Christian Jacq. MOZART I. A Nagy Mágus. Fordította Rácz Judit A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Christian Jacq: Mozart

Christian Jacq MOZART I.

A Nagy Mágus Fordította Rácz Judit A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Christian Jacq: Mozart. Le Grand Magicien

Európa Könyvkiadó Budapest, 2008

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent:

Champollion, az Egyiptomi A fekete fáraó Az istenek bosszúja 1. Az embervadászat A meggyilkolt piramis 1. Az egyiptomi bíró A meggyilkolt piramis 2. A sivatag törvénye A meggyilkolt piramis 3. A vezír igazsága Milyen édes az élet a pálmafák árnyékában Ozirisz titkai I. Az élet fája Ozirisz titkai II. A gonosz szövetsége Ozirisz titkai III. A tűz útja Ozirisz titkai IV. A nagy titok Ramszesz 1. A fény fia 2. Évmilliók temploma 3. Akadesi csata 4. Abu Szimbel úrnője 5. A Nyugat akáciája alatt A Tutanhamon-ügy

2

A Révésznek

3

Minden igyekezetünk, hogy a dolgok legbelső lényegét kifejezzük, meddő próbálkozásnak bizonyult, mihelyt megjelent Mozart. GOETHE

A szív, ha szabadnak született, nem hagyja magát rabláncra fűzni, s ha el is veszíti a szabadságát, akkor is büszke rá, és kineveti a világot. MOZART: Szöktetés a szerájból

4

Előszó Amióta csak írni kezdtem, azaz tizenhárom éves korom óta, Mozart jelen van az életemben. Hallgattam a zenéjét és tanulmányoztam az ősi egyiptomi civilizációt, ám akkor még nem tudtam, milyen szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Néhány évvel később „Mozart, az egyiptomi” címmel dossziét nyitottam − ez szolgált az immár megjelent négykötetes regény alapjául −, hogy feltárjam a történelem egyik legnagyobb zsenijének szellemi kalandját és titkos életét. Szabadkőműves-kötődésén túl Mozart Ízisz és Ozirisz misztériumába is beavatást nyert, amit azután magnum opus-ában, A varázsfuvolá-ban tárt a világ elé. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan lett a zeneszerző a Nagy Ízisz fia és pártfogoltja, valamint egyetemes üzenetének közvetítője, vissza kell térnünk időben Krisztus előtt 342-be. III. Artaxerxész perzsa uralkodó legyőzte II. Nectanebót, s ez a vereség a harmincadik és egyben utolsó egyiptomi dinasztia végét jelentette. A fáraók ókori hazája örökre elvesztette függetlenségét, hódítók és megszállók követték egymást az országban, a perzsák után a görögök, a rómaiak, a bizánciak, végül pedig az arabok, akik Kr. u. 639-ben kaparintották meg és kényszerítették az iszlám hitre. Nagyon hosszú, csaknem ezredévnyi agónia következett. Az egyiptomi bölcsek előre látták kultúrájuk pusztulását, ezért teleírták hatalmas templomaik falait Edfu-ban, Denderában, Kom-Ombóban, Philae-ban és másutt, és papirusztekercsekre bízták szövegeiket. A szabadulásban nem reménykedhettek, így a vallási társaságok saját szentélyeikre korlátozták a tevékenységüket. Kr. u. 383-ban Theodosius egytől egyig bezáratta a még működő templomokat. Amelyiket nem rombolták le, azt keresztény templommá alakították. Az ősi vallás beavatottjainak rejtőzködniük kellett, majd el is hagyták Egyiptomot, ahol vallásuk tanainak továbbadása nehéz és veszélyes volt, az arab hódítás után pedig egyszerűen lehetetlen. Történetének első évszázadaiban a kereszténység legfőbb riválisa a nyugaton, sőt egész Oroszországig elterjedt Ízisz-kultusz volt. Az Egyiptomból elvándorlókat így több helyen is befogadták, s az építőmesterek társaságainak köszönhetően egy virágzó középkori művészetet alapoztak meg. Hogy csak egy jelentős példát említsünk, a lengyelországi Gniezno székesegyházának kapuján is láthatók az Ozirisz-szertartás egyes epizódjai. Az egyiptomi vallási tanok nem hunytak ki a templomok bezárásával, hiszen az „isten szavát” és azok megtestesüléseit, a szent rituálékat leíró hieroglifák üzenetét a szájhagyomány és a rejtjeles szövegek továbbadták az utókornak. Az építőmesterek páholyait Thotnak, a szent tudományok mesterének szülötte, a hermetizmus táplálta. A katedrálisok kora után az egyiptomi beavatottak leszármazottai alkimista köröket alakítottak, amelyekből azután a szabadkőművesség egyik ága született. Az ősi misztériumokat három fokozat, az Inas, a Legény és a Mester testesítette meg. Az elsőben a teremtés teremtő elemei, a másodikban a szent geometria mutatkozik meg, a harmadik pedig Ozirisz, újabb nevén Hirám mítoszát kelti életre. Mozart születésekor, 1756-ban a különféle szabadkőműves-mozgalmak válságon mennek keresztül. A beavatási hagyomány lényeges elemeit ekkorra eltorzították, elhanyagolták, vagy éppen már ki is haltak. Mozart egészen fiatalon, Thamos, Egyiptom királya című operáján dolgozva került kapcsolatba a szabadkőművesekkel, s rajtuk keresztül jutott el a beavatás gondolatvilágához, amely ettől kezdve élete meghatározó eleme lesz. Mestere, Ignaz von

Ld. J. R. Harris (szerk.), The Legacy of Egypt, Oxford, 1971; S. Morenz, Die Zauberflöte, Münster, 1952; E. Iversen, The Myth of Egypt and Its Hieroglyphs in European Tradition, Princeton, 1961; E. Hornung: UÉgypte ésotérique, Párizs, 1999; VEgypte imaginaire de la Renaíssance a Champollion, főszerk. Chantall Grell, Párizs, 2001; Philosophers and Hyeroglyphs, L. Mórra, C. Bazzanella (szerk.), 2003.

5

Born nagymester az egyiptomi papokat tekinti valóságos őseinek, s tanítványa később hasznát látja az általa végzett kutatásoknak. Miután 1784 decemberében Mozart részesül a beavatás világosságában, egyetlen célt tűz ki maga elé: tovább kell adnia, amit kapott. Valójában jóval túl is lép ezen − ő lesz a révész Egyiptom és a szimbolikus szabadkőművesség között. Életművének koronája, A varázsfuvola megnyitja az utat a királyi Művészet, a Tűz és a Víz, a Férfi és a Nő házassága számára. Ez a rituális opera Ízisz és Ozirisz misztériumára, a beavatási hagyományra irányítja a fáklyafényt. Mozart műve úgy él időkön és korszakokon keresztül, mint „az öröklét szép köveiből épült” templom. Christian Jacq

6

1 FELSŐ-EGYIPTOM, 1756

Tíz mameluk rontott rá áldozatára: meg akarták fojtani az ifjú szerzetest. A fegyvertelen férfi csekély ellenállást tanúsíthatott csupán e hivatásos gyilkosokkal szemben, akik pénzért öltek, egy kis helyi zsarnok szolgálatában és bátorításával. Hogyan is gondolhatta Thamos, az ifjú szerzetes, hogy itt, a sivatag közepén támad rá egy gyilkos banda? Szokása szerint éppen a lenyugvó nap felé fordulva elmélkedett, és szeretett mesterének, Hermes abbénak, ennek a csodálatra méltó életerejű aggastyánnak a tanításait idézte föl magában. A dűnék homokja magába szívta az időt, az örökkévalóság levegője áradt a végtelenség csöndjéből, amelyet csak halkan borzolt olykor az íbiszek szárnysuhogása. Thamos futásnak eredt, rohant lélekszakadva. Most hasznát vette döntő előnyének: jól ismerte a terepet. Egy gazellának is dicséretére vált volna, amilyen könnyedén átugrotta egy vádi kiszáradt medrét, majd fölkapaszkodott a domb sziklás lejtőjén. Túlsúlyos üldözőiről csatakokban folyt a veríték. Egyikük kificamította a bokáját, s estében három társát magával sodorta. A többiek dühödten vetették magukat az ifjú után, s ordítva átkozták ezt a fáradhatatlan vadat. Thamos egy laza homokpad mentén futott, ahol a mamelukok két besüppedt társukat próbálták kimenteni. De az egyik dühödten üldözte tovább, s amikor látta, hogy az ifjú szerzetes kicsúszik a keze közül, mérgesen hajította utána kardját. A fegyver alig vétette el célpontját. Thamos még sokáig futott, de nem a kolostora felé, hogy ne keverje bajba az ott lakókat. Végül kifulladva rogyott térdre egy akác lábánál, és Istenhez fohászkodott. Nélküle nem menekülhetett volna meg gyilkosaitól. Mikor kicsit magához tért, a fiatalember visszafordult, s megbizonyosodott afelől, hogy a mamelukok visszamentek oda, ahonnan jöttek. Ők könnyű győzelmekhez szoktak, a sivatag démonjaitól azonban rettegtek, és semmi pénzért nem időztek volna ott sokáig. Mihelyt leszállt az éj, Thamos visszatért a Szent Merkúr-kolostorerődbe, ahol gyermekkorától kezdve élt tizenegy, ma már igen idős Testvér társaságában. Hármat koppantott a súlyos fakapun, mire a bástya tetején megjelent a kapuőr. A fáklya fényénél felismerte az érkezőt. − Te vagy az, végre-valahára! Mi történt? − Rám támadtak, de megmenekültem. A kapuőr elhagyta megfigyelőhelyét, és kinyitotta a kolostor kapuját. Thamost Hermes abbé elé vezette, aki egy hieroglifákkal teleírt papiruszt tanulmányozott. Az aggastyán a kilencvenedik évéhez közelített, s már ritkán hagyta el könyvtárrá alakított celláját. A polcokon sorjázó tekercsek olyan korszakból származtak, amikor fáraók uralkodtak a virágzó, sugárzó Egyiptomban. Ebben a szomorú korban azonban a Török Birodalom zsarnokoskodott az országban. A megsemmisített Bizánc után a törökök meghódították a Közel-Keletet és Európát fenyegették. Hiszen nem az iszlámnak, a végső és abszolút igazságnak kell-e uralkodnia a világ fölött? A törökök katonai erejükkel képesek volnának tervüket megvalósítani. A megkínzott, adóktól meggyötört Egyiptom végóráit élte. A pasa szabad rablást engedélyezett a kairói bejeknek, akik fegyveres csoportjaik élén egymás öldösésével töltötték az időt. Ebben az időben éppen a mamelukok, ezek az állig felfegyverzett, kegyetlen harcosok

7

voltak a legerősebbek. A Két Földet, Alsó- és Felső-Egyiptomot nyomor, éhínség és járványok pusztították, a dicső Alexandria immár mindössze nyolcezer lakost számlált. A VII. századi arab invázió óta a barbárok mintha megfeledkeztek volna a Szent Merkúrkolostorról, miközben számtalan ősi templomot leromboltak, az immár alsóbbrendűnek tekintett egyiptomi nőket megerőszakolták, a virágzó szőlőültetvényeket földúlták. Ezen az eldugott helyen a kicsiny közösség Szent Merkúr védelme alatt állt. A fosztogatók szentül hitték, hogy Merkúr két kardja aláereszkedne az égből és kettészelné a torkukat, így hát nem merték megtámadni a kolostort. Thamos, ügyelve szavaira, elmesélte az abbénak kellemetlen kalandját. − Közeleg az idő − vélte az abbé −, Szent Merkúr nem védelmez már sokáig. − Atyám, el kell hagynunk a kolostort? − Te, fiam, elmész. Mi maradunk. − Atyám, ha kell, az utolsó csepp véremig védelmezlek titeket! − Rád egy sokkal fontosabb megbízatás vár. Kísérj a laboratóriumba. Amióta Ízisz szigetén, Philae-ban az egyiptomi papok és papnők utolsó közösségeit is lemészárolták, nem írtak többé hieroglifaszövegeket. A fáraók varázslatos nyelvének titkait, úgy tűnt, örök titok fedi. Ám mégis: a mesterek szájhagyomány útján továbbörökítették a tanítványoknak, s immáron Hermes abbé volt a lánc utolsó szeme. − Megölnek minket, a kolostort pedig felgyújtják − jósolta. − De előtte még elrejtjük a kincseinket a homokban, én pedig felfedem előtted a Nagy Mű utolsó fokozatait, hogy ne szakadjon meg a hagyomány. A laboratórium aprócska helyiség volt, olyan, mint az ókori birodalom piramisaiban a feltámadás kamrája. A falakon hieroglifák mesélik el, hogyan támasztotta fel Ízisz a meggyilkolt Oziriszt és tanította meg fiát, Hóruszt az alkímiára. A szétszóratása után ősegységként újjáéledt Ozirisz a homály fölött győzedelmeskedő fényt, az éjszaka szívében újjászületett napot jelenti. − Az árpát arannyá lehet változtatni − mondta az abbé. − Ozirisz a bölcsek köve. A hieroglifák ösztönös tudást adnak neked, amely a valóság teljességét, a láthatót és láthatatlant egyaránt átfogja. Szemléld Ízisz művét. Thamos végignézte a rövid út levezetését, az örökkévalóság egyetlen pillanatának vakító megvilágosodását, és a hosszú útét, a szellem és az anyag házasságát egy hosszú rituális folyamat végén. Az ifjú szerzetes bevéste szívébe az erő szavait. − Ezerötszáz év várakozás után Ozirisz megengedi a Nagy Varázslónak, hogy újjászülessék és emberi testet öltsön, de nem itt − jelentette ki Hermes abbé. − Szelleme a hideg északi földeket választotta. Ahol megjelenik, védtelen lesz és nem lakozik benne Nagy Anyánk nélkülözhetetlen energiája. Ezért a te feladatod lesz, hogy átadd neki Ízisz bölcsességét és Thot könyvét. Segíteni fogsz a Nagy Varázslónak, hogy addig művelje magát, amíg képes lesz arra, hogy amikor eljön az ideje, ő is továbbadja a beavatás titkát és világosságot hozzon a homályba. Thamos elsápadt. − Atyám, én… − Nincs választásod, fiam. Vagy sikerül véghezvinned ezt, vagy az istenek örökre elhagyják ezt a földet, és Ozirisz sosem támad föl többé. Az alkímia segítségével bárhová eljuthatsz, mindened meglesz, ami csak szükséges, ápolhatod magad és nyelveket fogsz beszélni. − Oly szívesen maradnék melletted, atyám! − Imádkozzunk együtt, utoljára, azután útra kelsz. Találd meg a Nagy Varázslót, Thamos, oltalmazd őt és segítsd abban, hogy megalkossa a Művet, amely a reménységet jelenti majd.

8

2 SALZBURG, 1756. JANUÁR 27.

A harcias járású, energikus hegedűtanár, Leopold Mozart még harminchét esztendős sem volt. Fittyet hányt a hideg télnek. Augsburgban született, egy sokgyermekes, vagyontalan család legidősebb gyermekeként, kőműves és kőfaragó ősökkel. Görögül és latinul tanult, a salzburgi egyetemen jogot és teológiát hallgatott, majd a muzsikus szolgálatot választotta, először Thurn gróf házánál, majd a hercegérseknél. Leopold hegedűn játszott, és zenét is szerzett. 1747. november 21-én feleségül vette a bájos Anna Maria Pertlt. Egybehangzó vélemény szerint ők voltak a legszebb pár Augsburgban. Leopold Mozartot minden érdekelte; még mikroszkópja és csillagászati távcsöve is volt, most pedig éppen kiadni készült egy tankönyvet, a Hegedűiskolá-t,1 hogy átadja tudását és technikáját az eljövendő generációknak. Felesége a hetedik gyermeküket várta, s remélték, az eddigi egyetlen életben maradt gyermek, a négyéves Nannerl mellett ő is megmarad nekik. A tudomány egy napon majd megtalálja a magyarázatot arra, miért halt meg ennyi csecsemő − addig pedig Istenre és az anyák termékenységére kell hagyatkozni. Leopold imádta Salzburgot. A város Bajorországhoz tartozott, de független hercegérsekség és érseki székhely volt. Itt béke és nyugalom honolt, míg Európában háború dúlt, amelyben angolok, franciák és poroszok küzdöttek egymással. A város, a „só vára”, szívesen kérkedett különlegességeivel: hegyek, erdők gyűrűjében trónolt, a gyors és zajos folyású Salzach szelte keresztül, a tízezer lakos büszke volt a hét dombjára és kulturális hagyományaira, melyeknek a „második Róma” elnevezést köszönhette. Tágas terek, szűk utcácskák, templomok, kastélyok, paloták, előkelő polgárházak jelezték a hercegi város gazdagságát, ahol már 1616-ban játszottak operát, ezt a Velencéből származó műfajt. Leopold Siegmund Christoph von Schrattenbach szolgálatában állt. A hercegérsek egyben a német prímás és a Német-római Birodalom birodalmi gyűlésében a pápa képviselője volt. Az erős bencés befolyás alatt álló városban a mélyen protestánsellenes érsek nagy hatalmú személy volt, aki nagyra becsülte a kellemes és ízléses muzsikát. Ragyogó műveltségű udvara a város életének központja volt, és nagy tiszteletnek örvendett a kisnemesség, a jómódú polgárok, a hivatalnokok és az alsópapság körében. Ez a harmonikus közösség tökéletesen megfelelt Leopoldnak, aki boldog volt, hogy egy ilyen jóságos nagyúr kegyét élvezheti. Előnyös pozíciója nem oszlatta el legfőbb félelmét: vajon szeretett hitvese életképes gyermeket hoz-e a világra, s felépül-e majd a szülésből? Az 1720 karácsonyán született Anna Maria páratlan háziasszony volt. Súlyos csapás lenne, ha nélküle kellene élnie. De miért is engedne a borúlátásnak? A terhesség a legnagyobb rendben zajlott, a család orvosa biztatóan nyilatkozott. Anna Maria remek életereje és kitűnő étvágya miért is ne garantálná, hogy szerencsés eseménynek néznek elébe? Leopold gondolataiba merülve haladt az utcán, s egyszer csak egy alacsony termetű, szürkébe öltözött úrba ütközött. − Bocsásson meg, kissé elgondolkodtam. − Remélem, nincs nagy baj? 1

Versuch einer gründlichen Violinschule.

9

− Nincs, nincs… A feleségem hamarosan megszül. − Gratulálok! Sok boldogságot kívánok… Herr… − Mozart, a hercegérsek udvari zenésze. − Örülök, hogy megismertem. Remélem, a sors kegyes lesz önhöz. Leopold nagy léptekkel sietett tovább. A jeges széllel dacolva megfeledkezett róla, hogy megtudakolja, kihez is volt szerencséje. Habár − ugyan mi jelentősége volna ennek egy ilyen nehéz napon, mint a mai? A szürke emberke az osztrák korona fiatal rendőre volt. Joseph Anton Pergen grófot egy rögeszme nyomasztotta: úgy találta, bizonyos titkos társaságok befolyása egyre nő. A császárnéval, Mária Teréziával teljes egyetértésben, aki gyűlölte a szabadkőműveseket, Anton feltette magában, hogy ezekre a nyugtalanító erőkre fog specializálódni. Hiszen nem az-e a bevallhatatlan céljuk, hogy megdöntsék a császárságot, megragadják a hatalmat, és végromlásba döntsék a vallást, az erkölcsöt és a társadalmat? A miniszterek és egyéb méltóságok közül igen kevesen vettek tudomást a veszélyről. Mi több, néhányan egyenesen mániákusnak tartották Antont, de a kis rendőr nem törődött ezekkel a véleményekkel. Naponta újabb és újabb dossziékat nyitott, és hálózatot szervezett besúgókból, akik használható értesüléseket szállítottak neki. Felettesei azonban sajnos akadályozták ebben. Ők nem hittek az összeesküvésekben, és a szabadkőműveseket ártalmatlan álmodozóknak tartották. De hát a rituálék és jelképek mögött mi más rejtőzhetne, mint a félelmetes hatalmi ambíció? S ha senki nem állja útjukat, a végén még győzedelmeskedni fognak! Joseph Anton tehát egész életét annak szentelte, hogy harcoljon ellenük és megakadályozza, hogy ártó hatásukat kifejthessék. Feljebb kell kerülnie a hivatali ranglétrán és jelentősebb befolyásra kell szert tennie. Sikerülni fog − türelmesen és módszeresen haladt előre. Az irodai és a terepmunkát egyaránt kedvelte, így a kényesebb nyomozásokat személyesen végezte. Most is ezért tartózkodott Salzburgban, ahol, legalábbis egy általában jól tájékozott jezsuita szerint a szabadkőművesekhez többé-kevésbé kapcsolódó titkos rózsakeresztes mozgalom összeesküvő tagjai éppen egy kivételes összejövetelre készülődtek. Noha a rózsakeresztesek állítják, hogy katolikusok, erős a gyanú, hogy sötét praktikákat űznek, például az alkímiát. Mivel pedig ismeretlen vezetőknek engedelmeskednek és álnevek mögé rejtőznek, bizonyos, hogy nem fogják beérni hevenyészett laboratóriumokban végzett zavaros kísérletezgetéssel. Nyomukra jutni azonban nem lesz egyszerű, mert Anton nem avatta be a hercegérseket szándékaiba. Salzburg nem osztrák felségterület volt, hanem független hercegség. Őméltósága pedig aligha örülne, ha tudná, hogy egy bécsi rendőr az ő felségterületére merészkedik. Így hát Anton egyedül cselekedett. Kényes helyzet volt ez, amely könnyedén végződhetett kudarccal. De a gróf úgyis hosszú, rögös útra számított. Csak rendíthetetlen, megszállott következetességgel lesz majd képes a hatóságoknak bebizonyítani, mennyire megalapozott a teóriája. Noha kézzelfogható bizonyítékokkal nem rendelkezett, Anton szilárdan meg volt győződve arról, hogy a rózsakeresztesek céljaik elérésére a szabadkőműveseket használják fel, akik iránt a császárné oly mélyen bizalmatlan. Ha ezek a különféle csoportocskák egyszer egy igazi vezér zászlaja alatt egyesülnek, ártó hatásuk rettenetes lehet. A rendőr hosszasan szemlélte a gyanús házat, egy komor, impozáns épületet. Az ablakok sötétek voltak. Több mint egy óráig senki nem érkezett és nem távozott. Ám Anton a hó és a hideg ellenére tovább őrködött. Nem értette a dolgot, közelebb ment hát. Habozott csöppet, majd lenyomta a kilincset. A házban építkezés folyt, lakhatatlan volt. Itt aztán bizonyosan senki nem tartott összejövetelt.

10

Joseph Anton kételkedni kezdett. Kételkedett az informátorában, a rózsakeresztesek létében, a szabadkőművesek birodalomellenes ártó szándékában, saját meggyőződésében. A szürke kis ember, átfagyva, otthagyta a házat, és hazafelé vette az útját, Bécsbe. * Leopold föl-alá járkált. Újra és újra elhaladt a Nepomuki Szent Jánost ábrázoló kép előtt, aki arra hivatott, hogy az átkokkal szemben megvédelmezze a híveit. A falnál egy komódon a lorettói Szűz Mária-templomban megáldott, viaszból készült kis gyermek Jézus szobrocska állt − máig is a fejgörcs legjobb ellenszere. − Ad nekem egy öcsikét a mama? − kérdezte Nannerl, apja kabátujját ráncigálva. − Erről a jóisten határoz majd. − Mindenről ő határoz? − Így van. − Akkor imádkozom hozzá. Leopold fiúcskáról álmodott. Akárhogy is, ez lesz az utolsó gyermeke. Felesége harminchat esztendősen nagy kockázatnak van kitéve a hetedik szüléssel. Idegesen pengette kedvenc hegedűjének húrjait, mintha a hangok varázslata segítene Anna Mariának túljutni a megpróbáltatáson. 1756. január 27-én, este nyolc órakor újszülött csecsemő sírása töltötte be a lakást. A szobából pedig széles mosollyal lépett ki a bába. − Anya is, gyermek is jól vannak! Fiú lett! Csak egy kisebb baj van, nem komoly. − Hát mi az? − A bal fülében hiányzik a szokásos vájat, a fülkagylóárok. De attól még hallani fog. No, megyek, törődöm a mamával meg a babával. Ahogy az orvos ajánlotta, vízzel kell táplálni, tejjel semmiképp. Nannerl apja nyakába ugrott. − A jóistentől és a mamától öcsikét kaptam! − És a neve Johannes Chrysostomus Wolfgang Gottlieb lesz − döntött Leopold. Az apa habozott a latin Teophilus és a német Gottlieb között, de végtére is a két keresztnév ugyanazt jelentette: „Isten által szeretett”.

11

3 Salzburg, 1761

Leopold Mozart a legszebb kézírásával ezt írta a kottára: „1761. január 26-án, egy nappal ötödik születésnapja előtt, este fél tíz órakor Wolfgang fél óra alatt megtanulta ezt a menüettet és triót.” Tanulni, tanulni, tanulni… A kölyöknek más sem járt a fejében. És hamarabb tudott hangszeren játszani, mint olvasni. Leopold, aki 1757 óta udvari komponista volt a hercegérseknél, maga óhajtotta kézbe venni gyermeke tanítását, főképp pedig zenei képzését. A zeneszerzés valójában sokkal kevésbé érdekelte, mint az, hogy ezt a többiektől oly nagyon különböző kicsiny csodát beérlelje. Wolfgang hol kisgyerek volt, hol valami fensőbb erő kifejeződése, melynek arányai nap mint nap mindjobban ámulatba ejtették az apát, akiben csodálat és nyugtalanság keveredett. De kire bízza a fiút? Az egyháziak nem bíztak a zsenikben, mert gonosz szellem ihletését látták bennük, Leopold pedig nem keresett annyit, hogy magántanárt fogadjon. S ha Wolfgang valóban zenei tehetséggel rendelkezik, hát nem az udvar első hegedűse a legjobb tanár a számára? Anna Mariát ezek a kérdések nem gyötörték. Boldog volt, hogy gyermekei szépen cseperednek, és gondoskodott a háznépről. Gondoskodásának hála, mindenki elégedett volt. A jövő tehát szépnek ígérkezett.

12

BÉCS, 1761. MÁRCIUS Az öt szabadkőműves, aki most egy kocsmában gyűlt össze, olyan páholy2 tagja volt, amely alig egy éve alakult. Mária Terézia 1743 óta haragosan üldözte a szabadkőművesség minden megnyilvánulását, amelyeket a jó erkölcsbe ütközőnek és az egyház szükséges fennhatóságával ellentétesnek ítélt. Dacolva a hatalom villámaival, az öt páholytestvér új páholyt akart alapítani Bécsben. A rituális tevékenységekről persze mindenkinek hallgatást kellett fogadnia. − Nekem van olyan helyiségem, amely nem tűnik föl − mondta a legidősebb, egy elszegényedett arisztokrata. − Milyen megoldást válasszunk? − kérdezte a másik testvér, aki a császári lovardában volt alkalmazásban. − Helyezzük a hangsúlyt a nagyvonalúságra. Adjuk a legjobbat magunkból, az obskurantizmus ellenében. Általános egyetértés. A kis kupaktanács még számos lelkesítő tervet kovácsolt. Ám a kocsmában hirtelen különös csend támadt. Rajtuk kívül egyetlen vendég sem maradt. Annyira belemerültek a beszélgetésükbe, hogy nem vették észre, amint az iddogálók lassanként mind elszállingóztak. Egy szürke kis emberke közeledett feléjük a félhomályos helyiségben, és eléjük állt. − Önök mind a szabadkőművesekhez tartoznak, nem igaz? − Ön kicsoda? − Rendőr, akinek a közrendre kell ügyelnie. − Amit mi nem is fenyegetünk. − Én meg az ellenkezőjéről vagyok meggyőződve − felelt Joseph Anton. − S ugyan milyen bizonyítékokra alapozza ezt a súlyos vádat? − Sok jel mutat erre. Kell-e emlékeztetnem önöket, hogy őfelsége a császárné nem kedveli az önök eszméit? − Mi hű alattvalói vagyunk őfelségének, tiszteletben tartjuk országunk törvényeit, és készek vagyunk megvédeni azt minden támadás ellen! Joseph Anton elmosolyodott. − Ezt örömmel hallom. Az efféle válasz igazán meg kellene nyugtasson. − Hogyhogy „kellene”? − Mert a szabadkőműves mindenekelőtt szabadkőműves, és hűsége elsősorban a rendjéhez köti. − Netán hazugoknak tart bennünket? − A szónoklataik nem hatnak meg, uraim. Már régóta nem indítanak meg még a leglángolóbb nyilatkozatok sem. Csak a dossziéimnak hiszek. Az öt páholytestvér egyszerre emelkedett föl. − Szabadok vagyunk, és szabadon fogunk távozni innen. − Ebben nem akadályozom meg önöket. − Vagyis nincs mit felhoznia ellenünk! − Még nincs. De ne próbáljanak új páholyt alapítani a hatóságok engedélye nélkül − ajánlotta szárazon Joseph Anton. − Önök mind szerepelnek a nyilvántartásunkban, tehát gyanúsak. Egyetlen rossz lépés, és az igazságszolgáltatás lesújt önökre. Térjenek észhez, és felejtsék el a szabadkőművességet. A mi országunkban ennek nincs jövője.

2

A Három Szívhez.

13

4 PRÁGA, 1761. HÚSVÉT A tavaszi nap beragyogta a tájat. A város keleti kapuja közelében egy jó melegen öltözött férfi növényeket gyűjtött. Megérezte, hogy valaki a közelében van, abbahagyta a gyűjtögetést és felegyenesedett. Vagy tízlépésnyire tőle jó kiállású, előkelő öltözetű, komoly arcú, átható tekintetű férfi állt. − Üdvözöllek, testvér. Én a rózsa és az arany tagja vagyok. − Én meg a kereszté. Együtt mormolták a hálaadás végét: „Áldassék az Úr, a mi Istenünk, aki a jelképet adta nekünk.” Az idegen megbontotta felsőruháját, s egy keresztből és rózsából álló ékszert mutatott, amely kék selyemszalagon a bal oldalára volt tűzve. A növénygyűjtő hozzálépett, és megmutatta ugyanazt az ékszert, csak piros színben. A két férfi ugyanahhoz a titkos testvéri szövetséghez tartozott: az arany rózsakeresztéhez. − A nevem Thamos, Théba grófja vagyok, és kérem felvételemet a páholyodba.3 − Honnan tudsz a létezéséről? − Nem A bölcsek kövének igaz és tökéletes elkészítéséről című könyvön alapszik-e? A növénygyűjtő elámult. − Netán… olvastad? − A könyv Egyiptomból, a hazámból származik. Thamos beszélgetőtársában nagy bizalmatlanság ébredt. A különös személy kétségtelenül tudta, hogyan kell felismerni egymást, tudta azt is, mikor végezhető a szertartás és ismerte a szövetség titkos könyvének pontos címét is. De vajon nem valami csaló, akit a bécsi rendőrség küldött? − Kételkedsz bennem? − kérdezte Thamos. − A helyzetre való tekintettel, nagyon óvatosnak kell lennünk. − Megértem. De egy beavatott nem választaná-e inkább a halált, mintsem felfedje a Nagy Mű titkát? A növénygyűjtő kicsit összezavarodva vezette az idegent Prága gyöngyszemének, az alkimisták negyedének mélyére. A császári rendőrségnek itt biztosan nem volt besúgója. Ha a férfi csak álcázza magát, itt senki nem fog a segítségére sietni. Az érkezőknek őr állta útját. − Ez Thamos testvér − mondta a növénygyűjtő. − Szabályosan befogadták a rendbe? − Végigmentem az arany rózsakereszt fokozatain4 − jelentette ki Thamos. − Hol él a legfelsőbb varázsló? − A láthatóban és a láthatatlanban. − Mi a száma? − A hetes. − Ha valóban megtetted a szellemi utat, mutasd meg a követ, amelyet olajos formában birtokolsz. − Ha egy testvér úton van, a bölcsek kövét porítani kell.5 − Elcserélheted-e a páholyunk kincsével? 3

A Fekete Rózsa.

4

Buzgó inas, Gyakornok, Kisebb filozófus, Nagy filozófus, Nagy beavatott, Példás beavatott, Magiszter, Varázsló. Istent tekintették legfelsőbb alkimistának, aki a Szentlélekben, a Mű lényegében tökéletesedik ki.

5

14

− Neked adhatom, de sem eladnom, sem elcserélnem nem szabad. Az egyiptomi mindenre jól válaszolt. − Hol avattak be? − Három skót testvér alakította ezeregyszázkilencvenhatban a Kelet Építészeinek rendjét, s az ő utódaik telepedtek meg Egyiptomban, ahol a bölcsek megőrizték a hatalom szavának titkát. Ott kaptam a tanítást. Az őr eltűnt. Tompa fényben úszó templom tárult föl előttük. − Testvérem, ilyen hosszú út után oltsd szomjadat a forrásnál − szólt egy lágy hang. Az arany rózsakereszt három beavatottja a béke jelét, egy pálmalevelet nyújtott át a vendégnek, s mindhárman háromszor megcsókolták. Thamos teljes hallgatást fogadott, mielőtt felöltötte a „főpapi öltözetet” s letérdelt az imperátor, a szövetség nagymestere előtt, akinek a neve ismeretlen maradt. Egy szertartássegéd hét tincset vágott le az egyiptomi hajából, becsúsztatta őket hét lepecsételt borítékba − ezek az alkimista kemence számára felajánlott áldozatok voltak. A beavatottak dicséretet mondtak a Teremtőre, majd egyazon kupából bort ittak és megosztották a kenyeret. − Rózsa testvérem, vajon te volnál az egyik Ismeretlen Felettes, akit Hermes abbé küldött? − kérdezte az imperátor, egy fekete szemű, hatvanas éveiben járó férfi. − Azt a feladatot adta, hogy keressem meg a Nagy Varázslót. − Életre kelt volna? − Ebben bizonyosak lehetünk, de nem tudom, hol van és mi a neve. Ezért jöttem segítséget kérni tőled. Hallottál-e meglepő teljesítményekről, amelyeket kivételes személy vitt volna véghez? Az imperátor hosszan gondolkozott. − Az arany rózsakereszt rendjének tagjai nem közönséges emberek, de egyikük sem vitt végbe kivételes dolgokat. Megelégszünk annyival, hogy elvégezzük szertartásainkat és titokban gyakoroljuk az alkímiát. − A Nagy Varázsló tehát nincsen közöttetek. − Attól tartok, nincs. − Akkor a szabadkőműves-páholyokban kutatok, s először Bécsben. − Nem tanácsolom neked, Thamos. − És mi okod van erre? − Mária Terézia császárné nagyon ellenségesen viseltetik a szabadkőművesek iránt, akik közül a legfigyelemreméltóbbak beléptek vagy be fognak lépni a rendünkbe. Itt már nincs remény rá, hogy megtaláld a Nagy Varázslót. − Ha csak egyetlen esélyem volna is, megpróbálnám! Az imperátor pillantásából Thamos érezte, hogy az öreg nem hisz a sikerében. − Sötét időket élünk − vélekedett az arany rózsakeresztesek nagymestere. − Még ha a Nagy Varázsló meg született is, el fogják pusztítani. S ha a rombolás erői felismernek egy Ismeretlen Felettest, megsemmisítenek téged.

15

5 SALZBURG, 1762. JANUÁR

− Ki játszik, Mozart úr? − kérdezte csodálkozva a szakácsnő, aki a zene hangjaira megfeledkezett a lábasairól. − Wolfgang − válaszolta komolyan Leopold. − Komponált egy menüettet, azt játssza. − Ez a zene csodálatos! − Menjen, kérem, inkább készítse a vacsorát. „Egy zseni”, mormolta a szakácsnő, miközben Leopold a kisfiú első ütemeit lefirkantotta Nannerl füzetének végére.6 Úgy tűnik, Leopold oktatása kitűnő eredményeket hozott. Wolfgang imádta a matematikát, sosem riadt vissza a feladatoktól, és csak a tanuláson járt az esze. Ennyi tehetség nem érdemelné meg az elismerést? Mikor a két gyerek elaludt, Leopold elmondta feleségének nagy tervét. − Wolfgang és Nannerl készen állnak. − Készen állnak? Mire? − Az utazásra. − De hát hova utaznának? − Münchenbe. Miksa választófejedelem udvarában fognak fellépni, és meglátod, óriási sikert aratnak majd. − Nem kell ehhez a salzburgi hercegérsek engedélye? − Mindent elintéztem. − Hideg van, rosszak az utak, a gyerekek egészsége… − Ne aggódj, minden szükséges orvosságot magammal viszek, megfázásra, torokfájásra, fülgyulladásra. A fekete porunknak meg a bodzavirág teánknak meglesz a hatása. Különben… München csak az első állomás. − Első állomás?! Hová akarsz még menni? − Ha Münchenben minden jól alakul, bécsi útra készülünk. Ha a császárnéhoz és az udvarhoz eljutnak a két csodagyerek sikereiről szóló hírek, biztosan hallani óhajtják majd őket. Elindítjuk Wolfgang és Nannerl karrierjét, és meghódítjuk velük Európát! − Európa… nem túl sok az egy kicsit? Leopold gyengéden megfogta Anna Maria kezét. − Bízz bennem. A Mozart család előtt nagy jövő áll.

BÉCS, 1762. OKTÓBER Minden úgy történt, ahogyan Leopold tervezte. A három müncheni hét nagy sikert hozott, és a személyes hírverés is remekül működött. A hatesztendős Wolfgang akár az éjszakáit is szívesen töltötte volna zongorázással és zeneszerzéssel. Március és szeptember között több 6

F-dúr menüett billentyűs hangszerre, K. 2. ,,K” a „Köchel” rövidítése. Ludwig von Köchel lovag (1800-1877) azzal az ambiciózus tervvel állt elő, hogy összeállítja Mozart összes művének kronologikus és tematikus katalógusát. A Köchel-jegyzék először 1862-ben jelent meg. A zenetudományi kutatások lehetővé tették számos tévedés helyreigazítását, de az összes mű keletkezési dátumát máig nem sikerült teljes pontossággal megállapítani.

16

billentyűs hangszerre írt menüett született. Leopold ügyelt rá, hogy hallgathatóvá tegyék őket; az egyik darab, egy téma, kidolgozás és variáció különösen a szívéhez nőtt. 7 Figyelemmel kísérte a zenei formák fejlődését, s fiának megtanított egy viszonylag új és még kevéssé kiaknázott zenei struktúrát. Jó pedagógus volt, de nem kevés figyelmet szentelt tanártársai újításainak is. Apa és két gyermeke micsoda büszkeséggel szálltak fel szeptember 18-án a Bécs felé tartó postakocsira! Leopold érezte, hogy ez a második utazás olyan diadalt hoz, melytől minden ajtó megnyílik majd gyermekei előtt. Mindenhonnan azt hallották, hogy a bécsi arisztokrácia türelmetlenül várja a két kis csodagyereket. Az már bizonyos volt, hogy a legelőkelőbb szalonokban játszanak majd, de Leopold más ambíciót is dédelgetett, éspedig hogy Schönbrunn is fogadja őket. Hála Mozarték gazdag háziurának, Lorenz Hagenauer-nak, aki máris nagy csodálója lett Wolfgangnak, Leopoldnak elegendő pénze volt, hogy az utazás és a szállás költségeit fedezze. Most már csak a tehetségen múlik minden! 1762. október 6-án Wolfgang felfedezte Bécset, ezt a kétszáztízezer lakost számláló, lenyűgöző várost. Az ötezerötszáz emeletes házzal ékeskedő történelmi központját megerősített falak védték, körülötte tágas, zöld sík területtel, ahová tilos volt építkezni. A belvárost a pompás székesegyház, a Stefansdom uralta, a főtéren, a Grabenen állandó volt a nyüzsgés. A legújabb divat szerinti ruháikat szívesen mutogató bécsiek ott parádéztak az utcákon, amelyeken több mint négyezer hintó és kocsi járt nap mint nap. Mozartékat azonnal magával ragadta a nagyvilági forgószél. Szalonról szalonra járva Wolfgang és Nannerl néhány nap leforgása alatt valóságos sztárokká lettek, akiket egymás kezéből kapkodtak az előkelőségek. Végül Colloredo alkancellár házában, akinek fia ragyogó egyházi karrier előtt állt, bejelentették a várva várt hírt: október 13-án, délután háromra várják Mozartékat a császári kastélyban, Schönbrunnban.

Bécs, 1762. október 13. Leopold tehát fölfedezte Schönbrunnt, a beszélő nevű („szép kút”) kastélyt, ahol még visszhangoztak Gluck8 három nappal korábban, 10-én bemutatott Orfeusz-ának dallamai. A nagyszerű királyi birtok, árnyas sétányaival, parkjaival, lugasaival és szökőkútjaival Versailles-t idézte. Mária Terézia érdeme volt, hogy a park és a kastély megszépült; a császárné lovardát, botanikus kertet és egy új színházat is létesített. Mindazonáltal, könnyed fényűzésről szó sem lehetett, mert a társuralkodó, II. József gyűlölte a luxust és a fölösleges költekezést. A szóbeszéd szerint a lovaival többet törődött, mint saját magával. Udvaroncoktól sem nyüzsgött Schönbrunn. Elvégre nem szórakozni, hanem dolgozni voltak ott. A koncertek azonban hozzátartoztak a bécsi kultúrához, és az udvar nem mutatkozott közömbösnek az új tehetségek iránt. Wolfgang elbűvölte hallgatóságát − végtére is ugyanolyan ügyesen játszott kendővel letakart kézzel, mint amilyen boszorkányosan blattolta a nehéz kottákat. Meglepte közönségét, amikor egy főherceg hamis hegedűjátékára panaszkodott, és meghatott mosolyt csalt az arcukra, hogy amikor elcsúszott a fényesre csiszolt padlón, s az őt fölsegítő MarieAntoinette-nek bátran kijelentette: „Ha felnövök, elveszlek feleségül!” Mária Terézia ölébe vette, megcsókolta a kisfiút, és megérdeklődte, miért akarná feleségül venni Marié-Antoinette-et. „Hát hogy megjutalmazzam − felelte Wolfgang nagy komolyan −, hiszen jó volt hozzám.” A császári kihallgatás végére, este hatra Leopold Mozart fia meghódította a bécsi udvart. 7 8

H-dúr Allegro zongorára, K. 3. 30 Christoph Willibald Gluck (1714-1787) 1754 óta lakott Bécsben.

17

6 BÉCS, 1762. OKTÓBER 21.

− Siess, Wolfgang, még elkésünk! − Rosszul vagyok, papa. − De hát tudod, milyen fontos ez a koncert! Most nem szabad elhagynod magad. − Tényleg nem érzem jól magam… Fáj mindenem. Leopold a gyerek homlokára tette a kezét. Forró volt. Ilyen lázasan nem volna képes a szokásos virtuozitásra. Nannerl pedig egészséges, majd ő lesz a mutatvány. A sietve elhívott, igen költséges doktor skarlátot állapított meg, valamint a kimerültségnek köszönhető igen rossz általános állapotot. Többheti pihenőt írt elő. Leopold bosszús volt, de megadta magát. A kezelés jó kis summába, ötven dukátba9 került, nem számítva a lemondott koncertek miatti keresetkiesést. „A boldogság törékeny, mint az üveg − zsörtölődött. − Milyen könnyen eltörik az ecetes kancsó!” Leopold nem győzte a magas személyiségek bocsánatát kérni, akik csalódottak voltak a magánkoncertjeik elmaradása miatt; jobb híján Nannerlt tolta előtérbe, de a lányból hiányzott öccse varázsereje. Együtt ragyogtak, öccse nélkül azonban Nannerl elszürkült. Leopold gondosan ápolta Wolfgangot, és nem erőltette, hogy mielőbb lábra álljon. Joggal tartott tőle, hogy a visszaesés akár végzetes is lehet, türelmesen kivárta a teljes felépülést. * A felépülés pedig decemberben egy rendkívüli esemény kíséretében következett be. A hatesztendős Wolfgang teljesen egyedül megkomponált egy billentyűs menüettet. 10 Mégpedig nem valami iskolás gyakorlatocskát, érdektelen művecskét, hanem egy igazi első művet, egyetlen alaptéma kidolgozására építve. Leopold megdöbbent, de nem mutatta érzelmeit. Pedig ez volt az a pillanat, amikor meghozta élete egyik legnagyobb döntését: elhatározta, hogy életét ezentúl teljes egészében egy lángész, saját fia pályafutásának áldozza. A gesztus valódi önfeláldozást jelentett: lemondott saját zeneszerzői ambícióiról. Persze megrendelésre néha még alkotott alkalmi zenéket, de a gyermek első művének hangjegyei mögött felragyogó tehetséget nemcsak túlszárnyalni, de megközelíteni sem tudja. Amikor Wolfgang felépült, Leopold újra felvette a kapcsolatot a bécsi előkelőségekkel újabb koncertsorozat ügyében. Nagy meglepetésére ezúttal tartózkodó fogadtatásra, nemegyszer közömbösségre talált. Csalódottsága múltán Bécs más szórakozás után nézett az év végi ünnepek közeledtével. A további tartózkodás költségeit elkerülendő, Leopold megelégedett néhány visszhangtalanul maradó fellépéssel, majd úgy döntött, hazatérnek Salzburgba.

MÜNCHEN, 1762. DECEMBER VÉGE Thamos folytatta a keresést. Meg sem legyintette a kétely, hiszen Hermes abbé nem tévedhetett. Legnehezebben a hideget viselte. A betegségeket az alkímiai elixírrel szerencsére 9

1 dukát = 4 és fél forint (gulden); 1 forint = szűk 20 euró G-dúr menüett, K.I.

10

18

sikerült elkerülnie. S ha pénzforrásai elapadással fenyegettek, a rózsakeresztesek laboratóriumaiban csinált egy kis aranyat. Az egyik müncheni szalonban tartott koncert alkalmával pillantása keresztezte egy másik férfiét, aki valahogyan elütött a többiektől. Az élénk szemű embert láthatólag kevéssé érdekelte a nem túl nagy átéléssel játszó csembalista súlytalan zenélése, s az egyiptomira szegezte tekintetét. A koncert végén odalépett hozzá. − Tobias Philippe von Gebler vagyok. Nincs szerencsém ismerni önt. − Thamos, Théba grófja. − Théba… Hol is található ez a hercegség? − Napkeleten. − Örömét leli ebben a kellemes városban, a szigorú tél ellenére is? − Kivéve amikor esik, mint most is. Éppen egy ragyogó nap ért véget. A lenyugvó nap rózsaszínnel szegélyezte a ritkás felhőket. Gebler tekintete megváltozott. − Menjük innen, testvérem, járjunk egy kicsit. Úgy majd nem hallhatnak kíváncsi fülek. Miután búcsút vettek vendéglátóiktól, egy nyugodt utcácskába fordultak be, ahol könnyűszerrel észrevehették esetleges követőiket. − Honnan jön? − kérdezte Gebler. − Egy Szent János-páholyból.11 − Isten hozott, testvérem. Minden páholy nyitva áll az ön számára, de nagyon óvatosnak kell lennünk. Bécsben Mária Terézia nagyon bizalmatlan a szabadkőművesekkel szemben. Itt Münchenben nagy felfordulások készülnek. Hamarosan megszabadulunk az angol befolyástól, hogy elmélyíthessük szertartásainkat és fejleszthessük saját szellemünket. Mi a helyzet keleten? − Az iszlám uralkodik, s birodalmát ki is akarja terjeszteni a világra. − Én vagyok az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy a háború a törökökkel elkerülhetetlen, de senki sem hallgat rám. Szüksége van szállásra? − Köszönöm, nincs. Egy küldetést kell teljesítenem: találnom kell egy kivételes lényt, aki átadja az emberiségnek Napkelet fényét. Tobias von Geblernek földbe gyökerezett a lába. − Komolyan mondja? − Nagyon komolyan. − Ön tehát… a Napkelet Építőmestereinek rendjéhez tartozik, akikről azt hittük, régen kihaltak? − Számukat ismerem. − Hiszen… ez nagyszerű hír! De nem hinném, hogy a mi páholyainkban megtalálja, akit keres. Nagy fáradsággal építgetjük egyelőre szerény építményünket, és még nem jött hozzánk lángeszű építőmester, hogy betöltse lelkünket. − Pedig létezik. Olyan dolgokat fog véghezvinni, amelyek majd felfedik igazi természetét. − Ami a nagy teljesítményeket illeti, az utóbbi időkből nem látok mást, mint azt a koncertet, amelyet egy hatéves kislegény adott Schönbrunnban a császárné jelenlétében. Bécs két hónapig csak róla beszélt. − Hogy hívják? − Mozart. Az apja muzsikus Salzburgban, a hercegérsek szolgálatában. − Azt mondja, nagy teljesítmény… − Az bizony. A hozzáértők szerint a fiúcska virtuozitása egészen kivételes. Állítólag még komponált is néhány nem is megvetendő darabocskát. Ebben azért az apja kezét gyanítják, 11

Ez az egyik fő kérdés-felelet-pár, amelynek segítségével két szabadkőműves felismerheti egymást. A mondat a Keresztelő Szent Jánostól fennmaradt ezoterikus hagyományra utal.

19

lehet, hogy ő a valódi szerző. Szegény gyerek. Az apja úgy használja, mint valami mutatványos látványosságot. Eljön a nap, amikor már nem lesz gyerek, és nem tudja meghódítani a kíváncsiakat. Erre a kis Mozartra szerintem igen kegyetlen sors vár − ő bizonyosan nem a Nagy Varázsló. Von Geblernek valószínűleg igaza volt. Hermes abbé elfelejtette volna pontosítani, hogy a Nagy Varázsló gyermek? Vagy amikor azt mondta, fel kell építeni azt az embert, aki majd továbbadja a Fényt, vajon az illető fiatal korára célzott? − Adja meg nekem a címét − unszolta Gebler az ifjú Thamost. − Értesíteni fogom a következő ülésünk időpontjáról. A testvérek sok mindent szeretnének kérdezni öntől.

20

7 SALZBURG, 1763. JANUÁR

Leopold egyre csak bosszankodott, amikor január 5-én hazaérkeztek Salzburgba. Jó, jó, Wolfgang tehetsége elkápráztatta Bécset, de milyen rövid időre! Pedig biztos volt benne, hogy fia nem puszta divatjelenség. De most hogyan hódítsák vissza a császári udvart? Először is, szakadatlan munkával. Leopold tehát ismét tanulásra fogta fiát, éspedig ezúttal hegedülnie kellett. És bármilyen tehetséges is, évekbe kerül, amíg elfogadható szintre jut a hegedűjátéka. Az ellenpontot, bármilyen nehéz volt is, Wolfgang bámulatos könnyedséggel gyakorolta; azzal szórakozott, hogy kombinációiban „Basszus hercegnek”, „Tenor márkinak” és „Alt uramnak” nevezte el a szólamokat. Mielőtt újra kapcsolatba lépett Béccsel, Leopold fontos előléptetésre várt Salzburgban. Végtére is tapasztalata, hozzáértése révén érdemessé vált arra, hogy a legmagasabb posztot elnyerje. Annál nagyobb volt a csalódása, amikor a döntés megszületett: a hercegérsek Francesco Lollit nevezte ki udvari karmesterének, s Leopoldnak meg kellett elégednie a helyettesi poszttal. − Biztos állás, rendes fizetés − vélte Anna Maria, aki boldog volt, hogy ura ilyen magas szakmai elismerésben részesült. − Bizonyára igazad van. De azért… − Wolfgang jövőjére gondolsz, ugye? Ne aggódj! Ő is belép majd a hercegérsek szolgálatába és békés, boldog élete lesz. − Lehetséges, lehetséges. No, készíts nekünk egy jó vacsorát.

Salzburg, 1763. február A jó hír futótűzként terjedt egész Európában: véget ért a hétéves háború! Franciaország és Anglia, Ausztria és Poroszország felhagytak a gyarmati rivalizálással. Mária Terézia átengedte Sziléziát Poroszországnak, és helyreállította a békét. Végre utazhattak, nem kellett folyton attól rettegniük, hogy útközben lemészárolják őket! Leopold újra tervezgetni kezdte a jövőt. − Meghódítjuk Európát, meg bizony! − jelentette ki.

Salzburg, 1763. június 9. Leopold ellenőrizte a kerekeket, azután Anna Maria, Nannerl és Wolfgang társaságában beszállt a kocsiba. A gondosan kidolgozott útvonal Münchenből Frankfurton, Kölnön és Brüsszelen, az osztrák fennhatóságú Németalföld fővárosán keresztül Párizsba vezetett, ahol majd Wolfgang és Nannerl dicsőséges nemzetközi hírnévre tesz szert. Majd amikor Versailles-ban játszanak, hírük átröpül minden határon… A helyettes udvari karnagy nem rejtette véka alá terveit fenséges ura, a salzburgi hercegérsek előtt. A kedélyes és nagyvonalú Siegmund von Schrattenbach nem ellenezte a hosszú utazást − hiszen a siker révén a városra is dicsőség vár…

21

Leopold megingathatatlan volt, de nem dúskált a lehetőségekben. Nem is ringatta magát illúziókba, tudta, hogy senki nem várja tárt karokkal a gyermekeit. Számos ajtón kell majd áthatolni, meghívásokat kicsikarni a nagyuraktól, koncerteket szervezni, amelyek nagy része nem lesz nyereséges − küzdelmes út visz majd a hírnévig. Röviddel indulásuk előtt Wolfgang megkomponálta első lassú tételét, amelyben hétéves korához képest váratlanul komoly hang csendült meg.12 És Leopoldra várt még néhány meglepetés! A hosszú koncertkörút első állomásán, Münchenben, a választófejedelem jelenlétében a kis Mozart hivatásosokat megszégyenítő módon hegedült. Wolfgang mindössze öt hónap alatt e nehéz hangszer mesterévé vált.

Frankfurt, 1763. augusztus 25. Egy nagy sikerű koncert után tizennégy esztendős ifjú lépett a hétéves zongoraművészhez. Szeretett volna gratulálni neki és megköszönni a felemelő pillanatot, amellyel megajándékozta őt. De Goethe megriadt, és képtelen volt a legcsekélyebb bókot kinyögni; félt, hogy csak nevetséges szavakat találna, amelyek nem illenek e kivételes muzsikus lángelméjéhez, így inkább visszahúzódott, s nem tudta, vajon a csoda maradandónak bizonyul-e és a gyermek Mozart megküzd-e a múló idővel. Mozarték kocsiba szálltak hát, és folytatták útjukat; Wolfgang pedig ismét a Rücken-be, az ő saját „hátsó birodalmába” menekült, egyfajta képzeletbeli országba, amely feledteti vele az utazás egyhangúságát és fáradalmait. A család inasa, Sebastian Winter térképet rajzolt erről az álombirodalomról, amelyben Wolfgang volt az uralkodó. Városainak lakói úgy bántak a gyerekekkel, hogy azok mind jók és szófogadóak voltak. Csakhogy sajnos az inas elveszítette ezt az oly értékes térképet. Látva, hogy fiuk a könnyeivel küszködik, apa és anya keresni kezdték az értékes rajzot. Ekkor Thamos lépett a gyerekhez, aki a nyitott ajtó mellett ült a kocsiban. − Ezt a térképet szeretnéd? Wolfgang kikapta a kezéből a kincset. − Hol találtad? − A földön, az egyik ló mellett. − Ki vagy te? − Valaki a Rücken-ből. − Te valóban… létezel? − Igen. − És elkísérsz? − Igen. De most pihenj. Rücken titokzatos lakosa eltűnt. Wolfgang hívta a szüleit és megmutatta nekik a térképet, bár azt nem mesélte el, hogy egyik alattvalója hozta vissza neki. Ez most már az ő titka. Thamos a kocsi után nézett, amely magával vitte a Mozart családot − s immár nem kételkedett. Az egyiptomi felismerte a Nagy Varázslót − a pillantásáról, lelke fényességéről, sugárzó személyiségéről. A felfedezés ezer és egy kérdést ébresztett, hiszen a gyermek körül sötét erők ólálkodtak. Sikerül-e legyőzni őket, vajon nem válik-e sikertől bódult virtuózának, képes lesz-e a beavatottak igaz életét élni, nem enged-e e világ szirénhangjainak, nem hátrál-e meg a hatalmas feladat elől, amelyet Thamos rábíz majd?

12

H-dúr Andante, K. 9b. 38

22

Az egyiptomi küldetése, amelyhez az is hozzátartozott, hogy a kételyektől gyötört szabadkőműves-páholyoknak továbbadja a Hagyományt, szinte megvalósíthatatlannak tűnt. Mesteréhez, Hermes abbéhoz fohászkodott, adjon erőt, amire mindehhez szüksége lesz.

23

8 PÁRIZS, 1763. NOVEMBER 18.

Az időjárás borzalmas, az utcák mocskosak, az emberek nem túl barátságosak. De Mozarték végre úti céljukhoz, Párizsba értek. − De jó volna Salzburgban lenni − mormolta Anna Maria. − Lesz valami tisztességes szállásunk és megfelelő ennivalónk? − Ne aggódj, mindenről gondoskodtam − válaszolta Leopold. Nannerl szunyókált, Wolfgang pedig a Rücken-jében utazgatott, ahol újra és újra találkozott azzal a jóakaratú alattvalójával, aki visszaadta neki birodalma térképét. Nem azt bizonyította-e ez a számára, hogy az őszintén megélt érzés valósággá válik? A szellem világa, akárcsak a zenéé, nem a képzelet szülötte. Elegendő erősen akarni − és megjelenik. Leopold sem üres ábrándokat kergetett, hanem nagyon is átgondolt tájékozódási pontok alapján vágott bele a nagy kalandba. Arco gróf, a salzburgi udvari főkamarás ajánlólevelet adott neki veje, von Eyck gróf számára. A gróf fogadta Mozartékat beauvais-i házában és kellemes tartózkodást kívánt nekik. Az udvariassági formaságok után Leopold előtárta a legnagyobb problémát. − Tudna-e segíteni, uram, koncertek szervezésében? Fiam és leányom igazi csodagyerekek. Meghódították a német és osztrák nemességet. Itt is óriási sikerük lesz. A gróf zavartnak tűnt. − A párizsiak nem könnyű emberek és igen szeszélyesek. Ráadásul a zene nem tartozik legkedveltebb időtöltéseik közé. De azért néhány szalonba bevezethetem önöket. − És… Versailles? − Ne nagyon számítson rá! Az udvarnál csak valódi hírességeket fogadnak. − A gyermekeimnek Bécsben, Münchenben, Frankfurtban tapsoltak…! − De nem Párizsban. Leopold derűlátása megrendült. Ha ez az utazás végül mindössze néhány szalonbeli sikert ad, az katasztrófát jelent.

PÁRIZS, 1763. NOVEMBER 20. − Honnan érkezett? − kérdezte Thamostól a páholy nagymestere. − Napkeletről, ahol azt kerestem, ami elveszett és amit meg kell találni. Mivel ismerte a Mesterség titkát, a magas rangú idegent előbb bezárták egy hét láb magas kartontoronyba, majd kiengedték és egy szobába vezették, ahol a nagymester, itt Cyrus király megtestesítője, Napkelet lovagjává ütötte: kardlappal háromszor érintette a vállát, majd megölelte. Ez az egyszerű ceremónia világossá tette Thamos számára, milyen nyomorúságos állapotban van a francia szabadkőművesség. Dilettáns, állhatatlan mozgalom volt ez, amely egyenlőségről álmodozott és suttogva bírálta a királyságot és az egyházat. A páholyok szívesen befogadták a kíváncsiskodókat is, akik csak azért jöttek, hogy magas rangú emberekkel érintkezhessenek és részt vehessenek a gazdag és bőségesen leöblített vacsorákon. Az étkezés alatt az egyiptomi igyekezett megszerezni azokat az értesüléseket, amelyekért idejött.

24

− Hogyan arathat sikereket egy fiatal külhoni művész Párizsban? − Egy szűk értelmiségi kör jóváhagyását kell megszereznie; ők döntenek mindenről − felelte asztalszomszédja. − Ők elindíthatnak vagy derékba törhetnek ragyogó karriereket, megfellebbezhetetlen ítéleteket hoznak, noha ők maguk soha nem alkotnak semmit. Nem tűrik, hogy bárki a felségterületükre hatoljon. Amíg ez a szűk kör nem nyilatkozik kedvezően egy művészről, addig az a művész olyan, mintha nem is létezne. − Van-e vezetőjük, akinek meghatározó a véleménye? − Hogyne, Grimm báró! A báró az enciklopédisták barátja, Orléans herceg titkára, a szellemi és művészeti élet teljhatalmú bírája. Fehér zsarnoknak is nevezik, annyira púderezi magát.

PÁRIZS, 1763. NOVEMBER 25. A regensburgi születésű, negyvenéves Friedrich Melchior von Grimm13 meglehetősen öntelt volt: noha bárminemű alkotó tevékenység távol állt tőle, a saját ítéletét megkérdőjelezhetetlennek tartotta. A szája körül játszadozó mosoly csipkelődő, olykor egyenesen kegyetlen természetről árulkodott, magabiztosságát semminemű kétely nem kezdhette ki. Véleménye alkalmanként megvásárolható volt, s a báró az enciklopédisták olykor szélsőséges irányzatai és a hatalom között egyensúlyozva uralta a párizsi kultúrát. − Théba grófja kér bebocsáttatást − jelentette személyi titkára. Grimm a szemöldökét ráncolta. − Sosem hallottam róla… Kiféle-miféle? − Drága öltözék, legújabb divat, előkelő megjelenés. Minden bizonnyal szép vagyona lehet. − Vezesd a kis szalonba, és szolgálj föl kávét. Thamos fellépése nagy hatást tett a báróra. Ilyen intenzitású pillantással ritkán találkozik az ember. − Köszönöm, hogy fogadott, báró. Nagy megtiszteltetésnek veszem, és hálás vagyok érte. Keletről jőve, most fedezem fel ezt a ragyogó várost, az irodalom és a művészetek fővárosát. S Párizs nem kis részben önnek köszönheti a hírnevét. − Ne túlozzunk − tiltakozott Grimm, akinek láthatólag hízelegtek ezek a szavak. − Nem túlzás ez! Mihelyt filozófiáról, irodalomról, zenéről vagy festészetről esik szó, mindjárt önt említik. A tehetség sosem kerüli el a figyelmét. Én magam, sajnos, nem rendelkezem ezzel a tisztánlátással, s nem tudok ítéletet formálni arról a különleges jelenségről, aki most érkezett Párizsba. Thamos szavai felkeltették Grimm báró kíváncsiságát. − Azt mondja, jelenség?… Kiről van szó? − A kis salzburgi Wolfgang Mozartról, aki nővérével érkezett, hogy koncertezzen Párizsban. A gyermek állítólag komponál is. De vajon csak egy kis mutatványos majomról van szó, vagy valódi tehetségről? Csak ön képes rá, hogy megkülönböztesse az igazit a hamistól. A báró helyeslően bólintott. 1763. december l-jén cikket írt híres Irodalmi, filozófiai és kritikai levelezés-ébe. Az írás óriási visszhangot keltett Párizs befolyásos köreiben. „Az igazi csodák éppen elég ritkák ahhoz, hogy az ember ne felejtse el felhívni rájuk a figyelmet, ha alkalma van találkozni eggyel… Wolfgang Mozart olyan rendkívüli jelenség, hogy nehezünkre esik hinni a 13

Nem rokona a híres meseíró testvérpárnak

25

szemünknek és a fülünknek… Hihetetlen, ahogyan ez a gyermek egy egész órán át játszik emlékezetből, s átengedi magát zsenije ihletésének… Csodálatra méltó könnyedséggel ír és komponál.” Leopold legalább tízszer egymás után elolvasta a levelet. Másnap reggeltől özönlöttek a meghívások. Karácsony estéjén pedig megjött a legpompásabb ajándék: meghívás Versaillesba!

26

9 VERSAILLES, 1764. JANUÁR 1.

A nyolcéves Wolfgang Mozart csodálatosan játszott a versailles-i királyi kápolna orgonáján. A kis salzburgi családot ezután vendégül látták a „grand couvert”-en, a parádés díszvacsorán, melynek során Franciaország királynéja németül társalgott a csodagyerekkel. Leopold a mennyekben járt. Erőfeszítéseit végre teljes siker koronázta! Nemcsak a koncertért felajánlott csinos összegről, az 1200 fontról volt szó, hanem elsősorban a fia hírnevéről. Távolról sem volt azonban ennyire elragadtatva a harmincnégy esztendős sziléziai zeneszerzővel, Johann Schoberttel való találkozásától. A szemtől szembe hízelgő, máskor meg rossznyelvű Schobert megmutatta Wolf-gangnak a műveit, aki jónak találta és hamar elsajátította őket. „Schobert a divat szerint váltogatja a vallását” − vélekedett Leopold, s ösztönösen távol tartotta magától ezt a zsákmányra leső figurát. Párizs nemigen nyerte meg Leopold tetszését. Minden nagyon drága volt, a visszataszító eleganciájú nők pedig leginkább a berchtesgadeni festett játék babákra emlékeztették. Ahogy kitette az ember a lábát az utcára vagy betért egy templomba, mindjárt feltűnt egy vak, béna, sánta vagy férgektől hemzsegő koldus. De micsoda boldogság volt, amikor Wolfgang megtette első nyilvános zeneszerzői lépéseit − két, csembalóra és hegedűre írt szonátával,14 melyeket madame Victoire-nak, XV. Lajos leányának ajánlott. Ebben az opusban az ifjú szerző felhasználta korábbi munkáinak elemeit, és a darab híven tanúskodott a több hónapnyi szakmai munkáról. S a fiú máris belevágott két újabb szonátába, ezúttal madame de Tessé számára.15

PÁRIZS, 1764. MÁRCIUS 9. Ezen a zimankós reggelen Leopold és fia a rossz hírű Place de Gréve közelében sétáltak, ahol úgyszólván naponta akasztottak halálraítélteket. Egy borostás, baljósan vigyorgó ember megszólította őket. − Akarnak valami szépet látni, tisztelt urak? Az első sorban biztosítok helyet! Mindjárt akasztanak egy szobalányt, egy szakácsnőt és egy kocsist, mert megloptak egy gazdag vak embert! − Ez itt nem is árt, különben senki nem lenne biztonságban − vélte Leopold. − Eresszen, barátom. − Úgy látszik, nem érti, drága monsieur. Kénytelen lesz megnézni az előadást − engem meg kell fizetni a szolgálataimért. Az erszényét, de nyomban, különben…! A borostás fickó kést rántott. − Rajta, nem tréfálok! Ebben a pillanatban egy finom úr a sétabotjával keményen ráhúzott a zsivány karjára, és lefegyverezte, mire az nyomban elszelelt. − Nem tudom, hogyan köszönjem meg önnek − sóhajtott megkönnyebbülten Leopold. − A jövőben kerüljék a rossz hírű környékeket − javasolta Thamos. − Párizs veszélyes város. 14 15

K. 6 és 7. K. 8 és 9.

27

A megmentő ezzel eltűnt. Wolfgang felismerte képzeletbeli királyságának lakóját, aki először inasnak álcázta magát, s most nemesként jelent meg. Ilyen oltalom mellett az ifjú komponistának nem volt mitől tartania.

London, 1764. április − Még egy utazás, papa? − Muszáj, Wolfgang. Párizs túl kicsi lett számodra. A híred eljutott a londoni udvarhoz, fel kell lépned Angliában. A kölyök sóhajtva beletörődött sorsába. Végül is, ha hagyják játszani meg komponálni… Mihelyt Londonba értek, Leopold új kottafüzetet adott Wolfgangnak, amelybe a kompozíciós gyakorlatait lejegyezheti. Az első művek megjelentetése nem mentesítheti az ifjú alkotó-tanoncot a tanulmányai folytatásától. Most már egy másik stílust kell tökéletesítenie, amely különbözik a Salzburgban gyakorolttól. Thamos könnyen rátalált a legbefolyásosabb szabadkőműves-páholyra, s miután nemes, jómódú és erkölcsös testvérként ismerték meg, alkalma volt néhány szót suttogni az angol király egyik miniszterének fülébe. Így a Hannover-házból származó ifjú III. György és hitvese, Charlotte von Mecklenburg-Strelitz 1764. április 27-én este hat órakor fogadta Mozartékat. Az uralkodó imádta az orgonát, neje énekelni szeretett. A nagy zenebarát uralkodói pár, alattvalóik őszinte örömére, egyszerűen, közvetlenül viselkedett. Wolfgang tehetsége őket is bámulatba ejtette, és örömmel látták, hogy egy híres, már harmincas éveiben járó muzsikus, Johann Christian Bach szárnyai alá veszi az ifjú csodagyereket. Az immár teljesen elfeledett Johann Sebastian Bach fia bevezette Wolfgangot az angol közönség által oly nagyon kedvelt gáláns és könnyed stílus rejtelmeibe. Segítségével a Mozart család előtt megnyíltak az angol társaság színe-javának ajtói, és hosszú órákat töltött a csembaló mellett a tanulni vágyó ifjonccal. − Tudja-e, kedves Leopold, hogy mit forgat a fia a fejében? − Remélem, semmi rosszat! − Nyugodjék meg! Bámulatos, egészen bámulatos… Már opera komponálására gondol, az ő korában! − Korai, ez még túl korai lenne. − Formálódó zsenijét látva, miért is ne? Mindent meghallgattatunk vele, ami Londonban most sikeres, mindjárt a saját műveimet is. Bach viselkedése megnyugtatta Thamost. Johann Christian közepes zeneszerző volt, Wolfgang elkápráztatta őt, s ő őszintén segíteni akart a fiúnak. A király május 19-én kegyesen újabb kihallgatáson fogadta Mozartot, s a lelkesedés most sem maradt el. Az udvaroncok szerint Mozarték hamarosan az uralkodó család bizalmasai lesznek. Május 28-án például, a St. James Parkban a király megállíttatta hintaját, s az ajtaját kinyitva vidáman üdvözölte Wolfgangot, aki szülei társaságában sétált. Június 5-én Leopold fia és leánya első nyilvános koncertjüket adták a St. James Park közelében levő Spring Garden nagytermében. Június 29-én pedig Wolfgang a Ranelagh-ban játszott egy orgonaversenyt, az új kórház javára rendezett jótékonysági koncerten. Ez a nagyvonalúság elbűvölte az angolokat. Wolfgang bizonyára továbbra is népszerű különlegesség maradt volna, ha apja augusztusban meg nem betegszik. Így aztán inkább Chelsea-ben szálltak meg, a fővárosi nyüzsgéstől kissé távolabb eső bájos elővárosban. A fiú arra használta a nyugalmas időszakot, hogy új műfajjal ismerkedjen: a szimfóniával. Sok-sok hangszert egyszerre énekeltetni − micsoda izgalmas kaland!

28

Thamos megszerezte a szükséges értesüléseket, és megnyugodott: Leopold fel fog épülni. Amikor üzenetet kapott von Geblertől, hogy sürgősen utazzék Németországba, és keresse föl Hund bárót, az egyiptomi elhagyta Angliát. Wolfgang nem forgott veszélyben.

29

10 KlTTLITZ, 1764. DECEMBER

A jó negyvenes Karl von Hund báró, az oberlausitzi Lipse örökös ura teljesülni látta leghőbb vágyát. A Drezdától úgy hatvan kilométerre fekvő Kittlitzben megalapította egy új rítus anyapáholyát,16 melynek jövője fényesnek ígérkezett. A nagyvállalkozás 1751. június 24-én öltött testet, amikor a báró és néhány testvér egy Naumburghoz közeli barlangban berendezett alkimista laboratóriumban összegyűltek. Ebben az új rendben ezoterikus hagyományra alapuló igazi, magasabb fokozatok lesznek. Az Egyiptomban született beavatás rítusát az esszéniánusok adták tovább az első keresztényeknek, majd a Szent Sír Jeruzsálemben megtelepedett kanonokai őrizték, akik újra életre akarták kelteni a régi rendet, ezért megalapították a Templomosok rendjét, s néhány lovagot a legmagasabb beavatásban részesítettek. A templomosok azonban túlságosan bíztak időleges hatalmukban, és nem tartottak sem Szép Fülöp francia király kapzsiságától, sem V. Kelemen pápa gyávaságától. Kivégzése előtt Jacques de Molay átadta unaköccsének, Beaujeu grófjának a rend kincseit, a jeruzsálemi királyok koronáját, a hétágú arany gyertyatartót, a relikviákat, az évkönyveket és a beavatási rituálékat. Beaujeu, aki megmenekült Szép Fülöp gyilkosaitól, vérét a „tökéletes építészek” rangjára emelt kilenc lovag vérével vegyítette, és megparancsolta nekik, hogy vonuljanak száműzetésbe, mert így továbbadhatják a rend titkait. Skóciában találtak menedékre, ahol páholyokat létesítettek, de azokba csak gondosan kiválasztott beavatottakat vettek föl. Karl von Hund úgy akarta újjáéleszteni és hatalommal felruházni a hagyományt, hogy kialakított egy magas fokozatokból álló rendszert, amelynek az egész európai szabadkőművességre ki kellett terjednie. Úgy vélte, a németek feladata, hogy újjászervezzék és a hatóságokkal elismertesse a templomosok rendjét. Az új szabadkőműves-rendszer a Templomos Szigorú Engedelmesség nevet vette föl, születésének dátumát pedig jelképesen 1314. március 11-ére, Jacques de Molay kivégzésének napjára tették. Ahhoz persze, hogy a vezetők odaadással dolgozzanak a rend kifejlesztésén, birtokok kellenek, iskolákat kell nyitni és fizetéssel ösztönözni a vezetőket. Néhány meggyőződéses testvér társaságában a báró négy évet és igen sok pénzt áldozott a rituálék és az alapszabály végleges kidolgozására. Ám az 1756-ban kitört rettenetes hétéves háború megtörte ezt a kezdeti lendületet. Az új templomosok, akik csaknem mind katonatisztek voltak, indultak a harcmezőre. Hund báró pedig, akit a poroszok fenyegettek és akinek a birtokait fölégették, Csehországban lelt menedéket. A hubertsburgi béke kihirdetése után Hund ismét hozzálátott a munkához, és 1764-től kezdve nagyon sok szabadkőműves akart csatlakozni a templomos Szigorú Engedelmességhez. Hund jottányit sem engedett az elvekből és a fegyelemből. Minden testvérnek, aki a szokásos szabadkőművességhez képest „meg kívánt javulni”, alá kellett írni egy elfogadó nyilatkozatot és engedelmességet kellett fogadnia az Ismeretlen Feletteseknek, akik közé a báró nem tartozott, mint maga is elismerte.17 16

A Három Oszlophoz. A rend nyolc tartománya a templomosok nyolc közigazgatási régiójának felelt meg, s egész Európát, sőt Oroszországot is lefedte. 17

30

− Uram, Théba grófja óhajtja tiszteletét tenni − jelentette a báró titkára. A báró igyekezett minél több vagyonos arisztokratát az új rendhez vonzani, mivel pénzbeli hozzájárulásuk elengedhetetlenül szükséges a rend újjáépítéséhez. Karl von Hund súlyos, lehengerlő, ovális arcú, nagy tokájú figura volt, nem éppen kellemes személyiség, aki tekintélyével általában azonnali hatást tett mindenkire. Thamos volt az első arisztokrata, aki viszont őrá tett mély benyomást. A puszta jelenlétével megtöltötte a nagy szalont, és emelkedett hangulatot teremtett. − Mit tehetek önért, gróf úr? − Végigmentem az előcsarnok hét lépcsőjén, és láttam a kilenc csillagot, a templomos rend kilenc alapítóját. A páholy három kapuja a szüzesség, a szegénység és az engedelmesség. Ha szerszámokat látunk, szögellőt, iránytűt, kalapácsot vagy vakolókanalat, annak pedig az az oka, hogy a lovagok minden bizonnyal kézműves munkából tartották fenn magukat. Théba grófja, semmi kétség, olyan páholyban kaphatta a beavatást, amely a klasszikus rituálék mellett a templomosok rítusát is alkalmazta! Ami azonban a gróf következő kijelentéseit illeti, erre Hund báró nem számított. − Az elébb említett szakaszok az ön szemében nem egyebek, mint két magasabb fokozat előkészítő lépései. Az első az inas lépése: a beavatottnak ki kell inni egy keserű kupát, hogy emlékezzen a templomos rend hányattatásaira, s ekkor tárják föl neki a rend eredetét. A lényeg a második, mert csak ezáltal léphet be a belső rendbe, s a lovag ekkor kapja meg latin nevét. Hund báró habozott. − És ön… honnan tudja mindezt? Ennek a fokozatnak a kimunkálásán csak a legközelebbi társaim dolgoznak! − Gondolkozzék − ajánlotta Thamos. − Ön lenne tehát az egyik Ismeretlen Felettes? − Egyiptomból jövök, hogy teljesítsek egy életfontosságú küldetést: lehetővé tegyem a Nagy Varázslónak, hogy ragyogjon és megajándékozza Fényével a világunkat. Ehhez azonban az kell, hogy megkapja az elengedhetetlen segítséget, különben pusztába kiáltott szó lenne az üzenete s őt megtörné a reménytelenség. − Netán én lennék egyik támogatója? − Hiszen nem azt tervezi-e, hogy életre kelti a templomos szabadkőművességet, amely értelmet ad majd egész Európának? − Nincs más megoldás, különben a társadalmaink az anyagiasság rabszolgáivá válnak − vélte Hund. − Nem kockáztatja a hatóságok rosszallását? − Megértik majd, hogy a rendünkre szükség van… S az nem fenyegeti a királyokat és a hercegeket. Ellenkezőleg, segít nekik, hogy jobban kormányozzanak. − Sok időre, türelemre és sok páholy csatlakozására lesz szüksége. − Ez mind meglesz. Még a hétéves háború sem tudott eltántorítani. Most pedig megjelent ön! Ez máris bizonyítja, hogy jó úton járok! − Tartson ki, báró! Az út hosszúnak és nehéznek ígérkezik. − Semmilyen akadály nem tud megrettenteni! Látjuk még egymást, vagy ez volt első és utolsó megjelenése? − A sors útjai kiszámíthatatlanok… Hund báró nem merészkedett odáig, hogy megkérdezze a Nagy Varázsló nevét. Nem sok szabadkőműves dicsekedhetett azzal, hogy találkozhatott a kilenc Felettes egyikével, akik átkelnek időkön és keresztülmennek az emberiség nagy megpróbáltatásain, hogy a kellő pillanatban visszaadják a beavatás testi-lelki erejét. A váratlan, nem remélt látogatás bizonyságul szolgált a Templomos Szigorú Engedelmesség alapítójának, hogy jó úton jár.

31

11 LONDON, 1764. DECEMBER

Leopold ugyan teljesen felépült, de morózus hangulata hasonlatos volt az angol főváros időjárásához. Igaz, Mozartékat október 25-én harmadszorra is fogadták az udvarnál, de az ifjú pianista és nővére immár nem számítottak újdonságnak, s a közönség kíváncsisága tovatűnt. A költségek pedig megugrottak, elsősorban Wolfgang hat új szonátájának 18 kinyomtatása miatt, melyeket Charlotte királynénak ajánlott. Leopoldnak volt alkalma megtapasztalni az álszent Schobert és a londoni italizáló komponisták, elsősorban Johann Christian Bach befolyását. Rendkívüli adottságai és befogadóképessége ellenére Wolfgangnak nagyon sokat kellett dolgoznia, és nap mint nap átélte, milyen elképesztően nehéz igazi komponistává válni, aki nem vész el a tucatnyi nevenincs zeneszerző között. Johann Christian Bach beavatta az ifjú Mozartot az olasz ária és a bel canto rejtelmeibe. Wolfgang meghallgatta mentora műveit, más operákat és Händel oratóriumait, melyeknek fensége egészen elkápráztatta. Szorgos tanulmányokkal telt tehát a tél, kevés nagyvilági szórakozással. Wolfgang megírt több könnyed, sziporkázó hangvételű szimfóniát.19 Leopold örült fia kiteljesedésének, de nem feledkezhetett meg anyagi gondjaikról. Ha kitartóan küzd, talán sikerül néhány koncertet szereznie. * Londonba visszatérve Thamos távolról figyelte a Mozart család életét. A gyermek komoly munkáját, zeneszerzői tevékenységét többre becsülte, mint a magamutogató koncertezést. Ha tehetsége beérik, a Nagy Varázsló csak alkotó művész lehet, nem pedig a közönség tapsaiért ácsingózó mutatványos. Vajon Leopold meddig hajlandó még békén hagyni?

Hamburg, 1765. január Johann Joachim Christoph Bode, akit 1761-ben fogadtak szabadkőművessé Hamburgban,20 büszke volt rá, hogy immár a templomos Szigorú Engedelmesség lovagja 21 lett, melynek idővel lelkes szószólójává vált. Bode 1730-ban született, először a braunschweigi hercegség katonazenekarában oboázott, majd zenét és idegen nyelveket tanított Hamburgban, olasz, francia és angol színdarabokat, brit humoros szerzők könyveit és Montaigne Esszéi-t fordította németre, valamint könyvkereskedőként és nyomdászként is tevékenykedett. Mindez azonban eltörpült igazi szenvedélye mellett: kitartóan harcolt a jezsuiták erőszakos befolyása ellen. Szent meggyőződése volt, hogy a jezsuiták a felelősek az Európára jellemző morális és általános hanyatlásáért. Bode nagyszájú volt és egyben borúlátásra hajlamos. Szerette volna feledni megromlott házasságait és korán elhunyt gyermekeit. Mivel senki nem vette komolyan az Európát illető rossz előérzeteit, cselekednie kellett, rávenni páholytestvéreit, hogy segítsék munkáját. A templomos szabadkőművesség megjelenésével most újjáéledt a remény! Ha a beavatottak valóban szembe akartak szegülni a pápával, akkor bizonyára védencei, a jezsuiták 18

K. 10-15. K. 16-19. 20 Az Absalom Páholyban. 21 „A Lilio Convallium” (gyöngyvirág) néven. 19

32

ellen is hajlandók harcolni. Bode a templomos Szigorú Engedelmesség lovagjaként nem akart „alvótestvér” maradni, a fullasztó fegyelem foglyaként, lesunyt fejjel élni. Lovagi címe feljogosította arra, hogy leleplezze a jezsuiták mesterkedéseit, akik megpróbálták rátenni a kezüket a francia és angol szabadkőművességre. Szerencsére a németek még időben felébredtek, és úgy látszik, más útra tértek. Érthető, hiszen a templomosok félelmetes harcosok voltak. Semmiféle hatalmasság nem tudta elhallgattatni Bódét. Népvezéri hangja pedig előbbutóbb az összes szabadkőművest harcba viszi a klerikális erődítmény ellen.

London, 1765. június Leopold egyre csak az angolokkal szembeni ellenérzéseivel küszködött − neheztelt rájuk, hogy semmilyen vallást nem tisztelnek. És ez az átkozott nyirkos köd, az állandó meghűlések okozója! A gyerekek február 21-i koncertje csekély bevételt produkált, május 13. óta pedig semmilyen biztos meghívásuk nincsen. Wolfgang továbbra is az operáról álmodott; mostanában fejezett be egy tenorra írt bravúráriát22 és a 46. zsoltár szövegére egy motettát négyszólamú kórusra (Isten a mi oltalmunk és erősségünk),23 amelyet Leopold kegyesen felajánlott a British Museum számára. Az ifjú csodagyermekre a közeli jövőben kemény próba várt. Daines Barrington, a neves angol jogász, régész és természettudós le akarta vizsgáztatni Mozartot. Leopold beleegyezett. − Mozart úr? − Személyesen. − Barrington vagyok. Láthatom a fiát, Wolfgangot? − Éppen dolgozik. − Ragyogó! Pontosan ez a meglepő ifjonti buzgalom érdekel. írtam Salzburgba, hogy megbizonyosodjam valódi kora felől. Nos, kilencéves, nem pedig nyolc, ahogyan ön állítja. − Uram… − Amennyiben az általa jegyzett műveket valóban ő szerezte, micsoda fenomén! Ám a tudományos szigor megköveteli, hogy megbizonyosodjam efelől. − Ahogy óhajtja. Wolfgangot elszórakoztatta, hogy alávesse magát a szigorú látogató vizsgájának. Hiba nélkül leblattolt egy bonyolult partitúrát, komponált egy szerelmi áriát az affetto szóra, egy másikat, haragos hangvételűt pedig a perfido szóra. Eljátszotta legújabb darabját is, amely Barrington szerint hihetetlenül gazdag invencióról tanúskodik. A vizsgát egy macska szakította félbe. A gyerek imádta az állatokat, úgyhogy fel is ugrott a billentyűk mellől, és eljátszadozott a négylábúval. Utána lába közé kapta botparipáját, és fel s alá vágtázott a szobában. A bíró úr nem erősködött tovább, eleget látott-hallott. − Írok egy jegyzőkönyvet a Royal Society számára − jelentette be Leopoldnak. − Mozart úr, ön nem hazudik. A fia igazi csodagyerek.

London, 1765. július A komponálás egyben szórakozás is. Wolfgang megírt egy négykezes csembalószonátát,24 amelyet nővérével, Nannerllel adnak elő. A kotta jól kiemeli virtuozitásukat, többek között, amikor Nannerl basszust játszó bal keze átnyúl öccse felsőbb regisztereken játszó jobb kezén.

22 23 24

K. 21. K. 20.

K. 19d. 56

33

Leopold nem lelkesedett az efféle gyermekességekért. Mindent összevéve, Wolfgang kitűnő és intenzív művészi képzést kapott londoni tartózkodásuk alatt, a pénzügyi mérleg azonban katasztrofális volt. Mivel pedig senki nem ajánlott nekik több koncertet, nem volt más választásuk, mint csomagolni és újabb meghódítandó területek után nézni. Leopold számos próbálkozása közül az egyikre most válasz érkezett: a holland követ értesítette, miszerint hazája várja a Mozart gyerekeket.

34

12 HÁGA, 1765. NOVEMBER

Augusztusban, Hollandiába érkezve, Wolfgang biztos volt benne, hogy ismét látta birodalma, Rücken polgárát. Szép öltözékében, fehér lován, barátságos mosolyával egyszerűen összetéveszthetetlen volt! Teljes cinkosság kötötte össze őket, amelyre a hallgatás és a titok ütött pecsétet. A láthatatlan birodalomból jött személy létét Wolfgang senkinek sem fedte föl, se apjának, se anyjának, de még Nannerlnek sem. Ebben az időben súlyos aggodalom nehezedett a családra. − Hogy van a nővérkém? − Rosszul. − A doktor meggyógyítja, ugye? Leopold nem válaszolt. Kezdte meggyűlölni ezt az országot, ahol pedig minden mosolygott rá. Csodálta a flamand festészetet, különösképpen Rubenst, s most nagy öröme telt a németalföldi művészet közvetlen felfedezésében. És hány gyönyörű orgona csendült fel Wolfgang keze alatt, aki, ezúttal nővére nélkül, szép sikert aratott egy koncerttel. Nannerl sértődötten duzzogott. Ahogy mondani szokták, a baj nem jár egyedül: súlyosan megbetegedett, tüdővértolulást kapott, amelyre az orvos nem találta a gyógymódot. Most pedig már nem is orvosnak, hanem papnak nyitottak ajtót. Eljött feladni a lánynak az utolsó kenetet. Leopold megpróbálta csitítani zokogó feleségét. − Ne nyugtalankodj, mama − szólalt meg komolyan a kis Wolfgang. − Nannerl föl fog épülni. Anna Maria megcsókolta fiát. − Nem csak azért mondtam, hogy vigasztaljalak. Látomásom volt: Nannerl újra zongorázott. Vagyis fel fog épülni, csak erősen hinni kell! Wolfgang nem tévedett. A tudomány embereinek pesszimista jóslataival ellentétben Nannerl lassacskán visszanyerte egészségét, elhagyta betegágyát, jó étvággyal evett és teli tüdőből lélegzett. S mire bizonyossá vált, hogy meggyógyult, Wolfgang esett ágynak. Újra elkezdtek sorjázni a doktorok. A ragályos betegség súlyossága kevés reményt hagyott a családnak. Napról napra gyengülő fiát látva Leopold ráállt, hogy ezúttal egy, a többiektől igen elütő gyógyító véleményét meghallgassa. − Wolfgang alszik. Már nem vesz magához ételt. − Ne ébressze föl. Később próbálja rávenni, hogy ezt a folyadékot lenyelje. − Nem akarja megvizsgálni? − Nem szükséges. Egy hétig adjon neki minden este tíz cseppet. Utána a szervezete már egyedül is megbirkózik a betegséggel. − Mi ez az orvosság? − Energiaital, Napkeletről. − Bizonyára sokba kerül. − Engedje meg, hogy ajándékba adjam. Nagy csodálója vagyok a fiának, és biztosíthatom, hogy ez meggyógyítja. Leopold szívesen tett volna föl még néhány kérdést, de a gyógyító már köddé vált.

35

Alkalmazta a szert, bár nemigen hitt benne − de a biztonság kedvéért háziurának, Hagenauernek is írt, rendelne meg egy sor hálaadó misét otthon, hogy kieszközölje az Úrnál Wolfgang felépülését. Nannerl is megkapta ugyanezt, bár kicsit kevesebbet. December 10-én Wolfgang arcszíne valamelyest javult. Csont és bőr volt, már szinte hálni járt belé a lélek − most azonban javult az állapota. Vajon minek volt köszönhető a csoda, az isteni közbelépésnek, a holland gyógyszereknek vagy a keleti varázsitalnak? December 20-án, noha még gyenge volt, a fiúcska nekilátott egy vidám-szomorú szimfóniának, amelynek g-moll lassú tételében különleges szerepet szánt a fúvósoknak.25 A lábadozás időszakát arra használta, hogy több darabban is formába öntse mindazt, amit Párizsban és Londonban magába szívott és megtanult. Nem lázadozott, sem a betegség, sem a kényszerű elmélkedés ellen − haladt előre.

BÉCS, 1765. DECEMBER Teljes és rendíthetetlen odaadására tekintettel Mária Terézia császárné felhatalmazta Joseph Antont, hogy titkosszolgálatot szervezzen a szabadkőműves-páholyok minden tevékenységének szigorú megfigyelésére. A hálás rendőr kisszámú csapatot toborzott, csupa titoktartó és tapasztalt közreműködővel. Az első ténykedésként gondoskodtak a besúgói hálózat pénzügyi hátteréről − jól megfizették az értesülések árát. Anton persze az árulókra is számított, valamint a megkeseredettekre és csalódottakra, akik elhagyták a páholyukat, és bőven volt megosztható bizalmas információik. Ezen a reggelen megnyitotta a „Templomos Szigorú Engedelmesség” feliratú dossziéját. Többen is jelezték, hogy ez az új rend egyre több fontos várost meghódít; ott voltak már Berlinben, Hamburgban, Lipcsében, Rostockban, Braunschweigben és még Koppenhágában is! Joseph Anton hívatta Geytrandot, a jobbkezét, ezt a furcsa, egyszerre lágy és szenvedélyes alakot, akinek jó oka volt rá, hogy gyűlölje a szabadkőműveseket: hiába mesterkedett, végül megtagadták tőle a nagymesteri tisztséget. Ekkor méltóságteljes gesztussal − bár éppen hogy méltóság híján volt − becsapta maga mögött a Templom kapuját, és bosszút esküdött. Ezután kishivatalnokként tengődött mindaddig, míg Joseph Anton fel nem figyelt rá. Így aztán Geytrand hajlandó volt tűzbe menni új főnökéért. − Tudjuk-e, kik ennek a Szigorú Engedelmességnek a vezetői? − Közülük csak egy érdemel figyelmet − vélte Geytrand −, éspedig Hund báró. Csekélyke vagyon, régi arisztokrata származás, meggyőződéses szabadkőműves. Ez az új Rítus az ő műve, minden idejét ennek áldozza. − Ügyes szervező, láthatólag. − Inkább hívő, aki meg van győződve küldetése fontosságáról. − Miben áll ez a küldetés valójában? − A templomos rend újjászervezésében. − Ez csak tréfa lehet. − Sajnos nem az. − De hiszen ezt a lovagrendet a tizennegyedik században megsemmisítették! − Hund báró nem így gondolja. A templomosok túlélték a pusztítást, Hund pedig összegyűjtötte a kincseiket, és folytatja művüket. − Ő és hívei tehát nem elégednek meg furcsa szertartásaikkal, ahol középkori lovagoknak képzelik magukat?

25

K. 22.

36

− A báró újjá akarja szervezni a szabadkőművességet, meghonosítani benne a most még hiányzó fegyelmet, és újabb lovagrendről álmodozik, amely képes lesz arra, hogy uralkodjon Európán. Ne felejtsük el, hogy a templomosok félelmetes harcosokat neveltek. Ha a Szigorú Engedelmesség megerősödik a helyi hatalmakra támad majd. − Nem túlzód el a veszélyt? − Aki csak ismeri Hundot, feltűnik számára az elszántsága. Nem álmokat kergető, egyszerű misztikus, aki belebolondult a rögeszméjébe − sokkal inkább előrelátó vezetőként viselkedik. Első vizsgálataim szerint nemrégiben több vagyonos nemes és néhány gazdag kereskedő is csatlakozott a gőzös elméleteihez. Másképpen szólva: háborúra gyűjt. E súlyos tények megdöbbentették Antont. Megérzései beigazolódtak. − Kérem a Szigorú Engedelmesség összes páholyának a listáját, a tagok névsorával együtt. − Nehéz, gróf úr, de nem lehetetlen. − Meglesz a fizetség érte. Geytrand meghajolt. A küldetés boldoggá tette. Joseph Anton álmatlanul töltötte az éjszakát. A szabadkőművesség, ez a különös titkos mozgalom, amely felforgató gondolatok melegágya, valóban azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy komoly politikai erővé válik, amely hatalomra tör. A rendőr megértette, hogy kiemelt szerep jutott osztályrészéül. Kérlelhetetlen, kitartó harcot kell vívnia egy félelmetes szörnyeteg ellen.

37

13 HÁGA, 1766. MÁRCIUS

Az immár teljesen meggyógyult Wolfgang V. Orániai Vilmos beiktatásának ünnepségeire szórakozásból megírt egy „galimathias musicum”-ot,26 azaz ismert témákat számtalan mulatságos zenei effektussal feldolgozó zenekari-vokális quodlibetet. Mozarték visszatértek a holland fővárosba, miután a tízéves Wolfgang és a tizennégy esztendős Nannerl január 29-én és február 24-én koncertet adott Amszterdamban. A kisfiú saját darabjait adta elő, variációkat csembalóra27 és hegedű-zongoraszonátákat, amelyeknek ajánlása Nassau-Weilburg hercegnőjének szól.28 A darabokon erősen érződik Johann Christian Bach hatása, s összességükben a halál közelségéből visszatért gyermek lelkiállapotáról tanúskodnak. Wolfgang április 16-án játszott utoljára Hollandiában. Ezt a tartózkodást beárnyékolták az egészségi gondok, s a Mozart gyerekek nem tudtak olyan átütő hatást kelteni, mint máskor. Az elveszett időt már nem lehet behozni, helyesebbnek látszott tehát, ha feledik a kellemetlen pillanatokat, és továbblépnek. − Megint utazunk, papa? − Hollandia kicsi ország, Wolfgang, és kimerítettük a tartalékainkat. − Hová megyünk? − Versailles-ban diadalt arattál. Tehát visszatérünk Franciaországba. Sokat fejlődtél, elkápráztatod majd a hallgatóságot.

Hannover, 1766. március A templomos Szigorú Engedelmesség ekkor huszonöt páholyt számlált, és Braunschweig hercegségben szilárdan megvetette a lábát. Ez még nem a remélt siker, de nem szabad feladni, noha két súlyos gond adódott. Az első spirituális jellegű volt. Egyes szabadkőműves testvéreket nem elégítette ki az új rituálék lovagi jellege. Ha a templomosok ősi bölcsességet örököltek, ezt nyilván az okkult tudományokban jártas klerikusoknak is köszönhették. Mármost, ezek a tanítások nem szerepeltek elegendő súllyal a felsőbb fokozatok elérésének procedúrájában. Ezért három további rituáléból álló külön rendszer beiktatását javasolták Hundnak, amelyben erőteljesebben érvényre jutna a templomos gondolkodásmód. A három rituálé egy negyvennapos elvonulás, egy noviciátus és keresztény szövegek olvasása az isteni misztériumhoz való igazi kapcsolódás elősegítésére. Tehát a „lovag” mellett legyen „kanonok” is? Hund báró habozott. Attól tartott, ezzel a valóságtól és a tervezett hódításoktól túlságosan eltávolító miszticizmus felé hajlana a rend. A második gond igencsak kézzelfogható volt: a Szigorú Engedelmesség anyagi helyzete. A templomos rítushoz ugyan egyre több páholy csatlakozott, ennek ellenére a tagdíjak nem akartak befolyni. A kiadások oroszlánrészét tehát a báró viselte. Karl von Hund már nem tudta vállalni húsz lovag ellátását és bőkezű fizetségét − el kellett adnia birtokait, és életjáradék fejében elzálogosítania javait. Már csak Lipse maradt meg neki, ezen a kis birtokon élt. 26

K. 32. K. 24 és 25. 28 K. 26-30. 27

38

Itt, Hannoverben, igyekezett meggyőzni vezérkarát, hogy végre tegyék rendbe a rend pénzügyeit. A báró már saját szükségleteit sem tudta fedezni, tehát a páholyoknak és a testvéreknek be kell fizetniük a hozzájárulásukat a tartományi nagymestereknek. A Szigorú Engedelmesség jövője ettől függött.

Párizs, 1766. június 12. − Megvan, papa! Leopold gondosan tanulmányozta a partitúrát. − Egyházi darab? − Egy négyszólamú Kyrie.29 Ha hazamegyünk, a hercegérsek biztosan rendel tőlem egy misét. Jobb, ha felkészülök rá. Leopold nem ellenezte az új irányt. Májusban visszatértek Párizsba, és Grimm báró jóvoltából a rue Traversiére-ben szálltak meg. Ám szörnyű csalódás várt rájuk. Adtak ugyan néhány koncertet, egyet Versailles-ban is, de a várva várt siker elmaradt. Leopold türelmetlenül várta a találkozót, amelyet Grimm napokkal azelőtt megígért. A párizsi kulturális élet mindenható bírája bokros teendői mellett végre kegyesen beleegyezett, hogy fogadja Leopoldot. − Élvezik-e második látogatásukat szép fővárosunkban, Mozart úr? − A jövő miatti aggodalom nemigen teszi lehetővé, uram. − Ugyan mi aggasztja? − Wolfgang lassan felnő. Gondolnom kell a jövőjére állandó és tisztességesen megfizetett helyet kell szereznem a számára. Grimm bosszús arcot vágott. − Itt, Párizsban? − Ennek nagyon örülnék. − A fia valóban rendkívüli muzsikus, de egyelőre túlságosan fiatal ahhoz, hogy olyasféle állásra pályázzon, amilyenben ön reménykedik. − Ön tudja, hogy Wolfgang komponál is… − Tudom, tudom. Türelmesnek kell lennie, monsieur Mozart, nagyon türelmesnek, ha meg akarják hódítani Párizst. Írok egy második cikket is, amely még ismertebbé teszi csodálatos gyermekét. Csak folytassa a munkát, és a jutalma nem marad el. Grimm palotájából távoztában Leopold megértette, hogy kudarcot vallott. Wolfgang egyre jelentéktelenebb szalonokban fog játszani, s a végén már egyáltalán nem lesz divatos. A döntés nyilvánvalóan adódott: el kell felejteni a francia, angol, holland álmokat, és vissza kell térni Salzburgba. Július 9-én Mozarték elhagyták Párizst. Grimm írása 15-én jelent meg: „Wolfgang Mozart, ez a nagyszerű gyermek, csodálatosan fejlődött a muzsikában… A legfelfoghatatlanabb, hogyan lehet birtokában ilyen magas fokon a harmónia tudományának és legrejtettebb fogásainak?”

Svájc, 1766. szeptember Egy koncert Dijonban júliusban, egy másik Lyonban augusztusban, majd Genfben szeptemberben. Leopold nagyon rossz néven vette, hogy Voltaire nem volt hajlandó fogadni a fiát. Ez az istentelen és nagyképű filozófus tehát a legelemibb udvariasság szabályaival sem volt tisztában. 29

K. 33.

39

Wolfgangot Lausanne-ba hívták, ahol szeptember végén nagy sikerrel lépett fel, majd svájci utazás következett, több koncerttel Bernben, Zürichben és Schaffhausenben. A donaueschingeni tartózkodás igencsak fárasztó volt: tizenkét nap alatt kilenc zenés estély! A herceg 24 Lajos-aranyat fizetett Leopoldnak, aki örült, hogy újra tele volt az erszénye.

München, 1766. november 9. Rövid pályafutása során Wolfgang harmadszor játszott Miksa bajor választófejedelemnek, aki nagy gyönyörűséggel hallgatta újra. A koncert végén a kimerült fiú megingott. Leopold megijedt. − Rosszul van! Fektessük le! Azonnal megnyitottak egy szobát Mozarték számára, és hívták az orvost. Mialatt Leopold vízért szaladt, Thamos a szobába lépett. Wolfgang magánál volt, de nehezen lélegzett. Az egyiptomi apró arany pirulát adott be neki. Mihelyt lenyelte, a gyermek máris jobban érezte magát, és szeretett volna a titkos birodalomról beszélgetni oltalmazójával − ám ő máris eltűnt. 1766. november 30-án, csaknem három év távollét után a Mozart család visszatért Salzburgba. Az utolsó turnénak köszönhetően Leopold csaknem 7000 guldent hozott haza − viszonylag tekintélyes summát tehát, amely megnyugtató alaptőkének tekinthető. Egyvalami mégis nyugtalanította: vajon uruk, a hercegérsek, hogyan fogadja majd őket?

40

14 SALZBURG, 1766. DECEMBER 1.

− Micsoda végeérhetetlen utazás, Mozart úr! − sajnálkozott a hercegérsek. − Legalább megelégedésére szolgált? − Wolfgang fiamnak egész Európa tapsolt. A francia és az angol király fogadta udvarában, s első szerzeményeit nagyra értékelték. − Derék, nagyon derék! A dicsőség szeretett városunknak is jó hírnevet szerez. Én azonban szeretnék személyesen meggyőződni ifjú tehetségünk adottságairól. Beleegyezését adná, hogy fia a palotámban komponáljon? Leopoldnak nem volt választása. Néhány nap viszonylagos nyugalom után Wolfgangot újra a munka várta. De az év végére a hercegérsek már dicsérhette a tenorra írt Licenzá-t,30 amellyel az ifjú szerző a város urát köszöntötte a tiszteletére rendezett koncerten. Januárban egy négytételes szimfónia született,31 amely összegezte mindazt, amit a tizenegy esztendős szerző az utazásai alatt magába szívott. Lassan elszakadt Johann Christian Bach „olaszos” stílusától, és elmerült kora német zenéjében, azaz a korabeli kritikusok által nagyra becsült és híres komponisták, Eberlin, Fux és Hasse műveiben.32

Salzburg, 1767. február Anton Weiser textilkereskedő gazdag ember volt, s Salzburg egyik legismertebb notabilitása. Ő volt a hercegérseki palota és a legjelentősebb nemesi házak beszállítója, de a kereskedő nem elégedett meg a puszta vagyongyarapítással. Szilárdan hitte, hogy gazdagságát az isteni jóakaratnak köszönhette, ezért szorgalmasan olvasta a Bibliát és nem feledkezett meg arról sem, hogy naponta hálát adjon a Mindenhatónak. Weiser nem ismerte a boltjába belépő elegáns urat. Magas volt, nemes megjelenésű, nyilvánvalóan előkelő származású arisztokrata lehetett. − Segíthetek valamiben nagyságodnak? − Hogyne. − Még Münchenben és Bécsben sem talál ennél szebb kelméket! A palotáját szeretné díszíteni? − Valóban. Sok munkát igényel majd, és én szeretem a tarka dolgokat. − Van itt minden, amire szüksége lehet! − Önre bízom tehát ezt a feladatot. De mást is szeretnék kérni öntől. Anton Weiser hegyezte a fülét. − Parancsoljon velem, uram! − Úgy hallom, kiváló szövegeket ír Isten nagyságáról és törvényei tiszteletben tartásának szükségességéről. A textilkereskedő elvörösödött. − Megvallom, így van… Nem kell-e hálásnak lennünk Teremtőnknek, aki annyi jótéteménnyel halmoz el bennünket nap mint nap? 30

K. 36. K. 76. 32 Egyikük művei sem állták ki az idők próbáját. 31

41

− Kár volna a fiókban hagyni a műveit. Nincs-e valamije, ami alkalmas volna megzenésítésre? Anton Weisernek csaknem tátva maradt a szája. − Ugyan melyik komponista érdeklődne irántuk? − Legalább hármat ismerek: Michael Haydnt,33 aki tapasztalt mestere szakmájának; Aldgassert, az udvari orgonistát; és a kis Wolfgang Mozartot, aki éppen mostanában tért meg diadalmas európai koncertkörútjáról. Mindhárman fel tudják ragyogtatni az ön szövegét − s ön el lesz bűvölve, biztosíthatom. A kereskedő lesütötte a szemét. − Van egy szöveg, amely nagyon a szívemhez nőtt… Kegyeskedne elolvasni talán? − Örömmel. − Eljuttatná annak, akit illet? − Nem lesz nehéz. A szöveg nem volt éppen remekmű, de pontosan az a komoly, kissé prédikáló stílus, amelyre Thamosnak most szüksége volt. Ideje volt a Nagy Varázslót próbatétel elé állítani: lássuk, képes-e gondolatokat is kifejezni a zenében. És ideje volt immár elhagyni Rücken-t, a csodálatos képzeletbeli birodalmat, a valóságos világ kedvéért.

Salzburg, 1767. március A Szent Benedek ünnepére komponált és a Mozart család barátjának, egy abbénak ajánlott négyszólamú offertórium34 talán nem volt igazán vallásos hangvételű, stílusa olykor inkább vígoperát idézett. Ezzel szemben az Anton Weiser vallásos drámájának, Az első parancsolat kötelmének35 első részéhez írt oratóriuma ámulatba ejtette a salzburgi bencés rendi egyetem hallgatóságát. Megjelenik egy keresztény, de oly lagymatag, hogy elalszik egy virágzó bokor alatt. A mennyei Igazságszolgáltatás szerencsére megbünteti a gonoszokat és megjutalmazza az erényeseket! S ez az Igazságszolgáltatás meghallgatja a Keresztény Szellemet, aki igen bosszús az emberek lagymatagsága miatt. Hogyan lehetne felrázni őket? Bizonyára az a legjobb, ha felnyitjuk a szemüket és megmutatjuk a kárhozottaknak szánt büntetést. Csakhogy, sajnos, a lagymatag, szunnyadó keresztény esetleg az álnok Világi Szellemre hallgat majd, és átadja magát ezer tiltott földi örömnek. Ezért hát az Igazságszolgáltatásnak fel kell ébresztenie, a Keresztény Szellemnek pedig vezetnie kell őt. S megtörténik a csoda: vége a lagymatagságnak! A keresztény végre ráébred igazi kötelességére, az isteni Igazság és Irgalom jut osztályrészéül, s ezután követi Márk evangélista szavait: „Szeresd azért az Urat a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat.”36 Ezzel a lendülettel, ami egy tizenegy éves gyermektől bizonnyal csodálatra méltó, Wolfgang mindjárt egy gyászkantátát is komponált,37 amelyet április 7-én, nagypénteken adtak elő. A kantátában a basszus hangon megszólaló Lélek egy sír előtt elhaladva a túlvilágról érkezett Angyal szoprán szólamával folytat párbeszédet. A halál tehát betört a zeneszerző gondolkodásába, megtörve a gyermeki álmodozást. E darabok tökéletlenségei és naivsága ellenére Thamos megnyugodott a Nagy Varázsló

33

Joseph Haydn testvére, 1737-1806.

34

K. 34. K. 35.

35 36 37

Márk 12:30. Grabmusik, K. 42 (35a).

42

képességeit illetően. Sikerült megragadnia a merev szavakat és legalább valamelyes életet lehelni beléjük. Közeledett a beavatással való első találkozás pillanata. Hazafelé tartván, az egyiptomit két komor arcú férfi tartóztatta föl. − Egy fontos személy óhajt találkozni önnel − szólt az idősebbik. − Az erőnek sosem engedek. − Ne vesztegessük egymás idejét, testvérem. A rózsakereszt állandó odaadást követel, és megbocsáthatatlan sértés volna, ha megvárakoztatná az Imperátort. − Salzburgban tartózkodik netán? − Kövessen, testvérem. Az erőszak nem volna ildomos közöttünk. Thamos könnyedén megszabadulhatott volna a két rózsakeresztestől, de valószínűleg nem voltak egyedül, s számított rá, hogy újabb összecsapásra kerül sor a rend főnökével.

43

15 SALZBURG, 1767. ÁPRILIS

A rózsakeresztesek Imperátorának arca megváltozott. Már nyoma sem volt rajta a rokonszenvnek vagy a testvéri jóindulatnak. A titkos mozgalom vezetője alig tudta palástolni ellenséges érzelmeit. − Nagy jelentőségű döntést hoztunk − közölte Thamosszal. − Amennyire csak lehet, beépülünk a szabadkőműves-páholyokba, úgy, hogy rájuk telepítjük felső fokozatainkat. A beavatottjaink könnyűszerrel beilleszkednek a különböző rítusokba, és kiegészítik azokat a mi tanításainkkal. A templomos Szigorú Engedelmesség kiváló terepnek tűnik számunkra, hiszen Jacques de Molay, a templomos Nagymester, akit meggyilkolt egy zsarnok, közös hősünk. Testvéreink közül önt sokan az Ismeretlen Felettesek egyikének tartják. Én ezzel szemben úgy vélem, ön közönséges csaló. − Az önök alapítója, Christian Rosenkreuz Egyiptomban élt, ahol felfedték számára a beavatás titkait, hogy át tudja adni őket Napnyugaton, ahol 1494-ben, százhat esztendősen halt meg. Az ő alkimista szövegeiből táplálkoztak az Arany Kő lovagjai, akik az önök elődei. Az Imperátor kilőtte utolsó nyilát. − Ha ön valóban Hermes abbé tanítványa, akkor ismeri oltalmazó szellemünk és vezetőnk, Elie Artiste igazi nevét. Thamos méltósággal válaszolt: − A Csehországban született Schmidt von Sonnenburgról van szó. Ő határozott úgy, hogy a beavatási hagyomány egy részét az arany rózsakereszt keretében fogják tanítani. − Ön tehát valóban egy Ismeretlen Felettes − ismerte el az Imperátor meghatott hangon. − Immár megoszthatom önnel legbensőbb meggyőződésemet: a Nagy Varázsló itt van közöttünk. És ön fogja beavatni, még ma éjjel; segíti őt egyetlen lélegzetre átlépni az összes gráduson. − Túlságosan korai még. Egy gyermek ezt nem tudná elviselni. − Ön téved a Nagy Varázsló személyét illetőleg. Nem gyermekről van szó, hanem egy alkimistáról, aki személyes gyakorlatait elvégezte, s most föl kell őt emelnünk misztériumaink csúcsára. Itt van, átadom önnek. Egyfelől, az Imperátor nehéz próbatételnek tette ki Thamost, hogy megtudja, valóban ismeri-e az arany rózsakereszt összes rituáléját és le tudja-e vezetni őket; másfelől, ha valóban őszintén beszélt, talán felfedezte az igazi Nagy Varázslót… A beavatott magas volt, szigorú és hallgatag. Szabadkőműves volt és „skót mester”; hibátlan válaszokat adott Thamos kérdéseire, hat arany rózsakeresztes jelenlétében. Ezután az egyiptomi áttért a szigorú alkímiai vizsgálatra. Az állítólagos Nagy Varázsló először ezüstöt készített. A kénből lassacskán sugározva előtűnt a bölcsesség napkorongja. A jelölt azonban összezavarodott, amikor Thamos elétette az izzó követ. Ragyogása kihunyt, meddővé vált. A beavatott nem volt képes előhívni a bölcsek kövét, amely lehetővé teszi az arany rózsakeresztes számára, hogy a teremtő tűz segítségével a Szellemmel társalogjon. Nem, ez a középszerű alkimista bizonyos, hogy nem a Nagy Varázsló.

44

Salzburg, 1767. május 13. Nagy volt az izgalom az egyetem bencés színházának nagytermében. Tapasztalt amatőrök csoportja az Apolló és Hyacinthus-t,38 az ötszereplős, kilenc számból és egy kórusrészből álló drámai kantátát adta elő. Leopold számára ez nem kevesebb, mint fia első operakísérlete, amelyről Wolfgang már Johann Christian Bachhal való találkozása óta álmodozott. De hogyan lehet tizenegy esztendősen egy ilyen bonyolult műfajt megragadni? Az Ovidius Metamorfózisai-nak X. könyvére és más antik szerzők műveire épülő cselekmény tetszett a közönségnek. Zephyrus szerelmes az Apollónak odaígért szép Mehába, ezért megöli a szegény Hyacinthust, hogy megvádolhassa Apollót a gyilkossággal. A haldokló Hyacinthus azonban még fel tudja fedni az igazságot, s így keresztülhúzza a gyilkos terveit. Apolló pedig azzal vigasztalja szeretteit, hogy virággá változtatja a bátor fegyvertársat. − Ez a kölyök már egészen aranyos áriákat tud komponálni − jegyezte meg egy arisztokrata. − És milyen jól jellemez! − tódította a neje. − Amikor a szöveg oroszlánról szól, a zenekar bömböl, mint az oroszlán, ha az alvásról, akkor ásít, és amikor vihar és háborgó tenger szerepel a szövegben, a zenében is minden elszabadul. Nekem minden világos! Leopold szerény diadalt aratott. Technikai szempontból még nem volt elégedett, de a salzburgi elit tetszése megnyugtatta. Lehetséges, hogy fia elindul az irigylésre méltó operakomponista-pályán? Persze ehhez azért tökéletesebb darabok kellenek. Wolfgang barátjával, a tizennégy esztendős Anton Stadlerrel múlatta az időt. A fiút a morálteológia felé irányították, pedig ő a zenét ezerszer jobban szerette, és most végtelenül jól szórakozott, hogy Wolfgang Apolló-jában énekelhetett. Leopold nem ellenezte a szórakozást, feltéve ha nem nyúlik hosszúra. Már új terveket kovácsolt, fiának tehát vissza kell térnie a munkához.

38

K. 38. 72

45

16 SALZBURG, 1767. SZEPTEMBER 11.

Anna Maria kelletlenül csomagolt. − Semmi kedvem Bécsbe menni, Leopold. Én félek attól a nagy várostól. Itt Salzburgban olyan kellemes az ősz! − Nincs választásunk. Tudod jól, hogy most tartják a császárné leányának, Maria Josepha főhercegnőnek a menyegzőjét Ferdinanddal, a nápolyi királlyal. El tudod képzelni, mekkora ünnepség lesz? Ezt nem hagyhatjuk ki. − De hát meg sem hívtak! − Nagyon sok koncertet fognak adni. Ebben az ünnepi hangulatban Wolfgang legyőzi a riválisait, és végül biztosan meghívnak az udvarhoz. Jó állást kap, jó fizetéssel. − Drága férjem, annyira biztos vagy ebben? − Amennyire csak lehetséges. Amikor beszálltak a Bécsbe tartó kocsiba, a Mozart család nem sejtette, hogy ez lesz az utolsó utazás, amelyet négyen együtt tesznek.

BÉCS, 1767. SZEPTEMBER 16. Nyomasztó város, gyászos hangulat, nagy szomorúság. Leopold nem ismert rá Bécsre. Ez a nagyszerű város miért nem örvendezik, amikor ilyen szívmelengető esemény közeledik? − Amióta 1764 augusztusában meghalt császárunk, I. Ferenc, ő császári fensége Mária Terézia elmerült a bánatban és minden látványos szórakozást betiltott Schönbrunnban − magyarázta nekik a kocsis. − A társuralkodó, II. József meg másról sem tud beszélni, csak a takarékosságról meg az egyszerűségről. Szerinte csak így lehet fenntartani a jólétet Ausztriában. Hát ez nem nagyon deríti jókedvre az ünneplőket. − Mégiscsak menyegzőről van szó… − Talán azért lesz egy-két kellemes esemény, reméljük. Egy kis vidámság nem ártana a bécsiek lelkének. Leopold családjának mindenesetre megvolt az oka a vidámságra. Wolfgang és Nannerl egy egész sor koncerten brillírozott, mi több, az udvarba is meghívták őket, s ők újra meghódították a magas vendéglátókat.

Berlin, 1767. október Leopolddal ellentétben Thamos semmi jót nem várt ettől a második bécsi utazástól, mert Wolfgang körbemutogatása szerinte csak hátráltatta zeneszerzői fejlődését. Ugyanakkor megértette az apa nyugtalanságát is, aki ezt a cigányéletet rákényszerítette fiára, ellentmondásos módon éppen azért, hogy biztos egzisztenciát találjon számára: egy biztos állást, jó fizetéssel, Európa egyik legnagyobb udvaránál. A rózsakeresztesek Imperátora elismerte tévedését. Csakis egy Ismeretlen Felettes képes megtalálni az igazi Nagy Varázslót. Ettől kezdve az arany rózsakereszt összes társasága nyitva állt Thamos előtt, akinek Bécsben és Salzburgban is volt alkimista laboratóriuma, ahol elő tudta állítani a Théba grófjához illő megjelenéshez szükséges nemesfémeket.

46

Üzenet jött Gebler testvértől, amelyben értesítette egy, talán létfontosságú jelentőségű eseményről: a harminchárom esztendős Friedrich von Köppennek, egy porosz tisztnek a kezdeményezésére Berlinben megjelent az afrikai, azaz egyiptomi építészek rítusa. Vajon jövőtlen, kérészéletű fellobbanásról van-e szó, vagy ígéretes építkezésről? Thamos semmilyen lehetőséget nem akart kihagyni, hiszen azt kereste, hogy melyik szabadkőművestörekvés szolgálhatna megfelelő keretként a Nagy Varázsló beavatási képzésére. Az egyiptomi a legjobbat akarta kiválasztani, s ehhez alaposan meg kellett vizsgálnia valamennyit. Nem kis elképedésére, a rítus egy Berlin szívében elhelyezkedő hivatalos épületben működött, ahol volt templom, könyvtár, természettudományi részleg és egy kémiai laboratórium. Friedrich von Köppen pompás helyiségben fogadta Thamost; körös-körül lenyűgöző hegyekben tornyosultak a titkos tanokat és a kereszténységet tárgyaló kéziratok és könyvek. Az új rítus megalapítója nyílt, őszinte, közvetlen ember volt. Már harmadszorra pillantott látogatója névjegyére. − Théba grófja… Csak nem azt akarja mondani, hogy Egyiptomból jött?! − Önök a Világegyetem Nagy Építészét Amonnak nevezik, ami egyben az első fokozatuk,39 az „Egyiptomiak tanítványa” titkos szava is, s egyben az ókori Théba istene. A porosz tiszt tartása megmerevedett. − Máris átadom önnek az iroda kulcsait és a rend vezetését. − Az ön feladata, és csakis az öné, hogy megerősítse, naggyá tegye a kezdeményezését. Azért jöttem, hogy átadjam önnek ezeket a dokumentumokat; majd tanulmányozza és tegye is közzé őket. Az egyiptomi misztériumok újjáélesztése életfontosságú vállalkozás. Friedrich von Köppen reszkető kézzel nyúlt az értékes kéziratokért. − Megvallom, ez a ragyogó épület igen meglep − mondta Thamos. − Ön nyilvánvalóan élvezi a hatalom támogatását. − II. Frigyes biztatott, hogy folytassak mélyreható kutatásokat, és ehhez megadta a szükséges feltételeket is. − Nem tart egy esetleges pálfordulástól? − Elismerem, hogy az uralkodó meglehetősen kiszámíthatatlan. De ismeri a terveimet, és semmi olyasmit nem lát benne, ami veszélyeztetné a trónját. A rítusok, megvallom, kevésbé érdekelnek, mint az igazi kutatás. Tanulmányoznunk kell a régi szövegeket, újra meg kell találnunk az elveszett bölcsesség ezer és egy összetevőjét, alkímiai kísérleteket kell végeznünk és behatolnunk a természet titkaiba. A rendem beavatottjai éjt nappallá téve dolgoznak. − Kívánom, hogy siker legyen a jutalma. − Kegyeskedne… segíteni nekem? − Nagyon szívesen. − Akkor hát, munkára fel!

BÉCS, 1767. OKTÓBER 1. Geytrand Joseph Anton asztalára tette a vékonyka dossziét, amely néhány papírlapot tartalmazott, az Afrikai Építészek rendjének céljairól és szervezetéről. − Hm, II. Frigyes engedélyével és oltalma alatt… Kellemetlen. Ezekkel kesztyűs kézzel kell bánnunk. − Ne aggódjon túlságosan − javasolta Geytrand. − A császár gyorsan változtatja a véleményét. S egyébként a rítus alapítója úgysem jut messzire. 39

A többi fokozat: Az égéi misztériumok beavatottja, Kozmopolita, Keresztény filozófus és A csend lovagja.

47

− Honnan ez a derűlátás? − Mert a programjában napi sok-sok óra kutatást tervez. Már van is egy testvér, aki panaszkodik, hogy túlságosan sokat kell dolgoznia csekély eredményekért. Visszament egy olyan páholyba, ahol békén hagyják és nyugodtan kipihenheti magát. Ez a jóember segíteni fog egy Köppen elleni rágalmazó portré elkészítésében. Egyetlen szabadkőműves sem fogja komolyan venni. − Remek. Azért csak tartsuk megfigyelés alatt ezt a rítust. − Mint az összes többit is, gróf úr.

48

17 BÉCS, 1767. OKTÓBER 15.

Anna Maria kétségbeesve ébresztette föl Leopoldot. − Úristen, ez szörnyű, borzalmas, elképzelhetetlen! − Csillapodj! Tudom én, hogy még egyetlen koncertet sem adtunk, de előbb-utóbb szerveznek egyet, meglátod! − Kit érdekel a zene! Maria Josepha, a nápolyi király menyasszonya, belehalt a himlőbe! Most már nemcsak néhány esetről beszélnek, hanem valóságos járványról! Százával, ezrével fognak meghalni az emberek! A lehető leghamarabb el kell hagynunk a várost. − Mindenekelőtt őrizzük meg hidegvérünket, néha egészen lehetetlen szóbeszéd kap lábra. Elmegyek Schönbrunnba, és szavahihető híreket szerzek. Maria Josepha halálát megerősítették, de az udvar kijelentette, hogy pánikra semmi ok, és kérte, a muzsikusok maradjanak Bécsben, mert lesznek ünnepségek, éspedig új menyasszonnyal, akit már igyekeznek megtalálni. Leopold is próbálta megnyugtatni a családját, de a felesége félelmeit nem sikerült eloszlatnia. Minden áldott nap könyörgött a férjének, hogy intsenek búcsút Bécsnek, mielőtt túl késő lesz. Amikor viszont Erzsébet főhercegnő is belehalt a himlőbe, teljes pánik tört ki. − Azonnal útra kelünk − döntött Leopold október 26-án.

Berlin, 1767. október 26. Friedrich von Köppen el volt ragadtatva. Thamos olyan horizontokat nyitott meg számára, melyeknek a létezéséről sem tudott, s melyek nem remélt módon táplálták az új rítust. Titkára azonban olyan levelet hozott, amely mérsékelte derűjét. − Rossz hírek érkeznek Bécsből − jelentette be az egyiptominak. − Mi történt? − Himlőjárvány. Már több híresség is áldozatul esett, a bécsiek pedig Morvaországba tartanak, amelyet megkímélt a járvány. Thamost jeges rémület fogta el. Wolfgang halálos veszélyben forgott. − Van helyben olyan orvos, aki képes kezelni a betegséget? − Egy orvos − egy testvérünk. Jó híre van. − Folytassa a kutatásait, nekem mennem kell. − Máris? De hiszen… − Adja ide ennek a gyógyítónak a nevét és a címét.

Olmütz (Morvaország), 1767. október 28. Anna Maria Mozart megkönnyebbülve szorongatta gyermekei kezét. A járványmentes városkáig csak két nap az út. A vacsoránál Wolfgangnak nem volt étvágya. Este tízkor erős fejfájásról panaszkodott. Édesanyja szörnyülködve látta meg az első hólyagokat a fiú testén. − Himlő!

49

Leopold elrohant Podsatsky grófhoz, fia egyik csodálójához, hátha tud segíteni. A nemes férfiú azonnal hajlékot és ellátást biztosított a családnak. A veszély ellenére sem hagyta sorsára a csodagyereket. Wolfgangnak még aznap éjjel magasra szökött a láza, és már félrebeszélt. Felpuffadt, fájt a szeme, érthetetlen szavakat mormolt, csak a Rücken szót lehetett kivenni, képzeletbeli birodalmának nevét − lelke lassan eltávolodott a földi élettől. A környéken jól ismert Wolff doktor, miközben a gyermekhez sietett, azon a különös találkozáson elmélkedett, amely Olmützbe hozta. Egy tekintélyt parancsoló termetű, delejes tekintetű szabadkőműves jelentős összeget adott át neki utazási és gyógyítási költségeire. Cserébe a negyvenhárom esztendős, tapasztalt orvosnak csaknem kizárólag ezzel a kis beteggel kellett foglalkoznia, s a saját hivatalos gyógyszerei mellett a keleti növényekből készült különös italt is alkalmaznia kell majd a kezeléshez. Az eleinte ódzkodó doktor biztosítékot kapott rá, hogy ez semmiféle ártalmas anyagot nem tartalmaz.

OLMÜTZ, 1767. SZEPTEMBER ELEJE − Hogy érzed magad? − Sokkal jobban − mosolygott Wolfgang. − A láz elmúlt és a hólyagok is eltűntek − állapította meg Wolff doktor. − Marad valami nyoma? − Nagyon kevés. Oltalmazzon az ég. − Akkor hát tényleg meggyógyultam? − Igen. − És zongorázhatok is? − Boldog leszek, ha hallgathatlak. Wolfgang nem kérette magát. Eleinte akadozó ujjai hamar rátaláltak a billentyűk csodálatos útjaira, s a hangok meglepő életerővel szálltak föl. A súlyos betegség nem kezdte ki a fiú tehetségét. − Hajlandó volnál egy nagy szívességet tenni nekem? − Ön megmentette az életemet! Kérjen bármit. − A lányomnak kellemes hangocskája van, s én volnék a legboldogabb apa, ha egy Wolfgang Mozart által dedikált áriát ajándékozhatnék neki. − Van kéznél szövege? − Igen, itt ez a rövid vers: „Ó, öröm, bölcsek királynője, kik homlokukon virágkoszorúval, aranyhárfán zengik dicséretedet, s a dühöngő gonoszság közepette is nyugodtak, hallgass meg trónusod magasából.” A szöveg meglepte, s aztán elcsábította Wolfgangot; munkához látott, s a munka hamar feledtette vele az üres, lázas napokat. A fiú nem is sejtette, hogy életében először zenésített meg szabadkőműves-szöveget, Thamos és Wolff testvér ajándékát.40 A beavatás egyik céljához, a derűs örömhöz szóló ima olyan virágnyelvbe volt csomagolva, amely nem kelthette fel a világi hatalmak figyelmét. Wolfgang lelkét azonban megérintette, Thamos szándékának megfelelően, aki távoli horizontokra irányította tekintetét. December 23-án a Mozart család visszatért Bécsbe, ahol végre elült a himlőjárvány. Megálltak a salzburgi hercegérsek bátyjánál, és ott töltötték az ünnepeket, mielőtt ismét útnak indultak volna. Leopold még mindig nem mondott le a vágyról, hogy fiának a bécsi udvarnál szerezzen állást; utasította hát, hogy komponáljon duettet két szopránra, kíséret nélkül.41 Mozarték ezzel 40 41

An die Freudé, J. P. Uz szövegére, K. 53. K. 43a.

50

a Josepha hercegnő korai halálát sirató darabbal bizonyították az uralkodócsalád iránti ragaszkodásukat. De vajon kapnak-e meghívást az udvarba?

51

18 BÉCS, 1768. JANUÁR 2.

Hund bárónak minden oka megvolt rá, hogy örvendezzen. A templomos Szigorú Engedelmesség jelenleg vagy negyven páhollyal rendelkezett szerte az osztrák és a német birodalomban, Svájcban, Dániában, lengyel és magyar földön. A sikerek ellenére emberei között fokozódott az elégedetlenség. A gazdasági javulás ugyanis csak nem akart beköszönteni. A tagdíjak kicsit rendszeresebben érkeztek ugyan, de sok testvér azt remélte, hogy a rend gazdag lesz és hatalmas, amelyből ők, akárcsak a középkori templomos méltóságok, jelentős hasznot húznak majd. Karl von Hund tanácsadóival együtt számos lehetőséget megvizsgáltak a vagyon gyarapítására, de egyik sem valósult meg. Ráadásul özönlöttek a további panaszok; egyre több testvér panaszkodott a rituálék szegényessége miatt. Hogy tetézze a bajt, egy félelmetes ragadozó, Zinnendorf is megjelent. Nemrégiben új rítust vezetett be Németországban, az úgynevezett svéd rendszert, amely ellenségének tartotta a Szigorú Engedelmességet, holott, az áruló, eredetileg ő is hozzájuk tartozott. A svéd rítus kapcsolatot kívánt teremteni beavatottjai szelleme és az istenség között, várva patrónusuk, Keresztelő Szent János eljövetelét. A láthatatlan erők megidézésével a testvérek a belső megvilágosodást célozták meg. Ez az irányzat Hund báró számára túlságosan misztikusnak tűnt. De az ellenfelet komolyan vette, s mivel immár több oldalról támadták, szeretett volna ismét találkozni az Ismeretlen Felettessel, mert szüksége volt a férfi bölcsességére.

Bécs, 1768. január 9. Joseph Anton íróasztalán újabb dosszié jelent meg, rajta a felirat: „Svéd rítus. Zinnendorf.” Ez a harminchét esztendős orvos,42 a porosz hadsereg egészségügyi szolgálatának főnöke, esetleg érdekes lehetett számára. Mivel bosszút forralt Hund báró és a Szigorú Engedelmesség ellen, bőségesen ontotta az értesüléseket, és mindent felfedett a behízelgő modorú és megértő Geytrandnak − felbecsülhetetlen értékű fogás a bécsi titkosrendőrség számára… és ingyen! − Ez a támadás a német templomosaink ellen vajon komolyan veendő? − Lehetséges − vélte Geytrand. − Zinnendrof nagyon eltökéltnek látszik, és kezében van a szabadkőművesek egy tekintélyes frakciója. Ráadásul a Szigorú Engedelmesség pénzügyi gondjai távolról sem oldódtak még meg, s immár belső ellentételekre szól a fáma. − Kitűnő! Sok munkát megtakarítanak nekünk a szabadkőművesek, ha egymást marják. S vajon Hund báró állja-e a sarat? − A templomos rend az életműve. A megpróbáltatások nem rendítik meg.

Bécs, 1768. január 10. Négy hiábavaló hónap.

42

Valódi nevén Johann Wilhelm Ellenberg.

52

Betegség, sok kiadás, semmi bevétel. Leopoldnak szembe kellett nézni a tényekkel: Wolfgang hamarosan tizenkét esztendős lesz, már nem léptetheti fel csodagyerekként. Pályája megrekedt. Zeneszerző lesz? Nem biztos. Az első próbálkozások ígéretesek, de egy ilyen, csapdákkal és féltékenységgel teli pályán érvényesülni különösképpen nehéz. Virtuóz előadóművész lesz? Semmi sem látszik kevésbé bizonyosnak − a tizenhat éves, sápadt és érdektelen muzsikus, Nannerl, fürgébben játszik nála… Wolfgang törékeny és álmodozó, túlságosan távol van a valóságtól, amelynek Leopold jól ismerte kegyetlen és visszataszító vonásait. Hogyan értesse meg a kamasszal, hogy a világ nem merül ki egy képzeletbeli álombirodalomban? Ki az, aki manapság tetszik a bécsieknek? Gluck és Joseph Haydn. Tapasztalt zeneszerzők, akik jól tudták, mit várnak tőlük a hatalmasok, s kellőképpen mesterei a foglalkozásuknak ahhoz, hogy eleget tegyenek kívánalmaiknak úgy, hogy saját személyiségüket se kelljen feladniuk. Wolfgang ezer mérföldre volt még e két nagyszerű muzsikustól, de mindenképpen valami nagyon hatásosat kellene létrehoznia, ami a könnyedséget imádó, a komolyat és ésszerűt megvető bécsieket is kielégíti. Aki keres, talál, gondolta Leopold. Ami Wolfgangot illeti, ő mindeközben zenét hallgatott, elsősorban Haydnt, akinek muzsikájára különösen érzékenynek mutatkozott. Nem passzív hallgatóként viselkedett, hanem alkotóként, aki azért töltekezik mások műveivel, hogy lassacskán kialakítsa saját zenei nyelvezetét. Január 16-án befejezett egy D-dúr szimfóniát43 Haydn stílusában. Apja értékelte a technikai bravúrt, de tudta, hogy Wolfgang nem az efféle utánzásokkal fog a rivaldafénybe kerülni. Miközben Wolfgang kísérletezgetett, Leopold megmozgatta összes lehetséges kapcsolatát és a volt csodagyerek csodálóit, hogy sikerüljön egy kihallgatást kieszközölni az udvarnál. Ez volt az egyetlen, ami továbblendíthette az ügyüket, és végleg elindíthatta Wolfgangot a hírnév útján. Leopold rosszul aludt, étvágytalan és ingerlékeny lett. Hát minden rábeszélő képességét elveszítette volna? És végre, a várva várt hír! Mozartékat január 19-ére, délután háromra az udvarba rendelték.

43

K. 45. 84

53

19 BÉCS, 1768. JANUÁR 19., HÁROM ÓRA

Leopold elképedésére, II. József társuralkodó személyesen jelent meg az előcsarnokban a család fogadására. A hosszúkás arcú, szigorú, egyszerű öltözetű ember, a Habsburg Birodalom eljövendő ura, kinek megjelenése erő és tekintély híján volt, senkit sem derített föl. A szomorú, magába zárkózott Mária Terézia fokozódó tétlensége ellenére József arra ösztönözte a császárnét, hogy kezdjen bele az elkerülhetetlen reformokba, például a túlságosan szigorú büntető törvénykönyv liberalizálásába. Elsősorban pedig takarékoskodni akart mindenáron, csökkenteni az állam kiadásait, hogy megelőzze a csődöt. Leopold nem is álmodhatta volna, hogy valaha is ilyen magas méltóság fogja bevezetni Schönbrunn egyik szalonjába! S mindjárt következett a másik meglepetés: a helyiségben sehol egy zongora vagy húros hangszer, nem volt látható. − Foglaljon helyet − parancsolta II. József szárazon. Wolfgang körülnézett, Leopold alázatos testtartásba merevedett. − Óhajtja felséged, hogy fiam eljátssza legújabb darabját? − Ma nem. Csak beszélni kívánok önnel a zenéről. A szörnyű himlőjárvány és a családunkat ért gyász ellenére a bécsi udvar számára elsődleges, hogy megtartsa Európa művészeti központjának rangját. Nem szeretnénk, ha London vagy Párizs hírneve túlszárnyalná a miénket. − E két várost ismerve, felség, ez kevéssé valószínű. − Kormányozni annyit tesz, mint hogy előre gondolkodnunk. A császárné s jómagam fontosnak tartjuk, hogy foglalkozzunk a társadalmi élet minden területével, beleértve a zenét is. Bécs polgárai kissé könnyedek, én azonban emelkedettebb művekkel óhajtom szórakoztatni őket. − Ez dicsőségére válik felségednek. − Az ön fia zeneszerző, úgy hírlik. − Éjt nappallá téve dolgozik, és első művei dicséretesek. Ezt nem apaként, hanem igényes és tárgyilagos szakemberként állíthatom. − Igen derék, Mozart úr. Úgy hiszem, Bécs nagyra értékelne egy új operát. Vajon egy ilyen zsenge ifjú képes volna-e komponálni egyet? − Wolfgang már bizonyságot is tett erről Apolló és Hyacinthus című darabjával, amelyet Salzburgban bemutattak. Azóta oly sokat fejlődött, hogy minden bizonnyal megelégedésére válna felségednek. − Minthogy hivatalos rendelésről van szó, erről a megfelelő formában szerződés íratik. Az ifjú Mozart azonnal lásson munkához. Április végére látni kívánom az operát, nem később. − Óhaja parancs, felség. Megenged felséged egy kérdést? − Tessék…

− Bécs leghíresebb komponistája, Gluck úr, nem ellenez-e egy ily fiatal muzsikust? − Bármily nagy komponista, Gluck az én szolgálatomban áll. Leopold megbánta, hogy ilyen kényes üggyel hozakodott elő. Az uralkodó válasza nem nyugtathatta meg egészen, hiszen bármennyire igyekezett is mindent ellenőrzése alatt tartani, József nemigen igazodhatott el a zenei viszályok útvesztőiben. *

54

Schönbrunnból távoztában Leopolddal madarat lehetett volna fogatni! Hiszen a jövendő császár maga rendelt operát Wolfgangtól! Tegnap este még álmodni sem mert volna ekkora csodáról! A kamasz vidám dalocskát fütyörészett, mintha mi sem történt volna. − Jegyezzük le − javasolta az apja. − Már ma este munkához látsz.

Bécs, 1768. január vége Az ifjú Van Swieten báró, Mária Terézia személyes orvosának fia jelenlétében Gluck kijelentette Leopold Mozartnak, hogy semmi kivetnivalót nem lát abban, hogy fia operát komponáljon olasz stílben, Goldoni szövegkönyvére, La finta semplice, azaz A színlelt együgyű címmel. Egy közvetítő, Affligio útján tehát szerződés köttetett, száz dukát ellenében; ez a csinos összeg Wolfgang Mozartot hivatásos komponistává avatta. A színlelt együgyű44 háromfelvonásos opera buffa lesz tehát, melynek kacskaringós cselekménye a komponistát ugyan nem érdekelte túlságosan, de mivel alkalmat teremtett számára, hogy zeneileg életre keltsen figurákat, lelkesen látott a kemény feladathoz. Van tehát két zsugori, házsártos, gátlásos fiútestvér, s egy bájos, vidám húgocskájuk, aki a nagy szerelemről álmodozik. Katonatiszt érkezik csinos, csábos nővérével, s megszállnak a két zsugorinál. A tiszt beleszeret a bájos húgocskába, míg testvére, a színlelt együgyű mindkét műfűre testvért magába bolondítja. A história jól végződik, hiszen a két zsémbes szamár húgocskája feleségül megy a katonatiszthez. Goldoni szövege ellen Leopoldnak nem volt kifogása. Wolfgang csak alkalmazkodjon, és ő meg is tette ezt.

Bécs, 1768. február 2. Gebler és Thamos testvérisége nem puszta szó volt. Gebler megérezte, hogy Thamos központi szerepet játszik majd a szabadkőművesség fejlődésében, s ezért nem mulasztotta el, hogy minden lényeges információt, ami a tudomására jut, megosszon vele. Részletesen beszámolt hát neki Hund báró kellemetlenségeiről és a templomos Szigorú Engedelmességen belüli mozgolódásokról. − Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudja valósítani a célt, a templomos rend újjáélesztését. A nosztalgia nem mindig a legjobb tanácsadó, s ha a múlt lezárult, zsákutcába juthat, aki föl akarja támasztani. Nos, a Nagy Varázsló nevelése megkezdődött-e? − Megtette az első lépéseket, de valódi természetéről nem tud még. Talán soha nem is fog. − Honnan ez a borúlátás? − Oly sok az akadály. − Ha ön is feketében látja a világot, hogyan fog a Fény újra világítani a páholyainkban? − Nyugodjék meg, még nem győztek le. − Két testvérünk értékes segítséget nyújthatna önnek, jóllehet egyikük sem könnyű ember. Az egyiket Mesmernek hívják, orvos, muzsikus és igen gazdag. A másik Van Swieten báró, akinek ragyogó diplomáciai karriert jósolnak az osztrák állam szolgálatában. Nem sokan tudják rajtam kívül, hogy beavatása Némethonban történt, s a titok maradjon is titok. Ellenséges légkört érez, ezért Van Swieten meg akarja védeni a szabadkőművességet, különösen Bécsben. Ennélfogva nem is fog eljárni a páholyokba. A hatóságoknak nem szabad tudnia az elkötelezettségéről. − Megtisztel a bizalmával.

44

K.51.

55

− Legyen végtelenül óvatos. Bármikor veszélybe sodródhat. Ha önt baj érné, a Nagy Varázsló sohasem bontakoztathatja ki csodálatos képességeit.

56

20 BÉCS, 1768. FEBRUÁR 13.

Bécsi laboratóriumában Thamos éppen befejezett egy átváltoztatást, amikor furcsa zajra lett figyelmes. A zaj igencsak hasonlított az udvar kövezetén csattogó csizmasarkakéra, s az éj közepén felverte egy békés otthon csendjét, ahol csak az egyiptomi és egy idős arisztokrata házaspár lakott. Thamos az ösztönére hallgatott − tudta, hogy azonnal menekülnie kell. Vörös folyadékot öntött az olvadó kőre, magára kanyarította vastag köpenyegét, és abban a pillanatban lépett ki egy titkos ajtón, amikor a rendőrök betörtek a laboratóriumba. Ez volt az első nagyobb hadművelet, amelyre Joseph Anton égisze alatt került sor. Mária Terézia megparancsolta neki, hogy tartóztassa le az alkimistákat, semmisítse meg a felszerelésüket, és égesse el a könyveiket. Ebben az esetben a rendőrök megmenekültek a feladat végrehajtásától, mert a kemence ott előttük felrobbant. Thamos nyugodt léptekkel távolodott. Megértette, hogy vagy egy jó testvér, vagy a szomszédok jelentették föl. Ezentúl sokkal óvatosabbnak kell lennie és még jobban álcáznia kell okkult tevékenységét.

BÉCS, 1768. MÁRCIUS VÉGE Dimitrij Galicin herceg, XV. Lajos minisztere, majd 1762-től bécsi orosz követ tizenhét gyermekes családból származott, akik közül minden kétséget kizáróan ő volt a legragyogóbb tehetség. Negyvenhét esztendős volt, s mióta 1761-ben elveszítette feleségét, nem nősült újra. Galicin meghatározó szerepet játszott a Habsburg és az Orosz Birodalom diplomáciai kapcsolataiban. Kedvelte a pompát, tizenhét termet számláló krügerstrassei palotája nyitva állt a bécsi arisztokrácia előtt. Tizennégy hintaja, tizenegy lova, nagyszámú cselédje, egy grottákkal, műromokkal és szökőkutakkal kellemessé varázsolt nyári rezidenciája mind jelezték: a herceg a fényűzés és a szépség szerelmese. − Megérkezett már? − kérdezte türelmetlenül az inasától. − Még nem, méltóságos uram. − Késik! − Még nem, méltóságos uram. − Minden készen áll? − A legapróbb részletekig minden. A csodás tehetségű ifjú végre megérkezett. Dimitrij Galicin már oly sokat hallott a bámulatos muzsikusról, s most végre meg akarta hallgatni, otthonában, négyszemközt. A jól öltözött, jól képzett ifjú Wolfgang nagy hatást tett a hercegre. Már nem volt gyermek, s bár még távolról sem mondható férfinak, de a szemében szokatlan komolyság fénye csillogott. Mihelyt nekifogott egy szonátának, amely ugyan messze elmaradt Joseph Haydn szonátáitól, a herceg azonnal érezte, hogy a legénykében páratlan zseni lakozik. Ha szükséges, egy napon segíteni fogja őt, hogy a bécsi társaság első számú híressége legyen és meghódítsa Európa művészi központját.

57

Bécs, 1768. április Leopold szitkozódott. A színlelt együgyű előadását ismét elhalasztották. Az impresszárió, Affligio gazember módjára viselkedett, képtelen volt színházat szerezni a darabnak. II. József pedig magyar területen tartózkodott, a török határvidéken, mivel katonai jelenlétük aggodalommal töltötte el. Meg kellett várni, míg hazatér, hogy ez a szörnyű helyzet megoldódjék végre: hivatalos megrendelés, határidőre megírt opera, és se társulat, se színház! Wolfgang mindazonáltal nem ült tétlenül. Galicin herceg segítségét és kapcsolatait kihasználva koncerteket adott a bécsi szalonokban, ahol hírneve napról napra nőtt. Főképpen pedig sok zenét hallgatott, s komponálás közben beolvasztotta saját zenei nyelvébe a hallottakat. − Mikor megyünk haza? − kérdezte Anna Maria, aki a nyüzsgő Bécs helyett a nyugodt Salzburgot részesítette előnyben. − Mihelyt a fiunk operáját bemutatták. A siker végképp zeneszerzővé avatná és megnyitna előtte minden ajtót. Mint mindig, Anna Maria meghajolt férje akarata előtt. Leopoldnak kétségkívül igaza volt, hiszen most is a család legfőbb érdekeit tartotta szem előtt. Ám Salzburg Leopoldnak is sok fejfájást okozott. Végtére is már hat hónapja nincs a helyén, és Schrattenbach hercegérsek nem fogja őt a végtelenségig fizetni azért, hogy ne csináljon semmit az udvarában. Az érseki udvarból érkezett levél tehát még nem volt végzetes. Gazdája nem bocsátotta el és még csak nem is rendelte haza azonnal Salzburgba. Viszont március 31-étől kezdve fizetést sem fog folyósítani neki. Wolfgang teljesítményeinek hála, Mozarték ki tudták fizetni bécsi tartózkodásuk költségeit. Az európai turnéból is maradt egy kis tartalék vagyon. Ám arról szó sem lehetett, hogy az apa otthagyja a hercegérseki udvarnál betöltött kényelmes posztját. Leopold tétovázott: további hosszas késlekedés nélkül térjen vissza Salzburgba, vagy maradjon Bécsben, számítva Wolfgang esetleges bécsi sikereire?

58

21 BÉCS, 1768. JÚLIUS Gottfried van Swieten báró Németalföldön született, és szép diplomáciai karrier állt mögötte. Brüsszel, Párizs és London után most egy sokak által vágyott berlini posztra pályázott. Életét azonban egy másik eszménykép is igazgatta: a szabadkőművességé. Miközben Európában a viszálykodás ütötte fel a fejét s jövője nyugtalanítónak tűnt, van Swieten számára sokat jelentett, hogy egyes páholyokban nyugalom és szólásszabadság uralkodott. Felvilágosult szellemű férfiak a reformok szükségességét hangsúlyozták, s a dogmák és hiedelmek helyett a spirituális megújulás lendületét nyújtották. Csoportjuk nem volt nagy, így félő volt, hogy a többség elnyomja a reform hangjait. Mivel Mária Terézia ellenséges érzületekkel viseltetett a szabadkőművesség iránt, van Swieten nem járt a kisszámú és diszkréten működő bécsi páholyok egyikébe sem. Ellenkezőleg, gondja volt rá, hogy a nyilvánosság előtt megvetően és gyanakvással nyilatkozzon ezzel a „kissé felforgató és tökéletesen terméketlen” szellemi áramlattal kapcsolatosan. Így hát különösen nehéznek, úgyszólván lehetetlennek tűnt a feladat, hogy Bécsben visszaállítsák a beavatási rítust. Van Swieten azonban türelmes és megszállott is volt egyben. Néhány hétre visszatért Bécsbe, és kapcsolatba lépett barátaival és ismerőseivel. A mai nap első látogatója egy ismeretlen: Théba grófja. Tekintetét és megjelenését látva a vendég azonnal mély benyomást tett rá. − Egy kéréssel folyamodnék önhöz, báró úr. − Hallgatom. − Ön ismeri Wolfgang Mozartot, az ifjú muzsikust, aki a császár óhajára operát komponált. Egy Affligio nevű szélhámos hozzá nem értése és sikkasztása miatt nem lehet bemutatni a darabot. Tudna-e ön segíteni Mozartnak? − Miért érdeklődik ennyire Mozart iránt? − Mert ő a Nagy Varázsló. Van Swieten hallgatásba burkolódzott. − Théba grófja… Kicsoda ön voltaképpen? − Azért érkeztem Egyiptomból, hogy újjászülessék a beavatás, amelyért ön is annyit fáradozik. Nyugodjék meg, a titka titok marad. Most a Nagy Varázslónak van szüksége segítségre. Van Swieten bárót felkavarta a különös látogató, akinek még ezernyi kérdést kellett volna feltennie. Mégis hagyta elmenni úgy, hogy semmit sem kérdezett. Néhány nap múlva a báró magához kérette Wolfgang Mozartot, az apját és néhány muzsikust és énekest, hogy meghallgassák A színlelt együgyű-t. Sem a librettó, sem a zene nem bűvölte el, de itt-ott megérezte a zseni szikráit, amelyek méltók a figyelemre. * Az előadás végén Leopold kikérte a báró véleményét. − Nos, érdekes, érdekes, különösen a korához képest. Valószínű azonban, hogy a darabnak ez volt az első és utolsó előadása. − De hiszen… a császár rendelte tőle! − Érdeklődtem, Mozart úr. Az udvar muzsikusai nem óhajtják, hogy egy suhanc sikert arasson, mert az árnyékot vetne rájuk. Helyesebben tenné, ha visszatérne Salzburgba. Leopold megmakacsolta magát. − Beszélni szeretnék az uralkodóval. Ön hallotta az operát, kieszközölne-e számomra egy kihallgatást? − Meg fogom kísérelni.

59

BÉCS, 1768. SZEPTEMBER 20. A nyár folyamán Leopold dühödten fogalmazta a Wolfgangot és operáját ért igazságtalanságokat felsoroló memorandumát. „Az egész zenei pokol elszabadult annak érdekében, hogy ne lehessen elismerni egy gyermek tehetségét” − írta. Ősz elején II. József végre hajlandó volt fogadni. − Ez az igazság, felség! Fiam buzgón dolgozott, betartotta a határidőt, és olyan művel szolgált, amely meghallgatásra érdemes. És íme, egy piszkos kezű közvetítő és néhány féltékeny kolléga igazságtalan kudarcra ítélt minket. II. Józsefet nem hatotta meg a történet. S kérdéses volt, vajon Leopold éles fogalmazása nem vonja-e a fejére az uralkodó haragját. − Minden tekintetben igazat adok önnek. Affligio tizeiméinek azonnal véget vetünk. Leopold aggodalmas arcára széles mosoly ült ki. − Úgy érthetem, felség, hogy Wolfgang operáját végre láthatjuk egy bécsi operaszínpadon? − Nem, Mozart. A pillanat elszállt, nekem most egyéb tennivalóim vannak. Fia csak dolgozzon tovább szorgalmasan, s a sors kegyes lesz hozzá. Leopold hazafelé menet betért egy sörre egy kocsmába. Nemcsak A színlelt együgyű került süllyesztőbe, de az uralkodó sem rendelt újabb darabot, még félhivatalosan sem. Pedig nem sok hiányzott a sikerhez… Mit tegyen hát? Térjen vissza Salzburgba, vagy tervezzen újabb bécsi koncertsorozatot? Az előbbi megoldás kínálkozott jobbnak. Jobb megtartani egy biztos és tisztességesen megfizetett állást, mint foggal-körömmel ragaszkodni egy álomhoz. Alig nyitott be lakásuk ajtaján, Anna Maria sietett elébe. − Egy doktor… egy doktor akarja tüstént látni Wolf-gangot! Súlyos beteg, ugye, és te eltitkoltad előlem! − Dehogyis! − De hát egy doktor… − Hogy hívják azt a doktort? − Mesmer. Holnap délelőtt eljön az inasa Wolfgangért, és elviszi ebédelni a gazdájához. Leopold még a császári audiencia kudarcának hatása alatt volt, s a feje elnehezült a sörtől. Egy karszékbe roskadt. Holnap egy új nap lesz…

60

22 BÉCS, 1768. SZEPTEMBER 21.

Franz-Anton Mesmer 1734-ben született egy sváb falucskában. Idősebb van Swietennél végezte orvosi tanulmányait, s 1759-től kezdve Bécsben élt. Doktori értekezését az égitesteknek az élő testekre gyakorolt hatásáról írta, orvosi diplomáját 1766-ban szerezte meg. Igen gazdagon nősült, tenorista, zongorista és csellista is volt. A bécsi Igazság és Egységpáholyban kapta szabadkőműves-beavatását. Ezen az őszi napon hosszasan beszélgetett barátjával, Gottfried van Swietennél. A báró érveinek engedve, azonnal ebédmeghívást küldött Mozartnak, aki felcsigázta a kíváncsiságát. Azonnal közösséget éreztek egymással. Ezzel szemben Leopoldot morcosnak és bizalmatlannak találta. Megnyugtatására Mesmer kitűnő ebédet kínált birtoka pompázatos kertjében. − A zene a legmagasabb művészetek egyike − jelentette ki Mesmer. − Mint minden alkotás, az egyetemes tűzből táplálkozik, ami minden élet szülőanyja. − Még a növényeknek és köveknek is? − kérdezte Wolfgang. − Természetesen! Mi, emberek pedig különleges érzékkel rendelkezünk, amely a világegyetem egészéhez kapcsol minket. Csak tudatában kell lennünk és fejlesztenünk kell azt. − Például úgy, hogy komponálunk? − Igen, mert egy muzsikus jó energiákat képes sugározni! Tudod, gyermekem, minden test érzékeny az egyetemes vonzásra, a gravitációra, a lények közötti kapcsolatot biztosító folyadékra. A megfogható világunkban vagy taszítással, vagy vonzással fejti ki hatását, s ezzel általános egyensúlyt teremt. − A hangok között is vannak, amelyek szeretik egymást és harmóniát teremtenek − jegyezte meg Wolfgang. − A harmónia tisztelete és a pozitív energiák áramlásának megőrzése segít megőrizni az egészségünket − tette hozzá az orvos. − Én ezért tanulmányozom a mágnesességet. Ez a gyógymód megmozgatja a beteg folyadékháztartását, s ezzel megszünteti a bajt. Ezt hogyan csinálja? Még nem sikerült olyan módszert kidolgoznom, amely sok ember számára hasznosítható lenne. De a mágnesesség hatását könnyű megállapítani. Fáj valamid? − A bal könyököm egy kicsit. Bevertem ma reggel. Mesmer rátette jobb kezét a fájdalmas pontra. Wolfgang csaknem azonnal melegséget érzett, s a fájdalom megszűnt. − Egy elgyengült testben vissza lehet állítani a testfolyadékok áramlását − magyarázta Mesmer. − Ez a tudomány az ősi Egyiptomból származik, én pedig a mi korunkban szeretném alkalmazni. − Sem én, sem a fiam nem vagyunk betegek − szólalt meg Leopold, akinek egyáltalán nem tetszett az orvos mondanivalója. − Mi okból óhajtotta látni Wolfgangot? − Egy rövid kompozíciót kívánok rendelni tőle − felelt mosolyogva a magnetizáló. − Jól megfizetem, és a bemutatót itt, ebben a kertben rendezzük. − Miről van szó valójában? − kérdezte Wolfgang, akit már csábított az ajánlat.

61

− Egy kis történetet kellene megzenésíteni, egy Singspielt komponálni. Bastienne, fiatal lány, szerelmes Bastienbe, de fél, hogy az hűtlen lesz hozzá. Ezért a falusi jóshoz fordul segítségért. „Tégy úgy, mintha nem is törődnél Bastiennel”, tanácsolta a bölcs, aki azután megsúgta Bastiennek, hogy Bastienne másik szeretőt talált helyette! S mivel így mindkét szerelmes a másik elvesztésétől fél, egymáséi lesznek és tökéletes boldogságban élnek tovább. Wolfgang mulatságosnak találta a történetet. A leány volt a kezdeményező, és a darab jól végződött! Alighogy hazaértek Mesmertől, azonnal munkához látott.

BÉCS, 1768. OKTÓBER. Kellemes kora este, őszi színekben pompázó kert, finom társaság… Tökéletes körülmények Wolf gang Singspieljének, a Bastien és Bastienne-nék a bemutatójához!45 A kamasz nagyon gyorsan dolgozott, de egy igazi szakember komolyságával. − Meg van elégedve, gróf úr? − kérdezte Mesmer Thamost, aki kissé távolabb állt a csodálok karéjától. − Köszönöm a meghívást, testvérem. − Ez a fiú ámulatba ejt − ismerte el az orvos. − Néha megesküdnék rá, hogy nem ebből a világból való. S hogyan fog rátalálni az útjára egy ilyen középszerű társadalomban, mint a miénk? − Úgy, hogy alkot.

BÉCS, 1768. DECEMBER Másfél esztendő leforgása alatt egy fiatal fiú három különböző stílusú darabot komponált: egy opera seriát, az Apolló és Hyacinthus-t, egy opera buffát, A színlelt együgyű-t, és egy daljátékot, a Bastien és Bastienne-t Leopold csak ámult, de egy jó pedagógus nem nyilvánít ilyen érzelmeket a tanítványa előtt. A családfő elégedetten nyugtázta egy jezsuita felkérését: Wolfgangnak misét46 kellett komponálnia a II. József védnöksége alatt álló árvaház új kápolnájának felavatására. A feladat lehetővé tette a fiú számára, hogy csiszolja képességeit az egyházi zene terén. A misét a vadonatúj épületben december 7-én mutatták be a tizenkét esztendős szerző vezényletével, az udvar jelenlétében. Karmesteri kvalitásait kegyes tapsokkal és csodálattal fogadták. Milyen igaza volt Leopoldnak, hogy kitartott Bécsben! Lám, Wolf gang másodszor is a császár tökéletes megelégedésére dolgozott. Bebizonyította hát, hogy komoly szerző volt, akiben megbízhat az egyház − s így Mária Terézia is. Wolfgang lendületbe jött, s mindjárt írt egy missa brevist47 négy énekszólamra, vonósnégyesre és orgonára, december 13-ra pedig befejezett egy Haydn stílusában írt szimfóniát.48 Egyetlen dolog árnyékolta be ezt a szép összképet, de az teljesen: állásajánlatnak még mindig nyoma sem volt. II. József nagyra becsülte Mozartot, az udvari muzsikusok, élükön Gluckkal, elálltak az ifjú kolléga útját. Leopold szerint nyilvánvaló volt, hogy összeesküdtek egy alkotóművész ellen, akinek a tehetsége mindnyájuk fényét elhomályosítaná. S ő, egy egyszerű salzburgi másodkarnagy, hogyan is győzedelmeskedhetne egy ilyen egységes csoporttal szemben? Félő volt az is, hogy a hercegérsek mégis elkezd

45 46 47 48

K. 50. C-dúr, „Árvaházi mise”, K. 139. K. 49. K. 48.

62

türelmetlenkedni és elbocsátja alkalmazottját. Akkor pedig a bécsi tartózkodás katasztrofális mérleggel zárul. Mivel tehát Bécs bezárult, vissza kellett térni Salzburgba. Ám Leopold fejében már érlelődött az új terv.

63

23 BÉCS, 1769. FEBRUÁR

Hund báró teljesen elképedt Mária Terézia ajánlatán. Ő, az egyház legerősebb támasza és a szabadkőművesség esküdt ellensége, és Hund, a templomos Szigorú Engedelmesség alapítója − hogy jön ez össze? Pedig így volt: a császárné magas állást ajánlott föl Hundnak Bécsben. Kelepce. Ez nem lehet más. A császárné semlegesíteni akarta őt, hivatalos funkcióba kényszeríteni, amely megakadályozná, hogy folytassa szabadkőműves kalandját. Ó, mint a császárné államtanácsosa és az uralkodó titkos tanácsosa? Ezek csak üres, tiszteletbeli címek. Bevonulni az udvar aranykalickájába? Soha. Hund báró a tőle telhető legtiszteletteljesebb hangnemben hárította Mária Terézia ajánlatát. A Szigorú Engedelmesség jövője továbbra is minden idejét lefoglalta.

Bécs, 1769. március Tobias von Gebler mellett Thamos is részt vett a „A reményhez” elnevezésű bécsi páholy megalakításában. A név fontos erényre utal az ilyen nehéz időkben, amikor a páholytestvérek rövidre fogták a szertartásokat és óvakodtak tőle, hogy a legcsekélyebb kritikával illessék a fennálló hatalmat. * − A mi szabadkőművességünk halkan duruzsol − állapította meg Gebler. − És minden dicséretes meggyőződése és elkötelezettsége ellenére, nem Hund báró lesz az, aki képes biztosítani a felemelkedését. − Netán nehézségekkel küszködik a templomos Szigorú Engedelmesség? − Van haladás, de túlságosan formális. Hiányzik a valódi alap, és nem vagyok biztos benne, hogy a templomosokra való utalás a legalkalmasabb. Belső viszályok, más rítusrendszerekkel való versengés… Hund még nem hódította meg Európát. Sajnos úgy látszik, nem Bécs a legkedvezőbb környezet a Nagy Varázsló kibontakozásához. Hacsak ön nem látja el a Reményt vagy bármelyik másik páholyt a beavatás megfelelő rítusaival… Thamos nem válaszolt. Még korai volt mindehhez. Nagyon is korai.

Salzburg, 1769 tavasza A tizenhárom esztendős Wolfgang időnként elszökött, hogy együtt játsszon, bolondozzon beszélgessen barátjával, Anton Stadlerrel. A salzburgi környezet nem kínált túl változatos tereket: udvar, székesegyház, nemesi és polgári szalonok… Misék, séták, társasági játékok és koncertek jelentették azokat a szórakozási lehetőségeket, amelyekkel a hercegérsek alattvalói többnyire meg is elégedtek. Ami Leopoldot illeti, munkát követelt, munkát és még több munkát. Amióta hazatért szülővárosába, azaz január 5. óta Wolfgang szakadatlanul komponált. Tetszése szerint próbálgatta és használta a legkülönbözőbb kifejezésmódokat − a régi német mesterek szigorúságát, a gáláns stílust, a déli és az északi stílusú szonátákat, ellenpontot, opera seriát, opera buffát, Schobert és Johann Christian Bach technikáit.

64

Folyékonyan beszélt olaszul, és meglehetősen jól franciául, sokat olvasott, mégpedig komolynak mondott szerzőket is.49 Immár sorjáztak a megrendelések: kértek miséket, menüetteket tánczenének, rövid darabokból álló cassatiókat díszvacsorákhoz, menyegzői ebédekhez, egyetemi ünnepségekhez. Első szerenádjáról50 − amely a cassatiónál elegánsabb, finomabb darab − Mozart tudta, hogy összesen egyszer hangzik majd el, szabadban, estefelé, a megrendelő dicsőségére. Egy salzburgi előkelőség saját muzsikát szeretett volna, ami azelőtt soha nem hangzott el, s úgy fogyasztható, mint egy ízletes fogás. Utána el kellett tűnnie; egy másodszori előadás mélyen sértette volna a megrendelőt és rossz fényt vetett volna a zeneszerzőre. Ez a rengeteg feladat rászorította Wolfgangot a gyors munkára, miközben a zenei diskurzus igen sokféle vetületét kellett elsajátítania. Ennek egyetlen szomorú következménye lett: a kamasz fiú eltépte az immár ködbe veszett képzeletbeli birodalom, a Rücken térképét. A salzburgi valóság nem tűrte az álmokat.

Berlin, 1769. nyár A habsburgok és a poroszok közötti feszültség immár vészes méreteket öltött. A viszály tétje: Lengyelország esetleges felosztása. Így aztán II. József, miután számos kolostort bezáratott Ausztriában, hogy javaikat jótékonysági vagy oktatási célokra fordítsa, elhatározta, hogy találkozót kezdeményez a Poroszországban 1740 óta uralkodó, félelmetes II. Frigyessel. Frigyes franciául beszélt az emberekkel és németül a lovaival, csodálta az enciklopédistákat és Voltaire-t, azonkívül szabadkőműves volt. Habozás nélkül bevetette a hadseregét, melyben a katonáitól halálos fegyelmet követelt. II. József szeretett volna elkerülni egy újabb konfliktust, amely végzetes csapást mért volna a hétéves háborút lezáró, oly nehezen kiharcolt békére. Tehát mindenáron el kellett hárítani a porosz veszélyt, hogy a valóságos veszélyre, a török terjeszkedésre koncentrálhasson. A tárgyalások kezdetén a porosz trón várományosa, Frigyes Vilmos az okkultizmusnak szentelte magát. A világias, felszínes szabadkőművesség bosszantotta. Viszont lenyűgözte őt az a szakember, aki nemrég költözött Berlinbe; könyvtárosi posztot adott neki a könyvtárában, hogy megkönnyítse ott-tartózkodását. Ez az új védenc, dom Antoine-Joseph Pernety nem volt köznapi jelenség. Roanneban született, 1716. február 13-án. Volt ő Bougainville, a hajós lelkésze, az indiánok védelmezője, elhagyta a bencés rendet és a szabadkőművesség, a kabbala, a hermetizmus és az alkímia iránt kezdett érdeklődni. O volt az Egyiptomi mesék és a Mytho-hermetikai szótár szerzője − ez utóbbiban azt állította, hogy megfejtette a régiek tanításait. Mivel a rendőrségi vizsgálatok egyre kellemetlenebbek voltak számára, el kellett hagynia Avignont. Itt, Németföldön szándékozott a titkos tudományok rítusát kialakítani, itt senki nem zavarja, és remélhetőleg kapcsolatba kerül olyan szellemi erőkkel, akik elárulják neki az alkímiai arany előállításának titkát. Ő pedig majd megtanítja a beavatottaknak, hogyan kérdezzék a Szent Szót, és hogyan fejtsék meg azt a héber numerológia segítségével. Páholyában, az Üldözött Erényben túlment a hagyományos szabadkőművességen, és két felsőbb fokozatot, a novíciust és az illuminátust is celebrált. Gebler hozta róla a hírt, s Thamos remélte, hogy dom Pernety megfelel saját magas elvárásainak és törekvéseinek. A volt szerzetes első találkozásuktól kezdve védekező álláspontra helyezkedett. Az egyiptomi karizmája nyugtalanította, de származása, valamint jártassága a keleti misztériumokban még jól jöhetett. Ezért bele is egyezett, hogy bevezeti a titkos rítusba, 49 50

Christian Gellert német költőt, Salomon Gessner svájci írót, vagy a francia Fénelont. K. 100.

65

kezdve mindjárt egy mise celebrálásával. Az újonnan beavatottat ezután egy domb tetején szentelték fel, ahol egy földre rajzolt kör közepén az „erő oltára” emelkedett, fűből. Thamost meghívták, hogy kilenc napon át minden reggel itt szemlélje a napfelkeltét és tömjént égessen az oltáron. Isten majd felismeri az új beavatottat, és angyal formájában megjelenik, aki mutatja az utat és akivel párbeszédet folytathat. Amikor Thamos kilencedszerre ereszkedett le a dombról, Pernety tudta, hogy kiállta a próbát. Ekkor felfedte számára terve valódi dimenzióit. Az egyenes utat követve az igazi szabadkőműves az Aranykulcs lovagjává válik. Újra végigjárja az argonauták utazását, és felfedezi az aranygyapjút. Amikor eléri a Nap lovagjának méltóságát, alkimista szemmel olvassa a mitológiai legendákat. S amikor felragyog a bölcsek köve, a beavatott a Szent Szűz kultuszának áldoz. Dom Pernetynek hónapokra, esetleg évekre lesz szüksége ahhoz, hogy titkos rítusát teljes egészében kidolgozza, feltéve persze, hogy II. Frigyes megtűri a jelenlétét, és Frigyes Vilmos is pártfogolja. S ez a fáradságos munka vajon meggyőző eredményeket hoz-e majd? Úton Salzburg felé, Thamos ebben reménykedett.

66

24 SALZBURG, 1769. NOVEMBER 5.

Schrattenbach hercegérsek irodájába lépve Leopold Mozart még mindig arra a melléfogásra gondolt, amelyet fia október 15-én, a Szent Péter-templomban követett el a nagytiszteletű Cajetan Hagenauer felszentelésének és első miséjének tiszteletére írt ünnepi miséjében. Pedig szinte banálisan egyszerű megrendelés volt, csakhogy a Kyrie egyik szólója keringő ritmusban indult! Wolfgang ebben semmi kivetnivalót nem talált. Ugyan miért kellene az egyházi zenének feltétlenül unalmasnak lennie? Szerencsére ez a súlyos hiba elkerülte a hatóságok figyelmét, és október 27-én Wolfgang megkapta az „udvari koncertmester” tiszteletbeli címet − igaz, fizetség nélkül. Ami persze nem volt elég ahhoz, hogy megváltoztassa Leopold terveit, amelyeket immár egy éve forgat a fejében. − Gondjai vannak, Mozart? − Nincsenek, kegyelmes uram. Mindazonáltal… − Mindazonáltal? − Egy kérést szeretnék alázatosan előterjeszteni kegyelmednek. − Feltételezem, a fiával kapcsolatban… − Pontosan. − Olyan címet adományoztam neki, ami egy fiatal embernek megelégedésére szolgálhat. − Wolfgang immár kitűnően érti a dolgát, de még hiányoznak nála lényeges elemek ahhoz, hogy nagy zeneszerzővé váljék, akinek dicsősége kedves hercegségünk hírnevét is öregbíti majd. − Csak nem arra óhajt engedélyt kérni, hogy ismét elutazzanak? − Nos, valóban ez a szándékom, kegyelmes uram. − És ezúttal merrefelé? − Itáliába. Az olasz hagyomány és az ottani zenei kincsek föltennék a koronát fiam zenei képzésére. Leopold elszorult torokkal várta a hercegérsek döntését. − Rendben, Mozart. De távollétük alatt fizetést nem folyósítunk önnek.

Salzburg, 1769. december 11. − Mikor jössz vissza? − kérdezte barátját Anton Stadler. − Néhány hónap múlva. Minden azon múlik, mekkora lesz a siker. − Egyrészt persze kívánom, hogy sikered legyen, másrészről viszont szeretnélek minél hamarabb viszontlátni. − Apám dönt, mint mindig. − Nincs kedved olykor fellázadni? − Számomra a papa rögtön Isten után következik. Nélküle nem lennék muzsikus. És Itália, micsoda boldogság! A két barát elvált, Wolfgang megcsókolta húgát és édesanyját. Ők ezúttal otthon maradtak. Nannerl tizennyolc éves volt, ez már nem a csodagyerek-kor, nem szerzett zenét, és ahhoz, hogy szólista legyen, nem volt eléggé átütő tehetség. Ezzel szemben tanítani jól tudna, és anyjának is segíthet a háztartásban.

67

A kocsi, amellyel utaztak, fel volt szerelve írótáblákkal, tintatartóval és kottapapírral. Képzeletbeli birodalomról ábrándozni, erről immáron szó sem lehet. Utazás közben a kamasz Wolfgang partitúrákat gyártott − eljövendő itáliai koncertjeire szánt darabokét. Mihelyt fordult a kocsi kereke, Wolfgang már a kottapapír fölé hajolt. S az út során négy szeretetre méltó szimfónia született.

Mantova, 1770. január 16. Egy maratoni koncerten Wolfgang nem kevesebb, mint tizennégy darabot játszott el, melyek közül néhány saját műve volt. A kamasz teljesen kimerült, és már csak aludni vágyott, miközben Leopold a siker és a bevétel fölött örvendezett. − Bravó, fiam, itáliai kőrútunk a lehető legjobban kezdődik. S hidd el, ez még csak a kezdet! De nem nagyon szeretem ezt az Amadeus nevet, amelyet a veronai lap rád aggatott. Igaz, ez a Gottlieb fordítása, de jobban szeretem az eredetit. Az Amadeus komolytalannak hangzik, olyan, mint egy olasz tréfa. Ne felejtsd el, a mi nevünk, Mozart, a felnémet muothardi-ból származik, és annyit jelent, hogy „bátor, önkéntes”.

Milánó, 1770. január 23. Karl von Firmian, az előző salzburgi hercegérsek unokaöccse, Lombardia kormányzója szívélyesen fogadta Mozartokat, és kényelmes szállást biztosított számukra palotájában. − Milánó gazdag város, és bolondul a zenéért. Kedvüket lelik majd benne, különösen, hogy kezdődik a karnevál! Érkezésük örömére fogadják tőlem ezt az ajándékot: a nagy Metastasio összes operalibrettója, kilenc kötetben. Leopold egészen meghatódott, s nem győzött hálálkodni. − Természetesen több koncertet is adnak itt nálam, és szép zenét is fognak hallani, különösen Piccinitől és Sam-martinitől. Wolfgang vidámsága meghódította híres kollégáit, akik fékezték féltékenységüket, s még némi dicséretféléket is dünnyögtek. Február 3-án, nem sokkal születésnapja után a tizennégy esztendős Wolfgang áriát komponált az evangélium néhány latin mondatára egy vele egyidős kasztrált énekes számára. Gyilkos iróniával hangsúlyozta ki ezt a részt: „A fönti dolgokat keresd, ne a lentieket.” Február 23-án ismét nagy koncertet adtak, majd apa és fia belekóstoltak a milánói karnevál szertelenségeibe. A mulatságok utolsó napján, március 3-án a város utcáin feldíszített kocsik hajtottak végig, s az utcákat ellepték a maszkos ünneplők. Egyikük Wolfganghoz lépett. − Jól szórakozol? − Kicsit nagy a zaj, de a színek gyönyörűek, és jó, hogy vége a télnek. − Meg vagy elégedve új kompozícióiddal? − Az olaszoknak tetszenek. − Talán nem értetted meg a kérdésemet. Wolfgang megismerte a hangot. − Ön Rücken lakója, ugye? − Csak egy álarcos vagyok… − A gyerekkori birodalmam már nem létezik, a térképet megsemmisítettem. − Tudom, Wolfgang. Ezért kérem, hogy gondolkozz a kérdésemen.

68

Milánó, 1770. március 12. A Firmian gróf palotájában adott búcsúkoncerten több olyan áriát is előadtak, amelyeket Wolfgang Metastasio szövegére írt.51 Leopold, akárcsak a többi mesterember, egyértelmű fejlődést tapasztalt. Fia kezdte remekül kezelni a legkülönlegesebb hangszert: az emberi hangot. Az ifjú német teljesítménye bámulattal töltötte el a grófot, aki félrevonta Leopoldot. − Fenséges, Mozart úr, fenséges! A fia meghódította Milánót. Folytatniuk kell az útjukat, megértem és helyeslem. De vissza kell térniük ide, éspedig jó okkal. Operáról van szó. − Úgy érti… egy megrendelés? − Látva Wolfgang adottságait, ez a műfaj minden bizonnyal neki való. És az olaszok imádják! Csábítónak tartja-e az ötletet? − De mennyire! Es mi lenne a téma? − Egy király, Mithridatész története. A szöveget egy hozzáértő librettista, Cignasanti írta, egy francia drámaíró, Racine meglehetősen unalmas darabja nyomán. Biztos vagyok benne, hogy Wolfgang ki tudja hozni a legjobbat ebből a komor históriából. − És… sürgős? − Ne aggódjék! Fedezzék csak föl Bolognát, Rómát, Nápolyi, csodálják meg Itália ezernyi szépségét, azután jöjjenek el megint hozzánk. A szövegkönyv az alkalmas időben készen lesz. Leopold az örömtől megrészegülve adott hálát a Mindenhatónak. Ez az utazás sikersorozatnak ígérkezett.

51

K. 77, 78, 79 és 88.

69

25 LODI, 1770. MÁRCIUS 15.

Párma és Bologna között megálltak Lodiban. Wolfgang-nak eszébe jutott az álarcos kérdése − és most megértette. Vacsora után bezárkózott a szobájába, és különös jeleket rajzolt a papírra. Leopold másnap reggel megnézte a kottát. − Mi ez, Wolfgang? A fiú a szemét dörzsölte. − Vonósnégyes.52 − Furcsa műfaj, nem túlságosan érdekes… Mindenesetre koncertre nem alkalmas. − Nem gondoltam koncertre. − Hanem akkor… mire? − Hogy magamnak komponálok, minden kötelezettségtől mentesen, csak a komponálás kedvéért. Ez az első csak szórakozás volt, szerintem tudok jobbat is! − Készülj, egy óra múlva indulunk. Ezt a kis kerülőt Leopold a serdülő szeszélyének tudta be − aligha lesz folytatása. Hiszen egy igazi zeneszerző a hallgatósága igényeit elégíti ki, nemde?

Bologna, 1770. március 26. A Pallavicini grófnál rendezett nagy koncert alkalmával igen ritka dolog esett meg, amely a hallgatóság figyelmét legalább annyira felkeltette, mint az ifjú osztrák művész játéka. Padre Martini, a nemzetközi hírű zenetudós kijött kolostorából, hogy meghallgassa a külföldről érkezett csodát! A bolognaiak emlékezete szerint a puritán, szigorú tudós igencsak ritkán látogatott koncerteket. Ez a Mozart nagyon érdekelhette, ha megszakította érte a kutatómunkáját! A hatvanöt esztendős ferences szerzetes soha nem hagyta el szülővárosát, Bolognát, még a római Szent Péter székesegyházban felajánlott karnagyi posztot is visszautasította, és megelégedett a Szent Ferenc-kolostorban betöltött feladataival. Egész Európából érkeztek hozzá muzsikusok, hogy kikérjék a véleményét, mert az atya páratlan tudásra tett szert, miközben monumentális Zenetörténet-én dolgozott, melynek első két kötete már megjelent. Könyvtára ritka, egyedi kottákkal büszkélkedhetett, némelyik még a XVI. századból való. Amikor Padre Martini Wolfganghoz lépett, Leopold kritikára és dorgálásra számított. Az idős pap azonban semmiféle ellenségességet nem mutatott, mi több, meghívta magához a kamasz fiút. Wolfgang persze kapott az alkalmon. A neves tudóssal folytatott kétszeri eszmecseréje folyamán megtanulta, hogyan tökéletesítheti tudását az ellenpont és az opera recitativók művészetében. Azonkívül rekordidő alatt felépített egy fúgát, amelyhez tanárának egy jó napra lett volna szüksége. Wolfgang fájó szívvel hagyta ott a kutatómunka e nyugodalmas szentélyét, és megígérte Padre Martininek, hogy még visszatér ide.

52

K. 80.

70

Róma, 1770. április 11. Firenzén keresztülhaladva Mozarték dél körül értek Rómába, és azonnal a Szent Péterszékesegyházhoz siettek, nem éppen vallási buzgalomból, hanem mert mihamarabb látni és csodálni akarták a nagyszerű épületet. Wolfgang itt hallotta Allegri Misereré-jét, melynek partitúrája sosem hagyhatta el a Sixtuskápolnát. Bonyolult darab volt ez, de a fiú az utolsó hangjegyig emlékezetébe véste, s így kilopta az Örök Városból annak egyik féltve őrzött titkát. − Tényleg szükség van erre a színjátékra ahhoz, hogy megismerjük Istent? − kérdezte Wolfgang az egyházi személyek szertartásos jövés-menése láttán. − Róma egy színház. Ez a magamutogató áhítat nem garantálja az igazi, egészséges hitet − felelte Leopold. Wolfgang nem mulasztotta el, hogy kövesse a turisták kedvelt szokását, s erről mindjárt be is számolt nővérének: Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a Szent Péterben megcsókolhattam Szent Péter lábát, és mivel van szerencsétlenségem olyan kicsinek lenni, a fenti vén bolondként, azaz Wolfgang Mozartként fölemeltek hozzá!53 Az ifjú muzsikus annyira szerette a matematikai játékokat, hogy szívesen nevezte magát a „Számok Szövetsége barátjának”, s most kérte Nannerlt, küldené utána a sok-sok példával teletűzdelt aritmetikakönyvét, amelyet valahová elhányt. Alighogy feladták levelüket Salzburgba, Wolfgang és apja egy nemesemberbe botlottak, akinek a fellépése csodálkozással vegyes kíváncsisággal töltötte el Leopoldot. Thamos üdvözölte őket. − Ha nem tévedek, elvesztették ezeket a lapokat. Wolfgang megnézte: az aritmetikai szabálygyűjtemény volt az! S mellette egy másik papírlap, amelyen az isteni arány és az aranymetszés szabálya állt, néhány példával, amelyek a zenei ritmusban való alkalmazásukra vonatkoztak. − Ön lenne a mi párizsi megmentőnk, nemde? − csodálkozott Leopold. − Róma biztonságosabbnak tűnik számomra. De azért óvakodjanak a tolvajoktól, és isten óvja önöket. Leopold nem merte tartóztatni a nemesurat. A fia pedig nem árulta el, hogy már régóta ismeri a másik világból érkezett küldöncöt. Ebben a november hónapban azonban Wolfgang nem csupán Róma utcáin kószált: írt egy Kyriét öt szopránra, kontratáncokat Salzburg számára, két szopránáriát és egy D-dúr szimfóniát.54 A nagyváros gazdag kínálata ellenére Leopold folytatni akarta az utazást, felfedezni DélItáliát.

Bécs, 1770. április 19. I. Lotharingiai Ferenc és Mária Terézia Bécsben, 1755-ben született lánya, MarieAntoinette, sem szépségben, sem intelligenciában nem szűkölködött. Anyja és II. József döntése értelmében élete olyan fordulatot vett, amely az eddigi, felhőtlen mindennapjainál többet követelt tőle. Ezen a döntő napon ünnepelték, meghatalmazott útján, Marie-Antoinette esküvőjét a francia trónörökössel, aki Versailles-ban maradt. Ez a házasság majd véget vet a Habsburgok és a Bourbonok szakadatlan háborúskodásának, és megszilárdítja a békét Európában. 53

A kötetben szereplő Mozart-levelek fordításánál, többek között, Kovács János, Barabás András és Györffy Miklós munkáit használtam fel. (A fordító megjegyzése.) 54 K. 89,123,82, 83,81.

71

Ám ezek az örömteli kilátások sem tudták teljesen megnyugtatni II. Józsefet. A gondtalan ifjú asszonynak fogalma sem volt, milyen nehéz feladat vár rá. El kell hagynia azt a biztonságos üvegházat, amelyet Bécs jelentett, és meg kell hódítania egy országot, ahol nem szerették az idegeneket, különösen nem az osztrákokat: Franciaországot, amely manapság veszélyes gondolkodók zsákmánya, akik nem átallják megkérdőjelezni a hatalom, a vallás és a társadalom világi alapjait. Marie-Antoinette tehát könnyű és fényűző életről álmodott, egy csillogó udvar élén. Ideje java részét nyilván szórakozással és ezer kellemes mulatsággal fogja tölteni, gondolta. Az aljasságokat, a féltékenységet, a gyűlöletet nem láthatta előre. S amikor ott lesz egyes-egyedül, oly távol Bécstől, senki nem siet majd a segítségére.

72

26 ÚTBAN NÁPOLY FELÉ, 1770. MÁJUS 12.

A tűző nap keservessé tette ezt az útszakaszt. Leopold és Wolfgang fulladoztak a hőségtől a kocsiban. A jármű hirtelen megtorpant. Szóváltás, lárma foszlányai, jajkiáltás. Három torzonborz férfi tépte fel az ajtót, kezükben kés. − Kiszállni! − parancsolta az útonállók vezére. − Ha mindenüket átadják, talán életben maradhatnak. Lövés dördült. Az egyik támadó összeesett, a vállát vér borította. Egy másik golyó a vezér füle mellett sivított el. − Meneküljünk! − kiáltotta. A három ember eltűnt a búzatáblában. − Ne mozdulj, Wolfgang, kimegyek, körülnézek. Leopold kiszállt, és a környéket pásztázta tekintetével. Sehol senki. De ki mentette meg őket? Szerencsére a kocsist csak leütötték. Lassan magához tért, és képesnek mutatkozott rá, hogy a következő postakocsi-állomásig elhajtson. Thamos egy öreg akácfa mögül nézte a távolodó kocsit, újratöltötte a pisztolyát, megpaskolta lova nyakát, és tovább követte védenceit.

Nápoly, 1770. május 15. A piszkos, hangos, veszélyekkel teli város nem nyerte meg Mozarték tetszését, s a mozgalmas, de középszerű udvar sem javított ezen az általános benyomáson. Ámde ismét meg kellett hódítani egy közönséget, így Wolfgang egy égszínkékkel bélelt, tűzszín és rózsaszín moaréöltözetben lépett fel, ezüst csipkével díszítve. Az első darab után, melyben virtuozitása a legkétkedőbb hallgatókat is magával ragadta, valaki beszólt a közönségből: − Ez a fiú varázsló! Tudom, hol rejtőzik a hatalma: a gyűrűjében! A gyűrűjében van a boszorkányság! Vegye le, és meglátjuk, hogy ugyanígy bűvöli-e a billentyűket! Wolfgang lehúzta ujjáról a gyűrűt, és belekezdett a következő, az előbbinél még nehezebb darabba. Megszégyenült vádlója az első volt, aki tapsban és üdvrivalgásban tört ki: „Amadeo! Amadeo!”− tehát nem az ördög, hanem az Isten vezette a fiú ujjait…

Versailles, 1770. május 16. Az udvarban a trónörökös és az osztrák Marié-Antoinette egybekelését ünnepelték, aki ezáltal hivatalosan trónörökösnő lett. E házasság a békét is megpecsételte, amelyről sokan álmodtak, de amelyben kevesen hittek igazán. Rengeteg álhír, szóbeszéd, pletyka járta. Egyesek szerint ez az idegen hercegnő ostoba, szeszélyes és elviselhetetlen; mások úgy tudták, számító, fensőbbséges és kérlelhetetlen.

73

Színtelen és banális, állították ellenfelei; lenyűgöző és szép, hirdették ki a hívei. Vajon hajlandó-e Versailles-ban tartózkodni, vagy Bécset részesíti előnyben? Ünneplők ezrei, nem törődve Franciaország jövendő királynéjának ellentmondásos személyiségével, az óriási ünnepi tűzijátékot csodálták. Sajnos a részegen őrjöngő tömeg százharminckét szerencsétlent taposott halálra. Az osztrák jövevénynek baljós uralkodást jósoltak, hiszen máris tömegkatasztrófát okozott.

Pompej, 1770. június 13. A romok őre elcsodálkozott. − Meg akarják nézni? − Ha lehetséges − felelte Leopold. − Hát, egy kissé veszélyes dolog… És a fia igen fiatal ahhoz, hogy a régiségek érdekeljék. − Ön téved − vágott vissza sértetten Wolfgang. − Csak vezessen, kérem. − Ahogy óhajtják. De azt megmondom előre, nem valami vidám látvány, és nehezen lehet haladni a gödrök miatt. Sokan visszafordultak már. − Induljunk − tartott ki Wolfgang. Mozarték fáklyafénynél szemlélték a cumae-i szibilla grottáját. Leopold elfáradt, meg akart állni. − Én továbbmegyek − mondta a fia. − Légy óvatos. Itt megvárlak. A föld alatti járatok bámulattal töltötték el a fiút. A túlvilág megszentelt levegője érződött. A folyosók minden bizonnyal a láthatatlanig, minden dolgok forrásáig vezetnek! Az egyik relief előtt, amely egy nő beavatását ábrázolta Ízisz misztériumába, ott ült Thamos, az egyiptomi. Wolfgangot egyszerre hihetetlen boldogság töltötte el, mintha egyenesen képzeletbeli birodalma szívébe került volna. − Tanulmányoztad az írásokat, amelyeket adtam? − Ki is próbáltam őket! Az Isteni Arány alapján a hangok sokkal jobban harmonizálnak, s a frázisok maguktól egymásra találnak, nincs zavar és ütközés! − Éljen ez az arány a szívedben és a kezedben. Máskülönben puszta technika lenne. Az itáliai levegőt szíva, a napsugárral töltekezve új korszakba lépsz. De messze még a cél. − Mi a cél? − Nézd meg jól ezt a jelenetet. Hosszú próbaidő után ez az asszony elhagyja a világi életet, hogy felfedezze a Nagy Misztériumok világát. Te is ezen az úton haladsz, de lesz-e bátorságod az ismeretlent kutatni úgy, hogy nem bocsátod áruba a lelkedet? − Lesz! − Az istenek hallják a szavad, Wolfgang. − Ki vagy te, és miért védelmezel engem? − Még találkozunk. Thamos eltűnt egy folyosó mélyén, ahová a vezető nem volt hajlandó behatolni, Wolfgang hiába kérte. − Az túl veszélyes. És az apja már bizonyosan nyugtalankodik.

Róma, 1770. július 5. Mozarték vidáman hagyták el a nápolyi udvart, és visszatértek Rómába. A nyár mérlege elégedettséggel töltötte el Leopoldot: egy szimfónia, egy háromszólamú Miserere, kánonok,

74

menüettek, egy missa brevis...55 Fia folyamatosan komponált, bárhol voltak, bármilyen körülmények között. Ezen a napfényes délelőttön a legjobb ruháját öltötte föl apa és fia Pallavicini bíboros ebédmeghívásának téve eleget a Palazzo Quirinaléban. A kiváló fogások mellett két meglepetés is várta őket, amelyeket a pápai prelátus ünnepélyesen tárt eléjük, megadva a módját. − Legelébb átadom önöknek őszentsége, a pápa rendeletét, melyben Wolfgang Mozartot az Aranytőr lovagjává nevezi ki. Leopold azt hitte, rosszul hall. − Eminenciás uram… − Nagyon magas kitüntetés ez, amely olyan ifjú tehetséget koronáz meg, akiről őszentsége már nagyon sok jót hallott. Sok vallásos zenét vár a fiától, az egyház dicsőségére. − Gondom lesz rá, eminenciás uram. − Továbbá őszentsége XIV. Kelemen magánkihallgatásra várja önöket július 8-án, a Santa Maria Maggiore-palotába.

Bologna, 1770. július 20. Wolfgangot végtelenül untatta a rettenetesen formális kihallgatás. Hogy ezek az egyháziak mennyire el vannak telve a saját fontosságukkal! Istent képviselik, és állítólag ők a végső igazság letéteményesei, így aztán egy csöpp humorérzékük sem maradt. A legtermékenyebb alkotó is meddővé válna, ha velük, fojtogató levegőjű palotáikban kellene élnie! A Rómából Bolognába vezető úton viszont jól elszórakozott egy kalandokkal és izgalmakkal teli könyvvel, Az ezeregyéjszaka meséi-vel, amelyet olaszul olvasott. Ez biztosan megint titokzatos védelmezője ajándéka! A varázslat és a tündérvilág táplálja képzeletvilágát, s már jó néhány operába való figurát el is képzelt magának. Pallavicini gróf vidéki kastélyába érve Mozart megkapta és majd’ felfalta szemével a Mithridatész, Pontusz királya librettóját, s alig várta, hogy hozzáláthasson a megzenésítéséhez. Bár komoly munka előtt állt, de ez nem akadályozta abban, hogy a család hasonló korú tagjával szamaragoljanak egy kicsit. Mozartékat tejben-vajban fürösztötték, s Leopoldnak végre jutott ideje arra, hogy csúnya lábsérülését kezelje. Wolfgang pedig tovább kergette az itáliai álmot.

55

K. 84, 85, 89a,122,115 (ez utóbbi hitelessége vitatott).

75

27 PRÁGA, 1770. AUGUSZTUS

Egy, a szimbólumok értelmét boncolgató prágai páholy56 reneszánsza valamelyest visszaadta a reményt Ignaz von Bornnak. Born 1742-ben született Erdélyben. Kezdetben a jezsuitáknál tanult, majd filozófiát, jogot, természettudományokat és ásványtant hallgatott a prágai egyetemen. Korán felébredt az érdeklődése az alkímia iránt, és kutatásai elvezették a szabadkőművességhez, amelyben a tudás kulcsát remélte megtalálni. A testvérek középszerűsége és a rituálék szegényessége azonban csalódást okozott − ugyanakkor előérzetei is beigazolódtak: ha nyomorúságos öltözetben is, a szabadkőművesség mégis az ókori Egyiptomban született misztériumi beavatás újabb kori formája volt. Vissza kell tehát térni a forrásokhoz. Ignaz von Born fáradhatatlan kitartással követte az elfeledett kincshez vezető ösvényt. Buzgón olvasta Plutarkhosz és Apuleius műveit,57 Egyiptomból származó és nyugaton a XI. század óta ismert alkímiai traktátusokat és titkos szövegeket. Alaposan tanulmányozta Horapollo Hieroglyphicá-ját, melyet a XVI. század elején németre is lefordítottak. A szerző, akinek a neve Hóruszból és Apollóból, két napisten nevéből tevődik össze, továbbadott valamennyit a szent tudományokból, és felfedte, hogy a hieroglifák elsőrendű fontosságú ezoterikus ismeretet hordoznak. Ozirisz például a világegyetem lelke és a bölcsesség forrása. Born értékes adatokhoz jutott számos egyéb, XVII. századi írásműből is.58 Újabb előrelépés történt 1731-ben: Jean Terrasson59 abbé regényének a Séthos-nak a megjelenése, „amelyben megtalálható az egyiptomi misztériumokba való beavatások leírása”. Mindez azonban nem volt elég. Born bizonyos volt benne, hogy a szájhagyomány útján való megőrzés sosem szakadt meg, és elgondolkozott, vajon lesz-e valaha alkalma találkozni ennek a hagyománynak egyik letéteményesével. Hiszen, mint ismeretes, Ismeretlen Feletteseknek hívják őket. Három dolog tehát bizonyosnak mondható: először is, beavatás nélkül a világ a káosz felé rohan; másodszor, a beavatás az ókori Egyiptomból származik és biztosítja a tudáshoz való hozzáférést; végül pedig a szabadkőművesség lehet az olvasztótégely, a kapocs a múlthoz, a továbbadás útja a múlt és a jövő között. Ignaz von Born egészsége megingott, amióta műszaki tanácsadóként szolgált egy chomnitzi bányában − egy súlyos mérgezés folyományaként krónikus isiász gyötörte. E fogyatékosság ellenére folyamatos munkaritmust kényszerített magára. A tudós férfiú gyűlölte a mondén szórakozásokat, a törtetéshez semmi tehetsége nem volt, takarékosan élt, idejét megosztotta ásványtani munkája és szabadkőműves tevékenysége között. A páholyok legtöbbje szunnyadt. Az, amelyiket Prágában, az alkimisták városában életre hívott, kutatóközpont lesz, amelyben a páholytestvérek éppen ezt a zsibbadtságot akarják 56

A Három Koronás Oszlophoz. A görög Plutarkhosz (46-120) Iziszről és Oziriszról című trakta tusa, valamint a latin szerző, Apuleius (125180) Aranyszamár című elbeszélése lényeges információkat tartalmaznak az egyiptomi beavatásokról. 58 Például a Horwarth von Hohenburg által 1606-ban összegyűjtött első hieroglifa-felirat gyűjtemény; A hieroglifák alkímiai tartalmának felfedezése Michel Maier által 1622-ből; Athanasius Kircher Oedipus aegyptiacusá-nak 1652-54-ben megjelent négy kötete. 59 Németre már 1732-ben lefordították. Regényes művelődéstörténet, a Collége de Francé görög és latin filozófiaprofesszorától. 57

76

legyőzni és Ízisz és Ozirisz misztériuma felé tájékozódni. Együtt fürkészik a jelképek és rítusok titkait, hogy kibontsák a mélyükben rejtőző jelentést. Megkezdődött a templom újjáépítése.

77

28 BOLOGNA, 1770. OKTÓBER 10.

A zord Filharmónia Akadémia tagjai ünnepélyes ülést tartottak egy új tagjelölt vizsgáztatása céljából. A testület általában olyan szigorú ítéleteket hozott, hogy még a tapasztalt muzsikusok is visszariadtak a jelentkezéstől, és inkább lemondtak a tagságról, mintsem hogy kockáztassák a megalázó kudarcot. Az akadémikusok csodálkoztak is, hogy Padre Martini egy tizennégy esztendős kamasz társaságában érkezett, akit mint jövendő kollégát mutatott be. Egyesek megdöbbentek, mások titkon megmosolyogták az ötletet. Wolfgang Mozartot egy szobácskába zárták, ahol egy gregorián cantus firmusból négyszólamú antifónát kellett írnia. Három órát kapott a feladatra. Nagy meglepetésre a jelölt harminc perc múlva megjelent a tudós gyülekezet előtt, és bemutatta darabját. Gondos vizsgálat után a szavazás egyhangú volt: „megfelelt”.60 Mozart tehát a Filharmónia Akadémia tagja lett, s egy bizonyítványfélét is kapott Padre Martinitől: „Mozartot igen járatosnak találtam a zeneművészet minden minőségében. Egyébiránt bizonyítékot is szolgáltatott erről, főképpen csembalón; több témát is adtam neki, melyeket azonnal mesteri módon, a szabályoknak megfelelően kidolgozott.”

Milánó, 1770. október 20. Wolfgang keze belefájdult operája recitativóinak írásába − pedig még ott volt az összes ária, amit meg kellett komponálnia! A vállalkozás ezúttal talán meghaladta a képességeit. Fáradtsága már-már a csüggedés szélére sodorta. De mihelyt arra gondolt, micsoda esélyt kapott a sorstól, a kamasz újra munkához látott, szórakozást és pihenést feledve. Wolfgang most komoly dolgokkal van elfoglalva, s ezért nagyon komoly kedélyű − írta Leopold hitvesének. November elején a fiú föllázadt. − Hogy testre szabott áriákat írjak olyan énekeseknek, akiket rám kényszerítenek, még hagyján, de hogy a szövegkönyvbe semmilyen beleszólásom ne legyen, ez már sok. Ez az egész történet nem tetszik. − Türtőztesd magad, fiam. Ez a műfaj törvénye, az egyik oldalon ott a librettista, a másikon a zeneszerző. − Hát akkor meg kell változtatni ezt a törvényt! − Mindenkor a szokás az úr. Alkalmazkodnod kell. − Apa és fia ugyanabba a nőbe szerelmes, a király meghal a rómaiak támadásában, de előtte megbocsát a fiának, aki egy másik nőt szeret, és a haldokló uralkodó a szeretett nő kezét a másik fiúnak adja… Az ember ki sem ismeri magát ebben a zűrzavarban, és még hogy érdekeljen is! Ezen alakítani kellene, húzni, mélységet adni a fő figuráknak, jobban elrendezni a megszólalásaikat, meg… 60

C. de Nys szerint Padre Martini javításokat eszközölt Mozart munkáján, mert túl eredetinek találta.

78

− Ehhez már késő, erre nincs időd. És meg kell tanulnod, hogy alkalmazkodj a mesterség követelményeihez.

Milánó, 1770. december 26. A Mithridate, re di Ponto61 bemutatója végén valaki bekiáltott a hallgatóságból: Viva el Maestrino! − és felcsattant a taps. A signore cavaliere filarmonicó-vá koronázott Wolfgang boldogan töltötte a telet: az operáját húsz alkalommal adták elő, adott egy koncertet Firmian gróf szalonjában, és pihenhetett néhány napot Torinóban. Írt egy könnyed szimfóniát, az elsőt egy hatos sorozatból,62 melyet ezzel a felkiáltással fejezett be: „Vége, Istennek hála!” E kimerítő időszak végén Wolfgangnak eszébe jutott a kérdés, amelyet titokzatos barátja tett föl neki. Valóban kész van-e arra, hogy saját magának írjon, minden külső hatást hárítva? A feladat olyan nehéznek tűnt, mint egy megmászhatatlan hegycsúcs. De nem mondott le róla, haladt fölfelé.

Berlin, 1770. december 27. Thamos nem volt jelen a Mithridatész bemutatóján, mert levelet kapott Geblertől, amelyben barátja Berlinbe hívta, ahol felgyorsultak a szabadkőműves események. Most az ő dolga volt, hogy megítélje mindennek a jelentőségét, és megtalálja benne azt, ami esetleg kedvező lehet a Nagy Varázsló jövője szempontjából. Gottfried van Swieten báró, aki immár nagykövet volt Nagy Frigyes udvarában, fogadta Thamost. Ez a magas poszt lehetővé tette számára, hogy kutassa egy elfelejtett zeneszerző, Johann Sebastian Bach partitúráit, és rendkívül óvatosan bár, de részt vehessen a szabadkőműveséletben. − Milyen tervei vannak Berlinben, Théba gróf? − Tudni akarom, mi történik valójában. − Ma születik meg a szabadkőművesek Nagy Német Páholya. − Ön szerint ez kedvező hatással lesz a beavatási gondolat kibontakozására? − Alig hiszem. Ön tervez valamilyen lépést? − Egyelőre nem.

BÉCS, 1770. DECEMBER 31. A jeges hideg nem zavarta, a hóvihar sem izgatta Joseph Antont. Éppen aktáit rendezte, amikor Geytrand megérkezett, hogy jelentést tegyen. Ő is imádta a telet, rettegett a nyári hőségtől. Nagyevő volt, soha nem hűlt meg, és nagy öröme telt a szabadkőművesek szakadatlan nyomon követésében. − Egy jó és egy rossz hír, gróf úr. − Kezdjük a jóval. − Megszületett a szabadkőművesek Nagy Német Páholya. Világos, merev struktúra, tehát könnyű lesz azonosítani és ellenőrizni a tagokat. A császár szereti a rendet, és olyan átlátható szervezeti felépítést akar, amelyet könnyen tud ellenőrizni. A vezetésből persze kizárta a kétes vagy a hatalom által nem szívelt személyeket, mint például Hund bárót és a templomos Szigorú Engedelmesség nyílt híveit. A nagy győztes Zinnendorf, aki helyettes Nagymester lett. Ő inkább a svéd rítust fogja meghonosítani, amelyet egyébként már több német páholy gyakorol. − A császár mit szól ehhez a rítushoz? 61 62

K. 87. K, 74.

79

− Nincs ellenére. Kijelölt utódja, Frigyes Vilmos az arany rózsakereszt bűvöletében él. Ennek a rendnek a testvéreiből álló kis csoporttal veszi körül magát és erősíti a lutheránus felekezetet, hogy az Európára zúduló racionalizmusnak és tudományosságnak ellenálljon. Kemény csaták várhatók a különböző irányzatok között. Szerencsére Nagy Frigyes erősen tartja a kormányrudat, és nem tűri, hogy bárki rossz útra tévedjen. A porosz fegyelem nem üres szó… A császár nem fog tétovázni, ha meg kell szabadulni a zavargóktól és élősködőktől. − És mi a rossz hír? − Tegnap új páholy nyílt Bécsben.63 − Melyik rítusé? − A templomos Szigorú Engedelmességé. − Veszélyesnek tartod? − Minden alapítóról megvannak az aktáink. Jó keresztények, kisnemesek és jómódú polgárok. Valószínűleg törvénytisztelők, és nem fordulnának szembe a hatóságokkal. És mint sok más, valószínűleg ez a páholy sem lesz hosszú életű. − Azért csak legyünk óvatosak. A templomos rend visszaállítása továbbra is terítéken van, én pedig nem szeretném, ha ez a téboly Ausztriára is átterjedne. Készíts részletes aktát minden új testvérről, és bővítsd tovább a kémhálózatunkat.

63

A Három Sashoz.

80

29 MILÁNÓ, 1771. JANUÁR 31.

Az évbúcsúztató mulatságok Mozarték számára is kellemes kikapcsolódást jelentettek. Fájlalták persze Anna Maria és Nannerl távollétét, de vendéglátóik meleg szeretete valamelyest kárpótolta őket. Leopold nem ok nélkül húzta kicsit az időt, mielőtt Salzburg felé vették volna az irányt. A Mithridatész kellemes kis sikere felkeltette a zenekedvelők figyelmét, és az olaszok elismerték, hogy a kis salzburgi nincs híján a tehetségnek. Valószínűnek tűnt, hogy ennek lesz folytatása. Leopold sejtése beigazolódott: Milánó operát rendelt Mozarttól, az 1772-73-as szezon kezdetére. Apa és fia elégedett volt és boldog; immár nyugodtan elhagyhatták Itáliát, abban a biztos tudatban, hogy hamarosan visszatérnek és még nagyobb közönséget fognak meghódítani.

Velence, 1771. február 20. Mozarték 10-én, húshagyókedden érkeztek a dózsék városába, és úgy döntöttek, engedélyeznek maguknak néhány nap ünneplést, fogadásokat és koncerteket… de a másokét! Persze a világért sem hagyták ki a gondolázást sem. Az első éjszakákon Wolfgang úgy érezte, még az ágya is ring, mint a gondola. Egy alkalommal egymagának bérelt gondolát, és élvezettel fütyörészte új operája dallamait. − Könnyed, pezsgő kis dallam − jegyezte meg a gondolás. Wolfgang azonnal felismerte a hangot. − Ön tehát Velencében tartózkodik? − Én is sokat utazom, akárcsak te − mondta Thamos. − Nem feledkeztem meg a kérdéséről, de szinte nincs egyetlen pillanatom saját magam számára. Elárasztanak megrendelésekkel, apám pedig nemigen hagy szabad időt. Velence éppen kivétel. − Nem is kértem gyors választ. Ne hagyd, hogy a siker, vagy kudarc megrontson, és ne törődj a zajló világgal. Ha hódítani akarsz, az az út nem vezet sehová, mert ehhez a világhoz nincs közöd. Még nem születtél meg, Wolfgang. − De hiszen… Salzburgban megszülettem! − Testileg valóban. Utána megszülettél a zenének, azután a zeneszerzésnek. Magad mögött hagyod a gyermekkort, hamarosan a kamaszkort is, és újjászületsz férfiként. Ezek a szakaszok talán elvezetnek a szellemi születéshez. − Mit jelent mindez? − Megérkeztünk. Atyád vár a parton.

Padova, 1771. március 12. Március 5-én Wolfgang nagy koncertet adott Velencében, majd apjával együtt hazafelé vette útját. A dózsék városának arisztokratái belehabarodtak a fiúba, de utálták a papát, akit zsörtölődő vénembernek tartottak. A házsártos Leopold többé nem is tér vissza ebbe a nyirkos és fennkölt városba.

81

A Padovában töltött napon Wolfgang több kis koncertet is adott, s a végén nagyböjti oratóriumot rendeltek tőle. Egy veronai pihenő után, március 17-én Leopold remek hírt kapott: Milánó egy szerződéssel erősítette meg, hogy operát kér Wolfgangtól, a bécsi udvar pedig Ferdinánd főherceg és egy olasz hercegnő menyegzőjére óhajtott egy új darabot. Minden a lehető legjobban alakult tehát e létező világok legeslegjobbikában.

Salzburg, 1771. március 28. Anna Maria a tizenöt hónapja nem látott férje nyakába ugrott, majd gyöngéden megcsókolta Wolfgangot. Nannerl, aki közben ifjú hölggyé cseperedett, tartózkodóbbnak mutatkozott. Öccse igazából nem is hiányzott neki annyira. Wolfgang különösebb lelkesedés nélkül látta viszont otthonát, benne kamaszkora szobájával, amely kissé szűkösnek tűnt annyi pompás palota után. Még aznap este találkozott barátjával, Anton Stadlerral. − Az Aranysarkantyú lovagja lettél! Ez már valami! − Hát, nem hiszem. − Ilyen magas kitüntetés, a te korodban! Az egész hercegség térdre borul előtted! Aligha. − És a pápa milyen volt? − Túlságosan kimért. Esküdni mernék, hogy ezek a nagy bíborosok mindennap lenyelnek egy dupla adag hiúságot. − Kerüld az ilyen kritikát Salzburgban, komoly bajba kerülhetsz. − Nyugodj meg, te leszel az egyetlen bizalmasom. Tudván, hogy hamarosan viszontlátja Itáliát, Wolfgang kihasználta ezt a rövid salzburgi közjátékot, és a hercegérsek örömére komponált néhány templomi darabot, de könnyed hangvételű szimfóniákat is, amelyeket az itáliai félszigeten tartandó koncertjeire szánt.

Prága, 1771. április Miután befejezte a páholymunkát, Ignaz von Born meghívta a vendég testvért, Théba grófját, tekintse meg a könyvtárát. Ez a huszonkilenc esztendős mineralógus nem hasonlított azokhoz a szabadkőművesekhez, akikkel Thamos eddig találkozott. Arca hosszúkás, homloka magas, fekete szeme ragyog, szája körül könnyű mosoly játszik. Thamos megérezte benne a valódi mélységet, a ritka intenzitású belső tüzet és a nagy misztériumok megtapasztalásának hő vágyát. − Ön valóban Egyiptomból jött? − Hermes abbé kolostorából − ő az a mester, akitől mindent tanultam. Thamos a polcokon sorakozó könyvek címeit olvasta. − A mi könyvtárunk is birtokolta ezt a tudást, és még sokkal többet is. Hermes abbé olyan kéziratokat kapott elődeitől, amelyek az ókori Egyiptom beavatottjainak bölcsességét tartalmazták. Born belemélyesztette körmét a tenyerébe, hogy érezze, valóság ez, és nem álom. Soha nem remélte, hogy valaha is ilyen világos kijelentést fog hallani − hosszú évek kutatómunkájának megkoronázását. − Hajlandó volna továbbadni ezt a tudást? − Ez a küldetésem. Hermes abbé szerint a beavatási hagyomány itt, Európában fog újjáéledni. − És a szabadkőművesség lesz a csatornája? − Az egyik csatornája − javította ki Thamos. − Feltéve hogy néhány páholy ezt az utat választja. Atyáink példáját követve úgy kell megfogalmaznunk, átadnunk és felfednünk, hogy

82

nem áruljuk el a szellemét. És itt van a Nagy Varázsló. O lesz képes rá, hogy új kifejezési formát alkosson, amely majd új távlatokat nyit. − Létezik ilyen ember? − Tizenöt esztendős, és Wolfgang Mozartnak hívják. Csodagyerekként kezdte pályáját, csodálták Bécsben, Párizsban, Londonban, s ez megtörhette volna, de nem ez történt − lassan fölépíti valódi természetét. Még hosszú az út addig, amíg teljességgel tudatában lesz küldetésének és a Fényt teszi művei anyagává. Nélküle csak közepes eredményekre jutnánk. Ezért nekünk, önnek és nekem, Mozart kibontakozásának kell szentelnünk magunkat, aki saját életén és korán túl, sokkal messzebbre világít majd. A komoly hang és a súlyos jövendölés mély benyomást tett Ignaz von Bornra. − Mi módon segíthetek én? − Fejlessze ki prágai kutatópáholyát a Thot könyvé-ben található elemek segítségével, amelyet önre bízok. Mélyítse el a rituálékat, élesítse testvérei észlelését, irányítsa őket a tudás felé. Előbb vagy utóbb Bécsbe megy, és meghatározó szerepet játszik majd: önnek jut osztályrészéül, hogy templomot építsen, ahonnan a Nagy Varázsló lelke a magasba szárnyal. Én úgy fogom oltalmazni, hogy lehetőleg elhárítom az akadályt az útjából és a halálos csapdákat segítek, hogy kikerülhesse. De sorsának kulcsa az istenek és a saját kezében van. Thamos távozása után Ignaz van Born hosszú órákig mozdulatlanul ült a sötétben. Vajon képes lesz-e megfelelni új feladatának?

83

30 SALZBURG, 1771. JÚNIUS 24.

Wolfgang valóságos misztikus elragadtatás élményével írta Regina Coeli című darabját64 a Szent Szűz ünnepére, jóllehet helyenként operaszerű zenéje érezhetően eltávolodott a megszokott stílustól. Szentiván éjjelén pedig előadták új művét, egy négyszólamú Offertóriumot,65 amelyből kiérződik a buzgó áhítat. A templomból kifelé jövet odalépett a komponistához Johann Baptist, a seeoni kolostor szerzetese. − Barátok vagyunk, kedves Wolfgangom, és szeretnék őszintén gratulálni neked. Örömmel látom, hogy hű maradtál hitedhez, és a Mária-kultuszt különösen közel érzed magadhoz. Rossz nyelvek azzal vádoltak, hogy néhány miséd túlságosan könnyed hangvételű, de én egy szót sem hiszek ebből. Ellenben túl sok opera és szimfónia lealacsonyíthatja az ihletedet. − Ó… ugyan miért? − Mert a könnyű zenék eltávolítanak Istentől. − Isten nem szereti az operát? − Wolfgang! Hogy is merészelsz ilyet kérdezni? − És te hogy merészelsz itt térítgetni engem és egy hit nevében korlátozni a szabadságomat? − Hit, hit… A vallásról van szó, barátom, az igazságról! − Térj vissza a kolostorodba. Én pedig oratóriumot írok Itáliának. A szerzetes sértetten sarkon fordult. Wolfgang gondolatai már a Padova számára megzenésítendő tragédia körül jártak. Ismét egy Metastasio-szövegkönyv… Az ifjú szerző igen középszerűnek találta a hírneves poéta költészetét, de ezt a véleményét inkább megtartotta magának. Most tehát az asszírok fölött győzedelmeskedő Judit alakját kellett életre keltenie. Judit Isten kezének megtestesüléseként megölte Holofernészt, a zsarnokot, fejét magával vitte Betuliába, s ezzel felszabadította elnyomott országát.66

Milánó, 1771. augusztus 31. Wolfgang és Leopold boldogan indultak második itáliai útjukra. Augusztus 21-én érkeztek Milánóba. Ausztriai Ferdinánd főherceg esküvője október közepére volt kitűzve, Wolfgangnak tehát ismét meredek hegyoldalon kellett felhágnia és titáni munkát végeznie. Éjjel-nappal dolgozott tehát, egy tágas rezidencián, ahol a zenészek folyamatosan hangoltak, próbáltak, Mattoltak, dudorásztak. A folyamatos lárma ellenére Wolfgang képes volt összpontosítani, s munkáját egyetlen kellemetlenség hátráltatta: az írásba belefáradt ujjai. Egyetlen szórakozása a vendéglátó süketnéma kisfiával való jelbeszéd volt. A két kamasz remekül kijött egymással, vidám „beszélgetésük” oldotta a feszült hangulatot. Leopold azonban nyugtalankodott. Wolfgangnak nagyon kevés ideje maradt, hogy befejezze az operát. Így amikor Velence is kért operát, kénytelen volt elhárítani az ajánlatot. Fia igyekezett megnyugtatni. 64

K. 108. K. 72. 66 Betűim liberata, K. 118. 130 65

84

− Ígérem, hogy időben elkészülök. − Benned megbízom, de a többiek, a többiek! Az a sok ostoba és féltékeny… Hiába, ha valakinek a feje is meg az ülepe is beteg, az már veszélyes. − Ne félj, legyőzzük őket.

Milánó, 1771. október 17. Az Ascanio in Alba67 partitúrája szeptember 23-ára elkészült, 28-án megkezdődtek a próbák, s a kétfelvonásos „színpadi szerenád” előadására a tervezett napon, Ferdinánd főherceg és a modenai hercegnő, Maria Beatrice Ricciardia d’Este menyegzőjének napján került sor. Wolfgang ismét csodát művelt. Leopold minden újabb teljesítmény láttán elámult fia alkotóerején. De végesek-e a határai? Giuseppe Parini, a librettista azt a jellegzetes nyakatekert szövegkönyvet szállította, amilyenekkel Wolfgangnak mindig meg kellett küzdenie. A történet szerint Vénusz istennő kívánságára fia, Ascanio Silviával készül egybekelni. Könnyű parti? Nem, előbb ki kellett állni egy próbát. Cupido tehát elviszi Silviát Ascanióhoz, de nem árulja el neki az ifjú nevét. Silvia azonnal belészeret, csakhogy… őt már elígérték Ascaniónak! O azonban hű marad bimbózó érzelmeihez, és visszautasítja ismeretlen jövendőbelijét. Vagyis: kiállta a próbát! Ascanio tehát, Vénusz oltalma alatt, feleségül veszi Silviát. Az osztrák maestrino zenéje diadalt aratott a milánói hercegi színház, a Teatro Regio közönsége körében. A leglelkesebb mindjárt Ferdinánd főherceg volt, aki vörösre tapsolta a tenyerét, és elsőként gratulált az ifjú komponistának és apjának. − Mozart úr, a fia nagy jövő előtt áll! Azonnal írok anyámnak, a császárnénak, hogy biztosítson számára állandó alkalmazást a bécsi udvarnál. Leopold fülének nem volt ennél édesebb zene.

Milánó, 1771. november 2. Wolfgang éppen befejezett egy F-dúr szimfóniát.68 Nővérének így ír: Ma este adják a Ruggieró-i, Hasse operáját, de mivel papa ma nem megy el itthonról, én sem mehetek. Szerencsére minden áriáját tudom kívülről, így itthon is mindent látok és hallok. Leopold nem járt el sokat, s egyre izgatottabban várta a császárné válaszát. Ennek az első nagy sikernek és a főherceg támogatásának köszönhetően most már elérheti oly rég kitűzött célját: hogy Wolfgangnak állandó és jól fizetett állása legyen a bécsi udvarnál. Úgy járkált a házban, mint a ketrecbe zárt oroszlán, s többször is elment a főherceg palotájába érdeklődni, vajon megérkezett-e végre Mária Terézia levele. Egy újabb hiábavaló látogatás után hazatérve Wolfgang éppen klarinétozott. − Ennek meg mi értelme? Salzburgban sosem használunk klarinétot! − Egy divertimentóban69 használom; olyasvalaki rendelte, aki szereti ezt a hangszert. A honorárium láttán Leopold már nem is ellenkezett. Wolfgangnak pedig jót fog tenni, ha a végtelen várakozás alatt elfoglalja magát valamivel. Thamos remek klarinétot ajándékozott Wolfgangnak, és hangsúlyozta, hogy eljövendő műveiben a hangszer fontos szerepet játszik majd. A klarinét hangja mélységeket rejt, melegen, ünnepélyesen képes a lélek misztériumait megszólaltatni. Wolfgang előtt dallamokkal zsúfolt, új világ nyílt meg.

67

K. 111. K. 112. 69 K. 113. 68

85

Milánó, 1771. november 30. Leopold gyilkos kedvében volt. A jeges eső ellenére ragaszkodott hozzá, hogy Wolfgang is elkísérje a főherceg palotájába, gondolván, így nagyobb súlyt adhatnak kérésüknek. A dóm előtti téren áthaladtukban látták, hogy éppen négy rablót készülnek felakasztani. Kellemetlen párizsi kalandjukra emlékezve sietősre fogták lépteiket. A főherceg személyes titkára hajlandó volt fogadni őket. − Sajnálom, Mozart úr. A főherceg nem tartózkodik itthon. − És hagyott üzenetet számomra? − Nincs semmilyen üzenet. Ferdinánd főherceg kerülte Mozartékat. Mivel Bécsből nem érkezett meg a válasz, és talán sohasem fog, fölösleges volt tovább időzniük Milánóban. − Visszamegyünk Salzburgba − határozott Leopold.

86

31 MILÁNÓ, 1771. DECEMBER 12.

Ausztriai Ferdinand örült Mozarték távozásának. Nagyra becsülte a fiú tehetségét, de az apa természetét és erőszakosságát nem bírta elviselni. És különben sem tehetett róla, hogy anyja válasza ily sokáig késik! A császárnénak nyilvánvalóan egyéb gondja is van, mint egy muzsikus alkalmazása. Végül azonban megérkezett Mária Terézia döntése. A főherceg belesápadt a levél olvasásába. Azt kérdezi, szolgálatába fogadja-e a fiatal salzburgit. Nem értem, miért kellene, nem hinném, hogy szüksége van zeneszerzőre vagy más haszontalan emberekre… Ha ilyenek állanak szolgálatunkban, az csak lealacsonyítja a szolgálatot, amikor ágrólszakadtak módjára járnak-kelnek a világban. Ráadásul ennek még nagy családja is van. Egyértelművé vált, hogy a császárné életében Wolf-gangnak nem lesz állása a bécsi udvarnál. Ferdinand hívatta a titkárát. − Értesítse Leopold Mozartot, hogy őfelsége nem vesz fel több muzsikust. Meg van elégedve a személyzettel és nem áll szándékában, hogy növelje számukat.

Salzburg, 1771. december 16. Leopold le volt sújtva. Elbukni, ilyen közel a célhoz… Mert már biztos volt benne, hogy a császárné válasza óhatatlanul nemleges lesz, ha egyáltalán veszi a fáradságot, hogy válaszoljon. És biztosan nem ez a világfi Ferdinand lesz az, aki merészelne egy kis salzburgi muzsikus kedvéért harcba szállni vele. Ennyi erőfeszítés, mindhiába! A második itáliai út mérlege, az Ascanio in Alba sikere ellenére, meglehetősen lehangoló volt. Mit ér a közönség tapsa, ha nem eredményez biztos jövedelmet? Maradt hát Salzburg. A jó hercegérsek bizonyára hajlandó fizetett alkalmazásba venni Wolfgangot, ha a fiú beleegyezik, hogy nem hagyja el a várost… * Lakásukba lépve Leopold azonnal érezte, hogy valami aggasztó történt. Anna Maria ezúttal nem ugrott férje nyakába, hanem kisírt szemmel, zsebkendőjét szorongatva gubbasztott karosszékében. Nannerl is letörtnek tűnt. − Mi történt? − Jó hercegérsekünk haldoklik. Pedig nemsokára, január 10-én ünnepelné pappá szentelésének ötvenedik évfordulóját, és nagy ünnepség volt kilátásban. Milyen igazságtalan a sors… Egész Salzburg zokog. Leopold azonnal a palotába sietett. Siegmund von Schrattenbach elhagyta e földi siralomvölgyet, s megjelent Teremtője színe előtt. Leopold le volt sújtva. Komor felhők árnyékolták be a jövő kilátásait. A szeretetre méltó, békülékeny prelátussal mindig szót lehetett érteni. De vajon hogyan alakul mindez az utódjával? És hát itt volt még a Scipio álma, amelyet Wolfgang a hercegérsek számára komponált. Talán meg kellene változtatni az ajánlást, esetleg egy kicsit a darabot is, Salzburg új urának ízlése szerint.

87

A folyosókon Hyeronimus Colloredo nevét suttogták. A megnyúlt arcokból és megvert kutyáéra emlékeztető tekintetekből ítélve, a személyzet máris visszasírta Schrat-tenbachot.

Bécs, 1771. december 30. − Új páholyt alapítottak Bécsben70 − jelentette Joseph Anionnak Geytrand. − Vezetője? − Barriochi, selyemkereskedő. − Milyen rítust követnek? − Az arany rózsakeresztest. A misztikusok offenzívát indítanak Bécsben, de csekély eséllyel. Sok szabadkőműves utálja őket, s a toborzás nem lesz könnyű. − Vannak jó informátoraink? − Még nincsenek, de nem kell sokáig várni. Bizonyosan lesznek csalódottak, akik boldogan fecsegnek majd. − Folyamatosan figyeltesd a házat. Minden testvér nevét tudni akarom, aki részt vesz ennek a páholynak az építésében.

Salzburg, 1772. január Odakint havazott. A Mozart-házban szomorú hangulat uralkodott. Wolfgang beteg, s amióta befejezett egy kis a-moll szimfóniát,71 semmit nem komponál. Láza is van, úgyhogy még barátját, Anton Stadlert is eltiltották tőle. Leopold tudta, hogy Bécs elzárkózik Wolfgang elől. A salzburgi helyzet is mérhetetlenül nyugtalanította. Vajon Colloredo hajlandó lesz-e a letöltött szolgálati idejének megfelelően előléptetni, vagy elbocsátja? S milyen sorsot szán Wolfgangnak? Megengedi-e majd muzsikusainak, hogy utazzanak? Ezekre a kérdésekre azonban csak a március 14-ére meghirdetett választás után kaphatnak választ. A salzburgiak nem kedvelték Colloredo grófot, mert famíliája Habsburg-hű volt, így uralkodása alatt a város esetleg elveszítheti önállósága nagy részét, és erőteljesebben érezné Bécs befolyását. Lehetséges, hogy ez a hátrány lerontja az esélyeit. És ha nem ő, akkor ki fogja megragadni a hatalmat? Tizenhatodik születésnapját követően Wolfgang egészsége javulni kezdett. Írt egy négykezes szonátát,72 amelyet Nannerllal adtak elő, valamint néhány templomi szonátát, divertimentókat vonósnégyesre73 és az elkövetkező itáliai utazás során milánói előadásra szánt szimfóniákat. A kamasz a Scipio álmán dolgozott, Leopold védőszárnyai alatt, aki nagyon ügyelt, hogy klasszikus, ízléses dallamok szülessenek. A darabot az új hercegérseknek szánták ajándékba.

Salzburg, 1772. március 14. − Megszületett már a döntés? − Még mindig nem. Már ötször szavaztak, de még folytatják. Colloredo gróf támogatottsága nem egyhangú, az biztos. Nem csoda, fensőbbséges, megvető, parancsolgató, öntelt, és a Habsburgokat szolgálja… ennyi már elegendő, hogy kiváltsa a salzburgiak utálatát. Sajnos már kiütötte a riválisait, és senki nem mer szembeszállni vele. Ráadásul kijelentette, hogy teljesen egyetért II. József szigorú takarékossági intézkedéseivel. Ami minket, muzsikusokat közvetlenül érint. 70

A Három Nővérhez. K. 114. 72 K. 381. 73 K. 136,137,138. 71

88

Leopold gyomra fájt az idegességtől. Már látta magát utcára téve, lakásából lakoltatva, a fennmaradásért küszködve. Hirtelen mozgolódás támadt. Mindenki a tanácsterem ajtajához tódult, amely végrevalahára feltárult. Saját fontossága tudatában a szóvivő megvárta, míg teljes csend lesz, majd kihirdette a szavazás eredményét. − Több szavazási forduló után a tanács Hieronymus Franz de Paulát, Colloredo grófját választotta Salzburg hercegérsekének.

89

32 SALZBURG, 1772. MÁRCIUS 18.

Anna Maria újra elolvasta a hivatalos városi újság, a Salzburger Intelligenzblatt első oldalát, amely minden szerdán az udvar híreit közölte. Ezúttal Colloredo nehézkes megválasztásáról számolt be. A beiktatásra április végén kerül majd sor. − Ez az új hercegérsek jó szívvel lesz majd irántunk? − kérdezte aggódva. − Aki Voltaire-t, ezt a csaholó kutyát, meg ezt az ostoba Rousseau-t szereti… attól nem várhatunk sok jót. − Mi lesz, ha elveszíted az állásodat? − Imádkozzunk Isten oltalmáért. Mihelyt hatalomra került, Colloredo nyomban hozzálátott a különféle udvari szolgálatok újraszervezéséhez, egyebek közt a muzsikusok körében. Leopoldot hívatták az udvarhoz, hogy tudassák vele beosztását. Helyi hírneve, sikeres hegedűoktatási módszere és kiváló szolgálati múltja okán kiérdemelné az udvari koncertmesteri címet. Azt beszélték, híveinek sikerült rábeszélni Colloredót a kinevezésére. A muzsikusokat berendelték a palota koncerttermébe. Idegesen várták a hercegérsek szóvivőjét, több mint egy órán át. − Őexcellenciája, stílusának kiválósága okán, az olasz Fischiettit nevezi ki a koncertmesteri posztra, Leopold Mozartot pedig megerősíti helyettes koncertmesteri funkciójában. Az opera takarékossági okokból bezáratik, a misék időtartama felére csökken. Az előadott zene minősége azonban nem szenvedhet csorbát. A hercegérsek őeminenciája szorgalmas és odaadó munkát vár önöktől. Uraim, munkára!

Salzburg, 1772. április 29. Leopold belenyugodott a változtathatatlanba; egyfelől csalódott volt az előléptetés elmaradása miatt, másrészről megnyugodott, hogy továbbra is van állása. Salzburg biztos öböl, ahol Wolfgang is előbb-utóbb lehorgonyozhat majd. Apja instrukcióit követve a fiú írt néhány teljesen konvencionális Litániát;74 ezek számos korrekcióra szorultak, mielőtt a hercegérsek elé kerülhettek. Colloredóból sem bírálatot, sem érdeklődést nem váltott ki, amikor először hallotta Wolfgang egy darabját. Ő az itáliai stílust kedvelte, ilyen szellemben óhajtotta átalakítani az udvari ízlést, és zenekarától teljes engedelmességet követelt. Április eleje óta az előkelőségek akadémiákon,75 azaz 5 és 11 óra között tartott koncerteken hallgathatták Johann Christian Bach, Sammartini és mások könnyed, világi hangvételű darabjait. Április 29-e, a hercegérsek beiktatásának napja pedig Colloredo megdicsőülését jelentette: megszerezte a hatalmat, és hozzálátott túlságosan engedékeny elődei tévedéseinek helyrehozatalához. Nem éppen a költségek visszafogásának szándékát tükrözte, hogy a fényűző ceremónián drága ünnepi öltözékben jelent meg.

74 75

K. 125. A koncerteket hívták akadémiáknak.

90

A Scipio álma76 című drámai szerenád egy felvonásban és tizenkét képben, az ifjú Mozart alkotása Metastasio szövegére, nemigen érdekelte. A művecske nem is került színre soha, pedig a meséje nem volt érdektelen. Scipio két istennőt lát álmában: Állhatatosságot és Szerencsét. Azt követelik tőle, válassza egyiküket pártfogójának. Scipio jól meg akarja gondolni a dolgot, ezért a mennybe viteti magát, hogy találkozzon őseivel. S a választás egyértelmű: a földre visszatérve kettejük közül a szebbet, Állhatatosságot kéri arra, hogy oltalmazza őt, s elfelejti Szerencse bősz haragját. Leopold óvakodott attól, hogy fenséges gazdája döntése ellen a legcsekélyebb kifogást emelje. Wolfgang pedig, Scipióhoz hasonlóan, túltette magát a balszerencsén és állhatatos ihletének élt tovább. Májusban és júniusban három szimfónia,77 valamint egy ragyogó, operastílusban írt „Regina coeli”78 született, továbbá egy divertimento, tele újszerű hangszerkombinációkkal, melyek nem háborították fel a hercegérseket. A kamasz Wolfgang gyakran gondolt a másik világ küldöttével esett, túlságosan rövid találkozóira. Az ő szavai egyenként többet értek neki, mint százórányi prédikáció, de arra még nem volt képes, hogy zenévé lényegítse őket. De szándékáról nem mond le soha.

Kohlo, 1772. június 4. A Pfoerdten közelében fekvő Kohlóban tartott konvent döntő jelentőségűnek bizonyult a templomos Szigorú Engedelmesség jövője szempontjából. Karl von Hund báró szívesen elkerülte volna ezt a próbatételt, de a rend magas rangú tisztségviselői követelték, hogy gyűljenek egybe bizonyos homályos kérdések tisztázása céljából. A lázadás a titkos tudományokba belehabarodott Ferdinand von Braunschweig hercegtől,79 a mindeni csata győztesétől indult ki. Komoly válság fenyegetett, amely romba dönthette az egész építményt. A tüzes szócsaták egyik szünetében Hund báró és Braunschweig hercege a hatalmas park tölgyfái árnyékában sétáltak. − Nem szűnő anyagi nehézségeink miatt kénytelenek vagyunk megemelni a páholyok és egyben a testvérek tagdíját. Az elégedetlenségük fő oka egyébként az ön szabadkőműveshatáskörének kétes eredete. El kell ismernünk, kedves testvérem, hogy ön nevezte ki saját magát a rend főnökének. Mivel azonban immár meglehetősen felduzzadt a szervezetünk, úgy illik, hogy a szokásos választási eljárást alkalmazzuk. − Egyedül én találkoztam az Egyiptomból érkezett Ismeretlen Felettessel! − Ez az érv még kevésbé szól ön mellett! A lovagjaink nem akarják, hogy valamiféle titokzatos személy irányítsa őket, akivel senki nem találkozhat. Ők szívesebben fogadnának egy látható, mindenki által tisztelt személyt a rend élén, akinek a jó hírneve a szervezetre is jó fényt vetne. − Például önt, felteszem? − Készen állok arra, hogy minden erőmet a templomos Szigorú Engedelmesség fejlesztésére és felvirágoztatására áldozzam − jelentette ki Braunschweig hercege. Hund báró megköszörülte a torkát. Ez az öntelt katonaember el akarja lopni tőle édes gyermekét, azt a rendet, amelyet ő talált ki, ő hívott életre és ő fejlesztett idáig!

76

K. 126. K. 128,129,130. 78 K. 127. 79 Lovagi nevén Eques a victoria. 77

91

33 Bécs, 1772. július

− A templomos Szigorú Engedelmesség lendületbe jön − jelentette Geytrand a főnökének. A lovagok Ferdinand von Braunschweig herceget segítették hatalomra. Illusztris személyiség, a hírneve makulátlan. − És Hund báró egyetértett? − csodálkozott Joseph Anton. − Mivel a vádlottak padjára került, hajlandó volt lenyelni a békát, hogy ő maradhasson a tartományi nagymester. De gyakorlatilag halott, már senki nem fog rá hallgatni. − Hacsak nem lázad föl, és nem szervez összeesküvést a herceg ellen! − Túl nagy falat lenne számára. Antonnak be kellett látnia, hogy egy ilyen tekintélyes főúr szilárdabb alapokat biztosított a Szigorú Engedelmességnek, mint remélték. − Braunschweig ugyan megkapta, amit akart, de képes lesz-e jól bánni az eszközzel, amelyet ily módon elcsent kedves páholytestvérétől? Az informátoraim szerint a templomosok megosztottak a tekintetben, hogy milyen irányban haladjanak! A klerikális ág az okkult tudományokat és a misztikát magasztalja, a lovagi vonal viszont meg akar gazdagodni és vissza akarja állítani a templomos rend világi hatalmát. Micsoda őrültség! − Azért nem árt az óvatosság! Hund egy álmodozó volt, Braunschweig a tettek embere. A Szigorú Engedelmesség alakulását gondosan szemmel kell tartani, és ha kell, közbe kell lépni. Geytrand már előre örvendezett.

Salzburg, 1772. augusztus 15. Wolfgang befejezett újabb három szimfóniát.80 Most éppen barátjával, Anton Stadlerrel kuglizott, és könnyedén nyerte a partikat − gyors volt és pontos. − Te aztán alaposan meggyógyultál! De biztos vagyok benne, hogy nem vagy tudatában annak, milyen komoly dolgok történtek velünk, tudtunkon kívül. − Kíváncsivá teszel. Miről van szó? − Valóban tudni akarod? − Ne csigázd a kíváncsiságomat! Anton Stadler ünnepélyes képet vágott. − Én tizenkilenc esztendős vagyok, te tizenhat. Már nem vagyunk gyerekek, hanem tagadhatatlanul: fiatalemberek! Úgy illik tehát, hogy megnyilatkozzunk, és ne úgy viselkedjünk, mint a kisfiúk, különösen a… Stadler szónoklatát Leopold szakította félbe. − Nagyszerű hírem van! A hercegérsek kinevezte Wolf-gangot udvari koncertmesternek, százötven forint tiszteletdíjjal! A cím éppolyan szerény volt, mint a díjazás, ezt az első fizetett állást azért mégis meg kellett ünnepelni − hogy pontosan mi volt az ízletes ünnepi vacsora menüje, annak csak a Mozart-ház szakácsnője lenne a megmondhatója. Wolfgang közben különös ajándékot kapott: három rövid költeményt, A nagylelkű lemondás, A titkos szerelem és A szerény élet boldogsága címmel, melyeket azonnal meg is 80

K. 132,133,134.

92

zenésített,81 s közben azon gondolkodott, vajon milyen üzenetet küldött neki ilyen módon titokzatos oltalmazója. A sorsot elfogadni, aszkézis nélkül lemondani, se haragot, se vágyat nem érezni, nagylelkűnek mutatkozni minden körülmények között − az efféle életvitelhez olyan szellemi önállóságra és önmagunktól való eltávolodásra volna szükség, amire a fiatalember még nem érezte magát képesnek. Ám titokban tartani az igazság és a teljesség szeretetét, megérteni, hogy ez a szeretet az igazi titok, s az alkotást tápláló legfőbb erőként élni meg ezt − ebben az irányban nap mint nap előbbre jutott, noha nem lehetett biztos benne, hogy valaha eléri a célt: az alázat nyújtotta boldogságot, a saját valódiságunk tudatosításának igazi büszkeségét. Ez pedig állandó munkálkodást igényelt, s az út kudarcokkal volt kikövezve. Thamos e néhány szóval megnyitotta a Nagy Varázsló előtt férfikorának kapuit.

Alt-Sedlitsch, 1772. szeptember Megrendült egészsége miatt Ignaz von Born már nem szállhatott le a bányákba. Le is mondott hivataláról, és egy cseh városkában telepedett le, hogy gazdag ásványgyűjteményét katalógusba rendezze. Szerény otthona közepén kis alkímiai laboratóriumot is berendezett, ahol Thamos szövegei alapján türelmesen folytatta kísérleteit. Magas színvonalú tudományos munkáját a sienai, padovai és stockholmi akadémiai tagsággal ismerték el. Mivel e kitüntető címek semmiféle anyagi haszonnal nem jártak, rendszeres jövedelme pedig nem volt, arra kényszerült, hogy gyűjteményét áruba bocsássa. Az első jelentkező egy angol szakember volt, a Royal Society tagja. Born egyrészt nagy fájdalommal vált meg kincsétől, másrészt ily módon, egy időre legalábbis, visszanyerte anyagi függetlenségét. Így elutazhatott Prágába, őrizhette a lángot prágai páholyában, s az igazi beavatásra vágyó testvérek kutatásait is támogatta.

Salzburg, 1772. október 24. − Indulás, Wolfgang. Vár a kocsi. A fiú csak toporgott. − Nincs kedved viszontlátni Itáliát? − Ó, dehogynem! − Nem úgy tűnik. Gyerünk, siess már! Néhány nappal korábban Leopold megkönnyebbülten jött el a Colloredo-palotából. A hercegérsek engedélyezte két alkalmazottjának, hogy rövid időre elhagyják Salzburgot, és Milánóban teljesítsék az operára szóló felkérést. Hiszen Itáliába készültek, ahol az ifjú Mozart nyilván a legjobb stílust fogja elsajátítani s majd megörvendeztetni vele a salzburgi udvart. Alighogy elsőt fordult a kocsi kereke, Wolfgang szomorúan és magába fordulva gondolt a másik világ küldöttére és ajánlásaira. Mindjárt neki is fogott egy D-dúr vonósnégyes komponálásának,82 s október 28-án, Botzenben be is fejezte. „Még egy vonósnégyes” morgolódott Leopold. „Reménykedjünk, hogy ez tetszeni fog a milánóiaknak.” De ez másodrendű kérdés volt a Teatro Regio megrendeléséhez képest − ott igazi sziporkát vártak az ifjú osztrák mestertől. Wolfgang szerencsére már megírta a Lucio Silla83 recitativóit a bécsi udvari költő, Giovanni de Gamerra84 szövegkönyvére − már „csak” az áriák és az együttesek voltak hátra, vagyis óriási munka! 81

K. 149,150,151. K. 155. 83 K. 135. 84 Ő lesz A varázsfuvola első olasz fordítója. 82

93

A történet tulajdonképpen izgatta Wolfgangot, éspedig a halál folytonos jelenléte miatt. Silla, a gyűlölt és kegyetlen zsarnok Giuniát akarta hitveséül, aki azonban a száműzött szenátort, Ceciliót szereti. Dacolva a veszéllyel, a lány visszautasítja Sillát − a szívében csak egy szerelem lakozik. A zsarnok elhatározza, hogy megöleti vetélytársát. A Rómába titokban visszatért Cecilio kedvese társaságában egy felkelés élére áll. Meg akarják ölni Sillát és a népet felszabadítani a zsarnokság béklyójából. Az összeesküvés azonban kudarcot vall. Silla bejelenti közelgő esküvőjét, a kétségbeesett Giunia azonban megvádolja, hogy ez a szörnyeteg Cecilio életére tör. A fiatal nő lelki nagysága és állhatatossága felkavarja Sillát. Gyökeres változáson megy át, megbocsát ellenségeinek és lemond a trónról. Giunia és Cecilio, akikre eredetileg halál várt, mert hűségesek maradtak egymáshoz, most azonban kegyelmet kaptak és tökéletes boldogságban élnek tovább. Milánóba érkezve Wolfgangot szíven üti a rossz hír: a recitativókat megváltoztatták − és ki sem kérték a véleményét! Vagyis mindaz, amit Salzburgban írt, nem ér semmit. Most tehát meg kell írnia egy teljes operát december 26. előtt.

94

34 MILÁNÓ, 1772. DECEMBER 26.

Wolfgang annyira kimerült, hogy már azt sem tudta, mit ír. A Lucio Silla utolsó hangjait december 18-án jegyezte le, a próbák másnap elkezdődtek, 26-a jeges estéjén pedig lezajlott a bemutató. A szövegkönyv egyes részei megfogták az ifjú zeneszerzőt. Giunia utolsó áriájához például tragikus c-moll zenét komponált, szépséges kifejezését az igazságtalanság miatti fájdalomnak, a halálfélelemmel árnyalt szenvedélynek, az életénél az eszményeihez erősebben ragaszkodó léleknek. A mű legerőteljesebb részei feltűnő kontrasztot képeztek azokkal a szövegrészekkel, amelyek nem tudták felkelteni az alkotó érdeklődését, aki úgyszólván hangszerekként kezelte az énekhangokat. Tudta, hogy egyelőre csak töredékét használta ki a hangok nyújtotta lehetőségeknek, és feltette magában, hogy ebben az irányban fog előrelépni. − Ugye remek zenét írt a fiam? − kérdezte Leopold a színházigazgatót. − Hogyne, van néhány kellemes bravúrária, szép díszítés, és a hangszerelés vitathatatlanul gazdag. Megvallom azonban, Mozart úr, hogy az énekesek, a közönség és én is kissé zavarban vagyunk. A kedves fia ezúttal tragikusabb hangot ütött meg, pedig az operának elsősorban tetszenie és szórakoztatnia kell. Néhány rendezésbeli botlás, középszerű vagy riadt énekesek, az előadás kezdetét türelmetlenül váró közönség zúgolódása miatt a Lucio Silla második előadása majdnem kudarcba fulladt. Leopold ugyan hatalmas sikerekről számolt be Salzburgba küldött leveleiben, az igazság az, hogy az opera kegyetlen bukás volt Wolfgang számára. Első operája nem is maradt a milánói Teatro Regio műsorán, és hamarosan feledésbe merült. A fiatalember éppen egy vonósnégyesre szánt szívbe markoló e-moll adagiót komponált; ez volt az a hangszerösszeállítás, amely számára a meditációt és az elmélyülést jelentette. Tolla hirtelen megállt a levegőben. Valaki belépett a szobájába. − Ki az? Wolfgang felállt. Sehol senki. Fülelt, figyelt, és megérezte a jelenlétét. „Folytasd, ne törődj a kritikával, építsd föl magad” − suttogta fülébe másik világbeli barátja.

Milánó, 1773. január 17. Leopold elgondolkozott, vajon érdemes-e Wolfgang egyik motettáját a római theatinusok85 templomában bemutatni. Három legutóbbi vonósnégyesében,86 jóllehet kellemes hangzásúak, de túlságosan sok a komor hangnem és a lassú tétel. Ezzel nemigen lehet nagy hallgatóságot meghódítani! Előző este Leopold biztató levelet küldött feleségének, de titkos nyelven, mert tartott az osztrák cenzúrától, amely a küldemények nagy részét átvizsgálta. 85 86

A reguláris klerikusok rendje, Thienei Szent Kajetán alapította 1524-ben. K. 156,157,158.

95

Valójában pedig minden rosszul alakult. Milánó zsákutcának bizonyult, az udvar nem érdeklődött Mozart iránt, a Lucio Silla stílusa pedig nem ösztönözte az operaházat egy újabb darab megrendelésére. Vajon Toscanában kellemesebb fogadtatásra találnak-e? Hoznak-e valami eredményt Leopold ottani próbálkozásai? A kasztrált énekes, Rauzzini („primo, csak nem uomo”) számára írt Exultate, jubilate motetta87 a mennyország szívébe, az angyalok körébe röpítette a hallgatóságot. Leopold mindjárt megfeledkezett az aggodalmairól, s úgy érezte, megfiatalodott. Wolfgang még arra is képes, hogy lecsillapítsa a lelkeket?

Milánó, 1773. február 27. Wolfgang újabb, elfogadhatóbb vonósnégyeseket88 komponált − ám közben rossz hírek érkeztek. Firenzétől és Toscanától már semmit nem remélhettek. Úgyhogy immár nem áltathatták magukat: Wolfgang Itáliában nem számít. Divatosabb zeneszerzők álltak a rivaldafényben. − Fiam, vissza kell mennünk Salzburgba. Itt minden kimerült. − Engedélyezz még két-három napot. − Mi célra? − Egy főúr szabadban játszható divertimentót89 rendelt. − Jól fizet? − Főképp jó alkalom az újításra! Csak fúvósokból álló zenekarra írom a darabot! Izgalmas, nem? − Hát, ha téged szórakoztat… De igyekezz! Théba grófjának megrendelésére Wolfgang jókedvű darabban fogalmazta meg búcsúját Itáliától.

Salzburg, 1773. március 13. Leopold örömmel látta viszont feleségét és leányát, visszailleszkedett nyugodt életébe, mégis mélységes keserűség maradt a lelkében. Mennyi utazás, mennyi erőfeszítés, mennyi munka − és ugyanott tartanak, ahonnan elindultak. Fiából igazán nem hiányzott a tehetség, de az itt-ott learatott siker nem volt elegendő ahhoz, hogy nagy komponistának ismerjék el, és biztos, jól fizetett állást ajánljanak neki az udvarnál. Sem München, sem London, sem Párizs, sem Bécs nem alkalmazta Wolfgangot. Maradt Salzburg, mindig csak Salzburg. De végtére is, miért ne? Bár nem tartotta úgy, hogy végleg kudarcot vallottak, Leopold hovatovább belátta, hogy a sorson nem lehet erőszakot tenni. Hiszen végül is az a lényeg, hogy az ember megéljen, becsületesen viselkedjen, és istennek tetsző, illendő életet éljen. A dicsőségről szőtt álmok szertefoszlottak, bár Wolfgang több alkalommal is megérezte a diadal bódító illatát. Most, tizenhét esztendősen férfivá serdült, és apja nyomdokaiba lépve felelősen kell gondolkoznia. Nincsen abban semmi szégyen, ha az ember a hercegérseknek, felvilágosult főuraknak és zenekedvelő polgároknak szolgál. Leopoldot kissé aggasztotta a fia utóbbi kompozícióiból kiérződő, olykor szélsőséges komolyság. Kamaszkori válság, érthető − remélhetőleg elmúlik egy kiegyensúlyozott család körében. − Colloredo hogyan viseli magát? − érdeklődött hitvesétől Leopold. 87

K. 165. K. 159 és 160. 89 K. 186. 88

96

− Mint egy igazi zsarnok. Mindent szigorúan ellenőriz, megköveteli, hogy minden utasítását haladéktalanul teljesítsék, és a legcsekélyebb engedetlenséget sem tűri. Az új hercegérsekünk egyre népszerűtlenebb, de mit tegyünk, az alattvalói vagyunk. Mindenki visszasírja az elődjét, amilyen emberséges és jótékony volt. Leopold jól tette, hogy hazatért Salzburgba. Bármilyen régóta volt is az érsekség alkalmazottja, ez a Colloredo képes lenne elküldeni helyettes karnagyát, ha az nem tesz maradéktalanul eleget minden kívánságának. Wolfgang pedig jobb, ha kerüli a szeszélyes megnyilvánulásokat, és teljesíti fenséges urának óhajait.

97

35 SALZBURG, 1773. MÁRCIUS VÉGE

− Te jössz − szólt feszült izgalommal Anton Stadler. Ha Wolfgang elvéti ezt a dobást, elveszíti a partit, és ő hívja meg barátját vacsorára. A fiatalember mereven nézte a kockás céltáblát, amelyen ifjú hölgy zarándokbotot nyújt át egy utazónak, aki kezében tartja a kalapját. Az az ügyes, aki a nyilat pont a kalapba tudja dobni. Wolfgang hunyorított és dobott. − Már megint te nyertél! − kesergett Stadler. − Áruld el a titkodat. − Kitalálok egy dallamot, és a karom azonnal ellazul. − Na jó, ki fogom próbálni. A próbálkozás csúnya kudarccal járt: a nyíl a hölgy combjába fúródott. − Lassan veszélyessé válsz! Na menj vissza a fuvoládhoz, és tökéletesítsd magad. De azért meghívlak vacsorázni. A komponista észrevette, hogy elfogyott a kottapapírja. Vastag kabátot kanyarított magára, és elszaladt a kereskedőhöz. A bolt ajtajában Thamosba ütközött. − Errefelé lakik? − Sokat utazom. − Egy nap majd elárulja a nevét? − Közeleg az a nap. Addig is jobb lenne, ha más formátumú papírt választanál. Ne fekvőt, hanem kisebbet és állót. Jobban fut rajta a tollad, és az első műved ezen az új papíron új vidékekre vezet. A másik világ küldötte nem tévedett. Wolfgang új szimfóniája viharos, komor dallammal, tragikus hangon kezdődött. A feszültség fokozatosan oldódott, de a kezdő lendület mély nyomott hagyott a zeneszerzőben, aki meglepő pontossággal tudott az udvar és a salzburgi jó társaság számára komponált divertimentók és szimfóniák90 hangvételétől igencsak eltérő gondolatokat is kifejezni. Thamos egy új zenei lényt ébresztett föl benne, s mostantól ezt táplálja és növeszti magában.

PÁRIZS, 1773. ÁPRILIS 7. „Végre némi rend a francia szabadkőműves zűrzavarban!” − gondolta Philippe, Chartres hercege, egy új szervezet, a Francia Nagy Kelet új nagymestere. A szervezetnek az összes páholy felügyelete lesz a feladata. A lényeg a szervezeti hierarchia − a beavatás és a szimbolika nem fontos. Descartes és Voltaire országában mindent meg kell határozni, keretbe kell foglalni, ellenőrzés alatt tartani. Mostantól kezdve a francia szabadkőművességnek lesz egy hivatalos hangja, amely tiszteletben tartja a fennálló hatalmat és mindazokat az értékeket, amelyeket az a társadalom számára előír. 90

K. 184. Amikor az Amazonas-Orinoco expedíciója során Alain Gheerbrant meghallgattatta a „vadakkal” ezt a szimfóniát, a zene nem tűnt idegennek számukra, gyanakvásuk elszállt. L. Le mystére Mozart, 5.

98

A hivatalos szöveg mögött azonban egyéb gondolatok is rejtőztek, egyelőre csak néhány páholy belsejébe száműzve. Az enciklopédisták, Rousseau, Voltaire és más, kevésbé ismert gondolkodók ihletésére egyes testvérek egyre többet beszéltek az egyéni szabadság szükségességéről, az emberek közti testvériségről és főképp az egyenlőségről, amely véget vetne a nemesség és a papság kiváltságainak. A vallásosságot és a miszticizmust elvető racionalisták lassacskán teret nyertek. A Nagy Kelet vezetőségének egyik első intézkedése az volt, hogy eltörölték a páholy nagymesterének életre szóló megválasztását, és bevezették az évenkénti választást. A testvérek olyan demokráciát gyakoroltak, amely a külvilágban nem létezett, s majd az elkerülhetetlen forradalom egyik elemévé válik.

Salzburg, 1773. június Colloredo hercegérsek néhány héttel korábban igencsak kedvét lelte Wolfgang Mozart két hegedűre, oboára és gordonkára írt csinos concertonéjában91 − a főpap bolondult ezekért a gáláns stílusban írt, jellegzetes, mulandó darabokért. Most nehezebb vizsgát kellett letenni. Colloredo figyelme mindenre kiterjedt; személyesen akart megbizonyosodni felőle, hogy rendelkezéseit betűről betűre követik. Egy muzsikus ne feledkezzen meg arról, hogy a személyzethez tartozik. A hercegérsek tehát hegyezte a fülét − vannak üstdobok és trombiták, helyes, ahogy kérte. Tökéletes. Aztán többször az órájára nézett. A Szentháromság ünnepére írt, vidám, C-dúr hangnemű mise92 nem lépte túl a negyvenöt percet, amely mostantól kezdve ennek a műfajnak az előírt időtartama. Ez az előírás csökkentette a salzburgi muzsikusok munkáját, következésképpen a jövedelmét is. II. József példáját követve, Colloredo fő gondja a takarékosság és a költségvetési szigor lett. Kellemes zenét − igen; fölösleges kiadást − nem. Egy jó misét háromnegyed óra alatt el lehet mondani.

Regensburg, 1773. június Joseph Anton fel s alá járkált a gazdagon aranyozott teremben. Most először próbálkozott azzal, hogy hatalmi szóval törje meg a szabadkőművesség fellendülését: kérvényezte a regensburgi birodalmi kamaránál, hozzanak rendeletet a szabadkőműves-gyűlések betiltására, amelyeket veszélyesnek és a fennálló törvényekkel ellentétesnek ítélt. Vékony kis dossziét prezentált ugyan, de remélte, hogy a bírák tudatosítják a fenyegető veszélyt és kibocsátják villámaikat. Utána már könnyű dolga lenne: a betiltás után feloszlathatnák a páholyokat, a makacsabb tagokat bebörtönözhetnék. Mária Terézia pedig büszke lenne rá, Antonra. A birodalmi kamara elnöke hűvösen fogadta Antont. − Foglaljon helyet, gróf úr. A magas méltóság is leült, szemben vendégével. − Kikértük a regensburgi kamara és tanács véleményét. A döntés nemleges. − Nemleges? Úgy értsem… − Regensburg engedélyezi a szabadkőműveseknek, hogy gyülekezzenek. Ülésezéseik, ahogyan ők nevezik, sem a közbiztonságot, sem a hatóságokat, sem a közerkölcsöt nem veszélyezteti. − Elnök úr, sajnálatos hibát követnek el. − Netán vitatja szuverén döntésünket? 91 92

K. 190. K. 167.

99

− Természetesen nem. De vajon nem szabadkőművesek befolyásolták-e némelyik döntéshozót? − Valóban tettek ilyen lépéseket. A döntéshozók némelyike pedig maga is szabadkőműves. És ez a legjobb biztosíték számunkra, nemde? Egyikük sem szeretné elveszíteni a posztját és a privilégiumait. Ön túlságosan aggódik, kedves báró. A szabadkőművesek éppenséggel nem ártalmasak, hanem ellenkezőleg: hozzájárulnak a stabilitáshoz. Ezek a testvérek esznekisznak, énekelnek, muzsikálnak, csevegnek, elvégeznek néhány rituális hókuszpókuszt, többékevésbé különc öltözékekbe bújnak, és néha misztikus révületbe merülnek. Kitűnő levezetés − mint az angol klubok, ahová csak gentlemanek járnak. − És a templomos rend visszaállítása meg az arany rózsakeresztesek alkímiai kísérletei sem nyugtalanítják? − Csacsiságok, kedves gróf, nevetséges gyermekességek! Ne vesztegesse az idejét, hagyja békében a szabadkőműveseket. Higgye el, semmiféle trónt nem fognak megdönteni. Joseph Anton elbúcsúzott. A szabadkőművesek itteni győzelme jól mutatta kiterjedt befolyásukat. A polip már jobban kiterjesztette csápjait, mint gondolta volna. Hosszú és durva háborúnak nézünk elébe. S ha a hivatalos ajtók bezárultak előtte, még óvatosabban és diszkrétebben kell eljárnia, mielőtt lecsap. Most tehát nyomozni fog, hizlalja a dossziéit, és az árnyékban marad, ha közbelép.

100

36 BÉCS, 1773. JÚLIUS 1.

Két jó hír késztette Leopoldot arra, hogy fiát Bécsbe vigye s ott is maradjanak egész nyáron. Először is, Colloredo ezalatt nem tartózkodott Salzburgban − nincs otthon a macska, cincognak az egerek. Azonkívül megtudta, hogy az egyik udvari zenész súlyos beteg. Valószínű halálával megüresedik egy poszt, amely úgy illene Wolfgangra, mint a kezére a kesztyű. Ám ehhez Bécsben kell lenni a haláleset idején, és ki kell eszközölni egy audienciát. Wolfgang el volt ragadtatva, hogy elmehet Salzburgból, és kiszabadulhat a hercegség fojtogató légköréből. Ó, a nagy utazó, kezdte már szűknek érezni a szolgálati libériát. Bécsben szabadabban lélegzett.

Bécs, 1773. július 19. − Kedves Wolfgang, mennyire örülök, hogy viszontláthatom! − Én is, Mesmer doktor. − Hogy szolgál az egészsége? − Enyhe fáradtság, semmi más… − Azt mindjárt eltüntetjük. Megengedi, hogy magnetizáljam egy kicsit? Franz-Anton Mesmer Wolfgang tarkójára tette széles kezét. A páciens egész testében hamarosan kellemes melegség áradt szét. Az összes feszültség elszállt belőle, csodálatosan jól érezte magát. − Doktor, ez csoda! − A magnetizmusnak kellene az első számú gyógymódnak lennie! A gyökerénél szünteti meg a bajt, és a panaszok legtöbbjének a kialakulását is meggátolja! Én elsősorban arra törekszem, hogy a megzavart testben visszaállítsam az energia természetes keringését. Sajnos az orvosok nagy része megvárja, amíg kialakulnak a szimptómák, és azok alapján okoskodnak. Ekkor pedig már gyakran túl késő ahhoz, hogy meggyógyítsuk a beteget. − A kollégái hallgatnak önre? − Igen kevesen. Bécsben egyfajta bűvésznek tartanak, és az orvosi hatóságok nem hajlandók megvizsgálni kutatási eredményeimet. Azoknak a beszámolóját sem gyűjtik össze, akiket meggyógyítottam. A tudósokból gyakran hiányzik a kíváncsiság, és könnyen beadják a derekukat, különösen, ha a hivataluk a tét. Ha egy szabad és független szellem csak egy kicsikét is megbolygatja az elfogadott elveket, a sötét erők azonnal összefognak az eltávolítására. De ne borongjunk tovább, kedves Wolfgang! Meséljen kicsit a kalandjairól! − Hát azok bizony a salzburgi hercegérsek szolgálatában végződtek. − Óvakodjon attól a kis zsarnoktól, nem szeret az senkit önmagán meg a hatalmon kívül. Ha az ember nem engedelmeskedik neki feltétel nélkül, akkor megvadul. − Apám és én eddig még kibírtuk. − Hadd mutassak önnek egy furcsaságot, a legújabb zenei agyszüleményemet. Egy langyos nyári estén, mesebeli bécsi kertjének ölén Mesmer megszólaltatta új hangszerét, az üvegharmonikát. Wolfgangot minden technikai újítás érdekelte, s bár ez az éles hang nemigen nyerte meg tetszését, elfogadta az orvostól a törékeny hangszert. − Talán még komponálhat is erre a harmonikára. Ön bizonyára jól ki tudja használni a lehetőségeit. Meddig szándékoznak Bécsben maradni?

101

− Nyár végéig bizonyosan. Apám még mindig megpróbál állást szerezni nekem az udvarnál. − Az eleve járna önnek! − Bécs elfelejtett engem, doktor. Még abban sem vagyok biztos, hogy a császárné fogad engem. Ma már nem ülhetek az ölébe, hogy szeretgessen! És Marie-Antoinette-et sem vehetem feleségül. − Ne féljen, megkapja a kihallgatást. Van még néhány barátom a magasabb körökben. Az állás persze őfelségétől függ− − Majd a sors dönt felőle. Ez a bizonytalanság nem akadályoz a munkában. − Én mindig szívesen látom a házamban és az asztalomnál, kedves Wolfgang. Jöjjön, amikor tetszik, bejelentés nélkül is. Hamarosan megismertetem önt újabb csodálóival, akik érdekes javaslatot tesznek majd önnek.

Bécs, 1773. augusztus 5. Mozart egy távoli rokona menyegzőjére írt egy szerenádot,93 amelyben a szokásoknak fittyet hányva beillesztette egy hegedűversenye átiratát. Ezután pedig egy jóval merészebb vállalkozásba fogott. Ez a bécsi tartózkodás lehetővé tette számára, hogy mélyebben megismerkedjen Joseph Haydn zenéjével. A mester ekkor negyvenegy esztendős volt, és a teljes muzsikus közösség tiszteletét élvezte. Wolfgangot lenyűgözte hatalmas tudása, kifejezésmódjának szabadsága és változatos nyelvezete. Hogy igazán be tudja fogadni ezt a sok nagyszerű táplálékot, Mozart írt egy vonósnégyes-sorozatot Haydn stílusában.94 Modelljétől átvett formulákat használt, tudatosan iskolás gyakorlatként írta őket, nem törekedett eredetiségre − ám közben gazdagította stílusát és új kifejezőeszközökre tett szert. Leopold szakította meg ezt a munkálkodást. − Végre! A császárné fogad minket.

Bécs, 1773. augusztus 12. Wolfgang a gyertyák fényénél egy vonósnégyesen dolgozott, Leopold pedig levelet írt feleségének. Csalódott befejezése így hangzott: „Őfelsége a császárné a lehető legkedvesebb volt velünk. De ez minden.” Mária Terézia nem ajánlott állást Wolfgangnak. Szerinte bőségesen elég volt, hogy egyáltalán fogadja őket, akiket jövőtlen vándorzenészeknek tartott. Egyesek a környezetéből nagyon kérték rá, ezért kegyesen ráállt, hogy fogadja őket, de egyben értésükre is adta, hogy ennél többet ne is reméljenek. Az udvar kapuja végérvényesen becsukódott előttük. − Ne szomorkodjon annyira, apám. − Hogyne szomorkodnék! A császárné gúnyt űz belőlünk. Úgy tesz, mintha nem is léteznénk. − Legalább megszabadultunk az illúzióktól. − Szép kis szabadság! Bécsben, csakis Bécsben lehet ragyogó karriert csinálni. És te megérdemled, Wolfgang. − Még csak tizenhét éves vagyok. − Már tizenhét éves vagy! A gyerekkornak vége, a serdülőkor is múlik. Maholnap fiatal férfi vagy, és fontos ember lehetnél ebben a városban, ha kapnál egy biztos állást. − De ha lehetetlen, minek erőltetni? 93 94

K. 185. K. 168-173, a hat „bécsi” vonósnégyes.

102

− Lehetetlen… egyelőre. Te fiatal vagy, a császárné öreg. Ha ő elmegy, nagy felfordulás lesz. A csukott ajtók talán újra kinyílnak. Addig pedig tegyünk eleget a hercegérsek elvárásainak. − Én szeretnék a nyár végéig Bécsben maradni, ahogyan terveztük. − Miben reménykedsz? − Haydnt akarok hallgatni, befejezni a vonósnégyes-sorozatomat, táncokat írni, hiszen jön a salzburgi téli szezon, és viszontlátni Mesmer doktort. − Nem tetszik nekem ez a különös figura. − De hisz ő rendelte tőlem a Bastien és Bastienne-t, most pedig egy új ajánlatról beszél, amelyet augusztus vége előtt fogok megtudni. Megéri, hogy meghallgassuk, nem? − Hacsak nem üres ígéretről van szó! − Én bízom a szavában. − Rendben van. Meglátjuk.

103

37 BÉCS, 1773. AUGUSZTUS 30.

Ezen a langyos nyári estén Wolfgang elbűvölte Mesmer doktor vendégeit egy D-dúr divertimentóval,95 amely remekül illett a Landsstrasse környéki hatalmas, fényűzően ápolt kert hangulatához. A koncert végén a vendégek tovább csipegettek, iszogattak, csevegtek. Mesmer karon fogta Wolfgangot. − Ahogy ígértem, szeretnék önnek bemutatni egy fontos embert, Tobias Philippe von Geblert, a bécsi alkancellárt. Szenvedélye az írás. Nemrég fejezett be egy drámai költeményt, s szívesen beszélne erről önnel. Az orvos nem említette szabadkőműves kapcsolatát Gebler testvérrel, aki magas udvari pozíciója ellenére néha igen veszedelmes nézeteknek adott hangot, egyebek között a hatalommal való visszaélésről és a lelkiismereti szabadság szükségességéről. Ez a negyvenhét esztendős, jókora, jámbor ember mindjárt megtetszett Mozartnak. Ám igazából csak arra a pompás öltözetű emberre figyelt, aki Gebler mellett állt: ő volt az, Rücken lakója, a másik világ küldötte, az ő oltalmazója! Méltóságteljes lénye és kisugárzása egészen elhomályosította Geblert. − Kedves Mozart − szólalt meg a költő −, bemutatom Thamos barátomat, Théba grófját. Mindenképpen szerettem volna, hogy itt legyen, hiszen neki köszönhetem, hogy egy filozófiai dráma gondolata megfogamzott bennem. Nemrég jelent meg, a címe Thamos, Egyiptom királya. Szeretném, ha színre kerülhetne Berlinben. A szöveg azonban nem elegendő − egy hozzáillő zene erőteljesebbé tenné és igazán érvényre tudná juttatni. Beszéltem Gluck-kal, de hiába. A barátom javasolta, hogy forduljak önhöz, mert ifjú kora ellenére képesnek tartja arra, hogy megragadja művem mélyebb jelentését és hangjegyek segítségével lefordítsa. Érdekli-e önt a vállalkozás? Úgy, tehát Thamosnak hívják, és Egyiptom királya! Milyen aprócskának tűnhetett a gyermek Mozart apró birodalma, a Rücken, egy ilyen hatalmas ország uralkodója számára! Wolfgang egész lényével átérezte a pillanat fontosságát. Mintha újra megszületett volna. Hallotta saját gyenge, tétovázó hangját: − Hogyne, hogyne, érdekel a terv. − Csodálatos! − kiáltotta Gebler. Keressünk egy csendes sarkot, ahol leülhetünk, és elmondom a történetet. Mesmer csatlakozott a többi vendéghez, Thamos velük tartott. Mozart örült, hogy félhomályban vannak − a keze úgy reszketett, mintha kincset talált volna, de nem merné megérinteni. − A cselekmény Egyiptomban, a misztériumok és a legmagasabb tudásba való beavatás országában játszódik. A beavatottak nagymestere Sethos, aki napimádó − azaz az alkotóerő legláthatóbb megnyilvánulását tiszteli. Leányát, a napcsillag papnőjét elrabolták tőle. Thamos szerelmes belé, s elragadja őt a sötétség démonaitól, akik el akarják pusztítani a beavatottakat. A herceg és a papnő menyegzőjén diadalmaskodik a Fény. Röviden mondtam el, sok drámai eszközt kihagytam, de vonzza-e önt a történet? − Kész vagyok rá, hogy dolgozzam rajta. 95

K. 205.

104

− El vagyok ragadtatva, kedves Wolfgang! A magam részéről szép hangszerelésre és főképp fenséges hangzású kórusokra gondoltam. De ez persze az ön dolga. Természetesen tisztességes honorárium ellenében. Hamarosan együtt hallgatjuk a bemutatót, és nagy siker lesz! Most azonban távozom. Íme a költemény. Gebler átadta a szöveget Wolfgangnak, és egyedül hagyta Thamos társaságában. − Most már tudom, kicsoda ön. − Nem egészen. − Egyiptomi fáraó, a nap főpapja… A mi világunk minden bizonnyal kicsinyesnek és nevetségesnek tűnik az ön számára. − A világunk nagy veszélyben van, mert hátat fordít a szellemnek és elmerül egy hódító, agresszív anyagiasságban. A homály igyekszik elnyelni a Fényt és megsemmisíteni a beavatást. − A beavatást… Miről beszél? − Arról, hogy azzá válj, aki valójában vagy, a misztériumok ismerete által. De ez az út hosszú és akadályokkal teli. Ilyen erőfeszítésekre csak kevesen vállalkoznak − ez az út áldozatot és alkotó tettet kíván. − Képesnek tart rá, hogy ezt kövessem? − Erre neked kell megadnod a választ. − Thamos, Egyiptom királya… Lényeges opera, nemde? − Első lépésed a Nagy Mű megalkotása felé. Ne számíts rá, hogy elsőre sikerülni fog. Számos próbatételen kell keresztülmenned, mielőtt azt megalkotod. Lesz-e benned elegendő bátorság és kitartás? − Ön rosszul ismer engem! − fakadt ki Wolfgang megbántva. − Tűz lakozik bennem, és nem tudom, hogyan juttassam kifejezésre. De sikerülni fog. Először minden eszközt, technikát, nyelvezetet magamba kell szívnom, hogy kialakítsam a sajátomat. − Meg kell tanulnod az istenekkel beszélgetni és hamisítás nélkül továbbadni a szavaikat. − A zene képes erre? − Nem a zene, hanem a te zenéd. Feltéve hogy tudatosan végigjársz minden szakaszt, és a szíved megtelik Fénnyel. − Segít nekem? − Ha kívánod. − Egyedül elbuknék! − Valóban. − Tehát segíteni fog. − Elfogadsz vezetődnek és egyben bírádnak? − És egy kicsit… barátomnak is? Thamos elmosolyodott. A szent nevet, „Testvér”, még nem mondhatta ki, de úgy tekintett Wolfgang Mozartra, mint szabadkőművesre, egyelőre kötény nélkül. A Nagy Varázsló megszületett önmaga számára. − Ezernyi kérdésem volna önhöz! − Kezdd azzal, hogy megzenésíted Gebler drámáját. Ez az első kapcsolat Egyiptommal kitágítja majd a gondolkodásodat és olyan óriási tartományokat nyit meg előtted, melyeknek létezését sem gyanítod még. − Vissza kell térnem Salzburgba, hogy zenét szerezzek a hercegérseknek… − Félelmetes próbatételek várnak rád, figyelmeztettelek. Az is lehet, hogy a súlyuk szétzúz téged. − Esküszöm, hogy nem! Az egyiptomi megragadta a törékeny Mozart vállát. − A sorsod olykor emberfeletti bátorságot és akaraterőt kíván tőled, mert a te utad nem hasonlít a többi emberéhez. De nekik szükségük van a műveidre, hogy megpillanthassák a

105

Fényt. Most még nem értheted egészen a szavaimat, de már nem egy kis salzburgi muzsikus vagy többé. Megszületik benned Mozart, az egyiptomi.

106

38 BÉCS, 1773. SZEPTEMBER 18.

Leopold igazán ismerte és nagyra tartotta fia munkabírását, de ezúttal ő is elképedt. Wolfgang nem mókázott, nem játszott célbadobóst, nem járt el, szinte nem is aludt, nagy sietve étkezett, és senkivel sem beszélt. Teljesen a Gebler által rendelt operának szentelte magát. Wolfgang komponál valamit, ami nagyon lefoglalja − írta Leopold Anna Mariának. Mivel Colloredo megerősítette Leopoldot hivatalában, Wolfgang karrierje pedig immár Salzburgban folytatódik, új otthon után kell nézniük, hogy mindenki kényelmesen elférjen. Mivel Nannerl nem szándékozott férjhez menni, két felnőtt gyermek számára kellett fedelet biztosítani. Anna Maria megtalálta az ideális lakhelyet, és hozzáfogott a költözés előkészületeihez. Leopold megkockáztatta, hogy félbeszakítsa Wolfgang munkáját. − Befejezed hamarosan? − Hamarosan? Nem. A kórusszámokat nagyon nehéz megírni. − Vissza kell térnünk Salzburgba. − Még egyszer meglátogatom Mesmer doktort. Utána itt hagyjuk Bécset.

ROTMÜHLE, 1773. SZEPTEMBER 22. Mesmer elvitte Wolfgangot vidéki házába, hogy ott töltsék a napot, de megígérte, hogy este hétre már visszatérnek a városba. Haldoklott már a nyár, a fák lassan hullatni kezdték leveleiket. Az orvos sokáig mesélt Wolfgangnak a kísérleteiről, magnetizálta is, hogy energiával töltse meg a hidegek beállta előtt, és helyeselte, hogy elfogadta Gebler ajánlatát. Éppen a kávét szolgálták föl, amikor megjelent Thamos. − Jöjjön, üljön le hozzánk, gróf úr! Ízlelje meg a szilvapálinkámat, ezt biztos nem felejti el egyhamar! Az iddogálás után az orvos a rózsáival foglalkozott. − Jól haladok, de még nem vagyok elégedett. A fejemben hemzsegnek az új gondolatok, és már sosem fogok úgy írni, ahogy azelőtt. Sajnos azonban vissza kell térnünk Salzburgba, és félek, hogy elvész ez a lendület. − A kudarc egyedül a te felelősséged lesz. Neked kell jót teremteni abból, amire rákényszerülsz. − Ön nem ismeri Colloredót. Mi, muzsikusok cselédek vagyunk, és alkalmazkodnunk kell a szigorú szabályokhoz. − Fogadd el őket, mint próbatételeket, melyek segítségével előbbre juthatsz, szélesítsd ki a hangzó palettádat, tágítsd a zenei gondolkodásodat. − S ha a hercegérsek bünteti a munkámat? − Visszariadsz a nehézségektől, Wolfgang? A fiatalember arca vad elhatározást tükrözött. − Bármi történjék is, a Thamos, Egyiptom királya december vége előtt elkészül.

107

Salzburg, 1773. szeptember 28. − Tetszik az új Wohnhaus?96 − kérdezte csicseregve Anna Maria. Leopoldot és Wolfgangot kényelmes új lakás várta, a Hannibalplatz egyik szép polgárházában, amelyet tulajdonosa kedvenc szórakozásáról a „táncmester házának” hívott a környék. Leopold, Wolfgang és az immár zongoratanárnő Nannerl fizetése elegendő volt arra, hogy kifizessék a házbért, és ésszerűen, szűkölködés nélkül éljenek. A palotába érve Leopoldot az a hír várta, hogy Colloredo egy másik olasznak, Lollinak is juttatott koncertmesteri posztot. A helyettesnek tehát immár két felettese is van, így egy esetleges előléptetés reménye Leopold számára még távolabbinak tűnt. A hercegérsek sosem fog hozzájárulni, hogy udvari zenekarát egy német vezesse. Leopold leviselte a csalódást, és továbbra is tökéletes háziszolgaként dolgozott.

Berlin, 1773. október 14. Tekintélye és feltételezett vagyona okán Thamost, Théba grófját a templomos Szigorú Engedelmesség belső rendjének lovagi fokozatára emelték. Két testvér előbb bíborszínű öltözéket adott rá, melynek arany paszományát kilenc csomó díszítette, efölé rövid fehér gyapjútunikát adtak, majd hosszú köpenyt, melyet bal oldalon a Templom vörös keresztje díszített. A többi lovag és a gazdag polgárokból álló fegyvernökcsoport társaságában ő is részt vett a nagy konventen, amely az új nagymester, Braunschweig herceg győzelmét ünnepelte. Elsőre tehát az ő javára billent a mérleg: a rend, amely immár német földön, Ausztriában, Svájcban és más országokban is megvetette a lábát, magas pártfogókkal rendelkezett, és soraiba egyaránt fogadott nemeseket, kereskedőket és a társadalom más befolyásos tagjait. A herceg növelte a jótékony akciók számát, Drezdában például ingyen iskolát nyitott árvák és szegények számára. Ebben a jól hangszerelt szimfóniában egyetlen hamis hang hallatszott, Zinnendorfé, a svéd rítus képviselőjéé. Braunschweig remélte, hogy ez a bajkeverő kissé visszafogja majd magát, de tévedett: Zinnendorfnak sikerült vitát provokálnia egy alapvető kérdés kapcsán. − Vajon valóban egyazon rend tagjai vagyunk? − kérdezte az egybegyűltektől. − Legyen szabad kételkednem ebben! A nagymester az egyesült páholyok fölött szándékozik uralkodni, én azonban nyomát sem látom ennek az egységnek. A svéd rendszer nem egyesül a Szigorú Engedelmesség rendszerével. − Pedig a három első fokozatban egyetértés mutatkozik: Inas, Legény és Mester − jegyezte meg Ferdinand von Braunschweig. A negyedik fokozat, a Skót Mester rituáléjában sincsenek nagy eltérések. − Elismerem. Felsőbb fokozatai azonban teljességgel eltérnek egymástól. − Ez csak pillanatnyi probléma − vélekedett a nagymester. − Hiszen önnek is az az óhaja, nemde, hogy a Templomos rend tragédiáját rituálisan felidézve újjáteremtse annak szimbolikus és anyagi hatalmát? − A svéd rítust a legkevésbé sem érdeklik ezek a haszontalan spekulációk, mert csak a lényeggel, az isteni mágiával foglalkozik. A rítusaink, melyeket ön nem ismer, a szellemeket idézik föl. − Ha beépül a Szigorú Engedelmességbe és aláveti magát nagymesterének, a szabadkőművesség erejét növeli. − Erre ne számítson − vágott vissza Zinnendorf. 96

Lakóház.

108

Thamos megdöbbent. Egyik férfi sem hajlandó engedni. Tekintélye és az őt övező megbecsülés ellenére, Braunschweig herceg képtelen megadásra bírni az ingerlékeny Zinnendorfot. Ahelyett, hogy a rituálék elmélyítésén ügyködnének és újra megtanulnának a szimbólumok nyelvén beszélni, a szabadkőműves-mozgalom belevész a hatalmi torzsalkodásokba. A Szigorú Engedelmesség sötét jövő előtt állt.

109

39 BÉCS, 1773. NOVEMBER ELEJE

Joseph Anton elől füstfelhő takarta mindazokat az adományokat, amelyek a Szigorú Engedelmesség pénzügyi alapjait adták. Ha kicsit több hatalommal rendelkezne, felhasználná az adóhivatalt is, hogy felfedje a gyanús pénzmozgásokat − vagy kitaláljon ilyeneket. Ám a sikertelen regensburgi próbálkozás után közvetlenül és a biztos siker reménye nélkül nem avatkozhatott be. Őt azonban semmi nem állíthatja meg. Türelme van elég, s előbb vagy utóbb lesújt a szabadkőművességre és veszedelmes eszméikre. Geytrand elégedett ábrázata jót ígért. − Első osztályú informátort vásároltam meg. Gazdag kereskedő, importőr, könyvkiadó, nyomdász és… a Szigorú Engedelmesség belső rendjének lovagja! A fickó éppen elég drágán vette a lovagi köpenyét és kardját. − És hogyan tudtad megcsípni? − Egy alacsonyabb fokozatú testvéren keresztül, aki az egyik könyvelője. A gazdája nem teljesen tiszta, meg is szereztem néhány trükkös akciójának írásos bizonyítékát. Hallgatásomért cserébe a lovag az összes rituálét a rendelkezésemre bocsátotta, és ígéretet tett rá, hogy a rend alakulásának minden részletéről tájékoztatni fog. − Kiadós jutalmat érdemelsz, Geytrand! − Köszönöm, gróf úr. A legutóbbi berlini konventen csúnyán egymásnak rontott a svéd rítus bajnoka, Zinnendorf, és a templomos szabadkőművesek nagymestere, Braunschweig herceg. Haragban váltak el, s áthidalhatatlan szakadék nyílott közöttük. − Az ellentétük mindkettőjüket gyengíteni fogja. − Braunschweig nem az a csüggedős fajta. Amióta Hund bárót kiszorította, szorosan tartja a gyeplőt a renden belül és fel is virágoztatta azt. Egyes lovagok szerint az igazi nehézséget az okozza, hogy a fokozatoknak nincs valódi tartalmuk. A nagymester igyekszik leküzdeni ezt a hátrányt, de nem találja a megoldást. Szerinte egyébként a legsürgősebb feladat az anyagi gyarapodás, hogy a legfőbb tisztviselők meggazdagodhassanak, ahogyan ígérték nekik. − Figyeltessük elsősorban a bankárokat, az üzletembereket és az anyagi támogatókat. Ha Braunschweig sikerrel jár, néhány trón meginog. És másik gondunk is van: az arany rózsakeresztesek előretörése Bécsben. Ezek az átkozott alkimisták megbújnak a páholyok védelmében, és titkos laboratóriumokat állítanak fel, amelyeket nehéz megtalálni. − Az ő köreik nagyon zártak, a hierarchiájuk sem egészen világos − panaszolta Geytrand. − Nem bírok egy megbízható informátort szerezni. − Ezért fogunk másféle módszerekhez folyamodni, amelyektől sokat remélek. Amint tudod, a francia, spanyol és portugál kormány nyomására XIV. Kelemen pápa, nem szívesen bár, de feloszlatta a jezsuita rendet. Ezek közül a derék emberek közül sokan vágynak bosszúra, s én lehetőséget adok nekik erre. Be fognak szivárogni a szabadkőművespáholyokba, bomlasztanak egy kicsit, és jó néhány testvért visszatérítenek majd az igazi és egészséges hitre. Így megfojthatják az arany rózsakereszteseket, akiknél erősek a misztikus irányzatok. Ha netán felvirágoznának a helytelen gondolatok, jezsuita barátainktól megkapjuk az információkat.

110

Salzburg, 1773. december Wolfgang művei új dimenziókkal bővültek, amióta Bécsből visszatért Salzburgba. A komponista immár nem elégedett meg azzal, hogy mestereit utánozza és stílusokat másoljon, hanem valóban a saját zenei nyelvét kereste. Novemberben megszületett egy igen figyelemreméltó C-dúr szimfónia,97 melynek mind a négy tétele eddig ismeretlen gazdagságról tanúskodott, s ez fordulópontot jelentett a műfaj felfogásában. A decemberben komponált vonósötös98 ugyan még Michael Haydn ihletését mutatja, de már azt a szándékot is, hogy megszabaduljon ettől a baráti befolyástól, amelynek azelőtt oly szívesen vetette alá magát. Főképpen pedig: megszületett Wolfgang első zongoraversenye!99 Ez pedig már végképpen nem a divatos da-rabocskák másolata volt, hanem eredeti és bájos alkotás: jókedvű, magával ragadó kezdet, egy költői lassú tétel és egy négy témára szerkesztett finálé, amelynek bonyolult szerkezete kifejezetten nyugtalanította Leopoldot. Úgy vélte, ha a művek technikailag nehezek és zeneileg túlságosan merészek, az árthat Wolfgang hírnevének. Ráadásul a zongoraverseny nem is megrendelésre készült. Ha Wolfgang elkezd az asztalfióknak írni, nem hanyagolja-e majd el alkalmazotti kötelezettségeit? Azután természetesen itt volt a Thamos, Egyiptom királya is! A darab első és ötödik felvonását egy-egy kórus nyitotta, az elbeszélést pedig öt zenei betét tagolta, melyek közül az utolsó egy zenekari vihar formáját öltötte: ekkor hal meg az áruló, miután hiába próbálta a sötétség zsarnokságát rákényszeríteni az országra. Wolfgang mélységesen elégedetlen volt művével. A téma emelkedettsége többet érdemelne ezeknél a szétszórt zenei betéteknél. Végre egy librettó, amely lelkesíti, jóllehet a helyenként középszerű szöveg nem mindig emelkedett a téma magaslatára. Azon a napon, amikor pontot tett partitúrája végére, Wolfgang az utcán találkozott Thamosszal. − Megértem a lelkiállapotodat. De ne feledd, ez csak egy első szakasz a Nagy Mű beteljesítésének útján. − A darab szereplőinek annyi mondanivalójuk lenne - Sethosnak, a főpapnak, Saisnak, a leányának, és Thamosnak, aki megszabadítja őt a sötét erők fogságából! − És el is mondják majd, ha fejlődésed során alkotó lelkedbe olvasztod őket. Tizenhét évesen nem könnyű türelmesnek lenni. − Mikor adják elő a darabot? − A partitúrádat átadom Gebler bárónak, aki elviszi Nicolaihoz Berlinbe. Lehetséges, hogy az ügy nemtetszést fog kiváltani. − Kiből? − A sötét erők megnevezése és megtámadása szükségszerűen vagy erőszakos, vagy alattomos válaszokat válthat ki. − Nem mindenki vágyik arra, hogy a nap papjainak oldalán harcoljon? − Te még naiv vagy, Wolfgang. Az emberek nagy része hagyja magát sodortatni az eseményekkel, bedugja a fülét, befogja a szemét, inkább nem vesz tudomást a valóságról. − Én biztosan nem ezt fogom tenni! − jelentette ki a fiatalember. − Ha nem győzne a Fény, mi értelme volna az életünknek? − Hosszú és gyötrelmes útra lépsz − árulta el az egyiptomi. − Kívánom, hogy vezessen el a Nagy Műig, amelyet felvázoltál. Thamos ezzel távozott.

97

K. 200.

98

K. 174. K. 175 (no. 5).

99

111

Wolfgang még az ebédről is megfeledkezett. Új szimfóniát komponált, ezúttal teljes egészében moll hangnemben.100 Az újfajta előadási utasítással − allegro con brio − jelölt első tétel tanúskodott a lelkét feszítő viharos érzelmekről. Egy napon ő maga is a nap papja lesz majd?

100

K. 183 (no. 25).

112

40 SALZBURG, 1774. JANUÁR 22.

− Ez így nem jó, Wolfgang, egyáltalán nem jó! − kiabálta az apja magából kikelve. − Az utolsó szimfóniád, az A-dúr101 senkinek sem tetszett! Hol túl patetikus, hol túl komoly! Én megértem a serdülőkori válságot, de a mesterségedet a művészet szabályai szerint kell űznöd, ha meg akarod tartani az állásodat! Salzburgban a hercegérsek diktálja az ízlést. Ő pedig a gáláns stílust szereti, a könnyed, szórakoztató zenét, amelyet hivatalos ebédek vagy fogadások alkalmával kellemes hallgatni. Úgyhogy ilyet fogsz komponálni, és nem mást. Ez az ára a saját és a családod boldogulásának. Ne zaklasd a hallgatóságodat a saját lelki bajaiddal! Wolfgang üvölteni szeretett volna, széttépni a kottapapírt, feldönteni a tintásüveget − de mit használt volna mindez? Apjának igaza volt. Akkor hát elfelejti saját terveit, nem fog egy újabb zongoraverseny veszedelmes útjára tévedni, és csakis bájos, csinosan felépített darabocskákat fog írni, amelyeket úgy fognak fogyasztani Salzburgban, mint a különleges ínyencségeket szokták. Szerencsére még megmaradt neki a Thamos, Egyiptom királya. A siker majd megnyitja számára Bécs színházait. Meg fogja kérni Geblert, hogy jobban kidolgozhassa a darab zenei vonatkozásait, s végül az egyiptomi misztériumokat bemutató nagy opera születhessek a darabból. Pártfogója, Thamos segíteni fog, hogy meglássa és megértse a napkultusz papjainak fő gondolatait. Addig is, Wolfgang eljátszott Miss Pimperllel, kis foxterrier szukájával, örök mulatság forrásával. A kis barát boldogan vakkantott, ha gazdája a zongorához ült, és figyelmesen hallgatta játékát. Idegnyugtató kikapcsolódás volt számára a célba dobás és a kugli is, azonkívül a baráti beszélgetések, igaz, a sikamlós történetek untatták. − A bátyám abbé akar lenni − árulta el Wolf gangnak barátja, Anton Stadler. − Én aztán biztos nem leszek az, ahhoz túlságosan szeretem az életet. És te? − Én a hercegérsek szolgálatában állok, kifogástalanul kell viselkednem. És az apám minden kihágást megbüntetne. − Leopold nem valami mulatságos, az igaz. De azért ő is csinos nőt vett feleségül. Ha akarod, bemutatlak néhány csinos lánynak. − Én nem „lányokat” keresek, ahogy te mondod. Én hiszek a nők nemességében és a házasság komolyságában. − A nagy szerelemben? Na, akkor nagy csalódások várnak! − A szüleim a boldog házasság példáját adják nap mint nap. Szeretik és tisztelik egymást. Én is erre vágyom. − Nem unalmas gondolat ez, a te korodban? − Igazán nem értem, mindenki a léhaságra akar rábeszélni. Ami az érzéseket illeti, erre nem leszek kapható. − Te bajod… Nem tudod, mit veszítesz.

101

K. 201 (no. 29).

113

Salzburg, 1774. január 27. Fia tizennyolcadik születésnapja előtt Leopold türelmetlenül várta a jó híreket Bécsből. Mihelyt értesült Gassmann koncertmester haláláról, az összes ismerősével fölvette a kapcsolatot, és diszkréten érzékeltette, hogy Wolfgang megpályázná az állást. Nagyon számított többek között a család egyik közeli barátjának, az udvarral jó kapcsolatokat ápoló Giuseppe Bonnónak a közbenjárására. S végre megjött a várva várt levél Bécsből! A levél olvastán azonban Leopold magába roskadt. Mária Terézia nem Wolfgangot nevezte ki a megüresedett állásra, hanem… Bonnót! A jó, nagyon jó barátot! Az udvar kapui tehát örökre zárva maradnak számukra. − Asztalhoz! − rendelkezett Leopold.

Bécs, 1774. április 4. A Thamos, Egyiptom királya részleges bemutatója totális bukás lett. Második esély nincs. Gebler báró lógó orral, csalódottan állt a színházteremben, s egyszer csak beleütközött valakibe, aki még szintén nem hagyta el a termet. − Bocsásson meg. − Beszélhetnénk egy percet, kedves báró? − kérdezte édeskés hangján Joseph Anton. − Tetszett önnek a darabom? − Éppen erről szeretnék tárgyalni önnel. A téma elég veszélyes. − Veszélyes? Ezt magyarázza meg. És különben is, kicsoda ön? − Valaki, aki tud az ön szabadkőműves hovatartozásáról, s ezt a társaságot őfelsége a császárné nemigen kedveli. Nyugodjon meg, én jót akarok önnek. A nevemnek nincs jelentősége, és nem is mondana semmit önnek. De a javaslataimra érdemes figyelni. Gebler megijedt. Ez a lágy hangú szürke eminenciás nem ártalmatlan. Ha a császárné nevében beszél, jobb, ha meghallgatja. − Ön most csalódott mint szerző, de ennek a darabnak a bukása inkább szerencsésnek mondható. Elég nyilvánvaló, hogy a misztériumok beavatottjai, a napkultusz papjai valójában a szabadkőművesek, az ő feladatuk pedig az, hogy harcoljanak a sötétség erői és az obskurantizmus ellen, amelyet a démoni Mirza, vagyis Mária Terézia császárné testesít meg. − Ön téved, uram, és nem tűröm… − Szavai átlátszóak, báró, és az allegóriák nem rejthetik el a felforgató tartalmakat. Egy veszedelmes szervezet támogatása és eszméinek hirdetése a bécsi közönség megtérítésének szándékával − ezek elfogadhatatlan cselekedetek. − Nem ez volt a szándékom, esküszöm. − Komoly bajokat kerülhetne el, ha ezt a darabot elsüllyesztené, feltéve persze, ha képes volna levonni ennek a sajnálatos tévedésnek a tanulságait. A szabadkőművesség nem fog elterjedni Ausztriában, és tagjainak sok kellemetlenségben lesz részük. Legjobban tenné, ha azonnal elhatárolódna tőlük. Ezt a botlást még hajlandó vagyok elfelejteni, de soha többet ne halljak önről. Gebler úgy érezte, nincs elegendő ereje, hogy harcoljon. − Még egy apróság… Hogy is hívják azt a középszerű muzsikust, aki a darab egyes részeit zenével illusztrálta? − Wolfgang Mozart. − Egy szabadkőműves testvérük? − Ó, dehogy! Egy kamasz fiú, csodagyerek volt, most a salzburgi udvar alkalmazásában áll. Az ő számára ez egy jelentéktelen munka volt.

114

Ez a Mozart tehát nem Gebler cinkosa. Joseph Anton mindenesetre az ő nevét is feljegyezte ennek az ügynek a dossziéjába.

Salzburg, 1774. április 10. Wolfgangot a sírás környékezte. A Thamos bukása, amelyről az egyiptomitól értesült, végleg bezárta Salzburg és a gáláns stílus börtönébe. − Ha Gebler le is mondott a darabról, én nem teszem! Ez rendkívüli téma egy jövendő opera számára. Mélyebb, kidolgozottabb művet csinálok belőle. Számíthatok a segítségére? − Biztosíthatom efelől. − Hogyan érhetem el a célomat, ha magam nem leszek a nap papja? Ez a kérdés elmondhatatlan örömmel töltötte el az egyiptomi szívét. A Nagy Varázsló rálelt a helyes irányra, és ahogyan a régiek mondták, megtalálta a saját útját. − Valóban ez a vágyad? − A beavatás az élet kulcsa, nemde? − Ez volt Egyiptom tanítása, valóban. − Erre a kulcsra vágyom! − Ha méltónak bizonyulsz rá, tiéd lesz! De még bizonyítanod kell. − Itt, Salzburgban? − Itt. A hely nem számít, csak azok a próbatételek, amelyek a tudatodat és az akaratodat formálják. Mivel szokatlan adottságokkal rendelkezel, az élet nem fog kímélni, ellenkezőleg. − Sokáig kell még türelmesnek lennem? − Csak ameddig szükséges, Wolfgang. A sietség maga az ördög.

115

41 SALZBURG, 1774. MÁJUS Templomi zenék, könnyed szimfóniák, szerenádok, diver-timentók… Wolfgang eleget tett a hercegérsek óhajainak. Olykor-olykor kísérletezgetésre is adta a fejét, különféle írásmódokat és hangszín-kombinációkat próbált ki A komponista nem lázadozott, hanem fejlesztette magát. Próbatétel volt ez, de nem haszontalan. Ahhoz, hogy épp csak születőben lévő nyelvezetét mesteri módon használja, még hangok ezreit kell megírni, formák tucatjait kipróbálni. Az ifjú zseninek meg kell érnie. Apja és Colloredo azt hitték, alávetette magát a szabályoknak és elvárásoknak − a születő tüzet nem látták. Wolfgang nem csapta be magát; kötelezően legyártott termékeinek jó részét nem becsülte sokra, de tudta, hogy így tanulhatja meg a mesterséget, gyúrhatja a zenei nyersanyagot. Nem előremenekült, nem is felületes munkát végzett, hanem a jövőt alakította.

Versailles, 1774. május 10. Megint emelték az adókat. A pék már nem adhatta drágábban a kenyeret, félt, hogy szidalmazzák vagy meg is verik. Ám ha ez így megy tovább, bezárhatja a boltot. Barátja, a cipész megveregette a vállát. − Meghalt! − Az adószedő? − Nem, a felette lévő: XV. Lajos! − Na, nem nagy veszteség: romlott volt, hazug és gyenge. Miatta ment tönkre Franciaország. − A folytatás sem lesz jobb: most akkor egy osztrák lesz a királynénk, Marie-Antoinette. Ugyan mit értene a mi bajainkból? Csak a gyönyöröket kergeti, és a szórakozás izgatja, mint az összes idegen hercegnőt. − A király mégiscsak király. Ő azért rá fogja kényszeríteni a tisztességes viselkedésre. − Én már nem hiszek ebben. Szerintem mindent meg kellene változtatni. − De hát hogyan? − Úgy, hogy meg is változzon − erősködött a cipész.

Prága, 1774. június 2. Ingatag anyagi helyzete ellenére Ignaz von Born folytatta a beavatási hagyományok kutatását. Minden dokumentumot végigböngészett, amihez hozzájutott, összegyűjtötte a hagyomány szétszórt elemeit, a lehető legtöbb szabadkőművessel kapcsolatba lépett, akik közül a legtöbben azonban nem akartak kilépni a megszokott rutinból és intellektuális kényelmükből. A mineralógus-alkimista nem szándékozott tömegmozgalmat indítani, inkább néhány testvérrel igyekezett szorosabb kapcsolatot kötni. Ezen a szép tavaszi napon két örömteli esemény történt. Először is a Royal Society tagjává választották, azaz tudományos munkássága a legmagasabb elismerésben részesült; másodszor, meglátogatta Thamos. − Bocsássa meg nekem ezt a kérdést, de hogyan viseli a száműzetést? − kérdezte a mineralógus.

116

− Amikor Hermes abbé utasítására elhagytam Egyiptomot, tudtam, hogy soha nem látom többé a kolostoromat. A barbárok felégették, a testvéreket meggyilkolták és megpróbálták elpusztítani a századokon át gyűjtött kincseket. − Az abbé nem érezte meg előre ezt a szörnyűséget? − A heliopoliszi beavatottak elöljárójának, a Nagy Látónak az utódjaként Hermes szembe tudott nézni a valósággal. A hieroglifák titkai, az istenek szavai soha nem mentek veszendőbe, mert szájról szájra adták őket. Ezekben a kegyetlen időkben az volt a leglényegesebb, hogy megőrizzék az alapvető szövegeket, amelyek közül nem egy a piramisok építésének aranykorából származik. Ezek pedig immár addig pihennek a sivatagi homok szentélyében, míg egy régész rájuk nem talál és életre nem kelti őket. A Nyugat a vesztébe rohan, a szellemi pusztulás útjára lépett. Ezért kaptam azt a feladatot, hogy továbbadjam számára Thot könyvé-t − Ígérem, nem leszek méltatlan a bizalmára − jelentette ki Born mély megindultsággal. − Számíthat a kitartásomra és eltökéltségemre. Csekély anyagi lehetőségei, törékeny egészsége és viszonylagos elszigeteltsége ellenére Thamos a mineralógust találta a legalkalmasabbnak arra, hogy létrehozza azt az áramlatot a beavatáson belül, amelyre a Nagy Varázslónak szüksége volt. Át is adta neki Thot könyvé-nek újabb részleteit, amelyeket ő is hosszasan tanulmányozott, mielőtt képességeiről számot kellett adnia Hermes abbé előtt. Ignaz von Born tudatában volt annak, milyen nagy súly nehezedik immár a vállára. Elmélyült Az éjszaka könyvében, az egyiptomi Hermontis városából származó alkímiai tankönyvben, amely végigkíséri a nap újjászületését az Ég istennőjének hatalmas testén keresztül, valamint egyéb szövegeket is olvasott a nap szeméről, a teremtő princípiumról. − Jelenlegi állapotában a szabadkőművesség képtelen arra, hogy behatoljon ezeknek a misztériumoknak az értelmébe. − Tegye rá képessé, változtassa meg, testvérem. Ez az ön életének küldetése. Különben a Nagy Varázsló sosem ragyog föl.

Salzburg, 1774. június Wolfgang adott magának egy igazi laza pihenőt: megírta első fúvós versenyművét fagottra és a lehető legegyszerűbb zenekarra.102 Rusztikus, fiatalos, nem különösebben nagy igényű darab volt, amely néhány óra kellemes időtöltést jelentett neki, miközben sorra komponálta a hercegérsek számára oly kedves missa breviseket.103 Miss Pimperl is igen kedvelte a fagott hangját és a versenymű vidékies hangvételét. Kutyasétáltatás közben Wolfgang találkozott Thamosszal. − Van-e híre Geblerről? − Ne számíts rá, ő nem az a fajta, aki a legcsekélyebb kockázatot is vállalná. Mivel műve nem tetszett a hatóságoknak, ő most már a kevésbé kockázatos költeményekre fogja korlátozni a tevékenységét. − Lehetséges, hogy a hatóságok a sötétség pártját fogják a Fény ellenében? − Aki politikai hatalommal rendelkezik, az elsősorban arra ügyel, hogy meg is tartsa azt, bármilyen eszközzel, akár megalkuvás árán is. De ez még nem ok arra, hogy te is lemondj a Thamos, Egyiptom királyá-ról, eljövendő műveid talapzatáról. − Egyelőre nincsen semmi izgalmas. A gáláns stílus lett a mindennapi kenyerem, és megfekszi a gyomromat. − Megfeledkeztél arról, hogy bővítsd hangszerismereteidet és csiszold kompozíciós technikádat? − Dehogyis! Meg is fulladnék különben. 102 103

K. 191. K. 192,194.

117

− Más módja is van annak, hogy ne fulladj meg. − Éspedig? − Az olvasás. Először is nyelvkönyveket olvass; úti emlékeid és tehetséged segítségével franciául és olaszul is folyékonyan fogsz beszélni, s az angolt is gyakorold szorgosan. A beavatási regények, Apuleius Aranyszamár című művének és Heliodórosz Etiópiai történetének olvasásával el is szökhetsz egy kicsit a mindennapokból; ezek a régi szerzők éppen arról mesélnek, milyen próbákon és átváltozásokon kell átesnie lényünknek ahhoz, hogy Ízisz birodalmába behatolhassunk. Operaszerzői fejlődésedhez remekül hozzájárul majd egy angol színműíró, William Shakespeare néhány darabja is. − Valóban képesnek tart rá, hogy valaha operát komponáljak? − Olvass és újra csak olvass, Wolfgang.

118

42 BERLIN, 1774. JÚLIUS 16.

Ferdinand von Braunschweig elégedetten dörzsölte a kezét. Az utóbbi hónapokban számos francia páholy csatlakozott a Szigorú Engedelmességhez, egyebek között Strasbourgban, Lyonban, Bordeaux-ban és Montpellierben. Ezen a szép napon pedig II. Frigyes császár engedélyezte a szabadkőművesek működését a fennhatósága alá tartozó összes városban. A templomos rend nagymestere éppen azért látogatott most Berlinbe, hogy befolyásos személyiségekkel találkozzék, akik immár elhatározták, hogy támogatják az ügyét. Fogadásokra és vacsorákra járva igen erős kapcsolati hálót hozott létre, s Hund bárót sikerült végleg háttérbe szorítania. Ám Braunschweig hercegét nem csak a hatalom és a tisztségek érdekelték. Őszintén hitt küldetésében, és továbbra is fájdalommal látta, milyen gyengék és üresek a rítusok. A testvérek közötti viszálykodás, a beavatási kultúra nem ismerete, a kutatás kezdetlegessége akadályozza, hogy a rend megszilárdítsa alapjait. A nagymester tisztában volt ezekkel a hiányosságokkal, s eltökélte, hogy orvosolja a helyzetet.

BÉCS, 1774. JÚLIUS 20. Geytrand bosszúsnak látszott. − Rossz hírek jönnek Berlinből. Frigyes császár pártfogásáról biztosította a szabadkőműveseket. − Tévedésben vagy − vetette ellen Joseph Anton. − Épp ellenkezőleg, kitűnő kezdeményezésről van szó. − Nem értem, gróf úr. − Frigyes mindent tudni akar, hogy mindent ellenőrizhessen. A szabadkőműveseket úgy lehet legjobban kicsalogatni a rejtekhelyeikről, tehát azonosítani őket, ha teljes bizalmat szavazunk nekik. A naivabbja ma azt hiszi, a császár hallgat rájuk. Nem tudnak ugyanis a jezsuiták iránti mélységes rokonszenvéről, akiknek a páholyokba való beszivárogtatása máris igazi sikernek számít. Egyrészt remek értesüléseket fognak szállítani, másrészt sok eltévedt bárányt vissza fognak téríteni az egyházhoz. Ez a ragyogó féreg még az arany rózsakeresztesek közé is befurakszik majd. Geytrand nem titkolta meglepetését. − Az arany rózsakeresztesek… azt akarja mondani, sikerült áttörni a védőfalaikat? − A jezsuitáktól vettem az ötletet. − Akkor hát férges lett a gyümölcs! Joseph-Anton félmosolya igazi elégedettséget fejezett ki.

Salzburg, 1774. szeptember 30. Szent Jeromos napja Hyeronimus Colloredo névadó szentjének ünnepe. Wolfgang olyan kellemesen érezte magát, míg elragadó zongoravariációit komponálta,104 s most ismét érezte, hogy ideges. 104

K. 179, Tizenkét variáció Fischer témájára, megj. Párizsban, 1778-ban.

119

Az udvari muzsikusok Colloredo tiszteletére eljátszották D-dúr szerenádját,105 amely nem követte szigorúan a kötelező szabályokat. A szokásosnál jobban ki volt dolgozva, s Andante tétele első ízben viselte a cantabile, azaz „énekelve” utasítást. A muzsikus-házi szolgai posztjának foglyaként, salzburgi börtönébe zárva Wolfgang csak a hangszerek énekébe és a hangnemek sokféleségébe menekülhetett. Colloredo vajon észreveszi-e a szabálytalanságokat, és rendreutasítja-e majd cselédjét? Szerencsére egy szerenád csak szórakoztató zene, amelyet elegendő fél füllel hallgatni. A hercegérseknek más dolgok jártak a fejében, élvezte hűséges alattvalóinak hódolatát és nagyrabecsülésük jeleit, remek hangulatban töltötte a napot.

Salzburg, 1774. ősz Öt zongoraszonátájával106 Wolfgang visszatért egy 1766-ban107 használt és azóta elhagyott műfajához. Azt remélte, új utakat tör magának, de végül nagyon elégedetlen volt az eredménnyel: virtuóz, Joseph Haydn hatását éreztető, gáláns stílus és semmi mélység. Ezeket a szonátákat sem publikálni, sem nyilvánosság előtt játszani nem fogja. Mennyire eltávolodott a Thamos, Egyiptom királyá-tól! Mostanában sosem találkozott az egyiptomival, amikor Miss Pimperlt sétáltatta. Bizonyára utazgat, de vajon visszatér-e valaha Salzburgba? − Lehet, hogy jó hírt kaptunk! − jelentette be Leopold. − A bajor választófejedelem vígoperát rendel tőled a müncheni karneválra. − És miért csak „lehet”? − Mert engedélyt kell kérnünk Colloredótól. Wolfgang elkomorult. − A nagy mufti nem fog elengedni minket. − Igyekszem meggyőzni. A gőgös és távolságtartó hercegérsek hajlandó volt fogadni helyettes koncertmesterét. − Gondjai vannak, Mozart úr? − Ó, nem, kegyelmes uram! Münchenbe készülünk és… − Az alkalmazottaim Salzburgban dolgoznak, nem Münchenben. − Operát rendeltek, így aztán… − Kicsoda? − Miksa bajor választófejedelem. − Ó… Colloredo igyekezett szívélyes kapcsolatokat fenntartani minden koronás fővel és minden − kicsi vagy nagy − hercegség fejével. − Ebben az esetben a helyzet mérlegelést érdemel − szólt kimért hangon. − Itáliai stílusú operáról van szó, remélem? − Hogyne, kegyelmes uram! A címe La Finta giardiniera, Az álruhás kertészlány. A szövegkönyv Gluck tanítványától, Calzabigitől való. − Ez legalább minőségi garancia. Remélem, fia nem hoz szégyent udvarom muzsikusaira! Engedélyezem, hogy mindketten Münchenbe utazzanak.

MÜNCHEN, 1774. DECEMBER 8. Micsoda gyönyörűség, elhagyni Salzburgot! Wolfgang az úton Goethe Werther-jét olvasta, de az érzelmek féktelen tobzódása nem volt ínyére. Leopold a legújabb bécsi híren kérődzött 105

K. 203. K. 279-283. 107 Négy csembalószonáta, elveszett. 106

120

− Gluckot ugyanis kinevezték bécsi császári és királyi udvari komponistává, évi 2000 forintos fizetéssel. Ez végképp elvágta Wolfgang útját a bécsi udvarhoz. Megérkezésükkor Mozartokat Pernat kanonok és Seeau gróf, a bajor udvari intendáns fogadta. „Tökéletes hipokrita” − gondolta nyomban Mozart. − Befejezték a munkát? − kérdezte a gróf. − Már igen jól előrehaladtunk benne. Wolfgang hamarosan végére jut − szólt Leopold. Annál jobb, mert a választófejedelem sokat vár ettől az operától. Számára elsőrendű fontosságú, hogy kitűnő szórakozást biztosítsunk kedves müncheni alattvalóinak. Helyezkedjenek el, hamarosan találkozunk. A szállás elfogadható volt. − Ez a gróf még sok bajt okoz nekünk − jósolta Wolfgang. − Éppen ezért nehogy összevesszünk vele! Ha most sikert aratsz, jön a többi megrendelés. Wolfgangot ugyan szörnyű fogfájás kínozta, harmadik zápfogának sürgős kezelésre volt szüksége, december 16-ára mégis elkészült a La Finta giardiniera három felvonásával.108 A szövegkönyvet ugyan nem találta érdekesnek, csak a szép, szerelmes és hűséges hősnő figuráját. Egy tiszta szívű és nemes lelkű nő érzelmeinek zenei megformálása szenvedélyesen izgatta. Amikor Seeau gróf bejelentette a premier elhalasztását, Wolfgang meg sem lepődött. Ennek az álszent fajankónak a vérében van a hazugság. 1775. január 5-én Nannerl is Münchenbe látogatott, s ez alkalmat adott arra, hogy belekóstoljanak a helyi élvezetekbe. Bár Wolfgang nővérét éppen egy szentfazéknál sikerült elhelyezni, a családi trió szorgosan járta a müncheni bálokat, míg a művészeti hatóságok kegyes döntésére vártak.

108

K. 196. 184

121

43 MÜNCHEN, 1775. JANUÁR 13.

A Finta giardiniera premierjére zsúfolásig megtelt a Salvatorentheater. Vajon elég szórakoztató lesz-e az ifjú Mozart vígoperája? Márpedig a darab nem kezdődik túl vidáman. A Violante márkinőbe őrülten szerelmes Belfiore gróf egyben őrülten féltékeny is − alaptalanul. Éspedig annyira féltékeny, hogy inkább megöli a szeretett nőt, semmint hogy az egy riválisáé legyen! Dolga végeztével a gyilkos hazatér, és eljegyzi a csábos Armindát. Láthatólag tehát sem az emésztő szerelem, sem a gyász nem tartott soká. Ámde − Violante nem halt meg! Mihelyt felépült, szolgája, Roberto kíséretében felkerekedett, hogy megkeresse a gazembert. Belfiore birtokaira érkezvén, Sandrina néven, kertészlánynak öltözve elszegődött Don Anchise polgármesterhez (a podestához), Armindának, a gyilkos menyasszonyának nagybátyjához, Roberto pedig a polgármester inasa lesz. Ezen a ponton a közönség fellélegzett: a különféle álruhák, átöltözések és álnevek kavalkádjában végül a bűnös természetesen el fogja nyerni büntetését, és a történet majd vidám összeborulásban végződik. Don Anchisét csinos kis szolgálólánya, Serpetta is vonzza, de igazából a nemes és méltóságteljes kertészlányra, Sandrinára vágyik. Serpettának pedig nem tetszik Roberto udvarlása. Sandrina végül leleplezi magát gyilkosa, Belfiore előtt, aki a hölgy lábaihoz borul. Csakhogy! Sajnos még mindig nincs minek örülni, mert az ifjú hölgy se meg nem bocsát, se nem áll bosszút, hanem elhiteti a gonosszal, hogy valóban megcsalta őt. S a két elátkozott szerelmes egyszerűen − megőrül. A mindettől teljesen megzavarodott közönség végül megnyugodhatott − a boldog végkifejletet három menyegző pecsételi meg: Violante-Sandrina és Belfiore, továbbá az elhagyott menyasszony, Arminda és egy új hódoló, valamint a két szolgáló, Roberto és Serpetta menyegzője. Egyetlen szereplő maradt hoppon: Don Anchise, aki végül egyik hölgy kegyeit sem nyerte el. Mindenki egy felhőtlen fináléban reménykedett, de a szerencsétlen a hősnő árnyékát szerette, így aztán − ő is megőrült. − Furcsa egy vígopera ez − összegezte egy figyelmes néző. − Ez a Mozart fiú valóban képes történeteket mesélni zenében, de azért túl sok ebben a moll hangnemű, tragikus hang és menet. A választófejedelem elégedettnek tűnik? − Mindenesetre tapsolt − állapította meg a szomszédja. − És Seeau gróf? − Ő kevésbé lelkes. Véleményem szerint a szerző nem tudja eldönteni, tragikus legyen, vagy komikus. És ez a bonyolult librettó! Micsoda unalom! A tanácstalan Schubart azt írta a Deutsche Chronik-ban megjelent kritikájában: „Ha Mozart nem üvegházi növény, ő lesz az egyik legnagyobb zeneszerző, aki valaha élt.”

122

MÜNCHEN, 1775. FEBRUÁR Anyjának, aki nyugtalanul várta a híreket, Wolfgang azt írta, hogy az opera megnyerte a választófejedelem és a müncheni arisztokrácia tetszését. „Ide hamar vissza fogunk jönni” − zárta levelét. − Ne lelkesedj túlságosan − tanácsolta az apja. − Most kaptam levelet a hercegérsektől, aki darabot rendel tőled: egy rövid és tetszetős misét. A fiatalember bosszankodott, de írt nagy sietve egy darabocskát, amelyben a hegedűk időnként úgy szóltak, mint a csivitelő verebek.109 Úgyszólván ostobácska − de mulattató. Ráadásul a Credóban a descendit (leszáll) szót meglehetősen kihangsúlyozta − bár a célzást csak ő maga értette: „Csak rogyna már össze ez a Colloredo és hagyna nekem békét!” Ennél jobbat nem kívánhatott magának a tizenkilencedik születésnapjára. A karneváli szezon kellős közepén voltak, s Leopold gyermekeivel együtt örömmel vegyült az ünneplők közé. Gondjaikat feledve báloztak vidáman szemlélték a tél végét és a fény visszatértét hirdető pogány rítusokat. Leopold arra várt, hogy egy új operamegrendelés elindítsa fia karrierjét Münchenben. Seeau gróf mikor fogja bejelenteni a jó hírt? A türelmetlen családapa végül benyitott a zenés és egyéb látványosságok intendánsának ajtaján. − Gondjai vannak, Mozart úr? − Hát nem volt nagy siker Az álruhás kertészlány? − A vélemények megoszlanak… − És mi az öné, gróf úr? − A fia nem tehetségtelen. Egyes részek nekem kicsit túlságosan komolynak tűntek egy vígoperához képest. Karnevál van, a müncheniek szórakozni akarnak. Úgyhogy az ilyen bolondok története, ahol az ember már nem tudja, ki kicsoda… − A librettóért nem Wolfgang felelős! − Értem én, Mozart úr. Miksa herceg most egy motettát óhajt a mise offertóriumához. A fia gyorsan komponál? − Számíthat rá. A salzburgi könnyed zenékkel tökéletes ellentétben, Wolfgang ezúttal egy archaizáló hangvételű, komor darabot írt.110 Büszke volt rá, hogy a régi mestereknek tisztelgett ezzel, és elküldte a darabot Padre Martininak. A válasz mélyen lesújtotta: „Igen sikerült darab, a … modern stílusban!” A bánat azonban nem tarthatott sokáig, mert Wolfgangnak pénzt kellett keresnie: Dürnitz gróf megrendelésére írt egy bájos és igazi virtuóz szonátát.111 Majd a szenzációkedvelő közönség előtt megvívott egy csembaló-párbajt von Boecké kapitánnyal. A derék katona ugyan tudott olyan gyorsan játszani, mint Wolfgang, de híján volt minden költői érzéknek. A viadal győztesei: bor és sör, a két érdemdús muzsikus tiszteletére!

MÜNCHEN, 1775. MÁRCIUS A hónap elején Leopold visszatért Seeau grófhoz. − Igencsak el vagyok foglalva, Mozart úr, nem sok időt szánhatok önre. − Miksa hercegnek kedvére való volt-e a motetta? − Nem bírálta a darabot. − És dicsérte-e? − Azt sem. 109 09

A „Veréb”-mise,K.220. D-moll Misericordias Domini, K. 222. 111 K. 284. A befejező variációk csodálatosak. 110

123

− Ön tervezi, hogy másik operát rendel a fiamtól? − Ezen még gondolkodnom kell. − Ha elég idő áll rendelkezésére, a fiam sokkal vonzóbb operát fog komponálni, mint Az álruhás kertészlány… − Éppen ez az: ebből az operából hiányzott a vidámság. Nyilvánvaló, hogy fia lehetőségei nem korlátlanok. A salzburgi hercegérsek meg van vele elégedve, hát valójában miért is keresik máshol a szerencséjüket? Maradjanak otthon, Mozart úr, és élvezzék kiváltságos helyzetük gyümölcseit. A müncheni látogatás tehát kudarccal végződött. Leopold csak annyit mondott Wolfgangnak, hogy Seeau gróf bizonytalan ízlésű ember, és képtelen döntést hozni. Kegyetlen mérleg: nem rendeltek operát a következő nagyböjtre, sem egyéb darabot a bajor udvar számára, de még templomi darabot sem. 1775. március 6-án Mozarték újra Salzburgnak vették útjukat.

124

44 SALZBURG, 1775. ÁPRILIS 23.

Colloredo hercegérsek büszke volt, hogy házában üdvözölhette a városon átutazó Miksa Ferenc főherceget, Mária Terézia negyedik, legkisebb fiát, és hogy az illusztris vendéget meglephette egy két felvonásból és tizennégy számból álló kis operával. Az ifjú Mozart avatott kezétől származó Il ré pastore112 (A pásztorkirály) librettóját Metastasio írta. A történet szerint Nagy Sándor Szidón trónját egy nem egymásnak való párnak akarja juttatni. Amikor tudatára ébred tévedésének, alkalmasabb jelöltet választ: egy (eredetileg királyfi) pásztort, aki pedig sokkal szívesebben maradna a nyájánál. Természetesen minden a lehető legjobb véget ér, hála Nagy Sándor bölcsességének, amely ez esetben nyilvánvalóan Colloredóéval egyenlő. Első, személytelen és könnyed hegedűversenye113 után Wolfgangnak igen gyorsan kellett megírnia ezt a hosszú szerenádot, amely a legkevésbé sem hasonlított a nagyoperára, amelyről álmodott. Colloredo el volt bűvölve. A főherceg meg volt elégedve a meleg fogadtatással, s a bécsi udvarba visszatérve, ahol a régiók sorsa felől döntenek, dicsérettel fogja emlegetni a hercegérseket. Ha II. Józsefnek sikerül keresztülvinnie a reformjait, továbbra is virágzik majd a birodalom.

Braunschweig, 1775. május 26. Braunschweig városának derék lakói különös látványosságnak lehettek szemtanúi. Karl von Hund, a tartományi nagymester vezetésével a templomos Szigorú Engedelmesség lovagjai vonultak végig a városka főutcáin a rend székhelyéhez, ahol már várta őket a rend nagymestere, Braunschweig hercege. A július 6-ig tervezett szabadkőműves-konventre összegyűlt az összes méltóság, tehát meglehetős csatákra lehetett számítani. A rend fejlődését három bizottság volt hivatva elősegíteni: az első a gazdasági ügyekkel foglalkozott, a második a politikával, a harmadik a szertartásokkal. A munkájukból jelentések születnek, amelyeknek alapján a nagymester döntéseket hoz. A tartományi földön első ízben tartott nagy hivatalos demonstráció szép sikert aratott a nép körében. A bámészkodókat elbűvölte és kíváncsivá tette a felvonulás, s a lovagok fenséges öltözéke nagy tetszésnek örvendett. Míg segédei a gazdasági ügyek után néztek, a nagymester fogadta a lesoványodott, beteg Karl von Hundot. − Üljön le, kedves testvérem. Óhajt vizet vagy hársfateát, netán valami erősebbet? − Egy kis vizet, ha kérhetném. A herceg maga szolgálta ki vendégét. − Nyugtalanít az egészsége. − Nagyon beteg vagyok − vallotta meg Hund. − A napjaim meg vannak számlálva. − Őszintén sajnálom. Braunschweig legjobb doktorai fognak gondoskodni róla, hogy meggyógyítsák. 112 113

K. 208. K. 207.

125

− Késő… − Ne legyen ilyen borúlátó! − Ha a Szigorú Engedelmesség túlél engem, sikerrel jártam. A herceg zavarba jött. − Kedves testvérem, önnek sajnos sok az ellensége. Ezek a kicsinyes emberek a szemére hányják, hogy nem határozta meg pontosan, hogyan is jött létre a rend, és megkérdőjelezik spirituális hatalmának törvényességét is. − Ez ügyben már mindent elmondtam. − Csakhogy a magyarázatai nem egészen következetesek. Hogy őszinte legyek, érvelése gyenge lábakon áll, és tartok tőle, hogy a leghűségesebb hívei is elpártolnak öntől. − Egyedül vagyok tehát, s elvesztettem hitelemet… − Tekintettel a pozíciómra, kötelességem higgadtnak maradni, még ha fájlalom is kegyetlen viselkedésüket. Karl von Hund már nem érzett magában erőt, hogy küzdjön. − Mit kíván tőlem? − Először is, hagyja jóvá, hogy a rend irányításának központját áthelyezzem Drezdából Braunschweigbe. Másodszor, járuljon hozzá, hogy saját embereimet nevezzem ki a felelős posztokra; végül pedig, vonuljon vissza, és engedje át nekem a teljes hatalmat. Támogatásáért cserébe, én megvédem önt. Tévedéseit, gyengeségeit vállalom, ön pedig teljes nyugalomban gyógyíthatja magát. Karl von Hund karszéke mélyébe húzódott és lehunyta a szemét − a kimerültség teljesen hatalmába kerítette.

Bécs, 1775. július A csehországi parasztlázadás elfojtásával II. József bebizonyította, hogy erőskezű uralkodó. El volt szánva rá, hogy hatalmának kinyilvánításával megőrzi a birodalom nagyságát, ugyanakkor népszerű intézkedéseket is hozott: például megnyitotta mindenki előtt az Augarten parkját. Joseph Anton tartott a túlzott liberalizmustól, amely szerinte gyengítené a rendőrséget és csökkentené a közbiztonságot. Nem kevés szabadkőműves támogatta ezt az irányzatot, legalábbis szavakban. Braunschweigből hazatérve Geytrand jelentéstételre jelentkezett. − Ezek a szabadkőműves-összejövetelek a hírek valóságos aranybányái − jelentette ki izgatottan. − Egyes résztvevők olyan boldogok, amiért meghívták őket, hogy szívesen fecsegnek. Találtam valakit, aki annyira hiú, hogy mindent elmondott nekem. Hund báró nagyon beteg, Braunschweig hercege viszont annál jobb formában van! A szerencsétlen rendalapítót hazaküldték, s ott fog meghalni elhagyatva és megvetéssel sújtva. − Más szóval, Ferdinand von Braunschweig veszi át a hatalmat. − Most, hogy Hundot eltávolította, csupa hűséges hívét nevezte ki a felelős posztokra. Így aztán saját elképzelése szerint irányíthatja a rend politikáját, és ellenőrzése alatt tarthatja a pénzügyeket. És mi a szándéka pontosan? Újjá akarja szervezni a templomos rendet, s vissza akarja adni a mozgalomnak régi fényét. És ez a nagymester mindenképpen nagyobb formátumú ember, mint Hund báró! Hiba volna, ha nem vennénk komolyan. − Hogyan folynak a rítusok? − Ebben a tekintetben a gyűlés mérlege negatív. A herceg azt remélte, hogy a klerikusok átadják titkos ismereteiket a lovagoknak − mindhiába. A bölcsek továbbra is őrzik titkaikat. Ami nem túlságosan testvéri viselkedés… A nagymesterre vár tehát, hogy elsimítsa a

126

feszültségeket és megerősítse a fegyelmet. Hogy sikerül-e Braunschweig hercegének elérni a rend különféle irányzatai közötti békés egymás mellett élést, az majd kiderül. − Veszélyes ember − vélte Joseph Anton. − Veszélyes és érinthetetlen.

127

45 SALZBURG, 1775. AUGUSZTUS

Miss Pimperl szörnyen szenvedett a hőségtől, így alvással töltötte napjait a Mozart család tágas otthonában. Wolf-gang kora reggel és késő este vitte sétálni a kis foxterriert, s persze nem feledkezett meg a kutya kedvenc játékáról sem: Miss Pimperlnek mindig sikerült kikapnia a kezéből a rongylabdát. Míg Anton Stadler a lányok után járt, Wolfgang komponált. Június 14-én megszületett egy második hegedűverseny114 is, francia stílusú, vagyis könnyed és finomkodó. Utána következett egy templomi szonáta,115 egy szerenád116 és egy divertimento,117 amely a hercegérsek saját kis Versailles-ában, a Mirabell kastélyban rendezett ünnepi ebédet volt hivatva ékesíteni. Vagyis − semmi mélység. Az ifjú zeneszerző kedvetlen volt. Elővette 1767-es gyászkantátáját, és írt hozzá egy záró kórust. A Lélek és az Angyal párbeszéde, a halál és a túlvilág felidézése legalább arra lehetőséget nyújtott, hogy néhány órára elmenekülhessen a Colloredo-féle piperkőc ostobaságoktól. Az esti sétán újra megjelent Thamos. Miss Pimperl körülugrándozta örömében. − Azt hittem, elhagyott. − Te hagytad el magadat. − Megmondják, mit csináljak, és én teljesítem a feladatot. A hercegérsek kizárólag egyfajta zenét kedvel, s ettől egyetlen muzsikusa sem menekülhet. − Még te sem? − A börtön rácsai túlságosan erősek! − Megfeledkezel arról, hogy a saját örömödre komponálj, a kötelezettségeken túl? − Jóformán igen… De azért befejeztem egy régebbi kantátát, amely igazán nem könnyed műfaj volt! − És lám, újra találkozunk. Miért is érdekelne engem egy középszerű művész, aki képtelen harcolni a megpróbáltatások ellen? − Én, középszerű? Azt hiszem, kiálltam a próbákat. − Biztos vagy ebben? Wolfgang tétovázott, de ellenállt. − A legjobbat nyújtottam… − Még nem. És nem a jó úton jársz, ha a dolgok könnyebbik végét fogod meg. − A hercegérsek azt kívánja, hogy… − Te csak komponálj. És főképp, ne aludj el. − Ha az egyiptomi misztériumokról szóló opera sikerült volna, most nem itt tartanék. − Felejtsd el azt, hogy „ha”. Erősítsd meg az akaratodat, és fejleszd a művészetedet. A megismerés ajtaja csakis így tárul ki előtted.

114

K. 211. K. 212. 116 K. 204. 117 K. 213. 115

128

Salzburg, 1775. szeptember 12. Leopold meglepetve és nyugtalanul olvasta fia harmadik hegedűversenyének118 partitúráját. Igaz, ez sem tagadta meg a gáláns stílust, és a francia hangvételű záró rondóban minden bizonnyal örömét leli majd a hercegérsek. A lassú tétel, egy adagio, kissé melankolikus volt ugyan, de azért nem fogja untatni a közönséget. Ezzel szemben a nyitó allegro elütött a többitől. A moll-témákat kidolgozó, erőteljes tétel meglepő párbeszédet kínált a szólistának és a zenekarnak. − Nem túlságosan nagystílű kezdés ez? Esetleg szelídíthetnél rajta… − Miért, nem úgy találja, hogy a tétel természetesen bontakozik ki? − Colloredo füle nincsen ilyen bonyolult dolgokhoz szokva! Olyan ez, mint egy… robbanás. − Talán fölébreszti a főmufti lelkét! Leopold félelmei ellenére a darab nem keltett visszatetszést. A hercegérsek szórakozottan hallgatta a darabot, a feje gazdasági ügyeken járt. Hiába fáradoztak volna a muzsikus-cselédek?

Lyon, 1775. szeptember A negyvenöt esztendős Jean-Baptiste Willermoz textilkereskedő egy bonviván megjelenésével rendelkezett; szemöldöke sűrű, ajka érzékien duzzadt, nagy szemeiben naivság tükröződött. Ez a kedélyes, rokonszenves, jószívű ember jótékonysági intézményekkel is foglalkozott, s látszólag egy lyoni nagypolgár nyugodalmas életét élte. Nem a mesés gazdagság volt az eszményképe. Húszéves kora óta szabadkőműves, és az általa alapított páholy119 örökös tiszteletbeli nagymestere volt; a szabadkőműveseszmény terjesztése érdekében határtalan energiával tevékenykedett. Willermoz lett a templomos Szigorú Engedelmesség francia szárnyának egyik vezetője. Ez a rend jelentette a szabadkőművesség jövőjét, legalábbis ha sikerül kifejleszteni azt a hiteles szellemiséget, amely egyelőre fájdalmasan hiányzott a páholyok nagy részéből. Willermoz nem elégedett meg pusztán a lyoni páholyok vezetésével és tevékenységük szervezésével, eszméi terjesztése érdekében kiterjedt levelezést folytatott számos misztikussal és szabadkőművessel. A Szigorú Engedelmesség nyilvánvalóan jó eszköz lehet arra, hogy a mozgalmat erősítse és tért nyerjen Franciahonban. Ám igen óvatosan kellett eljárni. Willermoznak nem volt tanácsos, hogy túlságosan hamar felfedje valódi szándékait, mert nemigen ismerte az új nagymestert, Braunschweig herceget. Vajon szilárd és hajlíthatatlan, vagy nyitott a misztikus víziók iránt? Szintén alapos ok a nyugtalanságra, hogy a templomos rend leginkább német területen vert gyökeret, s ez bizonyos francia hazafiaknak nem tetszett. Willermoznak tehát apró lépésekben kellett haladnia; tanácsosnak tűnt, hogy megvárja a kedvező körülmények kialakulását, mielőtt megkérdőjelezhetetlen vezérként jelenik meg, előbb csak a szürke eminenciás szerepében, majd az előtérbe lépve.

118

K. 216.

129

Salzburg, 1775. november 15. Leopold haragja nem csillapult. Szeptember 30-án Colloredo takarékossági intézkedésként bezáratta a színházat! Ez nagyon rossz hír volt az udvari muzsikusok számára, akiket imigyen megfosztottak egy nagyon becses munkalehetőségtől. A többé vagy kevésbé nyílt nyomás és rábeszélés hatására a hercegérsek beleegyezett, hogy új színházat nyisson a Mirabell parkban, a palotája mellett. Ebben azonban impresszárió működött, aki különféle vándoregyütteseket szerződtetett, s a salzburgi muzsikusoknak nem volt kiváltságos helyük. Az alkotás számára tehát érezhetően egyre kevesebb lehetőség jutott. Idősebb és ifjabb Mozartot egyelőre megkímélték: ők megtarthatták pozíciójukat. A Boccherini ihletésére keletkezett negyedik hegedűversenyben120 Wolfgang azzal szórakozott, hogy a záró rondóba belopott egy elzászi népdalt, s így ez a nagy mufti füleinek oly kedves darab a „Strassburgi” melléknevet kapta. Apja örült, hogy fia, szerinte legalábbis, „észhez tért”, december 20-án viszont sokkal kevésbé tudta értékelni az ötödik, A-dúr versenyművét,121 a nyugtalanító mélységeket rejtő lassú tétel és a finálé ritmikai intenzitása miatt. − Túlságosan telített, túlságosan sűrű − hangzott az ítélete. − Ezt az Adagiót ki kellene cserélned. − Ahogy óhajtja, apám. De tudja meg, soha nem írok többet hegedűversenyt. Ez egy fojtogató műfaj, állandóan a korlátaiba ütközöm. Elvitte sétálni Miss Pimperlt, aki boldogan ugrándozott a hóban. Ekkor újra találkoztak Thamosszal. − Tetszett a válaszod, Wolfgang. − Nem úgy az apámnak! Ó minden szélsőséget tilt, nehogy magára vonja Colloredo rosszallását. − A hercegérseknek talán tetszeni fog a következő opera, amelyet az új színházában mutatnak be… − Olasz vagy francia stílusú lesz, remélem. Különben garantált a bukás! − A formálódó mozarti stílust mutatja majd. − Hogy érti ezt? − Nem találod ki? Egynémely befolyásos kapcsolatomnak köszönhetően sikerült elérnem, hogy műsorra tűzzék a Thamos, Egyiptom királyá-t.

119

A Tökéletes Barátsághoz. 1758-ban alapította Az Igazi Barátok páholyt, 1760-ban pedig a lyoni Közmesterek páholyát. Willermoz Martines de Pasqually munkásságának szellemi örököse − ez utóbbi a gnózis, a kabbala és a mágia elkötelezettje, meghalt Santo Domingóban, 1774-ben. 120 121

K. 218. K. 219.

130

46 SALZBURG, 1776. JANUÁR 3. Rossz idő volt ugyan, de a Thamos, Egyiptom királya bemutatója igazi napsugarat jelentett Wolfgang számára. Collo-redo ítélete azonban úgy hullott alá, mint a hentes bárdja. Gebler darabja még úgy-ahogy tetszett neki, mert a felvilágosodás filozófiája szerint értelmezte, nem pedig az osztrák kormányra való utalásként, ezzel szemben Mozart kórusszámait fölöslegesnek találta. Mindent összevéve, feledésre méltó, csekély jelentőségű darabnak tartotta. A színházból kifelé tartva az egyiptomi vigasztalni próbálta Wolfgangot. − Felejtsd el a kritikát, és dolgozz továbbra is ezen a témán, akár úgy is, hogy egy hangot sem írsz le. Lassan, nagyon lassan, a misztériumok táplálják majd a gondolataidat. − A nagy mufti utálja a zenémet! − Azt nem, amelyikre fizetést ad, s amely lehetőséget biztosít arra, hogy elmélyítsd a hangszer− és stílusismeretedet. Ez az előadás becses tanulsággal szolgált: Colloredo nem mutatott sem megdöbbenést, sem felháborodást. Nem látott ebben mást, mint a letűnt ókort idéző naiv mesét. Lassacskán megtanulod, hogyan alkoss olyan formákat, amelyek nem árulják el az igazi mondanivalójukat, és a közönségnek is tetszenek, a legképzettebbektől a legegyszerűbbekig. Lesz, aki a tündérmesét szereti majd benne, más a stílust, a legtöbbjüket a báj ragadja meg − s egy egészen kis csoport a lényeget is megérti majd. − Ez a lényeg pedig a nap főpapjainak tanítása, ugye? − Te csak hódítsd tovább Salzburgot, és bizonyítsd be, hogy el tudod bűvölni úgy, hogy nem veszíted el a lelkedet.

Salzburg, 1776. január 27. Huszadik születésnapjára Wolfgang bizonnyal megérdemelt egy gargantuai ebédet! Valóságos alkotói láz ragadta el: írt egy elragadó zongoraversenyt, 122 egy mulatságos „serenata notturná”-t,123 egy divertimentót,124 amelynek komoly hangvételű g-moll triója feledtette, hogy a darab valójában asztali zenének készült Colloredo valamelyik díszebédjéhez; írt továbbá egy templomi szonátát,125 valamint egy háromzongorás versenyművet,126 amelyet egy fiatal virtuóz, Josepha grófnő technikai szintjéhez igazított. − A hercegérsek, az udvar és az arisztokrácia nagyra becsüli a munkád minőségét és mennyiségét − ismerte el Leopold. − Az egyház és a szalonok igazi hivatásos muzsikusnak tartanak. És remek hírem van: több vagyonos hölgy óhajt zongoraleckéket venni tőled. − Nem érdekel a tanítás. − Pedig ez nélkülözhetetlen, Wolfgang. Először is, magas rangú embereket nem szabad visszautasítani. Másodszor, az anyagi haszon nem elhanyagolható. Szégyellned talán, hogy apád nyomdokaiba lépj, és jó pedagógus váljék belőled? − Természetesen nem. − Akkor meg nincs miről vitatkoznunk. A jövőd ki van jelölve: szerenádokat és divertimentókat írsz az udvar és a gazdag zenebarátok számára, litániákat és miséket az egyháznak, valamint jómódú tanítványaid lesznek. Húszéves korodra ez szép siker.

122

K. 238. K. 239. 124 K. 240. Ebben vázlatosan felhangzik a Jupiter szimfónia fináléjának témája. 125 K. 241. 126 K. 242. 123

131

− Nagyon is szép − helyeselt Anna Maria. − És kinek volna ellenére, hogy Salzburgban pergesse boldog napjait?

Berlin, 1776. április Wöllner, a néhai lelkész, aki 1768 óta volt a templomos Szigorú Engedelmesség szabadkőművese, végre megkapta az annyira vágyott posztot: a híres Három Glóbusz páholy tiszteletbeli nagymestere lett. Páholytestvérével és barátjával, Bischoffswerder katonatiszttel az Aranyoroszlános Frigyes páholyt is irányították. E két társaságra támaszkodva és a hatalom bátorításával a két cinkos meghonosítja majd Berlinben a régi rendszerű arany rózsakeresztet, amelynek ők okkult térítői. Térítők, de egyben kettős ügynökök is, hiszen tevékenységüket a jezsuiták támogatásával és egyetértésével folytatják. Egyik sem tudta, hogy utóbbiak Joseph Anton befolyása alatt működtek, akinek az aknamunkája lassan meghozta gyümölcsét. Mivel szemtől szembe nem támadhatta a szabadkőműveseket, folyamatosan azon munkálkodott, hogy belülről zilálja szét a mozgalmat. Joseph Anton már nem elégedett meg annyival, hogy szaglásszon és a dossziéit hizlalja. Immár a tettek mezejére lépett.

Salzburg, 1776. április − Bájos, elragadó, csodálatos! Ez a versenymű127 annyira emelkedett… Egészen elbűvöl! Mozart úr, ön egy varázsló. Wolfgang meghajolt. Antonia von Lützow grófnőt láthatólag lenyűgözte a salzburgi előkelő társaság által oly nagyra tartott ifjú zeneszerző szépen csörgedező muzsikája. Azzal, hogy neki ajánlotta ezt a C-dúr zongoraversenyt, Wolfgang jó néhány hölgyet féltékennyé tett. − Szeretnék több órát venni öntől − kérlelte a grófnő −, hogy hibátlanul tolmácsolhassam a darabot. − Eléggé zsúfoltak a napjaim, és… − Kérem, Mozart úr! − Nos, üljön a zongorához. Wolfgang kijavította tanítványa számtalan hibájának némelyikét, majd újabb próbát ígért neki. Majd Stadlerhez ment, hogy lejátsszon néhány dart-partit és megnyugtassa kissé az idegeit. Úristen, a tanítás halálosan idegesíti! Annyi nem volt elég a boldogságához, hogy eleget tett szülei óhajának, és bizonyította nekik tehetségét. Ha a jövő abból áll, hogy egy háziszolga libériájában, egy kis zsarnokocska szeszélyeinek kiszolgáltatva lassan megöregedjen, akkor minek foglalkozzon a jövővel egyáltalán? De Thamosnak hála, Wolfgangban még élt a remény. S messzi földről érkezett barátjának nem fog csalódást okozni.

Ingolstadt, 1776. május 1. Adam Weishaupt, a huszonnyolc esztendős jogászprofesszor, aki hamarosan elnyeri a bajor városka, Ingolstadt egyetemének dékáni címét, különleges időszakot élt át. A jezsuiták emez ősi fészkében született, ahol a rendet ugyan már feloszlatták, de az tovább élt az okkultizmusban. Elhatározta, hogy harcba száll az egyház, a katolicizmus és annak hívei 127

K. 246.

132

ellen. Az ateista Weishaupt pontosan látta az egyház komoly befolyását, amelyet az oktatás minden szintjére és formájára gyakorolt. Ez az ostoba vallás leigázta a lelkeket, és megakadályozta az embereket abban, hogy szabadon gondolkozzanak. S hogyan is lehetne másképp harcolni az obskurantizmus ellen, mint azzal, ha egyesítjük az erős szellemeket, akik elszánták magukat, hogy döntő csapást mérjenek rá? Ezen a május elsején megalakították a Bajor Megvilágosodottak titkos társaságát, amely Weishaupt számára elengedhetetlen eszköz volt arra, hogy valóra váltsa álmát. Hívei még kevesen voltak, de felvilágosítóként, a Fény terjesztőiként működtek. A többségük kompromisszumra törekedett az ész és egy kevésbé szektás vallás között anélkül, hogy csatlakoztak volna bizonyos francia filozófusok forradalmi eszméihez. Az első Megvilágosodottak mindazonáltal bírálták a királyok és hercegek kiváltságait, különösen, ha azok bölcsesség és hozzáértés nélkül gyakorolták a hatalmat. Álláspontjuk nem volt eredeti vagy egyedi, hiszen a színházi életben és az irodalomban már jócskán elterjedt. Csakhogy az elméletről most már át kellett térni a gyakorlatra, ám az erőszak elkerülésével. Tudván, hogy az igencsak e világi katolicizmus eltorzította a spiritualitást, a Megvilágosodottak nem vetették meg a régiek, különösképpen az egyiptomiak tanításait. Az alapítók összejövetelén több döntést is hoztak: a teljes titoktartásról, az elzárkózásról, az elmélyült szellemi munkálkodásról, a szigorú fegyelemről, világi oktatásról, brosúrák megjelentetéséről, minden felvételre jelentkező gondos vizsgáztatásáról életrajzának alapos tanulmányozásával. Ezenkívül pedig a csatlakozók nevét és a találkozók helyét mindig kódolva fogják írni.128 A siker útja pedig a szabadkőművesség meghódításán keresztül vezetett, amely tökéletes környezet volt egy új filozófia meghirdetéséhez.

128

Így Münchent Athénnak, Ingolstadtot Eleuszisznak, Weimart Heliopolisznak, Ausztriát Egyiptomnak nevezték. Weishaupt neve Spartacus volt, míg Sonnenfelsé, a politikatudományok bécsi szabadkőműves professzoráé Fabius.

133

47 SALZBURG, 1776. MÁJUS

Wolfgang Mozart nagy C-dúr miséjének129 egyetlen hallgatója sem unatkozott − ez a muzsika sziporkázó volt. Eltávolodott némiképp a hagyományos vallásos kerettől, s a legkevésbé sem az áhítatos elmélkedésre buzdított. A fiatalember már képtelen volt Colloredo kívánságaihoz alkalmazkodni; ezúttal egy Missa longát, „hosszú misét” komponált, amelyet a terjedelme miatt nem lehetett előadni a székesegyházban. A Szent Péter-templom azonban befogadta, a hívek legnagyobb örömére. − Én nagyon élveztem − vallotta be Stadler. − Vajon nem kockáztatod az egyháziak rosszallását? − Nahát, ha szomorúak és deprimáltak, adok nekik egy kis lendületet! − Az igen tisztelt egyháziaknak nálunk nem túlságosan fejlett a humorérzékük. − Ebből a kalodából ki kellett szabadulnom. Nem bírtam már elviselni, hogy minden misét Colloredo szabályai szerint méricskéljek.

BÉCS, 1776. MÁJUS 20. − Csúcstalálkozó lesz! − jelentette Geytrand Joseph Anionnak. − Braunschweig herceg egyik inasának hála megtudtam, hogy a templomos rend nagymestere nemrég fogadta a svéd rítus vezetőjét, a szász-gothai herceget. Pompás ebéd volt állítólag, különleges borokkal meglocsolva. − És a diplomáciai dőzsöléseken túl, történt valami fontos? − A két főúr igyekezett elsimítani a mozgalmaik közötti ellenségeskedéseket. Mindkettő Európát akarja meghódítani, s a vitákban igencsak döfködték egymást. − És a végén − szent egység vagy végletes összeütközés? − Úgy tűnik, sem ez, sem az. A szász-gothai herceg nem akar nagy feltűnést, de arra sem hajlandó, hogy a közösségét beleolvassza a Szigorú Engedelmességbe. Braunschweig hercege viszont aligha fékezi ambícióit. Az egyetlen látható engedmény, hogy a templomos rend Svédországba nem teszi be a lábát, a svéd rítus pedig elhallgattatja túlságosan hangos tagjait. De már ez a hamis béke is megtört! − Hogyan? − Zinnendorf Bécsben van, hogy négy páholyt a svéd rítushoz csatoljon. − Önök persze folyamatosan figyelik az eseményeket, ugyebár? − Természetesen, gróf úr, akárcsak hivatalos küldöttét, von Sudthausent. − Kihallgatást kért II. Józseftől − közölte Joseph Anton. Geytrand elsápadt. − Csak nem próbálja hivatalosan elismertetni a svéd rítust? − De, minden bizonnyal. − Ez katasztrófa lenne! − Nyugalom − eljuttattam őfelségéhez egy igen tartalmas dossziét.

134

Bécs, 1776. május 26. Von Sudthausen igen csalódott volt. A templomos rend és a svéd rítus összeolvasztásának terve csúfosan elbukott. Barátjának, Zinnendorfnak az álmai darabokra hullottak − hacsak az audiencia II. Józsefnél nem hoz valami pozitív eredményt. Az uralkodó rendkívül hidegen fogadta Sudthausent. − Felség, arra kérem, legyen a svéd rítushoz tartozó szabadkőműves-páholyok védnöke. A testvérek teljes tisztelettel viseltetnek felséged mindenekfölötti hatalma és felséged törvényei iránt. Gyűléseinkre csak a legkiválóbb embereket engedjük be, s ott felforgató beszédet sosem tűrnénk meg. Ön számíthat a szabadkőművesek teljes és őszinte hűségére. − Helyes, a svéd rítusnak azonban már van egy páholya, ami bőségesen elegendőnek tűnik számomra. Engedélyezem a működését, azzal a feltétellel, hogy a törvényeinket szigorúan betartják. − Hálásan köszönjük, felség. Az ön nagylelkű pártfogása… − Arra ne számítsanak. A liberális szellem ne legyen se gyenge, se részrehajló. A szabadkőművesek pártolása sok magas személyiséget sértene, kezdve mindjárt Mária Terézia királynővel. − Tisztában vagyok ezzel, felség, de… − Az eszmecserét lezártnak tekintem. Von Sudthausen visszavonult. A svéd rítus tehát sosem vetheti meg a lábát Bécsben.

Salzburg, 1776. június 10. Páduai Szent Antal napján Antónia Lordon grófnő nagy ünnepséget rendezett a szent tiszteletére. A mulatsághoz könnyed és kifinomult muzsika illik − mondjuk egy divertimento130 a fiatal Mozarttól. Hiszen a hercegérsek is az ő dallamaiban gyönyörködik minden ünnepi ebéd alkalmával. A meghívottak között volt egy külhoni méltóság is, Théba grófja, aki amennyire gazdag, annyira titokzatos is volt. Nagy utazó, aki mindig jelentős összegeket juttat a menhelyeknek, az árva− és szegényházaknak. Wolf gang elgondolkozott, vajon az egyiptomi miért jár ezekbe a társaságokba. A kifürkészhetetlen Thamos semmiféle érzelmet nem árult el, amikor a finálé szokatlanul ünnepélyes csengésű kezdetén hallani vélte a Nagy Mű csíráit.131 Mihelyt elhangzott a darab, a hallgatóság élénk társalgásba kezdett. A kavarodást kihasználva, Thamos eltűnt. Wolfgangba belehasított a félelem: vajon ez a távozás a teljes rosszallás jele volt?

129

K. 262.

130

K. 247. Tulajdonképpen a papok kórusának részletei A varázsfuvolá-ból.

131

135

48 BÉCS, 1776. JÚLIUS 20.

Joseph von Sonnenfels, a bécsi egyetem negyvenhárom esztendős politikatudományprofesszora volt az első osztrák jogász, aki Az előítéletek nélküli ember című folyóiratában védelmébe vette a felvilágosodás filozófiáját. II. József nagyra becsülte törekvéseit, s ez első nagy sikerében is megmutatkozott: betiltották ugyanis a kínzást. A császár tudta, hogy Sonnenfels tagja a Zur Wahren Eintracht páholynak, azt viszont már nem, hogy a ragyogó elme egyben a bajor Megvilágosodottak egyike is, és lelkesedik Weishaupt terveiért. Hogy jó úton jár, abban megerősítette egy kitűnő hír: az Amerikai Egyesült Államok megalakulása, a szabadkőműves George Washington kezdeményezésére, aki egyben az első elnöke lett ennek az országnak, ahol az egyik legfontosabb érték a lelkiismereti szabadság volt. Sonnenfelset beidézték a palotába. A professzor nem hátrált meg. Számított rá, hogy a császár szemrehányásokkal illeti, ezért igyekezett világossá tenni álláspontjának megalapozottságát. II. József nem is mutatkozott annyira csökönyösnek, mint az uralkodónő, Mária Terézia. Mi több, egyetértett a reformok szükségességével -de meddig terjedhetnek a reformok? − Professzor, sürgős feladatot bízunk önre − jelentette be a császár. − Egyesek jelentéktelennek gondolnák, magam azonban fontosnak tartom. Ön nem közömbös a kultúrpolitika iránt, ha nem tévedek? − Ellenkezőleg, felség! − Német nemzeti színházat akarok Bécsben, az udvar felügyelete alatt! Melyiket javasolja? Sonnenfels szerencsére gyors észjárású volt. − A Burgtheatert. Én kitiltanám onnan azokat a nyomorúságos bohózatokat, amelyek elbutítják a nagyközönséget, és ez a szép intézmény váltakozva mutatna be német és olasz zenés darabokat. − Rendben van. Lásson munkához!

Salzburg, 1776. nyár Július 20-án a gazdag salzburgi kereskedő és polgármester leánya, Elizabeth Haffner menyegzőjén a boldog esemény fényét Wolfgang hosszú, vidám nagyzenekari szerenádja132 emelte. Ugyanez a jókedv jellemezte a Nannerl huszonötödik születésnapjára írt, francia táncokkal ékesített D-dúr divertimentót133 is. Ez a kissé erőltetett derű megtörik egy újabb, zongorára, hegedűre és gordonkára írt divertimentóban,134 melynek lassú tétele nyugtalanító szomorúságról árulkodott. Wolfgangot kétségek kínozták: vajon ha továbbra is gáláns stílusú, felületes zenét komponál, nem jut-e hamar zsákutcába? És Thamos eltűnése azt jelenti-e, hogy elítéli őt? Apjának, anyjának, de még nővérének sem vallhatott gondolatairól. Egyedül Miss Pimperl értette őt − kutyája mindig kész volt a mókára és eloszlatta a borús felhőket. − A munkád miatt nem kell szégyenkezned − erősítette meg az oly régóta hiányolt hang. 132

Haffner szerenád, K. 250. K. 251. 134 K. 254. 133

136

− Thamos! Tehát nem vet meg? − Ellenkezőleg, Wolfgang. Azzal, hogy nap mint nap tisztességesen elvégzed a feladatodat, éppen a komolyságodat bizonyítod. Itt-ott pedig már fel-felbukkannak nagyszerű jövőd előhírnökei. Addig azonban még jó sok kottapapírt kell teleírni… − Még csak húszéves vagyok, de máris kishivatalnok, ráadásul egy ostoba zsarnokocska szolgálatában, aki saját ízlését tartja az egyedül elfogadhatónak. − Te most tanulod a mesterséged és most kovácsolod a fegyvereidet a jövő harcaihoz. Az intelligenciához az alkalmazkodás képessége is hozzátartozik! − Néha úgy érzem, legszívesebben széttipornám és a hercegérsek arcába vágnám az összes hangszert, hogy lássam, érez-e valamit egyáltalán ez az ember! − Ne fojtsd el ezt a vágyat… − Csak nem lázadásra buzdít? − Az még korai volna. A jó varázsló fő erénye, hogy a megfelelő időben cselekszik. Még sok mindenen kell átmenned, hogy ezt a képességet megszerezd és gyakorold. És bizony nem könnyíti meg a dolgodat, hogy csodagyerek voltál. − De már nem vagyok az! − Annál jobb, Wolfgang. Úgyhogy rajta, munkára fel!

WIESBADEN, 1776. AUGUSZTUS 15. A szabadkőműves-konventre számos páholy küldöttei és jó néhány neves vendég gyűlt össze. Thamos Johann Joachim Christoph Bode mellett ült, és úgy találta, igen lármás szomszédot kapott. A vérmes természetű, ideges testvér állandóan szidalmazta a felszólalókat, mondván, langyos, unalmas figurák. − És még nem hallottad a legrosszabbat − árulta el Thamosnak. − Állítólag most jön a Messiás, a szabadkőművesség megmentője! − Mi a neve? − Gottlieb von Gugomos báró, a rastatti kormánytanácsos. Lám, meg is érkezett! Az új próféta szót kért, és mindjárt a dolgok közepébe vágott. Én Rómában kaptam a beavatást, ismerem tehát a nagy titkokat. Teljesen eltölt a fensőbb szellem, s azért jöttem, hogy kiragadjalak benneteket a homályból és megtanítsalak az igazságra. Ha a páholyok engedelmeskednek nekem és hátrahagyják tévedéseiket, még letérhetnek az ördög útjáról, és az Isten útján haladhatnak tovább. − Nem kérünk a te istenedből! − tört ki Bode. − Egy szabadkőműves rázza le magáról az egyház igáját, és éljen szabadon! Gugomos sajnálkozva szemlélte az ellentmondót. − Csillapodj, testvérem, és ne üldözd az igazságot, amelyet én testesítek meg, különben… − Különben? − A kisujjamban vannak a mérgek titkai, egyebek között az Aqua toffanáé is, amely nemigen hagy nyomot, és földre sújtja a hitszegőket és árulókat! Híveim majd gyászzsoltárokat énekelnek annak a testvérnek a sírja fölött, akit jogosan öltek meg. − Ez a gazember tökéletesen őrült! − ordította Bode. − Ki kell tiltani ebből a gyülekezetből! A gyűlés elnöke berekesztette a találkozót. Nyilvánvaló volt, hogy Gugomos nincs egészen eszénél. − Szégyenére válik a szabadkőművességnek, ha ilyen háborodottakat magába fogad − mondta Bode Thamosnak. − És mit javasolsz, testvérem?

137

− Az irányítás gyökeres megváltoztatását. Először is ki kell zárnunk sorainkból a jezsuitákat és a szabadkőműves-kötény mögött rejtőzködő kémeiket. Azután az igazságosság és egyenlőség felé irányítani a társadalmat. − Nem tartasz attól, hogy a hatóságok erőteljesen lépnek majd fel? − A páholyban szabadon beszélhetünk. A gondolatok pedig egy hatalmas hadseregnél is erősebbek. A hitetlen Bode megesküszik önnek, hogy a trónok összeomlanak majd, és új értékek nyernek tért hamarosan. Szeptember 4-én, az eredménytelen konventről s egyben Wiesbadenből távoztában Thamos Hermes abbéra gondolt, és könyörögve kérte a segítségét. Mesterének az örök keletről származó minden bölcsességére szüksége volt, hogy elhitesse magával, a Nagy Varázsló kiteljesedésének a szabadkőművesség biztosítja a kereteit.

Bécs, 1776. szeptember 7. A wiesbadeni konvent zűrzavarba torkollt − jelentette Geytrand Joseph Antonnak. − Egy félnótás, a hamis bárói címet viselő Gugomos még meg is fenyegette a testvéreket, hogy megmérgezi mindazokat, akik nem hajlandók vakon engedelmeskedni neki. − Szájhősködés vagy valódi fenyegetés? − A provokátort ugyan kizárták, de azt állítja, ismeri egy félelmetes anyag, az aqua toffana titkát. Utánanéztem − a méreg valóban létezik. Ha sokáig és kis adagokban adják be valakinek, úgyszólván kimutathatatlan. − Érdekes… − vélte Anton, és feljegyezte magának az értesülést. − Igyekezz szerezni belőle, de a legnagyobb titokban. − Magától értetődik, gróf úr.

138

49 SALZBURG, 1776. SZEPTEMBER 7.

Wolfgang jót szórakozott új darabja, egy tenorária135 komponálásával: egy ostoba fecsegőt állított színpadra, aki elvárja, hogy jövendőbelije a világ minden jó tulajdonságával rendelkezzen. Előzőleg egy másikat136 is komponált, szintén tenorra, amelyben Aeneas szívszaggató búcsút vesz Didótól, akinek szerelme csakis halállal végződhetett. A fiatalember szomorúság és jókedv között ingadozott, s már nem tudta, hogyan is fejezze ki mindazt, amit legbelül érzett. Thamos persze segíthetne, ám találkozóikról csakis a gróf döntött. Apja, Leopold pedig semmit sem értett lelkiállapotának komolyságából. Úgy döntött, egyetlen ember mutathatja meg számára a követendő utat: Padre Martini. A gazdája és a salzburgi előkelőségek szórakoztatására írt gáláns darabocskákat nem volt szabad említenie. Padre Martini csak a komoly kompozíciókat és az egyházi zenét becsülte. Ha segítségért folyamodik hozzá, minden bizonnyal kedvező választ kap majd. A Padre biztosan meghívja Bolognába, és szerez neki munkát. Wolfgang tehát elővette legszebbik tollát, és minden egyes szavát gondosan mérlegelte, hiszen a sorsa függött tőlük. Nagytiszteletű Atya és Mester, nagyra becsült mesterem, a hódolat, tisztelet és megbecsülés, mellyel Ön iránt viseltetem, ösztökél arra, hogy jelen levelemmel zaklassam Önt és mellékelve elküldjék Önnek egy gyenge mintát muzsikámból s alávessem azt legfelsőbb ítéletének. Az elmúlt esztendőben írtam egy vígoperát, Az álruhás kertészlány-t Münchenben, Bajorországban. A városból való távozásom előtt néhány nappal Őfelsége a választófejedelem óhajtott valamit hallani ellenpontos zenémből is. Ezért tehát arra kényszerültem, hogy nagy sietve megírjam ezt a motettát, hogy még arra is fussa az időből, hogy Őfelsége számára másolatot készítsenek a partitúrából, valamint kiírják a szólamokat avégből, hogy a rá következő vasárnapi nagymise offertóriumaként elő tudják adni a darabot. Szeretett és nagyra becsült Atyám és Mesterem, esdekelve kérem, mondja el véleményét, teljes őszinteséggel, semmit sem titkolva belőle. Azért vagyunk e világon, hogy szakadatlanul tanuljunk és eszmecserék útján megvilágosítsuk egymást, valamint hogy törekedjünk a tudományok és művészetek előbbre vitelére. Hányszor, ó de hányszor is vágytam Önhöz közelebb élni és csevegni Önnel!… ...Apám a székesegyház koncertmesterének hivatalát tölti be, ennélfogva megadatik a lehetőség, hogy annyit írjak ennek a zenekarnak, amennyit csak kívánok. A. hercegérsek sajnálatos módon nem tartja sokra a régi stílusokat. A mi egyházi zenénk igen-igen különbözik attól, amelyet Itáliában játszanak, annál is inkább, mivel egy mise nem lehet hosszabb háromnegyed óránál, így tehát az efféle komponálás különleges gyakorlatot igényel, arról nem is szólva, hogy a misének, noha rövid, az összes hangszert tartalmaznia kell, beleértve a katonai trombitát is! Bizony, szeretett Atyám, ez így van! Milyen jó lenne, ha sok egyebet is elmondhatnék Önnek. Alázatosan folyamodom a Filharmóniai Társaság minden tagjának kegyes jóindulatáért, és nem szűnök meg fájlalni, hogy ily távol kell éljek attól az embertől, akit a legjobban tisztelek a világon, s akinek maradok nagyon alázatos és odaadó szolgája. 135 136

K. 256. K. 255.

139

PÁRIZS, 1776. OKTÓBER − Kérése meglepett, Mauvillon úr − szólt Mirabeau137 parancsoló hangon. − Miért jött hozzám ilyen nagy titokban? − Mert egy fiatal társaság, a Bajor Megvilágosodottak követeként jövök, akiknek az eszméi minden bizonnyal érdekelni fogják önt. − És miben állnak ezek az eszmék? − Íme egy emlékeztető, amelyet a Megvilágosodottakkal folytatott hosszas munkatalálkozók alapján állítottam össze. Ebben a jobbágyság, a robot, a királyi elfogató parancsok és a céhek megszüntetését hirdetjük. Úgy véljük, sürgősen föl kell vennünk a harcot a despotizmus és a türelmetlenség ellen. − Ragyogó program, Mauvillon, csakhogy igen veszélyes is! − Ezért tehát a titkosság. − A Bajor Megvilágosodottak, azt mondja?… A rendőrség fölfedezte már önöket? − Még nem. Szám szerint kevesen vagyunk, de híres gondolkodókat tudunk a sorainkban. Az ő eszméik hamarosan elterjednek majd Európában. Úgy látjuk, Franciaország a legnyitottabb a gondolkodásmódok mélyreható megváltoztatására. − Súlyos válság közeleg, Mauvillon. − És ön, Mirabeau, döntő szerepet játszik majd! − Erre számítok én is, de csak legális módon. Nem szabad sem túl messzire menni, sem túl gyorsan haladni. − A mi álláspontunk is ez. Hajlandó volna belépni a társaságunkba? − Gondolkodom rajta. Mauvillonnak nem volt kétsége afelől, hogy a Megvilágosodottak társasága új taggal bővült, ráadásul olyannal, akinek a befolyása nem elhanyagolható.

Meiningen, 1776. október 28. Hund bárónak már nem volt annyi ereje, hogy elmenjen a szabadkőműves-konventre, amelyet a testvérek, akik örültek, hogy útba ejtette őket, a tiszteletére rendeztek. A báró búskomor és kimerült volt; érezte, hogy életműve nem teljesedik be, és felhagyott a harccal. Amikor ágynak esett, hívatta az egyik templomos lovagot, akiben tökéletesen megbízott. − Hamarosan végleg búcsúzom. A lipsei birtokom kápolnájában, az oltár lábánál szeretnék pihenni. Adják rám a templomos Szigorú Engedelmesség nagymesteri díszruháját, a sírkövemre pedig véssék rá a címeimet, a címeremet és a rend címerét. Karl von Hund báró szívére szorította a vörös kordovánba kötött kis könyvecskét, amely a templomos rituálékat tartalmazta, s visszaadta lelkét az Úrnak.

137

Az 1749-ben született Mirabeau-t 1791-ben, röviddel halála előtt a Nemzetgyűlés elnökévé választották.

140

50 BÉCS, 1776. NOVEMBER

− A templomos Szigorú Engedelmesség rendjének alapítója, Karl von Hund meghalt, el is temették − jelentette Geytrand Joseph Antonnak. − A Nagymester, Ferdinand von Braunschweig, nem fogja sokáig siratni! Immár semmi nem köti meg a kezét. − De azért még kell találnia egy utódot a templomos rend igen fontos hetedik tartományának vezetésére. Hundnak ugyan már jóformán semmi befolyása nem volt, de alapítóként mégis volt tekintélye. − Braunschweig nyilván egy bábot fog kinevezni, akit úgy manipulál, ahogy akar. − Ebben nem vagyok annyira biztos − vetette ellen Anton. − A hetedik provincia a rend zászlóshajója, minden bizonnyal előlépnek majd további izmos jelentkezők. A megtört, beteg Hund elfogadta a Nagymester elsőbbségét, de utódai talán nem lesznek ennyire engedékenyek. − Ez esetben pedig jó sok viszály van kilátásban, ami majd szépen meggyengíti a szabadkőműves-mozgalmat! − Ne örüljünk korán, várjuk meg, kit neveznek ki ennek a híres hetedik provinciának az élére, amelynek Ausztria is a része. − A besúgóhálózatunktól meg fogjuk kapni a kellő tájékoztatást − ígérte Geytrand.

Salzburg, 1776. december eleje − Nem látszol nagyon vidámnak… − jegyezte meg Anton Stadler, miközben Wolfgang a négy lábát az égnek nyújtó, hátán fekvő Miss Pimperl hasát vakargatta. − Húszéves korodban azért más is járhatna a fejedben, mint a misék komponálása! Apja nagy meglepetésére Wolfgang, aki belefáradt a felszínes művecskék komponálásába, és elszomorodott, hogy nem kapott azonnal választ Padre Martinitól, októberben semmit nem írt. Magába zárkózva, magányosan érlelte magában az elhatározást, hogy komoly zeneszerző lesz belőle és kizárólag a templomi zenének szenteli magát. Thamos most már nem hányhatja a szemére, hogy elvész a könnyelműség útvesztőiben. Cdúr miséje,138 amelyben különös hangsúlyt kapott a Credo, novemberben bemutatásra került a salzburgi székesegyházban. A mise, amely a hercegérsek által megszabott háromnegyed órás időtartamon belül maradt, igazi buzgó hitről árulkodott. Lehetséges, hogy a keresztények istene megajándékozta a fiatalembert a megnyugvással, és választ adott arra a számtalan kérdésre, amely önmagával, sorsával, jövőjével kapcsolatban dúlt benne? Született egy rövid mise139 a jövendő salzburgi kanonok, Spaur gróf pappá szentelésére, egy másik rövid mise orgonaszólóval,140 egy hosszú mise141 erőteljes hangsúlyokkal, egy templomi szonáta…142 Wolfgang tehát tette a dolgát, Thamos mégsem került elő. − Ma este kellemes társaság lesz nálam, a barátaim szeretnének megismerni − unszolta Stadler. − Egy ilyen komoly és jámbor fiatalember, nagyon érdekelné őket! 138

K. 257 K. 258. 140 K. 259. 141 K. 262. 142 K. 263. 139

141

− Sajnálom, dolgom van.

BÉCS, 1776. DECEMBER Ignaz von Born, amikor letette soványka málháját a bécsi egyetem szerény szolgálati lakásában, végre elhitte, hogy nem ébren álmodik. Mária Terézia, aki kényes volt világbeli hírnevére és fontosnak tartotta, hogy egy ilyen nagy formátumú tudós ne mellőztessék, mineralógusi posztot adományozott neki. A királynő tehát, aki esküdt ellensége volt a szabadkőművességnek, semmit sem tudott Born elköteleződéséről és eszméiről. Előbb-utóbb azonban felfedezi majd őket, hiszen a tudósnak szándékában állt a bécsi páholyokat végiglátogatni és olyan testvéreket találni, akik át szeretnék élni az igazi beavatást. Ám ezért rendkívül elővigyázatosnak kell lennie, s olyan ártalmatlan szabadkőművesnek kell látszania, aki csak enni-inni jár az összejövetelekre. Kopogtak. Első látogatója nyilván valami egyetemi tisztviselő lesz, vagy éppen egy kolléga… − Thamos! − Örülök, testvér, hogy immár bécsi lakosként látom viszont. Ez az állás megszabadítja anyagi gondjaitól, így az idejét nyugodtan szentelheti a beavatási szabadkőművesség felépítésének. − Önnek köszönhetem ezt az állást, ugye? − Ne túlozzunk. Mindössze annyit tettem, hogy bizonyos befolyásos udvari emberekhez eljuttattam önnel kapcsolatos információkat. Mivel senki nem gondoskodott róla, hogy az ön szakértelme napvilágra kerüljön, valakinek meg kellett tennie. De ez épp csak egy apró lökés volt, hiszen az ön megfeszített munkája, valamint annak több tudományos intézet általi elismerése az, ami arra kényszerítette a birodalmat, hogy végre tudomást vegyen önről. − Nem tudom, hogyan… − Egy palack óborral ünnepeljük meg a beiktatását! A két testvér koccintott. − Fájlalja Hund báró elveszítését? − Egy alapító halála mindig súlyos esemény. Hibái mellett a báró mindazonáltal hitt a rend újjáéledésében, amely képes megakadályozni, hogy a materializmus maga alá gyűrje Európát. Azt nem értette meg, hogy a túlságosan bonyolult adminisztratív rendszer megtörheti a szellem lendületét, a rituálék gyengesége pedig vakká teszi az embereket. − S Braunschweig hercege vajon megérti-e ugyanezt? − Reménykedjünk benne, de neki előbb biztosítania kell, hogy az ő kezében maradjon a hetedik tartomány vezetése. Ha valamelyik ellenfele kaparintaná meg ezt a provinciát, azzal a Szigorú Engedelmesség a széthullást kockáztatná. − Ez mélyreható következményekkel járna a szabadkőművesség jövőjére nézve − vélte Born −, de én semmiképpen sem szándékozom ezekben a háborúskodásokban részt venni. − Valóban, önnek ennél fontosabb dolga van. Bécs sajnos nem éppen a legideálisabb környezet. − Szoros, titkos kapcsolatokat tartok fönn Prágával, ahová veszély esetén gyorsan vissza lehet vonulni. A hatóságok ingadozásait és a páholyokkal kapcsolatos álláspontjuk változásait nemigen lehet előre látni. − És ami ennél is súlyosabb, az a páholyok jelenlegi állapota. Sok az üres fecsegés, a szócséplés, a konvencionális szertartások, beavatási kutatást viszont alig végeznek. A páholyok a különböző rítusok között próbálnak eligazodni, de nem merítenek a Kelet végtelen tudásából. Itt a Thot könyve egyik újabb fejezete, ez segíteni fog, hogy áttörje a homályt, legalábbis részben.

142

A Hagyomány, amelyről mindenki azt hitte, örökre elnémult, most megnyílt az alkimista számára. Óriási feladat volt, de elhatározta, hogy a legapróbb részletekig tanulmányozni fogja ezt a kincset és az egyiptomi segítségével újjáéleszti majd. − Óvakodjék a besúgóktól és hamis testvérektől − ajánlotta Thamos. − A császári rendőrség közülük válogatja az informátorait. A szabadkőművességet addig tűrik, amíg a hatalom pontosan tudja, hogy mi történik ott. − A titok tisztelete lesz az egyik első érték, amelyet vissza kell hódítanunk − helyeselt Born. − Nehéz lesz eljutni odáig, mert szavahihető embereket kell összegyűjtenünk, akik a megismerést és a beavatást keresik. − Az ősi Egyiptom templomaiban is csak egy maroknyi beavatott dolgozott − árulta el Thamos. − De százakat éltetett a Fényük. Munkához kell látni, nem csak reménykedni, és a siker sem elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy kitartsunk.

143

51 SALZBURG, 1776. DECEMBER 18.

Wolfgang alig merte elolvasni Padre Martini levelét. Végre megjött a válasz, végre visszahívja őt Itáliába a nagyszerű mester, hogy templomi zenét, szigorúan kimunkált műveket komponáljon! A fiatalember bezárkózott a szobájába, hogy ott olvassa a sorokat, amelyek megszabadítják Salzburgtól. Trienten keresztül érkezett kedves soraival együtt megkaptam a motettát. Tetszéssel néztem át elejétől végig, s teljes őszinteséggel mondom, hogy rendkívül tetszik, mert mindent megtalálni benne, amit a modern muzsika megkövetel, jó összhangzást, érett modulációt, a hegedűk mértéktartó mozgását, a szólamok természetes váltakozását és jó szólamvezetést. Örülök ennek; örülök, hogy mióta utoljára alkalmam volt Bolognában zongorajátékát hallani, nagy haladást tett a zeneszerzésben. A gyakorlatot egyre folytatni kell, mert a zene olyan dolog, hogy sok gyakorlatot és tanulmányozást kíván, amíg csak élünk.143 Micsoda szörnyű csalódás! Se meghívás, se állásajánlat, se templomi darab megrendelése nem követte ezeket a tökéletesen lapos frázisokat. Padre Martinit a legkevésbé sem érdekelte Mozart jövője, kizárólag saját tudományos munkálkodása kötötte le, és nem akarta, hogy bárki is megzavarja ebben. Wolfgang nem jelezte Padre Martininak, hogy megkapta a levelet, és egyáltalán nem írt többé az atyának. Úgy érezte, elhagyták, elárulták, és nem akart megalázkodni. Mikor előjött a szobájából, anyja nyugtalanul nézte. − Sápadt vagy! Nem jól érzed magad? − Ellenkezőleg, megszabadultam egy fölösleges tehertől. Az ember megkönnyebbül, ha elveszíti illúzióit. − Nos, Padre Martini meghívott Itáliába? − kérdezte Leopold. − Túlságosan elfoglalt ahhoz.

Salzburg, 1776. december 31. A hercegérsek és alattvalói bőségesen áldoztak a terített asztal gyönyörűségeinek a szilveszteri vigasságon. Mozart és barátai is finom lakomára gyűltek össze, és egyáltalán nem számítottak arra a meglepetésre, amelyet Wolfgang tartogatott számukra. Mivel már jóformán csak miséket írt, azt hitték, örökre elmerül az ájtatoskodásban, és egész életét az Úr dicséretének szenteli. − Az új év hajnalán egy serenata notturná-t144 ajándékozok e nemes gyülekezetnek, szívetek felvidítására − jelentette be az ifjú. Négy kis formáció − mindegyik egy vonósnégyesből és két kürtösből állt − rázendített a mulatságos darabra, amely a salzburgi polgárság és arisztokrácia által olyannyira kedvelt 143

Csak ennyi maradt fönn Padre Martini leveléből.

144

K. 286.

144

gáláns stílus remek paródiája volt. Valahányszor az egyik kis csoport megkezdett egy frázist, a három másik visszhangozta. A darab humora elbűvölte az ünneplőket. A kis zenei móka utolsó hangjai éppen az óév utolsó és 1777 első másodperceire estek, így aztán az ünneplők összeölelkeztek és jó egészséget kívántak egymásnak. Wolfgang kiosont, és sétált egyet a hóban. Egyedül akart lenni. − Ha tudunk magunkon nevetni, az megerősít − szólalt meg Thamos mély hangja. − Ennyi vallásos buzgalom után szükség volt már egy kis lazításra. − Hallotta a miséimet? − Ott voltam a hívek között. − És mi volt a véleménye róluk? − Ez kötelező lépcsőfok − volt bennük szép lendület és az Istennel való párbeszéd tiszteletre méltó igyekezete. − Tiszteletre méltó… Vagyis rosszak a darabok? − Jól tetted, hogy ezt az utat is kipróbáltad és ezzel módosítottad a túlzott könnyedség felé vivő pályát. Ám belőled sosem lesz az a fajta jó hívő, aki nyájszellemű és alávetett. − Én hiszek a mindenható Istenben, én… Wolfgang hirtelen elhallgatott. Ez a litánia untatta. − Mi van a hiten túl? − A megismerés − felelte Thamos. − És hogyan jutunk el a megismeréshez? − Építsd magad továbbra is a zenével. Boldog új évet, Wolfgang.

Braunschweig, 1777. január 5. Fredinand von Braunschweignek, a templomos Szigorú Engedelmesség összes páholya főmesterének nem volt oka az örvendezésre. A rend alapítójának, Karl von Hundnak a halála több bosszúságot okozott, mint amennyi előnye származott belőle. S a legrosszabb még ezután következett: a hetedik provincia vezető pozícióját máris sokan megkívánták. Ezek a remények azonban hamarosan ki is hunytak, mivel berobbant a színre egy nagyúr, akivel senki nem mert volna megmérkőzni: Károly, Södermanland hercege, III. Gusztáv svéd király öccse. Ez az amatőr okkultista és misztikus a svéd trón várományosa is volt,145 s egyben a szászgothai herceg utóda a svéd rítus vezetői tisztségében. Ezenkívül azonban páholytestvér volt a Szigorú Engedelmességben, valamint az Egyetértés páholy tiszteletbeli tagja is − Braunschweigben, Ferdinand felségterületén! Södermanland hercege teljességgel megvetette a szabadkőművesség első három fokozatát, s csakis a felsőbb fokozatok érdekelték. Ráadásul a svéd nem elégedett meg a hetedik provinciával − igyekezett megkaparintani az egész templomos rendet, majd a német szabadkőművesmozgalmat, sőt talán egész Európát meg akarja majd hódítani. A Szigorú Engedelmesség nagymestere megkísérelte minden módon megakadályozni, hogy ez a veszélyes rivális lendületbe jöjjön, s mindenfelé csapdákat állított neki. Remélte, hogy Károly visszavonul, ha megfelelő számú akadályba ütközik. − Megérkezett Théba grófja − jelentette Ferdinand von Braunschweig személyi titkára. A herceg lázas izgalommal várta ezt az Ismeretlen Felettest, aki majd biztosan segítségére lesz abban, hogy megoltalmazzák a rendet a külső támadásoktól és a belső viszályoktól. Erről a különleges ismeretségről egyetlen testvér sem tudott, mert minden fecsegés megtörhette ezt az amúgy is törékeny kapcsolatot.

145

XIII. Károly néven 1809-1818 között uralkodott.

145

Thamos ismét lenyűgözte őt. Tekintetében jóformán nem e világi fény csillogott, veleszületett nagyúri eleganciája pedig csaknem természetfölötti erőt kölcsönzött megjelenésének. − Hund báró halála nem okoz önnek komoly gondot? − tapintott mindjárt a fájdalmas pontra Thamos. − Utolsó leheletemig védelmezni fogom a rendet, nem fogom átengedni semmiféle intrikusnak. − A svéd rítus próbálkozásai nem elhanyagolhatóak, de van ennél komolyabb veszély is. Az Ismeretlen Felettes tehát mindent tudott az ellenfél terveiről, s a főmester alig várta, hogy Thamos megossza vele felfedezéseit. − Berlin átpártolt a másik oldalra. Noha a Szigorú Engedelmesség tagjai, a volt lelkész, Wöllner, valamint Bischofswerder, egy katonatiszt, rátette a kezét két befolyásos páholyra.146 A császár hallgatólagos jóváhagyásával mellőzni akarják a templomos rendet, és a rózsakeresztes rítust akarják bevezetni. A rózsakeresztesek, előbújva eddigi rejtekükből, a lehető legtöbb szabadkőművest, sőt világiakat is szeretnének soraikban tudni. Már szövegeket is terjesztenek, a páholyokon belül és kívül egyaránt. − De hiszen ezek kalandorok, senki nem hatalmazta fel őket! − Az ő hagyományuk egyazon tőről fakad az önével − emlékeztetett Thamos. − A beavatás Egyiptomból származik, Mózesé lett, s azóta Salamon, a próféták, az esszéniánusok, Eleuszisz követői és a püthagoreusok folyamatos láncot alkottak, amelyben az eredendő bölcsesség megőrződött. Az első keresztényeket egy egyiptomi pap avatta be Alexandriában, s a titkos tudományt, amelyet mágusok és alkimisták őriznek, ma is tanítják. − A beavatottak nem hagyhatják figyelmen kívül a templomos rend központi szerepét − jelentette ki Ferdinand von Braunschweig. − Bizonyítsa be, mennyire fontos az. A nagymester elnémult a meglepetéstől. − De hát… hogyan? − Váljon ön is rózsakeresztessé. Így elkerülheti a szakadást és a két kőműves-mozgalom közötti konfliktusokat. Ráadásul amit megtanul, azt felhasználhatja a saját rituáléikban is. A Szigorú Engedelmesség jövője az ön hozzáállásától függ, nemde?

146

A Három Glóbuszról és az Aranyoroszlános Frigyesről van szó.

146

52 SALZBURG, 1777. JANUÁR 27.

Wolfgang huszonegyedik születésnapján Miss Pimperl dupla adag tortát kapott, valamint spanyol dohányt, amelyet nagy élvezettel szagolgatott. Az ünnepi ebéd végeztével Leopold félrevonta fiát a tágas lakás egyik ablakmélyedésébe. A hó hatalmas pelyhekben hullott. Salzburg didergett. − Kelet-Európa egyre veszélyesebb. Anyád és nővéred nem ért semmit a politikához − ők megelégszenek annyival, hogy a lehető legjobban irányítsák a család mindennapjait. Neked azonban gondolnod kell a jövődre, még ha munkádat most Colloredo teljes megelégedésére látod is el. A város nem lesz örökké ilyen jómódú, különösen, ha kitör a háború. − Újabb utazást tervez, apám? − Párizsra gondoltam. A franciák bizonyosan nem mennek bele egy újabb konfliktusba, neked pedig ott nagy sikered volt. Ott van Versailles, egy ragyogó és gazdag udvar, Grimm barátunk támogatása, előkelő szalonok, híres koncertek... írok az ismerőseinknek, előkészítem az utazást. − Colloredo elenged-e vajon? − Ez kényes probléma. Az én dolgom lesz, hogy meggyőzzem. − Mikor csomagolunk? − Nem tudom, Wolfgang. Minden attól függ, mit válaszolnak a címzettjeim. A beszélgetés felkavarta a fiatalembert. A főmufti egyik hivatalos vacsorájára szánt B-dúr divertimentójába147 becsempészett egy kecses, de mély témát;148 ez új horizontokat nyitott meg számára, s már komponálás közben érezte, hogy soha nem látott tájakra jut el általuk. Majd sietett befejezni egy másik alkalmi darabot, az utolsót149 a hat divertimentóból álló sorozatból; ezeknek a hagyományos stílusú, gyorsan összerakható daraboknak a fő erénye az volt, hogy megkönnyítették a hercegérsek emésztését. − Mi lenne, ha kicsit abbahagynád a munkát, és találkoznál egy bájos teremtéssel? − javasolta Anton Stadler. − Mindenkinek a maga élete − mordult fel bosszankodva Wolfgang. − Pontosan: egy párizsi zongoraművésznőről van szó. Jeunehomme kisasszony nem volt se szép, se csúnya, viszont remek társalgó volt. − Tehát ön lenne a csodagyerek? − Rég volt… − Ezek a kis szörnyek általában elveszítik a tehetségüket, ahogy felnőnek. Ön pedig komponista maradt. − Talán mert mindig is az voltam. − Mulatságos dolog egy ilyen kis hercegséget felfedezni, mint Salzburg, ahol jelentős zenei élet zajlik. − Úgy érti, nem is fogható Párizshoz. − A világ legszebb városa nyilvánvalóan a művészetek és az irodalom központja is. Aki ott nem tűnik ki, az hiába is pályázna a világhírre. − Továbbra is Grimm báró uralkodik Párizs művészeti élete fölött? 147

K. 270. A Figaro házasságá-ban a grófnő és Suzanna Sull’aria kezdetű duettjének előhírnöke. 149 K. 289 (no. 16), kétséges eredetű. 148

147

− Az ő kedvező véleménye nélkül lehetetlen karriert csinálni. Ő választja el a búzát az ocsútól, ő dönt a vitákban. − Pedig az alkotás szabadságát úgy is ki lehet fejezni, hogy az ember senkinek nem a rabszolgája, semmilyen közönségre nem ácsingózik, semmilyen sikerre nem vágyik. − Ezt nem igazán értem… Wolfgang lázas buzgalommal komponálta következő zongoraversenyét, amely nagy meglepetést keltett.150 Salzburg még sosem hallott ehhez foghatót: drámai dialógus a szólista és a zenekar között, témák valóságos özöne, lassú tétel, amelyben a magány nem kétségbeesést jelent, és egy túláradóan boldog allegro: törjük szét láncainkat, kalandra fel! A párizsi hölgy látogatása nem a véletlen műve volt, hanem a sors intése: lehetőség a komponista számára, hogy olyan energiákat szabadítson fel magában, amelyeknek létezését nem is gyanította. − Ez az első igazi zongoraversenyed − mondta Thamos, a havas sétától boldog Miss Pimperl hátát simogatva. − Úgy írtam, hogy közben egy pillanatig sem gondoltam a gáláns stílus követelményeire és a salzburgiak ízlésére. Egy újfajta zene kezd megérinteni − még oly távoli és mégis oly jelenvaló! − Mikor indulsz Párizsba apáddal? − Továbbra is levelezésben van − titkosírással − különféle kapcsolataival, hogy megszervezze az utat. A főmufti engedélye nélkül nem fog menni, azt viszont nem könnyű megkapni. De apám megszállottságát ismerve, a hercegérsek már csak azért is beleegyezik, hogy ne zaklassa tovább. A legfőbb ideje, hogy elmenjünk Salzburgból! Itt képes vagyok mindent elrontani. − Lemondanál-e az utazásról, ha tudnád, hogy utadat félelmetes próbatételek kísérik majd? − Azok szükségesek és elkerülhetetlenek, nem igaz? A salzburgi lassú halál és a kaland kockázatai közül egyértelműen az utóbbit választanám. És bebizonyítom, hogy méltó vagyok a megbecsülésére.

Bécs, 1777. március 20. Joseph Anton végigolvasta tucatnyi jól fizetett informátor beszámolóját. Mind ugyanarra a következtetésre jutottak: minden bizonnyal elkeseredett harcra lehet számítani Ferdinand von Braunschweig és Södermanlandi Károly között. A harc egyelőre visszafogottan zajlik, ezért lehetetlen megjósolni, ki fogja a másikat két vállra fektetni, tehát ki lesz a szabadkőművesek korlátlan ura − annál is kevésbé, mivel mindketten elég kacskaringós utakon manővereznek. A svéd rítus feje, a svéd herceg egyben a Szigorú Engedelmesség tagja is volt, melynek német nagymesterét a szupertitkos arany rózsakeresztesek is fenyegetik − aki azonban csatlakozott ez utóbbiakhoz, azzal a nyilvánvaló szándékkel, hogy belülről törje meg őket. Berlin viszont nyugtalanította Joseph Antont. Egy alkimistává lett néhai szerzetes, dom Pernety is csatlakozott ehhez az arany rózsakeresztes társasághoz, amely olyannyira tetszik a hatóságoknak − nyilván, mert nincsenek tudatában, micsoda veszélyek rejtőznek a talmi okkultista csillogás és a misztikus látszat mögött. Szerencsére a jezsuita informátorok bőségesen ellátják Antont információval, és komoly bomlasztó munkát végeznek a szervezetben úgy, hogy a vezetőiket egy ártalmatlan kereszténység felé orientálják. Ha a szabadkőművesség többé-kevésbé diszkrét mulatózok társaságává szelídül, akik tisztelik a hatalmat, és ha az arany rózsakeresztesek kacskaringós útja végül egy hagyományos Krisztus-hitben végződik, Joseph Anton ismét megbékélhet.

150

9., Esz-dúr, úgynevezett „Jeunehomme”-zongoraverseny.

148

Ám a gróf nem hitt a csodákban. Egyes szabadkőműveseket nem lehet olyan könnyen bekeríteni, s ezek továbbra is szövögetnék terveiket a fennálló rend ellen. Ezeket nehéz lesz, és sok időbe kerül kiugrasztani a bokorból.

149

53 SALZBURG, 1777. MÁRCIUS 20.

Colloredo hercegérsek intendánsa alázattal hajolt meg fenséges gazdája előtt. − Szabad uraságodat informálnom egy némiképp… botrányos helyzetről? − Hallgatlak. − Egy, a Mozart családhoz közel álló muzsikus meghallott egy beszélgetést apa és fia között egy koncertszünetben. Azt tervezik, hogy külföldre mennek. − Van pontos úti cél? − Párizs. Colloredo elbocsátotta a besúgót, aki azután megkapta szokásos jutalmát. Úgy, tehát Mozarték ismét utazásról ábrándoznak! Salzburg új ura eltökélte, hogy gyökeresen más politikát folytat, mint gyengekezű elődje. Végtére is, ezek a muzsikus szolgálók teljes engedelmességgel tartoznak neki.

Salzburg, 1777. március 30. Noha Lodron grófnénak nagyon tetszett a számára komponált elragadó divertimento,151 amelyben Wolfgang a karneváli mókázást és maszkabált idézi meg, az ifjú szerző semmi kedvet nem érzett a munkához. Kísérletet tett egy, két hegedűre és gordonkára tervezett trió152 komponálására, a munka azonban, kellő inspiráció híján, egyik napról a másikra megszakadt. Wolfgang egyetlen dologra tudott csak gondolni: vajon mikor válaszol Colloredo apja kérelmére, melyben több hónapnyi szabadságot próbált kieszközölni gazdájuknál. Leopold minden szavát gondosan mérlegelte, és a legteljesebb alázatot tanúsította, így joggal remélhette, hogy mindenható ura megértőnek mutatkozik majd. Hiszen Wolfgang külföldi dicsősége a salzburgi udvarra fog jó fényt vetni, nem igaz? Wolfgang célba dobost játszott Anton Stadlerrel, s éppen a fejére célzott a díszes kalapot viselő figurának − aki, ha homályosan is, de emlékeztetett Colloredóra… − Milyen pontosan célba találsz ma…! − A méreg néha segít. − Kedves hercegérsekünkkel szemben aligha! Az övéhez képest a vasököl is puhának számít. Ne támadj rá, mert összetör. Mi, muzsikusok csak szolgák vagyunk, tehát meg kell tanulnunk befogni a szánkat. − Én ugyan nem! Én a zenét szolgálom, nem egy zsarnokot. − Pedig ő teszi lehetővé, hogy komponálj és bemutasd a darabjaidat. Wolfgang bosszankodva dobott − és elvétette a célt.

Bécs, 1777. június 25. Geytrand ujjongott. − A svéd rítus szabadkőművesei dühöngenek − tudatta Joseph Antonnal. − A hivatalos tárgyalások, amelyeknek eredményeképpen főnöküket, Södermanlandi Károlyt nagy többséggel megválasztották volna, nem vezettek sehová. 151 152

K. 287. K. 266.

150

− Braunschweig hercege szembe merne szállni egy ilyen nagy tekintélyű személyiség jelöltségével? − Nem ilyen nyíltan és hirtelen. Arra hivatkozik, hogy meg kell hallgatni az összes tisztségviselőt, és úgy kell meggyőzni őket, hogy senkit se bántsanak meg. Az efféle pedig, ugyebár, időigényes dolog. Az az igazság, hogy a németek és a dánok utálják a svéd herceget, és sosem fogadnák el főmesternek. − Azaz Braunschweig kettős játékot űz. − Szerintem arra gyanakszik, hogy Károly az ő helyére pályázik, és az egész szabadkőműves-mozgalmat meg akarja hódítani. Joseph Anton nem volt jó kedélyű ember, de ezek a remek hírek olyannyira megörvendeztették, hogy mosolyt csaltak az arcára. − Tehát nagyszabású összecsapásnak nézünk elébe, amelyben két nagy formátumú harcos eltökélte, hogy végez a másikkal. A testvérháború kivéreztetheti az egész szabadkőművesmozgalmat, a reményvesztett testvérek szétszélednek, az eszmék feledésbe merülnek. − Nagyszerű kilátások, gróf úr. − De azért ne üljünk ölbe tett kézzel. Vedd kezelésbe az informátorokat, és terjessz jó sok álhírt, hogy tápláljuk a viszályt, és növeljük a kölcsönös gyanakvást. Legjobb lenne eljutni odáig, ahol a dolgok már visszafordíthatatlanok és a kompromisszum lehetetlenné válik. − Kedvemre fogom rágalmazni egymásnak a két herceget − ígérte Geytrand. Micsoda remek alkalom adódott, hogy az épülő szabadkőműves-építményt lerombolják! Nagyszerű eredményekkel kecsegtet, ha a két ellenfél hiúságára és hatalomvágyára játszunk rá. Az egyetlen nyugtalanító eshetőség, hogy az egyik mégis győzedelmeskedik. Ennél sokkal jobb, ha halálra sebzik egymást, és a szabadkőművesség hitelét veszti.

151

54 SALZBURG, 1777. JÚNIUS VÉGE

− Látni óhajtott, Mozart úr? − kérdezte Colloredo, alattomosan meglepetést színlelve. − A folyamodványom ügyében jöttem, eminenciás uram. Zsúfolt munkarendje okán nem volt érkezése választ adni rá, fiam és magam is azonban hálásak volnánk, ha beleegyezését adná. − Miről is van szó tehát? − Néhány hónapra elhagynánk Salzburgot, hogy külföldön adjunk koncerteket és… − Ez lehetetlen − vágott közbe Colloredo. − II. József császár hamarosan városunkban időzik, így minden muzsikusomra szükségem lesz, hogy szép, itáliai stílusú darabokkal szolgálhassak őfelségének. − És vajon utána elképzelhetőnek tartaná eminenciád, hogy elutazzunk? Colloredo a lúdtollat tördelte. − A fia mehet. Ön marad. * Fizetsége fejében Wolfgang írt két templomi szonátát, valamint divertimentókat és kontratáncokat, majd komponált egy oboaversenyt 153 a salzburgi zenekar szólistája, Giuseppe Ferlendis számára. A lassú tétel hallatán a hercegérsek arca eltorzult. Ez a zene nem volt kedvére való. Alighogy elhangzottak a darab utolsó ütemei, magához hívatta Leopoldot. − Meggondoltam magam. Sem ön, sem fia nem hagyhatják el Salzburgot. Önök engem szolgálnak, tehát folyamatosan a rendelkezésemre kell állniuk. − Eminenciás uram… − A döntésem megmásíthatatlan. A vacsora komor hangulatban telt Mozartéknál. Sem Leopold, sem Wolfgang nem nyúltak a szakácsnő remek ragujához. Miss Pimperl is érezte gazdái csalódottságát, így ő is csak eszegetett az ételéből. − Ne búslakodjatok − javasolta Anna Maria. − Boldogan élünk, mindenki egészséges, pompás lakásban lakunk, semmiben nem szenvedünk hiányt. A Jóisten vigyáz ránk, miért is kívánnánk ennél többet? − A főmufti zsarnoksága elviselhetetlen − jelentette ki Wolfgang. − Ne lázadozz, fiam. A hercegérsek atyádnak is, neked is tisztességes fizetést folyósít. Hát nem komponálsz szabadon, amit csak akarsz? − Éppen ez az, hogy nem! A borús hangulatot a mindig jókedvű Anton Stadler érkezése oszlatta el, aki még Nannerlt is fel tudta vidítani. − Bocsássanak meg, de most elrabolom Wolfgangot. Egy fenséges hangú énekesnő, Josepha Duschek érkezik Prágából, és szeretne vele megismerkedni. Leopold beleegyezett. Egy kis szórakozás majd lecsillapítja a fiát.

153

K. 271k = K. 314.

152

Salzburg, 1777. július vége Wolfgang harmadszor találkozott a csinos Josephával, aki éppen hazatérni készült szülővárosába. − Hát akkor én nem is zavarok − mondta Stadler, és gondosan becsukta maga mögött a zeneszalon ajtaját. Wolfgang félénk volt, de azért sikerült egyenesen fogalmaznia. − Önnek van a legszebb hangja, amit valaha is hallottam, és a legijesztőbb technikai nehézségeket is játszva legyőzi. − Kedves bók − ismerte el a huszonnégy esztendős hölgy, aki nem maradt érzéketlen a salzburgi ifjú különös vonzereje iránt. − Hajlandó volna elénekelni egy áriát,154 amelyet önnek írtam? − Nekem? Valóban nekem írta? − Csakis önnek. Drámai ária, egész kis történetet mond el, amely Cignasanti, a költő egyik szövegére épül. − Mesélje el − kérlelte Josepha Duschek érdeklődve. − A szép és őrülten szerelmes Androméda kedvese halálos sebet kap. Androméda először a világba kiáltja lázadását, kibírhatatlan fájdalmát, majd beletörődik sorsába, végül pedig derűsen várja, hogy a halálon túl csatlakozhasson szerelméhez. A prágai művésznő elismerően bólogatott, és megpróbálta magában elolvasni a kottát. − Egy kész opera! Kevés hangjegy, de annál nehezebb elénekelni! − Kérem, Josepha, váljon Andromédává: élje át egészen a szörnyű megpróbáltatást, zuhanjon kétségbeesésbe, majd találja meg a reményt, és lásson a látható mögé. Az ifjú hölgy megremegett. − Ön sokat kér tőlem! − Ám ön képes erre, ebben bizonyos vagyok! Hajlandó megpróbálni? Az énekesnő nem tudott ellenállni. Többszöri kísérletre, melyeket a szerző pontos instrukciói kísértek, Josepha Duschek valóban Andromédává vált. Stadler törte meg a varázst. − Késő van, szerelmesek, a barátaink már éhen halnak! Gyerünk, asztalhoz!

Salzburg, 1777. augusztus 1. − Ezt azért ne tedd − kérte fiát Leopold. − Colloredo nem hagy más választást. − Igyekszem rávenni, hogy ne legyen ennyire szigorú. Talán hajlandó lesz néhány hetet engedélyezni… − Ami nem elég, tudja apám nagyon jól. Egy ilyen utazás hónapokig tart, és a körülményektől függ, mikor jövünk haza. Következésképp ma eljuttatom a hercegérsekhez a lemondásomat. Leopold az ajkát harapdálta. Valószínűnek látszott, hogy Colloredo durván reagál majd. − Jól meggondoltad, Wolfgang? − Olyannyira, hogy már komponálni sem tudok itt! Ez a lemondás fel fog szabadítani. És el kell hagynom Salzburgot, mielőtt rosszra fordul az idő és az utak járhatatlanok lesznek. Leopold kifogyott az érvekből, így hát beleegyezett. Fia vagy kettétöri karrierjét, vagy új lendületet ad neki.

154

Ah! Lo previdi, K. 272.

153

Salzburg, 1777. augusztus 28. Leopold idegesen bontotta föl a hercegérsek levelét, és hangosan felolvasta a leglényegesebb mondatot: „Atya és fia, ahogy az Evangélium mondja, szabadon próbálhatnak szerencsét máshol.” − Remek! − kiáltotta Wolfgang − Édes apácskám, megyünk mind a ketten! Leopold borús arccal válaszolt. − Az utcára tettek mindkettőnket, mostantól nincs fizetésünk. Nannerl zeneóráiból nem tudjuk fenntartani ezt a háztartást. Ötvennyolc éves leszek novemberben, Wolfgang, nem nyugszom bele, hogy csak így kirakjanak az állásomból, oly sok évnyi jó és hűséges szolgálat után. Te fiatal vagy és kockáztathatsz, én nem. Leopold ostrom alá vette Colloredo hivatalát, és képes volt a megfelelő viselkedést tanúsítani. Ennek megfelelően néhány nap múltán újabb rendelet látott napvilágot: Leopold megtartotta posztját, a hercegérsek szolgálatában maradt. Fiát elbocsátották, mehetett, amerre látott. Wolfgang el volt ragadtatva új szabadságától, és úgy mondott köszönetet az égi hatalmaknak, hogy egy missa brevist155 és egy offertóriumot156 komponált, a Szent Szűznek szóló ajánlással. Mindkettőt a Szent Péter-templomban adták elő, nem pedig a székesegyházban, Colloredo felségterületén. A művekben népies hangot ütött meg, olykor szinte vígoperait, amely messze volt minden szenvelgő ájtatosságtól. A „Máriának, Isten anyjának” ajánlott graduáléban157 külön hangsúlyt adott az imának: „Oltalmazz engem életemben, védelmezz a halál végső percében.” A szöveg megzenésítése közben a fiatalembernek az az előérzete támadt, hogy a párizsi utazás fel fogja bolygatni oly nyugodt életét és súlyos megpróbáltatásoknak veti majd alá. De megesküdött, hogy nem hátrál meg.

155 156 157

K. 275. K. 277.

K. 273.

154

55 BERLIN, 1777. SZEPTEMBER

Friedrich von Köppen, noha elszomorította őt a testvérek lustasága és a lelkesedés hiánya az Afrikai Építészek rendjében, von Hymnennel együtt hasznukra fordította mindazt, amit Thamos felfedett számukra, valamint saját kutatásait is: ezekre alapozta Crata repoa, avagy Beavatás az egyiptomi papok ősi misztériumaiba címen megjelentetett művét. Ez mennydörgésként fogja felriasztani az álmos páholyokat, és emlékezetükbe idézi a beavatás valódi gyökereit, amelyekből ezentúl az ihletet kell meríteniük. A Menés fáraó által alapított titkos papság, a Crata repoa emelte az első szentélyt, ahonnan végül is az összes szabadkőműves-templom származott. Mihelyt Thamos belépett tágas irodájába, Friedrich von Köppen felállt. − Tetszett önnek a könyvem? − Újabb szakaszt jelent a Hagyomány felé vezető úton, de még számos további van előttünk. − A testvérek közösségét vajon nem fogja-e megrázni kissé? − Talán nem. − Az Egyiptomra való hivatkozás pedig alapvető! − E pillanatban a nagyurak éppen a szabadkőművesmozgalom fölötti hatalomért civakodnak, a szimbolika vajmi kevéssé érdekli őket. Von Köppen leült, s mintha hirtelen nagyon megöregedett volna. − A mi rendünk testvérei sem járnak sokat könyvtárba − ismerte el. − Az alkimista laboratóriumot úgyszólván csak amatőrök látogatják, a természettudományi részleg szunyókál. Pedig mennyi kísérletet végezhetnénk! Óriási felfedezések hajnalát éljük, amelyek teljesen megújítanák a szabadkőművességet, ám a többség a megszokottat és a kész igazságokat részesíti előnyben. − Ne csüggedjen. Az események folyását, mint mindig, ezúttal is egy maroknyi ember fogja megváltoztatni.

Salzburg, 1777. szeptember 23. − Okos dolog ez, drága férjem? − kérdezte Anna Maria. − Nem találtam jobb megoldást. Wolfgang huszonegy éves, de még mindig úgy viselkedik, mint egy gyerek. Figyelni kell rá, és meg kell óvni attól, hogy végzetes butaságokat csináljon. Nekem muszáj Salzburgban maradnom, de te menj a fiaddal. − Nemigen szeretem az utazásokat… − Tudom, kedves hitvesem − nagy megpróbáltatás számodra, amit tőled kívánok. De súlyos hiba volna magára hagyni Wolfgangot. Anna Maria − szokás szerint − beleegyezett. De a szíve szakadt meg, hogy itt kell hagynia Slazburgot és megszokott életét. − Menjetek Párizsba a lehető leghamarabb. Wolfgang szép sikereket fog aratni, zongoraművészként és komponistaként egyaránt. S mihelyt megcsinálta a szerencséjét, visszajöttök. − Hosszú idő lesz ez? − nyugtalankodott Anna Maria.

155

− Biztosan nem! Grimm bárónak és befolyásos kapcsolatainak hála, a fiunknak nem lesz nehéz előbbre jutnia. A hercegérsek pedig kénytelen lesz elismerni a tehetségét, és minden bizonnyal értékelni fogja, hogy Wolfgang hírneve Salzburgnak is dicsőséget hoz. Te csak arra figyelj, hogy Wolfgang ne költekezzen felelőtlenül és ne keveredjen bele mindenféle őrültségbe. A Leopold által félretett tartalékoknak és némi kölcsönnek köszönhetően, az utazás költségeit fedezni tudták − a többiről pedig majd a koncertbevételek gondoskodnak. Az új kalandot minden bizonnyal dicsőség és siker koronázza. Mihelyt Wolfgang és édesanyja beszálltak a kétlovas kocsiba, Nannerl hányni kezdett, Miss Pimperl pedig olyan erőteljes nyögdécselésbe kezdett, hogy a fiatalember kénytelen volt kedves ínyencségével vigasztalni az ebet: spanyol dohányt szagoltatott vele. Leopold elmorzsolt egy könnycseppet. Búcsú még sosem esett ennyire nehezükre. A nyomasztó nap estéjén Wolfgang ezt írta apjának: Semmi nem hiányzik, hacsak nem a kedves Papa. Mama és én arra kérjük, hogy legyen vidám és mindig jókedvű arra a gondolatra, hogy még ha H.C.158 mufti egy nagy barom is, Isten legalább együtt érző, irgalmas és jótékony.

MÜNCHEN, 1777. SZEPTEMBER 30. Az idő kegyes volt, a város kellemes, a szállás pedig, egy Albert nevű zenekedvelő − más néven „a tudós” − fogadója pedig barátságos. A fogadós egészen odavolt a gyönyörűségtől, hogy vendégül láthatja Wolfgangot és édesanyját. Az utazás tehát jól kezdődött. − Salzburg nem nekem való hely − vallotta be anyjának. − Miért nem szereted a mi kedves városunkat? − Fullasztó levegő, korlátolt zsarnok, középszerű muzsikusok. .. Egy ilyen nyomasztó helyen nem lehet kibontakozni. − Ne légy ilyen kritikus, fiam. És főképp, emlékezz apád tanácsaira, és tartsd tiszteletben a figyelmeztetéseit. Wolfgang újra elolvasta apja első, Münchenbe írt levelének leglényegesebb passzusát. Ne írj többet ilyen gonosz dolgokat a muftival kapcsolatban. Gondolj arra, hogy én itt vagyok, s egy ilyen levél esetleg elveszhet vagy mások kezébe kerülhet. − Felfogtad, fiam? Szegény apádat akár le is tartóztathatják és börtönbe vethetik! − Nem kellene ennyire szorongani. − Baromnak nevezni a hercegérseket súlyos hiba! A jövőben mérsékeld magad. Wolfgang azonban mókázó kedvében volt, s a dalocska, amit dudorászni kezdett, Colloredónak nem éppen a dicséretét zengte… − Éhen halok! Ebéd után elmegyek meglátogatni Seeau grófot. Talán megbíz valami érdekes munkával. Wolfgang arra gondolt, vajon Thamos mikor jelenik már meg újra. A gróf azonban sajnos nem szerepelt a fogadós vendégeinek listáján.

BÉCS, 1777. SZEPTEMBER 30. Ignaz von Born harmincöt éves korára − szándékán kívül − az osztrák főváros egyik legismertebb tudományos figurája lett. Mária Terézia igencsak meg volt elégedve azzal a szorgalommal és szaktudással, amellyel a ragyogó szakember a császári múzeum ásványtani 158

Hieronymus Colloredo.

156

részlegét újjászervezte. Born, akit lelkesített a posztjával járó munka, immár minden anyagi gondtól mentesült, és diszkréten látogathatta a bécsi szabadkőműves-páholyokat. Örömmel látta viszont Thamost, akit a ritka kövekkel zsúfolt irodájában fogadott. − Az Afrikai építészek rendjében végzett munka eredményeit hoztam el önnek: a tanulmány az ókori Egyiptom papjai által végzett misztériumokat tárgyalja. − Alig várom, hogy elmerülhessek a szövegben! − Ne számítson óriási meglepetésekre, hiszen ön már nagyon sok adatot ismer. Ez itt néhány továbbival szolgál. Thamos átadta Bornnak Thot könyve egy újabb fejezetét. A mineralógus, attól tartván, hogy Thamos hirtelen ismét a semmibe vész, nem is kérdezte, hány fejezetet tartalmaz összesen a könyv. − Van-e a rendnek jövője? − Alapítója, Friedrich von Köppen, ez ügyben inkább borúlátó, mindazonáltal nem tesz le a dologról. Találkozott ön értékes testvérekkel? − Első kutatásaim meglehetősen lehangolóak, s mivel a Páholyok rendőrségi megfigyelés alatt állnak, csak lassacskán haladhatok. − Van valaki, aki az összes információt koordinálja? − Erről nincs tudomásom. − Legyen továbbra is rendkívül óvatos − javasolta Thamos. − Amíg nem azonosítottuk az ellenfelet és nem mértük fel, milyen hatalommal bír, bármikor lecsaphat.

157

56 MÜNCHEN, 1777. SZEPTEMBER 30.

A müncheni zenei élet irányítója, Seeau gróf barátságosnak mondható fogadtatásban részesítette Wolfgangot. Közbenjárására a zeneszerző meghívást kapott III. Miksa választófejedelemhez, aki széles mosollyal üdvözölte vendégét. − Azt beszélik, végleg elhagyta Salzburgot. − Véglegesen, fenség. − S ugyan miért ez a súlyos döntés? Netán összeütközésbe került Colloredo hercegérsekkel? − Kértem az engedélyét, hogy elutazhassam, s ezt ő visszautasította. Így azután kénytelen voltam benyújtani neki lemondásomat. Salzburg nem nekem való hely, Münchennek dicsőségére válnék. − Ezt nem kétlem, Mozart, csakhogy ezzel nem megyünk semmire. Az udvarban nincs üresedés. Nézzen utána, hogy Seeau tud-e egy koncertet szervezni önnek. Örvendek, hogy viszontláthattam. Sok szerencsét. Miksa semmiképp sem bosszantaná azzal Colloredót, hogy szolgálatába fogad egy engedetlen muzsikust, akit a hercegérsek éppen elbocsátott. E világi nagyurak között illett betartani bizonyos szabályokat. Továbbá a választófejedelmet politikai ambíciói is arra kényszerítették, hogy jó viszonyban maradjon a szomszéd tartományok uraival. − Ez a fiatal Mozart kifejezetten kellemetlen figura lett. Szerencsére Seeau majd finoman kiadja az útját.

MÜNCHEN, 1777. OKTÓBER 10. Wolfgang, mint azt apjának is írta, csak akkor volt boldog, amikor komponált. Ez volt a szenvedélye és egyetlen öröme. Ezekben a napokban szembesült a külvilág kegyetlen valóságával, melynek nem ismerte a törvényeit. Menjen Itáliába, írjon ott új operát? Mivel ott már feledésbe merült, hatékony kapcsolatai sem voltak, ez feltehetőleg időpocsékolás volna. Maradjon Münchenben, adjon koncerteket a fogadós Albertnél, éldegéljen valami szerény jövedelemből? Ez sem valami nagyon lelkesítő. Sokkal jobb, ha évente ír négy operát, vígat is, komolyat is, és befészkeli magát az udvarba. Miksa azonban durván elutasította, Seeau gróf pedig kerülte, hogy választ adjon a kérdéseire. Apja a leveleiben egyre sürgette, hogy hagyják el Münchent, és folytassák útjukat Párizsba. Wolf gangot dühítette, hogy ilyen szánalmasan kudarcot vallottak a tervei, és elhatározta, hogy még egyszer utoljára felkeresi a távolságtartó és ravaszul mézesmázos Seeaut. − Német operáim tetszenének a münchenieknek, biztos vagyok benne! − Az elkövetkező évek műsorairól már döntöttünk. Egyébiránt sokan felemelték szavukat az efféle operastílus ellen, amely az olasz ízléshez szokott füleket méltán sérti. Fájdalom, München semmit nem tehet önért. Wolfgang gyors léptekkel hagyta el a palotát. Az étvágya is elment, nem tudott örülni a fogadós tálalta fogásoknak. − Az urak mindent elhisznek másoknak, sosem néznek utána maguk, hogy mi az igazság − mondta anyjának. − Továbbutazunk.

158

AUGSBURG, 1777. OKTÓBER 11. Wolfgang és édesanyja kora reggel útnak indultak Münchenből, s még aznap este megérkeztek Augsburgba, ahol a Bárányhoz címzett fogadóban szálltak meg. Az ifjú komponista mindjárt másnap elment a zongorakészítő mesterhez, Johann Andreas Steinhez. Valójában ez volt az egyetlen ok, amiért megálltak ebben a városkában, ahol a művészetnek egyébként nem volt nagy keletje. Itt lakott egyébként Wolfgang egyik unokatestvére, Maria-Anna Thekla, vagyis a „Bäsle” is, egy mulatságos és szertelen csitri, akivel Wolfgang a végletekig tudott mókázni minden elképzelhető és elképzelhetetlen dolgon, szavakat és kifejezéseket gyártani, olykor nem is a leggusztusosabb témákra. Ám még az igen ájtatos mamát is sikerült megnevettetniük a bolondozásukkal, mi több, Anna Maria is beszállt olykor a mókákba. Mihelyt belépett Stein műhelyébe, Wolfgang azonnal felfedezett egy fenséges hangszert, amelyet rögvest ki akart próbálni. A mester gyanakodva nézte a jövevényt, és elállta az útját. − Mit óhajt? − Kipróbálnám ezt a hangszert. − Amatőr vagy hivatásos? − Hm, hát… inkább hivatásos. − Mi a neve, uram? − Trazom.159 Stein a homlokát ráncolta. Egy ismeretlen ember. − Most fejeztem be ezt a zongorát, s igen sok munkaórámba került az elkészítése. Ha ön nem virtuóz játékos, nem fogja értékelni. − Megengedi, hogy játsszam rajta néhány hangot? A zongorakészítő ráállt − ebből az egyébként mindennapi megjelenésű fiatalemberből valami mágneses vonzerő áradt. Wolfgang rögtönözni kezdett. Egyszerű dallammal kezdte, azután díszítéseket rakott hozzá, majd olyan virtuóz szárnyalással végezte, hogy Steinnek elállt a lélegzete. Órákig elhallgatta volna ezt a zongoristát, aki olyasmit csalt elő a hangszerből, aminek létezéséről sejtelme sem volt. Amikor a fiatalember levette a kezét a billentyűkről, Stein a könnyeivel küszködött. − Mit is mondott, hogy hívják? − Trazom. − Hallottam egy salzburgi csodagyerekről, Wolfgang Mozartról, akiről a zenekedvelők azt állítják, nem veszítette el adottságait, amikor felnőtt. Ugyebár, ön az? Mozart urat van szerencsém üdvözölni? − Ha erősen ütöm le a billentyűt, akár rajtahagyom az ujjamat, akár nem, a hang ugyanolyan marad. Nem rezeg kellemetlenül, nem túl erős, de nem túl gyenge sem, és nem is hal el egészen, minden tökéletesen van kiegyensúlyozva. Egyszóval, Stein úr, a zongorája egyszerűen mesés! − Nem is talál ennél szilárdabbat! A zengőlapja sosem fog eltörni. És tudja, miért? Mert a fáját kitettem a napra, az esőre, a hóra, érte azt minden. Az előzőek mind megrepedtek, ez azonban az összes megpróbáltatást kiállta. Mivel pedig láttam, hogy jó erős, ragasztottam még rá kis fadarabokat, hogy még ellenállóbb legyen. És íme az eredmény! Páratlanul tiszta a hangzása, különösen az alsóbb oktávokban. Egyébként tovább akarom tökéletesíteni ezt a csodát: egy térddel működtethető pedált is akarok hozzá illeszteni. Óhajtja kipróbálni ezt a típust? 159

Mozart olykor visszafelé olvasott nevével mutatkozott be.

159

Wolfgang egy pillanatig sem habozott. Stein valóságos varázsló volt, aki páratlan minőségű hangszereket gyártott, a muzsika szolgálatára. Különleges kifejezőerő, hallatlan árnyalatgazdagság a régi csembalókhoz vagy közönséges fortepianókhoz képest. Wolfgang fülében egyszerre dallamok végtelen sora csendült, amelyek majd megénekeltetik ezeket a billentyűket. − Mennyiért árulja ezeket a remekműveket? − Legalább háromszáz forintért. − Sajnos nincs annyi pénzem, hogy megvásároljam. Majd talán egy napon… − Addig is, Mozart úr, már ma este a rendelkezésére bocsátok önnek egyet, ha hajlandó koncertet adni rajta.

160

57 AUGSBURG, 1777. OKTÓBER 12.

Wolfgang érezte, hogy a városka előkelőségei szórakozottan hallgatják a játékát. Ettől elkedvetlenedett, le is rövidítette a játékát. Mihelyt fölállt a zongora mellől, a polgármester fia megszólította. − Milyen szép kitüntetést visel, Mozart úr! Mi ez valójában, és kitől kapta? − A pápa őszentsége adta át nekem az Aranysarkantyú lovagrend keresztjét. Nemigen szoktam kitűzni. − Vajon mi az értéke? − Fogalmam sincs, uram. − Volna olyan szíves kölcsönadni nekem, hogy másolatot készíttessek róla? − Semmiképpen sem. − Milyen kellemetlen alak − panaszkodott az egyik agyon-púderozott vén polgárasszony. − A polgármesterünk fián sokkal jobban mutatna ez a csecsebecse. − Rajta, adja kölcsön a kis ékszert − erőszakoskodott a szemtelen fiatalember. − Nyugodjon meg, visszaadom! A közönség kuncogni kezdett Mozart rovására. − Milyen érdekes − állapította meg emez. − Úgy tűnik, nekem könnyebb kitüntetéseket kapni, mint önnek azzá válni, ami én vagyok, ha kétszer meghalna és egyszer újjászületne is. Esetleg megkínálhatom egy kis dohánnyal? Azzal a zongoraművész, végletekig feszült idegekkel, faképnél hagyta a bárgyú vénasszonyt és a felfújt pukkancsot.

AUGSBURG, 1777. OKTÓBER 22. Kezdeti csalódottságát legyőzve, Wolfgang máskor is adott koncertet Steinnél, bár igen csekély tiszteletdíjat kapott érte. E nyilvános fellépések mellett örömmel játszott orgonán és szívesen töltötte idejét tizenkilenc esztendős unokatestvérével, a „Báslével”, aki gyilkos iróniával gúnyolta ki az augsburgi notabilitásokat. − El sem tudom mondani, mennyire elegem van ezekből! − vallotta meg neki Mozart. − Annyira örülnék, ha olyan városban lehetnék, ahol igazi udvar van. Ma este játszom itt utoljára − elviselhetetlen volna tovább maradnom. Az átkozott városod ugyanolyan fojtogató, mint Salzburg. Az utolsó augsburgi fellépés csekély számú közönséget vonzott, és mindössze kilencven forint bevételt hozott. − Csak nem hagy el bennünket? − kérdezte aggodalmaskodva Stein. − Párizsba tartok. − Egy híres párizsi kritikus szállt meg nálunk az este. − Tudja a nevét? − Azt hiszem, Grimmnek hívták. Grimm, a Mozartok pártfogója, átutazott Augsburgon, és nem kereste föl Wolfgangot! Stein bizonyára rosszul emlékezett a névre. A báró nem viselkedett volna ilyen faragatlanul!

161

Nem jött álom az ifjú muzsikus szemére. Egyre csak Leopold intése járt a fejében: Tudod jól, nem vagyok sem tudálékos, sem bigott, álszent pedig még kevésbé. De nem utasíthatod el atyád kérését: ügyelj lelked üdvére. Wolfgangot bosszantotta a levél, s igen határozott hangnemben válaszolt: A papa. csak ne aggódjék. Folyamatosan Isten lebeg a szemem előtt. Érzem mindenhatóságát és félem a haragját; de érzem a teremtményei iránti szeretetét, könyörületet és irgalmát is: sosem hagyja el azokat, akik őt szolgálják. Ha minden az ő akarata szerint való, úgy az én akaratom is az. Így nem is lehetek más, mint boldog és elégedett. S valóban, boldog is volt, hogy elhagyhatta a barátságtalan Augsburgot, amelyről csak kellemetlen emlékeket vitt magával.

BÉCS, 1777. OKTÓBER Az osztrák főváros egyik koronaékszere a császári könyvtár volt, amely csodálatra késztette mindazokat, akiknek olyan szerencséjük volt, hogy ott dolgozhattak. A falakat teljesen beborították a könyvek, melyek végtelen sorait csak a porfírkőből készült impozáns oszlopok szakították meg. Az áhítatos, csaknem ünnepélyes hangulat igen alkalmas volt az elmélyült tanulásra. Az Európa minden részéből idesereglő tudós kutatók a tudás sokféle formáját magukba szívhatták itt. S a kiváló intézmény vezetőjének posztja az egyik legirigyeltebbnek számított. Így az egész udvar türelmetlenül várta, hogy megtudja az új vezető nevét, aki ezentúl a nagy tekintélyű intézmény ura lesz. Gottfried van Swieten báró, a negyvennégy esztendős, ragyogó diplomata kinevezése egyhangú támogatásra talált. Hét berlini év után tehát ez a művelt, intelligens férfi, Mária Terézia személyi orvosának fia megtelepedett Bécsben. Tágas szolgálati lakásban rendezkedett be, amely magán a könyvtáron belül, a díszteremmel azonos szinten volt található, s a Josephplatzra nézett. Itt fogadta Thamost, egyik első látogatóját. Az egyiptomi dicsérte a zöld alapon arabeszkes mintájú tapétával borított dolgozószoba esztétikus kialakítását. Van Swieten, aki időközben kissé elhízott, most aggodalmasnak tűnt. − Nagyszerű kinevezés, báró. − Nem is álmodhattam volna jobbat. Megfigyelésre kiválóan alkalmas, ugyanakkor éppen eléggé árnyékban van ahhoz, hogy minden tevékenységemet nyugodtan folytathassam. − Továbbra is kapcsolatban marad a berlini páholyokkal? − A berliniekkel és a többivel is. A legfőbb gondunk most a templomos Szigorú Engedelmesség jövője. Néhány bécsi szabadkőműves testvér dolgozik ennek a rítusnak a kifejlesztésén, de a folyamat elakadhat a belső széthúzás és a külső támadások miatt. Ez a légkör pedig aligha kedvez egy olyan páholy megszületésének, amelynek a Nagy Varázslót kell majd fogadnia. − Ezek valós nehézségek. Ugyanakkor egy rendkívül értékes testvér telepedett le mostanában Bécsben − mutatott rá Thamos. − Olyan szabadkőműveseket igyekszik maga köré gyűjteni, akik az igazi beavatást szeretnék felépíteni, amely az egyiptomi hagyományra támaszkodik. − Mi a neve? Thamos tekintete a szokásosnál még mélyebbre hatolt beszélgetőtársáéba. − Ha ezt most elárulom önnek, örökre összeköt minket ez a titok. − Nem vagyunk-e máris örök kötéssel összekötve, Théba gróf? − Ignaz von Bornról van szó.

162

− A híres mineralógusról, akit maga a császárné hívott Bécsbe! Teljes diszkréció mellett kell tevékenykednie. Hivatalos alkalmakkor nyilván találkozunk majd, de a valós köteléket csak ön ismeri majd. − Amelyet semmivé tehet egy negatív erő. − Mire gondol? − A titkosrendőrségre. A szabadkőműveseket listába vették, és kémkednek utánuk, nem igaz? − Többségük kétségkívül szerepel a titkosrendőrségi listákon. Hogy kémkednének utánuk, azt nem gondolnám. A császárné még nem ennyire bizalmatlan. − Nem túlságos optimizmus ez? − Vannak-e komoly jelek, amelyek az ellenkezőjére mutatnának? − Nem tudom, nincs-e közöttük egy, a homályban rejtőző szürke eminenciás, aki el van szánva arra, hogy szétverje a szabadkőművességet. Gottfried van Swieten nem rejtette véka alá kételyeit. − Egy szürke eminenciás a titkosrendőrség élén… Ez a császárné tudta nélkül aligha lehetséges. − És a császárné ugyan miért ellenezné ezt? − Nekem valószínűtlennek tűnik − persze távolról sem ismerem az udvar összes titkát. Nem fogom figyelmen kívül hagyni az ön feltevését − bár valószínűleg eltart egy ideig, míg ellenőrzöm őket, hiszen számos csapda leselkedik rám. Ha feltételezzük, hogy önnek igaza van, az azt jelenti, hogy a titkosrendőrség igen kiterjedt besúgói hálózattal rendelkezik, amelyet fel kellene mérnünk. Vajon elegendőek vagyunk-e, hogy egy ilyen mérvű fenyegetést kivédjünk? − Kezdjük azzal, hogy pontosan azonosítjuk a fenyegetést. A legyőzésére alkalmas fegyvert majd azután keressük meg. − Bármi legyen is ez a veszély, testvérem − rám számíthat.

163

58 MANNHEIM, 1777. NOVEMBER 4.

A nyomasztó augsburgi tartózkodás után Wolfgang újjáéledt. A pfalzi választófejedelem városában, Mannheimben a nagy tekintélyű és befolyásos Karl Theodor kitűnő muzsikusokból álló remek zenekart tartott fenn. A fiatalember október 30-án érkezett a városba, s már másnap csaknem mindegyikükkel találkozott, eltökélten arra, hogy meggyőzi őket tehetségéről. Azt képzelik ugyanis, hogy mivel kis növésű vagyok és fiatal, nem lehet bennem semmi, ami nagy és érett! Nos hát, majd megtudják hamarosan! − írta apjának. A negyvenhat esztendős, vidám természetű Christian Cannabich szárnyai alá vette Wolfgangot, és megkönnyítette feladatát. A szakmai kapcsolat hamarosan barátivá alakult, s a zeneszerző kimondhatatlanul örült, hogy német föld vagy talán egész Európa legjobb muzsikusaival zenélhet. Boldogsága tetőfokán levelet írt a Bäslének, amely tele volt malac alfertályi tréfával, azon a kódolt nyelven, amelyet a csintalan levelezőtárs nemcsak jól értett, de maga is kiválóan használt. Micsoda boldogság: nevetni és szabadon zenélni, távol Salzburgtól! Christian Cannabich visszatérítette Wolfgangot a valóságba. − Vedd föl a legszebb öltözékedet − várnak az udvarnál. Két udvari méltóság fogadta a salzburgi muzsikust: Savioli, a zenei intendáns, valamint a hivatalos gyóntató, a jezsuita Vogler atya, aki egyben a másodkarmester is volt. Egyik unalmasabb, mint a másik. Wolfgangot jeges arccal fogadták. − Salzburg csodálatos hely. Ugyan miért hagyta el? − kérdezte Savioli gróf. − Az utazás számomra tanulást jelent. A mannheimi zenekar például párját ritkítja, nemde? − Úgy mondják… De az állások be vannak töltve. Ám még ha felszabadulna is egy, azt csak a legjobb előadóval tölthetnénk be. − A képességeimért a kollégáim kezeskednek, gróf úr. De én komponista is vagyok, és szeretném a mannheimi udvarnak bemutatni a műveimet, amelyek el fogják bűvölni. − Óvatosan a bűvölettel − tanácsolta Vogler atya. − Az ördög is ilyen fondorlattal vezeti tévútra a lelkeket. Egyházi zenét komponált-e? − Igen, a salzburgi székesegyház és a Szent Péter-templom számára is, atyám. − Nos, reméljük, nem utánozza az olyan erkölcstelen, mondhatni feslett és elítélendő komponistákat, mint Johann Christian Bach? − Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, atyám, de nagyra becsülöm és csodálom őt. Amikor Londonban jártam, sokat segített nekem. A jezsuita nyíltan ellenséges pillantásokkal méregette Wolfgangot. − Nos, mit vár tőlünk pontosan? − kérdezte Savioli gróf élesen. − Holnapután játszani szeretnék az udvarnál Karl Theodor választófejedelem előtt, akit volt szerencsém megismerni tizenöt évvel ezelőtt. − Őfensége igen elfoglalt, és mi is. Visszavonulhat. Savioli és Vogler atya az első pillanattól kezdve utálták Mozartot. Igen megkönnyebbültek, amikor távozott. − Semmiképp sem kívánatos, hogy befészkelje magát Mannheimben − vélekedett a jezsuita.

164

− Egyetértek, csakhogy igen tehetséges − a zenekar tagjai áradoznak róla, s a dicséretek a választófejedelem fülébe jutottak. Amennyire művészetszerető, bizonyára elmegy a koncertjére. − Ez a Mozart egy vándorcigány! Vajon miért küldték el Colloredo udvarától? − Mert utazni vágyott, s mert a hercegérsek nem volt hajlandó fizetést adni egy távol lévő muzsikusnak, azt mondják. − Volt valami súlyosabb indok is? Egy kalandor, aki szereti Bach zenéjét, nyilván nem jó keresztény. Figyelmeztetnünk kellene a választófejedelmet. Isten ments, hogy hagyja magát behálózni!

BÉCS, 1777. NOVEMBER 4. A templomos páholyban160 megdöbbent testvérek gyülekeztek. Mivel tudták, hogy helyiségüket figyeli a rendőrség, egyik vezetőjük lakásán gyülekeztek, s jelen volt egy látogató is, Ignaz von Born testvér, aki komolyságával és természetes tekintélyével mindannyiukra mély benyomást tett. − Biztonságban vagyunk? − kérdezte a páholymester. − Egy külső tetőfedő161 figyelmeztetni fog, ha veszélyt észlel − válaszolta a rangidős. − Valóban ekkora a fenyegetés? − nyugtalankodott az egyik testvér. − Fenyegetni nem fenyegetnek, de teljesen lejáratnak minket! Egy áltemplomos ellopta a rituáléinkat, és már másolatban árulják őket! Szentségtörő kezekbe juthatnak, a rendőrségről nem is beszélve! − Ugyan mi van bennük, ami kompromittálna bennünket? − tette föl a kérdést a rangidős. − Sem a fennálló hatalmat, sem a jó erkölcsöt nem támadjuk. − Nem egy részletet félreértelmezhetnek − vélekedett a páholymester. − Például a templomosok szükséges bosszúját. Vajon a hatóságok nem látnak-e majd ebben az egyház és a királyok elleni felkelésre való buzdítást? Ezt a titkos terjesztést igazi erőszakos cselekménynek tartom. És sajnos a ez még mind semmi! Ez a gazember több testvérünk tagdíját is elsikkasztotta, akik most bepanaszolják a rendet gondatlanság és hitetlenség miatt! Egyesek igyekeztek kicsinyíteni ezeknek az eseményeknek a súlyát, mások egyenesen helyrehozhatatlan katasztrófáról beszéltek. Ignaz von Born csöndben figyelte őket, s megértette, hogy ez a páholy nem lesz alkalmas a Nagy Varázsló beavatására. Folytatnia kell a keresést.

BÉCS, 1777. NOVEMBER 5. − Ügyes! − mondta Joseph Anton „jobbkezének”, Geytrandnak. − Köszönöm, gróf úr. Nem mondom, magam is elégedett vagyok ezzel a szerény kis akcióval, amelynek eredménye minden várakozásomat fölülmúlta. A templomos Szigorú Engedelmesség olyan súlyos csapásokat szenvedett el Ausztriában, amelyekből nehéz lesz felépülnie. − Miközben egyre gyűlnek az adatok a dossziéinkban! A rituálék egyes mondatai azt bizonyítják, hogy a templomos rend igenis fenyeget, és feltett szándéka a fennálló társadalmi rend megdöntése. Sajnos egyelőre nincs a kezünkben egy manifesztum vagy egy megfelelő formájú hadüzenet. Úgyhogy többre van szükségem ahhoz, hogy lecsaphassak ezekre a páholyokra, és elérjem, hogy végleg megszüntessék őket. − Jó úton haladunk efelé − vélekedett Geytrand. 160

A Három Sas páholy. A régi páholyokban két szabadkőműves-mester töltötte be a belső, illetve a külső „tetőfedő” funkcióját. Az ő feladatuk volt, hogy a páholyt minden támadástól megvédjék. 161

165

− Hogyan sikerült az emberednek több páholyba is beépülni, ellopni a rituálékat és magával vinni a tagdíjakat? − Nem volt nagyon nehéz: ezek a szabadkőművesek sokkal naivabbak, mint hisszük. Sok köztük a fecsegő, és a titoktartás törvényét nemigen ismerik. − Adj neki rendes jutalmat, és tűnjön el. − Rendben lesz, gróf úr. Már tovább is állt Párizsba, többet nem fogunk hallani róla. Ami pedig a templomos Szigorú Engedelmesség bécsi páholyait illeti, az hamarosan szétesik.

166

59 MANNHEIM, 1777. NOVEMBER 6.

A nagy sikerű koncert után − melynek során az ifjú salzburgi komponista tehetsége lenyűgözte a mannheimi hallgatóságot − Karl Theodor választófejedelem üdvözölte Mozartot. A város vezetője különösen büszke volt arra, hogy egy valóságos kis Versailles-t hozott létre, ahol virágoztak a tudományos és művészeti akadémiák, hogy a fenséges könyvtárról se feledkezzünk meg. Karl Theodor, a művészek pártfogója meleg szavakat intézett Mozarthoz. − Eltelt tizenöt év, Mozart! Már nem csodagyerek, hanem ragyogó muzsikus. − Az ön zenekara kész csoda, fenség. Micsoda boldogság ilyen muzsikusokkal játszani! − Sokáig marad Mannheimben? − Tehetek egy bizalmas vallomást fenségednek? − Tegyen, Mozart, tegyen! − Szeretnék egy német operát komponálni, és itt előadni! − Szép terv, de nehezen kivitelezhető. Addig is, nemde, fellép még néhány koncertünkön? − Ezer örömmel! − Bemutatom önt néhány rokonomnak, akik különösen kedvesek számomra, s akiknek jó tanárra volna szükségük. − Felséged megtisztel. − Helyes, helyes! Használja ki, hogy Mannheimben van, szórakozzon jól, és részesítsen bennünket a tehetsége áldásaiban! Hamarosan találkozunk. Wolfgang utált tanítani. Csak az idejét pocsékolta azzal, ha többé vagy kevésbé tehetséges amatőröknek adott órákat. De ha nem megy másképp… A bátorító találkozás felvidította, s írt egy ragyogó zongoraszonátát,162 amelyet a Stein-féle új fortepianók által nyújtott technikai fejlődés is inspirált, valamint egy gáláns hangvételű ariettát,163 amely minden bizonnyal kivívta volna a jezsuita páter nemtetszését.

Mannheim, 1777. november 10. − Elegendő pénzt kaptál a koncertjeidért? − kérdezte Anna Maria a fiát. − Csak öt darab órát, mintha az életemet azzal töltenem, hogy nézegessem, mennyi az idő! Meghallgatnak, megtapsolnak, de nem fizetnek! A kis salzburgi elégedjen meg kis ajándékokkal? − Hogyan fogunk boldogulni? − nyugtalankodott Anna Maria, aki, távol otthonától, unatkozott kissé. − Mannheimben sok barátom van. Ők majd segítenek. − Igen, de azt vissza is kell majd fizetni! Nem kellene megfogadni apád tanácsát, és Párizsba indulni? − Ne aggódj, majd elmegyünk Franciaországba. De előbb minden lehetőséget ki akarok használni, amit Mannheim kínál. Egy német opera, el tudod képzelni? A választófejedelem nagyra becsül. Az ő segítségével sikerülni fog.

162 163

K. 309. Oiseaux, si tous les ans…, K. 307.

167

Anna Maria letett arról, hogy fiával vitázzon. Wolfgang lazított egyet − ismét augsburgi unokatestvérének írt: A rómaiak, seggem támaszi, valagtalanok − mindig is azok voltak és leendenek. Aminek sok értelme ugyan nem volt… Útban Christian Cannabishoz, Mozart végre találkozott lelki vezetőjével. − Hát már elfelejtett engem, Thamos? − Mannheimben sikeres vagy, ragyogó, vidám műveket írsz. − A zenekar egyszerűen mesés! Olyan hangzásokat hallok tőlük, amilyenekről nem is gondoltam, hogy lehetségesek. Micsoda ismeretlen tájakat fedezek föl! Én nem tudok költői módon írni, nem vagyok költő. Nem tudnám olyan művészien kezelni a formákat, hogy látható legyen a fény és árnyék játéka, nem vagyok festő. Az érzéseim és gondolataim kifejezésére nem tudok mozdulatokat és arcjátékot használni, nem vagyok táncos. De a hangok segítségével képes vagyok rá − muzsikus vagyok. − Mit remélsz Mannheimtől? − Udvari komponista kinevezést. − Vannak ellenségeid is… − A gróf és a plébános, tudom. Azt szeretnék, ha minél hamarabb továbbállnék! Csakhogy az uruk, Karl Theodor, becsül engem. A pártfogásáért cserébe zongoraleckéket kellene adnom a… „közeli ismerőseinek”, vagyis a szeretőinek és törvénytelen gyermekeinek. A választófejedelem egy vidám lókötő, aki megköti a maga üzleteit a keresztény erkölccsel. Ez nekem nem nagyon tetszik, de mindenki úgy él, ahogy neki tetszik. Én csak meg szeretnék élni valamiből és komponálni, a lehető legkevesebb kötöttséggel. Thatnos, Egyiptom királya… nem felejtem el! Ha Mannheim hajlandó egy német operát befogadni, ön elégedett lesz? − Kívánom, hogy megértsen ez a város.

Mannheim, 1777. november 11. Wolfgang azzal szórakozott, hogy néha orgonált az udvari kápolna orgonáján. Egy alkalommal a Kyrie alatt érkezett, s annak végét a megszokott módon, a hagyományoknak megfelelően eljátszotta. Amikor a pap rázendített a Glóriára, Mozart olyan meglepő kadenciába kezdett, hogy a hívek hátrafordultak, az orgona felé. Mivel végre felébredtek ájtatos kábultságukból, az orgonista jól megcsapkodta a billentyűket, a hallgatóság nagy megdöbbenésére. Wolfgang nem várta meg Vogler atya reakcióját, otthagyta a billentyűket, és elment ebédelni Cannabichékhoz. Amikor − igen későn − hazaérkezett, anyja komor képpel fogadta. − Apád kérte, hogy ügyeljek rád, Wolfgang, és attól tartok, hogy a viselkedésed nem éppen illik egy tisztességes és istenfélő fiúhoz. − Ne aggódj, mama, mindenféle rímeket gyártunk meg bolondozunk a fiúkkal-lányokkal, a tréfáink nem mindig teljesen illendőek, malackodunk is egy kicsit, de mindig csak gondolatban, sosem tettekben. − Nem vagy-e túlságosan közel a bűnhöz? − Ez mind csak játék, és annyira élvezem! − Na de mégis… Wolfgang átölelte anyját. − Továbbra is az a tisztességes és istenfélő fiú vagyok, aki tiszteli Istent és a szüleit.

Mannheim, 1777. november 22. Lezajlottak a Karl Theodor választófejedelem tiszteletére tartott zenei ünnepségek úgy, hogy Wolfgangnak semmi szerep nem jutott. A jezsuita és szövetségese, Savioli gróf

168

mégiscsak erősebbnek bizonyult, mint gondolta volna. Minden bizonnyal ők beszélték rá a választófejedelmet, hogy tartsa távol az ifjú salzburgit az ünnepségektől. Noha Wolfgangnak csak az óraadás maradt, nem adta föl a reményt, hogy végül célhoz ér; annál is inkább, mert Cannabich szerint azt beszélték, hogy Karl Theodor ki akarja nevezni Mozartot törvénytelen gyermekei tanítójává. Ily módon megvethetné a lábát az udvarban és volna ideje komponálni. Kis szerencsével tehát Mannheimben véget is érhet az utazás. Almaiban már hallotta csodás zenekarát, amint szimfóniáit, versenyműveit és azt az operát játssza, amely majd elterjeszti a Thamos, Egyiptom királya üzenetét.

169

60 MANNHEIM, 1777. NOVEMBER 29.

Még mindig nem értetted meg, hogy másnak is kell a fejedben lennie, mint bolond tréfáknak − írta Leopold. − Különben a mocsokban végzi az ember, egy fillér nélkül. Pénz nélkül pedig barátok sincsenek. Az utad célja, a szükséges cél az volt, ma is az és annak kell lennie, hogy állást találj, de legalábbis pénzt gyűjts. Wolfgang nem bírta tovább elviselni ezeket az igaztalan szemrehányásokat, és meg merte írni apjának, amit gondolt: Nem vagyok gondatlan. Csak fel vagyok készülve minden eshetőségre, ami lehetővé teszi, hogy várjak és mindent türelemmel elviseljek, amennyiben becsületem és a feddhetetlen Mozart név nem sérül. Esedezem, ne örüljön korán, de ne is bánkódjék: bárhogyan lesz is, jó lesz úgy. Mert a boldogság kizárólag attól függ, amit gondolunk róla. Anna Maria szomorú volt és magányos; jóformán sosem ment el otthonról és halálosan unatkozott. Fia gyakran egyedül hagyta, jobban szeretett a barátaival vacsorázni és bolondozni. Ezen az őszutón olyan hideg volt, hogy az asszony a tollat is alig bírta tartani, amivel férjének írt. Olykor éreztette ugyan, hogy bizonyos dolgok nyugtalanítják, de inkább nyugtatta férjét. Mivel Wolfgang tett néhány komoly lépést, most meg kellett várni, mit válaszol Karl Theodor, a választófejedelem.

Mannheim, 1777. december 9. A fejedelmi udvar akadémiájára164 hivatalos Wolfgang nem a zenére figyelt, hanem egyre csak Savioli grófot fixírozta. Mihelyt befejeződött a végeérhetetlennek tűnő estély, megszólította a grófot, aki nem ereszkedett odáig, hogy üdvözölje a salzburgi komponistát. − Válthatnék önnel néhány szót, gróf úr? − Fáradt vagyok. A titkárom majd ad önnek egy időpontot. − A titkára közölte velem, hogy ön néhány hétig el lesz foglalva,, és én már nem várhatok tovább. − Miért, mire vár, Mozart? − A választófejedelem válaszára! Alkalmaz-e engem az udvaránál, így vagy úgy? Savioli gróf lesújtó válasza így hangzott: − Bocsásson meg, sajnos, nem. Ezzel faképnél hagyta a kidobott muzsikust, és csatlakozott Vogler atyához, aki kissé távolabbról, gúnyos mosollyal nézte a jelenetet. Mindketten uruk parancsára cselekedtek, aki nem kívánt összeveszni Colloredo hercegérsekkel. Wolfgang Mozartnak tehát nem volt jövője Mannheimben.

Mannheim, 1777. december 10. − Nem adott állást, neked? − csodálkozott Cannabich. − Még a fattyai tanítójáét sem? − Még azt sem − hajtott le egy pohár bort Wolfgang. − Ennyit vártam egy ilyen kiábrándító válaszra! 164

Koncertjére.

170

− Ne törj le azért − a muzsikus barátaid segíteni fognak. Hol egyiknél, hol másiknál étkezhetsz, a zeneóráid pedig fedezik a szállásodat. Nem volna okos dolog télvíz idején útra kelni. Wolfgang tehát a kudarc ellenére sem csüggedt el. Imádott a mannheimi virtuóz muzsikusokkal zenélni. − Hagyjuk, hadd menjenek a dolgok a maguk útján! Mire jó a fölösleges tépelődés? Hiszen úgysem tudjuk, mi vár ránk, nem igaz? Es mégis tudjuk: az, amit Isten akar! Rajta, egy vidám allegrót! Cannabich megnyugodva töltötte újra barátja poharát, majd a két muzsikus rázendített egy vidám kánonra, amelyben jól kigúnyolták az ostobaságot és igazságtalanságot.

München, 1777. december Noha eszméik lassacskán elterjedtek az értelmiségi körökben, a Bajor Megvilágosodottak még mindig túlságosan kevesen voltak ahhoz, hogy a társadalom mélyreható megváltoztatásába foghassanak. A mozgalom vezetője, Adam Weishaupt szerint az egyetlen megoldás az lehet, hogy a szabadkőműves-csatornákat használják, különösen a templomos Szigorú Engedelmességét, amelynek hódító jellege igen tetszett neki. Az ingolstadti egyetem huszonkilenc esztendős, ragyogó jogásza párját ritkító dinamizmussal és meggyőző erővel rendelkezett. Hírnevének köszönhetően megnyíltak előtte egy müncheni templomos-páholy kapui, amely boldogan fogadott soraiba egy ilyen nagy formátumú elmét. Weishaupt beavatása után azonnal megkezdte reformmunkáját. Sok szabadkőműves, hacsak nem mindegyik, hitt Istenben, de nagyon kevesen kedvelték a jezsuitákat. A hitük pedig talán mégsem volt annyira erős, mint maguk gondolták. Mivel pedig szabadkőművessé válva megkapjuk a Fényt, nem kötelességünk-e ezt kifelé is sugározni úgy, hogy küzdünk a tévútra jutott vallás obskurantizmusával, melynek egyetlen célja, hogy elhomályosítsa az agyakat? A szabadkőművesség válhatna az új filozófia élharcosává, amely az ész elsőbbségét, a haladás szükségességét és az általános, mindenki számára hozzáférhető oktatást hirdetné. Weishaupt mondanivalóján csak néhány reakciós, minden változást ellenző testvér ütközött meg. A legtöbben figyelmesen hallgatták, és gyümölcsöző eszmecserékbe kezdtek. Weishaupt nem volt közömbös a rítus iránt: naiv vonásai és kiáltó hiányosságai ellenére valamiféle varázslat áradt belőle, amelyet a logika hiába próbált boncolgatni. A Bajor Megvilágosodottaknak szükségük volt a szabadkőművesekre − és viszont. Ha sikerül kölcsönösen behatolniuk egymásba, a két szervezet jól megerősíthetné egymást, és Weishaupt eszméi végül érvényre juthatnának.

Mannheim, 1777. december 25. Wolfgang füstölgött a holland Dejean miatt, aki lassan és keveset fizetett a fuvolanégyesért,165 amelyet az ifjú komponista nemrégiben fejezett be. Hamarosan elfelejtette azonban ezeket a kellemetlenségeket, amikor meglátogatta Mannheim egyik notabilitását, Theobald Marchandot. S micsoda meglepetés: ki mást talált ott, mint Théba grófját, nagy beszélgetésbe merülve egy feltűnően komoly képű, huszonkét esztendős fiatalemberrel.

165

K. 285.

171

Theobald Marchand, aki a mannheimi főpáholy alapítói kollégiumához tartozott, szívélyesen meginvitálta Mozartot egy pohár kitűnő fehérborra és a büfé csemegéire. Miközben többi vendégével foglalkozott, Thamos odalépett Mozarthoz. − Mozart úr, bemutatok önnek egy ragyogó diplomatát, Otto von Gemmingen bárót, akivel sokat beszélgettünk a Thamos, Egyiptom királyáról. Akárcsak ön és én, a báró is nagyon érdeklődik a fáraók civilizációja és a régi beavatások iránt. Ezért aztán mélyreható kutatásokat is folytat ezekben az igen bonyolult témákban. Az egyiptomi részéről egy ilyen ajánlás aranyat ért! Wolfgang azonnal nagy tiszteletet érzett Otto von Gemmingen iránt, akinek komolysága lenyűgözte. − Éppen egy szimbolikus drámán dolgozom, a címe Semiramis − mondta a fiatalember. − Hajlandó volna megzenésíteni? − Alig várom, hogy olvashassam a szövegét, és megteszek minden tőlem telhetőt. Íme, egy újabb nagyszabású, izgalmas terv! Hiába, Mannheim szerencsét hoz Wolfgangnak. − Sokáig marad még közöttünk? − Apám azt szeretné, ha Párizsban aratnék sikereket, de én nagyon jól érzem magam itt, és semmi kedvem elutazni. Otto von Gemmingen, aki Thamos szerint alkalmas a templom építésére, nyomban üzenetet küldött egy Párizsban szolgáló testvérnek, és felhívta a figyelmét Mozart esetleges érkezésére.

172

61 MANNHEIM, 1777. DECEMBER 30.

Christian Cannabich ezzel a hírrel ébresztette Wolfgangot: − Karl Theodor elutazott! Az ifjú muzsikus a szemét dörzsölte. − Elutazott, elutazott… hová? − III. Miksa meghalt. Mint a bajor trón valószínű örököse, Karl Theodor meg akarja hódítani Münchent. Súlyos problémáknak nézünk elébe. − Éspedig? − Ausztria és Poroszország össze fog veszni az utódláson. Ha a választófejedelmünk kudarcot vall és ha megmakacsolja magát, kitör a harc. Wolfgang nem ejtett könnyet III. Miksáért, Colloredo szövetségeséért. − Mannheim számára a fejedelem távozása katasztrófával egyenlő − folytatta Cannabich. − A művészeti élet meghal, a város közömbössé válik. A közeljövő igencsak borúsnak ígérkezik.

KIRCHHEIM-BOLAND, 1778. JANUÁR 23. Wolfgang Nassau-Weilburg hercegnőjénél adott koncertet Kirchheimbolandban. Nem egyedül utazott, hanem egy csinos, tizennyolc esztendős énekesnő, Aloysia Weber és apja, Franz Fridolin Weber társaságában. Franz Fridolin, miután elveszítette titkári állását a magisztrátuson, Mannheimben telepedett le, ahol az udvari színház másolójának és súgójának tisztét töltötte be, olykor énekelt is, viszonylag kicsi basszus hangjához való szerepeket. Negyvenöt évéhez képest már eléggé megviseltnek tűnt, de nagy bátorsággal nevelte három leányát. − Hajdanában a családom nemességet is kapott − idézte föl Fridolin. − Számos szerencsétlenség folytán azonban drága hitvesem, gyermekeim és jómagam immár szegény emberek vagyunk, s harcolunk a nehézségekkel. De jó és tisztességes németek maradtunk. − Büszke lehet magára, Weber úr. − Ön hány éves, fiatalember? − Huszonkettő leszek január huszonhetedikén. − Ez csodálatos − az egész élet ön előtt áll! A tehetségével sokra viszi még. − Alosyia leányáé pedig becses segítség lenne számomra. Hangja olyan tiszta és kifejező, hogy készülő operámban több áriát is írok számára. − Mikor fejezi be a darabot? − Ha nem kell Párizsba mennem, Bécsben megkomponálom, és legalább ezer forintot kapok majd érte. − Ezer forint! Szép summa… − Aloysia lesz a leghíresebb és legjobban fizetett a bécsi énekesek között! A tartózkodó, távolságtartó leány csak mosolygott Wolfgangra, aki majd/ felfalta a szemeivel. Bécs, opera, gazdagság… Wolfgang hinni akarta, hogy így lesz. Dicsőség és pénz híján hogyan is hódíthatná meg Aloysia szívét, akibe azonnal beleszeretett, mikor először meghallotta énekelni.

173

Új érzései teljesen eltöltötték, nem tudott uralkodni rajtuk. Wolfgang szüntelenül Fridolin Weber legidősebb lányára gondolt. Az apa szigorúsága és erkölcsi tartása tetszett neki: folytonosan felügyelte Aloysiát, és sehová sem engedte egyedül. A január 24-i koncert csekély bevételt hozott, Wolfgang ennek is a nagy részét Fridolinnak engedte át. Később további, jobban fizető fellépések is következtek, és a komponista mindig nagylelkűnek mutatkozott. A Mannheimben egyedül hagyott anyját feledve Mozart édes órákat töltött Aloysia és apja társaságában. Fridolin egyetlen alkalommal engedélyezte a fiataloknak, hogy a havas tájban kettesben sétálni menjenek, míg ő pipázik egyet a fogadóban. Wolfgang a terveiről beszélt, Aloysia a reményeiről, és jókat kacagtak együtt, felidézve egyes muzsikusok szokásait és mániáit. A tiszta kék égen lágy fényű téli nap ragyogott. − Aloysia… − Menjünk vissza a fogadóba, Mozart úr. Apámmal visszaindulunk Mannheimbe. − Megígéri, hogy újra találkozunk? − Örömmel énekelném valamelyik új kompozícióját. − Ez nagyon megtisztelő! Nem tudok betelni az énekével; egy ilyen kifejező hang, mint az öné, valóságos csoda. − Ez nagyon hízelgő, de nekem még sokat kell tanulnom ahhoz, hogy színpadra léphessek. − Hát akkor dolgozzunk együtt!

Mannheim, 1778. február 4. Wolfgang hazatértekor Serrariusnál, az udvari tanácsos-nál166 találta anyját, aki szállást ajánlott nekik cserébe azért, hogy Wolfgang zongorázni tanítsa menyét, Teréziát, akit „nimfának” becéztek. Anna Maria szemrehányásokkal fogadta: − Január tizenhetedike óta nem írtál apádnak. Ez az első alkalom, hogy ilyen sokáig nem adtál hírt magadról. − Te bizonyára helyettesítettél, mama. − Hol voltál az utóbbi napokban? − Egy nemes hölgynél adtam koncertet. − Egyedül? − Nem, egy énekesnővel. − Fiatal? − Elég fiatal. − Fiam, én… − Nyugodj meg, mama, én sosem utazgatnék szabados, erkölcstelen személyek társaságában, akiknek sem a viselkedését, sem a nézeteit nem becsülöm. − Hogy hívják? − Aloysia, és egy nagyon tisztességes ember, Fridolin Weber leánya, aki a mannheimi színház másolója. Családjukat több balszerencse érte, de példás méltósággal viselkednek. Micsoda öröm, hogy megismerhettem őket! Azonnal értesítem papát, mert nagyszerű tervünk van: koncertturnéra megyünk Itáliába! Aloysia primadonna lesz, én pedig újra kifényesítem a hírnevemet! − Nem túl hamar lelkesedsz, fiam? − Ha hallottad volna Aloysia hangját, egy pillanatra sem kételkednél a sikerben! Ilyen csodát még sosem hallottam! Az elragadtatott Wolfgang nyomban írásba foglalta álmait. 166

Bármilyen uralkodó udvarához tartozó.

174

A lesújtott és aggodalmaskodó Anna Maria titokban utóiratot biggyesztett a levélre, mielőtt postára adta volna: „Csak úgy lángol ezekért az emberekért.” Ösztönösen úgy érezte, „ezek az emberek” nem annyira tisztességesek, amilyeneknek mutatják magukat.

175

62 SCHLESWIG, 1778. FEBRUÁR

Braunschweig hercege már nem egyedül irányította a templomos rendet, mellette volt a Schleswig-Holstein hercegség kormányzója, Karl von Hesse is. Hesse, akit 1775-ben167 avattak be, azzal büszkélkedett, hogy több szabadkőműves-rítust is tanulmányozott, mielőtt a templomos rendhez csatlakozott volna, s szerinte ez az egyetlen olyan mind között, amely képes biztosítani a szabadkőművességnek azt a helyet, amelyet megérdemel. Az okkult tudományokban jártas Karl von Hesse egyik kastélyában maga köré gyűjtött egy egész sereg alkimistát, abban a reményben, hogy tanúja lehet a Nagy Mű megszületésének. E középszerű figurák kudarca egyáltalán nem törte le, tovább kereste a titkok titkát, a legfurcsább szerzeteket látogatta, s megpróbált a sarlatánok között igazi bölcsre találni. Ferdinand von Braunschweig és Karl von Hesse között hamarosan rendíthetetlen barátság alakult ki. Utóbbi nem áhítozott előbbi pozíciójára, akit méltónak tartott arra, előbbi pedig, az örök kíváncsi, szívesen hallgatta utóbbi tanácsait. − Együtt irányítjuk majd ezt a rendet − ígérte a herceg. − Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy fölöttünk pedig az Ismeretlen Felettesek uralkodnak. − Netán találkozott már egyikükkel? − kérdezte lenyűgözve Hesse. − Valóban, volt szerencsém egyikükhöz. Neki köszönhetjük, hogy a Szigorú Engedelmesség tovább haladhat az útján, nem kell félnie külső támadásoktól. A feladatunk az, hogy magát a rendet megerősítsük. − Elérkeztünk a történelem utolsó korszakához. A semmitől már csak a Messiás válthat meg bennünket. Az Úr kegyesen elküldi nekem fényes jeleit, s mindent, amit véghezviszek, ő diktál nekem, vagy azok a szellemek, akiket ő irányít. Induljunk együtt, testvérem, a szabadkőművesség igazi titkának felderítésére, felejtsük el a múlt dicsfényét és nosztalgiáit. Az Ismeretlen Felettesek megnyitják számunkra az utat, és lehetővé teszik, hogy Isten szolgálatára felépítsünk egy spiritualista rendet. Ferdinand von Braunschweiget elragadta új segítőtársának lelkesedése. Egy ilyen elkötelezett férfiú segítségével, akinek meggyőződése egyezik az övével, minden bizonnyal célhoz ér majd. Egyetlen részlet lehet talán zavaró: a Szigorú Engedelmesség templomos gyökerei és az a kifejezett szándéka, hogy helyreállítsa e régi lovagrend világi hatalmát. Vajon hány beavatott hisz még ebben a jövőben?

Mannheim, 1778. február 7. Wolfgang megpróbálta feltárni Leopoldnak (aki biztos volt abban, hogy fia nemcsak apaként, hanem legjobb és legbiztosabb barátjaként is tiszteli őt) nyiladozó érzéseit − bár azok erősségét nem árulta el. Nem vagyunk nemesek, előkelő születésűek, gazdag arisztokraták, hanem alacsony származásúak, közönségesek és szegények, így hát nincs is szükségünk gazdag asszonyra. A mi gazdagságunk velünk együtt hal meg, hiszen a fejünkben hordozzuk. Azt pedig nem lehet 167

Lovagi neve Carolus a Leone Resurgente

176

elvenni tőlünk, hacsak le nem vágják a fejünket, akkor pedig már végképp semmire sincs szükségünk! Én boldoggá akarok tenni egy asszonyt, nem pedig az ő költségén keresni a boldogságomat. Wolfgang számára a szerelemnek valódinak és ésszerűnek kellett lennie, mentesnek minden frivolitástól és olyan szélsőségektől, amelyek akadályoznák a derűs boldogságot. A férj hitvesének, akit magával egyenlőnek tekint, tiszteletet és hűséget fogad, mert az adott szót nem lehet visszavenni. Mozart számos mulatozó, cinikus salzburgi barátja egyáltalán nem osztotta ezeket az elveket, s ezeknek az ifjú kakasoknak a viselkedése rendkívüli módon bosszantotta őt. Sosem süllyedne odáig, hogy egy nőt pusztán megszerzendő tárgynak tekintsen.

Mannheim, 1778. február 19. Dejeannak − aki végre nagy nehezen fizetett − Wolfgang számos könnyed, rövid darabot szállított, egyebek közt egy fuvolanégyest168 és egy G-dúr fuvolaversenyt,169 amelynek csupagyengédség adagióját Aloysia bizonyára érteni fogja. Egy Esz-dúr Kyrie170 az egyetlen darabja egy Karl Theodornak szánt misének, melyet abban a reményben kezdett komponálni, hogy állást kaphat az udvari zenekarnál. A fejedelem azonban Münchenben maradt, hogy megpróbálja kibogozni azoknak a politikai intrikáknak a szálait, amelyek akadályozták hatalma kiterjesztését. Leopold levele úgy hatott rá, mintha fejbe verték volna. Ha továbbra is légvárakat építesz és csak jövendő tervek járnak a fejedben, el fogod hanyagolni mostani, nélkülözhetetlen dolgaidat. Tele van a fejed mindenfélével, ami alkalmatlanná tesz a jelenre. Mindenben túlzónak és zabolátlannak mutatkozol, és jó szíved teszi, hogy nem látsz hibát azokban, akik tömjéneznek téged. A te bölcsességeden múlik, hogy közönséges zenész válik-e belőled, akit elfelejt a világ, vagy híres karmester, akinek a neve fennmarad az utókor évkönyveiben. Majd’ megőrjítettél a terveddel! Menj Párizsba, és emelkedj a nagyok közé! Vagy Cézár, vagy semmi! Wolfgangot felkavarta a levél, s még aznap válaszolt. Hogyne, elismeri, mekkora áldozatokat hozott apja azért, hogy az ő pályáját egyengesse. Hiszen súlyos adósságokba verte magát azért, hogy ő Párizsba mehessen és ott fényes sikereket arasson. Párizs tehát, s nem Itália. Párizs az anyjával, nem Itália Aloysiával. Wolfgang megadta magát Leopold érveinek, és lemondott turnéterveiről. Mihelyt befejezte a levelet, erős láz lett úrrá rajta, és vacsora nélkül ágynak esett.

Bécs, 1778. február 21. − Beszéltem az ön szerepéről Gottfried van Swieten bárónak − árulta el Thamos Ignaz von Bornnak. − Az ő küldetése az, hogy megvédje a szabadkőműveseket azzal, hogy úgy tesz, mintha ellenezné őket. Ha elnyeri a hatóságok bizalmát, talán megtudhatja legveszélyesebb és leg-eltökéltebb ellenségeink nevét. Most tehát ismeri a titkát. − Az ajkamon pecsét − ígérte Ignaz von Born, akit meghatott, hogy az egyiptomi a bizalmába fogadta.

168

K. 285a és b K. 313 170 K. 322. 169

177

− Van Swieten tehát sosem találkozhat önnel egy hivatalos páholyban, mert azokat figyeli a rendőrség. − Majd szervezek itt-ott kutatói összejöveteleket azokkal a testvérekkel, akik valóban meg szeretnék élni a rituálékban érintett misztériumokat, és a Thot könyvé-nek elemei szerint fogunk építkezni. − Tobias von Gebler már nem lesz az építők között − mutatott rá az egyiptomi. − A Thamos, Egyiptom királya bukása után elvesztette hitét, s immár megelégszik azzal, hogy az ismeretlenségben él Berlinben, mást nem is vár a szabadkőművességtől, csak valami homályos filozófiát. − Sok testvér ugyanígy van ezzel − sajnálkozott Born. − Hol van most a Nagy Varázsló? − Mannheimben. Szerelmes lett, és szeretné feleségül venni szerelme tárgyát, egy énekesnőt. Apja viszont azt követeli, hogy menjen Párizsba. − Mit tanácsol neki? − Semmit − mondta Thamos. − E nehéz próbaévek alatt neki magának kell alakítania sorsát, másképpen később képtelen lenne megállni a helyét a beavatás próbatételeiben.

178

63 MANNHEIM, 1778. FEBRUÁR 23. Leopold újabb levele még tovább mélyítette a sebet. Emberek ezrei nem kaptak olyan hatalmas adományt az Istentől, mint te. Micsoda felelősség! Nem volna végtelenül nagy kár, ha egy ekkora lángész eltévesztené az utat? Rád több veszély leselkedik, mint a sokezernyi emberre, aki nem rendelkezik a te tehetségeddel, mert te sokkal inkább ki vagy téve egyrészt a támadásoknak, másrészt a hízelkedésnek. Kissé túl sok benned a gőg és a hiúság, meg aztán túlságosan közvetlen vagy az emberekkel, mindenkinek megnyitod a szíved. Colloredótól nem várok semmit. Tőled − mindent várok. Az időközben felépült Wolfgang nem volt hajlandó hitelt adni apja gyanújának. Becsülte a derék Fridolin Webert és szenvedélyesen szerette Aloysiát, bár nem merte neki bevallani. Ennyi hiba között, egyvalami biztosan megvan bennem: elhiszem, hogy azok a barátok, akik ismernek, ismernek. Mely esetben nincs is szükség sok beszédre. Ah! Ha nem ismernek, ugyan hol találnék elegendő szót arra, hogy felvilágosítsam őket? − írta apjának. Wolfgang nem szomorkodott, és el akart felejtkezni az elkerülhetetlen indulásról. Komponált négy hegedű-zongora szonátát,171 tele mulatságos, vidám és népszerű dialógussal, egy áriát az idős, korlátozott vokális adottságokkal bíró, de rokonszenves tenoristának, Raaffnak,172 egy másikat Augusta Wendling173 szopránénekesnőnek, amelyben megbélyegzi egy ifjú leány viselkedését „egy magányos, sötét erdőben”, valamint egy recitativót és áriát Aloysia számára,174 melynek szövege − nagyjából − így hangzik: „Nem tudom, honnan e gyengéd vágyakozás, ez az érzés, amely öntudatlanul eltölti szívem, s a reszketés, amely végigfut rajtam.” − Ezzel a darabbal biztosan nagy sikered lesz Itáliában − jósolta Wolfgang az ifjú hölgynek. − És veled mi lesz? − Nekem Párizsba kell mennem. Apám ezt kívánja. − De hiszen megígérted… − Engedelmeskednem kell, Aloysia. De mihelyt megvan a siker, amire számítunk, visszajövök. Gondolsz majd rám egy kicsit? − Hogyan is kételkedhetsz ebben?

Bécs, 1778. március 1. Gottfried van Swieten báró valóságos virtustáncot járt. A császári könyvtár vezetője ugyebár tudománnyal és kultúrával foglalkozik, nem pedig kémekkel meg rendőrséggel, így aztán, az udvari méltóságokkal folytatott beszélgetéseiben mindig csak utalásokat, célzásokat tett, s ha a legcsekélyebb akadályba ütközött, azonnal visszatért a nagy szerzők és a beszerzendő könyvek témáihoz. Munkája és vezetése a legnagyobb megelégedésére szolgált Mária Terézia anyacsászárnénak és II. József császárnak. Egy fogadás alkalmával van Swieten találkozott a bécsi rendőrfőnökkel, aki kedélyeskedő hangot ütött meg. − Gratulálok, igazgató úr! Az ön vezetése alatt híres könyvtárunk egyre gyarapszik és erősíti szép fővárosunk kulturális tekintélyét. Szerencse, hogy mi csak az ártalmas gondolatokat üldözzük, amelyek önnél bizonyára sosem nyernek polgárjogot. 171

K. 301, 302, 303, 305. K. 295. 173 K. 308. 174 K. 294. 172

179

− Netán a francia filozófiára gondol? − Pontosan! Félelmetes járvány, amelynek gennyes keléseit ki kell égetnünk magunkból − például a szabadkőművességet. .. − Veszélyes szekta, az a véleményem. − Egyetértek, báró úr. − Remélem, ön minden óvintézkedést megtesz. − Bizonyos lehet benne. − Ilyen hozzáértő szakember esetében hogyan is ne lennék? A rendőrfőnök lehalkította a hangját. − A dologgal nem én foglalkozom. Maga a császárné foglalkozik vele, személyesen. Jobb garanciát nem is találhatnánk. Van Swieten beleegyezően bólintott. Mária Terézia nyilvánvalóan egy párhuzamos szolgálatot is megszervezett a szabadkőművesek megfigyelésére. Ám erről lehetetlen lett volna további részleteket megtudni a rendőrfőnöktől úgy, hogy gyanút ne ébresszen benne. Vajon ki vezeti ezt a szolgálatot, milyen eszközökkel rendelkezik, meddig szándékozik elmenni? Ezekre a kulcsfontosságú kérdésekre nem lesz könnyű válaszolni. A legcsekélyebb hibás lépés esetén Gottfried van Swieten kegyvesztett lenne és azonnal elmozdítanák a posztjáról.

Mannheim, 1778. március 13. Wolfgang sűrű napnak nézett elébe − izgalmasnak s egyben szívszorítónak is ígérkezett. Délelőtt adott egy utolsó zongoraleckét Thérèse Pierronnak, a „nimfának”, Serrarius udvari tanácsos menyének. Mivel egy ideje a tanácsos vendégszeretetét élvezhették, Mozart búcsúajándékként egy hegedű-zongora szonátával175 lepte meg. Mialatt anyja − aki boldog volt, hogy Wolfgang végre engedelmeskedik apjának − a csomagolást fejezte be, Wolfgang Otto von Gemmingennnel beszélgetett. A fiatal szabadkőműves testvér előző este Thamosszal együtt részt vett egy ülésen. − Báró, hozzáfogtam az ön Semiramis-ának megzenésítéséhez. − Ez nagyszerű hír, Mozart úr! − Sajnos most el kell hagynom Mannheimet, Párizsba megyek. Mivel nem tudom, milyen feladatok várnak ott rám, azt sem mondhatom meg pontosan, mikor készülhetek el a munkával, és ezt nagyon sajnálom. − Nagyon is megértem, és nagyra becsülöm az őszinteségét. Ha olyan alkotóval dolgozhat az ember, mint ön, már hogyan is lehetnék türelmetlen? Van egy kitűnő barátom Párizsban, a pfalzi fejedelemség követe. Megkérem majd, hogy legyen az ön segítségére, már amennyire szerény lehetőségei megengedik. − Nagy kiváltságban részesít, báró. − Megérdemli, Mozart úr, hiszen ön nem mindennapi ember. Nem akarom elkedvetleníteni, de a franciákkal kapcsolatban ne legyenek illúziói. Szeszélyes és nagyképű emberek, akik azt hiszik, mindenben nekik van igazuk, és a földkerekség minden népénél felsőbbrendűnek tartják magukat. A párizsi muzsikusok általában nem fogadják jó szívvel a külhonit − eleve képtelennek tartják arra, hogy az ő zsenijükhöz alkalmazkodjék és beleüljék valamelyik skatulyájukba. Ezzel együtt − szerencsét kívánok önnek. Wolfgang ezután Weberéket látogatta meg.

175

K. 296.

180

Aloysia éppen azt az áriát gyakorolta, amelyet Wolfgang az ő számára komponált. Tökéletesen, visszafogott érzelmekkel tolmácsolta a darabot, minden viharos túl-áradástól mentesen. − El kell mennem − közölte Wolfgang szomorúan az apával és leányával. − És mikor tér vissza Mannheimbe? − kérdezte Fridolin Weber. − A lehető leghamarabb. Bosszant, hogy el kell utaznom. − De hát nem hozza-e meg a jól megérdemelt dicsőséget? − Apám kívánságára megyek. − Ebből is látszik, hogy jó, engedelmes fia apjának. Leányom és jómagam nagy reményekkel tekintünk önre. Térjen vissza gazdagon és híresen, Wolfgang. − Ígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek. − A franciák leborulnak majd ön előtt, ebben biztos vagyok! − Engedelmével, én nem vagyok ennyire optimista. − Ugyan, Wolfgang! Bízzon magában, és minden jól fog menni. Hadd adjak egy ajándékot, amely elszórakoztatja majd az úton. Fridolin Weber Moliére színdarabjainak német kiadásával ajándékozta meg az ifjú muzsikust. Mozart belelapozott, és figyelmét megragadta a Don Juan című darab. Ez a történet már bejárta Európát. − Köszönöm, Weber úr. Ezeken az oldalakon talán találok egy új operához való témát.

181

64 PÁRIZS, 1778. MÁRCIUS 23., DÉLUTÁN 4 ÓRA

− Az életben nem unatkoztam ennyit − vallotta meg Wolf-gang anyjának, amikor kilenc nap után végre megérkeztek Párizsba. Anna Mariát nemigen érdekelték fia művei, nem nézte jó szemmel Wolfgang Weberékkel kapcsolatos viselkedését, és egyre csak azt ismételgette, milyen rossz neki távol lenni kedves Salzburgjától. Szállásuk, egy sötét kis szoba, amelyben még egy zongora sem fért el, nem is tudta jó kedvre deríteni őket. − Itt nem lehet dolgozni − állapította meg a muzsikus. − Ha folyton elmászkálsz, nekem nincs kivel beszélgetnem. Egy szót sem értek ebből a sipító karattyolásból, és a párizsiak nem barátságosak. − A lehető leghamarabb találkoznom kell néhány emberrel és munkát kell találnom. Rendezkedj be, amennyire lehet. Wolfgangot már 24-én fogadta Grimm báró és madame d’Épinay, hála Leopold idejekorán elküldött leveleinek. − Örvendek, hogy találkozhatom egy ragyogó osztrák zeneszerzővel − mondta a hölgy, miközben tetőtől talpig végigmérte ezt a közepes termetű, vékonyka, sápadt fiatalembert, világos, vékony szálú hajával, erős, hosszú orrával és élénk, kissé kidülledő szemeivel. − Nem osztrák vagyok, hanem német − helyesbített Wolfgang. − Atyja nagy reményeket táplál önnel kapcsolatban − vágott közbe Grimm. − Csakhogy Párizs nem ismeri az ön salzburgi műveit, és egyáltalán − új műveket vár. − Tudna nekem segíteni? − Barátaim, Jean Le Gros, a Concerts Spirituels igazgatója, és Nővérre, az Opera balettmestere különféle ajánlatokkal várják önt. De figyelmeztetem, durva a verseny, és nem lesz egyszerű érvényesülnie. A legjobban úgy biztosíthatná a megélhetését, ha órákat adna ambiciózus amatőröknek. Madame d’Épinay és Guisnes herceg szerez önnek tanítványokat. Mihelyt Mozart kitette a lábát, Grimm megvető grimaszt vágott. − Csodagyerekként érdekelt engem. De ma már… Az efféle muzsikusból rengeteg szaladgál! − Én meghatónak találom, amilyen félszeg, félénk és ideges − vallotta meg madame d’Épinay. − Hát csak szórakozzon, kedves barátném, ha kedve tartja, de ne fecsérelje az idejét. Higyjen nekem, hiszen az ítéletemet mindenki tévedhetetlennek tartja: ennek a kis németnek semmi jövője…

Párizs, 1778. március 25. A pfalzi választófejedelem párizsi követe, Sickingen gróf melegen fogadta Mozartot. A zeneszerető és szabadkőműves miniszter újra elolvasta páhólytestvére, Otto von Gemmingen levelét, amelyben az figyelmébe ajánlja a salzburgi komponistát. − Beszéljünk előbb a szállásáról. Meg van vele elégedve? − A legkevésbé sem − panaszolta Wolfgang. − Anyám és én nem rendelkezünk nagy vagyonnal.

182

− Nos, beköltöznek a Quatre Fils Aymon Szállodába, a Gros-Chenet utcába. És vannak jó kapcsolatai francia kollégákkal? − Találkoztam Grimm báróval. O Le Gros-hoz és Noverre-hez irányított. Sickingen nem palástolta érzelmeit. − Utálom ezt a Grimmet. Nagyképű, hencegő, csalárd, önző… és a barátai sem jobbak! De ők tartják kezükben a párizsi zenei életet, nélkülük semmire sem mehet az ember. Mivel úgy gondolják, ők a legjobbak a világon, nem látják szívesen az idegeneket. Bocsássa meg az őszinteségemet, de nincs jogom hozzá, hogy illúziókba ringassam. − Inkább apám ringatja magát illúziókban, én nem − jegyezte meg Wolfgang. − Az ajtóm mindig nyitva lesz ön előtt − ígérte a gróf. − Ha komoly nehézségekbe ütközik, feltétlenül értesítsen. Említést teszek ügyéről azoknál a művészeknél, akiket ismerek, de a siker érdekében nem kerülheti ki Le Gros-t. Wolfgang, félúton remény és csüggedés közt, hazament búskomor anyjához. Sickingen gróf benyitott a kis szalonba, ahol Thamos ült. − Hallotta a beszélgetésünket, testvérem? − Minden egyes szavát. − Attól félek, pártfogoltja nincsen felvértezve ahhoz, hogy szembeszálljon ezzel a kegyetlen várossal. − Minden város ilyen − vélte az egyiptomi −, s jellemének fejlődése megköveteli azokat a félelmetes próbatételeket, amelyek rá várnak. − S ha nem állja ki a próbákat? − Akkor tévedtem.

PÁRIZS, 1778. ÁPRILIS 5. Leopold biztosan elégedett lesz: fia párizsi tartózkodása elég jól alakult. Rengeteget dolgozott − egy fuvolára és hárfára írt versenyművet, egy sinfonia concertantét, tervezett egy operát Nagy Sándor és Roxane szerelméről, lekörmölt néhány kórust Holzbauer Misereréjébe, hogy jobban megfeleljen a párizsi ízlésnek, legfőképpen pedig tanított. − Elégedett vagy? − kérdezte Anna Maria, aki nem győzött panaszkodni egyedüllétére. − Utálok órákat adni. Nem szabadna, de nem is tudom ilyen módon eltemetni a zeneszerzői tehetséget, amellyel Isten megáldott. Számomra elviselhetetlen ez a párizsi „galantéria”, ez az álszent külszín, amely ingatag erkölcsöket takar. − Apád sosem téved, Wolfgang. Azért vagyunk itt, mert az a javadra válik. A fiatalember öltözködött. − Megint elmész? − Muszáj villognom Le Gros-nál, ő a párizsi zenei élet kulcsembere. − Biztosan szívesebben mulatnál Weberéknél… Wolfgang nem válaszolt. Elment a Concerts Spirituels gazdájához, akinél válogatott társaság előtt kellett megmutatnia tehetségét. Improvizált, mégpedig ragyogóan, egy divatos itáliai „mester”, Cambini stílusában, akinek a műveit igencsak közepesnek találta. Miközben rávilágított a szerző trükkjeire és fogásaira, szája körül mosoly játszadozott. A gúnyos és ötletes „Cambini stílusában” végén felcsattant a taps. A hallgatóságban egyvalaki volt láthatóan kevésbé lelkes: maga Cambini, akinek jelenlétére nem figyelmeztették Wolfgangot. A szerző dúlva-fúlva vonta félre Le Gros-t. − Ez a középszerű kis német nevetségessé tett! Ha ön a barátom, eltöri a gerincét. Egy tehetségtelen senki ne gúnyolódhasson egy jelentős szerzőn, akit egész Párizs elismer! − Ne aggódjék, Mozart megfizet az arcátlanságáért.

183

Párizs, 1778. április 9. Párizsban egyre többet hallatott magáról a negyvennégy esztendős zeneszerző, Franc,oisJoseph Gossec. Szabadkőműves volt, de kiábrándult a páholyok langyos politikai hozzáállásából, amelyek szerinte nem haladtak elég eltökélten a társadalom alapvető megújításának útján. 1770-ben megalapította a Concerts des Amateurs-t, amelynek számos szabadkőműves testvér is tagja volt. A muzsikáláson túl itt szabadon kifejezhették eszményeiket is. Mozartot is megpróbálta beszervezni, amikor találkoztak. − Azt mondják, Salzburgból jön. − Valóban. − Mi történik arrafelé? − Colloredo hercegérsek kormányoz, és a muzsikusai meghajolnak az akarata előtt. − Ez elviselhetetlen lehet, nemde, kedves kolléga? − Ezért vagyok Párizsban. − Kitűnő lépés! Franciaország hamarosan a szabadság és egyenlőség országa lesz, mert le fogja rázni magáról az igát−, − Én nem vágyom ilyen sokra − szögezte le Wolfgang. − Egy ragyogó udvart szeretnék találni, intelligens főurakkal, akik nem akadályoznának a zenei kifejezésben. − Ne elégedjen meg ennyivel! Kövessük Rousseau-t, Diderot-t, Voltaire-t: „fojtsuk meg az utolsó papot az utolsó király beleivel”! Mozartot ettől a programtól elborzadt. − Nem gondolja, hogy az erőszak a legrosszabb megoldás? − A cél szentesíti az eszközt. Szét kell törni az egyház igáját, meg kell dönteni a zsarnokok trónját. Előbb-utóbb egész Európa meg fog érteni minket. − Nos, uram, én leszek a kivétel. Wolfgang nem szándékozott találkozni se Rousseau-val, se Völtaire-rel, se a tanítványaival. Ezeknek a forradalmároknak az eszméi nem érdekelték. Gossec vállat vont. Jó, akkor nem segít ennek a kis reakciós németnek, aki Párizs meghódítására törekszik.

Párizs, 1778. április 20. Thamos egyre elégedetlenebb lett, ahogy végiglátogatta a francia főváros páholyait. Mindenütt sokat ettek-ittak, fecsegtek, de ritkán foglalkoztak a beavatási rituálék jelentésének megfejtésével. Az enciklopédisták és a racionalisták eszméi − melyeket hol bíráltak, hol magasztaltak − még a nemesség köreiben is egyre jobban elterjedtek. Az egyiptomi részt vállalt az Igazság Barátai nevű Philaletos-követő páholy munkájában.176 1775-től kezdve gazdag gyűjteményt hoztak létre a szabadkőművességgel kapcsolatos művekből, és nem vetették meg az alkímia és a mágia tanulmányozását. Mégis, az egész valahogy furcsán összefüggéstelen maradt, s inkább egyfajta kíváncsiság volt, mintsem valóságos lelki-szellemi kutatómunka. Thamos megpróbálta irányítgatni őket, különösebb remény nélkül és csak apró lépésekkel − tudta, hogy ez a keret nem fog megfelelni a Nagy Varázslónak, aki magától visszautasította a Gossec által megtestesített forradalmi irányvonalat.

176

Ez a páholy csaknem független renddé vált, mely különféle rendszerekből építette föl sajátját: a „kis szabadkőművesség” hat fokozatból, a „nagy szabadkőművesség” szintén hat fokozatból állt.

184

PÁRIZS, 1778. ÁPRILIS VÉGE A nyomasztó zongoraleckék ellenére Wolfgang kicsit vidámabb lett − Aloysiára gondolt, és találkozott Párizsba látogató német muzsikusokkal. A fuvolára és hárfára írt versenyműve177 elnyerte Guisnes hercegnek és leányának tetszését. A finom és elegáns darabbal bebizonyította a franciáknak, hogy a német zenéből sem hiányzik a költészet. Gondolatainak gazdagságát azonban sokkal inkább egy másik, a mannheimi barátai számára írt kompozíciójában tudta igazán kifejezni. A szokatlan méretű, klarinétra, oboára, kürtre és fagottra írt sinfonia concertantéja178 egyszerre sugároz optimista akaraterőt és olyan mélységes komolyságot, hogy a hallgató leginkább egy kivételes érettségű szerzőnek tulajdonítaná a darabot. A mű komponálása közben Mozart is érezte, hogy immár hangot váltott. És lám, most mégis itt járkál föl-alá La Gros előszobájában és várja, hogy ez az igen gyatrácska tehetség kegyeskedjék fogadni. Végre-valahára kinyílt a dolgozószoba ajtaja. − Jöjjön, Mozart. Nos, jókat hallok az ön fuvola-hárfa versenyművéről. Ez a stílus tetszik az én közönségemnek. − Tehát előadják a sinfonia concertantémat a Concerts Spirituels keretében? − Nocsak, milyen türelmetlen! A műsoraim összeállításában igen gondosan kell eljárnom, nem kockáztathatom a közönség nemtetszését vagy a színvonal csökkenését. Grimm báró árgus szemmel figyeli a koncertjeinket, és ön is tudja, milyen fontos az ő véleménye. Egyetlen rossz kritika romlásba dönthet minket. − Netán nem tetszik önnek a sinfoniám? − Nos, először is túlságosan hosszú. Másodszor, ebben az új, a párizsi ízlés számára kissé szokatlan műfajban túlságosan modern is. − Vagyis… nem hajlandó felvenni a műsorába? − Részletesen tanulmányozni fogom, mielőtt kialakítanám a véleményemet. Addig is mindenesetre folytassa a zongoraleckéket. Madame d7Épinay szerint a tanítványai el vannak ragadtatva öntől. Wolfgang számára ebben a pillanatban vált világossá, hogy Párizs mindig ellenségesen fog viszonyulni hozzá. Le Gros mögött mindig lesz még valaki, aki hasonlatos hozzá, a mögött meg még valaki, és így a végtelenségig. Ez a föld nem az övé, ez az ég eltaszítja, ennek a hiú, önmagába zárt világnak a mentalitása csak undort váltott ki belőle. Noha anyja napról napra jobban unatkozott ebben a városban, amelyhez a salzburgi asszony nem tudott hozzászokni, Wolfgang nem ment haza. Nehezére esett anyja szemrehányásait és vádaskodásait hallgatnia. Csak mannheimi barátainak köszönhette, hogy nem omlott össze. Ezen az estén bőven fog folyni az egyetlen fenntartás nélkül magasztalható francia termék − a bor.

177

K. 299.

178

K. 297b.

185

66 HERMANNSSTADT, 1778. MÁJUS 1.

A magyar szabadkőművesek179 szeme igencsak elkerekedett, amikor Alexander Murusi herceg kiteregette előttük azt a térképet, amelyen a templomos rend magyarországi, erdélyi és szlavóniai birtokai voltak megjelölve. − Testvéreim, ébredjetek tudatára elődeink és példaképeink ragyogó sikereinek! Dúsgazdagok voltak, ők uralkodtak egész Európán, ők diktáltak az összes uralkodónak. A Szigorú Engedelmesség nem korlátozódik valami elvont elméletre, hanem hangosan és magabiztosan hirdeti: méltók vagyunk egy ilyen példaképhez. − Mit javasol nekünk? − kérdezte egy hetven év körüli öregúr kissé nyugtalanul. − Ne maradjunk passzívak, ne vessük alá magunkat a középszer diktátumának. A javaslatom a következő: gyűjtsünk össze annyi pénzt, hogy felállíthassunk egy templomos hadsereget, amely elindulhatna a területei visszahódítására. A fecsegés mit sem ér, cselekedni kell. Ébresszük föl álmukból a Szigorú Engedelmesség összes páholyát, rángassuk ki őket kábultságukból, öltsük fel újra csuhánkat és fegyverzetünket, és legyünk újra Isten harcosai! Ferdinand von Braunschweig főmester halálsápadtan emelkedett szólásra. A hírhozói tehát nem hazudtak: a mozgalom valóban veszélyes vizekre sodródhat. − Megértem Murusi herceg lelkesedését, de emlékeztetnem kell rá, hogy rítusaink lényege allegorikus jellegű. Természetesen nosztalgiával gondolunk vissza a Templomos Rend nagy napjaira, de minden korszak saját maga alakítja ki a szellemét. A keresztes hadjáratok ideje lejárt. A herceg tiltakozott. − Nagytiszteletű nagymester, nem a templomosok feltámadását ígérte-e nekünk? − Csakis szellemi vonatkozásban, testvérem, nem erőszakos, háborús módon. Hirdessük a hajdani templomos lovagok szellemi üzenetét, ne pedig a fegyverek csörgését. Murusi csalódott, a testvérek többsége megkönnyebbült. Braunschweig hercegének sikerült megelőznie egy katasztrófát.

Párizs, 1778. május 1. Chabot hercegné palotája felé tartva Wolfgangban sötét gondolatok kavarogtak. Ezek az idióta franciák még mindig hétéves gyereknek tartják és úgy kezelik, mint valami másodrangú, jövőtlen senkit. Tökéletesen fölösleges itt operáról álmodozni. Még ha netán sikeres lenne is, neki semmi anyagi haszna nem származna belőle, mivel ebben az országban olyan magasak az adók, hogy az megbénítja a művészi alkotókedvet. Állandóan befolyásos embereknél vizitelt, hogy eladja magát, s ez kimerítette. Kocsit nem bérelhetett ezekre a távolságokra, mert csillagászati összegeket kértek érte, így gyalogosan kellett rónia a piszkos, sáros utcákat. Párizst két szóval lehetett jellemezni: mondhatatlan mocsok. Valahányszor Wolfgang koncertet adott a szórakozásra vágyó arisztokratáknak, mindig ilyen hangokat hallott: „Csodálatos! felfoghatatlan! fantasztikus!” Am másnapra már

179

A Három Vízirózsa páholy tagjai.

186

mindenki feledte a nevét. A franciák viselkedése a durvasággal volt határos, és álszentségben művészi tökélyre emelkedtek. Grimm báró gyorsan felejthető zseniket szerződtetett, nem foglalkozott Mozarttal, ezzel a kis némettel, aki csak téblábolt ebben a nagyvárosban, melynek titkát sosem fogja megérteni. Télies tavasz volt, borús, nyomasztó nap. Amikor Wolfgang megérkezett a hercegné rezidenciájához, egy inas betessékelte a jéghideg szalonba, ahol kihűlt kandalló állt. Végül kegyeskedett megjelenni a csinoska, fennhéjázó Chabot hercegné. − Próbálja ki a zongorámat, fiatalember. A barátaim boldogan fogják hallgatni önt. Azt mondják, az ujjai figyelemre méltóan fürgék. − Egyelőre el vannak gémberedve, asszonyom. Azt a termet, ahol a koncert lesz, befűtik? − Hát hogyne. Kövessen. Ám a hercegné hazudott. A háziasszony barátai tovább szopogatták forró italaikat, és egyáltalán nem érdekelte őket, hogy megérkezett ez a cseléd, aki majd a kellemes háttérzajt szolgáltatja. Reszketve, elgémberedett kezekkel Wolfgang mindazonáltal igyekezett a helyzet magaslatára emelkedni. Sajnos a hangszer szemétre való darab volt. Ami a hallgatóságot illeti, azok csak tréfálkoztak, fecserésztek, és a legcsekélyebb figyelmet sem tanúsították a muzsikus által csiszolgatott zongoravariációk iránt. Wolfgangnak elege lett − abbahagyta a játékot. Előadását gyér taps követte. Ekkor belépett Chabot herceg. − Miért nem folytatja? − Még ha Európa legjobb zongoráját adnák is a kezem alá, akkor sem telne örömöm abban, hogy olyanoknak játsszam, akik nem értenek semmit a játékomból, vagy nem akarnak semmit sem érteni belőle, és nem érzik át velem együtt, amit játszom. − Én hallgatom önt, uram. Kérem, játsszék. Wolfgang beleegyezett, hogy újra odaüljön a nyomorúságos hangszerhez. De lerövidítette a koncertet. Aznap este, miközben lábát forró vizes tömlőn nyugtatta, így írt apjának: Ha volna itt egy hely, ahol füle van az embereknek, szívük az érzéshez, és csak valamicskét értenének a zenéhez, és lenne ízlésük, akkor szívből nevetnék mindezeken a dolgokon, így azonban csupa barom és bestia közt vagyok (már ami a zenét illeti), de hogyan is lehetne másképp, hiszen nem mások összes cselekedetükben, szenvedélyükben és kedvtelésükben sem. A franciák szamarak, és azok is maradnak.

Párizs, 1778. május 13. A szomorú, szinte csikorgó e-moll hegedű-zongora szonáta180 híven kifejezte Wolfgang csalódását. Pedig kiadás előtt állt első komolyabb megjelenése a párizsi zenei világban: a „Son Lindoro”181 kezdetű áriára írt variációi. A ritmusokat és dallamokat variáló művéhez a zeneszerző egy bizonyos Dézéde által komponált dallamot választott, amelyet az a Sevillai borbély Almaviva grófjának szavaira írt, abban a jelenetben, ahol a gróf egyszerű polgárifjúnak adja ki magát Rosina előtt. Wolfgang egy napon talán másképp fogja felhasználni ezt a történetet. Egyelőre az volt a célja, hogy előadassa sinfonia concertantéját. Ostromolta is érte szorgosan Le Gros irodáját. − Mit óhajt, Mozart? 180 181

K. 304. K. 354.

187

− Hogy döntsön a művem felől, amelyet átadtam önnek. − Milyen műről beszél? − A sinfonia concertantémról. − Melyik is volt az…? − Ön túlságosan hosszúnak, túl modernnek találta, túl… − Aha, már rémlik valami! Nos, inkább felejtsük el, jó? Ez a Concerts Spirituels keretében hallgathatatlan. Majd biztosan ír valami jobbat is. Csak tanítson tovább szorgalmasan, és tökéletesítse tudását. Mikor Wolfgang komor arccal hazaért, anyja rátámadt. − Egész nap nem látom a fiamat, itt vagyok egyedül a szobámban, mint valami fogoly, azt se tudom, milyen idő van odakinn, lassan beszélni is elfelejtek! Apád pedig türelmetlenkedik. Menj el újra Grimmhez, és kérd meg, hogy szerezzen neked egy jó állást. Wolfgang nem kezdett vitázni. Hamarosan meglátogatta őt egy rokonszenves kürtművész, aki nagyra becsülte zeneszerzői és előadó-művészi tehetségét. − Megüresedik egy orgonista állás Versailles-ban. Pályázza meg! Versailles! Gyermekkora dicsőségének színhelye! − Jól fizetnek? − Nagyon rosszul. − Ugródeszka vagy zsákutca tehát? − Az igazat megvallva nagy előrelépésre nincs remény. De azért… − Ez az udvar már nem érdekel. Másról sem beszélnének, mint csodagyerekként aratott sikereimről, és egyébként sincs kedvem bombasztikus, unalmas templomi zenét komponálni. Az alkotáshoz a megfelelő közegben kell maradni. Versailles nem az én világom.

188

67 PÁRIZS, 1778. JÚNIUS 5.

Anna Maria ismét magányára panaszkodott. Rosszul telt a nap, lázas volt. Amikor este végre elszunnyadt, kedves Salzburgjáról álmodott. Újonnan komponált a-moll zongoraszonátájában182 Wolfgang kifejezésre juttatta a kudarcok feletti csalódását, zátonyra futott helyzete miatti reménytelenségét, ugyanakkor a szándékot is, hogy továbbhalad a megkezdett úton. Sokszor azt se látom, mi a dolgok értelme és tartalma. Hideg van? Meleg van? Semmiben nem lelek igazán örömöt − írta apjának. Egyedül Sickingen gróf barátsága mentette meg attól, hogy elmerüljön a kétségbeesésben. A Mannheimben megkezdett hegedű-zongora szonáta183 befejezése némi békét teremtett a lelkében. Ezután elfogadott egy megrendelést balettzene komponálására, remélvén, hogy ez majd elvezet az operához. − A szűkebb zenei világ másról sem beszél, mint Gluck és Piccini híveinek csatájáról. Ön melyikük oldalára áll? − Nem érdekel az ilyesmi − válaszolta Wolfgang. − Mi értelme van belemerülni egy ilyen terméketlen vitába? − De ha nem foglal állást, mindkét tábort ellenségévé teszi! − Ostobák mindenütt vannak. − Az egész Párizs a május végén elhunyt Voltaire-t siratja. Tudja-e, hogy Voltaire nem elégedett meg az Akadémiával és a Comédie Frangaise-zel? Nyolcvannégy esztendősen csatlakozott a Kilenc Nővér szabadkőműves-páholyba, ami igen előkelő csoportosulás. Hogy szerette a dicsőséget az öregúr! − Végül úgy pusztult el, mint egy kutya, a nyomorult. Azt kapta, amit megérdemelt. Sickingen meglepődött a kemény ítéleten. − Úgy tűnik, ön nemigen kedveli a felvilágosodás filozófiáját. − Ugyanolyan ködösnek tűnik számomra, mint ez az új német irodalmi irányzat, a Sturm und Drang,184 amely viharra és belső zűrzavarra vágyik, csak hogy jobban sirathassa önmagát. Egyedül a derű keresése fontos, a megpróbáltatások sorával, melyeket önhittség nélkül kell legyőzni.

PÁRIZS, 1778. JÚNIUS 11. A Les Petits Riens185 című balettet hirdető plakáton még csak meg sem említették a zeneszerző, Mozart nevét. Amikor az új sikerére büszke Nővérre balettmester abban a megtiszteltetésben részesítette Mozartot, hogy fogadta őt, a komponista alig mert panaszkodni emiatt. − A közönséget a zene nem érdekli, kedves Mozartom, csak a táncosok. Egy fizikai teljesítményt jönnek megnézni. De az ön zenéje sem volt ellenükre, csak így tovább. − Én inkább operát komponálnék. 182

K. 310. Egyes zenetörténészek szerint anyja halála után keletkezett. K. 306. 184 „Vihar és vágy.” 185 K. 299b. 183

189

− Gluck vagy Piccini nyomdokaiban? − Egyikében sem. − Pedig választania kell! − Más utak nem is léteznek? − Jelen pillanatban nem. Párizs tudja, mit akar. Jobb, ha lemond a tervéről, nem való önnek egy ilyen nehéz feladat. Wolfgang nem említette apjának a Petits Riens ügyét, ahol a neve ezúttal sem emelkedett ki a semmiből. Jobbnak látta, ha nem szomorítja még jobban Leopoldot, aki lassacskán megértette, hogy a párizsi száműzetés eredménye: kudarc.

Mattisholm-kastély, Svédország, 1778. június 12. Ferdinand von Braunschweig, a templomos Szigorú Engedelmesség nagymestere újabb offenzívát indított Södermanlandi Károly ellen, aki megpróbálta megszerezni a rend hetedik tartományának vezető posztját. A dánok, akik ehhez a tartományhoz tartoztak, soha nem fogadnának el egy svéd főurat a rend vezetői között. A szász és az alsónémet testvérek maguk közül szeretnének vezetőt választani. Södermanland hercege nyilván visszahőköl ennyi ellenállás láttán. Ferdinand von Braunschweig éppen elhagyni készült Dániát, amikor meglepő meghívást kapott: félelmetes ellenfele Svédországba, mattisholmi kastélyába invitálta, hogy nagy testvériségben beszéljék meg közös ügyeiket! Ezt lehetetlen volt visszautasítani − komoly sértés lett volna a svéd főúr irányában, amely azonnal nyílt háborút robbantott volna ki, s annak elsőként éppen a Szigorú Engedelmesség esett volna áldozatul. A svéd különlegesen szívélyes fogadtatásban részesítette vendégét. A remek vacsora végeztével visszahúzódtak az illetéktelen fülek elől. − Kedves Braunschweig, nem ismerjük egymást elég jól. Főképp pedig − ön nem ismeri eléggé a svéd rítust. S egy szabadkőműves mindig szívesen tanul, készséggel szorítja hátrébb a tudatlanság határait, nemde? − Ön nyitott ajtókat dönget − habár az önök rítusa hozzáférhetetlen számomra. − S ha kulcsot adnék hozzá? − Hogyan? − Oly módon, hogy a beavatással a svéd rítus főtisztjének fokozatára emelnénk. Így jobban megértenénk egymást, és testvéri kapcsolataink is javulnának. Ferdinand von Braunschweignek igazi megelégedésére szolgált a javaslat, bár ellenfele stratégiai ügyeskedése egyben gyanakvást is keltett benne. Károly manővere azonban saját maga ellen fordult, mert a templomos rend nagymesterének keservesen csalódnia kellett: a szegényes svéd rítus semmiféle új tudással nem szolgált számára. Csalódottságát azonban gondosan leplezte, örült a szép testvériségnek, s elhitette ellenfelével, hogy e meggyőzés hatására sosem fog immár szembeszállni vele. Ha a svéd rítus kaparintaná meg a Szigorú Engedelmességet, a szabadkőművességnek gyorsan leáldozna − vonta le a következtetést a maga számára Braunschweig.

190

Párizs, 1778. június 18. Hála Anton Raaff tenorista, Mozart nagy híve közbenjárásának, Le Gros végre hagyta magát meggyőzni. Hajlandó volt a Concerts Spirituels műsorára tűzni a szerző által javasolt szimfóniát,186 de számos változtatást követelt benne. Wolfgang átgondolta, melyek lesznek azok a pillanatok, amikor a párizsi közönség tapsolni fog. Erős kontrasztokat használt. Nem tévedett − ezek az emberek csak a hatásos pillanatokat szerették. A szerző örült, hogy végre meghallgatták − ha meghallani valószínűleg nem is hallották meg − a művét, s megünnepelte fagylalttal a Palais Royalban. De az esemény nem kábította el: tudta, hogy esetleg csak múló sikerről van szó, melynek nem lesz folytatása. Le Gros továbbra is hideg és távolságtartó maradt, és egyáltalán nem látszott késznek arra, hogy befogadja az elismert komponisták zártkörű társaságába. Apjának azonban hangos sikerről számolt be. Az ártatlan füllentés legalább kicsit megnyugtatja Leopoldot. Hazatérve anyját betegen találta − valamilyen emésztőszervi gyulladástól szenvedett, amelyet a gyógyszerek sem voltak képesek enyhíteni. 20-án erős láz jelentkezett, de Anna Maria nem engedte, hogy francia orvost hívjanak. Barátai segítségével Wolfgang végre talált egy németül beszélő doktort. 24-én vizsgálta meg a beteget, aki akkorra már nem hallott. 29-én úgy ítélte meg, hogy állapotán már nem lehet segíteni. Wolfgang 30-án másik orvost hívatott, aki megerősítette a diagnózist. Anna Maria Mozart meggyónt és felvette az utolsó kenetet. Nem sokkal ezután megkezdődött a haláltusa. Július 3-án este tíz óra huszonegy perckor Mozart édesanyja visszaadta a lelkét az Úrnak.

186

K. 297, „Párizsi” szimfónia.

191

68 PÁRIZS, 1778. JÚLIUS 3.

Wolfgang megrendülve szemlélte az elhunyt megbékélt arcát. Ez volt legelső közvetlen találkozása a halállal… Ötvennyolc esztendős anyja halálával. A fiú különös derűvel élte meg az agónia minden percét. Nem ő szenvedett, hanem Anna Maria − könnyekkel és jajszóval semmit sem segített volna neki. Ellenkezőleg: gyöngédségével és Istenbe vetett bizalmával hozzásegítette, hogy sikerüljön átjutnia ezen a szörnyű megpróbáltatáson. Most pedig apjára kellett gondolnia: soha nem láthatja többé szeretett hitvesét, akinek kedves Salzburgjától távol kellett meghalnia. A temetésén sem lehet jelen, a sírjánál sem gyászolhat. Lehetetlen volt, hogy Leopold ilyen nyersen értesüljön annak a lénynek a távozásáról, akit a világon a legjobban szeretett. Wolfgang tehát levelet írt neki, amelyben beszámolt a 18-i koncertről, a ravasz és tisztátalan Voltaire haláláról és a versailles-i orgonistaállás visszautasításáról. Hogy némiképp előkészítse Leopoldot a legrosszabbra, megemlítette Anna Maria súlyos állapotát: „megvigasztalódom, akármi lesz is a vége −, mert tudom, hogy Isten, aki mindent javunkra rendez el (ha előttünk még oly fonáknak tetszik is), így akarja; ugyanis hiszem (és erről nem hagyom lebeszélni magam), hogy sem doktor, sem ember, sem baleset, sem véletlen nem veheti el az embertől az életet, és nem is adhat néki, hanem csakis Isten… vessük bizalmunkat Istenbe, és vigasztalódjunk azzal a gondolattal, hogy minden jóra fordul, ha a Mindenható akarata szerint történik, amennyiben ő tudja a legjobban, mi szolgál és használ mindnyájunk e világi és örök javának és üdvének. Egyidejűleg egy salzburgi papnak, Bullinger abbénak is írt, kérve őt, készítse fel apját a szörnyű hírre.

Párizs, 1778. július 9. Anna Maria Mozartot július 4-én, a párizsi Saint-Eustache temetőben helyezték örök nyugalomra. Az együtt érző madame d’Épinay felajánlotta palotája egyik szobáját a lesújtott ifjú muzsikusnak. Öt nappal anyja halála után Wolfgang felfedte az igazságot apjának, s igyekezett megnyugtatni őt: …ama szomorú körülmények között három dologgal vigasztalódtam, nevezetesen azzal, hogy nagy bizalommal teljesen belenyugodtam Isten akaratába − továbbá oly könnyű és szép halálának jelenvalóságával, amennyiben elképzeltem, miként lesz egy pillanatban oly boldog − mennyivel boldogabb most, mint mi − úgyhogy azt kívántam magamban, bárcsak utazhatnék vele e pillanatban. − Ebből a kívánságból és ebből az óhajból fakadt végül a harmadik vigaszom, nevezetesen az, hogy anyánk nem veszett el örökre számunkra − hogy viszont fogjuk látni derűsebben és boldogabban leszünk együtt, mint ezen a világon. Nos, az idejét ennek nem ismerjük − ez azonban egyáltalán nem aggaszt − mikor Isten akarja, akkor akarom én is. − Nos hát, a legszentebb isteni akarat beteljesült − imádkozzunk tehát egy áhítatos Miatyánkot a lelkéért − és térjünk át más dolgokra, mindennek megvan a maga ideje.

192

Továbblépni e fájdalmas eseményen, ilyen hamar? Igen, mert az igazi élet nem korlátozódik a földi létre. Az élők szenvedése már nem érinti a megboldogultakat, s az elmúlás sötétsége nem homályosítja el az örök világosságot. Wolfgang kiment, hogy szívjon egyet e gyűlölt Párizs levegőjéből. Thamos jelent meg. − Nem tehettem semmit − mondta az egyiptomi. − Édesanyád szervezete elhasználódott. − Ő vigyázott apámra, Nannerlre, rám. Ez a jó szellem eltávozott közülünk. − A magányodból új erőt merítesz majd. − Itt, Párizsban? Legalább ez a francia nyelv ne volna olyan förtelmes a zene számára! − A hangszerek egyetemes nyelven beszélnek, te is tudod. Beszélj nekem a sinfonia concertantédról. Wolfgang kiöntötte a szívét. Végre valaki, aki meghallgatta!

Párizs, 1778. július 10. Madame d’Épinay remek kávét szolgált föl Grimm bárónak. − Meghallgattam kérését, barátom, és rendelkezésére bocsátottam egy szobát ennek a szegény Mozartnak. Milyen szomorú, hogy anyja halálát itt kellett megélnie, távol az otthonától, egy idegen országban! Vajon felépül-e ez a szegény fiú? − Jobban tenné, ha hazamenne Salzburgba. − Hát nem szerencsét próbálni jött Párizsba? − Hajthatatlan természetű, közepes tehetségű ember, semmi esélye sincs. A német zene nem felel meg a francia ízlésnek, az övé meg különösképpen nem. Csodagyerekként szórakoztató volt. Ma már untat. Sem Le Gros, aki igazán ért hozzá, sem a neves komponisták nem becsülik sokra. − Végérvényes az ítélete, báró? − Nem szoktam tévedni − elhiheti nekem, hogy ez a kis mesterecske hamarosan feledésbe merül. Meg is írtam annak az elviselhetetlen, levakarhatatlan apjának, hogy tisztelt sarja sem nem annyira agyafúrt, sem nem annyira vállalkozó kedvű, hogy megvethesse a lábát Párizsban. A gyermek Wolfgang őszintesége elszórakoztatott minket, a felnőtté bosszant. Ez a Leopold térden állva kér, hogy foglalkozzam a fiával, de semmi kedvem vesztegetni vele az időt. Hamarosan megszabadul ettől a kis élősködőtől, kedves barátném.

Párizs, 1778. július 20. Wolfgang magára maradt, de rövid találkozása Thamos-szal erőt öntött belé, s belemerült a komponálás gyönyörűségébe. Előbb egy mosolygós C-dúr szonátát187 írt, amelyben nyoma sincs a friss tragédiának, majd egy másikat a-mollban,188 amely szokatlan lassú tétellel indul, benne egy német népdal, „Az igazi életkedv” variációs kezelésével és Gluck Mekkai zarándokok című operájának nyitánya által ihletett, mulatságos török indulóval. A trió pedig szintén Gluck Orfeusz-ának Boldog lelkek táncát használja alaptémaként. Wolfgang a békés boldogság és megkönnyebbülés meglepő érzésével gondolt anyjára, és neki ajánlotta ezeket a frissességgel és gyöngédséggel teli darabokat, melyeket róla mintázott. Anna Maria nem ismerte a szomorúságot, csak ha távol volt otthonától, ahol pedig egész életén át vidámságot és harmóniát sugárzott. Ugyanezen a napon Wolfgang írt egy rondó cappriciosó-t189 Nannerl névnapjára, olyat, amellyel húga kicsit megmozgathatta berozsdásodott ujjait.

187

K. 330.

188

K. 331. K. 395.

189

193

Párizs, 1778. július 31. Kedves Aloysiájának arca újra ott kísértett Wolfgang lelkében. Írt a leány apjának, Fridolin Webernek, s arra kérte, legyen jobban csodálatos leánya segítségére, aki nem kap a tehetségéhez méltó szerződést és szerepet. Mondja azt, hogy beteg! Akkor majdcsak megszánja a mannheimi udvar és végre felfigyelnek rá… Wolfgang megígérte, hogy ír neki egy darabot, amelyet hazatértekor neki fog ajándékozni. Anyja halálát nem említette, hiszen a Weber családnak így is elég nehéz sors jutott. Aloysiát Carissima Amicá-nák nevezte a levélben, s biztos volt benne, hogy a leány osztozik érzelmeiben. A muzsikusban azonban egy egészen másféle érzelem − nevezetesen harag − dúlt, amikor átlépte Guisnes herceg palotájának küszöbét. − Hallottam édesanyja haláláról − szólt affektált hangon a herceg. − Fogadja részvétemet. Sajnos, a haláltól nem menekülhetünk! Legyen bátor, az idő begyógyítja a sebeket. − Azért jöttem, nagyságos herceg, hogy a fuvola-hárfa versenyemről beszéljünk. − Bájos darab! Barátaim és jómagam is igen kellemesnek találtuk. − Immár három hónapja várom a fizetségemet. − A művészet mindenekfelett, kedves Mozart! Ne keverjük bele az alantas anyagi kérdéseket. − A zene egyben a foglalkozásom is, ebből élek. Szeretném megkapni a pénzt, ami jár nekem. − De hiszen megkapja, biztos lehet benne! − Mikor? − Mikor, mikor… amikor jónak látom. − Én meg úgy látnám jónak, hogy most azonnal megkapjam. − Ne álmodozzon, fiatalember! Egy német fajankó nem parancsolgathat egy francia nemesnek! Szíveskedjék távozni! A dühödt léptekkel közeledő Mozart láttán madame d’Épinay mindjárt látta, hogy valami nincs rendjén. − Mi történt, Wolfgang? − A francia fajankók azt képzelik, hogy még mindig hétéves vagyok és gyereknek kezelhetnek. − Ez sajnos így van − ismerte el a hercegnő. − Önt itt még kezdőnek tartják. Wolfgang bezárkózott a szobájába, és megvallotta érzelmeit apjának, akinek szívszaggató levelei nagy fájdalmat okoztak neki. Tudja, hogy életemben eddig (pedig kívántam) nem láttam senkit meghalni − és az elsőnek éppen anyámnak kellett lennie... Órákat adni itt nem valami kellemes − eléggé nagy vesződség; és ha nem fogad föl az ember sok tanítványt, a pénz se sok; nem szabad azt hinnie, hogy lustaságról van szó − nemi −, hanem mert szögesen ellentétes zsenimmel, életmódommal − tudja jól, hogy úgyszólván nyakig ülök a zenében −, egész nap az jár a fejemben − szívesen spekulálok − studírozok − fontolgatok. − Mármost itteni életmódom megakadályoz ebben − néhány órám persze szabad marad, csakhogy e kevéske órára inkább azért lesz szükségem, hogy kipihenjem magam, semmint hogy dolgozhassam.

194

69 BÉCS, 1778. AUGUSZTUS 15. Geytrand a homlokát törölgette. Kínozta a hőség, fájt a mája, a bokái feldagadtak. Gyűlölte a nyarat, az erős napsütést. Anton gróf irodája felé tartott, aki egyébként maga is utálta ezt az évszakot. Behúzott függönyök mögött, félhomályban élt. − A wolfenbütteli összejövetel békességesen végződött − jelentette Geytrand. − A Szigorú Engedelmesség és a svéd rítus hivatalosan felhagyott az ellenségeskedéssel, és immár a világ legjobb szövetségeseinek tartják magukat. Södermanlandi Károly gróf vezeti majd a hatalmas hetedik tartományt, Ferdinand von Braunschweig nagymester irányításai alapján. − „Hivatalosan”, azt mondod − vagyis nem hiszel az egészben? − kérdezte Joseph Anton. − Egy percig se. A német lovagok titkos közlése szerint, akiket felháborít Károly megválasztása, ez a béke nagyon nehéz szülés volt, és a svéd számára elfogadhatatlan megszorításokhoz kötötték. Mivel azonban mindenáron meg akarta szerezni a hetedik provinciát, úgy tett, mintha beleegyezne a dologba. Már holnap szembe fog szegülni Braunschweiggel − megpróbálja majd kizárni a hatalomból úgy, hogy megváltoztatja a játékszabályokat. Károly képtelen lenne a másodhegedűs szerepét játszani, a nagymester pedig fikarcnyit sem ad neki a hatalomból. Az alkalmi egyezség és a szép szavak ellenére az összetűzés elkerülhetetlennek látszik. − Te kire fogadnál? − Nekem nincs favoritom, gróf úr. A két ellenfél egyformán megátalkodott és vérszomjas. Braunschweig elveszített egy csatát, de a háborút még nem. Ő marad az egész rend nagymestere, s a tartományi nagymesterek engedelmességgel tartoznak neki. Ráadásul a német szabadkőművesek soha nem választanának meg egy svédet maguk fölé. Bármi történjék is, az ellenségeskedés jócskán gyengíti majd a szabadkőműves-mozgalmat. Á, és van egy új nevünk is! Bode, a nagymester egyik közeli barátja jelenleg fontos helyet foglal el a Szigorú Engedelmesség hierarchiájában. Ő szövegezte a szövetség alapokmányát, igen lelkes és erőteljes figura. Bernstorff államminiszter özvegyének birtokait igazgatja, Weimarban, egy kellemes, nyugodt kisvárosban lakik. Ezentúl nem lesznek anyagi gondjai, és teljes mértékben a jezsuiták és az egyház elleni hadjáratnak szentelheti magát. Joseph Anton újabb dossziét nyitott…

Salzburg, 1778. augusztus 15. Leopold nehezen épült föl Anna Maria elvesztéséből. Ezt az óriási űrt nem lehet betölteni, s csak az idő enyhítheti a gyógyíthatatlan seb okozta fájdalmat. A férfi sosem nősült újra. Leánya, Nannerl nagy odaadással és tapintatosan viselkedett, de az apa szeretett volna mihamarabb beszélni a fiával. Mikor láthatják viszont egymást? Wolfgang továbbra is igyekezett meghódítani Párizst, nem nagy sikerrel. Újabb levelének egyik részlete nyugtalansággal töltötte el Leopoldot: …mennyire gyűlöletes számomra Salzburg! …bárhol másutt több reményem lenne arra, hogy boldogan és elégedetten élhessek!… Először is a muzsikusoknak nincsen semmi tekintélyük, másodszor pedig nem lehet hallani semmit, nincsen sem színház, sem opera! Leopoldnak hamarosan közölnie kell fiával, hogy Grimm báró a továbbiakban nem hajlandó segíteni neki, s vissza kell térnie Salzburgba. Jelenlegi lelkiállapotában Wolfgang vajon hogyan reagál majd? Giuseppe Lollinak, a salzburgi udvari karmesternek augusztus 11-én bekövetkezett halála ismét reményt ébresztett Leopoldban, hogy ezúttal megszerezheti ezt a posztot.

195

Ám újra csalódnia kellett. Colloredo mindössze azzal ajándékozta meg, hogy felemelte a fizetését száz forinttal. S a hűséges és engedelmes másodkarmester már nem oszthatta meg érzelmeit Anna Mariával.

PÁRIZS, 1778. AUGUSZTUS 16. Wolfgang növendékei imádták az Ah, vous dirai-je, maman-ra190 vagy a Belle Frangaisere191 írott variációit, de alkotói lendülete, kérdésfeltevései, a dráma és az egyszerűség váltakozása inkább F-dúr szonátájában192 mutatkozott. Ebben sikerült megragadnia annak a kaotikus életszakasznak a bonyolultságát, amelyen ekkor keresztülment, anélkül hogy annak minden titkát észlelte volna, amelyet a nap papjai minden bizonnyal ismertek. A nap egyébként az évszak ellenére hiányzott Párizsból − pedig még a szimfóniáját is újra előadták a Concerts Spirituels keretében. − Legyen elégedett, Mozart. A közönségnek tetszenek a kis ötletei. Folytassa hát ezen az úton,, de ne feledkezzen meg a zongoraleckékről, s egy napon talán tiszteletre méltó helyet… − Én egy operáról álmodom. − Gluck és Piccini uralják a szcénát. − Nem tud nekem egy jó librettót javasolni? − Egyáltalán nem. Felejtse el ezt az őrült tervet, és maradjon a saját vadászterületén belül. Le Gros-nak elege lett a társalgásból − kurtán-furcsán otthagyta Mozartot, és csatlakozott barátjához, Grimm báróhoz. − Ez a német az idegeimre megy − vallotta meg neki. − Ahelyett, hogy megelégedne azzal, amit kap, folyton még többet követel! − Egy elég visszataszító figurával barátkozik, egy bizonyos Sickingen báróval, aki igen nehezen illeszkedik be a párizsi társaságba, s már nem lesz sokáig az állomáshelyén. Egyedül én lettem volna képes hatékonyan támogatni Mozartot − ha alázatosabban viselkedett volna. Kedves Le Gros, ne foglalkozzon vele. A pályafutásának vége.

190

K. 265. K. 353. 192 K. 332. 191

196

70 SAINT-GERMAIN-EN-LAYE, 1778. AUGUSZTUS 28.

Noailles marsall elragadó rezidenciája, egy csodálatos park − és főképp a váratlan öröm, hogy viszontláthatja Johann Christian Bachot és egy hetet együtt tölthetnek, távol a fojtogató Párizstól és nyomorúságos intrikáitól! Csodálatos órákat töltöttek együtt muzsikáról beszélgetve. Wolfgang komponált egy drámai jelenetet193 Bach barátja, Tenducci kasztrált énekes számára. Befejezte a „Lison dormait”-re készült kilenc variációt,194 valamint egy újabb, ragyogó, könnyed szimfóniát,195 amelyet a Concerts Spirituels-re szánt. − Párizs nem önnek való − vélekedett Johann Christian Bach. − Miért nem megy Londonba? Ott valódi szabadság van, s elismernék a tehetségét. − Anyám nemrégiben halt meg, nem hagyhatom magára az apámat. − Önnek nagy szíve van, Wolfgang, de nem gondol eléggé önmagára. Itt ön nem fog kiteljesedni. A franciák felületesek és álszentek, Grimm báró pedig csakis a saját hiúságával van eltelve. Mindenben ő dönt, azzal a maroknyi beképzelt értelmiségivel együtt, akik szerelmesek saját győzedelmes butaságukba. Önt egész egyszerűen elhanyagolhatónak tartják, még ha a Concerts Spirituels olykor hajlandó is egy-egy szimfóniáját bemutatni, feltéve persze, ha nem sérti a pillanatnyi ízlést. Ön túlságosan tiszta és ártatlan ahhoz, hogy egy ilyen várost, mint Párizs, meghódítson, az én hírnevem pedig nem elegendő ahhoz, hogy segíthessek önnek. Wolfgang örült volna, ha ilyen apja van, mint Johann Christian Bach! Úgy muzsikáltak együtt, hogy nem kellett törődniük a hallgatósággal. Újjáéledt a Rücken csodálatos birodalma, az a bizonyos másik élet, varázslatos tájaival együtt. Ám Saint-Germain-en-Laye-ben esni kezdett az eső, Johann Christian Bach visszatért Londonba, Wolfgang pedig Párizsba.

PÁRIZS, 1778. SZEPTEMBER 1. Wolfgang újra elolvasta apja levelét, elsősorban pedig Grimm levelének másolatát. A mindenható kritikus kijelentette, hogy az ifjú salzburgi semmi olyasmivel nem rendelkezik, amit a párizsi művésztársadalom nagyra tartana. „Túlságosan őszinte, kevéssé tevékeny, könnyen bele lehet kötni, nincs benne sem merészség, sem újító kedv.” S az illusztris arisztokratának nincs annyi ideje és vagyona, hogy megalapozza Mozart esetleges karrierjét. − Tudja, mi a legújabb látványosság? − kérdezte madame d’Épinay. − Valami varázslóféleség állt ki a Vendöme térre, és azt állítja, hogy a magnetizmus segítségével minden betegséget meggyógyít. − Netán Mesmer doktorról van szó? − Ismeri? − Egy kicsit. − Olyan sikeres, hogy már minden perce foglalt.

193

K. 315b. K. 264. 195 K. 311a. 194

197

De Mesmer doktor megváltoztatta időbeosztását, csak hogy találkozhasson Mozarttal. Miután hosszan magnetizáíta, hogy visszaállítsa benne a helyes energiaáramlást, sokáig beszélt arról, hogy mennyire fontos észlelni azt az éltető fluidumot, amely az élőlények közötti kapcsolatot biztosítja. − Az ön zenéje ennek a fluidumnak az egyik megnyilvánulása. Minél inkább harmóniába kerül ezzel, annál inkább lesz a zene ennek hordozója, s annál inkább megérinti a szellemet és a szívet. Tehát, Wolfgang, ön így fog hozzájárulni a világunk egyensúlyához. − Visszajön még Bécsbe, doktor? − Soha, mivel ott nem ismerik el a magnetizmus gyógyító hatását. Itt az egyéni kezeléseken túl a csoportos kezeléseket is elindítottam. A páciensek egymás mellett ülnek, egyfajta láncot alkotnak, és vasrudacskákkal vagy kötelekkel kapcsolódnak egy tartályhoz, amelyben víz, vasreszelék és homok van. A mágneses áramlás könnyít majd a bajukon. − Párizs nem hoz nekem szerencsét − állapította meg Wolfgang. − Anyám itt halt meg július 3-án, én pedig nem tudok olyan sikereket elérni, amelyekben apám reménykedett. − Tartson ki, de ne váljon törekvése rabjává. Nem szabad, hogy bármi megtörje az ön szárnyalását.

PÁRIZS, 1778. SZEPTEMBER 11. − Báró úr − mondta Mozart meglehetős szárazon Grimmnek −, nagyon elégedetlen vagyok azzal, ahogyan Le Gros irányomban viselkedik. Egyáltalán nem érdeklik a műveim, és semmilyen jövővel nem kecsegtet. − Le Gros barátom nagyszerű szakember, akinek a véleménye meghatározó jelentőségű. Ön, fiam, még csak kezdő. Párizs igényes, s az ön zenéje egyelőre nem rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyek alkalmasak a művészetek fővárosának meghódítására. És van még valami, ami viszont sürgős… Édesanyja betegsége idején kölcsönadtam önnek egy szerény, de azért nem elhanyagolható összeget, tizenöt Lajos-aranyat. Most szeretném visszakapni. Wolfgang elsápadt, elcsüggedt, nem szólt egy szót sem. Szálláshelyén apja levele várta. Leopold lelkesen számolt be róla, hogy Colloredo beleegyezett: visszaveszi szolgálatába az ifjú Mozartot. Biztos munkát ajánlott neki, orgonistaállást! Ennél jobbat már álmodni sem lehetett volna. Wolfgang tehát a lehető leggyorsabban térjen vissza Salzburgba. A nagylelkű Leopold még abba is belement, hogy Mozart eljárjon Aloysiához. Hát nem minden a lehető legjobban alakul ebben a minden világok legeslegjobbikában? Wolfgang azt válaszolta, hogy apja és nővére viszontlátásának örül, de hozzáfűzte, hogy az viszont nem nagy boldogság, hogy ismét be lesz zárva Salzburgba. S mivel dolgai kicsit jobban mennek, hát nem is tér vissza egyenesen Salzburgba. A folyamatban lévő tervek közül egy-kettő akár sikerrel is járhat…

198

71 PÁRIZS, 1778. SZEPTEMBER 26.

− Ön még mindig nem utazott el, Mozart − mondta Grimm meglepődve és dühösen. − Azt reméltem, hogy… − Hát hogyan kell önnek mondani, hogy megértse? Nincs miben reménykednie, egyáltalán nincs! Egy kezdő és minden ambíciótól mentes német muzsikusnak semmi esélye arra, hogy Párizsban sikert arasson. Itt minden ajtó zárva marad ön előtt. Fizetem az útját, csak szálljon be a leggyorsabb és legkényelmesebb postakocsiba, és tűnjön el. Hat hónapos, fáradságos és fájdalmas párizsi tartózkodás után Mozart egyáltalán nem bánta, hogy végre elutazhat, ám Salzburg gondolata félelemmel töltötte el. Újabb csalódás: a legolcsóbb és leglassúbb postakocsiba kellett beszállnia, amely persze zsúfolva volt. Tehát nem öt, hanem tíz nap alatt fog Salzburgba érni! Ez a per-nahajder Grimm már megint becsapta. Mikor elpárolgott a haragja, Wolfgang jobban szemügyre vette szerencsétlen útitársait. És kit fedezett fel közöttük? Thamost! Éppen egy borkereskedővel beszélt, aki azt hitte, hogy gazdag angliai lerakatokkal rendelkező kereskedővel tárgyal. Thamos leszállt Nancyban, és intett Mozartnak, hogy kövesse. Beszálltak egy kitűnő kocsiba. A muzsikus részletesen beszámolt a párizsi kaland utolsó epizódjairól, és nem rejtette véka alá csalódottságát. − Most meg Salzburg… Nem tudom, ki vagyok ott, néha én vagyok minden, néha meg éppen senki. Nem kell az előbbi, de az utóbbi sem − csak valaki szeretnék lenni. De valóban valaki. − Előbb lesz még néhány szakasz: először is Strassburg, ahol három koncertet adsz − mondta az egyiptomi. Ne számíts se nagy közönségre, se nagy fizetségre, de örömöd leled majd abban, hogy nagyszerű muzsikusokkal zenélhetsz együtt, akik szívesen fogadnak. − Ön … mindent megszervezett? − Mannheimi barátaidnak vannak kapcsolatai Strassburgban. Thamos azt már nem említette, hogy meglátogatott néhány páholyt 196, valamint azt a nagyon régi építőközösséget, amely a Nagy Mű középkori mestereinek örökségét ápolta.

Strassburg, 1778. október Wolfgang szükségét érezte, hogy kipurgálja magából a párizsi szennyet, és olyan emberekkel beszélgessen, akik valódi szeretettel fordultak felé. Találkozott szabadkőműves muzsikusokkal, jóízű vacsorákkal egybekötött kedélyes estéket töltött velük, és találkozott Richterrel, az öreg karmesterrel, aki hatvannyolc esztendősen már csak húsz üveg bort öntött le a torkán naponta, a korábbi negyven helyett… Első koncertje október 17-én három Lajos-aranyat hozott neki; a második, 23-án, szintén; a 31-én tartott harmadik pedig csak egyet, mert a terem csak félig telt meg. Wolfgangban azonban újraéledt az életöröm, s befejezett egy Párizsban elkezdett zongoraszonátát,197 amely Johann Christian Bach egy témájával kezdődik. A darab a felszabadulás és a boldog napok 196 197

Elzászi Szent Lajos, Heredomi Szent János, Barátság, Tökéletes Csend és Jámborság. K. 333 (no. 13).

199

visszatükröződése volt − apja levelei ellenére, aki nem értette, fia miért időzik ilyen soká Strassburgban. Leopold egy félig jó, félig rossz hírt is tudomására hozott: a Weber család Mannheimből Münchenbe ment, ahol Aloysia szerződést kapott az operánál. Ami tehát az énekesnő tehetségének elismerését, másrészt azonban szívszaggató elválást is jelentett. Wolfgang hiába reménykedett tehát − a szeretett nő mégsem fog Salzburgban lakni, így az aranyketrecből száműzetés lett. Apja türelmetlenségét csillapítandó megírta neki, hogy egy gazdag előkelőségnél, Schertznél lakik, aki hajlandó volt kölcsönt is adni neki. Ott-tartózkodásának mélyebb okairól ezt írta: ...el sem tudja képzelni, milyen nagy becsben tartanak itt, és milyen népszerű vagyok. Azt mondják az emberek, hogy nálam minden olyan nemes tartású, hogy én olyan higgadt vagyok és udvarias, és olyan jó a magaviseletem. Mindenki ismer… Vajon megérti-e végre Leopold az ő igazi törekvéseit és lényének valódi minőségét? Thamos gondoskodása hatékonynak bizonyult. A megbántott, fáradt, s a Párizsban elszenvedett sértések és fájdalmak által meggyötört fiatalemberből egy új Wolfgang támadt, aki kész volt szembeszállni az újabb megpróbáltatásokkal.

Mannheim, 1778. november 6. November 4-én Wolfgang végre beletörődött, hogy el kell hagynia Strassburgot − egy másik, a szívének szintén kedves város irányába, a zenével olyannyira átitatott Mannheimbe. A Cannabich család tárt karokkal fogadta. Barátjának, Christian Cannabichnak elmesélte összes párizsi kellemetlenségét, s ezzel végleg meg is szabadult tőlük. Egy fejezet lezárult − Párizsba soha többé nem fogja betenni a lábát. A mannheimi színház intendánsa, Herbert von Dalberg báró − egyébként maga is szabadkőműves −, amikor Sickingentől értesült arról, hogy Mozart átutazóban van Mannheimben, vacsorára invitálta, melyre egy másik testvért, Otto von Gemmingent is meghívta. − Hogy áll a Semiramis-om, Mozart úr? − Megvallom, még vázlatformában. − Ha még egy darabig Mannheimben marad, talán dolgozhatnánk rajta együtt. − Ezer örömmel! A darab kétszemélyes dráma formáját öltötte,198 és szöveg és zene tökéletes egybecsengését tűzte ki célul. Wolfgang újra rátalált a Thamos, Egyiptom királya lendületére, mivel a téma ismét számos szabadkőműves felhanggal rendelkezett, amelyeket Mozart észlelt, még ha nem is értett egészen. Aloysia alakjából pedig csodálatos nőfigurát formált. Otto von Gemmingen teljes alkotói szabadságot biztosított számára, és mindig alkalmazkodott hozzá, ha egyes szavakat vagy mondatokat át kellett alakítani, hogy a zenéé legyen a főszerep. Dalberg báró pedig elegendő tanítványról gondoskodott Mozart számára ahhoz, hogy tartózkodásának költségeit fedezze és minél többet muzsikálhasson a barátaival. Mint Wolfgang beszámolt róla apjának, november 12-én akadémiát szerveztek Mannheimben amatőrök részvételével, akikről Mozart nem tudta, hogy csaknem mind szabadkőművesek voltak. Mindenesetre varázslatos órákat töltött a társaságukban.

Mannheim, 1778. november 15. − Katasztrófa − mondta Otto von Gemmingen Thamosnak. 198

A Semiramis-ból sajnos semmi sem maradt fenn. Vajon megtaláljuk-e valaha is ezt a darabot, amely oly fontos volt Mozart spirituális fejlődése szempontjából?

200

− A választófejedelem úgy rendelkezett, hogy az egész zenekarnak követnie kell őt Münchenbe, ahol folytatja a harcot a bajor trónért. Ha romlik a helyzet, háború lesz Ausztria és Poroszország között, ami teljesen megsemmisíti majd az így is legyengült zenei életet Mannheimban. − Ez pedig közvetlenül érinti Mozartot − sajnálkozott az egyiptomi is. − A testvérek titokban már előkészítették a terepet Karl Theodornál, hogy adjon Mozartnak egy biztos és jól fizetett állást, de a zenekar átköltöztetése kudarcra ítéli a tervet. A Semiramis-t pedig nem fogják színre vinni. Münchenben lehetetlen bemutatni ezt az operát, hiszen ott sem Dalbergnek, sem nekem nincsenek megfelelő kapcsolataink, így már végképp minden Karl Theodor jóakaratától függ, aki azonban nyilván Colloredo hercegérsek pártján lesz Mozarttal szemben. Amit reméltünk, hogy Mannheimben elérjük, az sehol máshol nem valósítható meg. Annyira szerettem volna, ha sikerül, és megkímélhetjük az anyagi nehézségektől! − Ez már csak így van − állapította meg Thamos. − Wolf-gangnak meg kell mutatnia, hogy fölül tud emelkedni a nehézségeken, amelyek ezután várnak rá. Így fejlődik egy Nagy Varázsló. − Egy egészen különleges lényről van szó − erősítette meg Gemmingen. − Az érzékenysége nem érzékenykedés, hanem a szív intelligenciája. Az ő tekintete olyan tájakat fog be, amelyeknek még a létezéséről sincs fogalmunk, s azt gondolom, képes lesz ezt a víziót átültetni a zenéjébe. Vajon meddig fenekedik ellene még a sors?

201

72 MANNHEIM, 1778. NOVEMBER 22.

Kétségtelen, hogy Wolfgang nemigen rágta meg a szavait, amikor Leopoldnak így írt: …Az érsek nem fizethet meg engem elég jól a salzburgi rabszolgaságért! Mint mondom, nagy örömmel tölt el, ha arra gondolok, hogy meglátogatom Önt − de az meg csupa bosszúság és szorongás, ha újra abban a koldusudvarban látom magam. Mégsem számított arra, hogy Leopold ilyen dühödten válaszol: Mindent aranynak nézel, ami végül is csak hamis fém... szerelmed Weber kisasszony iránt. Aminek egyáltalán nem vagyok ellene; nem voltam akkor, amikor apja szegény volt, miért lennék hát most, amikor te csinálhatod meg a szerencsédet őáltala, nem pedig ő teáltalad… Egyetlen szándékod az, hogy tönkretegyél, csak hogy légben úszó terveidet megvalósíthasd! Az oly nagyon szeretett és tisztelt apa habozás nélkül azzal vádolta fiát, hogy a halálát kívánja! Otto von Gemmingennek el kellett utaznia, a zenekar útban volt München felé, az opera zárva − Mozart ismét egyedül, támasz nélkül állt. Ekkor újra megjelent Thamos. − Apám azt követeli, térjek vissza azonnal Salzburgba, különben én leszek a felelős a haláláért. Mit remélhetek még itt? − A politikai helyzet miatt − semmit. Még maga Gemmingen is veszélyben forog. Karl Theodor mozgatja a szálakat, és számos szövetségese van, egyebek közt Colloredo is. − A Semiramis-nak tehát… vége? − Sajnos igen. − Tehát újabb kudarc, a Thamos, Egyiptom királya után! Miért nem vagyok képes megvalósítani ezeket a fontos terveket? − Mert még nem állsz készen. A sors erősebbnek bizonyul nálad, még hiányzik belőled a varázslat. − Azt pedig biztosan nem Salzburg fogja megadni nekem! − Mit tudod te? − Megfulladok, ha vissza kell térnem oda. Levegő nélkül nem tudok élni. − Párizst is túlélted. Ez ismét egy ajtó, amelyen be kell lépned, s amelyet még erősebb zár véd. − Tehát nincs menekvés? − Nincs. − Pedig annyira boldog voltam itt! − Még Aloysia nélkül is? − Ön tehát… tud róla? Thamos elmosolyodott. − Szerelmes korban vagy, nem? − Sőt házasuló korban! Aloysia csodálatos énekesnő, minket egymásnak teremtett a sors! Szép áriákat fogok írni neki, s ő olyan gyönyörűen énekli majd őket, mint senki más. − Így legyen, Wolfgang. − Ön kételkedik ebben? − Bízom az értékítéletedben. December 9-én a kasiersheimi császári prelátus elhagyja Mannheimet. Ingyen utazhatsz a második kocsiban a titkárával.

202

− És ön, eljön Salzburgba? − Sosem hagylak cserben.

Lyon, 1778. november 25. A negyvennyolc esztendős Jean-Baptiste Willermoz lehetőségei tökéletes birtokában érezte magát, és elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol elkezdhette megvalósítani szabadkőműves álmát: olyan rítust teremt majd, amely a hívei számára lehetővé teszi az isteni elérését. A Szigorú Engedelmesség nagy csalódást jelentett a lyoni kereskedő számára. Szegényes tanítás, idejétmúlt ceremóniák, csekély ezoterikus ismeretek. Willermoz ennél sokkal messzebbre akart eljutni, ugyanakkor nem akart szakítani a templomos renddel és hivatalosan kivonulni belőle. November 25. és december 3. között összehívta a Gall konventet, hogy terve egy részébe beavassa őket. Először is meg kell erősíteni a Szigorú Engedelmesség francia ágát és eredetiségét. Másodszor, le kell tenni a templomos rend materiális újjászervezéséről, hiszen az már örökre beléveszett a történelem ködébe. Willermoz mindjárt a konvent elején megfogalmazta a szabadkőművesség legfőbb küldetését, amely nem egyéb, mint a jótékonykodás. Elsősorban az özvegyek, árvák, betegek és nélkülözők sorsán igyekszik javítani, és jótékony cselekedeteket fog végrehajtani. − Ennyi nagylelkűség bizonyosan mindenki jóváhagyásával találkozik − jegyezte meg Théba grófja, egy lenyűgöző, természetes tekintélyt árasztó személyiség. − Mivel egymás között vagyunk, s a testvéreket köti a titoktartás törvénye, fedje fel előttünk a szabadkőművesség valóságos célját. Itt mindenki tudja, milyen beható kutatásokat végzett, s úgy érzem, ez a konvent egészen más, mint a többi. Willermoznak hízelegtek a szavak, s nem kérette magát tovább. − Az emberiség két nagy csoportra oszlik. Vannak egyrészt a kitaszítottak, akiknek nem jár az Istennel való kibékülés pecsétje; másrészről vannak a vágy emberei, akik a beavatásnak köszönhetően képesek az igazi isteni kultusz művelésére. Ők a kiválasztottak, akik hozzájárulnak az emberiség végső üdvözüléséhez. El kell érnünk az egyesítést, és visszaállítani az Isten képére teremtett embert mint a szellem mesterét. Willermoz beszéde nagy hatást gyakorolt a hallgatóságra. − Egy ilyen program nem feltételezi a jelenlegi szabadkőműves struktúrák mélyreható reformját? − tette föl a kérdést Thamos. − Ez valóban nélkülözhetetlen. Javaslatom szerint a szabadkőműves fejlődési út két részre oszlana, az első a felkészítő, a második a titkos. Az igazság ismerete a második szakasz beavatottjainak lenne fenntartva, mely szakasznak a létéről a közönséges szabadkőművesek nem is tudnának. Ezenkívül megalapítanánk a Szent Város Jótevő Lovagjainak rendjét.199 − Melyik ez a város? − Az a palesztin város, ahol Jézust keresztre feszítették, a templomos rend igazi bölcsője, az a Jeruzsálem, ahonnan újra kell indulnunk. De inkább lovagokról, semmint templomosokról beszélünk, mert a katonai jellegnek el kell tűnnie a spirituális dimenzió javára. Ráadásul a hatóságok gyanakvással tekintenek az új templomosokra, mert azok király− és pápaellenessége fenyegetőnek tűnhet. Testvéreim, nagy kalandra hívlak titeket! − És mikor lehetünk részesei ennek a rituálénak? − Mihelyt hivatalosan kihirdettük az új rend megszületését. A Gall konvent csatlakozott Jean-Baptiste Willermoz tervéhez. Minden testvér arról álmodott, hogy a lehető leggyorsabban kerüljön be a kiválasztottak közé.

199

Willermoz rítusából nő majd ki a Kijavított Skót Rítus.

203

73 LYON, 1778. DECEMBER 3.

A Szent Város Jótevő Lovagjainak káptalanterme homályba borult, mindössze annak az egyetlen lámpásnak a halvány fénye világított, amely a Parancsnok, Jean-Baptiste Willermoz számára lehetővé tette, hogy a beavatási rituálé szövegét felolvassa. Az egyik lovag bevezette Thamost. Egy spiritusszal teli cserépedényből láng csapott fel, az új beavatott tudatra ébredésének jelképeként. A hirtelen támadt fény ravatal formájú oltárt világított meg. Tehát egy halálon kellett keresztülmennie. A lovagok gyertyákat gyújtottak. Thamos így már kivehette a díszletek elemeit: fekete leplek borították a falakat a teremben, melyet babérkoszorús, hét könnycseppel körbefogott halálfejek díszítettek. Az ajtó két oldalán két csontváz állt. A terem végében egy asztalka mellett ült egy harmadik, s egy körbe írt háromszöget rajzolt egy rajztáblára. Ezzel jelképezte a végtelen szívében, a halálon túl a hármas gondolatot, minden élet forrását − hiszen a háromszög az első lehetséges geometrikus forma. Willermoz parancsnok felvilágosította Thamos fegyvernököt arról a hosszú beavatási családfáról, amely a Szent Város új jótevő lovagjáig elvezetett, akit most egy karddal, egy lándzsával és egy láncon függő kereszttel szereltek fel. Tógába öltöztették, fejére tollas föveget tettek, majd kifejezték szerencsekívánataikat abból az alkalomból, hogy e felsőbb fokozatra lépett. A szertartás végén Willermoz is gratulált az egyiptominak. − Elégedett vagy, testvérem? − A legkevésbé sem − válaszolt halkan Thamos. − Hogy merészelsz… − Ez a rituálé csak bevezetés az igazi misztériumokhoz. Nem különbözik kellőképpen a Szigorú Engedelmesség rituáléitól. Ön egy következő, teljesen titkos fokozatot is megalkotott, amely túllép a lovagi fokozaton. Ebbe várom a beavatásomat. Willermoz rokonszenves arca megkeményedett. − Jó keresztény vagy? − Elegendő önnek, hogy a fanatikus muszlimok által meggyilkolt Hermes atya tanítványa voltam? A parancsnok tekintete Thamoséba mélyedt. − Beavatlak a legfelső fokozatba.

Mannheim, 1778. december 9. Mint Thamos jelezte, Wolfgang beszállhatott a kaisershei-mi császári prelátus szolgáinak kocsijába, s együtt utazott annak titkárával és pincemesterével. Az útitársak szerencsére szűkszavúnak bizonyultak, így Mozart nyugodtan álmodozhatott Aloysiával való mihamarabbi találkozásáról, akit hamarosan feleségül is kér majd. A Salzburgból való távozása óta átélt próbatételek hosszú sora tehát hamarosan a lehető legboldogabb véget ér: házasságot köt első igazi szerelmével, egy csodálatos énekesnővel!

204

Egy egész élet nyílik meg előttük, végig együtt dolgoznak majd: a komponista és műveinek tolmácsolója. A viszonylag kényelmes út során csak az a bosszúság érte, hogy a prelátusnak elintéznivalói voltak a kaisershei-mi ciszterci apátságban, így ott vagy tíz napot időztek. A hely dugig volt izgatott és durva katonákkal, szinte olyan volt, mint egy kaszárnya. A seregek istene láthatólag megszállta a várost. Az éjszaka folyamán az őrszemek többször is felkiáltottak: Qui va là? Mire Mozart, aki pihenni szeretett volna, annyit felelt: Ça va!200 December 24-én útra keltek München felé. Wolfgangot folyamatosan Aloysia arca és főképp hangja kísértette. Holnap, karácsony napján felfedi majd előtte mély érzéseit, és világosan értésére adja − s nemcsak neki, de apjának is −, milyen nagy terveket sző. A komponista Münchenben telepszik le, megszállottan dolgozik, és hitvese az ő zenéjével diadalmaskodik majd az operaszínpadon. Soha többé nem fog Salzburgba bezárkózni! Apja helyeselni fogja ezt a házasságot és fia pályájának új irányát.

Lyon, 1778. december 24. Jean-Baptiste Willermoz beavatta Thamost a legfelső és titkos fokozatba, az úgynevezett Hivatásba, amely a szabadkőművesség koronája volt − bár a mozgalom nem is tudott róla. Willermoz, aki meg volt győződve Thamos őszinteségéről, hajlandó volt felfedni előtte azokat a rítusokat, amelyeket nemrég összeállított. − Az ember elvesztette eredetének tisztaságát − nyilvánította ki Willermoz, a Thamos köré gyűlt Nagy Fölesküdöttek elöljárója. − Az igazság elrejtőzik a romlottak elől, akik számára nincsen Fény. Willermoz hangja megkeményedett. − Egyiptom gonosz és aljas isteneknek emelt templomokat. Szerencsére Mózes legyőzte az egyiptomi varázslókat! A zsidók, a kiválasztott nép, letért a helyes útról. Salamon, a jeruzsálemi templom megépítésével újra rátalált ugyan, hiúsága azonban elvette bölcsességét. Az épületet lerombolták, s ami még rosszabb, a zsidók bűnt követtek el azzal, hogy nem ismerték föl Messiásukat. Csak egyetlen beavatás létezik, testvérem: Krisztus üzenete, amelyet csak egy válogatott csapat képes megérteni. Thamos megkapta a Nagy Fölesküdöttek jelképeit: a hosszú fehér köpenyt a vörös kereszttel, egy díszes tunikát, a bő felső köpenyt, a kardot, a fejfedőt, csizmát és az aranysarkantyút. Az egyiptomi egy őskeresztény szellemmel átitatott szertartásra számított, s közben nem kapott egyebet, mint egy közönséges vallási oktatást és Willermoz által elmondott köznapi imákat. Ezután a fölesküdöttek a vezetésével bevonultak a Műveletek Termébe, hogy megidézzék és irányítsák a felsőbbrendű szellemeket. Thamos számára nem ez volt az igazi beavatás útja − a Nagy Varázsló ennek semmi hasznát nem vehetné.

200

Lefordíthatatlan szójáték. (A fordító.)

205

74 MÜNCHEN, 1778. DECEMBER 25.

Wolfgang elegáns, vörös, fekete gombos öltözékben, lángoló szívvel kopogott Weberék ajtaján. A sápadt, meggörnyedt Fridolin nyitott ajtót. − Á… te vagy az? − Mennyire örülök, hogy láthatom! − Én is, Wolfgang, én is. − Bemehetek? − Hogyne, csak tessék… Kellemesen meleg, tágas lakásba léptek. − Hogy szolgál az egészsége, Weber úr? − Lassacskán megöregedtem… − Negyvenöt évesen? Talán csak nem! − Túl sok a nehézség, a sorscsapás… Megfáradtam. − Aloysia sikere bizonyára felvidítja. − Semmi sem biztos, egy énekesnő pályája rögös út. − Jól érzik magukat Münchenben? − Voltunk rosszabbul is. − Láthatom Aloysiát? − Az igazat megvallva, nem vártunk, s most el van foglalva. − Megkapta a leveleimet? − Természetesen. − Akkor bizonyára várt! − Jó, jó, légy egy kicsit türelemmel … Nem akarsz inkább holnap visszajönni? − Ó, nem, már annyira vágyom arra, hogy kedves, drága Aloysiámmal beszélhessek! − Ahogy akarod. Fridolin súlyos, nehéz léptekkel távozott. Wolfgang jövendő apósa nyilvánvalóan beteg volt. Egy negyedóra is beletelt, mire újra felbukkant a családfő. − Elvezetlek a zeneszalonba. Elragadó helyiségbe léptek, ahol szép csembaló állt. Aloysia Weber pompás narancssárga ruhában, szépen megfésülve és kifestve, éppen egy kottát tanulmányozott. − Magatokra hagylak − mondta az apa. A fiatal nő nem emelte föl a tekintetét. − Aloysia… − Ki az? − Én, Wolfgang! − Milyen Wolfgang? Többet is ismerek. − Édes szép barátnőm, én vagyok, Wolfgang Mozart! − Wolfgang Mozart… nem ismerem ezt a nevet. − Ne tréfáljon így velem, Aloysia, ez nagyon kegyetlen. − Én tréfálkozom? De hiszen nem is ismerem önt.

206

− Ellenkezőleg, ön nagyon is jól ismer, és minden bizonnyal észrevette, milyen mély érzéseket táplálok ön iránt. − Érzések? Nem értem. − Szeretem, Aloysia, és el akarom venni feleségül. Az ifjú hölgy ekkor dühödten felpillantott. − Félrebeszél, Mozart úr! Erről szó sem lehet! Ön sérteget engem, azonnal hagyja abba! − Ön tehát… nem szeret engem? − Persze hogy nem! Mit képzelt? Wolfgang úgy érezte, mintha a mennybolt szakadt volna rá. − De hiszen ez lehetetlen, Aloysia! Könyörgök, űzze el ezt a lázálmot! − Mozart úr, ez a beszélgetés bosszant és untat. Távozzék és ne jöjjön vissza többet. Tehát mégsem csak rossz álom az egész… Aloysia nem szerette, ő tehát nem fogja feleségül venni, nem építenek együtt egy életet a zene jegyében. Wolfgang méltósággal viselkedett, nem tört ki zokogásban. Leült a csembaló mellé és belefogott egy Götz von Berlichingen szövegére írt népszerű dalocskába: „Akik engem nem szeretnek, kinyalhatják a seggemet…”,201 majd döngő léptekkel elhagyta a Weber-házat.

München, 1778. december 29. Wolfgang egy barátjánál, Becke fuvolistánál szállt meg. Apja leveleit olvasta. Leopold attól tartott, hogy hamarosan nagy háború fog kitörni, amely több országot is érint majd, egyebek közt Oroszországot, Ausztriát, Poroszországot, Svédországot, de Franciaországot, Portugáliát és Spanyolországot is. A nagyuraknak tehát egészen más jár most a fejében, mint a zene és a kompozíciók. Egyetlen megoldás van tehát: fiának haladéktalanul vissza kell térnie Salzburgba, hiszen ezt a nyugalmas várost el fogja kerülni a háború. Leopoldot leginkább az anyagiak nyugtalanították. Csak azt szeretném tudni, hogy biztosan visszafizetjük az adósságainkat… Nem akarok szégyenben és adósságokkal meghalni miattad. Nem akarom, hogy amink van, halálom után elkótyavetyéljék… Ha adósságaimat kifizethetem, békében halok meg. Így kell lennie, ezt akarom. Anélkül, hogy részletezné a frissiben megélt drámát, Wolfgang összesen ennyit írt róla: A szívem ma nagyon sírós hangulatban van. Vajon apja megérzi-e kétségbeesését és a salzburgi bezártságtól való félelmét? Leopold következő levele szeretetéről tanúskodott. Igen, fia bánata őt is elszomorította, s igyekezett megnyugtatni: Semmi okod rá, hogy akár én, akár nővéred szeretet nélkül fogadnánk, és szomorú napoktól sem kell félned. Viszontlátni a családját, gyermekkorának kis darabját, kényelmes szobácskát, egy várost, ami megnyugvást ad… Ez volna hát nagy európai utazásainak végállomása?

MÜNCHEN, 1779. JANUÁR 8. Tudtommal semmi olyat nem követtem el, hogy félnem kellene haragját − írta Wolfgang apjának. − Salzburgot és lakóit nem szenvedhetem. Beszédük, életmódjuk tökéletesen elviselhetetlen számomra. A leghőbb vágy éget, hogy végre újra átölelhessem Önt és drága nővéremet. Ó, csak ne Salzburgban kellené! És az ifjú Mozart mégis alá fogja vetni magát Colloredo hercegérsek kényének-kedvének. Ennyi kudarc után, nem maradt más választása. 201

Lack mi am Arsch.

207

A kínos visszatérés előtt még megírt egy nagyáriát (Popoli di Tessaglia),202 amelyben Alkesztisz feltárja férje, Admétosz halála miatti mérhetetlen fájdalmát Thesszália népének. Mihelyt befejezte a darabot, gyors léptekkel elsietett Weberék házához. Fridolin nyitott ajtót. − Elmegyek Münchenből − jelentette be neki. − Előtte azonban szeretnék egy ajándékot adni Aloysiának. Fridolin, aki most talán még görnyedtebbnek, arca még szürkébbnek tűnt, kihívta a lányát, aki mereven állt apja mellett. − Aloysia, nincs bennem harag, és kívánom, legyen nagyon boldog. Ez az ária szépen érvényre juttatja majd virtuóz képességeit. Isten önnel! Wolfgang beszállt a Salzburgba tartó batárba. Egyetlen útitárs várta: Thamos, az egyiptomi. − Mindent kifizettem: annyiszor állunk meg, ahányszor kívánod, és a legjobb fogadókban étkezünk majd. A jó bortól visszakapod majd az életerődet. − Tudja, ami Aloysiát illeti… − Hasztalan volna vigaszom. Ezt a szenvedést is elviseled majd, akárcsak a többit, túljutsz rajta, mert a te sorsod más, mint a többi férfié. − Milyen sorsot tartogat számomra a salzburgi börtön? − Egy sárkány lesz az ellenfeled. Vagy leterít, vagy erőt merítesz a küzdelemből. A muzsikád szépségével és erejével talán sikerül a bölcsesség felé haladnod, ha képes vagy eljutni oda, ahol a lényeg lakozik: a szívig. Vajon a nap papjainak misztériumába való beavatásra gondolt-e, az eleddig hozzáférhetetlen eszményre? Mozart küldetése lesz, hogy az eszményképből valóság váljék.

202

K. 316.

208

BIBLIOGRÁFIA Wolfgang és Leopold Mozart leveleinek egy része fennmaradt, s ebből a kincsesbányából sokat idézünk, egyebek között úgy, hogy a zeneszerző szájába adtunk ezekben az írásokban szereplő mondatokat. A levelezés megjelent válogatásban és teljes egészében is, utóbbi Mozart: Briefe und Aufzeichnungen (szerk. W. A. Bauer és O. E. Deutsch). A levelezésen kívül az alábbi műveket használtuk forrásként: ABERT, Hermann: Mozart (2 kötet), Lipcse, 1919. AUTEXIER, Philippe A.: Mozart, Párizs, 1987. BALTRUSAITIS, Jurgis: Essai sur la légende d’un mythe. La quéte d’Isis, Párizs, 1967. Dictionnaire Mozart, sorozatszerk. Bertrand Dermoncourt, Párizs, 2005. Dictionnaire Mozart, sorozatszerk H. C. Robbins Landon, Párizs, 1990. EINSTEIN, Alfred: Mozart, son caractére, son cevre, Párizs, 1954. Encyclopédie de la Franc-Maconnerie, Párizs, 2000. FAIVRE, Antoine: L’Ésotérisme au xvii siécle, Párizs, 1973. GAR, TIER, Gérard: Maqonnerie égyptienne, Rose-Croix et Néochevalerie, Monaco, 1989. HILDESHEIMER, Wolfgang: Mozart, Párizs, 1979. HOCQUARD, Jean-Victor: Mozart, Párizs, 1994. HOCQUARD, Jean-Victor: Mozart, Vamour, la mórt, Párizs, 1987. HORNUNC, Erik: L’Égypte ésotérique, Párizs, 2001. IVERSEN, Erik: The Myth ofEgypt and its Hieroylyphs in European Tradition, Princeton, 1993. LE FORESTIER, René: La Franc-Maqonnerie templiére et occultiste aux xvriie et xixe siécles, Párizs, 1970. MASSIN, Jean et Brigitte: Mozart, Párizs, 1970. MONTLOIN, Pierre: et BAYARD, Jean-Pierre, Les Rose-Croix, Párizs, 1971. Mozart. Bilder und Klange Salzburger Landes Ausstellung, 1991. Mozart, coll. Génies et Réalités, Párizs, 1985. PAHLEN, Kürt: Das Mozart Buch, Zürich, 1985. PAROUTY, Michel: Mozart, aimé des dieux, Párizs, 1988. SADIE, Stanley: Mozart, London, 1980. WYZEWA, Théodore de, et SAINT-FOIX: Georges de, W. A. Mozart. Sa vie musicale et son ceuvre, Párizs, 1986. A Mozart-monográfiákban a zeneszerző életére és műveire vonatkozó részletes bibliográfia található. A szabadkőművességről a Les Symboles maqonniques című sorozatot ajánljuk (Maison de Vie Éditeur); eddig megjelent kötetei: 1. Le Grand Architecte de VUnivers. 2. Le Pavé mosaique. 3. Le Delta et la Pensée ternaire. 4. La Régle des Francs-Magons de la Pierre franche. 5. Le Soleil et la Lune, les deux Luminaires de la Loye. 6. L’Équerre et le chemin de rectitude. 7. L’Étoile flamboyante. 8. Les Trois Grands Piliers. 9. La Pierre brute. 10. La Pierre cubique. 11. Les Trois Fenétres du Tableau de Loge.

209

12. Les Deux Colonnes et la Porté du Temple. 13. L’Épée flamboyante. 14. Loye macpnnique, Loge initiatique? 15. Comment nait une Loge maqonnique? LOuverture des travaux et la création du monde.

210