Törökország bolgár szemszögből: geopolitikai lehetőség vagy kihívás? Klein András Tanulmányomban megpróbálom megvizsgálni, hogy egy olyan ország számára, mint Bulgária, az erősödő és a Balkánon aktivizálódó Törökország mennyiben jelent geopolitikai kihívást vagy geopolitikai lehetőséget. A téma szempontjából ki kell térni mind a török, mind a bolgár belpolitikai helyzetre, a demográfiai, kisebbségi, továbbá energetikai és logisztikai kérdésekre. Összességében megállapítható, hogy bár a történelmi emlék erőssége természetesre vehető, egy stabil és gazdaságilag erősödő Törökország pozitív hatással lehet Bulgáriára nézve is. In my essay I am trying to examine the eventual impacts of a growing and more active Turkey in the Balkans on a country like Bulgaria. Is such a Turkey a geopolitical concern or a geopolitical possibility for advantages? For that it is needed to examine the internal political situation of both states, and questions linked to demography, minority issues, energy security and logistics. The outcome is, even if the strength of the historical remembrance is understandable, an economically growing and politically stable Turkey can have positive effect on Bulgaria.
B
***
ulgária 19. század végi és 20. századi történelme – az 500 éves oszmán uralom alóli felszabadulás ellenére – nemzeti tragédiákkal teli. Vesztett háborúk sora, regionális elszigetelődés, elveszített területek és lakosság, a szülőföldjükről elűzött bolgár menekültek áradata és mindezek gazdasági következményeinek a kezelése jellemezte. A magyar történelemből is ismerjük: ilyen előzmények után a szomszédokhoz fűződő viszony mindig összetett, mindig tartalmaz negatív előítéleteket, félelmet. Nincsen ez máshogyan Bulgáriában sem. 16
Azonban a bolgár biztonságpolitikai és geopolitikai megközelítés szempontjából minden szomszédos viszonyrendszer közül a legösszetettebb az erősödő Törökországgal fennálló. Részben a megváltozott török külpolitikai doktrínának, Ankara aktívabb regionális szerepvállalásának és a török gazdaság erősödésének köszönhetően. Részben viszont a bolgár történelmi tapasztalat és tudat következtében, illetve annak, hogy Bulgáriában él egy jelentős számú török-muzulmán kisebbség. Az erdoğani Törökország geopolitikai sajátosságairól, illetve a neooszmanista Külügyi Szemle
Törökország bolgár szemszögből ideológiának a Balkánra irányuló esetleges hatásairól mind Magyarországon, mind nemzetközileg immár számtalan tanulmány, elemzés vagy könyv jelent meg. Éppen ezért tanulmányomban ezekre nem szándékozom mélyebben kitérni. Inkább azt a kérdést próbálom körüljárni, hogy maga a bolgár politikai gondolkodás mennyiben tekint geopolitikai vagy gazdasági lehetőségnek egy erősödő Törökországot, és mennyire lát a legújabb fejleményekben biztonságpolitikai kihívást, és mindezeknek mi az oka. Ha bolgár szempontból próbáljuk megközelíteni a kérdést, akkor a történelem mellett beszélnünk kell demográfiáról, török és pomák kisebbségről, a bulgáriai roma társadalomban zajló folyamatokról, a bolgár gazdasági és szociális kihívásokról, a páneurópai közlekedési folyosókról, az energetikáról, a Fekete-tenger régiójáról. Mindezek talán hozzásegíthetnek ahhoz, hogy jobban megértsük egy, ma már EUés NATO-tag balkáni állam Törökországgal kapcsolatos gondolkodását.
Neooszmanizmus és a Balkán: tényleg félni kell? Egy országban, amely olyan történelemmel rendelkezik, mint Bulgária, természetes, hogy a török külpolitika váltásaira azonnal reagálnak. 500 éves oszmán uralom után ez nem is lehet másképpen. A kérdés inkább az, hogy a bolgár politikai elit hogyan tudja feldolgozni az új, növekvő török öntudatot és a vele járó gazdasági megerősödést. Az új török 2015. tavasz
külpolitikai doktrína Balkánra vonatkozó elképzelései Szófiában közismertek. Annak alapvető kiinduló pontja, hogy a félsziget jelenti az ország számára a szárazföldi összeköttetést Nyugat-Európa irányába, és az egyik legfontosabb köldökzsinór a török gazdaság számára. Innentől kezdve természetes, hogy Ankara megpróbálja befolyásolni a balkáni folyamatokat. Mivel jelen pillanatban a török „soft power” leginkább vallási és kulturális jellegű, célja mecsetek építésén, a török nyelvű média terjesztésén és ösztöndíjak biztosításán keresztül a török-muzulmán öntudat erősítése a térség mohamedán lakossága között. És bár jelenleg Törökország egy nehéz kormányalakítási procedúra előtt áll a legutóbbi parlamenti választások következtében, ez a helyzet és felfogás várhatóan nem fog megváltozni, függetlenül attól, hogy milyen kormánykoalíció alakul, vagy előrehozott parlamenti választásokra lesz szükség. A török külpolitikai doktrína számára, a davutoğlui elméleteket követve, éppen ezért a legfontosabb egy belső balkáni kör: Bosznia-Hercegovina, Koszovó, Albánia és Macedónia, vagyis arányaiban a legnagyobb muzulmán lakossággal rendelkező balkáni államok. Van egy második kör is, Görögországgal, Szerbiával és Bulgáriával, vagyis olyan balkáni államokkal, melyek nagymértékben befolyásolják a belső kör stabilitását, és amelyek hagyományosan meghatározzák a félsziget geopolitikai történéseit, és nem mellesleg szintén viszonylag népes muzulmán kisebbséggel rendelkeznek. Ankara 17
Klein András szempontjából létezik egy harmadik, külső balkáni kör is, Horvátországgal, Magyarországgal és Romániával, melyek hatással és befolyással vannak a második kör államaira, vagyis befolyásolják a boszniai, szerbiai és bulgáriai folyamatokat.1 Egy ehhez fogható stratégia értelmezésekor az első kérdés, amit fel kell tenni: nem természetes-e, hogy egy állam, ha politikailag és gazdaságilag erősödik, megpróbálja kiterjeszteni a külpolitikai érdekeit? Figyelembe véve, hogy minden nagyobb hatalom ezt teszi, a kérdésre nem adható más válasz, csak az, hogy igen. Vagyis Törökország nem tesz mást, mint amit mindenki más is tenne. Jelen pillanatban Ankara, a hidegháború végeztével és az egypólusú, Amerika dominálta világrend megrendülésével egy periferiális országból megpróbál saját perifériával rendelkező regionális központtá válni.2 A következő kérdés, amit ilyenkor fel kell tennünk, az az, hogy egy megerősödő állam a növekvő befolyását mire használja fel: egy térség stabilizálására vagy destabilizálására. Ebből a szempontból releváns, hogy a balkáni politológia előszeretettel hívja fel a figyelmet a neooszmanista külpolitika érzelmi töltetére, egyben utalva az egykori birodalomnak a területei iránti nosztalgiára, amiből egyenesen következik a balkáni államok – főleg szláv és pravoszláv – lakosságának a török destabilizációs kísérletektől való félelme. Jelen pillanatban, jellemző módon, ez a nézetrendszer a szerb politológiai-geopolitikai értekezésekben 18
erősebben jelen van, mint a bolgárban. Különösen is kiemelik, hogy mivel a neooszmanizmus egy, a régi hagyományokat a modernitással ötvöző ideológia, Ankarának szüksége van a hajdani európai területeire, hiszen az ázsiai elmaradottsággal szemben a történelme során mindig azok jelentették a modernitást.3 A Bulgáriában szintén közismert és publikált szerb gondolkodásmód an�nyiban érthető is, hogy Boszniával és Koszovóval Belgrád valóban jelentős, muzulmán többségű területeket vesztett, melyek később szoros kapcsolatot alakítottak ki Törökországgal. Ugyanakkor ezek az elméletek más szempontból nem teljesen korrektek. Ugyanis a volt jugoszláv háborúk kimenetelében, illetve a szerb katonai vereségek és területi veszteségek bekövetkeztében Ankara csekély szerepet játszott – azok sokkal inkább a NATO és az Amerikai Egyesült Államok katonai szerepvállalásának a következményei. Ráadásul az, ami Szerbia számára katonai vereséget jelentett, másoknak, főleg a szerbekkel szemben álló többi balkáni nemzetnek békét, függetlenséget és viszonylagos stabilitást eredményezett. Ha pedig bolgár szempontból nézzük a történéseket, akkor megállapítható: ma még egyetlen olyan, a Balkánnal kapcsolatos török külpolitikai lépést sem lehet említeni, amely érdemben közvetlenül veszélyeztette volna Bulgária biztonságát. Sőt, a kommunizmus bukását követő legdrámaiabb balkáni események során Szófia és Ankara egy táborba, az EU és a NATO által meghatározott tömbbe tartoztak. Külügyi Szemle
Törökország bolgár szemszögből A nemrég elhunyt Lőrincz Csabának, a külügyminisztérium erdélyi születésű és a magyar jobboldali külpolitikai gondolkodást a háttérből alakító egykori helyettes államtitkárának volt egy elmélete. Ez így szólt: nem az a kérdés, hogy egy állam megpróbálja-e befolyásolni a környezetét, hanem az, hogy mindezt a potenciális erejéhez képest megfelelő arányban teszi-e, és azzal a stabilitás megőrzéséhez járul-e hozzá. Ha figyelembe vesszük ezt a szempontot, akkor azt mondhatjuk, hogy önmagában az erőteljesebbé váló török külpolitikának nem kellene aggasztania egy olyan államot, mint Bulgária.4 A nem elfogult, nem nacionalista alapú vagy érzelmileg túlfűtött bolgár geopolitikai irodalom mindezt tudomásul is veszi. Szófia számára egyetlen olyan sajátságos területe van a török külpolitikának, amelyet viszonylagos gyanakvással követ. Ez nem más, mint Ankara Macedóniapolitikája. A bolgár közgondolkodásban Macedóniának mindig kitüntetett helye van, mivel a macedón nemzetet bolgár eredetűnek tartják, és az ország létét a nagyhatalmak geopolitikai játszmáinak és saját katonai vereségeiknek tudják be.5 Éppen ezért figyelik Szófiában gyanúval a törököknek azt a szándékát, hogy Macedóniában megpróbálnak stabilizáló hatással fellépni – akár a görög, a szerb vagy a bolgár törekvésekkel szemben. Ugyanakkor a bolgár közvélemény – annak ellenére, hogy elvetik azt a jelenlegi hivatalos macedón történelmi kurzust, mely tagadja a közös eredetet, és immár az ókori Nagy Sándor világában keresi a 2015. tavasz
történelmi gyökereit – érzelmileg mindig Szkopje mellett foglal állást a macedón– albán vitákban, konfliktusokban. Ebből a szemszögből nézve viszont a saját érdekeikkel ellentétesnek tartják a jelenlegi Törökország által a macedóniai muzulmán albán kisebbségnek nyújtott, egyre erősödő támogatást.6 A neooszmanista külpolitika gazdasági vonatkozásairól szintén sokat olvasni, hallani. Azonban a török gazdasági terjeszkedésről szóló híresztelésekkel kapcsolatban, a konkrét statisztikákat is alapul véve, nagyon sok a mítosz. Valóban tény, hogy az egész Balkánon vannak török befektetések, beruházások. Azonban ezek korántsem olyan mértékűek, és nem is érintenek tömegesen olyan stratégiai szektorokat, hogy általuk döntően befolyásolni lehetne a Balkán államainak a belpolitikai folyamatait. A régióban gazdasági szempontból az EU, de talán még az Egyesült Államok és Oroszország is sokkal nagyobb befolyással bírhat az érintett országok társadalmi folyamataira, mint Törökország.7 Ez alól nem kivétel Bulgária sem. Ráadásul a „török gazdasági expanzióval” kapcsolatos mítoszok során figyelembe kell venni magának a török gazdaságnak a szerkezetét is. Tény, hogy összességében a gazdaságuk nőtt, és török állampolgárok tömegei kerülnek ki lassan a mélyszegénységből. De ezzel egy időben a török gazdasági expanziót gátolja néhány jelentős tényező: a családi gazdaságok dominanciája, a kevés hozzáadott értékkel bíró összeszerelő üzemek meghatározó szerepe, az iszlám nézetek terjedése következtében a 19
Klein András nőknek a gazdaságból való kivonulása, a jelentős államadósság, illetve a belpolitikai konfliktusok. Ez utóbbira jó példa a 2015. júniusi parlamenti választások után előállt helyzet, mely arra bizonyíték, hogy a török politikai elitnek saját országa politikai stabilitására is sok figyelmet kell szentelnie. Vagyis török gazdasági jelenlétről igen, de gazdasági „hódításról” jelenleg nem beszélhetünk. Általánosságban a neooszmanista „veszéllyel” kapcsolatban érdemes még egy dolgot figyelembe venni. A Balkán kétségtelenül fontos Ankarának, de ha a konkrét diplomáciai aktivitását elemezzük, akkor azt fedezhetjük fel, hogy az a közép-ázsiai régióban, a Közel-Keleten, de még Észak-Afrikában és a szubszaharai Afrikában is jelentősebb. Ha mindezekhez hozzávesszük azokat a konfliktusokat, amelyek Törökország figyelmét manapság nagymértékben lekötik – gondoljunk akár Szíriára, Irakra, az izraeli–palesztin viszonyra, akár a síita–szunnita ellentét miatt Jemenre és Iránra, illetve Egyiptomra és Líbiára –, akkor kijelenthetjük: jelen pillanatban a Balkán-félsziget nem a török külpolitika első számú prioritása. Vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy Ankarát jelenleg más régiók jobban aggasztják, nagyobb figyelem irányul rájuk.
Bolgár „biztonságpolitikai frusztráltság” Az, hogy a mai Bulgáriában mégis létezik egyfajta általános félelem az ország jövőjét illetően, nem csak külső okokra 20
vezethető vissza. Sőt, elvileg Bulgária EU- és NATO-tagsága kellő önbizalmat kellene, hogy adjon a társadalomnak, elvégre az ország a világ legerősebb katonai szövetségének és egy potenciálisan fejlett gazdasági uniónak a tagja. Mindettől függetlenül az ország gazdaságiszociális-demográfiai helyzete általános aggodalomra ad okot. Biztonságpolitikai szempontból a szakirodalom a következő, nem katonai veszélyeket azonosítja:8 • A tartós gazdasági növekedés és pénzügyi stabilitás feltételeinek a hiánya. (Az EU-csatlakozás körüli jelentős gazdasági növekedés a pénzügyi válsággal megrekedt, mára gyakorlatilag stagnál. A jó makrogazdasági adatokkal bíró állam pénzügyi stabilitása a legnagyobb bolgár tulajdonú bank, a KTB 2014-es, politikai alapon történt bedöntésével megrendült.) • A rendkívül negatív demográfiai folyamatok elleni koncepció hiánya. (1980-ban Bulgária lakossága még közel 9 millió fő volt. Mára – a rendszerváltást követő, immár több mint másfél milliósra tehető kivándorlás következtében, illetve az alacsony népszaporulat miatt – már csak 7,27,5 millióan élnek Bulgáriában. A kivándoroltak elsöprő többsége fiatal, végzettséggel vagy szakmával rendelkező. A külföldi befektetések szempontjából is egyre nagyobb gond, hogy – a nagyvárosokat leszámítva – immár nincs kellő számú, fiatalabb és viszonylag képzett munkaerő.) • A belső területek erőteljes elnéptelenedése. (2014-ben 164 elhagyott falut és 1135 olyan települést tartottak számon, melyben kevesebb mint 50 fő Külügyi Szemle
Törökország bolgár szemszögből
• • • •
• •
•
• •
lakik. A lakosság egyharmada a hét legnagyobb városban él.9) Belső etnikai feszültségek. (Bolgár– roma, bolgár–muzulmán ellentétek.) A belső infrastruktúra romlása, az újraiparosítás nehézségei. A közigazgatás hatékonyságának a hiánya. A lakosság alacsony bizalma a közigazgatás iránt. (A rendőrség vélt korrupciója, az igazságszolgáltatás függetlenségének a hiánya, a közbeszerzések előre eldöntött jellege a bolgár belpolitikai viták folyamatos témája). A nemzeti és kulturális azonosságtudat csökkenése. Környezetvédelmi gondok. (A 2014es hevesebb esőzéseket követő, emberi életeket is követelő áradások és kőomlások felszínre hozták a tárolók rossz állapotának, a csatornarendszer elavultságának, az illegális fakivágás következményeinek a kérdését.) Erős kitettség a külső befolyásoknak. (Az ukrajnai konfliktus felerősítette a Bulgáriában zajló amerikai–orosz, geopolitikai jellegű harc hatásait, a szíriai menekültek kérdése pedig a török geopolitikai érdekek ügyét.) Energiafüggés. Regionális projektekből való kimaradás, a regionális izoláció veszélye.
Vagyis összességében az állapítható meg, hogy a rendszerváltás utáni gyenge államiság, a szervezett bűnözés megerősödése és egy ellenőrizhetetlen oligarcharéteg kialakulása, továbbá a szociális feszültségek, illetve a népesség fogyásának az arányai általános bizonytalansági érzést okoznak. Ezt az érzést erősíti a 2015. tavasz
népességében és gazdaságában erősödő, öntudatot árasztó és szomszédos Törökországból érkező hírek keltette frusztráltság. A fent említett pontok némelyikére a témánkból adódóan érdemes külön kitérni.
A bulgáriai muzulmánok: törökök, pomákok, muzulmán romák A 2011-es népszámlálás adatai szerint Bulgáriában 588.318-an vallották magukat töröknek, vagyis a lakosság 8,8 százaléka. A török nyelvet anyanyelvként a lakosság 9,6 százaléka jelölte meg, és 966.988-an vallották magukat muzulmánnak.10 Már az adatokból is kitűnik néhány nehézség a bulgáriai törökök-muzulmánok pontos számának a megállapításával kapcsolatban. Először is rögtön le kell szögeznünk egy általános értelmezési problémát: egy olyan országban, mint Bulgária, ahol a kivándorlók és a külföldön munkát vállalók száma megközelíti a 20 százalékot, a statisztikai adatok legfeljebb pillanatnyi helyzetként értelmezhetőek. Arról ugyanis senkinek sincs tudomása, hogy a külföldön dolgozó bolgár állampolgárok hány százaléka települt ki véglegesen vagy tartósan, de hazatérési szándékkal, illetve hányan vannak külföldön szezonális munkavégzési céllal, rövidebb ideig. A külföldi munkavállalás érinti a muzulmán lakosságot is: az ő úti céljuk elsősorban Törökország. Róluk egyelőre csak becslések állnak rendelkezésre; egyes feltételezések szerint 21
Klein András a Törökországban élő és dolgozó bolgár állampolgárságú muzulmánok száma elérheti a háromszázezret is. Egy másik gond, ami az adatokból kitűnik, hogy nem egyezik az önmagukat töröknek vallók, a törököt anyanyelvként használók, illetve a muzulmán vallást gyakorlók száma. Ennek oka, hogy a bulgáriai muzulmán közösség nem homogén. Vannak etnikai törökök, pomákok (muzulmán vallásra áttért bolgárok), illetve hagyományos muzulmán roma közösségek és a muzulmán vallásra nemrég áttért roma közösségek. Ez a „tarka kép” sokféle identitást gerjeszt: török öntudatot, függetlenül az etnikai eredettől; muzulmán öntudatot, számon tartva a bolgár vagy a roma etnikai eredetet. Ezt a palettát szélesíti az etnikai tudattól eltérő anyanyelvhasználat. A muzulmán lakosság összetettsége egyenes következménye az Oszmán Birodalom nemzetiségi hagyományainak. Bulgáriában a török-muzulmán etnikum elterjedése megegyezik a Balkánon megszokottal. A híres olasz történész, Andrea Ricardi így írja le a folyamatot: A Balkánon lezajlott események egy valamikori birodalom történelmének egyik fejezetét képzik: az Oszmán Birodalomét, mely az arab-muzulmán terjeszkedés, de egyúttal Bizánc örököse is, és amelynek területén bevett gyakorlat volt a különféle népek egymásra rétegződése. A török népesség az általa felügyelt területeken elterjedt, s ezzel egyidejűleg különféle népeket iszlamizált.11
22
Ez a folyamat vezetett oda, hogy a bulgáriai muzulmán közösségen belül a törökök mellett jelentős hányadot alkotnak a bolgár eredetű pomákok is. Ez a népcsoport a 17. és a 18. században tért át a muzulmán vallásra, részben önként – kedvezőbb gazdasági és adózási feltételek reményében –, részben erőszakos térítés útján – amikor a Portának egyre nagyobb szüksége volt a hadseregbe besorozható muzulmán vallású alattvalókra.12 Azonban, az oszmán hagyományoknak megfelelően, a bulgáriai muzulmánok azonosságtudatában maga a vallás mindig jelentősebb szerepet játszott a reális etnikai eredetnél: az „oszmanli” réteghez való tartozás fontosabb cél volt az etnikai törökségbe való beolvadásnál. Ennek következtében, az eltérő eredet ellenére, a muzulmánok között kialakult egy vallási alapú szolidaritás és egységtudat, amit a „török” szó gyakran valójában csak körbeírt, maga az etnikai eredet csak másodlagos volt, illetve jóval később vált meghatározóvá.13 Bár a bolgár „nemzeti újjászületés” csírái a 18. század végén megjelentek, az igazi nemzeti mozgalmak Bulgáriában, ahogyan az egész Balkánon, a 19. században bontakoztak ki.14 Ráadásul esetükben egy nyugati eszmerendszer felülről induló elterjedéséről volt inkább szó, mintsem egy gazdaságilag motivált polgári mozgalomról. Ez különösen Bulgáriára igaz, melynek pravoszláv lakossága, ha alárendeltségben is, de a birodalom belső gazdaságát tekintve jól definiálható érdekek mentén fejlődött.15 Azonban az 1877–78-as orosz–török háború Külügyi Szemle
Törökország bolgár szemszögből következményeként létrejött mindenkori Bulgária területe nem esett egybe a bolgárok lakta területekkel: egyrészt jelentős arányban bolgár lakosságú területek rekedtek az államhatáron kívül, másrészt Bulgárián belül nagyszámú muzulmán kisebbség maradt. Maga a bolgár nemzetbiztonsági gondolkodás ez utóbbiakat mindig is kockázatként tartotta számon, illetve nacionalista körökben Törökország 5. hadoszlopaként tekintettek rájuk. A bolgár politika nemegyszer radikális módszerekkel próbálta megoldani a kérdést. Hol erőszakos névváltoztatásokkal járó asszimilációs politikával, hol a vallásgyakorlás korlátozásával, hol pedig a muzulmán lakosság elűzésével. Ennek a legutóbbi példája az 1984-ben végrehajtott, úgynevezett „újjászületési folyamat”, amikor is háromszáztízezer bulgáriai muzulmán nevét változtatták meg erőszakosan, amit 1989-ben a „nagy kirándulás” követett: százötven-kétszázezer muzulmán költözött „önként” Törökországba.16 A homogenizációs kísérletek azonban rendre elbuktak – részben a vallási alapon szerveződő kisebbségnek az asszimilációval szembeni, kulturális alapú ellenálló-képességének, részben pedig a pozitívabb demográfiai folyamataiknak köszönhetően. Ráadásul egy aktuális folyamat tovább erősíti a „muzulmán elemtől való félelmet”. Ez pedig a 2013-tól egyre nagyobb számú muzulmán illegális menekült érkezése, akik tovább növelik a muzulmánok arányát. Mivel ezek a migránsok Törökországból érkeznek, a bolgár politikai folklór része lett, hogy Ankara „szándé2015. tavasz
kosan” hozzájuk küldi őket. Ez a megállapítás igen igazságtalan, ha figyelembe vesszük, hogy Bulgáriába negyvenezer menekült érkezhetett idén, miközben Törökországban a számuk meghaladta a kétmilliót. Az is tény, hogy a menekültek számára Bulgária csak tranzitország: aki csak teheti, továbbáll Nyugat-Európába. Végezetül érdemes megjegyezni, hogy a bolgár félelmek egyik forrása a török és pomák muzulmán lakosság elhelyezkedése. Az utóbbiak – az északkeleti Razgrad környékét nem számítva – Bulgáriának a Görögország szintén muzulmán túlsúlyú és Törökországgal határos vidékei közelében fekvő területein alkotnak többséget, ami egyesek szerint alkalmas lehet az elszakadási gondolatok terjedésére.
A Jogokért és Szabadságért Mozgalom „problematikája” A bolgárság Törökországhoz való viszonya nem értelmezhető a Jogokért és Szabadságért Mozgalom (JSzM) nevű párt szerepének értelmezése nélkül. Bár a bolgár alkotmány tiltja az etnikai alapon szerveződő pártokat, a JSzM mégis a muzulmán lakosság érdekképviseletét látja el. Története visszanyúlik a rendszerváltás idejéhez. A bolgár rendszerváltó elit és a régi pártelit kétségtelen érdeme volt, hogy az ország stabilitása érdekében 1990-ben hallgatólagos megállapodást kötöttek egymással, melynek lényege: a belpolitikai csatározásaikban nem használják ki a „török kártyát”. Ennek lett a következménye, hogy az 23
Klein András új bolgár politikai elit elismerte, hogy a zsivkovi éra „újjászületési folyamata” és a „nagy kirándulás” során megsértették a muzulmán lakosság emberi jogait. Szintén a bolgár rendszerváltás velejárója volt, hogy az akkori bolgár média őszintén és bátran szembesítette az ország lakosságát az említett emberi jogi sérelmekkel. (Ez a folyamat Bulgáriában sokkal őszintébb volt, mint pl. Romániában, ahol a kommunista rezsim magyarellenes intézkedéseit elhallgatták). Részben ennek is köszönhető, hogy Bulgáriában a rendszerváltás óta nem került sor olyan etnikai összetűzésre, mint a volt Jugoszláviában vagy Marosvásárhelyen, 1990ben. A bolgár politikai elit e bölcsessége meg is hozta az eredményét, hiszen ez is közrejátszott abban, hogy az ország a NATO, majd az EU tagjává válhatott. E folyamat része volt a JSzM megalakulása is. A párt elnöke és több vezetője is börtönben ült a kommunizmus törökellenes fellépéseinek idején, ugyanakkor életük egy bizonyos szakaszában a kommunista titkosszolgálatoknak is sikerült őket beszervezniük. Többek közt ebből erednek azok a feltételezések, hogy Bulgáriában a „kvázi” török pártot a bolgár szolgálatok hozták létre, hogy azt ne Ankara tegye. A rendszerváltást követő szavazásokon a JSzM rendszerint a muzulmán lakosság arányánál jobban szerepelt. Ez köszönhető volt a muzulmánok lakta településeken tapasztalt hatékony mozgósításoknak, a szavazatvásárlási szisztémák más pártoknál hatékonyabb alkalmazásának, a többi párthoz képest sikeresebb korporatív szavazásnak (annak sulykolása, hogy 24
ha az adott jelölt nem jut be a parlamentbe, akkor elmaradnak az állami megrendelések, és a település – nemegyszer egyetlen – munkaadója csődbe megy), illetve a külföldön (Törökországban) történő szavazás kihasználásának. A jó választási eredmények következtében a JSzM nemegyszer lett a mérleg nyelve, így tagja volt jobboldali, baloldali és liberális kormánynak is. Ám a bolgár kormányban való részvétel nem járt a kisebbségi jogok bővítésével. Bulgária alkotmánya nem ismeri el a kisebbségek létét, tiltja etnikai pártok alakítását és a nem bolgár nyelven folyó kampányt, továbbá a kisebbségi autonómiára való törekvést. A törvények nem teszik lehetővé a kisebbség nyelvén folyó oktatást sem, a kisebbségi nyelv oktatása csupán az idegennyelv-tanítás terén engedélyezett.17 Az 1991-ben elfogadott új bolgár alkotmány ugyanakkor elismeri az emberi jogokat, a vallásszabadságot és a saját kultúra fejlesztésének a jogát. Továbbá az erőszakos asszimilációt is tiltja. A bolgár alaptörvény nem beszél kisebbségekről, ám említi a „más etnikai hovatartozású vagy nem bolgár anyanyelvű személyeket”. Ettől függetlenül kijelenthető: a JSzM kormányzati szerepvállalása nem járt együtt a kisebbségek kollektív jogainak a kiszélesítésével. Viszont hozzájárult egy, a párt köré felépülő, korrupciós módszerekkel is élő és komoly lobbival rendelkező gazdasági érdekcsoport kialakulásával, amit a maga részéről hivatalosan tagad, de a köztudatban elterjedt. Mindez komolyan irritálja a bolgár társadalmat. Külügyi Szemle
Törökország bolgár szemszögből Azonban a JSzM egyben az okozója is volt a jobb- és baloldali kormányok idő előtti bukásának is. Sok bolgár elemző szerint az a tény, hogy a rendszerváltást követően mindössze két kormánynak sikerült kitöltenie a mandátumát, nagyban hozzájárult az államiság gyengeségéhez. És mivel a kormányok bukásáért az esetek többségében a JSzM-nek a koalícióból való kilépése volt az oka, egyes feltételezések szerint a török párt tudatosan gyengíti a bolgár államot. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a párt ma már a kezdetinél jóval szorosabb kapcsolatokat tart fenn az időközben megváltozott, egyre erősödő és regionális hatalmi ambíciókat hangoztató Ankarával, akkor az elemzők könnyen eljuthatnak a megállapításig: Törökország a JSzM-en keresztül tudatosan gyengíti Bulgáriát. A JSzM még egy „vörös vonalat” is átlépett: választásról választásra növeli a szavazatai arányát a roma lakosság körében, ami részben párhuzamosan történik a muzulmán vallásnak a romák körében tapasztalható terjedésével. Vagyis jelen pillanatban a muzulmán elem bulgáriai terjedésének a terepe a szociális alapon könnyen megfogható roma társadalom. Ugyanakkor az is tény, hogy politikai szinten egyedül a JSzM meri nyíltan felvállalni a romák kérdését. Az említett folyamatok a bolgár társadalomban kialakítottak egy erős „JSzMellenességet”. Ez 2014-ben, az októberi előrehozott parlamenti választások környékén hágott a tetőfokára. A győztes jobboldali GERB és annak természetes szövetségese, a rendszerváltás körül 2015. tavasz
meglévő, hagyományos jobboldali pártokat magába tömörítő Reform Blokk nem tudott többséget alkotni. A dilemma az volt, hogy a koalícióba a JSzM-et vagy pedig a szélsőjobboldali, török- és romaellenes Patrióta Frontot vonják-e be. Végül az utóbbi mellett döntöttek. Mivel a JSzM kormányzati szerepe azzal a veszéllyel járt volna, hogy a társadalom JSzM-ellenessége esetleg tevőleges törökellenességbe csap át, továbbá legitim dolog egy folyamatosan a hatalom körül lévő pártot ellenzékbe szorítani, ezért politikailag logikus lépésnek tűnt a jelenlegi miniszterelnök, Bojko Boriszov döntése. Csakhogy azonnal megjelent a másik kockázat. A legitimitását megőrizni akaró szélsőséges párt azonnal kezdeményezte a kisebbségek politikai befolyását csökkenteni hivatott kötelező szavazás intézményét, a közszolgálati médiában délutánonként sugárzott, tízperces török nyelvű híradó megszüntetését, a török nyelv oktatása feltételeinek a megnehezítését. A párt tiltakozását fejezte ki, és a kormányból való kilépéssel fenyegetőzött akkor, amikor egy, a JSzMhez nem kötődő, ám török nemzetiségű honvédelmi miniszterhelyettest neveztek ki, mondván „nem lehet Ankara kémjét odaengedni a honvédség irányításához”. Egyelőre ezekről a követelésekről nem született döntés, de tény: immár nem egy adott politikai párt (nevezetesen a JSzM) befolyásának a csökkentéséről van gyakran szó, hanem a rendszerváltás óta fennálló etnikai status quo felrúgásáról és egy etnikai kisebbség megszerzett jogainak a csorbítása merül fel. Jelen pillanatban a 25
Klein András kérdés az, hogy egy kényszer szülte kormánykoalíció milyen irányba megy el. Ha a JSzM-ellenességtől eljutnak egy törökellenes politikáig, akkor érdemben azzal is számolniuk kell, hogy Törökország azt nem fogja szó nélkül hagyni.
Az örök slágerek: energetika, európai közlekedési folyosók, Fekete-tenger 2014 decemberében robbant a bomba. Vlagyimir Putyin orosz elnök Törökországban bejelentette: a Gazprom eláll a Déli Áramlattól, és a Török Áramlat megépítését tervezi. A bejelentés és az általa kiváltott szófiai sokkhatás előzménye, hogy immár bizonyossá vált: a földrajzi fekvése következtében komoly energetikai hatalmi álmokat dédelgető Bulgária marginális szereplővé válhat. Az ország önhibáján kívül elesett a Nabucco West vezetéktől, környezetvédelmi okokból elállt a Törökországot kikerülő Burgasz–Alexandrupolisz (Alexandrúpoli) kőolajvezeték megépítésétől, pénzügyi okokból és politikai nyomásra elállt a korábbi tervek szerint orosz technológiával megépítendő belenei atomerőműtől, elakadtak a tárgyalások az amerikai Westinghouse-zal a kozloduji atomerőmű bővítéséről. Most pedig a regionális szempontból utolsó fontos terv, a Déli Áramlat is elúszni látszik, melyben pedig akkor is reménykedtek, ha annak megvalósítását az EU és az Egyesült Államok Bulgáriára nehezedő nyomása miatt ideiglenesen felfüggesztették. Bár Bulgária 26
a gáz diverzifikációját a TAP-vezeték görögországi szakaszának a kiépülése esetén egy bolgár–görög interkonnektorral könnyen meg tudja oldani, az nem pótolja a komolyabb bevételeket eredményező és geopolitikailag releváns energetikai beruházásokat. Nem úgy Törökország, amely elkezdte kiépíteni az atomenergetikai hálózatát, építi az azeri gázt szállító TANAP vezetéket, egyetlen tranzitútvonala lehet a potenciális észak-iraki és iráni gáznak, és most már a Török Áramlat révén Bulgáriából saját maga irányába térítheti el az orosz gáz legújabb tranzitútvonalát – vagyis egy geopolitikailag fontos energetikai nagyhatalommá válhat. A bolgár szakirodalom kétségbeesetten teszi fel a kérdést: miért érdeke bárkinek is, hogy az EU-tag Bulgária helyett Törökország váljék Dél-Európa legfontosabb gázelosztójává, amikor ráadásul az nem is tranzitországként képzeli el a jövőt, hanem viszonteladóként? Egy másik bolgár vonulat pedig, a Török Áramlattal kapcsolatban valóban létező több kérdőjelet kihasználva, tényként kezeli a vezetékterv megvalósíthatatlanságát.18 Ráadásul 2015. április 7-én, egy Budapesten tartott ötoldalú külügyminiszteri találkozón kiderült, hogy a Török Áramlathoz kötendő TESLA vezeték kialakításában a török, a görög, a macedón, a szerb és a magyar kormány politikai alapon egyetért. Vagyis Szófiában felmerült annak a rémképnek a lehetősége, hogy az ország ismét egy regionális izolációba eshet, ami a történelmük során immár számos olyan nemzeti tragédiát okozott, mint a Külügyi Szemle
Törökország bolgár szemszögből második balkáni háború vagy mindkét világháború.19 A bolgár magatartás és az érzékeny reakciók részben érthetőek. Ugyanakkor, tekintetbe véve Törökország súlyának kétségtelen növekedését vagy azt a tényt, hogy – jóval nehezebb belpolitikai és pénzügyi helyzete ellenére – Görögország szinte minden, részben Bulgáriát kikerülő energetikai program tervezésében benne van, Szófiának talán érdemes néhány kérdésen elgondolkodnia. Lehet-e a régiónkban úgy komolyabb energetikai programokban szerepet vállalni, ha előzőleg leállítasz három orosz projektet és politikádban megjelenik az erőteljes oroszellenesség; ha nem definiálod nemzeti konszenzussal a nemzeti érdekeidet, és nem állsz ki mellettük; ha nincs következetes koncepciód; és ha a régióban szerepet vállaló nagyhatalmak ilyen könnyen tudnak nyomást gyakorolni rád? A közlekedési korridorok tekintetében a bolgár–török együttműködés kilátásai az energetikáénál jóval perspektivikusabbak. Igaz, hogy Törökország közlekedési infrastruktúrája hagyományosan elmaradott, és az exportjának módját mind a mai napig a közúti teherautó-forgalom jellemzi,20 de ez változóban van, köszönhetően a bolgár–török határig kiépítendő gyorsvasútnak, a már elkészült autópályának és az isztambuli új gigarepülőtér tervének. A 4-es európai folyosóhoz szükséges bulgáriai beruházások részben elkészültek (pl. folyamatosan adják át a 8. korridor részét képző és elkészült Szófia–Burgasz-autópályát a török határral összekötő szakaszokat), továbbá kiírták 2015. tavasz
a pályázatokat a Plovdiv–Szvilengrad közötti vasúti szakasz modernizációjára. Vagyis Bulgária érdemben készül a megnövekedő, Törökországba irányuló és Törökországból érkező személyi és áruforgalom fogadására. Nem mellékesen, egy fejlett bolgár–török infrastruktúra azzal az előnnyel is járhat, hogy olyan befektetéseket vonz, amelyek úgy célozzák meg Törökországot, hogy olcsó munkaerőt és megfelelő szakképzést keresve még az EU területén belül kívánják megvalósítani a termelést. Végezetül érdemes néhány szót ejteni a fekete-tengeri régióval kapcsolatos együttműködésről, melynek mind Bulgária, mind Törökország részese. Ma ezt a regionális együttműködést úgy írhatnánk le, mint potenciális lehetőséget. Azonban szinte teljesen hiányzik a hozzá szükséges infrastruktúra. A fejlesztések koordinálásában pedig komoly akadályokat jelentenek az eltérő politikai helyzetek. A térségben ott van két NATO- és EUtagállam: Románia és Bulgária. Van egy „csak” NATO-tagállam: Törökország, továbbá két háborús helyzetben lévő ország: Ukrajna és Oroszország. Ráadásul a konfliktus esetleges elhúzódásával kapcsolatban érdemes azt is figyelembe venni, hogy Ukrajnának a fekete-tengeri része az, amelyik a legkevésbé ukrán etnikai jellegű, részben a nagyszámú orosz ajkú lakosság, részben a hagyományosan oroszbarát kisebbségek következtében. Ez utóbbihoz tartozik a bolgár határon túli legnagyobb hagyományos minoritás is, a több mint kétszázezres ukrajnai bolgár kisebbség.21 Szintén a helyi kapcsolatokat 27
Klein András mérgezi a konfliktusoktól terhes orosz– grúz viszony. Ahogyan az Oroszország által annektált, de nemzetközileg el nem ismert Krím félsziget vagy a befagyott abház konfliktus. Vagyis a régióban jelen pillanatban eseti, kétoldalú együttműködések lehetségesek, de egy átfogó regionális együttműködésnek a politikai feltételei teljes mértékben hiányoznak. *** Összességében elmondhatjuk: Bulgária számára Törökország inkább egy lehetőség, mintsem geopolitikai kihívás. Az esetleges biztonsági kockázatok sokkal inkább Bulgária belső problémáiból, így főleg az ország demográfiai helyzetéből, államiságának gyengeségéből és politikai instabilitásából erednek, mint a török magatartásból. Ennek ellenére Bulgária EU- és NATO-tagsága minden biztosítékot megad bármilyen hagyományos és külső fenyegetettséggel szemben. Törökország gazdasági fejlődésével Bulgária csak nyerhet – főleg, ha folytatja az ehhez szükséges infrastrukturális fejlesztéseket. Belpolitikai szempontból fontos, hogy az ország megőrizze a törökmuzulmán kisebbséggel kapcsolatos, a rendszerváltáskor kialakított egyensúlyt. Ugyanakkor más esetekben mind Törökországnak, mind más államoknak figyelembe kell venniük a konkrét történelmi tapasztalatokon alapuló és abból eredő, részben természetes bolgár érzékenységet is.
28
Jegyzetek 1 Marian Karagjizov: Novata vansna politika na Republika Turcija i predizvikatelsztvata pred szigornoszta na Balgarija [A Török Köztársaság új külpolitikája és Bulgária biztonsági kihívásai]. Szófia: Bolgár Diplomáciai Intézet, 2014. 93–102. o. 2 Ivo Hrisztov: „Novata turszka vansna politika i predizvikatelsztvata pred szigornosztta na Balgarija” [Az új török külpolitika és a Bulgária biztonsága előtti kihívások]. Geopolitika i geoasztrategia, No. 1. (2014). http://geopolitica. eu/spisanie-geopolitika/1551-novata-turskavanshna-politika-i-predizvikatelstvata-predsigurnostta-na-balgariya-. 3 Darko Tanaszkovics: Neo-oszmanizmat, Turcija sze vrasta na Balkanite [Neooszmanizmus, Törökország visszatér a Balkánra]. Szófia: Izdatelsztvo Iztok–Zapad, 2010. 112–138. o. 4 Lőrincz Csaba külpolitikai nézeteiről lásd bővebben: Lőrincz Csaba: A mérték. Egybegyűjtött írások tőle és róla. Budapest: Kisebbségekért Pro Minoritate Alapítvány – Méry Ratio, 2009. 5 A bolgár–macedón viszony bolgár megközelítéséről lásd: Klein András: „Bolgár szempontok az aktuális bolgár–macedón vitában”. Külügyi Szemle, Vol. 13. No. 3. (2014). 40–65. o. 6 Karagjizov: i. m. 95–96. o. 7 A témával kapcsolatban lásd: Mehmet Jozkan: „Balkanszkata geopolitka na Ankara: mezsdu emocite i realizma [Ankara balkáni geopolitikája: emóció és realizmus között]. Geopolitika i geosztrategija, No. 3. (2013). http://geopolitica.eu/2013/broi3-2013/1432balkanskata-geopolitika-na-ankara-mezhduemotsiite-i-realizma. 8 Karagjizov: i. m. 120–121. o. 9 A népességi adatokat lásd a bolgár Nemzeti Statisztikai Intézet honlapján: http://www.nsi. bg/bg. 10 Az adatokat lásd: Uo. 11 Andrea Ricardi: Együttélés. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2009. 29. o.
Külügyi Szemle
Törökország bolgár szemszögből
12 A pomáksággal kapcsolatban bővebben lásd: Klein András: „Határon túli bolgárok”. In: Állam- és nemzetépítés a Nyugat-Balkánon (szerk. Reményi Péter). Pécs: PannonCastrum Kft, 2014. 79–92. o. 13 A témával kapcsolatban lásd bővebben: Fodor Pál: „A török nemzettudat kialakulása”. In: Szulejmán szultántól Jókai Mórig. Budapest: MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Történettudományi Intézet., 2014. 149–155. o. 14 A témával kapcsolatban lásd bővebben: Paul Garde: A Balkán. Budapest: Háttér Kiadó, 2007. 79–97. o. 15 Bővebben: Demeter Gábor: „Alávetettség és prosperitás – A kapitalizálódás kezdetei”. In: A Balkán és az Oszmán Birodalom I. Budapest: MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Történettudományi Intézet, 2014. 176–286. o. 16 A témával kapcsolatban bővebben lásd: Antoni Georgiev – Dimana Trankova (szerk.): Turcite v Balgaria [Törökök Bulgáriában]. Szófia: Vagabond Media, 2012. 17 Az oktatási témával kapcsolatban bővebben lásd: Antonina Zseljazkova, Orlin Avramov és Ljubomir Petkasev: Obrazovitelni problemi
2015. tavasz
18
19
20
21
na turszkite deca v balgarszkoto ucsiliste [Török gyerekek oktatási gondjai a bolgár iskolában]. Szófia: Grazsdani za csoveski prava – Mezsdunaroden centar za iszledvane na malcinsztvata i kulturnite vzaimodejsztvia, 2012. A témával kapcsolatban lásd bővebben: Dimitar Bechev: „Russia and Turkey. What Does Their Partnership Mean for the EU”. European Policy Center Policy Brief, 2015. február 13. A bolgár regionális elszigetelődés történelmi következményeiről lásd: Demeter Gábor: „Bulgarian Attempts to Avoid Isolation on the Eve of the Second Balkan War – The Rupture of the Second Balkan League”. In: Bulgaria and Hungary at War (1912–1918) (szerk. Pejka Penkovszka – Demeter Gábor). Szófia– Budapest: Magyar–Bolgár Közös Akadémiai Történész Bizottság, 2013. 21–36. o. A témával kapcsolatban lásd bővebben: Erdősi Ferenc: Európa közlekedése és a regionális fejlődés. Budapest–Pécs: Dialóg Campus Kiadó, 2004. 584–592. o. Az ukrajnai bolgár kisebbséggel kapcsolatban lásd: Klein: Határon túli bolgárok.
29
