Bud Spencer. KÜLÖNBEN DÜHBEJÖVÖK Önéletrajz. Közreműködött: Lorenzo de Luca

Bud Spencer KÜLÖNBEN DÜHBEJÖVÖK Önéletrajz

Közreműködött: Lorenzo de Luca

Szerkesztette: Dávid de Filippi

Nyitott Könyvműhely Budapest, 2010

Fordította V. Pánczél Éva

Copyright © 2010, Carlo Pedersoli A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Altrimenti mi arrabio. La mia vita Aliberti editore, Roma, 2010

ELŐSZÓ A TALÁLKOZÁS

A nyolcvanadik születésnapomon időrendben ez a telefonhívás érkezett utolsónak. Mire hazaértem az étteremben rendezett ünnepségről, lekéstem a „vörös pecsenye" játékról „kisebbik", 1 méter 90 centis unokámmal, akit ugyanúgy hívnak, mint engem. Aztán a késői óra ellenére nyugtalanul járkálni kezdtem fel-alá a lakásban, mintha várnék valamire. Vagy valakire.

Egyedül voltam. A feleségem már aludt és a fiaim meg az unokáim is, ki-ki odahaza, a saját otthonában Én nem aludtam. A telefonhívás nem ért váratlanul. Beleszóltam: Halló! A vonal másik végén ismerős, mély hang üdvözölt. Isten éltessen, Carlo! Igazán köszönöm. Ma nekem... holnap neked jár Ezer pofon ajándékba - vágtam vissza, és biztosra vettem, hogy a másik kellő humorérzékkel fogadja. Táncoltál Charlestont a születésnapodon? - kérdezte a hang. Életemben kétszer táncoltam charlestont, egyszer filmen, egyszer igazából. Tudhatod. Meglepődtél, hogy hallod a hangomat? Ne gondolj túl sokat magadról, az én koromban már nehéz engem bármivel is meglepni. A kíváncsiságom azért megmaradt. Ugye nem feledkeztél meg rólam? - kérdezte beszélgetőtársam gúnyosan. Ellenkezőleg - szakítottam félbe le sem vettem a kabátomat. Tudtam, hogy ma még találkozunk. Hová menjek érted? Eljöhetnék hozzád - ajánlkozott. Nem jó ötlet. Ha meglátna a nejem, biztosan infarktust kapna, vagy be kellene szállítani a pszichiátriára. Inkább én megyek el hozzád. Fogtam a tollamat és felírtam a címet, amit mondott, aztán a helyére tettem a kagylót. Nesztelenül távoztam a lakásból, tekintélyes termetem ellenére. Bár a feleségem akkor sem lepődött volna meg, ha ilyen késői órán meglát elmenni, hiszen amióta az egész világ Bud Spencerként ismer, otthon a kiszámíthatatlanságom miatt elkereszteltek „marslakónak"... A fedett uszoda üresen és sötéten fogadott, ami érthető is volt a késői órán. A telihold fénye az üvegmennyezeten átszűrődve úgy táncolt a sima, mozdulatlan vízfelületen, mint egy folyékony üveglapon. Beléptem, körbenéztem, és teli tüdővel levegőt vettem. Már jó régen nem volt részem ebben az élményben. A klór illata régmúlt időket juttatott az eszembe, amelyeket szerencsére egyáltalán nem felejtettem el, ámde sohasem tartoztam a nosztalgiázok közé. Egyszer csak felgyúltak a fények, és megláttam a magas, barna, alig húszéves férfit, amint úszódresszben belép egy hátsó ajtón: erőtől duzzadó, szoborszerű megjelenését rokonszenves, kissé gunyoros arckifejezés kísérte. Olyat tett, amit egy sportember egyáltalán nem tehetne verseny előtt, sőt igazából senkinek sem kellene erre vetemednie: rágyújtott. Kihívó módon csak közvetlenül a vízbe ugrás előtt dobta A találkozás el a csikket, rám kacsintott, aztán néhány erőteljes karcsapással ott termett előttem. Kijött a medencéből, belebújt a köpenyébe, majd fölényes arckifejezéssel odasétált hozzám. Szia, Bud! Felém küldött mosolya őszinteséget sugárzott: kérkedő pózolása sem rejtette el a viszontlátás örömét. Én is így éreztem. Mosolyogva köszöntöttem: Szia, Carlo.

Jó bőrben vagy - nézett rám vizsgálódva. - Kicsit megváltoztál. Ez a pocak. Meg a szakáll... De jól áll neked! - fűzte hozzá, azzal odaült mellém, miközben köpenye csuklyájával szárítgatta a haját. Te viszont nem változtál - mondtam neki. - Évtizedek teltek el, de te még mindig ugyanaz a lehetetlen alak vagy, aki rágyújt, mielőtt a vízbe ugrik, mintha rád egyáltalán nem lennének érvényesek a józan ész szabályai. A fiatal úszóversenyző megrántotta a vállát: Csak nem akarod velem elhitetni, hogy te meg időközben öreg bölcselővé váltál? Már csak az hiányzik, hogy olyan dörgedelmeket írj, mint Szókratész! Nem elég, hogy piszkálsz, még ostoba is vagy. Szókratész nem írt le egyetlen sort sem a gondolataiból. Egyszerűen elmondta őket, így adta tovább az utókornak. Tudom, tudom. Csak kíváncsi voltam, hogy sikerül-e beugratni téged. Ne feledd, hogy kívülről fújom Xenophón Anabaszisziát. Nehogy már ostobának nevezz! Jólesett visszavágni rokonszenves pimaszságára. Na persze! Fújod az Anabasziszt, de fogalmad sincs, mit jelent. Bevágtad, mert jó az emlékezeted: képes voltál egy szuszra elszavalni a tanároknak, hogy idejük se legyen az értelméről kérdezni. Jó trükk, mással megetetheted, de velem nem. Carlo megint elmosolyodott, miközben kezét a tarkójára kulcsolta. Ja persze, elfelejtettem, hogy olyan valakivel beszélek, aki jól ismer engem! Én viszont nagyon is jól tudom, hogy kivel beszélek: Carlo Pedersolival, az úszóbajnokkal, akinek még fogalma sincs róla, milyen anyagból gyúrták. Ezzel sikerült néhány pillanatra elhallgattatnom, de nem bírta sokáig. így folytatta: Szerinted. Tudd meg, hogy nagyon is különleges anyagból gyúrtak: épp ma döntöttem meg a csúcsot a százméteres gyorsúszásban, az olaszok közül elsőként sikerült az időeredményemet egy perc alá szorítanom. Akkora érmet kaptam, mint egyház! Olasz bajnoki! Rögtön lehűtöttem a lelkesedését: Bravó! Ha nem dohányoznál, mára akár világbajnok is lehetnél! Elevenjébe találtam, amit ő harsogó nevetéssel igyekezett leplezni, de nem bosszantott a dolog, mert én is ugyanígy szoktam nevetni. Most azonban csak elmosolyodtam, de ő ennyiből is értette, hogy tényleg örülök, hogy viszontláthatom magam fiatalon. Ha hirtelen beállított volna egy agyturkász, biztosan kényszerzubbonyt húzott volna valamelyikünkre, vagy az is lehet, hogy mindkettőnkre, személyiségkettőződés vagy bipoláris zavar diagnózisával. A való világban lehetetlen volna, hogy a színész Bud Spencer, az egykori Carlo Pedersoli szemtől szemben beszélgessen Carlo Pedersoli úszóbajnokkal, aki még föl sem bukkant a filmek környékén. Ha ez valaki számára különösnek, szkizofrénnek tűnik, gondoljon csak az olyanokra, akik letennék a nagyesküt, hogy Isten meghalt, de Elvis Presley él! Mi különös van hát abban, hogy én a nyolcvanadik tavaszomat ünnepelve elfogadtam, hogy találkozom saját magammal? Végül is mindaz, amit életemben elértem (legyen az sok vagy kevés), az a sportolói pályám során kialakított filozófiám következménye. Hiszen míg filmes sikereimet a közönségnek köszönhetem, és búcsút is mondhatok neki, ha az embereknek elegük lesz belőlem, addig egy úszó első helyét a stopper határozza meg, tehát objektíven megítélhető. Nem számít mások véleménye. Ezt a szemléletet nehezen fogta volna föl a

„strandok hőscincére", akivel épp párbeszédet folytattam. És én meg nem akartam túlzottan legyezgetni az önbecsülését, mert még a fejébe szállt volna. Csak néhány pillanatig töprengtem ezen. De ez épp elég idő volt ahhoz, hogy meglássam, ahogy az ifjú Carlo épp a szájához emeli a következő cigarettát. Odaléptem hozzá. Olyan gyorsan mozdultam, hogy meglepődni sem tudott, megragadtam a cigarettáját és szétmorzsoltam a markomban, még mielőtt meggyújthatta volna. Attól félsz, hogy árt nekem? - kérdezte első döbbenetében. Nem, csak előttem nem kell megjátszanod a nagylegényt, akkor sem, ha alig vagy húszéves és Supermannek képzeled magad! Az úszóbajnok egy műanyag székre ereszkedett a medence szélén, kinyújtotta és keresztbe tette a lába helyén viselt két oszlopot. Aztán ismét odaszólt nekem: Mesélj, Bud! Hogy érzi magát az ember a te korodban? Csodásan, csak néha a huszonnyolc éves agyam elfeledkezik arról, hogy a testem nyolcvanéves, és ilyenkor jönnek a gubancok. És te ? Hát, mit mondjak? - válaszolt. - Fiatal vagyok és erős! És sokkal csinosabb is nálad, engedelmeddel. Te kissé elhagytad magad az utóbbi időben. Végigsimítottam az arcomon, kétségbeesésem jeléül. Ezt százszor is elismételtem a filmjeimben, de e pillanatban a mozdulatnak semmi köze sem volt a színészethez. És annak sem, hogy hárompercnyi társalgás után ezzel az ifjonccal viszketni kezdett a tenyerem. Visszafogtam magam, és ahelyett, hogy megleckéztettem volna, barátságosan megpaskoltam az arcát, sokkal kisebb erővel, mint szerettem volna. De még így is ott maradt az öt ujjam piros lenyomata a szépséges nápolyi fizimiskáján. Te, kölyök! - szólítottam meg szigorú képet vágva, majd nekiszegeztem a szónoki kérdést: Gondoltál már arra, hogy bármilyen fiatal vagy és erős, egy napon majd felbukkan egy nálad is fiatalabb és csinosabb srác, és többé senki sem törődik majd veled? Vöröslő arcát tapogatva bosszúsan, kissé fenyegetően válaszolt: Tisztelem a korodat, de ne vidd túlzásba a legyintgetéseidet, mert a végén még elfelejtem, hogy én vagyok te, és behúzok neked egyet, ahogy kell. Nem hinném, hogy csak azért vártál hatvan évet, hogy most behúzz nekem - vágtam vissza sokatmondó mosollyal. Nem akartam verekedést, de ha ez az ifjonc ragaszkodik hozzá, akkor ki kellene ütnie már az első menetben, mert nyolcvan év ide vagy oda, nem hagynék neki időt a másodikra. Carlo, aki pimasz volt ugyan, de egyáltalán nem volt ostoba, biztosan rájött erre, mert így folytatta a csevegésünket: Emlékszel ugye, mit mondott anyánkl „Hagyjátok Car-lót dolgozni, addig legalább nem gondolkodik, különben csak bajt csinál!" Te is jól tudod, nem vagyok az a típus, amelyik odafordítja a másik orcáját is. Szóval el a kezekkel! Kapásból rávágtam: Nem emelek kezet rád, ha te meg hajlandó vagy felhúzni az agyad redőnyét. Egy pillanatig farkasszemet néztünk a szemünk helyén található réseken át, amelyeket a fél világ klóros vizű uszodái tettek rövidlátóvá. Aztán egymásra mosolyogtunk, kissé távolabbról, védekező állásban.

Emlékszel, hogy kezdődött ? - kérdezte az úszóbajnok enyhültebb hangnemben. De még mennyire! Nálad is jobban! Nekem kevesebb emlékeznivalóm akad. Majdnem minden ezután fog megtörténni velem. Sőt azért is hívtalak, mert érdekel, mi vár rám. Helyezzük magunkat kényelembe, és mesélj! Rajta! Lássuk, hogy sikerül-e elbűvölnöd engem, érdemes-e rászánni a következő hatvan évemet arra, hogy a te életedet éljem... Csupán egy szempillantásnyit haboztam. Aztán rábólintottam: Vágjunk bele, amigo! Helyezkedj el kényelmesen, hosszú történet lesz! Ne nyugtalankodj - mosolygott pimaszul -, előttem még ott az egész élet. Az „előttem" megint eléggé szemtelenül hangzott; újra erősen viszketni kezdett a tenyerem. Ösztönösen megemeltem irdatlan méretű kezemet, hogy lecsapjak vele. Mégis sikerült visszafognom magamat, és inkább csak megvakartam. Aztán fújtam egyet, szememet az égre emelve. Miért mindig velem történnek ilyenek? És saját magamat is meglepő türelemmel mesélni kezdtem.

NÁPOLY, 1929-43: A KIS CARLO „Gondolkodom, tehát vagyok" Descartes „Eszem, tehát vagyok." Bud Spencer

A gyermekkor

Azt mondták nekem, hogy Nápolyban születtem 1929. október 31-én, délután négy órakor. Skorpió, Skorpió aszcendens-sel. Ha már a csillagjegyeknél tartunk, a Skorpió a testi erő és az

életigenlés jegye, és ebben az értelemben a legklasszikusabb módon meghatározta a jövőmet: az asztrológiával kapcsolatos fenntartásaim ellenére meg kell vallanom, hogy ez a jegy sok mindent előre sejtetett a kis Bud jövőjével kapcsolatban. Kicsi voltam ugyan, de sosem voltam könnyűsúlyú: születésem pillanatában hat kilót nyomtam! Szegény mama! Ő számolt be mindezekről, úgyhogy gondolom, megbízhatok az elmondottak hitelességében. A születés, ha belegondolunk, az élet ősi, legfontosabb pillanata. Világra jöttünk pillanatában bíznunk kell másokban, teljesen a többiekre vagyunk utalva; az ember ugyanis az egyetlen olyan állatfajta, amelyik, ha születésekor magára hagyják, nem képes életben maradni. Szerencsére életünk első éveiben van, aki gondunkat viseli, segíti a fejlődésünket, nevel, tanít bennünket. Nekem a lehető legjobb szülők jutottak: apám és anyám több mint ötven évig éltek boldog házasságban. Nekem és Vera húgomnak egy egyetértésben élő házaspár mintáját jelentették: példát szolgáltattak az életben, kiváltképp a nehéz pillanatokban. Családommal Nápoly divatos Santa Lucia negyedében laktunk, és az első évek életszínvonala a legmesszebbmenőkig meg is felelt ennek: kiskoromból emlékszem apám hatalmas amerikai autójára, amely a livrés-kamáslis sofőrrel rá várakozott a házunk előtt. Gyerekfejjel ennek az óriás méretű autónak a tágas-hatalmas belső tere valamiféle űrhajó vagy egy hatalmas repülőgép belsejére emlékeztetett, és talán ettől kezdve dédelgettem magamban azt az álmot, hogy pilóta legyek. A kis Carlo Pedersolinak tehát egész jól ment a sora, hiszen nyilván fogalma sem lehetett a külvilág gondjairól és az éhséget sem ismerte. Német nevelőnőm, Rosa Polacek velem együtt a négy évvel később, ötkilósan született Vera húgom okításáról is gondoskodott. (Vera most tanár egy római iskolában). Neki köszönhetően apámmal nehézségeink támadtak egymás megértésében, ugyanis én túl jól haladtam a némettel, viszont nem igazán értettem olaszul, főleg nem a nápolyi tájszólást. Rosa különleges asszony volt és kitűnő tanár. Még felnőttként is tartottam vele a kapcsolatot, halála előtt néhány évvel láttam utoljára. Emlékszem, egy Tőrre del Grecóból való tűzoltóhoz ment férjhez, így németes olasz beszéde - gyakran hallhatunk ilyet karikírozva játék- és rajzfilmekben - kiegészült egy nápolyi beütéssel, ami így különösen szórakoztató egyveleget hozott létre. Rosa Polacek a férjénél is nápolyibbá vált. Gazdag, nagypolgári gyermekkort éltem. Szégyenkeznem kellene emiatt? Nem hinném. Mindenesetre nem rajtam múlott. Igen, tudom, hogy a színészek visszaemlékezéseikben gyakran fölemlegetik a pályájuk kezdetén átélt kimondhatatlan szenvedéseiket (minek emlegetik, ha „kimondhatatlan"?). Jómagam viszont megtehetem, hogy áttörjem ezeket az irodalmi-elbeszélési szabályokat (nem esne nehezemre, ilyen termettel), mivel nem színésznek, hanem leginkább csak egy embernek tartom magamat. Mi igazából csak akkor maradtunk egyetlen líra nélkül, amikor nem sokkal később, a második világháborúban lebombázták apám gyárát. A szerencse forgandó! Szüleimnek nemegyszer kellett újrakezdeniük az életüket, miközben mi a húgommal ebből semmit sem érzékeltünk. Jól megvoltunk a gondtalan gyermekkor és a család védőszárnyai alatt. Nem kérdés, hogy a családom jelentette későbbi sikereim alapját. Talán hangzatosnak tűnik ez a kijelentés, de a valóság mindig akkor a leghangzatosabb, ha igaz.

Rosa mama (valójában anyámat Rinának hívták, és a Bre-scia környéki Chiariban született), az egykor tehetős gyártulajdonos felesége úgy próbált gondoskodni a megélhetésünkről, hogy zsebkendőkre hímezte a Colosseumot, és eladta őket a háború után Rómában megforduló amerikaiaknak. Apám, Alessandro Pedersoli gyáros családból származott, a vagyonát örökölte, amelyet igyekezett meg is őrizni. Tízéves koromban gyakran vitt magával az exkluzív nápolyi Savoiaklubba, amikor már érezni lehetett a közeledő háború előszelét. Még mielőtt minden rommá lett - úgy emlékszem, mintha ma lett volna -, elvitt, hogy megmutassa a gyárát, az üzleteit. Talpig becsületes ember volt, és belém nevelte, hogy büszke legyek a családom nevére. Mindig azt mondta, hogy egy Pedersoli sem került még soha összetűzésbe a törvénnyel, és nem létezik az a pénz, ami miatt kockára tenné a becsületét. Manapság azt mondanák rá, hogy nem a ma embere, és való igaz, hogy több mint egy évszázada született, ám ezek az elvek sohasem évülnek el, és az én gondolkodásmódomat is egy életre meghatározták. Anyai nagyanyám Bresciából való, mindenki Ninni aszszonynak szólította. Mikor elmentünk meglátogatni, amint meglátott, kitárta a karját, és saját tájszólásában (körülbelül annyit értettem belőle, mintha kínaiul mondta volna) valami ilyesmit kiáltott: - Úristen, mekkora lettél! Gyere ide a nagyanyádhoz, te óriáscsecsemő...! De hát ki értette ezt akkor?! Az óriáscsecsemő szó, amit az ő tájszólásában patanflúnnak mondanak, máig megmaradt az emlékezetemben. Csak később értettem meg, hogy azért látta úgy minden alkalommal, hogy nagyot nőttem, mert ritkán találkoztunk. Kezdetben ő kapott fel engem, később szerepet cseréltünk. A tájszólások, szokások különös találkozása, Észak és Dél „keveredése" a családomon belül kiskoromtól fogva arra tanított (bizonyára nem egyedüliként), hogy Olaszországot egységesnek fogjam fel, ezért is érthetetlen a számomra, ha valaki a tartományok szerinti megosztásról beszél.

Másfelől viszont az is igaz, hogy mindenki legyen büszke a származására és ne tagadja meg a gyökereit. Noha az irodalom, a színház meg a film sokat tett a valódi „nápolyiság" megismertetéséért, ez még mindig csak a szűkölködés, az éhséggel és a halállal való küszködés bemutatását jelenti. Kétségtelenül ennek is megvan az alapja, mégis úgy érzem, én jobban kötődöm Nápolyhoz, mint sokan a földijeim közül, akik makacsul alakítják a „nápolyiság" karikatúráját. Nápoly nem csupán földrajzi helység; nápolyinak lenni lelkiállapot. Mélységes büszkeséggel állíthatom: én belülről vagyok nápolyi, nem pedig látszatra. Nemcsak azért, mert nem volt részem nélkülözésben, hanem főként azért, mert életem nagyobbik felét külföldön éltem le. De nem sok kellett volna hozzá, hogy én is elmerüljek a nápolyi jellegzetességekben, és úgy kezdjek el beszélni róluk, mint Totó (szomorú emléket őrzök róla, idős volt már és félig megvakult, amikor megismertem). Antonio De Curtis herceg, művésznevén Totó, nem csupán képviseli Nápolyt, hanem megtestesíti azt! Színész, zeneszerző, költő, jótékonykodó és állatbarát volt, amikor még nem is jött az ilyesmi divatba, úriember és előadóművész, együtt érző emberbarát, aki éjszaka titokban bankjegyeket csúsztatott a külvárosi nélkülözők ajtaja alá. En nem ezt a Nápolyt képviselem a fent ismertetett okok miatt, és nem szívesen játszanám el a „nápolyi utca bolondját". Azt az örökséget, amit én hordozok magamban Nápolyról, egyetlen mondatban lehetne összesűríteni:

„Fütyülj rá!" Ami persze nem azt jelenti, hogy vidáman és könnyedén keresztülnézek mindenen és mindenkin, hanem csupán azt, hogy szerintem nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani saját magunknak, ugyanakkor igyekezzünk humorral enyhíteni a bajokat, amelyeket szinte sohasem tudunk elkerülni. Egyszóval javíthatatlan optimista vagyok. Most egy szempillantás alatt megint felidéződtek bennem az emlékek, a harmincasnegyvenes évek Nápolya, amely természetesen teljességgel különbözött a maitól, de még a néhány évvel későbbitől is, a háború kezdetén: a jómódban telt gyerekkor miatt csodálatos, derűs, elegáns és káprázatos város él az emlékezetemben, mintha csak a főváros lett volna. Ennek a Nápolynak a nyelve és a zenéje maradt meg bennem, amit aztán felnőttként, majd idős emberként néhány dalban és visz-szaemlékezésben ki is fejeztem. A gyerekkori emlékeim varázslatos és csodálatos Nápolyában jártam ki az elemi iskolát, itt éltem 1943-ig, amikor a háború egy csapásra megsemmisítette a jólétünket, és sokakkal együtt menekülésre késztetett. A rémségek előtt azonban ez a város, ahol fölcseperedtem, a De Filippo testvérek városa volt, Eduardo, Peppino és Titina, a nagy Scarpetta törvénytelen gyermekei már uralták a színpadot, óriási művészek voltak mind a hárman! Az a város, ahol a Vojak vezette focicsapatot feloszlatták, hiába igyekeztek annyira a mérkőzéseken; a város, ahol az egész országgal együtt nőttön-nőtt a rettegés a háború közeledtével. A Minerva Intézetbe jártam iskolába, a Santa Lucia film-és varietészínházzal szemben. Emlékszem, amikor a négyéves Vera húgom behozta nekem az osztályba az alumínium uzsonnás táskámat (benne külön fiókkal a zsömlének, a víznek és a gyümölcsnek), és a padok közül szólongatott: „ Lallo", mivel a Carlót még nem tudta kimondani. Egyik iskolatársam köpenyben-hátitáskával maradt meg az emlékezetemben; ő későbbi jó barátom, a sikeres író, Luciano De Crescenzo. Neki is a humor lett a fegyvere, a filozófiája, el tudta venni a dolgok élét ebben a groteszk és őrült világban, amelyben élünk.

Ha a gyermekkor menekülés a valóság elől, akkor az enyém szó szerint az volt, legalábbis egy alkalommal biztosan, amikor apám szintén gyáros fivérének fiával, Alessandro unokatestvéremmel (én két és fél, ő háromévesen) megszöktünk hazulról. Mekkora felelőtlenség, hiszen együtt alig tettünk ki valamivel több mint öt évet! Játszani akartunk a többi gyerekkel a városi óvodában, de valaki észrevett bennünket és hazavitt. Otthon már javában állt a bál, kihívták a rendőrséget is. Nem tudom, ki lehetett a „megmentőnk", mindenesetre mi ünneprontónak tartottuk, hiszen meghiúsította a szórakozásunkat. A városi óvodát gyermeki képzeletünk felruházta a játékok birodalmának csodájával, amolyan Disneylandnek gondoltuk. Titokban osontunk ki, és az ismert utcákon mentünk végig: Orsini, Santa Lucia, Chiatamone utca, párhuzamosan a Caracciolo utcával. Nem számoltunk vele, de nagyon rosszul is végződhetett volna a szökésünk. Akkoriban még sokszor szóba került a Lindbergh bébi szörnyűséges halálának az esete: Amerikában elrabolták, majd miután bezsebelték a váltságdíjat, meggyilkolták és egy erdőben elásták az óceán felett elsőként átrepülő Charles Augustus Lindbergh kisgyermekét. Mi egyáltalán nem értettük, mitől olyan izgatottak a szüleink. Az sem tűnt fel, hogy mekkora tömeg gyűlt a házunk elé rendőrökből és a környékbeli lakókból, amiből pedig gyaníthattuk volna, hogy valami bajt kevertünk.

Mindössze arra emlékszem, hogy a lehető legtermészetesebb módon gyalogoltam bele a bajba, ahogy ez lenni szokott a legtöbb gyerekkel. Szinte kerestem a bajt, természetesen, jólesően, gondosan, odaadással. Éveken keresztül minden nyáron Seianóban vakációztunk, egy kis faluban a Sorrentóifélszigeten. Helyi nevezetességnek számítottak a fából készült állványokra felépített kabinok, melyeket keresztbe felszögezett falécek választottak el egymástól. Az egész építmény néhány méteres, homokba vert cölöpökön nyugodott. Egyik nap az anyám fényképet akart készíteni rólam. Igyekezett megtalálni a legjobb beállítást a képhez. - Lépj hátrább, még hátrább! - intett a kezével, az objektíven keresztülnézve. Akárcsak a viccekben, ahogy lépkedtem hátrafelé, egyszer csak hátraestem a falécek közé. Nagy riadalom támadt, kiáltozva jöttek segíteni, de szerencsére nem történt semmi baj azon kívül, hogy esés közben meghorzsolt egy vasmacska. Mégha lópatkó lett volna, azt hihetném, hogy varázsereje mentett meg a bajtól. De ami avasmacskákat illeti, nemigen tudok hasonló hatásról. Ugyanitt, Seianóban estem át a „vízkeresztségen", amikor négy és félévesen szó szerint bedobtak a mélyvízbe. Ismertem egy csodálatos tengerészt, Ninuccio Savaresét, aki nagy személyszállító csónakjaival vitte partra a Nápolyból érkező utasokat. Hajója rendszerint a nyílt tengeren horgonyzott le. Sokszor magával vitt, és ő tanított meg az úszás alapjaira azzal, hogy a vízbe dobott. Kapálóztam, hogy a felszínen maradjak, és így a jelek szerint megtanultam úszni, különben nem tudnám mindezt elmesélni. Minden reggel, mikor nem volt iskola, Ninuccio értem jött, és együtt mentünk el a turisták elé, meg a férjekért, akik az itt üdülő feleségük után jöttek a hétvégére, vagy éppen a hajóra kísértük a visszaindulókat és az ingázókat. Igencsak felbátorodtam, őrülten tetszett nekem, hogy vele mehetek a tengerre. Amikor sok év múlva első győzelmemet szereztem az uszodában, elsősorban Ninucciónak ajánlottam: mikor a nyakamba akasztották az aranyérmet, egy pillanatra behunytam a szememet és magamban ezt mondtam: - Köszönöm, Ninú, ez kicsit a tied is! Igazából ő volt az első „oktatóm", neki köszönhetem, hogy felfedeztem a vizet mint természetes közegemet. Akkor még nem is sejtettem, hogy azzal, hogy akkor sikerült a víz felszínén maradnom, elindulhattam egy sikeres színészi pálya felé... Ezzel újra megjelenik az életemben a csillagjegyem, a Skorpió hatása, a skorpió grafikus ábrázolása ugyanis az M, a víz jele, az élet elsődleges forrásáé, bölcsőjéé.

Seianóhoz közel esik két part menti falucska, az egyik tőle délre, a másik északra: Vico Equense és Meta di Sorrento. Valamivel távolabb található Scraio, ahol évszázadok óta hófehér, kénes vízforrás bugyog, rettentő záptojásszagot árasztva. Még távolabb terül el Castellamare di Stabia, fölötte a Faito heggyel. Mesés vidék, a hegy lábánál állt az egyik nagynénénk hatalmas villája, parkjában tavacskákkal, hattyúkkal, tekepályával és egy kis kerek erdővel... Számomra maga volt a földi paradicsom; gyakran játszottam ott. Ám az életem nem csak szórakozásból állt. Nyolc és féléves koromban vettem részt először versenyen. Nápolyi evezősök mérték össze erejüket a nyílt tengeren, ez idő tájt még nem léteztek e célra versenypályák. Emlékszem, hogy utána összevesztünk apámmal, mert olyat tettem, amit nem lett volna szabad. Akkoriban jöttek divatba a dingik., a kisebb vitorlások.

Nem lett volna szabad egy nyolcéves gyereknek egyedül Irányítania egy ilyet, de én nem törődtem vele, elkötöttem egyet a kikötőből és kikormányoztam a nyílt tengerre. Az sem érdekelt, hogy a mólóról mit kiabálnak nekem a hajósok. Az, hogy megnyertem a versenyt, azért egy kicsit csillapította az apám haragját. Részt vett a versenyen az unokatestvérem is, ő futott be utolsónak, így neki nem is lett annyira szenvedélye a víz, igaz, ez nem befolyásolta negatívan a jövőjét. Ő is győztes típusnak bizonyult: az egyik legsikeresebb olasz ügyvéd lett belőle. Nem sokkal ez után az első győzelem után a családommal együtt Rómába menekültünk a bombázások elől. Ezzel számomra is elérkezett a pillanat, amikor véget ért a boldog, gondtalan gyermekkor.

Már említettem, hogy mindaddig a háború borzalmai csak távolról érintettek bennünket, és az óvóhelyre való rohangálást és a kijárási tilalmat leginkább csak unalmasnak találtam. A gyerekek számára a háborúnak jó oldala is akadt, lehetett lógni az iskolából, csellengeni, még forró repeszszilánkokat is gyűjtöttünk, és, nem sejtve, hogy milyen veszélyek leselkednek ránk, még vidámak is voltunk, köszönhetően zsenge korunknak... Elnézést kell kérnem mindazoktól, akiket felháborít ez a fel-színesség, mert ők igazi tragédiákat éltek meg az összecsapások során. De én nem tudok felidézni egyetlen politikai vitát sem a családunkban, legyen szó Mussoliniról, Hitlerről, az amerikaiakról vagy a japánokról. Az viszont biztos, hogy amikor arra volt szükség, a szüleim az összes többi olasszal együtt lehúzták ujjukról a karikagyűrűt, hogy felajánlják a hazának. Nem kellett ehhez sem fasisztának, sem pedig kommunistának lenni. Úgy érezték, hogy tenniük kell valami hasznosat a hazájukért. Békére vágytak, de miután Olaszország belépett a háborúba, korlátozott lehetőségeikhez mérten igyekeztek segíteni. Ezen túl azonban a politika nem vert tanyát az otthonunkban. A háborús Nápolyt Curzio Malaparte örökítette meg fájdalmasan regényében, A bőrben (La pelle), és persze a neorealista filmekben is feltűnnek a sciusciák (az utcagyerekek), a segnoriták (az utcalányok), a feketepiac és a kínzó éhezés világa. Még emlékszem a scugnizzikrc, a velem egykorú srácokra, akik csempészett cigarettát árultak, az angol neveket nápolyi szavakká alakítva: a Chesterfieldből „Cess'e fierro", a Camelből „o ciuccio co scartiello", a Lucky Strike-ból „Allucca e strilla", a Pall Mallból pedig „E'pall'ammano" lett. Éhes kisemberek voltak, akik így próbáltak életben maradni, egyik napról a másikra. Pontosan emlékszem arra a pillanatra, mintha csak ma történt volna, amikor a háborús őrület megszűnt csupán a játékaim bizarr keretének lenni: óriási dörrenéssel köszöntött be az új szakasz az életembe. A kikötőben telibe találtak egy robbanószerekkel megrakott hajót, amely a családunk hatemeletes gyárépülete előtt horgonyzott az ipari negyedben, a móló mellett. Fémbútorokat gyártottunk, és ha nem repül a levegőbe a gyár, olyan országosan ismert márka lehettünk volna, mint az Ignis vagy a Zoppas, annyira keresettek voltak a termékeink. A hajó, amit az amerikai bombázó eltalált, lőszereket szállított, ezért okozott olyan pusztító kárt. A gyárnak nyoma se maradt, és szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy az eset vasárnap történt, így senki sem tartózkodott az épületben. A nagy kikötő miatt Nápoly a légitámadások állandó célpontjává vált. Egy másik bombatámadás lerombolta annak az épületnek egy részét is, ahol meghúzódtunk, ezért apám a fivérével együtt úgy határozott, hogy Rómába költözünk. Az eseményeknek keserű és

tragikomikus mellékszála, hogy egy barátjukat is megpróbálták rábeszélni az átköltözésre, aki inkább egy faluba menekült, Nápoly közelébe. Néhány héttel a költözésünk után ért utol bennünket a hír, hogy egy derűs vasárnapon sétáltak a feleségével, amikor a templom párkányáról rázuhant egy kődarab. Azonnal meghalt. Ahogy a régi mondás tartja: bármennyire is óvatos az ember, a sorsát nem kerülheti el.

RÓMA, 1943-47: A FÉLIG NÁPOLYI, FÉLIG RÓMAI

„Óvakodj a kutyáktól!" LATIN MONDÁS

„Éljenek a kutyák, de óvakodj a Caesaroktól!" BUD SPENCER

1943. július 19.

Tizenhárom éves voltam, Triesztből érkeztem haza, ahol épp akkor nyertem meg az olasz bajnoki címet százméteres mellúszásban. Tizenegy óra körül szálltam le a San Lorenzónál, és taxiba ültem. Néhány perc múlva a San Lorenzo állomás a földdel vált egyenlővé a gyászos emlékezetű amerikai bombázás során, amely ezrek életét követelte. Ha késik a vonat vagy ha nem találok azonnal taxit, én is a romok között maradtam volna. Ám ezúttal a bombázásról szólva, amely 3000 ember életét oltotta ki és 12 000 embert sebesített meg, egyáltalán nem találom helyénvalónak, hogy a szerencsémmel vagy a csillagjegyemmel hozakodjak elő. Ezek a fürtös bombák, amelyeket 6600 méteres magasságból 11 óra 1 perc 50 másodperckor dobtak ki, minden lehetséges csillagjegyű rómait egyformán elpusztítottak. Azt kellene feltételeznem, hogy valaki odafent nagyon szeret engem, ám ez azt is jelentené, hogy ez a valaki nem szerette az összes többi embert, akik odavesztek. Sosem értettem, hogy mi is az emberi civilizáció lényege, ha folyton csak öldökölni akarjuk egymást. Az igazság az, hogy az életet időnként eluralja a káosz, a véletlen, az esetlegesség. Olaszország egyenrangúnak akart mutatkozni a többi háborúzó nemzettel. Talán azért lépett be hazám a háborúba, mert nem tudott volna semleges maradni az egész Európát meghódító Németország mellett. De bármi ok is késztette rá, akármekkora hibát követett el Mussolini, nyakig benne voltunk. Valaki azt írta, hogy a háború az uralkodók egyetlen szórakozása, amelybe bevonják alattvalóikat is. Ebben az értelemben az ember sokkal veszedelmesebb, mint az a bizonyos kutya, amelyiktől óvakodni kellett a Caesarok idejében, ezért bátorkodtam átírni a latin mondást így: „éljenek a kutyák, de óvakodj a Caesaroktól". Akkor értesültem a tömegmészárlásról, amikor hazaértem római otthonunkba. A hír megelőzött; anyám falfehéren nézett rám, akárha kísértetet látna, aztán olyan szorosan ölelt magához, mintha ki tudja, milyen régen nem látott volna! Apai nagybátyámnál laktunk az Ambaradam utcában, mindaddig, míg milánói felesége vissza nem kívánt térni Lombardiába, amikor is a két család végleg szétvált. Addig közel éltünk egymáshoz Nápolyban és Rómában is. Kisebb megrázkódtatásként éltem meg unokatestvérem, Alessandro távozását, megannyi gyerekkori kalandom társát. Habár elvesztettük nápolyi gyárunkat, valahogy sikerült megélnünk, hála a „matracba rejtett" megtakarításainknak, no meg anyám ügyességének, aki zsebkendőket kezdett hímezni a Colosseum képével, és aztán eladta őket. így hozzá tudtunk jutni néhány lírához, igaz, egy darabig csupán „ami-lírához", az amerikaiak által a saját katonáik számára nyomtatott pénzhez. De ez nem tartott sokáig, mivel az olasz kormány bevonatta, részint a hatására keletkezett infláció, részint pedig a könnyen hamisítható bankók miatt, a hamisítók legnagyobb bánatára. Anyám szőke, ragyogó kék szemű, gyönyörű asszony volt. Rá hárult a család felszínen tartása, miután apám, aki elvesztette a munkáját, búskomorságba esett. Én a magam részéről a többi sráccal együtt lopással próbáltam hozzájárulni ehhez.

Hallottuk, hogy Settebagniban áll egy elhagyatott vonat, tele mindenféle áruval, és a Salario negyedből már elindultak az emberek, hogy széthordják. Én is elindultam hát Bianchi kerékpárommal, amelyet még apámtól kaptam, egyik barátommal a bicikli csomagtartóján. Végigkutattuk a vagonokat, de csak egy zsák lisztet zsákmányoltunk. Legalább hatvan kilót

nyomott, úgyhogy elég nehézkes volt magunkkal cipelni. Amikor hazafelé tartottunk, egyszer csak megállított bennünket egy pisztolyos alak, aki a lisztet akarta elszedni tőlünk. Mivel amúgy is nehéznek találtuk a zsákot, igazából még örültünk is, hogy végül elrabolták tőlünk. Visszamentünk a vonathoz, és én magamhoz vettem egy henger alakú dobozt. Bele se néztem. A barátom még a szövetek között válogatott, mikor én hazaindultam a kerékpáromon. Valahol Urbe környékén, a mai repülőtérrel egy vonalban megint csak megállítottak, ám most egy német útlezárásba botlottam. SS-ejtőernyősök! Ezúttal összerándult a gyomrom a félelemtől: az SS-esektől meg attól is, hogy loptam. Megállítottak, és elkobozták a fémdobozt. Kinyitották... és dőlni kezdtek a nevetéstől. Egy doboz gombot sikerült ellopnom! Még a biciklimet is elszedték, mert azt hitték, hogy azt is loptam. Félig németül, félig pedig olaszul (hála Rosa Polaceknek) ordítottam, toporzékoltam: a bicikli az enyém, az apámtól kaptam ajándékba! A végén megesett rajtam a szívük - ne nevessenek, úgy látszik, még nekik is volt szívük -, és elengedtek. Talán éppen az a kevés német szó hatott rájuk, amit a nevelőnőmtől, Rosa Polacektől tanultam: jól szórakoztak rajta. Fura viszonyom a teutonokkal ezzel nem ért véget, elég, ha arra gondolnak, hogy Bud Spencer Németországban majdhogynem népszerűbb, mint Olaszországban! Ezektől az alkalmaktól eltekintve a háború nagy részét a lakásban töltöttem, viszonylagos jólétben, így a német megszállás szörnyű eseményeinek hírei csak közvetve jutottak el hozzám. Életvitelünk miatt mindig csak azután tudtam meg, mi történt, mikor már lezajlott. Csöves rádiónkat csak ritkán hallgattuk. Nem nélkülöztünk többet az átlagosnál: Róma-sajtot ettünk, az igazi egyfajta utánzatát; német fekete kenyeret, feketepiacról származó tojást, húst hetente egyszer. Egyedül a higiénia hiányától szenvedtünk: nem lehetett zuhanyozni, ezért megtöltöttük a kádat a kiadagolt vízzel, és egymás után megfürödtünk benne. Előbb anya, majd apa, aztán én következtem, végül pedig a húgom. Az áramfogyasztást is korlátozták: Nápolyban teljesen meg is szűnt az áramszolgáltatás, és Rómában is gyakran vettük elő az acetilénlámpát. Miután a rádiót sem tudtuk rendszeresen hallgatni, az olyan drámai eseményekről, mint a Rasella utcai partizánakció - amit a németek védtelen civileken bosszultak meg az ardeai homokbányánál -, én magam, aki ekkor még mindig csak gyerek voltam, sokkal később értesültem. Akkoriban sok fiatal ment északra: a köztársaságiakhoz csatlakoztak vagy az angolokhoz, mások pedig partizánnak álltak. Én is szívesen beálltam volna valamelyik csapatba, de a korom miatt csak egyetlen dolgot tehettem: igyekeztem a legjobb lenni abban, amihez értettem, az úszásban. Nem túl hazafias, viszont nagyon egészséges tevékenység.

A Romana Nuotóban, a Római Úszóegyletben úsztam, még ma is ugyanott található, a Teverén. Közben a Mariani Gimnáziumba jártam. Emlékszem, hogy az iskola épülete előtt egy árus fügekaktuszt árult. Ha a kezedbe adott késsel sikerült a tüskés héjat lehámoznod, ahogy kell, tied lehetett ingyen a gyümölcs. Persze ez senkinek sem sikerült, ő pedig így keresett rajta valamennyit. Úgy emlegettük: „a szúrós". Emlékszem, hogy kihagytam elemiben az ötödiket, középiskolában meg a harmadikat, így valószínűleg én lettem Olaszország legfiatalabb egyetemistája. Még tizenhat sem voltam,

amikor beiratkoztam az egyetem kémia szakára. Csakhogy apám nem talált munkát, a félretett pénzből pedig már csak fillérek maradtak, ezért úgy döntött, hogy kivándorlunk LatinAmerikába. Nekem félbe kellett szakítanom a tanulmányaimat. Nem mintha zseni lettem volna, de kitűnő memóriámmal az órán megtanultam mindent, úgyhogy otthon nem sok dolgom akadt a leckével. Bevágtam Xenophón Anabasziszát, és fejből felmondtam az egészet negyedikben, mégpedig olyan meggyőzően, hogy a tanárok nem szakítottak félbe, hogy a tartalmáról kérdezzenek (jól is néztem volna ki! Fogalmam sem volt a jelentéséről...). Harminc évvel később sokat köszönhettem ennek a képességemnek, amikor angol forgatókönyveket kellett megtanulnom. Olyan hitelesen adtam elő a szövegemet, hogy senki nem sejthette: egy szót sem értek belőle. Mit gondolt volna rólam Telly Savalas, James Coburn vagy Eli Wallach? De szerencsére pimasz képem mindenkit meggyőzött. Az egyik filozófiatanárom nem nézett rám túl jó szemmel: ilyen fiatal és máris országos bajnok; sikeres, jó kiállású, közlékeny, ez így együtt nem fért a fejébe. Szakadék választ el bennünket! - mondta nekem egyszer. Ezért amikor feleltetett, jó messze álltam meg a katedrától. Onnan nem hallak! - közölte. Mire én azt mondtam: Tanár úr! Azért álltam ide, hogy ne zuhanjak a szakadékba... A sportot már akkor is igen fontosnak tartották az iskolában, amikor még nem volt közeli kapcsolatom a vízzel. Tizennégy évesen a római San Gabriele iskola rögbicsapatával ifjúsági olasz bajnoki címet nyertünk. Bő három évig csak úgy zuhogtak rám az ütések, mintha a sors előrevetítette volna későbbi életutamat. Kedvenc tantárgyamból, kémiából kilencest kaptam. Minutilli, a tanárom tudós jövőt jósolt nekem. Braga tanár úr latint és görögöt tanított, és sok év múlva, amikor Giuseppe fiamat kísértem el a régi iskolámba, hogy ő is ott tanuljon, alaposan meglepődött és meg is ijedt, amikor nagy szeretettel megöleltem ezt a talpig becsületes, apró termetű, idős embert. A tanárok csodálatos misszionáriusok, akik arra esküdtek fel, hogy közvetítsék a tudásukat nyomorúságos fizetésük ellenére és ezer nehézség közepette. Erről egy régi film jut az eszembe Glenn Forddal, Az erőszak magva, amely csodásan ábrázolta ezt a helyzetet. Az Ismeretlen Katona emlékművének mintájára egyszer fel kellene állítani az Ismeretlen Tanár szobrát is. Vagy legalább el kellene gondolkodni annak a lehetőségén, hogy felelősségteljes feladatukhoz méltó elismerést kapjanak. Elegendő lenne elvenni egy keveset egyéb szektoroktól, például a fegyverkezés, a hadászati felszerelések területéről. Ám ha az oktatásba fektetünk be, az nem hoz közvetlen hasznot, ellentétben a rombolással. A háború folyton új fegyverek bevetését igényli, a régiek egyidejű lecserélésével. A háború újjáépítést jelent, de csak a rombolás után. Ez aztán az igazi paradoxon! Országunk akkor nem engedhette volna meg magának a háborút, de bizonyos dolgok megtörténnek és kész. Ha egy pillanatra elvonatkoztatunk a politikai és a szociológiai elemzésektől, valójában arról van szó, hogy egyes állatfajokhoz hasonlóan, mihelyst túllépünk bizonyos számszerű arányokon, az emberiség újraszervezi önmagát. A magam csekély hozzáértésével úgy gondolom, hogy az emberiség egyedül a Kr.e. 400 körüli években élhetett át egy tündöklő demokratikus korszakot háborúzás nélkül: Görögországban. Ezt követően azonban háborúk, öldöklések és pillanatnyi nyugalmak közepette érkeztünk el napjainkig, mikor az

ember már a Marsra készül ugyan, de továbbra is hagyja tömegesen éhen halni embertársait, és mindig újabb ellenségekkel szemben talál indokot a háborúra (tegnap a kommunisták, ma az iszlám). A hatalomnak szüksége van a háborúra. Clausewitz azt írta, hogy a háború a politika folytatása, csak más eszközökkel. Ezek azonban veszélyes megfontolások, messzire vezetnek, és még a filozófusokat is elbizonytalanítják, ők sem igazán tudnak mit kezdeni velük; hát még egy kémikus! Olyan családba születtem, hogy a körülményeinknek köszönhetően bekerülhettem volna a hatalmat gyakorlók körébe, de nem tettem, mert nem éreztem magam eléggé felkészültnek hozzá. Azonkívül, mint már hangsúlyoztam, nálunk otthon nem beszélt senki politikáról. Ha megvizsgálnánk az összes nagy európai nemzet történelmét, nem meglepő módon mindenütt a belső és külső háborúk hosszú sorával találkoznánk, legyen szó az Anglia és Írország, a Franciaország és Algéria vagy éppen a Spanyolország és a baszk terroristák közötti háborúról, és még folytathatnánk a sort. Olaszország alig százhetven éve egységes ország; és ezalatt is többször megszálltak bennünket más nemzetek. Úgyhogy ezt a népet mindennek lehet mondani, de legkevésbé egységesnek. Strauss, Bajorország egykori miniszterelnöke mondta nekem egy vacsorán: - Ha Olaszországban németek élnének, az az ország már nem létezne. De hála Istennek, vannak olaszok is! Valóban, mint egységes, összeforrott nép, nem járunk az élen. Ám adottságainknak köszönhetően túléltünk két világháborút, újjáépítettük az országot, mezőgazdaságiból ipari ország lettünk, miközben földrengések, áradások, terroristák és maffiózók fenyegettek minket, manapság pedig az áremelkedések ellenére is sikerül eljutnunk valahogy a hónap végéig... és még a mobiltelefonunkról sem kell lemondanunk! Annyit még hadd jegyezzek meg, hogy a csendes többségnek mindig sikerül felülkerekedni, gyakran az uralkodó széliránnyal szemben is. Ezért töretlen a bizalmam az olaszokban, mindennek ellenére, beleértve az Észak és Dél közötti megosztottságot is. Már említettem, hogy a családomban egyaránt megtalálható a bresciai és a nápolyi vérvonal, számomra ezért sem jelentett ez soha problémát. Ami azt illeti, még ezekből a nehéz évekből sem emlékszem olyanra, hogy valaki megkülönböztető módon viselkedett volna velem csak azért, mert nápolyi vagyok. Sőt a háború utáni újjáépítés lett az igazi lakmuszpapír, amely megmutatta az olaszok valódi rátermettségét: szívós munkával sikerült talpra állítani az országot, amihez mindenki a legjobb tudása szerint járult hozzá, milánóiak, szicíliaiak, rómaiak, nápolyiak, megkülönböztetés nélkül... Bízom az olasz átlagemberekben (a legpozitívabb értelemben), akik mindig a talpukra esnek, ahogy azt az én példám is bizonyítja a második világháború kellős közepén. Azokban az években minden nehézség nélkül tanulhattam, nem emlékszem rá, hogy bárki is lenézett volna csak azért, mert nápolyi vagyok.

Most veszem észre, hogy elkalandoztam. Ideje visszatérni az 1947-es Rómába. És innen elindulni egy új, hihetetlen világba, amely az egész elkövetkező életemre rányomta bélyegét: Brazíliába.

DÉL-AMERIKA, 1947-51: AZ ÉN „ÚJ VILÁGOM"

„Az igazifelfedezés nem új földterületek megtalálásában rejlik, hanem abban, hogy új szemmel nézzük a világot." HONORÉ DE BALZAC

„Nem sokat látok, mégis elindulok." BUD SPENCER

Apámnak vállalkozó gyáriparosként eléggé szűkös lehetőségeket kínált a háború utáni Róma, ezért 1947-ben, gyötrelmes számvetés után úgy döntött, hogy átköltözteti a családot DélAmerikába, ahol már más emigránsok is szerencsét próbáltak. Az elutazásunkat még két tényező ösztönözte: az egyik, hogy apám szívesebben vállalta azt, hogy máshol újrakezdje, mint hogy kártérítést várjon az olasz kormánytól a háborús károk miatt, hiszen elég nagy áldozatokba került az újjáépítés is. Ebben is megnyilvánult apám büszke „olaszsága". A másik ösztönző erő családunk egy brazil származású barátnője volt, aki arra biztatott bennünket, hogy menjünk utána Rio de Janeiróba, mivel Brazília óriási lehetőségeket kínál a nyitott gondolkodású, némi tartalékkal rendelkező vállalkozóknak. Családom számára ez ugrást jelentett a sötétbe, nekem pedig két évet az életemből tizennyolctól húszéves koromig, Argentínába költözésünk előtt. Olaszországban hagytam a barátaimat, felfelé ívelő sportpályafutásomat, polgári szokásaimat, egy olyan világot, amit szerettem, és ami viszontszeretett, ahogy az már csak lenni szokott a sportbajnokokkal. Nem szónoki fogásnak szánom, de mindaddig nem érzi magát igazán olasznak az ember, ameddig el nem hagyja a hazáját, hogy nekivágjon az ismeretlennek. Ezekben a pillanatokban újjáéled a szeretet és a valahova tartozás érzése, amit csak egy mostanában igazságtalanul mellőzött kifejezéssel határozhatok meg: „hazaszeretet". De végül is az ilyen tapasztalatok hatnak igazán egy gyermek életére. Én magam új, csodálatos világokat fedeztem föl Brazíliában, ahol a kultúra a miénknél egyszerűbb és természetközelibb, és ahol a zene az élet meghatározója, amit a színes emberforgatag tesz teljessé. Fogalmuk sem volt a háború borzalmairól. Ha emlékeznek arra, hogy Alice mennyire csodálkozott Csodaországban, körülbelül ilyen lehetett az én meglepetésem, amikor a romoktól borított Rómából egy olyan országba jutottam, ahol a nemzetünkre annyira jellemző iparosodó törekvésekről jószerivel nem is hallottak, viszont elbűvölően együtt létezett az ember meg a természet. Mindez varázslatnak tűnt a szememben. Az Argentína gőzhajó fedélzetén tettük meg a másfél hónapos utat a tengeren át, Rio de Janeiro volt az úti célunk. Az első napok lelkesedése után unatkozni kezdtem, sehogyan sem akart múlni az idő. Mindenki tengeribeteg lett, kivéve engem; a hajószakács bosszankodott is miattam, hiszen egyedül nekem kellett főznie. Már ekkor megmutatkozott lelkesedésem a fejedelmi lakomák iránt, hiszen egyedül én vártam hatalmas étvággyal az ebédidőt, míg a többiek a hajó mellvédjén kihajolva öklendeztek, ha nem sikerült időben elérniük a kabin mosdójáig. Én mindeközben jóízűen falatoztam. Talán ha egyszer fordult elő, hogy nem jelentem meg pontosan az ebédnél, amikor épp igen kellemes társaságban töltöttem az időt egy mentőcsónakban, de szerencsére apám nem habozott figyelmeztetni rá. Ugyanis mikor gyanút fogott a késésem miatt, a keresésemre indult, és mikor ránk talált, először csak a torkát köszörülte, hogy észrevegyük magunkat, de mivel ezzel nem ért célba, végül behajolt a csónakba. - Carlo a szakács csak rád vár! Rióba érve átszálltunk egy kisebb hajóra, a Cantuariára, amely nyolc nap hajókázás után Recifébe, Brazília északi részébe vitt bennünket. Egy kabin jutott Vera húgomnak és nekem, egy pedig anyának és apának. Már ez is nagy változást jelentett: a fekete színű, kis Cantuaria nagyon különbözött a csodás óceánjárótól, amelyik Genovából Brazíliába vitt bennünket.

Az új világban apa egy barátjával együtt benzinkannákat gyártó üzemet alapított. Hihetetlen tapasztalatként éltem meg, hogy ekkor jutottam életemben először munkához és némi pénzhez. Anyának egy ottani ismerős asszony segített berendezkedni. Ez idő tájt ültem először repülőre: ez a tapasztalat évek múlva igen nagy szerepet kapott az életemben. Buenos Airesben szálltam fel a négymotoros, hatvanüléses Sutherland kétéltűre, egy huszonöt perces útra Rio de la Platába. Útközben a La Prensát böngésztem, egy harmincoldalas újságot, tele álláshirdetésekkel. Az olasz napilapok, amelyeket ismertem, két-, háromoldalasak voltak. Elhatároztam, hogy nem terhelem tovább a családi kasszát. Az első húsz napon liszteszsákokat rakodtam ki a Buenos Aires-i kikötőben: egyszerre két, hatvankilós zsákot tudtam felemelni, de emlékszem egy bivalyerős lengyelre, aki hármat is elvitt egyszerre, az egyiket a fején. Darabbérért dolgoztunk: több zsákért több pénzt kaptunk. Sötét társaság volt ez, válogatott nehézfiúk bandája, akik csak azért dolgoztak, hogy aztán a pénzüket alkoholra és kurvákra költsék. Mintha a Mindent bele, fiúk! egyik jelenetébe csöppentem volna, csakhogy ezúttal ez volt maga a valóság. Brazíliában ekkortájt még hosszan kígyóztak a szabad partszakaszok, alig néhány villa árválkodott a tenger mellett, ott, ahol ma egymást érik a felhőkarcolók. Talán hihetetlennek hangzik, de én ebben a vízzel körülvett országban, egy úszó számára a legjobb korban, három éven át egyetlen karcsapást sem tettem. A kikötői „rakodómunkás-karrierem" után az olasz konzulátuson találtam munkát: amolyan kifutófiúként alkalmaztak, a postára jártam és intéztem a titkársági megbízásokat. A konzul egy idősebb, választékos modorú úriember volt, aki hivatását tekintve nem volt diplomata, mégis kinevezték konzulnak. Nemegyszer átengedte nekem a ma már nem gyártott amerikai Hudson autóját, amellyel könnyűszerrel meg lehetett tenni a Recife-Bahia utat (kb. 1400 kilométert) a parton, az apály idején megkeményedett homokon. Nemritkán balesetek is történtek a partszakaszon felbukkanó óriásteknősök miatt: az autók, amelyek egyáltalán nem hasonlítottak a mai luxusterepjárókra, összeütköztek velük. A tengeri teknősök szerencsésen megúszták, de az autók bizony a páncéljuknak ütközve felborultak. Brazíliában hasznosnak bizonyultak a Rómában letett kémiavizsgáim. Amikor abbahagytam a munkámat a konzulátuson és a Dupont-nál kezdtem dolgozni - ahol lakkot gyártottak krokodilbőr és textilfélék kezelésére -, a munkatársaim nemsokára már csak „El Quimico"-nak, azaz „vegyésznek" szólítottak. Ebben a minőségemben (igaz, közben mindent meg is tanultam, amit csak tudni kellett a vállalatnál a festékekről meg a keverékekről) kiküldtek Fortalezába, Cearába, Belém o Parába, még az Amazonas-vidéki Manaosba is a vállalat ügyeit intézni. Hihetetlen utazások voltak ezek, akárhogyan is nézem: a helyi vonatokat például száraz kávécserjerőzsével fűtötték, és útközben fuldokoltunk a vastag füsttől, amely bekúszott a vagonokba. Egy kerekeken guruló, óriási adag kávén utaztunk, és amikor leszálltunk, szédelegtünk, pedig egyetlen csészével sem ittunk! A vagonokba nem ajtókon lehetett föl- és leszállni, hanem minden ülés mellett volt egy nyílás, amin bemászhattál, és azonnal le is tudtál ülni. Bármerre járt is az ember, rengeteg új és vonzó dolgot láthatott. Minden város más és más színű volt, és mindegyik egy önálló kis városállam, mint például Belém, amelyet a portugálok alapítottak 1616-ban, vagy a Rio Negro mentén Manaos, Amazonas állam fővárosa, amelyről pár évvel azelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy újabb döntő állomása lesz életemnek. Emlékszem egy hosszú, körülbelül kétezer mérföldes utazásra egy

lélekvesztőben, az Amazonas folyón. Peru határának közelében jártam, és ezt a nevesincs folyami járművet sikerült találnom, amivel eljuthattam Manaosba. Ez nem turistáknak, sokkal inkább olyanoknak való, akik megunták az életüket. Az egyik folyamszakaszon észrevettünk legalább száz kajmánt, amint mozdulatlanul hevertek a napon. Először azt hittük, partra vetett faágak vagy bokrok, csak később jöttünk rá, hogy ragadozók. Egyszer csak, az érintetlen természetben meglehetősen idegenül ható módon, lövés dörrent. Előbb összerezzentem, majd láttam, amint a kajmánok megelevenednek és egyszerre vetik magukat a vízbe. Elbűvölő, egyben félelmetes látvány volt, fényévnyire mindattól, amit addig tapasztaltam. Külön könyvet érdemelne minden egyes város, ahol megfordultam, egyedi különlegességeivel, a mindig másmilyen zenével, épületekkel, furcsa szokásokkal, amikor már azt hittem, hogy semmi újat sem fogok látni. Röviden úgy lehetne összefoglalni az élményeimet, hogy megint csak olyan volt, mintha egyenesen egy Bud Spencer-filmbe, mondjuk a Mindent bele, fiúk!-ba csöppentem volna, csakhogy azt a filmet majdnem harminc évvel később forgattam! Ez a brazíliai időszak mindig is a szívem csücske marad. Annyira megigézett a hely, hogy csak későn vettem észre családomban a változást, a veszélyes előjelet: apám látványosan fogyni kezdett. Úgy döntött, hogy Brazíliából Argentínába költözünk, már csak a klíma kedvéért 44 Bud Spencer - Különben dühbe jövök is, hátha ott javulni tud az állapota. De ott sem sikerük beilleszkednie, hiszen nem a klíma okozta a betegséget, hanem egyszerűen visszavágyott Olaszországba! 184 centis, hatalmas termetű férfi volt, ám annak a jómódú, nápolyi generációnak a tagja, amelyiket bármiféle fizikai megterhelés készületlenül ért, és amelyik imádta szűkebb hazáját. Ezért nagyon megszenvedte a kivándorlást Dél-Amerikába; fizikai fájdalommal járt a számára. Rövidre fogva csak igen kevés időt töltöttünk Argentínában, nem egészen egy évet, utána mindnyájan visz-szatértünk Olaszországba. Fölösleges hangsúlyoznom, hogy milyen feledhetetlen emlékeket gyűjtöttem ebben az időszakban. Ha Pán Péter lennék, Brazília lenne az én Álomországom.

Odaát ismertem meg Paolót és Albertót is, két másik, szintén jómódú családból származó olasz fiút, akik más-más okokból választották a kivándorlást. Ők azon kevés barátaim közé tartoznak, akiket nem a film világából ismerek. Egy lepukkant fogadó egérlyukszerű szobáját osztottuk meg egymással. A három ágy épp hogy befért, alattuk tartottuk a csomagjainkat. Csak oldalazva lehetett benne közlekedni. Ha kinyújtóztam - mondanom sem kell -, a lábam lelógott az ágyról. Nem sok pénzt kerestünk, és néha el kellett döntenünk, hogy szerencsét próbáljunk-e vele inkább a lottó egy helyi változatán, vagy inkább ennivalót vegyünk rajta. Néhanap tekintélyes vendégek is érkeztek a fogadóba, az egyik estén például rájöttem, hogy a szomszéd szobát az Olaszországból elszökött, hírhedt Vallanzasca-klán foglalta el. Mivel csak egyetlen fürdőszoba volt a folyosó végén, egy reggel a két barátom elé betolakodott egy szerencsétlen fickó, aki a fogadó előtt aludt az autójában, és feljött hozzánk zuhanyozni. Amikor durván elzavarta Albertót, úgy éreztem, ezt nem hagyhatom annyiban, és kissé erélyes modorban kiutasítottam - úgy, ahogy volt, pucéran - az önkényesen elfoglalt zuhany alól. Két ágrólszakadt összecsapása volt ez, és még sajnáltam is szegényt egy kicsit.

A drága Albertóval, aki ma is Venezuelában él, és üzletkötőként dolgozik, gyakran beszélünk és találkozunk is, amikor csak lehetséges. A jó Paolo megismert egy ottani gazdag özvegyasszonyt, aki Amerikából importált szövetet. Mivel Paolo nagyon értett a szövetekhez (Rómában e téren nagy nevet szerzett a családja), összefogott ezzel az asszonnyal, és meg is gazdagodott. Amikor igaz, tartós barátságokról beszélünk, mindig ennek a két férfiúnak a neve ugrik be elsőnek, még akkor is, ha nem ők az egyetlenek. Talán mert ők még Carlo Pedersoliként ismertek meg, aki akkor még bajnok sem volt, Bud Spencer pedig még meg sem született. így a gyanúja sem merülhetett fel semmilyen hátsó szándéknak, egyikünk részéről sem. Carlo Dossi írta a Note Azzurréban. „A hamis barát olyan, mint az árnyék: csak addig tart velünk, amíg süt a nap."

1951-57: ÚJRA RÓMÁBAN „Mindenki azt hiszi, hogy többet szenved a másiknál." HONORÉ DE BALZAC

„A sivatagban a hang csak a homokhoz ér el." BUD SPENCER

Visszatérésünk az olasz fővárosba egyúttal sportkarrierem igazi kezdetét is jelentette, még ha valójában másodszori nekifutásnak is számított.

Mai viszonylatban ötvenméteres gyorsúszásban megütöttem ugyan a világbajnoki szintet, de száz méteren már nehézségeim lettek volna, hiszen dohányoztam és az edzéseket is hanyagoltam. Ha félreteszem azt az átkozott cigarettát, talán a világ három legjobbja között lehettem volna, de nem tehetek magamnak szemrehányást, hiszen mindig is ösztönlény voltam és részben az vagyok ma is. A dolgok mindig is maguktól történtek az életemben: nem hajszoltam elszánt odaadással a sportsikereket, ez pedig bosszantotta az előírásszerűen fogyókúrázó, önmegtartóztató, kifulladásig edző versenyzőket. Amikor 1950-ben találkoztam Rómában Lazio tartomány elnökével, Bitettivel, megkérdezte tőlem: Úsztál, míg külföldön voltál? Egyszer sem - válaszoltam. Nagyképűnek tűnhettem, kissé talán valóban fel is vágtam, de az adottságaim miatt megengedhettem magamnak. Amikor visszatértem a medencébe, szinte azonnal olasz bajnok lettem gyorsúszásban (pedig egyáltalán nem gyakoroltam). Hét évig tartottam az olasz csúcsot, részt vettem az 1952-es és az 1956-os olimpián, három Európa-bajnokságon, háromszor voltam a Földközi-tengeri Játékokon és középcsatárnak választottak a világbajnoki vízilabda-válogatottba. Nem akármilyen teljesítmény egy olyan embertől, aki csak beleveti magát a medencébe, és úszik, ahogy „neki tetszik". A férfiközönség az egekig magasztalt és... a női rajongók is szét akartak szedni. Én pedig igyekeztem, nehogy egy lehetőséget is kihagyjak. Igazából nem éreztem túl nagy tiszteletet ezek iránt a nők iránt, de nem is igen adtak alkalmat rá, hiszen eléggé nyersen, leplezetlenül kínálkoztak fel, engem pedig eléggé éretlenül ért az egész. Nagyon messze voltam még mai meggyőződésemtől, miszerint a nő az isteni megnyilvánulása, sokkal inkább, mint a férfi, hiszen kilenc hónapon keresztül ölében hordozza az életet, a férfival ellentétben, aki csak az ondóját adja hozzá. A nő azonban képes újrateremteni az életet. A média tömeghipnózisa tehet arról, hogy egyesek tárgynak tekintik a női testet: figyelemfelkeltésre, marketingcélokra használják. Bud Spencer a filmjeiben igyekszik rámutatni erre a problémára: a gyermekeket, öregeket és magát a család intézményét mindig csattanós pofonokkal védi meg a gonoszoktól, akik a valóságban gyakran kegyetlenkednek velük, vagy faragatlanságból, vagy mert abban a közegben, ahonnan ők jöttek, ezt szokták meg. Ha igaz az, hogy egy kép többet ér ezer szónál, talán remélhetem, hogy a filmjeimből „átjön" ez a védelmező szándék, az alázat és a tisztelet. Az ötvenes évek sportbajnokát, Carlo Pedersolit azonban - éretlen fiatalember lévén még nem foglalkoztatták ezek a gondolatok. Ennek egyszerű a magyarázata: mindannyian készek vagyunk a győzelemre, de a vereség mutatja meg igazán, hogy milyen fából faragtak bennünket. Csakhogy én sohasem szenvedtem el vereséget. Mégis, a valóság még a magamfajta nemtörődöm, egoista és apolitikus fickóhoz is elért, amikor nagy ritkán a látszat mögé nézve meg kellett ízlelnem az igazság keserű piruláját. Amikor például 1951-ben Oroszországban (az akkori Szovjetunióban) jártam a vízilabdavilágbajnokságon, észre kellett vennem, hogy valami nem működik abban az országban, amelyről azt hallottuk, hogy megoldott minden problémát. A repülőgépeken sehol egy ablak; a szálloda és az uszoda között pedig zárt autókkal fuvaroztak minket, a pártfunkcionáriusok állandó felügyelete mellett. A „Majd a bajszos megoldja" (Sztálint emlegették így) mondás

hazugságnak bizonyult! A szálloda ablakából láttam a sok kisembert kerékpáron, miközben a Legfelső Tanács hatalmasságai városi cirkálóikon suhantak a számukra fenntartott sávokban. - Ők a nagy Oroszországért dolgoznak - jelentette ki helyi tolmácsunk, akit igazából besúgónak rendeltek mellénk: egyszerre volt az idegenvezetőnk és a felügyelőnk. Politikai tájékozatlanságom ellenére már akkor érzékeltem, hogy a kommunizmus, mint minden bajok orvosságának a propagandája mögött a szokásos egyenlőtlenségek rejtőznek. Berlinben még ennél is gyászosabb kép fogadott. A Kelet-és Nyugat-Berlin közti különbséget még el tudtuk képzelni, de hogy zombivá változott élőlények kóboroljanak a kommunista oldalon, azt tényleg nem hittem volna. Nem azért, mintha az Egyesült Államok olyan nagyszerű példakép lenne (ma sem felejtem el nekik, hogy ők voltak az egyetlen nemzet, amelyik felhasználta egy másik ország ellen az atombombát, hogy csak egy dolgot említsek), ám fiatalon az ember könnyen befolyásolható, és bizonyos igazságtalanságokat tapasztalva nem tesz féket a nyelvére. Felületesen Fidel Castrót is megismertem 1957-ben, a caracasi repülőtéren, mikor egyik testőrét szétszaggatta egy kétmotoros repülőgép légcsavarja. Sok évvel később, amikor már Bud Spencer lettem, Olaszország kubai nagykövete azt mondta nekem, hogy Fidel látta az összes filmemet. (Azon kevés nyugati filmek közé tartoztak, amelyek eljutottak a kommunista országokba is, mivel a gazdag kapitalisták voltak bennük a rosszak, és ők kapták a pofonokat. Ugyanezt tapasztaltam egyébként az arab országokban is: mivel a filmjeimben nincsenek szexjelenetek, a főleg a nők tárgyában szigorú arab cenzúra gond nélkül engedélyezte a forgalmazásukat.) Sőt a líder maximo még Havannába is meghívott, de én inkább kitértem ez elől. A különféle nézőpontok befolyásolják a filmek értelmezését, meg persze az egész életét, én pedig éretlen fiatalemberként még nem igazán alkottam képet magamban arról, hogy mit jelent demokráciában élni. Ezt csak akkor kezdtem igazán értékelni, amikor visszatértem a különböző földrészek uszodáiból, ezek a tapasztalatok segítettek hozzá, hogy becsülni tudjam a szabadságot. Hiszen ha nap mint nap megéljük, anélkül hogy tettünk volna érte valamit, talán nem is tudjuk kellőképpen értékelni. Még ha a versenyekre utazva gondolkodásra késztető ízelítőt kaptam is a valóságból, az én vidám, felszínes elmémet mégsem ez foglalkoztatta, a számomra az volt a legfontosabb, hogy kiélvezzem azokat a sikereket, melyeket csak magamnak köszönhettem. Az úszásnak ugyanis a filmezéssel ellentétben van objektív mércéje: a stopperóra, amely nem ad teret a személyes véleményeknek. Valaki vagy bajnok lesz vagy sem. Egy meghatározott sportág bajnoka lehet rokonszenves vagy ellenszenves, ám ha bajnok lett, az azt jelenti, hogy kiválóan teljesítette azokat az objektív feltételeket, amelyeket a sportág megkövetel. Aki megnyert egy érmet, elért egy időeredményt, az győzött. Igaz, azon sem ártana elgondolkodni, hogy semmi sem tart örökké, hiszen előbb vagy utóbb úgyis jön egy fiatalabb, aki leköröz! Abban az időben, amikor én versenyeztem, jobb volt ugyan győzni, de az sem volt tragédia, ha vesztett az ember. Manapság azonban ha másodiknak érsz be, senki vagy. Talán ezért is jött annyira divatba a hivatásos sportolók közt a dopping, amit az üzleti érdekek is ösztönöznek. De ettől eltekintve nagyon fontos a sportot egész fiatalon elkezdeni, bármilyen szinten. A kihívás azonban mindig más, a paraméterek változnak, ahogyan a

sportág fejlődik: az az időeredmény, amit én úsztam, ma igen sok fiatal sportoló számára teljesíthető. Elsőként nekem sikerült egy perc alá mennem, és ezt még ötvenötször megismételtem. Százharminc olimpikon közül a kilencedik lettem. Amikor az amerikai világbajnok 57"7-et úszott, én 58-59"-et, amit aztán sikerült levinnem 55"9-re, főként miután a Yale Egyetemen segítettek tökéletesíteni időrabló fordulási technikámat. Csak gyakorlás és készség kellett hozzá. Az úszás a szívtől meg a tüdőtől függ, nem annyira az izmoktól, sőt az, hogy én magas és erős vagyok, inkább természetes akadálya lett annak, hogy hosszabb távon jól teljesítsek. Egyéb akadályokról viszont én magam gondoskodtam: nemcsak hogy dohányoztam, de úgy döntöttem, hogy nekem bizony jót tesz, ha szerelmeskedek is verseny előtt. Hogy viselkedésem még kihívóbb legyen, nemegyszer égő cigarettával jelentem meg az uszodában. Szóval egy igazi bohóc voltam!

Sikerült is kivívnom ezzel jó néhány ember ellenszenvét, akik alig várták, hogy valamit ellenem tudjanak fordítni, és megszabaduljanak tőlem. Kihívóan viselkedtem, ami a fiatalság velejárója, de néhány év múlva megálltam, hogy számot vessek magammal, és rájöjjek, ki is rejlik a sok „idétlenkedés" mögött. Mindenesetre a sportdicsőség megízlelése akkor még nem jelentette azt a felhajtást és bőséges gázsit, mint amit manapság tapasztalni a médiában: pénzt mi még nem nagyon láttunk. Legfeljebb morzsányi dicsőség jutott nekünk egy-egy újság hasábjain. 1950-ben a címlapra kerültem A Settebello nápolyi játékosa, Pedersoli Rómában című cikkel. Az olasz vízilabda-válogatott középcsatára voltam, a csapat pedig két éven át volt világbajnok. Amikor 1952-ben, a helsinki olimpia után olasz-japán bajnokságot rendeztünk a Flaminio stadionban (akkoriban még megvolt az ötvenméteres uszodája), a felkelő nap országából eljött a százméteres gyorsúszás világbajnoka, Goto, a harmadik helyezett Szuzuki, valamint a „repülő halnak" is nevezett Furuashi. Mindhármukat megvertem száz méteren, az emberek ruhástól a vízbe ugráltak, hogy megöleljenek. Igaz, volt némi előnyöm velük szemben, mert a japánokat kimerítette egy korábbi európai turné (viszont nekik kevésbé robusztus termetük jelenthetett előnyt), miközben én frissen, kipihenten szálltam versenybe. Rövid távon indultam, tehát nyertem; hosszú távon már valószínűleg másként alakult volna. Egy úszó karrierje nem sokkal a huszadik születésnapja után véget ér, mikor a teste már nem alakul tovább és elveszíti az úszáshoz szükséges rugalmasságot. Én ebben is kivételt jelentettem, olyannyira, hogy 1956-ban Angeli Romanival együtt (aki sajnos már nem él) meghívtak a Yale Egyetemre, mivel a világ leghíresebb úszóedzője ki akarta puhatolni, hogyan lehetséges, hogy huszonhat-huszonhét évesen még mindig nem hagyott alább az erőnk (a gyorsúszók általában különösen rövid karrierre számíthatnak). Az orvosi leleteim szerint 90/60 volt a vérnyomásom. Egy neves torinói kardiológus egyszer meg is kérdezte tőlem, hogy nem szoktam-e elájulni, mivel a pulzusom 39-et ver percenként 80 helyett. Az ilyen részletekről én nem sokat tudtam, hiszen akkoriban egyáltalán nem vetettek alá bennünket olyan alapos, tudományos vizsgálatoknak, mint a mai sportolókat.

Hozzám hasonló „értékeket" produkált még Coppi és Mag-ni (kerékpárosok), valamint a vízilabdás Polito: mindegyiküknek alacsony volt a vérnyomása. A percenként harminckilenc dobbanás azt jelenti, hogy miközben terhelés alatt egy átlagsportolónak száznyolcvanra emelkedik a pulzusa, nekem mindössze száztízre. A Yale-i tartózkodás számomra pazar nyaralást jelentett, illetve lehetőséget az angoltanulásra. Persze az ünneprontók itt is megtaláltak: a világbajnok Yamanaka, aki több hónapig volt a szobatársam, följelentett az igazgatónál, mert dohányoztam. Én nem dohányzom, nem iszom, keveset eszem és nem futok a nők után - szögezte le nekem csípősen Yamanaka. Akkor meg minek élsz? - vágtam vissza neki pökhendien, állandó sportsikereimen felbuzdulva. Mindenben a szélsőségek jellemeztek. Emlékszem a római felkészítő edzéseinkre a helsinki olimpia előtt. Az akkori edzőnk fölkereste egy, a szállodánkhoz közeli vendéglő vezetőjét, hogy megállapodjon vele a csapat ellátásában. A vendéglős tisztességes árat, 750 akkori lírát kért (valamivel magasabb összeg volt egy közepes menü áránál, de hát a sportolók a sok edzés után sokat is esznek). Edzőnk azonban fölemelte ezt az összeget fejenként háromezer lírára. Nem alkudozott, ismerve a befogadóképességünket, inkább ő ajánlott egy reálisabb összeget, ami fedezhette mértéktelen fogyasztásunkat. De akkor jött csak az igazi meglepetés, amikor a vendéglős először látta, hogy mennyit is eszünk valójában! Sürgősen fel is hívta az edzőnket és azt mondta neki: Hohó, ha nem fizetnek fejenként ötezer lírát, tönkremegyek! Tárgyaljuk újra! Az úszócsúcs Talán akad még néhány öreg evezős a Teverén, aki emlékszik a Római Uszóegylet által szervezett gyűjtésre, hogy fürdőköpenyt tudjanak venni nekem, amikor olasz bajnok lettem. Bármennyire különösnek tűnik is manapság, akkoriban a sport nem hozott milliárdokat: harmadik osztályon utaztunk, és amint lezajlott a verseny, már indultunk is vissza. Pénzt nem láttunk, csupán erkölcsi megbecsülés meg esetleg ingyen vacsora járt a sikerekért. A vereség szükséges ahhoz, hogy lehiggadjon az ember, és az életben a sportnál is fájóbb vereségek érhetik. A sportban pontosan tudod, miért vesztettél: a másik jobb volt nálad. A mindennapi életben azonban sokakat az a szubjektív önhittség vezérel, hogy jobb a másiknál. A sport más: mérhető paraméterek alapján győzöl vagy veszítesz, nem pedig mások véleménye alapján. Én sohasem veszítettem, de kezdtem sejteni, hogy előbb vagy utóbb jöhet egy nálam fiatalabb és erősebb, aki egyszer csak megérezteti velem a dicsőség múlandóságát. Talán az elbizakodottságom tette, hogy bizonyos dolgokra nem jöttem rá. Szórakoztatott az élet, és „amíg szórakozol, nem veszíthetsz", tartja egy régi nápolyi mondás. Ezt a mondást magamra vonatkoztatva úgy alakítanám át, hogy amíg szórakoztam, nem tudtam veszteni. Kétszer is félbeszakítottam az egyetemi tanulmányaimat - kémia és jogász szakra iratkoztam be -, hogy részt vehessek az ötvenes évek olimpiáin (majd csak negyvenöt évesen

jelentkeztem újra vizsgára, és egy dicséretes meg egy sima harmincast kaptam, a legjobb jegyeket). Nem voltam balhés természetű (gondolták volna?!), életemben összesen kétszer keveredtem verekedésbe: az elsőbe még olimpikon koromban, a helsinki olimpiára való készülés közben. Bolzanóban edzettünk, hogy bírjuk majd a finnországi hideget. Szinte kizárólag német ajkú emberek közé kerültünk, akik éjszaka nagy zajt csapva a szállodánk köré gyűltek, hogy bosszantsanak bennünket. Addig hangoskodtak, míg az edzőnk le nem ment az utcára, hogy udvariasan arra kérje őket, csöndesebben mulassanak, mert aludni szeretnénk. Erre azok kihívóan becsmérelni kezdték az olasz válogatottat, és kis híján kezet is emeltek az edzőnkre. Néhányan már egy ideje hallgattuk a szóváltást, de visszafogtuk magunkat, ám ezen a ponton hárman - mind nagydarab legények - levonultunk, és ezeket a neveletlen, viselkedni nem tudó fickókat bizony elirányítottuk az ügyeletre. Másodszor akkor kellett használnom az öklömet, amikor a római Nazionale úton hirtelen fékezésemmel ráijesztettem egy biciklis hentesre, és kis híján elütöttem. Szerencsére csak megijesztette a fékcsikorgás, de leszállt és elkezdett ordibálni velem, pedig én rögtön elnézést kértem tőle. A fenyegetései lassanként felbosszantottak, ezért kiszálltam az autóból, hogy a tudtára adjam: nehezen viselem el, ha ilyen faragatlanul a képembe ordítoznak. Amikor fölébe magasodtam, a biciklijéhez szaladt, és a bicikli kosarában kutatni kezdett a húsok közt a henteskése után! Szerencsére a pofonom (amelyet tucatnyi filmemben megismételtem) elérte, még mielőtt rám emelte volna a kést, így sikerült véget vetnem az élénk vitának. Ha már a témánál vagyunk, az igazat megvallva emlékszem egy harmadik, majdnem bunyóra is egy udvariatlan teherautósofőrrel egy banális országúti vitában: azzal fenyegetőzött, hogy összetöri a kocsimat. Velem utazott egy barátom, Nino Fuscella is, aki máig emlékszik az esetre. A teherautó-sofőr lemászott a kabinjából és fenyegetően az autónk elé állt. Kezében valamilyen szerszámot szorongatva felszólított, hogy szálljak ki. Ezúttal azonban fáradtnak éreztem magam, és kedvem sem volt eleget tenni a felszólításnak. így hát letekertem az ablakot, és türelmesen kiszóltam neki: Rendben, jövök, de találj el az első ütéssel, különben a ma éjszakát kórházban töltöd! Hátrált egy lépést, leeresztette a szerszámot és sértődötten, római tájszólásban válaszolt: Na nézzék csak, micsoda népség! Már nem is szólhat hozzájuk az ember! Visszamászott a vezetőfülkébe, és teljes gázzal elhajtott. Nincs kibúvó Na de vissza a sporthoz! Az ezernyi figyelmesség közepette, minden jóval elhalmozva félistennek éreztem magamat, pedig láttam már egy pár bajnok szomorú végét, például a bokszoló Egisto Peréét vagy a legendás Primo Carneráét. Amikor bajnok lesz valaki valamilyen sportágban, könnyen képzeli másoknál jobbnak magát, hiszen agyondicsérik, és a végén el is hiszi, amit mondanak róla.

Mára a helyzet határozottan rosszabbodott: odáig jutottunk, hogy már nemcsak a külvárosi srácok irigylik a focibajnokot. Még a menedzser, a vállalkozó vagy a sikeres művész is egyfajta csodálattal néz rá, szeretve gyűlöli, hiszen a bajnok, kivált ha focista, játszva keres meg milliárdokat, és bolygókként keringenek körülötte a jobbnál jobb nők. Kit érdekel, hogy kábítószerezik, akár a közönség szeme láttára is! Az számít csak, hogy diadalmas éveiben sikerül-e megtestesítenie a félistent, akinek mindent szabad. Ennek az istenségnek az oltárán aztán olyan sztratoszferikus nagyságrendű összegeket áldoznak, amilyet a halandók többsége le sem tudna írni (talán még maga a bajnok sem). Aztán kimegy a divatból, botrányokba keveredik, a jobbak letaszítják a trónról, vagy egyszerűen csak eléri a sportága felső korhatárát. Máris ott liheg a nyomában a következő, ahogy azt nagyszerűen ábrázolják is a hollywoodi filmklasszikus, a Blood and Sand zárójelenetében, amikor a Tyrone Power alakította haldokló torero helyébe lép az új hős, akit a közönség azonnal ugyanúgy istenít, ahogy néhány perccel azelőtt még vele tette. Az én időmben még nem segített senki, hogy javítsunk a teljesítményünkön, nem léteztek különleges terápiák vagy tudományos technikák, sem megkerülő módszerek. Úsztunk és kész. Én magam például a guruló átfordulást is csak jóval később, Amerikában tanultam meg. Az édes élet időszaka Mint már mondtam, brazíliai kivándorlásunk előtt beiratkoztam a római egyetem kémia szakára, talán a legfiatalabb egyetemistaként egész Olaszországban. Amikor 1950-ben visszatértünk, ismét beiratkoztam, ezúttal a jogi karra, de csak kevés vizsgát tettem le. (Nem úgy, mint Giuseppe fiam, akinek csak két vizsgája hiányzott, mégsem szerzett diplomát. Szerinte az én hibám, mert beajánlottam a Volt egyszer egy Amerika stábjába). Mindenesetre a húszas éveim ugyanolyan derűsen teltek, akárcsak a gyermekkorom. Nem éltünk ugyan gondtalanul, de minden nehézség a szüleimet terhelte, én semmit sem vettem észre belőlük, és szeretett húgom, Vera sem. A háborúban lerombolt Olaszország újjáépítésének éveit éltük, ám én a sportsikereimnek köszönhetően csak Róma előkelő negyedeiben forgolódtam, így nem láttam testközelből a nehéz sorban élő embereket, jóllehet hallottam róluk. Mindent nagyobb erőfeszítés nélkül értem el az életben, így a sikerek sem rendítettek meg különösebben. Még manapság is gyakran hívnak marslakónak a családom tagjai, mert semmi sem hoz ki a sodromból, ami persze nem mindig előny. Nem ismerem ugyan a megrázkódtatást, de a határtalan örömöt sem. Úgy fogadtam a dolgokat, ahogy jöttek. Anyám mondta mindig: „Hagyjátok Carlót dolgozni, addig sem gondolkodik", ami eléggé ellentmondásosan hangzik egy olyan fiú kapcsán, aki kitűnő átlaggal végezte az iskoláit, tehát nem lehetett épp egy bárgyú bivaly, nem túl értelmiségi külseje ellenére sem. Ki tudja, mit gondolhatott az a csinos, aprócska, barna hajú lány, amikor 1954-ben Róma villanegyedében, egy partin megpillantotta ezt az izomkolosszust. Valószínűleg minden más eszébe jutott akkor, csak az nem, hogy feleségül veszem és együtt élünk majd, immár több mint ötven éve. Én sem tudtam volna akkor ezt elképzelni. Az idő tájt még nem volt akkora a szabadság, mint ma, ráadásul engem lefoglaltak

a sportbéli kötelezettségeim, később pedig a munkám, amikor kivándoroltam Venezuelába, szóval elég ritkán találkoztunk és legfeljebb néhány ártatlan csókot váltottunk. Más idők jártak, egyszerre voltunk ártatlanok és könnyelműek. Rómának ezt a hangulatát jelenítette meg néhány évvel később Fellini is halhatatlan mesterművében, Az édes élet című filmben a Via Venetón sétáló filmcsillagokkal, a napról napra, éjszakáról éjszakára ismétlődő szexbotrányokkal a különböző lokálokban. Mikor a hírességek és a sztárocskák tivornyáiról olvastam, nem igazán tudtam megérteni őket, talán azért, mert én már fél pohár bortól is fejre állok. Nekem Róma elsősorban a gazdasági fellendülés központját jelentette, és igyekeztem ezt a hasznomra is fordítani. Megvásároltam a nagykövetségek amerikai autóit, amelyeken hathavonta túladtak. Jó áron vettem meg, aztán pedig továbbadtam őket. Apám gyártulajdonos korából megmaradt Lancia Lambdáját, a család büszkeségét kilencezer líráért adtuk el Rómában a háború után. Apa akkorra hivatalnok lett, úgyhogy én már nem a gyáros fiaként kerültem a tekintélyes rómaiak szalonjaiba, hanem az úszóként elért eredményeim miatt. Akkoriban, csakúgy mint manapság, egy sportbajnok jelenléte emelte a felső tízezer házi ünnepségeinek, vacsoráinak a fényét, ahol sok nő is megfordult. Robusztus testi felépítésem miatt sohasem kezdtem kislányokkal, inkább velem egykorú vagy még idősebb nőkkel. Nem voltam éppen aszkéta, és a tetejébe eléggé önző természetű is lehettem. Ennek a szépséges, karcsú kislánynak, Maria Amatónak végül a végtelen türelme, szeretete és érzékenysége vezetett oda, hogy feleségül vettem, és érett fejjel, sokkal később azt mondtam neki: - Szerelmemet visszatükrözi a szemed, és megmutatja nekem, mennyire szeretlek. (Ami persze nem jelenti azt, hogy azt is megmutatná, ő mennyire szeret engem...) Volt benne valami - és ez a valami még ma is megvan -, amiről egyszerűen nem tudtam lemondani. Maria előtt mindig a szebbik nem képviselői választottak ki engem. Megcsalhattam őket, ők is megcsalhattak, nem érdekelt a dolog. Sőt ha rájöttem, az kitűnő indokot szolgáltatott arra, hogy én is megtegyem. Számomra nem létezett abszolút csúnya nő. Minden korban más az ideális nőtípus. Az én időmben a Sophia Lorenhez hasonló, júnói alkat volt a menő. Ma a majdnem anorexiás tévésztárok jöttek divatba, ezért a mai lányok nemcsak ezek miatt a félrevezető minták miatt küszködnek, hanem saját, uniformizálódásra való képtelenségük miatt is. Sajnos a bulvárlapok bővelkednek szomorú történetekben az étkezési zavarokról és a fiatalkori öngyilkosságokról. Az akkori Olaszország talán még nem volt ennyire veszélyes, már ami a viselkedési mintákat illeti, de már akkor is eléggé álszent szemlélet uralkodott, mely szerint egy nő vagy „szent" volt, vagy „utcalány". A manapság oly divatos egyenjogúságnak sok ugyan a hátránya, de a nő, hála Istennek, sokkal szabadabb. Mindenesetre az a fiatal vadállat, aki akkor voltam, soha nem gondolkodott el a nők helyzetén. Carlo Pedersoli nem szenvedett szerelmi bánattól, és nem is vágyott ilyesmire, de azért annyit el lehet ismerni érdeméül, hogy soha senkit nem csalt meg puszta kedvtelésből, hogy azután összetörje a másik szívét. Minden viszonyát az őszinteség jellemezte. Az akkori Carlo felszínes volt ugyan, de sohasem volt kétszínű. Aztán történt valami, ami arra késztette, hogy őszintén magába nézzen, és megvizsgálja, van-e benne bármi értékes az érmein kívül.

1957-60: VISSZATÉRÉS DÉL-AMERIKÁBA

„A hajnalhoz csakis az éjszakán át vezet az út." KAHLIL GIBRAN

„A kihívások nem arra valók, hogy győzz, hanem hogy megtudd, milyen ember vagy." BUD SPENCER

Már leszögeztem, hogy akkoriban egy sportbajnok még egyáltalán nem keresett milliárdokat, ebből pedig az következett, hogy az úszás mellett mindenfélét ki kellett találnom, hogy a „felszínen tudjak maradni" az uszodán kívül is. Az ötvenes évek második felében az alig használt autók adásvételével apránként sikerült felhalmoznom negyvenmillió líra adósságot egy szakmabelinél, aki csak jóindulatból nem terelte jogi útra az ügyet. Tudtam, hogy tartalékok híján képtelen leszek azonnal kifizetni, ezért úgy döntöttem, hogy Venezuelában vállalok munkát. Az első dolgom az volt, hogy bejelentettem a hitelezőmnek: rövidesen DélAmerikába utazom, hogy összeszedjem a pénzt a tartozásom kiegyenlítésére. O azonban ettől egyáltalán nem nyugodott meg. Valaki, akinek ekkora tartozása van, elszelel Dél-Amerikába? Meg is értem, hogy gyanakodott! Csak akkor hitte el, hogy megtartom a szavam, amikor nem egészen egy év alatt sikerült rendeznem a tartozást. Tíz hónapon át havonta négymillió lírát küldtem el apámnak, aki rendszeresen elvitte azt a hitelezőmnek. O pedig örült, hogy nem kellett csalódnia bennem. Mikor a sportolói dicsőség halványulni kezdett, én bebizonyítottam Rómának, hogy lehet adni a szavamra, és hogy becsületes vagyok. Viszont az összes ismerősömet meglepte, hogy Carlo Pedcrsoli, a híres-nevezetes olimpikon, akit az adósságai ellenére sem fenyegetett az éhhalál, és akár Olaszországban is találhatott volna munkát, úgy döntött, hogy elmegy a világ végére, egy teljesen ismeretlen világba, és olyasmibe kezd, amiről addig fogalma sem volt. Akadt azonban a puszta anyagiaknál egy sokkal mélyebb és komolyabb indítékom: ráébredtem, hogy nem tudom, ki is vagyok valójában. Bajnok már nem voltam; a várakozások ellenére híres kémikus sem lett belőlem; gyártulajdonos már sohasem lehettem, így a gazdag gyároscsemete könnyű élete is véget ért már egy ideje. Semmi kézzelfoghatót nem tudtam felmutatni, aminek nyomán elindulhattam volna valamerre az életben. Két dologhoz értettem csak: a szórakozáshoz meg az úszáshoz. Életünk folyamán mindannyian felkelünk (ki korán, ki valamivel később), dolgozni megyünk, hogy megkeressük a napi betevőre valót, a végtelenségig ismételjük ugyanazt, rossz, jó, vagy éppen kiemelkedő eredménnyel, esete válogatja. Ám ritkán tesszük fel a kérdést: vajon miféle anyagból gyúrtak bennünket? Talán mert félünk attól, hogy milyen választ kapnánk. Amikor versenyzői sikereim a múlté lettek, gondolatban föltettem magamnak a kérdést: Carlo, mi a csudát fogsz kezdeni az életeddel? Majd hangosan így folytattam: Mint bajnok, befejezted apályafutásodat; nekikezdtél két diploma megszerzésének, de egyiket sem vitted végig; szakma pedig nincs a kezedben. Nápolyba mész? Rómában maradsz? Tisztában vagy vele, hogy mehetsz Dél-Olaszországba, Közép- vagy ÉszakOlaszországba, mindenütt tudják majd, hogy ki vagy, ex-olimpikonként valamilyen segítségre biztosan számíthatsz, valamiből biztosan meg tudsz majd élni. Viszont ha ezt választod, idő előtt megöregszel, saját magad paródiája leszel, a küzdő sportember árnyéka, aki az

emlékeiből, a múltjából él. A legjobb lesz, ha elmész egy olyan helyre, ahol nem számít, ki vagy és honnan jöttél. Már az is elég nagy szégyen, Carletto, te drága gyermek, hogy huszonhét éves korodig vártál arra, hogy szembenézz önmagaddal. Legyőzhetsz te akárhány Yamanakát, saját magadat úgysem tudod legyőzni! Eddig megúsztad. Kezdetben jólétben, majd később is elég tisztességes körülmények között éltél, már fiatalon híres lettél. Sohasem volt okod panaszra a szebbik nem miatt, a szüleid gondoskodtak rólad, te csak ünnepeltél, szórakoztál a barátokkal. Nemsokára harminc leszel, és még mindig nem tudod, ki vagy, ha egyáltalán vagy valaki, az újságok szalagcímein meg a vitrinben sorakozó trófeák múlékony dicsőségének a világán kívül! Bon voyage, Carlo... Néhány héttel azután, hogy föltettem magamnak ezeket kérdéseket, melyek már jó ideje érlelődtek bennem, Amazóniába utaztam. És sírtam elkeseredésemben. Addig talán sohasem sírtam úgy igazán, kivéve néhány gyerekkori rosszalkodás után. De ott, a dzsungelben, abban az idegen, zord világban csak úgy ömlöttek a könnyeim. Persze arra ügyeltem, hogy senki se lássa, hiszen a többiek szemében én voltam a nagydarab fehér, a „kemény fickó". Egy Simar nevű cégnek dolgoztam Amazóniában, azt remélve, hogy ez a munka majd embert farag belőlem, távol a jóléttől, mindentől, ami elpuhított. Egy idő múlva Caracasba kerültem, ahol rám bízták az Alfa Romeo alkatrészgyártó üzemének és az angol Roots cégnek az igazgatását. Egész jól fizettek, idővel még autóm és házam is lett. Amikor otthagytam, Olaszország éppen a föllendülés előtt állt. Venezuelában viszont egymást érték a zavargások. A három év alatt, amíg ott dolgoztam, rendszeresen szerveztek hangos tüntetéseket az amerikaiak ellen. Forradalmi állapotok uralkodtak. Nemzeti sportot csináltak a felfordulásból. Magas termetem, nyugati külsőm miatt engem is gyakran néztek amerikainak, és nemegyszer előfordult, hogy leköpdöstek, megfenyegettek, belém kötöttek. Egy szép napon aztán, hogy tisztázzam végre a félreértést, magamra húztam az olasz nemzeti fociválogatott mezét. A zaklatások pedig egy csapásra abbamaradtak! Az első forradalom, amibe belecsöppentem, 1957. január l-jén tört ki. Soha nem felejtem el. Másodszor vándoroltam ki Olaszországból télvíz idején egy olyan latin-amerikai országba, ahol éppen forró nyár tombolt: még éppen elviselhető, negyvenöt fokos volt a hőség. Recifében egyszer egy vízzel teli kádban töltöttem az éjszakát, hogy egyáltalán aludni tudjak. Nem vagyok az a típus, akinek honvágya szokott lenni - és az enyéim is megszokhatták a sportpályafutásom alatt, hogy nem vagyok túl gyakran otthon -, viszont a szállodámban sikerült egy szintén kivándorolt olaszba belebotlanom. Errefelé gyakran lehetett olyan emberekkel találkozni, akik menekültek valami elől, akik vezetői pozíciókat tölthettek volna be - vagy be is töltötték azokat -, ám a forgandó szerencse ide vetette őket. Az egyiknek anyagi gondjai támadtak, a másik önmagát kereste, a harmadikat meg a reménytelen szerelem hozta ide. A honfitársaim, akikkel összebarátkoztam, rám is átragasztottak egy keveset az ő honvágyukból. A környezetünk épp elég felkavaró, zajos élményt kínált a számunkra. Még

csak néhány napja érkeztem Caracasba, mikor azt vettem észre, hogy az újévi pukkanások csak nem akarnak megszűnni. „Itt aztán tudnak ünnepelni!", gondoltam. Ám a „tűzijáték" akkor már rég nem szilveszter éjszakáját köszöntötte. Petárdák helyett a forradalom bombái robbantak, még ugyanazon az éjszakán, minden átmenet nélkül. Akkoriban éppen Pérez Jiménez diktátor elkergetése volt a cél; én december 27-én érkeztem meg, és az új év első napján már el is mozdították a helyéről. Az ottaniaktól azt hallottam, hogy ő is csak a szokásos, zsarnok diktátor volt. A legjobban azon lepődtem meg, még ma is emlékszem rá, hogy Venezuelában a mintegy ötmillió ott élő ember közül mindössze hétszázezer szerepelt a nyilvántartásokban, a többségük még a saját születési adatait sem ismerte.

Miközben két barátom is kényelmes munkahelyet talált magának, én végül a dzsungelt választottam. Megismerkedtem egy mérnökkel az Alfa Rómeónál, aki egyúttal egy útépítő cégnél is dolgozott, és megvásárolt egy irtásra kiszemelt területet az esőerdőben. Párás, fullasztó melegben dolgoztam. Egyszer, amikor Paolo meglátogatott, megkérdezte, hogy bírom elviselni ezt a pokoli klímát, az ötvenfokos, párás meleget. Akkoriban még nem használtak hűtőszekrényt, jégtömböket kaptunk, ezt kapargatuk, ha úgy alakult. Ám bármennyire ügyeltünk rájuk, előbb-utóbb beszennyeződtek, tekintettel a dzsungelben uralkodó körülményekre. Ezért leggyakrabban csak a maláriás munkatársaink lázát próbáltuk csillapítani a jéggel; ez a szörnyű betegség eléggé gyakran csapott le ránk. Én megúsztam, a szerencsémnek, na meg az erős szervezetemnek köszönhetően. A velem együtt dolgozó mérnökök egytől egyig olaszok voltak, ki-ki a saját szakterületéről érkezett, és a miénktől igencsak különböző körülmények közepette velem együtt gyakran kerültek döbbenetes és lehetetlen helyzetekbe. Emlékszem egy esetre: 1957ben fölvettek egy, a torinói egyetemen kitűnő eredménnyel diplomázott, fiatal mérnököt, akinek pontos útitervet is küldtek. A fiatalember megérkezett Caracasba, ahol már várta a cég levele, benne a pontos hely megjelölésével, ahol a bérautót találja. Részletes térképet is mellékeltek neki az ezerhétszáz kilométeres út megtételéhez. Viszonylag gond nélkül túljutott az első ötszáz kilométeren, amikor bekövetkezett... a tragédia! Egy kisváros külterületén a semmiből előugrott egy helybéli, és a kerekek alá került. Részegen. A fiatalember nagyon megijedt, de megállt, hogy segítsen. A sérültet az első ülésre ültette maga mellé, majd behajtott a városba, hogy keressen egy kórházat. Egyszer csak meglátott egy rendőrt. Fölbátorodva odahajtott, és elmagyarázta neki - leginkább csak elmutogatta - a történteket. A rendőr megnyugtatóan bólintott, majd beszállt a mérnök autójába, és elnavigálta a városon kívülre. A hiszékeny fiatalember úgy gondolta, hogy arra lesz a kórház. Amikor azonban egy elhagyott területre értek, a rendőr rászólt, hogy állítsa le a motort. Majd megkérdezte tőle, hogy van-e pénze. Az olasz zavartan bólint, mire a rendőr elvett tőle száz bolivárt (ez a helyi pénznem), majd megragadta a sérültet, kirángatta a földre, becsukta az ajtót maguk után, és egy „hasta luego!"-val búcsút intett. A megdöbbent mérnök továbbhajtott. A rendőr visszagyalogolt a városba. A sebesült pedig ott maradt a földön mozdulatlanul.

És ez még nem is a legvérfagyasztóbb eset, ami arrafelé előfordult. A kikötői kocsmák környékén például többször láttam megkéselt embereket a saját belsőségeikkel a kezükben. Fura módon, ahhoz képest, hogy a dzsungelben éltünk, vadállatok okozta sérülésekkel nem találkoztam. Több évvel később, Miamiban egy forgatás közben akadt egy kis problémám egy csörgőkígyóval. Az Amazonas őserdeiben azonban a csúszómászók, a pumák, a pókok és az egyéb szörnyek mindig azonnal elkotródtak, mihelyst felbőgött a Caterpillar és felhangzott a lezuhanó fák robaja. Mielőtt lefeküdtünk, még benéztünk a lepedőnk alá, nem osont-e be valami kígyóféle vagy egyéb állat az étel szagára, de az igazat megvallva az egyetlen kellemetlenséget a kibírhatatlan szúnyogok jelentették. Egy nagyobb, dühödt szúnyogfajtával kellett közelharcot vívnunk esténként, de végül többnyire a szoba falán végezték, ahová feldühödve a párnáinkkal kentük oda őket. Egy másik parazita is megnehezítette az életünket: az aszfalttolvaj. Rendszeresen kelt lába egész rakománnyi aszfaltnak, egyszer akkor is előfordult, amikor épp rám bízták az aszfaltozáshoz szükséges eszközök felügyeletét. Legalább száz kamionra és vagy harminc Caterpillarra kellett felügyelnem. A dzsungelben építettünk épp egy útszakaszt, és a forró aszfaltnak időben kellett odaérkeznie, mert ha megkeményedett, már nem lehetett leteríteni. Valahol a cementmű és az útépítés helyszíne között azonban egyszer csak eltűnt néhány tartálykocsi. Nem sokat kellett kutakodnom, hogy rájöjjek: az egyik helybeli sofőr a falujába vitte az autót, hogy leaszfaltozza a sáros utcát a háza előtt. Néhány betonalagcsőt is eltüntetett, hogy abban aludjanak a gyerekek. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem egy ilyen helyzetben. Kihez forduljak? Feljelentsem a tettest? Lecsukassam? Egy elődöm ezt tette, és meggyilkolták. A tetejébe nem is profi bűnözőről volt szó, csak egy szegény szerencsétlenről, aki megpróbált boldogulni az elvadult, alapvető higiéniai eszközöket is nélkülöző környezetben. Azt sem tehettem meg, hogy úgy csinálok, mintha nem vettem volna észre, mert azzal az én állásom került volna veszélybe. Miután megtaláltam a tolvajt, félrevontam és lekevertem neki egy akkorát, hogy csak úgy zúgott tőle a füle. Ezt követően feljelentés és elbocsátás helyett gondoskodtam róla, hogy kapjon annyi aszfaltot, amennyivel be tudja fejezni a falujában a munkát. Ezzel sikerült tekintélyt szereznem, de be kell vallanom, elég kínos érzéseket keltett bennem, hogy erőszakot kellett alkalmaznom egy embertársammal szemben, akinek fogalma sem volt a magántulajdonról meg a lopásról, legalábbis az általunk ismert értelemben. De második dél-amerikai tartózkodásom idején, az őserdőben dolgozva csakis saját magamra számíthattam. Oda nem ért el a politika, csakis a saját képességeire támaszkodhatott az ember, ha meg akarta szerezni a betevőjét.

Jól fizettek, mintegy háromezer dollárt kerestem havonta. Az összeget rendszeresen továbbküldtem Olaszországba, hogy visszafizethessem negyvenmillió lírás adósságomat. Amikor átvettem az autóalkatrész-gyártó üzemet, valamivel csökkent ugyan, de még mindig magasnak számított a fizetésem. Mindent egybevetve végre megismerhettem a valódi életet, kikerültem abból a védett világból, ahol addig éltem, és rájöhettem, milyen fából faragtak. Bár nem is tudtam róla, de úgy tűnt, annyira szívós vagyok, hogy még a legmostohább körülmények között is sikerül talpon maradnom.

Közben olyan értékeket, olyan életmódokat is fölfedeztem, amiket a civilizált világban nem tapasztalhattam volna meg. Nem a „jó vademberről" akarok dicshimnuszt zengeni - noha megértem, ha szónokiásnak hat, amit mondani fogok -, de a dzsungelben kiderül, hogy mire van szükség az életben maradáshoz, és a televízió, az autó, az olívabogyó a koktélban vagy a divatos öltöny nincsen köztük. Három év Amazóniában, és minden ilyesmi olyan mértékben veszti el a jelentőségét, hogy végül csak azt kérded magadtól csodálkozva, minek is kellettek neked az ilyesmik valaha. A civilizációtól távoli világban az ember energiái a mindennapi betevő megszerzésére összpontosulnak. Lehet, hogy banális és idejétmúlt ez a megállapítás, mégis egy olyan fontos igazság ez, amit mi, jómódú nyugatiak gyakran elfelejtünk. Sierra Nevadában, kétezer méter magasan élnek olyanok, akik naponta legalább tíz órát töltenek öszvérháton, hogy beszerezzék a szükséges élelmüket. Nem egy hétre, hanem egy napra! Az egész életük ezzel telik. Öt vagy hat szóból áll a szókincsük, van feleségük, gyerekük, évszázadok, talán évezredek óta így élnek. Ha valakinek nem kell hétrét görnyednie a napi betevőért, hanem a fizetéséből megvásárolhatja magának akár egy hónapra előre az élelmet, azzal rengeteg ideje szabadul fel. Ez történt a venezuelai munkásokkal is, amikor rájöttek: azzal, hogy az útépítéseken dolgoznak, többet kereshetnek, és javíthatnak az addig megszokott körülményeiken. Elkerülhetetlenül beindult az ő esetükben is egy olyan folyamat, aminek következtében rájöttek, hogy többet is várhatnak az élettől.

1960: MINDEN ÚT VISSZAVEZET RÓMÁBA

„Az emberek természetüknél fogva jobban félnek az igazságtól, minta haláltól." SOREN KIERKEGAARD

„A logika épül a számokra, vagy a számok hozzák létre a logikát?" BUD SPENCER

Az eljegyzés Három év múlva visszatértem Rómába. Van, akinek három hónap, és van, akinek három nap vagy csak három perc kell ahhoz, hogy megértse, ki is ő valójában. Nekem három év kellett hozzá, hogy rájöjjek, elboldogulok a kényelmes életemtől távol is. De a „belső utazásom", a számvetés magammal ezzel még korántsem ért véget. Újra találkozgatni kezdtünk Mariával, a lánnyal, akit azon a partin ismertem meg, mielőtt elutaztam, és később a feleségem lett. Míg távol voltam, leveleztünk, bár az igazat megvallva az én hibámból nem túl gyakran. „Ne feledd, én mindig itt leszek", írta a leveleiben, amire én általában késve és valamivel visszafogottabb lelkesedéssel válaszoltam, mivel nem szoktam hozzá az ilyesfajta kedvességhez. Mikor szabadságot kaptam, és hazautaztam Olaszországba, azért mindig meglátogattam, és főként az ő kitartásának köszönhetően lassanként alakulgatott a történetünk. Aztán, mikor megházasodtunk, az együttélés során mindkettőnk számára kiderültek a másik hibái. Egy nápolyi mondás úgy tartja: „vagy a király, vagy a bolondja, vagy csak a lakája", azaz mindenki mást mutat, mint ami a valóság. Mariának végül el kellett tűrnie minden hibámat, amiket az egykori sportbajnok, Carlo Pedersoli még nem mutatott ki. Magammal akartam vinni a feleségemet Venezuelába, ahol mindent egybevetve nagyon is jó körülményeket teremtettem magamnak, de az apja megkért, hogy ne tegyem. - Három lányom van. Ő a legidősebb. Ne vidd el tőlem Venezuelába! Ahhoz túlságosan szeretem! Tedd meg nekem ezt a szívességet! A véletlen úgy hozta, hogy az apósom is nápolyi volt, akárcsak jómagam. Még pénzt is ajánlott, amit én visszautasítottam, hiszen én is a büszke nápolyiak közé tartozom. Épp hogy sikerült megszabadulnom az adósságaimtól, nem akartam más pénzén boldogulni. De nem akartam elszakítani a lányt az apjától, még ha ő a kedvemért ezt is vállalta volna. így hát eladtam mindenemet Venezuelában, hogy újra a nulláról kezdjem, ezúttal Rómában. Reggelenként hatkor keltem, éjfél után értem haza, bármit elvállaltam, hogy megéljünk. Tényleg bármi lettem volna, talán csak balett-táncos vagy zsoké nem, ezekhez a természet nem ajándékozott meg a megfelelő alkattal. Maria nem szólt semmit, mindenben mellettem állt. Érzékeny természetével rögtön megértette, hogy fölösleges lenne megpróbálnia meggyőzni, hogy ne törjem magam ennyire, hiszen az apja Giuseppe „Peppino" Amato, a legnagyobb olasz producerek egyike (az ő filmje volt többek között a Biciklitolvajok és Az édes élet, hogy csak néhányat említsek közülük).

Nagylábujjal a film világában Bár azt gondolhatják, hogy ő volt az, aki elindított a filmszínészi pályán, az apósommal sohasem beszéltünk ilyesmiről. Neki sem jutott eszébe, és én sem gondoltam soha ilyesmire. Még 1954-ben, mikor Tarantóban katonáskodtam, úgy adódott, hogy eljátszottam egy kis szerepet a Siluri umani (Emberi torpedók) című háborús filmben. A kalandokban bővelkedő történet főszerepét a kor nagy színésze, a vonzó külsejű - azóta elhunyt - Ettore Manni játszotta. Quo vadis és a Búcsú afegyverektől néhány kisebb statisztaszerepét is elvállaltam, de ebből még egyáltalán nem lehetett arra következtetni, hogy később még színész leszek. Csak azért csináltam, hogy ki tudjam fizetni az egyetemet. Egyszóval nem mondhatom, hogy fél lábbal már bent voltam a filmek világában. Legfeljebb csak a nagylábujjammal. Nem születtem színésznek, hiányoztak hozzá a megfelelő adottságaim: a színészi képességek, a tekintet, a tehetség, a mozdulatok. Az alkatom még meglett volna hozzá, talán túlságosan is, de egyáltalán nem rendelkeztem klasszikus értelemben jó külsővel, a „tekintetemmel" pedig még komolyabb baj volt. A filmesek úgy tartják, hogy a túlságosan kis szeműek „nem lyukasztják át" a filmvásznat, azaz nem érik el a nézőt, még ha akadtak is nagyszerű kivételek (például Charles Bronson: Sergio Leonének teljesen rá kellett közelítenie az arcára, annyira mélyen ültek a szemei). Igaz, ami igaz, a közönség mindig is a nagy szemű, erős tekintetű színészeket kedvelte: Rudolph Va-lentino, James Dean, Tyrone Power, Burt Lancaster, Amedeo Nazzari és Ettore Manni a példák rá. A többiek mellettük csak mellékszereplők lehettek, például a robusztus Victor McLag-len a westernek állandó skorbutos őrmestere John Wayne mellett, vagy Wallace Berry, a harmincas évek nagy sztárja. Az én testalkatommal a filmesek belegyömöszöltek volna a „rosszfiú" vagy a komikus mellékszereplő skatulyájába, persze ha némi tehetség is társult volna hozzá. De a lényeg, hogy én nem tudtam elképzelni magamat színészszerepben, nem érdekelt a film, még csak nem is tartottam szórakoztatónak, sokkal inkább unalmasnak a kevés, statisztaként szerzett tapasztalatom alapján: végtelen várakozások a jelmezben, hosszú szünetek a jelenetváltásokkor. Kiskoromban sem nyűgözött le a mozi, amikor szüleim elvittek, hogy megnézzük a Luciano Serra pilóta (Luciano Serra, a pilóta) című filmet Amedeo Nazzarival, vagy Totó első filmjeit, esetleg Virgilio Rientóéit, aki pedig valóban nagyszerű színész, akárcsak Angelo Musco. A szükség vezetett el a filmek világához, aztán végül ott maradtam, mert a közönség, amelynek mindent köszönhetek, így akarta. Jobban hitt Bud Spencerben, mint annak idején Carlo Pedersoliban.

A családapa

Akkoriban épp autókkal és lakkal kereskedtem. Mindenfélével foglalkoztam, de nem éreztem jól magam, mert nem győztem egymagam a költségeket. A feleségem igyekezett kipótolni a lyukakat, de úgy intézte, hogy én észre se vegyem. Az esküvőnk után egy évvel, 1961-ben megszületett Giuseppe fiam, 1962-ben az első lányom, Cristiana, majd nyolc évre rá Diamante. Az a tény, hogy a feleségem műveltségben, érzékenységben, anyagiak tekintetében is lekörözött, de ennek ellenére szerényen a háttérbe húzódott, és nem éreztette ezt velem, csak növelte a bűntudatomat, amiért nem voltam képes biztosítani neki a megfelelő életszínvonalat. Könnyebb lett volna a helyzet, ha gazdag, de butácska, vagy éppen szegény, de harcias feleséget választottam volna. Csakhogy Maria jómódú volt, szerény, figyelmes, és soha nem éreztette velem, mennyivel több nálam, pedig a testi felépítésen kívül ez minden területen így volt. Mindezekre korábban én nem gondoltam, de hogy is tehettem volna? Nem sokkal az elutazásom előtt kezdtünk találkozgatni, a levelezés pedig nem volt a legmegfelelőbb eszköz az ismerkedésre, hiszen arrafelé, ahol én dolgoztam, majdnem két hónapig is eltartott egy levélváltás. Manapság az e-mailek korában ez megmosolyogtatja az embert, de így volt ez még néhány évvel ezelőtt is. Két hónap pedig piszkosul sok idő, ennyi idő alatt sok minden megváltozik: a nézetek, az érzések, mindaz, amit korábban leírt az ember. Bármennyire őszinte sorokat is vetettél papírra, mire a címzett elolvassa, az érzéseid esetleg már meg is változtak. Olyan ez, mint amikor a csillagokat nézzük: még látjuk azt is, amelyiknek a fénye időközben már lehet, hogy kialudt. A telefon már használhatóbb eszköznek bizonyult, hiszen közvetlen kapcsolatot jelentett, de gyakorlati és anyagi okokból csak ritkán élhettünk vele. Amikor személyesen találkoztunk, egy-két ártatlan csókot váltottunk csak a kapualjban. Egy kapcsolat plátói szakaszában még a másik hangját is élvezettel hallgatja az ember. De a bennünk lakozó ösztönlény a testi vonzalmat is megköveteli. Annak köszönhetően azonban, ahogy az én életem alakult, mi ezt a szakaszt is kihagytuk. Nem találkoztunk olyan gyakran, hogy kiderüljön, szerelem ez, vagy csak rajongás, ami nem lett volna csoda, hiszen Maria az apró termetével épp az ellentéte volt a nagydarab, júnói termetű nőknek, akikhez általában vonzódtam. Én meg, mint már említettem, első látásra nem keltettem különösebben fennkölt, intellektuális ember benyomását senkiben. Viszont amikor minden napot és minden éjszakát a választott személy mellett töltesz el, minden megváltozik. Az az igazi próbatétel! Én pedig eleinte nem voltam az a kiköpött mintaférj, hiszen addig eléggé mozgalmas életet éltem, és mindig is hajlottam a könnyebb megoldásokra, most azonban egy finom, apró, törékeny nő mellé kerültem, és kellett egy kis idő, mire lassan rájöttem, mennyire különleges ember is ő. Gyakran töprengtem azon, vajon miért szeretett belém Maria. Talán ösztönösen megérezte, hogy egészséges gyermekeink lesznek, hiszen a sportnak köszönhetően igen erős volt a szervezetem. Az ő érdeme, hogy a házasságunk túlélte azt a hét évet, amikor már nem voltam bajnok, de még Bud Spencer sem. Az én okos és szeszélyes, nagy kópé apósom a Hotel Excelsiorban lakott. Jóllehet távol állt tőlem a filmek világa, arra azért rájöttem, hogy fontos ember lehet: amikor másokkal beszélt, látszott rajtuk, mennyire tisztelik. Például a nála húsz évvel fiatalabb Dino De

Laurentiis, aki tőle tanulta meg a pragmatizmust, az éleslátást, és később egyike lett a világ legnagyobb producereinek. Az apósom éleslátását bizonyítja az az anekdota is, mely szerint összevitatkoztak a társával, Rizzolival, mert ez utóbbi ki akart szállni egy filmből, mondván: „Már eddig is egy vagyont veszítettünk rajta!" Éppen Az édes élet forgatókönyvével dolgoztak ekkor! - Tévedsz - válaszolta neki Peppino. - Évek alatt sem találnánk ennél jobb filmet! De tudod mit? Kivásárolom a részedet! Egy éttermi szalvétán íratta alá vele a jog átruházását, Riz-zoli pedig boldogan beleegyezett, hogy visszakapja a pénzét. Csakhogy Amato messzebbre látott: Fellini filmje több mint kétmilliárd lírát hozott 1960-ban, azaz mintegy nyolcvanmillió eurót! És akkor még nem is beszéltünk a nemzetközi piacon szerzett bevételről, vagy arról, hogy ez a film igazi klasszikussá vált, az akkori Olaszország szimbólumává. Egyszer én is tanúja voltam egy hasonló esetnek. Akkoriban jött Olaszországba az amerikai Paramount főnöke, hogy megvásárolja a filmet. Már három napot eltöltött Rómában, az Excelsiorban lakott. Azt mondta az apósomnak klasszikus, Don Lurio-féle amerikai olaszsággal: Peppino, tonight te jönni velem vacsorálni! Peppino erre csak annyit mondott: Rendben. Szűkszavú válaszából már sejtettem, hogy valami nincs rendben. Apósom megkért, hogy menjek vele. Este, mikor beléptünk az étterembe, az amerikaiak, vagy tízen, már ott ültek az asztalnál. Maradj mellettem, de ne szólj semmit! - súgta nekem Peppino. Elmentünk a Paramount asztala mellett, és leültünk a terem végébe, egy külön asztalhoz. Én egyre jobban zavarba jöttem, de csöndben maradtam. A Paramount főnöke felállt és odajött hozzánk. Peppino! Mi mindannyian téged várni! Miért nem jössz mi asztalunkhoz ? Jól emlékszem Peppino Amato válaszára: Idehallgass, Joe! - mondta. - Te nem is vagy igazi amerikai! Három napja megmutattam neked a filmet, te pedig még nem mutattál nekem egyetlen dollárt sem! Minek nézel te engem?! Megdermedtem. Próbáltam eltakarni az arcomat, hogy ne lássam Mister Hollywood felháborodását, legalábbis én valami ilyen reakcióra számítottam. Most majd elküld minket a fenébe, és azonnal faképnél hagy, gondoltam magamban. Az édes élet azonban eljutott Amerikába, és ott is nagy sikert aratott. Peppino egyenes, karizmatikus személyisége lefegyverezte az amerikait; megvolt hozzá az érzéke, hogy átlépje a kulturális és nyelvi határokat. A kaszinóban Mikor egyszer Monte-Carlóban voltunk, egyik este Peppino felhívott, hogy meg akarja mutatni nekem az egyik legnagyobb hollywoodi sztár, Erről Flynn yachtját. Ő volt a Blood kapitány, a Robin Hood és még annyi más kalandfilm erős, férfias főhőse, a harmincas, negyvenes évek igazi legendája.

A negyvenkét méteres, feketére festett hajót épp el akarták adni, miután a színész a túlzott alkoholfogyasztás és a három életre elegendő kicsapongás következtében váratlanul elhunyt. Peppino a véleményemet kérdezte, mivel értettem valamennyire a hajókhoz. Körülnéztem a fedélzeten, majd nekivetkőztem, hogy alulról is jól megnézzem magamnak a rézlemezzel teljesen beborított hajótestet. Tudtam, hogy ha rézzel borítják a fát, az két célt szolgálhat: vagy leszigeteli a tengerben található galvánáramlatokat (amelyek tönkretehetik a hajó elektromágneses műszereit), vagy pedig elfedi a korhadt farészeket. Egyetlen megoldást láttam a helyzet tisztázására: partra kell tenni a hajót és átvizsgálni. Míg erre vártunk, úgy döntöttünk, benézünk a kaszinóba. Délután öt órakor kedvem kerekedett egy kis hazárdjátékra. Pár pillanatig töprengtem, aztán megtettem egy számot. Kis összeggel játszottam, mivel nem jártam ilyen helyekre, és azt se tudtam, mit kell csinálni. Hihetetlen volt, de győztem! Apósom, aki végignézte a jelenetet, igyekezett lecsillapítani: - Carlo, hallgass a tapasztaltabbra! Ismerem az ilyen helyeket, arra jók csak, hogy kifosszák az embereket. Add csak ide a pénzt nekem! Különben még újra felteszed, és mindet elveszíted! Értékeltem a tanácsát, és odaadtam a nyereményemet. Felvillant a szeme. Elmosolyodott, és kisfiús fürgeséggel megfordult. Mindet a nyolcasra! - szólt a krupiénak, és föltette az összes pénzemet. Nem jött ki a nyolcas. Carlé, veszítettél... - közölte velem. Ez volt Peppino Amato: kiszámíthatatlan és izgalmas. Mint a rulett. Imádta a kaszinót. Ezt a szenvedélyét osztotta Vittorio De Sica is, csakúgy, mint a repüléssel szembeni leküzdhetetlen félelmét. így egyik amerikai útjuknak repülőgép helyett a Rex óceánjárón vágtak neki, amelyet később Fellini tett hallhatatlanná az Amarcord című filmjében. Nápolyból indultak, a csomagjaik közt tucatnyi, vállfára akasztott öltönnyel. A Rex megállt Cannes-ban, hogy fölvegyen még néhány utast, a terv szerint hét órát állt a kikötőben. De Sica és Amato úgy döntöttek, elruccannak egy kaszinóba. Végül a konzulátus hazatoloncolta őket, mert mindenüket eljátszották. Helyettük csak az öltönyeik érkeztek meg Amerikába. Mai fejjel úgy gondolom, hogy ezek a tragikomikus anekdoták, amelyek egyszerre szépségesek és szórakoztatóak, egyedülálló módon festik le ezeket a rendkívüli embereket, akik képesek voltak mesterműveket a világra segíteni, ugyanakkor olyan tökéletlenek is voltak, hogy mindenüket elvesztették, majd egy csapásra vissza is nyerték egyetlen filmmel. Csodálatos emberek voltak a szakmájukban, az életben, a tapasztalataikban egyaránt, azóta sem született hozzájuk hasonló, mivel ma már hiányzik ehhez a megfelelő társadalmi táptalaj, amelyből kisarjadhatnának. Egyszerre voltak zseniálisan gyerekesek és gyerekesen zseniálisak. Mert, mondjuk ki, kevés annál gyerekesebb tevékenység létezik, mint felállva lesni egy kis golyót, ahogy gurul a rulettkerékben, majd amikor megáll, a tetőfokára hág az izgalom; tanúsíthatom, mivel az évek során nemegyszer kipróbáltam én is. Szerencsére sohasem veszítettem többet, mint amennyit megengedhettem magamnak. Nem kockáztattam és nem is nyertem túlságosan nagy összegeket ebben a pusztán a szerencsén múló játékban.

A rulett alapszabálya, hogy az asztalon levő pénz 2,5%-a mindig a banké, tehát a bank sohasem veszít, kivéve, ha bejön egy arab sejk, aki egyedül akar játszani. Ilyenkor száz menetből kilencvenötöt elveszít ugyan, de ötöt biztosan megnyer, és lesöpri magának az asztalt, azaz bankot robbant. Évekkel később, már „Bud Spencer" koromban megismertem egy díszlettervezőt, aki nagyon szeretett pókerezni. Csakhogy túl sokat játszott, egyetlen este többet veszített, mint amennyit keresett a filmekkel. Én is kedvelem a pókért, de egy ponton túl határt kell szabni a játékban. Az említett rokonszenves díszlettervezőt is rá akartam ébreszteni az ilyen mértékű pénzkidobás hiábavalóságára. Ezért amikor egyszer meg akarta adni nekem a tartozását, arra kértem, hogy fizessen csekkel. Elment felébreszteni a feleségét, hogy elkérje a csekkfüzetet. Mondtam neki, hogy majd én kitöltőm, és mikor odaadta, a kedvezményezett rubrikájába beírtam: „Magamnak fizetek, mert egy idióta vagyok", azzal visszaadtam neki. Zavartan elnevette magát, de megértette, mit akarok neki mondani. Germi és az én első filmes próbálkozásaim Az olasz filmművészet világában igazi fehér hollónak számított a mára már feledésbe merült zseni, Pietro Germi. Ez a tekintélyt ébresztő, visszafogott, tartózkodó modorú, megalkuvást nem tűrő, egyszerre kedves és kemény ember olyan csodás filmeket készített, mint a Hétköznapi tragédiák, A szalmaözvegy vagy a Zsákutcában. Számomra a Szicíliai vérbosszú jelentette az olasz western előfutárát: Massimo Girotti, a szicíliai kisváros feddhetetlen serifije, aki cowboyokhoz méltó módon ellovagol a messzeségbe a maffiózók után! Mennyi életerő és emberség sugárzott a filmjeiből! Többek közt a Férfiak póráz nélkült említeném, amit halála közeledtével a nagy Mario Monicelli értő kezébe adott át. Germit mindenben a szokásos filmes tulajdonságok ellenkezője jellemezte: nem tolakodott előtérbe, szerénynek, kiegyensúlyozottnak ismerték, talán épp ez magyarázza, hogy olyan korán elfeledték. Elsősorban igaz ember volt s csak azután filmes, és mindig elégedetlen volt, mint a legtöbb igazi művész. Ha valaki igazán eltökélt, nem fél megmutatni a rosszabbik oldalát sem, és vállalja a következményeket. Abból, ahogyan róla beszélek, arra lehetne következtetni, hogy ismertem őt, hogy összejártunk. Pedig csak a lépcsőházban futottunk össze néha, mivel gyerekkoromban ugyanabban a házban laktunk Rómában, a Ruggero Fauro utcában. Szívesen emlékszem vissza Germire, főként azért, mert manapság alig akad valaki, aki megadná a kellő tiszteletet ennek az olasz rendezőnek, pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az olasz filmművészetet megismerje a világ. Még mielőtt Bud Spencer felbukkant volna, vállaltam néhány kisebb szerepet és statisztáltam néhány filmben az ötvenes években. Azt hiszem, az első forgatás, ahová betettem a lábam, Dino Risi vígjátéka, a Vakáció a gengszterrel lehetett Marc Lawrence-szel, a goromba képű amerikai-olasz karakterszínésszel (gyilkos tekintete volt és ragyás arca), aki egy sereg hollywoodi western és gengszterfilm főhőseként vált ismertté. Egyvalakire emlékszem még a stábból: egy német-olasz, szőke, kék szemű srácra, Mario Girottira, a későbbi Terence Hillre. Az áltörtértelmi film műfajába tartozó Hannibál forgatásán is találkoztam a szőke fiúval 1959-ben, a szintén olasz származású, kicsit

megfakult Victor Mature-el játszott együtt, aki egykor monumentális kosztümös filmekben szerzett nevet magának. Egyszóval fiatalkorunkban a pályánk többször is keresztezte egymást, de ha valaki arra vetemedett volna, hogy megjósolja, húsz év múlva mi ketten együtt érünk majd el filmsikereket, biztosan aggódni kezdtünk volna az illető elmeállapota miatt. Később mellékszereplőként még részt vettem a Cinecit-tában, „a Tevere-parti Hollywood"-ban egy amerikai film, a Búcsú a fegyverektől forgatásán, egy fiatal csendőrt alakítottam. A főszerepet a nők akkori bálványa, Rock Hudson játszotta. A film mindenese Amikor részt vettem a Siluri umani 1954-es forgatásán, épp a haditengerészetnél szolgáltam. Ebben az időszakban épült le szellemileg teljesen Leonviola rendező. Emlékszem, egyszer egy nagy, zöld kesztyűben érkezett meg a forgatásra, és közölte: bezöldültünk. Ezt akkor szokás mondani, amikor elfogy valakinek az összes pénze. Máskor meg, amikor nem tettek filmet a felvevőbe, ő elkiáltotta magát: - Akkor is lesz felvétel! Elsőrangú színészek, csupa filmcsillag jött össze: Raf Valloné, Ettore Manni, Enrico Maria Salerno, Franco Fabrizi, Emilio Cigoli (John Wayne olasz hangja), a francia híresség, Christian Marquand és még sokan mások. Nagy élmény volt látni ezeket a nagyágyúkat munka közben még egy olyan partra vetett halnak is, mint amilyen én voltam akkor. Néhány évvel azelőtt már statisztáltam a Quo vadisban, ahogy említettem, az egyetemi költségeim fedezésére. Fél Róma ott nyüzsgött statisztaként azon a forgatáson. Rettenetes emlékeim maradtak róla! 1950 augusztusa, negyven fok árnyékban, a helyszín Néró ebédlője, én pretoriánus páncélban, a többiek is hasonló szerelésben, Néró-Peter Ustinov testőreiként. Előttünk egy tucatnyi lenge fátylakba öltözött női statiszta, akik odakiabáltak nekünk: - Hé, őrség, nincs melegetek? Végig ott kellett állnunk fölszerszámozva, izzadva, holtfáradtan, és a tetejébe még el kellett viselnem az egyik segédrendező meg-megújuló közeledéseit is, aki megígérte, hogy sztárt csinál belőlem Amerikában, ha egy kicsit kedves leszek hozzá. A sokadik közeledése után, a melegtől meg a fáradtságtól kikészülve letéptem magamról a páncélt meg a többi kelléket, és faképnél hagytam az egész stábot, a hisztérikusan sivalkodó segédrendezővel együtt. Néhányszor volt még részem hasonló közeledésben életem során. Számomra a homoszexuálisok is csak ugyanolyan értékekkel bíró emberek, mint én. Mindenesetre a saját nemi identitásom tekintetében sosem vetődtek fel kétségeim. Már egészen kicsi gyerekként, Nápolyban meggyőződhettem róla, hogy a nők érdekelnek, amikor megláttam a nápolyi szubrett, Lucy DAlbert plakátjait, aki a Santa Lucia filmszínházban lépett fel. A látványa különös érzéseket keltett bennem, olyan izgalmat, amit csak később értettem meg. Visszatérve a „Tevere-parti Hollywoodhoz", egy másik monumentális, bibliai tárgyú történelmi filmben, a Barabásban is dolgoztam, viszont ez alkalommal csak gyártásfelügyelőként. De Laurentiis az apósomnak tett szívességet azzal, hogy bevett a csapatba. Egy olyan feladatot bízott rám, ami legalább olyan idegen volt a számomra, mint a színészet.

Antony Quinn alakította a Jézus mellé feszített, hírhedt latort, ám még az eredeti Barabásnál is elviselhetetlenebbül viselkedett: virágoskertet követelt a lakókocsija köré és folyton panaszkodott rám. Kétségbeesve mentem a producerekhez és próbáltam őket rávenni, hogy teljesítsék a kéréseit. A színész azonban mind képtelenebb és sürgetőbb ötletekkel állt elő, úgyhogy egyik reggel egy egészen újszerű megoldási javaslattal álltam oda De Laurentiis elé: - Doktor, ez az alak kikészít engem. Mit tegyek? Vegyem kezelésbe?! Az együtt érző producer lecsöndesített, és inkább megcsináltuk a kiskertet Antony Quinn lakókocsija köré. Ezeknek a nagyszabású, kosztümös filmeknek a maradékából készültek aztán az olasz mitológiai filmek, azaz a Peplumok (egy ókori ruhaféle neve után). A fantasztikus Steve Reeves (a korábbi Mister Univerzum) volt ezeknek a filmeknek a sztárja, finom arcvonású, kék szemű, magas férfi volt, irtózatos izmokkal. Reeves testépítő karrierje után kötött ki az amerikai filmnél, kisebb szerepeket játszott, mígnem Pietro Francisi kiválasztotta a Héraklész munkái címszerepére. Ez egy kisebb, de látványos kalandfilm 1958-ból, amely nemzetközi sikereket is aratott. Az ő filmjeinek a hatására jelentek meg az olasz filmekben is a testépítő bajnokok, Macistét, Herkulest, Sámsont és hozzájuk hasonló figurákat alakítottak. Azaz megnőtt az igény a bicepszekre, és kis híján nekem is sikerült bekerülni egy filmbe Steve Reeves mellé. De ő csak végigmért, majd közölte, hogy tűnjek el onnan. Nem lepődtem meg: túlságosan tekintélyes volt a megjelenésem. Filmes szempontból mindig az ellentétek működnek: ha az egyik nagydarab, apró termetű illik mellé. Reeves mellett a hasonmásának látszottam volna, és az sem volt biztos, hogy elég óvatos lettem volna, hiszen nem szoktam hozzá a színleléshez, így esetleg igazából lekevertem volna neki néhány Bud Spencer-féle csattanósat. Az amerikai egyébként kényes ember hírében állt, minden veszélyesebb jelenetet dublőrrel vettek fel - a bátor Ken Wooddal, azaz Giovanni Cianfrigliával -, mert ha a főszereplő eltöri a csuklóját vagy összecsuklik, abból anyagi károk adódhatnak, hiszen több hétre leállhat a munka. Egyszóval így esett, hogy nem lett belőlem is egy olasz Herkules. 1955-ben forgatták a Korunk hőse című filmet Alberto Sordival, amiben csak epizódszerepet kaptam volna, de aztán Mario Monicelli rendező úgy találta, hogy az alkatom alapján megfelelnék az igen fiatal Giovanna Ralli vőlegényének, akinek szét kell lapítania a feledhetetlen Albertonét - aki már ekkor is elég népszerű volt, de még nem futott be igazán -, mert megkörnyékezte a szókimondó, talpraesett fiatal lányt. Az igazat megvallva már nem is emlékszem, mennyi időt töltöttem el a forgatáson, talán egy vagy két napot, azt se tudom, menynyit fizettek, mindenesetre legalább ki tudtam fizetni belőle az egyetemi kiadásaimat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a reflektorfényben valamiféle megvilágosodás ért. Számomra a forgatások világa továbbra is egy különös, idegen világ maradt, unalmas, távoli, alkalmi benyomásokkal. Nem sikerült megéreznem a „hetedik művészet" varázsát. Akadnak olyan színészek, akiknek ez a hivatásuk, erre születtek, és szerepeiket kihívásoknak tekintik. En nem voltam ilyen. Becsültem a filmesek világát, mint egy az életemtől távoli világot, és szívesen néztem a sok kitűnő színészt, például az Il cocco di mamma (A mama kedvence) című 1957-es vígjátékban Maurizio Arénát, Raffaele Pisut, Mimmo Carotenutót és a nagyszerű Virgilio Rientót, de nem érintett meg a filmezés varázsa. Számomra legfeljebb munkalehetőséget jelentett, amiből pénzt tudok keresni.

Néhány évvel és sok-sok kilóval később azonban a film a második olyan dolog lett az életemben, ami nem volt az én világom, de mégis velem maradt. Az első a feleségem volt.

MEGSZÜLETIK „BUD SPENCER"

„A színész művészete abból áll, hogy megakadályozza a közönséget az ásításban." LAURENCE OLIVIER

,A filmvilágban akár egy majom is elboldogulna, elég, ha addig próbálják a jelenetét, ameddig nem sikerül." BUD SPENCER

Egy kis westerntörténelem Olaszország a rövid lejáratú váltókkal, az autók áradatával a gazdasági felemelkedés szakaszába lépett, és a filmiparban is váratlan csodák történtek. Előbb csak egy szerény kísérletet tettek: egyetlen moziban, Firenzében vetítették le az „apokrif" westernt, az Egy maréknyi dollárért című filmet. Majd nemzeti mozgalom lett belőle: olajfoltként szétterjedt a nagyobb olasz városokban. Ez a film aligkilencvenmillió lírába került, ám miután az első mozik műsorra tűzték, több mint hárommilliárd lírát, mintegy nyolcvanmillió eurót hozott. „Apokrif", azaz nem igazi westernnek neveztem, mert a váratlan, zajos siker fölfedte: az egyetlen amerikai ebben a filmben a hórihorgas Clint Eastwood, az addig ismeretlen amerikai televíziós karakterszínész volt, akit ez a film röpített a csillagokig. Ugyanígy ért hirtelen a csúcsra az olasz-német-spanyol koprodukciós film rendezője, mister Bob Robertson is, akit ma csak Sergio Leone néven ismer a világ. Az olasz film utánérzéseken alapuló ágazata ezzel új lendületet kapott, hiszen ezúttal új elemekkel is gazdagodott: az Egy maréknyi dollárért nem csupán a csillagos-sávos westernekből merített ihletet, hanem Akira Kuroszava mester A hét szamuráj című filmjéből is. Leone zseniális módon a többfelől összeszedett elemekből egy teljesen új dolgot hozott létre, ebben Don Savio kísérőzenéje is segítette: a zeneszerző később Ennio Morricone néven vált ismertté. Képregényekbe illő brutalitás, tanmesékbe illő dialógusok („Ha egy pisztolyos férfi találkozik egy puskás férfival, a pisztolyos halott ember!"), nem kevés irónia és a végső párbaj képeinek elnyújtása: ezek voltak a fő tényezői a történelmi léptékű sikernek. 1964-től a hetvenes évek elejéig az olasz filmipar mintegy 440 cowboyfilmet gyártott, többet közülük az egész világon vetítettek. A nagy producerek kereskedelmi westerneket készítettek, hogy azután a nyereséget igényesebb filmekbe forgassák vissza, a rendezők pedig nekivágtak az új kalandnak. Fiatal színészek tűntek fel: Montgomery Wood (Giuliano Gemma), Franco Nero, Gian Maria Volonté, Tomás Milián és mások. Lelkesen lovagoltak és lövöldöztek a laziói, abruzzói réteken vagy a Madrid környéki hegyekben: futószalagon készültek a filmek. A kritika fintorgott. Ma azonban, negyven év távlatából a világon mindenhol fellelhetőek a mi westernjeinket boncolgató könyvek, amelyek az egykori figyelemre méltó

jelenség értékére mutatnak rá. És persze sokkal jobban le is írják a történetét, mint ahogy én tettem. Mégis föl kellett vázolnom a főbb mozzanatokat, hiszen ez a Rómából intézett támadás a világ ellen végül elvezetett Bud Spencer megszületéséhez.

FOTÓK

Az ajánlat

A pisztolyok és sarkantyúk inváziója közepette mit csinált vajon Carlo Pedersoli? Hízott! 1967 egyik reggelén Giuseppe Colizzi rendező telefonált a feleségemnek: A férjed még mindig olyan nagydarab, mint az olimpia idején volt? - kérdezte tőle a rendező. Nem! - válaszolt Maria. - Még annál is nagyobb! Mivel abbahagytam az úszást, viszont nem hagytam fel a bőséges lakomákkal, fölszedtem néhány kilót. Colizzi éppen az egyik westernjét készítette elő, amelyek akkoriban futószalagon készültek Olaszországban és Spanyolországban. Neki szüksége volt egy hozzám hasonló alkatú színészre, nekem pedig pénzre. így hát elmentem a megbeszélésre. Igyekszem hűen felidézni a beszélgetésünket. Beszélsz angolul ? Nem. Volt valaha szakállad? Nem. Naponta borotválkozom. Tudsz lovagolni ? Nem. Lovakat eddig csak lóversenyen láttam. Mennyit kérsz ? Mit kell érte tennem? Colizzi, aki gondos rendező és művelt ember volt, elmondta, hogy a készülő filmje címe: Il cane, ilgatto e ilvolpe (A Kutya, a Macska meg a Róka). Nem véletlen a hasonlóság A jó, a rossz és a csúf című filmével. A Rókát Frank Wolff, a csodás, mély hangú, osztrák származású, amerikai karakterszínész alakította. Igazi módszeres színész, komolyan vette a szerepeit, akár jelentős filmben (például Rosi Salvatore Giulianojában, melyben igen hiteles Pisciotta volt), akár másfélében játszott. A Macska, Terence Hill, a félig olasz, félig német fiatal színész már egész sor szerepet tudhatott maga mögött (Visconti filmjében, A Párducban is feltűnt). Akkor még nem jöttem rá, hogy ő az a fiatalember, Mario Girotti, akivel évekkel azelőtt a Vakáció a gengszterrel című filmben dolgoztunk együtt. A Kutya szerepe rám, a film jeles ismeretlenjére, a fenyegető, nem túl értelmes külsejű fiatalemberre várt, pont ahogy Colizzi megírta a forgatókönyvében. Mennyi munka lesz? Két hónap. Mennyit adtok? Keveset. Rendben. Júniusban jár le egy kétmilliós váltóm, egy másik pedig júliusban. Négymillióért elvállalom. Nem lehet, összesen hétszázezer lírám van. Akkor viszlát!

Pár hét múlva Colizzi visszahívott azzal, hogy megadja a négymilliót, amit kértem. Ám még ekkor sem született meg a Bud Spencer-Terence Hill páros. Eredetileg ugyanis Terence helyett „Peter Martell", azaz a nemrég elhunyt bolzanói színész, Pietro Martellanza játszotta volna a szerepét. Csakhogy ő amint Madridba érkezett, eltörte a lábát, ugyanis egy alkalommal, amikor a kedvesével veszekedett, szétrúgta a szobája berendezését. Colizzi engem azért hívott fel újra, mert nem talált más hasonló alkatú színészt. A korábban kiválasztott főszereplője pedig balesetet szenvedett, ekkor „jött a képbe" Terence, aki már játszott westernben, a Django folytatásában, a Viva Django című filmben. Visszatekintve az az ember érzése, hogy igazából a sors alakította így a körülményeket, hogy végül létrejöhessen a mi színészpárosunk. Hát jó, gondoltam beletörődve, megcsinálom ezt a filmet, rendezem a két váltót, aztán majd csak találok valami rendes munkát. Így indultunk el Ameríkába, ahol gyakorlatilag azzal dolgoztunk, amivel tudtunk, többek közt esténként a többi western forgatásáról visszahozott, lestrapált lovakkal. Ezúttal sem történt velem semmi rendkívüli, azt tettem, amire a rendező utasított. Megkönnyítette a helyzetem az a tény, hogy a cowboyszerepben nem kellett túl sokat beszélnem: igénytelen, magányos életformájuknak köszönhetően ezek az emberek nem igazán voltak beszédesek. Hány szót ismerhetett egy pisztolyhős? A túléléséhez elég volt neki húsz-huszonöt, körülbelül annyi, amennyi angol szóra nekem is feltétlenül szükségem volt, hogy elboldoguljak színészként. Hogyan lett a nevem „Bud Spencer"? Néhány hónap múlva, 1967 októberében, majdhogynem titokban bemutatták a filmet egy bolognai moziban, a Colosseobzn. Egy ottani független cég vállalta a forgalmazást (egy maréknyi, korlátozott anyagi eszközökkel rendelkező ember, akik reklám nélkül, külvárosi mozikban tudtak biztosítani vetítéseket). Csakhogy váratlan dolog történt. Ez a film szerény kezdés után egy, a bejáratott reklámgépezetnél hatásosabb és gazdaságosabb eszközzel, a suttogó propagandával hívta fel magára a figyelmet. A közönség az első vetítések után beszélni kezdett róla barátaiknak, rokonaiknak. Az emberek pedig csak jöttek, még más városokból is, és egy hónap után egyre csak nőtt az érdeklődők száma. A film pedig immár országos méretű figyelmet keltett. Majd a világ is felfigyelt rá: megvette Japán és az Egyesült Államok is, ahogyan néhány évvel azelőtt Sergio Leone mester filmjeivel is történt. A siker pedig olyan méreteket öltött, hogy a film címe végül szállóigévé vált. Bölcs húzás volt egy „ütős" címre lecserélni az eredetileg tervezett verziót. Az ötletet az adta, hogy egyszer valaki - már nem emlékszem, hogy maga Colizzi vagy a sofőrje kifakadt: „Isten megbocsát, de én nem!"1 Gyakran ezen is múlik egy film sikere, hogy teljesen más lesz a címe, mint amit terveztek: az Ismeretlen ismerősök címe eredetileg „Le madame" (A hölgyek) lett volna; a Csoda Milánóbannak a „Totó il Buono" (A Jó Totó) címet szánták; Az Egy maréknyi dollárértnak, pedig a „Magnifico Straniero" (A csodálatos külföldi) címet. Sorolhatnám a példákat, de a lényeg az, hogy egy jól megválasztott, „ütős cím" áldás egy

filmnek. Én magam mindig is szórakoztatónak találtam, hogy amikor csak tehettem, címeket találtam ki a filmjeimhez (így született meg például a Banános Joe, a Nincs kettő négy nélkül, A seriff és az idegenek vagy a Seriff az égből). A jól eltalált cím azonban még nem magyarázza a kétmilliárd lírát, amit a Nincs bocsánat hozott, nem is beszélve a későbbi ismételt vetítésekről. Colizzi, aki korábban Leonével dolgozott, és hozzá hasonlóan nagyon ügyelt a képbeállításra, meghatározó szerepet szánt a zenének és nagyon jó forgatókönyveket írt (sokat olvasott hozzá a régi vadnyugatról), remek rendezőnek bizonyult. Ezzel a filmmel született meg „Bud Spencer". Mint talán már említettem, akkoriban divat volt amerikai hangzású nevet fölvenni, hogy ezáltal eladhatóbbak legyenek a western típusú filmek. A Budot, ami rügyet, bimbót jelent, az alkatom miatt kaptam, a Spencert pedig kedvelt színészem, Spencer Tracy miatt választottam. Azt viszont, hogy a művésznevemet ennyire megkedvelje a közönség, és hogy évekig azt sem tudják majd, hogy azonos vagyok az exúszóbajnok Carlo Pedersolival, álmodni sem mertem volna. Számomra a filmezés csak átmeneti megoldást jelentett, pénzkereseti lehetőséget. Olyannyira, hogy amikor befejeztük a felvételeket, azonnal le is borotváltam a rendező kívánságára megnövesztett szakállamat. De ez a film, amely abban az évben a legnagyobb bevételt hozta Olaszországban, még a házasságomat is megmentette, ugyanis a nyakasságom miatt kezdtek rossz irányba haladni a dolgok, mivel nem tűrtem, hogy a feleségem tartson el. Már rég nem voltam gazdag család sarja, és nem akartam pénzt elfogadni sem rokontól, sem baráttól. A körülöttem tapasztalt esztelen költekezések megdöbbentettek. Emlékszem, hogy egy szintén nápolyi milliárdos barátom egyszer azt mondta nekem: Carlo, láttam az Esquire magazinban egy szép nyakkendőt. Rettentően megtetszett. Kísérj el New Yorkba, meg akarom venni! Már megbocsáss - válaszoltam erre -, de miért nem telefonálsz, hogy küldjék el neked? Azt már nem - válaszolta felháborodva a barátom. - Személyesen akarom megnézni. Ugyanezzel az excentrikus úriemberrel egyszer elmentünk a híres Ciampi zongoraszalonba, hogy hangversenyzongorát vásároljon. Az idő tájt egy Rolls-Royce árába is belekerült egy zongora. Egész pontosan egy Steinwayt akart magának. A klasszikus fekete szín nem felelt meg az ízlésének. Fehéret akart. Megengedhette magának ezeket a szeszélyeket, mivel egymillió-kétszázezer lírát keresett naponta, miközben a titkárnőjének tizennyolcezer lírát fizetett egy hónapra. Colizzi és az ő mozija Giuseppe Colizzi nagyon rendes, művek ember és sikeres rendező volt, több könyvet is írt, mégis hamar elfeledték. 1978-ban halt meg alig több, mint ötvenévesen, a tüdőbetegsége szövődményei miatt, amitől egész életében szenvedett. Számomra érthetően ő az egyik legjobb olasz rendező, jól megkülönböztethető ismérvekkel, akkor is, ha kommersz, nem pedig művészfilmeket rendezett. (Azért azt se feledjük, hogy művészfilmeken nevelődött; produkciós menedzsere volt Piet-rangeli Fantasmi a Roma [Római kísértetek] és Fellini Szélhámosok című filmjének.)

Olyan kiemelkedő, zseniális rendezők voltak rá hatással, mint Olmi, Visconti vagy Fellini. Filmjei visszatükrözik a világlátásukat. Colizzi, a kasszasikerek nagymestere teljesen egyéni hangon tudott megszólalni, az amerikai forgalmazók legnagyobb megelégedésére. Sergio Leonéhez hasonlóan ő is többször felvett egy-egy jelenetet különböző szögekből és objektívekkel, és végül a vágóasztalon született meg a film, ami egy rendező kezében mindig a titkos fegyver. Nem véletlenül kezdték a legnagyobb rendezők vágóként, például Dávid Lean, aki Anglia legnagyobb vágója volt, mielőtt megrendezte a Híd a Kwaifolyónt vagy az Arábiai Lawrence-ct. „Peppe" Colizzi nem hasonlítható Ermanno Olmihoz és sohasem dolgozott olyan hatalmas költségvetéssel, mint Lean, de ahhoz nagyon értett, hogyan hozzon össze kitűnő filmeket kevés pénzből. Inkább kevesebb, de jó westernt készített azokban az időkben, amikor sorozatban dobhatta volna piacra az ilyen filmeket, ha csak a pénzt tartotta volna szem előtt. Amikor rá gondolok, a művészt látom inkább, és csak azután a szakembert. Hiszen ha valaki akkor is képes megőrizni az egyediségét, amikor a pénzcsinálás lenne az egyetlen cél, azt jelzi, hogy a lelke is működik, nem csak a szakértelme. Bud Spencer Lee Van Cleeffel szemben Amikor Giorgio Stegani rendező behívott egy másik spagetti-western, Az utolsó számlát te fizeted egyik szerepére, már levágtam a szakállamat, mert arra számítottam, hogy a Colizzival készült film lesz az egyetlen színészi próbálkozásom. Mivel nem volt rá idő, hogy újra megnövesszem a szakállamat, az ál-szakállnak pedig még a gondolatát is utáltam, ezúttal borotvált képpel forgattam. A szerep egyébként is különbözött az elsőtől: nem kemény pisztolyhőst, hanem csaló banktisztviselőt alakítottam. Egy kellemetlen, ijedős figurát. A film sztárja Lee Van Cleef volt, a nagy játékos, aki Olaszországban találta meg a szerencséjét, amikor a zseniális Sergio Leone kiválasztotta a Pár dollárral többért főszerepére. Ekkor egy autóbaleset és az alkoholfüggősége miatt a karrierjének gyakorlatilag már befellegzett, és épp készült feleségül venni az ápolónőjét, aki gondját viselte és igyekezett távol tartani az italtól. Stegani forgatásaira mindig késve és részegen érkezett. Élvezte a váratlan sikert, és úgy viselkedett, ahogy azt fiatalkorában a hollywoodi sztároktól elleste: szeszélyeskedett. Lehetetlenné vált a további munka: mi mindannyian pontosan érkeztünk kora reggel, ő pedig délután kettő felé került elő csontrészegen. Egyik nap elé álltam. Határozottan, ám a makaróni angolomnak köszönhetően a tervezettnél valamivel enyhébb hangnemben közöltem vele, hogy ha másnap nem érkezik hajnalban, mint mi, akkor én hazamegyek. Igazából még azt is mondtam neki, hogy mielőtt otthagyom az egészet, még behúzok neki egyet, amit a szavaimnál is jobban megérthetett az arckifejezésemből. Ösztönös kitörés volt, amire válaszként legalább egy „Fuck you-"ra. számítottam Van Cleeftől, vagy arra, hogy azonnal kirúgnak. Ehelyett másnap kora reggel pontosan megjelent, frissen, mint a nyíló bazsarózsa. A magam részéről elégedetten nyugtáztam ezt, ugyanakkor csalódtam is egy kicsit, mert reméltem, hogy a kirohanásom után elhajtanak. Piperkőc jelmezeket aggattak rám, szakáll nélkül az arcom kissé idétlennek hatott, a tetejébe pedig még keveset is fizettek a kis szerepért. Egyszóval pocsékul éreztem magam, és arra gondoltam, ha megfenyegetem a főszereplőt, talán kitesznek, hiszen könnyedén

helyettesíthettek volna. De nem így történt. Játszott a filmben az erőteljes Antonio Sabato és a különleges karakterszínész, Lionel Stan-der is, a zenés vígjátékok és az amerikai filmek nagy komédiása. Neki az ötvenes években tették ki a szűrét Hollywoodból, mert elküldte a pokolba McCarthy szenátort a „kommunistafaló bizottságával együtt". A környezete nem bocsátotta meg Stan-dernek a baloldaliságát, így hát átjött Európába, ahol különféle filmekben, leginkább westernekben szerepelt (találkoztam vele az Akik csizmában halnak meg forgatásán is). Fürtökben lógtak rajta a nők, pedig nem volt egy Adonisz. Az Utolsó számlát te fizeted nagy siker lett, a bevétele elérte az egymilliárd lírát, de nemigen emlékszem részletekre, mivel csak rövid időt töltöttem a stábbal. Átmeneti időnek szántam, addig is, amíg valami komoly munkát találok, tekintettel arra, hogy minden filmet, ami addig velem készült, az utolsónak tekintettem. Bud visszatér Terence-szel Colizzi a Nincs bocsánat sikerén felbuzdulva elkezdett sorozatban gondolkodni, és tervezni kezdte A Pirinyó, a Behemót és a Jófiút. Lehet, hogy tévedek az időrendiségben, de ha jól számolom, ez volt a harmadik westernem, a második együtt Terence Hill-lel. Nem lenne igaz, ha azt állítanám, hogy már ekkor párost alkottunk. A csapatban ott volt még a mágikus Eli Wallach is. Minden reggel öt órakor Wallach kopogtatott a lakókocsim ajtaján, hogy együtt átvegyük a forgatókönyvet, kijavítsa a közös poénokat, segítse a kiejtésemet és főként a gesztusaimat. Rendes vagy - mondtam neki. Nem miattad teszem, hanem magam miatt. Ha rosszul mondod, én is elrontom. Ne feledd, egy amerikai nem így jár, azonkívül ne hadonássz, mert a képernyőn ez kinagyítva jelenik meg! Az arcod például kilencszer nyolc méteres lesz! A nézők kis mozdulatokból is megértik a reakcióidat. Profi módon viselkedett: nem csupán saját magával foglalkozott, odafigyelt mindenre. Meglátott bennem valamit, amiért nem lehetek neki elég hálás. Rendkívüli művész volt, de mindent mértékkel csinált; mindig tudta, hol a határ, hogy ne váljék önmaga karikatúrájává. Komolyan vette a színészetet. Évekkel később láttam őt New Yorkban egy színházban; a feleségével együtt egy vígjátékban lépett fel, és majdnem összedőlt a színház a kacagástól. Megtanított nekem néhány mesterségbeli fogást, már csak azért is, hogy az én gyakorlatlanságom ne hozza őt nehéz helyzetbe. Észrevette, milyen ravasz módszert találtam ki, hogy leplezzem gyenge angoltudásomat (a wester-neket angolul vettük fel, utána pedig szinkronizálták a különböző külföldi piacokra, így az ajakmozgás megegyezett). Egyszerű trükköt alkalmaztam: megtanultam, amit mondanom kellett, és a tolmács segített a pontos kiejtésben. Ha azonban egy színész nem ura a nyelvnek (a tetejébe én még csak nem is voltam színész), vagy a poénra összpontosít és nem ügyel a mozdulataira, vagy épp fordítva, az akcióra figyel, ami a poén rovására megy. Ez a két dolog nekem nem sikerült egyszerre: sem a nyelvet, sem pedig a szakmát nem ismertem eléggé ahhoz, hogy hitelesnek hasson, amit csinálok. Hogy ezt a nem csekély problémát kiküszöböljem, csak a mondat elejére meg a végére ügyeltem, a közepe táján pedig csak motyogtam valamit. A színész, akivel együtt játszottam,

nem értette ugyan pontosan a mondatomat, a végszavakból azonban világosan kivette, hogy ő következik. Meg kell mondanom, hogy az amerikaiak esetében, akik között pedig igen sok az értelmes színész, mindig működött. Eli azonban rájött a ravaszságomra, de nem éreztette ezt velem. Hallgatott róla, mert neki is jobb volt, ha így legalább sikerült eljátszanom - ha nem is tökéletesen - a szerepemet úgy, hogy nem tettem tönkre a jelenetet. Az ilyen dolgokban is megnyilvánul az igazi tehetség: amikor valaki nem akarja eltaposni a nála rosszabb képességű vagy kevésbé gyakorlott társát, hanem inkább hozzásegíti, hogy jobb lehessen. A Pirinyó, a Behemót és a Jófiú negyedik főszereplője, az afroamerikai Brock Peters kitűnő színész volt, nagy színházi gyakorlattal, és a New York hajnali háromkor című amerikai thrillerben is játszott Tony Musantéval. A rosszfiú szerepét Kevin McCarthy alakította, aki A testrablók támadása című sci-fiben vált népszerűvé. A stáb tehát csupa nagynevű profiból állt (kivéve szerény személyemet). Az eredmény 1968 második legnagyobb bevételű westernje lett: a film több mint kétmilliárd lírát hozott. Csak Sergio Leone mester Volt egyszer egy Vadnyugatja tudott megelőzni bennünket. A diáklázadások meg az utcai tömegmegmozdulások idején az olasz westernekben gyakran került szóba a (mexikói) forradalom, hogy valahogy megragadják az éppen zajló társadalmi változásokat. Egyesek, mint Damiano Damiani az A buliet for the generál (Golyó a tábornoknak) című filmjével, előnyben részesítették ugyan a látványt, de a westernek többségének volt története is, és, ahogy Pasolini megállapította, szinte mindig igényesek is voltak. Kedvező pillanat Az Akik csizmában halnak meg volt a harmadik és egyben utolsó filmem Colizzival, aki újra egy eredeti ötletet dolgozott fel: egy vándorcirkusz életét. A film helyszíne szokatlan volt, akárcsak a kaszinó az előző filmem, A Pirinyó, a Behemót és a Jófiú esetében. Boot Hill, azaz „Csizmadomb" a vadnyugati tolvajnyelvben a temető megjelölése, mivel az emberek gyakran haltak meg csizmában, azaz lövöldözés közben. A színészek közül kiemelném Woody Strode-ot, John Ford több westernjében volt ő az „átszínezett néger", továbbá Lionel Standért. És persze ott voltam én is Terence Hill-lel, ugyanabban a szerepben, mint a rendező első két filmjében, és bár volt már egy pár vicces jelenetünk, azért ez a film még mindig a hagyományos komoly westernek közé tartozott. Közben a filmesek kezdtek gyakrabban hívogatni, így készítettem két újabb westernt: az Ezer pofon ajándékba című filmet Tonino Cervi, a nagy Gino Cervi fiának a rendezésében, igen vegyes stábbal, köztük Kuroszava egyik szamurájával, Tacuja Nakadaijal, Don Taylorral az Ötszemélyes hadseregből és Peter Graves-szel a híres Mission Impossible sorozatból. A második, Giuliano Montaldo filmje, a Győztesek és vesztesek egy fogolytáborban játszódó háborús film volt, a másik westernhős színésszel, Franco Néróval a főszerepben, aki ez idő tájt már nemzetközi hírnévre tett szert. Ebben egy a jó szolgálatába álló tizedest alakítottam. Érdekes módon évekkel később újra elővették ezeket az 1968-69-ben készült filmeket, amelyekben nem főszerepet játszottam, és a „Bud Spencer" nevet jól láthatóan kiemelték rajtuk. Olaszországban semmi sem vész kárba! Ez a terjesztők egyik kis trükkje: évekkel később más címen újra kiadják a sikeres filmeket vagy azokat, amelyekben egy vagy több, időközben hírnevet szerzett színész szerepelt (az Ötszemélyes hadsereget később például

Mesito címen jelentették meg újra; így hívtak engem a filmben). Ez történik, ha egy filmszerep túlnő a színészen: a közönséget becsapva próbálnak újabb és újabb bőrt lehúzni róla. Épp jókor bukkant fel az operatőrből lett rendező, Enzo Barboni, művésznevén E.B. Clucker, aki kitalálta a humoros western műfaját; ezzel igazából ő hozta létre a Bud Spencer & Terence Hill párost, és tette a közönség kedvenceivé őket.

A BUD & TERENCE PÁROS „Nem baj, ha lassan mész, az a fontos, hogy ne Állj meg" KONFUCIUSZ

„Lehetséges, hogy minden igaz. Igaz, hogy minden lehetséges." BUD SPENCER

Trinitá, avagy Az ördög jobb és bal keze A filmtörténetben egymást követik az olyan sikerfilmek, amelyeket kezdetben nem is akartak megcsinálni. Az ördög jobb és bal keze is ebbe a kategóriába tartozik. Enzo Barbonival, a már elhunyt rendezővel még operatőr korában, a felvevőgépe mellett találkoztam először, de csak akkor ismerkedtünk meg igazán, amikor ezt a filmet kezdtük forgatni. Igazi zseni volt, akinek rómaisága leginkább a film pimasz stílusában nyilvánult meg. Eredetileg az én karakterem nem is szerepelt a forgatókönyvben. Csak a címszereplő, Trinitá volt benne, a csavargó, aki legalább annyira gyorsan forgatja a coltot, amennyire nem sieti el a szappan használatát. Barboni bevitte a forgatókönyvet a producer, Italo Zingarelli irodájába, aki szintén „nehézsúlyúnak" számított, mind a tárgyalóasztalnál, mind pedig a film világában. Zingarelli odaadta nekem a könyvet, hogy olvassam el. Kitaláltuk a két fivért: Trinitát meg a kölyköt, „az ördög jobb és bal kezét". így született meg hivatalosan is a páros, amelyik addig csak körvonalaiban létezett Colizzi képzeletében. A forgatókönyvet már több fontos producer visszadobta, mert még mindig Sergio Leone korát éltük, a véres, erőszakos filmekét, ezért egy humoros western képtelenségnek tűnt. Colizzi westernjei komoly hangvételük mellett már hordoztak groteszk képregényvonásokat is, ami Az ördög jobb és balkeze esetében ingerelte az ellentábort. Pedig nem tettünk mást, csak egyszerűen nem mutattunk holttesteket meg vért. Az igazat megvallva, ha valaki végignézi a hetvenes évek elején készült olasz westerneket, észreveheti, hogy a műfaj minden elemét annyira kiaknázták, hogy csak idő kérdése volt, mikor fordul át az egész bohózatba. Amikor pedig megjelentek az olyan filmek, mint az Imádkozz a halálodért, bár a bevételek többé-kevésbé kielégítőek maradtak, majdhogynem elérkeztünk az „utolsó órához". Igazából már Leone filmjeiben is akadtak eléggé túlzó vonások. Mi pedig egyenesen a bohózati elemeket, a humort helyeztük előtérbe. Például ha Terence mondott vagy tett valamit, ami nekem nem tetszett, az Olivér Hardytól ellesett jellegzetes kétségbeesést alkalmaztam, amikor Stan Laurel felbosszantotta. Kezdetben egyáltalán nem tudatosan kerestem az ilyen munkákat, eszembe sem jutott forradalmasítani a megszokott műfajt. Viszont sürgettek a váltóim. Négy, egyenként tízmilliós váltó. A producer belement, hogy kifizeti, én pedig abba, hogy cserébe megcsinálom a filmet. Ám ez a prózai indíték a sors eszközének bizonyult, hiszen egyszer s mindenkorra megszületett a páros: Terence, azaz Mario Girotti, az aprólékos színész és kötelességtudó ember, és Bud, azaz Carlo Pedersoli, a gyermetegen hiszékeny és kicsit „nemtörődöm" fickó. Sohasem akadt semmilyen problémánk a másik egója vagy a rivalizálás miatt. Sőt hamar fölfedeztük, hogy nagyon jól kijövünk egymással, olyannyira, hogy magunk is kitaláltunk néhány poént és humoros jelenetet, ami a forgatókönyvet is jegyző Barboni rendező változatában nem szerepelt. Amikor egy film készítői jól szórakoznak munka közben, a közönség is érzékeli az összhangot, és ennek hatására lejön a filmvászonról valamiféle plusz töltet, amit egyébként egyetlen forgatókönyv vagy költségvetés sem biztosítana. Csakis a barátság. Az óriáscsecsemő Amikor belekezdtünk az ördög jobb és balkeze forgatásába, előbb ösztönösen fedeztük föl a western vígjátéki elemeit, később pedig már dolgoztunk is rajta. A kamera először Trinitá

tenyérbemászó képét mutatta világító szemével, kópémosolyával, majd az ő ellentéteként megjelent az én bárgyú, barázdált fizimiskám, és a közönség már dőlt is a nevetéstől; még meg sem mozdultam, de máris kitalálták, hogy mit fogok tenni. Elementáris, megállíthatatlan folyamat indult be: ha Terence megszólal, én bosszús arcot vágok; ő a fürge, én meg a buldózer; ő egyik zűrből keveredik a másikba, és persze engem is belerángat, ami miatt én mindig feldühödöm. Annyira nem bírom őt elviselni, hogy amikor azt hallom, hogy lövöldözésbe keveredett, reményteli mosollyal kérdezem: „Es megölték?" A kövér és a sovány; a ravasz és az ostoba; az ész és a kar; a szeretet és a gyűlölet. Ez a dichotómia a filmművészet őskora óta működik, és ezt csak erősíti az az alkímia, amit ketten együtt beindítottunk, függetlenül attól, hogy én véletlenül lettem színész, ő pedig ezt a hivatást választotta. Segített a látható fizikai különbség, de az eltérő életvitel is: miközben én vígan tömtem magamba az ételt (ezt sosem kellett eljátszanom, hiszen a valóságban is így tettem), Terence vigyázott a vonalaira az egész forgatás alatt. Aztán ahogy befejeztük a filmet, eljött hozzám, hogy készítsek neki fokhagymás-paradicsomos spagettit, és végre elengedte magát. Német édesanyja szigorú nevelése a pontosságban és az emberi értékekben vált nála láthatóvá, e téren teljesen azonos elveket vallunk. A spagettilakomák közben az is kiderült, hogy Carlo és Mario még egy közös tulajdonsággal rendelkezik: ahogyan én kamaszkoromban csak a csodának köszönhetően úsztam meg a San Lorenzónál történt bombázást, ő is a haláltól menekült meg Drezda 1945-ös bombázásakor alig hatévesen, az édesanyjával együtt. Úgy vélem, ha valaki egy ekkora katasztrófát túlél, a korától függetlenül jobban kezd ragaszkodni az életéhez, és ez a mi esetünkben abban a vidámságban, életszeretetben nyilvánult meg, amit a párosunk közvetített a közönségnek. Bud és Terence emiatt is az egyetlen olyan páros a film világában, akik még sohasem veszekedtek. Azokban a filmekben, amelyek Colizzi, Barboni, Fondato vagy Corbucci rendezésével meghatározták sikereinket, föllel-hetők képregényes elemek, illetve némafilmből és egyéb filmekből ellesett humoros jelenetek is - igazából nemigen találni olyan filmet, amely ne merített volna ötletet másokból. Talán csak a némafilmek nagy komikusai alkottak másolás helyett, de még ők is kölcsönöztek ötleteket regényekből, színházi előadásokból. Charlie Chaplin majd' mindegyik filmjét teljes egészében saját maga készítette, Stan Laurel és Olivér Hardy (két zseniális, ám szegénységben eltávozott művész, akiknek a producere dúsgazdagon, százévesen halt meg néhány éve) azonban egymással versengve rögtönöztek bemondásokat, vagy éppen aprólékosan kidolgozták azokat, csakhogy nem sokat törődtek a rendezéssel. Nem igazi csattanókkal értek el hatást, inkább az arcjátékukkal, a jól időzített helyzetkomikummal. Vagy hogy az olasz filmművészetnél maradjak, a pokolian mulatságos Totó és Peppino (Peppino néha kockázatos módon kilépett a „másodhegedűs" szerepéből, „ellopva" egy-egy jelenetet a feledhetetlen színész elől) a bemondások és az arcjáték két igazi mestere volt. Nekik sikerült a könnyekig megnevettetni a közönséget csupán egyetlen szemöldökrándítással. Mi megpróbáltuk ugyanezt megcsinálni a westernekben, a fizikai adottságainkat felhasználva. Terence a csinos, karcsú, ravasz Ollira hajazott, jómagam pedig Stan mintájára, a százharminc kilómmal, jól irányzott pofonokkal tettem helyre a dolgokat, miközben ő abban segített nekem, hogy alaposan felhúzott, mintha ő lenne a kurbli a hátamban.

Persze ha nincsenek mellettünk kaszkadőrök, az egész csak álom maradt volna. A film sikere (ami arra késztette a lesajnáló jelzők gyártásában nagymester amerikaiakat, hogy megalkossák a spagettiwestern után a „babwestern" fogalmát) főként annak tulajdonítható, hogy Ringó és Django gyilkos revolvergolyói helyett óriási bunyót rendeztünk egészséges pofonokkal és egyéb csattanókkal. Párbaj helyett verekedés. Az olasz western ideje lejárt (vagy kiszolgálta azt, attól függ, honnan nézzük). A párbaj megmaradt, de úgy kifigurázva, hogy a közönség felváltva kacagott rajta és fütyült; egyetlen gonosz holtteste sem látszott a vásznon, legföljebb elbambultak a fejükre mért ütéseimtől. Az efféle megoldásokat a gyerekek is kedvelték, úgyhogy szemben a „komoly" westernekkel (amelyeket a gyerekeknek nem volt szabad megnézniük), egész olasz családok mentek együtt a moziba az Az ördög jobb és bal kezére, egy minden korosztály számára élvezhető előadásra. A siker rácáfolt mindazokra, akik nem vállalták a produkciót, mert (érthetően) meg voltak róla győződve, hogy a western gyilkolás nélkül nem lehet hatásos. A filmet 1970. december 15-én mutatták be, és karácsonyi szórakozásként fogadta a közönség, majd a következő években csak nőtt az érdeklődés iránta. Hosszú diadalmenete (ne feledjük, hogy annak idején nem zavarták le a filmeket két hétvégén száz meg száz moziteremben egyszerre, hanem hónapokig vetítették őket) több mint hárommilliárd lírát „hozott a konyhára". Akkoriban az elsőhetes vetítéseken ezerkétszáz lírába került egy jegy, nem számítva a külvárosi kis mozikat. És nem a sznobok meg a kritikusok töltötték meg a termeket, akik alkalmi tréfának tartották a filmjeinket, némi szerencsével párosítva. Mekkorát tévedtek! Trinitá, és Bambino Időközben, mielőtt még Az ördög jobb és balkezét bemutatták volna, és még nem is sejtettem, milyen sikere lesz, elvállaltam néhány más, nem western jellegű filmszerepet, hiszen nem volt vesztenivalóm. A kalózok háborújában - Terence Hill-lel a főszerepben -épp hogy csak megtűrt a rendező, Vincent Thomas (Enzo Picca Palli), amiből nem is csinált titkot. Érthető, hiszen én nem voltam színész, csupán egy súlyos megjelenésű figura. A film nem hozott sem dicséretet, sem ledorongolást, viszont azok közé tartozik, amelyeket évek múlva úgy dobtak újra piacra, mintha a komikus színészpáros filmje lenne, jóllehet egyáltalán nem volt erről szó. Mindezek után Trinitával és a „kisöccsével", Bambinóval megismétlődött a csoda! 1971-ben készült el Az ördög jobb és balkeze 2., és az első film kétszeresét hozta, ezzel a hatmilliárd lírás bevétellel Bar-boni lett a spagettiwestern koronázatlan királya, letaszítva a trónjáról Sergio Leonét. A cím fölött elsőként Terence Hill neve jelent meg, alatta pedig az enyém. Ez így is volt rendjén. Az ördög jobb és balkeze 2. leginkább az elődje akrobatikus és bohózati elemeit emelte ki. A verekedős jeleneteknél egész heteket, napi nyolc-kilenc órát dolgoztunk egyetlen percnyi felvételért. A végső nagy verekedésnél a kolostorban Giorgio Ubaldi koreográfussal egy igazi rögbimeccset találtunk ki: Terence és én egymásnak dobáltunk egy csomagot, talpig

szerzetesi klepetusban, tucatnyi ellenféltől körülvéve, miközben jobbra-balra osztogattuk a szédületes pofonokat. Nap mint nap újabb ötleteket találtunk ki a koreográfussal, hogy élénkítsük a jeleneteket. Csak két kaszkadőr volt képes helyből, nekifutás nélkül duplaszaltót ugrani: Clemente Ukmar és Alberto DellAcqua, akiket a szakmában a „Ridolini"-ként ismertek. Szenzációsak voltak! Albertóval találtuk ki a „galambröptetést": úgy mértem egyetlen felülről lefelé irányzott, hatalmas csapást a szerencsétlen ellenfelemre, aki az öklöm alá tévedt, hogy az hosszában megforduljon a saját tengelye körül. Terence-nek megvoltak a saját kaszkadőrei a többnyire elegáns, tornagyakorlat-szerű jeleneteihez. Ettől kezdve, valahányszor a mi filmjeinket kezdték forgatni, a kaszkadőrök mindig tudták, hogy kemény munka és nagy pénz vár rájuk. Emiatt történt, hogy az egyik filmünk forgatásán... halálosan megfenyegettek! Ugyanis Terence és én mindig ugyanazokat a kaszkadőröket kértük, mivel csak ők voltak képesek kellőképpen ránk hangolódni az akciójelenetekben. Ily módon kialakult egyfajta „klán", akik megengedhették maguknak, hogy a többiek fizetésének akár a két-háromszorosát is követeljék, ami viszont hosszú távon már a producerek zsarolását jelentette. Egy napon összehívtam a „törött csontok szektáját", és egyenesen a képükbe mondtam, hogy vagy engednek a követeléseikből, vagy befejeztük az együttműködést. Az lett az eredménye, hogy kaptam egy „névtelen" levelet (ezt írták a fejlécre), amelyben megfenyegettek, hogy végem van, ha továbbra is akadályozom őket. A szórakoztató levélnek ez a részlete komolyan felbőszített. Másnap reggel meglobogtattam a levelet a teljes stáb előtt és fennhangon megkérdeztem: - Elnézést, de hogy lehet az, hogy egy névtelen levelet mind aláírtatok? Esküszöm, hogy így történt: előbb felírták, hogy „Névtelen levél", majd dühükben egytől egyig aláírták! Jól felfújták magukat! Mindenki előtt széttéptem a levelet és nagy nevetés közepette békültünk ki. Ez a levél remekül illett volna valamelyik filmünkbe, jól példázza, hogy a valóság olykor nem hogy a nyomába ér a filmnek, hanem még felül is múlja azt! Mindent bele, Colizzi! Ha egyszer beüt a siker, az egyfelől azzal jár, hogy az emberek megszeretnek és megállítanak az utcán, másfelől pedig megszűnnek az anyagi gondjaid. Embere válogatja, ki melyiket tartja többre. Mi Mario Girottival abba a típusba tartozunk, amelyik a gyermekek mosolyát értékeli a leginkább; azt a tényt, hogy az emberek bátran elmentek családostól a moziba, mert tudták, hogy a mi filmjeinkben nem látnak majd vért, szexjeleneteket, durvaságot. És ez nem csupán járulékos értéke volt ezeknek a filmeknek, hanem az egyik fő célkitűzésünk. A pénz jön és megy, ám a szeretet, a megbecsülés olyan valami, amit ha egyszer elveszítünk, csak fáradságos munkával lehet visszaszerezni. Épp ezért, amikor Colizzi, aki először rendezett bennünket „párban", segítséget kért tőlünk egy film elkészítéséhez, amelynek ő volt a producere is, egy olyan időszakban, amikor épp anyagi nehézségekkel küzdött, és ezért nem tudott sokat fizetni, azonnal igent mondtunk,

mégpedig örömmel. Sokat köszönhettünk neki szakmai értelemben is, és ráadásul igazán jó ember volt. A Mindent bele, fiúk! 1974-ben ötmilliárdot hozott. Giu-seppe megkönnyebbült, boldog mosolya azt üzente nekünk, hogy a fentebb taglalt értékekre alapozott kapcsolat egy kölcsönös viszonyt jelent, amelyben az érintettek nem győzik megmutatni a másiknak, amit a szívükben hordoznak. Sajnos Giuseppe nagyon fiatalon, 1978-ban itt hagyott bennünket. Az, hogy barátok, bajtársak voltunk, vigaszt és örök emléket jelent a számomra, és egészen biztos vagyok benne, hogy Terence Hill is ugyanígy gondolja. Ráadásként a Mindent bele, fiúk!-kal visszatérhettem a tündöklő és veszélyes Amazóniába, ahol már jártam emigráns koromban, és most változatlan csodálattal fedeztem fel újra. A „zöld pokol" utánozhatatlan hajnalai igazi látványosságot jelentettek a filmben. A hab a tortán az Olivér Onions együttes (Guido és Maurizio De Angelis) dalocskája volt. Ha Az ördög jobb és balkeze tekinthető Barboni fő művének, úgy a Mindent bele, fiúk! a csodálatos filmművész, Giuseppe Colizzi mestermunkája. Én és Terence magunk mögött hagytuk a westernt, és első alkalommal játszottunk kortárs kalandfilmben. Nagyobb figyelmet kellett szentelnünk a szövegmondásnak és persze az emberi értékeknek, a barátságnak is, amitől minden valahogy erőteljesebb lett, akkor is, ha a közönség természetesen elvárta tőlünk a megszokott pofonokat is. Terence „Plata" én pedig „Salud" szerepében provokáltuk egymást állandóan, s a végén belekezdtünk egy alkonyattól pirkadatig tartó, hatalmas verekedésbe, mely során annyira kimerültünk, hogy a végén már csak taszigáltuk egymást. Cyril Cusack fenomenálisát alakított az öreg bolond szerepében! Emlékszem a jelenetre a kunyhóban, amikor nyitott szemmel álmodik: hihetetlenül kifejező kék szeme szavak nélkül is értelmet adott a történéseknek. Cusack gyakran filmezett Olaszországban, és a rendezők kapkodtak érte, mivel hitelesen tudta alakítani a pozitív karaktereket csakúgy, mint a gonoszokat. Ezt példázza még ugyanebből az évből (1972) Stefano Vanzina A rendőrség megköszöni című filmje. A Mindent bele, fiúk! felelős azért is, hogy elhatároztam, leteszem a pilótavizsgát. A repülés már akkor megtetszett, amikor 1949-ben először ültem fel egy gépre, hogy Montevideóból Buenos Airesbe utazzak. De arra gondolni sem mertem, hogy valaha repülőt vezethetek, mivel rövidlátó vagyok. A forgatás idején több repülőgép is körülvett bennünket: ott volt a jet a kormányzó jelenetében, a DC3-as, amelyik szerencsétlenül járt Bogotá repülőterén (hihetetlen trükköket és manővereket mutattak be a pilóták), és még néhány más modell. Amikor rájöttem, hogy szemüveggel tökéletesen látok, elhatároztam, hogy pilóta leszek. Este, amikor felszálltunk a Kolumbia határán álló elhagyott reptéren, a forgatás helyszínén a kétmotorosra, hogy visszavigyen a szállodánkba, a pilóta repülés közben gyakran átengedte nekem a botkormányt, ugyanis addigra már ellestem egy s mást, és mivel folyton kérdezősködtem, valamennyire már képbei. voltam a dolgokkal. Valamelyik reggel az egyik jelenetben csak végig kellett volna gurulnom az egyik repülővel a kifutópályán, hogy azután a pilótadublőröm hajtsa végre a felszállást, de én vettem a bátorságot, és a levegőbe emeltem a gépet. Egyszer csak az égben találtam magam, mint egy igazi nápolyi vagány, a többiek legnagyobb megrökönyödésére. Colizzinak egy szót sem szóltam, csak megcsináltam és kész. Ő pedig mivel profi rendező volt, nem állította le a kamerát, és minden rendben lezajlott.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy később sem akadt semmiféle nehézségünk. Mire befejeztük a felvételeket, eltűnt a repülőgép, amelyik a szállodába kellett volna hogy szállítson bennünket. Kisteherautón kellett visszamennünk. Nem árt tudni, hogy Kolumbia északi részén forgattunk; gerillák, csempészek és egyéb bűnözők között. A furgonon rajtam kívül még Riccardo Pizzuti, a szögletes állú, bajszos, szőke hajú kaszkadőr meg a sofőr utazott. Együtt rázkódtunk végig a száz kilométeres úton, ami az itteni katasztrofális útviszonyok miatt három órát vett igénybe, düledező viskókból álló falvakon át, ahol nem volt tanácsos megállni. Egyszer csak mégis megálltunk egy kunyhó előtt, ahonnan egy hatalmas termetű, Kalasnyikowal felszerelkezett, fekete bőrű férfi lépett ki. A kolumbiai sofőr meg a fegyveres útonálló megállapodtak: fizetnünk kellett, ha tovább akartunk menni. Ezek az emberek képesek lettek volna gyilkolni egy karóráért. Nem bűnözők voltak, csak nagyon éhesek, ezért sokkal veszélyesebbek is. Nem történt nagyobb baj, de a félelem belénk költözött; igazából találkoztam már ilyen emberekkel húsz évvel azelőtt is, amikor errefelé dolgoztam, és tudtam, hogy nem tréfálnak. Ne feledjük, hogy a filmeken meg a képeslapokon látható gyönyörű helyeken valójában nagyon nehéz az élet. A repülőgépek üzemanyaga például nem az általában használatos kerozin volt, hanem sima benzin; úgy merték bele az üzemanyagtartályba. A motor pedig nagyokat pukkant és köhögött, amikor beindították. Mondhatom, nemegyszer csak a csodával határos módon maradtunk életben. Arra is emlékszem, hogy néha „különös látogatóink" akadtak, például azon az éjszakán, amikor a feleségem is velem volt, és az elviselhetetlen meleg miatt kitártuk a bungaló ajtaját és ablakait, hogy aludni tudjunk. Hajnal felé észrevettem egy két méternél is magasabb árnyat, ahogy a szobában áll, és bennünket néz. Föltettem a szemüvegemet, és akkor láttam, hogy csak egy leguán az, és hogy „csak" egyméteres. Épp szemügyre vett minket, minden bizonnyal betolakodtunk a területére. Mi a csoda ez? - kérdezte a feleségem, aki túlságosan álmos volt ahhoz, hogy felsikítson rémületében. Mondd meg te! Tudod, hogy rövidlátó vagyok! - válaszoltam. De a leguán addigra egykedvűen elvonult. Ártalmatlan állat, de belátom, hogy az ember hálószobájában enyhén szólva félelmetes látványt nyújthat. Kivált, ha méreteit tekintve akár a JurassicParkban is szerepelhetett volna. Ilyen és ehhez hasonló kis történetek kísérték a film forgatását, de megérte. A Mindent bele, fiúk! lett a Spencer & Hill páros tíz-tizenegy filmje közül az a mozi, amelyik minden idők legnagyobb bevételét érte el. Rendkívül népszerű, talán a megszokottnál gazdagabban kifejezésre jutó embersége és elkötelezettsége miatt is. Még egyszer köszönet érte Giuseppe Co-lizzinak, hiszen ő emelte ki a párosunkat a western világából. Végre kiléphettünk a műfaj keretei közül, még időben, hogy ne tűnjünk el vele együtt. Túl a Vadnyugaton... Már tudtuk, hogy a közönség - köszönet érte! - nem csak wes-ternekben szeret bennünket, mert a vásznon keresztül is lejött, hogy az, ami köztünk működik, nem egy megjátszott valami, hanem egy velünk született adottság, amit nem lehet leutánozni. Akadtak, akik megpróbálták, de nem működött. Ha bárkinek még kétségei lettek volna, a páros második, mai korban játszódó filmje, a Különben dühbe jövünk Marcello Fondato rendezésében,

amelyik 1974-ben ismét csak szédületes bevételeket hozott, biztosan mindenkit meggyőzött. Visszatért a barát-ellenfél páros, akik látszólag ki nem állhatják egymást, de mégis összefognak a hatalmaskodókkal szemben. Ebben a filmben igazán „fülbemászó" háttérzenéket lehetett hallani. Még ma is kísért az egyik kis dallam, amelyiket az ujjamat a számra téve dúdoltam, miközben a jeges tekintetű bérgyilkos üldözött bennünket, mi pedig elvegyültünk egy kórus tagjai közé. Évtizedek teltek el az óta, de bármerre járok, mindig akadnak olyan emberek, akik eldúdolják nekem ezt a dallamot, „a tűzoltók kórusát". Szinte hihetetlen, ha arra gondolok, hogy negyven év elteltével a mobiltelefonok egyik legkedveltebb csengőhangja lett. Ez Guido és Maurizio De Angelis érdeme: az Olivér Oni-ons együttesé, akik már a Mindent bele, fiúk!-ban is közreműködtek. A bohóckodó gonoszt, aki összevissza ugrabugrált, mint egy rosszcsont kisgyerek, John Sharp, az 1992-ben elhunyt kiváló angol karakterszínész alakította, aki hazájában gyakran játszott színházban is (a Charlestone-ban szerettem volna újra vele játszani, de már elvállalt egy másik filmet). A bérgyilkos Paganinit Manuel de Blas, a még ma is aktív spanyol színész alakította (Spanyolországban több mint száz filmben szerepelt). A szerep kedvéért üveglencséket rakott a szemébe, ettől lett olyan kísérteties a tekintete. A habot a tortán Donald Plea-sence jelentette, aki a német „gonoszságszakértő" szerepében a legtöbb nevetést váltotta ki az emberekből (együtt Oreste Lionello szinkronszínésszel). A film több mint hatmilliárd líra bevételt hozott, hatalmas siker lett. Mindazonáltal ezek a sikerek nem hozták meg nekem és Terence-nek azt az anyagi jólétet, amit sejteni lehetne, mert nem tájékoztattak bennünket a valós bevételekről, amit a film világszerte hozott. Meg kellett elégednünk annyival, amennyit bevallottak. Nem mintha megélhetési gondjaink lettek volna, nagyon szerencséseknek éreztük magunkat, de fogalmunk sem volt arról, hogy mekkora üzlet is az, ami körülöttünk zajlik. És persze a filmproducerek mindig kimagyarázták a dolgot: „Igen, valóban jól kerestünk rajta, de sokat is költöttünk reklámra, aztán meg itt a válság! Legyetek megértőek! Az a fontos, hogy dolgozhattok..." Hangjuk ilyenkor mindig átváltott patetikusba, lenyűgöző színészi alakítást nyújtottak, mindent megtettek azért, hogy minél kevesebb pénzt kelljen kifizetniük nekünk! Ezzel a módszerrel próbálták meg elhitetni velünk, hogy kivételes helyzetben vagyunk már azzal is, hogy egyáltalán játszhatunk, és már annak is örülnünk kéne, hogy finanszírozták a filmjeinket. Az igazat megvallva én valóban csodának tartottam az egészet, hiszen véletlenül lettem színész, így mindazt, amit kaptam, talált pénznek tekintettem. Ám a mai labdarúgók és tévébemondók fizetéséhez képest a mi bérünk könyöradománynak számított. Két vándorszínész voltunk, két alkalmi színész... De végül is a többiek még rosz-szabbul jártak (már említettem Stant és Ollit: gazdaggá tették Hollywoodot és szegényen haltak meg). Amit nem kaptunk meg pénzben, azt pótolta az emberek szeretete, akikkel találkoztunk az utcán: a munkásoktól a hivatalnokokig, a diákoktól a háziasszonyokig. Elég heterogén közönségünk volt, akik csak minket akartak. Ha nem így lett volna, ugyanolyan sikerük lett volna a bennünket utánzóknak is, például a „Michael Coby" (Antonio Cantafora) és Paul Smith kettősnek (talán van, aki emlékszik még a híres Éjféli expressz börtönőrére), akik forgattak néhány kellemes western- és kalandfilmet Frank Kramer (Gianfranco Parolini)

rendezésében, a mi sikerünkön felbuzdulva, de közel sem olyan rekordbevételekkel. És közel sem akkora közönségsikerrel. Az utánzás valahogy mindig jót tesz az eredetinek. Leone is utánozta az amerikai westerneket (és Kuroszavát), ugyanakkor ki is talált valami újat, amivel minden utána következőnek számolnia kellett, ha olasz westernt akart csinálni. A bűnügyi filmjeink a hetvenes években az amerikai Callaghant, Bullittet vagy a Bosszúvágyat utánozták. A mozinak megvannak a maga ciklusai. A műfajok visszatérnek, csak esetleg más alakban. A mi párosunk azonban nem utánozta a westernt, hanem kiforgatta, bohózatot csinált belőle, ami azért sikerülhetett, mert a műfaj már a hanyatló szakaszába érkezett, és már mindent kihoztak belőle, amit csak lehetett. Aztán bennünket is utánozni kezdtek, de minket nem tudtak kifigurázni, mert mi magunk is kifiguráztunk másokat. Annyit tudtak volna tenni velünk, hogy fognak minket, és betesznek egy művészfilmbe, ahogy Franco Franchival és Ciccio Ingrassiával is történt, akik Pasolini, a Taviani fivérek, Elio Petri vagy Fellini közreműködésével be tudták bizonyítani, hogy mind egyénileg, mind pedig párban milyen nagyszerű színészek. A közönség ezt megelőzően is imádta őket, de a kritikusok nem.

Hogy minket hogy fogadott a kritika? Egyszerűen csak tették a dolgukat. Bíráltak. Kezdetben tudomást sem vettek rólunk, aztán szántak ránk néhány sort: Az ördög jobb és balkezét a „gyermeteg" jelzővel illették (amivel nézők millióit minősítették gyermetegnek szerte a világon). Valamivel később már egyfajta fölényességgel figyeltek bennünket. 1974-ben a Morcos misszionáriusok után, amit Francesco Rossi rendezett, végre kezdtek megenyhülni, hiszen a film- és tévérendező Rossi jegyezte többek közt a közönség és a kritikusok tetszését is elnyerő Odüsszeia-sorozatot. Talán az is hozzájárult a barátságosabb fogadtatáshoz, hogy a kamerát is „igényes" művész kezelte, nem pedig egy olyan, aki a mélyen lenézett spagettiwestern világából jött. A film pedig, bár humoros, pikareszk formában, de mégiscsak egy valóságos, drámai témát dolgozott fel: Közép-Amerika gyarmatosítását és szolgasorba taszítását. Valóban, a történet kicsit eltért az eddigiektől, és a Mindent bele, fiúk! rejtett humanizmusát mélyítette tovább a 19. század jól dokumentált világában. A két pap, Pedro és G. atya szerepében, akik elég lazán értelmezik az isteni parancsolatokat, már nem két bőbeszédű lótolvajt és kalandort személyesítettünk meg, hanem két olyan embert, akik hivatalból (és nem csupán a lelkiismeretüket követve) próbálnak segíteni a rossz sorban élőkön. Egyszóval ismét osztogathattuk a pofonokat, ezúttal a zsarnokoskodó nemes uraknak, főként Gonzaga márkinak, akit Róbert Loggia alakított, a neves amerikai színész, akire a Sebhelyesarcú felújított változatából emlékezhet a közönség Al Pacinóval együtt. Én pedig ismét az imádott Latin-Amerikába mehettem dolgozni! Cartagenában forgattunk, ez a hely a világ egyik építészeti csodája, ahol még legális a szerencsejáték, korábban kalózfészek volt, azelőtt pedig spanyol erőd. Hála Istennek, létezik még az érintetlen Cartagena, ahol mintha megállt volna az idő; a házak, utcák még az 1750 körüli időket idézik. De ott vannak rögtön a tőszomszédságukban, kiáltó ellentétként, a modern kor palotái. A kikötő bejáratánál, a víz alatt nehéz láncokat feszítettek ki keresztbe

(mindmáig láthatóak), hogy azzal állítsák meg a hívatlan vitorlás hajókat. A láncokat két torony között feszítették ki, onnan emelték föl vagy engedték le aszerint, hogy a vízi járművet be akarták-e bocsátani, vagy sem. Háború idején ágyútüzet tudtak zúdítani a hajókra, miközben a láncok fogva tartották őket. Santa Martán, Barranquillában, és más településeken is forgattunk a karibi partok mentén, melyeket a filmesek mindig is szívesen választottak forgatási helyszínként. Igazi különlegesség az Amazonas folyó mentén Letitia települése, mely csupán néhány száz méternyi területet foglal el, de az egyik végén Venezuelával, a másikon Ecuadorral határos. Élt ott egy amerikai, aki abból gazdagodott meg, hogy fizetett a gyerekeknek tíz centet, hogy akváriumba való színes halakat fogjanak neki, ezeket aztán két dollárért adta tovább Amerikába, ipari mennyiségben. Bud Spencer a halálra készül Nyakig merültem a napi rutinba: fárasztó forgatási hetek csodás helyszíneken, nagy lakomák Terence-szel és a többiekkel a csapatból. De egyszer csak megtörtént. Egyik reggel észrevettem, hogy véres a vizeletem. Megdöbbentem, de nem aggódtam különösebben. Elmondtam a gyártásvezetőknek (Dino De Laurentiisnek és a megboldogult Goffredo Lombardónak). Dino azonnal telefonált egy híres amerikai orvosnak, Róbert Pincusnak. A hét végére beszéltünk meg találkozót a Mount Sinai kórház két orvosával, hogy ne legyen csúszás a forgatásban. A szükséges vizsgálatok után igen bonyolult műszerekkel vettek kezelésbe. Dino és Goffredo egész éjszaka mellettem maradtak. Még ma is meghat az irántam tanúsított aggodalmuk. Igaz, hogy az én egészségi állapotomtól függött a film befejezése, de megtehették volna, hogy Pincus doktor kitűnően képzett személyzetére bíznak. Az irányomban mutatott törődésük mélyen bevésődött az emlékezetembe. Epidurális érzéstelenítést kaptam: egy nagy tűt szúrtak két csigolya között egyenesen a gerincvelőmbe. Irtózatos fájdalommal járt, hatan fogtak le! Nem szeretnék túlozni, de akkoriban még kevesen kaphattak efféle injekciót. Nekem legalábbis ez volt az első alkalom, de sajnos nem az utolsó. A háromnapos kezelés (péntek, szombat, vasárnap) után hétfőn már csatlakoztam is a stábhoz, zsebemben a diagnózissal, aminek már a puszta elolvasásába is legszívesebben belehaltam volna: rosszindulatú daganat. De megtartottam magamnak a dolgot, senkinek sem beszéltem róla. Igyekeztem, hogy befejezhessük a filmet, és ügyeltem rá, hogy ne érjenek ütések a megoperált részen. Meg kellett műteni, hogy eltávolítsák a daganatot, és a munka most segített, hogy elterelje a figyelmemet. A közönséget meg kellett nevettetnem, miközben számolnom kellett azzal is, hogy meghalhatok alig negyvenöt évesen. Ám a Terence Hill-lel kialakult összhangnak, a közös komédiázásnak és a légkörnek köszönhetően, ami mindig létrejött, ha párban játszottunk, sikerült a lehető legkevesebbet gondolni az állapotomra. Három hónap múlva visszatértem kontrollra a Mount Sinaiba. Az átvilágítás csupán két új papillóma megjelenését mutatta. Pincus doktor felírta a szükséges gyógyszereket, és hat hónap múlva újabb kontrollt javasolt. Nem mondhatom, hogy könnyű dolgom lett volna: úgy folytatni az életet, mosolyogni a szeretteimre, a feleségemre, gyermekeimre, úgy járkálni az utcán, mindent úgy csinálni, mint eddig, miközben tudtam, hogy meg vannak számlálva a napjaim. Mégis, valamilyen

megmagyarázhatatlan okból nem szorongtam: a velem született pozitív erő nem engedte azt hinnem, hogy negyvenöt évesen el kell mennem. Amikor Pincus doktor legközelebb megvizsgált, egyszer csak felkiáltott: - It's impossible! Valóban hihetetlen, de a papillómák eltűntek. Azt se tudtam, hova legyek a boldogságtól: valaki odafönn még mindig szeret engem. Hát még a feleségem milyen boldog volt! Neki meg kellett mondanom, hogy a legrosszabbtól kell tartanunk. Ebben az időszakban, amikor a halálomra kellett volna készülnöm, talán azért sem vett rajtam erőt a kétségbeesés, mert a bennem megbúvó „marslakó" egészen meglepő reakciókra képes. Nem annyira a bátorság, sokkal inkább az iróniával teli nápolyi fatalizmus mondatta velem, miközben szembenéztem a halállal: fütyülök rá! Sajnos nagyon sokan nem ennyire szerencsések. Én nem hiszek abban, hogy a „jobbak mennek el", a rosszak pedig megússzák, sőt abban sem, hogy az igaz hívők csodálatos módon meggyógyulnak, míg a többiektől megtagadják az égiek a gyógyulást. Szerintem a sors sakktábláján nincsenek különválasztva a jók meg a rosszak. Egyszerűen nem ilyen vég volt a számomra megírva, még nem jött el az én időm. Ki tudja, talán úgy megyek majd el, mint apám, aki békésen elaludt a heverőn, miközben Pippo Baudót nézte a tévében. Az ólomévek A hetvenes évek voltak a párosunk aranyévei, annak ellenére, hogy az évtized második felében visszaestek a filmbevételek, de általában az ország társadalmi gondjai is felerősödtek a politikai terror miatt. A hírhedt „ólomévekben" nem szívesen jártak el az emberek hazulról. A felháborító, találomra elrendelt kivégzések, mindennapos lövöldözések, emberrablások idejét senki sem sírja vissza. Az emberek féltek, ezért inkább otthon maradtak. Ekkoriban kezdtek szaporodni a kereskedelmi tévécsatornák, olyannyira, hogy a kínálat lassan felülmúlta a keresletet. Mégis, talán épp amiatt, mert az emberek nevetéssel szerették volna elűzni maguktól a félelmet, a mi filmjeink továbbra is rekordbevételeket értek el. A Bűnvadászok volt az első, teljes egészében a floridai Miamiban forgatott kalandfilmünk. Ez a hely aztán szinte a második otthonom lett az odaát játszott tévésorozatok miatt. Ezen a filmen újra együtt dolgoztunk Enzo Barbonival, aki hat évvel azelőtt rendezett minket utoljára. Az eltelt évek alatt a komédiázás minősége és a ritmusa is javult. Végül a csaknem hétmilliárdos bevétel igazolta Barboni döntését, hogy Az ördög jobb és balkeze harmadik részének az elkészítése helyett inkább a modern Miamiba helyezett át bennünket. Bár az én jól bevált módszerem, hogy bemagoltam a szöveget, és ha elfelejtettem, csak mormogtam valamit, sokszor hozta nehéz és szórakoztató helyzetbe Terence-t, aki viszont tökéletesen beszélt angolul. Amikor belegabalyodtam egy mondatba, vagy elrontottam a kiejtést, ő rendíthetetlenül folytatta, amivel megmentette a jelenetet, de néha nem bírta, és kitört belőle a nevetés. Megkell mondanom, igazán türelmes kollégának bizonyult.

A következő évben is visszatértünk Amerikába, ahol az... és megint dühbe jövünk forgatását kezdtük meg ezúttal egy másik zseni, Sergio Corbucci irányításával, aki később a Szuperzsaruban dolgozott még együtt Terence-szel, kettőnkkel pedig a Kincs, ami nincsben, 1981-ben. De a modern amerikai helyszínek nem olyan izgalmasak, mint a természetközeli helyszínek a vadonban, mint ahol például Dél-Afrikában az Én a vízilovakkal vagyok forgatásán dolgoztunk. A vízilovat, amellyel a filmben megküzdöttem, a nagy Carlo Rimbaldi alkotta meg, ET későbbi atyja. Hihetetlennek hangzik, de az igazi vízilovak megközelíthetetlenek, méretük ellenére villámgyorsak és nem félnek az embertől. Sőt a rinocérosszal ellentétben ők jól is látnak bennünket. Cirkuszban sem lépnek fel velük, mert idomíthatatlanok, akár az afrikai elefántok, amelyek az oroszlánoknál is veszélyesebbek (a cirkuszi elefántok indiaiak). Emlékszem, egyszer bementünk Terence-szel egy oroszlánketrecbe, csupán egy bottal fölfegyverkezve, gyakorlatilag védtelenül. A néhány napja befogott állatok ugyanis félelmükben szinte megbénultak, mivel még nem láttak embert. El kellett telnie bizonyos időnek ahhoz, hogy reagáljanak. Egy oroszlánt lehet idomítani, de egy vízilovat soha. Az Én a vízilovakkal vagyok egy állatbarát szellemiségű film volt, mese az állatok megmentéséről, amikor még nem is volt annyira divatos ez a téma. A történet szerint Terenceszel vaktölténnyel megtöltött fegyvereket adtunk el a vadászoknak. Az elveink a filmjeinkben is egyre inkább megjelentek, ahogyan a párosunk fejlődött. Trinitá és Bambino nagykorúak lettek, habár a verekedést továbbra sem hagyták abba. A páros további sikerei A nyolcvanas években tartottuk magunkat Terence-szel ahhoz, hogy évente egy filmet készítünk, egyéb kötelezettségeinktől függően. A Nyomás utána! (1983) szintén Enzo Barboni rendezésében ismét amerikai helyszíneken készült, amolyan országúti, üldözős mozi lett, amelyben CIA-ügynököknek néznek bennünket és „beszerveznek" egy csempészbanda elleni műveletbe. Barbonival utoljára a Nincs kettő négy nélkül (1984) című filmben dolgoztunk együtt párosként: két ikerpárt alakítottunk, a megszokott kettősünket és egy másik kissé... nőies párost. Végül persze a macsó mivoltunk kerekedett felül. Majd következett a Szuperhekusok című film Bruno Cor-bucci rendezésében, amely 1985-ben bő egy évtizedre lezárta a párosunk történetét. Sikeres film lett, de semmi különös részletre nem emlékszem belőle, hiszen sok év eltelt azóta, mi pedig Terence-szel többékevésbé mindig ugyanazt csináltuk. Ráadásul ebben a filmben főként amerikai kaszkadőrökkel dolgoztunk. Már benne jártunk a nyolcvanas években, a kereskedelmi televíziók korszakában, amelyek csak úgy bombázták a közönséget a régi filmjeinkkel, és rekordnézettséget produkáltak, ami nem csekély mértékben meglepett bennünket. Ez a kilencvenes években is folytatódott, sőt egészen napjainkig. Annyira beletemetkeztünk a munkánkba, hogy észre sem vettük: időközben felnőtt a nézők egy új nemzedéke, azoknak a gyermekei, akik annak idején tapsoltak nekünk a mozitermekben.

De megvoltak mindennek a negatív következményei is. Bár már több mint egy évtizede panaszkodtak miatta, miközben két-háromszáz film is elkészült egy évben, most valóban utolérte a filmszakmát a válság. A filmkészítéshez szükséges pénz mind gyakrabban a tévétől érkezett. Ám ahelyett, hogy befektettek volna egy új, nagy költségvetésű Bud Spencer & Terence Hill-filmbe, újra meg újra levetítették ördögjobb és balkezét vagy a Különben dühbe jövünket, a nézők milliói pedig újra és újra megnézték a tévében és videón is, és nem bánták, hogy már sokadszorra látják. így hát Terence-szel szétváltunk, hogy innentől a saját utunkat járjuk, de készen arra, hogy bármikor újra párba álljunk, ha érdemes. Megszűnt tehát a párosunk a filmvásznon, de attól még az életben megmaradtunk annak. Megint Terence-szel Tíz évnek kellett eltelnie, hogy újra összekerüljünk, a Bunyó karácsonyig (1995) című családi filmben, amelyet Terence fia, Jess írt és Terence rendezett. Úgy képzeltem, hogy Don Quijote történetét filmesítjük majd meg: én leszek Sancho Panza, Terence pedig a címszereplő, persze az egészet a párosunkra igazítva. A megboldogult Furio Scarpelli írta volna a filmhez a Spanyolországban játszódó prológust, a regénynek megfelelően. Terence azonban biztosra akart menni, ezért úgy gondolta: visszatér bevált műfajunkhoz, a westernhez. A Bunyó karácsonyig Új-Mexikóban készült; azon a sivatagos területen forgattuk, ahol az első kísérleti atomrobbantásokat végezték. A közelben élt egy indián-mesztic közösség, reggelenként autóbuszra szálltak, hogy eladják kézműves termékeiket, és megvásárolják mindazt, amire szükségük lehet. Ami azonban igazán különlegessé teszi ezt a területet, az egy valószínűleg itt elrejtett katonai támaszpont, tele élő és halott földönkívüliekkel. Soha nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget az „51-es körzet" legendájának, a negyvenes években Roswellben talált ufónak és a többi ilyen történetnek, azon egyszerű okból kifolyóan, hogy nem találok bennük semmi furcsát. Az itt élő bennszülöttek az évtizedek folyamán számos szokatlan jelenségnek lehettek a tanúi, és biztosra veszik, hogy a föld alatt sokkal látványosabb és titokzatosabb világ található, mint amit a felszín sejtet. Miután hosszú heteket töltöttünk ezen a területen, arra jutottunk Terenceszel, hogy talán mi is két „marslakó" vagyunk, akik előrehaladott korunk ellenére még mindig cowboyosat játszanak! Annyi év alatt mit sem kopott a párosunk varázsa, és forgatás közben úgy éreztük, mintha tegnap lett volna Az ördög jobb és balkeze bemutatója, pedig már közelebb jártunk az ezredfordulóhoz, mint a hetvenes évekhez. Sajnos a western már a múlté volt, ám a Bunyó karácsonyig ennek ellenére is sikeres lett a világ számos országában. Valaki egyszer megállapította, hogy a Spencer-Hill páros azon kevés dolgok közé tartozik az olasz filmgyártásban, amelyekkel csaknem tizenöt éven keresztül biztosra lehetett menni. Egyetlen filmünk sem vitte csődbe a producereket, és egyes országokban, például az Egyesült Államokban, a televíziós ismétlésekkel és a videofilmekkel értük el a legnagyobb sikereket. Időközben Terence és én tanulmányok és könyvek témái lettünk. A kritika, ami újraértelmezte, vagy leginkább újraértékelte a spagettiwestern, a horror- meg a bűnügyi

filmek műfaját, rólunk is megemlékezett. Kedves tőlük, de hát a mi filmjeink a közönség szórakoztatására készültek, nem pedig fesztiválokra vagy a filmkluboknak (habár az utóbbi években egyre több helyen rendeztek nosztalgiavetítéseket). Jobb későn, mint soha. A barátság Terence Hill-lel Most értünk el ahhoz a ponthoz, amit azok, akiknek volt türelmük eljutni idáig a történetemben, valószínűleg a legjobban várnak: kiderül a legendák mögött rejtőző igazság, hogy a John Ford egyik híres westernjéből szállóigévé vált mondással éljek. A közönség úgy képzeli, hogy Mario Girotti alias Terence Hill és én napi 24 órát együtt töltöttünk hatalmas lakomákkal, harsány kacagással, esetleg néhány kisebb, de igazi verekedéssel. Olyannak képzelnek bennünket, ahogyan a filmekben láttak: a szeretet-gyűlölet köldökzsinórjával összekötözött testvéreknek és ellenfeleknek, akik bármikor készek a verekedésre, de arra is, hogy az életüket adják egymásért. Ez persze egyáltalán nem így volt. Ezért is büszkélkedtem korábban azzal, hogy a film világának egyetlen olyan párosa vagyunk, akik még soha nem veszekedtek egymással, nem úgy, mint Dean Martin és Jerry Lewis az ötvenes években. De senkit nem szabad ezért elítélni, sőt azt mondaná,m, hogy ez vele jár. A művészek barátsága olyan, mint a házasság, aminek veszekedés vagy akár válás is lehet a vége. Bud Spencer és Terence Hill életre szóló barátok, jóban, rosszban. Carlo Pedersoli és Mario Girotti viszont olyan barátok, akik ugyanazokban az értékekben hisznek, sok a közös tapasztalatuk, ám ahogy véget ér a forgatás, mindegyikük hazamegy a családjához és éli a saját életét. Sohasem követtük el azt a hibát, hogy rátelepedjünk a másik életére. A barátság nemtől független szeretet, és az a szeretet, ami börtönné válik, tönkreteszi a barátságot. Köztem és Mario közt egy véletlenszerűen létrejött kapcsolat érlelődött meg, még akkor is, ha - mint említettem -volt a találkozásunkban valami sorsszerű. Szép lassan derült ki, mennyire hasonlóan gondolkodunk a dolgokról, a különbözőségek ellenére, amelyek egyedivé és különlegessé tesznek minden emberi lényt. Mario Girotti profi színész és jó ember, aki tisztességes életet él; olyan értékekben hisz, amelyeket nem tudok nem osztani. Csaknem negyvenévnyi közös filmezés után már szavak nélkül is értjük egymást. Megvan az összhang. Mariónak azért megvannak a hivatásos színészekre jellemző hóbortjai is. Amikor külföldön forgattunk, gyakran laktunk szomszédos szállodai szobában, úgyhogy éjszakánként sokszor hallottam, hogyan igyekszik tolmácsnője segítségével csiszolgatni az angol kiejtését, és végül erre az altatóra szenderültem álomba. Az, hogy egy ilyen tehetséges, és szórakoztató munkatársra talált, a legjobb dolog volt, ami a „véletlenül lett" színésszel, Bud Spencerrel csak történhetett. Ellentétes pólusok Mielőtt Terence velem kezdett volna forgatni, több filmet is készített Németországban és Olaszországban is. Mindig elismerően nyilatkozott a sportteljesítményeimről, én pedig az ő színészi alakításairól. Amikor párosunk hirtelen ismert lett, a lesifotósok mindent megadtak volna

azért, hogy lekapják Budot és Terence-t, amint igazából hajba kapnak mondjuk egy lokál előtt. Csakhogy mi nem szoktunk veszekedni és nem is utáljuk egymást, ahogy Trinitá és Bambino. Mario Girotti elsősorban egy ember, aki szereti a családját és mindenek elé helyezi az emberi értékeket, másodsorban pedig színész, aki sokszor bizonyított tőlem függetlenül is, amikor fontos nemzetközi produkciókban dolgozott. Mi ketten nem igazán kényeztettük el a bulvársajtót, mert nem hajtottunk rá, hogy mindenáron a címlapokra kerüljünk. Olyannyira nem, hogy a közönség évekig azt sem tudta, hogy valójában olaszok vagyunk. Tényleg külföldi színészeknek hittek bennünket. Mindkettőnket csak az érdekelt, hogy jól csináljuk a dolgunkat, és közben minden rosszkedvünk, bizonytalanságunk elmúlt, a közös célra összpontosítottunk, arra, hogy megnevettessük a közönséget. Előfordult, hogy Mario megkérdezte tőlem: Mondd csak, Carlo, hogy áll rajtam ez a kalap? Ide figyelj, Mario! Tégy a fejedre, amit csak akarsz, a lényeg, hogy forgassunk! válaszoltam ilyenkor somolyogva. Ilyen kék szemekkel és ekkora tehetséggel bármilyen kalapot a fejére húzhatott volna, miközben én magam a legnagyobb jóindulattal is csak magamat tudtam nyújtani. Az ellentétek vonzzák egymást, de köztünk ez a vonzalom úgy működött, hogy harminc éven keresztül egy harmadik pólust vonzottunk magunkhoz: az egész világ nézőközönségét. Talán mert soha nem csaptuk be őket: amink csak volt, őszintén kijátszottuk.

BUD SZÓLÓBAN

Más tapasztalatok Amikor kinyílik előttünk egy kapu az ismeretlenbe, és nincs vesztenivalónk, el kell indulni az úton. Az első westernek sikere után, amikor ajánlatokat kaptam tőlem idegen műfajú filmekre, például bűnügyi vagy háborús filmekre, gondolkodás nélkül igent mondtam. Még akkor is, ha keveset fizettek vagy csak mellékszerepeket ajánlottak. Végül is híres voltam, nem igaz? Azon kívül Bud Spencer személyisége még nem rögzült igazán a kollektív emlékezetben, így megengedhettem magamnak a csapongást, ahogyan a labda csapódik a falakhoz mindaddig, amíg meg nem áll valahol. De szerencsére nem állt meg. 1971 -ben a Négy légy a szürke bársonyon című filmet azért vállaltam el, mert már ismertem Dario Argentót, ő írta néhány western forgatókönyvét, amelyekben játszottam. Argento a Paese Sera napilap filmkritikusaként kezdte, az apja producer volt, és nyíltan kiált a szerzői filmek mellet, amikor a hivatalos kritika még tudomást sem vett róluk. Egy évvel azelőtt debütált A kristály tollú madár című filmjével és csak most készült a siker megízlelésére. Egy kis szerepre hívott kevés pénzért. A filmben játszott szereplő neve hívogatón és ígéretesen hangzott: Dio, azaz Isten, a Diomedes rövidítése. Gondolkodás nélkül elfogadtam az ajánlatát: akkoriban még nem könyveltek el jóságos óriásként, és a rendezők éppen nem tolongtak körülöttem. Örültem annak a kisebb szerepnek is, amit az akkor már elismert Carlo Lizzani kínált nekem A maffia markában című filmjében. Leginkább az Az ördög jobb és balkeze őrületes sikere előtti időkre volt igaz, hogy minden filmszerepre, amit ajánlottak, úgy tekintettem, hogy ez lesz az utolsó. Talán ismétlem magamat, de biztosra vettem, hogy a filmes karrierem nem tarthat sokáig, hiszen sem az olasz westernnek, sem pedig a szerzői filmek sikerének nem lehetett hosszú jövőt jósolni. Az olasz western tízéves tündöklése kifejezetten ritkaságszámba ment, mivel a műfaji divatok sokkal rövidebb ideig szoktak kitartani. Egyszóval ez a hirtelen jött csoda akár már másnap véget érhetett volna, és én tudtam magamról, hogy nincsenek meg a megfelelő képességeim ahhoz, hogy egyik szerepet vállalhassam a másik után. Nem mérhettem magam James Stewarthoz, aki a háború előtt vígjátékokban játszott, a háború után pedig drámai westernhősöket alakított, vagy Spencer Tracyhez, aki egyaránt el tudta játszani a perverz Mr. Hyde-ot és az együtt érző papot A fiúk városa című filmben. Mindenre kapható voltam tehát, amivel csak megkerestek. Hollywoodi csillagok 1972-ben Spanyolországba mentem egy újabb western, az Élet vagy halál című film forgatására, amiben egy mellékszerepet játszottam. A kitűnő Tonino Valerii rendezte, akivel 1973-ban Terence is forgatott, méghozzá a remek Nevem, senki című filmet, amelyet Sergio Leone jegyzett producerként. Az Élet vagy halál cselekménye már bizonyítottan működött a Piszkos tizenkettő című, Róbert Aldrich rendezte háborús filmben: egy maroknyi

börtöntöltelék elvállal egy öngyilkos küldetést. A kis csapatot egy kegyvesztett északi katona vezette, akinek el kellett foglalni egy ellenséges déli katona által védett erődöt. Az északi katonát a nagy James Coburn játszotta, ellenfelét pedig a karizmatikus Telly Savalas (micsoda véletlen, éppen a Piszkos tizenkettőből!). Az Élet vagy halálban egy páncél-szekrényszakértőt, egy „mackóst" játszottam, a nevem Eli volt (Wallachra emlékeztünk ezzel). Telly Savalas klasszikus amerikai színész: ravasz és naiv egyszerre. Ravasz volt, mert mindig igyekezett előtérbe kerülni, ugyanakkor naiv és hiszékeny, mint a legtöbb amerikai színész, aki csak saját magára figyel. Egyik nap annyira elfoglalta az igyekezet, hogy ő kerüljön a figyelem középpontjába az egyik jelenetünkben (a szerepe szerint rám kellett volna figyelnie, miközben beszélek hozzá, ehelyett azonban ravaszul kikerült, pofákat vágott és improvizálni kezdett), hogy nem vette észre: meg akarom leckézetni. Nem annyira a színészi ösztöntől, mint inkább nápolyiságomtól vezérelve jöttem rá, hogy miben mesterkedik Savalas. Hogy meglegyen az öröme, a filmfelvevőnek háttal mondtam el az egyik poént, és hagytam, hogy őt vegye fel hozzá a kamera. A csapat és a rendező kuncogott. Mindenki észrevette, hogy készakarva csináltam, kivéve az amerikai színészt, akit teljesen lefoglaltak a saját kis trükkjei. Meglehet, hogy egyes nagy színészek túlságosan bizonytalanok saját magukban, ezért folyamodnak ilyen eszközökhöz, ha fenyegetve érzik magukat. Glenn Ford is, amikor Marlon Brandóval kellett játszania a Teaház az augusztusi holdhoz-ban, hasonló módszerekkel igyekezett előtérbe kerülni. De hát Marion Brandóval szemben, az ördögbe is! Ez esetben meg tudom érteni! Ki tudja, talán Savalas azt gondolta, hogy az én fizikai fölényem eltereli róla a közönség figyelmét. Épp az ellenkezője jellemezte James Coburnt, aki igen elmélyült lelki életet élt, amikor nem forgatott. Fuvolán játszott, és úgy tűnt, teljesen elmerült a zen világában (akkor még nem tudtam róla, hogy Bruce Lee barátja és tanítványa volt, innen eredt vonzalma a keleti tanok iránt). A felvételek végeztével odajött hozzám, és ezt mondta: You're a good surprise for us! (Nagy meglepetést okoztál nekünk!) Én erre hálásan rámosolyogtam, és álszerényen azt válaszoltam: You too. (Te is.) A film sikeres lett, mintegy kétmilliárd líra bevételt hozott. Riz Ortolani nagyon szép kísérőzenét komponált hozzá; a zenének nem elhanyagolható a szerepe az olasz westernekben. A Vadnyugati Casanova című filmet Maurizio Lucidi rendezte, és a történet szerint én pártfogoltam a kis Renato Cestiét, számos könnyes-bús film, például a L'ultima neve diprimavera (A tavasz utolsó hava) gyereksztárját. Az ilyen filmeket akkoriban sorozatban gyártották. Walter „Jack" Palance (valódi nevén Vladimir Palahniuk) játszotta a barátellenségemet. Azt akarta, hogy életben maradjak, még segített is a gonoszok ellen, mert hozzám akarta adni feleségül a húgát. Palance volt Hollywood másik kemény legénye: a vigyorgó gyilkos szerepében lett híres az Idegen a vadnyugaton című, 1953-as filmben, és sikersorozata azóta is folytatódott. Erős fizikumú színész, de nem csak emiatt lett sikeres. Mire 1991-ben Oscar-díjat kapott az öreg cowboy szerepéért az Irány Colorado! című filmben, kissé elfeledkeztek arról, hogy ő nem csupán „egy nyereg két szemmel" (ahogy Billy

Cristal emlegette szellemesen), hanem egy befelé figyelő színész is. A nagy kés című filmben például éppen egy Hollywoodban tönkrement színészt alakított. Hat nyelven beszél, festő és költő is egyszerre, sőt egész jó bokszoló volt, mielőtt színésznek állt volna. És ne feledjük azt sem, hogy komikusként kezdte! Komolyan, gyilkoshoz illő fizimiskája ellenére nagyon szeretett tréfálkozni, viccelődni a stáb tagjaival, nekem pedig mindig azt mondta: - Bud, én igazából komikus színész vagyok! Tudta, hogy nagyon jó komikus lehetne, de olyan meghatározó volt a kinézete, hogy az annak köszönhetően elért sikerek skatulyába zárták. Piedone 1973-ban, amikor Terence máshol forgatott, Enzo Barboni ajánlott nekem egy szerepet Az angyalok is esznek babot című filmben, ezúttal Giuliano Gemmával a főszerepben, én pedig, mint mindig, a főszereplő után következtem másodikként. A film bemutatóján annyian tolongtak a milánói Odeon moziban, a Corso Umbertón, hogy a pénztárosnő kénytelen volt kijönni a Dóm térre a kasszával, mert mindent elsodort a betóduló tömeg. A producer, Italo Zingarelli akkor jutott el oda, hogy már nem nézett át rajtam, mert kezdte gyanítani, hogy talán egymagamban is érek valamit. Közölték velem, hogy a következő filmnél már én leszek a főszereplő. Nagyon örültem neki, de jobban örültem volna, ha maradok második, és helyette megemelik a fizetésemet. Bár azt kockáztatom, hogy már unják, mégis elismétlem: egy színész sikere a közönség ajándéka, és bármikor vissza is veheti tőle. A közönség fütyül a magánéletedre. Azért fogad a kegyeibe, mert a filmvásznon valami olyat lát tőled, amire ő is vágyik. Az én esetemben ez az azonosulási mechanizmus eléggé egyszerű volt: én voltam az erős ember, aki végigpofozza a hatalmaskodókat, és megbosszulja a gyengék sérelmeit. Mellettem biztonságban lehettek a gyermekek, az öregek és a nők, sőt az ijedősek meg a félénkek is, mivel Bud Spencer mindig csak akkor osztogatott pofonokat a történeteiben, ha a szavak már nem használtak, sem pedig a könyörgés. Épp ezért született meg Piedone, a zsaru, amelyben végre a saját hangomon szólalhattam meg (legtöbbször a kitűnő Glauco Onorato kölcsönözte nekem a hangját). Ezúttal szabadjára engedhettem nápolyi beszédmódomat, hiszen Rizzo felügyelő is nápolyi volt. Ez a film visszavitt a szülővárosomba, Nápolyba, a nagyság, a nyomor, a zsenialitás és az életszeretet városába. Eszembe jut egy eset: nyári forgatás, éppen a befejezést vettük fel a Sanitá negyedben. Manomozza (a „Csonkakezű", a camorravezér, Mario Pilar alakításában) jön velem szemben. Steno felkiált: Csöndet kérek! felvétel... indul! Ám ekkor valaki elrontja a jelenetet: lassú, kellemetlen nyikorgás hallatszik, ablak nyílik, kihajol rajta egy férfi. Szólnak neki, hogy csukja be az ablakot, mert filmet forgatunk, ő azonban azt válaszolja: Melegem van. Hamar megoldódott az ügy: kapott valamennyi pénzt, hogy legyen olyan jó és ne zavarja a felvételt.

Oké, folytatjuk a munkát: Felvétel... Indul! Újra csikorgás, másik ablak nyílik ki, a szomszédnak is melege lett a csukott ablak mögött! Hirtelen megmagyarázhatatlan meleghullám söpört végig a négyzetkilométernyi területen. Steno rájött, hogy nem lesz forgatás, ha nem állapodunk meg „valakivel": meg is egyezett a negyed főnökével százezer lírában (annak idején ez nem kevés pénz volt). Csakis így forgathattunk zavartalanul: a helyi főnök jóváhagyásával. Ez volt Nápoly. Piedonéval Kínában Az első Piedone nagy sikere újra feltöltötte Goffredo Lombar-do Titanusának a kasszáját, amely addig is sokat áldozott az olasz filmre, és mostanra már nagyon ráfért egy kis vérfrissítés. És mivel a Titanus éppen ekkoriban, 1973-ban dobta piacra Olaszországban a legendás Bruce Lee Tomboló ököl című. filmjét, Steno és Goffredo teljesen természetesnek tartották, hogy kihasználják a pillanatnyi divatot, és elkészítettük a Piedone Hongkongban című filmet. A forgatás során ráadásul ugyanazok a kaszkadőrök álltak a rendelkezésemre, mint Bruce Lee-nek. Szerettem volna megismerni őt, ám sajnos Lee nem sokkal azelőtt hunyt el fiatalon, a pályája csúcsán. Hongkongban az a különleges, hogy noha háromszáz film is készül ott évente, mindössze egyetlen félsziget, a Kowloon meg néhány apró sziget együttese alkotja. Kaotikus, zajos tengerparti hely, tele ellentmondásokkal, egyszóval nagyon „nápolyi". Majdhogynem otthon éreztem magam. A leszállás Kai Tak repülőterén különösen izgalmasra sikerült. Később csak nevettünk rajta, de akkor drámai pillanatokat éltünk át. A DC10, amelyen utaztunk, érdekes mutatványokba fogott, annyira alacsonyra ereszkedett, hogy be lehetett látni a házak erkélyeire. Egyszer csak a gép éles kanyart vett, és szembetaláltuk magunkat egy hatalmas fallal, amin nyilak világítottak. Aztán még mélyebbre ereszkedtünk, annyira, hogy beláttunk a házak ablakain! Ekkor földet értünk, ami nagy megkönnyebbülést jelentett. A filmet a Hotel Peninsulában és a kikötőben forgattuk szegények és vietnami menekültek áradata közepette, akik a kikötőben horgonyzó dzsunkákon éltek. Bangkokban és Makaóban, az egykori portugál gyarmaton is forgattunk, ahol engedélyezett a hazárdjáték. Emlékszem a nagy játékteremre, ahol a harc jelenetét vettük fel, bizony meglehetősen koszos, ronda környezet volt, fényévekre a kifinomult San Remó-i kaszinóktól. Habár a film bűnügyi történetnek készült, rengeteg hullával, végül mindig az én pofonjaim döntöttek. Ám ezúttal az összecsapások során Bruce Lee villámgyors kaszkadőreivel kellett összeegyeztetni a mi koreográfiánkat. Ha kicsit visszavesznek az iramból, a világ legjobbjaivá válhattak volna. A kínai harci jelenetekben azonban a gyorsaság számít, miközben a mi akciójeleneteinket lassítani szoktuk, hogy a közönség követni tudja, ki adta és ki kapta a pofonokat. Ezek a kaszkadőrök annyira jók voltak, hogy mindent egyből megcsináltak, kivált a kaszkadőrkoordinátorunk, egy csontos, kancsal kis kínai, akinek a szerepe szerint állandóan belém kellett kötnie. Csak úgy tudtam valamennyire lelassítani, hogy amikor be akart húzni nekem, taszigálni meg lökdösni kezdtem.

Még egy szumójelenet is bekerült a filmbe! Az igazi szumó-harcosok sohasem szerepelnek filmekben, televíziós műsorokban vagy reklámokban, mert a japán társadalomban szentnek számítanak (legalábbis a hagyomány szerint). Akiket filmeken látunk, azok nem igazi szumósok, hanem színészek vagy esetleg egykori harcosok. A valódiak legalább kétszáz kilót nyomnak, és tudják, hogy fiatalon meg fognak halni, de megtiszteltetésnek veszik ezt a sorsot. Az a szumós, akivel én csaptam össze ebben a filmben, egy bukott harcos volt, úgyhogy csalódottságában nagyon komolyan verekedett. Meg akarta mutatni, hogy valójában erősebb a fehér embernél. A végén bedühödtem, úgyhogy fölemeltem és kidobtam a ringből. Igaz, negyvenöt éves voltam és jóval könnyebb is nála, de hát végül is én voltam Bud Spencer, nem igaz ? Eltekintve az ilyen kisebb incidensektől, igencsak szórakoztató heteket töltöttünk el Kínában. Még egy igazán kellemes meglepetés is ért. Épp a kikötőben forgattunk, amikor kikötött egy Vietnamból érkező amerikai repülőgép-anyahajó. Meglepetésemre egyszer csak az egész legénység odasereglett a fedélzetre, és integetni kezdtek nekünk. Egyszerű volt a dolog magyarázata: a hajón nem sokkal azelőtt vetítették le Az ördög jobb és balkeze mindkét részét! Az amerikai tengerészek felismertek, az admirálisuk pedig meghívott vacsorára! Megpróbáltam beülni az egyik FI6-os vadászgépbe, de nem sikerült, mert egy ilyen gép pilótájának soványnak és alacsonynak kell lennie (ezért sikerült Tom Cruise-nak olyan hitelesen alakítania a szerepét a Top Gunban!). Volt egyszer egy Dél-Afrika Amint visszatértem Olaszországba, megkeresett a híres rendező, Pasquale Festa Campanile, aki főként a kosztümös vígjátékokat kedvelte. így 1976-ban együtt újraforgattuk a Zsoldoskatonát, az én stílusomra igazítva. A film valódi történelmi eseményen alapult, a barlettai csatán, amely során a bátor Ettore Fieramosca jól odapörkölt a franciáknak. Ebből a filmből - amely az egyetlen „történelmi alakításom" volt a Morcos misszionáriusok és a nemrég elkészült Dal a bordélyházból mellett, amit Ermanno Olmi rendezett. Egész seregnyi jobbnál jobb karakterszínészre és drámai színészre emlékszem a filmből, például Enzo Cannavaléra (bámulatos színész, Eduardo de Filippo színházából érkezett a film világába, és több Piedonében is játszott velem), Philippe Leroy-ra (az akkoriban nagy sikerű Sandokanban ő volt a hűséges Yanez), Jacques Dufilh, francia komikusra, Oreste Lionelló-ra és Angelo Infantira. Aztán ott voltak a színháziak, Mario Scaccia, Mariano Sigillo, Eros Pagni és a többiek. Nem beszélve persze Pizzuttiról, Bastianoniról, Cianfrigliáról és a többi kaszkadőrről. Igazán pompás film volt, gondosan megtervezték a kosztümöket, az 1503-as Olaszországot idéző díszleteket francia, spanyol, arab beütéssel, rengeteg kalandorral, zsoldossal. Hatalmas sikert aratott. Csakhogy állandóan ott lappangott a háttérben az én titkos ellenségem: foghíjas angol nyelvtudásom. A következő filmemben, a Charlestone-ban újra Marcello Fondato rendezővel és tiszteletre méltó brit színészekkel dolgoztam együtt: egy kis kitérőt tettem a „kifinomult" szerzői filmek világába (az idézőjelre azért van szükség, mert végül itt is a pofonok győzedelmeskedtek). Akadt benne tánc, ének, keménykalap és sétabot angol módra. Londonban forgattuk, nemzetközi szereposztással, amelyből kiemelkedett Herbert Lom {A rózsaszín párduc sorozat főfelügyelője). A szerepem megmentett: egy emigráns lengyelt

játszottam, így indokolt is volt a tökéleden angol kiejtésem. Nem is kellett utószinkronizálni a gyenge angolom ellenére! A Kelet, az Államok, Spanyolország, Anglia, Amazónia: ez a színészmesterség, bocsánat, a filmszereplés legszebb oldala. Bejárja az ember az egész világot. A soron következő önálló szerep, a Piedone Afrikában Dél-Afrikába vitt el: hű segédemmel, Caputóval (Cannavale) együtt gyémánt- és kábítószerkereskedők nyomába eredtünk. Szívesen mesélnék ezeknek a vidékeknek a turisztikai szépségeiről, ám ezekben az időkben Dél-Afrika kapcsán a rasszizmus és az apartheid volt a legfontosabb téma. Egyik alakalommal két felvétel között Stenóval és a többiekkel elmentünk ebédelni egy johannesburgi étterembe. Természetesnek találtam, hogy a kis Baldwin (Bodo) Datile, a színes bőrű pártfogoltam a filmből, szintén velünk jöjjön. Amikor beléptünk az étterembe, a főnök zavartan elénk sietett. - Mr. Spencer, igazán megtisztel, hogy nálunk óhajt ebédelni, de ide feketék nem léphetnek be. Amikor magamhoz tértem első döbbenetemből, megmakacsoltam magam és kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó ott maradni. Máshová mentünk ebédelni, és mire a szállodába értem, már várt rám a helyi rendőrparancsnok. Félrevont egy sarokba, és világosan a tudtomra adta, hogy ha még egyszer megkockáztatok egy hasonló lépést, mindannyiunkat haladéktalanul kiutasítanak az országból mint nemkívánatos személyeket. Nem számoltam vele, hogy azzal, hogy egy „négerrel" mentem be egy luxusétterembe és ragaszkodtam a társaságához, milyen veszélyes láncreakciót indítottam be: az esetnek híre ment, és a feketék tömegesen összegyűltek az utcán, hogy tüntessenek a szegregáció ellen, és engem hoztak fel a bátorság meg a szolidaritás példájának. A tanúja lehettem akkor egy döbbenetes jelenetnek. Furgonok érkeztek, amelyekből a feketék megtámadására beidomított dobermanokat uszítottak a tömegre. A kutyák a fehéreket nem bántották, vicsorogva és ugatva körülvették a színes bőrűeket. A gazdag, fehér kisebbség félelme fejeződött ki ebben a jelenetben a többséget jelentő szegény feketékkel szemben. Ugyanakkor egy paradox helyzet is előállt, mikor egy amerikai útlevéllel rendelkező, fekete bőrű milliárdost nagy tisztelettel fogadtak. Azokban az években az ország későbbi elnöke, a törzsi „arisztokrata" családból származó politikai aktivista, az akkori kormány nyílt ellensége, Nelson Mandela épp hazája börtönében sínylődött életfogytig tartó kényszermunkára ítélve, ahonnan csak 1990-ben szabadult ki. Ám nem csak ott történtek ehhez hasonló dolgok. Arany, az én nem e világi tapasztalatom Sok évvel azelőtt, Perón Argentínájában a saját szememmel tapasztaltam meg, hogy az utcán nem lehetett feketéket látni, legföljebb néhány félvért. Emlékszem, hogy magától Louis Armstrongtól is megtagadták a hatóságok, hogy fellépjen az országban. Az ásványkincsekben gazdag Dél-Afrika mindig is neuralgikus területnek számított. Elég csak a Three Fountainsre gondolni, ami nem egy szálloda neve, hanem egy bányáé. A világ egyik legjelentősebb aranybányájáé, amely hat-nyolcezer méter mélyen van a föld alatt, ahol a feketék egész serege dolgozik. Egyszer ellátogattunk ide, és felfigyeltem rá, hogy a munkások bemelegítő gyakorlatokat végeznek, mielőtt elindulnának a föld alá. A turnus

végén pedig, amikor a felszínre jönnek, megismétlik ezeket a gyakorlatokat. Lementünk egy barlangba, ahol a fekete falakat hosszú, fényes csíkok szabdalták. Felkiáltottam: A csudába is! Mennyi arany! A fényes csík nem arany - mondta nekem a vezetőnk. - Az pirit, értéktelen ásvány... Az arany a fekete fal a fényes csíkok között. Tátva maradt a szám. Hozzászoktam ahhoz, amit a filmekben láttam, és halvány fogalmam sem volt a valóságról. A Three Fountainsben kibányásszák a sötét, nyers aranyat, amit nagy, henger alakú tartályokba raknak, majd az ötven méter mély és néhány méter széles felvonókon a felszínre juttatnak. Ezután kimossák az értékes anyagból a piritet meg a sarat, és súlyos, piramis alakú tömböket készítenek belőle. Kísérőnk fogadást ajánlott, feltehetőleg minden idelátogatónak felajánlotta ezt a lehetőséget: megmutatta a raktárt, és azt mondta, hogy ha fel tudunk egyet is emelni a tömbök közül a csúcsuknál fogva, magunkkal vihetjük. Mondanom sem kell, egyikünknek sem sikerült a súlyos, tömör piramisokat elmozdítani a helyükről. Akkor sem sikerült volna, ha az aranytömböt az aljánál fogva próbáljuk megemelni. Az aranykészleteket egy olyan teremben tárolják, amelynek a biztonsági rendszere megakadályozza, hogy akárcsak egyetlen grammnyit is kivigyen valaki. Még röntgensugarakat is alkalmaznak, hogy észrevegyék a munkások által esetleg titokban lenyelt aranyat. Ez a bányaerőd a sivatag közepén helyezkedik el, ezer kilométerre a tengerparttól és ötezer kilométerre a legközelebbi lakott településtől. Eljátszottam egy rablás ötletével, amit el is mondtam a vezetőnknek: mi lenne, havaiakinek eszébe jutna filmkészítés ürügyén odavinni néhány járművet és ott tartani néhány hétig, eközben alattuk leásnának a kellő mélységig, eljutva az aranyraktárhoz. A vezetőnk elismerte, hogy ez valóban lehetséges lenne. Ám a „betörést" követően több helikopterre is szükség lenne a zsákmány elszállításához, ez pedig eléggé nagy zajt csapna és feltűnést keltene. Az arany varázsa nem feledtette el velem azt a tényt, hogy egy fajgyűlölő országban vagyunk. Bizonyos dolgok azonban szerencsére változnak: néhány évvel ezelőtt meglátogatott Bodo. A Piedone Afrikában kis „fekete gyereke" jó hírű ügyvéd lett: ez a végkifejlet mélyen meghatott, sokkal szebb volt, mint a filmünk happy endje. 1978-ban dolgoztam először Michele Lupóval Akit Buldózernek hívtak című filmben. Lupo a szerzői filmek, főként a szerzői westernek mestere volt. Annyira jól ment vele a munka, hogy később ismét elvállaltam egy szerepet a Seriff az égből című filmjében, amely a fantasztikus filmek divatjára építve, Spielberg nagyszabású Harmadik típusú találkozásokjából merített ihletet. Cary Guífey, a filmben szereplő kisfiú ugyanaz volt, akit Spielberg mesterművében is elrabolnak a földönkívüliek, csakhogy nálunk megfordult a helyzet: ő volt a földönkívüli. Békés természetű kisfiút játszott, ám olyan képességei voltak, amire a hadsereg gonosz vezetőinek fájt a foga, és végül én, a kezdetben kétkedő seriff védtem meg tőlük. Ha különösnek találják a történet hasonlóságát a később elkészült ET-vel, ez egyáltalán nem véletlen. GufFey közel lakott Spielberghez, aki megnézte a filmünket, mert kíváncsi volt rá, hogyan szerepelt az általa fölfedezett kisfiú. Valószínűleg ekkor kapott ihletet az ET-hez, csak feljavította az eredeti ötletet, egy igazi filmzsenihez méltó módon. Nem is olyan ritka, hogy a filmvilág urai nem amerikai filmekből merítenek ihletet, csak akkoriban még nem vállalták olyan nyíltan, mint ahogyan Tarantino óta teszik.

A videofilmek hajnala Megcsináltuk a film folytatását is, A seriff és az idegeneket (1980), amelyben a kis „földönkívülit" ezúttal az övéitől, a rosszakaratú felnőttektől védtem meg. De előtte még Rizzo felügyelő egy újabb kalandja, a Piedone Egyiptomban került sorra, amiben egy eltűnt tudós után kutattunk. Ezt is a sorozat atyja, Stefano Vanzina rendezte. Velem együtt tért vissza a csapatba a szokás szerint utolérhetetlen Cannavale, a színes bőrű kisfiú, Bodo, valamint az amerikai Róbert Loggia is, aki már bemutatkozott a Morcos misszionáriusok című filmben. Elérkeztünk a nyolcvanas évekhez, a különleges effektusokkal teletűzdelt, nagyszabású amerikai filmek korszakához, a Csillagok háborúja és a Superman sorozatok, a Terminátor és az Indiana Jones világába. Miközben csak úgy röpködtek a milliárdok, mi folytattuk a magunk szerény szerzői filmjeit, amelyek időközben már haldokolni kezdtek vagy ki is koptak a köztudatból, mint a spagettiwesternek. Michele Lupo tett ugyan rá egy kísérletet, hogy egy humoros darabbal újra életre keltse a műfajt. Az Aranyeső Yuccában a Sergio Leonéhoz kapcsolódó három legnagyobb név, Claudio Mancini producer, Sergio Donáti forgatókönyvíró és Ennio Morricone zeneszerző közreműködésével készült el. A filmben egy orvos megbízásából kábítószert terjesztő, bőbeszédű figurát alakítok, oldalamon egy valószerűtlen indiánnal, akit Geronimo helyett Girolamónak hívnak (Amidou, a hazájában jól ismert francia komikus játszotta), és megmentem a gyengéket a szokásos „rosszfiúktól", akiket már jól ismert figurák játszottak, mint például Riccardo Pizzutti, a Dell’Acqua fivérek és más kaszkadőrök, akik velem tartottak már Az ördög jobb és bal keze időszakától. Még a helyszín, a spanyolországi Almería is ugyanaz volt, mint Leone westernjeiben, hasonlóan az olasz filmgyártás boldogabb időszakában, az aranykorszakban készült többi filmhez. Banános Joe és társai Szívesen játszottam el mindent, egyetlen munkámat sem bántam meg, de volt egy film, amelyhez jobban kötődöm, mint a többihez, mintha csak a saját gyermekem volna. Ez a Banános Joe, Steno rendezésében. A történet valójában Voltaire Can-dide-ja, a magam módján átírva (én voltam ugyanis a forgatókönyvíró). Az amazóniai őserdőt választottam helyszínnek. Egy egyszerű emberről szól a történet, aki meg akarja menteni a banánüzletét és népes családját, ezért kereskedői engedélyért folyamodik. A történet fő mondanivalója Joe hiszékenysége és tudatlansága a haladással, a katonai szolgálattal, a bürokráciával történő találkozásakor; olyan dolgokba ütközik, amik a vadonban teljesen fölöslegesnek bizonyulnak. Megkell mondanom, hogy a szólóban készült filmjeim közül ezt szeretem a legjobban: én írtam a dialógusokat, a film betétdalát pedig együtt hoztuk össze a De Angelis fivérekkel. Ezt a kis filmet a világon mindenütt nagyon szerette a közönség. A Bombajó bokszoló Jerry Calával a „másodhegedűs" szerepében a hagyományos, „klasszikus" filmek közé sorolható. Rendezője a pontosságáról hírhedt Michele Lupo volt. Aztán visszatértem Amerikába, Miamiba, hogy a bűnügyi film ikonjával, a kitűnő, kubai Tomás Miliánnal játsszak el egy szerepet. Tomás igazi színész. A Bruno Corbucci rendezte Rabló-pandúrban egy fecsegő, piti tolvajt játszott, akit az általam alakított rendőr üldöz, de

aztán szövetséget kötnek a maffiával szemben. Nagy színész, egy a legjobbak közül, akikkel együtt játszottam. Bámulatos dolgokat művelt például Bolognini és Antonioni filmjeiben, a Monnezza sorozatban (a nagy Ferruccio Amen-dola szinkronizálta!). Ezt a filmet eredetileg Terence-szel csináltam volna, de ő ez idő tájt máshol dolgozott, így Miliánt szerződtették helyette. Sajátos módon a Rabló-pandúr jobban „bejött" Amerikában, mint Olaszországban. Egy film néha igazán különös dolgokat produkál. Még mindig Miamiban, az export olasz filmek készítőinek kedvenc helyszínén forgattuk, ismét Corbuccival, az Aladdint (1986), amelyben egyik lányom, Diamante is feltűnt. Rengeteg motorcsónak-száguldás és azóta már elavult speciális effektek kellettek ahhoz, hogy az épp soron következő kisgyerekkel együtt jól mutassak a repülő szőnyegen. Én alakítottam Eugeniót, a klasszikus szellemet a csodalámpából, aki segít az elesetteken. Csakhogy immár nem annyira a csodalámpáktól, hanem inkább a televíziótól lehetett csodát remélni. így esett, hogy 1987-ben Bud Spencer nekivágott az első tévésorozatának olaszfrancia-német koprodukcióban, a fáradhatatlan Steno rendezésében, Az óriási nyomozó címmel. Hat, egyenként másfél órás rész készült el (tehát mind igazi tévéfilm volt), biztosítási detektívet játszottam a francia Riviérán, és biztosítási csalások meg mindenféle egyéb gaztettek után nyomoztam. Az akciójelenetek kisebb hangsúlyát ezúttal a történet, a bonyodalom gondosabb kidolgozása pótolta (hiszen a hatvanadik életévemhez közeledtem, és már nem oldhattam meg mindent az öklömmel). A filmben szereplők egytől egyig neves színészek voltak: Raymond Pellegrin, Myléne Demongeot, Raimund Harmsdorf, Jacques Sernas, Nello Pazzafini, Isabel Russinova, Michel Constantin és még sokan mások. Úgy gondoltam, hogy túl kövér vagyok ahhoz, hogy ráférjek a tévé képernyőjére, ám a rendező profizmusa végül ezt is megoldotta. Aztán Bud Spencerből taxis lett, akinek meggyűlik a baja a gazdagsággal Enzo Barboni filmjében, a Fél lábbal a Paradicsomban képkockáin (1990). Ezt a filmet Barboni fia, Marco Tullio és az én Giuseppe fiam írták. A történet szerint hatalmas összeget nyerek a lottón (százötvenmillió dollárt!), amivel kiprovokálom két földöntúli elem közbelépését: egyikük az elbűvölő ördöglány, Carol Alt, a másik pedig a kissé ütődött angyal, Thierry Lhermitte volt. Hogy bonyolódjon a helyzet, a győztes szelvény időközben eltűnik. A nagy ír színész, Ian Bannen is velünk dolgozott. Ez a film nem annyira „Bud Spencer-stílusban" készült, igazi könnyű vígjáték, nem egészen az én műfajom. Az Extralarge Bud így érkeztünk el a kilencvenes évekhez, amikor is a filmjeim szinte teljes egészében átköltöztek a kis képernyőre, nem utolsósorban a régi önálló és a Terence-szel közös darabok folyamatos ismétlése következtében, amelyeket a közönség sosem unt meg. Az Extralarge sorozatot 1990-ben forgattuk a Rai tévécsatornának, Enzo G. Castellari akciófilmrendező irányításával (nemrég személyesen Quentin Tarantinótól kapott egy díjat Hollywoodban). A sorozat a változatosság kedvéért teljes egészében Miamiban játszódik. Ez alkalommal Jack Costello magánnyomozó bőrébe bújtam, párban a rajzoló és playboy Dumas-val, akit a színes bőrű sztár, Philip Michael Thomas alakított. Neki ez „hazai terepnek" számított, rajongók serege követte, bármerre járt. Még egy saját színháza is volt.

Castellarival negyven éve ismertük egymást, de korábban nem dolgoztunk együtt. Jól beszélt angolul, kitűnően megértették egymást az amerikai színészekkel, akik a különböző epizódokban feltűntek, Erik „Chips" Estradától kezdve Lou „Hulk" Ferrignón át egészen a mitikus énekesnőig, Dionne Warwickig, Whitney Houston nagynénjéig, aki az egyik legszebb hangú amerikai énekesnő, akit csak hallottam. Enzóval napi tizennégy órán át gürcöltünk, de meg is lett az eredménye. Az Extralarge zajos sikert aratott; nyolc-kilencmillió néző ült a készülékek elé a tévésorozat minden egyes részénél. A játékfilmek ritmusában, felnőtteknek szánt tartalommal készült filmben Bud Spencer a westernek óta első ízben vett újra pisztolyt a kezébe, hogy most már igazából lőjön is vele, ez pedig veszélyeztette a rólam kialakult képet. Ennek ellenére nemcsak hogy az Extralarge lett a legnézettebb tévésorozatok egyike, de az olasz sorozatok közt egyedülálló módon külföldön is sikert aratott. Később (1992 és 93 között) megcsináltuk az Extralarge II-t is, ezúttal a Mediasetnek egy barátom, Alessandro Capone rendezésében, akivel nemrég újra alkalmam volt együtt dolgozni a Mediasetnek szánt Főzzük ki az igazságot forgatásán. Thomas helyett ez alkalommal Michael Winslow volt az oldalamon: a színes bőrű komikus a Rendőrakadémia sorozat zűrös rendőreként vált ismertté. P. M. Thomasszal az Őrangyalok (1995) című sorozatban dolgoztunk együtt újra, Ruggero Deodato irányítása alatt, ismét a Rai megbízásából. A film két papnak öltözött szökött fegyencről szólt, akik Costa Rica őserdejében kötnek ki, hittérítő misszionáriusok között. Ha valaha emigrálnom kellene, biztosan ezt az országot választanám új hazámnak. Gyönyörű hely, és nincs hadserege, csak utcai rendőrsége. Emlékszem, egyszer egy olyan jelenetet forgattunk, amelyben az amerikai nagykövetség épülete is szerepelt volna. A helyszínfelelősünk talált egy gyönyörű, üres villát Costa Rica zászlójával, amelyet az őr gond nélkül bérbe adott nekünk. Természetesen leengedtük a Costa Rica-i zászlót, hogy a helyébe felhúzzuk az amerikait. Nem sokkal később szirénázva vagy ötven rendőrautó érkezett a ház elé, és leállították a forgatást: tudtunkon kívül a Costa Rica-i parlament épületét béreltük ki! Az őr, tudván, hogy a nyári időszakban amúgy is üresen áll az épület, bérbe adta nekünk, remélve hogy senki sem tudja meg, hiszen csak néhány napról volt szó. Néha a kulisszák mögött zajló események sokkal szórakoztatóbbak és hihetetlenebbek is, mint a filmben történők. Máskor meg inkább drámaiak, például a Hárman az örökkévalóságnak esetében (1997, a film angol címében egy szójáték is szerepel: 3fourever, amivel a négy főszereplőre céloztak). A kétrészes tévéjátékot Ausztráliában forgattuk (sokáig azt hittem, hogy nincs szebb város a világon Rio de Janeirónál, de aztán megláttam az ausztráliai Sydney-t). Egy nagypapát játszottam három fogadott gyerekkel, én voltam a stáb egyetlen olasz tagja. Egy éjszakai jelenetet vettünk fel, ahol hátrálnom kellett, magamhoz szorítva egy kisgyermeket, aki véletlenül elbotlott a lábamban. A földre zuhantunk, és mivel nem akartam agyonnyomni a gyermeket, ösztönösen az oldalamra fordultam, és így bevertem a fejemet egy gránittömbbe. Hatvan öltéssel varrták össze a sebet, két liter vért veszítettem. Attól tartottam, hogy nem élem túl, de szerencsére életkorom ellenére erős a szervezetem. Vérátömlesztést kaptam, de mivel azt tapasztalták, hogy a vörösvérsejtjeim gyorsan újratermelődnek, felfüggesztették a kezelést és átraktak a megfigyelőbe. Két nap múlva

kiengedtek a kórházból, de olyan véraláfutásos volt az arcom, hogy nem lehetett folytatni a forgatást. Máig emlékszem, amikor a tülörben először megpillantottam a feketére dagadt arcomat. A producerek kétségbeestek, hogy befejezzük-e a filmet, de másfél hónap olaszországi pihenés után visszatértem. Nagyon megijedtem akkor, nemcsak magam miatt, hanem (az esés pillanatában) azért is, mert féltem, hogy a százötven kilómmal esetleg agyonnyomom a kisgyereket. Ma már „csak" százhuszonöt kilót nyomok. Bud és Pieraccioni A mostani komikusok közül nagyon kedvelem Leonardo Pie-raccionit, nem csupán a humora miatt, hanem kellemes, szívélyes személyiségéért: még véledenül sem vált közönségessé soha akomédiázása. Ugyanolyan az életben, mint a filmjeiben: rendes fickó. Ő is kedvelhetett engem, mert felajánlott egy epizódszerepet a Fuochi d'artificioban (Tűzijáték). Éppen Firenzében jártam látogatóban, úgyhogy elmentem meglátogatni, mire ő azt mondta: - Ha itt maradsz estig, adok neked egy epizódszerepet. Annyira örülnék neki, ha elfogadnád. Így született meg a sapkás-sálas vak énekes jelenete, aki rettentő hamisan szerenádot ad a lány ablaka alatt, akit Massimo Ceccherini kíván meghódítani. Kedves Leonardo, hidd el, ezzel te szereztél örömet nekem! A világ, ahogyan a rendező látja Előző filmjeimhez képest korántsem volt olyan könnyed az Eduardo Campoy rendezte spanyol thriller, az Al limite (A végsőkig, 1997); majdhogynem horrorfilm, amely tökéletesen illeszkedett A bárányok hallgatnakot követő divathoz, amit Jonathan Demme rendezett 1991ben, Jodie Fosterrel és Antony Hopkinsszal a főszerepben. A történet szerint egy pszichopata gyilkos telefonon bekapcsolódik egy rádió élő adásába. A gyilkos személye kezdettől fogva ismert, és a film arról szól, hogyan tudom én, a rendőr megállítani, miközben a nézőknél jóval kevesebbet tudok róla. Én voltam az egyetlen olasz a hazájukban népszerű, nagyszerű spanyol színészek közt, csakúgy, mint Eduardo Campoy következő, A szél fiai című filmjében, aminek nem a rendezője, hanem a producere volt, és Jósé Miguel Juarez volt a rendező. Egy spanyol hajótöröttet játszottam Montezuma és a spanyol konkvisztádorok korában. Még ezek az alakítások - amelyek koromnál fogva mind távolabb vittek az óriáscsecsemő-szerepeimtől - sem sejttették velem, mi vár még rám néhány év múlva Ermanno Olmi Dal a bordélyházból című filmjében. Akadnak rendezők, akik elsősorban saját belső világuk kifejezésére készítenek filmet, függetlenül attól, mennyire tűnnek ezek eladhatónak. Egyes rendezőknek rövid a filmlistájuk, ám annál értékesebbek az egyes filmjeik. A kritika imádja őket, a filmtörténet számol velük, a közönség pedig hol nagyra értékeli, hol pedig lehúzza a filmjeiket. Ők azonban haladnak előre, feltartóztathatatlanul, és akár évekig is dolgoznak egy filmen, amíg az teljesen meg nem felel az emberi és művészi elveiknek. Számukra minden filmjük olyan, mintha az édes gyermekük lenne, igazi kitárulkozás, amire rengeteg időt áldoznak (már csak az anyagiak megszerzésére is, hiszen a kommersz filmekre is elég nehéz összehozni a szükséges összeget, hát még a művészfilmekre!).

Ermanno Olmi az olyan filmjeivel, mint A facipő fája és a Szent iszákos legendája egyike az ilyen alkotóknak. Nem is álmodtam volna arról, hogy egy ilyen mester, akit az intellek-tuelek Fellini és Antonion: mellett szoktak emlegetni, Bud Spencert fogja felkérni, hogy szerepeljen a filmjében! Olmi később azt mondta nekem, hogy akkor támadt ez az ötlete, amikor egy szívroham után a kórházban végignézte a filmjeimet a tévében. így jutott eszébe, hogy felkérjen az öreg spanyol kapitány szerepére következő filmjében, amelynek címét egy Borges-regényből kölcsönözte. A történet szerint egy fiatal kínai kalóznak segítek harcában a császár ellen, ám téved, aki kalandfilmre számít. Inkább elgondolkodtató, statikus filmről van szó, amely nem részesíti előnyben a látványosságot, inkább arra készteti a közönséget, hogy „megértse". Olmi filmjeiben igazából ő a sztár. Jómagam, a tengerészkapitány szerepében valójában az ő alteregója vagyok, az ő „görög kórusa", külső szemlélő a kínaiak világában. Gondosan ügyelt a mozgásomra, hogy lassú, ünnepélyes legyen, szinte egy párbeszédes jelenetem sincs a filmben. Hagytam, hogy félretéve a „Bud Spencer" szerepemet, ő irányítson, így történt, hogy negyven év után végül valaki „színészt" csinált belőlem! Emlékszem derűs zavaromra, amikor a Le Figaro újságírónője egy sajtóvetítés után meghatottan átölelt. A forgatás idején, amikor együtt vacsoráztunk, Olmi mindig szívélyesen elbeszélgetett velem. Valójában akkor is „rendezett", felhasználta a közelséget, az oldott hangulatot arra, hogy megértsen, tanulmányozzon és jobban eligazodjon rajtam a másnapi forgatáson. Krétának éreztem magam a kezében. Két hétbe telt, amíg megértettem, mi a dolgom. Mint minden zseni, Ermanno is a saját, belső világában él, és egy ilyen rendezőre nyugodtan rábízhatja magát az ember, nem szükséges megérteni, amit csinál, hiszen a vásznon minden varázslatosan a helyére kerül. Köszönöm, Ermanno, a te biztatásod is hozzásegített, hogy nemrég Terence-szel együtt megkaphattam Donatello Dávidját! Különböző szerepek Bevallhatom, hogy a múltban kaptam néhány „megtisztelő" szerepajánlatot is, de bizonyos okokból, nevezzük talán illemnek, nem fogadtam el őket. Az egyik ilyenre Fellini kért fel, a Satyriconban Trimalchio szerepét akarta eljátszatni velem: pucéran kellett volna egy kádban ücsörögnöm, miközben puttók harapdálják az ülepemet. Mindenki azt mondta, hogy megőrültem, amiért nemet mondtam Fellininek, mikor sok színész és színésznő bármit megtenne azért, hogy a mester rendezze őket. „Őrült" talán nem vagyok, inkább csak egy kicsit „marslakó". Pucéran mindenesetre nem szívesen mutogatnám magam. Már a gondolata is zavarba hoz. Ismertségem tetőpontján meglehetősen sok mindent ajánlottak, köztük egészen képtelen dolgokat is: Londonban például Gullivert akarták eljátszatni velem, ami testalkatomat tekintve még csak sikerült volna, csakhogy az én sajátos angoltudásommal az angol színház legnagyobb művészei között, hát ez bizony már kicsit „magas" lett volna nekem! Hálás voltam a közönségnek, amiért elfogadott olyannak, amilyen vagyok, és nem óhajtottam csalódást okozni nekik azzal, hogy Laurence Olivier-nek képzelem magam. Egy törekvőbb ember lehet, hogy azt mondta volna a helyemben: „Oké, belevetem magam az

angoltanulásba, helyzetgyakorlatokba, kiejtésbe stb." Csakhogy én nem óhajtottam elvenni az igazi színészek helyét. így is sokaknak szúrtam már a szemét a film világában. Erről őrzök egy hihetetlen párizsi emléket. Az történt, hogy meghívtak egy előkelő filmgálára. Catherine Deneuve és Gérard Depardieu mellé kerültünk a feleségemmel. A gyönyörű és sznob Catherine Deneuve egész este neves kollegájával és földijével csevegett, bennünket és a többi jelen levő külföldi színészt (köztük az afroamerikai Brock Peterst A Pirinyó, a Behemót és a Jófiúból) pedig észre sem vette. Pedig mellette ültünk, és a feleségem tökéletesen beszél franciául (és oroszul is), tehát remekül értette mindazt, amit Deneuve és Depardieu egymás közt beszélt. De mi nem léteztünk a számára. Egyszerűen ott sem voltunk. Mikor a színpadra szólították Depardieu-t és a gyönyörű Deneuve-öt, a színház majd összedőlt a tapsvihartól. Aztán Bud Spencert szólították, és az emberek fölállva tapsoltak. Remélem, nem hat dicsekvésnek, de a szólóban és a Terence-szel készített filmjeim nagy sikereket értek el Franciaországban. Sok színész él úgy, hogy küzd a saját személyiségével, és zavarja őket, ha olyanokkal kell megosztaniuk egy estét, akik maximum az éhségük ellen küzdenek. De nem mindenki ilyen. Akadnak nagy színészek, akik nem érzik szükségét annak, hogy sznobok legyenek. Ilyen például Jane Fonda, akivel nemrég egy düsseldorfi UNESCOgálán ültünk egy asztalnál, és egész este nemcsak hogy kedvesen csevegett velem, hanem kicsipegette a szusit a tányéromból, mert nekem nem ízlett. Ő mesélt William Goldman könyvéről, a Maratonetáról, amelyben egy helyen megjegyzi, hogy Bud Spencer híresebb Paul Newmannél. Ha Jane Fonda mondja... Még mindig a rendezésről Sokan kérdik: hogyhogy ennyi - akarva-akaratlanul összegyűjtött - tapasztalattal a hátam mögött sohasem próbáltam ki a rendezést? Én „színészként" is igyekszem mindig improvizálni, különben elunom magam. Hogyan is tudnám végigvinni a tervezés szőrszálhasogatós folyamatát ? Számomra a rendezés olyan lenne, mintha zenésznek állnék: nincs meg hozzá a megfelelő alapom. Jó fülem van, és ezért meg is próbáltam, hogy írjak néhány dalt, zenével és szöveggel együtt. De ha írsz egy háromperces dalt és melléfogsz, senkinek sem ártasz vele, azonban ha egy filmmel teszed ugyanezt, egy vagon pénzt kidobtál az ablakon. Egy rendezőnek többek között ki kell tudnia állni magáért, különben a színészei a fejére nőnek. Számtalan példát említhetnék, azonban van egy, ami igazán emlékezetes maradt a számomra. A Tűz! - Quei-mada lázadói forgatásakor Marion Brando csúnyán összeszólalkozott Gillo Pontecorvóval, aki éppen óriási sikereket ért el Az algíri csata című filmjével, amely dokumentarista stílusban elevenítette fel az algériai ellenállást a francia gyarmatosítókkal szemben. Csakhogy Marion Brando állt a felvevőgép előtt, Hollywood legnagyobb sztárja: egymaga többe került, mint az egész film. Egy kínai közmondás szerint két tigris nem fér meg egy hegyen. Gillo legalább olyan erős egyéniség, mint Brando, és addig folytatták a veszekedést, hogy Brando végül otthagyta a forgatást, egy darabig lebénítva a munkálatokat. A Queimada végül elkészült, de ha én lettem volna a rendező, befejezetlen marad, mert végül

biztosan behúztam volna Brandónak egy hatalmasat. Rosszul tettem volna. Hát ezért sem lennék jó rendező. A címek Amiben viszont szívesen részt veszek, az a forgatókönyv és a zenék írása, nem beszélve a filmcímek kiválasztásáról, amit meg is tettem nemegyszer. Van egy ötletem, amit nagyon szeretnék megcsinálni. Sam bátya kunyhója lesz a címe, ami a Tamás bátya kunyhójára, utal, a regényre, amely a rabszolgaságpártiak és az ellenzőik közötti háborúról szól. Az én sztorim az atomháború utáni korban játszódna, amikor az Egyesült Államok és Európa már elpusztult, és az érintetlenül maradt harmadik világra vár az új társadalom felépítése. A „fehérpártiak" állnak szemben a „feketepártiakkal", akik fogságba ejtették az egykori fejlett Nyugatról megmenekült férfiak és nők csoportjait, hogy dolgoztassák őket az afrikai ültetvényeken. Egy másik történet is évek óta foglalkoztat: a Squash! A háború a konyhából nézve. Már látom is a nyitó képet magam előtt: hajnalban, a Csendes-óceán egyik kis szigetén vagyunk, röviddel a tengerészgyalogosok nagyszabású partraszállása előtt. A japánok megerősítették a sziget védelmét, fegyverüket a partra szegezik. A partraszállás előtti teljes csendben és mozdulatlanságban hirtelen feltűnik egy motoros bárka, ami a partok felé közelít. Az elrejtőzött japánok összezavarodnak, de az amerikaiak sem értik, hová tart a hajó egymagában. Aztán a vízi jármű kiköt, és partra száll belőle egy nagydarab, kötényes, szakácssapkás ember... ez a jól megtermett alak én volnék. Mögöttem már hozzák a kávéfőzőt, a kapucsínós csészéket és a kiflit. Zavartan körülnézek, és elbizonytalanodom, ezért a walkie-talkie-n megkérdezem a parancsnokságot: „Elnézést, mégis... mikorra tervezték a partraszállást?" A dolog mondanivalója az lenne, hogy üres gyomorral nem lehet harcolni. A mozi nagyjai Nemrég Paestumban jártam, ahol megemlékeztünk Charlie Chaplinről. Én magam ezt mondtam: - Azért vagyok itt, mert legnagyobb örömömre az én nevem is Spencer, és Chaplin urat is Charles Spencernek hívták. De Spencer Tracyt is kedvelem. Chaplin mindenkire hatott: a zsenije, az előadásmódja. Elég, ha arra gondolunk, hogy az egész világot sikerült megnevettetnie egy árva szó nélkül a némafilmek korában. A hangosfilmek megjelenésekor pedig ellentmondásos filmjeivel gondolkodtatta el a közönséget (csakis egy igazán nagy tehetség kockáztatja komikusi hírnevét azzal, hogy eljátssza az asszonygyilkos Monsieur Verdoux-t), míg egyszer csak el nem kellett hagynia Amerikát, ahová csak sokkal később tért vissza, hogy átvegye életművéért az Oscar-díjat. A nagy olasz színészekről szólva kezdjük Angelo Muscóval, a színház nagy fenegyerekével, aki még Pirandellónak is szerzett kellemetlen perceket. Aztán ott volt De Sica, aki Oscar-díjat kapott a Biciklitolvajokért akkor, amikor még nem is létezett a „Legjobb külföldi film" kategóriája. Meg kell emlékeznünk a De Filippókról is: kétnemzedéknyi nagy színész volt köztük. Alberto Sordinak köszönhetjük, hogy kinevethettük saját magunkat. Aztán ott van még Vittorio Gassman. (Röviddel a halála előtt meglátogattam: maestrónak

nevezett. „Ha én mester vagyok, akkor téged minek nevezzelek?" - válaszoltam neki. Nyilván csak ugratott, de mosolygott hozzá, nem nagyképűségből mondta.) Megemlíthetjük még Tognazzit, Manfredit, korábbról Virgilio Rientót és Dante Maggiót (emlékszik még rá valaki?), Salvo Randonét, Alberto Lionellót, Romolo Valiit, Enrico Maria Salernót, Duilio Pretét, Gian Maria Volontét, Gianninit, Proiettit és... és... Itt inkább megállok, mert még oly sokan megérdemelnék, hogy megemlítsem a nevüket. Őszintén bevallom, nem értem, hogyan lehetséges az, hogy nemzetközi szinten, Németországban, Japánban és Franciaországban csakúgy, mint Amerikában, Bud Spencer neve ismertebb, mint az övék. Nem álszerénységből hozakodtam elő ezzel, hanem mert őszintén zavarban vagyok. Talán az lehet, hogy a mozi az egyetlen hely, ahol még a matematikai szabályokat is mások véleménye határozza meg: kétszer kettő néha három, néha öt. Anyagi támogatás A filmek világában egyfajta álságosság uralkodik, ami útjában áll az őszinte barátságoknak. Ennek az az oka, hogy senki sem nézi jó szemmel a másik sikerét. Másfelől viszont ha ismert ember vagy, sohasem tudhatod biztosan, miért közeledik hozzád valaki. Sok éve fenntartok egy irodát Rómában. Egy időben naponta összefutottam előtte egy „köztisztasági menedzserrel", azelőtt egyszerűen csak utcaseprőnek hívtuk őket. Valahányszor kiléptem a kapun, belé botlottam. -Jó napot, doktor úr! - köszöntött mindig. Mindannyian valaminek a doktorai vagyunk - válaszoltam. Egyik nap nem köszönt, annyira elmerült a gondolataiban. Mi történt? - kérdeztem. Doktor, van egy fiam, jogot akar tanulni, de mit tegyek? Az a sok pénz a tandíjra meg a könyvek... Rögtön megértettem, hogy kérni szeretne tőlem valamit. Többször előfordult már, hogy a legkülönbözőbb problémáikkal hozzám fordultak emberek, de most éreztem, hogy más a helyzet. Habár nem ismertem a fiát, adtam nekik pénzt a beiratkozásra, és neki ajándékoztam az egyetemi jegyzeteimet meg a könyveimet is, amelyeket akkor gyűjtöttem össze, amikor én kezdtem járni a jogi egyetemre, de aztán nem használtam őket. Földerült az arca és megköszönte. A következő évben már én magam akartam odaadni neki a pénzt a tandíjra, de megállított: Doktor, ne adja ide, fölösleges, a fiam úgy döntött, hogy nem folytatja. Ez a férfi nyugodtan hazudhatta volna azt, hogy a fia továbbra is az egyetemen tanul, és elfogadhatta volna a pénzemet, de nem tette. Pedig nem is ismertem őket, azt sem tudtam volna meg soha, ha egyáltalán nincs is fia. Úgy gondolják, most prédikálok? Lehet. De az az igazság, hogy ez az egyszerű, nevesincs ember, aki nap mint nap az utcát söpörte, számomra többet ér, mint a legtöbb híres ember, akiket módomban állt megismerni. Mert ő becsületes. Ellentétben egy másik illetővel, akinek inkább nem árulom el a nevét, elég legyen annyi, hogy diplomás ember, és azt állította magáról, hogy a barátom. Egyik nap így szólt hozzám:

Elhatároztam, hogy véget vetek az életemnek. Elvesztettem a munkámat, a szerelmem elhagyott, még a napi betevőre sincs pénzem. Igyekeztem lebeszélni a tervéről, és havi harmincezer lírát ajánlottam neki (a titkárnőmnek havi huszonötezret fizettem akkoriban). Ő havonta el is jött hozzám a „harmincezréért". Aztán amikor gyakrabban kezdtem utazgatni a világban a különböző forgatásokra, a pénzt egy irodámhoz közeli kávézó tulajdonosára bíztam: arra kértem, hogy havonta fizesse ki a barátomnak, aki majd érte jön. Evekkel később a kávézós elmesélte, hogy vette a bátorságot, és elküldte a pokolba a barátomat. Megkérdeztem, miért. Azt mondta a barátja, hogy emelést kér, mert már nem jön ki ennyiből. Remélem, nem veszi majd zokon, ha nem folyósítom tovább a támogatást - mondtam csak úgy magamnak, leplezetlen keserűséggel. Ez az ember pedig, akit a pénztől függetlenül a barátomnak hittem, azóta nagy ívben elkerül. Előfordul, hogy ha megtaláltad a szerencsédet az életben, a többiek pénzeszsáknak néznek vagy fejőstehénnek, szóval egyszerűen csak ki akarnak használni. De igazából nem is ezzel van a baj. Életemben jött is, ment is a pénz, még az is előfordulhat, hogy halálomra az utcára kerülök. A „barátom" becstelensége sértett igazán: az, hogy már nem is embernek nézett, hanem egy kifacsarni való citromnak. Nevettetés világszerte Azt hiszem, hogy sok filmes kollégám évtizedekig bizalmatlanul sandított erre a kétméteres, százötven kilós hústoronyra, akinek a tetejébe még színiiskola se volt a háta mögött. Hogy lehetett egy ilyen figura sikerfilmek főszereplője? A közvélemény szerint legföljebb karakterszerepeket kaphattam volna. Ezzel egyáltalán nem akarom megsérteni a jellemszínészeket (Walter Brennan például megannyi western öreg fecsegője, Gary Cooper és John Wayne kontrása, három Oscart söpört be „arany karrierje" során). Csak azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy a sznob színészek nem kedveltek. Mivel nem tanultam előadóművészetet, külföldön, amikor csak alkalmam nyílt rá, elmentem a moziba, hogy megnézzem a filmjeimet; az érdekelt, hogy a közönség mikor nevet, hogy vajon ugyanakkor és ugyanott-e, mint az olasz publikum. Fölfedeztem, hogy például Ausztráliában többször felhangzik a nevetés, mint nálunk. Stockholmban egyszer mentőt kellett hívni, mert az egyik néző annyira kacagott, hogy rosszul lett. Japánban mindig annál nyugodtabb lettem, minél többször felcsendült a nevetés. Egyszóval arra jutottam, hogy ez a fajta humor exportképes, mivel elsősorban a testbeszéden alapul. Úgy érzem, hogy nagyon sok mindent elértem, jóval többet, mint amire valaha is számítottam. Még huszonhét évesen is, úszóbajnok koromban, amikor fürödtem a dicsőségben és körbezsongtak a nők, sejtettem, hogy nemsokára lesz valaki, aki fiatalabb és erősebb nálam, és elhódítja majd tőlem a bajnoki címet. A film is olyan mint a sport: a ma hősét holnapra elfelejtik. Az én esetemben azonban kapcsolatom a közönséggel - mint egy jó házasság - már negyven éve kitart; a feleségemmel pedig ötven éve, egyébként csak neki köszönhetően, mert volt elég türelme, hogy megértsen és szeressen engem. Lehet, hogy ha tanultam volna ezt a szakmát, az tönkretette volna a spontaneitást, ami miatt a közönség szeret, és egyúttal rávilágított volna a színészi tehetségem hiányára. Szerintem az igazi színész a színházi színész, hiszen ő semmit sem tud trükkökkel elrejteni:

nincs negyven új felvétel, ha eltéveszt egy poént. A film és a televízió esetében addig ismételhetsz, amíg nem találnak elég jónak. Ezért éreztem mindig bizonytalanságot még a legnagyobb sikerek idején is, és igyekeztem folyton mást is csinálni: megszereztem a repülővezetői jogosítványt, farmert gyártottam, dalokat írtam stb. Bizonyos helyzetekben a zavarom csak hatványozódott. Évekkel ezelőtt, a berlini filmfesztiválon egyszerre érkeztünk meg Jack Nicholsonnal. A hollywoodi sztárt, olyan fajsúlyos filmek főszereplőjét, mint a Száll a kakukk fészkére vagy a Ragyogás, a közönség ovációja fogadta. Majd egyszer csak a tömeg átszaladt a másik oldalra: megérkezett Bud Spencer, és nyolc rendőr kellett, hogy féken tartsa az embereket, mire Ni-cholson megkérdezte az egyik riportert: - Hát ez meg kicsoda? Franciaországban ott kellett hagynom a kezem nyomát a Champs Elysée-n. Spanyolországban egy fiatal színészt úgy hívnak, mint engem, nem tudom, hogy az irántam tanúsított megbecsülése jeleként, vagy a szülei keresztelték el így. Amikor Németországban megláttam a saját arcomat fiatal fiúk mellére tetoválva, rájöttem, hogy már nem én vagyok az egyetlen „marslakó".

KITÉRŐK

„Ami a hernyónak a világ végét jelenti, az jelenti a világnak a pillangót." LAO CE

A nulla megszűnésével a senki Létezővé válik." BUD SPENCER

Magasság és mélység Öt unokám növekedését tanulmányozom érdeklődéssel, de óvakodom attól, hogy tanácsokat adjak nekik, kivéve ha ők maguk kérik tőlem. Jól tudom, hogy a jövőjük függ az elvégzett iskoláktól, a barátoktól és így tovább. Carlo tizenhat éves, az én nevemet viseli, gyors mozgású, hirtelen természetű és nagyon érzékeny, leginkább a foci meg a lányok érdeklik. Másik unokám, a tizennyolc éves Alessandro már inkább művésziélek, rajzol, múzeumba jár (mindketten elsőszülöttem, a producer Giuseppe fiai). Niccoló, a legnagyobb, az ökölvívásnál kötött ki. A tizenhárom éves Sebastian, a férjével Los Angelesben élő Díamante lányom fia egy szép napon megkérdezte tőlem: Nagypapa, tudsz sakkozni ? Valamennyire - válaszoltam. És órával? - érdeklődött tovább. Észrevette zavaromat, ezért megmagyarázta: Nézd, nagypapa, egy igazi sakkozó úgy játszik, hogy közben méri az időt. Rövidre fogva, Sebastian rendszeresen eljár sakkozni a környékükre a szakállas öregekkel meg a hajléktalanokkal, akik között a jelek szerint profi sakkozók is vannak, és mindenki szívesen játszik velük. Az unokáim nem attól különlegesek, hogy az enyémek. Ők is, mint az új nemzedékből oly sokan számítógépen, videojátékokon és a televízión nevelkedtek. A magam részéről nem tartom sokra a mai technológiát (igazi sikerélmény volt, amikor sikerült működésbe hozni a DVD-lejátszót anélkül, hogy ripityára törtem volna). De mióta van szükség technikára a kulturálódáshoz? Mindig is eléggé jól működött az emlékezetem, és inkább arra támaszkodtam. Arisztotelész, de még inkább Zénón fejtette ki a híres tek-nősbéka-paradoxont, mely szerint Akhilleusz sosem fogja utolérni a teknőst, mert mikor odaér, ahol a teknős egy pillanattal korábban volt, amaz mindig már egy kicsit előrébb lesz. Ez az elképzelés a dolgok relativitásáról hosszú ideig fennmaradt. Plótinosz kijelentette: „A szem nem lát meg semmi olyat, amit az elme ne tudna."

Krisztus előtt négyszázötven évvel Platón máig érvényes dialógusokat és tudományos értekezéseket írt a fiatalok lázadásáról szüleik, tanáraik ellen, a tanulók szembefordulásáról tanítóikkal. Tanult emberek mondták nekem, igazat adva Szókratész-nek, hogy minél több ismeretet gyűjt össze az ember, annál kevesebbet tud. Talán az is igaz, hogy aki nem töpreng túl sokat, az elégedettebb. Csakhogy az ember azon túl, hogy gondolkodó lény, az egyetlen faj, amelyik nem csupán a túlélés érdekében gyűjt magának javakat, hanem olyan dolgokkal veszi magát körül, amelyek segítik kiemelkedni az állatvilágból: könyvekkel, festményekkel, zenével. Végül azonban mégiscsak rabja marad

ugyanazon testi szükségleteinek: ennie, aludnia, szeretkeznie kell, engednie kell a fizikai késztetéseknek. A tökéletes ember az lenne, aki mentes mindezen szükségletektől. A ma kultúrája nem nélkülözheti a technikát. Az alsó tagozatos iskolások osztálytermében már rendelkezésükre áll a számítógép, s mire serdülőkorba érnek, nem beszélve a még nagyobbakról, hozzáértésben már felülmúlják nemcsak az én korosztályomat, hanem a fiamét is, aki alig múlt negyvenéves. Ha valaki a technikai haladást romlásnak látja, akkor azzal is bizonyára egyetért, hogy a fiatalokat idő előtt megrontja az internet meg a mobiltelefon, az, hogy az éretlen nyolc-kilenc évesek már saját, kártyás mobilokkal járnak az iskolába. Ám ez még mindig jobb, mintha kábítószereznének, ami engem sohasem „hozott izgalomba", még fiatalon sem, és nem csupán morális vagy egészségi okból, hanem mert nem vágyom arra egyetlen pillanatra sem, hogy kábítószeres delíriumomban vagy az alkohol mámorában ne tudjam, hogy mit teszek. Ami persze nem jelenti azt, hogy ha valaki megnézi egyik-másik filmemet, ne juthatna eszébe: „Hé, Bud, mégis mit szívtál?!" A zene Bud Spencerről csak kevesen tudják - ha ez egyáltalán érdekel valakit -, hogy a zene is hozzátartozik az életéhez. Erre is érvényes, amit a sportról meg a filmről állítottam, azazhogy nincs semmiféle zenei előképzettségem, kottát sem használok. Komponálás közben csak két vagy maximum három ujjamra van szükségem. Az Olasz Dalszerzők és Kiadók Egyesületénél úgy zajlik egy vizsga, hogy megadnak egy témát a bizottság előtt, aztán valaki feláll közülük, és elkezd néhány akkordot játszani, amit a vizsgázónak folytatnia kell. Én sikeresen teljesítettem ezt a vizsgát, és „nem átíró komponista" lettem, azaz nem tudom lekottázni a szerzeményeimet. Viszont a szövegírásnak nincs akadálya. Így lettem szövegíró. A hatvanas években Alex North zenéjére írtam szöveget, amit a Kleopátra című film zenéje inspirált, és az akkor népszerű Nico Fidenco énekelte nagy sikerrel. North volt az, akinek döntenie kellett, és végül elfogadta az én olasz nyelvű szövegeimet. A filmen nem énekelnek a kísérőzenében, így a dalok csak a bakelitlemezen hallgathatóak, amelyet 1963ban adtak ki. Közreműködtem az Ogni sera című lemez elkészítésében is, amelyen Ornella Vanoni énekelt Rustichelli zenéjére. Ez a zenei mellékvágány az életemben az ötvenes években kezdődött, amikor megismertem a legendás Domenico Mo-dugnót. Ezekben az években a zene nem kis szerepet játszott az életemben. Volt akkoriban egy éjszakai lokál, a Galambbarlang, ahol hajnali háromig tartott a mulatság. Majd jöttek a Ritmus ördögei: egy csoportnyi őrült, akik közé magam is tartoztam, ütős voltam (de leginkább csak hozzájárultam az általános felforduláshoz). Akkoriban lett sláger a Quando vedo una donna mi sento male, amit évekkel később el is énekeltem Sacha Distellel Franciaországban, egy film bemutatóján. Nagy zenészeket ismertem meg, köztük Django Reinhardtot, a nagyszerű gitárost, akinek hiányzott három ujja a bal kezéről. Szintén az ötvenes években láttam színpadon Nat King Cole-t és Charles Aznavourt. Utóbbi a

klasszikus példája annak, hogy az alacsony termetnek nincs köze a művészi nagysághoz: óriás a színpadon, mintha kétméteres volna, a zenekar eltörpül mellette. Sokszor sajnálom, hogy nem igazán tudom kifejezni, ami jó nápolyi módjára zenei értelemben bennem szunnyad, mert nem tanultam zenét. Ugyanaz a helyzet ezzel is, mint a színészettel: az se lett belőlem, mert sosem tanultam, de úszóbajnok sem lettem, mert túl pimasz voltam, és pilóta is csak félig. Igazából feltaláló vagyok. Kétféle feltaláló létezik: az egyik, aki kitalál valami teljesen újat, és azt szabadalmaztatja,- a másik pedig a már létező dolgokat tökéletesíti, azaz „újít". Én ez utóbbi típusba tartozom. Cyrano de Bergerac után szabadon: „Annyi mindent tettem, de mindet hiába." Most, hogy egy kicsit több a szabadidőm, a zenére szeretném fordítani. Az általam komponált dalok szövegei tetszenek vagy sem, de annyi biztos, hogy eléggé jól működnek, zeneileg pedig megmaradok a C-dúr és a d-moll között, három ujjamat használva hozzá a gitáron. Massimo Ranieri egy olyan földim, akit nagyra becsülök, igazi profi, jól képzett énekes. Nem egyszerűen „önfejű", ő valóban kitartott a választása mellett, és jól megalapozta a tudását. Ranieri keményen tanult, a mozdulatokat, a kifejezéseket, az előadásmódot, és nem csupán a filmekben használja ezeket, hanem a mikrofon előtt is. Ma már operát is rendez, és bizonyára jól csinálja, mert mindig mindenre kellően felkészül. Ha visszatekintek szűkebb hazám hagyományaira, muszáj szót ejtenem a bámulatos Totóról és csodálatos daláról, a Malafemmenáról (Rossz asszony). Antonio De Curtis herceg igazi nagy művész, és remek zenészeket bevonva kísérelte meg a nápolyi szellem kifejezését, amikor megénekelte a „szerelmet bolondulásig" egy olyan asszony iránt, akiről tudta, hogy nem érdemes rá. Tony Renis sokszor mondta nekem, hogy maradjak az éneklésnél és szerezzek saját dalokat. Ez azt jelentette volna, hogy énekesként lépek fel estéről estére, koncertről koncertre ugyanazokkal a dalokkal. Csakhogy ez nem fér össze a természetemmel. Meg talán a tehetségem sem lett volna meg hozzá. Kedvelem a dzsesszt, Olaszországban csodálatos előadóink akadnak ebben a műfajban, többek között Lino Patruno vagy Franco Cerri, és ott vannak még a fiatalabbak is. Nem véletlen, hogy a filmzenék kitűnő komponistái közül sokan a dzsessz világából jöttek. Zenei hajlandóságom kiélhettem az. Extralarge sorozatban is, szerepem szerint pihenésképpen egy lokálban játszottam szaxofonon (a hangszert ajándékba kaptam). És énekeltem is, valahányszor csak lehetőséget kaptam rá: P. M. Thomasszal az Őrangyalok főcímdalában, előtte pedig az Én a vízilovakkal vagyokban a Grau, grau, grau (Szürke, szürke, szürke) című dalt, és még sok mást is, amelyeket most nem sorolnék fel. Még Domenico Modugno is, nyugodjon békében, eleinte csak hallás után énekelt, ám egész életét a zenének szentelte, és tehetségének köszönhetően vált azzá a legendává, akinek mindannyian ismerjük. Én mindent magamtól csinálok: fogalmam sincs a verselés szabályairól, és csak pár akkordot ismerek, úgyhogy amikor egy igazi zenész ezt megtudja, elborzad. De nekem jó így. Ahogy egy dalomban is hallható: „Fütyülök rá!" Bud szabadon Egy barátom, egy domonkos szerzetes egyszer azt mondta nekem: - Kedves Carlo, ha nem találtuk volna ki magunknak az ördögöt, most nagy bajban lennénk!

Mit tegyünk? Higgyünk vagy ne higgyünk? Az ember természete szerint arra ítéltetett, szerencsére, hogy higgyen valamiben. Még az ateista is hívő: hisz Isten nemlétezésében. Mindannyian hiszünk valamiben: ha azt mondjuk, nem hiszünk, akkor a „nemhívésben" hiszünk és ez is egyfajta hit. Elhitették velünk, hogy ha hiszünk bizonyos dogmákban, halálunk után történik velünk valami, és ezért ezt tettük meg az életünk céljának. Ez alapján azt gondolhatjuk, hogy valaki úgy játszik az életünkkel, mint egy rulettgolyóval. Én huszonhét éves koromig azt sem tudtam, ki vagyok, de ha erre egyszer rájön az ember, az mindent megváltoztat. Kiskorában az ember még ösztönlény: eltanulja a dolgokat az őt körülvevő felnőttektől, de nyitott még a jóra, a rosszra egyaránt. Ezt a fajta szabadságot láthattam az amazóniai indiánoknál, akik ágyékkötőben és íjjal-nyíllal fölszerelkezve járták az őserdőt: ők a legpozitívabb értelemben vett állatok voltak, tiszták, míg meg nem érkeztek a jóhiszemű misszionáriusok, akik megtanították nekik, hogy lopni bűn. De azt ki fogja nekik elmagyarázni, hogy mi a bűn? A tény, hogy jártam a világ csaknem minden országában, előbb a szüleimmel, aztán emigráns munkavállalóként, majd színészként, sok dologgal kapcsolatban gondolkodásra késztetett. Máig emlékszem a „Mamára" az amazóniai munkahelyem környékén élő indián törzsből, aki azt mondta: - Ha nem lennék itt, hogy reggelenként fölkeltsem a Napot és este lefektessem, semmire sem jutnátok! Tönkreteszitek nekem itt az összes fát! Megismertem sokféle vallást, a vudutól a spiritizmusig. Ez utóbbit csak néhányan gyakorolják Brazília északi részén, de ez a „vallás" fogott meg a leginkább: egy akkori munkásomnak köszönhetem, hogy találkoztam vele a második latin-amerikai emigrációm idején. írástudatlan férfi volt, aki egy kereszttel írta alá a fizetési papírját, de esténként kiült a tengerpartra, és hibátlan angolsággal Shakespeare-t szavalt. Megkérdeztem tőle, hogy csinálta, de ő csak annyit válaszolt, hogy nem emlékszik semmire, egy szellem segítségével beszélt, „aki" belébújt és használta a testét. Érdekelt a dolog, úgyhogy elmentem a szektája összejöveteleire, ahol a következőket tudtam meg: szerintük az ember fizikai jelenléte ezen a bolygón egy bizonyos időt és teret foglal el. A médium különleges képességei folytán vissza tudja idézni valaki más beszédmódját a mágneses hullámok vételével, amelyek megmaradtak utána a levegőben, hasonlóan a műholdakhoz, amelyek veszik a rádió- és tévéhullámokat, majd közvetítik a földi vevőállomásokra. Az energiamaradványokat azonban csak kevesen képesek venni, mivel ezek a képességek ma már csak lappanganak bennünk. Ez a spiritizmus igen egyszerű, természetközeli „vallás". Képtelenség? Meglehet, de hetven évvel ezelőtt vajon lehetségesnek tartottuk, hogy egy négyszögletes dobozon megnyomjunk egy gombot, mire megjelenik egy úr, aki elkezdi olvasni a híreket? Az étel imádata Annyi fontos dolgot akartam elmondani, hogy majdnem megfeledkeztem életem legnagyobb szerelméről: az ételről! Szüntelen boldogságot adó, tartós love story a miénk.

Fiatalkoromban sohasem jelentett gondot a súlyom, a magasságomhoz (olimpikon koromban a 195 centim mellé 98 kilót nyomtam) és az izomtömegemhez képest. Majd abbahagytam a sportolást, ám továbbra is hihetetlen mennyiségű ételt fogyasztottam, mire a súlyom előbb 100, majd 120, 130 kilóra gyarapodott... és 150 kilónál állt meg. A nálam alacsonyabb, szegény Italo Zingarelli húsz kilóval túltett rajtam, és a híres, történelmi Olaszország-Németország labdarúgó mérkőzés alatt ketten elpusztítottunk legalább ötven, ham-burgernyi méretű fasírtot, miközben végigizgultuk a meccset. Ehhez képest csak tízórainak számít, amit Trinitá és Bambino beburkoltak! Egyszer egy étteremben új értelmet adtam az ismert kérésnek: „Hozza az étlapot!" A pincér hozta is, csakhogy én úgy értettem, hogy mindent, ami csak szerepel rajta. Az étellel kapcsolatos történetek végigkísérik az életutamat, kezdve azzal, hogy gyerekkoromban egymagam eltüntettem egy baráti összejövetelre szánt, nagy tál tortellinit, amelyet épp készültek tejszínnel és egyebekkel megtölteni. Őszintén megvallom, az effajta mértéktelenségek sem ártottak fizikai állapotomnak, valószínűleg a fiatalkori aktív sportolásnak köszönhetően, pedig többször is megkísértett a fogyókúra réme. De egyszer sem jártam sikerrel. Először a hatvanas években történt, még a Bud Spencer-időszakom előtt. A feleségemmel együtt felkerestünk egy Lecco melletti települést, ahol sokan megfordultak a fogyás reményében. A sétányon rögtön feltűntek a sűrűn kihelyezett WC-k, az út mindkét oldalán. Reggeli előtt valami fekete lét szolgáltak fel, amely egyből megmagyarázta a sok útszéli mosdót. Amint lehajtottuk ezt a borzasztó italt, hirtelen rohamok törtek ránk, és csak úgy rohantunk a legközelebbi kis helyiség felé, akár egy romantikus séta közben is. Ha jól emlékszem, három nap után sietve elmenekültünk onnan (a feleségemnek nem is kellett volna fogyókúráznia, szegénykém csak azért vállalta, hogy mellettem legyen). Még kurtábbra sikeredett a másik kísérletem egy klinikán, ahol az osztrák dietetikus Donald Pleasence-re emlékeztető (Különben dühbe jövünk) németes kiejtéssel azt kérdezte tőlem: - Te súlyoddal probléma, já?! Majd elrendelte, hogy másnaptól kezdve csak vizet igyak, az egész ott tartózkodásom alatt. Ahogy meghallottam, hogy „csak vizet", fölpattantam és faképnél hagytam az osztrákot. Már az is komoly teljesítmény a részemről, hogy nem pofoztam föl. Akadt még néhány sikertelen fogyási kísérletem, és mostanra a korom miatt már oda is kell figyelnem rá, mit eszem, de ha őszinte akarok lenni, az étel nekem továbbra is egyszerre jelent kínszenvedést és elragadtatást. Ha nem ehettem eleget (érdemes megjegyezni, hogy nálam az elég nem a szokásos mennyiséget jelenti), már fiatalon is rosszul lettem és kezelhetetlenné váltam. Keveset ittam, sohasem léptem túl a szerény mennyiséget, ha alkoholról volt szó, ám mindig is sokat ettem, a sportolói időszakom alatt és utána is. A filmes korszakomban is: valahányszor a stábbal együtt vacsoráztunk, Terence jókat derült azon, hogy mekkora adagokat tudtam magamba lapátolni, miközben ő mindig szigorúan kimért adagokat fogyasztott, nagyon vigyázott, nehogy akár fél kilót is fölszedjen. De csak a forgatás befejezéséig, mert aztán a nálam befalt spagettimennyiségnek köszönhetően ő is visszaszerezte a ledolgozott kilókat.

Tehát akár azt is mondhatnám: „Eszem, tehát vagyok." Szókratész nem osztotta volna ezt a véleményemet; szerinte az emberek azért élnek, hogy egyenek, miközben ő maga azért evett, hogy élhessen. Elköszönés Hát, vége a mesének... Egyelőre! Elismerem: hamar vége lett, mint mindennek, ami kellemes. Legalábbis a számomra. Néha előfordult, hogy amikor elkezdtem egy forgatást, arra gondoltam: „Úristen! Meg kell tanulnom ezt a forgatókönyvet, hónapokat töltök itt, az otthonomtól távol..." Aztán mire a végére értem a töprengésnek, már be is fejeződtek a felvételek. Egy szempillantás alatt! Mint amikor azt mondjuk: „A csudába! Már megint hétfő van?! Hogyan lehetséges, hogy ilyen hamar elmúlt a hétvége ?" Hogy mit akarok ezzel mondani ? Azt, hogy egy röpke pillanat alatt megöregedtem és észre se vettem. Mintha csak tegnap lett volna, amikor leestem arról az állványról a seianói tengerparton. Igazából nem is öregedtem meg, inkább csak hajdani, más korból való vagyok. Nem töröm azon a fejem, hogy jobb vagy rosszabb világot hagyok-e az unokáimra, mint ami rám várt: valószínűleg lényegében ugyanolyan a világ, mint amilyen már kétezer éve, eltekintve a technikától. Tudom, illik úgy befejezni egy könyvet, hogy levon az ember valamilyen fontos tanulságot a jövő nemzedéke számára, csakhogy semmi igazán különleges nem jut az eszembe. Eltekintve az olyan dolgoktól, amit úgyis tud mindenki, de végül is sosem árt megismételni: ne menj úszni közvetlenül evés után, és ne rakd ki a kutyád! A többit meg ki-ki csinálja úgy, ahogy jónak látja, csak vállalja érte a felelősséget. Az élet egy olyan film, aminek valaki elmesélte az elejét, de senki sem ismeri a végét. Kíváncsi vagyok az enyémre.

UTÓSZÓ

KINCS AMI NINCS, AZAZ AKI (ÚJRA) BARÁTOT TALÁL, KINCSET TALÁL

- Hé, ébredj! - mondtam neki, ujjammal csettintve a szeme előtt. Már néhány másodperce befejeztem a mesémet, de a fiatal Carlo csak ült ott tátott szájjal, furcsán merev tekintettel. Kint hajnalodott. Magához tért, mintha csak hipnózisból ébredt volna, és úgy látszott, azt sem tudja, hol van. A moziban, a film végén szokott ez előfordulni: hirtelen kigyúlnak a fények, és mi zavarba jövünk, mintha szégyellnénk a szomszédunk előtt, hogy a film elvarázsolt, magával ragadott, és sajnáljuk, hogy már véget ért. Biztosan értik, mire gondolok. A fürdőköpenye zsebében matatott cigaretta után. Kihúzott egyet, de ezúttal nem kellett szétmorzsolnom, mert félúton megállt a mozdulat közben, és saját maga hajította el. Fantasztikus! És ez mind velem fog megtörténni? - kiáltott fel. Már megtörtént velem - válaszoltam neki sokat sejtetőn. Akkor alig várom, hogy végre a te életedet élhessem! Ezúttal az én kacagásomtól zengett a fedett uszoda: Akkor hát mégsem vagy annyira ösztönlény, mint amilyennek látszol. Sosem lesz ugyan belőled Aladdin a csodalám-pából, de azért van remény. Csak egy dolog hibádzik még. Mi lenne az? Ideje lenne, hogy végre meg is értsd Xenophón Anabaszisziát, amit annak idején kívülről megtanultál! Most már kettőnk nevetése rengette meg az uszodát, és mintha a decibelek együttesen felborzolták volna a sima víztükröt is. Carlo ez után felállt és levette a köpenyét, hogy még egyet ússzon, újabb csúcsdöntésre készült. Akkor hát mennem kell. Találkozóm van a múltaddal, ami az én jövőm. Nem szeretnék elkésni. Neked meg haza kell érned, mielőtt Maria felébred, nehogy észrevegye, hogy nem vagy mellette! Még azt hiszi, hogy a kis barátnődnél töltötted az éjszakát. Lennél szíves ezt abbahagyni? Házasságunk ötven éve alatt soha nem adtam okot rá, hogy ilyeneket higgyen rólam. Hát még most, nagypapa koromra! Ha továbbra is úgy gondolkodtam volna, mint te, talán... De szerencsére az évek alatt megváltoztam. Én még nem vagyok te, de eltekintve a szakálltól meg a pocaktól, talán nem is olyan nagy tragédia, ha az leszek. Ha mind igaz abból, amit elmeséltél. Csak nem gondolod, hogy lódítottam? - kérdeztem tőle. Nem, de tudod, néha a korral... a dolgok összekeverednek - válaszolt és rám kacsintott. Akkor hát találkozzunk itt hatvan év múlva, és majd elmondod, hogy lódítottam-e adtam a nagyképűt. Most már csak játszottunk: a hosszú történet megragadta, az is, amit még gyerekfejjel meg az első emigrációnk idején megélt, de még inkább az, ami még várt rá. Eltűnt arcáról a maradék pimaszsága, őszinte mosollyal nyújtotta a kezét búcsúzóul: Mindenesetre szeretném magamtól megtapasztalni, de jól tettem, hogy találkoztam veled ma éjszaka. Tudod, egész jól mesélsz... Barátok maradunk? - kérdezte.

Soha nem szűntünk meg barátok lenni az évek során, talán csak eltávolodtunk egy kissé - mondtam neki, miközben elfogadtam a felém nyújtott kezét. Mintha satuba szorították volna: Carlo jól megszorongatta, fiatalsága arcátlanságával, hogy megleckéztessen. Megkell hagyni, az ő kézfogása erősebb volt az enyémnél, de azért teljes erőmből viszonoztam, és mosolyunk egy idő után nyögésbe fordult az erőlködéstől, kezünk pedig elfehéredett a szorítástól. Néhány másodpercig tartott, aztán egyszerre hagytuk abba. Gratulálok - mondta a kezét rázogatva és fújkálva. Én sem kedvelem az ernyedt kezűeket - jegyeztem meg, miközben megmozgattam az ujjaimat, hogy újraindítsam bennük a vérkeringést. Most szembesültem csak vele, hogy mit érezhettek a rosszfiúk a Bud Spencer filmekben, amikor elkaptam a kezüket.

Carlo a medence szélére telepedett, de még mielőtt a vízbe vetette volna magát, odaszóltam neki: Carle', várj! Zavartan visszafordult és rám nézett. Át sem gondoltam, mit csinálok, csak levetettem a zakómat, a cipőmet és az órámat, majd egy székre tettem; az ingem meg a nadrágom olyan vékony anyagból készült, hogy nem akartam bajlódni velük (végül is, Carlo meg én ingben, azaz hogy burokban születtünk, ahogyan a Nyomás utána! című filmből is kiderül2). Melléálltam, arccal a medence felé. Készültem beugrani, amit ő egyszerre tartott szórakoztatónak és aggasztónak. Hm, nem gondolod, hogy ez túlzás? Mindenki tudja, hogy úgyis legyőzlek! - jelentette ki megnedvesítve az ajkát, mint a tigris, mielőtt nekiugrik a zsákmányának. Az alkalomhoz illő mosollyal válaszoltam, majd a távolba meredtem, az ujjammal előre mutattam, és teli torokkal elkiáltottam magam: Nézd csak! Váratlanul érte a kiáltásom. A háta mögé, egy meghatározatlan pontra mutattam, ő meg bedőlt: hátrafordult. Nem is látta, amikor a vízbe vetettem magam, csak a csobbanást hallotta, meg a ráfröccsenő vizet érezte. Bambán bámult, aztán ő is beugrott, hogy utolérjen. Ennek a fiúnak még sokat kell tanulnia.

„Semmit sem fedeznénk fel, ha megelégednénk azzal, amit már felfedeztek." SENECA

FILMOGRÁFIA

Carlo Pedersoli és Mario Girotti (Filmek, amelyekben együtt szerepeltek, de még nem párban.) Vakáció a gengszterrel (Vacanze col Gangster), rendezte Dino Risi,1951. Hannibál (Annibale), rendezte Carlo Bragaglia és Edgár Ulmer, 1959. Carlo Pedersoli, még nem Bud Spencer (Statiszta- és háttérszerepek a „Bud" előtti időkből.) Quo Vadis (Quo Vadis), rendezte Mervyn Leroy, 1951. Siluri umani, rendezte Carlo Lizzani, 1954. Napjaink hőse (Un eroe dei nostri tempi), rendezte Mario Mo-nicelli, 1955. Ilcocco della mamma, rendezte Mauro Morassi, 1957. Búcsú afegyverektől (Addio alle armi), rendezte Charles Vidor, 1957. Bud Spencer és Terence Hill (A páros filmjei a világsiker előtt és az után.) Nincs bocsánat (Dio perdona... io no), rendezte Giuseppe Colizzi, 1967. (Magyarul még: Bunyó húsvétig; Isten megbocsát, én nem.) 194 Bud Spencer - Különben dühbe jövök A Pirinyó, a Behemót és a Jófiú (I quattro dell'Ave Maria), rendezte Giuseppe Colizzi, 1968. (Magyarul még: Bosszú El Pasában.) Akik csizmában halnak meg (La collina degli stivali), rendezte Giuseppe Colizzi, 1969. (Magyarul még: Csizmadombi fenegyerekek; Akit nem üt meg a guta.) Az ördög jobb és balkeze (Lo chiamavano Trinitá), rendezte E.B. Clucker (Enzo Barboni), 1971. A kalózok háborúja (II corsaro nero), rendezte „Vincent Tho-mas" (Enzo Gicca Palli), 1971. (Magyarul még: Blackie, a kalóz; Kalózok kincse; Fekete kalóz.) Az ördögjobb és balkezel, (...continuavano a chiamarlo Trinitá), rendezte E.B. Clucker (Enzo Barboni), 1971. Mindent bele, fiúk! (Piú forte, ragazzi!), rendezte Giuseppe Colizzi, 1974. (Magyarul még: Gyémántvadászok.) Különben dühbejövünk (...altrimenti ci arrabbiamo!), rendezte Marcello Fondato, 1974. Morcos misszionáriusok (Porgi l'altra guancia), rendezte Franco Rossi, 1974. (Magyarul még: Fordítsd oda a másik orcádat is?) Bűnvadászok (I due superpiedi quasi piatti), rendezte E.B. Clucker, 1977. ...és megint dühbe jövünk (Pari e dispari), rendezte Sergio Cor-bucci, 1978. En a vízilovakkal vagyok (Io sto con gli ippopotami), rendezte Italo Zingarelli, 1979. Kincs, ami nincs (Chi trova un amico, trova un tesoro), rendezte Sergio Corbucci, 1981. Nyomás utána! (Nati con la camicia), rendezte E.B. Clucker (Enzo Barboni), 1983. Nincs kettő négy nélkül (Non c e Due senza Quattro), rendezte E.B. Clucker (Enzo Barboni), 1984. Szuperhekusok (Miami Supercops - I poliziotti delí'ottava stra-da), rendezte Bruno Corbucci, 1985. Bunyó karácsonyig (Botte di Natale), rendezte Terence Hill, 1994.

Bud Spencer szólóban (Carlo/Bud, a karakterszínész és főszereplő) Ezer pofon ajándékba (Oggi a me... domani a te), rendezte To-nino Cervi, 1968. Az utolsó számlát tefizeted (Al di la della legge), rendezte Gior-gio Stregani, 1968. Ötszemélyes hadsereg (Un esercito di cinque uomini), rendezte Don Taylor és Italo Zingarelli, 1969. Győztesek és vesztesek (Dio é con noi), rendezte Giuliano Mon-taldo, 1969. (Magyarul még: Isten velünk.) Négy légy a szürke bársonyon (Quattro mosche di velluto gri-gio), rendezte Dario Argento, 1971. Elet vagy halál (Una ragione per vivere e una per morire), rendezte Tonino Valerii, 1972. Vadnyugati Casanova (Sipuó fare... amigo), rendezte Maurizio Lucidi, 1972. A maffia markában (Torino nera), rendezte Carlo Lizzani, 1972. (Magyarul még: Sötét Torino.) Piedone, a zsaru (Piedone lo sbirro), rendezte Steno (Stefano Vanzina), 1973. Az angyalok is esznek babot (Anche gli angeli mangiano fagio-li), rendezte E.B. Clucker, Enzo Barboni, 1973. Piedone Hongkongban (Piedone a Hong Kong), rendezte Steno (Stefano Vanzina), 1975. Zsoldoskatona (II soldato di ventura), rendezte Pasquale Festa Campanile, 1976. 196 Bud Spencer - Különben dühbe jövök Charlestone (Charlestone), rendezte Marcello Fondato, 1977. Piedone Afrikában (Piedone l'africano), rendezte Steno (Stefa-no Vanzina), 1978. Akit Buldózernek hívtak (Lo chiamavano Bulldózer), rendezte Michele Lupo, 1978. Seriffaz égből(Uno sceriíFo extraterrestre... poco extra e molto terrestre), rendezte Michele Lupo, 1979. Piedone Egyiptomban (Piedone d'Egitto), rendezte Steno (Ste-fano Vanzina), 1980. A seriff és az idegenek (Chissá perché... capitano tutte a me), rendezte Michele Lupo, 1980. Aranyeső Yuccában (Occhio alla penna), rendezte Michele Lupo, 1980. Banános Joe (Banana Joe), rendezte Steno (Stefano Vanzina), 1981. Bombajó bokszoló (Bomber), rendezte Michele Lupo, 1982. Rabló-pandúr (Cane e gatto), rendezte Bruno Corbucci, 1982. Aladdin (Superfantagenio), rendezte Bruno Corbucci, 1986. Az óriási nyomozó (Big Man), rendezte Steno (Stefano Vanzina), televíziós sorozat, 1988-89. (Magyarul még: Big Man) Fél lábbal a Paradicsomban (Un piede in paradiso), rendezte E.B. Clucker (Enzo Barboni), 1990. Extralarge (Extralarge), rendezte Alessandro Capone, televíziós sorozat, 1990. (Magyarul még: Mint a buldog.) ExtralargeII. (Detective Extralarge), rendezte Enzo G. Castel-lari, televíziós sorozat, 1992-93. Őrangyalok (Noi siamo angeli), rendezte Ruggero Deodato, televíziós sorozat ,1995-96. Fuochi d'artificio, rendezte Leonardo Pieraccioni, epizódszerep, 1997. Al limité, rendezte Eduardo Campoy, 1997. Hárman az örökkévalóságnak (Tre per sempre), rendezte Fran-co Di Chiera, 2002. A szél fiai (Hijos del viento), rendezte Jósé Migueljuarez, 1999.

Dala bordélyházból (Cantando dietro i paraventi), rendezte Ermanno Olmi, 2003. Atyai pofonosztó (Padre Speranza), rendezte Ruggero Deodato, 2005. Mordistmein Gescháft, Liebling, rendezte Sebastian Niemann, epizódszerep, 2009. I delitti del cuoco, rendezte Alessandro Capone, televíziós sorozat, 2010. Bár westernfilmek hőseként ismerte meg a nagyvilág, Carlo Pedersoli sokkal több ennél: forgatókönyvíró, dalszövegíró, úszóbajnok, olimpikon. Mielőtt aláirta első filmes szerződését, utolsó vízilabdamérkőzését a magyar válogatott ellen vívta. BUD SPENCER, akit 1991-ben a Time a leghíresebb olasznak nevezett, könyvében megható öniróniával mesél gyermekkoráról, -a sportolóként töltött évekről, arról, hogy hogyan került bele szinte véletlenül a filmek világába, barátságáról Terence Hill-lel, a tengerentúli élményeiről és végül visszatéréséről Rómába. 1

Dio perdona... Io no. Magyarul Nincs bocsánat címen került a film forgalmazásra (a szerk.).

2

A film eredeti címe Nati con la camicia, azaz „Akik ingben születtek" (a szerk.).