Bunyevácz Zsuzsanna ISTEN KEGYELMÉBŐL ami a Da Vinci-kód című könyvből kimaradt Dan Brown 2003-ban megjelent és gyorsan világhírűvé vált Da Vinci-kód című könyvének egyik alaptémája az az elképzelés, hogy a Szent Grál valójában Jézus Krisztus vérvonala. Jézus a szerző szerint a Kr. e. 1000 körül élt Dávid király vérvonalából származik, magyarul a Szent Grál valójában a dávidi vérvonal. De vajon tényleg így van ez? A "szent vérvonal" kifejezés vajon a Dávid királyi házára, vagy inkább a magát Nimródtól eredeztető Árpádházra illik jobban?
Ha az első civilizációk történetét vizsgáljuk, akkor látjuk, hogy kivétel nélkül minden ősi kultúra királya/fáraója - nevezzék magukat bárhogy - hatalmát, tudását, beavatottságát az "égiektől" származtatta. Mindegy, hogy a sumir, az egyiptomi, a görög vagy például a római mitológiát nézzük, mindegyik ugyanazt a történetet mondja el: kezdetben az istenek uralkodtak az emberek felett, majd lányaikkal "háltak", a nászból származtak a félistenek. Az istenek után ezek a félistenek uralkodtak, majd az emberek lányaival történő további nászokból - mialatt persze tovább "hígult" az isteni vér - származtak az uralkodók. A vérvonal megőrzése tehát rendkívüli jelentőségű volt, hiszen az uralkodó ereiben így tulajdonképpen "isteni vér" csörgedezett. Az "Égből alászállt királyság" gondolatával legkorábban a sumiroknál találkozhatunk: a mezopotámiai Nippurból került elő az emberiség első ismert királylistája, amelyet kb. négyezer évvel ezelőtt állítottak össze. A lista a következőképpen kezdődik: "A királyság alászállt az égből...". Hitelességét fokozza, hogy a már ismert korabeli királyi székhelyeket sorol fel. A szakértők szerint egyértelmű, hogy a királyság intézményét a sumirok isteni eredetűnek tartották. Számukra nem lehetett kérdéses a király személye, aki alapvetően különbözött más személyektől. A királylista szerint a vízözön előtt nyolc király uralkodott 67 "sá"-n keresztül. A helyhiány miatt nem részletezett számítások eredményeként többen arra a következtetésre jutottak, hogy a vízözön előtt a királyok 24120 évig uralkodtak összesen. Ha a bibliai vízözön - ahogy azt Sir Leonard Woolley ásatásai során bizonyította - Kr. e. 4000 körül következett be, akkor ezek szerint a királyság Kr. e. 28 000 körül "szállt le a Földre". Az ősi Nippur városból származó egyik felirat szerint a legelső birodalmat, mely "az a Perzsa-öböltől a Földközi-tengerig" terjedt, Uruk városának főpapja alapította, és itt éltek a világ első papjai és királyai. Az ismert, hogy a sumer kultúra kb. Kr. e. 4000 körül már virágzott, az első sémitáknak pedig nincs bizonyíthatóan nyoma Kr. e. 3200 előtt. A Grál vérvonal nem indulhatott tehát Dávidtól, hiszen ha csak a vízözön időpontját fogadjuk el hitelesnek, a vérvonal már akkor legalább nyolcszáz éve létezett, mielőtt első sémiták Mezopotámiába érkeztek.
A sumirok voltak tehát az elsők az ismert történelemben, akiknél az Isten kegyelméből, az Isten által kiválasztottak, karizmatikus vagy szakrális uralkodók hatalma megkérdőjelezhetetlen volt, a trónt nem háborúval vagy választás útján nyerték el, hanem az uralkodásra maga az Isten választotta ki őket. Az említett könyv azon állítását, hogy a Szent Grál a Dávidi szent vért jelenti, csak akkor fogadhatjuk el, ha bizonyítva látjuk, hogy a zsidó királyság is az "égből szállt alá". Ez azonban - ahogy a továbbiakban látni fogjuk - sem az Ószövetség, se semmilyen más forrás szerint se így történt. Dávid nem volt karizmatikus király. Fia, Salamon volt Izrael első dinasztikus uralkodója, noha hivatalát - több kutató egybehangzó véleménye és a bibliai adatok alapján állíthatjuk isteni karizma (isteni kegyelem ajándéka) nélkül vette át. De ugorjunk egy kicsit vissza az időben! A Grál-királyságnak, a szent vérvonalnak nyilván az első emberrel kell kezdődnie. És valóban: a sumer teremtésmítosz, az Enúma elis VI. tábláján azt olvashatjuk, hogy az embert Tiamat fia, Kingu vérével teremtették. Az ember neve Lullú, ami "kevertet" jelent. Egy másik mezopotámiai mítosz szerint is az embert istenvérből és agyagból gyúrták össze. Kramer, a neves sumerológus szerint Nippurban előkerült olyan ékírásos szöveg is, miszerint Anu, Enlil, Enki és Ninhurszag teremtették meg a "fekete fejű" embereket. A fekete fejű alatt sumerokat értett. Az Enúma elis szerint az első ember "Adáma" "földi ember" nevet kapta. Az ékírásos szövegekben az ember képmásaként szerepel. Az Ószövetségben (Ter 1:27) is ezt olvashatjuk: "Teremté tehát az Isten az embert az ő képére". Gardner, jakobita királyi történetíró, nemzetközileg elismert uralkodói és lovagi genealógus (Laurence Gardner: A grál-királyok eredete, Gold Book) a Grál-királyok vérvonalát az első - a sumir - embertől, Ádámtól származtatja. Innen az ószövetségi történet ismerős: Ádám és Éva fia, Káin, megöli testvérét Ábelt. Káin leszármazásával kapcsolatban az Ószövetség szűkszavú, csupán néhányukat említi név szerint, majd (Ter 4:25) "Ádám pedig ismét ismeri feleségét: és az szülé néki fiat", akit Sétnek neveznek. Majd Sét nemzetségének leírása következik. A két nemzetségvonal, annak ellenére, hogy vannak benne különbségek, lényegileg egyeznek. Gardner kutatásai alapján arra a következtetésre jutott, hogy az egyik nemzedékrendet az Ótestamentum szerkesztői találták ki. Szerinte a káini leszármazási vonal a valódi Grálvérvonal, és nem a Séti. Szerinte Káin leszármazottai a dél-mezopotámiai Urtól az északi Assur városáig uralkodtak. Ez pedig az egykori Sumer. Ők voltak a kor legkiemelkedőbb királyai. "Mindezek ellenére, és talán emiatt, a Biblia összeállítói úgy döntöttek, Ádám fia, Sét dinasztiája kedvéért 'megfeledkeznek' a párhuzamos uralkodócsaládról, a Káini vonalról... A legfőbb cél az volt, hogy elrejtsék a Káini vérvonal egy későbbi tagjának, Tubalkain fiának valódi örökségét, aki a legfontosabb kapcsolatot jelentette az egyiptomi fáraókkal. Ezt a kapcsolatot a héber írnokok igyekeztek kitörölni népük történetéből. Szerettek volna ugyanis egy tiszta Ádámi vérvonalat bemutatni Dávidig és Juda későbbi királyaiig" - írja.
Gardner arra a következtetésre jutott, hogy a "szent vérvonal" a bibliai Hámon keresztül folytatódott. (A Teremtés könyvéből (Ter 5:32) ismert, hogy Noénak három fia született: Sém, Hám, Jáfet. Sémtől származnak a sémiták, Jáfettől a jafetiták, Hám fia pedig két másik mellett Kus és Kánaán. Kus pedig nemzé Nimródot is, ez kezde hatalmassá lenni a földön.) Magyarul, az Ószövetség összeállítói tisztában voltak azzal, hogy a szent vérvonal nem Noé Sém nevű, hanem Hám unokáján, Nimródon keresztül ment tovább. Véleménye szerint az uralkodói geneológiát tekintve elmondhatjuk, hogy Hám és Nimród dinasztiája (Káin, Lámek és Tubalkain) a Grál-királyság igazi örököse, míg a Sémi vonal kisebb jelentőségű volt. Gardner többször hangsúlyozza, hogy a Grál-királyság történetében a hámi vérvonalból származó Nimródnak van elsődleges szerepe, későbbiekben pedig megállapítja, hogy vérvonaluk Egyiptomban folytatta útját, Sém családja pedig a Biblia fő patriarchális vonalán haladt tovább Noétól. Hám és Jáfet leszármazottai Arábiában, Anatóliában és a fekete-tengeri Szkítiában, végül Európán áthaladva Írországban telepedtek le. Hám és Jáfet a skót kelták ősei. Kánaán elátkozott leszármazottai a kánaániak, akik országa a Földközi-tenger partján feküdt, területe Szidóntól Gázáig húzódott, illetve a holt-tengeri Szodomáig és Gomorráig. Mindez pedig azt jelenti, hogy az Isten kegyelméből uralkodók, a Grál-királyok vérvonala Hámon, és nem Sémen keresztül öröklődött. Sőt, a két nép - a sumerok és a héberek - története egy neves sumerológus, Kramer szerint, két nép élet-halál harca volt. Meg kell említeni, hogy a magyar néphagyomány alátámasztja a fentieket. Gönczi Tamás Nimród gyűrűje (Sárosi Kiadó) című könyvében írja róla, hogy a magyar archaikumban Nimród a világ első királya, a magyarok ősapja, a magyar mese jó óriása, a mitikus hagyomány csillagszemű óriáskirálya. Ő velünk volt egykor a csodás Napkeleten. Ő építette a már csak a homok alatt romokként heverő városokat "minden kultúra örök eredésének" a helyén. Ő volt az, aki az ősök "egynyelvét" bírta. És ő volt az, akit a Biblia a magyar néphagyománnyal ellentétben eget ostromló, Isten ellen lázadó zsarnok királynak nevez. Mindez tökéletesen beleillik abba, amit többek között Gardner is állít: az Ószövetség héber szerkesztői tudatosan nem a valódi képet festették le a világ első királyáról, mert az a végső soron Júdea királyi házának dicsőségét csorbította. Ismeretes továbbá, hogy krónikáink és a néphagyomány is Nimródtól származtatja Attilát és az Árpád-házat, és tudjuk azt is, hogy Árpád-házi királyaink Isten kegyelméből uralkodó, szakrális királyok voltak. A Kánaánba betörő izraelita törzsek még nem voltak felkészülve, hogy királyságot alapítsanak. "Ebben az időben nem volt király Izraelben, hanem ki-ki azt cselekedte, ami jónak látott" (Bír 17:6). Szükségük volt azonban valamilyen egységes vezetésre, a katonai hatalommal is felruházott bírák 250 éven át vezették a népet. Nézzük, ki és hogyan lett az első királyuk! Az izraeliták és filiszteusok között harc tört ki Kr. e.1050 körül Jeruzsálemért. Ebben az időszakban Sámuel volt a bíró. "Íme te megvénhedtél, és fiaid nem járnak utaidon, most azért válassz nékünk királyt, mint
minden népnél szokás" - kéri a nép Sámuelt (Sámuel I. 8:5-Cool. Majd az Úr így szól Sámuelnek: "küldök hozzád egy embert a Benjamin földéről, és kend fel őt fejedelmül", amit Sámuel meg is tesz, így Saul lesz az első király. Majd bemutatják a népnek, akik azt kiáltják: Éljen a király! "Némely kaján emberek azonban azt mondák: mit segíthet ez rajtunk? És megvetették őt és ajándékot nem vivének neki"- olvashatjuk, ami abban az esetben furcsa, ha Saul karizmatikus király, ugyanis azok hatalmát a nép nem szokta megkérdőjelezni. Az Úr később azonban megbánja, hogy Sault tette meg királlyá, ami szintén furcsa egy beavatott királynál. Később Sámuelt az Úr elküldi egy másik jelölthöz, Dávidhoz, akit Sámuel fel is ken. Majd "félni kezde Saul Dávidtól, mert az Úr vele volt, Saultól pedig eltávozék". Ezután Saul Dávidhoz adja a lányát, majd "Saul ellensége lőn Dávidnak teljes életében". Saul látta, hogy Dávid veszélyt jelent számára, el is akarta távolítani, végül azonban Saul volt az, aki életét vesztette. Az események később se egy szakrális királysághoz méltóan következnek: Dávid beleszeretett Betsábéba, ezért megölette annak férjét. Dávid fiát, a trónörökös Amnont testvére, Absolon ölte meg, miután Amnont meggyalázta saját féltestvérét, Támárt. Absolon megpróbálta erőszakkal megszerezni a trónt. Dávid gyakorlatilag egy polgárháborúban szerezte vissza a trónt, fia, Absolon meghalt. Dávid már halálos ágyán volt, amikor trónörökösét, Adóniát koronázták királlyá. Érdekes módon azonban mielőtt véget ért volna a koronázási lakoma, Dávid támogatásával Sádók egy másik fiút, Salamont is felkent királlyá. Salamont fogadták el valódi királynak, aki aztán el is tetette láb alól testvérét és annak követőit. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy Dávid korábban a filiszteusok hadseregében az izraeliták ellen szolgált. Ez elég furcsa előélet annak az embernek, aki Izrael történelmének legfontosabb vérvonalát alapozta meg. Tudnunk kell azt is, hogy Dávid felesége korábban Dávid Urias nevű hadvezérének volta felesége, akik mind a ketten - Urias és Betsábé - hettiták, tehát nem sémiták voltak. (Így ha ezen a családvonalon vezetjük le Jézus származását, a zsidó eredet ténye irreálissá válik.) Cristopher Knight és Robert Lomas szabadkőművesek, több könyvükben (A Hiram kulcs, Hiram könyve, Gold Book) is foglalkoznak Dáviddal, illetve fiával, Salamonnal. Kutatásaik során arra a következtetésre jutottak, hogy Dávidnak, illetve Salamonnak nem volt saját hagyománya, ami alapján Isten kegyelméből felkent királyokká válhattak, illetve nem voltak olyan szentélyeik, templomaik, amilyenek a kánaánita királyoknak. Nem voltak építészeik sem, ezért kellett Salamonnak a tíruszi királytól segítséget kérnie temploma felépítéséhez. A szerzők szerint a királlyá avatás ceremóniáját is a kánaánitáktól kapták, ugyanis Saul és Dávid felkenése a kánaánita rítus utánzásának tűnik. Dávid nemzetségének azonban látszólag vége szakad a babiloni fogság idején., amikor Zedekiahot, Júdea utolsó Dávid nemzetségéből származó királyát megvakították és láncra verve Babilonba vitték, fiait pedig még ő előtte lemészárolták. Az Ószövetség kb. Jézus születése előtt négyszáz évvel ér véget. Azt, hogy Jézus valóban a Dávidi vérvonalból
származik-e, nem célja tárgyalni a cikknek, de a fentiek értelmében nem lehet, hiszen Dávid fiait megölték. Azt, hogy Jézus Dávid nemzetségéből származik, csak az Újszövetség írja - ami mai végleges formáját sok száz évvel később, a IV. században kapta meg - de ott se mindegyik evangélista. Se Márk, se János nem nyilatkozik Jézus származásáról. Máté és Lukács között pedig különbség van a Dávid királytól indított vérvonalban: Máté Salamontól indítja a vérvonalat, míg Lukács Dávid egy másik fiától, Nátántól. Mindenesetre elgondolkodtató, amit Gardner ír: "Az Ótestamentum látszólag átfogó nemzedékrendjével kapcsolatos főbb problémák az egyiptomi tartózkodás történetének kezdetétől jelentkeznek. Ábrahám korát megelőzően az előkelő családok leszármazását Mezopotámiában évszázadokon át írásban rögzítették. Ehhez a feljegyzéshez a Teremtés könyve összeállítói Babilonban (a fogság idején, a szerk.) hozzájuthattak. De Ábrahám Kánaánba vándorlása idejétől Dávid királyig és utódaiig a bibliai nemzedékek létezésére alig van bizonyíték". Mindezek ismeretében aligha vehető komolyan A Da Vinci-kód című könyv azon feltételezése, hogy a dávidi vérvonal a Szent Grál. Az azonban nagyon is valószínű, hogy Jézus Krisztus "Szent vére" a Grál. A fentiekből azonban az is kiderül, hogy ez csak akkor lehet így, ha Jézus a valódi Grál-királyok vérvonalából származik: tehát nem Sémtől, hanem Hámon, Kuson át Nimródtól... de ez már egy másik történet.
Zsuzsanna Bunyevácz BY THE GRACE OF GOD (What was not mentioned in the Da Vinci Code) One of the basic themes of Dan Brown’s book, The Da Vinci Code, published in 2003, which became a best-seller, was the theory that the Holy Grail was the blood-line of Jesus Christ. According to the author, Jesus was descended from the blood-line of King David, who lived around 1000 B.C., so the Holy Grail held the blood-line of David. But can this be true? The expression „Holy blood-line” refers to the House of King David. Would it not be more appropriate for it to refer to the House of Árpád, who was the descendant of Nimrod? If we examine the history of the first civilizations, we see that, without exception, all kings/pharaohs – no matter what they called themselves – received their power, knowledge and chosen status from “the heavens”. It does not matter whether we look at the Sumerian, Egyptian, Greek or Roman mythologies; each one of them narrates the same story: In the beginning the Gods ruled over mankind, later they “slept” with their daughters and out of this union demigods were born. From this time on, the Gods ruled, along with these demi-Gods, and after their continued union with the daughters of men –
while of course the divine blood was more and more diluted – the rulers were born. The preservation of the pure, royal blood was of great importance since, according to this belief, divine blood circulated in the veins of these rulers. We find the idea of “Divine Kingship, which came down from Heaven” for the first time among the Sumerians: the first known king-list of mankind came from Nippur in Mesopotamia and was compiled approximately four-thousand years ago. The list begins with the following: “The Kingship came down from heaven…”. Its authenticity is enhanced by the fact that it enumerates seats of Kings, which were known in the already known historical age. Experts tell us that it is uniformly accepted that the Sumerians believed the Kingship to be of divine origin. To them the person of the King, who was basically different from all other persons, could not be questioned. According to the King-list, eight Kings ruled before the Flood for 67 “sa”-s. Due to the lack of space, I will not offer the calculations, only the end results according to which, experts came to the conclusion that the Kings before the Flood ruled for 24,120 years. If the Biblical Flood – as Sir Leonard Woolley’s excavations proved – began in 4,000 BC, then, according to this number, the Kingship “came to Earth” around 28,000 B.C. According to one inscription, which originated in the ancient city of Nippur, the first empire “which extended from the Persian Gulf to the Mediterranean”, was founded by the Chief Priest of the city of Uruk and it is here that the world’s first priests and kings lived. It is known that the Sumerian culture was already flourishing around 4,000 B.C. and the first traces of Semitic presence cannot be proven before 3,200 B.C. The Grail bloodline could not have started then from David, since – if we accept only the timeframe of the Flood as authentic – the bloodline had already existed for eight hundred years before the first Semites arrived in Mesopotamia. So the Sumerians were the first known people in history, whose charismatic, divine ruler, ruled by the grace of God and was chosen by God. His power was not questioned, since he did not gain his throne by war or election, but was chosen by God himself to be the ruler. The statement, in the afore-mentioned book, that the “Holy Grail” means the “bloodline of David”, can be accepted only when we see it proven that the Jewish kingship came “down from heaven”. But this proof – as we shall see – did not appear in the Old Testament, or in any other source. David was not a charismatic King. His son Solomon was Israel’s first dynastic ruler, even though– according to the opinions of several researchers and Biblical sources – he inherited the Kingship without charisma (the gift of Divine Grace). Let us go back a little in time! The Grail Kingship, the holy bloodline must have started with the first man. And really, in the Sumerian myth of Creation, on the VI. tablet of Enúma Elis, one can read that the first man was created with the blood of Kingu, the son of Tiamat. The name of the man was Lullú, which means “mixed”. According to another Mesopotamian myth, man was created from the mixture of divine blood and clay. Samuel Noah Kramer, the famous expert on Sumerian matters, mentions a cuneiform tablet, which was found in Nippur, according to which Anu, Enlil, Enki and Ninhursag created the “black headed men”. He interpreted that this expression – black headed people – meant the Sumerians. According to Enúma Elis, the first man received the name “Adáma”, meaning “earthly man”. He is described in the cuneiform texts as the representation of man. In the Old Testament (Genesis 1:27) we can read the following:
“So God Created man in his own image, in the image of God created he him; male and female created he them.” Laurence Gardner, the Jacobite royal historian, the internationally acclaimed genealogist of rulers and knights (Laurence Gardner: The Origin of the Grail Kings, Gold Book) states that the blood-line of the Grail Kings originates from the first Sumerian man, Adam. From here on, the Old Testament story is familiar: The son of Adam and Eve, Cain, kills his brother, Abel. The Old Testament states very little about the descendants of Cain. It mentions only a few by name. Then, Genesis 4:25: “And Adam knew his wife again; and she bare a son, and called his name Seth”. This is followed by the genealogy of Seth. The two lines of descent – even though there are some differences – are in essence the same. Based upon his own research, Gardner came to the conclusion that one of the genealogies was invented by the editors of the Old Testament. According to him, the real Grail-bloodline is the one that originated from Cain and not Seth. He believes that the descendants of Cain ruled the territory, which extended from Ur, in Southern Mesopotamia, to the city of Assur in the North. This territory was once Sumer. The Sumerian kings were the most outstanding kings of that era. Even so, -- says Gardner -or maybe because of this, the compilers of the Bible decided that, for the sake of the dynasty of Adam’s son, Seth, they would ‘forget’ the parallel ruling family, the line of Cain … The main goal was to hide the real heritage of a later member of the Cain bloodline, the son of Tubalcain, who was the most important link with the Egyptian Pharaohs. The Hebrew scribes strove to erase this connection from the history of their people. They would have liked to show a clear bloodline from Adam all the way to David and the later Kings of Judah. Gardner came to the conclusion that the “holy bloodline” continued through the Biblical Ham. It is known from Genesis 5:32 that Noah had three sons: Shem, Ham and Japheth. The Semites came from Shem, the Japhetites from Japheth, two of Ham’s sons were Cush and Canaan. “And Cush begat Nimrod: he began to be a mighty one in the earth.” (Genesis 10:8) The compilers of the Old Testament were well aware that the holy bloodline came not from Noah’s son Shem, but continued through the grandson of Ham, who was Nimrod. According to Gardner, we can state that the dynasty of Ham and Nimrod (Cain, Lamek and Tubalcain) are the real inheritors of the Grail Kingship, while the line of Shem was of lesser importance. Gardner emphasizes frequently that, in the history of the Grail kingship, the line of Ham, from which Nimrod descended, has the primary role. He also says that this bloodline later continued in Egypt and Shem’s line continued in the Bible’s patriarchal lines beginning with Noah. The descendants of Ham and Japheth moved from Arabia, through Anatolia and Scythia near the Black Sea, through Europe and finally settled in Ireland. Ham and Japheth are also the ancestors of the Scottish Celts. Canaan’s cursed descendants are the Canaanites, whose land stretched from the shoreline of the Mediterranean Sea, from Sidon to Gaza or, in other words, to Sodom and Gomorrah on the Dead Sea. This means that the bloodline of the Grail Kings, who ruled by the grace of God, continued through Ham and not Shem. Moreover, according to the renowned sumerologist, Professor Kramer, the history of the Sumerians and the Hebrews was the life and death struggle between two nations.
It should be noted that the Magyar folk tradition supports the above. Tamás Gönczi mentions, in his book Nimród gyűrűje (The Ring of Nimrod, Sárosi Publ.) that, in the Magyar ancient traditions, Nimrod was the world’s first king, the progenitor of the Magyars, the good Giant of ancient Magyar folk stories, the star-eyed Giant King of Magyar myths. At one time, he was with the Magyars in the fabulous East. He built the cities that can be found only as ruins under the sand, in the place from where “all cultures originated”. He was the one who knew the “one language” of the ancients. And it is he whom the Bible – contrary to the Magyar traditions -- calls a man, a tyrant King who fought against the heavens and rebelled against God. All this fits completely into Gardner’s statement: the Hebrew compilers of the Old Testament very consciously painted an inaccurate picture of the world’s first king because the true picture would damage the glory of the Royal House of Judah. It is also a well-known fact that the Hungarian Chronicles and popular traditions believe that Attila and the House of Árpád are descended from Nimrod and we also know that the Kings of the House of Árpád were Kings by divine right, who ruled by the Grace of God. The Israelite tribes, who broke into Canaan, were not prepared to form a kingdom. “In those days there was no king in Israel, but every man did that which was right in his own eyes.”(Judges 17:6) However, they needed some kind of unified leadership and the Judges, who also had military power, ruled the people for 250 years. Let us see now who their first king was and how he became a king! A fight broke out between the Israelites and the Philistines around 1050 B.C. for Jerusalem. At this time, Samuel was the Judge. The people said to Samuel: “…Behold, thou art old, and thy sons walk not in thy ways; now make us a king to judge us like all the nations” (Samuel I. 8:5) Later the Lord told Samuel that he would send a man from the land of Benjamin, who should be anointed as their ruler. Samuel did this and thus Saul became the first king. He was shown to the people who cheered him on: Long live the King! Some malicious people asked: How can he help us? They looked down on him and did not take any gifts to him. This appears to be unusual, since Saul was a charismatic King and charismatic Kings were never questioned by the people. The Lord later regretted that he had made Saul a King. This is also unusual in the case of an anointed charismatic King. Later the Lord sent Samuel to another nominee, David, who was anointed by Samuel. Saul began to be afraid of David because the Lord was with David and had abandoned Saul. Saul gave his daughter to David, in marriage, and later became the enemy of David, until he died. Saul saw that David posed a danger to him and wanted to remove him, but it was Saul, in the final outcome, who lost his life. The later events do not appear to be appropriate for a divine Kingship: David fell in love with Bathsheba and ordered her husband to be slain. David’s son, the Crown Prince Amnon, was killed by his brother, Absalom, after Amnon had violated his own half-sister Tamar. Absalom attempted to occupy the throne by force. David reoccupied his throne in a civil war, in which his son Absalom died. David was already on his deathbed, when his successor Adonias was crowned King. Interestingly, before the coronation feast was over, with the support of David, Zadok anointed another son, Solomon, as King. Solomon was accepted as the true King and later got rid of his brother and his followers. We must not forget that earlier David served in the army of the Philistines against Israel. It is an interesting résumé for a man who became the originator of the most influential bloodline
in Israel’s history. We should also know that the wife of David was the wife of one of his generals, Urias, and that both – Urias and Bathsheba – were Hittites, and so non-Semites. (If we continue Jesus’ genealogy on this line, the Jewish descent becomes unrealistic.) Christopher Knight and Robert Lomas, both Freemasons, in several books (Hiram’s Key, The Book of Hiram, Gold Book) mention David and his son, Solomon. Through their research, they came to the conclusion that neither David nor Solomon had their own traditions, by which they could become anointed Kings and rule by the Grace of God. They did not have sanctuaries or churches like the Canaanite Kings. They did not have any architects and, it is for this reason that Solomon had to ask for help from the King of Tyre to build his church. According to these authors, the ceremony of the anointing of the King was taken from the Canaanites and the anointing of Saul and David appears to be an imitation of a Canaanite rite. The line of David seems to have come to an end at the time of the Babylonian captivity, when Zedekiah, the last King of Judea from the line of David, was blinded and was taken in chains to Babylon. His sons were murdered even before this event. The Old Testament ended approximately 400 years before the birth of Jesus. Since David’s sons were killed, it is impossible that Jesus was descended from the line of David. This is maintained only by the New Testament – which received its final form several hundred years after Jesus, in the 4th century – but not by all the evangelists. Neither Mark, nor John talks about Jesus’ genealogy. There is a difference between Matthew and Luke concerning the blood-line of David: Matthew starts it from Solomon, while Luke starts this blood-line from another son of David, Nathan. One has to wonder about the statement of Gardner that the Old Testament apparently explains the genealogy of the people but there are problems originating from the beginning of the history of the Jews in Egypt. Centuries before the age of Abraham, in Mesopotamia, it was the custom to write the genealogy of the ruling families. Gardner says that the creators of the Book of Genesis, became familiar with this custom while they were in captivity in Babylon but, from the time of Abraham’s migration to Canaan until the time of King David and his descendants, there is hardly any information about the existence of this Biblical people. Knowing all this, one can hardly give any credence to the Da Vinci Code’s supposition that the Holy Grail is the Davidian bloodline. On the other hand, it is very probable that Christ Jesus’ Holy Blood is the Grail. From the afore-mentioned information, we can conclude that this is only possible, if Jesus is descended from the bloodline of the true Grail Kings: not from Shem, but beginning with Ham and Cush, from Nimrod.
