CHARLES T. ROSE NAGY KRÓNIKÁSKÖNYV ÁLOMLABIRINTUS ALEXANDRA

CHARLES T. ROSE

NAGY KRÓNIKÁSKÖNYV

ÁLOMLABIRINTUS

ALEXANDRA

PROLÓGUS

Az eső egyre csak ömlött, nagy, kövér cseppekben, vigasztalanul, tompán kopogott az ablakon, átláthatatlan párába burkolva a majort. Néma sötétség lepte be a vidéket, csak az eső finom surrogása és a fák lombjainak halk sóhaja hallatszott. A kandallóban apró roppanással néha felszikrázott egy-egy parázs a csendesen égő tuskók között, jelezvén az idő lassú múlását. Harold Westinghouse lassan, fáradtan hajtotta be a bőrkötésű könyv fedelét. A finoman díszített ezüstpántot óvatosan rákattintotta az aprócska zárra. A kis emeleti szobában, a vidáman táncoló lángok halvány fényében nagyot sóhajtva dőlt hátra karosszékében. Meleg, barna tekintete lassan az ódon íróasztalra tévedt, s egy rég megfakult fotográfián állapodott meg. Két jóvágású, a brit légierő egyenruháját viselő fiatalember állt egy Spitfire repülőgép előtt. Egyikük átkarolta a másik vállát, és derűsen mosolyogva néztek farkasszemet az örökkévalósággal. A férfi szemét könnyek futották el. Tekintete a messzeségbe révedt, ahol a gondolatok és az emlékek megszelídülnek. Az istálló mögött, a legelőn magányosan álló öreg tölgy jelent meg előtte, melynek évszázados lombkoronája alatt két apró fiúcska civakodott egy rozzant hajósládában talált kacatokon. Aztán hirtelen felvillant egy újabb kép. Aaron, az idősebb fiú vérző homlokkal, hüppögve és persze nyakig szutykosan ül a verandán, miközben egy karcsú fiatalasszony

…a legelőn magányosan álló öreg tölgy jelent meg előtte…

gyöngéden tisztogatja a sebet, és szelíden korholja a gyereket. Westinghouse figyelte, ahogy a szellő bele-belekap az asszony lágyan hullámzó vörös hajzuhatagába. Ez a kép hirtelen elillant. Feltűnt egy komor, szürke délután, a postás nagy, barna, gyűrött borítékot ad át, hivatalos pecséttel, ő meg áll némán az ajtóban, s észre sem veszi, hogy a postás már csendben elment. Csak áll ott, és látja maga előtt a karcsú nőalakot, amint hangtalan zokogásban tör ki. Látja saját magát is, ahogyan a betűket bámulja, amelyek összevissza kavarognak a papíron, s végül vad hullámokat vetve rendeződnek értelmes sorokká, hogy közöljék a megmásíthatatlan és felfoghatatlan tényt: Mr. Westinghouse, ezúton értesítjük, hogy fiai, Aaron Westinghouse és Tobias Westinghouse a Haza védelmében hősi halált haltak a csatorna felett vívott súlyos légi harcokban. A király és a Haza Viktória-kereszttel tüntette ki őket hősiességükért. Harold figyelmét tompa, halk morajlás terelte vissza a távoli múltból. – Már megint bombázzák Londont – motyogta maga elé, és feltápászkodott a karosszékből. Lassan az ablakhoz lépett, behúzta a nehéz posztófüggönyt, és akkurátus mozdulatokkal eligazgatta a rakoncátlan redőket. Halk neszezést és puha lépteket hallott, aztán csendesen kinyílt az ajtó, és a karcsú nő lépett be. Kezében tálca, a szerény vacsorát hozta föl. Mozgása kimértnek tűnt, ám lépteit valójában a múló idő könyörtelen csapásai lassították. Az asztalon fekvő könyvre pillantott.

– Befejezted? – kérdezte, s a választ meg sem várva az asztalhoz lépett. A tálcát az íróasztal sarkára helyezte, majd óvatos mozdulattal felemelte a nagy, bőrkötésű kötetet. A kandalló lángja furcsa visszfénnyel csillant meg a fedél pántjain, az apró zsanérokon, és bár kopottasan, de mégis határozottan rajzolódtak ki a borítón a díszes arany betűk. A férfi az asszonyhoz fordult, gyöngéden magához vonta, aztán halkan, szinte suttogva válaszolt: – Elkészültem vele. Ennyit tehettem érte, a többi csak rajta múlik. Egy darabig csendben álltak, majd Harold ismét megszólalt: – Hiszem, hogy sikerülni fog. Sikerülnie kell! Nem is gondolhatunk arra, hogy másként lesz – Westinghouse fázósan megborzongott, aztán szelíden felemelte az asszony arcát. – Neki sikerülni fog. Némán nézték az egymás szemében tükröződő lángokat, miközben London felől a bombázás tompa moraja hallatszott. *** Időtlen idők óta létezik e két világ, melyek bár elválaszthatatlanok, mégis csak ők, a kiváltságosok, az Őrizők kelhetnek át e világok határán. Az Őrizők, akiknek leszármazottai a mindenség kezdete óta óvják az átjárót, a világok közötti kaput. Apáról fiúra, nagyszülőről unokára szállt e fontos tisztség. Az Őrizők vigyázzák álmainkat, védelmezik a határt, amelyen csak tudatunk legmélyebb zugaiban léphetünk át, a kaput, amely az idők kezdetétől oltalmazza mindannyiunk legtitkosabb vágyait és álmait. Az Őrizők megóvják mindkét

világot a gonoszságtól, hogy az álmok álmok maradjanak, s hogy a félelem soha ne keríthessen hatalmába sem embert, sem álomvilágbeli lényt. Az Őrizőké azonban sosem volt egyszerű feladat. Olykor bizony megtört a dinasztiák sora. Hol emberi ármánykodás nehezítette az Őrizők dolgát, hol démonok és hatalomra vágyó szerzetek szegték meg a törvényt, és törtek uralomra. Az Őrizők mágikus tudásukkal és képességeikkel évszázadokon át védelmezték az átjárót, a kaput. Ám elérkezett az idő, amikor térben és időben veszélyesen közel került egymáshoz a két világ, amikor az Őrizők csak hatalmas áldozatok árán tudták megóvni mindkét világ lakóit. Vannak névtelen hősök, akik arra hivatottak, hogy segítsék az Őrizők fontos küldetését. Ők a Vándorok, akik a két világ között élnek, és bár az emberek között nem ismerhetjük fel őket, az álmainkban néha találkozhatunk velük. Ők azok, akiket számtalanszor megénekeltek már a költők, a bárdok, akik tudomással bírtak a határmezsgye létezéséről. A Vándorok, akik csakis nekünk, embereknek alkották meg e különös és varázslatos világot, hogy a nehéz és gyötrelmes mindennapjainkban álmainkat megédesítsék. Koboldok és manók, tündérek és boszorkányok, démonok és unikornisok – e népes sereget azért teremtették a Vándorok, hogy óvó szereplői és részesei legyenek álmainknak, és segítsék az Őrizőket. Harold Westinghouse is Őriző volt, miként az apja és a nagyapja is. Idejét sem tudta már, hogy a családja mióta birtokolta e címet, és arról sem volt tudomása, hogyan szállt e különleges tisztség a nemzetségére. De jól emlékezett arra a napra, amikor minden elkezdődött… Apja tragikus halála nehéz helyzetbe hozta a még ifjú és felkészületlen Haroldot. Családjában immár ő lett az egyetlen Őriző.

Felrémlett, amikor először találkozott vele. Nem látta, de érezte jelenlétét. Hallottak már a létezéséről, ám mindeddig még sohasem látta senki: Akkramon. Harold is csak annyit tudott róla, hogy ő a megtestesült gonoszság az álmok világában. Akkramon, a démon felkapaszkodott talpnyaló, csúszómászó féregként kezdte végtelen pályafutását a mágus, Sarlatán varázsló rémálmaként. De mérhetetlen türelemmel csiszolta, fejlesztette szörnyű képességeit, s amint csak lehetett, magához ragadta a hatalmat. Először csak apró, szinte észrevétlen változások történtek, melyekre senki sem figyelt fel. Az emberek álmaiban különös találmányok jelentek meg. Gépek, eszközök, vegyületek képletei, amelyek új dimenziókat nyitottak meg a világ fejlődésében, tudományos és áltudományos áttörések az emberiség jobbításának szándékával – csupa magasztos eszmék… Aztán egyre félelmetesebb hírek érkeztek határon innen és túlról. Rémisztő, elfajzott vágyak kezdtek elhatalmasodni az emberek álmaiban, és ezzel együtt a világukban is. A szörnyű tragédiák sora követte egymást, s lavinaként temette maga alá a technika vívmányaiban tobzódó emberiséget. Nem firtatták, hogy tudásuk honnan s kitől eredt, csakis egy dolog számított, a jövőbe vetett vak hit, amely elszakította őket gyökereiktől és a múltjuktól. Elvesztették képességüket, hogy emlékezzenek, és hogy az emberiség évszázadok alatt megszerzett tudásának segítségével elkerülhessék mindazon szörnyűségeket, amelyek hatalmas, sötét felhőként tornyosulnak felettük. Elszakadtak múltjuktól, amely utat mutathatott volna egy boldogabb és szebb világ felé. Mindkét világban megkezdődött hát a küzdelem a hatalomért. Az Őrizők fogyatkozó serege egyre kilátástalanabb harcot vívott, hogy a harmónia és a béke ismét visszatérjen az emberek közé.

E maroknyi seregből kimagaslott a Westinghouse-ok nemzetsége, akik a századokon át gyűjtött mérhetetlen tudásukkal példával szolgálhattak az Őrizőknek. Az ifjú Harold Westinghouse sikeresen vezette a harcot. Legfőbb támasza felesége szeretete és támogatása volt. Az asszony családját a legmélyebb tisztelet övezte mindkét világban. Frigyük oly kiváltság birtokosaivá tette őket, hogy születendő gyermekeik, fiaik és lányaik is megörökölhették azt a képességet, hogy Őrizők lehessenek. Akkramon azonban felismerte, hogy a Westinghouse nemzetség milyen veszélyes ellenség lehet a számára. Minden erejét latba vetve azon fáradozott, hogy a legváratlanabb módon sújtson le, csapást csapásra halmozva kerekedjen felül az Őrizők elleni harcban. A mágiát hívta segítségül, s ezzel felrúgta az ősi egyezséget, amely évezredekkel ezelőtt köttetett a két világ között. A törvény szava szerint az emberiség a harmóniáért lemond a mágiáról, cserébe az álmok világa olyan csodákat ad, amelyek megédesítik vágyaikat, reményt, hitet és az örökkévalóság illúzióját kínálják az embereknek. A mágusok, a varázslók és más csodás képességek birtokosai pedig az Őrizőkre ruházták hatalmukat, hogy e mágikus tudás birtokában fenntarthassák a rendet és az egyensúlyt álom és ébrenlét között. Ám Akkramon a mágia segítségével kibillentette az időt! Megbontotta az álom és valóság közötti kényes egyensúlyt. Szörnyűséges idők jöttek a halandók világára, gyűlölködést és pusztulást hozva rájuk. A démon aljas, gonosz tettével elszabadította a félelmet és rettegést, amely beférkőzött az álmok világába. A két világ napjai megszámláltattak, a gonosz Akkramon leghőbb vágya immár az, hogy uralma alá gyűrje az Őrizők és segítőik maroknyi csapatát.

I. FEJEZET A telihold széles mosollyal ragyogta be a kisvárost és a majort. Határozott vonalakkal rajzolta ki az árnyékokat, és jótékony sötétségbe burkolta az éjszaka teremtményeit. Sarah csendesen nézte Davidet, aki egyenletesen szuszogva, félig kitakarózva aludt az ágyában. Te gyerek… te gyerek – gondolta az asszony –, úgy nősz, mint a gomba – azzal odahajolt, és kihúzta az összecsavarodott plédet az összevissza keveredett kezek és lábak alól, hogy betakarja vele a fiút. Még gyönyörködött egy darabig a gyermek kamaszosan megnyúlt arcát, keskeny, szép vonalú száját és dús, vöröses haja alól kikandikáló kis fülét szemlélve. Mintha Aaron arcát vélte volna felismerni benne. Aztán csendben kiment, és óvatosan behúzta maga mögött a tölgyfa ajtót. A kandallóba már régóta nem gyújtottak be. Utoljára akkor lobogott benne tűz, amikor az öreg Harold nagypapa még itt lakott. Sarah, David édesanyja a második nagy háború alatt született. Késői gyermek volt. Anyja már nem volt fiatal, és a szülés nagyon megviselte. Ám Mrs. Westinghouse a sok szenvedés ellenére is büszkén tartotta magát élete utolsó pillanatáig. De hirtelen, váratlanul ment el. Az orvosok daganatot diagnosztizáltak, ám a férje tudta, hogy az asszonynak a szíve szakadt meg a sorscsapásoktól. Anyja fájdalmas halála után a még szinte kamasz Sarah viselte gondját az apjának. A birtok vezetése, az iskola, apja ápolása a fiatal lány minden idejét felemésztette. Gyönyörű szép teremtés volt. Alakját, tartását anyjától, büszkeségét és elhivatottságát a Westinghouse-októl örökölte. Nehéz örökség volt ez, sokan félre is értették. Bár udvarlója akadt bőven, arra mégsem vállalkozott egyikük sem, hogy feleségül vegye Saraht. Végül nem sokkal apja halála előtt találkozott Ewan

Cunninghammel, egy londoni fűszerkereskedővel. A major ügyes-bajos dolgainak intézése kapcsán ismerkedtek meg, és lassan kölcsönös rokonszenv alakult ki közöttük. Jócskán elmúltak már húszévesek, így nem amolyan „mindent elsöprő” szerelemnek indult az övék, de tisztelték egymás érzéseit. Harold Westinghouse halála után házasodtak össze. Ewan, feladva a londoni üzletét, kiköltözött feleségéhez a majorba. A közeli Chelmsfordban vásároltak egy parányi boltot, ahol vegyeskereskedést nyitottak, amelyből aztán Cunningham tisztességesen jövedelmező kis üzletet hozott össze. David születését követően nem kis feladatnak bizonyult átszervezni az életüket. Sarah továbbra is otthon maradt, és a gyermeknevelésen kívül intézte a birtok ügyeit, és a háztartást is vezette. Azt azonban mindig is tudta, valami belső hang súgta neki, hogy David nem közönséges gyerek. Ám mivel semmi különleges dolog nem történt vele sohasem, s mert a belső hang sem volt túl erős, éppen úgy zajlott az életük, ahogyan egy angliai kisvárosban, egy angol családban mindennapos. Néha felsejlett Sarah múltjából egy-két elmosódott történet legendákról, melyek egy nap majd talán ismét életre kelnek, kalandokról, amelyeket apjától hallott, de ezek a ködös emlékfoszlányok az idő haladtával lassan semmivé porladtak. II. FEJEZET David szokás szerint megint elkésett az iskolából. Ébredés után éppen az előző napi rendetlenséget próbálta eltüntetni a szobájában, amikor véletlenül belerúgott az ágy sarkába. Jajgatva kapta fel a lábát, de a hirtelen mozdulattól hanyatt vágódott, s nekiesett az öreg kályha oldalának. A szerencsétlen zuhanás következtében a vénségesen vén kandalló néhány téglája kimozdult a helyéből. Elfeledkezve a fájdalomról,

David kíváncsian leselkedett befelé a váratlanul keletkező résen. – David! Gyere már, kihűl a reggelid, és megint elkésel! – kiabált fel Sarah. A fiú a nagy rohanásban csak annyit tudott megállapítani, hogy valamilyen zug vagy rejtekhely lehet a téglák mögött. Próbálta feszegetni, tágítani a lyukat, de anyja sürgető hangja egyre közelebbről és egyre fenyegetőbben hangzott, így azzal a tudattal hagyta ott a kandallót, hogy iskola után jobban szemügyre veszi ezt a különös rejtélyt. A major nem feküdt messze az iskolától. A háború után, az újjáépítéseket követően jócskán kinyújtózkodott a város. Új lakónegyedek és egy kertvárosi kerület is épült a majorság határában. Egészen a temetőig húzódott az épületek hosszú sora. A házakat csak egy keskeny fasor és az a kikövezett medrű kis patak vagy inkább csatorna választotta el a temetőtől, amely aztán vagy fél mérfölddel messzebb beletorkollott a Chelmerbe. Ez idő tájt épült az iskola is. David kedvenc útvonala a községi temetőn keresztül vezetett, ahol azért szeretett átmenni, mert „különös hangulata van”, no meg azért is, mert Charles Lithgow, ez a nagydarab, nyolcadikos melák és nem kevésbé idióta társasága így legalább nem szórakozhat vele. Nem valami felemelő érzés nap mint nap elviselni, hogy egy csökkent értelmi képességű behemót, nem lévén jobb dolga, állandóan vele foglalkozik. David, bár elmúlt már tizenhárom éves, a nagyanyjától örökölt vörös haja és nyúlánk alkata miatt nem tartozott az iskola hangadói közé. Ráadásul sokan és sokat bántották az öreg Westinghouse nagypapa miatt is, aki köztudomásúlag „nem volt teljesen épelméjű”. Azt beszélték róla, hogy amikor elvesztette a fiait a háborúban, belebolondult a fájdalomba. Magába forduló, zárkózott ember lett. Mindenféle hókuszpókuszt és egyéb furcsaságot művelt a birtokán, így hát

nem is csoda, hogy Sarah, a lánya igen későn ment férjhez, és csak egy londoni volt hajlandó feleségül venni. Persze David nem sokat törődött az ilyesféle szóbeszéddel. Neki ott volt a major varázslatos, csodás titkaival, és az ódon hangulatú temető. Aztán meg ott van anyja is a rengeteg izgalmas történetével és a meséivel. David annyira elmélyedt gondolataiban, hogy sikerült ismét becsengetés után beesnie az iskolába, ráadásul épp Mrs. Forthside-dal volt órájuk. A hagyományos, többszintes épületegyüttest kedves, régies hangulatot árasztó dísztéglákkal borították, bár ott, ahol az idő kikezdte, kikandikált az eredeti falfelület is, no meg ott is, ahol a trehány iparosok nem végeztek megfelelő munkát. David, hogy mentse a menthetőt, a gazdasági bejárón át próbált besurranni. Mr. Hawkins, a gondnok a szokásos napi szemétkihordással volt elfoglalva. Látta ugyan a fiút beosonni, de nem törődött vele, hiszen semmi haszna nem származott volna abból, ha beárulja az ügyeletes tanárnak. David a hátsó szárny régi téglaépületében osont fel a másodikra. Az öreg falak némán figyelték az elkésett diák sietős lépteit. Miközben besurrant a tanterembe, igyekezett egészen apróra összehúzni magát, hátha Mrs. Forthside nem veszi észre. Ez persze hiú ábránd volt. A terem ablakain komótosan vánszorgott be a párás ködön átszivárgó napfény, inkább csak amolyan halvány maszatot, semmint árnyékot vetve a tanterem falára. – Jó napot, Mr. Cunningham! – vetette oda éles, szúrós hangon Mrs. Forthside, tekintetét le sem véve a tábláról, melyre éppen egy újabb feladatot írt fel. Választ sem várva így folytatta: – Naaa? Ma milyen újabb mesével kápráztat el minket késedelmes érkezése alkalmából? – Letette a krétát, és a

teremben ülő osztálytársak visszafojtott kuncogása közepette kérdőn David felé fordult. – Nos, fiatalember? A fiú letörten megtorpant. Talán válaszolt is volna valamit, de már olyan sokszor történt meg vele ugyanez, hogy pontosan tudta, a tanárnőt egyáltalán nem érdekli a válasza. – David! Szeretném, ha beküldened édesanyádat, mondjuk holnap délután öt körül. Beszédem volna vele… rólad – tartott hátborzongató hatásszünetet Mrs. Forthside. – Azt hiszem, fontos volna a jövődre nézve. – Igenis, Mrs. Forthside – ült le a helyére David. – Akkor hát, gyerekek, folytassuk! – vette kézbe a krétát a tanárnő, és ott folytatta a feladatot, ahol néhány perccel előbb abbahagyta. – Mi a csodáért nem tudsz időben beérni a suliba, pláne, ha tudod, hogy Mrs. Forthside-dal kezdünk? – korholta fojtott hangon a fiút padtársa, Abigael. – Találtam valamit – suttogta David izgatottan, mint akit nem is szidtak meg az előbb –, majd a szünetben elmondom… – súgta a lánynak, miközben előhalászta a tanszereit.

– Na! Halljuk azt a híres történetet, kisapám!

David és Abigael a szünetben a fal mellé húzódva beszélgetett. A hosszú folyosón hullámzott-kavargott a zsibongó gyereksereg. A régi tablókról kortalan mosollyal tekintettek alá a végzős diákok fényképei az alant zajló vidám forgatagra. Abigael nagyjából egyforma magas volt Daviddel. Hullámos, gesztenyebarna haját, amely majdnem a derekáig ért, pánttal fogta hátra. Arca kedves, kicsit szögletes formájú, szép nagy szemekkel és csinos, fitos orral. Alakja most kezdett nőiesen gömbölyödni, de ezt, mint minden vele egykorú lány, igyekezett minél jobban eltüntetni. – Meséld már el, mi volt az a borzasztóan fontos dolog, ami nem ért rá! – sürgette Davidet Abigael. – Először is, reggel sikerült majdnem eltörnöm a lábujjamat, mert belerúgtam abba a dög nagy ágyba – kezdte sorolni a történteket David. – Eegen? – vonta fel szemöldökét Abigael. – És…? – Hagyd, hogy elmondjam! – szakította félbe a fiú. – Na szóval, akkorát estem, mint egy ólajtó, és jól odavágtam magam a kandallóhoz, amikor… – a fiú hatásszünetet tartott. – Amikor? – nézett rá érdeklődve Abigael. – Amikor észrevettem valamit, valami titkos rekeszféleséget. Csak nem tudtam jobban szemügyre venni, mert be volt szorulva, vagy mi, és azzal vacakoltam el az időt. Aztán jött anya, és onnan már tudhatod… – Na és? Hová akarsz kilyukadni? – kérdezte a lány. – Tudod, meséltem már, meg hallhattad is elégszer, hogy nagyapa nem volt teljesen százas. – Arra gondolsz, hogy flúgos volt az öreg? – jelent meg egy halvány mosoly Abigael szája szegletében. – Abigael! Ezt azért nem vártam volna pont tőled – korholta David a kislányt.

– Jól van, csak vicc volt… na mondd már! – nógatta a fiút, amikor váratlanul egy cseppet sem biztató árnyék tornyosult föléjük. – Na! Halljuk azt a híres történetet, kisapám! – állt eléjük a hívatlan árnyék hívatlan gazdája. – Tudod, itt a hírek gyorsan terjednek. – Uramatyám! A jeti… – nézett fel David a hatalmas fiúra, de folytatni már nem tudta, mert Charles Lithgow szép lassan rádőlt, és elkezdte a falhoz passzírozni Davidet mind a száztizenkét kilójával. – Na, most humorizálj, kis ember! – vigyorgott a behemót, miközben megérkezett a díszkíséret is Timothy Priskin és Lawrence Chussing személyében. Rutinosan úgy sorakoztak fel, hogy az ügyeletes tanár ne sokat láthasson a trancsírozási szándékból. – Most hablatyoljál valamit, mesemókus! – vihogott Lawrence Chussing zsebre vágott kézzel. – Lithgow! Hagyd már békén Davidet! – próbálta Abigael kiszabadítani a fiút a hegynyi méretű srác alól. – Miért nem kezdesz hozzád hasonló emeletes idiótákkal, te… te… dagadt hájgombóc! – cibálta kétségbeesetten Lithgow karját. Eközben David feje céklaszínűvé változott. Abigael hamar ráérzett a keserű igazságra, hogy jelen helyzetben a találó jellemábrázolás, úgymint „dagadt hájgombóc”, és minden más segítségnyújtási kísérlete csúfos kudarcba fulladt. Szélsebesen stratégiát váltott, és indult, hogy szóljon az ügyeletes tanárnak, amíg nem késő. Azonnal négy kéz nyúlt utána. Megragadták a karját, és keményen megszorították, hogy belesajdult. Éppen valami cifra káromkodásfélén törte a fejét, amikor arra lett figyelmes, hogy az előbbi pompás színjáték, amit David arca produkált, vándorútra indult. Az imént még céklavörös David helyett Charles Lithgow feje kezdett

elszíneződni, és egyébként mélyen zengő baritonja fejhanggá vékonyodott. Azután váratlanul egyre magasabbnak is tűnt. – Auuu – hörögte elfúló hangon a nagydarab fiú, és közben csak nőtt és nőtt. Vadorzó társai falfehéren álltak, még Abigael karját is elfelejtették tovább szorongatni. A kislány csak ekkor vette észre azt a náluk idősebbnek tűnő, szőke hajú, kék szemű fiút, aki lassan előtűnt a terebélyes méretű Lithgow mögül. A fiú nem volt sem különösebben magas, sem különösebben erős testalkatú, inkább szikár, inas srácnak tűnt, már amennyire Abigael a dulakodás közben megállapíthatta. Mosolyogva, határozott mozdulattal emelni kezdte a kövér fiút a nadrágszíjánál fogva. A fejhang oka leginkább abban volt keresendő, hogy Lithgow nagy súlya miatt nem tudta követni a nadrágját, amely így aztán a legkényesebb testrészébe vágott. Az ismeretlen fiú igen meggyőző érvként hatott a kis társaságra, de leginkább a túlméretezett Lithgow gyerekre. – Azt hiszem, akkor talán meg is beszéltük a dolgot – mondta halkan a szőke, kék szemű. A következő pillanatban hatalmas csörömpöléssel egyszerre tört be az összes folyosói ablak az egész emeleten. Mindenki odakapta a fejét, az iskola diákjai az ablakhoz tódultak, hogy lássák, mi történt. Ki lehetett olyan hihetetlenül ügyes, hogy sikerült ezt a vakmerő tettet végrehajtania. De az udvaron, mindenki legnagyobb megdöbbenésére, az égvilágon senki és semmi nem volt, aki vagy ami ezt a felfordulást okozhatta volna. Abigael kíváncsian visszafordult, hogy jobban szemügyre vehesse a furcsa fiút, de csak a férfiasságát erősen fájlaló Charles Lithgow-t, valamint kevéssé virgonc csapatát látta elsomfordálni. David döbbenten bámult rá. De a szőke fiút mintha a föld nyelte volna el… A nap hátralevő részében az egész iskolában izgatottan tárgyalták a rendkívüli eseményeket, a tanári kar egyöntetű

véleménye az volt, hogy valószínűleg valamiféle hangrobbanás okozta a délelőtti ribilliót. Ezek után az élet visszatért mindennapi kerékvágásába, és a szokásos módon zajlott tovább. Dolgozatok, cigifüst a klotyón, menekülés az ügyeletes elől és egyéb hagyományosnak mondható, hétköznapi történések. Csak David volt a szokottnál is csendesebb, ami Abigaelnek is feltűnt, de ilyen drámai eseményeket követően az ember lánya nem firtatja az ügyet. Suli után elváltak azzal, hogy délután a lány átkerekezik Davidhez, és pontot tesznek a kandallóban lelt titokzatos rekesz ügyének a végére. III. FEJEZET Sarah a konyhában a tepsibe helyezte a borjút, és begyújtotta a sütőt. Kint az udvaron kellemes meleget árasztott a délelőtti napfény, pajkos árnyékokat vetve a konyhai kövezetre. Nekifogott, hogy elmosogasson. Miután az edényeket a csepegtetőre pakolta, hozzákezdett, hogy a nagy húsvágó kést is elmossa. Vizes kezéből kicsúszott a nehéz penge, és zuhanni kezdett. Az asszonynak csak annyi ideje maradt, hogy megállapíthassa, a kés menthetetlenül bele fog állni a lábfejébe, sőt át is fogja szúrni. Ösztönösen behunyta a szemét, és megpróbált felkészülni az elkerülhetetlen, iszonytató fájdalomra… Aztán… semmi… Semmi fájdalom, semmi csörömpölés! Az égvilágon semmi sem történt. Óvatosan kinyitotta a szemét, és ijedten lefelé sandított. A hatalmas penge alig néhány centiméternyire lebegett a lábfeje felett. Lassan imbolyogva várakozott, és nem mozdult egy tapodtat sem. Sarah felfigyelt a szokatlan csendre. Sehol egy pisszenés, a vízcsap csobogása sem hallatszott, még a nagy konyhai falióra máskor oly tolakodóan hangos kattogása is elnémult.

Óvatosan lenyúlt, megfogta a kés nyelét, és lassan felemelte. Tekintete megakadt a széles pengén tükröződő konyhaablakon. Felpillantott az ablakra, látta az udvart, az istállót, a major elhúzódó gazdasági épületeit. Látta a párás délelőtti fényben az istálló mögötti öreg tölgyet, és látta azt a nagy kövér madarat, talán galamb lehetett, ami az ablak előtt tovaszállt. Illetve tovaszállt volna… Mert egy helyben állt, némán, kiterjesztett szárnyakkal, és úgy lógott a levegőben, mintha odaragasztották volna. Semmi sem mozdult, köröskörül néma csend… Sarah remegő kézzel tette le a kést. Rosszullét kerülgette, érezte, hogy elfogja a gyengeség, erősen meg kellett kapaszkodnia a mosogató szélében. Az órára nézett, mindjárt tíz lesz. …Ekkor mintha hirtelen felrobbant volna a világ. Irtózatos hangzavar hasított a dobhártyájába. Az óra elütötte a tízet, a száraz falevelek hullani kezdtek a fákról. Az ablak előtt a madár hirtelen tovasuhant, Sarah pedig a földre roskadt. Ha most lett volna a kezében valami, akkor biztosan elejtette volna. Az első megdöbbenést követően a gondolatok úgy cikáztak a fejében, mint valami óriási seregélyraj. Képek, hangok, emlékfoszlányok kavarogtak az elméjében, s úgy érezte, mindjárt széthasad a koponyája. Azután ismét csend lett. De ez a némaság most már a jól megszokott nyugalom volt, a ház, a major csendje. Újra hallotta a falióra kattogását, a szél szelíd sóhajtását, a távoli harangszót. Csak ült a konyhában a kövön, és igyekezett összeszedni magát. – Szia, anya, megjöttem! – kiáltotta a verandáról David. Az asszonyt a becsapódó ajtó zaja térítette magához. Döbbenten vette észre, hogy már délután három óra van, s hogy a borjú még mindig a tepsiben pihen, nyersen.

David szótlanul állt egy darabig a konyhaajtóban, és csak bámult édesanyjára, aki tétován, zavarodottan tette be a húst a forró sütőbe. – Jól vagy? Nincs semmi baj? – érdeklődött a fiú. – Semmi baj, kis szívem, csak egy pillanatra megszédültem – hebegett Sarah. – Biztosan ez a bolond időjárás az oka… – motyogta. – De semmi baj – szedte össze magát, látva a rémületet a gyerek szemében. – Már jól vagyok… – igyekezett ismét határozottnak és nyugodtnak tűnni. Nem értett semmit, csak azt tudta, hogy ma valami nagyon fontos dolog történt, valami új, különlegesen izgalmas, és hogy ő és a fia furcsa módon részeseivé váltak ennek a dolognak. Mindketten tudták, hogy kérdezni most nem szabad és nem is érdemes, talán rövidesen feleletet kapnak minden még fel sem tett kérdésükre. Késő délután lett, mire az ebéd elkészült. David éppen csak lenyelte az utolsó falatokat, máris felviharzott az emeletre. Csak annyi időre állt meg, hogy a lépcső alatti gardróbból felkapja a kisebbik szerszámos dobozt, és máris a szobájában volt. Amikor benyitott, a még éppen bekandikáló nap utolsó sugarai különös árnyalatúra festették a helyiséget. David megállt a kandalló mellett, az ominózus baleset színhelyén. Reggel történt itt valami, amit ugyan nem értett, de rettenetes kíváncsiság hajtotta. Egyenként vizsgálgatta meg a kimozdult téglákat. Próbálkozott kézzel, próbálkozott lábbal, jóindulatú rábeszéléssel és szigorú felszólítással, kalapáccsal, mindenféle agyafúrt eszközzel, de a rejtekhely nem fedte fel titkát. A fiú azonban még most sem vesztette el a türelmét. A nagy

tevékenykedésben azt sem vette észre, hogy időközben megérkezett Abigael, s Sarah-val az ajtóban állnak. A kislány felkapcsolta a villanyt a most már erősen félhomályba borult szobában. – Azt hiszem, így könnyebb lesz… – mondta, és a kandalló előtt gubbasztó fiú mellé telepedett. – A fene se tudja ezt a nyüves vacakot kinyitni, pedig érzem, hogy van ott valami – dohogott David. – De nem! Az istennek se akarja az igazságot! – morgott tovább, és az ölébe tette a vésőt meg a kalapácsot.

Hitetlenkedve nézték, amint a könyvborítón előtűnik a veretezés, az aprócska zsanérok és a díszes aranyszínű betűk.

Aztán csak ültek és nézték a kikandikáló téglákat. Sarah az ajtónak támaszkodva hallgatott, majd szó nélkül a kandallóhoz lépett. Mintha angyal suhant volna, oly nesztelenül járt… Valahol a messzi-messzi múltban kutatott az emlékei között… Apa… a testvérek… a szövetség… a könyv. Igen, már emlékezett egy nagy, barna bőrkötéses könyvre, amelybe apa oly sokat írogatott hosszú estéken át… És a fejében kavargó ezernyi mozaikdarabka lassan elkezdett képpé formálódni… „Régtől fogva járod utad, Ott, hol ember sohasem, Amit mindenki kutat, Vigyázom majd örökre…” Még a fejében visszhangzottak e különös sorok, amikor megfogta azt a téglát, amely a leginkább kiált a katonásan egyenes sorból, és minden erőlködés nélkül elforgatta. Csikorogva, egymás után fordultak a téglák, és tűntek el a kandalló mélyén. Hatalmas, sötét lyuk tárult a szemük elé. David lehajolt, és belenézett. Eleinte semmit sem látott a sötétben, de aztán nagyon haloványan felsejlett előtte egy könyv alakja. Óvatosan érte nyúlt, és lassan előhúzta. Halk neszezés szűrődött ki a lyukból, mintha kaparászás volna, de aztán elhalt. – Hű de poros! – szólalt meg rekedtes hangon Abigael. – Ja, ja… jó poros – tért magához első ámulatából David. – Várj, mindjárt megoldjuk – mondta, és egy hatalmasat fújt a fedélre. – David! Ne! – szaladt ki az anyja száján, mert a por ujjnyi vastagon állt a könyvön, s már előre látta a szobát

elborító felhőt. – Minden csupa kosz lesz… – csuklott el a hangja. Ám a por, ahelyett hogy beterítette volna az egész szobát, lassan, spirális alakban körözni kezdett, és egyre halványodva semmivé foszlott. Hitetlenkedve nézték, amint a könyvborítón előtűnik a veretezés, az aprócska zsanérok és a díszes aranyszínű betűk. David a sarkára telepedett, és letette a könyvet maga elé a kopott padlóra. Sarah és Abigael csöndesen mellé kucorodtak, s tanácstalanul néztek egymásra. – Most hogyan tovább? – törte meg a csendet Abigael. – Gőzöm sincs – válaszolta David tömören, miközben izzadt tenyerét törölgette a nadrágjába. Mindkét gyerek Sarah tekintetét kereste, mintha tőle várnák a választ. Az asszony zavartan nézett vissza rájuk. Kezével tétova mozdulatot tett, mintha keresne valamit a ruhája ráncai között, de inkább csak zavarát leplezte. Igyekezett valamiféle kapaszkodót lelni a távoli múlt ködében. Lázasan kutakodott a képtöredékek és emlékfoszlányok között. – A vers… igen… igen… – gondolkodott hangosan –, ott kell lennie a válasznak… – suttogta maga elé. Abigael ámulva nézte Sarah-t, azután Davidre pillantott, aki felemelte a vaskos kötetet, és figyelmesen tanulmányozni kezdte. Nehéz könyv volt, világosbarna bőrkötésben. A bőrt valaha kézzel varrhatták, mégis hibátlannak tűntek az öltések. Puha, meleg tapintása szinte simogatta David kezét. A borítót szépen cizellált ezüstpánt és zsanérok rögzítették. A fedelén vaskos csat lapult, amely bőrbe sajtolt szimbólumban, egy pecsétben végződött. Alatta cirádás, aranyra színezett betűk sorakoztak. David óvatosan forgatta kezében a könyvet, de kinyitni nem tudta. Kereste a zárat. Próbálta megfejteni, hogy vajon a

pántot díszítő vésetek, esetleg a pecsét vagy a csat lehet a rejtély megoldása. Amikor egy pillanatra felnézett, megakadt a szeme édesanyja kezén. Ujjai között leheletfinom kidolgozású lánc lógott, rajta egy medalion. – Ez micsoda? – kerekedett el Abigael szeme is, aki ugyanabban a pillanatban látta meg az orruk előtt himbálózó kis ékszert. David kivette anyja kezéből a láncot, és izgatottan nézegette. – A kulcs! Tekintete felragyogott, és megpróbálta beleilleszteni a medált a pánt hajlataiba, a bőrbe sajtolt betűk valamelyikébe, de hiába. Titkon abban bízott, hogy ha a medalion a zár közelébe kerül, történni fog valami. Valami természetfeletti dolog, mondjuk, halvány fénnyel világítani kezd, mint a filmekben… Csak történne már valami! – ült ki a kétségbeesés David arcára. – David! – Sarah igyekezett fia figyelmét magára vonni. – Ne… ne, még várjatok! – vágta rá a gyerek, és fel sem nézett –, mindjárt meglesz, mindjárt sikerül kinyitnom! – próbálkozott egyre kétségbeesettebben. – Kisfiam… – az anyja csendesen és segélykérőn Abigaelre nézett. A kislány határozott mozdulattal lefogta David vadul cikázó csuklóját, és a másik kezével gyöngéden, de határozottan Sarah felé fordította a fiú arcát. – Valamit rosszul tettem? – kérdezte David zavartan, értetlenül. Anyja elmosolyodott, és kivette fia kezéből a medaliont. Óvatosan megfogta, és finoman megnyomta azt az aprócska rugós tengelyt, amely felpattintotta a kis kővel kirakott fedelet. Egy kulcs hullott a tenyerébe. – Hűű… De leégtem… – vörösödött el David.

Abigael ügyetlenül igyekezett eltakarni az arcát. – Izé… Bocs… – fojtotta vissza a már-már kibuggyanó kuncogást. – Ezzel próbáld meg, kicsim – mondta halkan Sarah, és a kulcsot David tenyerébe tette. Most, hogy a fiú már tudta, mit keressen, hamar meglelte a zárat, közvetlenül az alsó pánt tövében. Izgalomtól remegő kézzel, még a nyelve hegyét is kint felejtve a nagy koncentrálásban, végre sikerült a kulcsot a zárba illesztenie. Olyan közel húzódtak egymáshoz, hogy majdnem összekoccant a fejük. Legalább akkora izgalomban voltak, mint akik éppen most készülnek feltárni Tutanhamon sírját. David lassan elfordította a kulcsot. A zár halkan kattant, aztán egy darabig nem történt semmi… Egyre nőtt a feszültség, David homlokán megjelent egy apró izzadságcsepp, Abigael pedig izgalmában úgy ökölbe szorította a kezét, hogy kifehéredett a bőre. A következő pillanatban hirtelen felpattant a zsanér, és olyan erővel csapódott hátra, hogy még a nehéz könyv is felugrott néhány milliméternyire a padlóról. – Hű… Azanyját… – hőkölt hátra ijedten David levegő után kapkodva –, a frászt hozta rám! Abigael ijedtében felsikoltott, de a következő pillanatban már mindkét kezét a szájára tapasztotta, Sarah pedig mukkanni sem tudott. Miután valamelyest megnyugodtak, David óvatos mozdulattal felnyitotta a könyvet. Előtűntek a megsárgult lapok, melyek szélein ódon aranyozás futott végig, keretbe foglalva a vastag papírköteget. Az első lapot halovány, sárgásbarnás foltok tarkították, és a felület itt-ott finoman meg is töredezett. De üres volt, egy árva ákombákom nem sok, annyi sem volt rajta. És a következő lapon sem, és az azután következőn sem… David türelmetlenül pörgette át az oldalakat, de egyetlen sorocskát sem találtak a könyvben.

Ellenben sérülések éktelenkedtek a lapok szélein, mintha leszakítottak volna róluk egy-egy darabot. Semmi más nem utalt arra, hogy ezt a könyvet a rejtekhely üregének kitöltésén kívül másra is használták volna. Lent a konyhában a falióra jól hallhatóan elütötte a hatot. – Jaj, már egy órája otthon kéne lennem! – pattant fel Abigael kissé csalódottan az üres lapok láttán. – Erről senkinek egy szót se! – szólt figyelmeztetően Sarah. – Egy szót se. Csókolom, Sarah néni. Szia, David… – fordult sarkon a kislány, és szélsebesen lerohant a lépcsőn. A bejárati ajtónál még visszafordult egy pillanatra. – Holnap találkozunk a suliban. Aztán el ne késs megint – hadarta –, ja, és nagyon finom illata van itt valaminek – de már kint is volt az udvaron, felugrott a bringájára, majd ugyanazzal a lendülettel a kocsijával éppen beálló Ewant kikerülve elviharzott. Az emeleti szobában anya és fia feltápászkodott. – Erről apának egy szót se – nézett Sarah Davidre –, tudod, ő az ilyen „misztikus” dolgokban nem hisz. Gondolatai elkalandoztak. Legjobban a férje tárgyilagosságát szerette, a nyugodt megbízhatóságát. Ewan mindig két lábbal állt a földön, és biztos kézzel irányította a család mindennapjait. Sokszor nyújtott vigasztalást Sarah-nak, ha bántották, mert bizony nemegyszer megszólták. Sokan még ma is távolságtartóan, ridegen bántak vele. Ewan megértő, bár néha kissé túlságosan megfontolt gondolatait sohasem bántón, de határozottan fejtette ki, és a nézetei mellett mindig keményen kiállt. Persze logikus érvekkel meggyőzhetőnek tűnt, de csak akkor, ha az érvek megingathatatlanok voltak. – Kérlek, te se szólj a késésről! – nézett esdeklőn David az anyjára, miközben a könyvet ügyesen visszatette a kandallóban talált rejtekhelyre. A téglák észrevétlenül takarták

el a sötét üreget, de most már mindketten tudták, miképpen nyithatják ki ismét. Tompa puffanás hallatszott, amikor apa becsapta a Rover ajtaját. – Szervusz, drágám – lépett be az ajtón. – A kis Brighton lányt láttam elmenni? Nagyon sietős volt neki – mondta vidáman, miközben lepakolta a papírzacskókat és a szatyrokat a konyhaasztalra. Magas, szikár ember volt. Fiatalabb korában sokat túrázott, sportolt, ami meg is látszott rajta. Az a fajta ember volt, aki végigcsinálta, amit elkezdett, szerette a kihívásokat. Mindig keresett valamit, valami mást, valami újat. Amióta az eszét tudta, mindig is izgatták a nagy összefüggések. Kereste az igazságot, s nagyon határozott elképzelésekkel megáldott fickó volt, annyi szent. Egy azonban bizonyos, a családjáért sosem késlekedett volna bármilyen, számára mégoly hihetetlen dolgot is megtenni, ha a sors úgy kívánta. – Szia, David! – kiáltott most már hangosabban, de addigra már anya és fia is a földszinten voltak. Sarah az asztalhoz sietett, hogy segítsen elpakolni. Egy pillanatig megállt a férfi mellett, aki szájon csókolta, és együtt folytatták a rámolást. Ewan beleszagolt a levegőbe. – Isteni illat. Mi ez, borjú? – szaglászott körbe a konyhában. – Hú, de éhes vagyok – mondta. – Na, mizújs, fiatalúr? – nézett a még mindig a konyhaajtóban ácsorgó Davidre. – Milyen volt ma az iskolában? Tanultatok valami izgalmasat? – tette fel hanyagul és talán egy kicsit figyelmetlenül is a szokásos kérdéseket. Hosszú volt a mai nap, és még azt a bolond Crispin Halistert is kifogta, akinél nagyobb kekeckedőt még nem hordott hátán a föld. Ennek az embernek a só nem elég sós, a cukor nem elég édes, és az esetek nagy többségében a szerszámok, amiket Ewan forgalmazott, nem voltak neki elég precízek és megbízhatók, szóval minden elromlott, ami

elromolhatott. Ewan meg is állapította magában, hogy Mr. Halister ma az átlagnál is savanyúbb citromba haraphatott. De most, hogy hazaért, igyekezett lerázni magáról a napi gondokat, és megpróbált összeszedettebbnek látszani. – Jól láttam, hogy a kis Abigael Brighton járt itt az előbb? – kérdezte, aztán egy pillanatra elmélázott. – Bár már nem is olyan kicsi – kacsintott huncutul Davidre, aki azonmód fülig elvörösödött. Nagy kő esett le a fiú szívéről, szinte hallani vélte, ahogy tovagördül. Apa vidám, állapította meg, és felderült az arca. Tudta, ha apának jókedve van, akkor kevésbé valószínű, hogy az iskolai előmenetelével foglalkozik. Ám azzal is tisztában volt, hogy a mai napot még nem úszta meg, hiszen fogalma sem volt arról, hogyan adja be anyjának a holnapi kínos iskolai látogatást. David egész éjszaka álmatlanul hánykolódott, és csak kora hajnalban gyűrte le végül a fáradtság. Fejében különös álomképek kavarogtak. Végtelen, színes pusztaságok felett suhant, leírhatatlan tájak és megannyi furcsaság közepette. Ezernyi sosem látott lény sereglett köré, és csak bámulták érdeklődőn, majd vad tülekedés közepette próbálták megérinteni, mintha mindegyikük csak rá várna, hogy segítséget kérjenek valamihez, amiről még csak elképzelése sem volt… Reggel Sarah gyöngéd, de határozott mozdulatokkal rázta meg a fiú vállát. David nagyon tompán és nagyon távolról hallotta a hívó szavakat, mintha valami ragacsos kulimászból kellene kikecmeregnie, csak lassan, küszködve tudott az ébrenlét határára evickélni. – Ébresztő, mert megint elkésel – korholta az anyja, s addig nem tágított az ágy mellől, amíg bizonyosságot nem szerzett, hogy fiacskája tökéletesen felébredt.

Reggeli közben Davidnek egyfolytában azon járt az agya, hogy miként adagolja be édesanyjának a kötelező iskolai találkozót Mrs. Forthside-dal. A ház előtt, a kocsibeálló piszkosfehér murváján nagyot nyekkenve megállt az öreg Bedford teherautó. – Itt a tej, Mrs. Cunningham! – hangzott az ismerős kiáltás. Mr. Henson, a tejesember ma a szokottnál is korábban érkezett. Az idős, vékony férfi amolyan igazi karót nyelt angol volt. Szikár és inas alakja még mindig szálfaegyenesen magasodott az asszony fölé. Sarah az idejét sem tudta, mióta ismeri a joviális öregurat, de amennyire csak vissza tudott emlékezni, mindig Mr. Henson szállította a tejet a birtokra, illetve amíg virágzott a gazdaság a majorban, addig a birtokról is. Sarah gyakran beinvitálta a kedves öregurat egy forró kávéra, és ma sem tett volna másként, Mr. Henson azonban nem fogadta el a szívélyes meghívást, szemmel láthatóan rendkívül izgatott volt. – Nagyon kedves, Mrs. Cunningham, de most sietnem kell – szabadkozott az ajtóban –, tudja, az East Side-i kerületben nagy a felfordulás ma reggel. Itt mindjárt – mutatott a temető felé –, a bevásárlóközpontnál. Képzeljék, ma hajnalban, ott a jégpályánál, tudja, ugye? – nézett a férfi kérdőn Sarah-ra, közben mutatóujjával végigsimított kefeszerűen elálló bajuszán. – Nos, a jégpálya közepén, egy zuhanyfülkében… érti? Zu-hany-fül-ké-ben! – tagolta. – Egy szál pendelyben ott vacogott egy nő… – itt hatásszünetet tartott, hogy fokozza az események drámaiságát. – Az a helyzet, hogy a zuhanyfülkének nem is volt ajtaja… mármint nyitható ajtaja. Így senki sem tudja, hogyan került oda, bele… abba a fülkébe… a nő – folytatta Mr. Henson. – Sőőőőt! – emelte fel az ujját –, azt sem tudja senki, ki és hogyan vitte oda

azt a dög nehéz micsodát. És mikor, mert az éjjeliőr nem látott semmit! Hehe… Nyilván megint tökrészeg volt – válaszolt is mindjárt magának. – De ha megengedi, akkor én most mennék is, mert engem is beválasztottak abba a kivizsgáló bizottságba, amelyik ezt a kivizsgálandó ügyet fogja kivizsgálni. Sarah a verandán állva érdeklődve hallgatta a férfit. – Szóval biztosan nem jön be, Mr. Henson? – kérdezte még egyszer udvariasan. – Nem, nem. Most nem lehet. Igazán nagyon kedves, Mrs. Cunningham… Sarah – szabadkozott az öreg –, majd legközelebb – válaszolta, és sarkon fordult, de hirtelen megtorpant. – Ööö… azt hiszem, valami tanárnő a helyi iskolában, tudja… az a nő… ott, a fülkében… Valami Mrs. Forthside… Ha jól tudom. Nem ismerik? Az ön fiacskája nem abba az iskolába jár? David ijedtében majdnem lenyelte a müzliskanalat. Talán egy kicsit félre is nyelt, mert úgy érezte, menten megfullad. – Na, mindegy. Akkor a holnapi viszontlátásra, Mrs. Cunningham! – búcsúzott el végül Mr. Henson, és elpöfögött a vénséges vén Bedfordján. Sarah épp végszóra csukta be az ajtót, hogy Davidet egy jól irányzott hátba veréssel megszabadítsa a cigányútra szaladt müzlitől. – Uramatyám, jól vagy? – kérdezte az anyja rémülten, és még sikerült idejében elkapnia az éppen lezuhanni készülő reggelizőszettet. – Khh… hrrrghh… khh… – fulladozott David, míg nagy nehezen visszanyerte uralmát rekeszizma felett. – Asszem, félrenyeltem – állapította meg hörögve. – Jaj, kisfiam! De rám ijesztettél! – sápadt el Sarah. – Te gyerek, te gyerek, mondtam már, hogy ne habzsold az ételt! – korholta a fiút. – Inkább kelj fel korábban, és lassabban egyél – nyújtotta oda a papírtörlőt Davidnek. De mindjárt eszébe is jutott valami. – Te ismered ezt a Mrs. Forthside-ot? – nézett a

fiára, aki indokolatlanul nagy igyekezettel törölgette magáról a kiköhögött müzli maradékát. – Úgy rémlik, mintha tanítana téged. – Igen, igen, tanít, matekot – hadarta David, s alig tudta leplezni ujjongását, hogy a mai napot valószínűleg megúszta. Mázli… Nem tudta, minek köszönheti ezt a szerencsés fordulatot, de ez most igazán nem is lényeges. Ha már így alakult a helyzet, akkor ki kell használnia a ziccert, s hogy anyja ne tehessen föl több kényes kérdést, felpattant az asztal mellől. – Akkor hát, szia, anyu – kapta fel a táskáját a székről, és már viharzott is ki az ajtón. – Délután sietek haza, ahogyan csak tudok – hadarta. – S addig ne csinálj semmit a szobámban, jó?! Légy szíves… Köszike – vetette oda kutyafuttában. Távolról még hallotta anyja rutinszerű válaszát: – KÖSZÖNÖM! És vigyázz magadra, szívem! – lágyult el az asszony hangja, de David addigra már a temető felé vezető úton vágtatott. Sarah a konyhaablakon át hosszasan követte tekintetével. IV. FEJEZET Az iskola előtt a szokásosnál is nagyobb volt a tülekedés. Nagyjából mindenki a reggeli eseményeket taglalta. Voltak jól értesültek és kevésbé jól értesültek. Sőt voltak olyanok, akik még azt is tudni vélték, ki és hogyan, no és miként. Szóval óriási volt a hangzavar. Már jócskán benne jártak az első órában, mire elcsendesedett az iskola, és végre elkezdődhetett a tanítás. Szerencsére épp tornaóra volt. David a tülekedésnek köszönhetően az öltözőben aránylag simán megúszta, hogy a szokásos módon valamelyik pihent agyú szórakozzon vele. Mint amikor néhány napja valami ragacsos anyaggal leöntötték

a tornadresszét, ami aztán a gyors száradás után lovagi páncél keménységű lett. Na persze elképzelése volt a tettes kilétéről, de ez nem sokat változtatott a helyzetén. Ma azonban nyilvánvalóan Fortuna istennő kegyeltje volt, mivel a zűrzavar miatt most mindenki csendben öltözködött, és róla szerencsésen megfeledkeztek a tréfás kedvűek. Beszaladtak a tornaterembe, ahol Mr. Kolosszus, ahogy a kétméteres, robusztus testnevelő tanárt, Mr. Kowalskyt hívták maguk között, tornasorba állította őket. David, a kamaszodó fiúkhoz hasonlóan, nem volt valami épületes látvány, pláne így, tornanadrágban. Nyúlánknak tűnő alkata kissé pókszerű volt, hirtelen kezdett nőni, amint serdülőkorba lépett. Nem ő volt a legkisebb az osztályban, és a legcsenevészebb sem, valahol a tornasor közepe táján lógatta vézna karját. Mr. Kowalsky önmagához hűen rövid, de igen intenzív gimnasztika után, amitől David majd kiköpte a tüdejét, a fiúkat a kötelekhez és a mászórudakhoz, a lányokat a svédszekrényhez és a szőnyegekhez parancsolta. Mázli és megint mázli. Mr. Kowalsky valamilyen isteni sugallat következtében a kötélhez küldte Davidet, nem pedig a rettegett „kínzócölöphöz”. – Tíz felmászás! – hangzott a rövid, de határozott utasítás, azzal a tanár már át is ment a lányokhoz, kiosztani a feladatokat. David nekiveselkedett, hogy felkapaszkodjon a kötélre. Ha nem is a felhőkbe, de így is veszettül magasan, a plafonba volt rögzítve a kötél vége. De legalább kötél volt! Ezen a tornaszeren még maradt némi esély arra, hogy esetleg feljusson a tetejére, mert a mászórúd maga volt a rémálom. Enyhén szólva nem állt valami tehetséges póznamászó hírében. A legutóbbi próbálkozása is csúfos véget ért. Miután hosszú, kínkeserves vonaglással felerőlködte magát a rúd közepéig, a lábával elvétett egy mozdulatot, és mint a meztelen csiga a párás ablaküvegen, lassan, ám váratlanul lecsúszott a

linóleumra. A tenyerét is lehorzsolta, eltartott egy hétig, mire begyógyult a seb. Hirtelen elszántsággal nekiveselkedett a kötélnek, és mászni kezdett, fel a levegőbe, megcélozva legalábbis a kötél végét. E tevékenységében kissé zavarta túlméretezett klottnadrágja, amely összevissza csúszkált a lába között, erősen megnehezítve a lábmunkáját, de a végén meglepődve állapította meg, hogy bár a többiek már kétszer-háromszor is feljutottak ennyi idő alatt, maga is felért a kötél tetejére. Diadalmasan nézett körbe a teremben, és elbámészkodott. Kiszúrta Abigaelt, amint a svédszekrény puha tetején kecsesen, már amennyire kecses lehet egy kis kamasz lány, végigegyensúlyozott, és leugrott. Leérkezés után felállt, kihúzta magát, és már futott is a sor végére. David elmélázva vette észre, hogy tavaly még nem így nézett ki a lány. Eltűnt az a vékonyka alkata, és bizony-bizony egész teste gömbölyödni kezdett. Persze ezek a domborulatok sehol sem voltak Gladis Pembrooks idomaitól, aki a fiúkat megalázó magassággal és már-már anyányi méretekkel bírt. De akkor is… Hogy rohan az idő! – gondolkodott el David a kötélen lógva, míg Mr. Kowalsky kemény hangja le nem parancsolta. – Talán kérvényt nyújtsak be önnek, Mr. Cunningham, hogy még ma hajlandó legyen leereszkedni közénk, közönséges halandók közé? A többiek kötelességtudóan nevettek, miközben David nagy nehezen lemászott. Izzadt tenyerét túlméretezett nadrágjába törölte, és pihegve várakozott a következő utasításra. Mivel az óra, hál’ istennek, már jócskán a végéhez közeledett, csak egy kis kosárlabdázásra maradt idő. A szünetben, miután mindketten előkerültek az öltözőkből, David és Abigael együtt bandukoltak fel a második emeletre, a következő órára készülődve. Csak röviden és felületesen tudtak beszélgetni a tegnap történtekről.

– Azért ugye tudod, hogy mázlista vagy? – pihent meg a lépcső tetején Abigael. – Így megúszni… – folytatta. – Hallottad, hogy Mrs. Forthside-dal mi történt? A városi pszichiátriára vitték, mert azt állította, hogy szörnyek meg mindenféle démonok vagy mik támadtak rá az éjjel, és elrabolták – ecsetelte a lány a történeteket hevesen gesztikulálva, amint elindultak a hosszú folyosón. Aztán hirtelen minden ok nélkül megtorpant, és megragadta David karját. – Szerintem nem ez történt – hajolt egészen közel Davidhez. – Szerintem az ufók voltak! – nézett halálos komolysággal a fiú szemébe, aztán látva megnyúlt ábrázatát, kedves, csilingelő kacagásban tört ki. – Hülye – véleményezte tömören az iménti okfejtést David. A terem előtt és a teremben már nyüzsögtek az osztálytársak. Matekóra következett volna Mrs. Forthside-dal, de az események némileg megváltoztatták a helyzetet. Vad találgatás folyt, vajon ki fog helyettesíteni az órán, vagy esetleg lyukasóra lesz George Alexander tanár úrral? Végül az osztályfőnökük, Mrs. Thompson toppant be az osztályba, elejét véve a további találgatásoknak. – Gyerekek, mint azt már bizonyára hallottátok, Mrs. Forthside gyengélkedik – kezdte mondandóját, igyekezvén lecsillapítani az izgatott diákokat. – Így ma én helyettesítem a tanárnőt. – A nebulók elégedett morajjal vették tudomásul a helyzetet. – Remélem, nem kell sokáig nélkülöznötök őt. Mindenesetre a holnapi naptól Mr. Van Horste, a C osztályosok matematikatanára fog helyettesíteni. A név hallatán a moraj hirtelen fájdalmas zümmögéssé halkult. Mr. Van Horste felettébb rigorózus és igen szigorú ember hírében állt. – Jaj! Csak azt ne! – nyögte Abigael, akinek a matek sosem tartozott a kedvenc tantárgyai közé, de az utóbbi időben az eddigi gyengécske teljesítményét is sikerült alulmúlnia. Még

az volt a szerencse, hogy Mrs. Forthside valami megfejthetetlen okból rokonszenvezett a kislánnyal, noha a tanárnő egyébként szenvtelen közönyt tanúsított az osztály többi tagjának irányában. – Tuti fix, hogy nekem végem van, ha akár csak egy hétnél is tovább lesz beteg Mrs. Forthside! Ez a manus hírből sem ismeri az ötöst, és köszönő viszonyban sincs a négyessel – nézett riadt szemmel Davidre. Az egyre erősödő zúgolódás egyébként is sejtetni engedte, hogy a társaság többségét hasonló problémák aggasztják. Aztán ahogy a zsivaj nagy nehezen lecsendesedett, Mrs. Thompson az osztály ügyes-bajos dolgait kezdte taglalni, ha már e véletlennek köszönhetően „beesett” egy nem várt osztályfőnöki óra. A teremből innen is, onnan is halk suttogások és mormogások festették alá Mrs. Thompson véget nem érő beszámolóját. Közben Abigael még mindig a matematikaórán rágódott. Valószínűleg apácának megy, és a kolostor biztonságát választja, fontolgatta magában, mert váltig meg volt győződve róla, hogy idén kíméletlenül elhasal az év végi záróvizsgákon. Mrs. Forthside-ot a „vigyorgóba” vitték, és vajmi kevés esély van rá, hogy záros határidőn belül kiengedik onnan. – Ugyan már, Abigael – korholta David a lassan végzetes letargiába süppedő lányt. – Szedd végre össze magad, és légy férfi… ööö… izé… tudod, hogy mire gondolok. Hangulatos kis kávéházra kezdett hasonlítani a tanterem. Kisebb-nagyobb csoportokban csevegtek egymással a gyerekek, miközben az éppen érintett tanulók kedélyes hangnemben beszélték meg problémáikat Mrs. Thompsonnal. Kisvártatva kinyílt a tanterem ajtaja, és Mr. Howard, az igazgatóhelyettes lépett be. Udvariasan félrehívta Mrs. Thompsont, és lázas tárgyalásba kezdtek.

Abigael, miután nagy nehezen túltette magát a szörnyű traumán, érdeklődve fordult Davidhez. – Furcsa – mondta fojtott hangon –, ugye neked is olyan érzésed van, mintha valami különös dolog történne velünk? Tegnap a folyosón… És nálatok a házban… – sorolta. – És Mrs. Forthside? Ma reggel – nézett vissza rá a fiú. – Igen! És Mrs. Forthside – villant Abigael tekintete. – És tegnap délelőtt, a tízórai szünetben is. Te értetted, mi történt? Mert én nem… Sohasem láttam még azt a srácot a suliban – mondta Abigael. – Milyen srácot? – kérdezte David. – Hogyhogy milyen srácot?! Hát azt a szőke fiút, aki kihúzott a pácból. Azt a világos inges, farmernadrágos fiút – nézett Abigael értetlenül a barátjára. – Mondd, te miről beszélsz? Milyen farmeres szőke fiú? – kerekedett el David szeme. – Ne marhulj már! – tört ki Abigael dühösen. – Arról a fiúról beszélek, aki levakarta rólad Lithgow-t. – De hiszen Lithgow-t Mr. Kowalsky szedte le rólam! – csodálkozott David. – Te beteg vagy. Biztosan beütötted a fejedet, amikor az a böszme rád tehénkédett a falnál. – Szerintem meg te olvastad túl magad azokkal a hülye tinimagazinokkal. Szőke, mi? Ja! Meg kék szemű, mi? Ja! – vihogott idétlenül David. – Szerintem meg hülye vagy! – sziszegett Abigael dühösen. – Nem! – De igen! – Szerintem meg nem! – vágta rá a fiú, és hogy véget vessen ennek a magas röptű párbeszédnek, azt javasolta, a szünetben keressék meg az egyik vérszívót, mondjuk Priskint, és majd ő megmondja, kinek van igaza. Bár David a háta

közepére sem kívánta ezt a találkozót, jobb ötlete hirtelen nem akadt. Amint kicsengettek, felszaladtak a negyedikre, és kellő elővigyázatossággal közelítették meg a 8. osztályt. David bízott a jó szerencséjében, hogy sikerül négyszemközt maradnia Priskinnel, és pontot tehetnek az Abigaellel folytatott vita végére. A lány vette észre elsőként a magas fiút, aki éppen a vécéből jött ki, cigarettafüst felhőjétől kísérve. Váratlanul toppantak a gyanútlan srác elé. – Volna egy kérdésem – vágott a közepébe David. A nyolcadikos riadtan hőkölt hátra. – Mit akarsz tőlem, Cunningham – hebegte –, én nem bántottalak… és… és őt sem akartam – bökött a fejével Abigael felé. Davidet ugyan meglepte Priskin zavart viselkedése, de most nem ért rá tépelődni, minél hamarabb szeretett volna eltűnni a negyedik emeletről. – Ez most nem fontos! Arról beszélj, hogy kit láttál tegnap, amikor a folyosón Lithgow engem szadizott? Szerinted ki volt még ott? Priskin egyre zavartabbnak tűnt. – Hogyhogy ki? – kérdezte értetlenkedve. – Ki?! Ki?! Kicsoda?! Nem olyan nehéz kérdés – fortyant fel Abigael a bambán rájuk meredő, megszeppent fiún. – Ki szedte le Lithgow-t Davidról? – Most ugrattok? – méregette a két gyereket Priskin. – Mit tudom én, hogy kik voltak. Két fekete öltönyös, nagydarab fickó. Azt hittem, hogy a tanfelügyelőségtől vagy az iskolai biztonsági szolgálattól vannak. – Iskolai biztonsági szolgálat?! – nézett össze a két gyerek. – De hiszen ilyen nincs is a suliban. – Dehogynem! A hét eleje óta van. Láttam már őket. Nem pont ezeket, de már láttam őket. Valami kísérleti micsoda

ez az egész – fanyalgott Priskin, mert rá kellett ébrednie, hogy ezzel vége a bandatagok aranyéletének. A szülői munkaközösség és az önkormányzat az egyre elharapódzó iskolai erőszak miatt rendelte meg ezt a „szolgáltatást”. Egyelőre csak kísérleti jelleggel, de nyilvánvalónak tűnt, hogy hosszú távú feladatuk lesz. Váratlanul Charles Lithgow lépett hozzájuk. Izzó gyűlölettel és megvetéssel a szemében végigmérte a két gyereket, de legnagyobb megkönnyebbülésükre elsétált mellettük, és csak a fogai közül csikorogta oda: – Még nem végeztünk, répafej! Hirtelen úgy érezték, túl hosszan időztek már itt a negyediken. Kellően kielégítő választ kaptak, legalábbis elég kimerítő feleletet ahhoz, hogy villámsebesen elpályázzanak a veszélyes frontszakaszról. Okosabbak nem lettek tőle, csak még zavarosabbá és kuszábbá vált az egész ügy. – Rendben, én hülye vagyok – egyezett bele David –, te is hülye vagy, ha meg nem sértelek – nézett a lányra –, de hogy Priskin is az lenne? Na persze, aaaz! – mélázott el vigyorogva, mire a lány kijózanító nyaklevessel fenyegette meg. – Mondtam, hogy valami nem stimmel – győzködte Abigael Davidet, miközben baktattak lefelé a lépcsőn. – Itt valami különös dolog történik, hidd el nekem! A csengő hangjára gyorsabban kezdték kapkodni a lábukat, és a nap további részében még csűrték-csavarták a történteket, de magyarázatra nem jutottak. Azonban egy dologban mindketten egyetértettek, mégpedig abban, hogy a könyv lehet a dolog nyitja… Végül abban maradtak, hogy a kislány, amint teheti, iskola után azonnal átmegy a fiúhoz. David gyors léptekkel sietett hazafelé. Igyekezett, hogy minél hamarabb otthon legyen, mert rettenetesen izgatták az elmúlt napok eseményei. Komor, acélszürke volt az ég, bár az itt-ott elvékonyodó felhőkön keresztül kikacsingatott a napsugár.

Gondolataiba merülve lépkedett a sírkert széles sétányán, amelyet öreg platánfák sora szegélyezett. A néha felbukkanó napfény halvány árnyékot rajzolt a lába elé. Aztán, hogy rövidítsen az útvonalon, elkanyarodott, és az „öreg temető” elhanyagolt, szűk ösvényén bandukolt tovább. Jobbra-balra sűrűn, rendezetlen sorokban ép vagy félig ledőlt sírkövek övezték a megsárgult avarral beterített utat. Neszek, furcsa, idegen zajok zökkentették ki gondolataiból Davidet. Megszaporázta lépteit, de egy furcsa zaj is szaporább lett. Bár nem félt, ugyanis nem hitt a rémisztő temetői kísértettörténetekben, hiszen már évek óta nap mint nap itt vágott át, sőt sokszor még sötétedés után is, de még sosem találkozott olyasvalamivel itt, a temetőben, aminek ne lettek volna biológiai szükségletei. Forgolódott, hogy a különös hang nyomára leljen. Jobban tette volna, ha inkább hazasiet. A keskeny ösvény végén Charles Lithgow állt, gonosz vigyorral a szája szegletében. – Na, répafej. Most vége a játszmának! Állj ki velem, ha mersz. Csak te meg én… A nagydarab fiú mintha egy ócska westernfilmből került volna elő, de David most nem a filmvászon előtt izgulta végig a leszámolást, hanem a cselekmény főszereplőjévé vált. Itt és most kellett megküzdenie az ellenfelével. Csak azért nem esett pánikba, mert tudta, hogy alig 50-60 métert kell sprintelnie a régi kerítésig, és onnan már csak egy köpés a kapu, a menedék. – Bocs, de most éppen nem érek rá! – kiáltotta, azzal sarkon fordult, és nekiiramodott a rövidtávnak. Éles fütty harsant, s pár pillanattal később már tappancsok tompa puffanását hallotta az ösvényen. Egy kutya?! – hasított belé. Futás közben hátrapillantott, és valami olyasmit látott, amit a legkevésbé kívánt. Egy jól fejlett rottweiler vágtatott mögötte, csúnya, nagy fogakkal a pofájában. Ha mindent beleadok – gondolta David –, akkor esetleg elérem a kerítést, de csak azt.

A kapuig eljutni teljesen reménytelennek tűnt. Egyetlen lehetősége, hogy átugorja a kerítés legalább háromméteres falát. De hogyan?! Három méter, az nagyon magas – cikáztak a gondolatok a fejében, de többre már nem maradt idő. Előtte tornyosult a fal, mögötte pedig a nagydarab, nyáladzó kutya. Meglepődve tapasztalta, hogy a szükség milyen találékonnyá és fürgévé teszi az embert. A fal tövében egy jobb sorsra érdemes, korhadt pad várta, hogy a lomtalanításkor kiselejtezzék. Vagy elbír, vagy nem – villant át a fiú agyán. Még mielőtt végiggondolhatta volna a dolgot, már egy macska ügyességével mászott fel a pad tetejére, és onnan a falra.

Forgolódott, hogy a különös hang nyomára leljen.

Nagyot puffanva esett le a túloldalon, egyenesen a fal tövében gondozatlanul, összevissza ágazó vadrózsabokorba. Még hallotta a kutya dühödt csaholását a falon túlról, de itt végre biztonságban volt. Feltápászkodott és összeszedte magát. Jócskán lenyúzta a bőrt a kezéről. Az apró tüskék elszakították a ruháját, és csúnyán kicakkozták az arcát. Igyekezett lesöpörni magáról a sarat, letörölni arcáról a piszkot. Az izgalom még dolgozott a testében, és észre sem vette, hogy a sérült orrából szivárgó vért elkeni az arcán. Felkapta a táskáját, és hátra sem nézve hazasietett. Foszlányokban hallotta még Lithgow ostoba, dühödt kiabálását, és örült, hogy ennyivel megúszta. Sarah rémülten pillantott az ajtón belépő Davidre. – Atyaisten! – csapta össze a kezét. – Mi történt veled, kicsim? – szaladt a gyerekhez. – Aaa… Semmiség, csak elestem, itt, a park szélénél – füllentette, mert nem akarta, hogy anyja megtudja a történteket. Kínosnak tartotta, hogy a felnőttkor küszöbén szülei oldják meg a problémáit. Szégyellte magát. Sarah, miközben lesegítette a fiú kabátját, aggodalmasan próbálta felmérni a gyereken esett sérüléseket. David felfelszisszent, amint anyja sorban lehámozta róla a ruhadarabokat. A sebesülések és zúzódások kisebb-nagyobb nyilallásokkal hívták fel a figyelmet a jelenlétükre. Sarah a magas konyhaszekrényből elővette az elsősegélydobozt. Sietve kivett belőle egy csomag gézlapot és egy jódampullát. – Hogy törted össze magad ilyen csúnyán, te gyerek? Verekedtél valakivel? – kérdezte az asszony szigorúan. – Mondtam már, hogy elestem – ismételte David türelmetlenül. – Ne beszélj mellé, kisfiam, ne beszélj mellé! – törölgette le a gézlappal a rászáradt vért fia arcáról Sarah. – Ekkorát esni „csak úgy” nem lehet.

David jobbnak látta, ha valamelyest ragaszkodik az igazsághoz, mert várható volt, hogy anyja előbb-utóbb úgyis rájön a stiklire. Az tűnt a leghelyesebbnek, ha elmondja az igazat, csak kihagyja belőle a Lithgow gyereket meg a kutyát, no meg a hatvanméteres sprintet is. Vagyis gyakorlatilag minden lényegeset. – Zárva találtam az öreg temető kapuját, és nem akartam túl nagyot kerülni… – füllentette nem is sejtve, hogy az a kapu tényleg zárva volt. Karbantartásfélét végeztek a régi ravatalozóban, és drága gépeket meg szerszámokat hagytak a helyszínen. Csakhogy ezt David nem tudhatta – mert nem jutott el a kapuig. – Igen… És? – kérdezte anyja érdeklődve, miközben finoman letörte a jódampulla tetejét. – És… ööö… gondoltam, ha átmászom a falon, úgy rövidebb lessssz – szisszent fel fájdalmában David, mert Sarah a jódos gézlappal törölgetni kezdte a seb környékét. – Kemény gyerek vagy, hiszen falat mászol – mondta tettetett komolysággal az asszony. – Akkor légy férfi, és tűrd a fájdalmat is – folytatta határozottan, de aztán csendesen elmosolyodott, miután megnyugodva látta, hogy csak felszíni horzsolások tarkítják Davidet. Mire az anyja „összefércelte” a fiú különböző testrészeit, jócskán délutánba fordult az idő. Nem kellett sokat várni, hogy Abigael is befusson. Udvariasan köszönt az ekkor már az uzsonna körül sürgölődő Sarah-nak, és szörnyülködve méregette David tapaszokkal dekorált ábrázatát. – Veled meg mi történt? – huppant le a fiú mellé az egyik székre. Belehörpintett a csészében gőzölgő forró csokiba, amit Sarah néhány pillanattal előbb tett elé az asztalra, és a pohár fölött kérdőn a fiúra pillantott. David csak a szemével jelezte, hogy ezt majd később megbeszélik, ha kettesben lesznek, de alibiből azért motyogott valamit a kerítésről és a leesésről.

– Felmegyünk a szobába, anyu. Jössz te is? – tápászkodott fel David, miután felhörpintette a maradék csokoládét. Abigael szemrehányóan tekintett barátjára, majd a bögréjére, és egyértelműen jelezte, hogy ő még nem fejezte be. Sarah udvariasan intett, hogy menjenek csak bátran, és vigyék nyugodtan a csészéiket is. – Rögtön megyek én is – mondta. A két gyerek felsietett az emeletre, egyenesen a szobába. Az ajtóban Abigael finoman megérintette a fiú karját. – Na, mi volt, mi történt veled? – kérdezte izgatottan suttogva. – Lithgow megtalált a temetőkertben, és kutyát uszított rám. – Jézusom! – hüledezett Abigael. – Megharapott? – Áh, nem, sem a kutya, sem Lithgow – felelte vigyorogva a fiú. – Sikerült átmásznom a falon, csak leestem a túloldalon, egyenesen a vadrózsabokorba – legyintett David, miközben a kis asztalkához lépve letették bögréiket. Mire megfordultak, már Sarah is megjelent. Odakint kitisztult az ég. Az ablakon lágyan szűrődött be a késő délutáni napfény, és jóleső meleggel töltötte be a helyiséget. Sarah a kandallóhoz lépett, és halkan elmondta a versikét… „Régtől fogva járod utad, Ott, hol ember sohasem, Amit mindenki kutat, Vigyázom majd örökre…” Amikor megmozdította a téglát, minden ugyanúgy történt, mint tegnap. A rejtekhely ismét feltárult. Most Sarah húzta elő a könyvet, óvatosan a padlóra fektette, majd kényelmesen elhelyezkedtek körülötte.

Abigael tettetett komolysággal, figyelmet kérőn felemelte az ujját, és tovább fokozva a feszültséget, farmerkabátjának belsejéből egy vaskos viaszgyertyát meg egy doboz gyufát varázsolt elő. – Csak a hangulat miatt gondoltam – tette a könyv mellé. Mosoly suhant át az arcokon. Azután David elkérte az anyjától a kulcsot, és feszült figyelemmel nézték, hogy most már jóval ügyesebben pattintotta fel a zárat. Abigael maga felé fordította a könyvet, azután lassan felnyitotta a kemény fedelet. Lélegzet-visszafojtva várták, hogy talán történik valami az üres lapokkal, és végre szemük elé tárul a titok. De csupán csalódott sóhajok töltötték be a szoba süket csendjét. Az oldalak továbbra is üresen ásítoztak a könyvben, és épp úgy, mint ők, a csodára vártak. Abigael csüggedten ejtette le a vállát. – Semmi – erősítette meg a jól látható tényt. Sarah átnyúlt a kislány előtt, és magához húzta a könyvet. A fény felé fordítva belelapozott, és izgatottan próbálta megtalálni a megoldást. – Pedig lennie kell benne valaminek! – vonta össze ingerülten a szemöldökét. – Egyszer láttam, hogy apa írt bele valamit. Akkor az most hol a csudában lehet? – dohogta az asszony. – Titkosírás! Ez az! Titkosírással írták! – lelkesedett David. – Még azt is tudom, hogyan! Anya, hol a citromlé? – De már fel is pattant, és a választ meg sem várva leviharzott a lépcsőn. A konyhából keresgélés zaja szűrődött fel, pakolászás meg fiókok húzogatása. – Ott van, kicsim, a teafőző mellett, a tálcán – ocsúdott fel első ámulatából Sarah. – Várj, segítek, lemegyek… – Ne, nem kell, már megvan – hallatszott egyre közelebbről. – De vatta is kell, vagy valami itatós – állt fel Sarah, de addigra már David is beesett az ajtón.

– Hoztam mindent – lihegte, miközben visszahuppant a helyére. Volt nála pohár, egy kis üveg citromlé, az egész elsősegélydoboz meg kéztörlő. – Van itt minden, mint Sherlock Holmesnál – mondta kajánul Abigael. – És most hogyan tovább, Mr. Holmes? – nevetett izgalomtól csillogó szemmel. – A múlt héten láttam egy filmben. Jaj, tudod, anya, abban a kincskeresős-nyomozós filmben, amikor az a régészféle manus meg az a doktornő találnak egy régi térképet… – hadarta a fiú. – David, mi is láttuk! Inkább csináld! – sürgette Abigael. Anya segített lecsavarni a citromlé kupakját, és kiöntött belőle egy keveset. David átnyújtott neki néhány gézlapot, amiket Sarah lassú mozdulatokkal előbb belenyomkodott a citromlébe, majd ujjaival erősen kicsavarta, hogy ne tocsogjon a papíron. Mindannyiuknak a torkában dobogott a szíve az izgalomtól. Sarah nagyon óvatosan az első lap szélénél kezdte el dörzsölni a papírt… Vártak… Semmi… Még mindig vártak… Még mindig semmi… – Meleg! Meleg kell neki – kiáltott fel Abigael –, leheljünk rá! Ezt mindannyian jó ötletnek tartották, vettek egy nagy levegőt, és gyengéden ráleheltek a lapra. – Pfuj! – nézett Abigael Davidre. – Te vagy ilyen büdös?! A fiú elvörösödött, de Sarah villámgyorsan kivágta a fiát szorult helyzetéből: – Dr. Chamberlain fokhagymakapszulákat javasolt Davidnek a… a… a pattanásai miatt. A pattanások felemlegetése tovább rontott a helyzeten. – ANYA! – csattant fel a fiú kamaszos dühvel. – Inkább folytassuk, jó?!

Abigael jót derült a kis közjátékon. Azután addig lehelgették a papírlapot, míg majdnem elszédültek, de az égvilágon semmi sem változott. – Anya! Persze, hogy nem történik semmit. Nem a szélét kellene dörzsölni! – pukkadozott David. – Nagyapa, gondolom, a papír közepére írt, és nem a szélére. – Kikapta Sarah kezéből a poharat meg a gézlapot, és korántsem akkora elővigyázatossággal, mint ahogy anyja tette, beletunkolt a citromlébe. Aztán tessék-lássék módon kicsavarta a gézt, és már csiszitelte is a lapot. Ám azonkívül, hogy a citromlé irgalmatlanul csípte felhorzsolt kezét, és a frissen felragasztott kötés menthetetlenül leázott, semmi sem történt. Végül türelmét vesztve belevágta a szétázott gézdarabokat a kandallóba, mire a tűzrakó mélyéről riadt kaparászás hallatszott, de aztán gyorsan abba is maradt. A szobára lassan félhomály borult, Abigael végre meggyújthatta a gyertyát. A kicsinyke láng vidáman életre kelt, aztán ahogy egyre jobban bele-beleharapott a kanócba, megvastagodott a lángja is, kellemes, lágy hangulatot varázsolva a kis társaság köré. – Ne türelmetlenkedj, David! Majd csak kitalálunk valamit – simogatta meg a gyerek fejét Sarah, de a fiú durcásan elhajolt. Egy darabig reménykedve nézték a könyvet, azután David mérgesen lapozgatni kezdte. – Nagy túró ez az egész. Szerintem csak szórakozott velünk valaki – morogta, s közben észre sem vette, hogy az imént megbolygatott sebből apró vércseppecskék serkentek ki. Már éppen dühösen be akarta csukni a könyvet, amikor váratlanul felsejlett előtte valami a papíron. Mintha hullám szaladt volna át a lap felszínén. Amerre elhaladt, halványan előtűntek valami írás betűi, hogy aztán ismét elenyésszenek. – Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte döbbenten Abigael. – Tedd azt, amit az előbb – szólt határozottan anya. – Mit? – kérdezte David.

– Hát azt, amit az előbb! A lapozgatás közben! – Mit tudom én, hogy mit csináltam – hebegte a meglepett gyerek. – Csak lapozgattam ide-oda – és úgy is tett, ahogy mondta. Ismét végighullámzott a könyv, de most mintha határozottabban ismétlődött volna a különös jelenség. Volt még valami más furcsaság is, mintha a gyertya fénye is megrebbent, felerősödött volna. – Újra! Még egyszer, kisfiam – kérte Sarah. Ugyanaz történt ismét, talán még erősebb lett a fény is, de a láng különös módon meg sem mozdult. Ekkor Abigael hirtelen megragadta David kezét. Anya és fia értetlenül néztek rá. A kislány óvatosan megfordította barátja sérült kézfejét, és finoman a papírhoz nyomta. Abban a minutumban felcsapott a láng a kandallóban, és meleg fénnyel világította be a szobát. A könyvben most már jól láthatóan bukkant elő a mindent betöltő betűtenger. – Nahát! – kapta el ijedten a kezét David, amitől hirtelen ismét eltűnt minden, amit eddig a könyvben láttak. Zavartan keresték egymás tekintetét. A feszültség tapintható volt a szobában. – A seb! – mondta Abigael a fiú kezére nézve. – Vérzik! – mutatta, és mindnyájan a lehorzsolt kézfejre néztek. Látták, ahogy újra kiserken vér a megbolygatott sebből. Anya ösztönösen David keze után nyúlt, hogy letörölje, de Abigael odakapott, és lefogta Sarah karját. – A vér – mondta sejtelmesen –, ez lehet a kulcs a könyvhöz! Amikor a vér hozzáér a papírhoz, előtűnnek a betűk! – mutatott a halványan elmaszatolódott barna csíkokra a lap szélén. – Tényleg lehet benne valami – lelkesedett David, s már nyúlt is a könyv után, hogy rátegye a kezét. De ekkor anyja megállította.

– Várj még! Nem láttátok a kandallóban a tüzet? – kérdezte, és a tűzhely üresen ásítozó nyílása felé mutatott. – Nincs benne semmi éghető. – Valóban, a kandalló mélyén csak a tűzfogó és a hasábtartó vékony fémkerete árválkodott, egyébként teljesen üres volt. – Ha tűz van, akkor parázsnak is lennie kellene – értetlenkedett Sarah. – Nézzük meg még egyszer, mit történik, ha összevérezem a lapot – döntötte el David, de hiába dörzsölgette sebét a könyv lapjaihoz, nem történt semmi. Idegesen forgatta a kézfejét, de csak annyit ért el, hogy még jobban összemaszatolta a papírt. Minél tovább próbálgatták a dolgot, annál zavartabban álltak a jelenség előtt, míg végül David elvesztette a türelmét, és mérgesen becsukta a könyvet. – Ennek így semmi értelme. Ez sehova sem vezet – jelentette ki, és dühösen a könyv fedelére csapott a tenyerével, egyenesen rá a pecsétre. Fájdalmasan felszisszent. Észre sem vette, hogy az iménti ügyetlen próbálkozások során a kiserkent vérrel teljesen összemaszatolta a kezét. A lángok hirtelen fellobbantak, és kicsaptak a kandallóból. Mindent betöltött a fény. A láng hideg, smaragdzöld árnyalatú volt, aztán lassan halványvörösre szelídült. Hitetlenkedve, tátott szájjal bámulták a tüzet. Kisvártatva egyre erősödő hangok szűrődtek elő a rejtekhely mélyéről. Kíváncsian meredtek a különös jelenség forrása felé. – Hrrrghh… kehh… kehh… ughhh… – pottyant ki a lyukból egy nagy, kövér egér, amely méreteinél fogva akár kisebb hörcsög is lehetett volna. Hason fekve terült el a padlón, majd szédelegve felült a fenekére. – Kehh… kehh… hrrrghh… – köhögte ki a füstöt mókás kis pofájából, miközben egyik mellső végtagjával megveregette apró mellkasát. Sarah nem akart hinni a szemének. Az egérre, majd Davidre nézett. Azután Abigaelt kereste tekintetével, de a

kislánynak csak hűlt helyét találta. Egyszerre vették észre az asztalka tetején, a poharak társaságában kucorgó kislányt, aki riadt szemmel meredt rájuk. – Hoppá! – mondta a rágcsáló. – Elnézést kérek ezért a kis kellemetlenségért – folytatta, miközben megnyálazott ujjait összecsippentve eloltotta farkincájának parázsló végét. Davidnek megnyúlt az arca az ámulattól. Sarah egy szót sem tudott szólni a meglepetéstől, Abigael pedig egyszerűen csak lefordult az asztalkáról, és elterült, mint egy gyalogbéka. A padlón ücsörgő egér feltápászkodott. – Óh , ezer bocsánat. Még be sem mutatkoztam. Maxim von Eugennek hívnak. Legalábbis ezt a nevet választottam magamnak, mert ez tetszett a legjobban. Valami Tolsztoj Leó vagy hasonló nevű alak nevezett így valakit valahol, valami írásában – magyarázta elmélázva. – Nem is tudom, mikor és hol ettem belőle… – aztán észrevette a döbbenetet a rámeredő szemekben. – Eh, bocsánat csak a könyvlapokra gondoltam, nem a szerzőre – igyekezett eloszlatni az esetleges félreértéseket. – Ööö… Ahaa… Igen – hebegett Sarah –, azt hiszem, ezt az egészet most csak álmodom – mondta, és ujját a félig leégett gyertya fölé tartotta. – Aauu! – szisszent fel –, ez fájt! Abigael lassanként feltornászta magát ülő helyzetbe, s időközben tátva felejtett száját is becsukta. Lábát maga alá húzta, és óvatosan közelebb kúszott a kis jószághoz. Mutatóujjával az egér felé közelített. Finoman megbökte a kis állat fehér hasát, mire a rágcsáló egyensúlyát vesztve a hátára huppant. – Nnaaa, kicsit finomabban, ha lehetne, kérem tisztelettel – méltatlankodott Eugen. – Ezt nem hiszem el – nyúlt meg David arca –, egy beszélő egér!

– Ön… Öööö… Maga… te ki vagy? – kérdezte Sarah. – Akarom mondani, honnan a csudából… és… hogy… hogyan… – bonyolódott bele a kérdésbe. – Én, kérem szépen, csak innét, a kandalló mögül – húzta ki magát az egér. – Nem, nem úgy értettem. És egyáltalán! Te… ön beszél?! Ez lehetetlen – jelentette ki Sarah, miközben elzsibbadt tagjait dörzsölgette. – Beszélő egér? Ez fantasztikus – lelkendezett Abigael, megfeledkezve mérhetetlen undoráról, amelyet általában minden efféle apró rágcsáló iránt érzett. – Ó, kérem szépen, ez hosszú és tragikus történet, de nem szeretném önöket feleslegesen untatni, hiszen nem ezért vagyunk itt. A könyv! A könyv miatt vagyunk itt mindnyájan. Azt hiszem… – Tényleg, a könyv – kapott a fejéhez Abigael, és már fel is csapta a fedelet. Gyönyörű, cirkalmas betűk töltötték ki az egész oldalt, a tetejétől egészen a lap aljáig, szinte ragyogtak a papíron. A kislány hangosan olvasni kezdte: – „ATudás Könyve… – aztán egy másik bekezdés: – A Bölcsességről, ahogyan a Gründwaldi Krónika rendelkezik róla. – A két szépen kalligrafált sor alatt, láthatóan kézírással, feljegyzés vagy inkább valami előszóféle következett: – Kedves unokám. Mikor e sorokat olvasod, én már nem leszek az élők között…” – Abigael felnézett a könyvből, és meglepetten Davidre pillantott. – Tudott rólad? – ám a választ meg sem várva tovább olvasott. Kicsit lassan ment a betűk kisilabizálása, mert a sorok írója régies és cirkalmas módon vetette papírra mondandóját. -„Gondosan olvasd el ezt a könyvet, mert… mert, oly… olyan…” Ez mi? – fordította a könyvet Sarah felé. – Olyan különös betűkkel van írva az egész – bökött rá az egyik írásjelre.

Sarah átvette és az ölébe tette a vaskos példányt, majd halkan olvasni kezdte: – „Oly fontos küldetést ruházok most reád, amely az egész világunk jövőjét határozza meg, ez időtől fogva…” – az asszony felemelte a fejét. – Tudod, kedves – mosolygott a lányra –, ezek gót betűk. Ezt az írást már régen nem használják, ezért nem könnyű elolvasni. – Azután így folytatta: – „Ha e sorokat elolvastad, tedd félre a könyvet, és várj egy napot, mielőtt belekezdenél e történetbe. Szükséged lesz a kis pihenőre, mert most túlontúl izgatott vagy. És gyakorold ennek az írásnak az olvasását, MERT NEM ANYÁDNAK SZÓL EZ A KÖNYV!” Sarah kissé ijedten csukta be a könyvet. David éppen csak kezdett felocsúdni első ámulatából, és máris újabb meglepetéssel szolgált ez a különleges nap. – Ha tehetek egy megjegyzést, kérem, fogadják meg a tanácsot, amit a szerző javasolt, mert higgyék el nekem, szükségük lesz rá – vette át a szót Maxim von Eugen. – Én már csak tudom, hiszen önök most éppen egy sokat tapasztalt, beszélő egérrel csevegnek. Ez valóban igen meggyőző érvnek tűnt mindnyájuk számára. Későre járt az idő, s Abigael nehéz szívvel indult haza, rettenetesen furdalta a kíváncsiság. Sarah a földszintre sietett, hogy utolérje magát az elmaradt házimunkával, David pedig nekifogott, hogy valamicske tudást tömjön a fejébe legalább holnapra. A leckeírás azonban kínkeserves dolognak bizonyult. Hiába próbált figyelni, úgy érezte, mintha vattával tömték volna ki a fejét. Eugen egy darabig csendesen szemlélte a füzeteivel bajlódó gyereket, majd nagyot sóhajtva visszakapaszkodott a hideg kandallóba. Mielőtt eltűnt volna a sötétben, még odaszólt Davidnek:

– Nem szeretnék tolakodó lenni, de ha kérhetném, szóljanak legközelebb, mielőtt kinyitják a könyvet. Tudják, a tűz nem tesz jót a szőrömnek. Köszönöm – kissé meghajtotta magát, aztán egy pillanat múlva már sehol sem volt a különös teremtmény, elillant, mintha csak a képzelet szülötte lett volna. Apa érkezése után otthon minden úgy történt, ahogy más, kevéssé különös napokon, majd részletes beszámoló következett Davidtól, hogyan sikerült így összeszabdalnia magát. Vacsora közben a fiú újra előadta a délutáni meséjét, csak kicsit színesebben, mint ahogy az anyjának korábban tálalta. Úgy tűnt, apja is elhitte a történetet, így a fiú végül megkönnyebbülten ment fel a szobájába. Az egész napi izgalmak hatására meglepően hamar elszunnyadt. Ám az éjszakája nem volt zavartalan. A tegnapi álmok vad kavalkádja tűnt fel ismét. Mindenünnen érthetetlen kérdések záporoztak felé, amelyeket képtelen volt felfogni. Különös lények, ismeretlen arcok, furcsa tekintetek vizslatták, szinte belefészkelték magukat David koponyájába. De a képek között felsejlettek ismerős arcok is. Anya, Abigael, nagypapa, apa… Apa??? APA!!!… Apa keltette, rázta fel a fiút, mert ma reggel később indult a városba, és arra gondolt, hogy együtt teszik meg az iskolához vezető, nem túl hosszú utat. Úgy tervezte, hogy ma és holnap leltározni fog az üzletben. Érezte, hogy van valami a levegőben, és nem akart magának semmiféle felesleges bonyodalmat. – Na, ébresztő, fiatalember – keltegette a fiát –, hasadra süt a nap. Ha gondolod, beviszlek kocsival a suliba, csak szedd a lábad – mondta kedélyesen. Davidet kínzó izomláz gyötörte a tegnapi nem túl kellemes események eredményeképpen. Mintha izzó drótokkal kapcsolták volna össze a végtagjait, s úgy érezte, ezek a drótok legalább két számmal kisebbek, mint elgyötört izmai, így aztán nem tiltakozott az apja kínálta kényelmes megoldás ellen.

*** A palota hideg márványpadlóját vastagon borították az összetöpörödött, elszáradt levelek. A falra felfutó és onnan aláereszkedő indák lassú, hullámzó mozgással kutattak újabb áldozatok után. A hűvös félhomályt váratlanul hasította ketté a rőtvörös fényáradat, amikor a hatalmas kovácsoltvas kapu sarkig kivágódott, s félresöpörte útjából a rothadó avart. Akkramon dühtől eltorzult arccal hatalmasat rúgott az egyik, lábánál vonagló talpnyalójába. A szerencsétlen vinnyogva szánkázott végig a rideg márványpadlón, ösvényt szántva az avarba egészen az emelvény lépcsőjéig, ahol az éhes indák azonnal rávetették magukat. Hihetetlen gyorsasággal tekeredtek a vonagló test köré, s még azt sem várták meg, hogy a szerencsétlenből elszálljon a szusz, kiszívták belőle az utolsó csepp nedvet is. Csak elfoszló porhüvelye jelezte néhai létét e világban. – Az átkozott! – dörögte harsány hangon Akkramon. – Az az átkozott öregember! Hát már sosem nyuvad meg? – és már emelte is a lábát, hogy a hozzá legközelebb állón töltse ki a dühét. Azonban nem csak ő volt ilyen fürge. A talpnyalók serege, látván uruk haragját, villámsebesen tért ki a lendülő csizma elől. – Még ez is! – horkant fel a démon. – Már a csúszómászókban sem bízhat az ember! – majd váratlanul megperdült, és eltaposott egy óvatlan indát, amely botor módon azzal a gondolattal kacérkodott, hogy csapdába ejtse a nagyurat. – Sarlatán! Merre kujtorogsz? – kiáltotta ingerülten. – SAARLAATÁN! – hördült fel. – Hogy a nyűvágó egye meg a húsodat! – vette észre a serényen közeledő, földig hajlongó mágust.

– Az átkozott! – dörögte harsány hangon Akkramon.

– Parancsolj velem, felség – hízelgett a gnóm. – Mi történt?! Válaszolj! Érzem, hogy egyre gyengülök, hogy fogy az erőm – vicsorogta Akkramon –, de a hátsódat azért még szét tudom rúgni, ha nem csinálsz sürgősen valamit! – kiáltotta, miközben lerogyott a lépcső tetején lévő trónusra. – Aaaa… felséges úr. Nagy a baj! Nagy a baj! Az Őrizők… -fuvolázta vinnyogó hangján Sarlatán, ügyelve, hogy az alattomosan rugdosó lábak hatókörén kívül maradjon. – Mi az, hogy az Őrizők? – csattant fel Akkramon hangja. – Mi az, hogy az Őrizők?! – sipította, s ültéből felpattanva hatalmas, nehéz palástját színpadias mozdulattal hirtelen maga köré borította. – De hiszen elpusztítottam mindegyiküket! – nézett a mágusra. – Vagy nem? – kérdezte síron túli hangon, miközben karját lassan felemelve úgy tett, mintha kacsos ujjaival éppen össze akarna roppantani valamit. Sarlatán minden tudományát összeszedve igyekezett ellenállni a gonosz varázslatnak, de erőlködése hiábavaló volt. Lassan csúszni kezdett a démon felé. – Igen. Igen, felség, mindegyiket elpusztítottad – helyeselt gyorsan, hogy időt nyerjen. – Akkor meg miről beszélsz?! – dörrent a hang ismét. – Egy… ööö… Ez egy senki… ez egy semmiség, ez egy apró kis jelentéktelen gyerek, egy Westinghouse… – harapta el hirtelen a mondatot. – Micsoda?! Egy Westinghouse?! Az lehetetlen! – rogyott a trónusára Akkramon. – De hiszen a nemzetségük minden férfitagját elpusztítottuk. – Így van, felség. De a törvény… – Mi van a törvénnyel? – horkant fel a démon. – A törvény rájuk ruházta a jogot, a képességet… – dadogott a mágus, miközben igyekezett egészen jelentéktelennek tűnni. – Harold Westinghouse-nak unokája született.

– De hiszen a nemzetségének írmagja sem maradt! Vagy mégis? – tajtékzott Akkramon. – De ők mások. A Westinghouse-ok minden leszármazottja a képesség birtokosává vált. Férfiak és nők egyaránt. Így szól a törvény. Amikor Yllarion hercegnő földi társat választott magának, egyúttal a halandóságot is választva az öröklét helyett, áldozatával nemzetségének minden leszármazottja a kivételes képesség birtokosa lett. A képességé, hogy Őriző legyen… vagy, hogy… – itt a mágus kivárt egy pillanatig – vagy hogy Őrizőt szüljön! – Mit zagyválsz, te átokfajzat? – komorodott el Akkramon tekintete. – Idejét sem tudom, mikor halt meg Yllarion hercegnő, olyan régen volt. – De Harold Westinghouse Yllarion véréből származó asszonyt vett feleségül. És nem csak két fia volt, hanem született egy lánya is – emelte fel ujját figyelmeztetően Sarlatán. – És ha felséged nem dagonyázott volna állítólagos győzelmének randa posványában, akkor tudott volna erről az apróságról… A mágusnak annyi ideje sem maradt, hogy pislogjon egyet, amikor már Akkramon lába alatt feküdt, és farkasszemet nézett a hideg, sárgás szempárral. – Hogy van ez? – tette fel vészjósló hangon a kérdést. – Te mióta is tudsz erről? – Hát… ööö… Izé… Ugyebár… – makogott Sarlatán. – Mondd csak, nem hallom – sziszegte Akkramon miközben szinte összeért az arcuk –, ki vele! – Izé… Tegnap óta – bökte ki a mágus. – Jaauuhhh… Hogy az a… – hördült fel szitkozódva Akkramon. – Szedd össze magad, te csótány, és hívd össze a nagytanácsot – szólt kimérten –, ameddig még nem késő – azzal kiviharzott a csarnokból.

V. FEJEZET Szürke, nyúlós pára telepedett Chelmsfordra és környékére. Nem is baj, hogy nem gyalog kellett a suliba jönni – állapította meg David –, mert elég csípős volt a reggel, és a nyirkos hideg kíméletlenül megtalálta a módját, hogy a ruha alá jusson. Bár apa végigbeszélgette vele az utat, nem sokat jegyzett meg belőle. Egyébként sem volt hosszú az út, és David gondolatai most valahol egészen máshol jártak, egészen pontosan egy bizonyos könyv körül kalandoztak. – Na ugrás, fiatalember, mert a végén még elkésel – nézett Ewan Davidre. – Akkor pedig nekem kell aláírnom a késős céduládat. Hidd el, nem fogom tartani a hátam a tanárnőd előtt – folytatta, miközben tekintetével igyekezett atyai szigort mutatni, amitől még inkább komikus lett az ábrázata. De aztán elmosolyodott, és szelíden összekócolta a fiú haját. A gyerek kiszállt a Roverből, és búcsút intett apjának. A kocsi lassan továbbgördült, hogy átadja helyét a következő autónak. David szokatlanul korán beért, így volt ideje a tegnap elhanyagolt tanulnivalókat átnézni, legalábbis átfutni, hogy némi fogalma legyen a tananyagról. Meglepetten vette tudomásul, hogy a bejáratnál valóban ott álltak a fekete öltönyösök, akikről tegnap Priskin beszélt. Lassan valamennyi diák beszállingózott a tantermekbe és a folyosókra. Abigael végszóra érkezett, ezért alig tudtak szót váltani az első óra előtt. Gyakorlati foglalkozással kezdtek. Az osztály kétfelé vált, a fiúk a tanműhelybe, a lányok a háztartástanra vonultak. Szinte vánszorgott az idő. Csak az ügyetlenkedők jajkiáltásai és a tanár dühös ordibálása színesítette a foglalkozást. David alig kétszer-háromszor ütött a kalapáccsal az ujjára, és csak egyszer szögelte a köpenyét a satupadhoz, így igazán szerencsésnek érezhette magát a mai órán.

Gerald Thomasnak viszont sikerült leütnie saját magát a fakalapáccsal, mert figyelmetlenségből nem ellenőrizte az éket a nyél végén, és a vad hadonászásban a kalapács fafeje lerepült a markolatról, s jól kupán vágta a fiút. Efféle jelentéktelen eseményeken túl egyéb említésre méltó dolog nem történt. Lassan véget ért az óra, és a nebulók kirajzottak a tanteremből. David a büfénél futott össze ismét Abigaellel, és amíg a sorukra vártak, végre beszélgethettek az előző nap furcsaságairól. – Tegnap délután… ott… nálatok… biztos, hogy azt láttam, amit te? – kérdezte a lány bizonytalanul, mert még mindig nem akarta elhinni a történteket. – Hihetetlennek tűnik, hogy egy pocokkal vagy cickánnyal, vagy mi a manóval beszélgettünk. A sorban előtte álló fiú értetlenkedve fordult hátra, és alaposan végigmérte a kislányt. A tegnapi különös história, amely Mrs. Forthside esetével kezdődött, elég nagy visszhangot keltett iskolaszerte. Az események után többen is furcsa dolgokat véltek látni. A pánik járványszerűen, szinte futótűzként terjedt. Mindenesetre Abigael suttogóra fogta a mondandóját. – Ezt nem hiszem el. Tök olyan, mintha egy filmet néznék, csak velem, velünk történik mindez. Örülnék, ha ma végre megtudhatnánk valami izgalmasat a könyvből – gondolkodott hangosan Abigael, de nem fejezhette be a mondatot, mert a büfé túloldalán meglátta a szőke fiút. Egy pillanat alatt kiszáradt a torka, és úgy érezte, borsódzik a bőre. Meg sem tudott mukkanni a meglepetéstől, csak meredten bámult. A fiú valóban ott állt, és mintha őt nézte volna. Átható kék szeme volt. Most, hogy a kislány szemügyre vehette a srácot, jól megnézett rajta mindent. Világos inget, sötétkék farmernadrágot és szögletes orrú bőrcipőt viselt. Abigael rühellte a „kockaorrú cipősöket”, de ez most valahogy egészen

más volt. Azt, hogy a fiú karcsú és izmos, még így, a lezser ruhán keresztül is megállapította. Hosszú, szőke haja dúsan keretezte szép, arányos arcát. Az orra egyenes, de nem túl nagy, a szája közepesen telt, mosolygós, két nagyon vonzó gödröcskével a szegletében. Abigael úgy tizenhat-tizenhét évesnek tippelte a szőkét. Meg kéne ismerkedni vele, gondolta, miközben végigmérte a titokzatos fiatalembert. Csak bámulta, s úgy érezte, hogy mindjárt elolvad. – Ott van! – cibálta meg felocsúdva az ámulatból David ingujját, és abba az irányba mutatott, ahol a szőkét látta. – Ki? – nézett rá a fiú, ahelyett hogy a kislány kezét követte volna tekintetével. – Ne engem nézz! – sipította fojtott hangon a lány, amivel ismét magára vonta az előtte álló fiú figyelmét, aki egyre furcsábban sandított Abigaelre. A gyanakvó szempár először az izgatott kislányra, aztán a megadott irányba nézett. Végre-valahára David is odafordította a fejét, de fogalma sem volt, hogy kit kell keresnie. – Ott van. Ott, az a szőke, az oszlop mellett! – igyekezett pontosítani Abigael. David valóban észrevett valamit, ami egy szőke fejre hasonlított, de csak egy pillanatra látta, mert a fiú hirtelen eltűnt a tömegben. – Kérj már! – bökte meg Abigaelt a mögötte állók közül egy magas lány, miután már többen is türelmetlenül háborogtak a büfépult előtt. Abigael szó nélkül kilépett a sorból, és magával vonszolta Davidet a folyosón, annak az oszlopnak az irányába, amerre a szőkét látta. A tömegben csak lassan tudtak előbbre evickélni, így mire odaértek, elvesztették a kék szemű fiú nyomát. David durcásan megtorpant.

– Nem zavar, hogy mi kerültünk volna sorra? Most mi a nyavalyát fogok enni? Majd kiesik a szemem, olyan éhes vagyok! Alig reggeliztem valamit. – De ott volt, láttam! És te is láttad! Ugye te is láttad? – kérdezte a lány szinte sírós, remegő hangon. – Nem tudom. Láttam valamit, de nem tudom, hogy amit én láttam, ugyanaz-e, amit szerettél volna, hogy lássak – felelte kissé zavartan David. Ez nem az a válasz volt, amit a kislány hallani akart. Abigael grimaszolt, majd a folyosói nyüzsgés kellős közepén dühösen faképnél hagyta Davidet. A következő órákon nem sokat beszélgettek, mert sok anyagot kellett átvenniük, no és persze Abigael még mindig neheztelt padtársára. A szünetekben David derűsen figyelte, amint Abigael fel-alá szaladgált az iskolában, reménykedve, hátha megint meglátja a fiút, és többet megtudhat róla, de nem járt sikerrel. A város fölött egyre sötétebb felhők kezdtek gyülekezni. A levegő is hidegebb lett, és a szél is felerősödött. Angliának ezen a részén ilyentájt nem volt szokatlan az efféle időjárás, most mégis valami váratlan jelenség hívta fel magára a figyelmet. Dörgött és villámlott. Az égi morajlás elhatalmasodott a vidék felett, és villámlások hasították ketté a kora délelőttöt egyáltalán nem jellemző szürkületet. David orrát az ablaküvegnek nyomta, és hunyorogva próbált átlátni az egyre növekvő, párás ködön. Érdeklődve figyelte a lassan közeledő vihart. Egyszer csak finom érintést érzett a vállán. – Látsz valamit? – kérdezte Abigael. – Esti sötétség van odakinn. Nem látok semmit – jegyezte meg elmélázva David. – De ilyet még nem pipáltam. Ilyenkor, késő ősszel már nem szokott villámlani.

Az egész iskolában kénytelenek voltak felkapcsolni a lámpákat, mert annyira besötétedett, hogy világítás nélkül lehetetlenné vált a további munka. – Biztosan a globális felmelegedés az oka, vagy mi a szösz. Olvastam róla a National Geographicban valami cikket. Arról volt benne szó, hogy az ezredfordulóra mindenféle természeti katasztrófák meg hasonló dolgok lesznek… – Aha… Az is valami tinimagazin? – utálatoskodott David, s kaján vigyorral bámult kifelé. – Nagyon vicces – jegyezte meg a lány, de azért együtt figyelték a lassan gomolygó, nehéz felhőket. – Na ja! De hol van még az ezredforduló? – sóhajtozott David, amikor egy hatalmasat villámlott. Az ablaküvegen mintha ismerős öregember tükörképe villant volna fel egy pillanatra. – Nagyapa?! – döbbent meg a fiú, de a következő percben akkorát dördült az ég, hogy még a lélegzete is elakadt. Az utolsó dolog, amit még látott, Abigael riadt tekintete volt. A villany ekkor hirtelen kialudt, mire az egész iskola felbolydult, akár egy méhkas. David füle még mindig csengett az előbbi, ménkű nagy dörgéstől. Abigael is csak tátogott, s nagyokat nyelve igyekezett szabaddá tenni bedugult fülét. – Azt a leborult mindenségit! – hallották maguk mögött egy végzős diák izgatott káromkodását. A zsivaj egyre erősödött. A tanárok elemlámpákkal a kezükben igyekeztek rendet teremteni az összevissza szaladgáló, ijedt gyerekek között. Aki kinézett az ablakon, láthatta, hogy az egész városban, de legalábbis ameddig a szem ellátott, kihunytak a fények. A sűrű félhomályban, az elemlámpák kusza fényében a tanárok és az idősebb felügyelő diákok a helyzethez mérten, rövid idő alatt a tantermekbe vezették a riadt, izgatott gyereksereget.

A tanáriban gyors telefonálgatás után döntés született arról, hogy mára felfüggesztik a tanítást, és a diákok hazamehetnek, mivel az elektromos művek csak késő délutánra ígérte, hogy elhárítja a hibát. Azoknak a gyerekeknek, akik nem tudnak hazamenni, mert messze laknak, vagy mert a szüleik nem tudnak értük jönni, ügyeletet tartanak. Az iskolai vészvilágítás csak jó tíz perc elteltével kapcsolt be, mert a gondnoknak ennyi időbe telt életet verni a pincében álló, ősöreg generátorba. Aztán az iskolarádión Mr. Howard röviden felvázolta a helyzetet, és minden diákot megkért, hogy higgadt viselkedést tanúsítva fegyelmezetten viselkedjenek, hogy elkerüljék a pánikot. A szó hallatán természetesen azonnal kitört a pánik, és vad roham indult a földszinti telefonok irányába. – Hogy maga mekkora egy… egy… vizesnyolcas! – recsegte a rádió. – Minek kellett pánikról beszélni?!… – Aztán többen is összevitatkoztak, hogy ki a nagyobb marha meg hasonló, mire valaki végre észrevette a stúdióban, hogy bekapcsolva felejtették a mikrofont. – Kapcsolja már ki! Adásban vagyunk! – reccsent még egyet utoljára a hangszóró. Eközben megérkezett az ijedt szülők első hulláma is, akik az égszakadás közeledtét látva azonnal a gyerekeikért indultak, ami persze újabb tumultushoz vezetett, mintha nem lett volna már így is elég nagy a káosz. Mígnem valakinek végre használható ötlete támadt: a portánál, rákapcsolódva a belső rendszerre, a hangosbeszélőn bemondták, ha valakiért megérkeztek a szülei. David és Abigael is megpróbált telefonálni. Eltartott egy ideig, amíg elvergődtek az auláig, és a készülékhez jutottak. David először anyját hívta, de a számot nem kapcsolta a központ. Aztán a boltot próbálta hívni, de ott sem vette fel senki. Dühösen csapta le a kagylót, bár azt gondolta, ha nagyon, muszáj, hát hazaszalad. Elvégre nincs cukorból, hogy elolvadjon.

Abigaelnek viszont még csak felhívnia sem sikerült senkit a városban, mert a telefonok időközben teljesen elnémultak. A beszállingózó hírek, amelyek a már megérkezett szülőktől, rokonoktól származtak, arról szóltak, hogy leállt a tömegközlekedés, és nem jár a helyközi vasút sem, az utakon pedig nagy a zűrzavar. A kislánynak kevés esélye maradt, hogy hazajusson, mert eközben a város felőli oldalon elkezdődött az özönvízszerű felhőszakadás. – David Cunninghamet apja várja a bejáratnál! – harsogta a hangosbeszélő. A fiú nem sokat teketóriázott, karon fogta a lányt, és magával vonszolta a portához. – Gyerünk, átjössz hozzánk, és majd tőlünk telefonálsz! – mondta ellentmondást nem tűrően David. Aránylag hamar sikerült lekecmeregniük a kapuhoz, ahol apa már várta őket. Azonnal észrevette a két gyereket, és már messziről integetett. – David! Itt vagyok! Erre! – igyekezett felhívni magára a figyelmet. A gyerekek is hamar észrevették a hadonászó férfit. – Szia, apa, Abigael is velünk jöhet? Senkit sem tudott felhívni, és nem szeretném, ha baja esne ebben az ítéletidőben – hadarta izgatottan a fiú, mielőtt a kislány egy szót is szólhatott volna. – Majd otthonról megpróbáljuk felhívni a szüleit, jó? – Jól van, jól. Hát persze, hogy jöhet. De írjunk néhány sort a szüleinek, és hagyjuk itt a portán, ha esetleg megérkeznének érte. Csak hogy tudják, hol keressék, amíg nem tudunk telefonálni – mondta Ewan, és elmosolyodott, amint az izgatott lurkókra nézett. De bizony igyekezniük kellett, mert cudar idő kezdett kialakulni a városkában és környékén. Még a férfi sem emlékezett ilyen embert próbáló ítéletidőre. Abigael gyorsan előhalászott a matekfüzetéből egy lapot, és ráfirkantott néhány sort. Aztán a portással folytatott rövid, de heves vita után, mivel a fickó szerint így is túl nagy

fejetlenség uralkodott, és nem akarta még levelezgetéssel is bonyolítani a helyzetét, végül sikerült elintézniük a dolgot. Már jócskán zuhogott az eső, amikor kemény küzdelem árán beszálltak az autóba. – Azt a hitvány mindenségit! – csúszott ki Ewan száján. – Ezt a vacak időt! – morogta. Eltartott néhány percig, amíg a zsúfolt parkolóból sikerült kikeveredniük, és nekiindulhattak a hazafelé vezető útnak. A gyerekeknek feltűnt, hogy akármerre mentek, közvetlenül a kocsi mellett alig esett az eső, de néhány méterrel odébb szinte tombolt a vihar. Jobbnak látták, ha nem feszegetik a dolgot, mert teljesen nyilvánvaló volt, hogy valami megmagyarázhatatlan kapcsolat van az időjárás és az elmúlt napok eseményei között. Ewan a hazafelé tartó rövid úton igyekezett okosnak és bölcsnek tűnni, de nehéz volt bármi okosat és bölcset kicsiholni az agyából, hiszen gőze sem volt, hogy mi történik körülöttük. Még sosem látott ilyet. Amint beértek a majorba, az eső hirtelen elállt, és az iménti ítéletidőnek nyoma sem volt. Mire a ház elé értek, teljesen kivilágosodott az ég, és szinte derűs lett az idő. – Különös, nagyon különös – morfondírozott a férfi, miközben kiszálltak a kocsiból. – Nem hiszem el! – kerekedett el Abigael szeme. – Itt nyoma sincs a felhőszakadásnak. – Nézzétek! A temetőnél és ott körben – tárta szét a karját David – olyan különös az ég. Mintha fal lenne a felhőkből. Közben Sarah is kijött a nagy nyüzsgésre, és a többiekhez csatlakozva, kezét a szeme fölé emelve körbekémlelt. – Nahát, milyen különös! Szervusztok – mondta szórakozottan, és tovább nézelődött. – Korán hazaértetek. Valami gond van? Történt valami? – Ekkor vette észre a

kislányt. – Szervusz, Abigael, mi történt? – csodálkozott. Nem értette, hogy keveredett ide ilyen korán az izgatott kis kompánia. – Ne is kérdezd! Ítéletidő tombol a városban. Leállt az áramszolgáltatás, katasztrófahelyzet van – felelte Ewan, miközben bezárta a kocsit. – És a suliban is kitört a pánik – szólt közbe fontoskodva Abigael. – Szabad telefonálnom anyáéknak? Az iskolából nem sikerült felhívnom őket. Nem akarom, hogy izguljanak – hadarta egy szuszra. – Hagytunk nekik üzenetet az iskolában is, ha ott keresnének! Sarah, mint egy gondos tyúkanyó, beterelte a gyerekeket a lakásba. Ám Ewant nem hagyta nyugodni a furcsa időjárás, gondolt egyet, és visszaült a kocsiba. – Mindjárt jövök – szólt az asszony után, és visszaindult a temető felőli úton. Ám alig hagyta maga mögött a legelőn álló öreg tölgyet, hirtelen mintha falba ütközött volna. Éppen csak néhány tíz métert haladt, amikor elsötétedett minden, orkán erejű szél és szinte vízszintesen zuhogó esőáradat tört rá. Úgy érezte, ha még egy métert továbbmerészkedik, elnyeli az ítéletidő. A kocsi orra előtt egy stoptábla szánkázott az aszfalton, aztán meg egy felborult padot kergetett maga előtt a szél. Ewannek még volt annyi lélekjelenléte, hogy hátramenetbe tegye az autót, és nyomjon egy kövér padlógázt. Pillanatokkal később ismét nyugodt, csendes, verőfényes idő vette körül. Kiszállt az autóból, és gyalogosan próbált a szürkén gomolygó fal irányába jutni. Csak néhány méternyit ment előre a kavargó párában, amikor ruháját ismét cibálni kezdte a szél. Érezte, ha még egy lépést tesz, elragadja az orkán. – Tiszta őrület! – futott át az agyán. Elgondolkodott, hogy vajon hallott-e már ezelőtt is ilyen természeti anomáliáról, de csak a „hurrikán szemének” nevezett jelenségről olvasott, ahol ehhez fogható látvány fordult elő. De

itt, Közép-Angliában? Forgószél? Ilyen hatalmas? Nem, ez lehetetlen! Álldogált még néhány percig, de semmivel sem lett okosabb. Fogta magát, beszállt az autóba, és megfordult, hogy visszamenjen a házhoz. Különös látvány tárult a szeme elé. Amint a legelő széléről visszanézett a házra, látta, hogy a vihar szabályosan körbeveszi az egész majorságot. A viharfelhők a földig értek, és tompa, platinaszínű függönnyel ölelték körül a kis birtokot. Különös, de csak most tűnt föl neki, hogy milyen kedves hangulatú hely ez a Westinghouse-birtok. Váratlanul törtek rá az emlékképek abból az időből, amikor még csak udvarolt Sarah-nak, és ott, a tölgy mellett, a fűben ücsörögve tervezgették a jövőt. Hogy mi lesz majd, ha összeházasodnak. Sokat gyönyörködött ezen a nyugodt, csöndes vidéken, de akkor fel sem tűnt neki, hogy milyen csodálatos kis sziget ez a parányi birtok. Az alig néhány hektáros major közepén állt az ódon, viktoriánus hangulatú ház. A kora délutáni napsütésben a téglaépület vörösesbarna árnyalatban játszott. A tetején itt-ott már megfeketedett a cserép. A ház kissé kopottasnak látszott, ám korántsem tűnt elhanyagoltnak. Közvetlenül mellette a régi cselédlakás épülete húzódott, amit már nagyon régen, nagyapa idejében átalakítottak garázsnak. A háztól nem messze állt az istálló, tőle balra sorakoztak a gazdasági épületek, a fészer és a terménytároló. Az istálló mögött pedig ott tornyosult a rendíthetetlen öreg tölgy. Vén volt már, a korát senki sem tudta. A helybeliek szerint már elmúlt ezeréves, vagy tán még öregebb is lehetett, de ez persze csak kedves túlzás volt. Ewan elgyönyörködött még a fel-felbukkanó napsugarak vékonyka pászmáiban, aztán visszaindult a házhoz. A konyhában, ahol a gyerekek már levették a vizes göncöket, hallották, amint Mr. Cunningham kiszállt a kocsiból.

– Hihetetlen, ilyet még sohasem láttam – lépett be Ewan. – Szerintem valami különleges időjárási jelenség tanúi lehetünk. Valószínűleg ez egy különös tornádó vagy széltölcsér – bölcselkedett, miközben felakasztotta a kabátját az előszobafogasra, bár tisztában volt azzal, hogy csak önámítás, amit magyarázatnak gondolt. Továbbra sem volt semmi kézzel fogható ötlete. – Zene szól a telefonból – szakította félbe Ewan eszmefuttatását, Abigael. Már többször megpróbálta felhívni a szüleit, de mindig ez a kis dallam hangzott fel a telefonban. Mindenki elcsendesedett, így hallhatóvá vált a kagylóból kiszűrődő vidám kis melódia. – Szabad lesz? – vette ki Ewan a kislány kezéből a telefont, és belehallgatott. Letette, majd ismét felvette. Tárcsázott, de megint csak az a vidám dalocska hangzott fel a vonal túlsó végén. – Talán beázott a központ – állapította meg. Ekkor Sarah odalépett mellé. – Ez nem lehet tornádó – gondolkodott hangosan a felesége –, az nem áll ennyi ideig egy helyben. Valamerre haladnia kellene. És különben is, még sohasem hallottam ekkora tornádóról Angliában, ráadásul itt, Chelmsfordban. – Olvastam egy újságban, hogy a globális felmelegedéstől… – tudálékoskodott Abigael, de azonnal elhallgatott, amint észrevette David neheztelő pillantását. Végül az adott körülmények között a leghasználhatóbb javaslattal Sarah állt elő. – Éhgyomorra úgysem tudjuk megváltani a világot. Együnk inkább valamit. Üljetek le! – mondta határozottan. – Amíg összeütök valamit, addig terítsetek meg, kisfiam! – nézett Davidre.

Ez nem lehet tornádó, az nem áll ennyi ideig egy helyben.

Abigael szó nélkül segédkezett Davidnek a terítésben, majd Sarah-nak az ebéd elkészítésében. Jó étvággyal ültek neki a hideg pástétomnak. Mindenki igyekezett uralkodni magán, de a kíváncsiság végül legyőzte az illemet, és mindenféle tudományos és kevésbé tudományos fejtegetésekbe bonyolódtak, legfőképpen Ewan. A gyerekek is, Sarah is valami racionális magyarázattal igyekeztek előrukkolni, de végül egyre nyilvánvalóbbá vált számukra, hogy nem a konyhában, hanem a könyvben kell a választ megkeresni. Nincs mese, utána kell járni a dolognak. Mire befejezték az étkezést, Sarah is erőt vett magán, és eldöntötte, hogy Ewant is beavatják a dologba. Ez kemény diónak tűnt, hiszen a férfi az ebéd közben legalább három vagy négy megingathatatlan hipotézissel hozakodott elő az időjárással kapcsolatban. Miközben többé-kevésbé letakarították az asztalt, már alig várták, hogy felmenjenek a szobába, és végre magyarázatot találjanak erre a nem mindennapi eseménysorozatra. – Drágám, bármit látsz vagy hallasz, bármi történik is, kérlek, őrizd meg a lélekjelenlétedet – fordult az asszony Ewanhez, majd csendben elindult a lépcső felé. A gyerekek sebesen felszaladtak, míg Ewan tétován megtorpant a lépcső alján. Gyanús volt neki, roppant gyanús, hogy titkolnak előle valamit! De Sarah gyengéd unszolására végül ő is elindult felfelé. A helyiségben kellemes félhomály uralkodott, amelybe a kintről beáramló napsugár fényes ablakot rajzolt. Sarah a kandallóhoz lépett, a többiek addig leültek a szoba közepére, magukkal húzva az értetlenkedő Ewant is. A felhangzó vers nyomán a fal csikorogva megmozdult, s újra feltárult a rejtekhely. Ewan nagyot nézett, de nem szólt semmit.

– Eugen, szólni kell Eugennak – figyelmeztette anyját David. – Igen, persze, szólok neki. Hahó, Eugen! – kiabált Sarah fojtott hangon az üregbe. Ewan tágra nyílt szemmel ült, és dermedten konstatálta, hogy felesége egy üres kandallóba ismeretlen nevet kiabál. Sarah benyúlt az üregbe, elővette a könyvet, majd a kis csoporthoz vitte. – Drágám, mit csinálsz? Ez valami játék? – kérdezte a férfi. Befejezni azonban nem maradt ideje, mert egyre erősödő zajok közepette a lyukból előpottyant Maxim von Eugen. Illetve Ewan szempontjából egy nagy, kövér egér. A férfi épp további kérdésre nyitotta a száját a testes rágcsálóra mutatva, amikor az egér megszólalt: – Jó napot! Leköteleztek, hogy figyelmeztettek. Nem gondoltam volna… – udvariaskodott, ám ekkor meglátta a tátott szájjal ücsörgő Ewant. – Ó! Bocsásson meg, amiért ilyen figyelmetlen vagyok. Ha nem tévedek, és emlékeim nem csalnak, ön a ház ura. Ewan elképedve meredt a rágcsálóra. Egy pillanatig mukkanni sem tudott a meglepetéstől. – Beszélő egér! Beszélő egér? – nézett Sarah-ra. – Azt hiszem, álmodom. – De az asszony, a bizonyosság kedvéért, belecsípett a férfi alkarjába. – Auuu! – tért magához a révületből Ewan. Sarah gyöngéden rátette a kezét az iménti csípés kipirosodott helyére, és lágyan simogatni kezdte a férfi karját. – Ti… ezt…Ti tudtátok? – nézett kérdőn a gyerekekre, akik szótlanul, de annál lelkesebben bólogattak. – Jut eszembe, ha volna kedves megmondani, mióta tud beszélni, és, és… egyáltalán, mióta laksz… lakik ön… itt – fordult Sarah az egérhez. – Már tegnap is meg akartam kérdezni, de… valahogy elmaradt a dolog… – hebegett az asszony.

– Kérem szépen – állt középre Eugen, aki nem volt híján némi öntelt színpadiasságnak –, az úgy kezdődött, hogy a családunk már évtizedek óta itt élt, ebben a házban. Atyai dédapám, anno, amikor megismerkedett szépanyámmal… ööö… Nem, nem… várjunk csak – vakarta meg a feje búbját. – Na, még egyszer. Amikor anyai dédapám… – húzta ki magát, miközben bal mellső végtagját a háta mögé téve másik mancsával igyekezett nyomatékosítani a szavait. – Elnézését kérem, kedves egér úr – szakította félbe Sarah –, ha lehetne, mondjuk az ön születésétől a történetet, röviden, ha szabadna kérnem – nézett körbe, látva a többiek türelmetlenségét. Az egér, bár kissé megbántódva pillantott az asszonyra, készségesen folytatta: – Hát persze. Kérem. Szóval, miután kiskamasz egéréveim elröppentek, itt ebben a házban, boldog együgyűségben, én is, ahogyan a többi valamirevaló rokonom, testvérem satöbbi… így megfelel? – kérdezte Eugen hangjában némi iróniával, majd folytatta: – Na szóval, amikor saját territórium után néztem, akkor bukkantam erre a lakájos kis rejtekhelyre, amit az ön édesapja volt szíves készíteni. Akkortájt még jó kiállású egér hírében álltam – kalandozott el ismét a témától. – Igen, igen, tömören… Miután a rejtekhelyet lezárták, egy kedves, meleg otthonra leltem, és álmomban sem gondoltam volna arra, hogy az életem ezzel gyökeresen megváltozik – fújta ki magát az egér, és jókora hatásszünetet tartott. A szobában ülők izgatottan összenéztek, de Eugen már folytatta is. – Aztán közvetlenül a háborút követő időszakban jött a „hét szűk esztendő”, akarom mondani két szűk hónap, amikor valamilyen csapástól sújtva, a kórság sem emlékszik már erre – vált tárgyilagossá a hangja –, éheztem, mert üres volt minden a

házban és a ház körül. Távolabbra nem merészkedhettem, hiszen

Eugen nem volt híján némi öntelt színpadiasságnak.

sok jó rokonom, barátom végezte gálád ragadozók gyomrában. Ekkor fanyalodtam rá a papírra. Ha már itt van ez a könyv, gondoltam, miért ne kóstoljam meg? Finom, békebeli papír volt, attól nem kellett tartanom, hogy megfekszi a gyomromat. Tudják, az a sok modern papír csupa adalék, csupa vegyszer – fanyalgott Eugen savanyú ábrázattal. – Ja, igen, bocsánat. Rögvest folytatnám is tovább – vette észre a többiek szemrehányó pillantásából, hogy ismét messzire kalandozott a történettől. – De a bőrkötést beleáztatták valami tartósítószerbe, az nem volt finom. Szóval beleharaptam a lapok szélébe, és ez lett a vesztem. Akkor még nem sejtettem, csak később, több különböző tárgyú kötet részleges felfalása után szereztem tudomást arról, hogy ez a könyv, kérem, mágikus könyv. Olyasmik tudója, amelyek egérésszel fel nem foghatók! Ráadásként jött ez a halhatatlanságos dolog is. Úgy kezdődött, hogy egyszerűen túléltem mindenkit. Már minden valamirevaló rokonom, unokám, dédunokám eltávozott az élők sorából, de én még mindig erőm teljében éltem takaros kis mindennapjaimat. A ház többi egere sem nézte jó szemmel, hogy nem vagyok olyan, mint ők, így egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyedül maradtam, mint az ujjam – az egérke szomorúan morzsolt el egy apró könnycseppet a szeme sarkában. – Azt hiszem, tömören ennyi az, amit tudniuk kell rólam, így, első olvasatban – sóhajtott az emlékek súlya alatt megtört Eugen. A háziak egy darabig némán ültek, és nézték az apróságot, aki nagyot sóhajtva leült hátsójára, kényelmesen elrendezgetve farkincáját. – Na de hagyjuk a melankóliát! – rikkantott felpattanva Eugen. – Gyerünk, nézzük a könyvet! – Jesszus – kapott a szívéhez Abigael. – Ilyet többet ne tégy! – hebegte, miközben a többiek nem kevésbé vészterhes pillantásokat lövelltek az egérre. – Bocsánat! – húzta be a farkát illedelmesen a rágcsáló.

– Nos, igen, a könyv. Gyerünk, David, ezt a gombócot neked kell lenyelned – tette a fiú ölébe a nagy könyvet Sarah –, megüzente a nagyapád is, hogy neked kell felolvasnod. Ewan épp kérdésre nyitotta volna a száját, amikor a fia felütötte a fedelet. A láng felcsapott és éles, zöld fénnyel árasztotta el a szobát. Ugyanebben a pillanatban kint, a majorban hirtelen elborult az ég és besötétedett. A tűz lassan visszanyerte meleg fényét, és a könyvben felragyogtak a betűk. David hangosan belekezdett. – „Amikor a föld összeért az éggel, és amikor a Hold eleresztette a Nap kezét, akkor vette kezdetét minden. – Anélkül, hogy észrevette volna, szépen, folyamatosan olvasta a cirkalmas betűket, mintha világéletében ezt tette volna. – Hősök kora volt ez. Amikor az eget sárkányok és tündérek serege, a földet a varázslók és mágusok igazsága ragyogta be. – A többiek szájtátva hallgatták Davidet, aki egyre lelkesebben és elmélyültebben olvasott. – Nemzetségünk, a Westinghouse nemzetség kapta azt a fontos és nemes küldetést, hogy óvja és vigyázza a kaput a két világ között. Hogy éberen őrködjön az igazak békéje fölött, hogy megvédjen mindent és mindenkit a gonosztól, amely újra hatalomra tör…” *** A végtelenbe nyúló oszlopok között már gyülekeztek a démonok, mágusok és megannyi félszerzet. Amikor a törvény megköttetett, hatalmukat féltve elrejtőztek a világ legsötétebb zugaiban, hogy testetlen árnyakként születhessenek újjá Akkramon birodalmában. Most ez a szedett-vedett, de annál veszélyesebb népség ismét összegyűlt a hívó szóra, hogy évezredes munkájukat bevégezzék. Mégsem tölthette el őket az elégedettség jóleső öröme, mert munkájuk gyümölcse ím, most pusztulni látszott.

Az Őrizők, akik öröktől fogva halálos ellenségeik voltak, olyan csapdába csalták őket, hogy a démonok és félszerzetek minden tudása és ereje is kevésnek bizonyult, hogy felvehessék a harcot. Csak egyetlen megoldás kínálkozott számukra: ha Akkramont, a legfőbb gonoszt ruházzák fel hatalmukkal, éppen úgy, ahogy egykor a szövetség tagjai tették az Őrizőkkel. – Haszontalan csürhe! Ti esztelen barmok! Ím, lábamhoz járultok a szükség óráján, hogy megóvjam csenevész lelketeket a pusztulástól?! – pózolt önelégülten Akkramon az emelvény szélére lépve. Elégedetlenkedő zsivajgás támadt az árnyak soraiban. Akkramon határozott mozdulattal csendet parancsolt. – Mit háborogtok, randa férgek? Hol voltatok, amikor Simon mágust kellett megállítani, vagy amikor az északi rettenetet, a kegyetlen Falkstömöt kellett eltenni láb alól? Vagy itt van az a… az a… hogy is hívják… – zavarodott bele mondataiba. – Sarlatán!!! – rúgott egyet vasalt csizmájával a mellette görnyedő mágusba. – Hogy is hívták azt az izét? Tudod! – Arthur – súgta a varázsló. – Amikor azt az Arthurt kellett megfékezni! – dörögte fennhangon. – Ki az az Arthur? – üvöltöttek lentről a zajongó szerzetek. – Tényleg! Ki az az Arthur? – nézett Akkramon Sarlatán rémült ábrázatára, majd dühösen ellökte magától a csuhást. – Nem mindegy nektek, ti hálátlan dögevők? Most kellek nektek, mi?! – nézett végig méltatlankodva a nyugtalan seregen. – De az Őriző! Itt van az Őriző! – jöttek a hangok innen is, onnan is. – Ehhh… – legyintett. – Az csak egy gyerek. Egyszerű halandó gyerek, akit elsöprők az utamból, ha kell, és végre miénk lesz mindkét világ! – emelt fővel végignézett a hullámzó tömegen. – De – emelte fel ujját – a győzelemhez szükségem

van a hatalmatokra és a tudásotokra! Mindenkiére – mutatott végig az árnyakon –, hogy végleg pontot tegyünk ennek a réges-régóta húzódó harcnak a végére. – Ha az Őrizőknek nem adtuk, akkor neked miért adnánk? – kiabáltak be a bátrabbak. – Inkább lapulunk majd tovább! Eddig is bevált, és jó lesz úgy ezután is. – Ha nem adjátok az erőtöket önként, elveszem tőletek! – ordította dühösen Akkramon. – Ha nem adjátok szép szóval, hát elveszem tőletek erővel! – Kevés vagy te ehhez, Akkramon! Hallod? Az Őrizőknek sem sikerült! Akkramon egy percet sem várt a megtorlással. Egyetlen mozdulatára sikoly és hörgés hallatszott a tömegből, és egyegy gyengébb képességű árny semmivé foszlott. De a rémület csak pillanatokra bénította meg őket. A többi félszerzet kemény ellenállásba kezdett. Sistergett a levegő, amint a mágikus erők egymásnak feszültek. A feszültség tapinthatóvá vált. Aztán váratlanul a palota zsivaját hirtelen csend váltotta fel. A levegő remegni kezdett, és ami ezután következett, arra senki sem számított. Az égből egy pengeéles fénysugár ütött rést a kupolán, és áthasította az áporodott levegőt. Ahol lecsapott, hatalmas porfelhőt felverve megremegtette a talajt. Majd egyre-másra jelentek meg az újabb fénypászmák, amelyek végül áttörték a palota hatalmas kupoláját. A remegés egyre erősödött, és most már mindenki megérezte a közelgő katasztrófát. – A könyv! Kinyitották a könyvet! – üvöltötte Sarlatán a hangzavarban, és lázasan kutatott fedezék után. Akkramon döbbenten állt a trón előtt, nem értette, miről beszélt a mágus. Egyszer csak hatalmas dörrenéssel meghasadt a márványpadló, és akik a repedés mentén álltak, egyensúlyukat vesztve belezuhantak a smaragdfénnyel izzó szakadékba.

– Van még valakinek kérdése? – ocsúdott fel Akkramon elsőként. – Látjátok, ha nem teszitek azt, amit mondok, elpusztultok! – harsogta, kihasználva a többiek zavarodottságát. A rettegés elhatalmasodott a gyülevész seregben. – Adjátok át nekem az erőtöket, és én megmentelek benneteket! – dörögte a démon. A hirtelen pánik megtörte a félszerzetek ellenállását, és egyre-másra helyeslő kiáltások visszhangzottak mindenfelől. Néhány pillanattal később már ki is alakult egy kör, Akkramonnal a középpontban. Villámok cikáztak keresztül a hatalmas csarnokon, hogy aztán Akkramon rőtvörös aurájába csapódjanak. Táplálni kezdték a szörnyet, amely egyre élénkebb és hatalmasabb lett. A teremben felerősödött a zúgás, és a félszerzetek vad kántálásba fogtak. De mindhiába. A fénysugarak rendíthetetlenül hatoltak át a sűrűsödő sötétségen. A palota kövei szétporladtak, amint a sebesen cikázó nyalábok becsapódtak, s végigszáguldva a termen kiütöttek egy-egy árnyat a körben állók közül, akik egy pillanat alatt semmivé foszlottak. Ahogy szűkült a kör, úgy növekedett Akkramon hatalma. A pásztázó fények megtörtek a démon megerősödött auráján, végül a felettük vibráló ég lassan kimerevedett. Mintha a pokol fagyott volna be, a nyalábok többé már nem voltak képesek arra, hogy áttörjék ezt a gonoszságból táplálkozó kupolát. Síri csönd ülte meg a csarnokot. Az eddig lelkesen csúszó-mászó, vonagló indák most élettelenül csüngtek alá. Az imént még őrjöngve kántáló tömeg szinte teljesen eltűnt. Mire a porfelhő eloszlott, már csak néhány kósza árny tántorgott a repedezett kövezeten. Akkramon hatalmas, sötét alakja az egész emelvényt betöltötte. Büszkén tekintett szét a csarnokban. Majd’ elalélt a gyönyörtől, hogy immáron csakis ő az egyetlen győztes, és senki nem kérdőjelezheti meg hatalmát.

Diadal! – gondolta, miközben az önelégültségétől mámorosan, lassan vonult lefelé a lépcsőn, lábával félresöpörte útjából az elszáradt porhüvelyeket. A romokon átlépve a csarnok közepe felé tartott, ahol a hatalmas energiakisülések szinte tükörfényesre takarították a márványpadlót. Lenézett, hogy önnön tükörképében gyönyörködjön. Ám azt, amit a padlón megpillantott, a legrémesebb álmaiban sem várta volna… – SARLATÁÁÁÁN! – tört föl torkából az iszonyú üvöltés. VI. FEJEZET A kandalló lángja hirtelen felcsapott, és valami távoli, rémisztő hang visszhangzott, mintha nagyon-nagyon messziről érkezett volna. A szobában ülők összenéztek, nem értették a dolgot. – Folytassuk! – nézett Sarah Davidre. – „Én, Harold Westinghouse, a kapu őrizője, minden tudás és más szerzetek által rám ruházott képességek birtokosa, hozzád szólok, gyermek, ki utolsó vagy nemzetségünkben. Olvasd e könyvet, mit ősidőktől fogva, nemzedékről nemzedékre lejegyeztek. Most, e végső órában, amikor eldől, ki uralkodik majd halandókon és halhatatlanokon, rád ruházom minden tudásomat és képességemet, hogy felvértezzelek a küzdelemre, melyet meg kell vívnod, akár akarod, akár nem!” Hallgatóságának eleinte fel sem tűnt, hogy David az utolsó mondatokat már nem egyedül olvasta, hanem egy különös fényjáték kíséretében a hátuk mögött felsejlő, öreg karosszékében ülő Harold Westinghouse társaságában. – Apa! – sikoltott fel fojtott hangon Sarah. – Nagyapa? – csodálkozott rá a jelenségre David. – Harold? – hitetlenkedett Ewan.

Csak Abigael és Eugen néztek némán az öregemberre. A kislány értetlenkedve, az egér inkább úgy, mint akinek mindennapos ez az ügy. A látomás halkan folytatta, nem törődve a csodálkozókkal, hiszen ő csak a múlt egy darabkája volt, és nem érzékelte a szobában jelenlevőket. – Nem tudom a neved, csak remélhetem, hogy édesanyád Davidnek keresztelt, ezért a továbbiakban nézd el nekem, ha így szólítalak. Kedves David, olyan utazásra hívlak, amely bár csodálatos világokon vezet át, nem kínál önfeledt élvezetet. Átok és ármány kísér majd az utadon, szomorúság és könny lesz az útitársad, és minden tudásodra, ügyességedre szükséged lesz, hogy elkerüld a végzetet. De ne feledd, ha sikerrel jársz, s én tudom, hogy így lesz, azt teszed majd, amit ember még elképzelni sem mert: békét hozol mindkét világ számára. Bár minden tudást és segítséget igyekeztem e könyvbe sűríteni, utad során szükséged lesz segítőkre és a Vándorok útmutatásaira. De ne becsüld alá az ellenfeleidet sem, mert a gonoszság felettébb leleményes arcot ölthet! E könyv képes megakadályozni a gonoszt, hogy sebet ejtsen rajtad, de attól nem tud megóvni, hogy az ármánykodása nyomán tévútra vezetettek ne árthassanak neked. Fogadd el hát a segítséget, amelyet kísérőid adhatnak, hiszen az ő jövőjük is a te kezedben van. Sokszor érkezel majd olyan válaszút elé, ahol a döntés meghaladhatja tudásodat, ekkor segítségül hívhatsz engem s e könyvet. De jól vigyázz! A könyv létezését soha senkinek föl ne fedd, mert ellened fordítják, és akkor már én sem védhetlek meg. Csak anyádnak add át a könyvet, hogy ha kell, követhessen utadon, és segítséget nyújthasson a küldetésedben. Most készülj, indulj a nagy kalandra! Az ég óvjon téged és mindannyiunkat! Feszült csend töltötte be a szobát, amikor az idős férfi befejezte az olvasást. Hosszasan nézett a messzeségbe, és lassan becsukta könyvét.

Kisvártatva a látomás picinyke fénypontokká foszlott szét, mint ezernyi szentjánosbogár, csapongva enyésztek el a szoba félhomályában. Senki sem mozdult. A csendet csak apró neszek, reccsenések törték meg, míg nagy nehezen magukhoz tértek az ámulatból. – És most mi lesz? Hogyan tovább? – vetődött fel mindannyiukban a kérdés. Ekkor a könyv lapjain lassan olvadni kezdtek a betűk, míg végül semmivé tűntek, mintha ott sem lettek volna. – Akkor most hogyan olvassam tovább? – rémült meg David. Idegesen forgatta a könyvet, de csak üresség ásítozott a megsárgult papírlapok között. Elbizonytalanodott. Ewan még mindig a kandallóban égő különös tüzet nézte, mint aki valami rettentő fontos megállapításon töri a fejét. De semmilyen magyarázatot nem talált erre a különös jelenségre. Vajon kinek vagy minek fűződne érdeke bármihez, ami ebben a kis szobában lezajlott? Minden racionális érvet kizárva csak egyetlen megoldást talált. – Azt hiszem, meghibbantam. Más magyarázatot nem tudok a történtekre – foglalta össze a tényeket. – Úgy vélem, Davidnek hamarosan indulnia kell! – szakította félbe határozottan a tépelődő férfit Eugen. – Jó lesz komolyan felkészülni mindenkinek! – Miért? Történik valami? – fordult Sarah az egérhez. – Nem tudom. Ez meghaladja még az én fenomenális tudásomat is. A lényeg, hogy érzem, itt az idő! A kandallóban csendesen lobogtak a furcsa színű lángok. Kíváncsiság és izgalom tükröződött a szemekben, és mindannyiukban óriási volt a várakozás. – Azt hiszem, elkezdődött – jelentette be tárgyilagos hangon Maxim von Eugen. – Mi kezdődött el? – kapták fel fejüket a többiek, eközben a kandallóban lobogó lángok hirtelen haragoszölddé változtak.

Egy pillanattal később a kicsapódó lángnyelvek körülölelték David testét. – Úristen! – sikított Sarah, de a fiú tagjai mintha megbénultak volna, mozdulni sem tudott. Csak érzékszervei tudatták vele a külvilágban zajló eseményeket. Látta a döbbent és rémült arcokat, és hallotta az egyre halkuló hangfoszlányokat. – AAAAAAAAAOOH! – tört fel David torkából a kiáltás. Látta maga körül lángra lobbanni a szobát. Érezte, hogy teste vadul száguldani kezd. Bár ő meg sem mozdult, ezer és ezer színes fény suhant el körülötte szédítő iramban. Pompás színorgia ölelte körül, elmosódott árnyak vágtáztak a szeme előtt, mintha a végtelenben suhanna. Nem tudta megállapítani, hogy mikor érzett talajt a lába alatt, és azt sem, hogyan került egy parányi park közepére. De egyszerre csak ott ült a füvön, körülötte pedig sövényekkel övezett kis liget terült el. Miközben feltápászkodott, lassan körülnézett. Egy kikövezett, oszlopokkal alátámasztott pavilon mellett állt. A szépen faragott márványoszlopok négyzetesen áttört, légies kupolát tartottak. *** A hideg, romhalmazzá változott csarnok közepén még mindig visszhangzott Akkramon szörnyű üvöltése. A sötét márványban tükröződve egy groteszk test nézett farkasszemet Sarlatánnal. Semmivé foszlott hatalmas termete, daliás alakja. Most csak egy formátlan roncs tekintett vissza a mágusra, savószínű szemmel. Ruhája mint valami ócska rongyhalom lógott rajta, egykor ragyogó csillogása kopott fakószürkévé silányult.

– Mi ez, mi történik velem? – hörögte elfúló hangon. – Sarlatán, hol vagy, te átkozott?! – ordította dühödten keresgélve a romok között. – Megvagy, te fattyú! – ragadta nyakon a menekülni próbáló mágust. Meglepetten állapította meg, hogy udvaronca semmit sem változott, sértetlenül úszta meg az egész felfordulást. – Te átokfajzat! Te semmit sem adtál nekem az erődből! Ezért most megnyuvasztalak! – emelte fel kacsos kezét. A szörnyű katasztrófa ellenére a démon meglepően erős maradt, Sarlatán legnagyobb sajnálatára. – Ne tedd, uram! Ne tedd, mert nem lesz senki, aki segít neked a gyermek elpusztításában – próbálta jobb belátásra bírni a mágus. – Ne vinnyogj, te talpnyaló! Nem dőlök be az újabb hazugságaidnak! Most véged lesz! – izzottak fel a savószínű szemek. – A kulcs! Csak én tudom, hogy hol van a kulcs! – visította a mágus, miközben Akkramon markában vonaglott. – Miféle kulcs? – enyhített szorításán a démon. – A kulcs a pecséthez, a mágikus könyvhöz, az átjáróhoz! Amíg nem lelik meg a kulcsot, nem győzedelmeskedhetnek dicsőséges birodalmad felett. – Hol van? Hol a kulcs? – vonta kérdőre Akkramon a mágust. – Azt nem árulhatom el. Nincs hatalmad felette. Csakis én parancsolhatok neki… – de már nem maradt ideje befejezni, mert a démon keményen megszorította a gigáját. Sarlatán kétségbeesetten próbálta Akkramon figyelmét felhívni arra az aprócska kellemetlenségre, hogy ha őt megöli, neki is befellegzett. Vadul hadonászott, és próbálta a lehető legegyszerűbben elmutogatni a rideg tényeket. Mintha egy kvízműsor jelenetei zajlottak volna a palotában, ahogy a szorongatott helyzetében fuldokló Sarlatán kalimpált a kezével. Három szót akart mondani, illetve mutogatni.

– Hmm… Két szó? – barkochbázott Akkramon. – Nem! Három szó – javította ki magát azonnal, mire a kékülő fejű mágus lelkesen bólogatott, aztán nagy igyekezettel tovább mutogatott. – Az első szó… igen? Összetett szó? – nézett Akkramon az erőtlenül elernyedő alakra. Végül elengedte a mágus nyakát, aki levegő után kapkodva a földre rogyott. – Nem mondom meg! – hörögte. – Akkor sem mondom meg neked, ha megölsz, és ezt te is jól tudod – zihálta négykézláb Sarlatán. Akkramon hosszasan elgondolkodott, be kellett látnia, hogy ez az út így nem járható. Hangot váltott hát. – Mondd, mit akarsz tőlem, te, te féreg – rúgott a mágusba egy nagyot biztos, ami biztos alapon, miközben az lassan feltápászkodott. – Egy írást – mondta Sarlatán. – Megkapod! – vágta rá azonmód a démon. Mit nekem egy írás?!, gondolta, az csak egy papír, s ha túl lesznek a dolgon, az irományt majd megeteti a mágussal, mielőtt megnyuvasztja. Halvány mosoly suhant át sötét ábrázatán. – Egy írást! Egy aláírást, amit a véreddel pecsételsz meg! Nehogy meggondolhasd magad – mondta halkan Sarlatán. – Te… Te… – hördült föl Akkramon, s már lendült a lába, hogy eltapossa a mágust. Ám az kihúzta magát, és csak annyit mondott: – A kulcs. A démon tehetetlenül roskadt össze. Majd’ felrobbant a méregtől, de nem volt mit tennie. Ha túl akarja élni ezt a mai napot, meg kell tennie. Ha pedig aláírta, már nincs visszaút. Még ő sem volt hatalmasabb annál a mágikus erőnél, amelyet a vérszerződés jelentett. – Miről akarsz írást?

– Csekélység, felség – trillázta Sarlatán –, apróság az egész. Csak arról, hogy ha teljesítettem a feladatomat, többé nem lesz hatalmad felettem, s szabadon élhetek tovább háborítatlanul. – Mi a manó? Függetlenséget akarsz? Soha! Inkább pusztuljon el minden! – Azért csak gondolkozzon rajta egy kicsit felségességed, és azon is, hogyan állítja meg a gyermeket. Mert itt van, megérkezett! – vette át a kezdeményezést a mágus. – Nem! Nem lehet itt, hiszen érezném! – toporzékolt Akkramon. Elbizonytalanodott, hiszen néhány perccel ezelőtt olyan események zajlottak, amelyeket elképzelni sem tudott. – Nem hiszek neked! Éreznem kellene a jelenlétét… – De nem érzed! – vágott a szavába Sarlatán. Rémisztő gondolat kerítette hatalmába Akkramont. A mágus hátha igazat mond. Az pedig maga volna a vég. – Igen, jól érzed – suttogta Sarlatán. – Bár erőd egy része még birtokodban van, a legtöbb mágikus képességedet elvesztetted. Amid maradt, kevés ahhoz, hogy megállítsd az Őrizőt. Egyedül nekem sincs elég erőm hozzá, hogy legyőzzem, de kettőnk erejével sikerülhet. Ezért fogod aláírni a szerződést – húzta elő ruhája redői közül Sarlatán a tekercset. – Már mindent előkészítettem – göngyölte szét a papirost. – Neeemm! Te áruló dögevő! Te fattyú! – habzott a démon szája. Ám mindhiába, tudta, hogy nincs választása. Felhasította karján pikkelyes bőrét, és karmát a vérébe mártva aláfirkantotta a papírt. – Értékelem a szándékodat… – mosolyodott el halványan a mágus, látva Akkramon gyenge próbálkozását. A démon azt hitte, ha valaki másnak a jelét karcolja a papírra, megtévesztheti a varázslót, de elkerekedett a szeme, amint a hamis jel semmivé foszlott a pergamenen.

– No, próbáld csak meg még egyszer! – biztatta Sarlatán a démont, aki végül csüggedten véste a papírra az igazi nevét. – Ugye, hogy megy ez, ha akarod? – gúnyolódott. – És most hogyan tovább? – fordult jeges hangon Akkramon a varázslóhoz. – Mi a következő lépés? Sarlatán mormogott valami igézetfélét, mire a démon érezni kezdte a fiú jelenlétét a világukban. Tisztában volt azzal, hogy a legkisebb hibát sem követheti el, mert azonnal ízzéporrá zúzhatja őt a démon. Tudta, hogy a könyv csak az Őrizővel szemben tette tehetetlenné Akkramont. Saját világában még elegendő erővel bír ahhoz, hogy bárkit elpusztítson. Miután létrejött köztük az egyezség, lázasan tervezgettek, hogy miképpen állítsák meg a fiút, amíg nem késő. Hogy senki és semmi ne akadályozhassa többé a birodalom végtelen hatalmát. *** David érdeklődve tekintett körül a szikrázó napfényben, aztán felszaladt a lépcsőn, amely a kis pavilon közepéhez vezetett. Néhány lépcsőfoknyi magasságból már messzebbre ellátott. Csodálattal gyönyörködött az elébe táruló képben. Ligetek, dús rétek és hatalmas erdőségek húzódtak a látóhatár széléig, sőt még azon túl is. Nem tudott betelni a táj szépségével, ilyen varázslatos látványban még sohasem volt része. Amint túljutott az első meglepetésen, több kérdés is motoszkálni kezdett a fejében. Merre induljon el? Hol van most egyáltalán? Jó volna valami fogódzót találni ebben a világban. Egy kiindulási pontot, amely segítségére lehet a továbbiakban. Éppen csak megfogalmazódtak benne a kérdések, amikor valami halvány látomás, egy karcsú nőalak tűnt fel előtte. Nézte a nő törékeny termetét, könnyű, leheletvékony szőttesből készült ruháját, lágyan hullámzó, hosszú hajfürtjeit és kedvesen

mosolygó arcát. Nézte a nagy sötét szemeket, amelyek meleg fénnyel ragyogtak, az arcot, amely nagyon ismerősnek tűnt. Az emlékei között keresgélt… Elisabeth nagymama! Igen, a nagyi! Mintha a családi albumból lépett volna elő a látomás. – Nagymama! – David szája szólásra nyílt, de a gondolat a kimondott szónál hamarabb jutott el a kecses alakhoz. – Nem, kedves David. Nem a nagymamád vagyok. Yllarion hercegnőnek hívnak, akinek a te nagymamád, Elisabeth csak a sokadik leszármazottja. Biztosan ezért hasonlítok rá – tette hozzá gyöngéden. David hallotta a hangot, és ezzel egy időben jelent meg fejében a gondolat is. Megijedt, értetlenül állt hosszú másodpercekig. Számára még szokatlan volt ez az érzés. – Semmi baj, David – nyugtatta meg a fiút a szép, karcsú nőalak –, lassan hozzászoksz majd, hogy a gondolataid vezessenek, és akkor már nem lesz szükséged a beszélt nyelvre. Hiszen annyiféle csodálatos teremtmény él itt, e világban, hogy a szavaikat úgysem értenéd meg. De ha bizonytalannak vagy felkészületlennek érzed magad, beszélj csak bátran, ők meg fognak érteni téged. – Miért én? – fogalmazódott meg a fiú fejében az első gondolat, amit azonnal követett a többi kérdés is. – Miért itt és miért éppen most? Yllarion türelmesen hallgatta a fiú összevissza csapongó kérdéseit, és tudatával finoman, kedvesen lecsillapította David kusza, háborgó gondolatait. – Rossz idők járnak mostanában az Őrizőkre. A te családod az Őrizők egyik legősibb és legnagyobb nemzetsége.

Nézte a nagy sötét szemeket, amelyek meleg fénnyel ragyogtak, az arcot, amely nagyon ismerősnek tűnt.

Ez az örökség hatalmas felelősséggel jár, néha nagyobbal, mint szeretnénk. Nagyszüleid olyan áldozatot vállaltak, amelynek kimenetele igencsak kétséges volt. Fiai tragikus halála után Elisabeth Smiles Watkins, a te nagymamád igen idős korában szülte meg Sarah-t, az édesanyádat. Hogy egészséges gyermeknek adjon életet, minden erejét és tudását feláldozta, mert nem engedhette, hogy megszakadjon a Westinghouse-dinasztia. David tátott szájjal hallgatta a hercegnő szavait. – Mindez azután történt, hogy Akkramon, az utolsó uralkodó a mágia segítségével megszegte a törvényt, és olyan viszályt szított a világotokban, amely elpusztította a Westinghouse család fiatal, életerős férfijait, az Őrizőket. Ti háborúnak hívjátok az ilyet. Akkramon, hála féktelen hatalomvágyának, könnyelművé vált – folytatta Yllarion –, így elkerülte a figyelmét, hogy Elisabeth az én véremből származott. Tudod, minden leány és asszony, aki az én utódom, rendelkezik azzal a csodálatos képességgel, hogy Őrizőt szülhessen, így azok a dinasztiák, ahol nem fogant ugyan elsőszülött fiúgyermek, csak unoka, továbbra is birtokolhatták e fontos rangot. Mivel Akkramon nem szerzett tudomást sem anyád születéséről, sem pedig rólad, legalábbis mostanáig nem, így sikerült továbbadni neked a tudást. És hogy a nagyszüleidnek miért kellett ezt az áldozatot meghozniuk – nézett Davidre bársonyos, meleg tekintettel –, halld az okát. Nagyon régen történt, amikor valaki, gonoszul visszaélve bizalmunkkal, megszegte az Őrizők és a Vándorok között létrejött szerződést, a Törvényt. A tolvaj, felhasználva mágikus hatalmát, elorozta a kulcsot. Ez a kulcs egy szimbólum, a két világ közötti átjáró, a kapu kulcsa. Aki birtokolja, bármikor és bárhová eljuthat anélkül, hogy az Őrizők vagy bárki más tudomására jutna. A Törvény úgy rendelkezett, hogy a kulcs a nagycsarnokban, a hét jádeoszlop között álljon. Így mindenki számára lehetővé teszi, hogy láthassa mindazt a szépséget és

jóságot, amit a két világ együttesen hozott létre. Ez a csarnok volt a két világ közötti kapu, amelyen az Őrizők védelme és felügyelete mellett bárki háborítatlanul kelhetett át, s térhetett vissza oda, ahová sorsa rendelte. David feszülten figyelte Yllarion szavait, tudni akarta, miféle történetbe csöppent tegnap óta, s vajon mi várhat még rá. – Ez a kulcs az, amiért most itt vagy. Ez fogja eldönteni népeink jövőjét, ez határozza meg a lét és nemlét vékonyka határvonalát. Te vagy az egyetlen, aki feloldhatja a szörnyű átkot, amit Akkramon idézett mindnyájunkra. A segítők, bár óvni fognak utadon, és segítségedre sietnek, ha hívod őket, csak nagyon keveset tehetnek érted. A gonosz varázslat, amelyet Akkramon bocsátott reánk, oly erős, hogy szinte tehetetlenek vagyunk vele szemben. Épp hogy sikerült megfékeznünk eszelős ámokfutását. De fontos, hogy tudd, világainkat elemészti ez a kilátástalan küzdelem. Nem tudom, meddig tarthatunk ki, de bízunk benned, abban, hogy sikerül meglelned a kulcsot, és elhozod számunkra a békét és a harmóniát. Az átok, amely segítőidet sújtja, meggátolja őket mágikus képességeik használatában itt, az álomvilágban, tartok tőle, hogy odaát, a te világodban sem veszik sok hasznát tudásuknak. De állandóan melletted lesznek, készen arra, hogy akár az életüket is feláldozzák érted, ha arra kerülne a sor. Te vagy az egyetlen, aki e két világ közt akadálytalanul átjárhat, és ha úgy érzed, hogy a gondok maguk alá gyűrnek, mindig segítségre lelsz a könyvben. A hercegnő előrehajolt, egészen közel Davidhez. Gyengéden megsimogatta a fiú arcát, és egy csókot lehelt rá. – Ne feledd, engem mindig megtalálsz, amíg létezik e két világ, s amíg lesznek olyanok, akik csodáról és varázslatokról álmodnak. Lassan szertefoszlott a látomás, David megrendülten állt az oszlopok között. Tudta, hogy világok sorsa van a kezében.

Félelemmel vegyes büszkeséget érzett: ő, a nyápic, vörös hajú kamasz fontos feladatot kapott, ő a reménysugár milliók számára. Álmodozását erősödő remegés szakította félbe. Az egyre halványuló kép szertefoszlott, és testét hirtelen smaragdszínű lángnyelvek ölelték körbe. Megkezdődött a nagy utazás időn és téren át, a két világ között… *** Sarah felsikoltott, amikor fiát elnyelték a lángok. A nagy riadalomban különösen nyugodt hang szólalt meg. – Nem kell pánikba esni, kérem. Amit most láttak, csak illúzió volt. Higgyék el nekem, még nagyon sokszor módjuk lesz megcsodálni e jelenséget – mondta hanyagul Eugen. – Ha sejtéseim nem csalnak, akkor mi magunk is fogunk így utazni. A lángok ekkor ismét felcsaptak a kandallóban, és meleg fénnyel ragyogták be a szobát. – Auuúú! – hangzott a kandallóból. Az imént még vidáman lobogó lángok helyén most David kucorgott. – Azt hiszem, ezt még gyakorolnom kell – motyogta, miközben átbukdácsolt a hasáb tartó vékony kovácsoltvas keretén. – Jaj, kicsim! – ugrott fel Sarah, és magához szorította a gyereket. – Úgy megijedtem, hogy bajod esett. Mutasd magad, nem fáj sehol? – Jaj, anya, nincs semmi bajom – bontakozott ki diszkréten David a gyöngéd anyai ölelésből. – Ugye, megmondtam! Kár volt pánikba esni – jegyezte meg hanyagul Maxim von Eugen. A major határain túl még javában tombolt az ítéletidő. Itt, a házban, az emeleti kis szobában mindebből semmit sem vettek észre a lakók. Ők sokkal nagyobb csodának voltak a részesei, melynek kimenetele azonban még teljesen bizonytalannak látszott, s a jövőt sűrű homály fedte.

– Mi volt, mi történt? – bújt David mellé Abigael, s a szülők is kíváncsian húzódtak közelebb. – Naaa! – sipított egy vékony hang. – A farkincám! – Jaj, bocsánat, Mr. Egér, ööö… Maximus, vagy hogy is hívnak… – kapta fel kezét zavartan Ewan, miután a nagy fészkelődésben rátehénkedett Eugen farkincájára. – Kérem. Semmi baj. Előfordult már mással is. – Mi történt veled, kisfiam? – szakította félbe Sarah izgatottan az udvariaskodó társalgást. – Huhh… El sem hiszem, hogy ott voltam. És találkoztam egy gyönyörű nővel, aki hercegnő, és tisztára olyan volt, mint a nagyi. És Yllarion volt a neve, meg azt mondta, hogy valami háború van, és az átok, meg a segítők, akik majd óvnak engem, meg minden! – hadarta David egy szuszra. – És csodaszép volt, még sohasem láttam ehhez foghatót! És ez az utazás is… – áradozott volna még tovább, ám ekkor Abigael betapasztotta a száját. – Most próbáld meg lassabban, az elejétől. Úgy, hogy mi is megértsük – nézett mélyen David szemébe a kislány, és megvárta, amíg a fiú higgadtan bólint. – Milyen volt ott? Éreztél valamit utazás közben? Szép volt a nagymamád, és fájt, amikor kigyulladtál? – sorolta kérdéseit türelmetlenül Abigael. Anya mosolyogva Ewanre nézett, férje tekintetét keresve, akinek a szemében szintén mosoly bujkált. – Jól van, gyerekek, akkor kezdjük az elejéről – csitította a lelkendező kislányt Sarah. – Ezt már én is akartam javasolni – fűzte hozzá az egér. – Nos hát – ült le várakozón anya Daviddel szemben –, akkor kezdjük az elején. Mi történt azután, hogy innen eltűntél? – Nagyon furcsa volt. Úgy tűnt, mintha a szobát elemésztették volna azok a zöldes színű lángok, aztán csak suhantam a semmiben, végül egy gyönyörű helyen találtam

magam… -kezdett bele David a történetbe. Aztán csak mesélt és mesélt és mesélt. Anya néha megállította kérdéseivel a fiút, hogy aztán még nagyobb érdeklődéssel hallgassák tovább. A legnagyobb figyelmet Yllarion hercegnő megjelenése váltotta ki. David percekig áradozott róla, és részletesen elmondta, hogy mit hallott tőle. – És amikor elbúcsúztunk, megpuszilta az arcomat – simította hátra szemébe lógó haját a jobb kezével. – Nahát, milyen különös! Ilyet még nem is láttam! – érintette meg David karját Abigael. – Tényleg. Mutasd csak! – hajolt közelebb apa. – Mi az? Mi az? – fészkelődött a fiú. – Mi van ott? Anya felkelt, és gyengéden közelebbről is szemügyre vette David jobb kezét. Halvány, aranyszínben foszforeszkáló, szív alakú jel fénylett a gyerek felkarján. Sarah az íróasztal fiókjából elővett egy kis zsebtükröt, s a fiú karjához tartotta. – Ez tök frankó – nézegette magát a tükörben David, miközben lassacskán vidám zsúrhangulat kezdett kibontakozni a szobában. – David! A könyv! Olvasd a könyvet! – vette át a szót Eugen a hirtelen újból megjelenő betűkre bökve, mire David gyorsan lekucorodott, és már olvasta is tovább: – „Most, hogy már tudod, mi vár rád, itt az idő, hogy nekifogj nehéz feladatodnak. Ha kísérőid valamelyikét megidézed, azonmód melletted lesz, hogy segítsen és megvédelmezzen” – kellemesen zengő kamaszhangján andalítóan, szinte muzsikálva hullámzottak a szavak. A könyv lapjain sorra tűntek fel a fantasztikus lények, különös figurák. A képek hihetetlen sebességgel pörögtek David szeme előtt, s teljesen felfoghatatlan módon szinte minden, amit látott és amiről olvasott, beleégett a tudatába. A többiek mindebből csak annyit érzékeltek, hogy a könyv lapjain megjelenő hihetetlen fénykavalkád beragyogja az egész szobát.

David megállt az olvasással, és felidézte az egyik alakot, akit az imént a könyvben megpillantott. A kecses Frígiára gondolt, a táltos egyszarvúra. A szobában hirtelen valami neszezés, majd egyre erősebb motoszkálás hallatszott. Végül az ágy melletti polcról, amelyen David régi játékai sorakoztak, lepottyant a kék színű, embertestet formázó, kissé elnyűtt plüsspaci. A következő pillanatban alakját vesztve, vad hullámzások közepette hirtelen nőni kezdett, és mire a szobában tartózkodók felfoghatták volna, hogy mi történik, a szoba sarkában megjelent Frígia. Némán, tátott szájjal bámulták a különös szerzetet. Ott feszített a polc mellett, a sarokban a két méter magas, kék színű, trampli figura, egy ló. Egyenes testtartással állt a két hátsó lábán. Dús sörénye inkább bolyhos pamutszálra, mint fényes, aranyszínű zuhatagra hasonlított. Feje aránytalanul nagy volt, válla csapott, csípője széles, a teste hordószerűen kerek. Homlokán, a szarva helyén púp éktelenkedett, mintha az imént vágták volna fejbe egy nagy husánggal. Selymes fényű szőre mustársárgán csillogott. Patái hatalmas csülkökben végződtek, a bokája körül pedig takaros kis szőrszoknyácska libegett, akár a fríz lovak csüdjén. Frígia értetlenkedve szemlélte hatalmas kezeit. Az első döbbenet után azon már senki sem csodálkozott, hogy Frígia testét ruhadarabok borították. – Brrr – rázta meg busa fejét az unikornis –, huhh, de furcsán érzem magam – állapította meg nagyon kellemes bariton hangján, és nyakát kitekerve próbált a hátára nézni. Törzsét enyhén elfordította, és homorítani igyekezett, hogy meglelje a szárnyait, de csak két aprócska tollpihés szárnykezdemény rebegett valahol a két lapockája közt, a háta közepe táján. – Ez van – tárta szét tepsi méretű kezeit. – De mégis több a semminél – állapította meg némi csalódottsággal a hangjában.

– Te ki vagy? – kérdezte David, de rögtön eszébe jutott, amit Yllarion mondott neki a segítőkről, a háborúról. – Egészen csinos! Olyan extravagáns! – próbálta felvidítani Frígiát. – Lehetne éppen rosszabb is. Tudod, a háború… – magyarázta. – Semmi baj. Nagyon kedves vagy – nézett körül a szobában a táltos, majd ismét a fiúra pillantott. – Szóval te vagy az Őriző! Hmm… Te lennél az, aki kivezet minket reménytelen helyzetünkből?! Egy darabig némán méregette Davidet, aztán hirtelen felragyogott az arca. – Kiskomám, már nagyon régóta vártunk rád. Tudod, nagy tisztelet övezi világunkban a nemzetségedet. Bízom benne, hogy te is öregbíteni fogod azt a hírnevet, amelyet felmenőid hagytak rád – mondta vidáman Frígia, mire David büszkén kihúzta magát. Úgy érezte, most valami nagyon fontosat, valami nagyon bölcset kellene mondani. – Ühüm… Szóval… A kulcsot kell megtalálnunk, hogy helyreállíthassuk ismét a rendet, az egyensúlyt. Most ez a legfontosabb! – kezdte fontoskodva a fiú, miközben becsukta a könyvet, és Sarah kezébe nyomta. – Anya, nagyon vigyázz erre a könyvre! Még nem tudom, mit és hogyan teszek majd, de ígérem, hogy nem fogtok csalódni bennem! Nagyon furcsán hangzottak ezek a szavak David szájából, furcsán komolyan. Mintha nem is egy kisfiú mondta volna. Megható pillanat volt ez a szülőknek, és felemelő pillanat volt a fiúnak is. Abigael azonban egy árva kukkot sem értett az egészből. Túlságosan szövevényes, sőt felfoghatatlan volt számára ez az egész ügy. Inkább izgalmas kalandnak tűnt, amelynek véletlen részesévé vált. – Anya, apa, Abigael! – nézett körbe komoly arccal a szobában David. Hangja határozottan csengett. – Azt hiszem,

nagyon be vagyok tojva… – mondta ki az igazságot az ifjú hősben megbúvó gyermek. – Jaj, kicsim! – ölelte magához gyöngéden Sarah a megszeppent fiút. Ewan büszkeséggel telve nézte Davidet. Most már Abigaelt is magával ragadta a lelkesedés és a meghatottság. Még azt sem vette zokon, amikor Eugen bevackolta magát az ölébe, ebben a felemelő pillanatban ez nem is nagyon érdekelte. Éppen csak kibontakozott Sarah öleléséből a fiú, amikor kint, az udvaron ismét elborult az ég. A kandallóban a smaragdszínű lángok újra felcsaptak, hogy elemésszék Davidet. De most már kisebb volt a riadalom. Csak Frígia kissé zajos eltűnése keltett némi feltűnést. A lángnyelvek fellobbanását követően először háromméteresre nőtt, aminek köszönhetően felborította a polcot, amelyen a játékok sorakoztak, majd egészen apróra összezsugorodott, végül őt is elnyelték a lángok. – Csak remélhetem, hogy nem lesz semmi baja Davidnek – bújt Sarah Ewanhöz. – Hiszem, hogy sikerülni fog! Mert sikerülnie kell! Nem is gondolhatunk arra, mi lesz, ha neki nem fog sikerülni… – idézte a férfi tudtán kívül, szinte szóról szóra az öreg Westinghouse-t… – Persze, drágám. Neki sikerülni fog… – fészkelte egyre mélyebbre magát Ewan ölelő karjába Sarah. A kandallóban csendesen lobogó lángok meleg fényében aggodalommal és izgalommal ültek a könyv körül, és mivel egyebet nem tehettek, csak vártak, vártak, vártak… Szinte észrevétlenül változott meg körülöttük a táj. Az egyik pillanatban ló és lovasa még a szobában búcsúzkodtak, a következőben már a jól ismert kis pavilonban álltak. A nap

most is hétágra sütött, talán még szebb volt az idő, mint legutóbb. Az előző ittlétét követő látványos jelenések most egyszerűen elmaradtak. Davidnek, bármennyire törte a fejét, semmilyen kézzelfogható ötlet nem jutott eszébe, hogy merre induljanak, hogyan leljen a kulcs nyomára. Még azt sem tudta, hogy nézhet ki a keresett tárgy. – Tárgy? Még az sem biztos, hogy tárgy – morfondírozott hangosan. Ijedt volt, hogy már az első lépésénél elbukik, és rémülten kereste Frígia tekintetét. – Most hogyan tovább? – nézett a táltosra, aki azonban egy percre sem csüggedt el. – Semmi vész, barátom! – mondta vidáman. – Csak meg kell keresnünk a kutat, majd az megmondja, hogy merre van a kulcs. Ha szerencsénk van, akár meg is mutatja nekünk, ha látni szeretnénk… – És őt hol találhatjuk meg? Mármint a beszélő kutat? – nézett kérdőn David Frígiára. – Halványlila dunsztom sincsen – rebegtette meg virgoncan aprócska szárnyait a táltos. – És ezt csak ilyen vidáman mondod? – kérdezte a fiú riadt hangon. – Miért ne? Sehova se jutnánk, ha most a fenekemre roskadva zokogásban törnék ki, hogy „ajajajaj” meg minden. Nemdebár? – húzta Frígia széles vigyorra amúgy sem kicsinyke száját. – Mondjuk, ez igaz – szállt magába David –, de akkor is. Most merre induljunk? – töprengett bizonytalanul. – Szerintem tök mindegy. Előbb vagy utóbb úgyis találkozunk valakivel, aki útba tud igazítani bennünket. Aztán meg ráérünk majd kitalálni a következő lépéseket – mondta a táltos, és barátságosan hátba verte Davidet, aki e gyöngéd baráti gesztus nyomán majdnem hasra esett. De Frígia már neki

is vágott a rétnek, hátra sem nézve gazdájára. – Gyerünk, Őriző, sok dolgot kell még elintéznünk! – horkantott vidáman. David, miután visszanyerte egyensúlyát, tétovázott néhány pillanatig. – Erre varrj gombot – motyogta karját tehetetlenül széttárva. Elképzelni sem tudta, mi várhat még rá itt, e különös világban. – Ez van – adta fel végül, és elindult a termetes paci nyomában. Selymes melegséggel simogatta David arcát a napfény, amint tempósan baktatott Frígia mögött a puha fűben. Finom, kellemes illata volt a rétnek, s andalító volt körös-körül a természet mindent betöltő, lágy zsongása. Ütemesen dobogó vágtázás zökkentette ki merengéséből. Szédítő tempóban közeledett feléjük egy csiga, furcsa, lobogó szemekkel. Nagyot nyekkent az apró jószág, amint koppanva lefejelte Frígia hatalmas patáját. – Ejnye, no. Mi a manó ez? – nézett meghökkenve a ló a lába előtt szédelgő házas csúszómászóra. – Téged meg mi lelt? Ki zavart meg ennyire, hogy ily lélekszakadva, ily veszett iramban nyargalászol? – Megölöm azt a nyomorult nyulat! Átharapom a torkát, és kitaposom a belét – fortyogott az iménti ütközéstől még mindig imbolygó csiga. – Hááát, azért azt megnézném – mosolyodott el Frígia –, mármint a torokátharapást meg a bélkitaposást! Azért csak nem akkora a baj? – hajolt közelebb a csigához. – De! Bizony! Nagy a baj. Az az aljas rágcsáló becsapott engem. Kihasználta azt a jó szívemet, és becsapott a férge. Az utolsó söpredék! – dohogott a csiga, miközben vadul lengedeztek kocsányon ülő szemei. – Na még egyszer. Kezdjük az elején! – csitította a táltos a lábatlan jószágot, miközben David érdeklődve csatlakozott hozzájuk. – Miért akarod, hogy is mondjam… hmm… megnyuvasztani azt a tapsifülest?

– Mert becsapott az a hazug tróger… az a semmirekellő… – Igen, ezt már hallottuk. Hogy van tovább? – Becsapott, mert rám sózott egy komfort nélküli, ócska csigaházat, ami ráadásul még kicsi is. Még be is ázik – méltatlankodott a csiga. – Talán tábla van a hátamra kötve, amire azt írták fel, hogy BALEK? Hát neeem, kis barátom! Nem! Én ezt nem hagyom annyiban. Ha a kezem, akarom mondani, kocsányaim közé kaparintom, akkor megnézheti magát az a kis ficere… – Jól hallok? Egy beszélő csiga? – kerekedett el David szeme. – Ez meg kicsoda? – kandikált ki dühösen Frígia lába mögül a csiga. – Mi a túrót akar? – Ő David. Az Őriző – hajolt közelebb a földszintes állathoz Frígia. – Tudod, ő jött, hogy… Minket… megmentsen… Érted? – magyarázta fojtott hangon. – Nahát! – egyenesedtek fel izgatottan a kocsányok. – Ahhh… Az Őriző – rebegte elcsukló hangon. – Bocsásson meg kedves… ööö… David… az iménti kirohanásomért. Ha tudtam volna, hogy ön, hogy te… hogy itt, akkor én… ööö, akkor én nem is zavarnék… – hebegett a csiga zavartan. – Istenem, micsoda szégyen! – konyultak le kocsányon lengedező, gülü szemei. – Ilyen csúnya blama. Micsoda szégyen! Micsoda szégyen! Ezt nem élem túl – omlott össze kétségbeesetten. – Semmi baj – nyugtatta meg David a csigát. – Inkább a segítségedet kérnénk abban, hogy útba igazíts minket. Egy kutat keresünk, amelyik beszélni tud, és… – Igen, persze! Hát hogyne tudnék olyan kutat. Még zenél is, ha akarod, meg minden! – vágott a fiú szavába a csiga lelkesen, és csak áradozott, hogy így meg úgy… – Azt mondd már meg, hogy merre van a kút! – szakította félbe türelmetlenül Frígia.

– Jaj, hát persze, én botor. Csak beszélek, beszélek, ti pedig azt szeretnétek megtudni, hogy merre van az a kút. Én meg itt csak összevissza jártatom azt a lepcses számat, és rabolom a drága időtöket, és… – A kút! – vonta össze bozontos szemöldökét a táltos. – Igen, igen, bocsánat – rezzent össze a csiga –, ha elindultok, itt, erre… – bökött oldalra az egyik kocsányos szemével –, akkor két-három napi mászóföldre találjátok meg. Ott van a pagonyban, a hétholdas tölgyesben. – Két-három nap? – tátotta el a száját David. – Ja, persze, persze. Csak nekem annyi. Elfelejtettem, hogy ti nem csigák vagytok. Nektek úgy negyedóra lehet. Itt van mindjárt a domb mögött. – Köszönjük szépen a segítséget – mondta illedelmesen David, és már el is indult volna a megadott irányba. – Semmiség. Nagyon szívesen, máskor is – udvariaskodott a csiga. – De ha látnátok azt a nyulat, akkor, kérlek, mondjátok meg neki, hogy szerezzen egy jó ügyvédet, mert, mert… – bizonytalanodott el egy pillanatra a puhatestű. – Vagy nem is. Inkább keressen egy kényelmes ravatalozót, mert ha a kezem közé kapom, hát én biz’ isten… A többit már nem hallották, mert nekiiramodtak a lankának, hogy átkeljenek a pagonyhoz. – Marharépa ez a csiga. Úgy tesz, mintha ő lenne Kalamona. Pedig én egy nyúllal bizony nem húznék ujjat. Az a fickó életveszélyes! – méltatlankodott a hősködő csigán Frígia. – Egy nyúl? Ennyire veszélyes lehet? – nézett furcsán a lóra David. – Hát hogyne! Egy csigára nézve? Minden bizonnyal! Ha én csiga volnék, kétszer is meggondolnám, mit beszélek! David nagyot nézett, de nem szólt egy árva mukkot sem. Kissé sajátos megközelítésnek vélte a táltos okfejtését, de az volt a gyanúja, hogy ez a történet, itt és most még nem is tartozik a legkacifántosabb ügyek közé. Elvégre számára

teljesen ismeretlen és idegen világba csöppent. Csak a jó ég tudja, hogy miféle különleges szerzetekkel hozza még össze a sorsa. Ugyanakkor az a különös érzése volt, hogy járt már itt. Az álmaiban… De akkor óvták és vigyázták lépteit, és a két világ valósága nem igazán keveredett össze. Most azonban gyökeresen más a helyzet. Míg David igyekezett összefoglalni magában az elmúlt órák furcsa eseményeit, megérkeztek a domb tetejére. A fiú szája tátva maradt az elé táruló látványtól, amint letekintett a völgybe. Ameddig csak a szem ellátott, gyönyörű, zöld fűtenger hullámzott a völgyben. Messze előttük terült el a hétholdas tölgyes, a pagony a maga fenséges szépségével. Csodálatos, David számára ismeretlen virágok pompáztak és ringatóztak a lágy szélben, milliónyi színben. Miközben kényelmesen bandukoltak lefelé a domboldalon, Frígia marokszám tépte a füvet, és tömte a szájába. Még a szemét is lehunyta majszolás közben, annyira élvezte a friss, illatos csemegét. – Ahhh, bocsánat. De illetlen vagyok. Kérsz te is? – tépett le és nyújtott oda nagy csokorral Davidnek. – Hát… ööö… köszönöm, de tudod, én nem élek vele – tért ki a szíves kínálás elől a fiú. – Ó, hogyne, persze, hehe, hát persze – vihorászott szórakozottan Frígia, s baktattak tovább vidáman a magas fűben, a pagony irányába. VII. FEJEZET Egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy a levegő ismét megrezdült. Hát itt van! Újra eljött az Őriző. Akkramon egyre feszültebbé vált. Észlelte az Őriző közelségét, de tehetetlennek

érezte magát. Itt van, és nem tudja megállítani! Nem képes egy gyereket megállítani! Ez már a vég kezdete… – Fenséged miért gyötri magát ilyen felesleges dolgokkal? – bizalmaskodott Sarlatán. – Mi az, hogy felesleges dolog?! – hördült fel Akkramon. – Mi az, hogy felesleges?! – ordította. – Te féreg! Mindjárt megnyuvasztalak, csak szólalj meg még egyszer… te, te, te… – Felség, ne gyötörd magad. Majd én megoldom ezt a problémát – hízelgett Sarlatán. – Mire akarsz kilyukadni, te csótány? – Arra, nagyúr, hogy tudom a gyógyírt a gondodra – bal kezének mutatóujját felemelve igyekezett hangsúlyt adni mondandójának. – A Labirintus. – A Labirintus?… Az a Labirintus, amire gondolok? – Igen, az. – Lehetetlen! Már időtlen idők óta elveszett, senki sem tudja, hogyan és mikor… – De mi van akkor, ha én tudom, hogy hol van a Labirintus? – vágott közbe sejtelmesen Sarlatán. A választ meg sem várva, ruhája redői közül előhúzott egy aprócska dobozt. – Ez meg mi a kórság? – kérdezte Akkramon. – A Labirintus – jött az egyszerű válasz –, amely ismét visszaállítja a hatalmadat, és elpusztítja ellenségeidet. – Ne szórakozz velem! Nem vagyok jókedvemben! – mordult a mágusra kíváncsisággal vegyes ingerültséggel a hangjában a démon. – Azt akarod bemesélni nekem, hogy ez a ládika a megoldás? Sarlatán nem szólt egy szót sem, csak bal tenyerére helyezte a dobozt. – Add a kezed! – Minek az neked? – Csak tedd, amit mondok! – parancsolta ellentmondást nem tűrően. – Add, és ne vitatkozz!

A démon vonakodva felemelte a kezét, Sarlatán pedig megragadta a csuklójánál fogva, és őrült kántálásba kezdett. A dobozka fedele felpattant. Először csak egy vékonyka poroszlop emelkedett ki belőle, amely egyre vaskosabb és hatalmasabb lett. Amint megérintette a démon hatalma, életre kelt a Labirintus. Egyre nőtt és terebélyesedett, ahogy érezte az erőt maga körül. Lassan beborult az ég, és hatalmas fellegek kezdtek gomolyogni, miközben a szél csak erősödött. A zúgás körös-körül betöltött mindent, elnyomva a mágus hangját. Sarlatán csak mormogott és mormogott, szünet nélkül. A veríték lassan elöntötte a homlokát, de mondta és mondta rendíthetetlenül. Azután a tér hullámzani, görbülni kezdett, és a külvilág hirtelen mozdulatlanná dermedt. Élő és élettelen megmerevedett. Csak ők ketten, Akkramon és Sarlatán lélegeztek, mozogtak, hogy erejükkel táplálják az ismét feléledő szörnyeteget. A kép, amely körülvette őket, egyre bizonytalanabbá vált. A démon lapos pillantásokkal figyelte, amint környezete lassú, folyamatos változásba kezd, és mire a mágus befejezte a varázslatot, nem ismert rá a palotára. – Ez meg mi? Hogyan csináltad? – kérdezte a mágust. A varázsló sokáig nem felelt, csak némán nézte Akkramont, szemében furcsa fény csillogott. – Varázslat – felelte Sarlatán sejtelmes mosollyal a szája szegletében. – Mostantól nem kell tartanunk az Őrizőtől. Sohasem fogja megtalálni a kulcsot a Labirintusban. Kis szerencsével haza sem talál, és akkor itt reked. Végre elérjük azt, amire már oly hosszú ideje vágyunk. Akkramon nem osztotta a mágus örömét. – És velünk mi lesz, hogyan jutunk ki innen? – szegezte a kérdést a mágusnak. A varázsló válasz helyett elindult. Kényelmesen bandukolt előre, az orra után, miközben a hatalmas sövények és kőfalak függöny módjára szétnyíltak előtte. Hátra sem

nézett, hogy követi-e őt a nagyúr, csak lépkedett határozottan, mint aki pontosan tudja, hogy mit tesz. Akkramon nem sokat gondolkodott, hogy kövesse-e a mágust. Amint Sarlatán távolodott tőle, úgy csukódtak, hajoltak vissza mögötte a falak. Igencsak szednie kellett a lábát, hogy a köpenyes nyomában maradjon. A felhők lassan oszladozni kezdtek, de immár új világot ragyogott be az előbukkanó napsugár. Egy új Labirintust, amely mindent és mindenkit elnyelt, aki csak egyszer is belépett. A szél lágyan sóhajtozott a sövényfalak között, elszáradt leveleket hajtva maga előtt. Minden olyan egyszerűnek, olyan ártalmatlannak tűnt. De ez csak látszat volt, csalóka délibáb… *** A könyv borítóján a pecsét hirtelen felizzott. Abigael pillantotta meg elsőként. A kandallóban eddig csendesen lobogó tűz fénye váratlanul megremegett. – Sarah néni, valami történik! – mutatott a pecsétre. A szülők egyszerre kapták oda tekintetüket. Egy hosszú pillanatig értetlenül bámulták a felfénylő könyvet, aztán Sarah felkapta, és megpróbálta kinyitni, de sikertelenül. Kisvártatva Ewan is feleszmélt, odaugrott, hogy segítsen, és most már ketten próbálták a fedelet felnyitni. A férfi homlokán kidudorodtak az erek az erőlködéstől, míg végül sikerült megmozdítani a díszes borítót. De csak alig néhány milliméternyi rést tudtak nyitni rajta, amikor orkán erejű szél süvített elő a könyvből. Mintha valami óriási örvény szippantana fel mindent, úgy kavargott a levegő a szobában. Beleremegett az egész ház. Mintha a világvége borult volna rájuk. Alig tudtak talpon maradni a hatalmas viharban. – Csukd be! Csukd be a könyvet! – kiabálta Sarah, míg végül együttes erővel sikerült visszazárniuk a fedelet. Hatalmas

puffanással hullott a padlóra a nehéz, vasalt kötet. Mindenki talpon volt, de a rémület ott lebegett a fejük felett. – Te jó ég! Mi a fene volt ez? – lépett hátrébb Ewan, és karjával óvó mozdulatot téve a hölgyek felé, hátrébb tessékelte őket. Tanácstalanul álltak a könyv felett, azután szinte egyszerre mindannyian Eugenre néztek. Az apró jószág riadtan forgolódott körbe. – Mármint tőlem várnak választ? – hebegett, és igyekezett minél kisebbnek látszani. – Nézze, kedves Eugen. Közülünk csak önnek vannak megbízható információi az üggyel kapcsolatban. Máshoz most nemigen fordulhatunk – közölte tárgyilagosan Sarah. – Talán van valami elképzelése erről a titokzatos jelenségről? – fejtegette tovább. – Meg kell értenie, féltem Davidet. Nem is tudom, mit tennék, ha baja esne… Abigael óvatosan, halkan ismét közbeszólt. – Azt hiszem, megint történt valami – nézett a könyvre, amelynek borítója ismét visszanyerte eredeti színét. Meg sem várva a többiek válaszát, gyorsan leguggolt, és felcsapta a fedelet. Nem akarta ekkora erővel, de az előbb azt látta, hogy a két felnőttnek sem sikerült kinyitni a könyvet, így kissé nagy hévvel ragadta meg a fedelet. A könyv borítója hatalmas lendülettel csapódott ki. A tompa puffanást elfúló nyiffanás követte. Aztán lassan megemelkedett a fedőlap, és Eugen szédelegve kecmergett ki alóla. – Bocsánat – kapta szája elé a kezét Abigael. – Jaj, kicsim! Egy picit óvatosabb is lehetnél! – korholta Sarah a kislányt. – Semmi baj, asszonyom – tápászkodott fel Eugen –, előfordult már velem máskor is hasonló eset. Hagyja, kérem. Ez már csak így van. Én kicsi vagyok, önök pedig nagyok – porolta le magát még kissé kábán az egér.

Míg a többiek Eugen kedélyállapotán igyekeztek javítani, addig a kislány figyelmét a könyv lapjain lassan kirajzolódó ábrák vonták magukra. – Nahát, ez meg micsoda? Olyan, mintha egy labirintus lenne… – emelte fel a könyvet Abigael. És valóban, azon az oldalon, amelyen nyitva állt a könyv, egy stilizált labirintus képe volt látható. A kislány kíváncsian lapozott bele a könyvbe. Előre-hátra pörgette az oldalakat. – Hiszen minden lapon ez a labirintus van! – fordította a többiek felé kicsit esetlenül a nehéz könyvet. Ewan közelebb lépett, kivette a kislány kezéből a kötetet, és tüzetesen tanulmányozni kezdte a lapokon a labirintus ábráját. – Hmm… Ehhez hasonlót már láttam, még a főiskolán, az apátsági könyvtárban. Valami XI–XII. századi kódexben, vagy hol… – billentette félre elgondolkodva a fejét, és erősen koncentrált, hogy felidézze az ott látottakat. De csak ködös, homályos foszlányok maradtak meg abból az időből. Emlékek közös kocsmázásokról, egyetemi csínyekről. Végül tudata legmélyéről sikerült néhány apró morzsát összekotornia. – Ha minden igaz, és jól emlékszem, akkor ez egy ősi kelta labirintusábrázolás. Persze az is lehet, hogy csak összekeverem a dolgokat… – gondolkodott félhangosan. – Valami kultikus, okkult szöveg tartozott hozzá… De ez már olyan régen történt, hogy a fene sem emlékszik rá, akárhogyan is töröm a fejem – mérgelődött. Sarah arcán nyugtalanság tükröződött. Zavartan nézett hol Ewanre, hol Abigaelre. – Nem szeretném, ha engem hibáztatnának a történtekért – törte meg a zavart csendet Eugen. – Tudják, a rossz hír hozóját szokták először megnyuvasztani. – Hogy érted ezt? – tegezte le váratlanul Sarah az egeret, megfeledkezve az eddigi nyugodt, higgadt, udvarias tónusáról. – Ez a Labirintus!

– Zseniális megállapítás! Ezt mi is észrevettük – fakadt ki Ewan. – Persze, persze. De azt hiszem, nem jól fogalmaztam. Ez az a Labirintus! Valamelyik fejezetben írt róla Harold, már ha megbocsátják nekem ezt a bizalmaskodó hangnemet Mr. Westinghouse-zal kapcsolatban, hiszen oly sokáig éltünk egy fedél alatt. Tudják, az ember ööö… mármint a magamfajta egér nem mindennap kerül ilyen különleges helyzetbe, mi több, azt hiszem, én vagyok az egyetlen kivételezett, akivel ez megtörtént… – Kedves Eugen, megint eltér a témától. Ne vegye zokon, ha kissé a szokottnál is türelmetlenebbnek látszanék – szakította félbe Sarah immár szelídebb hangnemben a szószátyár egeret. Maxim von Eugen ismét úgy érezte, hogy nem kezelik egyenrangú partnerként. De mivel illemtudó, intelligens egér volt, felülemelkedett a vélt vagy valós sérelmein, és a legjobb tudása szerint válaszolt. – Azt hiszem, nem fognak örülni annak, amit most mondok – nézett a riadt Sarah szemébe –, de ez a Labirintus, az a Labirintus, amelyet az Egyetlen alkotott meg. Még valamikor a történelem előtti időkben… – Ki az az Egyetlen? – kíváncsiskodott Abigael, de Sarah szigorú pillantása megálljt parancsolt a várhatóan csapongó kérdéseknek. – Az Egyetlen – folytatta Eugen – minden varázslók legnagyobbika volt, a mágusok őse, aki miután tudatára ébredt, hogy hatalma végtelen és mindenki felett álló, megrészegült e tudás birtokában. Megszédült a hatalmától, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy agyára ment a nagyképűség, és beképzelt zsarnokká vált. Ezt nyomatékosan tudtára is adta az ellenfeleinek és alattvalóinak. Amikor néhányan megkérdőjelezték hatalma jogszerűségét, csúnyán elbánt a kétkedőkkel. Ezzel csak azt érte el, hogy az elégedetlenkedők

összefogtak ellene. A túlerővel szemben Egyetlen mindenféle erkölcstelen, a törvényeket jócskán áthágó cselekedetekhez folyamodott. Amikor pedig már ez sem volt elegendő számára, megalkotta a Labirintust. Ettől fogva olyan hatalomra tett szert, amely valamennyi ellene irányuló próbálkozást csírájában fojtott el. Az addig létező összes tudást és mágiát felülmúlva örök időkre ide száműzte az elégedetlenkedőket. Csak azzal nem számolt, hogy a szinte tökéletes Labirintus saját tudatára ébredhet. A beléje zárt rabok minden ismeretét és képességét magáévá téve egyre okosabb és hatalmasabb lett. A Labirintus ráeszmélt, hogy hatalma meghaladja mindenki másét. Csak idő kérdése volt, mikor ejti rabul megalkotóját. Cudar világ köszöntött a mindenségre. Csak hosszú, keserves küzdelem és súlyos áldozatok árán sikerült legyőzni a Labirintust. Egy kicsinyke ezüstládikába zárták örök időkre. De az idő múlásával elfeledték igazi mivoltát, és ködbe veszett a létezése, valójában még arról sincsenek hiteles feljegyzések, hogyan és mikor veszett el… – Azt akarja mondani, hogy a fiam egy megalomániás, őrült szörnyeteg ellen harcol egy mindent foglyul ejtő labirintusban?! – fehéredett el Sarah, és érezte, hogy térde rogyadozni kezd. – Na tessék! Erről beszéltem. Ugye megmondtam, hogy én húzom a rövidebbet – méltatlankodott Eugen –, pedig csak igyekeztem a lehető legtárgyilagosabban leírni a tényeket… – Azért nem kell ilyen borúsan látni a helyzetet – ölelte át a felesége vállát Ewan. – Biztos vagyok benne, hogy a fiunknak nem lesz semmi baja. Megtaláljuk a módját, hogy visszahozzuk Davidet – nyugtatgatta az asszonyt. Sarah-ban a felelősségtudat és az egyetlen fia iránt táplált anyai érzések viaskodtak egymással. Az anyai ösztön azt kiabálta a fejében, hogy tegyen meg mindent Davidért, és mentse ki onnan, ahová a sors vetette. Ám az a feltörő érzés, amely mélyről, a lelkéből, talán a génjeiből jött, azt súgta neki,

hogy ennek így kell lennie. A felelősségtudat az Őrizők felé… A tudat, amely már időtlen idők óta meghatározta családja sorsát. A felelősségé, amely talán az egész emberiség jövője miatt nyomja a vállát, hogy egy másik világ sorsát is beteljesítheti… Kibontakozott hát Ewan karjából, lehajolt, és lassan felemelte a könyvet. Hosszasan magához szorította. Aztán ismét lenyúlt, és felvette azt a kis zsebtükröt, amelyben Davidnek megmutatta a jelet a karján. Hirtelen mozdulattal a mellette álló kandalló tűzfogó keretéhez csapta a tükröt, amely száz darabra tört. Aztán, még mielőtt bárki megakadályozhatta volna, felkapott egy nagyobb darabot a törött üvegek közül, és megvágta vele a tenyerét. – Mit művelsz? – rémült meg Ewan, de Sarah nem szólt semmit, csak becsukta a könyvet. – Maradj ott, kedves. Tudom, mit teszek, bízz bennem – szólt nyugodt hangon. Abigael riadtan ült, Eugennel az ölében, és mukkanni sem mert, csak ijedten meresztette a szemét. – Én már sejtem! – szólt Eugen. – Hagyja csak, kedves Ewan. Tudja, hogy mit tesz. – De hát mit csinál? – kérdezte kétségbeesetten a férfi, de nem mozdult, ahogy az asszony kérte. – Az egyetlen dolgot, amit tehet – mondta sejtelmesen az egér. – Megidézi a Vándort! Sarah vérző tenyerét a könyv pecsétjéhez szorította, mire a jel felizzott, a könyv pedig felragyogott. Abigael ösztönösen behúzta a nyakát, és igyekezett észrevétlen maradni. A levegő megremegett, amikor Sarah előtt, a szoba közepén egy középmagas, karcsú férfi jelent meg. Testhez simuló, furcsa, csillogó ruhát és rövid köpenyt viselt. Laza, bő szárú, hegyes orrban végződő csizmája mintha valami különlegesen puha bőrből lett volna. A ruháján felfutó csíkok sorjáztak, melyek a mellkasánál szétnyílva futottak tovább.

Középhosszú szőke haját, mely dúsan omlott a vállára, keskeny ezüstpánt fogta körbe. Átható kék szeme ragyogott. A szája szegletében pedig két vonzó kis gödröcske volt. Abigael hatalmas robajjal rántotta magával a kisasztalka teljes tartalmát, miközben a fenekére huppant. – A szőke – motyogta elfúló hangon. Szája kiszáradt, szeme elhomályosult egy rövid pillanatra. Esélye sem volt talpra állni, úgy érezte, minden erő kifutott a lábából, csak pislogott nagyokat, mint egy levelibéka. Ewan szinte meg sem lepődött mindazok után, ami ma történt. Az előző napi események tükrében pedig egyenesen színpadiasnak hatott Abigael reakciója a hirtelen odavarázsolódott fiú láttán. Persze volt egy másik, kézenfekvő magyarázat is… – Ti ismeritek egymást? – mutatott a szőke fiatalemberre Ewan. – Mármint, hogy találkoztatok már? – Hát… ööö… Izé. Igen. Azt hiszem, az iskolában már láttam őt – rebegte alig hallhatóan a tinédzser, miközben megpróbálta összevakarni magát a padlóról. – Mintha már láttam volna… A szőke elmosolyodott, és gyengéden felsegítette a kislányt. Miután meggyőződött arról, hogy Abigael már egyedül is boldogul remegő térdével, Sarah-hoz fordult. – Engus vagyok, a Vándor, ahogyan ti neveztek minket. – Szavai kellemesen, lágyan hangzottak, aminek hatására Abigael ismét elgyengült. Igyekezett uralkodni magán, de ennek a nagy igyekezetnek leginkább Eugen látta kárát. A kislány zavarodottságában felkapta, és idegességét leplezendő, babrálgatta a kis állat testét, hogy majdnem kinyomta belőle a szuszt. Sarah, felocsúdva meglepetéséből, gyorsan összeszedte magát. A könyvvel a kezében egészen közel lépett Engushoz. Mélyen és hosszasan nézett a szemébe.

– Én idéztelek meg, hogy segíts nekem. Sarah Westinghouse vagyok. – Tudom, ki vagy, és tudom, hogy miért hívtál. Megéreztem, hogy történni fog valami, amikor David meglelte a rejtekhelyet. – Akkor azt is tudod, hogy milyen nagy veszélyben van a fiam! Kérlek, segíts! – nézett a fiatalemberre esdeklőn, s szemét elfutották a könnyek. Engus lassan felemelte a kezét, és gyengéden letörölte az asszony arcáról a könnyeket. – Ne féltsd a fiadat! El sem képzelheted, milyen erős valójában. Már nagyon sokszor elkísértem álmaiban. Tudom, hogy mi lakozik a szívében… – De nem tudom, mitévő legyek. Egy eszelőssel készül megküzdeni egy számára ismeretlen, nagyon veszélyes világban. Hogyan vigyázzak rá, ha azt sem tudom, hol van, merre jár? Csak annyit tudok, hogy egy trampli hátaslóval ment el innen. – Az biztosan Frígia lesz. Nincs semmi baj, ha vele van. Jó társaságban lesz David, ne félj. – Miért, ki ez a Frígia? – kérdezte Sarah meglepetten. – Unikornis. Illetve több annál, hiszen táltos is. Ő az egyetlen, aki mindkét képességet birtokolja. Úgyhogy ne aggodalmaskodj, David jó kezekben van! – Nekem nem tűnt táltos paripának, inkább valami két lábon járó furcsa vízilónak hatott – állapította meg cseppet sem nyugodt hangon Sarah. – És különben is, mi ez a Labirintus, amiről Eugen is beszélt? – kérdezte, miközben az apró rágcsáló végre sikeresen kiszabadította magát Abigael izgatott kezének fogságából, és néhány ügyes és gyors mozdulattal felszaladt az asszony vállára. – Elnézést kérek, ha kissé tudatlannak tűnnék, de ki is ez a bizonyos Eugen? – kérdezte Engus.

– Én volnék, szolgálatodra, Maxim von Eugen – intett az egyik aprócska mancsával az egér. Engus felnevetett. – Nocsak! Izidor. Téged mióta hívnak Eugennek? – borzolta össze az egér feje búbján a szőrt a fiatalember. – Régen nem találkoztunk már. Akkortájt még egyszerű kis házi egér voltál itt, a szobában… – Hja! Ne is mondd! Micsoda élet volt az… Étel, ital, csinos nők… Hol van már a tavalyi hó! – sóhajtozott bánatosan elmerengve a múlton Eugen. – De hát mi történt veled, te világfi? Mert valami történt, azt látom. – Ne is kérdezd! Belebonyolódtam ebbe az ügybe, nyakig, akarom mondani, a farkincám legvégéig. Elhiheted, hogy úgy hiányzott nekem az egész, mint egy macska, de az a finnyás belem, az tolt ki velem. Nem felelt meg neki a könyvtári papír, így belezabáltam a könyvbe… – Óh, ne… – De… – Ez komoly? Persze, hogy az, hiszen beszélgetünk! – hüledezett Engus. – Kellett ez neked? Mohó voltál, mint mindig… Sarah, Ewan és Abigael megrökönyödve hallgatták a kedélyes diskurzust, melyet az orruk előtt folytatott egy Vándor és egy beszélő egér. Igencsak furcsán érezték magukat. Bár az utóbbi napok eseményei némileg tágítottak világnézeti meggyőződésükön, de a mai nap történései messze meghaladták minden várakozásukat. – Nyisd fel a könyvet, Sarah, és olvasd, kérlek! – utasította Engus most már határozott komolysággal az asszonyt. – Ti pedig – fordult a többiekhez –, fogjátok meg a kezem, és ne engedjétek el, bármi is történjék. Úgy tettek mindnyájan, ahogyan Engus kérte. Bár Eugen, nem túl feltűnően, megpróbált felszívódni, ám a Vándor nemes

egyszerűséggel belegyömöszölte a hátára vetett tarisznyájába. Eugen tiltakozni próbált a durva bánásmód ellen, de mire kinyithatta volna a száját, már a tarisznya fenekén ringatózott. Abigael kényelmetlenül érezte magát izzadó tenyere miatt, mégsem kellett kétszer mondani, hogy fogja meg a Vándor kezét. Közrefogták a szoba közepén kezében a könyvvel várakozó Sarah-t. Az asszony kinyitotta a fedelet, és fellapozta az első oldalt. Meglepődve vette tudomásul, hogy az iménti, minden oldalt betöltő Labirintus helyén szöveget talált: „Eget és földet, s mit az álmok szőttek, Meglátni nem lehet, csak szívedbe zárni, Ha lelked tiszta, befogad majd a reggel, S elszáll minden, mi nem örök…” Lassan formálva a szavakat olvasta fel a versikét. Amikor Sarah befejezte a sorokat, a körülötte állók Engus intésére emlékezve erősen szorították egymás kezét, s feszülten figyeltek, mi történik. – Nem történt semmi – állapította meg kisvártatva Ewan. – Nem velünk kellett történnie valaminek, hanem Sarahval – nézett Engus az asszonyra, aki még mindig a könyv lapjait bámulta. – Miért, mi történt vele? – okvetetlenkedett Abigael, gondosan ügyelve arra, hogy el ne engedje a Vándor kezét. – Ami az Őrizőkkel szokott – mondta titokzatosan Engus. – Látó lett! – Hogy micsoda? – lépett el a társaságtól Ewan, miközben nem túl feltűnően a nadrágja hátuljába törölte izzadt tenyerét. – E pillanattól fogva mindent lát és hall, mindent érez, ami Daviddel történik.

– És a fiam? Mi lesz Daviddel? Meg tudod védeni a fiamat? – nézett Ewan keményen Engus szemébe. – Azon leszek – felelte a fiatalember, majd kedves gyöngédséggel lefejtette a kezéről Abigael kis tenyerét. Cinkosan rámosolygott, és hirtelen semmivé foszlott, vele együtt a tarisznyájában lapuló Eugen is. Sarah lassan ébredezett a révületből, szemével Engust keresve. – A Vándor? Hová lett Engus? – fordult Ewanhöz. Még mindig kissé kábának érezte magát. – Az előbb valami furcsa érzésem volt – motyogta, miközben a férje védelmezően átkarolta a vállát. – Történt valami… – suttogta. – Csoda! – Igen, drágám, csoda történt – simította végig az asszony hosszú, hullámos haját Ewan. – Csoda… veled… velem… velünk… Abigael csendesen álldogált a szobában David szülei mellett, és a halvány fényben, amelyet a kandallóban lobogó lángok vidám játéka varázsolt köréjük, szelíd mosollyal, ábrándos szemmel nézett valahova nagyon messze. Az álmokon túlra, ahová most már ő is bizton beléphet, mert talált valakit, aki elkíséri, bármerre járjon… Új, számára ismeretlen érzés vonzotta a „fiú” felé: belezúgott Engusba. Még sohasem volt szerelmes, hiszen alig múlt tizenhárom. De ez most más volt. Érezte minden tagjában, minden porcikájában. Bár semmiféle összehasonlítási alapja nem volt ez ügyben, de mégis… Ez a fiú, ő más… Ez valami új… valami különlegesen bizsergető érzés… De igazabb, mint a tinimagazinok megjósolták… Érezte, ahogy a haján végigsimított, ahogy a kezéhez ért… Végigsimított? A kezéhez ért? – Abigael… Abigael, jól vagy? – hallotta a hangot valahonnan, a ködön túlról. – Kislányom, jól vagy? Nincs

semmi baj? – zökkentette ki álmodozásából Sarah, aki gyöngéden fogva a kezét, simogatta a kislány haját. – Persze, persze. Jól vagyok. Nincs semmi baj – hebegett, és érezte, amint zavarában hirtelen elpirul. – Jaj, de elszaladt az idő! – jutott eszébe. Borzasztó régóta vannak a szobában. Úgy érezte, hogy hosszú órák teltek el. – Lemegyek telefonálni, hátha már van vonal! – Azzal, uzsgyi, leszaladt a lépcsőn. Remegő ujjakkal tárcsázta az otthoni számot, ám még mindig a jól ismert dallamocska zenélt a telefonban. Idegesen próbálkozott újra és újra, de sikertelenül. Csüggedten ejtette vissza a kagylót. A konyhai órára nézett, vajon hazaérhettek-e már a szülei, de nem akart hinni, a szemének. A falióra szerint alig néhány perce érkeztek a majorba. Karórájára pillantott, de az is ugyanezt az időt mutatta. Amint figyelmesebben vizsgálódva a falióra számlapjára nézett, csodálkozva állapította meg, hogy csigalassúsággal vánszorog a másodpercmutató. Roppant érdekes. Nagy levegőt vett, hogy felkiabáljon, ám ekkorra már mögötte álltak David szülei. Abigael az órára mutatott. Sarah némán biccentett a fejével, hogy ő is látja. Egyszerre néztek ki a nagy konyhai ablakon, de úgy tűnt számukra, hogy az élet ugyanúgy zajlik, mint máskor. A majort körülölelő palaszínű felhők továbbra is tompán ragyogtak az áttörő nap fényében. Csak éppen minden csigalassúsággal vánszorgott, a szél sodorta falevelek, a tovarebbenő madarak, mint valami lassított felvételen… *** Hirtelen megremegett a föld a lábuk alatt. David egyensúlyát vesztve nagyot nyekkent a hátán, ahogy felbukott. Frígia épphogy állva tudott maradni a folyamatos földmozgások közepette. Körös-körül minden elsötétült néhány pillanatra. Aztán valahol a messzeségben jóval a pagony mögött hatalmas

fénygömb villanó fénye világította be a tájat. Mintha óriási nukleáris bomba robbant volna, csak a gombafelhő maradt el. David felült, kezével erősen megtámaszkodva a földön döbbenten meredt az egyre növekvő, majd lassan halványuló fénygömbre. A duzzadó fényjelenségről alig észlelhető, halovány gyűrű szakadt le, és szédítő iramban tágult, közeledett feléjük. A lökéshullám szinte belepasszírozta a fiút a magas fűbe. Látta, amint Frígia dacolva a hihetetlen széllökéssel, lobogó sörénnyel feszül neki a tovaszáguldó légáramnak. – Brrhh! – horkantott nagyot a táltos, amint a jelenség eltűnt mögöttük. – Ez nem jó jel, nem jó jel! – csóválta busa fejét. Davidhez lépdelt, hogy felsegítse a földről. Aztán se szó, se beszéd, felkapta és a nyakába ültette a megszeppent fiút, majd nekiiramodott a pagony felé. – Mi volt ez? – ocsúdott fel David a kábulatból. – Semmi jó – hangzott a tömör válasz. A fiú furcsa mozgást vélt látni a horizonton. Nem is tűnt igazán mozgásnak, de mégis, volt benne valami különös. Próbálta felmérni a távolságot, míg végül el tudta dönteni, hogy mégiscsak mozog valami a távolban. De ez a valami maga a horizont volt, és egyre közeledett. Frígia gyorsuló tempóban galoppozott. Nagy termetéhez képest meglepően fürgén szedte a lábát. – Felénk tart valami! – kiáltott a táltosnak David, miközben erősen kapaszkodnia kellett, hogy le ne essen a nagy rázkódásban. – Nem lesz ez így jó. Lassú lesz ez így… – morogta Frígia, aztán hirtelen megszűnt a zötykölődés, David érezte, hogy felgyorsulnak. Amennyire le tudott nézni, látta, hogy a hihetetlenül gyorsan futó otromba, nagy paták szinte nem is érintik a talajt, mintha csak suhannának fölötte. Felpillantva azonban elszörnyedve értette meg ennek a vad rohanásnak az okát. Az a valami, amelyet az imént még

csak furcsa mozgolódásnak vélt a távoli horizonton, most ott tornyosult előttük, betöltve az egész látóhatárt. Hatalmas sövényfalra hasonlító, nagy, zöld valami közeledett feléjük. Elérték a tölgyest, és irtózatos iramban száguldottak egyenest a zöld szörnyeteg közepe felé. A fal pedig egyre csak nőtt és nőtt. Frígia olyan hirtelen torpant meg, hogy David nagyot nyekkenve röppent le a táltos hátáról, majd nagyokat bucskázva felkenődött a kutat szegélyező lépcső oldalára. Felocsúdni sem volt ideje, amikor átzúgott rajtuk a hatalmas, zöld massza. Nehéz, áporodott szag töltött be mindent. Szemük, szájuk teletömődött porral, kosszal. Furcsán eltompult az égbolt színe is. Frígia hátulról megragadta lovasát, és határozott mozdulattal talpra állította. Hanyag s tőle telhetően gyengéd mozdulatokkal igyekezett lesöpörni a fiúra ragadt leveleket, a mocskot, végül megrázta magát. – Azért ez nem volt semmi – vigyorogta. – Mi? Mi volt ez? Phöö… Mi történt itt?… Phöö… – dadogta a fiú, miközben kiköpködte a szájából a sok szemetet, amit a viharos szél válogatás nélkül sodort a képébe. – Semmi jó, azt hiszem – válaszolt a táltos. – De az isten szerelmére! Mi a csoda történik itt? – Akkramon bekeményített. – Az az utolsó uralkodó? – Én inkább úgy fogalmaznék, hogy egy utolsó… Hmm… hogy is mondta a csiga?… Á, megvan. Az az utolsó tróger, az az alávaló szörnyeteg… – Nem értem – makacskodott tovább David. – Mi köze ennek Akkramonhoz? – Még én sem tudom, de hogy van hozzá köze, arra mérget vennék. – Nem értek semmit, Frígia, félek! Nagyon félek – buggyant ki a fiúból. – Én is, barátom, én is, de nem érek rá foglalkozni vele – veregette vállon a fiút biztatóan.

David lassacskán kezdett hozzászokni ezekhez a mázsás gesztusokhoz. Összeszedte magát, és körülnézett. A pagony, a hétholdas tölgyes ott volt ugyan, csak másképpen festett, mint a nagy, zöld pusztítás előtt. Most sötét, göcsörtös fatörzsek fogták körül őket. Ahol nem fák álltak, ott robusztus falként magasodott a sövény. Fejük felett sűrű, áthatolhatatlannak tűnő lombkorona trónolt, csak itt-ott tört át rajta néhány betegesen sápkóros fénysugár. Talán csak a kút közvetlen környékén volt valamicske fény, ahol a fák lombjai nem értek össze. Miután magukhoz tértek az ijedtségből, David és Frígia a kúthoz siettek, és fellépkedtek a csorba lépcsőfokokon. A kút pereme elég magasan volt, így Davidnek nyújtózkodnia kellett, hogy a káváján átnézhessen. Nem sokat látott a mélyben. A víz sötéten terült el a gyűrűk árnyékában. Frígia is a peremhez lépett, és nyakát előrenyújtva belekémlelt a kútba. – No, lássuk csak, mi van itt. Hahó! – kiáltott a mélybe. Vártak egy darabig, de nem történt semmi. – Hahó! Halihó! – ismételte meg a ló. – Lehet, hogy nem is ezt a kutat keressük? – kérdezte bizonytalanul David. Frígia rosszalló pillantásokkal mérte végig a fiút, majd némi nehezteléssel a szemében a kút oldalán olvasható hatalmas feliratra bökött. BESZÉLŐ KÚT – állt a stilizált kőtáblán szép, cirádás betűkkel vésve. David belevörösödött a szégyenbe, hiszen csaknem a szemét verték ki a felirat majd félméteres betűi, kopottas aranyozásuk ott szikrázott az orra előtt, a lassan aláereszkedő nap fényében. Amint a kút mellett ténfergett, érezte, hogy valami megcsiklandozza a bokáját. Lenyúlt, megvakarta. Alig telt el néhány pillanat, és most a lapockájánál érezte ugyanezt a csiklandozást. Hátranyúlt, hogy megvakarja. Harmadjára már lenézett, hogy mi a nyavalya birizgálja. Elakadt a lélegzete,

amikor látta, hogy hosszú, vékony, de annál hajlékonyabb indák méregetik, kutakodnak, kúsznak körülötte. – Hoppá! – kapta el az egyik szemtelen kacsot, és jól megrángatta. Válaszképpen nagyon mély, morgásszerű hang hallatszott valahonnan a fák közül. Erre a többi inda is hátrébb húzódott. – Megáll az eszem! Matató ágak meg mindenféle indák nyüzsögnek mindenhol. Téged nem zavarnak? – cibálta meg Frígia sörényét. – Mi az? Mi a baj? – kapta fel a fejét a ló. – Ja, az indák! Ne is törődj velük, csak próbálkoznak. Ha valamelyik nagyon elszemtelenedne, csak törd le a végét, attól majd tudni fogja, hogy hol a helye a pimasznak. Davidet persze egyáltalán nem nyugtatta meg a táltos magyarázata, és fél szemével egy ideig a kúszó-mászó, vonagló csápokat leste. Miután megnyugodott kissé, a lépcsőn állva szorgalmasan vizsgálgatni kezdte a kutat. Rendezetten, szépen sorba rakva illeszkedtek a kövek, amelyekből a kút falát építették. Az idő múlása kisebb-nagyobb sérüléseket hagyott a lapokon, itt-ott csorba szélek, apró foghíjak sorjáztak a felületén. David nagy igyekezetében figyelmetlenségből belesöpört egy kisebb darab követ a kútba, amely pillanatokkal később halk csobbanással tűnt el a vízben. – Ki jár itt? – hangzott fel egy sóhaj a kútból. David újra lepillantott a mélybe, de csak a belehullott kő kavarta apró csillanásokat látta a víztükrön. – Ez frankón beszél – hüledezett a gyerek, Frígia azonban nem osztotta a lelkesedését. – Gyere ki! – kiáltott a kútba, de nem jött válasz. – Gyere ki, mert ha én megyek be érted, azt nem köszönöd meg! – szólt most már szigorúbban. David zavartan állt, már régen elveszítette a fonalat. – Mondtam, hogy gyere ki! – csattant fel ismét a táltos hangja.

– Jól van már, jól van. Jövökkk… – hallatszott most már közelebbről a hang, majd kikecmergett a kút kávájára egy megdöbbentően nagy és megdöbbentően rusnya béka. David megrettent a látványtól, ahogy a randa jószág letottyant a kút peremére. – Kkvvüdvi – mondta az előnytelen külsejű kétéltű enyhe békatájszólásban. – Már megint mit szélhámoskodsz itt, te vénség? Nem szégyelled mások előtt így lejáratni magad? – nézett rá Frígia. – Csak meg kell élnem kvalahogy! Nagy a család, sokk az éhes száj, kvak. A sok turista nem ismeri a törvényt, és kvaszt hiszi, hogy minden szíre-szóra beszélni foggg a kvút… – Akkor is szégyellhetned magad! Inkább fognál tücsköt, bogarat vagy szúnyogot, vagy mi a csudát kéne enned. Az való neked. – Bárcsak tehetném, de történt egy s más az utóbbi kvidőben, kvak. David erősen koncentrált, emlékezetébe idézve azokat a mondatokat, amelyeket a különös gondolatokról és a beszédről mondott neki a hercegnő. Meglepődve tapasztalta, hogy milyen hirtelen vált érthetővé számára az iménti zagyva brekegés. – Az elmúlt hetekben egyik napról a másikra eltűntek a férgek meg a zsíros csúszómászók. Sok furcsaság történt itt mostanság – panaszolta a kövér varangy. – Mi az imént találkoztunk egy csigával! Meglepő módon egy tapsifülest kergetett – jegyezte meg Frígia leplezetlen gúnnyal. – Erről beszélek! Megbolondult mindenki, csak nyargalásznak veszettül összevissza. Próbáltál már száguldozó csigát elkapni? – düllesztette nagy szemét a varangy Frígiára. – Nem. De ez így nem is lesz jó – morgolódott a táltos. – Megoldást kell találnunk, mégpedig vészesen gyorsan. – Ez így igaz – kotyogott közbe David fontoskodva.

– Ez meg kicsoda? – méregette a béka a fiút. – Bár nem tűnik szúnyogfélének, azért ebédnek esetleg megteszi – gondolkodott hangosan. – Ugyan, hagyd már! Miattunk van itt! – legyintette meg a táltos finoman a közeli étkezés lehetőségén elmerengő békát. – Ő az Őriző! – Na… ez az én formám – sóhajtott bánatosan a varangy, s lemondóan legyintett. Frígia Davidhez fordult. – Add a kezed! – kérte a fiút. Megragadta a gyanútlanul feléje nyújtott kezet, és mire David észbe kaphatott volna, Frígia egy gyors mozdulattal már le is rántotta a tapaszt a kezéről. A gyógyulófélben lévő horzsolásból apró vércseppek serkentek ki és hullottak alá a kútba. – Aúú! Ez fájt! – szisszent fel a gyerek. – Nem tudtál volna szólni, hogy mire készülsz? – Erre most nincs időnk – szakította félbe Frígia. Ám közben már hallani is lehetett, hogy a kút mélyén történik valami. David felkapaszkodott a kávára, a béka mellé, így hármasban bámultak a mélybe. A víz egyre sebesebben fodrozódott, míg végül fénylő, hullámzó tükörkép jelent meg a vízen. – Gyorsan mondd, hogy mit akarsz tőlem, Őriző, mert időm mindjárt lejár, és engem is elnyel a Labirintus – szólt a kút valószínűtlenül mély hangon. – Öööö… izé – hebegett zavartan David, mire Frígia finoman, de határozottan oldalba bökte. – Mondd már, no… – A kulcsot keresem, hogy… hogy visszavigyem a helyére… hogy ismét visszaálljon a rend… mármint, hogy rend legyen… itt… – válaszolt megilletődve David. Izgalma odáig fokozódott, hogy alig tudott uralkodni a remegésén. – Azért bele ne ess nekem – fogta meg a vállát Frígia, biztos, ami biztos.

– A kulcs – dörmögte a kút –, mindig változtatja a helyét. Hogy hol van épp most, annak semmi jelentősége sincs, mert mire odatalálnál, már máshová bújik. Halandó sosem lelheti meg. David értetlenül bámult a kútba, és ahogy kicsit beljebb hajolt, szikrázó csillogással, szinte vakítóan erős fénnyel ragyogott fel a karján Yllarion hercegnő fénylő szimbóluma a vízen hullámzó tükörképben. – Várj! Te viseled a jelet! – hangzott a mély sóhajtás. – Már nincs sok időm, így hát jól figyelj! Az álmokat keresd, a gömböket, amelyek megmutatják neked az utat. – A hang hullámzásba kezdett, hol felerősödött, hol elhalkult. A levegőben egyre hevesebben kavargott a szél, s mindenféle felkapott piszkot sodort a kútba. – Keresd meg Hópihét, ő tudja, hol és hogyan találsz álomgömböket… a Labirintus… a térkép… illeszd össze… – akadozott egyre jobban a kút, míg végül csak zavarodott, értelmetlen szófoszlányok törtek fel a mélyéből. – Állítsd meg… a térkép! Ha megállt, megleled a kulcsot! – Aztán egy mukkanás nem sok, annyi sem jött többé a kútból. – Miféle zagyva beszéd volt ez? Kulcs meg álomgömbök, és hogy állítsd meg a Labirintust – értetlenkedett az újsütetű Őriző. – Teljesen értelmetlen, amit ez itt összehordott – pöfögött a varangy. David kétségbeesve nézett a táltosra. Most mi lesz? – tükröződött a rémület a fiú szemében. Frígia ellépett a kúttól, és gondolataiba merülve fel s alá bandukolt a kút körül. A többiek zavartan bámulták, de megszólítani nem merték. David a nagy csendben töprengve vette szemügyre a környéket. A liget most egy félig-meddig áthatolhatatlannak tűnő, kusza rengetegre hasonlított. A körülöttük magasodó fák, úgy tűnt, az égig érnek, s csak néhol engedve át a napfényt

baljós árnyékukkal borították be a fövenyt. Amint szemrevételezte a kissé távolabb álló fákat, valami színes foltot pillantott meg a lombok között. Ahogy jobban megnézte, igen testes, élénk színű tollazatban pompázó madarat látott, amint kényelmesen himbálgatta magát az egyik terebélyes, göcsörtös fa ágán. Lassú, óvatos léptekkel, a mocorgó indákat kerülgetve David elindult a szárnyas jószág irányába. A varangyot nem különösebben érdekelte a fiú kíváncsi felfedezőútja, csak annyit fűzött hozzá, hogy kvak. David kisvártatva megállt a nagy fával szemben, és felnézett a magasba. A színes madár lassan feléje fordult, és sunyi szemmel vizsgálgatni kezdte. Néhány pillanat múlva a tollas mögül egy másik, nem sokkal kisebb, de legalább ennyire színes madárfej bukkant elő. – Látom, eltévedtetek. Én segíthetek, ha akarod! – károgta reszelős hangján a termetesebb madár. Tetőtől talpig finom, puha toll borította testét, csak a nyaka volt csupasz. A fehér alapszínt látványosan színezte vöröseslilán csillogó mellénye és hatalmasnak látszó, mélyvörös csőre, amelynek a vége kissé feketés színbe hajlott. Szeme apró volt, és leginkább egy mélabús spániel tekintetére emlékeztetett. Néha nagyot pislantott, lassan, méltóságteljesen – bár a látvány értékéből valamicskét levont, hogy ritkán sikerült mindkét szemével egyszerre pislognia. – Igen. Azt hiszem, eltévedtünk ebben a váratlan felfordulásban – kezdte David óvatosan, olykor le-lesöpörve magáról néhány szemtelen, kíváncsi indát. – Nos hát, pont jó helyen kopogtatsz… hehehe – trillázta kevésbé káráló hangon a másik madár. – Természetesen mi tudunk segíteni neked! Hehehe – vihogta meglehetősen idétlenül. Davidet egyre jobban bosszantották a szemtelenül matató indák, és úgy tett, ahogyan Frígia tanácsolta neki. Elkapta az egyik feléje ácsingózó kacsot, és megpróbálta letörni a végét.

Szeme apró volt, és leginkább egy mélabús spániel tekintetére emlékeztetett. De az inda hajlékony és szívós volt, ráadásul igyekezett kisiklani a fiú kezéből. Végül David gondolt egy nagyot, és leharapta a pofátlan kúszónövény tapogatójának a végét. – Pfuj, de pocsék íze van – köpte ki a keserű darabot, mire az indák vad sustorgással és furcsa, vinnyogó visítással gyorsan visszahúzódtak a fiú lábától. – Csak nem te vagy az Őriző? Nocsak, nocsak… Mi szél hozott erre? – méricskélte növekvő érdeklődéssel a nagyobbik madár. – Hehehe. Mi szél. Érted? Hehe – csapta hátba a hátul ülő madár az elsőt. – Nagyon vicces, Oszkár! Mondhatom, nagggyon vicces! – vetett hátra egy dühös pillantást vidám, de annál ütődöttebb társára a reszelős hangú, amelynek még szottyadt szákhoz hasonlatos toka is fityegett a csőre tövében. David tartózkodóan szemlélte a két madarat. Egyetlen dologban biztos volt: mégpedig, hogy igen sunyi és lapos pillantásokkal méregetik őt. A csupasz nyakú kicsit előrébb tipegett, és mézesmázos szavakkal bizalmaskodni kezdett. – Látom ám, hogy eltévedtetek! Nem is csoda. Nagy vihar volt itt az előbb, még minket is meglepett, hogyan kerülhetett ide ez a nagy zöld fal – nézett körbe színpadiasan. – Az az izé veled van? – pislantott Frígia felé. – Miért kérded? – Aáá… Tudod, csak úgy érdekel… Semmiség az egész – felelte a madár. – Hehehe… csak úgy – rötyögte Oszkár. – Pofa be! – rúgott egyet hátra a tokás. – Tudod, kissé megviselték a történtek. Mármint az imént történtek. Gyengék az idegei…

– Nyam-nyam, hehehe… az idegeim – hablatyolt összevissza Oszkár. – Mondtam már, hogy fogd be a csőröd! – vágta nyakon a csupasz nyakú. – Ne is törődj vele – fordult nyájasan a fiúhoz, mondom, hogy nincs magánál! Nézd el szegénynek. Eltelt néhány pillanat, míg David végre összeszedte magát. – Hogyan jutok el Hópihéhez vagy hogy is hívják? A kút azt mondta, őt kell megkeresnem! – Ó, nagyon messze van innen! Meg kell kerülnöd az egész erdőt. Ráadásul még a hegyeken is át kell másznod – okította a madár. – Nagyon-nagyon messze van – lélegzetnyi szünetet tartott, fontosságát kiemelendő –, de ha akarod, én szívesen segítek neked. Tudok egy rövidebb utat is az erdőn keresztül. Arra kell elindulnod, a két nagy odvas tölgy közötti úton – pislogott a díszes madár a sűrű felé. – Ej, te rusnya jószág. Mire akarod rávenni ezt a fiút? – termett hirtelen a fa alatt Frígia. – Semmi közöd hozzá! – jött a gyors és nemkülönben határozott válasz. – Azért csak mondd el nekem is, hátha engem is érdekelne. David ijedten hátrált néhány lépést, egészen Frígia mögé. – Miért kell neked mindig mindenbe beleütnöd azt a nagy tulok orrodat? – keményedett meg a csupasz nyakú hangja. – Meglátod, egyszer még nagyon megjárod, te gebe! – sziszegte a táltos felé, miközben kihúzta magát, és kiterjesztett szárnyával verdesett néhányat. Frígia csak legyintett, és elindult az ellenkező irányba, maga előtt terelgetve a fiút. – Jössz te még az én utcámba, meglásd! Akkor nem lesz majd ekkora arcod! – rikácsolta az ág szélén totyogva a kopasznyakú, de a ló csak intett egyet a maga hányaveti módján.

– Frígia, mi volt ez? – baktatott mellette David a hosszú sövényfal tövében. – Ez? Inkább ezek! Keselyűk! Dögkeselyűk. A legrosszabb fajtából! Akkor sem mondanak igazat, amikor levegőt vesznek. – De hiszen olyan udvariasnak és segítőkésznek tűntek. Nem hiszem, hogy bármi rosszat akartak volna. – Biztos vagy te ebben? – torpant meg egy pillanatra Frígia, aztán se szó, se beszéd, karon ragadta az elképedt fiút, és visszaléptetett a két odvas tölgyfa felé, amelyeket az imént oly kedvesen ajánlgatott a két keselyű. A fán gubbasztó nagy madarak dühös pillantásokat lövelltek az alant elballagó vándorok felé, de csak tehetetlen düh áradt a szemükből, amiért kénytelen-kelletlen tudomásul kellett venniük, hogy tervük dugába dőlt. Alig haladtak néhány száz métert a sűrű aljnövényzetben, amikor egy tisztásra érve apró roppanások zaja hallatszott minden lépésükre, s Frígia megállt, hogy félresöpörje az aljnövényzetet. A rothadó avar alól csontok tűntek elő, s amerre léptek, mindenütt ugyanez az ijesztő látvány fogadta őket. – Csontok?! Hogy kerültek ide? Miféle csontok ezek? – nézett rémülten David a táltosra. – Azoknak az áldozatoknak a csontjait szemlélheted meg itt, akiknek ezek a barátságos, kedves jószágok segítettek. – Emberi csontok? Ezek emberi csontok? – Nem. Nincs közöttük emberi csont. Ezek az én világom lakóinak a maradványai… De mégis érző lények voltak… Ne időzzünk itt tovább, mert komoly oka van annak, hogy ezek a csontok itt hevernek szerteszét – mondta, azzal szó nélkül a nyakába hajította Davidet, és szédítő tempóban nekiiramodott. Épphogy maguk mögött hagyták a kis tisztást, amikor ezer meg ezer egymásba fonódó inda csapódott fel mögöttük, sustorogva kutakodva áldozatok után a még meleg levegőben.

Davidet kiverte a víz, amikor belegondolt, mi történt volna, ha csak fél perccel tovább maradnak ott… Az egyik indának még így is majdnem sikerült a fiút elkapnia, és csak néhány centin múlt, hogy a lecsapó kacs elkerülte a nyakát. Frígia vagy tíz percig vágtázott a sövényfal mentén, végre maguk mögött tudva a két tölgyet, csontostul, madarastul. Jobbra-balra kanyarogva cikázott a magas falak között, míg kikeveredtek a pagonyból. Hogy kissé megpihenjenek és megnyugodjanak az átélt izgalmak után, megálltak, és szétnéztek, hova kerültek… VIII. FEJEZET Az emeletre visszatérve, épphogy beléptek a szobába, azonnal érzékelték, hogy a Labirintusban felpörögtek az események. Sarah görcsbe rándult gyomorral, tehetetlenül volt kénytelen végignézni a tisztáson történt kalandot, és nagy megkönnyebbüléssel sóhajtott fel, amikor Davidék kikeveredtek a tölgyesből. – Vajon merre indulnak? – töprengett hangosan a könyv lapjaira meredve. Elfáradt a keze. A könyv súlya és az átélt izgalmak elszívták az erejét. Holtfáradtan visszahuppant a padlóra, és Abigael mellé kucorodott. Ewan a kisasztal szélére ereszkedett, vagy inkább támaszkodott, amúgy fél fenékkel. Sarah feszülten lapozgatta a könyvet valamiféle támpont után kutatva, de csak kusza foltokat, elmosódott képtöredékeket látott hullámzani a papíron. Merre tartanak? És egyáltalán, mi vár most a fiára? Mert hogy valami történni fog, abban egészen biztos volt. Sőt azt is tudta, hogy ez csak a kezdet, a neheze még jócskán hátravan. – Tök izgi ez az egész! – lelkesedett Abigael, de látva Sarah aggódó tekintetét, hirtelen elhallgatott. – Nem úgy értettem… – sütötte le a szemét.

– Nincs semmi baj, kicsim – cirógatta meg fáradtan az asszony a kislány arcát –, csak, tudod, nagyon félek, hogy valami baja esik Davidnek. – Nem kell félteni a kislegényt, kemény fából faragták! – fogta meg az asszony kezét Ewan, így próbálva erőt önteni belé. De inkább ő maga volt az, aki segítségre szorult volna, hiszen ma egy világ omlott össze benne. Olyan világ, amelyről mindeddig azt hitte, hogy biztosan kiismeri magát benne. Egy racionális világ foszlott semmivé. Illetve nem is! Sokkal inkább kitágulni látszott. Olyan távlatok nyíltak meg előtte, amelyekről fogalma sem volt, és ettől megriadt. Félt az ismeretlentől. De kíváncsi is volt, hogy mit rejteget a jövő. Mit rejt az ő számára, és mit tartogat a fiának, aki ennek a különleges titoknak a főszereplőjévé vált… *** David zavarodott volt, és nem tudott mit kezdeni ezzel az érzéssel. Tudta, hogy ezek nem az ő érzései, de nem értette, hogy mit keresnek az ő fejében. Fogalma sem volt azokról a történésekről, amelyek a házban, az emeleti szobában zajlottak. A fiú lekecmergett Frígia hátáról, és feszülten gondolkodott. Elméjének mélyéről egyre-másra bugyogtak elő emlékfoszlányok, mintha már járt volna itt valaha, amikor a Labirintusnak még nyoma sem volt. De az emlékképek sehogyan sem akartak egésszé összeállni. Abban bizonyos volt, hogy a Labirintus megjelenése megváltoztatta a környezetet. Egy kicsit minden kicsavarodottá vált. És a táj! Mintha valami kínzó rémálom valóságában járnának. Úgy tűnt, minden a helyén van, de mégsem. Nem is annyira a Labirintus zegzugai változtatták felismerhetetlenné a helyet. Valami korábban nem tapasztalt érzés

megmagyarázhatatlan félelemmel töltötte be az agyát. Hideg rémületet érzett egész testében. Frígia is csak toporgott tétován, mintha cserbenhagyták volna az ösztönei. David igyekezett együvé terelni összevissza kalandozó gondolatait, amíg nem lesz túl késő. A völgy túlsó oldalán álló hegygerincen ácsorogtak egyre aggodalmasabban, ahonnan hellyel-közzel beláthatták az előttük elterülő környék lapályos felszínét. Mindenfelé a Labirintus magas, áthatolhatatlan falai futottak szerteszét, s csak a ligetek nagyobb fái és az elszórtan magasodó sziklák csúcsai kandikáltak ki a méregzöld sövénytengerből. Milyen egyszerű lenne, ha Frígia teljes pompájában, táltos paripa mivoltában állna itt most mellette! Csak a hátára pattanna, és már repülnének is magasan suhanva a táj felett. De a rideg valóság más volt. Bár Frígia hatalmas termete ellenére szélsebesen vágtatott, ebben az útvesztőben a táltos is csak fogoly volt, és segítsége legfeljebb arra lehetett jó, hogy gyorsabban tévedjenek el. – Hópihe – mondták ki egyszerre. – Te is arra gondolsz, amire én? – nézett a táltos a fiúra, aki válasz helyett lehunyta a szemét. Megpróbálta felidézni maga előtt azt a lényt, akit a könyvben látott, ám egy ideig nem történt semmi. Frígia értetlenül nézte a fiút, végül megszólalt: – Én arra gondoltam, hogy idézd meg Hópihét – de nem fejezhette be a mondatot, mert apró hópelyhek kezdtek szállingózni körülöttük. – Ez nem lehet igaz! Te a hóra gondoltál?! – mérgelődött. Aztán hirtelen furcsa zajt vélt hallani, amely egyre hangosabbá vált. Egyszerre kapták fel a fejüket, és pillantottak fel az égre. – Aaooouuhhhh – közeledett feléjük szédítő sebességgel valami hatalmas, felismerhetetlen fehérség. A csodálkozóknak éppen csak annyi ideje maradt, hogy félreugorjanak, amikor irtózatos tempóban egy óriási

jegesmedveforma jószág landolt kettejük között. Még a föld is megremegett a becsapódás nyomán. – Azt a leborult nekivalóját! Ki a jó fene szórakozik velem?! – tápászkodott fel szitkozódva a jegesmedve, miközben lesöprögette magáról a földet meg a rátapadt aljnövényzetet. Megrázta magát, és megigazította bojtos sapkáját. Lehajolt a földre pottyant kétujjas bundakesztyűjéért, és mogorván cibálta fel tepsi méretű mancsára. Takaros norvég mintás pulcsit, kék plüssnadrágot és puha, bélelt szőrmecsizmát viselt.

Mindenfelé a Labirintus magas, áthatolhatatlan falai futottak szerteszét.

Amint körbenézett, megakadt a szeme Daviden, aztán Frígiára bámult. – Téged ismerlek valahonnan – dörmögte –, de mintha máshogy néztél volna ki! – Hogy őszinte legyek, te sem vagy a régi, Hópihe – válaszolt a táltos. – Ezt inkább ne fejtsd ki, ha kérhetem. Ez meg kicsoda? – bökött a nagyméretű Hópihe a fiú felé. – Ő idézett meg téged – felelte tárgyilagosan a táltos. – Nahát, nahát. Nem lehetett volna egy kicsit finomabban? És egyáltalán, mi a fészkes fene ez itt rajtam? És egyáltalában! Mi a ménkű folyik itt? – szegezte kérdéseit gyors egymásutánban Frígiának – Valaki kinyitotta a Labirintust – jött a tömör válasz. – Nem mondod! Ezt én is észrevettem. Mondj valami újat – zsörtölődött a hatalmas jószág, miközben bundakesztyűs mancsával megtörölte az orrát. – Akkramon dűlőre akarja vinni a harcot! De a nagyobb baj az, hogy valaki segíti ebben. Túlontúl megnövekedett a hatalma. Mágiát használ, ami megakadályozza, hogy megidézhetőek legyünk. – Na, te okos tojás, akkor most azt mondd meg nekem, hogy neki hogyan sikerült? – bökött a fiú felé. – Mert ő az Őriző – közölte Frígia. – David az utolsó Őriző, aki megállíthatja a gonoszt, és megtalálhatja a kulcsot. Ő Harold Westinghouse unokája. – Ó! Az más! Az egészen más – dörmögte némiképp megilletődötten a termetes mackó. – Az átok, amelyet Akkramon ránk bocsátott, szinte minden lépésünket meggátolná, ha az öreg Westinghouse nem írta volna meg a könyvet – tájékoztatta a táltos. – Miféle könyvet? – kíváncsiskodott Hópihe. – Mesekönyvet? – vihogott medvéhez egyáltalán nem illő időtlenséggel.

Frígia megvetően végignézett az önelégült mackón. – A Tudás Könyvét, te melák! A Nagy Krónikáskönyvet, amit ennek a lurkónak írt, hogy ha eljön az idő, képes legyen szembeszállni Akkramonnal. Most pedig nagyon úgy tűnik, eljött az az idő. A könyv valami különös módon semlegesíti az átkot Daviddel szemben, legalábbis a lehetőségekhez mérten. Ezért aztán, némi külső segítséggel, mégis képes minket megidézni a fiú – magyarázta Frígia. – De a nagyobb gond az, hogy valaki kinyitotta a szelencét, és kiengedte belőle a Labirintust. Még azt is sejtem, hogy mi célból, de ekkora felelőtlenséget azért nem feltételeztem senkiről! – méltatlankodott. – A megalkotóját is csak úgy, ripsz-ropsz elnyelte annak idején, és az egész világ, akarom mondani, mindkét világ összes tudását össze kellett gyűjteni, hogy képesek legyünk megfékezni. S így is csak bezárni tudták, elpusztítani már nem. – Miért? – kapcsolódott az egyre érdekesebbé váló beszélgetésbe David. – Miért nem lehet megsemmisíteni? – Azért, mert azok is elpusztulnának, akiket valaha elnyelt a Labirintus. Valami ismeretlen okból a Labirintus nem emészti el a foglyait, csak a tudásukat szívja el. Innen ered az ereje is. Még arra is képes volt, hogy az Egyetlent magába zárja. Ha megszűnne létezni ez a szörnyeteg, mindazokat, akiket az idők során foglyul ejtett, jókat, rosszakat egyaránt, elveszítenénk mindörökre. Közvetlenül a fejük felett szép lassan meghízott egy picinyke hófelhő, és egyre bátrabban szállingózott belőle a finom porhó. – De térjünk a lényegre – húzta össze magát Frígia dideregve. Az egyre erősödő hóesésben szép hóbundát kezdett növeszteni, miközben erősen lehűlt a levegő. – A kút azt mondta – fordult Hópihéhez –, hogy keressünk meg téged, mert te őrzöd az álomgömböket.

– Ja? Ha azt mondta, akkor biztosan így is van. De mire kellenek nektek azok? – Állítólag a gömbök ismerik a kulcs felé vezető utat – fontoskodott David. – Aha, értem… És milyen kulcs? – vakarta meg Hópihe a füle tövét a sapkája alatt. – Ne bosszants már! Pontosan tudod, hogy milyen kulcsról beszél a gyerek. Ne add az ostobát! – mordult rá Frígia. – Persze, persze… Azt a kulcsot. Értem én… nem vagyok én hülye! – toporgott Hópihe. – De azt senki sem képes megtalálni, mert… – Mert mindig változtatja a helyét – vágta rá a fiú türelmetlenül. – A gömbök mindig tudják, hogy éppen merre rejtőzködik a kulcs, és odavezethetnek minket. – Ha ez van, akkor induljunk, mert még ránk sötétedik, oszt’ leshetjük az egészet – indult neki cammogva Hópihe a sövény mentén. – Te honnan tudod, hogy merre kell menni? – kíváncsiskodott szorosan a nyomában igyekezve David. Elképzelése sem volt, merre járnak, ameddig csak a szem ellátott, áthatolhatatlan sövényrengeteg vette körül őket. – Tudom, és kész – titokzatoskodott Hópihe. Elöl bandukolt öles léptekkel a nagy, pulcsis jegesmedve, őt követte szapora léptekkel a fiú, míg Frígia zárta a sort, kényelmes galoppban. David éppen kérdésre nyitotta volna a száját, megtudakolni társaitól, hogyan képzelik megtenni ezt az irdatlan hosszúnak ígérkező utat, amikor a medve hirtelen megtorpant. Alig néhány kanyart hagytak maguk mögött, amikor Hópihe egy nagy kulcsot vett elő a pulóvere alól. David érdeklődve figyelte, vajon mit akar kezdeni ezzel a böhöm nagy kulccsal a medve. Ajtófélét keresett a szemével, vagy valami olyan tárgyat, aminek zárja van, de a végtelen

sövénytengeren kívül a fiú semmit sem látott. Hópihe azonban nem zavartatta magát, csak fogta a kulcsot, és beletolta a sűrűbe. Hangosan kattant a sövényben lapuló zár, amint a hatalmas mancs elfordította a kulcsot. Azután fülsértő nyikorgás közepette lassan feltárult egy ajtó, amelyen keresztül fagyos szél süvített elő. A fiú csak nehezen tért magához a meglepetéstől. Hópihe zavartan motyogott valami udvariaskodásfélét, és áttessékelte őket az ajtón. Amint beléptek, David megfordult, hogy visszanézzen a pagonyra, de legnagyobb meglepetésére ott, ahol az imént beléptek, semmit sem látott. Az ajtó szőrén-szálán eltűnt. Hóborította dombokat, fákat, sziklákat látott mindenfelé, hatalmas, a fejük fölé magasodó hó- és jégfalakat. Fázósan rezzent össze, ahogy megérezte a csontjáig hatoló csípős, hideg szelet. Hópihe a nagy semmiből hirtelen leakasztott két szőrmebundát és hozzá két nagy csizmát is. – Nosza, bújjatok gyorsan bele, mert még megfagytok itt nekem, és akkor ki menti meg a világot? – mondta kedélyesen a hidegtől elkékült díszkíséretének. Amint magukra cibálták a meleg holmikat, mindjárt jobban érezték magukat. – És most merre? – fogalmazta meg tömören a kérdést Frígia. – Csak utánam! Mindig csak utánam! Gyertek, mindjárt odaérünk – nevetett a nagy mackó, és vidáman elindult a közeli fenyves felé. Alig léptek kettőt, amikor a semmiből, pontosabban a hó alól, hirtelen egy ormótlan szikla emelkedett ki és állta el az útjukat. Különös szikla volt ahhoz képest, hogy méternyi hótakaró lepett el körös-körül mindent, ennek a sziklának minden négyzetcentimétere csontszáraznak látszott. – Nofene! Ez meg mi a manó? – hőkölt hátra a táltos, majdhogynem összeütközött a sziklával.

– Állandóan ez a sietség meg ez a rohanás. Sosem fogom megérteni, hogy hova ez a kapkodás – morogta a kőtömb. David nagyot nézett, amikor egy furcsa arcot vélt felfedezni a még furcsább kinézetű szikla repedései között, és ez a furcsa arc egyszerre beszélni kezdett hozzá. – Mert ugye, mi végre is vagyunk a világon? – gondolkodott hangosan a kőarc. – Hogy csak úgy létezzünk a nagy semmiben, vagy inkább azért teremtődtünk, hogy valakik legyünk? – tűnődött lassan hömpölygő, érces hangon a szikla. Hópihe csak állt és forgatta a szemét, mint egy macska, amelyik valami érthetetlen akadályba ütközött. – Nem lehet igaz. Miért nem tudsz megszűnni, te átok?! Miért nem vagy képes úgy viselkedni, mint egy jóravaló szikla? – nyafogott a medve. De a hatalmas kődarab csak mondta, mondta a magáét, mit sem törődve a meglepett társasággal. Közben a hóesés újra rákezdett, és szép lassan lágy lepellel vonta be az ácsorgókat. – Miért? Kérdezem, miért? – tartott hatásszünetet a kő, de mindjárt tovább is fűzte filozofikus monológját. – Mert ha a teremtő azt akarta volna, hogy mindenki egyforma legyen, akkor, ugyebár, most némán, sziklaként tornyosulnánk mindenekfelett, megingathatatlanul… – Na, ebből elég volt! – mondta határozottan Frígia, és oldalt lépett. De egy fél mozdulatot sem tehetett, s ismét előtte tornyosult a beszélő szikla.

…furcsa arcot vélt felfedezni a még furcsább kinézetű szikla repedései között…

– Tudod, mit? Nem tolsz ki velünk! – gondolkodott Frígia hangosan, és felszólította a többieket, hogy hárman három különböző irányba induljanak el. – Nem babrálsz ki velünk, te őskövület! – vigyorgott kajánul, és azonmód be is verte a fejét a sziklába, amely ismét előtte termett. Hasonlóképpen járt David is. Hópihe csak azért nem koppant nagyot a sziklán, mert hatalmas pocakja előbb koccant a kőnek. – Például mindjárt itt van egy érdekes gondolat. Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? – tette fel a szikla ravaszul a kérdést. – Természetesen a tyúk! De az is lehet, hogy a tojás, ugyebár – adta meg a választ magának azonnal. És csak mondta és mondta rezzenéstelen kőarccal tovább. – Te ismered ezt a valamit? – botorkált Hópihéhez a nagy hóban David. – Sajnos igen. Csak azt nem értem, hogy mi a csudát keres itt. Errefelé semmi dolga sincs. – De hát ki ez, vagy mi ez? – türelmetlenkedett a gyerek. – Egy tépelődő szikla. Állandóan magában beszél, és mindenféle zavaros kérdéseket tesz fel magának, s általában meg is válaszolja. Szerintem teljesen meggárgyult nagy magányában, mert ugye huszonöt millió év az nagyon hosszú idő. – De miért nem enged minket tovább? – Nyugodj meg, tovább fog engedni, csak idő kérdése, mikor unja el a beszélgetést saját magával. Előbb vagy utóbb, de odébbáll. – Jó, jó, de mikor? – fagyoskodott a fiú. – Nem tudom. Amikor utoljára összefutottam vele, öt nap múlva unta meg… – Micsoda? Öt nap? – horkant fel dühösen most már Frígia is. – Na, nehogy itt ácsingózzak öt hosszú napot egy pszichopata kődarab miatt! – azzal se szó, se beszéd, ismét nekiiramodott.

– Én kétszer is meggondolnám a dolgot! – akarta óvni Hópihe a táltost, de mire kimondta, már elkésett. Frígia nagyot nyekkenve kenődött fel a szikla oldalára, és mint egy darab vizes rongy, úgy huppant vissza a hóba. – Akartam szólni, hogy sehogyan sem lehet kikerülni ezt a dög nagy sziklát! – De hát csak van valami megoldás? – lihegte David, miközben azon igyekezett, hogy felsegítse a nem éppen pehelysúlyú, több mázsás táltost. – Hallani hallottam már arról, hogy van rá mód, és meg lehet szabadulni tőle, de hogy hogyan, arról gőzöm sincs. Kinek van arra ideje, hogy minden idióta bolondból felkészüljön?! – zsörtölődött a jegesmedve. – Pedig jól tesszük, ha rátalálunk a dolog nyitjára, mert hóemberré fagyunk, ha hamarosan nem mehetünk tovább – mutatott Frígia az egyre erősödő hóesésre. Sarah is azon igyekezett, hogy megoldást találjon David problémájára. Segíteni nem tudott volna, de egy aggódó anya nem törődik ilyen aprósággal. Vadul forgatta a könyv lapjait, és megpróbálta értelmezni a lapokon kavargó történéseket, de mindhiába. Csak képek és szavak értelmetlen kavalkádja zuhogott oldalakon át, felfoghatatlan sebességgel. Az asszony szeme megtelt a tehetetlen düh és fájdalom könnyeivel, és magához ölelte a könyvet. Amikor ismét felpillantott, különös látvány tárult elé. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Hirtelen minden lelassult körülötte. Hallotta a többieket, érzékelte a jelenlétüket, de mintha mindez nagyon távol zajlana, valami láthatatlan falon túl. Belenézett a könyvbe, ahol az imént még oly sebesen száguldottak a képek. Most kristálytisztán, érthetően jelent meg előtte a titokzatos ábrák, képek sora. A sziklára gondolt, amely az ő kis hősét feltartóztatja. Azon nyomban feltűnt a lapon a kőarc. Minden elérhetővé vált,

amit tudni kellett vagy lehetett róla. Ez, vagy inkább ő – tudatosult Sarah-ban – egy tépelődő szikla. Kortalan vénség volt, még a történelem előtti időkből. Ártalmatlan, magányos vándorként ténfergett a világában, mégis sok bosszúságot okozott azok számára, akik véletlenül ráakadtak. Végtelen magányában annyira hozzászokott az önmagával való társalgáshoz, hogy amikor találkozott valakivel, az általa kezdeményezett beszélgetés a szikla udvariatlan, rossz szokásához híven egyszemélyes magánbeszélgetéssé vált. És amíg nem csevegte ki magát önmagával, addig nem engedte tovább a szerencsétlen utazót. Ha kérdezik, nem válaszol, ha ő kérdez, megválaszolja saját kérdéseit. Egyetlen módja volt, hogy a kényelmetlenül hosszúra nyúló találkozást bárki lerövidítse. A vándor, aki pechjére beleszaladt a sziklába, megmenekülhet, ha hamarabb válaszolja meg a kérdést, mint ahogyan saját magának megválaszolná a bölcselkedő kőtömb. A váratlan felelettől általában úgy meglepődik, hogy elfelejti feltartani a jámbor utazót. Ez nem is tűnik olyan nehéznek – gondolta Sarah. Csak hát még mindig megválaszolatlan a nagy kérdés, mégpedig az, hogy miképpen tudassa mindezt Daviddel, mert ennek a tudásnak a gyerek venné hasznát, nem pedig ő, itt, a meleg szobában. – Legalább Eugen itt lenne! – sóhajtotta hangosan. – Talán segíthetne megoldást találni. – Ez ne okozzon ekkora gondot, asszonyom. Állok rendelkezésére! Az ismerős hangok a könyv lapjai közül jöttek. Egy hosszú pillanatra mindannyian elhallgattak, még a lélegzetüket is visszatartották, hogy jól hallották-e? Sarah izgatottan lapozgatott, de semmit sem talált. Türelmetlenül forgatta, rázogatta a testes példányt, mire végre a könyv gerincéből, a fűzött lapok mögül kipottyant Maxim von Eugen.

– De hiszen téged elvitt magával a Vándor! – kiáltott fel Abigael értetlenkedve. – Valóban! Téged elvitt magával Engus. Láttam, amint a tarisznyájába gyömöszöl – csodálkozott Ewan is, észre sem véve, hogy már nem magázza idegenkedve az egeret. – Csak nem bújtál el? – Nem, dehogy! El se mentem. Illetve, ez nagyon bonyolult dolog. Nem hinném, hogy érdekelné önöket. – Elő a farbával, ha már belekezdtél! – szólította fel Ewan. – Ne most! Majd később, most azt mondd meg, hogyan segíthetnénk Davidnek! – szakította félbe a kedélyes csevegést az aggódó anya. – Igazad van, kedvesem – szégyellte el magát Ewan. – Mondd, mit kell tennünk? – fordult az egérhez. – Nagyon erősen gondolnia kell arra, amit tudatni akar a fiával. Persze sokat kell gyakorolni, de úgy gondolom, menni fog. Mégis úgy hiszem, így az elején szükségünk lesz egy kis segítségre is, hogy David értelmezni tudja az üzenetet. – Miféle segítségre gondolsz, Eugen? – nézett rá Sarah. – Hívja a Vándort! Ő majd segít. – Hát persze! A Vándor! – lelkesedett Abigael csillogó szemmel. – Nem, nem úgy értettem. Nem kell személyesen megidézni. Elég, ha Sarah asszony gondolatban teremt kapcsolatot Engusszal. Sarah idegesen, kapkodva próbálta összerendezni gondolatait. Behajtotta a könyvet, és tenyerét a pecsétre helyezte. Aztán lehunyta a szemét, és igyekezett összpontosítani a feladatra. Eugen a szoba közepén állva, a többiek a padlón ülve feszülten vártak, vajon sikerül-e? Daviden ismét erőt vett az a különös érzés, ami már a pagonyban is elfogta. Hullámokban tolultak fel elméjében a

képek, szavak, érzések. Ám túl zavarosak és gyengén észlelhetőek voltak. Az már bizonyossá vált számára, hogy ezek nem az ő gondolatai. Sőt már azzal is tisztában volt, hogy valaki kapcsolatot keres vele. De bármennyire is erőlködött, nem tudott többet felidézni. Már majdnem feladta, amikor egy alak körvonalai rajzolódtak ki egyre pontosabban a sűrűsödő hóesésben. Különös volt, mert ahogyan közeledett, a fiúnak feltűnt, hogy az alakon átesik a hó, nyomokat sem hagyva. Frígia észrevette, hogy David erősen figyel valamit, de semmit sem látott a nagy pelyhek mögött. Az alak néhány pillanat múlva megjelent a gyerek orra előtt. – Szervusz, Őriző. Engus vagyok, a Vándor. Édesanyád küldött, hogy segítsek neked megérteni mindazt, ami ott motoszkál az elmédben. David megpróbálta gyorsan felmérni a helyzetet. – Honnan tudhatsz te ezekről? – kérdezte gyanakodva a jövevényt. Miközben azonban a nyurga alakot méregette, egyre ismerősebbnek tűnt neki. Mintha már látta volna valahol. Hát persze! Az iskolában, a folyosón. Ez volt az a fiú, aki miatt Abigael nyaggatta, akkor látta egy pillanatra. – Te vagy az a fiú az iskolából! A szőke – nézett a Vándorra. – Igen, én vagyok. – És mondd! Mit tudsz a gondolataimról? Valóban itt vannak a fejemben, de nem értem őket! Annyi új és számomra érthetetlen dolog történik velem, és még ezek a gondolatok is itt kavarognak a fejemben. – Ezek édesanyád gondolatai. – Nem értem. Mit keresnek az én fejemben? És egyáltalán, hogyan érezhetem őket? – Ő is Őriző, ne feledd, Yllarion vére. Látó lett, hogy segíthessen neked. Ő is a vérét adta a könyvnek, s most mindent lát, amit te, mindent érez, amit te. Ő kapcsol össze

téged a könyvvel. Most, hogy már tudod, mit keress, érteni fogod őt – fejezte be Engus, majd sarkon fordult, és elindult, át a sziklán, mintha a kőtömb ott se lett volna. David tétován intett az eltűnő alak után, hiszen annyi, de annyi kérdése lett volna még. De mindhiába… Frígia növekvő érdeklődéssel figyelte a fiút, aki elmélyült beszélgetést folytatott a sűrű hóeséssel, de úgy gondolta, kivárja a végét, mi sül ki belőle. Megfontoltabb volt annál, semhogy elsőre ítéljen. – David, kivel beszélgettél? – szólította meg kisvártatva az elcsendesedett gyermeket. – A Vándor volt itt az előbb, valami Engus. Elmondta, hogy anyám Látó lett, és hogy megpróbál segíteni nekem. Te nem láttad őt? – de már meg sem lepődött a nemleges válaszon. Kezdte megérteni, hogy ebben a világban másképpen történnek a dolgok, mint ahogy eddig megszokta. – Ismered talán? – kérdezte a táltost. – Személyesen még nem találkoztunk, de már sokat hallottam felőle – felelte Frígia, ám a szikla egy újabb monológgal félbeszakította a beszélgetésüket. – Már megint kezdi! – méltatlankodott Hópihe, de a fiú csendre intette. – Nofene, köhög a bolha? – mordult fel az egyre ingerültebb mackó, de Frígia szigorú pillantása elnémította. David feszülten figyelt, igyekezett különválasztani a gondolatait. Azon iparkodott, hogy megpróbáljon valami értelmes információt kihámozni a szikla összefüggéstelen zagyvaságaiból, és hogy megértse anyja gondolatait. Újból és újból nekiveselkedett a feladatnak, míg végül kezdte felfogni, hogy rossz irányból közelíti meg a problémát. Nem arra kell figyelnie, hogy pontosan mit akar tudatni vele Sarah, hanem az érzést kell felfedeznie magában, valahol legbelül. Melegséget érzett, és hirtelen megértette, hogy mindig is ott volt és mindig is ott lesz benne anya. Halványan

elmosolyodott. Éppen csak megvillant a mosoly David arcán, mégsem kerülte el a sokat tapasztalt Frígia figyelmét. – Menni fog ez – oszlott el a kétely utolsó szikrája is a táltos elméjének legmélyebb zugában, és képzeletben már hátra is dőlhetett nemlétező karosszékében. David végre rátalált a helyes útra. – Szóval a szikla választ vár! – jelentette ki megvilágosodva a fiú. Na persze, ez azért nem volt ilyen egyszerű. A kőtömb összevissza motyogott, és olyan problémákat feszegetett, amelyekről Davidnek halvány dunsztja sem volt. Erősen koncentrált, hogy képes legyen válaszolni, ha mégis sikerülne a szikla szavába vágnia. Éppen létezésének értelmét boncolgatta a szikla távolba merengő tekintettel, amikor David egy hirtelen támadt gondolattól vezérelve közbevetette: – Tényleg, te mi végre vagy itt? – szegezte a sziklának a kérdést. – Mert, ugye… tehát… ööö. Nem értem… – akadt el a szikla, és meglepetés ült ki barázdált arcára. – Tessék? Én? Hát, ugyebár, ööö… Tényleg… – rökönyödött meg, és összegabalyodott gondolataival végleg elakadt a seregnyi, önmagának feltett kérdés között. Látszott, ahogy egyre inkább magába fordulva próbál választ adni a fiúnak. – Nos, akkor indulhatunk! – nézett David diadalmasan Hópihére. A mackó zavartan levette bojtos sapkáját, és megvakarta bozontos fejebúbját, de miután Frígia határozott mozdulattal lódított rajta, végül öles léptekkel elindult a fenyves felé. Izgatottan figyeltek a szikla irányába, hátha történik valami, de a kődarabot teljesen lefoglalta az a gondolat, amit David ültetett el az elméjében. Csak állt mozdulatlanul, és némán mozogtak a kőajkak, ahogy magában morfondírozott.

Egyiküket sem kellett nógatni, szedték a lábukat, hiszen bár jó meleg, bélelt bundában voltak, a metsző hideg lassacskán utat talált a ruha alatt. Hamar elérték a hóval betakart ligetet, és kisvártatva elérkeztek a fenyőfák tövében megbúvó barlang szájához. – Itthon volnánk. Adjisten! – verte le csizmájáról a havat a barlangba lépve Hópihe, s beljebb tessékelte a kis kompániát. – Forró teát? – kínálta őket sürögve-forogva a tűz körül. – Igen, kérek szépen. Azt hiszem, most igazán jól fog esni – hámozta le magáról a nagykabátot reszkető kézzel David. Aztán közelebb húzódott a tűzhöz, hogy fagytól elgémberedett teste felengedjen egy kicsit. Nem kellett kétszer mondani Frígiának sem, hogy telepedjen mellé maga is. *** A fellegvár déli oldalán az ég felé törő toronyszoba kerek falain, a mohos kövek között borostyánok kígyóztak mindenfelé. A különböző formájú és méretű kődarabokból épített fal tetején, a töredezett, hiányos cserepekkel kirakott csúcsos tető alól hangos csörömpölés és dühödt szitkozódás zaja terjedt szerteszét a fellegvárban. Akkramon bosszúsan vagdalkozott. Repültek a kupák, a tányérok, Sarlatánnak minden ügyességére szüksége volt, hogy elkerülje a kellemetlen találkozást a röpködő tárgyakkal. – Kihasználsz engem! – vicsorogta a démon. – Tönkreteszel! Még néhány ilyen bölcs tanács, és semmivé lesz a hatalmam! – sziszegte a varázsló felé. – Ne velem perelj, gondolkoztál volna előbb. Ha nem szállt volna a fejedbe a hatalom, és többet törődtél volna a részletekkel, akkor most nem volnál ilyen kétségbeejtő helyzetben. De ne add fel. Én itt vagyok, hogy segítsek neked – hízelgett a mágus, sűrűn kapkodva a fejét a gyors egymásutánban érkező tányérok elől.

– Az egész nem ér semmit! Csak idő kérdése, hogy mikor kebelez be minket is a Labirintus. Emlékezz! Az Egyetlent is legyőzte – roskadt össze tehetetlenül Akkramon. – De én okosabb vagyok – Sarlatán megkönnyebbülten sóhajtott, a tányérdobálásnak, legalábbis átmenetileg, úgy tűnt, vége szakadt. – Hát persze! Az okos mágus. Sarlatán, a mindenható! Sarlatán, az agytröszt! Nem képzelsz egy kicsit túl sokat magadról? – hajolt Akkramon olyan közel a mágus arcához, hogy szinte összeért az orruk. – Mit gondolsz rólam? Te rokkant démon! – zökkent ki negédes tónusából a varázsló. – Azt hiszed rólam, olyan ostoba vagyok, hogy kinyitottam volna a szelencét, ha nem tudnám féken tartani? – lépett hátra, és undorodva törölgette az arcáról Akkramon ráfröccsent nyálának cseppjeit. – Nem, barátocskám! Én készültem! Én megcsináltam a házi feladatomat, nem úgy, mint egyesek. – Mit akarsz ezzel mondani? Te bűzös patkány! – Csak annyit, hogy szállj magadba! Gondolkozz el egy kicsit múltról és jövőről, aztán vond le a következtetéseket – felelte nyersen a mágus. A szobát hirtelen hosszú percekig tartó, sűrű csend töltötte be, végül Sarlatán a dermedt Akkramon felé fordult. – Szedd össze magad, és készülj a következő lépésre, mert nemsokára találkozni fogsz az Egyetlennel. *** Sarah óriási megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy David végre megértette az üzenetét. Őt is elöntötte ugyanaz a melegség, ami a fiút, az érzés, ami összekötötte őket időn és téren át. Lassan engedett fel benne a feszültség. A férje szelíden felsegítette az asszonyt a földről. Gyengéden átölelve hosszan megcsókolta. Sarah egy darabig átadta magát a

kellemes és jóleső érzésnek, de aztán kibontakozott ebből a bensőséges ölelésből. – A gyerek… – súgta Ewan fülébe. – Ja… Igen, persze – enyhített a férfi a szorításon, és zavartan igyekezett elterelni Abigael figyelmét az iménti romantikus pillanatról. – Semmi gond – pattant fel a földről a kislány, érzékelve a felnőttek zavarodottságát. – Leszaladok, készítek néhány szendvicset, és megnézem, működik-e már a telefon. – Azzal választ sem várva leviharzott a lépcsőn a konyhába. A külvilágban zajló események folyásában semmi változás nem történt, mindössze a mutató araszolt odébb néhány perccel. Eugen csendben megcsóválta a fejét, és ki tudja, miféle nosztalgikus gondolatok közepette kényelmesen bevackolta magát a szék karfájáról lecsúszott kardigán kellős közepébe. Sarah és Ewan egymás tekintetébe feledkeztek. Abigael lépteinek zaja és a tálcán egyensúlyozott poharak csilingelése térítette vissza ismét őket a valóságba. Mire a kislány belépett a szobába, már mindketten újra aggódó, érett szülők voltak. – Tessék parancsolni, az uzsi… vagy inkább vacsora – bizonytalankodott Abigael. – Mindegy, a lényeg, hogy együnk valamit – tette le a tálcát a kisasztalra. A szótlan szendvicsevés közben Ewan hirtelen Eugenhez fordult. – Ne haragudj, kedves Eugen, de az imént elhalasztottuk egy fontos kérdés megválaszolását. Ha gondolod, akkor most egy kicsit mélyebben is boncolgathatnánk. – Mármint hogy mit? – Azt, hogy hogyan keveredtél elő a könyvből, holott mindannyian láttuk, hogy Engus belegyömöszölt a tarisznyájába – nézett kérdőn körbe a férfi.

A többiek helyeslően bólogattak. Igen, igen, miképpen történhetett mindez? – Na… szóval… ez nem olyan egyszerű – kezdett bele az egér –, de azt hiszem, a most zajló események tükrében már senki sem fog kételkedni abban, amiről beszélni fogok – kifejezetten Ewanre nézett. – Igen, most már én is azt hiszem – bólintott a férfi. – Engus, mint már mondtam, és ahogy ő is említette, Vándor. A Vándorok különös szerzetek, sem a mi világunkhoz, sem az álmok világához nem tartoznak. Ők a teremtés óta annak a határvidéknek a lakói, amelyet ezer és ezer más birodalom ölel körbe. Ez a hely mások számára nem is létezik. Ez a határvidék volt az első, amelyet aztán követtek az újabb világok, birodalmak. A Vándorok adták át tudásukat az Őrizőknek. Ők adták a szépséget és a termékenységet a világoknak. Önök talán halhatatlanoknak neveznék őket. Persze ez nem egészen így van. Az ő világukban azonban más léptékkel mérik az elmúlást. Ezért oly különleges David és Sarah, ők is e világ leszármazottai. A történet folytatását már ismerik. Engus valóban elvitt magával, de ezt csak önök érzékelték így. Hiszen most is jelen van ez a csodálatos világ. Betölti a szobát, a majort, az egész földgolyót… Mit a földgolyót, az egész univerzumot. Vagyis a mindenséget – lovalta bele magát az egér egyre lelkesültebben. – Eugen, nem túlzás ez egy kicsit? – próbált gátat vetni az egyre hömpölygő áradozásnak Sarah. – Persze, persze. Tudom, a nagy szám – csillapodott le kicsit Eugen. – Szóval ők, a Vándorok régen is és ma is közöttünk járnak! De csak a kiváltságosok tudják, hogy mindig a gyarló emberek által elkövetett hibák megelőzésén fáradoznak, vagy ha ez már nem sikerülhet, legalább segítenek kijavítani azokat… – Halhatatlanok? Mit értesz azon, hogy halhatatlanok? – kíváncsiskodott Abigael.

– Pontosan mire gondolsz? – kérdezett vissza az egér, sejtvén a kislány kíváncsiskodásának valódi okát. – Hát… Izé… Engus. Szóval, hogy is kérdezzem csak. Hány éves? – pislogott zavartan. – Asszem, hm, úgy hatezer körül, talán. Igen, lássuk csak, egészen pontosan hatezer-harminckilenc éves lehet. – Úristen. Hatezer-harminckilenc? – görbült le a kislány szája. – Iszonyú öreg hozzám! – Persze ezt nem így kell érteni – igyekezett megnyugtatni Eugen az elkeseredett kislányt. – Ez csak az én életemet alapul véve ennyi. Emberévekben nem tudom pontosan, mennyinek számít, de azt hiszem, nem is lehet mérni, hiszen a Vándorok egészen más világban élnek. Össze sem lehet vetni az emberekével. Sőt nem is érdemes, hogy ki mikor született, meg egyáltalán… – zavarodott bele. – De várjunk csak! Most is érdekes helyzetben vagyunk, hiszen kint a külvilágban állni látszik az idő. Ezért nem számít, hogy ki hány éves… asszem. Vagy nem? – bizonytalankodott az egér, de csak még jobban belegabalyodott a számolásba. Sarah csendesen Ewanre mosolygott, és csillogó szemmel nézték a kislányt, aki a kamaszkor küszöbére lépve kezdett belebonyolódni abba az érzelmi útvesztőbe, amit szerelemnek hívnak. Megértően tekintettek Abigaelre, aki éppen eligazodni igyekszik ebben a bizsergetően lehetetlen helyzetben. Jó érzés volt kézbe fogni a forró bögrét, és nagyokat kortyolni belőle. David élvezte, ahogy az illatos tea lassan lecsurog a torkán, és melegséggel tölti el egész testét. – Ez nagyon jó. Ez nagyon finom. Milyen fajta tea ez? Talán Sir Morton? Esetleg Earl Grey? – kérdezte Hópihét hálásan a fiú. A forróság kellemesen szétáradt minden tagjában, egészen a lába ujja hegyéig.

– Earl Grey?! Csak nem képzeled, hogy valami ócskasággal kínállak? – válaszolt a mackó kissé neheztelve. Frígia is belekortyolt a teájába, igen csak vágyott már valami forró italra. – Pfuj – köpte ki azonnal a forró teát a táltos. – Mi a ménkű ez? – törölgette a száját fanyalogva. – Mi lenne? Jó kis rumos tea! – vetette oda a medve vigyorogva. – Nem szégyened magad?! Ilyet itatni a gyerekkel! Ez nem is rumos tea, hanem teás rum! – lökte vissza a bögrét dühösen Frígia. – Mi az arány? – Két rész rum, egy rész tea. Ahogyan az illik. Miért, kérsz még bele rumot? – ajánlgatta a nagy, barna palackot Hópihe, miután még egy jó adagot löttyintett a saját poharába. David mit sem törődött két társa zsörtölődésével, átadta magát a jóleső érzésnek, amely, mint puha bársony, úgy simogatta a bensőjét. – Ugyan, hagyjátok már abba, hukk… a civakodást… hukk… élverzz… érlevzz… érvelzzétek a finom… hukk… aromamáját… hukk… – az utolsó csuklásnál kipottyant a kezéből a bögre, és a fiú szép lassan lecsorgott a háromlábú székről, egyenesen a meleg tűzhely elé. Alig koppant a feje a barlang kövén, már álomba is szenderült. – Ó, te átokfajzat! Képes voltál ilyen bivalyerős rumos teát itatni ezzel a gyerekkel? – mérgelődött Frígia. – Miért ne, barátom? Elvégre Őriző a gyerek, vagy mi a szösz?! Akkor meg hadd szokja, nem hal bele – replikázott vidáman a jegesmedve. – Szégyelld magad! – hörpintette ki poharából az utolsó kortyot is a táltos. – Van még belőle? – kocogtatta szájjal lefelé a bögréjét a kannához. – No hát! Ez a beszéd, komám! – vágta hátba Frígiát a hatalmas medvemancs. – Adjunk még az élvezeteknek! – azzal töltött még egy csészével mindkettejüknek. Aztán öregurasan

felállt, óvatosan felnyalábolta az ifjú Őrizőt, a tűzhely mellett álló, prémekkel borított fekhelyre tette, és gondosan betakargatta. Jó néhány órával később enyhe macskajajjal, de meglepően tiszta elmével ébredt fel David. Szinte újjászületett a röpke, ám pihentető alvás alatt. Nem is gondolta, hogy az elmúlt napok eseményei és a mai nap történései ennyire kifárasztották. Fogalma sem volt, hogy mielőtt elszenderedett, hány órája lehetett már talpon, de most frissnek, erősnek érezte magát. Észrevette a még mindig a tűzhely mellett ücsörgő kis társaságot, és előmászva a bunda alól, gyorsan kipattant az ágyból. – Akkor kezdjünk hozzá, ne vesztegessük az időt, mert körmünkre ég a munka! – hadarta egy szuszra, miközben magára cibálta a szőrmebundát és a csizmát. – Ejnye már! De kinyílt a csipája a kis embernek – nevetett fel Frígia –, de igaza van, fogjunk hozzá! Komám, hol őrzöd az álomgömböket? – fordult Hópihéhez. – Az álommicsodákat? – Mi az, hogy álommicsoda? Álomgömbök. A kút elmondta, hogy te őrzöd őket! – vonta össze bozontos szemöldökét a táltos. – Ja? Lehetséges… Bár nálam csak méretes üveggolyók vannak, valahol ott a frigóban – bökött a hatalmas hűtőládára. – Ott vannak benne, de előre szólok, hogy már vagy két napja bekrepált a masina, és elkezdett rám romlani az egész vacak készlet… – Hogyhogy rád romlani? – rökönyödött meg Frígia. – Hát úgy, hogy hidegen kellett volna tárolni a cuccokat, amíg az Őriző át nem veszi. A fiú és a táltos összenézett. – És az nem jutott az eszedbe, teszem azt, hogy kividd a hóba – kis szünetet tartott, méltatlankodó hangsúlyt adva a

szavainak – a cuccokat? Merthogy ott, mint bizonyára magad is tudod, veszettül hideg van – fogta a fejét a táltos. – Most mit pörölsz velem? Nem gondolkodni kértek, hanem hogy vigyázzak rájuk. A többi legyen a ti dolgotok – vonogatta a vállát Hópihe. – Ne veszekedjetek már, inkább szedjük össze a gömböket, amíg még nem késő! – indult neki David. A tárva-nyitva álló fridzsiderből vékonyka kis patakban csordogált a leolvadt víz. A ládában egymás hegyén-hátán golyók sorakoztak. Némelyik kristálytisztán, átlátszóan ragyogott, némelyik már kissé opálos fényűnek látszott. David nyújtogatta a nyakát, vajon mennyi gömb romolhatott meg. – Elég lehangoló látvány – vakargatta az állát Frígia. Hópihe csak hümmögött, de aztán lenyúlt a frigó mögé, és előhalászott egy elég nagynak tűnő tarisznyafélét. – Ebben hozták, ha jól emlékszem – nyomta David kezébe a tarisznyát. – Nem fog beleférni az összes – adott hangot kétségeinek a fiú. – Dehogynem. Ebben hozták ide. Ha akkor belefért, akkor most is el fog férni benne – legyintett Hópihe. David megvonta a vállát. Eldöntötte, hogy mostantól nem fog meglepődni semmiféle képtelen dolgon. Elkezdték kiválogatni az átlátszó, tiszta fényű gömböket, és egyesével óvatosan belepottyantottak a tarisznyába. Amint egy-egy gömb eltűnt a tarisznya szájában, egyszerűen felszívódott. – Így könnyű! – fejtette meg a mennyiséggel kapcsolatos talányt a fiú. Mindhárman szorgoskodtak, igyekezvén a lehető legtöbb használhatónak tűnő álomgömböt kiválogatni, lesz, ami lesz. A tarisznyába pakolászva David elgondolkodott, vajon miféle segítséget nyújthatnak számukra ezek a kristálygömbök. – Mondd, kedves Hópihe! Tudod, hogyan kell ezeket használni? – fordult a mackóhoz.

– Dunsztom sincs. Mint már említettem, én csak vigyáztam rájuk – vonogatta a vállát a medve. – Ne várjátok, hogy használati utasítással is szolgáljak! David kíváncsian a táltosra nézett. – Hiába, kiskomám, én sem tudom. Halvány segédfogalmam sincs róla – jött a kiábrándító válasz –, de úgy gondolom, ha eljön az idő, akkor úgyis meg fogjuk tudni a módját. Nemdebár – lendült a hatalmas lapátkéz, hogy barátságosan megpaskolja a fiú hátát, ám végül csak egy óvatos bökés lett belőle, amolyan kedveskedő. David megkönnyebbülten nyugtázta a baráti gesztus cizelláltságát, és Frígiára mosolygott. – Akkor hát, jól van így! – csapta ekkor orvul hátba Frígia az immár gyanútlan gyereket, aki orral a kiürült fagyasztóládába bukott. Aztán csak vihogtak mindketten, a ló meg a pulóveres medve is, amikor David kikecmergett a hűtőládából. IX. FEJEZET Hosszú folyosón haladtak előre, fáklyák remegő, halvány fényétől kísérve. Sarlatán határozott léptekkel a folyosó végén álló nehéz, vasalt faajtó felé tartott, Akkramon pedig árnyként követte. Amint elhaladtak a fáklyák alatt, az általuk keltett léghullám meglebbentette a lángokat, amelyek ijesztő árnyjátékot vetítettek a falakra. Sarlatán cseppet sem lassítva belökte a nehéz ajtót, és belépett a helyiségbe. Alacsony, boltíves szobában voltak, ahol csak néhány öreg, roskadozó bútor árválkodott. A szemközti falba süllyesztett kandallóban tűz pislákolt némi fényt árasztva, de meleget egy szemernyit sem adott. Az ablaktalan, félhomályos szoba távolabbi zugában álló asztal mögül egy alak emelkedett fel. A gyér fényben hosszan elnyúló árnyék

lassan növekedett, ahogy közeledett feléjük. Akkramon erőlködve próbálta felismerni. A hatalmas köpönyeg megállt előttük, magasan felpolcolt vállvédője két hegyes szárnyként görbült a nyaka körül meredező gallér fölé. – Ő az? – törte meg a csendet egy vénségesen sipító hang, amely a palást mélyéről jött. – Igen. Ő Akkramon, a démon – válaszolta a mágus. A köpönyeges közelebb lépett, így a folyosóról beszivárgó halvány fényben kivehetővé váltak az eddig sötétbe burkolózó részletek is. – Eléggé hitvány állapotban van. Mióta van a Labirintusban? – kérdezte a fülsértő hang. – Nem régóta. Csak most nyitottam ki – felelte a mágus. – Hm… ez nem csekély gond. Ha már most így néz ki, mi lesz belőle, ha a Labirintus megtalálja? – Egyetlen, ne tarts elbizakodottnak, de amíg Akkramon velem van, a Labirintusnak nincs esélye. – Te tudod… – fordult a kandalló felé az Egyetlen. Akkramon kritikus pillantásokkal méregette az alakot. Meglepetten látta, hogy a hatalmas köpeny kicsi, töpörödött emberkét rejt. Összefonnyadt arcát sápadt pergamenszínűre festették a kandalló pislákoló lángjai. – Ez itt az Egyetlen? – kérdezte Akkramon a mágust, leplezetlen megvetéssel a hangjában. – Ne becsüld alá a hatalmát! Nem tudod, hogy kivel beszélsz! – figyelmeztette a démont Sarlatán. – Ne szédíts! Ez a fonnyadt törpe még a cipőfűzőjét sem tudja bekötni segítség nélkül, nemhogy megállítani az Őrizőt! Néma csend állt be. – Rég volt már, amikor ilyen hangot engedhetett meg velem szemben bárki – szólalt meg végre az Egyetlen. – Aztán rá kellett jönnöm, csak illúzió volt korlátlannak hitt hatalmam. Azóta megtanultam félni a nálam erősebbeket. Botorság azt hinni, hogy az erő, a hatalom a mérettől függ – mondta halkan.

– Ne papolj itt nekem erőről, hatalomról, amikor te magad is csak egy szánalmas fogoly vagy! Saját teremtményed foglya! – replikázott Akkramon. – Én mondom, most már fogd be a szád, vagy megjárod! – lépett Sarlatán a démon mellé, és megszorította a karját. – Veszed le rólam a mancsod?! Te söpredék! Én Akkramon vagyok, a hatalom… – ebben a pillanatban elakadt a hangja, és érezte, hogy elgyengülnek a végtagjai. Hirtelen kiszáradt a szája, és rongykupacként omlott a földre. Az Egyetlen némán állt felette, bólintott, majd Sarlatánhoz fordult. – Ez van. Ez is több a semminél, azt hiszem… Megteszi ez is… Ha elérkezik a megfelelő idő, felhasználjuk a maradék erejét, hogy kisöpörjük a Labirintust – azzal visszaült az asztalhoz, és zavartalanul folytatta az írást, mintha mi sem történt volna az imént. *** Miután az összes használhatónak vélt gömböt a tarisznyába tették, felcihelődtek, hogy nekivágjanak az útnak. Elköszöntek Hópihétől, aki búcsúzóul a tőle telhető gyöngédséggel meglapogatta Davidet és Frígiát, aztán jókedvűen a barlang szájához kísérte őket. – No, akkor a legjobbakat, és gyertek máskor is! – kacsintott a mackó Davidre cinkos mosollyal, majd sarkon fordult, és visszaballagott a barlangjába. – Nem úgy van az, cimbora! Mégis merre menjünk tovább? – kiáltott Frígia a medve után, de az csak úgy, séta közben, hátra se fordulva intett, hogy jobbra. A táltos és az Őriző összenéztek, aztán a barlang elé lépve jobbra tekintettek. Magas, piros-zöld-sárga csíkos útjelző oszlop magasodott előttük, irányjelző feliratokkal. A táblákat és feliratokat jócskán belepte a hó, de azért olvashatóak voltak

rajta a betűk. „Észak”, „Dél”, „Kelet” és „Helyes irány” feliratok sorakoztak négyfelé mutatva a nyilat formázó táblácskákon. Leginkább az volt meglepő, hogy a „Helyes irány” felirat pontosan a barlangra mutatott. Oda, ahonnan az imént kijöttek. Gondterhelten pillantottak egymásra, majd a táblára, aztán ismét egymásra. – Te érted ezt? – kérdezte David, de a táltos csak megvonta a vállát, és mintegy válaszul, megindult vissza a barlang belseje felé. A hosszú folyosó, amelyen baktattak, egyáltalán nem volt ismerős. Az előbb egészen másképp festett. Tulajdonképpen már régen a jegesmedvénél kellett volna lenniük, de a barlang folyosója üresen kanyargott előttük. Itt-ott a beugrók mélyén elágazásoknak tűnő járatok nyíltak, de mind-mind ajtókban végződött, amelyeket nagy lakatokkal zártak le. Nem sokkal később hirtelen véget ért a barlang, és egy újabb nagy, vasalt ajtó állta útjukat. Zavartan és tanácstalanul toporogtak előtte. – És most hogyan tovább? – kérdezte David reményvesztetten. – Nézz bele a szütyőbe, hátha találunk benne valamit! – indítványozta Frígia. – De hát csak az álomgömbök vannak itt – kezdett turkálni a tarisznyában a fiú. Egyszer csak azonban valami furcsa, fémes tárgyat éreztek az ujjai. Megmarkolta, és előhúzta. Nagy, megmunkált fejű kulcs volt a kezében. – Hogy a csudába került ez a táskába? – forgatta a kulcsot csodálkozva. – Nem emlékszem, hogy láttam volna, amikor pakoltunk. Lehet, hogy Hópihe tette bele? – gondolkodott hangosan. – Ugyan, azt felejtsd el. Az a medve smucigabb annál, hogy magától adjon valamit – legyintett Frígia. – Lehet, hogy nem magától adta – merengett a fiú. – Szerintem ez most lényegtelen. Fontos, hogy itt van, és kész. Inkább próbáld meg kinyitni vele valamelyik zárat. David megfogta a lakatot, amely az előtte álló ajtót zárta.

– Ez nem fog menni – jegyezte meg a kulcsot felemelve –, legalább háromszor akkora, mint ez a lakat – dörmögte Frígiának, aki csak a szemével villantott, hogy nézzen le. Mire újra visszapillantott a kulcsra, az már éppen a lakat méretéhez igazodott. – Hoppá – illesztette a zárba a kulcsot David, és óvatosan elfordította. A lakat felpattant, és a fiú kiakasztotta a zsanérból. Lenyomta az irdatlanul nagy, kopott rézkilincset, és óvatosan benyitott az ajtón. A forró levegő szinte mellbevágóan zúdult ki az ajtónyíláson. A vöröses árnyalatú égboltról vibráló fénnyel áradt a világosság. Tompa puffanással csapódott be mögöttük az ajtó, amint beléptek. David összerezzent a hangra, és riadtan perdült hátra, hogy elkaphassa az ajtókilincset, de egyensúlyát vesztve, lábával kalimpálva hasra esett a ritkás fűvel benőtt, göröngyös talajon. Az ajtónak, mint már az előbb is Hópihe barlangjánál, ismét nyoma veszett. Mérgelődve tápászkodott fel a földről, s miközben leporolta magát, lassan megérett benne a felismerés, hogy az imént még a testét borító finom szőrmebunda eltűnt róla. Most egészen más öltözékben volt. Nagyjából hasonló ruhát viselt, mint az a furcsa fiú, az az Engus nevű, amennyire így elsőre megállapíthatta. Csak a ruhán futó csíkok különböztek, minden más ugyanolyan volt. Viszont meglepően kényelmes viseletnek bizonyult az öltözék. Miután végzett a saját magán történt változások felfedezésével, jobban szemügyre vette a környéket is. Szikláktól övezett dombocska tetején ácsorogtak Frígiával. Körös-körül sziklás, köves fennsík terült el, melyet mély hasadékok barázdáltak. A néhol kiszélesedő katlanokban csenevész ligetek lapultak néhány tucat kornyadozó fával. A távolban fel-felcsillant a ligetek mélyén megbúvó aprócska tavak víztükre, a barázdákban futó patakok csöndesen

csordogáló, vékonyka szalagja. A látóhatár szélén hatalmas hegyek tornyosultak körben, több tucat aktívan füstölgő vulkáni kúppal a csúcsokon. A közelben csak néhány magasabb sziklaorom magasodott, de nem volt túl bizalomgerjesztő, amint jól láthatóan kénes füstöt eregettek a mindenfelé látható repedéseikből. Frígia a füle tövét vakargatva mélázott, tekintete valahová a távolba révedt. Nyilván volt valami oka, hogy éppen ide nyitottak be. De hogy mi volt ez a bizonyos ok, arról halvány elképzelése sem volt. Eddig úgy tűnt, hogy innen is, onnan is apró, irányt mutató jelek, halvány utalások potyogtak az ölükbe, de itt és most megállt a tudomány. Miért jöttek ide? Éppen ide? Szinte egyszerre fordultak egymás felé, és szinte egyszerre szólaltak volna meg, de a másik tanácstalan arckifejezését látva elhallgattak, majd újra egyszerre kezdtek beszélni. – Mondd te – intett udvariasan Frígia. – Nem, nem. Inkább te – passzolta vissza a labdát a fiú. – De nem. Tényleg… Mondd, mit akartál mondani. – Izé… Mégis inkább mondd te – makogta David, de kristálytisztán látszott, hogy halvány gőzük sincs, mihez fogjanak. Ismét zavart hallgatásba merültek. David idegesen rugdalta az apró köveket, míg a táltos csak tétován forgolódott, és igyekezett okosnak tűnni, mindhiába. A távolból lassan, de biztosan egyre erősödő mormogás hallatszott. A nyakukat nyújtogatva próbálták meglelni a hang irányát. Frígia vette észre először a közeledőket. Két jól fejlett gomba tartott feléjük. Az egyikük zömök törzsén nem túl széles, csúcsos kalap trónolt, míg a másik karcsú, lapos, de széles karimájú kalpagot viselt. Mókásan imbolyogtak, ahogy komótosan közeledtek. Lassanként hallhatóvá vált a beszélgetésük is.

– De igen! – jelentette ki a csúcsos kalapot viselő gomba. – De nem és nem, és ez az utolsó szavam! – replikázott a másik, aztán hirtelen megállva dühösen földhöz csapta a fejfedőjét. – Márpedig igazam van, még ha megpukkadsz is, te pöfeteg, akkor is igazam van! – torpant meg a tömzsi gomba is. A társa mogorván lehajolt, és dühösen porolgatta le kalapját. – Ha belegebedsz, akkor is nekem lesz igazam, mert mindig nekem van igazam, hiába hiszed azt, hogy neked több spóra van a kalapod alatt! – húzta fejére tökfödőjét. Egy rájuk vetülő, hatalmasnak tűnő árnyék zökkentette ki őket a nagy vitából. Tekintetükkel az árnyék nyomát követve észrevették Frígiát. Meredten néztek vele farkasszemet egy darabig. – Mi lenne, ha odébb tolnád a nagy csülködet? – igazította meg széles kalapját a morcos gomba. Úgy tűnt, egyáltalán nem lepődik meg a táltos láttán. Frígia meghökkent. Nem is annyira a sétálgató, egymással veszekedő gombákon csodálkozott el, hanem a nagy karimájú gomba meglehetősen alpári stílusán. – Már megbocsáss, hogy ismeretlenül meg merlek szólítani, de kinek képzeled magad, hogy így próbálkozol nálam? Nem félsz, hogy esetleg meg talállak enni? – Addig élsz! – fröcsögte felháborodva a gomba. – Te most halálmegvetést gyakorolsz? – kérdezte szemtelenül a táltos. A gomba megvetően sercintett. – Na, most már elég volt, te kis piszok! Eddig tartott számodra a jelen. A jövőd itt és most véget ér… – Mondta előre, hogy csak addig élsz, nem? – szólt közbe a másik gomba. – A helyedben én meggondolnám… – Te is kezded? – öntötte el a pulykaméreg Frígiát.

– Szerintem csak arra gondoltak, hogy esetleg nem tenne jót neked, ha megennéd őket. Eléggé mérges gombának tűnnek – szólt bele David a szópárbajba.

…hiába hiszed azt, hogy neked több spóra van a kalapod alatt! – Mitől volnának mérgesek? Attól, hogy a földhöz csapkodják a kalapjukat? Hehe, nagyon tréfás. Akkora szakálla van ennek a viccnek, mint… mint… Akkora, és kész! – dohogott a ló. – Szerintem inkább az elfogyasztásáról lehet szó, úgymint mérges gomba, gyilkos galóca vagy mit tudom én! – célozgatott David, mire a két gomba vadul helyeselt. – Akkor jól van – próbálta zavarát leplezni Frígia. – De akkor is lehetett volna kevésbé sértő. – Egyébként miről vitatkoztatok ilyen hevesen? – szegezte a kérdést David a gombáknak. – Hogyhogy miről? Hát arról! – válaszolt a tömzsi. – Jó, jó, de miről arról? – kérdezte a fiú. – Hát arról! Tudod – nézett a tömzsi a kalaposra. – Hát arról az izéről! Tudod! Arról a hogyishívjákról… – Ja… Igen, tényleg. Arról az… izéről… Na… itt van a nyelvem hegyén… Cccc… mindjárt mondom, csak nem jut az eszembe – gabalyodott bele a kalapos is. – Tényleg! Miről is vitatkoztunk most? Itt az előbb? – bökte oldalba a tömzsi a kalapost. – Miért én tudjam? Te vitatkoztál! David szerfelett unta már ezt az értelmetlen huzavonát, és kemény hangon szakította félbe a perlekedő gombákat. – Inkább azt mondjátok meg, mi van arra, amerről jöttetek! A gombák összenéztek. – Kikötő. Azt hiszem – mondta a tömzsi. – Nem, dehogy. Az egy öböl. Nem kikötő – vetette ellen a mérges gomba. – De ha mondom, hogy kikötő, akkor kikötő. Még hajó is volt benne.

– De nem! Jó, a hajó rendben van, de akkor sem kikötő! Frígia finoman megbökte a fiú oldalát, csendesen jelezvén, hogy ideje lenne odébbállniuk. Ezektől a spóraszaporítóktól valószínűleg haláluk napjáig sem kapnak értelmesebb választ, ez nyilvánvaló volt az iménti beszélgetésből levonható, lehangoló következtetés nyomán. Öles léptekkel indultak tovább azon az ösvényen, amelyről a gombák jöttek. Már jó félórája bandukoltak a mélyedésben, amikor egy kereszteződéshez értek. A négyes útelágazásban pont ugyanolyan útjelző oszlop ácsingózott, mint amilyet Hópihe barlangja előtt láttak. A táblácskák most is szép cirkalmas feliratokkal tudatták az irányokat, csak a szöveg volt más. – „Halálkanyon” – betűzte David, aztán meg: – „Út, amely sehova sem vezet”. Frígia is elolvasta a két felső irányt mutató táblát. Az egyiken az állt: „Kikötő”, a másikon meg: „Öböl”. Egymásra néztek, de végül úgy döntöttek, a „Kikötő” feliratot követik. Már épp indultak volna, amikor az oszlop, halk sóhaj kíséretében, összekuszálta az irányokat. Frígia megtorpant, és visszalépett a táblához. Az oszlop most merőben ellentétes irányokat jelzett. – Ej, ej, nem lesz ez így jó! – dörmögte. A fiú értetlenül forgatta a fejét. Most merre tovább? – Az előbb még arra mutatott a tábla – szögezte le zavartan. – Az rendben is volna, de most meg erre mutat – bökött a ló a másik irányba. A tábla sóhajtott egyet, és megrázva magát ismét új irányokat vett fel. Ahogy jobban szemügyre vették a karcsú faoszlopot, fent, az oszlop tetején, az esővédő kis csúcsa alatt egy arcot fedeztek fel. Az arc álmosan pislogva, rettentő unalommal az ábrázatán meresztgette rájuk a szemét. A táltos kérdőn Davidre nézett, majd megszólította az oszlopot:

– Most örülsz, hogy összekavarsz mindent? Vagy csak unalomból teszed? Az oszlop úgy tett, mintha nem hallott volna semmit. Frígia megismételte a kérdést, de megint néma csend volt a válasz. A táltos a fiúra nézett, de csak tanácstalanságot látott a szemében. Megpróbálta udvariasan más módon feltenni a kérdést, de aztán elunta az egyoldalú társalgást. Felpillantott az égre. – Azt hiszem, nemsokára ránk esteledik. Verjünk tábort! – vetette oda Davidnek. A fiú megrökönyödve nézett vissza rá, de aztán észrevette Frígia tekintetében a hamisítatlan huncut csillogást. – Szerintem is ez lesz a legjobb – ment bele a játékba, bár még nem volt egészen világos számára, hogy mire készül Frígia azzal a rafinált, csavaros eszével. – Akkor gyűjtsünk tüzelőt! Itt, a sziklák között napközben felforr az ember agyveleje, olyan meleg van, de ha beesteledik, akkor aztán rendesen lehűl a levegő. Még az is előfordulhat, hogy fagyni fog – jegyezte meg a táltos. A tábla nagyokat pislogott. – Igazad van, de idefelé csak néhány csenevész bokrot meg száraz füvet láttam az út szélén, az semmire sem lesz elég – tűnődött David. – Semmi gáz! Nem kell aggódni. Hamar kikapom ezt az útjelző oszlopot, úgysincs semmi haszna, csak forog itt körbekörbe, mint egy ringlispíl. Jó nagy, meleg tüzet ad, majd meglátod! – kocogtatta meg az oszlop tövét Frígia. – Aztat… Aztat nem lehet… aztat. Én kérem, leltárba vagyok véve! – szólalt meg rémülten a faarc az oszlop tetején. – No nézzenek csak oda! Mégiscsak van neki nyelve! – vonta föl bozontos szemöldökét érdeklődve a táltos –, de most már igazán mindegy. A lényeg, hogy jó meleg tüzet lehet belőle rakni.

– Úgy van – helyeselt David. – Hacsak… – emelte fel az ujját, mintegy nyomatékul. – Hacsak? – kapott a szón az oszlop. – Hacsak? Mit hacsak? – Hacsak nem mutatod meg, hogy merre van a kikötő. – Arra! – csapódott egyszerre az összes tábla az egyik irányba. – Biztos? – vett elő Frígia a David hátán lógó tarisznyából egy irdatlan nagy bicskát. Nem is bicska, inkább macséta volt, azzal piszkálgatta a patáját a táltos elgondolkodva. – Izé… Nem. Azt hiszem, arra van – mutatott az oszlop most másik útirányba, de látszott, hogy egyre nagyobb zavarban van. – Vagy az is lehet, hogy nem erre, hanem amarra? – kezdte kiverni az útjelző homlokát nagy, ragadós cseppekben a gyanta. – Fejezzük be ezt a sehova sem vezető diskurzust! – emelte magasba csapásra készen a pengét Frígia. – Az isten szerelmére, várjon! Nem tehetek róla! Én… Én nem is idevalósi vagyok. Engem csak lefizettek néhány új, kiszidolozott sarokvassal… Szánom-bánom bűnömet… Kérem, ne bántson! – Ki volt az? Ki fizetett le? – kérdezte szigorúan a táltos, de a pengét nem engedte le. Az oszlop hol Frígiára, hol a pengére, hol pedig Davidre nézett, látszott, hogy komolyan retteg, de nem tudja, mitévő legyen. – Aztat… Aztat nem mondhatom meg… Mert, mert megöl… – Semmi gond. Ha nem, hát nem. Akkor nem ő öl meg téged, hanem mi melegszünk majd a belőled rakott tűznél! – felelte Frígia, és lesújtott… Az oszlop táblái aléltan kornyadtak le. A penge, centikkel az oszlop előtt, hirtelen megállt. Davidet teljesen

összezavarta a látvány. Már majdnem elhitte, hogy a ló tényleg belecsapja a nehéz vasat, az oszlopba. Az útjelző lassan, reszketve pislantott fel egyik szemével. Óvatosan körbenézett, majd a kés felé sandított. A pengén ott csillogott a délutáni nap sugara, alig egy-két centire a derekától. – A patkány volt! – rebegte. – A biznyákolós patkány vett rá erre az aljasságra – mondta az oszlop megtörten. – És miért? – tért magához az ijedtségből David. – Miért akarja ez a biznyákolós mitt’oménki, hogy eltévedjünk? – Aztat én nem tudom! – vágta rá szinte azonnal az oszlop. – Hagyd, David! Nem tud ez az égvilágon semmit! – csapott a vállára Frígia. – Induljunk el valamerre, majd csak lesz valami. – Egy pillanat – kotort bele a tarisznyába David. – Tadámmm! – emelt ki egy gömböt. – Ez majd megmutatja, merre kell mennünk. Hiszen ezért vannak, asszem… Frígia lelkesen helyeselt. – Nosza, kölyök. Lássunk egy szép gurítást! – Igen, igen! Lássuk! – rikoltozta felszabadultan az oszlop, de azonnal befogta a száját az egyik táblájával, amint a táltos megvillantotta a macsétát. David kissé előregörnyedt, ahogy elgurította az opálos fényű gömböt. Ám amint a földre pottyant, azonmód kidurrant, elpukkadt, eltört. Szörnyen bűzös záptojásszag terült szét pillanatokon belül a levegőben. – Hijnye! Ez nem semmi… Pfuj! – kiáltott fel Frígia fintorogva, miközben patakokban dőlt a könny a szeméből. – Ez már új korában is rossz lehetett, amikor teletöltötték. David némi öklendezés után egy másik gömböt kotort elő, de ennek is ugyanolyan zavaros fénye volt. Most kicsit nagyobb lendülettel, messzebbre hajította, ha esetleg ez is megzápult volna… Jól sejtette. Ha lehet, még büdösebb volt.

Újabb fintorgás és kotorászás után most végre kristálytiszta, átlátszó gömb akadt a kezébe. Lesz, ami lesz, most, vagy soha, gondolta a fiú, és már lendült a karja, hogy elgurítsa a gömböt, amikor egy borízű hang szólította meg valahonnan a lába alól. – Köll ez neked, pajtás? Forgatta a nyakát, hogy honnan jön a hang.

Az oszlop úgy tett, mintha nem hallott volna semmit.

– Na monca. Köll ez neked? – ismételte meg a hang, de David most már azt is látta, hogy egy vaskos gyűrűsféreg sertepertél a lábánál. Davidre nézett, és elvigyorodott. Egy Stihl-fűrész is megirigyelte volna azokat a fogakat, amelyek a féreg szájában sorakoztak. – Végül is nem kell, ha erre a randa, büdös kulimászra célzol – mutatott David a zápgömbökre, már ami megmaradt belőlük. – Büdös a te szád! Azt érzed büdösnek, mert közel van az orrodhoz, arany apám! – perlekedett vele a csúszómászó, most már nem annyira kedélyes vigyorral –, a kajámról beszélsz! Akkor köll, vagy nem köll? – Nem, nem kell. Viheted, ha gondolod – nézett David választ várva Frígiára, majd megvonta a vállát. – Vidd, ha ez jó neked. Éles, fülsértő fütty hallatszott, és százszámra sorjáztak elő kisebb-nagyobb férgek a föld alól, és egy szempillantásnyi idő alatt eltakarították az utolsó darabokat is. Amilyen hirtelen keveredtek elő, oly hirtelen tűntek el. Miután elült a csatazaj, és megnyugodtak a kedélyek, David óvatosan elgurította a csillogó, fényes gömböt. A gömb meglepő fürgeséggel, mintha kötélen húzták volna, nyílegyenesen a bal oldali vájatba gurult. – Hujujuj! Jó lesz szedni a lábunkat, mert itt ragadunk! – kiáltott fel Frígia, és minden teketória nélkül nyakába hajította a fiút, s már neki is lódult. Szélvészként suhant a gömb nyomában. Több útelágazást is maguk mögött hagytak, ám Frígia bármennyire is szedte a lábát, szem elől vesztették a csillogó tárgyat. A táltos lassított, majd megtorpant, amint egy kis gerincre értek. A gerincen túl ott csillogott az öböl, benne a kikötővel, és a kikötőben egy háromárbocos vitorlás hajóval.

Valami megnyugtató érzés szállta meg őket, bár David fejében továbbra is ott motoszkált a kérdés, hogy ki és miért akarja az ő pusztulását? Most azonban csak az számított, hogy elérték a kikötőt. Hogy miért is? Arra sem ő, sem Frígia nem tudtak volna feleletet adni. Mégis úgy érezték, hogy révbe értek. A tenger sós illata megcsapta az orrukat, ahogy az öböl felől lágyan fújó szél feléjük sodorta az óceán leheletét. Frígia nagyokat szippantott a hűs tengeri levegőből, és karját széttárva kinyújtózkodott. – Na, haladjunk! – bökte oldalba a fiút jókedvűen. A városka szélére érve már a részletek is jól kivehetővé váltak a hajón és környékén. Mindenfelé rozoga házak és viskók álldogáltak a durva macskakövekből kirakott út mentén. Az öböl felé vezető, összevissza kanyargó útba csak néhány csenevész utca torkollott, míg másik végük a kis kalyibák útvesztőjében tűnt el. Ebbe a kísértetvárosba vagy inkább kikötőbe keveredtek hőseink a kimerítő séta végén. A parton, a kihalt utcákon itt-ott néhány pillanatra feltűnt egy-két lézengő szerzet, hogy aztán amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűnjenek. Frígia megállt a kikövezett főutca közepén, és kutakodva vizslatta a házak girbegurba sorát… *** Megtalálták a gömböket is, és gond nélkül elkerülik a csapdáimat – morgolódott Sarlatán. Otthagyta a hideg kövön vonagló démont, és leült az Egyetlen mellé az asztalhoz. – Azért nem olyan gyenge ám! – intett fejével Akkramon felé. – Csak rettentően makacs és önfejű, de a céljaimnak tökéletesen megfelel. Láttad volna, hogyan csalta tőrbe az Őrizőket, és hogyan pusztította el őket. Az volt ám a gyönyörűség. Büszke voltam rá, és büszke voltam magamra is, hogy eddig jutottunk. Csak az a Westinghouse, az ne lett volna! – Miért, ki az? – kérdezte a kis ember.

– Őriző. Egy család, egy dinasztia. – Na és, akkor mi van?! Emberből van, vagy nem? – nézett kérdőn Sarlatánra. – Sajnálatosan nem ennyire egyszerű. Westinghouse ugyanis Yllarion véréből származó nőt vett feleségül. – Én is ismertem a családját. Gőgös volt az egész família, az már egyszer biztos. Akkortájt szeretett bele Yllarion valami kósza emberfiába, és még a halhatatlanságáról is lemondott, hogy hozzámehessen ahhoz a semmirekellőhöz – merengett a múltba az Egyetlen. – Utóbb nem bizonyult nagy ostobaságnak, Yllarion így az Őrizők új dinasztiáját hozta létre. De amikor megalkottam Akkramont, reméltem, hogy azzal megpecsételem a sorsukat – keményedett meg Sarlatán hangja. – Mondd, miért olyan fontos ez neked? Úgysem kaphatod meg a hatalmat, sem itt, sem másutt. Hiszen Vándor vagy te is, közülük való… – emelte kérdőn vén szemét az Egyetlen a varázsló komor képére. Sarlatán azonban nem felelt, csak ült némán, és a semmibe bámult. Valahol nagyon messze jártak a gondolatai. Távol, füves lankákon, virágzó réteken túl. Túl a mennydörgő vízesésen is, egy völgyben, ahol Lathyrneum városa feküdt. A város, ahonnan a Vándorok elszármaztak, ahol régesrég szerelem gyúlt a fiatal Vándor szívében. Beleszeretett egy nőbe, aki sohasem viszonozta a szerelmét, perzselő vágy égette a Vándor szívét, de a nő egy halandó miatt kikosarazta. Hiába volt a leghatalmasabb család sarja, hiába volt a legnagyobbak egyike, a lány elutasította szerelmét a jöttment, kósza szerzet miatt. Sohasem fogja megbocsátani. Nem bocsátott meg akkor, és nem fog megbocsátani sohasem! Míg akár csak egyetlenegy leszármazottja is marad Yllarionnak, addig nem nyugszik, bosszút áll a sérelemért. – A gyerek nagyon erős! Nem tudom, miért, nem tudom, honnan van az ereje, de attól félek, meg fogja találni a kulcsot,

méghozzá túl hamar. A Labirintusnak több idő kell, hogy felébredjen, most még nem tudja megállítani az Őrizőt – Sarlatán növekvő indulattal az Egyetlenhez fordult. – Megoldás kell, mégpedig sürgősen! – Gyere velem! – állt fel a töpörödött kis ember, és öles léptekkel elindult a folyosóra. Sarlatán néhány pillanatig habozott, de aztán a nyomába eredt. A folyosók és lépcsők zegzugos, boltíves útvesztőjében bolyongtak, de az Egyetlen határozottsága azt sugallta, tudja, merre tartanak. Rövidesen magas, de nem túl nagy terembe nyitottak, a helyiség közepén pedig ott állt a kút. Két lépcső vezetett fel a szájához. Az Egyetlen felviharzott, és valami varázsigét mormogva különös hókuszpókuszba kezdett. Sarlatán nem győzött loholni utána. Ő is felkapaszkodott a köpenyes alak mellé, és lenézett a kútba. Odalenn, nem is olyan mélyen, talán ha egyméternyire, feketén csillogott a víz. A kántálás hatására először zavaros lett, de aztán kitisztult és egyre simábbá, csillogóbbá vált a víztükör. Az Egyetlen hosszasan dünnyögte félhangosan a varázsigét. Aztán a vízfelszínen lassanként halvány kép sejlett fel, s idővel tisztulni kezdett. Egy emeleti szobát mutatott, benne három alakot. – A könyv! Ott az a nyüves könyv! – tört ki Sarlatánból, ahogy a részletek fokozatosan kirajzolódtak előtte. Az alakok körvonalai is élesedni kezdtek, míg végül tisztán kivehetővé vált a kép. Sarah-t azonnal felismerték, nem mintha valaha is látták volna, de aurája szinte beragyogta az egész szobát. Ewanről sem kellett sokat gondolkodniuk. De vajon ki lehet az a kislány, aki velük van a szobában? Sarlatán tanácstalanul nézett Egyetlenre, majd ismét a vízbe bámult. Kisvártatva hangfoszlányok is eljutottak hozzájuk, de csak érthetetlen, zavaros katyvaszként szűrődtek át a másik világból. Az Egyetlen óvatos mozdulatot tett, mire a kép megmerevedett,

aztán lassan újabb és újabb töredékek villantak fel a víztükörben. – Barát! Fontos személy, egy barát! – kiáltották szinte egyszerre. Ez az! Egy srófra járt az agyuk, nem kellett túlmagyarázni a dolgot. Azonnal tudták, mit kell tenniük. – Raboljuk el a kislányt! Az Őriző nyilván kötődik hozzá. Ezzel lelassíthatjuk. Úgyis olyan szentimentális népség, hogy ez mindig bejön – lelkesedett Sarlatán szinte új erőre kapva. Már csak azt kellett kigondolni a két elvetemültnek, hogy aljas szándékukat miképpen teljesítsék be. *** A major felett szikrázóan sütött a nap, tudomást sem véve a körülötte tomboló ítéletidőről. Minden olyan időtlennek és valószerűtlennek tűnt, mint egy képeskönyv színes lapjain. Semmiféle jel nem utalt a készülődő katasztrófára, amely már közeledett a csendes kis birtok felé. A terv, amely a két gonosz fejében megfogant, ocsmány, ám annál kézenfekvőbb megoldást kínált a hatalom megszerzésére. A majorra csend és nyugalom telepedett. A ház lakói, miután okosabbak lettek néhány fontos tudnivalóval, most, hogy az események számukra talán kicsit kedvezőbb fordulatot vettek, felszabadultan lélegeztek fel. Sarah is kifújhatta magát egy pillanatra, abban a biztos tudatban, hogy Davidet megfelelő kezekben tudja. Tanúja volt annak, hogy a fia talpraesetten, határozottan hozza meg fontos döntéseit, de azért legbelül úgy érezte, mégiscsak egy kisfiú, az ő kicsi fia maradt. Ewan lement a nappaliba, hogy ellenőrizze, működik-e már a telefon. Sarah pedig teavizet tett fel, és tenni-venni kezdett a konyhában. A szoba magányában Abigael szórakozottan lapozgatta a könyvet, és gondolatai hancúrozó mókusok módjára

kergetőztek a fejében. Fel-felvillantak képek, hangok, de mindegyik, valamilyen ismeretlen oknál fogva Engus körül forgott. Egyszer csak váratlanul megüresedtek a lapok, különös módon azonban Abigael nem ijedt meg, valami megmagyarázhatatlan nyugalom kerítette hatalmába. Csak lapozgatta az üresen ásítozó könyvet a padlón üldögélve, miközben a hideg teát szürcsölgette a csészéjéből. Eugen csendesen húzta a lóbőrt a kardigánban kialakított vackán, és csak a kandallóban pislákoló tűz duruzsolt halkan, megnyugtatóan. Lassanként a könyvlapok töredezett felületén érdekes minták, halvány rajzolatok, elmosódott foltok jelentek meg. Abigael oda-vissza lapozgatott a könyvben, ábrándos terveket szövögetett a jövőt illetően, egy bizonyos kék szemű ifjúval kapcsolatban egyre többször sejlettek fel ismeretlen, furcsa képek. Mintha nem is az ő emlékei, gondolatai volnának. Valahol a tudata mélyén halkan megszólalt egy vészcsengő, amelynek hangja azonban feltoluló gondolataival szemben túl gyengének bizonyult ebben a felfokozott, ábrándokkal teli lelkiállapotában. Egyre lassabban lapozgatott, és egyre elmélyültebben nézegette a kirajzolódó sorokat. Hirtelen mintha a saját nevét vélte volna felfedezni a lapokon, mintha minden oldalon ott hullámzottak volna nevének elmosódó betűi, haloványan, sejtelmes csillogással. Olyan érzése támadt, hogy azokkal a szép, cirádás gót betűkkel minden egyes oldalra felírták a nevét, bár saját szemével látta, hogy a papírlapok üresek. Aztán egyik pillanatról a másikra két lap közül a földre csúszott egy fekete lúdtoll. Amolyan vágott végű, amilyet évszázadokkal ezelőtt használtak. Lassan himbálózva, meg-megpördülve ereszkedett alá, végül puhán padlót ért, épp Abigael bal térde előtt. Selymes fekete fény hullámzott a toll erezetén, amint a kandalló pislákoló lángjainak fénye játékosan végigsuhant rajta.

A kislány óvatosan ölébe tette a nehéz könyvet, és előrehajolva finoman felvette a tollat. Elmélyülten nézegette a fekete felületen vibráló milliónyi árnyalatot, a tollon visszatükröződő fényeket. Aztán ismét az ölében nyugvó könyvre pillantott. Látta, hogy újra kirajzolódik a neve a papírlapon, szépen, szinte követelve, hogy Abigael megérintse. Először finoman végighúzta az ujját a papíron, aztán valami különös késztetést érzett, hogy a tollal is kirajzolja a szépen kalligrafált betűket. Egyre ügyesebben követte a vonalakat a lapon, ám az írás egyre jobban halványodott. Körülnézett, hátha talál tintát vagy festéket, bármit, amibe belemárthatná a tollat, mert egyre csak azt érezte, írnia kell, hogy le kell írnia a nevet. Anélkül, hogy tudatában lett volna, mit tesz, egyre nyugtalanabbul kutakodott. Az imént még Engus körül kavargó gondolatai mostanra teljesen eltűntek, csak egyetlen dolog zakatolt a fejében, hogy le kell írnia a nevét azokkal a gyönyörűen cizellált vonalakkal. Nem érzett fájdalmat, amikor egy kisebb üvegszilánkkal, amely még a Sarah által összetört tükörből származott, felhasította a tenyerét. Nem érzett fájdalmat, amikor a kibuggyanó vérébe mártotta a tollat, és leírta a nevét azokkal a gyöngybetűkkel. Azt sem hallotta, hogy a konyhában összetört egy tányér, és azt sem, amint Sarah rémülten kiabál az emeletre. Semmit sem hallott, semmit sem érzett, és semmire sem emlékezett. Egyszer csak elsötétült a szeme előtt a világ. Eugen a csörömpölésre riadt fel. A következő pillanatban a lihegő Sarah-t látta beesni a szobaajtón. Sarah épp az utolsó tányért tette volna a csepegtetőre, amikor a lágy, meleg napfény, amely simogatóan áradt be a nagy ablakon, hirtelen elszürkült, és hűvös lett odabent. Ewannel egyszerre kapták fel a fejüket. Csak pillanatokig tartott, amíg a gondolat végigfutott mindkettejük fejében, és szinte azonnal felismerték a veszélyt.

A KÖNYV! Történt valami a könyvvel! De Sarah mást is érzett. Félelem uralkodott el benne, ami minden eddiginél szörnyűségesebbet jelentett. Abigael! Valami rémisztő dolog történhetett az imént a kislánnyal! Kihullott a kezéből a tányér, s ezer darabra tört a kövön, de az asszony ezzel mit sem törődve, lélekszakadva rohant a lépcsőhöz, fel az emeletre. Szólongatta a kislányt, s szorosan a nyomában ott loholt Ewan is. A padlón fekvő könyv lassan pergő lapjainak látványa fogadta őket. Abigael eltűnt. Sarah izgatottan kutatta át szemével a nem túl nagy emeleti szobát, de a kislányt nem találta. Majd benézett az emelet összes helyiségébe, a fürdőszobába, gardróbba, még a hálószobájukba is, de Abigaelnek nyoma veszett. Visszaszaladt a szobába, ahol Ewan szomorúan ingatta a fejét, jelezve, hogy a gyerek nincs a ház többi részében sem. – Talán kiszaladt valamiért az udvarra – bizakodott Sarah, de mindketten tudták, hogy ennek semmi értelme. A kardigán közepén ácsorgó, döbbent Eugenra néztek. – Semmit sem vettem észre, csak a csörömpölésre riadtam fel – szabadkozott tanácstalanul az egér. – Csak a felcsapó lángokat láttam, másról nem tudok – tárta szét aprócska mancsát. – De hát akkor mi történt? – tette fel a kérdést Sarah, mintha választ várna bármelyiküktől is, pedig tudta, érezte, hogy semmivel sem tudnak többet a dologról, mint ő. – A Vándor! Igen, megkérdezem a Vándort! Az lesz a legjobb… – kapta fel a könyvet, idegesen, kapkodva becsukta, és leejtette a padlóra. Ewan odaugrott, felemelte, majd odanyújtotta az asszonynak. – Ne idegeskedj, kedves. Próbálj higgadt maradni, kérlek, mert különben nem fogsz tudni segíteni sem Abigaelnek, sem Davidnek.

– Hogyne, hogyne – motyogta az asszony, s szemében ott bujkált a rémület, hogy elvesztheti a gyerekeket, de igyekezett uralkodni kétségbeesésén. Összeszedte minden bátorságát és erejét, kényszerítette magát, hogy megnyugodjon. Amikor úgy érezte, hogy valamelyest lehiggadt, ismét a karjába igazította a könyvet, és tenyerét a pecsétre szorította. – Téged hívlak, Engus, a Vándor. Jöjj és segíts nekem! – mondta ki alig hallhatóan a szavakat. A lángok elhalványultak, egy röpke pillanatra félhomályba burkolva a szobát, hogy aztán újult erővel csapjanak fel ismét a kandallóban. Sarah érintést érzett a vállán. Összerezzenve fordult hátra. A szobában ott állt Engus. Arca most feszült volt, az asszony nyomát sem látta rajta a múltkori vidámságnak. Mielőtt Sarah belekezdhetett volna mondandójába, a Vándor gondterhelten megszólalt: – Igen, tudom, hogy mi történt. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Hibáztam! Nem gondoltam arra, hogy valaki más irányítja ezt a játszmát. – Miért? Nem Akkramon áll az egész mögött? – csodálkozott el az asszony. – Nem. Most már tisztán látom, hogy sokkal nagyobb és gonoszabb erő rejtőzik a démon mögött. Ő nem tudott volna egy emberi lényt elrabolni – mondta, és gyöngéden kivette a könyvet Sarah kezéből. Amikor kinyitotta, a könyvből aranyszínű fény tört elő. Belelapozott, és szédítő iramban olvasta át a sorokat. Aztán a következő pillanatban a szoba sarkában ismét felragyogott az idős Harold Westinghouse képe, amint az asztalánál a karosszékében ül. Most azonban felállt, és Engushoz lépett. – Mit kívánsz tőlem, Vándor? – állt meg Engus előtt. A szobában lévőkről tudomást sem vett, mintha nem is érzékelte volna, hogy ott vannak. Ő csak azon a határvidéken létezett, ahol földi halandó sosem járhat.

– David nagy veszélyben van. Segítened kell. – Tedd a könyvet a földre! – parancsolta az öregember. A Vándor követte az utasítást, pontosan kettejük közé fektetve a kötetet. Aztán Harold Westinghouse visszaballagott az asztalához, leült, és kinyitotta a saját könyvét. Hirtelen minden felizzott körülöttük a szobában, és meglódult velük a világ. Széles horizont tárult a szemük elé, amint tovasuhantak a levegőben, valahol ég és föld között. Egyre gyorsabban és gyorsabban száguldottak, ismeretlen földek felett, tengereket átszelve, fantasztikus, sosem látott tájakon keresztül. Aztán lassulni kezdett a szédítő utazás irama, és a távolban feltűnt egy hófödte hegylánc. Csillogó csúcsok, éles gerincek váltakoztak alattuk, zöldellő völgyek és havas fennsíkok követték egymást. Az egyik hágón átérve csodálatos szépségű völgy tárult a szemük elé. Hatalmas fennsík fölött repültek, amelyről egy sebes folyású, széles folyam zúdult alá a mélybe, vízpárába burkolva az alant elterülő színpompás völgyet. A napsugarak át- meg áttörtek a kósza fellegek között, beragyogva és aranyfénybe borítva az egész világot. A fennsík közepe felé, ahol a hegyek ostromolták az eget, ott terült el a város, SZIVÁRVÁNYVÖLGY, ahonnan minden elindult, ahol minden elkezdődött. Karcsú tornyok és keskeny utcák, terek és teraszok váltakoztak sűrűn, amint egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtek, míg végül megállapodtak egy karcsú tornyokkal ékesített, kecses vonalú kastély kiugró teraszán. A teraszon száz meg száz Vándor, férfiak és nők gyülekeztek, hogy tanúi legyenek annak a frigynek, amely két nép között köttetik, hogy megteremtsenek egy új világot, melyet a szebb jövőbe vetett hit vezérel. Egy Vándor és egy ember lép most frigyre. Yllarion hercegnő és egy kelta bárd, akit Detomeirként ismertek, álltak most az emelvényen. Az Yllarion törékeny testét borító ruhát finom szövésű, aranyszálakkal átszőtt mytriai selyemből varrták, melynek leheletfinom anyagán a napfény milliónyi színben szikrázott.

Hosszú, hullámos, mélyvörös haját aranyozott diadém fogta hátra, kiemelve arca ragyogó szépségét s gyönyörű, mandulavágású szemét. Detomeir izmos alakja mellett még törékenyebbnek látszott a hercegnő, a férfi oltalmazó faként, mégis lágyan magasodott fölé. Utazóink olyan eseménynek lehettek most tanúi, amely az írott történelem előtti időkben zajlott. Nem várt bonyodalom előjátéka is volt, amely a jelen katasztrófájáig ívelt, időn és téren át. A lelkesen ünneplő tömegben ott állt minden baj okozója, egy fiatal Vándor, egy mágus is, aki elkeseredetten figyelte ezt a számára érthetetlen ceremóniát. Egy mágus, aki viszonzatlan szerelemmel, beteges féltékenységgel, dühtől és fájdalomtól reszketve képtelen volt felülemelkedni gyarlóságán. A boldog ifjú pár összekulcsolódó kezét az emelvényen a család idős feje – Yllarion apja – éppen az ősi szokás szerint egy stólával átköti, és megáldja frigyüket. Utazóink látták, amint az ifjú mágus szemében vad láng lobban, majd átfurakodva a tömegen az emelvényhez lép, és csak annyit kérdez: – Miért?! Aztán a választ meg sem várva leviharzott a hosszú, gránit lépcsősoron, majd a város zegzugos utcáin nyoma veszett… Engus az arcot fürkészte, amely értetlenséget és gyűlöletet sugárzott, a szempárt, amelyben a sötétség lángja lobbant fel. Olyan ismerősnek tűnt neki az arc és a szempár… Sarlatán? Sarlatán! De hiszen időtlen idők óta nyoma veszett ennek a mágusnak, Nem lehet, hogy ő volna… Engus és társai azonban követték a mágust, aki egy szirten álló kis kápolnában a vérével szennyezte be az oltárt. E tettével olyan erőket idézve meg, amelyek kitaszítottá tették a világából. Szövetséget kötött a sötétség erőivel, amelynek veszélyeit és hatalmát ésszel fel sem foghatták…

Néhány pillanat múlva ismét az emeleti szobában találták magukat. – Tehát Sarlatán kezében futnak össze a szálak – gondolkodott hangosan Engus. – De ha ő is Vándor, akkor miért tett ilyet? – nézett az apjára Sarah. – Hiába kérded, nem hallja. Ő nincs itt velünk – felelt Mr. Westinghouse helyett Engus. – De hát láttam és hallottam, hogy beszéltél vele – értetlenkedett Sarah. – Láttad, mert Látó vagy, és hallottad, mert hallhattad. De ő nem érzékel téged, hiszen elment már. Az ő ideje ezen a világon már régen lejárt – nézett az asszony szemébe. – Mi ketten egy másik világban, az én világomon keresztül beszélgettünk. – Mondd, mi mit tehetünk? – ragadta meg a Vándor karját Sarah. – Nem tudom – tette a kezét az asszony kézfejére Engus –, de most az a legfontosabb, hogy megfejtsük, Sarlatán miért tette, amit tett. Én nem lehetek a segítségetekre csak a tanácsaimmal, támogathatlak benneteket bűbájjal, bár ezt tiltja a törvény, de nem tehetek mást, sem itt, sem odaát. Nem tehetem… – De hát Sarlatán is megtette, amit tett! – lökte el magától dühös keserűséggel a Vándort az asszony. – De én nem tehetem! Engem kötelez a Törvény – próbált magyarázkodni Engus. A hangulat egyre feszültebbé vált. A vándor igyekezett megnyugtatni a zokogó Sarah-t, de nem sok eséllyel. Csak nézte a földre roskadó asszonyt, majd megszakadt a szíve, de tehetetlen volt. A szobát hirtelen elöntötte a fény. Kellemes tavaszi napsütés áradt be az ablakon. Mindannyian felkapták a fejüket,

keresve a váratlanul besugárzó fény forrását. Eugen ijedten igyekezett a kardigán összegabalyodott ráncai között menedéket lelni. Sok volt ez az ő parányi szívének. Aztán a fény apró, szikrázó pontokká vált, mint megannyi csillagocska az éjszakai égbolton, és vad kavargás közepette karcsú nőalakká olvadt össze. – Yllarion! – ragyogott fel Sarah tekintete. Harold nagypapa csendesen becsukta a könyvét, és kényelmesen hátradőlve a karosszékében szép lassan semmivé foszlott. Ewan a feleségéhez lépett, és gyengéden felsegítette a padlóról. Várakozón nézték az előttük megjelenő Yllariont. – Eljöttem, hogy segítsek nektek, bár reméltem, hogy erre sohasem kerül sor. Segítek felfedni a titkot, és segítek, hogy beteljesülhessen David küldetése. Sarah kisírt szemmel, reménykedve nézett a hercegnőre, tőle várva a megoldást minden keservére. – Miért? Miért, miért? – tört ki belőle. – Mondd meg, miért most és miért David? Ewan erős kézzel, védelmezőn átölelte a feleségét. Yllarion nesztelenül hozzájuk lépett, s gyengéden két kezébe fogta Sarah arcát. Fénylő aurája lassan körülvette őket, és Sarah arcának színe fokozatosan visszatért. A karcsú hercegnő szelíden csitította az asszony háborgó gondolatait, és lassan megnyugtatta az aggódó anyát. – Miattam, kedves Sarah. Miattam történik mindez – adta meg a választ Yllarion a kétségbeesett kérdésre. Hosszú csend után így folytatta: – Nagyon-nagyon régen történt, hogy valaki, akinek nemet mondtam a közeledésére, sosem tudott megbocsátani nekem. Ez a valaki, aki nem tudott örülni a boldogságomnak akkor, most is azon fáradozik, hogy sérelmét megbosszulja azokon is, akik közel állnak hozzám. Nem elégedett meg a fájdalommal, amit nekem okozott, amikor megölte a férfit, akiért az életemet is kész voltam odaadni.

Most az utódaimat is ki akarja törölni a világmindenség Nagy Krónikáskönyvéből. De most minden határon túlmerészkedett. Eljött az idő, hogy megállítsuk! – komorodott el Yllarion. – Ezt a szörnyeteget egykor Sarkianként ismerte a Vándorok világa. De elhagyta népét, és ellenük fordult! Ellenük, ellenem és leszármazottaim ellen. A hercegnő hangja mintha elcsuklott volna. Néhány pillanatig hátat fordított a szobában állóknak, majd kisimult arccal a Vándort szólította: – Menj, és segítsd ezt az asszonyt – parancsolta Engusnak ellentmondást nem tűrő, mégis kedves hangján –, hogy megtalálhassa a kislányt, Abigaelt. Feloldalak az esküd alól. Csak rajtad múlik, meddig mész el, és hol húzod meg a határt. Vállalom a felelősséget a tetteidért. – Aztán Sarah-hoz fordult: – Menj Abigael után, és keresd meg. A Vándor ott lesz veled, és minden segítséget megad, ami tőle telhet. Légy nagyon óvatos, téged nem véd meg a könyv, te csak magadra, Engusra és rám számíthatsz a Labirintusban. Csak a benned rejlő ösztön és a szívedben lakozó bátorság lesznek társaid nehéz utadon. – Daviddel mi lesz? – szegezte a kérdést Sarah egyenesen a hercegnőnek. – Őt ki fogja megóvni? – Neki más a küldetése. Nem szabad elvonni a figyelmét a feladatáról. Őt a könyv és a könyv minden szereplője védelmezi. Neki az idő az egyetlen ellensége. Azzal, hogy Sarlatán felnyitotta a szelencét és kiszabadította a Labirintust, azzal maga is nagy kockázatot vállalt… – Hogyhogy? – szakította félbe Ewan a hercegnőt. – A Labirintusnak időre van szüksége, hogy felébredjen, és ezt Sarlatán nagyon jól tudja. Minden jel arra mutat, hogy azért engedte szabadon a szörnyet, hogy akadályozza Davidet a kulcs megtalálásában. Nem számított a könyv létezésére. Sem arra, hogy David az új Őriző. Végül pedig nem számolt azzal a ténnyel, hogy minden és mindenki ellene fordul, hogy együttes

erővel fogjuk az Őrizőt védelmezni – felelte a hercegnő. – Ezért Sarlatán tisztességtelen eszközhöz nyúlt, minden törvényen átgázoló szörnyűséget vitt véghez! E világból rabolt el egy védtelen kislányt, aki közel áll az Őrizőhöz. Sarah-t nem érinthette, mert ő Látó, az én vérem. Ewant meg sem próbálta megkörnyékezni, mert túl racionális, ezért túl sok időt vett volna el a félrevezetése, az idő pedig a mágust is sürgeti. Csak a véletlenen múlt, hogy Abigael itt volt a házban. Sarlatán pedig rájött, hogy a fiú mennyire kötődik Abigaelhez, s hogy a kislány iránt érzett aggodalma lelassíthatja Davidet a kulcs keresésében. Minderre csak azért vetemedett, hogy legyen elegendő idő arra, hogy a Labirintus felébredjen szendergéséből – Yllarion hosszasan nézett az asszony szemébe, fürkészőn, kutakodón. – Ha David elindul Abigael keresésére, végünk van – a hercegnő hangja megkeményedett, de a következő pillanatban szelíden folytatta: – Sarah, neked sem lesz könnyebb dolgod azzal, hogy meg kell találnod Abigaelt, de bízom a képességeidben. Látom a szemedben az eltökéltséget és az erőt, érzem a hitedet az igaz szeretetedben, amelyet mindenki iránt táplálsz. Sarah gondolatai ide-oda cikáztak, próbáltak ellenszegülni Yllarion elméjének, amely lágyan, de határozottan csitította le az asszony háborgó érzéseit. – Készülj fel, hogy beléphess oda, ahova halandók önszántukból, önnön erejükből sosem léphetnek – nézett rá a hercegnő kedvesen, bizalmat sugározva felé. – Most indulnom kell, készülj te is, mert hamarosan eljön az időd – mondta Yllarion, azzal szertefoszlott a látomás. X. FEJEZET Féktelen duhajkodás hangja szűrődött ki a móló melletti vendégfogadóból. Hogy a düledező viskó valójában

vendégfogadó, leginkább abból látszott, hogy az ócska, féligmeddig leszakadt cégérre egy név volt firkantva, sietősen, randa, csiricsáré betűkkel: „FOGADÓ A VÉN ISZAPSZEMŰ RÁJÁHOZ” – silabizálta ki a kajla betűket David. A szél most megfordult, és a hegyek felől az öböl irányába kezdett fújni, magával hozva a fennsík fullasztóan forró levegőjét. Kihalt volt a kikötő, ahogy a domboldalról már látni lehetett. A kacska utcakövekről a szél fel-felkapta az apró szemetet, hogy aztán valahol odébb, találomra, valamelyik ház ajtaja elé lökje. – Na, gyerünk, kis ember – nézett a táltos Davidre –, kapd össze magad, mert ide betérünk! – bökött fejével a rozoga bódé irányába. Davidnek erős fenntartásai voltak az épület állagával kapcsolatban, de Frígia rá se hederített a tétovázó ifjúra. Felterelgette az ingatag falépcsőn a még rozogább verandára, a bejáratot jelezni hivatott lengőajtók felé. Amikor David óvatos mozdulattal behajtotta az egyik lepusztult szárnyat, az hangos robajjal szakadt le az ajtófélfáról, sietős búcsút véve az utolsókat rúgó zsanértól. Jó néhány másodpercig eltartott, mire a torokkaparó porfelhő, melyet a lezúduló ajtószárny vert fel, leülepedett. Miután beljebb araszoltak az előtérbe, és bekukkantottak a félhomályba, szemük hamar hozzászokott a bent uralkodó szürkülethez, és lassacskán kivehetővé váltak a helyiség részletei. A földszinti teremben néhány ócska asztal és szék volt elhelyezve nagy összevisszaságban, míg a hátsó fal mentén meglehetősen lepusztult söntés húzódott. A végénél egy ajtó árválkodott „KONYHA” feliratú táblával, ami a jelen állapotot figyelembe véve igencsak riasztó lehetett. – Biztos vagy benne, hogy ide be kell mennünk? – kérdezte David fojtott hangon a táltost. – Már hogy volnék benne biztos?! – válaszolta nyugodtan Frígia. – Ha nem megyünk be, akkor viszont nem

tudhatjuk meg, hogy biztosan jó ötlet volt-e bemenni, avagy jobb lett volna kinn maradni, nemdebár? – vigyorodott el a táltos a helyiségbe lépve. – Nem úgy értettem – sziszegte a fiú mérgesen. – Akkor hogyan értetted? – kérdezett vissza a táltos. A terem vége felől hangos ihaj-csuhaj szólt, fülsértően hamisan kornyikálva. – Johohó, johohó, matróznak lenni johohó – szállt a butácska dallam üveget repesztő hangon. Az egyik rozoga asztal mellett hatalmas, majd két méter magas, testes, zöld színű papagáj tivornyázott. A papagáj látványa első látásra sokkoló élmény lehetett, mert Davidnek, de még a sokat tapasztalt Frígiának is elakadt a hangja. Nem volt elég, hogy a színes tollazatú jószág szokatlanul nagy méretű példány volt, ráadásul fél szemén kötést is viselt, és az egyik lába helyén igazi faláb éktelenkedett. Tarajos fején háromszögű kalapot viselt, s egyik szárnya végében füstölgő pipát tartott, amelyet hanyag rendszertelenséggel megmegszippantott, irtózatos bűzt keltve az olcsó pipadohány füstjével. David szemét azonmód elfutotta a könny, amint belelépett e maróan büdös dohányfüst felhőjébe. – Ej, de derék – remegett Frígia orrcimpája is az iszonytató bűzben –, azért ez nem kispályás. Rá lehetne könyökölni, olyan sűrű – szédelgett a táltos a füstben. Miután egy szerencsés kereszthuzat jóvoltából sikerült levegőt venniük, csak akkor vették észre a kis alakot a madár vállán. Mielőtt azonban közelebbről is szemügyre vehették volna, a papagáj rákezdte: – Az én nevem Polly kapitány, a teremburáját! Ti miféle szerzetek vagytok, és mit kerestek errefelé? Nem félitek a halált, hogy idemerészkedtetek? – rikácsolta reszelős orgánumán a madár.

David épp válaszra nyitotta a száját, amikor valahonnan az imént felfedezett kis alak irányából felhangzott a figyelmeztetés. – Hagyjatok rá mindent, ma már teljesen elázott. Ilyenkor összevissza beszél meg káromkodik, nem sok értelme van annak, amit mond – magyarázta a kis figura. A teremben rajtuk kívül csak néhány nem túl bizalomgerjesztő alak ücsörgött. Davidék kissé közelebb merészkedtek a kis fickóhoz. Picurka, hamisítatlan kalóz külsejű emberke ácsorgott Polly kapitány vállán. Ízig-vérig kalóznak látszott az istenadta, csak éppen nem nőtt nagyobbra néhány arasznál. – Mi a biznyákolós patkányt keressük – mondta neki a fiú, mire a kocsma teljes közönsége hirtelen elhallgatott. Súlyos csend ült az ivóra. – Valami rosszat mondtam? – nézett körbe kissé ijedten David. – Csendesebben, te esztelen! – korholta a kalóz. – Még meghallják, és véged lesz, mint egy botnak. – No, erre már én is kíváncsi lennék! – hajolt közelebb Frígia is, de azonmód hátrahőkölt, mert a papagáj, felriadva delíriumos révületéből, váratlanul rájuk rikkantott. – Hát ti kik vagytok? Ti, szárazföldi… hukk… pockok. Csak nem tengerre akartok szállni? Mer’ akkor jó helyen kopogta… hukk… kopogtat… hukk… jártok. A délutáni dagállyal kifutunk! – rikácsolta – …Mer’ én vagyok a hét tenger ördöge! – üvöltötte akadozó nyelvvel, és azonmód ismét elszenderedett. Zavarodottság és értetlenkedés suhant át a két látogató arcán, amit a kis kalóz is észrevett. – Ne is törődjetek a vén tengeri szárnyassal. Csak arra vigyázzatok, hogy ne említsétek neki madár mivoltát, ugyanis szentül meg van győződve arról, hogy ő egyenes ági leszármazottja a nagy Rőtszakállnak…

– Már megbocsáss, ki az a Rőtszakáll? – kíváncsiskodott David. A kalóz szörnyülködött. – Te nem hallottál Rőtszakállról, a hét tenger ördögéről? – Hogy őszinte legyek, nem – felelte a fiú, és kicsit el is szégyellte magát tájékozatlansága miatt. A kis kalóz leplezetlen csodálkozással a tekintetében félrefordította a fejét. – Eh… Csak turistával ne kezdjen az ember… Na, mindegy! Ne legyen a nevem Penge Jack, ha nem csinálok belőletek fertály órán belül hamisítatlan tengerészt – tűrte fel buggyos ingujját tettre készen. David kérdőn bámult Frígiára, mi az a fertály? – Azt hiszem, nincs most nekünk felesleges fertály óránk… csak… ez az öreg Citizen – mutatott a csuklójára csatolt órára David. – Sietnünk kellene, úgyhogy leköteleznél, ha útba tudnál igazítani minket – majd suttogóra fogva a hangját Jackhez hajolt –, hogy hol találjuk a biznyákolós patkányt. – Mit akartok attól az undorító, pénzsóvár orgazdától? – kíváncsiskodott Jack. – Semmi az egész – hajolt közelebb Frígia –, csak a fiú életére pályázik. – Hát ez könnyen megesik errefelé… – Azért nekem is lenne hozzá egy-két szavam – jegyezte meg Frígia. – Ti tudjátok, nekem mindegy – vont vállat az apró emberke. – Ott van a hajón, amelyik a mólónál áll! – Kösz, kalóz! – indult kifelé Frígia, intve Davidnek is, hogy kövesse. – Azért csak szólnék, hogy a patkány nincs egyedül. Van egy bolhás testőre is, az a kiugrott kopó. Úgyhogy jobban teszitek, ha óvatosak lesztek. – Mi az? Mi van? – ébredt fel váratlanul Polly kapitány.

– Á semmi, semmi, csak hajóra akarnak szállni, ezek… ketten… itt, ni! – mutatott a kifelé baktató furcsa páros után Jack. Polly forgatta a szemét, hogy jobban szemügyre vehesse a kíváncsiskodókat. – Várjatok – szólt utánuk –, jövök én is! – azzal mókás, dülöngélő léptekkel kiimbolygott a fogadóból. Mire a móló széléig értek, Jack majdnem tengeribeteg lett Polly kapitány támolygásától. Sűrűn szabadkozott, hogy ilyesmi még sohasem fordult elő vele, de Polly kapitány tollain és ruháján kitörölhetetlen nyomokat hagyott néhány hosszabb séta. Éppen csak megálltak a hatalmas vitorlás orránál, amikor nagy nyikorgások közepette egy rozoga falépcső ereszkedett alá a mélybe, amelyen felaraszolhattak. A hajó nagyon magas építésű volt. Öreg, penészes deszkapalánkjai közül kikukucskált a kátrányos kenderkóc, félreérthetetlenül jelezvén, hogy igencsak elhanyagolták a hajó karbantartását. A fedett ágyúnyílásokat nehéz tölgyfa ajtók fedték, bár némelyikük meglehetősen csálén állt már. Feljebb egy újabb sor ágyúrés sorakozott, amelyeket mintha nyitva felejtettek volna. Itt-ott néhány kopott öntöttvas ágyúcső is kikandikált. A szerteszét futó, vaskos kötélzet erdőként kúszott a hatalmas árbocok teteje felé, amelyeken elvétve néhány petyhüdt vitorla lógott, meg-meglebbenve a lágy szellőben. A fedélzet fölé magasodó palánksort korlát zárta, amely körbefutott a hajó tatján át egészen az orrbástyáig. A fedélzetről néhány bizalmatlan külsejű fickó kémlelt lefelé, a jövevényeket méricskélve, de amint felharsant a hajómester sípjának fülsértően éles hangja, eltűntek szem elől. A vendégek felbotorkáltak az ingatag lépcsősoron, és a főfedélzetre léptek. Mindenfelé kötélcsomók és egyéb hajóskellékek feküdtek nagy-nagy összevisszaságban, leginkább egy útvesztőhöz hasonlatossá téve a hajót. A halmok

és kupacok között unottan lődörgő matrózok és lélekszakadva szaladgáló hajósinasok színesítették a látványt. A fedélzetmester, tagbaszakadt, mosdatlan, ápolatlan szakállú egyén, kérdésükre csak a fejével intett, hogy ott, hátul, a tat irányában keressék a patkányt, majd megvetően köpött egy nagyot, jelezve a dolgokról kialakult tömör véleményét. Polly kapitány menet közben olykor-olykor elszenderült rövid pillanatokra, ilyenkor megtorpant a kis csapat, a hatalmas főfedélzet kusza rendetlenségének kellős közepén. – Nem túl biztató – nézett körbe David, közelebb húzódva Frígiához. – Ne is törődj vele, csak megtudjuk, amiért jöttünk, és már le is lépünk innen – nyugtatgatta a fiút. – Végül is mit kerestek ti itt? Miért orrolt meg rátok az a semmirekellő patkány? – kérdezte Jack újabb gyomorgörcs után, száját törölgetve. A lehetőségekhez mérten a társaság már egészen jól meglelte és követte a ritmust Polly kapitány ordináré dalocskái és a papagájra hullámokban törő álmossági rohamok váltakozásában. Frígia egészen közel hajolt Jackhez. – Ő az Őriző – mondta figyelmeztető hangsúllyal a kalóznak. Jack először hitetlenkedett, és már épp valami cifra káromkodás készült kicsúszni a száján, amikor leesett a tantusz. Arcából kifutott a vér, és majdnem leszédült a papagáj válláról. – Én… én azt nem is úgy gondoltam… És… és… Nem is tudok semmiről semmit… – hebegte rémülten. – No, hogy is van ez a patkánydolog? – állította meg a menetet a táltos, a vállszíjánál fogva vissza az imbolygó kapitányt. – Tisztázzunk csak néhány apróságot! – hajolt egészen közel a riadtan pislogó kalózhoz.

Ám ekkor a tatfedélzet korlátja mögött feltűnt maga Xavier, a patkány, nyomában egy jól fejlett ebféle acsargott. – Nocsak, nocsak, az Őriző! Végre találkozhatunk! – támaszkodott Xavier mindkét mancsával a korlátra. A főnöke mögött vicsorgó kopó vakkantott néhány David számára érthetetlen vezényszót, mire a fedélzet felbolydult. Eközben a fiú jobban szemügyre vette a túlfejlett rágcsálót. Már-már természetesnek tűnt számára, hogy ebben a világban semmi sem meglepő, így az sem, hogy a patkány, amint Eugen is, két hátsó lábán állt, továbbá frakkban volt, és monoklit viselt. Xavier ruházata elnyűttnek látszott. Frakkja pecsétes, nadrágja foszlott volt, melynek egyik szárán ráadásképpen akkora szakadás éktelenkedett, hogy belátást nyújtott a zoknikötőre is. Hatalmas, karmos lábain orr nélküli golfcipőt hordott, egyik kezében pedig folyvást egy hatalmas arany zsebórát lóbált. Megfakult, bársonybetétes mellénye alá kemény galléros, hosszú ujjú kockás inget vett fel, hatalmas, mélybordó selyem nyakkendővel. Szó, mi szó, elég bizarr látványt nyújtott. A nagydarab eb kenyéradó gazdájához hasonlóan viseltes holmiba öltözködött, bár kevésbé választékosan, ruházata ugyanis egy vastag derékszíjban és egy pár buggyos csizmában ki is merült. Xavier eltette az óráját, helyette egy aranydukátot varázsolt elő mellénye zsebéből, és most azt pöckölgette patkánytól nem várt ügyességgel. – Természetesen pénzért. Mi másért tettem volna? – válaszolta meg a fel sem tett kérdést. – Pénzért és kihívásból. Más dolog nem is nagyon hatna rám – pöffeszkedett fejét hátravetve. David még fel sem ocsúdhatott első ámulatából, amikor a hajó finoman megrázkódott, és nagy recsegés-ropogással meglódult. Egymás után bomlottak ki és duzzadtak meg a hatalmas vitorlák, ahogy a hirtelen felerősödő szél belefeszült a vásznakba. Frígia nyugodtan fogadta a tényt, hogy kifutottak,

de David aggódva ugrott a palánkhoz, és idegesen nyújtogatta a nyakát. Jack megkönnyebbülten sóhajtott, hogy végre megszűnt az a gyomorforgató hinta-palintázás, amitől folyamatosan tengeribetegség kínozta. Körülöttük jött-ment a nagy zöld papagáj, végezve a dolgát, parancsokat motyogott, amelyeket Jack harsány hangon közvetített a legénységnek. Xavier intett az egyik közelben ácsingózó matróznak, aki odaszaladt, és egy ajtót kinyitva betessékelte Davidet és Frígiát az egyik kajütbe. Mire beléptek a szűk helyiségbe, addigra a patkány is lejött a falépcsőn a felső fedélzetről. Amint karnyújtásnyira ért tőlük, Frígia elkapta a grabancát, és csak úgy fél kézzel a magasba emelte. A megtermett, bolhás testőr már mozdult is volna, de Xavier csak a szemével jelezte, hogy maradjon veszteg. – Akkor hát, beszélgessünk egy cseppet – tekert egyet a patkány frakkján Frígia. Ettől a mozdulattól Xavier feje lilulni kezdett, de az ismét ugrani készülő ebet újfent nyugalomra intette. Ez Frígiát is meglepte, és talpra állította a gyanús rágcsálót. Xavier éppen csak magához tért a fullasztó baráti gesztus után, máris előhalászta nagy aranyóráját, és a közepesen hosszú láncon pörgetni kezdte. Tagadhatatlan, hogy ez a flegma viselkedés felettébb agresszív tettekre sarkallta volna a táltost, ha nem uralkodik magán. – Halljuk a mesét! – szólította fel most már higgadtabban a patkányt beismerő vallomásra. – Nincs benne semmi különös. Egyszerűen pénzt adtak, hogy tőrbe csaljalak benneteket. Pontosabban a fiút, mert ő valami fontos tótumfaktum, vagy mi a szösz. – Őriző – vetette oda Frígia. – Az most mindegy. Lényeg, hogy sikerült! Nekem ez a fontos, mert jót tesz a szakmai hírnevemnek. – De nem fog jót tenni annak a randa képednek, ha most laposra nyújtom! – kapta fel a vizet Frígia.

– Ugyan, ugyan. Mire való ez az agresszív hang? A dolog megtörtént, utólag kár hőbörögni. Viseld férfiasan, hogy vesztettél – közölte a rágcsáló tárgyilagosan a tényeket. – Tudod, mit? Én most egy tárgyilagos tárggyal, mondjuk, ezzel az asztallábbal, itt, ni – törte le egyetlen mozdulattal a nagy, nehéz mahagóniasztal lábát Frígia –, én ezzel most jól meggyőzlek, hogy még sincs igazad! – ragadta meg ismét a patkány frakkját. Az eb már ugrott volna, hogy gazdája védelmére keljen, de amikor a táltos egy laza csuklómozdulattal kicsavarta az arasznyi vastag asztallábat, megtorpant. – Hagyd, Frígia! – fogta meg David a táltos lendülő kezét. – Azzal, hogy kicsontozod, nem megyünk semmire. Más megoldást kell találnunk. Xavier lelkesen bólogatott. – Úgy van. Jól mondja a fiú. Biztosítalak, hogy van más megoldás is. Frígia elengedte a nyeszlett rágcsálót, és lassan leengedte az asztallábat. – Kezdjük az elején! Ki a megbízód? Kinek áll érdekében, hogy engem elveszejtsen? – szegezte neki a kérdést a patkánynak David. – Kedves barátom, alapelvem, hogy sohasem adom ki a megbízóim nevét, nem fedem fel kilétüket. Az üzlet, az üzlet – nyájaskodott Xavier. – Mondom én, hogy jól meg kell dádázni! – lendült ismét fenyegetően az asztalláb. – Várj, még ne! – kérte ismét David a táltost. – Laposra verni ráérsz azután is, ha beszélt. Xavier csak megvonta a vállát: – Az üzlet, az üzlet. – Mennyi? – kérdezte David. – Mi mennyi? – nézett vissza rá a patkány. – A név!

– Milyen név? – értetlenkedett a patkány. David pillanatnyi szünetet tartott, majd mélyen Xavier szemébe nézett. – Ja? Az a név… – esett le végre a patkánynak, hogy a fiú üzletet ajánlott. – Mid van? – érdeklődött tárgyilagosan. – Mit kérsz? Frígia nagyokat pislogott, kivételesen most ő maradt le egy gondolatnyit az eseményekről. Lassacskán ráeszmélt, hogy a fiú az egyetlen dolgot teszi, amit a patkánnyal szemben tehet, üzletet ajánl. – Blöffölsz. Nincs is semmid – mérte végig a patkány. – Gondolod? – Akkor, mondjuk… hmm… Toronyórát lánccal? – kérdezte flegma pofával Xavier, miközben azon járt az esze, hogy igazat mond-e a fiú, vagy csak információt próbál kiszedni belőle. Ám tovább gondolkodni nem maradt ideje, mert David máris leakasztotta válláról a tarisznyáját, és könyékig turkálni kezdett benne. – Hátrább – intett Frígiának figyelmeztetően, s elkezdte rázogatni a szütyőt. Blöfföl – gondolta Xavier. – Csak az időt húzza… Ám a következő pillanatban a tarisznya szájából kicsusszant valami, s nagy robajjal a fedélzetre pottyanva egyszerre csak ott magasodott előttük a patkány kívánságának tárgya. A hajó hirtelen megbillent, a deszkák recsegtekropogtak az irtózatos súlytól, míg végül a hajótest annyira megbillent, hogy a torony a tengerbe zuhant, láncostul, mindenestül, és hatalmas hullámokat vetve merült alá. Az óratoronyban az óriási bronzharangok megkondultak, amint az építmény a vízbe csapódott. Frígia nem hitt a szemének, de úgy tűnt, ezzel nincs egyedül. A fedélzeten megállt az élet, és mindenki döbbenten bámulta a lassan süllyedő hatalmas toronyórát, lánccal.

– Nos? – szusszant David, miközben minden erejével azon volt, hogy remegő térdét észre ne vegyék. Frígiát elöntötte az a kellemesen megnyugtató érzés, hogy ez már döfi, sínen van a srác. Eszement ötlet volt, de bevált. – Sarlatán, a mágus. Ő volt. Ő fizetett, hogy elcsaljalak – adta meg Xavier a választ az elképedt fiú számára. Davidnek nem mondott semmit ez a név, ám Frígia felkapta a fejét a megnevezett személy hallatán. – Mit mondtál? Hogy hívják? – Sarlatán – vonogatta ismét a vállát a rágcsáló. – Kiugrott mágus, vagy mi a manó. – Egyre cifrább! – horkantott dühösen a táltos. – Már csak ez hiányzott… – Miért? Ki ez a Sarlatán? – tudakolta David. – Mindegy. A lényeg, hogy most már tudom, ki tartja kezében a szálakat – titokzatoskodott Frígia. – Miért nem mondod meg, hogy kiről van szó? Ha jól sejtem, pontosan tudod, ki az! – Mondom, hogy nem fontos! – tért ki ismét a válasz elől Frígia. – Szóval ki az? – fordult a fiú ekkor Xavier-hoz. – Rám ne nézz! Én nem tudok semmiről! – utasította el bölcsen a kérdést a patkány, tudván, hogy az asztalláb még a táltos keze ügyében van, és sejtette, hogy Frígia nem örülne, ha felvilágosítaná a gyereket. Davidnek nem esett jól társa titkolózása, bár érezte, hogy jó oka van rá a táltosnak. Arról is meg volt győződve, hogy Frígia, ha eljön az ideje, úgyis beavatja őt a dologba, így nem feszegette tovább a kérdést. – Mit kérsz azért, hogy partra tégy minket, és hogy soha többé ne találkozzunk? – szegezte a kérdést David Xavier-nak. – Ezek után botorság lenne mellébeszélnem. Pénzt értelmetlen volna kérnem, hiszen egyfelől annyit és akkor

szerzek, amennyit és amikor csak akarok, másfelől viszont úgy vélem, volna ott a tarisznyádban valami, amire már nagyon régóta vágyódom… – a patkány mély lélegzetet vett, mintha nem lett volna biztos a dolgában. – Nyögd már ki végre, hogy mi a túrót akarsz! – billegtette meg ismét az asztallábat Frígia. – Jól van már, na! Ne sürgess, nem lóverseny ez! – kérte ki magának Xavier. – Olyan dolgot szeretnék kérni, amit csak ő adhat… – bökött fejével a fiú felé. Hosszú pillanatokig csönd ülte meg a hajót. Mintha a szél is lábujjhegyen lopakodott volna. – Add nekem Eugen halhatatlanságát. David szeme elkerekedett, még a hangja is elakadt. – Mondom, Eugen halhatatlanságát akarom! – követelte a patkány. – Azt nem adhatom neked! Még ha tudnám is a módját, akkor sem tenném. Ő a barátom! Egy élőlény. Hogyan is vehetnem el az életét? – háborgott David. – Nem az életét kértem, hanem a halhatatlanságát. A kettő nem ugyanaz. – Kérj mást, ezt nem adhatom neked! – könyörgött David. – Akkor nincs üzlet! Szólj a haverodnak, hogy nyugodtan üssön agyon. De abban biztos lehetsz, hogy nélkülem sohasem fogod meglelni a kulcsot! Te is itt rekedsz, a világod pedig elpusztul… – Szerintem te blöffölsz – vágott a szavába Frígia. – Na jó. Igazad van, lehet, hogy a világa nem fog elpusztulni, de a többi tutifix, hogy így lesz. David zavartan kereste a kiutat, próbált kitérni a döntés elől, de mindhiába. Nem érezte sem Sarah, sem más jelenlétét, aki segíthetne megoldani ezt a kényes dilemmát. Egyedül maradt, s felelősséggel kell döntenie élet és halál fölött. Amit kimond, az visszavonhatatlanul megtörténik! Agyában

végigpergett mindaz, ami az elmúlt napokban, hetekben történt vele, arcok, hangok, gondolatok. Aztán felidézte azt a beszélgetését, amelyet Yllarionnal folytatott, a mondatokat a könyvből, amit olvasott, és lassan elfogadta a megmásíthatatlan tényt, hogy dönteni fog, mert döntenie kell. – Rendben van! De mit kapok cserébe? – Ügyes, roppant ügyes… Rendben, megegyeztünk – zárta rövidre a tárgyalást Xavier. Frígia nem szólt egy árva mukkot sem, mert tudta, hogy vagy most válik David igazi Őrizővé – vagy örökre elbuknak. – Írásba adod, amit most kérek tőled. Kijuttatsz minket a partra, oda, ahol a kulcsot rejtegetik, és eltűnsz innen örökre. Nem fordulsz többé az Őrizők ellen, és szép csendben visszavonulsz. Ha szükségem lesz rád bármikor, akkor mellettem leszel! Azt hiszem, ennyi elég lesz – zárta le határozottan David. – Ho-ho-hó, azt nem, kis barátom, túl sokat kérsz tőlem. A kérés még csak rendben volna, de írást róla?! Írást, azt nem adok! – ellenkezett a patkány. Frígia csak mosolygott a nem létező bajusza alatt. Ügyesen csinálja ez a kölyök. – De bizony, hogy adsz, mégpedig a véreddel írod alá! – nyúlt a tarisznyába David, és előhúzott belőle egy pergament. – Ez egyszerűen zsarolás! – vicsorgott Xavier dühösen. – Igen, ez az! Ez az ára annak, amit tőlem kérsz! – tolta a patkány elé az iratot David. Csak remélni tudta, hogy az van a pergamenre írva, amiről beszéltek. Egyezkedtek még egy darabig, végül Xavier ráállt az alkura. Előhúzott egy rövid nyelű kést a golfcipője szárából, és megvágta vele az ujját. Elég mély lett a seb, és erősen vérzett. – Eh, még ez is! – morgolódott, de egy vágott végű lúdtollal, amit Frígia tolt az orra alá, aláfirkantotta a nevét. – Add csak, gyorsan, gyorsan! – nyújtotta előre követelődzően a mancsát.

– Már odaadtam – válaszolta tömören David. Arca kemény volt, száját összeszorította, szemében különös tűz égett. – Dehogy adtad! Nem adtál még semmit! – vonta fel a szemöldökét a patkány, s mintegy vezényszóra, a fedélzet zegzugaiból váratlanul kétes elemek kezdtek egyre szűkebb kört alkotni körülöttük. David határozott mozdulattal elkapta Xavier kezét, és tenyerét felfelé fordította. – Nézd meg az ujjadat! – nyomta a patkány arca felé a mancsát. Xavier döbbenten látta, hogy az imént még csúnyán vérző seb, amit az éles kés ejtett rajta, nyom nélkül behegedt. Halk moraj futott végig a legénység soraiban. A patkány kihúzta magát, és peckesen forgatta ujját, szinte önkívületi állapotban új képességétől. – Nem szeretnélek megzavarni – szakította félbe Xavier lelkendezését David –, de nekünk most mennünk kéne. – Igen, persze. Ott van a lejáró a harmadik kajüt mögött. A hajófenéken találjátok az ajtót – nyújtotta oda a kulcsot a fiúnak, de látszott rajta, hogy most már nem érdekli semmi más, csak önnön halhatatlansága. Sarkon fordult, és a parancsnoki híd felé vette az irányt, lelkes talpnyalói kis csoportjától övezve. Csak Polly kapitány és a vállán ücsörgő Jack maradt a kajütben. – Induljunk, drágán megfizettem érte. Kevés az időnk – vette át a kezdeményezést David. – Tehát a harmadik kajüt mögött van a lejáró, menjünk! – Johohó, induljunk, szárazföldi patkányok! – rikácsolta a papagáj, és miközben gurult lefelé a lépcsőn, beakadt a lába egy szellőzőrácsba. Nagyot nyekkent a fedélköz koszos padlóján. Káromkodva feltápászkodott, és a következő pillanatban már

ismét vidám, ám annál trágárabb matrózdalokat rikácsolt. Frígia megadóan sóhajtott, és intett, hogy menjenek tovább. Kivételesen nagy szerencséjük volt, hogy Polly kapitány velük tartott, mert amint fedélzetről fedélzetre haladtak, egyre nagyobbak és kuszábbak lettek a fedélközök. Az egyik fedélközben, hatalmas, lekötözött hordók között megálltak egy pillanatra. David álmélkodva meg is jegyezte, hogy még sohasem hallott olyan vitorlás hajóról, amelynek ennyi fedélzete lenne, már vagy tizenkettőt hagytak maguk mögött. – Nem vészes, már túl vagyunk a felén – biztatta a kis csapatot Jack. Könnyen tehette, neki aztán semmibe sem került ez a kutyagolás, hiszen végig Polly kapitány vállán ücsörgött. – Hát hogyne, a kibicnek semmi sem drága – mordult rá Frígia. Alig háromszor tévedtek el, és csak kétszer kellett visszafordulniuk, már ott is álltak a hajófenéken, ahol Polly kapitány minden előzmény nélkül elaludt. A kapitány irtózatos kornyikálása után felüdülés volt ez a hirtelen rájuk szakadó csend. Jack végre kifújhatta magát, és kivette a füléből a vattát. – Ja persze, így könnyű! – méltatlankodott David. – Kis barátom, ez a hazai pálya előnye. Mindenesetre most, hogy elválnak útjaink, egy kalappal a szerencséből. És ha úgy hozza jó sorsotok, szívesen vendégül látlak benneteket a hajón, hiszen mint már említettem, egy fertály óra alatt tengeri medvét csinálok belőletek. – Köszönjük a szívélyes meghívást, de inkább nem élnék vele – búcsúzkodott Frígia. – Ha már így összehozott minket a sors, áruld el nekem, mennyire bízhatunk meg ebben a sötét lelkű patkányban – fordult David Jackhez. – Semennyire! – De hát aláírta a szerződést! – Jaja. Na de hol van a papír? – kérdezte Jack. – Mi hol van? – nézett rá a fiú.

– Hát az aláírt szerződés. – Itt, ni! – nyúlt a tarisznyába a fiú. – Ide tettem, emlékszem, hogy ide tettem! – Egyre vadabbul kotorászott, s kétségbeesetten meredt a tarisznya mélyére. Frígia is ideges lett kissé. Ilyen könnyen csőbe húzták volna őket? Jack, miután türelmesen és nem csekély élvezettel nézte végig hőseink tehetetlen küszködését, beletúrt Polly kapitány bóbitájába a kalapja alatt, és hirtelen mozdulattal elővarázsolta a pergament. – De csak neked, Őriző! – húzta széles, kajla vigyorra száját a kis kalóz. – Láttam, amikor Xavier elcsente tőled a nagy felfordulásban. Nem hagyhattam annyiban, elvégre én is vagyok olyan jó tolvaj, mint az a koszos patkány! – azzal némán búcsút intett, mert eközben a kapitány felriadt, és elindult vissza, a fedélzet irányába. David megkönnyebbülten, hálásan nézett az apró emberke után, aztán előkotorta a kulcsot, és a zárba illesztette. Eléggé különös helyen, a hajófenéken volt az ajtó. De bíztak abban, hogy a patkány igazat mondott. David elfordította a kulcsot, a zár nehezen fordult, de végül megadta magát, és kinyílt. Frígia segített felemelni a nehéz faajtót. XI. FEJEZET Eugen hirtelen felült, és mereven bámult maga elé. Engus figyelt fel először a változásra. Óvatosan kezébe vette a parányi jószágot. Egészen az arcához emelte, és látta, hogy egy kövér könnycsepp gördült végig az egér pofikáján. Azonnal tudta, hogy mi történt. Némán figyelte Eugent, amint lassan magához tér a révületből. – Hát megtette – suttogta Eugen halkan, alig hallhatóan, és kis gombszemét Engusra függesztette. – Te meg mit

bámulsz? Nem láttál még halandó egeret? – törölte meg apró szemét kis mancsával. Sarah ugyan nem értette ezt a szűkszavú párbeszédet, de megérezte, hogy valami történt Eugennel. Lassan eljutott a tudatához, hogy a kisegér immár nem halhatatlan. Villámként hasított belé, hogy Davidnek köze van ehhez a változáshoz. Megrémült a gondolattól, hogy vajon miféle szörnyűséget művelhetett a fiú, vagy inkább, miféle szörnyűség sarkallhatta erre a tettre a gyereket. – Ne, Sarah! Most ne próbálj vele kapcsolatot teremteni! Csak megzavarod őt – nézett rá szigorúan Engus. Ewan semmit sem értett a körülötte zajló párbeszédből, de jobbnak látta most csöndben maradni. – De hát ő ilyet nem tenne – akadékoskodott az asszony –, sohasem tenne olyat, amivel másokat bántana. – Megtette, mert meg kellett tennie. David immár Őriző! Nem hallgathat az érzéseire, amikor döntéseket kell hoznia. Ha így határozott, jó oka volt rá, és akkor ennek így kell lennie. Hidd el, te sem döntöttél volna másképp – keménynek hangzottak Engus szájából e szavak. – Szerintem helyesen cselekedett, ha én vagyok ott, akkor én is ugyanígy tettem volna – zárta le váratlanul a vitát Eugen. – Higgye el nekem, kedves Sarah, nagyon fárasztó volt már ez a halhatatlan szerep. De ne keseregjünk olyan dolgokon, amelyeken már nem változtathatunk – a szentimentalizmus szikrája is eltűnt Eugen hangjából. – Hegyibe, emberek, akarom mondani, Őrizők! Könnyed mosoly futott végig a megrendült arcokon. Engus Sarah-ra nézett. – Rendben vagy? – kérdezte, mire az asszony bólintott. – Akkor én indulok, várlak odaát, a kútnál – mondta a Vándor. Sarah még kérdezni akart valamit, de Engus eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

– Most hogyan fogok eljutni a kúthoz? – nézett Sarah az egérre, jobb híján tőle várva segítséget. – Csak tegye a kezét a pecsétre – tanácsolta az egér. Előbb azonban Sarah odalépett Ewanhöz. Szelíden megfogta a férfi kezét. Nem beszéltek, csak néztek egymás szemébe, némán búcsúzkodtak. Sarah gyengéden szájon csókolta a tétova férfit, és egyik kezével megcirógatta az arcát. Minden szeretete és tisztelete benne volt ebben a mozdulatban. Ewan megfogta a simogató kezet. Még álldogáltak néhány pillanatig, aztán Sarah kibontakozott, és ellépett a férjétől. – Vigyázz rá – kérte Eugent, azzal felkapta a könyvet, és rátette a kezét a pecsétre. De nem történt semmi, ahogyan ez már megszokottá vált ebben a szobában. Sarah újra és újra próbálkozott, de kísérleteit nem koronázta siker. Lázasan gondolkodott, hogy mitévő legyen, hiszen feladata van, amelyet meg kell oldania, fontos küldetése, amely befolyásolhatja az egész világ jövőjét… Ewan igyekezett higgadtnak mutatkozni, de nem tudta leplezni zavarát. Így hasztalannak bizonyult minden próbálkozása, amely Sarah megnyugtatását célozta. – Most mit tegyek? Mi lesz most?! – kapkodott idegesen az asszony, de mindhiába, a könyv csak hallgatott. Eugen lett úrrá végül a helyzeten. Kemény szavakkal intette nyugalomra az asszonyt és Ewant, majd miután már képesek voltak figyelni rá, kiosztotta a feladatokat. – Sarah, maga most üljön le! Lazítson, ürítse ki az elméjét! Ewan, maga menjen le a konyhába, készítsen friss teát és valami könnyű szendvicset mindannyiunknak, mert hosszú nap elé nézünk. Miután mindegyikük Eugen kérése szerint cselekedett, az egér felkapaszkodott Sarah ölébe, onnan pedig a vállára. Az asszony egyenletesen szuszogva vette a levegőt, lehunyta a szemét, és lassan lecsendesedtek háborgó gondolatai. Bár néhány kép, melyek a legfontosabbak voltak

számára, még ott kavargott elméjében, érezte, amint fokozatosan kitisztul a feje. Gondolatait immár képes volt irányítani. Kinyitotta a szemét, és körbetekintett a szobában. Ewan már ott ült vele szemben, ölében a tálcával, amelyen amúgy férfi módon összeügyetlenkedett szendvicsek sorakoztak. Eugen gyengéd unszolására Sarah elvett egy pástétomos szeletet, és majszolni kezdte. – Ha mindenki felkészült, megpróbáljuk elérni Haroldot. Ő most az utolsó menedékünk, aki segíthet rajtunk, mert mindenki más már a Labirintusban van. Majd ő megmondja, mit kell tennünk, hogy Sarah bejuthasson oda – nézett az egér az asszonyra, aki csendesen bólogatott. Amint lenyelte az utolsó falatot, Sarah zavartan a nadrágjába törölte a kezét, mivel Ewan elfelejtett szalvétát hozni. Aztán ölébe vette a vaskos könyvet, és türelmesen várt. Szinte azonnal feltűnt a szoba sarkában a már jól ismert kép, Harold Westinghouse ismét kinyitotta a könyvet… Sarah erőlködött, hogy kapcsolatot teremtsen az öregemberrel, de csak belefájdult a feje a nagy akarásba. – Nem fog menni! Nem megy, bármennyire is erőlködöm – mondta csüggedten, fájdalmasan hasogató halántékát masszírozva. – Hallgassa csak! – szakította félbe Sarah gyötrődését Eugen. Mindhárman fülelni kezdtek. Harold Westinghouse hangja el-elhalkult, ahogy felolvasott a könyvből. Most sokkal homályosabb volt a látomás, mintha valami zavarta volna, de azért ki tudták venni a szavait. – „A kapu az, amelyen át az Őrizők utazhatnak, amelyen keresztül átléphetik a határt álom és valóság között. Most, hogy a kulcs elveszett, csak a kiváltságosok és a tudás birtokosai képesek erre az utazásra. Ha a kapu elvész, akkor azon többé…”

Megremegett a kép, eltűnt a hang, és hosszú pillanatokig néma csönd ült a szobán, míg aztán újra visszatért a jelenés: – „…az utolsó remény, ha megleled az utat… – Sarah végre kezdett ráérezni a kapcsolat megtartásának fortélyára. – A kapu, amelyen keresztül az elsők érkeztek, most is nyitva áll, de az idő jótékony homályba burkolta hollétét. Minden dinasztia birtokol ilyen átjárót, így a Westinghouse-ok birtokán is áll egy…” A látomás ismét megremegett, ám a most már minden idegszálával figyelő Sarah-nak sikerült megtartania néhány pillanatra a jelenést, hogy elcsíphessék az utolsó szófoszlányokat: – „…Keresd a lejáratot, a titok nyitját, s megleled a megoldást…” – ekkor végleg szétfoszlott a kép, s ismét feszült csend telepedett a szobára. Érthetetlen volt számukra, hogy egyik pillanatról a másikra egyszerűen szertefoszlott a jelenés. Bárhogy is igyekeztek, hogy megleljék a magyarázatot a talányra, nem jutottak másra, mint hogy valami erő gátolja a kapcsolattartást… *** Abigael csak nagyon lassan tért magához a szűk szobában. Utolsó emléke az volt, hogy Sarah és Ewan lementek az emeletről, hogy azután mi történhetett, fogalma sem volt. A helyiségben tompa félhomály uralkodott. Összekuporodva, oldalán feküdt a kőpadlón. A szobának csak nagy jóindulattal nevezhető helyiség egyik falába vágva egy mély, de nem túl nagy ablak rejtőzött, ezen keresztül szűrődött be némi fény a külvilágból. Abigael két kezével a háta mögött megtámasztotta magát, majd lassan feltápászkodott. A szoba, nevezzük inkább fülkének, alig kétszer három méteres lehetett. Semmiféle bútor nem volt benne. A padlózatot hatalmas,

hasított terméskövek alkották. A falakat különböző formájú és méretű nyers kövekből rakták, a sarkokat csorba téglasorokkal erősítették meg. A kislány, miután szeme hozzászokott a félhomályhoz, nekilátott, hogy alaposabban felmérje a helyiséget. Megtapogatta a hideg falakat, végigvizsgálta centiről centire, de semmiféle menekülő-útvonalat nem talált. A bal oldali falszakasz közepén egy nagy, csúcsban végződő tölgyfa ajtó állt, vastag, korhadt deszkákból, rozsdás vasalattal összefogva. Abigael óvatosan az ajtóhoz lépett, és tüzetesebben szemügyre vette. Bár a vaskos deszkák, amelyekből készült, erősen korhadtak már, az ajtó még mindig masszívan, vaspántokkal megerősítve állta el a kislány útját. A hatalmas kilincs rozsdásan, ám kihívóan trónolt a bal oldalán. Abigael úgy gondolta, nincs vesztenivalója, megkísérli kinyitni az ajtót. Megfogta és lenyomta a rozoga kilincset, amely kunkorodó sárkányt formázott. Bár eléggé nehezen működött a zár, részint mert robusztus volt, részint mert nagyon rozsdás, Abigael legnagyobb meglepetésére nyitva találta az ajtót. Óvatosan kikandikált a folyosóra, amelynek egy kanyar miatt nem lehetett látni a végét. Csak annyira tárta ki a nehéz ajtót, hogy épp kiférjen rajta, és csendesen kisurrant. Némaság uralkodott mindenfelé, csak a huzat halk, sejtelmes hangja sustorgott végig a lobogó fáklyákkal végigtűzdelt folyosón. A légmozgás nyomán a lángok megmegrebbentek, de más esemény nem történt. A kislány félelemmel vegyes kíváncsisággal indult el a folyosó kanyarulata felé. A falak ezen a részen is ugyanolyan kövekből voltak rakva, mint a kis cellában, ahonnan az imént kilopakodott. Egyre-másra hagyta maga mögött a zárt vagy félig nyitott ajtók végtelen sorát, de ahová csak benézett, mindenütt üres, szűk fülkéket talált. A levegő meglehetősen hűvös volt, ezért

dideregve, mellén keresztbe font karral, testét dörzsölgetve igyekezett melegíteni magát, miközben szaporán szedte a lábát. Gyorsan haladt a folyosón. Egy kör alakúvá kiszélesedő csarnokban végződött az út, amelyben csigalépcső magasodott. Abigael találomra, felfelé indult tovább. Kezével a központi oszlopnak támaszkodva, nyakát nyújtogatva lépdelt felfelé a keskeny csigalépcsőn. Két hasonló szintet hagyott már maga mögött, amikor az erősödő huzatban egy nyitott függőfolyosón találta magát. Kilépett a lépcsőről, és egy valaha szépen, szabályos mintákkal kirakott, apró mozaikokkal burkolt gyilokjáróra ért. Mindkét oldalon magas fal húzódott végig, szabályos szakaszonként pedig falcsipkék sorakoztak. Az égbolt bronzszínben játszott. A fellegek hasadékain átszűrődő fénysugarak halvány árnyékokat vetettek a keskeny függőfolyosóra. A kislány lábujjhegyre állt, és átkandikált a falrésen. Egy hatalmas, többszintű erődrendszer legfelső szintjén járt. Jobbra és balra kisebb-nagyobb tornyok, falak húzódtak alant a mélyben. Várfalak és bástyák váltogatták egymást szünet nélkül, és Abigaelnek olyan érzése támadt, mintha elvarázsolt kastélyban sétálgatna. A falakon túl, a ritkás párába burkolózva egy város terült el. Mintha kihalt volna minden, olyan csend honolt körös-körül. Volt valami különös a kislány elé táruló látványban, amit az első pillanatban nem értett meg. A falak mentén a városban, egész a látóhatár széléig hatalmas labirintus hullámzott mindenfelé. Nem látott utcákat, csak a sövényfalakból kinyúló épületeket, a magasabb házak oromzatát, tornyokat, a legnagyobbra nőtt fák csúcsait. Abigael visszanézett a lépcsőre. Innen jól látta, hogy ugyanolyan toronyban jött felfelé, amilyenek számolatlanul sorjáztak a falak mentén. Ötlete sem volt, hogy merre induljon, így hát végigsietett a következő toronyig. Aggasztotta, hogy senkivel sem találkozott, mintha rajta kívül teremtett lélek sem volna az egész várkastélyban.

Le-fel szaladgált a tornyok lépcsőin, átfutott rengeteg folyosón és teraszon, míg egyik pillanatról a másikra egy hatalmas, félig zárt csarnokban járt. A csarnok tetejét részben fedő kupola beszakadt, a padlón hasadékok ásítoztak, és hatalmas törmelékhalmok feküdtek szerteszét. A poros, piszkos márványpadlón elszáradt indák és szakadt rongyok hevertek mindenfelé. Abigael átbotorkált a hatalmas csarnokon. Gondolatai összevissza csapongtak. Nem tudta, ébren van-e vagy csak álmodik. Görcsösen próbálta összeilleszteni az apró mozaikdarabkákat. Mire felocsúdott, már egy hatalmas kovácsoltvas kapu előtt találta magát, amely résnyire nyitva volt. Megpróbált átkukkantani a sűrű, aprólékos mintázatú kapun, de a túloldalon is csak csend és üresség honolt.

Aggasztotta, hogy senkivel sem találkozott…

Átsurrant a hatalmas kapuszárnyak között, és egy kertbe érkezett, amelyet kerengő szegélyezett, ahonnan aztán újabb folyosók és lépcsők indultak tovább. A kislány tétován megállt, azon töprengve, merre menjen. A kellemetlen hideg, amely a folyosón fogadta, mindenhova elkísérte, de a fellegvár felfedezése közben alaposan kimelegedett a futkosásban. Megborzongott. Átkozta magát és a divatot, hogy a csípőjén hirtelen véget érő, színes varrással díszített farmernadrágja és a blúza között arasznyi rés tátongott. Ezen a résen keresztül a hűvös levegő könnyedén utat talált magának teste fedettebb tájai felé is. Mert a divat, az divat. Odahaza persze ez nem volt probléma, a bélelt farmerkabát jótékonyan fedte el csupasz derekát. Most azonban fázott. Amikor először pillantotta meg a Vándort, már akkor eldöntötte, hogy hallgat Jessica Harper tanácsára. Nem igazán kedvelte a lányt, nem voltak barátnők, mégis el kellett ismernie, hogy az osztályban ő értett a legjobban a pasikhoz. Persze az is az igazsághoz tartozott, hogy Jessica egy évvel idősebb volt nála, merthogy évet ismételt, és mellesleg az sem elhanyagolandó tény, hogy az iskolai pompomcsapat legdekoratívabb jelensége volt, ezért mindenki igyekezett követni a „példaképet”. Azonban sajnálatos módon Abigael a Vándorral nemigen futott össze, így nem igazán sikerült észrevétetnie magát. Amikor pedig végre találkoztak, akkor a helyzet nem volt épp alkalmas arra, hogy megcsillogtassa divatos küllemét. Amint tanácstalanul ácsorgott a ligetecske közepén, egy enyhe szélrohamtól libabőrös lett. Hirtelen ötlettől vezérelve beszaladt a kerengőből nyíló egyik folyosóra, és óvatosan elindult rajta. Úgy tűnt, valamilyen alagútba jutott, s ahogy araszolt előre, egyre sötétebb lett. Meresztgette a szemét, hogy lásson valamit, amikor hirtelen fellobbant egy fáklya a falon, aztán sorban, egymás után kigyúlt a többi is.

A hirtelen támadt fényesség megvilágított egy tárvanyitva álló ajtót, amely hívogatón ásítozott a kislány felé a folyosó végén. Gyorsan tette meg az egyébként nem túl nagy távolságot, és amint odaért, bekukucskált a szobába. A helyiség közepén kút állt, melyre két lépcsősor vezetett fel. A szoba boltíves teteje valaha szépen megfaragott díszben futott össze. A fal tetején, egymással szemben két keskeny ablak volt, melyek ólomüvegein át alig vánszorgott be kevéske fény. Ami mégis átszűrődött rajtuk, különös, félelmetes képet vetített a padlóra, pontosan a kút köré. Abigael, miután gondosan meggyőződött róla, hogy egyedül van, felszaladt a kút kávájához, és belepillantott. Először semmit sem látott a fekete, rezzenéstelen vízben. Csak a nagy üresség ásítozott a mélyben. Aztán hirtelen megremegett a víz felülete, és egy kép kezdett kibontakozni benne, amelyen a lány Davidet és Frígiát ismerte fel, amint egy ajtón át valami ismeretlen, furcsa helyre lépnek be. Aztán felsejlett a szoba, ahol némajáték zajlott Engus és Sarah között. A következő pillanatban Abigael saját magát látta, amint egy fekete tollal szinte eszelősen írja és írja a nevét a könyvbe, miközben az egyik kezéből vér szivárog a padlóra. Ijedten hátrált a kúttól, felemelte bal kezét, s döbbenten szemlélte a keskeny, de hosszú heget, amely a tenyerén húzódott végig. – Igen, így történt… – hangzott fel mögötte. Abigael megperdült, és az ajtóban, amelyen az imént lépett be, most két alak állt. A nagyobbik köpönyeget viselt, a másik csuhát. Észre sem vette, hogy már egy ideje ott állnak mögötte, és szótlanul bámulják. – Beleírtad a nevedet a könyvbe, ezért vagy most itt – mondta a csuhás. – Idejöttél, mert ide akartál jönni, hogy megtaláld azt a Vándort… Engust, ugye? – nézett a köpönyegesre. – Hát persze, Engust!

– Nem igaz! Én nem akartam idejönni, és… és azt sem tudom, hogy kicsoda az az Engus! – hebegett Abigael, bár a mondat második fele egyáltalán nem tűnt meggyőzőnek. – Dehogynem, kedves. Csakis arról álmodoztál, hogy találkozhass vele. Hát most találkozhattok. – De én nem… Nem igaz! És… és hol vagyok egyáltalán… Kik maguk? – dadogta a kislány teljes zavarban. – Hol vagyok? – A palotámban – lépett közelebb a csuhás. – Akkor te… Akkor te Akkramon vagy? – kérdezte rémülten Abigael. – Milyen kedves… – nézett a csuhás a köpönyeges alak felé. – Nem, én nem Akkramon vagyok – mosolyodott el. – Ha majd eljön az ideje, megtudod a nevemet. – Gondolod, hogy ez a gyerek meg tudja állítani az Őrizőt? – kérdezte most a köpönyeges a csuhást. – Igen. Ő majd lefoglalja. Fontos lesz a fiúnak, mindennél fontosabb, hogy kiszabadítsa, és ez elég! – válaszolta amaz, figyelemre sem méltatva a kislányt. Abigael gondolatai villámgyorsan cikáztak. Az Őrizőről beszéltek. Tehát David miatt van az egész hercehurca. Azért van itt, hogy a fiú őt keresse! Vagy azért, hogy Engus az ő keresésére induljon, és védtelenül hagyja Davidet? Dühös volt, mert nem értett semmit. Dühös volt magára, az egész világra, hogy ilyen könnyen rászedték, hogy ekkora bajt okozott, és hogy mindez akár katasztrófába is torkollhat. Aztán végre megértette, hogy Davidet akarják ily módon tőrbe csalni. Rettenetes súlyként szakadt a kislány nyakába a felismerés. – Jaj, csak azt ne! Kérem, engedjenek vissza! – könyörgött kétségbeesetten. – Kérem, ne bántsák Davidet. Nem ártott maguknak! De a két alak csak némán és kérlelhetetlenül nézett rá, mígnem a csuhás a köpönyegeshez fordult:

– Gyerünk, Egyetlen, menjünk! – azzal sarkon fordultak, és kisétáltak a teremből. A nehéz ajtó hatalmasat döndülve csapódott be mögöttük. Abigael térdre rogyott. Meggörnyedt, vállát rázta a zokogás. – Mit tettem?! Mit tettem?! – ismételgette szipogva, arcát tenyerébe temette, és lassan himbálva felsőtestét csak zokogott keservesen… XII. FEJEZET Fémes tárgy suhant el David és Frígia között. Alighogy átlépték a kaput, máris nyüzsgő forgatagban találták magukat. Egy magas emelvény közepén álltak, és ameddig a szem ellátott, mindenfelé hatalmas építmények és különös szerkezetek magasodtak. Bármerre fordultak, mindenütt kisebb-nagyobb mechanikus berendezések mozogtak, kattogtak, ketyegtek. A hangzavar, különféle zajok harsány kavalkádja mindent betöltött, szinte zúgott a fejük az eléjük táruló képek és hangok orgiájától. Valahol a távolban terült el a város, amelynek lüktető látványától szinte megfájdult a szemük. – Nofene… Ez meg mi a manó? – morgott Frígia. – A manó olyan kitalált személy, amely különböző népcsoportok hiedelmeiben, babonáiban jelenik meg – fékezett hirtelen mellettük egy herkentyűszerűség. Leginkább egy tálcán álló sajtburához hasonlított, amely alatt szürkés-zöldes tápoldatban drótokkal összekapcsolt, hatalmas agyvelő lebegett. A tálca aljáról ezerféle drót, kacs, mechanikus kar lógott, himbálózott alá teljes összevisszaságban. – Ezt most azonnal vond vissza! Te… Te kókler! – fékezett le mellettük egy másik tákolmány, amelynek a tetején

igazi manó ücsörgött. – Kikérem magamnak ezt a hangot, ezt a diszkriminatív, barbár kirekesztést. Még hogy nincsenek manók! – dohogott, aztán a következő pillanatban már el is tűnt, mint a kámfor.

…ameddig a szem ellátott, mindenfelé hatalmas építmények és különös szerkezetek magasodtak. David Frígiára nézett, de ő csak megvonta a vállát, és értetlenül tárta szét lapátkezeit. – Ne is törődjenek ezzel a kis közjátékkal. Ez csak a szűk kisebbség provokációja – mondta az agyvelő. – Higgyék el nekem, márpedig manók nincsenek! – hadonászott vadul a tapogatóival. – Egyébként önök is megtévesztett idegenek? – kérdezte a bioagy. – Mármint hogy mi? – kérdezett vissza Frígia. – Igen, önök! – bökött feléjük két csáp. – A fiatalember – mutatott Davidre a táltos –, az Őriző. Én pedig a kísérője volnék. – Tudják ezt igazolni, kérem? Például valamiféle dokumentummal? – kérdezte az agy. – Mert ezt, ugye, bárki mondhatja… David feljebb húzta jobb kezén a pólóját, és láthatóvá vált a jel a felkarján. – Sajnálom, valami mással kell igazolniuk magukat. Ilyen jegyet bárki bármikor hamisíthat – jegyezte meg szkeptikusan a szürkészöld massza. – Most jut eszembe – kapott a fejéhez a táltos –, mi a túrót magyarázkodom én egy sajtbura alatt lebegő kocsonyának? Ez van, akár tetszik, akár nem! – tolta el az útból a lebegő tálcát. – Márpedig, ha nem tudják érdemben igazolni magukat, akkor kénytelen leszek bevonni a tartózkodási engedélyüket. – Szerintem tojok rá! – vetette oda foghegyről a táltos. – Maga tudja, tisztelt ló úr, de akkor innét egy tapodtat sem mozdulnak, mert szállítóeszköz nélkül sohanapján fognak innen elmenni! Ahhoz pedig, hogy szállítóeszközt kapjanak,

igazolniuk kell magukat – vonta volna meg a vállát a kocsonya, ha lett volna válla. – Hagyd, Frígia! – nyúlt bele a tarisznyába David. – Tessék, az azonosítónk – egy plasztikkártyát vett elő és nyújtott oda az agynak. A biomassza elvette, és egyik drótkarjával a tálca alatti nyílásba helyezte. – Köszönöm, rendben is vagyunk, kedves Őriző – adta vissza a kártyát a fiúnak, majd mellékesen Frígiához fordulva odavetette: – Belehaltál volna, te bolhazsák, ha nem kekeckedsz? – Mit mondtál?! – hördült fel a táltos, de David nyugalomra intette társát. – Hagyd, majd máskor. Most fontosabb dolgunk van. Már tudta, hogy mikor mit kell tennie. A könyv csak kapocs volt az Őrizők ősi tudása és a fiú között, egy híd, amely átívelt a szakadékon, melyet Akkramon húzott a két világ közé. Most már ez a tudás vezette David lépéseit. – És most hogyan tovább? – kérdezte volna Frígia, de már meg is állt mellettük egy szállítómasina. Miután óvatosan elhelyezkedtek rajta, David utasította a gépet, hogy vigye őket a talajszintre. – Az ősi világot kell keresnünk, a rég elfeledett gépezetek világát. Valami azt súgja, hogy ott kell a kulcsot keresnünk -mondta a fiú. – Ha te mondod… – nyugtázta Frígia, most már jóval higgadtabban. – Ej, de felbosszantott ez a tudálékoskodó kocsonya. Miközben lejjebb ereszkedtek az óváros felé, egyre különösebb herkentyűk keresztezték az útjukat. Az ultramodern, csillogó gépcsodákat lassan felváltotta a hétköznapok kopottasabb, elhasználódott világa. Öreg, elavult ketyerék, fogaskerekek, rugók, melyek az egész várost működtették, és tudj’ isten, miféle kacatok között vezetett az

útjuk, míg végül nagyot döccenve megérkeztek az alsó szintre. Itt már nem volt olyan tolakodó a technika, a gépeket kezelő és irányító lények sokasága lepte el ezt a szintet. Koboldok és törpék, manók és egyéb azonosíthatatlan lények nyüzsögtek ezerfelé, mintha mindenkit egyszerre csak ide küldtek volna. Az Őriző és társa kis ideig nézelődtek, tanakodtak, vajon merre keressék a kulcsot. Útjelző tábláknak még csak nyomát sem látták, bár az utóbbi néhány alkalom világossá tette számukra, hogy nem sok hasznát vennék zagyva jelzéseiknek. Próbáltak kérdezősködni, de a nagy forgatagban mindenkinek roppant fontos és halaszthatatlan teendője volt, így nem értek rá útba igazítani őket. Végül türelmüket vesztve találomra nekiindultak a legszélesebb sugárútnak, amelyről úgy tűnt, keresztülszeli az egész várost. Már jó ideje baktattak a kulcs után kutatva, amikor az egyre keskenyedő út sokadik letérője után régi ismerősökkel hozta össze őket a rossz sorsuk. Az egyik lámpavason ott ücsörgött a kopasz nyakú és a társa, a nagyon ütődött Oszkár. Elégedetten vigyorogtak, hiszen ebben a káoszban szinte percenként keveredhetett végzetes tévútra bárki, a két keselyű biztos lehetett benne, hogy most hőseink is lépre mennek. Azonnal kiszúrták Frígiát, és már messziről nyújtogatták a nyakukat. – Ugye, hogy megmondtam neked, te lepcses pofájú, hogy találkozunk még?! Mondtam neked, hogy jössz te még az én utcámba! – kárálta a kopasz. A korábban még fennhéjázónak tűnő fenyegetés hirtelen kellemetlen valósággá vált. A nyüzsgő tömegből több tucat megbűvölt gnóm és manó közeledett fenyegetően. Frígia nekikészült a kilátástalannak tűnő harcnak, de David megelőzve őt gyors kutakodás után előkapott a tarisznyája mélyéről egy álomgömböt. Vaktában a feléjük tartó tömegbe hajította. A gonosz kis sokaság szétrebbent a gömb útjából, amely lágy, pengő hangot adva pattant közöttük

néhányszor, mielőtt elgurult volna. Lélegzetvételnyi időre mindenki elhallgatott, és tisztán, érthetően hallatszott David káromkodása. – Hogy az a rossebes nyavalya esne belé! A dermedt csönd őt is megállította egy pillanatra, így aztán farkasszemet néztek, Frígia és David a gyülevész sereggel. A táltos idegesen verdesett picuri szárnyaival, mert sehogyan sem értette, mire készül a fiú. A csend csak másodpercekig tartott, aztán még vészjóslóbb ordításokkal lendült feléjük a tömeg. – Na, még egyszer, kölyök! Na, még egy ilyet! – a kopasz nyakú kurjongatását Oszkár idióta nevetése egészen morbiddá festette. David egy újabb gömböt hajított a támadók közé, de az is elgurult. A tömeg már nem rebbent szét ijedten. Frígia jobbnak látta, ha nyakába kapja az ifjú Őrizőt, és elpucolnak a túlerő elől, ám David kezében ismét ott csillogott egy gömb. Ennek azonban opálos volt a fénye, amit a szeme sarkából észre is vett a táltos. Mozdulata, hogy felnyalábolja Davidet, félbemaradt. Repült a nehéz gömb, és mintha lassított felvételt néztek volna, úgy követték figyelemmel az útját, amint földet ér a tömeg közepe táján. Csak tompa puffanás hallatszott, amikor szétkenődött a zápgránát. A borzalmas bűz pillanatok alatt szétterjedt. Akinek a közvetlen közelében pukkadt szét, azonmód összeokádta magát, de a messzebb állók sem úszták meg öklendezés nélkül. Frígia és David, akinek a kezében már egy újabb, még tompább fényű gömb várakozott dobásra készen, ügyesen a hátszél irányából manőverezett, így a nem túl erős légáram a támadók felé sodorta az iszonyatos bűzt.

A manók soraiban kitört a pánik. Akik a fertelmes, orrfacsaró bűz hatókörén kívül álltak, és még nem érezték a szagot, értetlenül toporogtak, miközben az előttük haladók vadul öklendeztek. A következő bűzbomba célirányosan a hangadók felé repült, és még nagyobb pusztítást végzett, mint az előző gránát. A manósereg nagy része szétrebbent, de többen a csatatéren maradtak, görcsökben fetrengve. – Támadjatooaaaakk! – üvöltötte vezényszavait a kopasznyakú, ám a következő pillanatban elhomályosult előtte a világ, az irtózatos bűz egyszerűen lesöpörte a pózna tetejéről. Frígiának csak most esett le a tantusz, s elismerően vágta hátba a fiút, aki majdnem kiejtette a kezéből a következő bűzbombát. Ami pedig ezután következett, maga volt a tökéletes befejezés. David vette észre elsőként a kis szörnyetegeket, amint előbukkantak a talaj rései közül. Nem volt nehéz felismerni a csillogó metálfogsort, s meg sem várta a kérdést. – Tiétek! – kiáltotta oda a férgeknek. A még mindig szédelegve kóválygó, öklendező sereg lába alatt hullámozni, kavarogni kezdett a talaj. Rémülten látták, hogy a föld alól újabb, még szörnyűbb veszély leselkedik rájuk. A csattogó állkapcsok nem kíméltek senkit és semmit. A csata pillanatok alatt eldőlt, és véget is ért. A néhány „túlélő”, aki a saját lábán vánszorgott el, sietve felszívódott, de a többség bizony csúnyán pórul járt. A földön mindenütt megszabdalt, megrágott gnómok és manók vonaglottak, sikoltoztak részint a fájdalomtól, részint a még mindig orrfacsaró bűztől. Bár a férgek hatalmas lakomát csaptak, azonkívül, hogy jócskán kicakkozták a manókat, pusztulást nem hoztak rájuk. Viszont egy életre megtanították őket arra, hogy az Őrizővel nem tanácsos ujjat húzni.

Frígia nem is próbálta elfojtani gúnyos nevetését. Lassan oszladozott a nehéz, orrfacsaró szag. David óvatos léptekkel a pózna tövében öklendező keselyűkhöz lépett. Nem nyújtott valami felemelő látványt a két amúgy sem rokonszenves külsejű madár. A kopasz nyakú keselyű most már nemcsak a nyakán volt kopasz, hanem szinte egész testében. Az a kevéske tépett toll, amit a férgek meghagytak rajta, bizony semmire sem volt elég. Elfúló hangon, pihegve igyekezett mondani valamit, de egyetlen értelmes szó sem hagyta el a csőrét. – Te nagyszájú vészmadár! Így húzz ujjat máskor is az Őrizővel! – Frígia nem is próbálta elfojtani gúnyos nevetését, ahogy végignézett a meztelen csigához hasonlító, csupasz keselyűkön. – Na, most nevess, Oszkár! – paskolta meg a kisebbik madár mezítelen ülepét. Szinte a semmiből termett mellettük a bioagy. – Látom, veletek nem lesz egyszerű dolgom. Ti bajkeverők vagytok! – Ugyan már. Miből gondolod? – nézett rá naiv ábrázattal Frígia, míg David ártatlan szemmel bámult a burában lebegő, kocsonyaszerű agyra. – Látom én, látom, hogy sumákoltok! De ne bízzátok el magatokat! Én mindenütt ott leszek, és elég lesz egyetlen hiba, máris repültök! Jó lesz, ha ezt az eszetekbe vésitek – tette hozzá sejtelmesen az agy. Frígia megvonta a vállát, s faképnél hagyta a meglepett, lebegő zselét. David kapkodva motyogott valami udvariaskodásfélét, aztán csatlakozott társához. Bandukoltak már egy ideje, amikor David hirtelen megtorpant.

– Jó irányba haladunk egyáltalán? – kérdezte a táltost, miközben körbe-körbe tekingetve keresett valami táblát vagy jelzést. Frígia vidáman köpködte a tökmagokat, melyeket a zsebéből kotort elő. – Kérsz? – nyújtotta oda a tenyerét a fiúnak, mintha nem is hallotta volna a kérdést. David rosszalló pillantással hárította el a szíves kínálást. – Már megbocsáss, kedves barátom, de kérdeztem valamit, ha meg nem sértelek – mondta nem titkolt nehezteléssel. – Persze hogy kérdeztél. És? – szórt újabb marék magot hatalmas szájába a táltos. – Mi az, hogy és? – hökkent meg a fiú. – Illik válaszolni, ha kérdezik az embert, mármint a lovat, eh… Tudod, hogyan értem. – Igen. – Mit igen? – kérdezte a fiú. – Igen, tudom, hogyan értetted – mondta szenvtelen hangon a táltos. – Teljesen belezavarsz – mérgelődött David. – Na szóval, akkor most tudjuk, hogy merre megyünk, vagy csak lődörgünk előre, az orrunk után? – Igen – jött a meghökkentő válasz. – Ilyen nincs! – kezdett dühös lenni David. – Akkor most igen, vagy nem? A francba, te szórakozol velem?! – vette végre észre, hogy a holdvilágképű Frígia tele pofával vigyorog, majd kitört belőle a nevetés. – Hogy téged milyen könnyen csőbe lehet húzni – potyogtak a könnyei a táltosnak. – Nem vagy unalmas útitárs. Mit tudom én, hogy merre kell menni. Nálad vannak a gömbök, meglátásom szerint csak gurítanod kéne… – Gurítanék, ha maradt volna belőlük. Frígia arcáról azonnal lehervadt a mosoly.

– Azt mondod, hogy nincs álomgömböd? Az nem lehet! Legalább két tucatot… nem is… három tucatot raktunk bele a tarisznyába! – mondta reménykedve. – Ez van! Nézz bele, ha gondolod – nyújtotta felé komoly képpel a tarisznya száját David. Frígia belekotort, de a táska teljesen üres volt, csak a durva varrást tapinthatta ki az alján. – A manóba! – tört ki belőle. Tanácstalanul bámult a fiúra, aki egy darabig egykedvűen állta a táltos kétségbeesett pillantását, aztán hangos kacagásban tört ki. Egyre harsányabban nevetett, a combját csapkodta, és szeméből patakokban ömlött a könny. – Ez nagyon bejött… behúztalak a csöhőbehehe… – nyögte féktelen nevetés közepette. Frígia mérgesen csapta a földhöz a tarisznyát. Hát persze! A tarisznya csak Davidnek működik. Aztán őt is megfertőzte a fiú jókedve, mígnem egymás hátát, vállát csapkodták az út közepén, nem kis megrökönyödést keltve a nagy sürgés-forgás közepette. *** – Kapu? Titkos lejárat? Vajon miről beszélt az öreg? – nézett zavartan Ewan az egérre. – Talán valami rejtekajtó lehet itt valahol – tette le a könyvet Sarah –, mintha azt mondta volna, hogy keressük a lejáratot. – Igen, én is ezt hallottam – helyeselt Eugen. – De vajon merre lehet, és egyáltalán! Mi van, ha nem is valóságos ajtóról, hanem csak a képzeletünkben létező átjáróról beszélt az öreg? – vélekedett Ewan. – Mi van akkor, ha valami szimbolikus átjárót jelent a kapu?

Rövid, de heves vita alakult ki közöttük arról, ki hogyan értelmezte a hallottakat. Végül Eugen állt elő a legkézzelfoghatóbb javaslattal. – Mi lenne, ha összehívnám az összes apró jószágot a birtokról, és megkérdeznénk, hogy mit tudnak a titkos átjáróról vagy micsodáról? – Igen, ez egészen jó ötletnek tűnik, azt hiszem! – lelkesedett Sarah. Eugen egy pillanat alatt eltűnt a falban, a kandalló mellett megbúvó repedésben, amit eddig még senki sem fedezett fel. – Azt hiszem, lassan ráférne egy nagyobb felújítás a házra – gondolkodott hangosan Ewan, aztán hirtelen elhallgatott. – Mit is beszélek, hiszen akkor Eugen…– itt elharapta a mondatot, mert felötlött benne, hogy a kis harcostárs immáron csak egy beszélni tudó halandó egér. Közelebb húzódott Sarah-hoz, miközben csendben várták, hogy történjen valami. Sokat merengeni azonban nem maradt idejük, mert hirtelen különös neszek keltek életre a szobában, és egymás után keveredtek elő a szoba legkülönbözőbb repedéseiből mindenféle rendű és rangú egerek, patkányok, pockok és egyéb rágcsálók. Óvatosan közeledtek a szoba közepén ücsörgő párhoz. Lassan megtelt a szoba, szinte talpalatnyi szabad hely sem akadt, mire végre Eugen is előkeveredett. Aztán elcsendesedett a furcsa zsibongás, amilyet ez a szoba még sohasem hallott. Eugen Sarah vállára kapaszkodva végignézett a díszes kompánián, és így szólt: – Egér-, patkány- és rágcsálótársaim, barátaim, kedves rokonok, sajtpusztítók! – Itt megállt egy pillanatra, és megköszörülte a torkát. Felvette a rá oly jellemző színpadias pózt, mire a tömegből többen is pfujolni kezdtek. Sarah önkéntelenül elmosolyodott. Ewan feszülten figyelt, de az elhangzottakból semmit sem értett. Csak

komikusnak tűnő némajátékot látott, és vékonyka cincogást hallott. Sarah-ra pillantott. Az asszony érdeklődve hallgatta a rágcsálódinasztiában zajló párbeszédet. A férfi zavarban volt, hiszen percekkel ezelőtt még tisztán és világosan értette Eugen minden szavát, mondatát, mostanra azonban egyetlen világos szó sem jutott el a füléig. Ám rövidesen rájött a magyarázatra. Hát persze! Eugen a ház többi egerének és egyéb apró lakójának a nyelvén beszélt. Hiszen meg sem értették volna a kis szónokot, ha emberi nyelven szól hozzájuk. Az pedig, hogy Sarah feszülten hallgatja őket, azért lehetséges, mert Őrizőként megérti őket. Így Ewan, bár kissé zavartan, de mégis nyugodtan dőlhetett hátra és szemlélhette ezt a mások számára teljesen elképzelhetetlen előadást. – Egy mágikus átjárót, egy kaput, esetleg lejáratot keresünk! – kiáltotta harsányan Eugen. Halk zúgolódás támadt. Többen azt tudakolták, hogy miért keresik azt a bizonyos akármit. Jogosan merült föl bennük a kérdés, hogy ha már ilyen fontos dologban kérik a kétlábúak a segítségüket, talán jó volna, ha beavatnák őket a részletekbe. Elvégre a rágcsálók is érintettek lehetnek az üggyel kapcsolatban. Eugen választ várva Sarah-ra nézett, ám az asszony megrökönyödve kérdezte: – Hogyan magyarázzam el nekik? Hiszen nem fogják érteni a szavaimat! – Most is értik, te Őriző vagy, sőt Látó a Vándorok nemzetségében. Nem a szavaidat, hanem a gondolataidat hallják. Ekkor tudatosult az asszonyban, hogy mindeddig ki sem nyitotta a száját, pedig Eugennel vitatkozott. Sarah a férjére nézett, látta a szemében a kíváncsiságot, és valami összefüggéstelen magyarázkodásba kezdett. De a férfi kedvesen félbeszakította, és gyengéden megfogta a kezét.

– Semmi baj, kedves. Tedd, amit tenned kell – mosolygott rá biztatóan. Hosszas vita alakult ki a szobában, fel-felparázslottak az indulatok, régóta dédelgetett méltánytalanságok bukkantak felszínre, és rendezetlen területi viták is előkerültek. Eugennek nem kis erőfeszítésébe került rábírni rágcsálótársait, hogy emelkedjenek felül kisebb-nagyobb sérelmeiken, és koncentráljanak a feladatra. Rejtélyes és ismeretlen járatok, alagutak s még hosszasan sorolhatnánk, hányféle helyszín merült fel, melyek megannyi sötét titkot rejtettek, de konkrét megoldással senki sem szolgálhatott. Volt, aki tudni vélte, hogy valaki valahol valamikor nyomtalanul eltűnt, de ahhoz képest, hogy ez a valaki sosem került elő, az illető informátor meglepően pontos leírást adott saját eltűnésének körülményeiről. Hosszú órákon át folyt a szócséplés. Sarah rettenetesen kimerült ebben az értelmetlennek látszó „falugyűlésben”, és vele együtt a hallgatóság nagy része is osztotta azt a nézetet, hogy nem érdemes több időt vesztegetni olyan rejtély megoldására, ami nincs. Vesztett ügynek tűnt az átjáró, és Sarah egyre jobban elkeseredett. A tehetetlenség már-már maga alá gyűrte az asszonyt, amikor az egyik sarokban egy mindeddig szótlanul kucorgó mezei egér megjegyezte, hogy a dédapja mesélt neki egyszer valamit az öreg tölgyről. Többen lehurrogták, hogy megint egy önjelölt mesemondó hajszolja az olcsó népszerűséget, de az egyik sokat tapasztalt, vén patkány leintette az elégedetlenkedőket. – Várjunk csak, várjunk! Ne hamarkodjuk el a dolgot. Nézzük tárgyilagosan az ügyet! Mezei kolléga állítását a tölgyfáról, ha jól emlékszem, többen is felvetették már a délután folyamán. Több feltételezés is elhangzott, és persze rengeteg egyéb talány, no és valljuk be, lódítás is. De mégis azt

mondom, legyünk türelemmel, és próbáljuk meg összerendezni az állításokat. Sarah ismét felélénkült. Eugen irányítása mellett különböző kis csoportok szerveződtek a különbözőképpen elmondott történetek szerint. A szobában nagy nyüzsgés támadt. Ewan figyelmét is felkeltették a hadmozdulatok, ahogyan a csoportok újrarendeződtek. – Úgy tűnik, kedvesem, elképzelhető, hogy valami nyomra bukkantunk, és most ezt próbáljuk meg kideríteni – magyarázta Sarah lelkesen a férfinak. Eugen az elejétől a végéig akkurátusan kikérdezte az apró rágcsálókat, és alaposan elemezte a hallottakat. Végül a kis mezei egér körül kialakult csoportban lett a legnagyobb az összhang. Az állítások meglepő hasonlóságot mutattak, és akár igazak is lehettek, persze csak ha lehámozták róluk az idők során rájuk tapadt színes mázt. Ám szinte kivétel nélkül az istálló mögött magasodó fát nevezték meg a talány színhelyéül. A társaság egyre izgatottabbá vált. A házaspár egymásra pillantott, és szinte egyszerre álltak fel. A rágcsálósereg szétrebbent a hirtelen támadt mozgolódásra. Az ösztön, az ösztön… nem volt mit tenni, de pánik azért nem tört ki. Sarah megköszönte az egybegyűlteknek a segítséget, aztán mindannyian elindultak az öreg tölgy felé. Mindenki kíváncsi volt a történet végére. Ki-ki a maga módján vonult le az emeletről, némelyek a falak résein át, némelyek a lépcsőt használták. Sarah ment elöl, a vállán Eugennel. Őt Ewan követte, tenyerében egy fészekalja egérporonttyal, akiknek lustasága és kíváncsisága legyőzte az óvatosságukat. Amint kiléptek az ajtón, hunyorogva bámulták a fénylő felhőtornyokat, amelyek még mindig körülölelték a birtokot. A felhőfalak tetején át furcsa színekben áradt a fény, kísértetiesen ragyogva be a majort. Minden néma volt, a csendet szinte tapintani lehetett. A kis rágcsálók zsivajgása is furcsán tompának tűnt a süket csöndben.

Sarah nagy levegőt vett, és határozott léptekkel elindult az istálló felé, amely mögött ott magasodott a tölgy. Furcsa társaság volt, az egyszer bizonyos. Sarah, vállán Eugennel, és Ewan egy kis kör közepén haladt, körülöttük pedig rágcsálók egész serege ugrabugrált. Így meneteltek, maguk mögött hagyva a házat, aztán a gazdasági épületeket. Végül az istálló után megálltak a tölgyfa hatalmas lombkoronája alatt. Az aprónép összevissza futkározott, fel-felszaladtak a fára, hogy valamilyen nyomra bukkanjanak. Lépésről lépésre aprólékosan vizsgálódtak, körbejárva a hatalmas fatörzset, s bukdácsoltak a göcsörtös gyökerek között. Sarah-ban óhatatlanul régi emlékek törtek elő a gyerekkorából, amikor sokat játszott a tölgyfa alatt. Szinte semmit sem változott azóta a major, talán csak a tölgy tűnt nagyobbnak. Felidéződött benne, hogy kislányként milyen sok időt töltött itt. Ha öröme vagy bánata volt, mindig ide szaladt, és a hatalmas lomkorona alatt mindig megnyugvást talált. Eszébe jutott, milyen kínkeservesen tudott csak felkapaszkodni az alsóbb ágakra, hiszen a hatalmas törzset sehogyan sem tudta átölelni, hogy fogást leljen rajta, és amikor végre felküzdötte magát, roppant büszke volt. Üldögélt az ágon lábát lóbálva, és bámulta az akkor még csak épülőfélben lévő kisváros szélét. Élénkülő zsivaj riasztotta fel gondolataiból. Találtak valamit! Egy öreg, kopott bundás mezei pocok lelte meg a kaput. A gyökerek alatt, a szerteágazó járatok egyikében találta meg az alagutat. A kérdés most már csak az volt, hogy hol lehet a lejárat, amelyen Sarah is lejuthat. Ewan azonnal a legracionálisabb megoldást javasolta: vágják ki a tölgyet! Erre az ötletre azonban fel lehetett hozni néhány ellenérvet, hogy csak néhányat említsünk, például a megyei természetvédelmi hivatal védett kincsnek minősítette a fát vagy harmincöt éve. Azután meg ugyan ki tudná elvégezni ezt a roppant nehéz

feladatot, hiszen egy egész favágó brigád nyiszitelhetné álló napig a fa legalább három méter átmérőjű törzsét, akkor sem végeznének vele egyhamar. Nem utolsósorban pedig mi lesz, ha az istállóra dől, vagy esetleg valakit agyoncsap a zuhanó fatörzs? Még sohasem csináltak ilyet, és egyáltalán, ezt a gyönyörű öreg fát kinek van szíve kivágni?! Más megoldás kell, ez nem vitás! – Keressétek tovább! – kiáltotta Eugen. – Kell lennie valahol egy nagyobb nyílásnak is – fontoskodott, és újult erővel kutatott tovább. Ewan pedig elengedte Sarah kezét, és visszafutott az istállóhoz, hogy néhány szerszámot vegyen magához. Nem mindennapi látványt nyújtott, ahogy a tengernyi kis szőrgombóc nyüzsgött fel s alá az évszázados fán. Sarah szájtátva bámult. Ha más mesélte volna, biztosan nem hitte volna el… Perceken belül Ewan is visszatért, kezében egy közepes méretű fejszével. Aztán egyszer csak nem sokkal Sarah feje felett, egy göcsört mellett, egy kis ágak és levelek rejtette odúból Eugen feje bukkant elő! – Megvan! Megtaláltam! – kiáltotta izgatottan, mire az egész sereg felbolydult. Mindenki a titkos járatot akarta látni. – Itt van, alig egy méterrel felettem van a lejárat! – zihálta levegő után kapkodva –, csak nem vettük észre, mert a fakérget benőtte a moha meg mindenféle gombák. Ewant kérni se kellett, az övébe erősített fejszével máris a fán termett, és egy macska ügyességével kúszott fel az ágak közé. Némi szemlélődés után nekifogott, hogy megtisztítsa a lejáratot. Kemény csapásokkal kezdte tágítani a nyílás beszűkült száját. Az egyik csapás majdnem végzetes balesetbe torkollt, amikor az egyik kíváncsiskodó rágcsáló feje bukkant fel a lyukban.

– Kedvesem, szólj ennek a szeleburdi népségnek, hogy fejsze van a kezemben, és ha nem akarják lenyakaztatni magukat, akkor húzódjanak kissé hátrébb! – állt meg a munkával Ewan. Amíg Sarah tolmácsolta a kérését, szusszanhatott egyet, hogy aztán újult erővel vesse bele magát a munkába. Jó fél óra kell, míg akkorára tudja tágítani a rést, hogy egy kamasz vagy esetleg egy olyan karcsú nő, mint Sarah átbújhasson a lyukon. – Kedvesem, szükség volna kötélre, lámpára és néhány bilincsre meg karabinerekre. Ott vannak a garázsban, a kisszekrényben, a sziklamászó kacatok között – nézett az asszonyra. – Várj! Az öreg petróleumlámpát is hozd, kérlek. Az istállóban van, azt hiszem, fel is van töltve! – kiáltotta le a fáról, miközben karjával könyékig kotorászott a lyukban, mert valami göcsörtöt talált, amelyen megcsúszott a fejsze. Sarah már szaladt is, hogy összeszedje a holmikat. Eközben az egérsereg izgatott nyüzsgés közepette, sajátságos módon igyekezett segíteni Ewan munkáját. Lelkesen rágták, tépték a göcsörtöket, indákat, hogy a férfinak könnyebb dolga legyen. – Aúúú! – kapta ki Ewan a kezét a lyukból, mert az egyik túl lelkes segítő nagy igyekezetében beleharapott. Ez némi derültséget keltett az aprójószág között, de szerencsére a férfi nem vette zokon. Sarah hamar visszaérkezett, vállán a kötélcsomóval, amelyen vadul csilingeltek a karabinerek, kezében pedig ott himbálózott az öreg viharlámpa. – Jöhetek már? – kiáltott fel a fán bíbelődő férfinak. – Mindjárt! Egy pillanat, és készen vagyok! – jött a válasz. Az asszony már türelmetlenül várta a kezet, amely hamarosan lenyúlt érte. Először feladogatta a kacatokat, aztán ő maga is felkapaszkodott a fára.

– Mutasd, hadd nézzem! – türelmetlenkedett Sarah, lázas izgalom vett erőt rajta. Ewan kissé félrehúzódott, miközben erős kézzel fogta Sarah karját, nehogy leessen a magasból. Eugen is előkeveredett, és gyorsan felszaladt az asszony vállára. Sarah kedvesen rámosolygott, ám döbbenten látta, hogy az aprócska egér pofikája őszülni kezdett. Riadtan tekintett Ewanre, aki szintén észrevette a változást, de csak a szemével intett, ne kérdezzen semmit. Eugennek szerencsére nem tűnt fel a néma párbeszéd, csak az üregre koncentrált. – Ez az! Mondtam én, hogy semmi ok a pánikra! – lelkesedett az egér. – Az biztos, hogy van itt valami – állapította meg a megilletődött asszony. Bár a rés látványosan kitágult, igencsak össze kell húznia magát, ha át akarja passzírozni a testét ezen a lyukon. Ewan is méricskélni kezdte Sarah-t, elég nagy lesz-e a rés ahhoz, hogy átférjen rajta a felesége. Arról nem is beszélve, hogy lejjebb, a fa odvában nem lesz-e olyan szűkület, akadály, keresztben átnőtt gyökér, ami elállhatja Sarah további útját. Eugen, mintha kitalálta volna, hogy mi jár Ewan fejében, megnyugtató válasszal állt elő. – Itt, a bejáratnál lesz a legszűkebb, már megnéztem. Ameddig előre tudtam haladni, szabad az út, de onnan egy nagy lyuk vezet lefelé, oda már nem tudtam lemászni. Nem tudom, milyen mély lehet. – Reméljük, elég lesz a kötél. Van vagy hetvenöt méter – mutatott a kötélcsomóra Ewan. Az asszony csak biccentett, hogy kezdhetik. Ewan kibontotta a kötelet, és nagy, egyenletes hurkokba rendezte. Az egyik végét átvetette a már előre kiszemelt vaskos ágon, majd a derekára kötötte. Aztán hurkot vetett Sarah dereka köré is, és a karabinerek segítségével az ereszkedést megkönnyítő kengyelt készített.

– Ugye, emlékszel még mindenre, amit annak idején tanítottam neked? – nézett kérdőn Sarah-ra, emlékezetébe idézve azt az időt, amikor még fiatal házasokként az Ördögorom nevű sziklához jártak falat mászni. Nem volt valami nagy a szikla, de arra tökéletesen megfelelt, hogy az olyan amatőr mászók, mint amilyen Ewan volt akkoriban, elég izgalmasnak találják. Nemegyszer előfordult, hogy az asszony is kedvet kapott a leereszkedéshez. Ekkor tanította meg neki Ewan a kötél használatát. Sarah bólintott, menni fog. Érezték, hogy eljött a búcsúzás ideje. Nem kellettek és nem is lett volna értelme a szavaknak, csak fogták egymás kezét. Egymásba fonódó tekintetükben minden benne volt: a múlt, a jelen, a bizakodás és a félelem. Megcsókolták egymást, azután Sarah kezdte átpréselni magát a szűk résen. Bár már nem volt fiatal, most vette igazán hasznát, hogy megőrizte fiatalos, karcsú alakját. Az eltelt idők során talán egy kissé megvastagodott a dereka, de azért még mindig feszes és erős volt az izomzata. Ügyes, kígyózó mozdulatokkal bújt át a lyukon. Amikor már csak a feje és az egyik karja kandikált ki, még utoljára megszorította Ewan kezét. Aztán kézbe vette a lámpást, és rövidesen elnyelte az odú meg a benne honoló sötétség. Finoman ereszkedett alá, lábával tapogatva a fa odvában megbúvó egyenetlenségeket. Hamar talajt ért. A lyuk száján át alig szűrődött be fény, mondhatni, az orráig sem látott. Előkotorta a gyufát, s a viharlámpa kis fémkeretes ajtaját kipattintva, meg is gyújtotta. A dohos, áporodott fa illatán keresztül is megcsapta a petróleum erős szaga. A fellobbanó gyufa fényében gyorsan körbepillantott, és majdnem elejtette a lámpást, amikor meglátta, hogy alig néhány centire az orrától egy kövér jószág, talán valami cickányféle vigyorog. A kis állat sok sikert akart kívánni az utazónak, de rájött, hogy kissé túllőtt a célon. Szabadkozva húzódott hátrébb, miközben Sarah

körmére égett a láng. Sziszegve dobta el a szűk járatban a kihunyt gyufaszálat. Az újonnan meggyújtott gyufa fellobbanó fényében most már szemügyre vehette a szűk odút, amelyben állt. Meggyújtotta a lámpásban a kanócot, és visszazárta a kis ajtót. Lassan, nehézkesen körbefordult. A felsőtestének kissé szűk volt a járat, de szerencséjére lejjebb, a hasa magasságában elkezdett kiszélesedni az üreg. Az asszony ügyesen leguggolt, és szusszanhatott egyet. Alig néhány centivel odébb valóban ott ásítozott az a lyuk, amelyről Eugen beszélt. – Jól vagy, kedves? Nincs semmi baj?– hallotta a férje aggódó hangját. – Igen! Jól vagyok, nincs semmi baj, csak kissé szűkös ez a hely. Meglepően tompán csengtek a hangok, a fa szinte elnyelte a szavakat. Ewan csak valami távoli, tompa sóhajtásként hallotta az asszonyt, holott tudta, hogy alig kéthárom méternyire áll tőle, lent a fa törzsében. Különös… – gondolta. – Indulok! – kiáltott fel Sarah, és miután érezte, hogy a kötél megfeszül, óvatosan a gödör széléhez araszolt. Ügyesen hasra fordult, és a lámpást a mellette húzódó hasadék peremére tette. Aztán erősen megfogva a kötelet, beleereszkedett a lyukba. Térdével kissé eltolta magát a peremtől, majd a lámpást magához vette, és a derekán rögzített kötélhurokra akasztotta. Ahogyan ereszkedni kezdett, úgy kísérte őt a lámpás fénye is, anélkül hogy az útjában lett volna. Lassan, óvatosan folytatta útját az egyre szélesedő gödörben. Méterről méterre araszolt előre az üregben, míg végül ott lógott kis lámpájával a nagy feketeségben. A lámpa fénye már nem érte el az oldalfalakat, és a kötelet is elnyelte a sötétség. Sarah szíve a torkában dobogott. Most kezdett el igazán tudatosodni benne, mire vállalkozott. De azt is tudta, másként nem dönthetett, hiszen ez volt a küldetése, talán ezért

született e világra. Egyszerűen ez volt a feladata, amelyet teljesítenie kell. Lassan ereszkedett lefelé a semmiben, és teljesen elvesztette az időérzékét. Úgy érezte, már órák óta ereszkedik, pedig tudta, hogy a kötél csak hetvenöt méteres. És ha nem lesz elég hosszú? Még végig sem gondolta, amikor kezében az alsó szállal megérezte a kötél végét jelző bevonatot. Most mi lesz? Megpróbált lenézni, de csak a nagy sötétség ásítozott alatta. Bár semmi értelme nem volt, lábfejét nyújtogatva megpróbált talajt lelni a talpa alatt, mindhiába. A félelem kezdett elhatalmasodni rajta. Innen aztán se le, se fel… Jelezzen Ewannek, és szégyenszemre másszon vissza? De akkor mi lesz a gyerekekkel? Mi lesz Daviddel? Mi lesz Abigaellel? Miközben a kötélen lógva vívódott magában, hirtelen megjelent előtte Yllarion, egyik pillanatról a másikra ott lebegett a semmiben. Teste, arca áttetszően vibrált, lágy fénybe burkolva Sarah-t is. – Engedd el a kötelet – mondta szelíden a hercegnő. – Innen már egyenes az út. – De hát lezuhanok! – nézett rá Sarah riadtan. – Bízz bennem! – És ha te nem is Yllarion vagy? Igen! Te nem is Yllarion vagy! Csak képzelődöm – ellenkezett Sarah. – Te nem vagy itt! Illúzió vagy, csak a képzeletem játszik velem! Yllarion nem szólt semmit, csak elfújta a lángot a viharlámpa zárt ajtaján keresztül, ezzel vak sötétségbe borítva a rémült asszonyt. Csak a hercegnő mint fénylő jelenés derengett Sarah előtt. Aztán Yllarion egészen közel hajolt az asszony arcához, és megcsókolta. Ragyogóan vakító fény töltötte be a teret. – Engedd el… – mondta az egyre halványuló alak, aztán már csak a szavak visszhangzottak Sarah fejében. Lassan engedte, hogy a kötél végét jelző anyag átcsússzon a kezén, azután zuhant, zuhant a semmibe. Nem

érzett félelmet, nem érzett semmit. Csak zuhant egyre mélyebbre a nagy feketeségben. Ewan azonnal megérezte, hogy történt valami, mert a kötél hirtelen megugrott a kezében, mintha elengedték volna, vagy inkább mintha elszakadt volna. Ijedten nézte az ernyedten lógó kötelet a kezében, és rémülten forgolódva keresett valakit, aki magyarázatot adhat a történtekre. Eugen jelent meg a lyuk szájában. A férfi hirtelen kezébe kapta a kisegeret: – Mi történt, az isten áldjon meg! Mondj már valamit, hogy mi történt! Elengedte a kötelet! Nem jelzett, csak egyszerűen elengedte a kötelet! – hadarta a levegő után kapkodó egérnek. Miután enyhült a szorítás Ewan tenyerében, és végre annyi levegőhöz jutott a parányi jószág, hogy válaszolni tudjon a férfi kérdésére, így szólt: – Megérkezett.

XIII. FEJEZET Abigael mérhetetlen fáradtságot érzett, hatalmas, sötét űrt az elméjében, és félelmet, hogy bajt hoz Davidre. Bajt azokra, akik szeretik őt, s azokra, akiket ő szeret. Nem engedhette meg, hogy ilyen szerencsétlen helyzetbe kerülve tehetetlenül sodródjék az eseményekkel. Határozott mozdulattal felállt, s körbenézett, keresett valamit, bármit, ami segíthet. Nem tudta, mit akar, nem tudta, mit keres, csak abban volt bizonyos, hogy tennie kell valamit. Most alaposabban nézett körül a teremben. A szobában csak az a kút volt, amelyben a képeket látta, mielőtt a két idegen bejött utána.

Újra végiggondolta a történteket. Az egyik név, a köpönyegesé, ismerősnek tűnt. Mintha a csuhás úgy szólította volna, hogy Egyetlen. Ezt a nevet már hallotta ott fenn, a szobában, és mintha a Labirintussal kapcsolatban említették volna… Igen! Hát persze, ő volt az a varázsló, aki egykor megalkotta a Labirintust, ami most elnyelte őt, Abigaelt is! Tehát most abban a Labirintusban bolyong, amelyet már a fellegvárból is láthatott. Ideát van, Akkramon birodalmában. De ha a csuhás nem Akkramon, akkor vajon ki lehet? Valaki, aki még nála is hatalmasabb, aki képes volt rá, hogy kinyissa a Labirintust. Vajon David tud erről az alakról? Nem kockáztathat! Tudatni kell vele mindenáron, hogy ez a szörnyű összeesküvés ne érhesse meglepetésként. De hogyan? A kislány lázasan törte a fejét, mitévő legyen. Miközben igyekezett úrrá lenni zaklatottságán, nekifogott, hogy lépésről lépésre átvizsgálja a szobát. Először is az ajtóhoz lépett, és megpróbálta kinyitni, de jól gondolta, zárva találta. Aztán a falak mentén, méterenként vizsgálta végig a köveket, hátha valami rejtekajtót vagy egyéb titkos járatot találhat rajta, ami eddig elkerülte a figyelmét. Végül csak a kút maradt. Felsietett a lépcsőn, és áthajolva a káván, belenézett a fekete vízbe. Próbált ismét képeket felfedezni a víztükörben, kapcsolatot felfedezni, amelynek segítségével kijuthat innen. Gondosan megvizsgálta a kút belső falát a kávától a víztükörig, de csak a sűrűn rakott téglák egyhangú sorait látta. Kényszerítette magát, hogy erős maradjon, tudta, hogy semmit sem oldana meg, ha most összeroppanna. Csak bámulta a vizet, miközben megpróbálta kitalálni a következő lépést. Gondolatai ismét Engus körül kezdtek forogni, de most valahogy másképpen gondolt rá. Most minden gondolatát az töltötte ki, hogyan tudna kapcsolatba lépni vele. Tisztán emlékezett rá, hogy Sarah-nak mi módon sikerült

megidéznie a Vándort. Most azonban egészen más a helyzet, hiszen nincs kéznél a könyv. Minden erejét összeszedve a Vándorra koncentrált, és várt, hogy történjen valami. Néhány pillanat múlva a víztükör megrebbent, s nagyon halványan felsejlett benne Engus arca. Abigael látta a Vándort, és látta szemében a zavarodottságot. Talán azt a zavart, amit az ő felbukkanása okozott a Vándornak. Egyre közelebb és közelebb hajolt át a káván, hogy minden kis apró rezdülést észrevehessen, hogy felelhessen rá. Az erőlködésnek az lett a vége, hogy a lány belezuhant a kút mélyén elterülő fekete vízbe, és hangos csobbanással elmerült. Nagyon megijedt, hiszen bár tudott úszni, semmi esélye sem volt arra, hogy kikapaszkodjon a mély kútból. A víz nagyon hideg volt, érezte, amint elmerült benne. Prüszkölve bukkant ismét a felszínre. Teljes erejéből taposta a vizet, és kétségbeesetten keresett valami kapaszkodót, kitüremkedést, amiben megfogódzkodhatna. Hihetetlen gyorsasággal kezdett lehűlni a teste! Bár keményen küzdött, hogy a felszínen maradjon, semmit sem ért vele. A víz állaga egészen különös volt. Bármennyire is küszködött, egyre mélyebbre merült. Kétségbeesetten kalimpált, többször beütötte a kezét meg a lábát a kút falába, de akárhogyan erőlködött, összecsaptak a feje felett a hullámok. Görcsösen tartotta vissza a lélegzetét, miközben egyre gyorsabban süllyedt a feneketlennek tűnő aknába. Úgy érezte, hogy a tüdeje mindjárt szétpattan, a vér pedig dübörögve kalapált a fülében. Aztán kezdett elernyedni, feladni a küzdelmet, míg végül kitört belőle egy sikoly. Képek villantak fel a szeme előtt, de nem az élete pergett le előtte, hanem Engus arcát látta, és a közösen eltöltött röpke pillanatokat. De ezek a pillanatok valahogyan furcsán ismeretlenek voltak. Olyan képek jelentek meg előtte, amelyek

még meg sem történtek vele. A látomásokban felnőtt nő volt, és minden felvillanó emlékkép róluk, róla és a Vándorról szólt, minden köröttük forgott. Arra számított, hogy a jéghideg víz betódul a tüdejébe, és megfullad, de nem így történt. Egyszerűen nem történt semmi, Abigael csak süllyedt tovább a sötét mélységben. Felnézett a valahol nagyon messze, apró fénypontként távolodó kút szájára. Jobbra-balra pislogott, összekócolódott haján át igyekezett kukucskálni. Érezte, hogy lelassult, mígnem egy helyben kezdett lebegni a nagy semmiben. Valahonnan a mélységből vibrálón áttetsző alak bontakozott ki, Engus. Nagyon lassan Abigael felé fordult, nézte őt, és beszélt hozzá, de mindhiába, a lány nem hallotta, és a feléje nyújtott kezet sem tudta megérinteni. Aztán valami olyasmi történt, amit a kislány az eszével sem akkor, sem azóta fel nem foghatott. Egy pillanat alatt minden felrobbant körülötte, színek milliárdjai ragyogtak fel, fröccsentek szerteszét. Talán erről mesélt David is, amikor először jött át ide, ebbe a világba? A hihetetlen kavalkád után Abigael arra riadt, hogy a fűben ül egy dombon, egy kis pavilon mellett, és körös-körül a Labirintus terpeszkedik. Távolabb ott magasodott a palota fellegvára, amelynek eddig foglya volt, és ott tornyosult előtte a beszakadt kupolás, nagy csarnok is, ahol már járt egyszer. Az öreg vár külső peremén csücsült a fűben, és vacogott, hiszen még mindig csuromvizes volt. Szája elkékült a hidegtől, bőre libabőrös lett, ruhája, blúza vizesen tapadt a testére, haja pedig csapzottan, loncsosan lógott az arcába. De kijutott az ijesztő, végtelen mélységből, és ez volt most a legfontosabb. Bár halvány fogalma sem volt arról, hogy mi történt vele és körülötte valójában, ez most éppen nem is nagyon érdekelte. ***

Engus egyre feszültebbnek érezte magát. Valami ott motoszkált tudata legmélyén, de sehogyan sem tudta megfejteni az értelmét. Elindult, hogy előkészítse Sarah érkezését, de az asszony csak nem akart megérkezni. Zavarban volt, mert a kapocs, amely összekötötte őket, egyre gyengült, egyre halványult közöttük. Ez pedig azt jelentette, hogy ébredezik a Labirintus. Sietnie kellene, de nem tehet egyebet, mint hogy vár. Várta Sarah-t, várta, hogy történjen, aminek történnie kell. Rövid idő elteltével egy kép kezdett erősödni benne, valami hívó szó, könyörgő hang, amely a nevén szólongatta. Megpróbálta felidézni magában a hangot, és a hanghoz egy arcot illeszteni. Abigael! Felsejlett előtte a kislány kedves arca. Talán még el is mosolyodott egy kicsit, amint visszaidézte Abigael zavart viselkedését, amellyel leplezni igyekezett az Engus iránt érzett vonzalmát. Most azonban ez a hang, ez az arc kétségbeesetten kereste őt, és most nem volt sem vidám, sem gondtalan. Ijedt és elkeseredett volt. A Vándor erősen koncentrált, szeme előtt halványan felrémlett a kép egy teremről, Abigaelről és egy kútról. Látta maga előtt a lányt, és igyekezett megszólítani, bár tudta, ha a kép el is jut hozzá, hallani biztosan nem fogják egymást. De vajon hol lehet ez a kút, hol lehet a gyermek? Vajon miért érzékeli ennyire tisztán a kislányt? Most, hogy a Labirintus ébredezett, minden kapcsolat letompult, meggyengült. Most mégis tisztán, élesen rajzolódott ki a kép. Az egyszerű halandóknak mérhetetlenül sok idő és gyakorlás szükséges ahhoz, hogy kapcsolatba léphessenek a Vándorokkal. Érzékelni még csak-csak sikerülhet, de ennél többet csak nagyon kevesen voltak képesek elérni. Engus tovább szőtte a gondolatait. Bármennyire is kedvelte Abigaelt, e tulajdonságok egyikét sem feltételezte róla. Egyetlen

megoldás jöhet csak szóba, mégpedig, hogy a kislány olyan helyen van, ahol a gondolatait, érzelmeit valaki vagy valami felerősíti. Talán Sarlatán vagy Akkramon? Lehet, hogy a közelében vannak? Nem! Ahhoz túl tiszták a képek, nem torzította semmiféle gonosz erő. Valószínűleg egy kapu vagy tükör, esetleg kút közelében lehet a lány. Hát persze! A palota! Az öreg kút a palotában. Engus dühös volt magára, amiért nem gondolt azonnal erre. Hiszen csakis Sarlatán rabolhatta el a kislányt az Egyetlen segítségével. Ők pedig a palotában vannak! A képek hirtelen zavarossá váltak, és érezte, hogy a kislány a kútba zuhan. Azonnal elindult, hogy segítsen neki. Tudta, hogy nem a vízbefúlástól kell megmenteni a gyermeket, a kútban olyan emlékképek milliárdjai lebegnek a mélyben, amelyek elemészthetik Abigael tudatát, ha megérzik a kislány jelenlétét. *** David, miután megállapították, hogy szép tiszta fénnyel csillog a felülete, elgurította a gömböt, amely hihetetlenül gyorsan gurult tova, aztán pillanatok múlva már követhetetlenné vált az útja. Frígia ismét a nyakába akarta kapni a fiút, de David tiltakozott, majd a hirtelen mellettük fékező szállítóplatformra ugrott, és intett a táltosnak is, hogy kapaszkodjon fel. Szédítő sebességgel suhantak a gömb nyomában, ismerős és ismeretlen lényeket és tárgyakat kerülgetve. Ám a gömb gyorsabbnak bizonyult náluk, hiszen épp ez volt a dolga. Amint szem elől veszítették, a masina lefékezett. Egy öreg torony előtt álltak meg, melynek rozsdás fémszerkezetét patinás téglafalak vették körbe. A magasban szinte a ködbe veszett a torony teteje, melyen legfelül hívogatóan csillant meg gömb felszínén a napsugár. Mit volt mit tenni, fel kellett kapaszkodniuk a torony végtelennek tetsző lépcsőin.

Lekászálódtak a szállítómasináról, és elsétáltak a bejárathoz. Mielőtt azonban bejutottak volna, kétszer is útjukat állták. Először a nagyon fontos dolgaikat intéző, sietve futkározó koboldok akadályozták őket, azután egy csapat rontó-bontó száguldott el mellettük, majd fellökve őket az épület kapujában. – Ajjaj! Húzzunk bele, kiskomám, mert rosszat sejtek – csattant fel Frígia, és megszaporázta a lépteit. – Mi az? Mi történt? Miért ez az ajjaj? – lihegett a nyomában David. – Ezek rontó-bontók – magyarázta Frígia. – Aha. Azok meg mik? – Semmi jót nem mondhatok el róluk. Makacs, irányíthatatlan kis fickók, akik ha kell, ha nem, szétszednek mindent – ecsetelte a táltos –, de arról még soha senki nem hallott, hogy esetleg meg is javították volna azt, amit elrontottak. – De hát mit szedhetnének szét itt? – kérdezte David. – Bármit, kisbarátom, bármit, de leginkább azt, amire éppen szüksége volna az embernek – keserítette el a fiút a válasszal. – Mit árthatnak nekünk? Mi az, ami nekünk kell, ezek pedig elronthatják? – A kulcsot! A kutat, a kaput, az átjárót! Bármit! Vagy akár a környékét. Elég, ha csak annyira rongálják meg, hogy nem juthatunk a közelébe – mondta keserűen Frígia –, és akkor nekünk lőttek! – azzal választ sem várva felhajította Davidet a nyakába. Gyors galoppban haladt felfelé a torony széles lépcsőjén, hamar ledolgozta a hátrányát a kis szerkentyűkkel szemben. Amint a kis masinák észrevették Frígiát, az egyik rontó-bontó azonnal kivált a csapatból, és közelebb húzódott a táltoshoz, így egymás mellett haladva méregették egymást. Persze a kis szerkezetnek ez nem okozott különösebb gondot, mert az

automatikus kitérítő berendezése segítségével idejekorán kikerülte az észlelt akadályokat. Ellenben Frígiának aprólékosan kellett odafigyelni minden talpalatnyi helyre, és hogy még nehezebb legyen a helyzet, David is ott zötykölődött a nyakában. A fiú eközben a táltos hátáról igyekezett minél részletesebben megvizsgálni a pimasz kis szerkezetet, amely hol egészen közel jött hozzájuk, hol pedig eltávolodott tőlük. Kisebb méretű, fémmel borított masina volt a rontóbontó. Ügyes csuklós szerkezettel rögzített futóművel, amely könnyedén átsegítette a különböző kisebb-nagyobb akadályokon. Masszív konstrukciók voltak ezek a kis gépek, szinte elpusztíthatatlanok. David bármennyire is próbált a mellettük sertepertélő herkentyűn valami sérülékeny pontot lelni, nemigen akadt ilyenre. Talán csak a tetején éktelenkedő hatalmas csavar volt az egyetlen pont, amely védtelenül trónolt a gép feje búbján. De ezt a csavart még mozdulatlan állapotában is macerás lett volna meglazítani, nemhogy ilyen eszement vágtázás közepette. Közben az emeletek egyre fogytak a toronyban, Frígia pedig egyre jobban fáradt. A néha lemaradó kisebb rontó-bontó csoportok, amelyek villámsebesen szétbuheráltak minden kezük ügyébe kerülő szétbuherálható dolgot, újra és újra felzárkóztak mögéjük, újabb és újabb akadályokat gördítve a táltos lába elé. Bár Frígia sem volt rest, és amikor tehette, szétcsapott a kerge szerkentyűk között, túl sok kárt azonban nem tehetett bennük. David egy hirtelen jött ötlettől vezérelve turkálni kezdett a tarisznyában, és addig kutakodott, amíg a keze ügyébe nem került az, amit keresett. Egy hatalmas villáskulcsot halászott elő, amit előbb meglóbált a feje felett, majd a rontó-bontók közé hajította.

Hirtelen megtorpant a menet, megállt Frígia is. Az első kis szerkentyű lehajolt, és az egyik fogókarjával felemelte a nagy villáskulcsot. Forgatni kezdte, mire a többiek is elkezdték vizsgálgatni. Azután szem nem követhette az eseményeket, olyan gyorsan zajlott le minden. Mire utazóink felocsúdtak, csak rezgő rugóhalmok és egy rakás ócskavas maradt a rontóbontók helyén. Csak a lassan leülepedő por utalt arra, hogy az imént még ádáz küzdelem zajlott a fémkupacok helyén. – Na, várjunk csak! – emelte le a nyakából Davidet Frígia. – Most van az a pillanat, hogy nem értek egy árva kukkot sem! – Pedig pofonegyszerű – nagyképűsködött David. – Az egésznek az a lényege, hogy ezeknek a szerkezeteknek semmi más dolguk sincs, mint hogy szétszereljenek mindent. Hiszen ezért hozták létre őket! Na mármost – emelte fel tudálékosan az ujját –, ha egyszer mindent szét tudnak szedni, akkor ez azt jelenti, hogy mindenféle eszközzel és szerszámokkal el vannak látva. Csakhogy. – Csakhogy? – nézett rá érdeklődve Frígia. – Csakhogy olyan szerszámot nem kaptak, amivel kárt tehetnének egymásban, illetve saját magukban. No, hát én most adtam nekik! – Fantasztikus! Zseniális! Óhajtasz még néhány magasztos jelzőt, vagy mehetünk tovább? – nézett a fiúra közönyösen a táltos. – Csak azt ne akard nekem bemesélni, hogy te már régen tudtad a módját, miképpen szabadulhatunk meg ezektől a kis ördögöktől! – Na és ha tudtam?! – húzta fel Frígia az orrát. – De nem tudtad! – vágta rá azonnal David. – De igenis tudtam, csak nem szóltam, hogy te is gyakorolj egy kicsit. – De nem! – De igen!

Az egyre változatosabb párbeszédet halk morajlás és enyhe rázkódás szakította félbe. – Úgy érzem, itt az ideje, hogy induljunk – kapta fel Davidet Frígia. A morajlás egyre hangosabbá vált, és a torony is egyre jobban remegett. Frígia a tőle telhető leggyorsabb iramot diktálta. Aztán sorra potyogni kezdtek a torony alkatrészei, csavarok, faldarabkák válogatás nélkül. Valahonnan egy hatalmas, elszabadult fogaskerék gördült elő, feléjük tartva, mintha egyenesen rájuk pályázna. Frígiának épphogy sikerült elkerülnie a nagy sárgaréz kereket, amikor rugók meg mindenféle óramechanikák kezdtek záporozni rájuk a magasból, a táltos minden ügyességére szükség volt, hogy elkerüljék a katasztrófát. – Ott a lépcső! Kapaszkodj! – kiáltotta az egyre erősödő zajban Frígia, majd megcélozta az egyre jobban ingó fémlépcsőt, és felszáguldott rajta, fel az óratoronyba. Az utolsó lépéseknél már érezte, hogy kicsúszik a patája alól a függőfolyosó, ezért nagy lendületet véve elrugaszkodott, s az utolsó métereket már repülve tette meg. Irtózatos erővel vágódott a hatalmas ólomkristály számlapba, amely ezer meg ezer darabra robbant szét a belecsapódó test súlyától. *** Sarah nem érzett semmit, csak lebegett. Nem tudta, hogy zuhan-e vagy csak egy helyben áll. Nem volt viszonyítási alapja. Fény ragyogta körül a testét, s egyszerre mintha izzó folyamba esett volna, úgy fröccsent szét az aranyló aura, milliónyi színekben pompázó, robbanó tűzbombaként. Amikor felocsúdott, tompa félhomályt látott maga körül. Lassan feltápászkodott és igyekezett megfejteni, hogy hová keveredhetett.

Aprócska, gazzal benőtt tisztáson állt, és bármerre fordult, mindenütt ugyanaz a kép fogadta: öreg, göcsörtös törzsű fák sorakoztak, sűrű, szinte áthatolhatatlan aljnövényzet között fuldokolva. A talaj nehéz, fullasztó párát sóhajtott ki magából, ködbe burkolva az egész vidéket. Sarah bizonytalan léptekkel botorkált körbe-körbe, minden kis apró neszre megtorpanva, kétségek között gyötrődve, vajon merre lehet Engus. Vajon hol találja, hiszen a Vándor azt ígérte, várni fogja őt odaát, e szavakkal váltak el a szobában. Igen ám, de hol lehet az az odaát? Tanácstalanul toporgott, az idő pedig kérlelhetetlenül haladt tovább. Merre induljon, elinduljon-e egyáltalán? Végül azonban az aggodalma és a türelmetlensége győzedelmeskedett, s az asszony nekivágott a sűrűnek. Valami csapásfélén haladt, már ha csapásnak nevezhető az a keskeny nyom, amelyet követni tudott. A kis utacska hol kiszélesedett, hol pedig teljesen elnyelte a sűrű. Hosszú percekig tartott, mire Sarah ismét rálelt az ösvény nyomaira. A csendbe félelmetesnek ható, ismeretlen zajok hasítottak bele. Roppanások és tompa puffanások, furcsa sóhajok és elfúló sikolyok, melyek hol innen, hol onnan törtek elő. Távoli madárrikoltozással egybeolvadó erdei hangok zúgtak körülötte, és szűnni nem akaró, sejtelmes suttogások kísérték minden lépését. Néha egy-egy túl közeli vagy váratlan, hangos zajra összerezzenve megtorpant, de aztán összeszedve minden bátorságát, nyakát behúzva indult tovább. A sűrűt lassan zsombékos ligetek kezdték felváltani, kisebb-nagyobb sással, náddal benőtt vízfelületekkel tarkítva, és a köd is furcsán hömpölygővé vált. – Erre, erre… – vált ki a tompa morajból egy furcsa, suttogó sóhaj, amely szinte minden irányból egyszerre hangzott fel, teljesen megzavarva az asszonyt. Sarah megtorpant, és ijedten körbekémlelt. Az egyik zsombékos részen egy kiszáradt, de még álló fa mögül hirtelen

felbukkant egy kobold torz alakja, de azon nyomban el is tűnt, ahogy az asszony feléje fordult, a következő pillanatban már mögötte moccant a sás. – Ki van ott? – kiáltott fojtott hangon Sarah, s megpördült a neszezés irányába. Egy másik kobold árnya villant elő a ködből. Szélesen vigyorogva, némán bámulta az ijedt asszonyt. Sarah fel sem ocsúdhatott, amikor valami hátulról érintette meg a combját. Rémülten fordult hátra, s észrevette, hogy egy másik kis gnóm is sündörög ott, miközben a ködből egyre-másra bukkantak elő újabb és újabb különös szerzetek. Szótlanul néztek rá, de a furcsa, síron túli hang egyre csak mondta és mondta a magáét: erre, erre, erre! Sarah-t hirtelen, hátulról érte a lökés. Egyensúlyát vesztve térdre esett, és mire összeszedte magát, már a vállára is ugrott az első vakarcs, és cibálni kezdte az asszony haját. Sarah kétségbeesetten próbálta levakarni magáról a kis szörnyeteget, miközben segítség után kutató keze egy vaskos ágat tapogatott ki a magas, zsombékos fűben. Nem sokat teketóriázott! Felkapta az ágat, és jól kupán vágta az egyik vigyori fajzatot. Másik kezével sikerült nyakon ragadnia a hátán lovagló szörnyecskét, és amint sikerült felállnia a sáros talajon, felhajította a kis testet a levegőbe. Aztán a göcsörtös, vastag ágat két kezébe kapva, mintha krikettütő volna, jól odasózott az éppen eléje pottyanó mitugrásznak. Tompán puffant az ág, és a felnyüszítő kobold nagy ívben a mocsárba röppent. Ám a siker nem tehette elbizakodottá a nőt, mert az apró fenevadak egyre többen és egyre bátrabban lódultak feléje. Keményen dolgozott a husáng, de ahogy Sarah karja fáradni kezdett, úgy váltak egyre lassúbbá és pontatlanabbá ütései. A zsombék is, ahol a heves csata zajlott, egyre ingatagabbá vált, míg végül megadva magát az asszony terhe alatt, lassú süllyedésbe kezdett. Egyensúlyát vesztve Sarah a sűrű iszapba huppant, és azonmód derékig merült el benne. A

koboldok csak erre vártak, és azonnal körülvették a mocsár fogságába esett asszonyt. Az undorító, nyálkás kis kezek egyre durvábban cibálták a haját, rángatták a ruháját. Kétségbeesve küzdött ellenük, de csak annyit ért el, hogy egyre gyorsabban süllyedt a mocsárban. A halálosnak tűnő csapdában rémülten csapkodott maga körül, próbált a felszínen maradni, de a bűzös, sűrű massza csak húzta lejjebb, egyre mélyebbre. A piszkos víz átcsapott az arcán, felfröccsent a hajára, és hiába küszködött, mind többször nyelt a koszos mocsárból. Váratlanul érte a villanás és az azt követő, hirtelen beállt csend. Érezte, hogy lassan fátyol ereszkedik a szemére, hogy egyre erőtlenebbül csapkod, és már feladni készült mindent, amikor egy kemény kéz megragadta, és húzni kezdte a felszín felé. A Vándornak minden balsejtelme beigazolódott. Nemhiába érezte a keserű ízt a szájában, a félelmet, ami ott lüktetett elméje apró zugaiban. Végszóra bukkant elő a köd jótékony leple mögül. Már messziről hallotta a vartyogó zsivajgást, és most már az okát is láthatta. Sarah már teljesen alámerült a sűrű iszapban, miközben megbűvölt lápi koboldok egész serege fáradozott azon, hogy az asszonyt a mocsárba fojtsa. Engusnak nem sok ideje maradt mérlegelni, vajon beleavatkozhat-e ebbe az egyébként meglehetősen egyoldalúnak tűnő küzdelembe. Csak egy pillanatig habozott, aztán, ahogy Yllarion parancsolta, nem késlekedett minden erejével harcba szállni. A mágia, mint láthatatlan korbács, úgy söpört végig a marakodó kis lények között. Visítva repültek szerteszét, ahogyan a gondolat közéjük csapott. A koboldok hosszú másodpercekig tanácstalanul forgolódtak, nem értették az új helyzetet. Ám amint

megpillantották a Vándort, azonmód rárontottak, minden dühüket az idegen felé fordítva, amiért megzavarta készülődő vacsorájukat. Mintha falnak ütköztek volna, úgy pattantak vissza a Vándort körülölelő energiafalról. Újra és újra nekiveselkedtek, hogy áttörjék a halványan derengő fénygömböt, de mindhiába. Végül Engus megunva az értelmetlen huzakodást, elmormolt egy bűvös igézetet, mire a koboldok hanyatt-homlok, hátra se nézve szétszaladtak a szélrózsa minden irányába. Azonban a sötétben megbúvó hatalmas árny, aki békésen várta a végkifejletet a vacsora dolgában, nem ijedt meg a varázslattól, szép csendesen belecsusszant a sűrű iszapba, és szinte észrevétlenül siklott a már-már teljesen alélt Sarah irányába. Engus a legutolsó pillanatban érezte meg a szörny jelenlétét, egészen lefoglalták a kis mocsári gonosztevők. Csak annyi ideje maradt, hogy védelmezőn beburkolja Sarah-t a halovány fénnyel, és máris a sötét árnyék után vetette magát. A teremtmény karcsú, de izmos teste többször is kisiklott a keze közül, míg végre sikerült átnyalábolnia a rángatózó szörnyet. A vízidémon dühödten próbálta kiszabadítani magát az erős szorításból. Vonaglásával és randa állkapcsa vad csattogtatásával csak annyit ért el, hogy a Vándor egyre közelebb került hatalmas, hályogos szeméhez. Felocsúdni sem volt ideje, olyan hirtelen bukkant fel Engus arca. A kék szemekből áradó erő most jéghidegen és pengeélesen hatolt át a lény nem túl bonyolult elméjén, és irtózatos fájdalom nyilallt a koponyájába. Több méter magasra feldobta ívbe feszülő testét, hogy lerázza magáról a fájdalmat, de mindhiába. A Vándor már régen eleresztette a rángatózó testet, de az csak vonaglott tovább, kígyózó mozdulatokkal próbálván szabadulni az őrjítő fájdalomtól. Alig néhány pillanatig tartott csak a küzdelem, de Engus számára hosszú

óráknak tűnt. Sarah arra ocsúdott, hogy hason fekszik a fövenyen, és feje a partról az alant locsogó sötét víz felé lóg. Egy erős kéz határozott mozdulatokkal, szorgalmasan pumpálta ki belőle a lenyelt koszos vizet. Feltápászkodott, és megmentője felé fordult. Engus állt mellette, a kezét nyújtotta, hogy felsegítse az asszonyt. Sarah megpróbált felállni, de csak sokadik próbálkozásra sikerült, a lábát elhagyta az erő. De nemcsak a lábát, hanem az egész testét is. Hűvös volt, vacogott a foga. Cipőjét lehúzta róla az iszap, fehér selyemingét teljesen átáztatta és összemocskolta a sár. Sarah hagyta, hogy a férfi egy ki tudja, honnan elővarázsolt hatalmas, bolyhos frottírlepedőt borítson rá, és átdörzsölje vele átfagyott karját és a hátát. Miután Engus látta, hogy Sarah arcába végre visszatér a pír, hátrébb lépett, hogy az asszony megtörölközhessen. Mire Sarah végzett a hajával, addigra Engus vadonatúj, frissen vasalt ruhadarabokat tartott a karján, nyilván onnét szerezte, ahonnan az imént a fürdőlepedőt. Sarah zavartan vette el a leheletkönnyű ruhadarabokat, s körülnézett, hogy hova húzódhatna félre felöltözni. Engus udvariasan odébb sétált, s közben elmesélte Sarah-nak a legutóbb történteket. – Megtaláltam Abigaelt. A palotában van – mondta háttal az asszonynak. – Remek lány, annyit mondhatok, nagyon hamar feltalálta magát – folytatta, miközben Sarah lecibálta magáról átázott ruháit. – Na persze, azért ne túlozzuk el. Sikerült a lehető legvadabb menekülést kieszelnie, ezért értem ide későn. Elnézését kell kérnem, asszonyom – folytatta volna Engus, amikor egy könnyű kéz érintette meg a vállát. Sarah állt mögötte. Még a lélegzete is elakadt, amikor megpillantotta az asszonyt. A könnyű mytriai selyemből készült ruha lágyan omlott alá a még mindig karcsú nő alakján. Hosszú nyakán elegánsan mutatott az állógallér. A ruha alsó része, bár

szoknyának tűnt, egymást átfedő széles selyemcsíkok sorából állt. Alatta fehér selyemnadrágot viselt, amely a térde körül enyhén kiszélesedett, lábán pedig puha, hosszú szárú, buggyos csizmát. Alakját beragyogta Yllarion csókja, amely most már Sarah karján is ott szikrázott. – Mint egy igazi Vándor – állapította meg Engus. – Köszönöm – mondta kedvesen mosolyogva az asszony –, de most már induljunk, nehogy Abigael nagyobb bajba kerüljön – komolyodott meg a hangja. Miután azonban egy mocsár közepében álltak, fogalma sem volt, merre induljanak. – Ha te is úgy gondolod, menjünk, majd igyekszem utánad – engedte át az irányítást a szőke fiúnak. Engus beleszagolt a levegőbe. – Igen, jobb lesz, ha indulunk, mert érzem, hogy ébredezik a szörnyeteg. – Miféle szörnyetegről beszélsz? – A Labirintusról – érkezett a tömör válasz. A tempó, amit a Vándor diktált, nem hagyott időt Sarahnak tovább kérdezősködni, mert igencsak szednie kellett a lábát. Itt, a sáros, csúszós talajon értékelte igazán az új öltözékét. A csizma, bármennyire cuppogós volt is a talaj, nem nedvesedett át, s még különösebb volt, hogy egyáltalán nem piszkolódott be. És nemcsak a csizma, de ruha is száraz, meleg és tiszta maradt, pedig jócskán bukdácsolt a sikamlós talajon. Váratlanul hatalmas sövényfalba ütköztek, amely egyik pillanatról a másikra ott tornyosult előttük. Engus anélkül, hogy lassított volna, határozottan haladt tovább, most már a sövényfal tövében, míg egy kapuhoz nem értek. – Innen óvatosabbnak kell lennünk! Ez már Akkramon birodalma, s ha Akkramoné, akkor Sarlatáné is, aki, azt hiszem, minket szeretne legkevésbé a birtokán tudni – figyelmeztette halkan az asszonyt.

Felkapaszkodtak egy közeli dombra, ahonnan beláthatták az egész környéket. Hatalmas területen feküdt a város, azon a határvidéken, ahol elkezdődnek és ahol véget érnek az álmok. Messze előttük magasodott a palota és a fellegvár. A máskor oly izgalmas helyszín most sivár, kihalt kősivatagként húzódott előttük, amelyen minden lépést kétszer is meg kell gondolni. Erre azonban most nem állt rendelkezésükre elegendő idő. Az idő, amelyből sem a jók, sem a rosszak nem rendelkeztek kimeríthetetlen tartalékkal. Csak egyvalaki örülhetett annak, hogy fogytán az idő, maga a Labirintus. A szörny tudata lassacskán kitisztult, amint a hosszú szendergésből ébredezett. Már kezdett visszatérni az emlékezete. Felidézte, hogy miért alkották, és emlékezett arra, is hogyan győzték le. Most még naiv kisgyermekként csodálkozott a világra, de csupán idő kérdése volt, mikor nő fel ez a most még gyermeki állapotú szörny, és mikor fedezi fel magában az erőt, a hatalmat, az eredendő gonoszságot. Engus tisztában volt vele, hogy versenyt futnak az idővel. Sietnie kell, hogy biztonságban tudhassa Abigaelt és Sarah-t, hogy legyen elég ideje felkészülni a küzdelemre, hogy segíthesse végső harcában Davidet. – Sietnünk kell! – nézett fel az égre a Vándor, ahol egyre sötétebb felhőket sodort a szél. – A régi kápolnánál hagytam Abigaelt. – Biztosan ott vár – igyekezett megnyugtatni Sarah –, nagyon talpraesett kislány. – Ettől tartok én is – zsörtölődött a Vándor –, hogy túlontúl talpraesett. Ha szerencsénk van, nyugton maradt, de félek, hogy pusztán tudatlanságból még nagyobb bajt kavarhat, ha nekiindul, hogy segítsen… – Hogy érted ezt? – állt meg Sarah egy pillanatra. – David nem tudhat az ittlétéről! Ha mégis megtudná, hogy Abigael itt van, akkor nagy bajba sodorna mindnyájunkat. A kislány úgy hiszi, hogy Akkramon van a háttérben, David

pedig már tudja, hogy Sarlatánnal kell megküzdenie. De ha a fiú értesül arról, hogy… – Engus – szakította félbe Sarah –, menjünk! – mondta kizökkentve a Vándort tétova gondolatmenetéből. Némán igyekeztek tovább, amennyire erejükből telt. Kerülgették a Labirintus kusza útvesztőit, és maguk mögött hagytak sok riadtan lapuló manót, koboldot, akik már megadták magukat elkerülhetetlennek tűnő végzetüknek. XIV. FEJEZET Sarlatánt balsejtelmek gyötörték. Érezte, hogy történt valami a cellában, ahová a kislányt bezárta. Hátrahagyva az Egyetlent, nyugtalanul sietett visszafelé, végig a folyosón. Valami azt súgta, hogy küzdelme, melyet az Őrizővel szemben vív majd, nem ígérkezik magától értetődő, kényelmes győzelemnek. Semmi sem úgy alakult, ahogyan eltervezte, talán csak Akkramon volt az egyetlen kivétel, aki pontosan azt tette, amit elvárt tőle. Na persze, hogy is tehetett volna másként, hiszen a saját teremtménye volt. De az emberek, azok egészen mások voltak. Sarlatán régóta állt már harcban velük, és megtapasztalhatta, hogy ha kell, kíméletlen ellenfelek tudnak lenni, akiket nagyon nehéz legyőzni. Kiszámíthatatlan természetűek, olykor teljesen irracionálisán viselkednek. De a legnagyobb gondja velük, hogy nem tud eligazodni az érzéseik között. Vándor volt valaha, annak született, és bár kitaszítottá vált, gondolkodásában az maradt örökre. Ismerte a nyíltságot, ismerte a büszkeséget, de nem tudott mit kezdeni az önfeláldozással, a saját magát is feláldozni kész hősiességgel. Mint Vándor sohasem érezhetett ilyet, mert sohasem volt a népének szüksége ilyen érzelmekre.

Az emberek olykor harciasak, szenvedélyesek, máskor szertelenek és csapongóak. Nem született még olyan mágus, aki kiismerte volna magát ebben a zűrzavarban.

Nem született még olyan mágus, aki kiismerte volna magát ebben a zűrzavarban. David is ilyen ellenfélnek bizonyult, ahogyan a többi Westinghouse is. És ennek egy cseppet sem örvendezett a mágus. Ráadásul most itt ez az újabb fiaskó! Ahelyett, hogy David Abigael keresésére indult volna, ahogyan azt az Egyetlennel olyan remekül kitalálták, ahelyett Sarah jött el Abigaelért, és most, hogy a Labirintus felébredt, a kislányt felhasználva már nem is tudja tőrbe csalni az ifjú Őrizőt. Abigael börtönéhez érkezve már tudta, hogy nem csalták meg az érzései. A kislánynak csak hűlt helyét találta. Alaposan körülnézett, de külső behatolásnak semmi nyomát nem látta. Nem értette, hova tűnhetett el a kislány. Egyedül a kút jöhetett szóba, ami egyúttal azt is jelenthette, hogy a gyermek öngyilkos lett. Azt viszont a mágus megérezte volna. Tanácstalanul hagyta el a szobát. Vissza kell mennie az Egyetlenhez, Akkramon maradt a végső fegyverük. *** Abigael csuromvizesen, dideregve álldogált a kis tisztás közepén, egyre hűvösebb lett. Toporgott, hogy felmelegedjen, dörzsölgette magát, és igyekezett nem elmozdulni, ahogyan Engus meghagyta neki. Persze nem Abigael lett volna, ha szót fogad. Ha nem is túl messzire, de elkalandozott, hogy körülnézzen a sövények, bokrok és kisebb épületek között. A csarnokba vezető lépcsők előtt megállt, s a rongyokból, melyeket korábban is észrevett, kibányászott egy aránylag tisztának tűnő nagyobb leplet, és magára terítette. Büdös kénszaga volt, de Abigael úgy gondolta, hogy a jelen körülmények között inkább legyen büdös, mint hogy fázzon. Akkurátusan vizsgálódott a romok között, hátha talál

valami egyéb hasznosítható holmit is, amikor meglepetten vette észre, hogy nincs egyedül. Az egyik közeli sövény mögül manófej kandikált elő. Kedves, bár kissé durva vonalú, elnagyolt arca volt a szerzetnek. Ahogy Abigael tüzetesebben megvizsgálta, már amennyire messziről megtehette, észrevette, hogy a kis teremtmény amolyan manólányformának látszik. Kazalszerű haja mókásan, két elálló copfba kötve meredezett a fején. – Pssszt… – pisszegett Abigael felé a manólány, és kis kezével hívogató mozdulatokat tett –, pssszt! Gyere ide. Abigael bizalmatlanul méregette a manó bokor mögül kikandikáló részét. – Én? – mutatott magára. A kis alak pedig hevesen bólogatott. – Mit akarsz? – lépett egyet a bokor felé Abigael. A manólány is előmerészkedett a sövény mögül. Kis stöpszli termete volt, kedves ruhácskát viselt, de végtagjai különös módon lapát méretűek voltak. – Te ki vagy? – kérdezte félénken a manó, akinek azt már sikerült megállapítania, hogy a kislány nem az ő fajtájából való. – Abigael a nevem. – Honnan jöttél? – jött az újabb kíváncsiskodó kérdés, miközben már karnyújtásnyi távolságba ért az aprócska szerzet. – Nem idevalósi vagyok. Nem is tudom, hogyan nevezzem a mi világunkat. Talán felső világnak, vagy inkább az emberek világának? – Ember vagy? – hajolt érdeklődve közelebb a manólány, és trampli ujjával finoman megbökte Abigael karját. – Akkor te az Őriző vagy? – Nem. Nem vagyok Őriző. Egyszer csak itt találtam magam. Azt hiszem, elraboltak – tájékoztatta Abigael a kis pufókot. – Téged hogy hívnak? – kérdezte. – Jaj, bocsánat, milyen udvariatlan vagyok! Thyldia a nevem – mutatkozott be a manólány.

– Szervusz, Thyldia – mosolyodott el Abigael. – De ha nem te vagy az Őriző, és elraboltak, akkor ez csak Sarlatán műve lehet – mondta a manó titokzatosan. – Én azt hittem, hogy Akkramon volt… – Á, dehogy. Híre ment, hogy mostanában többen is látták a démont. Ne is kérdezd, állítólag gyalázatosan nézett ki. Mint akit megevett egy Kerbelak, azután meg kiköpött. Nagyon ramaty állapotban van, azt mondják, a végét járja. De végül is tökmindegy, mert mindannyiunknak kampec – intett lemondóan Thyldia. – Hogy érted azt, hogy mindannyiunknak kampec? – ismételte meg kérdőn a mondat végét Abigael. – Nem tudod? Felébredt a Labirintus. Mindenki tudja és érzi, hogy már majdnem magához tért. – És mi lesz, ha felébred? – kérdezte a kislány. – Akkor nekünk kampec. Bekebelez mindannyiunkat, és aztán vége a dalnak. – De itt van az Őriző, ő majd megállítja Sarlatánt és a Labirintust is! – vágta rá meggondolatlanul Abigael. Thyldia szeme felragyogott. – Itt van az Őriző? – kiáltott fel lelkesen. – Azt mondod, hogy itt van az Őriző? – A kis manó teljesen önkívületbe esett, és boldogan kurjongatni kezdett: – Hallottátok?! Jön az Őriző! Itt van az Őriző! Hirtelen megelevenedett az egész kert és a palota. Egyremásra merészkedtek elő rejtekükből a manók, különféle apró lények, koboldok, akik reménytől telve lelkesen adták szájról szájra, hogy eljött az Őriző. – Jaj ne! Mit csináltok? Erről senkinek sem szabad tudnia! – kiáltotta rémülten Abigael, de a futótűzként terjedő hírt már nem állíthatta meg. Mérhetetlen dühöt érzett, hogy elszólta magát. Haragudott Thyldiára meg mindenki másra, de leginkább saját

magára! Be kellett látnia, hogy csakis saját magát hibáztathatja a történtekért, ha a szószátyárkodása bajt hozna a fejükre. Egyre nagyobb lett a nyüzsgés, és egyszer csak a hangzavarban valaki azt kiáltotta, hogy nyuvasszuk meg a gonoszt! Öljük meg Akkramont! A hirtelen indítvány heves támogatásra sarkallta a fellelkesülő kis lényeket. – ÁLLJ! – kiabálta kétségbeesve Abigael. Elhalt a zsivaj, és minden szempár a kislányra szegeződött. – Fejezzétek be! Úgy lelkendeztek, mintha már meg is oldódott volna minden. Még nem győztük le Akkramont. Még itt van Sarlatán. Még az ő kezében van a hatalom! – De elfoghatjuk Akkramont! – kiáltotta egy hang távolabbról. – Ki állítja ezt? – kérdezte Thyldia. A csoportban mozgolódás támadt, és egy köpcös, szakállas manó, egy palotaszolga furakodott keresztül az ácsorgók sorfalán. – Én voltam – jelentette ki magabiztosan. Kezében bőrsisakjával, amelyet két tülök ékesített, vakargatta kopaszodó feje búbján loncsos, fésületlen haját. Tömött, szalmasárga bajuszának vége megbarnult a sok pödörgetésben, mókásan csüngött alá idegesen meg-megránduló, széles szája mentén. – Az előbb ott voltam a régi szárnyban, a kopasz bástya alatti termekben, és az utolsó szobában megtaláltam a gonoszt, magatehetetlenül a földön fekve. Azt tehetne vele bárki, amit csak akar! – villantott egy félmosolyt bohókás bajusza alatt. – Hol van ez a kopasz bástya? – lelkesedett Abigael, megfeledkezve Engus tilalmáról. Micsoda fegyvertény lenne, ha elfogná Akkramont, és akár cserét is ajánlhatna Sarlatánnak! – Oda tudsz vezetni? – nézett kíváncsian a bajuszos törpére. A palotaszolga intett, hogy kövesse, és fürge léptekkel megindult a csarnok irányába.

– Várj, kérlek! – szólt utána Abigael. – Ki tudja, hogy most hová megyünk? – nézett körbe. Többen is előrefurakodtak, és kérdőn a lányra néztek. Abigaelben felébredt a lelkiismeret-furdalás. Tudatni akarta Engussal, hogy hol találja meg, ha megérkezik a régi kápolnához. – Kérnék valakit közületek, hogy menjen vissza a kis pavilonhoz – mutatott a tisztás felé –, és ha megérkezik a Vándor, mondja meg neki, hol vagyunk, és vezesse oda, ahol Akkramont megtalálhatja. Aztán visszafordult a lelkes csapathoz. Rájött, ha ekkora zajongó tömeggel indul el, nem fog sikerülni a meglepetés. Jobban teszik, ha csak néhányan indulnak el Akkramonért. Többen is morgolódni kezdtek, de végül belátták, hogy igaza van a kislánynak. Végül a kackiás bajuszú palotaszolga, Thyldia és még két kobold kísérte el Abigaelt, hogy foglyul ejtsék a démont… *** Nagyot bukfencezve ért talajt David, miután elvesztette Frígiát valahol a nagy semmiben történő zuhanás közepette. Szerencsére nem törte el egyik csontját sem, bár erősen szédelgett, amikor feltápászkodott a földről. Orra vérzett egy kicsit, de ennél nagyobb sérülést nem talált magán. Riadtan kapott tarisznyája után, de megnyugodott, amikor a háta közepén kitapogatta. Mihelyt összeszedte magát, Frígiát kezdte keresni. Zavartan nézelődött, mert sehol sem látta a társát, pedig igencsak tekergette a nyakát. – Frígia… hahó… Frígia, merre vagy? – szaladgált szólongatva barátját, de egyre jobban tudatosodott benne, hogy nem érzi a táltos jelenlétét.

Csüggedten roskadt magába. Tanácstalan volt, úgy érezte, Frígia nélkül az esélyei erősen a zéró irányába mutatnak. Lassanként összeszedte magát, és figyelmesebben körülnézett. Az imént annyira lekötötte figyelmét Frígia keresgélése, hogy fel sem tűnt neki, tulajdonképpen fogalma sincs, merre jár. Most, hogy tüzetesebben felmérte a környéket, szemébe ötlött a sövényfal fölé tornyosuló hatalmas fellegvár. Hirtelen villant fel benne egy emlékkép, talán a könyvben látta, vagy talán már járt is itt, nem tudta eldönteni, de ismerősnek tűnt ez a hely! Abban a városban volt, ahol az egész katasztrófa elkezdődött, ahol Akkramon eldöntötte, hogy hatalomra tör, ahol Sarlatán ármányos tervét kifőzte – s ahol most minden véget ér. Vagy így, vagy úgy, de véget kell érnie. David nem töprengett tovább, az egyik sövénykapu felé indult, amely ott ásítozott a közeli utca szélén. Óvatos, de határozott léptekkel haladt a macskakövekkel kirakott úton, kerülgetve a sövényeket. Felnézett az égre, ahol egyre sötétebb, egyre baljóslatúbb fellegek gyülekeztek, komor szürkeségbe vonva a várost. Hol lehet a kulcs, és egyáltalán, milyen kulcsot kell keresnie, és mi van akkor, ha Sarlatán őrzi vagy ha Akkramon rejtette el? Túl sok a kérdés, és gőze sincs a válaszokról – David a tehetetlen kétségbeesés szélén járt. Hirtelen úgy érezte, felelőtlen nagyképűség volt azt hinnie, hogy fel tud nőni a feladathoz. Teljesen elkámpicsorodott. Frígia bezzeg mindig tudta, mit kell tenni, és ha esetleg elakadt, hát izomból megoldotta a feladatot. De ő ehhez kevés. Egyszerre kavargó nyüzsgés zajait sodorta felé a szél. – Itt az Őriző… – hallotta innen is, onnan is. Aztán egy manó előzte meg, és loholt tovább a hang irányában. Kisvártatva egy tagbaszakadt figura szaladt el mellette, de aztán visszaloholt hozzá egy pillanatra, és lelkesen cibálta David ruhájának ujját.

– Vége a nyomorúságunknak, megjött az Őriző! Fut a gaz Akkramon, menekül a gyalázatos! – hadarta. – Mi van? Mi történt? Ki van itt? – kerekedett el David szeme. – Az Őriző! Eljött végre, hogy megszabadítson mindannyiunkat, és elűzze a Labirintust! – De hát ki az? Hol van az Őriző? – ragadta meg a manó vállát, visszahúzva a rohanni készülő szerzetet. – Ő egy ember, erős, hatalmas harcos, aki legyőzött minden akadályt, átkelt hét tengeren, leküzdötte a leviatánt! – Mit csináltam? Kit győztem le? – tátotta el a száját David, és úgy meglepődött, hogy elengedte a kis lény vállát, aki azonmód eliramodott, de aztán hirtelen megtorpant, mintha villám sújtott volna belé. Lassan megfordult, és Davidre mutatott: – Te… Te vagy… Te vagy az Őriző – hebegte elfúló hangon, és levegő után kapkodott a meglepetéstől. – Igen, azt hiszem, illetve eddig még úgy tudtam – felelte a fiú. – De hát te nem is vagy hatalmas és erős és… és… és… Te nem lehetsz az Őriző! – hitetlenkedett a zömök manó. – Bár igazad lenne, de azt hiszem, most velem kell beérnetek – mondta csüggedten David, és gondterhelten vakarta meg a füle tövét. A felkarján abban a pillanatban felragyogott a fény, Yllarion csókjának a nyoma. Éles fénnyel világította be az egész utcát, a falakat, a sövényt, az egész vidéket. A kis gnóm arca felderült. – Hé! Ide mindenki! Itt van, megtaláltam! Eljött végre az Őriző! – és másodperceken belül seregleni kezdtek a manók és koboldok, hogy boldogan, reménykedve láthassák, megérinthessék megmentőjüket.

David agyában hirtelen felsejlettek azok a furcsa álmok, amelyekben annyi különös lény kavargott körülötte, és mind őt akarták megérinteni – erről szóltak hát az álmok! A fiú nem tudta, hogy örüljön-e ennek a lelkes, bizakodó seregnek, vagy inkább süllyedjen el szégyenében, hogy ha csalatkozni fognak benne, egy gyáva kisfiúban. Hol volt már az a magabiztosság, amivel édesanyjának fogadkozott, az ígéret, amivel áltatta magát! Csak egy kis kamasz fiú állt az egyre gyarapodó és bizakodó tömeg közepén, aki éppoly gyámoltalannak érezte magát, mint az őt bálványozó kis lények. Elszégyellte magát, ahogy végignézett ezeken a manókon, koboldokon, akik szívük minden bizalmával fogadták. David megrázta a fejét, mintha így megszabadulna a kétségbeesés nehéz béklyóitól. Kihúzta magát, és farkasszemet nézett önnön félelmével. Itt volt ez az aprónép, akik mind tőle, csakis tőle várták a megváltást. És ott voltak a szívében mindazok, akik bíztak benne. Nagyapa, aki hitte, hogy unokája fogja bevégezni a küldetését, édesanyja, aki minden rezdülésében, gondolatában ott lüktetett. Frígia, aki soha nem kérdőjelezte meg a döntéseit, aki vakon megbízott benne. És itt van egy világ, amely nélküle semmivé lesz, és elenyészik mindörökre. – Induljunk, mert kevés az időnk! – kiáltotta önmagát is biztatva, és nekivágott a palota felé vezető hosszú lépcsősornak. *** Sarlatán összezavarodott, és tehetetlennek érezte magát. Szinte teljesen elvesztette a hatalmát a Labirintus felett. Kezében ott szorongatta a nyitott szelencét, és azon vívódott, csukja-e le a fedelet, vagy várjon még egy kicsit. Az idő most már nagyon

sürgetett. Határozott léptekkel igyekeztek a kerengő felé, de a Labirintus sövényfalai már nem váltak szét előttük. – Kénytelenek leszünk kerülőt tenni – vetette oda szűkszavúan az Egyetlennek, aki hirtelen megállt, és karon ragadva a mágust, megállásra kényszerítette. – Nem ezt ígérted – jegyezte meg számon kérő hangsúllyal. – Elég! Ne siránkozz itt nekem! Amit ígértem, megkapod, de segítened kell! Itt és most! Ez most mindennél fontosabb – öntötte el az indulat Sarlatánt. – Ne szédíts engem, varázsló! Becsaptál, azt ígérted azzal a behízelgő modoroddal, hogy kiszabadulhatunk, és olyan lesz minden, mint egykorvolt. Én hittem neked! – nézett az Egyetlen a mágus szemébe. – Mindent aszerint tettem, ahogy megállapodtunk! Ameddig lehetett, álomban tartottam a Labirintust. Vesztettél! – Ejnye, hátrébb az agarakkal! – vágott hirtelen a szavába a mágus. – Semmit sem ért a segítséged. Nézz körül, ez neked szendergés? Mindjárt felébred! – Nem ezt ígérted! – kötötte az ebet a karóhoz az Egyetlen. – Veszett fenevad vagy, akit elvakít a dühe. Túlontúl bíztál a fene nagy bölcsességedben, hogy te majd túljársz az egész birodalom eszén, legyőzheted az Őrizőket. Ehhh! Hogyan is bízhattam benned, egy… egy árulóban! A saját fajtád ellen harcolsz! – Fogd már be a szád, te szánalmas pondró! – söpörte le magáról undorral az Egyetlen kezét Sarlatán. – Te papolsz nekem erkölcsről meg stratégiáról, te, aki a saját Labirintusod foglya vagy?! Ugyan már, csak nem képzeled, hogy átadom neked a szelencét? – villantotta elő a kis ezüstládikát. – Add ide, te átkozott! – kapott utána az Egyetlen, de keze mintha láthatatlan falba ütközött volna. – Istenem! Utolért, itt van! – hörögte rémülten, keze erőtlenül hanyatlott

le, arca hamuszínűvé vált. Mozgása fokról fokra lelassult, ahogy a Labirintus elszívta belőle az erőt. – Csak azt kapod, ami jár neked! – rúgott nagyot Sarlatán a tehetetlenül fetrengő alakba, majd sarkon fordult, és elviharzott a szoba felé, ahol Akkramont hagyta. Amint öles léptekkel sietett a folyosón, valahonnan a falakon túlról hangfoszlányok szűrődtek be. Megtorpant, és feszülten fülelt. Arca egyszerre elfehéredett. – Az Őriző! Megjött az Őriző! Ez volt az a szó, amelyet Sarlatán a legkevésbé szeretett volna hallani… *** Sarah szorosan Engus nyomában haladva fel-felpillantott a palotára, és azon imádkozott, hogy idejében odaérjenek. Bár az égbolt egyre komorabb színekben honolt felettük, nem vesztette el a reményt, hogy kiszabadíthatják Abigaelt. Az asszony, a Vándor mögött fürgén kapkodva lábát, a lassan beálló éji sötétben valami halvány, vibráló ragyogást vélt felfedezni. Döbbenten vette észre, hogy a szikrázó fény forrása nem más, mint ő maga! A mindeddig szinte dermesztő kétségbeesésbe süppedt manók és aprócska lények egyszerre izgatottá váltak. Mintha megérezték volna, hogy van remény… Engus először a Sarah-t körülvevő fénynek tulajdonította az aprónép felélénkülését, kisvártatva azonban az ő füléig is eljutott az erősödő zsibongás. – Itt van, megjött! Szaladjunk, segítsünk neki! – hangzott mindenfelől. – Ki jött meg? – nézett a Vándorra Sarah mohó kíváncsisággal, de a tömeg azonnal megadta a választ. – Itt van az Őriző! – zúgott mindenfelől. Elkéstek! Ez volt az asszony első gondolata, de Engus határozott hangja visszarángatta az ijedtségből.

– Ne ezzel törődj most! Davidnek más dolga van. Neked Abigaelt kell megtalálnod! – parancsolt az asszonyra ellentmondást nem tűrően. Sarah önkéntelenül cselekedett. A hang mintha valahonnan messziről szólította volna, és az asszony tudta, hogy követnie kell. Elérték a csarnokot, de anélkül, hogy megálltak volna, átvágtak a töredezett márványlapok között. Áthaladtak az öntöttvas kapu hatalmas szárnyai között, és mintha zsinóron húznák őket, a kis pavilon felé tartottak. Engus zavartan tekintett körül, sehol sem látta Abigaelt. – Megmondtam neki, hogy itt várjon rám! – mondta mérgesen, de a hangjában több volt a féltés, mint a düh. – Hol van Abigael? – nézett körbe Sarah is, amint utolérte a Vándort. – Akkramonnal vannak – jött a nem várt válasz a sövény mellől. Ekkor vették észre a kis lényt, aki a sövény takarásában állt, és izgatottan folytatta: – Akkramonhoz mentek, hogy elfogják! Nagyon bátor kislány, ahhoz képest, hogy semmi esélye sincs egy démonnal szemben. – Úristen! – kapta a kezét a szája elé Sarah ijedten. – Tudhattam volna – szisszent fel Engus. – Hol van, merre ment? Vezess oda, de gyorsan! – fordult a manóhoz, aki egy pillanatig sem tétovázott, hanem sebesen elinalt, át a kapun, a kopasz bástya felé. Alig egy perc volt az út. Rohantak, ahogy csak Sarah-tól telt. A folyosón futottak már, amikor észrevették, hogy az egyik szobában felragyog a fény. Abigael odabent kuporgott a szoba kőpadlóján, ölében Akkramon fejét tartva gyengéden cirógatta a démon arcát. Abigael és a kis manócsapat csendesen becserkészte a folyosó végén ásítozó félhomályos szobát. A falikarokban lobogó fáklyák fényében törtek előre, lépésről lépésre közelítve a félig nyitva álló vasalt ajtóhoz. Halk nyöszörgés szűrődött ki

odabentről. Az aprónép egy pillanatra tanácstalanul megtorpant, majd Abigael intett nekik, hogy ő megy előre. A fejét óvatosan bedugva az ajtórésbe, bekukkantott a sötét szobába. A kandallóban még mindig halványan lobogott a tűz, sápadt fényt vetve a falakra, amelyek üresen, hidegen enyésztek el a mennyezet sötétjében. A szoba közepén, úgy tűnt, egy kupac rongyot felejtettek. Abigael nem is szentelt figyelmet neki, Akkramont kereste a tekintetével. – Ott van, ni! – bökött a kupacra az időközben befurakodott palotaszolga, s egyik hatalmas kezének tömpe ujjaival idegesen sodorgatni kezdte bajusza végét. Abigael rápillantott a rongycsomóra, amely ekkor megmozdult, és halkan nyöszörögni kezdett. A halomból lassanként kiváló alak az ajtóban álló bátor csapat felé fordította tompán megfakult, sárga szemét. Csak valami homályos fátyolon keresztül látta a négy apró lényt és egy magasabb, emberforma figurát. Erőtlenül pislantott néhányat, hogy a látvány tisztuljon. Mire ismét felnézett, egy kislány állt felette, és őt bámulta. A rongyos megpróbálta felemelni az egyik karját, de erőtlenül visszahullott a kőre. – Te vagy… te vagy az Őriző? – kérdezte alig hallhatóan a nyomorult. Abigael nem válaszolt, csak némán nézte a földön heverő roncsot, akiben nem mást ismert fel, mint e világ egykor leghatalmasabb urát és parancsolóját, Akkramont. A kislány szemében szánalom és megvetés tükröződött. Érzései fékevesztett ménesként száguldoztak szívében és a lelkében. Szótlanul nézte a tehetetlenül heverő testet, amely immáron kiszolgáltatottan feküdt a földön. Csak le kéne nyúlni, gondolta Abigael, erősen megragadni a nyakát, és addig szorítani, amíg a szusz ki nem száll belőle. De csak állt mozdulatlanul, és már-már sajnálta a szánalmas Akkramont. A

manók is felbátorodtak, megérezték, hogy a démon a haláltusáját vívja. Az aprónép nem szánakozott a gonosz pusztulásán, bosszútól fűtve még egy utolsót készültek rúgni belé, akár a döglött oroszlánba. A palotaszolga egészen közel hajolt Akkramon arcához, s keményen belenézett a fénytelen, savószínű szempárba. – Emlékszel még a fiaimra? – suttogta a démon füléhez hajolva. – Elvetted őket tőlem! Bajusza megremegett, amint fájdalmasan rándult egyet az arca. Hosszasan meredt a démon rémülettől és szenvedéstől eltorzult képébe. Számtalanszor elképzelte, hogy miféle válogatott kínok között tekerné ki Akkramon nyakát. Álmában milliószor megtette, de a valóság most egészen más volt. Úgy képzelte, úgy álmodta mindig, hogy becsületes harcban, a démont legyőzve vesz elégtételt rajta, de most csak egy szánalmas roncs feküdt a lába előtt a hideg kőpadlón. A manó mély megvetéssel nézte az egyre erőtlenebb testet. Abigael, bár nem jutottak el hozzá a palotaszolga szavai, megérezte, hogy valami súlyos tragédia árnya ereszkedett közéjük. Csendesen a manó mellé lépett, és a kis lény vállát gyöngéden átkarolva elvonta Akkramon mellől. – Nem a te dolgod ítélkezni felette, hanem az Őrizőé – mondta szelíden. Ebben a pillanatban vált nyilvánvalóvá számára, hogy ami Davidre vár, az nem holmi játék és kaland, mint a kezdet kezdetén hitte, hanem könyörtelen valóság. Hiszen ő maga és David is még csak gyerekek, hiába léptek a kamaszkorba… Csakhogy Davidnek olyan döntést kell meghoznia, olyan csatát kell megvívnia, amely száz meg száz válogatott felnőttnek is nehezére esne. A manók megérezték valamit a kislány vívódásából, mert elcsendesedtek, s némán állták körbe Abigaelt és a földön fekvő Akkramont.

A démon minden erejét összeszedve felemelte a fejét, és Abigaelre nézett. Keskeny, kiszáradt ajka alig láthatóan mozgott, de a kislány mégis hallotta őt. – Miért? Miért történik ez velem? – hangzott tompán Akkramon hangja. – Egy gyerek keze által kell elvesznem… Nekem, aki egykor világokon uralkodott? – Mindenre és mindenkire pusztulást és fájdalmat hoztál! – formálódtak a gondolatok Abigael fejében, és fel sem tűnt, hogy némán közvetíti a szavakat. – A hatalomhoz kemény kéz kell. Nem lehet mindenkinek egyszerre igaza. Mindig lesznek győztesek, akik arra hivatottak, hogy uralkodjanak a többiek fölött, és vesztesek, akiknek le kell vonulniuk a színről… – De miért? Mit kaptál mindezért? – szakította félbe a kislány. – Itt fekszel egy gyerek lába előtt, és minden, amit elértél vagy el akartál érni, most semmivé lesz. Vesztettél, és most, ahogy te mondtad, le kell vonulnod a színről! A démon csak hallgatott. – És akit te minden erőddel és hatalmaddal a pusztulásba küldtél, ő fogja megmenteni a te lelkedet is, ha lesz elég ereje hozzá! – Abigael szavai keményen visszhangzottak a szoba falai közt. – Én nem ezt akartam… Nem is én akartam így… Most már tudom, hogy csak szánalmas báb voltam egy elfajzott játékos kezében. – Ez nem mentség! – vágott közbe durván Abigael. – David testvéreit, az Őrizőket is a halálba küldted! Emberek milliói pusztultak el csupán azért, hogy Sarlatán uralhassa a világomat, a te világodat, és még tudj’ isten, hány világot. Te pedig kiszolgáltad, minden parancsát teljesítetted. Miért? Mit nyertél vele? – felindultságában zaklatottan kapkodott levegő után. – Én nem ezt akartam! Sarlatán elárult engem. Elárulta a népét… Pojácát csinált belőlem, és én olyan vak voltam, hogy

mindezt észre sem vettem… – hallgatott el a kimerültségtől szinte félájult démon. Megpróbált felkönyökölni, de erőtlenül zuhant vissza a kőre. – Minden szavát elhittem. Természetesnek vettem, hogy akadálytalanul török előre a hatalomhoz vezető úton. Mindent a saját tehetségem és tudásom eredményének tekintettem. – Akkramon szavai egyre jobban akadoztak. – Vak voltam, mert el akartam hinni… – Ennek most már vége. Látod, mi lett belőle? – csattant keményen Abigael hangja. Sokáig csendben néztek egymásra. – Segíteni akarok – nyögte a démon. Abigael nem hitt a fülének, vagyis a gondolatnak, amelyet Akkramon súgott neki. – Segíteni? Te? Miért higgyek neked? És ha ez csak egy újabb csapda? – Higgy nekem! Sarlatánnak már nincs hatalma felettem… Érzem, hogy mindent betölt a Labirintus. Én tudom, hol a kulcs. Segíthetek az Őrizőnek, hogy megmenthesse mindkét világot… Abigael zavarban volt. Ravasz ármánykodás ez, vagy Akkramon így akar elégtételt venni egykori gazdáján? A gondolatok összevissza kavarogtak a fejében, s nem érezte bizonyosnak egyik feltételezést sem. Ismerte magát jól, hiszen nem oly rég szembesült saját önfejűségével, szófogadatlanságával. Mindig csak bajt okozott szeleburdiságával, ami újabb és újabb megoldandó probléma elé állította saját magát és mindazokat, akik féltették. – Nem hiszek neked! – mondta ki hangosan végül, de abban a pillanatban meg is bánta, talán elhamarkodta az ítéletét. Thyldia mindeddig figyelmesen követte a némajátékot, ám most nem tudta értelmezni Abigael váratlan szavait. – Mi az, mi történt? – nézett kérdőn a kislányra.

Abigael zavarban volt, s miközben röviden elmondta a történteket, egy pillanatra sem vette le a tekintetét Akkramonról. Nézte a fénytelen szempárt, amelyben már nem lobogott féktelen hatalomvágy, amelyben már nem tükröződött fennhéjázó büszkeség, csak egy megtört lény könyörgését látta benne, aki még egyszer, utoljára nyugalmat szeretett volna adni űzött lelkének. Hogy egyszer az életében jót cselekedhessen. A manók óvatosan hátrébb léptek. E pillanatban Abigael aurája váratlanul felragyogott. A kislány nem értette, mi történik vele. Nem tudhatta, hogy olyan csoda megy végbe, amelyet a szívében lakozó szeretet és megbocsátás hívott életre. Az aura egyre erősebben fénylett, s lassanként körbevette Akkramont. Abigael lekuporodott a földre, és a démon fejét az ölébe vette. Akkramon szemében felparázslott valamicske fény, csak egyetlen pillanatra, de a kislány tudta, hogy ez a hála fénye volt. Akkramon végtelen megnyugvással a tekintetében nézett vissza rá. A démon haldoklott. – A kulcs… Itt van bennem – suttogta Akkramon. – Mondd meg az Őrizőnek! Abigael lassan felemelte a kezét, és megsimogatta az elgyötört, ráncos arcot, a démon végre megbékélt a sorsával. Ebben a megrendítő pillanatban lépett a szobába Engus és Sarah. *** A falak hirtelen megremegtek és hasadozni kezdtek, amint a Labirintus betört a bástyába. Hullottak a kövek, potyogtak a vakolatdarabok, rengett a föld, de a fény, amely vibráló pajzsként ragyogta be a szobát, védelme alá vonta a bent lévőket.

Ketten ugyanabban a pillanatban értek a szobába, vagyis oda, ami a szobából maradt. Sarlatán az ajtón, David pedig a falon támadt hasadékon keresztül, amelyen át a felragyogó fény vezette. Különös látvány volt, az bizonyos. Középen Abigael kucorgott, ölében tartva Akkramon fejét, előtte a Vándor és Sarah, mögötte David állt. Az ajtónyílásban pedig a mágus sötét alakja magasodott. – Én győztem! – vicsorogta, erősen zihált nagy igyekezetében, hogy minél hamarabb ideérjen. Felmutatta a kinyitott szelencét. – Nem találtad meg a kulcsot, Őriző! – mély megvetéssel ejtette ki a száján a szavakat. – Vesztettél! És vesztettél te is, Engus! – fordult a Vándorhoz. – Te semmirekellő, még arra sem vagy képes, hogy megóvd azt, akit a védelmedre bíztak! Vándorok… Ehhhh! Micsoda népség… – Te is az vagy! – vágott a szavába Engus. – Már régóta nem vagyok az! Én megleltem az utat, hogy a tudásommal kitágítsam a határokat. Engem már nem kötnek semmiféle szabályok, nem vezetnek idejétmúlt eszmék, holmi erkölcsökről szóló dogmák – sziszegte Sarlatán. – Inkább pusztuljon a világ? Csak hogy bebizonyítsd, különb vagy mindannyiunknál? Képes volnál régi sérelmedért az egész világon elégtételt venni? – szegezte a mágusnak a kérdést Engus. Ismét megremegett a föld. A Labirintus követelődzőn jelezte, nem vár tovább! Hiába a mágikus erő, hiába minden hókuszpókusz, csak idő kérdése, hogy mikor fog összeroppantani mindenkit mérhetetlen erejével. – Elég volt a papolásból! Pusztulj az utamból! – kiáltotta Sarlatán, és egy tűzcsóvát vágott a Vándorhoz. David védelmezően felemelte a kezét, Sarah aurája is felragyogott, amint a tűzcsóva nekicsapódott, és szétfolyt a fénykupolán. A manók és a koboldok riadtan húzódtak a Vándor mögé.

Engus váratlanul cselekedett. Gyors mozdulata következtében Sarlatán kirepült a folyosóra, ha még folyosónak lehetett nevezni azt a romhalmazt, amelyet a Labirintus hagyott a néhai bástyából. A mágus fürgén talpra ugrott, és megidézte azt a hatalmat, amelynek eladta a lelkét. Egyre nőtt a forróság, hullámokban ostromolva az Őrizőt és maroknyi csapatát. A fénykupola vibrált, amint a lángok felemésztették az erejét, és immár nem volt kétséges, hogy ez a pusztító erő hamarosan áttöri az egyre halványuló derengést. Engus egy igét mormogott el halkan, mire hatalmas vízoszlop törte át a padlót, és sisteregve csapott össze a tűzzel. Mindent betöltött a vízpára, ami a két erő találkozásakor szinte az égig felcsapott. Sarlatán érezte, hogy lassan felülkerekedik a küzdelemben, és ez megkettőzte az erejét. A fény, amely jótékony gömbbe zárta a kis csapatot, szemlátomást olvadt, egyre kisebb és kisebb lett, és már csak pillanatok kérdése volt, mikor foszlik semmivé. Tudták ezt az aura oltalmában lévők is, de bármily erős volt a védelem, és bármily erős volt Engus, érezték, hogy nem húzhatják már sokáig. Nemcsak Sarlatán megújuló támadásait kellett visszaverniük, hanem a Labirintus egyre követelődzőbb mohóságát is féken kellett tartaniuk. Sarah és David, a földön megtörten kuporgó Abigael és a manók tehetetlenül nézték, amint a két Vándor csatázik egymással, amint a jó és a rossz összecsap, hogy az ő életükről határozzanak. A halandók nem szólhattak bele ebbe a gigászi küzdelembe, hiszen ha bármelyiküket is csak egy szempillantásnyi időre megérintette volna ez az erő, azon nyomban semmivé enyésztek volna. Az ő küldetésük még nem ért véget, de jól tudták, ha hamarosan nem történik fordulat, akkor ez a küldetés lesz a legrövidebb az idők kezdete óta.

A vakító ragyogás váratlanul törte át az alacsonyan gomolygó felhőket, és a csatatérré változott romhalmazt beterítő, finoman kavargó porleplet. Mint egy vékony selyempapírt, úgy szaggatta szét a káoszt a fény. A sövényfal, mint valami megriadt állat, hátrébb kúszott, amint az aura megperzselte a széleit. Engus és Sarlatán meglepetten, egyszerre engedte le a kezét. A két Vándor között felragyogott Yllarion alakja. Arca szigorú volt, szemében nyoma sem volt az eddig látott kedvességnek, ádáz düh lángja lobogott benne. Dermedt csend lett, a külvilág megszűnt létezni. – Jól figyelj, Sarlatán! Fájdalmas volt látnom, milyen elszántan hozol pusztulást rám és a családomra, az Őrizőkre és erre a világra! De most elég volt! Itt az ideje, hogy véget vessek ennek az esztelen ámokfutásnak – Yllarion hangjában keserűség és fájdalom csengett. – Sohasem fogok neked megbocsátani! Te… Te állhatatlan… – szitkozódott a mágus. – Elég volt! – csattant fel Yllarion hangja, félbeszakítva a mocskolódást. – Sohasem követtem el ellened semmit. Aki szemrehányást tehet, csakis én lehetek. Te okoztál nekem mérhetetlen fájdalmat, te okoztál nekem mérhetetlen keserűséget. De most eljött az idő, készülj a végzeteddel való találkozásra! A fény, amely a hercegnőből áradt, irtózatos erővel söpört félre mágiát, Labirintust, minden gonoszságot, ami az útjába került. Sarlatán döbbenten figyelte, miképpen fosztja meg legyőzhetetlennek hitt hatalmától Yllarion. Ugyanebben a pillanatban Akkramon szeme felragyogott, keskeny, repedezett ajkán halovány mosoly suhant át, a megbékélés mosolya. Utolsó erejével, amely elemésztette testét, lelkét, hatalmas erőt sugározott ki magából. Körös-körül minden megdermedt, és az idő megfagyott!

Süket csend vette körül Davidet. Mozdulatlanságba merevedett az egész világ, s ő hirtelen szembe találta magát a démonnal, akiből egykor Akkramon lett. – Menj, Őriző, vedd a szelencét, és fékezd meg a fenevadat – mutatott a kővé dermedt Sarlatán felé. – Menj, és zárd le a fedelet, hogy többé ne pusztíthasson e világban. – S mi lesz azokkal, akiket már elragadott a szörnyeteg? – kérdezte David. – Ők már szabadok. A hercegnő félresöpörte a Labirintust, ezáltal lehetővé tette számomra, hogy úgy végezzem be létemet, ahogyan élnem kellett volna! Ez a kislány megérintette a szívemet, hitt bennem, hitt a jóság és az erény tisztaságában, hogy mindenkinek jár egy utolsó esély! Azzal, hogy egy pillanatra kinyitották nekem a Labirintust, lehetőséget kaptam, hogy halhatatlanságommal megválthassam minden bezárt lény életét. Tudom, már sohasem fogom jóvátenni azt a sok szörnyűséget, amit elkövettem, botorság volna tagadnom mindazt, ami megtörtént. És botorság volna ennek a hitehagyott mágusnak a nyakába varrni az én bűneimet. Bennem már régtől fogva ott szunnyadt az eredendő gonoszság, a mágusnak csak táplálnia kellett ahhoz, hogy megtegyem, amit megtettem – vallomásának súlya alatt Akkramon valósággal összeroskadt. – Nem kérem, hogy megbocsássatok nekem, mert amit elkövettem, arra nincs bocsánat. Most menj, vedd a szelencét, és zárd le mindörökre. – Aztán, mielőtt semmivé foszlott volna a jelenség, amely egykor a démon volt, halkan odasúgta a fiúnak: – Fogadd el a kulcsot, amit bennem rejtettek el, fogadd el, és őrizd, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg ez a szörnyűség. David sebesen a még mindig dermedten álló Sarlatánhoz ugrott, és kiragadta kezéből az aprócska ezüstdobozt. Erősen megmarkolta, és lecsukta a fedelét. A fénygyűrű, melyet Yllarion vont köréjük, varázsütésre semmivé foszlott, és eltűnt maga a hercegnő is.

A fiú iszonyatos lökést érzett, ahogy a környező világ ismét életre kelt. Térdre rogyott, Abigael mellé, ahol az imént még Akkramon haldoklott. A lány szemébe nézett. Egyszerre látta benne a múltat, a jelent, a hitet, amely megváltotta Akkramon lelkét, látta benne a kusza érzelmeket… És látta benne a kulcsot! Egyszerre pillantottak a földre, ahol az imént még Akkramon feküdt. Most csak egy elhagyott rongycsomó volt a helyén, összevissza csavarodva. David óvatosan beletúrt, mire a ruhakupac alól smaragdszínű derengés áradt elő. Addig kotorászott, míg a keze megakadt a kulcsban. Valami különleges tárgyat, ékszert várt, ehelyett csak egy tekercset lelt a ruha alatt. Míves rézrúdra tekert, áttetsző, smaragdszínű anyagból felgöngyölt tekercset tartott a kezében, amely lágyan vibrálva fénylett, majd lassan elhalványult az oszladozó felhőkön áttörő nap sugaraiban. Lassan felengedett a szörnyű harc feszültsége, és mindenfelé mozgolódás támadt. Sarah kimerülten roskadt le a két gyerek mellé, és forrón magához szorította mindkettőt. Patakokban folytak a könnyei, de most nem szégyellte, hogy elérzékenyült. A Vándor csendben, kimerülten, de boldogan álldogált a kis csoport mellett, barátságosan tűrve, hogy az ujjongó manósereg lassan magával sodorja. Sarlatánt kereste aggódó tekintetével, de nyomát sem lelte. Nem értette, hova tűnhetett a mágus, egyáltalán nem érezte a jelenlétét. A hatalmas felfordulás közepette az első pillanatban fel sem tűnt, hogy az egyre tisztuló égből apró, csillogó fénypontok szállingóznak alá, és ezekből a kis pontokból alakok körvonalai rajzolódnak ki. Sorra testet öltöttek a Labirintus összes foglyai, koboldok és manók, félszerzetek és mágusok, akiket évszázadok alatt száműzött oda az Egyetlen, akiről soha többé nem jött semmiféle hír.

A romok tetején, a törmelékek között botorkálva ujjongott a nép városszerte, ünnepelve a szabadulást. Örömtüzek gyúltak a romok tetején, melyeket a Labirintus elszáradt maradványaiból raktak. XV. FEJEZET Nem tudták, meddig ültek a kövön. Talán percekig, de az is lehet, hogy órákig. Az azonban biztos, hogy a tömeg ujjongása nem csitult. Senki sem törődött most a romokkal, a pusztulással, hiszen újrakezdhetnek mindent boldogan, szabadon. Előkerültek a városi elöljárók, a fogságban tartott bölcsek, hogy köszönetüket és nem múló hálájukat fejezzék ki az Őrizőnek. Lelkes éljenzés közepette anya és fia, Abigael és a Vándor a romokban álló csarnok felé tartottak, ahol valaha a hét jáde-oszlop állt. Várták, hogy az Őriző ismét kinyissa a kaput, az átjárót. Amint David az oszlopok közé ért, a tekercs hirtelen felizzott a kezében, és hatalmas porfelhőt kavarva különös varázslatba kezdett. Mire minden újra kitisztult, a csarnok közepén csillogón, sértetlenül magasodott a hét oszlop. Középütt pedig ott állt David büszkén, tetőtől talpig porosan. Végtelen nyugalom töltötte el, hogy kiérdemelte a Vándorok bizalmát, hogy érdemes lett arra, hogy Őriző lehessen, s hogy méltóvá vált a szülei által megelőlegezett bizalomra. Könnyek homályosították el a szemét, de a büszkesége nem engedte, hogy gyermeki módon letörölje. Ezek a könnyek már egy Őriző könnyei voltak, egy ifjú férfi könnyei, amelyeket nem kell szégyellnie. Meghatódva állt az oszlopok között, és csak arra tudott gondolni, hogy életében itt

és most egy korszak lezárult, és olyan élet köszönt rá, amely felelősségteljes döntéseket, cselekedeteket vár el tőle. *** Ewan rémülten húzta fel a kötelet, amikor azt érezte, hogy elernyedt. Amint a vége megjelent a lyuk szájánál, látta, hogy sehol sincs rajta szakadás vagy sérülés, biztos volt benne, hogy Sarah szándékosan engedte el. A férfi tanácstalan volt és zavarodott, hiszen minden, ami történt vele, olyan valószerűtlennek tűnt. Most, hogy Eugen halandóvá vált, minden kapcsolata megszakadt a másik világgal, már semmiféle hír sem juthatott el hozzá. Az izgatott rágcsálóhad sokáig türelmesen várt, de az állni látszó időben semmi említésre méltó nem történt… Mígnem váratlanul, szinte észrevétlenül megmozdult az idő. Halk sóhajjal fordult a szél, megzizzentek a levelek. Talán a felerősödő hangok, a madárcsicsergés vagy a távoli égzengés mély moraja tudatta Ewannel, hogy történt valami. A kis rágcsálók hirtelen szerteszét futottak, és varázsütésre szétfoszlott a bizalom, ami eddig összekötötte őket Ewannel. Úgy érezte, mintha mély álomból ébredne, s egy pillanatig még azt is elfelejtette, hogy miért ücsörög fenn a fán. Csodálkozva nézte a kezében lógó mászókötelet meg a szerszámokat a faág villájában, mígnem homályosan derengeni kezdett a történet, mintha valami nagyon távoli emlék volna csupán a múltból. A ház felől érkező zsibongás térítette magához, amint az ajtón át kirajzottak a gyerekek és Sarah. Boldog integetéssel szaladtak a tölgy felé, megzavarva a lustán ténfergő mezei pockok kisebb csapatát, akik ijedtükben szétrebbentek a szélrózsa minden irányába.

A férfi leugrott a magas ágról, és ügyesen, puhán a földre huppant. David volt a leggyorsabb, és megállt Ewannel szemben. Apa és fia sokáig nézték egymást. David szemében ott ragyogott minden, ami vele ma megtörtént. Ewan tárt karokkal átölelte a fiát. Tudta, hogy David nem gyerek többé! Őriző lett, s örökre lezárult a gondtalan, vidám gyermekkor. Magához szorította Davidet. Mérhetetlenül büszke volt, de keserűen gondolt arra, hogy elvesztette a fiút, aki kisgyermekként eddig oly közel állt hozzá. Tudta, hogy elkövetkezik majd ez az idő, amikor el kell engednie a kezét, amikor már nem lesz az ő „kicsi fia”, de mint minden apa, ő is azt remélte, hogy ez még nagyon messze van. Sarah Abigael vállát átölelve nézte a boldogan ölelkező apát és fiát. Minden olyan valószerűtlennek tűnt, mintha meg sem történt volna. Ám igaz volt minden pillanata. Olyan kalandnak voltak a részesei, amelyet sohasem oszthatnak meg másokkal, mindig az ő titkuk marad. Észre sem vették, hogy a majort körülölelő viharfelhők eloszlottak, és távolról, a város felől lassan beszűrődtek az ítéletidőt követő felfordulás hangjai. Lassan visszasétáltak a házba, abba a szobába, ahol a fantasztikus utazás kezdetét vette. A kandallóban most nem lobogott a tűz, és az ablakon beszűrődő délutáni fény keltette árnyak játékos ákombákomokat varázsoltak a falra. A polc alatt ott feküdt a plüsspaci, a szoba közepén pedig ott hevert a könyv, becsukva, lezárt pántokkal. A szék mellett pedig megmozdult a kardigán, és egy egér feje bukkant elő a ráncokból. – Eugen! – kiáltott fel Abigael, és ragyogó arccal felkapta a kis jószágot. Boldogan kezdett bele az elmúlt órák eseményeinek taglalásába, ám vidám mosolya hirtelen lehervadt, amint megpillantotta az egér ősz pofikáját.

Az egér bundája szinte teljesen megfakult, fehérbe fordult. Eugen megvénült, csak a szemében megbúvó huncut fény volt a régi. – Jaj ne! – csuklott el David hangja. – Gyorsan, a könyvet! – ugrott fel tüstént, és felkapta a padlóról a nehéz kötetet. Sarah döbbenten nézte az egérke apró gombszemeit, amelyek most is beszéltek hozzá: – Semmi baj, asszonyom, látja, hogy elszaladt az idő. Most már csak Sarah és David értették Eugent. A halhatatlanságával együtt szép lassan elvesztette a képességeit is. – Ne tedd ezt velem, Eugen! – kérlelte szomorúan a fiú. Óvatosan kivette Abigael kezéből a kisegeret, aki hálásan befészkelte magát a fiú tenyerébe. Csendesen nézték egymást, és csak a szemükben fellobbanó láng jelezte, hogy búcsúznak egymástól. Eugen még utoljára végigpillantott barátain, aztán nagyot sóhajtva kis lábára fektette hófehér pofikáját. Lassan lehunyta a szemét, és halkan, egyre lassabban szuszogva álomba szenderült. Amikor utolsót dobbant a kicsi szíve, Sarah szeméből egy könnycsepp csordult ki. Hosszú percekig álltak némán, és könnyes szemmel bámulták az apró élettelen testet David tenyerében. – Amikor Xavier, a kapzsi patkány a kulcsért cserébe Eugen halhatatlanságát kérte, nem tudtam, mitévő legyek. Aztán hirtelen megleltem a megoldást! Eugen egyszer már evett a könyvből, miért ne ehetne másodszor is? Ezzel ugyan elvettem a halhatatlanságát, de arra gondoltam, hogy később a könyv segítségével visszaadhatom neki. Észre sem vették, hogy David gondolatain keresztül átélhetik a fiú és a kisegér utolsó beszélgetését… – Kedves vagy, David, de hidd el, jót cselekedtél. Én is ezt tettem volna a helyedben. Ne legyen lelkiismeret-

furdalásod a halálom miatt. Nem akarok tovább halhatatlan lenni. Én csak egy kisegér vagyok, aki nagyon-nagyon elfáradt. Végtelenül magányos vagyok, hiszen rajtatok kívül nincs senkim, minden barátom, rokonom, szerelmem rég meghalt már. Igen, igaz, hogy izgalmas volt ez a hosszú idő, de mostanra rettenetesen magányos lettem… A küldetésem azzal, hogy láthattam, mivé érik a gyermek, aki te voltál, és akit csecsemőkorától ismertem, minden rezdüléséről, öröméről, bánatáról tudtam, most véget ért. Rám már nincs szükséged. Hagyd hát, hogy megpihenjek, hidd el, ennek így kellett történnie. Sarah csendesen kivette a halott egeret David kezéből, és a kandalló közepére tette. Hirtelen csaptak fel a lángok, és pillanatok alatt elhamvasztották a kis testet. Fájdalmas búcsúzás volt, de a könyv nem hagyott több időt a szomorkodásra. Nem volt tekintettel a szobában lévők érzelmeire, hirtelen felpattant a fedele, s a belőle áradó fénysugár mindenkit elvakított… Mindannyian együtt szálltak a felhők felett, olyan tájon, ahol Sarah már járt, de most mind a négyen útra keltek egy különleges utazásra, amely még nem adatott meg senkinek a halandók világában. Sebesen szálltak ismeretlen földek felett. Aztán a távolban feltűnt egy hófödte hegylánc. Átvágtak a havas csúcsokon, éles gerinceken, zöldellő völgyeken és szűk hágókon. Az egyik hegyszoroson túl hatalmas fennsík tárult a szemük elé, amelyről sebes folyású, nagyon széles folyam zúdult alá a mélybe. A fennsík közepén, ahol a hegyek ostromolták az eget, várta őket a város, SZIVÁRVÁNYVÖLGY. A következő pillanatban már a fellegvár teraszán találták magukat. A hegyek csúcsain épp átbukni készülő nap aranyszínűre festette a lépcső tetején álldogáló alakot.

Hunyorogva néztek, mert elvakította őket az aranyló napkorong. A fényből lassan kibontakozó árny dús sörényén szikrázón csillant meg a játékos napsugár. Hatalmas szárnyai most lágyan összecsukva pihentek széles hátán. A homlokából karcsún előremeredő szarván apró pikkelyek csillogtak. Halkan, de határozottan horkantott egyet, s egyik mellső lábával toppantott egyet-kettőt. – Üdvözöllek, Őriző! – köszöntötte az ismerős hang Davidet. A fiú előreszaladt, fel a lépcsőkön, és karnyújtásnyira megállt a jelenés előtt. – Frígia?! Te vagy az? – kérdezte hitetlenkedve, s karját óvatosan előrenyújtva megérintette a táltost. Frígia óvatos mozdulattal közelebb lépett, és orrával beleszagolt, vagy inkább belehorkantott a fiú nyakába. – Ejnye no, mi a manó, csak nem elérzékenyültél? – mosolyodott el. David nem tudott betelni az unikornis látványával. Gyengéden végigsimított a táltos selymes szőrén és izmos nyakán. Még annyit sem tudott mondani, hogy fapapucs, máris Frígia hátán találta magát. A ló óvatosan, de villámsebesen kapta fel fogával a gallérjánál fogva. A következő pillanatban kiterjesztett hatalmas, ezüstfehér szárnyakkal szállt, suhant a kék égbolton, hogy Davidnek még a lélegzete is elakadt a csodálatos látványtól. Nagy volt a nyüzsgés a fellegvárban, ahol a Vándorok népének színé-java gyülekezett, hogy lerója tiszteletét az Őriző előtt, aki egy már letűnt dinasztia új reménységeként győzedelmeskedett a gonosz fölött. Aki olyan harcban jeleskedett, amely nemcsak e két világot, hanem a Vándorok népét is megszabadította egy régi átoktól.

„Testvérháborúnak” vetett véget az Őriző, amely mérgezte a világukat. Egy be nem teljesült szerelem és egy boldog beteljesülés harca volt, mely egyenlőtlen küzdelemben pusztította népüket, s pusztító hatása elérte az emberek világát is. A hosszú teraszon gyülekezők mind azért jöttek, hogy láthassák az Őrizőt. Hogy kifejezhessék hálájukat az áldozatért, amelyet a Westinghouse nemzetség hozott évszázadokon át. De nemcsak Davidnek szólt e köszöntő, hanem minden Őrizőnek, aki életét áldozta a békéért. A fellegvár hófehéren ragyogott a délutáni napsütésben, a tökéletesen csiszolt mészkő lapokon vidáman csillant a fénysugár. Az alant elterülő város izgatott nyüzsgés közepette készült a nagy eseményre, hogy felavassák az ifjú Őrizőt. Sarah és Ewan a tömegben sodródott a készülő ceremónia színhelye felé. A terasz tetején már ott várakoztak a város vénei és a többi tartomány képviselői. Az enyhe szélben lágyan lobogtak a selyemzászlók a családok és birodalmak gazdagon díszített szimbólumaival. Az előkelőségek díszes, de nem túl hivalkodó ruhái megrebbentek, amint a fennsík felől gyöngéd sóhajjal megindult a délutáni szél. Abigael David szüleinek társaságában élvezte az ünnepi hangulatot, hiszen ilyesmiben még sohasem volt része. Izgatottan várta a találkozást Engussal. Vajon észreveszi őt a Vándor? Nyújtogatta a nyakát, és tekintetével a karcsú, szőke fiút kereste, de sehol sem látta. Lassan felértek a terasz tetejére, ahol már várták őket. David még mindig nem volt sehol, miközben a tömeg udvariasan visszafogott lelkesedése egyre fokozódott. A fiú Frígia hátán felhőtlen jókedvvel, szédítő sebességgel suhant tova. Bejárták a sziklás hegységet, amelynek hófödte csúcsai mint megannyi éles lándzsahegy döfték keresztül a gomolygó felhőtornyokat. Bejárták a mély

völgyeket, melyek ölében végeláthatatlan erdőségek húzódtak. Látott tengerszemeket, termékeny fennsíkokat, dús legelőket. Egyik pillanatról a másikra bukkant fel alattuk a várost ölelő magas fennsík, aztán maga a város és az ünneplő tömeg, amely már ott tolongott a fellegvár teraszán. Akiknek nem jutott hely odafenn, azok alant tolongtak, a várat övező teraszok és a terek valamelyikén. Sarah vette észre először a napkorong felől közeledő táltost. Frígia kisvártatva kiterjesztett szárnyakkal ereszkedett alá a lépcsősor tetejére. David leugrott a táltos hátáról, és még mindig a hihetetlen utazás hatása alatt, rogyadozó térdekkel sietett a szüleihez. A zsivaj először felerősödött, majd lassan elhalkult, amint a legfőbb méltóság, Yllarion apja csendre intette a lelkes sokaságot. – Barátaim! – szólt Armathius. – Ma olyan alkalomból gyűltünk össze, amilyet e város lakói ritkán élhetnek át – hangja mélyen zengőn, határozottan szállt, és betöltötte az egész palotát. – Mint tudjátok, nemcsak a mi családunkat, de egész népünket sújtotta az átok, amelyet egy testvérünk eltévelyedése hozott ránk. Népünk egyik ősi családjának fia nem tudta megbocsátani a lányomnak, Yllarionnak a házasságát, amellyel egy új, minden eddiginél szebb világot teremtett volna választottjával. Yllarion a halhatatlanságát adta, hogy eggyé válhasson a másik világból választott szerelmével. Néhai testvérünk, Sarlatán, igen, kimondom a nevét, háborút indított az egész világ ellen, csakhogy féltékenységét enyhítse. Gonosszá vált, megtagadta a múltját, megtagadta a népét, csak hogy bosszúját beteljesíthesse lányomon, egész családján és a leszármazottam. – Armathius hangja megremegett egy pillanatra. – Olyan katasztrófát indított el, amely kis híján elemésztette mind a két világot, és számtalan életet elpusztított – egyetlen súlyos pillanatra elhallgatott és végigtekintett a sokaságon. – De a Westinghouse-dinasztia véget vetett ennek

az áldatlan harcnak. És most itt áll közöttünk az, aki ősi nevéhez méltón helytállt a végső küzdelemben, és mindannyiunk számára elhozta a régen várt békességet és megnyugvást. Minden szem Davidre szegeződött, amint a beszédét befejező Armathius szelíden előtérbe tuszkolta a megszeppent fiút. – Öööö… Nos, hát… – hebegett David, olyan zavarba jött, hogy még a talpa is elpirult. – Azt hiszem, ezért nem jár nekem semmiféle köszönet. Elhallgatott, lázasan kereste a megfelelő szavakat. A hallgatóság illedelmesen bezárta az elméjét, hogy ne hallják a fiú kétségbeesetten kergetőző gondolatait, hiszen Vándorok voltak valamennyien. – Nem nekem jár köszönet – folytatta nemsokára –, hiszen én egymagamban senki és semmi nem lettem volna. Inkább én tartozom köszönettel azoknak, akik segítettek, bíztak bennem, akik óvtak és féltettek. Hiszen mi lett volna mindnyájatokkal, ha a nagypapa és nagymama feladta volna a szörnyűséges csapás után, hogy Akkramon megölte a fiaikat? Mi lett volna, ha nem vállalják anyát, ha nem nevelik fel, hiszen tudták, hogy ezzel mit kockáztatnak. Mi lett volna, ha a szüleim nem olyan odaadóan nevelnek, ha apa nem tanít meg, hogy a legfontosabb dolgok az életben a becsület, az igazság, a szeretet. Az az önzetlen és odaadó szeretet, amit valószínűleg sosem tudok majd viszonozni nekik. Mi lett volna a barátaim segítsége nélkül? Abigael, aki mindig mellettem állt, még akkor is, ha bántottam őt, és a többiek is mind feltétlen bizalommal hittek bennem akkor is, amikor teljesen esélytelennek tűntem Sarlatánnal szemben. Különösen sokkal tartozom annak a barátomnak, aki büszkeségét és szépségét is feláldozta, hogy segítségemre legyen, hogy óvjon és tanítson – nézett Frígiára. – Aki megtanította nekem a feltétel nélküli bizalmat. Köszönök mindent a Vándoroknak, akik, amikor a

szükség úgy hozta, a törvényt is megszegték, hogy mellettem legyenek az utolsó pillanatban. Végül köszönettel tartozom egy apró teremtménynek, aki mindig vigyázott rám, s bár én sohasem voltam tudatában, de összekötött a múlttal téren és időn át – David hangja elcsuklott, de erőt vett magán, azt akarta, hogy mindenki emlékezzen Eugenre. – És aki pontosan tudta, hogy mit tettem ellene, mégsem habozott egyetlen percig sem kiállni mellettem. Sohasem leszek méltó rá, hogy megháláljam azt a sok szépet és jót, amit adtatok nekem – fejezte be David a hosszúra nyúlt beszédet szülei és Abigael felé fordulva. A teraszon csak a szél lágy sustorgása és a zászlók halk csattogása hallatszott. Sarah szemét elfutották a könnyek, és Ewan is meghatottan kutatott zsebkendő után a zakójában, Abigaelből pedig úgy szakadt ki a zokogás, mint aki hetek óta erre készült. Amikor a fiú hátrébb lépett, Frígia nedves orrát érezte a tarkójában, amint kedveskedve beleprüszköl a nyakába, na persze csak úgy táltos módra. Ewan boldogan karolta át fia vállát, és büszkén nézett végig az ujjongó népen. A lépcső alján kivált a tömegből két alak, egy Vándor és egy áttetszően karcsú nőalak. A teraszon a nemesek sorfala szétnyílt előttük. Abigael szíve a torkában dobogott, amikor megálltak előttük. Engus volt az, és Yllarion. Ám a kislány zavarán hirtelen hatolt át felismerés: – Eugen! – kiáltott boldogan, amikor meglátta a hercegnő vállán az egeret. Ő is áttetsző volt, akárcsak Yllarion. – Helló mindenkinek, akarom mondani tiszteletem az egybegyűlteknek – mondta vidáman kedves hangján. – De hát te meghaltál! – tátotta el David a száját. – Úgy van.

– Akkor hogy lehet, hogy te… Te most itt vagy? – dadogta Abigael. – Varázslat – mondta sejtelmesen az egér –, tudod, ez másmilyen világ – húzta mosolyra ősz pofikáját. – Olyan nagylelkűségről tettél tanúbizonyságot – vette át a szót most a hercegnő Abigaelhez fordulva –, amelyhez fogható talán még a mi világunkban sem történt – hangja csilingelve töltötte be az egész fellegvárat. – Leköteleztél mindannyiunkat. Számtalan életet mentettél meg a pusztulástól, amikor az eredendő gonoszságot megváltottad a hiteddel és a bátorságoddal! Megmentetted az Őrizőt és megmentettél mindannyiunkat. Sohasem tudjuk meghálálni neked, amit értünk tettél. Mostantól tiéd a fény, amelyet halandó még sosem birtokolt. Ez a fény bárhova elvisz, ha úgy akarod – simogatta meg a kislány arcát Yllarion, és a látomás szertefoszlott Eugennel együtt. Engus a kislányhoz lépett, s szótlanul megfogta Abigael bal kezét. A Vándor ujjai közül varázsütésre egyszerű, de finoman megmunkált gyűrű került elő. Abigael szemébe nézett, és elmosolyodott. – Fogadd el ezt a gyűrűt! Ez jelenti a barátságunk kezdetét.

Az enyhe szélben lágyan lobogtak a selyemzászlók. Ha Sarah időben nem veszi észre, és nem karol bele óvatosan a kislányba, akkor bizony nagyobb baj is történhetett volna, amikor Abigael térde megroggyant. Így azonban csak ők néhányan voltak tanúi ennek az elgyengülésnek. A szél hirtelen felerősödött, belekapott a zászlókba, köpenyekbe, és mire felocsúdhattak volna, semmivé foszlott az egész kép, akár egy látomás. Az emeleten álltak, az üres szoba közepén. A könyv nyomtalanul eltűnt, mintha sohasem látták volna. Olyan hideg lett most a szoba, hogy Sarah megborzongott. Karját fázósan keresztbe fonta a mellkasán, és szórakozottan húzta össze a nyakánál a blúzát. Érezte, hogy ismét a régi selyeminget viseli, tisztán, sértetlenül. Kereste a Vándortól kapott ruhát, de abban az ingben és farmernadrágban volt, amit reggel húzott magára. Mintha el sem hagyták volna a majort, mintha semmi sem történt volna. Mintha csak álmodták volna ezt a fantasztikus kalandot. A többiek szemében is ott bujkált a kétség. A telefon csörrenése tépte szét a csendet. – Biztosan apuék! – kiáltott fel Abigael, és már vágtatott is lefelé a lépcsőn. David a kandallóhoz lépett, és a rejtekhelyet kereste, de az öreg, csorba téglákon kívül nyomát sem látta a nyílásnak. Ewan kedvesen összekócolta a fiú haját, aztán a hátsójára csapott: – Na, menjünk le mi is! – mondta nevetve. Leballagtak a konyhába, ahol már izgatottan várakozott Abigael. – Megkapták az üzenetet, amit az iskolában hagytunk, és már úton is vannak idefelé! Jönnek értem! – trillázta

szertelenül a kislány, aztán hirtelen elhallgatott, és Davidre nézett. – Most akkor mi lesz? David elmosolyodott. – Titok! – Erről soha, sehol, senkinek ne beszélj, kislányom – lépett oda hozzá Sarah, és a kislány arcát két kezébe fogva cinkosán rákacsintott. Abigael komolykodó arccal bólintott, de belül a szívében ujjongott, hiszen mostantól már ő is része lett egy olyan világnak, amelynek csak az álmai szabhatnak határt. Ahol bármi megtörténhet, ahol a kalandok végtelen sora vár még rá. Nem beszélhet ugyan róla, de itt a Westinghouse-házban mindig újraélheti a kalandokat azokkal, akik társai voltak ebben az utazásban, akik ugyanúgy őrzik ezt a titkot. Az udvaron, a gazdasági épületek irányából autódudálás hangzott fel, mire mindannyian kitódultak a ház elé. Az öreg Ford csikorogva fékezett, és állt be a Rover mellé. Abigael szülei szálltak ki belőle. A kislány boldogan szaladt édesanyja karjába. Henry Brighton, Abigael apja Ewanhez lépett, és a kezét nyújtotta. – Köszönöm, hogy vigyáztatok erre a kis ördögfiókára – mosolyodott el Henry. – Nagyon izgultunk érte – mondta, aztán meglepetten nézett körül. – Itt nem volt vihar? – kérdezte. Furcsának találta, hogy érintetlennek tűnt minden. Bezzeg a városban! – Ekkora égszakadást én még életemben nem láttam. Nem is értem. Amikor a major határát idefelé elhagytuk, hirtelen olyan békés lett minden. – Henry beleszagolt a levegőbe. – Itt nem esett az eső? Sarah csak csendesen mosolygott, és mosoly suhant át a többiek arcán is, amint huncutul összevillant a tekintetük. – De igen, egy kevés itt is esett – füllentette az asszony –, de nem nagyon foglalkoztunk a dologgal, mert a házban voltunk és játszottunk – mondta sejtelmesen.

– Persze, persze, csak még egyszer meg akartam köszönni a kedvességeteket. És ha netán bent jártok a városban, ugorjatok be hozzánk. Akár most, a hétvégén is, mindegy, mikor. Otthon leszünk – szorította meg ismét Ewan kezét Henry Brighton. – Kedves tőletek, köszönjük, élni fogunk a meghívással – nézett össze vidáman a Cunningham család. – Jól elvoltunk, igaz? – kacsintott Sarah Abigaelre. – Biztos vagyok benne, hogy ellenkező esetben ti is vigyáztatok volna Davidre – nevetett Ewan, és barátságosan megveregette Henry vállát. Ebben a nevetésben ott bujkált egy pajkos gondolat: Barátom, készülj te is, mert nagy kalandok várnak még rád. Csodák, mert van egy kivételes lányod, aki hihetetlen dolgokra képes… Rövid kézfogásokat követően Brightonék nagy nehezen bekászálódtak a kocsiba. Kicsit hátrébb a veranda előtt Sarah és Ewan összebújva, jobbjukon Daviddel lelkes integetések közepette búcsúztak. Abigael a letekert ablakon félig kihajolva intett Davidnek. Ujján finoman megcsillant egy játékos fénysugár, amely visszatükröződött a kis gyűrűről. Amint visszamászott a hátsó ülésre, ölébe rejtve a kezét nézegette a gyűrűt, amit Engustól kapott. Gyönyörködött, és már alig várta, hogy ismét útra keljen abba a távoli világba, ahol barátok várják, és varázslat. Sarah átkarolta David vállát, és mielőtt bementek a kis verandáról a házba, még egyszer visszanéztek az öreg tölgyre, melynek lombkoronáján át vidáman játszadozott a késő délutáni nap fénye. Egymásra néztek. Volt ebben a nézésben valami huncut csibészség, összetartozás, ami azt sugallta, hogy ez a történet

csakis velük eshetett meg, csakis nekik szólt, és ha eljön az idő, ismét újjáélednek a kalandok, a varázslat.