Borítószöveg
Aki nem eszik, nem tud gondolkodni, következésképp létezni sem, ez biztos - legalábbis Bud Spencer szerint. Ebben a rendkívüli könyvben a híres filmsztár és sikerszerző humorral fűszerezve ötvözi a gondolkodás művészetét a főzés művészetével. Egyik legnagyobb szenvedélye, az evés, számára a létezés középpontja. Véleményét tizenkét tekintélyes gondolkodó előtt védi meg, akik álmában látogatják meg. Humorral és iróniával teli, káprázatos szellemi párbajt vív olyan neves filozófusokkal, mint Szókratész, Konfuciusz vagy Immanuel Kant. Ha pedig cserbenhagyják a szavak, akkor ínycsiklandó olasz ételkülönlegességeket készít vendégeinek, a tészta- és halételektől a jellegzetes nápolyi süteményekig, mire jóllakottan és elégedetten kiegyeznek. Bud Spencer különleges könyve arra ösztönöz, hogy együtt nevessünk és főzzünk vele, miközben egyre inkább elhiteti velünk, hogy teli hassal minden könnyebb.
BUD SPENCER ESZEM, TEHÁT VAGYOK ÉTEL- ÉS ÉLETRECEPTEK
BUD SPENCER ESZEM, TEHÁT VAGYOK ÉTEL- ÉS ÉLETRECEPTEK
Lorenzo De Luca közreműködésével
Libri Kiadó Budapest
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Bud Spencer: Ich esse, also bin ich Mangio ergo sum – meine Philosophie des Essens Mit Lorenzo De Luca © Schwarzkopf & Schwarzkopf Verlag Gmbh, Berlin 2014
Fordította Malyáta Eszter © Carlo Pedersoli and Lorenzo de Luca Minden jog fenntartva. Hungarian translation © Malyáta Eszter, 2015 Magyar kiadás © 2015 Libri Könyvkiadó, Budapest A Libri Könyvkiadó az LS Kiadói Csoport tagja Borítóillusztráció: Jana Moskito Fotók: Giuseppe Pedersoli ISBN 978-963-310-747-8 Felelős szerkesztő Haulitus Anikó Borítóterv Tillai Tamás Olvasószerkesztő Ligeti Szilvia Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu
A könyvben megadott mértékegységek úgy olaszosan, ízlés szerint értendőek, nem szigorú előírások – vagy ahogy Carlo mondaná: futteténne!
ELŐSZÓ AZ ÉJSZAKA, AMIKOR BUD FELTÁLALT EGY HAZUGSÁGOT
A gránitszürke égbolt sötét, párás ölelésbe zárta Rómát, mint egy szerető, aki az alkonyatban magához szorít és könnyeivel áraszt el… Micsoda kép! Egy bűnügyi regény nyitómondatának sem lenne rossz, ugye? Csak az a gond, hogy nem vagyok Edgar Allan Poe vagy Stephen King. Sivár, viharos éjszakák nem ébresztenek bennem ijesztő képzeteket. Legfeljebb dühös dünnyögésre késztetnének, ha egyáltalán egy igazán hangos mennydörgésnek sikerülne felráznia álmomból. De még akkor is csak horkantanék egyet, másik oldalamra fordulnék, és éppen ott folytatnám Morfeusszal való randevúmat, ahol abbahagytam. Az éjjeli szörnyeket és szellemeket azokra hagyom, akik nem képesek értékelni a jó puha párna nyújtotta élvezeteket. Így van ez, mióta az eszemet tudom, már gyermekkoromban sem tudott megijeszteni a sötétség és a rémmesék. Természettől fogva laza fickó vagyok, vagy éppen egy egyszerű teremtmény, ha úgy tetszik. De alvásról azon az éjjelen szó sem eshetett. Teljesen éberen ültem a nappaliban a kanapén, a tévé előtt. Tekintélyes mérete ellenére (ami még nála is tekintélyesebb rövidlátásom számlájára írandó) mégsem a készüléket figyeltem, hanem az ablaküvegen csordogáló esőcseppek kis patakjait. A terasz fényében láttam, ahogy különböző sebességgel találják meg útjukat kacskaringós vonalakban. Azzal szórakoztam, hogy fogadtam magamban, melyik patak ér le előbb. A vízcseppek párás, szabálytalan útjai úgy kacskaringóztak, mintha szellemkezek rajzolták volna meg a görbe vonalakat fentről lefelé. Néha eltérültek jobbra vagy balra, ha a szél éppen arrafelé fújt. Alapjában véve azonban mindegyik egyazon cél felé sietett: hogy leérve elpárologjon és feloldódjon az Egészben. Ott, ahol a víz elkeveredik a vízzel, ami nemsokára megszárad, és nem marad belőle semmi. Ez aztán további homályos lételméleti – hogy ne mondjam filozofikus – reflexiókra serkentett. Hiszen nem ugyanilyen az emberi sors is? Nem ez mindannyiunk rendeltetése, hogy ki-ki saját tempójában, saját választásai szerint járja végig ugyanezt az egyirányú utat? Az életet senki sem ússza meg élve – jelentette ki egyszer valaki. Görcsösen igyekeztem felidézni, hogy kicsoda, de az illető neve épp úgy elszökött az emlékezetemből, ahogy az álom a szememből. Ugyanakkor még mindig jobb volt csavaros kérdésekkel foglalkoztatni az agyamat, mint bevallani álmatlanságom valódi okát: nevezetesen, hogy éhes voltam. Nyomorúságos, tehetségtelen zenészek adtak koncertet üres gyomromban. Biztosan ti is úgy vagytok vele, hogy a hasunk ritkán jelez, amikor úgysincs otthon ennivaló. Amikor viszont az ember épp egy olyan gigantikus méretű hűtőszekrény mellett üldögél, amely nyugodtan felléphetne akár egy óriáshűtő-reklámban is, akkor tombolni kezd. A sötét lyukból, azaz a gyomrom felől érkező zajok kényszerdiétám számlájára írandók, amelynek egy ideje kénytelen voltam alávetni magamat, habár ez az általam immár legyűrt nyolcvanöt év kulináris szokásaival meglehetős ellentétben állt. Aki ismer, tudja jól, hogy a halálfélelemnek Bud Spencer hatalmas, és szerényebb szállásadója, Carlo Pedersoli testében nincs helye. Ott legfeljebb csak a kíváncsiság lakozik, a vágy, hogy a kulisszák mögé pillanthassak. Éppolyan ez, mint amikor egy kisfiú szétszedi a játékát, hogy rájöjjön, hogyan működik. Természetesen a legkisebb sietség sincs bennem, hogy kielégítsem ezt a kíváncsiságot, de félelemmel telt várakozásban sem élek. Hát nem, egy olyan élet után, amely nekem megadatott, a félelem olyan luxus, amelyet nem engedhetek meg magamnak. A szorongást megtapasztaltam a háború {1}
során, amikor munkát keresve távoli országokba vándoroltam ki, életem minden bukását és felemelkedését végigkísérte – márpedig ezekből akadt bőségesen –, ahogy két korábbi életrajzom olvasói tudhatják. Igazából túl patetikusnak érezném, ha most, amikor életem utolsó szakasza a végéhez közelít, eluralkodna rajtam a kétségbeesett félelem. (De hát miket nem mondok, természetesen az utolsó előtti! Hajrá!) Szóval a halál nem ijeszt, a szellemek meg aztán pláne nem, de az éhség, na, az más tészta… A testi fájdalommal simán megbirkózom, rendkívül ellenálló vagyok a fáradtsággal szemben, az alkohol pedig – leszámítva egy-két homéroszi ivászatot a müncheni sörfesztiválon – nemigen játszott szerepet az életemben. Nem okoz gondot legyűrni a fejfájást, a hétköznapi gondokat vagy túltenni magam a feleségemmel, Mariával folytatott veszekedéseken, sőt még azon a nyomasztó tényen sem, hogy többnyire igaza van (különösen, ha a két lányomtól is kap egy kis erősítést). Fiammal, Giuseppével is jól kijövök, noha lelkiismeretesség és pontosság tekintetében gyökeres ellentétem (amit nem mulaszt el minden alkalommal az orrom alá is dörgölni!). Az éhség viszont… Orvosom kíméletlen fogyókúrát rótt ki rám, amely pontosan előírja, miből mennyit ehetek reggel, délben és este. Maria, aki önként képviseli a doktort otthonunkban, könyörtelenül követ minden szabályt és tőlem is megköveteli, hogy betartsam az ígéretemet. No persze csakis „saját érdekemben”. Úgy látszik, Maria rég elfelejtette, hogy egyszer együtt szenvedtünk végig egy még ennél is keményebb fogyókúrát egy magánklinikán, valahol, a csoda tudja, hol. Olyan volt, mint egy börtön, és nem volt más megoldás, mint hogy a szó szoros értelmében kiugorjunk az ablakon. Nos, ez a lehetőség itthon nem jöhetett szóba. A ház legfelső emeletén lakunk ugyanis. Maria együttérzésére sem számíthattam, elvégre ő „átállt az ellenséghez”, és ekként felelt a lukulluszi lakomákért való távoltartásomért. Hiába próbáltam elterelni a figyelmemet tévénézéssel, ugyan végigkapcsolgattam az összes programot, de minél éhesebb lettem, annál inkább csökkent a koncentrálóképességem. Egyszer csak Sir Alfred Hitchcock klasszikusa, a Psycho százmilliomodik ismétlésébe botlottam. Noha nem vagyok nagy rajongója a hátborzongató filmeknek, mert inkább untatnak, mint borzongatnak, ez az alkotás mégis képes volt lebilincselni. Kezdetben azt gondolja az ember, hogy a történet az izgató Janet Leigh alakja köré fog épülni, aki elsikkaszt egy csomó pénzt, és menekülni kényszerül. Fél óra múlva azonban egy motel zuhanyozójában leszúrják, a nő főnökét játszó Anthony Perkinsről pedig kiderül, hogy pszichopata. A film játszik a nézővel, ha a kellős közepén egyszer csak megváltoznak a szereplők és a cselekmény. Egy kicsit olyan ez, mint az én életem – villant át az agyamon. Sokáig én is egy másik személyt, Carlo Pedersolit tartottam főszereplőnek, mígnem egyszer csak színre lépett Bud Spencer. Valószínűleg mindenkinél így van ez, jóban-rosszban. Mikor irányítjuk mi magunk az életünket? Mikor nem irányítják a sorsunkat? És itt volt megint a lételmélet, ezen az éjszakán már másodszor bukkant elém. A „H.Á.SZ.” a bűnös, a „Hűtőszekrény miatti Álmatlansági Szindróma” (becsukhatjátok az orvosi lexikont, én találtam ki ezt az elnevezést most, ahogy írom ezeket a sorokat). Hirtelen azonban tompa visszhangot érzékeltem ködös agyamban, amely csak azért filozofált, hogy ne kelljen az evésre gondolnia. A szirénhangok egyetlen ellenállhatatlan szót suttogtak: valaki vacsoráról beszélt. Jól hallottam? Igen, valóban: VACSORA! Megint a televízióra összpontosítottam minden figyelmemet: a Psycho gyilkosa volt, aki meghívta a szőke lányt vacsorára. A nő elfogadja a meghívást – ő pedig mit csinál? Elviszi egy előkelő étterembe? Ünnepi lakomát varázsol az otthonában? Joggal gondolhatnánk, ugye? (Otthon természetesen a drága Mama mumifikálódott hulláját rejtegeti…) Ehelyett két nyomorúságos szendviccsel és egy pohár tejjel
szúrja ki a szemét. Micsoda fantáziátlan megoldás! Éppolyan hirtelen, ahogy felpattantam, vissza is huppantam a díványra, és arra gondoltam: Drága Hitchcock barátom, te és én, mindketten imádunk enni és van egy szép méretes pocakunk, hogy lehet az, hogy nem jutott eszedbe valami étvágygerjesztőbb ötlet? A gyomrom hangos korgással csatlakozott panaszomhoz, és megragadtam a távirányítót. Ám jött a következő csapás: az egyik csatornán épp vacsoracsata zajlott néhány amatőr közreműködésével. Az ételt pocsékul készítették el, a főzés művészetéhez az észnek semmi köze nem volt, de szűkös vacsorám után ennyi is elég volt, hogy felkeltse étvágyamat. Tovább kapcsoltam – és mit látok? Egy dokumentumfilmet vetítettek az utolsó vacsoráról (Jézus, Leonardo és Ferenc pápa bocsássa meg nekem, de az adott körülmények között az „utolsót” meg se hallottam, csak a „vacsorát”). A következő adóra váltottam, ahol ebben a pillanatban kezdődött el egy film, amelynek a címe Fame volt. Angolul ez hírnevet jelent, de olaszul a hirtelen ránk törő éhségérzetre utal. Persze olaszként nem tudtam nem észrevenni ezt a kétértelműséget. Az ujjam már nyomta is a következő gombot: egy dokumentumfilm Descartes-ról, ő volt az a fickó, akitől a Cogito ergo sum (Gondolkodom, tehát vagyok) származik. Micsoda zseniális megfogalmazás! – Aki nem eszik, az nincs, ez a helyzet, kedves Descartes barátom – motyogtam magamban, mint egy bolond. Automatikusan tovább kapcsoltam. Valahol csak kell egy olyan adásnak lennie, felőlem lehet akár a késő esti híradó vagy egy interjú valamelyik politikussal, amire el tudok aludni. Próbálkoztam a bárányszámlálós módszerrel, ám alighogy átugrották a kerítést, képzeletemben máris ínycsiklandozó báránysültekké változtak. Végül a filmjeimen kezdtem gondolkozni, hogy segítsek magamnak elaludni. Általában ilyenkor azonnal álomba merülök. Az a helyzet, hogy számomra a filmben minden izgalmas, a rendezőktől a kaszkadőrökig tényleg minden, kivéve önmagamat, de most az egyetlen, ami eszembe jutott, a forgatási szünetek cateringje volt. Már azon gondolkodtam, felhívom Terence Hillt, hogy elverjem az időt. Hála az Amerika és Európa közötti időeltolódásnak, még biztos ébren van. Ekkor azonban végre egy olyan filmre bukkantam, amely már javában ment és jónak ígérkezett: minek lehetne kevesebb köze az evéshez, mint amikor egy halom ember elbarikádozza magát egy házban? Jó kis ostromjelenetre volt kilátás, és garantáltan az evés volt az utolsó dolog, ami eszükbe juthatott. Nem tudtam, ki az, aki a ház körül járkál és fenyegeti a bent levőket, talán a Ku-Klux Klan egyik híve, mindenesetre a bentiek egyike, egy színes bőrű alak veszélyes emberek egy csoportjáról beszélt – nekem bármi megfelelt, csak evésről ne essen szó. Megnyomtam az információs gombot, hogy megtudjam, mi a film címe, és a következőt olvastam: „Az élőhalottak éjszakája, 1968 … Történet: Hét személy elbarikádozza magát egy gyárban, amelyet éhes zombik és kannibálok rohamoznak meg…” Most már aztán elég legyen! – gondoltam magamban. – Ezek mind összeesküdtek ellenem. Már megint evésről volt szó, még ha az evésnek az a fajtája nem is volt mindenki ínyére. Kikapcsoltam a tévét, magamban morgolódtam még egy kicsit és elindultam az ágyam felé – szép lassan, hogy időt adjak Morfeusznak, hogy csatlakozzon hozzám a rövid úton. Még mindig rá vártam, arra az álmatlan alvásra, amely után Shakespeare Hamletje is vágyakozik. Egyébként, ha én játszottam volna Hamletet, a koponya helyett egy jól megtermett csirkecombot tartottam volna a kezemben, gondolhatjátok („Enni vagy nem enni…”). De úgy tűnt, a lábaim önálló életre kelnek és a másik irányba indulnak el. Míg tudatos énem azzal számolt, hogy a hálószobában kötök ki, a tudatalatti ősvalamim (avagy a gyomrom – nevezzük nevén a gyereket) egyenesen a konyhába vezérelt. Kinyitottam az ajtót, felgyújtottam a villanyt, és dörzsöltem a kezem, miközben célirányosan a hűtőszekrény felé vettem az irányt, mintha… mintha… Na jó,
mondjuk úgy, ha a hűtő Tokió volt, akkor én Godzilla, ha értitek, mire gondolok. Nem volt rajta lakat (egyszer azt is képes volt velem megtenni az én kedves kis családom, hogy lakatot szerelt a hűtőajtóra). Szóval karnyújtásnyira álltam a hűtő tartalmától. Hihetetlen, milyen gyorsan foszlanak szerte a legsúlyosabb fogadalmak is, ha az emberen eluralkodik a farkaséhség. De itt többről volt szó: az óriás testem, amit nem magam választottam magamnak, kikövetelte a maga jussát. Különben sohasem fogok elaludni, efelől nem volt kétség. Nem szándékoztam teljes egészében kirámolni a hűtőt, csak egy icipicit nassolnék, ahogy Bud Spencer mindig mondogatta – ami persze vaskos hazugság volt… Nem tudom, kicsoda, talán valami filozófus mondta egyszer, hogy azok a tetteink, amelyek után jól érezzük magunkat, morálisak, azok, amelyeket megbánunk, amorálisak. Akárhogy is legyen, egyet biztosan tudtam: ha ennék, akkor utána jól érezném magam, mégpedig úgy igazán… és ha… Üres… ÜRES! – Elvesztettem a fonalat, amint elborzadva pillantottam a hűtőszekrény ásító űrjébe. Egyetlen papírcetli lógott benne, Maria kézírásával: „GYERE ALUDNI!” Nem csoda, hogy nem vol rajta lakat. Ugyan híres voltam a kiszámíthatatlanságomról (mint amikor egyszer leugrottam a római házunkból cigarettáért, és két nappal később New Yorkból telefonáltam haza), a családom nemhiába nevezett szeretetteljesen marzianónak, azaz marslakónak, de az éhség az Achilles-sarkam maradt, a magam Kryptonitja. Nem volt szükség Sherlock Holmesra, hogy kiderüljön, rosszban sántikálok, Zenigata nyomozó a Cagliostro vára című filmből is kitalálta volna. Becsaptam az ajtót és beleüvöltöttem a világba tiltakozásomat: – Táplálkozom, tehát vagyok! Úgy látszik, a Descartes-ról szóló dokumentumfilm befészkelte magát az agyamba. Csak egy kicsit változtattam a híres mondaton, némileg saját magamra szabtam. – Nem, nem így van: Gondolkodom, tehát vagyok! – javított ki valaki. Ijedten fordultam hátra, nem is annyira azért, mert úgyszólván in flagranti csíptek nyakon, mint inkább a velőtrázóan szigorú hanglejtés miatt. Egy előkelő úr állt előttem, aki mintha egy 17. századi festményből lépett volna elő. Tollas kalapját levetette, és meghajolt. Loknis parókájának fürtjei közül kivillant ragyogó szeme. – Engedje meg – szólalt meg. – René Descartes. Nektek, olaszoknak, l’Italien egyszerűen csak Cartesio, mon ami.
1. FEJEZET DESCARTES ALLA MURGIANA
AZ ELSŐ ÉTKEZÉS, AVAGY TELE HASSAL JOBBAN MEGY A FILOZOFÁLÁS Az 1596-ban született René Descartes eleinte a La Flèche-i jezsuita líceumban folytatott klasszikus és matematikai tanulmányokat, később pedig a Poitiers-i Egyetemen jogi diplomát szerzett. Tanulmányai azonban nem elégítették ki tudásvágyát, a dolgok eredetéig szeretett volna hatolni, hogy megragadja azok lényegét – igazi renitens volt. Azonban még nem jött el az ő ideje: kezdetben a katonai pályával szemezgetett. El is hagyta hazáját, Franciaországot, hogy Hollandiában csatlakozzon Nassaui Móric seregéhez. A kérdést, hogy a jövőben a kard vagy a tudás révén szeretné-e osztani az észt, végül 1619-ben válaszolta meg, három, látomásos álom hatására, amikor is a tudomány mellett döntött. A három nem szent szám? 1629-ben Hollandiába költözött, húsz évvel később pedig a svéd Krisztina királynő hívta stockholmi udvarába. Egy év múltán, 54 éves korában halt meg. Közben azonban sikerült mély befolyást gyakorolnia a teljes kortárs és a későbbi európai gondolkodásra, amivel irigy kollégáinak és reményteljes utódainak sikerült nem kevés borsot törnie az orruk alá. Megszállottan keresett egy olyan megkérdőjelezhetetlen módszert, amellyel a világ és annak dolgai meghatározhatóak. Tévedhetetlen, jobb eszközökre vágyott, mint a diákok által csak passzívan befogadott egyetemi tananyag. Lefogadom, hogy a tanárainak az idegeire ment – mint minden zseni. Így jutott el arra a felismerésre, hogy minden, de tényleg minden kétségbe vonható, csak egyvalami nem: hogy abban a pillanatban, amikor gondolkodunk, létezünk. Innen ered az örökbecsű Cogito ergo sum, valamint a res cogitans, a gondolkodó alany és a res extensa, a materiális dolgok, tárgyak világa közötti híres descartes-i dualizmus. Descartes lényegében a gondolkodás merevsége ellen küzdött, amit az eltompult tanulás okoz. Úgy vélte, hogy meg kell értenünk az érzékelt, objektív világ miértjeit, az okokat és a célokat. A hagyományokat meg kell haladni, ha szükséges, megreformálni, de minden esetben fel kell frissíteni. Ha át akarunk lépni a modern korba, akkor bátran meg kell szabadulnunk minden korábbi, elavult mintától. Ez a francia filozófus legmodernebb hozzájárulása a gondolkodás történetéhez. ***
Tán bolondnak véltek (olyan tulajdonság ez, amelytől nem vagyok teljességgel mentes), de azt, hogy egy holt filozófust találok a konyhámban, kevésbé tartottam különösnek, mint furcsa francia akcentusát. Úgy beszélt, mint Clouseau felügyelő a Rózsaszín párducban. Descartes futólag körbenézett és szemügyre vette a műszaki vívmányokat, amelyek természetesen egy maga korabeli embernek újdonságot jelentettek. Különös érdeklődést mutatott vágyaim titokzatos tárgya, azaz a hűtőszekrény iránt. Épp kezdtem volna elmagyarázni neki, mire való, de amilyen zseniális (elvégre Descartes-tal van dolgunk, nem Trinityvel ), már rá is jött. Szorgosan körözött a konyhában és mindent alaposan górcső alá vett, miközben a maga mesterkélt módján igyekezett leplezni meglepetését. Hirtelen eszembe jutott, hogy vele ellentétben még be sem mutatkoztam. Franciául vagy olaszul beszéljek vele? Egy pár szót tudok franciául, úgyhogy óvatosan megszólaltam: {2}
– Je suis Monsieur Bud Spencer. Descartes a szakállába nevetett (szó szerint, mert hosszú szakálla volt), és nagy megkönnyebbülésemre így felelt: – Beszéljen nyugodtan olaszul, hiszen Dante óta ez az európai humanizmus nyelve. Én magam is beszélem egy kicsit, mint azt már megállapíthatta. Homályosan emlékeztem rá, valamikor fiatalkoromban olvastam róla, hogy néhány évszázaddal ezelőtt Itáliát a civilizált világ kulturális vezérlő csillagának tekintették, és a legtekintélyesebb nemzetközi szalonokban szokás volt olaszul beszélni – vagy ahogy ma mondanánk, trendi volt! A nemzetközi intellektuális elithez tartozni kívánó külföldi tudósoknak úgyszólván kötelező volt részt venni egy itáliai utazáson, hogy tanulmányozzák a reneszánsz kultúráját és némileg elsajátítsák az olasz nyelvet. Egyszóval, az olasz ekkoriban világnyelvnek számított, és ezért nem csodálkozhattam, hogy egy olyan filozófus, mint Descartes, bizonyítani kívánta nyelvtudását. – Oké, ahogy akarod… úgy értem, amint óhajtja! – viszonoztam udvariasságát. – Oké? Mit jelent ez a szó? Nem volt kérdés, hogy a 17. századból csöppent ide. Elmagyaráztam neki, az amerikaiak így mondják, hogy „rendben”, de ezzel csak még jobban megzavartam. Amerikát ugyan már jóval születése előtt felfedezték, de akkor még nem volt saját nyelvvel rendelkező független állam, amelynek törvényei és szokásai befolyásolják a világ többi részét. Úgy döntöttem, nem gabalyodok bele jobban a témába, mert nem akartam még inkább összezavarni. Ezenkívül egészen más problémáim voltak. – Nem szeretnék udvariatlannak tűnni, de ha arra gondolok, hogy éppen a modern filozófia alapítójával állok szemben, szédülés fog el. Úgy értem… Professzor úr… Meg kell értenie… De hogy érthette volna meg, mit akarok tőle, amikor magam sem tudtam? Descartes közvetlenül előttem állt és átható pillantással vizslatott, mintha a céllövölde kilövendő figuráját bámulná. Úgy tűnt, jobban feltalálja magát a helyzetben, mint én, mert egyből véget vetett a zavaromnak, amint megszólalt: – Oui, értem a kérdését, Monsieur. Mit keresek ezen a késői órán hívatlanul az ön házában? Így igaz, tényleg azon töprengek, mit keres itt, különösen, hogy már közel négy évszázada alulról szagolja az ibolyát – gondoltam, de megtartottam magamnak a gondolatomat. Nem akartam megsérteni, ettől eltekintve pedig az egyik felem pontosan tisztában volt vele, hogy csupán hallucinálok az éhségtől. Egy hallucinációt pedig végképp nem sérthettem meg! A pasas a kalapját a széktámlára akasztotta és várakozásteljesen nézett rám. Az éhségtől és fáradtságtól el is felejtettem hellyel kínálni. Tudjuk, hogy a franciák számára milyen fontos az etikett – körülbelül annyira, mint nekem egy telepakolt hűtőszekrény. Úgyhogy kihúztam a széket és megkértem, hogy szíveskedjen elhelyezni rajta filozofikus hátsóját. Lassan lehúzta bőrkesztyűjét és sétabotja ezüstfogantyújára fektette. Ahogy leült, mélyet sóhajtott, és végre a lényegre tért: – Nos hát, különös módon épp az imént hívott, amikor is néhány perccel ezelőtt kiforgatta a szavaimat, melyek szerint Cogito ergo sum… Nem engedhetem meg, hogy bárki is gúnyt űzzön a gondolataimból, számonkérés nélkül senki sem úszhatja meg. Mindegy, hogy egy figyelemreméltó filozófusról vagy csupán egy figyelemreméltó hájpacniról van szó. Így is, úgy is az ön becses társaságában vagyok, és tisztelettel várom, hogy tisztázza a helyzetet… Nos hát? Hallgatom. – Micsoda? Azon kívül, hogy „nos hát”, egy árva szót sem értettem abból, amit mondott – feleltem. Az arcom persze nyitott könyv volt mindenki számára, egy zseninek meg aztán pláne. Sóhajtott egyet, mint egy türelmes tanítómester, aki egy ostoba diákkal áll szemben. Aztán dagályos, álszerény stílusában folytatta és magyarázatot vagy bocsánatot várt tőlem. Tíz percig is eltartott, mire rájöttem,
mit akar. – Professzor úr, az a helyzet, hogy igazán nem akartam kifigurázni, de az az ember, aki nem evett, nem tud gondolkodni sem. A gondolkodás olyan tevékenység, amit csak teli hassal lehet művelni. Úgy értem, hogy ha teletankoltuk az autót, bármikor elindulhatunk, de ha nem… – Az autót? – szakított félbe zavartan. Már megint rosszat mondtam… A 17. században természetesen még nem volt autó, úgyhogy vissza kellett kapcsolnom egy fokozattal: – Ha nem fogunk be lovat a hintó elé, akkor az egy millimétert sem moccan. Bocsásson meg, ha megbántottam volna véletlen. Eszembe nem jutna, hogy megsértsem, még csak az kellene! Elvégre ön egy olyan filozófus, akinek a gondolatait az egész világon tanítják! – Az egész világon? Valóban? Nos hát, ezt nagyon is célszerűnek gondolom. Ezután hosszasan ecsetelte, hogy különösebben nem csodálkozik, hogy évszázadok óta téma az egyetemeken és iskolákban. A nagy zseniknek már csak ez a sorsa. Szinte láttam, ahogy felfuvalkodik, de örültem, hogy újra jókedvre derül. Ám ezután elkövettem azt a hibát, hogy hízelegni akartam neki, és így szóltam: – Teljesen nyilvánvaló, Maestro, hogy az embert a gondolkodás különbözteti meg az állattól, ez teszi őt a legmagasztosabb… szóval, a legmagasztosabbá. Válaszomat egy mosollyal pecsételtem meg, amely ostoba vigyorra váltott, amint észrevettem, hogy Descartes egy cseppet sem mosolyodott el. Valamit rossz néven vehetett. – Szabad megkérdeznem, Monsieur, hogy mi a foglalkozása? Olyan embernek látszik, akinek dolgoznia kell a megélhetéséért – mondta gőgösen. – Színész vagyok, vagyis inkább karakterszínésznek nevezném magam. Láttam a közeledő tőrdöfést, de reméltem, hogy szerény válaszommal megakadályozhatom a legrosszabbat. Ám még mindig nem tudtam, mi baja van. – Aha! Színész! Mon Dieu… Egy színész, aki ismeri Descartes-ot. Ez olyan, mintha egy béka kis tavacskájának partjáról az ég végtelenjét kémlelné: látja, de vajon érti is? Már megbocsásson, de biztos benne, hogy az igazi Descartes szavait idézte és nem egy ócska utánzójáét? Ha jól értettem, maga afféle csepűrágó, egy sarlatán, legutolsó bolond. Az én időmben a magaféle embereket nem is a városban, hanem csak a városfalon kívül temethették el. A megszentelt temetőkben nem volt hely efféléknek… Pedig egész jól indult, nem is gondoltam volna. Magától értetődik, hogy az embert a gondolkodás képessége különbözteti meg az állattól. De nem ez volt az én Cogito ergo sum-om lényege. Félreértett. Ujjaimmal az asztalon doboltam, és azt mormoltam: – Gondoltam. Descartes gondolkodása alappilléreivel kezdte magyarázatát: a „módszeres kétely” azt jelenti, hogy mindenben kételkednünk kell, amit egyébként adottnak tekintünk. A „hiperbolikus kétely” az általános érvényű dolgokat, mint például a matematika alapvetéseit is kétségbe vonja (elvégre létezhet egy „csaló isten”, aki élvezi, hogy tévútra vezet bennünket). Ezenkívül beszélt a res cogitans, a gondolkodó dolog és a res extensa, a fizikai és mérhető dolgok, a kiterjedt fizikai világ, például a test megkülönböztetéséről is (utóbbit azonban lehet, hogy szintén a csaló isten hiteti el velünk). És miközben szónokolt, tiszta érvekbe csomagolva a legelegánsabb és legszínesebb sértegetéseket vagdosta a fejemhez. Megint csak azon törtem a fejem, vajon mitől olyan haragos. Az lehet az oka, hogy félreértettem, vagy hogy egy ilyen csepűrágó merészelte megközelíteni a zsenit? Bárhogy is legyen, legalább nem az üres hűtőszekrény kötötte le a gondolataimat. Éjjeli delíriumomnak mindenesetre annyi haszna
kétségtelenül volt, hogy megfeledkeztem az éhségről: most már ahhoz lett volna kedvem, hogy egy jókora ökölcsapással elhallgattassam ezt az okostojást – ám teljesen elandalítottak ennek a lenyűgözően mesélő önfejű alaknak a szavai, mivel a módszeres és hiperbolikus kételyről szőtt mondataiban a saját gondolkodásmódomat véltem felfedezni. – Lényegében, kedves udvari bolondom, ez annyit jelent, hogy ha lehetséges is minden alapelvet megkérdőjelezni, egyvalamit bizonyosan nem lehet kétségbe vonni: hogy az ember, abban a pillanatban, amikor éppen gondolkodik, létezik… compris? – Na igen! Ezt mondom én is! Valaki gondolkodik, és ezért létezik! – bukott ki belőlem. – Nem, nem, nem és még egyszer nem! A saját létezés felismerése nem egy következtetésen nyugszik. Sokkal inkább egy közvetlen intuíció. Általa ragadjuk meg a létünket, mint kétségbevonhatatlant… Megértette ezt a béna kacsa szőrös példánya? – Ööööö… ja igen – nyögtem ki, és már nem sok választott el attól, hogy behúzzak neki egy jobbegyenest. Merthogy intuitívan megragadtam, hogy a „szőrös példány” kitétel újabb sértésnek szánva rám vonatkozott. Így aztán értésére adtam: – Feltéve, Maestro, hogy behúznék önnek egy jó nagyot az öklömmel… Az ököl nem gondolkodik, tehát nincs, az ütés viszont mégis igencsak tud fájni, és a monokli is elég egyértelmű bizonyíték lenne, nemde? Anélkül, hogy reagált volna a fenyegetésemre, filozofikus gondolattá változtatta: – Az ön ökle fizikai dolog, és ezzel a res extensa világába tartozik, nem pedig a res cogitanséba, de a két világ összefügg egymással. Maria hangja térített el attól, hogy beváltsam a fenyegetésemet: – Carlo, kivel beszélsz? – szólt ki a hálószobából. – Senkivel, csak a tévé szól. Mindjárt lehalkítom. – Mi az a tévé? – érdeklődött egy rettentően kíváncsi res izé. – Egy doboz, ami nem gondolkodik, következésképpen nincs is. De hát magának magyarázzam? – feleltem enyhe ellenszenvvel a hangomban. De ő rá se rántva felkiáltott: – Bravó! Látom, lassan kezd belejönni! Miközben igyekeztem elfojtani magamban azt a vágyamat, hogy az öklöm is „lassan belejöjjön”, és hegyes állán kössön ki, a hűtőszekrényre mutattam és mindenféle etikettről megfeledkezve közöltem: – Szóval, barátocskám, véleményed szerint ez a dolog itt nem létezik, hiszen nem gondolkodik, ugye? Én mondom neked, létezik, még ha már nem is sokáig. Ugyanis olyan átkozottul üres, hogy mindjárt ripityára töröm. Egyre nagyobb haragra gerjedtem. Descartes döbbenten hallgatott. Egy pillanatig azt gondoltam, hogy dialektikus képességeimmel állítottam el a szavát, de nem erről volt szó: a hűtőmágneseket bámulta, amelyeket a családommal töltött nyaralásokról hoztam haza szuvenírként. Aztán elővette úgynevezett hiperbolikus kételkedését, és hihetetlen blazírtsággal közölte: a hűtőszekrény mérhető, vagyis mint res extensa létezik, ami persze semmit sem bizonyít. Elvégre a geometria törvénye is lehet pusztán annak a csaló istennek megtévesztése, akit maga Descartes talált ki. – Lebilincselőnek találom az istenproblematikát, kedves Descartes. Ám hogy lehet az, hogy isten tökéletes, ha a világban egyetlen bizonyosság sincsen? – kérdeztem dühösen, és az asztalra csaptam. Kalapja, kesztyűje és sétabotja a földre hullott, de legnagyobb meglepetésemre a nagy gondolkodó teátrális tapssal reagált: – Van számodra remény, te túlsúlyos csepűrágó, magadtól rájöttél: azt kérdezed, honnan tudhatod, hogy létezik tökéletesség, amikor természettől fogva tökéletlenek vagyunk. Tudod, hogy ez a
hűtőszekrény nevű dolog jelen állapotában tökéletlen, mivel funkciója abban áll, hogy hideg élelmiszerekkel legyen tele, így van? Ez közvetetten azt jelenti, hogy már láttad a tökéletesség állapotában, azaz tele… Jó, de hogy tudhatunk isten tökéletességéről, ha sem őt, sem az abszolút tökéletességet nem láttuk még? Mi az összehasonlításunk alapja? A paradigmánk? Kezdtem berezelni, mert rájöttem, hogy… Carlo, a res cogitans a fej dolgaiban kevésbé ostoba, mint Bud, a res extensa ököl dolgában. – Nos, igen, kedves nápolyi Falstaffom, óriási arcod aprócska szemeiben látom, hogy felfogtad a dolgot, mon ami: az abszolút tökéletesség képzete velünk született, durvábban kifejezve: maga isten ültette el bennünk! Ez az oka annak, hogy tudjuk, létezik tökéletesség, noha magunk nem tudjuk megalkotni, és nem is láttuk soha. Nem feleltem semmit. De aki rossz színésznek tart, annak látnia kellett volna, milyen meggyőzően játszottam el, hogy elgondolkodom a szavain, miközben csak a zavaromat igyekeztem leplezni. A sikeres művi szünetet követően, amely minden kétséget kizárt afelől, hogy kettőnk közül ő volt az igazi színész, hozzátette: – Tudjuk, hogy tökéletlenek vagyunk, de ahhoz, hogy ezt tudjuk, tudnunk kell azt is, hogy létezik abszolút tökéletesség, a kegyelem állapota… És mivel ez az emberek között nem létezik, csakis Istenben létezhet. És ő megajándékozott vele minket intuitív módon… ergo, ha mi tökéletlenek vagyunk, nem teremthettük magunkat, különben ugyanolyan tökéletességgel lennénk megáldva, mint Isten, nem gondolod? Ergo… – Ergo… – szakítottam félbe, magamhoz ragadva a szót. – Isten szükségszerűen létezik. Mert ha csak egy képzet lenne, akkor ő is tökéletlen lenne, ami önmagában ellentmondás lenne. Egyszóval, nem plántálhatta volna el bennünk a tökéletesség gondolatát, ha ő maga nem lenne tökéletes! – Hurrá! A komédiás béna kacsa felébredt letargiájából! – kiáltotta Descartes, és felpattant, hogy átöleljen. Büszkeségemben bolond nevetés tört elő belőlem. De aztán intuitív módon megértettem azt a bizonyos túlságosan is könnyen mérhető res extensát: a hűtőszekrény továbbra is üresen tátongott. A gyomrom környékéről felhangzó tompa korgás visszariasztotta Descartes-ot. Megijedt! – Hiperbolikus és mérhetetlen éhség, hála egy tökéletes fogyókúrának – mondtam bocsánatkérően. Aztán így folytattam: – Látod, az éhes emberek nem foglalkoznak azzal, hogy filozofikus gondolatokkal vesződjenek. Egy parasztnak, akinek aszály sújtja a földjét, vagy egy munkanélkülinek, akinek nem telik ételre, istenuccse más jár a fejében… tudsz követni, kedvesem? Most, hogy kivívtam a csodálatát, kedvemre beszélhettem. Időközben eszembe jutott néhány részlet az életrajzából, amit annak idején még az iskolában tanultam. – Volt, hogy napokig nem volt mit enned, kedves Cartesióm? Meddig tanakodtál, hogy a katonai vagy a tudományos életpályát válaszd? Emlékszem, az iskolában tanultuk, hogy eljátszottál a gondolattal, netán katonának állsz Hollandiában. De ez még azelőtt történt, hogy jósálmaidat láttad volna, amelyek nyomán a háborúval szemben a gondolkodás mellett döntöttél. De amire igazán kíváncsi lennék, az az, hogy ki etetett egész idő alatt? – Tévedsz, kedves intuitív színészem. Filozófiai iskolák olyan időkben és olyan országokban is születtek, ahol a korgó gyomor napirenden volt. Az ember nem tud nem gondolkodni. Arra született. – Igazad van, prof! De talán egy kicsit a jellemen, a beállítottságon is múlik. Az enyém pedig a következő fundamentális alapelven nyugszik: futteténne – tojok rá! – Ez mit jelent? – kérdezte homlokát ráncolva. Hogyan magyarázzam el? Aki nem nápolyi és nem tartozik a marzianók családjába, sohasem értheti
meg. Azért mégis megpróbáltam megvilágítani a lényegét: – Azt jelenti, hogy… mondjuk, hogy… igen, miért is ne, hogy egy bizonyos filozófiával közelítjük meg a dolgokat, ha már a témánál vagyunk. Nem csinálunk semmiből nagy ügyet, a dolgokat humorral, egy csipetnyi iróniával szemléljük. Nem arról van szó, hogy minden tök mindegy lenne. Vannak olyan dolgok, amikre nem mondhatjuk, hogy nekem tök mindegy. Alapjában véve arról van szó, hogy a dolgokat pozitívan kell nézni. Nem tudom olyan jól kifejezni magam, mint maga, de ez inkább egyfajta lelkiállapot, mint gondolkodásmód. Talán így születünk. Én például soha nem estem pánikba, vagy nem veszítettem el az étvágyamat, még akkor sem, amikor egyszer azt mondták, gyógyíthatatlan beteg vagyok. Talán ezért is vagyok még itt. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból nem esett semmi bajom. De nem is kezeltem tragikusan a dolgot. Lehet, hogy a nevetés az igazi nagy bajban is a legjobb gyógyszer. – A halál nem mérhető. Ha megjön, mi már nem vagyunk, és ameddig itt vagyunk, ő még nincs itt. Mindenre tudott replikázni, de nem esküdnék meg rá, hogy maga is hitt volna benne. – Igen, jól van, de azért akkor is: aki eszik, az van, és aki nem eszik, az nincs. És ha rendesebben enne, akkor nem törné a fejét mindenféle lételméleti kérdésen! A mindenségit, olyan nehéz ezt megérteni? Te nevezed magad zseninek? Már majdnem feladtam, hogy megvilágosítsam, de aztán támadt egy intuícióm – ugyan egy komédiás béna kacsától származott, de nekem bejött. Úgyhogy megkértem Descartes-ot, maradjon szépen a konyhában, és nekiveselkedtem a dolognak. Nem volt kifogása ellene, és a vízcsappal, vagyis a „csodakúttal”, ahogy ő nevezte, kezdett játszadozni. Lenyűgözte, ahogy a víz parancsszóra kispriccelt a láthatatlan kútból. Halkan kilopóztam, mint egy kiöregedett James Bond az alkalmazottaink konyhájába. Csak azért, mert én fogyókúráztam, az asszisztensemnek és tótumfaktumomnak még nem kellett éheznie! És a hűtőjére valóban nem lehetett panaszom!
HOZZÁVALÓK: CARDONCELLI SALSICCIA ÉDESKÖMÉNNYEL ÉS PAPRIKÁVAL KOKTÉLPARADICSOM RUKKOLA EGY CSOMAG CAVATELLI OLÍVAOLAJ SÓ ÉS BORS Két perc múltán diadalittasan tértem vissza a zsákmányommal a konyhába: ördögszekér laskagomba, salsiccia (édesköményes-paprikás olasz kolbász), koktélparadicsom, rukkola és egy csomag cavatelli (kagyló formájú, rövid tészta). Rajtakaptam Descartes-ot, amint épp szégyenlősen az ajkához emeli az ujját, és fújja: megégette magát a forró vízzel. A csodakútnak erre a hatására nem figyelmeztettem. Hogy visszaszerezze tartását, tovább vitatkozott teljes gőzerővel: – A res cogitans és a res extensa közötti különbségtétel olyan dualizmus, amely Galileo Galilei ideájára, az elsődleges és másodlagos tulajdonságok megkülönböztetésére nyúlik vissza. Eredetileg azonban a dualizmus Plótinosznál gyökerezik. – Én is pontosan így gondolom. Halványlila fogalmam sem volt, mire akar kilyukadni. Ezenkívül az a tény, hogy nemsokára enni fogok és vétkezem a diétám ellen, elterelte a figyelmemet a diskurzusunkról. Úgyhogy inkább egyetértően bólogattam, és bedobtam a tésztát a forrásban lévő vízbe. Kíváncsian követett pillantásával, amint a gombát és a kolbászdarabkákat egy serpenyőben az olajon megpirítottam. Fenséges illat terjengett a konyhában! – Egy felismerést akkor nevezek szemléletesnek, ha az egy éber szellem számára nyilvánvaló és világos, mon ami… A kábító illatokkal lassan, de biztosan elillanni látszott a világos kifejezéskészsége. Miközben a pasta főtt, a felkockázott paradicsomot a serpenyőbe dobáltam a piruló gomba és a kolbász mellé. – …és a tiszta felismerés éppen abban különbözik a többi, érthetetlentől, hogy mint olyan egyértelmű és világos… Az illatozó szószt kavargattam a főzőkanállal, közben az oldalamon álló zseni lopva belebelekukucskált a serpenyőbe. – …és mégis, amikor 1649-ben a svéd királynő udvarába rendeltek… – Tessék, kóstold meg – vetettem közbe, és két cavatellit tartottam az orra elé. Megfújta, jól összerágta, majd elismerően felhúzta a szemöldökét: – Nyamm-nyamm, pasta! – Micsoda intuíció! De elég puha, vagy nem? Zavartan nézett rám. Egyetlen egyszerű választ sem lehetett kicsikarni belőle, még a mérhető dolgok tekintetében sem. Én al dente szeretem a tésztát, úgyhogy nyolc perc után levettem a tűzről, leszűrtem, majd hozzáöntöttem a szószhoz a serpenyőbe, és az egészet néhány percig hagytam csak úgy bugyogni. Sóval és borssal ízesítettem, Descartes pedig, aki az illatfelhőben ácsorgott, egyre
csendesebb lett. Néhány másodpercig a távolba meredve hallgatott, mintha égi látomása támadt volna. – …Ho-ho-hol is tartottam, mon ami? Ja, igen… a kétségbevonhatatlan tudást kutattam. Értekezés a módszerről című művemben négy szabályt állítottam fel, amelyek egyaránt érvényesek a tudományos és filozófiai vizsgálatokra: az evidencia, felosztás, rendszerezés és a teljesség szabálya. Közben én egyedül folytattam a főzést, Bud volt a mangio, Descartes a cogito, mondjuk egy olyan cogito, aki az ínycsiklandó ételek láttán már nem nagyon tudott tisztán gondolkodni. A hangja kezdett elfátyolosodni, szája szegletében kis buborékok képződtek – nálunk ezt nyálcsorgásnak hívják. Szadista roham tört rám, magam elé helyeztem az egész adagot, és beszélgetés iránti érdeklődést színlelve belemélyesztettem a villámat a tésztába. – … felállítottam az ideiglenes erkölcs szabályait. A hagyományos morált elutasítottam, de az én koromban még nem létezett tisztán definiált erkölcstan. Az ideiglenes erkölcs olyan, mint egy átmeneti otthon, amelyben miután lebontották korábbi otthonodat, menedéket találsz, amíg újat nem kapsz. Rögzítettem néhány alapelvet: engedelmeskedni országom törvényeinek; a meghozott döntéseket utólag nem kétségbe vonni; győzni, ahelyett, hogy hagynánk, hogy a sors legyőzzön minket; semmi más nem áll hatalmunkban, mint a gondolkodás és… és… én nem kapok tésztát??? Ujjával a cavatellivel teli villára mutatott. Nem bírta tovább! Bud türelmes sóhajt eresztett el, és felé nyújtotta a tésztával megpakolt villáját. Descartes majdnem félrenyelt, annyira el volt foglalva az esedezésével. Aztán az egész tál pastát elé toltam, anélkül, hogy adtam volna neki egy külön tányért. Leült velem szemben, mintha egy vendéglő asztalánál foglalnánk helyet, és kezdte belapátolni az egész adagot. Ahogy a szája mozgott, úgy követtem én is automatikusan a mozdulatait, anélkül hogy ténylegesen egyetlen falatot is ettem volna. Most én voltam soron, hogy üres gyomorral könyörgőre fogjam. – Csak egy kis kóstolót, vendégszeretetének elismeréseképpen. Soha életemben nem sértettem meg egyetlen vendéglátómat sem, aki ily előzékenyen fogadott otthonában. De… – élvezettel nyalta meg a szája szélét a kóstolást követően – …szabad legyen megtudakolnom, hogy hívják ezt az ételt, Monsieur? – Hogyne. Cavatelli alla Murgiana a neve. Látod ezeket a gombákat itt? Úgy hívják, cardoncelli, azaz ördögszekér laskagomba, Murgia környékén nő, a dél-olasz Apúlia vidékén. Olyan ízletes és népszerű étel, hogy napjainkban már mindenütt készítik, compris? Egyszerű hozzávalók, rövid tésztával, mint amilyen ez itt… „Négyujjas cavatellinek” is nevezik, mert négy ujjbeggyel gyúrják. Nézd csak, így! Begörbítettem a jobb kezem négy ujját, mint egy kampót, és az ujjbegyemmel nyomkodtam a képzeletbeli tésztahalmocskákat, amiket kis kagylókká gyúrtam. Bólintott, és úgy tett, mintha értené, miközben egy hatalmas kupac szószos tésztát lapátolt a szájába. Annyira tele volt a pofazacskója, hogy mint két szimmetrikus tályog álltak ki az arcából. – Igyál egy korty vizet, Maestro! Borral sajnos nem tudlak kínálni, mert absztinens vagyok. Nekem elég egy pohár, és máris dől belőlem a szó, mint belőled… Na, mit szólsz a főztömhöz? Lefogadom, ilyet még nem ettél! Ugye? Lassan a fejét csóválva, csukott szemmel, szinte eksztázisban suttogta: – Te jó ég! Miről maradtam le! Negyedórával később Descartes elégedetten törölte meg a száját, és böffentett egyet. – Pardon! Kezdtem megkedvelni ezt a fickót. Mivel a böfögés ragadós, én is eleresztettem egyet, azonban néhány decibellel erősebben, hogy még az ablakok is beleremegtek. Erre már Maria is felébredt, és kiszólt:
– Carlo, mi történt? – Semmi, semmi, csupán a vihar! Aludj csak, mindjárt jövök. Descartes láthatóan lenyűgözve mért végig tetőtől talpig, és végül így szólt: – Meg kell hagyni, egyszerű és mégis nagyszerű szakácsművészete meggyőzött. Rendben, mindent összevetve elismerem, hogy az ön „táplálkozom, tehát vagyok” kijelentése megállja a helyét a „gondolkodom, tehát vagyok” mellett a létezés bizonyítékaként… Legalábbis egy színészhez, egy csepűrágóhoz méltón alulfejlett agy szüleményeként. Elvégre tudjuk, hogy az egyszerűbb lelkek egyszerű igazságokkal is beérik. Ránk, filozófusokra és igazságkereső emberekre azonban azt rótta a sors, hogy a világ és törvényei nyilvánvaló, ám láthatatlan valóságát kutassuk. Nehéz munka ez, amely megkülönböztet minket az átlagemberektől, a néptől. Most, hogy jóllakott, ismét visszaváltozott ugyanazzá a felfújt hólyaggá, mint ami azelőtt volt. De nálam ez nem jön be. – Meglehet, kedves Descartes, de minden szerénységem mellett szeretném megjegyezni, hogy az a népszerűség, amit manapság a színészek, vagy ahogy te nevezed őket, a csepűrágók élveznek, messzemessze túlszárnyalja a filozófusokét. Közéjük tartoznak azok is, akiket te lekezelően egyszerű lelkeknek nevezel. Hogy ez jó vagy rossz, azt nem az én dolgom megítélni. De segítek neked, sőt, azt is elismerem, hogy a társadalomnak az az igénye, hogy bizonyos magatartásmintákban magára ismerjen, a bizonytalanság tünete. Ám ha a színész olyan pozitív értékeket képvisel, mint például a jóság, a nevetés, a gyengék védelme… mint az én szerepeimben, de természetesen mások esetében is, mon ami… Szóval, hogy ha ez hozzájárul ahhoz, hogy valaki pozitívabban szemlélje a világot és embertársaival szemben szolidárisabban viselkedjen, akkor én ebben egy res extensává váló res cogitanst vélek felfedezni: vagyis a reálissá és mérhetővé váló szubjektumot. Na, de most már elég legyen az okoskodásból, mert még egy falatot sem ettem, és lassan kiszárad a szám. Hallgatott, szigorúan rám nézett és egy pohár vizet nyújtott felém, hogy leöblítsem vele a cavatellit, amit még meg sem kóstoltam. Aztán felállt és elkezdett beszélni, úgy, mint aki puszta udvariasságból ad igazat a másiknak. Nem bírta ki, hogy ne az övé legyen az utolsó szó. – Hogyne, csodálatos csepűrágóm. Semmi okunk az ellenségeskedésre. Ám figyelmeztetnem kell, mon ami, hogy van még egy másik jelöltünk, akit meg kell győznie érvei helyességéről. Attól tartok, az egy kicsit nehezebb ügy lesz. – Kicsoda? Felállt, kisimította a kesztyűjét, fogta a kalapját és a sétabotját, és elindult az ajtó felé. Menet közben rám kacsintott, és még megjegyezte: – Azt magának kell kitalálnia! Úgy éreztem, ebből még bajok lesznek! Utána akartam sietni, de ahogy kisétált a konyhából, már el is tűnt, mint szürke szamár a ködben. Sitty-sutty. Se szó, se beszéd. De hát mit várhattam egy hallucinációtól?! Egy kicsit sajnáltam, már épp kezdtem megkedvelni. A hallucinációs barátságokkal persze vigyázni kell. Különben könnyen megtörténhet, hogy az ember egy vadonatúj kényszerzubbonyt kap karácsonyra. Megvontam a vállam, visszaindultam a konyhába elmosogatni, hogy eltüntessem az esti bűnözésem nyomait. Maria garantáltan agyoncsapna, ebben kérlelhetetlenebb, mint Perry Mason. Az edény olyan ragacsos volt a paradicsomszósztól, hogy már-már kételkedni kezdtem, hogy valóban csak egy álom volt. Azzal a gondolattal vigasztalódtam, hogy mielőtt leöblítem a tányért, a maradék szószt kitunkolom egy darabka kenyérrel – a semminél ez is több. Fülig érő mosollyal, felvillanyozódva siettem a konyha felé, de az elém táruló látvány olyan kijózanító volt, hogy bénultan torpantam meg a küszöbön.
– És mégis mozog! – szólalt meg egy fekete köpenyes alak, aki épp az asztal fölé hajolt és egy kenyérhéjjal szakszerűen tunkolta a maradék szószt. Megelőzött! Magában beszélt, mintha próbálna valami rettenetesen fontosat kifundálni, ami azonban nem gátolta abban, hogy megfosszon a tésztát illető utolsó, halovány reménysugártól is. Amint végre észrevett, felemelte nem egészen fiatal, hófehér szakállal keretezett arcát, és üdvözlésképpen kissé megemelte fekete kalapját, amely alól kibukkant kopasz feje és néhány fehér hajszál. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam: nevem Galileo Galilei. Örömömre szolgálna, ha eldiskurálna velem egy kicsit. Hosszúnak ígérkezett az éjszaka…
2. FEJEZET BABÀ ALLA GALILEI
NAPRENDSZER NARANCSBÓL ÉS DIÓBÓL Az 1564-ben Toscanában született rebellis Galileinek nem volt könnyű sorsa. Apja kedvéért először beiratkozott a pisai orvosi egyetemre, de később Pisát Firenzére cserélte, ahol a (szerinte) vonzóbb matematika felé fordult az érdeklődése, és többek között az ingamozgás tanulmányozásával kezdett el foglalkozni. 1589-ben, mindössze 25 évesen a toszkán nagyherceg jóvoltából kinevezték a Pisai Egyetem matematikai tanszékének élére. Ám még ezzel sem elégedett meg, és három évvel később a Padovai Egyetemen folytatta munkáját, ahol egy olyan távcsövet készített, amellyel az égitestek mozgását lehetett kutatni. Vizsgálatai eredményét a Sidereus Nuncius (Csillagászati Hírnök) című írásában rögzítette, amelyben megcáfolta a ptolemaioszi világképet, és ezzel alaposan bajba sodorta volna magát, ha nem élvezte volna Kepler és a római jezsuita rend támogatását. Mindeközben filozófusi állása a toszkán nagyhercegnél és a Pisai Egyetem főmatematikusi megbízása hozott némi pénzt a konyhára. Pisában azonban sajnos nem volt olyan toleráns a légkör, mint Padovában: 1612-ben Niccolò Lorini dominikánus szerzetes eretneknek nyilvánította. A viszály alapját a Biblia egyik passzusa képezte, amelyben Józsué így szól:„Állj meg, Nap, Gibeonban!” Az istenkáromló Galieli ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a Nap mindig is állt, és a Föld ringlispílezett körülötte. Az egyház, amelyet akkortájt eléggé megviselt az ellenreformáció, úgy döntött, hogy reagál, már csak a többi másképp gondolkodó megrendszabályozása érdekében is. 1613–1615 között született meg Galilei híres, Benedetto Castellinek írt levele, amelyben elismerte ugyan a vallás elsőbbségét erkölcsi kérdésekben, a természet vizsgálata során ugyanakkor a tudományos eljárás szükségessége mellett állt ki. Ám minden igyekezete hiábavaló volt, az erre süket pápa arra ítélte, hogy szüntesse be tanai terjesztését. Néhány évvel később, 1623-ban nyilvánosságra hozta Saggiatore (Az aranymérleg) című művét az üstökösök természetéről és tovább kutatta a Föld forgását, illetve a Nap körüli keringését. Ennek eredményeiből született meg a Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről című műve: Kopernikusz remek apológiája, amellyel megszegte az egyházi tilalmat. A következmény: felfüggesztés, per Rómában, továbbá börtönbüntetés, amelyet először Sienában, később pedig saját házában, az arcetri-i Villa il Gioiellóban letöltendő házi őrizetre enyhítettek, ahol folytatta vizsgálódásait. Számos további publikációt és egy vakságot okozó betegséget követően 1642-ben halt meg leánya jelenlétében, 78 éves korában, ami az akkori viszonyokhoz képest magasnak számított. {3}
***
Ez az egyetlen történelmi mondat elegendő volt számomra, hogy rájöjjek, kihez van szerencsém. A maga elé motyogott szavak, hogy „és mégis mozog a Föld!”, állítólag akkor hagyták el a komoly tudós ajkát, amikor a bíróságról távozott, amely arra kényszerítette, hogy megtagadja az egyház előtt meggyőződését, mely szerint a Föld a Nap körül kering. Egyike ez azon mondatoknak, amelyek – ahogy mondják – egy egész univerzumot foglalnak magukba, nem mennek ki a fejünkből, és végül beépülnek az általános nyelvhasználatba. Olyan mondat, amelyre még jóval azután is emlékszünk,
hogy rég sutba dobtuk a tankönyveinket. Még ha nem is jellegzetes firenzei motyogásával mutatkozott volna be, akkor is azonnal tudtam volna, hogy a férfiú, aki előttem áll, nem más, mint a híres-neves Galileo Galilei. Emlékeztem rá, hogy annak idején az iskolában nagy vonalakban tanulmányoztuk életét és sanyarú sorsát, de hogy a fogság ennyire megviseli és így lefogy, azt álmomban sem gondoltam volna. A szájam megint gyorsabb volt, mint az eszem, így aztán rám jellemzően, mint elefánt a porcelánboltban, így szóltam: – Atyaég! Olyan sovány vagy, hogy elég nekidőlnöd az ablaküvegnek és kész is a röntgenképed! Szerencsére a 17. században még nem léteztek röntgenfelvételek, úgyhogy nem értette a tréfámat, és így megúsztam, hogy rossz benyomást keltsek. Nápolyi tájszólásom azonban nem kerülte el a figyelmét. A Rómában töltött hosszú évek folytán dialektusom parázsként alszik a hamu alatt, de néhanéha, ha a körülmények úgy hozzák, előtör. – Nocsak-nocsak, szóval nápolyi vagy. Az ördög vigyen el! De abban igazad van, hogy bár mindig is sovány voltam, az elítélésem körüli hercehurca nem javított a helyzeten. Megnéztelek volna a helyemben: bíróság elé állítanak, kigúnyolnak, kenyéren és vízen tartanak – kőkemény kenyéren és piszkos vízen, aminek azokat a kedves kólikákat köszönhettem. Átkozott latrinák! Megállás nélkül beszélt, de mindenesetre nem bántódott meg, bár kicsit szomorkás volt. Ami engem illet, a rossz hangulatomat, amelyet a felfújt hőlégballon Descartes okozott, a meglehetősen szegényes vacsora dacára mintha elfújták volna. Vágy ébredt bennem, hogy valami jót műveljek ezzel a szegény párával, akinek a látványát is alig lehetett elviselni. Az, hogy egy újabb történelmi jelentőségű filozófus (és tudós – igen, mindenekelőtt tudós!) tartózkodik a konyhámban, ebben a pillanatban nem tűnt kevésbé furcsának és meglepőnek, mint az, hogy Maria még nem kelt fel, hogy utánanézzen, nem nassolok-e titokban. Nagyon fáradt volt szegényke. Két dolog tetszett meg Galileiben már első ránézésre: nyoma sem volt benne Descartes túlzott, púderes, parókás, műszépségtapaszos nagyzolásának. Inkább tűnt olyannak, aki még az alváshoz sem veti le a köpenyét. Gondozatlan volt, és szemmel láthatóan még mindig attól szenvedett, hogy életében nem ismerték el felfedezéseit és igazságtalanul ítélték el. Mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy manapság minden felvágós alak, önjelölt feltaláló, álfilozófus vagy akár igazi gondolkodó, aki azonban neki a bokájáig sem érhet fel, gazdag és híres lesz, csak azért, mert egyszer abban a bizonyos mágikus dobozban, azaz a televízióban mutatkozik? A másik dolog, ami tetszett benne, hogy egyáltalán nem foglalkozott a modern környezettel. Úgy látszott, fel sem tűnik neki a vízcsap, azaz a „csodakút”, a hűtőszekrény, az egész 20. századi berendezés. A Descartes-tal folytatott előző diskurzusom azonban nyilvánvalóan fülébe jutott, mert ott folytatta, ahol Descartes-tal abbahagytuk. – Véleményed szerint – jó jelnek vettem, hogy tegezett, mert láthatóan nem volt olyan sznob, mint kedves kollégája – tehát a következő a helyzet: ha az ember táplálkozik, akkor létezik, ha nem, akkor nem! De egy kérdésre meg kell felelned: A Hold táplálkozik? Láttad valaha enni? És mégis van, létezik odafent, így van vagy sem? – Igen. De nem is gondolkodik. Most jól visszavágtam neki. Összefonta karját a mellkasa előtt és gondolataiba merülve, kis lábával dobolt a padlón, de vértelen ajkain végighúzódó ördögi vigyora azt súgta nekem, hogy nem vesz igazán komolyan. Mit akarhatna mást egy magafajta hatalmas szellem egy olyan figurától, mint én, mint hogy gúnyt űzzön belőle? Hozzá kell tennem, hogy az izgalomtól egészen kába voltam (ami mellesleg még mindig jobb,
mint ha az éhségtől lettem volna kába). Elvégre az a tudós férfiú állt velem szemben, akit bíróság kényszerített arra, hogy visszavonja tézisét, mely szerint a Föld nem a világegyetem középpontja. Készen álltam a Galileivel folytatandó dialektikus párharcra. Ehelyett azonban egy hosszú sóhaj hagyta el ajkát, és egyszerre szomorúvá vált a hangja: – Ne búsulj. Hogy mit jelent minden akadály ellenére, az igazság oltárán megvédeni egy nézetet, saját bőrömön tapasztalhattam. Az inkvizíció akkoriban alaposan s… szóval hátsón rúgott. 69 éves voltam, ilyet nem lehet csinálni! Esküt kellett tennem. Igazat adni nekik, és úgy tenni, mintha a ptolemaioszi elmélet lenne helyes. Egy idő után legalább házi őrizetre enyhítették a büntetésemet, és így továbbra is tanulmányaimnak szentelhettem magamat. Derekasan végigcsináltam az egészet… de ha visszagondolok rá, szétvet a düh. Az az átkozott Nap! Egyszerűen nem fér a fejembe! A haragtól teljesen kivörösödött az arca. Mindjárt gutaütést kap, gondoltam magamban. Aztán rájöttem, hogy nem áll fenn túl nagy kockázat, mivel legrosszabb esetben meghal, de hisz már amúgy is halott volt… – Apropó, Hold! Maestro Galilei, bizonyára érdekelni fogja, hogy ott jártunk! – Hol? – kérdezett vissza értetlenül. – A Holdon. A Föld szolgáján, vagy nevezzük bárhogy is… No de most már üljön le, hogy szép sorjában mindent elmesélhessek. Helyet foglalt, és láttam, ahogy tekintetében egyre jobban eluralkodik a zavarodottság. Az ezt követő kardváltás, esküszöm, szó szerint a következőképpen zajlott le, még ha ez inkább hasonlított is egy pofozkodós komédiára. – Hol jártunk? – faggatózott tovább. – Hát odafent, a Holdon! – A Holdon? Mi ketten? Te meg én? Ki hiszi ezt el? – Nem mi ketten, hanem az emberiség! – Az egész emberiség? Azon a kicsi Holdon? Talán sikerült végül annak az ördögi Da Vincinek megépíteni egyet azokból a legendás repülő gépeiből? De hát akkor többre is szükség lehetett! Vagy csak egyet fabrikált, egy akkorát, mint Noé bárkája? – Nem, nem Da Vinci, hanem 20. századi tudósok. Kitaláltak egy olyan gépet, amely repülni tud, egyre magasabbra, messze-messze a Földtől… egészen a Holdig jutott. – Az az átkozott Hold! Az egész emberiség útra kelt ezzel a géppel? És ki maradt odafent? – Jaj istenem, ne kezdje már megint! Maestro, azért egy kicsit kezdem megérteni az inkvizítorokat! Már megbocsásson, de maga tényleg olyan makacs, mint egy szamár! Nem az egész emberiség, hanem egy pár asztronauta, űrhajós, akik a Föld követeként kitűztek odafent egy zászlócskát. – Á, most már értem! Követ! Ó, persze, világos, volt egy unokatestvérem, aki utazó követ volt! Egyszer Rómába küldték, és ő egyfolytában átkozódott a hosszú út miatt. De mit átkozódhattak szegények, mire eljutottak a Holdig! Vissza is jöttek? – Hát persze, a következő években pedig újabb és újabb űrhajósok tértek vissza a Holdra. – Hogy új városokat alapítsanak ott? – Nos… szóval… nem. – Miért nem? Vannak már városok a Holdon? – Nem! – Akkor minek mentek vissza? Hogy kitűzzenek még egy zászlócskát? Ez nem őrületes idő- és pénzpocsékolás? Felfedeznek egy egész világot, csak hogy kitegyenek egy zászlót és átadják üdvözletüket? Komolyan, ez tiszta sületlenség! Miért repülnek a Holdra? Hát igen, tényleg… miért is? Én magam is csak most először tettem fel ezt a kérdést magamnak.
Galilei, ez a vén harci kakas képes volt elérni, hogy én is kételkedni kezdjek. Igyekeztem igazolni magamat (és az emberiség maradékát): – Hogyhogy „miért”? Hogy mintát vegyenek a Hold kőzeteiből és megvizsgálják azokat és… és ezenkívül hogy bebizonyítsák, az ember hatalmas távolságok leküzdésére is képes. „Kis lépés az embernek, de hatalmas lépés az emberiség számára” – ezt mondta az első űrhajós, aki először érinthette lábával a Hold talaját. És hát a Hold mindig is izgatott, sőt lenyűgözött bennünket, nemde? Ön is, Maestro, épített annak idején a megfigyelésére egy távcsövet, és azt állította, hogy azok a foltok úgy néznek ki, mint a kráterek. Nos, igaza volt, a Hold tele van kráterekkel. – Igen, de én ezt anélkül is tudtam, hogy valaha is ott jártam volna. Egy kicsit avíttak vagytok, barátocskám! Egy zászlócska a Holdon! Hasam fogom a nevetéstől! Minél tovább forgatom a fejemben a dolgot, annál viccesebbnek tűnik. Egy ilyen hosszú utazás csak azért, hogy odabökjünk egy kis zászlót és köveket gyűjtögessünk. Bud erre semmi okosat nem tudott felelni, amin úgy felhúzta magát, hogy legszívesebben egy ökölcsapással rekesztette volna be a vendégével folytatott disputát. Carlo azonban tökéletesen tisztában volt vele, hogy egy ilyen ökölcsapás nem csendesíthetné el a már korábban is mélyen benne szunnyadó kétségeket. Galilei csak az özönvíz volt, amely újra napvilágra hozta, mint egy hajóroncsot a tenger mélyéről, amely már réges-rég feledésbe merült. Most aztán úgy álltam ott előtte, mint egy ostoba flótás! Azt elhallgattam, hogy vannak olyan emberek, akik az egész 1969-es holdra szállást a hidegháború alatti, amerikaiak és oroszok közötti űrverseny csalásának tartották. (Egyébként apám is ezt a véleményt képviselte, amikor élőben követte a televízióban 1969-ben a nevezetes eseményt.) Ugyancsak elhallgattam, miszerint mások meg azt gondolták, hogy ugyan tényleg leszálltak a Holdon, de csak azt sikerült megállapítaniuk, hogy nem ők voltak az elsők: földönkívüliek rejtőztek el a kráterek sötétjében űrhajóikkal. A felfedezést aztán a NASA az összeesküvés-elmélet hívei szerint kódolva közölte a földi személyzettel. Ez az oka annak, hogy nem létesítettek odafent sem kolóniát, sem katonai bázist. Kolumbusz is őslakosokba ütközött, amikor felfedezte Amerikát! Csak ő visszatért, hogy letelepedjenek – pechére mindazoknak, akiket a mai napig „indiánoknak” nevezünk, mivel Kristóf tévesen azt hitte, Indiában kötött ki. Ám ez is egy olyan téma volt, amibe jobbnak láttam nem mélyebben belemenni. Minden, ami csak eszembe jutott ebben a pillanatban, hosszas, bonyolult magyarázatot igényelt volna, ami meghaladta volna a képességeimet. Ráadásul úgy tűnt, hogy a sovány pisai tudóst nem különösebben izgatják a 21. század történései: a gyümölcsökkel kezdett játszadozni, a narancsokkal és diókkal a Nap mozgását imitálva. Erről jutott eszembe, mivel tudnám kicsit jobb kedvre deríteni: közöltem vele, hogy alapvetően mindenben igaza volt, és ma már tudjuk, hogy a Föld kering a Nap körül, nem pedig fordítva. – Lehetséges, de mit használ ez már nekem? Annak idején mégis elítéltek. Az az átkozott Tejút! Egyszerűen nem fér a fejembe! Hidd el! Úgy ismételgette magát, mint egy elakadt lemez. Aztán hozzáfűzte: – Azt, hogy a Föld egy jelentéktelen apró pont ahhoz, hogy az isteni teremtés középpontja legyen, nem pusztán én állítottam, hanem előttem már Kopernikusz is. Én csak annyival egészítettem ki, hogy a Tejút egy halom csillagból áll, hogy léteznek napfoltok, meg még néhány más dolog, amit bárki megfigyelhetett volna, akinek van egy rendes távcsöve. Komolyan mondom. Nem gondolod te is, hogy az egyház, amilyen gazdag, annyi távcsövet vehetett volna, amennyit csak akar? De hát nincs mit tenni, bizonyos dolgokról hallgatnom kellett. Mert ha kétségbe vonom, hogy a Föld és az emberiség az univerzum központja, az olyan, mintha az egyházat egy falusi kugliegylet szintjére helyezném. Azok az
átkozott csillagok is! Szóval elítéltek… És tudod mit? Őszintén? – Hadd találgassak: nem fér a fejébe. – Így van! Nem fér a fejembe. Egyszerűen nem fér a fejembe. Kicsit megemelte a hangját, és már hallottam is Maria hangját a hálószobából: – Carlo, mit motyogsz magadban? – Csak a tévé az! A Nápoly megnyerte a bajnokságot! – siettem a válasszal, miközben befogtam az öreg száját. A markom egész arcát eltakarta. Meg kell mondjam, ahhoz képest, hogy csak egy szellem, elég élő benyomást keltett! Miután elhárítottuk a veszélyt, elfogott az együttérzés, ahogy haloványkék, vizes szemébe néztem, amely bizonyosan jobb időket is látott. Akkor egyszerre megvilágosodott előttem, hogy a Galilei-féle úttörő szellemek, akiknek annyi bántást, sértést, akár erőszakot is kellett elszenvedniük, már semminek sem tudnak örülni, még akkor sem, ha végül ki is derül, hogy igazuk volt. Túlságosan lefoglalja őket, hogy a sebeiket nyalogassák és áldozatot csináljanak magukból. Ahhoz a típushoz tartoznak, akik ha éppen jól állnak a dolgaik, akkor sem felejtik el, milyen rosszul ment a soruk korábban. Számos hasonló eset értette meg Bud Spencerrel, milyen szerencsés a marziano Carlo Pedersoli, hogy „futteténne”-típusnak született. Olyan embernek, aki kirángatja a sárból a szekerét, lerázza magáról a sértéseket, és elfelejti. Figyeljétek meg: az igazi zsenik, akik előrébb vitték a világot, végső soron mind boldogtalanok voltak, ki jobban, ki kevésbé. Némelyik szegény pára testileg is szenvedett, mások pedig lelki vagy szellemi kínoknak voltak kitéve, ami lehetetlenné tette, hogy az élet elemi örömeiből és élvezetéből részesedjenek. Mintha elkapná őket a láz – a láz, hogy előrébb jussanak, új utakat fedezzenek fel, határokat lépjenek át. A belső háború és belső béke között tépelődve képtelenek voltak örülni a sikereiknek, mert már a következő kutatáson, a következő kihíváson járt az eszük. Ha ezek az emberek nem lettek volna, akkor valószínűleg még ma is állatbőrbe burkolózva üldögélnénk a tábortűz körül, ki tudja. Egyes emberek több szenvedést viselnek el, mint a többiek, és nagy árat fizetnek azért, hogy a tömeg előrébb jusson. És nem ritkán csak haláluk után ismerjük el ezen úttörő szellemek vívmányait. Valamiképp ez a zsenik bélyege. Az egyetlen bélyeg, amire én vissza tudok emlékezni, egy marháé volt, akit Trinityvel együtt csórtunk el. A vadnyugaton, amihez annak idején az olasz tájak szolgáltak kulisszául. – Mondja csak, mindig is ilyen sovány volt, Maestro? Vagy az inkvizíció az oka? – Ami azt illeti, sohasem voltam kövér, ez egyrészt az alkatomon, másrészt a tanulmányaimon múlott: nem arról van szó, hogy fogyókúráztam volna, de a természet könyvébe merülve gyakran megfeledkeztem róla, hogy a természet remek ehető gyümölcsöket is terem. De hát mit tehettem volna? Amikor azt mondtam, hogy a tudomány az egyetlen válasz minden kérdésre, akkor az inkvizíció rúgott s… – nos, ezt már elmagyaráztam az imént. Mindenesetre arra a következtetésre jutottam, hogy két út vezet az igazsághoz, mi több, két helyes út: egyrészt a Biblia, az Isten ember által feljegyzett szavai, ami a hitben, az erkölcsben manifesztálódik. Másrészt a Természet könyve, amely Isten közvetlen műve. Mindkettő egyetlen igazsághoz vezet el, a másodikat azonban a tudomány segítségével kell interpretálni, azaz a jelenségek megfigyelése útján. Erről tudományos hipotézisek állíthatók fel, amelyeket megint csak kísérletekkel kell igazolni. – Aha, most már értem! Egy kicsit hájjal kenegette az inkvizíciót, de valójában le se tojta. – Jobb, ha őket nem tojja le az ember. Ők nagyon sokan voltak, én viszont csak egy szál magam, és csupán nyugodtan akartam végezni a kutatásaimat. Az interpretáció módszereként a matematikát alkalmaztam. Nincs értelme annak, hogy egyetlen tudós autoritására hagyatkozzunk; hogy azt
mondhassuk, bizonyos dolgok így vannak és nem másként, kísérleteket kell végezni. Arisztotelésznek sem pusztán azért volt igaza, mert így hívták. Nem is azért, mert egy rakoncátlan, barbár, zsarnoki okostojás volt, aki minden és mindenki ellen lázadozott. Nem, csakis azért, mert a kísérletei eredményesnek bizonyultak. Autoritását követői és hívei biztosították, nem önmagának adta. Ekkor hirtelen zseniális ötletem, hogy ne mondjam, megvilágosodásom támadt: – Emlékszem, olvastam, mégpedig a Párbeszéd a két legnagyobb világrendszerről című műben, kitől is… kitől… fogalmam sincs. A zseniális ötletem oda volt. Ennyi volt a megvilágosodás. – Tőlem – fejezte be a mondatot csalódottan Galilei. Próbáltam jóvátenni a dolgot, amennyiben bedobtam egy gondolatot, amit előtte Descartes-tól szedtem fel: – De az a másik, Descartes, aki épp az imént távozott, azt mondta, hogy a matematika is a csaló isten találmánya, hogy tévútra vezesse az embereket. Hogy lehetett biztos abban, hogy a matematika megbízható eszköze a tudományos megfigyeléseknek? Haha, na mondja csak, honnan tudta? Na? Honnan? – Ja, persze, Isten majd elkezd játszadozni velünk, mint gyerekekkel a játszótéren, mintha nem lenne jobb dolga! És akkor vajon mi az univerzum? Nem más, mint valami jelentéktelen, gagyi apróság, amivel nem is kell foglalkoznunk? Valaki teremt egy világegyetemet, egy Földet, csak azért, hogy utána azt mondhassa: „Nos, akkor most elszórakoztatom magam azzal, hogy mindenkit szépen palira veszek!” – Nono, barátocskám, lassan a testtel! Ne rám zúdítsd minden haragod, nem én állítottam ezt, hanem Descartes. – Tudom, Descartes-ot jobban ismerem, mint te. Fiatalabb volt nálam, de egy időben éltünk, ne feledd. Amikor világra jött, én már feltaláltam a távcsövet, amellyel az eget lehetett kémlelni, még ha az ötletet a hollandoktól másoltam is… Ezenkívül Descartes gondolkodó volt, én tudományosabban dolgoztam, mint ő. Nos, ha már szóba hoztad, elárulok neked még valamit. – Hogy nem fér a fejébe? – Nem. De ha ő azt mondja, igazad volt a „Táplálkozom, tehát vagyok” állításoddal, akkor én az ellentétét állítom. Mégpedig azért, mert a Hold nem eszik és nem gondolkodik, mégis van. Na, most megfogtalak! Egész féltékennyé tettem azzal, hogy Descartes-ot idéztem. Kínos! – Maestro, ne izgassa fel magát! Maga olyan okos… – Mi vagyok? Kos? Te vagy kos! Teljesen beindult és valószínűleg dúlva-fúlva világgá ment volna, ha a gyengeségtől vissza nem csuklott volna a székébe, amint felállt. Micsoda balfék vagyok! Megfeledkeztem róla, hogy Bud Spencer ökle azokhoz a verésekhez képest, amelyeket Galilei a római katolikus egyház nevében kapott, szinte simogatásnak számított. (Persze a mai egyháznak már semmi köze az akkorihoz, nemhiába kért bocsánatot korábbi vétkeiért.) És mintha nem lett volna elég az inkvizíció, most még én is bosszantani kezdtem a zsenit. Ismét meg kellett békítenem, már csak a vendégszeretetből fakadó kötelesség miatt is, ha már volt ilyen kedves, és feltámadt, hogy meglátogasson. Szemem sarkából felfedeztem néhány hozzávalót, ami az előző falatozásból megmaradt, illetve amiket még nem használtam fel.
HOZZÁVALÓK: LISZT FRISS ÉLESZTŐ 4 TOJÁS 8 DKG VAJ CUKOR SÓ RUM Nem sok, de ahhoz épp elég, hogy egy kicsit megédesítsem a megkeseredett, megviselt, morcos öreg látogatását. Arca olyan emberre vallott, aki sohasem evett, vagy legalábbis csak épp annyit, hogy éhen ne haljon. És mivel már 1642-ben meghalt, Bud és Carlo egyhangúan úgy döntött, hogy legfőbb ideje elkényeztetni valami olyan sekélyes élvezettel, amely nálunk, hétköznapi, együgyű népségeknél folyton napirenden van, míg a nagy szellemek gyakorta nélkülözni voltak kénytelenek: valami édességgel! Hogy lefoglaljam, megkérdeztem, mit gondol elődjéről, Kopernikuszról. Közben elkezdtem a lisztet őrületes sebességgel tésztává gyúrni: két halmocskát formáztam, és közben két-három evőkanál langyos vízben felfuttattam az élesztőt. Apait-anyait beleadtam a munkába, szép simára gyúrtam a tésztát, majd egy fél óráig liszttel megszórt tányéron pihentettem. Az idő gyorsan elrepült, mert a kissé ingerültté váló öreg úgy beszélt, mint a vízfolyás. Az volt az érzésem, hogy Kopernikuszt minden tisztelete mellett legfőként azért irigyelte, mert őt megkímélte az egyház. Galilei szavalata végén így összegezte véleményét: – Kopernikuszt az inkvizítorok le se tojták. De ő és a többiek a 17. században, akik szakítottak a hagyománnyal, és állították, hogy a világegyetem nyitott és végtelen, igazat szóltak. Ilyen módon az arisztotelészi filozófiával fordultak szembe, mely szerint az univerzum geocentrikus és véges, vagyis Isten a világegyetemet a Föld körül helyezte el. De mi nem hagyjuk magunkat átejteni! Egy olyan bolygó, mint a Föld, amely ugyan csodálatos, ám hihetetlenül aprócska, lenne az isteni teremtés középpontja? Nézd csak meg, itt van a Föld és a Nap, figyelj! Visszatért játékához, egy dióval a Földet szimulálva, amelyet körbe-körbe mozgatott a Nap, azaz egy nagyobb narancs körül. Ráhagytam, én pedig közben átadtam magam kulináris emlékeimnek, amelyek egy igazi nápolyi ember fejében sohasem halványodnak el, még ha egész életében mással is foglalkozik (aki egyszer nápolyinak születik, az örökre nápolyi marad). Amint elkezd tevékenykedni a konyhában, rögvest megállapítja, hogy semmit sem felejtett el. A tésztát beletettem egy tálba, rádobtam négy tojást (miután feltörtem, természetesen!), majd hozzáadtam 8 dkg vajat, és az egészet kézzel összegyúrtam. Micsoda csillagászati élmény, ebben az anyagban tapicskolni az ujjaimmal! Megszórtam egy kis sóval és cukorral, kézzel felemeltem és visszaejtettem a tálba a tésztát, míg fel nem hólyagosodott, majd 40 percig pihentettem. Mindeközben Galilei folyamatosan győzködött engem arról (szükségtelen volt egyébként), hogy nélküle és a 17. századi tudományos forradalom nélkül, amely a reneszánsz humanizmusa és művészete virágzásából született, a modern tudomány nem létezhetne. Ez képezte az episztemológia, a
tudományos módszerek filozófiai reflexiójának alapját. – …mai barátaid sem jutottak volna el a Holdra, drága nápolyi vendéglátóm – magyarázott tovább. – Ki vonja ezt kétségbe? Csak annyit mondok, és ezt már Descartes-nak is megmondtam, de még egyszer megismétlem, hogy teli hassal jobban megy a kutatás. Mit érdekel valakit, aki épp éhen készül halni, hogy a Föld a Nap körül kering-e, vagy sem? Minden, ami érdekli, az ez itt, nézd… – e szavak kíséretében kivettem a kezéből az átkozott narancsot, meghámoztam és az egészet beletömtem a számba és élvezettel rágcsáltam. – Ezt nevezem neveletlenségnek! – kiáltott fel. – Én inkább éhségnek nevezem! De mondja csak, ki fizette a kosztot-kvártélyt, amíg akkoriban az égitesteket tanulmányozta? – Ó, maga tökfej! Mit vettél a fejedbe már megint? Eleinte az apám tartott el, azt akarta, hogy orvos legyek, de ehhez nem sok kedvem volt. A matematika sokkal közelebb állt hozzám, jó is voltam belőle, és jelentős felfedezéseket tettem az ingamozgással kapcsolatosan. – Ühüm, először orvosnak tanul, majd elmegy apukához, és közli vele: „Papa, ide figyelj, tele van a hócipőm a medicinával, valami mást akarok tanulni.” Apuka pedig fizet, mint a katonatiszt. – Nem, nem, nem. Az, hogy a Padovai Egyetemen tanszéket kaptam, a padovai nagyherceg kívánságára történt, mégpedig érdemeim és eredményeim elismeréseképpen. – Hogyne! Feltétlenül megérdemelte! De ha a földet kellett volna túrnia, hogy megkeresse a levesébe való krumplit, véleményem szerint sem ideje, sem ereje vagy kedve nem lett volna hozzá, hogy feltaláljon egy távcsövet és egy kicsit körbekémleljen a jóisten hálószobájában. – Csak azért nem legyintelek meg, mert félek, hogy visszakapom, de tekintsd úgy, hogy felpofoztalak. – Egy öntől kapott pofont meg nem érdemelt kitüntetésnek éreznék, Maestro. De hadd mondjak valamit: maga egy kiállhatatlan alak! – Ha engem kiállhatatlan alaknak nevezel, akkor még nem volt szerencséd a kekec Machiavellihez! – Mi köze ennek Machiavellihez? Egyébként még nem válaszolt a kérdésemre: Hogyan működhet az agy, ha üres a gyomor? Feltűnt önnek, hogy még soha nem találkozott jelentős, híres, önhöz méltó szubszaharai afrikai tudóssal? – Nem vagyunk állatok! Nem redukálhatjuk magunkat egy olyan banális dologra, mint az evés! – Akkor hagyjon fel azzal, hogy Manzoni mondatait plagizálja! – Dante mondatai, ha már... te tuskó! – tett helyre Galilei. Elpirultam kínomban. Egyszer végre eszembe jutott egy okostojás zseni neve, erre tessék, pont helytelenül. – Jó, kicsit hibáztam, Maestro. Biztos magával is előfordult már, hogy tévedett, nem? Én a magam részéről nem találok semmi banálisat az evésben, pláne nem, ha olyasvalamiről van szó, mint ez itt… Felálltam, hogy berakjam a tésztát a sütőformába, amit előzőleg vajjal kikentem, miközben ő tovább fecsegett. 180 °C-on 15 percre betoltam a sütőbe a sütőformát, pont annyi időre, ami elegendő volt ahhoz, hogy Galilei beismerje, privilegizált helyzetben volt, mivel a nagyherceg támogatását élvezhette. Aki valaha is azt állította, hogy a nagy emberek szerények, bizonyosan nem találkozott ezzel a kiállhatatlan episztemológus alakkal. Miután letelt a negyedóra (Descartes-tal ellentétben Galileit hidegen hagyta a konyhában terjengő illat, én viszont a Vezúv citromfáinak tavaszi illatát érezvén elmerültem emlékeimben), kivettem a babàt a sütőből, és hagytam kihűlni. Ezután vízből és cukorból szirupot főztem, miközben Galilei tovább csevegett. – Aztán pedig Sidereus Nuncius (Csillagászati Hírnök) című művemben összefoglaltam elméleteimet, noha nagyon is jól tudtam, hogy ezzel összeütközésbe kerülök az egyházzal, ha Kepler
és a jezsuiták nem állnak ki mellettem. – Hm, először apuka, aztán a nagyherceg, most meg a jezsuiták. Mindig is tudott élni az összeköttetéseivel, mi? Rettenetesen felhúzta magát, szájából nyálmeteoritokat lövellve hangosan így csattant fel: – Megérdemelnél egy jókora taszajtást a távcsővel, komolyan! Mi az, hogy összeköttetések? Kepler maga is tudós volt, nem egy olyan vadbarom, mint az álszent szerzetes, Lorini, aki 1612-ben eretnekséggel vádolt meg az inkvizíciónál. Ez nem volt tréfa! Nem fér a fejembe! Halovány gőzöd sincs róla, mit jelent egy ilyen törvényszék? Kivonultam a szócsatából, hagytam, beszéljen csak nyugodtan, és közben a félig-meddig kihűlt babàt egy tálcára helyeztem. Meglocsoltam egy kis sziruppal és rummal, majd Galilei meglepetésére egy darabka süteményt tömtem a szájába. Az önsajnálat áradata egy csapásra elapadt, hiszen nem maradt más választása, mint hogy rágni kezdjen. Meg mernék esküdni rá, hogy ebben a pillanatban ugyanazt érezte, mint a Föld, amikor a Nap körül kering: meleget. Úgy etettem, mint egy kisgyereket, ő pedig élvezte, de még mennyire! – Fogadom, hogy ez bezzeg magába fér! Így van, Maestro? Ez aztán belefér! A mai napig nem tudtam megfejteni, mit akart válaszolni, mert megfeledkezett a nyelésről, mielőtt megszólalt volna, úgyhogy csak felismerhetetlen hangok törtek elő a torkából. Kihasználtam az alkalmat, hogy meséljek neki egy kicsit: – Babà Napoletanónak hívják, noha tulajdonképpen nem is ebből a régióból származik. Valami véletlen folytán Lengyelországban született, amikor egy kőgazdag nemesnek az az ötlete támadt, hogy rumot önt a süteményére… De mi tökéletesítettük. – Hmmmmm… ezt nevezem lakomának… Ragaszkodom mégis hozzá, hogy üres gyomorral is lehet jelentős felfedezéseket tenni, nem véletlenségből, hanem kötelességtudat és erény útján – magyarázta. – Kötelességtudatból, ezt elfogadom, legyen, de üres gyomorral soha, Maestro, és ezt szívesen megerősítem akár tíz magaféle ember előtt is! – Biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd? – Olyan biztos, mint ahogy maga bármely pillanatban levágná két ujjamat, hogy beleharaphasson a babàba! – Hány óra van? – Kit érdekel, hány óra van? – Mennyi az idő? – erősködött. A falióra felé fordítottam a fejem, de mire visszafordultam Galilei felé, hogy válaszoljak, már nem volt sehol. Kisurrant az ajtón és vele együtt nyoma veszett a második babànak is. Direkt kettőt sütöttem, hogy nekem is jusson egy, de a tálca most üresen árválkodott. Mire felfogtam, hogy az öreg toszkán csente el, míg én az órára néztem, már késő volt. Ez nem járja! Szíves-örömest odaajándékoztam volna, ha kéri. Ezenkívül azt is elmeséltem volna neki, hogy II. János Pál pápa bocsánatot kért tőle, hogy tanai megtagadására kényszerítették. Az, hogy ez a tudós hulla ugyanazzal a trükkel ejtett át, amelyet én magam szoktam alkalmazni, már Bud Spencernek is sok volt. Vagy, hogy Galilei szavajárásával éljek: nem fér a fejembe! Úgyhogy utánaszaladtam a sötét folyosón. Arra a gondolatra, hogy egyetlen éjszaka alatt már a második tekintélyes filozófus lovasította meg a finomságaimat, visszatért az erő a lábamba. Életre-halálra eltökéltem, hogy elkapom és visszaszerzem az én kis babàmat. Ugyan már némi előnyre tett szert, de nekem ott volt a lift, egy olyan vívmány, amely Galilei számára ismeretlen volt.
És tényleg: a lépcsőházban meghallottam nevetése visszhangját. Miközben emeletről emeletre rohant lefelé, olyan pajkosan kuncogott, mint egy kisgyerek, aki borsot tört valakinek az orra alá. Azonban alábecsültem a gyorsaságát – talán mert csak egy álom volt, talán mert a lakmározás megerősítette. A babàtolvaj abban a pillanatban hussant ki az udvarra vezető kijáraton, amikor kiléptem a liftből a földszinten. Nagy nehezen sikerült elcsípnem a ruhája csücskét, és visszahúznom. Még nehezebbnek bizonyult az a feladat, hogy kicsavarjam a kezéből a süteményt, mert egyszeriben károgó hangon, mint egy varjú, elkezdett kiabálni: – FOGJÁTOK MEG A TOLVAJT! FOGJÁTOK MEG A TOLVAJT! GYORSAN BÁNTALMAZNAK EGY SZEGÉNY ÖREG EMBERT! Nem volt más választásom, mint hogy befogjam a száját és beráncigáljam a liftbe, mielőtt mindenkit felébreszt, és a történet másnap megjelenik az újságokban. Lelki szemeim előtt láttam már a szalagcímeket: Bud Spencer megtámadott egy öregembert, hogy ellopja a babàját. Szellemi zavarodottságot okozott a szigorú diéta. Folytatás a hírrovatban. Az ilyesféle hírverésről szívesen lemondok – de az ellopott babàról soha! Alighogy bepréselődtünk a felvonóba, hála istennek a tudós leküzdötte öregkori infantilizmusrohamát. Lenyűgözve, mélységes csodálkozással, bár némi ijedtséggel a kabin döccenése miatt, bámulta a gombokat, ahogy egyik a másik után villant fel, amint felfelé haladtunk. – Mozgunk? Rosszkedvű morgással válaszoltam. – A kabin egyre csak felfelé halad… Csak nem a Holdig? – faggatózott tovább némi aggodalommal. – Nem, a legfelső emeleten megáll, a lakásom előtt. De ha még egyszer megpróbálsz átejteni, akkor úgy behúzok neked, hogy egyből a Holdon teremsz. Ne szórakozz velem, mert különben meglátod, mit hoz ki belőlem az éhség! Most pedig elő a babàval! – Hát az nehéz lesz, ugyanis megettem. Kezembe temettem az arcomat, és szép lassan elszámoltam tízig – máskülönben azonnal ízekre szedem. Miközben számoltam, a lift felért a legfelső emeletre, de ekkor azonnal újra elindultunk lefelé. Vendégem tényleg képes volt megtalálni ismét a módját, hogy az agyamra menjen. Úgy nyomkodta összevissza az összes gombot, mint egy nagyra nőtt gyerek, aki új játékot fedez fel. A felvonó le-fel liftezett, míg Galilei a maga részéről elragadtatottan nevetgélt, én pedig a magam részéről elerőtlenedve fújtattam. Nem volt mit tennem. Egy hatalmas pofonnal vetettem véget a tréfának – ugyanis a stop gombot is benyomta, minek következtében beélesedett a vészjelzés, ami az éjszaka kellős közepén az egész lépcsőházban csak úgy visszhangzott. Máris magam előtt láttam a másnapi szalagcímeket: Bud Spencer, a híres színész barátjával le-fel liftezve beragadt a felvonóba. Egy egész társasházat riasztott fel álmából az éjszaka közepén. Tűzoltók szabadították ki a liftbent ragadt színészt. Szigorú fogyókúra okozta a szellemi zavarodottságot.
Végül valahogy csak sikerült kiszabadulnunk, a riasztó is abbahagyta a sivítást, mi pedig visszatértünk a lakásba. Galilei a pofont követően mély álomba szenderült a karomban, és most nem tudtam, mit kezdjek vele. Könyörögve kiáltottam: – Mivel érdemeltem én ezt ki? Legyen már vége ennek az álomnak! – A maga hibája! Egy lágy, dallamos hang szakította félbe gondolataimat a nappali kanapéjának irányából. – Galilei pusztán egy elterelési hadműveletet hajtott végre, hogy elérje a célját… Márpedig a cél szentesíti az eszközt! – magyarázta a hang. Már megint egy történelmi mondat, és egy újabb intuíció: pontosan tudtam, ki az új látogató, de közben már felemelkedett, hogy bemutatkozzon. Korára jellemzően szigorúan tartotta magát az etiketthez, én viszont arcátlanul megelőztem: – Hadd találgassak: Messèr Niccolò Machiavelli. – Szolgálatára – felelte, és jóindulatú mosollyal meghajolt. Aztán így folytatta: – Hallottam, hogy kiállhatatlan, kekec alaknak neveztek – azért jöttem, hogy cáfoljam.
3. FEJEZET A TINTAHAL SZENTESÍTI AZ ESZKÖZT
FEJEDELMI LAKOMA MACHIAVELLISTA MÓDRA Niccolò Machiavelli (nem pedig Macchiavelli, ahogy gyakran tévesen írják) 1469-ben Olaszországban látta meg a napvilágot, és 29 éves korában, tanulmányai befejezését követően a firenzei második kancellária titkárává nevezték ki. Amikor 1512-ben megdöntötték a köztársaságot, és visszatértek a Mediciek, azonnal elbocsájtották, mire visszavonult San Cascianóba. Ott írta meg leghíresebb, Il Principe (A fejedelem) című művét, amelyben egy felvilágosult uralkodó álomképét rajzolja meg, aki megmentené az itáliai politikát a pusztulástól. A „felvilágosult” alatt Machiavelli nem annyira egy tisztes és bölcs uralkodót ért, mint inkább egy realistát, akitől a gazemberség sem áll egészen távol és jól ismeri az emberi gyengeségeket. Uralmát nemcsak a fegyveres hatalom, hanem éppúgy az igazságos törvények és a józanság jellemzi. A despotizmus nem egy intelligens kiindulópont, a nép előbb-utóbb kiakad, és a zsarnokot kihajítja az ablakon. Tehát amire Machiavelli vágyik, az nem más, mint egy kis mézesmadzag, egy kis ostor és egy jó adag agyafúrtság. Módszertani forradalma része éppúgy a történetírás, mint a politika és a történetfilozófia. Fontos számára, hogy a cselekvést a dolgok víziója határozza meg, úgy, ahogy vannak, nem pedig, ahogy szeretnénk, hogy legyenek. Machiavelli ebből kiindulva az erényt szabad cselekvésként, ezzel szemben a sorsot előre nem látható események soraként értelmezi, amelyeket ügyesen az uralkodó javára kell fordítani. A hatalom legitimációjának problémája nem áll fenn, mivel önmagában az legitimálja, hogy a kormányzó bír vele, ezenkívül fenntartása céljából bármely eszköz bevethető. Még ha a Mediciek alatt nem is sikerült Machiavellinek tovább szolgálnia Firenzét, továbbra is, egészen 1527-ben bekövetkezett haláláig elkötelezte magát a katonapolitika mellett. Utolsó műve, az Értekezések Titusz Líviusz első tíz könyvéről, akárcsak A fejedelem, csak posztumusz jelenhetett meg. A dolog erkölcsi vonatkozásairól lehet vitatkozni, de a machiavellizmus minden bizonnyal az a filozófia, amely az elmúlt negyven év olasz és nemzetközi politikájára leginkább rányomta a bélyegét. A fejedelem szorgos követőinek sorát láthattuk, akikre Machiavelli is méltán lett volna büszke. Az a legviccesebb az egészben, hogy nagy többségük életében nem olvasta, de még csak nem is hallott a könyvről. Valahogy a vérükben van, az ösztöneikben – annak a politikai antropológiának eredményeként, amelyet Machiavelli az „emberi természet változtathatatlanságának” nevez. ***
Szívesen átadtam volna magam a csodálkozásnak egy kicsit hosszasabban is, de ebben megakadályozott az, hogy keresnem kellett egy helyet, ahová lepakolhatom Galileit. Lassacskán ugyanis kezdett elzsibbadni a karom, ami bizonyosan a koromból is eredt, mindenekelőtt azonban abból a hatalmas adag babàból, amely a pocakját húzta le. – Igazán csinos kis teraszotok van! – mondta Machiavelli és elforgatta az erkélyre nyíló nagy üvegajtó kilincsét. – Helyedben én a tudomány eme csodás virágával díszíteném. Kitűnő ötlet! Harmadik vendégem kinyitotta az ajtót, félrehúzódott, én pedig ott kint a sötétben megszabadultam
pisai terhemtől. Fogalmam sincs, pontosan hová plántáltam, de egy hangos csattanás, amellyel nekivágódott a körtéknek, arra utalt, hogy nem épp a legjobb helyet választottam neki. Hoppá, egy vázával kevesebb – és egy okkal több Mariának, hogy leteremtsen. Kissé kifulladva tértem vissza a nappaliba, de addigra Machiavelli már elhagyta a teraszajtó melletti posztját. Irtózatos méretű plazmatévém szemmel láthatóan inkább felkeltette érdeklődését, mint szerény személyem. – Csinos, ámbár kissé különös festmény hideg keretben, feszes vásznon, csak valahogy egyhangú ez a komor fekete árnyalat. Pontosan mit ábrázol ez a műalkotás? Mi ez? Éjszaka? Köd? Fekete humor? – Semmi, csak ki van kapcsolva. – Ki van kapcsolva? Benyomtam neki a távirányítót, hogy megismertessem a televízió működési elvével. Egy másodperc múltán bekapcsolt a tévé. Két másodperc múltán Machiavelli hangos sikoltozással a konyhába menekült. Óraműpontossággal, megbízhatóan, mint az üres gyomor, jelzett az ismerős hang a hálószobából: – Mi ez a lárma? – Milyen lárma? Biztosan csak álmodtad. Aludj csak, mindjárt jövök! Meggyőző lehettem, mert Maria elhallgatott. Nem csoda, hogy Machiavelli a konyhában keresett menedéket, ez volt az egyetlen világos helyiség a lakásban. Amivel azonban nem számoltam, az a helyzet volt, amelyben tetten értem: épp az ujjait nyalogatta, amelyekkel nem sokkal előbb a tálcát törölte ki. Ez pedig két dolgot jelentett: egyrészt, hogy a machiavellista Machiavelli minden további nélkül túlteszi magát egy sokkélményen, másrészt pedig hogy a kevésbé machiavellista, ám annál éhesebb Bud számára egyetlen morzsányi babà sem maradt. Mivel most már végre teljesen tisztába jöttem azzal, hogy csak álmodom, tetőtől talpig végigmértem x-edik vendégemet, hogy alaposan bevéssem az emlékezetembe. Pusztán fizikailag nem volt egy Herkules – ami persze nagyjából minden zseniről elmondható. Velem ellentétben az ő erejük a fejükben összpontosul, nem a testükben. Nem volt magas, sem kövér, sem sovány, viszont meglehetősen fiatalos. Eszembe jutott, hogy viszonylag fiatalon, 58 éves korában halt meg, és elég jól tartotta magát. 16. századi köpenyt viselt, 16. századi papucsot és 16. századi gyapjúsapkát, továbbá 16. századi apródfrizurát. Persze, hiszen a 16. században élt. Az zavart csupán, hogy míg az előző két filozófus felbukkanása mégiscsak valamiféle logikát követett (Descartes-ot magam szólítottam, Galilei látogatása pedig a diszkurzív logika eredményének tudható be), őt senki sem hívta vagy idézte. Behatolónak éreztem. Jó, lehet, hogy zseniális húzás volt, de ez mégiscsak az én lakásom, nem pedig cirkuszi pódium feltámadni vágyó halott filozófusok számára. – Nem azért, Nicco… ööö… Machiavelli excellenciás uram, de ki hívta önt? Zsíros ujjait a köpönyegébe törölte. Ebből a gesztusból arra következtettem, hogy ugyan képzett és művelt, de szükség esetén, az adott helyzettől függően rugalmas is tud lenni, és nem hagyományos megoldásokat is ki tud találni. Ez tökéletesen beleillett abba a képbe, amely a könyveiből kirajzolódik: olyan valaki, aki alkalmazkodik a körülményekhez, mint a legagyafúrtabb politikusok. – Megengeded, hogy úgy beszéljek, mint a magam korában volt szokás, vagy úgy szóljak, mint a te korodban, kedves feledékeny óriás? – Beszélj, ahogy akarsz, úgyis csak álom az egész… De mi az, hogy „feledékeny”? – Hiszen te magad mondtad épp az imént a másik jómadárnak, hogy nem bánnád, ha akár tíz
magaféle előtt kellene megvédened a meggyőződésedet, vagy tévednék? Megneveztél egy számot, de sem a nevüket, sem a kort nem említetted meg, amelyből származnak. Szóval ne csodálkozz, ha mostantól fogva egymásnak adják a kilincset a látogatók. Azt mindenki tudja, hogy a szellemek idegesítőek, mint a legyek, és imádják az ilyesféle kihívásokat. Nem hiszem el! Értem én, hogy az éhség tiszteletet követel magának, de mindennek van határa, még a delíriumban is! Az már azért sok nekem, hogy egy csapat IQ-bajnok látogat el hozzám, akik csak nehezítik az ember amúgy is nehéz sorsát. Ha magam is tehetséges gondolkodó, filozófus lennék, akkor csodálatos kihívást látnék benne, és filozofikus könnyedséggel viselném a dolgot. Bud azonban egy együgyű alak, akinek filozófiája az „élni és élni hagyni”, anélkül, hogy egyetemes dilemmákon, a tér és idő vagy a létezés problémáin törné a fejét. És mint ilyen botlottam bele Descartes-ba, akinek egy tepsinyi cavatellit hagytam, rögtön utána pedig Galileibe, aki a babàmat ette el előlem. És mintha ez nem lett volna elég, most Machiavelli is bolondot csinál belőlem, és mindennek a tetejébe még azt is beharangozta, hogy bizton számíthatok még jó pár további látogatóra. Úgy határoztam, hogy tőlem – legalábbis nejem véleménye szerint – idegen taktikát alkalmazva gondolkodni fogok, mielőtt kinyitnám a számat. Tehát a szakállamat simogattam, és ahelyett, hogy tiltakoztam volna, lételméleti alapelvemre hivatkoztam: futteténne – tojok rá. Ruházata és külseje részleteire koncentráltam, ahelyett hogy saját kezűleg boncolgattam volna a bensőjét. – Szóval, Messere Machiavelli, felvehetett volna legalább valami rendes ruhát, mint az elődei. Végignézett magán, és felháborodottan így felelt: – Ez a ruha minden valószínűség szerint többet ér, mint a maga összes gönce együttvéve! Ezt viseltem, amikor száműztek San Cascianóba. A kedvenc öltözetem, ezenkívül az egyetlen, amely abból az időből megmaradt. A legfinomabb kínai selyem! Éjjel-nappal ez volt rajtam, kivéve természetesen, amikor a barátaimmal elmentünk kockázni vagy kártyázni az osteriába. Olyankor kevésbé értékes ruhát öltöttem magamra, olyasmit, mint a tied, mert a játék gyakran torkollt veszekedésbe, ami Bacchus számlájára írandó, és nem ritkán megesett, hogy záporoztak a pofonok. Még akkor is ez a slafrok volt rajtam, amikor A fejedelem című könyvemet írtam. Elképesztő! Hogy egy olyan ember, mint ő, osteriákban játszott, mint egy utolsó iszákos alak… Szóval igaza volt Galileinek! De hát tudjuk jól: minél zseniálisabb valaki, annál kicsapongóbb életet él. Talán azért tartottam magam mindig is normális embernek, mert idegen volt tőlem a kicsapongás. Még ha otthon marziano vagyok is. Okos szemével végigmért, és végül így szólt: – Ha helyesen követtem a gondolatait, akkor ön azon a véleményen van, hogy a filozófia – vagy általánosabban szólva: az intellektus használata – nem több mint teli hasú tivornyázók időűzése. Helyben vagyunk? – Nem, a konyhában – mormogtam. – Aha! Feltételezem, ez egy szellemes vicc volt. Szóval egy kis tréfamesterrel van dolgom. Azaz, az ön esetében inkább nagy tréfamesterről kell beszélnünk. – Ezt nevezi nagynak? Látott volna harminc kilóval ezelőtt! Ahogy az ember öregszik, a kulináris élvezetek kezdik megbosszulni magukat. – Felesleges a kérdésem körül keringeni, Messere. – Rendben, akkor egyezzünk ki: én nem keringek tovább az ön kérdése körül, ha maga nem kering körülöttem, az ember mindjárt elszédül. Különben is, mindjárt elájulok az éhségtől.
– Éhség??? Az illatokból és az asztalból ítélve itt nemrégiben kiadós lakoma zajlott. – Persze, persze, de hát tudja, hogy van ez a rossz álmokkal: az ember álmodik, iszik egy kis vizet, és amikor felébred, még mindig szomjas. Tésztás ünnepi lakomáról és édes süteményről álmodtam, ám a gyomrom üres maradt. A tésztát Descartes lapátolta be, a sütit pedig kedves kollégája, az ott kint a teraszon tömte magába. És mivel az egész csak egy álom, valójában még mindig fogyókúrázom. Nos, mit csináljunk? – Önre bízom a választást, elvégre ez az ön otthona, itt nem én állítom fel a játékszabályokat. De azt tudnia kell, hogy a kulináris csábításoknak én könnyedén ellenállok. Az önmegtartóztatás úgyszólván életformámmá vált, amikor a köztársaság bukása után, a Mediciek visszatértekor megfosztottak firenzei államtitkári hivatalomtól. Ettől fogva az új itáliai állam etikus államfilozófiájának kutatása lépett a világi hívságok helyébe. Miután szertefoszlott a remény, hogy a Medicieket szolgálhassam, minden figyelmemet annak a kérdésnek szenteltem, hogy a politikai és katonai bukást, valamint intézményeink széthullását hogyan lehetne megakadályozni. Mert akkortájt Itáliát komolyan az a veszély fenyegette, hogy szétesik. – Hát ez a mai napig nem változott. Olyan fazonhoz volt szerencsém, aki úgy tesz, mintha beszélgetne, de valójában csak a saját hangját kívánja hallani. Ezúttal én vettem a kezembe a kezdeményezést, és székkel kínáltam. A gondolkodó szellemek jövés-menése lassan problémássá vált, minthogy kezdtem kifogyni a hozzávalókból. Eljött az ideje az újabb zsákmányszerzésnek! Megígértem a vendégemnek, hogy egy pillanat múlva visszajövök, és újabb villámakciót indítottam Stalin hűtőszekrénye ellen. – Egyébként, esküszöm, ez az igazi neve! Nem orosz, hanem ecuadori, ők szeretik az ilyen történelmi neveket. Öccse, aki szintén asszisztensem és barátom, a Juan Carlos nevet viseli, és úgy tűnt, ezen az estén még a szokásosnál is jobbindulatúak voltak hozzám: együtt mentek el otthonról, ami azt jelenti, hogy egyenesen két hűtőszekrényt foszthattam ki.
HOZZÁVALÓK: 1 FRISS TINTAHAL 3 GEREZD FOKHAGYMA ½ CSÉSZE OLÍVAOLAJ 1 DOBOZ HÁMOZOTT PARADICSOM 1 CsILIPAPRIKA PETREZSELYEM SÓ Másnap majd csak eszembe jut valami meggyőző magyarázat. Különben is, mit törődöm ezzel? Elvégre csak álmodom! Az egyetlen probléma Maria volt. Az előszobából hallottam, ahogy forgolódik az ágyban. Mindjárt felkel és utánanéz, mi folyik itt. Támadt egy zseniális, machiavellista ötletem (ami ez esetben természetesen úgy betalált, mint egy jobbegyenes): gyorsan beosontam a hálószobába, és befeküdtem Maria mellé az ágyba. Amilyen sötét volt, az se tűnhetett fel neki, hogy fel voltam öltözve. Épp időben jöttem, mert máris éreztem, ahogy felém tapogat, hogy megbizonyosodjon róla, én vagyok az. – Végre itt vagy az ágyikóban… csak nem ettél még valamit? Hangja ugyan álmosan, de máris szemrehányóan csengett. – Kicsoda? Én? Ilyen későn? Maria, kérlek szépen! Inkább aludj! – válaszoltam, és a hangom még az övénél is álmosabban csengett. Szavaimat egy elefántásítás követte, és zengzetes horkolást mímeltem. Amint meggyőződtem róla, hogy Maria elaludt, felkeltem, hogy befejezzem kulináris zsákmányszerző körutamat. A hálószoba sötétjében – ebben a sorrendben – beütöttem az ágy szélébe a nagylábujjamat, a fejemet bevertem egy olyan válaszfalba, amely – esküdni mernék rá – napközben még nem volt ott, és a vállammal lesodortam egy növényt, amelyet még röptében elkaptam, mielőtt a padlón kötött volna ki. Egy tucat fejemen ékeskedő folttal és bevert végtaggal később végül visszaértem a konyhába. A fürdőköpenyébe burkolózó Niccolò azzal volt elfoglalva, hogy egy papírszalvétára firkáljon fel valamit. A modern idők egyik nagy vívmányát fedezte fel magának: a golyóstollat. Futó pillantást vetettem az írásra, de ezt a fáradságot megtakaríthattam volna magamnak. Ugyanis a 2014-es golyóstollal is úgy skribált, mintha egy 16. századi lúdtollat tartana a kezében, minden betűt kicirkalmazva, ráadásul a kézírása is katasztrofális volt. Ilyesféle dolgokat nem tanítottak az iskolás könyvek, amit Machiavelli sejthetett is, mert egyből elpirult, és egy tolvaj gyorsaságával tüntette el a szalvétát. – A feleségem mindig azt mondja, tiszta macskakaparás az írásom, de a tiédet még nem látta, már megbocsáss, Nicò… Az isten szerelmére, hogy voltál képes egy olyan remekművet lejegyezni, mint A fejedelem? – Hát igen… az én időmben voltak fizetett írnokok, akik letisztázták, amit a zsenik sietve papírra vetettek. – Jól van, nem kell szégyellned magad, manapság még rosszabb a helyzet. Napjainkban már szinte senki sem ír kézzel, helyette gépeket használunk, például számítógépet – de ez túl hosszú történet, nekem pedig dolgom van. Most te mesélj, hallgatlak.
Az a stratégiám, hogy kevésbé negatív dolgokat mondjak neki, és úgy tegyek, mintha oda se figyelnék, kitűnően bevált: Machiavelli kezdte imamalom-szerűen sorolni az érdemeit, ami megerősítette azt a feltételezésemet, hogy inkább még egy kicsit csacsogni szeretett volna, mielőtt belevág, hogy elmesélje látogatása valódi okát. Azokat az elméleti megfontolásokat, amelyek a modern állam születését kísérték, természetesen az egekig magasztalta. A „modern” alatt az ő fogalmai szerinti modernséget kell persze érteni. – Én voltam az, aki az államrezont elsőként emeltem a politikai mesterség szintjére. Ez egy olyan kifejezés, amely a szuverén államok közötti kapcsolatok legfőbb elvévé vált, akár békeidőkben, akár háború idején. Mert nem azok a politikai tettek számítanak, amelyeket elképzelünk, hanem csak amelyek valóságosan megtörténtek. Ezekhez kell alkalmazkodni, leszámolva minden gyerekes idealizmussal. A kedvező alkalmat kell megragadni, mégpedig minden ostoba erény ellenében is, amelyek nem változtathatatlanok, hanem szükségszerűen felcserélhetőek… – Egy szóval szép kis opportunizmus, nemde, Niccolò? – Hogyhogy? – Nem tudom, a te idődben hogy volt, de az enyémben a politikai köpönyegforgatás olyan divat, amely mindenkit őrületbe kerget! A politikai realizmust, amiről beszéltél, manapság mindenki gyakorolja. – Ó, igen? Szegény Toscana! – Inkább szegény Olaszország! De külföldön sem jobb a helyzet. A demokrácia napjainkra kétségtelenül szélesebb körben elterjedt a világban, és időközben maga a világ is egy kicsit nagyobb lett, mint amekkorának te ismerted. Ám az emberi természet alapján ott, ahol nagyobb demokrácia van, többet lopnak, és ott, ahol autoriter politikai vagy vallási rezsimek vannak hatalmon, kevesebb a szabadság. Bárhova is nézel, röpködnek a furkósbotok! Akinek kevés van, az többet akar, és akinek több van, az még többet. De végső soron mégiscsak jobb ilyen demokráciákban élni, mint egy diktatúrában, még ha a politikusok inkább a nép urainak, mint szolgálóinak is látják magukat. Felemelkedett, odaállt mellém, és nézte, ahogy a tintahalat, amelyet Stalin tulajdonképpen a bátyjával akart megfőzni, kockákra darabolom, és a fűszerekkel együtt egy magas falú serpenyőbe teszem. A sütőpapírt egyfajta fedőként a serpenyő fölé terítettem, és meggyújtottam a gázt. – Tényleg követik a módszereimet Itália mai uralkodói? – Itália? Az egész világ, hiszen mondtam az előbb. Mind alkalmazkodik a körülményekhez, ezzelazzal szövetkezik, váltogatja a nézeteit, és – ha muszáj – a politikai meggyőződését is. Minden oldalról záporoznak a rúgások, de mind ugyanazon a hátsón landol, nevezetesen a normál polgárén. – És a gyümölcsök? Zavartan pillantottam a gyümölcsös kosárra: – Sajnálom, mind megettem. De ha akarod, lopok neked a másik hűtőszekrényből! – Nem, úgy értettem, hogy hoznak-e gyümölcsöt ezek az elterjedt módszerek, vagyis kifizetődneke? – A politikusok és a bankárok számára kifizetődőek, hogyne. A nép számára kevésbé. És itt Olaszországban… Erről ne is beszéljünk! Egymás után dobják be a törülközőt a kormányok, anélkül, hogy kitöltötték volna a hivatali idejüket. – És mely család uralkodik manapság? Még mindig a Mediciek? – Á, nem. Ők rég feldobták a talpukat, mint te is… öööö… bocsánat, úgy értettem: nem egyetlen család uralkodik. Elméletileg demokrácia van, vagyis elmegyünk szavazni, és mi magunk döntjük el, ki kerüljön hatalomra. Többnyire legalábbis. Néha viszont egyszeriben csak ott terem valaki fent, csak úgy, választás nélkül. De nincs sok értelme, hogy bosszankodjunk miatta, mert úgyse tart sokáig,
és megint a süllyesztőbe kerül. Megpróbáltam megvilágítani neki a demokratikus választások elvét, már amennyire én magam is értem. De miközben meséltem, láttam, hogy az arcára egyre mélyebb csodálkozás ül ki… míg végül hangos nevetésben tört ki. – Nálatok MINDENKI szavazhat? Ti, a nép választjátok meg az uralkodót? Nem hiszem el! A végén… a végén még az asszonyokat és a gyermekeket is engeditek választani? – A nőket természetesen. A gyerekeknek meg kell várniuk, míg betöltik 18. életévüket, de attól fogva mindenkinek elidegeníthetetlen joga a választás. Ez azt jelenti, hogy természetesen jogod van ahhoz is, hogy ne válassz. Ezt tartózkodásnak nevezik. Vagy akár azt is megteheted, hogy elmész, és érvénytelen szavazatot adsz le úgy, hogy valamit ráfirkálsz a szavazólapra. Ez jobb, mint a tartózkodás, mert különben fennáll a lehetősége, hogy egy választási csaló az üres szavazólapot egyik vagy másik politikus javára tölti ki. Torkára forrt a nevetés, és döbbenten ereszkedett vissza székébe, teljesen összezavarodott. Szánalomra méltó látványt nyújtott. Kezdte kifejteni, hogy a politikai életet egyrészt a fortuna, a szerencse szabályozza – ezzel a fogalommal azon eseményeket jellemezte, amelyeknek nem vagyunk urai –, másrészt a virtù, az erény, aktív és szabad döntéseink. Tehát félig ránk szakad az élet, félig mi magunk választjuk. Buzgón helyeseltem, és megsimogattam a fejét, hogy szegény megnyugodjon egy kicsit. Szemem sarkából közben figyeltem a serpenyőt. Az ételnek két órára volt szüksége, de az álom során az idő relatív fogalom és nem mérhető a valóságos idővel. – A szükségszerűség szellemével harcba szállunk és Fortuna szellemét megszelídítjük, amennyiben a kedvező alkalmat megragadjuk és a magunk javára fordítjuk. Az erényes uralkodó tehát az, aki a körülményektől függően mindenkor képes irányváltoztatásra. Az azonban, aki az erényt öncélnak tekinti, és döntésképtelen… az… az egy… – …az egy tökfej. Igen, értem az elméletedet. Csak bátran, Niccolò, folytasd csak! – Az erény pedig abban áll, hogy a cél eléréséhez szükséges eszközt megragadjuk. Minél jobban bírja valaki ennek művészetét, annál erényesebb és világibb. Jutalmát ugyanis ezen a világon nyeri el, nem abban a másik világban. A túlvilági jutalom az alattvalóé, nem az uralkodóé. Érthető a magyarázatom? – Hajaj! De még mennyire! Nem kell aggódni, az olasz politikusok közül senki sem gondol azzal a másik világgal, az uralkodók csak az e világi jutalmukra gondolnak. Van elég ostoba közöttünk, akik nemcsak a saját, hanem az ő számlájukat is fizetik. De hagyjuk ezt, mert csak még jobban megéhezem. Mit szólnál, ha lezavarnánk egy kártyapartit? A tintahalnak kell még egy kis idő. Ajánlatom már akkor megfogant bennem, amikor megemlítette, hogy szeretett az osteriákban kártyázni. Elővettem a fiókból egy pakli nápolyi kártyát, egy fél üveg bort tettem az asztalra, amelyet Maria a főzéshez használt, majd leültünk, és elkezdtünk játszani. Jobban mondva, csak próbáltunk – egyetlen játékot sem ismert ugyanis azok közül, amelyeket én ismertem, nekem pedig halvány fogalmam sem volt azokról a játékokról, amelyek az ő korában voltak divatban. A köztünk lévő öt vagy hat évszázad a játékban lényegesen látványosabban mutatkozott meg, mint a poltikai kérdésekben. Úgyhogy a legegyszerűbb, három kártyás játék, az „Itt a piros, hol a piros” mellett döntöttem. Rettentően élvezte volna, ha nem vonta volna végig kétségbe a játék állását cirkuszolva. – Nem hagyom, hogy megverjenek és legyőzzenek. Ha én a kedvező alkalomról beszélek, te mindig csak az agyafúrtságra gondolsz. A politikai erény azonban, amint A fejedelem című művemben írtam, abban áll, hogy a hatalmat jó fegyverekkel, de éppúgy kiváló törvényekkel tartsák meg. A fejedelmet
természetesen félni kell, és neki elsősorban a hatalom megtartásával, nem az igazságossággal kell foglalkoznia. De a hatalomnak és az erénynek kölcsönös egyensúlyban kell lennie, az egyik nem állhat meg a másik nélkül. – Ne vedd tőlem rossz néven, de ha már így összebarátkoztunk: én ezt másként látom. Véleményem szerint egy uralkodónak mindenekelőtt igazságosnak és kompetensnek kell lennie, és nem szabad azzal törődnie, hogy a hatalmat akarja megtartani. A hatalom a népet illeti, még ha az szükségszerűen át is ruházza az általa választott politikusra, aki többnyire csalónak bizonyul. Hangosan felnevetett: – Hogy kié legyen a hatalom? Jobban teszed, ha hallgatsz, te gigantikus utópista! – Hé, csak semmi káromkodás, rendben?! – Mi ebben a csúnya? Az Utópia című könyvet az oxfordi Morus Tamás írta, nem én! Az utópia fogalma a görögöktől származik, és azt jelenti, „nem létező hely”. Morus úgy vélte, hogy ahol a magántulajdon és a pénz uralkodik, ott nem lehetséges az állami igazságosság és jólét. Azonban olyan hely, ahol nem létezik pénz, nem létezhet. Ez abból fakad, hogy az emberi természet megváltoztathatatlan. Innen ered az utópia fogalma. Ennek ellenére én azt állítom, hogy az állam jóléte nagyon is elérhető, még ha az igazságosság nem is. – Gőzöm sincs. Még ha nem is létezik utópia, továbbra sem értek egyet a véleményeddel. Ha engem kérdezel, fegyverekre csak a moziban van szükség. A való életben viszont csak játék fegyverek kellenének, amelyekkel agyoncsapjuk az időt. Felvonta a szemöldökét, és azt kérdezte: – Mi az a mozi? Megpróbáltam egy számára is ismerős példával megvilágítani a dolgot: – Egyfajta színház, úgy értettem, hogy jó lenne, ha fegyvereket csak a színházakban lehetne használni. – Jól megnevettettél, tényleg illesz a korodhoz, amelyben a népé a hatalom. És íme, itt az eredmény: Megérdemlitek, ami történik veletek. – Egész életemben az embereket nevettettem, és erre büszke vagyok. Megnevettetem a közönséget, amely van olyan nagylelkű, hogy ezért szeret engem. Te ellenben senkit sem nevettetsz meg, és olyan naiv vagy, hogy már negyedszer veszítesz. Pedig még szerencséd is volt, ez egy egyszerű játék. Beeee... – mondtam, és még hozzáfűztem egy kárörvendő „pffffff”-t is. Ám alábecsültem annak a szellentéshangnak az időtlenségét, melyet már a 16. században is ismertek, ami egyszeriben világossá vált számomra, amint Machiavelli dühödten az üveg után nyúlt, és fejemhez vágta. – Niccolò Machiavelli vagyok, és senkinek sincs joga ily vulgáris hangokkal megsérteni személyemet. „Személye” nem sokkal ezután egy fél méterrel kisebbre zsugorodott, mert lekevertem neki egy akkora horogütést, hogy rögvest ismét leült, ám apródfrizurája meglehetősen romos állapotba került. Az üvegről én tudomást sem vettem, Maria annál inkább. – Mit törtél össze? – kiabált ki a hálószobából. – Semmit, csak álmodtad. Nem a konyhában vagyok, hanem ott melletted az ágyban. Aludj csak tovább. Hoztam a seprűt és lapátot, összesepertem a cserepeket, feltöröltem a bortócsa nagyját: jól elintéztem – és ha már itt tartottam, akkor ugyanezt tettem Machiavellivel is. Aztán még elmagyaráztam neki, hogy ez szerencsét hoz, de meg se hallotta. Magába zuhantan ült a széken, és a három kártyát bámulta, anélkül hogy látta volna.
Lehet, hogy egy kicsit túlreagáltam a dolgot, de hát mit kellett volna tennem? Ha valaki egy üveggel támad rám, hajlamos vagyok rá, hogy kiakadjak. Ami sok, az sok. Akárhogy is legyen, már nem volt mit tenni. A borfoltot azonban muszáj volt eltüntetni, úgyhogy nem maradt más választásom, mint hogy megint végigmenjek a folyosón, el Maria hálószobája mellett, hogy előhalásszam a fürdőszobából a felmosórongyot. Támadt egy ötletem: kihámoztam hirtelenharagú barátomat a köpenyéből, a ruhát leterítettem a padlóra, hogy nagyjából betakarja a foltot, és magam elé dörmögtem: – Micsoda mázlid van, hogy tudós vagy. Nézd csak meg a reneszánsz signorikat, ők úgy gyepálják egymást, mint a bolondok! Mire Machiavelli ismét nagyjából magához tért, az isteni szószban úszó, forró tintahallal teli gőzölgő tányér előtt találta magát. – Mi… Mi történt? És ez itt micsoda? – Tintahal alla Napoletana. Úgy tűnt, a pofon jót tett neki, legalábbis az újjászületett Machiavelli jóval szelídebben viselkedett, és még az elé tett ételnek is megörült. Politikai-szociális-utópista-fejedelmi polémiáját mintha elfújta volna a szél. És ahogy evett, te jóságos ég! Néhány perc alatt belapátolta az egészet! Amikor befejezte, még kinyalta a tányért is, miközben az egész arcát összekente. Maflásom boldog félkegyelműt csinált belőle. Azt kívántam, bárcsak elmúlna ez az állapot, és visszaváltozna azzá az ellenszenves alakká, aki volt. – Igazán kitűnő, fejedelmi… Hány óra van? – Nem, ne kezdd te is! – feleltem, és a kezemmel eltakartam a tányéromat. – Akartam játszani tréfa… A tintahal szentesíti az eszközt… Te lenni szimpatikus… Most meg egyszeriben úgy beszélt, mint az indiánok a westernfilmekben, szegényke. Miért áldott meg a sors ezekkel a hatalmas mancsokkal? Fogalmam sincs, de ha jobban belegondolok, hajszálpontosan passzoltak Machiavelli politikai filozófiájához: ebben az esetben a cél szentesítette az eszközt, nemde? Állapotából ítélve látogatását befejezettnek tekinthettem, nem volt sem győztes, sem vesztes, sokkal inkább döntetlenre állt a helyzet: lehetetlenség volt megmondani, hogy azt a Machiavellit, aki jött, ugyanolyan könnyen meg lehetett volna-e győzni az ételemről, mint azt, aki elment… Bárcsak elment volna! Ütésemmel feltehetően odaszögeztem őt álmomban. Két elődjével ellentétben nem állt fel, hogy eltűnjön az előszobán át, jobban mondva, nem volt abban az állapotban, hogy fel tudjon állni. Zsíros arccal, teljesen magába omolva ült a széken továbbra is, és mint egy gyengeelméjű vigyorgott rám, mintha várna még valamire. Nem mondtam volna le könnyű szívvel az utolsó falat tintahalról – a hal amúgy sem volt túl nagy, és miután Niccolòval megfeleztem, még tovább zsugorodott, de erőt vettem magamon, és elé toltam a tányéromat. Egy szalvétát húztam az arcom elé, hogy ne kelljen végignéznem, ahogy megeszi, és a fülemet is befogtam, hogy a nem túl fejedelmi, de annál mohóbb és kéjesebb csámcsogását se legyek kénytelen hallgatni, amellyel elfogyasztotta a tintahal utolsó falatkáit is. Amikor már végképp elegem volt az egészből, végül türelmetlenül közöltem vele egyszer s mindenkorra: – Nos, Niccolò, rövid és intenzív volt a látogatásod, de most már igazán ideje távoznod! – Hová? Jó kis slamasztikába kerültem: hallucinációmnak a legkevésbé sem állt szándékában, hogy elhúzza a csíkot, közben pedig az előszobából Maria lépteinek hangját véltem hallani: nyilván utána akart nézni, mi történik.
Mivel nem volt időm, felszedtem a selyemköpenyt a padlóról, és az árulkodó asztalra terítettem, majd felkaptam a vendéget a vállamra, hogy valamiképp megszabaduljak tőle. Lelki szemeim előtt már láttam, ahogy Maria és a családom inkvizíció elé állít, ha kiderül, mi folyt itt. Az erkély látszott az egyetlen lehetséges megoldásnak: Galilei esetében bevált a módszer, talán kedves kollégájának is jó lesz. Egyik kezemmel a fejedelmet tartottam a vállamon, a másikkal igyekeztem, amilyen gyorsan csak lehet, kinyitni az erkélyajtót, miközben Maria léptei egyre közeledtek. Szorongásomat az a tudat sem enyhítette, hogy az egész csak egy álom. Alighogy kinyitottam az ajtót, a hideg levegő megcsapta az arcomat. Földbe gyökerezett a lábam – nem hittem a szememnek. Nyilvánvalóan tévedtem, mert a léptek nem az előszobából jöttek, hanem a balkonról, ahol egy disztingvált, koros, enyhén pocakos úriembert pillantottam meg, akinek öltözködési stílusát szavakba sem tudom önteni. Csupán annyit mondhatok, hogy 18. századinak tűnt, amolyan régimódi alak, néhány szál haja kócosan meredt az égnek. Megállt, elegáns sétabotjával kettőt kopogtatott egy vázán, megköszörülte torkát, és azt mondta: – Kant. – Megőrültél, hogy itt hangoskodsz? Ha Maria felébred, nekem végem van. Holnap megbeszéljük a dolgot, most tűnj el, meg kell szabadulnom a fejedelemtől… Van itt egyébként még egy Galileim is. Megtudhatnám, ki vagy? Teljes volt a káosz. – Immanuel Kant. Személyesen – ismételte meg, immár némi türelmetlenséggel a hangjában. Hogy is mondják? A baj ritkán jár egyedül.
4. FEJEZET PIZZA ALLA KANT
NEM EGY KÖLNI HÚSGOMBÓC, DE VILÁGÖRÖKSÉG! Bizonyos filozófusok a maguk korszakában korszakosak (elnézést a szójátékért), mások viszont túlemelkednek saját korukon is. A jó öreg Kant nyilvánvalóan az utóbbiak közé tartozik, és a legcsodálatosabb az egészben az, hogy úgy sikerült az európai gondolkodás egész történetét befolyásolnia, hogy ki sem tette a lábát otthonából. A mai Oroszország területén található Königsbergben (Kalinyingrád) született, és itt is töltötte gyakorlatilag egész életét. Az emberi tudásnak alig van olyan területe, amelyen előbb-utóbb illetve gyakran és előszeretettel el ne hangozna a „kanti” jelző. De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem: pietista vallásos nevelést kapott, amely egy protestantizmusból eredő vallási irányzat. Már fiatalkorában a filozófia felé fordult az érdeklődése, előbb a Collegium Fridericianum, majd a Königsbergi Egyetem diákjaként, ahol később magántanárként is tevékenykedett, mielőtt végül saját, logikai és metafizikai tanszéket kapott. Ezenkívül házitanítóként is dolgozott magasabb társadalmi körökbeli családoknál. Számos műve körül a leghíresebbek A tiszta ész kritikája és A gyakorlati ész kritikája valamint kései írásai az úgynevezett „kritikai korszakból”. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, filozófiája célja egy olyan világ, ahol az emberek egymás között megkérdőjelezhetetlen mérték- és ítéleti kritériumokat alkalmaznak (például a tudományok, különösképpen a matematika kritériumait). Abból az elvből indult ki, hogy az ember tapasztalatai alapján általános érvényű felismeréseket képes levonni. 1804-ben halt meg, és mi mind a mai napig próbáljuk ennek a világnak a vízióját megvalósítani, amely egyetemes és mentes a megtévesztésektől. Legalábbis ez az én meglátásom a dolgokról, ami azonban, minthogy rövidlátó vagyok, nem feltétlenül megbízható. ***
Bizonyára megértitek, hogy csodálkozásom az újabb kéretlen filozófuslátogató szellemalak megjelenésekor e hosszú éjszaka ezen pontján fokról fokra növekvő ingerültségbe csapott át. Ám még ennél is jobban nyugtalanított az a tény, hogy időközben már egyszerre kettőt-hármat kellett elszállásolnom egyszerre. Úgyhogy feketén-fehéren értésére adtam, hogy mielőtt még több bajt hozna a fejemre, segítenie kell megszabadulnom az elődeitől. – Ez a Machiavelli itt a vállamon mindjárt kitöri a nyakam, és az előbb még Galilei is itt kolbászolt, pontosan ott, ahol most ön áll. Galilei valószínűleg eltűnt, de a másik még mindig itt van, ugye? Isten látja lelkem, én végtelenül tisztelem önt, de a nejem nem szenvedheti az éjszaka kellős közepén bejelentés nélkül érkező vendégeket, ő már csak ilyen. Én pedig nem akarom kockára tenni a családi békét, azzal a fogyókúrám óta amúgy is eléggé hadilábon állunk. Kant valamit mondott valami érthetetlen nyelven, amely úgy hangzott, mintha német lett volna. Akkor jutott eszembe, hogy hiszen Königsbergben élt, ami ugyan Oroszországban található, de akkoriban Poroszországhoz tartozott, ahol németül beszéltek. Ez megmagyarázott mindent.
Szerencsére ezután az álmok nyelvén folytatta, amelyek megbízható szinkrontolmácsként működnek. – Azt akarod bemesélni nekem, hogy az az ember, akit a hátadon cipelsz, a reneszánszkori Machiavelli? Kérlek szépen, Machiavelli a 16. században élt! – Te meg ma reggel születtél, igaz? Ha te itt lehetsz, kedves Manu, akkor ő is. – Kakukk! – szólt hozzá a beszélgetéshez Niccolò, az ütéstől még mindig kissé kábultan. A meghökkent Kant közelebb ment hozzá, végigpásztázta szúrós pillantásával: – Szerintem inkább néz ki egy szerencsétlen idiótának, mint a modern politikatudomány megalapozójának. Feltehetnék neki egy kérdést, hogy ellenőrizzem, valóban ő-e az, és nem egy tisztességtelen csaló? – Jó, csak siess, a fickó (avagy a hasába tömött tintahal) egyre nehezebb. – Melyik évben írta Machiavelli A háború művészetéről című művét? – faggatta Kant illusztris elődjét. – Az azutáni évben, amelyikben nem írta – felelte Niccolò, aki közben egyre inkább kényelembe helyezte magát a vállamon. Véleményem szerint ez egy kikezdhetetlen válasz volt, Kant azonban dühös pillantást vetett rám, és máris nekiszegezte a második kérdést: – A fejedelem még a szerző életében megjelent, vagy csak halála után adták ki? Mikor jött ki A fejedelem című mű? Rajta, várom a választ! – A tintahallal együtt. Mivel fenyegetett a veszély, hogy ez a tévésvetélkedő-utánzat egész éjszaka elhúzódik, fogtam, és ledobtam a machiavellistát a virágcserepek közé. – Niccolò, ha szépen itt maradsz és meg sem nyikkansz, akkor kapsz még egy kis tintahalat. Erre visszamentem a lakásba, de meg kellett állapítanom, hogy Kant már a nyomomban volt. – Mi baja van? – kérdezte aggódva. – A demokrácia csapása, nincs hozzászokva. Nos, mein Freund – kevertem beszédembe két szót abból a kevésből, amit németül tudtam –, akkor térjünk át… – Mein Freund? Nem gondolja, hogy kissé korai ez a bizalmaskodás? Ettől függetlenül örömmel hallom, hogy beszél németül – mondta leereszkedően. – Ne örüljön túl korán. Csak annyit tudok, hogy mein Freund, Danke schön és Bitte schön. De ide figyeljen, alkut ajánlok önnek: bebizonyítja nekem minden ítélőerejével, milyen tudatlan vagyok, és én cserébe főzök valami finomat. Aztán bitte schön, legyen olyan kedves, és menjen el, de vigye magával a fejedelmet is, meg a „Mégis mozog!”-signorét. Áll az alku? Kant analitikus pillantást vetett az erkélyre: – Nem tudom, Galileit nem látom, ami pedig a másikat illeti, előbb még tisztáznunk kell, hogy esetében egy phaenomenonról (jelenség), egy noumenonról avagy transzcendentálisról van-e szó. A phaenomenon esetében, amely a görög phainómenon szóból ered, és annyit jelent, hogy a „megjelenő”, mint bizonyára tudja, valójában ő nem az, ami, hanem csak az, amiként megjelenik előttünk. A valóság ugyanis mindig az értelmünkön szűrődik át. Egy noumenon, azaz gondolattartalom esetében „Ding an sich” (magában való) lenne, függetlenül attól, hogyan érzékeljük. Amennyiben viszont transzcendentális (nem összetévesztendő a transzcendenssel, amibe mindaz tartozik, amit a megismerőképességünk által nem tudunk megközelíteni, például Isten elképzelése), akkor bizonyos mértékig a priori, azaz már rögzült az értelmünkben, és magától értetődőként feltételezzük. Már forgott körülöttem a világ, és csak ennyit mondtam: – Nyilvánvalóan. Volna valami kifogása ellene, ha leülnék, mielőtt gutaütést kapok? Az asztalra kellett támaszkodjak, államat a tenyerembe hajtottam, és görcsösen törtem a fejem, hogy
jutok ki ebből a slamasztikából, amelybe sikeresen belemanővereztem magam. Ki is mondta, hogy az embernek vigyáznia kell, mit kíván, mert még beteljesül? Meg kellett volna szívlelnem ezt a tanácsot, mielőtt elfogadtam Galilei kihívását, és kijelentettem, hogy bármely más gondolkodó előtt megvédem meggyőződésemet, mely szerint a filozofálás alapfeltétele a teli gyomor. Ezeknek a mániákus zseniknek megvan az a rossz szokásuk, hogy szeretik szaván fogni a másikat, ráadásul minél halottabbak, annál makacsabbak. – Ön tehát azt állítja, filozofikus spekulációimnak semmi létjogosultsága nem lenne, ha előtte nem fogyasztottam volna el egy kiadós reggelit. Legalábbis így mondták nekem. – Akkor félremagyarázták neked a szavaimat – nem volt kedvem vitatkozni. – Ha kérhetném, őrizze meg a távolságot, és maradjunk a magázódásnál. – Akkor is félretájékoztattak. Rólad egy szót sem szóltam… Csak úgy általánosságban beszéltem. Nem bírom! Csak Descartes-ot akartam megtréfálni a Cogito ergo sum kapcsán. Eszembe sem volt a világtörténelem összes filozófusával összekapni, akik ráadásul már mind alulról szagolják az ibolyát. Hagyjatok békén, mit vétettem én nektek? Az ember tényleg semmit sem mondhat már anélkül, hogy… – A nyelvet gyakran éppen azok használják hibásan, akik nem tudnak uralkodni magukon. Minél tovább hallgatom önt, annál kevésbé vagyok képes eldönteni, hogy maga egy phaenomenon vagy egy noumenon avagy transzcendentális. – Nevezzen egyszerűen tökfejnek, akkor megvan mind a három egy kalap alatt. Most pedig elég legyen, elmehet. – Minek van ilyen bődületes alkoholszaga? – fintorodott el Kant, amint leült. A bűz a köpönyegtől származott, amelyet sietősen az asztalra terítettem – alaposan átitatta a chianti, amit a fejedelem előzőleg kiöntött. Kant intően emelte fel hangját: – Itt káros szenvedélyeknek hódoltak? Bor, asszony, ének… – …a férfi végzet. Ismerem a mondást, prof, nálunk Nápolyban – elhiheti – tele a padlás közmondásokkal. Figyelmeztetem, hogy ha versenyre akar hívni, akkor ez olyan, mintha én lennék Arisztotelész, maga pedig… na igen, maga meg én, ha érti, mire gondolok. A figyelmeztető lövés megtette hatását, Kant elhallgatott és kesztyűjével a levegőt legyezgetve igyekezett elűzni a bűzt. Vettem a jelet. Kinyitottam az erkélyajtót, beengedtem egy kis friss levegőt, ám közben megfeledkeztem róla, hogy Machiavelli még mindig ott fekszik a virágkaspók között az ajtóval szemben, amely épp arca közepébe vágott, de meg se nyikkant. Csak annyit mondott: – Kakukk! – Jaja, kakukk! Nyugodj meg, és aludj! – súgtam neki, és visszatértem Kanthoz, aki a friss levegőért hálásan mosolygott rám. (Fogalmam sincs, hogy bírt lélegezni, elvégre halott volt. De hát tudjuk jól, a rossz álmoknak nincs sok értelmük.) Megkérdezte, mit tudok róla. Nem túl sokat, azt leszámítva, hogy mindenki, aki intelligensnek és műveltnek akar látszani, őt idézi, akár olvasta, akár nem. Mások ellenben, mint például szerény személyem is, bár olvastuk őt, de nem feltétlen értettük. Mindenesetre nem is tartok igényt arra, hogy intelligensnek és műveltnek tartsanak, ehhez túlságosan is kifejlett a nevetségesség iránti érzékem. – Jól van, ha már tudatában van annak, hogy keveset tud, akkor a bölcsesség útján jár. Mindenesetre szimpatikus ember ezzel a nagy mackófejével. Olvasta tőlem A tiszta ész kritikáját? – Hát… öööö… őszintén szólva… nem. – Akkor mit vitatkozom itt magával? – Maga jött énhozzám, nem én hívtam. Viszont, én kérek elnézést öntől, mindannyiuktól, én csak egy senki vagyok. Mindössze egyet akarok: hogy ha elbúcsúzik tőlem, akkor ne hagyja itt nekem Machiavellit és Galileit az erkélyen. Lassan zsúfolt pályaudvarrá változik a teraszom.
Kant sétabotja fogantyújával megkopogtatta a homlokát, és így szólt: – Nem tudom eldönteni, hogy ezek az események az a priori analitikus vagy az a posteriori szintetikus ítéletek alá esnek, amennyiben az analitikus ítéletek sem ismeretgyarapodással, sem ismeretvesztéssel nem járnak. Ha példának okáért azt mondanám önnek, hogy Machiavellinek halszaga van, ez olyasvalami lenne, amit Machiavelli már önmagában hordoz. De az a posteriori szintetikus ítélet esetében bejön a képbe a szubjektivitás, amely sohasem lehet univerzális, mert nem mindenki van azon a véleményen, hogy a hal szaga taszító. Sokan szeretik. Ezért hajlok az a posteriori szintetikus ítéletre, amely empirikus, azaz tapasztalatokon alapul, és általános érvényű. – Kakukk! – kért szót ismét Machiavelli, aki a függöny mögül lesett ki. – Elsírom magam! – kiáltottam, és az asztalra borultam, arcomat a kezembe temetve. Kant botjával rácsapott az asztalra, erre rögtön felpattantam. – Az ember nem alszik, amikor vendégei vannak! Micsoda viselkedés! Maga nem tanult illemet? – Bocsásson meg, igaza van, de már meglehetősen régóta vannak itt. Mi a helyzet, kedves professzor, megszabadít Niccolòtól, vagy sem? Igen vagy nem? Ne tartson nekem előadást, csak mondjon igent vagy nemet. Mondja – a szintetikus ítélet kedvéért! Igen? Nem? – Szegény barátom! Jobban tenném, ha ahelyett hogy bosszankodom magán, inkább a téziseim példájaként hoznám fel. Ön a legtökéletesebb bizonyíték azon elméletemhez, hogy minden transzcendentális megfontolás, amely túllép a lehetséges szféráján, csalóka és – éppúgy, mint azok a megfontolások, amelyek szigorúan a megtapasztalhatóhoz tartják magukat – ellenállhatatlan. Azzal a különbséggel, hogy az előbbiek frusztrálnak bennünket, mivel korlátozott érzékeinkkel nem tapasztalhatóak meg, míg az utóbbiak valóságos, mérhető eredményekkel szolgálnak. Az előzőek ellenben nem, és ezzel frusztrálnak minket, ennyi az egész. Élvezi, hogy az előbbiek frusztrálják? – Nem, most tényleg, ehhez a szadomazochista malackodáshoz nekem semmi közöm! Sohasem kínoztam magamat ezzel, és a feleségemet sem biztattam erre… még ha néha talán nem is lett volna ellenére. De ha az előzőek alatt az első fogást érti, az utóbbiak alatt pedig a második fogást körettel, gyümölccsel, desszerttel, kávéval, digestif-fel és minden mással… na akkor folytathatjuk a beszélgetést. – Nem osztom Machiavelli véleményét. Ő úgy gondolta, a cél szentesíti az eszközt. Három kategorikus imperatívuszom egyikében, amelyek az egész emberiség számára legfőbb jó megvalósítását célozzák, én ellenben azt mondtam, hogy az embert nem pusztán eszközként, hanem mindig célként is kell tekinteni. Ahogy ezt fejtegette, már-már kezdtem szimpatikusnak találni, de a probléma továbbra is fennállt: mit kezdjek Machiavellivel és Kanttal? Rájöttem, hogy ha meg akarok szabadulni tőlük, akkor a magam oldalára kell állítanom őket. – Drága professzorom, mindenben igaza van, de azért csak maga is evett kétszer-háromszor naponta, nem? – Pontosan annyit ettem, amennyit a szervezetem igényelt. A kulináris élvezetek nem képeztek számomra kategorikus imperatívuszt, ellentétben önnel, aki szemmel láthatóan másképp látja ezt a kérdést. – Ez már igaz, öreg barátom! Hogy a te szavaiddal éljek, egy jó kis lakmározás itt a Földön a megtapasztalható világába tartozik. Ellenben egy marsbeli lakmározás a transzcendens fogalma alá esne. Jól mondom? – Érdekes megközelítés. Muszáj tegeződnünk? – Az én konyhámban igen! Mellesleg te kezdtél tegezni, csak utána tértél át a magázódásra. De nem számít, ajánlanék viszont egy alkut: csinálok neked egy finom vacsorát, és ha ízlik, akkor cserébe
begyűjtöd a két jómadarat a teraszról, és eltűntök. Ha pedig nem ízlik, akkor eltűrlek mindhármótokat, amíg véget nem ér ez a rémálom. Egyszer csak felébredek, az ördögbe is! – Hm, egy finom vacsora? Nos, mivel az élvezet filozófiám szerint a szépség univerzalitásának bizonyítéka, elfogadom a kihívást. De jól fontold meg: nem lesz könnyű eltéríteni engem attól a meggyőződésemtől, hogy üres hassal is lehet filozofálni. Kant lekicsinylő pillantást vetett rám, szemében nem voltam több mint egy szórakoztató időtöltés, vagyis többé-kevésbé azt gondolta rólam, mint a filmkritikusok. Igazuk is volt. És ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy Bud Spencer a közvélemény-kutatások alapján a világszerte legnépszerűbb olasz színész, akkor ebben a relativitás elméletének újabb megerősítését láthatjuk. (Tartózkodtam tőle, hogy hangosan is kifejtsem fenti gondolatomat, mert nem volt kedvem még Einsteint is befogadni az erkélyemen.)
HOZZÁVALÓK: PIZZATÉSZTA FOKHAGYMA OLÍVAOLAJ BAZSALIKOM OREGÁNÓ BIVALYMOZZARELLA PARADICSOM (TINTAHAL) Gyors pillantást vetettem az előző fosztogatásaimból megmaradt hozzávalókra, és nekiláttam a munkának, miközben igyekeztem Kantot szóval tartani: – Meséld el, kedves professzorom, merre jártál. Bizonyára rengeteg helyen megfordultál, hogy ilyen nagyszerű filozófus lett belőled, akinek a gondolatai az egész világot befolyásolták. – Valójában ki se tettem a lábam szülővárosomból, Königsbergből. – Hihetetlen! Közben elkészítettem a tésztát, mint egy kenyértésztát, és kerek formájúra nyújtottam a kezemmel. A szélén hagytam egy kétcentiméteres peremet, a közepét pedig körülbelül három milliméter vastagságúra hagytam – egy egészen speciális, UNESCO világörökség részévé nyilvánított ételkülönlegesség hagyományai szerint. – Pedig így igaz. Sosem hagytam el Königsberget, viszont a világ eljött hozzám. Az életem hajszálpontosan meg volt tervezve, reggeli sétámat olyan pontosan kezdtem, hogy a város lakói hozzám igazíthatták óráikat. Mindig ugyanabban az időben, ugyanabban a tempóban jártam végig ugyanazt az utat, egyetlen perccel sem előbb vagy később. Szentséges bimbam! Ez a jómadár az egész európai gondolkodást forradalmasította anélkül, hogy valaha is kitette volna a lábát az otthonából! Én meg bejártam az egész világot, eleinte munkásként, később színészként, és egyetlen komoly felismerésre sem jutottam! Ez elképzelhetetlen volt, de nem hagytam, hogy a csodálkozás elterelje figyelmemet a pizzáról, amit épp készítettem. Hagyományosan csak kétféle változata létezik: a Marinara és a Margherita. Az első egyszerű, csak fokhagyma, olaj, oregánó és paradicsom kerül rá. A másik egy kicsit bonyolultabb, a paradicsom – az egyik iskola a San Marzano fajtát tartja a legjobbnak – és az olaj mellett kell hozzá még az oregánó helyett bazsalikom és csíkokra vágott bivalymozzarella. Úgy döntöttem, csinálok egy mixet a kettőből, és hozzátettem még egy saját összetevőt… Azt gondolom, ha az ember ezt a csodás piros, illatos paradicsomot szeleteli, és a friss mozzarella cseppjeit érzi az ujján – az olasz olívaolajról már nem is beszélve, ami a világ legjobb olaja, a maga ellenállhatatlan aromájával –, akkor az ember könnyen elcsábul az illatoktól, és előtör belőle a kreativitás. (És persze a maradéknak sem szabad kárba vesznie!) – Kedves professzorom, az őrületbe kergetsz! Kitaláltál tehát egy univerzális filozófiát anélkül, hogy valaha is kimozdultál volna otthonról? Elképesztő! Én a munkám révén beutaztam a fél világot, de az egyetlen filozófia, amelyre ráleltem, a futteténne. Nem viccelek: azokban az időkben, amikor olasz bajnok voltam úszásban, olyan országokba látogattam el, mint Németország vagy Oroszország. Később munkásként Venezuelába és az Amazonas mellé is elvetett a sors. Felnőttkoromban a színészi
hivatásom révén újra ellátogathattam ezekbe az államokba és még millió más helyre is. Még Grönlandon is jártam! És bár ennyi helyen megfordultam, önmagamtól sosem szakadtam el, sem az én futteténne-elvemtől, azon mit sem változtattak az évek. – Hmmm… Ha most azt mondom, hogy mindenhez van tehetsége, kivéve a filozófiát, akkor ezt semmiképp sem sértésnek szánom. Milyen elméleti alapra támaszkodik az ön filozófiai gondolkodása? – Az asztalra. Ez az egyetlen támaszom, mert ott eszünk. A hagyományokhoz híven, mivel én már csak ilyen konzervatív vagyok, egy tipikus agliarát használtam, hogy eloszlassam a pizzán az olívaolajat. Ez egy olyan kanna, amely kívül rézből van, belülről pedig ónozott, továbbá hosszú, szűk kiöntője van, amelyen keresztül az olaj egyenletesen és hajszálvékonyan csorgatható. Aztán elővettem két hosszú nyelű pizzalapátot, a nagyobbikkal betoltam a pizzát a kemencébe, és egy erős lökéssel, ahogy szoktam, kihúztam. A kisebbik, kerek lapát arra szolgált, hogy a pizzát a kemencében időről időre megforgassam, hogy a vastagabb rész a közepén is minden oldalról egyenletesen, jól átsüljön. Ha most azt kérdezitek, hogy került a kis konyhámba egyszeriben egy kemence és két pizzalapát, nos, akkor bizonyára elfelejtettétek, hogy egy álomról van szó. Másrészt, ha még Kant sem szegezte nekem ezt a kérdést, aki azért mégiscsak Kant, akkor ti miért tennétek? Az alatt a 90 másodperc alatt, amíg a pizza 250 °C-on a kemencében maradt, nem kellett agódnom a további érvek miatt, mert Kant két… azaz tulajdonképpen három ember helyett is beszélt, ha Machiavellit is hozzászámoljuk, aki két „kakukk!” között megpróbált az ablakon keresztül bemászni a konyhába. Kiszagolta, hogy valami finomság készül. – Jól gondold meg a dolgot, mielőtt bemászol, különben még ne adj’ isten, véletlenül itt végzed – fenyegetőztem, miközben az orra elé tartottam a jobb öklömet. A fejedelem gondolkodás nélkül feladta a próbálkozást, és sebesen visszaiszkolt a teraszra. Kant közben emelt hangon folytatta: – …agnoszticizmus. Ekként definiálhatnánk a metafizika kérdésében elfoglalt pozíciómat, amely, még ha nem is igazi tudomány, mégis nagy jelentőséggel bír. Mert azt példázza, hogy ez a megható emberi szellem olyan dolgok megértésére is törekszik, amelyek meghaladják az értelmét. Mondok egy példát, hogy a magadfajta is megértse: úgy fogalmazhatnánk, hogy ha a kopernikuszi forradalom középpontjában a Nap, akkor az én forradalmam középpontjában az ember áll. És amennyiben a tér és i d ő a priori fogalmát, valamint a megértés kategóriáit használja, dinamikus szerepet tölt be a tudatban. Itt vagy még? – Már nyolcvanöt éve itt vagyok! Persze hozzád képest még meg se születtem – válaszoltam, és kivettem a kemencéből a szép ropogósra sült pizzát. – A Margherita vagy a Marinara felét kéred? – A halat nem szeretem, úgyhogy inkább a Margheritát kóstolnám meg. – Nem azért hívják Marinarának, mert hal van rajta, hanem mert annyira egyszerű hozzávalókból készül, hogy a marinai, azaz a nápolyi matrózok is magukkal tudták vinni azokat hosszú hajóútjaikra és el is tudták készíteni. Itt vagy még? – Hogyne, itt vagyok, de mégiscsak inkább a másikat kérném – felelte bizalmatlanul. Odatoltam elé, és elmagyaráztam, hogy nem lesz szüksége evőeszközre. A pizzát – éppúgy, mint a csirkét – kézzel esszük. De Kantot más fából faragták. Mit is várhatunk egy olyan fazontól, aki minden reggel hajszálpontosan végigsétálja ugyanazt az útvonalat, anélkül hogy egyetlen méternyire vagy percnyire is eltérne attól? Ám egyetlen falat elég volt, hogy egy kicsit kiviruljon. Mégiscsak volt karaktere ennek az óriás… noumenonnak. A forrón gőzölgő pizzától behomályosodott a szemüvege, de tartózkodott attól, hogy kimutassa, mennyire ízlik neki az étel.
– Megfelel az ízlésednek, kedves prof? – Nem rossz. Nem tetszett a válasza, sem önelégült arckifejezése és hazug tekintete, ami egy kissé Descartes-ra emlékeztetett. – Nos, ha ez a helyzet, akkor add ide, mégsem kockáztathatjuk, hogy kiforduljon tőle a beled – e szavak kíséretében kinyújtottam a kezem, hogy elvegyem a pizzáját, de ekkor botjával az ujjamra csapott, olyan gyorsan és hevesen, hogy egyből visszavonulót fújtam. – Ezt nem illik, ráadásul megzavartad a vizsgálódásaimat, barátom! Hamar besöpörte a saját felét, én pedig a magamét, majd összeszedegettem a lehullott morzsákat, lekapartam a maradékot a lapátról, megettem egy darabka mozzarellát, ami még megmaradt, és magamba döntöttem egy liter vizet. Most már végre került valami a gyomromba, de rosszabbul éreztem magam, mint előtte. Tulajdonképpen nem csoda – próbáltátok már egy álmodott pizzával csillapítani az éhségeteket? Velem ellentétben Kant nagyon is elégedettnek tűnt: – Nyamm… azt mondanám, hogy jelen esetben egyesült a transzcendentális, a noumenon és a phaenomenon. Megfelel a szépség élvezetének, és a maga módján kopernikuszi. – Örülök, hogy elismered… a korábbi dölyfösség nélkül. – Drága barátom, csak azt sajnálom, hogy nem ismerhettem meg ezt az élvezetet már Königsbergben, és a város többi lakosa sem kóstolhatta ezt a remek ételt. Mint azt nagy világutazóként bizonyosan jól tudod, országomnak nagyon kemény klímája van. Ezt a tipikus olasz melegséget érezni a gyomorban… – nos, ez feltétlenül egy kicsit elviselhetőbbé tette volna a külső hőmérsékletet. Rengeteg meleg ételt kellett magunkhoz vennünk… és elárulok neked még egy titkot: csak azért tettem meg mindennap hajszálpontosan ugyanazt a sétát, mert ha eltértem volna tőle, akkor megfagytam volna! – Ó, te szegény! Egy ilyen finomság biztosan arra csábított volna, hogy hátat fordíts Königsbergnek és Nápolyba utazz, hogy megismerd hazám még több jellegzetes ételét… – Lehet, de az utazás azt jelenti, hogy térben elmozdulunk, és ehhez idő kell. A tiszta ész kritikája első részét képező Transzcendentális esztétika című írásomban a teret és időt a priorinak feltételezem, mivel nem megtapasztalhatóak, hanem már eleve adottak, bizonyos fokig mint keret, amelyben a phaenomenonok létrejönnek. Az értelem feladata abban áll, hogy az érzékelés eredményeit ebben a keretben tapasztalati ítéletek formájában összefoglalja. Egyszerű, mint az egyszeregy, nemde? – Nem! Szívesen igazat adtam volna neki, de sajnos megint győzött az a rossz szokásom, hogy egyenesen kimondom, amit gondolok. Kant sóhajtott egyet, de a lakoma kicsit türelmesebbre hangolta, így aztán megpróbálta még egyszer elmagyarázni nekem a lényeget: – Az ítéletek négy kategóriáját állítottam fel: mennyiség, minőség, reláció és modalitás. Ezek segítségével sikerült rögzíteni a világ paramétereit, mert érzéki tapasztalat nélkül a gondolatok üresek, ahogy az érzékek intuíciója is vak a gondolatok híján. Érted? Már kicsit jobb volt a helyzet, de továbbra is fennállt az a tény, hogy az ő hasa tele volt, az enyém meg nem, ami nagymértékben gátolta a felfogóképességem kibontakozását. Ilyen elméletek megértése még egy pizzával teli gyomorral sem lenne számomra könnyű feladat, nemhogy fogyókúra mellett… – Nézzük csak meg, hogy helyesen értem-e, kedves professzorom: az általad befalt pizza mennyisége nem nevezhető csekélynek, a minőség nekem kiválónak tűnt, a reláció a gyomrodhoz
képest pláne, ami pedig a modalitást illeti, mint minden normális lény, a szájadat használtad. – Nem, modalitás alatt a lehetséges, azaz problematikus ítéleteket vagy asszertorikus, illetve tényítéleteket, és végül apodiktikus, tehát szükségszerű ítéleteket értjük. – Ó, az isten szerelmére, muszáj mindent így túlbonyolítani? A pizzát az „érzékeiddel” belapátoltad, nemde? – De még mennyire! Mit is mondtál, hogy hívják? – Pizza alla Napoletana. A tiéd a Margherita-változat volt, az enyém a Marinara, de a „pizza alla Bud Spencer” talán találóbb elnevezés lenne, ugyanis a te pizzádra még egy kis tintahalat is tettem, ami még megmaradt. Mármint a maradék tintahal, ami nem került Machiavelli gyomrába, mivel a serpenyő oldalára ragadt. Ahogy kiejtettem a számon a „tintahal” szót, Machiavelli előugrott a függöny mögül, és mint egy őrült rávetette magát az asztalra: – Tintahal? Azt mondtad, tintahal? Hol, hol, hol, hol…? A tizedik „hol”-nál kénytelen voltam lekeverni neki egy pofont, nem is akármilyet, hanem a specialitásomat: egy nyaklevest, mint a filmjeimben. Megpördült maga körül, és fejjel előre a padlóra zuhant. Nem volt mit tennem, olyan hatalmas lármát és eszeveszett káoszt csapott. Mindeközben kiderült, hogy az apródfrizura valójában paróka volt. Machiavelli feje olyan kopasz volt, mint egy biliárdgolyó, és póthaja olyan tökéletes célzással landolt Kant fején, hogy magam sem csinálhattam volna ügyesebben. A professzor úr levetette a piszkos parókát, és belenézett az üres tányéromba. Csendes csalódottság suhant át az arcán. – Mi a baj, prof? Szerettél volna még egy falatot az enyémből? Úgysem ízlett volna, hiszen hal volt rajta, és te nem szereted a halat, magad mondtad az imént! Kant arcán kényszeredett mosoly terült el. – Mi az ördögöt csinálsz? Mi ez a fülsiketítő zaj? Ahogy attól tartottam, Maria felébredt a Machiavelli által csapott lármára, és igencsak haragra gerjedt. – Csak a tévé, Marì! A Nápoly már megint megnyerte a kupát! Már másodszor egy éjszaka alatt! Őrület! Nem volt egy zseniális magyarázkodás, elismerem, nem kell Kantnak lenni ahhoz, hogy ezt megállapítsuk. Hallottam, hogy Maria kikel az ágyból. Dühösen morgolódott, mint egy nápolyi pizzasütő, aki rájön, hogy a tésztája Made in China. Gyorsan kijöttem a konyhából, leoltottam a villanyt, és bezártam magam mögött az ajtót. Aztán berohantam a nappaliba, csak azt felejtettem el, hogy az én koromban, egy titán csípőjével mindent tudok, csak épp rohanni nem. Minden létező saroknak és ajtófélfának nekimentem, mielőtt végre lehuppantam a kanapéra és bekapcsoltam a tévét. Úgy tettem, mintha izgatottan követném az eseményeket, hogy leplezzem a kifulladt lihegést. Abban reménykedtem, hogy a feleségem követi az egyetlen fényforrást a lakásban, a plazmatévé fényét, és egyenesen bejön hozzám a nappaliba ahelyett, hogy kimenne a konyhába. De hiába! Maria anélkül, hogy egyetlen porcikáját is beütötte volna, mintha egy éjjellátó készülékkel közlekedne, nyílegyenesen a konyha felé vette az irányt, és Banános Joe eleganciájával tépte fel az ajtót. Aztán csak egy éles sikoly hallatszott. Lebuktam. Lelki szemeim előtt már láttam, ahogy machiavellista, kanti és kartéziánus serpenyőkkel és lábosokkal csapkod maga körül! De nem történt semmi… Néma csönd. Hitetlenkedve lestem a sötétbe burkolózó konyha irányába. Megpillantottam a nejem sziluettjét, {4}
közeledett felém, és halk, diszkrét hangon suttogta: – Drágám, nagyon nagyra becsülöm a szolidaritásodat és együttérzésedet, de hogy az éjszaka kellős közepén egy félmeztelen hajléktalant cipelsz nekem a házba… nem túlzás ez egy kicsit? Nem is beszélve a pityókás bolondról, aki a teraszon egyfolytában csak azt szajkózza, hogy „kakukk”, és hamarosan felébreszti az egész szomszédságot. Olyan jól játszom a meglepett és ártatlan férjet, amennyire csak szerény színészi képességeim engedik: – Miről beszélsz? Mi közöm nekem Machiav… ööö… azokhoz az alakokhoz ott az erkélyen? És miféle félig pucér hajléktalanról beszélsz? – Arról, aki ott áll a konyhában, és a morzsákat számolgatja az asztalon. Szegény öregember! Leszámítva egy lepedőt, amit maga köré tekert, félig meztelen. Hívj fel gyorsan valakit a hajléktalanmenhelyről, szegény ördög jól rám ijesztett. Olyan furcsa a szeme! Meghökkentem, és kicsit nyugtalan lettem: kiről beszél tulajdonképpen? Vagy meg akar tréfálni vagy… De nem, Maria olyan őszinte és komoly, álmában sem jutna ilyesmi eszébe. Felkászálódtam, és visszamentem a félősen a karomba kapaszkodó Mariával a konyhába. Kant és Machiavelli már nem voltak ott, elnyelte őket a föld, ám valóban ott ácsorgott egy öregember: fehér hajú, hosszú, fehér szakállú különc figura, erejét vesztett testét egyfajta tógába csavarta. Tényleg a morzsákat számlálta az asztalon, majd ránk emelte valóban hihetetlen, nagy szemeit és olyan mélyreható pillantást vetett ránk, hogy Maria felsikoltott: – Ó, Istenem! – No, azért ne essünk túlzásokba! Csak én vagyok, Szókratész – mondta az öreg, és elmosolyodott.
5. FEJEZET SFOGLIATELLA ALLA SZÓKRATÉSZ
BÜRÖKMÉREG HELYETT PORCUKOR Akárcsak Kant, Szókratész is jelentős mértékben meghatározta az európai gondolkodást, anélkül, hogy valaha is kitette volna a lábát szülővárosából, Athénból. Itt született ugyanis Kr. e. 469-ben, és itt is élt egészen Kr. e. 399-ben bekövetkezett (meglehetősen keserves) haláláig. Az igazság folyamatos keresése jobban lebilincselte, mint az aktív politika. Távol tartotta magát a közélettől. Szívesebben sétálgatott és beszélgetett mindenkivel, aki az útjába akadt és méltónak bizonyult rá, polgártársaitól az idegenekig, kereskedőktől a szellem embereiig, amennyiben ők is éppoly komolyan a tanulásnak szentelték idejüket. Nem prédikált, épp ellenkezőleg, a nagy lélegzetű retorikát ugyanolyan kevéssé szívelte, mint az írott szót. Módszere azonban akkoriban meglehetősen szokatlan volt, és bizalmatlanságot ébresztett. Legfőképp a fiatal fiúk iránti érdeklődését és a kormányzattal szembeni felforgató ténykedését vetették szemére. És még ha Athénban akkortájt demokrácia is uralkodott, azért addig nem merészkedett a rendszer, hogy megtűrjön egy olyan fazont, aki elfordítja az embereket a vallástól, és azt mondja nekik, az igazi tudás abban áll, hogy tudjuk, semmit sem tudunk. Miután polgártársai, Melétosz, Anütosz és Lükón elárulták, a kormány perbe fogta, és halálra ítélte. Következetessége, ártatlansága és az állammal szembeni tisztelete jeléül ellenszegülés nélkül megadta magát sorsának, és kiitta a bürökmérget. Szókratész olyan tudós volt, aki nem hagyott maga után írott művet, róla szóló írásokból azonban számos fennmaradt. Xenophón, Arisztophanész, Platón és Arisztotelész alkotásaikban megörökítették gondolatait az utókor számára. „Ismerd meg önmagad!” – ez volt Szókratész egyik vezérelve. Számára mindig az ember állt a középpontban, mert ő egy olyan belső univerzumot hozott létre, amely százszor érdekesebb, mint a külső világ. Ennek a megfejtése viszont az asztronómia feladata volt, amivel sok – általa kritizált – kortársa is foglalkozott. ***
Bizonyos szempontból vigasztalónak találtam, hogy Maria velem volt, amikor felbukkant az újabb szellem. Mert így megúszhattam, hogy magyarázkodnom kelljen a korábban történtek miatt. Ugyanakkor bosszankodtam is, mert megzavartak álmom magánszférájában, még ha alapjában véve mindig mindent meg is osztottunk az életben egymással. – Miféle Szókratész? Ne higgy neki, Maria, összehord itt mindenféle butaságot, biztos csak az éhség teszi. – Hol szedted fel ezt a jómadarat? – Tulajdonképpen ő jött oda hozzám, majd később elmesélem. Feküdj csak le, én csinálok neki egy szendvicset, és aztán visszaküldöm Spártába. – Jó, de óvatos legyél! Egyébként Szókratész athéni volt! – mondta Maria, és kiment. Még az álomban sem állja meg, hogy ki ne javítson! Egyelőre mégis elégedett voltam, hiszen legalább a másik kettőtől megszabadultam. Behajtottam az ajtót, ezúttal be is zártam, és ismét Szókratészhoz fordultam. Mindazok után, amik ezen az éjjelen történtek, már meg sem kérdeztem,
hogy valóban ő-e az. Az egyetlen, ami kilátástalan helyzetemben eszembe jutott, az volt, hogy leüljek az asztalhoz és nehéz fejemet az öklömre hajtsam. A Bud Spencer-rajongóknak ismerős lehet ez a mozdulat, egy több mint kétezer éves görögnek azonban valószínűleg semmit sem mondott. Majd egy hosszú perc után, amelyben kölcsönösen egymást bámultuk, ő zavarodottan, én morcosan, végül megköszörülte a torkát, és belekezdett: – És? Várok, te vagy soron a beszéddel. Mindenki tudja, hogy én szeretek beszélgetni. Csak a dialektikus véleménycsere visz tovább, nem az írott szó, és főként nem az, ha két ember csak bámul a nagyvilágba és szótlanul ül egymással szemben. – Ez komoly? Egy magadfajta zseni épp egy olyan ostoba fajankóval akar csevegni, mint én? – Elfelejted, hogy gyakran a kikötőbe vagy a piacra mentem ki, hogy kereskedőkkel, szofistákkal vagy fiatalokkal, igen, legfőképp fiatalokkal elegyedhessek szóba. Ezért is ítéltek halálra. – Micsoda világ! Abban az időben nem lehetett beszélgetni az utcán? Az öreg, aki fiatalabbnak tűnt nálam, és hát eszembe is jutott, hogy hetvenes éveiben járt, amikor Kr. e. 399-ben meghalt, szomorúan kettétárta karjait. – Szókratész bűnös, mert nem tiszteli a nép által imádott isteneket, és megrontja az ifjúságot. Így hangzott a vád, amely egyben a halálos ítéletem is volt. – Igazán sajnálom. De el is menekülhettél volna, nem? Biztosan volt egy csomó barátod, akik segítettek volna a szökésben. – Igen, volt számos barátom és tanítványom, de a szökés egyet jelentett volna azzal, hogy beismerem a bűnömet. Ezért illedelmesen megvártam, míg beadják a mérget. Ahogy egész életemben betartottam a törvényeket, úgy most is elfogadtam – a végső pillanatig. De az, hogy megismerjek másokat és megismerjem a gondolataikat, mindig is kedvenc időtöltésem volt. Tudni akartam, ki az, aki az adott pillanatban épp szemben áll velem. Mesélj magadról! Mivel foglalkozol? Kétlem, hogy bármit is megértett volna abból, ha elkezdek neki a filmezésről beszélni. Inkább a Machiavellinél is bevált példával próbálkoztam: – Színházi figura vagyok… komikus színész. De most már úgyszólván nyugdíjban vagyok, és a kedvenc foglalatosságom a főzés. – Ó, színház! De a színház is az írott szón alapszik – csupa csalás! – Mi bajod van az írott szóval? Talán analfabéta vagy? – Nem, dehogy. De az a helyzet, hogy az írott szó olyan, mint egy szép festmény. Megnézed, elvarázsol a szépsége és valódinak érzed. De ha kérdéseket teszel fel neki, akkor néma marad. Ugyanígy van ez a tudósokkal is, akik az írott szót szeretik. Kérdeznél, de a papír néma. Ő nem tudja, hogy semmit sem tud, én viszont tudom, hogy semmit sem tudok. – Az írók tehát egy halom idióta? Csupa semmirekellő? – Dehogy! Csak az a probléma, hogy gyakran írnak metafizikai kérdésekről, a kozmoszról. Felvetéseikkel olyan kérdéseket céloznak meg, amelyek túl vannak a véges életen, és ilyenkor azon töröm a fejem: az emberi világ terén talán már olyan szakértők vagyunk, hogy megengedhetjük magunknak, hogy az isteni világot kutassuk? Véleményem szerint az emberek tudatlanok. Van még egy teljesen heterogén kozmosz, amelyet eddig nem tártak fel, és ez az ember. Őszintén bántam, hogy nem tudtam neki a magaménál eszesebb fejet kínálni. Ő volt az első filozófus ezen az éjszakán, aki sem fölényes, sem távolságtartó nem volt. Tetszett nekem. – Szóval színházi színész vagy? Milyen szerepeket játszottál? – Több is volt: Bambino, Banános Joe, Piedone… De alapjában véve mind egy kaptafára készült: egyszerű, gyakran naiv figurát játszottam. A közönség mindig előbb értette meg, mint én, hogy mi a helyzet – az én erősségem az öklöm volt. Minden egyes alkalommal, amikor az eszemmel nem {5}
jutottam tovább, kiosztottam egy pár pofont. De mindig csak a gonoszokat gyepáltam el, annak érdekében, hogy megvédjem a gyengébbeket. Az én figurám kicsit hasonlított rád, már ha megengeded nekem ezt a szerénytelen összehasonlítást. Meg tudott szólítani bármely korú embert, fiatalt és öreget egyaránt, még ha a te műveltségednek és bölcsességednek természetesen nyomába sem érhetett. Tartott egy kis szünetet, aztán a levegőbe emelte a mutatóujját, jelezvén, hogy megértette, és így szólt: – Egyfajta Héraklész vagy Herkules, ahogy ti nevezitek. Egy izompacsirta, félig férfi, félig Isten. – Nem, nem, inkább félig férfi és félig gyermek. Az én figuráim az egyszerű lelkeket is megnevettették. Most már talán értette, mindenesetre helyeslően bólintott, és elmosolyodott. – Aha! Tehát az irónia volt a fegyvered. Olyan fegyver ez, amellyel én is gyakran éltem. Úgy tettem, mintha nem tudnék semmit, elbizonytalanítottam a beszélgetőpartnereimet, akik azt gondolták, ők mindent tudnak. Így a végén teljesen értetlenül álltak velem szemben. – Ühüm, bután és elégedetten, úgyszólván. Ami a nem tudást illeti, annak magam is nagy mestere vagyok! És nem fogok értetlenül állni veled szemben, annál az egyszerű oknál fogva, hogy én tényleg sosem értettem semmit. Teli torokból hahotázott, láthatólag én is tetszettem neki. Ezután kifejtette, hogy időpocsékolásnak tartja, hogy univerzális dilemmákon törje a fejét, amikor még annyi mindent lehetne tanulni az emberről. Mire jó, ha a csillagokat ismerjük, de az emberi természetről mit sem tudunk? „Ismerd meg önmagad” – ez volt a mottója. Halleluja! Végre egy filozófus, akit Bud Spencer is megért! – Aki felismeri a Jót és a szerint cselekszik, nem tévedhet. A tudatlanság minden Rossznak a gyökere, a helyes felismeréssel azonban mindig a Helyeset választjuk, és nem kell szenvednünk. Ezt nevezem az erény örömeinek. – Kétség nem fér hozzá, ha követjük a szabályt, hogy jót tegyünk, akkor nem járhatunk rossz úton. Te viszont semmi rosszat nem követtél el, mégis megmérgeztek. Ez egyszerűen nem fér a fejembe. Miért viselkedtél úgy, ahogy tetted, mikor tudtad, hogy milyen sors vár rád? – Személyes démonom ezt súgta, a sorsdémonom. Azt mondta, éljek úgy, ahogy éltem, filozofáljak és ismerkedjem meg fiatalokkal. Legalábbis én így értettem. – Nálunk is úgy van, hogy sokszor azt, aki jót tesz, félreértik és elpáholják. Ennek részben az az oka, hogy a fiatalok nem hallgatnak senkire. De szeretnék kérdezni tőled valamit, csak úgy kíváncsiságból: Tulajdonképpen milyen a viszonyod az evéshez? Lehet, hogy tévedek, de ahogy így végignézek rajtad, az a gyanúm, hogy te és a konyha kissé hadilábon álltok egymással. – Nem volt túl sok időm az evésre. A legkülönfélébb emberekkel folytatott mindennapos beszélgetésekkel úgy elröpült az idő! De az édességet imádom. Nem kellett kétszer mondania! – Szókratész, kedvesem, akkor a legjobb helyen vagy nálam! E szavak kíséretében nekiláttam a munkának. Kerestem egy kis cukrot, őrölt fahéjat, vaníliakivonatot, sót, vajat és három tojást. Ezúttal szerencsém volt, hogy az álom kegyes volt hozzám, és minden hozzávalót rendelkezésemre bocsátott.
HOZZÁVALÓK: LISZT GRÍZ 5 DKG CUKOR 15 DKG PORCUKOR KANDISCUKOR ŐRÖLT FAHÉJ VANÍLIAKIVONAT 22 DKG VAJ 1 TOJÁS 2 TOJÁSSÁRGÁJA RICOTTA – Mivel nem hagytam magam után írott művet, más nagy szellemek, többek között Xenofón, Arisztophanész, Arisztotelész és Platón tették híressé a gondolataimat. Írásaikban megörökítették személyemet is. Olvastad valamelyikük könyvét? – Iskoláskoromban olvastam egy kicsit róluk. Amennyire emlékszem, a platóni dialógusok adják vissza legpontosabban a gondolataidat. Legalábbis ezt mondták a tanáraim. Míg ő bókok után kutatott a fejében, én egy tálba tettem a lisztet, a cukrot, egy csipetnyi sót és 10 dkg vajat. Az egészet összekevertem, adtam hozzá egy kis vizet, amíg a tészta ruganyossá nem vált, és egy golyó nem lett belőle. Lefedve beraktam a hűtőszekrénybe, és egy órácskát pihentettem. Szókratész éles tekintettel követte a történéseket, és minden egyes lépést elmagyaráztatott magának. Végre valami, ami nem okozott nehézséget, ezúttal én is úgy beszélhettem, mint aki képben van. – Felforralok egy fél liter vizet egy kis sóval és grízzel. 5 perc keverés után leveszem a tűzről, hagyom, hogy kihűljön, majd beleöntöm ebbe a tálba. Aztán hozzáteszem a ricottát, 15 dkg porcukrot, tojást, kandiscukrot, egy csepp vaníliakivonatot és a fahéjat. Az egészet lefedem egy konyharuhával, és beteszem a másik tál mellé a hűtőbe. – És mindezt csak nekem csinálod? – kérdezte Szókratész meghatottan. – Megérdemled, nemde? – feleltem, és egy csókot nyomtam a kopasz fejére. – Figyelj csak, kedves Szókratész, így megy ez: felolvasztok 5 dkg vajat, kinyújtom a tésztát ezen a liszttel beszórt gyúródeszkán… Vigyázni kell, hogy vékony és négyszögletű maradjon. Aztán négy egyforma nagyságú darabra vágom, szépen bekenem vajjal mindegyiket, és egymásra rétegezem. Fél óráig pihentetem, ami gyorsan el fog telni, hiszen ez csak egy álom, és az álom nem ismeri az idő fogalmát. – Izgalmas gondolat: az álmodott időben nincs idő. Nem is vagy olyan együgyű, mint amilyennek beállítod magad. Olyan vörös lettem, mint egy piénnolo – ez egy paradicsomfajta, amely a Vezúv lankáin terem. – Á, nem, csak azt mondom, amit Nápolyban tanítottak nekem. Ott a főzés filozófia és művészet, erről számtalan könyv is született. És én mindet el is olvastam! A fél óra el is szaladt, észre se vettem. Összetekertem az egymásra helyezett rétegeket, a végeit levágtam, és az így keletkezett tekercset körülbelül egy centiméter vastag szeletekre vágtam. – Most pedig figyelem! Egy szeletet vízszintesen a gyúródeszkára helyezek és óvatosan kitekerem a sodrófával… azaz, jobb lenne, ha te csinálnád, te nem vagy olyan nagydarab, mint én. Nehogy
tönkretegyem az egészet a hatalmas praclijaimmal. Szókratész bizonytalanul fogta kezébe a sodrófát, ami valószínűleg nehezebb volt, mint ő maga, és elkezdte kitekerni a tésztát. Aztán kuncogva mesélt a régi szép időkről, amikor édesanyjának segített a konyhában. Már el is feledte, milyen jó móka ez. Igazán megindító látvány volt: nézni, ahogy a világ egyik legrégebbi gondolkodója ilyen egyszerű dologban leli örömét. Kicsit még sarkalltam is: – Hú, de jól csinálod, látod?! Igen, pontosan így, középről balra, aztán meg középről lefelé, míg nem kapsz egy rombusz alakot. Középre kerül aztán a töltelék. Utána összehajtjuk, úgy, hogy a szélek egymás fölött helyezkedjenek el, összezárjuk a kis táskácskákat, és a sfogliatellát egy vajjal kikent tepsibe fektetjük. Ezután a sütőt felmelegítjük 200 °C-ra, és az egészet addig ismételgetjük, amíg el nem fogy. A megformázott sfogliatellát bekenjük tojássárgájával, és 20 percre betoljuk a sütőbe, majd 160 °C -ra csökkentjük a hőmérsékletet, és még 10 percig bent hagyjuk. Ha jól átsült, akkor megszórjuk még melegen porcukorral. – Szent habakukk, micsoda fenséges illatok! – áradozott Szókratész. – Még nem jártál Nápolyban, ott az összes utca így illatozik! – Nem is baj – mondta. – Különben valószínűleg hamar elveszítettem volna az érdeklődésemet a beszélgetések iránt, és inkább a gyomrommal folytattam volna párbeszédet. – Pontosan! Látod, üres gyomorral nem lehet filozofálni, igaz? Hallgatott, én pedig már azt hittem, sikerült meggyőznöm. Tévedtem. – Megismételnéd még egyszer? A sfogliatella elvonta a figyelmemet… nem tudtam az ajkaidról olvasni. Az ajkaimról olvasni? Ezért bámult engem egész idő alatt! Abban a pillanatban, amikor feltálaltam neki a sfogliatellát, minden figyelmét – beleértve a szemét is – a kulináris remekműre szegezte, ezért nem „hallott” engem. – Ó, elnézést, nem tudtam, hogy baj van a hallásoddal. Erről nem írtak a könyvek. – Senki sem tudta. Hahaha… Mindenkit félrevezettem: amikor beszélgettünk, mindig egészen közel hajoltam a beszélgetőpartneremhez, aki ezt az érdeklődés jelének vélte. Valójában azonban azért tettem, hogy le tudjam olvasni az ajkukról a szavakat. Nem volt olyan vészes a helyzet, részlegesen azért hallottam még, csak hát öreg voltam. De bizonyára tudod, miről beszélek – mert azért te sem vagy már mai csirke, és még egy ilyen erős, nagy embernek is fáj itt-ott néha valami, nemde? – Igen, hogyne. Nem látok túl jól, de ettől csak szebbnek tűnnek a dolgok, mint amilyenek a valóságban. Szerencsére néma azért még nem vagyok – képzeld el, hogy zajlana a beszélgetésünk különben. Én ugyanis nem tudok szájról olvasni! Mialatt szónokoltam, vendégem ahelyett, hogy az ajkaimat leste volna, inkább a cukrászművészeti mesterművel szemezett. Abból, amit meséltem neki, egy kukkot sem hallott. Sebaj, az én dolgaim úgysem voltak olyan érdekesek, mint az övéi. Látnotok kellett volna, ahogy ott ült az asztalnál, és mint egy boldog kisgyerek rávetette magát a sfogliatellára – „sfogliatella riccia” egyébként, nem „frolla”, az egy másik változat. Szó nélkül feltálaltam neki a magam részét is. Ezúttal még egy elterelő hadműveletre sem volt szükség, hogy eltűnjön az én adagom is. Szókratész arckifejezése azonban kárpótolt mindenért, majd szétvetették az érzelmek, néhány csinos morzsa ékeskedett a szakállában, a porcukor szemcséi pedig mint a hópelyhek hullottak a tógájára. – Most már értem a filozófiádat, drága Carlo. Ahogy én az emberi lét és az univerzum más misztériumainak kérdéseivel foglalkozom, te közvetlenül a legmagasabb élvezetek felé fordulsz, amilyen ez is itt, a súlyos nagy dilemmákat pedig meghagyod másoknak.
– Ahogy mondod… De lassan egyél, nehogy nekem megfájduljon a hasad a sok édességtől! – Miattam egy percig ne aggódj! Egy ilyen finomság meg sem kottyanhat egy olyan embernek, aki már bürökmérget is ivott! Szókratész elmesélte, hogy gyerekkorában rengeteg édességgel tömte a hasát. Amilyen tudatlan volt akkoriban, utána gyakran beugrott a vízbe a barátaival és úszott egyet, anélkül hogy valaha is rosszul lett volna tőle. Ki tudja, talán éppen ez a tudatlanság és a gyermeki ártatlanság volt az, ami megvédte az efféle problémáktól. Amikor az úszást említette, felkaptam a fejemet. Elmeséltem neki, hogy fiatalkoromban milyen fontos szerepet játszott az életemben ez a sportág. Röviden megemlítettem azokat a versenyeket, olimpiákat is, amelyeken részt vettem, de ügyeltem rá, hogy ne vesszek el a technikai részletekben. Mert azok még egy ilyen nyitott és modern gondolkodó számára is érthetetlenek lettek volna, mint amilyen ő volt. Barátom megtörölte a száját a tunikája csücskével, és vézna testalkatához képest váratlan erővel összecsapta a két tenyerét: – Támadt egy ötletem! Ha mindketten osztozunk ebben a remek szenvedélyben, miért nem kerekedünk fel, és úszunk egyet együtt? – Jó, de hol? Nincs uszodám! – Nem kell ahhoz uszoda – felelte. Kinyitotta az ablakot és megfejthetetlen mosollyal pillantott rám. A sok cukor nyilvánvalóan elvette az eszét, és ki akart ugrani. Igyekeztem feltartóztatni, de ahogy az ablakhoz értem, földbe gyökerezett a lábam. A terasz mögött nyugodtan, nyáriasan terült el a tenger, visszatükröződtek benne a csillagok ezrei, amelyek megvilágították a görög éjszakai eget. Némi csodálkozás után kitörő öröm fogott el, átjárta a szívemet, és még az éhségemet is feledtette (ez pedig nagy szó!). – De hát… De hát ez nem Róma – dadogtam. – Róma? Nem, dehogyis. Soha nem hagytam el Athént, leszámítva, amikor fiatalkoromban a kötelező katonai szolgálatomat töltöttem, de az csupán egy rövid kitérő volt. – Szóval te is olyan vagy, mint Kant?! – Kicsoda? – Áh, senki, csak egy kollégád, aki szintén egész életét egy és ugyanazon helyen töltötte. Hihetetlenek vagytok. Minél kevesebbet mozogtok magatok, annál jobban megmozgatjátok a világot. Nem értette, de nem kérdezősködött tovább. A következő pillanatban fenékkel beugrott a vízbe tunikástól. Követtem őt egy fejesugrással. A víz olyan meleg volt, hogy a magunkfajta öregembernek sem kellett attól tartania, hogy tüdőgyulladást kap. Ahogy felbukkantam a víz mélyéről, abba az irányba néztem, ahol Szókratészt sejtettem, de csak egy fiatal fiút láttam. Újra fiatal volt, akárcsak én. Az arc, amely a telihold fényében a vízen tükröződött, nem Bud Spenceré, a színészé volt, hanem Carlo Pedersolié, a százméteres úszás bajnokáé. Egymásra vigyorogtunk, aztán újra lemerültünk, majd ismét felbukkanva belehúztunk, és elkezdtünk úszni a part felé. – Ki ér oda előbb? Ha te nyersz, igazat adok a filozófiádnak, feladom a saját nézeteimet és a sfogliatellakészítésnek áldozom az életem. Athénban a kutya sem ismeri, irtó nagy siker lesz! – kiáltotta oda a szakálltalan Szókratész. – Készülj fel a vereségre! – válaszoltam vad elszánással, hogy legyőzöm. Nem esett volna nehezemre, ha el nem vonja a figyelmemet hirtelen a szavai hallatán egy látomás: egy pillanatra magam előtt láttam, ahogy Szókratész Athénban boldogan álldogál a pult mögött, ami fölött ez áll egy
táblán: SZÓKRATÉSZ. A SFOGLIATELLA KIRÁLYA. AZ IGAZI TUDÁS AZ IGAZI FINOMSÁG. Hajszál híján álomszívinfarktust kaptam. El tudjátok képzelni? Miféle jogom lett volna megváltoztatni a történelem folyását? Akár viccelt, akár nem – ha én nyerek, Szókratész készen állt volna arra, hogy feladja a meggyőződését és elfogadja az enyémet. Ez viszont adott esetben azt jelentette volna, hogy felnőttként nem azt tette volna, amiről ismerjük. Nem jöttek volna létre a párbeszédek, lehet, hogy még írni is elkezdett volna vagy – ne adj’ isten! – recepteket ír. Kétségtelenül megmentette volna így a bőrét, feltéve, hogy érti a csínját-bínját, és nem ehetetlen sfogliatellát nyom le az emberek torkán. Ebben az esetben is perbe fogták volna, bár nem az ateizmusa, hanem mérgezés általi halálokozás miatt. Mindent összevetve a szókratészi filozófia nélkül az egész későbbi európai gondolkodás más irányt vett volna. Igaza volt: a valódi tudás azt jelenti, biztosak vagyunk benne, hogy nem tudunk semmit. És Bud Spencer, akitől nem állt távol ez a gondolat, tudta, hogy nem akar az az ember lenni, aki a filozófust a sfogliatella királyává kívánja avatni. (Ráadásul egy görögöt! Hiszen ez azt jelentette volna, hogy Nápolyt megfosztjuk évszázadokkal előre ettől a remek vívmánytól. Ez pedig alaposan felborította volna a nápolyi történelmet, elhihetitek nekem!) NEM, nem, nem és nem – kategorikus nem! Az egyetlen elfogadható döntést hoztam meg: szándékosan veszítek. Úgy tettem, mintha görcs állt volna a lábamba, és hagytam, hogy előreússzon. Ötven méterrel a part előtt láttam, hogy felbukkan a víz alól, kimászik a sziklákra és szemével engem keres. Nehéz megmondani, hogy örült-e, én mindenesetre igen, leszámítva a bürökméreg poharas ügyet. Amikor felém integetett, barátságosan visszaintegettem, és megfordultam. Ám ebben a pillanatban akkorát nyeltem, hogy majdnem… majdnem megfulladtam. No de ez még álmomban sem fordulhat elő velem, a víz természetes elemem. Most mégis nagyon úgy festett a helyzet! Egy hatalmas vízoszlop csapott az arcomba – én pedig egyszeriben felébredtem. Még mindig a konyhaasztalnál ültem, vizes arccal, előttem pedig egy újabb öregember állt. Ő is tunikát viselt, bár ez tisztább volt és elegánsabb, mint Szókratészé. Feltűnt a szokatlan szandálja is a lábán, és a sok arany, ami az ujjain csillogott. Bocsánatkérően nézett rám. – Ne haragudj, hogy vizet locsoltam az arcodba, de úgy tűnt, rosszat álmodsz, és nem jutott eszembe jobb megoldás. Azt, hogy borzuhannyal ébresszelek, a bor megbocsáthatatlan megsértésének éreztem. Hol hagytad a mentoromat? Ingerült és kérdő pillantással kezdtem az arcomat az asztalterítőbe törölni. – A mesterem… azt hittem, itt van nálad – hebegett új vendégem. – Talán Szókratész tanítványa vagy? – Úgy véltem, ez magától értetődik, ha mesteremnek neveztem. Nem igazán vagy még teljesen éber! – jegyezte meg szarkasztikusan. – Ebben az órában nincs olyan ember, aki éber lenne! De hagyjuk, essünk túl rajta – szóval, ki a következő? – Hogy érted? – Úgy értem, először is mutatkozzunk be egymásnak. Carlo Pedersoli a nevem. – Platón vagyok. Apai ágon Kodrosz király, anyai oldalról Szolón leszármazottja, nem utolsósorban pedig Szókratész tanítványa.
Szókratészt egészen megkedveltem, de ettől függetlenül azért azon tépelődtem, mikor lesz már végre vége ennek a kísértetjárásnak.
6. FEJEZET PLATÓNI CASATIELLO
ÚGY BÁNJ VELE, MINT A HÍMES TOJÁSSAL! Nem lehet pontosan tudni, hogy Platón Kr. e. 427-ben vagy 428-ban született-e, de az biztos, hogy nagyon előkelő családból származott, ami gondtalan ifjúságot biztosított számára, és az akkoriban lehetséges legjobb iskolákat. Kratülosz ébresztette fel benne a filozófia iránti szeretetet, a Szókratésszal való találkozás pedig megváltoztatta életét. Platón csak kettőjük halála után kezdett el utazgatni, mégpedig nem csak mint turista. Fejébe vette, hogy filozófiai vízióját egyesíti a politikával. Elkezdett keresni egy olyan poliszt, ahol megalapíthatta azt az uralkodói formát, amely a szeme előtt lebegett. Egyiptomtól Szicíliáig szerzett néhány rossz tapasztalatot, és minden alkalommal, mielőtt újabb kísérletbe fogott volna, visszatért Athénba. Filozófusként igazi gigász volt, de politikusként mágikusan vonzotta a bajt. Kr. e. 387-ben alapította meg az Akadémiát. Platón – Szókratésszel ellentétben – a párbeszédes formájú írott szót tekintette a valóság leghívebb leképezésének. Élete során huszonhat művet írt, amelyeket három különböző párbeszédcsoportba osztanak: korai alkotásaihoz sorolható többek között a Szókratész védőbeszéde, a középsőhöz Az állam, a kései művek között pedig megemlíthetjük egyebek között a Törvények és a Platón levelei című írásokat. Ezenkívül a manapság oly népszerű lélekvándorlási elméletek megelőlegezőjének is tekinthetjük. Meggyőződése volt, hogy mindannyian őrizzük magunkban egy korai létezés emlékeit, amelyek mindig akkor élednek fel, amikor az aktuális életünkben valami hasonlót élünk át. Víziójában egy arisztokrata filozófusok által vezetett város szerepelt, akik bölcsessége egyedül lenne képes kiegyenlíteni az emberi tökéletlenséget. Utánuk következett a katonaság, amely fegyveres erővel védi a közjót, és végül a nép, amely a közjóról gondoskodik. Egyvalami hiányzott csak, amiből viszont a mai politikusoknak bőséggel akad: az agyafúrtság. Hogy is reménykedhetett komolyan abban, hogy Szirakúzában filozófus kormányt állíthat fel, amikor a zsarnoki uralkodótól, II. Dionüsziosztól kért támogatást? Platón végül feladta tervét és visszatért Athénba, ahol haláláig tartózkodott. Legalább megpróbálta, ahogy Szókratész védőbeszéde című művében is írta: „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet.” {6}
***
Hatodik látogatóm érkeztekor széles mosoly terült el arcomon. Talán a szókratészi közjáték vagy az ifjúkoromat visszaidéző úszás tette, mindenesetre remek hangulatban voltam, és nem hagytam, hogy Platón, aki épp származása történetét ecsetelte nekem, kibillentsen az egyensúlyomból. Hatalmas orr ült arca közepén és olyan hangja volt, mint egy mesélőnek. – És te? Honnan jössz? – kérdezett leereszkedően méregetve. – Mit is feleljek? Most épp Athénból jövök, úszni voltam. De ha az őseimre gondoltál, családom a Pedersenektől eredezteti magát, akik réges-régen – a te szemszögedből persze a távoli jövőben – észak-európai zsoldosok voltak. De most már gyere, barátom, tedd le ide erre a szerény székre arisztokratikus hátsódat! Tétovázott. Fogalmam sincs, mi hozta jobban zavarba – az „arisztokratikus hátsó” vagy bizalmas
megszólításom, a „barátom” –, gyengéd kacsóm hívogató gesztusát viszont megértette. A székre csúsztatta hátsóját, persze szigorúan csak azt követően, hogy előzőleg tógája csücskével lesöpörte a szék ülőfelületét. Bárhogy is legyen, a tényt, hogy tegezett, biztató jelnek tekintettem. – És… a mesterem? – kérdezte, miután körülnézett. – Otthagytam a sziklaszirten. – Sziklaszirten? – Hát ott az ablak előtt. Megfordult, és kinézett az ablakon. – Csak furcsa tetők és épületek erdejét látom. Sem hazámban, sem Magna Graeciában, de még Szicíliában sem láttam ehhez hasonlót. És mik ezek az oszlopok és tányérok, amik a tetőkről az ég felé merednek, mintha fel akarnák nyársalni? Igaza volt: most már csak a 21. századi Róma látszott az ablakból. Az álombeli álom elillant, igazából egy kicsit sajnáltam is. Amit igazán bántam, az, hogy teljesen eláztam – még ha a szókratészi vizes kirándulás egy pillanatra vissza is repített első úszóversenyeim csodálatos időszakába, amikor még Nápolyban a Settebello csapatával edzettem. A sportolók sikerét akkoriban még nem milliós szerződésekben mérték, lelkendező újságcikkek jelentek meg róluk, és jótékonysági gyűjtést rendeztek egy-egy új fürdőköpenyért. – Antennák – a jelen kor találmánya. Arra szolgálnak, hogy bizonyos képek, amelyek az otthonainkban vannak, úgyszólván megelevenedjenek. Mond neked valamit az a szó, hogy villámhárító? Ezek az antennák láthatatlan mágneses erőket vonzanak magukhoz, amelyek… Arcára mélységes zavarodottság ült ki. Minél hosszabban beszéltem, annál kevésbé értett, ezért lerövidítettem a mondandómat. – Ha nem bánod, akkor szívesen megszárítkoznék, mielőtt folytatjuk a beszélgetést. Ugyanis mielőtt bármit is megértenél, mindjárt kapok egy jó kis tüdőgyulladást. Bocsáss meg, kérlek. Egy kézmozdulattal beleegyezett. Kimentem a fürdőszobába, magamra öltöttem a fürdőköpenyem és a fejem köré tekertem egy törülközőt, mint egy turbánt. Nem akartam arra tékozolni az időt, hogy hajszárítót használok, nehogy megvárakoztassam vendégemet, a múlt híres-neves követét. A konyhába visszamenet egyenesen belefutottam Mariába, aki épp betette maga mögött az ajtót, és rám rivallt: – Alighogy megszabadultunk az egyik csavargótól, máris nyakamra hoztad a következőt! Ezúttal azt állítja, hogy Platónnak hívják. Áruld el az igazat: ugye egy valóságshow-t forgattok? Egy ilyen kandi kamerás felvételt, ami szokott lenni a tévében…? Felháborodottan akartam megrázni a fejem, de aztán meggondoltam magam: láthatólag tetszett neki az ötlet, miért is okoznék csalódást? – Nos, lebuktam. Elismerem. Ez egy olyan izé, egy valóságshow. A kamerák mindent látnak… – Tudtam! És mi a címe? Mondd már meg! – faggatózott izgatottan. – Ja… ööö… igen, pontosan: Big Bother… tudod, olyan, mint a Big Brother, csak csupa vénségesen vén, idegtépő figura… – Miért nem szóltál előre? Akkor nem papucsban, kócos hajjal jöttem volna ki a konyhába. – Hogy néz az ki, hogy valaki az éjszaka kellős közepén bújik ki az ágyból, mégis olyan, mintha épp akkor lépett volna ki a fodrásztól? Itt a spontán helyzetek az érdekesek! – De hát akkor is! Mondd, miért van az az érzésem, hogy megint nyakig ülsz a slamasztikában? – Ki tudja? Egy férfinak, akárcsak egy kormánynak, sohasem szabad bevallania, ha hibázott – mondtam kacsintva, hogy egy kicsit megnevettessem.
– Ezt nem te találtad ki! Balzactól van. Azt ne mondd, hogy vele is beszéltél ma Szókratész mellett! – Még nem. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy kiérezte az iróniát a válaszomból, mindenesetre újra magamra hagyott. A hálószoba felé menet még valamit mormogott maga elé, amit nem értettem, de nem becéző szavak voltak, annyi biztos. Megvontam a vállam és visszatértem a konyhába, ahol Platón épp Szókratész morzsáit számolgatta (nem maradt kétségem afelől, hogy tényleg az ő tanítványa!). Felemelte a fejét és nyers hahotázásban tört ki. – Micsoda tunika ez? És mi az ott a fejeden? – Ez egy tisztességes fürdőköpeny. Az meg egy törülköző… Jaj, drága Platónom, igazán nagyra becsüllek, nem is tudod, mennyire, de nem tudnánk abbahagyni ezt a szofista szőrszálhasogatást? – Aha, szóval a szofisták iskolájához tartozol? – Már ezer éve nem járok iskolába, réges-rég befejeztem a liceót, a gimnáziumot. – Akkor biztosan meg tudod azt is mondani, miért hívják a liceót liceónak. – Nem, de azt tudom, hogy már azelőtt is létezett, hogy én oda jártam volna. – Mert az iskolánk Apollo Licio templomának közelében volt. Hiányoznak nálad az alapok, hogy tudós emberré válhass. – Már nem is számolom, mi minden hiányzik, de legalább tudom… és tudom, hogy nem tudok semmit… Na tessék. Aú. Aláfestésként ökölbe szorítottam a jobb kezem, és a bal kezemmel a bicepszembe bokszoltam. Platón, aki nem tudott mit kezdeni ezzel a mozdulattal, nem hagyta magát provokálni. De mint olyasvalaki, aki nyitott az újra, leutánozta a mozdulatomat, és így szólt: – A mesteremet, Szókratészt másolod, ez ugyanis tőle van. Aú. Elhúztam a szám és felnéztem a plafonra. Jól kezdődik! – Az imént bejött egy barátságos hölgy, és azt mondta, a feleséged. Olyan kedvesen mosolygott, igazán szeretetre méltó. Miért nem vagy egy kicsit olyan, mint ő? – Az istenek nem úgy akarták. Sajnos. – Értem. És kinek van nagyobb szava kettőtök közül, neked vagy neki? Csak azért kérdezem, mert a hangja és a gesztikulációja egy finom, ám határozott főnökasszony benyomását keltette. – Nos, helyesen láttad: én vagyok ugyan a ház ura, de neki van nagyobb szava. – Szóval akkor filozófus, ha szava van? – Igen, egyértelműen, ő inkább filozófusnő, mint ahogy én filozófus vagyok. Egy hétköznapi filozófusnő úgyszólván. – Filozófusnő?! – Mintha a nők ne tudnának filozofálni! Micsoda soviniszta vagy, drága Platónom! – Szóval megvalósult az álmom! – Hogyhogy? Az volt az álmod, hogy a nők filozófusok legyenek? – Nem, de olyan államról álmodtam, amelyet filozófusok irányítanak. Nem feltétlen nők, de bölcs emberek. Mivel az iskoláskorom már eléggé a múlt ködébe veszett, egészen megfeledkeztem róla, hogy Az állam című mű is Platóntól származik, amelyben egy ideális, igazságos állam képét vázolja fel. Ezt három rendre osztja: uralkodók, őrök vagy védők, valamint a termelők vagy dolgozók, azaz földművelők és kézművesek. Mivel arcomra kiült egy hatalmas kérdőjel, felfrissítette az emlékezetemet, röviden és velősen elmagyarázta az elméletét. Közben egyszer sem vett levegőt, ami persze egy évezredek óta halott személytől végső soron nem is olyan nagy kunszt. Aztán megkérdezte:
– A te idődben vannak uralkodók? – Vannak, de sosem lehet tudni, meddig tartják magukat. – Vannak őrök is? – Hajaj, egy halom ügyvéd. – És dolgozók? – Naná, rengeteg dolgozót ismerek, a filmekből és a tévéből is. A fiam is dolgozik, de még mennyit! Giuseppe producer – már amennyire sikerül neki megvetnie a lábát ebben a szakmában. Ugyanis gazdasági válság van nálunk, tudod? Bevezették az eurót (tetszik, nem tetszik – inkább nem tetszett), anélkül, hogy Olaszország fel lett volna készülve erre. De ez egy másik történet. Egy másik történet, ami iránt azonban Platón nem mutatott különösebb érdeklődést. Hátat fordított nekem, feltépte az ablakot és újra a tetők alkotta panorámában gyönyörködött, mintha a Parthenon vagy a gízai piramis emelkedne előtte. – Ó, milyen pompás! – sóhajtott fel. Odamentem hozzá, én is kinéztem, hogy lássam, mi tölti el ilyen őszinte csodálattal. Lehet, hogy csak azért, mert én már úgy ismertem a kilátást, mint a tenyeremet, de semmi pompásat nem tudtam felfedezni benne. Ellenkezőleg, a távolban néhány ronda épülettel telezsúfolt domboldal volt látható. Csak miután elmagyarázta a dolgot, értettem meg lelkesedése okát. – Mindig amellett érveltem, hogy a filozófusokra ruházzuk a hatalmat, azokra az emberekre, akikben megvan a bölcsesség iránti szeretet. Ez egyébként a filozófia szó etimológiai tartalma is. Ők és csakis ők rendelkeznek annyi mértékletességgel és bölcsességgel, hogy az állami közjót védjék és növeljék. Az egyén három lélekrészéhez (ész, bátorság és vágyakozás) hasonlóan az uralkodó rendnek a z ész lélekrész felel meg. Az őröknek, azaz a katonáknak az a feladata, hogy támadás esetén megvédjék az államot, nekik a bátor lélekrész felel meg. A harmadik rész végül a vágyakozás, amely a parasztoknak és mesterembereknek felel meg. Ők képezik a széles tömeget, amely megtermeli mindazt, amire az állam fenntartásához szükség van. – Bizalmatlan tekintettel végül megkérdezte: – Te vágyakozó vagy? – Nem, nápolyi vagyok. – Aztán rájöttem, mire akart kilyukadni. – Ja, vagy úgy, igen, a termelő osztályhoz tartozom, nem vagyok sem katona, sem bölcs… Az előbb már megmondtam, hogy tudom, hogy nem tudok semmit, úgyhogy ne tegyél fel ilyen gonosz kérdéseket, mert beletörik az agyam. Platón becsukta az erkélyajtót, és barátságosan megkopogtatta a vállamat, noha ehhez lábujjhegyre kellett állnia. Ezután ünnepélyesen idézett egy bekezdést Lakoma című művéből: – Senki isten nem filozofál, és nem kíván bölccsé válni. Hiszen más se filozofál, aki már bölcs. Viszont a tudatlanok se filozofálnak, és nem óhajtanak bölccsé válni. Mert a tudatlan legnagyobb átka, hogy bár nem szép és nem jó, nem eszes, mégis meg van elégedve magával. Tekintetével úgy vizslatott, mintha választ várna, vagy csak egy megjegyzést, bármiféle hasonlóan intelligens, mély észrevételt. Úgyhogy igyekeztem összeszedni magam, és így szóltam: – Aki kutyákkal alszik… ugatva ébred! Ez volt minden, ami eszembe jutott, de még ezt sem tudtam rendesen elmondani. A görög egyszeriben elszomorodott. De nem én voltam hangulatváltozásának oka. Múltja futott végig az agyán, és mesélni kezdett Magna Graeciát keresztülszelő utazásairól, Tarentről és Siracusáról, ahol az ideális államról szőtt politikai vízióit remélte megvalósítani. Ám kudarcot vallott és visszatért Athénba, mielőtt évekkel később Siracusa zsarnokának, II. Dionüsziosznak támogatásával még egy kísérletet tett volna. Miután ismét zátonyra futott próbálkozása, véglegesen letelepedett Görögországban és megalapította a Platóni Akadémiát, a „szabad oktatás közösségét”. Amíg erről mesélt, tekintete továbbra is mélységesen szomorú maradt. Hogy megvigasztaljam egy {7}
kicsit, én is barátságosan meglapogattam a vállát, mire fejjel a földre zuhant. Én, az öklök embere! Ő meg egy kicsit gyenge. Megesik az ilyesmi. Segítettem neki feltápászkodni, kicsit leporolgattam a tunikáját, és amennyire tudtam, próbáltam vigasztalni: – Mindezt kevesled, kedves Platónom? Nem, én mondom neked: az akadémia, amit alapítottál, még ma is fennáll. Hála neked, évezredek óta emberek milliói tanulhatnak különböző akadémiákon. Igazán semmi okod rá, hogy úgy nézz ki, mint egy casatiello! Ingerülten nézett rám, de legalább sikerült egy kicsit elterelnem a figyelmét. – Mint egy micsoda? – Egy casatiello! Ez egy ínycsiklandozó sütemény nagyon finom töltelékkel a hazámból. És akárcsak a Casatiellóban, benned is egy csomó finomság rejlik. – Ó, azt ismerem, Siracusában ettem, helyi specialitás. – Nem, nem, én a nápolyi casatiellóról beszélek. Biztos voltak Siracusában is pompás helyi különlegességek, meg is emelem a kalapom előttük, de a nápolyi casatiellót és az övéket világok választják el egymástól. Gyanakvóan nézett rám, és megkérdezte: – Még mindig nem tudom, melyik iskolához tartozol. Szofista vagy? Pluralista? Atomista? – Futteténnista vagyok! Vagy ahogy a nejem mondaná, tökmindegyista! – És mit kell ezalatt érteni? – Hm, hogy is magyarázzam el? Vagy ilyennek születsz vagy nem. Te mindenesetre nem vagy az. Amikor megpróbáltad megvalósítani politikai elképzeléseidet, sok mindent le kellett nyelned. És még így, több mint kétezer év múltán sem békéltél meg a helyzettel. Én viszont számtalan vereséget könyvelhettem el életem során, mégis minden lepergett rólam, és mentem tovább. Mindig előre néztem, és rendületlenül folytattam az utamat. Mondanék neked egy példát: még olasz bajnok is voltam úszásban, de aztán elmúlt a dicsőség, és a pénz sem akart tovább csordogálni. 27 éves voltam és halványlila fogalmam sem volt, mihez kezdjek magammal. De fogtam magam, és áttettem a székhelyemet az óceánon túlra. – Akárcsak én, amikor átkeltem Mégarába, a távoli Egyiptomba. De mesélj csak tovább! Felébresztettem a kíváncsiságát, ez már valami! – Igen, nagyjából úgy, ahogy te. Nekem azonban nem az járt az eszemben, hogy új államot alapítok. Megelégedtem azzal, hogy munkát találjak. Végül aszfaltozó munkásként kerestem kenyeremet Venezuelában és az Amazonas vidékén – ezeket a helyeket a te idődben még nem ismerték. Micsoda rovarok voltak ott, drága Platónom, akkorák, mint egy madár! A fülledt hőség és a dús vegetáció miatt maga volt a zöld pokol számomra. Hogy el tudjak aludni, egy jéggel tele kádba kellett befeküdnöm. Nem is beszélve a helyi lakosságról, akik állandóan ellopkodták az építőanyagainkat. Ha tudnád, hányszor zokogtam a honvágytól – és hidd el, hogy egy magamfajta alak nem sír csak úgy ok nélkül. De hát mit tehettem volna? A dicsőséges idők, amikor olasz úszóbajnok voltam, már elmúltak, és nem volt értelme bánkódni utánuk. A múltat nem lehet megváltoztatni, mi haszna merengeni rajta? A jövőt viszont mi magunk alakítjuk, én pedig mindenfélét kitaláltam, hogy túléljem a nehéz éveket – míg aztán sok évvel később a sors kegyébe fogadott, és egy véletlen folytán színész lett belőlem. Az élet megköveteli a kreativitást, barátom, épp úgy, mint… igen, pontosan, mint a casatiello, hogy visszatérjünk a tárgyra. Ha nincs ellene kifogásod, meg is mutatom neked.
HOZZÁVALÓK: ÉLESZTŐ LISZT SERTÉSZSÍR FÜSTÖLT SZALONNA KÜLÖNBÖZŐ KOLBÁSZFÉLÉK SAJT Nekifogtam, hogy elkészítsem a tésztát, adtam hozzá bőségesen sajtot, zsírt, szalonnát, különböző kolbászféléket és tojást, az egészet betoltam a mesés kemencébe – ami a valóságban nem létezett, csak Morfeusz varázslata volt. – Tulajdonképpen a casatiellót húsvétra szokás készíteni, de sose legyünk restek a jóra. Akkor csináljuk, amikor kedvünk szottyan, és neked most igazán jót tenne, úgy látom. Van édes változata is, tojással, cukorral, zsírral, mázzal és mindenféle színes szórással. Diavulillinek nevezzük – kis ördögnek. Én személy szerint ezt a kiadós verziót jobban kedvelem. Platónban felébredt a kíváncsiság: – Ez egy régi étel? – Az én időszámításom szerint az. Azt tudom, hogy már évszázadokkal ezelőtt felbukkant egy La gatta Cenerentola című mesében. Platón boldogan elmosolyodott, mintha valami régi szép emléket idézett volna fel benne a név. – A mesékből és mítoszokból sokszor merítettem ihletet. Ez az irodalmi műfaj nagyon közel áll a költészethez. A történetek képesek arra, hogy közvetítsék az embereknek a filozófia legfőbb igazságait, és a hallgatóságot bűvkörükbe vonják. Meséld el azt a mesét. – Nem emlékszem már az egész mesére, de elmondok egy részt belőle: „Eljött a nagy nap: micsoda lakoma, micsoda ünnep! Honnan a sok pastiere és casatielle?” Arról az ünnepről van szó, amelyet a király rendezett, hogy megtalálja az elveszített cipellő tulajdonosát. Giambattista Basile meséje Kr. u. a 17. századból. – Ki után? – Nem számít, nem akarom túlbonyolítani a dolgokat, elég bonyolultak azok maguktól is. Főleg nekem lesz bonyolult, ha el kell mesélnem… a születése… Hirtelen félbeszakította a szavaimat: – Nem szedted le a tojásokról a héjukat! Micsoda barbár vagy! – Barbár a nagyanyád! A tojások egyben kerülnek a tésztába, mégpedig a tetejére, hogy felül egy kicsit kiálljanak. A casatiello a Krisztus által viselt töviskoronát szimbolizálja. – Már megint ez a Krisztus! Ki az? Egy filozófus? – Az is – meg sokkal több. Figyelj, hagyjuk! Inkább nézd meg ezt a gyönyörűséget! Micsoda illatok! A casatiellóhoz hagyományosan szükséges tizenkét óra mindössze tizenkét perc alatt elszaladt. Az áttűnés technikáját alkalmaztam, amelyet a filmekből jól ismerünk. Elvégre az én álmom volt, úgyhogy azt csinálhattam, amit akartam (csak a kéretlen vendégektől nem tudtam láthatólag megszabadulni). – De hát ez nem más, mint egy kerek kenyér! – állapította meg megrökönyödve Platón, amikor megpillantotta a kerek formát, amit a sütőből kihúztam. – Ez igaz, de a tojás, kolbász, bors és a többi tipikus összetevő miatt egy teljes fogás. Tessék,
kóstold meg! Csak vigyázz, meg ne égesd a szád! Először óvatosan leharapott egy darabkát a kenyér széléből, majd bedugta a szájába, ami közben be nem állt: – Aha, szóval a ti társadalmatokban a vágyakozó, vagyis a paraszt, akiket te is képviselsz, főzi a remek ételeket az ész képviselőjének, azaz nekem. Ő felel azért, hogy a filozófusok által kormányzott államot ellássa. Ez tetszik! Az egyetlen értelmes uralkodói forma az arisztokrácia, mert a demokrácia indokolatlanul túl nagy szabadságra vágyik, a zsarnokság pedig a létező legrosszabb megoldás, ezt nem szükséges neked ecsetelnem. Úgy döntöttem, inkább nem ábrándítom ki azzal, hogy elárulom neki, időközben mindenütt elterjedt a demokrácia, mert nem akartam még egyszer előidézni a Machiavelli-effektust. Lassan, de biztosan megtanultam, hogy a filozófusok kiszámíthatatlanok. Meg akartam akadályozni, hogy Platón a fejemhez vágjon valamit, mert akkor kénytelen lettem volna lecsavarni a fejét, mint egy villanykörtét. – Pontosan így van, ahogy mondod, kedves Platónom, én egy vágyakozó vagyok, te pedig az ész képviselője. Most pedig vágjunk bele a közepébe! Egyik adag után halmoztam a másikat a tányérjára, a gőzölgő szeletek csodásan illatoztak: kolbász, tojás, frissen sült kenyér. A szokásos jelenet ismétlődött meg: bármilyen fölényesek és halottak voltak is ezek a filozófusok, a fantasztikus olasz konyha csábításának egyikük sem tudott ellenállni. Valljuk meg, anélkül, hogy bárkit is meg akarnánk sérteni, hogy az olasz konyhának az egész világon nincsen párja! Ha pedig valaki lokálpatriótának akar csúfolni, hát akkor… futteténne! Platón olyan vágyakozónak bizonyult, hogy nem volt alkalmam lecsippenteni egyetlen szeletet sem saját fogyasztásra az ízletes alkotásból. Másrészt én annyi casatiellót süthetek magamnak, ha ébren vagyok, amennyit csak akarok. Neki a maga halott állapotában rosszabbak voltak a kilátásai, hogy még egyszer élvezhesse a remek ízeket. Meglepő módon azonban egyszer csak felém nyújtott egy méretes darabot a kenyérből, amit természetesen azon nyomban magamba is tömtem. Jó volt végre egy olyan filozófussal lakmározni, aki a többiekkel ellentétben nem önző. Ebben a tekintetben is Szókratész tanítványa volt. Miután befejezte plátói étkezését, eleresztett egy – ahogy ő nevezte – „elégedett böffentést”, és kacsintva hozzáfűzte: – Hallottad? – Ezt nevezed böffentésnek? Na, most kapaszkodj meg! Sajnálatos módon nem tudhatta, hogy az elégedettség eme kifejezését a tökéletesség szintjére fejlesztettem – hála az évtizedes gyakorlásnak és a barátommal, Terence Hill-lel folytatott lakomáknak. (Aki látta a filmjeinket, különösen Az ördög jobb és bal keze első és második részét, pontosan tudja, miről beszélek.) Egy tompa mennydörgés kócolta össze vendégem – amúgy szerencsére rövid – haját, és székestül hátradöntötte. – Ha nem a saját szememmel látom, azt hittem volna, hogy egy készülődő vihar hangját hallom – jegyezte meg, miután feltápászkodott a földről. – Mindig így eszel? – Csak hogy megjöjjön az étvágyam. Általában elég egy adag, hogy megnyíljon a gyomrom, de jelenleg fogyókúrázom, és ha nem tenném, akkor soha nem találkoztam volna veled. – Hogy érted? Nem tudlak követni. – Én értem, hidd el – feleltem, és megmasszíroztam a hasam. Most, hogy egy kis ételt töltöttem a bendőmbe, erőteljesen lármázott, és még többet követelt. Meglett a böjtje a sok éhezésnek! Platón felállt, ő is megmasszírozta a hasát, és emésztősétába kezdett az asztal körül. – Ha már annak idején megkóstolhattam volna ezt az ételt, akkor feltétlen beleírtam volna a korai
párbeszédeimbe, talán a Szókratész védőbeszédébe… vagy a politikai elméleteimről szóló írásaimba, a középső korszakomból. Nem, nem, valószínűleg a késői Párbeszédekben lett volna a legjobb helye. – Ó, köszönöm. Tulajdonképpen ez egyfajta művészet. Sőt, számomra a főzés az egyik legszentebb művészet. Ennél már csak egyetlen magasabb rangú művészet van: megenni azt, amit főztünk. Egyszeriben elborult az arca. – Nem! Ezt nem lett volna szabad mondanod! Nem értek egyet veled. Az én ideális államomban mindenki magas szintű tudományos képzést kap, de a művészetek terén nem képezzük őket. A művészet a valóság képmása, és mivel a valóság maga csalóka, minthogy öt korlátozott képességű érzékszervünkkel próbáljuk megragadni, a művészet az ideák világának tökéletlen képmása. – Oké, és? Nem volt remek idea a casatiello? – Egy dolog a tökéletes ideálhoz való hasonlatossága révén szép, ami azonban nem lehet a részünk, mivel nem e világból való. Magunkban hordozzuk a transzcendencia emlékét. És abban a pillanatban, amikor megtapasztalunk valamit az érzékelés útján, ami hasonlít erre a transzcendenciára, ismét jelenvalóvá válik számunkra. Ezt nevezik anamnézisnek – miközben feltételezzük az emlékezést, a lélek halhatatlanságát és a reinkarnációt. Tehát szükségszerűen látnunk kellett magát a képmás elődjét, az ősképet, mielőtt először megpillantottuk a leképzett dolgokat és észleltük az ősképpel való hasonlatosságát. A képmások megközelítik magát az ősképet, ám annak csekélyebb értékű utánzatai maradnak. Ergo: ha a filozófusok nem veszik át az uralmat, illetve az uralkodók nem kezdenek el behatóan foglalkozni a filozófiával, akkor fennmarad a társadalomban a Rossz. És akkor fennáll a veszély, hogy olyan lesz, mint te: túlhabzsol egy olyan művészetet, amely ugyan nagyon is figyelemre méltó, de mégis csak tökéletlen utánzata a Jó ideájának. Az én államomban bűnözőnek tekintenének téged, olyasvalakinek, aki másokat korrumpál, ha megpróbálnád ezt a „művészetet” továbbadni a fiataloknak. Már bocsánat, de miket beszél ez az ember? Én korrumpálok? Amikor Bud Spencer, a karakterszínész közel egy fél évszázadon keresztül mást sem csinált, mint pofozta a gonoszt és istápolta a gyengéket! És amikor Carlo Pedersoli az öklét jóformán soha, legfeljebb egyszer önvédelemből vette elő… és apaként mindig ügyelt arra, hogy a gyermekeinek olyan értékeket közvetítsen, mint tisztesség, becsületesség és jóság?! Amit feleségem, Maria vállalt magára, amikor hosszabb utazásokat tettem a munkám miatt, de esténként mindig nyugodt lelkiismerettel hajthattuk álomra fejünket, mert tudtuk, hogy senkivel sem tettünk rosszat. Mindig a legbiztosabb befektetésbe invesztáltunk: a szolidaritásba. Mert minden Jó, amit az ember tesz, előbb-utóbb visszatér hozzá, ebben sohasem kételkedtem. Természetesen mindannyiunknak megvannak a maga erényei és hibái, ez nem kérdés. Ha el is hangzott valaha a korrupció szó a mi házunkban, legfeljebb a televíziós hírekben. Ezt szívesen megosztottam volna Platónnal, de akkor azt is el kellett volna magyaráznom neki, mi az a híradó és mi az a televízió… Az ember hihetetlenül vágyakozónak mutatja magát egy hihetetlenül racionális vendéggel szemben, mindezt azután, hogy majdnem egy egész hihetetlen casatiellót elpusztított. Hajszál híján majdnem eljárt a kezem – már öklömben éreztem azt a viszketést, ami mindig a jobbomban jelentkezett, amikor Bud haragra gyulladt bennem. Aztán más ötletem támadt: – Platón, kedvesem, igazad van. De áruld el végre, Szókratész tanítványa vagy, ugye? – Úgy van. A legjobb mesterem volt. – Szókratész azt mondta, az igazi tudás abban áll, hogy tudjuk, nem tudunk semmit. Így van? Tétován bólintott. Nyilvánvalóan fogalma sem volt, hová akarok kilyukadni.
– Jó, akkor mondd meg nekem: hogyan irányít egy tudós ember egy várost, ha tudja, hogy nem tudós ember? Mert ha tudja, akkor – ahogy a mestered mondaná, aki mellesleg nem olyan hatökör, mint te – nem tudós ember: valaki, aki nem tud, hanem azt hiszi, hogy tud. Tehát nem tud jól kormányozni. Másrészt, ha tudja, hogy nem tud semmit, akkor azt sem tudhatja, hogy tudós ember. Akkor hogyan kormányozhat? Csend keletkezett, olyan mély csend, hogy még Maria szuszogása is hallatszott a hálószobából. Tartsatok nyugodtan felvágósnak, de a lényeg: szépen besétált a kelepcémbe. Láttam, ahogy a homlokáról lefut egy izzadságcsepp az orra hegyére, amelyen még ott volt a casatielloolaj… Tikk-takk. Tikk-takk. Tikk-takk. A konyhai óra ketyegett, csak ketyegett, míg végre Platón megtörte a csendet: – Bocsáss meg egy pillanatra, ki kell mennem a mosdóba. Hol találom? Na persze! Hogy ilyen banális kifogással másszon ki a csávából! – Gyere, megmutatom. De ha visszajössz, választ várok. Addig nem tűnhetsz el az álmomból, Bud Spencerre esküszöm! – Az meg kicsoda? – Egy vágyakozó, és azonkívül néha viszket a tenyere, úgyhogy jobb nem kihúzni nála a gyufát. Erre! – mondtam, és kitártam a fürdőszoba ajtaját. Felkapcsoltam a villanyt, majd visszazártam az ajtót, és kint vártam. Szegény anyám jutott eszembe. Ha látott volna ezen az éjszakán, biztosan még Platónnál is jobban megdöbben. Joggal mondogatta mindig: „Carlónak munkát adjatok, ne gondolkodnivalót!” Nem volt kétségem afelől, hogy Platón amint kijön a fürdőszobából, csattanós választ ad. De azt az öt dicsőséges percet, amíg nem kellett újra buta töknek éreznem magam, mert nem értek semmit, minden ízében kiélveztem. Én, a valaha gazdag, de a háború során elszegényedett gyerek, egykori úszó, aszfaltozó munkás, spagetticowboy, valamikori mittudoménmi zavarba hoztam egy valaha élőt, aki még holtában is hihetetlenül felfuvalkodott volt. Oké, Platón halhatatlan életművet örökített az utókorra, például az Akadémiát. De ez még messze nem jogosítja fel arra, hogy valakivel, aki ilyen varázslatos vacsorát készít neki, ilyen lekezelően bánjon… Platón csak nem jött. Már jó ideje bent volt a fürdőszobában, kezdtem aggódni. Nehogy szégyenében valami kárt okozzon magában! Ugyan az egész csak álom volt, de ezek a filozófusok mindenre képesek! – Hé, minden rendben? Gyere ki, csak vicceltem! Ugye nem sértődtél meg? Ugyan már, ne gyerekeskedj – ehhez már tényleg több évezrednyi öreg vagy! Néma csend. Résnyire kinyitottam az ajtót, közben becsuktam a szemem, ne hozzam zavarba. – Ha nem válaszolsz, bejövök, rendben? Oké, jövök! Nem nézek oda. Mit művelsz? – Fölöttébb ostoba kérdés, Mylord, hacsak nem étkezőnek használja a fürdőszobát! Nem Platón hangja volt. És Platónnak loknis parókája sem volt, a sminktáskáról már nem is beszélve… Az úriember azonban, aki a tükör előtt púderezte épp az arcát, egy ezüst kistáskát tartott a kezében, amiben többek között még egy hamis szépségtapasz is rejtőzött. Felragasztotta a jobb arcára, és elégedetten fordult felém: – Et voilà, kész vagyok. – Mi történt Platónnal? – Nem feladatom megválaszolni ezt a kérdést. François-Marie Arouet – szolgálatára – felelte, és pukedlizett egyet.
Úgy néztem, mint egy szamár, és néma voltam, mint egy hal. Ezúttal végképp gőzöm sem volt, kihez van szerencsém, a név nem mondott semmit. De anélkül, hogy rossz néven vette volna, hozzátette: – Pardon, a világ más néven ismer: Voltaire. Ez talán önnek is mond valamit, kedves szimpatikus hájpacni.
7. FEJEZET LASAGNE ALLA VOLTAIRE
A COLOSSEUM ÉS A SAJTKÉREG Voltaire, alias François-Marie Arouet 1694-ben Franciaországban látta meg a napvilágot és 1778ban halt meg. Az európai felvilágosodás egyik legfelvilágosultabb gondolkodója. Ha valaki politikus volt vagy pap, akkor annak alaposan meg tudta keseríteni a vacsoráját, és az illető jobban tette, ha az előétel és a desszert között inkább hagyja, hadd mondja a magáét. A vallási bigottériához és a politikai dogmatizmushoz hasonlóan állt hozzá, mint én a fogyókúrázáshoz. A Kanthoz hasonló jelentékeny filozófusokkal ellentétben Voltaire nemcsak hogy szívesen utazott, hanem három évig még Londonban is élt. Ebben az időszakban ismerkedett meg John Locke gondolataival, ami saját gondolkodását is befolyásolta. A hivatásos politikus szálka volt Voltaire szemében (micsoda okos ember!), akárcsak a babona és a tudatlanság, mely szerinte minden rossz gyökere. Ha valaki olyan témákkal hozakodott elő a társaságában, mint hogy reinkarnáció vagy szellemek, először hahotázásban tört ki, aztán együtt érzően nézett az illetőre, végül – miután kényszerzubbonyt javasolt neki – elüldözte a házából vagy ő maga távozott, attól függően, kinek a házában voltak. Véleménye szerint az emberiség története során egyedül a tudományban és az értelemben bízhat. Istentől kizárólag a természet megteremtését származtatta, minden más szerinte kizárólag az ember felelőssége: a kormányzás, a szabályok, a társadalom fejlődése éppúgy, mint a jó és rossz cselekedetek. Víziója egy világi, már-már mai, az isteni gondoskodástól mentes felfogás volt. A teológia helyébe a filozófia történetét helyezte. Gondolatait olyan műveiben fejtette ki, mint a Filozófiai levelek, Metafizikai értekezés, Micromégas vagy a Candide. A realitás csendes elfogadására biztatott, ami nem keverendő össze a restséggel. Feltételezte, hogy a Gonosz éppúgy létezik a világban, mint a Jó, és nem helyénvaló panaszkodni emiatt, a világot és az élet értékeit tagadni. Sokkal inkább azon kell igyekeznie mindenkinek, hogy ne kövessen el vétkeket, és azokért a bűnökért, amelyek történnek, ne Istent tegye felelőssé. Mert éppen úgy, ahogy minden jó cselekedetet, úgy minden gonosztettet is egyes-egyedül a magunk számlájára kell írnunk. *** Voltaire ide, Voltaire oda, egy tapodtat sem távolodtam a fürdőszobaajtótól. Platón menekülése – hogy Galilei szavaival éljek – „egyszerűen nem fért a fejembe”. Egyetlen átkozott alkalommal sikerült végre zavarba hozni valakit ebben a Pedersoli-házban folyó abszurd IQ-bajnoki csatában. Ő pedig adós maradt a válasszal. Mint mondottam, nem volt kétségem afelől, hogy Platón minden további nélkül az asztal alá mos az érveivel. Ám e helyett fogta magát, és angolosan távozott. Az álmokban oly megszokott logikai ugrással egyszeriben levegővé vált, csak úgy, pikk-pakk!
Mégiscsak az én álmom volt, és nem az övé. Úgy éreztem, átvertek. Gyorsan bekukkantottam a zuhanyfüggöny mögé és kinéztem a fürdő előtti kis erkélyre, de a mi kis racionalistánknak nyoma sem volt! Voltaire szórakozottan figyelt közben, és a bajszát simogatta (d’Artagnan módra két vékony csík – nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna valamelyik portréján). Másrészt annyi mindenre nem
emlékszem. Különben meg én sem viseltem mindig ezt a Bud Spencer-es szakállt. Ha tehát Voltairenek az álomban szakáll nélkül jelentem volna meg, semmiféle fogódzója nem lett volna, mivel az ő korában még nem léteztek filmek, ennek következtében Bud Spencer külsejéről sem tudhatott semmit. Ezenkívül… Álljon meg a menet, hogy jutottam ide? Mit is akartam mondani? Ezek a gondolkodók teljesen összezavarnak! Most akkor befejezném ezt a zárójelet, és visszatérek a jelenbe… vagyis, nem, az álmomba: számotokra, akik ezen sorokat olvassátok, jelen, de nekem már múlt, máskülönben nem tudnék mesélni róla nektek… De nem is! Miket nem mondok! Se nem jelen, se nem múlt vagy jövő, mert nem is létezik valójában, hanem csupán a valóság tökéletlen utánzata, amely… stop! STOP! Segítség! Nem bírok kikeveredni ebből a zárójelből. Egyszerűen nem hagyja magát bezárni. – Engedje meg, hogy segítsek! – avatkozott közbe Voltaire. Felemelte a sétabotját, valamit rajzolt vele a levegőbe és bezárta a zárójelet, valahogy így: } – Et voilà! Egy kicsit kacskaringós, díszes zárójelnek sikeredett, de mint tudjuk, a 17. századi franciák szerették a túlzásokat. Alighogy kiszabadultam a zárójelből, Voltaire már azon ügyködött, hogy kijusson a fürdőszobából. – Ha kicsit arrébb helyezné tekintélyes testtömegét, és szabaddá tenné ennek az egyébként meglehetősen szűkösnek mondható mosdónak a nyilvánvalóan egyetlen kijáratát, áthelyezhetném szerény személyemet a küszöbön, my friend. Ezúttal azonban nem tettem eleget ügyeletes sztárvendégem kívánságának. Elvégre ez mégiscsak az én házam! Nem pedig mindenféle filozófusok gyülekezőhelye, akik azt gondolják, kényük-kedvére parancsolgathatnak nekem. – Csak annyit értettem az egészből, hogy my friend, de amíg ez a… Platón nem jön ki és nem válaszol, nem mész sehová! Összefontam a karomat a mellkasom előtt, és magamra aggattam a repertoáromból a legeltökéltebb arckifejezésemet. – Hümm, megtudhatnám, milyen sürgető kérdésre kellene válaszolnia elődömnek? Talán segíthetek, és végre elhagyhatnánk ezt a nem túl idilli helyszínt. Két férfi beszorítva egy klozettbe… Nem tudom, maga hogy van ezzel, én nem vagyok ehhez szokva. – Nem, nem, nem fogja lepasszolni neked a választ! Még csak nem is vagy görög, hanem egy francia… A végén majd még mindenféle történetekkel traktálsz engem… – Ugyan miért gurultok dühbe csak azért, mert valaki tartalmat ad a gondolkodásnak, please? Az ujjaimon számlálva feleltem: – Először is, mert nem hívtalak ide. Másodszor, mert mindannyian, leszámítva Szókratészt, felfuvalkodott hólyagok vagytok. Harmadszor, mert mindennek a tetejébe még álszentek is vagytok – elsőre rá se sz… pipáltok a főztömre, utána meg az egészet felzabáljátok. Negyedszer, mert mindenféle trükkökkel rászedtek… – Mi történt? – kiabált ki Maria a hálószobából. Hangomat leeresztve folytattam: – Ötödször pedig, mert miattatok ma éjjel már sokadszor zörrenek össze az asszonnyal. Utolsó szavaimat már Maria türelmetlen kopogása festette alá, oldalra léptem, és a nejem ásítva benyitott. Ám ezúttal csöppet sem úgy nézett ki, mint aki épp most kelt ki az ágyból az éjszaka közepén. Talán a sötétkék kosztüm, a gyöngysor, a smink és a frissen fésült frizura tette. Amint megpillantotta az agg férfiút, aki időközben elegánsan, átvetett lábakkal helyet foglalt a vécén, minden álmosság elillant az arcáról. Hitetlenkedve bámult rá, miközben Voltaire jól nevelt biccentéssel és inkább kellemetlen, mint barátságos mosollyal némán üdvözölte.
Maria szégyenlős vigyorgásra szorítkozott, aztán szigorú mutatóujjával kirendelt a folyosóra. Közben végigpásztázta az egész fürdőszobát a valóságshow rejtett kamerái után kutatva, amelyek kedvéért ilyen szépen kicsinosította magát. Még nem láttátok Mariát akcióban. Képes az embernek egészen csendesen, szinte suttogó hangon díszsortüzet lövetni, az egészet egy mesélő lágy hangján: – Drágám, megtanítottad a családodnak, hogy bármit elvárhat tőled, kivéve a józan észt. Értem én, hogy rettentően vonzó egy ilyen tévés sztori, de nem gondolod, hogy ez már kicsit túlzás? Nem nevetséges a te korodban összezárni valakit egy transzvesztitával a fürdőszobában? Ráadásul egy ilyen rosszul öltözöttel, nézd meg a parókáját! Válaszolni akartam, de nem volt rá alkalmam. – Azt már meg sem merem kérdezni, miért vagy fürdőköpenyben. Legalább a gyerekeidre gondolhatnál! Milyen kínos lesz nekik így látni téged! Az unokáidról már nem is beszélve, akik majd jól kinevetnek, aztán még fel is veszik a mobiljukkal és felteszik az internetre… De meg is érdemled! Még szerencse, hogy a vendéged inkább 18. századi hölgynek öltözött, és nem egy ilyen magas sarkú cipős, testhez simulós párducmintás ruhájú… – Marì, feküdj csak le, holnap mindent megmagyarázok! Ígérem. A sok, még csak nem is időrendben érkező gondolkodó jövés-menése lassan teljesen felőrölte az idegeimet. Maria kelletlenül visszament a hálószobába, én pedig felgyűrtem az ingujjamat és nekiláttam kitakarítani a fürdőszobát. Nem ám Carlo Pedersoli, hanem Bud Spencer módra, ököllel, alaposan. De mire az ajtóhoz értem, Voltaire-nek már hűlt helye sem volt! A nyitott ablakon át egy törülközőkből összecsomózott kötél ereszkedett alá, ami felül a vécétartály csövéhez volt erősítve. Nem hirtelen felindulásból elkövetett szökés esete forgott tehát fenn. A ravasz róka úgy lógott meg, mint egy Sing-Sing-fogoly. De mivel a legfelső emeleten lakom, a kötél semmiképp sem érhetett le az udvarig. Kihajoltam az ablakon, és elkezdtem felhúzni az improvizált kötelet. Az utcai lámpák fénye megvilágította Voltaire sziluettjét, aki a legalsó törülközőbe kapaszkodva kapálózott – míg el nem engedtem. Lezuhant a sötét kertbe, tompa puffanással ért földet, ami éppoly kevéssé hangzott álombelinek, mint a hangos „MERDE!”. Meglehetősen nagy zajt csapott, mert néhány másodpercen belül az egész házban felgyúltak a fények, felvilágosult barátunk pedig egy heves vita középpontját képezte. Egy csomó csúnya szó hangzott el, a felét nem is értettem, Voltaire franciául szitkozódott, de még hogy! A hang alapján ítélve a jó modorról, amelyet a fürdőszobában mutatott előzőleg, mostanra igencsak megfeledkezett. Azonnal kirohantam a lakásból, és hívtam a liftet. El kellett hallgattatnom Voltaire-t, mielőtt valaki ránk hozza a rendőrséget. Mire leértem, a filozófus már összekapta magát, és körülbelül százméternyi előnye volt velem szemben – ám egy jókora hátránya is: a 18. században még nem létezett elektromos áram (még ha a „Fény évszázadának”, Siècle des Lumières-nek nevezték is), és nem tudta, hogy kell kinyitni a kaput. Megpróbált átmászni rajta, de újra meg újra lecsúszott. Teljes lelki nyugalommal odasétáltam, és tiszta erőből megnyomtam a kapu melletti gombot. Erre az a rajta található teljes filozófusi terhével kinyílt. Voltaire, aki lovagló ülésben ült a vasrácson, ostoba vigyorral nézett le rám, aztán lesegítettem és kezébe nyomtam a botját, amit útközben elveszített. – Merci… Csak meg akartam nézni a híres Colosseumot. Három évig éltem Londonban, as you know, de Rómáig sohasem jutottam el. Messze van innen? Ajánlottam neki egy egyezséget: elkísérem a Colosseumhoz, cserébe pedig utána átadja nekem
Platónt. Rábólintott. Most már csak az volt a kérdés, hogy jutunk el oda az éjszaka kellős közepén. A vita hevében fent hagytam a slusszkulcsomat, mi több a lakáskulcsot is elfelejtettem magammal hozni – ami még egy álomban is elég súlyos slamasztikát vetített előre. Egyszóval: kizártuk magunkat. Ebben a pillanatban egy fényszóró vakított el bennünket – talán a Jóisten küldött értünk egy taxit? Túl szép lett volna! Rendőrök voltak, akiket feltehetően az egyik szomszéd küldött a nyakunkra, miután Voltaire a legszínesebb szavakkal ecsetelte a felmenőit – a dédszülőktől a nagyszülőkön, apján, anyján, testvéreken át a lányaiig, különös hangsúlyt fektetve a család nőtagjainak foglalkozási irányultságára. Az autó lassított, és végül megállt. Az ablakon át két szigorú arcot láttam, akik döbbent arccal vizslattak minket. Ebben a pillanatban kaptam észbe, hogy még mindig a fürdőköpeny és a törülközőturbán van rajtam. Kerestem a szót, mit mondjak, de ekkor hirtelen felismert az egyik rendőr. Könyökével oldalba bökte a kollégáját, és izgatottan kiáltott fel: – Hé, nézz mán oda! Az a fickó, az a Bád Szpencér! Tök komoly, maga Bád Szpencér! A rendőr lelkesedéséből és haveri hangneméből ítélve abban reménykedtem, hogy barátilag lerendezzük az ügyet. Azonban a jeges tekintet a másik rendőr részéről rögtön szertefoszlatta a reményeimet. – Nyugi, öregem – mondta a kollégája. – Lehet, hogy ez a fickó Bud Spencer, de a haverja nem éppen úgy néz ki, mint Terence Hill… Inkább úgy, mint egy transzvesztita! Ha jól tudom, még nincs farsang. Ha felteszem az internetre, senki se fogja elhinni… Atyagatya! Elszánt arccal készültem feltálalni nekik egy többé-kevésbé hihető történetet. Elmeséltem, hogy épp egy jelmezbálból jövünk, és sem nálam, sem a barátomnál nincs jogosítvány (ami utóbbi esetében biztosan nem volt hazugság), viszont taxit sem tudtunk hívni, mert otthon felejtettem a mobiltelefonomat. Volnának tehát olyan kedvesek és megértőek, hogy elszállítanának minket a Colosseumhoz, ugyanis ott találkoznánk a barátunkkal, aki kisegít minket a bajból. A két rendőr hosszasan tanakodott. – Ugyan, hagyd már, ne izélj! Öregem, Piedonéval autókázhatunk, ilyen alkalom nem adódik még egyszer! – győzködte a rendőr a társát. – Nem, ez a szabályzatba ütközik. Különben is, nézd meg, hogy néznek ki! Az egyiken fürdőköpeny van, a másik úgy van öltözve, mint egy nő. Ha engem kérdezel, én bevinném őket! – mondta a másik viszolygó arccal. Egyszeriben tudatosult bennem, hogy Bud Spencer népszerűsége sem terjed ki minden szélességi fokra, akadnak kivételek. De ez volt a lehető legrosszabb pillanat, hogy egy ilyen alak az utamba akadjon. Az első nem hagyta magát, egy pillanatig gondolkodott, aztán egy „briliáns” ötlettel állt elő: – Kitaláltam egy megoldást, hogyan üthetnénk két legyet egy csapásra: letartóztatjuk őket! Így ha beleütközünk egy kollégába, akkor azt mondhatjuk, hogy most szedtük fel ezt a fura párost, és bevisszük őket. Van egy jó magyarázatunk, aztán kirakjuk őket a Colosseumnál, és kész. A következő minutumban már Voltaire és én bilincsbe verve ültünk a hátsó ülésen. Ilyesmi még sosem esett meg velem, még akkor sem, amikor egyszer egy idegenbeli mérkőzésen az olimpiai válogatott vízilabdacsapattal kicsit összebalhéztunk az ellenféllel. Sőt Dél-Afrikában sem, az apartheid idején, amikor Nelson Mandela még börtönben ült. Akkoriban elvittem egyszer Bodót, a Piedone-filmben velem együtt játszó partneremet, egy helyi színes bőrű kisfiút egy fehéreknek fenntartott étterembe. Híres fővárosi vendéglő volt, az egész filmes csapattal ott vacsoráztunk – míg ki nem érkezett a rendőrség. A kisfiúval érzett szolidaritásunkat kifejezve mindannyian elhagytuk az éttermet – egyfajta diplomáciai aktusként.
Akkor sem, amikor… mondjuk úgy: minden, ami a valóságban nem történt meg, most Morfeusz jóvoltából utolért álmomban. Voltaire ellenben úgy tűnt, élvezi a dolgot. Gyönyörködött a csuklóján lévő bilincsben, mintha karlánc lenne, amelyet a francia királynő személyesen ajándékozott volna neki. A két rendőr közül a rajongó vezetés közben fél szemmel az utat figyelte, fél szemmel a visszapillantó tükörben próbált szemkontaktust létesíteni velem. – Hé, Bád, láttam az összes Trinitá-filmedet, komolyan, mindegyiket! – Csak kettő volt – mormogtam magam elé, de nem hallotta meg. Azzal volt elfoglalva, hogy felsorolja az összes filmet, amelyben játszottam. – A Banános Joe-ról és a többiről, amiket szólóban forgattál, már nem is beszélve. Mikor csináltok már megint egy filmet Terence-szel? – Ha találunk egy jó történetet. A másik, a bizalmatlanabb kettőjük közül, gúnyos mosollyal fordult hátra Voltaire-hez és hozzám: – Van egy ötletem egy vidám történethez. Mit szólnál ahhoz, amit az előbb meséltél nekünk? Amelyikben egy jelmezbálban jártatok, egyikőtök egy 17. századi hölgynek öltözve, másikótok fürdőköpenyben, törülközővel a feje tetején. – 18. századi! Különben is, nem vagyok nő, filozófus vagyok, monsieur gendarme – javította ki Voltaire. – Jaja, persze, én meg Callahan nyomozó vagyok – felelte a kételkedő rendőr. – Örülök, hogy megismerhettem, Gendarme Callahan, François-Marie Arouet vagyok, de talán jobban ismer azon a néven, hogy… – Hallottad? – fordult kollégájához a szkeptikus. – Marì a neve. Aztán ismét ránk nézett, és gúnyosan kérdezte: – Mariella, vagy inkább Mario? Ma este megússzuk a nyomozást. Köszönjétek a kollégámnak. Fújtattam egy kicsit, és csak remélni tudtam, hogy nemsokára célba érünk, mert lassan már fogytán volt a türelmem. Mélyen arcomba húztam a köpenyem kapucniját, nehogy valaki a mellettünk haladó autókban felismerjen. Vannak olyan helyzetek, amik még egy álomban is kínosak, különösen, ha az ember nem ébred fel belőle időben. Végre felbukkant a horizonton a Colosseum évezredes épülete, és nem sokkal később kiraktak a rendőrök. A bizalmatlan kelletlenül lecsatolta rólunk a bilincseket, a páros az amerikai filmek „jó zsaru, rossz zsaru” felosztására emlékeztetett. – Hé, Bád Szpencér, mit szólnál egy szelfihez? – kérdezte a jó zsaru. – Mi? Nem, köszönöm, nem iszom – feleltem. Fogalmam sem volt róla, hogy a „szelfi” egy új divat, az emberek csinálnak egy fényképet magukról, és felteszik az internetre. Mielőtt felfogtam volna, mi történik, a két rendőr már ott állt mellettünk. A „jó zsaru” egyik kezével az orrunk elé tartotta a telefonját, a másikkal átölelt. Voltaire, akinek remek felfogóképessége volt, azonnal rájött, hogy egy önarcképről van szó, úgyhogy felöltötte legragyogóbb mosolyát, és átkarolta a „gonosz zsarut”. A fiút végtelenül boldoggá tette a fotó, a bennem levő Budból csak egy sóhajt váltott ki, Voltaire viszont csodálatot, a másik rendőrből meg egy ferde vigyort. Búcsúzóul még odavetette nekünk, hogy „Találkozunk még! Viszlát, lányok!”, majd visszaültek a járőrkocsiba. Most, hogy végre újra magunkra maradtunk, a láthatóan feldobott filozófus ezer kérdést szegezett nekem – meg kellett magyaráznom, mi ez a lovak nélkül futó különös kocsi, ami elhozott minket idáig, vagy hogyan készülhet festék és ecset nélkül egy szemhunyás alatt el egy önarckép. De legjobban a hírességem érdekelte: – Well, úgy tűnik, ön kettőnk közül a híresebb, noha én a felvilágosodás atyja vagyok. Le a
kalappal! Helyesbítenem kell, nem pusztán kíváncsi volt, hanem egy kicsit irigy is: – Miért hívta magát a két rendőr Bud Spencernek, amikor maga olasz? – Miért Voltaire-nek hívnak, ha valójában más a neved? – De nekem a másik nevem is francia. Az öné viszont egyértelműen angolszász eredetű. – Talán az érvényesülési vággyal magyarázható? – faggatott tovább. Nem fér hozzá kétség, vérig sértette, hogy a két rendőr nem ismerte meg. – Ide figyelj, barátocskám, te vagy az, aki minden lehetséges alkalommal bedobsz egy angol szót, hogy megmutasd, jártál Londonban. Úgyhogy csak ne gyere nekem az érvényesülési vággyal! – Három évig éltem ott: 1726-tól 1729-ig. Ennélfogva természetes, hogy néha becsúszik egy-egy angol kifejezés… Járt már Londonban? – Hát igen, Charlestonnal voltam Londonban – feleltem elmélázva, miközben a Colosseumot néztem. – Mit csinált Charlesszal? Már megint nem értett természetesen egy kukkot sem, én pedig letettem arról, hogy jobban belemélyedjünk. – Nem a Colosseumot akartad látni? Itt van! Siess, haza akarok menni…ezenkívül tartozol még egy Platónnal! Csak hogy bosszantson, magát cseppet sem zavartatva, sétabotját kopogtatva mászkált a híres nevezetesség körül. Lenyűgözve bámulta az évezredes falakat, amelyeket éjjel reflektorokkal világítanak meg. A fények éppen annyira elbűvölték, mint maga a Colosseum, az ókor hét csodájának egyike. – Micsoda fenséges emlékműve a Római Birodalomnak, amely az egész világ ura volt! És mégis, a művészeti szépség ellenére, amelyet felmutat, továbbra is kitartok amellett, hogy az uralomvágy a legszörnyűbb szellemi betegség, ahogy azt már a Questions sur les Miracles című művemben is írtam. Aztán sétapálcájával az egyik reflektorra mutatva így szólt: – A nagyon jelenvalónak tűnik, úgy látom, meglehetősen szó szerint értelmeztétek. Mondja, ez az én hagyatékom? Csak azért kérdezem, mert az imént a két rendőrnek nem tűnt ismerősnek az arcom, mintha ködbe veszett volna, akárcsak a gondolataim. Megerősítésre volt szüksége. Áthatott az együttérzés, odaléptem hozzá, és a megfelelő szavak után keresgélve a szakállamat simogattam. Mert bár álmomban értettem az idegen nyelven beszélő filozófusok szavait, nem úsztam meg azt a nehézséget, hogy megértessem magam. – Tévedsz: az én arcomat csak azért ismerik jobban, mert én kortársuk vagyok, a tiéd meg már háromszáz éves. Azonban a világ minden egyetemén a felvilágosodás atyjának tekintenek, ezzel szemben én csupán a három gyermekem, Giuseppe, Diamante és Cristiana atyja vagyok. Még ha én ugyanolyan büszke is vagyok, mintha a reneszánsz atyja lennék, ha érted, mire gondolok. – De mitől ilyen híres? Szintén filozófus? És ha igen, akkor szenzualista vagy deista? – Ha a nejemet kérdezi, akkor defetista vagyok, eltekintve azoktól a dolgoktól, amiket szívből csinálok. Adóhivatali értesítőket például ki se nyitok… Legalábbis ő így látja. – Nem értem, mi az, hogy defetista. – Gondolod, hogy én értem azokat a szavakat, amikkel dobálózol? – Very simple: szenzualista az, aki minden kognitív cselekedetet az érzékszervekkel szerzett tapasztalatokból eredeztet. Deista az, aki elismeri Isten létezését, de csak a természetes értelem tulajdonságaival ruházza fel, minden babonától mentesen. Mert a vallás dogmatikus és mindent átfogó {8}
doktrinái, akárcsak a politikáé, az intolerancia okai. A racionalitás az, amire szükségünk van, mégpedig kizárólagosan és mindig. Ön is így gondolja? – Egy bizonyos fokig igen. Ha szabad valamit hozzátennem, amire fel is szólított, mylord: teljes mértékben egyetértek azzal, hogy a vallási és a politikai fanatizmus mindig csak ostobaságot szül, és a racionalitásnak kell uralkodnia. De azt sem szabad eltúlozni, mert különben fennáll a veszély, hogy pont a babonás ember ellentétévé válunk. Jó nápolyiként meg vagyok róla győződve, hogy nagyon is szükségünk van az életben fantáziára. Hiszen nem éppen a fantázia, a képzelet az, ami oly sok halhatatlan regényt, komédiát és verset teremtett? Ha megfosztjuk az életet a képzelettől, attól a kis látomásos őrültségtől, akkor puszta rideg matematikára redukáljuk. Akkor maga a felvilágosodás válik mindent átfogó dogmává, és ugyanott vagyunk. Nem igaz? Talán kicsit túloztam. Fogós probléma volt, és egyből teljesen belemerült a vitába, hangosan magyarázott, mintha tömegekhez szólna. – Kizárólag a tudomány és az ész jelentik a kulcsot a világhoz, amelynek természetes teremtése Isten műve. A társadalmi rend azonban az emberek feladata. A tudatlanság és a babona minden rossz gyökere, ezt nem kenhetjük Istenre. A Gonosz létezését éppen úgy el kell fogadnunk, mint a Jóét, anélkül, hogy a tökéletes boldogság utópiájára törekednénk. Az olyan embereken, akik megpróbálják a vallást erőszakos úton terjeszteni, csak nevetni tudok. Erre csak Isten képes. Ha tehát valaki a vallást terjesztheti, akkor csakis ő, Isten, mégpedig emberi közreműködés nélkül, ami ebben az esetben mindig gyanús. Másrészről az, hogy a politikusokra bízzuk a társadalmi rend megteremtését, a legbaljóslatúbb dolog, ami történhet. Ugyanis ők a legtudatlanabbak a tudatlanok között, és előszeretettel hajlítják az észt a saját kétes érdekeiknek megfelelően. A Colosseum környékén kószáló macskák nyávogása, amit épp megszakított pár pillanatra a voltaire-i monológ, ismét felhangzott az éjszakában és láthatatlan, de annál jobban hallható kutyák ugatása kísérte. – Jó, csak ne beszélj ilyen hangosan, az emberek alszanak. Már épp elég galibát okoztál nálam a házban – suttogtam aggódva, mert a hangja úgy mennydörgött, mintha beépített megafonja lenne. Különös öltözetünk miatt pedig nem volt kedvem hozzá, hogy egy újabb Starsky és Hutch-duó karjába fussunk. Ő azonban csak még hangosabban folytatta: – Aggódsz, hogy az emberek aludni akarnak? Ha engem kérdezel, már évszázadok óta alusznak. Másként nem tudom megmagyarázni, miért esnek oly gyakran sarlatánok, jósok, boszorkányok és parazita politikusok áldozatául. Eljött az ideje, hogy az emberek és velük együtt az értelem is felébredjen. Hogy elvessék ezt az egész avítt teológiai és politikai vacakságot, és a filozófiát, az észt ültessék a helyébe. – Már megint valaki, aki a filozófusokat akarja trónra ültetni! Platón ugyanezt mondta, de az első kérdésnél, amit feltettem neki, fejvesztve elmenekült. Most pedig, kedves Voltaire-em, ideje hazamennünk. – De még be akarok menni a Colosseumba! – A Colosseum zárva van, te pedig nem Obama vagy! Ezekkel a szavakkal megragadtam a karját, és megpróbáltam elhúzni. Ennek az lett az eredménye, hogy a sétapálcájával jól rácsapott az ujjamra. – Senki sem nyúlhat Voltaire-hez! Most pedig be akarok menni. Elkezdte botjával zörgetni a zárt kaput, a csendes éjszakában minden ütés úgy visszhangzott, mint egy pisztolylövés. – Nyissátok ki a kaput! Nyissátok ki! – kiáltotta. Nem maradt más választásom, mint hogy lekeverjek egy nyaklevest, amitől nekiesett a
vasrácsnak… a dolog pedig azzal végződött, hogy a feje beszorult két vasrúd közé. Megragadtam a vállát, jól megrántottam, és erősen hátrahúztam. Mire végre kiszabadítottam, már nem volt rajta a parókája, és úgy dülöngélt, mint egy részeg. Úgyhogy fogtam magam, és egy laza mozdulattal felemeltem a vállamra, mint egy zsák krumplit. – Mon Dieu… Mi történt? – Semmi-semmi, csak egy kis szívességet tettem neked: mindenképp be akartál jutni, hát most bent voltál. Egyszeriben megvilágosodott előttem, hogyan juthatnánk haza. Hogy ez nem jutott előbb eszembe! Elvégre az én álmom volt, úgyhogy én választhattam meg, mi történik, nemde? Eddig csak azért nem voltam tisztában ezzel, mert az események olyan hévvel ragadtak magukkal. De most már tudtam. Két ujjamat bedugtam a számba, és hangos, rövid füttyöt eresztettem el, ami élénken visszhangzott a Colosseumban és a környező utcákban. Egy perccel később, fülsiketítő zajjal elénk gördült egy vadnyugati postakocsi… Mit lehet tenni? Nevezzétek felőlem foglalkozási ártalomnak vagy a megszokás hatalmának – egyértelműen túl sok cowboyfilmet forgattam, mert az első közlekedési eszköz, ami eszembe jutott, nem egy modern taxi volt, hanem egy lovas kocsi. Mondhatjuk, hogy ebben a pillanatban Bambino gondolkodott helyettem. Akárhogy is történt, a dolog működött. De azt nem tagadhatom, hogy egy kicsit megütköztem a helyzet anakronizmusán. Ott állt előttem egy amerikai postakocsi a 19. századból, a nyakamban lógott egy 18. századi fickó, és mindez a 21. századi Rómában! De a sok őrült esemény után éppoly kevéssé volt elvárható a logikai összefüggés, mint az, hogy Bambino és Trinity egy vegetáriánus diétának vetik alá magukat. Félórával később újra a házunk előtt álltunk. Amikor kiszálltam és ismét hátamra kaptam a kissé kábult Voltaire-t, kuncogva megszólalt a kocsis, akit előzőleg a sötétben nem láthattam: – Hahaha! Találkozunk még! Viszlát, lányok! Egy kicsit megemelte a kalapja karimáját, és ekkor felismertem: Trinity! Tényleg ő volt az: ugyanaz a szakadt, piszkos ing, ugyanaz a rongyos hózentróger, ugyanaz a szemtelen vigyor. De mire magamhoz tértem, már ott sem volt. Annyi időm sem maradt, hogy végiggondoljam, átöleljem vagy inkább lekeverjek neki egy pofont (valószínűleg mindkettőt megtettem volna, csak a sorrend volt a kérdés). Otthagyta álmomat, hogy visszatérjen a sajátjába, és végre megértettem azt is, miért éreztem egész úton a Colosseumtól hazáig olyan furcsa hagyma- és babszagot… Nem ez volt a megfelelő pillanat elmerülni az érzelmes emlékekben, mert végig kellett gondolnom, hogy jutunk be a házba. Meglepetésemre azonban nemcsak a rácsos kapu, hanem a ház, sőt a lakás ajtaja is nyitva volt. És ez még mind semmi! Az ajtóból a lasagne csodásan hívogató illata csapta meg az orromat! Ahogy Voltaire-t lepakoltam egy székre, a szemem sarkából megpillantottam Mariát, aki két személyre terítette meg a konyhaasztalt. Ez az asszony egyszerűen felülmúlhatatlan! Rögtön rájött, milyen finomságokat tálaltam fel előző vendégeimnek. A maradékokra, illetve az alkalmazottaink jelentős hiányokat mutató hűtőszekrényébe vetett pillantás elegendő volt számára. A szemetesben megbúvó árulkodó csomagolópapírok szintén megtették a magukét. – A pizza alla Napoletana, a tintahal és a többi után nem tagadhatod meg a vendégeidtől a lasagne alla Napoletanát sem. Gondoltam, ha már úgysem bírok aludni ezen az éjszakán, akkor legalább hasznosan töltöm az időmet egy lasagne elkészítésével. A mennyei illatot megérezve Voltaire azon nyomban visszanyerte érzékelését. De mivel még
mindig problémái voltak a koordinációs képességeivel, Maria segített neki késsel-villával négy-öt részre vágni a gőzölgő lasagneadagját, amit rögvest el is kezdett magába lapátolni. Két kövér könnycsepp gördült végig az arcán – a lasagne irtózatosan forró volt. Maria sietve töltött neki egy pohár vizet. – Ízlik a lasagne, Marì? – kérdeztem gúnyosan. – Nem, nem, ilyen késő este már nem eszem, megfekszi a gyomromat – válaszolta a feleségem. – Nem téged kérdeztelek, hanem őt. Őt is Marìnak hívják. – Nem csodálkozom, látván a parókáját. Apropó, hová tűnt a paróka? – A Colosseumnál maradt. – A Colosseumnál? Mit kerestetek ott az éjszaka kellős közepén? – Felébresztettük a kutyákat és a macskákat. Voltaire jóllakott sóhaja elterelte Maria figyelmét, így megúsztam a további faggatózást. Én pedig ugyanolyan hévvel vetettem magam a lasagnéra, mint a francia, aki minden egyes falatnál eksztatikusan kiáltott fel: – Wonderful! A tészta olyan, mint a nagymamám főztje! – Az nem lehetséges! A nagymamád nem nápolyi volt, ezenkívül ilyesmiről a te idődben Franciaországban csak álmodhattatok! Ahogy épp még egy kis finomságot akartam bekebelezni, a feleségem a kezemre tette a kezét, és gyengéden, de határozottan arra kényszerített, hogy letegyem a villát. Nem bírta elviselni, hogy fürdőköpenyben és turbánnal a fejemen ülök asztalhoz. – …ezen kívül rémes hagymaszagod van! Vegyél fel valami rendes ruhát, aztán egyél úgy, mint egy civilizált ember, ahogy természetesen MINDIG is teszed! A „mindig” szót különösen kihangsúlyozta, és közben rám kacsintott. Ugyan hozzám beszélt, de a szavait valójában a Pedersoli-házban játszódó valóságshow képzelt közönségéhez intézte. Kénytelen voltam belemenni a játékba, elvégre én találtam ki az egészet. Minden magyarázat nélkül bementem a szobába, átöltöztem, miközben igyekeztem kihallgatni a vendég és a ház úrnője között folyó beszélgetést. – Megkaphatnám a receptet, mademoiselle? Beajánlanám egy ismerős, rendkívül exkluzív konyhafőnöknek, akinek a Montmartre-on, a Rue Barrault-n van étterme. Már Arisztotelész is megmondta, a szépség a legjobb ajánlólevél. Ön pedig, ha mondhatom így, nemcsak szép, hanem vendégszerető és illedelmes is. Ezt sajnos a szakállas úrról, akit az anyakönyvvezető az ön becses férjurának rendelt, nem mondhatnék el. – Köszönöm, de attól tartok, kissé âgé vagyok már ahhoz, hogy elkábítson a szépségről és az ajánlásról szóló szavaival. A receptet gyorsan el tudom mondani önnek, a kerítésre nincs szükségem.
HOZZÁVALÓK: 20 DKG SALSICCIA 40 DKG DARÁLT HÚS 40 DKG LASAGNETÉSZTA 20 DKG MOZZARELLA 12 DKG RESZELT PARMEZÁN 20 DKG FRISS RICOTTA 1 DL FEHÉRBOR 2 TEÁSKANÁL SŰRÍTETT PARADICSOM 2 EVŐKANÁL OLÍVAOLAJ SÓ – Mon Dieu! Ez úgy hangzik, mintha hat személyre főznénk, Mylady! – Pontosan ez az a mennyiség, amit megfőztem! A férjem ma éjjel több vendéget fogad, mint házasságunk eddigi ötven éve alatt összesen – magyarázta Maria olyan szarkasztikus hangsúllyal, hogy az arckifejezését szinte magam előtt láttam. Aztán elmondta, hogy a hagymát meg kell pucolni, felvágni és egy lábosban három evőkanál olajon megpirítani. Ha a hagyma már aranybarnára pirult, hozzáadjuk a darált húst és a salsicciadarabkákat, és az egészet meglocsoljuk a fehérborral. Miután hozzákevertük a sűrített paradicsomot és a sót, és időnként megkeverve 45 percig főzzük a szószt. A lasagnét sós vízben egy percig főzzük, majd egy konyharuhán pihenni hagyjuk. Ezután egy réteg szószt teszünk egy tűzálló tepsi aljára, ráteszünk egy réteg lasagnét, majd megszórjuk mozzarelladarabokkal és parmezánnal. Ezt addig ismételjük, amíg el nem fogy az összes hozzávaló. Végül 35 percre berakjuk a sütőbe a lasagnét, és 180 °C-on addig sütjük, míg a tetején nem képződik ez a csodás kéreg. A lasagnét azonnal szervírozzuk, amint kivettük a sütőből. És ha meg akarjuk sérteni a szakácsot, akkor az amúgy is pompás étek tetejére még tehetünk egy kis darabolt főtt tojást és más sajtfélét is. Voltaire közölte: – Egy árva szót sem értettem abból, amit mondott, mylady, de kimondhatatlanul ízlik. Kaphatnék még egy kicsit? Végre visszaértem a konyhába, de csak azért, hogy egy elszomorító látvány szemtanúja legyek: a tepsi üresen tátongott, egy morzsányi sem maradt. Elállt a szavam. – Mhm… A hatos egy szent szám – mondta Voltaire, miközben egy szalvétával a száját törölgette. – Nem a hármas volt az? – vetette közbe a feleségem. Voltaire a tepsire mutatott, amelynek a szélére még odaragadt egy kis szószmaradék: – De, de hat adag volt benne, hahaha! Szarkasztikus, megállíthatatlannak tűnő hahotázása egyértelműen ellenem irányult. Maria közben odasúgta nekem, hogy még soha nem látott olyan embert, aki ennyit bírt volna enni. Eltekintve tőlem, természetesen. – Marì… – szólaltam meg. – Igen? Tessék – mondta Voltaire. – Nem neked szóltam, Marì, hanem a feleségemnek… Már megint egy ilyen. Az egyik rosszabb,
mint a másik. Előbb lelejmolnak, aztán még nekik áll feljebb. Maria nem értette az utalásomat, de mindent megtett, hogy jó benyomást keltsen az állítólagos rejtett kamerák előtt. – A boldogság titka a szerénység. – Egyedül elpusztított hat adagot! Ha mindig hoppon maradunk, az csak nem lehet a boldogsághoz vezető út! – zúgolódtam Mariának. Aztán ujjal mutattam a lejmolóra: – Fejezzük be végre! Rajta, add elő Platónt, Marì! – Nincs mit előadnom, minden hozzávaló elfogyott! – mentegetőzött Maria. – Nem neked mondtam, Marì, hanem neked, Marì! Voltaire sóhajtva, jéghideg pillantással bedugta a kezét a zsebébe, és előhúzott egy zsebkendőt. – Et voilà! Platón: Az állam. Unokatestvérem, Zidi kiadása, akinek könyvnyomdája volt a Rue Les Charlots-n. Figyelmeztetnem kell: a 23. oldalon, a 8. sorban, a 66. karakternél sajnos hiányzik egy aposztróf. Meg kell mondjam, nem a legjobb nyomda volt. Öt férfi dolgozott ott, akik nem voltak egészen tiszták, és az unokatestvérem… – Mit traktálsz engem az unokatestvéred történeteivel? A szerzőt akarom, nem a könyvet! EZ CSALÁS! – üvöltöttem rá. Ez azonban tökéletesen hidegen hagyta – ami nem is csoda, fél kiló lasagnéval a hasamban én sem nagyon izgatnám magam. Voltaire csak a szemöldökét húzta fel, és Mariához fordult, mintha én nem lennék méltó a figyelmére. – Just a moment, please. Mademoiselle, örökre adósa maradok, ha annak ott megmagyarázza a következőket: egyezségünk azt tartalmazta, hogy egy colosseumi látogatásért cserébe megkapja Platónt, ez igaz. Azt azonban nem határozta meg pontosan, hogy a filozófusra vagy a művére gondol. Ezt a kötetet mindig magamnál tartom, de ha ez a megszállott alak most nem csekélyebbet követel, mint Platónt személyesen, akkor ő az, aki itt csal, sacrebleu! Ezenkívül teljesen lehetetlen, irracionális és abszurd is lenne! – Ó, igen, ami az abszurditást illeti, abban a férjem szakértő, sajnálom – és a fenti szavak kíséretében az én jobbik felem elkezdte leszedni az asztalt. A zavarodott Voltaire-t teljesen rám hagyta. Dühös arckifejezéssel magyaráztam a franciának: – Elég a nyavalygásból! Felesleges itt jönni a lehetetlenséggel, irracionalitással és a többi halandzsával – felejtsük el. Egy álom szereplői vagyunk! Szóval elő Platónnal! – Nem akarja felfogni, ugye? Filozófiai értelemben mondtam, hogy lehetetlen. Mert ahhoz, hogy Platónt materializáljuk, mágiára lenne szükség. A mágia azonban a tudományos racionalizmus antitézise – a felvilágosodás viszont, amelynek atyja vagyok, a racionalizmus mellett száll síkra. Mint őméltósága az előbb egyébként meg is erősítette… Hoppá! Ezzel a „hoppá”-val egyenesen az arcomba böffentett. – Eláruljam neked, mi az a mágia? Az, ha valaki eltüntet hat adag lasagnét! – Ugyan, csak egy kicsit megéheztem az éjjeli sétánk után… amiről egyébként rejtélyes módon egy kiadós migrénnel és paróka nélkül tértem vissza – felelte, és megfogta a tarkóját. Egyre jobban bemanővereztük magunkat egy szép kis zsákutcába. – Most pedig ideje lenne egy kis reklámszünetet tartani – vetette fel mosolyogva Maria, még mindig azt feltételezve, hogy a nem létező valóságshow kamerái épp rászegeződnek. – Nem, az egyetlen, ami most segíthet, az, ha felébredünk. Tele van a hócipőm ezzel a sok marhasággal. Most felébredek, felkelek, kijövök a konyhába, és ha a hűtőszekrény üres, akkor a felvilágosodás kora nézhet egy nagyot! Most felébredek, háromra FELÉBREDEK, így lesz, mert ezt
mondom, és kész… EGY… KETTŐ… ÉS…
8. FEJEZET FRESELLA ALLA SCHOPENHAUER
EGY KOVÁCS, ASZKÉZIS ÉS SZÁRAZ KENYÉR Itt van ismét valaki, aki kiegyensúlyozott gyerekkornak örvendhetett: Arthur Schopenhauer egy danzigi kereskedő fiaként született 1788-ban. Kezdetben apja kényszerítette, hogy a nyomdokába lépjen, bár a fiúnak nem fűlt hozzá a foga. A filozófia szerencséjére az apa meghalt, és ezzel a fiút gazdag örökössé tette, aki a gyász napjai után bele is vetette magát tanulmányaiba. 1813-ban végezte el a filozófia szakot, és hét évvel később kezdett tanítani a berlini egyetemen – ami akkor Hegel birodalmának számított. Arturo, ahogy nálunk, olaszoknál nevezik, rögtön ki is pécézte magának, ami odáig ment, hogy híresebb (és könyvtechnikai szempontból elterjedtebb) kollégáját sarlatánnak nevezte. Azonban Hegellel kikezdeni nem volt okos húzás, mivel szemére vetették, hogy csupán fel akarja magára hívni a figyelmet – joggal vagy jogtalanul. Az eredmény az lett, hogy arrogánsnak tartották, és a német értelmiségi elitben nem volt túl jó híre. Művei, köztük a leghíresebb, 1819-es A világ mint akarat és képzet (amelyre egyébként Thomas Mann A Buddenbrook ház című regényében hivatkozik), valóban csak 1848 után váltak ismertté. És igazán nagy hatást csak Arturo halálát követően, 1860 után váltottak ki. Platón, Kant és a keleti filozófia erős hatása nyomán úgy vélte, hogy a világ nem az, aminek látszik, mindössze róla kialakított képzet. A képzet ugyanakkor mindenekelőtt vak, hatalmas és halhatatlan erő, és mint ilyen, része az egész világegyetemet mozgató gigantikus akaratnak. Ahogy látszik, nem tartozott a legszimpatikusabb gondolkodók közé. De alapjában véve egy filozófusnak nem az a dolga, hogy tetsszen, hanem hogy olyan témákkal foglalkozzon, amihez csak keveseknek van merszük. Eleinte nem nagyon fogytak a könyvei, bár mondjuk akkoriban elég magas volt az analfabéták száma, és csak kevesen vágytak arra, hogy nyaktörő lételméleti kirándulásokba bocsátkozzanak. Feltételezhető tehát, hogy gyűlölt kollégáját, Hegelt, aki több könyvet adott el, mint ő, a valóságban csak tudományos körökben olvasták. Az ezen körökön kívüli emberek ugyanis inkább azzal voltak elfoglalva, hogy megkeressék a betevő falatra valót… És ezzel ismét eljutottunk a „Táplálkozom, tehát vagyok” alapvetéséhez. ***
– …ÉS HÁROM! Sikerült: Voltaire eltűnt. Ez nem jelenthetett mást, mint hogy felébredtem végre. Ám vele együtt eltűnt Maria, a konyha, a lakás, egész Róma és Olaszország is. Egy idegen, régimódi hálószobában találtam magam, és ami az ablakom előtt elterült, az nem a Caput mundi volt. Kikászálódtam szűk baldachinos ágyamból, és közben azon töprengtem, mi az ördögöt keresek én egy baldachinos ágyban? A fenyegetően a fejem fölött magasodó kazettás mennyezetet lehet, hogy valaki szépnek találja, én biztosan nem. Ám mielőtt csak megközelítően is választ kaphattam volna kérdéseimre, a mellettem levő szobából cirkalmas káromkodást hallottam német akcentussal. Óvatosan kinyitottam az ajtót, amely mögött egy harminc év körüli fazont pillantottam meg, orrán egy okostojás-szemüveggel. Darts-szerű játékot játszott, a dobások között pedig folyamatosan szitkozódott: céltáblaként egy másik pasast ábrázoló
kép szolgált, aki ugyanolyan szemüveget viselt, mint ő. – …sarlatán vagy, nem több, banális sarlatán, jawohl! – zsörtölődött a fiatalember és kilőtte a következő nyilat. Amikor végre észrevett, egy pillanatra csend támadt. Végigmustrált engem és 21. századi öltözékemet. Rajta kamásli volt, magas állógalléros ing és azon egy hosszú fekete zeke. – Micsoda furcsa öltözet… Maga a kovács lesz, akit hívtam. – Én tulajdonképpen… tulajdonképpen most ébredtem, és fogalmam sincs, hol vagyok. Érdekelne, hogy te ki vagy! – Schopenhauer vagyok. Arthur Schopenhauer. Engem meg az érdekelne, hogy maga mit keres a szobámban. És hol hagyta a szerszámos ládáját? Magamban elszámoltam tízig, aztán engedelmesen megkérdeztem: – Bocsásson meg, uram… Volna kedves megmondani, melyik évben és melyik országban vagyunk? – Micsoda kérdés! Hol lennénk? Természetesen Berlinben, és 1820-at írunk. Már csak egy feledékeny kovács hiányzott nekem! Most pedig magyarázza meg, miért nem hozott magával szerszámos ládát? Biztos a műhelyben felejtette, igaz? Saját szememmel kellett meggyőződnöm az általa megadottakról. Az ablak a Wegener utcára nyílt, amint egy utcatábla, amely az első emeletről látszott, elárulta. Lent az utcán hemzsegtek a hosszú fekete zekék, kalapok és cilinderek, lovas kocsik és lóvasutak. Egyetlen neonhirdetés, egyetlen bevásárlóközpont sem volt, semmi autó és pláne egyetlen idegbeteg sofőr sem, aki a mobiljával telefonálna vagy – ami még rosszabb – SMS-ezne (ami, ha meggondoljuk, hány balesetet okoznak mindkét nem agyatlan képviselői, miközben egy kézzel kormányoznak, hogy két szemükkel a telefonjukat bűvölhessék, nem is olyan rossz dolog). – Úgy látom, először jár Berlinben – jegyezte meg a filozófus, aki előtt nem maradt rejtve megdöbbenésem. – Épp ellenkezőleg, régen többször is voltam itt, de akkoriban minden más volt. Akkor még állt a fal, amit a Szovjetunió, mint a II. világháború utáni egyik győztes hatalom és az NDK épített, a várost Kelet- és Nyugat-Berlinre osztva. Amikor az úszócsapatommal ideutaztam egy versenyre, a lakosság egyik része demokráciában élt, míg a másik egy kommunista diktatúra elnyomásától szenvedett. Családokat választottak szét, barátságokat tettek tönkre, és aki megpróbált átmászni a falon, azt lelőtték. Később, amikor már színész voltam, Horst Wendlandt barátomnál is megfordultam Németországban, aki híres filmproducer volt. Ez volt az az utazás, amikor az Oktoberfest élvezeteibe is belekóstolhattam… Aztán még egyszer, a rettenetes fal 1989-es leomlása után, a 21. században is jártam itt, önéletrajzaim könyvbemutatója alkalmából. Több városba is ellátogattam, és minden alkalommal megtapasztalhattam a németek lelkesedését, szeretetét és szimpátiáját. Ne feledkezzünk meg szorgalmukról sem, amivel Európa legerősebb gazdasági hatalmává váltak. És mindezt a közel fél évszázadig fennálló fal okozta szakadék és fejlődési nehézségek ellenére… De minek is magyarázom ezt neked! Mindez még csak ezután fog megtörténni! Vagyis számomra már megtörtént, de számodra… Schopenhauer egy lépést hátrált. Láthatólag megijesztettem a litániámmal, ami a fülében csak zűrös szóözönnek tűnhetett. – Úgy beszél, mintha delíriumban lenne! Fogalmas sincs, milyen Berlinről zagyvál itt, de bizonyosan nem az én Berlinemről. Lázas? Vagy részeg? – Részeg? Soha életemben nem voltam részeg! Még az Oktoberfesten sem, amelyről az előbb meséltem. Nem, az éhség. Az én éhségem egy atavisztikus, öröklött éhség… – fejtegettem. – Nem kell aggódni, pontosan tudom, hol vagyok: Berlinben, és 1820-at írunk… Te pedig… Maga… Ön… akárhogy is, mi is volt a neve?
A hisztérikus fiatalember kilőtte az utolsó nyilát, a képen levő ember szemének kellős közepébe talált. Aztán elém állt, összeszedte magát, mintha egy pofont akarna lekeverni nekem. Ám miután gyorsan végigmérte a testalkatomat és összehasonlította a magáéval, kiverte az ötletet a fejéből. Hisztérikus volt, de nem ostoba. – Nem csak feledékeny, de még süket is! Lassan mondom, figyelje az ajkaimat: AR-THUR SCHOPEN-HAU-ER! – A nagy Schopenhauer? Az európai filozófia egének fényes csillaga? Azt reméltem, tévedtem. Szó sincs róla! Schopenhauer meglepettnek tűnt, a dühtől eltorzult arca kezdett kisimulni. Mosolyogva válaszolt: – Ki gondolta volna? Egy kovács, aki méltányolja a gondolataimat, miközben a tudósemberek lenéznek. Ön egy fénysugár, amely áthatol a felhőkön! Vagy pedig… – folytatta elbizonytalanodva – …vagy egy gonosz tréfa, amit a talpnyaló Hegel talált ki… Vallja be! Ő küldte magát? Szinte látom magam előtt, ahogy nevetnek rajtam ebben az illusztris körben, miután maga beszámol róla, hogy Schopenhauer majd kiugrott a bőréből, hogy egy egyszerű kovács felismerte őt! – Egyszerű az vagyok, de kovács nem! És Hegelt sem ismerem, legalábbis személyesen nem. – Ó, San Gennaro, engedd, hogy végre felébredjek! – tettem hozzá gondolatban. Beletörődően ereszkedtem le a legközelebbi székre. Most már tényleg a végemet jártam, az éhségről már nem is beszélve. Az elszalasztott lasagne egyszerűen nem fért a fejembe, ellentétben Voltaire-rel, akinek a hasába viszont az egész belefért. – Tölthetek egy kis vizet? Hogy a csudába akarja elvégezni a munkát, amiért hívattam, ha ilyen gyenge? Van egy lakatom, amelyet ki kell nyitnia. Nekem nem sikerült. Azt sem tudom, hogy kell egy szöget a falba verni, ahogy apám mindig mondogatta. – Nem kovács vagyok… és aki vagyok, sajnos az sem tudja, hogyan kell szöget verni a falba. – Akkor távozzon! – dörrent rám mogorván. – Szívesen megtenném, de egyszerűen képtelen vagyok felébredni. – Ha nem tűnik el… – kezdett fenyegetőzni, aztán emelt hangon Siegfried után kiáltott. A hangsúlya olyan ellentmondást nem tűrő volt, hogy felkészültem a legrosszabbra. Hatalmas árnyék vetődött a folyosó falára, majd bejött a szobába. Durván becsülve olyan… olyan százhatvan centi magas lehetett. Egy angolkórban és ráadásul asztmában is szenvedő szolga volt, ahogy sípoló fújtatása elárulta. Ő volt tehát Siegfried? (Soha ne hagyjuk, hogy becsapjon minket egy csalóka árnyék!) – Siegfried, kísérje az ajtóhoz ezt a szemtelen betolakodót, és kergesse el, ha kell, erőszakkal. Siegfried röviden végigmért, aztán sípolva és fújtatva az urához fordult: – Muszáj? (A szerző megjegyzése: Ez nem nyomdahiba, hanem a kísértetszerű szolga gyenge hangja!) Hogy kíméljem a látszólag haldokló szolga erejét, elmagyaráztam a professzor úrnak és az ő kis nibelungjának, hogy engem lehetetlen elkergetni, mivel itt egy rémálomról van szó. Hogy az az ostoba, pimasz ötletem támadt, hogy kihívom a legnagyobb gondolkodókat mottómmal: „Táplálkozom, tehát vagyok.” Hogy néhányukkal már diskuráltam is, sőt egyiket-másikat már meg is puhítottam, már-már meg is győztem. (Lásd a szökésben levő Platónt.) – Mindent összevetve, ez egyfajta büntetés, érted, prof? Azt mondtam Galileónak, hogy igaz a tézisem, és bármikor meg is védeném tíz olyannal szemben is, mint ő. Feleslegesen izgatod fel magadat, mert ezek a találkozások mindig ugyanúgy zajlanak. Általában azzal zárulnak, hogy teli hassal leléptek, én pedig üres, korgó gyomorral ott maradok. A filozófus megfordult, és elgondolkodóan méregetett.
– Bárhogy is legyen, de Magának kell eltűnnie, mivel ez az én házam. Ami az álomtörténetet illeti, nem utasítom el. A valóság ugyanis nem az, ami, hanem az, amit megélünk. A világ nem más, mint az a képzet, amelyet az ember róla alkot. Úgy, ahogy az a valóságban van, soha nem tudjuk megragadni… Ennek ellenére még mindig azt gyanítom, hogy az a gaz Hegel van a dolog mögött. De akkor kételkedésem előnyére szolgál – végezze el a munkát, és távozzon békével. Ellenálltam a kísértésnek, hogy megfojtsam, és századszorra is elismételtem, hogy nem vagyok kovács, bár ez egy tiszteletre méltó foglalkozás, szívesen meg is tettem volna, hogy egy szép darabka vasat húzok a feje fölé. Viszont mivel mindig is vonzottak a mechanikus dolgok, megkérdeztem Siegfriedet, mi lenne a feladat. Megkönnyebbülve attól, hogy nem kell „erőszakkal” kikergetnie, a tetszhalott előlépett, majd Schopenhauer és az én kíséretemben elindult. Beléptünk a dolgozószobába, ahol megpillantottam a finom intarziás, hatalmas ébenfa ládát, ami egy láncon függő lakattal volt lezárva. – Nos, itt volnánk. Ezt a zárat kellene kinyitni. Sajnos elveszítettem a kulcsát. Nem emlékszem, hová tettem. Valószínűleg ezt a titkot már magammal viszem a sírba… Mindez egy halott professzor szájából! Különös, bonyolult lakat volt, többek között anyacsavarokkal erősítették fel – ördögi alkotás, amilyet még soha azelőtt nem láttam! Miután egy párszor erősen megrángattam, világossá vált, hogy itt erőszakkal nem sokra megyünk. Talán az anyacsavarokkal lehetne valamit kezdeni. – Van valamilyen szerszámod, prof? Legjobb lenne egy franciakulcs. Esetleg lecsavarozhatnánk és akkor… – Német vagyok, mit keresne nálam egy francia szerszám? Nem tudtam, hogy egy gall kovácshoz van szerencsém… De ha akarja, elküldöm Siegfriedet a szerszámos ládájáért. Csak adja meg a címét. Tenyerembe fogtam a fejem és igyekeztem elnyomni magamban a kitörni készülő Piedonét. Aztán megkértem, hogy adjon egy drótot vagy egy hajcsatot – valamit, amit meghajlíthatok és bedughatok a lakatba. Ez a fogás a moziban mindig működni szokott, sőt, az Élet vagy halál című filmemben még egy betörőt is eljátszottam, de a jelenlevők körében hiába is kezdtem volna magyarázni. Csak reménykedtem, hogy a trükk az álomban is beválik. Siegfried szerzett nekem egy drótot, én pedig nekiláttam a munkának. Ám minden igyekezetem hiábavalónak bizonyult. A filmben csak azért működik, mert ott semmi sem igazi, viszont vannak kellékesek, akik mindent előkészítenek. De jobbnak láttam, ha ezt sem kezdem el részletezni a jelenlevőknek. Tíz perc után már csorgott rólam a veríték, de mégsem jutottam előre egy tapodtat sem. – Mit rejtegetsz ebben a ládában, barátom? Csak nem Platón földi maradványait? Ezt a zárat még maga Houdini sem tudná kinyitni! Nem lett volna elég egy normális lakat? – Ugyan nem vagyok a társadalmi osztályok nagy híve, egy kicsivel több távolságtartást és tiszteletet azért elvárnék, barátocskám. Ne felejtse el, hogy én mégiscsak filozófus egyetemi tanár vagyok, Maga pedig kovács. – Köszönöm a „barátocskámat”, de… NEM VAGYOK KOVÁCS! Kicsit hangosra sikeredett a vallomásom. Siegfried a megrázkódtatástól szétterült a padlón, mint egy vizes rongy. Rögtön felsegítettük, de a szerencsétlen flótás szemében ugyanazt a tekintetet láttam meg, amit a második világháború alatt oly sok nápolyi ember szemében – akkor, amikor minden romokban állt, és nem volt mit enni. – Arturo, csak úgy kíváncsiságból kérdezem: mikor evett utoljára Siegfried? Némi habozást követően válaszolt csak: – Hát… Nos… Úgy három napja… Miért?
– HÁROM NAPJA? Nem csoda, hogy nem áll meg a lábán! – Nem hinném, hogy ezt egy kovács megértheti… Éppen a keleti aszkézissel kísérletezünk. Az aszkézis a filozófiám egyik alappillére. Az aszkéta elvonul a világtól, hogy megvédje magát a csalódásoktól, amelyeket az irracionális életakarat mindig akkor okoz, amikor a világgal összeütközünk. Siegfried lelkesen támogatja a kutatási törekvéseimet. Elképesztő! Szegény Siegfried a főnöke kísérleti nyula volt! De maga a professzor sem vett magához – saját bevallása szerint – három napja mást, mint a szokásos reggeli fekete teáját és az esti kamillateát. Remekül érzi magát – állította. Az a tény, hogy míg ő épp csak 30 éves volt, ellenben Siegfried úgy nézett ki, mint akinek immár kilencven kemény év nyomná a vállát, láthatóan nem nagyon zavarta. – …Bódhidharma egyébként kilenc éven át ült meditációba mélyedve egy fal előtt, és amikor végül felállt, buddha, azaz megvilágosodott lett. Ilyen nagyratörő céljaim nincsenek, de egy kis koplalás nem árt… – …nem árt az öreganyádnak! – vágtam a szavába. Aztán a vállára tettem a kezem, és kényszerítettem, hogy leüljön. – Így, ni, most pedig csinálunk valami finom ennivalót Siegfriedónak és magunknak, ha megengeded. És meg fogod engedni! A híres gondolkodó megigazította az orrán a szemüvegét, és nem mert ellentmondani. Miközben én a konyhaszekrényeket nyitogattam, ő kitartott amellett, hogy helyes a filozófiája: – Megértem, hogy felháborodik. De a gondolatmenetem az idealizmus hegeli iskolájára adott reakció, hiszen ő az egész világban szétkürtöli, hogy az ész eszközével kell keresnünk az abszolútumot. Ez az idióta egyszerűen nem fogja fel, hogy minden baj forrása az életakarat. A történelmet nem az ész irányítja, hanem csakis a véletlen. Az aszkézis egyike a szabadság felé vezető utaknak, mindenekelőtt a szüzesség, amely megakadályoz bennünket abban, hogy utódokat nemzzünk, és őket szerencsétlenségbe taszítsuk. – Azzal a mottóval, hogy „Küldj egy golyót a fejedbe, akkor gyorsabban túl vagy rajta!” – csatlakoztam a beszélgetéshez, miközben végigkutattam a szekrényeket, anélkül hogy bármi ehetőre bukkantam volna. – Ellenkezőleg: az öngyilkosság az akarat kifejeződése, mégpedig a halál akarásáé. Ezzel visszaértünk oda, ahonnan elindultunk. A valóságban csak egy egyedi akaratnyilvánítás múlik ki, ezzel szemben az univerzális akarat ép marad… – Benned már hamarosan semmi sem lesz ép, ha nem kerítesz elő valami ehetőt! A szekrények mind üresek! Ki vele, hol rejtetted el a dolgokat! Ha tényleg nincs semmi itthon, akkor menj le vásárolni vagy… – ki kellett találnom valamit, ami egy olyan alakra is kellő súllyal hat, mint ő. – Vagy elmesélem Hegelnek, hogy olyan gyagya vagy, hogy már azt sem tudod, hova tetted a láda kulcsát! Jól fognak mulatni rajtad! – NEM! HEGELT HAGYJUK KI A JÁTÉKBÓL! Már így is egész Európában, minden egyeteme kinyalják az ülepét! Ha csak egyet szellent, már szimpóziumot rendeznek neki. Az én könyvemet bezzeg a kutya sem olvassa! – Milyen könyv? Csak nem egy fogyókúrás tanácsadó? – Nem, az a címe, hogy A világ mint akarat és képzet. Már a második könyvem, de senki sem vesz tudomást róla… Titokban hízott a májam, mert nekem ez – amit éppen olvastok – már a harmadik könyvem, ő meg még csak kettőnél tart! – Ha az a terved, hogy írsz még egy harmadikat is, akkor erősen ajánlanám, hogy add elő a készleteidet!
Megtisztította a szemüvegét, majd rezignált vállvonással jelezte, hogy kövessem. Siegfried, mint egy rakás szerencsétlenség, ülve maradt a székén. Ahogy áthaladtunk a nappalin, és lopva a céltáblára pillantottam, megértettem: – Az ellenséged arca ez, ugye, amiből tűpárnát csináltál a nyilaiddal? Bólintott és megállt, hogy megvető pillantást vessen a portréra. – Georg Wilhelm Friedrich Hegel – hangsúlyozott minden egyes szótagot, mintha valami bonyolult betegség nevéről lenne szó. – Ha nem barátja, Schelling ajánlotta volna be a jénai egyetemre, szóba nem jöhetett volna, hogy az abszolút idealizmusát taníthassa. Képzeld el, ez a gennyes alak még a Filozófia kritikai újsága című lapban is publikál. Én meg… Türelmetlenül vágtam a szavába: – Persze, persze, te meg nem, tudom. De most már elő a kajával! Hamarosan ismét a zárt láda előtt álltunk a dolgozószobában. Végre megértettem, hogy miért támadt déjà-vu érzésem a láda láttán. Míg az ilyen élmények – ahogy az ókori görögök feltételezték – egy korábbi élet emlékeire vonatkoznak, a reinkarnációnak esetemben semmi köze nem volt a dologhoz. Gyűlöletes diétámnak annál inkább – mivel a hatalmas láda az otthoni hűtőszekrényünkre emlékeztetett, amelyet Maria elzárt előlem, hogy minden ehetőt távol tartson tőlem. Az a tény, hogy a láda a hűtőszekrénnyel ellentétben vízszintes volt, nem enyhítette az elérhetetlen kielégülés okán támadt tehetetlen haragomat. Ezt nevezik „a lét elviselhetetlen könnyűségének”… az éhes lét elviselhetetlen könnyűségének. Ez egy hűtőláda. Elzártam minden ételt, nehogy Siegfried kísértésbe essen, amíg nem vagyok itthon. A kulcsot pedig olyan jól eldugtam, hogy magam sem találom. Ezért volt szükségem egy kovácsra. És erre jött maga, a szerszámos ládája nélkül, ami arra utal, hogy egy kissé gyagya. Majdnem szétrobbantam. A mellére tettem a kezem, finoman, de határozottan félretoltam. Aztán a ládának kiosztottam egy hatalmas piedonés ökölcsapást, mire kettétört a teteje. A feszültségtől megszabadulva a lánc lakatostul a ládába esett. Belsejében reménytelen, de szabadon hozzáférhető káosz uralkodott. – Atyaúristen! – kiáltott fel Schopenhauer, aki épp egy empirikus jelenség tanúja lett. A ládából egy csomó papírba tekert csomagocska került elő. Felnyaláboltam és telepakolva visszatértem a konyhába. Amint megpillantotta a csomagokat, a libériás zombi azonnal feléledt. Miután kicsomagoltam, meg kellett állapítanom, hogy a tartalma aligha lesz elég ahhoz, hogy valami rendeset főzzek: egypár paradicsom, egy kis üveg olaj, egy mozzarella, egy darabka tonhal, és hat szem fekete olajbogyó. A filozófus még előhalászott egy kenyeret, amit az egyik fiókban rejtett el. Legalább annyi esze lehetett volna, hogy a többi maradékkal együtt beteszi a ládába. Ehelyett egy papírba tekerve dugta be a fiókba… aminek az lett az eredménye, hogy a kenyér csontkeménnyé száradt. Olyan gyalázatos volt a készlet, hogy az a benyomásom támadt, Schopenhauer aszkézise csak ürügy, hogy ne kelljen annyi pénzt költenie ételre, amiből – amilyen sikertelen volt – nem is nagyon akadt neki. Valószínűleg azonban akkor sem élt volna nagy lábon, ha megtehette volna. Miközben Schopenhauer bosszús arccal le-fel szaladgált, megint ugyanazt a verklit hajtogatta: – Azon gondolkodik épp, hol hagyhatta a szerszámos ládáját? Megértem, én sem emlékszem, mit csináltam a kulccsal. Még ha puszta erőszakkal meg is oldotta a problémát, továbbra is fennáll a filozófiai dilemma: vajon tényleg realitás-e a szerszámos láda, vagy csak azért az, mert annak éljük meg érzékeink és eszünk révén, amelyekre a hasznosság okán hagyatkozunk? De redukálhatjuk-e a világot a puszta hasznosságra, vagy létezik egy transzcendens realitás, amely… – Megvan! Fresella! Más néven „caponata Napoletana”… {9}
–
Végre ráleltem a megoldásra: ilyen kevés hozzávalóval is lehet lukulluszi lakomát csapni. – A caponatának ráadásul megvan az az előnye, hogy hamar elkészül. Csupán egy kis fresella kell hozzá, azaz száraz kenyér, és néhány olyan hozzávaló, mint ezek.
HOZZÁVALÓK: 2-3 PARADICSOM OLÍVAOLAJ MOZZARELLA TONHAL FEKETE OLAJBOGYÓ SZÁRAZ KENYÉR SÓ BAZSALIKOM Fogtam a kenyeret, és a vízcsap alá tartottam, de csak addig, hogy el ne ázzon teljesen, csupán annyira puhuljon meg, hogy bele lehessen harapni. Aztán egy tányérra tettem, megvártam, amíg elpárolog a víz, majd még egy kis vízzel megöntöztem. A víz mennyisége attól függ, lédúsnak szeretnénk-e, hogy szét lehessen nyomkodni kézzel, vagy inkább harapni kelljen. Én az utóbbit jobban kedvelem. Ezt követően a mozzarellát, paradicsomot, tonhalat és az olajbogyókat beleteszem egy tálba, és meglocsolom olajjal. A salsát néhány percig hagyom összeérni, és végül a kenyérrel együtt egy tányérra helyezem. Az egészet megszórom egy kis bazsalikommal. – Láss csodát, öt perc, és kész is van Siegfriedo infúziója! Egy darabka fresellát toltam az öreg szolga elé. A boldogságtól, hogy végre újra enni kap, no meg a nem várt élvezettől könnyekre fakadt, és nem jött ki más a torkán, mint egy elégedett sóhaj. – Mindent tönkretett: Siegfried arca nem egy aszkétáé, nézze meg! A filozófusnak is bedugtam a szájába egy darabkát, hogy elhallgattassam, addig is a rágással legyen elfoglalva. Az ínyencségek hatalmát általában lebecsülik azok, akik nem tudják, hogy nem tudják, micsoda élvezet egy falat fresella! Arturo titokban megpróbált elcsenni még egy falatot, közben lazán fecsegni kezdett: – Nyamm-nyamm, isteni ez a fresella vagy frisella. Hogy is hívják? Nevezd, ahogy akarod… De el a kezekkel! A munkásoké az elsőbbség! Rácsaptam a kezére, hogy maradjon még Siegfriednek is, aki az elégedettségtől valósággal kivirult. – Hm… na jó, jogos, már csak az öregek iránti tisztelet okán is… – jelentette ki Schopenhauer nem túl meggyőzően. – Kitől tanulta ezt a receptet? A feleségétől, ugye? – Nem, az apámtól. Imádta ezt az ételt, és nekem is megtanította, hogyan kell elkészíteni. – Aha, szóval a kovács egy szakács fia. Most már tudom, honnan ered a konyhai improvizációs képessége. – Nem, az apám nem szakács volt, hanem nápolyi gyáros. – Nápoly? Ismerem a várost, jártam ott egyszer… De akkor miért nem lett maga is gyáros? – Hát igen, a háború! A bombázások idején lerombolták a gyárat és … – …és akkor szakács lett, értem. – Nem lett szakács. Kivándoroltunk Dél-Amerikába és mindent elölről kellett kezdenie. – Á, ebből arra következtetek, hogy nem lépett az édesapja nyomdokaiba. Hiszen nem gyáros lett, hanem kovács. Megértem önt, nagyon is: én ugyanezt tettem. Az apám kereskedő volt Danzigban, és ha rajta múlott volna, akkor ma én is az lennék, ahelyett, hogy azt tenném, amiben leginkább örömömet {10}
–
lelem. Szerencsére idejekorán jobblétre szenderült, így hozzájárulva az én jólétemhez, mivel tekintélyes örökséget hagyott rám. Hiábavaló próbálkozás lett volna elmagyarázni bármit is ennek a zseninek. És ami még ennél is bosszantóbb volt: miközben én mindent megtettem, hogy megértessem magam, ő és Siegfried lecsupaszították a tányérokat. Meg kellett elégednem azzal a pár olajba mártott morzsával, amely még megmaradt. Viszont annak örültem, hogy a szolga már nem úgy nézett ki, mint a saját árnyéka. Egy kis színt kapott az arca. Végső soron nemes célért áldoztam fel magamat, és ez megvigasztalt. Ám nagy nyomorúságomra az, hogy nem voltam képes felébredni, egy másik, immár jól ismert bajjal párosult: a tudat, hogy soha nem fog sikerülni megennem, amit főztem. Annak ellenére, hogy most, hogy Maria nem volt ott, fütyülhettem volna az összes olasz és külföldi diétára, ami éber állapotban teljes lehetetlenség volt. Schopenhauer azzal az önelégült, felfújt képpel – amit ezen az éjszakán a kelleténél kicsit többször láttam már –, nyalogatta le az ujjáról az olaj- és paradicsomszósz-maradékot: – Kitűnő! Csak azt bánom, hogy nem kóstoltam meg már korábban Nápolyban! – Már megbocsáss, prof, de jártál Nápolyban és nem ettél fresellát? Akkor mi az ördögöt csináltál ott? Komolyan! Mindig azt mondom: az utazás értelme az evés. Aki megérkezik Nápolyba, annak az kell, hogy legyen az első dolga, hogy kipróbálja a remek nápolyi konyhát. – Sajnos nem. A tanulmányaim és a munka lekötötte minden időmet, úgyhogy nem maradt lehetőségem, hogy a kulináris élvezetekkel foglalkozzam, viszont egyszer jól eltévedtem a spanyol negyedben. Egy csapat utcagyereknek – scugnizzi, ahogy ti hívjátok őket – köszönhettem, hogy végül kikeveredtem a sikátorok közül. Elkísértek a panzióig, ahol csak később vettem észre, hogy útközben ellopták a pénztárcámat, a sétabotomat, a kalapomat, de még a szemüvegemet is! Fenomenális ügyesség! – Nevezd nyugodtan transzcendensnek! – Magával is megesett már ilyesmi? – Nem, de egyszer hagytam, hogy örökbe fogadjanak. Éppen filmet forgattunk… szóval dolgoztam. Volt egy csapat utcagyerek, akik mindennap eljöttek, és ott bámészkodtak… A végén elmondták, hogy nagyon megszerettek és elhatározták, hogy mint „Papát” örökbe fogadnak. És ezzel az ürüggyel attól fogva minden alkalommal, amikor végeztem a munkával, pénzért kuncsorogtak. – Micsoda naivitás! – Tévedsz: játszottam a naivat, nehogy úgy járjak, mint te. Mégiscsak inkább voltam nápolyi, mint ők, és főleg sokkal régebb óta. Azzal, hogy belementem a játékba, elkerültem, hogy engem is meglopjanak, és még a szemüvegemet is elcsenjék. Az egyik scugnizzi, a vezérük, igencsak aggódott, hogy hamarosan elhalálozom. Amikor megtudta, hogy negyvenéves vagyok, mélységes szomorúsággal fordult a feleségemhez: „Milyen kár, hogy hamarosan meg kell halnia!” A szemében valóságos matuzsálem voltam. Schopenhauer és Siegfried harsogó nevetésben törtek ki. Velük nevettem, és megmutattam nekik zárt öklömet a kinyújtott mutatóujjammal és kisujjammal: – Így csináltam a kezemmel, ez egy olyan mozdulat, amellyel elűzzük magunktól a bajt. Ma már elmondhatom, hogy a rossz ómen végül is csak jót hozott. Időközben eltelt újabb negyven év, és még mindig itt vagyok. Ha eszembe jut ez a régi történet, mindig elmosolyodok, és folyton lenyűgöz ez a naiv ártatlanság, amely a gyermekekben lakozik, még ha lopósabbak és ravaszabbak is, mint te meg én együttvéve… Nem, inkább mint te, kedvesem. Egy pillanatig mérgesen nézett rám, de az étel meglágyította, a jóllakottság nem hagyta, hogy felhúzza magát. Úgyhogy tovább nyalogatta az ujjait és így folytatta:
– Hát igen, ha csak test nélküli szárnyas angyalfejek lennénk, nem élvezhetnénk az apró örömöket az élet eme fájdalommal teli odüsszeiájában. – Jaj, ne kezdd újra, prof! Az egyetlen fájdalom itt az enyém: én mindenből kimaradtam és a készletek elfogytak. – Pedig közben még meg is dicsértem! Az ön kulináris improvizációja igazolja a tézisemet. Akarja hallani? – Van más választásom? Felállt, és elkezdett fel-alá járkálni, mintha én és a szolgája diákok lennénk, és az előadóteremben ülnénk. – Nagyon egyszerű. Két elem van, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy el tudjuk képzelni a világot: a szubjektum, azaz a megismerő, vagyis mi, és az objektum, a megismerendő dolog. De a világ értelme – illetve az átmenet abból, ahogy a világot elképzeljük magunknak, azzá, ami azon túl van – nem tárulna fel, ha a kutató pusztán tiszta szubjektum lenne – az, amit én „test nélküli szárnyas angyalfejnek” nevezek. Tehát az, hogy a világot meg tudjuk ismerni, nem csak az absztrakt reflexiónak köszönhető, hanem a fizikainak is, a testi cselekvésnek, a szükségletnek, az étvágynak. Siegfried, akinek kezdett újra megerősödni a hangja, fülembe súgta: – El tudja képzelni, hogy nekem nap mint nap ezt kell hallgatnom? De most, mint munkás a munkásnak: örök hálám! Együtt érzőn meglapogattam a vállát. Úgy hallottam, mintha a csontjai töredeztek volna, de az öreg nem panaszkodott. Az étel legalább egy kicsit feltáplálta. – És noha kitartok Hegellel szembeni kritikám mellett, filozófiámban felismerhető a közeledés eme sarlatán gondolkodásához: nevezetesen, hogy csak a végtelenség reális, míg a véges, a reális világ csupán annak egy rossz másolata. Erről jut eszembe… – hirtelen felém fordult. – Szeretne egy dedikált példányt a könyvemből? Már majdnem kimondtam, hogy lepasszolhatja másnak is a könyvét, de Siegfried az asztal alatt bokán rúgott, és könyörgő pillantást vetett rám. Meg akarta akadályozni, hogy a nagy gondolkodó ismét hisztériás rohamban törjön ki, és folytassa a böjtöt – és ezt én sem akarhattam másként. Úgyhogy megtettem ezt a szívességet az öreg szolgának. Egy-két filmemben már begyakorolt, kényszeredett mosollyal fejeztem ki Schopenhauernek a lelkesedésemet. Arturo villámsebesen eltűnt a dolgozószobájában, majd A világ mint akarat és képzet egy példányával a kezében tért vissza. Miután megkérdezte a nevemet, az alábbi dedikációt írta bele: {11}
Budnak, a kitűnő szakácsnak és remek kovácsnak. Arthur Schopenhauer Berlin, 1820. április 3. A mindenit! Ez a példány ma egy vagyont érne! Bárcsak nem pusztán álom lett volna… – Öööö… Ez a fizetség a ládámon végzett tetterős beavatkozásáért, jó? Barátom anyagi nehézségekkel küszködött. Magam is jól ismertem az ilyen helyzetet: nem sejthette, hogy 148 évvel később belebotlom a filmiparba – miután több munkába is belefogtam, ám
mindegyikben kudarcot vallottam, ráadásul közben családot alapítottam, amelyet el is kellett tartanom. Az Isten megbocsát, én nem című filmben kaptam akkoriban igen szerény összegért egy szerepet, ami a lehető legjobbkor jött, hogy vissza tudjam fizetni a házamra felvett hitel részleteit. De ezt bonyolult lett volna elmesélni Arturónak. A film létrejöttéig 1820-ban még hátravolt néhány évtized. Jobbnak láttam, ha hallgatok, és megtartom magamnak az iránta, és főleg nyomorult szolgája iránt való együttérzésemet. – Rendben, professzor úr. Elfogadom a könyvet fizetségképpen. Sajnálom, hogy ráment a ládád, de most már tényleg mennem kell. – Hegelnek egy szót sem, megígéred?! – Jó. De akkor neked is meg kell ígérned, hogy nem használod tovább kísérleti nyúlnak szegény Siegfriedet. Nincs is rá semmi szükség: hidd el nekem, a gondolataidat az egész világon tanítani fogják, a műveidet elkapkodják és a világ összes nyelvére le fogják fordítani. – Hízeleg, de azért köszönöm. A remény hal meg utoljára. – Nem egészen, te előbb fogsz meghalni. A műveidet csak posztumusz fogják elismerni. A filozófus kővé dermedt, és fenyegetően összeráncolta szemöldökét – ha egy tekintet ölni tudna! Megint késő volt, hogy elharapjam a nyelvem. Nyomasztó és kínos volt a csend, lehetetlen volt jóvátenni a súlyos tapintatlanságot. A mögöttem levő nyitott ablak viszont épp jókor jött menekülési útvonalat nyújtott. Eszembe jutott, hogy ha az ember egy álomban leugrik, akkor nem sokkal a becsapódás előtt hirtelen felébred. Talán tényleg ez volt az egyetlen lehetőség, hogy a saját ágyamban ébredjek, és végre egyszer s mindenkorra vége legyen ennek a rémálomnak. Óriási praclimmal búcsút intettem a posztumusz hírességnek és nibelungjának, aztán meghökkent tekintetüktől kísérve nekifutottam és fejest ugrottam az ablakból. Mondanom sem kell, hogy Schopenhauer a kisujját sem mozdította, hogy visszatartson.
9. FEJEZET PASTIERA ALLA SIGMUND
ÁLOM AZ ESKÜVŐI TORTA ÁLMÁRÓL Jelentős filozófusból számtalan akad, de csak kevés olyan befolyásos, akinek a nevéből még jelző is válik, amely bevonul a hétköznapi nyelvbe. Vegyük példának a következő jelzőt: freudi. Rendszeresen hallhatjuk talkshow-kban, könyv- és filmkritikákban, politikai és sportrovatokban, regényekben, telefonbeszélgetésekben (a lehallgatottakban is), a fodrásznál, az étteremben. Sőt, néha még pszichoanalitikai szövegekben is felbukkan, abban a tudományágban, amelyet Freud, a titkos ösztönök atyja alapított. Sigismund 1856-ban a morvaországi Freibergben született, de nem sokkal később családjával Bécsbe költözött. Ott nevelkedett és végezte el az orvosi egyetemet. Különösen a pszichikai betegségekre összpontosította figyelmét, melyek okait bizonyos esetekben az elfojtott pszichikai traumákban látta, amelyek a betegnél testi panaszokat idéztek elő. 1899-ben megjelent Álomfejtés című műve eleinte nem váltott ki nagy visszhangot, és a tudományos körök sem méltatták különösebben figyelemre. Az áttörést két évvel később A mindennapi élet pszichopatológiája című írása hozta meg. Néhány évre rá hívta életre a Bécsi Pszichoanalitikus Egyesületet. Ám Freud elmélete nem volt olyan ártalmatlan, és ezt ő is pontosan tudta: amikor 1905-ben egy amerikai konferencia-körúton járt, ahol nagy tapssal fogadták, állítólag ezt mondta: „A pestist hozzuk el nekik, és ők nem is sejtik!” Tökéletesen tisztában volt vele, hogy az elméletei nem finom lelkeknek valók, és sok mindent el lehet mondani róluk, de azt nem, hogy vigasztalóak lennének. Az általa alapított egyesületben a belső véleménykülönbségek gyakran vezettek konfliktusokhoz, különösen követőjével, Junggal. Freudnak köszönhetjük, hogy az álomfejtés útján feltárta a tudatalattit. Tőle származik továbbá az Ősvalami, az Én és a felettes Én fogalma, az a három önálló és mégis egymással szorosan összefüggő elem, amely meghatározza a személyiséget. Mindennek alapja az életösztön (Érosz), vagyis a szex, mint reprodukció egyrészt, és ellenpárja, a halálösztön (Thanatosz). Az ő „vétke” az Ödipuszkomplexus is, amely már egy fél örökkévalóság óta üldöz bennünket. 1939-ben hunyt el, elég későn ahhoz, hogy még megérje a film műfajának születését, de túl korán, hogy láthassa a Bud Spencer-sorozatot. Kár, mert szívesen meghallgattam volna a véleményét róluk – úgy hiszem, olyan valaki volt, akinek jót tett volna egy kis nevetés. ***
(Dr. Sigmund Freud és egykori tanítványa, dr. Carl Gustav Jung levélváltása, a Bécsi Pszichoanalitikus Egyesület szíves engedélyével:) Kelt: New York, 1905. július 20. Kedves Carl! Bár te vagy a földkerekség legnagyobb irigye, szeretném megosztani veled, és csakis veled a múlt
éjszaka bizarr történetét. Elvégre hozzám hasonlóan te is álomfejtő vagy – és a tanítványom (még ha megkérdőjelezhető eredményeid nem is erre utalnak). Bárhogy is legyen, tegnap éjjel Bud Spencerről álmodtam. Most biztos tudni szeretnéd, ki az – nos, magam is ezt kérdezem azóta is. Ma reggel hiába kerestem a nevét a lexikonban, amit a szállodai portás volt olyan kedves és beszerzett nekem. Ott azonban csak egy bejegyzést találtam, híres kollégánkról: Spencer, Herbert, 1820–1903, brit természettudományos filozófus Kétlem, hogy rokonok lennének, különösen mivel „Spencer, Bud” angolszász hangzású neve dacára erős nápolyi dialektusban beszélt.De bocsáss meg, csak most veszem észre, siettemben, hogy minél előbb beszámoljak neked álmomról, megfeledkeztem a levélbaráti udvariasság szabályairól. Meg sem kérdeztem, hogy vagy – nem mintha cseppet is érdekelne. Az álombeli „tudatalattiról” szóló vitánk és azon tény fényében, hogy elküldtél ebbe az országba, szerintem nyugodt szívvel lemondhatunk az efféle udvariassági formulákról és a lényegre térhetünk. Mint láthatod, eljöttem ebbe az országba, hogy megtartsak egy csomó olyan konferenciát, amelyekre te még ma is csak várod a meghívót. Na tessék! Nagyon remélem, hogy ez okoz néhány álmatlan éjszakát neked! Már csak az egészséged kedvéért is bele kellene törődnöd végre: kiváló tanítvány voltál, de én vagyok és maradok is a mester. Viccesnek tartom, hogy egy olyan országban beszélek pszichoanalízisről, amely Európához, a civilizáció bölcsőjéhez képest még csak most született. Abból a primitív olvasztótégelyből származik, amelyet vadnyugatnak neveznek, ahol a revolverhősök miatt egy halom ember halt meg véres csizmákban. A falvakban egyszerű élet folyt, amelyet az ördög jobb és bal keze irányított: jobbról pisztolylövések záporoztak, balról pofonok. Nemcsak az emberek, hanem az angyalok is babot ettek arrafelé. És amikor végül a haladás elérte az országot, mindannyian együtt emelték fel kezüket egy hallelujára. „Barboni” – ők voltak az úttörők: szakállas férfiak, akik ritkán borotválkoznak, és csak lovak meg pisztolyok kíséretében járták az országot. Úgynevezett zingarellik is voltak köztük – a legkülönbözőbb eredetű cigányok és csavargók. Mindannyian olyan nyaktörő kalandokra voltak képesek, amelyek az egyszerű emberekből álló közönséget elbűvölték. Mindez inkább a csodával, mint a lélek mélyreható elemzésével magyarázható. A szállodám recepcióján Trinity, akit a jóég tudja, miért, Bulldózernek hívtak, sztenóban vette fel az adataimat. Mivel már túl álmos volt ahhoz, hogy megjegyezze a nevemet, a „Django” becenevet aggatta rám. Ám egyből feléledt, ahogy a vadnyugatról kezdett el mesélni. Elmondta többek között, hogy akkoriban elég volt egy ötfős hadsereg, hogy rendet rakjon egy városban, ahol már nagyon elszabadult a pokol, és szükség lett a bűnvadászok beavatkozására. Az a különös, folytatta a portás, hogy egyes határszéli falvakban ez a barbár életmód mind a mai napig fennmaradt. Állítólag arrafelé még mindig jól elvannak kultúra és önelemzés nélkül. Végezetül még ünnepélyesen hozzátette, hogy az utolsó számlát én magam fogom fizetni, mire egy „Halleluja” hagyta el ajkaimat. Az utolsó szavak, amelyek még jelenlétemben elhangzottak a magát vadnyugati Casanovának képzelő portástól, mellesleg erős mexikói akcentussal, azok voltak, hogy „Halleluja… amigo!” Ebben a pillanatban közbeavatkozott a szálloda igazgatója, Mr. Joseph Colizzi , aki olasz gyökerekkel rendelkezett. (Ami egyébként nem lepett meg különösebben, hiszen Amerikát lényegében egy olasz fedezte fel, és John Martin, azaz tulajdonképpen Giovanni Martini, a Custer {12}
{13}
{14}
{15}
{16}
{17}
{18}
{19}
{20}
{21}
{22}
{23}
által vezetett 7. lovasezred híres lemészárlásának egyetlen túlélője is olasz volt. Olaszok mindenhol vannak, drága barátom, a leglehetetlenebb helyzetekben is találkozhatsz velük.) A szállodaigazgató ezenkívül mesélt még egy „Bosszú El Pasóban” elnevezésű tolvajbandáról is, akiknek az öklei Yucca felé tartanak, hogy ott a gyengébbek védelmére keljenek és rendet teremtsenek. Ők azonban a számtalan bandának csak egy kis részét képezték, lótolvajok és kalandorok, akik Amerika alapító atyái közé tartoznak. Ha súlyosra fordul a helyzet, akkor élet vagy halál között kell választaniuk és amilyen mélyen hívők, abban bíznak, hogy Isten megbocsát nekik. Isten megbocsát, én nem. Őszintén szólva nem hinném, hogy Amerika második otthonommá fog válni, még ha a konferenciák közötti utazgatásokat nagyon élvezem is. De csak fecsegek itt összevissza, és közben megfeledkezem a levelem tulajdonképpeni céljáról. Én, aki nagy élvezettel utazgatok, csak azt akartam, hogy téged, aki ott ragadtál Bécsben, elemésszen a sárga irigység. De ne csüggedj! Ki tudja, talán egy szép napon téged is éppolyan barátságosan fogad Amerika, mint engem. Ezer pofont küldök neked szeretettel Amerikából! Térjünk tehát vissza a múlt éjszaka eseményeihez: álmomban az ágyamban feküdtem, már majdnem elaludtam, amikor hirtelen egy hangos csattanást hallottam, és ijedtemben majdnem kiestem az ágyból. Aggódva pillantottam a plafonra, amelynek közepén hatalmas lyuk tátongott, mintha valami nehéz tárgy csapódott volna a szobámba a magasból. Ez a valami egy halom sitt alatt feküdt az ágyamban: egy óriási, szakállas pasas, aki zavarodottan pislogott, bár feleannyira sem zavarodottan, mint én magam. Leporolta magát, felállt és megkérdezte, hol van. Miután részletesen bemutatkoztam, cirkalmas nápolyi káromkodások áradatát ontotta magából, amit sajnos képtelen vagyok lefordítani neked. Tartalmi szempontból nagyjából megegyezhetett a tiéddel, amikor megtudtad, hogy engem meghívtak Amerikába, téged pedig nem. Ő mindenesetre azt állította, nincs meghívója, akaratlanul érkezett álmában hozzám. Egy álomban, amelyből hiába próbál felébredni. Igazán különös. – Ki az ördög maga? – érdeklődtem. – Nem kovács vagyok, ez itt pedig csak egy álom – felelte nyomatékkal az óriás. Tudod, mit jelent ez, nagyra becsült Carl Gustav Jungom? Álombeli vendégem tisztában volt vele, hogy ez nem a valóság, hanem álom! Márpedig ez igazolja feltevésemet: az álom – az általános feltételezésekkel ellentétben – nem megzavarja az alvást, hanem sokkal inkább őrzi azt, és épphogy kiiktatja a zavaró elemeket. Még akkor is, ha látszólag megtöri az alvás nyugalmát. – Honnan tudja, hogy ez az álom csupán álom? Az ember álmában nincs tudatában annak, hogy álmodik – kérdeztem. – Micsoda ostoba kérdés! Onnan tudom, hogy ez az álmom! Válasza nem nyugtatott meg, hiszen ez azt jelentené, hogy egy teljes mértékben irreális valami képes igényeket támasztani valakivel szemben, aki azt tudat alatt alvás közben megalkotja. Mint tudjuk – és ahogy még te is tudod –, az álom a valóság anyagcsere-végterméke. Gyakran abból a tudat alatti erőből fakad, amelyet én „ősvalami”-nek nevezek. Ez pedig akkor történik, amikor a tudatos, éber „én” valamilyen traumát élt át, amely az alvás során visszatér. Már a tíz évvel ezelőtt közzétett Tanulmányok a hisztériáról című írásomban is ezt a nézetet képviseltem, hasonlóan ahhoz az addig ismeretlen elmélethez, mely szerint a fizikai zavarok gyakorta pszichikai problémák következményei. Ezért a következő kérdést tettem fel magamnak: milyen traumát élhettem át gyermekként, és milyen fizikai zavart idézhetett ez elő, hogy most egy hús-vér álommal kell beszéljek? – Mégpedig {24}
{25}
{26}
{27}
{28}
egy jókora adag hús, meg kell mondjam… Akadtak traumáim, persze, különben fel sem fedeztem volna a pszichoanalízist, amely aztán jelentős befolyást gyakorolt a filozófiára és nagyjából minden tudományterületre (ÉN fedeztem fel, kedves Carlom, hogy belőled mi lesz, az a csillagokban van megírva). De őszintén megvallva nem emlékszem rá, hogy valami olyan drámai dolgot szenvedtem volna el, ami miatt most itt egy szabályos elefántot álmodom. Amely mindennek a tetejébe most épp a plafonon keresztül az ágyam kellős közepébe pottyan… Mit jelenthet ez? Hogyan fejtsem meg? Álljunk csak meg egy pillanatra, mélyen utált egykori tanítványom: tudom, mire gondolsz! És szinte hallom, ahogy körbekürtölöd a világban az egész történetet, és álomban kiélt, titkos szexuális ösztönvágyakat szősz bele a mesédbe. De ezúttal megelőztelek! Nem csak ezúttal, mellesleg. Eleinte magam is abból indultam ki, hogy talán valamilyen szégyenletes erotikus ösztönt hordozok magamban, aminek nem vagyok tudatában… Sajnos azonban elkövettem azt a hibát, hogy hangosan kifejtettem ezt a gondolatmenetemet. Az óriás, akit kétségtelenül harci ösztöne hajtott, villámgyors és határozott választ adott: lekevert egy jókora pofont, ami másodszor is kidobott az ágyamból, úgyhogy ismét a padlón találtam magam. – Hé Freud, mi a fészkes fenét akarsz tőlem? Ide figyelj, ne sokat teketóriázzunk: mondd meg, hol a konyha, főzök neked valami finomat, aztán jöhet a következő álom – követelőzött az őrült óriás. Én közben a fejemet kerestem az ágy alatt, de aztán meg kellett állapítsam, hogy az ütés ellenére még mindig szilárdan a nyakamon van. Hihetetlen, hogy milyen határozottan érzékeli az ember álmában a fizikai fájdalmat, még most is szaggat a fülem. Ezt feltétlen fel kell írjam a jegyzetfüzetembe a későbbi kutatásokhoz! Bármit is jelentsenek a szavai, be kellett látnom, hogy ez az óriás, extralarge figura avagy big man , ahogy itt Amerikában mondják – sőt bigfoot, óriási lúdtalpa nyomán – bizonyos értelemben az én „felettes én”-em leleplezésére szolgál. Ez az a nevelés által befolyásolt szféra, amely kiskorunktól fogva alakít bennünket és cenzorként hat az „ősvalami”-re, a bennünk rejlő állati erőre, miközben a tudatos „én” közvetítőként működik kettőjük között. – A konyha odalent van, kérem… Ez ugyanis egy szálloda, érti? – Ugyanezt ma éjjel az én házamról is elmondhatnánk… Ne kérdezd, hogy értette ezt. Mindenesetre lekísértem a konyhába, és útközben nagy vonalakban kifejtettem neki a gondolataimat. – …tehát ezen három erő, az „én”, „a felettes én” és az „ősvalami” ösztönzésére aktiváljuk – mint ismeretes – a szublimációt és az elfojtást. Vagyis ösztönvezérelte vágyunk célját a társadalmilag elfogadhatatlanból áthelyezzük a társadalmilag elfogadhatóba, ami által kielégítjük és eltávolítjuk, tulajdonképpen bizonyos fokig kiűzzük magunkból. Amennyiben tehát az ön kulináris ösztönét követem, kedves óriás, szimbolikusan egy másik, még szégyenletesebb ösztönt elégítek ki. Ez az ösztön részem, de nem szeretnék róla beszélni… – Ide figyelj, drága barátom! Nagyra becsüllek és személy szerint semmi kifogásom az ösztönök ellen, mindenkinek magának kell tudnia, mi teszi boldoggá. Csak a többieket hagyja békén közben, különben megfeledkezem a „felettes-én”-emről, és lekeverek neki egy akkora felettes pofont, hogy ahhoz képest az előző nyaklevesem édesnek fog tűnni, mint egy Pastiera. – Mi az a Pastiera, kedves óriásom? – Mindjárt kapsz belőle egy kis kóstolót… Hol van már a konyha? Előbb végére érünk a könyvemnek, mint ennek a folyosónak, olyan hosszú. {29}
{30}
– Milyen könyvről beszél? – Arról, amit erről a végtelenbe nyúló éjszakáról írni fogok. Most pedig elegem van a kérdésekből, éhes vagyok. Mikor érünk végre oda? Meg tudtam érteni az álombeli óriás türelmetlenségét, elvégre valóban jó ideje tévelyegtünk már ezen a labirintusszerű, sötét földszinti folyosón. Homályos, régi emlék elevenedett fel bennem, amit szakállas „ősvalami”-mmel azonnal meg is osztottam: – Tudja mit, Mr. Spencer? Ez a hely egy gyermekkori emléket idéz fel bennem. A cselédlányunk, aki vigyázott rám, egyszer elvitt a vidámparkba szülővárosomban, Freibergben. Volt ott egy körhinta, és benne egy vadnyugati postakocsi, abba ültetett be… Ám elfelejtett értem jönni. Rettenetesen szorongtam, főleg, hogy nagyon sokáig sötétben ücsörögtem egymagamban. – Szóval otthagyott? Ami azt illeti, nem csodálkozom. – Nem, nem, ne vonj le túl korán következtetéseket, jóságos óriásom! Csak azért szaladt el, hogy vattacukrot vegyen nekem, egy előkelő úrral, egy tűznyelővel, akivel ott ismerkedett meg. Azonban az édességárusnál nyilvánvalóan szörnyen hosszú lehetett a sor, ráadásul valószínűleg volt egy kis balhé is. Mindenesetre szegény cselédlányunk teljesen összekócolt hajjal, izzadtan tért vissza. A nagy tömegben a ruhája is összegyűrődhetett, siettében igazította meg. De az arca mosolygott – bizonyára az örömtől, hogy újra láthatott. – Kezdem érteni, mi az a trauma… Együtt érzően meglapogatta a vállamat, ami nem igazán volt ínyemre, elvégre még nem fejeztem be a történetemet. Úgyhogy folytattam a mesélést: – Nem hisz nekem? A cselédlány és tűznyelő barátja gyakran keveredtek ilyesféle előreláthatatlan helyzetekbe. Egyszer késve jött értem, miután beültetett a cirkuszba. Egy másik alkalommal megfűzött, hogy menjek be a tükörlabirintusba, ahol reménytelenül tévelyegtem, jobbról-balról állandóan a tükörfalaknak ütközve. De amikor a végén értem jött, minden egyes alkalommal ugyanolyan széles mosoly ült az arcán, és épp oly kimerültnek tűnt, mintha őrületes akadályokat kellett volna legyőznie, hogy végül célba érjen. Csak sok-sok évvel később, amikor már felnőttem és tanulmányaim fényében analizáltam ezeket az epizódokat, jöttem rá a valódi okra: a cselédlány csak azért felejtett ott engem újra és újra valahol, mert a viszontlátás minden alkalommal elsöprő örömöt okozott neki. Lám, a tudat alatti ösztön! – Hogyne! Micsoda leleményes kislány! Úgy tűnt, az óriást nem sikerült maradéktalanul meggyőznöm diagnózisom helyességéről, mert újból vigasztalóan vállon veregetett – de hogy miért, azt még ma sem értem. Azonban úgy döntöttem, későbbre halasztom az ezzel kapcsolatos további tudományos fejtegetéseimet, mivel végre megtaláltuk a konyhát. Látnod kellett volna, kedves Carl, ahogy ez a Bud Spencer feldúlta a polcokat, kirámolta az összes szekrényt és mindent az asztalra hajigált. Pokoli lármát csapott közben, és olyan idegesen fújtatott, mint aki már századszor csinál valamit, amivel már réges-rég tele van a hócipője. Abban a pillanatban, amikor megpillantottam az egyre magasabbra tornyosuló edényhegyet a konyhaasztalon, egy csapásra megvilágosodott előttem az álmom értelme: az óriás a szabad asszociációk módszerét akarta kipróbálni velem, amelyet magam is alkalmaztam pácienseimnél. Dolgokat vagy szimbólumokat mutatok nekik, és gondolkodás nélkül ki kell mondaniuk, ami eszükbe jut róla. Ilyen módon leküzdhető a cenzúra korlátja, és a páciensek szabadnak érzik magukat. Ez lehetett az oka, hogy Spencer úr mindenféle tárgyakkal rakta tele a konyhaszekrénypultot. – Kör!
Kijelentésem a serpenyőre vonatkozott, vizsgáztatóm tanácstalanul pillantott az eszközök gyűjteményére, és bizonytalanul így felelt: – Nem tudom, ha engem kérdezel, akkor ez egy serpenyő, és a serpenyők általában kör alakúak, drága barátom. – Víz! Az asztalon előttem álló pohár által kiváltott asszociációmra Mr. Spencer látszólag triviális választ adott. – Azt hozzál magadnak. Ott van a vízcsap, csak megtalálod… Dolgom van. Kétség nem fér hozzá, őszinteségemmel kihívtam álombeli partnerem rejtett ravaszságát, és szándékosan tévesztett meg, hogy ezáltal lerántsa a leplet legtitkosabb ösztöneimről is. De mivel előzőleg már begyűjtöttem egy nyaklevest a vallomásommal, most nem sikerült lépre csalnia. Így amikor egy gyertyatartót tolt elém az asztal közepére, egyszerűen kimondtam az első szót, ami eszembe jutott: – Karos gyertyatartó! … Miközben néhány másodperc múltán azon igyekeztem, hogy begyűjtsem a padlóról a két kiesett metszőfogamat, az alábbi következtetésre jutottam: ez az óriás „ősvalami” abból a fajtából való, aki hajlamos a félreértésekre, és szívesen lengeti az öklét. Sikertelenül próbáltam megmagyarázni neki az asszociációmat. A gyertyatartó arra a karos gyertyatartóra emlékeztetett, amely az otthoni nappalim asztalán áll. Olyan tárgy ez, amely nagyon a szívemhez nőtt, ezért ötlött rögvest az eszembe és mondtam ki hangosan az asszociációmat. Az óriás azonban nyilvánvalóan félreértett, és hatalmas öklével arcul csapott. Mindenesetre a brutalitásnak ez az ismételt aktusa igazolta újszülött teóriámat, amelyet még fent a hálószobában, az első ütés után állítottam fel: egyes álmokban a fizikai fájdalom ugyanolyan heves lehet, mint a valóságban. Különösen, ha abban az embernek egy olyan „ősvalami”-vel van dolga, mint nekem múlt éjjel. Ezért elhatároztam, hogy nem kutatok tovább a tételem igazolása után, hanem megelégszem helyette az empirikus tapasztalattal. Most pedig jól figyelj, Carl, és vedd elő a jegyzetfüzetedet! Az alábbi receptet azon hozzávalók alapján, amelyeket az óriás a hűtőszekrényből és a kamrából elővarázsolt, pontosan tudtam követni. Szilárd meggyőződésem, hogy ebből részletes értelmezést követően a tudatalatti megfejtésének „királyi útja” vezethető le.
HOZZÁVALÓK: 1 KG MÉLYHŰTÖTT OMLÓS TÉSZTA (Lehetséges interpretáció: a rejtett ösztönök felolvasztása; az óriás közbevetette, hogy a tésztát saját kezűleg is el lehet készíteni, de sem kedve, sem ideje nem volt hozzá.)
70 DKG RICOTTA JUHTEJBŐL (Juh, azaz birka, mint a társadalmi alávetettség jelképe? Nem úgy tűnik nekem, mintha az óriás hagyná magát leigázni. Na mindegy, menjünk tovább…)
40 DKG FŐTT BÚZA 1 DB CITROM (Citrom, mint az élet keserűségének szimbóluma? Az óriás véleménye után érdeklődve az alábbi választ kaptam: „Csináld, ahogy gondolod.” Tehát: a citrom, mint az akarat szabadságának jelképe? Ki tudja?)
60 DKG CUKOR 5 DKG CUKROZOTT CITROMHÉJ 5 DKG CUKROZOTT NARANCSHÉJ 3 DKG ZSÍR VAGY VAJ 1 DL TEJ 5 DB TOJÁS, EBBŐL 2 TOJÁSSÁRGÁJA 1 EVŐKANÁL NARANCSVIRÁGVÍZ (Narancsvirág, mint a házasság metaforája? Az óriás válasza: tojik a metaforákra. Tehát: ez a hozzávaló a konvenciókkal szembeni egészséges közömbösségként értelmezendő.)
1 CSOMAG VANÍLIÁS CUKOR EGY CSIPETNYI FAHÉJ A fahéj nem kötelező, fűzte hozzá az „ősvalami”, aki egyébként nem fárasztotta magát azzal, hogy elmagyarázza nekem az egyes lépéseket, mivel mint mondtam, fáradt volt és egy kicsit feldúlt. – Ez másfelől, mint a felettes énemnek az énem által közvetített kihívása az ősvalamim által értelmezhető. És ez az „én” most leírja neked, kedves Carlom, a megfigyeléseit. Elejtettem bennük néhány megjegyzést későbbi megfontolás céljából. 1 . Először is szobahőmérsékleten felolvasztjuk a tésztát. (A szociális megmerevedettség metaforája, amelyet fel kell oldani, hogy felszabaduljon a libidó? – Ezt még végig kell gondolnunk.) 2. A tejet, a megfőzött búzát, a vajat és a reszelt citromhéjat egy lábosba tesszük, és addig főzzük, amíg krémes massza nem lesz belőle. A folyamat körülbelül 10 percig tart. 3 . Ezután feldolgozzuk a maradék hozzávalókat: 3 tojásfehérjét keményre verünk, 2 tojássárgáját elkeverünk ricottával, fahéjjal, kandírozott gyümölcsökkel és narancsvirágvízzel.
4. Hozzáadjuk a búzamasszát, és aláadjuk a tojásfehérjét. (A citrom, mint visszatérő elem, amelyet kandírozott gyümölcsdarabokkal elegyítünk – értelmezhetjük felszólításként, hogy az élet keserűségéhez egy leheletnyi szórakozást keverjünk?) 5. Vegyük elő a felolvasztott tésztát, és nyújtsuk ki a sodrófával körülbelül fél centiméteres vastagságúra. 6 . A tésztát egy vajjal kikent sütőformába helyezzük, a kiálló szélét levágjuk, szintén kinyújtjuk, és csíkokra szeleteljük. A tölteléket a sütőformában elhelyezett tésztára pakoljuk, a csíkokat pedig rácsszerűen ráfektetjük. 7 . 180 °C-on addig sütjük a sütőben, amíg a felszíne borostyánszínűre nem színeződik (körülbelül 90 percig). Majd megvárjuk, míg kihűl, és megszórjuk egy kis porcukorral. A folyamat eredménye a csodálatos „pastiera Napoletana”, amely a hűtőszekrényben négy-öt napig is eláll. Amikor elém tette a süteményt, két percig áhítatos hallgatásba merültem, mielőtt bármit is felelni tudtam volna az ősvalamimnek. Közben ő engem bámult, mintha azt kérdezné, mi az ördögöt csinálok. (Nota bene: a hitelesség kedvéért, kedves Carlom, az újonnan szerzett foghíjam által keletkezett beszédhibámat is visszaadom.) – Igen, moft már értem: a portyukor mint egy fehér fátyol terül el a paftiera Napoletanán, és a házasságra utal – fehér efküvő narancsvirággal és fehér tortával. Ennek a füteménynek a megevése következéfképpen a házaffág szövetségének szimbóluma önnel, az én őfvalamimmel. Erre nyomban az arcomba vágta a süteményt, majd közölte, hogy soha az életben nem házasodna össze velem. Ugyanis egyrészt undorodik a köpködésemtől – a foghíjam a bűnös –, másrészt pedig van már felesége. Ebből arra következtettem, hogy az én kedves irracionális és heves vérmérsékletű ösztönöm bár úgy verekedett, mint egy caracasi kikötői munkás, de a bigámiáról nem volt nagy véleménnyel. Ám ezúttal egy szót sem szóltam. Valószínűleg a sok bonyolult szimbólum lehetett az oka, hogy szörnyen zúgott a fejem, és úgy éreztem, a spekulatív indeterminizmus állapotába kerültem. A homlokomról potyogtak a pastieramorzsák az asztalra. Végül csak megtörtem a csendet. – Egyszerűen fogalmam fincs, mit tegyek. – Miért nem teszed egyszerűen azt, amit mindenki más tenne egy süteménnyel, kedves intuitív barátom? Újabb néhány percnyi gondolkodás után, amivel az ütőképes empirizmus újabb demonstrálását spóroltam meg magamnak, végül rájöttem. – Halleluja! Megvan: meg kellene enni a paftierát! Az óriás elismerően tapsolt. – Nem is volt olyan ördögien bonyolult, ugye? Tényleg nehéz gyermekkorod lehetett, kedves Sigmund. Soha nem kaptál semmi édességet? – De, de, a cukrász úgyszólván a családhoz tartozott. De a forf nem akart a kedvemben járni. Amikor nem voltak otthon a szüleim, a cukrász és a cselédlány mindig órákra bezárkózott a konyhába. És amikor újra kijöttek a konyhából, ugyanaz a mosoly ült az artyán, mint amikor a körhintán felejtett. Füteménynek azonban nyoma nem volt. A véletlen akarta így. – Persze, hogyne, a véletlen akarta így. Egyél csak nyugodtan, ne örlődj ezen! „Ősvalamim” ezután századszorra is vigasztalóan meglapogatta a vállamat, majd visszakísért a szobámba és arcán atyai mosollyal betakargatott, ami végtelenül jólesett. Még hallottam, amint elszámol háromig, majd háromra felébredtem. Természetesen addigra már nem volt ott, de
gyorsan kipattantam az ágyból, kinyújtóztam, és rögtön nekiültem, hogy megírjam ezt a levelet, mielőtt felőrölne a hétköznapok taposómalma és elhomályosulna az álom. És most, hogy tiszta fejjel újra végigjátszottam a fejemben a történteket, arra a gondolatra jutottam: ha mi, gondolkodók többet törődnénk az élet apró örömeivel, mint az intellektuális spekulációkkal, az élet kevésbé tűnne nyomorúságosnak. „Táplálkozom, tehát vagyok” – így hangzott az óriás filozófiája, amint rendíthetetlenül fejtegette. Látogatása olyan reflexiókra ösztönzött, amelyeket majd egy könyvben fogok részletesen kifejteni, és tiszteletére a „Rossz közérzet a kultúrában” címet fogja viselni. Mert még ha külsejét tekintve haladó is volt, a körülöttünk kifejlődött kultúrával szemben előnyben részesítette a természetes és egyszerű dolgokat. Másfelől ez arra a felismerésre juttat, hogy két erő mozgat bennünket: az Erósz és a Thanatosz, azaz az élet- és a halálösztön. Utóbbi mindenkit, aki elnyomja magában, neurotikussá tesz. Az óriás azonban öklein keresztül teljes mértékben kiélte ezt, márpedig öklei biztos ösztöneinek köszönhetően sokkal erősebbek voltak, mint az intellektus. Egy előnye azonban van az intellektus eme halk hangocskájának: nem talál békét, amíg meg nem hallgattatik. És ez a kevés jó okok egyike, hogy az emberiség jövőjével optimistán nézzünk szembe. Nyugodtan gondold ezt végig egyszer, kedves Carl, már amennyiben képes vagy ilyesmire. Nos, most már lassan sajnos el kell búcsúznom, ismét a hírnevem szól közbe, mint mindig: odalent egy újabb konferencia vár rám. Az emberek sóváran áhítják, hogy vitatkozhassanak írásaimról, az agyak háborújának úttörőiről, amelytől téged megkímélt a sors, mivel hiányoznak belőled ennek biológiai előfeltételei. Sok gonoszsággal: Sigmund Utóirat: Ébredés után vettem észre, hogy valóban hiányzik pár fogam. Minden bizonnyal leestem az ágyról álmomban, és a padlóra zuhantam. Érdekes, nem?! (Dr. Carl Gustav Jung válasza:) Kedves hihetetlenül híres egykori tanárom! Levele harmadszori elolvasása után sem értek egy kukkot sem – leszámítva azt, hogy sürgősen fel kellene keresnie egy specialistát. Ezért ajánlom, hogy egyeztessen időpontot a rendelőmben, amint visszaért Amerikából. Igyekszem öt percet önre szánni. Mélységes együttérzéssel: C. G. Jung Utóirat: Levelének ismételt átolvasása után az történt, hogy én is azzal a bizonyos „Bud Spencer”-rel álmodtam. De mivel nem akarom, hogy kizárjanak a Bécsi Pszichoanalitikus Egyesületből, a részleteket megtartom magamnak, és nem is áll szándékomban a jövőben sem senkivel beszélni erről. Utóirat 2: Mellékesen még egy vicces megjegyzés: belenéztem a freibergi lakcímbejelentőbe, és egy érdekes felfedezésre jutottam. Az izompacsirta, akivel a cselédlánya a vidámparkban szórakozott, „mongol szikla”-ként ismert – egy keleti színész, akinek a művészneve mögött az osztrák Cornelius Maaz rejtőzik, aki másfelől apám távoli rokona.
Gondoltam, ez az apró részlet bizonyosan örömmel fogja eltölteni. Nemde?! Engem igen.
10. FEJEZET HALLEVES ALLA ROUSSEAU
GYERMEKNEVELÉS ÉS NEPTUN KINCSEI Az „őrült zseni” klasszikus esete. Rousseau nemcsak a felvilágosodás gyermeke volt, aki az észt mindenek fölé helyezte, hanem a 18. század egyik legjelentősebb pedagógusa is. Rousseau egymás után nemzette a gyerekeket, hogy aztán egyiket a másik után egy lelencházba adja. Inkább azzal töltötte az idejét, hogy filozofált, és a barátaival vitatkozott. Nápolyi kifejezéssel élve egy jó nagy figli’e ‘ndrocchia volt: egy nagy kurafi. Ettől függetlenül, mint filozófus előtt nem tehetünk mást, mint hogy megemeljük a kalapunkat. Mert bár a felvilágosodás korába született bele, elszakadt tőle, és kidolgozta saját, független elméletét: Rousseau nézete szerint az emberek szabadnak születnek, de később a társadalom rabszolgává teszi őket (híres, bár nyomorúságos, de mégis békés és derűs teóriája a nemes vademberről). Mivel a technikai haladás és az anyagi javak elterjedése feltartóztathatatlan, szerinte ezt szabályozni kell – mégpedig úgy, hogy igazságos társadalmat hozunk létre, amelyben mindenkinek megvan, amire szüksége van, és amelyben nincsenek szegények és szükséget szenvedők. Osztályegyenlőség magántulajdon nélkül. Szép szavak! Ha megérte volna, hány millió áldozatot követelt a 20. században a szovjet és a kínai kommunizmus, amelyek egyaránt „egalitáriusnak” és a magántulajdon ellenségének tekintették magukat, ki tudja, talán még egyszer átgondolta volna utópiáját. Másrészt, ha azt nézzük, mit műveltek a nácik, akik a maguk részéről a fasizmust propagálták a népnek mint mindenható gyógyírt, akkor Rousseau azt mondhatta volna, mindent összevetve mégiscsak igaza volt. Mindenesetre feltétlenül el kell ismernünk azt a bátorságot, amellyel Rousseau – akit egyébként Kant a belső világ Newtonának nevezett – az akkortájt bevett elrendezett házasság ellen harcolt. Véleménye szerint az embereknek szabadon, szerelemből és osztályfüggetlenül kellene házasodniuk, amint azt 1761-es, Új Héloise című művében megfogalmazta. Rousseau 1778-ban hunyt el. Hogy mi lett a gyerekekből, akiket oly szorgalmasan potyogtatott a világba, arról nem szól a fáma. ***
– Egy… kettő… HÁROM! Újra otthon voltam: ezúttal hatásosnak bizonyult a kiszámolós trükk. És még zavarodottságomnál is nagyobb volt az elégedettségem amiatt, hogy Freudot is rendesen zavarba hoztam. Találkozásunk komoly előrelépést jelentett, hiszen ezúttal Freud álmodott Bud Spencerről, nem pedig fordítva. De ha jobban meggondoljuk, akkor ezt a helyzet romlásaként is értelmezhetjük: azt álmodtam, hogy valaki rólam álmodik, és egy rossz álom egy rossz álomban az már két rossz álmot jelent. Na mindegy, hagyjuk! Lényeg, hogy megint otthon voltam, bár nem ismertem fel rögtön az ismerősnek tűnő helyet. Ennek minden bizonnyal az éhség az oka… vagy az éjszakai sötétség. Egy lépést haladtam előre és… PUFF! Valami teljes erővel az orromnak ütődött.
Gyorsan támadóállásba helyezkedtem… de ekkor észrevettem, hogy egy gereblyére léptem, ami az udvaron hevert. A gereblye nyele úgy arcul csapott, mint egy némafilmes vígjátékban. – Megérdemelted! „Az első ember, aki bekerített egy darabka földet, és azt jutott eszébe mondani, hogy »ez az enyém«, és aki talált olyan együgyű embereket, akik ezt elhitték neki, volt a polgári társadalom valódi megalapítója.” – Részlet az Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól című művemből, 1755-ből. Második értekezésem. Az orromat dörzsölgettem, és arrafelé fordultam, ahonnan a károgó hangot hallani véltem. Beszédmódja arra utalt, hogy egy Voltaire-fakszimilével van dolgom. Ráadásul ugyanolyan 18. századi ruhát viselt, ugyanolyan parókát, sőt, még a sétabotja is Voltaire-éhez hasonló volt. Az út közepén állt, amely – amint végre rájöttem – a morlupói nyaralóm bejáróját képezte. A másik korból érkező – nem tudom, hányadik – betolakodót nem ismertem fel külsejéről, de az általa idézett sorokból sem, ami korábban Galilei és mások esetében kisegített. Odament a falhoz, ellenségesen méregette, és a botjával megkocogtatta, mintha azt akarná megvizsgálni, elég stabil-e. Abból, hogy nem Rómában, hanem a nyári lakunkban találtam magam, arra következtettem, hogy egyáltalán nem ébredtem fel. Hogy mi a célja a helyszínváltásnak, az azonban nem derült ki számomra: mit keresünk Morlupóban? Tévedtem: egy rossz álom a rossz álomban nem kettőt ad ki, hanem egy borzalmasan bonyolultat. Mit szólt volna ehhez Freud? Az éhség tréfát űzött velem, efelől nem volt kétségem. Ha nem rámolták volna ki a hűtőszekrényemet, ez az egész meg sem történt volna. – Még egy ilyen antik darab, ráadásul hogy fenn hordja az orrát! Nem François-Marie Izé, művésznevén Voltaire rokona vagy egészen véletlenül? Továbbra is a falat bámulta, mintha megsértették volna az ízlését, és anélkül válaszolt, hogy felém fordult volna: – A következőképpen fogjuk csinálni, te behemót: kitalálod, hogy ki vagyok, én pedig épp oly szélsebesen eltűnök, mint ahogy megjelentem. Ha nem sikerül rájönnöd, akkor viszont végig kell hallgatnod, utána pedig le kell bontanod ezt a falat, mert a fal nemcsak bezár, hanem azok társadalmi irigységét is kiváltja, akiket kizár. Iskolás éveim fényévekre voltak, de minden igyekezetemmel azon voltam, hogy megfeleljek neki. Az öltözetéből és franciás akcentusából próbáltam kiindulni: – Montesquieu! – Hideg! – mondta, és sétapálcáját tagadása jeléül ide-oda lóbálta. – Diderot! – Hideg. – Condillac! – Olyan hideg, hogy megfagyok. – Nem bánnám! – Jól van, megadom magam. – …hallottál már Jean-Jacques Rousseau-ról? Végre megvilágosodtam: – Ja, a nemes vadember teóriájának szülőatyja? – Szolgálatára! – felelte egy fél térdhajlítással, hogy aztán pökhendin hozzátegye: – Döbbenetes, néha mennyire csal a látszat! Sosem gondoltam volna, hogy egy kertészben értő fülekre talál a filozófiám! – Nem vagyok kertész. Sajnos. Megúsztam volna egy-két húzós helyzetet. – Mit keres akkor a kezedben az a gereblye?
Természetesen igaza volt, a jobb kezemben még mindig ott szorongattam a szerszámot, amellyel véletlenül arcba vágtam magam. Két kezembe fogtam a nyelét, és szó nélkül kettétörtem. Egy ideges rángás eredménye, amitől azonban egy gondolkodó nem ájul el. Megjegyeztem még: – Kovács sem vagyok, jobb, ha ezt is tisztázzuk. – Hogy jön ide a kovácskodás? – Ez egy hosszú történet. De térjünk a lényegre, barátom! Irány a konyha! – Mi? Ezt nem értem. Nem vesztegettem a szót, megragadtam a karjánál fogva, és kivonszoltam a konyhába. Kicsit púpos volt, nyilvánvalóan túl sok évet töltött a könyvei fölé görnyedve. Tudom, hogy nem illik, de a bennem megbúvó nápolyi egyszerűen nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megérintsem a púpját. Kérdőn nézett rám. – Ki tudja, talán szerencsét hoz, és felébredek! – magyaráztam. – Még mindig nem értek semmit, Monsieur. – Lényeg, hogy én értem. – Amit viszont nagyon is jól értek, az az, hogy elvesztetted a fogadást. Ami azt jelenti, hogy végig kell hallgass, és utána le kell bontanod ezt a gyalázatos falat a luxusbirtokod körül. Ebben az ügyben nem lehetett vele tárgyalni. A nappali felé menet megtorpant és kicsit meg kellett taszítanom, hogy tovább tudjunk menni. Míg a konyha felé haladtunk, tartottam neki egy rövid idegenvezetést, megmutattam a bútorokat úgy, mint egy múzeumban. – Drága Rousseau-m, azért ne essünk túlzásokba! Ez nem a versailles-i kastély, szép ház, de semmi luxus, nagyon otthonos kis ház. Már jó pár éve megvan, és a feleségemnek szívügye, mivel itt ünnepeltük a család legfontosabb eseményeit, mindhárom gyermekünk születésnapjait, legidősebb lányunk esküvőjét, az unokáink keresztelőjét és sok más nagy napot. Az évek folyamán Maria sok szép tárgyat és bútort gyűjtött itt össze, amelyeket utazásaink során a világ legkülönbözőbb pontjain szereztünk be. Ezért fontos, hogy ugyanúgy gondozzuk és elevenen tartsuk, mint az emlékeinket. Ami a falat illeti, amelyet annyira megvetsz – az csak arra szolgál, hogy megvédjen a földcsuszamlásoktól, ha sokat esik az eső. És ami a rossz szándékú kortársakat illeti, amelyekből minden bizonnyal a te korodban is akadt bőven, lényegében nincs itt semmi, amit magukkal vihetnének. A bútorok túl nehezek, a képek és festmények lényegében értéktelenek, aranyat és ezüstöt pedig hiába keresne itt bárki is. A betörők csak az idejüket pazarolnák. A tárgyak értéke az általuk felidézett emlékekben rejlik. Nem igazán sikerült meggyőznöm, ezt rögtön értésemre is adta: – Rossz szándékú emberek mindig is voltak, már csak azért is, mert mindig fennállt a szociális egyenlőtlenség. És ha valaki betörne ide, kedves kertészem, a ház ura habozás nélkül ráküldené a szegény fickóra fogcsikorgató kutyáit vagy botokkal felszerelt szolgálóit. Biztos vagyok benne. – Súlyos tévedésben van, kedves Rousseau. A ház tulajdonosának nincsenek fogcsikorgató kutyái, sem fegyveres szolgálói. Ezenkívül manapság ha rád támad egy betörő, és te merészelsz lekeverni neki egy pofont, akkor beperel téged egy jókora összegű kártérítésre, és rács mögé kerülsz. Szóval hagyj fel azzal a próbálkozással, hogy úgy állítasz be, mintha én lennék Marie Antoinette királynő, aki az éhezők szája elől lopja el az utolsó kalácsukat! – Te egy királynő öltözetében… mon Dieu, micsoda kép! – borzadozott. – De mondhatsz, amit akarsz, sokak szociális nyomorának az oka kevesek gazdagsága és jóléte. – Lehet, de a gazdagság csak akkor bűn, ha tisztességtelen úton szerezték. Ha viszont valaki munkával alapozta meg a jólétét, és egy csomó adót fizet, amely a társadalom fenntartását és a
szociálisan rászorulók támogatását szolgálja, abban nem látok semmi kivetnivalót. A filozófus csodálkozva nézett rám: – Még nem láttam ilyet, hogy valaki, akinek kevés pénze van, azokat dicsőíti, akiknek sok van. Különös korszak ez, amelyben élsz, kedves kertészem. – Persze, mert a te korod bezzeg olyan jó volt! A francia forradalom meg az egész felfordulás… Hidd el, nekem is voltak jobb és rosszabb korszakok az életemben. De amikor szegény voltam, nem kezdtem el átkozni azokat, akik gazdagabbak voltak nálam. Inkább azon igyekeztem, hogy javítsak a helyzetemen. És amikor már jobban ment a sorom, éppúgy nem tekintettem szenteknek azokat, akiknek kevesebbje volt. Az ilyesmiben csakis egyénileg lehet ítélkezni. Hány fej gurult le a guillontine-ról Robespierre alatt, aki felelős volt a rémuralomért? Több tízezer! Itt egy fej, ott egy fej, éjjel-nappal – a végén pedig ő maga is a guillotine alatt végezte. De hát nem csoda, hogy az ember a szó szoros értelmében elveszíti a fejét az osztálygyűlöletre való örökös, eszetlen felbujtás miatt. No de ennyit erről, mindjárt kiszáradok, és éhes is vagyok. – Nem gondolná az ember, látván ezt a hatalmas bendőt! Botja végével megkocogtatta a hasamat. Nem volt egy okos húzás: gyomrom ingerült korgással válaszolt a kipp-koppra. – Van itt egy kutya a közelben? – kérdezte Rousseau aggodalmasan. – Nem, a gyomrom volt az! Ma éjszaka az a végzetem, hogy csak főzök és főzök, de a gyomrom mégis kong az ürességtől. – Rövid pórázon tart a gazdád, igaz? Mindig is mondtam: az ember szabadnak születik, de a társadalom rabszolgává teszi. – Ezért a mondatért szívesen eléd térdelnék, de félek, hogy többé nem bírnék felegyenesedni. – Tudod, mi az, ami összeköt a felvilágosodással és ugyanakkor elriaszt tőle? Azt állítom, hogy a nemes vadember természetes állapotában boldog volt, míg el nem kezdett dolgokra vágyni, törvényeket felállítani és bírókat kinevezni. És ahogy elkezdték alkalmazni a törvényeket, lassan elhitték, hogy ők maguk a törvény… Mivel elveszítettem a fogadást, hagytam, hadd tombolja ki magát, és közben összekerestem a szükséges hozzávalókat a főzéshez. Időnként közbevetettem egy-egy megjegyzést, de ezt nyugodtan megspórolhattam volna magamnak, mert Rousseau szemmel láthatóan jobban élvezte a monológot, mint a dialógust: – A visszatérés a vadonban folytatott élethez, amikor makkal táplálkozunk és kunyhókban lakunk, abszurd lenne, ezért azt mondom: éljen a társadalom, de legyen demokratikus… DEMOKRATIKUS! – Ha Machiavelli hallana, rád borítana egy üveget, akár Rousseau vagy, akár nem! – Machiavelli két évszázaddal ezelőtt aktuális volt, de a világ halad, kedves kertészem. Feltűnt már neked, hogy a folytonos haladással a bűnök is egyre nagyobbak lesznek? De vissza nem fordulhatunk. Ha tehát a polgári társadalom megkerülhetetlen, akkor legalább törekedjen az egyenlőségre: mindenkinek ugyanannyija legyen. – Az én időmben ezt kommunizmusnak hívják. Az eszmék nemesek, de sajnos a valóságban épp annyi nyomorúságot okoz, mint a kapitalizmus. Folytatta a monológját, mintha meg se hallott volna: – „Ha most a társadalmi szerződésből eltávolítunk minden nem lényeges elemet, az alábbivá tömöríthető: mindannyiunk az általános akarat legfelsőbb irányelve alá helyezi személyét és minden erejét…” Idézet a Társadalmi szerződés című műből, amit jómagam írtam és 1762-ben jelent meg. – Bravó! Manapság helyből szakszervezeti aktivistát csinálnának belőled! De igazad van, azok, akiknek – bármilyen okból is – semmijük nincs, éppúgy emberhez méltó életet kell éljenek egy
demokratikus társadalomban, és legalább egy tál leves kell jusson nekik. Apropó, mit szólnál egy nápolyi halleveshez? – Én mindent megeszem, nem válogatok. Minden más az éhezők megsértése lenne. – Itt ebben a házban jelenleg csak egyetlen éhező leledzik, az pedig én vagyok. Sértegess, ahogy csak akarsz, de ülj le, én meg nekilátok a főzésnek.
HOZZÁVALÓK: 1 KG VEGYES HAL 1 DB SÁRKÁNYFEJŰ HAL ½ KG VÉNUSZ- ÉS FEKETEKAGYLÓ 20 DKG KIS TINTAHAL 30 DKG NYERS VÉNUSZKAGYLÓ 30 DKG ÓRIÁSGARNÉLA 40 DKG KOKTÉLPARADICSOM 1 FEJ FOKHAGYMA 1 SZÁL RÉPA 1 FEJ HAGYMA 1 DB ZELLERGUMÓ 1 POHÁR FEHÉRBOR PETREZSELYEM 1 DB CSILIPAPRIKA OLÍVAOLAJ SÓ, BORS KENYÉRKOCKA Összeválogattam a hozzávalókat, de amint Rousseau észrevett köztük egy üveg bort, rögtön utánanyúlt, de szemfülesen a kezére csaptam. – Csak egy kortyot akartam inni! Úgy viselkedsz, mint egy… egy kertész! – Kérj inkább egy pohár vizet, a bor a leveshez kell! Azzal fogtam a petrezselymet, csilipaprikát, olajat, sót, borsot és a krutonhoz a kenyérkockákat. Magabiztosságomon meglepődve a nagy gondolkodó megkérdezte: – Nem fog megharagudni a ház tulajdonosa, hogy itt főzőcskézel a konyhájában? – Rousseau, az urakról vallott elképzeléseid egy kicsit elavultnak tűnnek nekem. Persze nem is csoda, ha belegondolunk, hogy a te idődben még megkorbácsolták a szolgákat. De nálunk már nem „szolgáknak” nevezik őket, hanem „háztartási alkalmazottaknak”. Normális fizetésért dolgoznak, megbecsülik őket, és minden utasítást egy „kérem” vezet be és egy „köszönöm” zár – ahogy az egy polgári társadalomban illendő. És ha valaki éveken át dolgozik az embernek és jól megismerik egymást, akkor abból még barátság is szövődhet. – Ó, akkor hát csodálatos egyensúly van a ti társadalmatokban – jelentette ki. Közben a halat pucoltam, eltávolítottam a gerincét és a fejét, majd darabokra vágtam. Feltettem főni két liter vizet egy kis sóval, hozzáadtam a répát, hagymát, petrezselymet, zellert, valamint a hal fejét és a gerincét. – Drága Rousseau, el sem tudod képzelni, milyen szívesen mesélnék neked arról, hogy ez a „csodálatos egyensúly” tényleg megvalósult mai társadalmunkban. De sajnos nem ez a helyzet. Csupán a mi házunkról beszéltem. Biztos vannak még „urak”, akik kizsákmányolják a „szolgáikat”, és „szolgák”, akik meglopják „urukat”. Gazfickók mindenütt akadnak. Én azonban egész életemben egy
alapelvhez tartottam magam: azt, aki jó volt hozzánk és tisztességesen bánt velünk, sohasem felejtjük el. Ugyanígy nem várhatunk el emberséget akkor, ha mi magunk igazságtalanságot cselekszünk. Végső soron minden jobb, mint a 18. századi élet, amikor a nemesek a szegény emberek költségére éltek jól. A tiédhez képest az én korom az igazságosság mintaképe, még ha nyomorúságos életek persze továbbra is vannak. De hát volt-e olyan korszak az emberiség történelmében, amikor nem voltak nyomorúságos sorsú emberek? Miután a lé hét percig főtt, leszűrtem és egy tálba öntöttem, majd a fokhagymát és a puhatestűeket egy főzőedénybe tettem. Amikor kinyílt a héjuk, a szószt is leszűrtem, és félretettem. – Minden szavadat elhiszem, kedves kertészem. A probléma azonban továbbra is fennáll, mivel egy tökéletes társadalomban nem lehetnének sem urak, sem szolgák. Igazán csökönyös alakkal volt dolgom. – Micsoda ostobaság, Rousseau! Be is fogom bizonyítani, micsoda ostobaság. Tudsz főzni? – Nem. – Tehát ha enni akarsz, elmész egy étterembe vagy kenyéren és vizen élsz vagy saját szakácsod van. Akárhogy is van, mindenképp van egy „úr” és egy „szolga”… Alapjában véve csak megfogalmazás kérdése az egész: te szolgákról beszélsz, mintha rabszolgák lennének, én pedig „szakácsnak” nevezem, ami egy tisztességes, megbecsült szakma. A szakácsok – ezt csak mellesleg jegyzem meg – manapság már majdnem olyanok, mint a filozófusok. El sem tudod képzelni, milyen sok van belőlük, és mennyire keresettek. Ha nincs időd a kerti munkára vagy nem értesz hozzá, akkor hívsz egy kertészt, ha nincs időd a házimunkára, akkor hívsz valakit, aki elintézi helyetted. Megfizeted és tiszteled az embereket, nem értem, mi ebben az igazságtalanság. Ráadásul munkát adsz nekik és így viszonylag jó életet tudnak biztosítani maguknak. Ezt nevezik a kínálat és kereslet törvényének… Dolgoztál valaha is életed során? Úgy értem, végeztél-e valaha rendes munkát, nem ilyen értelmiségi izét? – Ugyan! Soha – felelte felháborodottan. – Na látod, quod erat demonstrandum… Ideadnád a lábost? Segíthetnél is egy kicsit, hogy hamarabb elkészüljünk. Tegyél bele egy kis olajat, de tényleg csak egy kicsit, jó? Szuper, pontosan így! Aztán az apróra vágott hagymát… tökéletes. Most pedig a paradicsomot, a bort, amit az előbb be akartál nyakalni. Öt percig hagyod az egészet főni. Egy slukkot azért csak húzott titokban a borból, de ráhagytam, elvégre az embernek nincs mindennap abban a megtiszteltetésben része, hogy Rousseau legyen a szakácsinasa. Amint letelt az öt perc, hozzáadtam a hallét, a haldarabokat, a kagylószószt, a tintahalat, a garnélát és egy kis borsot. Rátettem a lábasra a fedőt, és tizenöt percig hagytam főni a levest. – Továbbra is fennáll azonban a probléma, hogy a kormányt egy radikálisan demokratikus államban választásokkal, a nép tagjainak részvételével kell felállítani… Rendelkeznek a mai időkben a szolg… ööö… a háztartási alkalmazottak ilyen joggal? – kíváncsiskodott tovább a filozófus. – Ha van joguk hozzá, akkor igen. Ám az is előfordul, hogy az embereknek nem is kell választani menni, mert a politikusok kéz alatt átadják egymásnak a hatalmat. De ez egy másik történet. Az egyes embernek persze alá kell vetnie magát a többség döntésének, még ha ő maga ellene is van. Láthatod, barátom, hogy az általad követelt radikális demokrácia sem tökéletes. Nem szép dolog, de akárhogy is forgatjuk a dolgot, egy csipetnyi autoritarizmus mégiscsak marad benne. Jut eszembe, forgasd meg a szószt még egy kicsit egy evőkanállal, és kóstold meg, nem kell-e bele még egy csipetnyi só. Rousseau zavartan nézett rám, megkóstolta az ételt, és végül igazat adott nekem: míg egy diktatúrában az egyes ember a köz rovására érvényesíti akaratát, addig egy demokráciában egy kicsit úgy van, hogy a köz akaratát bizonyos mértékig az egyes ember kárára érvényesítik – még ha ez az
érdekében áll is. Platón után Rousseau már a második filozófus volt, aki igazat adott nekem. Habár… Platón esetében nem vagyok ebben biztos, elvégre megfutamodott. Rousseau azonban nem, ő maradt – ami nem is csoda: a leves illata teljesen bűvkörébe vonta. Ettől eltekintve kezdtem kicsit aggódni: csak nem lesz Bud Spencerből még a végén, most, hogy az utóbbi időben az agysejtjeit jobban tornáztatja, mint az izmait, egy intellektuell? Mit szólna ehhez a közönség? El tudjátok képzelni Bud Spencert egy tudományos szimpóziumon? Ne nevettessük ki magunkat! A kutya se hinne neki… vagyis ez esetben: egy hal sem. Közben elkészítettem a krutonokat, a kis kockákra darabolt kenyeret egy serpenyőbe tettem, meglocsoltam egy kis olajjal, és addig sütöttem, míg a krutonok aranybarnára nem pirultak. Ezután beszórtam egy nagy terrakottaedénybe, ráöntöttem a levest, beledobtam még egy kis csilit és… irány az asztal! – Négy személyre főztél? – aggályoskodott a filozófus és az ölébe hajtott egy szalvétát, míg én egy konyharuhát kötöttem a nyakam köré. – Szándékosan, drága barátom: egyes kollégáid mindent felfaltak előlem, és én üres gyomorral hoppon maradtam. Így legalább a „kertésznek” is jut egy pár kanálka leves! Jó étvágyat! Elkezdte kanalazni a levesét, és meg sem nyikkant, míg ki nem ürült a tányérja. – A vendég király, tudjuk, de azért mégis: kicsit lassabban, mindjárt megfulladsz! Legalább rágd meg! – Elnézést… de amikor legutoljára halat ettem, az akkor volt, amikor egy jótékonysági intézmény egy doboz garnélát ajándékozott a gyermekeimnek. A kanalam épp félúton volt a szájam felé, amikor a mozdulat kellős közepén valósággal megdermedtem: nem értettem, miről beszélt, és megkértem, magyarázza meg – amit meg is tett, miközben másodszor töltötte tele a tányérját. – Talán tudsz róla, hogy a felvilágosodás egyik legjelentősebb pedagógusa voltam. De volt egy csomó gyermekem, akiket nem volt egyszerű etetni, ezért egy jótékonysági intézményre bíztam őket. – Hány gyereked volt? – Abbahagytam a számolást. A nevük sem jutna most eszembe, várhatnánk sohanapján kiskeddig… Elállt a szavam! Egy ilyen jelentékeny pedagógus, a felvilágosodás filozófusa, és a gyermekeit egy lelencházba dugja… és még azt sem tudja, hány gyereke volt! Igaz a mondás, hogy minél zseniálisabbak ezek a gondolkodók intellektuális szempontból, annál ellentmondásosabbak emberileg. Vannak dolgok, amiket jobb, ha nem tudunk a híres személyiségekről. Csak elveszítjük a megbecsülésünket irántuk, és zavarodottan törjük a fejünket, hogy lehet ez. – Jól értem tehát: gyerekeket nemzettél, hogy aztán a társadalom nyakába sózd? – Nem az én hibám, hogy a társadalom tökéletlen… Ezenkívül az történt, hogy világra bocsátottam őket, életet ajándékoztam nekik, lehet ennél többet várni? Tán etetnem is nekem kellett volna őket? Kezdtem elveszíteni a türelmemet. – Már megbocsáss, Rousseau, mi a feleségemmel addig gondoskodtunk a gyermekeinkről és etettük őket, amíg fel nem nőttek. Ez azt jelentené, hogy ostobák vagyunk? És a gyermekeim, akik ugyanezt teszik az ő gyermekeikkel… ők még nálunk is ostobábbak? És az a sok millió anya és apa, akik napról napra feláldozzák magukat, hogy felneveljék az utódaikat – csak egy hadseregnyi idióta? Nagyot sóhajtva nézett rám, mielőtt válaszolt volna. – Etetni… ellátni… nevelni… taníttatni… Mindezen fogalmak mögött egyetlen dolog húzódik meg: a kényszer. Mint nyilvánvalóan nem tudod, kedves kertészem, az Emil, avagy a nevelésről című 1762-es könyvem pontosan arról szól, hogy a tanár tanítványának semmit sem tanít és semmit sem
kényszerít rá. Hagyja, hogy mindent kipróbáljon, anélkül, hogy beavatkozna, és a gyermek személyisége így fejlődik ki fokról fokra. Éppen az ember szabad tevékenységében áll pedagógiai elméletem forradalmi újítása, nem gondolod? – Azt gondolom, hogy előszeretettel idézed önmagadat… Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, Rousseau, de jobban kedveltelek, amikor még csak a tankönyvekből ismertelek. És fogalmam sem volt róla, hogy úgy szaporodsz, mint a nyulak, hogy aztán le se tojd, mi lesz a gyermekeiddel! Vigyáznom kellett, hogy a haragom mellett el ne párologjon a levesem is. Rousseau, aki már besöpörte a második adagját, sóváran leste a tányéromat. Én azonban elővigyázatosan körbebástyáztam a kezemmel a tányért, hogy így védjem a saját területemet az idegen betolakodókkal szemben. – Eszik még, kedves vendégszerető kertészem? – Igen! El a kezekkel, vagy rád csapok! Megvonta a vállát, megtörölte a szalvétával a szája szélét, és tovább idézte a saját szavait: – Nálatok keveredik a civilizáltság és a primitívség. Júlia, avagy az Új Héloise című 1761-es könyvemben… – Ott találod az ajtót, menj, és add át üdvözletemet Héloise-nak! – szakítottam félbe durván, és az ajtóra mutattam. Ezúttal én voltam az, aki kidobta a vendéget, nem volt kedvem újabb hajtóvadászathoz ezekkel az okostojásokkal, akik aztán hirtelen köddé válnak. Sajnáltam, de még inkább szántam eltaszított gyermekeit: ha a gyermekszegénységről van szó, hamar levetkőzöm a jólneveltségemet. Minden tiszteletem, amit korábban Rousseau iránt éreztem, egyszeriben semmivé foszlott. Jó, nem tudhatta, hogy Bud Spencer a kalandjai során, akár egyedül, akár párban játszott, mindig a kisebbeket, gyengébbeket védelmezte. Hogy csak két példát említsünk: a Fordítsd oda a másik orcád is! című filmemben a rabszolgatartókkal, a Piedone Afrikában című filmben pedig az orvvadászokkal szemben védtem meg őket. Ahogy arról sem lehetett tudomása, hogy a Banános Joeban húsz gyermek apját játszottam, majdnem annyiét, mint a Bunyó karácsonyig főszerepében, arról már nem is beszélve, hogy a Seriff az égből című filmben a kis űrlény pótpapáját alakítottam, akárcsak a folytatásában. Persze az égvilágon semmit sem tudott rólam, nem is kellett tudnia. Ha nem lettem volna benne biztos, hogy amit mondok, falra hányt borsó, akkor a következőket közöltem volna vele: még ha nem is voltam híres pedagógus, hanem csupán színész, aki egész fiktív életem során saját szerény „pedagógiai víziómat” terjesztettem. Inkább ösztönös és nem különösebben kiérlelt, de abban a gyerekek, éppúgy mint az idősek – akik lényegében véve csak megöregedett gyermekek – nem puszta biológiai organizmusok, akiket az ember a világra hoz, hogy aztán sorsukra hagyja őket. Ha abban a helyzetben lettem volna, hogy el tudom magyarázni neki a film jelentőségét, elmondtam volna, hogy a mozgóképes alkotások képesek a világ minden táján emberek viselkedését befolyásolni, hogy évtizedek óta készülnek művek, amelyek olyan értékeket közvetítenek, mint például az emberiesség. Olyan ez, mint a híres kő, amelyet bedobunk a tóba és ott koncentrikus köröket alkot, amelyek egyre nőnek és terjesztik a jót. Ilyen módon járulunk hozzá a társadalom jobbításához, amelyben még mindig egyenlőtlenség uralkodik… De ki tudja, milyen rossz lenne, ha ezt a kis követ sem dobjuk be. A világ olyan, amilyen – a számtalan tudós, művész, gondolkodó, szent, jótevő és nem utolsósorban néhány politikus fáradozása ellenére, akik a világot egy picit jobb hellyé tették. Képzeljétek csak el, mi lenne, ha nem létezne az a velünk született, jóra való hajlam, amely már évezredek óta bennünk él. Illusztris vendégem mindazok után, amit a gyermekeiről mondott, nem volt túl szimpatikus, és nem {31}
{32}
{33}
is igyekeztem véka alá rejteni a véleményemet. Miután felállt és fölényes pillantást vetett rám, megkérdezte: – Ebből talán azt a következtetést kell levonnom, hogy immár nem vagyok szívesen látott vendég? – Húzd ki a „talán”-t és a „levonni”-t. Teli hassal könnyű filozofálgatni. – Az élet nem korlátozódik pusztán az evésre. A szellem képes felülemelkedni a szükségletek korlátain. – Magyarázd ezt el a gyermekeidnek, most, hogy magadba lapátoltál egy hordónyi levest. Mint filozófust csodállak, de családapaként aljas gazfickó vagy! – Azt akarod állítani, hogy te mindig ott voltál a gyermekeid mellett? – Nem állítom: a szülői hivatás valóságos aknamező és nem létezik hozzá sem használati utasítás, sem olyan filozófiai mű, amely megvédhetne egy édesapát attól, hogy hibákat kövessen el… még a tiéd sem, már megbocsáss… A munkám miatt gyakran megesett, hogy hosszabb ideig nem lehettem otthon, és távollétemben a feleségemnek egyszerre kellett játszania az anya és az apa szerepét. De ha ott voltam, akkor igazán ott voltam! Hozzád képest én voltam a tökéletes pater familias, még ha butaság is azzal dicsekedni, hogy jobb apa vagyok nálad, mert az nem nehéz. – Még ha igazad is van, nem fogok itt belemenni a szemtelenkedéseidbe… De hát mit várhatunk egy kertésztől? – Amivel mellesleg azt bizonyítod, hogy a szociális egyenlőségről szóló rizsád ellenére alapjában véve te is az osztályrendszer védelmezője vagy. Számodra egy ilyen tótumfaktum nem lehet más, mint egy neveletlen fráter. Én ellenben két ilyet is ismerek, Stalin és Juan-Carlos nevű háztartási alkalmazottaimat, akik neveltetés dolgában minden további nélkül megállják a helyüket. Bár meg kell hagyni, a leveslapátolásban te is megálltad a helyed… Na, most pedig nyomás, különben úgy tűnsz el, mint a tányérból a leves! Bon soir. – Nem-nem, csak semmi jóccakát! Emlékeztetnélek arra, hogy a fogadásunk veszteseként még le kell bontanod a falat! Szavadat adtad! – Néha nem a szó számít, hanem a személy, akinek adtuk… te pedig gyarló gazembernek bizonyultál! – Amíg nem teljesíted az ígéretedet, egy tapodtat sem mozdulok! A leves várhat. Hogy nagyobb súlyt kölcsönözzön a fenyegetésének, közém és a tányérom közé tolta a sétabotját. Ekkor elkövettem egy nagy butaságot: ahogy megpróbáltam megragadni a botot és kicsavarni a kezéből, fellöktem a leveses tányért, amelyből szinte egy kanálnyit sem ettem még, annyira figyeltem beszélgetőtársamra. Amint megpillantotta, hogy Neptunusz kincsei szétterülnek a padlón, gonosz szemében káröröm villant. Az arcom elé tettem a kezem, de nem volt értelme sírni a kiömlött leves miatt. Ha meg akartam szabadulni tőle, akkor teljesítenem kellett a követelését, mert az álomban ő volt az erősebb – végül is nem nagy dolog egy álmodott falat lebontani, nemde? Így aztán kimentem a szerszámos kamrába, és hoztam egy baltát. Rousseau, aki az elégedettségtől – és a levestől – velem ellentétben majd szétpukkadt, egy lépést sem tágított mellőlem. Megkérdeztem, hol kezdjem, és miután alaposan körbenézett, a nyúlpapa egy pontra mutatott, és közölte: – Ott! – Ezt a helyet nem ajánlanám, Rousseau, mert… – Nyugi, csak semmi mellébeszélés! Vesztettél, én döntök – szakított félbe. Remek. Az első csapásnál nemcsak egy faldarab esett le, hanem beomlott az egész felső falív, ami alatt Rousseau álldogált. Láttam, ahogy eltűnik a törmelék alatt… Elcsíptem a falnak azt az egyetlen pici pontját, amelyet még nem újítottunk fel, és amely a beszivárgó esővíz miatt nagyon rossz
állapotban volt. Figyelmeztetni akartam, de nem hagyta. A dolog rossz véget ért – számára. Miközben a törmelékhalmot szemléltem – nem mondanám, hogy nem éreztem némi elégtételt –, egy dadogó hangot hallottam magam mögül: – A v-v-v-v-valóság testből és ürességből tevődik össze. Megállapítom, hogy ott, a-a-a-a-a-ahol az imént még egy f-f-f-f-fal állott, most üresség van, és ott, ahol egy fizikai t-t-t-t-t-t-test állt, a-a-a-aatomi üresség honol. Megfordultam. Magas, hófehér hajú öregember állt előttem tógájában: – A nevem E-E-E-E… Hogy kicsit felgyorsítsuk a dolgok menetét, megpróbáltam találgatni: – Empedoklész? Nem, E-E-E… – Epikharmosz? Nem. E-E… – Epiktétosz? Nem, E-E-E… – Vagy úgy, értem, próbálod eltalálni az E hangot. – …Epikurosz – végre kijött. – Epikurosz? Jól értettem? Az epikureizmus megalapítója? – I-i-i… – Isten veled? Már mész is? – I-igen. Csak helyeselni akartam. Elég rendesen dadogott, erről még nem olvastam, ha jól emlékszem. Nyugi, mondta Carlo Budnak, csupán te ruházod fel őket ezekkel a tulajdonságokkal. Senki sem mondta, hogy Epikurosz dadogott, éppúgy, ahogy senki sem állította, hogy Szókratész süket volt. Ez csak egy újabb álom. – I-i-i-igaza van. – Kinek van igaza? – Annak a Carlónak, aki beszélt hozzád: csak egy á-á-á-álom. Elképedtem – hallja a gondolataimat? –, és egy kicsit bosszús is voltam, amit nem is lepleztem. – Tudsz mások gondolataiban olvasni? Már gondolkodni sem lehet nyugodtan, anélkül, hogy kikémlelnék az ember gondolatait? Semmi értelme az egésznek: ti, filozófusok jöttök-mentek, ahogy kedvetek szottyan, fütyültök az időrendre is… Megint az ókori Görögországban járunk? Legalább a kronológiát követhettétek volna – először az ókoriak, aztán a legújabbak –, hogy kicsit áttekinthetőbb legyen számomra! – Minden t-t-t-test képeket hoz létre, ezeket szimulákrumnak nevezzük, mint bizonyára t-t-t-tudod, hiszen ismerted az epikureizmust: hogy lehet azonban k-k-k-kronologikusan rendezni a szimulákrumokat? – tette fel a kérdést, mintha a világ legnyilvánvalóbb problémáját vetné fel. Aztán hirtelen szaglászni kezdett, és megkérdezte: – Nem maradt véletlen egy pár a-a-a-atom a hallevesből? – Nem, az utolsó cseppig mindet bekebelezte ez a szimulákrum, aki most már a törmelékek alatt nyugszik. {34}
–
{35}
–
{36}
–
11. FEJEZET PADLIZSÁNFELFÚJT ALLA EPIKUROSZ
LÁRIFÁRI SZIMULÁKRUM A Kr. e. 341–270 között élt Epikurosz az Athénból kiinduló hellénizmus egyik legragyogóbb elméje volt. Az volt a különleges ebben a filozófusban, hogy mindenkinek szabad bejárása volt a Kertjébe, ahol a filozófiai találkozóit tartotta. Ezeken nők és rabszolgák is részt vehettek, akikről nem mondhatnánk, hogy akkoriban éppen a társadalmi ranglétra tetején álltak volna. Epikurosznak csak az számított, hogy őszintén érdekelje őket a vita. A barátság számára lényeges fundamentumot jelentett, amely minden rosszon átsegítette. A gondolkodása három irányban bontakozott ki: logika, fizika és etika. Azt tanította, hogy az embernek el kell szakadnia a babonáktól és minden deista elképzeléstől, hogy megtalálhassa lelki békéjét. Ez ugyanakkor a tetrapharmakos révén sikerülhet, a lélek négyszeres gyógyerejével: a bölcs ideális állapota az ataraxia, a mindenféle feszültségtől való megszabadulás, amit a mértékletesség és az anyagi világtól való elfordulás révén érünk el. Ha a mai világban élne, ahol dogmává vált a materializmus, valószínűleg egy bürökpohárral vetne véget az életének! Fizikája azon alapult, hogy minden – beleértve a lelket is – atomokból áll. Úgy tekintette, hogy az atom súlya az esése oka, a clinamen pedig véletlenszerű elhajlás az esés függőleges mozgásában, amelynek révén az atomok összekapcsolódnak. Azáltal, hogy ez véletlenül és a természeti törvényektől függetlenül történik, az elmélet szembefordul a determinizmus felfogásával is. Pontosan ilyen kapcsolódásokból keletkezett véleménye szerint az univerzum is, amely ilyen módon transzcendencia vagy istenek nélkül is magyarázhatóvá válik. És ha a test meghal, akkor meghal a lélek is, mivel az is atomkapcsolatokból áll: tehát senki sem élheti meg a saját halálát, hiszen ennek az lenne az alapfeltétele, hogy a lélek túléli a testet. Jó bonyolult, nem? Pedig Epikurosznak ekkoriban még nem is állt rendelkezésére semmiféle technika az atomok megfigyeléséhez. És amikor végre meglett a technika, az ember azt az atombomba létrehozására használta, amellyel porig rombolta Hirosimát és Nagaszakit. ***
Amikor a kétségbeesés csúcsára ér, akkor az ember sokszor a békés beletörődés állapotába kerül. Körülbelül olyan ez, mint amikor odakint szakadatlanul esik az eső: nem tudunk mást tenni, mint hogy megvárjuk, míg elvonul a vihar. Én legalábbis is így látom. Ki tudja, milyen késő lehetett, az igazi valóságban? Ki tudja, talán már hajnalodott, és az alvásom nyugtalan REM-fázisa végéhez közeledett? Nem tudhattam. Ott, ahol voltam, a morlupói házamban (de egyáltalán Morlupo volt az? Az álmok földrajza nem feltétlen felel meg a realitásnak. Nem lepett volna meg, ha azt kell megállapítanom, hogy Kína határán járok!) késő éjszaka volt. Ez volt minden, amit tudtam. Egy végtelen éjszaka, egyik éjszaka a másik után… Az élő filozófusok éjszakája. A hold is más volt, mint lenni szokott: olyan gyönyörű, hogy én abban egy pompás parmezános padlizsánétket véltem felfedezni. Nem igazán csillapította az éhségemet az a pár kanálka leves, amit
Rousseau orra előtt élvezettel szürcsölgettem, aki most a fal romjai alatt hevert… vagy talán nem is? Epikurosz is a holdat kémlelte, de csak azért, hogy megfejtse, mit bámulok annyira. Valószínűleg egy görög pajzsot látott benne, vagy valami ilyesmit. – Bemegyünk a házba, vagy egész éjjel idekint ácsorgunk és a h-h-h-h-holdat bámuljuk? Az epikuroszi dadogás egyből visszarepített a jelenbe. Mármint az álom-jelenbe, magától értetődik, mert úgy tűnik, az nem szerepelt a tervben, hogy visszatérjek római lakásomba. Megkértem, hogy kövessen. Most azonban már nem lehetett elmozdítani. Valami lekötötte a figyelmét a kertben. – Mi van? Betörők? – B-b-b-bocsánat, de ez a hely emlékeztet a Kertre, ahol tudósokkal és t-t-t-tanítványokkal találkoztam, bár a mi Kertünk rosszabb állapotban volt. Ezért neveztem el az általam alapított filozófiai i-i-i-iskolát is a Kert iskolájának. Meggondoltam magam – mégiscsak maradjunk itt, szép időkre emlékeztet. – Felőlem. Amíg nincs bajod a fallal. Hoztam két kerti széket, és leültünk. Pontosabban szemügyre vettem: ugyanolyan békés kisugárzása volt, mint Szókratésznak, és nem volt benne semmi Platón fontoskodásából. Ő is szofista volt és… – Nem, nem vagyok szofista – tiltakozott Epikurosz, aki megint olvasott a gondolataimban. – A szofisták fizetség ellenében osztották meg a tudásukat, ezért nagyon igyekeztek azon, hogy tetsszenek az arisztokratáknak és a kereskedőknek, akik pénzelték őket. Athénban akkoriban a következő volt a helyzet: Görögország legyőzte a p-p-p-perzsákat, és a város a legbefolyásosabb gondolkodók központja lett. Arról vitatkoztak, melyik a l-l-legjobb uralkodási forma, a demokrácia vagy az a-a-a-arisztokrácia. A polgárok nagyon élénken részt vettek a politikában. – Köszönöm a történelemórát, Maestro, de nem akarsz egy kis levest? – De, de előtte árulj el nekem valamit: a sztoicizmus vagy a szkepticizmus hívével van dolgom? – A lakmárizmuséval – feleltem. – Ezt az irányzatot nem ismerem. – Gondoltam. Ha bemegyünk a konyhába, akkor felvilágosítalak. A konyha az én filozófiai Kertem, az a hely, amely gondolkodásra inspirál. Erre, Maestro! Hagyta magát meggyőzni, hogy kövessen, de mellette mentem, mert udvariatlanságnak éreztem volna hátat fordítani neki. Útközben sziszegő sz-ek, kopogó k-k és akadozó a-k közepette, amelyek úgy nyúltak, mint a gumi, mesélt a Nagy Sándor halála utáni görög válságról és az egyiptomi királyság felbomlásáról, amik nagy társadalmi és politikai elbizonytalanodással jártak. Az expanziós politika és a más népekkel való érintkezés révén Nagy Sándor uralma alatt egy egyre inkább univerzalista világlátás terjedt el. A három fő irányzat, amelyet ez a nagy olvasztótégely kitermelt magából, az epikureizmus, a sztoicizmus és a szkepticizmus volt. Nézzétek el nekem ezt a durva összefoglalót, de ha a nagyszabású filozófus minden eldadogott szavát visszaadnám, akkor reggelig itt ülhetnénk. Meglepett, hogy nők és rabszolgák is beléphettek a Kert iskolájába. Nem semmi, az akkori viszonyokhoz képest! Filozófiája alapvetése az ataraxia volt: le kell győzni a lélek forrongásait, minden zavart, mint például a félelmet, különösképpen a haláltól való félelmet, hogy ilyen módon megleljük a bölcs lelki békéjét. Ez az állapot a katasztématikus gyönyör, a benső boldogság állapota. A kinetikus gyönyör a testi szükségletek kielégítése. Epikurosz fizikája feleleveníti Démokritosz atomelméletét. A valóság testekből és ürességből áll, magyarázta nekem dadogva. Az első létezése fizikai érzékelés útján bizonyítható, az üresség létezése
viszont levezethető. Üresség nélkül ugyanis a testnek nem lenne tere, amelyben mozoghat. Idáig jól adtam vissza Epikurosz tanait? Kicsit túl tömören? Sebaj, elvégre az volt a lényeg, hogy beérjünk a konyhába, ez pedig sikerült. – …a megismeréshez a test érzékelése nyomán jutunk el, és minden test sz-sz-sz-szimulákrumot hoz létre – atomokat, amelyek nagyon gyorsan mozognak, és eltalálják az érzékeinket. Ha érzékelünk egy tárgyat, az nem jelent mást, mint hogy a sz-sz-sz-szimulákrumok, amelyek a tárgyból áramlanak ki, a szellemünkbe kerülnek. Megmutattam neki a leves maradékát, amely Rousseau hibájából a padlón végezte be sorsát. – Azt állítod tehát, Maestro, hogy ez a halleves atomokból áll, amelyek a szemembe és az orromba hatolnak, és ezáltal látom ezt a szerencsétlen finomságot a padlón? – Igen, többé-kevésbé így van. Egyébként az a-a-a-arckifejezésedből ítélve nem vagy sztoikus. A sztoikus ugyanis apatikus, te viszont valahogy sz-sz-szimpatikusnak tűnsz nekem. Szkeptikus sem vagy, mert a szkep-szkep-szkeptikusokat nem rázza meg a valóság, amelyben kételkednek… Téged ellenben úgy látom, nagyon is megráz a leves látványa. – Ezt helyesen ismerted fel, barátom. Az előző vendégem nagy hévvel szónokolt a demokráciáról, de a levest egyedül lapátolta be. Foglalj helyet, én addig gyorsan feltörlöm a padlót. Nem bírom elviselni, hogy az elvesztegetett leves illatát érezzem az orromban. A görög szépen szót fogadott. Tíz perccel később a levesnek nyoma sem volt – leszámítva egy halvány foltot a padlón, és a főzőedényt, amelyben maradt még egy cseppnyi. Arra szorítkoztam, hogy melankolikusan bámuljam, mert a vendégszeretet szabályai megtiltották, hogy egyebet kezdjek vele. Ám éppen a vendégemnek sikerült felvidítania, amennyiben egy több mint jóleső kérdést szegezett nekem: – Nem főzünk együtt valamit, kedves éhes óriás szimulákrumom? Zene füleimnek! Egyike azon kevés filozófusnak, aki nem bizonyult sznobnak, és ami még ennél is jobb: ő kérdezett me g engem, hogy nem akarunk-e valami finomat enni. Ismét előszüremlett a diétától elködösült eszemből annak az ételnek a képe, amelyet a holdban látni véltem. – Mit szólnál hozzá, ha csinálnánk egy parmigiana di melanzanét, kedvesem? – M-m-m-mi az? – Egy csomó finom atom, amely ha az érzékeidbe ütközik, olyan szimulákrummal ajándékoz meg, amilyet még sohasem láttál… mintha egész Nápoly énekelne. – Mivel még soha nem hallottam róla, hiányzik az előzetes fogalom, de neked biztosan lesz. Gyors pillantást vetettem a hűtőszekrénybe, aztán sajnálkozva közöltem: – Sajnos nincs előzetes fogalmam. Mindent, amink volt, elhasználtam a halleveshez. – Haaa-haaaa-haa. Még nevetés közben is dadogott. Aztán elmagyarázta, hogy az előzetes fogalom, az előzetes ismeret, filozófiai instrummmmmmmmm-mentumai egyike: ha egy kép hasonlít egy másikra, amit korábban már láttunk, akkor azt előzetes ismereteink alapján el tudjuk rendezni. Tudjuk például, hogy mi egy ember, mert már több embert láttunk. Ha tehát tudom, mi az a parmigiana di melanzane, akkor azért, mert már volt szerencsém megkóstolni. – …ergo: kulináris előzetes ismereteid alapján cs-cs-csak rá kell gondolnod az ételre, és ott is vv-v-van. Naná, én hülye! Hát ez a Kolumbusz tojása! – gondoltam magamban. De inkább nem mondtam ki hangosan, mert mindazok után, amik ezen az éjszakán történtek, semmi kedvem nem volt hozzá, hogy
még Kolumbusz is felfedezze a konyhámat – még ha a tojásból ki is fogytam. – Köszönöm, Maestro. Én meg egész éjjel törtem magam, egyik ételt főztem a másik után, közben meg elég lett volna csak elképzelnem. És már itt is lettek volna, szépen, melegen illatozva! Akkor most magam elé képzelek két szép adag parmigiana di melanzanét… – T-t-t-t-t… – Tortellini? Sajnálom, ehhez nem passzol a tortellini. – Nem, nem. T-t-t… Felemelte a mutatóujját, amivel segített megfejteni, mit akar mondani. – Azt akartad mondani, hogy tévedek? – K-k-köszönöm. Tévedsz. Igen. Túl egyszerű lenne. Meg kell mutatnod, hogyan készül, hogy az atomok eljussanak az érzékszerveimhez, és megkapjam a recept szimulákrumát. Egyre jobban tetszett: nemcsak az evés érdekelte, hanem tanulni is akart… ráadásul tőlem! Hogy megtaníthatok valamit Epikurosznak, rendkívül meghatott, és kárpótolt az előttem álló nehézségekért. A mester tanácsát követve odaálltam a bezárt hűtőszekrényajtó elé, és aktiváltam előzetes ismereteimet a szükséges hozzávalókról. És ahogy újra kinyitottam a hűtő ajtaját, lám, minden ott volt! Pompás!
HOZZÁVALÓK: 4 NAGY PADLIZSÁN 1 CSOMAG LISZT OLÍVAOLAJ 10 DKG PARMEZÁN SAJT FRISS MOZZARELLA 4 TOJÁS PARADICSOMSZÓSZ Az egyetlen, aminek semmi keresnivalója nem volt ott, egy doboz texasi bab volt: ezt Bambino képzelhette oda, aki már a Colosseumnál is beavatkozott, amikor a taxi helyett egy lovas kocsi állt elő. – Jól figyelj, Maestro, ezt az ételt nem olyan könnyű megcsinálni. Gyere, és segíts egy kicsit, hogy hamarabb elkészüljünk, és könnyebben fejedbe vésd a szimulákrumot. Reszeld le a parmezánt! Ez egyszerű, ráteszed a sajtot a reszelőre, és csak reszelsz, reszelsz, és a csinos kis parmezánpelyhek belehullanak a tálba. A Maestro nem bánta, hogy bepiszkítja a kezét: akárcsak Szókratész, ő is lelkesen végezte a feladatát. Miután megmutattam neki, hogy megy, szorgalmasan nekilátott a reszelésnek és remekül szórakozott. – Ez nagyon j-j-j-j-jó! Ez a bigyó puha, illatos pelyhekké változtatja a kemény sajtot! – És ez még csak a kezdet, Maestro! Ide süss! – mondtam, majd fogtam egy nagy kést, és a padlizsánokat egy deszkára fektettem. – Először hosszában felszeleteljük a padlizsánt, aztán ezeket a csinos kis padlizsánszeleteket vízbe tesszük, megmossuk, lecsöpögtetjük… Megszórjuk egy kis sóval, és mindegyiket beforgatjuk egy kis lisztbe. – K-k-k-kimondhatatlanul izgalmas! – mondta, miközben még mindig a sajtreszeléssel volt elfoglalva. – Ahogy mondod. De most nagyon figyelj! Egy tálban felverjük a tojásokat, és belemártjuk a lisztbe forgatott padlizsánszeleteket – magyaráztam. Epikurosz, aki épp végzett a parmezánprojekttel, tudásszomjas arccal követte minden lépésemet, mintha egy filozófiai alapelvet világítanék meg neki. És ezt a dicsőséges öt percet minden ízében kiélveztem! Behelyeztem a padlizsánt a serpenyőbe, amiben már pár perce fortyogott az olaj, és aranybarnára sütöttem. Aztán kivettem egy konyhai fogóval és a szűrőben lecsepegtettem. – Előveszünk egy sütőformát, beletesszük a paradicsomszószt, csak annyit, hogy épp befedje a forma alját. Így, ni. – …alját, így ni – ismételte, és érdeklődőn bólintott. – Ezután a padlizsánszeleteket egymás mellé fektetjük a szószos formába. – …szószos formába – szólalt meg az epikuroszi visszhang, továbbra is követve minden mozdulatomat. – Végül a padlizsánra helyezünk egy réteg mozzarellát, sonkát, az általad reszelt parmezánt, és a végén ráöntünk még egy kis szószt. – …egy k-k-k-kis szószt.
– Megismételjük az egészet, az első padlizsánrétegre egy másodikat teszünk, aztán mozzarella, parmezán, szósz és így tovább… padlizsánt a padlizsánra, míg mindent fel nem használtunk. – …fel nem használtunk – bólogatott Epikurosz. – Az utolsó réteg padlizsánra egy kicsivel több szószt, parmezánt satöbbit kell tenni, majd az egészet betoljuk a sütőbe, 180 °C-on… Kinyitottam a sütőajtót, betoltam a tálat, és beállítottam az órát. – 30-40 perc után, ha már erős pirosra sült a szósz, kész van. – …erős pirosra s-s-sült, tehát s-s-s-sötét. – Nem, Maestro, ha sötétre sült, akkor már odaégett a szósz és fölöslegesen güriztünk. – Mit cs-cs-csináltunk? – Semmi, ezt így mondják. Hogy magyarázzam meg? Ha kész az étel, akkor erős színt kell kapjon… barnáspiros színt. – Hogy lehet valami egyszerre barna és piros? Ha barna, akkor már nem piros – érvelt lefegyverző logikával a filozófus. Megfogott. – Micsoda kérdéseket teszel fel! Ne aggódj, fél óra múlva saját szemeddel győződhetsz meg róla, milyen csinos kis szimulákrum születik ebből a csodálatos atomkapcsolatból. Gyere, igyunk egy kortyot addig! Maradt még egy kicsi annak a borosüvegnek az alján, amit Rousseau halleveséhez használtam. Töltöttem magamnak egy fél kortyot, a másikat pedig neki. Epikurosz ránézett a pohárra, kezébe vette, kicsit rázogatta… és végül a válla mögé dobta. Aztán felemelte a poharat, ami a padlón landolt, és várakozó mosollyal nyújtotta felém a poharát. – Ezt most nem értem, Maestro. – Mit nem lehet ezen érteni? Töltöttél nekem egy kortyot, hogy kimossam vele a poharat, ahogy szokás, nemde? Nos, most már tiszta, tölthetsz! Egy pillanatig döbbenten ültem, de aztán teljesítettem a kívánságát. Közben a tekintetével arra biztatott, hogy töltsem tele a poharát. – Biztos, Maestro? Nehogy fejedbe szálljanak az etilatomok! – N-n-ne aggódj! Az én fejem már sok támadást túlélt, legyen az bor, asszony vagy ének. Kitöltöttem a maradék bort a poharába, míg teljesen meg nem telt. Olyan célpontossággal vezette az ajkaihoz, hogy egyetlen cseppet se löttyintett ki, majd egy végtelen hosszúságú, folyamatos gluttyglutty kíséretében ledöntötte a torkán. Már attól féltem, megfullad. Epikurosz egy hajtásra kiürítette a poharát, míg én évezettel szürcsölgettem az egyetlen kortyomat. Aztán még pimaszul zsörtölődni kezdett: – Hm, meg lehet inni, de ennyi. Néha megtévesztik az embert ezek a szimulákrumok. Már megbocsáss, hogy ezt így nyíltan kimondom. De érezned kellett volna azt a fantasztikus illatot, ami felszállt, amikor a rabszolgák felszolgálták a szőlő isteni levét, amit nem sokkal előtte mezítláb tapostak. – Élénken el tudom képzelni, micsoda illata volt! Bocsásd meg a kérdést, de hogy van az, Maestro, hogy nem dadogsz? – A dadogásom az első korttyal elszáll. Ezért is hoztak minden alkalommal bort, amikor meglátogattak a Kertben. Minél többet ittam, annál folyékonyabban tudtam beszélni. Néha meglehetősen sokat kellett innom, elvégre nem sérthettem meg egyetlen nagyra becsült vendégemet sem. Epikurosz már kicsit be volt csípve. A bor iránti vonzalmáról sem olvastam a filozófiatörténeti
könyvekben korábban, de hát számít ez? Úgyis csak az éhség okozta képzelődés volt az egész. Valószínűleg ezek a filozófusokra általam ráaggatott tulajdonságok csak arra szolgáltak, hogy emberivé varázsoljam őket. Hogy úgyszólván lekaparjam őket az olajfestményekről, és úgy tűnjenek, mintha egyszerű, hétköznapi átlagemberek lennének. Mert ahogy a könyvek ezeknek az alakoknak szinte csak az intellektuális vonásait emelik ki, és ezzel meghamisítják a róluk alkotható képet, úgy bújunk be mi magunk is egy-egy szerepbe a hétköznapokban, és igyekszünk megteremteni egy szimulákrumot, amely amennyire csak lehet, elrejti a hiányosságainkat. Higgyétek el, én mondom, az ember egy páva, már háromévesen, körülbelül amikor kialakul a személyisége, elkezd szerepet játszani. De hagyjuk is, hív a parmezán, és az éhség nem tűr halasztást. – Szerintem elkészült az étel. Vegyük ki, mielőtt odaég, és én megfeledkezem magamról. – Milyen az, amikor az ember megfeledkezik magáról? – érdeklődött, ezúttal is dadogás nélkül. – Ó, ez csak egy szólás, Maestro. Na, itt az étel, terítsük meg az asztalt! Érzed az illatát? – Ha már, akkor „szaglom”. Az „érezni” nem a megfelelő szó ebben az esetben – javított ki Epikurosz, miközben kioktatón felemelte az ujját. Pedantériája nagyon emlékeztetett valakire… – Talán távoli rokonságban állsz Rousseau-val? Nem, az nem lehet, te görög vagy, ő pedig francia. Épp neki akartam veselkedni a padlizsánnak, de észrevettem, hogy Epikurosz még hozzá sem nyúlt, és a villa megállt a kezemben. Csak ült ott, és méla, álmodozó mosollyal nézegette az adagját. Először azt gondoltam, talán a bor utóhatása, de aztán rájöttem, valami másról van szó. – Bocsáss meg, nagylelkű szakácsom, de nem tudom megenni ezt az ételt. – Miért? Túl forró? Fújd meg és várj egy kicsit! – Nem, az a probléma, hogy nem tartozik a tetrapharmakosok közé. – Ez már igaz, gyógyszertárban nem kapható – feleltem némi fejtörés után, mire Epikurosz hosszas magyarázkodásba fogott. – Semmiképpen sem akarlak megsérteni azzal, hogy elutasítom a kulináris tudományod alkotását, de a következő a helyzet: tetrapharmakos alatt a négyszeres gyógyerő filozófiáját értem, amely képes megszabadítani az embert ostoba babonáitól és legfőképp a haláltól való félelmétől. A halál olyan tapasztalat, amelyet sohasem szerezhet meg az ember, mégpedig abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a lélek is atomokból áll, és a testtel együtt meghal. Tehát a halál pillanatát nem lehet tudatosan átélni. Ahhoz, hogy az ember lerázza magáról az ilyen és más félelmek igáját, meg kell válnia a földi dolgoktól, és a szellemi élvezetek mértékletes örömét kell választania. Ha tehát elfogyasztanám ezt a kiadós, ízletes ételt, akkor vétenék az ataraxia parancsa ellen. Az ataraxia olyan állapot, amely mentes a szellemi nyugtalanságtól, amit éppen az anyagi vágyak váltanak ki. Szerintem ennek nem sok értelme volt, ezenkívül előzőleg nem éppen mértékletes módon fogyasztotta a boromat. Még ha azt is állította, hogy gyógyszerként issza a dadogás ellen. – Elnézést, Maestro, de mi az epikuroszi élvezetek lényege? – Tudtam: mint oly sokan mások, te is tévesen értelmezted ezt a gondolatot. A gyönyör filozófiája alatt kiegyensúlyozott élvezetet értek, nem az élvezetek hedonista ünnepét. Éppen a mértékletességben rejlik az élvezet értelme, márpedig ez az étel mindennek mondható, csak nem mértékletesnek, ami ellentmond az ataraxia parancsának… Amikor azt mondom, hogy a gyönyör a cél, akkor nem a zabolátlan, mértéktelen élvezetre gondolok. A gyönyör sokkal inkább abban áll, hogy a test nem szenved, a lélek és az érzékek pedig mentesek a nyugtalanságtól. De te csak egyél, egyél nyugodtan… ha szükséged van rá. – De hát… akkor miért volt olyan fontos, hogy megtanuld a receptet? – Minden tudással gazdagabbak leszünk. De csak egyél, nem kell tekintettel lenned rám.
– Mintha az olyan egyszerű lenne! Csináljuk úgy, hogy megeszem a te adagodat is, de a végén meghagyok egy csík padlizsánt. Akkor neked megvan a mértékletes élvezeted, nekem a mértéktelen, és mindketten boldogok vagyunk. Magamhoz húztam a tányérját és félretettem neki egy szelet padlizsánt, amely olyan magányosan árválkodott, hogy szabályosan megsajnáltam. Meg kell mondjam, Epikurosz szimpatikusabb volt, amikor józanon dadogott, mint amikor pityókásan folyékonyan beszélt. Felemelte az ujjával a padlizsánt, bedugta a szájába, és olyan lassan kezdte rágni, hogy majdnem ásítanom kellett, ahogy néztem. Aztán olyan feddő pillantással méregetett, hogy nem mertem a villámról a szájamba tolni az első falat parmigianát. Elérte, hogy bűnösnek érezzem magam, és lelkiismeret-furdalás gyötörjön – pedig ilyesmi még sosem fordult elő velem. – Elnézést, de nem bírok enni, ha közben nézel, és ráadásul úgy nézel, mintha épp egy gyilkosságot készülnék elkövetni. Az ataraxiához már kicsit öreg vagyok, nem gondolod? Tagadóan csóválta a fejét, aztán kiselőadást tartott: – Fiatalkorában senki sem fél a filozofálástól, öregkorában sem unja meg, mert ha a lélek egészségéről van szó, az ember sohasem túl érett vagy túl éretlen. Azt mondani, hogy a filozofálás ideje még nem érkezett el, vagy már túl is vagyunk rajta, olyan, mintha azt mondanánk, a megfelelő kor a boldogságra még nem érkezett el vagy már el is múlt. De hagyd csak, ez a szimulákrumhegy itt előttünk így is, úgy is, eleve elérhetetlenné teszi számodra az ataraxiát. Láss neki! Egyél csak! A hangja nyugodtan csengett, de a minden egyes szavában megbúvó szemrehányás úgy hatott rám, mint egy kalapácsütés. Nem fogjátok elhinni, de egyszeriben elillant az éhségem! Úgy éreztem magam, mintha egy tudós kísérleti nyula lennék! – Gratulálok, Maestro: elment az étvágyam. Őszintén kíváncsi lennék, milyen kielégülés és öröm marad az életben, ha már egy ártalmatlan parmigiana di melanzanét is megvetünk. – A barátság, barátocskám, a barátság minden éhséget csillapít. Vannak barátaid? – Kevés, de azok igazi jó barátok. Terence Hill például… de őt nem tudom megenni! Egyvalamit meg kell még magyaráznod, ha már így „filozofálunk”, ahelyett hogy lakmároznánk, ahogy illene: az előbb azt állítottad, a lélek halandó. Tegyük fel, hogy igazad van, és a lélek velünk együtt meghal – akkor magyarázd el nekem, hogyan lehetséges, hogy itt ülsz velem szemben, miközben már sok száz évvel ezelőtt eltávoztál az örök vadászmezőkre? – Nem én ülök veled szemben, hanem a szimulákrum, amelyet rólam képeztél… Te magad mondtad, hogy az egész csak álom… De ki tudja, hol van valójában Epikurosz? A test és a lélek atomi szinten egymáshoz kapcsolódik, és megmondjam, miért értelmetlen félni a haláltól? Mert az egy olyan esemény, amelyet nem élünk át. Sőt: nincs is, és kész. Mint Levél Menoikeuszhoz című művemben írtam, a halál számunkra semmi, mert amíg mi vagyunk, ő nincs, és és ha ő elérkezik, akkor mi már nem vagyunk. – Vágom, Maestro: olyan ez, mint két ember, akik soha nem találkoznak, mert nem tudnak egy időben ugyanazon a helyen lenni. Ha az egyik ott van, a másik nincs, és fordítva. – Elég durván leegyszerűsítetted a dolgot, de igen, nagyjából így van… Olyan nyugodtan és egykedvűen csengtek a szavai, hogy úgy éreztem, provokál. Valójában azonban magamra haragudtam, hogy lemondtam a vacsoráról. Ujjal mutatva rá elkezdtem magyarázni: – Ide figyelj! Amikor Brazíliában jártam, egy olyan országban, amely a te idődben egy olyan kontinenshez tartozott, amely még nem volt felfedezve, láttam egyszer egy médiumot. Sámán volt, aki
rendelkezett azzal a képességgel, hogy egy meghalt lelket a testébe engedjen, és számára idegen hangokon és nyelveken beszéljen. Saját szememmel láttam, és veled ellentétben sem alkohol, sem drogok hatása alatt nem álltam. Nem vagyok hiszékeny ember, egy csónak mechanikája jobban leköt, mint bármilyen metafizikai értekezés, de nem lehet valami igazság a szellem halhatatlanságában? – Az, amivel találkoztál, babona volt, szuggesztióval kombinálva. Nincs ebben semmi új, az én időmben például azt hitték, hogy a felhőknek akaratuk van, és szándékosan ütköznek egymással, hogy ezzel villámokat idézzenek elő. Én viszont már akkoriban tudtam, hogy a villámok csak azért keletkeznek, mert a felhők összeütköznek, de nincs ebben semmiféle szándékosság. Egy atomok okozta jelenség. Világos? – Fogjuk rá. – Most pedig kimegyek a Kertbe, ha megengeded. Ahogy mondta, úgy is tett – hogy megengedem-e, nem számított. Szemem egy rövid pingpongmeccset játszott le a tányérom és az ajtó között, amely mögött Epikurosz eltűnt. A végén az ajtó nyert. A megmaradt padlizsánt betettem a hűtőszekrénybe, és követtem vendégemet a kertbe, nem akartam magára hagyni. Nem mondhatnám, hogy csillapodott volna az éhségem, de a megértés vágya erősebb volt. Azt a gondolatot, hogy az epikureizmus atyja egyedül ücsörög a kertemben néhány méterre tőlem, egyszerűen nem bírtam elviselni. Letelepedtem mellette, és rágyújtottam egy cigarettára, amit már egy örökkévalóság óta nem tettem. Hatvanéves koromban felhagytam a dohányzással, de miért kellene egy szegény embernek, aki épp egy parmigiana di melanzane élvezetétől fosztatott meg, megtagadnia az idegek táplálékát is? Miközben a füstoszlopot figyelte, ahogy lassan az ég felé száll, így szólt Epikurosz: – Athénban is voltak olyan emberek, akik kábítószert szívtak, hogy kapcsolatba tudjanak lépni az istenekkel. Ti is ilyen módon veszitek fel a kapcsolatot az istenekkel? – Vannak olyan ostoba alakok, akik megpróbálják, de többnyire azzal zárul a dolog, hogy az igazságszolgáltatás veszi fel velük a kapcsolatot. Ez azonban teljesen egyszerű dohány. De figyelj ide: minél több filozófust ismerek meg, annál jobban elbizonytalanodom. Az egyik felem bocsánatot akar kérni tőletek, hogy merészelte a gondolkodását a tiétekkel összemérni. Ha azt mondom, „Táplálkozom, tehát vagyok” vagy „futteténne”, azt természetesen ironikusan gondolom… De az isten szerelmére, miért kell most bűnösnek éreznem magam csak azért, mert enni akartam egy kis padlizsánt? A görög elégedett vigyorral mustrált, mielőtt válaszolt volna. – Ez az értelem hangos, elnyomhatatlan hívása benned, amely felemeli hangját a gyomor ellen. Nem is vagy te olyan ostoba szamár, mint amilyennek első látásra tűnsz, de az ataraxiától fényévekre vagy még. – Szamár??? Ha már, akkor inkább víziló, nem?! Te viszont egy finom legényke vagy! Feltaláltad az atomfizikát, évszázadokkal azelőtt, hogy a tudósok rendelkeztek volna azzal a technikával, amellyel be tudják bizonyítani az atomok létezését! – Ó, igen? És mit csináltak, amikor bebizonyították? – Atombombát építettek. Tanácstalanul vonta fel a szemöldökét, de elébe mentem a kérdésének: – Jobb, ha nem is kérdezed, mi az az atombomba. Hidd el, jobb, ha nem tudod. Annyit elárulok, hogy apokaliptikus fegyver, vakító, mint a nap, emberek százezreit képes elpusztítani és megbetegíteni. – És ki találta fel ezt a szörnyűséget? – Egy olyan ország, amely a te idődben még nem létezett: Amerikai Egyesült Államoknak hívják, és
napjainkban épp üldözik azokat az országokat, amelyek tömegpusztító fegyvereket gyártanak. Talán mert rossz a lelkiismeretük, hogy ők tényleg be is vetették. Döbbenten hallgatott, mintha fel sem tudná fogni egy ilyen fegyver jelentőségét, de Bud még kevésbé tudta: egy embertelen problémára nem lehet emberi választ adni. Aztán a görög megköszörülte a torkát, és témát váltott, aminek őszintén örültem: – Akárhogy is legyen, úgy látom, elfelejted, hogy az atomelméletem gyökerei Démokritoszra és Leukipposzra nyúlnak vissza. – Nem arról van szó, hogy elfelejtettem volna, hanem soha nem is tudtam. De mondd meg őszintén, Maestro: tévedek, ha azt gondolom, hogy üres gyomorral nem tud filozofálni a fej? Úgy értem, ha nem eszel, akkor meghalsz. – Akkor is meghalsz, ha eszel: végelgyengülésben, betegségben, balesetben, háborúban – vagy ettől a rettenetes fegyvertől, amit az imént emlegettél. – Igen, de később halunk meg. – Statisztikailag igen. Ám az a tény, hogy minden hattyú fehér, nem jelenti, hogy nincsenek feketék is. Az igazságod nem univerzális. Kifogytam az érvekből, és már csak arra összpontosítottam, hogy végigszívjam a cigarettámat. Ő viszont folyamatosan forgatta a fejét, mintha valakit keresne. – Olyan üres a Kerted! Hiányolom a barátokat! Nem tudok semmit arról a korról, amelyben élsz. De ha képet kellene alkotnom róla az alapján az egyetlen példány alapján, akit megismertem, akkor azt mondanám, olyan kor ez, amelyben az emberek nem foglalkoznak a halállal és a halhatatlansággal. Az a benyomásom, hogy olyan módon oldottátok meg ezt a filozófiai dilemmát, hogy a filozófiát összességében eltöröltétek. Várakozó tekintettel pillantott rám, de tisztában voltam vele, hogy erre nem tudok megfelelő választ adni. – Maestro, biztosan ma is vannak kompetens filozófusok, de be kell vallanom, nem igazán vagyok otthon ezen a területen. A tudomány és az oktatás kétségtelenül óriási fejlődésen ment keresztül a te korod óta. De talán igazad van, hogy a halál filozófiai kérdését némiképp a szőnyeg alá söpörjük. És ennek nem csak a szórakozás, az élvezetek az oka, vagy a korunkra oly jellemző állandó pezsgés, felfordulás. Nem, hanem a gazdasági bajok is, amelyek elvonják a figyelmünket. Az az igyekezet, hogy napról napra átküzdjük magunkat az életen, miközben nem marad időnk a metafizikai szemlélődésre. A halhatatlanság gondolata csak akkor jut eszünkbe, ha már a halál kopogtat az ajtónkon, és emlékeztet arra, hogy az életünk véges. Egyes esetekben tragikus és kíméletlen módon jelentkezik, máskor viszont látszólag hosszabb haladékot kapunk. A társadalom azonban, amelyet felépítettünk magunk köré, úgy tesz, mintha nem is létezne. De ne ítélj el bennünket: Te azt állítod, hogy ha nem filozofálunk, akkor kizárjuk a boldogságot az életünkből, én viszont azt mondom, hogy a túl sok gondolkodás is boldogtalanná tehet. Ám ez csupán az én szerény véleményem… és Bud Spenceré! – Bud Spencer? Az kicsoda? – Egy jó barát, aki akkor lépett az életembe, amikor a legkevésbé számítottam rá, és azóta is velem van. – És miért van veled azóta is? Rettentően tolakodó alak lehet! – Épp ellenkezőleg! Ki nem állhatja a tolakodó alakokat! Azért van velem, mert nem tehet mást. Mondjuk úgy, hogy a világ minden táján számtalan barátja akad, és mivel – ahogy ti, görögök tanítottátok nekünk – a demokráciában a nép dönt, Bud pontosan akkor fog eltűnni, amikor már nem kíváncsiak rá az emberek.
– Sok embernek tetszeni sohasem könnyű. Mi a titka? – Nagyon egyszerű: Bud soha nem tartotta magát túl sokra, épp ellenkezőleg, a közönség okosabb, mint ő, és remekül szórakozik rajta, mert mindig egy lépéssel előtte jár. – Vagyis olyan buta, hogy mindenki kineveti? – Néha igen. Az emberek nevetnek rajta és jól érzik magukat. Néha azonban csak úgy tesz, és akkor az emberek vele együtt nevetnek, és szintén jól érzik magukat. Nevetni jó, különösen ha egy baráttal együtt nevetünk. Egyedül nevetni szomorú. Ahogy te is nagyon helyesen említetted, a barátság erős vigasz. – De ő nem filozófus, nincsenek tanítványai és nem tanít, ugye? – Nincs erre igénye. Bár ha végignézzük, mi mindent csinált, felfedezhetünk egy nagyon egyszerű filozófiát, amely végighúzódik az életén. Ennek az a lényege, hogy hódoljunk a kulináris élvezeteknek, húzzunk be egy nagyot a gonosznak, és védjük meg a gyengébbeket. Ennyi! És mivel nagy és erős, azok, akik nem ilyenek, róla álmodoznak, egy olyan barátról, mint ő, aki megvédi őket a gonoszoktól. – Aha, most már értem! Egy mitológiai lény, egy Herkules, aki egy halandó nő és egy isten egyesüléséből született – mondta Epikurosz bólogatva. – Nem, teljesen normális szülőktől született. Az „atomjai” – hogy a te szavaiddal éljek – egymáshoz kapcsolódva egy hatalmas szimulákrummá álltak össze, amelynek jobb, ha senki nem lép a tyúkszemére. De bármilyen erős és jóságos is, a világ minden gonoszsága ellen még ő sem tud fellépni. Ez időnként fájdalmat okoz neki, főleg, ha gyermekekről van szó. Tudod, Maestro, csak egy istennek sikerülhet az, hogy a világ összes népét elérje, de hát ő nem az. Ám az ő korában létezik egy médium, filmnek hívják, egyfajta színház, amely technikai értelemben sokkal magasabb szinten van, túllép a nyelvi korlátokon, és mindenkivel képes kommunikálni. Ennek a médiumnak köszönhetően Bud Spencer rengeteg embernek volt képes boldogságot és örömöt okozni, és ez még ma is tart. Ezért fütyülhet arra, hogy az emberek kinevetik, alapjában véve éppen ebben rejlik a varázsa. Ezt pedig, mint ahogy az minden varázsról elmondható, nem lehet racionálisan megmagyarázni, máskülönben nem lenne varázs… Aúúú! Epikurosz a kiáltásomra felpattant, a nagy beszélgetésben teljesen megfeledkeztem a cigarettámról. Ahogy megégette az ujjamat, eszembe jutott, hogy legfőbb ideje lenne eloltanom. – És velem mi lesz? Kíváncsi lettem – mondta a görög csalódottan tekintve a cigarettára. Adtam neki egyet, meggyújtotta. Az első slukk után úgy köhögött, mint egy kehes ló, aztán újra dadogni kezdett: – Hű, de p-p-p-p-pocsék. Azt hiszem, ideje, hogy elváljanak útjaink. Minden jót, b-b-barátom! Felálltam, kezet nyújtottam neki, de ő csak eldobta a cigit és ülve maradt. – Nem azt mondtad, hogy menni akarsz, Maestro? – Nem, azt mondtam, ideje, hogy elváljanak az útjaink… A kerted ugyan üres, de mégiscsak kert. És azt gondolom, már nem sokáig marad üres. A minket körülölelő sötétségből suttogást hallottam, a suttogással együtt pedig embereket láttam közeledni: diákok, rabszolgák, nők, filozófusok. Hellén ruháikba burkolózva léptek elő a sötétségből, Epikurosz körül tolongtak és róla suttogtak, mintha ott sem lenne. Meg kellett volna lepődnöm, de őszintén szólva miután Freud álmába álmodtam magamat, már semmin sem csodálkozom. Az emberek kérdéseket tettek fel a mesternek, de nem értettem őket. Ógörögül beszéltek, és az álombéli mágikus szinkrontolmács hirtelenjében eltűnt. Ez csak egyet jelenthetett: most én voltam az idegen, nem Epikurosz, és lejárt az időm. Még egy álomban sem árt, ha az ember megőrzi a jó modorát, amit egyébként éber állapotban mindig meg is tettem. Megértettem, hogy a görög filozófus jelenléte minden kertet az ő Kertjévé
varázsol. És vannak olyan pillanatok, amikor még Bud Spencer is képes felfogni, hogy felesleges. Úgyhogy elbúcsúztam, és visszatértem a konyhába. Gondolataimba mélyedve kinyitottam a hűtőszekrényt, kivettem a parmigiana di melanzanét, és asztalhoz ültem. Epikurosz elmélete a lélek halandóságáról nem akart kimenni a fejemből… Mi van, ha igaza van? Ha felesleges félni a haláltól, mert ha elérkezik, akkor mi már nem létezünk, illetve fordítva, tehát át sem élhetjük? Ez pontosan az ellentéte volt annak, amiben én hittem. Kíváncsi voltam rá, milyen felfedeznivalók várnak ránk a földi élet után. Ám egész egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy a híres görögnek igaza van. Nem mintha félnék a haláltól. Mint már említettem, az én koromban és az én rengeteg élményem után ez puszta önzés lenne. De az, hogy a temetést követően mindennek vége, értelmetlen tékozlásnak tűnt. Bárhogy is legyen, felesleges törnöm rajta a fejem – egy napon majd megtudom a választ, még ha nem is siettetem e nap eljöttét. A padlizsán furcsa íze azonban kiszakított epikuroszi meditációmból, és a tányérra irányította a figyelmemet, amelynek látványa hatalmas, akut kétségbeesésbe taszított: MI AZ ÖRDÖGÖT KERES EGY KÍNAI SÜLT RIZSES TÁNYÉRKA ITT AZ ASZTALOMON?
12. FEJEZET TOLVAJ SZERETETTEL SANGHAJBÓL
KONFUCIUSZ ÉS A TÉSZTA EREDETE Konfuciusz nálunk Európában valószínűleg a legismertebb kínai bölcs. I.e. 551–479 között élt, Kung Csiu néven született, de Kung-fu-cu néven vált híressé. Ma használatos latin átírásos nevét azoktól a jezsuita misszionáriusoktól kapta, akik néhány művét lefordították. Ha mi az euró és a gazdasági válság sújtotta Európa okán panaszkodunk, akkor vajon ő mit szólna mindehhez? Mert azt a Kínát, amelyet Konfuciusz ismert, feudális és banditaharcok, korrupció és anarchia sújtotta. Miközben én valószínűleg minden áldott nap verekedtem volna, ő toleranciát, mértékletességet, bölcsességet és erőszakmentességet hirdetett. Filozófiája középpontjában ugyanis, amelyet vallás módjára élt meg, nem annyira a metafizika állt, mint inkább a szociális kapcsolatok, az ókori hagyományok, melyek az ő szemében bölcsességet és kiegyensúlyozottságot jelentettek, továbbá az ősök tisztelete. Az altruizmusnak ugyanolyan jelentősége volt számára, mint a tanulásnak és a meditációnak, ami korszakokat átívelő örökzölddé teszi. A taoizmussal és az ezoterikus tendenciákkal nem nagyon tudott mit kezdeni, éppúgy, ahogy elutasított minden túlságosan bizarr és határokat feszegető ötletet is. Gondolatai Szókratészhez hasonlóan párbeszédes formában örökítődtek az utókorra: tanítványainak köszönhetjük a konfucianizmus fennmaradását, amennyiben továbbadták a mesterükkel folytatott beszélgetéseket, amelyeket többek között a Beszélgetések és mondások című műben rögzítettek. Konfuciusz olyan szövegek tanulmányozását ajánlotta, mint a Változások könyve vagy a Rítusok könyve, ő maga azonban egyetlen művet sem írt. Amit az életéről tudunk, az a valóság és a legenda határán mozog. Az olyan típusú emberek közé tartozott, akik nem az anyagi, hanem a szellemi kiválóságuk révén emelkednek ki. Előkelőség alatt a lélek előkelőségét értette, amely az erények, nem pedig a nemesi rangok révén érhető el. Jelentős hivatalokat viselt, de az ellenséges államok hatalmi játékainak eredményeként megismerte az üldöztetés és számkivetettség gyötrelmét is. Azt mondják, önmagát közvetítőnek tekintette, aki maga semmit sem talált ki. Ezenkívül szívesen vitatkozott a bölcs filozófus-könyvtáros Lao-cével, akit a kínai hagyományok kövér férfiként egy vízibivallyal ábrázolnak, amelyet közlekedési eszközként használt. Hogy mindez igaz-e? Fogalmam sincs, de szerintem vicces elképzelni, mi történt volna, ha Lao-ce kölcsönadta volna Konfuciusznak a bivalyát, hogy Bud Spencert szállítmányozza vele… ***
Vannak lopások, amelyek egy álomban sem történhetnek meg. Különösen nem, ha az én álmomról van szó! Nem csak hogy SOHA ÉLETEMBEN nem főztem kínai rizsételt, de még csak sejtésem sem volt hogyan kell. Hiányzott számomra ehhez az Epikurosz által oly kedvelt „előzetes fogalom”. Volt ebben a hűtőszekrényben egy kitűnő padlizsánétel, erről szilárdan meg vagyok győződve. Elvégre én rejtettem el! Tisztázzuk a félreértések elkerülése végett: a kínai konyha kiváló, ha jók a szakácsok, de az én éhségemet mindig csak rövid távon volt képes csillapítani. Ha egy kínai étteremből hazaértem, rögtön nekiláttam főzni egy fazék spagettit, különben nem tudtam volna
elaludni. Ez csupán egy kellemetlen szokás részemről, nem előítélet. Ezért is vittem magammal egy hajórakományra való adag olasz spagettit, amikor a Piedone Hongkongban című filmem forgatására Ázsiába utaztam. És ezzel nemcsak magamat, hanem az egész filmes csapatot, beleértve a kínaiakat is, sikerült megörvendeztetnem. Sült rizzsel nem fogok jóllakni. Ez a tény pedig csak tovább fokozta haragomat ezzel a gazfickóval szemben, aki a padlizsánom helyett egy tál rizst csempészett elém. Azon ritka esetek egyike volt, amikor „futteténne” jelszavam sem segített: – Szörnyű éjszaka áll mögöttem, nincs türelmem efféle tréfákhoz! Add vissza a padlizsánomat, amíg szépen mondom. – Böff. Válaszul egy hangos böffentés érkezett. Fenyegető hanglejtésem nem sikeredhetett túl meggyőzőre. Úgy tűnt, a böffentés a bejárati ajtó irányából jött, harcrakészen odamasíroztam, felemeltem a karomat egy jó kis verekedésre készülve, és akkor… PSSSSS! Hogy került ez a folyó a morlupói házamba?! Két tempóval partra úsztam és kikászálódtam a vízből, amikor valaki odadobott egy batyut: – Vegyél fel száraz ruhát, mielőtt tüdőgyulladást kapsz! A Sárga-folyó ebben az évszakban nagyon hideg. Azt mondják, mindannyiunknak megvan valahol a világban a maga hasonmása. Ha ez igaz, akkor az az ember, aki most ott állt velem szemben, a keleti klónom volt. Óriási has, szakáll és mandulavágású szem, csak egy kicsit kisebb volt nálam. Bő selyemtunikát viselt széles aljjal, amely eltakarta a lábát – feltéve, hogy volt neki. Mert amikor járt, kecsesen szinte lebegett a föld felett, egészen súlytalanul, mintha légpárnán lépkedne. – Te vagy az az ember, akit Bud Spencernek neveznek. Én viszont az vagyok, akit Kung-fu-cunak hívnak, ti, európaiak azonban Konfuciuszként ismertek. – Szóval te vagy a következő filozófus. De miért egy keleti? Kínai filozófiát sohasem olvastam, bár természetesen rendkívül nagy megtiszteltetés, hogy itt lehetek veled. – Nem kell hízelegned. Vannak gondolkodók, akik megvilágosodottabbak, mint én: Lao-ce például, akit barátomnak nevezhetek, nagy megtiszteltetésemre – mondta lazán. És én minden szavát értettem! A szinkrontolmácsolás újra működött. – Akkora böffentést, mint amekkorát az imént produkáltál, nem néztem volna ki belőled! Elmosolyodott, mintha tudna valamit, amit én nem tudok. No persze nyilvánvalóan százmilliárd dolgot tudott, amit Bud nem tud, elvégre mégiscsak ő volt Konfuciusz. Átöltöztem, most már én is selyemtunikát viseltem, olyan hímzett mintával, amely a kínai mitológia legfontosabb állatát ábrázolta: a sárkányt. Aztán megnéztem a folyót, amelybe beleestem. A látóhatár felé folyt, miközben fölötte színes madárrajok szálltak egy hegy felé, amely sűrű ködbe burkolózott, és első pillantásra a Vezúvra emlékeztetett. A Vezúv csúcsán azonban nem ékeskednek pagodák – és a Vezúv csak egy hegy volt. Itt azonban magas, sűrűn benőtt sziklák sorát láttam, tele ragyogó építményekkel. Morlupói házamnak nyoma sem volt. Az időérzékemre már rég nem hagyatkozhattam, és mindenféle rend és értelem is eltűnt a világból. – Szeretnéd tudni, hol vagy? – kérdezte Konfuciusz. – Tudom: slamasztikában! És nem is csak most kerültem bele! Konfuciusz képzeletbeli ívet rajzolt a levegőbe, hogy bemutassa ezt a hihetetlen tájat. – Csungkuóban vagy, a Középső Birodalomban: körülötte mindent barbárok laknak. Olyanok, mint {37}
te. – Értem. Még nem Kínának hívják, de már felült ugyanannak a tévedésnek, mint annak idején a Római Birodalom: azt hitte, ő a világ közepe. Persze, a saját kertünk mindig zöldebb, mint a szomszédunké. Konfuciusz nem reagált a szavaimra, csak bólintott, mire én is így tettem. Keskeny szemében azonban némi csodálkozást láttam felvillanni, amit a szó legszorosabb értelmében véve is megrendíthetetlen lelke sem tudott elrejteni. Nem habozott elárulni az okát: már korábban hallott róla, hogy a tengeren túl létezik egy „anormális” kerek szemű, világos bőrű, erős szőrzetű faj. De személyesen, szemtől szemben mégiscsak vadonatúj élmény volt számára. – Anélkül, hogy meg kívánnám sérteni barbár lelkedet, mégiscsak fel kell tennem neked egy kérdést: a te országodban mindenki ilyen furcsa, vagy csak te vagy ilyen? – Nos, mondjuk úgy: otthon is kicsit más vagyok, de alapjában véve két szemem, két karom és két lábam van, akárcsak neked, Konfuciusz. – Igazad van. Bár tényleg meghökkentő arcod van, amit mondtál, bölcs volt, és jóság sugárzik belőled. Aki jót tesz másokkal, biztos lehet benne, hogy visszakapja. Várj egy pillanatot itt! – mondta, és beugrott egy sűrű bokor mögé, majd nem sokkal később egy vízibivallyal termett elő, akit nyilvánvalóan ott parkolt le. – Böff – hangzott fel az állat szájából. Szóval tőle származott az iménti hangos böffentés! Konfuciusz elnézést kért helyette is: – Meg kell bocsátanod neki, csak a természetének engedelmeskedik. Egyébként rendkívül megbízható szállítóeszköz. A bölcs Lao-ce adta kölcsön. Ő egy könyvtárban dolgozik, amelyet gyakran felkeresek. Lao mindig a bivaly hátán utazik, mert ha egy szekérrel ütközik össze, akkor a szekér tönkremegy, a bivalynak viszont nem esik baja. – Aha, tehát úgyszólván a terepjáró prototípusa. A bölcs felkapaszkodott a bivaly hátára, de valami nem stimmelt: fordítva ült rajta, arccal az állat farka felé. Udvariatlanságnak éreztem volna, hogy figyelmeztessem, ki tudja, talán Kínában így szokás. Úgyhogy követtem a példáját, elfogadtam Konfuciusz felém nyújtott karját, és hagytam, hogy felsegítsen. Felültem mögé, most már mindketten a bivaly hátsóját néztük. Konfuciusz megsarkantyúzta, az állat pedig nekilódult. Szinte száguldott! Fél óra múltán már öt métert megtettünk! Szállítóeszközünk bizonyosan nem volt egy világbajnok gyorsaság dolgában, de legalább nem kellett aggódnom, hogy elszédülök. – Ismét bocsánatodat kell kérnem, tisztelt barbár barátom, nem értem, miért megy visszafelé ez a jószág – sajnálkozott a bölcs konfúzus módon. – Ez jellemző a vízibivalyokra, Konfuciusz, de most már árulj el nekem valamit: miért csórtad el a padlizsánomat és tettél a helyébe egy tál rizst? Csak szólnod kellett volna, és talán odaadtam volna. Hát… talán. – Megbolondultál? Természetesen a bivalyomnak adtam, nagyon ízlett neki. Carlo nagyra becsülte a bölcs tudóst, de Bud legszívesebben két ökölcsapással leterítette volna az állatot. Nem hiszem el! Mesterművem egy bivaly eledelévé vált. – Az a helyzet, kedves barbárkám, hogy furcsa ételed úgy nézett ki, mintha még életében nem hallott volna a mértékletességről, én ellenben híres vagyok a böjtkúráimról. – Hogyne! Csinos kis párbajnak ígérkezett: hogy győzzek meg valakit kulináris érvekkel, akinek az az álláspontja, hogy „Nem táplálkozom, tehát vagyok”? Nyugi, nyugi – hajtogattam magamban. – Túléltél tizenegy rémálom-filozófust, holnap már csak
nevetni fogsz az egészen Mariával. Közben a folyópart mentén zötyögtünk szőrös „gyorsvonatunkkal”, míg meg nem torpant egy szikla előtt, amelybe szimbólumok voltak belevésve. – Miért álltunk meg? Mi van odaírva? – Meng long guo jiang : A sárkány átkel a vízen. – Na, már csak a sárkányok hiányoztak! Most már elég a tréfából! Aggódva néztem körül, de Konfuciusz megnyugtatott: – Csak azt jelzi, hogy ez a legjobb hely az átkelésre. De mivel Keleten vagyunk, a sárkányt mindig bele kell keverni minden ügybe. Megpróbáltunk átgázolni, de hamarosan már a derekunkig ért a víz. – Még hogy ez a legjobb hely! Milyen lehet akkor a legrosszabb? – Ne izgulj, barbár, a bivaly villámgyorsan átvisz minket a túlpartra! Megfordultam, hogy szemügyre vegyem a „villámgyors” bivaly fejét. De ott, ahol a feje volt, csak vizet láttam, ami a felszálló légbuborékok körül fodrozódott… merült. De a lába tovább járt, így végül átértünk a másik oldalra. Csuromvizes voltam megint. Konfuciusz nem bírta túltenni magát rajta, hogy a nyakunkig ért a víz: – Fúj! Nem emlékeztem, hogy itt ilyen mély a folyó! Shao Yifu herceg hadserege az oka! Biztos besüppedt a folyóágy, amikor átvágtattak a folyón nehéz harci kocsijaikkal. Bizony, a háború minden rossz gyökere. Vannak háborúk a te országodban, becses barbárom? – Már nincsenek. Viszont van politika: a háború folytatása más eszközökkel. De legalább vér nem folyik! Egy óriási, dús lombú fa előtt, amelynek törzsébe megint szimbólumok voltak vésve, a bivaly ismét lecövekelt. – Xia-nü : a harcosnő. – Milyen nő? – Itt van, pont előtted, nézd csak: látod ezt a kacskaringós vonalat itt a göcsörtös fatörzsön, amely egy női test vonalára emlékeztet? A lomb a haja, az ágak a kardjai. Úgy néz ki, mint egy felfegyverkezett nő! – Hö? Ja, értem. Persze, hogyne! Szükség volt némi képzelőerőre, hogy az ember belelássa a nőalakot a fatörzsbe, a fegyverekről már nem is beszélve. De mivel minden országnak megvannak a maga szokásai, csak helyeslően bólintottam. Ezt a mély jelentőségű fatörzset is magunk mögött hagytuk, majd egy rövid murvás út végén egy kunyhó bukkant fel előttünk. Kívülről kicsit rozogának tűnt, de bentről pompás ételillat csapta meg az orrunkat. A csodálatos illat egyből feldobta a hangulatomat, úgy nézett ki, minden megy, mint a karikacsapás – csak a bivaly nem ment. Ugyanis egyszer csak összesett, és elterült a földön. – A főztöd mértéktelen élvezete lehet az oka, párosulva azzal, hogy a fürdőzés megakasztotta az emésztését. Hogyan mondom el Lao-cének, hogy a bivalya feldobta a talpát, drága barbárom? – töprengett Konfuciusz, ahogy lemászott és őszinte kétségbeeséssel méregette az állatot. A pofája körül enyhe mosoly látszott – legalábbis én így értelmeztem –, a nyelve pedig oldalt kilógott. Végtére is boldogan halt meg. Nem csoda, a mesés padlizsánommal a bivalygyomrában! – Bölcs Konfuciuszom, tiszteletteljesen emlékeztetnélek rá, hogy te voltál az, aki ezt a „mértéktelen élvezetet” ráhoztad. Konzultálnod kellett volna előtte a vendéglátóddal – aki egyébként szívesen megette volna maga a padlizsánt. – Igen, de hát ki gondolta volna, hogy a főzésnél ennyire túllősz a célon? A mértékletesség a {38}
{39}
{40}
legfontosabb. Aki mértékletesen él, ritkán veszít, drága barbárom. Nyugodj meg! – mondta Carlo Budnak. – Ha leütöd, akkor teljesen összezavarod a kínai filozófia történetét, erről pedig szó sem lehet! Elfeledted, hogy Szókratész miattad hajszál híján nápolyi sfogliatellaüzletet nyitott? – Na jó, nincs mit tenni, eszetlenül száguldozott – ez van. Azt fogom mondani Lao-cénak, hogy túl gyorsan vette be a kanyart, és nekicsapódott egy cseresznyefának. Nos, barbár, isten hozott a Vendégház a Sárkánykapuhoz nevű helyen – szólt a bölcs ünnepélyesen egy madárijesztőhöz, amely tőlem kicsit balra, a ház bejárata mellett állt. Az a homályos benyomásom támadt, hogy Konfuciusz még nálam is rövidlátóbb volt, ami magyarázatot adott volna arra is, miért ült háttal a bivalyra. De az is lehet, hogy csak én magam tulajdonítottam mindenféle hibákat a filozófusoknak álmomban, hogy enyhítsek a kisebbségi érzésemen. Követtem őt a házba, amely nem annyira a sárkányokat, mint inkább a bogarakat, pontosabban szólva a csótányokat juttatta az ember eszébe. Elég lepusztult volt, egy ütött-kopott étkezővel, ami a konyhához csatlakozott, és nyersfából készült asztalokkal, padokkal volt felszerelve. A falak kopárak voltak, itt-ott lehetett látni egy csorba vagy repedt edényt, de volt, aminek már csak a cserepeit találtuk a padlón. A helyiségnek nem volt lelke, és nyoma sem volt benne annak a vonzerőnek, amit az időszámításunk előtt 470-beli Kínától vártam volna. Konfuciusz megvilágította a vigasztalan állapotok okát: háború, jobban mondva, háborúk dúltak. Az országot akkoriban még nem egyesítették, és a különféle feudális urak kölcsönösen egymás ellen harcoltak. Napirenden volt a politikai és vallási üldöztetés, ő maga is száműzetésbe kényszerült, miután leköszönt igazságügy-miniszteri posztjáról Lu államban: – Noha nehéz nekem ilyen távol lennem városomtól, Liu Pingtől , mindig is szerettem vidéken élni. De ha valaki a háború ellen emel szót, az itt nem talál békét. Szorgalmasan végeztem a hivatali vezetői munkámat Huang Juen Sheng tartományban és Leung Siu-lung városának magtáraiban. CsenKuantai herceg és Wang Lung-wei elöljáróságának tanácsadója voltam. Olyan híres, nagy családok gyermekei voltak a tanítványaim, mint a Meng Fei, Wang Csung, Csang Ji, Tien Feng, Shih Kien, Hon Kwok Csoj, Mang Hoi, Siu Ming Cui család… De inkább nem is folytatom, hiszen egy nyugati barbár számára ezek a nevek pusztán furcsa hangok. Még szerencse – kezdett zúgni a fejem… – Őszintén szólva mindössze két kínai nevet ismerek: Mao Ce-tung és Bruce Lee nevét, de még eltart egy jó darabig, mire ők megszületnek. De mondd csak, miként lehet az, hogy egy ilyen mélyenszántó ember, aki jelentős mértékben befolyásolta az egész keleti gondolkodást, egy ilyen patkánylyukban él? Konfuciusz bánatosan tárta szét karjait. – Hogyan képes egy béka a tavában az ég végtelen távolságát felfogni? Nem tudja, ez ilyen egyszerű. A háború a hibás, mint már mondtam: a háború, amely az embereket békává teszi, sőt valójában még szörnyűbb bestiává, ahelyett, hogy hagyná, hadd repüljenek, mint a madár. És minden béka, amely felfal egy másikat, bizonyosan azt hiszi, hogy ő saját mocsarának az ura. Az a helyzet, hogy amíg újra tanácsadói állást nem kapok egy újabb kormányzó mellett, átmenetileg ennek a kísértetháznak vagyok a gondnoka. Régebben egyébként virágzó hely volt ez, itt fogyasztott el egy pohár bort tizenhat tartomány nagy hőse, akit Részeg Macskának neveztek. Számos elöljáró pihent meg itt utazása során, többek között Csang Cse vagy Lau Kar-leung, és elhozták a törvényt olyan tájakra, ahol korábban nem létezett. Itt szállt meg a filozófus Zsang Fu-Sheng, mielőtt zarándokútjára indult, hogy tanait terjessze. Most már csak én rostokolok itt, és főzök az erre tévedő utazóknak a {41}
{42}
maradék készletekből. Beszélgetek velük, a békéről szónokolok, de szavaim sokszor nem találnak értő fülekre. Az embereket rá lehet bírni arra, hogy kövessenek egy eszmét, de arra nem, hogy valóban meg is értsék. Miközben beszélt, én botladozva megpróbáltam átjutni a szobán, jobbról-balról amforáknak és vázáknak ütközve. Egyet sikerült még épp röptében elkapnom, mielőtt a földre esett volna, és az a gyanúm támadt, hogy a cserepekért nem csak a háború volt felelős. A konyhában azonban krumplira, tésztára, zöldségre és további hozzávalókra bukkantam. Semmi különös, de azért valamit lehetett belőle varázsolni. Konfuciusz a rizzsel teli terrakottaedényre mutatott, és kiváló minőségét magasztalta. Ez volt a legfontosabb élelmiszer országában, ahol mindenütt rizsföldek terültek el, ameddig a szem ellátott. Férfiak és nők dolgoztak a földeken, nyomorúságos életüket ott hajlongva töltötték, vetettek és arattak. – Nekünk, kínaiaknak a rizs az apa és az anya. – Az én országomban is nagyon népszerű étel. Talán nem annyira, mint itt nálatok, de ha megengeded, akkor készítenék neked egy rizses ételt úgy, ahogy mifelénk csinálják. Cappello del Cardinale a neve, azaz a bíboros kalapja. Mielőtt megkérdeznéd: a bíboros egy magas egyházi rang a katolikus vallásban, de a név természetesen csak szimbolikus, az étel formájára utal – mondtam, miközben felgyűrtem az ingujjamat. Együtt érző mosolyt arattam. – Komolyan azt képzeled, hogy bárki is jobb rizst tudna főzni, mint egy kínai, kedves barbárom? – Ezt nem állítottam, csak valami újdonsággal akartam megörvendeztetni a gyomrodat. Legalábbis ez volt a gyakorlat idáig a kedves kollégáiddal, akik mind nagyszerű filozófusok, ám csapnivaló szakácsok voltak. Nem totojáztam, belevágtam.
HOZZÁVALÓK: 25 DKG RIZS 25 DKG SONKA 20 DKG MOZZARELLA OLÍVAOLAJ SÓ, BORS HAGYMA PASSZÍROZOTT PARADICSOM …és ha most azt kérdezitek, hogy ismerték-e annak idején a kínaiak a passzírozott paradicsomot – nos, fogalmam sincs, de biztosan kevésbé bizarr ötlet, mint elképzelni Konfuciuszt Bud Spencerrel, amint háttal ügetnek egy bivaly hátán, amely nem tudta megemészteni a parmigiana di melanzanét. Feltettem a rizst, amelynek tíz percig kellett főnie, de nem volt órám, hogy mérjem az időt. Nem tudom, Konfuciusz hogy csinálta, biztosan felállított idebent egy archaikus napórát. De inkább nem kérdeztem meg, mert attól féltem, hogy szándékosan vagy szórakozottságból rosszul mondja az időt. Eszembe jutott egy más megoldás. – Tudnál tartani nekem egy pontosan tízperces előadást a filozófiai elveidről? – Szívesen megtenném, de soha nem írtam fel semmit. Szóban terjesztem a tanaimat. Még ha feltételezem is, hogy a tanítványaim le fogják írni a főbb gondolataimat. – Akárcsak Szókratész! – Kicsoda? – Egy másik filozófus az én környékemről, de hagyjuk. Terjeszd szóban, csupa fül vagyok! – Jól van. Taníthatnék neked valamit a társadalom-család kapcsolatról, az ősök tiszteletéről… vagy inkább az Égi Mandátum-értelmezésemet szeretnéd hallani? – Rád bízom a döntést. Lényeg, hogy tíz percig tartson. – Akkor adok neked egy nyers összefoglalót, amit te is megértesz: felfogásom szerint az égi mandátum nem a vérrokonság vagy az isteni jog alapján adatik. Az uralkodó erkölcsi nagysága az, ami igazán számít, ezt a nagyságot pedig azon a képességen mérik, hogy népét rá tudja-e bírni autoriter és kényszerítő erejű törvények nélkül az erényes életre. Csak egy ilyen módon megvilágosodott uralkodó képes az országot, a Középső Birodalmat egyesíteni, és véget vetni a feudális háborúknak, hogy visszaadja a népnek a békét és a jólétet. Én pusztán közvetítő vagyok, nem fedeztem fel semmit. Csak azt a feladatot vállaltam magamra, hogy továbbadjam a tudást, amellyel elődeink már rendelkeztek. Ezért alapvető a tanítványok számára a tanulás: behatóan kell önmagukra reflektálniuk, anélkül, hogy a múltat figyelmen kívül hagynák, sőt ellenkezőleg: ha valaki lelkiismeretesen tanulmányozza az ókori írásokat, azokból a jelenre vonatkozólag is tanulságokat vonhat le… Nagyon beindult. Előadást tartott a család egységéről, mint az állam szimbólumáról, mely szerint a kormányzat csupán egy nagyobb család, a polgárnak pedig úgy kell viselkednie, mint egy engedelmes fiúnak: – Nosztalgiával tekintek vissza a múltra, és annál nyomatékosabban intem a hatalmasokat, hogy vegyenek példát az ókori erénymintákról, amelyek az embert, az eget és a földet harmonikus hármas egységben egyesítették. Olyan hármas ez, amelyben az ész parancsolja a nőnek, hogy engedelmességet tanúsítson férjével szemben. Kész. {43}
Ez az ördögi alak másodpercre pontosan fejezte be előadását, megkóstoltam a rizst, és tökéletes volt. Tíz perc, egy perccel sem több vagy kevesebb. – Nagyszerű, te óramű-pontosságú filozófus! Főként az a rész, amikor azt említetted, hogy az embernek meg kell ismernie önmagát. Ezt már Szókratész is megmondta. Bámulatos, hogy teljesen eltérő országokban és kultúrákban élő emberek egymástól függetlenül felismerték az önismeret elvének fontosságát. – Mindannyian ugyanaz alatt az ég alatt élünk, kedves barbárom. – Csak egy dolog zavar, kedves bölcsem: az engedelmes asszony története… ez egy kicsit elnyomásszagú… Lehet, hogy itt másként van, de az én országomban egyes nők macsónak, hímsovinisztának vagy szexistának bélyegeznék azt, akitől ilyesmit hallanának. Különösen, ha politikus az illető. Ingerült pillantást vetett rám: – Nem értelek. – Lehet, hogy nem érted, de hidd el nekem, rengeteg sértegetésben, tányércsapdosásban és fenéken billentésben lenne részed, ha ilyesmit kiejtenél a szádon. Feltettem a tűzhelyre egy lábost, beleöntöttem egy kis olajat, hozzáadtam a felkockázott hagymát, a passzírozott paradicsomot, valamint egy csipetnyi sót. Fél óráig lassú tűzön főztem, az idő egy újabb, óraműpontossággal megtartott konfuciánus tanórának köszönhetően szélsebesen elrepült. – Valóban kiemelkedő gondolkodó lehetsz, ha képes vagy éhkoppra filozofálni, kedves konfuciánus Konfuciuszom. – Mint már említettem, mindenkinek mindenben a mértékletességre kell törekednie. Nem utolsósorban abban is segít ez, hogy elviseljük az olyan időket, amikor híján vagyunk az ételnek, mint napjainkban is. Pontosan ezt magyaráztam két katonai szolgálatot megtagadó tanítványomnak is, Ti Lungnak és Chiang Dai Weinek, hogy böjtöljenek és hirdessék a békét. És lám, mi lett belőlük! – A béke hírnökei lettek, mint te, drága böjtkirályom? – Épp ellenkezőleg: önként jelentkeztek katonának. Most naponta kétszer kapnak enni, és őrökként párban járnak. Az árulás fullánkja a bölcsességhez vezető út – felelte a Maestro szomorú sóhajjal, miközben én darabokra vágtam a mozzarellát. Amikor láttam, hogy a szósz majdnem készen van, hozzáadtam a mozzarellát és egy kis borsot. Szereztem egy nagy agyagcserepet, kibéleltem a sonkával, a szélét levágtam, aztán a szószt beleöntöttem a cserépbe és becsúsztattam a kemencébe. Tizenöt perc múlva, pontosan annyi idő múltán, ameddig a következő tanóra tartott, egy lapáttal kivettem az agyagcserepet. A tunikám csücskével megfogtam, hogy meg ne égessem az ujjamat, kiborítottam a tartalmát, és ott állt előttem a bíboros kalapja. – Íme, a cappello del Cardinale! Várjunk egy kicsit, hadd hűljön ki, különben megégeted a nyelvedet, és akkor aztán vége a tanításnak, kedves bölcsem! Konfuciusz kifürkészhetetlen pillantása egyszeriben már nem is volt olyan kifürkészhetetlen, hanem egyértelműen sóvárrá vált. Nem csoda, hiszen fenséges illat terjengett a szobában! – A cappellód nem tűnik kimondottan mértékletes ételnek. Mifelénk úgy mondják: „A test legyen a szellem háza!” – Nálunk is hasonló mondás járja: „Mens sana in corpore sano”, azaz „Ép testben ép lélek”. Vagy csak egyszerűen: vegyél! Evőpálcikáival kezdte egyenként felcsipegetni a rizsszemeket. Mivel nekem kicsit sietősebb volt a dolgom, kezébe nyomtam egy tompa agyagcserepet, és megmutattam, miként használja, hogy kicsit nagyobb falatokhoz jusson.
– Meg kell hagyni, rizsfőzésben egész jó vagy. De ha eszembe jut az átkozott padlizsánod, amely kinyúvasztotta Lao-ce bivalyát, akkor – úgy vélem – van még mit tanulnod. Mit szólnál hozzá, ha a szakácsművészetedet inkább a tésztára korlátoznánk? A tészta szintén az egyik alapvető élelmiszerünk. Általában hosszú, vékony csíkokra vágjuk és… – Spagettinek nevezzük! – Ó! Ez meglep. És ki tanította meg nektek, hogyan kell elkészíteni? Csak nem a híres nanchongi szakács, Csien-Fu? Vagy netán maga Huang Csung-Hszin, a Jing-Wu-iskola rendkívül tapasztalt, ámde hűtlen gasztronómusa? – Ugyan már, Maestro. Egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy a spagettit a kínaiak találták fel. De ne provokálj, ezen a területen szakértő vagyok, te pedig analfabéta! Hagyd abba, Bud! Szórakozottan mustrált, a szakállát simogatta, mielőtt válaszolt volna. – Te provokációról beszélsz, én pedig tudásról beszélek. Minél nagyobb tudással rendelkezik valaki, annál inkább jut előre, ahogy azt ifjú tanítványomnak, Wang Yunak is tanítottam. És lám, mi lett belőle! – Tudós? – Szép is lenne! Nyomorék lett. Olyan nagy volt a tudása, hogy a kelleténél eggyel több asszonyt nyűgözött le vele, erre a szülei levágták a karját. A csonkítás fullánkja a bölcsességhez vezető út. De örömmel tanulok tőled, mert a párbeszéd égi erény. Konfuciusz közben előszedte a vékony, hosszú spagettiből álló tartalékát. Míg addig körülbelül a holt bivaly tempójával járt, most hirtelen egy tizennyolc éves legény sebességével mozgott. Készített egy tál noodlest, egy olyan ételt, amelyet a hongkongi forgatásunk során volt már szerencsém megismerni. – Milyen az íze? – Jó – csak egy kicsit kevésnek tűnik. Nem voltál túlzottan nagyvonalú, ami az adagokat illeti. Nekem ez a fél fogamra sem elég. Ülj le, és tanulj! Pontosan erre vágyott. A kínai spagetti vékonyabb és hosszabb volt, de hát kénytelen voltam beérni azzal, ami a rendelkezésünkre állt. Szóval vettem egy fél kiló tésztát, és főztem neki egy nagy tányér spagettit paradicsomszósszal és petrezselyemmel. Egyszerű étel, de őt sikerült lenyűgözni vele. – Ízlik? – kérdeztem, miután megkóstolta. – Nyamm-nyamm… Álmomban nem gondoltam volna, hogy a zord külsőd mögött ilyen kulináris tehetség rejlik! Ám bármilyen jó is a spagettid, az én szójás tésztámnak a nyomába sem ér! És máris elém varázsolt egy tállal. Az utolsó szálig felfaltam, ami Konfuciusz mértékletességi mániájának köszönhetően, ami különösképpen az adagok méretét illette, nem volt túlságosan nehéz. A kis falatkák azonban csak fokozták étvágyamat, noha az az éber állapotomban folytatott fogyókúra és az álombeli elmulasztott lakomázások sora miatt már amúgy is mérhetetlen mértéket öltött! – Kitűnő volt, minden elismerésem, kedvesem! De az én spaghetti alla puverielle verziómmal, a „szegény-ördög-spagettimmel” szemben a tiéd sajnos sehol sincs! Mielőtt válaszolhatott volna, már fel is álltam, hogy feltegyek a tűzhelyre egy fél kiló spagettit. Egy kis zsírban sütöttem hat tükörtojást, majd tíz perc főzési idő után leöntöttem a vizet a spagettiről, amely immár szépen al dente főtt. Végül egy mélytányérba pakoltam, és megkoronázásként rátettem a tükörtojásokat. Jó melegen, gőzölgőn tálaltam az egészet. – Jó étvágyat, Konfuciusz! És ha utána még mindig ragaszkodsz hozzá, hogy a kínai spagetti a legjobb, akkor főzök neked még egy pár verziót, hisz itt van még a spaghetti allo scoglio, spaghetti aglio olio e peperoncino, alla chitarra, alla carbonara vagy spagetti vajjal és parmezánnal, sajttal
és borssal, tonhallal és zsemlemorzsával… És ha még mindig nem laktál jól, akkor főzök neked egy adag spaghetti alla Bud Spencert – akármi is legyen az, de valamit majd csak kiötlök… Konfuciusz azonban csak legyintett. És miközben letörölte a „spaghetti alla puverielle” paradicsomszószát a szakálláról, bevallotta: – Még ha mértékletesség dolgában, legyen szó a mennyiségről vagy az ízek intenzitásáról, a te konyhád el is marad az enyémtől, azért a tiédnek is megvannak a maga előnyei. És miattad törtem meg a böjtömet… De mindegy, most el kell mennem Lao-céhez. Reméljük, nem lesz túlságosan szomorú a bivalya miatt. – Félsz Lao-cétől, ugye? – Félni nem félek, de nagyon tisztelem: ő írta a Tao Te King-et, ezt a felbecsülhetetlen filozófiai, spirituális és politikai jelentőségű művet. A tao nem más, mint az út, amely áthatja az univerzum kozmikus rendjét, és ez maga a természet. Lao-ce többek között azt állítja, hogy nincs engedékenyebb elem, mint a víz, amely minden edényhez képes alkalmazkodni. Ugyanakkor azonban fékezhetetlen, amikor földeket és városokat áraszt el. Ettől a bölcs könyvtárostól többet tanultam a beszélgetéseink során, mint azokból a szövegekből, amelyeket őrzött. Elvigyelek magammal, szeretnéd megismerni? – Inkább ne. Megfeledkeztél róla, hogy a bivalyát kinyuvasztó padlizsán tőlem származott. Ettől függetlenül a Kelet és a Nyugat egy szép napon találkozni fog, ebben biztos lehetsz. Nem szükséges a dolgok elébe mennünk. – Ó, ennek igazán örülök. Békés találkozás lesz, tisztelt Bud? – Kezdetben igen: kereskedők fognak érkezni, például egy Marco Polo nevezetű férfiú a virágzó Velence városából. Miután visszatér hazájába, megírja Il Milione (A világ csodái) című művét, amelyben leírja országod végtelen szépségét, és a csodálatos meglepetéseket, amelyek útja során érték. Érkeznek papok is, többek között a jezsuita Matteo Ricci, akik lefordítják és Nyugaton terjeszteni fogják azokat a műveket, amelyeket az emlékedre írtak. Konfuciusz egészen elérzékenyült a szavaim hallatán: – Micsoda jutalom szerény képességeimért, feltéve, hogy igaz, amit mondasz. Sohasem gondoltam volna, hogy ez a két világ egy napon kölcsönösen felfedezi egymást és békében él egymással. – Ezt azért nem mondanám. Eleinte kereskedelmi és kulturális csere fog folyni, de az évek folyamán kevésbé békés szándékú emberek is érkezni fognak, és háborúk fognak kitörni. Megpróbálják ezt a hatalmas országot fegyveres erőszakkal igájukba hajtani és kirabolni. – Még több háború? Jaj, de szomorú! És ki kerül ki győztesen a háborúkból? – A temetkezési vállalkozók természetesen. Egy pillanatig döbbent csendbe burkolózott, aztán bólogatva megjegyezte: – A bölcsesség gyöngye rejlik benned, mint egy madárka egy hatalmas fatörzs mélyedésében. Igazad van, a háborúkból mindig a temetkezési vállalkozók profitálnak. Az emberek a világ minden táján ugyanazokat a hibákat követik el. Ez egy tanítványomat juttatja eszembe, San-Da volt a neve: bosszút akart állni valakin egy igazságtalanság miatt, de én feltártam előtte a bölcsesség útját. És lám, mi lett belőle! – Hadd találgassak: vagy megcsonkították vagy katonának ment. – Nem, nem. Szerzetesnek állt. Az akadályok fullánkja a bölcsességhez vezető út. Legalább ez egyszer összejött. Beszélgetésünk nyugalmából hangos patkódobogás szakított ki. Az ablak előtt az udvaron egy csapat katonát pillantottam meg, akik okkerszínű porfelhőben fékezték le a lovaikat. Szépen kirittyentették magukat pajzsaikkal, vértjeikkel és alabárdjaikkal. Egy régész biztosan egyből meg tudta volna állapítani, mely hűbérúrhoz tartoztak, én azonban csupán egy
eltévedt nápolyi voltam, és csak azt éreztem biztosan, hogy ebből a csillogó-villogó tolongásból balhé lesz. A bölcs filozófus gondterhelt arckifejezése megerősítette gyanúmat. – A Sárga Sárkány, a tatár nagykán tizenhárom fia, ők tartják zsarnoki uralmuk alatt ezt a vidéket. Tűnj el, barbár! Mintha az olyan egyszerű lett volna! Mivel az alkatom nem éppen olyan volt, hogy elbújhattam volna egy kecses kínai váza mögött, jobb híján egy krumpliszsák mögé passzíroztam be magam. Nem sokkal később a katonák súlyos léptekkel hatoltak be a házba. A legerősebb közülük – egy bajszos figura, aki feltehetően már eleve dühösen született, és az évek múlásával csak súlyosbodott az állapota – végigtrappolt a fapadlón, és végül a Maestro elé állt. Az ezután következő párbeszédet itt most inkább nem idézném. Csúnya szavakból, amiket mindig is utáltam, a kínai nyelvben is bőségesen akadt, és a dagadék csak úgy ontotta magából a szitkokat. Konfuciuszt egyszerű vendéglősnek vélte – ez volt a szerencséje, mert a filozófusok és költők sohasem voltak a katonák kedvencei. – Tudod, ki vagyok? Han Kán vagyok, a császár jobbkeze. Konfuciusz udvariasan meghajolt, majd elkövette azt az ostoba hibát, hogy meg is szólalt. – Örömmel látlak, de melyik császárnak szolgálsz? A Középső Birodalom még nem egyesült, és sokan másnak adják ki magukat, mint akik valójában. Shandongból jössz? Vagy Guangdongból? Egy gyilkosarcú marcona legény számára nem éppen ez volt a megfelelő hangnem. Már lendült is a karja, de ekkor hirtelen megmerevedett: észrevette spagettiorgiánk nyomát. Egy darabig mérgesen vizsgálgatta, miközben Konfuciuszról teljességgel megfeledkezett, majd olyasvalamit tett, amit sohasem feltételeztem volna róla: gondolkodni kezdett. – Járt nálad valaki, vén tökfej? Egy lázadó? Vagy egy háború ellen prédikáló felforgató? – Csak egy paraszt, becses tábornok! – Mióta esznek a parasztok ilyen fura izét? Méghozzá ennyit! A felfordulásból ítélve egy fél hadseregre főztél! Még hogy parasztok, ne nevettesd ki magad! A végén még kiderül, hogy ellenségünk, Kao Kang katonáit láttad vendégül… Szóval, ki volt itt? Ki vele! Köpd ki, ha nem akarod a fogaidat kiköpni! Hogy bebizonyítsa, komolyan gondolta, először egy ütéssel kettévágta az asztalt, aztán lábával lyukat vágott a falba. – Jó lesz vigyáznod, acélból van a kezem-lábam, ezekkel szedem darabjaira a házadat! Soha életemben nem láttam még, hogy valaki ilyen lelki nyugalommal reagáljon a nyers erőszakra: Konfuciusz egykedvű maradt és meg se szólalt, csak állt némán. Szemmel láthatóan kész volt megöletni magát, csak hogy megvédjen engem. Ami végképp lenyűgöző volt, hogy egy szikrányi félelem sem látszott rajta. Éspedig nem azért, mert hősnek akart látszani, hanem mert érezhetően volt benne egyfajta kozmikus lelki nyugalom, amely tündökléssel vette körbe. Olyan tündökléssel, amit én – a gaz haramiával ellentétben – észrevettem. – Egy kézzel palacsintává lapítalak, és két rúgással összetöröm az összes csontodat… Ki vele, beszélj! KI VOLT ITT? – ripakodott rá a bajszos, miközben torkon ragadta Konfuciuszt. Ez volt az a pillanat, amikor Bud felhagyott azzal, hogy a bölcs Carlóra hallgasson, aki azt tanácsolta neki, kövesse a tizenegyedik parancsolatot és törődjön a maga bajával. Ehelyett felkapta az első, keze ügyébe eső krumpliszsákot, és jól kupán vágta a bajszost. Nem volt különösebben súlyos dobás, de azért volt benne svung: a zsák teljes erővel találta el, a fickó pedig a padlóra zuhant. Fegyverzetének köszönhetően a hátán feküdt és úgy kapálózott, mint egy teknősbéka, aki nem tud felállni. A másik tizenkettő erre egyszerre pattant fel a helyéről, és alabárdjaikat a krumpliszsákok felé
irányították. Én közben teljes nyugalomban elhagytam rejtekhelyemet. Sohasem siettem elébe menni a balhénak. Lelkemben felkészültem egy olyan jó kis szaftos verekedésre, mint amilyeneket a filmjeimben szoktam lezavarni, de ez ezúttal elmaradt: láthatóan alábecsültem, milyen hatást tesz egy magamfajta egzotikus barbár egy ilyen majombandára. Miután fél percig bénultan bámultak rám, villámsebesen összeszedték fegyvereiket, és menekülőre fogták. Főnökük azonban, aki még mindig azzal volt elfoglalva, hogy megpróbáljon feltápászkodni, nem látott engem szemtől szembe. Egy szitokszóözönnel eresztette ki a gőzt, amelyet ezúttal testvérei irányába küldött, akik cserbenhagyták, ahelyett hogy segítettek volna neki. Hirtelen együttérzés támadt bennem, megfogtam a karját és felsegítettem. – Köszönöm – zihálta és kezet adott. – Kérlek szépen – feleltem és kilapítottam a markát. Szeme majdnem kifordult a helyéből, de nem tágított: a csodálkozása félelme fölébe kerekedett. Közelebb lépett hozzám, míg az orra hegye szinte az enyémhez ért, hogy meggyőződjön róla, nem hallucináció vagyok csupán. Szívesen megnyugtattam és mondtam volna, hogy nem hallucinál: az egyetlen, akinek ezen az abszurd éjjelen joga volt a hallucinációhoz, az Bud Spencer volt, ő pedig egyet sem hagyott ki. Tudtam ugyan, hogy itt mosolynak nincs helye, de nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak. Olyan közel állt hozzám, hogy nem volt más lehetősége, mint hogy vagy megcsókol, vagy megtámad. Szerencsére az utóbbi mellett döntött: kardja után nyúlt, és hangos csatakiáltással kihúzta hüvelyéből… Nem sokkal később még mindig ráncigálta, de már vízszintesben. Benyomódott bronzsisakjának ellenzője a szemébe csúszott, jókora nyaklevesem mellékhatásaként. Pacifista Konfuciuszunk méltóságos arcán, aki a legrosszabbra számítva csukva tartotta aszemét, csendes, élvezkedő vigyor terült el. Megpróbálta a bajszost másodszorra is felhúzni a padlóról. Utóbbiban nem lankadt a harci kedv, de átkozódása halk mormogássá szelídült: – Te… te idegen, a vendéglős barátja vagy? – Fogalmam sincs, ki ez – feleltem, hogy megvédjem a bölcs filozófust. – Akkor miért védted meg? – Mert ellenszenves vagy. Azért. – Hogy merészeled? Nan Kung-Hsun tábornok vagyok… legalábbis azt hiszem– a fejére mért ütés kezdte mutatni a hatását. – Igen, tudom. Mindenkinek megvan a maga baja, kedves tábornokom… – válaszoltam megbékülve. Konfuciusz váratlan nagylelkűséggel segítette fel a férfiút, aki az imént még el akarta páholni. Átkarolta, és kikísérte az udvarra, közben pedig a testvériességről és barátságról papolt neki. Jobban mondva megpróbálta kikísérni. A konfuciuszi rövidlátással és a tábornok szemére csúszott sisakjával a furcsa párnak nem volt könnyű elbotorkálni az ajtóig. Hol egy asztalnak, hol a falnak ütköztek neki. Nem bírtam nézni, úgyhogy végül inkább leváltottam Konfuciuszt. Miközben kifelé cipeltem, a tábornok továbbra is identitásválságával foglalkozott. Lehet, hogy egy kicsit túl hevesen ragadtam meg a karját vagy a sisakját: – Lung Fei tábornok vagyok Északról? Vagy Shan Mao Délről? Nem, talán mégiscsak Miao Ker Hsiu hercegnő vagyok! – Ezzel a bajusszal? Kétlem. Vigyázz, ajtó! Lépj egy kicsit balra, így, pontosan… – AKKOR KI VAGYOK? – kiáltott fel a bajszos, aki végre „megtalálta” a kijáratot, és önkéntelenül egy zseniális ötletet adott.
Miközben nyeregbe segítettem, megválaszoltam a kérdését, minden egyes szót hangosan és érthetően ejtve. – Jó és tisztességes hírnök vagy, aki gyűlöli a háborút és imádja a mamáját… Most szépen betolod a lábacskádat a kengyelbe, ellovagolsz, és az első táborban, amely mellett elhaladsz, kihirdeted a katonáknak, hogy béke van, és nem használunk csúnya szavakat… Ezután visszafojtott hangon, hogy Konfuciusz meg ne hallja, fülébe súgtam: – És ha egy bizonyos Lao-cével találkoznál, akkor megmondod neki, hogy Konfuciusz intézte el a bivalyát, nem én! – Jó, megmondom, de te meg mondd el, hogy… Melyik fajtához tartozol? – Az emberihez, akárcsak te… Bár, ha alaposabban megnézlek, talán mégsem. Csáó, haver! Megpaskoltam a lovat, az állat elvágtázott. Egy darabig csak álltam ott és néztem utánuk, aztán Konfuciusz felé fordultam, akinek hálás pillantása minden szónál többet mondott. Meghajoltam. – Későre jár, Konfuciusz. Merre van a 21. század? – Kövesd a Sárga-folyót, nem lehet eltéveszteni az utat. – A folyót? Már megint? Az körülbelül… túlságosan sok kilométer, és én nem nagyon szeretek gyalogolni. Nem tudsz esetleg egy rövidebb utat? Konfuciusz olyan szelíden mosolygott rám, hogy lelki nyugalma egy csapásra átragadt rám, és nem volt több kérdésem. Minden szorongásom elszállt, minden bizonytalanságom azzal kapcsolatban, hogy jutok haza, eltűnt, és egy pillanatig azon tűnődtem, mi lenne, ha ott maradnék vele. De nem tartoztam az ő világához, és ő nem tartozott az enyémhez. Ezenkívül ő sem tervezte, hogy ott maradna a kis házban, mert már épp az összeesett bivaly hátára mászott fel. Az óriás állat lassan, prüszkölve tápászkodott fel: nem is halt meg, valószínűleg csak elájult evés után. Vagy Konfuciusz tett csodát, még ha nekem fel sem tűnt, hogy csodatévő lett volna. Mindenesetre nem volt erről híres. De hát mit tudtam én Kína rejtett misztériumairól – arról az országról, ahol szellem és lélek uralja az anyagot, míg Nyugaton ennek épp az ellenkezője történik. – Még nem jött el az ideje, visszaviszem Lao-céhez. Jó utat, kedves barbár! Búcsúzóul csak intettem neki, nem találtam szavakat. A tolerancia és bölcsesség nagyszerű mestere elcsámpázott a bivalyon. Lefogadom, hogy mire eltűnt a bokrok mögött, már el is felejtette az emberi kungfubestiák haragját. Tökéletesen felette állt azoknak a tomboló érzelmi kitöréseknek, amelyeknek az emberek nagy része ki van szolgáltatva. Gondolatai a béke és a megbocsátás körül forogtak, és biztos vagyok benne, hogy Konfuciusz Bud Spencer nélkül is megtalálta volna a módját, hogy megfékezze a bajszost. Egy bajusz, amely halálos üdvözletet hozott, és úgy szeletelte a faasztalt, mintha pastiera sütemény lenne. Igen, így kellett történnie. Különben egy ilyen szelíd ember, mint ő, az aranysárkány kígyófészkében nem maradt volna életben. Ám ő épségben átvészelte azokat a brutális emberek okozta mészárlásokat, amelyek akkoriban Kínában napirenden voltak. Erőszak és halál az egyik oldalon, bölcsesség és megértés másrészről – a konfuciánus gondolkodás győztesen került ki ebből az összeütközésből, hogy aztán széles körben elterjedhessen. A szétzúzott kezű harcos tábornok nevére viszont ma már a kutya sem emlékszik. A történelem – és a fejére mért ütés után ő maga is – elfelejtette. Most, hogy már egyedül voltam, a folyópart mentén haladtam felhőtlen jó hangulatban. Elhaladtam a repülő tőrök háza mellett, és megtaláltam egy kapuban az alvilág zöld kardjának kőszobrát. Élveztem a festői táj látványát és a folyó zúgását. Mielőtt elhagytam volna Kínát, halálos üdvözletemet küldtem mindazoknak, akik elették előlem az ételt, és szeretetteli üdvözletemet az {44}
{45}
otthonomnak, amely már várt rám. Az ég egy csapásra bíborvörösbe borult. A naplementét őrült sebességgel követte az éjszaka, és láttam, ahogy a csillagok köröznek az égen, a csillagképek pedig úgy váltották egymást, mint egy őrült ringlispíl. Aztán újra nappal lett, miközben azzal a végtelen könnyedséggel haladtam, amilyet az ember csak az álomból ismer. Végül egy kereszteződéshez értem, ahol egy útjelző tábla állt, két fanyíllal, amelyek különböző irányba mutattak: a keleti nyílon az állt, hogy Hung Kam Po, a nyugatin pedig Róma. Mit gondoltok, melyiket választottam?
UTÓSZÓ FILOZÓFUSAIM ÉS ÁLMAIM
Hirtelen ismét morlupói házam bejárata előtt találtam magam, a kapu már nyitva állt. Egy nehézséggel kevesebb, ez is valami. Ahogy a kis kerti úton haladtam, kiabálást hallottam, amely egyre hangosabbá vált, amint közeledtem. Talán megjöttek a gyerekek a családjaikkal, gondoltam, és végre véget ér az álom. Mint mindig, ezúttal is tévedtem: emberek voltak ott, ám egyikük sem a Pedersolik leszármazottja, és egyértelműen nem a 21. századból léptek elő, noha meg voltam győződve róla, hogy visszatértem a saját koromba. Egy hosszú asztal végében Maria állt, körülötte mindazon filozófusok ültek bármiféle logikai rendet nélkülözve – ahogy az egész álombeli történetben sem volt sok nyoma logikának –, akikkel volt szerencsém álmomban vitatkozni. Szókratésztól Descartes-ig, Galileitől Kantig. Úgy éreztem magam, mintha az Elképesztő történetek egy végtelen epizódjába csöppentem volna. De a küzdelem már nem jöhetett szóba, így aztán filozofikus könnyedséggel vettem a dolgot, ahogy mondják. Ha nem tudod legyőzni őket, akkor szövetkezz velük – tanácsolta Carlo Budnak. Amint Maria megpillantott, gúnyos tapssal fogadott, mire mindannyian felém fordultak. Ahogy Maria elém jött, elhallgattak. – Na végre! Soha nem vagy itt, amikor szükség lenne rád! Nyomás, rengeteg dolgunk van! – Én is örülök, hogy újra látlak. Maria, most magyarázd meg nekem: miért kell az életet, amit a munkával teremtünk meg, feláldozni a munkáért, hogy élni tudjunk? Ez egy igazi filozófiai dilemma. Szorosan magamhoz öleltem, mert már szörnyen hiányzott, de az asztalnál megint kitört a ramazuri. Maria elmesélte, hogy egyfolytában rólam faggatták, ő pedig nem tudta, hogyan világíthatná meg kedvenc életfilozófiámat. Drága barátaim, akik voltatok olyan türelmesek és kedvesek, hogy idáig elolvastátok a könyvemet: szerény Bud barátotok sohasem támasztott afféle igényt, hogy kigondoljon egy olyan szép mondatot, amely bevonulna az évkönyvekbe – ellentétben a filozófus urakkal, akik ebben szakemberek voltak. Ám Catullus , aki ezerszer okosabb volt nálam, már ránk örökített egy szép szólást, amelyet mintha erre a helyzetre találtak volna ki. Ezért aztán szükségtelen volt, hogy én magam süssek ki valamit. Íme, itt van, készen: – Van-e kívánatosabb adománya az isteneknek, mint egy boldog óra? Valóban boldog óra volt ez, és mivel ezt kitüntetésnek éreztem, felkötöttem a kötényt és fejembe csaptam a szakácssapkát: – No, lássuk csak a menüt. Jegyzetfüzetemmel a bal, és egy tollal a jobb kezemben leültem az illusztris társaság mellé az asztalhoz. Egyenként végigvettem őket, és feljegyeztem a „rendeléseiket”, majd időrendi sorrendbe tettem, amire éjjeli vendégjátékunk látogatói persze fütyültek. Kénytelen voltam nagyjából rekapitulálni a rendeléseket, hogy meg tudjam vonni a végeredményt. És még ha abszurd vállalkozásnak tűnt is, hogy bármiféle filozófiai nézetet két sorban összefoglaljak, meg kellett tegyem, nem is annyira miattuk, hanem magam miatt, mert különben megőrültem volna! Elsőként Konfuciuszt jegyeztem fel, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy i.e. 479-ben született, és így ő volt a korelnök. Ezenkívül a kínai filozófus volt a legegzotikusabb látogató is, és már csak ezért is őt illette az első hely a nyugati gondolkodók kronologikus-filozofikus consecutiójában. {46}
{47}
Konfuciusz az őszinte és harmonikus részt vállalta magára kis családunkban. A „politikai teljesítményelv” híve volt, ahogy ma mondanánk: ne isten kegyelme vagy a vagyon által váljon valaki uralkodóvá, hanem képességei alapján. Keleten még ma is vitatkoznak róla, hogy a konfucianizmus vallás-e vagy sem. De bárhogy is legyen, nagy jelentőséget tulajdonított a meditációnak és a mértékletességnek (mondjuk az utóbbival, mint tudjátok, vannak gondjaim, legalábbis ami az evészetet illeti). Az ősök tiszteletét mai kontextusban úgy értelmezhetjük, hogy felszólít arra, tiszteljük az idősebbeket. Maga Konfuciusz mély tiszteletet érzett irántuk, míg mai társadalmunk nem mutat túl jó példát ebben a tekintetben. Erről tanúskodik sajnos a sok visszaélés az idősotthonokban, vagy az a tény, hogy idős emberek néha kénytelenek a kukákban turkálni, mert nyomorúságos nyugdíjukból nem tudnak megélni. Másodikként Szókratész nevét írtam fel, aki majdnem egy időben élt Konfuciusszal, azonban ő itt, Nyugaton. A filozófusok sorában ő az, aki a legközelebb áll hozzám. Ő Mr. Tudom-hogy-semmit-sem-tudok, aki folytonos dialógusaival igyekezett kikutatni az emberi lélek titkait. A vád, mely szerint „megrontja az ifjúságot”, manapság talán egy rossz példaképnek lehetne megfeleltethető, vagy egy új, radikális ifjúsági mozgalom szervezésének, ki tudja. De az olyan ítélet, amelyet elsősorban politikai motivációk alapoznak meg, engem ritkán győz meg. Mindez a „macchina del fango” neologizmust juttatja eszembe, amely azt a szokást jelenti, hogy egyes szereplők szisztematikusan besározzák a politikai ellenfeleiket – okkal vagy ok nélkül –, hogy így szorítsák ki őket a politikai játéktérről. Mindenesetre számomra Szókratész marad a legszimpatikusabb és legmodernebb mindannyiuk közül. Nem utolsósorban azért, mert egész életemben nemcsak hogy tudtam, hogy semmit sem tudok, hanem ráadásul még arról sincs fogalmam, mit kellene tudnom. Csak annyit tudok, hogy neki szívesebben főztem, mint a többieknek. Platón, ez a gazfickó – és Szókratész tanítványa – ösztönzött arra, hogy elgondolkodjam a demokratikusan irányított filozófusállam ötletéről. Legalábbis ez az a pont, amely leginkább megragadt az emlékezetemben, mielőtt lelépett volna anélkül, hogy megválaszolta volna a kérdésemet. Mindent összevetve olyan filozófus volt, aki inkább a világi dolgokkal, mint például a politikával foglalkozott – ha úgy tetszik, Machiavelli elődje, csak kevésbé cinikus, és őt nagyon érdekelte a kultúra. Epikurosz, a katasztématikus gyönyör és a lélek, amely a testtel együtt meghal… Na igen! Az elsővel, a mértékletes élvezettel egyetértek, amennyiben nem az evésre vonatkozik, a másodikkal viszont egyáltalán nem. Filozófiája aktuális üzenete számomra a barátság fontosságának hangsúlyozása volt. Ez most talán egy kicsit beszűkültnek és felszínesnek hangzik, de azért nem lényegtelen dolog. Ugrunk egy pár évszázadot, és lám, itt van Machiavelli, a politikailag alkalmazott filozófia és a politika mint hatalom, amelyet minden eszközzel meg kell tartani. Cinikus és ravasz látásmód, amellyel nem tudtam azonosulni, bár a mai nemzetközi politikában nagyon is jelen van. Ezért megemelem a kalapom Machiavelli előtt, noha kezet is emelhetnék rá, amiért kupán vágott a borosüveggel… A szimpatikus babàtolvaj Galilei ezzel szemben a tudományosan alkalmazott filozófiát képviselte, amelyben a természet kutatásának egyetlen eszközét látta, mindenféle teológiától mentesen. Felfogása szerint az ember képes a világegyetem matematikai törvényeit éppoly egzakt módon átlátni, mint az Isten – ami a korabeli egyház számára istenkáromlásnak számított. És ha meggondoljuk, mennyi megpróbáltatáson ment keresztül, a vele való találkozás óhatatlanul elvezet minket a hatalomról való reflexióhoz, amely elnyomja az egyént és fékezi a megismerést. Ám ahogy a tények is bizonyítják, a
megismerést nem lehet feltartóztatni. Descartes a „Gondolkodom, tehát vagyok”-elv híve volt, mely szerint a gondolkodás az emberi létezés legfőbb bizonyítéka. Vele kapcsolatban érinthetjük az Isten témáját is, melyet megfejthetetlen, de mégis létező entitásként feltételezett. Mert a legtökéletesebb lény létezése nélkül az ember a maga tökéletlenségében nem törekedhetne a tökéletesség felé, hiszen nem is tudná, mi az a tökéletesség. Tudom, ettől most kicsit elszédül az ember, de mit tegyek, szeretem tömören összefoglalni a dolgokat, sajnálom. Voltaire számára az ész volt az egyetlen eszköz, amellyel a világot magyarázhatjuk. Szóval az ördögbe az ördöggel, és a többi babonás ostobasággal, a tudatlanság gyermekeivel! Az integralizmus minden formájával szembeni ellenérzése mellett nem lehet megfeledkezni arról, milyen károkat okoznak manapság az integralisták, különösen a vallási integralisták. Rousseau sajnálta az individuumot, hogy bár szabadnak születik, a társadalom bilincsbe veri. Olyan pedagógiát hirdetett, amely a gyermek szabad kibontakozását segíti elő, túl a dogmatikus előírásokon. A társadalom evolúciója számára szükséges rossz volt… De a magántulajdont éppúgy gyűlölte, mint én a fogyókúrát. Kant, a kronometrikus sétáló, fejébe vette, hogy az emberi kapcsolatokat holtbiztos módszer alapján lehet magyarázni, a matematikai módszerekhez hasonlóan. Vagyis egy objektív metódust próbált alkalmazni egy olyan instabil dologra, mint az emberi természet, ami körülbelül olyan, mintha a felhőket modelleznénk. Ő a tiszta ész kritikusa, amelyből a német idealizmus kinőtt. Schopenhauer viszont megpróbált meggyőzni, hogy az észnek semmi köze a történelemhez, amely pusztán káosz és fájdalom. A világ az a képzet, amelyet alkotunk róla. Hogy valójában milyen, sohasem fogjuk megtudni, mivel genetikusan arra vagyunk ítélve, hogy csalóka érzékeinkkel tapasztaljuk meg. Csodálta a keleti aszkétákat, és lefogadom, Konfuciusz otthon érezte volna magát nála. Freud volt a pszichoanalízis atyja: elsőként ismerte fel, hogy bizonyos testi panaszokat pszichikai, feltehetően tudat alatti traumák okoznak. A psziché filozófiáját képviselte, és odáig jutott, hogy még Bud Spencer is megjelent álmában. Lehet ezt még tovább fokozni? És ekkor betelt a jegyzetfüzetem. Bizony, ezek az úriemberek képviselők voltak, sőt sok esetben alapítók: a szókratizmus, az epikureizmus, a felvilágosodás, az idealizmus és még ki tudja, miféle filozófiai áramlatok atyjai. Olyan témákat vetettek fel, amelyek mind ma is időszerűek: demokrácia, igazságosság, vallási fanatizmus, tudományos kutatás, a tudatlanság leküzdése, nők és gyermekek emancipációja, a kapitalizmus és kommunizmus hibái, a háborús őrület, a psziché őrültsége, szex, társadalmi egyenlőtlenség, üldöztetés, család, meditáció és materializmus, kultúra, babona… és biztosan ki is hagytam még egy párat. De nevezzetek meg nekem csak egyet az említett témák közül, amiről ma nem vitatkoznak, és azonnal alávetem magam egy olyan fogyókúrának, amely csupán száraz kenyér és víz fogyasztását engedélyezi. Esküszöm a… a… na jó, mondjuk Trinityre! A filozófia és a megismerésvágy tizenkét mestere – biztosan nem ők az egyetlenek, de egyetlen álomra bőven elegendőek – várakozásteljesen tekintett rám. Mindannyian filozófiám végső összefoglalását várták, vagy legalább egy félig-meddig ép gondolatot szerettek volna hallani tőlem. Nem tudom, ti hogy éreztétek volna magatokat ebben a helyzetben, egy olyan asztal mellett, amely körül kétezer év legjelentősebb gondolkodói gyűltek össze, én mindenesetre úgy, mint egy gorilla a Nobel-díj-bizottság zsűrije előtt: mert ha Bud Spencer ennek az egész hosszú evolúciónak a végeredménye, akkor még szerencse, hogy ők tizenketten már halottak voltak! Különben ebben a pillanatban egy tömeges öngyilkosság szemtanújává váltam volna!
Az egész álomban az volt groteszk, hogy alapvetően én voltam a „modern”, ők pedig az „öregek”. Elméletileg én kellett volna legyek gondolkodásuk „gyümölcse” – márpedig szánalmas gyümölcs lettem. Hogy oldjam egy kicsit a kínos helyzetet, az ujjamat a szájamba dugtam és előcsaltam egy pár bl-bl-brrrrt, de senki sem nevetett. – Drágám, attól tartok, senki sem látta a jelenlevők közül a Különben dühbe jövünk című filmedet – súgta fülembe Maria együtt érző pillantást vetve rám. Ez a kórusjelenet végigkíséri az életemet. Mindig mindenki azt követeli, hogy adjam elő – egyszer még a repülőtéri hangosbemondó bemondója is! –, de rájuk szemmel láthatóan nem hatott a dolog. Annyiban hagytam a dolgot, megköszörültem a torkom, és elkezdtem beszélni. Tapintatosan lemondtam a túlságosan emelkedett kifejezésmódról és a retorikai elemekről – a kevés koherens dolgok egyike volt ez egyébként inkoherens marzianoéletemben. – Hölgyeim és uraim… ööö… mármint uraim, elnézést, ez csak az izgatottságtól volt… Ti, filozófusok, akikből – az emberiség szerencséjére – számtalan van, itt a házamban azonban szerencsémre csak egy kevés, ti hoztátok ki az embert a barlangból, és köveztétek ki a jövőbe vezető utat. Mint már mondottam, a létezésem bizonyítéka úgy hangzik, hogy „táplálkozom, tehát vagyok”, filozófiám pedig a „futteténne”. De azt gondoltam, világos, hogy embernek lenni számomra nem csupán abban áll, hogy eszem és tojok mindenre és mindenkire. Ha így lenne, akkor nem olyan életet éltem volna, amilyet, és nem gondoltátok volna azt, amit gondoltatok, ez ugye nyilvánvaló. Ha azt mondom, „táplálkozom, tehát vagyok”, az csak annyit jelent, hogy üres gyomorral az ember nem tud filozófiai dilemmákkal foglalkozni. És ami azt illeti, egyikőtök sem tudta bebizonyítani az ellenkezőjét, ezt el kell ismernetek. Ha pedig azt állítom, „tojok rá”, azzal csak annyit mondok, hogy egy kis irónia képes elvenni a problémák élét, és hogy az élethez pozitívan kell hozzáállnunk. Most akkor még egyszer hangosan, hogy mindenki megértse: PO-ZI-TÍ-VAN. Nem kérdés, hogy egy gyászeset vagy a munkahely elvesztése vagy egy földrengés vagy árvíz, amely elveszi mindenedet, csak a legnagyobb hatökört vagy a legnagyobb misztikust hagyja hidegen… Másrészt az egyik itt ülőről elég nagy valószínűséggel tudom, hogy összevissza nemzett gyermekeket, akiket aztán a lelencházba adott. Egy másik jelenlevő pedig arról beszélt, hogyan lehet kormányozni a tisztesség parancsa ellenében. Megint egy másik, aki most nincs itt jelen, azt állította, a gyengéknek veszniük kell, de ez már egy olyan vita, amely meghaladja szerény képességeimet. Annyit akartam csak mondani, hogy ha az élettől egy rendes KO-t kapunk, akkor az én filozófiám tehetetlen – ám ilyenkor a tiétekkel sem megyünk sokra, már megbocsássatok! Ilyen esetekben a magamfajta csak némi szolidaritást és egy barátságos mosolyt tud nyújtani. Ezen baljóslatú eseményeket leszámítva kitartok az állításom mellett: a hétköznapokban egy ízletes sfogliatellát előnyben részesítek bármilyen szókratészi gondolattal szemben. És mielőtt szellemi felvilágosításba kezdenénk, kötelesek vagyunk a gyomrunkat egy jó nápolyi pizza élvezetéről felvilágosítani. Egy olyan ember, mint én, hozzátok képest kevéssel is beéri. Csodálkoztam, hogy a feleségem még nem szakított félbe, hanem – épp ellenkezőleg – megigézve hallgatott. – De egy olyan ember, mint én, nagyon meg is tudja becsülni azt, amije van: a jó ételt, a család melegét, amely megvéd a külvilág zordon hidegétől. Amely megerősít, ha a csomag, amelyet mindannyiunknak cipelnie kell, túl nehéznek bizonyul. Barátok. És még sok millió, sőt sok milliárd ilyen ember van, mint én, aki megelégszik ennyivel. Egy olyan valakinek, mint Bud Spencer, ráadásul még egy extra vigasza is van: milliók szeretete és szimpátiája, amit minden áldott nap éreztetnek. Ez utóbbi nem Bud kezében van, ez olyan valami, amivel a közönség megajándékozta, ám bármikor {48}
vissza is veheti tőle. De mindaddig, amíg ez meg nem történik, felbecsülhetetlen érték marad. A nagy bölcsek is váratlan figyelemmel hallgattak végig. Gyanús volt, hogy valami átverés készülődik. – Mindez együttvéve számomra fizikai, metafizikai, transzcendens, karteziánus, kanti, szókratészi, hellén… ennyi, asszem – mindent felsoroltam? És ezek filozófiai disszertáció nélkül is összefoglalhatóak ebben a hihetetlen ajándékban, ami az élet. Felőlem nevezhetitek „konyhafilozófiának”… Sosem értettem különben sem, miért használják ilyen lekicsinylő értelemben ezt a kifejezést, én mindenesetre nagy híve vagyok a jó konyhának. És ha egy kicsit gyerekesnek vagy együgyűnek látszom is, ennek az lehet az oka, hogy az öregek, mint ismeretes, második gyermekkorukat élik, amint Arisztophanész mondta. Az együgyűség azonban nem automatikusan a legrövidebb út. Pont olyan korokban, mint az enyém, nehezebb mindig pozitívan gondolkodni, mint mindig pesszimistának lenni. De a felkelő nap ugyanaz, mint a lemenő nap, a ti korotokban éppúgy, mint az enyémben. Érthetően fogalmaztam? Néhány hosszú másodpercig csend honolt, mielőtt a nem piszkos tizenkettő kórusban kiáltott volna fel: „NEM!” Nem lepett meg a válasz, ezt vártam, de nem vettem komolyan, mert időközben már jól kiismertem a díszes társaságot: csak ürügyet kerestek rá, hogy még egyszer repetázhassanak, de ezúttal résen voltam. Volt még egy különleges trükk a tarsolyomban. A tizenkét fogásra gondoltam, amit megfőztem, készen láttam magam előtt… És láss csodát: a másodperc töredéke alatt megterített asztal majd leszakadt a gigantikus mennyiségű étel alatt… Mariának majdnem elakadt a lélegzete, miután magához tért, ezt suttogta: – Fantasztikus! Hogy csináltad? Fülébe súgtam: – Ezt nevezik epikuroszi előzetes fogalomnak. Elképzelsz valamit, amit már láttál korábban, és máris ott van. De ez sajnos csak az álmainkban működik. – Jó, ha készen vagytok, akkor idézz fel még egy ilyen előzetes fogalmat, amelyben az asztal már le van szedve és az összes edény kristálytisztán ragyog. Én ugyanis most lefekszem aludni. Ezzel Maria visszatért a hálószobába, miközben a vendégek kezdték kiszolgálni magukat… – Állj! A huszonnégy filozófusszem ismét rám szegeződött, kérdőn, értetlenül, a merőkanál megállt félúton a tálak és a tányérjuk között. De valami még nyomta a lelkemet, amitől meg akartam szabadulni. Valami, ami – Galilei szavajárásával élve – abszolút „nem fért a fejembe”, és úgy éreztem, eljött az ideje a kérdés felvetésének. – Senki nem kezdheti el a lakmározást, amíg választ nem kapok a kérdésemre, amellyel a jelenlevők egyike még adósom… Szóval, kedves Platónom, hol is hagytuk abba? Platón azt hitte, rég elfelejtettem az egészet, és megússza a számonkérést. Most, hogy látta, közeledem felé, megállt a kezében a merőkanál a hallevessel. Hihetetlen! Hangosan, hogy a többiek is hallják, így szóltam: – Segítek egy kicsit, mégpedig úgy, hogy mindenki jól járjon: ha – amint mondod – csak a tudással rendelkezők irányíthatják a világot, honnan tudhatják, hogy ők tudással rendelkezők? Ha – mint ahogy a mestered mondja – a tudás abban áll, hogy tudjuk, hogy nem tudunk semmit sem, és aki azt állítja, hogy ő tudással rendelkezik, valójában nem tudós, hanem tudatlan? Ütött az igazság órája! Mancsaim a vállán pihentek, nehogy megint olajra lépjen. Platón, akinek különösen Szókratész előtt volt kínos a helyzet, lassan, elszégyellve magát leeresztette a merőkanalat. {49}
{50}
Szókratész közben türelmetlenül és álszent arccal nyalogatta ujjairól a porcukrot a sfogliatelláról, amelyet vissza kellett tennie. Minden tekintet Budon és a görögön nyugodott, aki ezúttal nem menekülhetett el előlem. Miután visszanyerte fölényét, megköszörülte a torkát, és végül kioktató hangnemben azt felelte, hogy… …és ebben a pillanatban felébredtem, az ördög vigye el!
KÉPMELLÉKLET
Nem fogjátok elhinni, de az utóbbi évek során valóságos egészségbolond lettem – ráadásul szinte magamtól. Abbahagytam a dohányzást és fogyókúrázom. Manapság rengeteg zöldséget és gyümölcsöt eszem.
Imádom a narancsot – és szerencsére az olasz narancs különösen finom! Otthon a teraszomon van is néhány kisebb narancsfa, ami nagyon fontos a mindennapi jó közérzetem szempontjából.
Még hogy fogyókúra! A feleségem háta mögött kotyvasztok egy kis paradicsomszószt olívaolajjal és bazsalikommal. A spagettihez már fő a lábosban a víz.
Mindent én magam készítek, nem lehet panaszom a tésztára. Ajánlatom: tészta al dente!
Mediterrán diéta: spagetti spagettivel. Hozzá egy pohár vörösbor és friss kenyér – egyszerű, de nagyszerű. Még a filozófusokat is lenyűgöztem vele!
Kérsz egy falatot? – ha egy nap nem eszem legalább egy tányér spagettit, akkor nem érzem jól magamat. Csak az a probléma, hogy a friss paradicsomszósz összefröcsköli a fehér inget. Jó étvágyat!
TARTALOM ELŐSZÓ – Az éjszaka, amikor Bud feltálalt egy hazugságot 1. FEJEZET – Descartes alla Murgiana 2. FEJEZET – Babà alla Galilei 3. FEJEZET – A tintahal szentesíti az eszközt 4. FEJEZET – Pizza alla Kant 5. FEJEZET – Sfogliatella alla Szókratész 6. FEJEZET – Platóni Casatiello 7. FEJEZET – Lasagne alla Voltaire 8. FEJEZET – Fresella alla Schopenhauer 9. FEJEZET – Pastiera alla Sigmund 10. FEJEZET – Halleves alla Rousseau 11. FEJEZET – Padlizsánfelfújt alla Epikurosz 12. FEJEZET – Tolvaj szeretettel Sanghajból UTÓSZÓ – Filozófusaim és álmaim Képmelléklet
Ismerd meg szerzőinket és műveiket a libri-kiado.hu weboldalon, kövesd az újdonságokat és nézz filmeket a nyugatiter.hu blogunkon, csatlakozz közösségünkhöz a Facebookon!
{1} Bud Spencer eredeti neve (A szerk.) {2} Az ördög jobb és bal keze 2. című film szereplője {3} Józsué könyve, 10. fejezet, ford. Károli Gáspár {4} Seriff az égből, eredeti címe: Uno sceriffo extraterrestre … poco extra e molto terrestre, 1979 {5} Piedone, a zsaru, eredeti címe: Piedone, lo sbirro, 1973 {6} Devecseri Gábor fordítása {7} Jánosy István fordítása {8} Charleston, eredeti címe: Charleston, 1977 {9} A lét elviselhetetlen könnyűsége, Milan Kundera regénye, 1984 {10} Olaszul „la frisella”, a nápolyi dialektusban azonban „la fresella”. {11} Arthur Schopenhauer: A világ mint akarat és képzet, 1819 {12} Akik csizmában halnak meg, eredeti címe: La collina degli stivali, 1969 {13} Az ördög jobb és bal keze, eredeti címe: Lo chiamavano Trinità, 1970 {14} Az angyalok is esznek babot, eredeti címe: Anche gli angeli mangiano fagioli, 1973 {15} Enzo Barboni 1922–2002, filmrendező és operatőr {16} Italo Zingarelli 1930–2000, filmproducer {17} Stefano „Steno” Vanzina 1915–1988, filmrendező és forgatókönyvíró {18} Akit Bulldózernek hívtak, eredeti címe: Lo chiamavano Bulldozer, 1978 {19} Django, 1966 {20} Ötfős hadsereg, eredeti címe: Un esercito di 5 uomini, 1969 és Bűnvadászok, eredeti címe: I due superpiedi quasi piatti, 1977 {21} Az utolsó számlát te fizeted, eredeti címén: Al di là della legge, 1968 {22} Vadnyugati Casanova, eredeti címe: Si può fare… amigo!, 1971 {23} Giuseppe Colizzi 1925–1978, filmrendező és producer {24} Bosszú El Pasóban, eredeti címe: I quattro dell’Ave Maria, 1968 {25} Aranyeső Yuccában, eredeti címe: Occhio alla penna, 1981 {26} Élet vagy halál, eredeti címe: Una ragione per vivere e una per morire, 1972 {27} Isten megbocsát, én nem, eredeti címe: Dio perdona… io no!, 1967 {28} Ezer pofon ajándékba, eredeti címe: Oggi a me… domani a te!, 1968 {29} Extralarge, eredeti címe: Detective Extralarge, 1990–1993 {30} Big Man, eredeti címe: Big Man, 1988–1989 {31} Fordítsd oda a másik orcád is! eredeti címe: Porgi l’altra guancia, 1974 {32} Piedone Afrikában, eredeti címe: Piedone l’africano, 1978 {33} Bunyó karácsonyig, eredeti címe: Botte di Natale, 1994 {34} i.e. 495–435, filozófus, politikus, szónok és költő {35} i.e. 540–460, a dór–szicíliai vígjátékírás fő képviselője
{36} i. sz. 50–138, filozófus {37} Piedone Hongkongban, eredeti címe: Piedone a Hong Kong, 1975 {38} A Sárkány útja, hongkongi akciófilm, 1972 {39} Run Run Shaw, 1907–2014, kínai filmproducer {40} A Touch of Zen, tajvani film, 1971 {41} A jelzett és a következő, Konfuciusz által említett nevek kínai harcművészeti filmek szereplőire, rendezőire és producereire utalnak. {42} Utalás a Shaolinok szövetsége című, hongkongi harcművészeti filmre, 1966 {43} Kínai filozófiai elmélet a Zhou-dinasztia és a későbbi kínai császárok hatalmi legitimációjának alátámasztására. {44} Kwan-Fu: Az aranysárkány kígyófészkében, 1973 {45} A repülő tőrök klánja, kínai–hongkongi alciófilm, eredeti címe: House of Flying Daggers, 2004, utalás a Tigris és sárkány, amerikai–tajvani–hongkongi–kínai kalandfilm, eredeti címe: Tiger and Dragon vagy Crouching Tiger, Hidden Dragon című filmre, 2000 {46} Eredeti címe: Amazing Stories, amerikai fantasy-, horror- és sci-fi-sorozat, 1985–87, rendezte: Steven Spielberg {47} Gaius Valerius Catullus, i.e. 1. századi római költő {48} Különben dühbe jövünk, eredeti címe: „… altrimenti ci arrabbiamo!”, 1974 {49} Görög vígjátékíró (kb. i.e. 450–380) {50} A piszkos tizenkettő, eredeti címe: The Dirty Dozen, 1967
Table of Contents Borítószöveg Címoldal Copyright ELŐSZÓ - Az éjszaka, amikor Bud feltálalt egy hazugságot 1. FEJEZET - Descartes alla Murgiana 2. FEJEZET - Babà alla Galilei 3. FEJEZET - A tintahal szentesíti az eszközt 4. FEJEZET - Pizza alla Kant 5. FEJEZET - Sfogliatella alla Szókratész 6. FEJEZET - Platóni Casatiello 7. FEJEZET - Lasagne alla Voltaire 8. FEJEZET - Fresella alla Schopenhauer 9. FEJEZET - Pastiera alla Sigmund 10. FEJEZET - Halleves alla Rousseau 11. FEJEZET - Padlizsánfelfújt alla Epikurosz 12. FEJEZET - Tolvaj szeretettel Sanghajból UTÓSZÓ - Filozófusaim és álmaim Képmelléklet Tartalom
