áll rendelkezésre kellő idő a védelemre való felkészüléshez. Hasonlóképpen e rendelkezésbe is ütközik, hogy a jegyzőkönyvezés szabályai nem megoldottak, a pártatlanság követelményével összefüggő igények érvényesítése tanácsülés esetén úgyszólván lehetetlen. Ezen túlmenően is azonban azokban az esetekben, amikor az eljárás végleges lezárására a büntetőjogi felelősség érdemi vizsgálata mellett kerül sor, nincs alkotmányosan elfogadható indoka a személyesen történő védekezéstől megfosztásnak sem.

IV. A jogorvoslati jog A magyar alkotmányos rendszerben az Alkotmány 57. § (5) bekezdése rögzíti a jogorvoslathoz való alapvető jogot és annak tartalmi elemeit. E rendelkezés szerint „a Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan – a jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja”. 1. A jogorvoslathoz való jog fogalma és funkciója A jogorvoslathoz való jog általános, a leggyakrabban használt értelemben véve azt a jogosultságot jelenti, hogy az e joggal élő személy valamely állami döntés ellen a

92

döntéshozótól eltérő, annál magasabb szintű vagy különálló szerv eljárását kezdeményezze, amelynek során jogsérelme vagy jogos érdekének sérelme kiküszöbölésre, orvoslásra kerül. A jogorvoslati jogosultság az Alkotmány szerint alapvető jog, amely a törvényben meghatározottak szerint gyakorolható. Az alaptörvény megfogalmazása alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Alkotmány a különböző eljárásokra vonatkozó törvényi szabályozásra bízza a jogorvoslati formák megjelölését, a jogorvoslatot elbíráló fórumok megállapítását, valamint annak meghatározását, hogy hány fokú jogorvoslati rendszer érvényesülhet. (ABH 1992. 453, 454.) A Alkotmánybíróság a bírói jogvédelemhez való joggal összefüggésben kifejtette, hogy abból következően – törvényben meghatározott esetekben – a jogorvoslati lehetőségnek fenn kell állnia, mivel nem garantált, hogy a bírósági eljárás eredménye minden esetben helyes lesz. Az Alkotmánybíróság szerint „az Alkotmány ... az anyagi igazságosság érvényre juttatásához szükséges és az esetek többségében alkalmas eljárásra ad jogot. A jogorvoslathoz való jog eljárási jellegű, azaz nem ad jogot a jogorvoslatban foglaltaknak megfelelő döntésre, csak arra, hogy a kifogásolt határozatot ismételten – részben vagy egészben – megvizsgálják és elbírálják, és erről új határozatot hozzanak. (5/1992. (I. 30.) AB határozattal, ABH 1992. 27, 31.) Az Alkotmánybíróság – a bírósági döntéssel szembeni jogorvoslatokra vonatkozóan – kifejtette: „A bíróság egyedi jogvitát eldöntő határozata mögött mindig az a vélelem húzódik meg, hogy az formailag egy előzetes döntésen – jogszabályon – alapul és tartalmilag annak meg is felel. Ha bebizonyosodik, hogy a döntés – a bírói határozat (ítélet vagy végzés) – nem felel meg a jogszabályoknak, ez azt jelenti, hogy a bírói hatalom túllépte a hatalommegosztásnak az Alkotmány által konstituált rendjét és – a magyar Alkotmány által lehetővé nem tett módon – közvetetten bár, mégis bizonyos értelemben az előzetes döntés: a jogszabály megalkotására jogosult hatalmi ág funkciójának gyakorlása területére tévedt”. (ABH 1993. 256, 280.)

2. A jogorvoslati jog megvalósulásának kritériumai A jogorvoslathoz való jog lényeges eleme, hogy biztosítottnak kell lenni annak a lehetőségnek, miszerint az igénybe vevő a sérelmezett döntést meghozó szerven kívüli, más szervhez, vagy ugyanazon a szerven (szervezetrendszeren) belül magasabb fórumhoz fordulhasson. Bírósági határozatokkal szemben ugyanis csak az azonos szervezeten belüli más, magasabb szintű – ám hierarchikusan értelemszerűen nem a másik szerv felett álló – fórum igénybe vétele lehetséges, a bírói függetlenség elve ugyanis kizárja a más szerv általi felülvizsgálatot. A jogorvoslati jogot főszabályként csak az érdemi határozatokkal szemben kell biztosítani. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a nem érdemi határozatokkal szemben a jogorvoslat kizárása nem feltétlenül alkotmányellenes. (5/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992. 27, 31.) A jogorvoslathoz való jognak az Alkotmányban garantált alapvető joga csak az ún. rendes jogorvoslatokra vonatkozik. (1319/B1993. AB határozat, ABH 1994. 690, 691.)

93

ESETEK AZ EBH GYAKORLATÁBÓL* (DRINÓCZI TÍMEA) I. Nemi szereppel kapcsolatos ügyek 1. EBH 106/2009.154 – jogsértést megállapító döntés Kérelmező panasza szerint munkáltatója a vele azonos feladatkörben dolgozó férfiakhoz képest alacsonyabb munkabérért foglalkoztatta, így megsértette az egyenlő bánásmód és az egyenlő értékű munkáért egyenlő bért követelményét. A becsatolt iratok szerint kérelmező munkabére 2005-2008. években kb. 70-93.000,- Ft közötti összegekkel (mintegy 50%-al) volt kevesebb a férfi kollégákéhoz képest, melyből adódóan a prémiuma is alacsonyabb volt, mivel az az éves alapbér százalékában került megállapításra. Kérelmező munkaviszonyát a munkáltató az eljárás során átszervezésre, létszámleépítésre hivatkozással megszüntette. Kérelmező álláspontja szerint az intézkedés oka a hatóság előtti eljárás megindítása volt, így megtorlást valósított meg. A Hatóság az eljárás során személyesen hallgatta meg kérelmezőt, írásban szerezte be eljárás alá vont és kérelmező nyilatkozatait, a szükséges dokumentumokat, nyilvános tárgyalást tartott, valamint szakértőt rendelt ki. Eljárás alá vont képviselője kifejtette, hogy kérelmező alacsonyabb munkabére a következő okokra vezethető vissza: - Kérelmező nem foglalkozott stratégiai cikkek, csak alapvetően műszaki ismereteket nem igénylő, kisebb felelősséggel járó cikkek beszerzésével. - Kérelmező – férfi munkatársaival ellentétben – nem rendelkezik műszaki végzettséggel, noha az a munkavégzés során segítséget jelentene. - Kérelmező nyelvtudása alacsonyabb kollégáiénál. - Kérelmező kevesebb gyakorlati műszaki, termelési munkatapasztalattal rendelkezik, mint férfi kollégái. Az eljárás folyamán bebizonyosodott, hogy kérelmezőt hátrány érte, így az osztott bizonyítás szabályainak megfelelően eljárás alá vontnak kellett volna kimentenie magát. A hatóság ugyanakkor – felhasználva a szakértői vélemény megállapításait – megállapította, hogy kérelmező kollégáihoz rendkívül hasonló, lényegében azonos munkát végzett. Eltérések pusztán a beszerzések volumenében és a beszerzett anyagok tipikus összetételében mutathatók ki. Egyértelmű volt, hogy kérelmező munkavégzésével kapcsolatban jelentős problémák nem merültek fel, a 2006-os prémiumkiírás feltételeit ő teljesítette legmagasabb százalékban, lényegét tekintve kollégáihoz hasonló felelősséggel rendelkezett. Mivel kérelmező is intézte műszaki cikkek beszerzését, a hatóság nem találta relevánsnak, a bérkülönbséget indokoló tényezőnek műszaki végzettsége hiányát. A nyelvtudás tekintetében bebizonyosodott, hogy az egyik férfi kolléga tudásszintje nem sokkal magasabb kérelmezőénél, valamint kérelmező is intézett nyelvtudást igénylő és feltételező beszerzéseket. A hatóság fentiek figyelembe vételével megállapította, hogy eljárás alá vont az egyenlő értékű munkáért egyenlő bért elvének megsértésével kapcsolatosan felhozott hivatkozásaival nem tudta magát kimenteni az egyenlő bánásmód megsértése alól. Kérelmező és kollegái munkája a Munka Törvénykönyvében felsorolt legtöbb szempont alapján egyenértékűnek tekinthető, az a kérelmező rendelkezésére álló tapasztalattal is elvégezhető, így nem indokolt a bérezésben történő ilyen fokú különbségtétel. Fentiekre tekintettel a

*

Válogatta Kecskeméti László, joghallgató, PTE ÁJK http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/106-2009.pdf

154

94

Hatóság megállapította, hogy eljárás alá vont megsértette az egyenlő bánásmód követelményét és az alábbi szankciókat alkalmazta: - megtiltotta a jogsértő magatartás jövőbeni tanúsítását - elrendelte a jogsértést megállapító jogerős és végrehajtható határozatának 6 hónapra történő nyilvánosságra hozatalát a Hatóság, valamint a jogsértő cég honlapján, valamint - 500.000 forint bírságot szabott ki. Kérelmező munkaviszonya megszüntetésével kapcsolatban ugyanakkor megállapította a hatóság, hogy az nem ütközött az egyenlő bánásmód követelményébe. A cég okkal hivatkozott a létszámstop és a leépítések bevezetésekor a romló gazdasági környezetre, kérelmezőnek új munkakört ajánlottak fel, amelyet ő nem fogadott el, kérelmező helyére új munkavállaló felvételére nem került sor, valamint az adott időszakban legalább 6 másik szellemi munkavállaló munkaviszonya szűnt meg, ami alátámasztja, hogy kérelmező munkakörének és munkaviszonyának megszüntetése nem egyedi, megtorló intézkedés, hanem egy cégszintű folyamat része volt. 2. EBH 419/2008.155 – jogsértést megállapító döntés Kérelmező azzal a panasszal fordult a Hatósághoz, hogy neme miatt hátrányos megkülönböztetésben részesült álláskeresése során. A betegfelvételi ügyintézői gyakorlattal rendelkező kérelmező 2008. február 20.-án telefonon jelentkezett az egyik budapesti klinika által meghirdetett betegfelvételi ügyintéző munkakörre, azonban közölték vele, hogy a betegfelvételi irodán dolgozó nők nem kívánnak férfival dolgozni, és a klinika gazdasági igazgatóját – aki az állásra jelentkező Kérelmezővel telefonon beszélt – a betegfelvételi iroda vezetője is úgy tájékoztatta, hogy továbbra is női munkaerővel kívánják betölteni az állást. Az eljárás alá vont a Hatóságnak úgy nyilatkozott, hogy a meghirdetett állást nő nemű pályázóval töltötték be. A Hatóság nem fogadta el az eljárás alá vont azon védekezését, hogy azért nem sérült az egyenlő bánásmód követelménye, mert Kérelmező nem élt a felkínált állásinterjú lehetőségével, melyet már azt követően ajánlottak fel számára, hogy telefonon kétszer is elhangzott, a betegfelvételi munkakört női pályázóval kívánják betölteni. A hatóság a lefolytatott eljárás és a felek egybehangzó nyilatkozatai alapján megállapította, hogy az eljárás alá vont klinika megsértette az Ebtv. 8.§ a) pontjában foglalt egyenlő bánásmód követelményét azzal, hogy az általa meghirdetett betegfelvételi ügyintézői állás elnyeréséhez nem biztosított egyenlő esélyt a kérelmezőnek neme miatt. A Hatóság eljárás alá vontat eltiltotta a jogsértő magatartás további folytatásától. elrendelte a jogsértést megállapító jogerős és végrehajtható határozatának 60 napra történő nyilvánosságra hozatalát az EBH honlapján.

155

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/419-2008.pdf

95

II. Bőrszín miatti megkülönböztetéssel kapcsolatos ügyek 1. EBH 416/2010.156 – jogsértést megállapító döntés A hatósághoz egy jogvédő civil szervezet beadványt jutatott el, melyben leírta, hogy 2009. június 10. napján este tesztelést hajtottak végre egy budapesti szórakozóhelyen, mivel korábban diszkrimináció gyanúját felvető jelzések érkeztek hozzájuk. A tesztelésen résztvevő színes-bőrű tesztelő kiszolgálását az alkalmazott megtagadta, mondván ez a főnök utasítása. A hatóság közérdekű igényérvényesítés keretében indított eljárása keretében a nyilatkozattételre felhívott eljárás alá vont jogi képviselője előadta, miszerint az üzletvezető kifejezetten arra utasította az alkalmazottakat, hogy azokat a vendégeket ne szolgálják ki, akik korábban problémásan viselkedtek. Ezt maga az ügyfélként meghallgatott üzletvezető is megerősítette, azzal, hogy a vonatkozó személyleírásokat szóban adta meg a pultosak számára, egyúttal elismerte, hogy történt már olyan eset, amikor a pultos összekeverte a személyeket, és mást nem szolgált ki, mint akit a személyleírás takart. A hatóság eljárása során tanúként hallgatta meg a tesztelésben résztvevő személyeket, illetve a kiszolgálást megtagadó alkalmazottat is. A hatóság eljárása során nem vitatta az eljárás alá vont jogát arra, hogy a szórakozóhely területén biztosítsa a vendégek személyi biztonságát, szórakozáshoz való jogát. Azonban az alkalmazott eszköz nem kizárólag a korábban problémásan viselkedő személyek, hanem olyan vendégek kiszolgálásának a megtagadását is eredményezte, akikkel szemben ez indokolatlan volt. A hatóság döntésében arra az álláspontra helyezkedett, hogy az eljárás alá vont megsértette az egyenlő bánásmód követelményét, közvetlen hátrányos megkülönböztetést valósított meg a 2007. év végétől, 2009. októberéig terjedő, pontosan meg nem állapítható időszakban, a szórakozóhely területére betérő, törzsvendégnek nem számító személyekkel szemben bőrszínük alapján. A hatóság az eljárás alá vontat az egyenlő bánásmód követelményébe ütköző magatartás jövőbeni tanúsításától történő eltiltása mellett, 500.000, azaz ötszázezer forint összegű bírság megfizetésére is kötelezte, valamint elrendelte határozatának 90 napra történő nyilvánosságra hozatalát. 2. EBH 271/2007.157 – jogsértést megállapító döntés Kérelmezők 2007. március 5-én telefaxon érkezett beadványukban előadták, hogy 2007. február 28-án az egyik hirdetési újságban csomagolási munkára kerestek embereket Budapestre, amelyre ők is jelentkeztek Sz. városból. Budapesten találkoztak a munkaerő kölcsönző cég vezetőjével, aki tájékoztatta őket, hogy dolgozónként havi 14-15 ezer forinttal kell hozzájárulniuk az utazás költségeihez, mivel a munkavégzés helye Budapesten lenne. Kérelmezők, annak ellenére, hogy naponta csak 2990.- Ft-t kerestek volna 10 órás munkavégzés mellett, vállalták volna az útiköltséghez történő hozzájárulást, és ezt közölték is a munkaerő-kölcsönzővel. Kérelmezőknek azt is elmondta a munkaerő kölcsönző cég vezetője, hogy még további 7-8 emberre szükség lenne, és a következő hét közepén el is lehet kezdeni a munkát. Kérelmezők azonban azt a hírt kapták telefonon még aznap este, amint visszatértek lakóhelyükre, Sz.-re, hogy csak magyar emberek mehetnek dolgozni, cigányok nem kellenek. Az üzenetet az S. Kft. vezetője a buszsofőr útján közölte, aki azt továbbította Sz.-nének – aki nem a roma kisebbséghez tartozik – egyike volt azoknak, akik szintén jelentkeztek a

156 157

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/416-2010.pdf http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/271-2007.pdf

96

csomagolási munkára, Kérelmezők tőle tudták meg, hogy mindazok munkájára, akik a roma kisebbséghez tartoznak, a munkaerő-kölcsönző nem tart igényt. A Hatóság az ügyben tárgyalást tartott, amelyen a 3 kérelmezőt, tanúkat, az eljárás alá vont S. Kft. és B. Kft. vezetőit meghallgatta. A B. Kft. és az S. által bejelentett adatokból tényként volt megállapítható, hogy 2007. március 2-át követően egyetlen sz.-i lakost sem közvetítettek ki a B. Kft.-hez. Mindkét eljárás alá vont cég vezetője hangsúlyozta az eljárás során, hogy magyar emberek kiközvetítésében állapodtak meg, igaz, hogy ezt írásban sehol nem rögzítették. Tényként volt megállapítható, hogy Kérelmezők egyike sem rendelkezett munkaviszonnyal a hirdetés megjelenésekor, hasonlóképp Sz.-né tanú sem állt ekkor munkában. A budapesti munkát – bármennyire kedvezőtlenné tette azt a nagy távolság, a több műszakos munkarend és az útiköltséghez történő hozzájárulás kötelezettsége – valamennyien szívesen elfogadták volna, hiszen a térségben különösen magas a munkanélküliek száma, és nagyon kevés a munkalehetőség. Mindezt kétségtelenül alátámasztja az is, hogy Kérelmezők 2007. március 7- én elhelyezkedtek a budapestihez hasonló összegű munkabérért Székesfehérváron a V. cégnél, vállalva a napi ingázást lakhelyük és a munkahely között. Az S. Kft, az ügyvezető elmondása szerint négy éve folyamatosan foglalkozik munkaerő kiközvetítésével, a kiközvetített személyekkel a munkaszerződést az S. Kft. köti meg a Munka Törvénykönyvének a munkaerő kölcsönzésre vonatkozó szabályai szerint eljárva. Az Ebtv. 21. § a) pontjának értelmében az egyenlő bánásmód követelményének sérelmét jelenti különösen, ha a munkáltató a munkavállalóval szemben közvetlen vagy közvetett hátrányos megkülönböztetést alkalmaz, különösen a munkához való hozzájutásban, a nyilvános álláshirdetésben, a munkára való felvételben. Az S. Kft. a Kérelmezők által becsatolt újságban jelentette meg munkaerő toborzó hirdetését, amely tartalmában nem sértette az egyenlő bánásmód követelményére vonatkozó szabályokat. A Kft. ügyvezetője telefonon egyeztetett a jelentkezőkkel, és maga adott időpontot részükre egy személyes megbeszélés céljából. A személyes találkozón azonban nem úgy zajlottak le az események, amint az a cégnél szokás volt, erre nézve M. Cs. tanú részletes tájékoztatást adott, amikor elmondta, hogy a jelentkezőktől minden esetben el szokták kérni személyes irataikat (személyi igazolvány, TAJ kártya, adókártya, telefonszám). Az sz.-i jelentkezők esetében viszont egyetlen jelentkezőtől sem kértek el iratot, velük jelentkezési lapot nem tölttettek ki, holott az S. Kft. vezetője már előre tudta, milyen időpontban fognak találkozni, és felkészülhetett arra, hogy a mindenkori rutinnak megfelelően felvegye a jelentkezők személyes adatait. A Hatóság a fentiek alapján megállapította, hogy az S. Kft. azzal, hogy Kérelmezőket a személyes megbeszélést követően nem közvetítette ki a meghirdetett munkára – holott 2007. március 2-át követően bizonyítottan még hét személyt kiközvetített a B. Kft.-hez – megsértette Kérelmezőkkel szemben roma kisebbséghez tartozásuk és bőrszínük miatt az egyenlő bánásmód követelményét, amely cselekményével közvetlen diszkriminációt alkalmazott Kérelmezőkkel szemben. Fentiek alapján a Hatóság megállapította, hogy az S. Kft. Kérelmezőkkel szemben etnikai kisebbséghez való tartozásuk és bőrszínük miatt megsértette az egyenlő bánásmód követelményét azzal, hogy kérelmezőket roma származásuk miatt nem közvetítette ki a képzettségüknek és végzettségüknek egyébként megfelelő munkára. A Hatóság az S. Kft.-nek megtiltotta a jogsértő magatartás jövőbeni tanúsítását és 1.000.000.Ft azaz Egymillió forint bírság megfizetésére kötelezte. A Hatóság megállapította, hogy a B. Kft. Kérelmezőkkel szemben etnikai kisebbséghez tartozásuk miatt megsértette az egyenlő bánásmód követelményét, azzal, hogy az S. Kft.-t megkérte arra, hogy a roma kisebbséghez tartozókat ne közvetítsen ki a társasághoz. A Hatóság a B. Kft.-t 2.000.000.-Ft azaz Kettőmillió forint összegű bírság megfizetésére

97

kötelezte. Elrendelte továbbá mindkét eljárás alá vont szervezet vonatkozásában a Határozat 90 napra történő nyilvános közzétételét az EBH honlapján. 3. EBH 57/2007.158 – kérelmet elutasító döntések Kérelmező sérelmezte, hogy munkáltatója, egy kereskedelmi szakközépiskola igazgatója bőrszíne miatt hátrányos megkülönböztetésben részesítette. A madagaszkári állampolgárságú kérelmező személyes meghallgatásán előadta, hogy az oktatási intézmény teljes munkaidős, határozott idejű közalkalmazotti jogviszonyt létesített vele, majd ezt követően kinevezését két alkalommal módosították, legutóbb 2006. június 30ig. Kérelmezőt tanárkollégájának fizetés nélküli szabadság miatti távollétének idejére, közgazdaság tantárgy oktatására nevezték ki. Az eltelt időtartam alatt az eljárás alá vont intézmény szakközépiskolájában 9-13. évfolyamain közgazdaságtant, gazdasági alapismereteket, mikro-ökönómiát, makro-ökönómiát, gazdasági jogot, marketinget, piackutatást és reklámismereteket oktatott. Beszámolt arról is, hogy 2006. májusában a 13. évfolyamos osztály tanulói számára összevont szakmai gyakorlati feladatsort kellett összeállítania marketing, piackutatás és reklám tantárgyakból. A feladatsort elkészítette, majd bemutatta a szakmai munkaközösség vezetőjének, aki munkáját – konkrét indokolás nélkül – gyenge minőségűnek értékelte, majd ezt követően kérelmező újabb feladatsort készített, amelyet a munkaközösség vezetője ismételten nem fogadott el. Ezt követően az igazgató hivatta, majd közölte vele, hogy az által elkészített feladatok nem megfelelőek, ezért készítsen újabbakat, kérelmező azonban kijelentette, hogy a kifogások nyomán két alkalommal is elvégezte a feladatot, ám a munka-közösség vezetője végül nem fogadta el. Kérelmező állítása szerint az igazgató ekkor közölte vele, hogy kifejezetten rossz munkát végez, ezért felmenti őt a munkavégzés alól, szabadságra küldte és kijelentette, hogy gondoskodik arról, hogy a fővárosban másutt se taníthasson. Kérelmező előadta, hogy munkahelyén jó teljesítményt nyújtott, diákjai kedvelték és azzal, hogy munkáltatója újabb egy évvel nem hosszabbította meg a kinevezését, bőrszíne miatt hátrányos megkülönböztetésben részesült. Az eljárás alá vont intézmény vezetője a kérelmezővel szemben azzal érvelt, hogy kérelmező kinevezését maga írta alá, és ezzel egyidejűleg intézkedett a megfelelő lakhatási feltételeinek megteremtéséről is, kérelmezőnek szállást keresett, és annak bérleti díját az intézmény finanszírozta, ennél fogva a hátrányos megkülönböztetés „vádja” teljességgel életszerűtlen és elfogadhatatlan állítás. Megjegyezte azt is, hogy tudomása szerint kérelmező jelenleg ugyanabban a kerületben tanít, ahol a kérdéses iskola is működik, tehát az az állítása kérelmezőnek mi szerint ő „elintézi, hogy a fővárosban ne kaphasson állást”, ezen okból is valótlan. A hatóság az eljárás alá vont tekintetében azt vizsgálta, hogy az intézkedés arányban állt-e a munka természete alapján indokolt és az alkalmazásnál számba vehető lényeges és jogszerű feltételekre alapított megkülönböztetéssel. A Hatóság a döntésének meghozatalakor elfogadta az eljárás alá vont kimentési indokait, és azokat arányban állóként értékelte a sérelmezett intézkedéssel. A munkáltató döntése és a kérelmező védett tulajdonsága közötti összefüggés meglétét nem lehetett megállapítani, a meghosszabbítás iránti intézkedés megtagadására, a munkáltatót kérelmező munkavégzésével szembeni kifogások vezették. A kérelmezőt más, vele összehasonlítható helyzetben lévő személlyel szemben – a sérelem és a védett tulajdonság közötti okozati összefüggés hiányában – hátrányos megkülönböztetés nem érte, ezért a kérelmet el kellett utasítani.

158

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/57-2007.pdf

98

III. Nemzetiséggel kapcsolatos ügyek EBH 243/2009.159 – kérelmet elutasító döntés A Kérelmezőt volt munkáltatója folyamatosan zaklatta női mivoltával, egészségi állapotával (egy pszichiáteri kezelés kapcsán), és nemzetiségével (sváb származású) összefüggésben, megalázó magatartást tanúsított vele szemben, míg munkaviszonya közös megegyezéssel meg nem szűnt. Kérelmező állítása szerint munkáltatója bántó hangnemben kérte számon, ha nőként nem mosogatott el a férfi alkalmazottak után, illetve nem ürítette ki a papírkosarat, származását illetően azon sváb vásárlókhoz hasonlította őt, akik szerinte jellemzően sokat alkudtak, egészségi állapota kapcsán pedig egy alkalommal megjegyezte, hogy „magán nem lehet segíteni, magának baj van az agyával”. Kérelmező a munkaügyi bírósághoz is keresettel fordult az ügyben, de keresetétől a tárgyaláson elállt. A munkáltató a Hatóság előtt a bíróság által felvett jegyzőkönyvekben foglaltakra hivatkozott, miután Kérelmező panasza tartalmilag megegyezett a bírósági keresetével. A perben tanúként meghallgatott személyek a Kérelmező által hivatkozott sértő megjegyzések elhangzására nem emlékeztek, a megalázó bánásmódot kifejezetten cáfolták. A Hatóság bekérte a cégtől a Kérelmező munkaviszonyának megszüntetésével kapcsolatos iratokat is, de nem találta bizonyítottnak, hogy a megszüntetés összefüggésben állt volna nemével, származásával, vagy egészségi állapotával. Az eljárás során tehát nem igazolódott Kérelmező azon feltételezése, hogy a munkáltató személyes tulajdonságai miatt részesítette volna őt zaklatásban, illetve hogy hátrányos megkülönböztetés vezetett volna munkaviszonya megszűnéséhez. A rendelkezésre álló iratok és tanúvallomások alapján a munkáltató az egyenlő bánásmód követelményét nem sértette meg, így a Hatóság a kérelmet elutasította.

159

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/243-2009.pdf

99

IV. Nemzeti vagy etnikai kisebbséghez való tartozással kapcsolatos ügyek 1. EBH 1801/2009.160 – jogsértést megállapító döntés Egy roma jogvédő szervezet, mint közérdekű igényérvényesítésre jogosult panaszt nyújtott be a Hatósághoz egy benzinkutat üzemeltető céggel szemben. A panasz szerint a cég vezetője 2009. november elején az alábbi feliratot helyezte el az általa üzemeltetett benzinkút gépházain és a shop bejáratán: „Az elmúlt időszakban számos nem fizetéses tankolás történt a cigány kisebbséghez tartozók részéről. Ezért ha 2009. november 15-ig az alábbi forgalmi rendszámú autók nem jelentkeznek a tartozásuk rendezésére (…), úgy 2009. november 15-től a cigányságot a (…) benzinkúton nem szolgáljuk ki. Tesszük ezt a dolgozóink fizetése és családjuk megélhetése érdekében.” A kérelmező előadta, hogy a cégvezető szerint az elmúlt években roma származású személyek fizetés nélkül távoztak a benzinkúttól, így kb. 700.000,- Ft összeggel károsították meg őt, a felirat pedig azért került kihelyezésre, mert megelégelte fenti cselekményeket. A felirat több mint egy hétig kihelyezve maradt, de a kérelmező ellenőrizte, hogy november 15-én kiszolgálták a romákat a benzinkúton, és a felirat sem volt már látható. Az eljárás alá vont a nyilvánosság előtt tette indokaként arra hivatkozott, hogy ő maga több esetben vált szabálysértés/bűncselekmény áldozatává, tudomása szerint roma elkövetők által. Az őt ért sérelmek szabálysértési/büntető eljárás tárgyát képezhetik, de a Hatóság szerint nem adhatnak alapot az általa ez esetben alkalmazott szintén jogsértő megoldásra. Bármely etnikai kisebbség valamennyi tagját az egyedi elkövetőkkel azonosítani, ezáltal kiszolgálásukat megtagadni, vagy ennek veszélyével fenyegetni törvényes eszköznek nem minősülhet. A jogaiban sértett személy nem válogathat önkényesen az eszközökben, mert ezzel mások (jelen esetben a roma kisebbséghez tartozók) jogait és emberi méltóságát sérti. Fentiek alapul vételével a Hatóság megállapította: az eljárás alá vont megsértette az egyenlő bánásmód követelményét, nemzeti vagy etnikai kisebbséghez való tartozás miatti közvetlen hátrányos megkülönböztetést valósított meg. A Hatóság a magatartás jövőbeni tanúsítását megtiltotta, és elrendelte határozatának nyilvánosságra hozatalát a honlapján. A döntés mindenekelőtt prevenciós célokat kíván elérni, elsősorban azt, hogy védett tulajdonsággal rendelkező személyekkel, vagy csoporttal szemben ne válthasson ki hasonló intézkedés a társadalom széles körében olyan megítélést, amely alkalmas a negatív előítéletek táplálására, és sztereotípiák megfogalmazására. 2. EBH 1612/1009.161 – kérelmet elutasító döntés Egy Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnöke a települési önkormányzat intézkedését sérelmezte a hajléktalan ellátással, valamint a kiadott Integrált Városfejlesztési Stratégiában foglaltakkal kapcsolatban. Az önkormányzat által korábban kiadott Integrált Városfejlesztési Stratégia szegregált területnek minősítette a város romák lakta területének egy részét. Ez a terület az antiszegregációs terv kiemelt célterületét képezte. Az önkormányzat a szegregáció felszámolására célként tűzte ki a szegregátumban élők életkörülményeinek javítását, az oktatási integrációt, valamint a szolgáltatásfejlesztést. Kérelmező álláspontja szerint az önkormányzat képviselőtestülete egy később meghozott határozatában az anti-szegregációs terv célkitűzéseivel ellentétes döntést hozott, amikor a városrész szegregátumnak minősített területére helyezte a városban működő hajléktalan szállót. Kérelmező álláspontja szerint sérti 160 161

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/1801-2009.pdf http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/1612-2009.pdf

100

az egyenlő bánásmód követelményét, hogy a szegregált területre helyezték át a hajléktalan szállót, mivel ezzel hátrányos helyzetű emberek kerülnek a városrészbe, tovább mélyítve ezzel a szakadékot a város nem szegregált területeihez képest. A hatóság eljárása során azt vizsgálta, hogy érte-e hátrány a városrész szegregált területén élőket védett tulajdonságukkal összefüggésben, azáltal, hogy az önkormányzat a hajléktalan ellátás átköltöztette a szegregátumnak minősített területre. A Cigány Kisebbségi Önkormányzat csatolta a hajléktalan szálló átköltöztetéséről szóló képviselő-testületi döntést, az anti-szegregációs tervet, valamint az Integrált Városfejlesztési Stratégiát. A rendelkezésre álló iratok alapján a hatóság álláspontja szerint nem értékelhető hátrányként, hogy egy ugyancsak kiszolgáltatott társadalmi csoport (hajléktalanok) ellátása kapcsán az önkormányzat olyan intézkedést hozott, amellyel a hajléktalanok számára élhetőbb, emberibb körülményeket teremtett, még akkor sem, ha ezt egy korábban szegregátumnak minősített helyen tette. Az önkormányzat intézkedése nem volt önkényes, a hajléktalanok ellátásának színvonala minőségileg javult, mennyiségileg bővült, ugyanakkor az önkormányzat a szegregáció felszámolására is tett lépéseket, amikor az anti-szegregációs terv részeként felszámolta a városrész szegregált iskoláját. A kérelmező által rendelkezésre bocsátott adatok tehát tárgyi ügyben nem utaltak arra, hogy kérelmezőt, olyan konkrét hátrány érte volna, amely alapján a hatóság további vizsgálatot tudott volna folytatni, ennél fogva a hatóság az önkormányzatot nem vonta eljárás alá, és a kérelmet elutasította. 3. EBH 7/2010.162 – egyezséggel zárult ügy Kérelmező 2008 áprilisában a regionális munkaügyi központon keresztül jelentkezett egy gazdasági társasághoz szociális gondozói és ápolói munkakörre. 2008. április 11. napján megjelent a cégnél egy állásinterjún, ahol azonban a felvételiztető személy egy kérdést sem intézett hozzá, csupán a munkaügyi központ által kapott papírra, „a munkakör betöltésére alkalmatlan” bejegyzést írta. Kérelmezőben az a meggyőződés alakult ki, hogy elutasításának valódi indoka roma származása volt. Szerinte ezt támasztotta az is, hogy tudomása szerint két korábbi, nem roma származású kolléganőjét a cég alkalmasnak találta és tudomása szerint egyikük jelenleg is a munkáltató alkalmazásában áll. A hatóság által a közigazgatási hatósági eljárás keretében tartott tárgyaláson az eljárás alá vont kijelentette, hogy a személyi segítő munkakör betöltéséhez megfelelő fizikai erő szükséges. Mivel kérelmező munkaképesség csökkenése eléri a negyven százalékot, ezért nem biztosítottak lehetőséget az állásinterjún való részvételre. Kérelmező ezzel kapcsolatban megerősítette, hogy személyes megjelenésekor nem került szóba egészségkárosodása. A felek nyitottságot mutattak arra, hogy egyezséget kössenek. Az egyezségben az eljárás alá vont kinyilatkoztatta, hogy eddig is és a jövőben is az egyenlő bánásmód követelmények megtartása mellett, a jogszabályi követelmények betartása mellett jár el az általa meghirdetett feladatkörök felvételi eljárásai során. Egyben vállalta, hogy a kérelmező munkaképesség-csökkenése mellett is ellátható munkakör elnyeréséhez szükséges felvételi eljárás legközelebbi időpontjáról értesíti panaszost. Kérelmező tudomásul vette, hogy 2008. áprilisában az általa megpályázott munkakörben történő alkalmazására munkaképesség-csökkenése miatt nem kerülhetett sor, egyúttal vállalta, hogy az eljárás alá vont jelzése alapján, a képzettségének és egészségi állapotának megfelelő 162

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/7-2010.pdf

101

munkakör betöltése érdekében részt vesz a felvételi eljárásban. A hatóság az egyezséget határozattal jóváhagyta.

102

V. Fogyatékossággal kapcsolatos ügyek 1. EBH 9/2010.163 – jogsértést megállapító döntés A XXI. Nyári Siketlimpián érmes, illetve pontszerző helyezést elért magyar siketsportolók jogi képviselője és a sportolók érdekeit képviselő sportszövetség, mint közérdekű igényérvényesítő szerint a sportért felelős állami szerv a siketsportolókkal szemben megsértette az egyenlő bánásmód követelményét, amikor a 2009. szeptemberi Siketlimpián szereplő magyar siketek nemzeti válogatottját helyezéseiért – szemben a 2008. évben eredményes olimpikonokkal és paralimpikonokkal – pénzjutalomban nem részesítette. A Hatóság az ügyben eljárást indított, és az eljárás alá vontat írásbeli nyilatkozattételre hívta fel, majd tárgyalást tartott. Az eljárás alá vont szerint, bár a sportköltségvetés nem biztosított forrást a Siketlimpián eredményes sportolók jutalmazására, a döntést elsősorban sportszakmai okok indokolták, melyek a siketek és az olimpikonok kvalifikációs- és versenyrendszerének eltéréseiben keresendők. Álláspontja szerint az eredményességi jutalmazás nem jogszabályon alapul, hanem ún. ex gratia jellegű juttatás, melynek odaítélésében mérlegelési jog illeti meg. Kérelmezők képviselője szerint ezzel szemben a sportért felelős állami szerv e jogának gyakorlása során sem részesítheti a siket sportolókat kedvezőtlenebb bánásmódban, mint az olimpikonokat és a paralimpikonokat. A közérdekű igényérvényesítő szövetség szerint nem lehet önmagában fokmérője egy verseny értékének, hogy azon hány csapat vesz részt, illetve miként történik a kvalifikáció. A beszerzett iratok igazolták, hogy a Pekingi Nyári Olimpia és Paralimpia (2008), valamint a Vancouveri Téli Olimpia és Paralimpia (2010) eredményes versenyzői egységes jutalmazásban részesültek, a 2009-es Siketlimpia résztvevői azonban a jutalmazásból teljes mértékben kimaradtak. A Hatóság az előadott sportszakmai indokok értékelése kapcsán a Sporttörvény 59. § (1) bekezdésében foglaltakból indult ki, mely szerint a harmincötödik életévének betöltését követő év január 1. napjától kezdődően élete végéig olimpiai járadékra jogosult az a magyar állampolgár, aki a magyar nemzeti válogatott tagjaként akár egyéni számban, akár csapattagként a NOB által szervezett nyári vagy téli olimpiai játékokon vagy a FIDE által szervezett Sakkolimpián, illetve 1984-től kezdődően Paralimpián vagy a Siketlimpián első, második vagy harmadik helyezést ért el. A Hatóság ezért arra a következtetésre jutott, hogy a különbségtételnek a tárgyilagos mérlegelés szerinti, a jogviszonnyal közvetlenül összefüggő ésszerű indoka nem volt, az eljárás alá vont megsértette az egyenlő bánásmód követelményét. A Hatóság a jogsértő magatartás jövőbeni tanúsítását megtiltotta, és kötelezte az eljárás alá vontat a jogsértő állapot megszüntetésére. Utóbbi keretében a jutalmazás elmaradásából adódó jogsértő állapot csak oly módon szüntethető meg, ha a sportért felelős állami szerv a 2009. évi Siketlimpián érmes, illetve pontszerző sportolókat is a 2008. évi Nyári Olimpián és Paralimpián, valamint a 2010. évi Téli Olimpián és Paralimpián eredményes sportolókéval azonos módon részesíti eredményességi jutalomban. A Hatóság a határozat 90 napra történő nyilvános közzétételét is elrendelte. 2. EBH 124/2010.164 – egyezséggel zárult ügy A hatósághoz forduló kérelmező leírta, hogy egy vidéki város mozgáskorlátozottak számára fenntartott fizetős parkolóhelyén parkolt, autójának szélvédőjére kihelyezte a 163 164

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/9-2010.pdf http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/124-2010.pdf

103

mozgáskorlátozott parkolási igazolványát, ennek ellenére mégis megbírságolták, ami valószínűsítése szerint mozgáskorlátozott mivoltával volt összefüggésben. A hatóság előtt az eljárás alá vont parkolási cég közölte, hogy a panaszos parkolási igazolványa úgy került elhelyezésre a gépkocsi szélvédőjén, hogy annak sötétített sávja eltakarta az igazolvány érvényességi idejét, és a kibocsátó hatóságot. Erre tekintettel pedig a parkolás nem volt szabályosnak tekinthető. Az eljárás során tartott tárgyaláson a felek nyitottságot mutattak az egyezségkötésre. Az egyezségben az eljárás alá vont kinyilatkoztatta, hogy a jövőben fokozott figyelmet fordít azon lehetőség telefonos bemutatására, mely szerint azoknak a megbírságolt személyeknek, akik parkolóbérletüket, parkolójegyüket, illetve parkolási igazolványukat a parkolás időpontjához képest a 8 napon belül az ügyfélszolgálaton bemutatják, bírság helyett, kezelési költséget kötelesek megfizetni, melynek jelenlegi összege 1.770,-Ft. Az eljárás alá vont jogi képviselője bocsánatot kért, amennyiben az eljárás alá vont munkatársai a bírság kiszabása okán történt telefonos beszélgetés alkalmával sértő, durva beszédmódot használt, egyben vállalta, hogy eltekint a kiszabott parkolási bírság kérelmező általi befizetésétől. Kérelmező elfogadta az eljárás alá vont bocsánatkérését, illetve tudomásul vette a bírság megfizetése alóli mentesülését. Kinyilvánította, miszerint a jövőben fokozott figyelmet fordít annak ellenőrzésére, hogy a parkolási igazolványnak szélvédőre történő kihelyezését követően is az igazolvány valamennyi adata a parkolási ellenőrök számára olvasható legyen. A közigazgatási hatósági eljárásba ügyfélként bevont Mozgáskorlátozottak Sárospataki és Zemplén Térségi Egyesülete alelnöke jelen egyezség keretében vállalta, hogy tagságának figyelmét felhívja a parkolási igazolvány használatának, kihelyezésének, illetve az érvényesség, hatályosság láthatósági feltételeinek szabályairól. A hatóság az egyezséget határozattal jóváhagyta. 3. EBH 167/2009.165 – jogsértést megállapító döntés Kérelmezők a hatóság előtt sérelmezték, hogy első osztályos gyermeküket fogyatékossága (látás- és mozgássérült) miatt hátrányos megkülönböztetés érte a 2007/2008-as tanévben egy vidéki, alapítványi fenntartású kéttannyelvű általános iskola tagintézményében. Elmondták, hogy gyermekük a délutáni tanórákon nem vehetett részt, mivel a délelőtti órákat követően „fáradtságra” hivatkozva hazaküldték, nem csatlakozhatott az iskolai kirándulásokhoz, majd 2008 februárjában az intézmény fenntartója a szülői értekezleten három választási lehetőséget ajánlott fel a részükre, melyek alapján gyermekük nem folytathatta tanulmányait oly módon, mint fogyatékossággal nem élő társai. A hatóság az általa megindított eljárás során, melyet az intézményt fenntartó alapítvánnyal, és az iskolával szemben indított meg, azt vizsgálta, hogy a kérelmezők gyermekét fogyatékossága miatt hátrányos megkülönböztetés érte-e a megjelölt védett tulajdonsággal nem rendelkező társaihoz képest. Az eljárás alá vontak az eljárás során kifejtették, hogy az iskola nem rendelkezett a gyermek oktatásához szükséges tárgyi és személyi feltételekkel, felvétele során a segítőkészség vezérelte az iskolát. A hatóság döntésének meghozatalakor rendelkezésére állt az Országos Szakértői és Rehabilitációs Bizottság és Gyógypedagógiai Szolgáltató Központ kérelmezők gyermekére vonatkozó szakvéleménye, és az Oktatási Hivatal ellenőrzésének ügyre vonatkozó megállapításai is. A hatóság eljárása alapján megállapította, hogy az eljárás alá vont alapítvány, illetve az oktatási intézmény megsértette az egyenlő bánásmód követelményét azzal, hogy a kérelmezők 165

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/167-2009.pdf

104

gyermeke nem vehetett részt a délutáni készségfejlesztő órákon; és azzal, hogy a fenntartó három alternatívát javasolt a szülőknek gyermekük jövőbeni oktatására vonatkozólag (a gyermek legyen magántanuló, csak délig maradjon az iskolában, a szülők „záros határidőn belül” vigyék el a gyermeket az iskolából). A három „javaslat” mindegyike a védett tulajdonsággal nem rendelkező osztálytársakhoz képest hátrányosan megkülönböztette kérelmezők gyermekét. A gyermek iskolai kiránduláson való részvételének vonatkozásában az ellentmondó nyilatkozatok miatt nem volt megállapítható az egyenlő bánásmód megsértése. A hatóság tekintettel az ügy minden részletére, a jogsértő állapot megállapításán túl, az eljárás alá vontakat eltiltotta a jövőbeni jogsértő magatartástól. 4. EBH 67/2009.166 – kérelmet elutasító döntés Panaszos azzal a kérelemmel fordult a hatósághoz, hogy az állapítsa meg, hogy az általa látogatott főiskola megsértette az egyenlő bánásmód követelményét, amikor részére, diszlexiájára tekintettel, a diploma megszerzéséhez szükséges nyelvvizsga-követelmény alóli felmentést nem engedélyezte. Kérelmező az elutasítás következtében nem kapott diplomát. Kérelmező álláspontja szerint a főiskola megsértette az egyenlő bánásmód követelményét az Ebktv. 8.§ g) pontjában foglalt tulajdonsága (fogyatékossága) vonatkozásában. Kérelmező 2001 és 2005 között felsőfokú tanulmányokat folytatott a bepanaszolt főiskola egyik szakán, ahol 2005-ben sikeres záróvizsgát tett. Egy évvel később 2006 nyarán azzal a kérelemmel fordult a főiskola rektorához, hogy őt diszlexiájára tekintettel a diploma megszerzéséhez szükséges nyelvvizsga-követelmény alól teljes mértékben mentesítse. Indoklásul előadta, hogy hosszas nyelvtanulás után sem tudott néhány idegen szónál többet megtanulni, így diszlexia vizsgálatra jelentkezett. A vizsgálat alapján a szakértő javasolta a nyelvvizsga kötelezettség alóli teljes felmentést. A főiskola rektor-helyettese a kérelmét elutasította, azzal az indoklással, hogy a vonatkozó jogszabályok egyike sem ad felhatalmazást a rektornak, hogy felmentést adjon nyelvvizsga alól, mert az a szakképesítés megszerzéséhez szükséges alapvető tanulmányi követelmény. Kérelmező a hatóság eljárása előtt megkereste az Oktatási és Kulturális Minisztériumot, valamint az Oktatásügyi és Közvetítői Szolgálatot. A rektor-helyettes a Minisztériumnak adott válaszában kifejtette, hogy kérelmező főiskolai tanulmányai során a törvényben előírt könnyítéseket, kedvezményeket nem igényelte, leckekönyve alapján szignifikáns teljesítménybeli különbség szóbeli és írásbeli vizsgái között nem volt. A rektor-helyettes, kérelmező írásbeli vizsgáit áttekintve diszlexiára utaló jeleket nem talált. Kérelmező ezt követően fordult a hatósághoz. A becsatolt iratanyagok áttanulmányozása után megállapítható volt, hogy a nyelvvizsga a szakképesítés megszerzéséhez szükséges alapvető tanulmányi követelmény, továbbá, hogy a vonatkozó jogszabályok alapján a nyelvvizsga alóli felmentés diszlexia esetén az oktatási intézmény mérlegelési jogkörébe tartozik. A vonatkozó jogszabályok szerint a diszlexiás, diszgráfiás hallgatók a – mentesítési kérelem benyújtásakor hatályos szabályozás szerint – nem kaphattak teljes felmentést a nyelvvizsga letétele alól, csak a szóbeli, vagy az írásbeli vizsgarész alól mentesülhettek, ennek ellenére kérelmező a teljes mentesítést kérelmezte. Az iratokból megállapítható volt, hogy kérelmező tanulmányai megkezdésekor már tisztában volt azzal, hogy oklevelét csak az előírt nyelvvizsga követelmény teljesítésével tudja megszerezni, azonban nyilatkozatából megállapítható, hogy az idegen nyelv elsajátítását csak tanulmányai befejezésének évében kezdte meg, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan tudatában volt annak, hogy számára a nyelvi tárgyak, különösen az idegen nyelv elsajátítása nehézséget okoz.

166

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/67-2009.pdf

105

Fentiekre tekintettel nem volt megállapítható, hogy az eljárás alá vont főiskola a mérlegelés kereteit önkényesen túllépte volna, amikor arra hivatkozott, hogy kérelmezőt, diszlexiája tanulmányaiban nem akadályozta, teljesítménye mind tanulmányai alatt, mind pedig záróvizsgáján megfelelő volt, fogyatékosságára a tanulmányok befejezését követő egy év eltelte előtt nem hivatkozott. A hatóság álláspontja szerint a nyelvvizsga-követelmény alóli utólagos felmentési kérelem elutasítása mérlegelési jogkör keretében ésszerű indokokon alapult. A főiskola teljes felmentést a nyelvvizsga követelmény alól kérelmezőnek nem is adhatott volna, mivel a kérelme benyújtásakor hatályos jogszabály alapján vagy a szóbeli, vagy az írásbeli nyelvvizsga követelmény alól mentesíthette volna kérelmezőt a főiskola. Fentiekre tekintettel a kérelmet a hatóságnak el kellett utasítani, mivel az eljárás alá vont a konkrét ügyben nem sértette meg az egyenlő bánásmód követelményét.

106

VI. Egészségi állapottal kapcsolatos ügyek 1. EBH 474/2009.167 – jogsérelmet megállapító döntés A kérelmező sérelmezte, hogy a gyermekét az eljárás alá vont általános iskolában cigány etnikai kisebbséghez tartozása, egészségi állapota (hiperaktivitása) miatt bántalmazták, székhez kötözték, a napközis foglalkozásoktól rendzavaró magatartása miatt eltanácsolták, magatartási problémái, ön- és közveszélyessége miatt nem engedélyezték, hogy a farsangi bálon és az iskolai kirándulásokon rész vegyen,illetőleg a szülő megkérdezése és beleegyezése nélkül döntést hoztak magántanulóvá nyilvánításáról, így sérült a kiskorú integrált oktatáshoz való joga. A panasz szerint a fentiekből kifolyólag a gyermeket zaklatás és jogellenes elkülönítés érte. A hatóság a kérelemben foglaltak alapján azt vizsgálta, hogy a kérelmező gyermekével szemben cigány etnikai kisebbséghez tartozásával és hiperaktivitásával kapcsolatban okokozati összefüggésben az eljárás alá vont megsértette-e az egyenlő bánásmód követelményét, hátrányos megkülönböztetés érte-e a gyermeket a megjelölt védett tulajdonságokkal nem rendelkező társaihoz képest, továbbá, hogy megvalósult-e a gyermek zaklatása, jogellenes elkülönítése. A hatóság a tényállás teljes körű felderítése érdekében beszerezte a szükséges iratokat, illetőleg tárgyalást tartott, melynek keretei között kihallgatta mind a kérelmezőt, mind az eljárás alá vont képviselőjét, számos tanút, és a gyermeket is. A beszerzett bizonyítékok alapján a hatóság megállapította, hogy sérült az egyenlő bánásmód követelménye, közvetlen hátrányos megkülönböztetés érte a gyermeket azzal, hogy az eljárás alá vont – írásbeli feljegyzéssel is alátámaszthatóan – a 2005/2006-os tanévben nem biztosította részére a délutáni napközis ellátást, csak kétszer egy hónapban. A gyermek hiperaktivitása miatt nem részesülhetett folyamatosan a közoktatási törvény alapján kötelezően biztosítandó azon napközis foglalkozásban, amelyben osztálytársai, annak ellenére, hogy a napközis nevelő nyilatkozata szerint a gyermek kezelhető lett volna, társai elfogadták, segítették. Sérült az egyenlő bánásmód követelménye továbbá az eljárás alá vont 2006. szeptember 15-én kelt határozatával, mellyel engedélyezte a gyermek magántanulói jogviszonyát. Az iskola volt igazgatója elismerte, hogy a szülő erre irányuló kérelmét előre kinyomtatták, illetőleg utólag került sor a szülői aláírásra, így az nem tekinthető szabályszerűnek. Mindezzel megvalósult a jogellenes elkülönítés. A rendelkezésre álló adatok alapján a hatóság szerint nem állapítható meg, hogy az iskola által nem kötelezően biztosítandó programokon (farsangi bál, iskolai kirándulás) a gyermek részvételét az eljárás alá vont annak hiperaktivitásával vagy cigány etnikai kisebbséghez tartozásával ok-okozati összefüggésben önkényesen, ésszerű indok nélkül megakadályozta volna – tekintettel arra, hogy a gyermek programoktól való távol maradására a gyermek betegsége, a program elmaradása valamint ésszerű indokon nyugvó fegyelmezési szándék szolgált alapul. A bizonyítékok értékelése után a hatóság megállapította, hogy a gyermek bántalmazásának, székhez kötözésének vizsgálata büntetőeljárás keretében, illetőleg az érintett pedagógus közalkalmazotti jogviszonyából eredően fegyelmi eljárás során lehetséges. A fentiekre való tekintettel a szankciók megállapítása körében a jogsértő magatartás megállapításán túl a jogsértő magatartás jövőbeni tanúsítástól való eltiltásáról döntött a hatóság, figyelemmel arra, hogy az eljárás alá vont a jövőben ne alkalmazza azonos helyzetben lévő tanulókkal szemben a sérelmezett intézkedéseket.

167

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/474-2009.pdf

107

2. EBH 306/2008.168 – kérelmet elutasító döntés Egy panaszos sérelmezte, hogy hátrányos megkülönböztetés érte azzal, hogy egészségi állapota miatt nem alkalmazza a volt munkáltatója. Kérelmezőt 2000-ben egészségi állapota miatt 67%-os munkaképesség-csökkenéssel leszázalékolták. A munkáltatójától akkor azt a tájékoztatást kapta, hogy ilyen esetben közös megegyezéssel – amit végül ő is aláírt - meg szokták szüntetni a munkaviszonyt, továbbá hogy ha változás lesz az állapotában, visszaveszik. 2005-ben az Országos Orvosszakértői Intézet 50%-osnak ítélte meg Kérelmező munkaképesség-csökkenését, a szakvélemény szerint könnyebb fizikai munkát végezhet. Kérelmező 2006. januárjában szóban megkereste a munkáltatót, azonban nem tudták alkalmazni, kötöttek vele egy együttműködési megállapodást, mely szerint elősegítik a munkaerő-piaci reintegrációját képzéssel, tanácsadással, álláshely feltárással. Kérelmező 2006. februárjában megküldte az önéletrajzát amiben leírta munkaképesség csökkenését - postai úton is, azt a választ kapta, hogy egészségi állapotának megfelelő munkakört nem tudnak felajánlani. 2006. júniusában más munkáltatónál sikerült elhelyezkednie Kérelmezőnek, a kérelem benyújtásakor azonban már nem dolgozott. Önmagában az, hogy Kérelmező részére nem tudtak egészségi állapotának megfelelő munkakört felajánlani 2006-ban, nem jelenti azt, hogy Kérelmezőt hátrányos megkülönböztetés érte az egészséges munkavállalókhoz képest, mivel - ahogy Kérelmező is előadta- nem álláshirdetésre, pályázatra jelentkezett, csak elküldte az önéletrajzát, a munkáltató intézkedéseket is tett Kérelmező foglalkoztatása érdekében az együttműködési megállapodás megkötésével. A hatóság a 2000-ben kelt közös megegyezéssel történt munkaviszony megszüntetést nem vizsgálhatta, arra munkaügyi jogvita keretében lett volna lehetőség, továbbá az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény 2004. január 27-én lépett hatályba, ezért a hatóság nem végezhet vizsgálatot a törvény hatálybalépését megelőző időszakra vonatkozóan. Mindezekre tekintettel a hatóságnak a kérelmet el kellett utasítania.

168

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/306-2008.pdf

108

VII. Vallási vagy világnézeti meggyőződéssel kapcsolatos ügyek 1. EBH 1434/2008.169 – kérelmet elutasító döntés Kérelmező a Hatósághoz írt beadványában azt sérelmezte, hogy világnézeti meggyőződése valamint anyasága volt a tényleges oka annak, hogy munkaviszonyát a munkába lépését követő néhány nap múlva az eljárás alá vont megszüntette. Kérelmező beadványában leírta, hogy nem hívő ember, és nem tudta magára nézve elfogadni a munkáltatónál tartott továbbképzésen a közös imádkozásokat, valamint a hangos dicsőítést. Kérelmező csatolta azokat az iskolai végzettségeket, melyekből megállapítható volt, hogy rendelkezett a munkakör betöltéséhez szükséges képzettséggel. A Hatóság meghallgatta az eljárás alá vont vezetőjét, jogi képviselőjét, Kérelmezőt személyesen, továbbá több, az ügyfelek által kért tanút. Az eljárás alá vont által csatolt SzMSz-ből megállapítható, hogy az intézmény konkrét tevékenységének központjában a „keresztény eszmeiségen nyugvó igényes mentálhigiénés gondoskodás áll”. Az SzMSz utal a következőkre is: „keresztény eszmeiségen nyugvó, igényes mentálhigiénés gondoskodás keretében az intézmény szeretetteljes elfogadáson alapuló légkörben arra törekszik, hogy a szakmai igényesség követelményén túl a segítséget kérők lelki, spirituális igényeire is tekintettel legyen, a lelki életben felmerülő kérdésekre a Katolikus Egyház tanításaival egybecsengő választ adjon, és segítséget nyújtson.” Az eljárás alá vont álláspontja szerint Kérelmező munkaviszonyának megszüntetésére azért került sor, mert úgy látták, hogy nem lesz képes a nagy teherbírást igénylő, sérült emberekkel való foglalkozást jelentő feladatait ellátni. A meghallgatott tanúk vallomásából nem lehetett arra következtetni, hogy Kérelmező munkaviszonyának megszüntetésére Kérelmező világnézeti meggyőződése, vagy anyasága miatt került-e sor, arról egyébként, hogy Kérelmező négygyermekes anya, az eljárás alá vont tudott, hiszen Kérelmező beadott önéletrajza erre nézve tartalmazott adatokat. A Hatóság álláspontja az, hogy amennyiben ez lett volna az ok a munkaviszony megszüntetésének, Kérelmezőt fel sem vették volna. Több tanú is úgy nyilatkozott, hogy Kérelmező a négynapos képzés alatt szomorú volt, sírt és a vallási programon tanultakat nem mondta vissza az ismétlés alkalmával, félelemérzésről számolt be, és nem érezte magát jól. Az eljárás alá vont által csatolt dokumentumokból megállapítható volt, hogy az általa folytatott tevékenység nem tisztán világi, hanem vallási alapokon is nyugszik, amely feltételezi ez utóbbi alapok ismeretét az ott dolgozóktól, ugyanakkor nem feltételezi – és erre az eljárás során adat sem merült fel –, hogy kizárólag vallási meggyőződésű munkavállalókat foglalkoztasson. Az eljárás során az eljárás alá vont – tanúkkal és okiratokkal – megfelelően igazolta, hogy a Kérelmező által valószínűsített védett tulajdonságok, azaz világnézeti meggyőződése vagy esetleg anyasága valamint a munkaviszonyának megszüntetése között ok-okozati összefüggés nem áll fenn. Mindezek miatt a kérelmet el kellett utasítani. 2. EBH 213/2007.170 – kérelmet elutasító döntés Kérelmező kérelemmel fordult a Hatósághoz az egyenlő bánásmód követelményének megsértése miatt, az egyik magyarországi egyház missziójával szemben. Kérelmében előadta, hogy álláspontja szerint a Misszió misszióvezető lelkipásztora hátrányos megkülönböztetésben részesítette azáltal, hogy a Misszió által meghirdetett webfejlesztő, honlapkészítő munkakörre a szakmai elképzelések egyezése ellenére, vallási és világnézeti 169 170

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/1434-2008.pdf http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/213-2007.pdf

109

meggyőződése miatt nem vette fel. Kérelmező szerint a jelentkezés elutasításának indokául az a tény szolgált, hogy ő nem tart kapcsolatot semmilyen egyházzal, miközben sem az álláshirdetésben nem szerepelt, sem a munka jellege nem követelte meg, hogy a fenti állásra jelentkező munkavállaló vallásos legyen. A beadványból kiderült, hogy Kérelmező a Misszió internetes oldalán meghirdetett állásra jelentkezett, amit telefonos egyeztetés követett. A misszióvezető kérte őt, hogy egészítse ki önéletrajzát a vallási hovatartozásával, amit kérelmező meg is tett. Önéletrajzába szó szerint az került, hogy „nem vallásos”. Ezután hívták be egy személyes megbeszélésre, melyre egy sérülés okozta közlekedési nehézség miatt a Misszió saját autójával szállította el Kérelmezőt. A mintegy másfél órás beszélgetés eredményeként Kérelmező arra a következtetésre jutott, hogy az ő, valamint a misszióvezető szakmai elképzelései megegyeznek, így az állás elnyerésére jó eséllyel pályázik. Kérelmező a maga részéről azt is vállalta volna, hogy munkája részeként egyházi rendezvényeken vegyen részt, ahol leginkább az általa szerkesztendő hírportálról kellett volna beszélnie, másrészt tudósítania az internetes oldalon bizonyos vallási rendezvényekről. Kifejtette ugyanakkor, hogy egyetlen egyházzal sem tart kapcsolatot, mert azok nézeteivel nem tud azonosulni. Mivel a személyes találkozót követő két héten belül a Misszió részéről nem kapott visszajelzést, telefonon érdeklődött a döntésről. A misszióvezető közölte vele, hogy bár szakmailag meg voltak elégedve, „mégsem alkalmazzák”. Hosszas faggatózás után a kérelem szerint mindezt azzal indokolta, hogy „nem akarták, hogy kölcsönös kellemetlenség származzon abból, hogy Kérelmező nem tartozik egyetlen egyházhoz sem”. Kérelmező egy esetleges megbízásos jogviszony lehetőségét is felvetette, de a misszióvezető közölte, hogy egyelőre senkivel nem töltik be az állást, pár hónapig nem foglalkoznak a kérdéssel. Kérelmező kérelméhez az állításait alátámasztó okirati bizonyítékokat csatolta. A Hatóság a tényállás teljes körű tisztázása érdekében az ügyben tárgyalást tartott. A tárgyaláson Kérelmező az általa korábban előadottakat megerősítette és vitatta, hogy az állás anyagi okoknál fogva nem került végül betöltésre. Az eljárás alá vont Misszió vezetője és jogi képviselője nyilatkozatából kiderült, hogy az állásra összesen 8 személy jelentkezett, akik között különböző vallásúak és egyházhoz nem tartozók is voltak. Valóban kérték Kérelmezőtől, hogy önéletrajzában egyházi kapcsolatára is térjen ki, mert a munkakör egy része ismereteket igényel az egyház működéséről. A hirdetésben ez a kitétel azért nem szerepelt, mert az eljárás alá vont senkit nem akart vallási hovatartozása alapján előzetesen kizárni a lehetőségből. Eljárás alá vont arra is rávilágított, hogy Kérelmezőt annak ellenére hívták be személyes interjúra, hogy nem jelölt meg egyházzal való kapcsolatot, ami szintén azt támasztja alá, hogy nem különböztették meg hátrányosan. A Missziónál jelenleg dolgozó 15 főből egyébként 3-4-nek szintén nem volt egyházi kapcsolata, mielőtt felvették őket. A sérelmezett telefonbeszélgetéssel kapcsolatban a misszióvezető elmondta: nem emlékszik a beszélgetés pontos tartalmára, de elképzelhető, hogy félreérthetően fogalmazott. Az eljárás alá vont jogi képviselője kifejtette, hogy a Missziónál forrás hiányában jelenleg sem megoldott a webfejlesztői feladatkör ellátása, azaz senki mást sem vettek fel a munkakörre. Úgy fogalmazott, hogy a webfejlesztői munkakör betöltéséhez az egyházi ismeretek megléte előnyös, de azok hiánya nem lehet kizáró ok. A Hatóság a kérelem és a benyújtott iratok áttanulmányozását, valamint a tárgyaláson elhangzottak értékelését követően az alábbiak szerint állapította meg, hogy a kérelem alaptalan. A Hatóság álláspontja szerint az eljárás alá vont bizonyította: Kérelmező esetében az egyházi kapcsolat és ismeretek hiányát csak annyiban vette figyelembe, amennyiben az a szóban forgó munkakör jellege, természete, és a szervezet szellemisége alapján indokolt volt, tehát amely vonatkozásban nem is volt köteles megtartani az egyenlő bánásmód követelményét. Az eljárás

110

alá vont az esetleges munkaviszony létrehozására irányuló eljárása során egyebekben megtartotta az egyenlő bánásmód követelményét, azaz jogszerűen cselekedett. A Kérelmező egyházi kapcsolatainak hiánya tudatában is megszervezett és létrejött személyes interjú pedig kifejezetten arra utal, hogy nem vallásos emberként is lehetőséget kívántak adni neki szakmai felkészültsége és rátermettsége bizonyítására. Az a tény, hogy az álláshely végül objektív, azaz anyagi indoknál fogva betöltetlen maradt a végeredményt tekintve azt jelenti, hogy vallási és világnézeti meggyőződéstől függetlenül minden jelentkező ugyanabban az elbánásban részesült, különbségtétel nélkül. Az Ebktv. szerinti hátrányos megkülönböztetés fentiek figyelembe vételével nem volt megállapítható, így a Hatóság a kérelmet elutasította.

111

VIII. Politikai vagy más véleménnyel kapcsolatos ügyek 1. EBH 160/2010.171 – jogsérelmet megállapító döntés Kérelmező 2009. júliusában szociális gondozói álláshelyre jelentkezett lakóhelyének házi segítségnyújtási feladatokat ellátó szervezetnél. A szükséges dokumentációkat ugyan kézhez vette, az állást azonban mégsem tölthette be, arra hivatkozással, hogy a szolgáltatást korábban igénybe venni szándékozók közül többen visszaléptek. Kérelmező határozott véleménye szerint foglalkoztatására roma származása miatt nem került sor, mivel lakóhelyének polgármestere, akivel panaszos korábbi, a település közügyeivel kapcsolatos újságcikkei miatt egyébként is rossz személyes viszonyt ápolt, „nem akar cigányokat alkalmazni”. A munkáltató helyi vezetője úgy nyilatkozott, hogy ha a község vezetője nem javasolja, akkor nem tudja alkalmazni. Panaszos szerint a polgármesterrel való konfliktusa is hozzájárult ahhoz, hogy foglalkoztatására nem került sor. A hatóság közigazgatási hatósági eljárás keretében eljárást indított a közszolgáltatást nyújtó szervezettel szemben, melynek során tárgyalás keretében tanúként hallgatta meg a szervezet területi vezetőjét, korábbi szociális gondozót, és a helyi polgármestert is. A hatóság, eljárása során kérelmezőnek a közügyekben a polgármesterrel szemben, annak általános vezetői magatartását kritika tárgyává tevő véleményét, az Ebktv. által védeni rendelt más véleményként értékelte. A lefolytatott bizonyítási eljárás során kérelmező roma származása és foglalkoztatásának meghiúsulása között ok-okozati összefüggés nem volt megállapítható. A tanúvallomások, nyilatkozatok alapján azonban a hatóság megállapította, hogy az alkalmazás kérdésében döntési jogkörrel rendelkező területi vezetőnek tudomással kellett bírnia a panaszos és a polgármester rossz személyes kapcsolatáról, mely jelentős súllyal értékelődött kérelmező elutasításakor. A hatóság az eljárás alá vontat az egyenlő bánásmód követelményébe ütköző magatartás jövőbeni tanúsításától eltiltotta, valamint elrendelte határozatának 30 napra történő nyilvánosságra hozatalát. 2. EBH 42/2009.172 – kérelmet elutasító döntés A roma származású kérelmező panasza szerint munkáltatója roma származása és abbéli más véleménye miatt változtatta meg munkakörülményeit és helyezte gépjárművezetői munkakörből nehéz fizikai munkakörbe, hogy számos alkalommal kifogást emelt a munkáltató bérpolitikájával kapcsolatban és munkatársai érdekében is kiállt, védelmükre kelt. Álláspontja szerint a munkáltató roma származásával összefüggésben megsértette az egyenlő értékű munkáért egyenlő bért követelményét is, ugyanis a helyére felvételt nyert nem roma származású munkavállaló munkabérét az övénél lényegesen magasabb összegben állapította meg. Kérelmező munkakörülményeinek megváltoztatásával kapcsolatban az eljárás alá vont munkáltató azzal védekezett, hogy arra a költségek csökkentése adott okot, az új gépjárművezető felvételével ugyanis jelentős üzemanyag költséget takarítottak meg, mivel lakóhelye közelebb esik a munkavégzés helyéhez, és így csökkent a gépjármű által megtett távolság és az azzal felmerülő költség. Tanúvallomás támasztotta alá ugyanakkor azt, hogy az új sofőr felvételének Kérelmező hangulatkeltése is lehetett az oka, az, hogy saját és társai érdekében gyakorta emelt szót. 171 172

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/160-2010.pdf http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/42-2009.pdf

112

A bérkülönbség indokaként pedig azzal érvelt az eljárás alá vont, hogy az nem a kérelmező által megjelölt védett tulajdonságokkal állt összefüggésben, hanem az tömegesen áll fenn azon munkavállalók esetében, akik munkaszerződésük szerint nem, de ténylegesen gépjárművet vezetnek. Azon munkavállalók, akik munkaszerződésük szerint is gépjárművezetők, a kialakult gyakorlat szerint részesülnek magasabb alapbérben. A hatóságnak el kellett utasítania a kérelemnek a bérkülönbséggel összefüggő részét, mert az eljárás során bizonyítást nyert, hogy az a munkáltató széles körben alkalmazott gyakorlata révén alakult ki, amely nem volt összefüggésben Kérelmező védett tulajdonságával. Tekintve azonban, hogy a bérkülönbség nem a munkavégzéssel összefüggő, jogszerű és arányos indokon alapult, a hatóság tájékoztatta a kérelmezőt a bérkülönbség megtérítése iránt igénybe vehető bírói útról. A hatóság azonban nem fogadta el a költségcsökkentésre vonatkozó védekezést, mert azzal, hogy az eljárás alá vont nem kívánta megszüntetni a kérelmező jogviszonyát, ugyanakkor egy új munkaviszonyt létesített magasabb bérköltséggel annak korábbi feladatainak ellátására, nemhogy megtakarított, hanem összességében növelte a költségeit. S még akkor is, ha az üzemanyagköltségen ért el némi megtakarítást, azt meghaladta a bérköltség emelkedése. A hatóság ezért a kérelem ezen részének helyt adott, mivel a munkáltató nem tudta jogszerű indokát adni intézkedésének és az összefüggésben állt Kérelmező más véleményével. A hatóság elrendelte jogsértést megállapító határozatának nyilvános közzétételét és eltiltotta a munkáltatót a jogsértő magatartás jövőbeni tanúsításától. 3. EBH 242/2009.173 – kérelmet elutasító döntés Kérelmező azzal a kérelemmel fordult az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz, hogy az állapítsa meg, hogy a jogutód üzemeltető, valamint a polgármester vele szemben az egyenlő bánásmód követelményét az által sértették meg, hogy az érintett vízműtelep üzemeltetését átvevő új társaság a jogelődje alkalmazásában álló dolgozók közül a polgármester utasítására egyedül Kérelmező számára nem ajánlotta fel a továbbfoglalkoztatás lehetőségét. Kérelmező ezt azzal magyarázta, hogy a 2006-os választások során, amelyen egyébként három jelölt indult, a polgármesterrel szemben induló egyik személyt támogatta (az ő sátrában főzött), amellyel a polgármester maradandó ellenszenvét vívta ki. Az eljárás alá vont polgármester ennek következtében véleménye szerint személyesen járt közben a jogutód üzemeltetőnél annak érdekében, hogy Kérelmező továbbfoglalkoztatása ne valósuljon meg. Kérelmező állítását arra alapozta, hogy a polgármester személyesen közvetített az új üzemeltető, valamit a jogelőd üzemeltető dolgozói között, neki azonban valamilyen okból nem segített. Kérelmező számára különösen gyanús, illetve sérelmes volt az is, hogy a jogutód üzemeltető még akkor sem ajánlotta fel számára a továbbfoglalkoztatás lehetőségét, amikor kiderült, hogy a megkeresett három dolgozó közül ketten visszaléptek. Kérelmező kihangsúlyozta, hogy az ügynek politikai aspektusa nincsen, ő pusztán eltérő véleménye kifejtésének lett áldozat. A lefolytatott bizonyítás eredményeképpen nem állapítható meg az, hogy a Kérelmező tovább foglalkoztatását a polgármester azért nem támogatta, mert a 2006-os önkormányzati választás során egy másik jelölt sátrában főzött, illetve azt támogatta. Ezen vélelmezett összefüggést elsőként nem támasztja alá Kérelmezőnek a 3 évvel ezelőtt lezajlott választásokon betöltött csekély szerepe. Kérelmező ezen túlmenően maga jelentette ki, hogy az eljárás alá vont polgármesterrel a választások óta eltelt időben semmiféle kapcsolata nem volt. A tárgyaláson pedig a Kérelmező, illetve az eljárás alá vont polgármester között egyéb nézeteltérések is 173

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/242-2009.pdf

113

felszínre kerültek, mint például az, hogy a vízmű területéről téglák tűntek el, hogy az önkormányzat nem szabályszerűen jár el a vízmű üzemeltetőjének kiválasztásában, illetve, hogy Kérelmezőnek milyen autója van. Ezek a felek között meglévő feszültségek is azt támasztják alá, hogy a közöttük meglévő ellenszenv nem Kérelmezőnek az évekkel ezelőtt lezajlott választáson betöltött szerepével kapcsolatosak. Az egyenlő bánásmód tilalmáról szóló törvény ugyanakkor nem alkalmas eszköz személyes rokonszenv, illetve ellenszenv kezelésére, valamint, hogy a rokon-, illetve ellenszenv nem minősül az Ebktv. 8. §-ában nevesített védett tulajdonságnak (13.P.22.603/2007/40.). Tekintettel arra, hogy a lefolytatott bizonyításból nem állapítható meg, hogy Kérelmező tovább foglalkoztatása az eljárás alá vont polgármesternek az egyenlő bánásmód követelményét sértő utasítása miatt hiúsult volna meg, illetve az új üzemeltető önálló felelősségét Kérelmező az eljárás folyamán határozottan tagadta, így a jogutód üzemeltetővel szemben előterjesztett panasz sem alapos. 4. EBH 85/2009.174 – kérelmet elutasító döntés Kérelmező a hatósághoz elküldött beadványában leírta, hogy 2008. tavaszán egy fővárosi jegyirodában szeretett volna koncertjegyeket vásárolni, a jegyiroda egyik, helyiségben tartózkodó alkalmazottja azonban kérésére úgy nyilatkozott, hogy nem ismeri a koncertező zenekart. A szintén jelenlévő másik eladó, aki tudta, hogy melyik a szóban forgó együttes, nem volt hajlandó kiszolgálni a panaszost, akit – politikai meggyőződését vélelmező – obszcén szavakkal is illetve kitessékeltek az üzletből. Kérelmező az üzlethelyiségbe visszalépve néhány szóban megpróbálta leírni a vele történteket, mialatt sértő megjegyzéseket címeztek hozzá, majd kb. másfél perc elteltével az egyik alkalmazott kivette kezéből a panaszkönyvet (melyben nem a valós nevét tüntette fel, félve az esetleges későbbi atrocitásoktól), lepecsételte és obszcén szavak kíséretében letetette a pultra. Panaszos, aki a hatóságtól kérte természetes személyazonosító adatainak zártan történő kezelését, a koncertjegyeket egy könyvesboltban vette meg. A hatóság a beadványban foglaltak alapján személyesen hallgatta meg panaszost, egyúttal megkereste a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság (NFH) regionális felügyelőségét is, mivel kérelmező jelezte, hogy az általa sérelmezett történésről az NFH-t is értesítette. A hatóság a szükséges iratok beszerzését követően a beadványban foglaltak, valamint a személyes meghallgatáson elhangzottak alapján eljárást indított a jegyirodát üzemeltető gazdasági társasággal, mint eljárás alá vonttal szemben. Az iroda hivatalos képviselője nyilatkoztában tényként ismerte el, hogy a kérelmező és az üzletben tartózkodó két alkalmazott vitába keveredett. Az eljárás alá vont hangsúlyozta; az, hogy az eladók nem ismerték a zenekart, szóváltást eredményezett panaszos és az eladók között, de a jegyek megvásárlásától való elálláshoz nem ez, hanem a 100,- Ft.-os kezelési költség kérelmező általi sérelmezése vezetett. Kérelmező jogi képviselője reagálásában valószínűtlennek és életszerűtlennek nevezte az eljárás alá vont által előadottakat, leírva, hogy panaszos nem első alkalommal járt a jegyirodában, így pontosan tudta, hogy az eladott jegyek után kezelési költség kerül felszámításra. A hatóság az ügyben több alkalommal tartott tárgyalást, meghallgatta az iroda két, a sérelmezett eseménykor jelenlévő alkalmazottját, valamint az ügyhöz kapcsolódóan hivatalos iratokat szerzett be. Tárgyi ügyben a Kérelmező beadványában előadottak és a csatolt iratok alapján a hatóság megállapította, hogy a kérelem nem alapos. 174

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/785-2009.pdf

114

A hatóság vizsgálata arra irányult, hogy kérelmezővel szemben vélt vagy valós politikai vagy más véleményével összefüggésben megsértette-e az eljárás alá vont jegyiroda az egyenlő bánásmód követelményét. A hatóság bizonyítási eljárása során a hátrány bekövetkezésével kapcsolatban azt állapította meg, miszerint sem közvetlen, sem közvetett bizonyítékok alapján nem állapítható meg az, hogy az eljárás alá vont tagadta meg kérelmező kiszolgálását, vagy panaszos állt el vásárlási szándékától. A szolgáltatás esetleges megtagadásával kapcsolatban a panaszkönyvi bejegyzés megtételének körülményeiből sem lehetett következtetéseket levonni. Az ellenérdekű felek arról is ellentétesen nyilatkoztak, hogy panaszos járt-e már korábban is a jegyiroda üzlethelyiségében, illetve tudomással bírt-e a kezelési költség felszámolásának tényéről. A hatóság számára az is egyértelművé vált, hogy a kérelmező által sérelmezett kijelentéseket csak az adott esemény tevékeny résztvevői ismerik, akiknek azonban jogát, illetve jogos érdekét érinti az ügy, ezért a valóban elhangzó szavak rekonstruálása nem volt lehetséges. Fentiekre figyelemmel az egyenlő bánásmód követelményével ellentétes magatartás minden kétséget kizáró (különösen tárgyi bizonyítékokkal, és érdektelen tanúvallomásokkal való alátámasztása) módon történő bizonyítása jelen ügyben nem volt lehetséges. A fentiekre tekintettel a hatóságnak a kérelmet el kellett utasítani. Emellett kinyilvánította, hogy nem vonja kétségbe a felek jóhiszeműségét, valamint megállapította azt is, hogy a kérelmező az esetet valamennyi fórumon azonos módon adta elő, miként azt is, hogy az eljárás alá vont alkalmazottai az eset lényeges momentumaira vonatkozóan azonos nyilatkozatokat tettek.

115

IX. Családi állapottal kapcsolatos ügyek EBH 916/2008.175 – kérelmet elutasító döntés Kérelmező beadvánnyal fordult a Hatósághoz, az egyenlő bánásmód követelményének megsértése miatt munkáltatójával, egy Iskolával szemben. A kérelem szerint Kérelmező tanárként 2005. augusztus 25. napjától állt az intézménnyel közalkalmazotti jogviszonyban úgy, hogy kinevezésére először 2006. augusztus 15. napjáig, majd 2006. augusztus 16-tól 2007. július 31-ig került sor, azaz mindkét esetben határozott időtartamra. Utóbbi kinevezése lejártát megelőzően azonban munkáltatója közölte vele, hogy a továbbiakban nem tudja foglalkoztatni, így újabb kinevezést Kérelmező nem kapott. Kérelmező állítása szerint az intézmény vezetése a határozatlan helyett határozott időtartamú kinevezéseket azzal indokolta, hogy „a mai gazdasági és munkaerőpiaci helyzetben egy egyedülálló fiatalnak annak is örülnie kell”, hogy egyáltalán közalkalmazotti jogviszony keretében dolgozhat. A munkáltató állítólagos elmondása szerint az üresedő helyekre tudatosan választ fiatal, egyedülálló közalkalmazottakat, mert ők feltétel nélkül vállalják a határozott idejű foglalkoztatás kockázatát. Az eljárás alá vont Iskola képviseletében eljáró igazgató nyilatkozatában elismerte, hogy a pályakezdő pedagógusokat korábban a Közoktatási törvény egyik rendelkezése alapján alkalmazta, ami az ő értelmezésében nem tiltotta, hogy az öt évnél kevesebb gyakorlattal rendelkező pedagógusokat határozott időre nevezze ki, a munkaügyi bíróság azonban ellentétes álláspontra helyezkedett az ügyben hozott ítéletében. Az igazgató előadta továbbá, hogy 2001-es megválasztása óta családos, nős és férjezett munkavállalókat is alkalmazott határozott időre, Kérelmezővel pedig hosszú távon számolt volna, ezért segítette önkormányzati lakáshoz jutását, többletjövedelemért kiegészítő tevékenységgel bízta meg, szakköri órákkal, osztályfőnöki megbízással egészítette ki munkaidejét teljes munkaidős foglalkoztatásra. Az eljárás során beszerzett okiratokból megállapított azon körülmény továbbá, hogy eljárás alá vont Kérelmezőnél idősebb, családos munkavállalókat is foglalkoztat határozott idejű jogviszony keretében, miként Kérelmezőnél fiatalabb, hajadon munkatárs is rendelkezik határozatlan idejű jogviszonnyal, cáfolta Kérelmező állítását, miszerint a munkáltató a fiatal, egyedülálló pedagógusok helyzetét kihasználva, mintegy elzárja őket a határozatlan idejű jogviszony lehetőségétől, ami az idősebb, családos kollégák számára nyitva áll. Az ügyben beszerzett nyilatkozatok alapján az utóbbi években az Iskola kifejezetten fiatal, több esetben pályakezdő (és általában még nem családos) tanárokat alkalmazott újonnan, így eleve csak velük került sor új szerződések megkötésére. Az Iskola által benyújtott statisztikák idősebbek és fiatalabbak, valamint családosok és egyedülállók közötti különbségtételre, mint tendenciára nem utaltak, miként azt az ügyben meghallgatott tanú nyilatkozata sem támasztotta alá. Mivel nem volt levonható olyan következtetés, hogy a munkáltató Kérelmezőt életkora, családi állapota és vagyoni helyzete miatt hátrányos megkülönböztetésben részesítette volna, a Hatóság az ügyben a kérelmet elutasította.

175

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/916-2008.pdf

116

X. Anyasággal (terhességgel) vagy apasággal kapcsolatos ügyek 1. EBH 122/2010.176 – jogsérelmet megállapító döntés Kérelmező kérelmében előadta, hogy 2009. január 7-től kezdett dolgozni eladóként az M. Bt.nél eladó munkakörben, 2009. február 12-én szerzett tudomást arról, hogy 7 hetes terhes. Orvosa tanácsára a munkahelyi felettesének állapotáról nem tett említést, azonban amikor terhességének 10. hetébe lépett, váratlanul hívatta a felettese, és megkérdezte, valóban igaz-e a hír, hogy gyermeket vár. Kérelmező ekkor beszámolt a felettesének állapotáról, aki ígéretet tett neki arra, hogy megvárják a terhesség 12. hetét, és a munkáltatói jogkör gyakorlóját csak ezt követően tájékoztatják. Kérelmező tovább dolgozott, azonban 2009. április 1-jén a munkáltatói jogkör gyakorlója az irodába hívatta, ahol közölte vele, hogy munkaviszonyát megszüntetik, azonnali hatállyal a próbaidő alatt. Kérelmező ezt követően máshol nem talált munkát, így jogosultságot a gyes-re nem tudott szerezni. Sérelmezte, hogy munkáltatója a terhességével összefüggésben szüntette meg a munkaviszonyát, holott még állapota megengedte volna, hogy tovább dolgozzon. Az eljárás alá vont azzal védekezett, hogy Kérelmező teljesítményével nem voltak elégedettek, emiatt figyelmeztetésben is részesítették, majd mivel teljesítménye, a munkához való hozzáállása továbbra sem javult, munkaviszonyát a próbaidő alatt megszüntették. A hatóság széleskörű bizonyítási eljárást folytatott le, ennek során meghallgatta a munkáltatói jogkör gyakorlóján kívül az üzlet több dolgozóját, és Kérelmező közvetlen felettesét. A Kérelmező megfelelő dokumentumokkal igazolta védett tulajdonságát, és az őt ért hátrányt. Az eljárás alá vont elismerte, hogy nemcsak Kérelmező munkavégzésével voltak problémák, rajta kívül az osztály többi dolgozója is figyelmeztetést kapott. Kérelmező közvetlen felettese úgy nyilatkozott, hogy az osztály dolgozóinak munkáját rendszeresen értékelte, ezzel szemben az eljárás alá vont a hatósághoz becsatolt 2009. március 5-i feljegyzésen kívül nem tudott olyan bizonyítékot szolgáltatni, amely Kérelmező nem megfelelő munkavégzését támasztotta volna alá, arra nézve sem voltak konkrét bizonyítékai, hogy kizárólag Kérelmező munkájában nem volt tapasztalható javulás. Az üzletvezető, valamint a drogéria osztály vezetőjének nyilatkozatait erre nézve a hatóság azért nem fogadta el, mert ennek ellentmondott az eljárás alá vont által becsatolt „feljegyzés a beszélgetésről” elnevezésű 7 db okirat tartalma, amely ezzel ellentétben éppen azt támasztotta alá, hogy Kérelmező munkaviszonyának megszüntetését követően is voltak problémák a dolgozókkal a munkavégzés minőségét illetően. A munkáltató a próbaidő alatt – összhangban a Munka Törvénykönyvének 97.§ (2) bekezdés a) pontjával – azonnali hatállyal a próbaidő alatt megszüntetheti a dolgozó munkaviszonyát, melyet indokolnia nem kell, azonban intézkedése nem sértheti a rendeltetésszerű joggyakorlás általános elvét, és az egyenlő bánásmód követelményét ekkor is be kell tartania. Az eljárás során megállapítást nyert, hogy Kérelmező terhességére az üzletvezető 2009. március 20-a körüli időpontban az irodájában rákérdezett, azt tehát Kérelmező nem maga jelentette be. E körben a Hatóság felhívja az eljárás alá vont figyelmét, hogy munkaviszony keretében nem tehető fel ilyen tartalmú kérdés a munkavállalónak, és az EBH Tanácsadó Testülete által hozott 1/2007. TT számú állásfoglalás értelmezéséből az is következik, hogy amely kérdések állásinterjún nem tehetők fel a munkavállalónak, azokra a munkaviszony létesítését követően sem köteles a dolgozó válaszolni. A hatóság álláspontja szerint az eljárás alá vont nem bizonyította, hogy Kérelmezővel szemben megtartotta az egyenlő bánásmód követelményét, és munkaviszonyát a próbaidő 176

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/122-2010.pdf

117

alatt az Ebktv. 22.§ (1) bekezdésében foglaltakkal összhangban szüntette meg. Az eljárás alá vontnak sikertelen volt a kimentése arra nézve, hogy Kérelmező munkaviszonyának megszüntetésére nem a terhességgel összefüggő ok miatt került sor. A Hatóság megállapította, hogy az M. Bt. Kérelmező terhessége miatt megsértette az egyenlő bánásmód követelményét azzal, hogy a munkaviszonyát próbaidő alatt azonnali hatállyal megszüntette. A hatóság az eljárás alá vontnak megtiltotta a jogsértő magatartás jövőbeni tanúsítását, és Ötszázezer forint bírság megfizetésére kötelezte. 3. EBH 163/2010.177 – kérelmet elutasító döntés A kérelmező panasszal fordult korábbi munkáltatójával szemben, mert az álláspontja szerint terhessége miatt szüntette meg munkaviszonyát próbaidő alatt. Kérelmező a 3 hónapos próbaidő letelte előtt 10 nappal szóban tájékoztatta a munkáltatót, hogy gyermeket vár, aki ezt követően megkísérelte átadni számára a felmondást. A kérelmező álláspontja szerint a munkáltató azért mondott fel neki még a próbaidő alatt, mert megtudta, hogy várandós. A hatóság eljárás alá vont a munkáltatót, aki elismerte, hogy valóban aznap kísérelte átadni a felmondásról szóló iratot a kérelmezőnek, amikor közölte vele, hogy gyermeket vár, azonban arra hivatkozott, hogy a munkaviszony megszüntetése iránti szándék már korábban kialakult, de mivel a kérelmező táppénzes állományban tartózkodott, megvárta annak közlésével azt a napot, amikor tudta, hogy a kérelmező személyesen meg fog jelenni. Védekezése alátámasztásául becsatolta azt a több kolléga között folytatott elektronikus levelezést, amelynek tárgya kifejezetten az volt, hogy milyen formában szüntesse meg a munkáltató a kérelmező munkaviszonyát. A kérelmező a munkáltató védekezésével szemben arra hivatkozott, hogy a csatolt elektronikus levelezés egy baráti levelezésnek felel meg, ezért nem menetesíti a munkáltatót. A munka törvénykönyvéről szóló 1992 évi XXII. tv. (Mt.) 87. § (1) bekezdés d) pontja szerint a munkaviszony azonnali hatállyal megszüntethető próbaidő alatt. Az Mt. 81. §-ához fűzött kommentár szerint a próbaidő intézménye lehetőséget ad mind a munkáltatónak, mind a munkavállalónak, hogy a munkavégzés során egymás elvárásait, képességeit, a munkavégzés körülményeit megismerhessék, így előnye éppen abban áll, hogy időtartama alatt bármelyik fél azonnali hatállyal, indokolás nélkül megszüntetheti a jogviszonyt. Jóllehet a munkáltató (és munkavállaló) nem köteles megindokolni döntését amennyiben a munkaviszonyt a próbaidő letelte előtt kívánja megszüntetni, a bírói gyakorlat azonban egységes a tekintetben, hogy intézkedésének, döntésének meg kell felelnie a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményének. (BH 1995.608). Miként a rendeltetésszerű joggyakorlás követelménye, az egyenlő bánásmód követelménye is olyan általános alapelv, amely a munka törvénykönyvének egészét, az abban szabályozott jogviszonyok teljes körét áthatja. Így annak ellenére, hogy a munkáltató nem köteles megindokolni a munkavállalónak a próbaidő alatt történő munkaviszony megszüntetéséről szóló döntését, az egyenlő bánásmód követelményébe nem ütközhet döntése. A hatóság megvizsgálta a csatolt elektronikus levelezésben foglaltakat és elfogadta a munkáltató védekezését, ugyanis abból megállapítható a levél elküldésének időpontja és tartalma. A levelezés szerint a munkáltató valóban azt megelőzően döntött a munkaviszony megszüntetéséről, hogy tudomást szerzett volna a kérelmező terhességéről. A fentiekre tekintettel a hatóság a védett tulajdonság és a hátrány közötti ok-okozati összefüggés hiányában a kérelmet elutasította. 177

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/163-2010.pdf

118

4. EBH 873/2009.178 – jogsérelmet megállapító döntés A panasz szerint a kérelmezők sérelmezték, hogy anyaság illetve apaság miatt hátrányos megkülönböztetés érte őket egy gyógyszertár részéről, amikor 2 éves kisgyermekük megbetegedése miatt több alkalommal fel kellett keresniük a helyi gyógyszertárat, ahol a vezető közölte velük, hogy többé nem vihetik be a helyiségbe a babakocsit, illetve a gyermek pedál nélküli játékmotorját. Kérdésükre, hogy akkor hogyan váltsák ki a gyógyszert, azt a választ kapták, hogy kiabáljanak be az ajtóból, vagy csengessenek az ügyeleti kisablaknál. A vezető a babakocsi és a játékmotor kitiltását higiéniai okokkal magyarázta, és azt mondta, hogy erről jogszabály is rendelkezik, ám ezt megnevezni nem tudta. A hatóság hiánypótlási felhívására a kérelmezők előadták, hogy a történtek után szerettek volna újból bemenni a patikába, de újra kiküldte őket a vezető, miután megkérdezte, hogy a kérelmezők megkapták-e az ÁNTSZ állásfoglalását. A kérelmezők jelezték, hogy más kisgyermekes szülőkkel szemben is hasonlóan viselkedik a gyógyszertár vezetője. A hatóság megkeresésére az ÁNTSZ arról tájékoztatta a hatóságot, hogy a kérelmezők panaszbejegyzését kivizsgálták, helyszíni szakmai ellenőrzés során megbeszélték a történteket. A levél szerint az eljárás alá vont által felhozott érvek – mely szerint babakocsit, gyermek játékmotort nem lehet bevinni a gyógyszertárba – nem kellően megalapozottak, jogszabályi hátterük nincs. Az ÁNTSZ arról is tájékoztatta a hatóságot, hogy a gyógyszertár vezetőjének egyetlen kimentési lehetősége van, ha biztonságos (esetleg zárható) babakocsi tárolót alakít ki ezen eszközök megőrzésére, amíg a beteg a gyógyszertárban megkapja a gyógyszerét. A hatóság nem fogadta el az eljárás alá vontnak higiéniai okokra történő hivatkozását, ugyanis az eljárás alá vont által felhozott érvek nem kellően megalapozottak, jogszabályi hátterük nincs. Nem fogadta el a hatóság az eljárás alá vont azon védekezését sem, melyben kompromisszumos megoldásként felajánlotta a kérelmezőknek a kiadó ablakon keresztül történő kiszolgálást, ugyanis a kiadó ablakon keresztül történő gyógyszerkiadás nem alternatív lehetőség a gyógyszertár számára, jogszabály határozza meg annak használatát, mely szerint annak használatára a működési engedélyben meghatározott módon ügyeleti vagy készenléti időben van lehetőség. A hatóság a fent leírtak alapján arra a következtetésre jutott, hogy az eljárás alá vont magatartásával megsértette az egyenlő bánásmód követelményét, közvetlen hátrányos megkülönböztetés érte a kérelmező kisgyermekes szülőket más szolgáltatást igénybe vevőkhöz képest azzal, hogy az eljárás alá vont kitiltotta a babakocsit és a játékmotort az officinából. Az eljárás alá vont ezen magatartásával a sérelmet szenvedett személyeket hátrány érte, a jogsértő állapot jelenleg is fennáll. A hatóság elrendelte a jogsértő állapot megszüntetését a határozat kézhezvételétől számított 90 napon belül oly módon, hogy a gyógyszertár vezetője változtasson az egyenlő bánásmód követelményét sértő gyakorlaton. A hatóság megtiltotta a jogsértő magatartás jövőbeni tanúsítását és elrendelte jogsértést megállapító jogerős és végrehajtható határozatának 60 napra történő nyilvános közzétételét az EBH honlapján. A hatóság az eljárás alá vontat 200. 000,- Ft, azaz kétszázezer forint összegű bírság megfizetésére kötelezte.

178

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/873-2009.pdf

119

5. EBH 1033/2009.179 - egyezséggel zárult ügy Kérelmezőt hátrányosan érintette munkáltatója magatartása, mivel álláspontja szerint a munkáltató apasága miatt munkaviszonyával összefüggésben hátrányosan megkülönböztette őt, amikor gyermeke betegsége miatt több alkalommal táppénzen volt. Kérelmező állítása szerint táppénzes állománya miatt írásbeli figyelmeztetést kapott a munkáltatótól, majd amikor ezt követően kérelmező munkahelyi csoportjánál fizetésemelés volt, kérelmező ebből nem részesült az írásbeli figyelmeztetésre való hivatkozással. A hatóság a munkáltatót nyilatkozattételre szólította föl, aki érdemi nyilatkozatában előadta, hogy álláspontja szerint az egyenlő bánásmód követelménye nem sérült, mivel kérelmező azért kapott írásbeli figyelmeztetést, mert munkáját nem végezte megfelelően. Nyilatkozatában előadta továbbá, hogy kérelmező csoportjában nem mindenki részesült fizetésemelésben, és bár béremelést kérelmező valóban nem kapott, ez azonban apaságával nincs összefüggésben. A rendelkezésre álló nyilatkozatok alapján a hatóság tárgyalást tűzött ki, majd a felek közös kérelmére az eljárást 30 napra – a felek közötti egyezségkötés céljából – felfüggesztette. A felek a rendelkezésükre álló idő alatt az egyezség tervezetét kidolgozták, és az újabb nyílt szóbeli tárgyaláson egyezséget kötöttek, melyben Eljárás alá vont kinyilvánította azon szándékát, hogy mind az ügyfeleivel és más harmadik felekkel, mind a munkavállalóival folytatott kommunikáció során, a személyiségi jogokat és a magánszférához fűződő egyéb jogosítványokat tiszteletben tartja, az egyenlő bánásmód követelményére vonatkozó szabályokat betartja. Eljárás alá vont kijelentette, hogy kérelmező részére címzett közléseit szakmaihumánpolitikai célzatúnak tartja, és kizárólag ilyen értelmezéssel tekinti a cégtől származónak. Kérelmező kijelentette, hogy az eljárás alá vont munkáltató fenti nyilatkozatát elfogadja, és az eljárás tárgyát képező ügybe vitt valamennyi, így erkölcsi jellegű igényei is kielégítést nyertek, így az eljárás alá vonttal szemben semmilyen - ekként nem vagyoni követelése nincs. Felek lemondtak azon jogukról, hogy a jóváhagyó határozat visszavonását és az eljárás lefolytatását kérjék, továbbá lemondtak a jóváhagyó határozattal szembeni fellebbezés jogukról. A felek kijelentették, hogy az eljárással kapcsolatban költségigényt nem támasztanak, és közösen kérik a hatóságot, hogy jelen egyezségüket hagyja jóvá. A hatóság a Ket. 75. §-a alapján a fenti egyezséget határozatával jóváhagyta.

179

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/1033-2009.pdf

120

XI. Szexuális irányultsággal kapcsolatos ügyek 1. EBH 49/2010.180 – jogsérelmet megállapító döntés A kérelmező panasszal fordult korábbi munkáltatójával szemben, mert az álláspontja szerint szexuális irányultsága miatt megalázó, megszégyenítő környezetet alakított ki vele szemben. A panaszost elsősorban közvetlen felettese részéről érték a szexuális irányultsága miatt gúnyos, sértő megjegyzések, háta mögött munkaidőben a vezető a munkatársakkal szexuális irányultságával kapcsolatos vicceket mesélt. A felettes a munkaviszony létesítését követően maga kérdezett rá a kérelmező szexuális irányultságára munkaidőn kívül, aki a felettes baráti közeledése miatt megosztotta vele mind szexuális irányultságát, mind bizonyos szexuális szokásait. A felettes a kérelmezőtől kapott bizalmas információkat a munkatársakkal munkaidőben megosztotta, szóbeszéd tárgyává tette. A panaszos a kialakult megalázó helyzet miatt az egység vezetőjével közölte, hogy meg kívánja szüntetni munkaviszonyát. Az egység vezetője felmondását nem fogadta el, egyben ígéretet tett arra, hogy változtat a kialakult helyzeten. A kérelmező munkaviszonya utóbb közös megegyezéssel szűnt meg, a vezető nem változtatott, nem tett lépéseket a kialakult légkör megszüntetése érdekében. Az eljárás során az eljárás alá vont társaság egykori munkavállalói és egy jelenlegi munkavállaló is megerősítette a kérelmező által elmondottakat, vagyis hogy a munkahelyen gyakorta volt téma a munkatársak között, de kimondottan az egyik vezető kezdeményezésére a kérelmező homoszexualitása. A vezető kifigurázta, kigúnyolta a kérelmezőt szexuális irányultsága miatt, a gúnyolódásban pedig néhány munkatárs is részt vett. Néhány női nemhez tartozó munkavállaló pedig azt is elmondta, hogy a női dolgozókat is sértő, vulgáris és szexuális tartalmú vicceket és ajánlatokat kellett elszenvedniük a vezető részéről. A tárgyaláson a vezető elismerte, hogy mondhatott olyat „jóhiszeműen”, ami esetleg sérthette a kérelmezőt, ezért bocsánatot kért. Az eljárás alá vont társaság azzal védekezett, hogy nem terheli felelősség azért, mert egy munkavállalója valakit homoszexualitása miatt kigúnyol. A hatóság azonban nem fogadta el az eljárás alá vont társaság védekezését, mert a munkahelyen, munkatársak között felmerülő zaklatás esetén a munkáltató felelőssége a mulasztásban nyilvánul meg. A munkáltató feladata ugyanis a megfelelő munkakörnyezet biztosítása, amelybe a biztonságos és egészséges munkakörülményeken túl bele tartozik az emberséges és diszkrimináció mentes munkahelyi légkör biztosítása. A zaklatás módszereire, eszközeire jellemző a kettős erkölcs, a bizonyíthatatlanság kihasználása és a szexualitás előtérbe helyezése ott, ahol annak semmi relevanciája nincs. A munkahelyi zaklatás sajátos jellemzője, hogy a hierarchia magasabb fokán álló zaklató visszaél helyzetével, alárendeltjével szemben hatalmi helyzetét sajátos módon érzékelteti. A zaklatás definíciójának lényeges eleme, hogy az nem kíván meg a zaklató részéről szándékosságot, jogellenes lehet ezért az olyan intézkedés, gyakorlat is, amely hatásában alkalmas az emberi méltóságot sértő, megszégyenítő, megalázó környezet kialakítására. Így a gyakorlatban zaklatásként értékelhető az olyan viccelődés, élcelődés vagy más megnyilvánulás is, amelynek bár nem deklarált célja a zaklatott személy megalázása, de az a zaklatott személy szubjektív benyomásai és környezete tapasztalatai szerint mégis alkalmas olyan környezet kialítására, amely az emberi méltóságot sérti. A hatóság így a fentiek alapján megállapította, hogy az eljárás alá vont társaság megsértette az egyenlő bánásmód követelményét, mulasztás terhelte abban, hogy Kérelmezővel szemben felettese és munkatársai szexuális irányultságával összefüggésben megszégyenítő munkahelyi környezetet alakítottak ki. Tekintve, hogy a zaklatás a tanúvallomások szerint nem csak a 180

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/49-2010.pdf

121

kérelmezőt, hanem néhány, női nemhez tartozó munkavállalót is érintett, a munkáltatónak az emberi méltóságot sértő munkahelyi légkör felszámolása érdekében tevékeny részt kell vállalnia a munkavállalói és különösen a vezető tisztséget betöltő munkavállalói tájékoztatása, képzése terén, hogy mindenki számára biztosított legyen a befogadó és az egyenlő bánásmód követelményének megfelelő munkahelyi környezet. Az Egyenlő Bánásmód Hatóság megtiltotta a jogsértő magatartás jövőbeni tanúsítását, elrendelte a jogsértést megállapító jogerős és végrehajtható határozatának 6 hónapra történő nyilvánosságra hozatalát és az eljárás alá vont társaságra 2.000.000,- Ft összegű bírságot szabott ki. 2. EBH 939/2009.181 – jogsérelmet megállapító döntés Kérelmező panasszal fordult egy fitneszterem üzemeltetőjével szemben, mert álláspontja szerint a fitneszterem vezetője és egyik oktatója vélt szexuális irányultsága miatt zaklatta és megtagadta tőle a szolgáltatást. Előadta, hogy évek óta látogatta az egyik aerobikoktató óráját, törzsvendégnek számított. Az oktatóval viszonya az első években normális volt, majd egyszer csak megromlott. Az órákon állandósultak a veszekedések, sértegetések, ami a többi vendéget is zavarta. Az aerobik oktatóval Kérelmező viszonya olyannyira megromlott, hogy egy idő után titokban hangfelvételeket készített az oktató sértegetéseiről. Az egyik felvételen elhangzott, hogy az oktató szerint a Kérelmező a „lányokat szereti” és hogy szégyellheti emiatt magát az édesanyja. Az aerobikoktató a fitneszterem vezetőjének tudtával felkereste Kérelmező testvérét majd édesanyját is otthonukban, akiktől Kérelmező szexuális irányultsága felől érdeklődött. Kérelmező szerint az oktató azt hihette, hogy gyengéd érzelmeket táplál iránta. A fitneszterem vezetője végül kitiltotta Kérelmezőt a fitneszteremből mert álláspontja szerint a hely jó hírét sértette azzal, hogy a többi vendégnek az aerobik oktatóra panaszkodott, ezzel a házirendet is megsértve. Az eljárás során az aerobikoktató nem tagadta, hogy felkereste Kérelmező testvérét és édesanyját, viszont hangsúlyozta, hogy segítséget szeretett volna tőlük kérni ahhoz, hogy feloldódjon a közte és a kérelmező között kialakult konfliktus. Ezzel szemben kérelmező édesanyja az oktató látogatását támadónak ítélte meg és nem fedezte fel annak segítő szándékát. Sem a kérelmező, sem az oktató nem tudta okát adni az elmérgesedett viszony kialakulásának. A fitneszterem vezetője arra hivatkozott, hogy a fitneszterem vendégei is megkeresték, hogy vessen véget a folytonos vitáknak, így először csak az aerobikoktató óráiról tiltotta ki kérelmezőt, majd a bérlete lejártával már nem kívánt újabb bérletet adni számára. Beszámolt arról is, hogy korábban is tiltottak már ki vendégeket, jóllehet, esetükben fizikai atrocitások történtek. A hatóság megítélése szerint az aerobikoktató azon érve, hogy a családtagok felkeresésével a konfliktus feloldására törekedett, nem tekinthető ésszerű indoknak. Az oktató nem próbálta meg a szerinte Kérelmező szexuális irányultságából adódó ragaszkodásának miértjét Kérelmezővel megbeszélni, tisztázni, hanem harmadik személyek bevonását kezdeményezte, Kérelmező magánszférájába való durva beavatkozással, amely elfogadhatatlan egy szolgáltatótól. Kérelmező szexuális irányultságának családja előtt való „kiteregetése”, majd a fitneszterem területén belül az arra való célozgatás olyan megalázó környezet kialakítására volt alkalmas, amely a zaklatás tényállási eleme. Az oktató a látogatásokat a fitneszterem vezetőjének tudtával és jóváhagyásával tette, ami megalapozta a szolgáltató felelősségét. Kérelmező végleges kitiltására a családjánál tett látogatást követően került sor. A hatóság szerint életszerűtlen a zaklatás alapjául szolgáló körülmények és a kitiltás elválasztása, így még ha nem is kizárólagos, de mindenképpen oka lehetett Kérelmező vélt szexuális 181

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/939-2009.pdf

122

irányultsága is kitiltásának. A kitiltás a hatóság álláspontja szerint nem volt ésszerű és objektív lépés, még akkor sem, ha a vendégek egy részét valóban zavarta a folyamatos konfliktus, veszekedés. A kitiltás és így a szolgáltatás megtagadása is aránytalan és drasztikus lépés volt, nélkülözte a konfliktus hátterének objektív feltárását, s ez által önkényes és megalázó intézkedéssé vált. A hatóság 600.000,- Ft bírságot szabott ki a jogsértő szolgáltatóval szemben és eltiltotta a jövőbeni jogsértéstől. 3. EBH 499/2009.182 – kérelmet elutasító döntés A hajléktalan és önmagukat leszbikusnak valló kérelmezők panasszal fordultak a hatósághoz egy munkásszállóval szemben, ahol egy alapítvány támogatásával laktak. Előadták, hogy mind a szálló recepciósai, mind a szálló lakói részéről több alkalommal tapasztaltak a másságukat firtató és azt kifogásoló magatartást. Már beköltözésük kezdetekor voltak „beszólogatások másságukat illetően” a lakók és a recepciósok részéről. A szállóból két alkalommal tiltották ki őket, mindkét alkalommal úgy, hogy a lakókkal történt összetűzéseikkor a recepciósok nem vizsgálták a konfliktus okát, vagy a felelősséget, hanem kérelmezőéket küldték el, vélhetően azért, mert leszbikusok. A támogató alapítvány nyomására a szálló az első kitiltást követően visszafogadta a kérelmezőket, azonban a második alkalmat követően utcára kerültek. A hatóság az ügyben tárgyalást tartott, melyen tanúként hallgatta meg az alapítvány szociális munkását, a szálló bepanaszolt recepciósát és vezetőjét. A szálló munkatársai egyöntetűen azon a véleményen voltak, hogy Kérelmezők nem tisztelik a kulturált együttélés szabályait, a szállóban tartózkodásuk alatt számos probléma merült fel agresszív viselkedésük miatt. A szociális munkás is elismerte, hogy az általuk üzemeltett éjjeli menedéken is akadtak már problémák Kérelmezők viselkedésével, ugyanis sokat veszekednek, kiabálnak, zavarva a többi lakó nyugalmát. Az eljárás alá vont szálló védekezéséül a hatóság elé tárta a recepciósok által vezetett eseménynaplót, a lakók nyilatkozatát a Kérelmezők rossz magaviseletéről, valamint egy szintén a szállóban lakó homoszexuális pár nyilatkozatát arról, hogy nem érte őket atrocitás szexuális irányultságuk miatt. A szálló vezetője elmondta azt is, hogy nem egyedi eset a kérelmezőkhöz hasonló magatartást tanúsító szállóvendégek kitiltása. A hatóság elutasította a kérelmet, ugyanis elfogadta az eljárás alá vont szálló védekezését, miszerint Kérelmezők kitiltásának oka rossz magaviseletük volt. A hatóság a meghallgatott tanúk nyilatkozata, és a kérelmezőknek saját kifogásolható viselkedésére vonatkozó részben beismerő nyilatkozata alapján úgy ítélte meg, hogy kitiltásuk oka nem szexuális irányultságuk, hanem a házirendet sértő viselkedésük volt. Értékelnie kellett a hatóságnak azt is, hogy Kérelmezőket az első kitiltást követően visszafogadta a szálló, még egy esélyt adva számukra, hogy a kitiltás eszközével a szálló gyakorta él, és hogy a szálló lakói által tett nyilatkozatok szintén Kérelmezők rendzavaró magatartását támasztották alá.

182

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/499-2009.pdf

123

XII. Életkorral kapcsolatos ügyek 1. EBH 349/2009.183 – jogsérelmet megállapító döntés Kérelmező azzal a panasszal fordult a hatósághoz, hogy egy internetes oldalon egy Tenerifébe szóló szállásutalványt bocsátottak árverésre 20.000,- Ft-os kezdő licittel. Kérelmező sérelmezte, hogy a szállásutalványban az utazási feltételek között korhatár szerepelt, így 62 évesen az utalványt már nem vehette volna igénybe. Az eljárás alá vont társaság képviselője egyrészt arra hivatkozott, hogy nem állt kérelmezővel semmilyen jogviszonyban, az utalványt nem értékesítette, az internetes honlapon nem bocsátotta árverezésre, hanem azt ingyenesen nyújtotta az általa szervezett árubemutatón részt vevő ügyfeleinek, valamint hogy az életkorra vonatkozó feltételeket nem ő, hanem spanyol partnere határozta meg, attól ő érvényesen nem térhetett el. A tenerifei utazás marketing célokat szolgált, a részt vevő ügyfeleknek az üdülési jog nyújtotta előnyöket mutatták be a jövőbeni értékesítés reményében. Ugyanakkor utalt arra is, hogy az utazási feltételektől egyedi elbírálás alapján el lehet térni, és így előfordult az is korábban, hogy 75 éves ügyfelüknek biztosítottak szálláslehetőséget. Álláspontja szerint Kérelmező is részt vehetett volna az utazáson, ha felkeresi az irodát, mert az ő esetében is eljárhattak volna. Azzal védekezett továbbá, hogy a gyakorlat alakította ki az életkori határ szabását, ugyanis feltételezhető, hogy ez a korosztály engedheti meg leginkább magának az üdülési jog vásárlását, amelyhez csak meglehetősen magas áron lehet hozzájutni. Kérelmező azonban arra hivatkozott, hogy a szállásutalványon semmi sem utalt arra, hogy a feltételektől egyedi esetekben el lehetne térni, ezért természetesen fel sem merült benne, hogy felkeresse a céget. A hatóság megállapította, hogy a jelentkezési lapok a jelentkezők jövedelmi-vagyoni viszonyaira kérdeznek rá, és a spanyol céggel kötött megállapodás is tartalmaz a jelentkezők jövedelmi viszonyaira vonatkozó feltételt. Mindezekből a hatóság arra a következtetésre jutott, hogy az eljárás alá vont társaság számára elsődlegesen a jelentkezők anyagi helyzete számított, azonban arra pusztán az életkorból és a családi állapotból következtetett. Az eljárás alá vont társaság tehát az életkori és családi állapotra vonatkozó feltétel alkalmazásával mintegy „előszűrte” a jelentkezőket, egyúttal kizárta azon potenciális ügyfeleket, akik vagyoni helyzete bár lehetővé tette volna, hogy potenciális üdülési jog vásárlókká váljanak, az életkori és családi állapotra vonatkozó kitétel eleve kizárta őket a jelentkezésből. A fentiek alapján a hatóság megállapította, hogy az eljárás alá vont társaság az egyenlő bánásmód sérelmét eredményező gyakorlatot folytatott azáltal, hogy az általa nyújtott szállásutalványon az utazási feltételekben ésszerű indok nélkül életkori és a családi állapotra vonatkozó kitételt alkalmazott. A hatóság eltiltotta a jogsértő társaságot a jövőbeli jogsértő magatartástól azzal, hogy kötelezte, hogy az utazási feltételekből törölje az életkorra és családi állapotra vonatkozó diszkriminatív feltételeket. Elrendelte továbbá a hatóság a jogsértést megállapító határozatának 90 napra történő nyilvános közzétételét az eljárás alá vont társaság honlapjának nyitóoldalán, valamint a hatóság hivatalos honlapján tekintettel a potenciális sérelmet szenvedettek nagy számára, valamint a szisztematikusan alkalmazott jogsértő gyakorlatra. 2. EBH 1054/2009.184 – jogsérelmet megállapító döntés Egy emberi jogok védelmével foglalkozó alapítvány közérdekű igényérvényesítés keretében panasszal fordult a hatósághoz egy hirdetési újságban megjelentett álláshirdetés feladójával, 183 184

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/349-2009.pdf http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/1054-2009.pdf

124

mint munkáltatóval szemben. A hirdető sörözőjébe fiatal pultos hölgyeket keresett. Az Alapítvány álláspontja szerint az álláshirdetés indokolatlanul szűkítette le a jelentkezők körét, kizárva mind a férfi nemhez tartózó és/ vagy idősebb álláskeresőket. A hatóság vizsgálata arra irányult, hogy a bepanaszolt álláshirdetésben az életkorra és nemre vonatkozó feltételnek tudja-e jogszerű, és a munka jellegével, természetével összefüggő indokát adni a hirdető munkáltató. Így kimentése érdekében azt kellett bizonyítania, hogy az általa alkalmazott feltételek alapvető vagy szükséges elemei a „pultos” munkakör ellátásának, azok hiányában a munka nem, vagy nem azonos minőségben látható el. Az eljárás alá vont munkáltató nyilatkozatában elismerte a jogsértést és megbánást tanúsított. Hivatkozása szerint a pultos állás betöltésére egy jó fizikummal rendelkező személy a legalkalmasabb, a vendégek pedig szívesebben térnek be a sörözőbe, ha egy mosolygós, kedves hölgy fogadja őket. A hatóság nem fogadta el egyik, kimentéséül felhozott érvet sem, mert a vizsgált munkakör szempontjából sem a női nemhez tartozás, sem az életkori kitétel nem képezhetett olyan jogszerű foglalkoztatási követelményt, amely a munkáltató kimentéséül szolgálhatott volna. Egyrészt sem az életkortól, sem a nemiségtől nem függ a személyzet „kedvessége”, ugyanakkor az sem fogadható el védekezésül, hogy egy vendéglátó-hely forgalmát a személyzet neme közvetlenül befolyásolná. Másrészt nem fogadta el a hatóság azon védekezést sem, miszerint a felszolgáló munkakör betöltéséhez olyan erős állóképesség és fizikum szükséges, amellyel csak a fiatalabb korosztályba tartozó nők rendelkeznek. A hatóság elmarasztalta a hirdetést feladó munkáltatót és határozatának nyilvános közzétételéről rendelkezett.

125

XIII. Társadalmi származással kapcsolatos ügyek EBH 23/2007.185 – jogsérelmet megállapító döntés Az E. Alapítvány a Hatósághoz írt kérelmében előadta, hogy M. Város Önkormányzatának Közgyűlése a 2004. április 8-án meghozott határozatának 3. pontja értelmében igazgatásilag és gazdaságilag integráltan tartja fenn a fenntartásába tartozó iskolákat. Kérelmező kérte, hogy a Hatóság állapítsa meg, mely szerint az eljárás alá vont önkormányzat megsértette az egyenlő bánásmód követelményét, mert a megnevezett iskolák roma etnikai kisebbséghez tartozó diákjait szegregálta. Az egyenlő bánásmód –és azon belül a jogellenes elkülönítés – viszonylatában nem pusztán az aktív magatartás, de egy már kialakult helyzet fenntartásával járó passzív magatartás is alkalmas a jogsértés megállapítására. A társadalmi származáshoz, illetve a vagyoni helyzethez kötődő egyenlőtlen és bármely hátrányban megmutatkozó bánásmód, illetve a már kialakult állapot felszámolása alapvető törvényi cél. Az eljárás alá vont önkormányzat a Hatósághoz írt beadványában azzal védekezett, hogy az oktatási intézmények beiskolázási körzete az iskolák alapító okiratainak módosításával egységessé vált és valamennyi tanuló számára biztosított a szabad iskolaválasztás lehetősége. Ennek ellenére az Oktatási Hivatal által 2007. április-május hónapokban lefolytatott ellenőrzés megállapította, hogy – egy intézményt kivéve – valamennyi esetben a tagiskolákban magasabb a hátrányos helyzetű tanulók aránya, és három tagiskolában ez az összes tanulólétszámhoz képest a 2006/07-es tanév első évfolyamán elérte az elkülönítés szegregációs küszöbét. Az elkülönítés megállapítása nem kapcsolható össze a felróhatósággal, nem feltételez szándékos vagy tudatos magatartást sem. A vizsgált időszakban hatályban lévő Ebktv. 10.§ (2) bekezdés értelmében jogellenes elkülönítésnek minősül az a magatartás, amely a 8.§-ban meghatározott tulajdonságai alapján – a vizsgált ügyben ezek a tulajdonságok a társadalmi származás és vagyoni helyzet – egyes személyeket vagy személyek csoportját másoktól- a tárgyilagos mérlegelés szerinti ésszerű indok nélkül- elkülönít. A Hatóság megállapította, hogy M. Város Önkormányzata megsértette az egyenlő bánásmód követelményét azzal, hogy az általa fenntartott három tagiskolában a hátrányos helyzetű tanulók aránya az összes tanulólétszámhoz képest a 2006/2007. tanév első évfolyamában elérte az elkülönítés szegregációs küszöbét. Az eljárás alá vont részéről az általa fenntartott oktatási intézmények területén 2005-től történt körzethatár egyesítés a hátrányos helyzetű tanulók megoszlásában nem eredményezett a székhely és tagiskolák között számottevő változást a korábbi állapotokhoz képest, így a fenti tagiskolákban változatlanul magasabb a hátrányos helyzetű tanulók aránya. Ezzel az Önkormányzat társadalmi származás és vagyoni helyzet alapján hátrányosan megkülönbözteti azokat a tanulókat, akik a fenti oktatási intézmények tagintézményeiben tanulnak. Az Önkormányzat által jóváhagyott pedagógiai programok a párhuzamos osztályok közötti átjárhatóságot nem szabályozzák, a székhely és a tagiskolák között az átjárhatóság korlátozott. A Hatóság elrendelte, hogy M. Város Önkormányzata szüntesse meg a jogsértő állapotot a három tagiskolában legkésőbb 2008. szeptember 1-ig és ennek módjáról egyidejűleg tájékoztassa írásban a Hatóságot. A Hatóság elrendelte, hogy az Önkormányzat 2008. szeptember 1-ig vizsgálja felül a fenntartásában működő iskolák pedagógiai programjait, és egyeztessen az intézményvezetőkkel arról, hogy 2008. szeptember 1-től a pedagógiai programokban biztosítva legyen a székhely és tagintézmények közötti átjárhatóság, ezzel egyidejűleg az intézkedéséről tájékoztassa írásban a Hatóságot. 185

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/23-2007.pdf

126

XIV. Vagyoni helyzettel kapcsolatos ügyek 1. EBH 261/2009.186 – jogsérelmet megállapító döntés A hatósághoz egy jogvédő civil szervezet beadványt jutatott el, melyben leírta, hogy egy vidéki város önkormányzata megszüntette egy önkormányzati tulajdonban álló ingatlan bérlakásként való hasznosítását. Az önkormányzat képviselő-testülete a fent nevezett ingatlanban élő bérlők részére történő pénzbeli térítés fizetéséről határozatban rendelkezett. A panaszosok és a nevükben eljáró jogi képviselők megítélése szerint a vonatkozó helyi jogszabályokban az önkormányzat az egyenlő bánásmód követelményét sértő módon tett különbséget a lakók között esetleges lakbérhátralékaik alapján. Megállapításukat arra alapozták, hogy a jogcímmel rendelkező lakók jogilag egyenlő helyzetben vannak a bérlői jogviszony megszüntetésének vonatkozásában, így a közöttük a lakbértartozásuk alapján történő különbségtétel megvalósítja a hátrányos megkülönböztetést. A hatóság előtt az eljárás alá vont önkormányzat képviseletében eljáró polgármester elmondta, hogy a lépésüknek az volt a célja, hogy azoknak a jogcímmel rendelkező bérlőknek, akik nem halmoztak fel lakbérhátralékot olyan „lelépési díjat” (3.000.000,-Ft.-ot) biztosítsanak, ami elegendő – az ercsi lakásárakat figyelembe véve – egy hasonló komfortfokozatú lakás vásárlásához. A jogcímmel, de lakbérhátralékkal rendelkező bérlők esetében pedig a kifizetésre kerülő összeg megállapításánál (500.000,-Ft.) az vezérelte őket, hogy kettő évig biztosítva legyen albérleti elhelyezésük. A hatóság eljárása során tárgyalások keretein belül meghallgatta az érintetteket, és vizsgálta azt is, hogy az önkormányzat döntését milyen szempontok figyelembe vétele alapján hozta meg. A hatóság döntésében arra az álláspontra helyezkedett, hogy az eljárás alá vont önkormányzat megsértette az egyenlő bánásmód követelményét azzal, hogy a tulajdonában álló ingatlan bérlakásként való hasznosításának megszüntetésével összefüggésben a bérlők részére kifizetetésre kerülő pénzbeli térítések megállapításánál, annak mérlegelése nélkül, hogy a bérlők önhibájukból vagy önhibájukon kívül nem vagy nem teljes mértékben tett eleget lakbérfizetési kötelezettségének, különbséget tett a lakók között, és ezzel vagyoni helyzetük alapján az érintett családokat önkényesen kedvezőtlenebb bánásmódban részesítette. A hatóság szankcióként – tekintettel az ügy jellegére és annak összes körülményére – a megelőző, visszatartó hatás elérése érdekében, megtiltotta a jogsértő magatartás jövőbeni tanúsítását, mert véleménye szerint az ügy tapasztalatainak levonása a hasonló jellegű esetek előfordulását csökkentheti. 2. EBH 43/2008.187 – jogsérelmet megállapító döntés Egy fővárosi kerületben élő roma asszony a kerületi önkormányzatot panaszolta be amiatt, hogy a lakás kiürítését elrendelő jogerős bírói ítéletnek az önkormányzat úgy szerzett érvényt, hogy előzetes értesítés nélkül és hatósági eljárás hiányában, illetőleg akként feltüntetve egy azzal megbízott gazdasági társasággal távolította el a lakásból ingóságait úgy, hogy azok egy része megsemmisült, más része elveszett. Mindemellett nem nyújtott segítséget az otthontalanná vált család átmeneti otthonba történő elhelyezéséhez. A hatóság 2007-ben hozott jogsértést megállapító határozatát a Fővárosi Bíróság hatályon kívül helyezte és a hatóságot új eljárásra utasította. A megismételt eljárásban a bírói ítélet 186 187

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/261-2009.pdf http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/43-2008.pdf

127

indokolásában foglaltaknak eleget téve a hatóság széleskörű bizonyítási eljárást folytatott le, nyilatkoztatta a feleket, további tanúkat hallgatott meg és okiratokat szerzett be. A hatóság megállapította, hogy az eljárás alá vont önkormányzat kérelmezővel szemben – vagyoni helyzetén alapuló – zaklatást alkalmazott, amikor a megbízásából eljáró gazdasági társaság alkalmazottai, figyelmen kívül hagyva kérelmezőnek és kiskorú gyermekeinek a lakás megtartásához fűződő érdekeit, a kérelmező lakókörnyezetében élők tiltakozása ellenére távollétében az általa lakott lakást oly módon ürítette ki, hogy a kérelmező tulajdonát képező ingóságok állagmegóvásáról nem gondoskodott, így azok megsemmisültek, illetve használhatatlanná váltak. Az eljárás alá vont a lakás ilyen módon történő kiürítése során a kérelmező emberi méltóságát sértő módon járt el. A hatóság eltiltotta az önkormányzatot a jogsértő magatartás jövőbeni tanúsításától. 3. EBH 232/2009.188 – kérelmet elutasító döntés Kérelmező egy nagy áruházlánc alkalmazásában dolgozott 2005. és 2008. között, kármegelőzői munkakörben. Hivatkozása szerint munkaviszonyának fennállása alatt több atrocitás is érte anyagi helyzete, valamint amiatt, hogy öltözködése elmaradt munkatársaiétól. Munkaruhát nem kapott, így a használt ruházata megsérült, elszakadt, anyagi helyzete pedig nem engedte meg, hogy kicserélje azt, ennek következtében támadások érték. Birtokába került egy olyan videofelvétel, amelyen kollégái és közvetlen felettese azt tárgyalják ki, hogy ő igénytelen ruházatban jár dolgozni, ő maga is igénytelen, emiatt el kell őt látni az általuk vásárolt ruhadarabokkal és tusfürdővel. Emellett 2008 márciusáig fennállott munkaviszonya alatt két esetben is kapott figyelmeztetést olyan ok miatt, amelyért más munkavállalót nem részesített figyelmeztetésben a munkáltató. A hatóság az eljárás során több alkalommal a kérelem kiegészítésére hívta fel Kérelmezőt. Ennek keretében kérelmező tájékoztatta a hatóságot, hogy a sérelem idején élettársával élt együtt egy albérletben, élettársának csak rövid időszakokra sikerült munkát találnia, így javarészt az ő mintegy nettó 75.000.- forintos (hetvenötezer forintos) munkabéréből éltek ketten. Minthogy a bérleti díj és a „rezsiköltségek” elérték a havi 50.000.-forintot, ruházkodásra nem jutott pénzük. A hatóság alaposan megvizsgálva a több fordulóban beszerzett iratokat megállapította, hogy kérelmező nem tudott olyan bizonyítékot csatolni, amely kellően valószínűsítené hivatkozott védett tulajdonsága meglétét. Az ügy szempontjából összehasonlítható helyzetben lévőknek kérelmező kollégái minősülnek, így – mivel nem valószínűsíthető, hogy kérelmező vagyoni viszonyai náluk jelentősen kedvezőtlenebbek lettek volna – anyagi helyzete nem tekinthető védett tulajdonságnak. A hatóság megítélése szerint összességében a kérelmező által leírtak (nettó 75.000.- forintos jövedelem) nem valószínűsítik kellően e védett tulajdonság meglétét. Fentiekre tekintettel nem állapítható meg, hogy az eljárás alá vont cég megsértette az egyenlő bánásmód követelményét, így a kérelmet el kellett utasítani.

188

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/232-2009.pdf

128

XV. Foglalkoztatás jellege szerinti ügyek 1. EBH 1/2008.189 – jogsérelmet megállapító döntés A hatósághoz benyújtott kérelem szerint panaszost volt munkáltatója (egy gyermekvédelmi intézmény), először más munkavégzési helyre irányította át, majd több ízben részesítette szóbeli és írásbeli figyelmeztetésben is – megítélése szerint teljesen alaptalanul –, végül munkaviszonyát is megszüntetette. Panaszos véleménye szerint minderre a közvetlen felettesével szemben megfogalmazott más véleménye miatt került sor. Kérelmező különösen sérelmesnek tartotta az intézmény számítógépes rendszerének ellenőrzését követően – szolgálati ideje alatt a szobájában található számítógépről történő szexuális tartalmú internetes oldalak látogatása miatt – lefolytatott vizsgálatot. Felmondása okán panaszos munkaügyi bírósághoz fordult. A csatolt iratokból kiderült, hogy a munkaügyi per során a bíróság vizsgálatának tárgyát képezi a foglalkoztatási jogviszony megszüntetéssel összefüggésben az egyenlő bánásmód követelményének megsértése is. Erre figyelemmel a hatóság vizsgálatát e kérdésre nem terjesztette ki. A hatóság a Kérelmező volt munkáltatójával szemben megindította az eljárást. Az eljárás alá vont képviseletében eljáró intézményvezető előadta, hogy a munkáltató intézkedéseinek tárgyilagos, az adott jogviszonnyal közvetlenül összefüggő, ésszerű indokai voltak. A hatóság a tényállás teljes körű tisztázása érdekében tárgyalást tartott, melyen a panaszos és az eljárás alá vont intézmény vezetője mellett tanúként meghallgatásra került Kérelmező közvetlen felettese és egy védett tanú is. A közvetlen felettes elismerte, hogy panaszossal fennálló jó kapcsolata valóban megromlott – egy véleménye szerinti tiszteletlen SMS miatt – és elmondta azt is, hogy megítélése szerint Kérelmező munkája korábban sem minden esetben felelt meg az elvárásoknak. A védett tanú megfogalmazása szerint, az intézmény számítógépes rendszerének vizsgálata „arra volt kihegyezve, hogy csak Kérelmező lehetett az, aki az oldalakat nézegette”. A tanú közölte azt is, hogy az ominózus internetes oldalak látogatása beszédtéma lett mind az intézmény munkavállalói, mind a bennlakó fiatalok között is; „voltak akik csak nevettek a felvetésen”, azonban mindig vannak olyan személyek is – ahogyan az érintett esetben is voltak –, akik szeretnek „csámcsogni” a történéseken. A hatóság az ellenőrzés nyomán lefolytatott belső vizsgálattal kapcsolatban az intézkedéssorozat szükségességi, arányossági és alkalmassági elemét vonta látóterébe. Fentiek alapján a hatóság megállapította, hogy a Kérelmezővel szemben – a szolgálati ideje alatt a nevelőtanári szobában található számítógépről történő szexuális tartalmú internetes oldalak látogatásával kapcsolatban – lefolytatott vizsgálat módja panaszossal szemben megalázó, megszégyenítő környezetet alakított ki, egyúttal alkalmas volt Kérelmező emberi méltóságának megsértésére is. A munkáltató által lefolytatott vizsgálat nem felelt meg az arányosság, a szükségesség és az alkalmasság követelményének, ezért az eljárás fokozottan stigmatizáló hatást fejtett ki panaszos vonatkozásában nemcsak a fiatalok, hanem a munkatársak körében is. A szankciók alkalmazásával kapcsolatban a hatóság azt állapította meg, hogy jelen esetben azok megelőző, visszatartó hatásának eléréséhez a jogsértő magatartás további folytatásának megtiltásán túl szükséges a határozat nyilvánosságra hozatala is. A hatóság az eljárás alá vonttal szemben az Ebktv. 16. § b) és c) pontjaiban meghatározott szankciókat alkalmazta.

189

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/1-2008.pdf

129

2. EBH 900/2008.190 – kérelmet elutasító döntés Kérelmező azzal a panasszal fordult a hatósághoz, hogy korábbi munkáltatója - egy rendőrkapitányság vezetője – szabálysértés elkövetése miatt szüntette meg szolgálati viszonyát. Kérelmező azt sérelmezte, hogy korábban, egy másik, egyazon állományba tartozó kollégával kapcsolatban ugyanezen körülmények fennállása (szabálysértés szolgálaton kívüli elkövetése) nem eredményezte a szolgálati viszony megszüntetését. A hatóság a kérelmet – tárgyalás mellőzésével – védett tulajdonság hiányában elutasította. A hatóság megállapítása szerint kérelmező nem rendelkezett az Ebktv. 8.§- ában megjelölt, jogszabály által védett tulajdonsággal. Védett tulajdonság hiányában diszkrimináció nem állapítható meg, ezért a hatóságnak a kérelmet el kellett utasítania. A kérelmező által elszenvedett hátrányt önmagában nem találta elegendőnek ahhoz, hogy az eljárást megindítsa. 3. EBH 19/2007.191 – kérelmet elutasító döntés A kérelmező azzal a panasszal fordult a hatósághoz, hogy az őt biztonsági őrként foglalkoztató – katonai objektum őrzésére szakosodott – Kft., roma származása, valamint az általa észlelt bűncselekmény miatt hátrányosan megkülönböztette, zaklatta, amely végül elbocsátásához vezetett. A hatóság tárgyalást tartott, ahol meghallgatta a cég vezetőjét, mint a munkáltatói jog gyakorlóját, a sérelmes magatartást tanúsító közvetlen felettest, a katonai objektumoknál őrzővédő feladatot ellátó cég katonai irodavezetőjét. A kérelmező nem jelezte feletteseinek sem szóban, sem írásban a – szerinte – közvetlen felettese által megvalósított jogsértést. A kérelmezőt beilleszkedési problémái miatt a katonai irodavezető április közepén behívatta egy beszélgetésre. A munkáltató 2007. április 30-án írásbeli figyelmeztetésben részesítette a kérelmezőt, mert szolgálatteljesítés közben elaludt. A váltásparancsnok 2007. május 21-én kelt jelentésben kérte a cég vezetését a kérelmező és a munkatársak közötti, ismételten jelentkező konfliktus feloldására. A kérelmező „őrintézkedés elméleti ismeretének felmérése” vizsgájának sikertelenségéről a Magyar Honvédség Támogató Dandárja 2007. június 22-én feljegyzésben tájékoztatták az eljárás alá vontat, mint fővállalkozót és javasolták a szolgálatból történő kivételét. A kérelmező betegállományának letelte után, a katonai irodavezető tájékoztatta a kérelmezőt, hogy több esetben kifogás merült fel a szolgálat ellátásával kapcsolatban, a kollégákkal összeférhetetlen, illetve a katonai szervezetismeret szintfelmérő vizsgán nem felelt meg. A kérelmező ezt követően olyan magatartást tanúsított, hogy a jelenlévők indokoltnak látták azt feljegyzésben rögzíteni. 2007. július 24-én kelt levelében a kérelmező a honvédelmi miniszterhez fordult a Támogató Dandár objektumában őrzés-védelmi feladatokat ellátó személyek jogellenes magatartása miatt. A széleskörű vizsgálat a kérelmező bejelentését nem támasztotta alá. A munkaviszony felmondása objektív, a munkavégzéssel kapcsolatos tényekre (szolgálatellátás során felmerülő vétség, felmérő vizsga sikertelensége) vezethető vissza, nem a kérelmező kisebbségi származására. A hatóság nem találta megalapozottnak a kérelmező állítását, nevezetesen, hogy a munkaviszonya megszüntetésére roma származása, illetve az általa észlelt bűncselekmény miatt került sor. A lefolytatott bizonyítási eljárás a kérelmezővel szemben az Ebktv. 10.§- ában foglalt zaklatás megvalósulását sem támasztotta alá. Ez utóbbi vonatkozásában csupán a kérelmező és a tanúként meghallgatott közvetlen felettes egymásnak ellentmondó vallomása állt a hatóság rendelkezésére. A hatóság a kérelem elutasításáról döntött. 190 191

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/900-2008.pdf http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/719-2007.pdf

130

XVI. Érdekképviselethez való tartozással kapcsolatos ügyek 1. EBH 721/2010.192 – jogsérelmet megállapító döntés Kérelmező azzal a beadvánnyal fordult a Hatósághoz, hogy az állapítsa meg, hogy a bepanaszolt munkáltató érdekképviseleti tevékenysége miatt vele szemben megsértette az egyenlő bánásmód követelményét. Ennek alátámasztásául előadta, hogy 2010. január 1. napjával őt a határozott időre szóló flight manageri munkakörében nem foglalkoztatta tovább, hanem az annál alacsonyabb kvalifikációt, tudást igénylő, valamint alacsonyabb státuszú agent-i pozícióba „helyezte vissza”, mely pozíció természetszerűleg alacsonyabb fizetéssel (alapbér, prémiumok) is jár. Kifejtette továbbá, hogy a határozott időtartamú „kinevezés” meg nem hosszabbítására véleménye szerint azért került sor, mivel aktív szakszervezeti tevékenységet folytat, melyet a munkáltató a flight manageri pozícióval nem tart összeegyeztethetőnek. Ezen túlmenően sérelmezte azt is, hogy a munkáltató ugyanezen okból nem biztosítja számára az egyéb képzéseken történő részvétel lehetőségét, gyakran nem kap előzetes beosztást, valamint flight manageri megbízatása idején gyakran munkakörétől eltérő beosztásban, agent-ként került alkalmazásra. Az eljárás alá vont kimentésében előadta, hogy az érintett piaci szegmensen jelentős verseny van, melynek következtében a munkáltató folyamatos átszervezéseket, illetve leépítéseket kénytelen végrehajtani. A munkáltató célja a határozott idejű munkaköri kinevezésekkel a rotáció útján történő tesztelés volt, aminek eredményeképpen a végleges flight manageri állomány folyamatosan alakulóban van. A gazdasági válság eredményeképpen 2010-ben azonban további flight manageri pozíciókat szüntettek meg, illetve a rotáció időtartamát is tovább rövidítették. Arra is rámutatott, hogy Kérelmező szakmai munkájával nem volt gond, ugyanakkor olyan lelkes szakszervezeti aktivista, aki munkaidejének 52%-ában a munkájából távol van ugyanis Kérelmezőt olyan gyakran kéri ki a szakszervezet, hogy helyettesítése problémásabb, mint hogy ha agenti pozícióban dolgozna. Ebben a pozícióban egy félembernyi kiesés egyszerűen nem tolerálható. Továbbképzésekre pedig nyilvánvalóan kizárólag olyan munkavállalókat célszerű küldeni, akiknek a terhelhetősége nem 50% körüli. Eljárás alá vont továbbá elmondta, hogy 2002 óta a szakszervezetek összesen 12 sztrájkot szerveztek a repülőtér területén. A sztrájkok szervezésében Kérelmező, aki 2007-től kezdődően szakszervezeti titkár, különösen aktív szerepet töltött be. Az eljárás alá vont érvelését ugyanakkor saját nyilatkozatai, valamint a lefolytatott bizonyítási eljárás adatai is cáfolták. Egyrészt elismerte, hogy flight manageri munkakörben részmunkaidőben is foglalkoztatnak több munkavállalót, így azon kijelentései, hogy a munkáltató gazdaságilag nem érdekelt abban, hogy ilyen leterheltségű munkavállalót flight managerként foglalkoztasson, illetve, hogy a Kérelmező által betöltött pozíció részmunkaidőben nem látható el, nem felel meg a valóságnak. Kérelmező ugyanakkor rámutatott arra, hogy 2009-től kezdődően havonta előre leadta távolléteit, és ezen kifejezetten ritkán változtattak. Kérelmező ezen kijelentését pedig az eljárás alá vont sem cáfolta, csupán arra hivatkozott, hogy a kikérés elvi lehetősége bizonytalanságot okoz. Az érdekképviseleti tevékenység gyakorlásával kapcsolatosan mind az Mt., mint pedig az Ebktv.8. § (s), valamint a 21. § (g) bekezdései rögzítik, hogy a munkavállalót semminemű hátrány nem érheti. Kiemelendő az is, hogy az eljárás alá vont nem tudott olyan esetre hivatkozni, amikor Kérelmező szakszervezeti tevékenységéből eredő távolléte munkaszervezési problémákat okozott volna. Kérelmező egyebekben nem vezető állású tisztségviselő akinek helyettesítése 192

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/721-2010.pdf

131

az állás jellegénél fogva kifejezett nehézségekbe ütközne. Az pedig, hogy a munkavállaló helyettesítése kellemetlenséggel jár a munkáltató tűrési kötelezettsége körébe tartozik. A hatóság megállapította, hogy a munkáltató megsértette az egyenlő bánásmód követelményét azzal, hogy Kérelmezőt szakszervezeti tisztségviselőként kifejtett aktivitása okán kedvezőtlenebb bánásmódban részesítette, mint a vele összehasonlítható helyzetben lévő egyéb munkavállalókat. A hatóság az egyenlő bánásmód követelményébe ütköző magatartás jövőbeni folytatását a határozat kézhezvételétől megtiltotta, és egyben elrendelte a jogsértést megállapító jogerős és végrehajtható határozatának 90 napra történő nyilvános közzétételét – a jogsértő azonosításához szükséges adatok kivételével anonimizáltan – a hatóság honlapján. Végezetül a Hatóság az eljárás alá vontat 1.000.000 Ft, azaz egymillió forint összegű bírság megfizetésére kötelezte.

132

XVII. Egyéb helyzettel, tulajdonsággal kapcsolatos ügyek 1. EBH 715/2010.193 – jogsérelmet megállapító döntés Egy menekült státuszú, szerb állampolgár panasszal fordult egy gépjármű finanszírozási kölcsönnel foglalkozó hitelintézettel szemben, mert az álláspontja szerint menekült státuszára, illetve nem európai uniós állampolgárságára tekintettel hátrányosabb feltételekkel – kezes bevonása mellett – nyújtott volna számára gépjármú vásárláshoz kölcsönt. A panaszos hivatkozott arra, hogy az átlagosnál jelentősen magasabb összegű munkabérrel rendelkezik, ezen túl ingatlan tulajdonos. A kezes bevonásához megítélése szerint a hitelintézet azért ragaszkodott, mert önmagában menekült státusza, illetve nem európai uniós állampolgársága kockázatosabb ügyféllé tette. Hivatkozott a hitelintézet üzletszabályzatára is, mely eleve kizárja a nem európai uniós állampolgárok, illetve menekültek számára a hitelezést. A kérelmező hitelkérelmét a hitelintézet végül elutasította, melynek okát nem tárták a kérelmező elé. A hitelintézet arra hivatkozott, hogy a hitelbírálatkor nem volt tudomása a panaszos menekült státuszáról, mert az arra vonatkozó dokumentumok már az előzetes hitelbírálat megtörténtét követően érkeztek meg hozzá. A kezes bevonására nem szerb állampolgársága miatt volt szükség, hanem a hitelügyletet önmagában kockázatossá tette az igényelt kölcsön összege, a futamidő, továbbá az is, hogy a panaszos ingatlana jelzáloggal terhelt. A hitelintézet a kérelmet végül elutasította, aminek hivatkozása szerint nem az volt az indoka, hogy a kérelmező nem kívánta kezes bevonásával felvenni a hitelt, hanem hogy a hitelkérelme beadásakor nem valós adatokat szolgáltatott az eltartottak számát és családi állapotát illetően. A kérelmező ezzel szemben arra hivatkozott, hogy már a hitelkérelem adatlapjának kitöltésekor-melyhez az adatokat bediktálta a hitelügyintézőnek és a kitöltést követően arról másolatot nem kapott- jelezte, hogy házas, sőt a kitöltéskor gyermeke is vele volt. A hitelügyintéző ugyanakkor a hitelkérelem elküldését követően jelezte a hitelintézet központja felé, hogy a kérelmező házas, és az eljárás során bebizonyosodott, hogy erre még a hitelbírálatot megelőzően sor került. Mindebből a hatóság megállapította, hogy a hitelkérelem elutasításának nem lehetett indoka a valótlan adatközlés, mert már az előzetes hitelbírálatra is annak ismeretében került sor, hogy a kérelmezőnek van házastársa. A kezesség bevonása kapcsán a hatóság megvizsgálta, hogy az adott autókereskedésből a vizsgált időszakban milyen hitelkérelmek érkeztek és a benyújtók paraméterei hasonlóak vagy megegyeznek-e a kérelmezőével. A 107 hitelkérelem átvizsgálását követően a hatóság arra a megállapításra jutott, hogy nem volt olyan hitelkérelmező, aki a kérelmezővel összehasonlítható helyzetben lévőnek minősül. A külföldi állampolgároktól érkező országos szintű hitelkérelmekről készült kimutatásból pedig megállapította a hatóság, hogy önmagában a külföldi állampolgárság, de még a nem európai uniós állampolgárság sem vezet automatikusan a kezes bevonásához, bár esetükben kimutathatóan gyakrabban élt a hitelintézet e szerződési biztosítékkal. A hatóság nem tekinthetett el attól, hogy a hitelbírálat számos körülmény figyelembe vételével történik, az ügyfél kockázatát nem lehet önmagában egyik vagy másik paraméterre alapozni, így nem lehetett az eljárás során minden kétséget kizáróan megállapítani, hogy a kérelmező szerb állampolgársága, illetve menekült státusza vezetett-e ahhoz, hogy a hitelintézet kezes bevonását írta elő. Ebben a kérdésben megalapozott döntést csak abban az esetben lehetett volna hozni, amennyiben a kérelmezővel van más, összehasonlítható helyzetben lévő ügyfél. A hitelkérelem elutasítása kapcsán a hatóság megállapította, hogy annak viszont nem lehetett oka a hitelintézet védekezéséül felhozott indok (valótlan adatszolgáltatás), hiszen bizonyítást 193

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/715-2010.pdf

133

nyert, hogy a kérelmező családi állapotáról már a hitelbírálatot megelőzően volt tudomása a hitelintézetnek. A hatóság a fentiek alapján a kérelemnek részben helyt adott, tekintve, hogy a hitelkérelem elutasítása kapcsán a hitelintézet által védekezéséül felhozott kimentés nem volt valós. A hatóság elrendelte határozatának 90 napra történő nyilvános közzétételét és eltiltotta a hitelintézetet a jövőbeni jogsértés tanúsításától. 2. EBH 141/2010.194 – jogsérelmet megállapító döntés A panaszos az egyenlő bánásmód követelményének megsértése miatt kérelemmel fordult a hatósághoz, melyben sérelmezte, hogy a város polgármestere egyéb helyzetével összefüggésben hátrányosan megkülönböztette, amikor polgármesteri tisztségének megszűnése után hivatalos ügyeit kívánta intézni a város Polgármesteri Hivatalában. Kérelmező állítása szerint az önkormányzat épületébe több alkalommal csak azt követően léphetett be, hogy egy füzetben rögzítésre került, hogy kihez és milyen ügyben érkezett. A hatóság eljárást indított a város polgármesterével szemben. Az eljárás során beszerzett iratokból, nyilatkozatokból a következők kerültek megállapításra. A város polgármesterének nyilatkozata szerint a bevezetett intézkedés célja kérelmező érdekeinek védelme volt, hogy megakadályozza azt, hogy a Polgármesteri Hivatal ügyintézői esetlegesen hátrányosan megkülönböztessék kérelmezőt, és ügyeinek intézését hátráltassák, lassítsák. Kérelmező nyilatkozata alapján a Polgármesteri Hivatalt nem csak saját hivatalos ügyeinek intézése céljából kereste fel, hanem a közügyekben történő részvétel céljából is. A közügyekben való részvétel alapvető állampolgári jog, az levezethető a véleménynyilvánítás szabadságát garantáló alkotmányos alapjogból. A város polgármestere sérelmezett rendelkezésével a kérelmezőt alapjoga gyakorlásában korlátozta önkényesen. A hatóság eljárás alá vont intézkedését kérelmezővel szemben indokolatlan különbségtételnek, korlátozásnak értékelte, és nem fogadta el eljárás alá vont kimentését, mely szerint a sérelmezett intézkedés célja kérelmező érdekeinek megóvása volt. A hatóság megállapította, hogy a város polgármestere megsértette kérelmezővel szemben az egyenlő bánásmód követelményét. A hatóság megtiltotta a jogsértő magatartás további folytatását és egyúttal elrendelte a jogsértést megállapító jogerős és végrehajtható határozatának 60 napra történő nyilvánosságra hozatalát a város, valamint a hatóság honlapján. 3. EBH 267/2010.195 – jogsérelmet elutasító döntés A hatóság részére elküldött kérelmében panaszos leírta, hogy betanított munkás munkakörre jelentkezett egy vidéki munkáltatóhoz, jelentkezését személyesen vitte el a hirdető céghez, ahol azt közölték vele, hogy nincs felvétel, mert mégsem indítják be a tervezett műszakot. Kérelmező véleménye szerint elutasításának valódi oka csúnyasága volt, valamint, hogy az édesanyjával megromlott a személyes kapcsolata, ezért feltételezése szerint ő mondhatta a munkáltatónak, hogy leányát ne alkalmazzák. Mivel a kérelmező jelezte, hogy cselekvőképességet korlátozó gondnokság alatt áll, ezért a hatóság megkereste a panaszos hivatásos gondnokát, aki szintén kérte a kérelemben foglaltak kivizsgálását. A hatóság határozatában rámutatott arra, miszerint azon tény, mely szerint édesanyjával rossz személyes kapcsolatot ápol, nem értékelhető úgynevezett védett tulajdonságként, mivel az egyenlő bánásmód tilalmáról szóló törvény – ahogyan arra már a 194 195

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/141-2010.pdf http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/267-2010.pdf

134

bíróság is több esetben rámutatott – nem alkalmas eszköz és nem lehet eszköz az egyéni rokonszenv, illetve ellenszenv kezelésére. A hatóság azt is megállapította, hogy a kérelmező a vele szóban és írásban is közölt elutasítási indok – azaz a második műszak beindításának elmaradása – mellett, csupán latolgatja az egyéb lehetséges okokat, melyek alkalmazásának meghiúsulásához vezettek. Mindez azonban nem elegendő ahhoz, hogy a hatóság sikeresnek tekinthesse a sérelmet szenvedett személy valószínűsítési kötelezettségét, illetve, hogy a közigazgatási hatósági eljárás azon szakaszában lépjen, melyben az eljárás alá vont terhére esik kimentésének bizonyítása. A fentiekre tekintettel a hatóságnak a kérelmet elutasította.

135

XVIII. Megtorlás 1. EBH 106/2010.196 – egyezséggel zárult ügy A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyűlési Biztosa jelezte a hatóságnál, hogy egy, korábban lakóhelyének önkormányzatának magatartását az ombudmannál sérelmező panaszos nem vehetett részt az önkormányzat által indított kertészeti tanfolyamon, a panaszos valószínűsítése szerint, az országgyűlési biztosnál tett bejelentése miatt. A hatóság a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyűlési Biztosa kezdeményezése alapján a település önkormányzatával szemben eljárást indított, annak vizsgálatára, hogy annak magatartása megvalósította-e a megtorlás tényállását. A felek az eljárás megindítását követően, a hatóság felé írásban jelezték, hogy egyezséget kötöttek, melyben az eljárás alá vont vállalta, hogy a tulajdonában álló Városüzemeltetési és Foglalkoztató Közhasznú Nonprofit Kft.-nél foglalkoztatási lehetőséget biztosít kérelmező részére, amennyiben a társaság alkalmassá válik megváltozott, csökkent munkaképességű munkavállalók foglalkoztatására. Az eljárás alá vont vállalta azt is, hogy segítséget nyújt kérelmező élettársának általános iskolai tanulmányainak befejezéséhez, és amennyiben erre lehetősége nyílik közfoglalkoztatás keretében munkahelyet biztosít számára. Kérelmező kinyilatkoztatta, hogy foglalkoztatása érdekében együttműködik az eljárás alá vonttal. A hatóság az egyezséget határozattal jóváhagyta. 2. EBH 45/2009.197 – jogsérelmet megállapító döntés Egy tanárházaspár panasszal fordult a hatósághoz munkáltatójával, egy általános iskolával szemben, mert álláspontjuk szerint a munkáltató a jutalom megtagadásával és a tantestületi kirándulásból való kizárásukkal torolta meg azt, hogy jogerősen pert nyertek a munkáltatóval szemben, mert az jogellenesen és az egyenlő bánásmód követelményét megsértve szüntette meg jogviszonyukat. Kérelmezők megtorlásként ítélték meg azt is, hogy a munkáltató a jogerős ítélet számos rendelkezését nem hajtotta végre, nem fizette meg Kérelmező elmaradt illetményét, nem helyezte vissza őket eredeti munkakörükbe és jogellenes összetételű osztályok tanítását várta el tőlük. A hatóság a kérelemnek a jogerős ítéletre vonatkozó részével kapcsolatban nem vizsgálhatta az egyenlő bánásmód megsértését, hiszen annak kikényszerítésére bírói út állt nyitva. A jutalom és a tantestületi kiránduláson való részvétel megtagadása kapcsán a munkáltató azzal védekezett, hogy jutalmat csak az ún. aktív dolgozók kaptak, akik ténylegesen munkát végeztek, így ugyancsak nem részesültek jutalomban a tartós táppénzen vagy Gyesen lévő munkavállalók. A tantestületi kiránduláson pedig azért nem vehettek részt kérelmezők, mert az is a jutalom része volt, azon is csak az vehetett részt, aki egyben jutalomban is részesült. Ezzel szemben a kérelmezők arra hivatkoztak, hogy ők önhibájukon kívül nem voltak aktív dolgozók, mert a három évig tartó munkaügyi per során felhalmozódott kényszerszabadságukat töltötték a jutalom szempontjából figyelembe vett időszakban. A tantestületi kirándulás jutalom jellegét is vitatták, hivatkozva arra, hogy azon a dolgozók családtagjai is részt vehettek. A bizonyítási eljárás során a hatóság megvizsgálta, hogy kérelmezőkön kívül még mely munkavállalók és miért nem kaptak jutalmat, valamint tanúkat hallgatott meg annak feltárása 196 197

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/106-2010.pdf http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/45-2009.pdf

136

érdekében is, hogy a vizsgált időszakban, illetve a korábbi években a kirándulásnak volt-e jutalom jellege. A hatóság a kérelemnek a jogerős ítélet végre nem hajtására és a jutalomból való kizárásra vonatkozó részét elutasította, azonban elmarasztalta az Iskolát azért, mert kizárta Kérelmezőket a tantestületi kirándulásból. A jutalom kapcsán ugyanis elfogadta a hatóság az eljárás alá vont Iskola védekezését, miszerint jutalommal csak a ténylegesen munkát végző dolgozók teljesítményét tudta viszonozni. Tekintve, hogy a munkáltató valóban következetesen csak az aktív dolgozókat jutalmazta, nem volt diszkriminatív az, hogy Kérelmezők nem kaptak jutalmat. A tantestületi kirándulás jutalom jellegét azonban nem sikerült az eljárás alá vontnak alátámasztania, így minden ésszerű indok nélkül zárta ki a Kérelmezőket. A kiránduláson ugyanis részt vehettek családtagok is, akik egyáltalán nem voltak az Iskola dolgozói, valamint kiderült, hogy a korábbi években sem volt a kirándulás a jutalom része, azon mindenki részt vehetett. A tanúk vallomása is alátámasztotta azt, hogy Kérelmezők nem kívánatos személyek voltak a kiránduláson, ami egyértelműen arra vezethető vissza, hogy évekig perben álltak az Iskolával. A hatóság az Ebktv. 16.§ (1) bekezdésének b) és c) pontjában megállapított szankciókat alkalmazta. A hatóság kötelezte az eljárás alá vont Iskolát, hogy Kérelmezőket tekintse a jövőben ugyanolyan „aktív” dolgozónak, mint az Iskola többi dolgozóját. Ezen felül a hatóság kötelezte az Iskolát arra, hogy szüntesse meg azon gyakorlatát, mely Kérelmezőket hátrányos helyzetbe hozza azért, mert korábban az Iskolával szemben munkaügyi pert indítottak és megnyertek. A hatóság elrendelte a jogsértést megállapító határozatának nyilvánosságra hozatalát is. A hatóság tárgyi ügyben kifejezetten alkalmasnak találta a nyilvános közzététel, mint szankció elrendelését ahhoz, hogy határozata kellő visszatartó erővel szolgáljon. 3. EBH 1277/2008198 – jogsérelmet megállapító döntés Kérelmező 2008. június 26-án elektronikus levélként érkezett beadványában azzal a panasszal fordult a hatósághoz, hogy munkáltatója, egy önkormányzati fenntartású szociális intézmény vele szemben megsértette az egyenlő bánásmód követelményét azzal, hogy munkáltatója és munkatársai részéről egy közösségi portál üzenőfalán sértő megjegyzések céltáblája, indokolatlanul kimaradt a 2008. évi jutalomból, továbbá, hogy munkáltatója nem osztja be éjszakai műszakba és áthelyezte az épület egy másik szárnyára. Védett tulajdonságául egészségi állapotát jelölte meg. A megindult eljárás folyamán Kérelmező hivatkozott arra is, hogy munkáltatója megtorolta azt, hogy a hatósághoz fordult azzal, hogy alaptalanul fegyelmi eljárást kezdeményezett ellene. Az eljárás alá vont munkáltató azzal védekezett, hogy Kérelmező munkáját azért szervezte át, 2008. januárjában, mert az a szóbeszéd járta az intézményben, hogy Kérelmező közeli kapcsolatba került az egyik gondozottal. A jutalomból pedig azért nem részesítette Kérelmezőt, mert munkájával nem volt elégedett, és mert táppénzes állományba került, hónapokig nem dolgozott. A hatóság a bizonyítási eljárás során feltárta azt, hogy az intézményben a kisebb-nagyobb vétségekért az intézmény vezetője igazgatói figyelmeztetést adott ki. A jutalom elosztásáról szóló kimutatásból azt is megállapította a hatóság, hogy még azok a munkavállalók is kaptak jutalmat, akik igazgatói figyelmeztetésben részesültek, és azok is, akik akár több hónapot is hiányoztak a munkából betegségük miatt. A hatóság a bizonyítás lefolytatását követően arra a megállapításra jutott, hogy Kérelmező munkavégzésével szemben felhozott kifogások – tekintettel azokra a vétségekre, amelyek igazgatói figyelmeztetést vagy megrovás fegyelmi 198

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/1277-2008.pdf

137

büntetést vontak maguk után – nem minősültek olyan lényeges körülménynek, amik indokolták volna a jutalom teljes megvonását. Nem tekinthető továbbá arányosnak a jutalom teljes megvonása sem, hiszen azok a munkavállalók is kaptak jutalmat, akik jóval súlyosabb vétségek miatt igazgatói figyelmeztetésben részesültek. A munkáltató kifejezetten hivatkozott arra, hogy a jutalmat azért is vonta meg, mert álláspontja szerint Kérelmező indokolatlanul volt táppénzes állományban. Annak ellenére, hogy voltak olyan munkavállalók, akik hosszabb hiányzás mellett is kaptak jutalmat, megállapítható, hogy Kérelmező valóban azért nem részesült jutalomból, mert táppénzes állományba kényszerült. Jóllehet, az Igazgatónő hivatkozott arra, hogy kételkedett Kérelmező táppénzes állományba kerülésének indokoltságában, mégsem tette meg a felülvizsgálathoz szükséges lépéseket. A fegyelmi eljárást a munkáltató azért indította Kérelmezővel szemben, mert állítása szerint olyan új tények jutottak tudomására a 2008. januári üggyel kapcsolatban, amelyek megalapozták az alapos gyanút arra nézve, hogy Kérelmező valóban etikátlan magatartást folytatott egy korábbi gondozottal. A hatóság azonban a fegyelmi eljárás iratai alapján azt állapította meg, hogy nem jutott időközben semmilyen olyan új adat a munkáltató tudomására, amelyet korábban ne ismerhetett, gyaníthatott volna. A munkáltató a fegyelmi eljárást megszüntette, arra való hivatkozással, hogy annak megindításának nem is lett volna jogszabályi alapja. A hatóság azonban elmarasztalta a munkáltatót azért, mert a közel két hónapig tartó fegyelmi eljárás és a meghallgatott tanúk száma is alkalmas lehetett arra, hogy a Kérelmező emberi méltóságát sértse. A Hatóság az Ebktv. 16.§ (1) bekezdésének b) pontjában megállapított szankciót alkalmazta, eltiltotta a munkáltatót a jövőbeli, hasonló jogsértések elkövetésétől.

138

XIX. Zaklatás 1. EBH 1/2010.199 – jogsérelmet megállapító döntés Egy női munkavállalóra férfi munkatársa szemet vetett, egyre nyíltabban és erőszakosabban próbált közeledni hozzá, kérelmezőt a munkahelyén kellemetlen helyzetekbe hozva. Kérelmező később házasságot kötött, ettől kezdve a zaklató mindent elkövetett, hogy elüldözze a munkahelyéről, elsősorban a főnökségnél igyekezett lejáratni őt, ezzel ellenséges munkahelyi légkört alakított ki körülötte. Mikor kérelmező közvetlen felettesénél panaszt tett az ügyben, valamennyi kolléga előtt szembesítésre került sor, ami eredményt nem hozott, de kérelmezőt még megalázóbb helyzetbe hozta. Az ügyben tartott tárgyalásokon a Hatóság számos tanút meghallgatott, akik egyöntetűen úgy nyilatkoztak, hogy a kérelmező kezdetben kifejezetten jó kapcsolatban volt a zaklatóval, majd viszonyuk hirtelen vált mások által is érzékelhetően feszültté, aminek okát a tanúk nem tudták biztosan. Megállapítást nyert viszont, hogy a zaklató egy másik hölgy kollégával szemben is tolakodóan viselkedett, és a tanúvallomások összességükben őt egy, a nőkhöz közeledő, ám időnként trágár, durva viselkedésre hajlamos személyként jellemezték. Kiderült, hogy az ügy napi témává vált a munkahelyen, de kérelmező felettese nem követett el mindent a rendezése érdekében, igyekezett azt kérelmező személyes problémájaként beállítani, amiért felelősséget nem volt hajlandó vállalni. A munkáltató előadta, hogy tisztázni kívánta a konfliktust, de azt is éreztette, hogy annak kialakulásában a kérelmezőt is hibásnak tartja. A kezeletlen feszültség kérelmező körül rendkívül feszült, ellenséges munkahelyi légkörhöz vezetett. A munkáltató már az eljárás során külön épületbe költöztette az érintetteket, de a kérelmező szerint ez az utólagos intézkedés már nem segített a kialakult helyzeten. A zaklató az összes rá vonatkozó állítást tagadta, kérelmező pedig hangfelvételekkel igazolta, hogy a „bajban” mennyire egyedül maradt a munkahelyén, közvetlen felettese ugyanis minden további segítségtől elzárkózott, a trágár vitába fulladt szembesítéssel az ügyet a maga részéről lezártnak tekintette. Munkahelyi zaklatás miatt ugyanakkor a munkáltató is felelősségre vonható, amennyiben a sérelem tudomására jutása ellenére sem tesz meg mindent annak elhárítása, azaz a zaklatást elszenvedő munkavállaló védelme érdekében. A munkáltató felelős az irányítása alá tartozó munkavállalók munkavégzési helyen, munkaidőben tanúsított – akár egymással szembeni – viselkedéséért, egy munkahelyi zaklatást nem tekinthet olyan magánjellegű konfliktusnak, melynek feloldásában a sérelmet szenvedett személy magára hagyható. A kérelmezőt ért sérelmek az eljárás során valószínűsítést nyertek, azoknak más munkatársak által is tapasztalható jeleit a tanúk és a hangfelvételek alátámasztották. A bizonyítékokból egyértelmű volt, hogy a zaklatások a kollégák, valamint a közvetlen munkahelyi felettes tudomására jutottak, így a munkahelyi légkörre kihatással bírtak, az intézményvezető által a probléma kezelésére szánt intézkedés pedig segítség helyett egy megalázó, ellenséges környezet kialakításához vezetett kérelmező körül. A tanúk vallomásai igazolták, hogy a zaklató kezdetben közeledett Kérelmezőhöz, majd látványosan elhidegült tőle, viselkedése pedig alkalmas volt arra, hogy nőiségében egy arra érzékeny személyt sértsen. A Hatóság megállapította a zaklatás tényállását, megtiltotta a jogsértő magatartás jövőbeni tanúsítását, és a munkáltatót az intézmény esélyegyenlőségi tervébe foglalt, az egyenlő bánásmód sérelme esetén alkalmazandó eljárási rend, illetve eszközrendszer kidolgozására kötelezte. A Hatóság továbbá 100.000,-Ft összegű bírságot is kiszabott az ügyben.

199

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/1-2010.pdf

139

2. EBH 38/2010.200 – egyezséggel zárult ügy Kérelmező állítása szerint egyik munkatársa folyamatosan SMS-eket, elektronikus leveleket küldözgetett, illetve telefonált neki, bár ő kifejezésre juttatta, hogy pusztán kollégának tekinti. Ezek a levelek, telefonok és üzenetek nem voltak sértőek, inkább arról tanúskodtak, hogy a munkatárs kérelmező életének része kívánt lenni az ő akarata ellenére. Mivel a próbálkozások nem szűntek meg, kérelmező ezt egy idő után zaklatásként értékelte, ezért igyekezett elkerülni az illetőt a munkahelyen, aki azonban ekkor már rágalmazni kezdte őt a többi kolléga előtt. Kérelmező az események hatására a szakszervezeti titkár segítségével feletteséhez fordult. A beszélgetés során felhívták, hogy törölje a rendelkezésére álló bizonyítékokat, és felettese azt is sérelmezte, hogy a szakszervezet segítségével fordult hozzá. A Hatóság az ügyben okirati bizonyítékokat szerzett be, majd a felek részvételével tárgyalást tartott, az ügy végül egy, a munkáltató, a sérelmezett magatartást tanúsító munkatárs, és a Kérelmező által aláírt egyezséggel zárult. Az egyezségben foglaltak szerint a felek az eltérő munka- és szabadnapbeosztást, valamint az egymással szembeni távolságtartást magukra nézve a jövőben kötelezőnek ismerik el, azaz a munkahelyen egymást a lehető legnagyobb mértékben elkerülik. Kérelmező ezért elfogadta a délelőttös műszakban való munkavégzést, és azon munkahelyi lehetőséget, hogy az esetleges újabb sérelmek esetén szolgálati elöljárójához fordulhat, aki jogosult további munkafeltételváltoztatásokat eszközölni, illetve munkajogi jogkövetkezményt alkalmazni. A Hatóság fenti egyezséget jóváhagyta. 3. EBH 654/2009.201 – jogsérelmet megállapító döntés A hatósághoz panasz érkezett egy önkormányzati fenntartású általános iskolával szemben azért, mert az iskola két pedagógusa, köztük az iskola igazgatója a jórészt roma tanulókból álló osztályban a rendetlen tanulókat a Magyar Gárdával „riogatta”.A kérelem szerint az egyik tanórán a pedagógus 3 roma tanuló rossz magaviseletére reflektálva azt mondta, hogy „Nem csodálom, hogy irtják a cigányokat a Magyar Gárdisták”, majd rosszul lett. A pedagógus súlyos betegsége és feltehetően feszült idegállapota miatt veszítette eszméletét. Másnap az iskola igazgatója a pedagógus rosszulléte miatt az első tanórát megelőzően bement az osztályhoz és kérelmező elmondása szerint azt mondta, hogy „Mocskos cigányok nincs becsületetek, jelentve vagytok a Magyar Gárdának, megérdemlitek, hogy irtanak titeket.” A túlnyomóan roma tanulókból álló osztályban a két pedagógus kijelentése kimondottan félelmet ébresztett, különösen azért, mert a térségben a történteket megelőző napokban „erős volt a gárda jelenléte” és a roma családok félelmükben otthonaikat elhagyva, rokonoknál töltötték az éjszakát. A hatóság szóbeli tárgyalás keretében tisztázta a tényállást. Az iskola igazgatója elismerte, hogy a pedagógus rosszullétét követően beszélt a diákokkal, de elmondása szerint belőle csak a féltés beszélt. Tudta ugyanis a gyerekektől azt, hogy félnek a Magyar Gárdától és egy hétvégét más településen töltöttek családjukkal. Éppen ezért akarta figyelmeztetni őket arra, hogy vigyázzanak, mit tesznek, mert már híre ment a faluban, hogy 3 cigánygyerek miatt majdnem meghalt egy tanárnő. A másik pedagógus úgyszintén elismerte, hogy a fegyelmezés során szóba került a Magyar Gárda, elismerte, hogy mondott olyat, hogy ”hát én nem csodálkozom, hogy a fehér vagy Magyar Gárda járkál, gyalogol, masírozik!”. 200 201

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/38-2010.pdf http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/654-2009.pdf

140

A tárgyalást megelőzően a kérelmezők képviselője felkereste az iskolát, ahol számos tanulót meghallgatott a történtekről,. Az iskola igazgatója ugyancsak egyenként beszélt a tanulókkal, az általuk elmondottakról készült jegyzőkönyveket megküldte a hatósághoz. A meghallgatott tanulók nyilatkozatai bár nem egyeztek meg szó szerint, azonban valamennyi hasonlóan és lényegében megegyezett abban, hogy mindkét alkalommal szóba került a Magyra Gárda olyan szövegkörnyezetben, amely fenyegetőleg hatott a diákokra. Tárgyi ügyben a hatóság vizsgálata arra irányult, hogy az eljárás alá vont iskola két pedagógusa által tett kijelenések alkalmasak voltak-e arra, hogy olyan légkört teremtsenek a roma származású tanulók körében, amely félelmet kelthetett bennük, emberi méltóságukat sértette, megalázta őket. A hatóság a zaklatás vizsgálatára irányuló ügyekben egyrészt a felek szubjektív benyomásaira támaszkodik, másrészt törekszik arra, hogy az ügy valamennyi körülményének figyelembevételével objektív szempontok alapján is értékeljen egy adott, vagy sorozatos magatartást, annak hatását. Minden ilyen eljárásban a hatóságnak különös körültekintéssel kell eljárnia azért, hogy a sérelmet szenvedett fél sérelemérzetén túl utólag rekonstruálható legyen az a környezet, amely a vizsgált magatartás révén kialakult és érzékelhetővé vált. Így annak eldöntése, hogy mi minősül az emberi méltóságot sértő magatartásnak, nem alapulhat kizárólag a panaszos személyes benyomásain, hanem annak olyan jellegűnek kell lennie, amely általában és a közfelfogás szerint is másokban, ugyancsak a védett tulajdonsággal rendelkezőkben is hasonló, vagy ugyanolyan hatás kiváltására lett volna alkalmas. Tárgyi ügyben a felek ellentmondó nyilatkozatai révén nem lehetett minden kétséget kizáróan rekonstruálni azt, hogy pontosan mi hangzott el akár az etika órán, akár az azt követő napon az igazgatónő részéről. Ez azonban önmagában nem akadálya a jogsértés megállapításának. Azt ugyanis az eljárás alá vont is elismerte, hogy felmerült a Magyar Gárda, megemlítésre került a tanórán figyelmeztetésként. A tanórán tett kijelentés mintegy azt a látszatot kelthette, olyan üzenetet hordozhatott a jelen lévő roma tanulóknak, hogy a tanárnő a gyerekek magaviselete miatt igazoltnak látja a Magyar Gárda létét, megjelenését és azt is sugallhatta vele, hogy egyet ért a szervezet létrejöttével. Egy pedagógussal szemben a társadalom magasabb mércét állít, szigorúbb követelményeknek kell megfelelnie, hiszen a nevelésére bízott gyermekek értelmi, szellem és erkölcsi fejlődését biztosítva kell feladatait ellátnia. Így fokozottabban kell ügyelnie arra, hogy a gyűlöletkeltésnek és a rasszizmusnak, de még csak a célzatosnak sem tekinthető szélsőséges megnyilvánulásoknak ne engedjenek teret a nevelésioktatási intézményben, és a maguk részéről tegyenek meg mindent, hogy az ilyen jelenségeket a lehető legtávolabb tartsák az oktatási intézménytől. Jelen eljárásban viszont fény derült arra, hogy mind a pedagógus, mind az igazgatónő teret engedtek annak, hogy a roma lakossággal szemben szélsőséges nézeteket megfogalmazó Magyar Gárda, mint jelenség az iskolán belülre is beférkőzhessék. A két pedagógus nem azzal követett el jogsértést, hogy kiejtette a Magyar Gárda szavakat, hanem annak adott társadalmi környezetben, adott időben és szövegkörnyezetben való megemlítése eredményezte a tanulók emberi méltóságát sértő, félelmeiket felerősítő környezetet. A hatóság áttekintette a Magyar Gárda megítélése kapcsán egyes közméltóságok és a bíróságok által tett megállapításait, olyan tartalmú nyilatkozatit, amelyek a Magyar Gárda működése, rendezvényei révén a közösségekben, s különösen a roma közösségben keltett hatásra vonatkozik. A hatóságnak ugyanis a tanulók szubjektív benyomásain túl ki kellett térnie annak vizsgálatára is, hogy általánosságban a Magyar Gárda által képviselt nézetek a közfelfogás szerint alkalmasak-e az egyes ember méltóságának sérelmére és félelemkeltésre. Összességében, különös tekintettel a tárgyi időszakban a térségben a Magyar Gárda fokozott jelenlétére is, a hatóság megállapította, hogy a Magyar Gárda rendezvényei és az azokon elhangzott beszédek, megmozdulások, nyilatkozatok a roma közösségben félelmet kelthetnek,

141

és alkalmasak a roma közösséggel szemben támadó környezet kialakítására. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy tárgyi ügyben a tanulókban már a történteket megelőzően is kialakulhatott egyfajta félelemérzet a Magyar Gárda megjelenésével kapcsolatban, amit alátámaszt az igazgató nő nyilatkozata is. A hatóság álláspontja szerint nem vitás az, hogy a roma származású tanulókban önmagában félelmet ébreszthetett az is, és így támadó környezet kialakítására alkalmas volt a Magyar Gárdának olyan szövegkörnyezetben való említése az oktatási intézmény keretein belül egy pedagógus részéről, amely arra utalt, hogy a Magyar Gárda léte, rendezvényei a roma népcsoport viselkedésének, magatartásának tudható be. Azzal ugyanis, hogy a pedagógus egyes roma tanulók rossz magaviseletével összefüggésben fogalmazott úgy, hogy nem csodálja, hogy a Magyar Gárda masíroz, azt fejezte ki vagy annak az volt a hatása, hogy a romák viselkedése önmagában alapot ad a Magyar Gárda létére. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a meglehetősen nagy sajtónyilvánosságot kapott azon kijelentéseket és az ezek által gerjesztett vitákat, szélsőséges megnyilvánulásokat sem, amelyek a bűnözésnek etnikai jelleget kölcsönöznek. A pedagógus által tett kijelentés meglehetősen hasonló jelleget kölcsönöz a rossz magaviseletnek, vagy legalább is a roma származással összefüggésbe hozza. Így a hatóság álláspontja szerint az etika órán történtek valamennyi körülmény figyelembe vételével is önmagukban alkalmasak voltak támadó környezet kialakítására a roma származású tanulók körében, a zaklatás tényállásának megvalósításával. Az igazgatónő által tett kijelentések, melyeket saját bevallása szerint féltésből, figyelmeztetésből tett, alkalmasak voltak arra, hogy eredeti céljukkal ellentétben, tovább erősítsék a tanulókban a már egyébként is kialakult félelmet, fokozzák azt a légkört, amely kialakításához az előző napi etika órán elhangzottak járultak hozzá. S bár a felek ellentmondó nyilatkozatai révén nem nyert bizonyítást az, hogy az igazgatónő „mocskos cigánynak” nevezte volna a diákokat, annak a veszélynek a közvetlen kilátásba helyezése, hogy a Magyar Gárda rézéről a tanulóknak bántódásuk eshet, megvalósította a zaklatást. Külön súlyosbító körülményként értékelte a hatóság azt, hogy a Magyar Gárda nem megfelelő szövegkörnyezetben való felemlegetése, azzal való fenyegetőzésre a pedagógusok részéről annak tudatában került sor, hogy a roma származású tanulókban a Magyar Gárda komoly félelmet kelt. A hatóság a fentiek alapján megállapította, hogy az eljárás alá vont Iskola megsértette az egyenlő bánásmód követelményét, zaklatást alkalmazott azzal, hogy pedagógusai a Magyar Gárdával összefüggésben támadó környezetet alakítottak ki, hozzájárultak a roma származású tanulók félelemérzetének növeléséhez. A hatóság tárgyi ügyben a jogsértő Iskolát eltiltotta a jövőbeni jogsértések tanúsításától, attól, hogy a jövőben a Magyar Gárdát a pedagógusok olyan szövegkörnyezetben használják, amely alkalmas arra, hogy a tanulókban komoly félelmet keltsen, megalázó vagy támadó légkört alakítson ki. A hatóság álláspontja szerint tág teret kell biztosítani ahhoz, hogy az oktatási intézmény falain belül lehetőség nyíljon az aktuális társadalmi problémák és jelenségek nyílt, őszinte és közös értékelő-elemző megbeszélésének a pedagógusok és a diákok részvételével, hogy ne fordulhasson elő a jövőben az, hogy akár egy nem szándékoltan támadó kijelentés is károsan befolyásolja a serdülő tanulók értelmi-érzelmi fejlődését. 4. EBH 1260/2008.202 – jogsérelmet megállapító döntés A hatósághoz benyújtott kérelem szerint panaszossal szemben volt munkahelyi vezetője személyével szemben „lejárató hadjáratot” indított, melynek eredményként ellenséges környezet teremtődött körülötte, majd a fenntartói döntés alapján végrehajtott létszámleépítés 202

http://www.egyenlobanasmod.hu/zanza/1260-2008.pdf

142

során munkaviszonya is megszüntetésre került. Panaszos véleménye szerint minderre roma származása miatt került sor. Kérelmező a vezető magatartásának kezdő időpontjául a vezetői választáson történő indulási szándékának a kinyilvánítását jelölte meg, amin rajta kívül a megválasztott régi-új vezető volt a másik pályázó. A hatóság a Kérelmező volt munkáltatójával szemben megindította az eljárást, melynek során – a széles körű bizonyítási eljárásban – nyilvánvalóvá vált, hogy panaszossal szemben munkáltatója nem roma származásával, hanem úgynevezett egyéb helyzetével, vagyis a vezetői poszt betöltésére kiírt pályázaton történt indulásával összefüggésben megvalósította a zaklatás Ebktv. szerinti tényállását. Fentiek alapján a hatóság a munkáltatót eltiltotta jogsértő magatartás jövőbeni tanúsításától, valamint a kellő visszatartó hatás elérése érdekében elrendelte a határozat nyilvánosságra hozatalát. Az eljárás alá vont intézmény a hatóság határozatát a Fővárosi Bíróság előtt keresettel megtámadta, amely a hatóság határozatát hatályon kívül helyezte és a hatóságot új eljárás lefolytatására kötelezte. A hatóság a megismételt eljárásában a tényállás teljes körű feltárása érdekében több tárgyalást tartott és szinte valamennyi olyan személyt meghallgatott, aki – megítélése szerint – az ügyre vonatkozó lényeges körülményről ismerettel bír. A hatóság mindezek alapján megállapította, hogy a munkáltató magatartása nem állt arányban a szükségesség-arányosság követelményével, valamint, hogy a munkahelyi vezető nem fordított kellő gondot a kollektíva belső hangulatát károsan befolyásoló tendenciák kiküszöbölésére, felismerésére, illetve hatékony kezelésére. Az Ebktv. zaklatás törvényi tényállásnak megvalósítása ugyanis nem kizárólag tevékeny magatartással, hanem mulasztással is megvalósítható. A szankciók alkalmazásával kapcsolatban a hatóság azt állapította meg, hogy jelen esetben azok megelőző, visszatartó hatásának eléréséhez a jogsértő magatartás további folytatásának megtiltásán túl szükséges a határozat nyilvánosságra hozatala is. A hatóság ezért az eljárás alá vonttal szemben az Ebktv. 16. § b) és c) pontjaiban meghatározott szankciókat alkalmazta. A Fővárosi Bíróság a hatóság határozatát 2009. szeptember 29. napján hozott jogerős ítéletével hatályában fenntartotta, így az EBH/1260/2008. számú határozat jogerőssé és végrehajthatóvá vált.

143