Carole Martinez ÖSSZEVARRT SZÍVEK

Carole Martinez ÖSSZEVARRT SZÍVEK Carole Martinez: Le Cœur cousu Fordította: Gulyás Adrienn

Françoise Martineznek és Laurent Amiot-nak

Előszó A nevem Soledad. Ölelésre képtelen, erőtlen karral, haszontalan, nagy kézzel jöttem a világra egy olyan vidéken, ahol összeaszalódnak a testek. Anyám, mire végre be tudott húzódni egy fal mögé szülni, annyi homokot nyelt, hogy tele lett vele a vérem. A bőröm alatt homokóra pereg szakadatlanul. Ha meztelenül állnék a napon, talán látni is lehetne, hogyan folyik át rajtam a homok. ÁTKELÉS A sok homoknak egyszer vissza kell jutni a sivatagba.

Amint megszülettem, anyám látta rajtam, hogy magányos leszek. Hogy soha, soha nem tudok majd se adni, se kapni. Meg volt írva a tenyeremben, abban, ahogy makacsul nem vettem levegőt, nem akartam megnyílni a külvilág romlott levegőjének, abban, ahogy ellene szegültem a testem összes nyílásán betüremkedni próbáló, körülöttem kutyakölyökként szaglászó világnak. A levegő mégis belém hatolt, fölüvöltöttem.

Addig semmi nem tudta meghőköltetni anyámat. Semmi nem tudott fölülkerekedni a kijátszott nő dacán. A kijátszott, elveszejtett nőn. Semmi, sem a kimerültség, sem a tenger, sem a homok. Ki tudja, mennyi ideig tartott az átkelésünk, ki tudja, hány éjszakán át követték anyámat úgy a gyerekei, hogy jártukban kellett aludniuk! Úgy nőttem benne, hogy tudomást se vett rólam, a zsigereibe kapaszkodtam, nehogy az útközben elpárolgott, kiizzadt vízzel együtt vesszek én is. Küzdöttem, hogy része legyek az útnak, és ne kelljen miattam megállni.

A mór öregasszony, aki megállította anyámat a hasára téve a kezét, és mintha falat emelne elé, odamormolta: „Ahabszi!” puszta kézzel és szóval, egyedül szegült ellen a magzatát jócskán túlhordó nő dühödt akaratának, mert az tovább akart menni, és folytatni akarta az útját, noha a kelleténél többet ment, és érezte, hogy képtelen továbbmenni, az arab öregasszony, akinek hennától vöröslő keze erősebb volt a sivatagnál, és aki a világ végét, az utazás végét, a menedéket jelentette nekünk, ugyanúgy kiolvasta a tenyeremből magányomat, pedig olvasni sem tudott. A tekintete keresztülhatolt anyám zsigerein, a keze értem jött. Kiszakított a húsból, ahová temettettem, a húsból, amely megfeledkezett rólam, hogy folytathassa az útját, kiszabadított belőle, és érezte, hogy semmire nem használom majd a kezemet, mintha a születésemmel lemondtam volna róla. Nem értették egymást, mégis ugyanazt a nevet adták, mindegyikük a maga nyelvén. „Soledad”, mondta az anyám, s még csak rám sem nézett. „Vahida”, visszhangozta az öregasszony.

Egyikük sem tudott olvasni.

A legidősebb nővérem, Anita sokáig nem volt hajlandó elfogadni azt, ami a napnál is világosabban ott volt a tenyeremben és a nevemben. Várt. Várta, hogy egy férfi átkereszteljen, és az ujjaim meglágyuljanak.

Emlékszem, egy idő tájt a Marabout negyed ifjai ott sündörögtek a környékünkön, hátha látnak arra járni. Hanyagul nekitámaszkodtak a házfalaknak, egyedül vagy néha csoportokba verődve leskelődtek utánam a szűk utcákban, és a közeledtemre elhallgattak. Nem voltam igazi szépség, legalábbis nem úgy, mint a testvérem, Clara, de állítólag volt bennem valami igézően egyedi, ami a falhoz szegezte őket. A nővéreim nevetve adták át a fiúk vallomásait, hogyan kérlelték őket, hogy szóljanak néhány szót az érdekükben, amit a lányok meg is tettek, némiképp gúnyt űzve belőlük, ahogy szerelmük nevetséges jeleit, dadogásukat, mulya pillantásaikat ecsetelték. Nevettünk. De ahogy a nadrágból hirtelen kidagadó, meredt tagjukra gondoltam, egyszerre nevettem és viszolyogtam. Volt választásom, nem volt apám, aki házasságra kényszeríthetett volna. Csak Anita, a legidősebb testvérem élhetett volna ezzel a hatalmával fölöttem. Nem tette. Várt, egyre elodázva a saját nászéjszakáját. A szavát adta, és adott szava miatt tizenöt éve tartotta távol a férjét a hitvesi ágytól: „Először kiházasítjuk őket, mind a négy lányt...”

Nem tudtam eldönteni, hogy melyik falat támasztó legényhez kössem az életem, ezért egy nap leejtettem az anyámtól rám maradt, régi fekete vállkendőmet, megfogadva, hogy az lesz a férjem, aki elsőnek fölveszi, bárki legyen is az. Ősz volt. Egy darabig bámultam a sötét foltot a vörösessárga földön, a fekete kelme szelíd tócsaként terült el a lábam előtt. Aztán rávetették magukat, mint a kopók a koncra. Mozdulatlanul vártam a déli verőfényben, hogy elüljön a fölkavarodott por, és kinyúljon egy kéz a kérők kusza tömegéből. De ahogy eloszlott a porfelhő, a kérőimből nem maradt más, mint néhány hajcsomó, fog s a fekete kelme csata közben elhullajtott foszlányai. Üres lett a tér, összetépték a vállkendőmet. Elkezdtem kotorászni a sivatag vörös homokjában, kerestem a szövetdarabot, amelybe az anyám neve volt belehímezve. Frasquita Carasco. Anyám csak a varrótűjével tudott írni. Minden egyes kézimunkájába beleszőtt egy-egy szerelmes szót.

A név épen maradt. Bedugtam a szoknyám alá, és visszamentem Anitához, aki a vizes vásznak közt ülésezett az asszonynéppel.

A mosóház árnyékában csillapodott a hőség. Egy ideig a nővérem háta mögött álldogáltam, és néztem, ahogy formás, beszédes mesélőnő-keze fel-alá jár a mosódeszkán, cserződik a lúgos vízben. Hátrafordult, mintha megérezte volna a hátára nehezedő pillantást, és rám mosolygott, miközben a keze fejét gépiesen beletörölte a derekára kötött, víz- és fényfoltoktól csillámló, világos köténybe. A mosó nők máris a fülüket hegyezték fateknőjük fölött. A sulykok elcsendesedtek, előkerültek a kefék, s a vásznak elnyújtott, visszafojtott súrlódása közepette sikálták tovább az alig szennyes habot. – Soha nem fogok férjhez menni, Anita, elijesztettem az udvarlóimat – vallottam be neki. – Hogyhogy? – kérdezte nevetve. – Leejtettem a kendőmet. Összeverekedtek rajta, és eltépték. – Azt a rusnya gyászkendőt? Majd vesznek helyette másikat, vidámabbat. Vannak annyian, hogy össze tudják adni rá a pénzt. Vagy lopnak egyet a nővéreiktől. – Az én fiam is koslatott utánad? – csavarta ki rikácsolva egy férfiing nyakát Maria, s az ingnyakból serkenő, tejszerű mosólé végigfolyt csupasz kövér alkarján. – Nem tudom, nem láttam semmit a portól. Közönyösségem felborzolta az asszonyok kedélyét. A sulykok újra ütemes csapkodásba lendültek, egyre erősebben, egyre gyorsabban ütötték a vizes vásznakat, az iramot csak a karok lankadó ereje törte meg. – Elég ránézni erre a lányra. Ez is a varrónőre ütött! – harsogta Manuela. – Add már férjhez a húgodat, Anita! Majd nem riszálja annyit a farát a férfiak előtt, ha lesz egy ember a háznál, aki megregulázza! – Annyi szent, hogy nem a te férjed fogja elverni a port ezen a cafkán, Anita! – vette át a szót Maria. – Milyen ember az, aki tizenöt év házasság után se tudott neked gyereket csinálni? – Apja sincs a rimájának, hogy mer egyáltalán válogatni? – szólalt meg egy harmadik fehérnép. A nővérem jóízűt nevetett. Semmi nem tudta kikezdeni az esküvője óta szakadatlan jókedvét. Az asszonyok fölhergelték magukat, és vádolni kezdtek, hogy megigéztem a fiaikat, bátyjaikat, apjukat... Anita nevetett a féltékenykedéseiken. Többjük férjéről egészen biztosan tudta, hogy a verekedők közt voltak: – Jobb, ha ellenőrzitek őket ma este, nincs-e rajtuk kék folt vagy verekedés nyoma. Sötétben, szégyenkezve kullognak majd haza, hogy jól elagyabugyálták őket, de a szívük fölött ott szorongatnak majd egy darabka fekete kelmét. A púpos Maria csípőre tett kézzel odaállt a nővérem elé. Az arcán tátongó két sötét lyuk mélyéről egyenesen a szemébe nézett. Valahol messze, a szemgödre mélyén mintha rég kihunyt láng csillant volna. – Anyátok elpatkolt, hála istennek! A ruháitok még megvannak, de egyszer azokat is elégetjük, az összes, anyátokról rátok maradt, elátkozott ruhát, kendőt. Letépjük őket rólatok, vagy ha nem megy, ti is mentek a tűzre ruhástul-kendőstül! Attól aztán az ördög se ment meg benneteket!

– Talán megfeledkeztél a menyasszonyi ruhádról, amit az anyám varrt, hogy elrejtse a púpodat, te meg ki sem fizetted? – vágott vissza a nővérem. – A nélkül a ruha nélkül nem volna fiad. Merthogy a nászéjszakán kívül többé egyszer sem mászott rád az urad, vagy igen? – Átkozott ruha, fölfalták a molyok anyád halálának a napján. Fölfalták! El kellett égetnem, tele volt lárvával. – Szamárság! Női babona. Te meg, Manuela, már ugyancsak gömbölyödtél a templomban, amikor Juan elvett. Anyám nélkül a szájára vett volna a falu téged meg az uradat! Akkor már két hónapja nem jártál el otthonról, nehogy meglássák, mi nő a hasadban, csak az anyám tudta elhitetni az emberekkel, hogy még szűz vagy. Ha a szeme világát nem kímélve nem varrt volna olyan szép menyasszonyi ruhát a nálatok kallódó rongydarabokból, kitört volna a botrány. – Kacér voltam, nem vigyáztam. De közönséges halandó soha nem tudna olyan ruhát varrni apró rongydarabokból. Sírtam is miatta eleget, amikor négy évre rá meghalt a fiam. Elővettem a ruhát, hadd lám... és majd kitört a frász. Cafatokban lógott! A hajdani szaténos csillogás odalett. Mintha piszkos kapcarongyok lettek volna összetűzögetve! A nők kórusban üvöltöttek. A zúgó víz, a felcsattanó hangok, a sulyok alatt puffanó vásznak tébolyult zajában, ahol arabbal és olasszal vegyített spanyol keveredett a franciával, végre oda tudtam mormolni a nővéremnek azt, amit a mosóház felé menet megállás nélkül ismételgettem magamban: – Megmaradok lánynak, Anita. Ne várd tovább, hogy az utolsó húgod is férjhez menjen. Szülj gyereket! Vállalom az anyámtól kapott nevet, és vele együtt a magányomat. Feloldozlak az ígéreted alól, mert soha nem fogok férjhez menni. Anita rábólintott, és attól fogva nem udvarolt nekem senki.

A fiatalságom, mint egy reccsenve szakadó kelme, még aznap odalett. Ősz volt. Hirtelen megjelentek rajtam az öregség jelei. Estére kelve összeaszalódott a bőröm. Megráncosodott, megrepedezett. A vonásaim megereszkedtek, tudtam, hogy már nincs miért tartanom az idő múlásától. A jövő árnyékától egy éjszaka leforgása alatt széthullott az arcom. A testem megkérgesedett, mint a napon felejtett, régi papíros. A húszévesek sima, hamvas bőrével aludtam el, és egy öregasszony testében ébredtem. Idősebb nővéreimnek anyja, unokaöcséimnek, -húgaimnak nagyanyja lettem. Szinte megható volt az egyszeriben rommá lett arc, az ólmos fáradtság, a szem alatti árkok, az ember tudtán kívül, álmában elvesztett harcának nyomai. Megtörten ébredtem. Mégis magamra ismertem, fölismertem magam a kis öregasszonyban, aki szembenézett velem, és visszamosolygott rám a tükörből. Minden bizonnyal megkíméltettem a szövetek hosszas halódásától, az elaprózódó, hétköznapi elmúlás patinájától, a csöndesen kihunyó fénytől, az idő lassú érintésétől. Megsirattam felperzselt szépségemet, megsirattam a szemem elvesztett színét. Még maradt némi nedvesség a nagy, elfonnyadt testben. A könnyek végigfolytak a ráncaimon. Sós könnytől és ősztől vöröslött minden barázda az arcomon. Hozzá lehet szokni, hogy az ember öreg testbe zártan él. Bárcsak több lett volna a fa!

Az ősz mifelénk mindent összevérez.

Az élet nélkülem ment tovább. A legidősebb néném házában, ahol mind a mai napig foglalom a helyet, láttam megszületni és felnőni a gyerekeit. Vidám gyerekzsivajban éltem sivatagi magányomat, körülvett unokaöcséim siserahada. Türelmesen vártam, tudva tudván, hogy nincs mire várnom. Még mindig félek az élettel együtt kapott magánytól, a belülről őrlő, emésztő ürességtől, amely, akár a sivatag, egyre nagyobb, terebélyesebb, és a holtak hangjától visszhangzik. Anyám élő sírja lettem. Magamban hordom, ahogyan ő is magában hordott, és soha nem virágzik más az ölemből, mint anyám tűje. Alá kell szállnom a sírba, a gomolygó, kavargó időbe, oda, ahol az elvágott szálak nyugszanak.

Reggel kinyitottam a ládikót, melyet a nővéreim már rendre kinyitottak előttem, és találtam benne egy nagy füzetet tollal, tintával. Aztán újra vártam, vártam az éjszakát, hogy elsötétüljön, elcsituljon a ház. Vártam, hogy eljöjjön az írás ideje. Leültem a konyha homályában, meggyújtottam a nagy faasztal fölött az olajlámpát. Fényénél előrajzolódott a serpenyők váza és a régi törlőkendők, szinte újra éreztem az étel szagát. Leültem az asztalhoz, kinyitottam a füzetet, végigsimítva a kissé érdes, nagy fehér lapokat, és elkezdtek jönni a szavak. Akkor este nekifogtam az írásnak. Az asztalnál, éjjeli penzumom előtt ülve tudom, hogy ez az írás feketíti majd be a hátralévő időmet, s hogy tollcsikorgatva fogom sötétbe borítani a papír hatalmas napját. Akkor eredt meg a tollam, amikor elapadtak a könnyeim. Nem volt min sírnom. Nem volt mi mást várnom, mint hogy beteljen a füzet. Nem volt mit megélnem, csak a papírszagú éjszakákat az üres konyhában.

Becsúsztattam két lap közé a szövetdarabkát, amely a vállkendőből maradt, még abból az időből, amikor udvaroltak nekem. A hímzett névből anyám illata csapja meg az orrom. Annyi év után még mindig ott bolyong a szövet rostjaiban. Az átkelés lenyomatát úgy őrizte az illatában, mint valami heget: a mezőket, az éjjeli olajfaligeteket, a virágzó narancsfákat és a hegyek nárcisz borította cukorsüvegeit. A kövek, a szikes föld, a só, a homok szaga megannyi eszenciaként keveredtek anyámban. Amikor kiskoromban hagyta, hogy odamenjek hozzá, titokban mindig a fürtjei közt utaztam, és próbáltam elképzelni a kékesfekete tincsek közt rejlő helyeket. Még mindig őrzik az illatodat és az ujjaiddal összeolvadó tű villanását. Minden szövetbe, amely valaha a kezedbe került, beleivódott a szagod. Ott volt a menyasszonyok testén, amíg hajnal nem virradt a nászéjszakájukra. Gyorsan híre ment, hogy a Marabout negyedben élő Frasquita Carasco ruhái szerelmi varázsszerként hatnak a férfiakra.

A környék összes mézeshetéhez hozzákeveredett az illatod. A sok száz földre omló fehér ruha mind az utunkból elcsent rigókkal, útonállókkal, barlangokkal, erdőkkel, homokdűnékkel, hullámokkal árasztotta el a hitvesi szobákat. Amíg éltél, a tenger hullámai verdesték a hitvesi ágyakat, és a sodródó szerelmesek után fehér lepedők húztak barázdát. Olyan, mintha fa lettél volna, és mi a hajtásaid volnánk. Testedből nőtt ágak. Néha elképzelem, ahogyan kinyújtod hosszú kezedet, és elkapsz néhány repülő gyermekláncfűmagot, apám pedig nem más, mint a szél szeszélyének kitett magocska, langymeleg fuvallat a tenyered mélyén. Meg kell hogy írjalak, hogy eltűnj végre, hogy minden beleolvadhasson a sivatag homokjába, hogy végre nyugodtan, derűsen hajthassuk álomra a fejünket, és ne kelljen attól félnünk, hogy kövek szaggatta, szél- és napcserzette alakodat szem elől tévesztjük. Anyám, egy eltemetett világot kell fölfejtenem a mélyből, hogy mellétemethessem a nevedet, az arcodat, az illatodat, hogy elveszejtsem benne a varrótűt, és megfeledkezhessek a várva várt, de soha meg nem kapott csókodról. Ahhoz, hogy meg tudjak halni, előbb meg kell hogy öljelek. Füzetem világító lapjainak ablakán egyenként távoznak a múlt kísértő rémei.

Irány a sivatag!

ELSŐ KÖNYV A PART

Az első vér Az idős Francisca fateknőben dörzsölte a lánya hálóingét, lepedőjét a patión. Akkor még egészen fiatal anyám, Frasquita Carasco meztelenül álldogált a nyári éjszakában, és egy gyolccsal próbálta elállítani a combján csordogáló vért. Az öregasszony szavaiba bele-belekotyogott a vöröslő víz. – Mostantól havonta vérzel majd. A többit nagyhéten elmondom. Feküdj vissza az ágyba, és ne vérezd össze a másik hálóingedet! Frasquita ráterítette a szalmazsákra az anyjától kapott jutavásznat, és lefeküdt; kint csend honolt. Folyt a vére, de nem érzett fájdalmat. Vajon akkor is vérzik majd, ha fölébred? Nem szivárog el belőle álmában az összes vér, mint törött korsóból a víz? Máris olyan fehérnek tűnt a combja... Nem akart aludni, érezni akarta, milyen meghalni...

A hajnal rázta föl álmából. Nahát, még él. A szűk ablaknyílásból rálátott az új nap félénk, de egyre bátorodó érintésétől rózsaszínűre váltó santavelai házakra. Hamarosan a reggelek hűsét felélve, lélegzetvisszafojtva kell megbújni késő délutánig a nap fehérítette falak árnyékában. Majd akkor élvezhetik a haldokló csillag fényét, amikor megvágja magát az aszályos horizont borotvaélén, összevérzi magát a hegyek fűrészfogain, és a színek kavalkádjában hörögve alábukik. Keletről nyugatra legördül az éj sötét, molyrágta leple, s talán az izzó levegőt megmozgatja valami sós, tengerszagú fuvallat. Az egész falu ábrándozni kezd a nagy vízről, melynek tükrében kéklő egek kelletik magukat, s melynek háborgásairól, haragjáról, szépségéről az a néhány utazó mesélt, aki a kanyargós utakon eltévedve Santavelába vetődött. Frasquita elnézte a világát körülölelő száraz fák és kövek tengerét, jó élni, gondolta magában, még Santavelában is, és a vér tovább csordogált, anyám pedig már csak attól félt, nehogy összepiszkolja a hálóingét.

– Havibaj idején ne egyél se fügét, se szedret, mert kiüti az arcodat! Húst se egyél azon a héten, mert szőr serken az álladon. Ne igyál ezt, ne egyél azt: záporoztak a jó tanácsok. Nem, ebbe valóban nem halt bele az ember, bár azelőtt minden sokkal egyszerűbb volt. A nagyböjtöt megelőző nyolc hónapban, Frasquita minden erőfeszítésének dacára, az anyja, mintha átlátott volna rajta, előre megérezte, ha közelgett a havi vérzése, és rögtön ostromolni kezdte a falusi vénasszonyoktól három héten át gyűjtögetett, újabbnál újabb tilalmakkal. De Frasquita a vérzés első estéjétől tartott leginkább. Olyankor az anyja elkerülhetetlenül betoppant a szobájába éjnek évadján, a vállára terített egy pokrócot, kivitte a kavicstengerbe, ha esett, ha fújt, és rejtélyes imákat mormolva megfürdette. Másnap tennie kellett a dolgát, mintha mi sem történt volna: hajnalban kelt, megfejte a kecskéket, tejet vitt a szomszédoknak, kenyeret sütött, takarított, aztán kihajtotta a kecskéket a sziklás dombokra, hátha a sok kő közt akad némi legelnivaló. Közben ő maga nem ehetett semmi jóból, amellyel a természet kínálta, mert havibaj idején minden általában jó dolog végzetessé vált. A többi lánnyal ellentétben, akikkel a dombon szokott beszélgetni, s akik fűnek-fának elhíresztelték, hogy ők nagylányok, Frasquita ki nem állhatta új állapotát, csak a kellemetlenséget

látta benne, szívesebben maradt volna kislány. Senki nem beszélt azonban a nagyhét éjjeli imádságairól, sem a beavatásról. Frasquita nem feledte, mit mondott az anyja, amikor először vérzett, mégis úgy érezte, jobb, ha nem hozza szóba a dolgot a többi lány előtt.

Kivel beszélhetett volna? Egyke volt. Anyai ágon a családját a fél faluval egyetemben titokzatos kór tizedelte meg, és a negyvenöt esztendős Francisca, anyám anyja, már lemondott róla, hogy valaha is gyereke születik, amikor váratlanul gömbölyödni kezdett a hasa. Anya és lánya elválaszthatatlanok voltak, mintha a kései gyermekáldás csodája eggyé forrasztotta volna őket. Hosszú ideje haladtak szorosan egymás mellett, egymáshoz igazítva lépteiket. Először az anya igazodott a gyermekéhez, aztán a lány léptei nyúltak olyan hosszúra, hogy az anyja nem bírta tartani az iramot, s így a lány idomult a mellette lépdelő, megfáradt test szabta korlátokhoz. Frasquita kislányként túl törékenynek érezte magát hozzá, hogy egyedül állja a falusiak tekintetét, az anyja pedig állandóan szem előtt akarta tartani a lányát, mintha egyébként nem hitte volna el, hogy valóban létezik. Egyszerre mozdultak, mintha ugyanaz a lendület hajtaná őket, de képtelenség lett volna megmondani, ki követte kinek a mozdulatait.

Frasquita soha nem beszélt senkinek anyja különcségeiről, de ha nem szólt is, egyre gyűltek benne a kérdések.

A böjt első napjától kezdve, a beavatásra fölkészülendő, csak élesztő nélküli kenyeret, tejet és gyümölcsöt kapott. Nem mehetett sehová, csak a vasárnapi szentmisére. Az anyja hegyes kis kavicsokat tett a cipőjébe, és amikor jobb kezében egy olajfából faragott, aprócska keresztet szorongatva kilépett a házuk ajtaján, olyan volt az arca, akár egy szenté. Frasquitát nem riasztották a titokzatos rituálék, épp ellenkezőleg. Nem bánta, hogy fáj a talpa, nem zavarták szobájának behúzott zsalui, sem a néma sötétség, amelybe az anyja zárta, mert ott lebegett előtte a végső cél, a beavatás, amikor végre asszony válik belőle. Már nem volt sok hátra, s ő böjti magányában egyre lázasabb buzgalommal imádkozott az Úrhoz és a Szűzanyához. Egyes napokon meg volt győződve róla, hogy a Szűz és a Fiú vele vannak. Olyankor révetegen, szinte önkívületben térdre vetette magát. Azokban az áldott percekben az üres szobát mintha betöltötte volna a jelenlétük, és Frasquita egy hetek óta éheztetett, tizenkét éves kamasz lány lázas igyekezetével oldódott fel az imákban. Egy volt a betanult szavakkal, csak az ajka mozgott, és mondta egyre a kifürkészhetetlennek ajánlott verseket. Szíve együtt lüktetett a sötét kis szobát egyszeriben betöltő világgal. A zsaluk közt, a fal repedésein át betoluló világgal. A szoba zárt terébe zúduló világ ott gomolygott körülötte, szorongatta minden oldalról. Frasquita érezte, ahogy a mellkasában dobog, s a szemhéja mögött morajlik. Először az égbolt és a szelek buktak alá, aztán az ajtó mögül sorra előtűntek az egymást érő hegyek, akár egy nyaklánc gyöngyszemei, majd a nyílt tenger következett, és a falak úgy hajladoztak,

mint az itatóspapír. Körülölelte, átjárta a világegyetem, eggyé vált az éggel, a hegyekkel, a tengerrel. Újjáteremtette a világot, s a világ újjáteremtette őt. Az anyja olyankor benyitott hozzá, és minden elillant.

Nagykedd este Frasquita a várakozástól kimerülten alszik. Az anya szálfa egyenesen áll a lány ágyával szemben. Durva sót szór, és zsolozsmázik. Erős fokhagymaszag terjeng. Csontos keze az alvástól felpüffedt gyermekarc fölött cikázik. Menekül minden álom. Fehér ujjai végigfutnak az arcon. Hangja megcsikordul az éjszaka szikkadt sötétjén. Torokban elhalt kiáltás. Csak az apa föl ne ébredjen. Csend. Az anya pantomimjátéka gyorsul. Frasquita nevetne, de fél. Végül nem nevet, követi az anyja törékeny árnyát az éjszakába. Mezítlábas lépteikre csend nehezedik. Árnyékuk súlytalanul libeg utánuk. A temető felé mennek. Amikor a sírok közé érnek, az anyja megint imádkozni kezd. Úgy tör fel belőle a szó, mint a víz. Szaggatottan buzog föl belőle. Árad, ömlik egyre a száján át. Nem akar apadni. Felsikolt egy nő, és zilált öltözékű pár menekül lélekszakadva a temetőből, ahová a fülelő élők elől a néma holtak közé rejtőztek. Frasquita reszket az ősanyáit megidéző asszonytól, alig ismer a hangjára, egy szavát sem érti. Két fekete pánt bukkan föl az anyja addig üres kezében. – Be kell kötnöm a szemünket. Minden imát, amit hallasz, jegyezz meg! Azokból az időkből származnak, amikor még nem volt írás: szájhagyomány útján maradtak fönn, az anyák adják tovább a lányaiknak. Csak nagyhéten szabad tanítani őket. Mindet meg kell tanulnod, hogy te is át tudd majd adni őket a lányaid közül azoknak, akik megérdemlik. Az imádságokat tilos leírni vagy gondolatban, magadban elmormolni. Csak fennhangon szabad elmondani őket. Ez a titok. Némelyik imát mozdulatok is kísérik, azokra később megtanítalak. A szemük be van kötve. Az anyja többször megforgatja maga körül Frasquitát. Nem tudja, hol van. A talaj ki akar csúszni a lába alól. Szédül. A szeme egyre a fényt keresi, kutatja. Elmenekülni. Akkor megszólal egy hang az éjszakában. Nem az anyjáé. Mintha a föld mélyéből jönne, mindent betöltő, síron túli hang: egyszerre közeli és távoli, hol tisztán zengő, hol tompán morajló, idegen tőle, mégis ott van a bőre alatt. Frasquitának meg kell ismételnie, amit a hang mond. Minden szavát meg kell jegyeznie. Négy éjszakája van rá, hogy az évezredes tudást elsajátítsa. Frasquita rémülten engedelmeskedik. Vakon ismétli, amit a hang mond, a súlyos szavak erővel csapódnak belé, és amint kimondja őket, belé vésődnek.

Az első éjszaka anyám betéve fújta az imádságokat napszúrás, vágott és égett sebek, szembetegség, szemölcs, álmatlanság gyógyítására. A legapróbb nyavalyára is volt imádság. Másnap éjjel kevesebb szöveget kellett megtanulni, de nehezebb volt megérteni, kimondani, megjegyezni. Azokkal az imákkal lehetett gyógyítani a szemmel verést, és védekezni a fehér asszony és más ártó szellemek, éjjeli lidércek ellen.

Harmadnap éjjel a hang két annyira titokzatos és szövevényes imát tanított Frasquitának, hogy azt sem sikerült kihámoznia belőlük, kihez szólnak. Minden igyekezetével azon volt, hogy az egybefolyó, kimondhatatlannak tűnő hangokat helyesen ejtse. A szája megtelt a rejtélyes szavakkal, mint valami régóta csócsált, egyre sűrűsödő masszával. Ahogyan kimondta a szavakat, különös ízek áradtak szét a szájában, bizsergették az ízlelőbimbóit. Azok a varázsigék úgy húzzák föl sírjukból az elkárhozottakat, mint élesztő a tésztát, hidat vernek két világ között, fölfeszítik a kripták rácsát, megbolygatják a múltat. Az utolsó este az árnyvilágból kelő, de immáron ismerős hang különös képességgel áldotta meg. – Meg tudod gyógyítani a test apró nyavalyáit a szentek segítségével, ki tudod szabadítani a lelkeket annak az erőnek a segítségével, akit itt Máriának hívnak, de sok egyéb neve van, és megtanítottalak hallani a holtak panaszait, tanításait. De el ne fecséreld a tudásodat: az első este tanult imákat akkor használhatod, amikor csak akarod, a második este imáit, ha nem akarod elveszíteni őket, csak akkor mondhatod el, ha idegen ember kéri a segítséged, és a saját rokonaidnak nem származik hasznuk belőle. A harmadik este szellemidéző varázsigéit százévente egyszer lehet használni: amint kimondod, elfelejted őket. De jól vigyázz, a túlvilágot segítségül hívni nem veszélytelen: nem minden holtat vezérel jó szándék, és a legutoljára tanult varázsigéknek tőled független hatalmuk van. Ne feledd, hogy némelyik szó él, és megégetheti az őt birtokló lelkeket. Rád bízom ezt a ládikót. Napra pontosan kilenc hónap múlva nyithatod ki, előtte semmiképp. Ha nem tudsz ellenállni a kísértésnek, az anyádhoz hasonlóan te is mindent elveszítesz, amit eddig tőlem tanultál. Ég áldjon.

A ládikó Frasquita kiskorától fogva elvonult varrogatni. Az anyja hamar felfigyelt a lánya tehetségére, a szokatlan hévre, amellyel a tű járt a kezében. Nevetett rajta, milyen rendkívüli gondossággal varrja vissza a gyermeke a gombokat, tűzi föl a hajtásokat. Frasquita gatyaülepeket foltozgatva tanult meg varrni, napról napra javult a tűvezetése, egyre apróbbak lettek az öltései, gyorsabb lett a keze, rutinosabb a szeme. A beavatást megelőző böjt idején nem varrhatott. Ez volt az egyetlen áldozat, amelyet nehezére esett meghozni. Húsvét után viszont annál nagyobb buzgalommal vetette bele magát a munkába. Eladdig ruhajavításkor mindig az anyag szövedékét próbálta utánozni, eredeti állapotába visszaállítani, és olyan jól ment neki, hogy a varrásnak nyoma sem maradt a posztón. Az apja hiába kereste kopás nyomát a nadrágok térdén, ülepén, az összes ruhája újnak hatott. Ám nagyhét után Frasquita, belefáradva a sok alázatos öltögetésbe, egyre gyakrabban engedte megmutatkozni tehetségét. Parányi fehér virágokkal pöttyözte tele a lepedőket, s a felhasadt szélekre, mint megannyi fölsebzett szájra, szinte észrevétlen madarak óvó szárnya borult. Fehérre fehérrel dolgozott, feketére feketével, és a ruhákat foltozgatva megtanult hímezni, az anyja kendőin megszaporodtak a rózsák. A kézimunkázás segített Frasquitának legyűrni az ellenállhatatlan kísértést, hogy kinyissa a ládikót, amely a szobája egyik sarkába, a puszta földre lett letéve. A tömör fából készült, sötét, zömök doboz, melynek külsejét simára és fényesre csiszolta az idő, várt. Ha az évszázadok lekerekítették is a sarkait, fekete húsába soha semmilyen féreg, se szú nem mert belevájni. Eleinte Frasquita odaült elé, és órákig bámulta. Fürkészve próbált egybeolvadni a sötét matériával. Hamarosan ismerte a fa minden göcsét, csomóját. Olyan erősen figyelte, hogy majd’ beleszédült. A ládikó azonban ellenállt. Semmit nem árult el a titkából. Frasquita maroknyi nyájával járta a környéket, este segített az anyjának a ház körül, aztán egyvégtében ruhákat javított, belevetette magát a foltozgatásba, hogy ne kelljen a ládikóra gondolnia. Először azt hitte, nem bír kilenc hónapig ellenállni a kísértésnek, és ki fogja nyitni. Többször majdnem le is emelte a tetejét, hiszen nem volt lezárva. De olyankor eszébe jutott az anyja, aki már elkövette ezt a hibát előtte, és visszahúzta a kezét.

Francisca a konyhában kezdte el tanítani neki a mozdulatokat, a húsvét utáni tizedik vasárnapon. – Látod, a dallamra még emlékszem, de a szöveget elfelejtettem: nem tudom elmondani az imákat, de neked mindegyiket azoknak a mozdulatoknak a kíséretében kell majd elmondanod, amelyekre most tanítalak. Ma átvesszük a carne cortadát. Figyeld, mit csinálok, pontosan ugyanezt kell tenned, és elmondanod hozzá az imákat, ha vágott sebet akarsz gyógyítani. Fogott két szép fehér tojást, fölütötte, összekeverte őket egy tálkában, és beleöntötte egy öntöttvas serpenyőbe. – Vedd le a tűzről, odaég! – aggódott Frasquita. – Pont az kell, hogy jól odaégjen. Amikor szénné ég, átitatsz egy rongyot olívaolajjal, és befeketíted azzal, ami a két tojásból maradt. Utána a ronggyal három keresztet rajzolsz a sebre, hogy

gyorsabban hegedjen. Frasquita elnézte az anyját: mennyire megőszült, és hogy megráncosodott a keze az utóbbi időben! Rádöbbent, hogy az anyja megöregedett. – Hogyan veszítetted el a képességedet? – kérdezte az anyjától. – Annyi idős voltam, mint te, amikor megkaptam a ládikót. De három hónappal a próbatétel lejárta előtt kinyitottam, gondoltam, úgysem tudja meg soha senki. A dobozban nem volt semmi, és én azon nyomban elfelejtettem az összes rám testált imát. – De ha te elfelejtetted őket, akkor ki tanított meg engem rájuk? A hang a sírok közt nem a te hangod volt? – Nem. Amikor kinyitottam a dobozt, olyan volt, mintha a saját koponyám nyílna meg előttem. A néhány hónappal azelőtt odazárt szavak szanaszét rebbentek. Visszacsaptam a ládikó fedelét. Csak egy ima maradt meg a fejemben, a harmadik este egyik imája. Azt mondtam el a temetőben, magad is hallottad. Az az ima száz évre elveszett számunkra. – Ki avatott be? – Az édesanyám. Hadd kérjelek meg valamire! Rejtsd el a ládikót valami biztos helyre! – Mégis hová? – Nem tudom, de rejtsd el! Magamtól félek, galambom. Vidd a titkodat olyan messzire anyádtól, amilyen messzire csak tudod. Vigyázz, nehogy kövesselek.

A környék egy Heredia nevű uraság birtokához tartozott. A legapróbb kavics is az övé volt. Senki nem tudta, hogyan került a családja kezére, s hogy mióta birtokolták az isteni fénytől és az emberek útjaitól félreeső vidéket. Istennek Heredia nem hagyott mást, mint az egek távoli kékjét. Santavela dombokról alánéző, apró, fehér kagylóházait felülről az azúrkék ég, alulról kőtenger szorongatta. Az ég Isten birodalma volt, a kőrengeteg a falusiaknak munkát adó senor Herediáé. Megesett, hogy az emberek nem tudták, kihez fohászkodjanak inkább.

Frasquita még aznap este nagy sajnálkozva eltemette a ládikóját az uraság olajfaligetében. Először járt kint egyedül az éjszakában. Nem ismerte föl az utakat, amelyeken unos-untalan járt. A megszokott tárgyak a sötétben különös alakváltozáson mentek át. Minden kőben megbotlott, bukdácsolt a lépcsőkön, esetlenül hadonászott hosszú karjával a hepehupás éjszakában. Nem tudta, hol jár, minden újnak hatott, a házak mérete, a fák formája. Minden feloldódott, egybeolvadt a sötétben: a falevelek egymásba gabalyodtak, a házak alaktalan homlokzatát ablakok lyuggatták, a körvonalak elmosódtak, szertefoszlottak a félhomályban, a föld elnyelte a köveket, az ég pedig a földet. Homályos, fekete lyukak lepték el a föld színét. A fénnyel fröcskölt, hegycsúcsok szaggatta ég foszlányai a földig lógtak. A kövér, gömbölyded, de még zöld gyümölcstől roskadozó fügefák a falak árnyékából leskelődtek a lány után. Jobb kezében az apja lapátját vitte, a másikban fonott kosarat. Félve összehúzta magát, és rátért egy szűk ösvényre, melyet félig fölfalt már az éjszaka, itt-ott kiharapva belőle egy-egy darabot. Hatalmas hold kelt. Gyönyörű, párás fehér fénnyel vonta be az olajfák recsegő-ropogó ujjait. Frasquita meglepődött, milyen zajos az éjszaka. Megállt a liget legnagyobb fája alatt, és elkezdett ásni. Elég mélyre leásta a ládikót, aztán betemette a gödröt, és kézzel elegyengette a poros földet a

környékén. Szelídülni kezdett az éjszaka. Frasquita alaposan megnézte magának az olajfát, amelyre a kincsét bízta. A fa törzse alul kettévált, mintha két, évekig egymás mellett növő fácska fonódott volna össze. Elmélyülten nézte az ölelkező fákat, lassanként megfeledkezve félelméről, amikor egy számoló férfihangot hallott a háta mögött. Alig maradt ideje elbújni a nagy fa mögé. Az árnyalak egyenesen felé tartott. Álomszép fiúarca volt. Megállt az ikerfa tövében, éppen azon a helyen, ahová Frasquita a ládáját temette. – Százkilencvennyolc! – üvöltötte torkaszakadtából. Frasquita utánanézett az öles léptekkel távolodó, finom arcélű legénykének, aki olyan alaposan ráijesztett. Látta, ahogy vigyázzállásba vágja magát a soron következő fa előtt, „százkilencvenkilenc” harsogja, aztán fürgén számolja tovább a liget fáit. Amint eltűnt, a lány fogta a lapátot meg a kosarat, és futásnak eredt. Hátra sem nézett, csak futott, meg sem állt a faluig. A faluvégi házaknál a tekintete összeakadt egy magát holmi macskának álcázó s a pockok apró népét riogató ördög villogó szemével, és kővé dermedve megtorpant. A sárga szempár ég és föld közt szikrázva néhány másodpercre rá szegeződött, s mint egy közönséges éjjeli lepkét, gombostűként szúrta rá az alvó tájra, aztán a ragadozó pillantás elfordult, a ruganyos árnyalak leugrott a fáról, ahol gubbasztott, és eltűnt az éjszakában. Frasquita fölocsúdott, noha nem igazán sikerült meggyőznie magát, hogy csak a szomszéd macskája volt az, és újra szaladni kezdett. Zihálva nyitott be a ház kicsiny ajtaján, eltapogatózott a szobájáig, és rázuhant az ágyára.

Teltek a napok, hetek. Frasquita úgy megrémült az éjszakai kalandtól, hogy egyáltalán nem vágyott vissza a sziámi olajfákhoz és az eltemetett kincshez. Az anyja ellenben a legkülönfélébb ürügyekkel folyton-folyvást fölforgatta szerény hajlékukat, fölszedegette a patio vén járóköveit. Nem hagyta nyugodni a kíváncsiság. Szinte az őrületbe kergette a vágy, hogy felfedhesse a ládikó rejtélyét. – Remélem, nem kótyavetyélted el, amit rád bíztak, és elrejtetted valami biztos helyre. Ha valaki előttünk megtalálja és kinyitja, Isten a megmondhatója, mi lesz velünk. Legalább a házban van még? – kérdezte végül a lányától. – Nem, már régóta nincs itt. Három hónap múlva elmegyünk érte, ne aggódj, addig senki nem fogja kinyitni. – Talán az udvaron ástad el? – Nem, nem az udvaron, még csak nem is a faluban. Túl messzire van ahhoz, hogy a segítségem nélkül rátalálj. – Mondd meg, hová tetted! Tudok egy biztos helyet, ahol soha senki meg nem találná, majd én elrejtem. – Jó helyen van az ott, ahol van. – Hogy lehetsz ilyen gyanakvó ősz anyáddal? – Hát nem érted, hogy az, ami a hang által megjelölt napon benne lesz a ládikóban, még nincs benne, anyám? Ha most kinyitod, ugyanolyan üres lesz, mint negyven évvel ezelőtt, amikor ugyanezt a hibát elkövetted. Az a képesség, amelyet a hang ígért, most formálódik a láda mélyén. Ki kell várni az

idejét! Az anyja elsírta magát, sűrűn szabadkozott, de három napra rá újra faggatózni kezdett. Először csak kérdezősködött, aztán parancsolgatott, végül elkezdte verni a lányát. Frasquita egy hónapon át tűrte, hogy verje. Ellenállt: nem használt se zsarolás, se kényeztetés, se fenyítés. Magába zárkózott és hallgatott, akárcsak a ládikó. Maga volt a ládikó, hiába próbálta az anyja nap nap után fölfeszíteni a fedelét. Az apjának, aki egyébként nem avatkozott az asszonyok dolgába, többször közbe kellett lépni, mert az anyja meg akarta ölni Frasquitát. Minekutána egy hónapig ütötte-verte, az anyja viselkedése gyökeresen megváltozott. Naphosszat hallgatott, és csavargatta az ujja körül hosszú, őszülő tincseit. Nem evett semmit, nem fésülködött, nem mozdult otthonról, mint aki halni készül. Ez az időszak is egy hónapig tartott. Aztán egy nap a csonttá soványodott asszony elkezdte járni az utakat, mintha űzné valami. Magában mormogott, és lyukakat ásott a falu körül szerteszét. A plébános fölkereste az ifjú Frasquitát. Odavalósi lévén egyáltalán nem hitt az asszonyok babonáiban. Ki nem állhatta, hogy éppen a legájtatosabb hívei tartanak boszorkányszombatot, kuruzsolnak, és hisznek mindenféle bűbájban. Fura pap volt, nem szeretett büntetni. Nem hitt az ördögben. – Biztosan azért nem megy most az imádkozás, mert nem esett jól az ebéd, vagy megfáztam a templomban, de a saját emberi gyarlóságaimért soha nem okolnék holmi patás ördögfiókot. Péter azért tagadta meg Jézust, mert félt. Az ördögnek semmi köze a dologhoz! Az ördög puszta kitaláció! – szokta mondogatni. A szószéken soha nem olvasta fel a megszállottakról szóló részt, a prédikációiban soha nem tett utalást a Gonoszra, mert szerfölött tartott tőle, hogy hirtelen mindenkit megszáll az ördög. Jóllehet a nyájából senki egy szót sem tudott latinul, gondolta, jobb, ha nem önt olajat a tűzre. Az ördög nem alszik, okosabb szóba sem hozni. Sokáig küzdött a rá bízott lelkekben élő évszázados okkult hagyományok ellen, de nem sikerült nyáját a világosság útjára terelnie. Annyit ért el csupán, hogy előtte senki nem emlegette föl a vajákolást meg a beteg gyermekek ágya körül rázott vértől csöpögő csirkefejeket. Elhallgatták előle, mert féltek a felvilágosult pap haragjától. Húsvét másnapján végighallgatta Frasquita és az anyja gyónását, nagyot sóhajtott, aztán két-három órára letérdepeltette őket a kis templom hátsó szegletébe, hadd imádkozzanak. Ám amikor látta, hogy az összeaszalódott idős asszony naphosszat puszta kézzel kaparja a földet, mert a férje elkobozta tőle a lapátot, rögtön tudta, hogy hirtelen jött elmezavarát nem okozhatta más, mint az a nevetséges história, amelyről lányával egyetemben a gyóntatószékben vallott. Fölkereste hát Frasquitát. – Mi után kutat az anyád, Frasquita? – kérdezte. – A ládikó után – válaszolta kertelés nélkül a lány. – És mi van abban a ládikóban? – erősködött a padre. – Nem tudni. – Tehát az anyád azt sem tudja, mit keres olyan megátalkodottan: nézni is rossz, ahogyan reggeltől estig a kavicsos földet kaparja. Véresre sebzi vele öreg kezét. – Ahogy mondja: nem tudja, mit keres, és amit keres, még nem létezik. – Az a hírhedt ládikó talán nincs is? – De, a ládikó létezik, csak még üres. Vagyis azt hiszem.

– Ide figyelj! Egy szót sem értek az egészből. De most szépen elmész azért a ládikóért, és idehozod anyádnak, mielőtt a kőtenger közepén holtan rogyna össze a szerencsétlen. – Nem. – Az Isten szerelmére, szépen kérlek! Frasquita nézte a papot, és egyre ingatta a fejét. – Makacs vagy, lányom. Miért nem látod be, hogy nemcsak az anyád van veszélyben? Ahogyan az ittenieket ismerem, hamarosan lesz még egy fehérnép, aki elkezd mindenfelé lyukakat ásni, és a férfiak nem nevezik többé bolondnak anyádat, hanem találnak valami jó okot, hogy ők is áshassanak. Beképzelik, hogy anyád kincset vagy valami ilyesmit látott álmában, mindenki félbehagyja a dolgát az olajfaligetben, és addig forgatják a földet az ásóikkal, amíg az egész domb ránk nem omlik. – Már nincs sok idő hátra. Húsz nap múlva kinyithatjuk a ládikót, és akkor anyám megnyugodhat. – Egy hét is túl sok! Az élénkebb képzeletűek addigra kitalálnak valami sületlen történetet. Egy hét múlva semmit nem fogunk tudni tenni azokért, akik belevetették magukat a céltalan keresésbe. Vigyázz magadra, Frasquita, túl csökönyös vagy! Azzal a plébános dühödten távozott. Igaza lett, mert Francisca másnap már nem egyedül ásott. Napról napra többen lettek, s a lány hiába hajtogatta nekik, hogy nincs semmi a ládikóban, nem hallgattak rá. Az ásók úgy tépték a fagyos földet, mint valami kemény, inas húst. Heredia próbálta útját állni a férfiak, nők és gyerekek hadának, nehogy földúlják az egész birtokát holmi kincs után kutatva. De sem az ő hatalma, sem a fiai, sem a vérebeik nem bírtak fölülkerekedni; az emberek vágyálma mindennél erősebbnek bizonyult. A lázas keresés elvette az eszüket, az olajfák termése pedig a fákon rohadt, mert nem volt, aki leszüretelje. Volt, aki olyan mélyre ásott a földbe, hogy nem tudott kimászni a saját gödréből, és napokig ott rostokolt, amire valaki rátalált, és kiszabadította kavicsbörtönéből. Volt bőven földcsuszamlás, csetepaté, fagyott kéz, láb. A nők és a gyerekek több ezer kosárnyi földet, homokot, kőtörmeléket húztak a felszínre. Egyheti megfeszített munka után egy lépést sem lehetett tenni úgy a környéken, hogy az ember ki ne ficamította volna a bokáját, vagy el ne tűnt volna egy gödörben. Mégsem találtak egyebet néhány összetört korsónál, kövületnél és egy szépséges bronzmaszknál. Az ősrégi maszk egy nyugtalanítóan szép ifjút ábrázolt, akinek a szemét annak idején valaki dühödt aprólékossággal kalapálta ki. Mit sem törődtek az ókori remekkel. Beolvasztották. Megtalálója ékszert csináltatott belőle a nejének és a lányának. A szép férfimaszk nők ékessége lett. Egy hét elteltével első ízben gondolkoztak el rajta, hogy mit keresnek. Rá kellett döbbenniük, hogy valójában senki nem tud semmit, és a csendesen tovább ásogató asszonynak ugyancsak fura a tekintete.

Lassanként magához tért a falu, és újra hallgattak a plébános szavára. Mindenki tette tovább a maga dolgát, csak Frasquita anyja nem hagyta abba az ásást.

Végül elérkezett a hang által megjelölt nap. Frasquita megvárta, amíg besötétedik, csak azután vitte az anyját a Herediák dércsípte

olajfaligetébe. Könnyen rátalált a dupla törzsű fára. A földön itt-ott találomra leszúrt ásók nyoma látszott, és a sok betemetetlen lyuk, mint megannyi kráter, a hold felszínére emlékeztetett. Mivel Frasquita sehol nem találta otthon az apja ásóját, egy kővel kezdte el kaparni a földet, szép ráérősen. Rövidesen elérte a ládikó fedelét, és ki tudta emelni a dobozt a föld hideg burkából. Az anyja arcán széles mosoly terült el, ráncoktól övezett apró fekete szeme gyerekesen csillogott. – Nyisd ki, nyisd már ki! Frasquita elgémberedett ujjai fölnyitották a ládikó tetejét. A dobozt sokféle színű cérnagombolyagok töltötték meg, volt benne egy apró tűpárna is – olyan, amilyet varrónők szoktak hordani a csuklójukon ékszer gyanánt –, és a tűpárnából sok száz gombostű állt ki. A doboz fedeléhez vékony bőrszíjakkal oda volt erősítve egy finoman megmunkált olló vörös bársonytokocskában, egy egyszerű gyűszű és egy széles kék szalag, amelynek mentén különböző nagyságú, gondosan elrendezett varrótűk sorjáztak. – De hiszen ez csak egy varródoboz! – mormolta az anyja. – Egy közönséges varródoboz! – Nézd, micsoda színek! Milyen színtelen a mi világunk ezekhez a hímzőfonalakhoz képest! Nálunk mindent ellep a por, és kifakít a nap. Ezek csodaszépek! Még a szürke félhomályban is tündökölnek. Biztos, hogy a valóságban is léteznek, valahol lennie kell egy ugyanilyen életteli, színpompás vidéknek, mint amilyenek ezek a fonalak. – Napokig kutattam egy közönséges varródoboz után. A gyapjú fejkendő lecsúszott az idős asszony fejéről, és a jó ideje fésületlen ezüstös hajzuhatag elomlott a sötét berlineren. Őszinte, felszabadult nevetés tört fel belőle, hosszan nevetett, egy másik holdként ragyogva be az éjszakát. Nevetett, a lánya pedig vele nevetett, a földön hemperegtek a nevetéstől, nem törődtek vele, hogy esetleg összepiszkolják a ruhájukat. Végül Francisca fölkelt, és odaült az olajfa tövébe. Szeméből kihunyt a gonosz fény, a pupilla visszahúzódott az íriszből, a szempillák nem reszkettek folyton a szem fehérje körül, mint a riadt állatok orrcimpái. A tekintete megszelídült. Nem háborgatta többé az esztelen vágy, és Frasquita újból az anyja bársonyosan szelíd, szürke szemébe nézett. Érezte rajta, hogy újra szabad. – Későre jár. Gyere, menjünk haza!

A pillangó Anyám életében megkezdődött a színes fonalak időszaka. Betörtek az életébe a színek, és másként kezdte látni a világot. Számba vette: addig a leander, a golgotavirág, a füge húsa, a narancs, a citrom, az olajfaliget okkersárga földje, az ég kékje, az alkonyat, a pap stólája, a Szűz ruhája, a szentképek, az olajfák poros zöldje adták hétköznapjainak színeit. Ám a ládikóban annyiféle gombolyag, annyiféle szín volt, hogy el sem tudta képzelni, hogy mindegyikre van szó. Rengeteg színárnyalatról soha nem hallott, például arról a csillogó fonalról sem, amely mintha fényből lett volna. Elcsodálkozott a lopva zöldbe forduló kékek, a vörösbe játszó narancssárgák és a lilába hajló rózsaszínek láttán. Kéknek kék, de milyen kék? A nyári ég kékje déltájt, vagy a délután bágyadt kékje, az esti ég sötétkékje, még mielőtt feketébe váltana, vagy a Szűzanya ruhájának gyöngéden ódon kékje meg az összes többi számára ismeretlen, világától idegen keverék szín, a zölddel és pirossal különböző arányban vegyített kékek.

Vajon mit várnak tőle? Mihez kezdjen a rejtélyes éjjeli hangtól kapott, új színpalettával? Fesse színesre a szürke téli falut? Hímezzen tiritarka virágokat a fagyott földre? Népesítse be az üres eget cifra madarakkal? Színezze ki a házakat, fesse rózsaszínűre az anyja fakózöld orcáját és nap cserzette ajkait? Túl nagyra törő terv volna, nem telne ki sem a fonalból, sem az életéből. Beérte hát az otthonukkal.

De otthon se abrosz, se függöny, se szőnyeg, se kis terítők, semmi. Semmi, amit ki lehetne hímezni. Csak lepedők, abból sincs sok. – A lepedő fehér marad – mondta az anyja. Két vállkendő, két mantilla. – Csak fekete lehet. Fehérnemű. – Ahhoz a fehér illik – mondta az anyja. – Hát a szoknyáim meg a blúzaim? Összesen kétváltásnyi ruhája volt, és felváltva hordta őket. Azt hitte, hagyni fogják, azt hitte, fittyet hányhat a vidék szokásaira? Náluk nem volt divat a színes. Másutt, más falvakban hogy fölcicomázták magukat a lányok ünnepekre, nem úgy Santavelában! Náluk az asszonyok körében nem dívott se a pántlika, se a madeirahímzés. – De csak azért, mert itt nem árulnak olyat! – feleselt Frasquita. – És mi lenne, ha csak itthon járnék színesben? Akkor csak egy ingblúza maradna, és kétszer olyan gyorsan elvásna. – Akkor majd kevesebbet járok el itthonról! És mit vesz föl addig, amíg hímez? Talán anyaszült meztelen akar ülni és kézimunkázni a szobájában? – Addig fölveszem a másik blúzomat. Az még hagyján, hogy az utóbbi időben megszaporodtak a ruhafoltnak álcázott fekete meg fehér

virágok, madarak. Csak az vette észre Frasquita aprócska hóbortos díszítményeit, aki tüzetesen megnézte a varrást, az apja például nem látta az alsónadrágok ülepét benépesítő mesés állatseregletet. Mit jelentsen ez az új szeszély, még hogy színeket akar! Eddig is megvoltak színek nélkül. – De én nem! Az anyja elsírta magát. – Legalább egy hitvány zsákot adj! – erősködött Frasquita. Az anyja talált egy elrongyolódott zsákot. Annyira kopott volt, hogy a varrólány csak egy néhány centiméter széles csíkot tudott megmenteni belőle. A szoba egyik sarkában, fonalán lógva, pók szőtte hálóját. – Megtanulok fonni, szőni. A csökönyös leányzó a térdére fektetett jutavászondarabkát bámulta, és azon töprengett, mit készíthetne az anyagból. Hosszú ideig ült a vászondarabbal a kezében.

Az idő tájt történt, hogy Heredia unokahúga a vidékükre látogatott. A señora halála óta nem láttak jól öltözött hölgyet arrafelé. Vasárnap ott lesz a misén. A szokásosnál többen mentek templomba aznap, főleg a férfiak. A korai tavasz feltartóztathatatlanul áramlott be a templomba. Frasquita mohón leste az unokahúg ruhájának a színeit. Makulátlan fehér selyemruha villant elő a többi szövet szürke tömegéből. Frasquita elkomorodott a fehér látványától. A ruha végigvonult a sötét főhajón. Anyám csak később kezdte el a fehéret használni. Az első sor fapadja mély ráncokat vetett a kelmén. Ahhoz, hogy valaki bánni tudjon a fehérrel, először ismerni kellett a színeket, az összest. A finom csipkébe bújtatott kézben hirtelen megmozdult valami, skarlátvörös szárny bomlott ki belőle. Vadul verdesett, s a törékeny női kézben óriásinak tűnt. Frasquita lenyűgözve nézte, ahogy prüszkölve szétterül, összecsukódik, cikázik, le-föl jár, mint a pulyka nyaka. Olyan feszülten próbálta kivenni a vörös szövetre hímzett mintát, hogy a prédikációból egy szót sem értett. Megvan! Legyezőt fog csinálni! Még aznap délután elővette a jutavásznat, és nekilátott a munkának. Először óvatosságból egy rongydarabon kikísérletezett néhány új öltést, és kipróbálta rajta a színeket. A hímzőfonalak kavargásában egyszer csak, ki tudja honnét, felbukkant egy pillangó, és felnyársalta magát Frasquita tűjén.

Megesik, hogy az ember séta közben megáll az út szélén, még azt is elfelejti, hová megy, és elmerülten szemlél egy apró részletet. Egy darabkát a tájból. Egy foltot a könyv lapján. Megakad a szemünk holmi semmiségen, ami aztán hirtelen összeroppant, és szétszór bennünket a szélrózsa minden irányában, majd lassanként visszaad az életnek. Továbbsétálunk, visszazökkenünk az időbe. Valami mégis történt. Egy pillangó megingat, megtántorít bennünket, aztán továbbszáll. Talán egy

parányi darabkát magával visz belőlünk, hosszan utánanézünk kitárt szárnyának. Egyszerre könnyűnek és nehéznek érezzük magunkat, továbbmegyünk.

A nap átsütött a szárnyak üvegablakain, amitől a narancssárgák melegebbnek, az indigókék sűrűbbnek hatott. Frasquita hosszasan tanulmányozta a szárnyak szem alakú, áttetsző arabeszkjeit. Vigyázva felszúrta a lepkét a varródoboza fedelére, nehogy elmaszatolja a szárnyat borító finom hímporbevonatot. Kiskorában az anyja elmagyarázta neki, mitől olyan varázslatos a reptük. – Ha a szárnyánál fogva kapod el, az ujjadon marad az, amitől repülni tud: a földön fog vergődni. Talán egyszer elég hímport összegyűjt majd ahhoz, hogy bevonhassa vele a saját szárnyait, amelyeket maga fog szőni magának, hogy aláereszkedhessen a hegyekből. De hány pillangót kell még ahhoz megölnie, és csokorban rátűznie a varródoboz tetejére? A legyező maga is kicsi szárnyhoz hasonlít. A tű, amely az imént útját állta a pille röptének, és megbénította, újra akarta teremteni, amit elpusztított. A lány kiválasztotta a színeket, és heteken át azon fáradozott, hogy a pillangó arabeszkjeit a lehető legélethűbben visszaadja. Amikor elkészült vele, festetlen fapálcákra erősítette a hímzést. Elkezdte legyezni magát, és a levegő meg a színek örvénylésétől az, ami addig egyszerű ábrándnak, múló gondolatnak tűnt, újra kísérteni kezdte. Elrepülni. Elhatározta, hogy megcsinálja a legyező párját, s a kettő együtt úgy fog kinézni, mint egy pillangó, egy szövetpillangó. A második legyező hímzésével gyorsabban elkészült. Széthajtogatta a két szárnyat, összevarrta őket a tövüknél, kinyitotta a szobája ablakát, és várt. Várta, hogy a szoba közepén, a földre terített hatalmas szövetpillangó színes szárnya egyszer csak verdesni kezd, és elrepül. Hogy megkönnyítse a dolgát, Frasquita meghintette repülőporral. A modellként szolgáló pillangót akkurátusan porrá zúzta, hogy földi maradványa életet leheljen a másolatba. A kőtengerre néző ablak napokig tárva-nyitva állt. Frasquita naivan reménykedett. Bárcsak a teremtménye eljutna oda, ahová ő nem tud!

Az anyja soha nem beszélt Frasquitának róla, milyen gyönyörűséges volt a lány képzeletének földre szögezett szüleménye. Egyszer azt mondta neki, hogy a színes túl szemérmetlen, ország-világ szeme elé nem való, és utána soha többé nem tudta visszavonni, amit akkor mondott. Pedig a két hímzés olyan meseszép volt, hogy nem bírta megállni, és megmutatta egyik-másik szomszédasszonyának, amikor Frasquita elment hazulról. Az asszonyok ámultak-bámultak, de mindegyikük hallgatott, mint a sír. Volt köztük azonban egy ősz hajú, bütykös-göcsörtös vénlány – a bőre ráncosabb volt az öreg fák törzsénél –, aki gyakran átment hozzájuk nézegetni a legyezőt. Frasquita anyjának nem volt szíve visszautasítani, s a vénasszony hamarosan nap mint nap beállított hozzá, amint a lány kitette a lábát a házból. Egy vasárnap, amikor mise után Frasquita hazament, üresen találta a szobát. Legelső műve ott lebegett valahol a hegyek fölött.

A ruhátlan Szűz Frasquita elnézte a csipkeverőnőt – a szobájában lakó pókot nevezte így –, és azon töprengett, tud-e majd ő is ilyen hálót szőni egyszer a saját fonalából. „Éppen az a szép benne, ahogyan a fonal az üres tereket közrefogja. Látni enged és takar. Kicsipkézi a világot. Attól gyönyörű, hogy átlátni rajta. Áttetsző... Ahogyan a háló finoman beteríti a világnak egy darabkáját, keretet ad neki, és fölhívja rá a figyelmet... A szépséget úgy lehet kiemelni, hogy csipkébe burkoljuk...” Rádöbbent, mennyi mindent nem tud még, nem ura a színeknek, nem tud bánni a fehérrel, a különféle anyagokkal, az áttetszőséggel. Múlt az idő...

Közeledett a nagyhét. Hamarosan feltűnik a falu utcácskáin a Szenvedő Krisztus szobra, fölkerül virágtalapzatára a kékbe öltöztetett Fájdalmas Szűz, és méltóságteljesen végigvonul a santavelaiak kicsiny gyülekezete fölött. Megrendítően halovány kék ruhájától sírva fakadnak a falusiak, és a túlcsorduló szeretettől és gyengédségtől könnyezve kísérik a fia kálváriájához vezető, hosszú úton. Minden évben ugyanazok a nők készítették elő a kék Szüzet a legnagyobb titokban. Hatan voltak, mind nagy köztiszteletnek örvendtek a faluban, és nem bánták, hogy tulajdonképpeni teendőjüket sűrű homály fedi. Ha egyikük meghalt, a többiek némi civódás után választottak valakit a helyére. A Szűz évente kétszer került elő: Mária mennybemenetelekor és nagyhét idején. Máskor viszont a hatalmas szentszobornak nyoma sem volt. Öt nappal virágvasárnap előtt a papnak át kellett adnia a templom kulcsát a hat asszonynak, és a kulcs náluk maradt az ünnep végéig. Megkezdődtek az előkészületek, és onnantól fogva senki be nem léphetett a főhajóból nyíló helyiségbe. A Fájdalmas Szűz hat komornája ott sürgölődött a kis templom hűsében. Máriát öltöztették, díszítették föl az ünnepekre. A falusiak továbbra is jártak misére, és a nap bizonyos óráiban imádkozni mentek a templomba, de abba a helyiségbe senki nem mert volna csak úgy benyitni, nehogy ruha nélkül lássa a Szűzanyát. De nemcsak a hatok készültek serényen a nagyhétre: a costalerók, vagyis az a tíz keménykötésű santavelai férfi, aki a Szüzet a vállán vitte, szintén gyakorolni kezdett a konfraternitás vezeklőivel. Éjjelente, amikor a falu elnyugodott, a varga műhelyében gyülekeztek, aztán elkezdték járni az utcákat az üres állvánnyal, a pasóval, hogy majdan, a körmenetben illően fel tudják emelni, és körbe tudják hordozni a Szüzet. A vastag függöny alatt, amely őket volt hivatott takarni, vakon araszolgattak előre, és a szűk utcácskákon kanyarogva, az itt-ott felbukkanó lépcsőkön botladozva próbálták egyenesben tartani a pasót, a vetőköveknek és a rendesen látó társaik hangjának engedelmeskedve, felidézve emlékezetükben a tavaszi-nyári, hosszú körmeneteket kísérő dobszó ritmusát. Santavela túlsó végén a Szenvedő Krisztust vivők, mintegy húsz, különböző korú férfi, egy Luis nevezetű ácsnál tartottak kupaktanácsot. Évszázadok óta az ő konfraternitásukra hárult a feladat, hogy az év többi részében az oltár mögött álló, keresztre feszített Krisztus faszobrát nagyhéten kint, a szabadban körbehordozzák. Nem kis bátorság és gyakorlat kellett hozzá, hogy egyensúlyban tudják tartani a hatalmas fakeresztet, amely olyan fenyegetőn imbolygott a fejük fölött, mintha bármelyik pillanatban rázuhanhatna a keresztvivőkre és a szűk utcácskákon körülöttük tolongó, üvöltő tömegre. Ünnepre készülődvén, néhány nappal a körmenet előtt a nagyszájú emberek hírében álló keresztvivők is elkezdték járni éjjelente az utcákat, és hétköznapi ruhájukban egy hatalmas, durván faragott, üres

fakeresztet cipeltek, amely éppen akkora volt, és éppen olyan nehéz, mint a nagyhéten körbehordozott eredeti. A két konfraternitás érthetetlen módon ősidők óta viszályban állt egymással. A Szűzanyát vivők lenézték a Krisztus hordozóit és viszont. A két klán év közben is gyakran összezördült, de húsvét előtt mindig a végsőkig fokozódott a feszültség. A legapróbb részleteken is összevesztek. Az összeütközéseket kerülendő a falu meghagyta a két csoport vezetőjének, hogy ők ketten reggelente találkozzanak, és beszéljék meg, ki, mikor, merre halad az esti próbákon. Így mindenki nyugodtan aludt, mert a két csoport soha nem botlott egymásba a fordulóknál, és nem estek egymásnak a kereszttel. Éjszakánként csak a körmenetesek lassú lépte és hangos szuszogása kísértett Santavela utcáin. Persze akadtak kivételek... A falusiak csodálták Krisztus szenvedését, de a kék Szűzzel mindenki jóval bensőségesebb viszonyt ápolt. Rövid jelenései miatt a hívek nagyobb jelentőséget tulajdonítottak neki. A virágoktól övezett, szelíd Szűzanya fájdalmában üvegkönnyeket sírt a hímzett baldachin alatt, és a paso könnyű ringásától úgy tűnt, mintha apró léptekkel haladna az őt szerelmes, gyöngéd szavakkal illető asszonyok feje fölött, a vasárnapi miséken oly ritkán mutatkozó férfiakat pedig hirtelen buzgó ájtatosság fogta el, és magasztalták a Szűz szépségét. Santavelát megrendítette a lányos arc mögött szenvedő anya és a testét körbeölelő kékség.

Frasquita bármit megtett volna, hogy egy nap segédkezhessen a hatoknak a kék Szűz körül, de azt sem tudta, hogyan szólítsa meg az áhítatos némaságba burkolózó asszonyokat. Hajnaltájt és napnyugtakor libasorban vonultak szótlanul, mégis sugárzón, elszakadva, elkülönülten a mindennapi világtól; a körmenetek első napjáig fehérben jártak, és a Szűz szent testével való foglalatoskodás mintha dicsfénnyel övezte volna őket. Az ünnepi előkészületek és az ünnepek alatt a hatok együtt aludtak egy falutól félreeső, régi barlanglakásban. A falusi asszonyok felváltva hordták nekik az ételt. Frasquita kétségkívül erőszakot tett a sorson, amikor egy este belopódzott a varródobozával a kis templomba, és megvárta, amíg rázárják a kaput. Megleste a Szüzet meztelenségében, és sokáig sírt utána. Mire számított? Selymesen lágy testre, félúton egy szűzlány és egy anya teste között? A lány csak a saját meztelenségét ismerte. A maga kamaszosan hamvas bőrét, bimbózó mellét, melyet minden este benedvesített az ujja hegyével, hogy jobban nőjön, és azt a barna bozontot, amely lassan beborította a hóna alját és a szemérmét. A Szüzet ruhátlanul látni maga lesz a káprázat. Frasquita szüleit virrasztani hívták a szomszédba, a lány pedig, kihasználva az alkalmat, elszökött otthonról. Besurrant a templomba, még mielőtt a hatok nyugovóra tértek volna. Az oltár mögé bújva, dobogó szívvel várt. A Szűz komornái már jó ideje elhagyták a templomot, mire elő mert jönni rejtekhelyéről. Fogott egy gyertyát, amit az asszonyok hagytak égve, és beóvakodott abba a helyiségbe, ahol a hatok már két napja tettek-vettek. A kezében égő gyertyával meggyújtott még néhányat, és a fényüknél végre szemügyre vehette a Szüzet. Kint sötét éjszaka volt, és Frasquita lesütött szemmel, félve, mégis kíváncsian közelített a Madonna talapzatához, aztán letérdepelt, és imádkozva, lassan ráemelte a tekintetét. Ekkor hirtelen meghallotta a paso vivőinek ütemes léptét. A falu domb felőli végéből ereszkedtek alá, és a templomot jobbról megkerülő utcácska felé tartottak.

Frasquitának megtört a lendülete, lesunyta a fejét, mielőtt megpillanthatta volna a Szűzanyát, majd újra az imádságára összpontosított, hogy minél szebb és tisztább legyen a gesztusa. Semmi nem ronthatta el azt a percet, a meghitt csodát, amelyre oly sokat készült: minden mozdulatát gondosan begyakorolta a szobájában, és minden egyes próbán, amikor a képzeletbeli Szűzre emelte a tekintetét, döbbenetes fény vakította el. Ám hirtelen szuszogás hallatszott a templom bal oldala felől, a Szenvedő Krisztust vivők közeledtek. A két körmenet egymásba fog botlani a temető felé vezető girbegurba, keskeny ösvényen. Frasquita feszülten várta, mikor találkoznak össze, aztán egyszer csak elcsendesedtek, és a nagy csöndben valaki felmordult: – A Krisztus késésben van, már rég meg kellett volna kerülnie a templomot. – Hogyisne – vágott vissza nyomban Luis hangja –, hát nem te kérted, hogy lassítsunk a Fontana térről kijövet, hogy legyen időtök botlás nélkül lejönni a Santísima lépcsőin? Ti értetek ide előbb. Biztos kutyafuttában hajtottatok térdet, hogy ilyen korán ideértetek. – Kötözködj, ha akarsz, de csak tisztes távolból, mert ide érzem a borszagodat! Megint alaposan felöntöttetek a garatra, mielőtt útnak indultatok. Minden évben ti zavarjátok meg a próbákat. Most pedig, ha már így összetalálkoztunk, a Fiú engedje előre az Anyát! – Még mit nem? Mert Csizmadia uraságnak úgy tartja kedve? A Fiú előbb ér a temetőbe, mint az Anya, ezt még a bolond is tudja. Nem igaz, fiúk? – Legközelebb majd kevesebbet piszmogtok. Most már késő, itt állnak egymással szemben, és a Madonnát előre kell engedni. Egyre nagyobb hangzavar támadt. – És hol van az a ti Madonnátok, mi? – szakította félbe Luist egy hang. – Nem látsz a szemedtől? Üres a paso, és ha nincs rajta a Madonna, akkor a kereszté az elsőbbség! Mire vártok, félre az utunkból! Van jobb dolgunk is, elég az ostobaságaitokból, a környékbeliek mindjárt kiszólnak az ablakon. – Mi tiszták vagyunk, mert a Szűzanyát a szívünkben hordozzuk. – Mi meg a vállunkon a keresztet, úgyhogy félre az útból! – Ha nem engedtek előre, majd mi törünk magunknak utat! Azzal ledobták a keresztet meg a pasót a földre, és Frasquita hallotta, ahogyan egymásnak rontanak. Az óvintézkedések dacára a két konfraternitás minden évben egymásnak esett, és nagyhét előtt olyan istenesen helybenhagyták egymást, hogy a rossz nyelvek szerint ez volt az oka, hogy az ünnepek idején a vezeklők elrejtették az arcukat, és a costaleróknak csak a pasót takaró függöny alól kikandikáló saruját lehetett látni. Hagyományosan a Madonna gyertyát és regulát cipelő emberei hosszú, hegyes, a szemüknél kivágott, vörös csuklyát húztak a fejükre, a Krisztust vivők arcát pedig bő fehér tunikájukra omló fekete csuklya takarta. A körmenetben csak a zenészek, dobosok, rézfúvósok és az alkalomra feketébe öltözött, hosszú kontyfésűt viselő hatok arcát lehetett látni.

Frasquita a homlokát ráncolta, próbált nem odafigyelni a hangoskodókra. Amikor a férfiak belefáradtak a verekedésbe, mindenki szépen hazasántikált. Lassan abbamaradt az átkozódás, és újra esti csend honolt. A lány nagy, sötét gyermekszemével fölnézett a Szűzre.

Nincs teste! Nincs teste a Madonnának! Nem volt teste, és a szépséges, halovány arc a ruha kék leple alatt üres vázon ült. Melle, törzse, hasa egyszerű, szegényes tartószerkezetre erősített, kusza drótháló. Frasquita dermedten szemlélte a Madonna nevetséges, élettelen vázát, a vasszerkezetre ráhúzott arcot, a vázhoz hozzádrótozott fehér alkarokat. Ez volt hát a hatok féltve őrzött titka: a kék Madonna csak egy ruha és egy porcelánmaszk. A rejtély maga volt a hiány, az üresség, nem pedig a szűz, az anya és a szent meztelenségének elviselhetetlen vonzása, ahogy azt mindenki hitte. A santavelaiaknak a kék Madonna több volt egyszerű képmásnál, maga volt a fiúi és az isteni szeretet hatalma által az enyészettől megóvott test. Az érintetlen test, amely minden évben alászáll isteni trónjáról az élőket bátorítandó, hogy imádják az arctalan Istent. A Fiúnak nem volt meg ez a képessége, az ő ezernyi szenvedésen keresztülment, ezerszer átváltozott teste fából, borból és kenyérből volt. Frasquitának nem fért a fejébe, hogy a Madonnának még csak szíve se legyen, amivel a gyermekeit szerethetné. – Semmi nincs a színes kelmék alatt. Krisztusunk teste kenyér, a Szűzé pedig vas? – háborgott a lány, felfedezésétől porig sújtva. A ruhátlan Szűzzel összezárva, Frasquita hajnalig virrasztott a templomban, és imádkozott, mert kételkedni nem akart, viszont választ szeretett volna kapni erre a képtelenségre. A nap első sugaraira kinyílt a kis templom kapuja, és Frasquita úgy surrant ki, hogy senki nem vette észre az asszonyok közül. A fejébe vette, hogy helyrehozza a hibát, és készít egy szívet a Madonnának. A rongyos jutavászon zsákból ki tudott szakítani egy akkora darabot, amelyből futotta egy szív alakú párnácskára, kiválasztotta a legselymesebb hímzőfonalait, és parányi öltésekkel kihímezte a párna mindkét felét. Hosszan dolgozott az élénkpiros alapon, aztán a vérző szív közepébe belevarrt egy tündöklő keresztet azzal a csillámló színnel, amelynek a nevét sem tudta. Imádkozva hímzett, és virágvasárnap előestéjén – mivel a Szűznek virágvasárnapon kellett minden évben először megjelennie a hívek előtt – újra bezáratta magát egy éjszakára a templomba. Csakhogy ezúttal valaki látta belopózni, és azt is látta, hogy nem jön ki. Kíváncsi gyermek, mosolygott magában a padre. Remélte, hogy rajta kívül senki más nem látta Frasquitát, aztán lefeküdt aludni, mert a hét hosszúnak ígérkezett. A padre felemás érzésekkel várta az ünnepet: örült a szíve a nagy készülődés láttán, szerette az ünnepi pompát, a sötétben világító gyertyákat, a dobszót az utcákon, a hívek felfokozott buzgalmát, a gyerekek bámuló szemét, a sok, kórusban mondott, ég felé szálló imát. Még azt is szerette, ahogy a tömeg azt üvölti az imádott Szűznek: „Guapa, guapa, guapa!” Tartott azonban az esztelen fogadalmaktól, azoktól, akik a köves úton térden csúszva követték a bűnbánó körmenetet, és szenvedett, ha mások véresre korbácsolták a hátukat, és másnap újra föltépték az előző napi sebeiket. A gennyedző hátak, térdek, átszúrt tenyerek, jajszavak mind hiábavalónak tűntek a szemében. Félt a konfraternitások viszálykodásaitól, az őrjöngő falutól. Az egész évből az a néhány nap tűnt a leghosszabbnak. Nem annyira az emberek lelkére, mint inkább a minden erőszakra kész testre kellett vigyáznia, folyton résen állt. Az akkori nagyhét sem volt más, rendesen kijutott mindenből: őrületből, könyörgésből, kívánságból, könnyből, tömeghisztériából. Krisztus megfeszíttetett, és nagypénteken úgy recsegett-

ropogott a naptól felforrósodott kereszt, hogy a hívek rémültükben hanyatt-homlok menekültek. Szombaton némaságot rendeltek el, és a nap úgy telt el, hogy még a legistentelenebb falusi sem szólt egy árva szót sem. Vasárnap a Krisztus és a Szűzanya újra föltűntek az utcákon, ünnepelték, éljenezték őket. A feltámadás ünnepe olyan örömmámorban telt, mintha új élet költözött volna a halott faluba. A természet is feléledt, utoljára megrázta magát a hideg szélben, és megszabadult téli leplének utolsó foszlányaitól.

A kék Szűz és a Fiú bejárták a környező földeket, aztán estére kelve visszavonultak a templomba. Az emberek egészen hazáig kísérték őket. A kereszt elfoglalta a helyét az oltár mögött, és a plébános kifulladva átadta a kulcsokat a hatoknak, akik másnap levetkőztetik a Szüzet, hogy aztán visszatérhessen a mennybe. Nyolc óra múlva, hétfőre virradóra léptek az asszonyok ismét a templomba. Nagy kiáltozás verte föl a falut. Csoda történt. Néhány perccel azután, hogy a kék Madonnát őrző hat asszony egyike a padrét szólongatva és csodát kiáltva felbukkant, mindenki összefutott a templomtéren. A Madonnának szíve nőtt a nagyhét alatt, fényességes, vérpiros szíve! De mivel a Szüzet senki nem láthatta ruha nélkül, a szívét sem lehetett senkinek se megmutatni. Még a padrénak is hosszasan kellett egyezkednie a Szűz őrzőivel, hogy egyáltalán beengedjék a templomba. A terembe kísérték, ahol a szent vázszerkezete állt, és már a küszöbről, a saját szemével látta a drót- és szalmabábu közepén, mintegy a semmibe függesztve, a tündökölve lüktető vörös és arany színű szívet. Noha Pablo atya nem nagyon hitt a csodákban, a látványtól egy percre elakadt a szava. Tiszteletteljesen közeledett a Szűzhöz, óvatosan, mintha tartana tőle, hogy a káprázat semmivé lesz. A látomástól karnyújtásnyira már látta, hogy a legapróbb fuvallattól is megrebbenő, hímzett szívet színes fonalak szövevénye rögzíti a vázhoz. A Madonna arca új örömtől sugárzott, szinte élőnek hatott a mellkasát kitöltő ragyogástól. Az asszonyok kántálva imádkoztak körülötte, és a kis szív egy ütemre vert a könyörgésükkel. A padrénak eszébe jutott Frasquita, és megtántorodott: akkor végre le tudta venni a szemét a vibráló Madonnáról. Szó nélkül otthagyta a hideg kövön hason imádkozó nőket. Nem szólt a templom körül, a tűző napon fedetlen fővel térdeplő falusiakhoz sem, hanem egyenesen Frasquitához ment. Sétálni indultak, s ahogy egymás mellett mentek a Heredia-féle olajfaligetbe vezető ösvényen, a pap törte meg a csöndet. – Frasquita! Virágvasárnap előestéjén láttalak bemenni a templomba, kijönni viszont nem – mondta szelíden a lánynak. Frasquita elpirult, mint akit lelepleztek, aztán rövid tépelődés után mormolva bevallotta: – Ott éjszakáztam. – Láttad-e a Madonnát ruhátlanul? A lány ráemelte nagy fekete szemét, és olyan őszintén bámult rá, hogy a padre hirtelen sokkal fiatalabbnak látta a koránál. A pap meg akarta fejteni a rejtélyt, tudni akarta, honnan szerezte a gyerek a szívet.

– Láttam, de nem akkor este. Addigra a hatok már ráadták a ruháját. Nem akkor töltöttem mellette először az éjszakát. – Van valami közöd ahhoz, amit a mellkasában találtak? – kérdezte a tőle telhető legszelídebben a pap. – A szívhez? Szép, ugye? Én hímeztem, mit gondol, örül neki a Szűzanya? – Te hímezted? – Én, csak azt nem értem, hogy lehet, hogy ez eddig senkinek nem jutott eszébe. Olyan üres volt. Talán az emberek tépték ki a szívét? Az atyának kis időre elakadt a szava Frasquita tehetségétől és naivitásától, de aztán úrrá lett rajta a félelem, és rádörrent a lányra: – Tudatában vagy annak, hogy az egész falu csodát kiált? Frasquita nem szólt, csak lesütötte a szemét, és a padre gyanította, hogy sír. – Az a szerencsétlen hat asszony az ájulás határán hasal a műved előtt. Másodszor járatod a bolondját a faluval. Hogyan tudod így megtéveszteni az embereket? – Nem akartam senkit megtéveszteni – zokogott fel Frasquita. – Csak a Madonnának akartam ajándékot adni. Az atya összeszedte magát, vett néhány mély lélegzetet, előresétált egy kicsit az ösvényen, aztán visszament a sírdogáló bakfishoz. – Teljesen összezavartál. Magam sem tudom, mitévő legyek. Felvillant előtte a hímzett szív tündöklő képe. Ránézett a kisírt szemű gyerekre, megcirógatta a haját, és megölelte. – Csodaszép ajándék, hogyan is tagadhatnánk meg a Szűztől azt a káprázatot? Frasquita még jobban zokogott, a plébános gyöngéden dajkálta, hogy megnyugodjon. Amikor a lány elcsendesedett, megkockáztatott egy utolsó kérdést: – Honnan szerezted az aranyszálat? A lány értetlenül nézett rá, ezért pontosított: – Az a hímzőfonal, amelyik úgy ragyog, honnan van? – A varródobozomból, amit anyám annyit keresett, emlékszik rá? – Hogyne emlékeznék. Még mindig nem tudok séta közben úgy imádkozni, hogy ki ne ficamodna a bokám azokban az átkozott lyukakban. Ne szóljunk senkinek semmit, gyermekem, hadd higgyenek, amit akarnak, de ígérd meg, hogy tartod a szádat, és soha senkinek nem dicsekszel a kézimunkáddal! Frasquita mosolyogva beleegyezett, a plébános pedig egy percig sem kételkedve a kis varrólány szavában, távozott. Végül is volt a történtekben valami, ami csodaszerű. A falusiak nem tévedtek nagyot, amikor azt hitték, csoda történt. A derék pap még egyszer, utoljára látni szerette volna a Madonna szívét, de a hatok becsapták a kaput az orra előtt. Milyen jóleső érzés volt, hogy egy pillanatra hagyta magát elkápráztatni, és hitt a csodában! De a káprázat nem tarthatott soká a józan ész ostromaival szemben. Az ő hite másból táplálkozott. Ez a hit néha elhagyta őt, és olyankor imával hódította vissza. Nem, Isten nem ad egyértelmű, könnyen megfejthető jeleket. A szív gyermeki csíny volt, egy különösen érzékeny és tehetséges fiatal lélek hóbortja. Talán odaadhatná neki a régi stóláját, hogy javítsa meg. Biztosan vissza tudná varázsolni rég megkopott fényét, tehetne egy újabb, kisebb csodát. A padre megfogadta magában, hogy ha legközelebb a városba megy, hoz Frasquitának néhány

hernyót, hogy csillogó fonalat, vagyis a selymet szőjenek neki.

A hímzett szív egész életében kísértette, és szorongásai közepette mindig eszébe jutott. Amikor a lelkét kétely mardosta, megjelent előtte a Madonna színes fonalaktól erezett átlátszó teste az ajándék szívvel, és a kép tagadhatatlan szépsége nyugalommal töltötte el.

A menyasszonyi ruha Az anyám nem sokra rá eladósorba ért. Tizenhat éves lehetett, amikor először szóba hozták előtte a bognár fiát. Az apja halála óta ő dolgozott a műhelyben. Dolgos fiú volt, nem hagyta cserben az anyját, nem járt el otthonról. Derék fiúból derék férj szokott válni. José Carascónak hívják, mondták neki. Tapintatosan megmutatták neki az arcát a templomban: szép, kerek holdvilág arcát megperzselte a kohója tüze. Elmentek a fiú anyjához, aki élete végéig akarta gyászolni a férjét.

Carascóék háza nagy volt és sötét, az apa halála után minden ablakot, ajtót bedeszkáztak. Tíz éve nem fújt át a szél a házukon. Anya és lánya utat törtek maguknak a ház áporodott, régi keservektől nehéz levegőjében, leültek a konyhaasztal köré a sötétben, és lassanként sikerült megfeledkezniük a bezárt emlékek és a tíz éve gyűlő égett zsírszag bűzéről. José nem jelent meg, de beszéltek... vagyis Frasquita anyja beszélt. A Carasco alig szólalt meg, csak néha vetett oda egy-egy szót, a lány pedig bölcsen meghúzta magát a háttérben: nem érdekelte a házasság... Dolga végeztével a két nő éppen hazaindult a kinti verőfénytől hunyorogva, amikor Frasquita erőteljes kalapálást hallott. A Carasco-házzal szomszédos műhelyből jött a zaj. Elképzelte a kalapácsot tartó kart, aztán a kalapáló férfit, és valami mintha szétáradt volna a testében. Onnantól fogva már a teste sürgette a házasságot. Hosszú ideig alkudoztak: az arának egy fityingje sem volt, de egyke lévén, a szülei halála után szerény vagyonuk mind rá fog szállni. A vén Carascónak viszont addig sem volt ínyére a kevéske hozomány. Hiába ült José jóval Frasquita mögött a templomban, a lány a tarkóján érezte a leheletét. Az eljegyzés előtt talán tízszer néztek egymás szemébe, mindig akkor, amikor Frasquita, szájában a félig szétolvadt Krisztussal, visszatérdelt a helyére. Egy vasárnap az anyja rajtakapta őket, és otthon fölpofozta miatta Frasquitát. – Nem nézhetsz másra, csak a padréra! – üvöltötte Francisca. – Miért? – kérdezte a leendő ara. – Mert ő szoknyát hord – sírta el magát az anyja. – Ha valaki észreveszi, mit művelsz, elvesztél, elhíresztelik rólad, hogy könnyűvérű vagy, hogy pénzért szétteszed a lábad, és akkor senkinek nem kellesz majd. Jusson eszedbe Lucia, akit minden bokorban hanyatt döntenek, ha akarja, ha nem, csak azért, mert annak idején látták hátrafordulni misén, azért, mert rá merészelt nézni a fiúra, akinek ígérték. Gondolod, hogy a szíve választottja szánta miatta egy percig is? Ha találkozik vele, lefekteti, de másik nőt vett el. Frasquita szerette volna, ha az anyja mesél még a szép Luciáról, akit megnyomorított a falu, arról, hogy mit csinál a férfiakkal a bokorban és a saját nászéjszakájáról. De tudta, hogy az anyja úgysem fog válaszolni a kérdéseire.

Mivel a férjes asszonyok már nem jártak legeltetni a dombra, hogy elmondhassák, mi igaz a pásztorlányok meséiből, és a megesett nőkhöz nem lehetett szólni, a lányok mindenfélét összeképzeltek a férfiak hímtagjáról. Sokat és sokszor beszéltek róla, Frasquita pedig félrehúzódva ült a sarkán és hallgatott. – Van valami a lábam közt, nem tudom, mi az, csak a férjem segíthet hozzá, hogy megismerjem – vonta le a végkövetkeztetést. – Meg lehet nézni, hogy csinálják az állatok. Amikor föltámadt a déli szél, a kalapácsütések behallatszottak a szobájába, mintha a mellét döngették volna. Maga elé képzelte a neki szánt férfi szálfatestét. Érezte, ahogy a forró kéz a nedves fát munkálja, ívbe feszíti a testét, uralma alá kényszeríti, körbe hajlítja, tökéletes kereket formál belőle, nehogy összetörjön a hepehupás utakon. Először szabadulni próbált a kéz acélos szorításából, aztán megadta magát, nedves húsa szétnyílt. El kellett foglalnia magát valamivel, nehogy teljesen beszippantsa, magával rántsa a vágyakozás. Akkor történt, hogy rátestáltak egy elnyűtt ruhát, melyet az apai nagynénjei viseltek az esküvőjük napján.

Egy szélcsendes reggelen – olyankor úgy sem hallotta a műhelyében dolgozó férfit, ha lélegzetvisszafojtva fülelődött – éppen a patio nyugalmában álmodozva próbálta felidézni magában a kalapálást, amely egy ideje mintha egy ütemre vert volna a szívével, amikor beállított hozzájuk az egyik unokanővére. A karjáról egy összehajtogatott ruhácska fityegett élettelenül. Frasquita lesz az utolsó, aki hordani fogja. Az a szűk ruhácska szorította béklyóba az összes nőrokona testét abban a pillanatban, amikor ez a test többé már nem volt az övék. Sajnos olyan régóta szolgált szüzességük jelképéül, hogy a színei megfakultak, az anyaga elvásott... Sajnos nem telik többre. A ruha mostantól fogva az övé. Lesz bőven ideje átvarrni: még nincs kitűzve az esküvő napja. José el akarja venni, a vén Carasco pedig csak azért köti az ebet a karóhoz, hogy még egy kis ideig basáskodhasson a fia fölött, és a lehető legtöbbet ki tudja sajtolni a lány szüleiből. Már amúgy is kicsikarta tőlük az utolsó garast is. Majdcsak rászánja magát a vénasszony. Frasquita pedig abban a ruhában hagyná el a szülői házat. Azzal az unokanővér a dolgoknak ünnepélyességet kölcsönző szertartásossággal széthajtogatta a fakó ruhácskát, és a nyurga kamasz lány elé tette. A szoknya túl rövid volt, anyaga a gyűrődések mentén megtöredezett, idő múltával elvesztve rugalmasságát. A látogató felsóhajtott, aztán mint aki hirtelen meg akar szabadulni tőle, mogorván odanyomta a szürkés holmit Frasquita orra alá: – Nesze, csinálj vele, amit akarsz, biztos, hogy pompásan fogsz mutatni benne! A leendő ara hálásan megköszönte unokatestvérének az ajándékot, és azon nyomban eltűnt a szobájában a hitvány, ronggyá ment ruhácskával együtt. Kihallatszott a szobájából, hogyan visongat örömében. – A házasságának örül annyira? – kérdezte meglepődve a látogató. – Carascóék elég rideg emberek. Meg kell hagyni, dolgosnak dolgos az a fiú, de mosolyogni még nem láttam. Attól a vén csoroszlyától meg borsódzik a hátam! Folyton parancsolgat, nem hinném, hogy szegény lánynak lesz bármibe is beleszólása, addig legalábbis nem, amíg a vénasszony el nem patkol. De az a dög nem úgy néz ki, mint aki az utolsókat rúgja!

– Vagyonosak, és befogadnák a lányunkat – felelte zavartan Francisca. – Szerintem nem ér annyit a dolog, de ti tudjátok, Frasquita túl zsenge, túl fiatal ahhoz, hogy megvédje magát egy vén sárkánnyal szemben. – Mi is öregszünk, és az apja nyugodtabban van, ha a lányt férjnél tudja – zárta rövidre a zavarba ejtő beszélgetést Francisca. Amint az unokatestvér távozott, a lánya szobájába ment. Frasquita kiterítette a ruhát nyomorúságos vackán, és a tenyerével simítgatta rajta a gyűrődéseket olyan gyöngéden, mintha a kedvesét simogatná. – Minek örülsz annyira? – kérdezte az anyja. – Hamarosan férjhez megyek a világ legszebb menyasszonyi ruhájában. – Nem hagytuk, hogy te válassz, mert nekünk sem volt választásunk. De ha úgy érzed, hogy túl korai, várhatunk még, el lehet halasztani az esküvőt. – Jaj, ne! Már alig várom. Készen állok rá, hogy Joséhoz kössem az életemet, és gyerekeket szüljek neki. – Akkor nyugodt vagyok – mormogta Francisca, azzal kiment a szobából.

Frasquita nem kapkodott. Ráérősen megszemlélte a feledésbe merült ősök menyegzőitől foltos ruhácskát: hány menyasszony varrhatta föl, engedhette le vagy ki, hogy szűzies idomai beleférjenek! Néhány nap elteltével aztán nekifogott, hogy rendbe hozza a ládában töltött évektől sárguló ruhadarabot. Kiszellőztette, sós vízben, gyógyfüvekkel áztatta. A napon szárította, éjszakákon át kint hagyta, hadd árassza el, járja át a csillagok és a hold fénye, áztassa a harmat, végül napokig dolgozott varrótűjével az újra lágyan omló kelmén. Soha senki nem tudta meg, hogy egész pontosan mit csinált. Volt, aki azt mondta, hogy a bibliai tilalmakat megszegve, a természet törvényeit áthágva, sikerült egyesítenie azt, amit az Örökkévaló különválasztott; és volt, aki szerint selyemhernyókat tartott – a padre hozta neki őket Granadából a növénnyel együtt, amellyel etetni kellett őket. Frasquita úgy vált le az anyjáról, ahogyan az érett gyümölcs leesik a fáról. Egyedül rótta az utakat, a falu környékén rejtőzködő szépség után kutatva. A legszokatlanabb helyeken talált rá, és magával vitte, hogy belevarrja a ruhájába. Mindent, ami csak az útjába akadt, újjá akart teremteni a hímzőfonalával. Ha tovább kellett volna várnia az esküvőjére, az egész világ legömbölyödött volna az ujjai közt. Mindennek kiáztatta volna a velejét, tilolható szubsztanciáját. A tájat a dombokkal, tavaszi fényt, a lepkék szárnyát, a kövek közt bújó virágokat, a kavicsokat, Heredia olajfaligetét, mindenből fonalat font volna. Maga a Mindenható is ott rúgkapálna feltekeredve Frasquita guzsalyára. Mindent belevarrt volna a ruhájába: ösvényeket, soha nem látott városokat, a messzi tengert, Spanyolhon összes nyáját, minden könyvet, minden elolvasott szót, macskákat, öszvéreket, semmi nem menekült volna tébolyult rokkájától. Semmi nem volt a lánynak túl csúnya, visszataszító, bizarr vagy érdemtelen rá, hogy fonalat fonjon belőle. Csalánt, hatalmas fügefaleveleket, olajfaágakat tépdesett, súlyokkal víztartály alján nyomatta őket, amíg a rostok föl nem lazultak a vízben, hogy utána kőhöz ütögetve felpuhítsa a nedves szálakat. Különböző anyagokat elegyített, keverék kelmékkel kísérletezett, a selyemgubókból elővarázsolt selyemszálakkal emelte a kevésbé nemes anyagok fényét, mintegy kontrasztot adott nekik. Minden

anyagból ki tudta hozni a legjobbat. Orsóval a kezében, reggeltől estig fonta furcsa, többé-kevésbé erős szálú, vékonyabb-vastagabb, hol fényes, hol matt fonalait, miközben a szobája valóságos lepkeházzá változott, melyet elleptek a verdeső szárnyak és a fehéreperfa-levelek – nem vitte rá a lélek, hogy minden selyemgubót leforrázzon, mielőtt kikeltek belőlük a lepkék. A környék létező összes növényfajtáját beáztatta, és kemencében szárította a rostjaikat. A száradó rostok azonban idővel olyan erős szagot árasztottak, hogy a pék nem engedte többé, hogy Frasquita használja a kemencéjét. A szülei el voltak foglalva a maguk dolgával, nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget a lányuk hóbortjainak. Hagyták, hadd áztasson, szárítson, tiloljon, fonjon, szőjön, szabjon, varrjon, hímezzen kedvére. Nem kíváncsiskodtak, és nem tiltották semmitől. Egy kicsit elegük volt a lepkékből és a szövőszék folytonos kattogásából a ház mögött. De úgy döntöttek, hogy a varrást és a ruhaneműket illetően szabad kezet adnak Frasquitának. Kitanulta a különféle öltéseket, a szálhúzást, a hálókötést, a csipkeverést, tudta, mit takarjon vagy láttasson, tudott azsúrozni, pliszírozni. Kitapasztalta, hogyan villantsa elő a fehérrel telehímzett anyag hasítékain a hófehér szaténbélést. Frasquita káprázatos fehér virágkoronává alakította a szürkés ruhácskát. A szabás, a hímzések, a hozzátoldott anyagok átlényegítették az ócska rongyot, száz év elhalt frigyeinek tanúját.

Elkészült a ruhája, de a szülei még nem tűzték ki az esküvő napját. Hamarosan elviselhetetlennek tűnt számára a várakozás, ezért elhatározta, hogy kérdőre fogja az apját, akihez addig soha nem fordult személyesen. – Hogy mersz kérdőre vonni? – bődült fel az apja, a szigorú parasztember, aki valahányszor szájára vette Isten nevét, szertartásosan mindig keresztet vetett. – És Isten bizony mondom, ha férjhez mész, az uradat sem vonhatod kérdőre! Csak akkor szólhatsz hozzá, ha kérdez, és csak akkor emelheted rá a szemed, ha rád néz. De elérte a célját a kérdéssel, mert néhány napra rá az anyja adott neki öt vég vásznat. – Varrj belőle bordűrös lepedőket! Végre kitűzték az esküvő napját, s azt a néhány hetet, amely a lányságából maradt, azzal töltötte, hogy belehímezte az álmait szegényes kelengyéjébe.

Az esküvő napján a lány hajnalhasadtakor elindult fehér virágot szedni, és valósággal kifosztotta a Herediák rózsakertjét. Ott találkozott a sudár termetű Luciával, aki kibontott hajjal, tarkabarka ruhában harmonikázott és táncolt. Zavarba ejtően keresetlenül üdvözölte a szép prostituáltat, s futott haza mezítláb, sok száz, még szunnyadó virágtól nehéz kötényét összefogva, hogy aztán a szobájában feltűzze őket a ruha mellrészére. Az anyja nem segíthetett neki öltözni. Az előszobában, egy padon ülve várta a lánya ruháját, tudta előre, hogy gyönyörű lesz, meg volt győződve róla, hogy ismét valamiféle csodának lehet majd tanúja. Fémesen csillogó szeme szinte sistergett, mint a forró vas, amikor hideg vízbe mártják. De a szemétől és a kezében járó legyezőtől eltekintve nyugodtnak látszott – a legyezőt a lányától kapta az esküvőre, vörös kakas volt ráhímezve. Frasquita egyszer sem próbálta föl a ruháját az esküvő előtt. Egyedül készülődött, és ahogy magára

öltötte a ruhát, mintha új bőrbe bújt volna. Megnézte magát a kölcsönkapott tükördarabkában. Csak apró töredékekben látta magát. De minden egyes felfedezett részlet tündöklőbb volt az előzőnél. Sötét hajába fehér és okkersárga selyemszálakat font, kontyba tűzte, és a kontyfésűvel pazar, pókhálószerű csipkefátylat fogatott hozzá. A fátyol zuhatagszerűen, hullámosan omlott a földre, a fények és árnyékok játékától megelevenedve. A tükörben úgy látszott, minden fürt, remekművének minden egyes részlete a helyén van. A sok fehér közt a tekintete még áthatóbbnak, sötétebbnek hatott, és először tűnt fel neki szép metszésű ajka. Azon kapta magát, hogy mosolyog, méghozzá olyan rafinált mosollyal, amire nem gondolta volna, hogy képes. Először megijedt, annyira furának hatott a kép, kellett neki egy kis idő, hogy hozzászokjon az esküvőjére induló nő tükörképéhez. Többször körbesétálta a szobát, s végül kibékült önmagával. Amikor kilépett a szobájából, az anyja egyáltalán nem lepődött meg, megölelni mégsem merte, nehogy összegyűrje a ruháját. Csak a szemét legeltette rajta, és türtőztetni próbálta mohó tekintetét, nehogy ártson vele a fehér ruhakölteménynek; komótosan szemügyre vett minden virágot, minden öltést, alaposan végignézett minden berakást, mindvégig ügyelve rá, hogy a tekintete ne csapongjon összevissza, a selyemfátyoltól a hímzett dekoltázsig. Frasquita átvonult a patión, és megjelent a házuk kapujában: az ott várakozó asszonyoknak, akiknek az utcákon át a kis templomig kellett kísérniük, elállt a lélegzetük. Szinte hallani lehetett, ahogy a szél fellibbenti a fátylakat. Frasquita tündöklőbb volt a kék ruhás Fájdalmas Szűznél. A falu népe rögtön megérezte, hogy a fehér kelme hullámzó redőiben a nő maga ölt testet. Látták a járásán, mozdulatainak letisztult egyediségében, ahogyan libegve, kecsesen vonult a napfényben, látták, hogyan ébred a teste erejének tudatára. Irigyelték, ahogyan határait egyre kijjebb tolva, hivalkodón halad egyenest a falu szívébe. Az ifjú asszony tündökölt: a ruha tökéletesen idomult a testéhez, és hirtelen mintha tartalommal telt volna meg az üresség, amely mögött Frasquita addig rejtőzött. A szűzi fényében ragyogó jövevény először ellenállt az ádáz tekinteteknek. Tartotta magát, nem vett tudomást a rá meredő szemekről, a körülötte örvénylő, gépiesen összezáródó, egyre sűrűsödő tömegről. Sietve vágott át rajta. A hömpölygő tömeg némán szétnyílt előtte, utat engedett neki, aztán ijesztő morajlással összezárult mögötte. Csupa zúgolódás, háborgó indulat támadt a nyomában. A tömeg valóságos szökőárrá duzzadt mögötte. Frasquita továbbvonult a falun, kőlépcsőkön fel és le, visszaszorítva a házakba a bámész árnyakat, hogy a ruha – mivel nem mindenütt fért el a szűk utcácskákon – teljes pompájában ragyoghasson. Uszálya a falakat verdeste, maga alá temette a vizesárkokat. A kőfalak itatóspapírként hajlongtak előtte. Tébolyult árként zúdult végig a falun. És a hófehér, bársonyosan simogató ruha alatt, hosszú, meztelen combja közt nap csillogott. Egy sötét zugban strasszköves ruha villant. A szépséges Lucia ott volt az ünneplők közt – soha nem hagyott ki egy esküvőt sem –, ő volt az egyetlen, aki együtt örült a menyasszonnyal; semmi nem kerülte el a figyelmét. A Frasquita mögött lépdelő szülőket lassacskán elnyelte a kis templom felé tóduló tömeg. Ízekre szedték őket. Mindenki törte a fejét, hogyan tudnának véget vetni a botránynak, találgatások közt vergődtek, az arcok eltorzultak a dühtől. Soha még olyan csúfnak, ráncosnak nem tűntek. A kezek, lábak remegtek. Fölkavarodott a por körülöttük. Nem nyughattak. Be nem álltak a szájak. Epét okádtak. A tömeg

uszály gyanánt hullámzott vészterhesen a szépséges ara mögött. Suhogásától Frasquitának borsódzott a háta. – Azt mondtad, a fiadnak semmi haszna nem lesz belőle, ha elveszi a kis Frasquitát! – támadtak az anyósra. – Még hogy nincs hozománya: miből futotta neki ilyen ruhára? Rossz üzletet kötöttél. A nyakatokba szakad ez a kolduskirálylány, közben a hozományát elherdálta mindenféle cifraságra! Az apja évekig árulhatta zugban a Herediák borát, hogy ilyen ruhát tudott neki venni. Az árnyékba húzódva próbálták túlkiabálni egymást, firtatták, honnan a finom kelme, amelyet megszaggatni készültek. Kárálva becsmérelték Frasquita családját: arcátlanok. A kapualjak árnyékából előlépett valaki, és leköpte a menyasszonyt. Senki nem akarta elhinni, hogy maga varrta a csodálatos ruhát; majdnem füstbe ment az egész menyegző. Frasquita föladta. Addig nem nézett hátra, megrészegült a kelme suhogásától, és a saját selymes ragyogásától nem látta a többieket, de amikor leköpték, rádöbbent, hogy a ruhájával magába szippantotta a vidék minden szépségét. Tudta, hogy feldúlta a környéket apró és ritka díszeiért, hogy mind az ő ruháját ékesítse. Meghamisította a világban létező harmóniát. Körülötte minden rút, a falu lehangolóan kopár, a domb szürke, az asszonyok arca színtelen, egy szempár nem sok, annyi sem csillog, csak rá süt a nap. A padre szigorúan meredt rá a főhajó árnyékából: csak nem csent el egy darabot a rá bízott stólából? Hallotta, hogy a Carasco nagyobb hozományt követel, és tudta, hogy az apjának a templom küszöbén kell majd viaskodnia vele. Átengedte magát az emberek pillantásának, hadd tegyék tönkre a szépségét: meggörnyedt a háta, megfakult, töredezett a tündöklő ragyogás. Egész lénye apró ökleiben szorult össze. Vadul verő szíve is mintha összeszorított ujjainak szelencéjében húzta volna meg magát. Olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy először azt hitte, soha nem tudja újra kitárni. Nem lesz ujja, se keze, nem lesz többé se tű, se gyűrű, semmi. Reszkető lelke a tenyerében húzta meg magát, és a ruha ráncaiba rejtett ökle mindörökre összezárult. A szépséges Lucia eltűnt, senki nem mosolygott már az árnyékban. Frasquita aznap felismerte, hogy nem hivalkodhat a tehetségével, a ruhaderekára tűzött rózsák sorra elhervadtak. Odalett a ruha formája. A hervadó virágoktól az ara sem tűnt már olyan szépnek, így a két család kibékült, mehettek a templomba, imádkozhattak, ihattak, táncolhattak. Anyám meg sem próbálta leszedegetni a lekonyuló rózsabimbókat, hagyta, hadd éktelenkedjenek a megbarnult szirmok remekművén. Senki nem tudta, hogy minden egyes elhervadt virág alatt pazar hímzett rózsák nyíltak. A menyasszonyt egész nap elnyílt virágok szaga lengte körül, és éjfél után az egész ruha elfonnyadt. – Oda nézzetek! Elhervadt a menyasszony! – kiáltott föl egy gyerek. A násznép az ifjú menyecske felé fordult, akiről az ünneplésben egészen megfeledkeztek, és mindent elsöprő, egyetemes kacagás tört ki belőlük – soha olyan jót nem nevettek Santavelában –, mennydörgő nevetésük porig sújtotta anyámat. Nem holmi tajték vagy áramlat, hanem egy zúgó-morajló sárhullám sodorta magával.

Fellökte, leterítette. Még akkor is nevettek, amikor nászéjszakájára kísérték a fiatal párt, aztán eltántorogtak, hogy átmulassák az éjszakát.

Évekig eltartott, mire elhalt a nevetésük. Időnként föl-fölcsapott, mint a rosszul elfojtott tűz. Bárhol, bármikor felbukkanhatott, előtörhetett egy öregasszony sorvadt ínye közül, ha ok nélkül elhúzta a száját. Borisszák torkából visszhangzott. Ragályos volt, mint a legveszedelmesebb kólika, és ahogyan az érett gránátalma bőre felhasad, úgy nyílt tőle nevetésre minden száj. Mindig maradt a magjából egy-két szem a levegőben, és ismét kicsírázott más, új torkokban. Később a falusiakra hébehóba újra rátört a nevetés, hogy a könnyük is kicsordult, ha eszükbe jutott az egyszeri menyasszony, aki még az esküvője napján elhervadt, mint egy virágszál. Dal is született róla.

Mézeshetek Anyám nézte, ahogy a nehéz fehér ruha a lábához omlik, leguggolt összeszedni a földön szétterülő kelmét. A férfi a paraván túlsó oldalán az éjjeli hőségtől bágyadtan várt. Frasquita megborzongott könnyű fa- és textilfedezéke mögött. A festett virágok is belereszkettek. Az éjszakából felé szálló harmonikaszó, egy bukott lány nászajándéka, fölzaklatta az érzékeit. Végül előbújt hálóingében. Dús, selymes haja ébenfekete keretbe foglalta fürkész arcát. Az ágyon elnyúló férfi magához intette... Szó nélkül, azonnal belé hatolt.

Meztelen fenekét szúrta a durva lepedő, amelybe az első éjszakájukról ábrándozva belehímezte a monogramjukat. A lepedő égette a bőrét, a férfi ránehezkedve gyömöszölte. Kapkodva fel-le mozgott rajta. Dühödten kapaszkodott belé, brutálisan szétfeszítette a lábát, és olyan erővel markolta a mellét, hogy anyám a nyelvébe harapott, nehogy felkiáltson. A férfi most még inkább idegennek tűnt számára, mint az esküvő előtt, amikor mise közben leste, és anyám szemérmességből nem merte viszonozni az ajkára, mellére, csípőjére nehezedő pillantásokat. Belé hatolt, és onnantól fogva nem nézett rá. Nem tartott sokáig. Mordult egy utolsót, rárogyott, aztán elszakadt, megvált a középütt felhasított testtől. Anyám széttárt lábakkal, állig fölgyűrt hálóinggel feküdt mozdulatlanul kitárva, és várta, hogy történjék még valami. Minden idegszálával feszülten figyelt, hátha a sértett bőrfelületen fölfedez valamit abból a kéjből, amit a teste mintegy önmagát felajánlva a házasságtól várt. A lakodalomban még élénk, beszédes férfi szótlanul feküdt mellette, anélkül, hogy egy porcikája is hozzáért volna. Anyám hollófekete hajzuhataga kettejük alá szorulva az ágy egyharmadát eltakarta. Frasquita kiszabadítani sem merte hosszú, selymes tincseit. A harmonikaszó elhallgatott. Meg kell tanulnia, hogyan élvezze a férje kedveskedését, gondolta magában; neki még minden új, hogy is várhatna többet az első éjszakától. Gyöngéden arrébb lökte a szendergő férfit, kihúzta alóla a haját, és befonta, ahogyan esténként mindig szokta. A férje eleget tett a kötelességének, bizonyságnak ott volt a lába közéből szivárgó vér. A vizeskannából belecsurgatta az összes vizet a cserép mosdótálba, derűsen hallgatva a nászéjszaka csöndjét megtörő víz csobogását, és a lehető legkíméletesebben lemosta magát.

Másnap hajnalban, amikor fölébredt, a férje már nem volt mellette. Frasquita egyedül maradt. Idegen volt az ágy fája. A tárgyak, a bútorok, minden, ami ott volt, mintha őt nézte volna. Összehúzta magát az ágyban, kereste benne a saját teste lenyomatát. De a foltos lepedők közt nem talált mást, csak egy nagyobb mélyedést a férje oldalán és valaki más éjszakáinak, öleléseinek még idegenebb nyomát. A meder, amelyben feküdt, nem az ő mérete volt. Túl kicsi, túl göcsörtös. Egy nászéjszakának nincs akkora súlya, hogy nyomot hagyjon egy fekhelyen. A tárgyak nem vettek tudomást a jelenlétéről, nem idomultak hozzá. Rájött, hogy ha így megy tovább, neki kell idomulnia az

ágy gödreihez. José már a műhelyben volt. Azon a helyen a kalapácsütések jelezték az idő múlását. A széltől már nem függött semmi, az egész épület rengett a bognár kalapálásától, miközben anyám elkezdte felfedezni a Carasco barlangját. Az anyósa már várta. Szó nélkül megmutatta mindennek a helyét, két nagy szekrénybe voltak betűrve a lepedők, és ott voltak a tartalék gyertyák, amott az asztal, ahol esznek, és ahol a férjét felravatalozták, a szék, ahová napközben Frasquita leülhet pihenni, ha ideje engedi, ott foltozgathat, az az ő széke, az ő helye. Az öregasszony szótlansága belé fojtotta az első reggel minden könnyét, és az asszonyok munkához láttak. A Carasco nem beszélt, vagy csak nagy ritkán. Érthetetlen mordulások, elharapott, kizsigerelt, szétmállott szavak, amelyeket úgy köpött ki a száján, mint valami agyonrágott bagót. Fekete nyállal keverve, félig megemésztve. Amikor megszólalt, mintha kiköpött volna. Gyötörte, kínozta a nyelvét, fogatlan szájában úgy gyűrte-facsarta, mint egy szakadt rongyot. Minden szavához szennyes nyál keveredett, a hangok ijesztő habarékká álltak össze a szájában, mégsem mondott semmit sem kétszer. Frasquita engedelmeskedett a szócsökevényeknek, és alárendelte magát e csonka nyelv hatalmának. Elvégre a menye volt, ezért kötelességének érezte megérteni minden egyes mondatfoszlányát. Az öregasszony gyűlölködve köpködte magából a szavakat. A szintén szűkszavú fiú rögtön ugrott minden parancsára. Szót fogadott a Carasco fogatlan szájának, idő jártával egyre élesebb, pengevékony ajkainak, eltorzult nyelvének. Soha nem ellenkezett, nem kérdezett, nem mondott nemet semmire. A Carasco kinézetre is mogorva volt. Elöregedett, csontos, megkérgesedett. Még feketében járt, de az ajtókat, ablakokat kitárták a gyász végét jelzendő. A házba ömlő napfényben jól látszottak az évtizedes elsötétítés nyomai.

A két nő újrameszelte a nagy étkező szürkülő falait. A déli verőfényben a ház nyitott pórusain, ajtókon-ablakokon beáradva, kiterjedt fényfoltok lepték el a falakat. A világos falaktól kerekebbnek tűnt a helyiség, a sarkokat legömbölyítette a mész vakító ragyogása, és Frasquitát mintha elnyelte volna a ház, melynek zsigereit fehérrel futtatta be úgy, ahogy az ő zsigereit Anita nővérem tejfehér húsa. A felfrissült ház ablakait újra bezárták, nehogy az épület átmelegedjen, és újra felhangzott a bognár zengő kalapálása. Székét, azt a kevéske fát, melyet Carascóék átengedtek neki, odaállította a makulátlan étkező legnagyobb ablaka alá, leült, és a térdére terítette kelengyéjének utolsó, befejezetlen darabját, egy lepedőt. Kinyitotta a varródobozát. A hímzőfonalak ragyogása a szivárvány minden színével vetült a falak fehér vásznára. Az öregasszony először azt hitte az egyszerű faládikóról, hogy ékszeres doboz, annyiféle fonál, annyiféle élénk színárnyalat volt benne. Frasquita széthajtogatta a lepedőt, hosszú karjával széthúzta a két csücskét, és ahogyan a földre ejtette őket, a lehulló szárnyaktól fölkeveredett a meleg levegő. Furamód a Carasco nem ment oda, a helyiség másik vegében üldögélt némán, onnan nézte, hogyan

hímez a menye. Frasquita nagy műgonddal dolgozott, kecses ujjai olyan tapintatosan, szinte alázattal bántak a durva kanavásszal, ahogyan a varrónők csak a selyemmel, a szaténnal vagy a brokáttal szoktak. A keze élvezettel simított végig a lenvásznon, ahogyan más a kedvese bőrét simogatja, végigtapogatta minden szemét a szövésnek. A fonál ívelt csigavonalakat rajzolt a fülledt nyár végi levegőbe, a fehér falakon színes vonalak cikáztak, a napfényben néha felcsillant a tű, aztán újra alábukott a szövet rétegei közé, és nem maradt utána más nyom, mint egy aprócska színes öltés, egy parányi folt, amely észrevétlenül nagyobbodott, formálódott a halovány lepedőn. Amikor a menye hímzett, a Carasco egész kicsire összehúzta magát, nehogy saját töppedt árnyéka megtörje a varró kéz vagy a tű árnyékát. Anyám a varrótűjével lágyította meg az anyósa szívét. Az elragadtatott öregasszony titokban, szó nélkül többször megajándékozta Frasquitát valamilyen kelmével. A Carasco soha senki másnak nem adott ajándékot, mert bár senki nem hitte volna, a menye volt az egyetlen büszkesége. Frasquita a munkájába temetkezve észre sem vette, hogyan gyönyörködik az öregasszony a vásznon kirajzolódó útban és a rá szálló, kék cérnára felfüggesztett naplementében. Soha nem látta az ijesztő barlangként tátongó, fogatlan szájat felfedő mosolyt (ki hiszi azt, hogy csak a nagy fogak lehetnek ijesztőek?). A sok szép láttán a Carasco egyre jobban megenyhült. Ha fiatalabb lett volna, talán újra megtanul beszélni. De Frasquita, aki csak az ajtót, az ablakot meg a szakadatlanul hímzett vászon matt síkját kémlelte, befelé kezdett figyelni, mert érezte, hogy megmozdul a hasában növekvő gyermek. Akkor odahagyta a művét, amelynek a ragyogásától az öregasszony úgy ellágyult, és egész nap csak a benne élő rejtélyt fürkészte, próbálta kilesni a gondolatait. Miután a gyerek megmozdult a hasában, beszélni kezdett hozzá, és a hangjával, mint egy tűvel hímezte tovább belső világát.

A segítő asszonyok A faluban nem volt orvos. A „segítő asszonyok” viselték gondját az újszülötteknek és a halottaknak. Santavelában két nő tiszte volt, hogy az élet kapuit nyissa. Ők fürdették a csecsemőket és a halottakat. Megesett, hogy a pólyából halotti lepel lett, megesett, hogy amikor vajúdó nőhöz hívták őket, rögtön vissza is zárták az új életre táruló kaput, hogy az újszülött első fürdője egyben az utolsó volt, és megesett, hogy a születő gyermek a túlvilágra küldte az anyját. Mindazonáltal a két asszonyról azt tartották, hogy évszázadok óta ők a falu legjobb bábái. Mindkettőnek megvoltak a titkai. Maria, a fürge, de tekintélyparancsoló, szikár matróna többször látogatását tette a szülés előtt álló nőknél. Úgy figyelte növekvő hasukat, ahogyan a gyümölcs érését szokás, meg tudta fordítani a farfekvéses babákat, ki tudta tapintani, ha egy gyerek nem volt életképes, és hogy az anyát megmentse, a túlvilágon rekesztette őket, becsapta az orruk előtt az élet kapuját. Olyankor elküldte az anyákat Blancához. – Maria küldött, azt mondja, nem sok élet szorult a kicsibe – vallották be neki sírva az asszonyok. – Ne sírj, majd lesz másik. Három hónap múlva újra teli lesz a kas – válaszolta nekik a kövér cigány asszony, és megitatta őket valamilyen keserű, magzatelhajtó főzettel. Amikor Maria látta, hogy a baba túl nagyra nő, és nem fog átférni az anyja medencéjén, Blanca a füveivel idő előtt megindította a szülést. A két bába ismerte minden asszony testi adottságait a faluban. Volt ugyan egy-két nő, aki szemmel veréstől tartva maga szült. Bezárkóztak, és a férjüknek szóltak, hogy hozzon valamit, amivel elvághatnák a köldökzsinórt, miközben a lábánál fogva tartották a porontyukat. Amikor azonban két bábu áll ugyanazon a kockán egy falu sakktábláján, gyakran megesik, hogy az emberek más-más színűre festik őket a híreszteléseikkel. Mariát istenfélő asszonynak tartották, Blancának viszont – annak ellenére, hogy tisztelet övezte – a fekete bábu szerepe jutott, ő volt a boszorkány. Maria odavalósi volt, és elküldték a városba, a hegyeken túlra, hogy kitanulja a bábáskodás tudományát, Blanca viszont magányos vándorcigány volt, akit néhány évvel azelőtt a faluba vetett az útja. Idővel elfogadták, de idegen volt, és idegen maradt. Mariának a higiénia számított, Blancának a mágia. Az egyik a jövőt, a tudományt, a másik a múltat és annak rövidesen feledésbe merülő sötét erőit képviselte. Az idő két végpontjából, különbözőképpen látták a jelent, és bár kölcsönösen tisztelték egymást, személyesen sosem beszéltek egymással. Minden szülésnél csak az egyikük volt jelen. Ha viszont a dolgok rosszra fordultak szülés közben, rögtön hívatták a másikat. Olyankor némán, a legnagyobb egyetértésben tették a dolgukat, és csak nagy ritkán fordult elő, hogy nem tudták megmenteni az anya életét, mivel számos elődjükkel ellentétben ők az anya életét fontosabbnak tartották a magzaténál; kétségkívül azért jöttek ki olyan jól egymással, mert ebben az egyben hallgatólagosan megegyeztek. Carascóékhoz Mariát hívták. Gondosan előkészítette az ágyat, a feladathoz hozzáedződött, szívós, hosszú karjával négyrét hajtogatta a vásott, de tiszta lepedőket, és egymásra rakta őket, és ügyelt rá, nehogy meggyűrődjenek.

Ráfektette Frasquitát, masszírozni kezdte a hasát, és biztatta, hogy az összehúzódásoknál nyugodtan kiabáljon, ahogyan a torkán kifér. – Rajta, galambom! Hadd hallja az egész falu, hogy te hangosabban kiabálsz, mint a szomszédasszonyod a múlt hónapban. Minél többet lármázol, annál gyorsabban kijön a baba, annál életrevalóbb lesz! – jelentette ki határozottan. Frasquitát megnyugtatták a töpörödött öregasszony gyakorlott, akkurátus mozdulatai, rábízta magát, és szót fogadott. Fülsiketítőbben visított, mint a malac disznóöléskor, miközben Maria a hasát gyúrogatta, és a szomszédasszonyok vöröslő arcát törölgették. Többórányi szenvedés után, miután Frasquitának szinte elment a hangja, a bába azt mondta, elérkezett az idő. – Nem akar kijönni a baba, segíteni kell. Fogott egy lepedőt, kötelet csavart belőle, és odaszólított két asszonyt. – Ti ketten, gyertek ide! Jó erőben vagytok, nektek hasznotokat veszem. Fogjátok meg a lepedő végét, és álljatok az ágy mellé az egyik innen, a másik onnan! Amikor szólok, kifeszítitek a lepedőt, teljes erőből rányomjátok Frasquita hasára, és toljátok lefelé. Te meg, lányom, jelezd, amint jön az összehúzódás, aztán mély levegőt veszel, benn tartod és nyomsz. Értetted? Már nem kell kiabálni, különben sincs hangod, nyomni kell! Gyerünk! Frasquita tíz percig erőlködött. – Nem bírom tovább, nem megy, feladom! – mondta végül. Maria egyáltalán nem lepődött meg. – Anyámasszony katonája! – nézett rá szigorúan. – Mi az, hogy feladod? Annak a gyereknek ki kell jönni belőled, és senki nem tudja kinyomni helyetted. Gyerünk, nyomj még egyet-kettőt, aztán ringathatod a szép kisbabádat. Majd meglátod, milyen jó lesz... Frasquita összeszedte minden erejét: olyan erővel nyomott, hogy a hajszálerei szétdurrantak, és apró vörös foltokkal pettyezték tele az arcát. Előbukkant a baba, és a szülés nézőközönsége sipítozva menekült. Maria megfogta a fejecskét, elfordította, mintha le akarná csavarni, aztán megkérte Frasquitát, hogy nyomjon még egy utolsót, és elkapta a görcsök hullámain kisikló testet. Elvágta az ezüstös köldökzsinórt, amely a kékülő csecsemőt a lepedők hófehérjében és skarlátjában vergődő anyjához kötötte. A bába utána mintha hangosan gondolkodott volna. – Nagyszájú lány leszel, jól fölvágták a nyelvedet! Beleáztatom a cérnát egy kis pálinkába, elvágom a köldökzsinórt, duplán elkötöm. Jó alaposan idekötözlek a világ innenső oldalára, hogy itt is maradj! Szép tiszta baba, jó jel. Mi lesz a neve? – Ana, mint az anyósomnak – mondta Frasquita. – Jól van. Megfürösztelek a meleg vizes dézsában, megtisztítalak attól, amit a túlvilágról hoztál, Anita. Készen is vagy! De még nem végeztünk, mert ilyenkor senki nincs itt, hogy segítsen, és egyszerre kell mindkettőtökkel foglalkoznom. Még nem végeztünk, szépségem, mert meg kell szülni a méhlepényt és bepólyálni a gyermeket. Meleg helyről jönnek a csöppségek, nem csoda, hogy gyorsan megfáznak. Nem azért kínlódtunk ennyit, hogy megfázzál, ugye? Nesze, betakarom egy kendőbe, te pedig melengesd egy kicsit, amíg elintézem a te dolgodat. Ugye milyen szép? A bába megint az ágy lábánál sürgölődött, mondta Frasquitának, hogy nyomjon, és a méhlepény hangos csobbanással beleesett az előre odakészített vödörbe. – Hát mondd meg, miféle népség ez. Mind egyformák. Idejönnek zsinatolni vajúdáskor, belefájdul a

fejem a karattyolásukba, és amikor segíteni kéne, nincs senki. Amint a gyerek felbukkan, elkotródnak. Félnek tőle, az ismeretlen szaga érződik rajta, a túlvilágról jön, tudod? Az anyaméh csak előszoba. Miközben mondta a magáét, alaposan szemügyre vette a méhlepényt, úgy, ahogy az állatok zsigereiben szokás olvasni. Aztán kivette a csecsemőt az anyja kezéből, bepólyálta, belefektette a teknőből eszkábált bölcsőbe, töltött egy kupica pálinkát Frasquitának, leült egy székre, és maga is meghúzta a butykost. – Hé, kishitű perszónák, visszajöhettek, és küldjétek ide az apát is! – kiáltotta. – El kell temetni a méhlepényt. – Mit láttál benne? – bökött anyám a vödör felé. – Mégis mit gondolsz, mit látok benne? A lányod jövőjét? A halála napját? Ostobaság! Semmi egyebet nem látok benne, mint ami: egy ép, egészséges méhlepényt. Egy darab sem hiányzik belőle, és ez azt jelenti, hogy szerencséd van, lelkem. Nem fogsz vérezni a kis Anita miatt. Ahogy a széken ült térdig felhajtott szoknyával és a szüléseknél viselt nagy kötényében, Maria elcsigázottnak látszott. Hat órát töltött anyám ágyánál, és a szülés nem ment simán. Mégis volt annyi ereje, hogy fölkeljen, és kiszedje az anyám alól a szennyes lepedőket. – Magammal viszem a lepedőket, mert akárhol otthagyom őket, baj lesz belőle. Az asszonyok nem bíznak senkiben, hogy kimossa őket. Mifelénk mindenki ilyen ostobán babonás. Igaz is, nem láttam se anyádat, se a Carascót az ágyadnál. Hol van az a két vénasszony? – Az anyósom már öreg, nem bír följönni az emeletre, az anyám meg, tudod, milyen ijedős, nem akar zavarni – mormolta félálomban Frasquita. Maria levetette a kötényét, batyut kötött belőle és a lepedőkből, vetett egy utolsó elégedett pillantást a nagy kék szemű, de még vak csecsemőre, és annyit mondott: – Holnap eljövök megfürdetni, kiszúrom a fülét, és rátesszük a melledre. Addig nem kelhetsz föl az ágyból.

Frasquita megnyugodott az alvó csöppség mellett. Nem zavarta, hogy olyan törékeny. Ránézett a leszorított hasára, és arra gondolt, hogy végleg asszony lett belőle. Jóban, rosszban: azok voltak a házasság határkövei. Frasquitának sem az egyikben, sem a másikban nem volt része a férje mellett. Hallgatta a fához és a vashoz óramű pontossággal ütődő kalapács zaját. A rossz nem jön el: a gyermekei a kalapálás ütemére fognak felnőni, José keze közül pedig kerekek százai gördülnek ki, és futnak szanaszét az utakon.

Az öregasszony halála A házban még tejszag terjengett, amikor Mariát újra hívták Carascóékhoz. Csakhogy ezúttal becsukta a zsalukat, letakarta a tükröt, a lelkek kelepcéjét, megállította az órát... Halotthoz jött. A vén Carasco észrevétlenül surrant tova az élők világából. Az évekig hatalmaskodó, zsarnoki test annyira legyengült, hogy szinte megfeledkeztek róla. Egy reggel ott találták jelentéktelen, csupasz porhüvelyét kiterítve a nagy konyhai faasztalon. Gyermeknek tűnt, vézna testű, csontos kisgyereknek, olyan volt, mint egy száraz ágacska Frasquita hímzett vásznába belecsavarva. A kék fonállal kivarrt alkonyatot gondosan fölhúzta az álláig, és úgy feküdt nevetséges mozdulatába merevedve, mint amikor az ember egy viharos éjszakán félelmében a takaró alá bújik. A Carasco úgy döntött, hogy a színek törékeny fedezékében, hímzett páncélban, szépségtől vértezve távozik. Összeaszott arca száj nélküli mosolyba torzult. Hány éves lehetett? Senki sem tudta, és senki nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze tőle, vagy megtudakolja a plébánián. José harmincöt éves volt, a Carasco háromszor annyinak látszott. Formátlannak született, soha nem szerették. Az apjának sikerült megszabadulnia tőle nem sokkal a halála előtt úgy, hogy hozzáadta a segédjéhez. Carasco pedig elvette, hogy rendezni tudja az adósságait, és az asszonnyal együtt jött minden: a műhely, a ház, a bútorok. Mintegy hozzáerősítve a madárcsontú, torz teremtményhez. Nem volt köztük szerelem, sem testi vonzalom, mindezek ellenére született egy gyermekük: José. A férj horogra akadt, nem tudván, milyen szívós csalétekre harapott, küzdött egy ideig, aztán kimerülten megadta magát, meghajolt a felesége vasakarata előtt. A műhelyébe menekült, ahogyan utána a fia is. Az öregasszony oda soha nem tette be a lábát, beérte annyival, hogy megmutatta nekik, merre van a műhely ajtaja, ha nem láttak elég serényen munkához. A Carasco uralkodott a házán, kíméletlenül megtörte a lelkeket maga körül, egészen addig a napig, amikor a menye odatelepedett hímezni a neki szánt kis székre. Akkor meglágyult a vaspáncélja, előtűnt a mögötte rejlő hús, szeméből rozsdás könnyek folytak, az öregasszony pedig a simogató csend, a megnyugvás és a halál mellett döntött. Anita születésével a teste mintha elkezdett volna feloldódni, átlátszó lett, szinte súlytalan, és olyan pihekönnyű, hogy az anyám a karjába tudta venni, és úgy ápolta, mint egy beteg gyermeket. Néhány hónapon át Frasquita két embert melengetett a keblén: a sivalkodó, hadonászó csöppséget, gyönyörű, életteli, pufók kisbabáját és a csecsemőhöz hasonlóan fogatlan öregasszonyt, aki csak feküdt mozdulatlanul, nem sírt, nem kért semmit. Hamarosan a fiatalasszony nem tudta, mi mással etethetné az anyósát, mint a saját íztelen tejével: a melléhez emelte az öregasszony fejét, és a második gyerekkorát élő Carasco erőtlenül szívni kezdte az emlőjét. A csecsemő napról napra éhesebb lett, az öregasszony egyre gyengébb. A semmitől is jóllakott, lassanként maga is semmivé vált. Mígnem egy reggel a konyhaasztalon fekve, holtan találták. Noha egy ideje már nem kelt föl a karosszékéből, képes volt elvonszolni magát az asztalig, és felkapaszkodni oda, ahová a családjában a halottakat volt szokás felravatalozni. A Carasco átengedte helyét a kisdednek, és attól fogva csak Anita szívhatta Frasquita tejét. Maria utoljára lefürdette a holttestet, hogy megtisztítsa a földi élet minden maradványától, és

kiöntötte a vizet az udvarra, jelezvén a léleknek, hogy távoznia kell. Anyám gyászba öltözve, fehér csecsemőjével a karján fogadta a Carascótól búcsúzó falusiakat. Ám senki még csak egy pillantásra sem méltatta a halott porhüvelyét, senki nem beszélt az eltávozottról a házból kifelé menet. Mindenki csak a szemfedőül szolgáló, finoman hímzett vásznat leste, és utána napokig mindenki csak arról beszélt. Frasquita újra megfogadta, hogy abbahagyja a hímzést, amikor az anyósa sírját meggyalázták, halotti leplét ellopták, és a lemeztelenített, sárgás testet otthagyták a puszta földön.

José betegsége Az anyja halálakor José alig tette ki a lábát a műhelyéből, úgy tűnt, mintha a munkáján kívül semmi nem érdekelné. Soha nem szerette elhagyni a házat, szenvedett, ha egy körmenet vagy egy törött tengely néhány lépésnyire elszólította otthonától, az égboltra és a horizontra rá sem hederített, jóllehet naphosszat kocsikereket és szekeret gyártott, hogy szerteszét fussanak az utakon. Mindenkit meglepett, hogy a bognár annyi időre sem szakította félbe a munkáját, hogy búcsút vegyen az anyjától a ravatalon, elmenjen a temetésére, vagy végighallgassa az öregasszonyért mondott miséket. Észre sem vette, hogy meghalt az anyja, sem hogy megszületett a lánya, nem változtatott a szokásain, mintha továbbra is a Carasco immáron nem létező hangjának engedelmeskedne, hallaná unalomig ismételt, szaggatott mondatait, és érezné, ahogyan a durva szavak a húsába marnak, belevájódnak. Anita születése után azonban késő délutánonként abbahagyta egy kicsit a munkát, és leült a ház mögötti kis padra bámulni a baromfiudvar ide-oda futkározó szárnyas népét. Néhány percig merengve nézte őket, aztán fölállt, és tette tovább a dolgát.

Frasquita egy évig gyászolt, és amíg feketében járt, a férje egyszer sem közeledett hozzá. Ám egy reggel, ahogy éppen a műhelyébe indult volna a konyhából, José felfigyelt rá, hogy nincs az anyja hangja. Letaglózta a csend. Senki nem parancsolgatott, már senki nem kényszerítette, hogy fölálljon az asztaltól, és dolgozni menjen. Frasquita látta, hogy a férje mozdulatlanná merevedik. Hiába főzött az anyám, a kővé dermedt José aznap nem ebédelt, nem vacsorázott, és nem aludt a hitvesi ágyban. Másnap reggel, amikor Frasquita a konyhába ment, José már nem volt ott. De a műhely üres, csendes maradt. Végül az udvaron talált rá a férjére, a régi padon üldögélt, és elmélyülten bámulta a baromfikat. Anyám nem szerette, ha a tyúkjait abajgatják, de José nem törődött vele, és sorsára hagyva a családját, mesterségéről megfeledkezve, kiköltözött a tyúkudvarba. José egyfolytában a padon ült, és csak azért állt fel, hogy naponta többször körülsétálja a háza mögött falakkal elkerített udvart. Nem használt semmi: hiába könyörgött anyám, hiába parancsolt rá, hiába fenyegetőzött, nem segítettek a plébános jó tanácsai sem, hiába látogatta meg Josét különös visszavonulásában. Nem jutottak el hozzá a szavak. Anyám naponta háromszor vitt neki enni, dézsában fürdette, öltöztette, az évszaknak megfelelően próbálta ellátni takaróval, és takarította az udvarnak azt a sarkát, ahol José a nagydolgát végezte. Eszkábált a férje fölé egy deszkafedelet, hogy megvédje a rossz időtől és a napsütéstől. Frasquita eleinte iparkodott titkolni a falusiak előtt a férje bolondériáját, türelemre kérte a megrendelőket, igyekezett csitítani az aggodalmukat. A saját szüleinek sem mondta el, hogy a vejük megőrült. Csakhogy a szomszédasszonyainak fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy miért csendes a műhely, ezért minden alkalmat megragadtak, hogy felfedjék a titkot. Egymásnak adták a kilincset Carascóéknál különféle ürügyekkel, alattomban szaglászni kezdtek, de Frasquita gyorsan értésükre adta, hogy nem kívánatos a jelenlétük, az udvarra pedig tilos a kijárás.

Pletykálni kezdtek, hajmeresztő történetekből nem volt hiány: José elment a faluból, vagy a boszorkányos felesége, aki fehér liliomként házasodott, és még az esküvője napján elhervadt, dühében lefejezte Josét egy baltával. Az asszonyok addig rágták az uruk fülét, hogy valami nincs rendjén, míg a falu kisebb küldöttséget nem menesztett Carascóékhoz. A maroknyi férfiember hivatalos hangnemben közölte, hogy beszélni óhajt Joséval, de arra kétségkívül egyikük sem számított, hogy a feltételezett gyilkos a tyúkudvarba vezeti őket. Frasquita magukra hagyta őket a rémült baromfik közt. Egy szót sem tudtak kihúzni az ernyedten üldögélő emberi roncsból, így hát elnézést kértek a zavarásért, és feszengve távoztak. Senki nem beszélt többé a bognárról a faluban, és tojást sem vett senki többé anyámtól. A tollpelyhes tyúkudvar világában töltött két éve alatt José mesébe illő odisszeán ment keresztül. Amikor először meglátták, a tyúkok bűzhödt toll- és porfelhőt kavarva, riadtan gyűltek a kakasok köré. Kis idő múltán már egyáltalán nem tartottak a néma óriástól. A baromfiudvar ura, a nagy kakas egyre közelebb merészkedett az udvarába újonnan került, vén fatörzshöz hasonló objektumhoz, a kakast pedig követte a kis közösség többi tagja, míg végül többi társához hasonlóan, a tyúkok leggyengébbike is meg merte csipkedni José cipőjének a talpát. José meg sem moccant, hagyta, hadd csipkedjék, és az ismerkedésből gyorsan szokás lett, olyannyira, hogy az anyámnak állandóan el kellett hessegetnie róla a szárnyasokat, nehogy szétcsipkedjék a cipő bőrtalpát. A baromfiudvarban minden tyúkot a kakasok uralnak, de mind a kakasok, mind a tyúkok közt merev hierarchia érvényesül, szigorú rangsor a leggyengébbtől a legerősebbig. A ranglétra legalsó fokán lévő tyúk az összes többi baromfinak aláveti magát, és a korával, erejével, bátorságával a ranglétra legfelső fokát kivívó kakasnak teljhatalma van az összes baromfi alattvalója fölött. Apámnak kevesebb mint egy hónap alatt sikerült állhatatosságával beférkőznie a szárnyasok világába, és a baromfi-társadalom tagjává válnia, jóllehet nem volt egy szál tolla sem. Azután lassanként lecsúszott a ranglétra legalsó fokára, vagyis őt tekintették a baromfiudvar legelárvultabb tyúkjának. Férfiemberből átváltozott nem kakassá, hanem az udvar leggyámoltalanabb tyúkocskájává. Anyámnak mellette kellett maradnia, míg szegényes kosztját csipegette, nehogy a többi baromfi elegye előle. José látványos baromfiudvari lealacsonyodása másfél éven át tartott; olyan sokáig hagyta, hogy közönséges házi madarak zsarnokoskodjanak fölötte, hogy Frasquitának minden reménysége szertefoszlott, hogy a férje valaha is visszanyeri a józan eszét. A férfi szeme egyre jobban elkerekedett, az arca csőrszerűen kicsúcsosodott. Behajlított karját szorosan a törzse mellett tartotta, és egyfolytában a vállát emelgette. Anyám tehetetlenül szemlélte átalakulását. Már nem igyekezett rendben tartani a háztartást, abbahagyta a hímzést, nem látogatta a szüleit, nem ment el sehová otthonról, csak beszélt. Beszélt a tyúkok közt ücsörgő idegenhez, elmesélte neki, mi minden történt vele aznap, hogyan fejlődik Anita: csupa apró-cseprő dolog. Ő, aki soha nem mert két szónál többet szólni az urához, most bármit nyugodtan elmondhatott: hogyan avatta be az anyja, mennyire szeretett hímezni, hogyan érzett a kelmék, fonalak, varrnivalók iránt. Még a ládikóról is beszélt, sőt arról, hogy mennyire kívánta a férjét az esküvő előtt. Frasquita a lányához is állandóan beszélt, de hozzá már kezdetektől fogva. Legidősebb testvérem, Anita már a születése előtt lubickolt a szavak világában. Frasquita a maga történetét is elmondta a lányának. A legközönségesebb tárgyak köré képes volt történetet szőni, s a mese szálait

kimeríthetetlen változatossággal csűrte-csavarta. Anita azonban nem akart megszólalni, mintha az anya szóáradata elnyomta volna a gyermek szavait; Franciscát, a nagymamát aggasztotta a kislány némasága, de Frasquita nem törődött vele. Szavak nélkül is jól megértette a gyerekét. Elég volt egy mozdulat, egy pillantás, egy mosoly, máris tudta, mit akar mondani Anita.

Az idő tájt történt, hogy Frasquita ablaka alatt újra megszólalt a harmonika. A Carasco vaskézzel vezette a házat és pénzügyeit, így a menye semmiben nem szenvedett hiányt, amíg a férje a baromfiudvarban időzött. De a sudár Lucia, akinek időközben felvirágzott az üzlete, aggódott Frasquita anyagi helyzete miatt. Azóta, hogy Lucia maga mellé vett egy vadnál is vadabb kóbor kutyát, a falusi legények nem merték csak úgy leteperni a szép prostituáltat bármelyik bokor tövében, mert aki fizetség nélkül próbált távozni, annak a nadrágja ülepe bánta. Lucia hírét vette, hogy mi történt az esküvője napján elhervasztott szépséges menyasszonnyal, és tudta, hogy senki nem fog segíteni rajta. Kitalálta, hogyan tudná némi pénzzel támogatni: tojást fog enni. Nap mint nap tucatnyi tojást vett a roppant étvágyán egyre jobban elcsodálkozó Frasquitától. De egyikük sem kérdezősködött a másiknál. A mindennapos látogatások alkalmával néhány udvarias kérdéstől eltekintve csak a legszükségesebbről beszéltek: hány tojás kell, mennyibe kerül. Semmi másról nem esett szó. Mindig együtt maradtak egy kicsit, és egymás lélegzetét figyelték a csendben. Frasquita türelmetlenül várta a rendszeressé vált látogatásokat, és elaludni sem tudott, ha nem a harmonikaszó ringatta álomba, mert a harmonikásnak éppen másutt akadt dolga.

Egy nap, ahogy Frasquita a férjét etette, látta, hogy borzongás fut végig a hátán. Valami megmozdult benne. Attól kezdve José nem bámult mereven maga elé, és időnként a karját is megemelte, hogy elhessegesse magáról a tyúkokat. Első áldozata a többi tyúktól sokat bántalmazott vörös jérce volt, az zaklatta legtöbbször Josét: a férfi úgy farba billentette, hogy majd’ elrepült, a jérce kárálva menekült előle. Nem is merte többé háborgatni, messziről elkerülte, és csak a szeme sarkából figyelte. José feljebb lépett a ranglétrán. Fél év alatt sorra maga mögé utasította a tyúkokat, aztán egyesével megküzdött a kakasokkal, a leggyengébbtől a legerősebbig. Amint a ranglétra első néhány fokán túljutott, nem volt nehéz diadalmaskodnia a szárnyasok fölött. A baromfiudvar ura jelentette a legnagyobb nehézséget. Alaposan megtépázta egymást ember és kakas. Frasquita ápolta mindkettőt: a trónfosztásától letaglózott szép, színes tollú madarat és a baromfinép élére került, néma férfit, aki minden bizonnyal még mindig közülük valónak képzelte magát. Onnantól fogva egy kakas sem hághatott úgy a tyúkok hátára, hogy a kakasember rögtön ott ne teremjen, és meg ne leckéztesse a felségsértéssel kacérkodókat. Anyám növekvő figyelemmel követte a férje fegyvertényeit, és kétségbeesetten állapította meg, hogy a kotlós alá tett tojások mind megzápultak. Amikor látta, hogy nem kel ki belőlük egy csibe sem,

nem főzött többé tojást, hanem összeszedte, és dühödten összetörte mindet. Frasquitát kihozta a sodrából José viselkedése: kelletlenül etette, gorombán mosdatta, és többé nem szólt hozzá, jóllehet két évig megállás nélkül beszélt neki. Éppen azt fontolgatta, hogy kitekeri az összes tyúkja nyakát, amikor újra felfigyelt rá a férje. Ahogy José meztelenül álldogált a vizes dézsában, egyszer csak megfeledkezett a tyúkok színes tollazatáról, és érdeklődése a hasát, szemérmét, combját csutakoló Frasquita barna hajzuhatagára irányult. Anyám rögtön látta, milyen hatással volt rá. Felnézett a vágytól feszülő arcra, de amint észrevette, hogy a férfi feje úgy rángatózik, mint a kakasoké, a ház felé iramodott. A csupasz férfi a nyomába eredt, bent a házban, a lépcsőnél elkapta és lefogta; merev tagja először elkeveredett a szoknyák redői közt, aztán ügyetlenül utat tört magának. Miközben a kakasember mögötte nyögdécselt, Frasquita az alvó Anitára gondolt, és nem kiabált. José egyszer csak levált róla, alaposan megrázta magát, és lesimította nem létező tollait. Többször hátravetette a fejét, majd mozdulatlanságba merevedve, kerek madárszemével végigpásztázta a felesége testét, aki fölgyűrt szoknyában várta, hogy a lény, aki megerőszakolta, visszatérjen a tyúkudvarba. José teste összerándult még néhányszor, miközben csodálkozva fürkészte a szoknya anyagától szegélyezett formás, kerek tomport, aztán lecsihadt. Odanyúlt, és sután megcirógatta a felesége fehér bőrét. Ahogyan José ujjai gyöngéden végigcsiklandozták, Frasquita döbbenten felkiáltott. A férfi elkapta a kezét, mintha megégette volna, és motyogva kérte a ruháját. Frasquita felpattant. Hátra sem nézett, úgy futott a szobába, a karjára kapott inget, nadrágot, kabátot, és lement vele a konyhába, ahol José meztelensége miatt némiképp szégyenkezve ült merev, de immár emberi tartásban. José felöltözött, töltött magának egy nagy pohár bort, rámosolygott a feleségére, és kiment dolgozni a műhelybe.

Kilenc hónap múlva Maria patyolatfehér ágyat vetett, és Frasquita elkezdett torkaszakadtából kiabálni.

Angela A műhely zengett a bognár kalapálásától, az ágy nyikorgott, Frasquita a szomszédasszonyok kórusának biztatására óbégatott, a tyúkok pedig csendesen káráltak a baromfiudvaron. Ment minden a maga rendjén a vajúdás megszokott hangzavarában. Ám egyszer csak elsápad a bába, mormogva odainti magához a legifjabb menyecskét, és Blancáért küldi. A leányzó futásnak ered, a többi pletykafazék leskelődni próbál. Pusmogni kezdenek, de Maria egy intéssel elhallgattatja őket, nehogy a vajúdásra összpontosító Frasquita megneszeljen valamit. – Jól van, lányom, na, még egyszer utoljára, nyomjál! Majdnem megvagyunk, már látom a fejét! – biztatja Frasquitát Maria. Mire föl a szomszédasszonyok, ahogy azt minden újszülött érkezésekor szokták, pánikszerűen tódulnak kifelé, és az ajtóban majdnem feldöntik a termetes Blancát. Tőle még jobban megijednek, szinte fellökik a kövér asszonyt, csak hogy kijussanak, mielőtt a csecsemő felsír. Blanca dünnyögve szitkozódik, és megindul a másik bába felé, aki a karján tartja a réce módjára csipogó, nyákos csöppséget. Frasquita észreveszi, hogy valaki más is van a szobában. A két matróna háttal áll neki, nem látja tőlük a gyermekét. Az ágy lábánál néhány toll szálldos. Frasquita még ki van fulladva az erőlködéstől, nincs hangja, megszólalni sem bír, nem tud kérdezni. A két bábaasszony a csecsemő fölé hajolva elvágja a köldökzsinórt. – Megint kislányt szültél – veti oda neki Maria, de nem néz hátra. A szomszédasszonyok kopogtatnak az ajtón: hozták a meleg vizes dézsát! Blanca átveszi tőlük, de közben szüntelenül imádkozik valami olyasféle nyelven, mint amilyet Frasquita a halottak feltámasztására tanult; soha nem használt, félelmetes szavak, amelyek ott szunnyadnak benne. – Minek hívtad ide a Blancát? Mi folyik itt? Adjátok ide a gyerekemet! – szólal meg végre. – Féltem, hogy baj lesz, a Blanca segíteni jött. Megkapod a babádat, csak előbb megfürdetjük. A két asszony fehér tollfelhőben sürgölődik a dézsa körül. – Mi az?... Toll?! – suttogja anyám. A Blanca széles mosollyal felé fordul, arcán az egyszerű emberek megingathatatlan derűje. – Ne félj, te lány, nem a gyerekedet kopasztjuk! Hanem amikor értem jöttek, éppen tyúkot kopasztottam. A ruhámon hoztam ide a sok tollat. Ne aggódj, nem hagyok magam után rendetlenséget. Mielőtt elmegyek, feltakarítom a piszkot, amit csináltam. Maria a méhlepénnyel foglalatoskodik, alaposan szemügyre veszi, a másik tovább csutakolja az anyja szeme elől rejtegetett kislányt. – Látni akarom a gyerekemet! – Jól van, na, várd meg, amíg bepólyálom! – feleli rendíthetetlen nyugalommal a cigány asszony. Elmond egy utolsó imát, aztán átadja a kövér, pirospozsgás csecsemőt Frasquitának, aki élvezettel veszi karjára gyermekét. – Ha ilyen szép nagy gyereket szül valaki, nem árt, ha két bába is kéznél van. Választottál neki nevet? – kérdezi Maria a szennyes lepedőkkel a kezében. – Nem. Azt hittem, fiam lesz.

– Akkor Angela lesz a neve – vihog Blanca, Maria pedig összekapkodja a földön szétszóródott fehér pihetollat, és igyekszik belegyömöszölni a kötényébe. A két bába elégedetten egymásra kacsint: – Holnap, az első szoptatásra visszajövünk.

A szennyes lepedőkkel a hónuk alatt a bábák kimerülten távoztak. A konyhában leültek egy kicsit a padra egymás mellé. A Blanca a szoknyája ráncai közül előhúzott egy ezüstflaskát, amely mindig ott lógott a derekára kötözve, teletöltött pálinkával jó néhány kupicát, és szó nélkül, sorra felhajtották mindet. Az asztal körül álldogáló szomszédasszonyok vizsla szemmel nézték őket, valami jelre lesve. – Szóljatok az apának, hogy jöhet, egy kis pisissel több – dörmögte a Blanca, és a keze fejével megtörölte a száját. – Eltemetheti a méhlepényt, ott van a vödörben, ni. A szobába belépve a szomszédasszonyok észrevettek itt-ott a földön egy-két vizes, véres tollat, és nyomban híre ment, hogy a két bába világra segítette, megfürdette, megkopasztotta és elkeresztelte Angelának a babát, mielőtt az anyja kezébe adták volna. – A tyúkok miatt van az egész! Mit kellett Josénak azokkal a sátánfajzatokkal cimborálnia? A természetellenes dolgok nem múlnak el nyomtalanul, higgyétek el! Majd meglátjátok, hogy a kislány úgy fog kárálni, mint a tyúkok. Akkor majd vallania kell a két bábának. – Meg ez a név: Angela! Kit akar becsapni a két vénasszony? Tyúkudvarban nem teremnek angyalok. Szerencsére Frasquitának soha nem jutott a fülébe pletykálkodásuk, és Angela testén sem fedezett fel soha tollat. Blanca úgy megkedvelte a pufók csecsemőt, hogy mindennap átjárt Carascóékhoz, és órákig dajkálta. A térdére fektette, vagy hatalmas mellére szorította, és lendületesen ringatta. A baba feltűnően kerek szemmel bámult vissza rá, és Blanca puha, telt idomaihoz lapulva mosolygott.

A szülést követő éjszaka újra megszólalt a kilenc hónapra elnémult harmonika Frasquita ablaka alatt. Lucia mégsem felejtette el! Frasquita gyöngéden a karjába vette csecsemőjét, vigyázva, nehogy felébressze, és kiállt az alvó kislánnyal az ablakba, hogy megmutassa a barátnőjének.

A vörös Pedro Mióta visszatért az emberek közé, José nem vesztegette az idejét. Santavelában nem volt hozzá fogható bognármester, Pitra, a legközelebbi falu pedig többnapi járásra esett, Heredia oda vitette javítani a kocsijait a bognár hosszú elvonulása idején. Amint újrakezdődött a kalapálás a műhelyben, seregleni kezdtek a kuncsaftok. Tucatjával gurultak alá Santavela utcácskáin a toldozott-foldozott kerekek és a billegő taligák Carasco házáig, aki újult örömmel látott neki a munkának. Minden visszazökkent a régi kerékvágásba: újra a nagy kakas lett az úr a baromfiudvarban, az kukorékolt reggelente, a szomszédasszonyok újra megjelentek Frasquitánál, és Lucia végre mást is ehetett, mint tojásrántottát, amitől addigra megundorodott. Időbe telt, mire Frasquita megbékélt a tyúkjaival, jóllehet a békülést gyorsítandó jó párat megkopasztott, de amint lecsillapodott, olyan egyszerű, de boldog életben lett része, mint amilyenben addig soha. Anita még mindig nem beszélt, a mozdulataival és a tekintetével fejezte ki magát, és a szülei csodálták kifinomultan találékony pantomimjait.

Angela születése felborította a törékeny összhangot. Amikor José megtudta, hogy Frasquita ismét leánygyermeknek adott életet, eltemette a méhlepényt, és újra letelepedett a baromfik közé. A vén kakas a szeme sarkából felismerte Josét ijesztően emberi fintorai és az új ruha ellenére, de úgy tett, mintha észre sem venné, és hogy méltóságát megőrizze, kapirgálni kezdett, a legrosszabbtól tartva. A gyermekágyas szoba egyik ablakából a szomszédasszonyok meglátták, hogy José nekik hátat fordítva újra kint ül a kispadon, és azonnal kikotyogták a dolgot Frasquitának. Vajon most mennyi időt tölt majd a férje a tyúkok közt? Néhány órát, egy hónapot, egy évet? Hát soha nem lesz már ennek vége? Hogyan boldogul majd egyedül két gyerekkel? Miután az asszonyok elmentek, a Blanca tiltása ellenére fölkelt: szomorúan ismerős látvány tárult a szeme elé, José a baromfiudvarban. Olyan elmélyülten nézte őket, hogy egészen megfeledkezett Angeláról, aki, mintegy emlékeztetve az anyját az idő múlására, felvinnyogott. A gyerek miatt van! José fiút akart, és megint lánya született! Ha fia születne, kigyógyulna a betegségéből, de ahhoz előbb fel kéne kelnie arról a fránya padról! Frasquitának nem kellett sokáig várnia, José ezúttal csupán néhány percre fordult magába. Aztán megemberelte magát, és fölment megnézni a feleségét az újszülöttel. Másnap Frasquita kikérte Blanca véleményét. A kövér asszony egy darabig fürkészve nézte. – Nem segítek senkinek a gyermeke nemét megválasztani – vallotta be –, megbolygatnánk a dolgok rendjét. – Akkor nem segítesz? – Nem. – Jó, majd találok mást! – Kit? Itt senki nem tud rajtad segíteni. Te lányos anya vagy, nincs mit tenni. Egyik földben a hortenzia rózsaszínű virágot hoz, a másikban kéket. – Én is hallottam ezekről a fura virágokról, de azt is mondták, hogy ha az ember tesz néhány szöget

a földjébe, akkor a rózsaszínű is kék virágot hoz – makacskodott Frasquita. – Csinálhatsz, amit akarsz, ez ellen úgysem tudsz semmit sem tenni! A fehérnép biztos receptjeire pedig jobb, ha nem hallgatsz, mert megbetegíted velük magad, vagy nyomorék gyereket szülsz. Frasquita nem hallgatott rá: félénkségét, szégyenlősségét sutba vágva végiglátogatta a falu összes pletykás vénasszonyát. Ők aztán ellátták tanácsokkal: aludjon hason, összekuporodva, a lábát fölpolcolva, virrasszon minden harmadik éjszaka, egyen sósat, édeset, állott ételt, romlott ételt, járja körül a templomot tízszer, és közben gondoljon a születendő fiúgyermek nevére, keressen egy gömbölyű kavicsot, és tartsa a szájában, amikor a férjével hál, igyon csalánfőzetet, csak olyan asszonnyal diskuráljon, akinek fiai vannak, hordjon a hasa körül egy láncot Krisztus képével, áztassa a lábát disznó vérébe, több hétig ne engedje magához Josét... Végül teherbe esett, de a vénasszonyok kotyvalékaitól olyan beteg lett, hogy a hatodik hónapban elvetélt.

Maria volt nála, amikor elvetélt; Frasquita némán feküdt az ágyon. Nem akarta megnézni az éretlen magzatot, amely kihűlve feküdt egy vászonba bugyolálva. Csak annyit kérdezett, hogy fiú volt-e. – Lány volt – mondta neki a bába. A filigrán Maria serényen imádkozott a gyermekért, és Frasquita azokra az imákra gondolt, amelyeket mélyen magába zárva, kincsként őrzött-rejtegetett: a harmadik este ijesztő, holtakat föltámasztó imáira. De vajon a holtak jobb tanáccsal szolgálnának-e az élőknél? Dolga végeztével Maria szó nélkül távozott, Blanca pedig belopózott a szobába. – Ha mindenáron fiút akarsz, tudd meg, hogy a sorsot ilyesmire csak egyszer kényszerítheted – mondta kertelés nélkül a cigány asszony, aki időközben megkedvelte Frasquitát. – Egy fiú elég lesz. Ha lányt szülök, José újra kakassá változik, ki tudja, mennyi időre. Fiú kell neki! Legalább egy! – Majd én gondoskodom róla, hogy legyen neki egy – takargatta be Frasquitát gyengéden, csitítón a kövér asszony. – Szólj, ha legközelebb vérzel. A havibajodat a hold váltakozásához kell hangolni, és amikor majd a hold meg te egyszerre lesztek tisztátalanok, akkor kell az uraddal együtt hálnod. Aznap este olyan simogatóan szólt a harmonika, hogy Frasquitából feltört az addig elfojtott zokogás.

Ha a Blanca nem lett volna éppen náluk, senki nem ért volna oda időben Carascóékhoz, hogy segítsen anyámnak világra hozni a vörös Pedrót. A cigány asszony Angelát dajkálta, amikor elkezdődtek a fájások, és alig értek el az ágyig, anyámnak elment a magzatvize, és szokatlanul erős fájások törtek rá. Tíz percre rá a csecsemő már az anyja karjában sírt, a kövér bába pedig fújtatva sietett le a műhelybe elmondani Josénak, hogy fia született, és megkérni rá, hogy vigyen föl az emeletre egy dézsa meleg vizet. José nyomban nagydobra verte az örömét, a szomszédos házakból visszakiabáltak neki az emberek. Ki áldását adta, ki gratulált, ki a gyerekért fohászkodott. A szomszédok a konyhában tolongtak, és amíg forrt a víz, mindenki felhajtott egy kupicával. Várták, hogy a gyerek meg legyen fürdetve, aztán az apa után betódultak a szobába.

A bognár öröme azonban rögvest elszállt, amikor meglátta a fia haját. A vörös fürtjei miatt a kicsit még jobban kinézik majd a falusiak maguk közül, mint a nővérét, állítólagos tollai miatt. Az emberek suttogva adták hátra a hírt azoknak, akik nem láttak rá a gyerekre, és lassan mindenkinek torkára fagyott a szó. Jóllehet Carascóék háza körül nőttön-nőtt a tömeg, az utcán sem hallatszott pisszenés. – Életrevaló, jókötésű kölök, már alig várta, hogy kibújhasson – tréfálkozott a Blanca, akinek nem kerülte el a figyelmét az apa csalódottsága. – Meglepett bennünket: ha a nejed kint lett volna a domboldalon a jószágokkal, egyedül szülte volna meg. Frasquita örült, mit törődött vele, hogy a gyerek vörös hajjal született. Észre sem vette, hogy a kíváncsiskodó szomszédok zavartan hallgatnak, és a férje bizalmatlanul néz rá. José álldogált egy ideig a gyerek mellett, aztán utat tört magának a szoba ajtaját eltorlaszoló, mozdulatlan tömegben, és ment le a lépcsőn, át a konyhán, ki a műhelyébe. Úgy ment vissza a műhelybe, hogy a tyúkudvar felé sem nézett. Blanca elhessegette a bámészkodókat. Visszament Frasquitához meg az időközben anyjuk mellé szegődött két kislányhoz. Anita, aki még mindig nem beszélt, szívből örvendezett az öccsének. Közel hétéves volt, szófogadó, komoly gyerek, aki sokat segített az anyjának, és vigyázott az ugrabugráló Angelára. – Nem adtál nevet a gyermeknek – jegyezte meg a bába. – Adjon neki nevet az uram, azt akarta, hogy a gyerek az ő nevét viselje. Blanca kénytelen-kelletlen levánszorgott a lépcsőn, de jött is vissza nemsokára nagy zihálva. – Dideg-dudog az urad, nem tetszik neki a gyerek haja színe, de azt mondta, gondolkozik rajta – lihegte az öregasszony. Aznap a kislányok Frasquita idős anyjánál töltötték az éjszakát, José kint aludt a műhelyben, mint a szülések után általában, a varrónőnek pedig hajnalig nem jött álom a szemére. Egész éjszaka hiába várta, hogy a harmonika megszólaljon az ablaka alatt. A vetélés óta nem járt nála Lucia. Frasquita a vénasszonyok pletykáiból értesült róla, hogy Heredia hivatalos szeretője lett. Lovon járt, és többé nem árulta magát a falusi legényeknek. Miközben anyám álomba szenderült, azon tűnődött, vajon a barátnője még mindig ugyanazokban a tiritarka ruhákban jár-e, mint régen.

Másnap Blanca mellre tette a csecsemőt: – A fiúk nem úgy szopnak, mint a lányok: odanézz, hogy tudja a dolgát. Találtatok neki nevet mára? – Nem, az apja még nem egyezett bele, hogy az ő nevét kapja, Isten a megmondhatója, hogy fogják hívni. Mindkét családban az összes férfi a férjem keresztnevét viselte. – De keresztelni csak megkereszteltetitek, nevezzétek el a keresztapja után! Tíz napra rá a gyermeknek még mindig nem volt sem neve, sem keresztapja. Mindenkit riasztott a haja, senki nem akarta befogadni az apró jövevényt, akit maguk közt a falusiak máris csak úgy emlegettek, hogy „a Vörös”. A padre fogta magát, meglátogatta Carascóékat, hogy véget vessen a botránynak. Meg kell keresztelni az újszülötteket, mert olyan törékenyek, bármikor elviheti őket valami láz. – De ahhoz, hogy meg lehessen keresztelni, keresztapát és nevet kell neki találni! – vetette oda neki

az Angelát dédelgető Blanca. – Senki nem vállalja a komaságot, mert más a haja színe, mint az ittenieké. – Túl sok embernek beszéltem róla, hogy szeretnék egy fiút – szólalt meg Frasquita a mellébe kapaszkodó gyermeket elnézve. – Kellett nekem kitárulkozni a sok pletykás asszonynak, jobb lett volna visszagondolni az esküvőm napjára, és befogni a számat. Most azt híresztelik, hogy összeszűrtem a levet valamilyen sötét hatalommal, hogy fiam születhessen. José is azt képzeli, hogy nem tőle van a kicsi. De azért sem fogom a kedvükért „Vörösnek” hívni. A padre az újszülött tekintélyes loboncát nézegetve hallgatta Frasquita vallomását. Hogyan szabadulhatnának a stigmától, amely a gyermeket a szűk közösség szemében megbélyegezte? Ismerte őket, tudta, mennyire babonásak, Isten nevében sem tudná jobb belátásra bírni őket. Tévhiteik makacsul tartották magukat. – Még az is lehet, hogy kihullik a haja, és új nő neki – kockáztatta meg. Blanca döbbenten nézett rá. Úgy látszik, még az egyébként magabiztos plébános sem tudja, hogyan oldja meg az ügyet. – Hacsak le nem borotválják, ilyen marad a haja! Nekem elhiheti, értem a dolgomat, nem fog megváltozni a haja színe – jelentette ki határozottan a bába. A pap zavartan szedelőzködni kezdett, de biztosította Frasquitát: minden tőle telhetőt megtesz, hogy rendeződjön a helyzet, ki fogja prédikálni a szószéken. Azzal távozott. – Öregszik a mi ifjú plébánosunk – jegyezte meg fitymálóan a Blanca –, nem akar az ár ellen menni. Ide küldték a művelt világ peremére ezt a tiszta fejű városi fiút, aki mostanra letette a fegyvert. Nem fog tudni segíteni rajtunk. Frasquita nem kapta föl a fejét a „rajtunkra”, valamiért – nem tudta, miért – mégis jólestek neki a Blanca szavai. Telt az idő, és a Vörösnek még mindig nem volt keresztneve. Egy éjjel aztán Frasquita harmonikaszóra ébredt. Szokásával ellentétben nem az ablakhoz ment, hanem lement ajtót nyitni Luciának. Gyertyát gyújtott, és leültek a konyhaasztalhoz, egymással szemben. – Hol késlekedtél ennyi ideig, hogy megünnepeld a fiam születését? – mondta neki szemrehányóan. – Talán te is azt hiszed, hogy a vörös gyermek valami földöntúli szerzet? – Nem, de nem voltam itt. Az öreg Heredia belebolondult a szép rimába. Körbeutaztatott az országban. Világot láttam, és nem hiszem, hogy le tudnám itt élni az életemet. – Akkor mire vársz? – Amikor hazajöttem, hallottam, mi van a fiaddal. Még mindig nincs megkeresztelve? – Senkinek nem kell. Se neve, se keresztapja. A hosszú időn át tartó, cinkos hallgatás után egyszeriben megeredt a nyelvük. Ömlött belőlük a szó. Úgy beszélgettek, mintha rokonok, nővérek volnának, megfeledkezvén róla, hogy annak előtte soha nem beszéltek egymással. – Szívesen lennék keresztanyja a fiadnak, számíthatsz rám, de nem biztos, hogy a fiadnak hasznára válna, ha bármi köze lenne egy örömlányhoz. Maria jobb szolgálatot tenne neki. Keresztapának meg, lássuk csak... Ha az én Pedróm elvállalná, többé senki nem merné felemlegetni Heredia keresztfiának vörös haját. – Ugyan miért vállalná Heredia a keresztapaságot? – Hálából a vincellér apád jó tanácsaiért. Az ő tudásának köszönheti, hogy a pocsék klíma ellenére

olyan szépen terem a szőlő a hegyoldalban. Kérd meg a nagyapót, hogy menjen el Herediához, a többit én elintézem...

Így esett, hogy a bátyám a földesúr nevét örökölte. Lucia fején találta a szöget: senki nem mert többé nyilvánosan megjegyzéseket tenni Pedróra, amíg a nagy hatalmú keresztapa élt. A falusiak azonban ódzkodtak a vörös Pedrótól, és az asszonyok megtiltották a csemetéiknek, hogy a havibaj idején fogant teremtménynek a közelébe menjenek. – Ne játsszatok a vörössel, mert ő a mindent megrohasztó, legveszélyesebb vörös hold ivadéka: ha meg talál harapni benneteket, soha nem gyógyul be a sebetek! – sziszegték a vénasszonyok a Carascóék háza tájékára merészkedő gyerekek fülébe.

A fiúcskának a nővéreit leszámítva soha nem volt más játszótársa. Anitát némasága ellenére jobban elfogadták, neki bejárása volt mindkét világba, de Angela és Pedro egymásra voltak utalva. Pedro olyan riadalmat keltett kicsik és nagyok körében egyaránt, hogy senki nem mert többé tollat keresni kerek szemű nővére hátán. Tisztes távolból méregették a két fura szerzetet, a két testvér pedig idő múltával megtanulta kihasználni a vörös tincsek keltette bűvöletet. Amikor Pedro már rendesen tudott beszélni, megkövetelte, hogy ne vágják le többé a haját. Ők ketten megtanultak a világtól elzártan élni, különcökké, rendkívüli adottságokkal bíró csodabogarakká váltak, aminek a sors minden bizonnyal szánta őket. Bár a szeretője erőltette rá, Herediának szívéhez nőtt a keresztfia, és többször meghívta magához. A fiú apja taligáján, keresztanyjával, Mariával kikocsikázott a birtokra, és ott töltötte a napot az idős bácsival és a csillogó villogó ruhás szép nénivel. Legjobban az azulejos-mozaikokat és a falakat díszítő festményeket szerette. Órákat ácsorgott előttük, és ha olykor az öreg Heredia elmesélte egy-egy képkeretbe zárt ember életét, vagy elmagyarázta neki, mit próbált megörökíteni a művész némelyik jelenettel, úgy tűnt, mintha a fiúcska értené. Az egyik szalonban volt egy kikötőt ábrázoló kép, amelyet Heredia egyik őse festetett: hatalmas, horgonyzó vitorlásokról hordárok százai cipelték a szárazföldre az Újvilágból érkezett sokféle portékát. Utolsó látogatásainak egyikén – Pedro akkor alig lehetett több kétévesnél – Lucia azon kapta a gyermeket, hogy egy székről próbál a képbe beleugrani.

Számok Pedro születése után a bognár nem időzött többé a tyúkudvarban. Többet dolgozott, mint valaha. A könyvelés izgatta a leginkább. Amíg a szülei éltek, az apjának és neki nem kellett a számokkal bajlódnia: az anyja egyébként sem adta volna ki vaskezéből a bugyellárist. Ő szabott árat, alkudott a fára, ő járt behajtani a tartozásokat. Az apjától örökölte a számok szeretetét; a Santavelában járó házaló árusoktól minden évben vett két nagyalakú füzetet, és negyven éven át gondosan följegyzett magának minden egyes kiadást, bevételt. Mivel írni nem tudott, csak a számokat ismerte, a sorok elejére különféle jeleket rajzolt, hogy tudja, mire vonatkoznak a számok. Josénak rengeteg idejébe telt, amire rájött, mi mit jelent. Eszébe jutott, hogyan figyelte kisfiúként az anyja nagy műgonddal számokat rajzoló kezét. A hallgatáson és az engedelmességen kívül az anyja még egy dologra megtanította: számolni; csakhogy az összeadásoknak, kivonásoknak eladdig semmi hasznát nem vette, még arról is megfeledkezett, hogy ilyesfajta számtani bravúrokra képes. Hiába evett annyi tojást Lucia, a bognár elhúzódó lelki válsága idején a család fölélte az összes megtakarítását. Mindent elölről kellett kezdeni. José az anyja nyomdokaiba lépve elkezdett pontos könyvelést vezetni, és egykettőre kiismerte a számok világát. Egy idő után már arra sem volt szüksége, hogy papírra vesse a számításait, vagy legalábbis felírja a végeredményt. Szédítő gyorsasággal számolt fejben, a lányában, Anitában pedig emberére talált e téren. A kislány rögtön megjegyzett minden jelet, rajzolgatta őket a porba, a levegőbe vagy az apja tenyerébe. Idővel a bognár feje zsongott a számoktól. Megesett, hogy éjszaka álmában folytatta a napközben megkezdett számításokat. Frasquita hallotta, hogy a férje számokat dünnyög maga elé, aztán – mint aki elégedett az eredménnyel – mosolyog magában. Egyre összetettebb matematikai kérdések foglalkoztatták, érdeklődni kezdett a geometria iránt, és a fia keresztelőjén megkérdezte Herediától, hogy kell kiszámolni a kerék körkerületét. Herediának fogalma sem volt róla, de megígérte Josénak, hogy utánajár, és valahonnét szerzett neki egy világosan illusztrált, geometriába bevezető tankönyvet. Az írástudatlan Carasco belemerült a körátmérő, a pi és a méterrendszer tanulmányozásába. Hány kereket gyártott összesen életében? Mekkora távot képes befutni egy kerék, mielőtt eltörik? Mekkora távolságot futott be az összes kerék, amelyet valaha gyártott? Hány mérföldnyire, hány kilométerre esett Pitra Santavelától? És Jaén? Madrid? Mekkora a Föld kerülete? Hányat fordulna egy kerék a Föld körül? Merthogy a Föld kerek, akár a Hold vagy a Nap, magyarázta a gyerekeinek és az anyjuknak, pont ugyanolyan kerek, mint az ő kocsikerekei. A bognár, aki Santavelán kívül sehol máshol nem járt, egészen beleszédült a számításaiba. Nem akarta elhanyagolni a munkát a műhelyben, ezért komolyabb számítási műveletekbe csak akkor kezdett, ha pihenőt tartott. Ha nem tudott megoldani egy számtani feladványt, akkor kevesebbet aludt. Először csak a délutáni alvást hagyta el, de később már egyáltalán nem aludt. Annyira beletemetkezett a számokba, hogy elhanyagolta a feleségét. Olyan intellektuális izgalom lett rajta úrrá, hogy egész éjszakákat átvirrasztott. Az akkor nyolcéves Anitára bízta a műhely könyvelését: a közönséges számtani műveletek már nem kötötték le a figyelmét, tér és idő kellett neki, a kislány pedig gyermeki buzgalommal látta el a feladatát. Frasquita akkor ijedt meg először, amikor a férje arcát mély barázdák lepték el.

Vissza akar telepedni a padra a tyúkudvarban? – Mióta nem alszik az urad? – kérdezte tőle végül a Blanca. – Két hónapja egyfolytában számol éjszaka, nappal meg a műhelyben dolgozik – felelte mosolyogva az anyám. – Mit gondolsz, mi baja? – Lehet, hogy úgy járok vele, mint a múltkor, a tyúkokkal, évekig is eltarthat. A tyúkokkal még csak elboldogultam, de a számokhoz nem értek... Hogy lehet, hogy a férfiak mind megbolondulnak? Ott van az apám: édesanyámnak állandóan a nyomában kell lennie, nehogy elkóboroljon. Az a törékeny asszony kézen fogva vezeti, mint egy nagy mamlaszt, és dorgálja, mint egy gyereket, ha el akar szökni. – Olykor mindenkire rájön a bolondóra. Hát anyád, aki egyébként olyan józan, nem ásott-e heteken át lyukakat a falu körül? Ki tudja, miért van az, hogy errefelé gyakrabban elmennek otthonról, mint másutt: az éghajlat teszi, vagy az elszigeteltség? Elzártan, magatokba zárkózva éltek, és egyikőtöknek sincs elég vér a pucájában hozzá, hogy világgá menjen. Az urad a maga módján menekül, és az apád is vén fejjel próbálkozik azzal, amire fiatalon még csak gondolni sem mert: hogy megszökjön Santavelából. – Te annyifelé jártál, miért pont itt állapodtál meg Santavelában? – Én a világ elől menekültem ide. Santavelában olyan érzése van az embernek, hogy itt semmi rossz nem történhet vele, itt soha nem talál rám egy emberevő szörny sem. Ez a föld a világ vége. Látod, én már minden őrületemet kiadtam magamból, amikor elhatároztam, hogy idegenként köztetek telepszem le. Próbálj meg beszélni Joséval! Nem rossz ember ő, lehet, hogy észre tudod téríteni. Beszéljen a férjével? Anyám azt sem tudta, hogyan fogjon hozzá, hiszen soha nem beszélt vele azt a két évet kivéve, amikor a férje a tyúkudvarban élt. Akkor szívesen megosztotta a gondolatait a távolba révedő lénnyel, akihez látszólag nem jutottak el a szavai. Vajon emlékezett Frasquita hosszú monológjaira? Hangjára? Ahogy egymás mellett üldögéltek a padon a baromfiudvarban?

Amikor Frasquita végül rászánta magát, hogy beszél vele, José már nem tudott a munkájára összpontosítani, a számok a műhelyben sem hagyták nyugodni. Apránként oda is beszivárogtak: amíg csupán egyszerű számítások lopóztak a fejébe, José rendületlenül kalapált tovább; az egyszerű számításokat azonban egyre bonyolultabb műveletek követték, mígnem a józanság határain áttörve számtani rébuszok kezdtek cikázni az agyában, kilométerek ezrei tekergőztek keresztbe-kasul a Föld körül, és José megadta magát. Szeretett volna aludni, de a számok az utolsó mentsvárából is kiszorították, a műhelyében tolongtak, szorongatták mindenfelől, jóllehet oda addig nem volt bejárásuk. Amikor Frasquita meghallotta, hogy abbamaradt a kalapálás, tudta, hogy rajta a sor. Belépett a számára is tiltott területre: José a földön ült, és számokat mormogott maga elé. Frasquita beszélni kezdett hozzá, ringatta a szavaival, és önkéntelenül belefogott az egyik, első este tanult, altató imába. A bognár szépen lecsihadt és álomba merült, a legyőzött számok pedig lassan elszállingóztak. José ültében elaludt, de a szeme alatti sötét karikák a félhomályban tágra nyílt, fekete szempárnak tűntek, ezért Frasquita jóval később vette észre, hogy csukva a szeme. Blancával és az odacitált Luciával hárman fölcipelték Josét az emeletre, és lefektették az ágyra. Az

imáról nem szólt, csak annyit mondott a két nőnek, hogy a férje elaludt, miközben beszélt hozzá, s hogy azóta nem tudja fölébreszteni. – Hadd fújja a kását: a karikás szeméből ítélve jó ideig aludni fog – jelentette ki a kövér cigány asszony. – Csak nehogy álmában is azokkal az átkozott számokkal viaskodjon! – mormogta Frasquita az ima erejétől megszeppenten. – Remélem, fölébred egyszer, még soha nem láttam senkit így aludni! – suttogta Lucia.

Egy hétre rá a férje még mindig aludt. Megfogadta Blanca tanácsát, és álmában mosdatta, itatta Josét, gyakran átmozgatta a tagjait, nehogy felfekvései legyenek. Harminc napon, harminc éjszakán át aludt a bognár, a szomszédok már azt hitték, visszaköltözött a tyúkok közé, Frasquita pedig Blancára hagyva a gyerekeket, meglátogatta az édesanyját. A töpörödött öregasszony alig tudott időt szakítani a lányára: a férje annyira lekötötte, mint egy kisgyerek. A férfi egész nap régi kulcsokat próbálgatott a házuk összes zárába, és sírt, ha el akarták tőle venni a kulcscsomóját. Az öreg Franciscának aztán sikerült elaltatnia úgy, hogy a térdére fektette a férfi nagy fejét, és gyöngéden ringatta. – Miért panaszkodsz? Olyan szépek, amikor alszanak – korholta tréfálkozva az anyja. – Ne félj, az első nap imái nem ártanak. Attól az imától, amit elmondtál, pontosan annyit alszik majd José, amennyi alvásra szüksége van. Lehet, hogy pár kilóval soványabb lesz, amikor majd felébred, de az még mindig jobb, mint a tyúkok és a számok, nem?

Frasquita akkor látta utoljára élve a szüleit. Kis idő múltán, valamikor ősszel, szó nélkül eltűntek. Elkezdték keresni őket a környéken, és a falutól néhány kilométernyire, egy kátyú mélyén megtalálták kettejük még ép, összeölelkezett holttestét. A férjnek sikerülhetett rávenni a feleségét, hogy kerekedjenek fel Santavelából, de Santavelát nem lehetett csak úgy, büntetlenül otthagyni. Amikor elvitték megnézni a holttesteket, Frasquita ugyanazt a nyugodt derűt látta az anyja apja felé forduló arcán, mint az utolsó beszélgetésükkor. „Olyan szépek, amikor alszanak!” – sugallta a halott arc. Frasquita azt akarta, hogy a szüleit azon a helyen temessék el, ahol rájuk találtak: nem azért menekültek el a faluból, hogy holtukban visszavigyék őket oda. Hadd pihenjenek egymás mellett azon az úton, amelyet maguknak választottak! Mivel a padre minden további nélkül engedett a varrónő hóbortos kívánságának, senki nem mert szólni. A falusiak későbbre tartogatták a megjegyzéseiket. A temetés után hazatérve Frasquita észrevette, hogy a férje szeme alatti karikák kezdenek visszahúzódni. Eldugta a geometriakönyvet, ledőlt a férje mellé az ágyra, és az anyja utolsó szavait felidézve békésen várta, hogy fölébredjen az ura. Valóban szépnek látta a mellette elnyúló férfit? Horgonyzott mellette, mint a hajók a kikötőben: csak José és a gyerekek tartották Santavelában. Amikor José fölébredt hosszú álmából, ülni is alig volt ereje, eltartott néhány napig, amíg teljesen magához tért. Alig tudták elhitetni vele, hogy olyan sokat aludt, az ujján számolgatta a napokat, amit az

anyám jó jelnek vett. Anita, aki gondos könyvelést vezetett a kiadásaikról, amíg az apja aludt, átadta a kis kezében még nagyobbnak látszó füzetet az apjának. José rámosolygott, és legott egy személyben Anitára bízta a család üzleti ügyeinek az intézését. Újra munkába állt, de az ügyfeleinek várniuk kellett egy kicsit az esedékes megrendelésekre, mert José legelőször egy kicsike szekeret, skarlátvörös játékot ácsolt a fiának. Nagy műgonddal készítette, ügyelve a legapróbb részletekre; a ponyvára tűzpiros betűkkel azt íratta: „Vörös Pedro”. Frasquitának elállt a lélegzete, amikor a fia megkapta élete első ajándékát az apjától, attól az apától, aki addig tudomást sem vett róla. Mintha leróttak volna valamilyen tartozást, az élet újra kegyes lett hozzájuk. Frasquita azt képzelte, túl van a legrosszabbon, és megnyugodott. Nem tartott többé a külvilágtól. Békés légkörben, gond nélkül szülte meg harmadik lányát, Martiriót.

A sárga szelindek A nyugodt, derűs időszakban Lucia, aki nem hordta többé tiritarka ruháit, mindennap ellovagolt Carascóékhoz. Barátságával nem árthatott a varrónőnek, amióta a régóta özvegyen élő Heredia uraság hivatalos szeretője lett. Nem akart bosszút állni a santavelaiakon, és nem akart kérkedni sem: azért járt lóháton, mert volt neki egy lova, és mert megtanult lovagolni a haciendán. Egyszerűbb volt úgy, és kész! Azt képzelte, hogy a falusiak, ha nem szeretik is, legalább nem nézik le úgy, mint előtte. Tévedett. Füstbe ment frigye idején sokat sajnálkoztak a szerencsétlen teremtésen, az anyák Lucia esetével riogatták a lányaikat, és csak az elesett lányt látták benne, aki arra kárhoztatott, hogy minden jöttmentnek odaadja magát, a férfiak pedig – a disznók – úton-útfélen megdöntötték a bokrok tövében. Szemérmetlen csitri volt, aki drágán meglakolt fiatalkori botlásáért. Idővel kialakította a maga világát az erdők sűrűjében, az éjszaka árnyas zugaiban. Övé volt a csillagos ég, magányos léptei telerajzolták kanyargó ösvényekkel a vidéket. Megtanulta, hogyan álcázza magát tiritarka ruhájában, hogyan édesgesse magához a kuncsaftokat pajkos harmonikaszóval, hogyan bukkanjon föl a falu kellős közepén lyukakon, repedéseken át. Külön bejárása volt a faluba. Cinkosával, a kóbor szelindekkel, amely mindenhová követte, és nem átallta rávetni magát a rosszul fizető kuncsaftokra, Luciának sikerült megvédenie magát, és fizetésre kényszeríteni azokat, akik kihasználták. A vigyázó fenevad felvirágoztatta az üzletét. Mindenki megtalálta a számítását egészen addig, amíg Heredia belé nem bolondult. Onnantól fogva másképp néztek rá a férfiak: tincseinek más lett az illata az aranytól, többet fizettek érte, hogy szép, selymes bőrét simogathassák, gránátvörös ajkait haraphassák. Már nem azért kívánták, mert éppen arra járt, kapóra jött, és kettesben csinálni mégis jobb, mint egyedül, hanem azért, mert nem tudták kiverni a fejükből, mindenütt őt látták, a dombokon, a sziklák mögött, ösvények eldugott rejtekeiben, ott, ahol nem volt. Luciával hálni ritka élvezet lett, drága élvezet, úri kiváltság: a feleségek észrevették, milyen sóvárogva lesik a férfiak Luciát. A nő, aki addig szabad préda volt, egyre távolabb került tőlük, és minél távolabb került, annál szembetűnőbb és bántóbb volt vakító szépsége. Egy szép napon Lucia felhagyott a mesterségével, hogy odaköltözzön a birtokra Herediához és annak három, családos felnőtt fiához. A ház elég nagy volt, el tudták kerülni a súrlódásokat, és a hosszú folyosókon mindenkinek jutott ideje rá, hogy illendő arcot öltsön. Az idős férfi nem sokat teketóriázott, Lucia olyan elemi erővel tört az életébe, aminek nem lehetett ellenállni. A vénülő Herediának erőteljes gyönyörben volt része a lány mellett, a feszes combok közt mintha újjáéledt volna, és senki, senki nem vitathatta el tőle az örömet, hogy ismét egész embernek érezze magát. Évtizedekig nyelte, itta, szívta magába az olajfaliget porát, rárakódott korosodó bőrére, hajára, íriszére. Régóta nem érzett ízeket sem, amikor egy este, legkisebb, legkedvesebb, negyedik fiára gondolva – aki északra költözött –, egyedül sétálgatott a hozzá olyannyira hasonlító birtokon, és szembejött vele Lucia tiritarka ruhájában. Aznap este úgy tűnt, mintha a csillagos égbolt egy darabkája közeledne felé. A lány szó nélkül odament hozzá, kiszabadította porgúnyájából, és olyan erővel szorította csontos karjába, hogy Heredia azt hitte, belehal. Lucia az olajfák közül figyelő sárga szelindek szeme láttára ölelte. Hát mégiscsak volt teste, egy

test, amelybe Lucia belekapaszkodott, és nem engedte el többé. Magáévá tette, őt, aki már rég elfeledte, hogyan szeret az ember a testével, aztán elment, nem kért semmit, ő pedig ott maradt magában, és hosszú ideig hallgatta a távolban szaladó harmonika énekét. Azután minden este addig járta az olajfaligetet, amíg össze nem találkozott a csillogó ruhás lánnyal és a sárga szelindekkel. Lucia, az örök menyasszony nem számításból cselekedett. Ki akart szakítani valamit az életből, ami csak az övé, és egy éjszaka ott találta a férfit. Fogta és elvette, ahogyan az ember leszakít egy érett gyümölcsöt. Idővel mindketten csak az olajfaligetben töltendő pásztoróráiknak éltek. Egész nap feszülten várták, mikor láthatják újra viszont egymást. Egy reggel Heredia úgy döntött, hogy maga mellé veszi Luciát, és az otthonába költözteti: senki sem próbált szembeszegülni a családfő akaratával, akinek a szeme úgy csillogott, mint a szép Lucia ruhája. A lány később csak neki vette föl legmeghittebb pillanataikban a rongyos, fénytől pettyezett ruhát, amelyért annak előtte úgy odavoltak a férfiak. A romlott életű lányra rámosolygott a szerencse – legalábbis úgy tűnt. A félelmetes sárga szelindek nem lett kezesebb a könnyű élettől, és továbbra is mindenhová követte lóháton járó gazdáját. A falu határában megállt, árnyékba húzódott, és ott várt Luciára. A Heredia-birtok udvarára sem tette soha be a lábát, mindig az olajfaligetben aludt, egyedül. Nem szerette az embereket, nem tudta elfelejteni, hogyan bántak vele egykor. Őrködött. Heredia váratlanul ment el. Lucia egy reggel halva találta maga mellett. A falu tüntetőleg gyászolt, hangosan jajgattak, kenetteljesen, kövér cseppekben izzadtak a fekete ruha alatt: emberemlékezet óta nem volt szebb gyászmenet Santavelában. Az egyetlen színes folt a sötét tömegben Lucia volt, akinek volt mersze fölvenni tiritarka rongyait az ünnepélyes alkalomra. Nem látta, ki vetette rá az első követ. A három Heredia a kisujját sem mozdította, hogy megvédje. Olyan sokáig éltek rettegésben, abban a hiszemben, hogy az apjuk újraházasodik, és az új frigyből gyermekei születnek, hogy nem kizárt: az első követ az ő megbízásukból dobta valaki, nem tudni ki, a lányra. Lucia menekülni próbált, de elesett, és akkor a sárga szelindek – mintha jó előre megsejtette volna, mi lesz, addig tisztes távolból követte a gyászmenetet – odafutott hozzá a záporozó köveknek fittyet hányva. Ráfeküdt a gazdájára, hogy a testével védje. Frasquita felüvöltött, jajszavára szétnyílt a tömeg, és abbamaradt a kövezés. Blanca, Maria és az anyám megindultak a két összegabalyodott test felé. A kutya sárga bundája és Lucia tiritarka ruhája csupa vér volt. A tömeg kénytelen-kelletlen, a három nőnek engedve, szétszéledt, vége szakadt a kődobálásnak, kiabálásnak, dühödt acsarkodásnak: a sárga szelindek kimúlt. A férfiak távolabbról lestek, hogyan tüsténkednek a bábák a kutya teteme és a még ájult lány körül. Lucia még aznap este elhagyta Santavelát, hátán a tiritarka ruhájával, vállán a harmonikával. Játszott egy utolsó dalt Frasquita ablaka alatt, aki ajtót nyitott, és átadott neki egy élelemmel megrakott tarisznyát útravalóul. Nem beszéltek, csak gyengéden átölelték egymást, aztán Lucia vidám, ünnepi dalocskát dudorászva, fürgén nekivágott a gyalogútnak; az olajfaligetben, az első pásztoróra helyén eltemetett sárga szelindek árnyéka ment utána.

Clara Az utolsó szülésnél már senki nem segített anyámnak a faluból. Azzal, hogy a falu szélén éltek, hogy anyám nem engedte eltemetni a halottait a faluban, hogy prostituáltakkal mutatkozott, vörös kisfiúkat és tollas kislányokat hozott világra, elijesztette maga mellől minden szomszédasszonyát, nagynénjét és a többi fehérnépet. Az összetartást, hagyományt, kíváncsiságot háttérbe szorította a közösség akarata, hogy mindenki tartsa magát távol Carascóéktól. Kárpótlásul Blanca és Maria is ott voltak a szülésnél. Clara egy holdtalan éjszakán érkezett. Frasquitára estefelé jöttek rá az első fájások, amikor a téli nap más tájak felé iramodott. Az előző gyerekek, Pedro és Martirio, olyan gyorsan megszülettek, hogy Frasquita nem tartott a vajúdástól. Az út ki volt taposva, Clarának csak végig kellett mennie rajta. De ez a gyermek vagy nem látott tisztán, vagy jobban szerette a járatlan utakat. Frasquita azt hitte, belehal, egész éjjel vajúdott – ráadásul téli napforduló volt, az év leghosszabb éjszakája. Mintha szabályos időközönként késsel szurkálták volna a derekát, egyre vadabbul és egyre sűrűbben, hogy végül jajgatni sem bírt. Többször eszméletét vesztette. Megduzzadt szemhéja alól látta, hogyan serénykedik körülötte a két asszony a szoba félhomályában. Törölgették a homlokát, itatták, masszírozták a hasát, hátát. Érezte, hogy különböző testhelyzeteket vetetnek föl vele. Két ájulás közt néha felfogta, hogy a bábák éppen felültetik, hogy segítsék alászállni a magzatot. Néha az ujjukkal ellenőrizték a tágulást, és imádkoztak. Lebegett a bábák mormolásától langyos, holdtalan éjszakában. Maria és Blanca mégis szóba állt egymással! Az is megeshet, hogy hozzá beszéltek, a vajúdó nőhöz, de annyira elhatalmasodott rajta a fájdalom, hogy egy szót sem értett belőle. Hol voltak a gyerekei? Ki vigyázott rájuk? Nem szabad kiabálnia, nehogy megijessze őket, közben mégis hallotta, hogy üvölt; nem tudott parancsolni a testéből előtörő jaj szavaknak, nyögéseknek, hörgésnek: mindent kivetett magából, ahogyan a vizet is kihányta, amit megitattak vele. Anita meg fogja nyugtatni a kicsiket: értik minden mozdulatát, mintha a nővérük egy másik nyelven beszélne hozzájuk. Anita, az ő nagy lánya, milyen erős, megfontolt teremtés! Senki nem mondott neki semmit, mégis tudta. Tudta, hogy az anyja szoknyák alatt dudorodó hasa valami titkot rejt. Minek is titkolják az efféle dolgokat a gyerekek elől? A következő összehúzódás olyan erős volt, hogy elvesztette a fonalat, és amikor újra magához tért, az anyja szerető, kedves arcát képzelte maga mellé. Az idős Francisca soha nem volt mellette, amikor szült. Többször ott volt a házban, de inkább a gyerekekre vigyázott, akik megilletődve bújtak oda hozzá, mert nem tudták, mi történik az anyjukkal. Francisca nem akarta szenvedni látni az egyetlen gyermekét. Milyen szép is volt az anyja, és mennyire szerette, annak ellenére, hogy a Joséval való házassága miatt eltávolodtak egymástól! A hasa hirtelen úgy összerándult, hogy elakadt a lélegzete. Miért nem használnak fonalat a bábák, hogy a gyermek ki tudjon találni belőle, nem látják, hogy eltévedt? Szólni kéne nekik, gyorsan, fonalat, hogy legyen mibe belekapaszkodnia a kicsinek! Fonal. Hímzés. A gyerekek, megannyi húsából kiforrt gyöngyszem, hímzett mosoly, megannyi szín a kelmén, amelyekbe belevarrta minden örömét, fájdalmát. Mennyi, mennyi szín! Miért, hogy mégis a fehér nyűgözi le leginkább?

Rá kell jönnie, és ahhoz, hogy rájöjjön, újból hímeznie kell, elő kell vennie a tűt meg a cérnát... Be kell szegnie a világot, nehogy szétszakadozzanak, elrongyolódjanak a szélei. Szegény Josét is meg kéne foltoznia, mielőtt végleg felfeslik, s kifordul önmagából. Gyorsan megfoltozni és a saját húsához varrni, mert különben hamarosan szétválnak az útjaik... Bárcsak elaludna... Jaj, nem lehet... Ébren kell maradnia! Csak még egy kicsit! Mindjárt kint lesz... Üdvözölnie kell a gyermekét... A legyező-pillangó, a saját ujjaival, szenvedés nélkül életre hívott szövetdarabocska most is ott repdes valahol a hegyek és a tenger fölött. Egy pillangóért nem kell annyit szenvedni, mint egy gyerekért. Istenem! Miért fáj annyira az élet? Eszébe jutott egy ima, amit tanult, hangosan kéne elmondani, de úgy összeszorul a szája, mintha az arca a legvisszafojtottabb suttogástól is szét akarna szakadni... Elmenni! Itt hagyni a fájdalmaktól terhes szobát. Hagyni a gyereket ott, ahol van, ha egyszer jól érzi ott magát! Szépen elalszik ott bent, a melegben. Minek fölébreszteni? Minek kiszakítani a testéből? Gyökértelenné tenni?

A csecsemő jó ideig élet és halál közt lebegett az anyja hasában. Várt valamire: egy fénysugárra, hajnalhasadásra... Végül a Blanca gyertyája mutatta neki az utat. – Nyomj, lányom! – kiabálta Maria Frasquita hasán ülve. – Nyomj, ne hagyd abba! Nehogy megint elaludj, mert elmegy a baba. Itt van, bújik már... – Szállj le a hasáról, és azonnal takard le a tükröt! – kiáltotta oda Blanca a társának, amint az anyja zsigereitől lucskos csecsemő felbukkant. – Takard le a tükröt, ha mondom, nehogy elszálljon a lelke! A gyertya lángját nézd, gyermekem! Csak a fényt nézd! Ennek a fénye vezetett ide, nem az, amit a tükörben látsz! Nehogy eltévedj, nem az a valóság, amit a tükör mutat! Akkor a nap első sugarai bevilágítottak a szobába, és a gyermek felsírt. – Nem szíveli a sötétséget, ez a kis cafka, jól megdolgoztatott bennünket! – szuszogott verejtékezve Maria. – Még egy-két ilyen poronty, és nekünk befellegzett! Hiába, kiöregedtünk a szakmából, gondolnunk kell az utánpótlásra. A kis Capilla hónapok óta ott van velem, amikor csak tud. Ügyes lány. Az utcáról kiáltozás hallatszott, a bába elhallgatott. Bábát hívnak a vargához. – Hát ennek már sose lesz vége? – dünnyögte a sovány, töpörödött asszony. – Mikor elégelitek már meg a sok szülést? Blanca, menj te, légy szíves! Ha még egy szülést végig kell csinálnom, estére kelve készíthetsz a ravatalra! – Nocsak, hogyhogy szóba állsz az angyalcsinálóval? – mosolygott Blanca. – Amikor látom, hogy a falu megkövez egy szerencsétlen lányt, aki a plébános áldása nélkül adta oda magát a szerelmének, arra jutok, hogy sok vérontást megelőzhettél az angyalcsinálásoddal. Igen, szóba állok veled. Nincs túl sok időnk hátra itt, ebben a kősivatagban, bolond volnék nem elmondani neked, mielőtt utoljára lefürösztenél, hogy szép tisztán járuljak az Úr színe elé. Az angyalcsinálást leszámítva őszintén kedvellek, Blanca, és ezt el akartam mondani neked, amíg még el tudom. – Talán nem most kéne elkezdenünk kotyogni, nem gondolod? Tizenöt éve dolgozunk együtt egy árva szó nélkül, mit tudnánk egyáltalán mondani egymásnak? Olyanok vagyunk, mint egy idős pár:

összecsiszolódtunk. Utolsó erőddel inkább segíts fölhozni a meleg vizes dézsát az emeletre! Frasquita, a következő szülésedet lent csináljuk a konyhaasztalon. Maria sóhajtozva az ablakhoz csoszogott. Zengő hangján kikiabált a bábákat hívogató legénykének, hogy szaladjon be Carascóékhoz, és segítsen vinni a meleg vizes dézsát. A fiú nyomban engedelmeskedett, mert már indult volna vissza a bábával vajúdó édesanyjához. Amíg a bábák vízért mentek, Frasquita a karján ringatta a gyolcsba tekert csöppséget: sok fájdalmat okozott neki, de milyen gyönyörű volt! A nap első sugaraitól az újszülött bőre bámulatosan hamvasnak tűnt. Gyémántként világító szemét hosszú, sötét pillák keretezték, az éjszakától még csatakos göndör fürtjei megrezzentek az anyja leheletétől, kékes fényük percről percre mélyült. A gyermek az ablak felé fordult, mintha érdeklődve fürkészné élete első hajnalát. Frasquita megborzongott, félt, nehogy elejtse, összetörje a parányi, finom, szinte légies kristályteremtményt. Clarának nevezte el. Maria nem ment többé föl az emeletre, a konyhában rosszul lett, és egy órán belül meghalt; a kis Clara megörökölte az ő nevét is, így lett végül Clara Maria.

Az olajfaliget-beli férfi Amikor Frasquita született, Herediának volt négy fia, de felvirágozni csak halott felesége sírját tudta, a lányait menyasszonynak nem, mert lánya nem volt egy sem. A birtokán dolgozó két cseléd főzött-mosott rájuk, simogatta őket, ha kellett. A legifjabb Herediának volt egy fura betegsége. Egy gonosz tündér elvágta az akaratát a vágyaitól, ezért olyan dolgokért küzdött, amelyekre nem vágyott, amit pedig szeretett, attól elfordult. Meghasonlott gyermek volt. A legapróbb vágyakozás is annyira feltüzelte, hogy ágynak döntötte a láz, ám ha lelke vitorláit nem dagasztották vágyak, szabadon szárnyalt az akarata. Kedvére verekedhetett a bátyjaival, hogy megszerezzen egy számára teljesen értéktelen tárgyat, és ha csontjátékkal múlatta az időt, egy halom csontocskát elnyert a falusi kölyköktől, de nem volt benne semmi öröme. Verhetetlen volt a játékban, mégis unta, nem kellett neki a rengeteg hasztalan trófea, nagy részüket hazafelé menet elhagyta. Játszótársai a földet kémlelve mentek a fura Pöttöm Palkó után, hátha ráakadnak elszórt, fényes csontocskáikra. Amikor kisfiú volt, gyakran ellenállhatatlan késztetést érzett rá, hogy az idősebbik cseléd puha, kövér karjába vesse magát. Legszívesebben befúrta volna magát az asszony termetes melle közé, és elolvadt volna a teste melegétől. Gondolatban szívta magába a bársonyos húsból áradó zsenge nedvet. Az idősebb cselédjük csupa mézédes ringatás. Gyötörte, emésztette a vágyakozás, forgott vele a világ. Mégsem mert soha az ingerlő test közelébe menni. Nyolcadik születésnapján elhatározta, hogy leszámol a testét-lelkét nap mint nap gyötrő lázzal. Megvizsgálta a lelkében egymásnak feszülő erőket, felocsúdott a hullámokban rátörő levertségből, s hogy kiverje a fejéből a sok ölelő női kart, tejszagú álmot, vég nélkül dúdolgatott bölcsődalt, őrült vállalkozásba fogott: elkezdte a tűző napon, fedetlen fővel járni a birtokot, és egyesével számolni az olajfákat. Így próbált menekülni halott anyja halhatatlan öleléséből. Az olajfacsősz, ahogy később nevezték, fák számolgatásával csillapította lázát. Nem azért számolgatott, hogy megtudja, hány fa van. Nem a fák érdekelték: képes volt dacolni a kimerüléssel, a tikkasztó déli hőséggel csak azért, hogy egész nap a fatörzsekre összpontosíthasson, és ne kelljen abbahagynia a számolást. A folyton újrakezdett számolgatásban a fiú megtanult önmagán kívül helyezkedve élni. Vágyait kiszívta a nap, árnyékuk egybemosódott az olajfák árnyékával. Herediát nyugtalanították fia hosszú távollétei, ezért egy nap titokban utánaeredt, és megleste a fia fura hóbortját. Az apa nehezen tudott elrejtőzni a kopár földeken. Örült, ha el tudott bújni hol egy szikla, hol egy vastagabb fatörzs mögé. Még a köves lapály fölé magasodó nagy tölgyre is fölkapaszkodott, és a lombok közül, egy ágon üldögélve figyelte hosszasan a fiát. Hallotta, ahogy fennhangon számolgatja szétszóródott olajfaserege katonáit. Látta, ahogy megáll minden egyes fa előtt, mustrálja a sorokba rendeződőket, bekeríti a dombnak menekülő szökevényeket, megszemléli a harctéren elhullottakat. A fiú jól érthetően, tagoltan darálta a számokat, és a számok erdejében megfeledkezett róla, hogy mást is csinálhatna: álomba szenderülhetne a patio hűsében, míg egy nő dúdol neki, csókot lophatna egy falusi fruskától, arcul üthetné az apját. Néha félbehagyta a számolást, és üvöltve parancsolgatott göcsörtös katonáinak. Ám a fákon a por sem rezzent a kis tábornok fenyegetőzéseire, és semmi, még a szél sem méltatta válaszra. A lombok meg sem zizzentek. A fiú toporzékolt a fák előtt: ferdék, lógnak az ágaik, szánalmasan néznek ki, hamuszürkék, bütykösek. Hogy kerül ő ennek a csürhének az élére? Cifrán káromkodott, aztán újra számolni kezdett. Amikor lanyhult benne az akarat, a kis Heredia végre leülhetett egy fa árnyékába. Ott viszont

elfogta a láz, utolérte szerelmeinek tompa bágyadtsága. A portól szürkéllő, békés ég alatt mámorító bódultság vett erőt rajta.

Az ültetvény érdektelen fateremtményei közt fedezte fel a gyönyört. Barna tincsei magukba szívták az olajfák illatát. Anita szerint anyám nevezte el olajfacsősznek. Mielőtt harmincöt évesen találkozott anyámmal, nem ölelt mást, csak az olajfák kérgét.

Heredia soha nem vonta kérdőre a fiát, hogy hová tűnik el állandóan. Nézte, ahogy megkezdi szokatlan zarándokútját, és a fasor első olajfája előtt elkiáltja magát: „egy”, aztán célba veszi a szemközti fát: „kettő”, üvölti, és szalad tovább cikcakkban a liget kapuja felé. Az apa nem akart többé a nyomába eredni, mert tudta, hogy a fiú ugyanúgy járja végig ugyanazt az utat, ha rátör a roham. Ősszel, amikor a kanca csikót ellett, a fiú tébolya súlyosbodott, betegesen számolgatta még a földre hulló olajbogyókat is. Heredia tudta, hogy a csikó születése miatt rosszabbodik az állapota. A legkisebb fiának akarta adni a lovat, ezért kérdezte azt a gyerekeitől, hogy hány olajfa van az ültetvényén, a nagyobbak úgysem tudják majd rá a választ, gondolta. Ünnepélyesen kijelentette, hogy aki holdkelte előtt megfelel a kérdésére, azé lesz a csikó. A három nagyobbik fia azon nyomban eltűnt a kőrengetegben, és összevissza szaladgált egyik fától a másikig. Egymástól függetlenül mindhárman fehér kereszttel jelölték az összeszámolt fákat. Amikor a birtok közepén összetalálkoztak, meglepődve látták, hogy ott is van kereszt, ahol még nem jártak. Abbahagyták a számolgatást, és vádaskodni kezdtek. Az olajfaliget közepén hajnalig püfölték egymást. Miközben a bátyjai a porban hempergőztek, és az apja azt leste, hogy mikor ér haza, a kis tábornok magába roskadva üldögélt a legkócosabb olajfa legsűrűbb árnyékában, és ábrándok közt vergődött a növényszagú sötét éjszakában, ahová a fehér keresztek nem rajzoltak csillagot. Hallucinált a vágytól, hogy elnyerje a csikót. Tudta a fák számát. De a láz a markában tartotta, nem eresztette. Amikor a lombok közül rásütött a hold, a józanság utolsó szikrája is kihunyt benne. Előjött a rejtekéből, katonái számát feledve, keresztülvágott a menekülő seregen, és hazagyalogolt a holdvilágos éjszakában. Rá kellett döbbennie, hogy a fák, nem a földbe, hanem a sziklák közé lehorgonyzott fák – megannyi jég helyett kőbe fagyott hajó – nem tudnak segíteni rajta. Egy szenvedő isten emlékére, mozdulatlanságba dermedt vének meresztik csonkjaikat az átlyuggatott égbolt felé. A liget csak kétséget és szenvedést terem, gondolta magában a fiú, neki pedig már vére sincs, amit kikönnyezzen. Isten az ég egyik kémlelőlyukához tapasztotta a szemét, hogy jobban lássa a kisfiút, amint a verandán álló apja felé halad magányosan a fasor közepén. Aztán az égbolt összes nyílásán keresztül hallgatózott, de nem hallott semmit. A gyermek némán, válasz nélkül ment haza. A sápadt fiúcska láttán Heredia megborzongott a sűrű sötétben, mellére szorította a hold fényétől krétafehér arcocskát, és nem tudta, miért, elsírta magát. A fiú eztán évekig nem szólt máshoz, mint számolás közben a fáihoz. Megnőtt, megráncosodott, s ami kezdetben átok volt, szokássá vált. Ahogy idősödött, egyre többször eltévedt, mert soha nem arra ment, amerre akart, hanem mindig az ellenkező irányba.

Titokban beleszeretett az unokatestvérébe, a lányba, akinek vérvörös legyezője Frasquita első művét ihlette. Az első néhány hónapban, amit a lány náluk töltött, csak aludni járt haza, és mindössze háromszor találkozott az unokahúgával. Amikor a legidősebb bátyja eljegyezte a lányt, és kihirdették az esküvőt, mindenki azt hitte, hogy a legifjabb Heredia nem éli túl azt a pár napot, amelyet az olajfaligetben, a tűző napon töltött. A cselédek javasasszonyt hívattak a szomszédos faluból, hogy kivegye a napszúrást a fejéből. Az öregasszony imádkozott, és a fiú fejére tett egy vízzel teli tányért meg egy szájával lefelé fordított poharat. A víz felforrt, és fölszállt a pohárba. De a fortélyos öregasszony szót akart váltani az öreg Herediával is, és azt tanácsolta neki, hogy küldje a fiát északra, minél messzebb az olajfáktól és a kőtengertől, egy város hűsébe. Az olajfacsősz a bátyja esküvője előtt elhagyta a falut. Madridban rengeteget olvasott, bár nem szerette a könyveket, jogi diplomát szerzett, és alapos, hozzáértő fogalmazó vált belőle, jóllehet nem akart jogász lenni. Újra beszélt, mégis tizennégy eseménytelen évnek kellett eltelni ahhoz, hogy az apjának újra eszébe jusson a fia, a halálos ágyán. A derék ember azt hitte, örömet szerez a fiának, ha rá hagyja az olajfaligetet, így a fogalmazónak haza kellett térnie, hogy az öreg Heredia végakarata szerint gondoskodjon a fáiról.

A Madridból hazatérő férfiból kihalt minden vágy. Semmi nem hatott rá, sem a test látványa, sem szagok, sem nedvek, semmitől nem engedett föl az ereibe dermedt fagyos vér. A tekintete soha semmin nem pihent meg. Kemény kézzel vezette a birtokát, és a gazda márvány álarca mögött senki nem ismerte föl a faluban a tehetetlen kis tábornokot. Esendőségét rendíthetetlen közönye mögé rejtette. Mélyreható tekintete, markáns szépsége ellenére senki nem tudott róla, hogy kalandjai lettek volna. Amióta visszatért a faluba, nem nevetett, nem sírt, de még verejtékezni sem verejtékezett a napon. Dermedt teste semmit nem adott ki magából. Évente három-négy hónapra napszámosokat fogadott a faluból, hogy gondozzák a fákat, és leszüreteljék az olajbogyót, amúgy egy idős cseléd, egy szamár és egy ló voltak a társai. A santavelaiak elkönyvelték, hogy szereti felperzselt földjének magányát, nem háborgatták, sőt egy idő után meg is feledkeztek róla. A faluba csak a szieszta alatt ment, amikor a tűző nap csendre kényszeríti az embert. A santavelaiak sokszor csak a lova nyomát látták az úton, amikor felébredtek. Ha a nap az égbolt közepéről, nyílegyenesen hányja sugarait a földre, és megszűnnek az árnyak, az olajfaliget-beli férfi úgy kel át az emberlakta vidéken, hogy magányának semmi sem állja útját, még csak egy árnyék sem. A sajátját észrevétlenül hagyta el azon a szomorú estén, amikor a kisfiú válasz híján ment haza, s az árnyéka ott bolyong valahol magában az olajfák között. Csak a kárhozottak bolyonganak így, társ nélkül a világon, csak ők ismerik ezt a magányt.

Egy tikkasztó nyári délután, amikor a legrejtettebb zugokba is betolakodó verőfényben kantárszáron vezette a lovát a szűk utcácskákon, beleakadt a ruhája egy kovácsoltvas ablakrácsba.

A találkozás Az idő tájt, amikor a vén Carasco még felügyelte a fia munkáját, José rácsot szerelt az ablakokra. Kovácsoltvas kakasok borzolták fémtollukat a Carasco-barlang bejáratánál, s bár az árnyékuk nem keltett többé félelmet a gyerekekben, legalább egyszer mindenki megvágta magát a hegyes csőrökön, sarkantyúkon. Az egyik szárnyas cerberuson akadt fönn az olajfaliget-beli férfi ruhája is. Fekete kabátja szárnyát fölhasította egy csőr. Anyám azonnal ugrott a szövet jajdulására. Feltűnt az ablakban, és nem nézett semmi mást, csak a szakadt kelmét. Nem látta a szövet alatt a testet, sem a fölé magasodó napbarnított arcot, még csak azt sem vette észre, hogy a férfinak nincs árnyéka. Kihúzott egy tűt a csuklóján karperecként viselt tüskés tűpárnából, fekete cérnát fűzött bele, elkapta a ruhát, és – se szó, se beszéd – belemélyesztette a tűjét. Az ablakból kinyúló jobb kéz kecsesen járt fel-alá. A férfit megigézte a kéz és a fonal nyugodt ereje. Nézte a nő arcát, ahogyan szakadozott lényét öltögette. A fonal egyre beljebb hatolt a szövet rostjaiba. A szövetnél is beljebb. A tű hegye kicsiklandozta a férfiból a benne szunnyadó kisfiút, előcsalogatta az olajfa tövében rejtőző árnyékot, és gondosan összeöltötte a kettőt. Frasquita egymáshoz illesztette a vágy és az akarat széleit, és összedolgozta őket. Csomót kötött rá, és elharapta a fonalat, amely hidat vert közte és a rá bámuló férfi közt. Heredia egyszeriben elárvultnak érezte magát. Az egyik pillanatban a varrónő ajka még ott volt, közel a ruhájához, mintha csókot lehelne rá. Anyám arca odasimult a fekete posztóhoz és az alatta lévő, eleven béléshez. Aztán a száj, a kéz és a tű szó nélkül visszahúzódott a fémkakasok fedezékébe, eltűnt a függöny mögött. Az utca visszanyerte kísérteties nyugalmát. A házban semmi nem mozdult. A látomás szertefoszlott, és az összevarrt férfi ott állt, mintha odatűzték volna az égbolt hozzá képest hatalmas katlanjára. A porban a lábánál aprócska árnyék serkedt. Onnantól fogva az olajfaliget-beli férfi csak egyre tudott gondolni. Az akarata újra egy volt a vágyával, és nem volt többé nyugodalma.

A vörös kakas Clara egyéves múlhatott, amikor az anyám talált egy vörös héjú tojást. Clara egyéves volt, és az idő tájt szakadt el az olajfaliget-beli férfi ruhája az esküvője napján elhervadt menyasszony ablakánál. A tyúkok kíváncsian keringtek a fura tojás körül, amelyet éppen akkor tojt valamelyik. A felesége kiáltozására José a baromfiudvarba szaladt. Nehogy összetörje, rivallt rá, és kikapta Frasquita kezéből a skarlátvörös tojást, mert az asszony éppen földhöz akarta csapni, mondván: egy ilyen burokból úgysem kelhet ki semmi jó. – Nézd meg a fiad haja színét, aztán járasd a szádat! – dünnyögte José vállvonogatva. Frasquita különben se szóljon egy szót sem, mert José maga fog gondoskodni a tojásról. Ácsol neki egy dobozt, és a műhelyben kelteti, mert ott a kohó tüze melegen tartja. Anyám többet nem ellenkezett, sóhajtva nézett távolodó férje után. A rákövetkező napokban José el sem mozdult a vörös tojás mellől, és amikor a gyerekei enni vittek neki, mindig ugyanazt mondta: – Meglátjátok, tűzvörös csibe fog kikelni a tojásból, skarlátvörös csibe, és olyan gyönyörű harci kakast nevelek belőle, hogy olyat még nem látott Spanyolország! Ez a tojás meg fogja változtatni az életünket. Nem az a sorsom, hogy bognárként végezzem, az én lányaim, bár sokan vannak, mind jól fognak férjhez menni. Soha annyit nem beszélt a gyerekeihez. Anyámat aggodalommal töltötte el a férje új hóbortja: mi van, ha mégsem fias a tojás, mennyi ideig vár majd az ura, mire belátja, hogy üres? A gyerekek attól féltek, hogy sárkány kel ki a tojásból, és fel fogja falni őket. Elvégre volt már olyan, hogy kígyótojás került a kotlós alá. Míg Clara karját a nap felé lendítve totyogni kezdett, a bognár a tojáson kotlott. Egy délután hadonászva bukkant elő a műhelyéből. Annyira izgatott volt, hogy beszélni is alig tudott. Azonnal fusson valaki a Blancáért, melegítsenek vizet, hívják a szomszédokat: megrepedt a vörös tojás héja. Frasquita megtartotta magának a hírt, föltett forrni egy kis vizet, és közben arra gondolt, hogy szükség esetén még mindig belefojthatja azt a tojásból kikelő valamit, a gyerekek pedig kiszaladtak az apjuk után a műhelybe megnézni, mi mocorog a vérvörös tojáshéjban. A csapzott vörös tollgombóc néhány csőrvágással összezúzta addigi menedékét, és hat elkerekedő szempárral találta szembe magát. Lám, a vörös tojásból vörös csibe kelt, és José vörös csibéjéből Spanyolhon legszebb harci kakasa lesz. A bognár a meghatódottságtól némán nézte, ahogy az ő kincsecskéje lábra szökken, és megrázza magát. Megfürdesse-e annak örömére, hogy kibújt a tojásból? Vagy megmutassa a többi baromfinak? Nincs melege? Nem fázik-e? Milyen nevet adjon neki? Blanca, mint mindennap, megérkezett Angelát dajkálni, és vidáman érdeklődött a tojás felől; elújságolták neki, hogy José a saját nevét adta a tojásból kikelt vörös csibének. Anyám nem szólt, elcsigázottan főzte a másnapi levest, de a kövér Blanca akkorát nevetett, hogy belerengett a ház, José pedig előjött a barlangjából. – Gyere, Blanca, nézd ezt a szépséget! Micsoda pompás madár! Valóságos csoda! Tomboló

fenevad, a gyerekek szerint igazi sárkány! Egy kakas sem mer majd szembeszállni az én bajnokommal, keresztül-kasul bejárjuk Spanyolországot, és meggazdagszunk. Meglásd, ez lesz a mi aranytojást tojó tyúkunk. – És mi van, ha mégis tyúk? Egyáltalán: honnan veszed, hogy kakas? – kérdezte a Blanca. – Kakas, ha mondom! Elég időt töltöttem a baromfik közt, hogy meg tudjam különböztetni őket. Ha befejezem a munkát a műhelyben, minden időmet annak szentelem, hogy kiképezzem harci kakasnak! Nézd, mindenhová jön utánam, biztos azt hiszi, hogy én vagyok az anyja – nevetett José. – Ez volna az a fenevad? Érdekes színű a tolla, az biztos. Ugye nem mártottad vérbe, hogy megtréfálj bennünket? – Nem, a vér nem ilyen színű. Ilyen vörös nincs még egy a világon. Te meg én még sokra visszük, ugye, kiscsibém? – fordult a nyomában csipogó parányi madárfiókhoz. Miközben a bognár föl-alá járkált, és tücsköt-bogarat összehordott, a csibe ott szaladgált a nyomában. José többször majdnem rálépett a lábatlankodó jószágra. Úgy jött-ment, hogy nem nézte, hová lép, fel sem fogta, mekkora veszélynek teszi ki vele a kincset érő állatot, Frasquita pedig tiszta szívéből azt kívánta, bárcsak rálépne, és agyontaposná. Akkortájt jelentek meg az első fecskék. Árnyékuk sötét, illanó foltokkal pettyezte tele a fehér falakat, úgy cikáztak, mint a tűz lángjából kipattanó szikrák. José azt akarta, hogy a kakas a többi baromfi közt nőjön föl, és megtalálja köztük a helyét. De a parányi jószág nem akart megmaradni a tyúkudvarban: nem tágított Josétól, szaladt a két hatalmas cipő nyomában, másra ügyet sem vetett. A férfi többször ott akarta hagyni a tyúkudvarban, de a vörös tollgombóc levakarhatatlan volt. Frasquita életében először ellenszegült a férjének, amikor nem volt hajlandó eltűrni, hogy a csibe José cipői közé fészket verve, az ágyuk mellett aludjon. – Mit képzelsz? Hogy lesz belőle harci kakas, ha fogalma sincs, hogy egyáltalán mi ő. Ott a helye a baromfik közt, és ha megéri, ott talán megtanul verekedni – hajította ki anyám kérlelhetetlenül a vörös tollcsomót a hálószobájukból. Apám hallgatott rá, és kiment aludni a tyúkudvarba. Összegömbölyödött a padon, a kiskakas pedig odakuporodott a gazdája kikérgesedett cipője mellé. Frasquita hajnalban utánuk ment, és kivette az időközben a pad alá gurult José cipőjéből a benne ücsörgő bajnokot. Odanyomta szendergő férje orra alá a piszkot, amellyel a vörös pihegombóc kibélelte a fészke alját. – Ha kell, mezítláb járok! Ne merj még egyszer a locsogásoddal háborgatni! – üvöltötte José, és olyan pipacsvörös lett, mint a kis szárnyas. Anyám nem mert többé szólni, csendben tűrte, hogy a csibe, amelyet a férje nagyobb becsben tartott, mint az összes gyermeküket együttvéve, tönkreteszi a cipőt. Néhány hét elteltével a jószág megvált nevelőszüleitől, az összepiszkított cipőktől, és készen állt rá, hogy önálló életet kezdjen a baromfik közt. Ha az embereket lenyűgözte is pompás cinóber- és bíborvörös tollazatával, nem úgy a többi szárnyast, legalábbis az öldöklés előtt nem. Amikor elérkezett az idő, hogy saját felségterülete legyen, a fiatal kakas sarkantyúja, melyet a gazdája nagy műgonddal kihegyezett, már hosszúra nőtt, és a feje búbján díszelgő húskinövéstől különösen veszedelmesnek hatott. A hatéves Angela, aki addigra sok mindent tudott, amiről a szüleinek sejtelmük sem volt, minden reggel a vén kakas szavára ébredt, s miután meggyőződött róla, hogy senki nem látja, kiosont a

baromfik közé. Kővé dermedve nézte végig a vérontást a hajnali szürkeségben. A baromfiudvar vén királya talán többet kukorékolt a kelleténél aznap reggel, és a békés, megszokott kakasszóra ki tudja, miféle édes álom foszlott szerte a vörös sárkányfiók fejében. Elöntötte a düh, s mivel igazi ellenfele nem akadt, egyenként végzett a többi kakassal, kezdve az apján, az öreg kakason, melyet utolsó kukorékolása végeztével letaszított tyúkszaros kőtörmelék trónjáról. A tyúkok riadt kárálására ébredő Frasquita és José későn érkeztek: a vörös kakas vérfürdőjével új korszak vette kezdetét a hátsó udvarban. Nem volt, ki elvitassa a veszélytelen, szelíd háziállatok között a véletlen szülte viador tekintélyét. Kivéreztette a többi kakast, nehogy kétség férjen a győzelméhez, az utolsó leheletükig tépte-marta őket. A vérfürdő után a vörös kakas lassan körbesétálta birodalmát, és hosszan kukorékolt a baromfiudvart borító véres tollak és a legyőzöttek tetemei közt, mintha az eljövetelét akarná tudatni az élőkkel. A kerek szemű tyúkok mereven bámulták; ő volt a baromfiudvar egyetlen ura, s bár a bóbitája és a körme még az apja vérétől vöröslött, rávetette magát a tyúkokra, hogy csillapítsa a pirkadatkor rátört féktelen vágyat, amely a nászok évadának kezdetét jelezte. – Na, gyere, hadd vágjam le a fityegőidet, túl könnyű beléjük akaszkodni, nem válnak előnyödre! Tessék! Omlik belőled a vér, nem látsz a fél szemedre! Meg kell szabadulni a taréjtól, állebenytől, füllebenytől. Csupa sérülékeny dísz, semmi hasznukat nem veszed. Ha az ellenfél felsérti őket, egy perc alatt elvérzel. Micsoda indulat munkál benned! Nem kell tanulnod, hogyan gyűlöld a magad fajtáját, mert már most gyűlölöd. Mire vártok, lányok? – fordult a bognár a felesége és a lányai felé. – Álljatok neki kopasztani! Amit nem bírunk megenni, eladjuk a szomszédoknak. Belőled pedig, pajtikám, nem itt a tyúkudvarban, a szemétdombon lesz király, neked különb sorsot szán a gazdád!

A bognárból lett kakastenyésztő ollót fogott, kiemelte ifjú hercegét a birodalmából, és lenyisszantotta róla a tűzpiros húskinövéseket. A kontár módon megcsonkított madár felrikoltott fájdalmában: José rémülten nézte, hogyan patakzik a vér belőle. Még az arca is véres lett, ahogyan próbálta elállítani a vérzést a kezével és a ruhájával. Angela odament hozzájuk, szó nélkül pehelytollakat tapasztott a sebekre, amitől elállt a férfira és a kakasra patakzó skarlát színű véreső, aztán visszament segíteni az anyjának. A fiatal jószág megmenekült. A harcias madár Carascóékhoz vonzotta a falusi férfiakat, akik együtt lelkesedtek Joséval, és mindennap ott voltak, amikor az állatot gondozta, edzette, idomította, masszírozta, dörzsölgette, vagy a tollát nyírta. A kakas hol trapézon álldogálva egyensúlyozott kimerülésig, hol a gyerekek kergették felváltva, hogy gyorsabb, szívósabb, edzettebb legyen. A ház udvara késő éjjelig visszhangzott a férfiak kiabálásától. A bognár ujjongott. A kakast a térdére ültetve szónokolt, és néha szórakozottan végigcirógatott a tollán. A bajnok végül készen állt a harcra, csakhogy a faluban nem akadt szárnyas ellenfele. A santavelaiak nem akarták a saját kakasaikat kiállítani egy biztos kudarcot ígérő viadalra. A Vörös Sárkány kétségkívül nyalka jószág volt: a bognár úgy nyírta le a tollát, ahogyan azt annak idején egy vándor kakastenyésztő legénykétől elleste. Amikor José a fejébe vette, hogy méltó ellenfelet keres a kakasának, a legkisebbik lánya, Clara

majdnem kétéves volt. Clara kétéves volt, és az olajfaliget-beli férfi nem feledte az asszonyt, aki összevarrta a lelkét.

Az első viadal Az egész falu elkísérte Josét és a kakast a sáros ösvényig, amely gyűrött, dimbes-dombos tájon át bukdácsolva ereszkedett a nagyvilágba. Apám befogta a szamarát a falusiak ajándékaitól és az útra való elemózsiától roskadozó kordénk elé. A Vörös Sárkány a kalitkájában verdesett, az emberek megölelgették földijüket, aki dicsőséget és gazdagságot remélve, egyedül indult a horizonton túlra. – Meglátjátok, gazdagon jövök haza. A vörös tojásból skarlátvörös csibe kelt, és én Spanyolország legszebb harci kakasát neveltem belőle! Ez a kakas lesz a mi aranytojást tojó tyúkunk – lelkendezett az utazó, és az őt éltető tömegben alig látta a fagyos földön lábujjhegyen ágaskodó, integető gyermekeit. Aztán elnyelték az út redői. De valaki már várta. Az úton egy férfi állt mereven, megfoltozott, szép sötét ruhájában. Új árnyéka mellett – amely kicsi volt, akár egy gyermeké, és zsenge, akár egy fiatal hajtás –, a lábánál rút kakas szunnyadt mozdulatlanul egy fakatrócban, a nyári portól szürkén. Az olajfaliget-beli férfi ellenfelet ajánlott: a birtokán találta a vad kakast, talán egy keletről érkezett cigánykaravántól szökött el. – Ki fogadna ilyen vedlett, rút kakasra? – nevetett csúfondárosan José. – Én! Ha kell, magam játszom mindenki ellen. Találkozzunk a faluban, mielőtt útra kelnél. Legalább mindenki látja, hogyan harcol a madarad. Utána elmehetsz... – válaszolta a férfi, és a hangja itt-ott gyerekesen csengett. Megegyeztek: José nem fogad pénzben, Herediának amúgy sincs rá szüksége, hadd fájjon mások feje a pénz miatt. Kettejüknek személyesebb dologban kellett fogadni. Eldöntötték, hogy a tét egyfelől a Carasco-ház bútorzata lesz, másfelől Heredia olajfaligetének fele. A viadalt egy héttel később tartják Santavela főterén. Az utazó lendülete a falutól százméternyire megtört, vastag pokrócba burkolózott, és álmodozva falatozni kezdett az útnak abban a kanyarulatában, ahol megállították. Saját olajfaliget! Soha nem volt neki más birtoka, mint a tyúkudvara! A falunak télen munkát adó olajfaliget! Amiatt emeltek falut az őseik a világ végén, és hagytak fel a napszámmal, hogy csak a Herediáknak dolgozzanak, az ő fáikat, jószágaikat gondozzák, az ő búzatáblájukat a fennsíkon és szőlőhegyeiket a déli dombokon. Megannyi eldugott kincs a kőtengerben, amelyhez addig semmi köze nem volt, az a zöldfülű bolond pedig meggondolatlanul odaveti elé csak azért, hogy őt maradásra bírja, és küzdeni lássa a vörös kakast! Bőtermő, kócos fákkal beültetett föld néhány bútor ellenében! José kenyérrel és álmokkal eltelve ment haza, mint aki biztos a dolgában, és boldogan újságolta a többieknek, milyen esztelen fogadást kötött vele a legkisebb Heredia. A santavelai férfiak jót mulattak a habókos ajánlaton. Heredia még aznap elhívta őket az olajfaligetbe az öreg malomhoz, amelynek jó ideje vitorláit szegte, hogy ott lakhasson, és a malomnál mindenki szemügyre vehette a kerítés mögé zárt ellenfelet. Az egyik lábánál fogva karóhoz kötött, szánalmas kinézetű jószág ügyet sem vetett a férfiak derült pillantásaira, képzeletbeli rovarok után kutatva kapirgálta tovább a fagyos földet. – Hol találtad ezt a viadort? – kérdezték a férfiak Herediát. – A dombok közt. Hosszú ideje kergetem. Végül egy megkötözött lábú kakassal csaltam tőrbe, mert ahogyan a csalétket cafatokra tépte, belegabalyodott a hálóba. Nem tudom, kié volt ez az állat, de

előre szólok, nehogy később csalással vádoljatok: ne tévesszen meg benneteket a külseje, mert könyörtelen jószág, nem szíveli sem a maga fajtáját, sem az embereket. Engem is megsebesített, amikor ki akartam szabadítani a hálóba akadt szárnyát. – Nevet adtál-e már a pipikédnek? – Nem. Hívjátok, aminek akarjátok. – A bognár Josénak nevezte az övét, de mi Vörös Sárkánynak hívjuk. A tiéd fekete, és az olajfák közt élt. Nevezzük Olívának. Egy percig sem kételkedvén a Vörös Sárkány győzelmében, visszamentek a faluba, és mind ugyanarra a kakasra fogadtak. Az úrfi minden bizonnyal megbolondult, hogy egy eleve elveszített kakasviadalban kockára teszi a vagyonát. No, de a gazdagok...

Két napig lassabban ment az olívaszüret, mert a férfiak három méter széles, fakorláttal körülvett, enyhén megemelt küzdőteret építettek a szökőkút mellé a térre, hogy mindenki jól lássa a viadalt. Bírónak az egyetlen santavelait jelölték, aki egyik kakasra sem akart fogadni. A padre megtagadta a döntnök szerepét. Kíváncsiságból elmegy ugyan a viadalra, mondta, de semmi másban ne számítsanak rá. Nem, nem fogja megáldani egyik kakast sem, sem Joséét, sem másét! Nem fog misét mondani azért, hogy segítsen. Nem és nem, Istent hagyják ki a játékukból! A varga tudott írni, ezért őt bízták meg a fogadások lejegyzésével, bőven akadt dolga. José céltudatosan készítette madarát a viadalra. Szerette a vörös kakast, ő nevelte csibe kora óta, ismerte minden izmát, ő nyesegette a tollait. A nagy nap előestéjén megetette nyers hússal és fokhagymával, ellenőrizte tőrhegyszerűen kiélezett sarkantyúit, és hosszasan dörzsölgette az állat izmait.

A környékbeli férfiak mind ott tolongtak a kis plazán, és javában ittak, hogy ne fázzanak; hatalmas volt a hangzavar. Arra fogadtak, hogy meddig tart a viadal, mivel az összecsapás kimeneteléhez nem fért kétség. A Vörös Sárkány fél perc alatt lerúgja sarkantyújával Olíva fejét. Lehet, de az nem volna jó, mert ha túl hamar vége a viadalnak, akkor elmarad a remélt szórakozás! Nem a semmiért építettek arénát! Ha meg tudják kopasztani a földesurat, megérte elmenni! Annyi szent, hogy az úrfin több a kopasztanivaló, mint a kakason! Heredia bátyjai is mind elmentek a saját vérük ellen játszani. Ki tude mindenkit fizetni Heredia, ha a fivérei ellene fogadnak? A falusiak ellen fogadott pénzben, a bátyjainak azonban a birtokára fájt a foguk. Ha a vad kakas alulmarad, a kis tábornok mindenét elveszíti a ruháján, a lován és a szamarán kívül, aztán mehet vissza Isten hírével a városba! Örökre! Senki nem feledte az annak idején elnyert játék csontocskák tömkelegét... Bosszút vesznek rajta.

Az olajfaliget-beli férfi erős szövésű jutazsákban húzta maga után a madarát. Amikor megelégelte, hogy a kakas nem hajlandó kibújni a zsákból, kíméletlenül kihúzta belőle, de ügyelt rá, nehogy a megátalkodott szárnyas belevájja a csőrét a húsába. A vak is látta, hogy kakas és gazdája kölcsönösen utálja egymást. Herediának eszébe jutott az ablakrács azon a napon, amikor először meglátta Frasquitát. Az ablak.

Az izzó levegő. Az árnyékűző nap. José magához szorította a Vörös Sárkányt. Gazdája hóna alatt a kakas példátlanul nyugodtan viselkedett. A ládán álló bíró jelt adott. A férfiak felléptek a porondra, és megmutatták egymásnak az ellenfeleket először anélkül, hogy elengedték volna őket. A kakasok egymás felé vágtak a csőrükkel, próbálták elkapni egymást. Aztán az olajfaliget-beli férfi és a valamikori bognár az aréna két sarkába vitte, majd a bíró második jelére szabadon engedte a viadorokat. Vibráló mozgás, kavargó színek, feszültség. A két kakas egymásba gabalyodik, összeolvad a szárnyuk, fejük, tolluk, új, félelmetes szörny kerekedik belőlük. Körülöttük tolong az egész falu, véres viadaluktól és a borgőzös lármától megrészegülten. A nő valahol ott rejtőzik, meglapul a férfi gondolatai közt. Villanások, zűrzavar, ádáz tusakodás. Csak a férfi hallgat a tömegben. Máshol jár az esze. Messze a férfiak és madarak gomolygó, örvénylő forgatagától, nem látja a nyüzsgést. A vérrel keveredő, párálló tollförgetegben a kakasok minden mozdulata villámgyors és pontosan átgondolt. Felugranak, hátrafeszítik a testüket, előrelendítik a lábukat, lábtőből rúgnak, és amikor földet érnek, nem billennek ki az egyensúlyukból. Test a testnek feszül, másfajta ölelésről álmodik. Összecsapnak a magasban, több mint egy méternyire a földtől. Alig hallja a férfiak zsivajgását. A fekete kakas a viadal kezdetén gyengébbnek látszik, de átlát az ellenfelén, agyafúrtabb. Ha a vörös madár felugrik, Olíva a fejét lesunyva átbújik alatta, szembefordul vele, és támad. Sóvárog utána. A villámgyors támadások és kitérések szakadatlan egymásutánjától a két kakas kifulladva méregeti egymást, erőt gyűjtenek. Kívánja A Vörös Sárkány elkap egy tollat ellenfelének kis híján tar fején, leszorítja a földre, ráugrik, mellét, dühödten csípi-vágja. száját, Szárnycsont roppan. José madara újra támad, a csőréből Olíva tolla lóg, ölét. csakhogy ezúttal törött szárnyú ellenfele a földre lapul, kibillenti az egyensúlyából, és lekényszeríti magáról. Maga alá gyűri, Harci hevük alábbhagy, kifulladva tárják szét épen maradt szárnyukat, hogy felfrissüljenek, testük meleg párája bodorodva száll fölfelé a hideg levegőben, aztán mellüket düllesztve egymásnak rontanak, testük egymásnak feszül. nem hagyják egymást felugrani. A szárnyaszegett Olíva rendíthetetlen elszántsággal küzd: Ő belé hatol, fogytán az ereje, de nem adja fel, állja az ellenfél támadásait. a nő kitárulva, puhán fogadja magába. A közönség feszülten figyel: a Vörös Sárkány küszöbön álló győzelmétől vérgőzösen egyre vadabbul támad, próbálja siettetni a viadal végét, és egy pillanatra kihagy a figyelme.

Vonaglik, hullámzik alatta, Akkor Olíva utolsó erejével a levegőbe szökken, hímtagjára nyársalva, belekapaszkodik a pazar skarlátvörös tollazatba, ami ki, s a sarkantyújával hosszan felhasítja a vörös kakas begyét: be jár. a bajnok magához sem tér a döbbenettől, hogy halálos sebet kapott. Egyre mélyebbre, Ám a másik nem hagyja annyiban, ijesztően mély sebeket ejt rajta, tépi a húsát, míg vértől piroslón elő nem buggyannak a vörös madár zsigerei. egyre beljebb hatol. Riválisa sarkantyúja kibelezte a Vörös Sárkányt; veszített. Még! „Még!”, mormolta maga elé Heredia, de az Olíva győzelmét követő síri csendben mindenki hallotta. Aztán a viadal végkimenetelétől döbbent falusiak szeme láttára felpattant az emelvényre, kitépte a vad kakas karmai közül azt, ami a legyőzöttből maradt, és a lábánál fogva elkapta saját véres madarát úgy, ahogyan egy közönséges tyúkot szokás. – Vidd haza a feleségednek! Varrja össze! – kiabált Joséra, és begyömöszölte a győztes kakast a zsákba. – Hadd vívjon újra! Mint akiben újjáéled a remény, José föleszmélt, és ahogyan a keblére szorította a széttépett vörös kakast, érezte, hogy még él. A kitüremkedő beleket visszatolta a hasüregbe, és a madárral a kezében, a felesége nevét kiáltozva elkezdett hazafelé futni.

Heredia kedvetlenül távozott, nem szólt senkihez, letört fivéreire ügyet sem vetett, vászonzsákját jó messzire eltartotta magától, mintha undorodna tőle; a zsák világos szövetén kibomlottak a kakas szilaj vergődésétől hullámzó vérrózsák. Hiába kétszerezte meg gazdája vagyonát, aki bátyjai búzatábláival, jószágával, szőlőhegyeivel gyarapodott, Olíva féktelen dühvel viaskodott tovább egy láthatatlan ellenséggel, akivel örök időktől fogva élethalálharcot vívott, de aki ellen soha nem győzhetett... Aznap éjjel visszatért a férfiak gyermekkori rémálma... Heredia a tulajdon csontjaikkal hintette tele a fagyos eget, a falut, a dombok vörös földjét, egy mozdulattal szétszórta őket a portól fehérlő utakon. Sötét zsebeiben egy halom fehér csontocska csillogott.

Cirógatás Frasquita a többi falusi asszonyhoz hasonlóan a távolból követte figyelemmel a viadalt, és a konyhájában hallgatózva próbálta elképzelni, mi történik. Lehunyta a szemét, és átadta magát a férfiak zajongásának. Egyszer csak minden abbamaradt, a kiáltozást, zúgó morajlást, buzdító kurjongatást, üdvrivalgást súlyos csend váltotta fel. Kemény, feszes hasát mintha megcirógatta volna valaki. Beleborzongott. Vajon a többi nő is érezte, amit ő? Aztán a környékre boruló dermesztő csendbe belehasított egy kiáltás. Az ő neve visszhangzott az utcákon, kopogott minden ajtón, kereste a hűvös éjszakában tapogatózva. A fagyos levegő belereszketett... Megértette, hogy mi történt, azonnal szaladt az emeletre a varródobozáért, úgy várta haza a férfit a kakassal. Életében először élő húst varrt a tűjével. A kályha mellett úgy öltötte össze az ájult kakast, mint egy szakadt kelmét. Vörös cérnával összevarrta, imádkozott és keresztet vetett, ahogyan a carne cortada előírja. A kakas megmenekült, Angela pedig, aki addig szótlanul nézte az anyját, csak annyit kérdezett: „Miért?” Frasquita nem tudta. Miért? Sejtelme sem volt. Talán a cirógatás miatt…

A bútorok Elérkezett a nap, amikor le kellett róniuk az első adósságukat: az olajfaliget-beli férfi birtokba vette a bútoraikat. Szekrények, ágyak, ládák, székek vándoroltak át az ő házukból Herediáéba. Csak Clara bölcsője, a vaskályha, a konyhai eszközök, a kohó és José elnémult, hasznavehetetlenné vált szerszámai maradtak, no meg a történetünk folytatásához nélkülözhetetlen taliga és a varródoboz. Igazságtalanság volna azt állítani, hogy anyámat hidegen hagyta a tárgyak elvesztése. Nem volt sem vidám, sem szomorú, beletörődött. Tompán, közönyösen. És ahogy távozófélben lévő világát elnézte, valami újra megérintette, újraéledt benne. A cirógatás... Az arcát vörös tollpihefelhő borította bíborba, a keze két álló napig serényen járt: hadd ragyogjanak azok a bútorok, legyen mindegyik szebb, mint újkorában. Rábízta Anitára a kicsiket, és elkezdte fényesíteni a bútorokat. Megakadt a szeme a nagy asztal egyik letört sarkán, és attól fogva nyomok tömkelegét fedezte fel ott, ahol addig a megszokás mindent elpalástolt. Egy ronggyal lassan végigsimított a fa göcsörtjein, kitapogatott minden ütésnyomot a tölgyfa lapon, akárha könyvből olvasna. Ahogyan sikált, érezte, hogy a fa halott húsából friss nedv serken a keze alatt. A mozdulatok ismerősek voltak, hiszen ugyanazt csinálta, amit asszonykora óta mindennap, a felszín alatt mégis új, addig rejtőzködő világ tárult elé, és felsejlettek előtte a Carasco örökség oltárán feláldozott rongyok nemzedékei. A homokpasztával sikált asztalon ravatalozták fel a vén Carasco összetöpörödött testét. Együtt mosdatta Mariával az összeszáradt, aszott testet; milyen könnyen meg tudta emelni egyedül is, alig volt súlya, csonttá-bőrré soványodott. Valószínűtlenül könnyűnek érezte az élettelen, csupasz testet: a parányi asszony szinte semmivé vált. Visszagondolt rá, hogyan fésülgette a haját, és takarta bele a halotti lepel gyanánt szolgáló, kékkel hímzett ábrándvilágba. Visszagondolt mindazokra, akik virrasztani jöttek, és a halott sovány keze helyett a hímzés szélét csókolgatták, a hímzését, amelyet ott varrt, azon a széken, a helyén. Visszagondolt rá, hogyan lopták el az anyósa sírjából a hímzett leplet. A sírgyalázás után meg akart szabadulni a varrótűitől. És tessék, legutóbb a kakast varrta össze! Nem, a széket nem adja oda! Felmért minden egyes bútort, aztán sorra elengedte őket, elvágott minden láthatatlan köteléket, amely hozzájuk fűzte, és gyönyörittasan végigsimított a szekrény ajtaján. Ott volt az ágy, és benne Frasquita tömérdek elmondhatatlan álma. Olajfaillatuk makacsul beleivódott az ágyneműbe, José reggelente panaszkodott is miatta. Frasquita addig fényezte a bútorokat, amíg bele nem fájdult a karja, lecsiszolta a billegő székek lábát, csillogott-villogott minden fából faragott szövetségese. Aztán holmi múló szeszélynek engedelmeskedve szerelmes szavakat sugdosott a ládába, beledobott egy szárított levendulával tömött ruhazacskót, amelyet négy szoknyája egyikének béléséből varrt, és lecsukta a fedelét. Csókot lehelt a szekrény félig nyitott faajkaira, arcát a hideg sarokvasakon hűtötte, és ahogy megcsókolta a zárat, a vasnak vér ízét érezte. A kulcsra az egyik kedvenc vörös posztódarabját akasztotta dísznek. Megindítóan nőiessé tette vele az egyébként zord szekrényt. Nem kellett soká várnia, megjelent Heredia ugyanabban a szép, sötét ruhában, amelyet annak

idején az ablakon keresztül fémcsőrök, – sarkantyúk közt átnyúlva megfoltozott. A férfi sötét szemén cirógató árnyék suhant át. Frasquita észre sem vette, hogy kiürül a háza.

Az üres ház Frasquita az olajlámpa pislákoló fényénél nézte a gyerekeit. Martirio és Pedro a kályha mellett játszottak az anyjuk varrta, szalmával kitömött rongybabákkal és a játék taligával – az egyetlen ajándékkal, amelyet Pedro az apjától kapott –, Angela az egész napos olajfaliget-beli munkától kimerülten, nagy kerek szemét lehunyva szendergett Anita térdén, aki pedig a földön ülve elmélyülten olvasta a plébános egyik vastag könyvét. A lányok poros, sártól pettyes ruhája olyan szürkéssárga folttá mosódott egybe a földön, mint amilyen a légzésük lassú ütemére éledező tél volt. Anita hamarosan nagylány lesz. Be kell avatnia, tartozik annyival az ükanyáinak. De mibe avassa be? Hová lett a varázs az otthonukból? Mire használta ő a tehetségét? Olyan gyorsan repült az idő... Anita egyébként sem tudná elmondani az imákat, hiszen nem beszél. Az egésznek semmi értelme. Fölösleges.

Anita nem beszélt, de örökös mosolygásával szóra bírt kicsiket-nagyokat egyaránt, végtelen türelemmel hallgatott mindenkit. Nem állta útját a hömpölygő szóáradatnak, az emberek elvesztették az időérzéküket, amikor hozzá beszéltek. Megszűnt az idő és a végesség érzete, az idő múlása fennakadt a néma kislány figyelmes mosolyán. Az emberek rábízták a titkaikat, félelmeiket, tévedéseiket, vágyaikat, semmit nem hallgattak el előle. De mihez kezdhetett Anita a sok magába szívott szóval? Magába zárta őket, egyetlen elejtett mondatról, jelentéktelen vallomásról sem feledkezett meg. Határtalan emlékezete mindent elraktározott. És lám, a csöndes kamasz lány – merthogy a tél színeit magán viselő, sárgásszürke ruha alatt a teste megkezdte hangtalan átalakulását – ott olvasott a lámpafénynél, mintha az olvasás afféle érdektelen elfoglaltság volna, nem pedig az írástudó kiváltságosak ritka ünnepe. A lánya láttán Frasquitát boldog büszkeség fogta el.

Egy nap a padre megszólította Anitát a templom előtt. Tudta, hogy a végtelenül szelíd, mély érzésű lány megbízhatóbb, mint a saját gyóntatószéke. Tudta, hogy Anita ismeri a falu összes titkát, ismer minden régi históriát, értesül minden újról. Ezért, és azért is, mert még mindig elevenen élt emlékezetében egy másik kamasz lány és egy kis hímzett szív – amelyet azóta sem látott, mégis ott dobogott a mellkasában, valahányszor hideg volt a templomban, és ő elakadt az imáiban –, megkérdezte Anitát, szeretne-e megtanulni írni-olvasni. A betűvetés nem érdekli, csak a számok, de olvasni, azt igen... Az olyan, mintha mesét hallgatna. Néhány fiúval együtt, hetente többször járt a plébános óráira. Kíváncsi volt, mindig újabb és újabb történeteket akart, nagyon gyorsan megtanult olvasni. Mohón falta, az elsőtől az utolsó betűig elolvasta a szentek életét, az Ó- és az Újtestamentum szomorú, mégis felemelő történeteit. Olvasni tanítani egy lányt, mi több, egy néma lányt, Carascóék legújabb eszement ötletének tűnt. Azt

azonban senki nem értette, hogyan bólinthatott rá a padre efféle abszurdumra. Noha Anita magában olvasott, furamód senki nem kételkedett benne, hogy érti, amit olvas. A plébános látta, ahogy a szeme akadálytalanul követi betűről betűre a szöveget. Eleinte az ujja vezette, nehogy a szem megtántorodjon, a lap aljára fusson, átugorja a szavakat, vagy átbukfencezzen a sorokon, hogy végül az utolsó pillanatban fennakadjon valamelyik – bármelyik – iniciálén. Később az enyhén benedvesített ujj csak lapozásra szolgált. Hallatlan pazarlás, hogy soha senki nem tudhatja meg, mit olvas! A sok szó mind eltűnik benne, de elő egy se jön. Kellemesen elsétálgat a tiltott kertben, ahová csak a tehetőseknek, tudósoknak, tanult embereknek van bejárásuk, és ahol az emberi gőg virágzik az apró fekete pacák ártalmatlannak tűnő rózsafüzéreiben. Nem vétkezett-e Anita ugyanúgy, ahogy annak idején az anyja, amikor dacolva az illemmel, több akart lenni egy néma kislánynál, akinek mindenki elmondhatja búját-baját? Szóba merjenek-e állni vele most, hogy megtanult olvasni? Frasquita nem törődött a szóbeszéddel, büszke volt rá, hogy amint Anita befejezi a munkáját, könyvekbe temetkezik. Nem beszélt, mégis a betűk szűk csapásán új, tágasabb világokba menekült, amelyek benne foglaltattak a lányt lebilincselő nyitott könyvekben. Valóban a lány falta a könyveket, vagy épp fordítva, a könyvek falták fel őt? A varrónő elszánta magát. Húsvétkor kiüríti a ládikót, kiveszi belőle a tűit, cérnáit. Húsvét után a ládikó már nem az övé lesz. Varr magának egy zsákot, abban tartja majd, amit kapott. Olyan régóta nem hímzett. Mélyzöld zsák a vörös földön, a színe az olajfáké: újabban Anitával és Angelával az olajfaültetvényen dolgozik, mert el kell tartania a családot, amíg a férje az ostoba sebhelyes madarával együtt lábadozik. Már csak vele foglalkozik, éjt nappá téve. Egyszer este, amikor Frasquita munka után hazament, a konyha fehér fala tele volt rajzokkal. Pedro agyaggal és hamuval kiűzte a kongó ürességet a házból. Először a konyhát rendezte be. Aztán mivel nem szidták meg érte, tovább festett, és napról napra egyre több képzelt tárggyal népesítette be a csupasz helyiségeket. Mélyzöld a vörös földön. Frasquita gondolatai elkalandoztak. A félhomályban a fia hosszú haja úgy vöröslött, mint az olajfaligetben a föld. Amikor mintegy átölelve a törzsüket, egyik kezét az ágak közé csúsztatva rázta az olajfákat, hogy az érett gyümölcs a földre terített lepedőkre hulljon, vagy kosárral a fején futott le a hegyről az olajbogyót mázsáltatni, olyan közelről hallotta a lépéseit, a lova prüszkölését, hogy szinte megperzselődött tőle a háta, nyaka, elfátyolosodott a szeme. Éjszaka álmatlanul hánykolódott José mellett a padlón a sötétben, hiába volt fáradt, egyre a reggelt várta, a fehér bimbók virágba szökkenését.

José belépett a házba, megcsapta őket a kinti hideg. Angela fölébredt, Frasquita abbahagyta az álmodozást, Anita letette a könyvet, és mindnyájan lekuporodtak vacsorázni a földre rajzolt asztalhoz.

A nap gyermeke Mihelyt a nap alábukott a dombok mögött, Clara, akár evett, akár nem, kinőtt bölcsőjében összegömbölyödve azon nyomban elaludt. Blanca vigyázott rá, mert Frasquita azóta, hogy kora hajnaltól napszálltáig olajfákat tetvetlenített az ültetvényen, nem látta ébren a lányát. Amikor már a saját kezüket sem látták a fák kérgén, az elcsigázott férfiak, nők és gyerekek megindultak lefelé a dombról, a faluba vezető árnyas ösvényeken. A kis Angela eleinte dalra fakadt munka közben vagy hazafelé menet, tapsra buzdított mindenkit, akinek szabad volt a keze, hadd vörösödjön a tenyerük a tüzes ritmustól, ám az utolsó napokban olyan hideg volt, hogy sem neki, sem a többi cantaornak nem volt kedve énekelni, sajgó torkukba belefagytak a könnyek, és elhallgattak a máskor kicifrázott flamenco dallamok. Úgy tántorogtak hazafelé, mint az alvajárók, panaszos énekük, az üdvözítő zene nem élesztette bennük újra az életöröm lángját. Semmi nem használt: amint beesteledett, Clarát letaglózta az álom; ha a bába nem ajánlotta volna fel a segítségét, a kislány talán éhen halt volna, mert hiába volt otthon Pedro és Martirio, túl kicsik voltak hozzá, hogy ellássák a húgukat. Bámulatosan világos, szalmasárga szeme napközben tágra nyílva kémlelte az eget, de este, mintha becsapná az ajtót az éjszaka orra előtt, menthetetlenül lecsukódtak a pillái. Hamarosan véget ér a munka az ültetvényen, és anyám újra gyönyörködhet Clara szemében. Mégsem volt teljes az öröme, hiányzott neki a mindennap megújhodó cirógatás, a nyakát megcsapó lehelet.

Különös, vakító fény áradt a késő délutáni égből, és égetett arabeszkeket az otthonuk melegébe vágyó napszámosok szemébe, amikor a Blanca halálra váltan megjelent az olajfaligetben: eltűnt a kislány. A nagyok egy percig nem néztek oda, és eltűnt, nincs, órák óta hiába keresik. Frasquita félbehagyta a munkát, hívta Anitát és Angelát. – Mindig a napot nézi. Ma gyönyörűen sütött a nap, lehet, hogy a fény csalta ki a házból – találgatott a Blanca. Anyámék magára hagyták a kifulladt öregasszonyt, mondván, úgysem tudna velük lépést tartani, és előreszaladtak a faluba, hogy onnan próbálják követni a kis szökevény lába nyomát. Nyugatnak mentek, amerre a nap alábukni készült a derült égen. Nemsokára besötétedik, és a fényben fürdő, enyhe nappalt felváltja a fagyos éjszaka. Frasquita szinte futott, egyre a lánya nevét kiáltozta. Ha Clara a szabad ég alatt tölti az éjszakát, biztosan megfagy álmában. Megszaporázták a léptüket, meg kell előzniük az alkonyatot, mielőtt beáll a sötétség. Ha tudta volna, Frasquita visszatartotta volna a haldokló csillagot, amely óriás homokóraként pergett tovább a világ túlsó felén; eleredt a könnye, amikor érezte, hogy lecsap a köveket homokká morzsáló hideg éjszaka. Rekedt szólongatására csak a saját visszhangja és Angela éneke felelt, aki pár száz méterrel lejjebb, vele párhuzamos csapáson haladt, de az alakját már nem lehetett kivenni a sötétben. Anita némaságra volt ítélve. Bár ő is félt-szorongott, élvezettel hallgatta a hangok és visszhangok környéket betöltő kánonját, anyja és testvére többszólamúvá szélesedő, meglepő duóját, és amikor elhallgattak, fülelt, hogy a csendben nem szólal-e meg a hegyeken kívül valaki más, ha mégoly vékonyka hangon is.

Már csak a nap narancsvörös uszálya látszott, és kelet felől egyre nőtt a sötétség. Az ég egyenletesen sűrű feketés-kékjén egymás után ragyogtak fel a csillagok, csak a hold bujkált. Éjszaka volt, sötét éjszaka, és a gyerek nem volt sehol. Angela utolsó trillázása is elhalt, csend honolt. – Haza kell mennünk – mondta anyám, és próbálta elhitetni velük, hogy csak a hidegtől folyik a könnye, próbálta palástolni a tanácstalanságát a gyerekek előtt (hiszen gyerekek voltak, de mennyire, hogy azok). – Jól kifárasztottalak benneteket, a végén még meghűltök. Clara gyorsan szalad, de ilyen messzire nem juthatott, talán elkerültük útközben. Hazafelé biztos megtaláljuk. Frasquita magához ölelte a lányait, hogy a testével melegítse őket, és a bőrén érezze, hogy élnek – lehet, hogy testének-lelkének egy másik darabja valahol éppen végleg elszakad tőle –, aztán megfordultak, és elindultak hazafelé. Sűrű sötétben araszoltak előre, óvatosan lépegetve, nehogy föllökje őket a szél. Mindhárman belemerültek a gondolataikba, eszükbe jutott Frasquita szépen gömbölyödő pocakja, a sok „miért, mi ez?”, aztán Clara, ahogyan garmadával osztogatott cuppanós csókjaival összenyálazza őket, dundi keze közé szorítja az arcukat, rájuk nevet, és elővillantja parányi fogacskáit, mintha puszta szeretetből föl akarná falni a világot. De az anyamell vagy a napfény láttán a szája már jóval előtte – amikor sem nevetni, sem beszélni nem tudott – ugyanúgy csucsorodott, és mintha menekülne az arcból, amelybe foglaltatott, hamiskás mosolyra görbülve, egymaga kapott a világ emlői után. Frasquita Páduai Szent Antalhoz fohászkodott – az első este egyik imája volt, ima az elveszett dolgokért –, amikor Anita hirtelen balra mutatott.

Másnap reggelre mindenki mindent tudott Santavelában. Carascóék megtalálták a kislányt a falutól nyugatra. Az egyik dombon világított valami: a koromfekete éjszakában pislákoló lángocskának tűnt, és ha a hold süt, meg sem látták volna. A fény idegenül hatott a sötét tájon. Semmi nem indokolta a jelenlétét. Nem úgy fénylett, mintha tűz volna, nem mozgott, nem is imbolygott, mint a lámpások, amelyekkel az ellenkező irányból érkező Blanca vagy José jelezték az utat Frasquitáéknak. A santavelaiak azt mesélték, hogy amikor anyám a két lányával elindult felfelé a dombon, nem sejtette, hogy a túloldalon José, a padre és mögöttük jócskán lemaradva a Blanca ugyancsak a fény felé tartanak. Azt mondják, José ért oda elsőnek, és az alvó kakast kénytelen-kelletlen elengedve, karjába vette a világító gyermeket. Az egész falu arról beszélt, hogy miket mondott. Megszólták állítólagos durva szitkozódásáért: – Hohó, padre! Ide süssön! Valami nincs rendjén. Ez a lány világít. Fogja meg egy kicsit, hátha a maga karjában kialszik. Ki látott már ilyet, hogy valaki álmában világít? Hacsak nem a végét járja! Na, most fohászkodjon! Mutassa meg, mit tud! Ne csak a száját tátsa! Furának ez is fura, de nagyobb hasznát vennénk, mint a vörös hajnak vagy a kukaságnak, meg kéne tartanunk. Te mindennap beszélsz ott fönt az öreggel, szólj neki, hogy ezt a lányt megtartjuk, később visszaveheti, de ahhoz még túl fiatal, hogy már most visszavegye. Ébresztő, padre! Világít? Nagy dolog, ezért nem fogunk egész éjjel itt állni!

Amint a férfiak, nők hazatértek az olajfaligetből, nekiálltak keresni az eltűnt kislányt: megmozgattak minden mozgathatót, tűvé tettek minden fát-bokrot Santavela körül az esti szürkületben. Amikor Carascóék hazaértek, kiáltozásuktól visszhangzott a falu. Mégis újra megnehezteltek rájuk, mert annyira mások voltak, mint a többiek. A környéken a kisgyerekek úgy hullottak, mint a legyek, de Frasquitának mindegyik gyereke élt. Abban viszont mindenki egyetértett, hogy a kis Clara világít a sötétben. És nemcsak a rossz nyelvek tartották így, mert Anita nővérem mind a mai napig mesél a fénylő gyermekről, és állítja, hogy a parányi kétéves test fénylett, parázslott annyira, hogy be tudott volna világítani egy szobát. Az utolsó santavelai télen volt este, hogy Clara olyan erősen világított, hogy Anita, aki egy szobában aludt vele az üres házban, odahúzódott a bölcsőjéhez, és tovább olvasott a fényénél. Clara bőre mintha összegyűjtött volna minden világosságot azzal, hogy napokig mohón bámulta az ablakok padlóra vetülő, gyér, világos foltjait. Amikor csak tudott, kiszökött az udvarra, és állt a tenyerét kitárva, átadva magát a tél béklyójában vergődő csillag épp csak langyos sugarainak: a nap mindinkább visszaszorult, egyre keservesebben küzdötte fel magát az égre, de félúton a zenit felé megállt, hogy a sötétség újra letaszítsa, át a világ túlsó felére; és ahogyan alábukott, lerántotta magával Clara hosszú, sötét pilláit is.

A második viadal Madárcsiviteléstől és az asszonyok zsörtölődésétől kísérve a férfiak újra felállították az arénát. Megint fogadtak, jókedvüket nem kezdhette ki se a pusmogás, se a fenyegetőzések: a Vörös Sárkány feltámadása égi jel volt. Az első viadalba Isten nem avatkozott bele, de ezúttal megjutalmazza azokat, akik végig bíztak benne. Olajbogyószüretkor a falusiak mind látták megmagyarázhatatlan módon felépülni a törött csontú, elkerített vad madarat, annak ellenére, hogy senki nem ápolta, magára hagyva gubbasztott egy bekerített részen hálátlan gazdája bútorai közt, amelyek azért lettek kirakva az öreg malomból, hogy Frasquita bútorai beférjenek. A fagynak kitett gyönyörű bútorok sokkal többet értek, mint anyáméi, de soha senki nem merte volna elkérni őket, még csak tűzifának sem. Azon a télen először érezték úgy, hogy Herediának dolgozni nem igazságtalanság, hanem valami, ami másként is lehetne. Az olajfaliget lehetett volna olyasvalakié, aki közülük való, és ez a felismerés alapjaiban rengette meg addigi világukat. Nem törődtek az asszonyokkal, akik óvták őket Carascóéktól: részesei akartak lenni a viadalnak, látni akarták a sorsfordító csőrvágást. José, akármilyen ostoba, mégiscsak közülük való, és tőle függ a falu sorsa. Nem volt többé lehetetlen: újból a vörös kakasra fogadnak mindannyian.

A bortól, reménytől s a sarjadzó, de még szándéktalan forradalomtól részeg falusiak egymáson taposva, egymást túlkiabálva biztatták a szokásosnál is vörösebb Sárkányt. A madár egyet jelentett azzal, hogy nem kell többé nemzedékről nemzedékre, a Herediák zord felügyelete alatt az olajfaültetvényen robotolniuk, a valódi tét az volt, hogy megszűnnek életük ilyetén bizonyosságai. Nem az elnyerhető kevéske pénz hajtotta őket, hanem az, hogy a világ rendjét fenekestül felforgassák. Furamód titokban mind rokonszenveztek Olívával, mivel a vad madár kakastársainál is többet hadakozott háládatlan gazdájával, akinek pedig megsokszorozta vagyonát. Senki nem merte többé fitymálni szánalmas kinézetét, mert a tépett tollú kakas lígő-lógó tagjait ősi düh tartotta össze. A Heredia fivérek az embereik közt lökdösődve próbáltak a küzdőtérhez közelebb jutni: az első viadalt sok földjük bánta, ők azért voltak ott, hogy visszanyerjék, amit elvesztettek – se többet, se kevesebbet –, hiszen az öccsük ezúttal az egész olajfaültetvényt fölajánlotta Carascónak. Mit kért cserébe? A házat, ahol anyám lakott, és ahol a csupasz falakat gyermekkéz festette tele, bár felbukkant benne néhány új bútor is. A házat a baromfiudvarral, a fémcsőrök, sarkantyúk díszítette ablakkal és a mögötte figyelő nővel, aki tűjével felöltötte őt a delelő ég kékjére: egész télen Frasquita illatát leste az olajfaligetben, azt kívánta, bárcsak soha ne érne véget a szüret, és örökké látná a már számára is megszámolhatatlanul sok fa ágai közé fonódó hosszú karokat. Nem átallt volna fizetni egy képzeletbeli szüretért, mondhatta volna a falusiaknak, hogy folytassák a munkát, szedjék tovább a termést, ami nincs, csak hogy tovább nézhesse, ahogyan a nő üres kosarait viszi. Minden pénzét, földjét odaadta volna azért, hogy lássa, ahogyan a nő átöleli a virágzó olajfákat, a lova árnyéka beleér a szoknyáéba, vagy, hogy megcirógassa a nő földre vetülő, megnyúlt, sötét árnyékát, amelyet mindenfelől közrefog a lombok kalickája. De nem merte megtenni, legalábbis egyelőre nem, még nem fokozódott odáig a tébolya. Csak úgy láthatja viszont, ha a kakasok újra vívnak, tudta, hogy ezúttal a nők sem maradnak távol.

Valóban ott álltak a férfiak lármázó tömegétől néhány lépésnyivel hátrébb, méltóságteljes csendbe burkolózva, és maguk is megilletődtek rajta, hogy hányan elmentek, bár hívni senki nem hívta őket; és ott voltak a gyerekek is, mert ők meg nem akartak otthon maradni. Aztán alighogy elkezdődött a viadal, az asszonyok levedlették lányos merevségüket, és elvegyültek a férfiak meg a gyerekek közt, akik nyafogtak, hogy nem látnak. Egyszer csak azon kapták magukat, hogy kiabálnak: – Hé, Sárkány! Ha győzöl, pálinkával fogunk itatni! – Tiéd lesz a falu összes tyúkja! Az enyéimet is neked adom! Herediát nem érdekelte a viadal. Fent állt a dobogón a bíró mellett, onnan kémlelte a tolongó sokaság peremét. Már-már feladta a reményt, hogy megpillanthatja, éppen szállt le az emelvényről, amikor összetalálkozott a tekintetük, a nő egyenesen rá bámult, nem fordult el, odaszegezve őt a tömeg közepére. Hosszan meredtek egymásra az emelvény két oldaláról, rezzenéstelen tekintettel. Heredia azt hitte, belehal, olyan sokáig nézték egymást. Mindkét kakas vérzett, szállt a toll, mindenki rikoltozott, csak ők ketten álltak mozdulatlanul, egyikük sem akarta megtörni az ölelést, amelyben a tekintetük összefonódott. A tömeg elsodorta őket, szem elől tévesztették egymást. Olíva kerekedett felül, elvakult dühe megrendítette a Vörös Sárkányt, aminek, úgy tűnt, nem sok reménye maradt, hogy élve kerül ki a küzdelemből. José sajnálta a bajnokot, minden egyes sarkantyúvágás fájt neki, üvöltött, hogy fejezzék be a viadalt. Meg akarta menteni a kakast, még akkor is, ha a házába kerül, meg akarta menteni, hogy meggyógyíthassa, és a következő viadalon mindent visszanyerjen. De a tömeg nem hagyta. Még fordulhat a kocka! Ki gondolta volna, hogy az előző viadalt Olíva nyeri? Ki hitte volna, hogy a csenevész kakasban akkora indulat, gyűlölet munkál? Ki kell várni a végét, lám, ők újra a Sárkányra fogadtak, ha a kakas veszít, ingük-gatyájuk rámegy. Nincs vesztenivalójuk, folytatódjon csak a harc, ők bíznak a Sárkányban. José nem bírta tovább, nem tudta tétlenül nézni, hogy elveszíti a madarat. A férfiak fogták le, amikor megpróbált belépni az arénába és kiemelni onnét a csupa vér kakast, amely bár tántorgott, mégsem fogta menekülőre, és meglepő bátorságról tett tanúbizonyságot. A bognárra záporoztak az ütések, majdnem agyonnyomták a dulakodásban. Új fogadások köttettek, volt, aki egy a tízhez fogadott Olívára, hogy legalább az induló tét egy részét visszanyerje, és volt, aki tovább hitt benne, hogy a Sárkány az utolsó pillanatban egy szerencsés csőrvágással elintézi a vad kakast. Tényleg odavágott neki úgy, hogy Olíva fejét elöntötte a vér, és attól fogva vakon csapkodott tovább. Az emberek újfent a Sárkányra fogadtak, és eleresztették Josét, aki az ütésektől kábán megint bizakodni kezdett, és torkaszakadtából buzdította hősét. Senki nem számolt azonban a fekete madárban lakozó kikezdhetetlen életösztönnel. Azzal, hogy vérre menő viadalokon edződött, és tükörképe az emberi erőszaknak, mert belőle táplálkozik: a fekete kakas összeszedte magát, fej, szárny, sarkantyú egyszerre lendült, és belevágott a szemét elvakító skarlátvörös foltba. Rövid, fájdalmas rikoltás hallatszott. A párbajnak vége szakadt. A vörös kakas a földön feküdt, de mivel Olíva a szemébe ömlő vértől nem találta ellenfelét, hogy győzelmi tort üljön rajta, tovább vagdalkozott, csapkodott bele az arcokat cirógató, tavasziasan langymeleg levegőbe.

A forradalom szele elült, és a vörös tollmaradványokat összeszedte egy női kéz...

Anita beavatása Az olajfaliget-beli férfi alig egy hétre rá sietve odahagyta a malmot a fákkal, megjelent Carascóéknál, és miközben az elveszített bútorok visszakerültek régi helyükre, a pillantásuk újra találkozott. A szekrény csupasz volt, vörös szalagját letépték. Anyám nézte, ahogy az összetoldott férfi végigsimít az ajtófélfákon, mésztől fehérlő tenyere végigfut a falakon, és nem tudta tovább titkolni önmaga elől, hogy mi rágja a szívét. A férfi tétován belépett a házba, a tekintetük egymásba kapaszkodott, a fekete ruha cirógatón hozzáért a kézhez, amely annak idején összeöltötte. Frasquita már tudta, miért varrta össze újra a kakast, de Angela többé nem kérdezte. – Az a kakas soha nem fog nyerni – jegyezte meg sommásan a kislány, amikor a férfi elfoglalta új otthonát, Frasquita pedig lassan a maradék holmijukkal megrakott taliga felé indult. Mivel pillantásra sem méltatták, Angela elhatározta, hogy inkább az apjának szól, majd akkor, ha képes lesz hallgatni a jó tanácsára. A Heredia bútorait cipelő emberek meglepődtek a ház falait borító óriás gyermekfreskók láttán. Mivel a ház új tulajdonosa annyira belemerült a gondolataiba, hogy a kérdéseikre egy szóval sem válaszolt, oda tették a bútorokat, ahová Pedro rajzolta őket.

Frasquita húzta a ruhaneművel, tárgyakkal megrakott taligát – amelynek tetejére José ráültette az összefoltozott Sárkányt –, mögötte a férje a tyúkokkal és a gyerekekkel; amikor a karaván végigvonult a néma csöndbe burkolódzó falun, minden pillantásból szemrehányás áradt feléjük. A viadal másnapján az arénát nem lebontották, hanem szétverték. Szétszaggatták, darabokra törték, fölgyújtották. Az egész falu kivette a részét belőle. Rúgták, ütötték ököllel, fejszével. A téren csak egy kupac hamu maradt, ahová mindenki akkor köpött, amikor kedve tartotta. Meg lehetett érteni a falusiakat: José, tudtán kívül, úgy állította hadba őket, hogy a győzelem mellé jobb életet is ígért. A vörös kakas kudarcával szertefoszlott, megsemmisült az álom, amely az utóbbi időben éltette őket, és hullája dögletes bűzzel árasztotta el a világot, amelyben addig úgy éltek, hogy eszükbe sem jutott bármit is változtatni rajta. Jobb lett volna, ha nem álmodoznak, mert az oszladozó álom teteme megmérgezte mindennapjaik levegőjét. A remény kihunyt, de a kakas még mindig élt. Miért akarják Carascóék mindenáron megmenteni azt, ami a vesztüket okozza?

Carascóék Frasquita szüleinek régi, az öregek halála óta elhanyagolt házába költöztek. Szűkös hajlék – ha egyáltalán hajléknak nevezhető – a nagy, üres, festett falú ház tágas helyiségeihez szokott gyerekeknek. Frasquita szelíd vezényletével a gyerekek azon igyekeztek, hogy lakályosabbá tegyék a házat, birtokba vegyék új otthonukat. Pedrónak nem volt szabad a házon belül a falakra festeni, de két idősebb nővérével együtt meszelhette a ház homlokzatát, miközben a kis Clara toporzékolt örömében a sok fény láttán. Néhány napra rá Angela már a vándormadarak érkeztét leste, Martirio egy tükördarabkát

villogtatva csalta Clarát az árnyékba, Pedro az első tavaszi virágokból nyert színekkel arabeszkeket festett az ablakok köré, Anita próbált megszabadulni a hegyes kavicsoktól és olajbogyómagoktól, amelyeket az anyja minduntalan a cipőjébe rejtett, és a hatok öltöztetni kezdték a Kék Szüzet. Az élet kisebb zökkenőkkel visszatért a régi kerékvágásba.

Nagykedd éjszaka anyám fölébreszti Anitát, és viszi át a szendergő falun, a temető felé. Húsz év elmúltával ugyanott találja magát, ugyanazon az úton, és nem tudja, miért, egy másik asszony mozdulatait ismétli, beköti Anita szemét, megpörgeti, átadja neki az imákat a ládikóval egyetemben. Azzal a különbséggel, hogy Anita semmit nem ismétel el az anyja után. – Nem baj, csak megragadnak benne a szavak – győzködi magát Frasquita. Ám amikor a hőn szeretett ládikót, az egyetlen dolgot, ami csak az övé, át kellene adnia, megtorpan. Most érti csak igazán, miért vált meg olyan nehezen annak idején az anyja ettől a holmitól. Alig harmincéves, és máris át kell adnia a helyét. Mintha a saját gyerekei taszítanák a mélybe. Valami hozzáér a sötétben, az érintés nem olyan cirógató, mint az olajfaliget-beli férfi pillantása. Valami hozzáér a sötétben, a lába belesüpped a még hideg földbe. Aztán valami fagyos satuba fogja a bokáját, és húzza lefelé, egyre lejjebb. Rémülten odalöki a ládikót a felé nyújtott kézbe, és letépi a szeméről a kendőt. Minden a megszokott, a lábát nem szorítja ördögi kéz, a hátán nem a szellemektől futkos a hideg, békésen világít a hold, és Anitának, ahogyan magához szorítja a ládikót, olyan érzése támad, mintha akkor látná először, nem hasonlít az anyja varródobozára. Frasquita is úgy látja, hogy a láda megváltozott: az, amit a lány a mellére szorít, kisebb, és a színe világosabb. – Lehet, hogy kilenc hónap múlva a doboz, amit a saját kezemmel ürítettem ki, újra tele lesz? – töprengett. – Lehet, hogy valaki tényleg megfogta a lábamat, és szellemek tapodtak a hátamon? Lehet, hogy nem a lányom, hanem valaki más vette ki a kezemből a varródobozt, és nem én, hanem valaki más adta Anita kezébe az újat? Lehet, hogy az a hang, amely lánykoromban szólt hozzám, tényleg nem az anyámé volt? Megtudhatok-e bármit a holtak erejéről?

A rémkirály Jócskán kitavaszodott, és a szülőképes nők felének szépen gömbölyödött a hasa, amikor a vasárnapi mise alatt belovagolt a faluba a rémkirály. Blanca több hónapja tanítgatta Capilláék idősebbik lányát, Rosát, hogy a teliholdas éjszakákon, amikor az összes gyerek egyszerre akar világra jönni, ketten tudjanak segédkezni. Anita szerint viszont Blanca sejtette, hogy nem bujkálhat előle sokáig. Érezte a jelenlétét, tudta, hogy hamarosan rátalál. A téren a szökőkútnál leugrott a lováról. A haját, ruháját, lovát mintha egy szétmarcangolt éjszaka foszlányaiból, lopott holdvilágból, csillagokból toldozták volna össze. A mögötte baktató szamár roskadásig meg volt rakva egymás hegyére-hátára hányt bugyrokkal, ládikákkal. Már az eseményszámba ment, ha Santavelába idegen vetődött, de olyan idegen, mint ő, egy gyógyfüvekkel, magokkal, a világ különböző tájairól származó kövekkel felmálházott tudós, még soha nem merészkedett a faluba vezető, eldugott ösvényekre. A templomból kifelé jövet mindenkinek feltűnt az idegen, de gyorsan hazakotródtak, a szemébe nézni senki nem mert. Mosolyogva figyelte, hogyan iszkolnak, aztán odakiáltott egy köszvényes asszonynak, aki nem tudta se a lépteit megszaporázva, se vargabetűt téve kikerülni az idegent. – Eugenio a nevem, ritka füveket gyűjtök, és mesterien értek hozzá, hogyan kell velük gyógyítani. Talán tudok neked segíteni. Fájnak az ízületeid? – Be van rozsdásodva az egész gépezet. Ki sem mozdulok otthonról, csak templomba járok el vasárnaponként – dünnyögte az asszony, de nem lassított, és továbbra sem nézett az idegenre. – Reuma... És mindig ugyanott fáj? Vagy van úgy, hogy a fájdalom egyik ízületből a másikba vándorol? – Ahogy mondja! Hol itt szaggat, hol ott, főleg éjszaka – csoszogott tovább a nő. – Úgy látom, nem vagy elég szangvinikus hozzá, hogy az érvágás használjon. De jobb, ha tudod, a bajodat orvosolni kell, mert halálossá válhat, ha megtámadja a szívet vagy az agyat. – Mit lehet tenni? – kérdezte hirtelen megenyhülve a derék asszony. – Várj egy kicsit! Adok néhány füvet, forrald őket fél órán át, aztán addig áztasd a főzetben a fájó tagjaidat, amíg ráncosodni nem kezd a bőröd. Nem kell kiönteni a fürdővizet, többször felhasználhatod, csak melegítsd fel előtte! Eugenio keresgélt az öszvérre kötözött füveszsákokban, megtöltött egy papírtölcsért, és átnyújtotta az asszonynak. A nő tanakodott, elvegye-e, mire a gyógyfüves jóízűen felnevetett. – Nincs benne semmi ördöngös: rozmaring, zsálya, izsóp, babérlevél, fehér üröm, bodza- és repkényvirág, és dobj bele egy marék tengeri sót is a vízbe. Nem boszorkányság! Megmondom őszintén, neked azért adom ingyen, hogy magamhoz csalogassam a többieket: ha látják, hogy úgy futsz, mint a nyúl, nem fogják kétségbe vonni a tudásomat. És ha már itt tartunk, nem ártana a szemedre is valami. Sárgán váladékozik: nem skrofulózis, egyszerű szemgyulladás. Tapassz rá savós lágy sajtot! És cseréld a borogatást háromóránként! A beteg megkaparintotta a gyógyfüveit, köszönetképpen odamormogott valamit, és már indult volna haza, amilyen gyorsan csak a reumás lába engedte, de a tudós megállította: – Várj csak! Mielőtt kereket oldanál, legalább azt mondd meg, hogy mi a falu neve! – Santavela – vetette oda a nő.

– Nem ismersz egy Blanca nevű bábát? – kérdezte. – De. A falu végén áll a kunyhója. – Jól van – mondta Eugenio, és elégedetten mosolygott. – Menj haza, és gyorsan kúráld magad! Kellenek a betegek. Mondd meg a többieknek, hogy a bábánál megtalálnak!

Eugenióban minden bizalomgerjesztő volt: nyugodt, mély hangja, fölényes modora, okos szeme, kifinomult ruházata, gyönyörű fekete lova, tudós szavakkal teletűzdelt, mégis világos, a hallgatóságához idomuló beszéde. A köszvényes asszonyság nem teketóriázott, betartotta, amit a doktor mondott. Hamarosan javulásnak indult az állapota. A gyógyfüves ember Blancánál, az ismerősénél szállt meg, és a rákövetkező napokban a falubeliek először titokban látogatták, aztán nyíltan, mindenki szeme láttára. Kisvártatva annyian álltak sorba a bába kunyhója előtt, hogy a doktornak időpontot kellett adnia a betegeinek. Ezüst-nitrát-rudacskával, amelyet pokolkőnek hívott, beforrasztotta a sebeket, tejbe kevert oltott mésszel elmulasztotta a gyomorégést, akinek pedig bűzös orrfolyása volt, azzal szederbokor leveléből sűrű főzetet készíttetett, és annak a gőzét kellett belélegeznie. Amennyire lehetett, a közeli hegyek gyógyfüvek használta a gyógyításhoz. – A természetben minden nyavalyára helyben találni ellenszert – magyarázta a betegeinek. – De van betegség, amely messziről jön. A vándormadarak hozzák a szárnyukon, és terjesztik szerte a világon, a legeldugottabb helyeken is. Olyankor nem árt ismerni és beszerezni néhány egzotikus gyógynövényt. Tifelétek nem ismerem se a növény-, se az állatvilágot, nem tudom, mi mindent találni a környéken. Tanítsatok meg rá, hogy ti milyen gyógymódokat alkalmaztok, mit láttatok anyáitoktól, nagyanyáitoktól! Nagy kedvelője vagyok a népi gyógyászatnak, tudásom egy részét onnan szereztem. De csak egy részét... Sokat utaztam, találkoztam nem egy nagy tudóssal, olvastam rengeteg szakkönyvet, értekezést. Manapság Franciaország van a középpontban: Pasteur bámulatos dolgokra jött rá, többek közt a veszettség vírusával kapcsolatban... Naivan itták a szavait, és természetben fizettek: tyúkokkal, olajjal, búzával, kenyérrel, apró szívességekkel. A doktor az árat betegenként szabta meg, aszerint, hogy mennyire drága vagy ritka volt az előírt orvosság. Sokat beszélt, közben mégis ki tudta faggatni az embereket nem csupán a bajaikról, hanem a szokásaikról, a magánéletükről, az álmaikról, a gyerekeikről... Az egyik falusi menyecske lehangoltnak, sápadtnak tűnt, Eugenio nyomban hívatta Blancához, megvizsgálta, és meghagyta neki, hogy dobjon vasszöget a poharába, és vérszaporító gyanánt igyon rozsdás vizet. Blancáról sütött, hogy nem tetszik neki, amit Eugenio művel: ahogyan odacsődíti az embereket, basáskodik fölöttük, mindent kiszed belőlük. Kénytelen-kelletlen kosztot és kvártélyt adott Eugeniónak – jóllehet a férfi keresett annyit, hogy nem lett volna rá utalva –, és nem szívesen hagyta magára a betegeivel. Soha nem tévesztette szem elől, közben pedig elmulasztotta meglátogatni a szülni készülő asszonyokat. Szemmel láthatóan erőt vett rajta a nyugtalanság, amikor a férfi egészségvédő amuletteket adott az embereknek, vagy eret vágott rajtuk, mindig éhgyomorra. Gyakran kezelte a betegeket a cókmókjából előkotort piócákkal, s alkalomadtán, amikor előbb le akarta szedni róluk a rusnya férgeket, mint hogy teleszívták volna magukat, besózta őket úgy, hogy utána a marás nyomát is csípte a só. A nők egy idő után nyíltan beszéltek előtte a bajaikról, és megesett, hogy a doktor a szeméremajkakra tette a vérszívókat. „Élénkíti a keringést” – mondogatta.

Legjobban mégis kisgyerekeket szeretett gyógyítani, gyakran adott nekik beöntést. Hideg vizes beöntést a szorulásosoknak. Kormos vagy sós beöntést bélféreg ellen. Ópiumos beöntést hasmenés ellen. Mielőtt hazaengedte fiatal betegeit, megkínálta őket szénsavas limonádéval, hogy feledtesse velük a purgálást, és ne féljenek tőle legközelebb. Egy hónap nem sok, annyi sem telt el, a falusiak istenítették a doktorukat, és elképzelni sem tudták, hogy bírtak addig meglenni nélküle. Blanca aggódva figyelte, hogyan gyarapszik a tudós hatalma, hogyan tesz szert egyre nagyobb befolyásra, és azoknak, akik megkérdezték, miért jött hozzá Eugenio, mindig ugyanazt válaszolta: „Rokonok vagyunk”, de olyan hangon, hogy senki nem mert tovább kérdezősködni. Se anyám, se Angela nem kérdezte a vendégéről, akinél addig egy Carasco sem járt. Az első, aki felkereste, José volt, hóna alatt az összefoltozott kakassal. Olyan fájdalmai voltak, hogy nem tudta végezni a nagydolgát. – Aranyér! – vetette oda Eugenio, miután alaposan megvizsgálta. – A legjobb nem hozzányúlni. A kezelése ugyanis a szangvinikus embereknél agyvértolulást okozhat. De a magáéval csinálni kell valamit! Teljesen kitüremkedett a végbele, szederjes, el van záródva. Egy tucatnyi piócától szépen vissza fog húzódni. Dőljön előre és ne mozduljon, hogy föl tudjam rakni őket! Utána kap egy lenmagos beöntést, otthon pedig csinál egy jó erős cickafarkfőzetet, és naponta kétszer-háromszor gőzöli rajta a hátsó felét! A jövőben kerülje a fűszeres ételeket, gyalogoljon többet, és mihelyt kijön az aranyere, akárhogy is, el kell mulasztani! Miközben beszélt, a piócákat fejjel lefelé, egyesével belepottyantottá egy összetekert kártyalapba, s a kis papírtölcsér végét pontosan oda illesztette, ahová a piócát tenni akarta; amikor tizedszerre ismételte meg ugyanezt a műveletet, igencsak elcsodálkozott, hogy José még csupasz fenékkel sem ereszti el a madarát. – Szép kakas! Nekem hozta? – Nem, csak viszem mindenhová magammal, mert féltem a rosszakaróimtól. – A rosszakaróitól? – A betegei közül sokan inkább látnák szegényt halva, mint élve. – Miért? – Sok pénzük rajtaveszett. Nem hallott még a Vörös Sárkányról? – Nem. – Csak azért nem, mert rövid ideje van a faluban. Alig egy hónapja. Senki nem beszél róla. De nem felejtették el. Ez a kakas született harcos! – Így ni! Most várni kell, szép óvatosan, nehogy máshol is megmarják! Ne mozogjon! Remek állat! – folytatta Eugenio, közelebbről szemügyre véve a kakast. – De mi az ördögtől ilyen kopasz? – A viadalon elég sok tollat vesztett, a többit meg a feleségem tépte ki, hogy össze tudja varrni. – Össze van varrva? Hol? Nem látok heget. – A feleségemnek különleges adottsága van a varráshoz. Eleinte szöveteken dolgozott. De most másodszor menti meg a kakasom életét. Szegény állatnak föltépték a begyét, tele volt mély sebekkel. Itt látszik az egyik. Nézze! Alig venni észre. Ránézni is rossz volt. Most meg újra szalad! – Mesteri munka. Mondja meg a feleségének, hogy nézzen be hozzám, érdekel, amit csinál. – És a kakasom? – Mi van vele? – Mit gondol, gyógyulóban van? Képes lesz még harcolni?

– Őszintén szólva a kakas jobb bőrben van, mint maga. – Hála az égnek!

José annyira megörült, hogy mire hazaért, elfelejtette, mit üzent az orvos a feleségének. Frasquita néhány héttel később találkozott először a doktorral: Clarát vitte hozzá rohanvást, aki – mielőtt megakadályozhatta volna – a szeme láttára nyelt le két, napon csillogó tűt. Amikor Eugenio meglátta a gyönyörűszép gyermeket a rémült asszony karjában, nyomban hazaküldte az aznap délelőttre odarendelt betegeit, akik a kunyhó előtt várakoztak. Anyám bemutatkozott, aztán feldúltan magyarázni kezdte, miért van ott, miközben Eugenio megigézve bámulta a lánya hamvas bőrét, hatalmas csillagszemét. A férfi felocsúdott a bámulatából, erőt vett magán, és próbálta megnyugtatni Frasquitát: – Semmi gond, az ilyen esetek ritkán vezetnek komplikációkhoz. Adjon neki egy kis olajat meg jó sűrű kenyérlevest, hogy könnyebben kijöjjön belőle. A lenyelt tű bárhol kijöhet: a kezén, a lábán vagy bárhol másutt. Akkor sem kell tartania semmitől. A tűről jut eszembe... Nem maga a kakastenyésztő felesége? Aki a legjobb sebészeket meghazudtoló tehetséggel varrja össze a kakasokat? – Az emberek mindenfélét összehordanak! – Csakhogy én tudom, miről beszélek. A saját szememmel győződtem meg róla, hogyan dolgozik, amikor a férje nálam járt. Mitől hegednek olyan szépen a forradások? – Nem tudom, én csak csinálom, ahogyan jön, érzésre. – Ha gondolja, legközelebb idehívatom, ha lesz egy vágott sebem, és megnézem, hogyan operál. – Nem hiszem, hogy a faluban bárki hagyná, hogy egy Carasco varrja össze. Kitaszítottak vagyunk. – Tudom... a kakas miatt... De büszkén mondhatom, hogy az én tekintélyemmel könnyűszerrel meggyőzöm a legátalkodottabb ellenségüket is az ellenkezőjéről. Ez volna a legjobb mód rá, hogy újra befogadják magukat a falusiak, nem? Anyám nem válaszolt, ezért a doktor ismét a gyerekre terelte a szót, akiről egy percig sem vette le a szemét, miközben anyámmal beszélgetett. – Hozza vissza egy hét múlva, és megnézzük, mi lett a tűkkel. És te, kicsi Clara, mit szólnál egy finom limonádéhoz?

Mihelyt Blanca átment hozzájuk látogatóba, Frasquita beszámolt a történtekről. – Ne menj vissza hozzá – mondta a bába szárazon. – De olyan nagy tudású ember, mindenki arról beszél, kit hogyan gyógyított meg! – Orvosnak kiváló, de akkor se menj vissza hozzá! Főleg a lányoddal ne! Jobb, ha nem látja Clarát. Elhallgattak. Anyám nem értette a barátnője hirtelen kifakadását, sem az Eugenio körüli titokzatoskodást. Kije volt neki tulajdonképpen a doktor? Minek jött Eugenio Santavelába? Meddig marad egy magafajta ember ezen az isten háta mögötti helyen? Hiszen azt mondja, előtte hercegeket gyógyított! Mivel Blanca érezte, hogy Frasquitát furdalja a kíváncsiság, elmondta neki, hogy menni készül. – Tudtam, hogy egy nap tovább kell állnom – magyarázta. – Olyan régóta élek köztetek. Rosa Capilla fogja átvenni a helyem, már majdnem mindenre megtanítottam, tehetséges lány, és ha az

asszonyoknak nincs ellenére, miért ne segíthetnél neki te időnként? – Nem mehetsz most el, amikor annyi asszony terhes. – Sokan napokon belül megszülnek. Megvárom, amíg a nagyja lemegy. Lehet, hogy éjszakánként aludni sem lesz időm. Ne hagyd kint csatangolni a gyerekeidet! – De hát mitől félsz? – A rémkirálytól. Nem mondhatok többet, nem visz rá a lélek. Látod felcseperedni a gyerekeidet, de nem látod őket megöregedni. Ezt teszi a rémkirály. És ha már te kíváncsiskodtál, én is megkérdezem: hogyhogy megint összevarrtad azt az átkozott kakast? Angela állítja, hogy soha nem fog győzni, José mégis készíti a harmadik viadalra, te meg egy szót sem szólsz, inkább elküldöd a gyerekeidet nyájat őrizni a hegyre! Már mindeneteket elvesztettétek, mi maradt még? Frasquitának elment a kedve a kérdezősködéstől, és másról kezdett beszélni.

A rákövetkező két hétben sorra születtek a babák, akkor tűnt el az első kisgyerek. Santiago, egy helyes, ötéves fiúcska, akit napokig hiába keresett az egész falu. Ezúttal Frasquita imái sem használtak: nem arról volt szó, hogy a kisfiú eltévedt volna; Blanca rögtön utána észrevétlenül távozott, ami miatt sokan az ő számlájára írták Santiago eltűnését. Hamarosan azonban egy kislánynak veszett nyoma a dombok közt, és attól fogva a bábát már csak azért vádolták, mert a nyár elején szó nélkül otthagyta Santavelát. Az elképzelhető, hogy egy kisgyerek eltéved messze a falutól, megsebesül és elpusztul úgy, hogy a testét sem találják. De két gyerek eltűnése nem lehet a véletlen műve. Frasquitának eszébe jutottak a bába szavai. Blanca félt a rémkirálytól, azt mondta neki, ne hagyja kint csatangolni a gyerekeit, és ne vigye vissza Clarát Eugenióhoz, Clarát, aki olyan gyönyörű kislány volt, hogy a doktor nem bírta róla levenni a szemét aznap, amikor nála jártak. Frasquita megtiltotta a kisebbeknek, hogy elhagyják a patiót, és ráparancsolt Joséra, hogy szereljen a kapura egy reteszt olyan magasra, hogy Clara ne tudja elérni. – Ki ne merje nyitni a kaput senki! – kiabálta egy hónapja minden áldott nap, amikor Angela és Pedro helyett Heredia nyáját ment őrizni a hegyre. A második gyerek eltűnése után nem ő volt az egyetlen, aki féltve őrizte csemetéit, és a kisgyerekek csak elvétve kószáltak ok nélkül az utcán. A kis pásztorok helyett idősebb fivéreik jártak a hegyre, de ők is vigyáztak egymásra.

Frasquita nem próbált a falusiakkal szót érteni, elment a padréhoz, és a gyóntatószék farácsa mögül elismételte neki, amit Blanca mondott, mielőtt elment. – Súlyos dolog bűnténnyel vádolni valakit. Igaz, hogy mielőtt a doktor idejött, nem tűntek el gyerekek, de sokkal több kicsi meghalt. Tudja, hogyan kell enyhíteni a fájdalmakon, rajonganak érte a falusiak. Néhány napja mindenki tudni véli, ki a bűnös, és idejön elmondani. Jobb, ha tőlem tudod, hogy a férjed az egyik fő vádlott. Alig győzöm csitítani az embereket! – De José ki sem mozdul otthonról, a kakast sem futtatja azóta, hogy a gyerekek kővel dobálják! – Hát éppen ez az: az eltűnt Santiago a kődobálók között volt. Frasquita elhallgatott. Tudta, hogy a férje ártatlan, a falusiak haragja pedig kifogyhatatlan. – Ne vádolj senkit, főleg ne Eugeniót – folytatta a plébános. – Képesek volnának megkövezni a

férjedet azért, hogy az orvosukat védjék. Ráadásul az emberünk megvallotta nekem, hogy nem akar már sokáig itt maradni. Ti vigyázzatok a gyerekekre, én meg rajta tartom a szemem a doktoron. Mindent meggyóntál? – Mindent. – Nem feledkeztél meg egy rossz cselekedetről, gondolatról sem? – Nem, csak szeretet van bennem. – Van úgy, hogy a szeretet a bűnös. Ha nem tűnik el újabb gyerek, José békén hagyja a madarát, és újra dolgozni kezd a műhelyében, pár hónap múlva megenyhülnek iránta a falusiak. Szegény gyerekek, annyit imádkozom értük! A plébános megtartotta a szavát, és mint aki hirtelen érdeklődni kezd a tudomány iránt – bár érdeklődését talán nem kellett igazán színlelnie –, a doktor nyomába szegődött.

Eugenio minden bizonnyal megunta a padre örökös kérdezősködését, mert egy hét múlva búcsút intett a könnyező falusiaknak, és Blanca után nyargalt. Nem tűnt el több kisgyerek a nyáron, és a fennsíkon megkezdődött az aratás.

A harmadik viadal Szeptember elején José, hóna alatt a forradásos kakassal, végigment a falun: mindenki tudta, hogy Heredia új háza felé tart, ami semmi jót nem ígér. Ahogy elhaladt a házak előtt, a nők beszólították a kint játszadozó gyerekeiket, becsapódott előtte minden ajtó. A lelkük mélyén a falusiak tudták, hogy nem José volt a képzeletükben élő rémkirály, sőt jó néhányan elgondolkoztak rajta, hogy a drágalátos doktoruk, aki a legnagyobb lelki nyugalommal magukra hagyta őket a sebeikkel, reumájukkal, nem kínálgatta-e túl gyakran limonádéval a gyerekeket. De hogy a valamikori bognár miért van annyira oda a vörös kakasért? Senki föl nem foghatta, miért áldozza az életét egy örök vesztesre. Leginkább mégis attól féltek, hogy minden bosszankodásuk ellenére, amiért kétszer olyan csúnyán megjárták, ostobán ráharapva a vörös tollcsalétekre, újra elfogja őket az álmodozás. Ha harmadszor is lesz viadal, Santavela nem akar tudni róla. Ha José nem akar dolgozni a műhelyben, amely egyébként már nem az övé, ne dolgozzon, ha elbukik, bukjon egyedül vagy a családjával, senki nem fogja eltántorítani a szándékától. A padre megpróbálta, neki sem sikerült: José menthetetlen volt. Amíg az ördöngös felesége folyton összevarrja az átkozott kakast, José nem szabadulhat.

A kakastenyésztő miatt történt, hogy Heredia beköltözött a faluba, és nap mint nap úgy parádézott a lován az utcákon, mintha minden tapodtatnyi föld az övé lenne. Nem elég, hogy kiforgatta a fivéreit a vagyonukból, hogy az ő kezére kerültek a földek, mezők, szőlőhegyek, ráadásul betolakodott a mindennapjaikba, naponta többször kellett neki köszönniük, ki kellett térniük a lova árnyéka elől, jöttére belesimulni a házfalakba. A vörös kakas még mélyebbre taszította őket a szolgasorba azzal, hogy az uraság közéjük költözött. Az ágrólszakadt Olíva sem járt jobban, naphosszat a Sárkány régi, körbefalazott tyúkudvarában járt fel-alá, ahonnét nem érezte a hegyek fuvallatát, és fortyogó dühét csak a négy fal ellen tudta fordítani. A kőfalakkal való hadakozásban elvástak a sarkantyúi, és felhasadt a csőre. Mihelyt felépült, a Vörös Sárkány egy alkalmat sem hagyott ki, hogy Olíva szavára válaszoljon. Santavela kelet-nyugat irányban kettejük kukorékolásától zengett, őrületbe kergették a falusiakat. Készülődött valami, de senki nem akart tudomást venni róla. Az utolsó viadal előtti napokban legalább olyan feszült volt a légkör, mint néhány hónappal azelőtt, a két kisgyerek eltűnése után. Újabb kihívás következett. Heredia beleegyezett, hogy az udvarában tartsák a viadalt. Heredia – aki az anyám arcát keresve rótta mindennap az utcákat, mert elemésztette érte a vágy, pedig még a hangját sem hallotta soha – minden vagyonát kockára tette, hogy az anyám az övé lehessen. Élethalálharc volt, légies, zajtalan. Áldozat zárt ajtók mögött...

José aznap nem ment haza, a kakasok fejedelmének harmadszorra is fölszakította a begyét ágrólszakadt ellenfele, de ezúttal nem varrta össze senki.

Az utolsó tartozás Heredia Frasquita háza elé érkezett, és egy pillanatra megállt a zsalus ablak előtt. A gyerekek odabent az ablakhoz sereglettek, és a férfit kémlelték.

Eszébe juthatott a női kéz, ahogy felé nyúl a tűvel, a ruhájára szegezett tekintet, a leheletnyi csók, ahogy a száj elharapta a kettejüket összekötő fonalat. Eszébe juthatott, hányszor szívta magába megmámorosodva a ruhásszekrénybe ivódott levendulaillatot, annak a nőnek az illatát, akitől – úgy érezte – nem fog megválni soha többé. Eszébe juthatott más is. Nem felejthette el olyan gyorsan az apám arcát. Ahogyan a szeme elkerekedik, és könyörögve néz rá, hogy engedje a vörös kakast újra vívni, ahogyan egy utolsó viadalért esedezik. Eszébe juthatott, ahogyan a másik elfúló hangon fölajánlja a viskóját, a nevetséges fehér dobozt, amelybe éppen csak belefér öt gyerek álma, nevetése, játékai, és amely rajtuk kívül senki másnak nem érték. Az olajfaliget-beli férfi majdnem elfordult – miért nem sietett, miért nem igyekezett szabadulni a hatalmasra táguló pupilla, az eszelős tekintet vonzásából? –, amikor apám felindultságában odavetette neki javai utolsóját: a felesége testét. Apám akkor elmesélte, hogy a gömbölyű mell úgy simul a tenyerébe, akár egy kis állat puha, meleg teste. Keze elkísérte riválisának ujjait az ágyék domborulatain, vezette a szeméremdomb sötétlő bársonyában. A nő hónaljából ketten szívták magukba a hegyek sűrűn áradó illatát. Effélék járhattak az olajfaliget-beli férfi eszében – és persze a vér, a vörös tollak, a lángoló kakas –, amikor a kicsi fehér ház elé ért.

A rövid kopogtatásra szétrebbent a siserahad. Frasquita nyúlánk alakja átlebegett a szobán, ajtót nyitott. A kis híján üres házat és a barátságtalan arcocskákat elöntötte a fény. A férfi sötét alakja kirítt a nyárutó szikrázó porából. Sötét volt, mint az árnyéka, amely egyre beljebb húzódott a szobába. Nyirkos langymeleg áradt belőle, minden pórusából veríték folyt, a nadrágja zsebében ijesztően púposodott a belegyűrt zsebkendő. Angela majdnem felnyársalta a szemével, elképzelte az anyánk utáni sóvárgástól és a beleszáradt verítéktől megkeményedett, gyűrött anyagot. A cselédre gondolt, akinek ki kell mosnia, aki fateknőben dörzsöli, és kötelességtudón, minden reggel fehéren, kivasalva adja vissza neki, hogy kéjvágyó nyirkát újra beletörölhesse. Csakhogy ezúttal a férfi árnyékában szinte ragyogva fénylő anyja lesz az a zsebkendő.

– Azért jöttem, hogy rendezzük a férje tartozását. Játékadósság, becsületbeli adósság – mondta az olajfaliget-beli ember majdhogynem gyerekes hangon. – Ugyan mi érték maradt még a házban? – kérdezte a varrónő, és egyenesen a szemébe nézett. A férfi állta a tekintetét, nem tört meg, nem futamodott meg benne semmi. Anyám megborzongott, és lassan, nagyon lassan Anitához fordult: vigye ki a kicsiket játszani az utcára, hogy a verejtékező férfi beljebb kerülhessen, a ház hűsébe.

A gyerekek némán eltűntek a kint csillámló porban. Angela makacskodott egy kicsit szokás szerint, aztán ő is kiment a nővére után. Bezárult az ajtó.

Frasquita magára maradt az olajfaliget-beli férfival, szaguk betöltötte a szobát. Heredia szó nélkül, lassan közelített. Belépett a nő vibráló vonzáskörébe, egy levegőt szívott vele. Soha ilyen közel nem volt még hozzá, fölemelte a kezét, és megcirógatta a nő arcát. Frasquita meg sem rezzent a simogatásra. Fölkínált teste átengedte magát a győztes nagy kezének. Érezte magán az összevarrt férfi izgatott tekintetét, kapkodó mozdulatait. Tudta, hogy beszélne, de a vágya nem hagy rá időt. Hagyta magát lefektetni a földre. A férfi egy darabig ügyetlenkedett, eltévedt a szoknya ráncainak labirintusában, aztán rájött, hogy könnyebb lesz fölgyűrni, mint levenni. A nő kezével, nedves ajkával követte a férfi riadt veszteglését a lenvászon és a széttárt csupasz comb határán, látta a nadrágból előbukkanó, hosszú tőrként nekiszegeződő mályvaszínű hímvesszőt. A férfi egy pillanatra megtorpant, tagja moccanatlanul feszült neki a nő húsának, selymes, barna szőrzetének. De aztán nem hagyta annyiban. Türelmetlenül, mélyen belé hatolt, erővel, mégsem fájdalmasan. A testük egy ütemre, egy sóhajban fonódott össze, aztán a nő akarta, hogy menjen beljebb, mélyebbre, erősebben, még. Frasquita hallotta, hogy elszakad egy fonál. A férfi sírt, amikor elélvezett, pedig soha életében nem sírt. Nem akart leválni róla, benne akart maradni, ameddig lehet. – Veled maradok, veled leszek mindennap, gyökeret verek benned – mondta. Frasquita csendesen nézte, hogyan táncol az olajfaillatú férfi árnyéka a csupasz falakon, magában. Kereste volna a férfi tekintetét, vágyott rá, de az nem volt sehol, a földet bámulta ott, ahol az imént feküdtek. Meztelenül, tündöklőn állt a férfi előtt, és várt, de az elrongyolódott férfi nem mert fölnézni az arcra és a testre, amely, meglehet, először és utoljára volt az övé.

Kint a gyerekek tudni akarták, mi folyik. Angela ütni kezdte az ajtót, a zsalukat, vörösre verte az öklét a fehér vakolaton, a férfiak vágyával szemben még tehetetlen tízéves gyereklány sebesre zúzta kicsi, mészporos öklét. Elcsigázottan fordult állandó szövetségese, Pedro felé. A fiú fogott egy elszenesedett végű fadarabot, és rajzolni kezdett. Jóllehet Pedro soha nem látott hajót, a homlokzat fehér vásznán hatalmas vitorlás kötött ki. Feszülő fővitorlával, míves hajóorral, hajótörzzsel. Miközben Pedrót a nővérei a magasba tartották, hogy be tudja fejezni a rajzot, az olajfaliget-beli férfi odébbállt az egykedvű déli napsütésben. Alakja köré nem vetült árnyék. Nyugodt volt a lépte, nem nézett hátra, és lassan beleolvadt a falu szürke porába.

Az indulás Az idő szele végiglegyintett az összerajzolt házfalon, az elgyötört gyerekeken, az utcák néma porán. Illanó idő. A nap égető örökkévalósága. Frasquita Carasco kilépett az utcára, a gyerekei szemben álltak vele. Gondosan kifésült haját alul kerek kontyba fogta. Megjelent. Szép volt, mint egy halott lány. Alig ismertek rá. Csak a ruhaderekát díszítő ezernyi textilrózsa ragyogását látták. Nyaka, válla, arca csokorszerűen tűnt elő a bársonyos, kemény szirmok közül. Sokáig állt némán menyegzői pompájában, mintha egy márvány, kelme, hús és bőr, virág és nő különös kevercséből öntött szobor volna. A viskó előtt, az élő szobor lábánál a falu a végét járta. Anyám farkasszemet nézett a házak rideg kőarcaival, melyeknek virágtalan, feketén tátongó, kőbe vájt szemüregeiből zúgolódva lestek a falusiak. Egyedül nézett farkasszemet a rá meredő, szépségét bámuló sok-sok szempárral, amelyeket a vakító déli fény sem volt képes elkápráztatni. Ott nyüzsögtek a sötét ablakok mögött, nesztelenül, lélegzetvisszafojtva, láthatatlanul. Verejtékeztek odvaikban. Bűzlöttek. Kushadtak vak házaikban. Várták, hogy valaki megszólaljon, hogy egy kiáltás megtörje a varázst, hogy kirobbanjon a mindent elsöprő nevetés. De amíg anyám a háza előtt töprengett, hogy mitévő legyen, senki nem mert szólni, kihalt volt az utca. Az új asszonyt nem hervasztotta el a nevetésük. A gyerekek figyelték, ahogyan az anyjuk visszanéz a négy falra, amelyek közül úgy bújt elő, mint egy lepke a gubójából. Látták a hasadékot a falon, és tudták, hogy a ház túl kicsi, az a rés, az ajtó pedig túl szűk hozzá, hogy anyánk terebélyes virágkoronája valaha is átférjen rajta, és a sötétség túl nagy odabent a fényhez, amelyet anyánk áraszt. A ruha kelyhe csak akkor nyílhatott szét, amikor már kint volt, és vakító fehérségét is biztosan odakint, a déli verőfényben szerezte. A gyerekek érezték, hogy az anyjuk nem élhet többé abban a viskóban, kinőtte sötét vackukat, kinőtte az utcát, a falut. Féltek, nehogy az anyjuk textilrózsák fölött lebegő tekintete egyszer csak elolvadjon, és lecsurogjon a ruhaderékon át a gyönyörű szobortalapzatra. Féltek, nehogy az anyjuk az esküvői ruha délibábjával együtt eltűnjön. Frasquita lassan elfordult, válla, nyaka, arca egyszerre mozdult, mint a virág kelyhe a kocsányon. Megrezzentek a virágdíszek. És az anyjuk újra ott állt teljes pompájában, a textilrózsák felhőjén tündökölve. A ruhája még vakítóbban fehérlett, és annyira szétterült, hogy teljesen eltakarta a ház parányi bejáratát.

A virágzó nő képe fehér foltként beleégett a gyerekek retinájába, és azután is sokáig megmaradt, hogy az anyjuk már nem állt a ház előtt.

A viskó elején fekete seb éktelenkedett. És ott volt az a rajz, amely hirtelen betöltötte anyám

tekintetét, a házból lett hajó, a fehér vakolat nagy vitorlája, a suta látomás, a hallgató gyerekek, a vak utca, a bezárt zsaluk. És a verőfényes semmi közepén egyszerre ott tornyosult előtte a hajó mint az egyetlen lehetséges megoldás. Nem a rajzot látta, valóban megjelent előtte a hajó. Azért jött, hogy elvigye. Távol a tengertől, távol minden vízfolyástól, az utakon, kiszáradt folyómedreken át egyenesen érte jött. Dagadó vitorlákkal félretolta maga előtt az utcán a házakat, a szél lankadatlanul röpítette egészen Frasquita ajtajáig. Az ő hajója: felszállhat rá minden örömével, fájdalmával, nem kell tovább tűrnie, hogy soha nem lehet önmaga, most majd a saját életét fogja élni! Elérkezett az indulás ideje. A tenger csendje szétáradt az utcákon. Mennyi vízen áthajóznak, hány utat bejárnak majd! Hogy belesodorta a vörös Pedro őt is az álmodozásba! Valami ellenállhatatlanul vonzotta a rajzolt világhoz, miért ne hinne benne? Azt mesélték, hogy az inkvizíció elől menekülő zsidó családok egy nap felszálltak a hajóra, amelyet a rabbi rajzolt a sevillai tömlöcük falára. Megszöktek a városból, elhagyták Spanyolországot, kihajóztak a nyílt vízre, és a tenger túlsó partján, egy messzi oázisban kötöttek ki, ahol soha senki nem talált többé rájuk. Hinnie kellett a hajóban, fogni a gyerekeket meg a zsákot a varrókészletével, és felszállni rá. Anyám rajta felejtette a szemét Pedro falrajzán, olyan erősen nézte a formás karavellát, hogy a falak megreszkettek, és a hajó vitorlája meglibbent. A feltámadó széltől dagadni kezdett a hatalmas fehér vitorlavászon, és anyámnak sikerült kiszakítania magát a kép bűvköréből. A taligához ment, felültette rá a gyerekeket, feldobott rá néhány takarót, gyertyát, a két utolsó lepedőjét, az előző nap sütött pogácsát, némi olajat, tojást, sonkát, kenyeret – nem tudom –, talán a székét is, vetett egy utolsó pillantást a falakon táncoló magányos árnyékra, és útnak indultunk. A hegyek közt kakas kukorékolt.

MÁSODIK KÖNYV AZ ÁTKELÉS

Úton Hol kezdjem? Sokat írtam már a füzetembe, mégis újra felvetődik bennem a kérdés. Elindultunk, mentünk anyánk után. Azt mondják, már ott voltam anyám zsigereiben, a textilvirágok alatt. És aztán? Aztán a végtelen térben gomolygó idő, kezdet nincs. Csak egy öltés, amely összetartja a világok végtelen sokaságát. Az öltés, amely összefogja az eleven hús szövetét a szavakkal. Az öltés, egy csomó, amelyet ki kell bogoznom ahhoz, hogy élni tudjak. Kezdjük az utazás közepével!

Háromnapi járás után a faluból kivezető út többfelé ágazott a hegyek végtelenjébe; Frasquita mozdulatlanul fürkészte a reggelt. Egész éjszaka a gyerekeket nézte, ahogy mind az öten egy magányos tölgy gyökerei közé gabalyodva alszanak. A gyöngéden egymásba fonódó kezek-lábak, gyökerek láttán elbizonytalanodott. Hosszú ideje ment, mintha a kocsi tolta volna maga előtt, és nem gondolt semmire, csak arra, nehogy megbotoljon az ismeretlen kövekben, amelyeken életében először taposott. Az élete mostantól új, beláthatatlan világban folytatódik tovább. A gondolatai soha többé nem akasztották meg menekülésünk iramát, anyám minden erejét a haladásra összpontosította. Hová megy egyáltalán? És miből fogja eltartani tátott szájjal alvó, otthontalan véreit? Maga mögött ismerte a legapróbb kavicsot is. De előtte nem volt más, mint a vég nélküli horizont. Megfordult a fejében, hogy hazamegy, vissza ahhoz a Frasquitához, aki még mindig volt, vissza a férjéhez, aki már nem férje, vagy vissza a másikhoz, aki nem bír szabadulni a fáitól. Visszafordulhatott volna. Mit keres a semmi közepén az esküvői ruhájában, egy rövid pengéjű késsel felfegyverkezve, amikor a szíve még csordultig tele azzal a verőfényes déli perccel, amikor a sötét ruha fennakadt az ablaka rácsán, és először szúrta meg az ujját a tű? Tudta, hogy kettejüknek óhatatlanul találkozniuk kellett a tollas fémcerberusok, a vasszárnyasok, a kovácsolt baromfiudvar-beli sárkányok fölött. Semmi, az ablakrács sem állhatta útját a találkozásuknak. Az ablak ablak marad akkor is, ha be van rácsozva, és Frasquita a zsaluk mögül, a székén üldögélve azóta az ablakot kémlelte, hogy beköltözött a Carasco barlangjába. Anyám egész életében egyszer szúrta meg magát, akkor, amikor találkoztak. Hogy ki itta magába az ujjából serkenő piros vércseppet? A szövet, a varrónő vagy Heredia, az olajfaillatú férfi, nem tudom. Visszafordulni. Hogy ne kelljen választania a kínálkozó utak közül. Választania a világot keresztül-kasul behálózó, mások lépteitől kitaposott ösvények közül. De azon a magányos úton, amely a faluból kivezetett, semmi nem tartotta vissza a múltból. Jóllehet az olajfaliget-beli férfi ráförmedt olajfa katonáira, hogy hozzák vissza a nőt, aki a tűző napon összevarrta, ő maga nem próbált Frasquita nyomába eredni. Másodszor elhagyott árnyéka Frasquita üresen maradt házában bolyongott. Carasco talán végre elsiratta a vörös kakast és az anyját, szenvedéseinek kútfejét.

Semmi, de semmi nem tarthatja többé vissza, csak az araszolgatva közelítő halál.

Angela és Clara szokás szerint hajnalban ébredtek, az egyik a madarak csicsergésére, a másik a napfényre; szemük sarkából a varrónőt figyelték, nehogy megszökjön, és magukra hagyja őket a sziklaagyarak közt, ahogyan a mesebeli anyák szokták.

Miért indult útnak? A fecskék fáradhatatlanul hímezték láthatatlan jeleiket az ég kékjére, de a jelentésüket csak Angela értette, csak ő tudta kiolvasni belőlük a jövőt.

Bármelyik utat választja, az út egyszer véget ér valahol, csak el kell indulni rajta. Frasquita fölébresztette a többi gyereket, és elindult dél felé.

A malom Az anyám választotta ösvény végén felbukkant egy malom. A hegyek óceánjában magányosan integetett felénk hatalmas karjaival, mintha látogatóba hívna bennünket. Anyám megindult felé kócosan, felvirágozott esküvői ruhájában, kimerülten vonszolva maga után a gyerekekkel megrakott taligát. Az öregségtől és a portól megőszült molnár, mihelyt észrevette, hogy kapaszkodunk felfelé a dombon, elkezdett futni felénk, mint aki megijedt, hogy egyedül van a világon. – Hagyja csak, segítek! – harsogta messziről. – Nem látszik rajtam, de bírom még szuflával! Majd én tolom hátulról a kocsit! Egykettőre fönt leszünk a dombon. De jó, hogy erre vetődött ezzel a sok gyerekkel! Uramisten, hányan vannak? Úgy izegnek-mozognak, nem lehet őket megszámolni! Sebaj, ettől mintha még többen lennének! Hozok friss vizet a kútról. Meglátják, milyen jólesik megpihenni a lugasban így estefelé. A kútvíznek hála egész oázis nőtt itt, valóságos édenkert! Tessék helyet foglalni! Itt, a padokon, csak egy kicsit le kell porolni, úgy, ni. Minden lisztes. Üljenek le. Rögtön jövök... Hozott frissen fejt kecsketejet meg száraz kenyeret, és a kenyeret beleáztatták a tejbe, hogy megpuhuljon. A gyerekek nevetgéltek az indás virágok árnyékában, örültek, hogy végre megérkeztek valahová. Egyedül Martirio maradt távol, nem evett, nem ivott, csak pimaszul bámulta a molnárt. – Az én malmom volt a legelső a vidéken, a széljárás miatt építették ide. Ezen a dombon fúj a legjobban a szél, és az én lisztem a legjobb! Majd adok belőle! Meglátják, máshol ilyet nem kapni! Mennyi gyerek! Jaj, de örülök! Úgy látom, az a leányzó egy kicsit idegenkedik tőlem – mutatott Martirióra –, annyit beszél, mint a legidősebbik. Talán ő is néma? – Nem. Majd idővel megenyhül – válaszolta az anyám, megörülve, hogy a molnár ad neki lisztet.

Az öreg molnár szívesen mesélt magáról, és arról, hogy mennyien járnak hozzá búzát őröltetni aratáskor; miközben beszélt, a malommal szomszédos kis házban minden gyereknek leterített a földre egy szalmazsákot, anyámtól pedig egy szóval sem kérdezte, miért a fura viselet, vagy miért van úton... Anyám végtelenül hálás volt érte. Alkonyatkor, amikor Pedro kint szaladgált, a kertben perje módra növő jókora krétadarabokkal tömködve tele a zsebeit, a molnár kimentette magát: – Néhány napja teljes szélcsend van, de most újra föltámadt a szél. Ellenségem és társam a magányban, félek a szélcsendes napok nyugalmától. Amikor fúj, mindig talpon vagyok. Megyek a dolgomra. Aludjanak jól, hosszú út áll maguk előtt, ha be akarják érni a legutóbbi vendégeimet, akik szintúgy magamra hagytak. Azzal elvonult, anyámék pedig lefeküdtek, s mivel a malom vitorlái alatt biztonságban érezték magukat, azon nyomban elaludtak. A magányos öreg mosolya, liszttől fehérlő, szegényes bútorai, a kecsketej bizalmat ébresztettek. Késő éjjel azonban Martirio belopódzott a malomba, és megleste, mit csinál a fakó arcú férfi. Búza helyet nagy igyekezettel krétakődarabokat lökdösött a malomkő alá. – Nocsak, már nem félsz? – kérdezte anélkül, hogy hátrapillantott volna. – De, egy kicsit. Időbe telt hozzászokni az arcához. – Annyira megcsúnyultam volna?

– Köveket őrölsz? – kérdezte Martirio, válaszra sem méltatva. – Puha fehér kő, porhanyós, nem teszi tönkre a malomkövet, és tele van vele a domb nyugati oldala, onnan hozom. – És mi van az emberekkel? – faggatta tovább a kislány. – Már azt hittem, mind eltűntek, de akkor jöttetek ti. Olyan régóta vagyok egyedül. Világít a hold, látod, ott, szemben, egy kicsit jobbra azt a hegyfokot? Valamikor bőven termő, sűrűn lakott síkság terült el mögötte. Valamikor ott kezdődött a világ. Balra van egy öszvérek kitaposta keskeny ösvény, ami megkerüli a hegyet, és oda vezet. Nincs nagyon messze. De senki nem jön többé hozzám, nekem meg a kertet sincs erőm elhagyni, nemhogy megnézzem, mi történt odalent. Azt sem tudom, lakik-e még egyáltalán ott valaki. Ha találkozol velük, neked még jó a lábad, üzenem nekik, hogy még itt vagyok, áll a vén malom, és alig várja, hogy újra lisztet őrölhessen! Meséld el nekik, micsoda szél fúj idefent! Martirio nem ígért meg semmit, tovább kérdezett: – Mikor feledkeztek meg rólad az emberek? – Itt semmi nem mozdul, csak a szél, és amikor az is eláll, sírva fakadok – sóhajtott a krétaportól fehérlő, különc molnár, és megtöltött porral három zsákot. – Ez a liszt, amit az anyámnak ígértél? – Hagyj békén, kislány, hadd tegyem a dolgom – dörmögte szelíden az öreg –, menj aludni! Hamarosan úgyis találkozunk, akkor majd lesz időnk beszélgetni.

Másnap, amikor anyám indulni készült, a molnár odahúzott három, bekötözött szájú, hasas zsákot a taligához. Frasquita a nagyobbak segítségével felcsúsztatta őket a kocsira. Nem akármilyen ajándék: tud miből kenyeret sütni a gyerekeknek! Cserébe felajánlotta a maradék sonkájukat, de a sápadt öregember széles mosollyal mutatta foghíjas ínyét. Gyengéden magához ölelte a gyerekeket, és elköszönt Martiriótól, aki majdnem fölnyársalta a szemével, de nem szólt, mert nem akarta elrontani az anyja örömét, hogy ideig-óráig nem éhezik a családja.

Déltájban, amikor Frasquita kínkeservesen fölkapaszkodott a súlyos zsákokkal a következő meredélyen, és visszanézett a gyerekekkel a malomra, úgy tűnt, mintha a napsütötte távolban nem volna más, mint szétszórt kövek, egy tépett vitorlájú, beszakadt tetejű rom a szélfútta krétahegy ormán. Lugasnak, kertnek nyoma sem volt. Martirio nem fordult hátra. Ő tudta.

Párbeszéd a hegyekben – Blanca, hékás! Hová sántikálsz? Legyen eszed, add ide a batyudat, hadd akasszam a szamaram hátára! – Hagyj békén, Eugenio! – Mostanság gyerekjáték utolérnem téged! Megöregedtél, nem visz olyan gyorsan a lábad. Adtam némi előnyt, élvezkedtem még egy kicsit, miután elmentél, aztán a nyomodba eredtem. Santavela óta könnyű a dolgom. De előtte bizony feladtad a leckét! Tizenhat év, tizenhat évembe került, hogy rád találjak a világ végén, az átkozott hegyek közt! Akárhová mész, utánad megyek. Vagy eltörnéd a lábamat, mint a legutóbb, hogy le tudj rázni? Még egyszer nem fog sikerülni. Nekem csak te vagy. Emlékszel rá, amikor először elhagytál? – Nem akartál megváltozni. Hitegettél, és én megbocsátottam hányszor, de hányszor! Próbáltam elfelejteni azt a sok kis holttestet... – Fiatal voltam, ha mellettem maradtál volna, talán lett volna erőm küzdeni... A te hibád, hogy már késő. Szeretem a szagukat, romlatlan arcocskájukat, a kíváncsiságukat, a kezem közt lüktető életet. Azért lélegzem, azért vagyok, azért a kéjért élek, hogy letéphessem őket, eltelhessek zsenge kis testükkel. – Nem szörnynek születtél. Szelíd kisfiú voltál, a karomban csitítottalak, ha sírtál. – Szerettelek, mindenáron meg akartam felelni neked. De felnőttem. – Elég volt, hallgass! Semmit nem jelentesz... – Ha semmit nem jelentek, miért nem adsz föl? Miért menekülsz el folyton, szó nélkül? Ha nem jelentek semmit, miért nem szabadulsz meg tőlem? Tessék, itt a kés, vágd el a torkom! Mire vársz? Nem fogok ellenállni, nem félem a halált, ha neked tartozom vele. Gondolj a sok kisgyerekre! Itt állok, tessék. Torkomon a kés. Egy mozdulattal eltörölhetsz a föld színéről. Mit csinálsz, Blanca, hé! Gyere vissza! Látod, még mindig számítok neked! – kiáltott utána nevetve Eugenio, és fölvette a földről a hosszú kést, amelyet a menekülő bába kiejtett a kezéből.

Az utolsó hegyfok A síkság az utolsó hegyfok lábánál terült el szántóföldekkel, rétekkel, erdőkkel tarkítva, hol fölégetett tarlótól feketén, hol árnyas lomboktól zölden, és hemzsegett az ide-oda szaladgáló, házról házra, tanyáról tanyára járó, országutakon jövő-menő emberektől. A világ nem szűnt meg létezni, alig egy nap járásnyira a vén malomtól erőtől duzzadón pezsgett az élet. – Szólni kéne a malomról – mondta Angela. – Nem, ne szólj semmit! Nem fognak hinni neked – jelentette ki Martirio a hétévesek komolyságával. A hegyoldal egyre sűrűsödő növényzetében ereszkedtek lefelé, és a két kislány a malomról megfeledkezve játszadozott: kiugratták a fűből a léptük zajára elnémult tücsköket, virágokat, leveleket gyűjtöttek, és a taliga lassan úgy nézett ki, mint egy paso, melynek tetején a Szűz helyett Clara trónolt a liszteszsákokon. Angela rázendített egy zsoltárra, és gyertya gyanánt hosszú botot tartott maga előtt. Szabadságtól mámoros, trillázó hangja messze zengett. A sziklák mögül három, öszvért vezető muskétás és egy kék szemű lovas lépett elő. Az énekszó elhallgatott, a gyerekek az anyjuk még mindig fehér szoknyája mögé bújtak. – Le sem vetetted a menyasszonyi ruhát, és már ennyi gyereked van? Te aztán nem vesztegeted az időt! Hol az apjuk? – kérdezte a férfiak közül a legfiatalabb. – Itt jön mögöttünk – hazudta anyám. – Egy ideje figyelünk benneteket, és nem láttunk mást, mint egy roskadásig megrakott taligát húzó nőt esküvői díszben meg a körülötte ugrándozó porontyait. Mi jót rejtenek a zsákok? – Lisztet a gyerekeimnek. – Az a liszt nem lesz a gyerekeidé, másra kell. Azzal a férfiak fölnyalábolták a zsákokat, hiába visított és kapaszkodott beléjük teljes erejéből anyám és Angela. Frasquita dühét csak ketten bírták féken tartani, a harmadik férfi pedig a kisebbik hárpiát fogta le, miközben üggyel-bajjal próbált kitérni a harapások és karmolások elől. A lovas a földre szökkent. – Úgy vagy öltözve, mint egy hercegnő, még sincs más ennivalótok, mint ez a liszt? – kérdezte mosolyogva. – Nincs – válaszolta anyám összekócolódott tincsei mögül. – Fura egy némber, ugye, Salvador? – vetette oda a lovasnak az, aki elsőként szólalt meg, és Manuelnek hívták. – Más, mint az itteni asszonyok. Hova valósi vagy, szépségem? – Santavelába, a falum a sierra túlsó oldalán van. – És el akarod velünk hitetni, hogy egyedül húztad el idáig a cókmókodat? – fortyant fel a férfi, akinek el kellett engednie az öszvért, hogy le tudja fogni Angelát. – Nesze! Kárpótlásul fogd ezt az erszényt! A faluban majd veszel rajta azt, ami kell – mondta Salvador. – A lányodnak, annak, amelyik foggal-körömmel védekezik, nagyon szép hangja van. Frasquita lecsillapodott, és Angela a többi testvérével egyetemben az anyja szoknyája mögé menekült. A család némán nézte, hogyan szedik le a férfiak a zsákokat a taligáról. – Miért nem mentek ti a faluba kenyeret venni? – kiáltotta el magát Angela, dühtől pukkadozva. – Lesnek ránk a civilgárdisták – magyarázta Salvador –, ott, ha lehet, még jobban, mint másutt, és azok, akik élelmet adnak nekünk, az életüket kockáztatják.

– Banditák vagytok? – kérdezte Pedro, háta mögött a két legkisebb húgával. – Banditák? – visszhangozta Salvador tűnődve. – Bakunyin azt mondta: „Egyesülnünk kell azoknak a banditáknak a kalandorvilágával, akik Oroszország igazi és egyedüli forradalmárai.” A társaim mind idevalósi parasztemberek. Velük és sokan másokkal azért harcolunk, hogy a föld azoké legyen, akik megművelik. A napszámosok is velünk vannak, de közülük sokan féltik a családjukat. Azért házasítják ki őket, hogy gyerekeket csináljanak, minél többet, és akkor az uraságok a markukban tarthatják őket. A jussuk éppen hogy csak elég a túléléshez, s bár sok porontyuk élete bánja, mindig marad egy, aki miatt tovább tűrnek, nem lázadnak. De azok, akik végignézték, hogyan hal éhen az összes gyerekük, valódi harcosokká válnak! Az ő kenyerüket húztad idáig. Bosszúra éhes férfiak kenyerét. A liszted híján mind éhen pusztulnánk a hegyekben a következő felkelésig. Jó utat, és köszönjük a kenyeret!

Martirio megkönnyebbült, amikor a férfiak elmentek. A meggyötört arcú molnár tehát tudta, mit csinál, amikor az anyját megtévesztette: a krétapor lisztté változott. Meg sem fordult fejében a kérdés, mi lesz, ha a lázadók kinyitják azokat a zsákokat.

A hegyekben A hegyek magányából, a semmiből előbukkant egy férfi: – Eugenio! Mi az ördögöt keresel a hegyeink közt? – kérdezte. – Hola, Juan, gondoltam, szükségetek lehet egy jó felcserre. Hogy áll a tervetek? – kérdezett vissza a doktor, miközben mindenhonnét fegyveresek léptek elő, akárha a bokrokban teremnének. – Sehogy. A parasztok annyira rettegnek mellénk állni, hogy élelmet kell lopnunk. Jól láttad annak idején: még nem érett meg a forradalom. Mérgezz meg egy-két uraságot, aki a vérünket szívja! Az gyorsítana a dolgok menetén. – A kutya sem harap abba a kézbe, amelyik enni ad neki – nevetett föl a doktor, elővillantva csontfehér fogait. – Akkor legalább néhány plébánostól szabadíts meg minket, hogy véget vethessünk az Istentől eredő rabszolgaságunknak – erősködött Juan, aztán intett a rémkirálynak, hogy szálljon le a lóról, és menjen utána a cserjésbe. – Van elég bajom Istennel, minek tetézzem. Látod azt a nőt ott elöl, aki nem hajlandó megállni, ő Blanca, a bába: velem van. Keményfejű asszony, de a hasznotokra lehet. Rám nem hallgat, de ha találtok neki valamilyen feladatot, maradni fog, ameddig kell. Hűséges, talpraesett, és tudja tartani a száját, kezeskedem róla. – Elkésett a bábád: fél éve, hogy Salvador felesége belehalt a szülésbe. A csecsemő is odalett. De ha ragaszkodsz hozzá, idehozatom. – Hát még él az a bolond katalán? Csodálkozom, hogy amilyen régóta bujtogatja a jó népet, a civilgárdistáknak még mindig nem sikerült eltenniük láb alól.

Alig félórányi gyaloglás után a sűrű bozótosban a fegyveres csapat hevenyészett táborhelyhez érkezett, ahol a sziklaüregekben vagy fák alatt tanyázó, lesoványodott, toprongyos férfiak közül néhányan felismerték Eugeniót. – Nemrég ütöttünk itt tábort. Nagyszerű rejtekhely. A sebesültjeink örülni fognak neked meg a tudományodnak, Eugenio – bökte ki végül Juan. – Oda lepakolhatsz, Salvador zuga mellé! Abban a szűk sziklavájatban alszik. Ahogy ismerlek benneteket, megint átbeszélgetitek majd az éjszakákat.

Eugenio leszedte holmiját a szamaráról, levette a nyerget a lováról. Odavezette őket az itatóhoz, ahol a felkelők a saját jószágaikat itatták, aztán hagyta, hadd legelésszenek kedvükre, és letelepedett Salvador barlangja közelébe: három fa közt kifeszített egy ponyvát, és fekhelyet rögtönzött alá a nyergéből meg a takaróból, amelyet a nyereg mögé fölcsavarva mindenhová magával vitt. Éppen indulni akart, hogy megnézze a sebesülteket, akikről Juan, Salvador szárnysegédje beszélt, amikor két fegyveres kíséretében megjelent Blanca. – Kik ezek? – kérdezte a bába, miután az őrök elmentek. – Anarchisták, szerencsétlen álmodozók; az északról ide száműzött vezérük, Salvador után jöttek, a civilgárdisták elől menekülve. Azzal, hogy az értelmiséget szétszórják az országban, nemhogy elfojtanák, inkább szítják a forradalmat. Iskolapéldája a célt tévesztett gyógyításnak! Ha egy végtag rohad, csonkoljuk, aztán elégetjük. Nem pótlunk vele végtagot más betegnél. Salvador nemes lélek, de

van-e nagyobb csapás egy okos, jó svádájú nemes léleknél, aki egy szempillantás alatt lángba borítja az országot? Egy szó, mint száz, veszélyes fickó. Nesze, egyél! Vedd el! Alig állsz a lábadon az éhségtől. Nem okos dolog ám mindent visszautasítani csak azért, mert tőlem van! Itt biztos lehetsz benne, hogy nem találsz mást, mint amit én adok. Nézz rájuk, mind az éhen halás szélén áll! Blanca nem nyúlt a csajkáért. – Vagy úgy, talán eleget éltél? – kajánkodott a rémkirály. – Megvénültél, nem vitás. Pusztulj, ha akarsz!

Az emberek Aznap este, amikor az anyám közéjük ment, még nyugalom volt. Igaz, már elhangzottak szavak, a sötétség késeket fent, könnyezett a csend. Az emberek világa elmormolt imák ezreitől zsongott, a kétségbeesett tömeg nem tudta kiönteni a fájdalmát, visszatartotta a félelem, a hagyományok, a több évszázados leigázottság. Nyugalom volt, de már nem sokáig: három zsák krétaportól rövidesen lángba borult a világ körülöttük. A három zsáktól Salvador és az emberei nem tudtak elég gyorsan haladni, visszahúzta őket a zsákok súlya, s a táborba visszafelé menet, elfogták őket a civilgárda emberei. Három zsák: a molnár ajándéka a világnak, amely megfeledkezett a malmáról.

Az anyám néhány órával azelőtt ért oda, hogy lobot vetett a világ.

Siserahad szaladgálta körbe fura karavánunkat, a nők kiálltak az utcára, és megbámulták anyámat a gyerekeivel. Minden kéz Pedro hosszú, vörös lobonca után kapott, az emberek beletúrtak a hajába. „Buena suerte. Buena suerte.” Menet közben egy-egy tincsét is kitépték. „Buena suerte.” Megindult a találgatás. Jóravaló emberek fölajánlották a pajtájukat, hogy anyámék ott meghúzhatják magukat. Frasquita kenyeret, gyümölcsöt, mandulát vett az anarchisták pénzén, és a kicsik a taliga mellett, a földön ülve lakmároztak, ügyet sem vetve a bámészkodókra. A bátyám és a nővéreim nevetgélve szopogatták az ujjaikat. Chorizótól zsíros, édes szőlőtől ragacsos ujjaikat.

A falusiak nem annyira ellenségesen, mint inkább kíváncsian szemlélték a családi tablót. A nőt díszes esküvői ruhában, férj nélkül, amint gyerekekkel megrakott, felvirágozott taligát húz. A fiúcska vörös bozontját. És a kislányt, aki mintha világított volna, sőt: világított a virágok között! Idegenek, nem tudni, kifélék, azt mondják, hogy öszvér nélkül keltek át a sierrán. És az apa? Nem él. Akkor miért hord menyasszonyi ruhát az özvegy? Elvégre spanyolok éltek a hegy túlsó oldalán is, ugyanúgy hittek Istenben, ugyanúgy gyászoltak, ugyanúgy éheztek, mint ők! A nő biztos megháborodott! Szegény, egyedül kóborol az utakon! – És ha ringyó? És elűzték a falujából? Nem ő volna az első, aki átkel a hegyeken! Emlékeztek a harmonikásra? – Ringyó? Ennyi gyerekkel? Olyat még nem látott a világ. Dehogy akarnak azok gyereket, értik is a módját, hogyan szabaduljanak meg tőlük, vagy felejtsék őket ott valahol. – Köztudottan gyerekgyilkosok. – Mégsem akkor tünedeztek el a gyerekek, amikor szajha járt errefelé, hanem akkor, amikor idejött az a csodadoktor, aki előtt nem győztünk hajlongani. – Eugenio rendes ember. Soha nem kért többet, mint amennyit az ember éppen adni tudott. – Az idegen, ha vörös a haja, ha nem, bajt hoz ránk! Nem szabad marasztalni a nőt! – Mit locsogtok annyit a nőről, ki tudja, mi elől menekül, miért nem azok ellen lázadunk, akik szipolyoznak bennünket? Meghunyászkodunk előttük, tiszteletet verünk a gyerekeinkbe: az uraság előtt meg sem szólalhatnak, le kell sütni a szemüket, nem kiálthatják az arcába, hogy éheznek,

nyomorognak. Nem beszélve Salvadorról és az embereiről, akik azért halnak éhen a hegyekben, mert egyikünknek sincs mersze kenyeret adni nekik. – Salvador nem a mi fajtánk, írástudó ember, északi, az ő forradalma nem a mi forradalmunk. – A katalán szerint még ahhoz is gyávák vagyunk, hogy gondolkozzunk. Látta, hogy a paraszt itt ugyanúgy nyomorog, mint északon a munkás. Mindegyikünknek van rokona fönt a hegyekben, imádkozunk értük, éjjelente várjuk őket haza, és közben attól rettegünk, nehogy tényleg megjelenjenek, és a nyakunkra hozzák a civilgárdistákat. Nem fordítva kéne-e lenni: miért nem a plébánosnak, a kacikáknak és a nagyuraknak van tele a bársonygatyájuk? Megmondom, mit kéne csinálni: alaposan rájuk ijeszteni, de úgy, hogy ijedtükben rögtön odaadják a földeket. Sokkal többen vagyunk mi, nincstelenek. – Elfogták Salvadort, Quincét és két idevalósi társukat! Elkapták őket a civilgárdisták! Elkapták Salvadort! – rohant végig a hírrel egy kisfiú a falun.

A felröppenő szavak egyszeriben félresöpörték anyámat és a gyerekeit, eltűntek, nyomuk veszett, mintha ott se lettek volna. Senkit nem érdekelt többé Pedro haja, anyám menyasszonyi ruhája, a textilrózsák zuhataga, Clara szépsége. Mind a főtér felé igyekeztek, hogy lássák, amint a civilgárdisták lovai behúzzák maguk után a négy, megkötözött kezű forradalmárt és az öszvért az öreg molnár Frasquitának ajándékozott zsákjaival. A gyerekek telekürtölték a hírrel az utakat, és a földeken dolgozó vagy a munkából hazafelé igyekvő napszámosok megszaporázták a léptüket, hogy csatlakozzanak a laktanya előtt nyüzsgő tömeghez, és megnézzék, hogyan viszik be Salvadort az embereivel.

– Tudni akarják, melyikőtöktől kaptuk a lisztet, de nem fogunk beszélni! – kiáltotta el magát Salvador, miközben befelé lökdöstek. Puskatussal durván állba vágták, de nem tudták elhallgattatni. „Éljen Bakunyin!”, szólt a vérző száj, mielőtt újabb ütés érte, aztán összecsuklott a test, és ott maradt némán, mozdulatlanul a földön. Rugdoshatták a civilgárdisták, Salvador nem mozdult, be kellett vonszolniuk a kaszárnyába.

A parasztok csak álltak, észre sem vették, hányan összesereglettek, akkor ott, először. Nem látták a percről percre növekvő, sűrűsödő tömeget. Nem vették észre, amikor csatlakoztak hozzájuk az asszonyok, sem azt, ahogy mozdulatlanul egymásnak préselődtek a nyirkos csendben, a laktanya tömör fakapuja előtt. Mintha áramlat sodorta volna oda a sok, napsütéstől kivörösödött, kerek szemet, a lesoványodott testek mellett tehetetlenül csüngő karokat. A fásult, megfáradt tömeget az alkonyat homálya sem tudta feloszlatni, és észrevétlenül közéjük vegyült Salvador néhány embere. Ők sejtették meg elsőként a néma sokaságban rejlő, kiaknázandó lehetőséget. Tőlük indult a morajlás. A szenvedés mélyről feltörő, a laktanya falain átkúszó, öblösen zengő dala, és a sok száz összeszorított száj halkan velük dúdolta a forradalmat.

Anyámék tovább falatoztak. Ahogy az emberek elhaladtak előttük – mind ugyanabba az irányba

mentek –, szófoszlányokat húztak maguk után, szavaik egy ideig anyámék előtt lebegtek, aztán távolodó hangáradattá olvadtak össze. Salvadorról és a liszteszsákokról beszélt mindenki, és azon tűnődtek, kinek volt mersze ennivalót vinni az anarchistáknak. Bánták, hogy nem segítettek előbb, és rablásra, fosztogatásra kárhoztatták a felkelőket egy falat kenyérért. Angela, akinek a fülét megütötte a laktanya falainál morajló panaszos dal, nyomába szegődött a hátul kullogóknak, és követte őket meg a beszélgetésüket a főtérig.

Bent a laktanyában Salvador magához tért. Az egyik civilgárdista az arcát kaszabolta, mintha a késével akarná kivagdosni belőle a választ a vallató kérdéseire. Hol van a táboruk? Ki adott nekik ennivalót? Honnan vették a liszteszsákokat? De Salvador és három társa érezték a falaknak feszülő, morajló erőt, hallották, ahogy a tömeg mély zúgása fölött egy különleges gyermekhang gyöngyözik magával ragadón, a bőrük alá hatolva borzolja az érzékeiket, késként hasít minden idegszálukba. A hang a tömeg morajló szavait ismételte, és teljes erővel nekivágta őket a laktanya falának. Zúgott a nép, önmaga felett hömpölygetve a gyermekhangot, a parancsnok kérdezett, és a pribék a katalán arcát szabdalta, trancsírozta, árkokat húzott bele, átvágta az izmait, felhasította a szájzugát, kivéste az arcvonásait. Salvador tudatáig azonban a kés hegye nem, csak a dal hatolt el az arcát elborító vér alatt. Beszélni, ha akart volna, sem tudott volna: nem volt szája, orra, szemhéja, az arca helyén seb tátongott. Amikor a pribék lemetszette a fülét, a kiömlő vér belefolyt a dalba, és végleg elnyomta.

A laktanya vezetőit kihozta a sodrukból a dal, megelégelték a hóhér kapkodó mozdulatait, megelégelték, amit Salvador lenyúzott arcával művelt, és elkövették azt az esztelenséget, amely világok összeomlásához szokott vezetni, görcsös igyekezetükben maguk szítottak lázadást. Megmutatták a forradalomtól bűzlő népnek a katalánt, akiről senki nem hitte, hogy valaha is elfogják, aki után annyit kajtattak hiába szerte az országban, közszemlére tették a nincstelenek felbujtóját. – Így jár minden anarchista! – üvöltötte a főkapitány a tömegnek, és a hajánál fogva markolta a kék szemű, megnyúzott embert. – Nézzétek meg ezt az arctalan embert, az összevérzett felirattal a nyakában. És mivel sokan nem tudtok olvasni, elmondom, mi van ráírva. Az van ráírva, hogy „kenyértolvaj”. Lisztet lopott, mert nem adtatok neki. Csak úgy juthatott hozzá, hogy ellopta. Láthatjátok: elnyerte méltó büntetését!

Elhallgatott a moraj, elnémult az ének. Elhalt a forradalmat éneklő gyermekhang, s vele együtt halt a remény. Csönd telepedett a térre, lélegzetvételnyi csönd a falrengető hangzavar kitörése előtt. A férfiak puszta kézzel támadtak a civilgárdistákra. A tömeg fölemelte az ájult Salvadort, átadta társainak, és miközben a parasztok ökölharcot vívtak a fegyverek ellen, az egyik felkelő elvágtatott a faluból, nyergén a katalán testével.

A szétkaszabolt arc – Eugenio! – bődült el Juan a katalán szétvagdosott arca láttán felöklendezett epétől keserű szájjal. – Eugenio! Blanca több mint egy órája fürkészte az alvó Eugenio arcát, a szeretett kisfiút keresve benne, amikor felharsant a hátborzongató kiáltás; erőt vett magán, és fölrázta a doktort. – Kelj fel! A barátaid hívnak – mondta ridegen. Eugenio odament, ahová Salvadort fektették, de először rá sem ismert. – Mi történt? – kérdezte Manueltől, aki kölcsönlovon vitte vissza a megkínzott katalánt a táborba. – Nagy a felfordulás odalent. Kitört a forradalom. Egyik percről a másikra. Elfogott bennünket a civilgárda a liszteszsákokkal, Salvadort, engem és két másikat, a szemünk láttára kínozták, tudni akarták, hol a táborunk, és ki juttatott bennünket élelemhez. – Azonnal el kell hagyni a tábort! – vágott közbe Eugenio. – Dehogy, elvetették a sulykot, amint látod. Salvador nem mondott semmit, nem is tudott volna. De a parasztok összesereglettek és énekelni kezdtek, és egy kislány olyan szépen dalolt velük, mint egy kalitkába zárt énekesmadár. Bent a kaszárnyában tomboltak, szerintem a lány hangja miatt művelték ezt a katalán arcával. Én is sírtam, mint egy gyerek, nem láttam a könnytől, olyan szépen énekelt. Olyan régóta hordoztuk magunkban, és tessék, egy kamasz lány szájából tört elő fennhangon, messze csengőn. Bentről a nép panasza ágyúdörgésnek hatott. Aztán kivezettek bennünket. Salvadornak táblát akasztottak a nyakába. „Kenyértolvaj”, az állt rajta. És akkor a tömeg rájuk rontott. Ahogy mondtam: egyik pillanatról a másikra. – A mindenit! Szép kis mészárlás lehetett! Biztos vagy benne, hogy a másik kettő sem fog beszélni? – erősködött Eugenio, aki féltette az irháját. – A napszámosok mindhármunkat kiszabadítottak. Most együtt harcolnak. – Mindenki lement segíteni a falusiaknak – tette hozzá az ifjú Manuel történetén fellelkesülve Juan. – Az egész olyan hirtelen jött, mint egy vihar. Utánuk megyek. Te maradj itt Manuellel, Salvadort a gondjaidra bízom. Kapóra jöttél, mondhatom! Ég veled, bajtárs! Blanca követte Eugeniót, s mire Manuel fáklyákat és petróleumlámpákat gyújtott Salvador sziklaodújában, már az összevagdosott férfi mellett serénykedett a férfi mellett, akinek az arcát az emberi gyűlölet rajzolta újra. – Meglep, hogy a falu népe efféle semmiség miatt így kivetkőzött magából – gúnyolódott a rémkirály. – Szépnek nem szép látvány, az igaz, na de hogy jóravaló emberek fegyveresekre támadjanak miatta... Amikor annyi ideje szó nélkül tűrik, hogy éheznek! Nézd, messziről elmenne Szenvedő Krisztusnak, kár, hogy a vértől nem látszanak a vonásai. A pribékjük fölcsaphatna szobrásznak. Nagyon tehetséges, ritka az olyan mű, amelyik tömegeket mozgat. Mit tehetünk érted, te szegény? Rengeteg rajtad a varrnivaló, Salvador. – Mindjárt magához tér – dünnyögte Blanca. – Jobb volna, ha aludna, legalább nem kellene állandóan a nyöszörgését hallgatnunk. Van is valamim erre a nyeregtáskában. – Várj! Beszélni akar. – Mindig bámultam az ember akaraterejét. Hogy fordulhat meg a fejében, hogy ezzel a szájjal egyáltalán beszélni tud? Csitt! Ne erőltesd magad! Csoda, hogy a nyelvedet épen hagyták. Fájdalmas, vérző szavak törtek fel a tátongó sebből. Nem a száj beszélt, hanem a bemetszett eleven

hús. Tudja, hogy ki énekelt. Felismerte a hangot, a fölkelés hangját.

Angela énekelni kezdett a tömegben. Panaszdala az összegyűlt emberek fölé emelkedett, és a körülötte állók hamar a vállukra vették az ismeretlen, kerek szemű lánykát, hogy messzebbre szálljon a hangja, és mindenki lássa az arcát annak, aki olyan fiatalos erővel korbácsolta föl az elkeseredettségüket. A hangja fölerősítette a szavaikat, kivette őket a torkukból, és nekivágta őket a falaknak, a szöggel kivert kapunak, az utcáknak, a keletről sötétedő égnek. Lamento, a nyomor dala, a gyötrelemé, hogy kiforgatták őket önmagukból, hogy az úrnak vadat hajtó, földet szimatoló, sárban csúszó-mászó kutyának vagy málhás öszvérnek használták őket, hogy soha nem járhattak fölegyenesedve, kihúzott háttal. Kizsigerelt, elfojtott jajok szaggatta dal... Kínból lepárlott szépség. Aztán a szétkaszabolt arc, a húsba vájt szenvedés élő, lélegző remekműve, amitől Angelának a torkára fagyott a dal, jóllehet nem ismert rá a kék szemű lovasra. Hogy a sötétben mindenki megcsodálhassa a pribék alkotását, a civilgárdisták olyan közel tartották hozzá a fáklyalángot, hogy a beálló csendben hallani lehetett az eleven hús halk sercegését. Angela egy tagbaszakadt, kissé együgyű vénember vállán ült, aki akkor sem volt hajlandó elengedni, amikor a katonák közé rontott. Hogy akart küzdeni ellenük a vállán egy gyerekkel? Angela a lövésektől és az őrjöngő emberáradattól rémülten rugdosni kezdte az öreg mellkasát, hogy azonnal tegye le, az eszébe sem jutott, hogy egy akkora kislány, mint ő, nem élné túl az egy méterrel lejjebb dúló véres kavarodást. A vénember úgy tartotta a magasba, mint a felkelés zászlaját, az emberek pedig meg mertek volna esküdni rá, hogy végig énekelt, mert a szívükben még mindig visszhangzott a dal, és – gondolták akkor – örökre visszhangozni is fog. Csakhogy Angela egészen mást kiabált, miközben az önjelölt zászlóvivő keresztbe-kasul szaladgált vele a csatatéren, hogy mindenki lássa, és erőt merítsen, hogy ott szárnyaljon fölöttük a dal, ez a már-már győzedelmes dallam, amelyre a tömeg moraja ihlette Angelát. A nővérem minden porcikája tiltakozott ellene, hogy a kavargó sokaság fölött a levegőben lóbálják, érezte, ahogy a feje mellett elsüvítenek a golyók, belemélyesztette a körmét az öreg arcába, és marokszámra tépte a haját. A laktanya vöröslő falairól a civilgárdisták kétségkívül rá is céloztak, mert benne látták a lázadás fejét. Meg kell találnia az anyját, azonnal tegyék le! De a vén bolond csak nevetett, torkaszakadtából kacagott a halálhörgésben, vérben tocsogott, átgázolva a halottakon, és addig cikázott ide-oda, amíg be nem jutott a kaszárnyába a társai után, akik összeszorított szájjal makacsul tovább dúdolták a felkeléshez vezető dalt.

Sötét éjszaka lett, amire Angelát sikerült kiszedni a tébolyultan kacagó vénember kezei közül: tetőtől talpig a lázadók vérétől vöröslött, majd’ összerogyott a kimerültségtől, minden porcikája remegett a vérfürdőtől. Bár a haja szála sem görbült, élete első háborús élményét követően aprócska görbület maradt vissza az alsó ajkán a múlhatatlan szomorúság jeleként, amely csak akkor tűnt el, ha jóízűeket kacagott. Az asszonyok az anyjához kísérték, aki a felkelésben letarolt utcákon kiáltozva kereste a lányát. Mindenfelé tüzek gyúltak, vérszag terjengett az őszi levegőben. A sebesültek jajgatása közepette kibelezték a templomot és a plébánosukat, és a gyilkolástól megrészegülten puskákkal és fáklyákkal vonultak az haciendák felé. Mint a nyulakat, úgy öldösték le a segítségért, erősítésért menesztett

küldöncöket az utakon. Sejtették, hogy még mielőtt rájuk hajnalodik, el kell követniük minden rosszat, meg kell torolniuk minden régi sérelmet, elégtételt kell venniük, mert nem lesz másik éjszaka. Másnap kivonul a hadsereg, újra fel kell venniük a harcot, és meg kell halniuk.

– Én is tudom, hogy ki énekelt – próbálta hallgatásra bírni Manuel Salvadort. – A kislány azzal a nővel van, aki a sierra túlsó oldaláról jött, Santavelából. Azt állítja, hogy egymaga húzta a taligáját idáig. – Nincs véletlenül annak a nőnek egy vörös hajú fia? – kérdezte Blanca. – De van, és a fiúcska háta mögött egy tündöklően sugárzó, világosbarna szemű kislány állt. – Hiszen ez a varrónő! Neki kéne összevarrnia Salvador arcát. Hozzátok ide... Manuel! Ha meg akarod menteni Salvador életét, meg kell találnod a nőt. Csak ő tudja rendesen összefoltozni a katalánt. Sietni kell, mert szemlátomást romlik az állapota!

Frasquitának nem tetszett, amit a világból addig látott. A santavelai hegyek ormáról nem ilyennek képzelte. Nem várta meg a reggelt, még éjjel elindult dél felé a taligával, hogy minél távolabb kerüljenek az öldökléstől. Noha későre járt, és a gyerekek kimerültek voltak az utazástól, csak Clara aludt a kocsin, a szirmaikat éjszakára összezáró virágok közt tündöklőn. A többiek nem tudták kiverni a fejükből sem a főtér szélén otthagyott, harc közben megtaposott hullákat, sem a papot, akit a belénél fogva húztak ki a templomból, és a teste véres csíkot hagyott maga után, sem az asszonyt, aki valószínűleg a kisfiát vitte a karjában, de még nem vette észre, hogy a gyerek fejét átütötte egy golyó, és élettelenül himbálódzik a vállán, sem az öregasszony jajgatását, akire a halomba szórt holttestek közül az öccse tágra nyílt szeme meredt. A lángoló paplak, laktanya, középületek fényénél egyszeriben hatalmasnak tűnő falu ontotta magából a szabad embereket szerte az utakon. Szabad volt megtorolni a sok száz év alatt elszenvedett megaláztatást az őket éheztető, sanyargató, kizsákmányoló kaszton, szabad volt öldösni, koncolni, üvöltve fosztogatni. Szabadok voltak, és nemsokára egytől egyig hullák.

Manuel akárhány, Angela dalát kántáló, csapatban masírozó gyújtogatóval szembetalálkozott, mindegyiktől megkérdezte, nem látta-e a menyasszonyi ruhás jövevényt, a főtéren éneklő kislány anyját. A lányra mindenki emlékezett, a történelmük részévé vált, nélküle nem lett volna forradalom. Ki mondta volna rá, hogy idegen? Nem, az a kislány, az ügyüket pártfogoló énekesmadár biztos az ő vidékükön született. Meghalt a főtéren, miközben a civilgárdistákat ostromolta dalával. Hősi halott! Valaki látta, ahogy szíven találja egy golyó, és lefordul Jesús válláról; más állította, hogy a főkapitány saját kezűleg végzett vele, elvágta a torkát, ám a zsenge nyakon ejtett hosszú vágásból tovább zengett a dal. Miközben a főkapitány döbbenten rázta a halott gyermeket, hogy elhallgattassa végre, állítólag őt is leszúrta az egyik felkelő. Mások szerint a lány élt, és Salvadorral együtt a táborhelyükön van.

– Holnap, mire ideér a hadsereg, újra itt lesz. Vagy még időben továbbáll, hogy más falvakat is csatasorba állítson. Éljen a forradalom!

Manuel senkitől nem kapott megbízható felvilágosítást, a vérfürdő közepette a felindult sokaságot semmi más nem hatotta meg, mint a tűz, a vér, a lángok nyaldosta tintafekete ég szépsége, a forradalom. Végül találkozott azon vigasztalhatatlan kevesek egyikével, akiket nem ragadott magával a kollektív téboly, ő volt az az asszony, aki mielőtt a halottakkal, sebesültekkel kezdett volna foglalkozni, visszavitte Angelát az anyjának, ő mutatta meg Manuelnak, merrefelé indult a taliga. Az ágrólszakadtak egyik hadoszlopában Manuel fölismerte Juant, és nagy nehezen rábeszélte, hogy hagyja ott a forradalmárait, mert Salvador élete fontosabb az ügyüknek. A vezérük élete Frasquitán múlt, vágtára fogták hát a lovukat, és anyám nyomába eredtek. Frasquita messzebb jutott, mint gondolták, és először kereken megtagadta, hogy visszamenjen. Ám amikor a férfiak megemlítették Blancát, a varrónő megenyhült, és hagyta, hogy Manuel húzza helyette vissza a kocsit a táborba. Arról azonban szó sem lehetett, hogy felül valamelyikük mögé a nyeregbe, hogy gyorsabban odaérjenek, mert nem akarta a gyerekeit egy vadidegen gondjaira bízni. Főleg nem aznap éjszaka! Pedrót és Angelát felültették Juan nyergébe, Martiriót és az anyját Manueléba, és Salvador szárnysegédje középütt, kantárszáron vezette a két lovat. Anita a ládikóját szorongatva a taligán ült a lángba borult éjszakában alig pislákoló Clara mellett.

Útközben Frasquita megpróbálta felidézni a férfi arcát, aki néhány órával azelőtt nekiadta a pénzeszacskóját. Maga is elcsodálkozott, hogy minden egyes vonására pontosan emlékszik. Vagy csak képzeli, hogy emlékszik? A két felkelő biztatta, hogy szundítson egyet, mert minden erejére szüksége lesz, hogy összevarrja Salvador arcát.

Jóllehet még égtek a tüzek, és a távolban néha lövések dördültek, az éjszaka elcsitult. A férfiak jelenléte, a tajtékos lovak párája, lassú léptük megnyugtatta a gyerekeket. Annak előtte soha nem ültek lovon. Angela a fivére hátának dőlve elaludt, arca a vörös tincsek közt pihent. – Miért harcolnak az emberek? – kérdezte Pedro a lovakat vezető férfitól. – Hogy új világot teremtsenek. „A rombolás öröme alkotó öröm.” Túl sokat szenvedtek, túl sokat, túl sokáig tűrtek – válaszolta Juan. – Mindent tönkretettek! – summázta a fiú. – Ne gondold: a régi világ makacsul tartja magát, minden esély megvan rá, hogy újjászülessen hamvaiból. A parasztok távol állnak a győzelemtől. Lehet, hogy holnap mindnyájunkat felakasztanak, vagy nyaktiló alatt végezzük. Mindegy, nekünk úgyis végünk.

Sötét éjszaka volt, amikor a kis csapat a táborba érkezett. Blanca átölelte Frasquitát, ne féljen, mondta, majd ő vigyáz a gyerekekre. Amíg várta, hogy odaérjenek, mohából, avarból hevenyészett ágyat vetett nekik egy pár lépésnyire lévő sziklaüregben. Jól ellesznek ott, ő majd őrzi az álmukat.

Anyám a vállára akasztotta az olajfaliget színeiből varrt zsákot, benne a varrókészletével, és belépett a sziklaodúba, ahol Salvador feküdt. Eugenióra szinte ügyet sem vetett, és a petróleumlámpák fényénél sokáig vizsgálgatta a szétkaszabolt arcot. A ládikóból származó gombolyagok közül kiválasztott egy hajszálvékony, de erős szálú cérnát, meghajlította az egyik tűjét, és nekilátott a munkának. Bár a seb vérzett, Frasquita apró öltésekkel, olyan higgadtan dolgozott, mintha nem is bőrt, hanem ruhaszövetet kéne összevarrnia. A félhomályban erőltetnie kellett a szemét, és ahogyan fáradt, elhomályosult a látása, és eszébe jutott az olajfaliget-beli férfi, a fémsarkantyúktól felhasadt kelme jajdulása. Akkor varrt életében először embert, visszaadta Herediának az árnyékát és a vágyait, csakhogy az öltései nem bizonyultak elég erősnek, mert különben nem hagyta volna magára a férfi, miután behajtotta az utolsó tartozását, hanem utánaeredt volna, és nem táncolt volna az árnyéka a falakon jóval azután, hogy a teste elment a házból. Mi lesz, ha a rábízott arcból is valami mást csinál, mint amire kérték? Ahogyan varrogatott, imákat mondogatott, álmot hozó imát, imát a vágott sebre, imát a fájdalomra, sok ezer éves erőket hívott segítségül a forradalmár betegágyához, hogy új arcot adjon neki, egyszeriben tudatára ébredt, hogy mit is vitt véghez. Szabad lett, immár senki nem kényszerítheti, hogy más legyen, mint ami: akkor beszél, amikor akar, annak mutatja meg a kézimunkáit, akinek akarja, azt szerethet vagy gyűlölhet, amit akar. Szabad volt, ugyanolyan szabad, mint a pribék, aki olyan rettenetesen elcsúfította a katalán arcát. Mások gyilkolnak, fosztogatnak, gyújtogatnak, ő miért ne foltozhatná össze a férfi arcát úgy, ahogyan kedve tartja? És ha valaki másra hasonlítana is utána, a szeme kékjét senki nem veheti el tőle. Visszagondolt rá, milyen hévvel beszélt Salvador előző nap az ügyükről, miközben a társai azzal bajlódtak, hogy feltegyék a liszteszsákokat az öszvérre. Ennek a férfinak mélyen bele van ékelve testébe a vágy. Rámosolygott, s miután eltisztázta a varrást, megsimogatta a férfi éppen elkészült, jobb arcát.

– Elképesztő, amit csinálsz! – ujjongott Eugenio, miközben sötét színű lúdtollat skarlátvörös tintába mártogatva, jegyzetelt, vázlatokat készített. – Honnan tudod, hol, milyen izom húzódik? – Azt se tudom, mi az, hogy izom – felelte anyám, kizökkenve az álmodozásból. – Az izmok mozgatják a különböző testrészeinket. Összerándultak, te mégis látod, minek hol a helye az összevisszaságban. – Olyanok, mint a szövet szálai, meghúzod, és látod, mi a helyzet. Addig kísérletezem, amíg meg nem értem. – És az imák mire valók? – Nem beszélhetek róla. Titoktartás kötelez. Keríts néhány tojást meg egy serpenyőt! – Éhes vagy? – Nem. És szíts parazsat!

Eugenio tudta, hogy nem érdemes tovább kérdezősködnie, nem tud meg többet. Letette a tollat, és előkereste az elemózsiás kosarából a két utolsó tojást, fogott egy kicsi öntöttvas serpenyőt, aztán figyelte, hogyan csinálja a varrónő a carne cortadát, és megpróbálta leírni a hangosan mondott imák

szövegét. A katalán barlangjában, jegyzetelés közben, elkezdett forogni a világ a doktorral, és összeesett. Virradatkor a varrónő imáinak és Eugenio patikaszereinek együttes hatása gyengülni kezdett: Salvador felnyögött. A varrónő egy utolsó öltéssel éppen befejezte a varrást a férfi felső ajkánál, amikor duzzadt, lila szemhéja felnyílt. Frasquita rámosolygott, elrakta a tűit, átlépett a földön heverő doktoron, elhagyta a sziklaodút, és visszament a gyerekeihez. Elnyúlt a gyerekei mellett a földön a barlangban, ahová Blanca költöztette be őket. Derülten állapította meg, hogy Pedro egy percig sem hagyta üresen a sziklafalat, krétával hatalmas, barátságosan mosolygó arcot rajzolt rá, és Angelával összebújva aludtak előtte. Fogatlan angyalarc vigyázta a testvérek álmát.

Néhány órával később a jegyzeteit kereső Eugenio verte föl álmából. – Add vissza, kérlek! – könyörgött. – Tépd ki a téged érintő részeket, ha akarod, csak add vissza a füzetemet! Úgysem tudsz olvasni, mi hasznát veszed? – Nem nyúltam a füzetedhez. – Mielőtt elájultam, árnyak sürögtek melletted Salvador arcánál. Később, amikor keresztülléptél rajtam, valami mintha kitépte volna a füzetet a kezemből. Vagy csak álmodtam? – Nem láttam mást, csak a varrnivalót. Se árnyakat, se démonokat, se füzetet. Csak a férfit, akit össze kellett varrnom. – Menj innen azonnal! – szólt közbe Blanca, aki őrködés közben elaludt a barlang bejáratánál, és Eugenio kiáltozására riadt fel.

A doktor kelletlenül engedelmeskedett – a keze még az esés közben kiömlött tintától vöröslött –, elhaladt Clara előtt, aki az előző nap szedett virágokat próbálta újraültetni a kövek közé, benézett a sziklaodúba, ahol a feldagadt arcú Salvador pihent, és néhány méterrel arrébb lerogyott a saját fekhelyére.

Az erkély Másnap a faluban, a vérengzés után úgy ébredtek a lázadó parasztok, mintha áttivornyázták volna az éjszakát: lüktető fejfájással, csömörrel. Világosban a forradalmuk egészen más színben tűnt föl előttük. Nem lehetett tagadni az előző napi mészárlást. Sokan csak akkor döbbentek rá, milyen árat követelt a forradalom, amikor összeszámolták az áldozatokat. Mennyi holttest, mennyi vér, mennyi hamu! Üszkök mindenütt. Az öldöklés és a véráldozat előző esti összhangja semmivé lett. Mindenki a halottait kereste az utcákon. A nevüket üvöltötték. Keseregtek, átkozták az anarchistákat, a civilgárdistákat, átkozták Bakunyint és a kislányt, aki a szenvedéseiket megénekelte. A boltokat, haciendákat ugyan kifosztották, de teli bendővel még elviselhetetlenebb volt a fájdalom. Fölkeléssel nem szerezhetik vissza a szeretteiket, akiket a múltban a nyomor elragadott közülük. Elfoglalták a laktanyát, de ehhez hány embernek kellett a rohamban elesnie? Száznak, vagy még annál is többnek. Voltak, akik komolyan gondolkozóba estek, mi lesz most, hogy nincsenek urak. Másoknak viszont, például az anarchistáknak, nagy kő gördült le a szívükről, amit próbáltak megértetni a gyászoló anyákkal és özvegyekkel. A szónokok egymást váltották a még füstölgő, kiégett városháza ingatag erkélyén, amely bármelyik pillanatban leszakadhatott, és amelynek lobogóját letépték, darabokra szaggatták. Beszédeket mondtak a tömegnek, nehogy kihunyjon bennük a forradalmi hév. A remény újraéled, dacára a hajnal förtelmeinek és a sós könnyeknek. Az ösztönös forradalmak szükségszerű kegyetlenséggel felfakasztják a társadalmat sorvasztó gennyes kelést, és onnantól fogva minden lehetséges a jövőben! Le az állammal, az egyházzal, a hadsereggel, a királlyal, a világnak ebben a csücskében nincs többé helye a földbirtokosok szolgálatába állított, elavult politikai ármánykodásnak és elnyomásnak! Ők az úttörők, ők építik a jövőt, lelkendeztek a szónokok felváltva rozoga pulpitusukról a csalódott falunak. Micsoda győzelem! P. községet szabad községnek nyilvánították. Nem hiába haltak meg olyan sokan, meg kell azonban szervezni a szentélyük védelmét, nem szabad föladni a küzdelmet! Salvador életben maradt emberei a városháza egyik, lángoktól többé-kevésbé megkímélt termében rendezték be a főhadiszállásukat, és ott tanácskoztak, hogyan tovább, mert sejtették, hogy Sagasta álliberális kormánya – ha engedélyezte is a férfiak választójogát és a különböző pártok működését – nem fogja szó nélkül tűrni, hogy átvegyék a hatalmat egy község fölött. Nem vitás, hogy a hadsereg a falu ellen vonul! A kormányzat nem fog garasoskodni, kineveznek egy parancsnokot, és ötszáz fős sereget küldenek ellenük, hogy csírájában elfojtsák a felkelést, mielőtt faluról falura terjedne, és eljutna Granadáig, ahonnan aztán lángba boríthatná az ország egész déli felét. A hadsereggel szemben nem lesz elég egy dal. A lázadók összeharácsoltak, amit tudtak: a földesurak vadászpuskáit, a civilgárdisták fegyvereit, lőszerét, puskaporát. Mindenkinek meg kellett tanulnia bánni is a fegyverekkel: ezúttal nem lesz elég a puszta düh, a kések és a vasvillák. Mennyi idejük van megszervezni a védelmet? Fogalmuk sem volt. Gyerekek lesznek az őrszemek, elbújnak a fák lombja közé, bokrok mögé, és riadót fújnak, amint mozgást észlelnek az utakon. Felvetődött más kérdés is: mi legyen azokkal, akik máris betelepültek az haciendákba, dúslakodnak a halott tulajdonosok javaiban, és asszonyaik félig kihűlt tetemét cirógatva, selyemlepedők közt henteregnek? Mivel tudnák észre téríteni az éjszakai kegyetlenkedésben eltévelyedett lelkeket?

Juan megszervezte a falu utcáinak megtisztítását. El kell takarítani a romokat, el kell temetni a halottakat. Ahogy a szemfedőket varrták, az emberek már sajnálták a plébánost és a templomot. A toprongyos anarchisták egyszerű halotti beszédei nyomába sem értek a bíborban pompázó katolikus szertartásoknak, és nem ígértek örök életet az ügyükért elesetteknek. A búcsú nevetségesen véglegesnek hatott. Sebtében ásott gödrökbe hányták a megmaradt középületek zászlóiba, abroszaiba, függönyeibe csavart holttesteket. Sokba volt nekik a szabadság! Egészségügyi megfontolásból elhantolták a civilgárdistákat, a plébánost, néhány magas rangú személyt és egy tucatnyi fölbirtokost meg nagypolgárt is, aztán fölgereblyézték az utcákat és a Jerez de la Fronterában történtek emlékére plaza de la Esperanzának átnevezett főteret, hogy eltüntessék a vérfoltokat, amelyeket már amúgy is félig felszárított a nap, vagy beszívott a föld. Az erkély megreccsent Juan lába alatt, amikor a zsíros vörös földről beszélt, a földről, amelyet gazdagok nemzedékei tömtek halálra éheztetett gyerekek hulláival, a bőtermő sírveremről, amelyet ősidőktől fogva parasztok véres verítéke öntöz, de most végre az övék. Mindenki kap földet, mondta, de az embernek másfajta táplálékra is szüksége van: iskolát fognak nyitni, ahol gyerekek, felnőttek egyaránt megtanulhatnak írni, olvasni... Juan az üresen kongó utcának hadonászott, mutogatott, csak néhány beesett vállú, üres tekintetű lézengő hallotta, ahogy omladozó emelvényéről a jövőbe vetett hitéről papol magamagának. És ahogyan beszélt, egyszer csak leszakadt az erkély.

Félelem – Nem szállítható! – jelentette ki Eugenio. – A ti drágaságos Salvadorotok nem megy sehová, és a többi beteg sem! Itt maradunk a hegyek közt, ameddig kell. Azt mondod, a sebesülteknek szükségük van rám lent a faluban? Éppen elég a dolgom azokkal, akiket visszahoztatok a táborba. Annyi a beteg, hogy alig győzöm őket ellátni! Nem beszélve róla, hogy milyen helyre sikerült betuszkolnotok őket! Az a barlang jobban visszhangzik, mint egy kolostori refektórium! Magam vagyok két nővel meg egy halom kölyökkel, és több mint egy tucat istentelenül elintézett szerencsétlent kell ellátnom. Vigyétek a Blancát a faluba, sok mindenhez ért! Vagy a varrónőt, csodákra képes! Őket vigyétek! Én be nem teszem oda a lábamat. És ha már itt tartunk, jobb, ha nem is említitek a falusiaknak, hogy itt vagyok. Már csak az kéne, hogy a nyakamba varrják annak a három kisgyereknek az eltűnését... Bosszúszomjas, vérszomjas népség, tudom, hogy miket híreszteltek rólam... Én innen nem mozdulok! A gyógyszer-utánpótlásra viszont gondolni kell. A grófnénak egész kis patikája volt a legkülönfélébb növényi kivonatokból. Az ő gyűjteményét szívesen megnézném. Mondd csak, legalább meghalt a vén banya? – Nem találják a holttestét – válaszolta a faluban állomásozó Juant helyettesítő Manuel. – Azt mondják, hogy a cselédei segítségével elmenekült. – Micsoda?! A felkelőitek hagyták elmenekülni a nép legádázabb ellenségét? – adta kajánul a felháborodottat a doktor. – Tudjátok, mit mondok? Elbuktátok a forradalmatokat! Mi egy jelentéktelen civilgárdista laktanya, egy közönséges kapitány, akire úgysem várt nagy jövő, meg néhány veszélytelen polgár ahhoz képest, hogy a nagy halak mind kicsúsztak a hálóból? Akárhogy is lesz, én innen el nem mozdulok. A hadsereg hamarosan úgyis visszafoglalja azt az átkozott falut: ki akarok maradni a harcokból. Üzenem Juannak, hogy Salvador megmenekült. Ha a varrónő végzett az imáival, beszélhetsz vele. Neki bezzeg külön barlang jár. És ahhoz mit szólsz, hogy egy bakunyinistát szentek meg nem tudni miféle szellemek gyógyítanak? Ez már mindennek a teteje! Ráadásul azok a pokolfajzatok ellopták a füzetemet! Így vagy úgy, de ezért még megfizet nekem a forradalmatok. És minél előbb, annál jobb! Salvador kivételével az előző nap harcaiban megsebesült felkelőket a hegyoldal legnagyobb sziklabarlangjában fektették le, a puszta földre. A hatalmas sziklaüreg közelébe érve Manuelnak úgy tűnt, mintha maga a hegy nyögne, ahogy a sebesültek jajveszékelése visszhangzott a sziklafalakon. Úgy lépett az óriási barlangba, mintha élve lépne a pokol tornácára: a kiszüremlő jajgatás semmi nem volt a bent uralkodó lármához képest. A szenvedés kőkatedrálisának nyirkos boltívei alatt gyászos orgonazúgás hallatszott: a sebesültek jajveszékelése, a hegy gyomrából tutuló szél és a Blanca koppanó léptei hátborzongató kakofóniába torkolltak, amelyhez a sztalaktit-óriásokból alácseppenő víz staccatója vegyült. A hegy fagyos leheletétől reszkető fáklyák lángjától a haldokló társait rejtő sziklaterem, ha lehet, még gyászosabbnak, lehangolóbbnak tűnt. Manuel a döbbenettől némán, sokáig bámulta a kövek és árnyak rémlátomásszerű birodalmát, a gyehenna előcsarnokát, ahol kárhozatra ítélt szerencsétlenek várták, hogy feltáruljon előttük a halál kapuja. Hogy elhessegesse magától a balsejtelmeit, amelyek a dantei kép láttán ébredtek benne, a saját légzésére és szívdobogására összpontosított, először meg kellett győződnie róla, hogy még él, csak azután tudott felülkerekedni torokszorongató félelmén. Körbejárta a barátait, halkan beszélt a fülükbe, végighallgatta őket, megsimogatta egy haldokló

csatakos tincseit, köszönetet mondott a Blancának. A bába mindent megtett a sebesültekért, tisztán tartotta, kötözte, ápolta, vigasztalta a férfiakat, akikről egy nappal azelőtt azt sem tudta, kicsodák. Az idős cigány asszony csonttá és bőrré soványodott a több hónapnyi gyaloglástól, de lomha mozdulatai, nehézkes járása még emlékeztettek az egykori testes asszonyra. Körüllengte a soványságot elutasító test makacsul kísértő emléke, amitől megtévesztő módon kövérebbnek látszott. – Alig látni idebent – dörmögte félig maga elé, miközben a fekvő vagy a nedves falaknak döntött testek közt lótott-futott. – Bezsúfoltátok őket ide, mi meg ápolhatjuk őket a zajban és a sötétben. Fura, ahogy ebben a lyukban a legkisebb pisszenés is zúgássá erősödik. Pedig a szerencsétlenek próbálják visszafogni magukat, hogy ne kiabáljanak annyit. Képzeld el, mi van itt, amikor valaki fájdalmában üvölt! Ma reggel már az embernek magának is üvöltenie kellett, különben nem lehetett kibírni a szörnyű ricsajt! Még azok is rájöttek erre, akik a legjobban szenvednek: az ingüket harapdálják kínjukban. Aztán itt van ez a szél, ami a barlang mélyéről fúj, megfagy tőle a vér az ereinkben. Jobb lett volna kint, a fák árnyékában lefektetni őket, elég enyhe az idő. Kinek az ötlete volt idezsúfolni szegényeket? Vigyétek ki őket a szabadba! Mi megtettünk minden tőlünk telhetőt. A takarójuknál fogva odaráncigáltuk őket egy kicsit a fényre, de ahhoz, hogy jobb helyük legyen, meg kéne emelni őket, márpedig a legtöbbjüket Frasquitával ketten sem bírjuk el. Eugenio nem hajlandó mozgatni őket, mert szerinte nem élik túl. Csak két, hozzád hasonlóan markos legény tudná kivinni őket úgy, hogy ne üvöltsenek túlságosan. – Szívesen küldenék néhány embert, de őszintén szólva odalent sem jobb a helyzet – válaszolta Manuel a haldoklók látványától elgyötörten. – Még mindig folynak a harcok? – kérdezte a bába, miközben kikísérte a férfit a szabad levegőre, a fák csendjébe. – Nem. De rengeteg a holttest és a sebesült! Rendet kell teremteni, lecsillapítani a kedélyeket, útját állni a fosztogatásnak, megnyugtatni azokat, akik bánják a tegnap történteket. Se vége, se hossza a teendőinknek. De beszélni fogok Juannal. Te hajlandó volnál segíteni holnap a faluban? Vannak ápolásra szoruló nők és gyermekek, de Eugenio nem akar odamenni. – Nem csoda. Jó, segítek, de csak akkor, ha estig visszahozol a táborba. – Visszahozlak, ígérem. Mondd csak, bemehetek Salvadorhoz? – Miért ne mehetnél? – A szellemek meg a szentek miatt, nem akarok alkalmatlankodni. – Nahát! Csak nem félsz? Ez csak mese a kísértetekről, üres szóbeszéd, tudod jól, hogy nem kell mindent elhinni, amit az emberek összehordanak. Nézz rájuk, a fele nincs is teljesen magánál Eugenio szereitől, a másik felének pokoli fájdalmai vannak, gondolod, hogy a félhomályban nem látnak rémeket? Amikor a félelem tapinthatóvá válik, benne van a levegőben, amit belélegzünk, próbálunk arcot adni neki. – De Eugenio állítja, hogy szellemek lopták el a füzetét. – Eugenio hazudik, mint a vízfolyás. És, sajnos, nem ez a legnagyobb hibája. Menj! Frasquita nem boszorkány, olyasmit tud, amiről az emberek rég megfeledkeztek, különleges adottsága van, és punktum! A puskáitok és a késeitek sokkal veszélyesebbek, mint azok a hatalmak, amelyeket Frasquita hív segítségül. – Ha hatalmat tulajdonítasz nekik, mégiscsak hiszel bennük. – Én mindenben hiszek. De a hitemben nincs félelem. Váratlanul elviharzottak előttük Frasquita Pedróval fogócskázó lányai. Manuel összerezzent, a

Blanca pedig rákiabált a gyerekekre, hogy hagyják abba a ricsajozást, ne szaladgáljanak az erdőben, és maradjanak mindig együtt. Manuel fojtott szorongást hallott ki a hangjából, és az idős asszony félelme egy szempillantás alatt lerombolta a bizakodást, amelyet az imént a fiúban ébresztett. Manuelra újra rátörtek a rövid időre elmúlt aggályai, és kényszeredetten lépett be a sziklaüregbe, ahol Frasquita a vezérüket ápolta. Salvador sziklaodúja sokkal világosabb volt, mint a tábori kórházként szolgáló nagy barlang, tág nyílásán besütött a nap, és csak a legbelsőbb zug őrizte titkát. Manuel akkor először figyelt föl rá, hogy az odú belsejéből a hegy gyomrába vezető, szűk járat nyílik, elképzelte, milyen vékonynak kell lenni ahhoz, hogy valaki átférjen azon a hasadékon. Akkor először tűnt fel neki, milyen sötét van a sziklaüregek mélyén, ahol a társaival egyetemben meghúzta magát. A táboron eluralkodó homályos szorongás éberen tartotta. A félelem más volt az erdőben, mint a faluban, de ugyanúgy nem hagyta nyugodni az érzékeit. Azt, hogy valamelyik sziklaüregben hajtja álomra a fejét – jóllehet már aludt ott néhányszor –, ugyanúgy nem tudta elképzelni, mint azt, hogy a tanácsházán töltse az éjszakát vérnyomok közt, az előző nap harci lármájára visszagondolva. Pedig annyira szeretett volna aludni! Frasquita már majdnem befejezte az imáit Salvador betegágyánál; a katalán arca úgy földagadt, mint a túlkelesztett tészta, és a duzzadt húsba süppedve, csak az egyik szeme látszott épnek. A szederjes húsból elővillanó kék pillantásból Manuel megértette, hogy a barátja tudni akarja, mi történik. Nem akarta megzavarni Frasquitát rejtélyes ténykedésében – bár az pillantásra sem méltatta a belépő férfit –, ezért inkább széles karimájú fekete kalapját a kezében forgatva, gyűrögetve várt, és utána merészkedett beljebb. Salvador egyetlen pillantása elég volt hozzá, hogy a bejáratnál toporgó Manuel fejéből kiűzzön minden kísértetet és pokolfajzatot. Frasquita befejezte az imáit, és köszöntötte a fiút. – Miért nem takarod le az arcát? Nem szállnak rá a legyek? – kérdezte Manuel csendesen. – Semmi nem fog a sebeire szállni. – Mitől olyan biztos ez? A sziklaüregek tele vannak kék dongólegyekkel. – Majd akkor szólj, ha bármit látsz az arcán. – Elmondtad neki, mi történt odalent? – Nem.

Ahogy a varrónő kilépett a fénybe, mintha világos árnyak vonultak volna utána, és Manuel, aki egészen megfeledkezett a szellemekről, újra megborzongott. Nem akart a barlang mélyének háttal állni, ezért úgy helyezkedett, hogy szemmel tudja tartani balról az égre és a fákra nyíló bejáratot, jobbról pedig a sziklaodú sötét, belső felét. Többé-kevésbé megnyugodva elmesélte Salvador félig nyitott szemének, mi történt előző nap és aznap. Egy idő után csak a szemhez beszélt, az arc mintha eltűnt volna. A szem kékjében reszkető pupilla képekké alakította és magába nyelte Manuel minden egyes szavát. Még némán, betegen, felismerhetetlenné torzulva is a katalán volt a legjobb ellenszer Manuel félelmeire. Annyira szerette volna hallani Salvador szelíd szavait, kételyeket félresöprő, cselekvésre buzdító, bársonyos, mégis erélyes hangját. Úgy érezte, nincs nagyobb igazságtalanság a földön, mint hogy a vezérüket a döntő percben elhagyja az ereje, és képtelen fölvenni a harcot a faluban. Manuel sokat köszönhetett neki: két

évvel azelőtt a száműzött katalán megkedvelte a kamaszodó fiút, aki éppen akkor veszítette el az édesanyját. Salvador tanította meg írni, olvasni és a fegyverrel bánni. A katalán intett, hogy írni szeretne. Manuel tudta, hol tartja az írókészletét, elővette, és a tintába mártott tollat egy papírlappal Salvador kezébe nyomta. Ám fekve írni nem volt egyszerű: a fekete tinta patakocskákban csordogált Salvador ujján, karján, és újabb foltokat ejtett a rászáradt vértől vöröslő ingen. Egy egyszerű mondat leírása is fárasztotta. Annál is inkább, mivel íráshoz, olvasáshoz Salvador pápaszemet szokott biggyeszteni az orrára, és ezt most nélkülöznie kellett. „Kiterjeszteni a forradalmat a túléléshez.” Manuel hangosan felolvasta a rövid mondatot. Kiterjeszteni a forradalmat. Meg akart bizonyosodni felőle, hogy jól érti-e: ez, ugye, azt jelenti, hogy fel kell lázítani a környező falvakat, világgá kiáltani a győzelmüket, felvenni a kapcsolatot a környéken működő kisebb csoportokkal, titkos társaságokkal, hogy el ne szigetelődjenek a készülődő visszavágással szemben. Szét kell kürtölniük a vasvillák győzelmét a civilgárdisták fegyverei fölött. De mégis merre induljanak? Salvador intett, hogy mindenfelé.

Manuel az öszvére gyeplőjével a kezében épp indult volna oda, ahol a lovát hagyta, amikor észrevette a taligát. Frasquita a gyerekei segítségével, az erdőn keresztül próbált kijutni az útra. – Te meg mit csinálsz? – kérdezte csodálkozva. – Elmegyek – válaszolta az anyám. – Nem mehetsz el most, amikor olyan nagy szükségünk van rád. Különben is egyedül el fogsz tévedni az erdőben. – Ugyan ki tarthat vissza, ha menni akarok? – Senki. Nem vagy a foglyunk. De itt semmiben nem láttok hiányt a gyerekeiddel. Még a falusiak sem ismerik a rejtekhelyünket. Itt biztos nem fog keresni senki. Blanca! – kiáltott oda a fák közül előbukkanó alaknak. – Gyere gyorsan! Rád bízom a barátnédat. Tartsd rajta a szemed, nehogy lemészároltassa magát az utakon! – azzal elügetett. – Frasquita! Hová akarsz menni, most, hogy beesteledett? – ámult el a bába. – Hová mennél ilyenkor az alvó kislányoddal meg a többi kicsivel, akiknek ugyanúgy semmi hasznát nem veszed a bajban. – Tudod, hogy nem maradhatok tovább. Hiszen te figyelmeztettél Santavelában. A rémkirály... Emlékszel? – Mit csinált az a féreg? – háborgott az öregasszony, és félrevonta a barátnőjét, hogy a gyerekek ne hallják őket. – Semmit, de veszélyt érzek, valami ólálkodik körülöttünk. – Várd ki a holnapot! Annyira nem sietős neki, egyébként meg úgy látom, tart tőled. Gyere! Manuel nem jött üres kézzel, hozott lisztet meg két kecskét. Lefektetjük a kicsiket magunk közé a barlangba, ahol tegnap is aludtunk. Semmi nem fog történni, teli hassal gyorsan elnyomja őket az álom. Várj még, lányom! Ne hidd, hogy ma éjjel az utak biztonságosabbak, mint ezek a sziklaodúk. Várd meg, amíg lenyugszanak a kedélyek. Utána annyit mehetsz, amennyit csak bírsz. Frasquita hagyta magát rábeszélni. A barlangban, ahová behúzódtak, denevérek cikáztak, és Frasquitáék időnként úgy érezték, mintha jéghideg nyelv nyaldosná őket. Új otthonuk egyenletesebb sziklafalait már az első ott töltött estén

elárasztották Pedro falrajzai. Kőszikla rámájukban krétahullámok verdesték a sötétségnek fogatlanul mosolygó, lisztes arcú molnár arcát. Neptunusz fogatlan mosolya a hullámzó sziklafalon. Lefekvés előtt, ahogy a bátyám tovább rajzolta képzeletbeli tengerét, az egyik opálos hullám morajló, fagyos légáramlatba kapaszkodva, a barlang mélyén beleveszett egy tátongó hasadékba. Angela megigézve állt a hatalmas freskó előtt, gyertyával a kezében, és figyelte a víz lomha fodrozódását. A szeme megakadt azon a ponton, ahol Pedro krétahulláma megtört. Egy járat. A járaton át szél süvített a hegy gyomrából. A gyerekek belekukkantottak a nyílásba, de nem látták, hová vezet; a távolból zokogás hallatszott. A hegy sóhajtott, fagyos lehelete megcsapta az arcukat. Majd reggel elindulnak fölfedezni a föld belsejét. Éjszakára pedig eltorlaszolják a nyílást. Elég lesz néhány nagyobb követ odagördíteni, hogy ne hallatsszon ki a morajlás.

Amikor látták, hogy a gyerekek mind alszanak, Frasquita és a Blanca kiültek beszélgetni a barlang bejáratához. A varrónő még mindig a sebesültek vérétől foltos menyasszonyi ruháját viselte. – Nincs másik ruhád? – kérdezte tőle a Blanca. – Nincs, csak ezt hoztam magammal – felelte, és az olajfaligeti színekből varrt zsákra bökött, amit a vállán szokott hordani. – José eljátszott, Heredia elnyert. Az ablakok mögül mind engem lestek, a megalázott asszonyt, akin az ura úgy adott túl, mint egy öszvéren. Fölvettem ezt a ruhát, föltűztem a hajam, és útnak indultam. Lucia járt az eszemben a strasszköves ruhájában. – Jól emlékszem az esküvőd napjára. Szép voltál, de elhervasztottak. Hová akarsz menni? – Ahová a lábam visz. – Mindig is benned volt a mehetnék. Idegen leszel mindenütt, ahogy én is az vagyok. Csakhogy én tudom, mi hajtott az utakra. – Na, mi? – Előbb a vérem (az anyám cigány volt, az apám csavargó), aztán Eugenio. Eugenio rémtettei. Szerinted el tudja felejteni az ember a gyerekét? Mindent megtettem, hogy a lehető legmesszebbre szakadjak tőle, mégis rám talált, ezúttal végleg. Az anyja vagyok, érted? Követ, mint az árnyék, én vagyok az egyetlen, akit nem csaphat be, aki minden titkát ismeri, mégsem tudok neki megálljt parancsolni, nem tudom megmenteni mások gyerekeit, mert azzal halálra ítélném az egyetlen teremtményt, akit én hoztam a világra. Blanca nem sírt, Frasquita pedig nem tudta, mivel vigasztalhatná. Sokáig ültek így egymás mellett, hallgatták az éjszaka csöndjét. – Ma éjjel hárman meg fognak halni a kőkatedrálisban. Eugenio megmutatta, hogy kik; elmondtam értük azt az imát, amitől álomba merülnek. Észrevétlenül átszenderülnek a másvilágra. Mi lesz velünk, Blanca? – bökte ki végül az anyám. – Ha most elmész, Eugenio utánad ered. A kis Clarát üldözi, aki úgy vonzza, mint a fény az éjjeli lepkéket. Ne áltasd magad, csak azért foglalkozik ezekkel a nyomorultakkal, mert itt vannak a gyerekeid! Az alkalmat várja. És ha itt maradsz, előbb-utóbb biztosan adódik alkalma. De itt mind a ketten szemmel tudjuk tartani, ha elmész, az utakon magad leszel, mert én nem hagyom magukra a szerencsétlen sebesülteket. Megeshet, hogy az egész vidék lángba borul, és a falu csak a kezdet. A barlangokban biztos távolságban leszünk a küszöbönálló harcoktól. – Csak nem fog Eugenio engem is mindenüvé követni, ahogy téged?! Miért nem marad veled, ha

megteheti? – Már nem fél, hogy elveszít, túl lassú vagyok hozzá. Valami megreccsent a fák közt, Frasquita rögtön fölkapta a fejét, és az erdő sűrű sötétjét fürkészte. – Körülöttünk ólálkodik ez a rémség, érzem. Soha nem éreztem még ilyet. Az a szél, ami a hegy gyomrából süvít elő, ki tudja, minek a szele... – mormogta, de le nem vette volna a szemét a fák sötét tömegéről. – Ez a háború szele, lentről, a síkságról fúj... – válaszolta a Blanca, barátnője rezzenéstelen, feszült arcát kémlelve. – És ez nem minden. Keverednek bennem az emlékek: a vérfürdő, a halálfélelem, a sebesültek jajgatása, a leselkedő rém, Santavela. A sok ima halálosan kifáraszt! Tegnap éjjel láttam, ahogy a másvilág fölénk hajol, és az élőket halottak cirógatják. Félek elaludni, Blanca, félek álmodni. Álmomban mindig az összevarrt arcot látom. Mintha azzal, hogy összeöltöttem az arcát, a két világ széleit is összevarrtam volna. A halál ólálkodik körülöttünk.

Az üvöltő hegy Salvador sebei nem gennyedtek el, egy légy sem mert rászállni az arcára, és másnap kezdett visszahúzódni a duzzadás. Frasquita elmormolta az imáit a katalán ágyánál, és az általa újjáteremtett, mozdulatlan arc fölé hajolt. A szem csukva volt, a férfi talán aludt. A varrónő élvezettel szemlélte műalkotását. Szerette nézni, ahogyan a sebek zsugorodnak, hegesednek, és húzódik vissza a gyulladás. Az elősejlő vonásokból ráismert a férfira. „Olyan szépek, amikor alszanak” – gondolta magában, amikor visszament Blancához a nagy barlangba. – Olyan orrfacsaró szag van odabent, hogy az ember félni is elfelejt! – vetette oda a bába, karján a sebesültek bűzlő takaróival. – Tegnap óta maguk alá piszkítanak. Mindent felkutattam, de sehol egy rongy, hogy tisztába tegyem őket, ezek ruhástul fürödtek. Nem találtam váltás ruhát, úgyhogy kimosom azt, amit tudok. Jó hír, hogy ketten már lábra álltak. Ahhoz viszont még nem elég erősek, hogy kivigyék a társaikat a barlangból. A halottak már nincsenek ott, Eugenio vállalta, hogy elszállítja őket. A lovára nem fértek föl, ezért kölcsönvette a taligádat. Még a hullák sem bűzlöttek úgy, mint ezek, a barlang mélyéből süvítő szél sem bírja elnyomni a szagukat. – Olyan imát nem ismerek, amitől kevésbé bűzlenének. El kell tűrnünk a szagot – válaszolta anyám, észre sem véve, hogy magában mosolyog. – Mit mosolyogsz? Majd ha bemész hozzájuk, nem lesz olyan rózsás a kedved. Először azt a kettőt lásd el, aki ki tudott jönni a barlangból! Hátha ragad rájuk valami a fenenagy jókedvedből. Nekem már a puszta gondolattól is forog a gyomrom, hogy vissza kell mennem abba a lyukba. Csak jönne már Manuel! Megállapodtak, hogy az idős bába magával viszi Clarát a faluba, bármennyire tiltakozott is a doktor, hogy kisgyereket veszélyes odavinni. A járványok előbb lecsapnak a falura, mint a hadsereg, mondta, hiénaként követik a vérontásokat, még több áldozatot követelnek, tömegsírt tömegsírra halmoznak, és főként a gyerekek közt végeznek nagy pusztítást. Ezért szabadult meg az előző éjszaka három halottjától is. – Ebbe a kőtengerbe nem lehet őket eltemetni! – panaszkodott. – Lent vannak a hegyoldalban, egymás hegyén-hátán fekszenek. Annyira ellágyultam, hogy máglyát is raktam nekik! Majd ha mind meghalnak, meggyújtom. – Örömtüzet gyújtasz, hadd találjon ide a hadsereg, ha visszafoglalta a falut. Jól kitervelted, hogyan árulhatnák el a halottak az élőket! – jegyezte meg a Blanca egyszeriben gúnyosan. – Már az is baj, ha emberséges vagyok? – nyafogott tovább a doktor. Frasquita szótlanul meredt Eugenióra, és megrázta a kezét, mintha rá akarna ijeszteni. A doktor abbahagyta a komédiázást, és a teendőire hivatkozva eliszkolt. Lehet, hogy nem is olyan veszélyes ez az ember, ha a puszta kezétől menekülőre fogja! Félt a háborútól, az imáktól, a szellemektől, csak a leggyengébbek életére tört, és mindig a győztesek pártjára állt.

Manuel egyedül tért vissza a táborba, senki nem tudott vele tartani. Juan eltörte a lábát, amikor leszakadt a városháza erkélye, a többiek szétszéledtek, hogy hírül vigyék a nép győzelmét az elnyomók fölött, a falusiak közül pedig senkinek nem akarta elárulni, hol van a táboruk. – Inukba szállt a bátorságuk – panaszolta. – Fülüket-farkukat behúzva várják a büntetést, mint a

kutya, ha ijedtében megharapta a gazdája kezét. Undorodva nyúlnak a puskához, fanyalogva tanulnak lőni. Talán az énekszó fölrázná őket. Nem engednéd el velünk azt a lányodat, amelyik olyan szépen énekel? De Angelának a vérfürdő után egy hang sem hagyta el a torkát. Egy hadsereg sem tudta volna a faluba levonszolni, véresre harapta volna a száját annak, aki ilyesmivel egyáltalán elő merészel hozakodni előtte. Jobb, ha hagyják a táborban kószálni az öccsével. Szabadon. Manuel benézett a szendergő katalánhoz, s miután elmondták neki, hogy három társa meghalt, szomorúan fölsegítette a Blancát és Clarát az öszvérre.

Miközben Frasquita a nagy barlangban sürgölődött, áldva a hegy mélyéről előtörő és a dögletes bűzt időről időre kisöprő szelet, Angela és Pedro elgördítették a köveket a sziklaüreg rajzolt tengerében előző nap felfedezett járat elől. A sebesültek barlangja felől tompa morajlás hallatszott, a kő, a víz és a szél együttes játékától s a távolságtól eltorzult hangok. Angela mindenáron be akart hatolni a föld zsigereibe, élve belevetni magát a tátongó sziklatorokba, amelynek fagyos lehelete megcsapta az arcukat, csak ne kelljen újra a két nappal azelőtti vérontásra gondolnia. Éjjel álmában próbálta kiverni a fejéből a csata szörnyűségeit, elzárni őket emlékezetének legmélyére, és jelentéktelen emlékképek tömkelegével eltorlaszolni az oda vezető utat. Kellett neki a kaland, a hátborzongató föld alatti járatok, hogy feledni tudja a füle mellett elsüvítő golyókat, a tébolyult öreg hahotázását, a saját vérükbe fulladt, agyontiport testeket. Egymás után bemásztak a járatba. Pedro lopott egy lámpást, azzal világított maga előtt. A járat idővel tágasabb lett, fel tudtak állni benne, és elfértek egymás mellett. Angela izgatottan nyomult egyre beljebb: a hegy gyomrában kanyargó vágat biztosan olyan helyre viszi őket, ahol nincs helye az emlékezésnek. – Mi lesz, ha elalszik a lámpa? – kérdezte Pedro, és lassított. – Csak nem félsz? – Mitől? – A vadállatoktól, a szellemektől vagy attól, hogy eltévedsz és meghalsz. – De, egy kicsit. Te nem? – Én semmitől se félek – fintorgott Angela, és a hangja úgy hatott Pedróra, mintha a körülötte lévő sötétségbe fénycsóva hasítana. – Halhatatlan vagyok, nem fog rajtam a golyó sem! – Akkor rajta! – mondta a fiú, a nővére magabiztosságán felbátorodva. A föld alatti járat többfelé ágazott, és a kis lámpás fényénél valóságos labirintus tűnt elő egymásba nyíló, ijesztően mesés folyosókkal. Az összeszűkülő járatokban többször vissza kellett fordulniuk. Óvatosan lépdeltek előre, néha nekitámaszkodva a mészkőfalaknak, billegő köveken egyensúlyoztak előre. Pedro minden elágazásnál előhúzott egyet a malomnál összegyűjtött s a zsebében őrizgetett kréták közül, és megjelölte a járatokat, nehogy eltévedjenek visszafelé menet. Hatalmas föld alatti üregbe értek, ahol a visszhangtól fölerősödött a kiáltozásuk. – Megérkeztünk a sárkány barlangjába – örvendezett dideregve Angela. Aztán addig üvöltöttek, amíg az emlékezetük el nem csendesedett, és amikor kiadták magukból a felhalmozódott szorongást, úgy döntöttek, hogy a hideg ellenére nem indulnak azonnal vissza. Kikerültek egy szakadékot, amelynek a mélyén föld alatti patak folyt, és tovább kalandoztak a mészkősziklák útvesztőjében. Néha, amikor a szél elállt, nehezen kaptak levegőt, és szédülni kezdtek.

Olyankor egészen közelről jövő morajlásfélét hallottak. A kövek érthetetlen suttogását. A cinkos kövekét. Egyre beljebb nyomultak a föld gyomrába, fel-alá bukdácsoltak a zegzugos járatokban, mígnem az erősödő légáramlat egy kijárathoz vezette őket. A fény közelről hatolt az akna mélyére. Pedro kezét-lábát a rovaroktól hemzsegő résekbe csúsztatva, a széllel szemben kikapaszkodott a vakító fénybe, hogy aztán segítsen a nővérének is kifejteni magát a kőzetburokból. A barlang, ahová kijutottak, elég messze volt az anarchistákétól, ezért a gyerekek ott rejtették el a lopott lámpást, és ahogyan a szemük újra hozzászokott a fényhez, leszaggatták a barlang száját eltakaró, nyári nap és szél szikkasztotta növényfüggönyt: kiléptek a szabadba. Csodás napsütés cirógatta a bőrüket. Csukott szemmel, mohón szívták magukba az erdő langyos illatát, és boldogan adták át magukat a nap melegének. A haragos fényben egyszer csak észrevették, hogy az orruk előtt három hulla fekszik feltornyozva egy száraz gallyakból rakott ágyon. Egyikük feje hátrabillent, és a kék dongólegyektől rajzó, fájdalomtól kiguvadt szempár egyenesen rájuk meredt. A látványtól halálra váltan a gyerekek szaladni kezdtek föl a hegyen, és kicsivel följebb ráleltek a táborhelyükre.

A gyerekek kiabálása a labirintus közepéről elhallatszott a sziklakatedrálisig, ahol Frasquita és a sebesültek még a lélegzetüket is visszafojtották, nehogy odavonzzák a vérszaggal és az akaratlan jajgatással álmából fölvert lényt. A hegy gyomrából feltörő, ijesztő bömbölés végzett az egyik haldoklóval. Két másik félelmében erőre kapott, és kivonszolta magát a barlangból, míg a többi hét sebesült, aki még nem tudott egyedül a napra kúszni, tovább bámulta a barlang mélyét, ahová az üvöltés megszűntével a kusza sötétség tovább rajzolta emberevő szörnyeit. Amikor Pedro és Angela a szokásosnál is piszkosabban jelentek meg halálra rémült anyjuk előtt, verést kaptak. Azt hazudták, hogy az erdőben jártak. Egy szóval sem említették szokatlan föld alatti kalandjukat, jóllehet rájöttek, hogy ők okozták a riadalmat a felnőttek között: mosolyogva tűrték a verést.

Evés után Anita némán serénykedett az anyja körül. Az események zajos forgatagában egy kicsit mindenki megfeledkezett róla. Az óriásira tágult világban folyton rajta tartotta a szemét az adománya csíráját rejtő faládikón. Amióta úton voltak, egy percre sem tévesztette szem elől, még akkor sem, amikor inni vagy enni vitt a sebesülteknek. Martirio félrevonulva, mozdulatlanul kuporgott egy sziklaüregben, nem messze a nagy barlangtól. Pedro és Angela összebeszéltek, hogy odalopóznak hozzá, és ráijesztenek. Martirio meg sem rezzent, csakhogy a testvérei meglátták, mit tart a kezében: egy vázlatokkal teli, piros tintafoltos füzetet. – Mi az? – kérdezte Pedro. – Ez az enyém, én találtam! – mondta szárazon Martirio, és megpróbálta eldugni a füzetet a szoknyája alá. Mire Angela: – Mutasd meg, cserébe elviszünk a labirintusunkba! – A vágatokra gondolsz a hegy belsejében? Azt hiszed, csak ti jártatok arra? – vonta meg a vállát a

kislány. – Te egyedül sétálgattál az alagútjainkban? – csodálkozott Pedro. – Miért, mit gondolsz, hol találtam ezt a füzetet? Ti mindig mindent jobban tudtok, ugye? Mégse tudtok semmit! Néztek, de nem láttok! – Tényleg? És mégis mi az, amit te látsz, de mi nem? – kérdezte sértődötten a nővére. – A halált. Látom a halált. – Na, most aztán ránk ijesztettél! – Hamarosan meghalok – folytatta Martirio. – Honnan veszed? – értetlenkedett a bátyja. – A molnár mondta. – Juan szerint mindenkit felakasztanak, vagy mindenkit lenyakaznak – komolyodott el hirtelen Pedro. – Én soha nem halok meg, örökké élni fogok! – hencegett Angela. – Ne légy buta, te is meg fogsz halni, mint mindenki! – vágott közbe az öccse. – Igen, mind meg fogtok halni, de én halok meg elsőnek – jelentette ki Martirio, miközben mereven bámult maga elé. – Csak nem hiszel annak a vén bolondnak a hegyen? Jól rád akart ijeszteni, ennyi az egész – mondta Angela. – Éppen ellenkezőleg, mindent megtett, hogy ne ijesszen ránk. De engem nem tudott becsapni. Beszéljetek csak róla az ittenieknek! Majd meglátjátok! – tette hozzá Martirio, azzal faképnél hagyta őket. – Fönt a gerincen még azt mondta, hogy ne említsem senkinek a molnárt – ámuldozott Angela. – Miért ne említhetnéd? Gyere! – mondta Pedro, és elindult a szabad levegőre kitelepült négy sebesült felé.

Pedro beszédbe elegyedett a sebesültekkel, és kisvártatva megjelent Angela is, de ő csak hallgatott. – Megismerlek – fordult Quince tisztelettel Angela felé. – Te vagy az a kislány, aki a téren énekelt. Gyönyörű volt a dalod! Nem akarsz dúdolni nekünk valamit? – Én is megismerlek! A többi társaddal együtt elloptátok a liszteszsákjainkat. Neked aztán nem fogok énekelni! – vágott vissza ridegen a lány. – Hiszen Salvador kifizette a lisztet! – felelte Quince. – De nem volt eladó! – kiáltotta dühtől elfúló hangon, grimaszolva a kislány. – A molnár fönt a hegyekben biztosan nektek is adott volna lisztet – vette át a szót Pedro. – Miféle molnár, kisfiú? Fönt a hegyekben már semmi nincs, csak egy romos szélmalom – közölte Quince, akit még mindig annyira kínzott bekötözött háta, hogy görcsbe rándult az arca. – Az öreg molnár jó ideje meghalt. Te emlékszel rá, mikor halt meg az öreg Julian? – Gyerek voltam még – felelte a másik, akit Luisnak hívtak. – Van annak tizenöt éve is, hogy az öreg elejtette a kanalát. – Nem, ez egy másik molnár – bizonygatta a fiúcska. – A mi emberünk él és virul, beszéltünk vele, keményen dolgozik. – De Julian malma volt az egyetlen szélmalom a vidékünkön! Nem lehet mással összetéveszteni –

folytatta Quince. – Emlékszem, hogy amikor aratás után fölmentünk hozzá, mindig leültetett bennünket a lugasába, és adott egy darab kőkemény kenyeret, hogy áztassuk bele egy tálka tejbe. Ugye, milyen jó megpihenni az ő földi paradicsomában, mondogatta, és való igaz, többórányi járás után jólesett leülni az árnyékos padokra. – Minket is megkínált kecsketejjel, és nekünk még három zsák lisztet is adott, azt a három zsákot, amit elszedtetek tőlünk – mesélte Angela még mindig dühödten. – Ha a molnár egy kísértet, nem fog örülni neki, hogy elloptátok a nekünk szánt lisztet. Lehet, hogy ő tombol a hegy gyomrában. Nekünk nincs félnivalónk, minket kedvel. De hogy titeket kedvel-e, azt nem tudom. – Na, most már aztán elég volt, kölykök! – vágott közbe a barlangból jövő üvöltés miatt amúgy is megviselt Pablo, aki a négy anarchista közül a legrosszabb bőrben volt. – Menjetek szaladgálni az erdőbe! Minket meg hagyjatok békén a sületlenségeitekkel! – Juliant még életében magára hagytátok a kopár sziklák közt, ez az igazság! – vakmerősködött Angela, aztán, uccu neki, Pedróval együtt elfutott Martirio után, magára hagyva a négy megrökönyödött felnőttet.

Frasquita besurrant Salvadorhoz. Csak úgy, minden ok nélkül. Minden imát elmondott, amit kellett. Csak nézni akarta, ahogyan alszik. Lényének egy része az új arcon merengett. Mit tett ezúttal? Vajon mit varrt össze, amikor Salvador húsát összeöltötte? Nem gondolt többé menekülésre, nem félt sem a rémkirálytól, sem a háborútól, sem a hegy tombolásától. Előző nap az elől az érzés elől próbált menekülni, amely egyre erőteljesebben kerítette hatalmába. A napnál is világosabb, hogy ott a helye, ahol ez az arc van! Minden összezavarodott benne. Nem áltathatja tovább magát, tudja, milyen, amikor fölébred benne a vágy. Maradásra bírhatta volna az is, hogy a művét befejezetten lássa, hogy tudja, mi lesz az összeöltött arc sorsa. De Frasquita ölelő karokra vágyott, és arra, hogy azok a karok soha ne engedjék el. Nem volt kétséges, hogy szereti az ismeretlent, akit részben ő teremtett újra. És ha már menekülni nem menekülhet, mert a gyerekeire nagyobb veszély leselkedik az utakon, mint azokban a förtelmes barlangokban, maradni fog, hátha észreveszi az idegen, dacára a rá váró harcnak. Bárcsak le tudná olvasni a jövőt, a sorsát a forradalmához ragaszkodó férfi hegesedő ajkáról. A férfiéról, aki fizetett a liszteszsákokért, holott egyszerűen elvehette volna őket, nem törődve se vele, se a gyerekeivel. A férfiéról, aki hozzá hasonlóan száműzött volt, de minden csatában megállta a helyét. Szeretett volna sokáig ott maradni vele a sziklaüregben, várni, hogy kinyíljon és ránézzen a kék szem. Hogyan nézhetett ki vértől és sártól foltos esküvői ruhájában? Olyan közel hajolt a sebhelyes archoz, hogy bőrén, nedves ajkán érezte a férfi melegét. Finoman ráfújt a hegekre, beletúrt a katalán göndör hajába, és gyöngéden megcsókolta vastag száját. A férfi, bár a szeme csukva maradt, hirtelen elkapta a kezét: az első érintése fájt. Frasquita annyira meglepődött, hogy alig hallotta a kis sziklaodú mélyén feltörő nyögést.

Martirio nem tudott olvasni, de egyfolytában a doktor füzetét lapozgatta. Az ujjával követte a hosszú, pirosan kanyargó sorokat. Meg aztán ott volt a sok megnyúzott, harisnyaként kifordított test

rejtélyes szerveit feltáró rajz. Késő délután Angela és Pedro többször megpróbálták elcsenni tőle a füzetet. Hasztalanul. A kislány olyan ügyesen ellenállt, hogy inkább letettek róla, hogy erővel elvegyék, és könyörgőre fogták: hadd nézzék meg, mi van benne. Martirio azonban nem mutatta meg a füzetet, csak azt mesélte el, hogyan került hozzá. Első este, amikor a Blancával aludtak, és az anyjuk a katalán arcát varrta, mesélte fakó hangon, megjelent neki álmában a molnár. A barlangjukban állt Pedro fehér freskóvázlata előtt mozdulatlanul, és a föld alatti folyosó bejáratára mutatott. Lámpás nélkül lemászott álmának legsötétebb bugyraiba, és követte a krétaporos arcú, fura idegent. Sokáig vakon tapogatózott, és azon töprengett, mikor ér véget a szokatlan álom, amikor érezte, hogy a szélfútta sötétben egy fagyos kéz tenyerébe csúsztatja a füzetet. A jeges érintésre felriadt. Nem a barlangban feküdt a testvéreivel, hanem valóban ott állt a sötét, hideg éjszakában. Jobb kezében a kis füzetet szorongatta. Tényleg alvajáróként ment el odáig a sötétben! Kitapintotta, milyen széles a járat, ahol éppen áll, és a dermesztően hideg sötétben, a lélekjelenlétét megőrizve, visszatapogatódzott a barlangjukba. Visszafeküdt a helyére, bedugta a füzetet a szoknyája alá, és elaludt. Reggel abban a hiszemben ébredt, hogy semmi nem történt, az egész csupán álom volt az álomban. A gyermekkorra jellemző, de felnőttkorban is előforduló éjjeli vakrémület, amikor az agyunk tréfát űz velünk, és elhiteti, hogy felébredtünk, csak azért, hogy még jobban ránk ijesszen. S amikor megnyugszunk valamelyest, hogy fölébredtünk a rémálomból, és az, amit látunk, a valóság, rémülten látjuk, hogy a szörnyeteg vagy más kísérteties lény még mindig ott van előttünk, mintha az álmunkból lépne elő, és a gondolatainkból testet öltene. Márpedig amikor Martirio fölkelt, valami kiesett a szoknyája alól. Egy kis notesz hússzínű, helyenként piros foltos bőrkötésben. A molnár kétségkívül ott járt. Az egész barlang a kísértet jámbor, üres mosolyától sugárzott. A barlang mélyén tényleg lyuk tátongott, fagyos szél csapott ki belőle. A húguk elhallgatott, Angelának és Pedrónak pedig egy pillanatra elállt még a lélegzetük is, aztán kitört belőlük a nevetés. Hogy miket ki nem talál ez a Martirio!

Manuel ígéretéhez híven hazavitte a Blancát és Clarát, amire a nap utolsó, rézsútos sugarai hosszúra nyújtották a sziklákra vetülő árnyékokat. Nem maradt soká, segítenie kellett Juannak. Megbeszélték, hogy másnap hajnalban újra magával viszi a bábát. Szegény fiú arcán egyre mélyültek az árkok. A cigány asszony szeretettel nézett utána. A Blancát felzaklatta, amit a faluban látott. Elmesélte, hogyan vádaskodnak az emberek, hogyan veszítik el az anarchisták a maradék hitelüket, és hogyan próbálja mindenki a másikra hárítani a felelősséget a zendülésért. Eugenio figyelmesen végighallgatta az anyját, aztán később utánament az itatóhoz. Minden sötétbe borult. Közeledett az éjszaka. Egyedül voltak, ezért a doktor kihasználta az alkalmat, és hosszú monológba kezdett, amihez mesterien értett: – Minden háborúban így szokott lenni, tért hódít az emberi kegyetlenség: az emberek önként és dalolva följelentik egymást, megszokják a hullaszagot, bármilyen megaláztatást elviselnek csak azért,

hogy túléljék. Az emberiességnek vége. Ha a szemünk láttára hal éhen egy gyermek, akkor sem osztjuk meg vele, amire a gyerekeinknek is szükségük van. Haljon meg a másé, a szomszédoké, a barátoké, a testvéreké! Csak a legbensőbb családi kör számít, az is egyre szűkül, mígnem a túlélés ösztöne romba dönti emberi mivoltunk utolsó bástyáját, és van, aki efölött jajveszékel, de van, akinek könnye sem csordul. Olyankor eláruljuk a szüleinket, feladjuk a gyerekeinket, a társunkat, mert ezek mind túl fájdalmas kapcsolatok. Nem az akaratról beszélek, hanem arról a megátalkodott késztetésről, hogy az embernek élnie kell. Hogyan tudnak mégis néhányan ellenállni ennek a késztetésnek? Honnan merítenek erőt hozzá, hogy szembeszálljanak az életösztönükkel? Ez az igazán nagy kérdés. A gyávaság, a rémtettek, az öldöklés, a tömegmészárlás nem lepnek meg. Egy önmagából kifordult világban csak a hősiesség a meglepő, amikor egy olyan eleve tökéletlen lény, mint az ember, irgalomról és szeretetről tesz tanúbizonyságot. Lehetséges, hogy ezek nem előre megfontolt gesztusok? Kockázatot vállalni, áldozatot hozni akkor, amikor annyian meghaltak körülöttünk, amikor tudatosult bennünk önnön esendőségünk, kisszerű létünk nevetséges volta, amikor tudván tudjuk, hogy meghalunk, és velünk halnak a szeretteink, éhen, szomjan, megkínozva, ha a maradék kenyerünket felajánljuk egy haldoklónak, vagy menedéket adunk annak, akit árulónak vagy ellenségnek bélyegeznek, nem holmi szeszély-e, amit áldozatnak nevezünk? Hiszed-e, anyám, hogy én képes volnék egy hasonlóan magasztos gesztusra? Hogy egy nyomorult idegenért képes volnék kockára tenni az életemet a megváltás legkisebb reménye nélkül? Nem mondom: ha egy pillanatra nagy úrnak érezhetném magam az önzetlenségtől... Miért is ne? Nem bánnám, ha egy heroikus pálfordulással fejezhetném be az életemet ebben az abszurd világban. Miért ne válhatna a békebeli szörnyetegből hős forradalmár? A Blanca csak hallgatott. Mesélt volna megtört emberi roncsokról, akik feladták a küzdelmet, és mindenféle magasztos gesztus nélkül várták a halált, mert nem voltak hajlandók nyomorúságos életükért harcolni egy szeretet nélküli világban. De tudta, hogy a fia nem talál benne semmi hősieset, és egyébként sem vár választ hosszú monológjára.

Amikor Manuel nem tért vissza Másnap reggel Salvador elég erősnek érezte magát hozzá, hogy fölkeljen, de Frasquita rábírta, hogy néhány óráig még maradjon fekve. A katalán türelmetlenkedett Manuel késése miatt. Amíg a fiúra vártak, a bába befogta Anitát kenyeret gyúrni, és a lány a ládikóján állva dagasztott egy nagy, sima kövön. Eltelt a délelőtt, és senki nem érkezett a táborba.

Délutánra világossá vált, hogy Manuel nem jön többé. A felnőttek sejtették, hogy valami történt a faluban. De senki nem beszélt. Még az állandóan locsogó Eugenio is csöndben maradt, fülelt, nem hall-e gyanús neszt. Csak Angela, Pedro és Clara nevetgéltek, nem érzékelték a táborra leselkedő veszélyt, mintha megkímélte volna őket a felnőtteket emésztő félelem. Délután a hegy belsejében újrakezdődött az üvöltés, és a sziklakatedrális utolsó öt lakóját is kiköltöztették a fák alá. Frasquita észrevette, hogy eltűnt a taliga. Eugenio megint kölcsönvette, hogy elszállítsa vele az újabb holttesteket.

A rémkirály visszament oda, ahol máglyát kezdett rakni a hulláknak, lejjebb a hegyoldalban. A nap egy részében fát gyűjtött tisztes távolban a tábortól. Olyan száraz volt minden, hogy egy szikrától lángra kapott volna a tűz. Az örömtüzét több kilométeres körzetből látni fogják. Eltelt néhány óra, és ahogy a máglyánál tett-vett, egyszer csak vékonyka hangokat hallott. A hangok a hegyoldalt azon a helyen borító száraz növényzet függönye mögül jöttek. A taligát eltakarta a máglya, a rémkirály pedig elbújt mögé, és várta, mi történik. Látta, hogy felbukkan Angela és Pedro. Nagy vidáman előbújtak titkos barlangjukból, ahol kedvükre kiüvöltötték magukat. Ezúttal hány felnőttet kergethettek a halálba? A barlang hidegétől még lúdbőrző gyerekek megcsodálták a farakást, egészen közel merészkedtek, de egy kinyúló, merev szürke kéz láttán eszükbe jutott, hogy hullák vannak ott, s pukkadozva eliszkoltak. Amikor a gyerekek hangja elhalt, Eugenio előbújt a rejtekéből, széthúzta a növényfüggöny széleit, és belépett az üregbe. Eleinte semmit nem látott. Pár percre rá azonban a szeme hozzászokott a sötétséghez, és meglátott a földön egy nagy fehér lúdtollat meg két lámpást, amit a gyerekek hagytak ott. Meggyújtotta az egyiket, aztán szemügyre vette a tollat és az üreg valamilyen állat faggyújától zsíros falait, aztán a feje fölé nézett, meglátta az akna bejáratát, és nevetve fölkapaszkodott. Már nem félt az árnyaktól és a kísértetektől. Rájött, hogy a vesztébe rohanó, torz világban a gyerekek gúnyt űznek a felnőttekből. Rátaláltak a káoszhoz vezető útra, és a sziklakatedrálisban hallatszó üvöltés parányi gyermektorkok műve volt. A hegy szócsőként szolgált. Lehet, hogy ők játszottak vele nagy vígan szellemesdit az első este. Az apró árnyak, amelyeket látni vélt, mielőtt eszméletét vesztette, a gyerekek légies sziluettje volt. Tisztára, mint a mesében: a kis Hüvelyk Matyik ellopták a jegyzeteit! És ha a füzet nem vált köddé, akkor vissza tudja szerezni tőlük!

Egyre beljebb hatolt a huzatos járatokba, és azon töprengett, hogyan tudná kihasználni a valószerűtlen föld alatti labirintus kínálta lehetőséget. De bárhogy döntsön is, gyorsan kell cselekednie. Biztos volt benne, hogy a hadsereg már a faluban van. Ha elmenekül, abból semmi haszna nem származik. A dolgok alakulásából úgy tűnt, hogy Salvador barátsága sem lesz túl előnyös számára a jövőben. Ha menteni akarja az irháját, és még hasznot is akar húzni ebből a felfordulásból, másnap reggel meg kell gyújtani a máglyát a körülötte lévő fákkal együtt, jeleznie kell az ellenségnek, hogy hol a tábor. Arra, hogy utána mit csinál, megvolt a terve. Nem először lesz árulóvá, ismeri a szerepét. Ma éjjel le kell csapnia: mihelyt a nap gyermeke mély álomba zuhan. A mészkőjáratokon végigsöprő szél azonban egészen mást súgott a fülébe, hihetetlennek tűnő, nagyszabású tervet. A föld alatti folyosókon hatalmas légtömeg áramolt. A széllökések ereje változó volt, de az irány ugyanaz. Lehet, hogy a szél dönti el a dolgot, mosolygott magában a doktor.

A rémkirály, a halál és a kis lámpás Manuel nem tért vissza, de volt rá oka! Mielőtt megvirradt, a hadsereg bevonult a faluba. Az utcai harcok nem tartottak sokáig. A pár nappal azelőtt olyan bátor parasztok úgy adták meg magukat, hogy a puskájukat el sem sütötték. Az anarchisták próbálták fölvenni a harcot, de kevesen voltak: a többségük úton volt, hogy forradalmat szítson a környéken. A tűz rég kialudt, a törött lábú Juan hasztalan fújta a parazsat. A katonák a vezérüket, a katalánt keresték. Manuelt, Juant és néhány társukat elfogták. A hadsereg mégsem hányhatta kardélre az egész falut, keresni kellett néhány bűnbakot, egyvalakit szóra kellett bírni, és főleg el kellett hallgattatni a kiállhatatlan grófnőt, a vércsehangú hisztérikát, aki egyfolytában azt követelte, hogy nyakazzanak le vagy akasszanak föl mindenkit, tegyék rendbe a házát, és adják vissza, amit elvettek tőle! Amikor Eugenio belépett a labirintusba, Manuelt hátrakötözött kézzel bevezették a városháza egyik ablaktalan helyiségébe. Kihallgatásra. A levegőtlen, zárt szobában émelyítően kesernyés emberszag terjengett. Két, közönyös arcú férfi állt vele szemben, feltűrt ingujjal. Hirtelen kifutott az erő a lábából, összerogyott. Deréktól lefelé semmit nem érzett. Minden félelemtől és kínzástól bűzlött. A földön friss vér. Juan vére, a társáé, akinek két órán keresztül hallgatta az üvöltését. Az üvöltését, aztán a hallgatását. Manuel átélte Juan csendjét, fájó hallgatását.

A járatok elágazásainál Eugenio észrevette Pedro krétajeleit. Hol egy malom, hol egy mosoly, hol hajó, madár vagy fehér vitorlák tucatjai. A rajzokat követve eljutott a sárkány barlangjáig, megcsodálta a boltozaton átszivárgó víz pazar, míves cseppkőalakzatait, aztán a hullámzó krétajelek mentén továbbindulva abban a kipingált sziklaüregben lyukadt ki, ahol Frasquita aludt a gyerekeivel. A barlang üres volt, senki sem látta kilépni onnan a doktort az öreg molnár delejes fehér vonaltengerben úszó portréján kívül.

Ahogy a katalán sziklaodúja előtt ment el, Salvador odaintette magához. Bár egyedül fölkelt, a doktornak azonnal szemet szúrt, hogy csak úgy tud állva maradni, ha a sziklafalnak támaszkodik. Az anarchista tiszta tekintete olyan erővel vonzotta magához Eugeniót, hogy a szem környéki lila foltokra csak később lett figyelmes. Bár az arcot sötét hegek barázdálták, már nem volt benne semmi visszataszító. A sebek nem gennyeztek, és az arc minden egyes darabja a helyére került, lehet, hogy nem pontosan oda, ahol a pribék kaszabolása előtt volt, de ahhoz megfelelő helyre, hogy az egyes darabok összességükben harmonikus, majdhogynem tetszetős egészet alkossanak. Az arca már nem hasonlított sem az előző napi felpüffedt önmagához, sem az aznap reggel még kifejezéstelen maszkhoz. Vonásai életre keltek, megelevenedtek. Mosolyogni azonban nem mosolygott: vagy úgy érezte, hogy nincs min, vagy a mosolyából nem maradt más, csak a fintor, ami néha kiült az arcára.

– Nem fogják bírni – szólalt meg szép, szelíd hangján. – Nocsak, újra talpon? Jóképűbb vagy, mint valaha, és még beszélni is tudsz! – kiáltott fel őszinte lelkesedéssel Eugenio. – De ne haragudj, fogalmam sincs, miről beszélsz. – A társaimról. Nem fogják bírni – ismételte Salvador, ügyelve a kiejtésére. – Lehet, hogy most kínozzák őket. El kell tűnnünk innét! – És azzal az öt emberrel mit csinálsz, akik még nem tudnak menni, a hadseregre bízod őket? A szállításba bele fognak halni. – Nincs más választásom. Az a szabály, hogy ha negyvennyolc órán belül nincs hír az embereinkről, odébbállunk. – Fura szokásaitok vannak. – Ha az ember tudja, hogy mennyi ideig kell tartania magát, könnyebb elviselni a kínvallatást. – Miért, van, aki tovább bírja? – Negyvennyolc órán át hallgatni már igazi hőstettnek számít, nekem elhiheted! Manuel pedig még nagyon fiatal! – El fog árulni bennünket, ugye? Tudtam, hogy így lesz! – hördült fel a doktor. – Miféle beszéd ez? De gyatra egy forradalmár válna belőled, drága jó Eugenióm! Egyáltalán mit keresel itt? Hogyhogy nem húztad fel még a nyúlcipőt? – Honnan veszed, hogy nem épp ilyesmit forgatok a fejemben? – Akárhogy döntesz is, köszönöm, hogy ilyen sokáig maradtál. Mi holnap reggel felkerekedünk. – És hová mentek? – Frasquita azt mondja, hogy rendszeresen kölcsönveszed a taligáját a holttestek szállítására. Visszahoztad már a táborba? – Nem, otthagytam a hulláknál, másfelé jöttem vissza. De hajnalban érte megyek. – Arra fogjuk felrakni a sebesülteket. Szédülök, túl sokat feküdtem. Segíts sétálni egy kicsit, légy szíves! Legfőbb ideje megmozgatni a lábamat, ha holnap velük akarok tartani! – Kölcsönadom a lovamat. – Ha még itt vagy – húzta el a száját Salvador, és mintha ezúttal valóban elmosolyodott volna.

Este Frasquita és a bába fejtől-lábtól feküdtek a hullámzó barlang bejáratánál, ahol a gyerekek pihentek. Nyugodtan aludtak el. A rémkirály biztos nem mer átlépni rajtuk. Anita összekuporodva, a ládikóját szorongatva aludt. Clara pislákoló fénye megvilágította a mellette összegömbölyödő nővére, Martirio csukott szemű, tátott szájú arcát. Angela és Pedro a többiektől külön, egymás kezét fogva, egyformán mosolygott álmában. A békés, sötét éjszakán hallotta újra Martirio a molnár hangját.

– Kelj föl, kislány! – mormolja a hang. – Fogd a melletted alvó kishúgodat, és gyere utánam a hegy szeles belsejébe! Martirio a szoknyája derekába tűzi kincsét, a füzetet, ránéz mellette fekvő testvére szép, fénylő arcára, aztán nesztelenül a karjába veszi. A pöttöm Clara olyan könnyűnek tűnik, hogy Martirióban ismét felébred a gyanú: az egész nem is a valóságban történik. A járat nyílása elől valaki elgördítette a köveket.

Bemászik a huzatos járatba, magához szorítja Clara meleg, fénylő testét. – Kislány! – szólal meg újra az öregember végtelenül szelíden. – Meg kell halnod. De ne félj, veled leszek. – Miért? – kérdi a gyerek szomorúan, vékonyka, tisztán csengő hangján. – A halálod mindannyiuk életét meg fogja menteni. Martiriót elfogja a szorongás. Nem, mégsem álom. A nyakán érzi a húga légzését. Pihés szőre felborzolódik Clara meleg leheletétől. Hová viszi egyáltalán? Ki viszi vissza Clarát a napra, ha neki meg kell halnia a föld alatti folyosókon? Clarát a fény élteti. Nehogy az ő hibájából kelljen a hidegtől és a sötétségtől, élve eltemetve elpusztulnia. A hasához nyomódó kis füzet együtt dobog a szívével. A legnagyobb föld alatti barlangban, amelyiket Angela és Pedro a sárkány barlangjának hívtak, a hang arra biztatja, hogy másszon be egy szűk és meredek aknába, ahol addig soha nem járt. Martirio megáll, és kitépi a füzetéből az első lapot, gombóccá gyűri, és ledobja a földre. Angela és Pedro tudni fogják, hogy ez mit jelent, és megtalálják Clarát. Ahogy megy, egymás után potyogtatja el a papírgalacsinokat, vontatottan lépdel a láthatatlan kísértet nyomában, aki látja, hogy mit csinál, de nem szól. A szellem minden elágazásnál int, mutatja, hogy melyik úton menjen tovább. Clara egyre nehezebbnek tűnik a kislány gyönge karjában. Bár az útvesztőben hideg van, kövér sós cseppek gördülnek alá az arcán, halántékán. Izzadság keveredik a könnyel. Veri a víz. Szédül. Látva, hogy a kislány nem bírja tovább, fura kísérője hagyja, hogy kifújja magát. Martiriónak minden porcikája remeg, de a szellem sürgeti, induljon tovább. Engedelmesen szót fogad. A kislány sokáig araszolgat előre a hegy itt-ott levegőtlen útvesztőjében, nem is sejti, hogy a rémkirály nagy léptekkel közeledik felé. És a rémkirály azt a törékeny, fénylő kis életet keresi, amelyet a karjában cipel. Mint ahogyan azt sem sejti, hogy a maga mögött hagyott, tintától vöröslő, sok összegyűrt papír szintén mind a rémkirályé.

A rémkirály a szelek szárnyán besurran a rajzolt krétatengerbe, ahol a gyerekek alszanak. A föld alatti járatban hagyott lámpása halványan megvilágítja a barlangot és a falrajzokat. Az örvénylő hullámok mögül a molnár arca mosolyog. Miközben a két strázsa békésen alszik a bejáratnál, Eugenio lábujjhegyen végigjárja a barlangot. Clara nincs sehol. Eltűnt a másik, rideg tekintetű kislány is. Óriási csalódottság vesz rajta erőt. Mit csinált velük a Blanca? Az a ribanc megint útját állja a vágyainak! Mit avatkozik bele mindenbe? Legszívesebben elsírná magát, hánykolódik a krétahullámok közt. Fel-alá járkál, mint egy ketrecbe zárt vad. Alig bír uralkodni magán. Valahogyan csillapítania kell a vágyát, különben elveszíti az önuralmát. Végignéz a többi alvó gyereken, és megakad a szeme Pedro hosszú, vörös tincsein: a fiú halkan hortyog, a fejét kényelmesen nekitámasztja vadóc nővére karjának, a szája tátva. Rózsaszín ajka duzzadt az alvástól. Odamegy hozzá, megcirógatja krétaportól fehérlő kezét, aztán előhúz egy fiolát és egy gyolcsot a vállán lógó tarisznyából. Ám a mozdulatai tétovák, ügyetlenek. Egész lénye görcsös, üvölteni tudna. Mély levegőt vesz, és kinyitja a fiolát. Az áttetsző üvegcse rejtélyes tartalmát a gyolcsra akarja önteni, de a sziklák közül hosszú sóhaj tör elő.

Eugenio keze megáll a levegőben. Halványan elmosolyodik, bedugaszolja az üvegcsét, beleszórja a holmiját a tarisznyába, és újra eltűnik a föld alatti járatban. Meg fogja találni Clarát, simogatni fogja naptól fénylő kis testét, nem menekülhet! Fölkapja a petróleumlámpát, visszamegy a nagy barlangba, ahonnét jött, s amelyet mintha egy szörny odújának szánt volna a természet; a barlangban fehérlik valami a földön. Igen, van ott valami, a nyílás mellett! Odamegy, lehajol. Összegyűrt papír. Szétnyitja a lapot, és elönti a düh. Ingerülten félredobja a megviselt papirost, amelyet évekkel azelőtt írt az anyjának, sietve átmászik a nyíláson. Szűk folyosóra ér, alig fér el benne, lehajtja a fejét, és megszaporázza a lépteit. Még egy gombóccá gyúrt papírlap. Azután még egy. Oda a jegyzetfüzete, szétszaggatták azok a tyúkeszűek! A két kislányt üldöző doktort majd’ szétveti a vágy és a düh.

Martirio egy sziklára próbált fölkapaszkodni, és megbillent. Ijedten felkiáltott, de hátrafelé zuhantában sem engedte el alvó kishúgát. Mielőtt a feje szétloccsant volna a kövön, elkapta egy láthatatlan kéz.

– Megérkeztünk – szólalt meg a hang. – Hol vagyunk? – kérdezte a gyerek, és óvatosan letette féltve őrzött terhét a kőre. – E mögött az omladék mögött van az a barlang, ahová a sebesülteket zsúfolták. Itt már nincs olyan sötét, látod? – Miért hoztál ide? – Hogy elüssem valamivel az időt. Sok mindent tudok, de vannak homályos foltok a sorsotokban. Ködös részletek, amelyekbe még a halál sem ütheti bele az orrát. Szépen itt hagyod az alvó testvéredet ebben a sziklaüregben. Észre fogják venni a barlangból. Olyan, mint egy kis lámpás a sötétben. – Nem esik baja? – Ne aggódj, megmentetted az életét! Rá fognak találni. Az erdő alig néhány lépésnyire van. Ha jól kinyitod a füled, hallhatod a csalogány trillázását és Quince horkolását. – Hadd menjek ki! – Nem, szorít az idő: vissza kell menned, hogy szembeszállj a szörnyeteggel, méghozzá egyedül. Gyere, elébe megyünk! – Szörnyeteg? – Ember. De nincs nagyobb szörnyeteg az embernél. Siessünk! Martirio kelletlenül magára hagyja alvó húgocskáját, és újra eltűnik a föld alatti járatok sötétjében. Utoljára visszanéz Clarára: olyan megnyugtatóan világít a sötétben. Nem félt annyira a haláltól, amíg a húga békésen szunnyadó, puha testét magához szorította. Most már egyedül van.

A rémkirály megáll ugyanott, ahol Martirio nem sokkal előtte megpihent. Szimatol, les, hallgatózik, és megneszeli a közeledő apró lépteket. Jönnek! Eloltja a lámpát, nem törődik vele, hogy koromsötétbe borul körülötte minden. Mitől féljen? Elvégre nem ő az áldozat! Nem rémíti a sötétség és a fagyos szél kísérteties világa. Ugyan mitől kéne tartania? Kémleli előre bejelentett halála felé bukdácsoló áldozatát. Tapogatózva átitat egy gyolcsot az üvegcséjében lévő folyadékkal. A szag fojtogatja a torkát. A lépések zaja erősödik. Feszülten, ugrásra készen vár. A gyermek megtorpan a sötétben, de a rémkirály érzi a közelségét, hallja kapkodó légzését. Az áldozata ott áll egyedül, kővé dermedve a rémülettől, egy karnyújtásnyira tőle. A bőrén érzi a kislány rettegését. Kéjeleg a félelmében. Martirio elszántan lép egyet, és hozzáér. Nem bírja tovább! Ráveti magát a torkaszakadtából üvöltő kislányra. El kell hallgattatnia! Az üvöltés visszhangzik, szárnyra kap. A falaknak csapódik, visszapattan, szabadulni próbál, végigfut a járatokon, eltorzul, árad, erősödik, eléri a barlang bejáratát, ahol a két őrszem strázsál, és behatol az álmaikba, felbolygatja, széttöri őket. Az asszonyok felriadnak. Lámpát gyújtanak. A rémült gyerekek már talpon vannak. Anita magához szorítja a ládikóját. Martirio és Clara nincsenek sehol, és a vérfagyasztó kiáltás a hegy gyomrából jön. Mintha összebeszéltek volna, Angela és Pedro egyszerre iramodnak a kiáltás irányába. Eltűnnek a hasadékban, a többiek pedig utánuk.

– Nem hallgatsz el, te kis ribanc! – sziszegi Eugenio a foga közt, és igyekszik a szerrel átitatott gyolcsot Martirio szájára tapasztani. A kislány vaksötétben küzd az erős férfikéz szorítása ellen. Összeszedi minden zsenge erejét, és sikít. De a rémkirály lefogja, az orra alá nyomja, aztán beletömi a szájába a rongyot. Se kiáltani, se levegőt venni nem tud, fulladozik a bűzlő gyolcstól. Kapálódzik. Nem kap levegőt! Aztán a teste feladja, elernyed.

A kiáltozás abbamarad. A hirtelen beálló csend még nyomasztóbb. Frasquita, vállán az olajfaliget színeiből varrt táskával, megtorpan a sárkány barlangjában, fülel. Mindegyikük visszafojtja a lélegzetét. Pedro szeme a földre téved, és észreveszi a tintától piros papírgombócot a sziklahasadék mellett. Megmutatja Angelának. Mindketten lemásznak a járatba. A Blanca nem győzi tartani az iramot, megáll, és fölveszi a neki szánt soroktól vöröslő papírt. Szerelmes sorok, az első oldal.

Eugenio fölajzottságában is tudja, hogy a gyerek, aki kiszolgáltatottan fekszik a karjában, nem Clara. De a halántéka lüktet, magához vonja a kislány meleg testét, szaglássza. Tudja, hogy indulni kéne, menekülni onnét, mert Martirio minden bizonnyal fölverte kiáltozásával az alvó tábort. Könnyen

a nyomára bukkannak, az élete könyvéből kitépett lapok elvezetnek hozzá. Mégsem bírja megállni, hogy ne nyalja, simogassa, ölelje a testet. A tarisznyájából elővette a nagy kést, a kést, amelyet napokkal azelőtt az anyja kezébe nyomott az úton. És a Blanca eldobta. – Elrejtetted a húgodat, ugye, te kis céda, és most nem tudod elmondani, hová – súgja a süket fülecskébe. – Majdnem sikerült kedvemet szegned, rohadt kis cafka! De te is boldoggá tudsz tenni! Ugye, de finom... érzed a dárdámat? Puha kenyérkém, tüzelő napocskám, rossz kislány! Vergődik az elhatalmasodó vágy hálójában, az énje meghasad. Ha marad, elkapják. Nem, az nem lehet, időbe telik, mire utolérik a föld alatti folyosókon. Hadd élvezkedjen még egy kicsit, mielőtt eltűnik onnét. Lesz valami kiút, ha egyenesen továbbmegy. Mindig volt kiút. A koromfekete sötétben felgyűri a kislány szoknyáját, tapogatja puha combját, nyalogatja csupasz szemérmét, amikor hirtelen torkon ragadja egy fagyos kéz.

Újabb üvöltés állítja meg Frasquitát a futásban. Mély hang, egy felnőtt kiáltása. Majdnem ott van. Legföljebb húsz-harminc méternyire lehetnek.

Eugenio eleresztette Martiriót, hogy a nyakát védje. A fojtogató kéz nincs sehol. Tapogatózva keresi a lámpást, és egyfolytában üvölt. A lámpa eltűnt. Ahogy levegő után kapkod a szellőzetlen üregben, mintha a halál jéghideg ujjai zongoráznának végig a tarkóján, a hátán, a péniszén. A rémkirály megragadja a kést, és a levegőt döfködi. Maga elé rántja a kislány testét, érzi illanó melegét, sírva szorítja magához, mintha a gyerektest törékeny fedezékébe akarna bújni a belőle csúfot űző kísérteties kéz elől. Addig csapkod, vagdalkozik, míg végül felhasítja a saját karját. Kifröccsen a vére. Dobogó léptek zajában aprócska fény tűnik elő. Végre valami fény, legyen már vége ennek a pokoli sötétségnek! Hogy szabadulhasson az arc nélküli kéztől. Attól az iszonytatóan fagyos kéztől.

Frasquita és a gyerekek berontanak a sziklaüregbe, ahol a doktor letolt nadrágban, késsel a kezében kuporog. Martirio csupa vér. Angela felüvölt, és rohanna húga élettelen testéhez, de Eugenio kiguvadó szemmel lóbálja előtte a hosszú kést, nem engedi oda. Megérkezik a Blanca, a keze tele összegyűrt papírlapokkal. Kifulladva nézi a fia arcát. Eugenio sír, vékony, szinte gyerekes hangon nyüszít. – Anyám, félek! Segíts! – suttogja a karjában szorongatott petyhüdt, véres baba mögé rejtőzve. A cigány asszony lassan odamegy a fiához. Cirógatja rémülettől eltorzult arcát, leül mellé, átöleli. Eugenio megnyugszik, a szorítása enyhül. Végül elengedi a fölgyűrt szoknyájú kislányt, és Martirio teste elgurul. A doktor átadja magát a bába fonnyadt ölelésének, nagy fejét az anyja melle közé fúrja. Frasquita odarohan a lánya élettelen testéhez, megcsókolja, karjába veszi. Nem kiabál. – És Clara? – kérdi elfúlón, de nem veszi le a szemét Martirio vértelen arcocskájáról. A többiek körbenéznek. A csodálatos kis teremtésnek nyoma sincs.

A kelepce Martirio hosszú sikolya fölébresztette Salvadort. A kiáltás nem hasonlított az előző napi üvöltéshez, amely annyira megrémisztette a társait. Valaki segítségért kiáltott. Eltartott néhány percig, mire összeszedte magát, és nagy nehezen föltápászkodott. Mihelyt valamelyest visszatért az erő a lábába, lámpát gyújtott, és megpróbált keresztülnyomakodni az odújából a föld alatti járatba vezető hasadékon. Biztos volt benne, hogy onnan jön a kiáltozás. Ám a nyílás olyan szűk volt, hogy csak egy gyerek fért volna át rajta. Kiszaladt a sziklaodúból, és szembetalálkozott Quincével, aki egyenesen felé tartott: – Salvador! Van valami a sziklakatedrális kőrengetegében! Valami világít a sötétben. A hatalmas barlang előtt alvó anarchisták hallották a rémült kiáltozást. A bátrabbak fölálltak, és észrevették, hogy a barlang beomlott szeglete fölött egy mélyedésben fény pislákol. Egyikük sem mert odamenni, hogy megnézze, mi az. De miután a hang elhallgatott... Salvador habozás nélkül belépett az óriási barlangba, és megindult a kis fény felé. A társai a bejáratnál állva, lélegzetvisszafojtva nézték. Az éjszaka csöndjében a fülüket hegyezve várták, hogy jön-e valami nesz a barlang felől, amikor a hátuk mögött roppanó zajokat hallottak. Quince hátranézett, és csendre intette a társait. Léptektől roppant az avar, reccsentek a gallyak – sokan voltak. Amilyen nesztelenül csak lehet, katonák lopakodtak feléjük az erdő sűrűjében. Azok az anarchisták, akik fel tudtak állni, elkezdtek hátrálni a barlang belsejébe. A hegy gyomrából újabb üvöltés hallatszott, a fák közül pedig árnyak léptek elő. A hadsereg! Nyakukon a hadsereg! Két tűz közé szorultak. Azok, akiknek nem volt erejük fölkelni, és a barlang előtt feküdtek a földön, moccanni sem mertek. Lőtávolon belül voltak, lehet, hogy már rájuk is szegeződtek a puskák. Azok, akik behátráltak a nagy barlangba, tudták, hogy ha kimennek, lelövik őket, mint a kutyát. Választaniuk kellett a nyaktiló és a szörnyeteg között. Az újrakezdődő üvöltés dacára Pablo kivételével lassan mind behúzódtak a barlang mélyére, ahol Salvador lámpása pislákolt. A katalán szólt nekik, de a tavernát betöltő szörnyű üvöltés elnyomta a hangját. Quince a társaival a vezérük felé iramodott. Menekülniük kellett! Elrejtőzni valahol. Kelepcébe kerültek. Behallatszott a sebesültek jajgatása, fények gyúltak. Pablónak földbe gyökerezett a lába a barlang előtt. Föltartotta a kezét, és ahogy a katonák rávilágítottak a petróleumlámpákkal, lobogó árnyéka megsokszorozódva vetült a barlang falára. Salvador a karjába vette Clarát. Éppen ereszkedett volna le az alvó gyerekkel a sziklás falról, ahová fölmászott érte, amikor látta, hogy futnak felé a társai. – A hadsereg a barlang bejáratánál van – mondta Quince. – Ez a kicsi csak úgy kerülhetett ide, ha van másik kijárat. A többieket nem tudjuk megmenteni. Gyerünk, tűnjünk el ebben a járatban! Eugenio vérfagyasztó üvöltése hirtelen abbamaradt, és Pablo meghallotta Quince utolsó szavait a visszhangzó barlangban: sarkon fordult, és elkezdett szaladni menekülő társai után. Lövések dördültek, de Pablo csak futott a lába elé vetülő hosszú árnyéka után. Az első katonák felálltak az óriási barlang bejáratánál kétoldalt. Látták, hogy a falmélyedésben megbúvó Quince és Salvador a kezét nyújtja Pablónak, hogy könnyebben föl tudjon kapaszkodni a kőomladékon. Az anarchisták füle mellett fütyültek a golyók, és Pablo összerogyott: az egyik lövés fejen találta. Quince átvette Clarát a

katalántól, és mind, ahányan voltak, benyomakodtak a sziklamélyedésből nyíló föld alatti járatba. Szaladtak nyílegyenesen előre, Salvador lámpása után. Észrevették a földön a papírgalacsinokat, és sejtették, hogy a követendő irányt jelzik. Pár perc múlva az is eszükbe jutott, hogy össze kéne szedni őket. Miért könnyítenék meg az üldözőik dolgát? A sziklaútvesztőben nem hagynak maguk után lábnyomot, nem lesz egyszerű követni őket. Ha tényleg létezett másik kijárat, akkor volt esély a menekülésre. Egyikük sem törődött többé a fenevaddal, amelyről előtte azt képzelték, hogy a hegy belsejében rejtőzik. Kisvártatva megérkeztek az üregbe, ahol Frasquita volt a gyerekekkel, és a rémkirály gubbasztott az anyja mellére hajtott fejjel. Salvadornak elkerekedett a szeme: – Mi folyik itt? – kérdezte. Táncoló árnyékok torzították el a vonásaikat, s ijesztő maszkot tartottak a döbbenettől, rémülettől dermedt arcok elé. Anita a többiektől kissé hátrébb állt, a ládikóját szorongatva; kövér könnycseppjei nagyot koppantak, és parányi tócsává gyűltek a ládikó fafedelén. Ő látta meg elsőként, hogy mi az, amit Quince a mellére szorít. Egy békésen szendergő, halványan pislákoló kis test. Megérintette az anyja karját, hogy tompultságából kizökkentse. Frasquita oda nézett, ahová néma nagylánya mutatott, és anélkül, hogy egy arcizma rándult volna, annyit kérdezett: – Él még? – Alszik – nyögte ki zavartan Quince. – A sziklakatedrális mélyén találtuk. Bármilyen furán hangzik is, világított. Hát azzal a kislánnyal ott a karodban mi történt? Mitől véres? – Megölte – bökött anyám a rémkirály felé, aki egyre kisebbnek tűnt Blanca karjában, de még mindig a hosszú véres kést markolászta. – Nincs vesztegetni való időnk, a hadsereg a nyomunkban van! Hol jöttetek be? – kérdezte Salvador. – A barlangból, ahol aludtunk – válaszolta Pedro. – Már ott vannak. Arra nem jutunk ki. Kelepcébe estünk – állapította meg a katalán. – Ha sietünk – dünnyögte Angela –, talán arra még kijutunk, amerre a farakás van a hullákkal. Gyertek! – Salvador, barátom – mormolta Eugenio –, gyújtsd meg a tüzet! Salvador nem válaszolt, indult Angela és Pedro nyomába. Anitának nógatnia kellett az anyját, hogy kövesse a csoportot. Frasquita ránézett a cigány asszonyra, aki még mindig a földön ült, és a fiát ringatta. – Nem fog többé üldözni benneteket. Megígérem. Menj, és bocsáss meg nekem, ha tudsz! – mondta búcsúzóul a Blanca. Frasquita eltűnt a járatban Martirio testét cipelve.

Újra csend lett, a Blancának sikerült meggyújtania a fia lámpását, és gyengéden ringatta tovább Eugeniót. A rémkirály mosolyogva fölpillantott rá, és átadta az anyjának a neki már túl nehéz kést. – Tudod, anyám – suttogta kedvesen –, a kislány nem halt meg. És ha odafigyelnek a szél irányára, lehet, hogy megnyerik a forradalmukat. Mindent előkészítettem. Salvador rá fog jönni. Ez lesz az én heroikus pálfordulásom... Akkor az anyja ráhajolt, hogy megcsókolja, és leszúrta.

A barlang előtt, a katonák közt ott állt az ifjú Manuel hátrakötött kézzel, és sírt. A tisztek vérszemet kaptak, és a szökevények nyomába küldték a csapataik nagy részét. Az embereik felfedezték a barlangrendszer mindkét bejáratát. Kifüstölik az anarchista patkányokat! Salvador sebesülten nem tud elmenekülni előlük. Közel száz katona tódult be futólépésben egymás után a föld alatti útvesztőbe. Aztán szétszéledtek, ott hemzsegtek minden járatban, ott tolongtak minden sziklaüregben. A hegy belülről csupa lyuk volt. Elnyelte az összes katonát fegyverestül, mindenestül! Csupán néhány felderítőt küldtek az erdőbe, hogy megnézzék, nincs-e másutt kijárat.

Pedrónak és Angelának hála a szökevények a széllel szemben haladva kitaláltak a föld alatti járatokból. Lejjebb bújtak elő a hegy gyomrából, ott, ahol a máglya és a taliga várta őket. A járatokból semmiféle nesz nem hallatszott. A hegynek azon a felén a barlang irányába fújó szél magával söpört minden hangot, és a túlsó oldalon mindent a táborra zúdított. A széllel ellentétes irányba viszont nem jutott el egy árva hang sem. Egy pisszenés sem. Bár a katalán nem hallotta a léptek zaját, sejtette, hogy a katonák behatoltak utánuk a járatokba. Csak azt nem tudta, hogy hányan. – Indulni kéne, Salvador – súgta oda Quince Clarával a karján. – De a varrónő nem válaszol, ha kérdezik, és olyan erősen szorítja magához a kislány holttestét, hogy képtelenség elvenni tőle, nem tudjuk a többi halottal együtt elégetni! – Tedd föl őket a taligára – válaszolta Salvador –, és a karodban alvó kicsit is! Csak akadályozna menet közben! Elhúzzuk őket az ösvényig, nincs messze. Látod? Ott van. Átjutunk a fák között. Hé, te vörös hajú, szaladj előre, és szólj, ha katonát látsz! Miközben Quince legnagyobb sajnálatára megvált a karjában nyugodtan alvó tündérszép babától, akiből olyan derű és béke áradt, hogy Quince még sokáig zokszó nélkül cipelte volna a szívére ölelve, Salvador szemügyre vette a száraz farakást a hullákkal, és visszagondolt Eugenio utolsó szavaira: „Gyújtsd meg a tüzet!” Erre a máglyára gondolhatott. De vajon miért tulajdonított a tűznek akkora jelentőséget? A koromsötét erdőben egy üszök is elárulná őket... Próba szerencse! Meg kell bíznia a vén bolond barátságában! Megparancsolta a társainak, hogy induljanak el nélküle, majd Briscában csatlakozik hozzájuk, ahol egy barátja az övékéhez hasonló csoportot vezet. Quince és Luis nevű társa sebesüléseikből alig felépülve, elcsigázottan távoztak, egyikük húzta, a másik tolta a taligát, amelyen a semmibe bámuló varrónő ült. Az utolsó társuk egy óvatlan pillanatban elszelelt. A katalán megvárta, amíg eltűnnek a szeme elől, csak azután gyújtotta meg a máglyát. És megtörtént a csoda. A barlang bejárata, mint egy kémény vagy hatalmas kürtő, beszippantotta a füstöt, amely villámgyorsan szétterjedt a hegy járataiban. A fekete, szürke gomolyokat elnyelte a labirintus. A hadsereg kelepcébe került. Salvador elképzelte, ahogy a labirintusban kitör a pánik. A katonák fulladozva lökdösődnek, megpróbálnak visszafordulni, és közben kíméletlenül letapossák egymást. Ölik egymást a levegőért. A sziklakatedrálisban várakozó tisztek pedig halálra rémülnek a barlangsírban rekedt, füsttől fuldokló több tucat katona visszhangzó üvöltésétől.

– Remélem, hogy Manuelt nem hozták ide, remélem, nincs itt, ebben a darázsfészekben! – gondolta magában Salvador a magasra csapó, füst nélküli tűz láttán, aztán Quincéék után eredt. Mögötte tűzre lobbant az erdő, és lángoló falat emelt a menekülők és üldözőik közé.

Az utolsó esti imádság Anyám semmit nem érzékelt a külvilágból, önkívületben ült a kocsin, ölében a halott gyermekkel. Rázta a szekér, de nem törődött vele, kihunyt tekintete halálra rémisztette az alig vánszorgó Quincét, aki minduntalan hátrafordult, és anyám közönyös, szép arcát kémlelte, mert úgy érezte, hogy neki köszönheti az életét. Úgy érezte, hogy tartoznak neki. Tartoznak Frasquitának, amiért az utóbbi napokban ismeretlenül is anyai gyöngédséggel ápolta őket. Meg akarja menteni, mindenáron. Nemcsak a hála miatt. Már az első találkozásuk alkalmával mindannyiukat meghatotta a menyasszonyi ruhás, csodaszép számkivetett, aki az erejét jócskán felülmúló kalandra vállalkozott egy rakás gyerekkel a nyakán. De mintha Frasquita lelke elszállt volna a testéből, mintha elhagyta volna az élet a gyermeke holttestébe kapaszkodó, mozdulatlan, üres vázt. Felkelt a nap, és Quince szerette volna kisírni magából az asszony ki nem sírt könnyeit. Salvador éppen akkor érte utol a fák közt futó taligát, amikor Clara szeme a nap első sugaraira nyiladozni kezdett. A fénylő gyermek először meglepődött, hogy nem a barlangjuk hullámzó falai közt ébred, ahol előző este elaludt, aztán az anyjára nézett, megcirógatta merev arcát, és hozzáért a nővére ijesztően hideg testéhez. A születő új nap dacára Clara olyan fájdalmas sírásba kezdett, hogy azt hitték, soha nem hagyja abba. Salvador a karjába vette, és menet közben dajkálgatta, hogy addig se kelljen megállniuk. Semmivel nem tudták megnyugtatni. Clara egyre jobban sírt, rúgkapált, de akkor odament hozzá Angela, megfogta parányi kezét, játszadozott az ujjaival, szomorkás dalt dúdolgatott, aztán előhúzott a ruhája alól egy hosszú, fehér tollat, odaadta a húgának, és a világos szemű kislány elcsöndesedett. Elérték az országutat. Frasquita szája ekkor szóra nyílt.

Lehet-e a szavaknak külön életük? Aznap reggel úgy tűnt, hogy anyám szavainak saját akaratuk van. Semmire nem emlékeztettek. A fájdalomtól öntudatlan asszonyt hatalmába kerítette egy ismeretlen nyelv. Az utolsó este tanult egyik imádság volt az. Az ima Frasquita kicserepesedett ajkai közül előtörve úgy húzta föl sírjukból az elkárhozott lelkeket, mint élesztő a tésztát. Az elmormolt szavak ott keringtek, vibráltak a taliga körül, a szökevények bőre alá hatoltak, megmételyezték a levegőt, amit belélegeztek, megfertőzték a burkot, amelyben haladtak. Az ima bűvös kört vont anyám, az anarchisták és a gyerekek köré, és ez a kör velük együtt mozgott. Behatárolt, élettelen, süket tér. A világ aprócska szeglete, ahol az imádság érthetetlen szavai elnyelték a madárcsicsergést, a léptek zaját, a taliga nyikorgását, elnémították a kerék alatt csikorduló köveket. Kiértek a főútra; arra számítottak, hogy el lesz torlaszolva, de semmit nem láttak. Katonáknak nyoma sem volt. Sehol egy lélek. Az út kihalt. A gyerekek kiszaladtak a körből, hogy vizet kuncsorogjanak egy majorságban. A taligától alig néhány lépésnyire zsibongott, dalolt az élet, a szél langyos éneket dúdolt, a bogarak békésen zümmögtek, a színek megélénkültek. Azok a derék emberek, akik ajtót nyitottak Pedrónak és Angelának, látták a távolabb álló taligát és a megtört árnyakat, amelyek odáig felváltva húzták. Látták oldalról a kocsin ülő nőt: olyan egyenesen

tartotta magát, mint aki karót nyelt, és csak a szája mozgott. Valami történik odakint az úton, a vészjóslóan mozdulatlan ég alatt. A halál ólálkodik az elcsigázott, toprongyos csapat körül. Nem engedték be a gyerekeket a házba, de sokkal többet adtak nekik, mint amennyit kérni mertek. Friss vízzel teli nagy tömlőket, kenyeret, mandulát, még egy kis kulacs törkölyt is. Aztán becsapták az ajtót az orruk előtt, nehogy az utakon vándorló fájdalom befészkelje magát az otthonukba. Az ablakból nézték, ahogy a valószerűtlennek tűnő kocsi nekilódul, és akadozva továbbmegy. Mintha egy festmény állt volna meg a házuk előtt, amelyből kilép néhány alak, aztán eltűnik minden. A festő nem hagyja megszáradni a festéket a vásznon, elkeni a kontúrokat, formákat, elmaszatolja a színeket. Még a nap sugarai sem tudnak a kép keretén belülre hatolni. Az alakok nem is a földön jártak, hanem afféle részleges napfogyatkozásban lebegtek a föld fölött. Szavak, mondatok förgetege morajlott a nyomukban. Elhomályosult a határ. Vihar közeledett, de Frasquitának a szeme sem rebbent. A néma országút, az idő megtört vonala semmi nem volt fájdalomtól beteg lelkének rémképeihez képest.

Varázsigéjével ősanyáit hívta hangjának pentagrammájába. Az összes nőrokona, aki előtte megörökölte a ládikót az imákkal, odasereglett hozzá, és új testként a halálukat viselték magukon. Volt erőszakos halál, fájdalmas halál, csendes halál, megváltó halál, óhajtott halál, volt belenyugvó, méltatlankodó, rémisztő halál. Mind az őket megidéző nő meleg testét cirógatták. Árnyak hada tolongott körülötte, nektárként szívták belőle az életet, csókjukkal a halálukat adták anyámnak ajándékul. Fölvillant előtte a halál ezerféle arca, átélte mások haláltusájának minden döbbenetét, rettegését. A hirtelen elhunytak örökös meglepettségükben, hogy már nincsenek, visszakövetelték tőle ellopott életüket, és tépni-szaggatni kezdték az övét, hogy aztán egy sötét zugba félrehúzódva rágódhassanak a kitépett cafatokon. Fagyos csókjaikkal, simogatásukkal elevenen megnyúzták, széttépték, agyongyötörték, bekebelezték. Próbált ellenállni a kínok és félelmek magmájának, könyörgött, hogy adják vissza a túlvilág bugyraiban rekedt gyermekét. De vajon mit tehettek érte a körülötte tolongó holtak, mit tehettek érte az örökké kísértő, haláluk viharos percénél veszteglő elkárhozott lelkek? Frasquita észrevette, hogy a rajta marakodó tömegen túl, a távolból alakok figyelik. Fényárban úszó alakok csoportja. A halálnak megvoltak a maga titkai. A sötétség birodalma fényeket is rejtett. Azok a szellemek talán az élőket gyászolják, csak azután lelhetnek nyugalomra. Frasquita feladta a küzdelmet, hagyta, hadd kínozzák. Ha ez az ára, hogy visszakaphassa a gyerekét! A mellére vonta Martirio kicsiny holttestét. A lányka sápadt arca nyitott szemmel meredt a halottak rajára. És ahogy a kavargó alakok Frasquitához dörgölőztek, látta, hogy a gyermek elmosolyodik. Azzal a túlvilág kapuja becsapódott, és minden eltűnt.

Frasquita úgy tért magához, mint aki egy kút mélyéről kapaszkodik a felszínre. Romos toronyban feküdt. Anita a ládikóján ülve törölgette az anyja forró homlokát. A varrónő még mindig szorította Martiriót. Bár lázas volt, érezte, hogy a kislány teste meleg, és dobog a szíve.

Martirio békésen aludt az anyja hasán. Hát sikerült! Az ima száz évre elveszett, de a lánya élt. A halál eleresztette áldozatát, a halál most az egyszer engedett.

Frasquita megtudta, hogy napokig aludt. Ez idő alatt Salvador, Quince és Luis gondoskodtak a gyerekeiről. A menekülő anarchisták csatlakoztak Sierra Nevada-i társaikhoz. A dél felé tartó, széltől, árnyaktól kísért, rejtélyes fantomtaligát senki nem merte föltartóztatni útközben. Salvador Frasquita fölé hajolt. Csak néhány elvékonyodott heg látszott az arcán. Sierra Nevada-i barátai először nem ismerték meg, nem akartak hinni neki. Már csak azért sem, mivel az a két ember, akit Juan küldött, hogy tudassa velük a falusiak győzelmét a civilgárdisták fölött, maga sem tudta, mit higgyen a katalán új arca láttán. Szerencséjükre Quince és Luis a régi volt, és a taliga nyomában születő legenda végül a javukra billentette a mérleg nyelvét. Híre ment, hogy egy egész zászlóaljnyi katona odaveszett, amikor a katalánt üldözték a hegy gyomrában. Az újravarrt arcú Salvador hős lett, a forradalom mitikus alakjává vált. Neve kardként szelte át az országot, egyik végétől a másikig.

– Mondd meg, hová igyekszel a gyerekeiddel és a taligával – kérdezte gyöngéden az összevarrt arcú férfi. – Délre – válaszolta anyám, eligazítva az alvó Martiriót a fekhelyen, amelyet az anarchisták neki készítettek. – Szükségem van egy zászlóra – súgta a fülébe Salvador. – Tovább kell mennem – felelte anyám mélázva. – Varrj nekem egy zászlót! – erősködött Salvador, és megfogta a kezét.

Martirio felsikkantott, rövid sikolya arra a sikolyra emlékeztette Frasquitát, amelyet a katalán sziklaodújában hallott. A lánya kezdett magához térni.

A zászló Hogy mi történt anyám és teremtménye, összevarrt arcú katalán anarchista közt, akinek szeszélyből a hegy túloldalán, az olajfái közt hagyott szeretőjének vonásait kölcsönözte? Anita, a mesélő semmit nem árult el róla. A nővéreim azt mondták, nem tudják, én pedig nem akarok semmit hozzáképzelni. Sok mindent meséltek anyámról, de erről az egyről mindenki hallgatott. Jobb is így. Jobb hallgatni, meghagyni a rejtélyt.

Frasquita két hónapot töltött zászlóvarrással a katalán mellett. Ki tudja, talán tovább is maradt volna, ha nincs a forradalom. És bizonyára mi sem a világnak ezen a felén volnánk, ha Salvadornak nem lett volna más szeretője. Az anarchista mindenét a sziklaodújában hagyta. Odalett az írókészlet és a gitár, kamaszkorának egyedüli emlékei, apai öröksége. De leginkább az ifjú Manuelre gondolt vissza szeretettel, aki a híresztelések szerint a szabadságáért cserébe elárulta a mentorát. Az anyám semmit nem felejtett a barlangban. A kifogyhatatlan cérnagombolyagok, varrótűk, gombostűk, a finoman megmunkált olló mind ott lapultak az éjjel-nappal a vállán lógó, az olajfaliget színeit idéző tarisznyában. Salvador pénzeszsákja, amelyet ahogy megkapott, nyomban a szoknyája alá rejtett, még mindig a lábát verdeste, és ha olykor meglazult a zsinór, ami tartotta, minden egyes lépésnél halkan csörrent benne a pénz. Megvolt a taligája is, amelyre az anarchisták fölültették textilvirágokkal díszített, vértől-sártól foltos örökös menyasszonyi ruhába bujtatott merev testét. Beleegyezett, hogy Salvadorral tart addig, amíg a zászló el nem készül. A zászló, jelképe az ügynek, amelynek a katalán örök hűséget esküdött. A zászló, amely lepedője lesz e frigy éjszakáján. Frasquita még nem tudta, hogy a pőre férfi kelengyéjét varrja. Nem siette el a dolgát. Az anyagra, amelyet Salvadortól kapott – lopott vászonlepedő, amelyen állítólag egy vidékre látogató koronás fő hajtotta álomra a fejét –, Frasquita különböző szövetekből, haciendákon zsákmányolt kelmékből, az elesett anarchisták ruhafoszlányaiból foltokat dolgozott rá. A tűzharcokban mindig elveszítettek néhány embert, és Salvador rászokott, hogy elesett társaik ruhájából, mintegy ereklyeként, levágjon egy darabot a varrónőnek, hogy az hímzésekkel díszítse, és rávarrja a zászlóra. Az anarchisták ácsoltak egy szövőszéket Frasquitának, és vállalták, hogy ha tábort kell bontaniuk, szétszedik, az új táborhelyen pedig újra összerakják a szerkezetet. Salvador zászlója és a zászlón szakadatlanul dolgozó nő mindenkiben tiszteletteljes áhítatot ébresztett. Frasquita soha nem bontotta vissza, amit előző nap szőtt, azért, hogy tovább maradhasson Salvador mellett. Csak azért dolgozott olyan lassan, hogy a kézimunkája éppoly tökéletes legyen, mint a katalán forradalom iránti szerelme és hite, vagy mint maga az összevarrt arc. Toldott-foldott, mégis tökéletes. Anyám élvezte a nyugalmat, bár tudta, hogy nem fog sokáig tartani, s hogy egy rejtélyes kéz dolgozik vele együtt a varázserejű zászlón. A gyerekei élték a maguk életét a rögtönzött táborokban. A rémkirály halála óta az anyjuk nem figyelte őket egyfolytában árgus szemmel. Kedvükre csatangolhattak, és egyáltalán nem volt ellenükre a hirtelen jött szabadság. Pedro és Angela fegyverforgatást tanult, Anita Bakunyint olvasott

és a felkelők történeteit hallgatta, Clara sütkérezett az őszi napsütésben, Martirio pedig a sírokat gondozta. Mióta a túlvilágon járt, még közelebb érezte magát a holtakhoz. Senki nem említette, hogy tovább kéne indulniuk dél felé.

Ám elérkezett a nap, amikor Frasquita átadta a gondosan összehajtogatott zászlót megrendelőjének. – Elkészült a zászló – mondta, és átnyújtotta a művét. Quince segítségével Salvador szétnyitotta a zászlót a földön. A titokzatos minta a teljesség érzetét keltette, maga volt a tökély. Nem ábrázolt semmit, a szövetdarabok mesterien összerendezett mozaikja mégis új, önálló világot teremtett. A kompozícióból sugárzó lelkesedés mindenkire átragadt. A zászló láttán kedve támadt az embernek magába szívni, az összes érzékszervével, kezét kitárva élvezettel magába fogadni a világot, feltöltődni vele. Áradt belőle az erő, a vágy, az életöröm, a romantikus szenvedély. Bámulatosan élénk színei izzottak az őszi napsütésben. Minden ott volt a lepedővásznon: a remény, a jövő, a háború, a béke, a világ, az emberek, férfiak és nők, és úgy tűnt, mintha ezek együtt ősidők óta összehangolt, kerek egészet alkotnának. A zászlón a forradalom új aranykor eljöveteléhez vezetett. A zászló közepén lévő rejtélyes piktogramok nagy, világos foltjairól azonban Frasquita sem tudott számot adni. – Aki ezt a zászlót meglátja, nem fél többé a holnaptól – hümmögött a szelíd mosolyú, kék szemű forradalmár. – Már ma harcba visszük a lobogódat. Manuel él, és azt üzeni, hogy a tiszt, aki a hegy gyomrában megfulladt katonákat vezette, délután egy kisebb csapattal halad át a Cruzi-szoroson. Lesni fogunk rá a hegyekből. Ugye nem mész el addig, amíg vissza nem jövök? Beszélni akarok veled a kettőnk dolgáról, mielőtt folytatnád az utad. – Jó, megvárlak – válaszolta az anyám, és kiment. Quince utánaeredt. – Mondd meg neki, hogy ne bízzon abban a rohadékban, aki egyszer már elárulta! Mondd neki, kérlek, hátha terád hallgat! – súgta oda remegő hangon, amikor kiértek. – Salvador hisz benne, hogy Manuel szereti. Olyan, mintha a fia volna. Miért árulná el? – Mert egyszer már elárulta. Mert tudja, hogy mindenki utálja, és hogy köztünk többé nincs helye. – Hogy vethetitek a szemére, hogy kínzás alatt vallott? Salvador is megmondta, hogy nem fogja bírni. – Salvador csak azt nem akarja belátni, hogy Manuel nem kínzás alatt vallott! Önszántából árulta el azt, aki az első perctől fogva a fiának tekintette, összevizelte magát, és elárulta! Egy ujjal sem értek hozzá, érted? És most már tudja magáról, hogy egy gyáva féreg. – Ki mesélte ezt neked? – Ez a hír járja. Manuel fiatal, tud írni, olvasni, fegyvert forgatni. Tudja, hogy nézünk ki, mik a szokásaink. Nem akármilyen újonc! Fűt-fát ígérhettek neki. – Nézz a szemembe, Quince! Ha mindenki azt mondaná a fiadra, hogy gyáva féreg, te nem éreznéd úgy, hogy be kell bizonyítanod az ellenkezőjét? – Nekem nincs fiam. És ha már itt tartunk: Salvadornak sincs – mondta makacsul Quince, és hátat fordított anyámnak.

Déltájt fegyveres csapat indult a szoros felé. Quince is köztük volt, nem akarta, hogy Salvador egyedül lengesse a lobogóját. Frasquita nézte, ahogy elvonulnak, ki gyalog, ki lóháton. Az alkalomra kibontott zászló tarkán lobogott a szeretett férfi mosolygó arca fölött. Frasquita hosszú ujjaival szemellenzőt formált, hogy a vakító őszi fényben lássa a férfi távolodó alakját. De amint a kis csapat teljesen eltűnt a láthatárról, és az ég hatalmas kékjén parányi fekete pontnak sem látszott többé, Martirio megcirógatta révedező anyja lelógó kezét; Frasquita összerezzent. – Anya! Az a szép lány, aki veled hímzett, most búcsúzott el tőlem – suttogta a kislány. – Miféle lány? – döbbent meg Frasquita. – Az, aki a szövőszéknél a kezedet irányította. Azt mondta, nem tehetsz semmit Salvadorért. És hogy készülj föl. – De hát mire? – Salvador meg fog halni, anya. Frasquita egy percig sem kételkedett a lánya igazában. Szaladt könyörögni, hogy küldjenek gyorsan a csapat után valakit, aki figyelmezteti Salvadort. A táborban maradt anarchisták hajlottak a szavára, készek voltak hinni a titkos megérzésekben. Az egyetlen táborban maradt ló a szemét düllesztette, amikor látta, hogy valaki fel akar szállni rá. Bőszen hánykolódott, rúgkapált. A küldönc végül gyalog indult útnak. És elkésett. A hadsereg addigra tőrbe csalta a fegyvereseket, egyedül Quincének sikerült elmenekülnie. Belecsavarta a zászlóba, és visszacipelte a táborba a katalán szitává lőtt holttestét. A legendás harcost a hímzett lobogón terítették ki a földön. A halál a zászló egyik sarkán trónolt láthatatlanul, csak a vérző sebek utaltak a jelenlétére. A középen fehéren hagyott foltokat átitatta Salvador vére, és a lobogón új minta rajzolódott elő: kaszát tartó, diadalmas, ifjú szépség, a lábánál egy férfi levágott feje, szeme kék, mosolya megnyerő, arcvonásai érintetlenek. Salvador arca, mielőtt szétvagdosta a pribék kése, Salvador arca, mielőtt összeöltötte anyám tűje. Az arc, amilyennek a halál szerette. – Tudtad, hogy meg fog halni, mégsem szóltál – dünnyögte Quince anyám felé fordulva. – Vakon hímeztem, engedtem a vágyának, hogy az kerüljön a zászlóra, ami a leginkább oda való – felelte Frasquita, aki leírhatatlanul megdöbbent, amikor meglátta Salvador régi arcát, azt az arcot, amelyről ő maga megfeledkezett. – Nem tudtam, hogy ez lesz belőle. A többit a vére festette rá. – No persze, a halál a mai napon fölfedte előttünk hímzőtehetségét, ugye? – gúnyolódott Quince, és idegesen felnevetett. – Ketten varrtátok a zászlót. A halál sugallta, hogy milyen legyen a díszlet, amit később összevérezhet. Tűvel és vérrel hímzett kép. És mivel Frasquita nem válaszolt, csak karlógatva állt a véres test előtt, amely röviddel előtte még a jövőjét jelentette, Quince dühbe gurult, és rárivallt: – Mire vársz, miért nem imádkozol érte is, mint a halott lányodért? Most tégy csodát! – rázta meg az anyámat. A varrónő letérdelt a katalán holtteste mellé. Nem imádkozott, és az ajkát egyetlen szó sem hagyta el, Quince mozdulatlanul várt. De semmi nem történt. A halál nem tágított.

Frasquita olyan sokáig virrasztott a holttest mellett, hogy az lassan kezdett elszíneződni. Enni, inni vittek neki. A nap fáradhatatlanul rajzolgatta köreit az ég kékjére, a hold gömbölyödött. A szél egyre hűvösebben fújdogált. Ám a földön térdeplő, szoborrá merevedett nő szájára nem jöttek a szavak. Az emberek sorra elköszöntek tőle. Végül Quince is feladta a reményt. Próbálta elmozdítani. Először gyöngéden, mint egy özvegyet vagy elhagyott szeretőt, aztán dühödten cibálva, végül könyörögve. Végső elkeseredésében ő is elment, de megígérte a gyerekeknek, hogy visszajön. A megüresedett táborban magukra maradt gyerekek üggyel-bajjal elboldogultak valahogy. A felhőtlenül kék ég dacára egyre hidegebb lett, és a gyerekek ráterítették az anarchistáktól kapott egyik pokrócot az anyjukra. A katalán elfátyolosodott szeme megzöldült. Aztán a szeme is eltűnt. Akkor anyám kaparni kezdte a földet. A körme csupa vér volt. A gyerekek segítettek ásni, és Frasquita belefordította a holttestet a gödörbe zászlóstul, forradalmastul, minden reményével együtt. Azt ette-itta, amivel a gyerekei ellátták. Megpróbált fölállni, de kinyújtani sem tudta elfekélyesedett, remegő lábát. Látván, hogy a teste megmakacsolta magát, szó nélkül átadta a pénzeszacskót Anitának, aki róla és az éhező testvéreiről addig is gondoskodott. És amikor úgy érezte, hogy fel tud állni, anélkül, hogy egy szót szólt volna a gyerekeinek, fogta a taligát, és elindult dél felé. A gyerekeknek, akik késsel kilyuggalt gyapjútakarókból rögtönöztek maguknak poncsót, úgy kellett utána futniuk.

A délre vezető út Frasquita rá sem hederített többé a gyerekeire azután, hogy újra útnak indult. Nem szólította őket a nevükön. Nem számolta, hogy megvannak-e mind. Az utunkba vetődő cigányok próbálták megérteni anyámat. Az asszonyt, akit a sors meggyalázott, majd halálra sebzett. Az adottságai dacára tehetetlen asszonyt, aki mint egy igavonó barom húzta a kocsiját. Az asszonyt, aki minden reménységét beletemette egy sírgödörbe. A cigány vajda sok időt töltött vele. Próbált a lelkére beszélni. – A Föld azért forog, mert mi, vándorcigányok hajtjuk a lábunkkal. Ezért vándorlunk szüntelen, és mindig csak annyi időre állunk meg, amennyire muszáj. De te mi haszna mész annyit, szépségem, minek mész délre, mint télen a gólyák egy fészekaljnyi gyerekkel, nem látod, hogy csupa seb a kis lábuk? Miért kárhoztatod őket ilyen hosszú útra? Anyám nem felelt. Gömbölyödött a hasa. A cigányok lassabban haladtak, és hamarosan elnyelte őket a távol.

Végül a taliga elérte a tengert, és a gyerekek fellélegeztek, mert biztosra vették, hogy az anyjuk onnan nem tud továbbmenni.

Anita hosszú verse A tengerparton a gyerekek a téli nap gyenge pászmáitól a hullámokra és a homokra vetülő, bámulatosan hosszúra nyúlt árnyékukat kergették. Egyformán meglepődtek a nagy valamin, de aztán mindegyikük a maga módján kezdett kötődni a tengerhez. Más-mást őriztek belőle: egy színt, egy morajlást, a lüktető hullámzást, a szagát. Mindegyikük a maga módján élte meg a nagy vizet. Anyám azonban csak arra gondolt, hogy valahogy át kell rajta kelnie.

Anita letette a hosszú úton mindenüvé magával hurcolt ládikót a tengerrel szembe. Pontosan kilenc hónap telt el azóta, hogy megkapta a ládikót. Elérkezett az idő, hogy kinyissa. Frasquitát nem izgatta, mit talál benne a lánya, nem érdekelte sem a mágia, sem az, hogy van-e mit enniük vagy inniuk, nem érdekelte sem a fáradtság, sem a gyerekek elfagyott, sebes lába. Csak a gyaloglás tartotta benne a lelket. Belekezdett valamibe, és nem volt többé megállás, most, hogy megvolt a maga útja, végig kellett mennie rajta. Kisebb testvérei kíváncsian lökdösődtek Anita körül, ahogyan emelte föl a ládikó fedelét. Üres volt. Egy pillanatra csalódottság tükröződött a kicsik arcán, jóllehet nem tudtak semmit az imákról, sem a ládikó tartalmáról: egyszerűen megigézte őket a tiltott tárgy, amely az utazás kezdete óta mintha hozzánőtt volna a nővérükhöz. De a gyerekeknek még a lélegzetük is elállt, amikor a téli éjszaka csendjébe belehasított a szó. Mert a nővéreim meg mertek volna esküdni rá, hogy valami beszélt, a nyitott ládikóból felröppenő suttogás, a fából előtörő hang beleszállt a legidősebb nővérem torkába, és Anita életében először elképedve hallotta a saját hangját, azt a bársonyosan meleg, mégis határozottan csengő hangot, amit nem tudott kikezdeni az idő vasfoga sem. A tátongó doboz elnémult, és attól fogva a nővérem szájából keresetlenül, tisztán, frissen ömlöttek a szavak, a kezével pedig mintha terelgette, alakítgatta volna őket. A szavak nekünk szóltak, minket támogattak, altattak, öleltek, melengettek. És kifogyhatatlanok voltak. A hang elsúgta a történetünket a tengerparti éjszakának, az asszony, az anyánk háta mögött, akinek egyre csak azon járt az esze, miként jusson át a túlsó partra, hogy folytathassa az útját dél felé, és meg sem hallotta a lelkünket betöltő fuvallatot.

Anita nővérem az ujjaival és a szájával álmodott meg bennünket. Hangjából úgy bújtak elő a hasonmásaink, mint a bambusz hajtásai a föld alól. Mindennap meghaltunk, de továbbmentünk. Anyánk tébolyától űzött vézna testek voltunk, és erőt csak Anita kicserepesedett ajkairól, bársonyos hangjából, nyugodt imáiból meríthettünk. Megannyi szó, megannyi homok, a lépteinknek se szeri, se száma. Anita áradó költeményére, soha véget nem érő versére meneteltünk. Nem vezetett bennünket más nyom, csak a szavak fura kövületei. A hang előttünk járt a városokban, kszárokban, a nomádok sátraiban, mindenki ismerte a

történetünket. Anita a ládikóján üldögélve mesélte a maga nyelvén mindenkinek, aki az utunkba került, mindig másként ugyanazt a mesét, a hangja pedig azután is ott csengett, hogy mi továbbmentünk. Azokon a vidékeken a történetmondók még mindig mesélnek az egyszeri eljátszott asszonyról és a nyomában szaladó, elcsigázott gyerekek karavánjáról. Amikor a nap égette az arcocskájukat, vagy a testük felmondta a szolgálatot, amikor a szandáljukba került homoktól nem bírták emelni a lábukat, a hang adott ütemet a lépteiknek, és a hang magunkról mesélt. Anita lehelete fújt bennünket előre, és siklottunk, mint megannyi nagy vitorlás hajó, miközben odamormolt bennünket a köveknek, a tengernek, a sötét, álmatlan éjszakáknak. És az a kéz, beszéltem már a kezéről? A történetmondók keze olyan, mint az álom langyos fuvallatában ringatózó virágok, hosszú, ruganyos szárukon himbálóznak a magasban, lekonyulnak, fölegyenesednek, az első csepp esőre vagy könnyre újra virágoznak a sivatagban, óriás árnyékuk a feketéllő égre vetül, és mintha a kezek, virágok, szavak fölhasítanák a sötétséget, az ég tisztulni kezd. Anita elfelejtett olvasni, elzárkózott az írott szótól. Azt mondta, ha az írás elnyeli a történetmondók kezét, a legenda sötét útvesztőiben nem vezet tovább bennünket a hang. A betű – tintával írt szarkaláb, feldarabolt szó – elmállik a papírlapon, a betű az emlékezet halála. A mesék leírva feledésbe merülnek. Azt mondta, a könyv a szavak temetője. Semmit nem szabad máshová felvésni, mint a fejünkbe. Anita meséi az ajkára vannak tetoválva, ha megcsókol vagy megsimogat bennünket, ott marad a nyomuk a homlokunkon.

Anita keze táncolni kezdett a hullámokkal szemben, amikor már azt hittük, hogy a világ végén vagyunk, és anyánk nem fog tudni továbbmenni. Amikor meg kellett válnunk a taligától, és fölszállni a révész hajójára, amikor a viharban evezni kellett, amikor az anyám magányos árbocként állt a tajtékzó hullámokkal szemben, akkor megszólalt Anita hangja. Mormolása szétáradt a háborgó vízen. Elringatta a tengert a történetünk, a szavak súlyától, Anita hangjának melegségétől elsimultak a hullámhegyek, és átértünk a túlsó partra.

Utána mintha már nem a valóságban zajlottak volna az események, az idő önmagára zárult, magába temetve a tengert és a kősivatagot; az idő megcsomósodott az ereinkben, a zsigereinkben, és sokáig elfelejtettem megszületni. Vártam a vers utolsó sorát, a sort, amely bejelenti érkezésemet: – És aznap este világra jött Soledad, és az anya nem ment tovább.

Én vagyok az utolsó sor, a hennától vöröslő kéz, amely véget vetett eszelős vándorlásunknak, én vagyok az, aki az anyámat végül ledöntötte a lábáról. Én vagyok az utazás vége. Én vagyok a

horgony, és én csak írni tudok, hogy egyszer s mindenkorra véget vessek ennek a történetnek, amely ringat, és elzár bennünket a világtól, különc, megfejthetetlen, mindenkitől idegen lényekké tesz. Mert valami akkor összefogott bennünket, gyerekeket, és olyan erősen összeszorított, úgy összecsomózott bennünket, hogy azt hittük, soha nem fogjuk tudni megkülönböztetni a saját kezünket, lábunkat azokétól, akiket ez a valami velünk együtt összemarkolt. Kezek, lábak, szívek, gondolatok összefonva. Nagyon szorosan összefonva. A testvérek, kicsik és nagyok, mint megannyi víz áztatta, hullámverte, napszítta, homok fehérítette kötél, mentek kötélvezető anyjuk után. Csupasz lábuk alatt érezték a föld görbületét. Nézték az anyjuk alakját, ahogy egy örökösen távolodó pont felé tart, oda, ahol mint egy gömbölyű has, lágyan ível a horizont. Nem a szeretetről beszélek, nem arról a kötelékről, amely a gyereket az anyjához, a testvért a testvérhez fűzi, és nem is arról, ami egyes szerelmeseket elválaszthatatlanokká tesz. Másfajta, szorosabb kötelékről beszélek. Olyan erős, olyan elemi kapocsról, mint amilyen az akasztott ember nyaka köré szoruló hurok. Minek levágni a szélben himbálózó testet, amikor a kötél már a húsába vájódott? Az átkelés olyan szorosan összeláncolt bennünket, hogy fulladoztunk tőle, egy volt minden gondolatunk, egy a lélegzetünk, és nem is lehetett másként, mert a tüdőnkbe áramló forróság ugyanúgy égette mindannyiunk belsejét, ugyanúgy perzselte a szánkat, még az enyémet is, pedig akkor még meg se születtem.

És csak mentünk az új kontinensen taliga nélkül, amin megpihenhettünk volna, nyitott szemmel, állva aludtunk, de mentünk, soha nem álltunk meg, nem lassítottunk, soha nem vesztettük egymást szem elől a sivatagban, mentünk éjjel, mentünk nappal, a fehéren vakító déli napsütésben, csillagoktól hemzsegő ég alatt, árnyékos városokon, mezőkön keresztül, az esőben, amely kétszer borította virágba, és takarta be jerikói rózsával a sivatag köveit, amíg a nap ki nem szárította őket. Mentünk mézzel folyó, zöldellő völgyeken át, szűk, hegyi ösvényeken és járatlan utakon, mint az utunkba kerülő, sokéves málhahordástól megrokkant hátú öszvérek, amelyek hozzánk hasonlóan a gazdájukhoz kötözve tették a dolgukat, mentek a reménytelenül távolodó horizont felé, és nem remélték, hogy megállítja őket egy tenger, nem várták, nem is gondoltak az út végére. Csak Anitának sikerült néha elszakadnia a menettől. Koldult minden háznál az összes faluban, amelyen áthaladtunk, leste a nomádokat a teveszőr sátraikkal. Mindenhol elmondta a történetünket. Az asszonyok adtak neki hamuban sült köleslepényt, tálkákban aludttejet, kosárkákban szárított gyümölcsöt, víztől dagadó kecskebőr tömlőket, bőrpapucsot – igaz, egyik sem volt olyan kicsi, hogy jó lett volna Clara sebes lábacskájára. Az asszonyok odafutottak hozzánk, az arcunkat törölgették, benedvesítgették a szánkat, fátyluk mögött helyettünk is sírtak, érthetetlen szavakat kiabáltak, anyánkat szidták, amiért belekényszerített bennünket ebbe az őrületbe. Az egyikük még szamarat is adott ajándékba, hogy Anita el tudjon látni bennünket élelemmel, ne kelljen a három kisebb testvérének állandóan a karjukon cipelni Clarát, s hogy a kislány, akinek addigra kékült-zöldült a lába, abbahagyja végre a sírást. A szamár belegabalyodott a sok kézbe, lábba, szívbe, megtanult a sziklás utakon járva aludni, osztozott velünk a vízen, a gondolata egy volt a miénkkel. Mi átéreztük, hogy fáj megrokkant háta, és a szamár megtapasztalta anyánk tébolyát. A túléléshez meg kellett innunk a vérét. Ez már nem szeretet volt. Bár volt részünk szeretetben akkor, amikor még minden szív magában

dobogott, szeretett, sírt, panaszkodott, de az átkelés után nem maradt, csak egy magányos, elcsigázott szív, ami elfelejtette, hogyan kell szeretni, és hogy milyen érzés az, amikor az embernek saját keze, lába van, és maga lélegzik. Ez a kötelék sokkal szorosabb volt, mint a szeretet. Túl szoros ahhoz, hogy együtt lehessen vele élni! „Ahabszi!”

HARMADIK KÖNYV A TÚLSÓ PART Itt születtem, miután anyám nagy kört írt le a hatalmas ország alfafüves pusztáin, kősivatagjaiban, dzsebeljeiben. Nekem csak Anita meséi jutottak, és a Szahara homokját fújó, meleg szél. A sorsom azelőtt eldőlt, hogy megszülettem. Az én életem tere nevetségesen beszűkült: gyermekkorom tucatnyi poros utcácskája, mindig ugyanazok az utcák, az üres telkek vörös sivatagja, amely a távolban mosolygó, városba vezető országutakig nyúlik, a zsákutca a házunk tátongó kapujával és a négyszögletes, szomszédokkal közös udvar, ahol a tyúkjaink csipegetnek. Talán a maradék kenyerem morzsáit csipegetik azok az íztelenszíntelen tojásokat tojó, haszontalan jószágok? Semmit nem láttam az útból, amely idegenné tett. Mégis bennem él.

Itt születtem, és alig van emlékem anyámról. Alig valami. Beszélt-e hozzám? Megcsókolta-e egyszer is az út elkárhozott gyermekét, akinek az élethez tenyérnyi hely jutott, alig nagyobb az anyja kijátszott, elveszejtett testéből szabadító, hennától vöröslő kéz tenyerénél? Megsimogatta-e egyszer is a halálos ágya alá bújó gyermeket, mielőtt végleg magára hagyta a négy fal közt? Kivette-e egyszer is a tűt a szájából? Letette-e a cérnát, hogy meg merje simogatni a kislányt, aki irigykedve nézte a térdén trónoló kelméket? Anyám feküdt az ágyon, és a fejem fölött haldoklott az alfafüves matracon, a szobában izgatott szavak csapongtak, és én a rongybabámat ringattam csöndesen. Bár lettem volna rongybaba! Akkor talán engem is összevarrt volna, mint Anita elmondása szerint annak idején az anarchista férfit, aki talán az apám volt. De én hús-vér gyerek voltam, és akkoriban, amikor a szeretetéért üvöltöttem, az anyám csak a fonalait becézgette, csak a varrásnak élt. A magányosan dúdolgató, mélázva hallgatózó kislány meglapult a rugós ágybetét fedezékében. Egy csendesen mosolygó négyéves, aki az ágy alá bújva főzőcskézett, és csorba játék tányérjaiból falta a szoba négy fala közé zárt nyomasztó történeteket, sóhajokat, fájdalmas nyöszörgést.

A fehér papírlapok foglyaként többet álmodoztam anyám életéről, mint a magaméról. Tudom, de már késő. Amit meg kellett álmodni, megálmodtam.

Az egy hónapja fölnyitott ládikó már nem az enyém. Holnap Martirio átadja a legidősebb lányának, Francoise-nak, nehogy elvesszen a hagyomány. A Carasco lányoknak csak az utolsó este egyik imája maradt, a többi elveszett. Egy utolsó ima, az utolsó, túlvilághoz fűző, vékony szál.

Néha kedvem támad elpocsékolni az utolsó varázsigénket, szétkiabálni a szélrózsa minden irányába, hogy a holtak többé ne falhassák fel az életünket. Ne legyen örökség. Ne legyen több fájdalom. Ne tőlük visszhangozzon a lelkünk. Ne legyen semmi, csak a kimerevített jelen. Nem anyáink fájdalmát örökítjük-e tovább ősidőktől fogva ebben a faládikóban?

Mellettem a felfeslő történet szavaival csordultig telt, halovány ládikó. Hamarosan elmegyek a szántókon túl elterülő kősivatagba. Elmegyek a hegyeken túlra, és belehintem az egészet a szélbe. Szólítani foglak.

A szőnyeg Anyámat hajtotta a düh, semmit nem látott a hosszú útból, nem látta maga körül a fenséges tájat, a hegyeket a falvakkal, a kiszáradt vádikat, a tevekaravánokat, a nomádok sátrait, a végeláthatatlan, vörös pusztaságot. És egyszer csak meztelenül ébredt, a méhe üres volt, és egy bútorozatlan, aránytalanul hosszú és szűk, folyosószerű szobában feküdt, ahol a padlót gyékény és apró, elnyűtt szőnyegek borították. Meztelenül ébredt, és üvöltött.

Kihasználva a születésemet követő átmeneti nyugalmat, Núr, a hennától vörös kezű idős arab asszony levetkőztette a ziháló nőt, akit valamiféle sérelem üldözött világgá. Lefejtette róla a menyasszonyi ruhát, amelyet anyám az utazás kezdete óta második bőreként viselt, és talán le sem vetett, ha csak akkor nem, amikor megfogantam. A pompás, hímzett, textilvirágokkal díszített ruha elrongyolódva kapaszkodott anyám kiszáradt testébe, ahogyan a kúszónövények kapaszkodnak a kőfalakba. A ruha másodszor hullt a földre. A kijátszott nő lesoványodott, csupasz teste vörös porfelhőben állt a nagy horganyzott mosdótálban, tűrte a hűvös víz és a lószőr mosdókesztyű durva simogatását. Núr levágta a feltartóztatott nő piszkos, összekócolódott haját. Ráérősen megszabadította hosszú, karommá görbült körmeitől, letépte az arcára rakódott homok- és szennymaszkot. A hosszadalmas és gondos tisztálkodás után az öreg mór nő bevezette anyámat egy szőnyegekkel teli szobába. A réges-régi vályog- és kőház, amelynek – mint később rájöttünk – Núr nem annyira a tulajdonosa, mint inkább az őrzője volt, két helyiségből állt: a kisebbik, kávétól és fűszerektől illatozó helyiségbe volt bezsúfolva minden, a kánun, a koksz, a horganyzott mosdótál, a nagyobbik helyiség viszont, ahol aludt, üresen állt, három, szélesre tárt rácsos ablakán ömlött be a fény. Fura építésű hajlék volt egy olyan vidéken, ahol az árnyék ritka becses ajándék! Ott voltunk anyánkkal. A nő és a gyerekei anyaszült meztelenül elnyúltak a földön a hennától vörös kezű, idős arab nő nyomorúságos otthonában, és végre álomra hajtották a fejüket, igaz, egy olyan világban, amelyet bár széltében-hosszában bejártak, mégsem ismertek. Núr csak többnapnyi gyengéd törődés, fésülgetés, könnytörölgetés után engedett ki bennünket először a medina, az óváros utcácskáira. Akkor is csak a gyerekeket! Anyámat sokkal tovább elzárta a szőnyegekkel borított szobába. Frasquitát kisvártatva újra hatalmába kerítette a téboly, tovább akart menni. Núr tartott tőle, hogy anyám magával rángat bennünket újabb körútjára, ezért elreteszelte az ajtót: az utcán járó-kelők hallhatták, ahogy anyám odabent veri a falat, és azt üvölti, hogy engedjék ki. Hiába könyörgött, sírt a gyerekeinek, egyikük sem engedte elmenni. Még Angela sem, aki pedig gyűlölte a bezártságot. A gyerekek megbíztak az idős mór nőben, akinek egyetlen halk szava véget vetett az erőltetett menetelésnek, és inkább hallgatták céltalanul bolyongani akaró, háborodott anyjuk üvöltését, mint hogy – ne adj’ isten – vissza kelljen menniük a sivatagba. Mert éjszakánként még mindig mentünk, álmunkban is mentünk, képtelenek voltunk megállni. Éjszakánként testünk-lelkünk útra kelt, és a lábunk úgy mozgott, mintha járnánk, pedig a földön feküdtünk. Reggelente tikkasztó álmainktól kicserepesedett, felhasadt, felrepedt szájjal ébredtünk.

Egy reggel aztán anyám elhallgatott. Núr, kihasználva az eszelős asszony pillanatnyi bódulatát, kihordta az összes apró szőnyeget kiporolni. És attól kezdve az anyám nem kiabált. A gyerekek nyugtalankodtak, azt hitték, annyiszor nekiverte magát a falnak, hogy eszméletét vesztette. De néhány órával később, amikor Núr úgy döntött, hogy ideje bemenni a szobába, és visszatenni a helyükre a kopott gyékényszőnyegeket, látták, hogy az anyjuk magánál van, és békésen üldögélve, elmerülten szemlél valamit a földön. Addig egyikük sem vette észre, hogy az ütött-kopott szőnyegek alatt egy gyapjúból szőtt kincs rejtőzik. Az kötötte le annyira anyám figyelmét. Núr minden bizonnyal tudta, mit csinál, amikor kinyitotta ezt az univerzumra nyíló ablakot anyám előtt. Az átkelés ott folytatódott, a műalkotásnak, a műalkotás köré emelt helyiségben, ahol évszázadok óta őrizték. Egy rég elfeledett, különleges szőnyeg, egy néhai királynak szőtt gyapjú remekmű, amelyben ugyanúgy benne volt a világmindenség, ahogy egy vízmedence tükrén ott ragyog az egész távoli, csillagos ég. Mélykék háttéren középütt tűzpiros korong lángolt, rácsozatából ezerfelé ágazó indák, levelek, hatalmas virágok törtek elő szimmetrikus elrendezésben. Központi motívuma, a gyapjú napkorong csipkézett, vibráló körvonalától az egész mű pulzált, szívként lüktetett. Igen, valami titok vagy tüzes csillag vibrált az égbolt végtelen sötétjében a szőnyegen egy zseniális díszítőművésznek hála! Anyám a szőnyeg vörös gyapjúszövedékének vonalain folytatta barangolását. Gondolatban egyenként elidőzött az ég kék bársonyát telepöttyöző bazsarózsákon. Szeme, keze, lába, csupasz teste – mert nem volt hajlandó felöltözni – együtt kanyargott az arabeszkekkel, beleveszett a sötétkék háttérbe, végigpásztázta a szőnyegszél miatt csonka kék csillagtöredékeket, beinduló képzeletével kiegészítette őket, sőt elárasztotta velük az egész szobát; a remekmű szédületes ereje szétvetette, ledöntötte a falakat, a remekmű, amelynek utolsó őrzője Núr, a beesett arcú, lógó hasú, gyermektelen asszony, akit meddősége miatt eltaszított magától a férje, mert nem volt kinek átadni a szőnyeg hagyományát, nem volt, aki továbbvigye a gyapjúba szőtt kozmikus tudást, nem biztosította senki, hogy a világ legeldugottabb zugában tovább ragyoghasson a delejes csillag elmúlásra ítélt központi motívuma, hiszen a szőnyeg alján felsejlettek a helyébe lépő csillag első sugarai, míg a felső harmadban egy szimmetrikus, letűnt csillag utolsó sugarai, egy hanyatló, semmivé váló hatalom visszfénye látszott. A szőnyeg: világok örökös váltakozását, minden alkotás átmenetiségét kimerevítő, néhány négyzetméternyi egybeszőtt fonal. A sors tarka szálai. Esténként ki szoktunk ülni beszélgetni a nagy udvarra, ahol felnőttem, és Anita mormolva mesélte, milyen elképesztően szédült mindenki a szőnyeg láttán. A gyerekek csak úgy tudtak átmenni rajta, ha a falba kapaszkodtak, vagy közben másfelé néztek. Anyám szeme a szőnyeg végtelenjét pásztázta, a kezdetet, azt a fonalat kutatva, amely az összes többit összetartja; még nem tudta, hogy a szőnyeg útvesztője tükör csupán, és amikor kérdőn fölé hajolt, valójában önmagát kérdezte, a saját útvesztőjéből keresett kiutat, kereste, hogy merre induljon, ha a szőnyeg egyszer eltűnik. És a szőnyeg eltűnt.

Egy reggel arra ébredtünk, hogy a kincs nincs a helyén.

Núr egy szót sem szólt, megjuhászodott anyámra ráhúzott egy hosszú, csíkos vászontunikát, és átvezetett bennünket a helyiek lakta negyedből egy üres telek vörös földjére néző udvarra. A nagy kapu repedezett szárnyaihoz közeledve spanyol szófoszlányok ütötték meg a fülünket, ismerős kiáltozás visszhangzott mindenfelől. A nyelvek zűrzavarában egy falkányi gyerek szaladt elénk. Beköltöztünk az egyik szerény hajlékba, amely a tucatnyi, javarészt andalúz család lakta nagy udvart szegélyezte. Ott, a város szélén anyám új életet kezdhetett. Soha nem tudtuk meg, hogyan sikerült a szőnyeg őrzőjének kijárnia, hogy ott lakhassunk. Mindenesetre egy kerek esztendőn át senki nem kért tőlünk lakbért. Amikor a tulajdonos végre megjelent, anyám munkáinak híre volt, és ki tudtuk fizetni a lakbért.

Núrt és a szőnyeget soha nem láttuk többé. Az idős asszony házikóját, hennától vöröslő kezét, az általa őrzött bámulatos remekművet mintha elnyelték volna a medina kanyargós sikátorai. De anyám keze attól fogva járt, mint a motolla: akkor szembesült életében először valódi műalkotással, és rájött, hogy mivel kell töltenie élete hátralévő napjait.

Szerelmek évadja „Pirulí caramelo qué rico y qué bueno!” Hallatszott hetente egyszer az üres telek felől a vándorárus kiáltozása, amitől az egész udvart lázas izgalom fogta el. A gyerekek nyaggatták az anyjukat egy kis aprópénzért, a porban csúszva rimánkodtak, könyörögtek. Voltak, akik a falak árnyékába húzódva befogták a fülüket, hogy ne hallják az árus kiáltozását. Mások sózott tökmaggal telitömött zsebekkel tértek haza, vagy diadalittasan lengették a kúp alakú nyalókát, a pirulít, és ráérősen szopogatták a napon leghőbb sóvárgásunk tárgyát. A nővéreim karján ülve hallgattam, hogyan szopogatják cukorkáikat a kis kiváltságosok. Anyám pedig résen állt, keresve a módját, hogy megéljen egy vadidegen országban. Ahogy az udvar zárt terében járó-kelő lányok alakját, mozgását figyelte, odament hozzá az egyik szomszédasszonya: – Hallom, jól varrsz, és tudsz hallgatni is. Nézz át hozzánk, a lányom mindkét adottságodnak nagy szükségét látná. – Tudok varrni, hímezni és hallgatni is. Átmegyek.

A szomszédasszony lányának, Manuelának úgy kerekedett a hasa, hogy egy szoknya sem tudta volna elrejteni, ami benne növögetett. Egy este hagyta magát a vörös homoksivatagba csábítani, és az ifjú Juan megejtette. – Alig szólt hozzám, mégis nő a hasam! – siránkozott a lány, aki lassan három hete ki sem tette a házból a lábát. – Ki gondolta volna, hogy néhány szerelmes szó ezt teszi? – Ugyan, ki hisz el ilyesmit? – dühöngött az anyja, és lankadatlanul pofozta a lányát. – Szerelmes szavaktól még egy lány sem esett teherbe. Ezt mindenki tudja! Még a plébános is! Hajtott a véred, ez az igazság! De legalább nekem szóltál volna, ahelyett hogy adtad a szende szüzet. Isteni szerencse, hogy a te Juanod még így is elvesz, és előbbre tudta tetetni az esküvő időpontját! Ha megesküdtetek, szépen elmentek a nagynénéd viskójába, amíg ki nem bújik a hasadból a vétked. Addig meg el kell rejteni valahogy. Az esküvő két hét múlva lesz, Isten a megmondhatója, hogy addig még mekkorára nő! – Gyere ide, hadd tegyem a kezem a hasadra! – utasította higgadtan anyám a lányt. A lány odament hozzá, és a varrónő kinyújtott kezéhez szorította a hasát. Frasquita megtapogatta a ruha alatt feszülő bőrt, és ugyanolyan higgadtan hozzátette: – Hét hónapos terhes vagy. – Éreztem, hogy valami fészkelődik odabent, de igyekeztem nem gondolni rá – sírta el magát a lány. – Késő bánat! Tudsz olyan ruhát szabni ennek a cafkának, ami elrejti a szégyenét? – kérdezte a szomszédasszony, miközben tovább ütötte a lányt. – Tudok, de anyagom nincs, azt szereznetek kell. – Minket sem vet föl a pénz. – Bármilyen rongy jó lesz, hozz el mindent, amit találsz, a többi az én gondom. Sötétedés után gyertek próbálni, amikor mindenki bevitte a székét az udvarról. – És mit kérsz érte? – Találj valami munkát az idősebb lányaimnak, és adj némi élelmet, hogy közben tudjak enni adni a

gyerekeimnek. – A nagyobb lányaid beállhatnak cselédnek a Paradis-villába, Cardinale-ékhoz, az országúton lejjebb. Tudom, hogy cselédet keresnek. De előre szólok: az asszonyság nem egyszerű eset. Az én lányom is szolgált nála egy ideig. – Utálatos egy szipirtyó! Csak franciául hajlandó megszólalni. A lányaidnak nem lesz könnyű dolguk, ha a kedvében akarnak járni – mondta Manuela a könnyeit törölgetve. – Ma este csinálj egy kis keresztet a körmöddel egy darabka száraz kenyérből – parancsolta meg a varrónő ifjú kuncsaftjának. – Titokban tépj ki egy szálat a vőlegényed ruhájából, és három nap múlva hozd el a kereszttel együtt. – Miért? – kérdezte Manuela. – Azért, hogy az esküvőd napján mindenki azt mondja, milyen szép vagy, vagy ha nem is mondja, legalább magában gondolja – válaszolta Frasquita Carasco, azzal elment.

Harmadnap hajnalban Anita és Angela anyám fekete vállkendőjébe bugyolálva átadott Martiriónak, aki akkor még kilencéves sem volt. A két idősebb nővérem az üres telken át kigyalogolt az országútra, és eltűnt az életemből. A horizont elragadta, elnyelte a testvéreimet a csókjaikkal együtt. Jó ideig mintha nem is léteztek volna. Itt hagytak, elmentek ablakot, követ, parkettát, ezüstöt fényesíteni a gyanakvó nagyságának, aki szívesebben alkalmazott spanyol, mint arab cselédet, jóllehet ugyanolyan enyveskezűnek tartotta őket.

Anyám nekilátott a varrásnak, és két hét alatt elkészült a káprázatos ruhával, amely tökéletesen elrejtette Manuela szégyenét. Az esküvő napján az egész udvar ámult-bámult. A varrónő hálójába kerítette a lányokat, akik mind esküvőről álmodoztak, hercegnői öltözékben akartak pompázni, a fiúknak pedig nem volt ellenükre a dolog. Csókok és pofonok csattantak egyremásra. Minden virág örömest hagyta magát leszakítani, az volt az elsietett nászok és a szégyenteljes titkok évada. Az eladósorba került lányok sorra kérőre akadtak, s mivel mindenki megengedhette magának a varrónő ruhakölteményeit, a templom egyfolytában tele volt. Az öreg plébános annyi párt adott össze, és annyi gyereket keresztelt a Manuela esküvőjét követő hónapokban, hogy belehalt a kimerültségbe. Néhány rongy, egy kis liszt, olaj, zsír, egy darab kereszt alakúra formált kenyér, és Frasquita Carasco máris munkához látott. Éjjel-nappal bámulatos esküvői ruhákat varrt rongyokból. A púpos Mariának olyan menyasszonyi ruhát varrt, hogy a görbe háta egyenesnek tűnt benne, s életében először és utoljára szépnek látszott. Amikor az udvarunkból az összes lány férjhez ment, újabb lányok jöttek a szomszédos udvarokból. A Marabout negyedbeli varrónőnek hamarosan annyi megrendelője lett, hogy több pénzt kérhetett a munkájáért. Az árakkal együtt lassan a vevőköre is megváltozott. Hazatérő nővéreimre nem ismertem rá, Anitának a Pirulí caramelótól vásárolt nyalánkságokkal kellett magához édesgetnie, Angela pedig, akinek az arcvonásai időközben kíméletlenül elnehezültek, hosszú fehér tollakkal kedveskedett, és nevetve mondta, hogy párnás hátáról szedte őket.

A varrónő Egy év sem telt bele, anyám munkáinak híre ment az üres telek sivatagjában, és negyedről negyedre terjedve bejárta az egész várost. A gyarmatosítók lányai tucatjával tódultak anyámhoz menyasszonyi ruhát varratni. Minden új nap felruházandó menyasszonyok csapatát sodorta hozzánk. Minden reggel újabb és újabb lányok kötöttek ki az ajtónk előtt, hogy anyánknál találjanak rá a szűz testüket majdan takaró vagy legalábbis szűziesnek láttató burokra. Anyám mindenkinél jobban tudta, hogy rejt-e valamit a hasuk, és mindenkinél jobban tudta palástolni a hibáikat. A lányok drága kelméket cipelő nagynénik, nővérek, barátnők hangos kíséretével érkeztek. A franciául beszélő napkeleti királynők körülrajongták a bölcsőmet... igaz, hogy csak udvariasságból. Nevetésüktől visszhangzott a „jászolunk”, a szépséges dámák kara anyám tehetségét dicsérte, ódákat zengtek róla, hálálkodtak, és a fehér kelmékkel bélelt szoba félhomályát betöltötte a púderillatuk. Megsokasodott a szalmával kitömött próbababák menyegzők felé vonuló arctalan serege. A menyasszonyjelöltek bevonultak anyám után a nővéreim szobájába, és a méretvétel után néhány számmá zsugorodva, holtsápadtan bukkantak elő, éppolyan fehéren, mint amilyen fehér a készülő ruhájuk volt. A rengő, színes szoknyák hulláma déltájt levonult, a ház fehér nyugalmát, szellemeit nem háborgatta semmi, a nővéreim pedig hozzáértőn huzatot csináltak, hogy kiűzzék a dámák szobában rekedt illatfelhőjét és visszhangzó üres locsogását. A ruhák meglibbentek az élettelen babákon.

Apró üzletek települtek az udvarba. A szomszédasszonyok finomságoktól roskadozó kis standokat állítottak, és amíg a gazdag arák édesanyja, nagynénjei a ruhapróba végét várták, tömték magukba a hájas tésztát, mandulás gazellaszarvat, sült derelyét, cukros fánkot.

Az ifjú arák nyomában megjelentek a francia kereskedők. A varrónő népszerűsége hallatán elözönlötték a házát, dicsérték előtte a portékáikat, és elárasztották Frasquitát anyagmintákkal. Az előszoba lassanként fehérbe borult, mint annak idején Frasquita menyegzőjekor, de ez a fehér a pamut, a szatén, aztán a selyem és az arannyal, ezüsttel szegett hermelin éteri, habos fehér színe volt. Anyánk észre sem vette, hogy éjszakánként titokban fölkelünk, és a földön ülve, összebújva nézzük, ahogyan hímez; művészi mozdulatai, elmélyültsége ugyanúgy megfogtak bennünket, mint a fényűző kelmék, amelyekkel a nyomorunkat takargatta. Aztán el sem hagyta többé fehér selyemgubóját. Alaposan szemügyre vette a lányokat, mielőtt a ruhák anyagáról döntött. Nem adott az anyák ízlésére, nem érdekelték a lányok kívánságai, sem a drága kelmékkel utánuk loholó szeráj. Hozott anyagból nem dolgozott, csak a sajátjából, és még olyan részletekből sem engedett, hogy a kék melyik árnyalatába játsszon át a fehér. Csak a maga feje után ment, és az asszonyok úgy hallgattak előtte, ahogyan egy orákulum előtt szokás. A szóbeszédből legenda lett: Frasquita Carasco összevarrta a szíveket. A ruha bélésébe szemmel veréstől óvó, parányi keresztet rejtett száraz kenyérből, és Carasco jegyesei elválaszthatatlanok voltak. A rőfösök ölték egymást a kegyeiért. Tülekedtek, szidták-csepülték egymást, ostrom alá vették a

házát. Jóllehet megállapodtak, hogy a varrónő melyik nap fogadja őket, egy idő után az anyám arra sem méltatta őket, hogy felnézzen a varrásból, és végighallgassa tört spanyolsággal előadott bókjaikat, attól fogva ez a feladat Anitára hárult, aki felmondott Cardinale nagyságánál. A legidősebb nővérem értett a kereskedőkhöz. Hájas tésztával, ánizslikőrrel kínálta őket, s bár úgy tett, mint aki csak fél füllel figyel, soha nem engedte ki a kezéből a gyeplőt, és megtanulta, hogyan kell kedvesen mosolyogva, franciául diktálni a feltételeket. Mivel Afrika leghíresebb varrónőjének egy alig tizenöt éves kamaszlány vásárolt kelméket, a kereskedők megnyerő külsejű fiaikat, jóképű tanoncaikat küldték Anita nyakára. De a nővéremet senki nem tudta levenni a lábáról. Kertelés nélkül elzavarta azokat, akik túl magas árat követeltek, vagy silány portékát próbáltak rásózni. Sem szép szóval, sem hízelgéssel, sem kacsintásokkal, sem igéző mosollyal nem tudták Anitát kizökkenteni a szerepéből, rábírni arra, amit ők akartak, vagy magasabb árat fizettetni vele, mint amennyit eleve hajlandó volt. Anita hamar megtanulta leleplezni a mosoly mögé rejtett hazugságot, értette az üzleti tárgyalások és az üzletvezetés minden csínját-bínját. Tudta, melyik kelme mennyit ér, s bár nem értette, miért fiatalodtak meg olyan hirtelen a rőfösök, a maga javára tudta fordítani, hogy az idő tájt csupa zöldfülű újoncot küldtek hozzá: tökéletesítette a francia nyelvtudását, csiszolta tárgyalóképességét, kipuhatolta, miből mennyit lehet alkudni. Olyan jelentős árengedményeket sikerült kicsikarnia a legényekből, hogy a kereskedő apák bosszankodva menesztették a piperkőc ifjakat, és maguk vették kézbe az irányítást. Fiaikat, unokaöccseiket száműzték a boltok hátsó felébe, de Anitán nem fogott ki sem a fiatalság, sem az apák élemedett kora. Az őszülő családatyák sem jártak túl a nővérem eszén. Anitát semmi nem lepte meg, a kereskedőket külön emberfajtának tartotta, lebilincselően izgalmas, kissé színpadias társaságnak. Tőlük leste el a szakmát: az egymásnak ártani igyekvő vetélytársak lassanként fölfedték az akkor még tapasztalatlan Anita előtt mesterségük összes fortélyát. S miközben Anita a számokkal zsonglőrködött, osztott-szorzott, anyám a kelméit simogatta, Angela alig várta, hogy kinyithassa a ládikót, amelyet húsvétkor vett át a nővérétől.

A nagy tükör – Csak óvatosan, hét év szerencsétlenség sújtja azt, aki eltöri! – káráltak vészjóslóan az öregasszonyok távolabbról, a falak árnyékába húzott székükről, amikor a ritkaságot kicsomagolták az udvar porában, hogy egy kicsit mindenki gyönyörködhessen benne. – Úristen! Hogy ez milyen nagy! Be sem fér a varrónőék ajtaján! – Meglátjátok, kénytelen lesz itt hagyni nekünk az udvar közepén. – Azt csak szeretnéd. Méretre van vágva. Ki van ám az számolva! – Oda nézzetek, öreganyók, ott megy a tükörképetek! Olyanok vagytok, mint egy aranykeretes festmény. – Nézd, hogy kihúzzák magukat a tükörben. Ahogy ott ülnek a küszöbön talpig feketében, olyanok, mintha meghaltak volna. – Nem, ők még nagyon is élnek, a halottak ugyanis nem szeretik a tükröket! És az öreganyók vakon pislogtak, ahogy a nagy tükör az arcukra verte a napfényt. A hordárok legkisebb mozdulatára tótágast állt a tükörkeretbe zárt udvar. Miközben vitték, hol az ég kékjét, hol a tyúkokat, hol az ablakokat mutatta, táncoltatta ezüstözött hátán körös-körül a gyerekeket és a behúzott nyakú öregasszonyokat. Az arcok próbálták elkapni tovaillanó, cikázó tükörképüket. A lelkendező udvarral forgott a világ. Amikor a tükröt felállították, és végre abbamaradt a nyüzsgés, az öregasszonyok közelebb húzták a széküket.

– Ne lökdösődjetek! Álljatok be a sorba, ha mindenki előretolakszik, semmit nem látni! Pedig most végre megnézhetjük magunkat tetőtől talpig! – Jaj, de vézna vagyok! Torzít ez a tükör. – A tükör nem hazudik. Biza ilyen sovány vagy. – Nézzétek, én meg olyan vagyok, mint egy hajladozó nádszál. – Jól van, eleget nézegetted magad. Eleget forogtál a szoknyádban. Most én jövök. Gyere ide mellém, Ricardo! Nézzük meg, hogy festünk együtt. Milyen szép pár vagyunk! Öleld át a derekamat! Hé, ti, nyughassatok ott mögöttünk! Annyit fickándoztok, hogy nem látjuk rendesen a tükörképünket! Az udvar apraja-nagyja mohón bámulta magát a tükörben. Kicsinosították magukat, és nagy komolyan pózoltak, mereven bámulták magukat, próbálták megzabolázni az arckifejezésüket, a mozdulataikat. A megilletődött gyerekek grimaszolni sem mertek. Mindenki fontoskodott, próbálta úgy összehúzni kezét-lábát, hogy egészben láthassa magát a tükörben, Clara pedig nagyokat nevetett a villanó fényfoltok láttán. Nem állhat örökké a napon, mert elhomályosul, mondták a hordárok, s azzal bevitték a tükröt a varrónő házába. A rákövetkező napokban anyámnak föl kellett vinnie a nagy tükröt az emeletre, mert a szomszédok unos-untalan beállítottak hozzá valamilyen ürüggyel, hátha megpillanthatják a tükörképüket.

Aznap, amikor a nagy tükröt hozták, Angela nem ünnepelt a többiekkel. Elvonult a teraszra, a száradó ruhák közé, hogy kinyissa a ládikóját. Üldögélt egy kicsit a nedves lepedők közt, csendesen

nézegette a faládikót, aztán fölnyitotta és belekukkantott. Ahogyan fölemelte tekintetét az üres ládikáról, látta, hogy nyitott fedelén egy varjú gubbaszt, és kérdőn néz rá, olyanformán, ahogy az ember a saját tükörképét nézi, és a madár szemében hirtelen értelmet nyert a világ. A varjú Angela vállára szökkent, aki hirtelen úgy érezte, mintha szárnyak verdesnének a hátán, és amikor a madár fölszállt, Angela egy része vele repült: a magasból látta az egyre zsugorodó négyszögletes udvart a vörös sivataggal. Látta a városba kanyargó országutat, az elegáns lakónegyedeket, a díszteret, a tengert, a kikötőt, és mivel derült volt az idő, látta a távoli mezőket, a behavazott hegycsúcsokat, látta a nagy kört, amit Frasquita Carasco írt le a kősivatagban, és a hónapok óta nyomukban járó vándor alakját. A varjú megmutatta neki a túlsó partot, és attól fogva mindenhová követte, mígnem egy reggel elvezette a nagy madárházhoz.

A báli ruha Frasquita Carasco, akit addig semmi nem tudott legyűrni, sem a tenger, sem a bánat, sem a sivatag homokja, néhány hét alatt kártyavárként omlott össze egy semmiség, egy gyűrődés, egy kilógó vörös cérnaszál miatt.

A gyönyörűséges Adélaide, aki egy nap kopogtatás nélkül nyitott be hozzánk, nem szorult anyám tehetségére, hogy még szebbnek látsszék. Tündöklő szépsége kihívás volt a varrónőnek, és Adélaide minden bizonnyal annak is gondolta. Az ajtó zajtalanul nyílt, és Angela összerezzent a légies teremtés hófehér ragyogása láttán. A legfényesebb kelmék nyomába sem érhettek bőre selymes csillogásának. Ha az anyja nem akarja, hogy a ruha fakónak tűnjön a lány vakítóan fénylő bőrén, gyöngyházfényű kelmét kell szőnie, gondolta magában Angela. Csodák csodája, Adélaide-ot nem követte nevetgélő, bosszantóan hangos díszkíséret, mint a hozzá hasonló úri kisasszonyokat általában. Egész megjelenéséből tekintély sugárzott: ez a nő tud parancsolni, gondolta Angela, sőt lehet, hogy csak parancsolni tud. Olyannyira magabiztos volt, hogy királynői pompájában, kíséret nélkül vonult át az üres telken, és gyalog jött az eldugott udvarba, ebbe a medina határán lévő, hírhedten szegény városnegyedbe, amelynek a létezéséről sem illett volna tudnia. De ki kényszeríthette volna rá, hogy kísérettel jöjjön? Még az ajtón besütő reggeli nap sem mert árnyékot vetni a lába elé. – Itt lakik Frasquita Carasco, a varrónő? – kérdezte a nővéremtől, aki éppen rendet rakott a szobában, hogy fogadni tudják a délelőtt érkező úrihölgyeket. – Igen, itt lakik! – válaszolta Angela, és próbált nyugodtnak látszani. Adélaide elmosolyodott, és a szájában bántón villantak a gyöngyfogak. Megmarták Angelát, ahogy a szépséges Adélaide szája kárminvörös ékszeres dobozként egy pillanatra szétnyílt. Az ajkak bársonya kitakarta a fogakat. Bárcsak egyenként összetörhetné őket, és bevarrhatná a száj vörös szegélyét, képzelte el Angela, hogy soha többé ne kelljen látnia azt a megalázóan tökéletes mosolyt, ami úgy érte, mint egy arcul csapás. – Szeretnék varratni vele egy ruhát, egy vörös báli ruhát! Anyám addig csak menyasszonyi ruhákat varrt. Azt tartották róla, hogy nem szereti a színeket, de imád szőni. Imád összeszőni, összevarrni szálakat és szíveket... És most megjelenik ez a nyugtalanítóan szép idegen, és meg akarja neki mondani, hogy milyen színt használjon. Belépett a szobába Martirio, és hidegen végigmérte a látogatót, aki régi ismerősként üdvözölte, aztán fölment anyám után az emeletre, hogy tündöklő szépségét a varrónő megpróbálja néhány méretbe sűríteni. – Semmit nem öregedett! – dünnyögte elképedve Martirio.

Lefelé jövet Adélaide ugyanúgy ragyogott. Anyám viszont holtra sápadt.

A földszinti szobánkat elárasztották a vörös kelmék. A rőfösök hoztak mindenféle árnyalatot, hogy Frasquita Carascónak legyen miből választani. Égőpiros, meggyvörös, pipacsvörös pamutszöveteket. Buzérvörös, tulipiros, gránátvörös szegőszalagokat. Karmazsinpiros bársonyt, bíborvörös taftot. Porfírgombok vércseppjeit arany foglalatban. A varrónő fekete szemében rubinvörös villanások. Korallpiros, lángoló muskátlipiros nyersselymek. A kiválasztott néhány vég szövet rikított a menyasszonyi ruhák hamvas fehérjében. A vörös báli ruha rejtélyes izzása elhalványított maga körül minden más kelmét. Ellenállhatatlanul vonzotta a tekintetet, és a varrónő egyre nagyobb figyelmet szentelt neki. Két hét alatt elkészült, és Adélaide eljött fölpróbálni. Az emeleti szobában terpeszkedő nagy tükör előtt, amelyre anyánk növekvő népszerűségének köszönhetően tudta előteremteni a pénzt, a szépséges Adélaide tükörképe összerezzent. Ámulatba ejtette a testét körbeölelő szatén vörösen izzó rezdülése, egy pillanatra lehullt róla a fölényes álarc, az idő észrevétlen, röpke szünetet tartott. Egy pillantás erejéig béke szállt a világra, abbamaradt a haldoklók gyötrődése. A szépség otthonosan érezte magát a lángoló szaténruhában, amelynek vad színeit csak az ő különlegesen fénylő bőre tudta kellőképpen ellensúlyozni. Csakhogy ez a nyugalmi állapot nem tartott sokáig. Adélaide felocsúdott az ámulatból, és egy mozdulattal megtörte a selymes szövet és a bőre közt akarata ellenére kialakult összhangot. A szépség és a vérvörös ruha közt ádáz küzdelem indult: mindegyik szebb akart lenni a másiknál, mindegyik azt akarta, hogy csak őt nézzék, őt lássák. Megbomlott az egyensúly, a ruha fojtogatta a nőt, és a kapálódzó nő szaggatta magáról a ruhát. A vörös dísz egyszeriben közönségesnek hatott. És akkor Adélaide talált rajta egy hibát. A báli ruha sima kelméjéből alig észrevehetően apró, vörös cérnaszál türemkedett elő, és úgy ingerelte a karján a bőrt, hogy fogta és kitépte. De mivel anyám munkái mindig rejtélyes módon készültek, egyetlen megrántott száltól az egész ruha tartása megroggyant, és a szoknya egy része az ifjú szépség lábához omolva, leszakadt. – Mit jelentsen ez? Miféle fércmunka ez? Varrja össze rendesen, ez a szoknya az első keringőnél elszakadhatott volna: csak nem akar elhervasztani? – csúfolódott a szépséges Adélaide a tökéletes mosolyával. Anyám megrökönyödött: mitől olyan kényes ez a ruha? Hogyne, újra összevarrja. Soha nem fordult vele elő ilyesmi. Nem is érti. Frasquita Carasco horogra akadt. Tehetetlenül végignéztük, ahogy az élete szövete elbomlik. Adélaide folyamatos követelőzéseire a ruhát a legapróbb részletekig átalakította, semmi másra nem tudott gondolni, elfelejtett enni, aludni, szanaszét hagyta a fonalait, elszórta a gombokat, a varrótűit, gombostűit. Frasquita Carasco lassan széthullt. Minél többet alakított a ruhán, annál inkább szétforgácsolódott a lénye. Miközben a próbák alkalmával egyre több, láthatatlan hiba bukkant elő a vérvörös báli ruhán – amit a játszi kegyetlenséggel mosolygó, tökéletes arc még inkább kihangsúlyozott –, anyám szeme egyre többször révedezett a szaténtól vöröslő tükörben. A keze remegett, a mozdulatai tétovák lettek, a tekintetéből kihunyt a fény. A halál meghúzott egy vörös cérnaszálat, és anyánk élete elbomlott.

– Föl kell készülnünk – jelentette ki egy este Martirio, a homlokomat simogatva a sötét szobában,

ahol a többi testvérünkkel együtt aludtunk. – Mire? – kérdezte Angela hangja. – Hát nem ismerted meg? – Kit? – kérdezte egy másik hang a sötétben. – Az ő arcát festette Salvador vére a zászlóra, ő volt az a szép nő, aki anyánkkal együtt hímzett – suttogta Martirio. – Maga a halál varrat anyánkkal báli ruhát. – Adélaide! – Gyűlölöm a mosolyát. Ölni tudnék a láttán! – Van, akiben ilyen érzéseket kelt. De van, aki meghunyászkodik előtte. – Pusztítsuk el azt az átkozott ruhát! – Anyánk nem élné túl. – Már késő. A lelkét egyetlen szál tartja – zárta le a vitát Martirio. – Hamarosan árván maradunk. Most aludjunk!

Az ágy alatt Alig múltam négyéves, és megbomlott elméjű anyám utolsó szavait hallgatom. Gazdagon árnyalt, gyapjúbolyhos mondatok, láncöltéssel összevarrt szavak, fonallá sodort fájdalom. Hallgatom, ahogy történetekből címereket, színes lobogókat varr, nehéz köpönyeget sző magának. Hallgatom a kiáltásokat, a könnyek nyers drágaköveinek, arany-ezüst ékköveinek hullását. Hallgatom a hosszú csendek felfeslő öltéseit, amelyeknek hézagain át fel-felfrissül a szoba képzelet szülte motívumoktól nehéz levegője. Fehér csipkét ver a halál, punto in aria. Hallgatom anyám légzését, a húzott szálakat, a hálót, a csipkét, fehéredő szája díszes hímzéseit a képzeletbeli skarlát gyapjúzsebeken, ingnyakakon, gomblyukakon, mellénygombokon. Néha olyan elmélyülten játszom, hogy meg se hallom, ahogy a lehulló selyemszavak egymásra omlanak a földön, láthatatlan öltések mégis hozzám erősítik őket. A múlt madártollas aranyhímzéssel varrta ki a lelkemet. A lelkem hímzett tükréhez hozzáadódnak a varrónő szavainak ezüstözött üvegszilánkjai, csillámai. A varrónő véget nem érő monológjaitól a játékaimba valaki más emlékei ivódtak. Anyám álmait olyan vékony, láthatatlan tűk varrják hozzám, hogy zsenge húsomon alig érzem a szúrásukat. A kedvéért szövetté változom, a fa szövőszékre feszítem magam, pedig nagyon is húsvér kisgyerek vagyok. Titokban összegyűjtök mindent, ami a görcsöktől hánykolódó testből felfakad, elraktározok mindent, ami a lepedők és szavak átizzadt burkából feltör. Összesodródom, belehurkolódom a többi egymásba kapcsolódó szembe, belefonódom a felmenőim bonyolult szövedékébe. Visszafojtom a lélegzetemet, nem akarom megzavarni a haldokló utolsó perceinek meghittségét. Nincs levegő, fullaszt utolsó leheletének részegítő, nehéz illata. Hol fulladozom a zörgő, alfafűvel tömött matrac alatt, hol megfeledkezem mindenről, és odakint, az udvar friss levegőjén, a napsütésben tanult dalocskákat dúdolgatom. De a hangom nem jut el anyámig, aki a világ túlsó felén, a rugókon, a matracon, a lucskos lepedőkön túl fekszik. Hiába lesem, nem jön válasz, engem nem varr el senki, nem köt rám bogot a várva várt morzsányi szeretet, anyám csókja. Várom, hogy miközben szavakat és szálakat fon egybe, kimondja a nevemet. De nem jön, csak ezernyi cseh kristály, cérnafoszlányok, fagyöngyök, nem jön semmi, csak a mellettem lévő éjjeliedénybe köpött vér piros szaténja. Amit anyámtól a halála előtt kapok, minden, csak nem csók, szorítom a félig üres rongybabámat, és próbálom betapasztani a hasán a lyukat, mert pereg ki belőle a homok. Ezért jöttem – jut eszembe hirtelen –, hogy megvarrja a babámat. Besurrantam a szoba bársonyos sötétjébe, de nem mertem megmondani neki, hogy kiszakadt a babám.

A halál csókja Ha kiállok az udvar közepére, oda, ahová a legerősebben tűz a nap, és nincs semmi árnyék, oda, ahol Clara nővérem egész napokon át álldogált, és mozdulatlanul szívta magába a napfényt, ha belelépek Clara lábnyomába, még mindig hallom azoknak a történeteknek a messzi visszhangját, amelyeket Anita tizenöt éven át mesélt nekünk. Áradnak felém a szavai a hámló vakolat alól, a falrepedésekből. Élnek, kísértenek. Semmi nem történt meg, csak ezek az éjszakai elbeszélések. Az emberek egymást ölték a helyekért, mindenki az első sorban akart ülni, füle nőtt a falaknak, szinte megelevenedtek. Élet költözött a kövekbe, hogy együtt álmodozzanak, utazzanak velünk a sötétben, a földnek ólomsúlyú lába nőtt, és mindnyájan Anita hangját követtük. Martirio mindig várta, mi fog történni vele, Angela lelki szeme előtt látta, ahogy durvulnak a vonásai, Clara viszont mindig csak a történet elejét hallotta, kóros aluszékonysága miatt lemaradt valós életének feléről és képzeletbeli életének háromnegyedéről. Történetek közt nőttem föl, meg sem fordult a fejemben, hogy kibogozzam az idő összekeveredett szálait, különválasszam a valóságot a képzelettől, a saját testemet az anyámétól. Mindent magamba nyeltem, és ez az udvar falain visszhangzó szavaktól véres csomó az, amit most a papírra öklendezek.

Martirio éppen ki akarta nyitni a hozzá került faládikót, amikor a szépséges Adélaide utoljára belibbent Frasquita Carasco házába. A többiek az anyjuk mellett virrasztottak az emeleten. Az ajtó nesztelenül nyílt, Martirio nem érezte Adélaide jelenlétét a háta mögött, amikor fölemelte a ládikó fedelét. A doboz egyszer csak kicsúszott a kezéből: lágy, meleg cirógatást érzett a tarkóján, nyakán, vállán, a blúza alatt. – Tudod, miért változott Isten kenyérré? – súgta oda a halál. – Mert úgy belemartam, hogy azóta nem akar hús-vér testté lenni. A nővérem hátrafordult, de nem tudott ellenállni látogatója tökéletes mosolyának: Adélaide szájon csókolta, és a szájába dugta a nyelvét. – Ez a csók az ajándékom – mormolta a vörös száj a fülét harapdálva, és a nővéremen meleg borzongás futott végig. Azután mély álomba zuhant. Észre sem vette, hogy a halál elviszi a báli ruháját. Még aznap este a hálószobánk sötétjében Martirio elmesélte, hogyan jött el Adélaide a vörös báli ruháért. – Legalább kifizette? – kelt ki magából valamelyikünk. – Szenvedélyesen szájon csókolt, a lelkemben szaglászott – felelte Martirio. – Mézédes volt a csókja. Félek. Félek, hogy a halál szörnyű tehetségét örököltem, olyan jóleső érzés volt, ahogyan az a szuka nyalogatott. A vackához vezető összes utat ismerem. Úgy veti rá magát a világra, mint valami koncra, és ma este az anyánk ágya mellett hallom a csaholását. Menjünk, ha még életében utoljára meg akarjuk csókolni anyánkat!

Ki kellett bújnom a meleg ágyból, kézen fogtak. Bementem a többiek után a varrónő szobájába, mezítláb toporogtam a hideg kövön, és a félig üres rongybabát a hálóingemhez szorítva csöndesen vártam, hogy rám kerüljön a sor.

De nem került rám sor. Martirio anyám forró homlokára hajolt, és kiszívta belőle az életet.

Rajzok a homokban Anyánk halott volt. A kelméket elszállították, a kereskedők hátat fordítottak az udvarunknak. A szép arák befejezetlen ruhájukat siratták, a szomszédasszonyok virágzó cukrászstandjaikat, mi pedig magunkra maradtunk, egyedül, árván. Martirio vigyázott a házra, rám és Clarára. Pedro egy arab fémművesnél talált munkát a medinában. Angela és Anita újra beálltak cselédnek francia hölgyekhez, és a nagy tükröt eladtuk. Bár éhezni nem éheztünk, igyekeztünk nem hozzányúlni ahhoz a pénzhez, amit a legidősebb nővérünk a három bőséges esztendő alatt megtakarított. Anita azonban még nem volt nagykorú. Ha valaki följelent, örökre elválasztottak volna bennünket egymástól. De a kis udvarban mindenki hallgatott. És az apánk a hallgatás ellenére ránk talált.

Amikor Pedro nem a lángoktól áttüzesedett fémet kalapálta, letelepedett az udvar egyik szegletébe, és tarka képeket rajzolt a földre. A zsebei tele voltak kis ruhazacskókba zsúfolt, ezerféle színű festékkel. Porrá zúzott kövekkel, gyökerekkel, okkersárga és fekete földdel, különféle homokkal, krétával, szárított virágszirmokkal. Néhány hónapja azonban Pedrónak nem sikerült egyetlen rajzát sem befejeznie. A bátyám időközben zömök, tenyeres-talpas kamasszá serdült. Tizenöt éves sem volt, de a nála idősebb fiúk már mind azon törték a fejüket, hogyan verekedhetnének meg vele. Pedro viszont sokkal békésebb természetű fiú volt, mint azt a marcona külső alapján bárki gondolta: mivel itt nem bántotta senki a haja színe miatt, és senki nem hergelte a nővére állítólagos tollaival, a bátyám nem kereste magának a bajt. De a környékünkön a legények közt elterjedt, hogy van valami, amire Pedro rögtön ugrik, valami, amivel egész biztosan ki lehet hozni a béketűrésből. Amikor Pedro elmélyülten rajzolgat az udvar porába, a sivatag vörös homokjába vagy szerte az utakon, és már majdnem kész a színes rajz, akkor rá kell lépni, és szét kell maszatolni. Ez a módszer mindig bevált: az ifjú rajzművész dühbe gurult, és a színpompás mező küzdőtérré változott. Mindenki tisztában volt ezzel, és mindenki a maga szakállára kötekedett Pedróval. A bátyám belemerült a rajzolgatásba és a többi suhanccal való csatározásba, eszébe sem jutott, hogy valaki – ezúttal nem a rémkirály – hozzá igyekszik, valaki, akinek összes poggyásza egy tűzpiros játék taliga volt, amelyet évekkel azelőtt Pedrónak faragott. A férfi az eljátszott nő és a gyerekkaraván nyomát, történetük sivatagi kövek közé szorult darabkáit követte, kifaggatta a nomádokat, és egyre közelebb került a fiúhoz, akinek vörös haja hőn szeretett kakasának tollára emlékeztette. A férfinak sikerült ránk találnia ebben a hatalmas országban, mert a világ nem olyan nagy, mint amilyennek tűnik, délre sem vezet sok út, és a szép történetek nem merülnek feledésbe, csak átalakítja őket a tér, az idő és a történetmondók: mindenki emlékezett a kis Anitára, aki a ládikóján üldögélve, a maga nyelvén mesélt, hogy éhen ne haljon a családja. De Josét nem érdekelték a részletek, csak az, hogy merre induljon tovább. Apánk mindössze néhány nappal a varrónő halála után érkezett hozzánk, vetett egy pillantást a baromfikra az udvarunkban, és bekopogott.

Martirio a megüresedett szobába vezette, apánk ledőlt az alfafű matracra, de nem aludt. Amikor este hazajöttek a nagyok, senki nem szólt egy szót sem. Mindenki csendben szürcsölte a levesét. Vacsora után José elővette a játék taliga darabkáit a zsebeiből, és ahogy nagy igyekezettel összerakta előttünk, rájöttem, hogy ki ez az ember, akit Martirio anyánk megüresedett ágyába fektetett be, és aki engem még soha nem látott.

– Holnap keresek munkát! – adta oda Pedrónak a vörös játék taligát. – Biztos, hogy elkel a dolgos kéz ebben a fiatal országban. – Holnap vasárnap – válaszolta a fia Josénak új, mély hangján. – Micsoda férfihangja lett az én kisfiamnak! Jól van. Akkor várok hétfőig. Ne mondja senki, hogy a gyerekeim nyakán élek! Amióta a kakasomnak vége lett, kijózanodtam. Soha többé nem hagylak el benneteket!

Másnap reggel apánk kinézett a szobája ablakán, látta, hogy a téli nap magasan jár az égen, aztán szemügyre vette az udvart és az ott élő szegény embereket. Tekintete a mozdulatlanul sütkérező Clarára siklott, aztán megállapodott a fián: a vörös hajú ifjú titán egy színes kör közepén guggolt, és nála idősebb fiúk állták körül. A három legnagyobb összenézett, majd némi tétovázás után rálépett a színes körre. Pedro felugrott, és rávetette magát a betolakodókra. José a maga nézőpontjából szemlélte a történteket, csak az ökölharcot látta, azt nem, hogy miért kezdődött. Csak a fia dühét látta, csupasz öklét, a kíméletlen ütéseket, a fölrepedt szájakat. Pedro három, porban fekvő ellenfelét látta, de a harc hevében széttaposott, semmivé váló műalkotást észre sem vette. Ezért a dühöngő, vörös hajú fiúért kellett idáig jönnie, és a fiúból most a leghírhedtebb harcost fogja nevelni a világnak ezen a tájékán. Aztán hajóra száll, hazaviszi, és mindenkinek megmutatja a bajnokát, az új Vörös Sárkányt. Úgy érezte, mintha újjászületne, és lerohant az udvarra keblére ölelni a fiát.

Hétfőn apám nem keresett munkát, ahogy ígérte, hanem hosszasan ecsetelte a terveit és Pedróhoz fűzött nagy reményeit. – Megmondom a főnöködnek, hogy mostantól nem dolgozol nála. Én leszek az edződ. Idősebbnek látszol a korodnál, a felnőttek nem vonakodnak majd kiállni ellened. Anyátok sokat keresett, azt a pénzt rád fogjuk költeni, édes fiam. Egy játékkal a zsebemben jöttem, de ennek a vörös taligának az életnagyságú másával fogjuk járni a világot, ugyanolyan tűzpiros taligával, mint amilyen az üstököd, és nagy betűkkel rá lesz írva az oldalára a neved. Minden városban találunk majd valakit, akivel megverekedhetsz. És ahol csak porondot állítunk, özönleni fog a nép, és mindenki téged éltet! – jövendölte az apánk, és mi szájtátva hallgattuk. – Ti meg, lányok, törjétek magatokat, hogy semmiben ne lássunk hiányt, és a fivéretek kibontakoztathassa tehetségét. Biztosak lehettek benne, hogy százszorosan meghálálja majd, amit érte tettetek. Anita, hozd ide anyád bukszáját a könyveléseddel együtt! – Tessék! – mondta a nővérem, és az apám rögtön rávetette magát a számokra, észre sem véve, hogy

a lánya beszél.

Pedro nem akart verekedni, de jólesett neki, hogy José állandóan rajta hizlalja a szemét. Egész életében arra várt, hogy az apja felfigyeljen rá. Mindenben szót fogadott neki, a kedvéért harci kakassá változott. A sok öklözéstől megerősödött, az ökle megkeményedett attól, hogy állandóan a fát püfölte, és hagyta, hogy a lelkes kakastenyésztő keze gyúrja, masszírozza, alakítgassa az izmait, nem bánta, hogy José követi minden lépését. Pedro elrakta a porfestékeit, de éjszakánként fölkelt megnézni, hogy ott vannak-e még a kis vászonzsákokban, és álmában tovább rajzolta csukott szemhéjára a képeket, portrékat.

Egy este apám elvitte magával a kikötőbe, a sok atlétatrikós férfi közé, és azt mondta: – Verekedj meg valamelyikükkel! Pedro értetlenül nézett rá. – Válassz magadnak ellenfelet, és verekedj meg vele! – ismételte az apja. – De miért? – kérdezte a fiú. – Megtanítottalak arra, amire kell, most igazi, húsvér ellenfelekre van szükséged, hogy ne mindig a követ meg a fát üsd, ki kell próbálnod magad másutt is, mint az udvarban. – De hogy vehetném rá bármelyikőjüket, hogy verekedjen velem? – Bízd ide, majd én belekötök valakibe, te meg szépen eltángálod! Az, aki itt jön, elég erősnek tűnik, de nem látszik veszélyesnek. Épp megfelel. Azzal az apa a fütyörészve közeledő férfi útjába állt. – Az anyád egy büdös kurva! – kiáltotta. – Hozzám szóltál? – torpant meg a dokkmunkás az ismeretlen előtt. – Hozzád beszélek, te korcs... – de Josénak nem volt ideje befejezni a mondatot, mert a kikötőmunkás hatalmas keze megmarkolta az állát, és fél kézzel a levegőbe emelte. Néhány lépésnyire tőlük Pedro mosolyogva figyelte a jelenetet. A sértegetett férfi egy mozdulattal a földhöz vágta Josét, aztán fütyörészve továbbment. Pedro odament az apjához, és fölsegítette a földről. – Mit álltál ott szó nélkül? Miért nem mentél neki? Hagytad, hogy majdnem letépje az állkapcsomat! – hőbörgött a kakastenyésztő. – Rendes ember volt, de azt mégsem hagyhatta szó nélkül, hogy az anyját szidod. Nem akartam közbeavatkozni. Őszintén szólva nem szeretek másokat verni, sem azt, ha engem vernek. – De láttam, amikor nekimentél három, kétszer akkora fiúnak, mint te! Ahhoz képest, hogy nem szeretsz verekedni, alaposan helybenhagytad őket. – Összetaposták a rajzomat. Anyám arcába törölték a lábukat. – Anyád arcába? – A földön... végre sikerült megragadnom a tekintetét. – Az persze nem izgat, hogy apádnak szétverik a fejét, ugye? Na, menjünk haza, mert úgy sajog az állkapcsom, hogy belepusztulok. Majd kitalálunk valami mást.

Krétarajz és viadal Anitának nem voltak ínyére apánk tervei, látta, hogy apad a család félretett pénze, és keservesen megbánta, hogy telehintette a történeteinkkel a sivatagot. – Ha a keselyűk fölfalták volna a szavaimat, soha nem talált volna ránk – mondogatta Angelának. – Túl sokba jön a tanár, aki Pedrót délelőttönként francia bokszra és savate-ra tanítja. Nem tudom, meddig bírjuk pénzzel! Aztán ott az a törött orrú Smith, aki minden este nálunk vacsorázik. Pénzt ugyan nem kér, de apánk ragaszkodik hozzá, hogy legyen bor, amivel megkínálja, úgyhogy ez a Smith többe kerül, mint a bokszedző.

Smith amerikai volt, bejárta a világot, és minden nyelven beszélt egy kicsit. Apámnak spanyolul mesélt illegális bokszmeccseiről. Az ő idejében kesztyű nélkül öklöztek, mondta, hevenyészett ringekben, és spriccelt a vér mindenfelé. – Szépen elintéztük egymást, elég rám nézni, de elképzelni sem tudjátok, hogy hányan fogadtak! Ezek a franciák olyan udvariasak, hogy alig érnek egymáshoz a ringben. Pedig a közönség imádja, ha kiütnek valakit, fölreped egy száj, vagy eltörik egy csont. A fiadnak az én hazámban volna a helye, ott még vannak igazi meccsek. – Itt még mindent lehet – válaszolta José. – Új az ország, a hatóságoknak kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy néhányan kesztyű nélkül bokszolnak. Itt elkezdjük, aztán ha lesz pénzünk, áthajózunk Amerikába öszvérestül-taligástul a lányokkal, és veszünk magunknak egy olajfaültetvényt. – Rosszabbodott a helyzet, amikor kötelezővé tették a kesztyűt – folytatta a volt bokszoló, mintha magának mesélne. – A kesztyű csak a kezet védi, az arcot nem. Sőt, kesztyűvel nagyobbat lehet ütni, mégsem törik el az ember ujja. Ma már valósággal kipárnázzák a bokszolok öklét. – Öltél már embert? – kérdezte Martirio, miután több mint két hete csöndben hallgatta a vén iszákos handabandázását. – Vannak elhibázott ütések, ez a szakma velejárója. De esküszöm neked, kislány, nem volt bennem gyűlölet. Tudod, a legtöbb fogamat kiverték, fél szememre megvakultam, és írni akkor sem tudnék, ha megtanultam volna, úgy tönkrementek az ujjaim. Van, amikor még a poharat is alig bírom tartani, és reggelente néha annyira szédülök, hogy nem bírok kikecmeregni az ágyból. De ha hiszitek, ha nem, nem haragszom azokra a srácokra, akik annak idején olyan csúnyán összevertek a ránk fogadók füstös ízű üvöltése közepette: ez volt a szabály! Ezért úgy képzelem, hogy azok a fiúk sem haragszanak rám, akiket a másvilágra küldtem, e miatt az egy miatt nem fáj a fejem. Tényleg nem, nyugodtan alszom!

– Van valami, ami nem hagy nyugodni – vallotta be egy este José –, a fiam csak akkor verekszik, ha feldühítik. – Az a legnehezebb. Legyőzni a dühödet. A düh és a félelem rossz ómen. A lehető legrosszabb! – Az én fiam nem fél semmitől – mondta sértődötten az apa. – De csak akkor hajlandó ütni, ha oka van rá. Például amikor rajzol, és valaki hozzányúl a képhez, rögtön nekitámad. Úgyhogy, gondoltam, tele kéne rajzolnia a porondot a meccs előtt, és amikor az ellenfél rálép a rajzára, kezdődhetne a meccs. – És a rundok? Mi lesz a rundokkal? A gongütéssel? A bíróval? Jaj, de finom ez a borocska, de

szeretek veled inni, José! De nemcsak azért vagyok ám itt, hogy egyek meg igyak, hanem azért is, mert soha nem láttam olyan bivalyerős tizenöt évest, mint a fiad, és kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Azt viszont ne feledd: ha nem tud uralkodni magán, nem lesz belőle semmi, csak egy ócska vásári mutatványos. És akkor az óceánon túl sem fognak kapkodni utána! Az apám sokáig hallgatott, aztán kajánul elhúzta a száját: – Túl sokat ittál ma este. Majd Pedro hazakísér. És az öreg Smith, aki ötvenéves sem volt, de legalább hetvennek látszott a sok ütéstől, amit kapott, az öreg Smith, aki a medina szélén lakott, mert jobbra nem futotta, Pedro karjára támaszkodva, amerikai dalokat dudorászva távozott, és apám soha többé nem hívta.

Pedro újra rajzolhatott, és nemcsak képzeletbeli vásznakra, José még színes krétákat is vett neki anyánk pénzén. A bátyám sírt örömében. Aztán apánk újra elvitte a kikötőbe, és megkérte, hogy rajzoljon neki valamit. A fiú azonnal nekilátott a képnek, szenvedélyesen belevetette magát a munkába: felidézte a Vörös Sárkány második viadalát, és a nála lévő néhány krétával igyekezett élethűen visszaadni a kakasok mozdulatait, ahogy kíméletlenül tépik egymást. Azt akarta, hogy az apja ne csak az ökléért csodálja, meg akarta neki mutatni a rajztehetségét: a kép szépsége őt magát is lenyűgözte, beszippantotta. José közben elintézte, hogy amikor a rajz majdnem kész, akkor egy férfi, aki kétszer akkora volt, mint a fia, rálépjen, és széttapossa. Pedro nekiesett a férfinak, és dúlt a harc a rajzolt krétatollakon. Birkóztak a kép fölött, aztán a Vörös Sárkány, a kakasok fejedelme, Olívával, örök ellenségével egyetemben semmivé vált az emlékek porában, a dokkmunkás pedig elterült a földön a kavargó, színes krétafelhőben. Pedro vérző orral, felhasadt ököllel siratta a rajzát. – Láttad legalább? – üvöltötte az apjának. – Ugye láttad a rajzomat, mielőtt széttaposták? – Nem igazán – ujjongott az apja. – Gondoltam, megvárom, amíg befejezed, és csak utána csodálom meg, de van időm, miért nem rajzolod meg még egyszer? Tessék, adok még krétát!

A jelenet sokszor megismétlődött, és a kikötőben mindenki tudta, hogy ki lehet állni a bivalyerős fiú ellen, és a nyertes markát szép kis summa üti. A legmegátalkodottabb bunkók törölték a lábukat a kakasviadal Josénak készülő krétarajzába. Ritkán ugyan, de volt, hogy a fiú vesztett. Kétszer majdnem agyonverték, és az idősebb nővérei imádkoztak, virrasztottak fölötte. Lágy, fiús arcát dudorok, zúzódások, véraláfutások lepték el, a keze megbütykösödött, Pedro mégsem hagyta abba, meg akart felelni az apjának, be akarta fejezni, amit elkezdett. Egyre többen fogadtak, mígnem lecsapott rájuk a rendőrség. Komoly bírságot kellett fizetniük, és Pedrónak máshol kellett befejeznie a rajzát. De mielőtt végleg elbúcsúzott tőlünk, végigöklözte a város többi negyedét.

Egy vasárnap reggel Angela nézte, milyen ügyetlenül fogja a kanalat a fivére sebes ujjaival. – Csak a bajt hozta ránk, te mégis úgy fogadtad, ahogy a példázatban a tékozló fiút az apja –

mondta elfúló hangon. – Csakhogy ő az apád, nem a gyereked, és egy apának sincs joga úgy bánni a gyerekével, ahogyan ő bánik veled. – Ne mondj rá ilyeneket! – felelte szelíden Pedro. – Szeret, és bízik bennem. Különben is, egy fiúnak szót kell fogadnia az apjának. – Belerángat minden őrültségbe. Nézd meg a kezedet, hamarosan nem fogsz tudni rajzolni. – Igaz, hogy a képeim már nem olyan kifinomultak, de sokkal színesebbek, erőteljesebbek. Látom, ahogy a szenvedés alakítja a munkáimat. A legutóbbi képem olyan szép volt, hogy majdnem megöltem azt a dúvadot, aki széttaposta. Gyere el te is a következő viadalra, majd meglátod!

Angela és a madara látták Pedro utolsó viadalát a városban. Mindkettőjüket meghatotta a rajz, a kakasok fájdalma, a körülöttük álló férfiak kegyetlensége, a harcosokat örökösen szorító gyűrű, a ring élő bilincse. Aznap a fiúnak is kijutott az ütésekből, de végül mindkét ellenfelét a földre küldte. A földön vér keveredett a krétával.

Az indulás reggelén Pedro sántikálva jött le az emeletről. – Azt álmodtam, hogy belép a körbe egy férfi, és hajnalig verekszem vele, de nem látom az arcát, és tessék, reggelre bicegek, mint Jákob – mesélte Angelának mosolyogva. – Ott voltam tegnap, megkapó volt a rajzod – mondta könnyezve Angela. – Nem tudom, mikor jössz haza, de, ugye, tudod, hogy hazavárunk. – Amikor tökéletes lesz az a kép, senki nem mer majd rálépni. Akkor majd apám is látni fogja, és végre hazajöhetek. A maradék pénzen José vásárolt két öszvért, és megvette a sokat emlegetett tűzpiros mutatványos kocsit. A ponyván nagy lángoló betűkkel az állt: „José Carasco, a Vörös Sárkány”. Apánk diadalmasan mosolyogva állt az udvaron, útra készen a bajnokkal, az újra meglelt fiúval, akiből minden idők legnagyobb harcosát fogja faragni. – Úgy döntöttem, hogy ezentúl az én nevemet fogod viselni: elvégre a Carascóknál a legidősebb fiúgyermeket ősidőktől fogva Josénak hívják. Mit szóltok hozzá, lányok? A lányok nem szóltak semmit. Csöndben néztük, ahogy a bátyánk sántikálva kifordul a nagy kapun, és Martirio szorosan magához ölelte Clarát, mintha attól tartana, hogy Pedro után ered. Angela sokáig körözött fekete madarával a piros kocsi felett, amíg a fivérünk el nem tűnt a horizont mögött. Akkor a varjú recsegő károgásával elbúcsúzott Pedrótól, és visszarepült sírdogáló gazdája vállára.

A remekmű A falhasadékok tátongó szája bátyám történetét suttogja el nekem, a történetet, amelyet Anita olyan gyakran mesélt a sötét éjszakában, mielőtt feloldoztam az ígérete alól, és az örökös magány mellett döntöttem. Pedro mindannyiunk kedvence volt, és esténként, amikor kint ültünk az udvaron, a nővérem hangja újra és újra életre keltette, rövid időre visszahozta közénk. Anita mindig ugyanúgy kezdte: elmesélte, hogyan futott össze Smithszel a városban, aki – bár szokás szerint részegen tántorgott – ráismert. Ahogy a nővérem mondani szokta, valósággal rávetette magát, hogy elújságolhassa, mi történt a nagy művésszel, a fivérével, Pedróval. Smith elmesélte, hogyan akadt az útjába a skarlátszínű kocsi, hogyan végződött a Vörös Sárkány története. Valamikor télen, a szárazföld belsejében kötött ki egy légiósokkal és könnyűvérű nőcskékkel teli helyőrségi városban. Pénz nélkül lézengett, és a történeteivel szórakoztatott boldog-boldogtalant, aki hajlandó volt fizetni neki néhány italt, vagy megosztotta vele a vacsoráját, amikor rábukkant a Vörös Sárkány sátrára. Bement a cirkuszra emlékeztető sátorba a légiósok után, akikkel aznap együtt mulatott, s bár részeg volt, ráismert a testvérünkre. Pedro megöregedett, és szörnyen megcsúnyult a sok ütéstől; Smith lelki társára ismert a sok szenvedést átélt fiúban, és egyre kínzóbb vizelési ingere egy csapásra megszűnt. Pedro skarlátvörös tollakkal díszített, nevetséges, tűzpiros maskarájában éppen egy gyönyörűséges rajz befejezésén dolgozott a küzdőtéren: táncoló kakasok borzolták a tollukat a világra, a kiáltozástól eltorzuló, grimaszoló, félig elmosódott, színes arcok tömegében és a tömeg egybefolyó, fájdalmas színtócsája fölött lebegve két szempár meredt egymásra a széthulló világban, két szempár: törött ujjú, földagadt szemű harcos fivérünk, Pedro műve. Az összenéző szerelmespár tekintete hidat vert a fogadók tébolya fölött. A porond mellett, krétaportól vöröslőn, egy néma izomkolosszus bámult a semmibe, és várta, hogy ringbe szállhasson, miközben apánk egy szócsövön át üvöltött a fülébe, és azzal hergelte, hogy úgysem mer kiállni a skarlátvörös bajnok ellen, mert az ő bajnoka, akárhány sebből vérzik is, legyőzhetetlen. Pedro pedig, aki a nagyszerű rajz közepén gubbasztva egészen kicsinek és elveszettnek tűnt, Pedro, aki ki sem látszott a krétaporból nyomorúságos vásári maskarájában, rendíthetetlen nyugalommal rajzolt tovább. Végül az elgyötört művész belefújt a porba, és a felkavarodó, színes krétafelhőben a rajz kibomlott, felnyílt, mint egy has: Pedro remekműve életre kelt. Az ellenfél üres szeme a földön vibráló kép láttán megtelt könnyel. Hátrahőkölt. A nézőközönség elhallgatott, mindenki megigézve bámulta Pedro művét. A csöndet ellenfelének mormolása törte meg: ő bizony be nem teszi a lábát abba a boszorkányszögbe, ha fizetnek, sem lép rá, mert nyomban elkárhozik! Apánk dühösen toporzékolt, új vetélytársat keresett a fiának. – Jöhetnek hárman-négyen is egy ellen, jöjjenek, tegyék próbára magukat! Ha legyőzik, megoszthatják maguk közt a nyereményt! Felteszem az összes pénzt, amit az öklözésből hét év alatt összeszedtünk. Mitől féltek, kishitű banda? – ordította José, miközben a fia a rajz közepén felállt, és mosolyogva nézte a művét. – Féltek belerondítani? De mibe? Hiszen ez egy krétarajz, nem örökös darab! Nézzétek: majd én rálépek, páros lábbal megtaposom! Látjátok? Volt, nincs, színes por, semmi egyéb! Mi az ördögtől féltek? Anita pihegve elhallgatott, és kifújta magát, mert amikor a Vörös Pedro történetét mesélte, ennél a résznél mindig elcsuklott a hangja. Könnyeit visszafojtva erőt vett magán, és egy kicsit más hangon folytatta.

Elmesélte, hogyan nézett Pedro a remekművét elpusztító apjára; azért követte Josét éveken keresztül, mert remélte, hogy egy nap megajándékozhatja ezzel a csodával, és most végre elkészült a mű dacára a sok ütésnek és a törött ujjaknak. Nézte, ahogy az apja tönkreteszi a hatalmas freskót, a sorsfordító, színpompás küzdőteret, amely egy pillanatra megálljt parancsolt az erőszaknak, véget vetett minden harcnak. Néhány másodpercig nézte a férfit, akinek annyira vágyott a szeretetére, tiszteletére, elismerésére, csak nézte gyöngéden, aztán nekiugrott, és egy kurta mozdulattal kitekerte a nyakát, mint egy közönséges csirkének.

A mozdonyvezető Átok! Átok ül ezen a családon! Fojtogat bennünket a sok zavaros történet tele kísértetekkel, imákkal, gyötrelmes adományokkal. És mi csak sodródunk tovább a világ és a saját életünk peremén, képtelenek vagyunk önmagunkért élni, őseink hiedelmeinek, szenvedéseinek sok százados terhe alatt mások bűneiért vezeklünk, hétrét görnyedünk nehéz sorsunktól! Körbefog az udvar, a nővéreim gyűrűje, szüntelen mormolások kísértenek, megmételyezik körülöttem a levegőt: visszhangok, imák, halott anyám önkívületében hozzám öltött értelmetlen szavai, madártorkú nővérem bűnbe hajszoló dalai, varjának károgása, a történetmondó Anita suttogása, ahogy mindig újabb részletekkel, szereplőkkel, replikákkal fűszerezve újrajátssza előttünk apánk halálát vagy Clara búcsúját. Nem lehet, hogy elmesélték az életemet, mielőtt megéltem volna? Nem lehet, hogy mások alakították így, mások találták ki a magányomat? Nem tudom, valósak-e az emlékeim. Vajon magam döntöttem úgy, hogy egyedül maradok? Vagy mások erőltették rám a magányt, anyám, a nővéreim vagy az udvarban kezdettől fogva visszhangzó történetem kényszerítettek? Valóban itt születtem egy fal mögött, az emberpróbáló út végén? Tényleg olyan sokáig rejtőzködtem az anyám méhében? Emlékszem, a legidősebb nővérem elbeszéléseiben mindig valaki más volt az apám: hol egy olajfaillatú férfi, hol az eszelős kakastenyésztő, hol egy összevarrt arcú anarchista, még az is előfordult, hogy az apám egy névtelen vándor volt, egy szegény ördög, aki batyujával a vállán útközben találkozott anyámmal, és némi gyöngédségért cserébe egy darabig húzta a taligáját. Fogalmam sincs: a történetek csak úgy előszüremlenek a falakból, előtörnek, meghazudtolják egymást, elárasztanak. Körülöttem mindenütt szavak, rólunk mesélnek, az anyámról, aki soha nem szeretett.

Ötéves voltam, amikor a vörös kocsi kigördült a nagy kapun, ötéves, amikor másodjára megárvultunk. Nem maradt bátyánk, aki megvédjen. És nem maradt egy vasunk sem. Aznap este, amikor Pedro elment, Anita megmutatta, mi rejlik anyám dupla fenekű ruhásládájának legalján: a lányainak varrt esküvői ruhák, anyánktól ránk maradt, utolsó örökségünk. Ruhaköltemények, amelyeket Anita nem akart eladni, ezért elrejtett apánk szeme elől. Anita ruhája egyszerű szabású volt, Angeláét fehér tollak díszítették, a nyurga testű Martirióé pedig túl bőre sikeredett. Clarának a varrónő három menyasszonyi ruhát készített. Nekem nem maradt semmi – biztos már nem jutott rá ideje anyánknak, mondták a nővéreim.

A következő hetekben Pirulí caramelo hiába énekelt, nekünk nem futotta cukorkára, csak Angela örökös fehér tollai vigasztaltak. Mígnem egy vasárnap délután, az üres telek vörös homokján át berobogott az udvarunkba egy vonat. A vonatnak mi magunk lettünk a kocsijai, és egyszer s mindenkorra elhúzott bennünket abba a képzeletbeli, mesés világba, amelyet Anita nővérem szavai szőttek megállás nélkül az udvar esti csöndjében a mézeshetét megelőző tizenöt év alatt. Betoppant az életünkbe Juan: a szájában síp, a kezében zsebóra, a nyomában jókedvűen visongó gyerekek siserahada. Az Orán-Algír expresszvonat hangosan fékezett az ablakunk alatt, hogy letegye

egyik kis utasát. Indult volna tovább, de előkerült még egy tucatnyi tizenkét év alatti utas, akik a jegyüket követelték, és visítva csatlakoztak az állomáson veszteglő vonathoz. Anita kijött a házból utánunk, hogy megnézze, honnan jön a ricsaj. Juan órák óta körülbelül száz, összekapaszkodva vonatozó, süvöltő csöppséget húzott maga után, s bár szakadt róla a víz, és az egyre szaporodó vagonokat maga után húzva végigtalpalta a fél várost úgy, hogy inni sem volt ideje, mégis mosolygott. – Kiszáradt a szám a sok portól. Nem adna egy kis vizet? – kérdezte vidáman a nővéremtől, aki Juan láttán gyorsan lekapta és a háta mögött szorongatta a kötényét. – Mozdonyvezetői szavamra mondom, ilyen hosszú vonatot soha nem vezettem, pedig nem ijedek meg a nehézségektől. Csakhogy ezeknek a bikficeknek soha nem elég, nekem meg nincs szívem véget vetni a mókának, és otthagyni őket a peronon, amikor látom, milyen boldogan szökdécselnek utánam. A nővérem beszaladt a házba, és vizet töltött egy nagy pohárba. Láttam, ahogy megigazítja a haját, lesimítja a ruhája ráncait, aztán visszamegy a vidáman lármázó gyerekek közé a férfihoz. A mozdonyvezető egy húzásra kiitta a vizet, és közben mélyen irgalmas szamaritánusa szemébe nézett: az utasok türelmetlenkedni kezdtek, amikor kért még egy pohárral. A fiatalok a lármázó utasokra fittyet hányva jóízűt nevettek, és mohón bámulták egymás száját. – Köszönöm szépen – mondta végül Juan, kifújva magát. – Nem tudom, mi ütött belém, hogy a szabadnapomon ezeket az ebadta kölyköket vonatoztatom! Többé nem állok kötélnek, az biztos! De a mai napom nem vész kárba, mert találkoztam magával, és még meg is nevettettem! Figyelem, figyelem, az állomásról vonat indul, a peronon állók vigyázzanak! Belefújt a sípba, torkából egy óriási gőzmozdony csikorduló kerekeinek zaja tört elő, a vonat nekilendült, gyorsított, és a körülötte kavargó porfelhőben elhúzta a gyereklábak és – arcok hosszú csíkját. A mozdonyvezető még egyszer, utoljára visszafordult, csókot dobott Anitának, és a vicinális tovarobogott a medina felé. A gyerekek örömrivalgása sokáig visszhangzott utána. Az üres telekre láthatatlan vasúti sínek épültek a házunkig, Anita nevetése egy rejtelmes úthálózat középpontjába került. Az összes vasúti váltó hozzá irányította a vonatokat. És Juan jött, amikor tudott. Felírta magának, melyik nap, hánykor ér rá Anita, és menetrendszerűen beállított hozzánk. Percre pontosan bekopogott, Anita fölpattant, és kiment beszélgetni vele az ajtó elé. Kint álldogáltak, egy-két lépésnyire egymástól, mintha valaki közéjük állt volna, nevetgéltek, és próbálták elhajtani a körülöttük legyekként rajzó gyerekeket. Anita egy hónap elteltével merte csak hellyel kínálni Juant, leültek egymás mellé, és nekidőltek a ház falának. Mivel komolynak tűnt a kapcsolatuk, az anyák megdorgálták a gyerekeiket, ha túl közel merészkedtek Anitáék friss keletű boldogságához. Mert a szomszédasszonyok bizony rajtuk tartották a szemüket, és egymás közt a varrónő legidősebb lánya és a mozdonyvezető bimbózó szerelméről susmusoltak. Juan derék fiú volt, szolgálatkész és illemtudó, aki úgy kedveskedett nekik, mintha valahányan a jövendőbeli anyósai volnának. Az udvarban mindenki szerette, nemcsak a gyerekek: mindig mindenkihez volt egy kedves szava. Egész lénye nyers életörömtől sugárzott, és mindenkinek jutott belőle, aki csak ránézett vagy rámosolygott. Hetente többször hozott zöldséget, baromfit, hogy valamit könnyítsen a kis Carasco lányok hétköznapjain. Magára maradt, nem volt kit kényeztetnie. Kőfaragó apja tizenöt évvel azelőtt érkezett családostul a Földközi-tenger innenső partjára, hogy munkát keressen. De súlyos beteg lett, és vissza kellett mennie oda, ahonnan jött. Szégyenletes betegség volt, amiről nem illett beszélni. Pedig a kőfaragót jóravaló embernek tartották, de túlzottan szerette a nőket. Juan nem ment vissza vele

Spanyolországba. – Amíg rám nem mosolyogtál, soha nem volt kedvem mást simogatni, mint a mozdony acélját. Most viszont majd szétvet a vágy, ahogy itt ülök melletted, pedig hozzád sem érek! Gyere hozzám feleségül! – hadarta el Juan a vallomását egy szuszra úgy, hogy közben rá sem mert nézni Anitára. – De hát már anya vagyok – felelte Anita hosszas hallgatás után –, anyja helyett anyja vagyok a négy húgomnak, először őket kell felnevelnem, csak aztán lehet saját családom. Ha összeházasodunk, még jobban fogsz szenvedni, mert addig nem hálhatunk együtt, amíg a legkisebb húgom is férjhez nem megy. Ha rám nézel, mintha késsel szurkálnák az oldalamat; hozzád akarok érni. Soledad még csak ötéves. Hogy fogjuk kibírni? – Ha ez a kívánságod, akkor majd összebújunk, és szavakkal szeretjük egymást. – Ha hozzád érnék itt, az ajkad fölött? Mit szólnál? – Még többet akarnék. – Még több csókot, simogatást? – Téged meztelenül, magam mellett. – Meztelenül fekszem melletted, és most? – Benned akarok lenni. – Látod, nem fogjuk kibírni, ha egy ágyban alszunk, ölelni-csókolni fogjuk egymást, és én nem állok ellen, és csinálunk egy rakás gyereket. De nem szülhetek, egyszerűen nem. Bennem nincs akkora erő, mint benned, nem bírnék el még több szoknyámba kapaszkodó gyereket. Túl fiatalon szakadt a nyakamba az anyaság. – De én ott leszek, segítek... – A férfiak nem tudják, mekkora teher a gyerek. – Nem egyszerű eset a családotok! – sóhajtott mosolyogva Juan. – Annyira kívánlak, hogy rögtön összepisilem magam – súgta a férfi fülébe, miközben átintegetett az egyik szomszédasszonyának, aki kiült hűsölni az ajtaja elé az udvar túlsó oldalán. – Te meghibbantál! – Komolyan beszélek! – folytatta nevetve Anita. – Bizsereg az ágyékom, tekergőzik valami odalent, nem hagy nyugodni, a mellem úgy feszül, majd’ szétdurran. – Na, jó, akkor tudd meg, hogy moccanni sem merek, nehogy meglássák a nadrágomon, milyen hatással vagy rám – vallotta be Juan, és nevetett. – Anyaság ide vagy oda, szívesen hanyatt döntenélek egy bokorban! – Képzeld azt, hogy a bokorban vagyunk! Hová tegyem a kezem? – Arról nem illik beszélni. – Dehogynem, mondd ki! – A szerszámomra. – Jó, ott van a kezem, és simogat. Hunyd be a szemed! – Hagyd abba, különben én is ugyanezt csinálom veled! – Csináld, ki tiltja meg? Már föl is húztam a szoknyámat. A kezed a lábam közt. – Nemcsak a kezem. Nem éreztél semmit? – No, te aztán nem vesztegeted az időt. Akkor én mást nem is csókolhatok, mint a szádat. – A szavaiddal simogatsz. – Nem látnak meg bennünket? A szomszédasszonyok. – Mit gondolsz, mit látnak? Két fiatal illedelmesen üldögél egymás mellett. Senki nem olyan

elvetemült, hogy észrevegye ezt a kis foltot, ami a gyönyörtől rajzolódott a nadrágomra. Meg kell várnunk, amíg megszárad. Ne, kérlek, ne nézz ide! – Miért? Csak nem vagy szégyenlős, Juan Martinez? – Légy a feleségem! A szavamat adom, hogy egy ujjal sem érek hozzád. Nem érek hozzád addig, amíg az utolsó húgod is férjhez nem megy. – Carascóéknál nem szokás a levegőbe ígérgetni. A szavaknak varázserejük van. – A húgaidat lányaimként nevelem majd, és a hangod lesz az egyedüli gyönyöröm. Esküszöm. Mozdonyvezetői becsületszavamra!

Fehér határ Anita felöltötte a neki szánt menyasszonyi ruhát: az egyenes szabású, komoly, dísztelen ruhát a letisztult vonalai hajszálpontosan követték a teste vonalát. Semmit nem kellett alakítani rajta. Mintha rá öntötték volna. A fehér kelme erőteljesen kiemelte az idomait, ugyanakkor határt vont a test köré anélkül, hogy korlátozta vagy elszorította volna. Fehér határt vont köré. Juan a rangidős szomszédasszonyunk, Anita pedig François karján vonult az oltár elé – François a vőlegény barátja volt, két, esküvőre meghívott barátja közül az egyik. A frigy meg lett áldva, és amikor a menyasszony és a vőlegény ajka összeért, mindenki azt hitte, hogy a kelme fehér határait áttörve a testük mindörökre egybefonódik. Hogy az ajkuk örökre egybeforr. André atya hiába köszörülte a torkát, Juant az állánál fogva, gyöngéden el kellett fordítania Anitától, hogy véget érjen a szemérmetlenül hosszú csók. Az ifjú házasok szétváltak, és a megilletődöttségtől azt is elfelejtették, amit mondaniuk kellett. A templomból kijövet kellett néhány, egymás fülébe súgott, vadul nyers szó, hogy a vágyuk csillapodjon. A nagy udvarban felállított kecskelábú asztaloknál a szomszédság késő éjjelig mulatott. A vőlegény gitárosokat, rezesbandát hívott. Táncoltak, énekeltek, és Juan annyi bort vett, hogy a környék apraja-nagyja lerészegedett. A szokással ellentétben az ifjú házasok végig a násznéppel maradtak. A mulatózok lármájában hajnalig szerelmes szavakat sugdostak egymás fülébe. A poharak soha nem ürültek ki, még a gyerekek is nevetéstől, nótázástól, bortól megmámorosodva aludtak el. Csak Hasszán, Juan másik munkatársa és barátja vette észre, hogy az ifjú mozdonyvezető nem igyekszik elhálni a frigyet. De Hasszán éppolyan tapintatos volt, mint amilyen józan. – Te is mozdonyvezető vagy? – kérdeztem tőle, mielőtt elment. – Nem, én nem vagyok francia. – Juan sem az! – De, ő az lett. Francia. – És te mi vagy? – Én még mindig arab vagyok. – Hát én mi vagyok? Hasszán elbúcsúzott, és hazatámogatta cimboráját, François-t. A többiek mind szomszédok voltak. Hajnaltájt Juan és Anita ülve elaludt, és a virrasztó lakodalmasok közül senki nem érzett magában annyi erőt, hogy az ifjú párt a hálószobába cipelje. Amikor reggel a feldúlt udvarban megszólalt a kakas, jól megdobálták kaviccsal. Egy ilyen éjszaka után mindenki nyugalomra vágyik.

Mint nyáron általában, Clara elsőként ébredt, gyorsan felöltözött, és kiszaladt az udvarra, hogy minél előbb élvezhesse a napsugarakat. A lakodalom romjai fölött a nővére szájtátva aludt egy széken, a feje Juan vállán pihent, és aludt az álmában mosolygó férj is, egyenletes hortyogása betöltötte az udvart. A kislány gyöngéden megcirógatta a nővére arcát, ahogy Anita egyenes vonalú, merev ruhájában, a székre roskadva aludt, és Clarának meg sem fordult a fejében, hogy ezt a mozdulatot éveken át, nap mint nap meg fogja ismételni, hogy a cirógatásával sokáig segít majd a szerelmeseknek megőrizni a titkukat. Hogy minden reggel, hajnaltájt ő fogja fölrázni a vágyakozástól elcsigázott párt egészen addig, amíg ő maga is búcsút nem int az udvarnak, hogy átaludja élete első

nászéjszakáját.

Anita még aznap este visszavedlett történetmondóvá. Vacsora után az egész család kivonult hűsölni az udvarra, és a nővérem belefogott a mesélésbe; mindennapi kenyerünk lett ez, Anita megannyi története. Mesélt, amíg Clara szeme le nem csukódott, mesélt, amíg a szomszédok be nem vitték a székeiket, mesélt késő éjjelig, amíg Juant is álomba nem ringatta a hangja, csak eztán mondta Martiriónak, hogy fektessen le bennünket, Clarát és engem, miközben ő gyöngéden betakargatta a férjét egy vastag gyapjúpokróccal, és leheveredett mellé a sezlonra. Ha nagy ritkán esett az eső, vagy hidegre fordult az idő, a földszinti szobában gyűltünk össze, egyébként Anitáék a csillagos ég alatt aludtak, kint az udvaron, mert tartottak tőle, hogy megszegik szörnyű fogadalmukat, hogy egyszer nem lesz elég a szó, és diadalmaskodik felettük a vágy, amely amúgy is hatalmába kerítette őket, valahányszor túl közel kerültek egymáshoz, vagy kettesben maradtak egy szobában. Tizenöt éven át a szavak tartották bennük a lelket. Első este Anita elmesélte Frasquita Carasco és a vágyaival összeöltött olajfaliget-beli férfi történetét, aki talán az apám volt. Akkor hallottam először az eljátszott és elvesztett nő meséjét. Estéről estére újabb történetek gombolyodtak le előttünk, és küzdve az álommal, mindig én maradtam ébren a legtovább, hogy megtudjam, mi lesz Salvadorral vagy Luciával, a szép harmonikás lánnyal. Rettegtem a rémkirálytól, nevettem az udvarunkba tévedő, seregnyi kölyökkel vonatozó mozdonyvezetőn, megbotránkoztam Clara második férjének romlottságán, megdöbbentem anyám varrótehetségén, könnyekig meghatódtam apagyilkos bátyám sorsán. Minél nagyobb lettem, annál jobban értettem Anita elbeszéléseit, mégsem tudtam soha, hogy mi az, ami igaz belőlük, mert nem az volt az érdekes, hogy valóban megtörténtek-e. Még ha keverednek is bennem az emlékek, úgy rémlik, hogy Martirio tizenöt éves sem volt, és még engem lovagoltatott a térdén, amikor Anita már gyilkos nővérünk sorozatos terhességeiről mesélt, és a fénylő Clara még egy szobában aludt velünk, amikor Anita már boldogtalan, második házasságának történetét mondta, s hogy jómagam is gyerek voltam, amikor először hallottam későbbi magányomról. Igen, minél többet gondolkozom rajta, annál inkább erősödik bennem a meggyőződés, hogy varázslat az egész. Vagy magunk is szavakból vagyunk összegyúrva.

Éjszaka az udvaron „Halljátok, nővéreim! Halljátok az éjszakát betöltő lármát! Halljátok... anyáink moraja ez! Halljátok, ahogy szétárad bennetek, halljátok, ahogy megül a méhetekben, és poshad a sötétben, ahol minden új világ keletkezik!

Amióta világ a világ, a Teremtés, az első könyv óta a férfiak írják a Történelmet. De vannak másfajta történetek. Ez a nők titkos történelme, anyáról lányra szálló mesék, amelyeket az anyatejjel szívunk magunkba, ezek anyáink ajkáról ellesett szavak. Nincs igézőbb a vér által szerzett, első vérzéskor tanult bűbájnál. A konyhák félhomályában mormolt szent szavaknál. Az ütött-kopott lábosok mélyén, a fűszerek illatában keveredő recepteknél, titkos praktikáknál. A női boszorkánykonyha rejtéllyel, költőiséggel teli. Mindent egyszerre tanulunk: a tűz erejét, a kút vizét, a vas izzását, a lepedő fehérségét, az illatokat, arányokat, imákat, halottakat, a tűt, a fonalat... igen, a fonalat. Az öntöttvas lábos alján néha előrajzolódik egy barázdált arc. Az egyik névtelen ősanyám figyel, aki sokat tudott, sokat látott, sokat hallgatott, sokat megélt. Anyáink hangtalan szenvedései elnémították a szívüket. Keserves könnyeik belehullottak a főztjükbe: tej- és vércseppek, fűszeres, édes és sós könnyek. A férfiak szájában elomló könnyek!

Az otthon szűk világán túl a nők egy másikra, egy újra leltek. A kemencék ajtaja, a fateknők, a kutak feneke, az összeszáradt citrom, mind új, mesés világra nyílik, amit csak a nők ismernek.

Azzal, hogy anyáink makacsul szembeszegültek a valósággal, konyhájuk mélyéről meghajlították a föld felszínét.

Ami soha nem volt leírva, az a nőké.”

Aranygombok Amikor Clarára került volna a sor, amikor először vérezte össze a ruháját, a nővéreim összedugták a fejüket, és úgy döntöttek, hogy Clarához semmiféleképpen nem férkőzhet a sötétség, mély álmán semmi nem hatolhat át. Sem a szó, sem az imádságok. A beavatást a nagyhéten, éjszakánként kellett volna elvégezni, holott maga a sötétség jelentette a legfőbb akadályt. Clarát egyébként sem érdekelte a körülötte lévő világ. Clara képes volt áttetsző bőrét órákig süttetni a napon. Clara hallgatta a történeteket, de nem izgatta, hogy végződnek. Clara hangosan nevetett a csillámló visszfényeken, s ha nagy ritkán szőke tincseket látott, megcirógatta őket. Clara szerette az ezüstfényű foncsorozott tükröket, de észre sem vette a bennük tükröződő gyönyörű arcot. Mire ment volna az imádságokkal, amelyeknek ők maguk, a nővérei sem látták sok hasznát? A fénylő Clara nem egészen a mi világunkban élt, bár ő állt a középpontjában, szépsége minden tekintetet magához vonzott. Legtöbbször csak állt magában a napon, nem csinált semmit. Amikor a nap sugarai eltűntek a háztetők mögött, és az udvarunk árnyékba borult, előfordult, hogy az üres telek vörös homokjában a szépséges Clara elindult a nap után, a férfiak pedig megbabonázva lesték. Senki nem mert odamenni hozzá, igéző szépsége távol tartotta őket. Clara úgy ment át a városon, mint egy fénylő kísértet, nem tudta, hol jár, pedig mindig ugyanazokat az utakat rótta. Nem kellett sokáig keresgélnünk, mert a napot kergetve óhatatlanul mindig ugyanott, a városháza előtti dísztéren lyukadt ki, és tudtuk, hogy ott alkonyatkor mindig megtaláljuk. Az, aki közülünk éppen érte ment, kézen fogva hazavezette, s bár az átkeléskor Clara is megtanult járás közben aludni, előfordult, hogy hazafelé menet összecsuklott a lába. Olyankor a karunkban cipeltük haza, mint egy halott szüzet. Az egyik szökése alkalmával találkozott a fiatal tiszttel, aki az első férje lett. Gondosan kifényesített aranygombok voltak a férfi egyenruháján. És mágnesként vonzották magukhoz a mi szépséges napraforgónkat. Úgy látta, mintha a magas fiúra ömlene a napfény, és amikor a tisztán csengő férfihang megkérdezte a nevét, válaszolt. A tiszt párizsi volt, egy szót sem tudott spanyolul. Clara sem törte magát soha, hogy megtanuljon franciául vagy arabul. Soha nem törte magát, hogy bármit megtanuljon. Pedig velem együtt járt az apácákhoz írás- és olvasásórákra; de szerinte az osztályterem ablakai túl kicsik voltak, a folyosók túl sötétek, és a könyvekben túl sok volt a fekete betű! Az üresen fehérlő lapok elbűvölték, helytelenítette, hogy nagy igyekezettel tele kell pöttyögetnünk őket fekete légypiszokkal. Miközben a papíron csikorogtak a lúdtollak, vagy a többi takonypóc feszülten meredt a fekete táblára, a tündöklő kis Clara azt figyelte, éppen hol verődik vissza a fény az órát tartó nővér szemüvegéről, vagy, rosszabb esetben, tüntetőleg elfordult a tanári pulpitustól, és a piszkos ablaküvegen keresztül a napot bámulta. Tűrhetetlenül viselkedett! Clara se éjjel, se nappal nem tudott tanulni. Nem használt a körmös sem. A tanárok nem láttak a dühtől, tehetetlenek voltak. A tanárok idegzetét kímélendő, a nővéreim egy idő után semmire nem kötelezték. Hagyták, hadd csináljon, amit akar, hadd töltekezzen kedvére a nap melegével és a fénnyel. Így hát Clara az udvarunk közepén, mozdulatlanul álldogálva nőtt föl, vakító ragyogása egyszerre vonzotta és taszította a fiúkat, akik mégis úgy keringtek a napsugaras szépség körül, mint megannyi kis bolygó. A kis lámpását féltékenyen őrző, rideg Martiriótól viszont mindnyájan tartottak. Ahogy Clara nőtt, keze-lába aránytalanul megnyúlt, mint a lemenő nap árnyéka, de az arcvonásai

finomodtak. Vastag szemöldöke kiemelte csillagszemének különös, aranyló ragyogását és selyemfényű, vörös ajkait. A napon töltött évek során magába gyűjtött, belőle áradó fénytől mindenkinek, aki csak ránézett, káprázott a szeme, ezért az arcát inkább csak elmosódott fénylő foltnak látták; a csillagfényes tünemény szinte beleégett a szemükbe, még álmukban is őt látták a férfiak. A fényességes Clara nem hagyta nyugodtan aludni a szomszéd fiúkat, jobban világított az ő szobájukban, mint a mienkben, pedig mi mellette aludtunk. A férfiak őt szólongatták álmukban, és a szomszédasszonyok, annak ürügyén, hogy túl hangosan horkolnak, dühödten felrázták az álmukban sugárzóan boldog férjüket, hogy kiszakítsák őket Clara ellenállhatatlan, forró öleléséből. A nők ellenségeskedése a férfiak sóvárgásával arányosan nőtt, és akkor hágott a tetőfokára, amikor Clara tizenhét éves lett. Látni sem bírták, ahogy mozdulatlanul, feszesen áll az udvar közepén, rá sem hederít a fiúk bókjaira, vagy egy rövid mosollyal, biccentéssel nyugtázza suta szavaikat, tekintve, hogy néhanapján vették a bátorságot, és meg merték szólítani. Azt mondták rá, hogy a fellegekben jár, ostoba, mihaszna lány, és az anyák hozzátették, hogy szívtelen is. A Clarát körülvevő fényudvar idővel veszített a ragyogásából, de emlékszem, hogy valami fény mindig derengett körülötte. Soha nem vette körül tökéletes sötétség. Igaz, soha nem láttam meztelenül, mert mindig Martirio vetkőztette le és dugta ágyba Anita történetei után. Nyáron, mire mi fölkeltünk, Clara megmosakodott, fölöltözött; télen viszont mindig azután kelt, hogy elmentem iskolába. Megesett, hogy a napfordulók idején vagy esős időben a nap nem sütött elég erősen, hogy kicsalogassa Clarát a házból, és olyankor órákig játszadozott a kis zsebtükörrel, Martirio ajándékával. A tükörképe nem érdekelte, elképzelhető, hogy önmagát soha nem látta meg a tükrökben. Nem, Clara annak örült, ha össze tudta gyűjteni a fényt a tükör kerek, ezüstös felületén, aztán a szoba falaira vetíteni. Lehet, hogy Pierre-ből sem vett észre mást, csak az aranyveretes gombokat. A dísztér felé vezető út egyik fordulójában egyszer csak fölbukkant előtte a katonás sorokba rendeződött, a napfényt ezerfelé szóró gombsereg. Clara megigézve bámulta, és megfeledkezett a nyugaton alábukó napról, amelyet folyton kergetett. A keze végigsimított az apró csillagokon, és az ifjú tiszt a tündöklő látomástól lenyűgözve moccanni sem mert, nehogy elriassza magától. Kiélvezett minden pillanatot. Soha nem látott még fényes nappal nőt olyan közelről. Clara végül ráemelte világos szemét a szikrázó korongocskák fölött sugárzó csinos arcra, és elmosolyodott a szőke tincsek láttán. Clara mosolyán fölbátorodva Pierre kérdezett. A nővérem úgy súgta oda a nevét, mint aki nagy titkot árul el, aztán megsimogatta a férfi haját, és az a természetesség, amellyel belé karolt, még vonzóbbá tette. Pierre hagyta, hogy Clara magával hurcolja a térre, ahonnan a naplementét szerette nézni. Martirio és Angela nem tértek magukhoz meglepetésükben, amikor meglátták a húgukat egy ismeretlen férfi karjába kapaszkodva. Mivel a nap majdnem alábukott, és Clara még mindig nem volt hajlandó elengedni hódolója karját, Pierre mindhármukat hazakísérte. Hosszú volt az út, és a férfi észre sem vette, hogy Clara elaludt. Amikor az üres telekhez érve a kis lámpás a vörös homokra rogyott, Pierre a karjában vitte tovább. Az udvarunkat szegényesnek találta, Martiriót ellenségesnek, de az, amit a szendergő lány iránt érzett, mindennél erősebb volt. Azt hitte, hogy mesevilágban jár, és eszébe jutottak a tündérmesék, amelyeket az anyja olvasott föl neki. Kihúzta magát, udvariasan bemutatkozott Anitának, és kezet csókolt, mielőtt távozott.

Néhány nap múlva nagy bánat érte a férfiakat az udvarunkban. Pierre megkérte az álmaikban kísértő Clara kezét, és nem kapott kosarat. Soha nem derült ki, hogy melyikük próbálta felgyújtani a testvérünket, de az esküvő előtt valaki meggyújtotta a szoknyája szélét, miközben szokás szerint az udvaron álldogált a napon, és nem látott a szemét elvakító fénytől. De akkor délkeletről váratlanul föltámadt a szél, s mielőtt Clara bármit észrevett volna, annyi sivatagi homokot söpört az udvarunkba, hogy elfojtotta a tüzet. Clara térdig poros volt, és az arcára, karjára tapadó finom szemcséktől úgy nézett ki, mint egy befejezetlen szobor. Felborult a rend. Angelának és Martiriónak Clara előtt kellett volna férjhez menniük. Angela a fekete madarával járt jegyben, beletörődött, hogy az arca megcsúnyult, a szeme túl kerek, és nem zavarta, hogy pártában marad; Martirio viszont föllázadt, szerinte a húga túl hamar akart hozzámenni egy idegenhez. Nem mintha különösebben érdekelték volna a nadrágot viselők, de ha elszakítják tőle a testvérét, akkor egyedül kell megbirkóznia a sötétséggel. Tőle szokatlan vadsággal ellenezte a frigyet, és amikor rájött, hogy nem tudja megakadályozni, hogy el fogja veszíteni Clarát, az esküvő ellen felhozott érvei nem hatnak, és a két idősebb nővére csak mosolyog rajtuk, úgy intézte, hogy egyszer összetalálkozzon Pierre-rel az üres telken, és szót tudjon váltani vele, négyszemközt.

– Képes volnál elvenni egy bolondot, aki csak az után fut, ami fénylik? – gúnyolódott. – Ha egyszer leveszed az aranygombos egyenruhádat, rád sem néz többé. Hogyan akarsz együtt élni egy olyan oktalan teremtéssel, aki elalszik, amint beesteledik? – Már akkor tudtam, hogy a húgodnak fura szokásai vannak, amikor megismertem. A gombokat pedig, ha kell, a bőrömre varratom, bármire kész vagyok, hogy Clarát megtartsam, hogy elhomályosítsam a napot, amely bűvöletében tartja. De néhány gombbal nem értem volna célt. Láttad, hogy néz rám? Úgy szeret, ahogy még soha senki nem szeretett. Egyáltalán nem bolond. Clara csodás teremtés. Tudd meg, hogy én is gyűlölöm az éjszakát. Mindig féltem a sötétben. Azt se bánnám, ha soha életemben nem látnám többé a holdat és a csillagokat! Inkább hajnalban együtt kelek a feleségemmel, hogy tovább gyönyörködhessek abban a világos szemében. – Egyszer már meg kellett érte halnom. – Amíg a városban leszek, mindennap láthatod, ha akarod. Nem akarom elválasztani a családjától. – Hiszen még spanyolul sem tudsz! – Gyorsan tanulok. Ide figyelj! Fogadj meg egy testvéri jó tanácsot! Ugye tudod, hogy te is lehetnél olyan szép, mint ő: csak mosolyognod kéne, és ugyanolyan gyönyörű volna az arcod. De te sötétségbe burkolózol, a pillantásod rideg: Clara napjának te vagy a holdja. Keress magadnak egy férjet, aki szereti az éjszakát, és hagyd békén a húgodat! – Csakhogy én nem tudok mosolyogni, és a csókom halálos! – kiáltotta Martirio, azzal a nagy kapu felé iramodott.

Az esküvőt nagy pompával a kaszárnyában tartották. A család összes tagja kiöltözött. Juan ugyanazt az öltönyt viselte, mint a saját esküvőjén, csak egy kicsit feszült rajta, mert időközben úgy megerősödött, hogy egyedül be sem tudta gombolni az ingét és a nadrágját. Mi, lányok mind szép, új ruhát kaptunk. Clara a neki szánt három menyasszonyi ruha egyikét viselte. Anita kiválasztotta húgának az évszaknak és a vőlegény társadalmi rangjának legmegfelelőbbet. Frasquita Carasco előre

tudta, milyen lesz a fénylő kislány mérete évek múltán. Anita azt hitte, hogy az anyjuk azért varrt Clarának három ruhát, hogy legalább egy tökéletesen álljon rajta. A lakodalmat egy nyári délután ülték. A szomszédok nem mentek el, egy emberként utasították vissza a meghívást, mondván, nincs alkalomhoz illő ruhájuk, és a vőlegény sem az ő köreikből való. Voltaképpen azt híresztelték az udvarunkban, hogy a húgunk szépségét megmentendő, maga az ördög támasztott szelet, mert egyébként az esküvő bejelentése után Clarának a szoknyája szegélyével együtt a lángok martalékává kellett volna válnia. A társaságban minden zavarba ejtően elegáns volt: a hölgyek csipkés ruhái, széles karimájú kalapjaik, a villanyvilágítás, a hatalmas, vakítóan fehér abroszok, az udvarmesterek pózai, a férfiak rangjelzései és a leheletfinom kristálypoharak, amelyekből alig mertünk inni, nehogy elpattanjanak. Még a poharakba töltött, orrunkat csiklandozó, gyöngyöző fehérbor sem tűnt ártatlannak. Azt a bort csak előkelően lehetett meginni. Clara riadtan nézett körül: sok száz szikrázó aranygomb cikázott mindenfelé, keringőzve, kacagva, kikapcsolódva. A hölgyek szikrázó ékszereket viseltek, a férfiakon ezüstös sörény, a falakon hatalmas, aranykeretes tükrök. Többtucatnyi pápaszem, csillárok ezernyi kristálya villódzott mindenütt. Bele fog bolondulni! Hová lett a férje a sok aranygomb között? Hogy fogja megtalálni a sok, sziporkázó fényben? Végül odament hozzá a férje, és Clara felismerte a szemében a különleges fényt, amely Pierre-t kiemelte a tömegből. Martirio messziről nézte őket. Látta, hogy amikor a férj a karját nyújtja reszkető kis lámpásának, Clara olyan örömmel néz rá, hogy Martiriónak nem lehetnek kétségei a húga érzései felől. Pierre-nek igaza volt, nem az egyenruhán múlt, néhány gombbal a férfi soha nem ért volna célt. Martirio élénkvörös ruhája kirítt a vendégek visszafogottan elegáns öltözékei közül. Mégsem mert senki megjegyzést tenni rá, olyan rémisztő volt a tekintete. Azt mesélik, olyan fölényesen méregette a vendégeket, hogy inkább úgy tettek, mintha észre sem vennék. Pierre látta, hogy Martirio egy erkélyajtó beszögelléséből figyeli őket, miközben a felesége az apósával táncol – az örömapával, aki egyenesen Párizsból utazott a legkisebb fia esküvőjére –, és miközben a keringőző Clara a fejük fölött lógó csillárt bámulta, Pierre a vörös ruha felé indult. – Ne félj, nem fújom el a kis lámpásodat – mondta Martiriónak. – Tudom, hogy fáj, hogy elszökik tőled, de láttad-e valaha ilyen boldognak? Martirio magához intette, mintha mondani akarna valamit, és behúzta a tisztet a skarlátszínű bársonyfüggönyök mögé. Amikor a bálteremből senki nem láthatta őket, gyilkos nővérem ügyetlenül elmosolyodott. Aztán, mielőtt Pierre bármit tehetett volna, fagyos ajkait a szájára tapasztotta. Pierre nem próbált szabadulni a váratlan ölelésből. Elfedték őket a vörös függönyök, láthatatlanok voltak.

A gyilkos Martirio A hajnal első sugarai beszűrődtek a hálószobát őrző függönyök alá, kifürkészték a drapéria gyenge pontjait, védtelen réseit, és beszivárogtak a szerelmesekhez. Elkúsztak az ágyig, és megcirógatták Clara csukott szemét, hogy fölébresszék. A nővérem fölnézett, de mielőtt az ablakhoz futott volna, hogy gyönyörködjön a kelő nap sugaraiban, eszébe jutott Pierre csillogó szeme, és látni akarta. Ám a férfi, aki mellette feküdt, sápadt volt és vértelen, tágra nyílt szeméből kihunyt a fény. Színehagyott, komor arcát a párnán és a lepedőkön vöröslő vérfolt keretezte. Clara csalódottan az ablakhoz futott, elhúzta a függönyöket, és átadta a szobát az ígéretéhez minden reggel hű napnak. Pierre-től több, kedvére való, világos ruhát kapott. Fölvette azt, amelyik aranysárga volt, és lerohant a lépcsőn, ki a laktanya kertjébe, a másik szeretőjéhez, a naphoz. Hová tűnt az ő csengő hangú férje? Máris elhagyta? És ki az a férfi, akinek élettelen testét az ágyába csempészték, miközben aludt? Pedig emlékszik rá, hogy Pierre meleg karjában szenderült álomba, s hogy a lenyugvó nappal dacolva, sokáig próbált ébren maradni, mert nem akart betelni férje cirógatásaival. Hogy siettek csókolni egymást, mielőtt lemegy a nap... És lám, hova lett az ő fénylő szeretője, akinek most egy vörös vértócsában ázó, kihűlt, szederjes tetem van a helyén? Nem számít, a nap hűségesen süt a felhőtlen égen, sugárzó, napfényes idő lesz. Elmosolyodott, és nem gondolt másra, csak a megújuló nap cirógató sugaraira.

Pierre az esküvő napján, mézeshetük első éjszakáján örökre elment. A bal fülén keresztül elvérzett álmában. A szakértők szerint agyvérzés vitte el. Bántalmazásnak nyoma sem volt. A boncolás tisztázta a félig megháborodott ifjú feleséget, aki fel sem fogta a történteket, nem volt hajlandó belátni, hogy a csengő hangú, csillogó szemű fiatal katonatiszt és az a holttest, akit a nászéjszakájuk reggelén mellette találtak, ugyanaz az ember. Clara nem sírt, nem látszott rajta, hogy szenved, a nyomozók mégis úgy ítélték, hogy túl feldúlt ahhoz, hogy további, fölösleges kérdésekkel zaklassák. Azt hitték, hogy a szerencsétlen nő belebolondult a bánatba, azért nem lehet kihúzni belőle egy szót sem. Egész nap állt a napon, és nem csinált semmit, nem beszélt senkivel, csak a családjával; a nyomozók kérdéseire zavarodott mosollyal vagy biccentéssel válaszolt. A szépsége azonban mindenkit levett a lábáról. Sajnálatos ügy, mondták, és a helyi újság egy hasábban megemlékezett a balesetről. Clara szerény életjáradékot örökölt, de nem törődött vele. Nem volt hajlandó gyászt viselni, de még az apósa sem haragudott érte, hogy a menye a fiától kapott tündöklő ruhákban jár. Tudta, hogy Clara háborodott elméje föl sem fogta Pierre halálát, ezért fölajánlotta, hogy magával viszi Párizsba, és gyógykezelteti. Anita nem engedte el, így Clara újra elfoglalta a helyét az udvar közepén a napon, Martirio pedig hosszú időn át sírdogált az árnyékba húzódva.

Vége lett az ősznek és a télnek, de Martirio többé nem csókolt meg senkit, csak a haldokló aggastyánokat, hogy megrövidítse a szenvedésüket. Halált adó csókját nem tagadta meg senkitől, aki kérte, és titkos imáinkkal enyhített a gyászolók fájdalmán. Ő volt az, aki közülünk, az imák boldogtalan őrzői közül, a legtöbb hasznukat vette. Végül én is nővé értem, és a kis fafeszületet szorongatva, olajbogyómagokkal bélelt cipőben

jártam, böjtöltem, érthetetlen szavakat ismételgettem. Engem is beavattak. Megkaptam a ládikót, amelyben mindmostanáig a nagy füzetet és anyám hímzett nevét tartom. Becsúsztattam az ágy alá, és vártam a napot, amikor kinyithatom. Hogy miért halogattam mégis éveken át a pillanatot? Nem voltam kíváncsi a ládikó titkára. Láttam, hogy siratja nap mint nap Martirio a sógora halálát. Tudtam, hogy nem mer megcsókolni bennünket, retteg a benne lakozó halál gondolatától, az ajkába ivódott méregtől, és féltem a ládikóban rejlő adománytól, a mérgezett ajándéktól, a mellettem károgó fekete madártól, a szerelmesét minden este álomba ringató hangtól, a halálos csóktól, a színes fonalaktól, a varrónőt megszúró tűtől. Féltem attól a fatömlöcébe zárt valamitől az ágyam alatt, féltem ősanyáim végzetes örökségétől. A ládikó a szenvedés ígérete volt, teher, amelyet nem akartam megosztani a nővéreimmel. Abban a hiszemben éltem, hogy ha nem gondolok rá, a faládikó egy szép nap eltűnik, vagy legalább baljós tartalma elpárolog. Az lett volna a legjobb, ha előbb kinyitom, mint megérik benne az adomány, de erre nem voltam képes. Elképzeltem, mennyi magány férhet egy kicsi ládikóba, és egyre halogattam, hogy kinyissam, ugyanúgy, ahogy a történetmondó Anita szerint a születésemet.

Üveges! – Üveges, üveges! Clara kacagva eredt a kiabáló fényvivő után, és követte fülsüketítő kiáltozását a városon át. – Vidriero, vidriero! Clara másodszor lett hűtlen a naphoz, hogy egy idegen nyomába szegődjön. A házak homlokzatát és ablakait kémlelve, a férfi nem vette azonnal észre a sárga szaténba öltözött, szemrevaló teremtést, aki vidáman szökdécselt utána. Majdnem vége volt a napnak, mégis sovány volt a bevétele. Verte a víz, sajgott a háta a rakományától, ezért megállt, és óvatosan lecsatolta magáról a szemkápráztató üvegpáncélt. Pipaszár lábának támasztotta a szikrázó üveglapokat, elővett egy piszkos zsebkendőt, és megtörölte a homlokát. A hanyatló nappal szemben, csukott szemmel felitatta az arcáról ömlő verítéket. Amikor kinyitotta a szemét, akkorát ugrott ijedtében, hogy majdnem összetörtek a testét deréktól lefelé eltakaró, csillogó üvegtáblák. Ott állt vele szemben Clara, és mosolygott. Zavarbaejtően bámulta a férfit világos szemével. A lemenő nap sugarai és az üvegről visszaverődő fény közé szorulva, Clara délibábként hatott. – A frászt hozza rám! Direkt csinálja? Hogy képzeli, hogy csak úgy megvicceli az embert, pláne ha üveges! Ha összetörik az áru, ki fizeti meg a káromat? A világon semmim nem marad, földönfutóvá tesz! Törékeny portéka ez, ha nem tudná, és én ezzel keresem a kenyerem! – korholta franciául, de mivel Clara nem válaszolt, csak meredten nézett rá, így folytatta: – Min mosolyog annyira? Talán kivágták a nyelvét, hogy nem tud megszólalni? Bár az üveges nem kérdezte, Clara megmondta a nevét, amiből a férfi kitalálta, hogy spanyol, s hogy nem beszéli túl jól a franciát. Most, hogy hallotta a lány hangját, egy kicsit megnyugodott. Hogy jutott egyáltalán eszébe, hogy egy kísértettel áll szemben? Úgy látszik, nem ura az érzéseinek. Lehajolt, hogy fényrakományát csontos vállára vegye, de Clara csak állt, és érdeklődve leste minden mozdulatát. – Mit meregeted annyira azt a világos bociszemedet? – kérdezte a férfi. Clarának tetszett a hányaveti ember üvegpáncélja, tiszta tekintete. A válla mögül kikandikáló üvegtáblák fénnyel övezték a férfi alakját, szögletes arcát. Clara hosszú ideje követte, és eltévedt. Segítenie kell, mondta az üvegesnek, egyedül nem talál haza. A Marabout-negyedben lakik, a Gambetta-telepen. – Az a világ végén van! – kiáltott fel az üveges. – Haza akarok menni lerakni a cókmókomat, nincs kedvem akkorát kerülni! Még a te két szép szemedért se! Indulj el egyenesen, aztán majdcsak találsz egy balekot, aki hazakísér! Na, pápá, szépségem! A nap lassan alábukott a horizonton, és Clara érezte, hogy fogytán az ereje. Utánaeredt a fütyörészve távozó üvegesnek, és elébe állt. – Micsoda ragadós csitri vagy! Mit akarsz tőlem? Az ilyen fruskákkal, mint te, csak éjszaka barátkozom, amikor mindenki alszik, de napközben gürizek, nem futok a szoknya után. Igaz, te nem úgy nézel ki. A sötéttől majrézol annyira? Nem kell félni, az egész napban az este a legjobb, és nemcsak a hancúr miatt! Egye fene, ha csőrözöl velem, hazakísérlek. Ha meg nem, akkor fel is út, le is út! Clara mindent megígért, bár nem nagyon értett az üveges virágnyelvén. Belekarolt, és a férfi biztonságos melegét érezve, útközben elaludt. A férfi csak mondta a magáét, észre sem vette, hogy a lány szeme csukva, és egy szót sem hall a

hosszú monológból. Lunes-nak csúfolták, mert hétfői napon született, és a hétfő mindig szerencsét hozott neki. Ismerte a várost, mint a tenyerét, kiskora óta rótta az utcákat. Szerencsére a nővérem aznap nem csuklott össze menet közben. Lunes az üres telek vörös földjén lecövekelt, és követelte a beígért csókot. – Majdnem hazaértél, úgyhogy add meg a jussomat, mert amennyit idáig gyalogoltam miattad, ez a csók már nem számít előlegnek. Elengedte a nővérem karját, lecsatolta magáról a nemezzel bevont fakeretet, amelyhez az üvegtábláit erősítette, újra megtörölte az arcát, és Clarához fordult. A fogyásnak indult hold lágy, fehér fénnyel világított a sötétben, Lunes-nak mégis úgy tűnt, mintha nemcsak a hold világítana, hanem a mellette álldogáló lány áttetsző bőre is. Halványan fénylett. Egy ideig döbbenten fürkészte Clarát, aztán észrevette, hogy csukva a szeme, és egyenletesen lélegzik: rájött, hogy a lány alszik. – A holdtól ragyogsz így? Szundítás közben mégsem foglak megcsókolni: nem volna helyénvaló, még akkor sem, ha megígérted. Amúgy is kiráz tőle a hideg, hogy világítasz! Istenem, de fura lány vagy, csak ne volnál ilyen szép! Az mégsem járja, hogy elalszol, miközben hozzád beszélek, aztán nem adod meg, amit ígértél. Engem ilyen könnyen nem lehet lerázni, ugye tudod? Mégsem hagyta faképnél az alvó szépséget, hanem bevezette az udvarba, ahol a kint hűsölő szomszédok megmutatták neki, hol lakunk. – Minek hoztad vissza ezt a darumadarat, miért nem hagytad ott, ahol találtad? – kérdezték. – Magukban aztán nem teng túl a jóindulat! – felelte Lunes. – Törődj a magad dolgával! Kopogtass be a varrónőékhez, a szemközti ajtó lesz az! – Azért köszönöm.

Martirio nyitott ajtót Lunes-nak, és olyan ridegen mérte végig, hogy a férfi lesütötte a szemét. – Megkért, hogy kísérjem haza. Ha minden igaz, itthon van. De az mégiscsak furcsa, hogy menet közben szundikál. Nem kéne orvoshoz vinni? – Kiskora óta ilyen, nincs mit tenni – válaszolta Martirio. – A nővérem és a sógorom elmentek megkeresni. Nem találkoztál velük a dísztérről idefelé jövet? – Nem, ott találkoztam vele. Követett, mint egy pincsikutya, és azon nevetgélt, hogy én hogyan gürizek. – Köszönjük, hogy visszahoztad, mehetsz Isten hírével, és többé vissza se gyere! – Aztán miért? – kérdezett vissza Lunes, aki gyűlölte a tilalmakat. – Még szép, hogy visszajövök, amikor a húgod tartozik. Ígért valamit. – Mit ígért? – Ha a nővére vagy, neked elmondhatom: egy csókot. És hidd el, nem kellett nagyon unszolnom, úgy bámult rám, majd kiesett a szeme, mintha életében nem látott volna nálam szebb férfit. Odavan értem. Előleget sem kértem, annyira látszik, hogy teljesen belém van bolondulva. Martiriót elöntötte az epe, de nem szólt. Kint hűsöltek a szomszédok, nem akarta, hogy lássák. – Fizethetnék helyette én? – kérdezte halkan. – Áll az alku! – vágta rá Lunes, és újra a lány szemébe mert nézni. – Várj meg az üres telken, a legnagyobb bokor tövében! Rögtön jövök – mondta befejezésül

Martirio, és becsapta Lunes előtt az ajtót.

Az üveges nagy firifittyel elment, és kinyújtóztatta hosszú tagjait a vörös földön. Az üvegtáblákat gondosan maga mellé fektette egy pokrócra, és miközben várt, a két nővérre gondolt. Fény és árnyék egy fedél alatt! A szája már biztos nem marad éhen, de lehet, hogy a kezének is jut valami. Majd azt mondja, hogy a húga megígérte. Nem, most beéri egy csókkal, az is valami, majd visszajön máskor, hátha akkor többet kap. Nem volt túlzottan ínyére egy olyan fruska, aki egy óvatlan pillanatban elalszik, és fényt verejtékezik! De amilyen ígéretet kicsikarna tőle, azt behajtaná a másikon, azon, aki olyan magas lóról beszélt vele, de hajlandó odaadni magát a sötétben. Biztos, hogy nem olyan rideg, mint amilyennek látszik. A nehéz munka után megérdemelne egy kis kényeztetést! Hanyatt feküdt a szikkadt földön, fölnézett a csillagos égre, és az éj sötétjében álmodozott. Lehet, hogy a lány el sem jön? Többször lépteket hallott, de az üres telken át vezető ösvényeken egy sötét árny sem közeledett a bokor felé. Lassan elernyedt minden izma, a teste a vágytól és a fáradtságtól elnehezülve belesüppedt a földbe. Nem szabad elaludnia, csak pihenteti egy kicsit a szemét. Egy percig, nem tovább. Hogy elnehezültek a pillái! Talán fel sem bírja többé nyitni őket! Úgy érezte, hogy valami elkapja, és lerántja a mélybe, zuhan lefelé... Összerándult, a körmeit a földbe mélyesztette, hogy fékezze a zuhanást, aztán eszmélni kezdett. Riadtan vert a szíve. Rémülten körülnézett. Martirio ült mellette, a sötét éjszakánál is komorabban. Lunes felkönyökölt, aztán felült és hosszú, vékony kezével végigsimított szőrtelen arcán, mintha el akarná hessegetni magától az álmot és a félelmet. Megkönnyebbült. – Régóta itt vagy? – kérdezte ásítva a nővéremtől. – Itt vagyok egy ideje, épp indulni akartam – válaszolta Martirio ridegen. – Miért nem ráztál föl? Mostanában nem akar vége szakadni a nappaloknak. Nem tudom, egyáltalán minek van nyár. Alig lehet bírni a meleget. Meg aztán a húgod is jól megjáratott! Na, gyere közelebb, hadd csókoljalak meg! Ne félj, nem eszlek meg! Gyere ide a karomba! Úgy, ni! Milyen hideg vagy, te reszketsz! Gyere, megmelegítelek, ne félj semmit! – Biztos, hogy akarod a csókomat? – Naná, hogy akarom! A szagod olyan, mint az éjszakáé, megőrülök, úgy kívánlak. Ráadásul hétfő van, és hétfőn nekem mindig minden jobban sikerül. Ez a szerencsenapom. Úgyhogy addig nem eresztelek, amíg a kenyérlesődet a bagólesőmre nem tapasztod. Meglásd, a csókom olyan édes, mint a méz, nem éred be eggyel. – Te akartad! – Hát, persze, hogy én! Hogyne akartam volna? Mit gondolsz, miért várok itt annyi ideje? Ha ez így megy, mindjárt kedd lesz.

Martirio odatartotta a száját, Lunes ajka mohón rátapadt. Lányosan hosszú, földes ujjai gyöngéden közrefogták a nővérem hűvös arcát, aztán a keze megindult lefelé, és becsusszant a sötét ruha kivágásába. Martirio rúgkapálni kezdett a sötétben, kiszabadította magát Lunes öleléséből, és sírva

elrohant a szellemjárta holdbéli sivatagban.

Beszaladt a kapun, föl a szobába, bebújt Clara mellé az ágyba, és sokáig nézte a húga fénylő mosolyát. Másodszor illetett halálos csókjával olyasvalakit, aki nem kérte a halált. Bár sírt, még mindig érezte az arcán és a mellén az üveges forró keze nyomát. Olyan finom, vékony keze van. Mint egy nőnek...

Másnap délután Clara újra a nyugvó nap után szökött, de megállt azon a helyen, ahol előző nap Lunes-szal találkozott. Ám hasztalan várta az üvegpáncélú férfit. Aznap Martiriót küldték utána, hogy keresse meg a húgát sötétedés előtt. Clara sugárzón állt a dísztéren, és hátat fordított a napnak. Szikrázó üvegtáblái fényétől övezve, Lunes állt mellette, és nevetett. Megígértetett vele ezernyi csókot, simogatást, és közben egyre az éjszakát várta. – Az átkozott csókodtól fölbolydultak az érzékeim – súgta Martirio fülébe, amint odaért hozzájuk –, egész éjjel nem volt nyugvásom, végigjártam az összes lebujt. – Hogyhogy itt vagy? – kérdezte a nővérem elsápadva. – Úgy nézel rám, mintha szellemet látnál – csodálkozott Lunes. – Nehogy azt hidd, hogy nincsenek érzéseim csak azért, mert nem látszik rajtam. Nem bánnám, ha megismételnénk azt, amit tegnap este csináltunk. Érezni akarom a hűvös testedet... Nekem mindig melegem van, és most, hogy szinte izzik a levegő a hőségtől egypár napja, attól félek, elolvadok. Úgyhogy, mielőtt a csinos kis húgocskád elalszik, mondd meg, hajlandó vagy-e ma este helyette megadni, amit ígért? Különben kénytelen leszek ezzel a csillagszemű huncuttal kárpótolni magam, aki csak erre vár. – Találkozzunk éjfélkor a bokornál, megadom, amit kérsz. De most hagyj békén bennünket! Vidd innét a mocskos üvegeidet! – Később találkozunk, pápá, holdacskám!

A halál nem fogott Lunes-on. Martirio halálos mérge mézzé vált a szájában. Egész nyáron belemerült az éjszakába, árnyakat simogatott, sírt a gyönyörtől, lángolt gyilkos nővérem hűvös testének érintésétől, és imádta Martirio sötétségillatát. Clara persze mindig többet ígért, mígnem egy őszi napon Martirio meleg dobbanást érzett a hasában. Új élet kapaszkodott a zsigereibe, és a nővérem először mosolyodott el, titokban, félrevonulva mosolygott. Nem szólt Lunes-nak, de idővel a férfi is észrevette a változást: teli volt a zsák, az ő holdacskája szó szerint kerekedni kezdett. A kópé Lunes először menekülőre akarta fogni: messzire szalad a vörös sivatagból, és soha többé nem látja viszont az éjszakától illatozó, fagyos tekintetű lányt. Ámde nem tudott szabadulni a vágyától. Nem tudott meglenni a lány hűvös teste nélkül, amely estéről estére az övé lett a bokrok közt. Csupán egy napra tűnt el, hogy máshol próbálja csillapítani a vágyát. Martirio azt hitte, most, hogy benne új életet nemzett, végre elvitte a halál. Ám másnap este megjelent Lunes, és szerelmet vallott: – Te vagy az én holdacskám. Most már bevallhatom, hogy a húgod soha nem érdekelt. A melege

égeti fáradt szememet. A te árnyékod után sóvárgok egész nap, a föld mélyéből előtörő, mindig üde árnyékodra, amely égő tagjaimat bizsergetve hűsíti. Nem vagyok vak, látom, hogy gömbölyödik a hasad. Nem akartam családot, éhes fiókákat etetni, nem akartam az átkozott üvegtáblákon kívül a nyakamba venni még egy rakás kölyköt is. De folyton te jársz az eszemben, kiűzted a fejemből a többi nőt, az útszélieket, a kurvákat. Nélküled kétségbeejtően üresek az éjszakák. Igen, te vagy az én holdacskám. Amondó vagyok, tegyük össze, amink van, és éljünk együtt szerelemben! Ha akarod, már holnap beszélek a nővéreddel. – Akarom – suttogta Martirio a sötétben.

Amilyen gyorsan lehetett, összeboronálták őket, de nem rendeztek nagy lagzit, mert Clara miatt népszerűtlenek voltunk az udvarban. Anita rájött, miért van olyan bőre szabva Martirio esküvői ruhája. Az udvarunkban megürült egy ház. Lunes és Martirio beköltöztek, ott született meg az első fiuk. Martirio nem merte megcsókolni, de rengeteget dajkálta hűs karjában, és úgy érezte, hogy szeretne még több gyereket, sok-sok gyereket. Szerette, ahogy gömbölyödő hasában rugdalózik az élet. Soha nem állt ellen a lányosan finom kezű, árnyékfaló Lunes fáradhatatlan ostromának, és egymás után szülte a gyerekeket. A halál termékeny volt, kerek hasából ontotta az életvidáman szaladgáló, napsütésben ricsajozó gyerekeket. Mindegyik francia keresztnevet kapott. Jean, Pierre, Françoise, Richard, Claire, Anne és Yvonne virgoncan kergetőztek a kicsi házban, és boldogan éltek a folyton élcelődő üveges nyakán, aki mindig meglepődött, hogy milyen sokan vannak.

A fehér lap Éjjeli csend telepedett a fehér lapra. Csak a csend, semmi más. Életem sivatagjában hallom, ahogy a homok alatt megdobban a szívem.

A madárház A történetmondó elhallgatott, meséi zárványokká alakult emlékek a lelkemben. Kiüresedett bensőmben bolyongnak, egyenként felszínre hozom, és papírra vetem őket. De éjszakák óta semmi, nem jönnek a szavak. Némán megbújnak a testem mélyén, és a lap üres. Elült a suttogás. Csak a fájdalom mutatja még mindig az utat. A legrosszabb történeteket a végére hagytam. Úgy tesznek, mintha itt sem volnának, de érzem, ahogy bennem lappangnak, kimetszem őket sötét rejtekükből. Fertőzött elmémet megnyomom a körmömmel, és előbuggyan a szavak sűrű, gennyes áradata. A madárházat hagytam utoljára. Emlékekkel keveredő történetek, csecsemőkoromtól magamba szívott, vérré vált könnyek. Utoljára hagytam Angela és a hangjába beleszerető férfi történetét. Odavetek minden emléket, történetet annak a homályba vesző nőnek az arcába, aki nem akarta meghallani toporzékolásomat, tudomást sem vett rólam, soha nem mutatta ki, hogy szeret, és magamra hagyott, egyedül hagyott egy olyan világban, ahol mások régi fájdalmán kívül semmi más nem vár rám! A lelkemet lakó szellemek térjenek vissza az örök éjszakába, hadd élvezzem végre önnön ürességemet! Ne visszhangozzak többé a múlt zúgásától! Legyek végre az enyészeté, mint a kerek szemű Angela nővérem, akinek egy ostoba fajankó szétkaszabolta a lelkét, hogy kiűzzön belőle egy képzeletbeli ördögöt. Elnémította Angelát, hogy ne kelljen többé szeretnie, a halálba taszította, és amikor rájött, hogy a küzdelme hiábavaló, hogy mégiscsak férfi, utánaugrott a sírgödörbe, rávetette magát a nővérem holttestére.

Salvador szétvagdosott arca elnémította Angela hangját. Hallgatta az ezerarcú város morajlását. Hallgatta a különböző nyelvek zenéjét, a zsidók, muzulmánok, keresztények imáit. Hallgatta mások dalát, de ő nem énekelt, amióta a túlsó parton egy tüske keresztülszúrta a torkát, amióta a hangja emberéleteket ontott, vérbe borította egy ismeretlen falucska utcáit, felperzselte az addig némán nyomorgó emberek lelkét, és olyan zendülést szított, amelynek senki nem látta előre a következményeit. Énekével ezt a várost is elpusztította volna. Egy délután a varjú egy parkhoz vezette, ahonnét hangos madárcsicsergés hallatszott. A kőkerítés mögött rengeteg madár élhetett. A park kapuja nyitva állt, Angela besétált rajta. Egy hatalmas madárházban többtucatnyi madár repdesett trillázva, dallamosan csicseregve. Angela felelni akart a csicsergésükre, a torkát átfúró tüske dacára énekelni akart. A hangja tisztán, sértetlenül csengett. Lelket megsebző kristályhang. Nem vette észre, hogy a madárház mögött, a parkban egy társaság ebédel. Ott volt velük a kételyek közt vergődő férfi is, akkor először volt hivatalos az előkelőségek asztalához. Csendben eszegetett, jó modorával és visszafogottságával próbálta feledtetni plébániája nyomorát. Elragadtatva hallgatták a gyönyörűséges hangot, amely mintha a madárházból szólt volna, és

nyomban kideríttették, honnan jön. Angelát az ételektől, kristálypoharaktól, porcelánedényektől roskadozó, nagy asztal elé vezették. Ki ő? És mit csinál ott? Ki engedte be? Csak úgy engesztelheti ki őket, ha énekel nekik valamit. Angela zavarba esett a dorgáló szavakat meghazudtoló, derült arcok láttán, nem ellenkezett. Egyenesen annak a férfinak a szemébe nézett, aki addig egy szót sem szólt, és énekelni kezdett. A férfi feszengve lesütötte a szemét, és mereven bámulta tányérján a festett madarakat. Ám az előnytelen külsejű lány a gondosan leszopogatott csirkecsontok közt is ott volt, onnan nézett vissza rá, és a rab szerelemről énekelt. A vendégek lelkesen tapsoltak. Egy részeg nő felcsattant, ki volt kelve magából, hogy lehet ártatlan kis lényeket összezsúfolni, fogságban tartani, és mindenáron ki akarta engedni a madárházból a madarakat. A házigazda, egy fehér öltönyös, elegáns, idős úriember, még idejében utolérte a virágágyások közepén tántorgó fűzős cipőket, és gyöngéden visszakalauzolta a nőt a sétaútra. A becsípett vendégek hosszasan vitáztak a rabság üdvös hatásairól, és a férfi, aki még mindig a tányérját bámulta, nem szólt közbe. Civódásuknak a varjú vetett véget azzal, hogy Angela vállára telepedett: mindenki meg akarta simogatni. Az ősz halántékú házigazda nagy madárkedvelő volt, nem bánta volna, ha a gyűjteménye újabb madárfajtával bővül, ezért felajánlotta a nővéremnek, hogy dolgozzon nála, foglalkozzon ő a madárházzal és lakóival, a madárház dalos kedvű, szárnyas népével. Megkérdezték Angelától, hol lakik, melyik negyedben, és amikor válaszolt a kérdéseikre, mindnyájan a tányérját nézegető, néma férfi felé fordultak. Nem találkozott még André atyával? A vájt fülű pappal? A Notre-Dame d’A.-ban szokott misézni, abban a negyedben, ahol olyan sok a spanyol bevándorló. A sok éhenkórász, aki azért költözött a Földközi-tengernek erre a partjára, mert otthon éhen halt volna. Angela bevallotta, hogy nem ismeri a papot. Hogy lehet ilyen álszent? Hogy lehet nem ismerni egy ilyen szép férfit, kacagott fel a részeg nő. – Hogyhogy nem énekel a templomban? – vágott közbe M. D. – Nem szép dolog ilyen hangot magának tartogatni ahelyett, hogy megosztaná Istennel és a felebarátaival. A hangszíne kiválóan passzol az orgona hangjához... Tud zsoltárt énekelni? Mindegy is, André atya majd megtanítja. Vasárnap ott leszünk, és meghallgatjuk, hogyan énekel. Angela repesett örömében, nem törődött vele, hogy miket mondtak róla, amint hátat fordított nekik. Pedig a fűzős cipős nő nem fogta vissza magát, kifogásolta ifjú látogatójuk csúfságát: túl alacsony, elhájasodott, idétlenül vigyorog, durvák a vonásai, kiguvad a szeme, üveges a tekintete. – Olyan, mint egy tyúk, nem? Felfoghatatlan, hogy Isten egy csúfságot ilyen gyönyörű hanggal áld meg! Mint amikor az osztriga jellegtelen, szürke héjában gyöngyöt talál az ember! – Na, ez azért túlzás – mondta M. D. – Nem csúnya. Csak közönséges. – De csúnya, akkor is csúnya, Isten nagy tréfamester! Szereti meglepni a közönségét. Ugye, atyám? – folytatta a becsiccsentett nő, és a plébánoshoz húzódott. – Cölibátusra ítélni egy ilyen férfit, mint maga? Micsoda pazarlás! Nem lehet, hogy Isten ördögien elvetemült? – Most aztán fejezd be! El akarod üldözni a vendégemet? – szakította félbe a házigazda.

Angela azon kapta magát, hogy újra énekel. Ezúttal azonban egyetlen vészterhes, baljós hang sem hagyta el a torkát. Nem borult tőle lángokba a város. Új életet kezd. M. D. madárházában tölti majd a napjait, gondját viseli a lakóinak, válaszolgat a

trillázásukra, s mivel megkérték, az embereknek is énekel majd a templomban, ahogyan annak idején Heredia olajfaligetében tette a flamenco taps ritmusára.

Másnap belépett a hűvös kis templomba, amelynek főhajóját keresztirányban derűs pászmák hálózták be. Az üvegablakokon beszűrődő napfény hamiskásan élénk árnyalataitól merev szertartásosságnak nyoma sem volt. A templom sokkal barátságosabbnak tűnt, mint a plébánosa. Angela azóta ismerte a helyet, amióta a tengernek ezen a partján élt, mégis úgy érezte, először jár ott. A kórus éppen egy Ave Mariát gyakorolt. André atya tovább vezényelt, de közben intett Angelának, hogy lépjen hozzá közelebb. A papnak vesztére zenész lelke volt, maga vezette a templomi kórust. Sok időt szentelt rá. Amikor véget ért a dal, bemutatta Angelát a kórustagoknak, akik, legalább névről, mind ismerték, aztán mondta neki, hogy énekeljen valamit, hadd lássa, hogy cseng a hangja Isten házában. Bármit énekelhet, ami nem szentségtörő. Angela hangja tisztán szökkent a magasba, a lelkükbe hatolt. André atya révetegen bámulta a templom köveit, hallotta, ahogy az Angela torkába fúródott tüske rezonál, kihallotta a fájdalmat a hangból. Gyönyörű! Hogyne bűvölné el a keresztény embert a fájdalom, amikor a templomok mártírok csontjain épülnek, a katekézis követendő példának állítja a gyermekáldozatot, és a hívők imái egy keresztre feszített fiát sirató anya képében gyökereznek? Hogyne csodálná a szenvedést, amelyben Isten maga járt elöl példával, amikor feláldozta a fiát, és hagyta vérkönnyeket sírni, stigmákat viselni? Töviskoszorú, kereszthalál, szentek megváltása: mennyi szenvedésbe került egyensúlyba hozni a világot, mennyi kínnal kellett fizetni azért, hogy mások élhessenek? Igen, André atyának a szenvedés jelentette az élet sóját! És a kis nő templomot betöltő éneke hihetetlenül finoman, mégis fájdalommal áradt szét benne. Lúdbőrzött. Angela metsző hangja lefejtette róla a bőrt, a húsába hasított, fölizgatta az érzékeit. A pap hadakozott ellene, el akarta nyomni a hangot a kórus énekével, de a hang olyan erővel zengett tovább, hogy megtörte az énekkar összhangját. Egyedül az orgonát tűrte meg maga mellet. – Szólista leszel, másra nem vagy jó! – jelentette ki végül szárazon, aztán mindenkit hazaküldött.

A rákövetkező vasárnap M. D. vakítóan fehér öltönyében elment meghallgatni ifjú pártfogoltját a barátaival. Clara napfénybe öltözve várta a templom előtt. Meglátta a tetőtől talpig fehérbe öltözött öregembert, amint kiszáll az elegáns kocsiból, rámosolygott, és olyan fesztelenül karolt belé, mintha őt várta volna. Az öregember, ha meglepődött is, nem mutatta, belement a szép ismeretlen játékába. Karonfogva léptek át a templom kapuján, és együtt mentek végig a padsorok közt. A dúsgazdag hajózási vállalkozó barátai sem tudták mire vélni a dolgot, félhangosan összesúgtak a háta mögött, találgatták, ki lehet M. D. legújabb hódítása. Máskor nem titkolózott. A főhajó közepén elengedte a nővérem karját, leültette a nők közé, és vetett rá egy utolsó, fiatalosan virgonc pillantást: a rá szegeződő, szikrázó szempárból olyan szeretet áradt felé, hogy a csodálatos teremtés elvesztésének gondolatára összerezzent. Angela énekelni kezdett, és az aggastyán érzései még jobban fölerősödtek. Letelepedett az egyik padsor végébe, a barátaitól távol, hogy kedvére gyönyörködhessen Clarában, és megittasuljon határtalan szépségétől. A hívek Angela

hangjától lenyűgözve, nem vették észre a bimbózó románcot. Még a pap is annyira elérzékenyült a hang hallatán, hogy alig tudta utána megtartani a misét. Áldás után az andalítóan fájó hang újra betöltötte a templomot és a lelkeket, s amíg véget nem ért a dal, senkinek eszébe nem jutott fölállni a helyéről. Senkinek, még Clarának sem, pedig alig várta, hogy kimehessen a napra, és újra együtt lehessen az ezüsthajú férfival.

Kint a napon, Clara a templomtéren gyülekező Carasco-klán felé húzta M. D.-t. Mindenki Angelát várta, gratulálni akartak neki. Martirio elsőszülött fiát ringatta a karjában, de időközben a szoknya alatt újra gömbölyödni kezdett a hasa. Már nem érdekelte, hogy mit csinál Clara, halálos csókjait a férjének tartogatta. Csak azon csodálkozott, miért éppen egy vénemberbe bolondul bele. M. D. félhangosan gúnyolódó udvartartása távolabb állt tőlünk. Végül megjelent Angela a kórustagokkal, és az aggastyán megörült, amikor megtudta, hogy Clara a testvére. Kezet csókolt az érzékeit felbolygató szépségnek. – Ha van kedve, jöjjön el, nézze meg a madárházamat! – ajánlotta neki. – A nővére ismeri az utat! Elbúcsúzott Carascóéktól, gratulált André atyának, aztán beszállt a várakozó kocsiba, és eltűnt. – Na, a ti fénylő húgotok megint talált magának egy hódolót, de ezúttal nem érte be egy üvegessel! Ezt a fickót fölveti a pénz! Te pedig, holdacskám, meg ne próbálj eztán bármit is kifizetni a húgod helyett! – kurjantotta el magát vidáman Lunes, és hazafelé indultunk. Útközben Clara kezét fogtam, ott, ahol a fehér ruhás férfi megcsókolta.

Az ördög hangja Vasárnap van. A templom zsúfolásig Krisztus félig elomlott testével teli szájakkal. Angela apró léptekkel az oltár felé tart. André atya a próbákon lassanként megszelídítette. Angela szót fogad neki, hajlik a szavára. A megalázkodó hang mégis napról napra jobban hatalmába keríti a papot. Felbolydulnak az érzékei, régi érzések törnek föl belőle, gyöngéd érzelmek, csókok... Ahogy a madártorkú nőt dróton rángatja, maga is belegabalyodik, szorul körülötte a hurok. Parancsol, és szót fogadnak neki. Mégis mintha a nő belé költözött volna hangjával, fájdalmával együtt. Angela következik, a pap föltartja az ostyát. A ministránsfiú gépiesen magasra, az áldozó álla alá tartja az aranytálcát, nehogy Krisztus testének egy morzsája is a földre essen. Ám nemcsak egy morzsa hullik a földre. Maga Isten zuhan alá. A pap elejti. A keze egy pillanatra utat téveszt, hozzáér Angela szétnyílt ajkához. Angela összerezzen az érintéstől, és Isten hanyatt esik. Ennek ellenére a pap szeme túl sokáig időzik a lány elnehezült vonásain, és az imádkozó hívek, akik a ministránsfiú kiáltására fölkapják a fejüket, tetten érik a pap buja pillantását. Néhány másodpercre lehull rezzenéstelen álarca, mint egy színjátékban, és egy reverendába bújt, szerelmes férfi áll előttük. Mise után az asszonyoknak megered a nyelvük, pletykálkodnak, pusmogva gúnyolódnak. Még csak nem is szép lány! A vén szentfazekak meg vannak botránkozva. Milyen szemérmetlenül nézett André atya arra a némberre! Inkább egy másik plébániára járnak el misére, de a szentségtörő papot el kell kerülni. Angela nagy nehezen utat tör magának a rágalmak szűnni nem akaró sűrűjében. Mert megszületett a hívek ítélete: Angela hangjából az ördög szól! Másnap azonban ugyanazok a pletykás vénasszonyok, akik előző nap még ármánykodtak a nővérem ellen, André atya gyóntatószéke előtt tolongnak. Feltételezett kéjsóvársága fura vallomásokra készteti híveit. A nők részletesen beszámolnak tiltott szerelmeikről, amelyekről addig hallgattak, mert féltek, hogy a szent életű ember elítéli őket. Főleg nők vallják meg a csalfaságaikat. Az öregasszonyok maguk is csodálkozva mesélnek egykori hűtlenségeikről, múltba vesző sóvárgásaikról, szemérmeskedés nélkül idézik föl pásztoróráikat. Ráncos bőrüket, megereszkedett hasukat forró kezek simogatják. Fiatal fruskák rebegik a pap fülébe, hogyan hemperegtek a vörös sivatagban, mások csábos pillantásokkal ostromolják a gyóntatószék farácsának túloldaláról. A szavak mögött kezek árnya játszik a sötétben. Hallja a lélegzetüket a rács mögött. Ahogy a levegő ki-be jár nyitott szájukon, és végigpásztázza nedves, duzzadt ajkukat. Hiába van ott a rács, érzi a testük részegítő illatát... Vallomásaikban nyoma sincs a megbánásnak. Azért emlegetik föl szeretőjük becézgetését, hogy a kis gyóntatószék homályában újra átélhessék, újra érezhessék a tiltott szerelmek ízét. André atya riadtan fedezi föl józan életű plébániájának titkos szerelmi viszonyait, a vágy hálóját, amelyben maga is vergődik. Hasztalanul imádkozik. Imája kiürül, még a porcelán Szűzanyák is csábítón mosolyognak rá.

– El kell tűnnöd a fájdalom mögött – követeli szárazon Angelától. – Hogy mered így előtérbe

helyezni magad? Az, amit kaptál, több nálad. Mikor leszel képes másra is gondolni, mint a nyomorúságos kis hangodra? Mikor tudsz végre belefeledkezni a zenébe? – Hadd kezdjem újra! – Nem, mára elég volt. Eleget fárasztottál bennünket a turbékolásoddal. Százszor megmondtam, hogy a dallam íve a fontos, meg kell találnod a dallam ívét!

A következő szombaton, misére készülődvén, André atya felfigyel a templomban összegyűlt hívek buja pillantásaira, érti titkos jeleiket. Belebonyolódik a sok összekacsintásba, nyomasztja a szívek titkának újonnan szerzett ismerete. Ám akkor Angela hangjára megnyílik az ég, és a padsorok között lassan megindul felé a nap. Clara második menyasszonyi ruhájában, egy ezüstszálas, gyöngyházfényű ruhakölteményben vonul az oltárhoz örökös ünneplőjéből kidagadó sógora, Juan karján. Mögöttük M. D. lépdel. Ugyanolyan fehéren, mint fiatal arája, de őt csak Angela dala kíséri. André atya Clarát nézi, próbál rájönni, honnan ered a menyasszony alakját felragyogtató fény. Végül feladja, beletörődik fura látomásaiba, nem próbálja mindenáron megérteni őket. A temploma zsúfolásig megtelt titkos szeretőkkel, a nap frigyre lép egy feslett erkölcsű vénemberrel, miközben egy csúnyácska nő torkából a világ legszebb hangja szól, és neki reszket tőle minden idegszála. Ha Isten így akarja, ám legyen! Angela nincs az áldozók között, hiába lesi, várja, nincs az áhítatos arcok oltár felé kígyózó hosszú sorában. Hiányzik az ajka közelsége! Miért nem akarja magához venni Krisztus testét? Miféle bűn nyomja a lelkét? – Az Úr legyen veletek! – És a te lelkeddel! – Menjetek békével!

Ha nem énekelne, ki venné egyáltalán észre? De énekel! Hát mi ez, ha nem kísértés? A hang mögött egy nő testét járja át jóleső borzongás, amikor mindent pontosan úgy csinál, ahogy kéri. A zenén keresztül áldoznak. Ő utasít, Angela szót fogad. De tényleg ő mozgatja-e a szálakat? Idővel megtanult ellenállni a női szépség kísértésének. Ki gondolta volna, hogy egy közönséges arc is veszélyt jelenthet? Talán igazuk van a híveinek, akik azt mondják, hogy az ördög szól belőle! Azt pusmogják, hogy az anyja boszorkány volt, és az egész családja hetedíziglen el van átkozva. Eladták a lelküket! De ha az ördögnek bármi köze van a dologhoz, ő messziről meg fogja érezni!

– Nem, nem és nem! Hol itt az öröm, a vidámság? – őrjöngött a pap. – Képtelen vagy megragadni a zsoltárok örömujjongását! Nem tudod megnyitni a szíved az örömnek. – Énekelje valaki más ezt a zsoltárt! Feladom. – Ne add a mártírt! Gyerünk, kezdd újra!

Clara esküvője óta a nap egyre később kel. A Gambetta udvar középpontja üres, fényes csillaga

eltűnt. Csak a földön látszik még a nyoma, az egykori fényesség alig észrevehető lenyomata. Clara immár a férje villájában lakik, és a város ege fölött felhők gyülekeznek. Angela egy ideje nem látja a villa parkjában sétálni a húgát. De leköti az éneklés, elég a maga baja, nincs ideje a testvéréért is aggódni, próbára megy a templomba. Vihar közeleg. A főhajó üres, André atya kivételesen hazaküldte a többi kórustagot, és a gyóntatószékben várja Angelát. Veri a fülke ablakát, hogy Angela észrevegye, hol van. Visszhangzik tőle a templom. Angela letérdepel a fafülkében. A pap arca olyan közel van hozzá, hogy hallja a lélegzését. A templom ablakait mintha befalazták volna, az üvegablakok elnémulnak. Elhallgatnak a színek. André atya kérdőn figyel. Biztosan lesüti a szemét, és a lábát nézi, mint mindig, amikor Angela énekel! Az egyik pad támláján gubbasztó varjú türelmetlenkedik. Mit mondhatna ennek a lábát bámuló férfinak? Semmit. Pedig lassanként a leheletük összeér. Angela énekelni szeretne, de egy hang sem jön ki a torkán, a madara szól helyette. Sötétségbe borul a világ. Odakint az eső kíméletlenül veri a bőrig ázott testeket, sűrű fekete árnyék nyom el minden örömet. Kettejük meghitt együttlétébe belekárog a varjú. Szétválnak. – Miért nem áldozol mostanában, gyermekem? – kérdezi végül a pap. – Félek a kezétől. – Miért, mitől olyan félelmetes? – Attól, hogy olyan gyöngéd. – Gyöngéd... – ismétli utána André atya. – Mondd csak, lányom, hogy lehet egy pap keze félelmetes annak, akinek tiszta a lelke? – Földúl, ha magának énekelek. Talán nem is olyan tiszta a lelkem? – A többiek azt mondják, boszorkányos a hangod. – Biztos igazuk van. – Mit érzel éneklés közben? – Hogy csak mi vagyunk, ketten. Magának énekelek. Minden más megszűnik körülöttem. Amikor maga hallgat, akkor tudom, hogy élek. – Imádkozz, hogy le tudd győzni azt, ami a hatalmába kerített! – Imádkozzak azért, hogy ne szeressem magát? – Imádkozz, hogy legyőzd azt, aki az eszközévé alacsonyított! – Kiről beszél? – A benned lakozó Gonoszról! Nem látod, hogy mindkettőnket meg akar téveszteni? A hangja megingatja a hitemet, meg akar kísérteni, el akar távolítani az isteni fénytől. – De hiszen ez az én hangom! – Nem látod, hogy elsötétült az ég? Az ördög hangja szól belőled. Meg akar kísérteni. El kell hallgattatnod. Nem énekelhetsz többé. – Akkor vége az életemnek. – Meglátod, alulmarad az ördög! Ha nincs más bűnöd, amit meg akarsz gyónni, akkor gyakorolj bűnbánatot! Isten úgy akarja, hogy a bűnödért hallgatással vezekelj! A nővérem fásultan imádkozni kezdett. – Most hallgass el, leányom, és vidd innét a madaradat: semmi keresnivalója ezen a szent helyen.

Néhány napra rá Angela magára öltötte a nagy karöltőjű, fehér menyasszonyi ruhát, anyánk keze munkáját, és a derengő hajnali fényben fölakasztotta magát a nagy madárház egyik gerendájára. Fekete madara szeretőn kivájta a szemét. Ahogy a kötél végén himbálózott a feszültséggel teli, mozdulatlan ég alatt, olyan volt, mintha repülne.

A hosszú éjszaka Az udvarunkban azt beszélték, hogy amikor Angelát levágták a kötélről, néhány órára rá egy menyasszonyi ruhás nő jelent meg André atya gyóntatófülkéjében. Egy nő, akinek a hangjára állítólag azonnal ráismert a pap. A nőnek nem kellett keresgélnie a szavakat, hogy kifejezze az iránta érzett szerelmét, aztán annyit mondott a papnak, hogy ezentúl a testétől nem kell tartania, de a hangját meghagyja neki, hogy magányában ne legyen egyedül. A megilletődött pap szaladt volna a látomás után, de az szertefoszlott a kinti fényben, és a templomban felcsendült Angela hangja: azt a szomorú dalt énekelte, amely az első naptól fogva ott csengett a pap fülében, és amely aztán egész életében kísértette.

Már csak én maradtam. Én álltam a szerelmesek útjában. Mintha féltékenyen őriztem volna a nővérem és a mozdonyvezető ágyát. Én voltam az utolsó húga, akit ki kellett házasítania, mielőtt az évek során felgyülemlett vágyukat másként is csillapíthatták, mint szavakkal, kitalált történetekkel.

A nap Clarával együtt eltűnt az égről, és az udvarunkban a mesék dermesztően sötétek lettek. Soha nem volt még olyan kemény telünk! Esténként Anita kegyetlen történeteket mesélt. Azt mondta, akárhányszor M. D. villájában járt, hogy meglátogassa Clarát, az arab szobalányok a fal mellett osontak el mellette. Látta az arcukra kiülő néma félelmet, és a goromba házvezetőnő minden egyes alkalommal annyit mondott: az úrnő nem tudja fogadni. – Nyilvánvalóan megtiltották nekik, hogy beszéljenek – mormolta Anita az éjszaka sűrű sötétjébe. Szerinte ez volt a parancs, és M. D.-nek nem lehetett ellentmondani. Clara beteg volt, félhomályra, pihenésre volt szüksége, a kinti napfény nem zavarhatta az álmát. Az öregember már az esküvő másnapján meghagyta, hogy a felesége szobájába csak akkor süthet be a nap, ha ő úgy rendeli. A hálószobát ennek megfelelően rendezte be, és mivel mint férj nem tudta élvezni Clara leírhatatlan szépségét, mindennap egyre később húzta szét a nehéz függönyöket, hogy addig is a hatalmában tarthassa a nővérünket. – Hamarosan csak déltájt engedte be a gyenge téli napfényt Clara szobájába – mesélte Anita hangja. – Aztán már csak a délutáni tea idején, amikor a halovány csillag alábukni készült a nagy madárház mögött. Kis lámpásunk olyankor kiszaladt a városra néző erkélyre, míg a nap a jelenlétét megérezve keservesen próbálta kifejteni magát a felhők burkából, hogy mielőtt lenyugszik, egy kicsit együtt lehessen vele. A férj végül föl sem ébresztette Clarát. Törődhetett magával, órákig simogathatta a ráncait nagy tükrében, hívatta a szabót, a borbélyt, összecsődíthetett nagy baráti társaságot, nem kellett tartania tőle, hogy a felesége közben megszökik. Az éjszaka volt Clara legbiztosabb börtöne. Az aggastyán eszét elvette a szerelem, képtelen volt betelni a felesége látványával, ezért elhatározta, hogy saját kényének-kedvének fogja alávetni. Elég, ha kizárja a napfényt a szobájából. A nap amúgy is hátat fordított a városnak, nem volt nehéz kivédeni. Reggelente a szobalányok az álmatlan, gyanakvó férj jelenlétében, gyertyafénynél cseréltek

lepedőt, és mosdatták eszméletlen, félig kihűlt úrnőjüket. Testén az éjszaka nyomaira bukkantak. A piszkos lepedők, izzadság és üzekedés szaga, a testét borító harapás- és karmolásnyomok sem tudták azonban eltörölni Clara tökéletes mosolyát. Amikor a nyomok megszaporodtak, a cselédek megijedtek, hogy tudtukon kívül valamiféle borzalomban vállalnak bűnrészességet. Egy éjszaka valamelyikük észrevette, hogy az úrnő szobája előtt ismeretlen férfiak hosszú sora áll, és rájöttek, hogy a férfiak egymást váltják az ifjú feleség ágyában. A tehetetlen férj más férfiak tagjával próbálta birtokolni a feleségét. Ám a rejtély rejtély maradt, az alvó lány mit sem veszített szépségéből, M. D. azonban, aki képtelen volt boldoggá tenni asszonyát, rémülten látta, ahogy a saját vonásai megereszkednek, a háta meggörnyed. Valahányszor szeretni próbálta a feleségét, kudarcot vallott, s a sorozatos kudarcoktól egyre kimerültebb, tehetetlenebb, gonoszabb lett. A folyosókon egyre több férfi várt a sorára, hogy a fénylő testet magáévá tegye. És miközben a kis lámpás testéből szabad préda lett, odakint a nap egyre veszített erejéből, a férj pedig egyre komorodott.

A történetmondó, izgalomban tartva a közönségét, halványan elmosolyodott, aztán folytatta. Egyetlen fénysugár elég volt, hogy fölélessze a majdnem egy hete alvó Clarát. Egy nap az arab szobalányok hada összefogott, és addig ügyetlenkedett, míg a hosszú, sötét folyosókon való bolyongásban elfáradt egyik napsugár el nem jutott Clara szobájáig, és meg nem cirógatta az arcát. A sok, félig nyitva felejtett ajtón át úrnőjéhez lopódzott. Kiszimatolta, merre van, és amikor rátalált, gyöngéden elnyúlt Clara színtelen arcán. A napsugár visszaadta a bőre ragyogását, és gyöngéden felnyitotta a szemét. Clara, erőtlensége dacára, földúlt ágyát odahagyva, fényes lepelbe burkolódzott, és a falnak támaszkodva kivánszorgott az erkélyre, ahová a cselédek odakészítettek neki egy tálcát mézes süteménnyel és meleg tejjel. Clara végre nappali világosságban eszegetett, nyalogatta az ujjairól csordogáló mézet, amikor a haldokló nap utolsó erejével fénybe borította a várost. Felszikrázott egy éppen arra járó előkelő arab férfi ezüsttőre. Clara kihajolt az erkélyen, hogy lássa, mit csinál a nap által kiválasztott férfi, és annyira kihajolt, hogy majdnem a mélybe zuhant. Az ifjú törzsfőnök a kaidok hagyományos öltözékét viselte, skarlátvörös, nehéz burnuszt. Fölnézett az erkélyre, s bár fehér kendője a fél arcát eltakarta, ahogy a Szaharában szokás, Clara látta a szemén, hogy mosolyog. Clara a maga keresetlenségével nyomban visszamosolygott rá. A férfi meghagyta az egyik szudáni rabszolgájának, hogy derítse ki a házban lakó szép fehér úrnő kilétét. M. D. cselédei tudták, hogy ki a szudáni gazdája, ezért elmesélték neki a szerencsétlen Clara megdöbbentő rabságát, s hogy a férje minek teszi ki éjjelente. Az ifjú sejk úgy döntött, hogy megszökteti a nap gyermekét.

Még aznap este titkon bebocsátást nyert M. D. villájába. A komornák suttogása és a márványon csoszogó papucsuk elvezették a nővérem és a férje lakosztályához, ahol M. D. egy karosszékben ülve, ijedten leste ápolt kezén az öregség barna foltjainak virágzását. A fiatal férfi tőrét a szerelemtől elcsigázott férj fehér ruhájába döfte, és az öregség egyszeriben elmúlt.

Anita mézeshete Clara szöktetése után egy ideig titokban reménykedtem benne, hogy én öröklöm a neki szánt harmadik esküvői ruhát. Lopva fel is akartam próbálni. Ám fogalmam sem volt, hogyan öltsem magamra a fura, mozabita hatású ruhát, nem tudtam, hogyan tűzzem össze az áttört fibulákkal a hosszú fehér tunikát és gyapjúköntöst, ezért inkább letettem róla, hogy felvegyem. Mígnem egy este beállított hozzánk egy nő hófehér csadorban – az arcából csak a sötéten villogó szeme látszott –, és Clara utolsó esküvői ruháját követelte. A világ legdélibb csücskében, a Szahara homoktengerén túl élő kis lámpásunk ragaszkodott hozzá, hogy az esküvője hatodik napján ezt a ruhát viselje. Miután a küldönc elment, fekete vállkendőmbe burkolóztam, vállamra terítettem a sorsomat. Az udvarban senki nem szeretett bennünket. Lunes folyton az öregasszonyokon köszörülte a nyelvét, amiért az első este olyan barátságtalanul fogadták, a fiai pedig égetni való kölykök voltak. Azzal gyanúsították őket, hogy betörik az ablakokat, hogy az apjuknak több legyen a munkája. Mégis az unokaöcséim magaviselete volt a szomszédasszonyok legkisebb baja. Szerintük ugyanis az ördöggel cimboráltunk, amióta Clara különleges szépségét egy homokvihar megmentette a lángoktól. Angela öngyilkossága, André atya elmezavara, a kis lámpás első két férjének halála csak megerősítette a gyanújukat. Nem szerettek bennünket, féltek annak a varrónőnek az örököseitől, akinek a halál szövetként bontotta el az életét. A szomszéd gyerekek csak titokban hallgathatták újra és újra Anita mindig másként elmondott történeteit. Az anyjuk megtiltotta, hogy belegabalyodjanak Carascóék hazugságszövedékébe, ahogy ők nevezték. Ősz volt. A szétszaggatott vállkendővel lejárt a mesék ideje. A nővérem végre meghallotta a szavamat. – Megmaradok lánynak, Anita – mormoltam a fülébe a mosóházban. – Ne várd tovább, hogy az utolsó húgod is férjhez menjen. Szülj gyereket! Vállalom az anyámtól kapott nevet és vele együtt a magányomat. Feloldozlak az ígéreted alól, mert soha nem fogok férjhez menni.

Még aznap este, mielőtt a szépségem semmivé vált volna, Martirio hiába várta a történetmondót a gyerekeivel. Éjszaka kéjes gyönyörkiáltásoktól visszhangzott az udvar, egy páratlan szerelem örömünnepe volt ez, egy szerelemé, amelyben a szavaknak nem volt többé helyük. A szomszédasszonyok zavartan bevitték a széküket az udvarról. Bár enyhe volt az idő, senki nem hűsölt aznap kint az udvaron. Anita csendben megsimogatta Juan kezét, és behúzta maga után a tizenöt éve üresen álló, elsötétített hálószobába.

Epilógus Vajon mióta haladok visszafelé, az idő fonalát felgombolyítva, hogy ráleljek anyám harminc évvel ezelőtti nyomaira a homokban? Nem tudom, hová visz az utam, néha olyan érzésem támad, mintha a ládikó szavakat mormolna nekem a sivatag napsütötte magányában. Az unokahúgomat csak a biztos szenvedéstől fosztom meg ezzel. A sivatagban hagyom a ládikót, nem adom át neki húsvétkor, ahogy azt a hagyomány megkívánná. A ládikó nem vándorol többé kézről kézre. Itt, a lábam előtt elterülő, végeláthatatlanul hatalmas fehér homoktengerben véget ér a pályafutása. A szakadozott füzet lapjait, rajtuk életünk álombeli roncsaival, egyenként visszaadom a szélnek, amelyből vétettek... A lapok egymás után elrepülnek... Nem marad más hátra, mint hogy eltékozoljam a harmadik este utolsó imáját. A halottak utoljára támadnak föl a sírjukból, aztán végleg nyugalomra lelnek, és ezzel elvágom az utolsó szálat is.

És most, az imával, szólítom az anyákat: A nevem Frasquita Carasco. A lelkem: tű. A sivatagban elszórt lapjaidat összegyűjtöttem és összefűztem könyvvé, hogy örökre lezárhasd a történetemet. Soledad, lányom, érezd arcodon a szelet! Ez az én csókom. Amit életemben nem kaptál meg tőlem.

TARTALOM Előszó ELSŐ KÖNYV A PART Az első vér A ládikó A pillangó A ruhátlan Szűz A menyasszonyi ruha Mézeshetek A segítő asszonyok Az öregasszony halála José betegsége Angela A vörös Pedro Számok A sárga szelindek Clara Az olajfaliget-beli férfi A találkozás A vörös kakas Az első viadal Cirógatás A bútorok Az üres ház A nap gyermeke A második viadal Anita beavatása A rémkirály A harmadik viadal Az utolsó tartozás Az indulás MÁSODIK KÖNYV AZ ÁTKELÉS Úton A malom Párbeszéd a hegyekben Az utolsó hegyfok A hegyekben Az emberek A szétkaszabolt arc Az erkély Félelem Az üvöltő hegy Amikor Manuel nem tért vissza A rémkirály, a halál és a kis lámpás

A kelepce Az utolsó esti imádság A zászló A délre vezető út Anita hosszú verse HARMADIK KÖNYV A TÚLSÓ PART A szőnyeg Szerelmek évadja A varrónő A nagy tükör A báli ruha Az ágy alatt A halál csókja Rajzok a homokban Krétarajz és viadal A remekmű A mozdonyvezető Fehér határ Éjszaka az udvaron Aranygombok A gyilkos Martirio Üveges! A fehér lap A madárház Az ördög hangja A hosszú éjszaka Anita mézeshete Epilógus