BRENT WEEKS AZ ÁRNYÉKVILÁG PEREMÉN ÉJANGYAL TRILÓGIA 2.
A mű eredeti címe: The Night Angel Trilogy 2. Shadow’s Edge Fordította: Gazdag Tímea Szerkesztette: József Aranka A művet eredetileg kiadta: Hachette Book Group, USA Copyright © 2008 by Brent Weeks © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2010-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Gerencsér Gábor, Balogh József Korrektor: Sinkovics Balázs Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Brent Weeks könyvei Éjangyal Trilógia Árnyak útján-The Way of Shadows Az árnyékvilág peremén-Shadows Edge Túl az árnyakon-Beyond the Shadows
Kristinek, mert sosem kételkedett – még akkor sem, amikor én igen. & Kevinnek, mert a nagy testvér dolga, hogy kemény legényt faragjon az öccséből. Amit tőled tanultam, arra szükségem volt. (De azóta a göröngy-incidens óta sosem volt igazam.)
1 – Van egy megbízásom a számodra – mondta Mama K. Mint mindig, most is királynői tartással, egyenes háttal, tökéletes, pazar ruhában ült, őszülő haja makulátlanul rendezett, de ma reggel sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt. Kylar gondolta, hogy a Sa’kagé egyetlen túlélő vezetője sem aludt sokat a khalidori megszállás óta. – Neked is jó reggelt! – felelte Kylar egy karosszékben elhelyezkedve az asszony dolgozószobájában. A nő nem fordult felé, kibámult az ablakon. Az előző esti eső eloltotta a legtöbb tüzet a városban, de még sok füstölgött, karmazsinvörös hajnalban fürdetve a várost. A Plith-folyó vize, amely elválasztotta a gazdag, keleti Cenariát a Teleptől, vörös volt, akár a vér. Kylar nem tudta biztosan, hogy a napfénytől látszott–e annak. A puccs óta eltelt héten a khalidori megszállók ezreket mészároltak le. Mama K megszólalt: – Egy tipp. Az áldozat tudja, hogy mi fog történni. – Honnan tudja? A Sa’kagé általában nem volt ilyen elővigyázatlan. – Elmondtuk neki. Kylar megdörzsölte a halántékát. A Sa’kagé csak akkor mondja el bárkinek is, ha az már számít rá. Aztán, ha a kísérlet meghiúsul, nem vádolják a Sa’kagét. Ez azt jelentette, hogy az áldozat csak egy valaki lehet: Cenaria hódítója, Khalidor Istenkirálya, Garoth Ursuul. – Csak a pénzemért jöttem– mondta Kylar. Durzo minden... minden rejtekhelyem leégett. Csak annyi kell, hogy lefizessem a kapuőröket. Kylar gyerekkora óta odaadta a bérének egy részét Mama K-nak, befektetésként. Néhány megvesztegetéshez túl sok is volt. Mama K halkan átlapozott néhány ív rizspapírt az íróasztalán, és egyet átnyújtott Kylarnek. Kylart először a számok nyűgözték le. Része volt a riotmag és még fél tucat kábító hatású növény importjában, volt egy versenylova, érdekeltsége egy sörfőzdében és számos más üzletben, egy uzsorás befektetéseiben, és olyan árukban volt részesedése, mint a selyem és a drágakövek, amelyek legálisak voltak, eltekintve attól a ténytől, hogy a Sa’kagé 20 százalékot fizetett kenőpénzben, inkább, mint 50 százalékot adóban. A papíron álló többi adat humbug volt. A feléről sem tudta, mit jelent. – Van egy házam? – kérdezte Kylar. – Volt– felelte Mama K.– Ez az oszlop a tűz és a fosztogatások során elveszett javakat sorolja fel. Minden tételt kipipáltak a listán, kivéve a selyemexpedíciót és egy riotmag-szállítmányt. Majdnem mindene odaveszett.
Egyik expedíció sem fog hazatérni még hónapokig, ha egyáltalán visszajönnek. Ha az Istenkirály tovább szorongatja az alattvalókat, nem számíthatunk erre. Természetesen, ha elhalálozna... Kylar látta, hová tart a beszélgetés. – Ez azt mondja, hogy a részem még mindig tíz vagy tizenötezer. Ezerért eladom neked. Csak ennyi kell. A nő nem figyelt. – Szükségük van egy harmadik mestergyilkosra, hogy biztosra tudjanak menni. Ötvenezer gunder egy feladatért, Kylar. Ennyiből oda viszed Elene-t és Ulyt, ahová csak akarod. Jóra fordítod a világot, és többé sosem kell dolgoznod. Csak egy utolsó megbízás. – Kylar csak egy pillanatig habozott. – Mindig van egy utolsó munka. Végeztem. – Elene miatt, ugye? – kérdezte Mama K. – Mama K, gondolod, hogy az emberek változnak? Az asszony mélységes szomorúsággal nézett rá. – Nem. És mindenkit gyűlölettel néznek, aki erre kéri őket. Kylar felállt és kiment a szobából. A folyosón Jarlba ütközött. Jarl úgy vigyorgott, ahogy akkor, amikor még az utcán éltek, és valami rossz fát készült a tűzre tenni. Olyan ruhákat viselt, amelyek a legutolsó divat szerintiek lehettek; hosszú, kitömött vállú inget, szűk, hosszú csizmába tűrt nadrággal. Kissé khalidorinak tűnt. A haját bonyolult, vékony hajfonatokban viselte, a fonatok végén arany gyöngyök ütöttek el fekete bőrétől. – Testhezálló munkám van számodra – mondta halk, de hallgatózókkal nem törődő hangon. – Semmi gyilkosság?– kérdezte Kylar. – Nem kifejezetten. – Szentséged, a gyávák készen állnak megváltani magukat– jelentette be Neph Dada Vürdmeister. A hangja szárnyalt a tömeg fölött. Idős ember volt, inas, májfoltos, hajlott, és mágiával sakkban tartott haláltól szaglott, a lélegzete reszelős volt a Cenariai Királyi Palota udvarán álló emelvény megmászásától. Tizenkét megcsomózott zsinór lógott fekete kaftánja vállán a tizenkét shu’ra jelképeként, amelynek mestere volt. Neph nehézkesen letérdelt, és egy maroknyi szalmát nyújtott az Istenkirály felé. Garoth Ursuul Istenkirály az emelvényen állt és a katonáit vizsgálgatta. Elöl és középen majdnem kétszáz graavar hegylakó állt, magas, hordómellű, kékszemű vademberek, akiknek rövid, fekete hajuk volt, és hosszú szakállat növesztettek. Mindkét oldalon a palotát elfoglaló más hegylakó törzsek tagjai álltak. Mögöttük a rendes hadsereg várakozott, amely a felszabadítás óta bevonult Cenariába.
Köd szállt fel a palota két oldalán a Plith-folyóról, és siklott be a vaskapu rácsai alatt, hogy megborzongassa a tömeget. A graavarok tizenöt, egyenként tizenhárom fős csoportra szakadtak, és csak nekik nem volt fegyverzetük, páncéljuk vagy ingük. Pantallóikban álltak, merev arccal, de a hideg őszi reggel ellenére nem dideregtek, hanem verejtékeztek. Sosem volt felfordulás, amikor az Istenkirály seregszemlét tartott, de ma a több ezer összegyűlt nézelődő ellenére is szinte fájt a csend. Garoth minden egyes katonát összegyűjtött, és megengedte a cenariai szolgáknak, nemeseknek és közembereknek, hogy ők is jelen legyenek. A fekete-vörös köpenyes meisterek váll-váll mellett álltak a kaftános Vürdmeisterekkel, katonákkal, kézművesekkel, bodnárokkal, nemesekkel, napszámosokkal, szobalányokkal, matrózokkal és cenariai kémekkel. Az Istenkirály nagy, hermelinszegélyes fehér köpenyt viselt, hatalmasnak látszott. Alatta ujjatlan inget, fehér nadrágot hordott. A sok fehér szín kísértetiessé tette sápadt khalidori bőrét, és a bőrén tekergőző virre irányította a figyelmet. Az erő fekete indái a karja felszínére emelkedtek. Nagy csomók szálltak fel és le, tüskés csomók, amelyek nemcsak előre-hátra, hanem fel és le is mozogtak, kinyomakodva a bőréből. Karmok szántották a bőrét odabentről. A vir nem csak a karján tekergőzött. Az arcát is keretezte. Átütötte a kopasz fejbőrét, és tövises, remegő, fekete koronát alkotott. Az arcán vér csordult le. Sok cenariai most pillanthatta meg először az Istenkirályt. Leesett az álluk. Beleborzongtak a látványba. Pontosan ez volt Ursuul szándéka. Végül Garoth kiválasztott egy szalmaszálat a Neph Dada által nyújtottak közül, és kettétörte. Az egyik felét eldobta, és kiválasztott még tizenkét hosszú szálat. – Beszéljen hát Khali – szólt hatalomtól testes hangon. Intett a graavaroknak, hogy lépjenek fel az emelvényre. A felszabadítás közben megparancsolták, hogy a nemeseket tartsák ezen az udvaron, készen a mészárlásra. Ehelyett a hegylakókat megfutamították, és Terah Graesin meg a nemesei elszöktek. Ez elfogadhatatlan volt, érthetetlen és nem jellemző a kegyetlen graavarokra. Garoth nem értette, az emberek miért harcoltak az egyik nap, és miért menekültek a következőn. Amit értett, az a szégyen volt. Az elmúlt héten a graavarok istállót ganéztak, éjjeli edényeket ürítettek és padlót sikáltak. Nem alhattak, ehelyett a feljebbvalóik páncélzatát és fegyvereit kellett fényesíteniük egész éjjel. Ma vezekelnek a bűneikért, és a következő évben buzgón bizonyítják majd a hősiességüket. Amikor odalépett az első csoporthoz Neph Dadával az
oldalán, Garoth lecsillapította a karján vonagló virt. Amikor a férfiak húztak a szalmaszálak közül, arra gondoltak, hogy nem a mágia vagy az Istenkirály szeszélye menti meg egyiküket, s ítéli el a másikukat. Inkább egyszerűen a sors, a saját gyávaságuk elkerülhetetlen következménye. Garoth feltartotta a kezeit, és mindenki, minden khalidori imádkozni kezdett: „Khali vas, Kalivos ras en me, Khali mevirtu rapt, recu virtum defite.” Amikor a szavak elhaltak, az első katona előlépett. Még nem volt tizenhat éves, az álla alig pelyhedzett. Az ájulás határán állt, amikor a pillantása az Istenkirály jeges arcáról a szalmaszálakra villant. Csupasz mellkasán verejték csillogott a reggeli fényben, izmai remegtek. Kihúzott egy szálat. Hosszú volt. A feszültség fele kiröppent a testéből, de csak a fele. A mellette álló fiatal férfi, aki annyira hasonlított rá, hogy csakis a bátyja lehetett, megnyalta a száját és húzott egy szálat. Rövid volt. Az egység többi tagján émelyítő megkönnyebbülés futott át, és a nézők ezrei, akik valószínűleg nem látták a rövid szalmaszálat, a többiek reakciójából tudták, hogy mi történt. A férfi, aki a rövidebbet húzta, az öccsére nézett. A fiú lesütötte a szemét. Az elítélt hitetlen pillantással az Istenkirályra nézett, és átadta neki a szalmaszálat. Garoth hátralépett. – Khali szólt – jelentette be. Mindenki egy emberként lélegzett fel, az Istenkirály pedig bólintott az előtte álló szakasznak. A fiatal férfi köré húzódtak, mindannyian még a testvére is, és ütni kezdték. Gyorsabban ment volna, ha Garoth engedélyezi, hogy acélkesztyűt viseljenek, vagy használják a lándzsák szárát vagy kardlapot, de úgy gondolta, így jobb lesz. Amikor a vér folyni kezd és fröcsögni, ahogy a húsát püfölik, nem a ruháikra fröccsen. A bőrükre. Hogy érezzék az ifjú vérének melegét, miközben meghal. Hogy tudják, mi a gyávaság ára. Egy khalidori nem menekül el. A szakasz élvezettel támadott. A kör összezárult és sikolyok hangzottak fel. Volt valami intim abban, ahogy a csupasz hús ütlegeli a csupasz, húst. Az ifjú eltűnt közöttük, s csak az emelkedő majd eltűnő könyököket lehetett látni minden ütésnél, meg az új rúgásokhoz hátrahúzott lábakat. És pillanatok múlva vért. Azzal, hogy a rövidebbet húzta, az ifjú lett a szakasz gyengesége. Khali kinyilatkoztatása. Nem volt többé testvér vagy barát, ő volt minden, amit rosszul csináltak. A fiatal katona két perc múlva halott volt. A vérmocskos, erőfeszítéstől és érzelmektől ziháló szakasz újra alakzatba
rendeződött. Nem néztek a lábuknál heverő holttestre. Garoth mindannyiukra elismerően pillantott, mindegyiküknek a szemébe nézett, és elidőzött a halott testvérén. A tetem fölé állva kinyújtotta a kezét. A vir kibukkant a csuklójánál és megnőtt, karomszerű lett, szakadozott, és megragadta a holttest koponyáját. Aztán a karmok megrázkódtak, és a fej nedves loccsanás kíséretében összeroppant. Több tucatnyi cenariai öklendezni kezdett. – Az áldozatotok elfogadtatott. Megtisztultatok – jelentette ki Garoth Ursuul, s tisztelgett a katonáknak. Azok büszkén viszonozták a tisztelgést, és újra elfoglalták a helyüket az udvaron, miközben a holttestet elvonszolták. Az Istenkirály intett a következő csapatnak. A következő tizennégy ismétlés egyforma volt. Bár a feszültség minden szakaszban jelen volt– még azok is, akik megúszták, elveszíthették barátaikat, családjukat a többi csapatban – , Garoth érdeklődése lanyhult. – Neph, mondd el, mit tudtál meg arról az emberről, erről az Éjangyalról, aki megölte a fiamat. Cenaria palotája nem szerepelt a Kylar által szívesen látogatott helyek listáján. Cserzővargának álcázta magát, a kezét és az alkarját lemosható festékkel kente be, összefröcskölt gyapjúinget viselt, mint egy kereskedő, és magára kent néhány cseppet halott mestere, Durzo Blint találmányából. Csak egy kicsivel kevésbé bűzlött, mint egy valódi cserzővarga. Durzo mindig szerette az ilyen álcákat, mint a sertéstenyésztő, cserzővarga, koldus; azokat, amelyeket a tiszteletre méltóbb emberek, ha tehették, észre sem vettek, mert nem tehettek róla, de a szagukat érezték. A folyadékot csak a felsőruháira kente, hogy ha szükséges, meg tudjon szabadulni tőle. A bűz egy része ugyan megmaradt, de minden álcának voltak hátulütői. A művészet az volt, hogy a munkához illő legyen az álcázás. A Keleti Királyhidat felégették a puccs közben, és bár a nagy részét rendbe hozták a meisterek, még mindig le volt zárva, így Kylar a Nyugati Királyhídon kelt át. A khalidori őrök alig néztek rá, amikor elment mellettük. Ügy tűnt, hogy mindenki figyelme még a meistereké is egy, az udvar közepén álló emelvényre irányult, amelyen egy csapat hegylakó állt fedetlen mellkassal a hidegben. Kylar nem figyelt az emelvényen állókra, miközben veszélyt keresve figyelte a környezetét. Még mindig nem volt biztos abban, hogy a meisterek látják-e a Tálentumát, bár gyanította, hogy amíg nem használja, nem veszik észre. A képességeiket jobban lefoglalta a szag, mint a mágia ami a fő oka volt annak, hogy Kylar cserzővargaként jelent meg. Ha valamelyik varázsló a közelébe jött, csak azt remélhette, hogy a gyanús szagok elnyomják a mágia aromáját.
A kapu mindkét oldalán négy őr állt, és a gyémánt alakú várfal minden csúcsán egy-egy, s talán ezren sorakoztak fel az udvaron, plusz a kétszáz vagy még több graavar hegylakó. A több ezres tömegben meghatározott helyeken varázslók álltak. Az egész közepén, egy ideiglenes állványon számos cenariai nemes és a megcsonkított holttestek voltak, és maga Garoth Ursuul, az Istenkirály, aki egy Vürdmeisterrel beszélgetett. Nevetségesnek tűnt, de még a számos katona és varázsló jelenléte ellenére is ez volt a legjobb eshetőség arra, hogy egy mestergyilkos megölje a férfit. De Kylar nem gyilkolni jött. Azért volt ott, hogy tanulmányozzon valakit a valaha elfogadott legfurcsább megbízásához. Kereste a férfit a tömegben, akiről Jarl beszélt, és gyorsan meg is találta. Kirof báró a Gyre-ek hűbérese volt. Miután az ura meghalt, és mivel a földjei közel voltak a városhoz, az első cenariai nemesek között volt, akik behódoltak Garoth Ursuulnak. Kövér, vörös szakállú férfi volt. Szögletes, khalidori stílusban viselte az arcszőrzetét, nagy, görbe orra, gyenge álla és hatalmas, bozontos szemöldöke volt. Kylar közelebb ment. Kirof báró verejtékezett, az ingébe törölgette a tenyerét, idegesen beszélgetett a mellette álló khalidori nemesekkel. Kylar megkerült egy magas, büdös khalidori patkolókovácsot, amikor a férfi hirtelen a gyomrába döfte a könyökét. Az ütés kipréselte a levegőt Kylar tüdejéből, és miközben összegörnyedt, a ka’kari a tenyerébe olvadt, és tőrt formázott a kezében. – Ha jól akarsz látni, gyere korábban, ahogy mi is tesszük – mondta a kovács. Felgyűrte az inge ujját, és karba tette a kezét, hogy kivillantsa masszív karizmait. Kylar nem kis erőfeszítéssel visszaparancsolta a ka’karit a bőre alá, és lesütött szemmel elnézést kért. A kovács lenézően elmosolyodott, és tovább figyelte a mulatságot. Kylar letelepedett, jó kilátással Kirof báróra. Az Istenkirály végigment a szakaszok felén, és a Sa’kagé bukmékerei máris fogadásokat kötöttek, hogy a tizenhárom közül hányadik katona fog meghalni. A khalidori katonák észrevették. Kylar azon gondolkodott, hány helyi fog meghalni a bukmékerek óvatlansága miatt, amikor a khalidori katonák az éjjel nekivágnak a városnak a halottaikat gyászolva, feldühödve azon, hogy a Sa’kagé hogyan mocskol be mindent, amihez csak hozzáér. Ki kell jutnom ebből az átkozott városból. A következő szakaszban tíz ember is húzott, mire valaki a rövidebbet húzta. Majdhogynem érdemes volt figyelni, hogyan esnek egyre inkább kétségbe az emberek, ahogy a szomszédjaik megússzák, és a saját kilátásaik egyre borúsabbak lesznek. A tizenegyedik, egy negyvenes, inas, csontos férfi
húzta a rövidebbet. A bajusza végét rágcsálva nyújtotta át a szalmaszálat az Istenkirálynak, de egyébként semmilyen érzelem nem látszott rajta. Neph Jadwin hercegné és a férje felé pillantott, akik az emelvényen ültek. – Megvizsgáltam a tróntermet, és éreztem valamit, amivel még sosem találkoztam. Az egész palota bűzlik attól a mágiától, ami megölte a varázslóinkat. De a trónterem néhány helyén egyszerűen... nincs. Mintha leégne egy ház, s amikor belépsz egy szobába, nem érzel füstszagot. Vér fröcsögött, és Garoth biztos volt abban, hogy a katona már meghalt, de az egysége csak ütötte, ütötte, ütötte. – Ez nem illik bele abba, amit az ezüst ka’kariról tudunk – mondta Garoth. – Nem, Szentséged. Szerintem van egy hetedik ka’kari, egy titkos ka’kari. Azt hiszem, ellenáll a mágiának, és ennek az Éjangyalnak a birtokában van. Garoth ezen gondolkodott, míg a sorok újraformálódtak a holttest mögött. A katona arcát gyakorlatilag elpusztították. Hatásos munka volt. A szakasz vagy keményen dolgozott azon, hogy bebizonyítsa az elkötelezettségét, vagy nem kedvelték a szegény ördögöt. Garoth elégedetten bólintott. Kinyújtotta vir-karmait és összeroppantotta a holttest koponyáját. – Áldozatotok elfogadtatott. Megtisztultatok. Két testőre az emelvény oldalára húzta a testet. Ott halmozták fel őket, hogy ha a cenariaiak nem látták mindegyikük halálát, a végeredményt láthassák. Amikor a következő szakasz megérkezett, Garoth így szólt: – Egy hétszáz évig rejtegetett ka’kari? Milyen erőt adhat? Rejtőzés? Mi hasznom belőle? – Szentséged, egy ilyen ka’kari birtokában az ügynököd besétálhat a Rend közepébe, és elvehet mindent, amit csak akar. Láthatatlanul. Beléphet Ezra Erdejébe és hétszáz éves varázstárgyakat szerezhet meg neked. Nem lesz szükség többé hadseregre vagy finomkodásra. Egy csapásra torkon ragadhatod Midcyrut. Az ügynököm. Kétségtelen volt, hogy Neph bátor önkéntesként fogja elvállalni a veszélyes feladatot. Mégis, egy ilyen ka’karinak a puszta gondolata is le tudta foglalni Garothot a következő tizenéves, két, élete virágában lévő férfi és egy tapasztalt veterán halála ideje alatt. Egyedül az utolsónak volt ott a felségárulás a szemében. – Nézz utána– mondta Garoth. Elgondolkodott, hogy vajon Khali tud-e a hetedik ka’kariról. Azon gondolkodott, hogy Dorian tud-e róla. Dorian volt az első elismert fia, Dorian, aki az örököse lehetett volna. Dorian, a próféta, Dorian, az Áruló. Dorian itt volt, ebben Garoth biztos volt. Csak Dorian hozhatta ide Curochot, Jorsin Alkestes hatalmas kardját. Valami mágus
feltűnik, és megsemmisít vele ötven meistert és három Vürdmeistert, majd eltűnik. Neph várta, hogy Garoth megkérdezze, de Garoth már feladta, hogy megtalálja Curochot. Dorian nem volt bolond. Nem hozta volna ilyen közel, ha elveszítheti. Hogyan lehet kifogni valakin, aki látja a jövőt? Az Istenkirály kancsalítva összeroppantott egy újabb fejet. Minden alkalommal vér fröccsent az ő hófehér ruhájára is. Szándékos volt, de ugyanakkor idegesítő is, és semmi megtisztelő nem volt abban, ha az embernek vér fröccsent a szemébe. – Áldozatotok elfogadtatott. Megtisztultatok. – Az emelvény elején állt, miközben a szakasz elfoglalta a helyét az udvaron. Az egész szemle alatt nem fordult a mögötte ülő cenariai nemesekhez. Most megtette. A vir életre kelt, amikor megfordult. Fekete indák kapaszkodtak az arcára, nyüzsögtek a karjain, a lábain, még a pupilláiban is. Egy pillanatig hagyta, hogy magukba szívják a fényt, így az Istenkirály egy természetellenes, sötét pacának tűnt a délelőtti fényben. Aztán véget vetett neki. Azt akarta, hogy a nemesek lássák. Nem volt egyetlen szempár sem, amely ne nyílt volna hatalmasra. Nem csak a Garoth örökletes nagyságát hirdető vir nyűgözte le őket. A holttestek is, amelyek képként keretezték őt, mögötte s a két oldalán felhalmozva. A vér és agyvelő szennyezte ruha. A hatalma lenyűgöző volt és szörnyű. Talán, ha túléli, Trudana Jadwin hercegné majd megfesti neki ezt a jelenetet. Az Istenkirály végignézett a nemeseken, és az emelvényen ülő nemesek figyelték az Istenkirályt. Vajon megszámolta már bármelyikük, hogy hányan vannak? Tizenhármán ültek ott. Kinyújtotta a kezében tartott szalmaszálakat a nemesek felé. – Rajta – mondta. – Khali megtisztít. – Ezúttal nem állt szándékában, hogy hagyja, hogy a sors döntse el, ki hal meg. Gher parancsnok az Istenkirályra nézett. – Szentséged, ez valami téve... – elhallgatott. Az Istenkirályok nem szoktak tévedni. Gher arcából kifutott a vér. Kihúzott egy hosszú szalmaszálat. Beletelt néhány pillanatba, mielőtt rájött, hogy nem szabad túl megkönnyebbültnek tűnnie. A többiek alacsonyabb rangú nemesemberek voltak – azok a férfiak és nők, akik IX. Aleine Gunder kormányát működtették. Nagyon könnyű volt felkavarni őket. A zsarolás annyira egyszerű. De Garoth semmit nem nyert ezeknek a napszámosoknak a lemészárlásával, még ha csalódott is bennük. Ezzel a verejtékező Trudana Jadwinhoz érkezett. A tizenkettedik volt a sorban, a férje pedig az utolsó.
Garoth megállt. Hagyta, hogy egymásra nézzenek. Tudták, mindenki tudta, aki rájuk pillantott, hogy az egyikük meg fog halni, és hogy ki, az azon múlik, milyen szalmaszálat húz Trudana. A herceg nagyokat nyeldekelt. Garoth így szólt: – Az itt lévő nemesek között ön, Jadwin herceg, az egyetlen, aki sosem állt az alkalmazásomban. így nyilvánvalóan soha nem is okozott csalódást nekem. A felesége viszont igen. – Tessék?– kérdezte a herceg. Trudanára nézett. – Nem tudta, hogy megcsalta a trónörökössel? Az én parancsomra gyilkolta meg őt – felelte Garoth. Volt valami csodálatos abban, ahogy ott állt valaminek a közepén, aminek egy nagyon bizalmas pillanatnak kellett volna lennie. A herceg, rettegéstől sápadt arca elszürkült. Nyilvánvalóan még kevésbé volt figyelmes a történtekre, mint a legtöbb felszarvazott férj. Garoth látta, ahogy a megértés lesújtja a szerencsétlent. Minden homályos gyanakvás, amit félresöpört, minden szegényes kifogás, amit hallott, pörölyként zuhant rá. Trudana úgy tűnt, meghökkent. Az arckifejezése nem azt az önteltséget tükrözte, amire Garoth számított. Azt hitte, majd ujjal fog mutogatni a férjére, hogy minden az ő hibája. Ehelyett a pillantása színtiszta bűnösséget tükrözött. Garoth csak találgatni tudott, hogy a herceg tisztességes férj volt, és az asszony tudta ezt. Azért csalta meg, mert így akarta, és most két évtizednyi hazugság omlott össze. – Trudana – szólalt meg az Istenkirály, mielőtt bármelyikük megmukkanhatott volna – , jól szolgált engem, de jobban is szolgálhatott volna. Ime a jutalma és a büntetése. Felé nyújtotta a szalmaszálakat. A rövidebb a bal oldalon van. A nő Garoth virtől sötét szemébe nézett, aztán a szalmaszálakra, majd a férje szemébe. Halhatatlan pillanat volt. Garoth tudta, hogy a herceg szemében ülő panaszos tekintet élete végéig fogja kísérteni Trudana Jadwint. Az Istenkirálynak kétsége sem volt afelől, hogy a nő mit fog választani, de Trudana nyilvánvalóan képesnek hitte magát az önfeláldozásra. Magát megacélozva a rövid szalmaszál felé nyúlt, aztán megállt a keze. A férjére pillantott, félrenézett és kihúzta a hosszú szálat. A herceg felüvöltött. Gyönyörű volt. A hang átszúrta Cenaria nemeseinek szívét. Tökéletesen hordozta az Istenkirály üzenetét: Veled is megtörténhet. Amikor a nemesek Trudanával együtt, halállal a szívükben körülvették a herceget– mindegyikük átkozottnak érezte magát a részvétel miatt, de azért részt vállaltak benne-, a herceg a feleségéhez fordult. – Szeretlek, Trudana – mondta. – Mindig szerettelek.– Aztán a fejére
borított köpenyével eltűnt a hús tompa puffanásai között. Az Istenkirály csak mosolyogott. Miközben Trudana Jadwin a döntésén töprengett, Kylar arra gondolt, hogy ha elfogadta volna Mama K ajánlatát, most lett volna a megfelelő a pillanat lecsapni. Minden szem az emelvényre szegeződött. Kylar Kirof báró felé fordult, tanulmányozta, milyen az arcára kiült sokk és iszonyat, amikor észrevette, hogy csak öt őr áll a báró mögötti falon. Gyorsan utánaszámolt: hat, de egyiküknél egy íj volt és egy maroknyi nyílvessző. Az udvar közepéről éles reccsenés hangzott, és Kylar megpillantotta, ahogy az ideiglenes emelvény hátsó része leszakad és lezuhan. Valami szikrázó színeket köpött az égre. Amikor mindenki odafordult, Kylar elfordult. A szikrabomba egy kis robbanás és hatalmas, fehér fényvillanás kíséretében robbant fel. Civilek és katonák százai kiáltottak fel elvakítva, Kylar látta, hogy a falon álló hatodik katona felajzza az íját. Jonus Severing volt az, ötven gyilkossággal a háta mögött. Egy aranyhegyű íj szállt az Istenkirály felé. Az Istenkirály keze a szemére borult, de a pajzsok buborékokként bomlottak ki körülötte. A nyíl eltalálta a legszélső pajzsot, beleállt és lángra lobbant, amikor a pajzs szétpattant. Egy újabb nyílvessző kelt útra, és áthatolt a feltört külső pajzson, és eltalálta a belsőt. Szétpattant a következő, majd a következő, ahogy Jonus Severing elképesztő sebességgel lőtt. A Talentumát használva a levegőben tartotta a tartalék nyílvesszőket, hogy mihelyt ellőtt egyet, a következő máris a keze ügyében legyen. A pajzsok gyorsabban törtek át, mint hogy az Istenkirály helyre tudja állítani azokat. Az emberek megvakítva sikoltoztak. Az udvaron álló ötven varázsló pajzsokat emelt maga köré, leütve a lábáról mindenkit a közeiben. A mestergyilkos, aki az emelvény alatt rejtőzött, felugrott az Istenkirály gyengébb oldalára. Tétovázott, miközben az utolsó, remegő pajzs is megjelent az Istenkirály testétől néhány ujjnyira, Kylar pedig látta, hogy egyáltalán nem mestergyilkos. Talán tizennégy éves gyerek lehetett, Jonus Severing tanítványa. A fiú annyira összpontosított az Istenkirályra, hogy nem vonult fedezékbe, nem mozdult. Kylar hallotta a közeli számszeríj csattanását, és látta, ahogy a fiú lezuhan, amikor az Istenkirály utolsó pajzsa elpattant. Az emberek a kapuk felé rontottak, a többiekre taposva. Jó néhány a varázslók közül, még mindig megvakítva és pánikban, zöld rakétákat reptetett válogatás nélkül a tömegbe és a katonák közé. Az Istenkirály egyik testőre
megpróbálta feldönteni az uralkodót, hogy kilökje a veszély útjából. Az Istenkirály kábaságában félreértette a mozdulatot, és a vir kalapácsként keresztülrepítette az emelvényen álló nemesek között a hatalmas hegylakót. Kylar körbe fordult, hogy megtalálja, ki ölte meg a mestergyilkos tanítványát. Nem egészen tízlépésnyire Hu Gibbet állt, a mészáros, aki kivégezte Logan Gyre egész családját, a város legjobb mestergyilkosa most, hogy Durzo Blint meghalt. Jonus Severing már menekült, egy pillanatig sem bosszankodott halott inasa miatt. Hu az útjára engedett egy második nyílvesszőt, és Kylar látta, ahogy az Jonus Severing hátába fúródik. A mestergyilkos arccal előre lebukott a falról, eltűnt szem elől, de Kylarnek nem voltak kétségei afelől, hogy halott. Hu Gibbet elárulta a Sa’kagét, és most megmentette az Istenkirályt. A ka kari Kylar kezében volt, mielőtt egyáltalán észrevette volna. Micsoda, nem ölöm meg Cenaria pusztulásának hozóját, de most megölök egy testőrt? Természetesen Hu Gibbetet testőrnek nevezni olyan volt, mint egy medvét prémes állatnak, de a lényeg ugyanaz. Kylar visszahívta a ka’karit a bőre alá. Lebukott, hogy Hu ne láthassa az arcát, és Kylar csatlakozott a várkapuk felé kiáramló cenariaiak pánikba esett tömegéhez.
2 Jadwin–birtok túlélte a tüzeket, amelyek a város nagy részét rommá változtatták. Kylar a nagy erőkkel őrzött első kapuhoz ért, és az őrök szó nélkül kinyitották neki a kiskaput. Kylar csak annyi időre állt meg, amíg lehámozta magáról a cserzővarga álcáját, és lesúrolta a testét alkohollal, hogy megszabaduljon a szagtól. Biztos volt abban, hogy a hercegnő előtt érkezett, de a herceg halálhíre gyorsabban terjedt. Az őrök fekete szalagot viseltek a karjukra kötve. – Igaz? – kérdezte egyikük. Kylar bólintott, és a kúria mögötti kunyhóba ment, ahol Cromwyllék laktak. Elene volt az utolsó árva, akit Cromwyllék befogadtak, és minden testvére más mesterséget tanult, vagy más házaknál szolgált. Csak a nevelőanyja szolgált Jadwinéknál. A puccs óta Kylar, Elene és Uly itt laktak. Mivel Kylar rejtekhelyei elérhetetlenek voltak, ez volt az egyetlen lehetőségük. Kylart halottnak hitték, így nem akart egyik Sa’kagé rejtekhelyen se maradni, ahol felismerhetik. Mindenesetre minden rejtekhely zsúfolásig megtelt. Senki sem akart az utcán lenni a khalidoriak kóborló bandái között. A kunyhóban senki sem volt, így Kylar a kúria konyhájába ment. A tizenegy éves Uly egy sámlin állt egy kád szappanos víz fölé hajolva, és edényeket súrolt. Kylar berohant és a hóna alá kapta a kislányt, megforgatta, miközben amaz visított, aztán visszatette a sámlira. Ádázul ránézett: – Vigyáztál Elene-re, ahogy mondtam? – kérdezte a kislányt. Uly felsóhajtott. – Próbáltam, de szerintem reménytelen eset. Kylar felnevetett, és a lány is kacagott. Ulyt szolgálók nevelték fel Cenaria várában, úgy tudták, a kislány védelmében, hogy árva. Az igazság az volt, hogy Mama K és Durzo Blint lánya volt. Durzo csak élete utolsó napjaiban szerzett tudomást róla, és Kylar megígérte neki, hogy gondoskodik a kislányról. A kezdeti félszeg magyarázkodás után, hogy nem ő az apja, a dolgok jobban mentek, mint Kylar várta volna. – Reménytelen? Majd én megmutatom neked, mi a reménytelen – hallottak egy hangot. Elene egy nagy üstöt cipelt, amelynek oldalára rásült a tegnapi ragu, és letette Uly edénykupaca mellé. Uly felnyögött, Elene pedig komiszul kuncogott. Kylar elámult, hogy csupán egy hét alatt mennyire megváltozott, vagy talán az változott, ahogy ő látta a lányt. Elene arcán még ott voltak a vastag sebhelyek, amelyeket
Patkány hagyott rajta gyerekkorában: egy X a telt ajkain, egy az orcáján, és egy félhold alakú vágás a szemöldökétől a szája sarkáig. De Kylar alig vette észre őket. Most ragyogó bőrt látott, intelligenciától és boldogságtól csillogó szemeket, és féloldalas vigyort, ezúttal nem a sebhely, hanem a szándékos csínytevés miatt. És hogy egy nő ilyen jól nézzen ki egy szerény gyapjúruhában és kötényben, a világ egyik nagy rejtélye volt. Elene leakasztott egy kötényt az egyik fogasról, és villogó ragadózópillantással nézett Kylarre. – Jaj ne! Ne én! – mondta ő. A lány a nyakába kanyarította a kötényt, és lassan, csábítóan közelebb vonta magához. A fiú ajkait nézte, amaz pedig nem tehetett róla, de a lányét bámulta, miközben a lány megnyalta a száját. – Azt hiszem – mondta halkan, és végigsimított a kezével Kylar oldalán – , hogy... – Uly hangosan köhintett, de egyikük sem vett tudomást róla. Elene magához húzta, tenyerével a derekán, felé nyújtotta a száját, édes illata megtöltötte Kylar orrát. – ...hogy így sokkal jobb. – Megrántotta a kötény csomóját a háta mögött, hirtelen elengedte a fiút, és ellépett tőle. Most már segíthetsz. A krumplit vagy a hagymát szeretnéd felvágni? – Ulyval nevettek a felháborodott arckifejezésén. Kylar előre szökkent, Elene próbálta elkerülni, de a fiú a Tálentumát használta, hogy megragadja. Az elmúlt héten gyakorolta, és bár egyelőre csak egy lépéssel tudta meghosszabbítani a saját karját, ezúttal ez elegendő volt. Magához húzta Elene-t és megcsókolta. A lány alig tett úgy, hogy küzd ellene, mielőtt ugyanolyan hevesen visszacsókolta. Egy pillanatig a világ Elene puha ajkaira szűkült, és a szorosan hozzá simuló testére. Valahol Uly hangosan öklendezni kezdett. Kylar kinyúlt, és az undorhangok irányába fröcskölte a mosogatóvizet. Az öklendezést azonnal felváltotta a vinnyogás. Elene kibontakozott az ölelésből, és a száját eltakarva próbált nem nevetni. Kylarnek sikerült teljesen eláztatnia Uly arcát. A kislány felemelte a kezét és visszafröcskölt, Kylar pedig hagyta, hogy eltalálja. Megdörzsölte a lány haját, úgy, amiről tudta, hogy nem szereti, és azt – mondta: – Jól van, te szemtelen vakarcs, megérdemeltem. Fegyverszünet. Hol van az a krumpli? Könnyedén belesimultak a konyhai munka egyszerű rutinjába. Elene megkérdezte a fiút, hogy mit látott és tudott meg, és bár Kylar azonnal körülnézett hallgatózók után, mindent elmondott a báróról és arról, ahogy gyámoltalanul figyelte a merényletkísérletet. Az ilyen beszélgetés talán a
legunalmasabb dolog volt, amit egy pár csinálhat, de Kylar örök életére megtagadta a mindennapi szerelem unalmas luxusát. Hogy megoszthatja, egyszerűen elmondhatja az igazat valakinek, akit szeret, mérhetetlenül fontos volt. Egy mestergyilkosnak– tanította Durzo Kylarnek– tudnia kell hátat fordítani bárminek, azonnal. Egy mestergyilkos mindig egyedül van. Így ez a pillanat, ez az egyszerű együttlét volt az, amiért Kylar leszámolt az árnyak útjával. Az életének több mint a felét fáradhatatlan edzéssel töltötte, hogy tökéletes gyilkos váljon belőle. Nem akart ölni többé. – Kellett nekik egy harmadik ember a munkához – mondta. – Figyelőnek és tartalék késesnek. Meg tudtuk volna csinálni. Nagyon jó volt az időzítésük. Egy másodperc, és sikerült volna kettővel is. Ha ott lettem volna, Hu Gibbet és az Istenkirály is halott lenne. Lenne ötvenezer gunderünk.– Elhallgatott egy sötét gondolat erejéig. – „Gunder”. Gondolom, nem fogják így nevezni, most, hogy az egész Gunder-ház kihalt.– Felsóhajtott. – Tudni akarod, hogy helyesen cselekedtél-e– – szólt Elene. – Igen. – Kylar, mindig lesznek olyan rossz emberek, akikről azt gondoljuk, megérdemlik a halált. A palotában, amikor Roth... bántott téged, ilyen közel voltam ahhoz, hogy megpróbáljam megölni őt. Ha egy kicsit tovább tartott volna... nem tudom. Amit tudok, az, amit te mondtál arról, hogy mit tett a gyilkolás a lelkeddel. Nem számít, milyen jónak tűnik, amit a világgal tesz, téged elpusztít. Azt nem bírom végignézni, Kylar. Nem fogom. Túlságosan törődök veled. Ez volt Elene egyetlen feltétele, hogy elhagyja a várost Kylarrel: hogy felhagy a gyilkolással és az erőszakkal. Kylar még mindig nagyon zavarodott volt. Nem tudta, hogy Elene útja helyes-e, de ahhoz eleget látott, hogy tudja, Durzóé és Mama K-é nem az. – Tényleg hiszel abban, hogy az erőszak erőszakot szül? Hogy kevesebb ártatlan ember fog meghalni a végén, ha felhagyok az öldökléssel? – Tényleg hiszem – felelte Elene. – Rendben van – mondta Kylar. – Akkor van egy munka, amit ma éjjel el kell végeznem. Reggel pedig elmehetünk.
3 A Pokol Segglyuka nem királynak való hely volt. Helyénvaló módon a Lyuk volt a cenariaiak által Bendőnek nevezett tömlöc legmélyebb bugyra. A Bendő bejárata egy démonpofa volt, amelyet csorba lávakőből faragtak ki. A foglyok egyenesen a kitátott szájába masíroztak, le egy rámpán, amely gyakran síkos volt a félelemtől elgyengült húgyhólyagok folytán. Maga a Lyuk nélkülözte a kőfaragó művészetét, mert a szűk helyek, a sötétség, a magasságok, a mélyből felszálló szél kísérteties süvöltése, és a tudat, hogy minden fogoly, akikkel megosztod a Lyukat, méltatlannak ítéltetett a tiszta halálra, maga is félelmet keltett. A Lyukban könyörtelenül meleg volt. Kénkőtől és az emberi szenny három fajtájától bűzlött: ürüléktől, holtaktól és mosdatlan testektől. Csak egyetlen fáklya égett, messze a fejek fölött, a rács másik oldalán, amely elválasztotta az emberi állatokat a Bendő többi foglyától. Tizenegy férfi és egy nő osztozott a Lyukon Logan Gyre-rel. Gyűlölték a kése miatt, az erős testéért és a kulturált kiejtéséért. Valamiképpen ebben a szörnyszülöttek és perverzek kis állatkertjében is más volt: elszigetelt. Logan háttal a falnak ült. Csak egy fal volt, mivel a Lyuk kerek volt. A közepén egy öt lépés széles lyuk nyílt a mélységbe. A szakadék oldalai tökéletesen függőlegesek voltak, tökéletesen sima lávakőből faragták. Nem sejtették, milyen mély. Amikor a foglyok a hulladékot a lyukba rugdalták, nem hallottak hangot. Az egyetlen, amely a Lyukból kiszökött, a kénköves pokol mély bűze volt, és a szüntelen vinnyogás, amely a széltől vagy a megkínzott holt lelkektől származott, vagy bármi is keltette az őrjítő hangot. Logan eleinte azon gondolkodott, miért ürítkeznek a társai a fal mellett, ha egyáltalán rúgják le a fekáliát a lyukba. Amikor először nagydolga akadt, megtudta: őrültnek kell lenni, hogy a Lyuk közelében leguggolj. Semmit nem tehettél odalent, ami sebezhetővé tett. Amikor az egyik elítéltnek el kellett mennie egy másik mellett, gyorsan és gyanakvóan csoszogott, vicsorogva és sziszegve, folyamatosan átkozódva, hogy a szavak jelentése elveszett. Legegyszerűbb módja az ölésnek az volt, ha egy másik foglyot a Lyukba löktek. A legrosszabb az volt, hogy a Lyuk körüli perem mindössze három lépés széles volt és a Lyuk felé lejtett. Ez a perem volt a Lyuklakók világa. Ez volt a halálba vezető keskeny, csúszós lejtő. Logan nem aludt a puccs óta eltelt hét napban. Hunyorgott. Hét nap. Kezdett gyengülni. Még Fin is, aki a hús nagy részét megszerezte, négy napja éhezett.
– Balszerencsét hozol, Tizenhármas – mondta Fin a mélység túloldaláról fixírozva Logant. – Nem adnak enni, amióta itt vagy. Fin volt az egyetlen, aki Tizenhármasnak szólította. A többiek elfogadták a nevet, amit egy őrült pillanatban adott magának: Király. – Úgy érted, mióta te megetted az utolsó őrt? – kérdezte Logan.– Gondolod, hogy talán annak lehet valami köze ehhez? Erre mindenki kuncogni kezdett, kivéve Csikort, az együgyűt, aki csak üresen mosolygott hegyesre reszelt fogaival. Fin nem szólt semmit, csak tovább rágta és nyújtotta a kötelet a kezében. A férfi már egy egész tekercs kötelet viselt, amely olyan vastag volt, hogy majdnem elfedte a testét, ami olyan inas volt, mint maga a kötél. Fin volt az elítéltek legfélelmetesebbike. Logan nem nevezte volna vezérnek, mert ez arra utalt volna, hogy a foglyoknak van társadalmi berendezkedésük. A férfiak olyanok voltak, akár az állatok: bozontosak, a bőrük olyan mocskos volt, hogy Logan nem tudott rájönni, milyen bőrszínűek voltak a bebörtönzésük előtt, a tekintetük vad volt, a fülük a legkisebb zajra is azonnal reagált. Mindegyikük éberen aludt. Aznap, amikor megérkezett, megettek két férfit. Megérkeztem? Leugrottam. Szép, tiszta halálom lehetett volna. Most örökre itt maradok, vagy legalábbis amíg meg nem esznek. Az istenekre, ezek meg fognak enni! A Lyuk másik oldalán mozgás vonta el a figyelmét növekvő iszonyatáról és kétségbeeséséről. Lilly volt az. Egyedül ő nem simult a falhoz. Nem figyelt a lyukra, nem félt. Elgy férfi felé nyúlt, és megragadta a ruháját. – Most ne, Jake – mondta a félszemű férfinak. Jake egy pillanatig még tartotta, de amikor a nő felhúzta az egyik szemöldökét, amaz leengedte a kezét és káromkodott. Lilly leült Logan mellé. Egyszerű nő volt, a kora meghatározhatatlan. Orvén éves is lehetett, de Logan úgy gondolta, közelebb lehet a húszhoz: a legtöbb foga még megvolt. Nem beszélt sokat. Aztán, amikor az érdeklődés, ami miatt megmozdult, alább hagyott, szórakozottan megvakarta az ágyékát, és megkérdezte: – Mit fogsz csinálni?– a hangja fiatal volt. – Kijutok innen, és visszaveszem az országomat – felelte Logan. – Ragaszkodsz ehhez a Király szarsághoz – mondta a nő. – Azt hiszik, őrült vagy. Látom, hogy úgy nézel körbe, mint egy eltévedt kisfiú. Állatok közt élsz. Ha élni akarsz, légy szörnyeteg! Ha ragaszkodni akarsz valamihez, temesd el mélyen! Aztán csináld, amit kell! – A nő megveregette Logan térdét, és Jake-hez ment. Jake pillanatokon belül a nő hasán vonaglott. Az állatokat nem érdekelte. Még csak oda sem néztek.
Az őrület kezdte elragadni. Dorian csak ösztönösen tudott a nyeregben maradni. A külvilág távolinak tűnt, lényegtelennek, ködösnek, miközben a látomások közelieknek, élettelieknek, élénkeknek. A játék elkezdődött, a figurák mozgásban voltak, és Dorian látása olyan kiterjedt volt, mint még soha. Az Éjangyal Caernarvonba menekül, és az ereje növekszik, de nem használja. Mit művelsz, kölyök? Dorian megragadta azt az életvonalat, és követte visszafelé. Egyszer beszélt Kylarrel, és megjósolta a halálát. Most tudta, miért nem látta azt is előre, hogy ez az Éjangyal meghal, és mégsem hal meg. Durzo összezavarta. Dorian látta, ahogy Durzo élete más életekkel metszi egymást. Látta, de nem értette. Kísértésbe esett, hogy az elsőig kövesse Durzo életeit, addig, amikor Durzo megkapta a ka’karit, amit most Kylar hordozott. Kísértésbe esett, hogy lássa, megtalálja-e Ezra, az Örült életét egy ilyen élet egészen biztosan olyan ragyogó, hogy el sem téveszthetné. Talán követhetné Ezrát, megtudná, amit Ezra tudott, megtudná, hogyan tanulta meg. Ezra alkotta a ka’karit hét évszázaddal ezelőtt, és a ka’kari halhatatlanná tette Kylart. Csak három lépés volt a történelem legtiszteltebb és legtöbbet szidott mágusáig. Három lépés! Hogy megtaláljon egy ilyen híres embert, aki már régóta halott. Kísértés volt, de időbe telt volna. Talán hónapokba. De jaj, azok a dolgok, amelyeket megtudhatna! Azok a dolgok, amelyeket kideríthetnék a múltról, miközben a jelen széthullik. Koncentrálj, Dorian! Koncentrálj! Visszafelé kapaszkodva Kylar életén, Dorian a Telepen töltött fiatalságáig követte: a barátságig Elene-nel és Jarllal, Jarl megerőszakolásáig, Elene megcsonkításáig. Kylar első gyilkosságáig tizenegy éves korában, az inasévekig Durzóval, Mama K utasításaiig. Drake gróf csökkenő befolyásáig, Kylar és Logan barátságáig, az új találkozásig Elene-nel, a ka’kari ellopásáig, a puccsig a kastélyban, a mestere megöléséig, Roth Ursuul megtalálásáig– a kisöcsém, gondolta Dorian, és épp olyan szörnyeteg, mint én voltam egyszer. Koncentrálj, Dorian! Úgy gondolta, hallott valamit, egy kiáltást, valami mozgást az anyagi világban, de nem hagyhatta, hogy megint elvonják a figyelmét. Csak most kezdett elindulni valamerre. Ott! Figyelte, ahogy Kylar az igazság érdekében megmérgezte Mama K-t, aztán átadta neki az ellenszert az irgalom nevében. Tudhatta, egy ember hogyan dönt, de anélkül, hogy tudta volna, miért, Dorian képtelen volt kitalálni, merre fordul Kylar a jövőben. Kylar máris kevésbé nyilvánvaló utakat választott, lehetetlen utakat. Amikor a szeretője vagy a mentora életét kellett elvennie, úgy döntött, a sajátját adja. A bikának mindkét szarvát felajánlották, és Kylar átugrott a bika feje fölött.
Ez volt az a Kylar, aki számított. Abban a pillanatban Dorian látta Kylar lecsupaszított lelkét. Most megvagy, Kylar! Most már ismerlek. Hirtelen fájdalom támadt Dorian karjában, de most, hogy szilárdan fogta Kylar életét, nem engedte el. Kylar eggyé akarta olvasztani az utca kegyetlen valóságát azzal a jámborsággal, amellyel Drake gróf fertőzte meg. Megfertőzte? A kifejezés Kylartől származott. így, ahogy Durzo is, néha gyengeségnek látta a könyörületességet. Átkozottul bonyolult leszel, nem igaz? Dorian nevetett, ahogy figyelte Kylart Caernarvon hozzá nem értő Sa’kagéjával üzletelni, nézte, ahogy gyógyfüveket szed, ahogy adót fizet, ahogy Elene-nel veszekszik, ahogy próbál normális emberi lény lenni. De nem ment jól neki, a nyomás egyre nőtt. Kylar előveszi a mestergyilkos álcaruháját, és kilép a háztetőkre– mókás, az eddigi döntéseitől függetlenül teszi-, aztán egyik éjjel kopognak az ajtón, és Jarl tűnik fel, és újabb keresztre szegezi Kylart, a szeretett nő, a gyűlölt élet, a szeretett barát és az élet között, amelyet gyűlölnie kellene, meg egy kötelesség és még egy, majd a dicsőség és az árulás között. Kylar Árnyék az Alkonyban, egy növekvő kolosszus, amelynek egyik lába a napfényben, a másik az éjszakában áll, de az árnyék egy tiszavirág életű bestia, és az alkony éjszakába mélyülhet, vagy nappallá világosodhat. Kylar ajtót nyit Jarlnak, jövők morzsolódnak össze... – Az iskoláját, Dorian! – pofozta meg Feir. Dorian hirtelen rájött, hogy Feir többször is megtette már, mert az állkapcsa mindkét oldalon lüktetett. Valami komoly baj lehetett a bal karjával. Odanéz, a fejében zűrzavar, próbálja megtalálni az idő helyes folyását. Egy nyílvessző állt ki a karjából. Egy fekete, khalidori hegylakó nyílvesszője. Mérgezett. Feir ismét megütötte. – Hagyd abba! Hagyd abba! – mondta Dorian a két kezével integetve. Ettől fájdalom robbant a karjába. Felnyögött, és összeszorította a szemét, de visszatért. Ez a józan ész. – Mi történt? – kérdezte. – Rablók – felelte Feir. – Egy csapatnyi idióta, akik próbálnak hazavinni valamit, amivel dicsekedhetnek – mondta Solon. Valamit, ami természetesen lehetett volna Solon, Feir vagy Dorian füle. Az egyik hullán már lógott két fül egy nyakláncon. Frissnek tűntek. – Mind meghaltak?– kérdezte Dorian. Ideje volt kezdeni valamit azzal a nyílvesszővel. Solon boldogtalanul bólintott, Dorian pedig elolvasta a táboruk körüli rövid csata történetét. A támadás akkor jött, amikor Feir és Dorian tábort
ütöttek. A Nap lebukott a Faltier-hegység egy szorosába, a rablóbanda pedig a hegyről jött, gondolva, hogy a Nap majd elvakítja őket. Két íjász próbálta fedezni a barátaik közeledését, de a célpont egy meredek lejtőn volt lefelé, így az első nyilaik célt tévesztettek. Ez után a végkifejlet eldőlt. Solon nagyon jó kardforgató volt, Feir pedig – a hegymagas, rettenetesen erős és gyors Feir– másodvonalbéli Kardmester volt. Solon hagyta, hogy Feir foglalkozzon a kardforgatókkal. Túl későn érkezett, hogy Doriant megmentse a nyílvesszőtől, de a mágiája megölte mindkét íjászt. Az egész dolog valószínűleg kevesebb, mint két percig tartott. – Az a kár, hogy a Churaq-klánból valók – mondta Solon, megbökve az egyik feketével tetovált ifjút.– Boldogan leölték a Hraagl-klánbéli fattyúkat, akik a khalidori karavánt őrizték, amit követtünk. – Azt hittem, a Sikoltó Szelek bevehetetlen – szólt Feir. – Hogyan kerültek a rablók a határnak erre az oldalára? Solon megrázta a fejét. Ez Dorian figyelmét a hajára terelte, amely teljesen fekete volt, kivéve a tövénél. Mióta Solon Curochot használva megölt ötven meistert és kis híján magával is végzett a hatalmas mennyiségű mágiával, amelyet felhasznált hozzá-, a haja fehéren nőtt. Nem öregemberesen mákos volt, hanem hófehér, amely éles ellentétben állt az élete teljében lévő, jóképű férfi arcával, kreol sethi bőrével és a katonaélettől éles vonásaival. Solon arról panaszkodott, hogy a látása is vad színekben vagy fekete-fehérben működik, mióta Curochot használta, de ez megszűnni látszott. – Bevehetetlen, igen – felelte Solon.– Egy hadsereg számára áthághatatlan, igen. De ilyen késő nyáron ezek a fiatal férfiak meg tudják mászni a hegyeket. Sokuk meghal a mászás során vagy a viharokban, amelyek a semmiből támadva lemossák őket a sziklákról, de ha szerencsések és erősek, semmi sem állítja meg őket. Megvagy már azzal a nyílvesszővel, Dorian? Bár mindhárman mágusok voltak, kizárt dolog volt, hogy segítsenek neki, ebben nem. Dorian Hoth’salar volt, Gyógyító Testvér. A reményei, hogy meggyógyítja a saját növekvő tébolyát, a gyógyítók legmagasabb rangjára emelte. A nyílhegy körül hirtelen víz áztatta el Dorian karját. – Ez mi volt? – kérdezte Feir elzöldült arccal. – Minden nedvesség a vérből, ami már mérgezett. Az egésznek hozzá kellene tapadnia a nyílhoz, amikor kihúzod – felelte Dorian. – Én?– kérdezte Feir, és finnyás arckifejezése teljesen ellentétes volt hatalmas testével. – Nevetséges vagy – mondta Solon. Odanyúlt és kitépte a nyilat. A vessző
szakálla ellapult, így nem tépte fel a húst kifelé menet, de a nyelét fekete vér fedte, és a méreg kristályos szerkezetbe tömörült rajta. Ettől a nyíl az eredeti szélességének háromszorosára nőtt. Még Dorian is nagyokat lélegzett, mágiaáramlatok kezdtek apró szentjánosbogarakként táncolni a levegőben, mintha száz pók szőne ragyogó hálót, fényszőnyeget. Ez a rész lenyűgözte a másik két férfit. Elméletileg minden mágus képes meggyógyítani magát, de valami okból nemcsak hogy nem mindig működik jól, de erősen fájdalmas a nagyobb sebeket meggyógyítani. Mintha a páciensnek éreznie kéne minden fájdalmat, kényelmetlenséget, irritációt és szúrást, amelyet a gyógyuló seb okozna. A női mágusoknak nem voltak ilyen gondjaik. Ok rutinosan gyógyították saját magukat. – Hihetetlen vagy!– szólt Solon. – Ezt hogy csinálod? – Csak összpontosítás kérdése – felelte Dorian.– Sokat gyakoroltam. – Mosolygott, és megrázta magát, mintha lerázná a fáradtságot, és hirtelen az arca megélénkült, aztán teljesen jelen volt a többiekkel, ami egyre ritkábban fordult elő. Solon gyászosan nézett. Dorian őrülete visszafordíthatatlan. Addig fog növekedni a téboly, míg a férfiből nem lesz gügyögő idióta, aki a szabad ég alatt vagy a pajtában alszik. Teljesen semmibe fogják venni, és Összesen egykét tiszta pillanata lesz évente. Néha azok a pillanatok akkor következnek majd be, amikor senki sincs a közelében, akinek elmondhatná, mit tudott meg. – Hagyd abba! – mondta Dorian Solonnak. – Csak egy kinyilatkoztatás volt.– Egy kis önelégült mosollyal – mondta ezt, hogy tudják, tényleg kinyilatkoztatás volt.– Rossz felé megyünk. Legalábbis te – mondta Feirre mutatva. – Neked követned kell Curochot délre, Ceurába. – Hogy érted ezt?– kérdezte Feir.– Azt hittem, mindannyian a kardot követjük. Mindegy, melletted a helyem. – Solon, nekünk északra kell mennünk a Sikoltó Szelekbe – mondta Dorian. – Várj!– szólt Feir. De Dorian pillantása ismét üvegessé vált. Elment. – Csodás– mondta Feir.– Egyszerűen csodás! Esküszöm, hogy direkt csinálja.
4 Elmúlt éjfél, amikor Jarl csatlakozott hozzájuk Cromwyllék kis kunyhójában. Több mint egy órát késett. Elene mostohaanyja a közös hálószobában aludt, így Kylar, Elene és Uly mindannyian az első szobában ültek. Uly elaludt Kylarnak dőlve, de amikor Jarl belépett, azonnal rémülten felriadt. Mibe rángattam bele ezt a kicsi lányt? – gondolta Kylar. De csak magához szorította, és amikor összeszedte magát, szégyenkezve lehiggadt. – Bocsánat – mondta Jarl. – A katonák megbüntetik a Telepet a merényletkísérletért. Vissza akartam menni, hogy ellenőrizzek néhány dolgot, de lezárták a hidakat. Ma semennyi kenőpénz nem elég. Kylar tudta, hogy Jarl azért kerüli a részleteket, mert Uly is a szobában van, de belegondolva, hogy a Telepen milyen rossz volt a helyzet a merényletkísérlet előtt, Kylar alig tudta elképzelni, hogy ma éjjel milyenek lehetnek. Kylar azon gondolkodott, hogy mennyivel lenne rosszabb a helyzet, ha az Istenkirályt valóban megölik. Az erőszak valóban erőszakot szül. – Ez azt jelenti, hogy a munkát lefújták? – kérdezte, hogy Elene és Uly ne kérdezzenek többet a Telepről. – Még él. – felelte Jarl. Átadott egy erszényt Elene-nek. Gyanúsan könnyűnek látszott. – Vettem a bátorságot, hogy előre lefizessem a kapuőröket. Az ár máris felszökött, és garantálom, hogy holnapra még magasabb lesz. Van listád arról, hogy mikor dolgoznak azok az őrök, akiket már lefizettünk? – Jarl kinyitott egy csomagot, és kivett egy krémszínű inget, nadrágot és egy pár hosszú szárú, fekete csizmát. – Megjegyeztem – mondta Kylar. – Nézd – szólt Elene – , tudom, hogy Kylar szokott ott is dolgozni, ahol nem tudja, miért csinálja, amit csinál, de nekem muszáj megértenem ezt. Miért fizet valaki ötszáz gundert azért, hogy Kylar úgy tegyen, mintha meghalt volna? Ez egy vagyon! – Egy khalidori hercegnek nem. Ez a legjobb, amit össze tudtam hozni– felelte Jarl.– A hercegek Khalidorban nem olyanok, mint a mi hercegeink, mert a khalidori nemesség mindig a meisterek felett áll. De a meistereknek még szükségük van emberekre, hogy irányítsák a parasztokat és így tovább, tehát Vargun herceg gazdag, de minden hatalommorzsáért meg kell dolgoznia, amije van. Abban a reményben jött Cenariába, hogy gyarapodni fog, de a pozíció, amiről azt hitte, megkapja Cenaria királyi őrségének vezetése Hurin Tiher hadnagyé lett, aki most Gher parancsnok.
– Bosszúból, amiért a cenariai nemeseket csapdába vezette a puccs alatt, az áruló – mondta Kylar. – Pontosan. Gher parancsnok heti egy reggelen a kikötőbe megy a legmegbízhatóbb emberei közül néhánnyal, hogy felvegye a Sa’kagé kenőpénzét, és úgy tegyen, mintha járőröznének. Ma reggel azt akarja látni, hogy a riválisa, Vargun herceg gyilkosságot követ el egy kisebb cenariai nemes, Kirof báró ellen. Gher parancsnok boldogan letartóztatja majd a herceget. Néhány napon vagy héten belül a „halott” Kirof báró feltűnik. Gher parancsnok kegyvesztett lesz, amiért ok nélkül letartóztatott egy herceget, és nagy valószínűség szerint Vargun herceg kapja meg a munkáját. Számos dolog sülhet el balul, és ez az, ami miatt Kylar csak ötszáz gundert kap. – Borzasztóan bonyolultnak hangzik. – szólt Elene. – Bízz bennem! – felelte Jarl. – Ha khalidori politikáról van szó, ez egyszerű. – Hogyan fordítja ezt a Sa’kagé a saját javára? – kérdezte Kylar. Jarl vigyorgott. – Megpróbáltunk fogást találni Kirof bárón, de látható, hogy a herceg nem túl ostoba. Kirof már el is ment. – A Sa’kagé elrabolta volna Kirof bárót? Miért? – kérdezte Elene. Kylar felelt: – Ha a Sa’kagé elkapta Kirofot, meg tudják zsarolni Gher parancsnokot. Gher parancsnok tudni fogja, hogy mihelyt Kirof előkerül, neki befellegzett, így a Sa’kagé tulajdona lesz. – Tudjátok, néha próbálom elképzelni, milyen lenne ez a város a Sa’kagé nélkül, és nem megy– mondta Elene.– Ki akarok jutni innen, Kylar. Veled mehetek ma éjjel? – Nincs elég hely egy felnőttnek – felelte Jarl a fiú helyett.– Amúgy is visszaérnek hajnalra. Uly? Kylar? Felkészültetek? Kylar bólintott, és Uly komoly képpel utánozta. Két órával később a kikötőben voltak, készen arra, hogy szétváljanak. Uly egy uszadékfának álcázott tutajon rejtőzve marad a híd alatt. Amikor Kylar a vízbe esik, kinyújt majd neki egy rudat, hogy észrevétlen merülhessen a felszínre. Alig lesz elég hely a kis tutajon Ulynak guggolva, és Kylar fejének, hogy felmerülhessen. Miután a felszínre bukkan, az „uszadékfa” végül néhány száz lépésnyit sodródik az árral egy másik dokkba, ahol kijöhetnek a vízből. – Mi van, ha minden rosszul megy? Úgy értem, hogy tényleg rosszul? – kérdezte Uly. Az éjszakai hideg pirosra csípte Uly orcáit. Ettől még fiatalabbnak látszott.
– Akkor megmondod Elene-nek, hogy sajnálom – porolta le krémszínű ingének elejét Kylar. Remegett a keze. – Kylar, én félek. – Uly – nézett a kislány nagy barna szemébe Kylar.– El akartam mondani neked... vagyis szeretném... – Félrenézett. – Öhm, szeretném, ha nem szólítanál az igazi nevemen, amikor dolgozunk. – Megpaskolta a kislány fejét. Uly utálta ezt.– Hogy nézek ki? – Épp, mint Kirof báró... ha nagyon hunyorgok. Ezt a fejpaskolásért kapta, tudta. – Mondtam már neked, hogy púp vagy a hátamon? – kérdezte Kylar. A lány csak vigyorgott. Néhány óra múlva a kikötőben nyüzsögni fognak a dokkmunkások és matrózok, akik a felkelő nap fényében a rakományokat készítik elő. Bár pillanatnyilag a hullámverés hangjától eltekintve csend volt. A dokk éjszakai őrségét lefizették, de a nagyobb veszélyt a khalidori katonák jelentették, akik erre kalandozhattak, vérszomjasán. Hála az égnek, úgy tűnt, a legtöbbjük a Telepen van aznap éjjel. – Nos hát, odaát találkozunk– mondta Kylar vigyorogva. Nem ez volt a megfelelő mondat. Uly szemét döntötték a könnyek. Menj!– mondta kedvesebben.– Rendben leszek.– A lány ment, és amikor biztonságos látótávolságon kívül volt, a fiú arca pislákolni kezdett. Kylar fiatal, keskeny arcára toka nőtt, vörös szakáll sarjadt khalidori divat szerint, az orra meggörbült és a szemöldökei nagy, széles kefékké változtak. Most lett Kirof báró. Elővett egy kézitükröt és ellenőrizte magát. Összevonta a szemöldökét. Az ál-orr kissé összezsugorodott. Kinyitotta a száját, mosolygott, ráncolta a szemöldökét, kacsintott, hogy lássa, hogy működik az arc. Nem volt jó, de elégnek kellett lennie. Uly segíthetett volna rendesen megcsinálni az arcot, de minél kevesebbet tudott a kis tehetségeiről, annál jobb volt. Kylar elindult lefelé a kikötőben. – Édes istenek– mondta Tenser Vargun herceg, amikor feltűnt.– Maga az?– A herceg izzadt és sápadt volt, még a dokk végében égő fáklyák fényében is. – Vargun herceg, megkaptam az üzenetét – mondta Kylar hangosan. Kinyújtotta a kezét és megragadta a herceg csuklóját. Lehalkította a hangját. – Minden rendben lesz. Csak csináljon mindent úgy, ahogy terveztük! – Kirof báró, köszönöm – szólt a herceg kissé drámaian. Ismét lehalkította a hangját. – Szóval maga a játékos. – Igen. Próbáljunk meg nem kiejteni engem a játékból.
– Eddig még sosem öltem embert. – Biztosítsuk, hogy ma este ne az első legyen– mondta Kylar. A herceg övébe tűzött drágaköves tőrre pillantott. A herceg házának családi ékszere volt, és a megmagyarázhatatlan veszteség is része lesz a bizonyítéknak, hogy a herceg ölte meg Kirof bárót. Ha megteszi ezt, börtönbe kerül, és nem lesz kellemes. Lefújhatjuk. Kylar hadonászott a kezével, miközben beszélt, ahogy a valódi Kirof báró tette idegességében. – Nem, nem.– A herceg, mintha saját magát próbálta volna meggyőzni.– Csinált már ilyet azelőtt? – Hogy tettem-e már úgy, mintha másvalaki lennék? Persze. Tettem-e már úgy, mintha meggyilkolnának? Nem annyira. – Ne aggódjon! – mondta a herceg – Én...– Tenser pillantása elvillant Kylar mellett, és a hangja elvékonyodott a félelemtől. Itt vannak! Kylar hátrahőkölt a hercegtől, mintha megrémült volna. – Ez fenyegetés? – vakkantotta. Csak elég jó utánzata volt a báró hangjának, de a vér számos színjátszási bakit eltakar. A herceg megragadta a karját. – Azt teszi, amit mondok! – Vagy mi lesz? Az Istenkirály hallani fog erről!– Mostanra határozottan magukra vonták az őrség figyelmét. – Semmit sem fog mondani! Kylar egy rántással kiszabadította a karját. – Ön nem elég okos, hogy elfoglalja a trónt, Vargun herceg! Gyáva és... – Lehalkította a hangját. – Egy szúrás. A vérpatron épp a szívem fölött van. Minden mást elvégzek. – Gúnyos mosolyba torzította Kirof báró arcát, majd elfordult. A herceg elkapta Kylar karját és visszarántotta. Egy dühödt mozdulattal Vargun belevágta a tőrt– nem a vérrel töltött birkahólyagba, hanem Kylar hasába. Szúrt egyszer, kétszer, aztán újra és újra. Kylar hátratántorodva lenézett. Krémszínű ingéből vörös-fekete vér csöpögött. Tenser kezét vér borította, és köpenye kékjét vörös vérfoltok szennyezték. – Mit művel? – fuldokolta Kylar alig hallva a dokk távoli oldalán felhangzó füttyszót. Kibillent az egyensúlyából, megragadta a korlát végét, hogy állva maradjon. A patakzóan verejtékező Tenser rá sem hederített. Fekete haja vékony tincsekben lógott. A tétovázó, ügyetlen nemesnek, aki alig egy perce volt, nyoma sem maradt. Kylar hajába markolt. Szerencsés mozdulat volt. Ha egy ujjnyival előbbre markol, tönkretette volna Kylar arcának illúzióját. Amikor léptek kezdtek dobogni a dokkban, Vargun herceg hagyta, hogy
Kylar térdre essen. A fájdalomtól elhomályosuló szemekkel Kylar látta, hogy Gher parancsnok kivont karddal rohan a kikötőben, a sarkában két katonával. Vargun herceg elhúzta a tőrt Kylar torka előtt. Vér fröcskölt. Aztán, annyi érzelemmel, amennyivel egy favágó belevágja a fejszéjét a tönkbe a legközelebbi fahasogatásig, Vargun herceg Kylar vállába döfte a tőrét. – Állj! Állj, vagy meghalsz! – üvöltötte Gher parancsnok. Vargun herceg Kylar vállára tette borjúbőr csizmás lábát, és elmosolyodott. Egy lökéssel lependerítette Kylart a dokkról, bele a folyóba. A víz olyan hideg volt, hogy Kylar megdermedt– vagy talán a vérveszteségtől. Levegőt vett, mielőtt vizet ért volna, de az egyik tüdeje felmondta a szolgálatot. Pillanatokon belül levegő bugyborékolt ki a szájából, és nyugtalanító módon a torkából. Aztán jött a gyötrelem, amikor belélegezte a Plith sűrű, mocskos vizét. Gyengén vergődött, de csak egy pillanatig. Aztán nyugalom szállta meg. Sajgó teste csak egy távoli lüktetés volt. Valami megbökte, ő pedig megpróbálta ösztönösen megfogni. Meg kellett volna fognia. Volt valami, amire emlékeznie kellett volna a rúdról. De hogy a keze egyáltalán megmozdult-e, nem tudta. A világ nem feketedett el, nem borult sötétségbe. A látása kifehéredett, az agya éhezett, miközben vér folyt a nyakából. Ismét megbökte valami. Azt kívánta, bár elmenne. A víz meleg volt, egy tökéletesen békés felhő. Tenser Vargun herceg letépte a pillantását az éhes folyóról és felemelte a kezét. Lassan megfordult, és így szólt: – Fegyvertelen vagyok. Megadom magam. – Mosolygott, mintha nem tehetne róla.– És jó estét kívánok, parancsnok!
5 Vajon ez az Istenkirály megnyúz vagy meghúz? Vi Sóvári Cenaria palotájának trónterme előtt várakozott a fogadószobában, és erőlködött, hogy kihallgassa az Istenkirályt, miközben az őrszemmel játszadozott, aki nem tehetett róla, de bámulta. Bármi, amit megtud arról, hogy miért hívatták, megmentheti az életét. A mestere, Hu Gibbet épp az imént hozta be Tenser Vargun herceget azon khalidori nemesek egyikét, akik segíteni akartak beolvadni Cenariának a Khalidori Birodalomba. Kétségtelen, hogy a herceg megölt valami cenariai nemest. Érdekes problémát vetett fel a királynak, aki istennek állította be magát. Tenser Vargun bizalmas vazallus volt, de annak, hogy megkegyelmeznek neki, komoly következményei lehettek. A cenariai nemesek, akik térdet hajtottak, hogy Garothot szolgálják, és legalább a földjeik egy részét megtarthatják, talán magukra találnak és fellázadnak. A bujkáló cenariai nemesek új bizonyítékai lesznek a khalidori brutalitásnak, hogy több embert gyűjtsenek a zászlóik alá. De mit keres itt Gibbet mester? Huból áradt az az okos önelégültség, amit Vi túl jól ismert. A lány keresztbe tette a lábát, hogy újból megragadja az őrszem figyelmét. Harci kifejezéssel, azzal, amit Hu Gibbet tanított Vinek, ez színlelt támadás volt. A lábai mozdulata magára vonta a férfi figyelmét, elfordított feje biztonságot adott a férfinak, előre hajolva pedig látványt. Nem mert bűbájt használni ilyen közel az Istenkirályhoz, de így is jó volt. A dekoltázsnak megvolt a maga mágiája. Rá szabott ceruleai ruhát viselt, olyan könnyűt, amely halványan átlátszott. Tisztázta a szándékait Piccun mesterrel, így a szabó egyszerű ruhát készített– alig volt rajta hímzés, csak egy kevés a régi khalidori rovásírással a gallér és a mandzsetta körül, egy ősi, erotikus vers szövege. Semmi csipke, semmi fodor, csak tiszta vonalak és kanyarulatok. Piccun mester tapasztalt kéjenc volt, és ez volt az egyetlen ruha, ami szerinte megfelelő volt az Istenkirálynak. – A fickónak több tucatnyi felesége van – szuszogta a szabó.– Azok a tehenek hadd beszéljenek selyemmel. Te a hús édes hangján fogsz énekelni. Ha az őrszem olyan volt, mint a legtöbb férfi, kettő-négy másodpercig fogja bámulni, kétszer is ellenőrzi, hogy senki nem látja, hogy bámul, aztán megint rámered. A trükk az volt... Most. Vi hirtelen felnézett, és rajtakapta az őrszemet, miközben az ismét bámulni kezdte. A pillantásával a falhoz szegezte. Bűntudat villant fel a férfi arcvonásain, és még mielőtt arcátlansággal elleplezte, vagy félrenézett volna, a lány felállt és elindult felé. A férfi természetesen khalidori volt, így a lány ennek megfelelően
viselkedett. A khalidoriak személyes tere nem volt olyan nagy, mint a cenariaiaké. Ennek a térnek a buborékát pukkantotta ki, annak minden szükséges velejárójával, ami azt jelentette, hogy olyan közel lépett hozzá, hogy a férfi nemcsak a parfümje illatát, hanem a lélegzetét is érezte. Odalépett, és még egy pillanatig fogva tartotta a férfi tekintetét, míg az majdnem megszólalt. – Elnézést kérek – mondta a lány még mindig a szemébe nézve, érzelmekkel teli arccal. – Leülhetek ide? – Nem bámultam... vagyis... Vi leült a férfi székébe, harminc centiméterre az ajtótól, előregörnyedt vállal, felfelé fordított arccal, angyalian. Szőke haját feltűzve viselte, így a gondosan befont copfok nem takarták el a látványt. Túl nagy volt a kísértés. Az őrszem pillantása a lány szeméről egy ujjnyit a ruhakivágására tévedt, aztán visszaugrott az arcára. – Tessék? – kérdezte egy kis mosollyal, amely azt súgta a férfinak, igen, látta, és nem, nem bánja. Az őrszem megköszörülte a torkát. – Én, öhm, nem hiszem, hogy gond lenne – mondta. Vi azonnal megfeledkezett a férfiról, és hallgatózott. – ...nem mehet egyenesen a Lyukba, az meghiúsítja a tervet – szólt egy tenor. Ez Vargun herceg lehetett. De határozottan hangzott. Micsoda? Hogy lehet határozott? Vi hallotta, hogy a mestere válaszol, de nem értette, mit mondott. Aztán az Istenkirály beszélt, de csak annyit csípett el, hogy: – ...közös cellában a perig... Aztán a Lyuk... – Igen, Szentséged – felelte Vargan herceg. Vi feje megszédült. Bármit is terveztek, a khalidori herceg hangjából semmi sem volt, ami arra utalt volna, hogy a fogoly kegyelemért folyamodhatna. Úgy beszélt, mint egy engedelmes alattvaló, beteljesítve valamely magas célt, amely után jutalom várja. A lánynak nem volt ideje összerakni a darabokat, mielőtt az ajtók kinyíltak, és a mestere kivezette Vargan herceget. Annak ellenére, amit Vi az imént hallott, a herceg megvertnek tűnt, fizikailag és lelkileg is, a ruhái rendetlenek és koszosak voltak, a pillantását pedig a padlóra szegezte. Hu Gibbet a lányhoz fordult, amikor elmentek mellette. A mestergyilkos vonásai annyira finomak voltak, hogy nem lehetett jóképűnek nevezni. Finom, szőke haja a válláig ért, nagy szemei voltak és kidolgozott alakja, és még a harmincas évei közepén is szép volt. Kígyómosolyt villantott Vire és így szólt:
– Az Istenkirály most fogad. Vi megborzongott, de csak felállt és belépett a trónterembe. A néhai Gunder király ebben a szobában bérelte fel őt, hogy ölje meg Kylar Sternt. Ahogy ő Hu Gibbet inasa volt, Kylar a város másik nagy mestergyilkosának, Durzo Blintnek a tanítványa volt. Büntet jobban tisztelték, ugyanúgy félték és kevésbé becsmérelték, mint az ő mesterét. Kylar megölése lett volna Vi mestermunkája, inaséveinek utolsó gyilkossága. Szabadulást jelentett volna, szabadulást Hutól. Elfuserálta, és aznap ebben a teremben valaki, akit Éjangyalnak hívtak, megölt harminc khalidorit, öt mágust és az Istenkirály fiát. Vi azt hitte, ő az egyetlen, aki gyanította, hogy valójában Kylar az Éjangyal. Nysosra! Kylar ugyanaznap vált legendává, amikor a késem alá került. Megszüntethettem volna egy legendát. Csatának most nem volt jele. A tróntermet megtisztították a vértől, tűztől és mágiától, a régi volt. Mindkét oldalon hét oszlop tartotta a boltíves mennyezetet, és vastag khalidori falvédők fedték a falakat, hogy kiszorítsák az őszi fagyot. Az Istenkirály a trónon ült, testőrökkel körülvéve, Vürdmeisterek álltak körülötte fekete-vörös köpenyeikben, és tanácsadók, meg szolgák. Vi számított arra, hogy hívatja, de fogalma sem volt, mi okból. Az Istenkirály tudta, hogy Kylar az Éjangyal? Őt fogják megbüntetni, amiért hagyta meghalni az Istenkirály fiát? A férfi, akinek több tucat felesége van, csak egy újabb csinos lányt akar? Vagy csak látni akarja a város egyetlen női mestergyilkosát? – Azt hiszed, okos vagy, Viridiana Sóvári? – kérdezte az Istenkirály. Garoth Ursuul fiatalabb volt, mint Vi gondolta, talán ötvenéves, és még mindig életerős. A karjától a testéig vaskos volt, kopasz, akár egy tojás, és a pillantása úgy zuhant Vire, akár egy kilométerkő. – Bocsásson meg Szentséged! – Kezdte volna kérdezni, aztán meggondolta magát. – Igen. És a nevem Vi. A férfi előbbre intette őt, és a lány megmászta a tizennégy lépcsőt, hogy pontosan a trón előtt álljon. A férfi végigmérte, nem lopva, ahogy a férfiak gyakran tették, de nem is forrón vagy arcátlanul. Garoth Ursuul úgy nézett rá, mintha egy zsák gabona lenne, amelynek a súlyát próbálja megbecsülni. – Vedd le a ruhádat! – szólt. A hangjával nem lehetett mit kezdeni. Egy időjárással kapcsolatos megjegyzés is lehetett volna. Azt akarta, hogy a lány elcsábítsa? Nem érdekelte, ha Garoth Ursuul megdöngöli, de úgy tervezte, hogy pocsék lesz, ha megteszi. Az Istenkirály szeretőjének lenni túl veszélyes volt. Serdülőkora
óta egy szörnyeteg ágymelegítője volt, és nem szeretett volna feljebb lépni. Mégis, Isten, király vagy szörnyeteg, Garoth Ursuullal nem kötözködik az ember. Vi tehát azonnal engedelmeskedett. Piccun mester ruhája két másodperc alatt a padlóra siklott. Vi nem viselt alsóneműt, és a térdei közé parfümöt hintett. Ez volt a legtökéletesebb engedelmesség. A férfi nem tudta hibáztatni érte, de ugyanakkor a nő tudta, hogy a hirtelen meztelenség közel sem olyan izgató, mintha lassan lemezteleníti magát, vagy a csipke alsónemű ingerlése. Hadd higgye Garoth Ursuul hatástalan évődésnek, hadd higgye szajhának, hadd higgye, aminek csak akarja, amíg messziről teszi. Amúgy Vi nem adta volna meg azt az örömet bárkinek is, hogy hanyatt fekve lássa. Vi érezte minden udvaronc, tanácsadó, Vürdmeister, szolga és őrszem tekintetét a teremben. Nem érdekelte. A meztelensége volt a páncélja. Elvakította a nyáladzó idiótákat. Nem is láttak semmi mást, amíg a testét nézték. Garoth Ursuul újból végignézett rajta, a tekintete egyáltalán nem rezzent. – Te nem lennél jó mulatság– mondta az Istenkirály. – Már szajha vagy. Valami okból, ennek a szörnyű embernek a szájából, a szavak horgokként mélyedtek belé. Meztelenül állt előtte, és a férfi tökéletesen elvesztette az érdeklődését. A lány ezt akarta, de attól még fájt. – Minden nő szajha – mondta. – Akár a testüket adják el, akár a mosolyukat, a bájukat, az áldott állapotukat vagy az alázatukat egy férfinak. A világ teszi szajhává a nőt, de a nő szabja a feltételeket. Szentséged. A férfi úgy tűnt, jól mulat a lány hirtelen tüzén, de a vidámsága elmúlt. – Gondoltad, hogy nem láttam, mit csináltál az őrszememmel? Gondoltad, hogy hallgatózhatsz utánam? – Természetesen – felelte Vi, de a nyeglesége már komédia volt. Látott engem? A falon keresztül? Tudta, hogy ragaszkodnia kell a színlelt bátorságához, vagy ott helyben a padlóba olvad. Az Istenkirállyal, ha nyerni akartál, úgy kellett játszani, mintha megvetnéd az életedet. De a lány hallott olyan játékosokról, akik veszítettek. Az Istenkirály felkuncogott, és az udvaroncai utánozták. – Természetesen – mondta. – Tetszel nekem, moulina. Ma nem öllek meg. Nem sok nő keveredik szócsatába egy királlyal, még kevesebb egy istennel. – Én nem vagyok olyan, mint a többi nő, akivel találkozott – felelte Vi, mielőtt meggondolta volna. A férfi mosolya lehervadt. – Túlságosan megbízol magadban. Ezért megtörlek. De nem ma. Gondunk van a Sa’kagéddal. Menj a kis alvilági barátaidhoz, és tudd meg, ki a valódi Shinga! Nem a bábjuk. Tudd meg és öld meg!
Vi most először érezte pucérnak magát. Páncélzata megrendült. Isten vagy ember, Garoth Ursuulnak titáni önbizalma volt. Megmondta, hogy megtöri, aztán a legkisebb aggodalmat sem mutatta, hogy a lány esetleg ellenkezne vele. Nem blöffölt. Nem volt arrogáns. A mérhetetlen hatalom előjoga volt. Az udvaroncok most úgy lesték Vit, ahogy a kutyák a király asztala alól lesnek egy szép cafat húst, ami leeshet a földre. Vi gondolkodott, hogy az Istenkirály vajon odaadja-e őt egyiküknek vagy mindnek? – Azt tudod – mondta az Istenkirály-, hogy született boszorkány vagy? Ahogy ti déliek mondjátok, van Talentumod. Tehát, itt az ösztönző erő. Ha megölöd a Shingát, betudjuk a mestermunkádnak, és nemcsak, hogy mestergyilkos leszel, de én magam foglak tanítani. Olyan hatalmat kapsz tőlem, ami messze túlmutat azon, amit Hu Gibbet csak elképzelni tud. Hatalmat őfelette, ha úgy kívánod. De ha csalódást okozol... nos. – Keskeny ajkú mosoly. – Ne okozz csalódást! Most menj! A lány kalapáló szívvel elindult. A siker azt jelentette, hogy elárulja a saját világát. Elárulja Cenaria Sakagéját, a legrettegettebb alvilágot Midcyruban! Azt jelentette, hogy megöli a vezetőjüket egy olyan jutalomért, amelyet nem is biztosan akart. A tanítás azt jelentette, hogy az Istenkirállyal magával válik boszorkánnyá? Miközben a férfi beszélt, a szavait hálókként képzelte el, amelyek egyre szorosabban és szorosabban kötik őt hozzá. Majdnem kibogozhatatlan volt, egy varázsige, amely hálóként borul rá, és arra sarkallja, hogy küzdjön. Rosszul lett. Az engedelmesség volt az egyetlen esély. Bármilyen rossz volt a siker, a kudarc nem volt lehetőség. Hallott történeteket. – Vi!– kiáltott az Istenkirály. A lány megállt, félúton az ajtóhoz. Beleborzongott, hogy az iszonyat a nevén szólította. De az Istenkirály mosolygott. A pillantása most megérintette a lány csupasz testét, ahogy egy férfi tenné. Valami felé villant, akár egy árnyék, és reflexből elkapta a levegőben. – Öltözz fel!
6 – Úgy érzem magam, mintha egy hétig fűrészport lélegeztem volna – mondta Kylar. – Folyóvíz. Öt perc – felelte Uly. Tömören. Szemtelenül. Kylar küzdött, hogy kinyissa a szemét, de amikor megtette, még mindig nem látott semmit. – Szóval kihúztál. Hol vagyunk, Uly? – Szimatolj! – A kislány keményen viselkedett, ami azt jelentette, hogy Kylar halálra rémítette. Ezt szokták csinálni a kislányok? Egy kis lélegzetet vett, aztán köhögni kezdett a bűztől. Mama K csónakházában voltak a Plithnél. – Semmi sem hasonlítható a meleg szennyvízhez egy hűvös éjszakán, mi? – kérdezte Uly. Kylar a hasára fordult. – Azt hittem, a leheletedet érzem. – Ami olyan jó szagú, ahogy te kinézel – felelte a kislány. – Tisztelettudóbbnak kellene lenned! – Halottnak kellene lenned! Aludj. – Szerinted a basáskodás aranyos? – Aludnod kell. Nem tudom, mi köze ennek valami hülye babához. – Kylar felnevetett. Fájt. – Látod?– mondta Uly. – Megvan a tőr? – Milyen tőr? Kylar megragadta a kislányt az ingénél fogva. – Jaj, az, amit feszítővassal kellett kiszednem a válladból? – kérdezte. Nem csoda, hogy Kylarnek fájt a válla. Sosem látta Ulyt ilyen pimasznak és nagyszájúnak. Ha a fiú nem figyelte volna, a kislány könnyekben tört volna ki. Egy dolog, ha az ember seggfejnek érzi magát. Egy másik, ha gyámoltalan seggfejnek érzi magát. – Meddig voltam... kiütve? – Egy nap és egy éjszaka. Kylar némán átkozódott. Ez volt a második alkalom, hogy Uly látta, amint megölik, megcsonkítják a testét. Ha acélkemény meggyőződése volt, hogy Kylar visszatér, a fiú örült. Megígérte neki, hogy visszajön, de sosem tudhatta. Csak annyit tudott, hogy egyszer már visszajött. A Farkas, a furcsa, sárga szemű férfi, akivel az élet és a halál között találkozott, nem garantált semmit. Valóban, ezúttal Kylar egyáltalán nem találkozott vele. Kylar remélte, hogy feltehet neki néhány kérdést, mint például hány élete van. Mi
van, ha csak kettő? – És Elene?– kérdezte. – Elment, hogy idehozza a szekeret. Az őrök, akiket Jarl lefizetett, már csak egy órán át vannak szolgálatban. Elene egyedül ment a szekérért? Kylar nagyon fáradt volt. Látta, hogy Uly megint a sírás határán van. Milyen ember az, aki ilyesmire kényszerít egy kislányt? Nem volt valami jó pótapa, de úgy gondolt magára, mint aki jobb a semminél. – Aludnod kellene – mondta a kislány. Megtette a tőle telhetőt, hogy ismét barátságtalan legyen. – Bizonyosodj meg...– Kylarnek annyira fájt mindene, hogy a gondolatot sem tudta befejezni, nemhogy a mondatot. – Vigyázok rád, ne aggódj! – szólt Uly. – Uly! – Igen? – Jól csináltad. Nagyon jól. Tartozom neked. Köszönöm. Ne haragudj! – Kylar majdnem érezte, ahogy a kislány körül meleg és érzelmes lesz a levegő. Felnyögött. Akart valami szellemeset és gorombát mondani, ahogy Durzo tette volna, de mire megtalálta volna a szavakat, elaludt.
7 Amikor Kaldrosa Wyn beállt a sorba délben a Fényudvar Fogadó mögött, már kétszáz nő ácsorgott a bordély mögött. Két órával később, amikor a sor megmozdult, háromszor annyian voltak. A nők épp olyan sokfélék voltak, amilyenek a Telepen, kezdve a tízéves céhpatkányokkal, akik tudták, hogy Mama K nem veszi fel őket, de annyira kétségbeestek, hogy azért eljöttek, egészen azokig a nőkig, akik egy hónapja még a gazdag keleti parton éltek, de otthonuk odaveszett a tűzben, aztán a Telepre terelték őket. Közülük néhányan sírtak. Mások arca üres volt, a maguk köré terített kendőt markolták szorosan. És néhányan régóta Nyulak voltak, nevetgéltek és tréfálkoztak a barátaikkal. Mama K-nak dolgozni a legbiztonságosabb meló volt, amit egy bérelhető lány végezhetett. Történeteket cseréltek egymás között arról, hogyan birkózik meg a Gyönyörök Úrnője az új khalidori ügyfélkörrel. Azt állították, hogy amikor a perverzek bántják az embert, elegendő ezüstöt kell fizetniük, hogy azok eltakarják a sérüléseket. Mások azt mondták, elég aranyat, hogy eltakarja, de nekik senki nem hitt. Amikor Terah Graesin hercegnő– akinek az apját, az öreg herceget meggyilkolták a puccs során-, kivezette az ellenállást a városból, a követői felgyújtották a boltjaikat és a házaikat. A tüzek természetesen nem álltak meg, miután felemésztették azoknak a tulajdonát, akik elhagyták a várost. Ezrek váltak hontalanná, azok közül, akik maradtak. A Telepen még rosszabb volt, ahol a szegények csordába tömörültek. Emberek százai haltak meg. A tüzek napokig égtek. A khalidoriak be akarták venni a keleti partot, hogy a lehető leggyorsabban szaporodni kezdjenek. Akik hontalanok voltak, hátráltatták őket, így a katonák a Telepre kényszerítették őket. A kifosztott nemesek és kézművesek kétségbe estek, de a kétségbeesés semmin sem változtatott. A Telepre kényszerítés halálos ítélet volt. Az elmúlt hónapban az Istenkirály megengedte a katonáinak, hogy azt tegyenek a Telepen, amit csak akarnak. A férfiak falkákba verődtek, hogy bármilyen vágy hajtja őket, azt kielégítsék. Azt a Khalihoz szóló istenverte imádságot kántálva nőket erőszakoltak meg, öltek, ellopták a Nyulak sovány javait, pusztán azért, hogy a folyóba hajítsák azokat, és röhögjenek rajtuk. Úgy tűnt, rosszabb már nem lehet, de a merényletkísérlet után az lett. A khalidoriak szervezetten haladtak át a Telepen, háztömbről háztömbre. Az anyáknak ki kellett választaniuk, melyik gyermekük maradjon életben, és melyiket hányják kardélre. Asszonyokat erőszakoltak meg a családjuk szeme láttára. Mágusok játszottak beteg játékokat úgy, hogy testrészeket
robbantottak fel. Amikor valaki ellenállásba kezdett, összegyűltek, és tucatnyi embert végeztek ki nyilvánosan. Keringtek hírek biztonságos búvóhelyekről, mélyebben a Telepen, a föld alatt, de oda csak a Sa’kagével jó kapcsolatot ápolók juthattak be. Mindenkinek volt búvóhelye, de a katonák minden éjjel eljöttek, néha nappal is. Csak idő kérdése volt, hogy bárkit elkapjanak. A szépség átok lett. Sok nő, akinek szeretője, férje vagy oltalmazó fivére volt, elvesztette őket. Az ellenállás maga volt a halál. így a nők Mama K bordélyaiba mentek, mert a Telepen azok voltak a legbiztonságosabb helyek. Sokan úgy gondolták, hogy ha már megerőszakolják őket, talán fizethetnének is érte. A bordélyok kétségkívül még mindig jó pénzt csináltak. Néhány khalidori nem szeretett kockáztatni azzal, hogy a Telepre megy. Mások csak szerették, hogy tiszta és gyönyörű nővel hálhatnak. Bár a bordélyokban már nem volt sok üres hely és senki nem akart azon spekulálni, hogy miért van egyáltalán. Kaldrosa kitartott, amíg csak tudott. Nem így kellett volna lennie. Az a Vürdmeisrer, Neph Dada kifejezetten azért toborozta őt, mert egykori sethi kalózként, évekkel ezelőtt a Telepen rekedt. Nem hajózott tíz éve– és sosem volt kapitány, annak ellenére, amit a Vürdmeisternek mondott. De sethi volt, és megígérte, hogy átnavigálja a khalidori hajót a Csempész-szigeteken, fel a Plith-folyón a palotáig. Cserébe megtarthatta volna a hajót. Ez jó árnak tűnt egy kellemetlen munkáért. Kaldrosa Wyn nem volt hűséges Cenariához, de a khalidoriaknak dolgozni elég volt, hogy bárki bőre belebizseregjen. Talán még be is tartották volna az egyezség rájuk eső részét– nekiadták volna a tengeri tehénszerű bárkát, ami nem érte meg a szögek árát, amelyek összetartották. Talán összetoborzott volna egy legénységet is feltéve, ha valami anyaszomorító nem süllyeszti el a hajóját a megszállás alatt. Ki tudott úszni a partra, ami több volt, mint amit a kétszáz páncélozott klántag elmondhatott magáról, akiket szállított, és most haleledelként szolgáltak. Miután négyszer megerőszakolták, ésTommant kétszer félholtra verték, itt volt. – Név? – kérdezte a lány az ajtóban. Pennát és papírt tartott a kezében. Tizennyolc éves lehetett, egy jó évtizeddel fiatalabb Kaldrosánál, és elképesztő volt: tökéletes haj, tökéletes fogak, hosszú lábak, leheletnyi derék, telt ajkak és édes pézsmaillat, amelyet érezve Kaldrosa figyelmes lett arra, hogy ő maga milyen ocsmányul szaglik. Kétségbeesett. – Kaldrosa Wyn.
– Foglalkozás vagy különleges képességek? – Kalóz voltam. – A lány megélénkült. – Sethi? Kaldrosa bólintott, és a lány az emeletre küldte. Egy újabb fél óra múltán Kaldrosa Wyn belépett az egyik kis hálószobába. Az a nő is fiatal volt és gyönyörű. Szőke, filigrán, de formás, nagy szemekkel és elképesztő ruhában. – Daydra vagyok. Dolgoztál valaha lepedőn? – Feltételezem, nem vitorlára gondolsz. – Daydra kuncogott, még ez is csinossá tette. – Egy igazi kalóz, mi? Kaldrosa megérintette a klángyűrűket, négy kis karikát, amely félholdként szegélyezte a bal arccsontját. – Tetsu klán a Hokkai-szigetről. – A kapitányi láncra mutatott, amelyet viselt amit azonnal magára akasztott, mihelyt megkapta a munkát Khalidortól. A legszebb fonott ezüstláncot választotta, amit megengedhetett magának. A bal fülcimpájától a legalsó klángyűrűig húzódott. Egy kereskedő kapitány lánca volt, egy szerény sorból származó kereskedő kapitányé. A katonai hajóskapitányok és a jobb módú kalózkapitányok a fülcimpától fülcimpáig húzódó láncot a fejük mögött viselték, hogy kisebb legyen az esélye, hogy a csatában letépik róluk.– Kalózkapitány– mondta Kaldrosa – de sosem kaptak el. Ha elkapnak, felkötnek, vagy kitépik a karikákat és száműznek. Van némi különbség abban, hogy melyik a rosszabb. – Miért hagytad abba? – Összeakadtam egy nemes sethi kalózvadásszal néhány órával egy vihar előtt. Jobban már nem is mehetett volna a dolog, de a vihar a Csempészszigeteknél a sziklákra sodort. Azóta csak úgy vagyok.– Kaldrosa nem említette, hogy a „csak úgy vagyok” alatt az értendő, hogy férjhez ment és Khalidornak dolgozott. – Mutasd a cicidet! Kaldrosa kioldotta a fűzőjét és kibújt a ruhájából. – Azt a mindenit!– mondta Daydra.– Nagyon jó. Szerintem jó leszel. – De te is gyönyörű vagy– mondta Kaldrosa. Bármilyen ostoba dolog volt tiltakozni, nem hitte, hogy a szerencséje megfordul. Daydra elmosolyodott. – A szépség a mindenünk. Mama K minden lányának csinosnak kell lennie, és te az vagy. Egzotikus. Nézz magadra! Klángyűrűk. Kreol bőr. Még a cickód is barna! Kaldrosa hirtelen örült, amiért olyan makacs volt, hogy a hajóján
félmeztelenül járkált, hogy a khalidori katonák megbámulják. Csúnyán leégett, de a bőre sötétebb lett, és a színe még nem fakult ki. – Nem tudom, hogy sikerült lebarnulnod – monda Daydra-, de meg kell tartanod, és beszélj úgy, mint egy kalóz. Ha Mama K-nak akarsz dolgozni, te leszel a sethi kalózlány. Van férjed vagy szeretőd? Kaldrosa tétovázott. – Férjem van – ismerte be.– Az utolsó verésbe majdnem belehalt. – Ha ezt csinálod, sosem szerzed vissza. Egy férfi megbocsát a nőnek, aki elhagyja érte a kurválkodást, de sosem bocsát meg olyannak, aki őt hagyja el a kurválkodásért. – Megéri – felelte Kaldrosa. – Megmentem az életét, ez megéri. – Még valami! Mert előbb-utóbb meg fogod kérdezni. Nem tudjuk, miért csinálják. Minden országnak megvannak a maga perverzei, akik szeretik bántani a dolgozó lányokat, de ez más. Némelyik először kielégül, csak utána ver meg, mintha szégyellné. Némelyik egyáltalán nem bánt, csak henceg, miután megtette, és zokszó nélkül kifizeti a díjat Mama K-nak. De mindig ugyanazokat a szavakat mondják. Hallottad már? Kaldrosa bólintott. – Khali vas, vagy valami ilyesmi? – Okhalidoriul van, egy varázsige vagy imádság, vagy valami. Ne gondolj rá! Ne gyárts nekik kifogásokat! Állatok. Megvédünk, ahogy csak tudunk, és a pénz jó, de minden nap szembe kell nézned velük. Meg tudod csinálni? Kaldrosának a torkán akadtak a szavak, így újból bólintott. – Akkor menj el Piccun mesterhez és mondd, hogy három kalózlány-ruhát akarsz. Ne hagyd, hogy megtöcsköljön, mielőtt méretet vesz! Kaldrosa szemöldöke a homlokára szökött. – Ha csak nem okoz gondot. – Nem hiszed, hogy baj lesz, ugye? – kérdezte Elene. A szekérben feküdtek, az utolsó éjszakát töltve a csillagok alatt, miután három hete úton voltak. Holnap belépnek Caernarvonba és az új életükbe. – Minden bajomat Cenariában hagytam. Nos, kivéve azt a kettőt, amelyek rám akaszkodtak – felelte Kylar. – Hé!– szólt Uly. Annak ellenére, hogy ijesztően okos volt, akárcsak az édesanyja, Mama K, mégis tizenegy éves volt és könnyedén beugratható. – Rád akaszkodtak?– kérdezte Elene felkönyökölve.– Ha jól emlékszem, ez az én szekerem.– Ebben igaza volt. Jarl adta nekik a szekeret, és Mama K töltötte meg gyógynövényekkel, amelyeket Kylar használhatott, hogy megnyissa a füvészboltját. Talán Elene érzékenységére való tekintettel a legtöbb növény még legális is volt.
– Ha valaki akaszkodott valakire, az te voltál. – Én?– kérdezte Kylar. – Olyan szánalmas látvány voltál, hogy kínosan éreztem magam miattad. Csak azt akartam, hogy hagyd abba a rimánkodást. – Hát, azt hittem, csak egy gyámoltalan... – kezdte Kylar. – És most már tudod, hogy nem – felelte Elene önelégülten, és visszabújt a takarója alá. – Ez nem igaz. Olyan sok védelmi vonalad van, hogy az ember szerencsésnek érezheti magát, ha ezer év alatt egyszer megtiszteled a szerencséddel – sóhajtott fel Kylar. Elene levegőért kapott és felült. – Kylar Thaddeus Stern! – Kylar vihogott. – Thaddeus? Ez jó. Ismertem egyszer egy Thaddeust. – Én is. Egy részeges idióta volt. – Tényleg? – kérdezte Kylar a szemét forgatva.– Akit én ismertem, az híres volt a hatalmas... – Kylar! – vágott közbe Elene Uly felé intve. – A hatalmas mijéről? – kérdezte Uly – Most megcsináltad – mondta Elene. – A hatalmas mijéről, Kylar? – Lábáról. És tudod, mit mondanak, nagy láb... – A fiú buján Elene-re kacsintott. – Mi?– kérdezte Uly. – Nagy cipő – felelte Kylar. Visszabújt a saját takarói alá, épp oly önelégülten, mint ahogy Elene tette pillanatokkal azelőtt. – Nem értem– mondta Uly. – Ez mit jelent, Elene? Kylar komiszul kuncogott. – Majd elmondom, ha nagyobb leszel – felelte Elene. – Nem akkor akarom tudni, amikor nagyobb leszek. Most akarom tudni! – mondta Uly. Elene nem válaszolt. Inkább Kylar karjába bokszolt. A fiú felmordult. – Most birkózni fogtok? – kérdezte Uly. Kimászott a takarók közül és közéjük telepedett. – Mert a végén mindig csókolóztok. Gusztustalan.– A kislány fintorgott és nedves csókhangokat utánzott. – A mi kis fogamzásgátlónk – szólt Kylar. Amennyire szerette Ulyt, annyira biztos is volt abban, hogy ő az egyetlen oka annak, hogy az úton töltött három csodás hét után a nővel, akit szeretett, ő maga még mindig szűz. – Meg tudod csinálni még egyszer? – kérdezte Elene Ulyt nevetve, s bölcsen elejét véve a mi-az-a-fogamzásgátló-kérdésnek. Uly újra fintorgott és hangokat adott, és hamarosan mindhárman nevetni
kezdtek, amely aztán vad csiklandozásba torkollott. Ezután a nevetéstől sajgó oldallal Kylar hallgatta a lányok lélegzését. Elene adottsága volt, hogy amint letette a fejét a párnára, elaludt, és Uly sem sokkal maradt le mögötte. Ma éjjel Kylar álmatlansága nem volt átok. Erezte, Hogy a bőre szinte ragyog a szerelemtől. Elene megfordult, és elfészkelte magát a mellkasán. A fiú beszívta a hajából áradó friss illatot. Nem emlékezett arra, mikor érezte magát ilyen jól, ennyire elfogadva egész életében. A lány össze fogja nyálazni, tudta, de nem számított. Ha Elene csinálta, a nyáladzás is valahogy aranyos volt. Nem csoda, hogy Uly undorodott. Kylar szánalmas volt. De életében először úgy érezte, hogy jó ember. Mindig jó volt bizonyos dolgokban, jó volt zárfeltörésben, mászásban, rejtőzésben, verekedésben, mérgezésben, álcázásban és gyilkolásban. De míg Elene nem jött, nem érezte őt magát. Amikor a lány ránézett, az a Kylar, aki a szemében tükröződött, nem volt visszataszító. Nem volt gyilkos. A pótapa volt, aki vad csiklandozásba bonyolódott egy tizenegy évessel. Ő volr a szerelem, ami azt – mondta Elenenek, hogy gyönyörű, és életében először a lány el is hitte. Olyan férfi volt, akinek van mit adnia. Ez a férfi volt, akit Elene látott. A lány olyan sok jót hitt róla, hogy Kylar felváltva hitte el és gondolta, hogy a lány teljesen őrült. De az, hogy meggyőzték, nagyszerű érzés volt. Holnap elérik Caernarvont, és egy ideig Elene Mea nénikéjénél laknak majd. Az ő segítségével bába volt, aki ismerte a gyógynövényeket Kylar alapíthat egy kis füvészboltot. Aztán legyőzi Elene halványuló tiltakozását a paráználkodás ellen, és az árnyak útja örökre mögötte marad.
8 Talán tizenkét, tizenöt nap múltán, vagy csak ilyen soknak tűnt az idő, Logan végül átadta magát az alvásnak. Álmában hangokat hallott. Suttogtak, de a Lyuk kőfalai között minden suttogás hallható volt. – Kése van. – Ha mind nekimegyünk, nem számít. Nézd meg, mennyi hús van rajta! – Csendet! – mondta valaki. Logan tudta, hogy meg kellene mozdulnia, ellenőrizni a kést, fel kellene ébrednie, de nagyon fáradt volt. Nem maradhatott örökké ébren. Túl nehéz volt. Úgy gondolta, egy női hangot hallott, egy a száját befogó kéz mögött sikoltva. Csattanás hallatszott, és a sikoltozás elhallgatott. Aztán újabb csattanás, majd még egy és még egy. – Nyugi, Fin! Ha megölöd Lilly-t, rohadtul kibelezünk. Ő az egyetlen pinánk. Fin szidalmazta Snifflest, aztán azt mondta: – Sikíts újra, szuka, és kitépem a hajadat és a körmeidet. Azokra nincs szükséged a kúráshoz. Megértetted? A hangja aztán elhalványult, és elhalványult a hőség, és az üvöltés, és elhalványult a szag, és Logan valóban álmodott. A nászéjszakájáról álmodott. Feleségül vett egy lányt, akit alig ismert, de amikor a hálószobájukban beszélgettek, épp oly idegesen, amennyire a vele szemben ülő, gyönyörű, tizenöt éves lány volt, hirtelen remény virágzott ki a szívében. Az a lány olyan nő volt, akit tudott szeretni, és megmagyarázhatatlan módon az övé volt. Jenine a felesége lett, és egy napon a királynője, és tudta, hogy tudná szeretni. Jenine halott. Hagyd ezt abba! Logan látta a lány nagy szemeiben, hogy ő is tudná szeretni őt, hogy a hitvesi ágy nem a kötelesség helye lenne, hanem az örömé. A lány arca kipirult, amikor a feleségeként bámult rá. Logan pillantása az övét kereste– nem erőszakkal, hanem bizalommal, gyengéden, elfogadva őt, és a szépségében gyönyörködve-, és amikor magához vonta, a lány ráfonódott. Forró volt a szája. Aztán, úgy tűnt, csak egy másodperccel később, miközben még mindig csókolóztak, még mindig egymás ruháját bontogatták, lábak dobogtak fel a szobájukhoz vezető lépcsőn. Logan elhúzódott a lánytól, az ajtó pedig kirobbant, és khalidori katonák özönlöttek a szobába... Logan szeme kipattant, és az öklei elszabadultak, amikor testek zuhantak rá.
Ami a harcot illeti, szánalmas volt. Logan két hete nem evett, így gyenge volt, akár egy kölyökkutya. De a többi fogoly, eltekintve a hústól, amit pár hete zabáltak, kenyéren és vízen éltek hónapok vagy évek óta. Ösztövér, éhes árnyékai voltak az egykori férfiaknak, így a verekedés lassan és ügyetlenül folyt. Logan ledobott magáról egyet, és álion vágott egy másikat, de azonnal ott termett másik kettő. A testük síkos és sáros volt a mocskuktól és a verejtéküktől. Fin Logan csípőjére vetődött, miközben Jake Logan arcába mart hosszú körmeivel. Logan, lerázva egy újabbat, talpra verekedte magát, és ledobta magáról Jake-et. A férfi beleesett a Lyukba és eltűnt. A harc egyszer csak véget ért. – Ezt miért csináltad? – kérdezte Sniffles. – Használhattuk volna azt a húst. Te szemét, elpocsékoltad a húst! Egy pillanatig növekedett a dühük, és Logan azt hitte, ismét rárontanak. A csípőjéhez nyúlt, hogy előhúzza a kést. Nem volt ott. A Lyuk másik oldaláról Fin ránézett. Véres, skorbutos ínyét piszkálta a kés hegyével. Az idő most már neki dolgozott. Logan azt hitte, a Lyuklakóknak nincs társadalmi rétegződésük, de tévedett. Odalent is voltak táborok. A Lyuklakók állatokra és szörnyetegekre oszlottak, gyengékre és erősekre. Fin vezette az állatokat, akiket leginkább a bűncselekményeik alapján lehetett rangsorolni: gyilkosok, aztán az erőszaktevők, majd rabszolgakereskedők, aztán a pedofilok. A szörnyetegek: Yimbo, egy nagycsontú, vörös hajú ceurai, akinek kivágták a nyelvét. Tatts, egy sápadt, teletetovált lodricari, aki tudott beszélni, de sosem tette. És Csikor, egy torz együgyű, erős vállú, kifacsarodott gerincű férfi, akinek a fogait hegyesre reszelték. A szörnyetegek csak azért élték túl, mert a többiek féltek tőlük, és mert hajlandók voltak harcolni. Most, hogy mindannyian éheztek, a felhígult társadalmi rend összeomlott. Logannek nem voltak barátai, nem volt kése, nem volt helye. Az állatok között most farkas volt, falka nélkül. A szörnyetegek között kutya volt, az acélfoga nélkül. Próbálta emberekként nézni a foglyokat. Megalázott, lealacsonyított, meggyalázott és gonosz emberekként, de emberekként. Próbált valami jót látni bennük, az istenek vagy az Isten valamiféle képét, aki teremtette őket. De a Lyuk árnyai között csak állatokat és szörnyetegeket látott. Logan odament Csikorhoz és leült mellé. A férfi kihegyezett fogaitól szörnyű lett az együgyű mosoly. Aztán olyan hangot hallottak, amitől mindannyian megdermedtek. A Lyuk feletti folyosón léptek visszhangzottak. Logan a keskeny kiszögellésbe
húzódott, amely eltakarta a szem elől, amikor egy fáklyafénnyel megvilágított arc tűnt fel felettük. – F'n vagyok – mondta az őrszem. Fekete hajú, sápadt és nehézkes alak volt, betört orrú, nyilván khalidori. Az őrszem kinyitotta a rácsot, de figyelte a rabokat, akik négy méterrel alatta voltak. Fin még csak nem is lazított a kötelén. – Azt hittem, páran mostanra meghaltok – mondta az őr. – Gondoltam, nagyon éhesek vagytok.– Belenyúlt egy zsákba, és kihúzott egy nagy vekni kenyeret. Minden fogoly olyan sóvárogva nézett rá, hogy elnevette magát. – Nos, tessék! – Az őr ledobta nekik a veknit, de az a Lyukba esett. A foglyok felkiáltottak, azt gondolták, hogy véletlen volt. Az őr elővett egy újabb kenyeret, és ezt is a Lyukba dobta. A rabok a Lyuk köré gyűltek, még Fin és Lilly is. A következő vekni Sniffles ujjai hegyéről pattant le, a férfi pedig majdnem utána zuhant. Az őr nevetett. Bezárta a rácsot, és egy vidám dallamot fütyörészve elsétált. A rabok közül sokan sírva fakadtak. A férfi nem jött vissza. A napok gyötrelmesen teltek. Logan még sosem tapasztalta, hogy ennyire erőtlen és gyenge lett volna. Négy éjszakával később– ha ez a fogalom nem értelmetlen,– Logan éjszakaként gondolt erre, mert a legtöbb fogoly aludt, és a szél abban a napszakban üvöltött a leghangosabban, amit a Lyuklakók délnek neveztek– Fin elvágta az egyik pedofil torkát. Mindenki pillanatokon belül ébren volt, és a holttest fölött marakodtak. Amikor Sniffles elkezdte ütni Csikort, hogy az elengedjen valami véres cafatot, amit Logan jobbnak látott nem beazonosítani, Csikor eldobta a mócsingot, és megtámadta Snifflest. Az próbálta legyőzni, de Csikor úgy bánt vele, akár egy gyerekkel. Elrántva Sniffles karjait az útból, hegyes fogait a férfi nyakába mélyesztette. A hulla fölötti verekedés közben egy egész lábat leszakítottak, az pedig Logan mellett ért földet. Amikor Scab utána ment, Logan felkapta. A saját iszonyatára addig meredt Scabre, míg az elfordult és elment. Logan visszavitte a lábat a fal mellé, és sírt, mert nem számított, milyen erősen figyelte, csak húst látott benne.
9 Cenariához képest Caernarvon maga volt a paradicsom. Itt nem volt Telep, nem voltak határozott válaszfalak a van és a nincs között, nem volt megszálló hadsereg, nem volt hamu – és halálszag, nem voltak üres, kétségbeesett tekintetek. Waeddryn fővárosa huszonkét királynő töretlen sorának uralkodása alatt virágzott. Huszonkét királynő. A gondolat furcsa volt Kylar számára, míg rá nem jött, hogy Mama K több mint húsz éve uralja a Sa’kagét és Cenaria utcáit. – Mi a mesterséged? – kérdezte a kapuőr a szekeret méregetve. Az emberek itt magasabbak voltak, mint Cenariában, és Kylar még sosem látott ennyi kék szemet vagy ilyen élénk színű hajat– minden színben pompáztak, a majdnem fehértől a tűzvörösig. – Gyógynövényeket adok-veszek. Azért jöttünk, hogy egy patikát nyissunk – felelte Kylar. – Honnan? – Cenariából. Az őrszem töprengett. – Hallottam, hogy nagyon rosszul mennek ott a dolgok. Ha a déli oldalon nyitsz boltot, légy óvatos. Vannak durva környékek odalent a... – Elhalt a hangja, amikor megpillantotta Elene sebhelyes arcát. Kylar gyorsabban dühödött fel, mint gondolta volna, hogy lehetséges. A tökéletes szépséget csak Elene sebhelyei rontották el. Ragyogó mosoly, mélybarna szemek, olyan szemek, amelyeket csak egy költő tud megfelelően leírni, és csak légiónyi dalnok dicsérhet illőn, olyan bőr, amely könyörög az érintésért, és olyan domborulatok, amelyek követelik azt. Mindezek mellett hogyan láthatja csak a sebhelyeket? De bármit mondott volna, azzal csak jelenetet csinál. Az őrszem pislogott. – Öhm. Menjetek – mondta. – Kösz. – Kylar nem aggódott a caernarvoni Sa’kagé miatt. Szigorúan kicsiben működtek: rablás, zsebmetszés, utcai prostitúció, fogadások kutyaviadalokon és bikaviadalokon. Néhány bordély és játékbarlang valójában anélkül működött, hogy a Sa’kagé bekebelezte volna. Kylar gyermekkori utcai bandája is jobban szervezett volt, mint a bűnözés itt. Áthaladtak a városon, meresztették a szemüket az emberekre és a látnivalókra, mint a fajankók. Caernarvon a Wy, a Vörös és a Szeder-folyók deltájában feküdt, zsúfolt utcáin nagy volt a forgalom, az emberek sokszínűek voltak, és tele voltak pénzzel. Kreol bőrű, erős vonású sethik mellett mentek el, akik rövid, bő nadrágot viseltek fehér inggel, vörös hajú ceuraiak mellett,
akik két kardot és furcsa, több színű fonatokat viseltek a sajátjukba fonva, néhány ladeshivel találkoztak és egy mandulaszemű ymmurival. Játékot csináltak belőle, titokban mutogattak és próbálták kitalálni, honnan valók. – Mi van vele? – mutatott Uly egy egyszerű gyapjúruhás férfira. Kylar a homlokát ráncolta. – Igen, halljuk, nagyágyú – mondta Elene huncut mosollyal az arcán. – És ne mutogass, Uly! – A férfinak nem voltak megkülönböztető jegyei. Nem volt tetovált, hétköznapi inget és nadrágot viselt Caernarvonból, barna haját rövidre vágták, nem volt nemes modaini orra, semmi jellemző vonás, még kissé napbarnított bőre is féltucat országból származhatott. – Ó – szólt Kylar. – Alitaerai. – Bizonyítsd be! – mondta Elene. – Csak egy alitaerai lehet ilyen pedáns. – Nem hiszem el. – Kérdezd meg tőle – felelte Kylar. Elene megrázta a fejét, és hirtelen szégyellősen visszahőkölt. – Hé, uram! – kiáltott Uly, amikor a szekér elgördült a férfi mellett.– Honnan jött? – Uly! – szólt rá Elene megsemmisülve. A férfi odafordult, és teljes magasságában kihúzta magát. – Alitaerából származom. Isten kegyelméből, egész Midcyru legnagyobb népéből. – Az istenekéből, úgy érti – mondta a waeddryni, akivel üzletelt. – Nem, veletek, waeddryni kutyákkal ellentétben az alitaeraiak azt mondják, amit gondolnak – felelte a kereskedő, és egy percen belül vallásról meg politikáról kezdtek vitázni, Ulyt pedig el is felejtették. – Ez azért lenyűgöző – szólt Kylar. Elene felnyögött. – Valószínűleg magad is aliaerai vagy. Kylar nevetett, de az a „valószínűleg” megkeserítette a szája ízét. Valószínűleg, mert céhpatkány volt, árva, talán rabszolgasorban született. Találgatni sem tudott, ahogy az alitaerai, hogy honnan származnak a szülei. Nem tudta, miért hagyták el. Meghaltak? Éltek? Valamiképp fontosak voltak, ahogy minden árva képzeli? Miközben Jarl kuporgatott, hogy kikerüljön a céhből, Kylar arról álmodozott, hogy nemes szüleit talán rákényszerítették, hogy hagyják el őt. Hasztalan dolog és ostobaság volt, és azt hitte, már rég felhagyott vele. Durzo állt a legközelebb az apához számára és Kylar azzá lett, ami minden férfi átka: apagyilkos. Most itt volt, egy kilazult szál, semmihez sem kötve sem elöl, sem hátul. Nem, ez nem volt igaz. Ott volt neki Elene és Uly. És a szabadság, hogy
szerethessen. Annak a szabadságnak ára volt, de megérte. – Jól vagy? – kérdezte Elene, barna szemében aggodalom tükröződött. – Nem – felelte Kylar. – Amíg együtt vagyunk, nagyon jól. Néhány perc múlva elhagyták az északi piacokat, és beljebb értek a hajózási negyedbe. Még itt is kőből épült a legtöbb ház nagy változás volt Cenariához képest, ahol a kő olyan drága volt, hogy a legtöbb ház fából és rizspapírból készült. Helyi vagányok henyéltek a házak, raktárak és malmok verandáin, barátságtalanul figyelték őket, ahogy elhaladnak, arcukon a bizonyítani akaró serdülők általános kifejezésével. – Biztosan ez a jó út? – kérdezte Kylar. Elene összerezzent: – Nem? Kylar nem állította meg a szekeret, de nem számított. Hat kölyök felállt, és egy fekete fogú, zsíros, fekete kóchajú férfi nyomában feléjük indultak. Az ifjak lépcsők vagy szemétkupacok alá nyúltak fegyverért. Utcai fegyverek voltak, husángok, kések és egy hosszú, nehéz lánc. A férfi, aki vezette őket, megállt a szekér előtt, és megragadta a közelebbi ló kantárszárát. – Nos, kicsim – szólt Kylar – ideje megismerkedni a mi barátságos, helyi Sa’kagénkkal. – Kylar, ne feledd, mit ígértél! – mondta Elene megfogva a fiú karját. – Nem igazán számítasz arra, hogy... – Kylar hagyta elhalni a kérdést, amikor meglátta a lány pillantását. – ’Napot– szólt a kölykök vezetője, és a tenyerét csapkodta a husánggal. Szélesen mosolygott, megmutatva két, fekete első fogát. – Kicsim – folytatta Kylar, figyelmen kívül hagyva a férfit. – Ez más. Ezt látnod kell. – Mások anélkül birkóznak meg az ilyesmivel, hogy bárki meghalna. – Senki nem fog meghalni, ha úgy csináljuk, ahogy én szoktam – felelte Kylar. A feketefogú fickó megköszörülte a torkát. A piszok maradandóan beleivódott a bőrébe, és a két kiálló, törött és megfeketedett fog uralta az arcát. – Bocsássatok meg, szerelmesek, nem akarlak félbeszakítani... – Te várhatsz – szólt Kylar ellentmondást nem tűrő hangon. Viszszafordult Elene-hez. – Kicsim! – Tégy, ahogy ígérted, vagy tégy, ahogy mindig tettél– mondta Elene. – Ez nem engedély. – Nem, nem az. – Bocsánat – szólt újra a férfi. – Ez...
– Hadd találgassak! – felelte Kylar utánozva a férfi hencegését és kiejtését. Ez itt egy vámköteles út, és vámot kell fizetnünk. – Öhm. így van – értett egyet a férfi. – Hogy találtam ki? –Azt akartam kérdezni... hé, te ez itt... – A te utad. Persze. Mennyi? – kérdezte Kylar. Tom Gray összevonta a szemöldökét. – Tizenhárom ezüst – felelte. Kylar hangosan megszámolta a hét embert. – Várj, nem vered át az embereidet? Fejenként egy ezüstöt kapnak, te meg hatot?– kérdezte Kylar. Tom Gray elsápadt. A fiúk dühösen néztek rá. Kylarnek természetesen igaza volt. Kisstílű csibészek. – Kapsz hetet – mondta Kylar. Előhúzta kis erszényét, és egy-egy ezüstöt dobott minden fiatalembernek. – Erőfeszítés nélkül juttok hozzá. Miért kockáztatnátok a bunyót? Tomtól úgyis csak ennyit kaptatok volna. – Várjunk csak! – szólt Tom. Ha ilyen könnyedén ad ennyit, akkor több is van. Kapjuk el! De a fiatalok nem vették be. Vállat vontak, a fejüket csóválták, és visszacsoszogtak a verandájukra. – Mit csináltok?– követelőzött Tom.– Hé! Kylar rántott egyet a gyeplőn, és a lovak elindultak. Tomnak félre kellett ugrania, ha nem akarta, hogy eltapossák. Kificamodott a bokája, amikor földet ért. Kylar hátrahúzta a felső ajkát, hogy olyan lófogúnak látsszon, mint Tom, és gyámoltalanul felemelte a kezét. A fiatalok és Uly nevettek.
10 Egy fogadóban töltötték az éjszakát, Mea néni korán reggel felkereste, majd kusza sikátorokon át a házához vezette őket. A negyvenes éveiben járt, egy évtizeddel látszott idősebbnek, és majdnem húsz éve megözvegyült, nem sokkal azután, hogy a fia, Braen megszületett. A férje sikeres szőnyegkereskedő volt, így a ház nagy volt, az asszony pedig biztosította Kylart és Elene-t, hogy addig maradhatnak, ameddig csak akarnak. Mea néni bába és gyógyító volt, egyszerű vonású, csillogó szemű asszony, olyan vállakkal, mint egy dokkmunkás. – Szóval – mondta Mea néni a tojásból és sonkából álló reggeli után-, mióta vagytok házasok? – Úgy egy éve – felelte Kylar. Gondolta, hogy ha beavatja Elene-t a hazugságokba, a lány talán képes lesz lépést tartani vele. Szörnyű hazudozó volt. A fiú ránézett, a lány pedig természetesen elpirult. Mea néni zavarnak vette és felnevetett. – Hát, gondoltam, hogy kicsit fiatalka vagy még, hogy az ifjú hölgy édesanyja légy. Hogy találtál rá az új anyukádra és apukádra, Uly? Kylar hátradőlt, és elnyomta a késztetést, hogy ő maga szolgáljon válasszal. Ha mindenki helyett ő válaszol, nemcsak hogy ostobának hiszik, hanem még gyanússá is válik. Néha az embernek csak hagynia kell, hogy arra guruljanak a kockák, amerre akarnak. – A háború – mondta Uly. Nyelt egyet, lenézett a tányérjára, és nem szólt többet. Még csak hazugság sem volt, és az Uly arcára kiülő érzelmek őszintén valódiak voltak. Uly dadáját meggyilkolták a harcok során. A kislány még mindig sírdogált néha utána. – A palotában volt a puccs idején – mondta Elene. Mea néni letette a kést és a kanalat. Caernarvonban nem használtak villát, Kylar bosszúságára. – Tudod, mit, Uly? Mi majd gondodat viseljük. Biztonságban leszel, és még saját szobád is lesz. – És játékok? – kérdezte Uly. Uly nyílt, reménykedő arckifejezése fájt Kylarnek. A kislányoknak babákkal kellene játszaniuk– miért nem kapott tőle Uly babát?– , nem pedig hullákat kihalászniuk a folyóból. Mea néni felnevetett. – És játékok – mondta. – Mea néni – szólt Elene. – Már épp eléggé kihasználtunk. Van pénzünk játékokra, és Uly lakhat velünk is. Te máris... – Ezt nem is akarom hallani – mondta Mea néni. – Amúgy pedig ti még
mindig friss házasok vagytok. Annyi együttlétre van szükségetek, amennyire csak lehet, bár az ég tudja, Gavinnek meg nekem is sikerült jó párszor beszántani a földet akkor is, amikor egy egyszobás kalyibán osztoztunk a szüleivel. Elene bíborszínűre vörösödön, de Mea néni folytatta: – De azt hiszem, egy tizenegy éves nem hagyja figyelmen kívül az éjszakai zajokat. Igazam van? Ezúttal Kylar pirult el. Mea néni ránézett, aztán Ulyra, aki zavartan figyelt. – Azt mondjátok, nem volt meg, mióta elhagytátok Cenariát? – mondta a néni. – Biztosan meg tudtatok szökni reggelente, amikor Uly még aludt? Nem? Ez az út mennyi lehetett, három hetes? Ez egy örökkévalóság nektek, fiataloknak. Nos, ma délután Uly meg én elmegyünk egy szép, hosszú sétára. Az ágy a szobátokban kissé nyikorog, de ha sokat aggódtok emiatt, Ulynak sosem lesz kisöccse, igaz-e? – Kérlek – rimánkodott Kylar a fejét csóválva. Elene megsemmisült. – Hmmf – mondta Mea néni Elene-re nézve. – Ha végeztetek a reggelivel, miért nem ismerkedtek meg a fiammal? Braen Smith a házhoz épült üzletben dolgozott. Az anyja széles, egyszerű vonásait és széles vállát örökölte. Amikor beléptek, egy rakás hordóabroncsra dobta azt, amin épp dolgozott, és lehúzta a kesztyűjét. – Reggelt – mondta. A pillantása azonnal Elene-re esett. Egy gyors pillantás a sebhelyes arcára, aztán az előnyeinek túl elismerő mérlegelése. Nem az a gyors végignézés volt, amellyel a férfiak ösztönösen felmérnek egy nőt. Kylar azt nem bánta volna. De ez nem az a pillantás volt. Ez sóvárgó pillantás volt, és Elene arcára irányult. Vagy inkább egyenesen a melleire. – Nagyon örvendek – mondta Braen kezet nyújtva Kylarnek. Nézte őt, méregette, felmérte. Eléggé megjósolhatóan megpróbálta összezúzni Kylar kezét. Egy cseppnyi Tálentum gondoskodott erről. Kylar az arcán vagy alkarjában a feszültség halvány nyoma nélkül satuba fogta a hatalmas mancsot, és a csonttörés határáig szorította. Még egy kicsi, és a férfi kezében minden csont összetörik. Egy pillanat múlva abbahagyta és egyenlő lett a szorítás, kemény kéz a kemény kézhez, izom izomhoz, szemtől szemben– még ha fel is kellett néznie, és Braen háromszor akkora volt, mint ő. A férfi szeméből kitisztult a pánik, és Kylar látta, hogy azon gondolkodik, vajon csak képzelte-e Kylar szorításának kezdeti erejét. – Kylar – mormogta Elene összeszorított foggal, mintha a fiú jelenetet csinált volna. De Kylar nem törte meg a szemkontaktust. Valamit le kellett szögezni itt, és attól még, hogy primitív és barbár, és szánalmas és ostoba
dolog volt, fontos volt. Elene nem szerette, ha semmibe vették. – Feltételezem, legközelebb összeméritek a... – zavarba jött és elhallgatott. – Jó ötlet – mondta Kylar, amikor a férfi végül elengedte a kezét. – Mit mondasz, Braen? – Kylar megoldotta az övét. Braen hála az égnek felnevetett. A többiek is csatlakoztak, de Kylar ettől még nem kedvelte meg a férfit. Braen sem kedvelte meg őt. Kylar tudta. – Nohát, örvendek – mondta újra Braen. – Van egy nagy megrendelésem, amit be kell fejeznem. – Biccentett és felkapott egy kalapácsot, lopva nyújtóztatva sajgó ujjait. A délelőtt és a délután hátralévő részében Mea néni körbevezette őket Caernarvonban. Bár nagyobb volt, mint Cenaria, a városnak nem volt olyan kaotikus légköre, mint Kylar otthonának. A legtöbb utca kövezett volt és elég széles ahhoz, hogy két szekér és számos gyalogos elférjen egymás mellett. Az árusokat, akik azon a helyen szabálytalanul állították fel a boltjukat, olyan gyorsan büntették meg, hogy csak kevesen próbálkoztak ezzel. Hirtelen tolongás nyomta össze a tömeget, amikor két szekér elhaladt egymás mellett. De már régóta léteztek elfogadott szabályok, miszerint minden szekér egy tizenöt centiméter mély keréknyomban haladt a kövezett úton. Még az utcai csatornák is csövekben haladtak, rácsokkal és más helyekkel az újonnan belefolyó szennyvíznek. Ettől a város majdnem olyan szagú volt, mint egy város. Caernarvon vára az északi oldalt uralta. Néha Kék Óriásnak nevezték a kékes gránitról, amelyből épült. A kék falak simák voltak, laposak és egyenletesek, akár az üveg, amit csak a számos lőrés és kémlelőnyílás szakított meg. Kétszáz éve mesélte Mea néni tizennyolc férfi hat napig védte a várat ötezer támadó ellen. A nagy házak természetesen a vár körül voltak. Minél közelebb értek a kikötőhöz, annál koszosabb és zsúfoltabb lett a város. Ahogy a legtöbb helyen, a gazdagok és a nemesek szerettek mindenki mástól távol élni, viszont mindenki szeretett volna olyan közel lakni a gazdagokhoz, amennyire ez lehetséges volt. Itt a határvonalak meglehetősen szabályozatlanok voltak ellentétben Cenaria szegényeivel, akik jogilag a Plith nyugati partjánál éltek. Azok, akik megszerezték a pénzt, hogy elköltözzenek, Caernarvonban megtehették. Az előrelépés lehetősége mintha erőt adott volna az egész városnak. Caernarvon a reménység csillogó délibábja volt, bűne a kapzsiság. A saját képzeletében itt minden kereskedő a következő kereskedelmi birodalom császárának érezte magát. Cenaria a kétségbeesés füstölgő, büdös takarója volt. A bűne az irigység. Ott senki nem épített birodalmakat. Csak egy
darabot akartak abból, ami a másé. – Ijesztően csendes vagy – szólt Elene. – Más itt – felelte Kylar. Cenaria beteg volt, mielőtt még Khalidor megszállta. – Ez itt jobb. Azt hiszem, itt lehet otthonunk. Az istenekre, épp azon kereskedők egyikévé készült válni, akiket megvetett. Nem mintha nagy törekvései lettek volna. Gyógynövénykereskedőnek és patikusnak lenni tényleg az egyetlen dolog volt, amelyhez a gyilkolás mellett értett. Semmi köze nem volt ahhoz, amiről álmodott valaha. Miről álmodjon? Hogy nyit egy második üzletet? Hogy uralja a város gyógynövény-kereskedelmét? Valamikor a kezében tartotta egy ország jövőjét egyetlen árulással megváltoztathatott volna mindent, egy ember megölésével véget vetett volna a gyilkolásnak. Ha megtettem volna, Logan ma is élne... Amikor Mea néni hazavitte őket, Kylar megpróbált egy kereskedő agyával gondolkodni. Volt egy kis aranya a szekérben elrejtve, és egy egész vagyona gyógynövényekben. Ha útközben kirabolták volna őket, a banditák nem is tudták volna, mit loptak el. – Nos, a ház itt van ezen az utcán – mondta Mea néni. – Braen elment vásárolni. Uly meg én elmegyünk egy kis édességboltba, hogy kettesben lehessetek. – Kylarre kacsintott, miközben Elene elpirult, de aztán Mea néni arca elkomorodott. – Az mi? – kérdezte. Kylar a ház felé pillantott. Füstkígyók szálltak felfelé és vastagodtak gyorsan. Csatlakozott a Mea néni háza felé futó tömeghez– a városban a tűz olyan fenyegetés volt, hogy mindenki vödröt ragadott és futott segíteni-, de mire odaért, a fészert teljesen elemésztették a lángok. Késő volt bármit is megmenteni. Az emberek vizet locsoltak a közeli épületekre, közben Kylar némán ölelte magához Elene-t és Ulyt. A fészer odalett. A két lovuk és Mea néni öreg gebéje füstölgő húshalom volt. Majdnem semmi sem maradt a szekérből. A gyújtogató megtalálta az elrejtett ládikát az arannyal. A gyógynövények füstté váltak. Az egyetlen, ami megmaradt, az a hosszú, vékony doboz volt, amelyet a szekér tengelyére erősített. A zár érintetlen volt. Kylar kinyitotta, és ott volt a szürke mestergyilkos álcája és a kardja, Megtorló, érintetlenül, Kylar tehetetlenségén gúnyolódva még csak füstszaguk sem volt.
11 Rossz hírek, Szentséged – szólt Neph Dada az Istenkirály hálószobájába lépve. Egy Magdalyn Drake nevű fiatal nemes hölgy nyöszörgött az ágyhoz kötözve, kipeckelt szájjal, de ő és az Istenkirály is fel voltak még öltözve. Garoth az ágyon ült a nő mellett. Egy késsel cirógatta a vádliját. – Ó, mi az? – Egyik kémed a Rendben, Jessie al’Gwaydin halott. Torras Bend falujában látták utoljára. – A Sötét Vadász ölte meg? – Feltételezem. Az emberünk szerint Jessie azt tervezte, hogy tanulmányozza a teremtményt – felelte Neph. – Szóval bement az erdőbe, és nem tért vissza. – Igen, Szentséged – mondta Neph. Megdörzsölte hajlott hátát, mintha fájdalmai lennének. Nemcsak azért, hogy a korára emlékeztesse az Istenkirályt, hanem a Neph által viselt terhekre is. Az Istenkirály heves mozdulattal a matracba döfte a kést Magdalyn lába között, olyan magasan, hogy Neph azt hitte, megszúrta a lányt. A nő sikított a szájpecekben és dobálta magát, próbált szabadulni. Garoth oda sem figyelve a lába felé vágott, felhasítva a ruháját a szegélyéig, tollakat röpítve a levegőbe. Hirtelen ismét megnyugodott. Otthagyta a matracból kiálló kést, felhajtotta a széthasított ruhát, és gyengéden a lány meztelen combjára tette a kezét. Magdalyn vadul reszketett. – Olyan nehéz kémeket juttatni a Rendbe. Miért dobják el folyton az életüket, Neph? – Elsősorban ugyanazért, amiért hozzánk csatlakoznak, Szentséged: becsvágyból. Garoth fáradtan a Vürdmeisterre pillantott. – Költői kérdés volt. – Van néhány jó hírem is – mondta Neph. A hátáról megfeledkezve kissé kiegyenesedett. – Elfogtunk egy ladeshi dalnokot, a neve Aristarchos. Azt hiszem, személyesen akarod kihallgatni őt. – Miért? – Mert megvizsgáltam, és amit látott, figyelemre méltó. – Garoth szeme összeszűkült. – Ki vele! – Úgy hiszi, látta a ka’kari hordozóját. A fekete ka’kariét. – Ne bámulj már! – mondta Stephen. Kövér ruhakereskedő volt, valami
sértett, régi szerető, aki esküdözött, hogy elmondja Vinek, hogy ki a Shinga. Vagy nő volt a Shinga, vagy Stephennek számított kevéssé, melyik földön szántogat, mert ez volt az ára. Vi feküdt alatta. Egy atléta fürgeségével és egy olyan kurtizán ügyességével mozgott, akit személyesen Mama K tanított, de a szeme kifejezetten szenvtelen volt. Nem nyögött, nem vágott arcokat. Nem színlelt gyönyört, és ettől Stephennek problémái adódtak. Mint a legtöbb férfi, ő is három rész duma volt és egy rész farok. Pillanatnyilag kicsit kevesebb, mint egy rész. Visszahúzódott, és a lány ernyedtségét átkozta. Izzadt volt, és a finom olajok illata alatt büdös. Vi nem tehetett róla, de leereszkedően rámosolygott: – Azt hittem, most aztán megkapom – mondta. A férfi arca elvörösödött, Vi pedig azon gondolkodott, miért szabotálja a férfit? Nem volt több vagy kevesebb, mint bármelyik férfi, és még mindig meg kellett tudnia, amit a fickóból ki akart szedni. Ha cukkolja, csak tovább tart. – Bontsd ki a hajad – kérte a férfi. – Felejtsd el a hajamat! – Nysosra, ezt az egy átkozott dolgot sem tudják annyiban hagyni? Vi megfordult, és a csípőjét riszálta, a Tálentumával a férfi felé nyúlt, hogy megragadja. Aztán olyat tett, ami segített a férfinak felejteni. Amikor tizenöt éves volt, és Gibbet mester elvitte Mama K-hoz, a kurtizán nézte, ahogy a mestergyilkos megkeféli, aztán így szólt: – Gyermekem, te úgy dugsz, mintha nem is éreznéd. Ugye? Nem volt értelme Mama K-nak hazudni, úgyhogy Vi beismerte. Teljesen érzéketlen volt a szexre. – Nos – mondta Mama K – , sosem leszel a legjobb, de ez nem olyasmi, amit nem lehet leküzdeni. A legősibb mágia a szex mágiája. A te cickóiddal és a Tálentummal, ami benned van, ettől még tudok csinálni belőled valami különlegeset. Így hát Vi most használta a képességeit, suttogva szidta a kimerült seggfejet– a szavaknak nem kellett egyezniük a szándékával, de ahogy minden Tálentummal bíró nő, beszélnie kellett, hogy használhassa az erejét. Stephen nyögött, mint egy ostoba állat és pillanatokon belül végzett is. Miközben bódultan hevert, a lány fricskaként tisztára törölte magát a férfi elegáns köpenyével, és meztelensége páncéljában törökülésben helyezkedett el az ágy tetején. – Beszélj, kövér ember! – mondta. Olyan undorral nézett a férfi sápadt hurkáira, hogy az szégyenkezve eltakarta magát. Elfordult.
– Az istenekre, muszáj... – Beszélj! Stephen eltakarta a szemét. – A fickónak futárai voltak. Tudták, hogy a házamban találják. Néha kihallgattam ezt-azt, de mindig nagyon óvatos volt. Elégette azt a pár levelet, amit kapott, mindig kiment, ha beszélnie kellett a futárokkal. De a megszáll... a felszabadítás éjszakáján jött egy futár, és ő itt írt meg egy üzenetet. – Stephen fogott egy köntöst, és maga köré kapta, mielőtt az íróasztalhoz lépett. Elővett egy ív ceurai rizspapírt és átadta a lánynak. Üres volt. – Tartsd a fény felé – mondta a férfi. Vi a lámpa elé tartotta a papírt, és látta a halvány nyomot rajta. „Mentsd meg Logan Gyre-t,” írta csinos, apró betűkkel „a kislányt és a sebhelyes nőt, ha tudod. A legvadabb álmaidat is felülmúlja a jutalom.” Név helyett két szimbólummal íródott alá: egy félig hunyt szem, amelyet egy csillag vett körül, amelyet a toll felemelése nélkül rajzoltak, mellette pedig egy kilencágú csillag. Az első a Sa’kagé jelképe volt, a második pedig a Shingáé. A kettő együtt azt jelentette, hogy a Sa’kagé minden forrása a címzett rendelkezésére áll. – Aztán elment – folytatta Stephen. – És többé nem jött vissza. Elmondtam, hogy szeretem, de ő még csak nem is látott. – A nevét, kövér ember! Mondd a nevét! – Jarl – felelte a férfi. – Az istenek bocsássák meg, Jarl a Shinga. Mint mindenhol a Telepen, sötétben, patkányok és svábbogarak között, az asszony egyik legszegényebb rejtekhelyén, Jarl és Mama K egy halott emberrel tárgyalt. A férfi mosolygott, amikor belépett a szobába. A jobb lába sínben volt, így nem tudta behajlítani a térdét, a jobb keze pedig fel volt kötve. A könyökénél vér áztatta át a kötést. Volt mankója, de ahelyett, hogy a hóna alá dugta volna, a jobb kezében kellett tartania. A könyökét ért sérüléstől nem tudta azon az oldalon használni a mankót, ahol a térde követelte, így inkább ugrált, mint sántított. Rövidre vágott ősz hajú, az inas, kemény öreg emberek módján izmos volt, és bár az arca elkínzott volt és szürke, mosolygott. – Gwinvere – szólt. – Jó látni, hogy az évek múlása legalább téged megbecsült. A nő mosolygott, és ahelyett hogy megjegyzést tett volna a férfi megjelenésére– úgy festett, mint aki a csatornában aludt, finom ruhái mocskosak voltak, és büdös volt így felelt: – Jó látni, hogy nem hagyott cserben az ékesszólásod. – Brant Ágon egy
székhez ugrált és leült. – Jelentések a halálomról, meg minden. – Brant, ő itt Jarl, az új Shinga. Jarl, bemutatom Brant Ágon bárót, azelőtt Cenaria tábornoka. – Mit tehetek önért, tábornok úr? – kérdezte Jarl. – Ön túl kedves. Nem sokkal többként jöttem ide, mint ahogy lát: úgy festek, akár egy koldus, és koldulni jöttem. De több vagyok egy koldusnál. Harcoltam ennek az országnak minden határán. Harcoltam párbajokban. Vezettem kétemberes osztagokat és ötezer fős hadjáratokat. Küzdelem vár ránk. Khalidor szétszórta a hadseregünket, de Cenaria ereje a Sa’kagé, és az Istenkirály tudja ezt. El fogja pusztítani, ha csak a Sa’kagé nem pusztítja el őt előbb. Harcosokra van szüksége, és én az vagyok. A mestergyilkosoknak megvan a maguk helye, de nem tehetnek meg mindent, ahogy már láthatta pár hete, csak rosszabbra fordítják a dolgokat. Én másfelől hatékonyabbá tehetem az embereit, sokkal fegyelmezettebbé és jobbá az ölésben. Csak adjon egy helyet, és állítson az emberei élére. Jarl hátradőlt a székében, és tornyot formázott a két keze ujjaiból. Sokáig meredt Brant Agonra. Mama K hallgatásra bírta magát. Nagyon sokáig volt Shinga, nehéz volt megkockáztatni, hogy Jarl rossz lépéseket tesz, de ő már döntött. Hadd legyen Jarlé az élet, a hatalom és az ősz hajszálak. Addig fogja segíteni, amíg már nincs rá szüksége. – Miért jött, Ágon tábornok? – kérdezte Jarl. – Miért hozzám? Terah Graesinnek van hadserege. Ha az ön akarata érvényt nyert volna, a Sa’kagét évekkel ezelőtt eltörölték volna. Mama K így szólt: – Úgy hallottuk, megöltek egy rajtaütésben. – Roth Ursuul megkegyelmezett – felelte Brant keserűen. – Jutalmul az ostobaságomért. Az én ötletem volt, hogy Logan Gyre vegye feleségül Jenine Gundert. Azt hittem, ha a király vérvonala biztosítva marad, az megelőzi a puccsot. Ehelyett Logan és Jenine is belehalt. – Khalidor nem hagyta volna életben őket – mondta Mama K. – Valójában irgalom volt ez Jenine számára. Ursuul szórakozását szolgálta volna, és a történetek, amelyeket hallottam... – Mindegy – vágott közbe Ágon, nem akarta hallani a kifogást. – Elkúsztam onnan. Amikor hazaértem, a feleségemet már elvitték. Nem tudom, hogy halott-e vagy ő is „szórakozás”. – Jaj, Brant, annyira sajnálom! – mondta Mama K. A férfi anélkül, hogy ránézett volna, merev arccal folytatta: – Úgy döntöttem, élek, és hasznossá teszem magam, Shinga. A nemesi
házak szabályos háborút akarnak. Graesin hercegnő kacsintgatással és hízelgéssel próbálja megszerezni a trónt. Nekik nincs szándékukban győzni. Nekem van, és azt hiszem, önnek is. Győzni akarok. Ha az nem sikerül, annyi khalidorit akarok megölni, ahányat csak bírok. – A szolgálatomba ajánlja magát, vagy a társamnak? – kérdezte Jarl. – A kóbor patkányt sem érdekli – felelte Brant. Hallgatott egy sort. – És most már sokkal többet tudok a patkányokról, mint valaha is gondoltam volna. – És mi történik, ha győzünk? – kérdezte Jarl. – Visszatér és megpróbál megsemmisíteni minket? – Ha győzünk, ön valószínűleg úgy dönt majd, hogy túl veszélyes vagyok, és megölet. – Brant halványan elmosolyodott. – Ez pillanatnyilag nem nagyon zavar. – Azt látom. – Jarl elgondolkodva végigfuttatta a kezét sötét hajfonatain. – Én nem fogadom el a megosztott hűséget, Brant. Engem fog szolgálni, és csakis engem. Van ezzel valami gondja? – Mindenki, akinek felesküdtem, halott – felelte Brant. Megvonta a vállát. – Kivéve talán a feleségemet. De vannak kérdéseim. Ha ön az új Shinga, ki volt a régi? Életben van még? Hány arcvonala lesz ennek a háborúnak? Jarl hallgatott. – Én vagyok a régi Shinga – szólt Mama K. – Visszavonulok, és nem azért, mert Jarl kényszerít rá. Évek óta képeztem már erre, de most az események siettetnek. A Telep a hatalmunk középpontja, Brant, és haldoklik. Az éhezés máris gondot okoz, és a következő a pestis. Az Istenkirályt nem érdekli, mi történik itt. Semmilyen hatalmi rendszert nem állított fel. Ha túl akarjuk élni– és a mi alatt a Sa’kagét értem,– de vele együtt Cenariát és minden egyes nyomorult lelket a Telepen – , változtatni kell a dolgokon. Még be tudunk juttatni szekereket és csónakokat. A katonák fegyvereket keresnek a szállítmányokban és kenőpénzt követelnek, de ezt túlélhetjük. Amit nem élhetünk túl, az az, hogy az élelmiszerrakományokkal érkező szekereket kifosztják. Az emberek éheznek, és nincsenek katonák, akik véget vetnének a lopásoknak, és ha egy szekeret kifosztanak, utána mindet ki fogják. Ha ez megtörténik, a kereskedők nem fognak többé semmit beküldeni. Akkor pedig mindenki meghal. Még nem tartunk ott, de közel járunk hozzá. – Tehát mit fogtok tenni? – kérdezte Brant. – Árnyékkormányt állítunk fel. Engem mindenki ismer – mondta Mama K. – Bérelhetek erős embereket, hogy vigyázzanak a szekerekre, ítélkezhetek tárgyalásokon, irányíthatom a menedékhelyek építését. – Ez célponttá tesz – mondta Brant.
– Mindenképp célpont vagyok – felelte Mama K. – Elvesztettünk néhány mestergyilkost, és nem úgy értem, hogy halottak. A mestergyilkosokat mágikus eskü köti a Shingához. Az Istenkirály eltépte ezt a köteléket. Megtudtam, hogy Hu Gibbet elmondta az Istenkirálynak, hogy ki vagyok. Garoth nem hiszi, hogy egy asszony Shinga lehet, így most keresi a valódi Shingát. De bármelyik pillanatban meggondolhatja magát, akár a nyilvánosság elé állok, akár az árnyékban maradok. Erre nincs befolyásom, így azt is megtehetem, amit meg kell tennem. Mama K olyan nyugodt volt, mint a csatába induló veterán harcosok. Látta, hogy Brant Ágon elámult. – Mondd el az én feladatomat– kérte Brant. Jarl folytatta: – Válasszon az embereim közül, és csináljon belőlük mágusvadászokat. Ez után alakítson olyan védelmet, amit használhatunk, ha a sereg a Telepre jön. A khalidoriaknak mágusaik vannak, katonáik, és a legjobb embereink közül néhány az ő oldalukon áll. Az egyetlen oka annak, hogy még élek, az, hogy nem tudják, ki vagyok. De isten hozta a fedélzetre! – Örömmel.– Brant Ágon a sérülései miatt esetlenül meghajolt, aztán követte a nagy testőrt kifelé. Amikor távozott, Jarl Mama K-hoz fordult. – Nem – mondtad, hogy ismeritek egymást. – Nem hiszem, hogy ezt a Brant Agont ismerem – felelte a nő. – Felelj a kérdésemre! Apró mosolyra szaladt a nő szája, mulattatta, és kicsit büszke volt Jarlra, hogy átvette a parancsnokságot. – Harminc éve Brant szerelmes volt belém. Naiv voltam. Azt hittem, én is szeretem, és tönkretettem. – Szeretted? – kérdezte Jarl, inkább, mint hogy azt kérdezze, mi történt. A kérdés bizonyíték volt Mama K számára, hogy a megfelelő embert választotta, hogy az örökébe lépjen. Jarl meg tudta találni a réseket. De egy dolog volt csodálni a képességeit, egy másik pedig megtapasztalni. Mama K-nak csak a szája mosolygott. Jarl egy pillanatig sem hitt neki, de annyi év után az álarca színtiszta reflex volt. – Nem tudom. Nem emlékszem. Mit számít?
12 Csillagtűz Gaelanről azt mondják, a tengerbe kellett dobnia a kék ka’karit, megalkotva ezzel a Tlaxini Maelstromot – mondta Neph. Ha így történt, talán még ott is van, de fogalmam sincs, hogyan tudnánk visszaszerezni. A fehér hatszáz éve elveszett. Egyszer azt hittük, a Rendben van, de a nagyanyád ezt elvetette. A zöldet Ladeshbe vitte Acélhajlító Hrothan, aztán elveszett. Ellenőriztem, hogy Hrothan megérkezett Ladeshbe úgy kétszázhúsz éve, de ennél többet nem találtam. Az ezüst eltűnt a Százéves Háborúban, és bárhol lehet Alitaerától Ceuráig, hacsak Árnyékvész Garric valahogy nem pusztította el. A vöröset a Hamuszél-hegy szívébe dobta, ami ma a Tenji-hegy Ceurában Tűzszívű Ferric. A barnáról azt beszélik, hogy a Készítők iskolájában van Osseinben, de én kétlem. – Miért? – kérdezte Garoth Ursuul. – Nem hiszem, hogy ellen tudnak állni a használatának. A föld hatalmával azok a szánalmas Készítők százszor ügyesebbek lettek volna egy szívdobbanásnyi idő alatt. Valami, amit készítettek, előbb-utóbb feltűnt volna, és világos lenne, hogy valaki olyan szinten készítette, ahogy ők valaha rég. Ilyesmi nem történt. Vagy annak az iskolának az emberei nem olyan becsvágyók, mint hiszem, hogy az lehetséges, vagy a ka’kari nincs ott. A másik hír arról szólt, hogy Caernarvon Kék Óriásában kötődött a várban. Ezt nem veszem többnek, mint egy félművelt dicsekvésnek. Nem különösebben okos választás ott elrejteni egy ka’karit. – De erős nyomunk van a vöröshöz? – Amikor Quintus Vürdmeister átkelt Ceurán, azt – mondta, hogy aTenjihegyen támadt robbanások legalább részben mágikusak voltak. Ezzel és a kékkel az a baj, hogy még ha meg is tudjuk szerezni – kétséges, hogy ilyen sok természeti erőnek kitéve ilyen sokáig, sértetlen maradt. – Nem adsz sokat, Neph. – Ez nem éppen kagylógyűjtögetés. – A hangja kenetteljes volt. Gyűlölte ezt. – Micsoda éleselméjűség – sóhajtott Garoth. – És a fekete? – Nem sokkal több egy suttogásnál. Még a legrégibb könyvekben sem. Ha amit láttam, igaz, és a ladeshi nem egyszerűen csaló, ez a legjobban őrzött titok, amiről valaha hallottam. – Ez a titok lényege, nem igaz? – kérdezte Garoth. – Mi? – Hozd ide a mi kis ladeshi énekesmadarunkat! Szükségem lesz némi Porra.
Elene azt akarta, hogy Kylar adja el a kardot. Az elmúlt tíz éjszakán fabábukként játszották a szerepüket. Csakhogy a bábuknak időnként más szerepeket is el kell játszaniuk. – Rá se nézel, Kylar. Csak hever az ágy alatt abban a ládában. – Sötét szemöldökét összevonta, amitől kis aggodalomráncok formálódtak az arcán, amelyeket Kylar kezdett már nagyon jól ismerni. A fiú az ágyon ült, a halántékát dörzsölgette. Nagyon unta már. Mindent nagyon unt. Tényleg arra számít, hogy válaszol? Persze, hogy arra számított. Minden csak felesleges szócséplés volt. Miért hiszik mindig a nők, hogy ha beszélnek egy problémáról, az megoldódik? Néhány gond olyan, mint a hullák. A meleg levegőtől elfolyósodik és rothadni kezd, fertőzést terjeszt. Jobb elásni, és továbbállni. Mint Durzo. Kukaceledel. – A mesterem kardja volt. Tőle kaptam – mondta Kylar, csak kicsit később, mint a végszó. – A mesteredtől sok mindent kaptál, nem utolsósorban veréseket. Gonosz ember volt. Az utolsó mondat felszított benne némi haragot. – Semmit sem tudsz Durzo Blintről. Nagyszerű ember volt. Azért halt meg, hogy nekem esélyt adjon... – Jó, jó! Beszéljünk arról, amit tudok – felelte Elene. Megint a sírás határán volt. Épp olyan türelmetlen volt, mint Kylar. Amitől rosszabb lett, az volt, hogy nem próbálta őt manipulálni a könnyeivel. – Nyomorgunk. Mindenünket elvesztettük, és velünk együtt Mea néni meg Braen is sokat veszítettek. Megvannak az anyagi eszközeink, hogy jóvátegyük, ők pedig megérdemlik. A mi hibánk, hogy azok a csirkefogók felgyújtották a fészert. – Úgy érted, az én hibám – mondta Kylar. Hallotta, hogy Uly a szobájában sír. A kislány a falon keresztül meghallotta, hogy kiabálnak. Ha így bánt volna Tom Grayjel, a fickó úgy megijedt volna, hogy öt sarokra sem meri megközelíteni Mea néni házát. Kylar ismerte az utcák zenéjét. A hús nyelvét beszélte, amelyet a megfélemlítés húrjain játszottak, félelmet énekelt a férfiak szívébe. Ismerte és szerette ezt a zenét. De a Durzo tanította dalok hangjegyei nem voltak következetesek. Nem voltak egységbe gyúrt, cáfolattal ellenpontozott alaptételeik. Ez nem az a fajta zene volt. A logika zenéje túl előkelő volt az utcákra, túl kényes, minden árnyalata helytelen volt. A mestergyilkos vezérmotívuma, akármikor játszotta, a szenvedés volt, mert a fájdalmat mindenki megérti. Brutális volt, de nem árnyalatok nélküli. Anélkül, hogy elárulta volna a Tálentumát, Kylar elbánhatott volna mind a hat huligánnal és Tom Grayjel.
A fiatal férfiak sérülésekkel és elképedve távoztak volna. Tomot Kylar bántotta volna. Hogy mennyire, az Tom döntése lett volna. De még ha Elene hagyja is, megmutatta volna neki? Mi lett volna, ha látja az örömét? A lány arcára pillantott, és Elene olyan gyönyörű volt, hogy azon kapta magát, hogy vissza kell gyűrnie a könnyeit. Mi a franc ez az egész? Kylar megszólalt: – Miért nem ugorjuk át a süketelést, amikor én azt mondom, a kard felbecsülhetetlen érték, te meg azt, hogy ez azt jelenti, hogy akkor elég pénzünk lesz, hogy megnyissuk a boltunkat, aztán én azt mondom, hogy nem tudom megtenni, de nem tudom elmagyarázni, miért, így te azt mondod, hogy én valójában mestergyilkos akarok lenni, te pedig csak visszatartasz, aztán te sírni kezdesz. Szóval csak kezdj el egyszerűen bőgni, aztán én átölellek, egy óráig csókolózunk, aztán te nem hagyod, hogy tovább menjek, végül könnyedén elalszol, miközben én ébren fetrengek a sajgó golyóimmal. Nem ugorhatnánk rögtön a csókolózós részre? Csak, mert a szaros életünkben csak azt élvezem, amikor azt hiszem, neked is annyira jó, mint nekem, és azt hiszem, hogy az éjjel végre dugunk. Mit mondasz? Elene felfogta. Kylar látta, hogy a szeme könnybe lábad, de nem sírt. – Azt mondom, hogy szeretlek, Kylar – mondta csendesen. Az arca megnyugodott, és az aggódó ráncok eltűntek. – Hiszek benned, és veled vagyok, bármi történjék. Szeretlek. Hallod? Szeretlek! Nem értem, miért nem akarod eladni a kardot... – felsóhajtott. – De elfogadom. Rendben? Nem fogom többé felhozni ezt a témát. Hát most tényleg ő volt a szemét. Kylar ücsörgött egy vagyonon, ahelyett hogy arra használta volna, hogy támogassa a feleségét meg a lányát, és visszaadja a kölcsönt azoknak, akik szenvednek miatta. De a lány elfogadja. Milyen nemes. A legrosszabb az volt, hogy Kylar tudta– a pokolba, tudta, mert mindig átlátott a lányon-, hogy nem hág erkölcsi magaslatokra, hogy panaszkodjon. Helyesen próbált cselekedni. Ez csak még élesebbé tette köztük az ellentétet. Nem ismer engem. Azt hiszi, ismer, de nem. Elfogad engem, gondolva hogy Kylar csak Azoth egy régi, kicsit piszkosabb változata. Nem vagyok piszkos, én mocskos vagyok. Azért ölök embereket, mert szeretem. – Bújjunk ágyba, kicsim – mondta Elene. Levetkőzött, és a melle domborulata, a csípője íve és hosszú lábai ugyanazt a tüzet szították Kylarben, mint mindig. A bőre csillogott a gyertyafényben, és a fiú pillantása a mellbimbója hegyére szegeződött, miközben Elene elfújta a gyertyát. Kylar már alsóneműben volt, és kívánta őt. Olyan szilajul kívánta, hogy reszketett belé.
Lefeküdt, de nem érintette meg a lányt. A ka’kari a sötétség ellenére tökéletes látással verte meg. Átok volt, mert így is látta a lányt. Látta a fájdalmat az arcán. Kylar vágya lánc volt, és rabszolgának érezte magát rajta, ez pedig undorította, így amikor a lány felé fordult és megérintette, nem moccant. Úgy fest, átugrottunk mindent a sajgó golyókig. Nem kellene itt lennem. Mit művelek? A boldogság nem a gyilkosoknak való. Nem tudok megváltozni. Haszontalan vagyok. Semmi vagyok. Egy füvész füvek nélkül, egy apa, aki nem apa, egy férj, aki nem férj, egy gyilkos, aki nem Öl. A kard vagyok én. Ezért nem szabadulhatok meg tőle. Ez vagyok. Egy vagyont érő kard a hüvelyében, egy láda alján. Rosszabb, mint haszontalan. Pazarlás. Kylar felült az ágyon, aztán felállt. Benyúlt az ágy alá és kihúzta a keskeny dobozt. Elene felült, amikor Kylar elkezdte magára ölteni a mestergyilkosok szürke álcáját. – Édes? – szólt. A fiú pillanatok alatt felöltözött Blinttel még ezt is gyakorolták-, késeket szíjazott a karjára és a lábaira, egy sor álkulcsot erősített a csuklójára, és egy csáklyát kötött a derekára, eligazította a ruháját, hogy az elfojtson minden hangot, a hátára erősítette a Megtorlót, aztán feltett egy fekete selyemmaszkot. – Édes, mint csinálsz? – kérdezte Elene elszorult torokkal. Kylar nem lépett ki az ajtón és sétált le a lépcsőn. Nem, ma este nem. Inkább kinyitotta az ablakot. A levegő jó illatú volt. Szabad. Nagy levegőt vett és bent tartotta, mintha csapdába tudná ejteni magában azt a szabadságot. A gondolat iróniájára kifújta a levegőt, és a lányra nézett. – Amit mindig, szerelmem – felelte Kylar. – Elcseszem.– A Talentuma lendületétől hajtva kiugrott az éjszakába. Feri Khalius megint az aljamunkát kapta. Miután a megszállás során lemészárolták az egységét, minden rossz megbízatásra őt jelölték: hullákat lehajigálni arról a rozoga, félig leégett hídról, segíteni a szakácsoknak behordani az ellátmányt a palotába, segíteni a meistereknek megépíteni az Istenkirály új falát a város körül, dupla és háromszoros őrség– és sosem volt esélye sem olyan megbízatásra mint a Vanden-híd, ahol minden műszakban a heti keresményüket vitték haza az őrök kenőpénzben, csak hogy átengedjenek pár csalót. Most meg ez. Undorral nézett a foglyára. A férfi kövér volt, egy
déli nemes puha kezeivel, bár vörös szakállát khalidori módra viselte. Az orra törött volt, a szemöldökei meg, mint a kefék. Nyilvánvaló idegességgel bámulta Ferit. Ferinek nem kellett beszélnie vele. Ferinek nem kellett tudnia, ki volt. De már kezdettől fogva rossz érzése volt vele kapcsolatban, mióta a parancsnok azt – mondta, hogy a Vürdmeisterek látni akarják. Név szerint keresték. Azonnal jelentenie kellett. Ez olyasmi volt, amelyet senki khalidori nem akar hallani. Feri azt hitte, hogy a kis szuvenír miatt van, a sárkányos markolatú kard miatt, amit a hídról emelt el. De nem ezért akarták látni, bár majdnem összevizelte magát, amikor látta, hogy magával a lodricari Vürdmeisterrel, Neph Dadával fog beszélni. Egyik Viirdmeister sem volt normális, de Neph még egy Vürdmeisterhez képest is ijesztő volt. Feri a Neph által uralt tizenkét shu’rát jelképező, tizenkét megcsomózott zsinórt bámulta egész idő alatt, miközben amaz beszélt. Túl ijesztő volt, hogy az arcára nézzen. Neph Ferinek és csakis Ferinek adta ezt a megbízatást. Megtiltotta, hogy más katonákkal beszéljen erről, megtiltották, hogy a megbízatás ideje alatt egyáltalán érintkezzen velük. Őt és a nemest elkülönítették valami kereskedő házába a keleti parton. A mágusok sietve börtönt csináltak a ház egyik részéből. Mágusok dolgoztak. Ennek csak egy oka lehetett: nagyon fontos lehetett azonnal elvégezni, mindenki tudta nélkül. Aztán magukra hagyták őt, hónapokra elegendő élelemmel, és megtiltották, hogy elhagyja a házat. Ettől minden rossznak érződött. Feri Khalius nem azért lett a hadteste második most már első embere, mert ostoba lett volna. Beszélt a nemessel, és megtudta, hogy a neve Kirof báró. A báró azt állította, nem tudja, miért börtönözték be. Bizonygatta az ártatlanságát és a hűségét Khalidorhoz és a tény, hogy pazarolta a lélegzetét azzal, hogy egy egyszerű katonának, mint Feri, elmondta, azt súgta neki, hogy Kirof báró nem valami okos. A parancsot megszegve Feri elosont, és megtudta, hogy Kirof bárónak gyilkosság áldozatának kellett volna lennie. A jó khalidori herceg, Tenser Vargun pedig a Bendőben rohad, hogy meggyilkolt egy cenariai nemest, aki nem halt meg. Feri ekkor már tudta, hogy neki vége van. A képzelete nem tudott olyan képet festeni, amelyen jól sült volna el a dolog Feri Khalius számára. Miért jelölnél olyan embert ilyen megbízatásra, akinek nincs szakasza? Mert megölheted, és senki sem fogja észrevenni. Amikor eljön az idő, Kirof bárót szabadon engedik vagy kivégzik az egyetlen oka annak, hogy életben tartották, amikor halottnak kellene lennie az volt, hogy egy bizonyos ponton majd elővehessék. De Ferit? Feri csak annak a bizonyítéka lesz, hogy a
Vürdmeisterek hazudnak. Vissza kellett volna mennem Khalidorba. Felajánlották neki, hogy gondozza a karaván ökreit. Majdnem elfogadta. Fia megtette volna, talán mostanra már úton lenne a klánjához. De mindenkit, aki a kincset kísérte Khalidorba, alaposan átkutatták, mielőtt útnak eresztették volna, s ez azt jelentette, hogy odalett volna a becses kard. így hát maradt, és biztos volt abban, hogy szerezhet egy kisebb vagyont, amikor a várost fosztogatják. Hogyne! – Megölhetnélek – mondta Feri. – Megölhetnélek, csak hogy bosszantsam őket. A kövér férfi sápadtabb lett. Tudta, hogy Feri komolyan gondolta. – Mondd csak, hájas, ha a Vürdmeisterek azt mondták volna, hogy élhetsz, ha hazudsz arról, hogy ki rabolt el, megtetted volna? – Milyen ostoba kérdés ez? – kérdezte Kirof báró. – Tehát tudták, hogy Kirof benne lett volna a játékban. – Bátor ember vagy, igaz, hájas? – Micsoda? – kérdezte Kirof báró. – Nem értem a kiejtését. Miért szólít házasnak? – Hájas. Hájas! – Nem vagyok házas. Nőtlen vagyok. Feri keze a rácson át megragadta a báró zsírpárnáját, és megszorította, ahogy csak tudta. Kirof báró szeme elkerekedett, aztán felvisított, és megpróbált elhúzódni, de Feri a rácsnál tartotta a hájánál fogva. – Hájas! Hájas! – mondta. Megfogta a báró orcáját a másik kezével, és megszorította. A férfi hadonászott, próbálta eltolni Feri kezét, de túl gyenge volt. Jajgatott. – Hájas!– ordította a képébe Feri. Aztán elengedte. A báró az ágyra pottyan a cellájában, és az arcát meg az úszógumiját dörzsölgette könnyektől fátyolos szemmel. – Hájas?– kérdezte sértetten. Feri szerencsés volt, hogy nem volt kéznél egy lándzsa. – Szedd a hájas valagadat!– mondta.– Elmegyünk.
13 A puszta mozgás, hogy tetőről-tetőre szökkent, a repülés a lenti világ felett, örömmel töltötte meg Kylar szívét. Cenaria épületei a ceurai stílusú rizsrost és bambusz, agyagzsindelyes, vöröstéglás és nádtetős faházak keveréke volt. Ritkán lehetett tetőről tetőre jutni. Itt, több száz kilométerre a legközelebbi rizsföldtől és a hó fenyegetése nélkül, minden tető lapos és kemény agyag volt, jó fával alátámasztva. Egy Kylar képességeivel megáldott ember számára égi országút volt. Kylar tobzódott benne. Tobzódott az izmai erejében, az éjszakai levegő ízében és a titkos erőben, amellyel árnyékként haladt az éjszakában. Minden rendben volt. Semmi sem illett jobban a testére, mint a mestergyilkosok szürke ruhája. A cenaria legjobb szabója, Piccun mester által szabott ruha vele mozgott. A foltok megtörték az emberi alakot, és még egy Tálentum nélküli embert is nehéz volt észrevenni bennük. Megállt egy épület szélénél, megmozgatta a nyakát és kilazította a hátizmait, miközben sebesen hátrált. A raktárház teteje előtti rés jó hat méter széles volt. Kylar kifújta a levegőt és a szegély felé iramodott. Elugrott, lábai a levegőt pumpálták, mintha a levegőn futna, miközben átrepült a sikátor felett. Könnyedén elérte a raktártetőt, két méterrel a szegélyen belül ért földet. Egyenesen egy falnak rontott, ahol a tető egy kisebb, harmadik emeletté emelkedett. Túl magas volt, hogy felugorjon és elkapja a szélét. Inkább felfutott a falra, ameddig csak tudott, aztán elrúgta magát róla. Az épületből kiálló tetőgerendákért nyúlt, de elvétette. Az ujjai hegye félméternyire járt a gerenda alatt. Fantomkezek süvítettek elő a kezéből, megnyújtva a karját, és a szorításába vonta a gerendát. Kylar feldobta magát, és a nyolc centiméter széles gerenda tetején landolt. Egy pillanatig ingott, aztán visszanyerte az egyensúlyát, és a tetőre lépett. A levegőbe bokszolt és hujjogott. Csak háromszor kellett próbálkoznia. Nem rossz. Egyáltalán nem rossz. Legközelebb láthatatlanul fogja megpróbálni. Kezdte megérteni, amit a mestere mondott egyszer arról, hogy egyszer meg kell tanulnia használnia a Tálentumát. A váltás a Tálentuma segítségével való ugrásról a fantomkezekre, majdnem meghaladta a képességeit. Ezt láthatatlanul csinálni és teljes sebességgel futni, nos, mása sem volt, csak ideje, hogy gyakoroljon, nem igaz? Minek? Időm gyakorolni, mire? A gondolat megsavanyította a folyó felől fújó éjszakai szelet.
A szabadság, amit addig érzett, felszállt, akár a köd. A semmire gyakorolt. Azért edzett, mert nem bírt Elene mellett feküdni a gondolataival és az érzelmeivel, meg a benne tomboló vággyal. Egyik része le akarta tépni a lány ruháit, és durván a magáévá tenni, a másik meg akarta rázni, és az arcába üvölteni. Félt ezeknek az érzelmeknek az erejétől, félt, hogy elsodorják. Ez nem szeretkezés volt. Még a gondolatától is rosszul lett. Átugrott egy újabb hatalmas űrön és egy kart karba öltve sétáló pár fölött. Hallotta a meglepett kérdéseiket egymáshoz– valami elrepült fölöttünk?-, hangosan felnevetett, és minden gondolata feloldódott a cselekvés, a mozgás, a szabadság mákonyában. Amikor elsiklott egy kis banda mellett, akik arra vártak, hogy rajtaüthessenek valami részegen, aki betántorog a sikátorukba, Kylar élt. Még csak a képességeire sem volt szüksége. Csak ott volt, minden érzéke kihegyezve, lénye minden elemi szála egyensúlyban, cselekvésre készen– ha az egyik csirkefogó észrevette volna, használta volna az erejét, menekülni, támadni, ugrani, lebukni, elrejtőzni. Miközben elsuhant egyikük mellett, aki az egyik kezében kést, a másikban borostömlőt tartott, érezte a férfi szagát. Kylarnek a fickó lélegzéséhez kellett igazítania a sajátját, hogy ne hallják meg. Minden léptét meg kellett gondolnia, figyelnie kellett a fényviszonyok változását, ahogy a Hold a felhők mögé és elé siklott. Figyelnie kellett a négy fiatal férfi arcát, miközben azok tréfálkoztak, beszélgettek, és egy riotmagos pipát adtak kézről kézre. – Hé, kuss legyen! – szólt a Kylarhez legközelebbi. – Sosem kapunk el senkit, ha ti idióták folyton pofáztok. A férfiak elcsendesedtek. A huligán pillantása átsöpört Kylaren. A fiúnak vissza kellett fognia magát, hogy ne hördüljön fel hangosan volt valami a fickó szemében. Valami sötét. Szúrni kezdte valami Kylar agyának egy zugát. A sikátor végén egy férfi tántorgott ki egy fogadóból. Megtámaszkodott a falnál, aztán megfordult, és a kelepce felé indult. Mit művelek? Kylar rádöbbent, hogy még terve sincs. Megőrültem. Ki kell jutnom innen. Nem szegte meg az Elene-nek tett ígéretét. Még nem. Végül is azt sosem ígérte meg, hogy nem megy ki éjjel. Azt fogadta meg, hogy nem fog ölni. Mennie kellett. Most. Ha elkezdték volna ütni a részeget, nem tudta volna, mit tesz. Vagy talán pontosan tudta, mit tenne, és azt nem tehette. A ka’kari kiszivárgott a pórusaiból, akár egy fényes, irizáló, fekete olaj. Egy szempillantás alatt beborította a bőrét és a ruháit körülvette őt, egy rövid pillanatig csillámlott, majd eltűnt. Az egyik gonosztevő a sikátor másik oldalán a homlokát ráncolta, és kinyitotta a száját, de meggondolta magát és megrázta a fejét. Biztos volt abban, hogy akármi is volt az, amit látni vélt, csak képzelte.
Kylar másfél métert ugrott a levegőbe, és elkapta a tető szegélyét. Felhúzódzkodott és futni kezdett. Amikor kiáltást hallott és bunkósbotot hallott húsba csapódni?-, nem állt meg. Nem nézett oda. Csak négy saroknyira volt, még mindig menekült Mea néni háza felé, amikor megpillantott egy lányt, akit három csibész követett. Mi a francot csinál ez a lány ilyen későn az utcán? A városnak ezen a részén mindenkinek tudnia kell, mekkora ostobaság ez egy lánytól egy csinos, aranyhajú lánytól, természetesen hogy egyedül jár. Semmi köze nem volt hozzá. Aranyhaj visszanézett a válla fölött, és Kylar látta a könnyáztatta arcát. Csodás! Valami hülye, érzelgős kislány, épp hülye és érzelgős. Megállt. Affenébe! Nem mentheted meg a világot, Kylar. Valójában nem vagy Ejangyal. Csak egy árnyék vagy, és az árnyékok nem tudnak megérinteni semmit. Most megint káromkodott, hangosan. A lenti utcán a kis melodráma négy szereplője felnézett a tetőre, de természetesen őt nem látták meg. Nem látták, ahogy az utcára ugrik, és követni kezdi őket. Ha elkapják a lányt, megölik. Bántania kell a fickókat, ha le akarja szedni őket róla, és aztán mit fog csinálni? Láthatatlan ember képében megveri őket? Hagyja, hogy terjesszék a történetet? Valaki össze fogja kötni őt az Éjangyallal előbb-utóbb, és aztán minden pokollá válik. Nem, ha elkapják a lányt, neki meg kell szegnie az ígéretét Elene-nek, aztán jön a többi. így csak egyet tehetett: megoldani, hogy biztosan ne kapják el. Aranyhaj megtette az első értelmes dolgot aznap este futásnak eredt. A banda feloszlott és utána indult. Kylar leoldotta Megtorlót a hátáról, de nem húzta ki a hüvelyéből. Az egyik rohanó csibész mögött futott, lépteit a férfiéhez igazította, és a hüvelyében hagyott karddal egymás után kiütötte alóla a lábát lépés közben. A fickó keményen lezuhant, a társának pedig alig volt ideje hátrapillantani, mielőtt ő is sokkal bizalmasabb viszonyba került volna a talajjal, mint szerette volna. Mindkét férfi káromkodott, de nem voltak túl eszesek. Felugrottak és újra a lány után iramodtak, és még egyszer gyorsan talajt fogtak. Összekuszálódott végtagokkal értek földet és egymást átkozták. Mire felálltak, a lány eltűnt. Kylar szem elől tévesztette a lányt és az utolsó csibészt. A tetőre szökkent, és a lány után futott. Futás közben levetkőzte a láthatatlanságát, hogy minden Tálentumát a sebesség érdekében használhassa. Miután több háztető fölött is átrepült, újra megpillantotta Aranyhajat. Egy saroknyira volt a félhomályos sikátor egyetlen házától, amelynek lámpa égett az ablakában. Kétségtelenül az volt az otthona.
Aztán Kylar meglátta az utolsó gonosztevőt egy keresztutcában, amelyen Aranyhajnak át kellett mennie. A férfi is meglátta a lányt, és visszahúzódott az árnyékba. Nem volt idő. Kylar még mindig egy saroknyival mögöttük volt. Egy épület szélére futott, és láthatatlanul átszökkent Aranyhaj feje fölött. Mire földet ért a kis sikátorban, pont a gonosztevő előtt, felemelte Megtorlót. A férfi kést rántott, és egy pillanatra Kylar látta, ahogy a pillantása sötét tócsáiból mély, oktalan gyűlölet sugárzott. A férfi már gyilkolt, és azt tervezte, ma éjjel megöli Aranyhajat. Kylar nem tudta, honnan tudja, de tudta. És látva a sötétséget, amely halált követel, rájött, hogy már találkozott vele. Ursuul herceg szemében látta. Csak ez után döntötte el, hogy csupán képzelődik. Volt egy pillanatnyi döbbent csend, miközben a csibész és az Éjangyal egymásra bámultak. – Anyám? Apám? – kiáltotta a lány, miközben átvágott a kereszteződésen. A férfi támadott, és Megtorló nekilendült, átfúródva a gyomrán, kiszorítva a levegőt a tüdejéből, majd a falnak szegezte. A sarkon túl kivágódott egy ajtó, és Aranyhajat hangosan zokogó bocsánatkérések és megbocsátások meg könnyek közepette betessékelték. Kylar megértette, hogy veszekedett valamin a szüleivel, valamin, amire egyikük sem emlékezett, aztán elviharzott. A csibész rángatózott. Lélegzetért küzdött, de nem kapott levegőt, mert Megtorló összezúzta a bordáit és keményen a rekeszizmához nyomta. A lábai teljesen elernyedtek. Kylar legalább részben elvághatta a gerincét, mert csak a kard tartotta állva, amely a falhoz szegezte. A férfi már halott volt, csak még nem jött rá. Átkozott legyek, mit tettem? – Kylar kihúzta Megtorlót és a férfi lezuhant. Kylar szenvtelenül szíven szúrta. Most már elkövette. Nem hagyhatta ott a testet. Szakszerűtlen lett volna, és ha felfedezik, az bizonyosan elrontotta volna a nyitott ablakokon kihallatszó erőtlen boldogságot. Egy kis vér volt a falon, Kylar felitatta a halott köpenyével, aztán port dörzsölt a felszínére. Odabent vidámság és béke volt. Az anya egy kanna ootait szolgált fel, és arról kotyogott, mennyire aggódtak. A lány elmesélte, hogy követték, és elfutott, és megrémült, és valahogy az üldözői folyton elestek. Kylar büszkeségét undor követte, hogy mennyire édesen családias volt a jelenet. De ez hazugság volt. Nem undorodott. Elérzékenyült. Elérzékenyült, és mélységesen magányos volt. Kívül rekedt, az utcán, a halottal, magányosan. Port rúgott a földre ömlött vérre, és rongyokat tömött a hulla sebeibe.
– Áldjuk az Urat – mondta az anya. – Apáddal egész végig imádkoztunk érted. Ez vagyok én – gondolta Kylar miközben a vállára lódította a holttestet – , a válasz mindenki imájára. Elene-éit kivéve. – Miért pusztítana el bárki is egy ka’karit, Neph? – Az Istenkirály az egyik díszteremben járkált fel-alá. – A déliek gyakran illogikusan cselekszenek, Szentséged. – De ezek a hősök, akik állítólag elpusztították a ka’karikat Árnyékvész Garric, Tűzcsillag Gaelan, Tűzszívű Feric ők biztosan varázstudók. Nem olyan tanultak, mint a meisterek, de van Tálentumuk. Ilyen harcosoknak kötődniük kellett a ka’karikhoz. És nem így tettek? Azt mondjuk, hogy legalább három harcos döntött úgy, hogy elpusztít egy varázstárgyat, amely tízszer erősebbé teszi, mint addig volt? A nagy emberek nem ilyen önzők. – Szentséged– szólt Neph – megkísérled megduplázni azoknak az embereknek a gondolkodási folyamatait, akik a gyengeség előnyét teszik magukévá. Ezek az emberek többre értékelik a könyörületet az igazságnál, az irgalmat az erőnél. Az ő filozófiájuk beteg, ők őrült teremtmények. Természetes, hogy megmagyarázhatatlanul cselekszenek. Nézd meg, milyen mohón rohan a vesztébe Terah Graesin. Az Istenkirály elhessentette a gondolatot. – Terah Graesin bolond, de nem minden déli az. Ha azok lennének, az elődeim már évszázadokkal ezelőtt leigázták volna őket. – Egészen biztosan – felelte Neph Dada – , ha nem a Fagyvadonért folytatott támadásban. Garoth erre legyintett. Az átlagos meister mindig erősebb volt, mint egy átlagos mágus, gyakran több társa is volt, és ő meg a barátai nem szakadtak szét civakodó iskolákra, és terjedtek szét fél Midcyruban. A khalidori seregek voltak olyan jók, mint a legtöbb, és soknál jobbak is. Ezen előnyök ellenére az Istenkirály ambíciói újra és újra elbuktak. – Ügy érzem... ellenállnak – szólt Garoth. – Ellenállnak, Szentséged?– kérdezte Neph. Köhögött és zihált. – Talán ezek a déliek tényleg hisznek abban, amit az irgalomról és a gyengék védelmezéséről állítanak, bár a tapasztalataink azt mondják, nem így van. De a hatalom szavát nem lehet egykönnyen figyelmen kívül hagyni, Neph. Talán a hitük egyik szentje elpusztította a ka’karit, amit használhatott volna. De hogyan tudott eltűnni mind a hat ka’kari, és ilyen sokáig rejtve maradni? Szentek generációiról beszélsz, amelyekben minden új őrző olyan erkölcsös, mint az előző. Ennek nincs értelme. Egyikük elbukna.
– A ka’kari előkerült időről időre. – Igen, de ahogy teltek az évszázadok, egyre ritkábban. Az utolsó alkalom ötven éve volt – mondta Garoth. – Valaki megpróbálta elpusztítani vagy legalább elrejteni a kákarit. Ennek az egy dolognak van értelme. – Tehát valaki hétszáz éve rejteget egy ka’karit? – kérdezte Neph pléhpofával. – Természetesen nem egyvalaki– magyarázta Garoth – , hanem valami... csoport. Sokkal könnyebb lenyelni egy kis összeesküvést, mint minden, valaha élt déli szent összeesküvését. Elhallgatott, tovább gondolkodott. – Gondolj csak a nevükre: Árnyékvész, Tűzszívű, Csillagtűz? Ezek nem vezetéknevek. Ezek feltételezett nevek. Ha igazam van, akkor talán ez az Árnyékvész Garric, Tűzszívű Ferric meg Csillagtűz Gaelan ennek a csoportnak a bajnokai voltak, a megtestesülésük. – És a mai megtestesülésük...? – kérdezte Neph. Garoth elmosolyodott. – Most van neve. Ma reggel elénekelte az én ladeshi dalnokom. A férfi, aki egy ka’karival járta ezeket a folyosókat, aki megölte a fiamat, vagy a legendás Durzo Blint volt vagy a tanítványa, Kylar Stern. Durzo Blint halott. így hát, ha Kylar Stern ez a megtestesülés... – Garoth megtorpant.– Ez megmagyarázná, miért voltak hajlandók azok a hősök elpusztítani a ka’karit. Mert használhattak egy másikat. Mert már kötődtek egyhez. A fekete kákari hordozói voltak mind. – Szentséges uram, nem lehetséges, hogy az elpusztítása helyett inkább megtartották a ka’karikat? Garoth mérlegelt. – Lehetséges. És Kylar talán egyáltalán nem a szövetségesük. – Amely esetben talán megpróbálják a fekete ka’karival kiegészíteni a gyűjteményüket. – Ezt nem tudhatjuk. Semmit sem tudhatunk, amíg el nem kapjuk Kylar Sternt. Az énekesmadaram tökéletes orgyilkos lesz. Eközben, Neph, lépj kapcsolatba minden délvidéki meisterünkkel és ügynökünkkel, és mondd, hogy tartsák nyitva a szemüket. Nem érdekel, ha az egész királyságba kerül is, fogjátok el Kylar Sternt. Élve, holtan, mindegy, csak hozzátok el nekem azt az átkozott ka’karit.
14 A Pokol Segglyukában töltött első hetek voltak a legsötétebbek, mielőtt Logan szörnyeteggé vált volna. Az ördöggel és a saját testével kötött egyezséget. Megette a húst, amihez hozzájutott azon a borzalmas napon, és amikor Fin megölte Scabot, Logan ismét húst evett. Logannek meg kellett ölnie Hosszú Tomot azért a húsért, s az a gyilkosság tette szörnyeteggé. Szörnyetegnek lenni biztonságos volt. Nem érte be a puszta túléléssel. Logan együtt élt a saját vadállati, ősi lényével, de nem hagyhatta, hogy ez mind ő legyen. Osztozott a húson. Adott belőle Lillynek, nem szexért, ahogy a többi Lyuklakó, hanem illendőségből. Tőle kapta a tanácsot, amelytől ember maradt. A többi szörnyeteggel is megosztotta: Tattsszel és Yimbóval meg Csikorral. A legjavát megtartotta legalább a legjavát képes volt megenni. A karok és lábak egy dolog voltak, de megenni egy ember szívét, agyát, szemét, eltörni a csontjait, és kiszívni a velőt olyasmi volt, amit Logan képtelen volt megtenni. Keskeny volt a határvonal, és olyan, amiről tudta, hogy átlépi, ha a dolgok rosszabbra fordulnak, de egyelőre már elég mélyre süllyedt, így finnyásságból osztozott és nemességből. Nem ez volt az első lépés, hogy visszaszerezze az emberi mivoltát. Fin meg fogja ölni az első adandó alkalommal. A szörnyetegeket nem érdekelte, így még mindig lehetséges volt a saját oldalára állítania őket. Nem hűség lett volna ez, de bármi nagy különbség lett volna. Csikor más történet volt. Logan a közelében maradt. Rájött, hogy az együgyű árulná el a legkevésbé, bár korán megtudta, Csikor miért kapta a nevét. Minden éjjel csikorgatta a fogát. Olyan hangosan, hogy Logant meglepte, hogy a fickónak még vannak őrlőfogai. A harmadik héten Logan hirtelen arra riadt, hogy Csikor csendben van, és a sötétségbe fülelt. Csikor hallgatózott, és a füle jobb lehetett, mint Logané, mert egy pillanattal később Logan lépteket hallott. Két khalidori katona tűnt fel a rácsnál, és undorral nézett lefelé. Az egyik az volt, akit gyűlöltek. Kinyitotta a rácsot, ahogy mindig, és a kenyerüket lehajította a lyukba, ahogy mindig. Nem számított, hogy tudták, így fog tenni, a szörnyetegek és az állatok, még Logan is, a Lyuk köré álltak és remélték, hogy szerencséjük lesz és elvéti a dobást. Csak egyszer vagy kétszer történt meg, de ez elég volt, hogy reménykedjenek. – Ezt figyeld! – mondta a katona. Feltépte az utolsó veknit, belevizelt, eláztatta húggyal. Aztán bedobta. Logan kapta a legnagyobb részét, lévén a legmagasabb. Azonnal befalta, nem törődött a szaggal, nem törődött a meleg
nedvességgel, ami lecsorgott az állán, nem törődött a lealacsonyodással. A khalidoriak harsányan röhögtek. A másik katona nevetése bizonytalan volt. Másnap csak a másik katona jött vissza, egyedül. Kenyeret hozott, ami tiszta volt, és ledobta nekik, minden fogolynak egy veknivel. Vaskos kiejtésével, nem nézve egyenesen egyikük szemébe sem, megígérte, hogy hoz kenyeret minden váltásban, amin nem Gorkhyval osztozik. Ez erőt és reményt adott nekik, meg a férfi nevét, akit mindenkinél jobban gyűlöltek. Lassan visszatért a társadalmi rend. Azon az első éjszakán mindenkit annyira feldobott pusztán az, hogy kenyeret kaptak, hogy meg sem próbálták ellopni egymástól. Amikor megerősödtek, verekedtek. Néhány napon belül a néma Yimbo összeakasztotta a bajszát Finnel, és meghalt. Logan nézte, reménykedve egy lehetőségben, hogy elkapja Fint, de a verekedésnek túl gyorsan vége lett. Fin kése túl nagy előnyt adott neki. Amikor kenyér érkezett, Logan gondoskodott arról, hogy több jusson neki, mint a többieknek– nemcsak a pozíciója miatt, hanem hogy erős maradjon. Máris elveszített minden gramm zsírt, ami a testén volt, és most az izmait kezdte elveszíteni. Csupa ín volt, és sovány izom, de még mindig nagy volt, és szüksége volt az erejére. Mégis, amit tudott, megosztott Lillyvel, Csikorral ésTattsszel. Több mint két hónap alatt elérte az áttörést. Ideges volt, egyre inkább zaklatott Fin miatt, az átkozott ínkötelével, ami egyre hosszabb lett. Logan a démonok hangjára ébredt, amelyekről néha azt képzelte, azok csinálják a süvítő hangot– nem szél volt, efelől bizonyos volt. Vagy démonok voltak, vagy a sok szegény lélek, akiket ledobtak a Lyukba az évszázadok során. A feje az üvöltéssel együtt lüktetett. Fájt az állkapcsa. Egész éjjel csikorgatta a fogát. Aztán rálelt az emberségére. – Csikor– szólt. – Csikor, gyere ide! – A nagy ember üresen bámult rá. Logan odament hozzá, és nagyon lassan Csikor állkapcsára tette a kezét. Félt, hogy a férfi megharapja– és ha Csikor megharapta volna, odalent a fertőzésnek és a halálnak nagyobb volt a valószínűsége– de azért megtette. Csikor zavartan nézett, de hagyta, hogy Logan lassan masszírozza az állát. Az egyszerű férfi arckifejezése pillanatokon belül megváltozott. Az arca feszültsége, amelyről Logan feltételezte, hogy a deformitása része, enyhült. Amikor Logan abbahagyta, a férfi felordított és megragadta őt. Logan azt hitte, meg fog halni, de Csikor csak megölelte. Amikor elengedte, Logan tudta, hogy egy életre szóló barátságot kötöttek, nem számított, hogy ez az
élet a Lyukban undorító volt, veszélyes és rövid. Sírva fakadt volna, de nem volt képes könnyeket ejteni. Meg kellett ölnie Jarlt. Vi Hu Gibbet rejtekhelye előtt állt, és az ajtókeretnek támasztotta a fejét. Be kellett mennie, szembenézni Huval, felkészülni és elindulni, hogy megölje Jarlt. Ilyen egyszerű volt, és az inaséveinek vége lett volna, és soha többé nem kellene újból találkozni Huval. Az Istenkirály még azt is megígérte, ha akarja, megölheti Hűt. Az egy év alatt, amit Vi Mama K-nál töltött, hogy kitanulja a mesterséget, Jarl volt az egyetlen barátja. Kitette a lelkét, hogy segítsen a lánynak, különösen az első hetekben, amikor olyan katasztrofális volt. Csinos, egzotikus ladeshi vonásai, felvágott nyelve, intelligenciája és kedvessége miatt mindenki szerette Jarlt, és nem csak a férfiak és nők, akik sorban álltak a szolgálataiért. (Természetesen csak átvitt értelemben álltak sorban, hiszen Mama K nem nézett volna el olyan gusztustalanságot a Kék Vadkanban, mint a sorban állás.) De Vi mindig egyfajta különös köteléket érzett kettőjük között. Vi abbahagyta a töprengést. Munkája volt. Újra ellenőrizte az ajtót, hogy vannak-e csapdák. Nem voltak. Hu óvatlanná vált, ha társasága volt. A lány lassan kinyitotta az ajtót, oldalra lépett, és az ajtórésben hagyta a két nyitott tenyerét. Néha, amikor Hu begombázott, előbb támadott, aztán kérdezett. Amikor nem jött a támadás, Vi belépett. A mestere fedetlen mellkassal ült a rendetlen nagyszoba sarkában álló hintaszéken, de a szék nem ringott, a szeme pedig csukva volt. Bár nem aludt. Vi bizalmasan ráhangolódott a mestere minden apró rezdülésére; tudta, hogyan veszi a levegőt, amikor valóban alszik. Horgolótű volt a kezében, és egy aprócska, majdnem teljesen elkészült gyapjúsapka. Ezúttal egy babafőkötő. A beteg állatja! Tettetve, hogy elhiszi, alszik, Vi a hálószobába lesett. Két nő feküdt az ágyban. Vi figyelmen kívül hagyva őket, elkezdte összeszedni a felszerelését. Jarlt megtalálni nem lesz gond. Csak el kell hintenie, hogy találkozni akar vele, és ő szívesen látja. A testőrei megbizonyosodnak afelől, hogy nincs fegyvere, de miután egy kis időt együtt vannak, azok lazítanak, vagy Jarl elküldi őket, ő pedig meg tudja ölni puszta kézzel. A gond azzal volt, hogy hogyan ne ölje meg Jarlt. Nem fogja megtenni. Dögöljön meg az Istenkirály! De az Istenkirály csak úgy bocsátja meg az engedetlenségét ebben az ügyben, ha olyasmit tesz, ami ennél is jobban a kedvére való. Vi kinyitott egy széles szekrényt, és kihúzta a fiókot. A parókakollekcióját
tartotta benne, a legjobbakat, amit pénzért kapni lehetett. Vi szakértővé vált a gondozásukban, a fésülésükben, a viselésükben, és abban, hogy nagyon gyorsan elég masszívan rögzítse őket, hogy azok kiállják a hivatása zordságát. Volt valami megnyugtató abban, ahogy egy erős lófarok húzta a lejbőrét a paróka alatt, néha annyira, hogy belefájdult a feje. Mama K-nál Vit bemutatták egy Talentummal bíró kurtizánnak, aki azt – mondta, megtaníthatja neki, hogyan változtassa meg a saját haja színét vagy fazonját aTálentuma segítségével, de Vit nem érdekelte. A testét megosztotta, vagy Hu elvette, de a haja az övé volt, és drága volt számára. Még azt sem szerette, ha a férfiak hozzáérnek a parókájához, de azt elviselte. Amikor kurválkodott, az álcázás sovány hasznáért viselt parókát– a lángvörös haj nem volt túl megszokott Ceurán kívül. Amikor mestergyilkosként dolgozott, abban a szoros lófarokban hordta a haját. Praktikus volt, szabályos és gyakorlatias, akárcsak ő maga. Csak a lefekvés előtti néhány percben engedte le a haját, és csak akkor, ha egyedül volt és biztonságban. Miután kiválasztott egy finom szálú, egyenes, vállig érő fekete és egy hosszú, hullámos barna parókát, Vi felmarkolta a krémeket, amik a szemöldöke festéséhez kellettek, meg arcfestéket, hogy sötétebbre sminkelje az arcát, aztán összecsomagolta a fegyvereit. A nyeregtáskákat kötötte be épp, amikor egy kéz megmarkolta a mellét és keményen megszorította. Vi felhördült, összerándult fájdalmában és meglepetésében, s egy pillanattal utána már gyűlölte is magát érte. Hu halkan kuncogott a fülébe, a hátához préselte a testét. – Szervusz, szépségem, merre jártál? – kérdezte, miközben a kezei a lány csípőjére vándoroltak. – Dolgoztam. Emlékszel? – felelte a lány nehezen megfordulva. Amikor Hu engedte megfordulni, tudta, hogy még mindig ki van ütve. Vi köré fonódott, s az undor meg a gyűlölet egy pillanatra fellángolt benne az ismerős tehetetlenséggel együtt. Hagyta, hogy a férfi féloldalra tolja a fejét, hogy meg tudja szaglászni a nyakát. Hu gyengéden megcsókolta, aztán megállt. – Nem azt a parfümöt viseled, amit szeretek – mondta még mindig vidáman, de a hangjában meglepetéssel, hogy Vi hogy lehet ilyen ostoba. A lány elég jól ismerte, hogy tudja, egy hajszál választja el az erőszaktól. – Dolgoztam. Az Istenkirálynak.– Vi nem hagyta, hogy a hangjába a félelem egyetlen atomja is bekússzon. Félelmet mutatni Hunak olyan volt, mintha véres húst dobna egy falka vad kutyának. – Oóó!– mondta Hu, ismét kedélyesen. A szeme mohón kitágult.– Egy kis murit tartottam. Ünnepeltem. A hálószoba felé intett.– Van egy grófnőm, meg
egy... francba nem emlékszem, de a másik egy vadmacska. Akarsz beszállni? – Mit ünnepelsz?– kérdezte Vi. – Durzót!– felelte Hu. Hirtelen elengedte Vit, és kis körben táncolni kezdett, felmarkolt egy újabb gombát az asztalról, és a szájába hajította, aztán próbált egy másikat is, de elvétette. Durzo Blint halott! – Nevetett. Vi felvette a gombát, amit a férfi leejtett. – Tényleg? Hallottam a hírt, de biztos vagy benne? – Hu mindig gyűlölte Durzo Blintet. Kettőjüket egyszerre emlegették, mint a város legjobb mestergyilkosait, de általában Durzo neve volt elöl. Hu embereket gyilkolt meg, amiért ezt mondták, de sosem kötött bele Durzóba. Vi tudta, hogy ha azt hitte volna, megölheti Durzót, megtette volna. – Mama K-val barátok voltak, és ő nem hitte, hogy meghalt, ezért odavitt pár embert, ahol eltemették, és való igaz! Halott, halott, halott. – Hu ismét felnevetett. Elvette Vitől a gombát, aztán abbahagyta a táncot.– Ellentétben a tanítványával, a munka miatt, amit elbarmoltál.– Fogott egy üveget és beleivott. – Meg akartam ölni, tudod, csak hogy felbosszantsam Blint szellemét. Száz koronát pazaroltam el kenőpénzre, és kiderült, hogy a kölyök elhagyta a várost. A mindenit– megtántorodott.– Ez kemény volt. Segíts leülni. Vi mellkasa összeszorult. Ez volt a válasz. Kylar Stern az Éjangyal. Ő ölte meg az Istenkirály fiát. Kylar megölése volt az egyetlen dolog, ami elég jó lett volna az Istenkirálynak, hogy megbocsássa, ha nem öli meg Jarlt. Vi megfogta Hu karját, és a székéhez vezette, vigyázva, hogy ne üljön rá a pengékkel szegélyezett babafőkötőre. – Hol van Stern, mester? Hová ment? – Tudod, nem vagy itt eleget. Azok után, amit tettem érted, kurva.– A férfi arca elcsúnyult, és durván az ölébe húzta Vit. Azok a percek, mielőtt Hu elájult, veszélyesek voltak: lehet, hogy erőtlenül matatott, mint egy részeg, aztán a Talentuma gyilkos erejét használta, hogy kiegyenlítse a gyengeségét, és kárt tett benne, vagy véletlenül megölhette. így a lány a karjába omlott, higgadtan, eltompulva. Hu figyelmét elvonta a teste. Próbálta cirógatni, de ehelyett a lány ingének redőivel babrált. – Hol van Blint tanítványa, mester? – kérdezte Vi. – Hová ment? – Caernarvonba költözött, feladta az árnyak útját. Na, ki most a legjobb, mi? – Te vagy a legjobb – felelte Vi felállva a férfi öléből. – Mindig te voltál a legjobb. – Viridiana – szólt Hu. A lány megdermedt. Sosem szólította a teljes nevén. Óvatosan megfordult, azon gondolkodott, hogy vajon a gombák
ártalmatlanok, és az ital víz volt-e. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy részegséget színlel, hogy próbára tegye a hűségét. De Hu szeme félig le volt hunyva, a teste elomlott a székben. – Szeretlek – mondta. – Ezeknek a kurváknak semmijük sincs... – A szavai elhaltak, s a lélegzete ritmusa felvette az alvó ember ütemét. Vi hirtelen fürödni akart. Fogta a nyeregtáskáit és a kardját. Aztán megállt. Hu eszméletlen volt. Efelől biztos volt. Kardot ránthatna, és kevesebb, mint egy másodperc alatt a szívébe márthatta volna. Százszor is megérdemelné. Vi a markolatra fonta ujjait és lassan, csendesen kihúzta a pengét. Odafordult a mesteréhez és nézte. Az ezernyi megaláztatásra gondolt, amit elszenvedett tőle. Az ezernyi megbecstelenítésre, míg meg nem törte őt. Nehezen vette a levegőt. Vi sarkon fordult, eltette a kardot, és a vállára dobta a nyeregtáskákat. Az ajtóig jutott, amikor megállt egy pillanatra. Visszament a hálószobába. A nők már ébren voltak, az egyik üveges tekintettel bámult, a másik kapafogú volt és bogyós. – Hu unatkozik – mondta Vi. – Egy pénzfeldobásnyi esélyt adok nektek a túlélésre minden nap, amit vele töltőtök. Ha el akartok menni, most alszik. – Csak féltékeny vagy– mondta a kapafogú.– Csak magadnak akarod. – A temetéseteken találkozunk. – felelte Vi, és távozott.
15 – Háborúban áll a Sa’kagé vagy sem? – kérdezte Brant. Jarl mocorgott a székében. Mama K nem szólt semmit. Hagyta a fiút vezetni, ha tudott. A rejtekhely haditanács látszatát keltette, annyi bizonyos. Brant térképeket hozott. Adatokat gyűjtött a khalidori haderőről, feljegyezte, hol állomásoznak az egységeik, hol osztják az ellátmányt, és készített egy táblát Khalidor katonai hierarchiájáról, utalásokkal arra, hogy hol vannak a Sa’kagének informátorai, az informátorok megbízhatósági fokával és elérhetőségével. – Ez sokkal nehezebb kérdés annál, hogy... – felelte Jarl. – Nem – mondta Brant. – Nem az. – Úgy érzem, egyfajta háborúban állunk... – Úgy érzed? Mi vagy te, vezető vagy költő, puhánykám? – Puhány?– tiltakozott Jarl.– Ez meg mit jelentsen? Mama K felállt. – Ülj le– mondták a férfiak egyszerre. Szemöldökráncolva néztek egymásra. Mama K fújt egyet és leült. Egy pillanat múlva Jarl megszólalt: – Várom a válaszát. – Van farkad is, vagy csak a másét szopod?– kérdezte Brant. – Talán reménykedsz a szerencsédben? – Rossz válasz– felelte fejcsóválva Brant. – Egy jó vezető sosem sértegeti... Jarl orrba vágta. A tábornok összeesett. Jarl megállt fölötte, és kivonta a kardját. – Én így vezetek, Brant. Az ellenségeim lebecsülnek, és akkor csapok le rájuk, amikor nem számítanak rá. Hallgatok rád, de te szolgálsz engem. Amikor legközelebb megjegyzést teszel holmi farokra, megetetem veled a sajátodat. – Az arca hűvös volt. A kardot Brant lába közé eresztette. Brant megtalálta a mankóját, Jarl segítségével felállt, és leporolta új ruháit. – Nos, épp most éltünk át egy tanulságos pillanatot. Azt hiszem, írok egy verset. A válaszod...? A verses megjegyzés majdnem kiborította Jarlt. Épp mondani akart valamit, amikor észrevette, hogy Mama K szája megrándul. Vicc volt. Szóval ez a csatahumor. Jarl megcsóválta a fejét. Ez kihívás lesz. A jó istenekre, a fickó egy buldog. – Háborúban állunk – mondta Jarl. Nem tetszett neki az érzés, hogy be kell ismernie.
– Milyen a fogásod a Sa’kagén? – kérdezte Brant. – Mert komoly gondjaim vannak. Vagy inkább neked. – Nem valami jó– felelte Jarl.– A khalidoriaknak élénkítő hatásuk van, de a bevételek esnek, és a vezetés kezd letörni: az emberek nem jelentenek a feletteseiknek, ilyesmi. Sokan azt hiszik, hogy most könnyebb lesz munkát szerezni. Azt akarják, hogy úgy menjenek a dolgok, ahogy eddig. – Ez okosan hangzik tőlük. Mi a terv, hogy szembeszállj velük? Jarl a homlokát ráncolta. Nem volt terv, és Brant ezt hihetetlen ostobaságnak láttatta. – Mi... én... úgy terveztem, hogy meglátom, mit lépnek. Többet akarok tudni róluk, aztán szembeszállni, ahogy kell. – Jó ötletnek tűnik számodra, hagyni, hogy az ellenség teljesen kidolgozott hadicselt hajtson végre rajtad, aztán a gyengébb helyzetből engedjen reagálni?– kérdezte Brant. – Ez inkább szónoki bunkósbot volt, mint kérdés, tábornok. – felelte Jarl. – Köszönöm így a tábornok. – Mama K elfojtott egy mosolyt. – Mit javasolsz? – kérdezte Jarl. – Gwinvere teljes titokban irányította a Sa’kagét bábshingákkal, igaz? Jarl bólintott. – Ki volt a bábshinga a khalidori megszállás óta? Jarl behúzta a nyakát. – En, ohm, nem kifejezetten neveztem még ki. – Nem kifejezetten? – Brant kócos, ősz szemöldöke felszaladt a homlokára. – Brant– szólt közbe Mama K. Kicsit gyengédebben. Brant hunyorogva megigazította felkötött karját. – Nézd a dolgot az utcáról, Jarl. Több mint egy hónapja nincs vezetőjük. Nem csak, hogy rossz vezetőjük nincs. Semmilyen. Gwinvere kis kormánya segített, és egyelőre minden jól megy, de a te Sa’kagé gengsztereid bocsánat, embereid ~ ugyanabban a csónakban eveznek, mint mindenki más. Akkor miért fizetnének adót? Gwinvere képes volt árnyékshinga lenni, mert ilyen fenyegetés még sosem volt. Ez háború. Hadseregre van szükséged. A hadseregnek vezető kell. Neked kell vezetővé válnod, és ezt nem teheted az árnyékból. – Ha bejelentem, ki vagyok, megölnek. – Meg fogják próbálni – mondta Brant. – És sikerrel is járnak, ha nem gyűjtesz össze egy magot a hozzáértőkből, akik teljesen lojálisak hozzád. Olyan embereket, akik hajlandók ölni és meghalni érted. – Ezek nem jó családból való katonák, akiket lojalitásra, szolgálatra és
bátorságra neveltek – felelte Jarl. – Tolvajokról beszélünk és prostituáltakról. Zsebmetszőkrői. Olyan emberekről, akik csak magukra és a saját túlélésükre gondolnak. – És ezt fogják mondani– szólt Mama K olyan halkan, hogy Jarl alig hallotta – , hacsak nem látod, milyenek lehetnek, és nem láttatod meg velük is. –Amikor tábornok voltam, a legjobb katonáim a Telepről jöttek – mondta Brant. – Ők lettek á legjobbak, mert csak nyerni tudtak az ügyön. – Tehát pontosan mit javasolsz? – kérdezte Jarl. – Azt javaslom, hogy dolgozz ki magadnak egy feladatot– felelte Brant. – Mutasd meg a csibészeidnek egy új élet álmát, egy jobb életet a gyermekeiknek és esélyt, hogy hősként lássák magukat, akkor majd lesz hadsereged. Elhallgatott, hogy a szavai ülepedjenek, és Jarl szíve hamarosan zakatolni kezdett, a gondolatai száguldottak. Vakmerő volt. Nagy volt. Esélye volt arra, hogy a hatalmat többre használja, mint a hatalmát megtartani. Kezdte látni egy terv körvonalait. Az agya máris azon járt, mely embereket milyen pozíciókba helyez. Beszédek töredékei kezdtek összeállni. O, csábító volt! Brant nem csak azt – mondta Jarlnak, hogy adjon egy álmot a csibészeknek. Brant Jarlnak adott egy álmot. Más Shinga lehetne. Nemes. Nagyra becsült. Ha sikerrel jár, valószínűleg még törvényessé is válhat, valódi címet kaphat bármely nemesi családtól, akit visszajuttat a hatalomba. Istenek, milyen csábító volt! De ez azt jelentette, hogy fel kell fednie magát. Színt kell vallania. Jelenleg titok volt. Mindenki azt hitte, csak egy visszavonult prostituált. Kevesebb, mint egy tucatnyian tudták, hogy ő a Shinga. Ha akarta volna, csak felhagyhatott volna a kommunikációval. Ha nem próbálja meg, nem veszíthet rajta. – Jarl– szólt gyengéden Mama K.– Csak mert álom, nem jelenti azt, hogy hazugság. Jarl egyikükről a másikukra pillantott, azon gondolkodva, milyen mélyen látnak bele. Mama K valószínűleg a veséjébe látott. Ijesztő volt. Már a nő hallgatásából gyanítania kellett volna valamit, de nem tudott rá haragudni. Több türelemmel volt iránta, mint azt megérdemelte volna. Dolgozz ki magadnak egy feladatot! Elene azt – mondta, nem tudja elképzelni Cenariát anélkül, hogy ne szennyezne be mindent a Sa’kagé, de Jarlnak ez sikerült. Olyan város lenne, ahol az, hogy a nyugati parton születtél, nem egyenlő a reménytelenséggel, kiszolgáltatottsággal, céhekkel, nyomorúsággal és halállal. Neki szerencséje volt, hogy munkát kapott Mama
K-nál. A Telep majdnem egyetlen becsületes munkát sem ajánlott, főleg nem árváknak. A Sa’kagét egyenesen a kurvák és tolvajok önmegújító alvilága táplálta, azoké, akik elhagyták a gyermekeiket, ahogy őket hagyták el azelőtt. De más is lehet, nem igaz? Csak mert álom, nem jelenti azt, hogy hazugság. Azt sugallták, hogy fecskendezzen reményt a Telepre. – Jól van – szólt Jarl.– Egy feltétellel, Brant: ha meggyilkolnak, bárhogy is történjék, azt akarom, hogy írj egy verset a temetésemre. – Elfogadom– felelte a tábornok vigyorogva – , és nagyon érzelmes lesz.
16 Kylar az ágyon ült a sötétben, és nézte Elene alvó alakját. Olyan lány volt, aki egyszerűen nem tud soká fennmaradni, bárhogy is próbálja. A látványa olyan gyengédséggel és hitványsággal töltötte el Kylart, hogy alig bírta elviselni. Mióta a lány megígérte, nem kéri, hogy adja el Megtorlót, betartotta a szavát. Nem meglepő, de még csak nem is említette. Kylar szerette őt. Nem volt elég jó a lánynak. Mindig is hitte, hogy az ember olyanná válik, mint az, akivel az idejét tölti. Talán ez is a része volt. Mindent szeretett a lányban, ami őbenne nem volt. Nyitottság, tisztaság, könyörületesség. Csupa mosoly és napfény volt, Kylar pedig az éjszakához tartozott. Jó ember akart lenni, vágyott erre, de talán egyesek jobbnak születnek, mint mások. Az után az első éjszaka után megesküdött magának, hogy nem fog újra ölni. Kimegy és gyakorol, de ölni nem fog. így a semmiért edzett és élesítette a képességeit, amelyekről megesküdött, hogy nem fogja használni őket. Az edzés a harc sápatag utánzata volt, de meg kellett elégednie vele. Hat napig tartott ki a fogadalma, amikor is a kikötőben járva egy kalózt talált, aki durván ütlegelt egy hajósinast. Kylar csak szétválasztani akarta őket, de a kalóz szeme halált kívánt. Megtorló megadta neki. A hetedig éjjel egyszerűen csak a rejtőzködést gyakorolta egy városi fogadónál. Próbálta elkerülni a helyeket, ahol stricikbe, tolvajokba, erőszaktevőkbe vagy gyilkosokba botolhatott. Egy férfi haladt el mellette, aki körül egy csapat zsebmetsző gyerek futkosott – egy zsarnok, aki a puszta brutalitásával tartotta maga mellett a gyerekeket. Megtorló találta meg a férfi szívét, még mielőtt Kylar megállíthatta volna. A nyolcadik éjszakán a nemesi kerületben járt, remélve, hogy ott kevesebb erőszakot talál, amikor meghallotta, hogy egy nemesember veri a szeretőjét. Az Éjangyal láthatatlanná vált, és eltörte a férfi mindkét kezét. Kylar az ölében tartotta Megtorlót, és nézte Elene-t. Minden nap megígérte magának, hogy nem fog ölni, soha többé, és nem is ölt hat napig. De egy része tudta, hogy csak azért, mert szerencsés. A legrosszabb az volt, hogy nem érzett bűntudatot a gyilkosságok miatt. Borzasztóan érezte magát minden alkalommal, amikor Durzónak ölt. Ezek a gyilkosságok semmik voltak. Csak a hazugság miatt volt bűntudata. Talán egy Hu Gibbet lett belőle. Talán most már szüksége volt az ölésre. Talán szörnyeteggé vált.
Minden nap Mea nénivel dolgozott. Durzo ritkán dicsérte meg Kylart, így sosem tudta, hogy milyen sokat tanult az öreg mestergyilkostól. De amikor órákat töltött Mea nénivel, az asszony gyógynövényeit katalogizálva, újracsomagolva némelyiket, hogy tovább elálljanak, kihajítva azokat, amelyek elveszítették a hatásukat, a maradékot pedig felcímkézve a dátumokkal és a származásuk megjelölésével, kezdte látni, hogy milyen sokat tud. Sehol sem volt Durzo szakértelmétől, de a fickónak volt pár évszázadnyi előnye. Bár Kylarnek óvatosnak kellett lennie. Mea néni sok olyan növénnyel gyógyított, amelyeket ő méregként használt. Egyszer félretette az ezüstlevél gyökerét, mondván, hogy az túl veszélyes, és csak a leveleket tudja felhasználni. Kylar gondolkodás nélkül rajzolt egy táblázatot a növény leveleinek, gyökerének és magjának a halálos dózisával, különböző elkészítési módszerekkel, akár tinktúraként, porként, kenőcsként vagy teaként, összekapcsolva a testsúllyal, nemmel és a majdnem azt írta, „áldozat” életkorával. Csak az utolsó pillanatban gondolta át és írta le: „beteg”. Amikor felnézett, Mea néni rámeredt. – Sosem láttam még ilyen részletes táblázatot – mondta.– Ez... nagyon lenyűgöző, Kylar. A fiú ezután próbált óvatosabb lenni, de következetesen ugyanazokba a problémákba ütköztek. Az életpályája során Durzo ezernyi alkalommal tanulmányozott minden növényt. Mikor olyan áldozata volt, akit határidő nélkül meg tudott ölni, kipróbált öt-hat különböző növényt. Kylar kezdte tisztelni, hogy Durzo valószínűleg többet tudott a gyógynövényekről, mint bárki élő ember, ámbár általában arra bérelték fel, hogy egészséges embereket öljön, így néha Kylar nem látta sok hasznát annak, amit tudott. Egy nap egy kétségbeesett férfi jött Mea néni üzletébe segítségért. A gazdája haldoklott, és négy másik gyógyító képtelen volt segíteni neki. Mea néni néha több volt, mint bába, így az inas utolsó reménységként hozzá jött. De Mea néni nem volt otthon. Kylar túl kínosnak érezte, hogy elmenjen a beteg házába, de miután kikérdezte az inast, készített egy gyógyitalt. Később hallotta, hogy a férfi felépült. Ez furcsán szívmelengető volt. Megmentett egy életet, csak úgy. Mégis bűntudata volt, hogy Mea néni jóindulatából élnek. Több hetet töltött azzal, hogy rendbe tegye az asszony üzletét, mert azon adottsága ellenére, hogy remekül bánt az emberekkel, a szervezési készsége gyalázatos volt. De a fiú nem tett semmi értékeset az asszonyért. Nem keresett neki pénzt. Elene szerzett munkát, mint szobalány, de a fizetsége alig volt elegendő az élelmükre. Braen egyre gorombább és gorombább lett,
ingyenélőkről motyogott, és Kylar nem hibáztatta. Kylar végigsimított Megtorlón. Minden alkalommal, amikor felkötötte a pengét, bíró lett és ítéletvégrehajtó. A kard az esküszegése szimbóluma lett. Ma éjjel nem. Kylar visszatette a kardot a dobozába, magához hívta a Tálentumát, és kiszökkent az ablakon. A tetőkön át Aranyhaj házához ment, minden mást kivert a fejéből. Egész nap aggódott, ezért nem volt hajlandó tönkretenni az éjszakáit is. Az egész család ott volt, aludtak a kis egyszobás házikóban. Kylar megfordult, hogy elmenjen onnan, de valami megállította. A lány és az apja aludtak. Az anya szája mozgott. Először Kylar azt hitte, a nő álmodik, de aztán kinyitotta a szemét, és felkelt. Nem gyújtott gyertyát. Gyorsan kipillantott a keskeny ablakon, ahol Kylar láthatatlanul állt. Riadtnak látszott, annyira, hogy a fiú kétszer is ellenőrizte a láthatatlanságát. De az asszony pillantása nem őrá szegeződött. Maga mögé nézett, de senki nem volt az utcán. Aranyhaj anyja megborzongott, és letérdelt az ágy mellé. Imádkozni! Abüdösfrancba! Kylar hirtelen elszégyellte magát és feldühödött, hogy valami ennyire személyes dolgot lesett ki. Nem tudta, miért. Némán átkozódott és megfordult, hogy távozzon. Három fegyveres jött az utcán. Kylar felismerte közülük azt a kettőt, akik Aranyhajat üldözték akkor éjjel. – Boszorkány, én mondom– mondta egyikük egy férfinak, akit Kylar nem ismert fel. – Igazat mond, Shinga, esküszöm – szólt a másik. – Viccelsz! Caernarvon Shingája saját szemével ellenőrzi valami csirkefogók történetét egy boszorkányról? Egy boszorkányról! Mintha egy boszorkány elgáncsolná az embert, ahelyett hogy megölné. Kylar hallott valamit, és visszanézett a házba. A nő felébresztette a férjét, és már mindketten imádkoztak. Furcsa volt, mivel az ágyukból kizárt dolog volt, hogy látták volna a Sa’kagé embereit. Talán az asszonynak volt valamilyen Tálentuma. Védelemért imádkoznak. Kylar gúnyosan elmosolyodott, és egy kis része el akart menni. Hadd oldja meg az ő Istenük a saját problémáját. Kylar addig jutott, hogy hátat fordítson, de nem tudta megtenni. – Barush– suttogta az egyik gengszter a Shingának.– Mit csináljunk? A Shinga megpofozta. – Bocsánat! Bocsánat! – vinnyogott amaz. – Úgy értettem, Sniggle Shinga, mit tegyünk? – Megöljük őket. Kegyelmes istenek! Elképesztő volt. Az itteni Sa’kagé olyan rossz
paródiája volt egy Sa’kagének, hogy Kylar nevetni akart. Csakhogy nem volt vicces. A Shinga pofozkodik, hogy kivívja az emberei tiszteletét? Cenariában, amikor Pon Dradin nem teljes elismeréssel nézett az embereire, azok elsorvadtak. És még csak nem is ő volt a valódi Shinga. Kylar majdnem otthagyta a jelenetet puszta undorból. Az alkalmatlanság! Mégis, az embernek nem kell sok, hogy öljön. Egy mestergyilkos tudta. Ó, csinos kis dilemma, ugye? Itt volt ő, talán a világ egyik legjobb gyilkosa. Mind a hármukat megölhette volna, mielőtt egy hangot is kiadhatnának. És mégsem bántotta őket. Az alvilág söpredéke állt előtte, és ők ölni fognak, míg ő nem tud. Szép. Csak húszlépésnyire voltak tőle. – Mi van, ha... mi van, ha megint boszorkánysághoz folyamodik, Shinga?– Természetesen nem fáradtak azzal, hogy kidolgozzák a tervüket, mielőtt lecsapnak a célpontra. Az kicsivel szakszerűbb lett volna. Barush Sniggle az ajtóhoz lépve felhorkantott. – Én nem félek attól a szarságtól. Amikor Kylar megpillantotta a férfi szemét, a keze a háta felé indult– de Megtorló nem volt ott. A pillanatnyi meglepetés elég volt, hogy megszabadítsa a gyilkos ösztöntől. Káromkodott. Ma éjjel más módja lesz. Így Kylar a Shinga előtt öltött testet. Hagyta, hogy némi fény átragyogjon a ka’karin, amely a testét fedte, így füstösen áttetszővé vált. Olajosan irizáló fekete karizmának íve kicsillant a láthatatlanságból, majd újból eltűnt, aztán a széles vállának vonala, a törzse V-je, mellizmainak vonalai– mind eltúlzott volt, így nagyobbnak tűntek, mint valójában. Kísértetként halványultak el és tűntek fel. Barush Sniggle megdermedt, Kylar pedig megfejelte a hatást a mestervágásával. A kakari megszilárdult a szemein, amitől úgy ragyogtak, mintha fényes drágakövek lebegnének a levegőben. Aztán feltűnt az arca többi része, a bőrére boruló, vibráló, fekete maszkként. Fenyegető volt. Az ítélet arca volt, a megtestesült Megtorló, és attól, amit Kylar a Shinga szemében látott– gyűlölet-irigység-mohóság-gyilkosság-árulás– a maszk ádáz kifejezést öltött. Kylarnak a tenyerébe kellett vájnia a körmeit, hogy ne végezzen a férfival. A Shinga erőtlenül elejtette a bunkósbotját. Kylart nem lepte meg, tudta, mit lát a férfi, mivel, nos, mivel a tükör előtt gyakorolta. – Ez a család– szólt Kylar olyan selymesen lágy hangon, akár egy cserkelő macska– az én védelmem alatt áll. Felemelte a bal kezét és megfeszítette. A ka’kari egy szisszenéssel egy hosszú, füstölgő tőrré változott. Kylar szemében tompakék tűz gyúlt. Teljesen
felesleges volt– tönkretette az éjszakai látását, nem beszélve a kellemetlen érzésről, de a hatás megérte. A Shinga kővé dermedve reszketett, elnyílt a szája, és Kylar egy foltot látott terjeszkedni a férfi nadrágján, majd tócsa gyűlt a lábai körül. – Fussatok! – mondta Kylar, egy kis kék lángot villantva fel a szájában. Semminek nem fogom érezni az ízét egy hétig. A gazfickók szétváltak, és a fegyvereiket elejtve futásnak eredtek, de Kylar nem érzett elégedettséget. Épp amikor azt hitte, nem is tudná sarokba szorítani magát, ragyogóan megcsinálta. Mit mondott Durzo Blint több mint egy évtizede? „A fenyegetés ígéret, fiam. Az utcán bármiről hazudhatsz, kivéve a fenyegetéseidet. Az üres fenyegetés megadás.” Kylar émelyegve bepillantott a házba. Az asszony és a férje még mindig az ágyuk mellett térdeltek, egymás kezét fogva. Nem láttak vagy hallottak semmit. Miközben Kylar befelé kémlelt, a nő megszorította a férje kezét. – Minden rendben lesz– mondta végül hangosan.– Tudom. Már jobban érzem magam. Örülök, hogy legalább egyikünk jól érzi magát. – Nem is olyan régen, ti, itt ebben a szobában feleségek, anyák, fazekasok, sör főzök, varrónők, hajóskapitányok, üvegfúvók, kereskedők és pénzváltók voltatok – mondta Jarl. Hatodszorra – mondta ezt, és nem lett könnyebb. Amikor körülnézett a Nyúlszívű Sárkány bérlányai és gorillái között, akik a műszakjuk előtt gyűltek össze, esetlenséget látott. Most kurvák voltak – és nem a saját akaratukból. A legtöbben nem szívesen ismerték be, hogy valaha mások voltak. Túl nehéz volt. – Én nem olyan régen– folytatta hímringyó voltam. Ettől megemelkedtek a szemöldökök, bár Jarl lefogadta volna, hogy már tudták, hogy annak idején prostituált volt. Szándékosan választotta a becsmérlő kifejezést, hogy megmutassa, annak nincs hatalma felette. A fiúprostik még a kurvák között is másodosztályúak voltak. Talán rajongtak értük a lányok, de a klientúra úgy kezelte a férfiprostituáltakat, mint a mocskot. Egy szajha– bár szajha volt – nő maradt, de egy köcsög kicsivel kevesebb volt, mint egy férfi. Az, hogy az új Shinga is az volt, nem olyasmi volt, amire számítottak, hogy bevall. Még kevésbé, hogy bejelenti. – Nem is olyan régen a Sa’kagé elsősorban riotmagot, dohányt és whiskeyt csempészett. Jarl és Mama K együtt alapítottak több új bordélyt a megszállás óta. A legtöbbjük alig termelt, de nem ez volt a lényeg. Azért csinálták, hogy annyi nőt és férfit óvjanak meg, ahányat csak tudnak.
A Nyúlszívű Sárkány, azonban egy jól jövedelmező hely volt, mert különlegességekkel szolgált. Volt egy Daydra nevű lány, aki Elene Cromwyll ikertestvére is lehetett volna, sebhelyek nélkül. Az ő produkciója a szűziesség volt. A szobatársa, Kaldrosa Wyn sethi kalózt alakított. Voltak selyembe öltöztetett ladeshi lányok és erősen kifestett modainiek meg csengőt viselő ymmuri táncosnők. – Most – folytatta Jarl, aztán elhallgatott – ti szajhák vagytok, én a Shinga, a Sa’kagé pedig ugyanazokat az átkozott dolgokat csempészi. Mintha semmi sem változott volna. De mondok nektek valamit: Én változtam. Én kikerültem innen. Én más vagyok. Kihasználtam a második esélyemet, és kezdtem vele valamit, ahogy ti is képesek vagytok rá. – Ez volt a beszéde egyetlen része, amiről Jarl úgy gondolta, talán hazugság. Megkérdezte róla Mama K-t. – Miért nem vitáznak arról az emberek, hogy lapos-e a Föld? – kérdezett vissza a nő. Jarl vállat vont. – Ezt mindenki tudja. – Pontosan. Azokat a dolgokat, amelyek szenvedélyt ébresztenek, nem ismerjük. – O, mint az isteneket!– mondta Jarl. – Nem számít, hogy biztos vagy-e abban, hogy minden, amit mondasz, igaz. Mert akkor kényszerítve leszel. És a végén nem az fog számítani, hogy a lányok hisznek-e az érvelésedben. Az számít, hogy benned hisznek. Ez olyasmi volt, amit az öreg Mama K mondott volna? Jarl kicsit csalódott volt. A nő a puccs után mintha megváltozott volna, miután Kylar megmérgezte, és odaadta neki az ellenszert. Talán a nyomás, amit az okozott, hogy a könyörtelen gonosz szemébe kellett néznie, elpusztította a reményeit. De a gyakorlatiasságában volt igazság, így Jarl folytatta. Jarl nem kefélt senkivel, mióta Shinga lett. Nem volt férfival, mióta elhagyta Stephen házát a megszállás estéjén, de nővel sem feküdt le azóta. Ügy élte túl az életét, hogy tette, amit kellett, folyton építette a barátok és a befolyás hálóját, folyton a jövőbe tekintett, amikor nem kellett dolgoznia. A jövőbe, amely olyan hirtelen jött el, hogy nem is tudta, mit kezdjen vele. A szabadság haszontalanul hevert a tenyerén. Nem tudta, hogyan érezze. A Harani vasbikákra emlékeztette. Persze sosem látott még olyat, de azt mondták, foglyul ejtik a fiatal borjakat, és vastag láncokkal egy karóhoz kötik őket. Mire a bikák teljesen kifejlődnek– több mint négy méteres marmagasságúra– el tudnák tépni a láncokat, de nem teszik. A gondozóik vékony kötéllel pányvázzák ki őket. A vasbikák olyannyira biztosra veszik, hogy nem szabadulhatnak, hogy sosem próbálják meg.
Jarlt olyan régen pányvázták ki a szexhez és a vendégei kielégítéséhez, hogy mára nemtelennek érezte magát. Sosem volt azelőtt választása. A vendégei nagy része férfi volt, de voltak nők is, a vonzóság egészen széles palettájáról. Most, hogy volt választása, nem tudott dönteni. Nem tudta bizonyossággal megmondani, hogy a férfiakat vagy a nőket szeretné-e, ha nem kényszerül rá a kurválkodásra. A lányok a bordélyokban most már máshogy kezelték. Máshogyan néztek rá. Flörtöltek. Ijesztő volt. A flörtölés igényekkel járt. Voltak megfelelő és nem megfelelő válaszok, amelyeket meg kellett tanulnia, és nem ismerte a bordélyon kívüli szex szabályait. A rendszeres kuncsaftjai mindig úgy beszéltek róla, hogy nem kielégítő– de az ő élményeik nem igazán voltak tipikusak, hiszen akkor mindenki rendszeres vendég lenne a bordélyházakban, nem igaz? Kezdte elveszíteni a fonalat. Nem tudott most ezen gondolkodni. A reményt egész csomagban kell eladni. – Minden nő közül a Telepen – folytatta Jarl – ti vagytok a legszerencsésebbek. Elég szerencsések voltatok, hogy épp itt legyetek szajhák. Hat hónapja a legtöbben inkább átmentetek az utca túloldalára, minthogy elmenjetek egy kurva mellett. Most kurvák vagytok, én pedig a Shinga, és a Sa’kagé még mindig ugyanazokat az átkozott dolgokat műveli. – Ursuul király azt hiszi, végetek van. Azt tervezi, hagyja, hogy a tél megöljön majd’ mindenkit a Telepen. Azt hiszi, hogy mire az éhezés miatti zavargások elkezdődnek, mindenki olyan gyenge lesz már, hogy a katonáinak nem lesz sok dolga velünk. Azt hiszi, hogy a Sa’kagé túl tehetetlen és túl mohó ahhoz, hogy megállítsa őt. Az tervezi, szétszakít minket azzal, hogy az asztaláról leesett darabkákért elpusztítjuk egymást. Az a mókás – mondta Jarl-, hogy jól hiszi. Megtudtuk, hogy tavasszal újabb sereget hoz, és pár ezer telepest, csak férfiakat. Az tervezi, hogy mindenkit megöl a Telepen, kivéve titeket. Ismét csak ti lesztek a szerencsések. Feleségül mentek majd akármelyik khalidorihoz, aki megvásárol. – Talán megváltoznak, és felhagynak a verésekkel és a hálószobái megalázásotokkal, ha a feleségük lesztek. Ursuul arra számít, hogy olyan gyávák vagytok, hogy ebbe a beteges reménybe kapaszkodtok majd. Arra számít, hogy ez a torz remény megbénít, míg már túl késő nem lesz, míg a férjeitek meghalnak, a barátaitok szétszóródnak, és a Sa’kagé ereje megtörik. Egy éven belül elkezdtek fiúkat szülni az új, khalidori férjeiteknek, és abban a gyönyörben lesz részetek, hogy láthatjátok, amint szörnyeteggé válnak, akik ugyanúgy bánnak a nejükkel, ahogy az apjuk veletek bánt. Ez lesz a normális.
Lányokat fogtok szülni, akik azt fogják hinni, az a normális, ha rugdossák és leköpdösik meg kényszerítik őket, hogy... hát, tudjátok ti, hogy mire kényszerítik majd őket. A lányaitok nem fognak ellenállni. Nézik majd a ti gyávaságotokat, és azt hiszik, hogy ez egy nő osztályrésze. Ez lesz a normális. Erre számít a király, és egyelőre mindenben igaza is van. Jarl most megfogta őket. Látta az iszonyatot a pillantásaikban. A legtöbb dolgozó lány csak a mára gondolt. Nem voltak ostobák. Tudták, hogy örökké nem dolgozhatnak a lepedőn, de mert nem láttak semmi jó lehetőséget a jövőre nézve, úgy döntöttek, nem is foglalkoznak a jövővel egyáltalán. Túlságosan leverő volt. Ezek a nők túlélő-módban működtek. Felébresztve annak kísértetét, hogy a saját leányaikat is ugyanarra a sorsra neveljék, mint az övék, rávette őket, hogy magukon túl is gondolkodjanak, a mán túllépve. És Jarl nem hazudott. Ezek a nők jártak a legjobban. Ha el tudná adni azokat, akiknek a legtöbb vesztenivalójuk van, a csata felét már megnyerte. – Mindannyiunk számára megváltoztak a dolgok az elmúlt hónapokban, mindannyiótok számára és számomra is. Most azt mondom, eljött az ideje azoknak a dolgoknak, amelyek mindannyiunkat megváltoztatnak, együtt. Azt mondom, eljött az ideje, hogy a Sa’kagé megváltozzon. Háborúban álltunk és vesztettünk. Tudjátok, miért? Mert nem küzdöttünk. A khalidoriak azt akarják, hogy csendben dögöljünk meg? Csesszék meg! Úgy fogunk harcolni, amilyet még nem láttak. A khalidoriak éheztetni akarnak? Csesszék meg! Ha tudunk riotmagot csempészni, tudunk gabonát is. Meg akarják ölni a férfiakat? Majd elbújtatjuk őket. Fosztogatni akarnak? Tudni fogjuk, hová mennek, mielőtt elindulnának. Játszani akarnak? Csalni fogunk. Inni akarnak? Belehugyozunk a sörükbe. – Mit tudunk tenni?– kérdezte az egyik lány. Előre megbeszélt kérdés volt. Jarl elmosolyodott. – Most? Azt akarom, hogy álmodjatok. Azt akarom, hogy gondolkodjatok. Nem arról, hogy visszaszerezzük, amink Khalidor előtt volt. Azt akarom, hogy valami jobbról álmodjatok. Azt akarom, hogy arról a napról álmodjatok, amikor az, hogy a Telepen születik valaki, nem lesz garancia arra, hogy a Telepen is hal meg. Azt akarom, hogy álmodjatok arról, hogy kaptok egy második esélyt, hogy mi történhet ezzel a várossal és ezzel az országgal, ha mindenki kap egy második esélyt. Álmodjatok arról, hogy olyan városban nevelitek fel a gyermekeiteket, ahol nem kell mindig félniük. Egy városban, ahol nincsenek korrupt bírák vagy Sa’kagé zsarnokság. Egy városban, ahol tucatnyi híd ível át a Plith felett, és egyiken sem állnak őrök. Egy városban, ahol minden más miattunk.
– Tudom, hogy most féltek. A műszak pár perc múlva kezdődik, és újra szembe kell néznetek azokkal a mocsokládákkal. Tudom. Rémültnek lenni rendben van, de azt mondom, belül legyetek bátrak. Eljön az idő, amikor szükség lesz rátok. Ha a nemesek meg akarják nyerni ezt a háborút és visszavenni az országot, szükségük lesz ránk, és a segítségünknek ára van. Az ár egy város, amely más, és ti meg én fogjuk eldönteni, hogyan. Nektek és nekem hatalmunkban áll. Tehát vagy minden marad a régiben, vagy álmodunk és készen állunk. Mindenki közül a Telepen nektek, hölgyeim, nektek van a legtöbb vesztenivalótok.– Jarl odalépett a kalózlányhoz, Kaldrosa Wynhez, és megérintette az arcát a monoklija alatt. – De mondd meg, ezért adtad fel a férjedet? Egy arany egy monokliért, egy másik, amikor annyira megvernek, hogy másnap nem tudsz dolgozni? Ezt érdemied? Kaldrosa szeméből könny szivárgott. – Azt mondom, egy frászt. Azért jöttél ide, mert ez volt a legjobb, amit tehettél. Kapsz egy koronát egy monokliért, mert ez a legjobb, amiben Mama K meg tudott egyezni. Mint a Shingátok, azt mondom nektek, hogy a legjobb nem elég jó. Túl kicsiben gondolkodtunk. Túlélni próbáltunk, és ami engem illet, rosszul vagyok a túléléstől. Amikor legközelebb fájdalomsikolyt hallok, azt akarom, hogy egy khalidori torkából törjön fel. – A pokolba is, igen– suttogta az egyik lány. Jarl most már látta a szenvedélyt lángolni a pillantásokban. Az istenekre, milyen vadak voltak! Felemelte a kezét. – Egyelőre csak figyeljünk és várjunk. Álljunk készen. Legyünk bátrak. Mert amikor rajtunk a sor, csalni fogunk a játékban, és három hatost fogunk gurítani. – Kicsim– szólt Elene gyengéden rázogatva Kylart. – Kicsim, kelj fel! – Segg – felelte a fiú. – Micsoda? – SEEEGG. – Elene felnevetett. – Úgy nézel ki, mintha rád ült volna valaki– mondta, és megölelte. Szimatolt és fintorgott. És olyan szagod is van, mint egy... – Seggnek– felelte sértődötten. – Szívem. Ma vásárolni kell mennünk, emlékszel? Kylar fogta a párnát, és a fejére borította. Elene odahajolt, hogy elvegye tőle, de Kylar nem hagyta. Elene elénekelte hát a jó reggelt dalt. A jó és a reggelt szavakat tartalmazta, harminchétszer elismételve. Kylar egyik kedvence volt.
– JO reggelt, jó REG-gelt, jó reggelt, JÓ reggelt... – SEGG segg, segg, SE-hegg-seg...– énekelte Kylar vele együtt a párnába. A lány megrántotta a párnát, Kylar pedig megragadta Elene-t és maga mellé penderítette az ágyra. Olyan erős volt és gyors, hogy semmi ellenállást nem tanúsított. Kylar félrehúzta a párnát, ráfeküdt a lányra és megcsókolta. – Mhm ühm!– motyogta. Ó, milyen finom a szája! – Mi az?– kérdezte Kylar harminc másodperc múlva. – A reggeli leheleted– felelte fintorogva Elene. Persze hazugság volt. A szájával az ajkain nem érdekelte, ha rossz a lehelete. De nem volt rossz. A lehelete sohasem szaglott. Egyszerűen sosem volt rossz szagú. A leheletének egyáltalán nem volt szaga, akár mentaleveleket, akár penészes sajtot is rághatott volna. A teste többi részével is ez volt a helyzet. Ha illatszer került rá, az egyszerűen eltűnt. Biztosan a ka’karihoz lehetett valami köze, Kylar úgy gondolta. Úgyhogy ál-ragadozómosollyal ránevetett a lányra. – Majd megmutatom, kinek van reggeli lehelete – mondta. Átnyomult Elene hadonászó kezein és megcsókolta a nyakát, aztán még lejjebb a nyakát, aztán lehúzta a köntöse kivágását, és a lány keze már nem hadonászott, Kylar szája pedig... – Ahh! Vásárlás!– Elene kigördült a karjaiból. Elengedte. Kylar a hátára fordult az ágyon, a lány pedig úgy tett, mintha a ruháját igazgatná, miközben a fiú csupasz felsőtestének izmait csodáira. Mea néni aznapra elvitte magával Ulyt. A ház üres volt. Kylar olyan aranyos volt, amikor az alvástól kócos volt a haja, és gyönyörű volt, a szája pedig a legcsodásabb dolog volt a világon. Nem beszélve a kezéről. Elene a bőrén akarta érezni a fiú bőrét. A mellkasára akarta simítani a tenyerét. És fordítva. Reggelente néha ölelkeztek, amikor Kylar még alig ébredt fel, és ez lett a lánynak a nap legkedvesebb szaka. Egyszer-kétszer éjszaka felcsúszott a hálóinge, és reggel Kylarhez simulva találta magát, bőr a bőrhöz. Nos, talán a hálóinge nem pusztán magától csúszott fel, és nem is bánta volna, ha nem tudja, hogy a fiú éjjel órákig odakint volt előző este, és nem lehet felébreszteni. Már attól kimelegedett, hogy erre gondolt. Miért ne? – kérdezte egyik része. Hát ott voltak a vallási okok. Lehet egy ökröt és egy farkast egy járomba fogni? Még azt sem tudta, Kylar hisz-e Istenben. Mindig kényelmetlenül érezte magát, amikor Elene beszélt róla. A lány nevelőanyja elmondta neki, hogy még azelőtt hozzon döntéseket, mielőtt a szíve beleszólhatna a dologba, de a híd alatt is víz volt, és a folyóban is, meg a kanyarulatában is. Ulynak szüksége volt rá. Kylarnek
szüksége volt rá, és őrá még soha senkinek nem volt így szüksége. Kylar mellett gyönyörűnek és jónak érezte magát. Úgy érezte magát, akár egy hölgy. Akár egy hercegnő. Kylar szerette őt. Gyakorlatilag a férje volt. Azt mondták, házasok, együtt éltek, egy ágyban aludtak, Uly apjaként és anyjakent viselkedtek. Valószínűleg az volt az egyetlen oka annak, hogy még nem szeretkezett Kylarrel, hogy mire a fiú valójában hozzáért, a legtöbb estén már olyan fáradt volt, hogy mozdulni is alig tudott. Ha Kylar reggel próbálkozott volna azzal, amivel az este, körülbelül öt másodperc alatt búcsút mondott volna a szüzességének. Szinte érezte a lélegzetét a fülében. Elképzelte, hogy olyasmiket csinálnak, amelyekről Mea néni mesélt olyan nyíltan– olyasmit, amitől Elene arca égett, de amelyek mégis oly csodálatosan hangzottak. Olyan magabiztosnak érezte magát, hogy még azt is tudta, melyiket próbálná ki legelébb. Nem azt mondja az írás, hogy „igened legyen igen, nemed pedig nem”? Azt – mondta, Kylar felesége. Kylar azt – mondta, a férje. Elviszi a gyűrűárushoz, akiről Mea néni beszélt, és hivatalossá teszik a dolgukat később az elöljárónál. Majd utána. Kylar felült az ágyon, ő pedig közelebb hajolt hozzá mögötte, a keze a köntöse szalagjain. Kinyitotta. – Istenek– szólt Kylar egy gyors puszi kíséretében, anélkül hogy eléggé megfordult volna, hogy lássa a többi részét. Úgy kell hugyoznom, mint egy csatalónak. Felállt, és öltözni kezdett. Egy percre Elene megdermedt. A köntöse szétnyitva, a teste felfedve a fiú pillantása előtt. – Mit veszünk?– kérdezte Kylar felhúzva az ingét a fején keresztül. Elene alig kötötte be a ruháját, amikor a feje kibukkant az ing nyakán. – Tehát?– kérdezte. – Mi?– A lány úgy érezte magát, mint akit nyakon öntöttek egy vödör hideg vízzel. – Jaj, Uly születésnapja, ugye? Veszünk neki egy babát vagy valamit? – Igen, azt – felelte. Mit is képzelt?
17 Tenser meglehetősen rátermett módon teljesítette a feladatát – gondolta Neph Dada Vürdmeister. Egy bizonyos ponton még sikerült vért köpnie is. Ez idő szerint előadására hidegvérű ellenszegülésként emlékeznek. Amikor majd felmentik, bátor ellenszegülésként fogják újraértelmezni. A férfit, akiről azt állították, Tenser meggyilkolta, a cenariai Kirof bárót sosem találták meg. De a cenariai parancsnok szava alapján, aki azt állította, hogy látta, amikor Tenser elkövette a cselekményt, Tenser gyorsan bűnösnek találtatott. Az Istenkirály szájából hallott bejelentés felhördülést aratott. A cenariai nemesség bírságra számított, talán egy száműzetésre Khalidorba. Azt, hogy a Lyukba dobják, rosszabbnak látták egy halálbüntetésnél. Természetesen ez volt a lényeg. Tenser nem tudott volna beszivárogni a Sa’kagéba, ha meghal vagy száműzik. Azzal, hogy eltölt egy kis időt az ország legrosszabb tömlöcében, legyőzhetetlen hitelre tesz szert a Sa’kagénál. Amikor Kirof bárót megtalálják élve Tensert felmentik, és újból megkapja a khalidori hercegi címmel együtt a szabad bejárást, de ami még ennél is fontosabb, úgy fog tenni, mintha maradandó gyűlölettel viseltetne az Istenkirály felé a jogtalan bebörtönzés miatt. Tenser Vargun herceg bármit felajánl majd, amit a Sa’kagé akar. Aztán belülről fogja elpusztítani őket. Az Istenkirálynak, ahogy mindig, egynél több terve volt. Azzal, hogy ilyen komolyan megbünteti Khalidor egyik hercegét, kimutatja, hogy igazságos uralkodó. A cenariaiak, akik haboztak, kapnak egy újabb okot a behódolásra. Visszatérnek a régi életükhöz, és a hurok szorulni kezd a lázadók nyakán, amikor a barátaik elhagyják őket. Ugyanakkor Tenser bebörtönzésének híre minden másra árnyékot vet majd, így ma több tucat bűnözőt engednek szabadon a Bendőből, és több száz gyaníthatóan lázadó elemet börtönöznek be. A Tenserről szóló sokkoló hírek mellett az emberek alig fogják észrevenni. Miután az ítéletet kihirdették, Neph a Lyuk őrszemeihez kísérte Tensert. A herceg gyanakodva nézett rá. Sok khalidori nem gondolt sokat rég leigázott lodricari szomszédaira, de Tenserrel az ellenszenv általános és személyes is volt. – Mit akar? – Csak pár hírt szeretnék megosztani önnel, amelyek talán hasznára válhatnak – felelte Neph. Nem tudta leplezni az örömét. – Kirof báró eltűnt. Valaki nyilvánvalóan elrabolta. Tenser arcából kiszaladt a vér. Ha a báró elveszett, ő sosem kerül ki a
Lyukból. – Meg fogjuk találni – folytatta Neph. – Természetesen ha holtan találjuk meg... – Neph kuncogott. Ha Kirof halott, Vargun haszontalanná válik. Ha haszontalan, akkor hiba. Ha hiba, akkor halott. Neph egy varázslattal kinyitotta a palota alagútját és a Bendőt elválasztó vaskaput.– Uram, a cellája várja! Jarl megdörzsölte a halántékát. Egész nap a Bendőből szabadon engedett foglyokat hallgatták meg. A foglyok csak akkor szereztek tudomást a puccsról, amikor megjelentek a varázslók, és kerestek valamit. Üres kézzel távoztak, így nem tűnt fontosnak a dolog. Ami viszont fontos volt, az egy Whitey nevű egykori bordélytulajdonos, aki nem aludt, amikor két katona egy foglyot vezetett a Lyuk felé. Ébren volt és ébren maradt. Megesküdött, hogy sem a két őrszem, sem a foglyuk, egy nagydarab, szőke, pucér férfi nem hagyta el a Bendőt. Ráadásul Whitey felismerte az egyik katonát, egy aljas fickót, aki szerepelt Jarl fizetési listáján, és akit Jarl nagyon különleges feladattal küldött a palotába. A varázslók, akik utánuk jöttek, a Bendő mélyére mentek, de nem hallatszottak küzdelem hangjai, és annak sem voltak jelei, hogy láttak bárkit is. Lehetetlen volt, és Whitey nem látott benne semmi logikát. Jarl elbocsátotta a férfit. – Lehetséges ez?– kérdezte Mama K-t. – Mit gondolsz?– kérdezte az asszony. – Miről beszéltek?– kérdezte Brant Ágon. – Ez azt bizonyítja, hogy tovább volt életben, mint hittük – mondta Jarl. – És tudjuk, hogy a fej, amit kitűztek, nem az övé volt – folytatta Mama K. Ez sokatmondó. – Az istenekre! – Micsoda? – kérdezte Brant. – Micsoda? – Logan Gyre – felelte Jarl. – Mi van vele? Megölték az északi toronyban. – mondta Brant. – Mit tennél, ha megölnél egy katonát mélyen a Bendőben, és felvennéd a ruháit, amikor hat varázslót látnál érkezni feléd? Csak egy út van kifelé, és azt az utat elállják a varázslók. – mondta Jarl. Brant megkövült. – Nem azt akarod mondani, hogy Logan leugrott a Lyukba? – felelte. Egyszer járt odalent. – Azt mondom, hogy Logan Gyre még életben lehet – mondta Jarl. – Várjunk csak! – Mama K felállt, és elkezdett átnézni egy halom papírt. – Ha jól emlékszem... ó, ez az. Juttasd eszembe, hogy ennek a lánynak jutalmat kell adnunk. Van egy rendszeres kuncsaftja, aki szeret hencegni. „Gorkhy
ledobja a kenyerüket a Lyukba, és nézi, ahogy próbálják elkapni, anélkül hogy leesnének. Azt mondja, a foglyok közül legalább hármat...”– Mama K megköszörülte a torkát, de amikor folytatta, a hangja rezzenetlen volt. „Hármat megettek a többiek, amikor Gorkhy éheztette őket.” Leír egy „hatalmas férfit, aki majdnem két méter magas. Többször is el tudta kapni a kenyeret, amit Gorkhy a Lyukba próbált dobni. Gorkhy különösen gyűlöli ezt a férfit, akit azok ott Királynak szólítanak.” Mama K felnézett.– Ez a beszámoló csak három napos. Brant halkan így szólt: – Senki ilyet nem dobtak a Lyukba az elmúlt tíz évben. Mindhárman hátradőltek a székükben. – Ha ez a Gorkhy beszél az elöljáróinak egy Király nevű, hatalmas termetű férfiról...– mondta Mama K. – Logan még aznap meghal. – tette hozzá Jarl. – Meg kell mentenünk – mondta Brant. Jarl és Mama K összenéztek. – Ki kell gondolnunk, hogyan illeszkedik ez a stratégiánkba. – mondta Mama K. – Ugye nem arra gondolsz, hogy hagyjuk ott?– szólt Brant. Mama K vérvörös körmei tanulmányozásához fogott. – Mert az nem elfogadható alternatíva– folytatta Brant. – Ő az egyetlen, aki mögött összegyűlhet az ország népe. Jarl, ha tényleg véghez akarod vinni, amiről beszéltél, itt a lehetőség. Ha megmented Logant, földeket, rangot és bűnbocsánatot nyersz. Úgyhogy ne mondd nekem, hogy megfordult a fejedben, hogy abban a pokolban hagyod a királyunkat. – Befejezted?– kérdezte Mama K. A férfi nem felelt, de megfeszült az állkapcsa.– Gondolkodunk rajta. Gondolkodunk, mert mindenen gondolkodunk. Ezért győzünk. Még azon is gondolkodom, hogyan tudjuk megmenteni, ha akarjuk. Te elkezdtél már gondolkodni, vagy még azzal kérkedsz, hogy milyen nemes és jó leszel? – Az ördögbe is, még kérkedek– felelte, de egy kis mosollyal. Mama K akaratlanul is fejcsóválva elmosolyodott. – Hogy állnak az embereid, Brant?– kérdezte Jarl. – Jó katona lesz belőlük tíz-húsz év alatt. – Hányan vannak?– kérdezte Jarl. – Nem, nem – szólt közbe Mama K. – Százan– felelte Ágon.– Talán harmincnak hasznát lehet venni egy csatában. Tíz ijesztő lehet. Van néhány nagyszerű íjász. Van egy, aki harmadvonalbeli mestergyilkos is lehetne. Mindannyian tapasztalatlanok. Még nem bíznak egymásban. Egyénként harcolnak.
– Ezt még csak meg sem beszéltük – mondta Mama K. – Tekintsd megbeszéltnek – felelte Jarl. – Megcsináljuk. Mama K szóra nyitotta a száját. Jarl állta az asszony pillantását, míg az lenézett. – Ahogy óhajtja, Shinga – mondta. – Feltételezem, hogy a forrásunk nem tudja rávenni Gorkhyt, hogy segítsen nekünk. Mama K ránézett a papírra, de nem is olvasta el. – Erre nem. Miközben Brant és Mama K azon vitázott, hogyan lehetne bejutni a Bendőbe, Jarl gondolkodott. Két hete lépett színre, és buzgó hallgatóságnak szónokolt. A Telep lakói a Nyulak, ahogy a nagy létszámuk, a félelmeik és a sikátorlabirintusok miatt gúnyosan nevezték őket reményt akartak. Az üzenet víz volt a kiszáradt torkuknak. Azoknak, akiknek semmi vesztenivalójuk nem volt, a lázadás nagyszerűen hangzott. De amikor beszélt, szükségszerűen az Istenkirály kémeihez is szólt. Egy merényletkísérletet már megúszott. Elkerülhetetlen volt, hogy több is legyen. Hacsak Jarl nem szerez egy mestergyilkost, hogy megvédje őt, előbbutóbb el fogják kapni. – Caernarvonba megyek. – jelentette be. – Elmenekülsz? – kérdezte Brant. – Ha nem nagy kísérettel megyek, egy hónapon belül megjárom. – Természetesen, de mi ebben a jó neked? – Még egy hónapnyi élet? – kérdezte Jarl mosolyogva. Mama K így szólt: – Gondolod, hogy visszajön? Brant zavartan nézett rájuk. – Logan kedvéért? Egy szívdobbanásnyi idő alatt – felelte Jarl. – Ha valaki ki tudja hozni Logant, az ő lesz– mondta Mama K. – Kicsoda? – kérdezte Brant. – És ha Hu Gibbet meg a többi mestergyilkos meghallja, hogy az ő védelme alatt állsz, nem leszek meglepve, ha meghátrálnak– így Mama K. – Kicsoda? Ki? – A város legjobb mestergyilkosa, mióta Durzo Blint meghalt – felelte Jarl. – Csakhogy már nincs a városban – tette hozzá Mama K. – Jó, akkor a szakmája legjobbja. – Csakhogy már nincs a szakmában sem. – Ez majd megváltozik– mondta Jarl.
– Csak bosszantani akartok, ugye? – kérdezte Brant. – Nem – felelte Jarl, és figyelmen kívül hagyva Agont, így felelt Mama Knak:– Kevésbé lesz feltűnő egy embert kicsempészni.– Jarl Branthoz fordult.– Brant, van egy feladatom számodra, míg távol vagyok. – Kylar Sterilről beszéltek, ugye? – Jarl elmosolyodott. – Igen. Őszinte ember vagy, tábornok? A tábornok felsóhajtott. – Mindenhol, csak a csatamezőn nem. Jarl vállon veregette. – Akkor szeretném, ha kitalálnád, hogyan fogja Logan Gyre hadserege elpusztítani az Istenkirályét. – Logannek nincs hadserege– mondta Brant. – Ez Mama K gondja – felelte Jarl. – Hogyan? – kérdezte Mama K. – Terah Graesinnek van serege. Találd ki, hogyan lesz Logané. – Micsoda?– kérdezte Mama K. – És most, ha megbocsátotok – szólt Jarl – , randevúm van Caernarvonban.
18 Meghaltam volna, és nem vettem észre? – kérdezte Kylar. A halál ködében járt ismét, a bőrén érezte az ismerős mozgás-nélküli-mozgást. Egy köpenyes alak állt a köd szélén túl, éteri, mint a köd maga, és Kylar biztos volt abban, hogy a Farkas az, de nem halt meg. Ugye? Valaki megölte volna álmában? Csak lefeküdt, és... – Mi ez? Álom?– kérdezte Kylar. A köpenyes férfi megfordult, és Kylar feszültsége elolvadt. Nem a Farkas volt. Dorian Ursuul volt az. – Álom? – kérdezte Dorian. Kylarre hunyorgott a ködön át. – Feltételezem, ha különös változata is.– Mosolygott. Jóképű férfi volt, bár heves. Fekete haja kócos volt, kék szemében intelligencia csillant, arcvonásai kiegyensúlyozottak a voltak.– Miért van az, árnyékléptű barátom, hogy nem félünk az álmoktól? Elveszítjük az eszméletünket, az önuralmunkat, nyilvánvaló logika nélkül történnek a dolgok, és nélkülözik a világos szabályokat. Barátok tűnnek fel és alakulnak ismeretlenekké. A környezet hirtelen megváltozik, és ritkán kérdőjelezzük meg. Az álmoktól nem félünk, de az őrülettől igen, és a halál megrémít. – Mi a fene folyik itt? – kérdezte Kylar. Dorian önelégülten mosolygott. Végigmérte Kylart. – Elképesztő. Ugyanúgy nézel ki, de teljesen más vagy, ugye? Istenek, csak pár hónapja volt, hogy találkozott Doriannel? – Félelmetes lettél, Kylar. Most méltóságod van. Erő vagy, amellyel számolni kell, de az elméd nem érte utol az erődet, igaz? Időbe telik átalakítani a személyiségedet. Ez érthető. Nem sokan ölik meg az apjukat és válnak halhatatlanná ugyanaznap. – Térj a lényegre! – Dorian mindig túl sokat tudott. Nyugtalanító volt. – Ez egy álom, ahogy – mondtad. És igen, én hívtalak. Ez egy kellemes kis varázslat, amit most fedeztem fel. Remélem, ébren is emlékezni fogok rá. Ha felébredek. Nem vagyok benne biztos, hogy alszom. Az egyik kis látomásomban vagyok. Most már hosszú ideje. A testem a Sikoltó Szelekben van. Jön Khali. A helyőrség el fog esni. Én túlélem, de rosszabb napok jönnek rám. Figyeltem a jövőmet, Kylar, ami nagyon veszélyes elfoglaltság. Találtam néhány dolgot, amelyektől inamba szállt a bátorságom, és felhagytam a kereséssel. így amíg a bátorságomat összeszedtem, téged követtelek. Láttam, hogy szükséged van valakire, akivel őszinte lehetsz. Drake gróf vagy Durzo jobb lett volna, de ők nyilvánvalóan nem lehetnek itt, így én jöttem el. Még a gyilkosoknak is kellenek barátok.
– Már nem vagyok gyilkos. Azt abbahagytam. – A látomásaimban – mondta Dorian, mintha Kylar nem is szólalt volna meg – láttam magamat megérkezni egy olyan helyre, ahol a boldogságom csak egy hazugságon múlik. Bele fogok nézni a nő szemébe, akit szeretek, és aki szeret engem, és tudom, hogy akár hazudok, akár igazat mondok, ő belepusztul. Ebben mi ketten testvérek vagyunk, Kylar. Isten egyszerűbb gondokat ad a kisebb embereknek. Azért vagyok itt, mert neked szükséged van rám. Kylar ellenszenve elpárolgott. Belenézett a ködbe. Az egész hely az élete metaforájának tűnt– megragadva a félhomályban, ahol semminek sincs határozott körvonala, semmi sem kézzel fogható és nincs egyszerű út. – Próbálok megváltozni – szólt Kylar – , de nem sikerül. Azt hittem, szakíthatok a múltammal és leszámolhatok vele. Belépek egy szobába és helyszíni szemlét tartok. Kijáratokat keresek, megnézem, milyen magas a mennyezet, lehetséges fenyegetést keresek, figyelem, milyen jó a padló rugózása. Ha egy sikátorból rám bámul valaki, azon gondolkodom, hogyan fogom megölni, s jól esik. Úgy érzem, hogy kézben tartom a dolgokat. – Amíg?– kérdezte Dorian. Kylar tétovázott. – Amíg eszembe nem jut. Arra kell gondolnom, hogy rosszak az ösztöneim. Aztán pedig utálom magam azért, amivé lettem. – És mivé lettél? – kérdezte Dorian. – Mészárossá. – Hazug vagy és gyilkos, de nem mészáros, Kylar. – Hát, kösz. – Mi az Éjangyal, Kylar? – Nem tudom. Durzo sosem – mondta el. – Lószart. Miért nem bízol magadban? Miért nem kéred Elene-t, hogy bízzon benned? Miért nem mondod el neki az igazat? – Sosem értené meg. – Honnan tudod? Mi van, ha mégis megérti? Mi van, ha amikor megismeri őt teljes mélységében, akkor visszautasítja? Mi lenne akkor ővele? – Ti ketten olyan fiatalok vagytok, hogy nem tudjátok megkülönböztetni a seggeteket a könyökötöktől – mondta Dorian.– De te már kezded megismerni magadat. Elene elfogadta azt a kis skatulyát hiteként, te pedig bőven kívül vagy azon, amit Istenről tud. Megvan benne az az ifjonti arrogancia, amely ezt mondja neki, hogy amit Istenről tud, annyit kell tudni Róla. Szeret téged, így azt szeretné, ha te is abban a skatulyában lennél vele. És az a skatulya neked túl kicsi. Nem tudsz megérteni egy olyan Istent, aki csupa irgalom és
semmi igazság. Ez az aranyos, bolyhos kis Isten két percig sem maradna életben a Telepen, ugye? Hát, utálok ilyet mondani, de Elene tizennyolc éves. Amit Istenről tud, egyáltalán nem olyan sok. – Kylar, ne hidd, hogy Isten szerint te undorító vagy. Borzasztó, ha az egyik kezedben mélységes hatalom van, a másikban pedig erős erkölcsi érzék, és semmilyen alap, amire támaszkodni lehet. Az elmúlt pár hónapban próbáltad elfogadni Elene erkölcsi megállapításait, miközben elutasítottad a feltételeit. És azt mondod, ő nem logikus? Melyik oldalon állsz te, Árnyék a Félhomályban? – Volt választásod, de van még egy kemény igazság: nem lehetsz akármi, ami csak lenni akarsz. Azon dolgok listája, ami belőled sosem lesz, hosszú. Még ha örökké élsz is. Akarod tudni, mi a csúcs? Egy sima modorú füvész. Olyan alázatos vagy, akár egy farkas– és Elene ezt szereti benned, és ettől is fél veled kapcsolatban. Nem mondhatod mindig, hogy minden rendben, hogy ez az álca vagy te valójában. Nem így van. Miért nem bízol Elene-ben eléggé, hogy megkérd, szeresse azt a férfit, aki valójában vagy? – Mert gyűlölöm azt a férfit! – ordította Kylar. – Mert imád ölni! Mert Elene nem érti a gonoszságot, ő pedig igen. Mert sosem érzi magát jobban elemében, mint amikor vérben fürdők. Mert kardvirtuóz, és imádom, amit csinál. Mert ő az Éjangyal, és az éjszaka angyala, az éjszaka pedig bennem van! Mert ő a Sétáló Árnyék. Mert azt hiszi, vannak emberek, akiket nem lehet megmenteni, csak megállítani. Mert amikor megöl egy gonosz embert, nemcsak a hatalom gyönyörét érzem, hanem az egész világ örömét a megtorlás felett. Egy gonosz ember szenny, és én eltörlöm a foltot. Kiegyenlítem az egyensúlyt. Ő ezt imádja, és Elene elveszítené az ártatlanságot, amit szeretek benne, hogy azt a férfit megértse. – Ez a férfi – felelte Dorian megbökve Kylar mellkasát meg ez a férfi – Kylar homlokára bökött– úton van az őrület felé. Hidd el, tudom, miről beszélek. – Meg tudok változni– mondta Kylar, de a hangja reménytelen volt. – Egy farkasból talán lehet véreb, de öleb soha. – Háborúban állunk– szólt Istariel Wyant, a Szónok. Orrhangon beszélt, a kiejtése művelt alitaeraira utalt. A nő szeretett bejelentéseket tenni. Ariéi bepréselte vaskos alakját a Szónoki iroda egyik túl kicsi székébe, magasan az Alabástrom Szeráfban. Lihegett a lépcsőmászástól. Napi egy étkezés, amíg nem tudok zihálás nélkül feljönni a lépcsőn. Egy. Ariéi néha utálta a testét, utálta, hogy hozzá van láncolva egy gyenge és rászoruló dologhoz. Olyan törődést igényelt, olyan szolgai odaadást, és annyi
tutujgatást. Folytonos figyelemelterelés volt a sokkal fontosabb dolgokról, mint amit a Szónok akart tőle. Istariel Wyant magas, dölyfös nő volt, nemes vonalú orra és vékony vonallá szedett szemöldöke volt. Bütykös ízületei miatt inkább hórihorgas volt, mint szálfatermetű, és apró, öreg arca ellenére neki volt a leggyönyörűbb, hosszú szőke haja az Ariéi által ismert nők közül. Istariel rajongott a saját hajáért. Nem kevés Nővér suttogott róla, hogy biztosan felfedezett valami elveszett varázsigét, hogy ilyen sűrű és csillogó a haja. Ez persze nem volt igaz, Istariel anyjának ugyanilyen haja volt. Ez volt az egyik ok, amiért az apjuk elvette, miután Ariéi anyja meghalt. Emellett Istarielnek nem volt akkora Tálentuma. – A háború nem arról szól, hogy mit jelent majának lenni, hanem arról, mit jelent nőnek lenni. Látva a leplezetlen iróniát Arial arcán, Istariel taktikát váltott – Hogy vagy, nővérem? Természetesen minden teljes jogú maja megszólítása „Nővér” volt, de Istariel melegséget csempészett a szóba. Ariéi számára a „nővérem” megszólítás felidézte közös ifjúságuk állítólag boldog, szép napjait, úgy ötven évvel azelőttről. Istariel határozottan akart tőle valamit. – Jól – felelte Ariéi. Istariel újból megpróbálta, bátran. – És hogy haladnak a tanulmányaid? – Az életem legutóbbi két éve valószínűleg merő hiábavalóság volt – válaszolt Ariéi. – A jó öreg Ariéi – próbálkozott könnyedén mondani ezt Istariel, mintha szórakoztatná a dolog, de nem igazán tett rá erőfeszítést, hogy meggyőzze a nővérét. Valószínűleg azért hitte ezt, mert Ariéi nem használt semmilyen finoman árnyalt társasági fordulatot, nem érdekelték. Amikor fiatalabbak voltak, és Ariéit jobban érdekelte, mit gondola róla az ő arisztokratikus kishúga, keserű iróniával kezelte. Ariéi mindig egyenesen Istariel vakfoltjába lépett. A majdnem zseni Istariel azonnal megértette, hogy az őket körülvevő férfiak és nők sosem érnek el Arielhez, akivel olyan sok időt töltött. Amikor Istariel ránézett, Ariéi széles parasztképét és vaskos parasztvégtagjait látta, a társasági kellem és a fontos dolgok iránti aggodalom hiányát, mint az előjogok, a hatalom és a társadalmi helyzet és egy parasztot látott. Istariel azt hitte, megértette Ariéit, így egyáltalán nem is gondolkodott rajta többé. Most még a szeme sem rebbent. – Igen, meghíztam– szólt Ariéi. Istariel elpirult. Mennyire utálhatja, hogy még mindig tudok tenni arról,
hogy kisgyereknek érezze magát mellettem. – Nos– szólt Istariel – , én... gondolom, felszedtél pár kilót... – És te hogy vagy, Szónok? – kérdezte Ariéi. Miért volt képes uralni a Symbeline nyolcvannégy változatát tökéletes időzítéssel, felépítéssel és intonációval, és miért nem tudott beszélgetni? A fecsegést le kellene csökkenteni pár száz tipikus kérdésre, folyamatábrákba rendezni a beszélgetőpartner válaszai szerint, és aszerint, hogy mennyire ismerik egymást a beszélgetőtársak, s a jelenlegi események alakulása szerint, valamint tekintetbe véve a beszélgetőpartnerhez való viszonyt. A kérdések időzítése és a válaszok hossza is tanulmányozható lenne, de sok varázsige pontos időzítést kívánt, és Ariéi tempója tökéletes volt. Az ember számításba vehetné a fizikai környezetet: máshogyan beszélne a Szónok hivatalában és másképp egy fogadóban. A tantárgy tételei között szerepelne a figyelmet elterelő tényezők kezelése, a megfelelő szemkontaktus vagy testi érintés, figyelembe véve a kulturális eltéréseket is, és természetesen különbséget téve a férfiakkal, illetve nőkkel folyó beszélgetések között, ezen belül, hogy mi magunk férfiak vagy nők vagyunk-e. Ariéi úgy gondolta, a gyermekeket is bevenné a tantárgyba, és fontos lenne az is, hogyan beszélget az ember olyanokkal, akikhez különböző fokú barátság vagy érdeklődés, netán romantikus érzelmek és egyebek fűzik. Kellene ez egyáltalán? Másképp cseveg az ember egy nővel, akiről úgy gondolja, a barátnője lehet, mint egy olyannal, aki nem érdekli őt? Vannak társasági szabályai az érdektelen beszélgetések rövidre zárásának? Ariéi elmosolyodott ezen. Az ő tankönyvében az érdektelen beszélgetések rövidre zárása hatalmas plusz lett volna. A tervnek egészében véve nem sok köze volt a mágiához. Talán semmi. Valóban, úgy döntött, hogy a tantárgy, bár érdemes lenne rá, kis hasznát látná az ő adottságainak. – Te nem igazán figyelsz rám, ugye?– kérdezte Istariel. Ariéi rádöbbent, hogy a húga egy ideje beszél hozzá. Jelentéktelen lehetett az egész, de Ariéi elfelejtett érdeklődést színlelni. – Bocsánat– felelte. Istariel legyintett, Ariéi pedig rájött, hogy a húga majdnem hogy megkönnyebbült, amikor ő visszatért a várt viselkedéshez– Ariéi, a szétszórt, szórakozott zseni, nagy ész és még nagyobb Talentum, és semmi más. Ettől Istariel feljebb valónak érezhette magát. – Elgondolkodtál, igaz? – kérdezte Istariel. Ariéi bólintott. – Min? Ariéi megrázta a fejét, de Istariel felhúzta az egyik szemöldökét. Ez volt az
Én-vagyok-a-Szónok-tekintete. Ariéi fintorgott. – Azon gondolkodtam, milyen rossz vagyok a csevegésben, és azon, hogy miért van ez – felelte Ariéi. Istariel elvigyorodott– mintha újra tizenévesek lettek volna. – És kitaláltál egy tanfolyamot hozzá? – Ariéi rosszallón ráncolta a homlokát: – Úgy döntöttem, nem én vagyok a megfelelő ember a feladatra. Istariel hangosan felnevetett. Idegesítő volt. Istariel röfögött. – Miről beszéltél?– kérdezte Ariéi. Megpróbált érdeklődőnek tűnni. Istariel, ugyan nagyképű volt és röfögve nevetett, mégiscsak a Szónok volt. – Jaj, Ariéi, nem érdekel ez téged, és nem tetteted valami jól, hogy mégis. – Nem, valóban. De téged igen, úgyhogy tudok udvariasan hallgatni. Istariel a fejét csóválta, mintha nem tudna hinni Arielnek, de megnyugodott és hála az égnek abbahagyta a röfögést. – Felejtsd el! A háború, amiről beszéltem? A fiatalabb nővérek közül néhányan új rendet akarnak alapítani. – Egy újabb csapat, akik kilépnének az Alitaerain Egyezségből, és hadimágusok lennének? Micsoda pazarlás. Arra fecsérlik az idejüket, hogy megpróbáljanak változtatni a szabályokon, ahelyett hogy figyelmen kívül hagynák őket és ellenszegülnének. – Nem ilyen egyszerű. Ezek a hölgyek Szolgálóknak kívánják nevezni magukat. – Ó, egek! Az Újak nem házasodhattak, de sok Nővér végül úgy döntött, hogy férjhez megy. Közülük sokan visszatértek oda, ahonnan jöttek, vagy ahol a férjük élt. Néhányan a Rendben maradtak, de kevesen értek el magas rangot. Gyakran csak egyszerű döntés kérdése volt: a nők úgy határoztak, hogy gyermekekkel, férjjel és otthonnal inkább a családjuknak szentelik minden idejüket. Bár néha a becsvágyóbb Nővérek mindkettőt akarták. Egyszerre lenni egy férfi asszonya és a Rend hitvese. Ezek sosem emelkedtek magasabbra, mint amiről hitték, hogy megérdemlik, mert bizonyos szint után a többi Nővér olyan vezetőt akart, akinek a Rend volt a családja. Azok a nők, akik feláldozták a családjukat a Szeráfért, joguknak tekintették, hogy kinevezzék őket azok fölé, akik félmunkát végeztek, mindegy, hogy azt milyen ragyogóan. Ez a hozzáállás még azokra a megházasodott Nővérekre is érvényes volt, akiknek nem voltak gyermekeik, mert a Nővérek azt feltételezték, hogy végül ők is eldobnak majd mindent, hogy gondoskodjanak egy férfiról meg a fattyairól, ahogy bármelyik parasztasszony. A Nővérek csendesen szolgálónak nevezték őket, önkéntes házvezetőnőknek és
tenyészkancának, és azt mondták, a szolgálók elpazarolták a Rend idejét, pénzét és ami a legrosszabb volt a saját adottságaikat. A megjegyzéseket általában nem utasították vissza, mivel a Rend legnagyobb többsége hajadon Nővérekből állt. Akár tanítók, akár diákok voltak. Otrombaságnak tartották szemtől szembe szolgálónak nevezni egy férjezett Nővért, de előfordult. Ha a férjezett Nővérek rendet alapítanának– és Ariéi nem értette, hogyan lehetne megtiltani nekik-, óriási hatalomra tehetnének szert. A számuk az összes Nővérnek több mint felét számlálta. Ha szövetséget alkotnak, a dolgok gyökeresen megváltozhatnak. – Természetesen ez egy trükk– szólt a Szónok. A legtöbb... férjezett Nővér nem elég harcias ahhoz, hogy ilyen név mögé sorakozzon fel. Ez csak egy nyíllövés a fejünk fölé, hogy tudjuk, komolyan gondolják. – Mit akarnak? – kérdezte Ariéi. Istariel szeme megrándult, és megdörzsölte. – Sok mindent, de az egyik elsődleges követelésük, hogy új iskolát indítsunk itt. Egy olyat, amely felrúgja a tradíciókat. – Mennyire szegi meg? – Egy iskolát férfiaknak, Ariéi. Ez több volt, mint a tradíció felrúgása. Ez földindulás volt. – Azt hisszük, hogy néhányan mágusokhoz mentek férjhez. – Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezte Ariéi azonnal. – Ezzel kapcsolatban? – kérdezte Istariel.– Semmit. Az egekre, semmit! Bocsáss meg, nővérem, de te vagy az utolsó, aki ebben segíthet. Óvatosabb kezet igénylő feladat ez. Számodra valami mást tartogatok. Eris Buel a férjezett nővérek vezetője. Vele nem szállhatok szembe közvetlenül. Szükségem van valakire, aki ambiciózus, tisztelet övezi és elég fiatal, hogy mintául szolgáljon. Ami természetesen kizárta Ariéit. – Talán a nővérek egyharmadát írod le, ha hozzáteszed azt is, hogy nem lelkiismeretes. Istariel szeme égni kezdett, aztán kihűlt. Ariéi tudta, hogy átlépte a határait, de Istariel nem tesz semmit. Szüksége volt rá. Emellett Ariéi nem kevesebbért – mondta, mint hogy egy másodperc töredéke alatt meglássa, hogy Istarielnek bűntudata van-e, vagy sem. Bűntudata volt. – Ari, még te sem beszélhetsz így velem. – Mit akarsz?– kérdezte Ariéi. – Szeretném, ha visszahoznád a Rendbe Jessie al’Gwaydint. Ariéi gondolt erre. Jessie al’Gwaydin eszményi szikla lett volna, amivel
összezúzhatják Eris Buelt. Ő volt minden, amit a Rend szeretett: jól beszélt, jól nézett ki, intelligens volt, nemesi születésű, és hajlandó volt megfizetni az árát annak, hogy a csúcsra jusson. Szörnyen erős Tálentuma volt, és jó vezető vált volna belőle egy nap, ha valaki észt is ver belé. – A Sötét Vadászt tanulmányozza Torras Bendben – mondta Istariel.– Tudom, hogy veszélyes, de elegendő figyelmeztetést kapott, hogy biztos legyek abban, semmi vakmerőséget nem követ el. Istariel felkuncogott. Valójában megfenyegettem, hogy után.i küldelek, ha nem viselkedik rendesen. Biztosan rettentően örülni fog, hogy láthat. – És ha meghalt?– kérdezte Ariéi. Istariel arcáról lehervadt a vigyor. – Találj valakit, akit a Szolgálók nem tudnak semmibe venni. Valakit, aki megteszi, amit kell. Szörnyen széleskörű volt ez a kétértelműség. De a széleskörűség minden irányban használható volt, és igazság szerint Ariéi inkább részt vett volna ebben. – Jaj, húgom, borzalmas tűzzel játszol! Miért engem használsz hozzá? – Meglesz – felelte Ariéi. Istariel jelezte, hogy elmehet, Ariéi pedig az ajtóhoz lépett. – Ó!– szólt utána Istariel, mintha kiment volna valami a fejéből. – Akárkit hozol, legyen férjezett.
19 Kylar odakint volt az üzlet előtt, éppen zárt, amikor megérezte, hogy figyelik. Akaratlanul is begörbítette az ujjait, hogy ellenőrizze a két alkarjára szíjazott késeket. Becsukta a nagy spalettákat a pult fölött, ahol az árut lehetett megtekinteni, és bezárta. Hirtelen sebezhetőnek érezte magát. Nem a fegyvertelenségtől lett sérülékeny. A mestergyilkos maga a fegyver. A fogadalma miatt vált sebezhetővé. Nincs gyilkolás, nincs erőszak. Mi maradt így neki? Akárki is volt, az üzlet melletti sikátor árnyai között állt. Kylarnek kétsége sem volt afelől, hogy arra várnak, hogy a főbejárathoz menjen, amely csak pár lépésre volt a sikátortól. A Tálentuma folytán bejuthatott az ajtóba, és onnan is bezárhatta, ahol állt és elárulta volna a képességeit. Vagy elfuthatott volna és védtelenül hagyta volna Ulyt. Komolyan. Mielőtt nő került az életébe, a dolgok olyan egyszerűek voltak. Kylar az ajtó felé sétált. A férfi zilált volt és rongyokat viselt. Véreres szeméből és kihullott fogaiból látszott, hogy riotmagfüggő. Bár a ladeshi kezében tartott kések elég használhatónak tűntek. Kiugrott a sikátorból. Kylar arra számított, hogy pénzt követel majd, de nem tette. Ehelyett azonnal támadott, tébolyultan sikítozva. Úgy hangzott, mintha azt – mondta volna: – Ne ölj meg! Ne ölj meg! – Kylar egy egyszerű mozdulatára a narkós elterült. Ő zavartan a falnak támaszkodott. A férfi összeszedte magát, aztán rohamozott. Kylar várt. Várt. Aztán hirtelen megmozdult. A fickó a falnak csapódott. Miután félrerúgta a vérző férfi tőreit, Kylar a lábával a hátára fordította. – Még ne ölj meg – mondta amaz az orra vérét bugyborékolva. – Kérlek, halhatatlan! Még ne ölj meg! – Hoztam neked egy ajándékot– szólt Gwinvere. Ágon felnézett a papirosból, amelyre éppen írt. A Telep taktikai helyzetének, erősségeinek és gyenge pontjainak listája volt. Egyelőre kiábrándító volt. A férfi felkelt az asztaltól, és követte Gwinvere-t a háza következő szobájába. Próbált nem arra gondolni, milyen jó illata van az asszonynak. Belesajdult a szíve. Az ebédlőasztalt lepedővel takarták le, amely alatt tíz pukli látszott. – Nem nyitod ki?– kérdezte Gwinvere. Ágon felhúzta a fél szemöldökét, a nő pedig nevetett. Brant lehúzta a
lepedőt az asztalról, és felhördült. Tíz rövid íj feküdt az asztalon. Egyszerű, majdnem durva faragott díszítése embereket és állatokat, leginkább lovakat ábrázolt. – Gwinvere, ezt nem kellett volna. – Ezt mondták a könyvelőim is. A férfi felemelte az egyiket, és megpróbálta meghajlítani. – Óvatosan– szólt az asszony.– Az ember, aki... beszerezte ezeket az íjakat, azt – mondta, előbb fel kell melegíteni őket a tűz mellett egy fél órán át, mielőtt felhúroznád. Másként eltörnek. – Ezek valóban ymmuri íjak – mondta Ágon.– Sosem láttam még ilyet.– Az íjak a világ egyik csodája voltak. Senki, csak az ymmuriak tudták a készítésük titkát, bár Ágon egyszerűen észrevette, hogy valamiképp nem csupán fát használtak, hanem szarut és lópatából olvasztott enyvet is. Kétszáz lépésről is átütötték a nehézpáncélzatot, erre csak az alitaerai hosszúíjak voltak képesek. És ezek az íjak elég rövidek voltak, hogy lóhátról is használhatók legyenek. Ágon hallott már történeteket könnyű fegyverzetben harcoló lovasurakról, akik körbelovagolták a nehézpáncélzatú ellenlelet, kívül a hagyományos íjászok gyűrűjén, és cafatokra lőtték az egész társaságot. Minden alkalommal, amikor a lándzsások rohamoztak, a könnyű ymmuriak kicsi lovaikon megugrottak, nyilazva egész idő alatt. Senki sem jött még rá, hogyan verjen vissza egy ilyen támadást. Hála az isteneknek, senki még nem egyesítette az ymmuriakat, különben egész Midcyrut leigázták volna. Az íjak tökéletesek voltak Ágon varázslóvadászai számára. Megcirógatta azt, amelyiket a kezében tartotta. – Te ismered az utat a férfiak szívéhez, Gwinvere– mondta elragadtatva, akár egy gyermek az új játékától. A nő mosolygott, és egy arany pillanatig Brant is. Gwinvere gyönyörű volt, olyan okos, olyan rátermett, olyan félelmetes, és most, amint a szemébe nézett, valahogy törékeny, akit megrázott Durzo halála. A férfi halála, akit tizenöt éven át szeretett. Gwinvere mélyérzésű volt és rejtélyes, és bár a tábornok azt hitte, már túl öreg, hogy az ilyesmi megmozgassa, a szépsége megérintette. Az illata... istenek, ugyanezt a parfümöt viselte ennyi éven át? Velejéig áthatotta a férfit. De ott, a lelke legmélyén a feleségét látta. Akár halott volt, akár élt, talán sosem tudja meg. Sosem tudta meggyászolni, sosem tudott továbblépni, sosem tudta feladni a reményt anélkül, hogy lemondjon a nőről, és valahogy el ne árulja. A mosolya kissé letört lett, és Gwinvere észrevette ezt. Megérintette a férfi karját. – Örülök, hogy tetszenek.– Az ajtóhoz lépdelt, aztán visszafordult. – Csak
mondd meg az embereidnek, hogy minden egyes íj többe került, mint amennyit egész életükben meg tudnak keresni. – És mosolygott. A mosolya megmutatta a könnyedséghez visszavezető utat. A mosolya azt – mondta, hogy látta, tudta és bár nem viszonozta az érdeklődését, nem fogja felhasználni ellene. Ágon röviden felnevetett és lecsapta a labdát: – Kiverem belőlük. A rabló szavainál jóval sokkolóbb volt az arca. Kylar megesküdött volna, hogy ugyanaz a fickó, akit Drake gróf ablakából látott egy pillanatra aznap, amikor Vi megpróbálta megölni őt. Kylar mákborral elkábította, és elvitte egy otthonba, ahol kábítószereseket kezeltek. Természetesen csak a jómódú családból valókat. A kezelés maga egyszerű volt: főképp idő. A személyzet teákat és más, kétes hasznosságú gyógynövényeket készített, féken tartották a függőt, feltakarították a hasmenés és a hányás nyomait, és vártak. A falak vastagok voltak, a cellák elkülönítettek és egyszemélyesek. Kylarnek nem volt gondja az őrökkel, akik egy pillantást vetettek csak rájuk, látták, hogy a férfi függő, aztán beengedték. – Kötözz le, kérlek – szólt a ladeshi, amikor beléptek egy aprócska cellába. Volt benne egy íróasztal, egy szék, egy mosdótál, egy kancsó meg egy ágy, de a falak csupasz téglából voltak. Szándékosan spártai volt. Minél kevesebb tárgy volt a szobában, annál kisebb valószínűsége volt egy sikeres öngyilkossági kísérletnek. – Nem hiszem, hogy pár órán belül irányíthatatlanná válnál – felelte Kylar. – Ebben ne légy olyan biztos. Kylar hát az ágyhoz kötözte őt a vastag bőrszíjakkal, és a férfin látszott a megkönnyebbülés. A férfi foghíjasán rámosolygott. Kylarnak felfordult a gyomra. Nem volt ennek a férfinak valaha ragyogó mosolya? – Ki vagy te? – kérdezte tőle. – És mi az, amiről azt hiszed, tudod rólam? – Tudom, hogy van egy ka’karid, Kylar Stern. Ismertem Durzo Blintet, és tudom, hogy a tanítványa voltál, és azt is tudom, hogy ez a te második inkarnációd. Egykor Azothnak hívtak. Kylar gyomra bukfencet vetett. – Ki vagy? A férfi ismét elmosolyodott, szélesen, mintha ahhoz szokott volna, hogy tökéletes, fehér fogait megmutatva kell mosolyognia, mintha még nem szokott volna hozzá a mostani foghíjas vigyorához. Furcsa módon, most, hogy meg volt kötözve, arrogánsnak tűnt. – A nevem Aristarchos bán Ebron shalakroi, Benyurenből, Ladesh Selyemtartományából.
– A shalakroi a riotmagfüggők ladeshi neve? A férfi arcáról úgy omlott le a büszkeség, akár egy téglarakás. – Nem. Bocsáss meg! És bocsáss meg, amiért az életedre törtem. Nem voltam ura önmagamnak. – Azt láttam. – Nem hiszem, hogy érted– mondta Aristarchos. – Láttam már függőket. – Én nem csak egy függő vagyok, Kylar. – A férfi savanyúan, féloldalasan mosolygott, amellyel újabb rothadó fogakat fedett fel a szájában. – Ezt mondja minden kábítószeres, mi? Megpróbáltam kijutni Cenariából, amikor a város elesett, de a ladeshi bőrszínem elárult. A khalidoriak megállítottak és kivallattak a selyemkereskedelemről. Annyira utálják a selyemmonopóliumot, mint a többi midcyrui. A kihallgatás még rendben lett volna, csakhogy meglátott egy Neph Dada nevű Vürdmeister. Ő Látnok. Nem tudom, mit látott, de kínvallatni kezdtek. – Aristarchos pillantása elrévedt. – Az rossz volt. Még rosszabb volt, hogy minden alkalom után erőszakkal lenyomtak néhány magot a torkomon. Az elűzte a fájdalmat. Minden jobb lett. Nem is ismertem rá, milyen magok voltak. A khalidoriak nem hagytak aludni. Csak kínoztak, magokat etettek velem, kínoztak. Még csak nem is tettek fel kérdéseket, amíg nem jött ő. – Ő?– Kylar rosszul lett. – Én... félek kimondani a nevét – felelte Aristarchos, elszégyellve magát a félelme miatt, s mégis rettegve a hallgatástól. Az ujjaival kezdett dobolni. – Az Istenkirály? Bólintott. – A folyamat csak ment tovább, amíg már nem kellett erőszakkal etetniük a magokból. Könyörögtem érte. A második alkalommal, amikor eljött, varázslatot használt... Mestere az erőszaknak. Mágikus, kémiai, és a kettő elegye, azt – mondta. Csak egy újabb kísérlet voltam számára. Egy idő után... elárultam nekik a nevedet, Kylar. Rákényszerített, hogy öljelek meg. Van egy dobozom, benne a magokkal, ami csak akkor nyílik ki, ha engedelmeskedem.– Remegés futott át rajta.– Látod? Próbáltam a riotmagot, hogy kibírjam. Próbáltam a mákbort. Semmi sem használ. Az hittem, elég gyorsan ideérek, hogy figyelmeztesselek. Néhány dolgot nem árultam el. Nem tudják, hogy visszatérsz a halálból. Nem tudnak a Társaságról vagy az inkarnációidról. Az egész túl gyors volt Kylarnek. A célzások száz különböző irányba robbantak szét. – Milyen társaság?– kérdezte.
Aritarchos kételkedni látszott, még az ujjai is felhagytak a dobolással. – Durzo sosem beszélt erről? – Egy szót sem. – „Az Új Hajnal Társasága a híres halhatatlanok tanulmányozására alakult, a képességeik leírására, és vélt erőiknek körülírására azok számára, akik nem használják rosszra azokat.” Az egész világon elterjedt titkos társaság vagyunk. így tudtalak megtalálni. Évszázadokkal ezelőtt alapították. Akkoriban azt hittük, több tucatnyi halhatatlan létezik. Az évek során arra jutottunk, hogy legfeljebb hét van belőlük, és talán csak egyetlen egy. A férfi, akit te Durzo Blintként ismertél, volt Tűzszívű Ferric, Vin Craysin, Tál Drakkan, Fekete Yric, Acélhajlító Hrothan, Zak Eurthkin, Fürge Rebus, Qos Delanoesh, X!rutic Úr, Mir Graggor, Pips McClawski, Árnyékvész Garric, Settenkedő Dav, és valószínűleg egy tucat másik, akiket nem ismerünk. – Ez Midcyru meséinek fele. Aristarchos reszketni és izzadni kezdett, de egyenletes hangon folytatta. – Sikeresen álcázta magát bennszülöttnek, legalább egy tucatnyi kultúrában, lehet, hogy kétszer ennyiben. Több nyelvet beszélt, mint amennyiről én valaha hallottam, legalább harmincat, nem számítva a nyelvjárásokat, és mindet olyannyira folyékonyan, hogy a helyiek nem fedezték fel az akcentusát. Volt, hogy eltűnt húsz vagy ötven évre is. Nem tudjuk, hogy ekkor visszavonultan élt, vagy megnősült és letelepedett távoli helyeken. De mind a hat évszázad során feltűnt minden komoly konfliktusban, és nem mindig azon az oldalon, ahol számítanál rá. Kétszáz évvel ezelőtt Acélhajlító Hrothanként részt vett az alitaerai gyarmatosító hadjáratokban a Százéves Háború első harminc évében, aztán „meghalt”, és Ceura oldalán harcolt ellenük Oturo Kenji, a kardmester képében. Kylaren volt a sor, hogy borzongani kezdjen. Eszébe jutott, amikor a céhe megpróbálta kirabolni Durzót. Amikor meglátták, kicsoda, visszahőköltek a legendás mestergyilkostól. Legendás mestergyilkos! Milyen keveset tudtak. Milyen keveset tudott Kylar. Indokolatlan harag szúrt belé. Hogy nem – mondta el Durzo? Olyan volt, mintha a fia lett volna. Közelebb állt hozzá, mint bárki más és semmit nem mondott Kylarnek. Kylar csak egy keserű, babonás porhüvelyt látott, és valamiképp felette állónak képzelte magát. Kylar egyáltalán nem ismerte Durzo Blintet. És most a legendás hős– több tucatnyi legenda hőse halott volt. Kylar keze által halt meg. Kylar elpusztított valamit anélkül, hogy tudta volna az értékét. Nem ismerte a férfit, akit mesterének szólított, és most már nem is fogja megismerni. Mintha lyuk lett volna a gyomrában.
Egyszerre volt bénult, kába, dühös, és a sírás határán. Durzo meghalt, és Kylarnek jobban hiányzott, mint azt valaha is elképzelte. Verejték gyöngyözött Aristarchos arcán. Ökölbe szorított kézzel markolta az ágyneműt. – Ha van kérdésed, amit fel kell tenned az ő vagy a saját inkarnációdról, vagy akármiről, tedd fel gyorsan, kérlek. Nem érzem... jól magam. – Miért mondod mindig, hogy inkarnáció, mintha valami isten lennék?– Nem volt valami nagy kérdés, de a valódiak olyan nagyok voltak, hogy Kylar még azt sem tudta, hogyan tegye fel azokat. – Néhány távoli vidéken imádnak, ahol a mestered nem volt elég óvatos, hogy ne mutassa meg a hatalma teljes nagyságát. – Micsoda?! – A Társaság azért beszél inkább inkarnációkról, mert az „életek” kifejezés túl zavaros, és nem vagyunk biztosak abban, hogy annyi életetek van, amennyit csak akarsz, vagy a számuk véges, vagy csak egy életetek van, ami sosem ér véget. Valójában egyikünk sem látott még egyikőtöket sem meghalni. Az „inkarnációk” kifejezésnek megvannak a kritikusai is, de főleg a modaini szeparatisták között, akik hisznek az újjászületésben. Azt kell mondanom, hogy a létezésetek komoly teológiai hurokba vetette őket.– Aristarchos lábai remegtek, majdnem rángatóztak. Sajnálom – mondta – , olyan sok mindent szeretnék még mondani. Olyan sok mindent szeretnék kérdezni. Hirtelen, a sok nagy kérdés között Durzo és Kylar erejéről, az Istenkirályról és hogy mit tud, vagy mit nem tud, Kylar csak egy verejtékező férfit látott lekötözve, egy férfit, aki Kylarért elveszítette a fogait és a jó külsejét, egy férfit, akit megkínoztak és függővé tettek, akit rákényszerítettek, hogy gyilkolja meg Kylart, és aki minden erejével harcolt ez ellen. Mindent megtett valakiért, akit nem is ismert. Kylar hát nem kérdezett a Társaságról vagy mágiáról, vagy hogy mit tehet őérte Aristarchos. Arra majd később sor kerül, ha mindketten megérik. – Aristarcos, mi az a shalakroi?– kérdezte. A férfit váratlanul érte a kérdés. – Én... az egy kicsivel a midcyrui hercegi cím alatt van, de nem örökölhető rang. Engem jobbnak ítéltek, mint tízezer másik hallgatót a Tisztségviselői vizsgákon. Csak százan értek el magasabb pontszámot egész Ladeshben. Egy durván Cenaria méretű területen uralkodom. – Mint a város? Aristarchos verejtékezve, megfeszülő izmokkal rámosolygott. – Az ország. – Nagy tisztesség, hogy megismerhettelek, Aristarchos bán Ebron,
Benyurien shalakroija. – Részemről a megtiszteltetés, Kylar bán Durzo. Megtennéd, hogy megölsz most? Kylar hátat fordított a férfinak. A büszkeség és a remény Aristarchosból a lélegzetével együtt röppent ki. Belesüppedt az ágyba, hirtelen kicsi lett. – Ez nem kedvesség, uram.– Ismét remegni kezdett, és nekifeszült a bőrszíjaknak. A homlokán és lesoványodott karjain kidudorodtak az erek. Kérlek! – mondta, amikor alább hagyott a remegése. – Kérlek, ha nem ölsz meg, ideadnád a dobozomat? Csak egy magot! Könyörgöm! Kylar kiment a szobából. Elvitte a dobozt, és elégette. Egy mérgezett tűs csapdán kívül üres volt.
20 – Szentséged az orgyilkosunk halott – szólt Neph Dada, amikor kilépett az Istenkirály erkélyére. – Bocsánatodat kérem, hogy ilyen balfogást kell jelentenem, bár szeretnék rámutatni, hogy amint azt ajánlottam... – Nem vallott kudarcot – felelte Garoth Ursuul, nem fordulva el a város látványától. Neph kinyitotta a száját, eszébe jutott, kivel beszél, aztán becsukta. Kissé meggörnyedt. – Olyan feladatot adtam neki, amelyet elronthatott, így a másikat, amelyet szeretnék, talán véghezviszi – szólt az Istenkirály. Még mindig a várost figyelve megmasszírozta a halántékát. – Megtalálta Kylar Sternt. A ka’kariferünk Caernarvonban van. A zsebéből egy üzenetet vett elő. – Juttasd ezt el az ottani ügynökünknek, hogy adja át Vi Sovarinak. A lány bármelyik nap megérkezhet. Neph görcsösen pislogott. Azt hitte, mindenről tud, amit az Istenkirály tesz. Azt hitte, hogy a saját hatalma a vir felett egy hajszálnyira van csak az Istenkirályától, erre most vidáman átadja neki ezt. Ez hónapokkal vetette vissza Neph elérendő céljait. Hónapokkal! Mennyire utálta ezt az embert! Garoth mágikus úton le tudott nyomozni pontos helyszíneket? Neph sosem hallott még ilyet. Mit jelentett ez? Garoth tudott a Fekete Sírhalomnál lévő táborról? Neph meisterei falusiakat raboltak a kísérlethez, de olyan távol volt, hogy Neph nem volt óvatos. Nem, az nem lehet. De az Istenkirály figyelmeztette. Azt – mondta ezzel Nephnek, hogy rajta tartja a szemét, hogy rajta tartja a szemét mindenen, hogy mindig többet fog tudni, mint Neph, hogy a hatalma mindig nagyobb lesz annál, mint amire Neph számít. Az Istenkirály figyelmeztetéseihez képest ez gyengéd jelzés volt. – Van még valami? – kérdezte az Istenkirály. – Nincs, Szentséged – felelte Neph. Sikerült tökéletesen megőriznie a hangja nyugodtságát. – Akkor menj! Minden ok ellenére, amiért morcosnak kellett volna lennie, amikor Elene jó hangulatban volt, Kylarnek nehezére esett boldogtalannak lenni. Egy gyors reggeli és egy csésze ootai után, amely elűzte a fáradtságát, Kylar az utcán sétált a lánnyal, kéz a kézben. Elene krémszínű ruhát viselt barna tafota
fűzővel, amely olyan árnyalatú volt, mint a szeme. Mesésen festett egyszerűségében. Kylar persze sosem látott még olyan ruhát Elene-en, amelyet a csodásnál kevesebbnek gondolt volna, de amikor a lány boldog volt, kétszer olyan szép lett, mint általában. – Ez aranyos, nem? – kérdezte Kylar felkapva egy babát a kereskedő standjáról. Miért boldog Elene? Nem emlékezett, hogy ő tett volna valami jót. Mióta elkezdett eljárni éjjelente, arra számított, hogy meg kell ejteniük A Beszélgetést. Ehelyett egy éjjel a lány megszorította a kezét– majd’ kiugrott a bőréből, ennyit a rettenthetetlen mestergyilkosról-, és így szólt: „Kylar, szeretlek és bízom benned.” Azóta semmit nem mondott. Ebben Kylar biztos volt. Mit kellett volna mondania? „Khm, igazából megöltem pár embert, de minden alkalommal véletlen volt, és mind gonoszak voltak”? – Nem hiszem, hogy sokat áldozhatunk rá – felelte Elene. – Csak veled akartam tölteni a napot.– Mosolygott. Talán épp jóféle hangulatingadozása volt. A hangulatingadozásnak kell, hogy legyen jó oldala is, nem? – Ó!– felelte. Csak egy kicsit idétlenül érezte magát kézen fogva a lánnyal. Először úgy érezte, mindenki őket bámulja. Most, bár látta, hogy néhányan kétszer nézik meg őket, azoknak a pillantásoknak a legtöbbje elismerő volt. – Aha! – ordított rájuk egy kövér kis ember. – Tökéletes. Tökéletes! Teljesen aranyosak. Csodálatosak. Igen, igen, jöjjenek csak be! Kylar annyira meglepődött, hogy alig tudta visszafogni magát, hogy át ne rendezze a fickó arcvonásait. Elene felnevetett, és megbökte Kylar feszülő karizmát. – Gyere, nagyfiú– mondta.– Ez a vásárlás. Móka! – Móka?– kérdezte Kylar, miközben a lány bevonszolta a kicsi, jól megvilágított üzletbe. A kövér kis ember gyorsan átadta őket egy csinos, talán tizenhét éves lánynak, aki ragyogóan rájuk mosolygott. Filigrán leány volt, karcsú, szédítően kék szemű, és nagy szája volt, amitől a mosolya is hatalmas lett. Aranyhaj volt az. Kylar a szemét meresztette, miközben nappali és árnyékvilága találkozott. – Üdv – szólt Aranyhaj. Lenézett a jegygyűrűjükre. – Capricia vagyok. Jártak már gyűrűárusnál? Mivel Kylar egy hosszú pillanatig nem szólt egy szót sem, Elene gyengéden a bordái közé döfte a könyökét. – Nem – felelte. Kylar pislogott. Elene a fejét csóválta, nyilván azt gondolta, hogy Capriciát fixírozza, de nem látszott dühösnek, jól mulatott. Kylar megrázta a fejét. Nem, nem úgy.
A lány felvonta egyik szemöldökét. Jól van. – Nos, akkor kezdjük a legelején – szólt Capricia kihúzva a széles fiókot, amelyet fekete bársony borított, és a pultra helyezte. Tele volt apró, páros karikákkal aranyból, ezüstből és bronzból, némelyiket rubinokkal, gránáttal, ametiszttel, gyémántokkal vagy opállal díszítették, mások simák voltak, megint mások vésettek. – Látták már a városban, hogy ilyeneket viselnek az emberek, ugye? Elene bólintott. Kylar csak nézett rá. Aztán Capriciára. O nem viselt ilyet, legalábbis Kylar nem látta. Lábujjgyűrűk lettek volna? Lábujjhegyre állt, hogy átlásson a pulton Capricia lábára. A lány rajtakapta és felnevetett. Olyan nevetése volt, ami akkor is ragadós, ha épp rajtad nevet. – Nem, nem – mondta. – Nekem nincs! Nem vagyok férjnél. Miért nézi a lábamat? Elene a saját homlokára csapott. – Férfiak! – Ó – szólt Kylar. – Ezek fülbevalók! Capricia megint kacagott. – Mi az? – kérdezte Kylar. – Ahonnan mi jövünk, a nők egyforma fülbevalókat viselnek. Ezek különböző méretűek. A lányok hangosabban nevettek, erre Kylarnek leesett. A fülbevalók nem nőknek készültek, hanem pároknak. Egy a férfinak, egy a nőnek. - Ó! Ez megmagyarázta a fülbevalót viselő férfiakat. Kylar a homlokát ráncolta. Azt meg tudta mondani, ki rejteget fegyvert a ruhája alatt, és meg tudta állapítani a hozzáértésüket is. Mit foglalkozott ő azzal, hogy mi lóg a fülükben? – A mindenit! Azt nézd! – mondta Elene egy pár ezüst-arany, ragyogó karikára, amely gyanúsan drágának látszott. Nem gyönyörűek?– Capriciához fordult.– Mesélne a karikákról? Mi kissé... khm, nem ismerjük ezt a szokást.– Feltűnően nem néztek Kylarre. – Itt Waeddrynben, amikor egy férfi feleségül kér egy nőt, vásárol két karikát, és átadja neki. Természetesen van polgári ceremónia, de magát az esküt kettesben teszik le. Önök már házasok, nem igaz? – De– felelte Kylar.– Újak vagyunk a városban. – Nos, ha waeddryni módon kívánnak összeházasodni, de talán nincs pénzük vagy kedvük a nagy ceremóniához, nagyon egyszerű. Egyáltalán nem kell emiatt aggódni. A szögelés miatt házasokként tartják nyilván önöket. – Szögelés?– kérdezte Kylar nagyra nyílt szemmel. Capricia elpirult.
– Ügy értem, hogy amíg viselik a szerelmük pecsétjét vagy a karikákat. De, a legtöbben csak úgy nevezik, szögelés. – Gondolom ez nem része a szokásos leírásnak. – Kylar.– Elene megbökte a fiút, miközben Capricia ismét elpirult. – Láthatnánk az esketőkéseket?– kérdezte kedvesen. Capricia kihúzott egy másik, fekete bársonnyal bevont fiókot. Tele volt díszes, apró hegyű tőrökkel. Kylar hátrahőkölt. Capricia és Elene felkuncogtak. – Egyre ijesztőbb– szólt Capricia. Rájuk villantotta hatalmas mosolyát. Általában, mielőtt a... jaj, hát mielőtt a menyegzőt elhálják-, próbált szakszerűnek tűnni, de a füle élénkrózsaszínű volt. Elnézést kérek, valójában sosem kellett még elmagyaráznom ezt. Én... általában Bourary mester... mindegy. Amikor egy férfi és egy nő megesküsznek, a nő feladja a szabadsága nagy részét. – Még hogy a nő? – kérdezte Kylar. A pillantás, amit Elene-től kapott érte, már kevésbé volt vidám. Lenyelte a nevetését. – Tehát a szögelés... a meggyűrűzés vagy a pecsét... – Mondja csak, hogy szögelés – szólt Kylar. – Nyelvbotlás volt, tényleg azt kéne mondanom, hogy... – megpillantotta Kylar arckifejezését. – .. .jó. Amikor a menyasszony és a vőlegény visszavonulnak a hálószobájukba, a férfi átadja a karikákat és az esketőkést az arának. A férfinak be kell hódolnia a nőnek. A nő gyakran... – Capricia pislogott, és ismét kipirult a füle. Torkot köszörült. – A nő gyakran eltereli a férfi figyelmét egy kis időre. Aztán átszúrja a saját bal fülét, ahol kívánja, és beleteszi a karikáját. Aztán meglovagolja az urát a hitvesi ágyon és átszúrja az ő bal fülét is. Kylar szája tátva maradt. – Nem olyan rossz. Csak attól függ, hogy dönt az asszony, hol...– Capricia felnézett, amikor Bourary mester belépett az üzletbe – ...szeretné elhelyezni a pecsétet. A fülcimpa nem olyan rossz, de néhány asszony olyan helyen szúrja meg az urát, nos, mint Bourary mester felesége. Kylar a kerekded, vigyorgó kis emberre nézett. Csillogó arany fülbevalót viselt, amelyben rubinok ragyogtak. A füle hegyén volt. – Fájt, mint a hétpatvar– mondta Bourary mester.– Azt mondják, ezzel elveszik a lányságunkat. Egy kis fáj dalom nyögés hagyta el Kylar száját. – Micsoda? Elene elpirult, de a szeme villogott. Egy pillanatig Kylar megesküdött
volna, hogy épp elképzeli, ahogy megszögeli őt. – Nos, így igazságos, nem igaz? – kérdezte Bourary mester. – Ha egy asszonynak fájdalommal és vérrel kell szembenéznie a nászéjszakáján, egy férfinak miért ne kéne? Tudja mit, ettől majd gyengédebb lesz. Különösen, ha megcsavarja a fülét, hogy emlékeztesse rá!– Hahotázott.– Ezt kapjuk mi húszgenerációnyi királynő uralkodása után.– Bánatosan nevetett, de nem úgy tűnt, mintha bántaná a dolog. Ezek az emberek döbbent rá Kylar teljesen őrültek. – De ez még nem varázslat– folytatta Capricia, látva, hogy Kylar érdeklődése gyorsan alább hagyott. – Amikor a feleség a férje fülébe teszi a fülbevalót, minden szerelmével, odaadásával és a házasság iránti vágyával arra a fülbevalóra kell összpontosítania, és az csak akkor fűzi össze a párjával. Ha a nő nem akar igazán megházasodni, sosem fogja összekötni őket. – De ha egyszer összekötötte– szólt Bourary mester-, sem a mennyben, sem a pokolban azt a gyűrűt ki nem nyitják újra. Nézzék!– Odanyúlt, és lehúzta a jegygyűrűt Kylar bal kezéről. Alig üt el a bőre színe alatta, mi? Nemrég zabolázták meg? – Összerakhatna pár jó páncélinget ezzel a trükkel – jegyezte meg Kylar, próbált kimászni a kelepcéből. – Jaj, szívem, ne csináld, elalélok!– mondta Elene a fűzőjét rángatva, mintha túl melege lenne.– Olyan romantikus vagy! – Nos, valójában– mondta Bourary mester– mesterségünk első gyakorlói fegyverkovácsok voltak. De nézze csak szólt Elene-hez fordulva, akit nyilván sokkal barátságosabb alanynak talált a rábeszéléshez. – Ezt a gyűrűt lehúzhatja, leeshet magától, ki tudja? Bemegy egy fogadóba, és belebotlik valami ringyóba, és az honnan tudhatná, hogy egy másik asszony birtokán garázdálkodik? Természetesen, nem mintha ilyet tenne, uram. De a mi gyűrűinkből egy házas emberen mindig látni, hogy házas ember. Valójában ez védelmet jelent még azoknak a nőknek is, akik anélkül flörtölnének egy férfiemberrel, hogy tudnák, az nős. – És... ha egy férfi vagy nő el akar válni, nos, akkor ki kell tépni azt az átkozott vackot a füléből. Én mondom, ez visszaveti a válások számát. De a kötés nem csupán azért nem történik félelem nélkül, hogy visszatartsa a férfit vagy a nőt attól, hogy felszarvazza a párját. Ez ennél mélyebben gyökerezik. Amikor egy férfit s egy nőt összeesketnek, ősi mágia lép működésbe ezekben a karikákban, olyan varázslat, amelynek ereje úgy nő, ahogy a szerelmük is. Olyan mágia, amely segít érezni, amit a szerelmünk érez, olyan varázs, amely elmélyíti a szerelmünket és az egymás iránti megértésünket, segít tisztábban
kommunikálni, amely... – Hadd találgassak– vágott közbe Kylar.– Minél drágábbak a fülbevalók, annál nagyobb a varázslat. Elene könyöke ezúttal minden volt, csak gyengéd nem. – Kylar – szűrte a fogai közt. Bourary mester pislogott. – Biztosítom, fiatalúr, hogy minden gyűrű, amit én készítek, mágiával telített, még a legegyszerűbb és legolcsóbb rézkarika sem törik el. De igen, határozottan több időt és energiát fektetek az arany és misztaril gyűrűkbe. Nem csupán azért, mert akik ezeket vásárolják, többet fizetnek, hanem azért is, mert ezek az anyagok sokkal jobban megtartják a varázslatot, mint a réz, a bronz vagy az ezüst tudná. – Jól van – felelte Kylar. – Nos, köszönjük, hogy ránk pazarolták az idejüket.– Kihúzta magával Elene-t az üzletből. A lány elégedetlen volt. Az utcán megállt. – Kylar, te teljesen hülye vagy. – Édesem, nem hallottad, mit mondott? Valami fegyverkovácsnak régen olyan Tálentuma volt, amivel egymáshoz tudta kötni a fémgyűrűket. Jó dolog egy fegyverkovácsnak, hónapok helyett napok alatt összekalapál egy páncélinget. Aztán kiokosodott és kitalálta, hogy sokkal több pénzt kereshet úgy, ha elad minden fémkarikát több száz aranyért, mint ha egy egész páncélinget, talán ötvenért. És láss csodát, megszületett egy iparág. Süket duma az egész. És az az „elmélyíti az egymás iránti megértésünket” dolog? Mindenkivel ez történik, aki megházasodik. Ó, és az arany karikákban több a mágia... Ez mennyire nyilvánvaló? Láttad, mennyi aranykarikájuk volt? A szegény városi idióták közül tízből kilenc biztosan takarékoskodik, hogy aranyat vehessen, mert melyik nő lenne boldog, ha kap egy rézkarikát, ami „alig tartja meg a varázsigét ? – Én az lennék– felelte a lány csendesen. Kylarnak elakadt a lélegzete. Elene eltakarta az arcát. – Azt hittem, hogy valamikor igaziból is össze akarsz majd házasodni, tudod. így hivatalossá tehetnénk. Ha egyáltalán akarjuk. Vagyis tudom, hogy nem állunk készen rá. Nem azt mondom, hogy most rögtön csináljuk, vagy ilyesmi. Miért mindig én vagyok a seggfej? Mert ő túl jó hozzád. – Hát te tudtad, miféle hely ez? – kérdezte sokkal kedvesebben, bár még mindig ideges volt, azt viszont nem tudta megmondani, hogy a lányra vagy magára dühös. – Mea néni mesélt róla.
– Ezért babráltad a fülemet éjjel? – Kylar! – Ezért? – Mea néni azt – mondta, csodákat művel. – Elene nem tudott a szemébe nézni. Teljesen megsemmisült. – Hát talán azoknak a perverzeknek igen! – Kylar! – Elene felhúzta a szemöldökét, mintha azt mondaná, – Egy zsúfolt piac közepén vagyunk, befognád a szádat? Kylar körülnézett. Ennyi fülbevalót még életében nem látott. Hogy nem vette észre eddig? És igaza volt, majdnem mindegyik aranyból volt, és mindenki úgy viselte a haját, hogy a füle látszódjon. – A lányt már láttam azelőtt– mondta Kylar. – Capriciát? – Egyik éjjel kint jártam, és pár csirkefogó bántani akarta. Régebben meg kellett volna ölnöm őket. Ehelyett rájuk ijesztettem. A lány bizonytalan volt, hogy miért mondja most ezt el neki. – Hát, ez nagyszerű. Látod? Az erőszak semmit sem old... – Életem, egyikük a Shinga volt. Egy bosszúálló ember összevizelte magát az alárendeltjei előtt. Az erőszak volt az egyetlen megoldás. Az a lány most nagyobb bajban van, mint azelőtt volt, hogy segítettem neki. Az orra alatt káromkodott. – Miért vittél be egyáltalán oda? Még arra sincs pénzünk, hogy Ulynak születésnapi ajándékot vegyünk. Azokat hogy engedhetnénk meg magunknak? – Sajnálom, rendben van? – mondta Elene. Csak látni akartam, milyen. – A kard miatt van, ugye? Még mindig azt akarod, hogy adjam el a kardot. – Fejezd be! Semmit nem – mondtam a kardról. Sajnálom. Azt hittem, talán érdekel. Nem kértelek, hogy vegyél nekem bármit is.– Elene most nem nézett rá, és természetesen a kezét sem fogta. Fiát, ez jobb volt, mint a könnyek. Nem igaz? Egy ideig sétált a lány mellett, miközben az úgy tett, mintha a szabadtéri üzletek kínálatában válogatna, felemelte az árukat, ruhákat tanulmányozott, babákat nézegetett, amelyekre nem volt pénzük. – Tehát– szólt végül Kylar.– Mivel már amúgy is veszekszünk... A lány felé fordult, és felnézett rá. Nem nevetett. – Nem akarok a szexről beszélgetni, Kylar. A fiú megadásul felemelte a kezét. Mindig viccelni próbál. Mindig kudarcot vall benne. – Kylar, emlékszel, milyen érzés ölni? Nem kellett túl távolra visszagondolnia. Győzedelmes volt, a hatalom
szörnyű öröme, amelyet sivárság követett, beteges üresség a mellében, tudva, hogy még egy kemény bűnöző is megváltozhat, és neki most már sosem lesz ilyen esélye. Megérti a lány, hogy egy része szereti ezt? – Szívem, mindannyiunknak oly sok ideje és oly sok adottsága van. Neked több van, mint a legtöbbünknek, és tudom, hogy jót akarsz tenni. Tudom, hogy ez a szenvedélyed, és ezt szeretem benned. De nézd, mi történik, amikor egy karddal próbálod megmenteni a világot! A mestered megpróbálta, és nézd meg, micsoda keserű vénember lett belőle. Nem akarom látni, hogy veled is ez történjen. Tudom, hogy a jómód után, amiben éltél, a dolgok után, amelyeket elkövettél, apró életcél patikusnak lenni. Nem apróság, Kylar. Hatalmas nagy dolog. Sokkal több jót tettél a világnak azzal, hogy jó apa vagy és jó férj és gyógyító, mint valaha azzal, hogy gyilkos voltál. Azt hiszed, tévedés, hogy gyógyító képességet kaptál Istentől? Ez az isteni egyensúly. Hajlandó spongyát borítani mindarra, amit elpusztítottunk új és gyönyörű dolgokkal. Mint mi magunk. Ki gondolta volna, hogy te meg én biztonságban elkerülünk az utcáról, és ismét egymásra találunk? Ki gondolta volna, hogy örökbe fogadjuk Ulyt? Most már neki is van esélye azok után, hogy egy orgyilkos és egy madám gyermeke. Csak Isten képes erre, Kylar. Tudom, hogy te még nem hiszel benne, de ez az ő keze munkája. Ő adta nekünk ezt a lehetőséget, és én élni akarok vele. Maradj velem. Hagyd magad mögött azt az életet. Ott nem voltál boldog. Miért akarnál visszamenni? – Nem akarok – felelte. De csak félig mondott igazat. Elene a karjaiba simult, de miközben őt ölelte, tudta, hogy nincs igaza.
21 A kora délutáni hőségben Kylar megállt egy üzlet előtt a nemesek negyedében. Belépett egy sikátorba és harminc másodperc múlva Kirof báró elég jó arcmását viselte. Azt kívánta, bár gondolt volna arra, hogy egy szebb inget vegyen fel. Természetesen a tűz után csak egy másik inge maradt, és az a jelenleginél is rosszabb volt. Valószínűleg lehetett volna illuzórikus ruhákat viselni, ahogy a nem létező arcot is, de ennyi mindennel zsonglőrködni már túl sok lett volna Kylarnek– elképzelte, ahogy próbál valósághűen lobogtatni egy nem létező köpenyt, miközben mozgásban van, és gyorsan eldöntötte, hogy a saját ruhái is megteszik. A hóna alá dugta a dobozt, és belépett. Haylin Nagymester üzlete hatalmas, szögletes helyiség volt. A belső teret jól megvilágították, és sokkal gazdagabban rendezték be, mint bármelyik kovácsműhelyt, amelyben Kylar megfordult. Több sorban páncélok sorakoztak a falakon, több polcnyi fegyverrel előttük. Tiszta is volt, és alig füstös Haylin Nagymester bizonyára feltalált egy okos szellőzőrendszert, mert az üzlet és a műhely nem különült el egymástól. Kylar látta az egyik kovácsinast, ahogy segít egy nemesnek kiválasztani a kardnak való acélt. Egy másik nemesember azt figyelte, ahogy az inasai a mellvértjét kalapálják. A vásárlókat a műhelyen vezették keresztül, egy különleges kék szőnyegen, hogy ne legyenek az inasok és a munkások útjában. Jóféle, ravasz trükk volt, és kétségtelenül megérte a súlyát aranyban. Bár azt, hogy a nemesek a nagyszerű fegyverekért és páncélzatért vagy az élményért fizettek-e, Kylar nem tudta biztosan. A fegyvereket és páncélokat tároló polcok itt az ajtó mellett semmi különöset nem mutattak, kétség kívül az inasok és munkások keze munkái voltak. De Kylar nem ezt kereste. Az üzlet hátsó traktusa felé pillantott, és meglátta magát a férfit. Haylin Nagymester majdnem teljesen kopasz volt, dudoros kobakján egy tincs ősz hajjal. Sovány volt és görnyedt. Rövidlátónak tűnt, bár természetesen izmos válla és karja egy sokkal fiatalabb férfit láttatott. Bőrköténye lyukacsos volt és pecsétes a munkától. Egy inas kezét vezette, a vas kalapálásának helyes szögét mutatta meg a fiúnak. Kylar felé indult. – Elnézését kérek! Üdvözlöm uram, miben segíthetek?– kérdezte egy mosolygó ifjú az útjába állva. Kissé túlságosan is vigyori volt. – Beszélnem kell a nagymesterrel – felelte Kylar. A gyomrában érzett szorítás azt súgta, hogy Haylin be fogja bizonyítani, hogy messzebb van, mint az üzlet túlsó vége. – Sajnálom, dolgozik, de én örömmel segítek önnek, bármit kíván.
Vigyori gyors pillantásából Kylar ruhájára a fiú megállapította, hogy nem számít semmi fontosra. Épp amire Kylarnek szüksége volt: egy bürokrata. Kylar átnézett Vigyori válla fölött, és eltátotta a száját. Kirof báró arcával még sosem próbálta ezt a kifejezést, de elfogadhatónak kellett lennie, mert Vigyori megfordult, hogy megnézze, mi a baj. Kylar láthatatlanná vált. Úgy érezte magát, mint egy rossz gyerek, amikor Vigyori visszafordult, és nem látott senkit. – Mi a jó...?– szólt. Megdörzsölte a szemét.– Hé szólt oda egy munkatársának a pult mögött-, láttad az előbb, hogy egy kövér, vörös szakállú fickóval beszéltem? A pult mögött álló férfi nemet intett, és a kassza felé indult, az orra alatt káromkodott. Kylar láthatatlanul átsétált az üzleten. A siető inasokat kikerülve Haylin Nagymester könyöke mellé érkezett. A férfi az inasa tucatnyi kardját tanulmányozta, amelyek egy asztalon feküdtek a mester jóváhagyására várva. – A harmadik nincs rendesen kiégetve – szólt Kylar a kovács mögött előtűnve.– Van egy gyenge pontja, épp a markolat felett. A következőt pedig rosszul edzették. Haylin Nagymester megfordult, és Kylar lábára nézett két lépéssel a kék szőnyegen kívül, aztán a gyenge kardra pillantott. Egy üres, piros ládába hajította. – Werner– mondta Haylin az ifjúnak, aki egy inast szidalmazott épp.– Ez a harmadik selejt ebben a hónapban. Még egy, és végeztem veled. Werner elsápadt. Azonnal felhagyott az inas káromlásával. – Ami azt illeti – fordult Haylin Nagymester Kylarhez a gyengén edzett kard felé intve. – Tudja, mi történik, ha gyémántot szór a csirkék elé? – Rágós csirkehús? – Értékes zúza. Pazarlás, fiam. Ez egy hadi megrendelés. Kétszázötven arany száz kardért, valami paraszt kardlengető több időt tölt a kaszakövével. Ismeri a kardjait, de én elfoglalt ember vagyok. Mit akar? – Öt percet. Négyszemközt. Megéri az idejét. A Nagymester felhúzta a szemöldökét, de beletörődött. Felvezette Kylart a lépcsőkön egy különszobába. Amikor elmentek Vigyori mellett, a fiatalember megszólalt: – Maga nem... nem lehet... Haylin Nagymester felvont szemöldökkel ránézett az ifjúra. Vigyori kenetteljes mosolya lehervadt. – Ne is törődjön vele – mondta Haylin. – Az ötödik fiam. Van egy kis gyártási hibája.
Kylar nem tudta, ez mit akar jelenteni, de bólintott: – A selejtládába vele. – Haylin nevetett. – Bárcsak megtehetném az anyjával is! A harmadik feleségem volt a válasz az előző kettő imáira. A különszobát nyilvánvalóan a lehető legritkábban használták. Szép diófa asztal állt a közepén, körülötte jó néhány székkel, de a helyiség nagy részét bemutatóvitrinek foglalták el. Szép mívű kardok és drága páncélok töltötték meg a szobát, akár egy elit őrség. Kylar figyelmesen megnézte őket. Jó pár a Nagymester munkája volt: mestermunkák, hogy bemutassák, mire képes, de a többi öreg volt, különböző stílusú és a hadviselés más-más részéből származó bemutató darabok. Tökéletesek. – Három perce van – szólt Haylin Kylarra hunyorogva. – Különleges tehetséggel bírok – mondta Kylar a férfival szemben leülve. A Nagymester egyik szemöldöke ismét a homlokára szökött. Ijesztően kifejező szemöldöke volt. Kylar ujjaival vörös hajába túrt, amely piszkosszőkévé változott. Elhúzta a kezét az arca előtt, és az orra hegyesebb, hosszabb lett. Megdörzsölte az arcát, mintha megmosná, és a vörös szakáll is eltűnt, hogy felfedjen egy kissé himlőhelyes arcot és éles pillantású szempárt. Természetesen ez csak műsor volt. Nem kellett megérintenie az arcát– de ez a férfi úgy tűnt, mint aki értékeli a színjátékot. Haylin Nagymester képe hullasápadt lett, s leesett az álla. Sebesen pislogott, és a hangja recsegve tört elő. Megköszörülte a torkát. – Csillagtűz uram? Csillagtűz Gaelan? – Ismersz engem?– kérdezte megütközve Kylar. Csillagtűz Gaelan tucatnyi ének hőse volt. De az arc, amit Kylar viselt, Durzo Blinté volt. – Én csak... csak kisfiú voltam még, amikor eljöttél a nagyapám üzletébe. Azt – mondta... azt – mondta, talán visszajössz, miután már lemondtunk rólad. O, uram! A nagyapám azt – mondta, talán az apám vagy az én időmben történik ez, de sosem hittünk neki. Kylar zavartan próbált gondolkodni. Durzo volt Csillagtűz Gaelan? Kylar tudta, hogy Durzót nem ugyanazon a néven ismerték hétszáz éven át, ez természetes. De Csillagtűz Gaelan? Ezt a nevet még csak nem is említette azok között Aristarchos, akikről állította, hogy a mester inkarnációi voltak. Fájdalmas gyász öntötte el Kylart. Ő nem tudta, de valami kovács Caernarvonban tisztában volt vele. Milyen keveset tudott az emberről, aki felnevelte, aki meghalt érte. Mire Kylar megismerhette volna, Durzo megkeseredett. Ki lehetett, amikor Csillagtűz Gaelan volt, ötven éve? Kylar
gyanította, hogy barátok lehettek volna azzal a férfival. – Megőriztük a titkodat, esküszöm – szólt Haylin Nagymester. Kylar zavarodott volt. Ez az ember, aki elég idős volt, hogy a nagyapja lehessen, aki a hírneve csúcsán járt, úgy kezelte Kylart, mint...mintha halhatatlan lenne, majdnem hogy isten. – Mit tehetek érted, uram? – Én nem, én nem... – dadogott Kylar. – Kérlek, ne kezelj másképp a nagyapád miatt. Csak szerettem volna, ha komolyan veszel. Nem hittem, hogy még emlékszel rám. Én még csak nem is emlékszem. Kissé megváltoztál. Vigyorgott, hogy megpecsételje a hazugságot. – De te egy cseppet sem– felelte Haylin megütközve.– Öhm, jól van folytatta, miközben a szemöldöke fel-le járt gyors ütemben, ahogy próbálta összeszedni magát.– Öhm. Nos. Mit keresel? – Szeretnék eladni egy kardot. – Kylar előhúzta Megtorlót a hátára szíjazott hüvelyből, és az asztalra fektette. Haylin tisztelettel vette vaskos, kérges kezébe a nagy kardot, aztán azonnal le is tette. A markolatra bámult pislogva. Kitágult szemmel végigfuttatta rajta az ujjait. – Ezt a kardot sosem ejted el, nem igaz? – kérdezte. Kylar vállat volt. Persze, hogy nem. Még mindig úgy tűnt, hogy a nagymester nem hiszi, hogy ébren van. A tenyerébe köpött, és újból megragadta a kardot. – Mit csinál... Egy csepp nedvesség csöppent a markolatról az asztalra. Haylin Nagymester elengedte a kardot, és kinyitotta a tenyerét. Tökéletesen száraz volt. Egy kis kiáltást hallatott, de nem tudta levenni a szemét a kardról. Közelebb hajolt, és még közelebb, míg csak majdnem hozzáért az orra. Elfordította a pengét, hogy megnézze az élét. – Az istenekre! szólt.– Hát igaz. – Micsoda? – kérdezte Kylar. – A szénszálak. Tökéletesek. A jobb karomat tenném rá, hogy mindegyiknek négy metszéspontja van, nem igaz? A penge egy tökéletes gyémánt, uram. Olyan vékony, hogy alig látni, de eltörhetetlen. A legtöbb gyémántot egy másikkal el lehet metszeni, mert sohasem tökéletesek, de ha sehol sincsenek benne hibák... Ez a penge elpusztíthatatlan, és nemcsak a penge, hanem a markolat is. De uram, ha ez a... Azt hittem, a kard fekete. Kylar megérintette a pengét, és hagyta, hogy a ka’kari kisüvítsen a bőre alól és beborítsa. A pengére vésett IRGALOM szót eltakarta a ka’kari feketéjével írott IGAZSÁG. Haylin Nagymester arcán fájdalom látszott.
– Ó, uram... Nagyapám elmondta... Sosem értettem. Vaknak érzem magam, mégis majdnem hogy boldog vagyok a vakságom miatt. – Miről beszélsz? – Nekem nincs Tálentumom, Csillagtűz uram. Fel sem foghatom, mily csodálatos penge ez. Nagyapám tudta, és minden napján kísértette őt, azt – mondta. Tudta, milyen Talentum került ebbe a pengébe, látta, de sosem vehette fel vele a versenyt. Azt – mondta, a saját keze munkája volt, hogy olcsónak és ízléstelennek látsszék, és ő híres volt a munkájáról. De sosem hittem, hogy a saját szememmel láthatom Megtorlót. Uram, ezt nem adhatod el! – Nos, feketében nincs belőle– felelte könnyedén Kylar, és visszaszívta a ka’karit a bőre alá. Ha ez lenyomja kissé az árát. – Uram, nem értesz engem. Még ha meg is adhatnám, amit ér, még ha valahogy meg tudnék állapítani egy árat, sosem tudnám... többet ér, mint amennyit egész életemben megkereshetek. Még ha meg is tudnám vásárolni, sosem tudnám eladni. Túl értékes. Talán a világon egy vagy két ilyen vagyonos és hozzáértő gyűjtő él, aki ilyen kardot vásárolna. Ez a kard még akkor sem kiállítóterembe, hanem egy hős kezébe való. A te kezedbe. Nézd, a markolat nem csúszik ki a kezedből akkor sem, ha véres vagy nedves. A nedvességet elvezeti. Nem csak briliáns, hanem praktikus is. Ez nem egy kiállítási darab. Ez művészet. Gyilkos művészet. Akárcsak te. Feltartotta a két kezét, és belesüppedt a székébe, mintha Megtorló puszta látványa kimerítette volna. Bár nagyapám elmondta, hogy a véset hyrilli... ó, te jó ég! A pengén álló IRGALOM felirat a szemük előtt változott át olyan nyelvű írássá, amelyet Kylar nem tudott elolvasni. Elképesztő volt. Ezt még sosem csinálta. A gyomrában kígyó vonaglott, és megfeszítette a beleit. Elveszít valamit, amelynek az értékével még csak nem is tudott számolni. Ugyanaz az érzés volt, mint amikor halott mesterére gondolt, a férfira, akinek az értékeit alig ismerte. – Ennek ellenére– szólt összeszorult torokkal-, el kell adnom.– Ha megtartaná, újra ölne. Nem volt kétsége efelől. Az ő kezében könyörtelen igazság volt a kard. El kellett adnia, ha őszinte akart maradni Elene-hez. Amíg ragaszkodik a kardhoz, a régi életéhez is ragaszkodik. – Uram, pénzre van szükséged? Adok, amennyit csak akarsz. Kylar egy kicsike, rosszindulatú része belegondolt. Ez az ember bizonyosan több mint elég pénzt tud megtakarítani annál, mint amennyire Kylarnek szüksége volt. – Nem. Muszáj, muszáj eladnom. Egy... egy nő miatt.
– Áruba bocsátasz egy műalkotást, amelyért egy királyságot is adnának, hogy egy nővel lehess? Halhatatlan vagy! Még a leghosszabb házasság is véget ér az életed apró töredéke ideje alatt! Kylar fintorgott. – Így van. –Te nem csupán eladod ezt a kardot, ugye? Feladod. Nem járod tovább a kard útját. Kylar az asztallapra pillantva bólintott. – Belevaló nő lehet. – Az – felelte Kylar. – Mit tudsz adni érte? – Attól függ, milyen gyorsan van rá szükséged. Kylar nem tudta, mikor szállhat inába a bátorsága. Tudta, hogy amit mond, az ezrekbe kerül neki, de Elene-t elveszíteni drágább lett volna. Amúgy sem érdekelte sosem a gazdagság. – Csak amit össze tudsz szedni nekem, mielőtt elmegyek. – A városból? – Mielőtt elmegyek az üzletedből.– Kylar nyelt egyet, de az átkozott gombóc nem tűnt el a torkából. A Nagymester kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de látta, hogy Kylar nem gondolja meg magát. – Harmincegyezer arany – szólt.– Talán még néhány száz, attól függ, mit adtunk ma el. Hatezer aranyban, a többi váltóban, amelyet a legtöbb helyen beválthatsz, bár ekkora összegért a város pénzváltóinak felét fel kell keresned. Egyenest a Kék Óriásba menj, ha mindet be akarod váltani. Kylar a szemét meresztette az összeg hallatán. Elég lett volna egy házra, arra, hogy kifizessék az adósságukat Mea néninek, és hatalmas árukészlettel boltot nyissanak, ráadásul egy párat a legszebb esküvői karikákból, amit csak kapni lehet. És a fickó tiltakozik, hogy közel sem elég? – Szép kis summa a születési előjogodért, mi? – A gondolattól majdnem elakadt a lélegzete. Hirtelen felállt.– Rendben szólt. Az ajtóhoz ment, és megmarkolta a kilincset. – Öhm... uram– szólt utána Haylin Nagymester. A saját arcára mutatott. – Ó!– Kylar összpontosított, és a vonásai megvastagodtak, a haja pedig visszavörösödött. Öt perc múlva a még mindig megdöbbent Vigyori segített megtölteni egy ládát aranyérmékkel húszat ért mindegyik – , és figyelte, ahogy az apja vastag köteg váltót tesz a tetejükre. A végeredmény 31.400 arany volt. A láda nem volt nagy, de két nagy ember súlyát nyomta. A Nagymester lóért küldetett, de Kylar inkább két széles bőrszíjat kért. Munkások és inasok ácsorogtak és
nézték, de Kylart nem érdekelte. Haylin saját kezűleg erősítette fel a szíjakat vigyorogva. – Uram– szólt a bőrökkel végezve.– Ha vissza akarod kapni, itt lesz. – Talán. Az unokáid idejében. Haylin Nagymester szélesen elmosolyodott. Kylar tudta, hogy nem kellett volna olyan hangosan mondania. Nem kellett volna elhárítania a hátaslovat sem. Nem érdekelte. Valahogy jól esett neki olyan emberrel beszélni, aki tudott valamit arról, hogy kicsoda ő, és nem félt vagy undorodott– még ha azt is hitte, hogy ő a saját mestere. Kylar amúgy is inkább hasonlított Csillagtűz Gaelanre, mint Durzo Blint. Jó érzés volt ismertnek és elfogadottnak lenni, nem érdekelte, hogy óvatlan volt. A Tálentuma segítségével Kylar a hátára lendítette a ládát. Tátott szájú hördülésekkel telt meg a kovácsműhely. Igazából még ahhoz is majdnem túl nehéz volt, hogy a Tálentummal cipelje. Kylar biccentett Haylin Nagymesternek, aztán kisétált. – Ki az ördög volt ez?– hallotta Vigyori kérdését. – Egy nap, majd ha készen állsz rá, talán elmondom– felelte a Nagymester.
22 – Jó napot – szólt Kylar Capriciához, amikor visszatért a gyűrűshöz. – Jó napot– felelte a lány meglepve. Egyedül volt, éppen bezárta az üzletet. – A seggfej visszatért – fintorgott Kylar. – Sajnálom, ami történt... akkor. – Micsoda? – kérdezte a lány. – Nem, semmi baj. Megértem, hogy az egész furcsának tűnik, ha nem idevalósi valaki. A férfiaknak sosem tetszik, bár a nőknek is ki kell lyukasztaniuk a fülüket, és ők sosem panaszkodnak. Megrántotta a vállát. – Rendben van, hát... – mondta Kylar, aztán rájött, hogy nincs mit mondania. Mi volt a baj az ékszerekkel, ami miatt ilyen haszontalannak érezte magát? – Rendben – fejezte be a mondatot ügyefogyottan. – Igazság szerint – mondta a lány – a legtöbb férfi alig veszi észre a fájdalmat. A menyasszonyuk tesz róla, hogy elvonja a figyelmüket. Elméletileg csak a szögelés után szokták elhálni a frigyet, de ez igazából tényleg csak elmélet. Kylar köhintett. Már gondolkodott ezen. – Khm, emlékszik, melyikre mutatott rá a feleségem?– kérdezte. – Természetesen – felelte Capricia nevetve.– Azt hiszem, pont olyanra, amelyek tényleg megtartják a varázslatot. A szeme csillogott, Kylar pedig elpirult. – Az a balszerencsém, hogy a feleségemnek pompás ízlése van. – Amelyet jól példáznak a választásai – felelte Capricia, hatalmas mosolyát Kylarre ragyogtatva. Bármilyen összetűzés is volt készülőben a Shingával, Kylar örült, hogy megmentette a lányt. Capricia kihúzta a fiókot, és letette elé. Amikor letette, homlokráncolva kiemelt egy pár karikát a tárolóból. – Csak egy pillanat– mondta, és letérdelt a pult mögé, eldugta őket, aztán felegyenesedett. – Azt hiszem ezek közül választott– mutatott a felső sorban lévő, aranyból és misztarilból összefont karikákra. – Mennyibe kerül? – kérdezte Kylar. – Kettőezer-négyszáz, kettőezer-nyolcszáz és háromezer-kétszáz. Kylar akarata ellenére Rittyentett. – Van ugyanilyen fehér és sárga aranyból, amelyek megfizethetőbbek– szólt Capricia. – A misztariltól lesz ilyen nevetségesen drága. Jorsin Alkestes kardja misztarilból készül, kemény arany maggal, így mesélte Durzo. Különös erő kellett a misztaril megolvasztásához, mert csak az acél olvadáspontjának háromszoros hőmérsékletén olvadt el. Ha egyszer
elérte a megfelelő hőt, órákig is megtartotta, ellentétben más fémekkel, amelyeket újra és újra fel kellett izzítani. A kovácsoknak színtiszta gyönyör és iszonyat volt ezzel a fémmel dolgozni, mivel miután először felmelegítették, és az első pár órában dolgoztak vele, már nem lehetett újból felolvasztani. Csak egy lehetőségük volt, hogy helyesen csinálják. Csak egy alapos Tálentummal rendelkező kovács kísérelhetett meg nagyléptékű munkát a misztarillal. – Hord valaki tiszta misztaril fülbevalót?– kérdezte Kylar, miközben a karikákat vizsgálgatta. Megesküdött volna, hogy Elene szeme kigyúlt, amikor megpillantotta az egyik párt. Melyik volt az? A lány megrázta a fejét. – Még ha meg is engedheti magának, nem akarná, azt mondja Bourary mester. Szerinte az egyszerűbb varázslatok jobban megmaradnak az aranyban. Még a legrégibb ékszerek is a két fémből készültek. Van egy pár fülbevalója, amelyet az ős-ős-ős-ükapja vagy kicsoda készített, és úgy néz ki, mintha tisztán misztarilból lenne, de van benne egy mag, amely sárga arany és gyémánt. Elképesztő. Apró lyukak vannak a misztarilon, hogy látható legyen az arany, és ha a fény megfelelő, kiragyognak belőle a gyémántok. Kylar már majdnem kezdte elhinni a varázslatokról szóló mesét. Bourary mester vagy igazat mondott, vagy nagyon gondosan kitanulta, hogyan beszéljen mágiáról azoknak, akik ismerték azt. Még mindig őrültségnek érezte, hogy két-háromezer aranyba kerülő karikákat nézeget. Meg kellett volna kérdeznie Haylin Nagymestert ezekről délután. A Nagymester tudta volna, ha valódiak. De Kylar szíve könnyű volt. Már eladta a születési előjogát. Elhatározta magát. Már csak azon múlott, hogy megtalálja a tökéletes ékszert, hogy kedvében járjon a nőnek, akit szeretett, a nőnek, aki megmentette attól, hogy olyan megkeseredett ronccsá váljon, mint Durzo Blint volt. Valójában nem számított az ékszerek mágikus ereje. Az számított, hogy Elene tudja, mit ér neki. – Ebben a dobozban voltak, erre megesküszöm – mondta Kylar Capriciának.– Azok milyenek, amiket eltett? – Azok csak bemutató darabok... nos, valójában nem azok. A királynő megdühödött egy drágakő-kereskedőre, aki nem adott el neki valamilyen ékszert tíz éve, és törvényen kívül helyezte a bemutató darabokat. Szóval elméletileg nem bemutatóra szólnak, de igazából nem is eladók. Van még néhány fiókunk, talán valamelyikben megtalálja, amit keres. – Csak mutassa meg, amit kértem– felelte Kylar. Hirtelen kételkedni
kezdett. Vajon csapda az egész? Látott már ilyet: egy csinos lány azt mondja a fickónak, „Nézd, ez nagyon szép”, s közben félretesz valami nevetségesen drága holmit, és előhúz valami olcsót, és a férfi azonnal így szól: „És amaz ott?”, hogy bebizonyítsa a férfiasságát. De Capricia nem ilyennek tűnt. Őszintének látszott. Elővette a karikákat, és letette Kylar elé. A fiú pusztán ránézésre látta, ahogy az üzletébe tervezett felszerelések összezsugorodnak. – Ezek azok– mondta. Az ékszerek csábítóan egyszerűek és elegánsak voltak, egy egyszerű, ezüstös félcsavarral volt díszítve a fém, amely aranyszínben csillant a fényben, amikor Kylar felvette a nagyobbik karikát. Capricia felhördült és felemelte a kezét, mintha Kylar eltörhetné a fülbevalót. Az üzlet egyik tükrébe nézett, és a bal fülcimpájához tartotta a karikát. Piperkőcnek látszott vele, de a városban látott sok ezer férfi láthatóan nem aggódott amiatt, hogy piperkőcnek tűnik. – Hmm. – Magasabbra emelte a karikát a füle mellett. Úgy kicsit férfiasabb volt.– Mi a legfájdalmasabb hely, ahol a nő megszögelheti a fickóját? – Épp ott a hajolt előre a lány, és megmutatta, de azt a helyet a tükörben nem lehetett látni. Kylar megmozdult, és a lány ujja a füléhez ért. – Jaj! – mondta. – Nagyon sajnálom. Nem akartam megérinteni... – Mi?– kérdezte Kylar. Aztán észbe kapott.– Jaj, nem, én tehetek róla. Komolyan, ahonnan én jövök, a fül nem nagy ügy. Azt – mondta, itt? Hogy a hegyén menjen át? – A tükörhöz fordult. Igen, határozottan férfiasabb, és fájni fog, mint az istennyila. Valami miatt ettől jobban érezte magát. Felemelte a kisebb fülbevalót és óvatosan, hogy ne érjen hozzá Capricia füléhez tartotta. Gyönyörű volt. – Megveszem– mondta. – Nagyon sajnálom – felelte a lány. – Semmi ilyesmink nincs eladó, de Bourary mester tud olyat készíteni, amely majdnem ugyanígy' néz ki. – Azt – mondta, nincsenek bemutató darabok. – Elméletben nem. Miután a királynő kihirdette a törvényt, nos... minden eladó. Csak olyan nevetségesen magas árat állapítottak meg, amelyeken nem akarja az ember eladni. – És ezek is azok közül az ékszerek közül valók?– kérdezte Kylar. Most már a ház is egyre kisebb lett. – Ezek azok, amelyekről korábban meséltem. Amelyeket Bourary mester ük-ük-ük-nagyapja készített, gyémántokkal kirakott aranyból és misztarilból. Halványan elmosolyodott. Sajnálom. Nem akarom zavarba hozni önt. Még csak nem is kellett volna ebben a tárlóban lenniük. – Milyen nevetséges árról beszélgetünk?– kérdezte Kylar.
– Nevetségesről– felelte a lány. – Mennyire? – Teljesen nevetségesről.– Capricia behúzta a nyakát. Kylar felsóhajtott. – Csak mondja meg. – Harrnincegyezer-négyszáz arany. Sajnálom. Kylart gyomron vágta az összeg. Természetesen véletlen volt, de... Elene isteni egyensúlynak nevezte volna. Pontosan annyiért adta el Megtorlót, amennyibe az kerül, hogy feleségül vegye Elene-t. Ügy hogy semmi sem marad? Elene, ha ez a te Istened egyensúlya, zsugori Istent szolgálsz. Még csak annyi sem marad, hogy esketőkést is vegyek. – A jó hír– mondta Capricia kuncogást erőltetve – , hogy az esketőkést ingyen adjuk mellé. Jégtömb zuhant Kylar gyomrába. – Bocsásson meg– mondta a lány félreértve Kylar megütközött arckifejezését.– Van nagyon szép... – Jutalékot kap az eladott ékszerek után? – Minden ezer feletti eladásból tíz százalékot naponta felelte. – Szóval, ha ezeket eladja, mit kezd a... mennyi is? Több mint háromezer arannyal? – Nem tudom... miért kérdezi? – Mit csinálna vele? A lány vállat vont, és válaszolni készült, elhallgatott, aztán végül így szólt: – Elköltöztetném a családomat. Elég komisz környéken lakunk, és folyton gondjaink vannak a... jaj, mit számít ez? Higgye el, azóta álmodom erről, amióta elkezdtem itt dolgozni. Arra gondoltam, ha eladom ezeket a fülbevalókat, mindent megváltoztat a számunkra. Minden nap imádkoztam ezért, de anyám azt – mondta, biztonságban vagyunk. Akárhogy is, Isten nem felel az ilyen kapzsi imádságokra. Kylar szíve kihűlt. Elköltöznének a bosszúálló, arrogáns kis Shinga elől. Kylarnek nem kellett gyilkosságot elkövetnie, hogy biztonságban legyenek. – Nem– felelte, a misztaril karikákat zsebre vágva, és felkapva az esketökést.– így válaszol az imádságra.– A pultra lódította a ládát, és kinyitotta. Capricia eltátotta a száját. Reszkető kézzel nyitotta szét egymás után a bankjegyeket. Könnyes szemmel nézett fel Kylarre. – Mondja meg a szüleinek, hogy az őrangyala azt – mondta, költözzenek el. Nem jövő héten. Nem holnap. Ma éjjel. Amikor megmentettem, szégyenbe hoztam a Shingát. Bosszút esküdött. A lány szeme hatalmasra nyílt, de alig láthatóan bólintott. A keze gépiesen felemelkedett.
– Díszdobozt? – kérdezte elfúló hangon.– Ajándék. Kylar kivette az ékszerdobozt a kezéből, és kisétált az ajtón, majd becsukta maga mögött. A díszes dobozkába dugta a fülbevalókat, és zsebre tette. Hirtelen koldusszegény lett. Eladta a születési előjogát. Eladta az utolsó dolgot, amely Durzóra emlékeztette. Elcserélt egy varázskardot két fémkarikára. És most egy rézgarasa sem volt. Harmincezer–négyszáz arany, és annyija sem maradt, hogy születésnapi ajándékot vegyen Ulynak. Végeztünk, Isten. Mától egyedül válaszolsz a saját kurva imáidra.
23 – Minden rendben lesz veletek Elene-nel?– kérdezte Uly. Együtt dolgoztak aznap. Miközben Kylar egy lázcsillapító főzetet forralt, Uly a hozzávalókat adogatta neki. – Persze. Miért? – Mea néni azt – mondta, nem baj, ha sokat veszekedtek. Azt mondja, hogy ha félek, csak hallgatózzam, hogy hallom-e az ágy nyikorgását, miután veszekedetek, és akkor tudom, hogy minden rendben van. Azt – mondta, az azt; ,lAiti, hogy kibékültetek. De sosem hallom a nyikorgást. Kylarnak az arcába szökött a vér. – Én, hát, azt hiszem... Tudod, ez egy olyan dolog, amit Elene–nel kellene megbeszélned. – Azt – mondta, kérdezzem meg tőled, és ő is tisztára zavarba jött. – Nem vagyok zavarba! – felelte Kylar. – Add ide a tavaszgyöngyöt! – Mea néni szerint csúnya dolog hazudni. A palotában láttam, amikor a lovak párzottak, de Mea néni azt – mondta, az nem olyan ijesztő. – Nem – felelte Kylar halkan. Közben a tavaszgyöngy bogyóit passzírozta. – Csak a maga módján ijesztő. – Mi? – kérdezte Uly. – Uly, te nagyon kicsi vagy még, hogy ilyesmiről beszélgessek veled. Cickafarkgyökér. – Mea néni – mondta, hogy ezt fogod mondani. Azt is – mondta, hogy majd ő beszélget velem róla, ha neked kínos. Csak megígértette velem, hogy előbb téged kérdezlek meg.– Uly a kezébe adta az összekötözött barna gyökereket. – Mea néni túl sokat foglalkozik a szexszel. – Khmm! – hallatszott egy hang Kylar mögül. Összerezzent. – Megyek, megnézem Vatsen asszonyságot– mondta Mea néni.– Szükséged van valamire? – Öhm, khm, nem– felelte Kylar. Biztosan nem lett volna olyan jóságos az arca, ha hallotta volna, amit az imént mondott. – Kylar, jól vagy?– kérdezte. Megérintette Kylar forró arcát.– Furcsán kipirultál.– Mea néni áttúrta az újonnan elrendezett polcok tartalmát mintha tovább tartott volna, amikor rendetlenség volt– és a kosarába dugott pár dolgot. Amikor elment Kylar mellett, aki a főzet fölé hajolva úgy tett, mintha minden figyelmét az foglalná le, belecsípett a hátsójába. Kylar gyakorlatilag a plafonig ugrott, de a kiáltást magába fojtotta. Uly kérdőn nézett rá.
– Igazad van– szólt vissza Mea néni az ajtóból. – De ne vonj le messzemenő következtetéseket! Túl öreg vagyok hozzád. Kylar még jobban elvörösödött, az asszony pedig felnevetett. Még akkor is hallotta a kacagását, amikor már az utcán járt. – Bolond vén tyúk – mondta Kylar.– Noranton-mag. Uly odaadta a lapos, lilás magokkal teli üvegcsét, és vékony vonallá húzott szájjal megkérdezte: – Kylar, ha a dolgok nem jönnek össze Elene-nel, feleségül veszel? Kylar az egész fiolát a keverékbe ejtette. – MICSODA? – Megkérdeztem Elene-től, hány éves vagy, és azt – mondta, húsz. Mea néni meg azt – mondta, hogy a férje kilenc évvel idősebb nála, és ez még annál is több, mint ami közöttünk van. Én szeretlek téged, te pedig engem, és te meg Elene állandóan veszekedtek, de te meg én sose veszekszünk... Kylar először összezavarodott. Ő meg Elene nem veszekedtek már több mint egy hete. Aztán rájött, hogy Uly az éjszakákat egyik új barátjánál töltötte valószínűleg azért, mert a veszekedésük ennyire felizgatta. Most Uly arcán mohó, rémült kifejezés ült, amely azt – mondta, hogy Kylar válasza összetörheti a szívét. Különösen az első gondolat, amely felmerült benne– téged nem úgy szeretlek– nem volt jó választás. Hogy keveredtem ebbe? Biztosan én vagyok az első apa Midcyruban, akinek úgy kell elmagyaráznia a szexet a lányának, hogy még magam is szűz vagyok. Mit kellett volna mondania? „Valójában még nem vettem el Elene-t, így amikor veszekszünk, nem békülhetünk ki úgy, ahogy szeretném. Valójában, ha kibékülhetnénk úgy, ahogy szeretném, először is nem veszekednénk.”? Kylar alig várta, hogy igazából is feleségül vehesse Elene-t. Minden, a szexszel kapcsolatos összetűzésük megszűnne. Micsoda megkönnyebbülés! Eközben Uly várakozva nézett rá, nagy szeme tágra nyílt, bizonytalan volt. Jaj, nem, az olyan volt, mintha megremegett volna a szája széle. A kinyíló ajtó mentette meg Kylart. Egy jólöltözött férfi lépett be, az inge mellére egy nemesi ház címerét hímezték. Magas volt és szikár, de az arca apró, úgy festett, mint valami rágcsáló. – Ez Mea asszony boltja?– kérdezte. – Igen– felelte Kylar.– De sajnálom, Mea asszony épp most távozott egy kis időre. – Ó, nem baj– mondta a férfi. – Te vagy a segítője, Kyle? – Kylar. – Ó, igen. Fiatalabb vagy, mint hittem. A segítségedre van szükségem.
– Az enyémre? – Te mentetted meg Aevan uraságot, ugye? Mindenkinek elmondta, hogy egy gyógyszerrel meggyógyítottad a baját, amit tucatnyi orvos több hónapnyi kezeléssel sem tudott kikúrálni. Garazul Nagyúr főkomornyikja vagyok. A gazdám köszvényes. Kylar megdörzsölte az állát. A falak mellett sorakozó palackokra pillantott. – Visszajöhetek később, ha úgy kívánod– szólt a komornyik. – Nem, egy percbe sem telik– felelte Kylar. Elkezdett üvegeket összeszedegetni és utasításokat osztogatni Ulynak. A kislány tökéletes segítő volt, gyors és csendes. Kylar hamarosan négy tálban keverte a folyadékokat, kettőt tűz felett, kettőt hidegen. Két perc múlva elkészült. A komornyik kifejezetten elképedt a folyamat láttán. Kylar elgondolkodott, hogy Haylin Nagymester tudott valamit, amikor hencegett az alkotási folyamatával. Azonnal tudta, hogyha valaha nagy üzlete lesz, pontosan úgy csinálja majd: a gyógyszerek mellett előadást is kapnak az emberek. Furcsán kielégítő kis ábránd volt. – A következőt kell csinálni – szólt a komornyikhoz. – Négyóránként vegyen be az uraság ebből két kanállal. Gondolom a gazdád kövér, alig mozdul ki. Szereti az italt? A komornyik így felelt: – Van egy kis túl... nos, igen, valójában dagadt, akár egy tengeri tehén. Annyit is iszik. – Ez a keverék majd enyhíti a fájdalmat a lábában és az ízületeiben. Kicsit segít a köszvényén, de amíg kövér és sok bort iszik, sosem lesz jobban. Amikor csak kiújul a köszvénye, ugyanezt a keveréket kell szednie, élete végéig. Mondd meg neki, hogyha azt akarja, hogy elmúljon a köszvény, abba kell hagynia az ivást. Ha nem fogadja meg a tanácsot, amit lefogadok, kezdj el ebből két-két cseppet adagolni... – Kylar átadta a férfinak a másik fiolát – minden pohár borába. Iszonyú fejfájása lesz tőle. Minden egyes alkalommal tegyél az italba, amikor bort iszik. Amíg csinálod, minden reggel és este adj neki ebből a háborgó gyomrára. És kevesebbet adj neki enni. Ebből az utolsóból pedig minden étkezés mellé adj egy kicsit neki, ez segít, hogy hamarabb jóllakjon. – Honnan tudod, hogy háborogni fog a gyomra? Kylar rejtélyesen elmosolyodott. – És hagyjon fel mindennel, amit a többi orvos rendelt, különösen az érvágással és a piócákkal. Hat hét múlva új ember lesz, ha veszít a súlyából. – Mennyit? – kérdezte a komornyik. – Attól függ, milyen kövér – felelte Kylar.
A komornyik felnevetett. – Nem, azt kérdezem, mennyivel tartozom? Kylar átgondolta. Összeszámolta, mennyibe kerültek az alapanyagok, és megduplázta. Megmondta a komornyiknak. Az egérszerű férfi elképedve nézett rá. – Egy jó tanács, fiatalember. Kellene venned egy boltot az északi oldalon, mert ha ez beválik, sok nemesember kerül majd az utadba. És még valami: ha ez egyáltalán segít valamit. Kétszer ennyit kellene kérned. Ha valóban azt eredményezi, amit mondtál, tízszer ennyit kell kérned érte. Máskülönben az urak nem hiszik el, hogy valódi. Kylar mosolygott. Felmelegítette a szívét, hogy valaki úgy beszél hozzá, mintha ő értené a dolgát – ami igaz is volt. – Nos, akkor tízszer annyival tartozol, mint amit az előbb – mondtam. A komornyik nevetett. – Ha Garazul Nagyúr jobban lesz, annál jobbat kapsz. Addig itt van minden, amim van. Két új ezüstérmét adott Kylarnak. Szép napot, fiatalúr! Kylar a távozó férfi után nézett. Meglepte, hogy milyen jó érzés volt. Talán jobb volt gyógyítani, mint ölni. Vagy talán az volt a jobb, hogy értékelték. Hogyan csinálta Durzo? Tucatnyi különböző hős képében élt az évek során talán több mint húsz különböző hősként. Hogyhogy nem akarta felfedni magát? Elmondani mindenkinek, hogy kicsoda, és hagyni, hogy kimutassák a csodálatukat? Itt vagyok, imádjatok! De Durzo sosem tűnt ilyenek. Kylar vele nőtt fel, és fogalma sem volt arról, hogy a mestere az Éjangyal, még kevésbé a többi személyiségéről, amelyekkel az idők során bírt. Bizonyosan nagy undorral viseltetett a többi mestergyilkos és a Sakagé legtöbb tagja iránt, de sosem tüntette fel magát egyenlőként a történelem nagy hőseivel. Kylarbe ismét belevágott a veszteség fájdalma. Istenek, Durzo három hónapja halott volt– és az idő múlása ellenére egyáltalán nem lett jobb. Kylar érezte a dobozkát a zsebében. Meghalt, így Elene az enyém lehet. Kylar ezzel a gondolattal próbálta meg kiszorítani az agyából Durzo gondolatát. Csak legyünk túl Uly születésnapján, aztán megkérem Elene kezét. Uly meg több nyikorgást hallhat, mint valaha hitte volna. – Kylar– szólt Uly kirántva őt az ábrándozásból.– Válaszolsz a kérdésemre? Ó, a francba! – Uly – felelte kedvesen – tudom, hogy nem így érzed, de biztos vagyok abban, hogy olyan okos vagy, mint egy idősebb, de te még...– Összeráncolta a
szemöldökét, tudta, hogy a következő rész nem lesz könnyű. – Még gyerek vagy. – Igaz volt, a fenébe is. – Nem vagyok. – De igen. – A héten megjött az első vérzésem. Mea néni azt – mondta, ez azt jelenti, hogy most már nő vagyok. Nagyon fájt, és először megijedtem. A hasam nagyon fájt, meg a hátam, és aztán... – Na! – Kylar integetve próbálta leállítani Ulyt. – Mi az? Mea néni azt – mondta, semmi szégyellnivaló nincs benne. – Mea néni nem az apád! – Akkor ki az? – kérdezte Uly, gyorsan, akár a korbácsütés. Kylar nem felelt. – És ki az anyám? Te tudod, ugye? A dadáim mindig máshogy bántak velem, mint a többi gyerekkel. Az utolsó mindig megrémült, amikor megütöttem magam. Amikor egyszer megkarcoltam az arcomat, annyira félt, hogy nyoma marad, hogy hetekig nem aludt. Néha egy hölgy figyelt minket, amikor a kertben játszottunk, de mindig köpeny volt rajta és csuklya. Ő volt az anyám? Kylar némán bólintott. Ez pontosan Mama K-ra vallott volna. Távol tartani magát Ulytól a kislány biztonsága érdekében kétségtelenül több volt, mint amit az asszony képes volt elviselni, de időnként a falai leomlottak. – Fontos ember? – kérdezte Uly. Minden árva álma. Kylar tudta jól. Ismét bólintott. – Miért hagyott el engem? Kylar felsóhajtott. – Megérdemled, hogy választ kapj a kérdésedre, Uly, de nem mondhatom el. Ez egy olyan titok, amely nem az enyém. ígérem, ha majd megtehetem, el fogom mondani. – Te is elhagysz majd? Ha összeházasodnánk, veled mehetnék. Ha valaki azt hitte, a gyerekek nem szenvednek olyan mélységesen a fájdalomtól, ahogy a felnőttek, Kylar azt kívánta, ez az ember bár láthatná most Uly szemét. Akármennyire is szerette a kislányt, inkább gyerekként kezelte, mint emberi lényként. Uly rövidke élete az elhagyatottság története volt: az apja, az anyja, egyik dada a másik után. Csak valami maradandót szeretett volna az életében. Kylar megölelte a kislányt. – Nem hagylak el– fogadkozott.– Soha, de soha! Soha! Soha!
24 Vi napnyugtakor lovagolt be Caernarvonba. A nyomozással töltött hetek alatt kidolgozta a stratégiáját. Kylart az itteni Sa’kagé biztosan ismeri. Ha kicsit is olyan, mint Hu Gibbet, nem sokáig bírja gyilkolás nélkül. Ha bármilyen megbízást elfogadott, a Shinga ismeri. Egy ilyen ügyes mestergyilkos nem tud észrevétlen maradni. Másfelől, ha Kylar nem vállalt munkát, az esély még mindig megvolt, hogy a Sa’kagé szeme és füle tudja, hogy Caernarvonba jött. Vi hallott egy fontos kis dicséretet a caernarvoni Sakagéról, és ha Kylar tényleg elhatározta, hogy rejtve marad, Vi sosem találja meg, de három hónapja volt rá. A bűnözők mindig visszatérnek a bűneikhez, még ha sok pénzük is van, ha csupán azért is, mert nem tudják, mit kezdjenek magukkal. Mi volt egy mestergyilkos ölés nélkül? Az üzletek mind zárva voltak. A rendes családok hazatértek éjszakára, de a fogadók és bordélyok csak most kezdtek zajongani, amikor Vi mélyebbre hatolt a város déli részében. Fehér borjúbőr lovaglónadrágot viselt és egy bő, vászon férfiinget. Vörös haját egyszerű, feszes lófarokba fogta. Cenariában elkezdődött az esős évszak, de itt még kitartott a nyár, és Vi hitt a kényelmes utazásban. A pokolba a divattal! Csak akkor érdekelte a divat, amikor szüksége volt rá. Mégis, két, nyeregben töltött, kemény hét után nem let volna ellenére egy fürdő. A negyedik rossz utcán lovagolt végig sorjában, és azon gondolkodott, hogy miért nem rabolták még ki? Elrejtette minden fegyverét, hogy teljesen sebezhetőnek tűnjön. Mi volt a baj ezekkel a népekkel? Húsz perc múlva valaki végre kilépett az árnyékból. – Kellemes esténk van, nemde?– szólt a férfi. Vézna volt, koszos és részeg. Tökéletes! Egy bunkósbot volt az egyik, borostömlő a másik kezében. – Ki fogsz rabolni?– kérdezte Vi. Fél tucat tizenéves került elő az árnyékok közül, és körülvették. – Nos... – vigyorgott a férfi, felfedve két elfeketedett első fogát. – Ez egy fizetős út, és neked most... – Ha nem raboltok ki, takarodjatok az utamból. Vagy teljesen idióták vagytok? A mosoly eltűnt. – Hát igen– mondta végül.– Kirabolunk, ez az. Tom Gray nem takarodik el semmilyen kurva útjából.– Aztán majdnem kiloccsantotta a saját agyát,
amikor a bunkósbotjából akart inni a borostömlő helyett. A fiúk nevettek, de az egyikük közben elmarta a lány fekete kancájának kantárját. – Találkoznom kell a Shingával– szólt Vi.– El tudtok vinni hozzá, vág)' keressek mást, aki kirabol? – Nem mész sehova, amíg nem adsz tizenhárom... – Az egyik fiú köhintett. – ...öhm, tizennégy ezüstöt. – A pillantása végigsiklott a lány mellein, majd hozzátette:– És talán még valamit mellé. – Mi lenne, ha elvinnél a Shingához, én pedig érintetlenül hagynám a szánalmas férfiasságodat?– kérdezte Vi. Tom arca elsötétült. Odahajította a borostömlőt az egyik fiúnak, és a husángot felemelve Vi felé indult. Megragadta az inge ujját, és lerántotta a nyeregből. A húzás erejét kihasználva Vi kifordult a nyeregből, és arcon rúgta a férfit, majd könnyedén földet ért, miközben Tom Gray elterült. – Elkísér valamelyikőtök a Shingához?– kérdezte, Tomról tudomást sem véve. Mindannyian zavartan nézték, ahogy Tom vérző orral hever az utca túloldalán, de egy pillanat múlva egy vézna, nagyorrú ifjú megszólalt: – Sniggle Shinga nem engedi, hogy bármikor felkeressék. De Tom barátai vele vannak. – Sniggle? – kérdezte Vi vigyorogva. – Ez nem az igazi neve, ugye? Tom feltápászkodott a földről. Felordított, és Vire vetette magát. A lány, rá sem nézve megvárta, míg kétlépésnyi távolságra ér, és két lépés között a csípőjébe döfte a lábfejét. Amikor a férfi lába nem tette meg a következő lépést, ahogy azt várta, a macskakövön Vi lába elé szánkázott. A lány le sem vette a szemét a fiúról, akivel beszélt. – Én, ööö, de igen, Barush Sniggle – felelte amaz Tomra pillantva. Nem úgy tűnt, mintha viccesnek találná.– Ki vagy?– kérdezte. A lány a tolvajok jelét formálta az ujjaival. – Kicsit más, mint a miénk – mondta a fiatal férfi. – Honnan jössz? – Cenariából – felelte a lány. Mindannyian hátraléptek egyet. – Ne szarozz!– mondta.– Cenariai Sa’kagé? – Te pedig– szólt Vi, megragadva Tom Gray zsíros haját– elviszel a Shingához? Vagy el kell, hogy törjem valamidet? A férfi szidalmazta. Vi betörte az orrát. Vért fröcskölve tovább káromkodott. – Lassan tanulsz, mi?– A lány megütötte a törött orrot, aztán megfogta a fejét. Az ujjait belemélyesztette a füle mögötti fájdalompontokba, és talpra állította. A férfi meglepő energiával üvöltött. Nem volt szerencsés előbb eltörni az orrát, mert a fickó teljesen összefröcskölte a vérével. Bár Vi nem
bánta. Nysos a hatásos nedvek istene volt: vér, bor, ondó. Hetek óta nem áldozott neki. Talán ez kibékíti, amíg megtalálja Kylart. Mélyen azokon a pontokon tartotta az ujjait, hagyta Tom Grayt sikítani, hagyta, hogy vért fröcsköljön az ingére és az arcára. A fiúk hátrahúzódtak, kis híján megugrottak és elszeleltek. – Elég!– kiáltott egy hang a sötétségből. Vi elengedte Tomot, aki összeesett. Alacsony, zömök alak lépett előre. – Én vagyok a Shinga. – Barush Sniggle? – kérdezte a lány. Barush Sniggle Shingának sörhasa volt, egyenes, szőke haja és apró szeme, kegyetlen szája. Kis méretei ellenére hepciáskodva járt. Ebben sokat segíthetett a mellette sétáló tagbaszakadt testőr. – Mit akarsz, fehérnép? – kérdezte a Shinga. – Vadászom. Az áldozatom neve Kylar Stern uraság. Nagyjából olyan magas, mint én, világoskék szemű, sötét hajú, atletikus testű férfi, húsz év körüli. – Áldozat? – kérdezte Sniggle. – Mestergyilkos vagy? Lány létedre? – Nem Kylarnek hívták az ürgét, aki pár hete tönkretette Tom üzletét?– kérdezte a nagyorrú fiú az egyik kölyöktől. – Úgy hangzik– felelte egy másik.– Azt hiszem, Mea néninél lakik. De nem uraság. – Kuss! – szólt Barush Sniggle. – Egy átkozott szót sem, értve vagyok? Tom, emeld fel a seggedet a földről, és hozd ide azt a kurvát! Elképesztő. Kylar nagyon egyszerűvé tette. Azt hitte, elég messze volt, biztos volt abban, hogy mindenki azt hiszi, halott. Vi mindent tudott, amire csak szüksége volt. Egyszerű ügy volt megtalálni, és könnyű feladat megölni is. A lány bizsergett az izgatottságtól. Még mindig megvolt a kétujjnyi sebhely, amit kapott tőle a vállára, annak ellenére, hogy hagyta az egyik ocsmány varázslónak, hogy meggyógyítsa. – Azt hiszem, el kell, hogy vigyelek a házamba – mondta Barush Sniggle. Meglátjuk, milyen egy mestergyilkosnő. – Ezt még nem hallottam– felelte Vi. A testőr megfogta az egyik karját, a győzedelmes Tom Gray pedig a másikat. – Finom kis szajha, nem igaz? – mondta Tom Gray megmarkolva Vi mellét. A lány rá sem nézett. – Ne akard, hogy olyat tegyek, amit te fogsz megbánni– mondta a Shingának.
– Enyém lehet, miután végeztél? – kérdezte Tom. Újból megszorította a mellét, aztán megsimogatta a haját. – NE NYÚLJ A HAJAMHOZ! – üvöltött a lány. A testőr és Tom is összerezzentek a hirtelen kitöréstől. Barush Sniggle egy pillanattal később erőltetett nevetést hallatott. – Te kis szaros csatornapiszok, még egyszer a hajamhoz nyúlsz, esküszöm, széttéplek – mondta Vi remegve. A férfi káromkodott, és kitépte a hajából a bőrszalagot, amely féken tartotta. A lány haja kibomlott, és évek óta először a vállai köré omlott. Kiszolgáltatva, csupaszon állt, a férfiak pedig nevettek. Magán kívül volt. Káromkodott. A Tálentuma olyan erőteljesen áramlott benne, hogy fájt. A karjai kirobbantak a férfiak szorításából, és a két ökle egyszerre törte el Tom Gray és a testőr bordáit. Mielőtt Tom összegörnyedhetett volna, a lány fél kézzel a hajába markolt. A két szeme sarkába döfte az ujjait, mélyen a szemüregébe, és kitépte a szemét. Megpördült, és a férfiak üvöltözve futásnak eredtek, ő pedig zavarában és iszonyatos dühében azt sem tudta, melyiket üldözze. Vi nem tudta, mennyi idő telt el, miközben a két férfira zúdította a szégyenét és a dühét. Amikor magához tért, a haja véráztatta csomóban állt, és egy lépcsőn ült. A Shinga és a fiúk elmenekültek. Senki sem volt az utcán, a saját, higgadt hátasát kivéve, amely nyugodtan állt, míg nem szólította, épp ahogy tanította neki, meg két emberforma kupacot, amelyek az úton hevertek. Bizonytalan léptekkel a lova felé támolyogott, elment a kupacok mellett, amelyek valaha Tom Gray és a testőr voltak. A hullák borzalmasak voltak. Még csak Nysosra-, még csak fegyvert sem rántott, és ezt tette. A gyomra felfordult, és az utcakőre hányt. Csak egy egyszerű meló. Az Istenkirály meg foga bocsátani, hogy nem ölöm meg Jarlt. Mester leszek. Soha többé nem kell Hu Gibbetet szolgálnom az ágyában, vagy akárhol máshol, soha többé. Megölöm Kylart és szabad leszek. Közel vagy, Vi. Nagyon közel. Meg tudod csinálni! Jessie al’Gwaydin nővér halott volt. Ariéi biztos volt benne. A falusiak két hónapja nem látták, és a lova még mindig a fogadós istállójában volt. Ez nem vallott Jessie-re, de a kockáztatás már igen. Ostoba leány. Ariéi nővér letérdelt, amikor belépett a tölgyligetbe, nem imádkozni, hanem hogy kiterjessze az érzékeit. Ez a liget volt a legközelebb az Iaosierdőhöz, ameddig a helyiek hajlandók voltak elmenni. Torras Bend lakói büszkék voltak a gyakorlatiasságukra. Semmi babonát vagy’ ostobaságot nem láttak abban, hogy ugyanazt a széles priccset adták a Vadásznak, amit az
őseik. A mesék, amelyeket – mondtak neki, nem tágra nyílt szemű fantazmagóriák voltak. Valójában a részletek hiánya miatt voltak hihetők. Akik beléptek az erdőbe, sosem hagyták el. Ilyen egyszerű. Így hát a falusiak a kanyargó Vörös-folyóhoz jártak horgászni, és a liget szélénél gyűjtötték a fát, de ott megálltak. A hatás megrendítő volt. Több évszázados tölgyfák álltak a puszta földön. Néhány helyütt a fiatalabb tölgyeket kivágták, de amikor a fák elértek egy bizonyos kort, a falusiak nem nyúltak hozzájuk. A tölgyes lassan terjeszkedett, évszázadokon át. A nővér semmit nem érzékelt itt, csak az erdő hűvösét, és semmilyen szagot nem érzett a tiszta, párás levegőn kívül. Miközben felegyenesedett, és lassan átlépdelt az alacsony aljnövényzeten, érzékeit nem hagyta pihenni, időnként megállt, amikor úgy gondolta, érez egy halvány remegést a levegőben. Ettől lassan haladt, de Ariéi Wyant Sa’fastae híres volt a türelméről, még a Nővérek között is. Emellett, pont a meggondolatlanság ölte meg Jessie al’Gwaydint. Valószínűleg. Bár csak másfél kilométer széles volt, sokáig tartott átkelni a tölgyesen. Minden délután, miután megjelölte, mennyit haladt előre, visszatért a fogadóba aludni, hogy magához vegye a napi egy tál ételét– a súlya csökkent, a fene enné meg, ha lassan is. Minden éjjel visszatért az erdőbe, hátha a nappal hatással volt az erdőre bocsátott bármilyen varázslatra. A harmadik napon Ariéi látótávolságnyira közelítette meg az erdőt, és a tölgyliget és az erdő közötti határvonal igen határozott volt– nyilvánvalóan mágikus. Mégsem siette el a közeledést. Inkább még lassabban haladt, még óvatosabban. Az ötödik napon elfogyott a türelme. Ariéi harminclépésnyire volt a tölgyliget és az erdő közötti vonaltól, amikor megérezte a védőgyűrűt. Olyan hirtelen torpant meg, hogy majdnem elesett. A kosszal nem törődve törökülésben leült a földre. A következő órában csak egyszerűen megérintette a gyűrűt, próbálta érzékelni a szerkezetét és az erejét, anélkül, hogy a saját mágiáját használta volna. Aztán halkan kántálni kezdett. Bár késő éjszakáig dolgozott, ellenőrizte, újra ellenőrizte, majd harmadszor is ellenőrizte, hogy igaza volt-e, és hogy nem nézett-e el valamit, hogy a varázslat egyszerű volt. Az egyik csupán megjegyezte, hogy ember lépte-e át a határvonalat. A második, egy kicsivel bonyolultabb, megjelölte a behatolót. Gyenge varázslat volt, amely a ruhára vagy a bőrre tapadt, és cask pár óra múlva foszlott szét. Ezra okosan– Ariéi csak feltételezte, de úgy gondolta, igaza van– olyan alacsonyan helyezte el a varázslatot a talaj felett, hogy az a behatoló cipőjére tapadjon, olyan alacsonyan, hogy az aljnövényzet elrejtse. Bár a legravaszabb az volt, ahogyan elhelyezték. Hány mágus látta ezen a
ponton túl a nyilvánvaló vonalat, harminclépésnyire innen, és sétált bele egyenesen a csapdába, mielőtt védekezett volna? Könnyű lett volna kikerülni a csapdát most, hogy már látta, de Ariéi Nővér nem így tett. Ehelyett leírta a megfigyeléseit a naplójába, és visszatért Torras Bendbe. Ha hibázott, meghal, mielőtt visszaér a fogadóba. Gyors sétára fogta magát. Ezra ősi varázslata hatástalanításának gondolatára harsogott a lelke, de nem adta át magát az önteltség kísértésének. A Szónok levelei egyre erőszakosabbak voltak, követelték, hogy Ariéi találja meg Jessie-t, hogy Ariéi tegyen valamit, hogy segítsen elhárítani a Szolgálók keltette növekvő krízishelyzetet. Ariéi nyitva tartotta a szemét, remélve, hogy talál egy nőt, aki szolgálhatja a testvére céljait, de Torras Bend lakói elővigyázatosan elküldtek minden olyan gyermeket a faluból, aki a Tálentumnak csak a halvány szikráját is mutatta. Ariéi nem itt fogja megtalálni, amire Istarielnek szüksége volt. Így figyelmen kívül hagyta a leveleket. A kapkodásnak megvolt a maga helye és ideje. De nem ott, és nem akkor.
25 Viridiana Sóvári? Vi a neve hallatán megtorpant a zsúfolt piacon. Egy koszos, kicsi férfi bólogatott idegesen. Egy üzenetet nyújtott a lány felé, de az nem vette el. A férfi óvakodott, nehogy túl közel álljon hozzá, és nem bámulta, ezért Vi úgy gondolta, van egy halvány sejtése arról, hogy kicsoda ő. Alázatosan rámosolygott, a mellére pillantott, aztán makacsul a saját lábát kezdte bámulni. – Ki vagy? – kérdezte a lány. – Senki fontos, kisasszony. Csak a mi... közös gazdánk egy szolgája – felelte a körülöttük tolongó tömeget figyelve. Vi szíve jéggé fagyott. Nem. Az nem lehet. A férfi ismét felé nyújtotta az üzenetet, és mihelyt a lány elvette azt a kezéből, eltűnt a tömegben. „Moulina,” olvasta az üzenetben „valóban kíváncsiak vagyunk, honnan tudtad, hogy Jarl Caernarvonban lesz, de az, hogy tudtad, azt súgja, hogy tényleg te vagy a legjobb. Azt is kívánjuk, hogy foglalkozz Kylar Sternnel. Elve lenne a legjobb. Ha ez nem lehetséges, kérjük a testét és minden tulajdonát, nem számít, milyen apróság is. Hozd el azonnal!” Vi összehajtotta az üzenetet. Lehetetlen volt, hogy az Istenkirály tudja, hol van. Lehetetlen, hogy épp itt érje utol egy üzenete. Lehetetlen volt, hogy Jarl itt van– Jarl, akinek a személye titokban kellett volna, hogy maradjon. Jarl, aki elöl menekült! Lehetetlen volt megtennie, amire az Istenkirály kérte. De a leginkább lehetetlen, az egyetlen lehetetlen dolog volt. Lehetetlen volt menekülni. Vi az Istenkirály rabszolgája lett. Nem volt kiút. Kylart valahogy belerángatták Uly születésnapi vacsorájának előkészületeibe. Mea néni azt – mondta, hogy egy férfit nem félemlíthet meg a konyha, Elene pedig azt, hogy a gyógyszerekhez képest, amelyeket készít, egy vacsora és a desszert semmiség. Uly meg csak vihogott, miközben a nők fodros köténybe bújtatták Kylart, és az orrát összekenték liszttel. Kylar hát azon kapta magát, hogy felgyűrt ingujjal próbálja kisilabizálni a misztikus konyhai kifejezéseket, mint a blansírozás, rántás meg tűpróba. Uly kuncogásából ítélve a legnehezebb receptben kellett volna elakadnia, amit a nők csak találtak, de Kylar belement a játékba. – Mit csináljak, ha a zselé, izé, folyós lesz? – kérdezte. Uly és Elene kuncogtak. Kylar pózba vágta magát a fakanállal a kezében,
a lányok pedig hangosan felnevettek. Kinyílt a kovácsműhelyre nyíló ajtó, és Braen sétált be koszosan és büdösen. Laposan Kylarre pillantott, aki leeresztett, és leengedte a fakanalat, de nem volt hajlandó letörölni a lisztet az orráról. Braen Elene-re nézett, és végigmérte. – Mikor lesz vacsora?– kérdezte. – Majd kivisszük a barlangodba, ha kész van– felelte Kylar. Braen felmordult, és így szólt Elene-nek: – Keresned kéne egy igazi férfit magadnak. – Tudod– mondta Kylar, amikor Braen visszacsoszogott a kovácsműhelybe.– Ismerek egy mestergyilkost, aki szíves örömest meglátogatná ezt a kretént. – Kylar!– kérte Elene. – Nem szeretem, ahogy rád néz – felelte a fiú. – Próbálkozott valamivel? – Kylar, ne ma este, rendben? – intett Elene Uly felé. Kylar hirtelen figyelmes lett a zsebében lapuló ékszerdobozra. Bólintott. Komoly arckifejezéssel megtámadta Ulyt, aki felvisított, aztán fejjel lefelé fordította és a vállára hajította a kislányt. Úgy tett, mintha észre sem venné, hogy ott van, miközben visszatért a főzéshez. Uly visongott, rugdalózott, és halálos szorítással kapaszkodott Kylar ingének a hátába. Mea néni méltatlankodva lépett be a konyhába. – Nem hiszem el, elfogyott a liszt és a méz. – Jaj ne!– mondta Kylar.– Most hogy fogom elkészíteni az ötödik szószt?– Letette a fakanalat, és előrehajolva a lábai között hátranyújtotta a kezét. Uly fejjel előre lesiklott a hátán, és épp időben kapta el a kezét, hogy a fiú a lába között előrehúzza a kislányt. Uly levegőért kapkodva, nevetve ért földet. – Nincs valakinek születésnapja?– kérdezte Kylar. – Nekem! Nekem! Kylar egy-egy ezüstöt húzott elő Uly füléből, a kislány pedig kuncogott. Két ezüstpénz ez volt a borravaló, amit a nemestől kapott. így megint nem volt egy fillérjük sem, de Ulyért megérte. Amikor a gyerek kezébe adta a pénzt, elkerekedett a szeme. – Az enyém?– kérdezte, mintha el sem tudná hinni. Kylar kacsintott. – Elene majd segít találni neked valami jót, rendben? – Mehetünk most rögtön?– kérdezte Uly. Kylar Elene-re nézett, aki vállat vont. – Elmehetünk Mea nénivel – felelte. – Úgyis borsót kell még pucolnom – mondta Kylar. A lányok vihogtak.
Elene-re mosolygott, és újra elámult a szépségén. Annyira szerelmes volt, hogy azt hitte, szétrobban a mellkasa. Uly az ajtóhoz szökdécselt, és megmutatta Mea néninek a pénzérméket. Elene megérintette Kylar karját. – Minden rendben van?– kérdezte. – A mai este után rendben lesz – felelte ő. – Ezt hogy érted? – Majd meglátod. – Kylar nem mosolygott. Nem akarta elárulni magát. Ha mosolygott volna, akkor az ostoba vigyor lett volna. Alig várta, hogy lássa a lány arcát. Alig várta a többi dolgot is. Megrázta a fejét, és visszafordult a tűzhelyhez. Annak ellenére, amit mondott, az ételt nem volt nehéz elkészíteni. Csak kosszal járt. Levette a gyűrűjét és letette a pultra, mielőtt kézbe vette volna a nyers húst semmi romantikus nem volt abban, ha olyan szaga lett volna, mint egy döglött tehénnek. Elene, Uly és Mea néni csak nagyjából harminc másodperce távoztak, amikor kopogtak az ajtón. – Ezúttal mit felejtettél itt, Uly? – kérdezte egy kéztörlővel a kezében, miközben ajtót nyitott. Jarl volt az. Kylarból mintha kiszorította volna valami a levegőt. Nem hitt a szemének. De Jarl ott állt, karcsún, izmosán, kifogástalan öltözékben, a legszebb férfi, akit valaha látott, bizonytalan mosolya mögött káprázóan fehér fogsorával. – Hejhó, Azo! Mi végre ez a köszönés? Jarl csak helyeskedni akart, vagy csak utalni akart a közös múltjukra? Minden bizonnyal az utóbbi. Egy hosszú pillanatig csak álltak ott egymásra meredve. Jarl nem látogatóba jött. Jarl nem szokott látogatni. Az Isten szerelmére, ő volt a Shinga. Egy valódi Shinga, Midcyru legrettegettebb Sa’kagéjának vezére. – Hogy’ a kilenc pokolba’ találtál rám, Jarl? – kérdezte Kylar szintén aranyoskodva. Jarl erre számított a legkevésbé, amikor váratlanul feltűnik Kylarnél. – Be sem hívsz? – Tessék – felelt Kylar. Feltett egy teát, és leült Jarllal szemben, aki egy ablak melletti széken helyezkedett el. Csend. – Van ez a munka...– kezdte Jarl. – Nem érdekel. Jarl könnyen feldolgozta. Ajakbiggyesztve, kérdőn körülnézett a szerényen berendezett szobában. – Szóval, öhm... Mit szeretsz te ebben?
– Mama K nem tanított tapintatra? – Komolyan kérdem– felelte Jarl. – Én is. Felbukkansz, miután közlöm, hogy kiszálltam az üzletből, és az első ténykedésed, hogy sértegetsz? – Logan életben van. A Lyukban. Kylar értetlenül bámult rá. A szavak egymásnak ütköztek, a padlóra potyogtak, a darabjaik ragyogtak az igazság fényében, de az egész csupa szúrós szilánk volt, túl élesek, hogy meg lehessen fogni. – Minden mestergyilkos Khalidornak dolgozik. Az ellenálló nemesek visszavonultak a Gyre-birtokokra. A határokon lévő helyőrségekben még vannak katonák, de nincs vezetőnk, aki összefogna minket. Fent a Fagyvadonban van egy kis gond, amiért aggódik az Istenkirály, így még nem tett semmit, hogy egyesítse az erőit. Azt hiszi, hogy a nemesi családok szét fogják tépni egymást. És ha Logan nincs velünk, igaza lesz. – Logan életben van? – kérdezte Kylar ostobán. – Az Istenkirály a volt mestergyilkosainkkal kerestet engem. Részben ezért is jöttem ide. El kellett jönnöm Cenariából, amíg elterjesztjük a hírét, hogy maga Kagé vigyáz rám. – Nem – szólt Kylar. – Minden nappal nő annak az esélye, hogy felfedezik Logant. A Lyukban kétségtelenül nem ismerték még fel, de sok embert kezdenek lehajigálni oda. Talán örülsz, ha azt hallod, hogy Vargun herceg is köztük van. Tekintsd ezt egy kis jutalomnak. Amikor megmented Logant, azt a piszokládát is megölheted. – Mi? – kérdezte Kylar. Túl gyorsan forogtak a kerekek, hogy Kylar lépést tartson velük. Jarl szólt – , Tenser nem Tenser Vargun. Nem érted? Ledobatta magát a Lyukba, hogy ott vészelje át a legnehezebb időszakot. Aztán előkerítik az igazi bárót, élve, Tensert pedig elengedik. Egy hónap múlva a Sa’kagé elé áll, neheztelve a bebörtönzése miatt, minden hercegi befolyásával, és mi történik? – Bevesszük– felelte Jarl halkan.– Hogy állhatnánk ellent? – És elpusztít benneteket, mert ő nem Tenser Vargun – mondta Kylar. Hanem Tenser Ursuul. Jarl döbbenten hátradőlt. Egy perc múlva megszólalt: – Érted már, Kylar? Ezért van rád szükségem. Nemcsak a képességeid miatt, hanem az eszed miatt. Ha Tenser most is ott van, csak azt várja ki, hogy hiteles legyen az ottléte, aztán elmondja az apjának, hogy Logan odabent van. Most mennünk kell. Most! Az ékszerdoboz égette Kylar lábát. Kinézett a nyitott ablakon, míg Jarl
beszélt, nézte a várost, amelyről azt remélte, élete hátralévő részében az otthona lesz. Szerette ezt a várost, szerette a reményt, amely itt élt, szeretett gyógyítani és segíteni, szerette azt az egyszerű örömöt, hogy dicsérik a gyógyitalait. Szerette Elene-t. A lány bebizonyította neki, hogy több jót tehet a gyógyítással, mint az öléssel. Minden értelmet nyert... és mégis... és mégis... – Nem lehet – felelte. – Sajnálom. Elene sosem értené meg. Jarl hintázott a székkel. – Ne érts félre, Azo, mert én is Elene-nel nőttem fel, és szeretem a lányt. De miért nem szarod le, mit gondol? – Csezd meg, Jarl! – Hé, csak kérdeztem!– Aztán hagyta leülepedni a kérdést, miközben a szemét nem vette le Kylar arcáról. Az átkozott, tényleg sokat tanult Mama K-tól az évek során. – Szeretem őt. – Persze, ez is benne van. És újra az az „én várok” – pillantás. – O jó, Jarl. Az emberek ott, ahonnan mi jöttünk, nem jók. Nem azért jó, mert kap érte valamit. Nem azért jó, mert az emberek figyelik. Csak jó. Először azt hittem, csak ilyennek teremtették, tudod, mint ahogy a te bőrödet feketének, engem meg átkozottul jóképűnek. Jarl egyik szemöldöke felemelkedett. Nem nevetett. – De most már látom, hogy dolgoznia kell rajta. Dolgozik is rajta, és olyan régóta, mint én azon, hogy embereket öljek. – Vagyis egy szent. Ez nem válasz a kérdésemre– felelte Jarl. Kylar egy teljes percig hallgatott. A faasztal szemcséit dörzsölte a körmével. – Mama K azt szokta mondani, hogy azzá az álarccá válunk, amelyet viselünk. Mi van az álarcunk alatt, Jarl? Elene úgy ismer engem, ahogy senki más. Megváltoztattam a nevemet, a személyiségemet, elhagytam mindent és mindenkit, akit valaha ismertem. Csupa hazugság vagyok, Jarl, de amíg Elene ismer engem, talán létezik a valódi én. Érted, mire gondolok? – Tudod – felelte Jarl – , nem volt igazam veled kapcsolatban. Amikor megöletted magad, hogy megmentsd Elene-t meg Ulyt, azt hittem, hős vagy. Nem vagy hős. Csak kurvára utálod magadat. – Tessék? – Gyáva vagy. Rosszat tettél. Üdv a klubban! Tudod mit? Örülök, hogy így történt, ettől egy kicsivel jobb lettél, mint egy szent. – Egy gyilkos jobb lenne, mint egy szent? Milyen elcseszett Sa’kagé gondolkodás ez... – Ez hasznossá tesz. Tudod, milyen most Cenariában lenni? Nem fogod
elhinni. Nem azért jöttem, hogy egy gyilkost találjak. Azért jöttem, hogy megtaláljam A Gyilkost, az Éjangyalt, a férfit, aki több, mint egy mestergyilkos, csak mert a problémák, amelyekkel most szembenézünk, nagyobbak, mint amit bármelyik mestergyilkos kezelni tudna. Csak egyvalaki segíthet rajtunk, Kylar, és az te vagy. Hidd el, nem te voltál az első választásom. Jarl hirtelen elhallgatott. – Mit jelentsen ez? Jarl nem nézett a szemébe. – Nem úgy értettem... – Mit akartál mondani? – kérdezte Kylar vészjósló hangon. – Biztosra kellett mennünk, Kylar. Szeretném, ha tudnád, hogy a legnagyobb tisztelettel tettük. Mama K ötlete volt. Biztosra kellett mennünk, ő is halhatatlan volt... – Kiástátok a mesterem holttestét?– kérdezte Kylar. – Visszatettük... őt... épp ahogy te eltemetted.– Jarl behúzta a nyakát.– Talán egy héttel a megszállás után volt... – Kiástátok, miközben én még a városban voltam? – Nem szólhattunk előre, utána meg már nem volt értelme. Mama K azt – mondta, a test ott lesz, és hogy Durzo átadta neked a halhatatlanságát, de amikor megpillantotta... Olyan ijesztőt még nem láttam, Kylar. Gyakorlatilag az a nő nevelt fel, és sosem láttam még ilyennek. Hisztérikusan sírt és sikoltozott... a ködös éjszaka kellős közepén voltunk, gyapjúba burkolt evezőkkel kicsónakáztunk a Vos-szigetre, ő meg elkezdett magán kívül vonyítani. Annyira biztosra vettem, hogy mindjárt jön az őrjárat, hogy azonnal el akartam menni a szigetről, de a ő nem volt hajlandó elmenni, amíg nem volt minden úgy, ahogy te hagytad. Mintha Kylart érdekelte volna, ha Durzót ott hagyták volna azon az átkozott sziklán. Ha már kiásták, akkor legalább elhozhatták volna... Hová? Haza? Milyen otthona volt valaha Durzo Blintnek? – Hogy nézett ki?– kérdezte Kylar. – Szarul. Mint akit egy hete ástak el, mégis mit gondoltál? Hát persze. A pokolba, Blint mester; miért nekem adtad a halhatatlanságodat'1 De talán ezt elmondta a levélben, amit Kylarnek adott: a levélben, amelyet kivehetetlenné áztatott a vére. – Azt akarod, hogy törjek be a Lyukba, és mentsem meg Logant? – Tudod, kiket tart az Istenkirály ágyasokként? Nemesi családok fiatal leányait. A szüzeket részesíti előnyben. Arra kíváncsi, hogy mennyi megaláztatást és lealacsonyítást bírnak ki a lányok. Toronyszobákba zárja őket, amelyeknek az erkélyéről letépték a korlátot, így mindennapos, hogy
leugranak. Ez az ő játéka. Kylar megőrizte a hangja keménységét. – Térj a tárgyra! – Elvitték Serah és Mags Drake-et. Serah az első héten megölte magát. Mags még ott van. Serah és Mags gyakorlatilag Kylar testvérei voltak. Mindig is Mags volt a pajtása. Könnyen nevetett, mindig mosolygott. Kylar annyira el volt foglalva saját magával a megszállás óta, hogy eszébe sem jutottak a lányok. – Azt akarom, hogy hozd ki Logant, aztán öld meg az Istenkirályt– mondta Jarl. – Ez minden? – kérdezte Kylar hűvös meglepettséggel. Ezt a hangot Kylar százszor hallotta Durzótól. – Hadd találgassak, először Logant, mert az Istenkirállyal szembeni esélyeim nem túl nagyszerűek? – Így van– felelte Jarl dühösen.– Én így gondolkodom, Kylar. Háborút vívok, és nálunk jobb emberek halnak meg benne minden nap. És te csak üldögélsz, mert egy lány úgy gondolja? – Ne beszélj így Elene-ről! – Különben? Erősen rám lehelsz? Te vagy a barom, aki felesküdött az erőszak ellen. Igen, tudok róla. Hadd mondjak valamit! Roth sok embert taszított nyomorúságba. Örülök, hogy megölted, rendben? Rondán kicseszett velem. De az apjának nem tart gyertyát. Jarl káromkodott.– Nézz végig magadon! Tudom, hogy lehetetlen. Egy isten ellen küldelek. De ha a világon valaki meg tudja csinálni, az te vagy. Erre teremtettél, Kylar. Gondolod, hogy azért sikerült kimásznod mindebből a szarból, hogy másnaposság elleni szert árulj? Vannak nagyobb dolgok a boldogságodnál, Kylar. Egy egész nemzetnek adhatsz reményt. – Csak mindenemet fel kell áldoznom érte– suttogta Kylar. Szürke volt az arca. – Halhatatlan vagy. Lesznek más lányok. Kylar undorral pillantott rá. Jarl arckifejezése rögtön megváltozott. – Sajnálom. Gondolom, lesznek más Istenkirályok meg Shingák is. Én csak... szükségünk van rád. Ha nem jössz velem, Logan meghal. Ahogy Mags és még sok más ember, akiket nem ismersz. Könnyebb lett volna, ha nem ért egyet bármivel is, amit Jarl mondott. Kylar megkérdezte egyszer Mama K-t: „Megváltozhat az ember?” Itt volt a válasz, és kiszívta belőle az életerőt. – Jól van– felelte.– Elfogadom a megbízást. Jarl rámosolygott.
– Jó, hogy újra itt vagy, barátom. – Rossz újra itt lenni. – Nem akartam eddig mondani, de csináltál valamit, ami felboszszantotta a helyi Shingát?– kérdezte Jarl. Beismerésnek tekintette Kylar arckifejezését. Csak mert az egyik informátorom beszámolt arról, hogy a Shinga vérdíjat tűzött ki egy cenariai mestergyilkos fejére. Nem tudott részleteket, de nem hiszem, hogy sok cenariai mestergyilkos jár erre. Minél tovább maradsz, annál nagyobb veszélybe sodrod Elene-t és Ulyt. Durzo azt tanította Kylarnak, hogy a fejére kiadott megbízást a legjobban úgy lehet visszavonni, ha az ember megszünteti a megbízás kiadóját. Elene, Uly, Mea néni és még Braen biztonsága érdekében, Barush Sniggle-nek meg kellett halnia. Kylar fásultan felállt, és felment az emeletre. Egy perccel később vissza is tért, olyan sötétre mázolt arccal, mint az újra magára öltött szürke álcaruha. Vi a kezében tartott íjra nézett. Próbálta rávenni magát, hogy hátrahúzza a vörös-fekete nyílvesszőt. Egy háztetőn lapult, és a bába házát figyelte. Már egy órája ott volt. A hátát egy kéménynek vetette, és árnyékba burkolta magát. A szó semmilyen értelmében nem volt láthatatlan, de alacsonyan kuporgott a halódó fényben, háta mögött a Nappal, és elég közel volt. Azért jött Caernarvonba, hogy ezt elkerülje. Kylar megölését vélte az egyetlen lehetőségnek, hogy ne kelljen megölnie Jarlt, és mégis megmeneküljön az Istenkirály haragjától. Míg távol volt, Jarl elmenekülhet, vagy megöli egy másik mestergyilkos. Hogy került ide? El akart lőni mellette, lelőni Kylart, és úgy tenni, mintha Jarl ott sem lenne. Úgy tenne, mintha nem kapta volna meg az üzenetet. De nem tudta lelőni Kylart, és az Istenkirállyal szemben nem volt értelme a hazugságoknak sem. Jarl épp az ablak előtt ült. Az ablak még nyitva is volt. Vi aTálentummal megfeszített nyilat használta, amely oly erős volt, hogy csak az ő képességeivel bíró ember ajzhatta fel, így a vörös-fekete áruló nyílvesszőnek át kellett hatolnia az ablakon, ami azt illeti a zsalugáteren is. De még csak erre sem volt szüksége. Jarl ott ült, teljesen kiszolgáltatva. Cenariában sosem követett volna el ilyen hibát, de itt biztonságban érezte magát. Egyenesen a Halál karjaiba menekült. A lány mégis várt. Az isten verné meg Jarlt az ostobaságáért. Ha Vi nem öli meg, arról az Istenkirály tudni fog. Megtalálja őt. Légy átkozott, Jarl! Légy átkozott a kedvességedért!
Fejezd be a munkát! Hu Gibbet szerette először megkínozni az áldozatait, de csak akkor csinálta, ha biztos volt abban, nem fogják félbeszakítani. Hu Gibbet mindig bevégezte a munkát. A tökéletes lehetőség sosem jön el. Használj ki bármilyen lehetőséget, amivel ölni lehet. Vi az orra alatt káromkodva felszította a Tálentumát, aztán felállt, és az arcához emelte a nyilat. Kiemelkedett a kis kémény sziluettjéből a Nap haldokló fényében. Vi reszketett, de a célpontja alig volt harminclépésnyire. – A francba Jarl, mozdulj meg! – mondta. Elfuthatott volna. Gandun vagy Ymmurban sosem találná meg az Istenkirály. Vagy igen? Nem hitte el. Senkinek sem – mondta el, hogy ide jött, nem hagyott nyomokat, a férfi mégis tudta. Ha elmenekült volna, az Istenkirály utána küldte volna a saját mesterét, és Hu Gibbet sosem hibázott. Minden ellenére, amit Vi a szépségével elért, az egyetlen, ami közel lehetetlen volt, az a rejtőzés. Sosem foglalkozott az álcázással. Sosem gondolt gyengeségként a szépségére. Egészen mostanáig. – Gyerünk, Kylar! – suttogta. – Csak lépj az ablak elé! Csak egyszer. – Most már nagyon reszketett, és nem csak a benne lángoló Tálentumtól, nem csak a feszültségtől, amivel felajzva tartotta a nyilat oly sokáig. Miért akarta olyan nagyon holtan látni Kylart? Megpillantott egy lábat, egy mestergyilkosszürkébe bújtatott lábat, de mást nem látott. A fenébe! Ha Kylar menni készült, ő komoly bajban volt. Hallotta, hogy láthatatlanná tud válni, de ez csak egy jellemző mestergyilkos-hazugság volt. Mind a képességeikkel hencegtek, hogy felnyomják a megbízási díjaikat. Mindenki egy újabb Durzo Blint akart lenni. De ez a mestergyilkos Durzo tanítványa volt, az az ember, aki megölte magát Durzót. Vit torkon ragadta a félelem. Jarl arca csupa részvét volt, szomorúság. Az arckifejezése láttán – amelyet már látott, mielőtt Jarl gondoskodott róla, miután Hu Gibbet eljött és próbára tette az új képességeit, amelyeket Mama K-tól tanult. Nem találta azokat megfelelőnek, és eszméletlenre verte, minden lehetséges módon erőszakot tett rajta annak az arckifejezésnek láttán Vi látása elhomályosult. Pislogott és pislogott, nem volt hajlandó elhinni, hogy könnyezik. Azóta az éjszaka óta nem sírt, mióta Jarl ölelte, ringatta, segített neki összerakni önmaga szilánkokra hullott részeit. Jarl felállt, és az ablakhoz lépett. Felnézett és meglátta Vit, a napfénnyel körülrajzolt sziluettjét. Meglepetés csillant a szemében, aztán felismerés követte melyik mestergyilkosnak van női sziluettje?–, és megesküdött volna, hogy látta, amint az ajkai a nevét formálják. Az ujjai elernyedtek, s nyíl húrja pattant.
A vörös-fekete nyílvessző átröppent a szakadékok legkeskenyebbjén: a távolságon, amely a mestergyilkost és az áldozatát elválasztotta egymásról. Vörös utat metszett a levegőbe, mintha maga az éjszaka vérzett volna.
26 Sajnálom, Elene!” írta Kylar reszketeg kézzel. „Megpróbáltam. Esküszöm, én megpróbáltam. Vannak dolgok, amelyek értékesebbek, mint a boldogságom. Vannak dolgok, amelyeket csak én tehetek meg. Add el ezeket Bourary mesternek, és költözzetek el a város jobbik részére. Mindig szeretni foglak.” Kivette a fülbevalókat a dobozból, és a pergamendarab tetejére tette. – Mi van a dobozban? – kérdezte Jarl. Kylar nem tudott a barátja szemébe nézni. – A szívem– suttogta, és lassan eleresztette a dobozt.– Csak fülbevalók – felelte hangosabban. Megfordult. Jarl azonnal átlátott rajta. – Feleségül akartad kérni – mondta. Kylar torkába gombóc nőtt. Erre nem volt szava. Nem tudta állni Jarl pillantását. – Hallottál már a megfeszítésről? – kérdezte végül. Jarl nemet intett. – Alitaerában így végzik ki a lázadókat. Fakeretre feszítik őket a csuklójukon és a lábfejükön átvert szögekkel. Hogy levegőt vegyen, az elítéltnek a szögekre kell helyeznie a testsúlyát. Néha egy napba is beletelik, mire meghal, megfojtja a saját súlya. Nem tudta befejezni a hasonlatot, bár megfeszítve érezte magát. Lázadóként a kárörvendő univerzumban, amely jól összezúz, Logan és Elene között megfeszítve, hűséggel odaszögelve kettőjükhöz, levegőért kapkodva a saját egyénisége súlya alatt. De nem csak Elene és Logan feszítették meg. Két élet, két út. Az árnyak útja és a fényé. A farkas és a véreb. Vagy a véreb és az öleb? Kylar azt hitte, meg tud változni. Azt hitte, mindent megszerezhet. Meggondolatlanul nekirontott mindkét útnak, és mindkettőt választotta egyszerre. Ez feszítette keresztre nem a szélhámos isten beavatkozása vagy a Sors Kerekének kérlelhetetlen pörgése. Kylar lehetőségei egyre tovább és tovább terjedtek, és ő kitartott, míg nem kapott levegőt. Csak egy kérdés számított már: Milyen ember vagyok? – Menjünk– szólt Kylar, a véreb. Jarl töprengve állt az ablaknál. – Egyszer szerelmes lettem– mondta.– Vagy valami hasonló. Egy gyönyörű lányba, aki majdnem akkora csődtömeg volt, mint én. – Ki volt az?– kérdezte Kylar. – A neve Viridiana. Vi. Gyönyörű volt, gyönyörű...– Jarl felnézett, és megfeszült a teste.– Vi? Vérpermetben zuhant a padlóra, a nyaka közepét nyílvessző ütötte át. A
teste úgy omlott a fapadlóra, akár egy zsák liszt. Egyszer pislogott. A pillantásában sem félelem, sem harag nem volt. Elfintorodott. Elhiszed te ezt? – kérdezte a szeme, amikor Kylar az ölébe vonta a fejét. Aztán már semmit sem mondott a pillantása. – Megmutathatom Kylarnek? – kérdezte Uly. Azt a babát szorította magához, amelyet Kylar is kiválasztott néhány nappal azelőtt. Elene rámosolygott. Kylar jobb apa volt, mint gondolta volna. – Igen – felelte – , de egyenesen hazafutsz. Megígéred? – Megígérem– felelte Uly, és elfutott. Elene figyelte, ahogy távolodik. Aggódott, de ő mindig aggódott az apróságokon. Caernarvon nem olyan volt, mint a Telep. A ház amúgy is csak kétsaroknyira volt. – Beszélnünk kell, ugye? – kérdezte Mea néni. Későre járt. A nap sugarai ferdén estek a kereskedőkre, akik az árujukat pakolták, és hazafelé indultak. Elene nyelt egyet. – Megígértem Kylarnak. Megegyeztünk, hogy sosem mondjuk el senkinek, de... – Akkor ne szólj egy szót se– mosolygott rá Mea néni, és karon fogta Elene-t, hogy visszakísérje a házhoz. – Nem megy– szólt megtorpanva Elene. – Nem tudom ezt tovább csinálni. Elmondott hát Mea néninek mindent, kezdve a hazugsággal a házasságukról, a szex miatti veszekedéseikről, egészen addig, hogy Kylar mestergyilkos, és próbálja maga mögött hagyni azt az életet. Mea néni még csak nem is tűnt meglepettnek. – Elene – mondta kézen fogva a lányt. – Szereted Kylart, vagy csak azért vagy vele, mert Ulynak kell egy apuka? Elene megállt, hogy teljesen átadja magát a kérdésnek, hogy amit válaszol, az biztosan az igazság legyen. – Szeretem őt – felelte. – Ennek Uly is a része, de tényleg szeretem Kylart. – Akkor mi ellen védekezel? Elene felnézett. – Én nem védekezem... – Addig nem lehetsz őszinte velem, amíg saját magaddal nem vagy őszinte. Elene lenézett a saját kezére. Egy gazda szekere zörgött el mellettük, megrakva az aznapi eladatlan áruval. A fény halványult, és az utcán kezdett sötétedni. – Vissza kell mennünk – mondta Elene.– Már biztosan kihűlt a vacsora. – Gyermekem – szólt Mea néni. Elene megállt.
– Kylar gyilkos– mondta a lány. – Embereket ölt. – Nem, igazad volt. Gyilkos. – Nem, ő jó ember. Meg tud változni. Tudom. – Gyermekem, tudod, miért beszélsz erről nekem, amikor megígérted Kylarnak, hogy nem teszed? Mert beleegyeztél valamibe, ami ellenkezik a természeteddel. Szörnyen rosszul hazudsz, de megpróbáltad, mert megígérted. Nem ezt csinálta ő is? – Hogy érted ezt?– kérdezte Elene. – Ha nem tudod azért szeretni Kylart, aki... ha csak azért szereted, aki lehetne... akkor megnyomorítod. Kylar annyira boldogtalan volt. Amikor elkezdett éjjelente kijárni, Elene nem kérdezte, nem akarta tudni, mit csinált. – Mit kellene tennem? – kérdezte. – Gondolod, hogy te vagy az első nő, aki fél szeretni?– kérdezte Mea néni. A szavak mélyen megsebezték a lányt. Más fényt vetett az éjszakai csókolózásaikra és veszekedéseikre. Azt hitte, hogy attól szent, hogy nem szeretkezik Kylarral, de csak rémült volt. Máris annyira gyengének érezte magát, hogy ha az ágyban is alávetette volna magát Kylarnek, teljesen erőtlenné vált volna. – Szerethetem úgy, hogy nem értem meg őt? Szerethetem, ha gyűlölöm, amit csinál? – Leányom– felelt Mea néni. Gyengéden Elene vállára tette vaskos kezét.– A szeretet legalább annyira hit kérdése, mint az Istenbe vetett bizalom. – Ő nem hívő. Egy ökröt és egy farkast nem lehet egy járomba fogni– mondta Elene, tudva, hogy szalmaszálakért kapdos. – Gondolod, hogy a járom csak a jegygyűrűre vagy a szeretkezésre utal? Nem kell megértened őt, Elene, szeretned kell, amíg tudod.– Mea néni karon fogta Elene-t. – Gyerünk, vacsorázzunk meg! Együtt sétáltak vissza a házhoz. Elene hónapok óta először könnyednek érezte magát– még ha nagy beszélgetés elé nézett is Kylarrel. Új reménysugarat látott. Elene kinyitotta az ajtót, de a ház csendes volt. – Kylar!– szólt.– Uly! Senki nem felelt. Az étel hidegen állt az asztalon, és a zselé, amit Kylar kevergetett megdermedt és kirepedezett. Elene szíve a torkában dobogott. Minden lélegzetvétel erőfeszítésébe került. Mea néni megrémült. Elene felrohant az emeletre, és a Kylar álcaruháit és a nagy kardot rejtő dobozhoz kapott. Üres volt. Sehol semmi. Visszatért a földszintre. Az igazság olyan lassan derengett fel előtte, ahogy a Nap lement.
– Minden rendben van?– ezt kérdezte. – A mai este után rendben lesz– felelte ő mosolytalanul. Kylar jegygyűrűje a tűzhely mellett hevert. Nem hagyott levelet, semmi mást. Még Uly sem volt otthon. Kylar végül feladta. Elment. Amikor Vi belépett a kopott fogadó istállójába, ahol a lovát hagyta, lependerítette az izgő–mozgó gyereket a válláról. Az istállófiú eszméletlenül, véresen hevert az ajtó mellett. Valószínűleg életben volt. Nem számított, nem látta meg Vit, amikor leütötte rövid kardja markolatával. A kislány visongott a szájára kötött rongyon keresztül. Vi letérdelt, és fél kézzel megmarkolta a torkát. Levette a rongyot. – Hogy hívnak?– kérdezte Vi. – Menj a pokolba! – A kislány szeme dacosan villogott. Nem lehetett több tizenkét évesnél. Vi keményen megpofozta. Aztán újra és újra, közömbösen, ahogy Hu pofozta őt, amikor unott volt. Amikor a kislány próbált kiszabadulni, világos fenyegetésként megszorította a torkát: minél többet ficánkol, annál kevésbé kap levegőt. – Jól van, Menj A Pokolba, szeretnéd, ha így szólítanálak, vagy van valami más is? A kislány megint szitkozódott. Vi megpördítette, és a szájára szorította a tenyerét. A másik kezével a kislány könyökének egy fájdalmas pontjába mélyesztette az ujjait. A kislány felsikított a szorításban. Miért nem öltem még meg.? A feladatot makulátlanul sikerült megoldania. Kylar, miután felfegyverkezett a vadászathoz, elvitte Jarl holttestét. Vi csak rövid villanásokat látott, pengék siklottak a hüvelyükbe és tűntek el biztosan a fény és a távolság játéka volt, Kylar valójában nem válhatott láthatatlanná. Kicsivel azután, hogy Kylar elvitte Jarl testét, Vi bement a házba. Néhány csapdát szándékozott felállítani. Volt egy tökéletes, bőrön át felszívódó mérge, amelyet a hálószoba kilincsére kenhetett volna, és egy tűcsapdája, amely tökéletesen illett a kis dobozba, amelyet az ágy alatt talált. De nem tudta megtenni. Jarl megölése miatt még mindig szédelegve körüljárta a házat, mint egy közönséges csavargó. Talált egy levelet és egy pár fülbevalót, amelyek drágának látszottak a levél is ugyanennyit mondott-, bár furcsán össze nem illők voltak, az egyik nagyobb volt a másiknál. Zsebre tette mindkettőt, de a tűzhely mellett hagyott arany jegygyűrűhöz nem nyúlt. Hadd tartsa meg a boldog kis család a családi ékszereit. Nem tudta biztosan, mit jelenthet a levél. Kylar megpróbálta?
Megpróbálta megvédeni Jarlt? Vi meglepődött, amikor kinyílt az ajtó, és belépett a kislány. Megkötözte és betömte a száját, aztán állt, és nézte a zűrzavart, amibe belekeverte magát.. Végzett. Nem tudta megölni a gyereket. Még Kylart sem tudta megölni. Nem, ez nem volt igaz, biztos volt abban, hogy még mindig meg tudná ölni Kylart. Csak úgy menthette meg a saját életét az Istenkirálytól, ha a kedvére tesz. Sokkal elégedettebb lenne az uralkodó, ha élve adná át neki Kylart. Ha élve adná át neki, az Istenkirály sosem szerezne tudomást a gyengeségéről. Időt nyerhetne magának, hogy helyreállítsa, ami eltört benne, amikor látta Jarlt elvérezni. Megélénkülve visszament Kylar hálószobájába. Könnyű kézzel a cenariai Sa’kagé jelét véste az ágy melletti asztalkába. Alá azt írta: „Nálunk van a lány.”. Amikor Kylar visszajön, látja, hogy a lánya sehol sincs, át fogja fésülni az egész házat. Megtalálja az üzenetet és követi Vit, egyenesen az Istenkirályhoz. Így most már Vinek csak azt kellett kitalálnia, hogyan csempészszen ki egy vinnyogó kölyköt a városból. – Próbáljuk meg újra – szólt. – Hogy hívnak? – Uly– felelte a kislány könnyfoltos arccal. – Jól van, kis béka, elmegyünk. Jöhetsz élve vagy holtan. Nem számít. A célnak megfelelsz. A nyereghez kötöm a kezedet, szóval leugorhatsz a lóról, ha akarsz, de meg fog rúgni és a halálba vonszol. Te döntesz. Nyisd ki a szád! Uly kinyitotta a száját, Vi pedig betömte a ronggyal. – Hallgass! – mondta. A rongyra nézett homlokráncolva. – Mondj valamit! – Mmm?– nyögte Uly. – Francba!– Vi minden akaratával a rongyra koncentrált.– Hallgass! suttogta.– Újra. Uly szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. Vi kivette a rongyot, most már nem volt szükség rá. Egy kis varázslat volt, amit véletlenül fedezett fel pár éve. Piszkos trükk volt, de egy néma gyereket könynyebb kivinni a városból, mint egy kipeckelt szájút. Vi felnyergelte a saját lovát, és az istállóban talált második legjobb lovat. Fél óra múlva Caernarvon eltűnt a távolban, de a szabadság még nagyon messze volt.
27 Hideg düh fakította fehérre a világot. Kylar a háztetőn rohant át. A peremet elérve ugrott, átsuhant az éjszakai levegőn. Könnyedén átszelte a hatméteres űrt, majd felfutott a falra. Elrugaszkodott, elkapta a föléje nyúló gerendát és felpattant rá. Még csak meg sem ingott. Végig láthatatlanul csinálta, és a tény pár napja még nagyon megörvendeztette volna. Ma egyáltalán nem érzett örömet. Pillantása a sötét utcákat vizslatta. Mielőtt távozott, feltakarította Jarl vérét a padlóról nem akarta, hogy Elene-nek kelljen foglalkoznia vele. A barátja testét egy temetőbe vitte. Jarl nem rothadhatott a csatornában, mint valami hulladék. Kylarnek még arra sem volt pénze, hogy megfizessen egy sírásót– hála Istennek-, így ott hagyta Jarlt, és megesküdött, hogy visszatér. Jarl meghalt. Kylar egyik része nem hitte el, az a rész, amely azt hitte, hogy egy waeddryni gyógyító könnyű életét élheti. Hogy is hihette volna el? Egy Éjangyal életében semmi könnyű sincs. Semmi. Gyilkos volt. A nyomában halál kélt, ahogy a tiszta vizű, csendes tó fenekébe szúrt bot körül örvénylő iszap keletkezik. Ott. Két utcakölyök egy részeggel erőszakoskodott. Istenek, vajon ugyanaz a részeg volt, akit múlt éjjel a sorsára hagyott? Kylar leugrott a tetőről, elrúgta magát a következő szintről, és tíz másodperc múlva az utcán volt. A részeg férfi már a földön volt, vérzett az orra. Az egyik kölyök letépte a férfi erszényét az övéről, a másik pedig egy hosszú késsel a kezében állt és nézte. Kylar hagyta, hogy részben láthatóvá vibráljon, az izmai irizáló feketében csillogtak, a szemei akár a fekete gömbök, arcán a harag álarca. Csak a késest akarta elijeszteni, de amikor a csibész szeme kitágult a láttára, Kylar megesküdött volna, hogy valami sötétet látott a pillantásában, amely cselekvésre késztette.. Mielőtt észbe kapott volna, a kardja a csibész szívéből itta a vért. A kés a földre esett. – Mit csinálsz, Terr?– kérdezte a rabló megfordulva. Egy perccel később Kylar a torkánál fogva a falnak szegezte a fosztogatót. El kellett fojtania a késztetést, hogy öljön, öljön, öljön. – Hol van a Shinga?– kérdezte. A férfi iszonyodva vergődött és kiáltozott. – Mi vagy te?
Kylar megfogta a fickó egyik hadonászó kezét és megszorította. Elpattant egy csont. A férfi sikoltott. Kylar várt, aztán erősebben szorította. Újabb csont reccsent. A káromlatok sora hasztalan volt. Kylar péppé őrölte a rabló kezét, aztán megfogta a másik mancsát. A férfi hadarni kezdett, amikor szétroncsolt kezére nézett: – Jaj a francba, jaj a francba, jaj a kezem! – Hol van a Shinga? Nem fogom ismételgetni magamat. – Te sze... ne! Hagyd abba! A hármas dokktól a harmadik raktárban! Jaj, istenek! Mi vagy te? – Én vagyok a megtorlás– felelte Kylar. Elvágta a férfi torkát, és hagyta a földre zuhanni. A részeg tátott szájjal bámult rá. Úgy nézett ki, mintha azt hinné, megőrült. A raktár határozottan a Shingáé volt, de Barush Sniggle nem volt ott. Kylar feltételezte, hogy túl sokat várt. Mindazonáltal tíz őrszem várakozott a bejárati ajtó mögött. Kylar lenézett rájuk a tetőgerendák közül, keresve azt az egyet, aki talán többet tudott, mint a többiek. Az őrség jelenléte elég bizonyítéka volt annak, hogy Barush Sniggle küldte a mestergyilkost, aki megölte Jarlt. Kylarnak fogalma sem volt, hogyan jöttek rá arra, hogy Sniggle őtőle vizelte össze magát akkor éjjel, de hogy nem a megfelelő embert ölette meg, az pontosan az volt, amit ez a Shinga tett volna. Kylar egy vezérnek látszó férfi mögött huppant le a talajra. Eltörte a jobb karját, és kihúzta a kardját. A banda felének már vége volt, mielőtt rádöbbentek volna, hogy harcolniuk kellene a láthatatlan emberrel, aki gyilkolja őket. Azok, akik harcoltak, gyengék voltak. Öltöztess páncélba egy csirkefogót, adj neki egy kardot bunkósbot helyett, de nem lesz katonád, cask egy csirkefogód, aki úgy lóbálja a kardot, akár egy darab fát. A Halál ölelésébe rohantak. Kylar a főnökük felett állt, az utolsó életben maradt ember felett, és ismét hagyta, hogy a szeme és az arca látható legyen. A férfi törött karjára tette a lábát, és a kard hegyével megérintette a nyakát. – Te vagy a mestergyilkos– átkozódott a férfi. Verejtékezett, széles arca sápadt volt. Bozontos, fekete szakálla reszketett, ahogy a teste remegett.– Azt – mondta, lány vagy. – Nem vagyok. Beszélj– mondta Kylar. – A Shinga azt – mondta, feldühített valami cenariai mestergyilkost. Meg kellene ölnünk, ha ide jössz. – Hol van? – Ha megmondom, életben hagysz?
Kylar a férfi szemébe nézett, és érdekes módon nem érezte vagy képzelte vagy bármi is volt az máskor a sötétséget, amely halált követelt. – Igen– felelte, bár a gyilkos düh még nem eresztette. A férfi elmondta, hol a rejtekhely, egy másik csapda, és a földalatti szoba, amelynek egyetlen bejárata van, és még tíz őre. Fehéren izzó dühében csikorgatott fogakkal Kylar így szólt: – Mondd meg nekik, hogy az Éjangyal itt van! Mondd meg nekik, hogy közeleg az Igazság!
28 A rács sikoltva kinyílt, és Gorkhy arca tűnt fel a fáklyája halvány fényében. Elégedettnek tűnt. Logan tiszta szívéből gyűlölte a fickót. – Friss hús, skacok – mondta Gorkhy. – Édes, friss husi. A foglyok némelyike Gorkhy mögött felzokogott. A szándékos kegyetlenség hozta ide őket a napnak ebben a szakában. Dél volt, a vonyítók üvöltöttek, ahogy csak tudtak, forró, bűzös levegő szállt fel a Lyukból, akár egy óriási, végtelen szellentés. Táncoltak tőle a fáklyák, és a Lyuklakók alakja ugrálni és tekeregni látszott, miközben csillogott a verejtékük. Mióta Logan nyolcvankét napja leugrott a Lyukba, csak egy foglyot dobtak be. Gorkhy csinálta, és a Lyukba lökte a férfit– egyenest a Lyukba. Az elítélt arca nedvesen a Lyuk pereméhez csapódott, a teste pedig a mélységbe zuhant. így most az állatok és a szörnyetegek a Lyuk köré gyűltek, ahogy akkor tették, amikor Gorkhy kenyeret dobott le. Nem azért gyűltek oda, hogy megmentsék a foglyok életét. Azért voltak ott, hogy megmentsék a húst. – Jól van, kicsinyeim – szólt Gorkhy – , ki lesz az első? Szemmel tartva Fint, aki szintén méregette őt, Logan távol maradt a Lyuk szélétől. Neki volt a leghosszabb karja, de egy zuhanó testet elkapni más volt, mint a ledobott kenyeret, és Fin leoldotta a testére tekert kötelet. Fentről dulakodás zaja hallatszott, káromkodás, majd egy nő vetette magát a rácsnak. Gorkhy próbálta elkapni, de a nő átbújt a karja alatt. Fejjel előre a padló felé zuhant, aztán megállt, amikor Gorkhy megragadta a ruháját. A nő sikoltozott és rugdalózott, miközben épp Logan feje felett lógott. Logan felugrott, és megragadta a nő egyik kapálódzó karját és megrántotta, de a keze megcsúszott. A nő pár méterrel lejjebb csúszott, így fejjel lefelé lógott, három méterre a kőpadlótól. – Fin! – kiáltott Lilly. – Kapd el! Gorkhy térdepelt, fél kézzel a lány ruháját tartotta, a másikkal a rácsba kapaszkodott. A feje védtelen volt. Finnek, aki szüntelenül gyakorolt a lasszójával, könnyű célpontot nyújtott. Gorkhy káromkodott, de erős volt. Logan felugrott, és újra a lány keze után kapott, de elvétette. Fin futva érkezett, kezében a lasszóval. A többi Lyuklakó vonyított, és fekáliával dobálta Gorkhyt. Logan újból felugrott, és ezúttal elkapta a lány kezét. A lány ruhája elszakadt, és Loganra esett. Alig tompította a zuhanását, csak a mélység felől próbálta eltéríteni. Logan talpra tápászkodott. A fáklyafényben Gorkhy arca kékes színű volt, és még mindig védtelen, arra várva, hogy a hurok a nyakára kerüljön, mintha
könyörgött volna, hogy rántsák le a Lyukba, és tépjék szét. Logan megfordult, és megpillantotta Fint alig félméternyire, de a férfi leejtette a lasszóját. Logannek alig maradt ideje, hogy meglássa a Fin kezében csillanó acélt, mielőtt az megszúrta. Logan bordáinál és a karján nyílt szét a húsa, amikor elfordult a penge útjából. Fin keze Logan bal karja és a teste közé szorult, amikor az megfordult, és Logan hallotta, hogy a kés a kőpadlóra esik. Fin feje felé sújtott, de a férfi lebukott, a padlóra esett, és hátrafelé iszkolt. Logan elindult utána, elhatározta, hogy megöli, amíg van rá esélye, de amikor előre lépett, mögötte a Lyuklakók körülvették a lányt. Nem hagyhatta ott. Tudta, hogy mit láttak, amikor a fiatal, félmeztelen nőre néztek, aki kábult volt a zuhanástól. Hallotta, amint arról meséltek az erőszaktevők, hogy hány finomságot keféltek meg. Némelyiküknek még Lilly sem kellett: ha a nő akarta is, kókadtak maradtak. A lány felkapta a kést, és most a falnak háttal állt. Megtámaszkodott, hogy ne essen le. Abból ítélve, ahogy állt, kificamította a bokáját, amikor lezuhant. – Vissza– mondta a késsel hadonászva hatástalanul.– Vissza!– A pillantása Loganről a mélységre, aztán Csikorra villant. A lány reszketett. Csinos volt a maga törékenységében, hosszú, szőke haja volt és finom arcvonásai. Alig volt koszos, nem lehetett régóta börtönben. Gorkhynak azonban elég ideje volt, átkozott legyen a pokol kilencedik bugyráig! Friss vér szennyezte a lány ruháját a lába közt. Logan felemelte a kezét. – Nyugalom!– mondta.– Nem bántalak. De odébb kell mennünk, különben nekünk esnek. A lány szeme a rácsra villant, és elkezdett a kerek fal mellett iszkolni. Gorkhyt elhúzta a rácstól a többi katona. A többi foglyot odaterelték. Az első nem akart leugrani, így lelökték. Az ötméteres zuhanás a kőpadlóra eltörte a lábait, és a Lyuklakók másodperceken belül rárohantak. Logan csalódottságára Csikor is csatlakozott, félredobálta a többieket, és kihegyezett fogait az élő húsba mélyesztte. A második férfi megdermedt a történtektől, amelyet hallott, de alig látott. A katonák belökték, és ő is hússá vált. Ez után a legtöbb fogoly hajlandó volt leereszkedni a rácsról, és beugrottak maguktól. Logannek nem volt erre ideje. Máskor talán ő is verekedett volna a húsért. De ma nem fog enni, nem, amíg a lány itt van. A jelenléte eszébe juttatta a jobb dolgokat. Sírni szeretett volna. – Istenek! – szólt. Natassa Graesin. A szavak kiszöktek a száján. Nem kellett volna semmit sem mondania, de egy másik nemest látni túl nagyszerű
volt. A tizenhét éves Natassa a második legidősebb Graesin-lány volt. Logan unokahúga. Natassa Graesin rábámult, nagyra nyílt, rémült pillantása befogadta a magas, lesoványodott roncsot, amely valaha hatalmas, atlétikus test volt. Csak árnyéka volt régi önmagának, és ugyan elsorvadt, még mindig magas volt, eltéveszthetetlenül magas. Logan felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a lányt, de késő volt. – Logan? Logan Gyre? – kérdezte. Logan érezte, hogy vége a világnak. Egész idő alatt, míg odalent volt, csak Király volt vagy Tizenhármas. Az éhség őrületében végül csatlakozott a többiekhez, akik körülállták a Lyukat, hogy elkapják a ledobált kenyeret hosszú karjával többet szerzett, mint a legtöbben, azon az áron, hogy Gorkhy megtudta, van egy magas, szőke férfi a Lyukban. De soha, soha, soha nem használta a valódi nevét. A válla fölött hátrapillantva látta, hogy az új foglyok még mindig sorra jönnek, kiterülve érnek földet. A majdnem teljes sötétségben vakok voltak, rémültek, vinnyogtak és kiabáltak, átkozódtak és sírtak, amikor hallották, ahogy a Lyuklakók a friss húst tépik. A Lyuklakók verekedtek, Gorkhy pedig nevetett és derült a látványosságon. Fogadásokat kötött, hogy mi fog történni a foglyokkal, a lyuklakók pedig üvöltöttek. Nagy zaj, nagy felfordulás, sok figyelemelterelő történés. Talán nem hallották meg. De az egyik új fogoly nem vinnyogott, nem volt zavart, nem volt kábult. Tenser Vargun a zaj, a hőség, a szag, a sötétség és az erőszak ellenére sem félt. A fejét Logan és Natassa felé fordította, és hunyorgott a sötétben. Elgondolkodott.
29 Elene nem kapott levegőt. Kylar nem simán elhagyta őt. Magával vitte Ulyt is. A visszautasítás teljes volt. Úgy tűnt, jól mennek a dolgok. Nem, a dolgok jól is mentek. Elene nem tudta elhinni, nem akarta elhinni. Átfésülte a konyhát, nyomok után kutatott. Talált egy foltot a padlón, sötétet a sötét fán, amelyet kapkodva takarítottak fel. Nem úgy nézett ki, mintha a főzés közben loccsant volna ki valami, de Elene nem tudta, mi lehetett az. Aztán talált egy mély, keskeny vágást a padlóban a folttól nem messze. Felment az emeletre. Kylar ruhái eltűntek, ahogy Megtorló is. A lány visszatolta a ládát az ágy alá, amikor észrevette a cenariai Sakagé jelét az asztalba vésve. „Nálunk van a lány” szólt az írás a jel alatt, gondos kézzel vésve. Elene szíve összeszorult. Valaki elvitte Ulyt, Kylar pedig utánuk ment. A megkönnyebbülés egyszerre hozott félelmet és örömet. Kylar nem hagyta el őt, de Ulyt elrabolta valaki, aki tudta, hogy kicsoda Kylar. Valaki megpróbálja csapdába csalni Kylart. De hol volt Kylar, amikor Ulyt elvitték? Ha valaki az utcán kapta el a kislányt, akkor a küszöbön hagyott volna üzenetet, de Elene nem hitte, hogy be mertek volna törni, amikor Kylar a földszinten volt. Odalentről kiáltás hallatszott, és dörömböltek az ajtón. – Nyissák ki! A Királynő nevében kinyitni! Amikor Elene látta, hogy Mea néni beengedi a városőrséget, újra torkon ragadta a félelem. Cenariában az őrség korrupt volt, senki nem bízott bennük. De aztán Elene megpillantotta Mea néni látható megkönnyebbülését. Majdnem egy órán át tartott, mire rájöttek. Egy szomszéd látta, hogy Kylar egy holttesttel a vállán távozik. Egy jóképű, fiatal, sötét bőrű, arany gyöngyökkel díszített, apró haj fonatokat viselő férfi testével. Elene azonnal tudta, hogy Jarl volt az. Miután Kylar elment a testtel, a szomszéd futott az őrségért. Azok félúton a ház felé találkoztak a szomszéd feleségével, aki látott egy nőt egy íjjal, amint belép a házba, úgy egy perccel azelőtt, hogy Uly hazaért volna, aztán a kislánnyal távozott. A bizonyítékok alapján az őrség úgy vélte, a nő volt a gyilkos, Istennek hála, de még mindig beszélni akartak Kylarrel. Elene későn kerül ágyba. Gyászolta Jarlt, és próbált rájönni, mi értelme az egésznek. Miért jött ide Jarl? Mert veszélyben volt? Mert megbízást akart adni Kylarnek? Csak látogatóba jött? Elene azt gondolta, hogy megbízást adott Kylarnak. Jarl túl fontos volt, hogy csak úgy, szeszélyből elhagyja Cenariát, és ha azért jött, mert veszélyben volt, testőröknek is kellett lenniük.
Jarlt hát megölték véletlenül-, miközben próbálta felbérelni Kylart. Kylar vagy elfogadta a megbízást, vagy elment, hogy bosszút álljon. Bárhogy is történt, elment, mielőtt Ulyt elrabolták. Talán nem is tud róla. Kylar másnap délre sem tért vissza. Kopogtak az ajtón, és Elene sietett kinyitni. Az egyik tegnapi katona állt ott. – Csak gondoltam szeretné tudni– szólt az ifjú-, hogy beszéltünk a kapuőrökkel amilyen hamar csak tudtunk, de őrségváltás volt, és nehéz bárkivel is szót váltani ilyenkor. Egy fiatal nő, akire illik a gyilkos személyleírása, tegnap észak felé hagyta el a várost. Egy kislány volt vele. Már utána küldtünk valakit, de nagy előnye van. Sajnálom. Miután a katona elment, Braen és Mea néni úgy néztek Elene-re, mintha arra számítanának, könnyekben tör ki. – Uly után megyek – mondta ehelyett a lány. – De...– kezdte Mea néni. – Tudom, higgy nekem, tudom, hogy én vagyok az utolsó, akinek utána kellene mennie. De mi mást tehetnék? Ha Kylar visszajön, mondjátok meg neki, hová mentem. Biztos, hogy utolér. De ha ő nem tudja, hogy Ulyt elrabolták, én vagyok a kicsi lány egyetlen esélye. Mea néni tiltakozásra nyitotta a száját, aztán becsukta. – Megértem. Elene holmija belefért egy kis csomagba, és mire leért a földszintre, Mea néni egy hétre való élelmet is bepakolt. – Braen elköszön?– kérdezte Elene. Mea néni kivezette a házból. – Braen a maga módján búcsúzik. Egy felnyergelt ló állt az üzlet előtt. Robusztus, jámbor külsejű állat volt. Elene szemét döntötték a könnyek. Azt hitte, gyalogolni fog. – Azt – mondta, voltak komoly megrendelései az utóbbi időben– mondta Mea néni, láthatóan büszkén a fiára. Most menj, gyermekem, és Isten legyen veled! Kylar a frissen ásott sír felett állt, és mindent elkövetett, hogy lerészegedjen. Még mindig volt hátra két óra pirkadatig. A temető csendes volt. Csak a levelek susogtak a szélben, és az éjszakai rovarok zajongtak. Kylar azért választotta ezt a temetőt, mert ez volt a leggazdagabb a városból kivezető út mellett. Miután megölte a Shingát, kifosztotta a férfit, így sok pénze volt, és Jarl a legjobbat érdemelte. Ha a temetőgondnok igazat mondott, egy héten belül még sírköve is lesz. Szép kis pár voltak. Jarl kiterítve feküdt a földön a gödör mellett, a sebe sötétebb volt, mint a bőre, a végtagjai lassan kezdtek megmerevedni. Kylar
véresebb volt, mint halott barátja, alvadt vér száradt keményre a végtagjain, megrepedezett, miközben dolgozott, és újraképződött, ahogy verejtékezett. Mintha vért verejtékezett volna. A sír elkészült. Kylarnek most valami jelentőségteljeset kellett volna mondania. Ivott még a borból. Négy tömlővel hozott, és kettő már üres volt. Egy éve kettő is kinyújtóztatta volna. Most még csak spicces sem volt. Kivégezte a harmadik tömlőt, aztán szép, mélyeket kortyolt a negyedikből, míg végül kiürült. A pillantása folyton visszatért Jarl hullájára. Próbálta elképzelni azokat a sebeket, amelyek a saját testén rég összezárultak. De ezek nem. Jarl halott volt. Az egyik pillanatban még élt, a következőben egyszerűen nem. Kylar végül megértette Jarl savanyú arckifejezését is. A cenariai mestergyilkos, akit Sniggle Shinga megbízott, hogy ölje meg Kylart, Vi Sóvári volt. Vi Sóvári ölte meg Jarlt egy vörösfekete áruló nyílvesszővel. Mintha Jarl mókásnak találta volna. Jarl megvallotta a szerelmét egy nő iránt, miközben az útjára bocsátotta a nyílvesszőt, amely megölte a férfit. – A pokolba!– mondta Kylar. Nem voltak szavak, amelyekkel kifejezhette volna a pusztulás jelentőségét. Jarl nem volt többé. Az a dolog Kylar előtt csak egy darab hús volt. Kylar azt kívánta, bárcsak tudna hinni Elene Istenében. Azt akarta hinni, hogy Jarl és Durzo egy jobb helyen vannak. De elég őszinte volt, hogy tudja, ez volt minden, amit akar– valami felemás jó érzés. Még ha Elene Istene valódi is, Jarl meg Durzo nem követte őt. Ez azt jelentette, hogy a pokolban fognak elégni, nem igaz? Kylar lemászott a sírgödörbe, és belehúzta Jarl testét. A bőre hideg volt és nyirkos. A hajnali harmat lecsapódott rajta. Nem érezte helyénvalónak. Kylar lefektette, amilyen gyengéden csak tudta, aztán kimászott. Még mindig nem érezte, hogy részeg lenne. Egy kupac puha földön ücsörögve a sír mellett rájött, hogy a ka’kari hibája. A teste úgy kezelte az alkoholt, mint bármilyen más mérget, és kigyógyította belőle. Annyira hatékony volt, hogy komoly mennyiséget kellett volna meginnia, hogy lerészegedjen. Ahogy Durzo tette. És leírta őt, mint egy iszákost. Újabb dolog, amelyben Kylar félreértette a mesterét, újabb ítélet, amelyet a tájékozatlansága miatt hozott. Ettől minden újra fájni kezdett. – Sajnálom, testvér – mondta, és amikor a szavak elhagyták a száját, rájött, hogy Jarl pontosan ezt jelentette a számára. Egy idősebb testvér, aki vigyázott
rá. Miért akkor kellett felfedeznie, hogy egyes emberek mit jelentettek a számára, amikor azok már halottak voltak? Teszek arról, hogy ne legyen hiábavaló, Jarl.– Hogy Jarl áldozatának értelmet adjon, azt jelentette, hogy elhagyja Elene-t, Ulyt és az életet, amely az övé lehetett volna. Megesküdött Ulynak, hogy soha nem hagyja el, ahogy a kislány életében minden felnőtt tette. És most mégis megteszi. Neked is ilyen érzés volt, mester? Itt kezdődik a keserűség óceánja? A halhatatlanság ára az emberségem? Semmit nem tehetett, semmit nem mondhatott már. Kylar még sírni sem tudott. Miközben az első madarak belekezdtek az ébredező napot dicsérő énekükbe, betemette a sírt.
30 Uly két napig nem beszélt, evett vagy ivott. Vi kegyetlen tempóban haladt a királynő útján nyugatnak, aztán északnak. Az első éjszaka a waeddryni nemesek hatalmas birtokai mellett haladtak el. Mire megálltak, néhány órával napkelte előtt, már vidéken voltak. A földek kopárak voltak, a dombokat a learatott búza szabálytalan tarlója borította. Az első napon Uly várt, amíg Vi egyenletes lélegzését úgy tíz perce már hallotta, aztán a lova felé iramodott. Még csak el sem oldozta az állatot, amikor Vi elrántotta onnan. A második napon Uly egy teljes órát várt. Olyan csendben kelt fel, hogy Vi majdnem elvétette. Ezúttal Ulynak sikerült eloldania a kötőféket, és kis híján kiugrott a bőréből, amikor megfordult, hogy a ló fejéhez nyúljon, Vi pedig csípőre tett kézzel állt mögött. Vi mindkét alkalommal megverte. Ügyelt arra, hogy ne sérüljön meg. Nem törhetett csontja, vagy keletkezhetett sebhelye. Elgondolkodott azon, hogy vajon túlságosan kesztyűs kézzel bánik-e a kislánnyal, de azelőtt sosem vert még gyereket azelőtt. Vi férfiakat gyilkolt, Talentuma erejét adta az izmaiéhoz, és hagyta, hogy az áldozatok szembenézzenek a következményekkel. Ha Ulyval is így tett volna, a gyerek meghal. Az pedig nem illett Vi terveibe. Harmadnapra Uly nem volt valami jól. Még mindig nem ivott egy kortyot sem. Elutasított mindent, amit Vi felajánlott neki, és elgyengült. Az ajkai kicserepesedtek és berepedtek, a szeme piros volt. Vi nem tehetett róla, de ellenszenves csodálatot érzett iránta. A lány kemény volt, ehhez kétség sem fért. Vi jobban bírta a fájdalmat, mint a legtöbben, de éhezni utált. Amikor tizenkét éves volt, Hu rutinszerűen vonta meg tőle az ételt, csak napi egyszer adott neki enni, „hogy ne hízzon el”. Akkor kapott teljes étkezéseket, amikor úgy döntött, a cickóira megy az egész. De az éhezésnél rosszabb volt, amikor a vizet tagadta meg tőle, mert úgy gondolta, a lány lusta. A fattyúnak fogalma sem volt a női bajokról. Úgy kellett tennie, mintha a szomjúság nem zavarná, mert tudta, hogyha kimutatja, ez lesz a férfi kedvenc büntetése. – Nézd, Uly– kezdte, miközben napnyugtakor tábort ütött egy kis völgyben.– Nekem tök mindegy, ha meghalsz. Ugyan hasznosabb vagy élve, mint holtan, de nem sokkal. Kylar most már mindenképpen követni fog Cenariába. Te pedig, másfelől, szeretnéd viszontlátni Kylart, igaz?
Uly beesett szemében gyűlölettel meredt Vire. – És gondolom, seggbe fog rúgni, ha ok nélkül halsz meg. Szóval, hé, ha tovább akarsz koplalni, nemsokára meghalsz. Holnap a nyereghez kell kötnöm, és talán nem éled túl az éjszakát. Ez engem zavar, de Kylarnek jobban fog fájni. Ha inkább meghalsz, mint egy kiscica, minthogy életben maradj és harcolj velem, csak rajta. De senkit nem nyűgözöl le. Vi egy vizestömlőt tett le Uly elé, és nekilátott kipányvázni a lovakat. Már nem aggódott amiatt, hogy Uly megszökik. A kislány túl gyenge volt. De azért Vi aTálentuma segítségével megerősítette a kötelékeit. Ma éjjel ő aludni fog, az iskoláját. Az erdő borította lankás dombok vonulatát itt-ott megszakította egy-egy kis falu egy csoport szántófölddel. De az út változatlanul széles volt és forgalmas. Nagyszerű időt futottak. Nem lehetett tudni, hogy mennyivel jártak Kylar előtt, de Vi elkerülte a falvakat és nem kételkedett, hogy ezzel becses órákat nyert Kylarrel szemben. Tegnap este eladta a lovakat. Ha Kylar valamiképp rájön, melyek az ő nyomaik a sok többi között, meglepődne. Mégis, ahogy haladtak, számos más utazó mellett mentek el, és bár a lány be tudta pólyálni magát egy ormótlan köpenybe, amely elfedte a nemét és a személyazonosságát, azt nem tudta hogyan álcázni, hogy Uly gyerek. Ahogy arra sem volt gyakorlatias módszer, hogy láthatatlanul haladjanak el a kopár dombok mellett, amelyeken már átértek. Általában csak elszáguldottak a kereskedők kocsijai és a gazdák szekerei mellett. Nyugtalanító egyensúly volt. Az úton gyorsabban haladtak volna, de ott sokkal valószínűbb lett volna, hogy felismerik őket. Vi egyetlen kapcsolata Kylarral az az eset volt, amikor megpróbálta megölni őt a Drake-házban. Elég ironikusan Gunder király felbérelte Vit, aki megpróbálta meggyilkolni a fiát, hogy ölje meg Kylart, aki viszont meg akarta védeni. Még aznap, amikor elfogadta a megbízást, Kylar a lába közé és a kése alá került. Tetszett neki. Kylar meglepően nyugodt volt ahhoz képest, hogy milyen helyzetbe került. Nyugodt és kicsit elbűvölő, ha a halál torkában előadott bárgyú humor aranyos. És Vinek meg kellett volna ölnie, de tétovázott. Nem, nem tétovázott. Az akarat hiánya volt, ami megbénította a kezét, legalább annyira, mint a büszkesége, hogy még sosem teljesített ilyen nehéz megbízást olyan gyorsan. Hu sosem dicsérte a munkáját. Bár a kényszer hatására Kylar bókjai hitelesnek tűntek, és egy mestergyilkos nem sok emberrel tudott a munkájáról beszélgetni. így Vi engedett a kísértésnek, amelyet Kylar kínált fel, olyan
nyilvánvalóan, hogy a lány hagyta, hogy hasson rá. Aztán a gróf berontott a szobába, Kylar pedig kést röpített a lány vállába, miközben elmenekült. Még hónapokkal később is lüktetett néha a válla. Vesztett kissé a rugalmasságából, annak ellenére, hogy azonnal a varázslóhoz ment, akit Hu is használt, ha gyógyítani kellett. A következő alkalommal nem fog habozni. Tudta, hogy büszkének kellene lennie, hogy megölte Jarlt. Szabad volt. Teljes értékű mestergyilkos. Hu már nem szólhat bele az életébe, és ha megpróbálná, meg is ölheti anélkül, hogy a Sa’kagé reakciója miatt aggódnia kellene. Már ha a Sa’kagé túléli, amit az Istenkirály tervezett. Megöltem Jarlt. Nem tudott szabadulni a gondolattól. Két napja nem tudott tőle szabadulni. Megöltem azt az embert, aki a barátnál is a közelebb állt hozzám. Nem volt nagy dolog megölni. Bármelyik gyerek fel tud mászni egy háztetőre és el tud sütni egy íjat. El akarta véteni, nem igaz? Elvéthette volna. Megtehette volna, hogy nem lő. Bemehetett volna, és csatlakozhatott volna Kylarhez meg Jarlhoz, hogy együtt harcoljanak az Istenkirály ellen. De nem tette. Ölt, és most megint egyedül volt, úton valahová, ahová nem akart menni. Akarata ellenére magával hurcolt egy kislányt, rávett egy embert, akit tisztelt, hogy kövesse őt a csapdába. Könyörtelen isten vagy, Nysos. Nem hagyhatnál meg nekem többet, mint port és hamut? Nekem, aki oly hűen szolgállak. A késem nyomán és az ágyékomból, vér és ondó folyói fakadnak. Nem érdemiek ezért egy tiszteletre méltó helyet? Nem érdemiek meg egyetlen egy barátot? Vi köhintett és gyors egymásutánban pislogott. A nyelvébe harapott, míg az majdnem vérzett. Nem fogok sírni. Nysos megkapja a vért és az ondót, de a könnyeimet soha. Légy átkozott, Nysos! De nem – mondta ki hangosan. Túl régóta szolgálta az istenét, hogy magára vonja a haragját. Még egy kis zarándokutat is bejárt– útban egy megbízás felé. Egy kisvárosba ment a sethi borvidéken, amely Nysosnak szent volt. Az aratóünnepet az istennek ajánlották. Folyt a bor. A nők izgatottan adták át magukat bármilyen szenvedélynek, amely mozgatta őket. Még egy furcsa történetmesélés is volt, ahol férfiak álltak a színpadon, álarcot tartva az arcuk elé, és egy három felvonásos darabot játszottak a halandók szenvedéséről, és arról, hogy szükségük van az istenekre, hogy megszüntessék a kínjaikat. Ezután egy trágár, komisz vígjáték következett, amely úgy tűnt, hogy mindenkit kigúnyol a kisvárosban, még a darab íróját is. A város imádta. Tapsoltak, üvöltöztek, és részegen gajdolták a szent énekeket, meg keféltek,
mint a nyulak. Egy héten át senkit sem róttak meg a szexuális közeledésért. Vi számára hosszú volt a hét. Életében egyszer jogosnak érezte a szépsége miatti panaszait. Bő ruhát viselt annak reményében, hogy kevesebb férfinak tetszik meg. Mindez szolgálat, Nysos. És miért? Az életért? Hu közel negyven éves, és annak alapján, amit mond, az egyetlen alkalom, amikor az ember a szájára veszi egy isten nevét, az a káromkodás. Mire Vi visszament a kiterített hálózsákoktól, Uly megitta az egész tömlőnyi vizet. Ügy nézett ki, mint aki mindjárt rosszul lesz. – Ha lehányod a takarókat, úgy alszol bennük– mondta Vi. – Kylar meg fog ölni – mondta Uly.– Akkor is, ha lány vagy. – Nem vagyok lány. Szuka vagyok, és ezt ne felejtsd el.– Vi odadobta Ulynak az élelmüket egy zsákban, aki elejtette.– Lassan egyél és ne sokat, különben hányni fogsz és meghalsz. Uly megfogadta a tanácsot, és hamarosan elnyúlt a hálóhelyén, aztán másodpercek múlva aludt is. Vi fennmaradt. Fáradt volt, fájdalmasan, kínzóan fáradt. Csak akkor gondolkodott ennyit, amikor kimerült volt. A gondolkodás nem tett jót. Értelmetlen volt. Azzal foglalta el magát, hogy a táborhelyüket láthatatlanná tegye. Ködös reggel volt. Nem voltak messze az úttól, de egy kis mélyedésben. A folyó kacagva csordogált le az Ezüstmedve-hegyről, elég hangosan, hogy a lovak keltette legtöbb zajt elnyomja, és a tábortűz nélkül az emberi jelenlét alig volt észrevehető. Vi megtette a tőle telhetőt, amikor elrejtette a lovakat egy bozótos mögött. Hátát egy fának vetve leguggolt, és próbálta meggyőzni az agyát, hogy menynyire fáradt a teste. A távolban zörgést hallott. Elnyomta a köd, de csak egyvalami lehetett: lovak. Vi kivonta a kardját és egy kést, amelyet a mérgezett hüvelybe mártott. Ulyra pillantott, és megfontolta, hogy mágikusan elnémítsa-e a lányt, de ezzel felfedte volna a hollétét, és nem tudta, hogy egyáltalán működne-e a varázslat, ezért csak egy fának préselte a hátát és a hangok forrása felé kémlelt. Pillanatokkal később Kylar tűnt fel, két lovat vezetett. Húszlépésnyire haladt el. Biztosan váltott lovakkal jött, egyenesen idáig. Alig lassított, amikor odaért a gázlóhoz. Vi lova dobbantott, Kylar egyik lova pedig felnyerített. Kylar káromkodott, és megrántotta a szárat. Uly a másik oldalára fordult, miközben Kylar átgázolt a folyón. A lovak felkapaszkodtak a túlparton, és eldobogtak a távolba. Kylar a fejét sem fordította el. Vi felkuncogott, aztán leheveredett. Jól aludt.
Amikor este felébredt, Uly még mindig aludt. Ez jó volt. Vi nem ért rá arra, hogy a kislányt hajkurássza. Az ő helyében bármelyik emberrabló csak megkötözte volna a gyereket, és nem vesződött volna vele többet. De a legerősebb kötelék nem az volt, amivel a kezét megkötötte. Vi fegyvere a reménytelenség volt, nem a kenderkötél. Ulyt a saját gondolatai kötözték meg, örökre. A saját gondolataim kötelékei. Erről mindent tudok, nem igaz? Ulyba rúgott, hogy felébressze, de nem olyan durván, mint szerette volna. A kislány üdvössége közelgett, és még csak nem is tudta.
31 Kiderült, hogy a legértékesebb tudás, amelyet Dorian valaha megszerzett, egyszerű dolog volt: rájött, hogyan étkezzen és igyon anélkül, hogy kijönne a transzállapotból. Ahelyett, hogy Solon figyelte volna a kiszáradás végzetes jeleit és felébresztette volna, Dorian képes volt hetekig fenntartani ezt az állapotot. Bár tudta, hogy egészen úgy tűnik, mintha elszakadt volna a valóságtól, ennek az ellenkezője volt igaz. Kis szobájából a Sikoltó Szelek helyőrségben Dorian mindent látott. A Sikoltó Szelek cenariai helyőrségét elkerülték a khalidori megszállók. A khalidori haderő zöme egyszerűen a Quorig-hágót használta, amely több mint egyheti járásra volt keletre. Logan apjának, Regnus Gyre hercegnek a halála után, a helyőrség vezetését egy Lehros Vass nevű ifjú nemes vette át. Jóindulatú férfi volt, de parancsnok nélkül nem tudta, mit tegyen. Solon adott tanácsokat neki, amelyek a napok múltával egyre kevésbé látszottak tanácsoknak, sokkal inkább parancsok voltak. Ha Khalidor most támadta volna meg a Sikoltó Szeleket, a cenariai oldalról támadott volna, úgyhogy Solon áthelyezte a védelmi vonalat, a falakon belülre költöztette a katonákat és az ellátmányt. Bár senki sem számított támadásra. Igazság szerint a Sikoltó Szelek semmit sem védett már. Garoth Ursuul hagyhatná itt megöregedni és meghalni őket, és csak egy kereskedelmi útvonalat veszítene, amit már több száz éve nem használnak. Messze délre Feirnek kevésbé mentek jól a dolgai, bár lenyűgöző volt, ahogy Curoch nyomára jutott. Feir előtt kemény út állt, és Dorian semmit sem tehetett, hogy megkönnyítse számára. Dorian néha rosszul volt ettől. Figyelte, ahogy Feir tucatnyi halált hal, némelyik olyan szégyenletes volt, hogy még önkívületében is megkönnyezte. A legjobb esetben Feir húsz évig élhetne, és hősi halált hal Dorian színe előtt. Mint mindig. Dorian a saját jövőinek közelében maradt. Megtalálta a módját, hogy eközben ne kockáztassa a megtébolyodást. Egyszerűen csak figyelte mások jövőjét a helyeken, ahol találkozott velük. Bár nem működött jól. Féltucat módját látta, ahogy egy személy találkozik vele, és azt, hogyan hatnak a döntéseik a találkozásra, de a sajátjára nem. Így azt látta, micsoda, de azt nem, hogy miért. Nem követhette a saját döntéseinek egyetlen fonalát, hogy lássa, hová vezeti. Időnként láthatta a saját arcát mások szemével, és találgatott, mire gondol, de ezek ritka villanások voltak. Túl sokáig tartott, még úgy is, hogy a transzállapota több mint egy hónapig tartott, és miközben összerakosgatta a saját életét, minden más megváltozott. így elkezdte közvetlenül a saját életét vizsgálni. Jó néhány dolgot azonnal megtudott.
Először is, hogy egy éven belül tízezrek számára lesz a remény vagy a kétségbeesés forrása. Másodszor, hogy egy hatalmas rés tátong a lehetséges jövőiben. Követte visszafelé, és rájött, hogy a lyuk azért keletkezett, mert néhány úton megtagadta a prófétai adottságait. Elképesztő volt. Természetesen gondolt már erre azelőtt is. A gyógyítókkal folytatott tanulmányai alatt növekvő őrületének egyetlen gyógymódja az volt, hogy elnyomja a képességét. De Dorian képessége az egész világ számára ajándék volt, ő pedig örömmel viselte a következményeit, mert tudta, hogy segíthet elkerülni másoknak a katasztrófát. Harmadszor pedig, hogy maga Khali közeledett a Sikoltó Szelek felé. Dorian szíve a gyomrába zuhant. Ha Khali átkel a helyőrségen, bejut Cenariába, és felütheti a táborát a pokoli tömlöcben, amit ők Bendőnek hívnak. Garoth Ursuul két fia feralit fog építeni. Az egyiket a lázadó hadsereg ellen fogják használni. Mészárlás lesz. Khali és kísérete két nap járóföldre voltak. Doriannek volt ideje. Visszanézett a saját életére, próbált rájönni, hogyan kerülje el a katasztrófát. Egy perc múlva elsodorta az áramlat. Arcok mentek el mellette, örvényként húzták a mélybe. Ifjú felesége sírt. Egy felakasztott lány. Egy kis falu Észak-Waeddrynben, ahol Feir családjával élhetett. Egy vörös hajú fiú, akit fiaként szeretett, mához tizenöt évre. Megöli a testvéreit. Megcsalja a feleségét. Elmondja neki az igazat, és elveszíti a nőt. A saját arcának arany maszkmása, arany könnyeket sírva. Hadsereggel menetel. Neph Dada. Eltávolodik egy hadseregtől. Magányosság, téboly és halál, tucatnyi különböző módon. Minden út végén csak szenvedést lát. Minden alkalommal, amikor a saját javára dönt, a szerettei szenvednek. – Tudtad? – kérdezte a felesége. – Végig tudtad? – Nem!– Dorian felriadva felült az ágyon. Solon összerezzent a szemközt álló székben. Felemelte a kezét, és a szobában lévő lámpák kigyulladtak. – Dorian! Visszajöttél! Remélem, fontos dolgod volt, mert már vagy százszor akartalak felébreszteni. Doriannek fájt a feje. Milyen nap volt? Mióta volt magánkívül? A válasz a levegőben volt. Khali közeledett. Érezte őt. – Arany kell – mondta. – Micsoda? – kérdezte Solon. Megdörgölte a szemét. Későre járt. – Arany, ember! Aranyra van szükségem! Solon az asztalon heverő erszényére mutatott, és felhúzta a csizmáját. Dorian a tenyerébe öntötte az érméket. Alig értek a kezéhez, máris felolvadtak, s azonnal kihűlve a csuklója köré fonódtak.
– Még. Még! Nincs vesztegetni való időnk, Solon. – Mennyit? – Amit csak elbírsz. Találkozzunk a hátsó udvarban, és ébreszd fel a katonákat. Mindet. De ne húzd meg a vészharangot. – A pokolba is, mi történt? – követelőzött Solon. Megmarkolta a fegyverövét, és felcsatolta a kardját. – Nincs idő!– Dorian már kifelé futott a szobából. Megesküdött volna, hogy az udvaron még erősebben érzi Khalit, bár az illat tisztán mágikus volt. Talán három kilométerre lehetett. Már éjfél volt, és Dorian azt gyanította, hogy hajnal előtt egy órával fog lecsapni, a boszorkányok óráján, amikor a férfiak a leginkább fogékonyak az éjszakai félelmekre és Khali hazugságaira. Dorian próbálta kibogozni, amit látott. Elképzelhetetlen volt, hogy a helyőrség kitartson, és ha Khali őt elfogja, a világ számára épp olyan szörnyű lesz a végzet, mint a számára. Egy próféta, egyenesen Khali kezében? Dorian a jövőire gondolt, amelyeket látott. Olyan hatalmas áldozat volt feladni, hogy lássa, amint azok feltartóztathatatlanul rohannak felé? De ha lemond a látomásairól, vak lesz, irányíthatatlan és haszontalan bárki más számára. Nem is volt egyszerű folyamat. Solonnak és Feirnek úgy magyarázta, hogy olyan, mintha egy éles kővel szétzúzná a saját fejét, hogy véget vessen a rohamoknak. Ideális esetben eltompíthatja a saját Tálentuma egy részét úgy, hogy az végül meggyógyuljon, de nem évekre. Ha Khali foglyul ejti, azt gondolhatja, hogy a képességének vége, és megölné. Dorian belekezdett a varázslatba, mielőtt rájött volna, hogy elhatározta magát. A tény, hogy sötét volt, és nem tudta feltölteni a glore vyrdenjét, nem volt gond, hiszen kevésnyi mágiára volt csak szüksége. Fürgén szőtte egymásba a varázslatokat, némelyiket megélesítte, némelyiket félretette, mintha fél kézzel tartaná az előkészített adagokat. Amikor a varázslat összeállt, rájött, hogy a látomásaival töltött idő, az, hogy különböző időáramiatokkal zsonglőrködött, és jeleket helyezett el bizonyos döntési pontokon, a mágiájában kamatozott. Nem egészen öt éve már eljutott idáig a varázslásban, gyakorolta, hogy megtudja, képes-e megtartani egyszerre hét varázslatfonalat. Brutális volt, nagyon is tudta, hogy ha egyetlen szál is kicsusszan a kezéből, amnéziás lesz, idióta vagy halott. Most könnyű volt. Solon kilépett az udvarra, és megpillantotta, mit csinál. Rémület ült ki az arcára, de még ez sem tudta elvonni Dorian figyelmét. Elvágta, csavarta, meghúzta, elvarrta és elfedte a Tálentuma egy részét. Az udvar furcsán csendes volt, idegenül fakó, különösen szűk. – Istenem!– fohászkodott Dorian.
– Mi az? – kérdezte Solon aggodalmas pillantással. – Mit csináltál? Dorian zavarodott volt, mintha valaki úgy akarna megállni a lábán, hogy az egyik hiányzik. – Solon, elmúlt. A képességem elmúlt.
32 Háromnapnyi járásra az Ezüstmedve-hegytől, Kylar Torras Bend kis falujába érkezett. Hat napja utazott erőltetett menetben, alig állt meg annyi időre, hogy a lovak megpihenjenek, a teste pedig mindenütt sajgott a nyeregben való szorongástól. Torras Bend félúton volt Cenaria felé, A Fasmeru-hegység és a Forglinhágó lábánál. A lovaknak pihenés kellett, ahogy neki is. A városon kívül még egy Lae’knaught ellenőrzésnek is alá kellett vetnie magát, mert egy mágust kerestek. Láthatóan a waeddryni királynőnek sem volt kellő akarata vagy hatalma, hogy elkergesse a Lae’knaughtot. Egy gazdától kért útbaigazítást a városi fogadóhoz, és hamarosan egy meleg helyiségben találta magát, amely állott sörtől és izzadtságtól szaglott, de az észak-waeddryniek finnyásak voltak. A kertjeikben nem voltak gyomok, a kerítéseik nem korhadoztak, a gyermekeiket nagyon gondosan tisztán tartották. Büszkék voltak az iparukra, és a részletekre irányuló figyelmük hihetetlen volt. Még Durzót is lenyűgözte volna. Mindent egybevetve tökéletes hely volt a pihenésre. A közös helyiségbe lépve Kylar elég ételt rendelt, hogy a fogadósné felhúzza a szemöldökét. Egyedül ült. A lábai lüktettek, a hátsója pedig fájt. Ha sosem látott volna lovat többé életében, az is túl hamar lett volna. Behunyta a szemét és felsóhajtott. Csak a konyha felől érkező mennyei illatok tartották vissza, hogy ne bújjon azonnal ágyba. Nyilvánvalóan esti rituálé gyanánt, a faluban élő férfiak fele benyomult a fogadó hatalmas tölgyfa ajtaján, hogy megigyon egy korsóval a cimborák társaságában, mielőtt hazaindulnának. Kylar csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor egy vaskos, barátságos, ötvenes éveiben járó asszony letett elé két hatalmas húsos pitét, és egy lenyűgöző méretű söröskupát. – Azt hiszem, Zoralat asszonyság sörét épp olyan jónak fogja találni, mint a pitéjét szólt a nő. Megengedi, hogy csatlakozzam? Kylar ásított. – Jaj, elnézést!– mondta. – Persze. Kylar Stern vagyok. – Mivel foglalkozik, Stern uraság? – kérdezte a nő, miközben leült. – Én, öhm, valójában katona vagyok.– Ismét ásított. Túl öreg volt már ehhez. Azon gondolkozott, azt mondja, „Mestergyilkos vagyok”, csak hogy lássa, hogy reagál a vén kecske. – Kinek a katonája? – Maga kicsoda? – kérdezte Kylar. – Feleljen a kérdésemre, én pedig felelek a magáéra– felelte a nő, mintha Kylar csak egy akaratos kölyök lenne.
Korrekt ajánlat volt. – Cenaria katonája. – Az volt a benyomásom, hogy az az ország már nem létezik – felelte a nő. – Valóban?– kérdezte Kylar. – Khalidori banditák. Meisterek. Az Istenkirály. Megszállás. Erőszak. Fosztogatás. Vasököl-törvény. Dereng valami? – Gondolom, némelyeket ez elriaszt– felelte Kylar. Mosolygott, és a fejét csóválta. -Te is elriasztasz sok embert, nem igaz, Kylar Stern? – Mit is mondott, hogy hívják? – Arian Wyant Sa’fastae. Szólíthatsz Ariéi Nővérnek. A fáradtságnak minden nyoma azonnal eltűnt. Kylar megérintette a bensőjében a ka’karit, hogy biztos legyen abban, hogy bármelyik pillanatban hozzá fordulhat. Ariéi Nővér pislogott. Azért vajon, mert látott valamit, vagy mert Kylar hagyta megfeszülni az izmait? – Azt hittem, ez a része a világnak veszélyes a hozzád hasonló emberek számára– szólt Kylar. Nem emlékezett a történetekre, de az rémlett neki, hogy valami összeköti Torras Bendet a halott varázslókkal. – Igen– felelte a nő.– Egyik fiatal és vakmerő nővérünk eltűnt itt. Azért jöttem, hogy megkeressem. – A Sötét Vadász– szólt Kylar, emlékezve végül. A körülöttük lévő asztaloknál megszűnt a beszélgetés. Szigorú arcok fordultak Kylar felé. Az arckifejezésekből látta, hogy a téma nem annyira tabu, mint tapintatlanság. – Bocsánat– motyogta, és nekiesett a húsos pitének. Ariéi Nővér némán figyelte, ahogy eszik. Kylarben gyanakvás kélt, azon gondolkodott, hogy Durzo mit mondott volna arról, hogy egy maja által felszolgált ételt eszik, de kétszer már úgyis meghalt talán háromszor is-, és újra élt, hát a pokolba is. Amúgy a pite jó volt, a sör pedig még jobb. Nem először gondolkodott el azon, hogy Durzónak is ilyen lehetett-e vajon. Évszázadokig élt, de ő is megölhetetlen volt? Annak kellett lennie. De sosem kockáztatta a saját életét. Ez csak azért volt, mert mire Kylar megismerte, a ka’kari elhagyta őt? Kylar néha elgondolkodott, hogy van-e hullámvölgye az erejének. Évszázadokig élhetett. Nem lehetett megölni. De nem érezte halhatatlannak magát. Még csak az erőt sem érezte. Amikor kisfiú volt, azt hitte, érezni fogja, amikor mestergyilkos lesz. Most mestergyilkos volt, több mint egy mestergyilkos, és még mindig úgy érezte, hogy csak Kylar Stern. Még mindig Azoth, az oktalan, rettegő gyerek.
– Láttál erre lovagolni egy gyönyörű nőt, nővér? – kérdezte. Vi látta, hol lakik Kylar. El fogja mondani az Istenkirálynak, és az elpusztít mindent és mindenkit, akit Kylar szeret. Így működött ez. – Nem. Miért? – Ha látod– felelte Kylar – , öld meg. – Miért? A feleséged?– kérdezte komiszul vigyorogva Ariéi Nővér. Kylar üres pillantást vetett rá. – Az Isten nem gyűlöl ennyire. A lány orgyilkos. – Tehát nem katona vagy, hanem orgyilkosvadász. – Nem vadászom rá. Bár lenne annyi időm! De talán erre fog jönni. – Mi olyan fontos a számodra, hogy magad mögött hagyod az igazságot? – Semmi – felelte Kylar gondolkodás nélkül.– De az igazságot túl régóta tagadják meg máshol. – Hol? – kérdezte a nő. – Legyen elég annyi, hogy a király nevében járok. – Cenariának nincs királya, csak az Istenkirály. – Még nincs. A nő felvonta a szemöldökét. – Nincs ember, aki összefogná Cenariát, még az Istenkirály ellen sem. Talán Terah Graesin képes rá, de ő meg nem férfi, nem igaz? Kylar mosolygott. – Ti Nővérek szeretitek azt hinni, hogy mindent tudtok, ugye? – Tudod, hogy bosszantóan tudatlan vagy? – Csak amennyire te egy vén szatyor. – Valóban azt hiszed, megölnék egy fiatal nőt a kedvedért? – Nem gondolom, hogy megtennéd. Bocsáss meg, fáradt vagyok! Elfelejtettem, hogy a Szeráf keze csak a saját elefántcsont csarnokaiig ér el, hogy magának vegye el, ami kell neki. A nő szája vékony vonallá préselődött. – Fiatalember, én nem viselem jól a pimaszságot. – Behódoltál a hatalom mérgezésének, Nővér. Szereted nézni, ahogy az emberek ugrálnak.– Kylar mintha jól mulatna, szemtelenül felhúzta a szemöldökét. Úgyhogy tekints rémültnek. A nő nagyon csendes volt. – Újabb kísértése a hatalomnak – mondta-, hogy lesújts azokra, akik felbosszantanak. Te, Kylar Stern, megkísértesz engem. Kylar ezt a pillanatot választotta egy ásításra. Nem színlelte, de jobb alkalmat keresve sem találhatott volna. A nő elvörösödött. – Az öregség a második gyermekkor, Nővér. Mellesleg abban a
pillanatban, amint erőt gyűjtesz, megöllek. Az istenekre, nem tudom abbahagyni! Tényleg a fél világ mágusainak rosszabb oldalára kerülnék, mert egy idős hölgy idegesít? Ahelyett, hogy még jobban feldühödött volna, Ariéi Nővér elgondolkodó arckifejezést öltött. – Meg tudod állapítani, hogy mikor nyúlok a mágia után? Kylar nem akart ebbe belemenni. – Egyféleképpen tudhatod meg– felelte. – De problémás lenne megszabadulnom a hulládtól és eltüntetni a nyomaimat. Különösen ennyi szemtanúval. – Hogyan tüntetnéd el a nyomaidat?– kérdezte a nő halkan. – Ugyan már! Torras Bendben vagy. Mit gondolsz, hány mágust ölt meg valójában a Sötét Vadász, akit itt „a Sötét Vadász ölt meg”? Ne légy naiv. Az a valami valószínűleg nem is létezik. A Nővér rosszallóan ráncolta a szemöldökét, és Kylar látta, hogy erre még sosem gondolt. Nos, a nő is mágus volt. Természetesen nem úgy gondolkodott, mint egy mestergyilkos. – Nos– szólt – ebben nincs igazad. Létezik. – Ha mindenki, aki valaha is bement abba az erdőbe meghalt, honnan tudod? – Te tudod, fiatalember. Van módja annak, hogy bebizonyítsd, mindannyian őrültek vagyunk. – Úgy, hogy bemegyek az erdőbe?– kérdezte Kylar. – Nem te lennél az első, aki megpróbálja. – Én lennék az első, aki sikerrel jár. – Szörnyen nagyképű vagy azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyeket megtennél, ha ráérnél. – Jogos, Ariéi Nővér. Elfogadom a rosszallásodat... addig a napig, amíg Cenariának királya lesz. És most megbocsátasz? – Egy pillanat– szólt a nő, miközben Kylar felállt. – Varázsolni fogok, de esküszöm a Fehér Szeráfra, hogy meg sem érintelek vele. Ha meg kell ölnöd, nem próbállak megállítani. Nem várta meg a választ. Halvány, irizáló fény vette körül. Gyorsan váltogatta a szivárvány színeit egymás után, bár némely színek vaskosabbnak tűntek, mint mások. Az ereje jelei voltak vajon, a különböző mágikus tanokban? Kylar készenlétbe helyezte a ka’karit, hogy felemészthesse a felé irányuló varázslatot– remélve, hogy emlékszik, hogyan csinálta azelőtt, és nem volt biztos abban, hogy emlékszik-, de nem csapott le. A fénykör nem mozdult. Ariéi Wyant Nővér pusztán mély lélegzetet vett
az orrán át. A fény eltűnt. A nő bólintott, mintha elégedett lett volna. – A kutyáknak nagyon furcsa vagy, ugye? – Micsoda? – kérdezte Kylar. így volt, de sosem törődött vele sokat. – Talán te mondd meg, hogy több napnyi kemény lovaglás után miért nem bűzlesz verejtéktől, kosztól és lószagtól? Valójában egyáltalán nincs szagod. – Képzelődsz – felelte Kylar elhátrálva. – Isten veled, Nővér! – Csak míg újra találkozunk, Kylar Stern.
33 Mama K egy, a raktárház udvarára néző lépcsőfordulóban állt. Ágon Kutyái, ahogy magukat nevezték, a tábornok figyelő szemei láttára edzettek. Az erő száz emberre összpontosult, és Mama K biztosra vette, hogy a létezése mostanra ismert. – Gondolod, hogy készen állnak?– kérdezte a nő, amikor Ágon felküzdötte magát a lépcsőn egy bottal. – Több gyakorlás jobb lenne. A harc gyorsabbá tenné őket. De az életekbe fog kerülni felelte a férfi. – És a mágusvadászaid? – Nem ymmuriak. Az ymmuriak száz lépésről teletűzdelnek valakit nyílvesszőkkel, miközben az ellenkező irányba lovagolnak. A legjobb, amit remélhetek, az tíz férfi, aki alakzatba rendeződik, megáll, lő és továbbmegy, mielőtt a tűzlabdáik utolérnék őket. A vadászaim nem érnek annyit, mint a nyilak, amelyeket használnak... de azok festenek a legjobban a holmik közül, amit használunk. Mama K elmosolyodott. Ágon szerénykedett az emberei képességeit illetően. Ő is látta őket lőni. – Mi a helyzet a lányaiddal?– kérdezte Ágon.– Ez a küldetés életeket fog követelni. Felkészültek rá?– Szorosan a nő mellé állt, miközben figyelték a katonákat. – Megdöbbentél volna, ha látod az arcukat, Brant. Mintha a lelkűket adtam volna vissza. Belül haldokoltak, most pedig hirtelen életre keltek. – Semmi hír Jarlról? – Ágon hangja feszült volt, és Mama K tudta, mert annak ellenére, hogy összezördült a fiatalemberrel, Ágon aggódott érte. – Nem is lesznek. Egyelőre.– Mama K a korlátra tette a kezét, és véletlenül hozzáért a férfi ujjaihoz. Brant a kezére nézett, aztán a szemébe, és gyorsan elfordult. A nő összerezzent és elhúzta a kezét. Évtizedekkel ezelőtt Ágon fennhéjázó volt, nem ellenszenves, de tele volt ifjonti önbizalommal, amely azt mondatta vele, hogy bármit jobban csinál bárki másnál. Ez mostanra elmúlt, a saját erősségeinek és gyengéinek józan felfogása lépett a helyébe. Az évek során jó természetű ember vált belőle. Gwinvere tudta, hány férfit tesz tönkre a felesége. Kis asszonyok, akik annyira fenyegetve érzik magukat, hogy olyan sok éven át lebecsülik a férjüket, hogy az ilyen férfiak többé nem bíznak magukban. Az ilyen nőkön gazdagodott meg Mama K. Ismert olyan férfiakat, akiknek tökéletesen jó asszonyuk volt, és rendszeres vendégek voltak. Olyan férfiak, akik rászoktak a bordélyra, mint mások a borra, de a legtöbb pénzt
azokon a férfiakon kereste, akik kétségbeesetten keresték az elismerést, hogy férfiasnak, erősnek, jó szeretőnek és nemesnek tartsák őket. Az üzlet sok iróniájának egyike volt, hogy ezért egy bordélyba mentek. A férfiak– hitte Mama K túl egyszerűek, hogy valóban biztonságban legyenek a gyönyörök házának kísértéseitől. Az ő dolga az volt, hogy biztosítsa ezeknek a kísértéseknek a sokoldalú voltát, és ő jól végezte a dolgát. A létesítményei nem csak kuplerájok voltak. Voltak üzleti megbeszélésre alkalmas szobáik, szivarszobák, elegáns különtermei, előadótermek minden témában, amelyet a férfiak szerettek. Az étel és az ital mindig jobb volt, mint a versenytársainál, és az árak alacsonyabbak. A legjobb intézményeibe szerte Midcyruról hozatott szakácsokat és borszakértőket. Fogadósként szomorú kudarcot vallott. Az üzlete étel terén minden évben veszteséggel zárt. De a házaiba az étel miatt érkező férfiak más módon költötték el a pénzüket. A világ néhány Brant Agonja két okból nem az ő lányait kefélte: azért, mert otthon boldogok voltak, és elsősorban, mert át sem lépték a küszöböt. Biztos volt abban, hogy Agont kigúnyolták ezért. Azok a férfiak, akik nem voltak rendszeres látogatói az örömök házának, tréfa tárgyai voltak azok részéről, akik viszont igen. Brantnek volt hite és becsülete. Durzóra emlékeztette az asszonyt. A gondolat lándzsát döfött a hasába. Durzo három hónapja halott volt. Istenek, mennyire hiányzott neki! Menthetetlenül szerelmes volt Durzóba. Durzo volt életében az egyetlen férfi, aki valaha is megértette őt. Túl rémült volt, hogy hagyja növekedni a szerelmet. Gyáva volt. Megtagadta a kapcsolatuktól az őszinteséget, és ahogy egy növény, amelyet túl sekély edénybe ültetnek, a kapcsolatuk elsatnyult. Durzo a gyermeke apja volt, aki csak néhány nappal a halála előtt szerzett erről tudomást. Mama K már ötvenéves volt, majdnem ötvenegy. Az évek kegyesek voltak hozzá, legalábbis a legtöbb napon úgy tűnt. Általában tizenöt évvel fiatalabbnak látszott a koránál. Nos, legalábbis tízzel. Úgy gondolta, ha megpróbálta volna, még mindig el tudta volna csábítani Brantet. Aki egyszer kurva, az mindig az marad, mi, Gwin? Valaha lenézte az öreg nőket, akik lakkozott karmaikkal kapaszkodtak elveszett ifjúságukba. Most ő is közülük való volt. Egyik része el akarta csábítani Brantet, csak hogy bebizonyítsa magának, hogy még mindig képes rá. De nem akarta elcsábítani Brantet. Évek óta nem vitt férfit az ágyába. Annak ellenére, hogy több ezerszer csak munka volt, előfordult, hogy kedvelte vagy csodálta egy-egy pillanatnyi szeretőjét. Aztán ott volt Durzo. Aznap éjjel, amikor Uly fogant, Durzo annyira kiütötte magát a gombákkal, hogy szeretőként nem volt valami
nagy szám, de az, hogy megosztja az ágyát a férfival, akit szeret, megtöltötte Gwinvere szívét. Annyira elragadta a szerelem és a bánat, hogy sírva fakadt szeretkezés közben. Durzo még kábult állapotában is észrevette és megkérdezte, fájdalmat okozott-e neki. Ezután a nőnek minden tehetségére szüksége volt, hogy beteljesítse az együttlétüket. Durzo gyengéd férfi volt, amikor a saját gyönyöréről volt szó. Most pedig a gyermeküket Kylar és Elene neveli. Ez volt az egyetlen hazugság, amit nem bánt meg. Azzal a kettővel Ulynak jó sora lesz. De belefáradt a megtévesztésekbe. Belefáradt abba, hogy elvesz, és sosem ad. Nem akarta elcsábítani Brantet. Tudta, hogy a férfi kívánja őt, és a felesége nagy valószínűséggel halott. Valószínűleg, de nem tudhatta. Nem fogja megtudni. Soha. Milyen sokáig vár egy olyan férfi, mint Brant Ágon, a nőre, akit szeret? Örökké. Ilyenfajta férfi ő. Harmincvalahány évvel ezelőtt egy bálon találkoztak, élete legelső bálján, egy nemesi háznál. Ágon azonnal beleszeretett, a nő pedig hagyta, hogy udvaroljon neki, sosem – mondta el, mit csinál, micsoda ő. A férfi gáláns volt, önbizalommal teli, elszántan szeretett volna nyomot hagyni a világban, és olyan édesen, tapintatosan udvarolt, hogy egy hónapig csókot sem kért tőle. Ábrándokban ringatta magát. Brant elvehette volna feleségül, elvihette volna mindabból az iszonyatból, amelyet olyan kétségbeesetten maga mögött akart hagyni. Akkor még nem volt sok nemesi ügyfele. Lehetséges lett volna, nem? Az első csókjuk estéjén egy nemesember a legédesebb ringyónak nevezte, akivel valaha csak dolga volt. Brant véletlenül meghallotta, és azonnal párbajra hívta a férfit, aztán megölte. Gwinvere elmenekült. Másnap Brant megtudta az igazságot. Bevonult a seregbe, és megkísérelte dicsőn megöletni magát a ceurai határon. De Brant Ágon túl ügyes volt, hogy meghaljon. Végül, annak ellenére, hogy mennyire utálta a talpnyalást és a politikát, az érdemei a szamárlétra tetejére vitték. Feleségül vette egy kereskedő család egyszerű leányát. Minden tekintetben boldog házasság volt. – Meddig tart, míg mindennel elkészülünk?– kérdezte. Remélte, hogy Brant rajongása elhalt. Segített neki elkerülni az igazságot. Ebben legalább jó volt. – Gwin. Az asszony megfordult, és a szemébe nézett, álarca a helyén, a pillantása hűvös: – Igen? A férfi nagyot sóhajtott.
– Éveken át szerettelek, Gwin, még az... – Az árulásom után is? – Az indiszkréciód után. Mennyi voltál? Tizenhat, tizenhét éves? Elsőként saját magadat tévesztetted meg, és azt hiszem, ezért többet szenvedtél, mint én. A nő felhorkantott. – Tekintet nélkül erre – tette hozzá a férfi – , nem akarok rosszat neked. Gyönyörű asszony vagy, Gwin. Szebb, mint az én Lizám valaha volt. Olyan ragyogó vagy, hogy úgy érzem, rohannom kell, hogy lépést tartsak veled, aki csak kocogsz. Lizával épp az ellenkezőjét éreztem. Te... mélységes hatással vagy rám. – De – szólt a nő. – Igen. De– mondta Brant. – Szeretem Lizát, és ő ezernyi megpróbáltatáson át is szeretett engem, és többet érdemel, mint amenynyit én adni tudok. Akár vannak gyengéd érzelmeid irántam, akár nincsenek, amíg remélhetem, hogy az én Lizám életben van, arra foglak kérni... azért könyörgöm, hogy segíts, hogy hű maradjak hozzá. – Nehéz utat választottál– telelte a nő. – Nem utat, csatát. Néha az élet a mi csatamezőnk. Azt kell tennünk, amit meg kell tennünk, nem azt, amit tenni akarunk. Gwinvere felsóhajtott, és mégis valahogy könnyebbnek érezte magát. Brant vonzalmának elhárítása könnyedén fordulhatott a jelenlétének figyelmen kívül hagyásába, és az asszonynak szoros közelségben kellett dolgoznia vele. Ilyen könnyű lenne az őszinteség? Csak azt kellett volna mondanom, „Durzo, szeretlek, de félek, hogy elpusztítasz’? Brant épp az imént fedte lel előtte a sebezhetőségét, vallotta be a rá gyakorolt hatását, és mégsem gyengébbnek, hanem erősebbnek tűnt ettől. Hogy van ez? Ilyen hatalmas az igazság? Megfogadta akkor, a szíve mélyén, hogy soha nem fogja megkísérteni ezt az embert a hiúsága miatt. Sem a hangjával, sem véletlen érintésekkel, sem a ruháival, letesz minden fegyvert az arzenáljában. A fogadalomtól furcsán... tisztességesnek érezte magát. – Köszönöm– szólt. Barátságosan elmosolyodott.– Mikor állnak majd készen? – Három nap múlva felelte Brant. – Addig még vörösre festhetjük az éjszakát.
34 Slon ledobta a két, ötvenkilós bőrzsákot, amelyeket cipelt, és elkapta Doriant, amikor a próféta megtántorodott. Először nem értette, mit mond Dorian. – Miről beszélsz? Dorian ellökte Solon segítő karját. Felvette a köpenyét, felcsatolta a kardját, és fogott két pár bilincset. – Erre – mondta, és elvette Solontól az egyik zsákot, majd elindult a faltól elvezető nyílt úton. A falhoz vezető talaj sziklás, kopár volt. Megtisztították a fáktól egy százharminc méteres sávban, és bár az út elég széles volt húsz embernek egymás mellett, a föld és a sziklák között keréknyomok és árkok barázdálták a földet, a sok láb és a kocsik nyomán. – Jön Khali – mondta Dorian, mielőtt Solon újból megkérdezhette volna, hogy mi történik.– Feladtam a prófétai tudásomat, ha esetleg foglyul ejtene. Solon szóhoz sem jutott. Dorian megállt egy fekete tölgyfa alatt, amely egy, az út fölé lógó sziklás kiszögellésen nőtt. – Itt van. Nincs két kilométerre sem.– Dorian még csak le sem vette a szemét a fáról.– Ez megteszi. Csak sziklára lépj. Ha nyomokat látnak, meg fognak találni. Solon nem mozdult. Dorian végül megőrült. Egyéb alkalmakkor nyilvánvaló volt: egyszerűen csak transzban volt. De most nagyon értelmesnek tűnt. – Ugyan már, Dorian!– mondta Solon.– Menjünk vissza a falhoz. Ezt majd reggel megbeszéljük. – A fal reggel már nem fog állni. Khali a boszorkányok óráján csap majd le. Öt órád van, hogy kividd innen az embereket.– Dorian felkapaszkodott a peremre. Dobd fel ide a zsákokat! – Khali, Dorian? Ő egy mese. Azt akarod mondani, hogy egy istennő van útban ide két kilométerre? – Nem istennő. Talán az egyik mennyországból letaszított lázadó angyal, aki élete végéig a földön jár. – Jól van. Gondolom sárkányt is hoz magával. Beszélhetnénk erről... – A sárkányok elkerülik az angyalokat– mondta Dorian. Csalódás ült az arcán.– Elhagysz, amikor szükségem van rád? Hazudtam én neked valaha? Curochról is azt hitted, hogy mese, mielőtt megtaláltuk. Szükségem van rád. Amikor áthatol a falon, nekem elmegy az eszem. Láttál már engem, amikor
azt hittem, jó ügy érdekében használom a virt. Az olyan volt, mint egy rész bor és tíz rész víz. Ez színtiszta szesz lesz. El fogok veszni. A puszta jelenléte kihozza a legrosszabbat. A legrosszabb félelmeket, a legkellemetlenebb emlékeket, a legocsmányabb bűnöket. Elő fog jönni az önteltségem. Talán megpróbálok megküzdeni vele, és veszíteni fogok. Vagy a hatalomvágyam megtör, és mellé állok. Ismer engem. Meg fog törni. Solon nem állta Dorian pillantását. – Mi lesz, ha nincs igazad? Mi lesz, ha ez a téboly, amire már olyan régóta figyelmeztettek? – Ha a falak hajnalban még állnak, tudni fogod. Solon feldobta a zsákokat Doriannek, aztán óvatosan felmászott a sziklára, megbizonyosodva arról, hogy nem hagyott lábnyomokat. – Mit csinálsz?– kérdezte, amikor Dorian rámosolygott, és a földre borította az aranyat. Ezután Dorian megrántotta a bilincseket, és az azokat összetartó vaslánc úgy szakadt el, mintha papírból lett volna. Egy bilincset az érmehalomra ejtett, és az úgy esett bele, mintha folyadékba süllyedt volna. A másik három is követte az elsőt, és az érmék rakása mindig zsugorodott. Dorian belenyúlt az aranyba, és kihúzta mind a négy bilincset, arannyal borítva, és kettőt a csuklóira csatolt. A másik kettő vasát megnyújtotta, és a combjaira csatolta őket a térde fölött. Elképesztő volt. Dorian mindig – mondta, hogy a vir mellett a Talentuma eltörpül, mégis itt volt, arannyá formálta a vasat, művészien és erőfeszítés nélkül. Egy újabb pillanat múlva Dorian a maradék érméket négy keskeny tüskévé formálta és egy edénynek látszó tárggyá. Abbahagyta, és most összpontosított. Solon érezte eláramlani maga mellett a varázsigéket, amikor a fémbe olvadtak. Két perc múlva Dorian végzett, és az orra alatt a fekete tölgyfához beszélt. – Nem egyedül jön, vele vannak a Kárhozottak– mondta Dorian.– Feladtak mindent, ami emberséget jelent, hogy Khalit szolgálhassák. De nem ők jelentik a veszélyt. Hanem a némber. Solon, nem hiszem, hogy le tudod győzni. Azt hiszem, el kellene vinned innen az embereket. Vidd őket valahová, ahol a haláluk jelent valamit. De... ha Khali bejut Cenariába, Garoth Ursuul fiai két feralit fognak építeni. Az ellenállásra fogják uszítani őket. Ezt láttam. – Nem tetted meg, ugye? Nem pusztítottad el a képességedet? – kérdezte Solon. – Ha nem látlak többé, barátom, Isten legyen veled – szólt Dorian. Az arany tüskéket a bilincsekbe olvasztotta, és letérdelt a fa mögé.
Természetellenes könnyedséggel a fába siklatta a tüskéket. A két keze magasan és egymástól távol helyezkedett el. Ahogy ott térdelt, s nyilvánvalóan kész volt átimádkozni magát bármilyen megpróbáltatáson, amelyről úgy hitte, közeledik, Solonba irigység költözött. Ezúttal nem Dorian ereje vagy Dorian származása vagy Dorian egyszerű, szerény becsületessége miatt. Dorian bizonyosságát irigyelte. Az ő világa nagyon tiszta volt. Számára Khali nem istennő volt vagy a khalidoriak képzeletének teremtménye vagy egy ősi szörnyeteg, aki megtanította a khalidoriakat, hogy imádják őt. Angyal volt, akit letaszítottak a mennyországból. Dorian világában mindennek megvolt a helye. Hierarchia volt. A dolgok összeillettek. Még egy olyan ember is, mint Dorian a hatalmas erőivel, lehetett szerény, mert tudta, hogy mások messze felette állnak, még ha sosem találkozott is velük. Dorian félelem és gyűlölet nélkül volt képes megnevezni a gonoszt. Ki tudta jelenteni, hogy valaki gonoszságot tett, vagy a gonoszt szolgálja, anélkül hogy gyűlölte volna. Solon soha nem ismert senkit, aki erre képes lett volna. Kivéve talán Drake grófot. Mi történhetett vele? Meghalt a megszálláskor? – Mire jó mindez? – kérdezte Solon, és felemelte az arany edénynek látszó dolgot. Most már valami olyasminek tűnt, ami valahol a sisak és az álarc között volt. Tökéletesen illett Dorian fejére, csak két kicsi lyuk volt az orrrészén, hogy levegőt kapjon. Megfordította. Dorian arcának tökéletes szobra volt, és aranykönnyeket sírt. – Ettől majd nem látom, nem hallom, nem tudok odakiáltani neki, nem tudok elmozdulni erről a helyről. Visszatart majd, hogy az utolsó kísértésnek átadjam magam... hogy azt higgyem, elég erős vagyok, hogy megküzdjek vele. Remélem, attól is visszatart, hogy a virt használjam. De nem tudom mágikusan megkötni magamat. Szükségem van rád, hogy ezt megtedd helyettem. Miután elment, ki tudok szabadulni, amikor felkel a Nap, és feltöltődik a Tálentumom, ezért nem kell aggódnod értem. Ha kell az aranyad, itt lesz. – Elmész, mindegy mi történik. – Dorian elmosolyodott. – Ne kérdezd, hová. – Sok szerencsét!– felelte Solon. Gombóc volt a torkában, ami arra emlékeztette, hogy milyen jó érzés volt, hogy nincs egyedül. Még Doriannal és Feirrel harcolni is jobb volt, mint a béke nélkülük. – A testvérem voltál, Solon. Hiszem, hogy még találkozunk, mielőtt ennek vége– szólt Dorian.– Most siess! Solon Dorian fejére illesztette az aranysisakot, és az általa ismert legerősebb varázslattal odaerősítette, tökéletesen kiürítve a glore vyrdenjét.
Napkeltéig nem tud majd varázsolni. Ez nem volt megnyugtató gondolat. Miközben lemászott a sziklakiszögellésről, meg mert volna esküdni, hogy Dorian karján, ahol máskülönben a bőrét látta volna, fakéreg növekedett. Az útról nem lehetett látni Doriant. – Isten veled, testvér!– mondta Solon. Aztán megfordult és a fal felé lépdelt. Most már csak Lehros Vasst kellett meggyőznie arról, hogy nem őrült meg.
35 Az Istenkirály a lávakő trónszéken ücsörgött, amelyet a Bendő sziklájából vágtak ki a számára. Az éles peremű feketeség emlékeztető volt, ösztöke és kényelem egyszerre. A fia állt előtte. Elsőszülött fia, nem csupán az ágyéka gyümölcse. Az Istenkirály magja szélesen és messzire szóródott. Sosem gondolt úgy a magjára, mint a gyermekeire. Csak fattyúk voltak, és nem pazarolta rájuk a gondolatait. Csak azok a fiúk számítottak, akik Vürdmeisterek lettek. Noha a kiképzés több volt, mint amit a legtöbbjük túl tudott élni. Csak néhány fiú maradt életben a több tucatnyi varázslóvérből származó közül, akik a leszármazottai lettek, a trónvárományosok. Mindannyian kaptak egy uurdthant, egy Pokoljárást, hogy bebizonyítsák, méltók a trónra. Egyelőre csak Moburu járt sikerrel. Csak Moburut ismerte el fiaként. És még mindig nem az örököseként. Igazság szerint Moburu fájdalmat okozott neki. Garoth emlékezett a fiú anyjára. Valami sziget hercegnője volt, akkor fogták el, amikor a Seth Császárság visszaverte Garoth kísérletét a tengeren. A nő kíváncsivá tette, és a többi nemesi és köznépi születésű, hajlandóságot mutató és ellenkező nő közül őt akarta, és egyenesen a hálószobájáig férkőzött. Garoth gyakorlatilag megpróbálta elcsábítani. A nő épp olyan szenvedélyes volt, mint amilyen számító Garoth, olyan forró, mint amilyen az ő hűvössége. Egzotikus volt, csábító. Mindent megpróbált a mágiát kivéve. Biztos volt abban-egy fiatal férfi bizonyosságával-, hogy nincs olyan nő, aki sokáig ellenállhat neki. Egy év múlva a nő még mindig ragaszkodott a dölyfös undorhoz. Megvetette őt. Egy éjjel elvesztette a türelmét és megerőszakolta. Meg akarta fojtani utána, de furcsa módon szégyellte magát. Később Nephtől megtudta, hogy a nő várandós. Kiverte a fejéből a gyereket egészen addig, míg Neph nem – mondta, hogy a fiú túlélte a próbákat és felkészült az uurdthanra. Garoth olyan uurdthant adott Moburunak, amely a biztos halált jelentette számára. De a férfi olyan könnyedén hajtotta végre a feladatot, mint minden mást, amelyet Garoth kitűzött a számára. A legrosszabb az volt, hogy Khalidor trónjának feltételezett várományosa még csak nem is úgy festett, mint egy khalidori. Az anyja szemét örökölte, az ő rekedt hangját és a bőrét– a ladeshi bőrét. Keserű pirula volt. Miért nem Dorian vitte véghez? Garoth nagy reményeket táplált Doriannel kapcsolatban. Kedvelte Doriant. Dorian sikerrel járt az uurdthanján, aztán elárulta Garothot. Az Istenkirály csekély reményekkel volt a Roth nevű fia iránt, de Roth legalább khalidorinak
látszott. Moburu az alitaerai lovasság tiszti egyenruháját viselte, vörös brokátot, aranyszín alapon sárkányfejes címerrel. Intelligens, gyors észjárású, kifejezetten magabiztos, durván jóképű volt ladeshi bőrszíne ellenére (ismerte el irigykedve Garoth), és a lovasság legjobb és legkönyörtelenebb katonájának hírében állt. Természetesen. Úgy állt, ahogy az Istenkirály fiának állnia kellett. Olyan természetesen viselte az alázatosságot, mint egy férfi a ruhát. Bosszantotta Garothot, de erről ő tehetett. Ö tervezte meg a sarjai életét, s így azok, akik túlélték, pontosan olyanok lettek, mint Moburu. A gond az volt, hogy ő tervezte meg mindazokat a próbákat, amelyek során jelöltekkel állította szembe őt. Azt remélte, számos fia lesz. Ha így történt volna, a figyelmük egymásra irányult volna. Testvér szőtt volna cselt testvér ellen az apjuk kedvéért. De most, hogy Dorian elment, Roth meghalt és a többi közül egy sem teljesítette az uurdthanját, Moburu egyedül volt. A férfit arra sarkallta a becsvágya, hogy hamarosan az Istenkirály felé forduljon. Ha még nem tette volna. – Mi hír a Fagyvadonban? – kérdezte az Istenkirály. – Szentséged, épp olyan rossz, mint gondoltuk. Talán rosszabb. A klánok már megküldték a felszólításokat. Megegyeztek a fegyverszünetben, hogy elég közel tudjanak telelni a határhoz, hogy tavasszal csatlakozhassanak a harcvonalhoz. Krult nemzenek, és talán zelt meg feralit is. Ha ezt megtanulták, akkor a következő kilenc hónapban megnövelik a létszámukat. – Hogy találtak tenyésztalajt a Fagyvadonban, Khali szerelmére! Az állandóan fagyos földben? – szitkozódott Garoth. – Uram – felelte a fia – , ezt a fenyegetést könnyedén ellensúlyozhatjuk. Vettem a bátorságot, hogy iderendeljem Khalit. A Sikoltó Szeleken át érkezik. Arra gyorsabb. – Mit csináltál? – Az Istenkirály hangja jeges volt, veszélyes. – Le fogja mészárolni Cenaria legijesztőbb helyőrségeit, ezzel megkímélnek egy bosszúságtól. Néhány napon belül megérkezik. Ez alatt a kastély alatt tökéletes tenyészhely van. A helyiek Bendőnek hívják. Ha Khali itt lesz, olyan hadsereget tenyészthetünk, amilyet még nem látott a világ. Ezt a földet nyomorúság áztatja. A Khaliras alatti barlangokat hétszáz éve ásták. A krul, amelyeket a Vürdmeisterek ott tenyésztenek, nem fogható ahhoz, amire itt képesek lesznek. Az Istenkirály izmai megmerevedtek, de semmit sem hagyott kiülni az arcára.
– Fiam! Fiam! Te még sosem tenyésztettél krult. Sosem kovácsoltál még feralit vagy ferozit. Fogalmad sincs, mibe kerül. Ez az oka, hogy emberi hadseregeket használtam, hogy’ leigázzák a hegylakókat és a folyami klánokat, a Tlanglangot és a Grosthot. Megszilárdítottam a hatalmunkat belül, és négyszer terjesztettem ki a határainkat, és egyszer sem használtam krult. Tudod, hogyan harcolnak az emberek, amikor tudják, hogy ha veszítenek, a családjukat megeszik? Az utolsó emberig küzdenek. íjakkal fegyverzik fel a gyerekeket. A nők konyhai késekkel és piszkavasakkal harcolnak. Láttam fiatalkoromban az apámat, és semmit sem nyert vele. – Az apádnak nem volt virje. – Többön múlik, mint a vir. Befejeztük a beszélgetést. De Garoth nyugtalan volt. Hazudott. Készített már krult, ferozit, még feralit is. Ferali ölte meg a két utolsó testvérét. Akkor megesküdött: soha többé. Soha többé nem foglalkozik egyik szörnyeteggel sem, kivéve azt a néhány ferozi tenyészpárt, amelyeken dolgozott, hogy valamikor beküldje őket az Iaosi-erdőbe Ezra kincseiért. De azokért már megfizetett. Semmi többet nem akartak már tőle. De Moburunak talán igaza volt. Ez volt a legrosszabb az egészben. Megszokta, hogy társként kezeli Moburut, fiaként, ahogy más apák is bánnak a fiaikkal. Hiba volt. Határozatlanságot mutatott. Moburu már bizonyosan összeesküvést sző a trónja megszerzéséért. Garoth megölhette volna, de Moburu túl értékes eszköz volt, hogy gondatlanul eldobja. Az átkozott. Miért nem maradtak testvérei? Moburunak rivális kellett. Az Istenkirály felemelte az egyik ujját. – Meggondoltam magam. Gondolkodj hangosan, fiam. Győzz meg! Moburu hallgatott egy pillanatig, aztán megtelt önbizalommal. – Elismerem, hogy a seregeink valószínűleg szembekerülnek majd a Fagyvadon vadembereivel. Még ha a klánok együtt maradnak is, a Vürdmeistereink a mi javunkra billenthetik a mérleg nyelvét. De hogy ez sikerüljön, minden használható meistert északra kell küldenünk. Fíogy őszinte legyek, rosszabb alkalom erre nem is lehetne. A Nővérek gyanakodnak és megijedtek. Némelyikük azt mondja, hogy most kell megküzdeniük velünk, mielőtt erősebbek lennénk. Tudjuk, hogy a ceuraikak kapnak majd minden gyenge ponton, hogy átszivárogjanak a határon. Évszázadok óta a magukénak akarják Cenariát. – A ceuraiak megosztottak. – Van egy briliáns, fiatal tábornok, Lantano Garuwashi, aki sok követőt
gyűjtött Észak-Ceurában. Sosem marad alul párbajban vagy csatában. Ha északra küldjük a sereget és a meistereinket, csak meg kell támadnia minket ahhoz, hogy egyesítse Ceurát. Valószínűtlen, de lehetséges. – Tovább– szólt az Istenkirály. Mindent tudott Lantano Garuwashiról. A Nővérek miatt sem aggódott. Személyesen rendezte meg a jelenlegi politikai válságukat. – Úgy tűnik, hogy a Sa’kagé is sokkal jobb alapokon nyugszik, és sokkal hatékonyabban vezetik, mint hittük. Nyilvánvalóan az új Shinga, Jarl munkája. Azt hiszem, ez azt mutatja, hogy új fázisába lépett a... – Jarl halott– mondta Garoth. – Az nem lehet. Nem találtam semmi jelét... – Jarl már egy hete meghalt. – De még csak hírét sem vettünk, és azon a szervezettségi szinten, amiről tudomást szereztünk... Nem értem– felelte Moburu. – Nem kell értened – szólt az Istenkirály.– Folytasd! Ó, Moburu most már nem látszott olyan önérzetesnek. Jó. Nyilván többet akart kérdezni, de nem merte. Összezavarodott egy pillanatra, aztán megszólalt: – Az a hír járja, hogy Sho’cendi követséget küld, hogy kiderítse, mit neveznek állítólagos khalidori fenyegetésnek. – A forrásaid követségnek nevezik? – kérdezte Garoth mosolyogva. Moburu bizonytalannak tűnt, aztán dühösnek. – I-igen, és ha a varázslók úgy döntenek, hogy fenyegetjük őket, visszatérhetnek a Sho’cendihez, és tavaszra hadsereggel jönnek vissza. Ugyanakkor, amikor az egyéb fenyegetések is színre lépnek. – Azok a küldöttek harci mágusok. Hat, nagy hatalmú harci mágus. A Sa’seura azt hiszi, hogy megtalálták és elveszítették Jorsin Alkestes kardját, Curochot. Azt hiszik, talán Cenariában van. – Ezt honnan tudod?– kérdezte Moburu elképedve. – A forrásom a Legfőbb Sa’seura előtt ücsörög. – A bátyád – mondta– felelte az Istenkirály, elégedetten a beszélgetés fordulatával. Visszakerült oda, ahová tartozott. A vezető szerepébe. Élt. A világ a vágyai teljesítésén dolgozott. Ő az egyik küldött. – A bátyám? – Nos, még nem a bátyád. Hamarosan. Feltételezem, ki tudod találni az uurdthanját. Valamiképp bonyolultabb, mint a tiéd. – Moburu lenyelte a sértést, Garoth pedig látta, hogy az mélyre süllyed benne. – Hogy visszaszerezze Curochot? – kérdezte Moburu. Garoth vékony ajkakkal mosolygott. Látta, hogy Moburu gondolkodik. Egy fiú, aki
visszaszerzi Curochot, nagyon kedvelt, nagyon hatalmas. Valóban, Garoth egyik fekélyén Curoch neve állt. Ha bármelyik fiú megszerzi Curochot, az talán nem adja át a kardot. Curoch elég hatalmat ad majd neki, hogy kihívja magát Garothot is. Moburunak ez rögtön eszébe jutott. De Garothnak már voltak tervei erre az esetre. Sok terve volt, a legegyszerűbbtől– kenőpénz és zsarolás– a legkétségbeesettebbig– halálos varázsige, amely a gyilkos testébe röpíti az ő tudatát. Ez nem volt könnyen kipróbálható varázsige, így a legjobb az volt, ha távol tartotta a kardot a fia kezétől. – De tettél néhány csodálatos észrevételt, fiam. Értékessé váltál a számomra.– Ó, milyen bosszantó volt ezt mondani egy félvérnek: – Fiam! Teljesítem a kívánságodat. Építesz velem egy feralit. Moburu szeme kitágult. Ó, fogalma sem volt. – Igen, Szentséged. – És Moburu– szólt Garoth, majd kivárta, míg Moburu nyelt egyet.– Nyűgözz le!
36 Azt akarod, hogy meneküljünk el, de nem mondod meg, miért? Ennek hatnia kellene rám?– kérdezte Lehros Vass. Háromszáz katona gyűlt össze a sötét udvaron, felettük a Hold csak egy sarló volt, és az égen csillagok ragyogtak. Háromszáz katona csatához öltözve, bebugyolálva a hideg ellen, amely már leereszkedett a hegyekre, noha a nyári hőség alig múlt el Cenaria Városában. Háromszáz katona és a parancsnokuk aki nem Solon volt. Háromszáz férfi, akik a Solon és a Lehros Vass közötti eszmecserét figyelték. – Elismerem – szólt Solon halkan – , hogy gyengén hangzik. De csak egy napot kérek. Egy napra elmegyünk, azután visszajövünk. Ha tévedek, akkor viszont nincsenek fosztogatók, akik bármit is elvinnének innen. Csak mi vagyunk itt ezen az istenverte hegyen, eltekintve a hegylakóktól, és ők három éve nem próbálták bevenni a falakat. – Ezzel elhagyjuk az őrhelyünket szólt a fiatal uraság. Felesküdtünk, hogy megvédjük a falat. – Nincs őrhelyünk – csattant fel Solon. – Nincs királyunk, nincs urunk. Háromszáz emberünk van és egy megszállt országunk. Az eskünk olyan emberekhez köt, akik már halottak. A feladatunk az, hogy életben tartsuk ezeket az embereket itt, hogy harcolhassanak, amikor lehetőségünk nyílik rá. Ez nem az a háború, amelyben kardlóbálva dicsőn megrohamozzuk az ellenséget. Vass uraság elég fiatal volt, hogy belepiruljon a haragba és a megszégyenítésbe. Természetesen pontosan ilyen háború járt a fejében, és hiba volt lekicsinyellni. Mikor vesztette el Solon az illúzióit a háborúról? A katonáknak egy izmuk sem moccant, de mind látták a dühöt Vass arcán, amelynek vörössége a reszkető fáklyafényben még vörösebb volt. – Ha azt akarod, hogy elmenjünk, követelem, hogy mondd meg, miért szólt Vass uraság. – Egy khalidori elit egység, a Kárhozottak közelegnek. Khalit, a khalidori istennőt hozzák Cenariába. A boszorkányok óráján megtámadják a falat. – És te el akarsz menni? – kérdezte Vass hitetlenkedve. – Tudod, mit jelentene, ha foglyul ejtenénk a khalidori istennőt? Meg fogja semmisíteni őket. Reményt ad a honfitársainknak. Hősök leszünk. Ez a megfelelő hely, hogy megállítsuk őket. Vannak falaink, csapdák, katonák. Ez az esélyünk. Pontosan erre vártunk. – Fiam, ez az istennő... Solon a fogát csikorgatta. Nem arról beszélünk, hogy egy szobrot kell
foglyul ejteni. Azt hiszem, ő valódi. Lehros Vass Solonra bámult, először hitetlenkedve, aztán elnézően. – Ha el kell futnod, csak tessék. Tudod, hol az út. Kuncogott a saját nagyszerűségén.– Természetesen nem engedhetlek el, amíg nem adod vissza az aranyamat. Ha Solon megmondta volna neki, hol van az aranya jelenleg, Vass azonnal elindította volna az embereit. Dorian gyámoltalanul hátra maradt volna. – A pokolba veled! – felelte Solon. – És a pokolba velem is. Együtt halunk meg. Ariéi Wyant Nővér ötlépésnyire ült az első mágikus határtól, amely elválasztotta az Iaosi-erdőt a tölgyligettől. Az elmúlt hat napban rajta tartotta a szemét azon, ami egy emléktáblának tűnt, tízméternyire az erdőben. Nem úgy festett, mintha régóta lenne ott: az aljnövényzet még nem takarta el. A védőgyűrű vizsgálatának első reménysége az volt, hogy Ezra több száz éve alkotta a gyűrűt. Egy másik mágus esetében arra számított volna, hogy a varázsigék ennyi idő után elfoszlanak. De Ezra esetén a mindig nem azt jelentette, hogy mindig. A bizonyíték ott csillámlott előtte. A második reménye az volt, hogy tekintve Ezra hatalmát és a kora többi mágusának hatalmát, sokkal erősebben védelmezte magát az ellenfeleitől, mint bármely ma élő mágus. Ariéi Nővér nem volt olyan öntelt, hogy egyenlőnek higgye magát azokkal, akikre Ezra számított. Csak azt remélhette, hogy a varázsigéket érintő fényre nem figyelnek fel. A termeszek ugyan parányiak, de sok hatalmas házat elpusztítottak már. Így hát hat napig vizsgálgatta újra és újra a varázsigéket, amelyek az Iaosierdőt elválasztották a tölgyligettől. Csodálatos volt, akár a fekete özvegy hálója. Voltak nagy és kis csapdák is. Voltak olyan varázslatok, amelyeket arra szánták, hogy a legkönnyebb érintésre szétmálljanak, olyanok, amelyek szétválaszthatatlanok voltak, és olyan varázsigék, amelyeket Ariéi erejének kétszeresével sem lehetett megtörni. És mindegyikben csapda rejlett. Ariéi pontosan ki tudta találni, mit csinált Jessie Nővér. Valószínűleg megpróbálta leplezni aTálentumát. Az első napon tökéletes taktikának tűnt. Ha Ezra egyszerű lett volna, a taktika működhetett volna is. Jessie Nővér elég gyenge volt, hogy összepréselje a Tálentumát, aztán elfedje. Ezzel más Nővérek vagy Látók számára láthatatlanná tette a Tálentumot– furcsa gondolat volt, hogy hány alkalommal használták aTálentummal rendelkező nők pontosan ugyanezt a taktikát, hogy elrejtsék magukat vagy Tálentummal bíró leányaikat a Rendnek toborzó Nővérek elől? Ariéi megcsóválta a fejét. Nem volt jó alkalom, hogy elkalandozzanak a gondolatai. A gond az volt,
hogy Ezra varázsigéi nem csak a Tálentumot érzékelték. Amennyire Ariéi meg tudta mondani és találgatnia kellett a varázslatok összetettsége és finomsága miatt-, Ezra varázsigéi a mágusok testét érzékelték. Mindenki tudta, hogy a varázstudók mások, mint a hétköznapi emberek, de még a mai Gyógyítók sem értették pontosan, hogyan változtatja meg a mágia a testüket. Hogy így történt, az tagadhatatlan volt. A mágusok másként öregedtek, néha annál lassabban, minél erősebb Talentumuk volt, de néha nem így volt. A húsukat körmönfontan megváltoztatta a mágiával való rendszeres találkozás. Ezra láthatóan pontosan tudta, milyen módokon. Ariéi Nővér erre rájöhetett volna. Nem kevés más érdeme között Sa’salar volt, a Gyógyítás Ura. O alkotta a Sötét Vadászt egy élőlényt alkotott! Jaj, Jessie Nővér, egyenesen átsétáltál ezen a mágiafalon Tényleg okosabbnak hitted magad magánál Ezránál? Hány mágus csontjai szennyezik ezt az átkozott erdőt? Hagyta, hogy az agya elkalandozzon a problémától. Még élt. Sikerült átjutnia az első akadályon. Most kezdenie kellett valamit ezzel az eredménnyel. Meg kellett szereznie azt az átkozott arany táblát. Hatméternyire volt tőle beszorulva, egy kis dombocska tetején. Olyan közel volt, és mégis reménytelennek tűnt, hogy elérje. Ezra csapdáinak vizsgálata meggyőzte erről. Évekbe tellett volna hatástalanítani a csapdákat. Évekbe, ha egyáltalán sikerült volna. Még ha lett volna is ideje erre, sosem lehetett abban biztos, hogy nem nézett-e el valamit. Sosem tudhatta volna biztosan, hány más védelmi réteg maradt még. Ezra talán pár nap alatt eszelte ki ezt a védelmet. Talán az volt a szándéka, hogy ezen a rétegen gyenge mágusok is áthatolhassanak. Ariéi Nővér az egész életét csapdák hatástalanításával tölthette volna, és Ezra valódi titkait így sem fedte volna fel. Ha fiatal nőként jött volna ide, talán úgy találta volna, hogy ér annyit, mint az élete. De fiatal nőként sokkal idealistább volt. Azzal a fajta bolond hittel bízott a Rendben, amelyet a legtöbben a vallásuk számára tartogatnak. Ha Ezra birtokában pusztító erejű varázstárgyak voltak, Ariéi valóban át akarta adni azokat a Szónoknak? Rábízna valami olyasmit Istarielre, amely megtízszerezné az erejét? Hagyd abba, Ariéi, megint hagyod elkalandozni a gondolataidat! A dísztáblára pillantott. Aztán nevetni kezdett. Annyira egyszerű volt! Felállt, és elindult visszafelé a faluba. Egy órával később teli gyomorral és egy kötéllel tért vissza. Zoralat uraság volt olyan kedves, és megmutatta, hogyan készítsen lasszót, és hogyan kell azt használni. Az elmúlt két napban azon gondolkodott,
hogyan szerezze meg a táblát és két napig csak mágiára tudott gondolni. Hülye, hülye, hülye! A következő jó néhány órában bebizonyosodott, hogy ügyetlen is. Életében hányszor mosolygott lenézően a Rend istállóiban dolgozó férfiakra? Ez a gyakorlat olyasmi volt, amelyet minden Nővérnek el kellett volna végezni a Rend minden istállófiúja szeme láttára. Véget ért a nap, neki pedig még mindig nem sikerült meglasszóznia az emléktáblát. Káromkodott egy sort az erdőben, majd hazament. Másnap sajgó karral és vállal, újabb három órán át próbálkozott, miközben átkozta magát, szidta a kötelet, szidta Ezrát, átkozta a gyakorlatlanságát, és szitkozódott csak úgy de mindezt magában. Amikor a lasszó végül ráesett a célpontra, Ariéi megesküdött volna, hogy látta, röviden látta felcsillanni az aranyat. Szerette volna kiterjeszteni az érzékeit, hogy lássa, mi történt az imént, de túl messze volt. Úgy döntött, mást nem tehet, csak közelebb húzza az átkozott holmit. Először nem moccant. Valahogy odaragadt. Aztán, ahogy Ariéi a kötelet húzta, a dombocska egy része elmozdult és átfordult, felszabadítva a táblát. Nem dombocska volt. Jessie Nővér holtteste. Hetek óta halott volt már. Elénk színű köpenyén moha tenyészett, elfedve a vérfoltokat. Úgy látszott, mintha egy karom tépte volna le a feje felét, egyetlen szörnyű sújtással. A halála óta nem bolygatták a testét a vadállatok: Ezra erdejében nem voltak medvék, prérifarkasok vagy hollók és egyéb dögevők, de a férgek már munkában voltak. Ariéi Nővér elfordította a fejét, egy pillanatra megengedte magának, hogy az ismerőse megcsonkított holttestével szembesülő asszony legyen. Lassan lélegzett, örült, hogy Jessie teste olyan távol volt, ahol. Napokig ilyen közel volt, és nem érezte a hullaszagot. A szél vagy a mágia trükkje volt vajon? Jessie Nővér a táblát szorongatta. Ariéi óvatosan befalazta az érzelmeit, és félretette őket. Később majd megvizsgálja őket, megengedi magának a könnyeket, ha jönniük kell. Egyelőre veszélyben is lehet. A táblára nézett. Túl messze volt, hogy megállapítsa, vannak-e jelek a felületén, de valami miatt csontig hatoló dermedtséget érzett. A négyzet alakú tábla horgokkal kapaszkodott a kötélbe. Mintha akkor formálódtak volna, amikor a lasszó ráhullott, hogy segítsenek Arielnek kihúzni. A nő közelebb húzta a táblát a védőfalhoz, de a túloldalán hagyta. Nem lehetett tudni, hogy ha áthúz valami mágikusát a védőfalon, mi történik. Az
írás gamiti volt, de Ariéi úgy találta, meglepően jól emlékszik a nyelvre. „Ha ez a negyedik nap, adj időt magadnak. Ha a hetedik, most húzd át a falon!” szólt az írás. A rónák folytatódtak, de Ariéi megállt és a szemöldökét ráncolta. Ez nem az a dolog volt, amit általában ráírnak egy emléktáblára. Gondolkodott, kinek szólhatnak a szavak. Talán ez a tábla egy ősi próba része? Egy átkelési rítus mágusoknak? Hogyan értelmezhette Jessie Nővér? Miért gondolta olyan fontosnak? Tovább olvasott: „Napokig a fal mögött, Lóarcú. Pocsék dobó vagy amúgy.” Ariéi ernyedt ujjai közül kiesett a kötél. Akkor hívták Lóarcúnak, amikor még novícia volt. Megpróbálta másképp értelmezni a szavakat, de a gamiti rúnák nyilvánvalóvá tették, hogy ez egy személyes megszólítás, személyre szóló sértés, nem általános. Megnézve, ahogy a tábla a kötélbe kapaszkodott, hirtelen bizonyos lett abban, hogy a tábla megfogta a kötelet. Mintha érző lett volna. A horgok nem egyenlően helyezkedtek el a tábla két szélén. Ehelyett mintha a lasszó érintésére reagáltak volna. A tábla felragyogott, és Ariéi Nővér rémülten hátratántorodott. Hiba volt. A lába beleakadt a kötélbe, és ahogy elesett, átrántotta a táblát a védőfalon. Olyan gyorsan ugrott talpra, ahogy csak kövér végtagjai engedték. A tábla már nem fénylett. Felemelte. „Jóslat” olvasta. A gamiti rúnák egyszeriben közönségessé változtak, amikor megérintette a táblát. „Nem érzékelés.” Ariéi nyelt egyet, nem tudta, elhitte-e. Az írás a szeme előtt tűnt fel, mintha láthatatlan lúdtoll írta volna. „Ha ez a hetedik nap, nézz két stadiával keletre.” Stadia? Talán a mértékegységeket nem fordítják le. Milyen messze van két stadia? Háromszáz lépés? Négyszáz? Ariéi Nővért félelem bénította meg. Sosem volt kalandozó típus. Tudós volt, egy átkozottul jó tudós. A leghatalmasabb nővérek egyike, de nem szerette azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket nem értett. Megfordította a táblát. „Örök a fák közt” írta Jessie al’Gwaydin rettegő kézzel. „Ne higgy neki.” O, tökéletes! Ariéi Nővér lába a földbe gyökerezett. A Jessie Nővér által írott szavakat csak mágiával írhatták. Jessie Nővér biztosan nem használhatott mágiát az erdőben. Öngyilkosság lett volna. Jessie halott.
Lehet, hogy az egész csapda. A tábla talán beélesített valamit, amikor áthúzta a falon. Talán csapda volt a fák közt, délen, ahová a tábla küldte őt. Talán le kellene írnia mindent, figyelmen kívül hagyni a csapdát, a saját szabályai szerint játszani. De Ariéi Nővér nem ment vissza Torras Bendbe, hogy naplót írjon. A délre eső védőfalat tanulmányozta. Ha volt csapda, akkor már beélesítette. A sietségnek megvolt a maga helye és ideje. Láthatóan itt és most.
37 – Púp vagy az ember hátán. Miért fogadott be Kylar? – kérdezte Vi. Egy hete voltak úton, és ha Uly nem is volt a legjobb társaság, legalább érdekesebb volt, mint a lovak, fák meg a kis falvak, amelyeket el kellett kerülniük. Vi nem beszélgetett, neki több információt kellett gyűjtenie. Kylar útban volt, hogy megölje őt. – Azért, mert szeret engem – felelte Uly, dacosan, mint általában.– Egy nap feleségül fog venni. A lány mondott már ilyesmit azelőtt, és ezzel azonnal felkeltette Vi gyanakvását, de miután feltett néhány kérdést, ami összezavarta Ulyt, Vi rájött, hogy a gyanúja alaptalan. Kylar nem volt pedofil. – Igen, igen, tudom. De nem szeretett, mielőtt megismert, igaz? Azt – mondtad, akkor láttad először, amikor kihozott a palotából. – Először azt hittem, ő az igazi apám – felelte Uly. – Hmm – felelte Vi, mintha nem nagyon érdekelné. – Kik a valódi szüleid? – Apámat Durzónak hívták, de ő már meghalt. Kylar nem akar beszélni róla. Azt hiszem, az anyám Mama K. Mindig furán néz rám, amikor nála vagyok. Vinek bele kellett kapaszkodnia a nyergébe, hogy megtartsa magát. Nysosra, ez az! Tudta, hogy Uly ismerősnek tűnik. Uly Durzo és Mama K lánya! Nem csoda, hogy rejtegették. Ez azt is megmagyarázza, hogy miért vette magához Kylar a kislányt. Megmagyarázhatatlan módon fájt ez a gondolat. Nem tudta elképzelni, hogy befogadja Hu valamelyik fattyát. Ami azt illeti, azt sem tudta elképzelni, hogy Hu törődjön valamelyikükkel. Uly hirtelen kétszer olyan értékes lett az Istenkirály számára. Ulyt a kezében tartani annyit jelentett, mint uralma alá hajtani Mama K-t. Talán ez elég lesz, hogy Vi kiszabaduljon az Istenkirály szorításából. De Vi jobbat talált ki. Az Istenkirály jól megjutalmazta a szolgáit. Akármilyen bűne legyen is, hagyni fogja, hogy elégedett legyen. Aranyat ad majd neki, ruhákat, szolgálókat, amit csak akar. De a szabadságát sosem kapja meg. Ahhoz túl értékesnek bizonyult. Vi minél többet tudott meg Kylarről, annál jobban kétségbe esett. Beszéltetnie kellett Ulyt, mert amit csak lehetett, meg kellett tudnia az ellenségéről. Minden, amit megtudhatott, ettől a tizenkét éves lánytól származott, aki szerelmes volt Kylarbe, de Vi ügyesen el tudta választani az igazságot a véleménytől. Kylar mégis egyre inkább... csessze meg! Erre nem fog gondolni még egyszer. Csak rosszabbul érezte volna magát. Átkozott út! Átkozott hosszú utazás. Még egy hét, és moshatja kezeit. Talán még csak fizetésnapig sem marad, bármennyire is megérdemli. Leteszi a lányt
egy üzenettel arról, hogy mit végzett, aztán eltűnik. Megölte Jarlt. Átadta Kylart és Mama K-t az Istenkirálynak. Biztosan nem fogja arra pazarolni az erejét, hogy valakit őutána küldjön. Még ha meg is teszi, nem azzal a haraggal fog a nyomába eredni, mintha elárulta volna. Eltűnhet. Csak néhány embertől félt, és mindegyikük túl értékes volt, hogy Vi után küldje. Egyikük Kylar volt, de ő nem fog sokáig élni. Talán megölte Rotli Ursuult, harminc hegylakót és pár varázslót úgy tűnt, Uly erről sokat tud-, de az Istenkirályt nem fogja túlélni. Vi elmehetett Sethbe vagy Ladeshbe vagy mélyen Ceura hegyei közé, ahol a vörös haj nem olyan szokatlan. Soha többé nem rakja szét a lábát egyetlen férfinak sem, és soha többé nem fogad el egyetlen megbízást sem. Nem tudta, milyen a normális élet, de majd ad magának elég időt, hogy megtapasztalja. Ez után. Előhúzta az üzenetet, amelyet Kylar házából hozott el, és újból elolvasta. „Sajnálom, Elene. Megpróbáltam. Esküszöm, én megpróbáltam. Vannak dolgok, amelyek értékesebbek, mint a boldogságom. Vannak dolgok, amelyeket csak én tehetek meg. Add el ezeket Bourary mesternek, és költözzetek el a város jobbik részére. Mindig szeretni foglak.” – Hé, kis béka– szólt – , min veszekedett Elene meg Kylar? – Azt hiszem arról, hogy nem nyikorgott az ágy. Vi a szemöldökét ráncolta. Micsoda? Aztán nevetésben tört ki. – Hát, ez normális. Ez volt minden? – Miért, ez mit jelent? – kérdezte Uly. – Kúrást. A férfiak és a nők folyton ezért veszekednek. – Mi az a kúrás? Vi olyan világosan magyarázta el neki, ahogy csak lehetett, Uly pedig egyre rémültebbnek és rémültebbnek látszott. – Fáj?– kérdezte. – Néha. – Undorító! – Az. Koszos meg ragacsos és izzadt meg büdös és undorító. Néha még vérzel is. – Miért hagyják a lányok, hogy ezt csinálják velük? – kérdezte Uly. – Mert a férfiak ráveszik őket. Ezért veszekednek miatta. – Kylar ilyet nem tenne– mondta Uly.– Nem bántaná Elene-t. – Akkor miért veszekedtek rajta? Uly úgy nézett ki, mint aki rosszul lesz. – Ő nem csinált volna ilyet – felelte. – Ő nem. Nem hiszem amúgy se, hogy csinálták, mert az ágy sosem nyikorgott, és Mea néni azt – mondta,
hogy jó móka. Sosem nyikorgott az ágy? – Mindegy. Csak ezen vitatkoztak?– kérdezte Vi. – Elene azt akarta, hogy Kylar adja el a kardját, amit Durzótól kapott. Ő nem akarta, de Elene azt – mondta, hogy ez azért van, mert még mindig mestergyilkos akar lenni. De ő nem akart. Ő tényleg velünk akart lenni. Nagyon megharagudott, amikor Elene ezt – mondta. Szóval ő is ki akart szállni. Ezt jelentette a levélben az, hogy azt írta, ő megpróbálta. Megpróbált kiszállni. Nysos! Kylar talán azt sem tudja, hogy ő elhozta Ulyt. Vi nem tudta, hogy ez jó-e vagy sem. Megmagyarázta, hogy miért ment el mellettük a ködben aznap reggel. Biztos lehetett abban, hogy Vi visszatér Cenariába, amilyen gyorsan csak lehet. Néhány száz lépésnyire előttük Vi látta, hogy megváltozik az erdő. Nem, nem megváltozott. Olyan gyorsan alakult át, mintha a földet fejszével hasították volna ketté. A közelebbi oldalon az erdő olyan volt, mint ami mellett napok óta lovagolt. A távolabbi oldalán hatalmas faóriások nőttek. Torras Bend közelében lehettek. Ez nem jelentett sokat a számára, de úgy tűnt, hogy könnyebb lesz lovagolni a hatalmas fák alatt. Egy ilyen öreg erdőben alig volt aljnövényzet. Csak ötvenlépésnyire volt az ősfáktól, amikor egy öregasszony lépett ki az első fák közül az egyik mellé. Ugyanolyan rémültnek látszott, mint ahogy Vi érezte magát. Egy fénylő aranylapot tartott a kezében. A fénylő arany csak mágiát jelenthet. A nő varázsló volt. – Állj! – kiáltott rá az öregasszony. Vi hátravetődött a nyeregben, és kirántotta Uly lovának gyeplőjét a lány kezéből. Amikor felegyenesedett, a ló oldalába vágta a sarkát, és a mágus felé nézett. A nő nehézkesen, sután futott– és nem Vi és Uly felé. Az öreg erdővel ellenkező irányba futott, és félredobta a fénylő aranylapot. Mi a franc? Furcsa volt, de nem olyan furcsa, hogy Vi megálljon. Az egész világon csak a mestergyilkosoktól, boszorkányoktól és mágusoktól félt. A lovak az erdőnek iramodtak, majdnem kivetve Ulyt a nyeregből. A varázslónő csak harminclépésnyire volt már, majdnem egy vonalban velük. Futott még néhány lépést, és Vi meg mert volna esküdni, hogy valami hatalmas, majdnem láthatatlan buborékból bukkant elő, amely az erdőt borította. Felemelte a kezét és megszólalt. Valami roppant, és előrecsapódott. Vi levetette magát a ló ellenkező oldalán, olyan messzire, amennyire csak tudta.
A közelben megrengett a föld, Uly pedig leesett a lóról. Vi nem állt meg, hogy megnézze. Előkapott egy dobókést a bokájára szíjazott tokból, és elhajította, miközben visszaült a nyeregbe. Hosszú dobás volt húsz lépés egy olyan célpontra, amelyet nem is látott, mielőtt eldobta a kést, de valójában csak figyelemelterelésnek szánta. Vi hátranézett. Uly eszméletlenül feküdt a földön. Nem tétovázott. Egy mestergyilkos nem tétovázik. Egy mestergyilkos cselekszik, még ha rosszul is. Vi nem maradhatott állva, attól célponttá vált volna. Ismét megsarkantyúzta a lovat, dobókéseket húzott elő– csakhogy a ló gyorsabb volt, mint hitte. Vi keményen a földbe csapódott, a teste átpördült, ahogy a hátán csúszott. Fejbevágta egy vaskemény gyökér, és fekete foltok keringtek a szeme előtt. Fel, az iskoládat! Felállni! Négykézlábra állt és megpróbált felegyenesedni. Könnyezett a szeme, csengett a füle. – Sajnálom, ezt nem hagyhatom– mondta az öregasszony. Úgy festett, mint aki komolyan gondolja. Nem. Nem lehet így vége. A kövér öregasszony felemelte az egyik kezét és beszélni kezdett. Vi próbált félreugrani, de nem sikerült neki.
38 Két apró vágás volt. Egy a bordáin és egy ugyanolyan a karja belső oldalán. Egyik sem volt mély. A kés bőrt vágott, de izmot nem. Még együtt sem voltak olyan súlyosak, hogy egy tiszta kötés és némi friss levegő ne hozta volna rendbe őket néhány nap alatt. De a Lyukban semmi sem volt tiszta. A friss levegő csak emlék volt. Logan felismerte a jeleket, de semmit sem tehetett. Máris egyszerre volt melege és fázott, vacogott és izzadt. Az esélyek úgy festettek, hogy a láza nem fog elmúlni. A Lyukban töltött idő folytán régi önmagának már csak árnyéka volt. Az orcái beestek, a szeme fénylett, az arca olyan volt, akár egy koponya, magas alakja már csak csont és bőr volt. Ha túléli, még rosszabbul is lehet, tudta. Az éhezés ellenére Logan még nem látszott olyan alultápláltnak és soványnak, mint azok, akik évek óta a Lyukban voltak. A teste olyan makacsul ragaszkodott az erejéhez, hogy meglepte. De a lázat ez nem érdekelte. Napokba fog telni, mire leküzdi a lázat. A teljes sebezhetőség napjaiba. – Natassa – szólt. – Mesélj az ellenállásról. A fiatalabb Graesin-lány űzött pillantással nézett rá. Nem válaszolt. Fint figyelte a lyuk túloldalán, aki inakat rágcsált, amelyekkel a kötelét hosszabbította. – Natassa! A lány felült. – Költözködnek. Számos birtokon szívesen látják őket keleten, különösen a... különösen a Gyre-birtokokon. Még a Lae’knaught is segített. – A fattyúk. – A fattyúk, akik az ellenségünk ellenségei. Úgy – mondta ezt, mintha már – mondta volna. A fenébe, már – mondta, nem? – És növekszik a számunk? – A számunk növekszik. Levezényeltünk támadásokat, kis csapatok indulnak el, és tesznek meg bármit, amivel a khalidoriakat bántani lehet, de a nővérem nem engedi, hogy valami nagy dologgal próbálkozzunk. Drake gróf minden kelet-cenariai faluban informátorokat helyezett el. – Drake gróf? Várj, ezt már kérdeztem, ugye? A lány nem válaszolt. A pillantása Finen függött. Fin az elmúlt három napban négyet megölt az újonnan érkezettek közül. Három nap? Vagy négy volt? Drake gróf az ellenállás része volt. Ez nagyszerű. Logan eddig nem tudta,
hogy a férfi túlélte-e. – Örülök, hogy Kylar nem ölte meg őt is – mondta Logan. – Kit?– kérdezte Natassa. – Drake grófot. Elárult engem. Miatta vagyok itt. – Drake gróf elárult?– kérdezte Natassa. – Nem. Kylar. Tetőtől talpig feketében, Éjangyalnak nevezte magát. – Kylar Stern az Éjangyal? – Egész végig Khalidornak dolgozott. – Nem. Az Éjangyal az egyetlen oka, hogy egyáltalán létezik ellenállás. Ott voltam. Mindenkit betereltek a kertbe, és ő mentett meg minket. Terah felajánlott neki bármit, amit csak akart, hogy kivigyen minket a palotából, de ő csak veled törődött. Ott hagyott minket, hogy megmentsen téged, Logan. – De... megölte Aleinét. Ő indította el ezt az egészet. – Aleinét Jadwin hercegné ölte meg. Fizetségül megkapta a birtokai egy részét. Ez szinte lehetetlennek tűnt. Mindazok után, amit elvettek tőle, Natassa visszaadta a legjobb barátját. Annyira hiányzott neki Kylar! Logan felnevetett. Talán a láz tette. Talán csak azért képzelte, hogy a lány ezt mondja, mert olyan nagyon akarta. Olyan rosszul volt, hogy az egész világ fájt. Minden homályos volt, nagyon homályos. Azt hitte, mindjárt bőgni kezd, mint egy kislány. – És Serah Drake? Ő is veled volt? Ő is benne van az ellenállásban? Kylar megmentette őt? – kérdezte Logan. Már ezt is kérdezte, ugye? – Meghalt. – Mondd... szenvedett? – Ezt eddig nem merte megkérdezni. Natassa lesütötte a szemét. Serah. Nem is olyan rég még a menyasszonya volt. Egy másik élet részének tűnt most. Egy másik világénak. Valamikor szerette őt. Fíogy szerethette, amikor alig jutott eszébe, mióta idelent van? A lány elárulta őt. Lefeküdt a barátjával, Aleine Gunder trónörökössel, amikor még vele sem feküdt le– a férfival, akiről azt – mondta, szereti. Ez volt az? Ez az árulás oltotta ki az érzéseit iránta? Vagy szerette egyáltalán valaha is a lányt? Az hitte, hogy végül a nászéjszakáján értette meg a szerelmet. Mindenki, aki belebolondul valakibe, azt hiszi, érti a szerelmet. De Logan nem tehetett arról, amit Jenine Gunder iránt érzett a tizenöt éves lány iránt, akiről azt hitte, hogy túl fiatal és éretlen hozzá-, az szerelemnek tűnt. Talán akkor vették el tőle, mielőtt megláthatta volna a hibáit, de Jenine Gunder Jenine Gyre, a felesége, még ha csak néhány tragikus óráig is volt a nő, aki kísértette a gondolatait. Róla álmodott azokban a pillanatokban, mielőtt az álom megadta
magát a kemény sziklának és a szagnak meg a Lyuk vonyításának és forróságának– a széles mosolya, ragyogó szeme, aranyló domborulatai a gyertyafényben, ahogyan csak egyszer látta őt, olyan rövid időre, mielőtt Roth elvágta volna a torkát. – Ó, istenek! – szólt, és a tenyerébe temette az arcát. Hirtelen feltámadt benne a gyász. Az arca eltorzult, és nem tudott parancsolni a könnyeinek. Magához ölelte őt, a teste oly kicsi és sebezhető volt az övé mellett, és vérzett. Istenek, mennyire vérzett! Azt – mondta neki, hogy minden rendben lesz. Megnyugtatóan beszélt hozzá, és csak ezt az oltalmat adhatta neki, mert semmi mást nem tehetett. Valaki Logan köré fonta a karját. Lilly volt az. Istenek! Aztán Natassa is megölelte. Ettől csak rosszabb lett. Tehetetlenül zokogott. Minden homályos volt, és egyre homályosabb lett. Nagyon sokáig elfojtotta a gyászát, de többé képtelen volt rá. – Hamarosan veled leszek– mondta Jenine. Most már igaz volt. Itt fog meghalni. Már haldoklott. Natassa arcára pillantott, és a lány vele sírt. Szegény gyermek. Elfogták, valaki elárulta az ellenálláson belül, és idelökték a szörnyetegek közé. Logan nem tudta, a lány mennyit sírt őérte, és mennyit saját magáért. Nem hibáztatta. A lány tudta, hogyha Logan meghal, a Lyuklakók rávetik magukat. Még Lilly is sírt. Logan nem is hitte volna, hogy képes rá. Miért sírt? Félt, hogy ha a Lyuklakók megszerzik Natassát– aki fiatalabb és csinosabb volt-, ő elveszíti a hatalmát és a pozícióját közöttük? Hogy megölik? Lilly arcára nézve Logan utálta magát ezért a cinikus gondolatért. Túl régóta volt már idelent. A nő arcán nem félelem volt. Hanem szeretet. Lilly nem maga miatt sírt, hanem Loganért. Ki vagyok én, hogy kiérdemiek ennyi odaadást? Nem vagyok méltó rá. – Segítsetek fel! – szólalt meg rekedten. Lilly Natassára nézett, és elapadtak a könnyei. Bólintott. – Felmegyünk. A Lyukban mindenki Logant nézte. Néhányan kíváncsian, néhányan éhesen. Fin örvendezve. – Jól van, szarzsákok! – szólt Logan. Most először beszélt csúnyán, és látta, hogy néhányuknak feltűnt. Nos, minél őrültebbnek hitték, annál jobb. – Figyeljetek ide! Van egy kis titkom, mert nem tudtam, milyen derék gonosztevők vagytok mind. Kis titok volt, ami talán nagy különbséget jelenthet. – Igen, igen, tudjuk– mondta Fin.– A mi kis Királyunk, azt hiszi, ő Logan Gyre. Azt hiszi, hogy tényleg ő a király. – Fin. Két oka van, hogy befogd a pofádat. Először is, hogy haldoklom.
Semmi vesztenivalóm. Ha csukva tartod azt a fogakkal díszített segget a képeden, meghalok, és semmit nem kell tenned. De ha tovább ugatsz, megöllek. Talán gyenge vagyok, de ahhoz elég erős, hogy magammal vigyem a vérbajos seggedet a Lyukba, ha nem bánom, hogy magam is leesek. Hidd el, ha verekedni kezdünk, nem egy ember lesz itt, aki gondoskodik arról, hogy mindketten odalent végezzük. – És a második ok?– Fin gyakorlatilag sziszegett. Elkezdte letekerni a kötelet, és hurkot kötött a végére. – Ha nem fogod be, a te hibád lesz, ha lehajítom ezt a lyukba.– Logan az övébe nyúlt, és kihúzott onnan egy vaskulcsot.– Ez a rács kulcsa– mondta. Azonnali éhség töltött meg minden pillantást. – Add ide!– mondta valaki. A Lyuklakók kezdtek közelebb menni, Logan pedig a lyuk felé támolygott. A sötétség fölé nyújtotta a kulcsot és előre-hátra lóbálta, nem teljesen színlelve a szédelgést. A fenyegetés elhallgattatta a Lyuklakókat. – Tényleg eléggé rosszul vagyok, eléggé szédülök – szólt Logan.– Úgyhogy, ha azt akarjátok, hogy ez a kulcs becsusszanjon a kis helyére odafent, figyelmesen végighallgattok. – Hogy lehetett nálad egész idő alatt? – tiltakozott Kilencujjú Nick.– Hónapokkal ezelőtt megszökhettünk volna! – Kuss legyen, Nick! – mondta valaki. Logan körülnézett, próbált rájönni, hol lehet a zsíros, khalidori herceg, de az arcok összemosódtak a szeme előtt. – Ha használni akarjuk a kulcsot, össze kell dolgoznunk. Mindenki megértette? Ha egyvalaki rosszul cselekszik, mind meghalunk. A legrosszabb, hogy bíznunk kell egymásban. Három ember kell, hogy elérjük a zárat. A többiek mormogni kezdtek, páran önként jelentkeztek, mások tiltakoztak. – Kuss!– mondta Logan.– Úgy csináljuk, ahogy én mondom, vagy ledobom a kulcsot! Ha úgy csináljuk, ahogy én mondom, mind kijutunk. Megértettétek? Még te is, Fin. Ha feljutunk a Bendőbe, van egy tervem, amellyel legalább a fél társaság kijuthat. Talán mindenki. Ennek a szintnek a túlsó végén építkeznek, és azt hiszem, ezt kihasználhatjuk, ha megöljük Gorkhyt, mielőtt riadót fújhatna. De mindenkinek pontosan azt kell tennie, amit mondok. – Ez megőrült – szólt Nick. – Ez az egyetlen esélyünk – így Tatts. – Én benne vagyok. – Mindenki csodálkozva nézett Tattsre. Most először hallották beszélni a tetovált lodricarit.
– Jó– felelte Logan. – Kell három ember, hogy piramist csináljuk a rácshoz. Csikor lesz a talapzata, én leszek a második és Lilly fogja kinyitni a rácsot. Onnantól két lehetőségünk van és hogy melyiket választjuk, az Fintől függ. Fin még gyanakvóbban nézett. – Az első lehetőség. Mindenki, aki elég könnyű és erős, hogy felmásszon rajtunk hármunkon, kijut, de Fin nem mászhat ki. így én, Csikor és Fin meghalunk. – Ha más megy, én is – megyek – mondta Fin. – Nem fogsz... – Kussolj, Fin! – szólt közbe valaki, aki hirtelen felbátorodott a szabadság ígéretétől. – A második lehetőség, hogy Fin odaadja Lillynek a kötelét. Ő odaköti valamihez fent, így mindenki kimászhat. Fin, a te köteled, így a te döntésed. Ó, és ha én nem jutok ki, nem fogom elmondani a tervemet, hogy kijussatok a Bendőből. Mindenki Finre nézett. Logan hirtelen megint izzadni kezdett. Gyerünk, te test, csak még egy kicsit! – Használhatjátok a kötelet – felelte Fin. – De ha használni akarjátok, én is a piramisban leszek. Én nyitom ki a rácsot. – Felejtsd el – mondta Logan. – Itt senki sem bízik benned. Ha kijutsz, itt hagysz minket. Erre egyetértő motyogás volt a válasz, még a Fin pártján álló Lyuklakóktól is. – Hát én ugyan nem mászok fel azon a hegyes fogú szörnyszülöttön. Ha akarod a kötelet, én is a piramisban leszek, és ennyi. – Jó– monda Logan. Végig sejtette, hogy ez lesz. Csak azért kellet felajánlania az első lehetőséget, hogy Fin úgy érezze, nyert valamit az ügyön.– Én leszek az alsó ember. Te a második, Lilly nyitja ki a rácsot.– Logan átadta a kulcsot.– Lilly– szólt elég hangosan, hogy mindenki hallja-, ha Fin próbálkozik valamivel, ledobod a kulcsot a lyukba, érted? – Ha bárki próbálkozik, ledobom a kulcsot a lyukba– felelte a nő.– Esküszöm a pokol, a fájdalom és a Lyuk minden istenére. – Egyszerre csak egy!– mondta Logan.– Majd én mondom, ki a következő.– Fogta a kését, és átadta Natassának.– Natassa, ha valaki idejön, mielőtt rákerülne a sor, szúrd belé, rendben?– Megint csak olyan hangosan – mondta, hogy mindenki tudja. – Natassa lesz az első, aki kimegy. Odaköti valamihez a kötelet, hogy mindenki ki tudjon mászni. Fin meg én megyünk utoljára, de mindenki ki fog jutni. Megfizettünk a tetteinkért. Fin megkerülte a lyukat, és leoldotta a testéről a kötelet. Nagy hurkokba
csavarta, majdnem riasztó könnyedséggel. Állítólag harminc embert fojtott meg, mielőtt elkapták, nem számítva a szigetlakokat és a nőket. A kötél alatt úgy nézett ki, mint bárki, aki már régóta a Lyukban volt. Vézna volt, csontig beléivódott a kosz, bűzlött, és a szája néha véres volt a skorbuttól, amiben minden régi Lyuklakó szenvedett. Cuppantott a szájával, miközben közelebb lépett Loganhez, és a fogain keresztül beszívta a vért. – Később megbeszéljük– mondta. Fogta a letekert kötelet, és a nyaka köré igazította. Logan letörölte a verejtéket a homlokáról. Most azonnal meg akarta ölni a férfit. Ha megfogja a kötelet és megrántja, talán... Talán. Nem érte meg a kockázatot. Túl gyenge volt most, túl lassú. Korábban kellett volna próbálkozni ezzel a tervvel, de korábban Fin sosem jött volna ilyen közel hozzá. Fin minden más alkalommal számított volna arra, hogy Logan megpróbálja megölni, és mielőtt Logan visszaszerezte a kést, a próbálkozás túl sebezhetővé tette volna. Logan a falnak támaszkodva megrogyasztotta a térdét. Fin gúnyosan mosolygott, és az orra alatt szitkozódva közelebb araszolt hozzá. Végül Logan combjára lépett, aztán a hátára, majd a kezével a függőleges falat követve felállt a vállára. A súly meglepő módon nem volt nagy. Logan úgy gondolta, meg tudja csinálni. Csak össze kellett zárnia a térdét, és a falnak támaszkodni, és meg tudja csinálni. Kizárt dolog volt, hogy saját erejéből felmásszon a kötélen, de talán a barátai kihúzzák majd. Ha utolsónak megy ki, magára köti a kötelet, és Lilly, Csikor meg Natassa ki tudják húzni. Csak a reszketése alábbhagyna. – Gyorsan!– mondta. – Átkozottul magas vagy – mondta Lilly.– Nem tudsz leguggolni? Logan nemet intett. – Francba!– mondta a nő.– Kérd meg Csikort. Csak rád hallgat. – Mire kérjem? Nyilvánvaló volt, tudnia kellett volna, de nem tudott tisztán gondolkodni. – Hogy emeljen fel engem. – O! Csikor, emeld fel Lillyt! Nem, Csikor, ne úgy. Kellett némi gyakorlás, de végül Csikor megértette, és lekuporodott Logan mellé, Lilly pedig felmászott a hátára, aztán a vállára. Majd a fogai közé szorította a kulcsot, és elkezdett átmászni. Logan sokkal magasabb volt, mint Csikor, így Lillynek a vállára kellett lépnie, ahol Fin már ott állt. A bizonytalan súlyelosztástól Logan megingott. – Maradj nyugton – sziszegte Fin. Egyfolytában szidta Logant, miközben Natassa a vállára tett kezével próbálta megtámasztani Logant.
Logan érezte, ahogy végigfut rajta a hideg. – Gyerünk! Csak igyekezz! Lilly súlya a bal vállára nehezedett, aztán előre-hátra mozgott felette, ahogy a nő és Fin próbáltak egyensúlyozni. Logan nem tudta, mit csinálnak. Összeszorította a szemét, és a falba kapaszkodott. – Meg tudod csinálni – suttogta Natassa. – Meg tudod csinálni. A súly hirtelen kitért jobbra, a Lyuklakók pedig felhördültek. Logan megrogyott, aztán küzdött, a jobb lába remegett az erőfeszítéstől. A teher hirtelen megkönnyebbült, és a Lyuk körül kis hörrenések hallatszottak. Logan hunyorogva felnézett, és látta, hogy Lilly Fin hátán van, és fél kézzel a rácsba kapaszkodva tartja magát, amitől a testsúlyának egy részét saját maga tartotta. Aztán meghallották a hangot, amitől rettegtek. Bőr és páncéling zörgése és nyikorgása hallatszott, káromkodások szálltak szabadon, kard kocogott a kövön. Gorkhy közeledett.
39 Eljött a boszorkányok órája. Jeges szél söpörte át a felhőket a hegység fogai között. Hideg volt, túl hideg, hogy havazzon. A szél áthatolt a köpenyeken és kesztyűkön, a kardokat beleragasztotta a hüvelyükbe, a katonák dideregtek az őrhelyükön. A felhők fantomokként iszkoltak át a csatatéren, fel és át a falakon. A vaskos, széles parázstartókban a falak mentén égetett szén semmit nem ért a fagy ellen. A meleget felkapta a szél, és elnyelte az éjszaka. A szakállak megfagytak, az izmok megmerevedtek. A tisztek ordibáltak a katonáikra, hogy mozogjanak, keresztülkiabálva a szél ismerős üvöltését. A magas hangú sikolyok általában a vég nélkül ismételt viccek, és a katonák utolsó hálószobái diadalainak összehasonlításának tárgya volt, néha utánzással egybekötve. Regnus Gyre sosem utasította rendre a katonáit, hogy a szélben üvöltenek. Azt – mondta, elűzte a félelmeiket. Bárhol máshol elterelte volna a figyelmet, a katonák nem hallották volna meg a behatolókat, de a Sikoltó Szeleken az ember amúgy sem hall semmit. Aznap éjjel senki sem üvöltött. Aznap éjjel a sikolyok baljósak voltak. És ha a katonák hallása rossz volt, a látásuk sem volt jobb. A kavargó, rohanó felhők vastagok voltak, és teljesen elfedték a Holdat meg a csillagokat, így szerencséjük volt, ha ötvenlépésnyire elláttak. Az íjászok amúgy is csak ilyen távolságon belül voltak hatásosak abban a szélben. Ez volt Regnus végzete. Mindegy, hogyan képezték ki az íjászokat, abban az átkozott, egyenetlen szélben lövöldözve nem sokat fejlődött a pontosságuk. Egy-kettőnek volt egy rejtélyes érzéke ahhoz, hogy amikor jön egy szélroham, el tudott találni egy férfiméretű célpontot hatvan lépésről, de ez közel sem az az előny volt, amelyre egy helyőrség egy fal őrzése során szert tehet. Solon Vasstól az első fal túloldalán helyezkedett el, remélve, hogy ha a dolgok a legrosszabbra fordulnak, képes lesz Vass beavatkozása nélkül segíteni az embereknek. Nem tudta gyűlölni a fiút. A hadseregek olyan emberekkel voltak tele, mint Lehros Vass, és ő elég jó ember volt. Jobb, mint a legtöbben. Csak katona volt, akinek parancsnokra volt szüksége, és úgy alakult, hogy ehelyett ő maga vált azzá. A végzet komisz tréfája volt, hogy Vassra valószínűleg vakmerő idiótaként fognak emlékezni, aki lemészároltatta a katonáit, és nem, mint hős katonára. A várakozás volt a legrosszabb. Mind minden katona, Solon is utált várni. Jó volt tisztnek lenni, amikor várakozásra került sor. Az ember elüthette az
időt azzal, hogy bátorítja az embereit, hogy legyenek erősek, így nem volt ideje saját magáért aggódni. Solon azt hitte, látott valamit az örvénylő felhőkön és a sötétségen át. Megmerevedett, de semmi sem volt. – Itt az idő. Emlékezzetek, ne nézzetek egyenesen rá!– mondta a közelében álló katonáknak. Fogta a méhviasz füldugókat, amelyeket az ujjai között görgetett, hogy felmelegedjenek, és az egyiket a fülébe dugta, aztán megállt. Ismét azt hitte, lát valamit, de megint csak nem ember vág)' ló körvonalai voltak, hanem egy hatalmas kocka... nem, megint semmi. Körülötte férfiak hajoltak előre a sötétbe hunyorogva. Aztán elkezdett bizseregni a bőre. Mint a legtöbb férfi mágusnak, Solonnak is kis Látnoki tehetsége volt. Általában csak a saját mágiáját látta. De érezte a varázslatot, különösen, ha az közel volt, és mindig, amikor ellene használták. Most úgy érezte magát, mintha egy párás napon a szabadban sétált volna. A varázslat nem volt erőteljes, de mindenhol ott volt. Annyira elmosódott volt, hogy ha Dorian nem idegesíti fel annyira, sosem vette volna észre. – Tud valamelyikőtök jó csomót kötni? A katonák zavart pillantásokat váltottak egymással. Végül az egyikük megszólalt: – Gyakorlatilag halászhajón nőttem fel, uram. Úgy vélem, minden csomót ismerek. Solon megragadta a kötélcsomót, amelyet egy vödörre kötöttek, hogy a fal tetején lévő ciszternákat fel tudják tölteni. Levágta a vödröt. – Kötözz meg! – mondta. – Uram? – A katona úgy nézett rá, mint egy elmebajosra. így néztem én is Dorianre? Ne haragudj, barátom! A mágia sűrűsödött. – Kötözz a falhoz! Kötözz meg, hogy meg se tudjak moccanni! Vedd el a fegyvereimet! – Uram, én... – Mágus vagyok, az iskoláját, sokkal fogékonyabb vagyok arra, amit... Jön! – A katonák megfordultak, rá bámultak. – Ne nézzetek oda! Ne higgyétek el, amit láttok! A szentségit, ember, csináld! A többiek lőjenek! Ez olyan parancs volt, amellyel többen egyetértettek. Még ha Lehros Vass dühös is volt rájuk reggel, a legtöbb, amit tenniük kellett, hogy a falak előtti csatamezőre lövöldöznek. Az egykori matróz szakértelemmel Solon köré hurkolta a kötelet. Solon
két kezét pillanatokon belül a háta mögé kötötte, a lábához hurkolta, és csak ez után erősítette köré a köpenyét, hogy ne fagyjon meg. Aztán a férfi ahhoz az állványhoz kötözte, amellyel a vödröt szokták felhúzni. – És most kösd be a szememet, és tedd be a másik füldugót!– szólt Solon. A katona a fallal szemben állva kötözte meg. Solonnak mondania kellett volna, hogy úgy csinálja, hogy semmi esetre se nézzem szembe az istennővel.– Igyekezz, ember! De a katona nem felelt. A sötétbe bámult, át a falon, ahogy mindenki más. – Elana?– kérdezte a katona.– Elly, te vagy az? – Az arca kipirult, a pillantása elhomályosult. Ledobta a köpenyét. Aztán átugrott a falon. Félúton a talaj felé vadul kapálózni kezdett, hirtelen a tudatára ébredt, próbált találni valamit, hogy megmeneküljön. A sziklák kegyetlenül összezúzták a testét, a szél pedig elnyelte a halálsikolyát. Hirtelen nyílzápor kélt, ahogy a katonák megfogadták Solon korábbi parancsát, és lőni kezdtek, amikor valami furcsa történt. A köd szétrebbent, és Solon egy hatalmas, hat ökör vontatta szekeret pillantott meg, amelyet khalidori katonák vettek körbe. Solon szíve megdobbant, amikor látta, hogy egy tucat khalidori elesett az első hullámban. Az ökrök számos nyilat kaptak, de meg sem rezzentek. Aztán a nyílzápor lassult. Solon látta, hogy a falról katonák vetik le magukat. Mások a fejüket rázták, mindegyikük elveszett a saját látomásában, ernyedten fogták az íjaikat. Ne nézz oda, Solon! Ne nézz oda! Nem hiszem el. Csak egy gyors... A mágia felüvöltött körülötte, mintha iszonyatos sebességgel repült volna. Aztán nyugalom. Solon pislogott. A Szelek Csarnokában állt. A hatalmas jáde trónszék zölden csillogott, mint a Hokkai-öböl vize. A trónon egy nő ült, akit alig ismert fel. Kaede Wariyamo tizenhat éves volt, amikor ő elhagyta a Szigeteket. Bár tudta, hogy a nő gyönyörű lesz, már akkor, amikor időnként eljátszadozott vele, mikor mindketten fiatalok voltak, de az átalakulása kínosan érintette. Szemrehányást tett neki, hogy elkerülte. De nem volt más választása. Tudta, hogy örökre el kell mennie, de sosem készült fel arra, hogy mit tesz vele a látványa. Tizenkét év telt el, a nő kecsessége és önbizalma csak nőtt. Ha nem ismerte volna oly jól, sosem vette volna észre a szemében az aggodalmat– még mindig gyönyörűnek lát? Így volt. A nő kreol bőre fénylett, fekete haja vízesésként hullott a vállára, a szemében intelligencia, bölcsesség és csintalanság ragyogott. Talán valaha
kevesebb bölcsesség és több csintalanság volt benne, de a szája úgy nézett ki, mintha három életidőnyi mosolya lenne. Es ha a leghalványabb mosolyráncok jelentek is meg a szeme és a szája körül– micsoda tisztelgés egy jól leélt élet előtt. Számára a kiválóság jelei voltak. A pillantása végigfutott a nő halványkék selyemnagikába burkolt testén. A ruha szabása minden domborulatának tökéletességét felfedte, a derekán keskeny aranyöv tartotta. A selyem a fél vállán volt átvetve. A hasa még mindig lapos volt, izmos. Terhesség nyomai nem látszottak rajta. Kaede sosem szült gyermeket. A pillantása elidőzött fedetlen mellén. Tökéletes. A nő tökéletes volt. A nevetése szakította félbe. – Oly sokáig voltál Midcyrun, hogy elfelejtetted, hogy néz ki egy mell, hercegem? Solon elpirult. Oly sok év után, hogy körülötte a nők úgy kezelték a hétköznapi testrészeiket, mintha erotikusak lennének, az erotikusakat pedig hétköznapiként, teljesen összezavarodott. – Bocsásson meg, Fenség!– Összeszedte magát, megpróbált letérdelni, de valami akadályozta a mozgását. Nem számított. Csak az számított, ami előtte volt. Nem tudta levenni a szemét a nőről. – Nehezen találtam rád, Solonariwan – szólt Kaede. – Most csak Solonnak hívnak. – A birodalomnak szüksége van rád, Solonariwan. Nem követelek tőled mást azon kívül, hogy... azon kívül, hogy utódot nemzz, és ha szeretnél külön szobákat a szeretődnek, el fogom intézni. A birodalomnak szüksége van rád, Solon. Nem csak a családod miatt. Miattad. Szükségem van rád.– Borzasztóan törékenynek látszott, mintha a szél is összeroppanthatná.– Akarlak téged, Solon. Ahogyan tizenkét évvel ezelőtt akartalak, és ahogy az előtt, de most az erődre van szükségem, az állhatatosságodra, a társaságodra, a... – Szerelmemre – fejezte be Solon a mondatot.– A tiéd, Kaede. Szeretlek. Mindig szerettelek. A nő felderült, pontosan úgy, mint kiskorában, amikor különleges ajándékot kapott tőle. – Hiányoztál– felelte. – Hiányoztál– mondta Solon, és gombóc nőtt a torkában.– Attól tartok, sosem fogom tudni megmagyarázni neked, hogy miért kellett elmennem... A nő közelebb lépett, és a szájára tette az ujját. Az érintésébe beleremegett. A szíve a bordáin dörömbölt. A nő illata elborította. A pillantása nem talált egy helyet sem a nő testén, ahol megpihenhetett, ha ránézett. Minden
csodálatos vonal és domborulat, szín és árnyalat újabbhoz és újabbhoz vezette. A nő mosolyogva az arcára simította a tenyerét. Ó istenek! Elvesztem. Ugyazzal a bizonytalan, reszketegpillantással, amelyet az utolsó napon látott, amikor megcsókolta, és kis híján letépte a ruháit. A nő megcsókolta, és a szája maga volt a világ. Próbálkozva kezdte, épp csak Solon ajkaihoz érintette azt az átható lágyságot. Hirtelen erőszakossá vált, épp, ahogy azon a napon is, mintha a szenvedélye csak nőtt volna mindazon idő alatt, hogy Solon távol volt. A nő teste hozzápréselődött, ő pedig felnyögött. A nő zihálva elhúzódott tőle, a pillantása izzott. – Gyere a szobámba!– mondta.– Esküszöm, hogy ezúttal nem ront ránk az anyám. A nő felment egy keskeny lépcsősoron, és visszanézett rá, miközben ringó csípővel távolodott pár lépést. Ördögien mosolygott, és lesöpörte a ruha pántját a válláról. Solon megpróbált feljebb lépni utána, de visszacsúszott a padlóra. Kaede lecsatolta a derekáról az aranyövet, és hanyagul leejtette. Solon fel akart mászni azon az átkozott lépcsőn. Valami nem hagyta lélegezni. –Jövök– mondta lihegve. A nő megriszálta a csípőjét, és a nagika selymes tócsában a padlóra hidlott. A teste csupa bronzszín hajlat és csillogó, fekete hajvízesés volt. Solon köhögött. Nem kapott levegőt. Egyszer már eldobta ezt, és nem fogja most megint feladni. Újra köhögött, és újra, majd térdre esett. Kaede a folyosó végén állt, mosolygott, a fény játszott karcsú testén, hosszú, hosszú lábain, vékony bokáján. Solon talpra kecmergett és újra neki feszült a köteleknek. Miért mosolyog? Kaede nem mosolygott volna, miközben ő megfullad. Kaede egyáltalán nem ilyen lett volna. Az arckifejezése nem hasonlított a lányéra, akit valaha ismert, pontosan ugyanolyan volt, egy idősebb arcra illesztve. Egy nő, aki tíz évig királynő volt, nem engedte volna le a korlátait ilyen gyorsan. Ő volt minden, amiben Solon reménykedett, vagy amit elképzelt– a valódi Kaede őrjöngve dühöngött volna a láttán. Hirtelen eltűnt a látomás, és Solon a falon találta magát. Átbámult a peremen, csak a kötelek tartották vissza attól, hogy a halálba zuhanjon. Körülötte szörnyű módon pusztultak az emberek. Az egyikük hasa a háromszorosára duzzadt, és ő még mindig a levegőbe nyúlkált, mintha ételt tömne a szájába. Egy másik bíbor képpel üvöltött valakivel, aki nem volt ott,
de a kiabálása nem szavakból állt. A hangja tönkrement, időnként köhögött, és vér áradt a szájából, de nem hagyta abba az üvöltést. Egy másik azt kiáltozta: „Enyém! Az enyém!”, és úgy ütötte a kezével a kőfalat, mintha az megtámadta volna. A kezei véres csonkok voltak, összetörtek, de nem hagyta abba. Mások feküdtek, holtan, arra utaló jel nélkül, hogy mi ölte meg őket. Sokan öngyilkosok lettek ezért vagy azért, de néhányukat varázslat égette meg, vagy felrobbantak. A fal vörös volt a fagyott vértől. A kapu szétrobbant amíg Solon transzban volt, és most sötét alakok masíroztak rajta keresztül, vezetve az ökörfogatot, amely a hatalmas szekeret húzta. Khali volt az. Solonnak efelől nem volt kétsége. – Dorian megtébolyodott már? – kérdezte egy női hang. – Ez volt az én kis ajándékom, tudod. Solon kereste, de nem látta a hang forrását. Nem tudta biztosan, hogy nem a saját fejéből származik-e. – Valójában teljesen meggyógyult. – A nő mély torokhangon nevetett. – Tehát életben van. Solon össze akart görnyedni. Azt hitték, Dorian halott. Vagy legalábbis nem tudták, az-e. – Essünk túl ezen– mondta Solon. A nő kuncogott. – Sok hazugságot hallottál életedben, Solonariwan. Hazudtak, amikor felnőttél. Hazudtak Sho’cendiben. Megloptak. Nem fogok neked hatalmat ígérni, mert az az igazság, hogy nem adhatok hatalmat. A vir nem tőlem származik. Ez csak egy újabb hazugság. Bárcsak igaz lenne! Az igazság az, hogy a vir természetes, és sokkalta hatalmasabb, mint a te szánalmas Tálentumod. Az igazság az, hogy Dorian Tálentuma meggyengült, mielőtt a virt használta, és tudod, milyen erős most a Tálentuma. – A rabjává tesz. A meisterek olyanok, mint az iszákosok, akik a következő poharat keresik. – Néhányan igen. Az igazság az, hogy némelyek nem tudják kezelni az italt. De a legtöbben igen. Talán te is olyan vagy, aki képtelen rá, mint Dorian, de erre nem fogadnék. Igazság szerint Dorian mindig szerette az ő különleges helyét a napfényben, nem igaz? Mindig szerette, ha figyelsz rá. Ha mindenki figyel rá. És mi lenne ő a hatalma nélkül, az ő különleges adottságai nélkül? Sokkal kevesebb lenne nálad, Solon. A vir nélkül nem lennének adottságai, és a Tálentuma apróság lenne a tiédhez képest. Szóval hová jutnál, ha használnád a virt? Még ha csak egyszer használtad is, csak hogy felszabadítsd a rejtett Tálentumot, amelyről nem is tudod, hogy a tiéd? Mit kezdenél egy ilyen hatalommal? Visszamennél Sethbe és rendbehoznád a
dolgokat? Elfoglalnád a helyedet a trónon Kaede mellett? Elfoglalnád a helyedet a történelemben? – A nő vállat vont. – Nem tudom. Nem igazán érdekel. De te szánalmas vagy, mágus. Még a sötétben sem tudod használni a mágiádat. Tényleg. – Hazugság. Hazugság az egész. – Igen? Nos, akkor ragaszkodj a gyengeségeidhez, az alázatosságodhoz. De ha meggondolod magad valaha, Solonariwan, csak ennyit kell tenned. A hatalom ott van és rád vár. – Aztán megmutatta. Egyszerű volt. Ahelyett, hogy fényforrás után nyúlt volna, a nap vagy a tűz felé, vagy, hogy a glore vyrdenjébe hatolt volna, csak Khali felé kellett nyújtani a kezét. Egy kis csavarás és ott is volt: a hatalom óceánja, amelyet tízezernyi forrás táplál szüntelenül. Solon egyáltalán nem értette, de látta a lényegét. Minden khalidori imádkozott éjjel-nappal. Az imádság nem üres szócséplés volt: varázsige. Mindenki glore vyrdenjének egy részét abba az óceánba ürítette. Aztán Khali visszaadta azoknak, akiknek kívánta, amikor és amennyit ő akart. Alapvetően egyszerű volt: mágikus adófizetés. Mert nagyon sok ember született glore vyrdennel, de nem volt meg a képességük vagy a tanulmányaik ahhoz, hogy használják. Khali kedvenceinek mindig elegendő ereje volt– és az emberek sosem tudták, hogy egyenesen az életerejüktől fosztották meg őket. Ez nem magyarázta meg a virt, de azt megmagyarázta, hogy a khalidoriak miért használtak vért és szenvedést az imáikhoz. Khalinak nem a szenvedésre volt szüksége, hanem az imádói erős érzelmeire. Az erős érzelmek voltak azok, amelyek megengedték a Talentummal bíróknak, hogy használják a glore vyrdenjiiket. A kínzás egyszerűen a legmegbízhatóbb módja volt annak, hogy a megfelelő erejű érzelmeket csiholja ki az emberekből. Hogy a kínzó és a megkínzottak és a nézők undort, gyűlöletet, félelmet, kéjt vagy örömet éreztek-e, az mindegy volt. Khali mindet tudta használni. – A Kárhozottjaim megtalálnak, és meg fogsz halni – mondta Khali. – Máris kiürítetted a glore vyrdenedet, nem igaz? – Eredj innen!– felelte Solon. A nő felnevetett. – Ó, ez jó! Azt hiszem, megtartalak. – Aztán a hangja elenyészett, és Solon összeesett a fal mellett. Khali Cenariában volt. Az Ursuulok feralit teremtenek, és a lázadókat lemészárolják. Minden szolgálata a semmiért volt. Mindaz, amit megtudott, semmire sem volt jó. Tizenkét évvel ezelőtt haza kellett volna mennie Sethbe. Elbukott. Kinyitotta a szemét, és megpillantotta az egyik Kárhozottat, nehéz pézsmaköpenybe burkolózva, üres, fekete maszk mögé rejtett arccal, ahogy a holtakat fosztogatták a fal mellett. Időnként egyikük megállt, és elintézett valakit. Utána megtörölték a kardjukat, hogy a
vér ne fagyassza bele a pengét a hüvelybe. Felé tartottak. Semmit nem tehetett. Meg volt kötözve, és a látóhatár alig szürkült. Sem fegyvere, sem mágiája. A vir volt az egyetlen kiút. Még ha öngyilkosság is volt, legalább magával tudta volna vinni jó néhányukat. Talán túljárhat az eszén. Ha túléli és milyen ostoba dolog, ha valami útonálló öli meg jelmezben-, megküzdhet Khalival. A nő nem volt legyőzhetetlen. Nem volt istennő. Beszélt hozzá. Solon megértette őt. Meg tud küzdeni vele. Csak erőre volt szüksége, hogy megtegye. Solon szíve dörömbölt a mellkasában. Dorian azt – mondta, őt magát is pont erre kísértette. Solon azt hitte, a kísértések megszűntek, de ez volt az utolsó. A legnehezebb. Doriannek igaza volt. Mindenben igaza volt. Ó, Istenem... Uram, ha létezel... Megvetem magam, amiért most imádkozom, hogy nincs vesztenivaló, de a francba is, ha segítenél túlélnem... Solon imádságát félbeszakította egy nehéz holttest, amikor rázuhant. Solon kinyitotta a száját, és mély levegőt vett. Épp kifújta a levegőt, amikor a hulla meleg vére a szájába fojt. Fémes íze volt, és már kezdett megalvadni. Kis híján okádni kezdett, miközben a vér lefolyt az állán a nyakára, a szakállába, de amikor a közelben egy kövön csusszanó léptet hallott, megdermedt. A Kárhozott lehúzta róla a halottat, de nem lépett tovább. – Ezt nézd, K.iav– szólt vaskos, khalidori kiejtéssel. – Még egy üvöltő. Imádom, amikor csinálják– mondta egy második hang. – Felidegesíthette a katonákat, mi? Az köthette így fel, amelyik elsőnek leugrott. Az első Kárhozott közelebb lépett, és Solon fölé hajolt. Solon hallotta az álarcban sziszegő lélegzetét. A férfi felállt, és vesén rúgta Solont. Fájdalom nyilallt belé, de nem adott ki hangot. A férfi megint megrúgta, aztán megint. A harmadik alkalommal Solont cserbenhagyta a teste, és megfeszültek az izmai. Nagyon nehéz volt ernyedtnek maradni. – Még él– mondta a férfi.– Öld meg. Solon szíve a torkába ugrott. Vége volt. Használnia kell a virt és meghalni. Várj! A gondolat olyan nyugodt volt, olyan egyszerű és tiszta, hogv úgv tűnt, valahonnan kívülről érkezett. Solon nyugton maradt. Abban a pillanatban, ahogy szisszen az acél... Nem tudta. A virhez nyúl? Akkor Khalié lesz. A másik férfi felmordult. – Francba, befagyott a vasam. Esküszöm, hogy megtöröltem. – Ah, felejtsd el! Amilyen hideg van, meg a vérzés miatt öt perc múlva
vége. Ha ki tudna szabadulni a kötelékeiből, már megtette volna, amikor Ő átjött. És elsétáltak.
40 Amikor Vi szorosan megkötözve a csuklójánál, bokájánál, könyökénél és a térdénél felébredt, az első dolog, amit megpillantott, egy középkorú, vékony, őszesbarna hajú asszony volt. Olyan nő volt, aki sosem viselt mást, csak kényelmes cipőt. Kerek, ráncos arca volt és szúrós pillantása. A maja őrá bámult. Vi mögött tűz égett, és a közelében heverő kis csomag valószínűleg Uly volt, akit ugyanúgy megkötöztek és összecsomagoltak, mint őt. – Hahh méh– mondta Vi. Ki volt peckelve a szája. Nemcsak egy kis zsebkendőt kötöttek a szájára, hanem egy komoly pecek volt. Mintha követ csomagoltak volna egy zsebkendőbe, és úgy tömték volna a szájába, aztán vékony den irányban kötötték volna az arcára, garantálva, hogy nem tud megszólalni. – Mielőtt elkezdenénk, Vi– szólt az asszony – , valami nagyon fontosat akarok mondani. Ha megszöksz, – amit nem fogsz – , ne fuss az erdőbe. Hallottál már a Sötét Vadászról? Vi rosszallóan rábámult, már amennyire részben nyitott szájjal képes volt, aztán úgy döntött, nem veszít semmit, ha hagyja beszélni az öreg nőt. Megrázta a fejét. – Ez feltételezem, megmagyarázza, miért rohantál fejvesztve a halálba – mondta a nő.– A nevem Ariéi Wyant Sa’fastae. A Sötét Vadászt hatszáz és talán ötven éve alkotta egy Ezra nevű mágus, talán a legtehetségesebb valaha élt varázsló. Ezra a Sötétség Háborújának vesztes oldalán állt. Jorsin Alkestes egyik legmegbízhatóbb tábornoka volt, olyan ember, aki mindenre képes volt, és mindent, amit csinált, csak szuperlatívuszokban lehet leírni. Bocsánat, a szuperlatívusz azt jelenti, hogy mindent nagyszerűen csinált. – Uhho ihh ehe, uhha – felelte Vi, bár ez hazugság volt. – Micsoda? Mindegy. Ezra teremtett egy lényt, amely megérezte a mágiát és bizonyos fajta teremtményeket, amelyek most léteznek – krul, ferozi, ferali, blaemir, amit akarsz – , amiért hálát adhatsz, akármilyen isteneket támogatsz a babonáiddal. Túl jól kreálta meg ezt a tökéletes vadászt, és nem tudta irányítani. Megszökött, míg Ezra aludt, és elkezdett mindenkit legyilkolni, aki Tálentummal bírt. Végül megküzdöttek, és természetesen senki sem tudta, mi történt, mert senki sem volt ott. De Torras Bend Tálentummal rendelkező gyermekei nem pusztultak tovább, és senki nem látta többé a Sötét Vadászt. Ezra befalazta. Itt. Úgy tízlépésnyire északra, ahol bánatomra meg kellett ölnöm a lovadat, ott van az első védőfal. Az a fal kijelöl a halálra. Minden mágus, maja vagy meister, aki hatszáz éve megkísérelt belépni Ezra Erdejébe, meghalt. Erős varázstárgyakat hordozó,
hatalmas mágusok haltak meg, és a varázstárgyaik újabb mágusokat csábítottak ide, és így tovább. Bármi történik az erdőben, még ha a Sötét Vadász csak mítosz is, akármi is történik ott, senki nem tér vissza.– Ariéi Nővér elhallgatott, aztán a hangja ragyogóan és vidáman csendült fel újra.– Szóval, ha megszöknél, ne északra menj. Ariéi a szemöldökét ráncolta. Bocsáss meg, ha nem csinálom jól ezt. Sosem raboltam még el olyasvalakit, mint te. Rosseb! – Ó, igen. Ulyssandra meglehetősen buzgón elmesélt rólad mindent, mestergyilkos. Dupla rosseb! – De ha már itt tartunk. Te nem vagy mestergyilkos. O, létezik ilyesmi, de ami te vagy, azt úgy nevezik, maja uxtra kurrukulas, vadhajtás, egy vad mágus... – Hahh méh! Hahh méh! – vergődött Vi a kötelékeiben. Hasztalan. – Ó, nem hiszel nekem? Egy mestergyilkos, Vi, még egy nőnemű is, tudja használni a Tálentumát anélkül is, hogy megszólalna. Szóval, ha mestergyilkos vagy, miért nem szöksz meg? Nem volt semmi, semmi a világon, amit Vi annyira gyűlölt, mintha gyámoltalannak érezte magát. Inkább hagyta volna, hogy Hu összemancsolja a haját. Inkább engedte volna, hogy rámásszon az Istenkirály. Dobálta magát a földön, a kötelekkel feltépte a bőrét. Próbált sikítani. Ettől a zsebkendő egy része lecsúszott a torkán. Fuldokolt és köhécselt egy percig, azt hitte, meghal. Aztán újból levegőhöz jutott, és ernyedten hevert. Ariéi a homlokát ráncolta. – Tényleg nem szeretem ezt. Remélem, egy nap majd rájössz! Kiveszem a pecket a szádból, megértettél? Nem tudsz elmenekülni, még a Talentumoddal sem, és ezt előbb vagy utóbb megtudod majd, úgyhogy akár most is tisztázhatjuk, hogy a lehető legtöbb fájdalomtól kíméljünk meg téged. De mielőtt harcolni kezdenél velem, természetesen számítok arra, hogy az első szavaid szitkok lesznek vagy hazugságok, vagy megkísérelsz mágiát használni, szóval mielőtt így tennél, szeretnék feltenni neked egy kérdést. Vi tekintete lyukat égetett az asszonyba. A szuka! Csak vegye ki a pecket. – Ki az a kimagaslóan tehetséges Vürdmeister, akinek a varázslata alatt állsz? A szökés gondolata elpárolgott. Blöff volt. Blöffnek kellett lennie. De hogyan? Nysos! Mit csinált velem az a fattyú? Ilyet csak az Istenkirály tenne, hogy valami szaros varázsigét mond rá. Nem gondolt valami ilyesmit, amikor a
trónteremben járt? Mi van, ha nem a képzelete játszott vele? – Mert ez a varázslat nem semmi – mondta Ariéi Nővér.– Az elmúlt hat órában, míg eszméletlen voltál, tanulmányoztam, és még mindig nem tudom, hogy mi ez. Egyet tudok, hogy csapda. És a férfi– határozottan egy férfi mágiájának nyomát viseli a férfi érdekes módon rögzítette. Én erősnek minősülök a nővéreim között. Az egyik legerősebb mágus vagyok, aki az elmúlt ötven évben megszerezte a színeket. És a varázslat túl erős, hogy megszüntessem, ez azonnal nyilvánvaló volt. Vannak varázslatok, amelyeket felfejthetsz, és vannak olyanok, amelyeket szét kell robbantani, a fordaei csomó, ha úgy tetszik... ismered a fordaei csomót? Nem érdekes. Ebben a varázslatban mindkettő van. A csapdákat talán fel lehet oldani. De a varázslat magját nagyon óvatosan kell megszüntetni. Még ha meg is tudnám csinálni, valószínűleg hátramaradna valamilyen mentális károsodásod. – Nnn ga. – Hogyan? Ó! – Ariéi Nővér törökülésben maradt Vivel szemben, és mormogni kezdett. A lány arcáról lehullottak a szíjak. Kiköpte a zsebkendőt tényleg egy követ csomagolt bele, a szuka! és levegőt vett. Nem nyúlt a Tálentum után. Még nem. – A többi? – kérdezte a többi kötelékére mutatva. – Á-á! Sajnálom. – Kicsit nehéz az oldalamon fekve beszélgetni. – Jogos. Loovaeos. Vi teste felegyenesedett, és hátrafelé szánkázott egy fáig. – Ez a csalid? Egy blöff valami varázslatról, amit csak akkor tudsz levenni, ha elmegyünk a Rendbe, ahonnan történetesen lehetetlen megszöknöm? – Így van. Vi csücsörített. A képzelete játszott vele, vagy tényleg halvány ragyogás volt Ariéi körül? – Elég jó csali– ismerte be. – Jobb, mint amit a legtöbb lánynak felajánlunk. – Mindig elrabolod a lányokat? – Ahogy már – mondtam, ez az első alkalom. Általában nem kerül sor emberrablásra. A toborzó nővéreknek sok meggyőző módszerük van. Engem tapintatlannak ítéltek az ilyen munkára. Nagy meglepetés. – Mi a szokásos csali?– kérdezte Vi. – Csak, hogy olyan leszel, mint a toborzók, akik általában gyönyörűek, elbűvölök, tiszteletre méltók, és nem utolsósorban mindig megvan a maguk módja.
– És a horog?– kérdezte Vi. – O, ragaszkodunk a horgász metaforához? – Mi? – kérdezte Vi. – Nem érdekes. A horog a szolgaság és a gyámság. Olyan, mint az inasság, héttől tíz évig tart, mielőtt teljes jogú Nővér leszel. Aztán szabad vagy. Vinek tíz életre elegendő inaséve volt. Gúnyosan elmosolyodott. Beszéltesd! Meg kell tudnom, amit lehet. – Azt – mondtad, nem vagyok igazi mestergyilkos. Meg tudok csinálni mindent, amit a mestergyilkosok. – Gondjaid vannak a Sötétség Ölelésével, nem igaz? – Mi? – Láthatatlanság. Nem tudod megcsinálni, ugye? Honnan tudhatta? – Az csak egy mese. Felveri az árakat. Senki nem lehet láthatatlan. – Látom, hogy sok időbe telik majd, míg elfelejted azokat a dolgokat, amelyekről azt hiszed, tudod. Az igazi mestergyilkosok képesek láthatatlanná válni. De a mágusok nem válnak láthatatlanná. A Tálentumodnak gyakorlatilag a bőrödben kell élnie. A láthatatlanság teljes testtudatot igényel, olyan alaposat, amely egészen addig terjed, hogy érezd, hogyan érinti a fény a bőröd minden részét. Ami te vagy, az más. Valójában egy százharminc... Öhmm... százharmincnyolc éves szerződés tiltja. Az alitaeraiak, mondjuk azt, hogy nagyon izgatottak lennének, ha erre tanítanálak. Látod, ha megtanulsz még néhány dolgot, harci mágus lehetsz. Ó, és okozol majd a Szónoknak néhány fejfájást, azt már most látom. – Cseszd meg – felelte Vi. Ariéi Nővér előre hajolt és felpofozta. – Rendesen fogsz beszélni. – Cseszd meg!– mondta Vi kifejezéstelen hangon. –Akkor szögezzünk le valamit – mondta talpra állva Ariéi Nővér. – Loovaeos uh braeos loovaeos graakos. – Vit álló helyzetbe rántotta a varázslat. A kötelek leestek róla. Egy tőr röppent ki a csomagjából és a lába elé pottyant. Vi nem nyúlt a késért. Nem állt meg, hogy időt fordítson rá. A Tehetségét az Ariéi Nővér hasának irányzott titáni döfésbe sűrítette szitkozódva. Az ütés ereje leverte Ariéi Nővért a lábáról. Átrepült a tűz fölött, és a porban a túloldalra csúszott, de Vi nem moccant. Meg sem próbált elfutni. Petyhüdt kezére nézett. Mintha acélba öklözött volna. A csontjai kitüremkedtek a bőre alól. Az ujjpercei véres masszává váltak. Eltört a csuklója. Az alkarjában mindkét csont elpattant. Az egyik a bőrének feszült, és azzal fenyegette, hogy
átszakítja. Ariéi Nővér felállt, és megrázta nagy, bő ruháját. Por szállt fel róla. Felhorkant, és a karját dajkáló Vire pillantott. – Tényleg meg kéne erősítened a csontjaidat, mielőtt lesújtasz a Tálentumoddal. – Úgy csináltam– felelte Vi. Sokkot kapott. Leült– vagy talán összeesett. – Akkor nem kellene megütnöd egy felfegyverzett maját. – Ariéi ciccegve nézte Vi tönkretett kezét.– Úgy tűnik, több tehetséged van, mint eszed. Nem kell aggódni, ez meglehetősen gyakori. Tudjuk, hogyan kezeljük az ilyet. Az az igazság, Vi, hogy a testmágiád gyakorlatlan, meghatározhatatlan, és nem mérhető egyetlen iskolázott nővéréhez sem. Sokkal több lehetne belőled. Tudod egyáltalán, hogyan gyógyítsd meg magad? Vi remegett. Ostobán felnézett. – Nos, ha valaha használni akarod még a kezedet, meggyógyíthatom. De fájni fog, és lassú vagyok. Vi némán odatartotta a karját. – Csak egy pillanat. Be kell fognom Uly fülét. Máskülönben felébresztik a sikolyaid. – Nem fogok... nem fogok sikítani– fogadkozott Vi. Mint kiderült, hazudott. Logan megdermedt. Más esetben talán megpróbált volna lehozni mindenkit, hogy később újra megpróbálkozzanak a piramissal, amikor Gorkhy elment, de tudta, hogy többé nem tudja összeszedni az erejét, hogy újból megpróbálja. – Mi folyik ott lent?– kérdezte Gorkhy. Micsoda? Csendben voltunk. Hogy hallhatott bármit is? A falnak támaszkodott, ahogy csak tudott, Logan felnézett, és látta, hogy Fin ugyanígy tesz, és a vállain ülve Lilly is. Fáklyafény esett be a rácson, miközben Gorkhy megtette az utolsó néhány métert. Onnan, ahol állt, Lilly alig egy méternyire volt a cipőjétől. A Lyuknak a rácson belüli lejtős falai között a fáklyafény nem világíthatta meg Lillyt, hacsak a férfi közelebb nem lép. Hallották Gorkhyt szimatolni, aztán megmozdult a fény, ahogy előre hajolt. Szidta őket. – Állatok. Jobban bűzlötök, mint szoktatok. – Istenek, kiszagolta Lillyt! – Miért nem mosdotok meg? Ez még folytatódni fog egy ideig. Ha rossz napjuk van, akkor rájuk üríti a hólyagját. Logant rázta a düh és a gyengeség. Egy Gorkhynak nem kellett ok.
Nem kellett megérteni az ilyet. Gorkhy semmit sem nyert azzal, ha kínozta őket, de csinálta, és élvezte. Menj el! Csak menj el! – Mi folyik ott lent?– kérdezte Gorkhy. – Zajt hallottam. Mit csináltok? A fáklya újból megmozdult, és a fény veszélyesen közel került Lillyhez. Gorkhy körüljárta a rácsot, felemelte a fáklyát és a Lyukba kémlelt, amilyen mélyen csak tudott. Az óra járásával ellentétesen mozgott, először eltávolodott tőlük. A Lyuklakók dermedten álltak. Egyikük sem káromkodott vagy verekedett, vagy beszélt, vagy akármi. Halálos áruló jel volt ez. Csak Natassa mozdult meg, eltávolodva Logantől. A fény utat vágott a rácson át és megvilágította Lilly fejét. – MENJ A POKOLBA, GORKHY! – kiabált Natassa. A fáklya hirtelen elmozdult Lillyről. – Ki a... ó, az én kicsikém? Ugye? – Látod az arcomat, Gorkhy? – kérdezte Natassa. Okos lány.– Ez az utolsó, amit látni fogsz, mert megöllek. Gorkhy röhögött. – De nagy szád van, mi? De azt már megmutattad, mielőtt leküldtünk oda, nem igaz?– Ismét felröhögött. – Baszd meg! – Az is megvolt, ha-ha. Te voltál a legforróbb kis jószág, amivel évek óta dolgom akadt. A többi fiúnak is hagytál egy-két falatot? Bár én voltam az első. Az elsőt sosem felejti el az ember. Sosem fogsz elfelejteni, ugye?– És megint nevetett. Logan elképedt Natassa bátorságán. Gúnyolódott a férfin, aki megerőszakolta, csak hogy nekik esélyt adjon. – Lilly hogy fogadta? Biztos vagyok abban, hogy a srácok odalent inkább téged farkainak, mint azt a vén kurvát. Hogy mennek a dolgok, Lilly? Hirtelen kemény lett a verseny? Hol vagy, Lilly? Újból megmozdult, a mélységet kutatva Lilly után. – Ledobtam a ribancot a lyukba – felelte Natassa. Logan úgy reszketett, hogy alig tudott állva maradni. – Ne szórakozz! Egy kis vadmacska vagy, ugye? Fogadok, hogy még a kis szűzies Királyt is megkísértetted, nem? Meghúztad már, Király? Tudom, hogy Lilly kissé koszos volt neked, de ez jó kis áru, nem, Király? Hol vagy? A Lyuk túloldalán Tarts a szája elé tett kézzel így szólt: – Dögölj meg! – Elfojtva majdnem úgy hangzott, mintha Logan felelt volna. A gyors észjárásukra Logan szívét melegség öntötte el a Lyuklakók iránt. Istenek, együtt voltak ebben az egészben, és együtt is fognak kijutni
innen. Gorkhy felnevetett. – Jól van, hát jó móka volt. Szóljatok, ha megéheztek. Kaptam egy marhaszeletet az este, és annyira tele vagyok, nem hinném, hogy lemegy még egy falat a torkomon. Logan ereje elfogyott. Fel akart kiáltani, annyira elgyengült a teste. Még csak azt sem érezte, hogy áll. Csak azt tudta, hogy ha megpróbál megmoccanni, összeesik. A teste hideg verejtékben úszott. A látása elhomályosult. Logan szaggatott légvételeket hallott, megkönnyebbült sóhajokat egy pillanat múlva. – Elment – mondta valaki. Natassa volt az. Újra Logan mellett állt, a szeme megtelt könnyekkel. – Tarts ki, Logan! Közel vagyunk. Valami hangosan zörgött a rácson. – Mit művelsz? – sziszegte Fin. – Lilly, mi a francot... – Hozzá sem nyúltam! Esküszöm!– felelte a nő. – Lefelé!– kiáltott Logan. De késő volt. Rohanó léptek zaja hallatszott, és egy pillanattal később Gorkhy a rács fölött állt, a fáklyája tisztán megvilágította Lillyt, Fint és Logant. Dühösen Lilly arcába vágott a lándzsája nyelével. Mindannyian lezuhantak. Még a rázuhanó testek alatt is, amelyek a lejtős kőpadlóhoz préselték, Logan látta, ahogy a kincse a kulcs, amelyet hónapok óta őrzött– kirepül Lilly kezéből. Megcsörrent, ahogy visszapattant a kőpadlóról, csillogott a fáklya fényében– aztán leesett a Lyukba. Logan minden reménye, minden álma arra a kulcsra volt kötve. Amikor eltűnt a Lyukban, magával vitte azokat. Egy másodpercnyi, törékeny békéidéig minden szem azt figyelte, ahogy a kulcs eltűnik. A Lyuklakók egyenként döbbentek rá az új valóságra– ami ugyanolyan volt, mint a régi, mielőtt megtudták volna, hogy a kulcs létezik. Fin megütött valakit biztosan Lillyt, mert amikor feltérdelt, a kötele nála volt. Aztán Logan arcába sújtott. Logan nem tudta megállítani. Fin túl erős volt, neki pedig minden ereje elfogyott. Erőtlennek érezte magát. Egy nem emberi hörgést hallott, és egy kemény alak csapódott Finbe, elrepítve őt, egyenesen a lyuk peremére sodorta. Csikor volt az, és fogvicsorgatva Logan fölé guggolt. Fin a kezére és a sarkára támaszkodva igyekezett eltávolodni Csikóitól. Amikor az nem követte, Fin lassan felállt.
Logan megpróbált felülni, de a teste megtagadta az engedelmességet. Mozdulni sem tudott. A világ összemosódott a szeme előtt. – Az enyém az új szuka elsőnek – mondta Fin. Istenek, legyetek irgalmasok! – Te csak megdöglesz elsőnek, seggfej! – sikoltotta Natassa. Remegett, és úgy fogta a tőrt, mint aki nem tudja, mit kezdjen vele. A Lyuklakók– a mocskos állatok!– körülvették a lányt három oldalról. Natassa a lyuk pereméhez húzódott, a tőrrel a levegőben hadonászva. Felettük Gorkhy röhögött. – Édes hús, fiúk, édes hús! – Ne– mondta Logan. – Ne! Csikor, mentsd meg őt! Mentsd meg, kérlek! Csikor nem mozdult. Még mindig vicsorogva tartotta távol a többieket Logantől. Natassa látta. Ha oda tudna jutni Logan oldalára, Csikortól való félelmükben távol maradnának tőlük. De Fin is látta. Lasszót formált a kötél végéből. – Könnyen is csinálhatjuk, de nehezen is – szólt Fin véres ajkaival cuppogva. Natassa ránézett, a pillantása a férfi kezében lévő lasszóra szegeződött, mintha elfeledkezett volna a saját kezében tartott tőrről. Átnézett a lyuk felett Logan szemébe. – Sajnálom, Logan– mondta. Aztán a lyukba lépett. A Lyuklakók felkiáltottak, ahogy a lány eltűnt a szemük elől. – Kuss és figyeljetek! – üvöltötte Gorkhy. Néha hallani, amikor leérnek az aljára. És a fattyúk, az állatok, a szörnyetegek elhallgattak és füleltek, remélve, hogy hallják az odalent a sziklának csapódó test hangját. Elkéstek. A Lyuklakók a szokásos szitkokat mormolták az odaveszett hús miatt, és Lillyre néztek. Logan könnyei olyan forrók voltak, akár a láza. – Ki a franc az a Logan?– kiabált Gorkhy.– Király, hozzád beszélt? Logan behunyta a szemét. Mit számít ez most már?
41 Itt az idő, Dagadék – mondta Fed Khalius. – Nem olyan őrült, hogy ezen keresztül is kövessen minket. Ezerötszáz méter magasan jártak a Fiezeron-hegységben, a ceurai határ legmagasabb hegyén. Egyelőre fáradságos volt a kirándulás, de a legnagyobb nyílt terep háromméternyi volt. Két út vezetett át a hegyen: az egyik oldalon egy hegyszoroson át, vagy egyenesen a felszínen. Feri majdnem verekedést robbantott ki az utolsó faluban azzal, hogy megkérdezte, merre menne egy bátor férfi, ha sietős dolga akadna. A falusiak közül néhányan azt mondták, hogy a felszín nem jó választás, de az évnek ebben a szakában különösen rossz lenne. Még egy könnyű porhó vagy ónos eső is öngyilkos vállalkozássá változtatja az utat. Mások azt állították, hogy a felszínen menni az egyetlen módja annak, hogy a hóesés előtt átérjenek a hegyen. Az ördög hágójának lejtői és mélységei között ragadni a szorosban biztos halál, ha havazik. És jött a hó. Kirof báró nem volt jól. Annyira félt a mélységtől, hogy sírva fakadt. – Ha... ha őrült lenne, hogy kövessen, miért jó az nekünk? – Hogy életben maradjunk. Ezeknél keményebb hegyek között nőttem fel– vont vállat Feri.– Kövess vagy leesel. – Nem hagynál itt?– Kirof báró szánalmas volt. Feri azért hozta el, mert nem tudta, mi fog történni, amikor megszökik, és szerette volna alku tárgyává tenni a bárót. De talán hiba volt. A kövér fickó őt is lelassította. – Elve akarnak. Ha itt maradsz, az a Vürdmeister le fog robbantani a szikláról. Ha velem vagy, talán nem. – Talán nem? – Mozgás, Dagadék! Feri Khalius komoran nézte a sötét felhőket. Törzse, az Iktana hegylakó törzs volt. Tudta magáról, hogy az egyik legjobb hegymászó, de sosem szeretett mászni. A harcot szerette. A harcban úgy érzi magát az ember, mintha élne. De a mászás véletlenszerű, a hegy istenei szeszélyesek. Látott már elkötelezett klántagot a halálba zuhanni, amikor egy olyan kőre helyezte a testsúlyát, amely Ferit elbírta, aki pedig nehezebb volt– egy pillanattal azelőtt. A csatában persze megölhet egy eltévedt nyílvessző, de tud mozogni, tud harcolni. A halál ettől még eljöhet érte, de nem rettegve találja, nyirkos ujjakkal kapaszkodva egy sziklába, imádkozva, hogy ne jöjjön egy újabb szélroham. Ez a fal nem a legrosszabb volt, amivel találkozott. Harminc méter magas
lehetett, és a teljes hossza keskeny, talán egy méternyi volt. Egy méter meglehetősen széles volt. A függőleges meredély volt az, ami a tízméteres szélességet sokkal kisebbnek láttatta. Tudni, hogyha megcsúszik, esélye sincs belekapaszkodni valamibe, vagy hogyha megbotlik, az a biztos halált jelenti, nem tesz jót az embernek. Nem tett jót a Dagadék Kirofnak sem. A bárónak, balszerencséjére, fogalma sem volt, miért olyan fontos. Feri sem tudott rájönni. De Dagadék elég fontos volt, hogy az Istenkirály egy Vürdmeistert küldjön utána. – Te mész elöl, Dagi. Én viszem a felszerelést, de ez minden segítség, amit kapsz. Nem segítség volt. Gyakorlatiasság. Dagi a málhával lassabb lett volna, és ha leesne Feri nem akarta elveszíteni a holmiját. – Nem tudom megcsinálni – mondta Kirof báró. – Kérem!– Verejték csörgött le kerek arcán. Kis vörös bajsza reszketett, mint a nyúlé. Feri kardot rántott, a kardot, amelyért oly sokat áldozott, hogy megtarthassa, a kardot, amely a klán hadvezérévé tehette. Ennél többet egy hadvezér nem is akarhatott, tökéletes kard volt, vasán a felföldi rúnákkal, amelyeket Feri felismert, de elolvasni nem tudott. Intett a karddal, egy kis mozdulat volt csak, amely azt – mondta: Próbálj szerencsét az ösvényen, vagy próbálj szerencsét a karddal. A báró elindult. Túl halkan motyogott, hogy Feri értse, de úgy hangzott, mintha imádkozna. Dagi meglepő módon jó időt produkált. Ferinek egyszer rá kellett húznia a kardlappal, amikor megállt és menekülni akart. Erre nem volt idő. Ha nem jutottak volna elég messze a Vürdmeistertől, amikor kijut a fák közül, Eerlnek vége lett volna. Úgy döntött, Dagi mögött megy, mert csak így tarthatta mozgásban a férfit, de ez azt is jelentette, hogy kiszolgáltatott akármilyen varázslatnak, amelyet a Vürdmeister utánuk küld. Ha addig nem jutnak olyan messze, míg a Vürdmeistert elkezdi aggasztani, hogy Feri megölheti a bárót, mindennek vége. A kilátás lélegzetelállító volt. A nyílt terep közepét hagyták el, és elláttak a világ végéig. Feri úgy hitte, látja Cenaria városát messze északnyugaton. Ettől úgy tűnt, alig haladtak valamit. De Ferit nem érdekelte a felhőtlen sík északon. A könnyű szurkálás érdekelte, amit a bőrén érzett. Hó. Felnézett. A fekete felhőfal pontosan felettük volt. Dagi megállt. – Egyre keskenyebb az ösvény. – A Vürdmeister kiért a fák közül. Nincs választásunk. A báró nyelt egyet, és elkezdett előre araszolni, arcát a sziklának nyomta, a
karjait széttárta. Mögöttük dühösen, ökölbe szorított kezét csípőre téve állt a Vürdmeister. Feri előre nézett. Még harminc lépés, és csak egy nehéz szakasz, ahol az ösvény fél méteresre szűkül. Dagi dermedten szívta be a ritka levegőt. – Meg tudod csinálni– mondta neki Feri.– Tudom, hogy képes vagy rá. Csodával határos módon Dagi megmozdult, csoszogni kezdett, de olyan határozottan, mintha valami ismeretlen bátorságforrást talált volna magában. – Megcsinálom!– mondta. És megcsinálta. Átjutott a perem legkeskenyebb részén, Feri pedig a sarkán járva követte, kavicsokat rúgott a semmibe, és megpróbált nem utánuk zuhanni. A perem szélesedni kezdett, Dagi pedig csoszogás helyett járásra váltott– még ha a perem alig volt egy méter széles is. Nevetett. Aztán zöld robbanással eltűnt előttük a perem egy része. Amikor a jeges szél elfújta a füstöt, a felhők megnyíltak, és elkezdett havazni. Nagy, kövér hópelyheket keringetett, a szél vízszintesen fújt. Dagi és Feri az előttük tátongó részre bámultak. Alig volt egy méter széles, de nem volt helyük nekifutni az ugráshoz. A távolabbi oldala sem látszott stabilnak. – Ha ezt megcsinálod – szólt Feri-, sosem hívlak többé Daginak. – Baszódj meg! – felelte Dagi, és ugrott. A túloldalon megcsúszott, de sikerült neki. Újabb lövedék csapódott a sziklába Feri feje fölött. Kőtörmelék vagdalta össze az arcát, és záporozott a fejére. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a látása, elvesztette az egyensúlyát, majd visszaszerezte, és mindezt egy szempillantás alatt. Lépett kettőt és elugrott. A perem gyorsabban omlott szét a lába alatt, mint ahogy fel tudott kapaszkodni rajta. Széttárt karokkal kapott támaszért. Egy kéz ragadta meg. A báró biztonságos helyre rántotta. Feri hörögve kétrét görnyedt, és a combjára támaszkodott. Egy pillanat múlva megszólalt. – Megmentettél. Miért... miért? A báró válaszát elnyomta a mögöttük felrobbanó szikla zaja. Feri megvizsgálta a perem maradványait. Még harminc lépés volt előttük, míg eltűnhetnek a kanyarban a Vürdmeister szeme elől. A perem onnantól másfél méter széles volt vagy talán szélesebb. Túl széles, hogy a varázslat elpusztítsa, de még mindig védtelenek voltak, és Feri biztosra vette, hogy ő ugyan többé nem megy hátul. Eltette a kardját, és megragadta a bárót. Megfordította.
– Ez az egyetlen kiút – mondta. – Jól van – felelte a báró.– Nem mászom vissza azon a peremen, és fogalmam sincs, mit csinálnék a vadonban egyedül. Veled vagyok. Egymásba kapaszkodtak. Feri a lábát nézte, aztán a Vürdmeistert. Az ifjú férfi teste körül egy fénylő, zöld varázslat keringett lassan. Tudta, hogy a zsákmánya elmenekül. A lövedék egyre gyorsabban keringett. Feri néma fenyegetésként közelebb kényszerítette a bárót a peremhez. A lövedék lelassult, és látták, ahogy a Vürdmeister szája hangtalan átkokat formál. Feri néma üdvözlésként felemelte a középső ujját a férfi felé. Egy pillanattal később a báró nevetve utánozta a gesztusát. Aztán Feri talpa alatt megbillent egy kő, amikor hátralépett. Megcsúszott, és Kirof bárót egyenesen magára rántotta. Csak egyet tehetett. A báró testét a perem felé lökte, ahogy csak bírta, saját maga pedig a biztonságos részre pördült. A fenekén landolt a kövön. Látta, a báró sziklaperembe kapaszkodó ujjait. Feri közelebb gördült, és a báró csészealjnyivá tágult szembe nézett. – Segíts!– kiáltotta a férfi. Feri nem mozdult. Dagi egyszerűen túl nehéz volt. Egy pillanatig még kitartott, aztán gyenge karjai nem bírták tovább. Ujjai lecsúsztak a szikláról. A zuhanás sokáig tartott, de Dagi nem sikított. Feri és a Vürdmeister együtt figyelték, ahogy elvitorlázik a halál sziklás partjai felé. A hegy túloldalán a Vürdmeister arca addig nyúlt, míg a báró teste zuhant. Az Isten király nem nézte el a kudarcot. Feri eliszkolt a peremtől, és befordult a kanyarulatban. Megdicsérte magát az előrelátásáért, amellyel magánál tartotta a málhát.
42 A Havermere-i Gyre-birtok nagy változásokon ment keresztül, mióta Kylar utoljára járt ott Elene-nel és Ulyval, útban Caernarvonba. Akkor majdnem üres volt. Az uraság nélkül, aki megvédte volna őket, a gazdák egy része elköltözött. A közelgő aratás és hogy idén szerencsére nem voltak ceurai vagy Lae’knaught fosztogatók volt az a két ok, amiért a többiek maradtak. Most a birtok zsúfolásig tele volt, és csak egy percig tartott, míg Kylar rájött, hogy miért. Az ellenállás Havermere-be költöztette a bázisát. Néhány napnyi gyors lovaglásra voltak Cenariától. Elég közel voltak, hogy lecsapjanak a járőrökre, de elég messze, hogy elmeneküljenek, hogyha az Istenkirály összegyűjtene egy nagyobb erőt ellenük. Az aratás gazdagsága és a Gyre-háztartás forrásai, amelyek között az ország legjobb lovainak százai, alapvető fegyverzet és olyan falak voltak, amelyek megállítottak mindenkit, aki nem használt mágiát tökéletes főhadiszállássá tették. Kylar elgondolkodott, hogy vajon erővel foglalták-e el, vagy Gyre komornyikja engedte be a hadsereget? Amikor először pillantotta meg a kora reggeli sötétben a társaságot, megállt. Ha akarta volna, valószínűleg elkerüli, hogy átkutassák– vagy legalábbis hogy összetalálkozzanak. Valószínűleg még nem látták meg, azok között a fényviszonyok között, bár nem tudta, milyen jók az őrszemeik. Végül azt találta ki, hogy talán azt is megtudhatná, hogy mi folyik Havermere-ben. Ha Logan még életben van, és Kylarnek sikerül megmenteni, ide kell majd jönniük. Ha Logan megtudja, mi vár itt rá, annál jobb. Mégis, mielőtt továbbment volna, felöltötte a Durzo-álcát az arcára. Sokkal könnyebb volt, mint az a másik, amit alkotott Kirof báró és valószínűleg kevésbé veszélyes. A lázadók, akik ismerték Kirof bárót, talán meg akarják ölni. A lázadók, akik ismerték Durzót, valószínűleg úgy tennének, mintha nem ismernék– egy épeszű ember sosem ismerné be, hogy ismer egy mestergyilkost. És ez jobb volt, mintha a saját bőrében ment volna be. Egy Kylar Stern, aki feltűnik egy lázadó táborban, az a Kylar Stern, aki elkötelezte magát a céljaiknak. Emellett még nem tudta, hogy a Kylarszemélyisége biztonságos-e. Elene elmondta Ágon tábornoknak, és Kylar nem tudta, hogy Ágon továbbadta-e a dolgot. Itt volt hát a lova nyergében, és próbálta Durzo arcát a sajátjára erősíteni. Nem volt könnyű, még úgy sem, hogy napokat heteket– töltött az álca tökéletesítésével. A gondok megsokszorozódtak. Először is tökéletesen kellett emlékezni az arcra. Még a sok év után is, hogy minden nap látta Durzo
Blintet, nehezebb volt, mint Kylar gondolta volna. Hetekig tartott, miután eredendően elkezdte a folyamatot, hogy visszaemlékezzen, hogyan futottak lefelé Durzo szeme sarkából a kis ráncok, hogy elhelyezze a himlő nyomait az orcáin, hogy megfelelő formájú legyen a szemöldöke, és hogy elhelyezze a ritkás szakáll csomóit. Aztán, amikor azt hitte, tökéletes, rájött, hogy ez csak a kezdet. Egy mozdulatlan arc nem volt álca. Az arc minden mozgó pontját rögzítenie kellett a sajátjához, hogy majdnem ugyanúgy mozogjon. Majdnem. Az volt az igazság, hogy még tíz év után is, amely idő alatt Durzo felnevelte, és a sok apró jellemző ellenére, amelyet felszedett tőle, Kylar arckifejezései nem hasonlítottak Durzóéira. Így a Durzo-arc haragosan nézett, amikor ő a homlokát ráncolta, gúnyosan vigyorgott, amikor Kylar mosolygott, és a száját biggyesztette, amikor ő fintorgott, és még száz más dolog, amit hozzátett, ahogy eszébe jutottak a hosszú órák során, amelyeket azzal töltött, hogy arcokat vágott magára a tükörben. Még akkor sem volt teljes az álca. Durzo magas volt. Kylar csak átlagos. így miután elkészült az álca, jó tizenöt centiméterrel feljebb kellett vetítenie. Amikor valaki megpróbált Durzo szemébe nézni, átnézett Kylar feje fölött. Nagy fegyelmet igényelt, hogy eszébe jusson, hogy az ember nyakára kell néznie, hogy Durzo a szemébe nézzen. Ez olyasmi volt, amit Kylar még nem oldott meg: úgy próbálta csinálni, hogy ő oda nézzen, ahová akar, Durzo pillantása pedig tizenöt centiméterrel feljebb kövesse az övét, de még nem találta ki, hogyan kell. És természetesen, ha valaki megpróbálta megérinteni az arcot, vagy a vállakat, az illúzió szétesett. Kylar megpróbált légies illúziót kreálni, hogy ha valaki megérinti, a keze átcsússzon rajta. Nem működött. A Tálentum hálója vagy akármi volt is fizikai volt. Fia az esőnél szilárdabb dolog ért hozzá, széttört. Kylar megpróbálta fordítva is, és fizikai formát adott neki, így ha a fény ráesett, egy valódi arcként és vállként viselkedjen. Az sem működött. Mindent egybevetve átkozott sok munkája volt abban, amiből csak egy középszerű álca lett. Kylar most értette meg, miért részesítette előnyben Durzo a sminket. Megsarkantyúzta a lovát, és beléptetett Havermere-be. Az őrszemek nem tűntek meglepettnek, hogy hajnalban érkezik, vagy talán a perifériás látásuk jobb volt, mint Kylar hitte. – Mi dolgod itt?– kérdezte egy vagánynak látszó tizenéves. – Cenariai vagyok, de Caernarvonban életem az elmúlt pár évben. Hallottam, hogy nagyjából rendbe jöttek itt a dolgok. Családom van Cenariában és megnézném, hogy jól vannak-e.– Gyors volt, és valószínűleg
sokat magyarázkodott, de egy ideges kereskedő is így tett volna. – Miben utazol? – Füvész vagyok és patikus. Normális esetben megragadtam volna a lehetőséget, és magammal hozok pár gyógynövényt, de az utolsó szállítmányomat tönkretették a rablók. A rohadékok felgyújtották a szekeremet, amikor rájöttek, hogy nincs odabent arany. Mondd, kinek segített ez? Mindegy, ezúttal jobban járok majd. – Van fegyvered? – kérdezte a fiatalember. Úgy tűnt, megnyugodott kissé, és Kylar tudta, hogy hitt neki. – Persze, hogy van fegyverem. Mit gondolsz, megőrültem?– kérdezte Kylar. – Jogos. Menj csak! Kylar belovagolt a táborba, amely Havermere kapui előtt terült el. Jól szervezett volt, takaros sorokkal, bizonyos távolságokra elhelyezett árnyékszékekkel, távol azoktól a helyektől, ahol az étel készült, számos állandó és kevésbé állandó épülettel, és tiszta sávokkal a gyalogos és a lovas forgalomnak. De nem volt nagyon katonai jellegű. Az építmények némelyike úgy festett, mintha úgy tervezték volna, hogy kiállja a telet, de a tábor körüli sánc nevetséges volt. A dolgok külsejéből ítélve minden nemes és a személyes testőrsége a Gyre-birtokon vert tanyát, miközben a katonák és a civilek, akik a lázadókkal együtt odakint voltak, megtették a tőlük telhetőt, hogy boldoguljanak. Kylar egy faépítményt figyelt, próbálta megsejteni a rendeltetését, amikor kis híján keresztüllovagolt egy csiptetős okulárét viselő férfin, aki egy botra támaszkodva sántikált. A férfi felnézett, és épp olyan meglepettnek tűnt, mint maga Kylar. – Durzo?– kérdezte Drake gróf.– Azt hittem, meghaltál. Kylar megdermedt. Annyira jó érzés volt élve látni Drake grófot, hogy az álcája majdnem kicsúszott az ellenőrzése alól. A gróf öregebbnek tűnt, gondterheltnek. Sántított, mióta Kylar ismerte, de azelőtt sosem volt szüksége botra. – Akad egy hely, ahol beszélgethetünk, Drake gróf? – Kylar majdnem uramnak szólította. – Igen, igen, természetesen. Miért szólítasz így? Évek óta nem neveztél Drake grófnak. – Öhm... Rég volt. Hogy jutottál ki? Drake gróf ráhunyorgott, Kylar pedig a gróf mellkasát bámulta, remélve, hogy Durzo a szemébe néz. – Jól vagy?– kérdezte Drake gróf.
Kylar leszállt a lóról, és kinyújtott kézzel megfogta a gróf csuklóját. A férfi szorítása valódinak, keménynek érzett, ahogy Drake gróf mindig is. Horgony volt, és Kylart ugyanolyan erővel borította el a késztetés, hogy mindent elmondjon, mint a szégyen. A Drake gróffal való beszélgetés veszélye az volt, hogy minden kiderül, miközben hallgatja. Az addig homályos döntések hirtelen leegyszerűsödtek. Valami Kylarben visszarettent ettől. Ha Drake gróf valóban ismeri őt, nem fogja szeretni többé. Egy mestergyilkosnak nincsenek barátai. Drake a tábor közepe táján álló sátorba vezette. Leült egy székre, a lába nyilvánvalóan merev volt. – Kissé huzatos, de ha még itt leszünk, akkor a tél előtt aládúcoljuk. – Mi?– kérdezte Kylar. A gróf pillantásából kiveszett az öröm. – A feleségem, Ilena meg én. Serah és Magdalyn nem... nem jutottak ki. Serah közös ágyas volt. Azt hallottuk... felakasztotta magát a lepedőjével. Magdalyn vagy az Istenkirály egyik ágyasa vagy közös ágyas a legutóbb hallottak alapján.– Torkot köszörült. A legtöbben nem tartanak ki soká. Hát igaz volt. Kylar nem hitte, hogy Jarl hazudik, de képtelen volt elhinni. – Nagyon sajnálom– mondta. A szavak teljesen hasztalanok voltak. Közös ágyas. A legkegyetlenebb, legembertelenebb módja a rabszolgaságnak, amit Kylar csak ismert: mágikus úton meddővé tették a nőket, és kaptak egy szobát a khalidoriak barakkjában, hogy a katonák rendelkezésére álljanak– nyilvános illemhelyként használták őket, tucatszor naponta. Kylar gyomra felfordult. – Igen. Ez egy... egy nyílt seb– felelte szürke arccal Drake gróf. – Khalidori felebarátaink átadták magukat a legrosszabb vágyaiknak. Gyere be, kérlek! Beszéljünk a háborúról, amit meg kell nyernünk. Kylar belépett, de a gyomra háborgása nem hagyott alább. Csak erősödött. Amikor meglátta Ilena Drake-et, a gróf legkisebb lányát, aki már tizennégy éves volt, rázuhant a bűntudat. Úristen, mi lesz, ha őt is elkapják? – Melegítenél nekünk egy kis ootait? – kérte a lányát a gróf. Emlékszel a kislányomra?– kérdezte Kylart. – Ilena, igaz?– Mindig is Ilena volt a kedvence. Az anyja hűvös arcvonásait és fehérszőke haját örökölte, meg az apja bajkeverő hajlamait, amelyeket a férfi évei nem csillapítottak. – Nagyon örvendek – szólt a lány udvariasan. A pokolba, úrinő lett belőle. Ez meg mikor történt? Kylar a grófra pillantott. – Szóval, mi a címed vagy rangod itt?
– Címek? Rangok?– Drake gróf elmosolyodott, és megpörgette a hegyére támasztott botot. Terah Graesin elcserélte a címeket, megpróbálta bevonni a nemesi családokat a lázadásba. De amikor arra került a sor, hogy valójában tegyenek valamit, annak is örült, hogy én segítek neki. – Viccelsz. – Attól tartok, nem. Ezért vagyunk még mindig itt... mióta? Három hónappal a puccs után? Csak kis rajtaütéseket engedélyezett az utánpótlásokon és a gyengén őrzött előőrsökön. Attól fél, hogyha nagy lesz a veszteség, a családok kihátrálnak, és felesküsznek az Istenkirálynak. – Így nem lehet megnyerni egy háborút. – Senki sem tudja, hogyan kell megnyerni egy háborút Khalidor ellen. Évtizedek óta senki nem harcolt még sikeresen egy varázslókkal megerősített sereg ellen– mondta Drake gróf. Jelentések szerint a khalidoriaknak gondjaik vannak a Fagyvadonban. Terah azt reméli, hogy a legtöbbjüket hazaküldik, mielőtt a hó elzárja a Sikoltó Szeleket. – Azt hittem, a Sikoltó Szelek még a miénk – szólt Kylar. – Az volt. Solon Tofusin barátomtól is kaptam híreket, hogy jelezzük, ha készen állunk háborúba menetelni. Abban a helyőrségben voltak a birodalom legjobb cenariai katonái, mindegyikük veterán. – És? – kérdezte Kylar. – Mind halottak. Megölték magukat, vagy lefeküdtek és hagyták, hogy valaki elvágja a torkukat. A kémeim azt jelentették, hogy Khali istennő műve volt. Ez csak hozzáadódott az aggodalmakhoz. – Terah Graesin – szólalt meg Ilena – a kampánya legnagyobb részét hanyatt fekve teljesítette. – Ilena!– szólt rá az apja. – így van. Minden napot a leendő udvarhölgyeivel töltök– felelte Ilena homlokráncolva. – Ilena! – Elnézést kérek. Kylar megrendült. Lehetetlen. Az istenek csak babona és őrültség. De milyen babona vesz rá több száz háborús veteránt az öngyilkosságra? Ilena nem vette le a szemét Kylarről, mióta beléptek a sátorba. Ügy figyelte, mintha Kylar megpróbált volna ellopni valamit. – Tehát mi a terv? – kérdezte, miközben elfogadta az ootait a rosszallóan figyelő lánytól. Későn jött rá, hogy nem fogja tudni meginni– Durzo szája rossz helyen volt. – Amennyire én meg tudom mondani– felelte a gróf fájdalmasan – , nincs terv. Terah nagy támadásról beszélt, de tartok attól, hogy nem tudja, mit
tegyen. Próbált mestergyilkosokat felbérelni, még volt itt egy ymmuri vadász is pár hete, ijesztő volt. Ám azt hiszem, csak halmozza a téteket, de nem játszik. Hadsereget gyűjt, de nem tudja, mit kezdjen vele. Ő egy politikai teremtmény, nem harci. A köreiben egyetlen harcban jártas férfi sincs. – Úgy hangzik, mintha ez ígérkezne a történelem legrövidebb életű lázadásának. – Ne bátoríts ennyire.– Drake gróf belekortyolt az italába.– Mi szél hozott? Remélem, nem munka. – Milyen munka? – kérdezte Ilena. – Ilena, maradj csendben, vagy hagy magunkra! – szólt Drake gróf. A lány egyszerre sértett és duzzogó arca láttán Kylar a szája elé tett kézzel köhintett, és félrenézett, hogy ne nevessen fel. Amikor felpillantott, Ilena arckifejezése teljesen megváltozott. A szeme csillogott és tágra nyílt. – Te vagy az! – kiáltotta.– Kylar! A karjaiba vetette magát, kiütve a kezéből a finom csészét és szétzúzva az illúziót, amikor megölelte. A gróf belenémult a döbbenetbe. Kylar ijedten pillantott rá. Kylar felnevetett és megölelte. Istenek, jó volt– milyen nagyon, nagyon jó volt, hogy megölelték. A lány úgy szorította, ahogy csak tudta, Kylar pedig felemelte a földről, miközben magához ölelte. Ügy tett, mintha szorítaná, ahogyan csak tudná. A lány még jobban megszorította, míg Kylar nem kiáltott kegyelemért. Ismét nevettek mindig így ölelkeztek-, aztán Kylar letette a lányt. – Jaj, Kylar, ez csúcs volt!– mondta Ilena. Hogy csináltad? Meg tudod nekem tanítani? Légy szíves! – Ilena, hagyd őt levegőhöz jutni– szólt rá az apja, de vigyorgott. – Fel kellett volna ismernem a hangodat. – A hangomat! A pi... csudába! – A hangja megváltoztatása vagy komoly színészi játékot, ami úgy tűnt, meghaladja a képességeit-, vagy több mágiát igényelt volna. Ez azt jelentette volna, hogy órákig kell dolgoznia egyetlen álcázással. Mikor lett volna arra ideje? – Hát – szólt a gróf, miközben eltette az okuláréját, és felszedegette a törött teáscsésze darabjait-, úgy fest, hogy beszélnünk kell. – Ilena, megbocsátasz? –Jaj, ne küldj el, apa! – Hát igen– felelte Kylar.– Viszlát, pupák! – Nem akarok elmenni. Drake gróf ránézett, és a lány lehorgasztotta a fejét. Toppantott és kimasírozott.
Kettesben maradtak. Drake gróf gyengéden megkérdezte: – Mi történt, fiam? Kylar egyik beszakadt körmét piszkálta, a földön maradt pár csészedarabot nézte, nézett bárhová, csak abba a megértő szempárba nem. – Uram, gondolja, hogy megváltozhat az ember? – Teljes mértékben– felelte Drake gróf.– Teljes mértékben, de általában csak még jobban önmaga lesz. Miért nem mondasz el mindent? Kylar hát így tett. Mindent a Jadwin-birtoktól kezdve az Elenenek és Ulynak tett ígérete megszegéséig, és a nyers, marcangoló fájdalomig, amit ez okozott a gyomrában. Végül befejezte. – Véget vethettem volna ennek– mondta.– Véget vethettem volna a háborúnak, mielőtt kitört volna. Nagyon sajnálom. Mags és Serah most biztonságban lennének, ha előbb ölöm meg Durzót... A gróf a halántékát dörzsölte, és könnyek csordultak le az orcáin. – Ne, fiam! Hagyd ezt abba! – Mit tett volna a helyemben, uram? – Ha tudtam volna, hogy megmentem Seraht és Magdalynt, ha hátba szúrom Durzót? Én szúrtam volna, fiam. De nem ez lett volna a helyes cselekedet. Hacsak nem vagy király, vagy tábornok, az egyetlen élet, amelyet jogodban áll feláldozni egy magasabb okért, a sajátod. Helyesen cselekedtél. Most beszéljünk erről a kis kirándulásról a Bendőbe. Biztos vagy benne, hogy igaz a hír? – A Shinga maga jött el hozzám, hogy elmondja. És meghalt érte. – Jarl halott? – kérdezte Drake gróf. Ez csapás volt, Kylar látta. – Tudott Jarlról? – kérdezte Kylar. – Beszélt velem. Felkelést tervezett, hogy esélyt adjon, felszabdalni Ursuul erőit. Az emberek hittek benne. Szerették őt. Még a tolvajok és gyilkosok is kezdték elhinni, hogy újrakezdhetik. – Uram, miután megmentettem Logant... – Ne mondj ilyet! – Elmegyek Magsért. Drake gróf arca újból reménytelenül elszürkült. – Megmented Logan Gyre-t, de gyorsan. Ulana sajnálni fogja, hogy nem találkoztatok, de most menned kell. Kylar felállt, és visszaöltötte Durzo álarcát, Drake gróf figyelte, és némi élet költözött az arcára. -Tudod, van pár trükköd, ami... hát, csúcs. Együtt nevettek. – Még egy kérdés – szólt Kylar. – Azon gondolkodtam, hogy jó lenne-e, ha hírek keringenének arról, hogy Logan él, mielőtt előkerül. Esetleg valami
reményt adhatna az embereknek, és könnyebb lenne megszilárdítania a hatalmát, amikor feltűnik. El kellene mondanom Terah Graesinnnek, hogy életben van? – Ehhez kicsit késő már – szólt egy hang a sátor nyílásából. Terah Graesin állt ott, pompás zöld ruhában, és nercprémmel szegett köpenyben. Vékony ajkú mosoly ült az arcán. – Nocsak, Durzo Blint, ezer éve nem láttuk egymást!
43 Garoth általában a szobájába kérette az ágyasait, de néha szerette meglepni őket. Magdalyn Drake régóta szórakoztatta már, de mint mindig, a férfi érdeklődése kezdett lelohadni. Ma éjjel, órákkal éjfél után pokoli viszketésre, fejfájásra és egy ötletre ébredt. Csendben bemegy és durván felébreszti Magdalynt. Szerette Magdalyn sikolyát. Gorombán megveri, és azzal fogja vádolni, hogy összeesküvést sző ellene. Ha a nő könyörög és esküdözik, hogy nem igaz, ahogy a legtöbb rémült nő szokta, ledobja az erkélyről. Ha átkozódik, megkeféli, az ellenszegülését egyenlő mértékű brutalitással fogja ellensúlyozni, és a nő még élhet egy napot. Mielőtt elmegy, gyengéden a karjába veszi majd, és suttogja, hogy sajnálja, meg hogy szereti. A tisztességes nők mindig akartak valami jót látni benne. Beleremegett a várakozásba. A virrel átnyúlt a csukott ajtón, remélve, hogy érzékeli a nő egyenletes lélegzésének hangját. Ehelyett valami mást érzett. A nő ébren volt. Garoth kinyitotta az ajtót, de Magdalyn nem vette észre őt. Az ágyán ült a korlát nélküli erkélyre néző nyitott ajtóval szemben. Csak egy vékony hálóinget viselt, de nem úgy tűnt, mintha erezné a nyitott ajtón beáramló hideg levegőt. Előre-hátra hintázott ültében. Garoth hangosan káromkodott. A nő nem válaszolt. Megérintette a bőrét, és az is hideg volt. Órák óta ülhetett ott. Más ágyasok őrültnek tettették magukat, hogy kikerüljenek az érdeklődésének középpontjából. Talán Magdalyn Drake ugyanazt csinálta. Garoth megpofozta, a nő pedig leesett az ágyról. Nem kiáltott fel. Garoth a hajába markolva az erkélyre vonszolta. A peremre lépve talpra húzta a nőt. Egyik vaskos kezével megragadta a torkát, és hátrafelé tolta a nőt, míg a lábujjai alig érintették a szegélyt. Az ujjai majdnem körülérték a nyakát. Figyelt, hogy a lehető legkevésbé fojtogassa, de ha eleresztette volna, a nő leesik. Magdalyn szeme végül életre kelt. Úgy tűnt, hogy a halál árnyéka általában hatott az emberekre. – Miért?– kérdezte a nő szomorúan. – Miért csinálod ezt? Az Istenkirály zavarodottan nézett rá. A válasz olyan nyilvánvaló volt, hogy nem is volt biztos abban, értette-e a kérdést. – Mert jó érzés – felelte. És furcsa módon de Magdalyn Drake mindig is furcsa lány volt, ezért is vonzódott hozzá Magdalyn elmosolyodott. Közelebb húzódott hozzá, de nem úgy, ahogy egy szakadék fölött lógó ember húzódik az egyetlen reménysége
felé az életre. Megcsókolta. Ha színjáték volt, akkor átkozottul meggyőzőre sikerült. Ha megbolondult, akkor fondorlatos elmebaja volt. Magdalyn Drake megcsókolta őt, és Garoth megesküdött volna, hogy valódi vágy volt a csókjában. Gerjedelme erősebben tért vissza, mint valaha, amikor a nő karcsú, fiatal lábait a dereka köré fonva rácsimpaszkodott. Úgy gondolta, beviszi a szobába, de lehetetlen volt ellenőrzés alatt tartania egy nőt, aki talán meg akarja ölni, miközben szeretkezik vele. A szájától a füléig csókolgatta az arcát. – Hallottalak téged meg Nephet– mondta a nő, miközben forró lehelete a fülét perzselte. Garoth általában nem hagyta beszélni az ágyasait, ha csak nem szidták őt, de Garoth nem akarta összezúzni ezt a törékeny tébolyt. Magdalyn újra megcsókolta, aztán elhúzódott. Hátradőlt. A lábaival ölelve a férfit, elengedte a nyakát, és hátrahajolt. Garoth a csípőjéért kapott, hogy ne zuhanjon a halálba. Magdalyn fejjel lefelé lógva hadonászott a karjával a feje fölött, lenézett a palotára és a lenti városra, s közben nevetett. Garoth szívverése a fülében dörömbölt. Nem is érdekelte, látja-e valaki. Bármilyen őrület is volt, mámorító volt. A nő megriszálta a csípőjét, és mondott valamit. – Hogyan? – kérdezte Garoth. – Engedj el– kérte a nő. Ügy tűnt, szorosan kapaszkodik a lábával, így elengedte, készen, hogy utána kapjon a virrel, ha szükséges. Nem akarta, hogy anélkül érjen véget, hogy nem leli örömét a nőben. Ezúttal nem. Magdalyn kiszabadította a kettőjük közé szorult hálóinget, és levette. Atejtette a peremen, és újból felnevetett, ahogy az áttetsző holmi az odalenti járdakövek felé pörgött. Aztán felült, és újból megcsókolta Garothot, hozzá préselve fiatal testét. Durván megszabadította a férfit a köntösétől. Aztán hozzá bújt, felnyögött, amikor a bőre a férfiéhoz ért, a hideg éjszakai levegőben összeolvadt a melegségük. A férfi nyakába fúrta az arcát. – Hallottam, hogy az Éjangyalról beszéltetek – mondta. – Kylar Sternről. – Mmm. – Szeretném, ha tudnál valamit – suttogta a fülébe, amitől Garoth megborzongott. Mi a fenéről beszél a nő? – Kylar a testvérem. Eljön értem, te koszos disznó, és ha én nem öllek meg, majd ő megteszi. Magdalyn beleharapott a nyaki verőerébe, olyan erősen, ahogy csak tudott,
és megpróbálta lerántani mindkettőjüket az erkélyről. A vir válaszolt, mielőtt Garoth megtehette volna. Kirobbant a nyakán. Kicsapódott a végtagjaiból, befelé repítve őt a szobába, Magdalyn Drake-et pedig a semmibe. Reszketve állt, és Nephet szólította. A Vürdmeister az erkélyen állva találta meg őt, miközben az udvaron heverő fiatal nő roncsaira bámult. – Gondoskodj róla, Neph! Mondd meg Trudanának, hogy a legjobbra számítok kérte az Istenkirály mély meghatottsággal. Nagyszerű lélek volt. – Kívánod, hogy... – A lodricari színlelt köhögésétől Garoth gyűlölete megújult iránta. Kívánod, hogy beküldjek egy másik ágyast?– Félreérthetetlenül nem nézett Garoth folyamatos gerjedelmének bizonyítékára. – Igen – felelte Garoth nyersen. – Légy átkozott, Khali, igen! – Ha megbocsát, Drake gróf – szólt Terah Graesin. – Szükségem lenne a sátrára. Drake gróf a botjára támaszkodva kisántikált, miközben jó néhány testőr helyezkedett el a sátoron kívül. Kylar még mindig szédült. Terah Graesin ismerte Durzót. Ez annyit jelentett, hogy neki is ismernie kellett őt, de nem így volt. Ha a nő ismerte Durzót, az a munkája miatt volt. Vagyis a nő felbérelte őt. – Tehát– kezdte a nő.– Logan életben van. Ez... óriási.– Terah Graesin hangja selymes, mély volt. Állítólag szexi volt, de hát Terah Graesin körül minden szexi volt. Kylar nem látta. Csinos nő volt. Széles szája volt, telt ajkai, és olyan alakja, amely a nemesasszonyok legtöbbje számára elérhetetlen volt, mivel a napjaikat a szolgák utasítgatásánál nagyobb erőfeszítést igénylő tevékenységgel nem töltötték. Talán egy kissé túl sok önbizalma volt a külsejét illetően. Sok arcfestéket viselt szakértelemmel felvitt és finom sminket, de sokat-, és vékony vonallá formálta a szemöldökét. Igazság szerint úgy állt Kylar előtt, mintha imádnia kellene őt, és ez felidegesítette. De ami még inkább bosszantotta, az volt, hogy ha az álcájával a szemébe akart nézni, neki egyenesen a nő kétségkívül hetyke melleit kellett bámulnia. A fenébe, miért olyan érdekfeszítők a mellek? – Nos, ki fizet, hogy megmentse Logan Gyre-t?– kérdezte a nő. – Nem várhatja el, hogy válaszoljak erre a kérdésre – mondta Kylar. Az egyetlen adu, amit kijátszhatott az volt, hogy Blint jellemzően nyers volt és titokzatos. Ha a nő ismerte őt, ezt tudta. – Blint mester szólt, s úgy tűnt, hogy döntésre jutott, – de ugyanazon a határozott, szexi hangon beszélt.– Maga az egyetlen, akit ismerek, és megölt
két királyt. Mennyit fizessek, hogy megöljön egy harmadikat is? – Micsoda?! Azt akarja, hogy megöljem az Istenkirályt? – Nem. Egyszerűen csak ne mentse meg Logan Gyre-t. Megduplázom, bármennyit is ígért a megbízója. – Micsoda?– kérdezte Kylar. – Miért? Minden szövetségesre szüksége van most. Logan ezreket hozna a zászlói alá. – Az a baj, hogy... nos, tud titkot tartani, Durzo?– Mosolygott. – Rábízná a titkát egy gyilkosra? – Tudtam, hogy ezt mondja! – felelte a nő diadalmasan, majdhogynem kuncogva. – Ugyanezt – mondta legutóbb is, emlékszik? – Rég volt– felelte Kylar összeszűkülő torokkal. – Nos, örülök, hogy visszaemlékszik arra az időre, amikor megölte az apámat. Kylar pislogott. – Mondja, előtte vagy utána csinálta, hogy megölte volna Gunder királyt? – Engem azért fizetnek, hogy öljek, nem pedig, hogy beszéljek róla. – Istenek! A saját apját? – És ez az, amiért megbízom önben. Bár emlékeztetem, hogy már elég sok pénzt kapott tőlem, hogy ne öljön meg, így azt nem teheti velem, amit én tettem az apámmal. – Természetesen. – Beletelt egy pillanatba, míg összerakta. A nő minden bizonnyal akkor találkozott Durzóval, amikor az elfogadott egy megbízást az apjától, Gordin Graesin hercegtől. Talán Gordin azért bérelte fel Durzót, hogy megölje Davin királyt? Graesin azt hihette, hogy miután Davin király meghal, Regnus Gyre lesz a király, ezáltal Gordin másik leánya, Catrinna lesz a királyné. Logan anyja, Catrinna Graesin féltestvére volt Terah-nak, bár majdnem húsz évvel idősebb volt nála. – Szóval miért hagyjam Logant meghalni? – kérdezte Kylar. – Mert nem adom fel könnyen azt, ami az enyém, Durzo Blint. Mint azt ön is tudja. – Nem gondolja, hogy talán azzal kellene előbb foglalkozni, hogy átvegye a trónt a khalidoriaktól, mielőtt megöleti a szövetségeseit? – Nincs szükségem állampolgársági tanulmányokra. Érdekli a pénz azért, hogy nem csinál semmit, vagy szeretne az ellenségemmé válni? Egy nap királynő leszek, és könyörtelen ellenségnek fog találni. – Hétezer arany– felelte Kylar.– Honnan tudjam, hogy van ennyije? Ha a khalidoriak elteszik az útból, oda a pénzem. A nő rámosolygott. – Ez az a Durzo Blint, akire emlékszem. Lehúzott az ujjáról egy vastag
gyűrűt, rajta egy kövér rubinnal.– Ne adja zálogba, kérem! Apámé volt, és még a nyolcezernek a felét sem éri, amit azután kap, hogy trónra kerültem. Pluszjutalmat is kap, ha hoz egy bizonyítékot Logan haláláról. – Így igazságos– felelte Kylar. – Előre látom, hogy lesz néhány szövetségesem, akik... problémássá válhatnak a jövőben. Lesz más munka is a maga számára. Ha csak nem veszített a profizmusából. – Mit akar ez jelenteni? – Amikor nem válaszolt a hívásomra egy hónapja, máshoz kellett fordulnom. – Olyan jót sosem talál, mint én. – Ez legalább klasszikusan Durzo Blint volt. Terah Graesin megnyalta a száját, és a pillantása hirtelen éhséggel telt meg. Kylar nem ismerte fel ezt a pillantást, de nem tetszett neki, akármi is volt. A nő elmosolyodott. Mire vár? Hogy kikezdjek vele? A pillanat elmúlt. – Nos, akkor kellemes napot– búcsúzott a nő közömbös hangon, amiből Kylar nem tudta megállapítani, hogy igaza volt-e vagy sem. Közelebb lépett, és két oldalról arcon csókolta. Így Kylar valódi arca a nő mellkasával egy vonalba került, de szerencséje volt. A nő nem hajolt olyan közel, hogy megérintse a valódi ajkát a mellével, vagy a fantom arcot a szájával. Az illúzió érintetlen maradt. Amint a nő távozott, Kylar is elporzott. Felpattant a lovára és északra ment, ki a táborból, aggódva, hogy Terah talán figyelteti valakivel a nyugati kijáratot. Megváltoztatta az álcáját, hogy Durzo arca a sajátjára kerüljön, inkább, mint fölé, hogy láthassa az őrök arckifejezését. A katonák kérdés nélkül kiengedték, de csak miután egy kilométernyire eltávolodott, kezdett felengedni. A szíve még mindig zakatolt, ha arra gondolt, mit jelent ez Logan számára. Még ha ki is hozza a barátját a Bendőből, az előtte álló út nem lesz könnyű. Legalább most már tudta, kik az ellenségei. Kylar belépett egy keskeny facsoportba, amikor valami hűvösen azt suttogta az agyában: Bukj le – Mi?– kérdezte hangosan. Egy nyílvessző csapódott Kylar mellébe. Hátravetette a nyeregben, de a ló hanyagul továbbsétált. Kylar vért köhögött. Olyan sok hibát követett el. Durzo sosem bocsátaná meg az óvatlanságát. Nem figyelt, visszatért az útra, amikor azért aggódott, hogy valakit talán utána küldenek, a saját lován ment, ahelyett hogy lopott volna egy másikat. Csak egy hiba kellett, hogy belehaljon, és ő sokat vétett. Istenek, lángolt a tüdeje!
– mondtam, hogy bukj le. – Árnyékszerű alak lépett ki egy fa mögül és fogta meg a lova kantárját fél kézzel. A másik kezében kardot tartott. A mestergyilkos megszabadult az árnyaitól– közel sem voltak olyan jók, mint Durzóéi, nem beszélve Kylaréiről. A Sebhelyes Wrable volt az. – Hát, a büdös életbe– szólt a mestergyilkos.– Durzo Blint? Francba! – Szevasz, Ben! – A büdös életbe, jogos volt. Kylar megtartotta Durzo álcáját– és ha Durzo magasságát is megtartotta volna, Ben Wrable nyila egyenesen Kylar válla felett röppent volna el. Egyre nagyobb erőfeszítésbe telt fenntartani az illúziót, és Kylar fájdalmasan jól tudta, hogy fontos lenne. Ha Terah azt hiszi megölte Durzót, Kylar még visszatérhet. Ennek is megvolt a maga problémaköre, de sokkal kevesebb, mint annak felfedésével, hogy ő volt Durzo Blint és Kylar Stern egy személyben, és halhatatlan. – A francba, Durzo! Nem is tudtam, hogy te vagy az. Az a felfújt Graesin szuka azt – mondta, „különleges munka, könnyű, dupla lóvé”. Mi a büdös francért az úton lovagolsz, D? – Csak...– köhögte Kylar.– Hibáztam. – Csak egy kellett, gondolom. Francba, öreg! Legalább verekedtünk volna. – Megöltelek volna – felelte Kylar. Hirtelen pánikba esett. Mi van, ha ez volt az utolsó élete. Nem volt biztosítéka, hogy vissza fog térni. A Farkas sosem magyarázta el. Istenek, teljesen őrült volt, amikor hagyta, hogy Kirof báró pénzért megölje. – Valószínű. – Sebhelyes Wrable megint káromkodott. Az arcán éktelenkedő számtalan hegről kapta a csúfnevét. Gyerekként jött Cenariába valahonnan Friakuból, és egy ideig rabszolga volt. Azon kevés emberek egyike volt, akik az arénában nyerték el a szabadságukat. Kylar úgy gondolta, a sebhelyeket saját maga okozta, de a férfi akcentus nélkül beszélt. Akármilyen rituálékat végzett, azt a friakiakról szóló pletykákból tanulta, nem tapasztalat útján. – Hogy kéne dicsekednem ezzel, Durzo? Csak rád lőttem egy istenverte íjjal. így nem lehet megölni a világ legnagyobb mestergyilkosát. – Pedig úgy néz ki, működött – hörögte Kylar. – Francba!– szólt Ben undorral. – Találj ki valamit! – Kylar szájából vér spriccelt, amikor köhögött. Elfelejtette, micsoda móka meghalni. – Nem lehet– felelte Wrable. – Megbecsteleníti a halottat. Ha ilyet csinál az ember, kísérteni fogják. – Tényleg kurvára sajnállak– mondta Kylar. Lecsúszott a nyeregből. Puffanva földet ért, és a talajba verte a tarkóját, de akármit csinált is, az illúzió kitartott.
Ben rosszallóan nézett rá. – Várjunk csak! – mondta, miközben rájött. Sebhelyes Wrable sosem a legragyogóbb fáklya volt a falon.– Azt akarod mondani, hogy nagyobb dicsőség lenne számodra, ha az emberek úgy tudnák, hősies küzdelemben öltek meg?– kérdezte Sebhelyes Wrable. Tetszett neki az ötlet.– Mondhatom ezt, te pedig nem fogsz kísérteni? Esküszöm, jó színben tüntetlek majd fel. – Az attól függ – mondta Kylar. A látása már kezdett kifakulni. – Lefaragsz valamit a hullámról? Ez lett volna csak a mázli. Aztán fejetlenül tér magához vagy ilyesmi. Hogy működhet vajon a dolog? Valóban meghalna, ha a fejét vennék? – A szuka bizonyítékot akar. – Vidd el neki a gyűrűt. Vidd a lovamat, a ruháimat, ami csak kell, de hagyd békén a testemet, mondd, hogy babonás vagy, vagy valami, és úgy meséled a történetet, ahogy csak akarod. Csak vidd a testemet... Kylar elveszítette a gondolatai fonalát. A feje elnehezült. Mintha érezte volna, hogy a szíve azon dolgozik, hogy vért pumpáljon a mellkasába. – Ez így igazságos. Felkészültél, cimbora?– kérdezte Ben. Kylar bólintott. Ben Wrabble szíven szúrta.
44 – Dolgoztam a hálón– szólt Ariéi Nővér. – Igen érdekes módon épül fel. Mit is mondtál, ki volt a mágus? – Mi lenne, ha elmondanám, te pedig hagynál elmenni? – kérdezte Vi. – Nem vagy valami körmönfont, ugye, vén banya? – Visszafelé tartottak a nyomon, miután hatalmas kerülőt tettek a havermere-i lázadó tábor körül. Vi meg tudta állapítani, hogy Ariéi Nővér be akart menni a táborba, de úgy gondolta, hogy ezzel esélyt adna Vinek a szökésre. – Miért megyünk nyugatra?– kérdezte Vi. – Azt hittem, a Rend északnyugatra van. – Úgy is van. De még nem végeztem azzal, amiért ide küldtek-felelte Ariéi. – Mi volt az? – kérdezte Uly. Vi mögött ült a nyeregben, és mindketten mágikusan meg voltak kötözve. Vi örült, hogy Uly tette fel a kérdést. Ariéi Nővér Uly kérdéseire válaszolt. Ennek valószínűleg volt valami köze Vi ismételt szökési kísérleteihez, amelyek után mindketten lehorzsolódtak és idegesek lettek. – Egy különleges tagot kellett volna toboroznom, és remélem, hogy a lázadók táborában találok valakit, aki illik a képbe. Sajnálatos módon olyan távolságra sem engedhetem Vit, amilyen messzire el tudom hajítani. – Az elég messze van– mondta Uly. Vi összevonta a szemöldökét. Nemcsak hogy karmolásai voltak, miután bezuhant a szederbokorba, de az után a nővér még el is fenekelte. A nyeregben nehéz volt az élet. – Szóval én nem számítok különlegesnek? – kérdezte Vi. – Már – mondtad, hogy nagyon tehetséges vagyok, vagy mi.– Lenézően mosolyogva – mondta ezt, de kíváncsi volt, és fura módon kissé bántotta, hogy nem ütötte meg a mércét. – Ó, ti mindketten nagyon különlegesek vagytok. De egyikőtökben sincs meg, ami nekem kell – felelte Ariéi. A szuka szeretett titokzatoskodni. – Hogy érted, hogy mindketten?– kérdezte Vi. – Mindkettőtöket elviszlek a Rendbe, de egyikőtök sem töltheti be a... – Miért viszel mindkettőnket? Ariéi zavartan Vire pillantott. Aztán felnevetett. – Ulynak van Tálentuma, Vi. – Mi?– Vi kételkedett. – O, ritkán találni Talentummal bíró nőket, ezt nem tagadom. De ha csak ezerből egynek is van Tálentuma, ez nem jelenti, hogy csak egyszer találsz
két Talentummal rendelkező nőt a millióból. Értitek? – Nem– felelte Uly. Vi sem értette. – A Tálentummal bíró emberek vonzani szokták egymást, bár egyikük sem tudja, hogy miért. Gyakran találjuk együtt őket, ami nekünk nagyszerű... általában. Talán te túl fiatal vagy ennyi igazsághoz, Ulyssandra, de valószínűleg ez a vonzás az egyetlen oka, hogy egy egyébként szívtelen gyilkos miért nem írt hozzá a lelkiismeretét már amúgy is túlterhelő listájához. – Úgy érted, meg kellett volna, hogy öljön? Megöltél volna, Vi?– kérdezte Uly. Vi örült, hogy a lány mögötte ül, mert így nem láthatta az arcára kiülő bűntudatot. Miért érdekelte egyáltalán, hogy mit gondol Uly? – Nézheted ezt a dolgot az árnyékos vagy a napos oldaláról, Ulyssandra – mondta Ariéi Nővér.– Negatívum: normális esetben megölt volna. Pozitív: nem tette, és sok lehetősége volt meggondolnia magát azóta, és mégsem így történt. Talán még azt is mondhatod, hogy Vi kedvel téged. – Te kedvelsz engem, Vi? – kérdezte Uly. – Jobban kedvelnélek fejbe rúgva – felelte Vi. – Ne vedd a szívedre szólt Ariéi Nővér. Ahogy ő felnőtt, Vi egy... hát, legyünk jóindulatúak, nevezzük érzelmi nyomoréknak. Valószínűleg csak alig képes különbséget tenni a legtöbb érzelme között, csak a harag, a düh és a leereszkedés ismerős számára, mert ezektől erősnek érzi magát. Valóban, úgy gondolom, hogy a veled való kapcsolatában életének első legpozitívabb érzelmeit éli meg. – Hagyd abba!– szólt Vi. Ariéi darabokra vagdosta őt és a fecniken gúnyolódott. – Ez pozitív? – kérdezte Uly. – Nem húzódik el az érintésed elől, Uly. Amikor vele lovagolsz, nyugodt. Bárki mással folyamatosan feszült lenne. – Megölöm a kis cafkát az első adandó alkalommal– mondta Vi. – Szájhős– felelte Ariéi. – Az micsoda?– kérdezte Uly. – Lószar, az– így Vi. – Szóval csak legyél kedves hozzá továbbra is, Uly – mondta Ariéi, Vit figyelmen kívül hagyva – , mert valószínűleg az osztályotokban senki nem fogja túlzottan kedvelni. – A mi osztályunkban?– kérdezte Vi.– A gyerekek közé tesztek? Ariéi Nővér meglepettnek tűnt. – Nos, igen. És kedvesnek kellene lenned Ulyssandrához, mert benne több
a Tálentum, mint benned. És egyetlen rossz szokásoddal sem dicsekedhet. – Te gonosz, gonosz szuka! Tudom ám, hogy mit művelsz. Próbálsz megtörni, de megmondom, mi lesz. Engem semmi sem tör meg. Én már túl vagyok mindenen. Ariéi Nővér a lenyugvó Nap felé fordította az arcát. A fénye befestette egy kis csalitos fáinak a tetejét előttük. – Ebben, kedvesem, nincs igazad. Már megtörtél, Vi. Évekkel ezelőtt megtörtek, és rosszul forrtál össze. És most újból törött vagy, és megpróbálsz még rosszabbul összeforrni. Ezt nem hagyom. El foglak törni még egyszer, ha szükséges, hogy ne légy többé nyomorék. De nem tudok olyan döntést hozni, hogy egészséges legyen a számodra. És azt sem ígérem, hogy nem marad nyoma. De jobb nő lehetsz, mint aki most vagy. – Olyan, aki nagyon úgy néz ki, mint te? – mosolygott lenézően Vi. – Ó, nem! Te sokkal szenvedélyesebb vagy, mint én valaha voltam felelte Ariéi. Tartok tőle, hogy magam is kissé megnyomorodtam érzelmileg. Túl sok eszem van, azt mondják. Túl jól érzem magam a saját agyamban. Sosem kellett előbújnom. De én így születtem. Téged ilyenné tettek. És igazad van, tőlem nem fogod megtanulni, amire szükséged van. – Voltál valaha szerelmes?– kérdezte Uly. Vi azon gondolkodott, honnan a pokolból jutott ez eszébe, de a kérdés jó volt, mert úgy érte Ariéi Nővért, mintha egy ásóval vágták volna szájon. – Huh. Ez egy... egy nagyon jó kérdés– felelte Ariéi. – Elhagyott valakiért, aki nem volt ilyen hideg és ronda, nem igaz? – kérdezte Vi elégedetten. Ariéi egy pillanatig nem szólt semmit. – Látom, nem maradtál karmok nélkül – felelte halkan. – Nem mintha jobbra számítottam volna. Uly Vi bordái közé bökött rendreutasításként, de Vi nem figyelt. – Miért megyünk nyugatnak? – Van egy nővér, aki erre lakik. Ő lesz a szárazdajkátok, amíg felderítem, hogy a lázadó táborban van-e megfelelő nő. – Mit keresel? – kérdezte Uly. – El kellene kezdenünk táborhelyet keresni. Sötétedik. Úgy fest, ma este már nem érünk Carissához– mondta Ariéi Nővér. – Jaj, légy szíves! – mondta Uly. – Nincs sötét, és nincs miről beszélgetni. Ariéi Nővér úgy tűnt, hogy átgondolja a dolgot. Vállat vont. – Erős Tálentummal bíró nőt keresek, aki becsvágyó, karizmatikus és szófogadó. – Becsvágyó és szófogadó? Sok szerencsét – jegyezte meg Vi.
– Ha hajlandó hallgatni a Szónokra, személyes utasításokat kap, gyorsan a rangsor élére kerül, sok figyelmet és hatalmat kap, de ez mind könnyű. A baj az, hogy újnak kell lennie, mert biztosnak kell lennünk a hűségében, és házasnak kell lennie. Egy olyan nő, akinek a férje is bír Tálentummal, igazi drágakő lenne. – Vagyis, ha megtalálod ezt a férjes nőt, el fogod rabolni? – kérdezte Vi.– Nem kockázatos ez egy kicsit? – Más talán erkölcstelennek mondaná, de... hát egy valójában elrabolt nő nem működne együtt. Ideális esetben szeretnénk megnyerni a férfit az ügynek. Nem elég, ha csak ráhúzta a jegygyűrűt a nő kezére. Minél tartósabb és szilárdabb a házasság, annál jobb. – Miért nem Vi csinálja?– kérdezte Uly. – Nem akar egy osztályban lenni velem és a többi tizenkét évessel úgysem. Ariéi a fejét rázta. – Hidd el, először rá gondoltam, de teljesen alkalmatlan a feladatra. – Úgy érted, tanoncnak vagy feleségnek?– kérdezte Vi. – Mindkettőnek. Ne érts félre, de ismerek olyan férfiakat, akik nem a megfelelő asszonyt vették feleségül, és nyomorultul élnek. Biztos vagyok abban, hogy megkérhetnénk valakit, hogy vegyen feleségül, és sok önkéntes akadna. Gyönyörű nő vagy, és a gyönyörű nők társaságában a férfiak gondolkodására jellemző, hogy... az irracionális oldalukat használják. Még ha le is tudnánk fizetni a megfelelő balekot– és hidd el, a Rend képes rá-, nem helyeznék valami férfi boldogságát a Rend érdekei elé. Még akkor sem történne meg. Vi nem megbízható. Nem alázatos. Nem is elég intelligens ahhoz, hogy... – Te tényleg egy szuka vagy– mondta Vi, Ariéi Nővér pedig rá se hederített. – ...és emellett valószínűleg megpróbálna megszökni, ami használhatatlanná tenné számunkra, és elpazarolná minden erőfeszítésünket. Tehát, mint – mondtam, teljesen alkalmatlan. Vi gyűlöletesen meredt a nőre. Tudta, hogy az egész beszélgetés csak trükk volt, hogy letörje a szarvát, hogy elmondja, milyen haszontalan, de az intelligenciáját célzó megjegyzés mélyebbre hatolt, mint bármi más. Minden bók, amelyben valaha része volt életében– és a férfiak sokat bókoltak, amikor a szoknyája alá akartak jutni akár vaskos, akár költői bók volt, mindig a testéről szólt. A pokolba is, ő okos lány volt. Ariéi Nővér egyenesen visszanézett rá. Aztán mintha mélyebbre tekintett volna. – Hagyd abba!– kiáltotta. Vi megtorpant.
– Mit? Ariéi Nővér esetlenül nógatta a lovát, míg néhány kísérlet után rávette, hogy Vi mellé lépjen. Két kezébe fogta Vi arcát. – Az a rohadék!– mondta Ariéi. Nem hagyja, hogy akárki meggyógyítsa ezt, érted? O... a mindenit, oda nézzenek! Ha bárki mágiával nyúl hozzád, tűzvarázslatok szabadulnak el minden fő véredény körül az agyadban. És ez gyanúsan úgy fest, mintha... előfordult már, hogy elvesztetted az irányítást a tested fölött, bármikor, amire vissza tudsz emlékezni? – Mire gondolsz, mondjuk, hogy összepisáltam magam? – Tudnád, mire gondolok, ha megtörtént volna. Meg foglak mutatni Drissa Nile Nővérnek, ha visszatér. Ő az egyetlen, akinek megengedném, hogy hozzányúljon ehhez. – Ki az?– kérdezte Uly. – Gyógyító. Ő bánik a legjobban a parányi varázslatokkal azok közül, akiket ismerek. Van egy kis boltja Cenariában, ahogy legutóbb hallottam. – Semmit nem fogsz mondani erről a varázslatról, ami miatt meg kéne, hogy öljön? – kérdezte Vi. – Nem, ha csak el nem mondod, ki tette rád. – Menj te a... – Ha még egyszer káromkodsz, megbánod– szakította félbe Ariéi Nővér. A legutóbbi büntetés elég kellemetlen volt, és a káromkodás nem okozott elég nagy örömet, így Vi visszanyelte a szavakat. Beléptek a facsoportba, amikor Vi megpillantott valamit, amit részben eltakartak a lehullott levelek az ösvény mellett, valamit, ami mintha fekete haj lett volna, amely csillogott a halódó napfényben. Uly követte a tekintetét. – Mi az? – Szerintem egy hulla – felelte Vi. Aztán ahogy leléptetett az ösvényről, hogy közelebbről is megnézze, megdobbant a szíve. Valóban egy holttest volt egy halál, amely számára az életet jelentette. Szabadság volt és új kezdet. A halott férfi Kylar volt.
45 Elene egész teste sajgott. Hat napja lovagolt, ahogy csak bírt, és még mindig nem érte el Torras Bendet. Fájt a térde, a háta, a combjai romokban voltak, és még mindig nem nyert időt Uly és Uly elrablója előtt. Tudta ezt, mert megkérdezett mindenkit, aki mellett út közben elment, hogy nem láttake egy nőt és egy gyereket gyorsan észak felé lovagolni. A legtöbben nem látták őket, de akik igen, azok emlékeztek. Ha történt is valami, az volt, hogy Elene lemaradt. És az egész rajta múlt most. Előző nap elmentek mellette a városőrség katonái, visszafelé lovagoltak Caernarvonba. Biztosították, hogy egy nő, különösen egy gyerek által akadályoztatott nő nem lovagol gyorsabban, mint ők. Feladták és hazatértek. Elég volt egy pillantást vetnie az arcukra, és Elene tudta, hogy nem lesz olyan szerencséje, hogy meggyőzze őket az ellenkezőjéről. Fáradtak voltak, és valószínűleg olyan parancsot kaptak, hogy ne kerüljenek összetűzésbe a Lae’knaughttal, akik néha ilyen messze keletre is jártak. Elene hagyta elmenni őket. Ami most a városőrségnél is lényegesebb volt, az Kylar. O is erre jött. Valahol elment az emberrabló és Uly mellett, mert nem őket kereste. De Elene már majdnem Torras Bendben volt. Aznap éjjel ágyban fog aludni. Fürödni fog. Aztán megtudja, hogy az emberrabló Cenaria felé ment-e, ahogy Elene gyanította. És meleg ételt eszik. Elene erről ábrándozott, amikor megpillantotta a Lae’knaughtot. A Torras Bendtől délre fekvő, egyik legnagyobb búzamező közepén húzódó úton lovagoltak. Fia Elene ki akart térni előlük, kilométerekre kellett volna kerülnie keletre, és kockáztatni, hogy belép Ezra Erdejébe, amelyről azt beszélték, kísértet járja. A helyzet úgy állt, hogy késő volt. Már meglátták őt, és a lovagok hátasai fel voltak nyergelve, és készek voltak üldözni is. Elene egyenesen hozzájuk lépett, hirtelen rádöbbent, hogy egy egyedül utazó nő. Hat férfi, mindannyian fegyveresek, és miközben közeledett, mind a hatan felálltak, hogy megállítsák őt. Láncingük felett fekete, arany napkoronggal díszített köpenyt viseltek. A napkorong a babonaság sötétségét visszaverő tiszta fényt jelképezte. Elene sosem találkozott még a Lae’knaughttal, de tudta, hogy Kylar nem becsülte sokra őket. Azt vallották, hogy nem hisznek a mágiában, de ugyanakkor gyűlölték is. Kylar azt – mondta, nem többek, mint kötekedők. – Ha tényleg gyűlölték volna a khalidoriakat– mondta Kylar-, segítettek volna Cenariának, amikor az Istenkirály megszállta az országot. Ehelyett keringtek, akár a keselyűk, és a menekülő cenariaiak közül szedegették össze az újoncokat, és fosztogatták a haldokló cenariai földeket.
Az egyik lovag előrelépett. Óvatosan felemelte háromméteres lándzsáját. Túl hosszúnak tűnt, hogy gyalogosan is használható legyen, de Elene tudta, hogyha lóra szállnak, eltűnik az esetlenségük. – Megállj, a Fény Szabadságának Hozói nevében!– szólt. Elene nem nézte többnek tizenhat évesnél. Ahogy a lány megállt, a fiú előrelépett, és megfogta a lova kantárját. Elene nem tudta, miért idegesek, de aztán rájött arra, ami eddig is nyilvánvaló volt. Amikor meglátták az egyedül lovagoló nőt, sebezhetőséget láttak. Hétköznapi nő nem lovagolt egyedül, ezért ő biztosan nem hétköznapi nő. Biztosan boszorkány. Elene gyomra összeszorult. – Hála az égnek– szólt megkönnyebbült sóhajjal. Majdnem azt – mondta, hála Istennek, de nem hitte, hogy a Lae’knaught lovagjai hisznek az istenekben. Segítenének nekem? – Mi a baj? Mit csinál egyedül ezeken az utakon? – kérdezte az egyik idősebb. – Nem láttak egy fiatal nőt, talán vörös hajút, aki egy kislánnyal utazott? Talán két napja. Nem?– Elene magába roskadt, és az arca hirtelen valódi fájdalmat tükrözött, mert még a görnyedtség is fájt a lovaglás után. Gondolom, biztosan elkerülték magukat, lévén, hogy micsoda. Biztosak benne, hogy nem láttak senkit, aki talán megpróbált messze kelet felé kerülni? – Miről beszél, ifjú hölgy? Mi történt? Miben segíthetünk?– kérdezte a lovag. A hangja változásából Elene megállapította, hogy már nem látja őt fenyegetésnek. Az, hogy gyengének és sebezhetőnek mutatta magát, megtette a hatását. – Caernarvonból jövök – felelte Elene. – Eredetileg Cenariából származunk, de eljöttünk, amikor azok a szörnyű emberek és a varázslóik megszállták a várost. Új életet kezdtünk. Uly meg én... Uly a kislány, a nevelt lányom. A szüleit megölték a varázslók... Azt hittük Caernarvonban biztonságban leszünk, de elrabolták őt, uram. Követnem kellett őt. A városőrség is kutatott utánuk, de visszafordultak. Félek, hogy sose érem utol őket. – Akár azok az átkozott Nővérek, gyereket rabolnak – mondta a fiatalabb. A levélben az állt... – Marcus!– vakkantott az idősebb lovag. A férfiak összenéztek, és Elene tudta, hogy a féligazságai nemcsak hogy működtek, de hogy a lovagok tudnak valamit. A férfiak hátrahúzódtak, ott hagyták az ifjú Marcust, aki félszegen bámulta Elene sebhelyeit. Aztán rádöbbent, hogy bámulja, és a markába köhintett. Az idősebb lovagok néhány perc múlva visszatértek. A legidősebb újra
megszólalt: – Más esetben elvinnénk az alúrhoz, hogy maga mondja el, de látom, hogy szorít az idő. Valójában szeretnénk segíteni, de az a parancsunk, hogy maradjunk Torras Bendtől délre. Politika. Az az igazság, hogy ma reggel jött egy küldönc. Megállítunk minden, a Rendből érkező üzenetet. Nos, tessék! Már készítettünk egy másolatot. – Egy levelet nyújtott át Elene-nek. Hurkolt, áramló kézírás. „Elene, Uly már biztonságban van, ki kellett szabadítanom őt a nő fogságából, aki elvette tőled, de attól tartok, nem küldhetem haza. Ulynak van Talentuma, és útban van a Rendbe, ahol a világ legjobb tanítását fogja kapni, és jobb anyagi körülményeket, mint amit te tudnál biztosítani számára. Megértem, hogy nincs okod elhinni, hogy ez a levél valóban tőlem származik. Ha kívánod, elmehetsz a Rendbe, hogy a saját szemeddel lásd Ulyt, vagy akár haza is vidd, ahogy kívánod. Mihelyt épségben megérkezik a Rendbe, írni fog neked. Elnézést kérek, és ha más események nem lennének ily sürgősek, saját kezűleg kézbesítettem volna ezt a levelet. Üdvözlettel: Ariéi Wyant Sa’fastae Nővér.” Elene-nek kétszer kellett elolvasni a levelet, mire megértette, miről szól. Valaki elrabolta Ulyt az elrablójától? Ulynak van Tálentuma? Végül is a levél semmin nem változtatott. Elene-nek még mindig el kellett jutnia Torras Bendbe, és megtudni, mit tudnak a falusiak. Ha, amit a levélben írtak, igaz, akkor északra kell indulnia, és tovább a Rendbe. Ha nem, nyugat felé kell mennie, Cenariába. Az emberrabló nem tudhatta, hogy Elene a nyomában van. Nem mintha felzárkózott volna hozzájuk. – Átkozott boszorkányok! – szólt a fiatal lovag. – Folyton elrabolják a kislányokat, elfordítják őket a Fénytől, és olyanná változtatják őket, mint ők maguk. – Marcus! Elene hirtelen megkönnyebbült, hogy elmondta az igazat a férfiaknak. Ha a történetét nem támasztatta volna alá a levél, a dolgok másképp alakultak volna. – Ugyan, minden rendben – mondta. Gyorsan kell haladnom, ha meg akarom találni Ulyt, mielőtt a karmaik közé kerül. – Legyen óvatos – felelte a lovag. – A falusiak közül nem mindenki szereti a Fényt. – Köszönöm a segítséget. – Ezzel Elene, kavargó gondolatokkal, tovább lovagolt Torras Bend felé.
46 Arieinek volt egy furcsa képessége: ha valami elkápráztató vagy rejtélyes dolgot látott, azt megjegyezte. Ez óriási előny volt a tanulmányai során természetesen, mert képes volt a tekercsek egészét megjeleníteni a fejében, és megtalálni, amire szüksége volt. Most szerencsés volt, hogy nem nézett rá a holttestre. Vi és Uly arcát nézte és mindkettőjük arckifejezése az emlékezetébe záródott. Vi arca csupa vidámság volt, olyan izgalom, amelyet csak a halál látványa okozhatott. Ariéi remélte, hogy nem így van. Remélte, hogy több is volt, hogy Vinek személyes oka volt arra, hogy halottnak akarja látni Kylart. Ha nem így volt, Vi talán kevésbé hasznos, mint gondolta... Egyelőre nem vette figyelembe Vi arckifejezését. Félretette, hogy egy más alkalommal megvizsgálja. Ami igazán fejtörést okozott neki, az Uly arca volt. Kylar apaminta lehetett a kislánynak. Uly gyengéd szívű gyermek volt. Nem a Telepen nőtt fel, vagy más olyan helyen, ahol naponta látta a halált. A látványtól, ahogy a nevelőapja alsóneműre vetkőztetve, holtan feküdt az út mellett, sokkot kellett volna kapnia. A pillantásának távolba meredőnek kellett volna lennie, vagy tagadónak– és nem kíváncsinak. Csak nem ismerte még fel? Aztán Uly arckifejezése átváltozott valamivé, amiről Ariéi azt gondolta, hogy lelkesedés. Lelkesedés? Ez biztosan nem így van. Miért lenne boldog a kislány? Ariéit félbeszakította, hogy rájött, saját érzései is vannak a halott Kylar láttán. Próbálta felcímkézni azokat olyan gyorsan, ahogy csak lehetett, hogy félretehesse őket, és visszatérhessen az aktuális problémához. Csalódottság, igen. Valami zseniálisat talált ki Kylar számára, és így most nem fog működni a dolog. Egy kis gyász. Kylar olyan férfinak tűnt, akit kedvelt volna. Kíváncsiság, hogy egy ilyen ügyes férfi, mint Kylar hogyan hagyhatta megölni magát. Némi bánat, hogy ez hogyan fog ez hatni Ulyra– elég jó, ez megteszi. Felcímkézte az érzelmeit, majd félretolta azokat. Uly felnézett, és észrevette, hogy Ariéi bámulja. – Nem halt meg– mondta.– Csak megsérült. – Kislány– szólt Vi. – Sok halottat láttam már. Meghalt. – Jobban lesz. Tagadásnak hangzott, és Vi nyilvánvalóan annak is tekintette, de nem az volt. Ariéi nővér kinyitotta a fejében a pergamentekercset, hogy tanulmányozza Uly arcát, és figyelje, ahogy megváltozik. Kíváncsiságból lelkesedés. Kíváncsiságból lelkesedés. Uly látta, hogy Kylar halott– nyilvánvaló volt a
sápadtságából, hogy egy ideje már itt van, talán egy egész napja– de Uly nem volt meglepve, és nem aggódott. Miért? Tényleg hitt benne, hogy jobban lesz? Ariéi Nővér megérintette Kylart a Tálentumával, és átsöpört rajta a felismerés nem, rárontott, mint egy háromméteres hullám, amitől nem kapott levegőt és prüszkölnie kellett. A mágiáját Kylar teste magába szívta, száz különböző módon lecsapolta, hogy csatlakozzon a benne végbemenő gyógyulási folyamathoz. A mágiának zavarba kellett volna ejtenie. A mágia és Uly arckifejezése azt – mondta, hogy a kislány már látta ezt, és boldog volt, mindent elmondott. Kylar legendák teremtménye volt. Egy legendáé, amelyet egyetlen Nővér sem hitt el. Egészen eddig. – Igazad van, Uly– mondta a Nővér kedvesen, s közben Vi szemébe nézett, mintha azt mondaná, „tégy úgy, mintha”. – Mi lenne, ha tábort ütnénk, és elkezdenél vacsorát készíteni nekünk, míg Vi és én foglalkozunk Kylar sebeivel. Mi többet tudunk a gyógyításról, te pedig gondoskodhatsz arról, hogy kész legyen a vacsorája, mire felébred. – Ariéi leszállt a lóról, és lesegítette Ulyt. – Nem akarok elmenni. Itt akarok maradni– mondta a kislány. – Uly – szólt Vi – úgy segíthetsz a legtöbbet, ha megcsinálod a vacsorát. Itt csak útban lennél. – Rajta, gyermekem!– mondta Ariéi. Elvezette Ulyt, miközben Vi leszállt a lóról, és elkezdte lesöpörni a leveleket Kylar testéről. Ariéi visszafordult, és a szájával formálta a szavakat: „Kezdj el ásni!”. Vi bólintott. Ha lett volna ideje gondolkodni, Ariéi nem cselekedett volna ilyen kétségbeesetten. Ezer tényezője volt a helyzetnek, és túl gyorsan folyt minden, hogy ki tudja számítani az esélyeket. Elvitte Ulyt az erdőbe úgy húszlépésnyire, mágikusan megkötözte és elnémította. Egy fatönk ellenkező irányba néző oldalára tette le. – Sajnálom, gyermekem! Így a legjobb. – Mmm! – mondta Uly nagyra nyílt szemmel, de a hang alig volt több suttogásnál. Ariéi épp időben kerülte meg a fát, hogy lássa, Vi lóra pattan, és elvágtat az erdőbe. Ariéi felkiáltott, és fénylabdát dobott el a lány mellett, de nem volt benne forróság. Csak az erdőt akarta megvilágítani vele, hogy megijessze Vit. Emellett véletlenül eltalálhatta volna. A patadobogás egyenletes hangja elenyészett. Ariéi Nővér a fejét csóválta, és nem kísérelte meg követni.
Ennyit a játék nyilvánvaló részéről. Amit Vi csinált, az volt az igazi trükk. Sok szerencsét, Vi! Kívánom, hogy térj vissza hozzánk, ha felkészültél a gyógyításra! Remélte, hogy egy nap még Vivel ülhet a szobájában a Rendben, és nevetnek azon, amit ma csináltak, de nem hitte, hogy ez megtörténik. Azok után nem, amit csinált. A szenvedélyes nők általában gyűlölik az olyan nőket, mint Ariéi Nővér. Vagy legalábbis gyűlölik, ha hűvösen manipulálják őket, de milyen más lehetősége volt Arielnek? – És most te – szólt visszafordulva. – Az én halhatatlan harcosom, hogyan működsz? – Nem láttalak a múltkor– szólt Kylar a Farkashoz. – Azt hittem, végeztünk. – A Farkas a trónján ült a Rejtély Előcsarnokában, ragyogó, sárga szeme Kylart méregette. A homályló szellemek, amelyek benépesítették az elmosódott csarnokot, Kylar fülének hallhatatlanul mormoltak. Még mindig nyugtalanította az egész hely. Nem érezte a padlót a talpa alatt. Nem látta a kísérteteket, amikor egyenesen rájuk nézett. Nem tudta, hogy a kamrának vannak-e valójában falai. A bőre bizsergett, de nem tudta volna megmondani, hogy hideg vagy meleg volt-e odabent. Nem érzett szagokat. A saját hangjától eltekintve nem hallott semmit. Érzékelt valami zajt, hangokat, lábak csosszanását, amelyeket nem hallott, de csak megérzésszerűen. Testetlen volt, és valamiképpen magával vitte az érzékeit, ám nem mindet, és amelyek megvoltak sem voltak megbízhatók. Csak néhány dolog látszott tisztán: a Farkas meg a két ajtó. Az egyik egyszerű fából készült, vasretesszel, a másik pedig aranyból, a szegélye körül kiszivárgó aranyszín fénnyel. – Túl dühös voltam, hogy elviseljem a látványodat– felelte a Farkas. Most sem látszott boldogabbnak. Kylar nem tudta, mit mondjon. Dühös? Miért? – Acaelusnak ötven évbe tellett, míg felhalmozott három halált. Neked kevesebb, mint hat hónap alatt sikerült. Pénzt fogadtál el azért, hogy meghalj. Pénzt. Nem volt elég ára az istenkáromlásnak? Sosem tanulsz?– kérdezte a Farkas. – Miről beszélsz?– Kylar érzékelte, hogy az előcsarnokot benépesítő szellemek, vagy akármik voltak az anyagtalan emberek, nagyon elcsendesedtek. – Rosszul vagyok tőled. – Én nem... A Farkas magasba emelte egyik megégett ujját, és a kis ember hatalmának súlya akkora volt, hogy Kylar azonnal elhallgatott. – Acaelus is elfogadott egyszer pénzt, miután az első felesége meghalt.
Azt hiszem, addig nem igazán hitt a halhatatlanságában. Kétszer fogadott el pénzt, és egyszer valami rosszabbat is tett. Azután megmutattam neki, mi az ára. Megállította őt, és téged is meg kellene, hogy állítson. Fia ragaszkodsz ahhoz, hogy eldobálod az életeidet, teszek róla, hogy megbánd végeérhetetlen életed minden hátralévő napját. Olyan volt, akár egy rossz álom: a rosszallóan néző bíróság olyan szabályok elé állította, amelyeket nem értett, kimondta a bűnét, a derengő, figyelő alakok, az ítélet ajtajai, az igazság fenyegetése, amelyet nem tudott elviselni. Meg kellett volna ráznia magát, belecsípni a bőrébe ha lett volna teste, amit megrázzon vagy megcsípjen. Ha nem emlékezett volna arra, milyen, amikor megölik. – Nem tudom, miről beszélsz. Mi az ördögöt kellene tennem? – kérdezte keserűen Kylar. Mire vagyok jó? Fény villant azokban a kemény, aranyszín szemekben, és a világ összecsúszott. Megváltoztak a perspektívák, és Kylar hirtelen esetlennek érezte magát. Kövérnek és bizonytalannak tűnt, és egy kis székben ült. Az ujjai rövidek és kövérek voltak, és a fejét vinnyogás töltötte meg. A feje majdnem elviselhetetlenül nehéz lett. Hadonászott, és rájött, hogy ő óbégat. Újra volt teste, de nem a sajátja. Kisbaba volt. Előtte egy ősz hajú férfi, aki óriásnak tűnt, egy kanálnyi zabkását tartott. – NAGYRA NYISD!– dúdolta a Farkas, Kylar arca felé tolta a zabkását. Kylar becsukta ordító száját. Újra felvillant a fény, és visszatért a saját testébe. A férfi komiszán rámosolygott. – Nem vagy más, mint egy dagadt, gyámoltalan gyermek az óriások földjén. Becsukod a szádat ahelyett, hogy ennél. Beszélsz, amikor hallgatnod kellene. Mire vagy jó? Bármelyik válaszomat elvetnéd. Miért kéne hát rád pazarolnom az időmet? Ugyanolyan öntelt vagy, mint a mestered volt, és a bölcsességének a szikrája sincs meg benned. Gyengeelméjűnek talállak. – Mit csináljak? – Jobban. Csináld jobban! Ariéi egyik része azt kívánta, bárcsak le tudná lassítani, ami Kylar testében végbemegy. Ahogy a dolgok álltak, már majdnem felépült. Miközben a nő nézte, a mellkasába fúródott nyíl megrezzent és elmozdult. Aztán megremegett, és elkezdett kiemelkedni a testéből, mintha odabentről tolnák. A nyílhegy egy hallható cuppanással áttörte a bőrt, ami már bőven begyógyult a nyílvessző körül. A nyílvessző oldalra pottyant, Ariéi pedig felkapta, és eltette az aranytábla mellé, hogy később tanulmányozza. A bőr, amely Kylar szíve fölött épp csak felszakadt, olyan gyorsan forrt
össze, hogy Ariéi nem is látta. Pillanatokon belül újból kisimult és ép volt. Ariéi Nővér a mágiájával nyúlt felé, de amint megérintette vele Kylar testét, az magába szívta az energiáját. Remegés futott át a férfin, majd verni kezdett a szíve. Egy hosszú pillanat múlva megemelkedett a mellkasa és csúnyán köhögött, félig megalvadt vérrögöket köpött a tüdejéből. Aztán elmúlt a köhögés. Ariéi Nővér próbálta anélkül figyelni, hogy megérintené, de a mágiahullámok olyan gyorsak voltak, hogy még el sem kezdte felfogni azokat. A kezét közelebb tartotta Kylar testéhez, és a levegőt hidegnek érezte körülötte. A fű a teste alatt hervadt volt és fehér. Mintha az egész teste magába szívta volna az energia minden formáját, és felhasználta volna a gyógyításához. Mi történne, ha egy hideg, sötét szobában lenne? Megállna a gyógyulási folyamat? Hogy a pokolba’ tudja mágiává alakítani mindazt az energiát? Hogy csinálta egyáltalán, főleg, hogy eszméletlen volt? Istenek, egy ilyen ember tanulmányozása még a túlvilágról is beszélhetett volna a nővéreknek. Olyasmi volt ez, amelyet rég feladott, és elfogadta, hogy az a kísérletezésen túl van. Kylar mindent megváltoztathatott volna. Fehér labdává gyűjtötte a mágiát a tenyerében, és Kylar testéhez közelítette, hogy lássa, ahogy a mágiát úgy nyeli el, ahogy a lefolyó a vizet. Elképesztő. Ez, ez egy olyan rejtvény volt, amelynek megoldására feltette volna az egész életét. A tenyeréből eloszlott a mágia utolsó cseppje, Kylar szeme pedig kipattant. Ariéi Nővér mindkét kezét felemelte. – Nem akarlak bántani, Kylar. Emlékszel rám? – Bólintott, a pillantása úgy cikázott, akár egy vadállaté. – Mit csinálsz itt? Mi történt? Mit láttál? – Láttalak holtan. Most újra életben vagy. Ki ölt meg? – Kylar kimerültnek látszott, túl fáradt, vagy túl feszült volt, hogy fárassza magát a tagadással. – Nem érdekes. Egy mestergyilkos. Semmi személyes. – Egy mestergyilkos, mint te és Vi? Kylar felállt, merevséget színlelt. A nő tudta, hogy csak tetteti, mert látta, hogy tökéletes állapotban van. – Graakos– suttogta az orra alatt, – felfegyverezve magát. – Mit akarsz, boszorkány? – kérdezte Kylar. A mágia indái, amelyeket a nő felé nyújtott, hirtelen eltűntek. Nem csupán eltűntek: szétfoszlottak, akár a füst a szélben. Kylar csinálta– szétszórta a mágiát. A szeme veszélyesen villogott. Ilyen könnyen eltűnhet a mágikus pajzsa? Ariéi Nővér évtizedek óta először veszélyben volt egy férfivel szemben.
– Segíteni akarok neked, ha a célod igaz – felelte. – Úgy érted, ha cserébe én is segítek? A nő vállat vont, nyugalmat erőltetett magára. – Milyen hatalmad van, fiatalember? Tudod egyáltalán? – Miért mondanám el? – Mert már tudom, hogy valóban Kylar vagy. Te vagy a gyilkos, akit megöltek. A halhatatlan halott. Mi a valódi neved? Hogyan tettél szert az erődre? Így születtél? Mit látsz, amikor halott vagy? – Nem kellett volna elárulnom a nevemet, ugye? Ti, túlságosan sokat tanult emberek lesztek a halálom. Vagy legalábbis ti tesztek tönkre. Ariéi, látva, hogyan történt a gyógyulás, tudta, hogy a férfi porhüvelye, a teste nem változik, nem öregszik ezer év alatt sem. Kylar lehetett több száz éves is, de nem számít, hogyan nézett rá, egy ifjút látott azokban a hideg, kék szemekben. Egy ifjú virtusát, egy fiatal férfi legyőzhetetlenségét. Egy fiatalember ostobaságát mutatta azzal, hogy máris olyan sokat elárult neki. – Mennyi idős vagy?– kérdezte a Nővér. Kylar vállat vont. – Húsz, huszonegy. – A Társaság tehát téved? – A Társaság?– kérdezte Kylar Fenébe! Hogy lehetek olyan óvatos Vivel, és ilyen ügyetlen ezzel a fiúval? Bár már tudta. Nem szokott ahhoz, hogy férfiakkal foglalkozzon. Túl sok időt töltött kolostorba zárva, asszonyok között. A nőket megértette. Még ha ijesztően logikátlanok tudtak is lenni, az évek során megtanulta felmérni, mikor készül lecsapni a logikátlanság. A férfiak dolga teljesen más kérdés volt. Logikus lett volna, hogy a férfiak társaságában jobban érezze magát, de nem ez volt a helyzet. Mégis, Kylar minden szava könyvnyi tanítással ajándékozta meg. Nem hazudott a korát illetően. Ez igaznak érzett– de ki nem tudja a valódi korát? Azért volt, mert nem emlékezett, mióta van ebben az inkarnációjában? A nővér úgy érezte, hogy ez valami más volt. Nem kellett volna semmit sem szólni a Társaságról. Most még többet kell mondania. Ha visszautasítaná, hogy elmondja, akkor Kylar is azt fogja tenni. – „Lásd, a hosszú éj elmúlik, ő pedig újjászületik.” A Társaság – mondta. – Kylar a szemét dörzsölte, mintha furcsa érzése lenne benne. Elragadtatottnak tűnt, ami jó volt, mert a Nővér nem akarta elmagyarázni, honnan tud a Társaságról. Azt hiszik, hogy visszatérsz a halottaidból, és azt remélik, megtudják, hogyan. A hitük láthatóan beigazolódott. És mi többet remélhet az ember, mint hogy uralma alá hajtsa a halált? – Sok mindent – csattant fel Kylar. – Halhatatlan vagyok, nem
legyőzhetetlen. Ez nem mindig áldás. Még mindig bizonytalan volt. Mintha megbánt volna minden kimondott szót. Nem volt ostoba, ő nem. Gondatlan talán, de nem ostoba. Tehát, Nővér, mit akarsz tenni velem? Megláncolsz, és elviszel a Rendbe? Ahogy kimondta, Ariéi fejéből kipattant egy ábránd. Micsoda kísértés! Ó, sosem próbálná őt mágiával megláncolni. De volt valami sokkal jobb, mint a mágia. Uly. Néhány hazugság arról, hogyan végzi Uly, ha nem viszik azonnal a Rendbe, egy körmönfont varázslat, hogy Uly néhányszor rosszul legyen, és Kylar a saját akaratából menne vele. Kylar létezése a testvériség nagy része előtt rejtve maradna. Csak Istariel tudná. Maga Ariéi tanulmányozná a férfit. Ó, micsoda kihívás! A színtiszta szellemi kirakós játék. A mágikus összetettség mélysége! Részegítő volt. Valami nagy dolog részévé válhatna. Kylarnek nem lenne rossz élete. Megadnának neki mindent, amit kér. A legjobb ételt, a legjobb lakást, edzéseket a kardmesterekkel, látogathatná Ulyt, akármilyen szórakozást biztosítani tudnak számára, és kétségtelen, hogy kíváncsiak lennének, milyen adottságokat örökölnének az utódai, ha Nővérekkel nemzene gyermeket. Az ő érdekében a legvonzóbb nőket választanák. A legtöbb férfi meglehetősen kellemesnek találna egy ilyen kötelességet. Mindent megkaphatna, amit akar, kivéve a szabadságot. Halhatatlan volt! Mit számít neki néhány évtized? Egyetlen életidőnyi kényeztetés luxusban és a tudás, hogy pusztán azzal, hogy bőségben él, a történelem folyását változtatja meg. Lenne oka és célja, csupán azzal, hogy a kedvében járnak. Mi történne, ha a testvériség– ha maga Ariéi felfedné Kylar titkait? Tökéletes gyógyítás bárki számára, aki megsérül, sebhelyek nélkül. Halhatatlanság! Milyen hatalmassá válhatna a Rend, ha kiválaszthatnák, kinek adnak ezerévnyi fiatalságot? Mit tenne ez a világgal? Ő, Ariéi Wyant végül talált egy rejtvényt, amely méltó az adottságaihoz. Nem, nem rejtvényt, hanem egy rejtélyt. Ügy foglalná el helyét a történelemben, mint a nő, aki örök életet adott az emberiségnek. Lélegzetelállító volt és– túl sokára döbbent rá ijesztő. Halkan felnevetett. – Értem már, miért nem ment veled semmire a Társaság. Egyszerűen csak túl nagy a kísértés, nem igaz? A fiatalember nem válaszolt. Úgy tűnt, elhatározta, hogy minden, amit mond, többet árul el az asszonynak. Ugyanakkor Arielnek úgy tűnt, hogy azt hiszi, tud valami olyasmit, amit ő akar tudni. – Azt – mondtad Torras Bendben, hogy Cenaria katonája vagy szólt Ariéi. De nem úgy tűnik, hogy a lázadók oldalán állsz. Tekintve, hogy milyen
régóta hevert itt a tested, gondolom meg sem álltái a táborban parancsokért. Ez hát az ajánlatom: te elmondod, mit csinálsz valójában, én pedig segítek. Történetesen egyedül voltál az erdőben, alsóneműben, a hidegben, ló, pénz és fegyverek nélkül. Biztos vagyok abban, hogy a fegyverek nélküli rész nem gond, de a többi biztosan az. – Ó, szóval már barátok vagyunk? – kérdezte Kylar felvont szemöldökkel.– Számomra az a kérdés, hogy miért nem öllek meg, hogy visszatartsam a Rendet attól, hogy tudomást szerezzenek rólam? – Halhatatlan vagy, nem legyőzhetetlen– felelte Ariéi gúnyos mosollyal. – Ha szükséges, tucatszor is megöllek, miközben elcipellek a Rendbe. Egyikünk sem tudja, hogy ha mágiával öllek meg, az vajon megszakítja-e a finom egyensúlyt, amely visszahoz az életbe, így ez mindkettőnk számára kockázatos, ugye? Természetesen miután egyszer megöllek varázslattal, utána kézzel is megölhetlek. És természetesen te is megölhetsz engem. Ez hát számomra is talány. Minden fáradozásom ellenére egy csomag hússal végezhetem. Te pedig holtan. Véglegesen holtan. – Ha beszélsz a Rendnek a létezésemről, a világ minden Nővére utánam kajtat. Egy nagyon hosszú élet hátralévő részében. Talán nekem jobb lenne egyszer kockáztatni, egy Nővérrel, mint hogy minden újonnan talárba bújt némberrel, aki egy örökkévalóságra nevet akar szerezni magának. – Szóval hidegvérrel meggyilkolnál? – kérdezte a nő. – Nevezzük előrelátó önvédelemnek. A Nővér közelebb lépett Kylarhez, és a hideg kék szemébe nézett. Gyilkos volt, igen. Mestergyilkos, igen. De hidegvérű? A legszomorúbb az volt, mindazzal kapcsolatban, amit mondott, igaza volt. Ha szabadságot akar, ha ugyanannyira értékelte a titkokat, mint az elődje vagy az elődei, akkor meg kellene ölnie őt. Ha a Rend megtudná, hogy létezik, nem nyugodnának, míg el nem fogják. Egyedülállóan alkalmas volt arra, hogy kitérjen előlük, de ki akarja, hogy egész életében vadásszanak rá? Meg tudna szökni öt évre vagy ötvenre, de nem örökre. A Rend sosem adná fel. Soha. Minden becsvágyó Nővér legnagyobb becsvágya lenne, a legnagyobb próba és a legnagyobb elképzelhető jutalom. Ariéi látta maga előtt, ahogy Istariel vallatja a férfit. Megütközött azon, hogy milyen ronda lett ez a kép. Istariel halhatatlanságot akart volna– nem a Rendnek, hanem magának. Nem a kutatás lassú, tanult módját alkalmazta volna. Istariel utált megöregedni, utálta elveszíteni a szépségét, gyűlölte a merev ízületeket és az öregség szagát. Istariel számára Kylar akadály lett volna, ellenszegük volna neki, halálra ítélte volna őt azzal, hogy nem hajlandó elárulni a titkait.
És mi lesz, ha kiszedik belőle a titkokat? Milyen inasai lettek volna a Nővérek a halhatatlanságnak? A válaszok csüggesztők voltak. Ki volt elég tiszta és elég bölcs, hogy tudja, kinek biztosíthat öröklétet? Kiben lehetett megbízni, hogy miután megkapta az ajándékot, nem használja rosszul? – Te jó ember lehetsz, Kylar– mondta halkan. Ne hagyd, hogy az adottságod megrontson. Nem fogom elárulni a titkodat a Rendnek. Legalábbis addig nem, míg újra beszélhetek veled. Tudom, hogy nincs okod hinni nekem, tehát tessék. Az övéből kést húzott elő, és átadta Kylarnek.– Ha meg kell ölnöd, tedd meg.– Hátat fordított. Semmi sem történt. Egy hosszú pillanat múlva visszafordult. – Megengeded, hogy segítsek?– kérdezte. Kylar megviseltnek látszott. – Logan Gyre életben van– mondta.– A Bendő legmélyebb bugyrában, a Pokol Segglyukának nevezett helyen. – Azt hiszed, életben van? – Egy hónapja még így volt. Ha az első két hónapot túlélte, a legnehezebb részen már átesett. Úgy gondolom, még él. – És ki akarod hozni? – Ő a barátom. Ariéi lassan lélegzett, hogy uralkodjon magán. Szerette volna lehordani a fiút a bolondsága miatt. Hogy merészeli veszélybe sodorni a ka’karit egy egyszerű királyért. – Tudod, mit fog jelenteni Garoth Ursuulnak, ha ráteszi a kezét a ka’karidra? Hogy mit fog jelenteni a világnak?– kérdezte Ariéi nővér. Rémes lenne a világnak, ha a Rend fedné fel Kylar titkait, ám maga az apokalipszis, ha a khalidoriak tennék meg. – Logan a barátom. Ariéi gyakorlatilag a nyelvébe harapott. Ha Istariel valaha is rájön arra, amit épp tenni akart, Ariéi legenyhébb büntetése az lett volna, hogy kivetik a Rendből. – Jól van hát. Rendben. – Kifújta a levegőt. – Segítek neked. Azt hiszem, tehetek valami nagyon különlegeset. Azt hiszem, igen. Ne kérj más Nővért, hogy ilyet csináljon. Csak azért lehetséges, mert már elég jól megismertelek. De várj csak. El kell vinned valakinek egy üzenetet. – Mit csinálsz?– kérdezte Kylar, miközben a nő talált egy darab pergament, és valamit írt rá, aztán mágikusan lepecsételte. – Higgy nekem, vagy ne, Kylar. Ha nem hiszel nekem, ölj meg. Mivel már eldöntötted, hogy nem teszed, akár belsőleg is következetes lehetnél, és bízhatnál bennem.– Kylar pislogott a szóáradat hallatán, de Ariéi folytatta. Be
tudlak juttatni a városba holnap estére, talán holnap délutánra. – Az három napi lovaglás... – De meg kell ígérned nekem két dolgot. ígérd meg, hogy először ezt a levelet kézbesíted, és ígérd meg, hogy másodszorra mented meg Logant. Esküdj meg! – Mi van a levélben? – Egy Drissa Nile nevű gyógyítónak szól, és nem rólad. Az események, amelyeket elindítottál, változásokat tesz szükségessé a Rend helyzetében. Az embereinknek tudniuk kell, hogyan reagáljanak, ha megmented Logan Gyret, érted? Nem ez volt a teljes igazság, természetesen, de nem mondhatta el, hogy a levél legfőképp a Vinek szánt ravasz tervéről szólt, amely aggasztotta volna Kylart. Amikor bemész a városba, egyél egy rendes adag ételt, és aludj olyan sokat, amennyire a testednek szüksége van. Még így is lesz egy vagy két nap előnyöd. – Várj, várj– mondta Kylar.– Nem akarom, hogy Logan tovább rohadjon ott, mint kell, de miért érdekel téged, hogy nyerek-e egy-két napot. Ó, igen. Gondatlan, nem hülye. – Vi előtted jár. Cenariába tart. – Az a kurva! Nem kérdéses, hogy jelenti a sikeres megbízást. Várj, honnan tudod, hová tart? – Velem utazott– húzta be a nyakát Ariéi Nővér. – Micsoda?! – Meg kell értened, Kylar. A lány hihetetlenül tehetséges. A Rendbe akartam vinni. Megszökött, épp miután rátaláltunk a holttestedre. Azt hiszi, halott vagy. És most a cifra rész. Jarl – mondta neked, hogy Logan életben van? – A lány... megkínozta Jarlt, mielőtt megölte volna? – Nem. Egyáltalán nem beszélt vele. És a horog– hagyjuk a hazugságot heverni a homokban, mintha nem lenne érdekes, nem kell annyira részletezni, hogy jól nézzen ki. – Akkor nem tudom, honnan tudta, de mondott valamit a királyról meg a lyukról. Azt hiszem, tud Loganről. Kylar elsápadt. Elhitte. Most azonnal Loganért fog menni ahelyett, hogy megpróbálná megölni Vit. A Fényre! Ariéi Nővér azt hitte, szeret tanulni. Mindig is kellemesen érezte magát kolostorba zárt életében. Most megértette, hogy egyes Nővérek miért hagyták el a Rendet, hogy A Világban dolgozzanak. Azért nevezték A Világnak, mert a Rend egy tökéletesen más valóság volt. Ariéi azt hitte, nem
érdekli, mi történik A Világban, azt hitte, hogy a könyvek mindig lenyűgözőbbek lesznek, mint valami szánalmas királyság szánalmas politikája. De most úgy érezte, teli van élettel. Itt állt, hatvanvalahány évesen, a jövővel játszott– és imádta! – Csak pár percet nyert előttem. El tudom kapni és megölhetem most! Hadd vigyem el a lovadat! – Sötét van, Kylar, sosem... – Hülye! Úgy gondolkodott, mint egy Nővér, nem, mint egy orgyilkos. Épp most adott neki egy újabb okot, hogy megölje Vit. – Látok a sötétben! Add ide a lovadat! – Nem!– felelte a nő. Lát a sötétben? Kylar egy szempillantás alatt megváltozott. Az egyik pillanatban egy dühös ifjú volt, aki annak ellenére, hogy a hidegben, alsóneműben állt, mégis rémisztő. A következőben az egész teste szivárványszínekben villant fel. A ragyogás a látható tartományból a mágikusba ment át, s Ariéi szeme könnybe lábadt. Mire pislogva kitisztította a látását, Kylar teljesen átalakult. A helyében egy jelenés állt, egy démon. Kylar testének minden hajlata és sima felülete fekete fémtől csillogott, az arca dühödt maszkká alakult, az izmai megnövekedtek, de nem az erejétől. Ariéi rájött, hogy az Éjangyalt látja, teljes őrjöngésében. Megtagadta a megtorlás megtestesülését, a lehetőséget, hogy igazságot szolgáltasson. Nem volt képmutatás, sem okos megtévesztés a félelmei között. Hátra tántorodott, és fél kezét a lovára tette– legalább annyira, hogy megtámaszkodjon, mint hogy visszatartsa a megrettent állatot. – Add. Ide. A. Lovat!– mondta Kylar. Így Ariéi az egyetlen dolgot tette, amit tehetett. Egy mágiaszilánkkal megölte a lovat. Már két ártatlan jószág, akiket megöltem Vi miatt. Kylar embertelen távolságra szökkent a fák közé, amint Ariéi megérintette a mágiát. De ahogy a ló a földre rogyott, a nő elengedte a varázslatot és felemelte mindkét kezét. Még csak nem is látta mozogni, de egy pillanattal később Kylar előtte állt, a kése hegyével egy ujjnyira a szemétől. A Fényre! O még azt hitte, élvezi ezt? A jövőkkel való hazardírozás másképp festett, mikor az ember sajátja volt a tét. – Miért védesz egy gyilkost? – kérdezte a feketén fénylő démon. – Próbálom megváltani Vit, nem fogom hagyni, hogy megöld, amíg meg nem próbáltam. – Nem érdemel második esélyt. – És ki vagy te, hogy megmondd, halhatatlan? Te annyi második esélyt
kapsz, ahányat csak akarsz. – Ez nem ugyanaz– felelte Kylar. – Csak azt kérem, hogy először mentsd meg Logant. Ha nem fogadod el a segítségemet, szerencséd lesz, ha még a héten odaérsz Cenariába. A haragos pillantású álarc Kylar bőrébe olvadt, de még mindig dühösnek látszott. – Mit kell tennem? A nő elmosolyodott, remélte, hogy a fiú nem látja, hogy remegnek a térdei. – Kösd fel a gatyádat! – felelte.
47 Kaldrosa Wyn az utolsó simításokat végezte a szeme körül a szemceruzával, amikor mélyebbre nézett a tükörbe. Meg tudom csinálni. Tommanért. Nem tudta megmondani, miért, de tökéletesen akart kinézni. Talán azért, mert az aznapi volt az utolsó éjszakája. Az utolsó, kurválkodással töltött éjszakája vagy az utolsó éjszakája és pont. A jelmez színtiszta fantázia volt természetesen. Egy sethi nő sosem viselne ilyen holmit a fedélzeten, de aznap estére tökéletes volt. A nadrágja olyan szűk volt, hogy alig tudta magára húzni, míg Daydra nem – mondta nevetve, hogy nem viselhet alatta alsóneműt. „De hát át lehet látni rajta!” „És akkor...?” „Ó!”) Valami oknál fogva a nadrág nemcsak a bokáját, hanem a vádliját is felfedte– iszonyat! – , és a felsőrész ugyanolyan feszes volt és áttetsző, csipkefodorral az ujján nevetséges!-, az elején V-kivágással, amely a köldökéig ért. Az ing gombjai azt sugallták, hogy be lehetett gombolni, de amikor Kaldrosa karcsú testére húzta az apró ruhadarabot megpróbálta nem talált gomblyukakat. Mama K nagyon elégedett volt Piccun mester munkájával. Ragaszkodott ahhoz, hogy a hiányos öltözet izgatóbb, mint a meztelenség. Kaldrosa aznap este nem bánta. Ha netán menekülnie kell, nehezebben kapják el ebben, mint szoknyában. Kilépett az előcsarnokba, és hamarosan a többi lány is kijött a szobájából. Mindenki dolgozott, kivéve Bevet, aki túlságosan megrémült. Betegnek tettette magát, és egész éjjel a szobájában maradt. Kaldrosa kis híján pánikba esett, amikor meglátta a lányokat. Mindannyian fantasztikusan festettek. Mindegyikük külön időt fordított a sminkjére, a frizurájára, a ruhájára. Pórus lándzsájára! A khalidoriaknak fel fog tűnni. Észre kell, hogy vegyék! Daydra, a szobatársa, aki nemegyszer mentette meg azzal, hogy szólt a verőlegényeknek, amikor hallotta, hogy Kaldrosa a titkos szót sikítja, rámosolygott. – Nesze semmi, nem?– kérdezte. Daydra új nőnek látszott. Bár alig volt tizenhét éves, sikeres prostituált volt a megszállás előtt, és nem az első este volt, amikor Kaldrosa látta, miért végzi a lány olyan jól a munkáját. A nő ragyogott. Nem érdekelte, ha belehal. – Felkészültél? – kérdezte Kaldrosa, tudván, hogy hülye kérdés. A bordély perceken belül kinyit.
– Olyannyira, hogy elmondtam minden barátnőmnek a többi bordélyban. Kaldrosa kővé dermedt. – Megőrültél? Megöletsz mindnyájunkat! – Nem hallottad? – kérdezte halkan Daydra komor arccal. – Mit? – Megölték Jarlt. Kaldrosa tüdejéből kiszökött a levegő. Ha volt egy csekély reménye a jövőre nézve, az Jarl miatt volt. Jarl és az ő ragyogó arca miatt, a beszéde miatt, hogy kitaszítja a khalidoriakat és ő fog uralkodni, hogy száz hidat épít a Plithen és megszüntet minden törvényt, melyek a Telepen születetteket és a szolgasorban felnőtteket meg az egykori szolgákat és elszegényedetteket a város nyugati oldalára száműzik. Jarl új rendről beszélt, és amikor beszélt, lehetségesnek hangzott. Kaldrosa erősnek érezte magát, mint soha azelőtt. Reménykedett. És Jarl most halott? – Ne sírj!– szólt Daydra.– Tönkreteszed a sminkedet. Megríkatsz minket is. – Biztos vagy ebben? – Az egész város erről beszél– felelte Shel. – Láttam Mama K arcát. Igaz a hír– mondta Daydra.– Úgyhogy tényleg azt hiszed, bármelyik lány elárulna minket? Azok után, hogy megölték Jarlt? Kinyílt a folyosó utolsó ajtaja, és Bev lépett ki rajta. A torreádorjelmezét viselte, a copfjai szarvakként meredeztek a feje két oldalán, a dereka csupasz volt, és rövidnadrágot viselt. Az övébe tűzött kés nem úgy festett, mint a szokásos, tompa pengéjű fegyver. Bev sápadt volt, de eltökélt. – Jarl mindig kedves volt hozzám. És nem fogom még egyszer végighallgatni az átkozott imájukat. – Hozzám is jó volt– szólt egy másik lány könnyek között. – Ne kezdjétek ezt – mondta Daydra.– Nincsenek könnyek! Végig fogjuk csinálni. – Jarlért– szólt egy újabb lány. – Jarlért– ismételték a többiek. Megszólalt egy csengő, amely jelezte a lányoknak, hogy megérkeztek a vendégek. – Elmondtam pár más lánynak is– mondta Shel.– Remélem, rendben van. Részemről viszem a Nagyvalagút. Megölte az első szobatársamat. – Kherrick az enyém – szólt Jilean. A sminkje alatt a jobb szeme még mindig duzzadt és sárga volt. – Enyém a Kispöcsű.
– Neddard. – Engem nem érdekel, ki jön– mondta Kaldrosa. Úgy összeszorította a fogát, hogy fájt.– De kettőt viszek. Az elsőt Tommanért. A másodikat Jarlért. A lányok ránéztek. – Kettőt?– kérdezte Daydra.– Hogy végzel kettőjükkel? – Megteszem, amit kell. Kettőt. – Bassza meg– szólt Shel – , én is, de előbb a Nagyvalagút. Arra az esetre, ha történne valami. – Benne vagyok– csatlakozott Jilean. – Most csend legyen. Kinyitottunk. Az első férfi, aki feljött a lépcsőn, Burl Laghar parancsnok volt. Kaldrosa szíve megtorpant. Azóta nem látta, mióta beköltözött a Nyúlszívű Sárkányba, hogy előle meneküljön. Dermedten állt, amíg a férfi hozzá lépett. – Hát csak nem az én kis kalóz szajhám?– szólt Burl. A nő képtelen volt megmozdulni. A nyelve ólomsúlyúvá vált a szájában. Burl látta az arckifejezését, és kidüllesztette a mellét. – Látod, tudtam én, hogy kurva vagy, mielőtt az lettél. Tudtam, hogy tetszett neked, már amikor először megdugtalak a férjed előtt. És tessék! A férfi mosolygott, és nyilvánvalóan csalódott volt, hogy egyik talpnyalója sem nevetett.– Nos– szólt végül – , örülsz, hogy látsz? A félelem váratlanul eltűnt. Csak úgy elmúlt. Kaldrosa huncutul mosolygott. – Örülök-e?– kérdezte a férfi nadrágja elejébe markolva.– Ó, az nem kifejezés!– És a szobájába vezette a férfit. Tommanért. Jarlért. Aznap éjjel egy ősz hajú, sánta férfi mászott fel a villa tetejére, amely rövid ideig Roth Ursuulé volt, de most Nyulak százai lakták. A mankóján egyensúlyozott a holdfényben, és üvöltött az éjszakába: – Gyere, Jarl! Gyere, és lásd! Gyere, és halld!– Miközben a Nyulak összegyűltek, hogy megnézzék a tébolyodottat, szél szállt fel a Plithről. A férfi szemében könnyek csillogtak, akár a csillagok, a tábornok pedig a gyűlölet és a veszteség himnuszát kezdte zengeni. Gyászéneket dalolt Jarlért, bús dalt a jobb élet reményéhez. A szavakat felkapta a szél, és nem egy Nyúl érezte, hogy nemcsak a szél, de a meggyilkoltak lelkei is, akik a tábornok hangjára gyűltek oda, felemelkednek a bosszú ritmusára. A lefokozott tábornok üvöltött, és a mankóját rázta az ég felé, mintha minden Nyúl nyomorultsága és kétségbeesése jelképe lenne. Üvöltött abban a pillanatban is, amikor a szél elült. A Telep válaszolt. Sikoly harsant. Egy férfi sikolya. Mintha az a hang szabadította volna el, a szél felüvöltött. Villám recsegett az északon emelkedő kastély előtt, és a fénye feketére festette a tábornok
alakját az égen. Fekete felhők fedték el a Holdat, s eső zuhogott. A Nyulak hallották, hogy a tábornok nevet, sír, ellenszegül a villámlásnak, s a mankóját az ég felé lóbálva vezényli a düh vad kórusát. Aznap éjjel sikolyok szálltak fel a Nyúlszívű Sárkányból, ahogy még soha azelőtt. A nők, akik nem voltak hajlandók sikítani a vendégeik kedvéért, most elég hangosan sikoltoztak, hogy bepótolják minden addigi hallgatásukat. A sikolyaik mögött senki sem hallotta a haldokló férfiak nyögéseit, nyöszörgését, halk sírását és könyörgését. Negyven khalidori pusztult el csak a Nyúlszívű Sárkányban. Mama K terve egyetlen bordélyra szólt, s utána a lányokat ki akarta csempészni a városból. Arra számítottak, hogy ettől majd kétszer is meggondolják a khalidoriak, hogy a lányokkal erőszakoskodjanak. De a terv, amelyet Jarl halálhíre felkorbácsolt, futótűzként terjedt. Az egyik bordélytulajdonos kitalált egy ünnepet, hogy sok olcsó sört adjon, amitől a vendégek úgy lerészegedtek, amennyire csak tudtak. Nocta Hematának nevezte. A Szenvedély Éjszakája van, állította szélesen mosolyogva a kliensekre. Egy másik bordélyban, amelynek tulajdonosa Jarllal dolgozott évekig, azt állította, hogy egy régi cenariai hagyomány. A Fejvesztett Éjszaka, azt – mondta. A kábítószerrel mérgezett ételtől és a mértéktelen italtól a város minden bordélya semmihez sem hasonlító orgiát csapott. A levegő megtelt kiáltásokkal és sikolyokkal, vad vonítással. A rémület sikolyai, a bosszú sikolyai, a vérszomj és a visszafizetett véráldozat őrjöngő sikolyai szálltak. Férfiaké és nőké, és még a kicsi férfiak és nők is a gyermekek testében, a barbár mód, leírhatatlan szörnyűséggel meggyilkolt céhpatkányoké is. Gyászoló férfiak, asszonyok és gyermekek álltak véres khalidori hullák felett, és szólították a halottaik szellemét, hogy azok lássák, milyen bosszút álltak értük, szólították Jarlt, hogy lássa, milyen megtorlást követeltek az ellenség húsából. Kutyák vonyítottak, lovak rettegtek a vér, a verejték, a félelem és a fájdalom nyers szagától. Rohanó férfiak és nők áradtak az utcákon minden irányban. Túl sok vér volt mindenütt, hogy az ömlő eső folyamai elmossák. Vöröslöttek a csatornák. A katonák arra érkeztek, hogy a bordélyok ajtajait tucatnyi kis trófea díszíti: mindet egy-egy erőszaktevő testéről metszették le. De minden bordély üres volt, kivéve a hullákat. A kora reggeli órákban gyászoló férjek és szeretők tépték szét a kábult khalidoriakat, akik megszöktek a bordélyokból, és a Telepen kóboroltak, és próbáltak kitalálni onnan. Még a teljesen felfegyverzett és józan csapatok is, amelyeket nyomozni küldtek oda,
rajtaütésekbe futottak. Köveket dobáltak rájuk a háztetőkről, íjászok szedték le a katonákat távolról, és ahányszor a katonák rohamoztak, a Nyulak, akik hónapokig tanulták, hogyan tűnjenek el, megtették. Olyan volt, mintha kísértetekre támadtak volna, és minden keskeny, kanyargós sikátor tökéletes hely volt egy rajtaütéshez. A khalidoriak, akik betették a lábukat a Telepre, nem jutottak ki. Aznap éjjel az Istenkirály 621 katonát, 74 tisztet, három, informátorként működő bordélytulajdonost és két mágust veszített. A Nyulak közül egy lélek sem hiányzott. Azt az éjszakát örökre Nocta Hematának nevezték, a Vér Éjszakájának. Logan felébredt. Nem mozdult. Csak hagyta, hogy átsöpörjön rajta a tény, amíg biztos nem lett abban, hogy igaz. Életben volt. Valamiképp túlélte az eszméletlenséget és a delíriumot. Itt. Nyomokban emlékezett az üvöltő Csikorra, aki felette állt. Lillyre, ahogy nedves rongyot tesz a homlokára. Ezek között a töredékek között, mint a genny a gyulladt sebben, rémálmok voltak, elveszett élete feltűnő kísértetei, halott nők és kéjvágyó, hátborzongató khalidori arcok. Amikor megmozdult, tudta, hogy még nincs kint a slamasztikából. Csak annyi ereje volt, mint egy kölyökmacskának. Kinyitotta a szemét, nagy nehezen megpróbált felülni. A Lyukban mormogást hallott. Úgy hangzott, mintha mindenki ugyanolyan meglepett lenne, mint ő. Akik odalent megbetegedtek, sosem élték túl. Egy húsos kéz ragadta meg, és ülő helyzetbe rántotta. Csikor volt, az arcán a szokásos félnótás vigyorral. Egy pillanattal később Logan mellett térdelt és ölelgette, kiszorítva belőle a szuszt. – Nyugalom, Csikor – szólt Lilly. – Ereszd el! – Logan meglepődött, amikor Csikor azonnal elengedte. Csikor nem hallgatott másra, csak őrá. Lilly rámosolygott. – Jó, hogy újra itt vagy. – Látom, új barátod van– felelte Logan féltékenyen és emiatt bűntudattal. Lilly halkabban folytatta. – Látnod kellett volna, Király. Óriási volt! – Foghíjasan rávigyorgott, és megsimogatta Csikor bütykös koponyáját. A férfi lehunyta a szemét, és széles mosollyal kivillantotta hegyes fogait.– Jól csináltad, nem igaz, Csikor? – Igen– felelte amaz. A hangja furcsán megemelkedett a szó közepén. Logan majdnem elájult. Most először hallotta Csikort beszélni. – Te tudsz beszélni? – kérdezte. – Csikor mosolygott. – Hé, szajha! – szólt Fin a Lyuk túlsó oldaláról. Letekerte magáról az
inakból készült kötele nagy részét, és egy új, fonott részt kötött hozzá. Logan látta, hogy már csak hét Lyuklakó maradt. – Ideje dolgozni. – Vársz, amíg készen leszek– felelte Lilly. – Nem engedtem egyiküket sem magamhoz, mióta beteg voltál – mondta Logannek. – Mi ez a hang?– kérdezte Logan. Először nem vette észre, mert annyira egyenletes volt, de volt valami ropogó zaj is, és halk mormolás, amely a Lyukban visszhangzott, és valahonnan máshonnan jött a Bendőből. Mielőtt a nő válaszolhatott volna, Logan érezte, hogy valami változik a levegőben. A Lyuklakók összenéztek, de minden arc üres volt. Valami megváltozott, de egyikük sem tudta, mi az. Logan gyengébbnek, betegebbnek érezte magát. A levegő mintha sűrűbb lett volna, súlyos. Ismét megérezte a Lyuk bűzét és mocskát– először szagolt hónapok óta. Úgy érezte, hogy most először lesz figyelmes az élet felszínét takaró iszapra. Mocsok borította, és nem volt menekvés. Minden lélegzet egyre több méreggel töltötte meg, minden mozgás több mocskot kent a testére, mélyebbre préselte az olajat a bőrébe. A puszta létezéstől nyomult belé a szenny, az engedte a sötétségnek átütni a bőrét, olyan mélyen, akár a tetoválás, örökre a részévé téve a mocskot, hogy akivel csak találkozik, lásson minden gonoszságot, amit elkövetett, minden méltatlan gondolatot, amelyet valaha érlelt. Alig vette észre a Bendőn átcsörömpölő hangot. Foglyok sikoltoztak, könyörögtek kegyelemért. A sikolyok egyre magasabb hanggal és kétségbeeséssel terjedtek, ahogy a Lyukhoz közelebb és közelebb a többi rab is csatlakozott a kiáltozáshoz. A magas hangú vinnyogás mögött Logan megint hallotta a zörgést, mintha vaskerekek súrlódnának a kőhöz. A Lyukban a megkeményedett gyilkosok magzati pózba gömbölyödve simultak a falhoz, fülükre szorított tenyérrel. Csak Tenser és Fin nem görnyedtek össze. Fin úgy festett, mint aki élvezi, a kötele ernyedten hevert az ölében, az arcát felfelé fordította. Tenser meglátta, hogy Logan bámulja. – Khali eljött – mondta. – Az mi?– kérdezte Logan. Alig tudott mozdulni. Szerette volna belevetni magát a Lyukba, hogy véget vessen az iszonyatnak. – Ő egy istennő. Itt a kövek ezeréves fájdalmat, gyűlöletet és kétségbeesést könnyeznek. Az egész Bendő olyan, akár egy gonosz ékkő, és itt fogja meglelni Khali az otthonát, a feltáratlan sötétség legfeketébb mélységében.– Aztán kántálni kezdett.– Khali vas, Khalivos ras en me, Khali mevirtu rapt, recu virtum defite. Tatts Tenser mellett állt, és megragadta a férfit. – Mit beszélsz? Hagyd abba! – Torkon ragadta Tensert, és a Lyuk széléhez
vonszolta. Tenser karjairól hirtelen fekete hálók szökkentek fel, és Tatts szeme kidülledt. Fuldoklott. Mozgott a szája, és a torkából kis hörrenések törtek fel. Hátratántorodott a Lyuktól, elengedte Tensert, és térdre esett. Az arca vörös volt, a nyakán és a homlokán kidagadtak az erek. Minden nyilvánvaló ok nélkül hörgött. Aztán a földre zuhant, nagyokat, nehezeket lélegzett. Tenser elmosolyodott. – Te nagy, tetovált seggfej, senki nem emelhet kezet a birodalom hercegére. – Mi? – kérdezte mindannyiuk helyett Kilencujjú Nick. – A nevem Ursuul, és az időm köztetek lejárt. Khali eljött, és attól tartok mindannyiótokra szüksége lesz. Ez az imádságunk: Khali vas, Khalivos ras en me, Khali mevirtu rapt, recu virtum defite. Jöjj, Khali! Élj bennem, Khali! Fogadd el áldozatomat, a neked ellentmondók erejét! Az imádság ma meghallgattatott. Khali most már Lyuklakó. Az ő szentséges jelenlétében fogtok élni. Ez nagy dicsőség, bár bevallom, nem túl keresett. Logan fentről hallotta a zajt, amit csak egy szekér kerekei csaphattak a Bendő harmadik szintjén. – Miért vagy itt?– kérdezte Nick. – Ez ne aggasszon, bár az én művem, hogy mindannyian itt vagyunk. Tenser úgy mosolygott, mintha ez lett volna a legjobb dolog, ami valaha történt vele. – Micsoda?– kérdezte Nick. – Te rohadék!– szólt Lilly.– Te csináltad, hogy a kulcs nem illett a zárba. Kiütötted a kezemből. Te hívtad Gorkhyt, te szarzsák! – Igen, igen, igen! – nevetett Tenser. Felemelte a kezét, amelyből vörös fény lobbant. A Lyuklakók hátrahőköltek. Hunyorogtak, fényt hónapok óta nem látott szemükkel. A vörös fény felemelkedett a rácsig odafent. A folyosó végén a fényt megpillantva valaki felkiáltott. Tenser mögött Fin felemelt egy kötélhurkot. – Eszedbe se jusson– szólt a férfi. Hátborzongatóan vigyorgott. – Khali jelenléte amúgy sem jelent halált mindenki számára. Te, Fin, nagyon jó szolgája lehetsz. A többiek jobban teszik, ha követik a példádat. Egy öregember csoszogott a nyíláshoz odafent. A rács feltárult, és Logan felismerte Neph Dadát. Mielőtt a Vürdmeister megláthatta volna, a kis falmélyedésébe iszkolt. Tenser óvatosan a levegőbe emelkedett, amikor a Vürdmeister varázslata felemelte. Végig nevetett.
A rács becsapódott, Logan pedig kikémlelt. Vörös fény vakította el, és szögezte a helyéhez. – Ó – szólt Tenser Ursuul – , ne gondold, hogy rólad megfeledkeztem, Király! Alig várom, hogy elmondhassam apámnak, megtaláltam Logan Gyret, aki a saját tömlöcének legmélyén rejtőzik. Imádni fogja.
48 Garoth Ursuul nem örült, hogy láthatja az utódját. Nem hívatta Tensert, és Neph Dada minden elővigyázatossága ellenére Garoth magánlakosztályába vitte Tensert, és mágikusan kitépte minden szolga nyelvét, aki mellett elmentek, hogy ne beszélhessenek arról, amit láttak a kastélynak túl sok szeme volt. Túl valószínű volt, hogy valaki meglátta Tensert. Természetesen a Bendő foglyai látták távozni. Garoth értékelése szerint volt arra esély, hogy Tenser épp most pusztította el a saját hasznosságát. Garoth nem szerette, ha az utódai szemtelenkednek. Senki sem dönthetett az Istenkirály helyett. Tenser látta az elégedetlenséget Garoth arcán, és gyorsan végigmondta a történetét. – Én, én azt hittem, Logan tökéletes áldozat lehet Khalinak, áldassék a neve örökké, amikor elfoglalja új otthonát – mondta Tenser remegő hangon. És azt gondoltam, hogy mostanra Kirof bárót elfogták... – Valóban? – kérdezte Garoth. – Nem? – Kirof báró lezuhant egy hágóról a hegyen, miközben megpróbált elmenekülni felelte Neph. A testét nem lehetett helyreállítani. Tenser szája úgy mozgott, akár a halé, amikor próbálta befogadni a hírt. – Az ítéletednek érvényesnek kell maradnia – szólt Garoth. – Nem számít. Ezek a cenariaiak amúgy sem tisztelték a kegyelmet. Lecke lesz a jövőbeni hódítóknak. A hasznavehetőséged, fiam, véget ért. A cenariaiak nem békíthetők ki. Elbuktál az uurdthanodon. – Szentséged– szólt Tenser térdre hullva.– Kérlek! Megteszek bármit. Használj, ahogy csak akarsz. Teljes szívemből szolgállak. Esküszöm. Megteszek bármit. – Igen – felelte Garoth.– így lesz. Érdemeit tekintve Tenser semmi különössel nem szolgálhatott. Túlélte a kiképzést, alig. De nem volt Garoth lelkének fia. Sosem lesz. Sosem lesz az örököse. De Tenser ezt nem tudta. Ami sokkal fontosabb volt, hogy Moburu sem. – Neph, hol van a szűz királynő? – Szentséged – szólt a fonnyadt Vürdmeister-, az északi toronyban vár rád. – Ó, igen!– Nem mintha Garoth elfelejtette volna, de nem akarta, hogy Neph tudja, mennyire izgatja a lány. – Azonnal érte küldethetek, ha fel kívánod áldozni– mondta Neph. – Ezek ketten szép ajándék lennének Khalinak, amikor elfoglalja az új rast, nem igaz?– kérdezte Garoth. De nem akarta feláldozni Jenine-t, és szüksége
volt Tenserre, hogy elvonja Moburu figyelmét. – Magom, nekem... nagy reményeim vannak veled kapcsolatban– szólt Garoth.– Kirof báró halála nem a te hibád, így adok neked egy második lehetőséget. Menj, és hozd rendbe magad, hogy úgy nézz ki, mint a fiam, aztán hozd ide azt a Logan Gyre-t. Nem fogom hagyni, hogy még egyszer megszökjön előlem. Rögtön megkapod az új uurdthanodat. Mihelyt az ajtó becsukódott Tenser mögött, Garoth Dada Vürdmeisterhez fordult. – Vidd le a Bendőbe, és építsen egy feralit a testvéréé mellett. Segíts neki, és dicsérd a munkáját Moburu előtt. Tégy bele mindent magad is, amit kell. És most küldd be Hu Gibbetet. – Nem tudom biztosan, hogy fog működni – szólt Ariéi Nővér. Az erdőben teljes sötétség honolt, kivéve a varázslata fényét.– Ha jól láttam, ezt a fajta mágiát különösen könnyű magadba szívnod. Csak vegyél, amennyit tudsz. – És aztán?– kérdezte Kylar. – Aztán fuss. – Fussak? Ez a legnevetségesebb dolog, amit valaha hallottam – felelte. Beszélsz, amikor hallgatnod kellene– visszhangzottak a fejében a Farkas szavai. Fogcsikorgatva folytatta. – Elnézést. Mondd tovább! – Nem fogsz elfáradni... azt hiszem. Nem lesz ingyen, ha a saját mágiádat használod, de közel sem fog annyiba kerülni, ha az enyémet veszed el– felelte Ariéi Nővér. Én felkészültem, hát te? Kylar vállat vont. Igazság szerint több volt, mint felkészült. Bizsergett a szeme, ahogy akkor, amikor először kötődött a ka’karihoz. Megdörzsölte. Egyre erősebb leszek. A gondolat felfedezés volt. Megtanulta jobban uralni a Tálentumát a háztetőkön végzett gyakorlás során, de ez most más volt. Ez más volt, és már érezte azelőtt is. Minden alkalommal érezte, amikor meghalt. Minden alkalommal, amikor meghalt, a Talentuma megnövekedett, és valami megváltozott a látásában is. A gondolatnak felemelőnek kellett volna lennie. Ehelyett Kylar a rémület jeges ujjait érezte végigsimítani a csupasz hátán. Kell, hogy legyen ára. Muszáj. Természetesen már megfizetett érte: Elene-nel. A gondolat felélesztette a fájdalmát. Talán az árak pusztán emberiek. A Farkas arról beszélt, hogy Durzo elkövetett egy olyan istenkáromlást, ami még annál is rosszabb, hogy pénzt fogadott ez a haláláért. Öngyilkosságot követett el Durzo? Igen. Kylar ebben biztos volt. Csak kíváncsiságból tette? Hatalomvágyból? Vagy csapdában érezte magát? Az öngyilkosság lehetetlen volt.
Egy olyan boldogtalan, magányos, elszigetelt embernek, mint Durzo, az, hogy az élethez van láncolva, biztosan gyűlöletes volt. Mester, annyira sajnálom! Nem értettem. És egyszer csak a Durzo halála okozta nyílt seb újból felszakadt. Az idő nem gyógyította meg Kylart. Még ha tudta is, hogy ő szabadította meg Durzót a létezésétől, amit nem akart tovább, nem volt vigasza. Kylar meggyilkolt egy legendát, egy férfit, akitől mindent megkapott, és gyűlölettel a szívében tette. Még ha Durzo áldozatnak szánta is, Kylar nem kegyelemből ölte meg. Nyers bosszúból gyilkolta meg. Kylar emlékezett a düh, a gyűlölet keserűségére minden próba miatt, amely elé Durzo állította, a keserűségre, ami átjárta és erőssé tette, miközben annak az alagútnak a mennyezetéhez tapadt sérülten. Durzo valóban halott volt, kiszabadult a saját teste börtönéből. De magányos, nyers és igazságtalan érzés volt. A hétszázévnyi elszigeteltségért, és egy számára érthetetlen cél szolgálatáért, Durzo jutalmának nem a halálnak kellett volna lennie. A cél felfedésének kellett volna lennie a jutalmának. Egyesülésnek, mély kapcsolatnak, amely mérhető volt a hétszázévnyi elszigeteltséghez. Kylar csak most kezdte megérteni a mesterét, és most, hogy rendbe akarta hozni a dolgokat, nem volt már Durzo, akivel rendbe tette volna a dolgait. Kivágták Kylar életének falvédőjéből, ronda lyukat hagyva, amelyet semmi sem tudott befoltozni. – Csak véges ideig tudom tartani a teljes Tálentumomat, fiatalúr– szólt Ariéi Nővér gyöngyöző homlokkal. – Ó, rendben– felelte Kylar. Ariéi Nővér kezei között tócsává sűrített fény ragyogott. Kylar beletette a kezét, és magába hívta az erőt. Semmi sem történt. A tenyere bőrébe szólította a ka’karit. Még mindig nem történt semmi. Furcsán kínos volt ilyen alkalmatlannak tűnni. – Csak hagyd megtörténni– szólt Ariéi Nővér. Hagyd megtörténni. Ez felidegesítette Kylart. Ez volt az a hamis bölcsesség, amit a tanítók erőltettek. A tested tudja, mit kell tennie. Túl sokat gondolkozol. Jó. – Elfordulnál egy pillanatra? – kérdezte. – Egyáltalán nem– felelte Ariéi Nővér. Úgy kellett csinálnia, hogy közben a ka’karit második bőreként viselte. Tudta, hogy úgy kell. – Nem bírom már sokáig – mondta Ariéi Nővér. Kylar labdává formálta a ka’karit a tenyerében, és elrejtette, a kezét tenyérrel lefelé a nőér kezében tartott mágia fölé tartotta. Azt gondolta, hogy
elég gyors volt ahhoz, hogy a nő ne lássa. Gyerünk, légy szíves, csináld! – Mivel ilyen szépen kérsz... Erre Kylar pislogott. Aztán az összegyűjtött mágia fellobbant, akár egy gyertya az erős szélben. Kylarnak csak egy pillanata maradt, hogy nyugtalankodjon, és a gondolat máris eltűnt. Ahol a fémes gömb a tenyerét érintette, Kylar úgy érezte, mintha villámot tartana a kezében. Elvesztette az uralmat a teste fölött, amikor átcikázott rajta, odaszegezte, figyelmen kívül hagyta az akaratát, hogy elhúzódjon elinnen-elinnen-elinnen!-, mielőtt megsülne. Ariéi Nővér hátrahúzódott, de a ka’kari kettőjük között húzódott, úgy szívva a mágiát, ahogy pióca a vért. Kylar úgy érezte, megtelik, csodásán megtelik mágiával, erővel, fénnyel és élettel. Látta a kezében az ereket, a fejük fölött megmaradt néhány falevél erezetét. Látta, ahol az erdőben mindenütt izeg-mozog, csúszik-mászik az élet. Átlátott a füveken a rókalyukba, át az erdei fenyő kérgén a fakopács fészkébe. Érezte a csillagfény csókját a bőrén. Erezte a lázadó táborban élő száz különböző férfi szagát, meg tudta mondani, mit ettek, mennyit dolgoztak, ki az egészséges és ki beteg. Olyan élesen hallott, hogy teljesen elsöpörték a hangok, alig tudta szétválasztani azokat egymástól. A szélben egymáshoz verődtek a levelek, akár a cintányérok, harsogva lélegzett két– nem, három nagy állat-, ő maga, Ariéi Nővér és még egyvalaki. Maguk a levelek is lélegeztek. Hallotta egy bagoly szívveréseit, és egy súlyos dobbanást, ahogy... egy térd a földbe csapódik. – Állj! Állj!– szólt Ariéi Nővér. A földre rogyott, és a mágia még mindig áramlott belőle kifelé. Kylar visszarántotta a ka’karit, és visszahívta a saját testébe. Ariéi Nővér elesett, de ő még csak észre sem vette a nőt. Fény, mágia, élet kápráztatta el, vérzett, a teste minden pórusából kirobbant. Túl sok volt. Fájt. Minden szívdobbanása több erőt préselt az ereibe. A teste túl kicsi volt. – MEEEEENJ– szólt Ariéi. Nevetségesen lassú volt. Kylar várt, míg a nő ajkai mozogtak, és egy suttogás mennydörgött előre. – MEENTSD...– Mentsd? Ments mit? Miért nem – mondta csak ki? Miért volt minden olyan lassú, olyan végeérhetetlenül, olyan átkozottul lassú? Alig tudott nyugton maradni. Fényt vérzett. Lüktetett a feje. A szíve egyik kamrája működött, míg a másik várt és várt.– MEG... Mentsd meg a királyt, pótolta ki a türelmetlensége. Meg kellett mentenie a királyt. Meg kellett mentenie Logant. Mielőtt Ariéi Nővér újból megszólalhatott volna, Kylar futásnak eredt. Futásnak? Nem, a futás túl gyalogos kifejezés volt. Kétszer olyan gyorsan
haladt, mint a leggyorsabb ember. Háromszor. Színtiszta gyönyör volt. Teljes pillanat, mert semmi más nem létezett, csak a pillanat. Lebukott, fordult, és addig nézett előre, ameddig ragyogó szeme csak ellátott. Olyan gyorsan mozgott, hogy elkezdte érezni a légellenállást. A lába nem tudott elég lendületet adni, hogy gyorsabban haladjon. Attól kellett tartania, hogy elhagyja a talajt. Aztán megpillantott egy tábort maga előtt, épp az útja közepén. Ugrott, és ellökte magát a földtől. Százlépésnyit repült. Kétszázat. Egyenesen egy fa felé. Elhajította a kakarit, és megrándult, amikor átvágódott az egy méter széles fatörzsön. Fa robbant minden irányba, de ő csak ment. Mögötte hallotta, ahogy a fa megreccsen és dőlni kezd, de már túl messze volt, hogy hallja, ahogy földet ér. Futott. Maga elé tartotta a ka’karit, hogy az vágja a levegőt, és maga mögé, hogy a talajra préselje a lábát, hogy még gyorsabban tudjon futni. Az éjszaka kifakult, ő pedig futott. Felkelt a Nap, és még mindig futott, mohón falva a kilométereket. Ariéi Nővér visszamászott a fához, ahová Ulyssandrát kötötte ki. Sokáig tartott, de meg kellett csinálnia. Nem volt biztos abban, hogy ha a lány elaludt, fel fog-e ébredni valaha. Végül odaért Ulyhoz. A kislány ébren volt, a szeme piros, könnymaszat borította az arcocskáit. Ariéi elrejtette őt, és elárulta. Ariéi Nővér semmit sem tudott mondani. Egyikük sem tehetett semmit. Ariéi Nővér elvesztette Vit és Kylart, akár egy vadászsólyompárt. Már nem tudta visszahívni őket. Ha Uly ott lesz, amikor Ariéi felébred, elviszi a lányt a Rendbe. Hosszú út lesz, és talán közben lesz ideje elgondolkodni azon, amit megtapasztalt. Minden istenekre, a fiú kiszívta minden mágiáját és még mindig lett volna hová. Ó! A Rend egyik legerősebb asszonya! Kylar annyira fiatal, olyan meggondolatlan, olyan rémisztő. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy eloldozza Ulyt. A mágiát megérinteni olyan volt, mint másnaposan inni. De egy pillanat múlva vége volt, ő pedig összeesett.
49 Valamiképp Logan azt hitte, hogy őbenne van valami különleges. Mindent elvettek tőle. Elvették a barátait, a feleségét, a reményeit, a szabadságát, a méltóságát, az ártatlanságát. De az életét meghagyták. Most attól is megfosztották. Az Istenkirály nem fogja idelent hagyni. Logan egyszer már meghalt, és feltámasztották. Ezúttal Garoth Ursuul a saját szemével akarja majd látni Logan halálát. Kétségtelenül megkínozza először, de Logant nem érdekelte. Ha erősebb lett volna, megpróbálkozott volna egy utolsó, kétségbeesett tervvel, de a láztól csak önmaga árnyéka volt. Legkevesebb, hogy eldobhatta a saját életét, hogy megölje Fint. Megtehette volna– a láz előtt. Csak sosem volt hajlandó meghozni ezt az áldozatot, amíg még volt remény. Mindig a saját életét akarta megóvni, és így most elveszítette az életét, és nem nyert semmit. Még a barátai számára sem. Logan a sötétben búslakodott. Akármi volt is Khali, eltávolodott, és a fullasztó érzés, amely annyira megtöltötte a Bendőt, már csak egy tompa nyomás volt. Minden, ami a Lyukban olyan elviselhetetlennek tűnt a bűz, a forróság, az üvöltés-, ismét ismerőssé vált, ha nem otthonossá. – Szajha, gyere ide!– szólt Fin. Lilly felállt, és megveregette Logan vállát. Súgott valamit Csikornak, valószínűleg azt – mondta, hogy vigyázzon Loganre, aztán elment. Persze, hogy elment. Logan nem is hibáztatta, bár ettől még üresebbnek és vigasztalhatatlannak érezte magát. Lillynek gyakorlatiasnak kellett lennie. A Logan által valaha kedvelt könyvek érzelgőssége meghalt, amikor a Lyuk szagtávolságába került. Lilly túlélő volt. Logan egy vagy két óra múlva halott lesz. Az élet megy tovább. Logan szíve talán hibáztatta a nőt, de az agya nem tudta. Logan bármely más körülmények között elítélte volna magát, hogy emberi húst evett. Aztán Csikor felállt és elsétált. Ennyire bűzlök a haláltól. – Nem volt igazságos, hogy Csikort hibáztatja, Lillyt pedig nem, de Logan ezt tette. Hirtelen gyűlölte az egyszerű, torz férfit. Hogy hagyhatta ott? Mindazok után, amit elveszített, Logan legalább abban akart hinni, hogy szerzett egy vagy két barátot. Csikor valószínűleg nem is tudta, hogy Logan meg fog halni. Csak elment, hogy Fin kötelének végével játszadozzon– Fint lefoglalta, hogy megmássza Lillyt, így egyáltalán nem figyelt rá. Logan Csikorra pillantott, és próbálta szánalommal nézni. A félnótás biztosan kevesebb okkal volt ott, mint Logan. Ő nem árulta el őt, csak észrevett valami újdonságot,
amivel játszani lehet. Logan elmosolyodott, amikor látta, hogy Csikor leül, és két kézre fogja a kötelet, aztán a világ minden összpontosításával megszorítja, mintha az el akarna szökni előle. A férfi tényleg egy tökéletesen más világban élt. Logan észrevette, hogy a többi Lyuklakó őt bámulja. Meg tudta mondani, mire gondolnak. Király. Királynak nevezte magát kegyetlen tréfaként, amikor leugrott ide– egy ostoba, eszement tréfa volt, de egy olyan ember vicce, aki végignézte, ahogy a felesége elvérzik. Eltartott egy ideig, mire felfogták, hogy igaz. Tatts felállt, és odasétált hozzá. Leguggolt Logan mellé. A bőrét borító mocsok alatt úgy néztek ki a tetoválásai, akár a vir. Az ínyét szívta, majd véreset köpött. A skorbut őt is utolérte. – Nekem tetszett volna– mondta Tatts. Logan harmadszor hallotta megszólalni őt. – Ha te lettél volna a király. Olyan tökös gyerek vagy, amennyire egyik nemes sem, akiről hallottam valaha. – Tökös! – Fin abbahagyta az üzekedést, és feltámaszkodott a két karjára, majd felnevetett. Hátborzongató látvány volt, verejtékezve, koszosán, a véres szájával. Az inakból font kötél félig letekeredve, félig meztelen testére kötve. – A tökei igen hamar máséi lesznek. Logan elfordította a fejét. Még mindig kínosan érezte magát, hogy látta, amit Lilly tesz a túlélése érdekében, így pedig majdnem lemaradt a dologról. Lilly meglökte, Fin pedig felkiáltott. Logan látta a Lyuk szegélyénél az ő oldalán, bizonytalanul egyensúlyozva, kapaszkodva. Aztán Lilly tiszta erőből ágyékon rúgta, és a férfi lezuhant a Lyukba. Lilly elvetődött a kötél hurkaitól, amely feszesre húzódott alatta. A Finhez kötött kötél hurokról hurokra tűnt el a Lyukban. Csikor karjai megrándultak, és az egész teste előre rándult. Aztán újra meg újra, amikor az ínkötél rándulva megállította Fint, majd újra megindult, megint megállt, aztán nagy sebességgel kezdett letekeredni, ahogy a Fin teste köré tekert részét letekerte a gravitáció. Végül Fin teste elérhette a Lyuk alját, mert a súly húzása a kötélen megszűnt. Lilly felkiáltott és megölelte, megcsókolta Csikort. – Tökéletesen csináltad! Tökéletesen!– Loganhez fordult.– Másfelől te pedig sokkal segítőkészebb is lehettél volna. Logan elképedt. Azóta próbált módot találni, hogy megölje Fint, hogy nos, mióta ebben a pokolban volt. És most nem volt sehol. Vége volt, Logan pedig semmit sem tett. – Most figyeljetek rám! – szólt Lilly. – Mindannyian. El vagyunk cseszve. Mindig is el voltunk. Mind megtettük, amit tettünk, és egyikünkben sem lehet
megbízni. De Király nem közülünk való. Benne bízhatunk. Csak egy fél esélyünk van, de még ahhoz is szükség lesz mindannyiunkra. – Mire kérsz minket?– kérdezte Kilencujjú Nick. – Volt kulcsunk. Most itt van Fin kötele. De nincs időnk. Azt mondom, eresszük le Csikort és Királyt a Lyukba. Királyt, mert benne megbízunk, és látta, hová esett a kulcs, és Csikort, mert cask ő elég erős, hogy visszamásszon a kötélen, ha kell. Lemennek és körülnéznek, hogy találnak-e kivezető utat vagy a kulcsot. így vagy úgy, esélyünk lesz kijutni innen, míg vissza nem jönnek a katonák. – Miért nem mászunk le mind?– kérdezte Nick. – Mert mindenkinek a kötelet kell fognia, idióta. Nincs hová kikötni a végét. – Odaköthetnénk a rácshoz – mondta Nick. – Fin hullája még oda van kötve. Három emberből gúlát kell állítanunk, aztán felemelni Fin súlyát is. Ez lehetetlen. Miután Király lement, és leoldotta Fin testét, meg tudjuk csinálni. Aztán mindannyian kimehetünk. Vagy ha odalent nincs kijárat, megtalálhatja a kulcsot, és ki tudunk mászni innen. – El kell mennünk amellett a... dolog mellett– mondta rettegve Nick. – Senki nem – mondta, hogy jó lehetőség – felelte Lilly.– Ha maradni akarsz, biztosan meghalsz. Tatts biccentett. Ő benne volt. – Én még mindig azt mondom, valaki mást eresszünk le – mondta Nick. – Én szereztem meg a kötelet – felelte Lilly. Úgy csináljuk, ahogy én mondom, vagy egyáltalán nem csináljuk. – Ne csináld, Li... – Bíznál bennünk, hogy fogjuk a kötelet, amin lógsz, Nick? Elengedhetjük, aztán megesszük a fejadagodat. Nick erre befogta a száját. – Bízol bennünk, Király?– kérdezte Tatts. – Bízom bennetek.– Nincs vesztenivalóm. Beletelt néhány percbe, hogy elmagyarázzák Csikornak, és Logan még akkor sem volt biztos abban, hogy a férfi megértette. Elrendezték a többi Lyuklakót, hogy tartsák a kötelet. Lilly állt elöl. Azt – mondta a Lyuklakóknak, hogy ő még akkor sem ereszti el a kötelet, ha azok elengedik. Ha meg akarták tartani a nő szexuális szívességeit, jobban tették, ha nem eresztik el a kötelet. – Sokkal tartozom neked– mondta neki Logan. Lilly minden volt, csak nem szép, de most ragyogni látszott. Mióta Logan ismerte, most először volt büszke magára.
– Nem, én vagyok a te adósod, Király. Amikor lejöttél ide, azt – mondtam, kapaszkodj bele valami jóba, de te mutattad meg nekem, hogyan. Sokkal inkább ez vagyok, nem számít, mit tettem. Ha most meghalok, nem számít. Nem jó, de te jó vagy, én pedig segítek. Ezt senki nem veheti el tőlem. Csak ígérd meg, Király, hogyha majd mindent visszaszerzel és eljársz azokba a puccos bálokba, emlékezel! A mi királyunk is vagy, a bűnözőké. – Nem fogom elfelejteni. – Logan a Lyuk pereméhez lépett. – Lilly, mi az igazi neved? A nő tétovázott, mintha nem is emlékezne, aztán szégyellősen válaszolt: – Lilene. Lilene Rauzana. – Logan kihúzta magát, és így szólt: – Személyünkre és uralkodói hivatalunkra ruházott hatalmunknál fogva kijelentjük, hogy Lilene Rauzana minden elkövetett bűncselekménye terhe alól ezennel felmentetik, és minden kirótt büntetése eltöröltetik. Lilene Rauzana a mi színünk előtt ártatlan. Bűnlajstromát vigyék oly messze, mint a kelet van nyugattól. Így íródjék, s így történjék. Nevetséges volt, hogy egy rongyokba öltözött férfi – mondta ezt egy prostituáltnak. Bár valahogy helyes volt. Logannek még sosem volt ennyi hatalma, mint abban a pillanatban, amikor a gyógyítás erejét használta. A Lyuklakók még csak nem is gúnyolódtak. Lilly szeme könnyben úszott. – Nem tudod, mit cselekedtem – mondta. – Nem kell tudnom. – Jót akarok tenni. Nem akarok olyan lenni, mint amikor... – Akkor ne légy. Ettől a pillanattól kezdve ártatlan vagy. – Ezzel Logan kilépett a semmibe.
50 Kiderült, hogy Arial Wyant Sa’fastae több hétig maradt Torras Bendben, és a falusiak jól ismerték. Bár csak néhányan érezték magukat kényelmesen egy Nővér jelenlétében, úgy tűnt nekik, hogy a nő tudósféle, szórakozott ember. A leírás nagy megnyugvás volt Elene számára. Azt jelentette, hogy a levél valószínűleg valódi volt. Ettől támadt egy gondja. Északnak menjen, a Rend felé Uly után, vagy nyugatnak, Kylar nyomában? Ügy döntött, Uly után kell mennie. Cenaria nem volt számára biztonságos hely. A jelenléte megnehezíté Kylarnek, hogy végrehajtsa a feladatát, ő pedig nem tudna segíteni neki. A Rend biztonságos volt, még ha félelmetes is, és Elene legalább biztos lehetett abban, hogy Uly biztonságban van, ha nem is viszi haza. Folytatta hát az utat másnap reggel észak felé. Amellett, hogy már majdnem kimerítette kis megtakarításait, az ágyban töltött éjszaka csak a fájdalmaira emlékeztette a testét, így nem haladt jó tempóban. Gyorsabban eljutott volna a Rendbe, ha a sétánál sebesebb tempóra fogja a lovát, de a könnyű vágta gondolatára Elene felnyögött. A kanca fülei megrebbentek, mintha arra lett volna kíváncsi, mit mondott a lány. Elene aztán megpillantotta a lovast, negyvenlépésnyire. Fekete páncélzatot viselt, bár sisak nem volt rajta, és sem kard, sem pajzs nem volt nála. Előregörnyedt a nyeregben a kis, hosszú szőrű lovon. A férfi az oldalára szorította a kezét, egy sebet takart el vele, sápadt arcát vércseppek szennyezték. Amikor Elene hirtelen megállította a lovát, a férfi felnézett rá. A szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. Megpróbálta újból. – Segíts! Kérlek – hangzott a reszelős suttogás. Elene mellé léptetett. A fájdalmas arckifejezés ellenére jóképű fiatal férfi volt, alig idősebb nála. – Vizet! – könyörgött. Elene megfogta a vizestömlőjét, aztán megtorpant. A fiatal harcos nyergéről egy teli borostömlő függött. A sápadtsága nem a vérveszteség fakósága volt. Khalidori volt. A férfi szeme győzedelmesen megvillant, még ha Elene a ló oldalába vágta is a sarkát. A katona elkapta a hozzá közelebb eső szárat. Elene kancája körben táncolt, a férfi kisebb lova pedig gyorsan követte. Elene megpróbált kiugrani a nyeregből, de a lába beszorult a két ló közé. Aztán a férfi páncélkesztyűs ökle megvillant. A füle felett találta el Elene-t. Leesett a lóról.
Mintha a Pokolba ereszkedtek volna alá. Logan még mindig túl gyenge volt, hogy akár a munka felét is elvégezze és leeressze magát, de Csikor hajlandó volt majdnem teljes egészében megcsinálni. Logan csak figyelt. Az első hat méteren sima, fekete lávakő volt, amelyből a Lyuk készült, kifejezetten sima és jellegtelen. Aztán a Lyuk hatalmas teremmé tágult. Fluoreszkáló, zöld alga borította a távolabbi falakat, és adott elég fényt, hogy homályosan látni lehessen, és olyan volt, mintha egy földön túli világba cseppentek volna. A záptojásszag odalent élesebb volt, és sűrű füstpamacsok hömpölyögtek feléjük, elfedve Logan elől a több ezer cseppkövet, amelyek egyenetlenül meredeztek a barlang láthatatlan padlóján. A vonyítók hallgattak, Logan pedig imádkozott, hogy ez így is maradjon. A hónapok során elvesztette azt a bizonyosságot, hogy a hangot csak a sziklák között felszálló szél okozza. Csikor lihegni kezdett, de nem lassított a tempón. Körülöttük mindenütt, kivéve a Lyuk alatt, függő cseppkövek csillogtak, akár a jeges késpengék, és a hegyükről lecsöpögő víz hangja halkabb volt a szél zúgásánál. A szél alig morgott, ahogy felszállt a mélyből. Még két percig ereszkedtek, mielőtt Logan meglátta az első holttestet. Kiszáradt a forró, száraz széltől, de egy lezuhant Lyuklakó lehetett, akit lelöktek, vagy leugrott évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt. A test egy álló cseppkövön nyugodott, amely olyan régen húzta karóba, hogy a szikla átnőtt rajta, a kő lassan beburkolta a testet. Aztán a többi. Csikornak többször is lassítania kellett, hogy ellökje magukat a cseppkövektől, és minden alkalommal láttak foglyokat, akiknek nem volt kötelük. Némelyik régibb volt, mint az első. A testüket a zuhanás közben összeszabdalták a cseppkövek, amelyeknek nekiütköztek. Némelyiknek hiányoztak testrészeik, lemetszették a kövek, vagy az évek során leestek, de a cseppkövek sikamlósságát nem tudták legyőzni a patkányok, hogy hozzájuk jussanak, a száraz szélben pedig nem rothadtak el. Csak azok a holttestek voltak felismerhetők, amelyek a nedvesebb részeken algáknak adtak otthont. Ezek zölden ragyogtak, akár a falból kiszakadni akaró kísértetek. Végül párkányok közé érkeztek. A legtöbb túl messze volt Logantől és Csikortól, hogy elérjék, de az egyiken egy hulla ült. Kiszáradt csontjai érintetlenek voltak. Ez a férfi valahogy túlélte a leereszkedést, akár kötelet használt, akár leesett, és valami csoda folytán megúszta. Aztán idelent meghalt. Üres szemgödrei kérdőn meredtek Loganre: Neked jobban sikerül majd? Hirtelen megrázkódott az inakból font kötél. Logan felnézett, de csak feketeséget látott. Lefelé Csikor zárta el a látóterét.
– Siess, Csikor! A nagy ember szótlanul tiltakozott. – Tudom, remekül csinálod. Fantasztikusan csinálod, de nem tudom, meddig tudja még Lilly tartani a kötelet. Nem akarjuk úgy végezni, mint ezek a fickók, ugye? Csikor gyorsított. Elhaladtak egy újabb kiszögellés mellett, és Logan látta, hogy a cseppkövek aljánál sűrű föld van, nem pedig puszta szikla. Föld? Itt? Nem föld volt. Emberi ürülék. Bűnözők generációi rugdosták le a fekáliát a Lyukba. A sziklaormok között nem mind száradt ki, így az egész úgy szaglott, mint egy nyitott szennycsatorna, záptojással keverve. Logan kezdte elfordítani a fejét, amikor megpillantott valamit felvillanni, amikor elhaladtak a következő párkány előtt. Visszanézett, és nem látott semmit. – Állj meg egy pillanatra, Csikor. Logan belenyúlt a több ujjnyi mély ürülékbe, és körültapogatózott. Semmi. Figyelmen kívül hagyva a bőrét bevonó nyálkát, könyékig belenyomta a karját. Ott. Kihúzott egy göröngyöt, és a másik karjához dörzsölte. A kulcs volt az. – Elképesztő!– mondta.– Csoda. Nem fogunk idelent meghalni, Csikor. Most menjünk le a legaljára és kössük le Fin testét, aztán megpróbálhatunk visszamászni. Talán még kihúzni is képesek lesznek. Mint kiderült, közel jártak az aljához, vagy legalábbis egy sziklaperemnyire attól. Gőz ömlött a közelükben, amely savas füstöt fújt, és megölte a fluoreszkáló algákat, így Logan nem látott elég messzire, hogy megállapítsa, hol vannak. Fia ennek a kérdésnek volt egyáltalán jelentősége a pokolban. Csikor megállt és felmordult. Ellépett a kötéltől és kinyújtóztatta az ujjait, hogy enyhítse a fájdalmát. Logan félszilárd talajra lépett– itt a szenny csak néhány ujjnyi mélységű volt-, és felsóhajtott. O nem tartott közel annyi súlyt sem, mint Csikor, de ettől még kimerült. Aztán meglátta a kötelet. Lazán lógott. – Csikor– szólt összeszorult torokkal Logan.– Mikor lett ilyen laza a kötél? Csikor pislogott rá. A kérdés semmit nem jelentett a félnótásnak. – Csikor, Fin él! Itt lehet a... Á! Valami éles döfött Logan hátába, ő pedig elesett. Fin inkább zuhant, mint ugrott Loganre. A rab úgy mozgott, mintha kificamodott volna a csípője, és vérzett a feje, a szája, mindkét válla és az egyik lába. A jobb kezében egy törött, véres cseppkő végét tartotta. Amikor
rázuhant Loganre, elkezdett vagdalkozni. Sebesült volt és szánalmasan gyenge, de Logan még gyengébb volt. Fin éles sziklája a mellkasába mart, felhasította a felkarját, amikor próbálta hárítani a csapást, a füle mellett megvágta a homlokát. Vadállati üvöltés harsant, hangosabb, mint az alattuk feltörő szél. Forró gőz és zubogó víz zsíros cseppjei szálltak el mellettük egy pillanattal azelőtt, hogy Csikor lecsapott. Lesodorta Fint Loganről, és az orrába harapott. Egy pillanattal később egy véres darabkával a fogai között emelkedett fel. Fin bugyborékolva üvöltött. Mielőtt újra ordíthatott volna, Csikor megragadta a kificamodott lábát, és elhúzta Logan közeléből. A sebesült férfi újból felüvöltött, hangosabban, magasabb hangon. Kinyúlt, próbált belekapaszkodni valamibe, hogy elmeneküljön Csikor elől. Aztán Fin teste beakadt két álló cseppkő közé. Csikor vagy nem látta, vagy nem érdekelte. Úgy döntött, elhúzza Fint Logantől, és ezt is tette. Logan látta, ahogy megfeszülnek az együgyű férfi vállai, az izmai erős, inas csomók voltak. Csikor megvetette a lábát, és felüvöltött, amikor Fin sikított. Egy recsegő hang kíséretében a kificamodott láb megadta magát. Csikor megbotlott és elesett, miközben letépte Fin lábát, amely elrepült a mélységbe. Fin gyűlölettel teli pillantása Loganre szegeződött, miközben utolsó lélegzetével hörgött. Életnedve sugárban lövellt szétszakított csípőjéből, arca kísértetsápadt volt. – Találkozunk... a pokolban, Király– mondta. – Én már letöltöttem a büntetésemet– felelte Logan. Felemelte a kulcsot. – Elmegyek. Fin szeme fellángolt a gyűlölettől és a hitetlenségtől, de nem volt ereje megszólalni. Az utálat lassan elhagyta nyitott szemét. Meghalt. – Csikor, csodálatos voltál. Köszönöm. Csikor mosolygott. Hegyesre reszelt, véres fogaival hátborzongató látványt nyújtott, de nem akart rosszat. Logan remegett. Meglehetősen csúnyán vérzett. Nem tudta, hogy sikerül-e végigcsinálnia, még ha nem is ütköznek problémába kifelé menet a Lyukból, aztán a Bendőből. De Csikornak sem volt oka meghalni vagy Lillynek. És Csikor nélküle nem fog felmászni a kötélen, ezt tudta. – Jól van, Csikor, te erős vagy. Elég erős vagy, hogy kimássz innen? Csikor bólintott és megfeszítette az izmait. Szerette, ha erősnek nevezték. – Akkor ki ebből a pokolból! – mondta Logan. De amikor megfogta a kötelet, érezte, hogy laza. Egy pillanattal később az inakból font kötél teljes hosszában köréjük zuhant. Nem mászhattak ki.
Nem használhatták a becses kulcsot. Nem volt menekvés. A Lyuklakók elengedték a kötelet. – Hol a pokolban vannak? – kérdezte Tenser Ursuul. A Lyuklakók alig ismertek rá finom ingében, borotvált arcával, megmosott hajával. – Mit gondolsz, hol vannak? Megszöktek – felelte Lilly. – Megszöktek? Lehetetlen! – Ha mondom– így Lilly. Tenser elvörösödött, megszégyenült Neph Dada és a társaságában lévő katonák előtt. Mágikus fény bomlott ki a Lyukban, megvilágítva mindenkit. Még a mélyedésbe is bebújt, ahol Logan olyan sokat rejtőzött. – Logan, Fin és Csikor – szólt Tenser, megnevezve a hiányzókat. – Logan és Fin gyűlölik egymást. Mi történt? – A Király azt akarta... – kezdte magyarázni Lilly, de valami arcul ütötte, s ő elterült. – Kussolj, kurva!– mondta Tenser.– Nem hiszek neked. Te, Tatts, mi történt? – Logan azt akarta, hogy álljunk össze megint egy piramisba. Ide akarta csalni Gorkhyt, és kíváncsi volt, hogy el tudjuk-e kapni a lábát, és elvenni tőle a kulcsot. Fin nem akarta. Verekedtek. Fin ledobta Logant a Lyukba, de aztán Csikor megtámadta, és mind a ketten leestek. Tenser átkozódott. – Miért nem állítottad meg őket? – Hogy én is leessek?– kérdezte Tatts. Akárki, aki összeakadt Finnel, Logannel vagy Csikorral, meghalt, haver... fenség. Elég ideig voltál idelent, hogy tudd ezt. – Túlélhették a zuhanást? – kérdezte Neph Dada jeges hangon. Az egyik új fogoly felkiáltott, és mindenki rá nézett. – Ne! kiáltotta. Kérem! – Egy ragyogó, varázsfény-labda tapadt a mellkasára, egy másik a hátára, és a Lyuk fölé emelkedett. Aztán leesett. Mindenki a lyuk köré gyűlt, figyelték, ahogy a fény eltűnik a sötétségben. – Öt... hat... hét – számolt Neph. A fény a nyolc előtt kialudt. A férfi Tenserre pillantott.– Akkor nem. Nos, nem mondhatom, hogy apád elégedett lesz. Tenser káromkodott. – Vidd őket, Neph! Öld meg őket! Csinálj, amit akarsz, de fájdalmas legyen.
51 Hu Gibbet egy raktár tetején kuporgott a Telep mélyén. Sokkal virágzóbb időkben kelme tárolására használták. Később csempészeké volt. Most porladó rom volt, és a Lángoló Ember nevű céh patkányai lakták. Egyik tény sem számított Hunak, kivéve a kényelmetlenséget, amit az okozott, hogy meg kellett ölnie a tízéves srácot, aki őrt állt. Vagy talán lányt. Nehéz volt megmondani. Csak az számított Hunak, hogy egy kőlap volt a padlón, az egyik rozoga fal mellett. Úgy nézett ki, mintha több száz mázsát nyomna, és kopott volt, mint minden kő, de zsanérokon mozgott, és még a céhpatkányok sem tudtak róla. Ez volt a város második legnagyobb rejtekhelyének második kijárata. Jelenleg, ha informátorának igaza volt, a menedékhelyen körülbelül háromszáz kurva rejtőzött, volt odalent elég élelem és víz, hogy egy hónapig is ellegyenek rajta, és a fődíj: Mama K és a hadnagya, Ágon Biant. Hu nem számított arra, hogy azok ketten is ott lesznek, tényleg nem. De reménykedni mindig tudott. Mindig gondja volt a nagy munkákkal. Egy nagy megbízáshoz egyensúly kellett. Az ilyen sok vérben lelt öröm a profizmusát veszélyeztette. Nagyon könnyű volt elsodródnia a színtiszta gyönyörrel figyelve, ahogy a vér folyik, csepeg vagy spriccel, a gyönyörű árnyalataiban, a vörös, vörös vér, frissen a tüdőből, a máj fekete vére, és köztük minden árnyalatában. Minden testet ki akart véreztetni, hogy Nysos kedvére tegyen, de a nagy munkák során általában nem volt erre ideje. Emiatt úgy érezte, hogy félbehagyja a dolgokat. Ráadásul nyomasztó volt. Miután megölt és kivéreztetett harminc, harminckettőt a Gyre-birtokon, hetekig nem volt önmaga. Még a puccs közben véghezvitt gyilkosságok sem elégítették ki. Csak csalódást okoztak. A Gyre-birtok volt a legjobb. Még mindig ott volt a házban, amikor a herceg hazaért. Figyelte, ahogy Regnus Gyre szobáról szobára futott, beletébolyodva a gyászba, meg-megcsúszva Nysos vértócsáiban, amelyet ott hagyott minden folyosón. Annyira felizgatta, hogy figyeli, hogy meg sem ölte a herceget, bár tudta, hogy az Istenkirály úgy kívánta. Másnap éjjel befejezte a munkát természetesen, de az semmi sem volt. Közel sem járt hozzá. Ez nem volt túl nehéz. Voltak nehéz pillanatok az elején. Először is be kellett jutni. Megölte volna a gyerekeket, ha szükséges, de a céhpatkányok olyanok voltak, mint a csík. Minden lyukat ismertek a Telepen, amelybe befért egy dió, és még maradt mellette hely. Jobb lett volna esélyt sem adni arra, hogy figyelmeztessenek bárkit is. Miután bejutott, a hátsó kijáratnál
lehetett volna egy vagy két őrszem. Olyan kijárat volt, amelyet soha nem használtak, és az ember csak addig tudja a falat bámulni, míg el nem unja és bele nem fárad, így az őrszemek valószínűleg aludtak volna. Akkor Hunak nem kellett volna megölnie az őrszemeket a főkijáratnál anélkül, hogy riadót fújjanak. Aztán el kellett volna torlaszolnia, vagy tönkretenni az első kijáratot. Ez után nem számított, hogy a kurvák rájönneke, hogy ott van vagy sem. A kurvákkal tudott bánni. Aztán... hát, az Istenkirály azt – mondta, hogy huszonnégy órája van, hogy azt csináljon, amit akar. „Hu, csinálj nekem világégést.”– ezt – mondta az Istenkirály. Az Istenkirály úgy tervezte, hogy utána majd kinyitja a helyet, és a város minden nemesét keresztülhajtja rajta. Amikor a hullák rothadni kezdenek, akkor a többi városlakót is. Azután a Telep lakói következtek volna. Majd az Istenkirály nyilvános ceremóniát tart. A Nyulak, a kézművesek és a nemesség soraiból véletlenszerűen kiválasztott embereket küldenek be a mészárlás helyszínére. Amikor odabent lesznek, az Istenkirály varázslói mágikusan lezárják a kijáratokat. Garoth Ursuul arra számított, hogy ez erőteljes, elrettentő példa lesz a jövőbeni lázadástól. De Hu nyugtalankodott. Szakértő volt. A város legjobb mestergyilkosa volt, a világ legjobbja, a valaha élt legjobb. Nagy becsben tartotta ezt a tisztjét, és csak egy dolog veszélyeztethette: ő maga. Ostoba kockázatokat vállalt a Gyre-birtokon. Idióta kockázatokat. Minden sikerült, de a tény maradt, hogy elvesztette az önuralmát. Egyszerűen csak túl sok volt a vér. Túl sok volt az izgalom. Ügy járt ott, akár egy isten a tisztelgő orgiában, amely maga a halál. Sérthetetlennek érezte magát azokban az órákban, míg lemészárolta a Gyre családot és a szolgáikat. Külön elidőzött a testek kiállításával. Jó néhányukat felakasztotta a lábuknál fogva, és elvágta a torkukat, hogy kivérezzenek. így alkotta azt a pompás vértavat az utolsó csarnokban. Az ő munkája az ölés volt, és ezen veszélyesen túllépett. Durzo gyilkos volt. Egy szabó személytelen pontosságával vett el életeket. Durzo Blint sosem tette volna kockára magát. Ezért minősítették egyesek Huval egyenlőnek. Hu gyűlölte ezt. Tőle féltek, de Büntet tisztelték. Jelentéktelen aggodalma volt, hogy az ítéletet megérdemelte. Ezért lett volna ez a háromszáz a bűnbocsánat. Nem. Ő volt Hu Gibbet. Hu Gibbet számára pedig nincs olyan, hogy túl sok. A világ legjobb mestergyilkosa volt. Stratégiailag ez a munka közel sem volt akkora kihívás, mint más munkák voltak, de amikor az emberek a nevét
suttogják, erre fognak emlékezni. Ez lesz az öröksége. A világon mindenhol emlékezni fognak erre. A céhpatkányok mind aludtak, a hideg ellen összebújva kucorogtak. Hu épp a tetőn lévő lyukon készült beugrani, amikor megpillantott valamit. Először azt hitte, képzelődött. Úgy kezdődött, mintha a szél suttogna, egy porfelhő emelkedett fel a holdfényben. De a por nem ült el, és aznap éjjel nem fújt a szél. A por mintha egy helyben kavargott volna, összegyűlve az egyik holdfénytócsában, odabent a raktárban a gyerekek mellett. Az egyik kölyök felébredt, és halkan felkiáltott, majd egy pillanat múlva minden gyerek ébren volt. A forgószél aprócska tornádóvá lett. Bár még mindig nem fújt a szél, valami alakot öltött, fekete pettyek tűntek fel és forogtak szédítő tempóban, majd’ két méter magasan. A tornádó fluoreszkáló, sziporkázó kék színben ragyogott. Szikrák pattantak és táncoltak a padlón, a gyerekek pedig kiáltoztak. A tornádóból formálódó alak egy férfi volt vagy valami olyasmi. Az alak kéken viliódzott, fényt szórt minden irányba, és még Hu sem volt elég gyors, hogy eltakarja a szemét. Amikor újból felnézett, egy olyan alak állt a gyerekek előtt, amelyet még sosem láttak. A kölykök nagyra nyílt szemmel kuporogtak a padlón. A férfit mintha csillogó, fekete márványból faragták vagy folyékony fémből formálták volna. A ruhái nem is annyira ruhák voltak, mint a bőre, bár úgy tűnt, hogy cipőt visel, és nemtelen. Az egész teste teljesen fekete volt, és minden körvonala élesen elkülönült. Karcsú volt, és minden izma külön kőbe vésve, a válláról a mellkasa v-jén, a hasán át a lábáig. Bár volt valami furcsa a bőrén. Először a férfi vagy a démon vagy a húsból faragott szobor visszaverte a fényt, akár a fényesre csiszolt fa. Most csak bizonyos részei csillogtak: a karizma félholdja, a hasizmainak vízszintes vonalai. A többi része fényes feketéből matt feketévé változott. A legrémisztőbb a démon arca volt. Még kevésbé volt emberi, mint a többi testrésze. A szája kis üreg volt, az arccsontjai magasan ültek, a haja rendetlenül, feketén állt az égnek. A szemöldöke kiugrott az arcából, és helytelenítően állt túl nagy fekete szeme felett, amely mintha egy rémálomból származott volna. A szeme a leghidegebb téli hajnal leghalványabb kékjében tündökölt. Szánalom nélküli ítéletről beszélt az a szempár, lelkiismeretfurdalás nélküli büntetésről. Ahogy az alak a gyerekeket figyelte, Hu egyre biztosabb lett abban, hogy a szeme valójában fénylik. A pokoli figurában égő tűz füstpamacsokban szivárgott elő a szeméből.
– Gyerekek– szólt.– Ne féljetek.– Körülötte nagyokat nyeltek a kölykök, és a szavai ellenére mindegyik gyerek kész volt menekülni.– Nem bántalak benneteket– folytatta a démon.– De itt nem vagytok biztonságban. El kell mennetek Gwinvere Kirenához, akit Mama K-ként ismertek. Menjetek, és maradjatok nála! Mondjátok meg neki, hogy az Éjangyal visszatért. Jó néhányan bólintottak, tágra nyílt szemmel, de úgy tűnt, mindegyikük lába a padlóba gyökerezett. – Menjetek! – mondta az Éjangyal. Előre lépett az árnyékon keresztül, amely a raktár padlójára vetődött, és kísérteties dolog történt. Ahol az árnyék az Éjangyalra esett, eltűnt a démon. Egy kar, a teste átlós szelete, és a feje eltűnt– kivéve a két semmiben függő csillogó pontot, amelyek a szemei voltak. – Futás! – üvöltötte az Éjangyal. A gyerekek megugrottak, ahogy csak a céhpatkányok tudnak. Hu tudta, hogy meg kellene ölnie azt az Éjangyalt. Az Istenkirály biztosan megjutalmazná. Emellett a démon elzárta Hu elől a feladathoz vezető bejáratot. Az Éjangyal állt őközte és a háromszáz zamatos áldozat között. De nehéz volt lélegezni. Nem félt. Egyszerűen nem végzett ingyenmunkát. Megölheti ezt az angyalt, de egyelőre hagyja, és később majd megfizet érte az Istenkirály. Ha az Éjangyal tudott a földalatti teremről, már túl késő volt. Ha az Éjangyal nem tud a földalatti teremről, a kurvák holnap is ott lesznek. Ma szereznie kell egy megbízást az Éjangyal ellen, holnap pedig visszajön, és megöli a szajhákat és az Éjangyalt is. Teljesen ésszerű volt. A félelemnek ehhez semmi köze nem volt. Az Éjangyal felfelé fordította az arcát, és a pillantása megakadt Hu Gibbeten. Parázsló kékből szilaj vörössé villant. A következő pillanatban az Éjangyal többi része eltűnt, kivéve a lángoló fénypontokat. – Ma éjjel kívánod elnyerni a büntetésedet, Hubert Marion? – kérdezte az Éjangyal. Jeges rémület bénította meg. Hubert Marion. Tizenöt éve senki sem szólította így. Az Éjangyal feléje közeledett. Hu a menekülést fontolgatta, amikor az Éjangyal megbotlott. Hu zavartan megállt. A rubinvörös szemek elhalványultak, megrezzentek. Az Éjangyal megroggyant. Hu a padlóra ugrott, és kivonta a kardját. Az Éjangyal újra kihúzta magát akarattal, de Hu kimerültséget látott ebben. Támadott. A kardjaik csattogtak az éjszakában, aztán Hu egyik rúgása áthatolt a védelmén, és az Éjangyal mellkasába csapódott. A teremtmény elrepült, a kardja kiesett a kezéből. Lezuhant, és pislákolni kezdett. Az Éjangyal pillanatokon belül eltűnt. A
helyén egy pucér férfi hevert, alig volt magánál. Kylar Stern volt az, Durzo tanítványa. Hu káromkodott, a félelme őrjöngéssé vált. Minden csak trükk volt? Illúzió? Előre rontott, és Kylar védtelen nyaka felé sújtott. De a penge ellenállás nélkül vágódott keresztül a férfi fején– összezúzva az illúziót. Hu alig állította meg a csapást, amikor érezte, hogy kötél szorul a bokája köré, és lerántja a lábáról. A jobb könyökébe ujjak mélyedtek, eltalálva a nyomáspontot, elgyengítve a karját. Egy kéz markolt a hajába, és csapta a padlóhoz az arcát újra meg újra, az első csapással eltörve az orrát. Harmadszorra egy követ ért az arca. A szemébe hatolt. Aztán újra meg újra átfordult a teste. Minden Talentumát latba vetve vergődött, és nem talált el semmit. Aztán a karja a háta mögé került, és egy gyors, felfelé irányuló rántástól mindkét válla kificamodott. Hu üvöltött. Amikor legközelebb vergődni akart, rájött, hogy összekötötték a karját és a lábát. Megmaradt szemével megpillantotta Kylar Sternt, aki nyilvánvalóan kimerült volt, ingadozott, de a köpenyénél fogva végighúzta Hűt a padlón. Hu újból vergődni kezdett, próbált megrúgni valamit, akármit, próbált felállni. Kylar a hátára fordította, Hu pedig ismét felordított, amikor nyomás nehezedett a megkötözött, kificamodott karjaira. Kylar megállt fölötte. Bármi volt is a fekete bőr, illúzió vagy más, Kylarnek nyilván nem volt már annyi ereje, hogy fenntartsa mostanáig. Meztelenül állt, de az arca olyan volt, akár egy álarc. Hu összeszedte a Tálentumát, hogy ismét megrúgja. Kylar lába csapott le először, és eltörte Hu sípcsontját. A férfi ordított a fájdalom fekete robbanásában, amely azzal fenyegetett, hogy eszméletét veszti, és amikor felnézett, Kylar belerúgott a padlóba. Az a láthatatlan zsanérokon fordulva kinyílt. Odabent egy rejtett vízimalom forgott, a Plithfolyó vize hajtotta. Hu rájött, hogy ez lehet a gépezet, amely a menedékhely hatalmas ajtaját nyitotta. A hatalmas kerekek jelenleg nem dolgoztak, lassan forogtak. – Nysos a vizek istene, ugye? – kérdezte Kylar. – Mit csinálsz?– üvöltötte Hu hisztérikusan. – Imádkozom – felelte a hangjában szánalommal Kylar. – Talán ő megment téged. – Kylar csinált valamit Hu köpenyével. Egy pillanatig semmi sem történt. Aztán a köpeny megszorult a nyaka körül. Aztán elkezdte őt húzni a padlón. – Nysos! – sikította Hu az őt fojtogató köpenyben. A köpeny a vízbe húzta a férfit, és egy hosszú, áldott pillanatra eltűnt a feszülés a nyaka körül. Hu rúgott egyet a jó lábával és felmerült a vízből.
Elég volt, hogy vegyen egy mély lélegzetet. A kerék kihúzta őt a vízből a nyakánál fogva, majd átfordította, és visszahúzta a víz alá. Nem kapott levegőt. A kerék ismét kiemelte a vízből, újból átfordította és visszarántotta a víz alá. Ezúttal rúgott egyet, amikor kiemelkedett a vízből. Ez elég időt adott neki, hogy nagy levegőt vegyen, aztán ismét átfordult a kerék, és megint a víz alá rántotta. Hu próbált kiszabadulni a kötelékeiből, de a vállára helyezett bármekkora nyomás maga volt a halál. A karja olyan szorosan meg volt kötözve, hogy nem tudta visszaugratni a vállait a helyükre, a jó lába pedig csak a vizet rugdalta. Felüvöltött, amikor kiemelkedett a vízből, de a kerék tovább forgott. Fel, le, fel, le. Kylar figyelte, ahogy Hu Gibbet felbukkan a víz alól, aztán lemerül, újra és újra, néha könyörögve, néha mocskos folyóvizet öklendezve. Nem volt lelkiismeretfurdalása. Hu megérdemelte. Kylar bárhogyan is, de tudta, amit tudott, és ezt tudta. És talán ennyire egyszerű volt. Kylar imbolyogva kereste a kapcsolót, amely kinyitotta a menedékhelyet. Nem tettette a kimerültséget. Szerencséje volt, hogy elegendő Tálentuma maradt, hogy lóvá tegye Hűt. Egy egyenlő küzdelemben Hu legyőzte volna. Kylarnek erről nem voltak illúziói. De Durzo megtanította neki, hogy nincs egyenlő küzdelem. Hu hagyta magát meglepni, mert azt hitte, ő a legjobb. Durzo sosem tekintette magát a legjobbnak. Csak azt gondolta, mindenki más rosszabb, mint ő. Látszólag ugyanaz a kettő, de nem így volt. Kylar végül megtalálta, amit keresett. Megfogta a kő melletti deszkát és felhúzta. A forgó kerék oldalra csúszott, míg a fogai nem kapaszkodtak bele egy másik kerék fogaiba. Egy pillanatig csikorogtak, aztán öszszeakadtak, és forogni kezdtek. Hu megállíthatatlanul kiemelkedett a vízből még egyszer. Sikított. A feje a kerék nagy fogai közé szorult, és a sikolya hirtelen magasabbra ívelt. A kerekek megálltak és erőlködtek. Aztán Hu feje szétpattant, akár egy véres pattanás. A lábai görcsösen megrándultak, és a teste ívben meghajolva kiemelkedett a vízből. Aztán a hullája oldalra csapódott, és a kerekek tovább forogtak. Vér szennyezte be a vizet. A hatalmas kő felemelkedett, és felfedte a föld alá vezető alagutat. Riasztócsengő szólalt meg a mélyben. Pillanatokon belül két őrszem viharzott fel a lépcsőn, lándzsával a kezükben. – A helyet ki kell... üríteni – mondta nekik Kylar. Megingott, de egyik
férfi sem mozdult, hogy segítsen neki. – Az Istenkirály tudja, hogy itt vagytok. Mondjátok meg Mama K-nak. – Aztán elájult.
52 Feir Cousat egy fa mögé rejtette nagy termetét, amennyire csak tehette. Két óra múlva hajnalodott, és a tűz mellett fekvő alak még órákig nyugodt marad. Csupán néhány pillanat alatt Feir megtudhatta, hogy a tétjei megtérülnek-e. A Curoch utáni keresés Cenariába vitte, át a khalidori hegylakók táborán, a ceurai határ hegyei közé. Reménye és kétségbeesése tárgya hetekig az volt, hogy egy suttogást sem hallott semmilyen különleges kardról. Ez azt jelentette, hogy ha jó nyomon járt, Curoch talán olyan embernél van, akinek sejtelme sincs, mi is az. Ez a változat sokkal jobban tetszett neki, mint az ötlet, hogy egy Vürdmeistertől kelljen elvennie. Akármelyik Vürdmeister, aki képes használni Curochot, képes lehetett volna száz módon megölni Feirt. Ami sokkal valószínűbb volt, hogy rossz nyomon járt. Tucatszor átgondolta, miközben leszűkítette a lehetőségei körét. Először szerzett egy khalidori egyenruhát, és ráhímezte a küldöncök jelvényét, és számos tábortűz mellé leült. Amikor iskolába jártak, Dorian megtanította khalidoriul, így, még amikor a beszélgetés a régi nyelvre fordult minden ifjú khalidori két nyelvet beszélt, mert az Istenkirály úgy vélte, jobban uralkodhatnak, ha ismerik azoknak a nyelvjárását, akiket meghódítanak akkor is tudta, miről van szó. Mert nem találták meg azonnal Curochot, és Feir úgy gondolta, ha megtalálták volna, keringenének róla hírek, ezért úgy vélte, valaki elvihette a kardot. Megtalálta az egységeket, amelyek a hídnál tettek rendet aznap. Legtöbben olyan egységekben harcoltak, amelyeket kis híján elpusztítottak a harcokban. Később új szakaszt alkottak belőlük, és hazaküldték őket, hogy út közben vigyázzanak a hadizsákmányt szállító szekerekre épp arra a szekérkaravánra, amelyet ő, Dorian és Solon követtek. Mivel Dorian délre küldte őket, Feir tudta, hogy a kard nincs a karavánnál. így tudakozódott akárki után, akik azokból az egységekből valók voltak, és nem mentek haza, és talált valakit. Egészen más dolog volt megtudni, hogy hová ment Feri Khalius. Valójában Feir nem találta meg a férfit. Ehelyett követett egy Vürdmeistert, akit délre küldtek. A Vürdmeister Feri Khalius nyomát követte, Feir pedig a Vürdmeistert. Figyelte, ahogy a Vürdmeister varázslatokat hajigái Feri Khaliusra és az uraságra, akit az elrabolt. A Vürdmeister azonnal elvesztette az érdeklődését, amint az uraság lezuhant a Hezeron-hegyről. Míg a Vürdmeister a jelzőbotja segítségével elmesélte a kudarcát az Istenkirálynak, Feir közelebb osont. A hulló hó és az összpontosítás miatt mágiára volt szüksége, hogy elfedje közeledését. Amint a Vürdmeister
befejezte, Feir megölte. Aztán csinált valamit, amit soha nem fog megismételni. Átkelt a törött sziklapárkányon, a hóban. Átugrott egy másfél méteres hasadékot, csúszós hóról csúszós hóra. Voltak elég lejtős helyek, hogy a lába visszacsúszhasson ugyanannyit, amennyit előre mászott. Odáig jutott, hogy varázslattal olvasztotta meg a jeget, hogy meg tudjon tenni pár lépést. Megcsinálta, de nagyon nehezen. Curochért megérte. Kihúzta a kardját, és előbbrelépett egy módosított zshelpostában, egy olyan harci tartásban, amellyel a síkos talajon is egyensúlyban maradhatott. Néhány gyors lépés után a férfi felett állt. A kardja elmerült és átfúródott az alak mellkasán a hóból formált és köpenybe burkolt mellkason. Feir átkozódva körbefordult, amikor az igazi Feri Khalius kirontott a fák közül, magasra emelve Curochot. Feirnek alig volt ideje megmozdulni. A helylakó vágása áthatolt volna Feiren, hacsak nem vetette volna oldalra magát. Curoch kiütötte a kezéből a kardját. – Nem nagy dicsőség leszúrni egy alvú embert – szólt Feri vaskos khalidori akcentussal. – A tétek túl magasak a dicsőséghez– felelte Feir. Azt hitte, a fickónak fogalma sincs arról, hogy követik. – Add ide a kardot – folytatta-, és meghagyom az életedet. Feri jogosan úgy nézett rá, mintha az megőrült volna: fegyvere volt, Feirnek pedig nem. – Aggyam oda? Ez egy hacivezér kardja. – Hadvezér? Az a kard többet ér, mint amit a klánod és minden klán száz kilométeres körzetben össze tudna adni. Feri nem hitt neki, de nem is érdekelte. – Az enyim. Három fehér fénypont, mind kisebb, mint Feir hüvelykujjának a körme, tűnt fel előtte, és Feri Khalius felé zúgott. A férfi nem volt rossz, de csak annyira volt gyors, amennyire bármelyik kardforgató. A két lövedék, amelyet Feri megállított a karddal, elrepült az éjszakába. A harmadik Feri keze alatt a hasába hatolt. Feir nehezen kinyúlt– a távolra ható mágia sosem volt az erőssége-, és felfelé rántotta a lövedéket. Atégette Feri szívét. A felföldi Feirre szegezte a pillantását, és oldalra dőlt. Feir boldogan kapta fel Curochot. Igaza volt. Minden találgatása és tétje megtérült. Ha bárki valaha hallani fogja ezt a történetet, a bárdok legendát csinálnak belőle. Épp az imént szerezte vissza az egyik valaha készített leghatalmasabb varázstárgyat.
Akkor miért érez ürességet? Ezúttal nagyon egyszerű volt. Lassan ment, de egyszerűen. Talán Ferinek igaza volt. Nem volt dicsőséges, de amikor valakinél ott van Curoch, a harc sosem igazságos. De nem ezért érezte az ürességet. Háromszor szerezte vissza az átkozott kardot– háromszor! Már a Nyüves Kard Hivatalos Megtalálójának lehetett volna nyilvánítani őt. Nála volt, de sosem használhatta. Középszerű volt, és elkövette azt a hibát, hogy a legnagyobb mágus barátja lett. SolonariwanTofusin Sa’fasti a Seth Birodalom hercege volt. ATálentuma minden élő mágus közül a rangsor csúcsára emelte. Dorian is herceg volt, Vürdmeister és annál is több. Olyan mágus volt, aki egyszer születik egy generációban. Feir egy cipészmester fia volt, közepes Tálentummal és jó kardforgató képességgel. Kovácsinas volt, amikor felfedezték a Talentumát, és később elkezdett a Készítők iskolájába járni, majd felfogadták kovácsnak és vívómesternek Sho’cendiben, ahol megismerkedett Solonnal és Doriannel. Dorian megtagadta a születését, és sem neki, sem Solonnak nem garantáltak semmilyen különös kezelést. De Feir tudta, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem származnak előnyeik nemesi származásukból. Mindegy, mi történt Doriannel vagy Solonnal, tudták, hogy különlegesek. Tudták, hogy számítanak. Feirnek ez sosem adatott meg. Ö mindig a második helyre szorult, ha nem a harmadikra. A jelzőbot felvillant, és Feir kihúzta a földből. A fiatal Vürdmeisternél, akit megölt, volt egy fordítókulcs. Nyilvánvalóan ez volt az első alkalom, hogy jelzőbotot bíztak az ifjúra, így Feir képes volt betűkké alakítani a fényvillanásokat, de még így is rejtjelesek voltak, és khalidori nyelven szóltak. Egyszerű volt megfejteni a kódot. Az első betű a khalidori abc egy betűje volt plusz egy, a második a betű plusz kettő, és így tovább. De a betűk gyorsan villantak fel, és Feirnek nem volt mire írnia, a khalidori szókincse pedig korlátozott volt. Az Istenkirály úgy használta őket, ahogy Feir használta volna. Távoli egységeket és Vürdmeistereket fogott össze. Egyszerű volt és mégis hatalmas előnyt adott. A parancsokat azonnal kézbesítteték, míg az ellenfeleinek órákat vagy napokat kellett várniuk a küldöncökre. Azokban a napokban vagy órákban megváltozott a helyzet, megváltoztak a tervek. Nem csoda, hogy minden hadsereget megsemmisített, amely ellene indult. – Gyülekezzetek... északra... a...– villogta a jelzőbot. Aztán megállt, és a kék vörösre változott. Mi az ördögöt jelentett ez? Feir kibetűzte a jeleket, és egy sejtéstől vezérelve a Közös Nyelvre ültette át azokat.– P-A-V-V-I-L-B-ER-E-K-T-Ő-L.– Pawil-berek. A bot kékre változott, és túl gyorsan villogott,
hogy Feir felfogja, de egy részt kétszer is megismételt. Két nap. Két nap. Majd elsötétült. Feir hosszan felsóhajtott. Dél felé menet átkelt a Pawil-bereken. Kis favágó város volt, amely Cenaria tölgyfáit termelte ki. Volt egy síkság a várostól északra, amely megfelelt csatamezőnek. Az Istenkirály egyértelműen ott akarta elpusztítani a lázadó sereget. Feir két nap alatt oda tudott volna érni. De még csak két óra múlva jött a hajnal. A Khalidoriak vajon pirkadattól vagy éjféltől számítanak egy napot? Két nap kettőt jelentett vagy hármat? Feir szitkozódott. Meg tudott fejteni egy homályos üzenetet más nyelven, de nem tudott elszámolni háromig. Remek. A jelzőbot sárgán világított ezt még nem csinálta addig. – Lorus Vürdmeister, jelentést... Jaj, ne! A bot villogott: – Miért... tartasz... délnek? Feir elsápadt. Tehát a jelzőbotok nem csak kommunikáltak, hanem a tulajdonos helyzetét is megmutatták. Ez nem volt jó. – Büntetés... amikor visszatérsz. A büntetésről akkor döntenek, amikor visszatérek?– ...Lantano... jelentették, hogy a közeledben jár. Van jele? Feir szerette volna megrázni a saját tudatlansága nyakát, és kirázni belőle a szuszt. Miről jelentették, hogy a közelében van? – Vürdmeister! Lorus! A válasz elmulasztása... Feir eldobta a botot, és eliszkolt onnan. Semmi nem történt. Eltelt egy perc. Még mindig semmi. Már kezdte hülyének érezni magát, amikor a jelzőbot olyan erővel robbant fel, hogy százlépésnyi körzetben lerázta a havat a fákról. Hát ettől majd. felébrednek a szomszédok. A szomszédok. Ez nem volt kellemes gondolat. És Lantano? Ismerősen csengett a név. Feir felmászott egy sziklás dombra a közelben, hogy jobban lássa a környéket. Majdnem azt kívánta, bár ne tette volna. Négyszáz lépésnyire délnek egy sereg táborozott, talán hatezer emberrel. A táborban lévő többi emberrel talán négyezer adódott hozzájuk: feleségek, patkolókovácsok, kovácsok, prostituáltak, szakácsok és szolgák. A sereg zászlóin egy függőlegesen álló, fekete kard volt fehér mezőben: Lantano Garuwashi címere. Ez volt a név, jutott Feir eszébe: egy tábornok neve, akit sosem győztek le, egy közember fia, aki hatvan párbajt nyert. Ha a meséknek hinni lehetett, néha fakarddal harcolt az ellenfeleivel, hogy érdekesebb legyen a dolog.
A szomszédok határozottan meghallották a zajt, és tíz lovas közeledett Feir felé. Legalább százan követték őket.
53 Kylar egy ismeretlen szobában nyitotta ki a szemét. Ez kezdett túlságosan hétköznapi eseménnyé válni. A helyiség kicsi volt, koszos, romos. Az ágy úgy szaglott, mintha húsz éve nem cserélték volna ki a szalmát. Kylar szíve felgyorsult, ahogy felkészült arra, ami következhet. – Nyugalom – szólt Mama K, amikor megállt az ágya mellett. Kétségkívül egy rejtekhelyen voltak, a szagból ítélve a Telep északi oldalán. – Meddig? – kérdezte rekedten Kylar. – Meddig voltam eszméletlen? – Én is örülök, hogy látlak – felelte Mama K, de rámosolygott. – Másfél napig – szólt egy férfihang. Kylar felült. A beszélő Ágon tábornok volt. Ez meglepte. – Nos, úgy tűnik, nem csak a város körüli új, hatalmas fal az egyetlen változás. – Hihetetlen, mire képesek a rohadékok, amikor valami építő jellegűvel próbálkoznak, igaz? – mondta Ágon. Mankója volt, és úgy mozgott, mintha kínozná a térde. – Jó, hogy látlak, Kylar – mondta Mama K. – Máris terjednek a hírek arról, hogyan ölte meg az Éjangyal Hu Gibbetet, de csak a testőreim tudják, hogy te voltál az. Régóta dolgoznak már nekem. Nem fognak beszélni. – A kiléte tehát titokban maradt, de Kylar nem hagyta elvonni a figyelmét. Túl messzire jutott, túl gyorsan, és túlságosan lefoglalta a fejében járó egyetlen dolog. – Mit tudsz Loganről? – Meghalt – felelte Mama K. – Nem halt meg – mondta Kylar. – A legjobb információnk, amink van... – Nem halt meg. Jarl eljött hozzám, egészen Caernarvonba, hogy elmondja. – Kylar– szólt Mama K.– A khalidoriak tegnap rájöttek, hogy kicsoda Logan. Amennyire mi tudjuk, vagy egy másik fogoly ölte meg ezért, vagy leugrott a Lyukba, hogy elkerülje, amit az Istenkirály tett volna vele. – Nem hiszem el.– Tegnap? Amíg aludtam? Ilyen közeljártam már? – Sajnálom. Kylar felállt, és az ágy lábánál talált egy új öltözet szürke álcaruhát. Elkezdett öltözködni. – Kylar – szólt Mama K. Nem figyelt rá. – Fiam! Ideje, hogy felnyíljon a szemed– szólt hozzá Ágon.– Senkinek nem tetszik, hogy Logan halott. Olyan volt számomra, mintha a fiam lett
volna. Nem hozhatod őt vissza, de tehetsz néhány olyan dolgot, amelyet senki más. Kylar felvette az inget. – Hadd találgassak– szólalt meg keserűen.– Ti ketten már ki is találtátok, hogyan használhatnátok a képességeimet? – Néhány nap múlva Terah Graesin serege összecsap az Istenkirályéval a Pawil-berektől északra. Terah lesz ott előbb, területi és létszámbeli fölénnyel – mondta Mama K. – És mi a gond? – Hogy az Istenkirály feldühödött. A Nocta Hemata után kétszer olyan óvatos lesz, mint volt, de egyenesen belesétál. Kylar, a kémeink csak tippeket hallottak, de biztos vagyok abban, hogy ez csapda. Terah Graesin nem hallgat ránk. Nem fog harcolni, míg az Istenkirály csatába nem kezd, amit a nő nem veszíthet el. Most megkapja, és semmi sem fogja megállítani őt. Csak annyit tudunk, hogy az Istenkirály valami varázslatot fog bevetni, és nagyot. – Na, ne mondd! – Megbízást akarunk adni neked, Kylar – felelte Mama K.– Olyan megbízást, amely méltó az Éjangyalhoz. Azt akarjuk, hogy öld meg az Istenkirályt. – Megőrültél. – Legenda leszel– tette hozzá Ágon. – Inkább élnék. – Kísérteties volt. Pontosan ezt akarták, mielőtt elhagyta a várost. Pontosan azért halt meg Jarl, mert ezt kérte tőle. Hogy ölje meg az Istenkirályt. Hogy beváltsa a mestergyilkos-kiképzését és annak minden fajdalmát. Egy gyilkosság, és szögre akaszthatja a kardját, elégedetten, hogy többet teljesített, mint amennyi a része volt. Egy gyilkosság, amely ezreket menthet meg. Sorsszerű érzés volt. – Még ha Logan életben van is, semmi értelme megmenteni az életét, ha esélyt adsz arra, hogy a királyságát elpusztítsák – mondta Ágon.– Ha eddig életben maradt, egy-két napig még kibírja. Öld meg az Istenkirályt, mentsd meg a birodalmat, aztán keresd meg a királyunkat. Kylar fegyvereket válogatott a Mama K által előkészített arzenálból, és némán elrejtette azokat a testén. – Halálra ítélsz mindannyiunkat– folytatta Ágon.– Olyan hatalmad van, amelyért én képes lennék meghalni, és nem akarod arra használni, hogy segíts nekünk. Légy átkozott!– Ezzel sarkon fordult, és kisántikált a szobából. Kylar Mama K-ra pillantott. A nő nem ment ki, de ő sem értette. – Jó újra látni téged, Mama K – mondta Kylar. Mély lélegzetet vett.– Elene–nel hagytam Ulyt. Mindketten rendben lesznek. Elég pénzük van, hogy életük hátralévő részében boldoguljanak. És Elene szeretni fogja a kislányt.
Megtettem minden tőlem telhetőt... Jarl...– Hirtelen forró könnyek égették a szemét. Mama K a vállára tette a kezét, ő pedig lesütötte a szemét. – Tudom, hogy nincs értelme– szólt.– De megesküdtem, hogy magam mögött hagyom ezt. Logan miatt megszegtem a fogadalmamat. Ez Elene szerelmébe és Uly bizalmába került nekem. Nem hagytam el őket, hogy lophassak egy másik életet, de megmenthetek egyet. Megérted? – Tudod, kire emlékeztetsz?– kérdezte Mama K.– Durzóra. Amikor fiatalabb volt, mielőtt eltévedt. Büszke lenne rád, Kylar. Én is... én is büszke vagyok rád. Bárcsak hihetném, hogy a sors nem olyan gonosz, hogy azért vesz el tőled minden mást, hogy holtan találd Logant, de nekem nincs ilyen hitem. De megmondom, miben hiszek. Benned hiszek. – A nő megölelte Kylart. – Megváltoztál. – Mindenről te tehetsz– felelte az asszony.– Legközelebb már szenilis is leszek. – Nekem tetszik. Az asszony a két tenyerébe fogta Kylar arcát, és homlokon csókolta. – Menj, Kylar. Menj, és gyere vissza, kérlek! Logan már kétszer elaludt, mindkét alkalommal arra számított, hogy nem fog felébredni. Nem evett: nem nyúlt Fin testéhez. Nem érezte a sűrű, maró levegő szagát. Nem figyelte Csikor aggodalmas morgását. Már nem is vérzett, de már késő volt. Elfogyott az ereje. Miután Csikor segített neki felülni egy cseppkő tövében, Logan megpillantott egy másik összetört testet heverni a homályban, nem egész háromméternyire. Natassa Graesin volt az. A lánynak már nem kellett félnie a vonyítók üvöltésétől. A végtagjai szétroncsolódtak, de az arca békés volt. A pillantásában nem volt vád. Semmi sem volt benne. Minden szenvedély, ami Loganben fel tudott ébredni, az egyszerű megbánás volt. Sajnálta Natassát, akiről sosem – mondta volna meg, hogy odalent végzi. Sajnált mindent, amit sosem tesz már meg. Sosem vágyott igazán a trónra. Mindig gyanította, hogy királynak lenni nehezebb, mint amilyennek látszik. A Lyukban néha bánta, hogy nem úgy fognak rá emlékezni, mint valakire, aki számított. Most, ahogy ült a cseppkő tövében, amely egy nap a teste köré nő és egy örökkévalóságra eltemeti, egyszerűbb dolgokra vágyott. Hiányzott neki a napfény. Hiányzott a fű illata, a friss esőé, egy nőé. Hiányzott neki Serah Drake és a lány minden hétköznapisága. Hiányzott a felesége. Jenine oly fiatal volt, olyan okos, olyan csinos.
Gyémánt volt, amelyet megtalált, és elveszített örökre. Hiányzott neki Kylar, a legjobb barátja. Újabb gyémánt került a felszínre, megtalálta, elveszítette. Logan szerelmet akart, gyerekeket és a birtokait igazgatni. Egyszerű életet, nagy családot, néhány barátot. Ettől megkapta volna a halhatatlanságot, amire szüksége volt. Egy ideig a régi istenekhez imádkozott. Semmi mást nem tehetett, és Csikorral nem sokat lehetett beszélgetni, de a régi isteneknek sem volt mondanivalójuk. Még Drake gróf Egyistenéhez is imádkozott. Nem tudta biztosan, hogyan kell minden dolog egyetlen istenéhez imádkozni. Miért is érdekelné Öt bármi? Logan feladta. Leginkább a fájdalmat igyekezett elfelejteni. Már le akarta hunyni a szemét, hogy újból megpróbáljon meghalni vagy elaludni, mindég)' volt-, amikor Csikor vonyítani kezdett. Magas, metsző, idegesítő hang volt, semmihez sem hasonlatos, amit Logan valaha hallott. Savas füst szállt, és az alakot, amelyet Logan egy pillanatra meglátott, elnyelte a sűrű felhő és a sötétség. Aztán, ahogy a felhő eloszlott, egy démon lépett ki belőle. Logan most látta először, hogy Csikor félelmet mutat. Logan mellé kúszott és lekuporodott, vinnyogott, de csak eddig húzódhatott vissza. Az egyszerű férfi hűsége nem ismert határt. A démon lassan előbbre lépett, fénylő, kék szeme Loganre szegeződött. Egy vonyító volt? Vagy a Halál, aki végre eljött, hogy magával vigye őt? Logan nem félt. – Hát a francba, öregem! – szólt a Halál, ismerős hangon. Azt hittem, végig kell másznom az egész Lyukat, mire megtalállak. – Mi vagy te? – recsegte Logan. A démon arca felcsillant, és leolvadt Kylar arcáról. Logan biztosra vette, hogy végül megőrült. – Bocsánat, megfeledkeztem az arcról – felelte Kylar. Bolond félvigyorral próbálta leplezni az aggodalmát. – Hát te... khm, úgy festesz, mint az északra kötött ló déli vége. Logan régi kiszólásainak egyike volt, még akkorról, amikor talán a Lyukban tanult szitkok felét sem ismerte. Kylar újból rávigyorgott. És, khm, ezzel a nagyfiúval itt minden rendben? Csikor minden ízében remegett, és még Logan sem tudta, hogy dühében vagy félelmében. – Csikor – szólt hozzá Logan – , ő a barátunk. Segíteni jött. Csikor arckifejezése nem változott, de nem mozdult, hogy támadjon. Tényleg te vagy az, ugye? – kérdezte Logan.
– Jöttem, hogy kihúzzalak a pácból – felelte Kylar. Amikor Logan nem válaszolt, közelebb ment, és megnézte Logan testét. Komor volt az arca. Hát kell nagyobb csoda? Még élsz – mondta magának. Logan úgy érezte, hamarosan elájul, miközben Kylar talpra segítette. Kylar beszélt, és Logan egy része rájött, hogy próbálja eszméletén tartani. Megtette a tőle telhetőt, hogy figyeljen Kylar hangjára, és figyelmen kívül hagyja a fájdalmát és a halál hívó szavát. – ...csak mert kis híján állatira lehetetlen bejutni a Bendőbe mostanában. Nem úgy, mint régen... azt mondják, hogy valaki vagy valami itt fog letelepedni. Letelepedni, mintha a Bendő valami palota lenne. – Khali– suttogta Logan. Kylar mélyebbre vitte őket a Lyukba. Logan megbotlott, és amikor legközelebb felnézett, Kylar hátára szíjazva találta magát. Ez nem volt így jó. Még úgy is, hogy Logan sok súlyt vesztett, Kylar nem lehetett képes ilyen könnyedén cipelni őt. De az érzés nem múlt el. Kylar egyre lejjebb és lejjebb hatolt. Nem volt út, és nem volt odalent világító moha, de Kylar biztosan mozgott, és folyamatosan beszélt, maga a hangja eloszlatta Logan iszonyatát a sötétségtől. – ...a Kürtőben egyszer, és emlékeztem, hogy a csövek mintha a föld középpontjába futnának. Gondoltam, hogy a Bendő is oda vezet, és a kémények csövei is, és pontosan egymás mellett vannak. Gondoltam, hogyha elég mélyre megyek, az alagutak talán csatlakoznak valahol. Láttad már azokat a csöveket a Kürtőben, Logan? Sima fém, egyenesen lefelé vezet örökké. Nagy szélmalomlapátok forognak a felszálló levegőben. Választhattam a lassú vagy a gyors utat lefelé. Ismersz, gondolhatod, melyiket választottam. Készítettem egy kis szánt kézifékkel, így tudtam kormányozni kicsit... Én mondom, hihetetlen egy túra volt. Majdnem egészen lecsúsztam én is. Jó, hogy még az utolsó szellőző előtt elfogyott a sebesség. Biztos voltam abban, hogy gyorsabban forog. Sajnálom a szegény ördögöket, akiknek le kell majd mászni, hogy megjavítsák. Aztán Kylar megállt. Mély lélegzetet vett. – Nem fogok hazudni. Ez a rossz része. Le kell merülnünk a víz alá. Ez a határ, Logan. Ez választja el a Lyukat a Kürtőtől. A víz forró, és olyan érzés lesz, mintha eltemetnének. Megígérem, hogyha ezt a halált túléled, új életbe érkezel. Csak tartsd vissza a lélegzeted, a többit én csinálom. – Csikor– szólt Logan. – Csikor? Hja, a nagyfiú? Hát ő nem úgy néz ki, mint aki nagyon szereti a vizet, Logan. Logan nem látta Csikort. Nem csak sötét volt. Teljes sötétség.
Még világosabb fekete sem fordult elő. Egyszerű, csillapíthatatlan, mindent körülvevő sötétség. Meleg volt, nyirkos, nehéz, nyomasztó sötétség, amely egyenesen a tüdejébe szivárgott. Fogalma sem volt, Kylar hogy láthatja Csikort, de Logan nem hagyta volna idelent. – Megtennéd,... hogy visszajössz érte? – kérdezte Logan. Hosszú csend támadt. – Igen, királyom – felelte végül Kylar. – Én... felkészültem. – Csak számolj. Úgy egy perc alatt átjutottam. Kettőnknek kicsivel tovább tarthat. – Egy perc? – Mielőtt elindulunk... Sajnálom, Logan. Sajnálom ezt az egészet, és azt, amiről én tehetek ebből. Sajnálom, hogy nem mondtam el neked, hogy mi vagyok. Sajnálom, hogy nem öltem meg Tensert, amikor alkalmam volt rá. Csak... sajnálom. Logan nem felelt. Nem találta a szavakat, és az erőt, hogy megadja Kylarnek, amit megérdemelt. Kylar nem várt. Elkezdett mélyeket lélegezni, Logan pedig követte a példáját. Egy pillanattal később mindketten a vízbe merültek. Logan közel hajolt Kylar testéhez, próbálta, hogy ne legyen útjába a karjának, próbált áramvonalassá válni a vízben. A víz forró volt, égetően forró, és Kylar egyértelműen nem kényelmes úszást tervezett. Logan érezte, hogy fejjel lefelé fordulnak, aztán Kylar a sziklákba kapaszkodva húzta őket lefelé, mert gyorsan haladtak. Valójában gyorsabban mozogtak, mint Logan lehetségesnek hitte, hogy a víz alatt képesek lennének. Tudta, hogy Kylar erős: birkóztak és kézitusáztak már, de a sebesség, amellyel haladt, lehetetlennek tűnt a súllyal, amit Kylar a vízben cipelt. Tíz. Tizenegy. A víz minden oldalról nyomta őket, szorított. Logan egy része elképedt, hogy Kylar már végigcsinálta ezt, egyedül, minden biztos tudás nélkül, hogy az alagutak valóban csatlakoznak-e, vagy hogy milyen sokat kell úsznia. Tizennégy másodpercnél Logan tüdeje már égett. Kitartott, próbált nem túl erősen kapaszkodni, próbálta tartalékolni az erejét. A fájdalom semmiség, – mondta magának. Húsz másodperc múlva érezte, hogy egyenesen úsznak. A háta sziklának súrlódott. Más érzés volt, bár nem tudta megmondani, melyik érzéke súgta ezt. Azt hitte, bejutottak az alagútba, és abból, ahogy Kylar mozgott, az alagút szűk volt.
Negyven. Negyvenegy. A fájdalom most már tagadhatatlan volt. A levegő felfelé nyomult a légcsövében, megkönnyebbülésért könyörgött. Dörömbölt. Csak egy kis enyhülést, csak egy kicsit. Ötvennél beszorultak. Hirtelen véget ért az előre haladó mozgás. A rántástól Logan szeme kinyílt. Forró, savas víz tolult a szemébe, és felköhögött. Az éltető levegő hatalmas buborékja tódult ki a tüdejéből. Kylar húzta és húzta. Logan érezte, hogy valami elszakad, vagy a rongyos ing vagy a bőre, nem tudta, de aztán újból elindultak. Kevesebb, mint féltüdőnyi levegője maradt. Kylar újból hihetetlen sebességgel úszott, de még mindig nem felfelé haladtak. Aztán érezte, hogy Logan megfordul, de a barátja nem felfelé indult. Ehelyett, mágikus kék fénnyel megvilágított, hirtelen mozdulattal rövid kardot rántott. Logan ide-oda csapódott, míg Kylar vagdalkozott valami ezüst villámlással a vízben. Kizárt dolog volt, hogy tovább bírja. Kylar felfelé indult, de Logan nem bírta még húsz másodpercig. Nem tudott kitartani olyan sokáig. Hatvanhét másodpercnél érezte, hogy elfogy a levegője. Olyan gyorsan haladtak felfelé, hogy érezte, ahogy a levegő az arcát csiklandozza. Lehagyták a buborékot. Lángolt a tüdeje. Feladta, és lélegzett. Forró víz ömlött a tüdejébe aztán levegő. Logan köhögött és köhögött, és a forró, savas dolog kirobbant az orrán, száján át. Égette az orrüregét, de egy pillanat múlva édes, hűs levegő váltotta fel. Kylar eloldozta, és gyengéden lefektette a földre. Logan a hátán feküdt, csak lélegzett. Még sötét volt, de magasan a fejük fölött, fent, ahová a kürtő csövei futottak, távoli fáklyák pislákoltak. A fekete víz után mintha a fény világába lépett volna. – Felség!– szólt Kylar.– Van valami a vízben. Valami óriási, szörnyű hüllő. Ha visszamegyek, nem tudom, kijövök-e élve. Te nem vagy abban az állapotban, hogy egyedül kimenj innen. Nélkülem itt meghalsz. Még mindig szeretnéd, ha kihoznám azt a mamlaszt? – Nem hagyhatom magára, Kylar. Bocsáss meg! – Csak akkor lenne szükséged megbocsátásra, ha arra kérnél, hagyjam ott – felelte Kylar, és a vízbe vetette magát. Öt kínzó percig volt távol. Amikor a felszínre bukkant, olyan nagy sebességgel úszott, hogy kiröppent a vízből. Talpra esett. A kötélből hámot készített, és Csikort azon húzta maga után. Most megmarkolta a kötél végét, és gyorsan kihúzta. Csikor gyakorlatilag kirepült a vízből. Mély lélegzetet vett, és Loganre mosolygott.
– Jól visszatartottam a levegőt! – szólt. Kylar a karjába kapta Logant, amikor valami hatalmas vágódott ki a vízből mögöttük. Valami Kylarnak csapódott, és mindhárman elterültek. Aztán a barlang megtelt irizáló kék fénnyel, amely magából Kylarből áradt. Ide-oda szökellt, a cseppköveket használta kiszámíthatatlan irányváltoztatásaihoz. Félelem ragadta torkon Logant. Akármivel harcolt Kylar, az hatalmas volt. Hatalmas, úszóhártyás kezek zúzták szét gallyakként a cseppköveket. Sziklák hullottak mindenhonnan, miközben Logan labdává gömbölyödött. Hatalmas légáramlatok törtek elő a torokból, amelyből csak a Kylar kék tüze által megvilágított fogakat és szemeket lehetett látni. Ezüstös zöld fény villant fel és hunyt ki. A legrémisztőbb az volt, hogy nem látott. A csata csupán néhány lépésnyire zajlott, és Logan nem tehetett semmit, még csak nem is figyelhette. Csörömpölést hallott, és gondolta, hogy Kylar kardját hallotta lepattanni a teremtmény páncéljáról, de fogalma sem volt. Fogalma sem volt, hogyan harcol ellene egyáltalán Kylar a teljes sötétségben, és reménye sem, hogy ő maga is küzdjön vele. Még azt sem tudta, milyen nagy volt, vagy hogy nézett ki. Szem elől vesztette Kylart vagy Kylar eltűnt, mert még a bestia is megtorpant és horkantott. A levegőbe szimatolt, hatalmas feje előre-hátra ingott. Hirtelen Logan és Csikor felé lendült. Logan kinyújtotta a kezét és nyálkás bőrt érzett az ujjai alatt. Cseppkövek törtek mindenütt. Aztán a lény visszahúzódott és megfordította a fejét. Zölddel erezett szemében ezüstöshideg fény csillant, mint a Hold, aztán a hatalmas, szimatoló fej elfordult. A nyálkás pofa elcsúszott Logan arca mellett, és a lény feje megfordult. Szimatolt és szimatolt. Logan ujjai egy cseppkő törött csonkjához súrlódtak, és megragadták azt. A mozgás felkeltette a szörny figyelmét. Hátrahúzódott, és a szeméből áradó fény megvilágította Logant, akár egy fáklya. A hatalmas macskaszem felé fordult és ránézett. Logan a hatalmas szembe merítette a törött sziklát, és előre-hátra vájt vele. Ragyogó ezüstzöld fény ömlött Loganre a teremtmény vérével. A szem kihunyt, akár egy elfújt gyertya, és üvöltés töltötte meg a kamrát, hatalmas távolságokról visszhangozva. Egy pillanat múlva sötét alak suhant el Logan mellett és támadt a megvakított szemre. A lény újra felsikoltott, és hátravetette magát. Hatalmas csobbanás hallatszott, aztán minden elcsendesedett. – Logan – szólt Kylar az adrenalinlöket utóhatásától remegő hangon – , ez... ez volt Khali?
– Nem. Khali... más. Rosszabb. – Logan bizonytalanul felnevetett.– Ez csak egy sárkány volt. – Újból felnevetett, mint akinek elment az esze. Aztán kihunyt a fény. Amikor magához tért, hámba kötve találta magukat, Kylar pedig mindhármukat egy kötéllel húzta felfelé, amelyet odafent egy csigához erősíthetett. A Kürtő központi csövében emelkedtek felfelé. Hatalmas fémcső volt, harminc lépés átmérőjű, és minden óriási szellőztető állt. Hogy csinálta Kylar? Az út még több percig tartott, és Logan egész idő alatt érezte, hogy a karja, amelyre ráömlött a lény vére, ég és bizsereg. Nem mert ránézni. – Van egy belső ember, aki segített nekem – mondta Kylar.– A Sakagé most az egyik legfontosabb szövetségesed, királyom. Talán az egyetlen szövetségesed. Néhány perc múlva elértek ahhoz a részhez, ahol a csövek vízszintes irányba fordultak. Kylar nagy odafigyeléssel eloldozta Logant, aztán Csikort. Elvágta a köteleket, aztán hagyta leesni azokat a mélységbe. A csigával együtt. A szűkülő, vízszintes szakaszon vezette őket, míg egy ajtóhoz nem értek. Kylar háromszor kopogott. Az ajtó kinyílt, és Logan szemtől szemben találta magát Gorkhyval. – Logan, bemutatom a belső emberünket szólt Kylar.– Gorkhy, a pénzed... – Te!– kiáltott Gorkhy. Az arcán ugyanaz az undor ült, amit Logan érzett. – Öld meg!– krákogta Logan. Gorkhy szeme kidülledt. A sípjáért kapott, amit egy zsinóron hordott a nyakában. Mielőtt az ajkához emelte volna, elrepült a feje a nyakáról. A holttest hangtalanul rogyott le. Ilyen gyors volt, ilyen könnyű. Kylar végighúzta a hullát az alagúton, ledobta a csőbe, és egy perc múlva visszatért. Logan épp az imént rendelte el az első gyilkosságot. Kylar nem kért magyarázatot. Kísérteties, elképesztő, borzalmas volt. Ez volt a hatalom, és az érzése nyugtalanítóan... csodálatos volt. – Felség! – szólt Kylar kinyitva a kürtőből és a rémálomból kivezető ajtót.– Várja a birodalma.
54 Amikor Kaldrosa Wyn és a Nyúlszívű Sárkány másik tíz lánya előbújt Mama K menedékhelyéről, a Telep megváltozott. Ideges izgatottság volt a levegőben. A Nocta Hemata diadal volt, de jött a megtorlás. Mindenki tudta. Mama K megmondta a lányoknak, hogy el kell hagyniuk a földalatti rejtekhelyet, mert az ottlétük titka kiszivárgott. Az Ejangyal valamiképp megmentette őket attól, hogy Hu Gibbet mindegyiküket lemészárolja. Kaldrosa már hallott híreket az Ejangyalról, közvetlenül a megszállás után, de nem hitte el. Most mind tudták, hogy a férfi valóság. Látták Hu Gibbet hulláját. Mama K azt mondta, kicsempészi őket, amilyen gyorsan csak lehet, de háromszáz nőt kivinni a városból időbe telik. Voltak utak, amelyeken megkerülték az Istenkirály új falait, vagy alatta vezettek át, de nem volt könnyű. Kaldrosa Wyn csapatának aznap éjjel kellett volna elindulni. Mama K azt mondta, hogy ha a városban akarnak maradni, ha van férjük, barátjuk vagy családjuk, akikhez visszamehetnek, csak annyit kell tenniük, hogy nem jelennek meg az éjszakai találkozón. A Telep csendes volt, várakozó, miközben a nők a rejtekhely felé tartottak. Természetesen feltűnők voltak, mindannyian fényűző kosztümökben. Piccun mester kreálmányai obszcén hatást keltettek a nappali fényben, a nyílt utcákon. Ami még rosszabb volt, hogy némelyikük ruháját a megszáradt vér barnásfekete foltjai szennyezték. De a nők nem mentek el katonák mellett, és hamarosan egyértelművé vált, hogy a khalidoriak nem mentek be a Telepre aznap. A lakók, akik látták őket, furcsán néztek rájuk. Egy sikátort, amelyen megpróbáltak átkelni, elzárta egy épület, amelyet a Nocta Hemata napján le kellett volna rombolni, ezért Kaldrosa Wyn és a többiek kénytelenek voltak átsétálni, egyenesen a Durdun piacon. A piac zsúfolt volt, de ahogy az egykori szajhák átkeltek rajta, csend kísérte őket. Minden pillantás rájuk szegeződött. A lányok felszegett állal lépdeltek, felkészülve a gúnyolódásra, amelyet a ruhájuk bizonyosan kelt majd, de semmi sem történt. Egy testes halaskofa kihajolt a bódéjából, és így szólt: – Büszkék vagyunk rátok, lányok. A nőket váratlanul érte a megjegyzés. Az elismerés olyan volt, mintha arcul csapták volna őket. Mindenhol ugyanaz. Az emberek mindenhol biccentettek feléjük üdvözlésképp, elfogadón, még az asszonyok is, akik egy hete még fitymálva néztek a megvehető lányokra, még ha irigyelték is a jó
külsejüket és a könnyű életüket. Még a Nyulakat is, akik arra vártak, hogy az Istenkirály lesújtson rájuk, ahogy tudták, hogy történnie kell, egységbe kovácsolta az üldöztetés. A Nyulak aznap éjjel magukat is meglepték a bátorságukkal, és valamiképp a szajhák is megfeleltek a mércéjüknek. A pompásan magányos, kétnapi lovaglásnak Cenaria felé egyetlen baja volt. Nem volt idegesítő gyerek. Nem volt parancsolgató vénasszony. Nem volt szócsata. Nem volt megalázás. De az idő lehetőséget adott Vinek, hogy felfogja, milyen gyengécskék a tervei. Az első terv az volt, hogy az Istenkirályhoz megy. Úgy öt percig nagyszerűnek tűnt. Elmondja neki, hogy Kylar halott. Elmondja, hogy Jarl halott. Kéri az aranyát, és távozik. Rendben. Ariéi Nővér merengései a varázslatról, amelyeket ráolvasott, túl különösek voltak, hogy találgatások legyenek. Túl kézenfekvők is. Vi vagy rövid, vagy hosszú pórázon volt, de pórázon. Garoth Ursuul megígérte, hogy megtöri őt. Ez pedig nem olyan ígéret volt, amit elfelejtett volna. Igazság szerint Vi máris megtörve érezte magát. Elvesztette a nyersességét. Egy dolog volt megölni Jarlt. Jarl tartotta őt életben. A barátja volt, és olyasvalaki, aki sosem akarta használni a testét. Nem jelentett fenyegetést sem fizikailag, sem szexuálisan. Kylar teljesen más dolog volt, és még most is, lassan lovagolva Cenaria utcáin, csuklyájával a fején, Vi nem győzte elterelni a gondolatait róla. Tényleg sajnálta, hogy meghalt. Talán még szomorú is volt. Kylar átkozottul jó mestergyilkos volt. Az egyik legjobb. Kár, hogy egy nyíllal ölték meg, valószínűleg orvul. Ezt még egy mestergyilkos sem tudta volna elkerülni. – Ez az – mondta ki hangosan Vi. – Bárkivel megtörténhet. A saját halandóságomra figyelmeztet. Nagy kár. Nem csak kár volt. Nem ezt érezte, és ezt jól tudta. Kylar elég aranyos volt. Ha az „elég aranyos”! képes az ember egy belső lefitymálással gondolni. Eléggé elbűvölő. Hát, nem annyira elbűvölő. De megpróbálta. Valójában Uly tehetett róla. Uly csak – mondta, – mondta, hogy milyen nagyszerű fickó. Csessze meg! Talán azt a szeszélyt dédelgette, hogy Kylar olyan férfi lehet, aki megértheti őt. Mestergyilkos volt, és valahogy szakított azzal az életformával, és rendes ember lett belőle. Ha Kylar meg tudta csinálni, Vinek is sikerülhet. Igen, mestergyilkos volt, de sosem volt kurva. Gondolod, hogy megértené ezt? Megbocsátaná? Biztosan. Rajta, csak ess bele, Vi! Síkongass csak, mint egy kislány. Rajta, tégy úgy, hogy belőled is egy Elene legyen, otthont teremthetsz, és élheted a kis életedet. Biztosan nagyszerű móka lesz porontyokat szoptatni meg takarókat horgolni.
Az az igazság, hogy még ahhoz sem volt bátorságod, hogy beismerd, belehabarodtál Kylarbe, amíg nem tudtad, hogy biztosan halott. Mindazok a tulajdonságok, amelyeket Vi mindig gyűlölt a nőkben, hirtelen saját magában jelentek meg. Nysos szerelmére, még Uly is hiányzott neki. Mint valami kibaszott anya. Hát ez szép volt. Hűha! Jobb most? Csak mert még mindig van egy kis gond. Vi Drissa Nile boltja előtt ült a lován. A Nyanya Banya azt mondta, a varázslatok veszélyesek, de Drissa talán képes lehet megszabadítani Vit az Istenkirály mágiájától. A visszafogott üzletet nézve Vi úgy gondolta, az Istenkirályra tenne inkább. Az Istenkirály rabszolgát csinálna belőle. Drissa Nile vagy felszabadítja, vagy megöli. Vi belépett. Fél órát kellett várnia, mire a pöttöm, okulárés Nile házaspár ellátott egy kisfiút, aki tűzifa-hasogatás közben a lábába vágta a fejszét, de miután a szülők hazavitték a gyereket, és Vi elmondta, hogy Ariéi Nővér küldte, Nile-ék azonnal bezárták az üzletet. Drissa leültette az egyik várószobában, míg Tevor félrehúzta a tető egy részét, hogy bejusson a napfény. Egyformának tűntek, alacsony, csontos testükön bő ruháikban, őszülő, barna hajukkal, amely olyan egyenes volt, mint a gabona szára. Szemüveget viseltek mindketten, és egy-egy fülbevalót. A hosszú kapcsolat könnyed ismerősségével mozogtak, de Tevor Nile világosan alkalmazkodott a feleségéhez. Úgy látszott, mindketten a negyvenes éveikben járnak, de a tudós Tevor örökké zavarodott volt, míg Drissa kétségtelenül mindig mindennek teljesen tudatában volt. Leültek a két oldalára, a háta mögött megfogták egymás kezét. Drissa Vi nyakára helyezte a szabad kezét, Tevor pedig a lány alkarjára tette az ujjait. Vi hűvös bizsergést érzett a bőrén. – Tehát honnan ismered Ariéit? – kérdezte Drissa éles pillantással. Tevor látszatra teljesen magába mélyedt. – Megölte a lovamat, hogy ne menjek be Ezra Erdejébe. Drissa megköszörülte a torkát. – Értem... – Gwaah! – kiáltott fel Trevor. Hátravetődött és leesett a székről, a fejét a kandalló kövébe verte. – Ne nyúlj semmihez!– Amint elesett, már talpon is volt. Vi és Drissa zavartan bámultak rá. A férfi megdörgölte a tarkóját. – A mindenségit, kis híján elhamvasztottam mindhármunkat. – Leült. – Drissa, ezt nézd meg! – O! – szólt Vi. – Ariéi – mondta, hogy érdekes csapdák is vannak.
– Most mondod?– kérdezte Tevor. Érdekes? Ezt érdekesnek nevezte? – Azt mondta, hogy maguk a legjobbak az apró varázslatokban. – Tényleg?– Tevor hozzáállása egy pillanat alatt megváltozott. – Hát, azt mondta, Drissa az. – A férfi felemelte a kezét. – Persze, hogy ő. Az átkozott Nővérek nem bírják beismerni, hogy egy férfi is lehet jó, egy pillanatig sem. – Tevor– szólt rá Drissa. A férfi hirtelen lehiggadt. – Igen, drágám? – Nem látom. Fel tudnád emelni... A nő hirtelen kifújta a levegőt. – Jaj. Jaj! Igen, ne emeld fel! Tevor nem szólt semmit. Vi odafordult, hogy lássa az arcát. – Kérlek, maradj nyugton, gyermekem! – mondta Drissa. Tíz percig némán dolgoztak. Vagy legalábbis Vi úgy gondolta, dolgoznak. Eltekintve attól, hogy mintha tollpihékkel csiklandozták volna a gerincét, nem érzett semmit. Végül Tevor felmordult, mintha elégedett lenne. – Végeztünk?– kérdezte Vi. – Végeztünk?– mondta a férfi.– El sem kezdtük. A károkat vizsgálgattam. Érdekes? Megmondom, mi az érdekes. Három járulékos varázslat védi az elsődleges varázslatot. Meg tudom fogni őket. Ha az utolsót megtöröm, fájni fog, nagyon. A jó hír az, hogy hozzánk jöttél. A rossz hír, hogyha hozzányúlok a varázslathoz, elszakítom. Ha nem tudom feloldani úgy egy óra alatt, lerobbantja a fejedet a nyakadról. Mondhattad volna, hogy egy Vürdmeister csinálta. Van egyéb meglepetésed is? – Mi az elsődleges varázslat?– kérdezte Vi Drissától. – Ez egy kényszerítő varázslat, Vi. Folytasd, Tevor!– A férfi felsóhajtott, és újból magába mélyedt. Nem tűnt beszédképesnek, míg dolgozott. Másfelől Drissának nem volt ilyen gondja. Vi látta, hogy a nő kezei halványan fénylenek, még beszéd közben is.– Hamarosan elkezd fájni, Vi, és nem csak fizikailag. Nem tudunk elkábítani a fájdalom ellen, mert az agyadnak azt a részét is befonta. Egy gyógyító első dolga általában, hogy elkábít, ettől halálossá válik a gyógyításod. Most ne mozogj! A világ kifehéredett, és fehér is maradt. Vi megvakult. – Csak figyeld a hangomat, Vi – kérte Drissa. – Nyugalom. Vi gyorsan, felszínesen kapkodta a levegőt. Hirtelen visszatért a világ. Látott. – Még négy ilyen és elérjük az első varázslatot– mondta Drissa.
– Könnyebb lesz, ha behunyod a szemed. – Vi gyorsan becsukta a szemét. – Szóval, izé, kényszerítő – mondta. – Úgy van. A kényszerítő varázslat nagyon korlátozott. Hogy a varázsige hasson, a mágusnak hatalmának kell lennie feletted. Ügy kell érezned, hogy engedelmességgel tartozol neki. Rosszabb is lehetne egy szülővel vagy tanítóddal vág)' egy tábornokkal, ha katona lennél. Vagy egy királlyal. Vagy egy istennel. Magasságos ég! – Ettől függetlenül – folytatta Drissa – , a jó hír, hogy ledobhatod magadról a kényszerítő igét, ha le tudod dobni magadról azt, aki rád olvasta. – Briliáns – szólt Trevor. – Átkozottul briliáns. Örült és beteges, de zseniális. Láttad, hogy láncolta össze a csapdákat a lány saját glore vyrdenjével? Ő tartja fenn a fickó varázslatát. Szörnyen szakszerűtlen, de... – Tevor! – Rendben. Vissza a munkához! Vi hasizmai megfeszültek, mintha hánynia kellene. Amikor elmúlt, megkérdezte: – Hogyan lehet ledobni? – Ó, a kényszert? Nos, ma délután levehetnénk. Bár kicsit trükkös. Ha rosszul próbálod kikötni, csak szorosabb lesz. Ez neked nem lesz gond. – Miért...– Vi háborgó gyomra a szavába vágott. – A női mágusoknak tilos kényszerítő varázslatot alkalmazniuk, de megtanuljuk megvédeni tőle magunkat. Ha mi nem vagyunk kéznél, a kényszer ledobásához egy belső változás külső jelére van szükség, egy jelképre, amely azt mutatja, megváltozott a lojalitásod. Ez is hamarosan meglesz, mihelyt felöltöd a fehér ruhát és a függőt. Vi értetlenül nézett rá. – Amikor belépsz a Rendbe magyarázta Drissa. Szándékodban áll belépni a Rendbe, ugye? – Gondolom– felelte Vi. Nem igazán gondolkodott még a jövőjén, de a Rend, úgy tűnt, biztonságos hely az Istenkirály ellen. – Kettő. Ha!– szólt Tevor diadalmasan.– Mesélj neki Puíleta Vikrasinről. – Csak azért tetszik neked az a történet, mert rossz színben tünteti fel a Rendet. – Jaj, gyerünk, lődd le a poént! – felelte Tevor. Drissa a szemét forgatta. – Röviden, kétszáz évvel ezelőtt az egyik rend feje kényszerítő varázslatot alkalmazott az alattvalóin, és azok nem jöttek rá, míg az egyik varázslónő, Pulleta Vikrasin hozzá nem ment egy mágushoz. A férjéhez fűződő új hűség megtörte a varázslatot, és sok nővért komolyan megbüntettek. – Ez volt a legrosszabb előadása ennek a történetnek, amit valaha
hallottam így Tevor. – Vire pillantott. – Az a házasság nemcsak hogy valószínűleg megmentette a Rendet, de azoknak a vénlányoknak a kifacsarodott gondolataiban azt is aláírta, hogy az a nő, aki férjhez megy, sosem lehet hű a Rendhez. Alig várom, hogy a Szolgálók összegyűljenek és... – Tevor. Még egy?– szólt közbe Drissa. A kis ember újra visszafordult a munkájához. – Sajnálom, hamarosan több mint elég politikát kapsz majd a Rendben. Tevor még mindig keserűséggel gondol arra, hogyan bántak velem, miután gyűrűt váltottunk. Meghúzta a fülbevalóját. – Azok ezt jelentik? – kérdezte Vi. Nem csoda, hogy olyan sok fülbevalót látott Waeddrynben. Esküvői fülbevalók voltak. – Néhány ezer aranyon kívül az erszényedben, igen. A gyűrűkovácsok azt mondják a nőknek, hogy a karikák engedelmesebbé teszik a férjüket, a férfiaknak meg azt, hogy ezektől a nők sokkal, mondjuk úgy, szerelmesebbek lesznek. Az ősidőkben azt beszélték, hogy egy meggyűrűzött férfit senki más nem tud felizgatni, csakis a felesége. Képzelheted, milyen jól fogytak a fülbevalók. De ez mind hazugság. Talán valaha igaz volt, de ezek a karikák most már alig bírnak annyi varázserővel, hogy nyomtalanul összeforrjanak és fényesek maradjanak. Jaj, Nysos! Kylar üzenete Elene-nek hirtelen értelmet nyert. Vi nem valami drága ékszert lopott. Egy férfi halhatatlan szerelmének az ígéretét csente el. Vi gyomra megint felfordult, de ezúttal nem hitte, hogy bármi köze van Tevor mágiájához. – Felkészültél, Vi? Ez tényleg fájni fog, és nem csak fizikailag. A kényszer megszüntetésével újra fogod élni a hatalommal kapcsolatos fontos élményeidet. Gondolom, ez nem lesz kellemes. Jól gondolod. Drissa volt az egyetlen, aki most segíthetett. Logan rossz formában volt. A Vos-szigetről kihozni elég egyszerű volt, de időbe tellett, és Kylar nem tudta, Logannek mennyi ideje van. Logant hátba szúrták, és mindenféle vágások voltak a testén, beleértve néhányat a bordáin és a karján, amelyek vörösek és gyulladtak voltak, és teli gennyel. Az elmúlt néhány évtizedben kevés mágus költözött a városba, de Kylar kezdte azt hinni, hogy a Rend a világnak egy sarkát sem hagyta el soha. Ismert egy nőt a városban, akinek nagy híre volt, mint gyógyító, és ha valaki mágus volt a városban, az ő volt. Jobb is, ha így van, ha valakinek gyógyító mágiára volt szüksége, az Logan volt. Különösen azzal a dologgal a karján. Kylar még csak abban sem volt biztos, hogy mi az, de úgy tűnt, beleégett a
húsába. A legfurább az volt, hogy a helye nem véletlenül volt Logan karján, mintha az lett volna a szándék, hogy vért fakaszszon, de nem véletlenszerű mintázatban. Kylar azt sem tudta, hogy lemossa, bekösse vagy mit? Bármitől rosszabbodhatott. És mi volt az a dolog? Cserébe a sok sebért, amelyet kapott tőle, Kylar megfosztotta a bestiát az egyik agyarától, de a túlélése épp anynyira szerencse volt, mint ügyesség. Ha nem lett volna olyan sok cseppkő a barlangban, a lény gyorsasága felülmúlta volna mindazt, amire Kylar képes volt. A bőre áthatolhatatlan volt, még Kylar Tálentumának összes erejével is. Gondolta, hogy a szemei sebezhetők, de már háromszor megvédte őket tőle, amikor Logan és Csikor elvonta a figyelmét. És az úszás– az a dolog utánaeredt a víz alatt– az a színtiszta iszonyat volt. Valószínűleg élete végéig álmodni fog róla. Ettől függetlenül Logan megmentése a legjobb dolog volt, amit valaha véghezvitt. Logant meg kellett menteni, megérdemelte, hogy megmentsék, és Kylar volt az egyetlen, aki megmenthette őt. Ez volt Kylar célja. Ez igazolta az önfeláldozását. Ezért volt ő az Ejangyal. Bement a Telepre a furcsa rakományával, és egy fedeles szekérbe tette. Aztán Drissa Nile üzletéhez hajtott. A hely a Telep legjómódúbb részén volt, a Vanden-hídnál, és elég nagy volt, felette pedig tábla állt: Nile és Nile, Gyógyítók, alatta pedig egy gyógyító pálca képe az analfabétáknak. Mint azelőtt Durzo, Kylar is elkerülte a helyet, félve, hogy a mágusok talán felismerik, micsoda ő. Most nem volt más választása. Megállt az üzlet mögött, felkapta Logant a szekérről, és Csikorral a nyomában a hátsó ajtóhoz vitte. Az ajtó zárva volt. A Tálentuma kis nyomása megoldotta a problémát. A zár felrobbant, faszilánkok záporoztak. Kylar bevitte Logant. Az üzlet központi várószobájából több helyiség nyílt. Az ajtókeretből kirobbanó zár hangjára egy férfi lépett ki az egyik kezelőszobából, ahol Kylar két nőt látott beszélgetni, míg az orvos be nem csukta az ajtót. Egy gyors pillantással megállapította, hogy a bejárati ajtó is zárva van. – Mit csinál itt? – kérdezte a férfi.– Nem törhet be ide. – Miféle doktor zárja be fényes nappal az ajtaját?– kérdezte Kylar. Amikor a férfi szemébe nézett, tudta, hogy a férfi nem bűnöző, de látott valami mást, egy meleg, zöld fényt, akár az erdő vihar után, amikor előbukkan a Nap. – Mágus – szólt Kylar. Azt hitte, ez a férfi egyszerűen csak egy férfi orvos, akit Drissa Nile arra használt, hogy elvonja a figyelmet a saját, túl csodás gyógyszereiről. Tévedett. A férfi rideggé vált. Szemüveget viselt, és a jobb lencséje erősebb volt,
mint a bal, amitől a hirtelen kitágult szemének zavaróan féloldalas jelleget öltött. A férfi megszólalt: – Nem tudom, miről beszél... – Kylar érezte, hogy valami elsuhan mellette, gyorsan, próbálkozva, de a ka’kari nem hagyta. A mágus nem fejezte be a mondatát. Láthatatlan a számomra. Mintha... mintha halott lenne. Francba! – Gyógyító vagy, vagy sem? A barátom haldoklik – szólt Kylar. A férfi most nézett először Loganre. Kylar egy takarót borított a királyra, hogy megóvja a kíváncsi pillantásoktól. – Igen felelte a férfi. Tevor Nile, szolgálatára. Kérem, kérem, tegye őt arra az asztalra. Egy üres szobába léptek. Tevor Nile felhajtotta a takarót, és ciccegni kezdett. Kylar hasra fektette Logant az asztalon. A doktor felvágta Logan vértől, kosztól és verejtéktől megkeményedett ingét, hogy megnézze a sebet a hátán. Máris a fejét rázta. – Túl sok – mondta. – Azt sem tudom, hol kezdjem. – Mágus vagy, kezdd mágiával! – Nem vagyok... – Ha még egyszer hazudsz, esküszöm, megöllek – szólt Kylar. – Mi másért lenne egy ilyen kicsi szobában kandalló? Miért húzható félre a tető? Mert tűzre meg napfényre van szükséged a mágiához. Nem mondom el senkinek. Meg kell gyógyítanod ezt a férfit. Nézz rá! Tudod, ki ő? Kylar a hátára fordította Logant, és félredobta a rongyos inget. Tevor Nile felhördült, de nem Logan arcát nézte. A karján világító sebre nézett. – Drissa! – kiáltott. Kylar hallotta, hogy a szomszéd szobában nők beszélgetnek. – ...gondolod? Hogy érted, hogy gondolod? Elmúlt vagy sem? – Eléggé biztosak lehetünk benne, hogy elmúlt – felelte egy női hang. – DRISSA! – üvöltötte Tevor.. Egy ajtó nyílt majd csukódott be, aztán az ő ajtajuk is kinyílt, és Drissa Nile ideges arca tűnt fel. Ahogy a férjének, neki is ráncos arca volt, annak ellenére, hogy a negyvenes évei végén járhatott. Mindketten aprók és tudóskülsejűek voltak, szemüvegesek, és ormótlan ruhákat viseltek. Ahogy a férjében sem, őbenne sem látott Kylar semmi rosszat, de határozottan ott volt az a plusz, amiről azt gondolta, mágia. Két mágus összeházasodott. Cenariában. Természetesen ez furcsaság volt, különösen itt. Kylar csak azt hihette, hogy a legszerencsésebb lehetséges furcsaság.
Drissa bosszúsága abban a pillanatban elmúlt, amikor Loganre pillantott. Nagyra nyílt a szeme. Közelebb ment, és csodálkozva nézett a fénylő sebről az arcára, majd vissza. – Hol szerezte ezt?– kérdezte. – Tudtok segíteni neki? – követelőzött Kylar. Drissa Tevorra nézett. A férfi megrázta a fejét. – Azok után, amit most csináltunk, nem. Nem hiszem, hogy maradt elég erőm. Ehhez nem. – Meg fogjuk próbálni – mondta Drissa. Tevor megadóan bólintott, és Kylar most vette észre a fülükben a karikákat. Aranyból készültek, egyformák voltak. Waeddryniek. Más körülmények között megkérdezte volna tőlük, hogy azok az átkozott karikák tényleg varázslatosak-e. Tevor elhúzta a tetőt, és beengedte a ködös, délelőtti napfényt. Drissa megérintette a kandallóban már felhalmozott fát, és az lángra kapott. Elfoglalták a helyüket Logan két oldalán, és a levegő felcsillámlott a barátja teste fölött. Kylar a szeméhez szólította a ka’karit. Mintha egy majdnem vak ember szemüveget tett volna fel. A Logan körül szőtt varázslatok, amelyek csak alig voltak láthatók, hirtelen kitisztultak. – Ismeri a gyógynövényeket? – kérdezte Drissa Kylartől. A bólintására folytatta: – A nagyszobából hozzon tuntunlevelet, grubelkenőcsöt, mézontófüvet, parlagfüvet, és a fehér pépet a felső polcról. Kylar egy perc múlva visszatért a hozzávalókkal, és még néhánynyal, amelyekről gondolta, hogy hasznosak lehetnek. Tevor rájuk nézett és biccentett, de képtelen volt beszélni. -Jó, jó – mondta Drissa. Kylar kezdte felvinni a növényeket és a pépeket, miközben Drissa és Tevor a varázsigékkel dolgoztak. Újra és újra látta, hogy egy vastag mágiahullámot merítenek Loganbe, átalakítva, hogy illeszkedjék a testéhez, fölé emelik, majd újból a testébe süllyesztik. Bár, ami meglepte, az volt, ahogy a növények válaszoltak. Sosem gondolkodott el rajta, hogy a hétköznapi növények is reagálhatnak a mágiára, de nyilvánvalóan így történt. A mézontófű, amelyet Kylar a Logan hátán lévő sebbe tett, másodpercek alatt elfeketedett– ilyet még nem látott. Kylarnek olyan volt, mintha egy táncot figyelne. Tevor és Drissa tökéletes harmóniában dolgoztak együtt, de Tevor kezdett fáradni. A férfi öt perc múlva elbágyadt. A hullámai reszketeggé és vékonnyá váltak. Az arca sápadt volt és verejtékes. Egyfolytában pislogott, és a
szemüvegét visszatolta hosszú orrára. Kylar látta a mágus kimerültségét, de nem tehetett semmit. Egy táncost kritizálni más, mint közbelépni és jobban csinálni. Szerette volna, ha megteheti. Nem volt biztos abban, honnan tudta, de úgy látszott, Drissa minden alkalommal kisebb és kisebb változásokat idéz elő Loganben, és mégis volt még néhány rémes dolog benne. A gyógyító varázslaton keresztül nézve az egész testének, mintha nem lett volna jó színe. Kylar megérintette és forrónak érezte. Tehetetlen volt. Volt Tálentuma. Volt még tartaléka mindazok után, amit tett, még mindig volt benne Tálentum. Visszahívta a ka’karit, védtelenné akart válni, megpróbálta minden mágiáját Loganbe áramoltatni. Semmi sem történt. Vedd el, te átkozott! Gyógyulj meg! Logan meg sem rezzent. Kylar nem tudta használni a mágiát, nem tudta, hogyan formáljon varázslatot, még kevésbé olyan bonyolultat, mint Nile-éké. Tevor bocsánatkérően pillantott Kylarre. Megveregette a kézfejét. Az érintésre fény lobbant a szobára. A mágikus spektrumból a láthatóba égett, a falakra vetítve az árnyékukat. A Logan feletti varázslathullámok, amelyek elgyengültek, elhalványultak, semmivé váltak egy pillanattal ezelőtt, most izzó fénnyel ragyogtak. Forróság futott át Kylar kezén. Tevor tátogott, akár egy hal. – Tevor!– szólt Drissa.– Használd! Ahogy Kylar érezte kiáramlani magából a Talentumot, érezte a saját mágiáját végighaladni Tevoron és Loganbe hatolni. Tevor tökéletesen uralta Kylar Tálentumát. Rádöbbent, hogy Tevor megfordíthatná az energiát, hogy megölje őt, és így, átadva magát neki, ő nem lenne képes megállítani. Verejték ütött ki Drissa arcán, és Kylar érezte, hogy a két mágus lázasan dolgozik. Úgy futtatták át a varázslatot Logan testén, akár a fésűt a kócos hajon. Megérintették a karján fénylő sebet még mindig fénylett, órákkal később is-, de furcsa módon semmi rosszat nem láttak. Nem olyasmi volt, amit helyrehozhattak. A gyógyító mágia elhaladt mellette. Végül Drissa felsóhajtott, és hagyta elenyészni a varázslatot. Logan élni fog, valójában még egészségesebb, mint amikor bekerült a Bendőbe. De Tevor nem eresztette Kylart. Felé fordult, és nagyra nyílt szemekkel bámulta. – Mi vagy te? Vürdmeister vagy?– kérdezte Tevor. Kylar próbálta rávenni a ka’karit, hogy eltépje a kapcsolatot, de nem tudta. Megpróbálta a Talentumával megfeszíteni az izmait, de nem tudta. – Tevor– szólt Drissa.
– Láttad? Láttad ezt? Én még soha... – Tevor, ereszd őt el! – Szívem, ennyi Tálentummal mindkettőnket elégethet. Ő... – Vagyis ellene fordítanád a mágiáját, miután felajánlotta neked? Hogy vélekednének erről a Testvérek? Ilyen férfihoz mentem hozzá? – Tevor lehorgasztotta a fejét és ezzel együtt a szorítását is Kylar Tálentumán. – Elnézést kérek. Kylar megborzongott. Kiszívták, üres volt és gyenge. Majdnem olyan nyugtalanító volt visszakapni az uralmát a Talentuma felett, mint odaadni. Mintha két napja nem aludt volna. Alig volt annyi ereje, hogy örüljön, Logan életben marad. – Azt hiszem, jobb lenne, ha foglalkoznánk önnel és egyszerű barátjával. A sebeiknek sokkal evilágibb kezelésre van szükségük– szólt Drissa. A hangját lehalkítva hozzátette:– A, khm, a király estére magához tér. Miért nem jön velem a másik szobába? Kinyitotta az ajtót, Kylar pedig belépett váróba. Csikor egy sarokban aludt összegömbölyödve. De egyenesen Kylar előtt egy gyönyörű, formás, hosszú vörös hajú nő állt. Vi. Egy csupasz kardpenge végéről nézett rá. A kard hegye a torkához ért. Kylar a Tálentumáért nyúlt, de az kisikiott az ujjai közül. Túl fáradt volt. Nem maradt semmije. Semmivel sem tudta megállítani a lányt. Vi szeme vörös volt és duzzadt, mintha épp most esett volna át egy kínvallatáson, bár hogy miért és hogyan, azt Kylar nem tudta. A lány csak bámult rá a kardpenge mellől egy pillanatig, ami csak nyúlt és nyúlt. Kylar nem tudott olvasni a zöld szemekben, de valami vadat látott. Vi három kimért és kiegyensúlyozott lépést tett hátrafelé– Valdé Docci, a Kardforgató Visszavonulása. A szoba közepén letérdelt, lehajtotta a fejét, félrehúzta a lófarkát, és a tenyerére fektette a csupasz pengét. Felemelte a fegyvert. – Az életem a tiéd, Kylar. Behódolok ítéletednek.
55 A tizenegy örömlányból heten hagyták el a menedéket, hogy megnézzék, van-e még családjuk, akikhez hazamehetnek. Hatan sírva visszajöttek. Némelyikük már megözvegyült. Másokat egyszerűen csak elutasított az apjuk vagy a barátjuk vagy férjük, akik csak szajhát és becstelenséget láttak bennük. Kaldrosát elhagyta a bátorsága. Ki sem lépett a menedékhelyről. Valami oknál fogva a halállal szembe tudott nézni. Kiherélte Burl Laghart és figyelte, ahogy az ágyához kötözve, kipeckelt szájjal, sikoltozva elvérzik. Aztán eltávolította a holttestet, tiszta ágyneműt húzott, és beinvitált egy másik khalidori katonát. Fiatal férfi volt, aki előbb mindig szexeit, és csak aztán végezte el fél szívvel a könyörgést, meg a verést. Mindig úgy tűnt, undorodik magától. Kaldrosa megkérdezte: – Miért csinálod? Nem szeretsz bántani. Tudom, hogy így van. – A férfi nem tudott a szemébe nézni. – Te nem tudod, milyen– felelte.– Mindenütt kémeik vannak. A saját családod is elárul, ha olyasmivel viccelsz, amivel nem szabad. Tudja. – De meg kell verni a szajhákat? – Nem csak a szajhákat. Mindenkit. A szenvedés kell. Az Idegeneknek. – Ezt hogy érted? Milyen idegeneknek? De a férfi nem mondott többet. Egy pillanat múlva az ágyneműre meredt. A matracra fojt vér átitatta a tiszta lepedőt. Kaldrosa szemen szúrta a katonát. Egész idő alatt, még amikor az rávetette magát, vérezve, üvöltve, dühödten, egyszer sem félt. Tommannal szembenézni viszont már túl sok volt neki. Csúnyán összevesztek, mielőtt Kaldrosa Mama K-hoz ment. A férfi erőszakkal visszatartotta volna, ha nem verték volna össze annyira, hogy felkelni sem tudott az ágyból. Tomman mindig is féltékeny volt. Nem, Kaldrosa nem tudott odaállni elé. Elindult a többiekkel, és a lázadó táborba ment. Nem tudta, ott mit fog csinálni. Az ország belsejében voltak, és a közelben sehol sem volt egy folyó, így hajóskapitányként betöltendő állások is bajosan akadtak. Valójában, ha nem tudott hozzájutni olyan ruhákhoz, amelyek jobban eltakarják a testét, semmilyen fajta tisztességes munka sem akadt. Mégis, a khalidoriak után a cenariaiak kurvájának lenni nem lett volna olyan rossz. Kopogtak az ajtón, és a lányok megfeszültek. Nem a megbeszélt kopogás volt. Senki nem moccant. Daydra felvett egy piszkavasat a tűz mellől. A kopogás újból felhangzott.
– Kérem – szólt egy férfihang – , nem akarok rosszat. Fegyvertelen vagyok. Engedjenek be, kérem! Kaldrosa szíve a torkába ugrott. Kábultan az ajtóhoz lépett. – Mit művelsz? – suttogta Daydra. Kaldrosa kinyitotta a kémlelőnyílást, és ott állt ő. Tomman megpillantotta a nőt, és felderült az arca. – Hát élsz! Ó, istenek, Kaldrosa, azt hittem, meghaltál! Mi a baj? Eressz be! A retesz mintha saját magát nyitotta volna ki. Kaldrosa tehetetlen volt. Az ajtó kivágódott, Tomman pedig a karjába kapta őt. – Jaj, Khally– mondta még mindig örömittasan. Tomman mindig kicsit lassú volt.– Nem tudtam, mi lesz, ha... Csak ekkor vette észre a szobában összegyűlt, örömteli vagy' féltékeny arckifejezésű nőket. Bár a férfi magához ölelte, és így nem láthatta az arcát, Kaldrosa tudta, hogy biztosan ostobán bámul a sok gyönyörű, egzotikus nőre, akik alig viseltek valami ruhát. Még Daydra szűzi jelmeze is erotikát sugárzott. Az ölelése lassan megdermedt, Kaldrosa pedig elernyedt a karjaiban. Tomman hátralépett és ránézett. A keze leesett a nő válláról, akár a hal a fedélzet deszkájára, bénán. Tényleg gyönyörű ruha volt. Kaldrosa mindig is gyűlölte sovány alakját, azt gondolta, úgy néz ki, mint egy fiú. Ezt viselve nem érezte magát véznának vagy fiúsnak. Csinosnak, teltnek látta magát. A nyitott elejű ing nemcsak azt mutatta meg, hogy a derekáig lebarnult, hanem dekoltázst adott neki, és mindkét mellének a felét felfedte. A botrányos nadrágot pedig mintha ráöntötték volna. Röviden, pontosan olyasmi volt, amit Tomman imádott volna, ha otthon viseli– a rövidke időszakban, amely aközött húzódott, hogy Kaldrosa meglepte a férfit a holmival, és aközött, hogy elkapta, miután körülkergette a házon. De most nem otthon voltak, és ezek a ruhák nem Tommannak szóltak. A férfi szeme megtelt szomorúsággal. Elfordította a pillantását. A lányok hallgattak. Egy fájdalmas pillanat múlva a férfi megszólalt: – Gyönyörű vagy. – Elfúlt a hangja, és könnyek gördültek le az arcán. – Tomman... – Kaldrosa is sírt, próbálta eltakarni magát a karjával. Keserű irónia volt a próbálkozásában. A férje pillantása elől akarta elfedni magát, amikor megvetett idegeneknek páváskodott. – Hány férfival voltál? – kérdezte reszelős hangon a férfi. – Megöltek volna téged...
– Most már nem vagyok eléggé férfi? – csattant fel Tomman. Már nem sírt. Mindig bátor és vad volt. Ez volt az egyik tulajdonsága, amelyet Kaldrosa szeretett benne. Meghalt volna, ha megmentheti őt ettől. A férje sosem jött rá, hogy ő meghalhatott volna, de aztán Kaldrosának amúgy is ezt kellett volna csinálnia. – Bántottak– szólt. – Hánnyal?– A férfi hangja kemény volt és rideg. – Nem tudom. – Kaldrosa valahol tudta, hogy a férfi olyan, akár a fájdalomtól megbolondult kutya, amely a gazdájára támad. De az undor az arcán már túl sok volt neki. Kaldrosa undorító volt. Átadta magát a közönynek és a kétségbeesésnek. – Sokkal. Kilenccel vagy tízzel naponta. A férfi arca megrándult, amikor elfordult tőle. – Tomman, ne hagyj el. Kérlek! A férfi megállt, de nem fordult vissza. Aztán kiment. Amikor az ajtó finoman becsukódott, Kaldrosa zokogni kezdett. A többi lány odament hozzá, a szívük újból összetört, ahogy a bánata tükrözte a sajátjukat. Tudták, hogy lehetetlen megvigasztalni, de odaléptek hozzá, mert senkije nem volt, aki megtenné, ahogy nekik sem.
56 Mama K akkor lépett be a gyógyító üzletébe, amikor Kylar kézbe vette a kardot, de túl késő volt, hogy megállítsa őt. Vi nem mozdult. Mozdulatlanul térdelt, fényes, vörös haját félrehúzta a nyakáról a kard útjából. A kard felemelkedett és lepattant róla. Az összeütközéstől a kard bongott, akár egy harang. A fegyver kifordult Kylar erőtlen szorításából. – Nem fogsz embert ölni a boltomban – szólt Drissa Nile. A hangjában olyan erő volt, és a szemében olyan tűz, hogy aprócska termete akár egy óriásé is lehetett volna. Kylar még így is megijedt tőle, hogy lefelé kellett pillantania, ha a nő szemébe akart nézni. – Csodálatos gyógyítást vittünk véghez ebben a nőben, és nem hagyom, hogy tönkretegye – mondta Drissa. – Meggyógyították?– kérdezte Kylar Vi még mindig nem moccant. A padlót nézte. – Kényszerítő varázslat volt– szólt Mama K.– Igazam van? – Honnan tudja? – kérdezte Tevor. – Ha a városomban történik, tudok róla felelte Mama K. Kylarhez fordult.– Az Istenkirály varázslattal vette rá, hogy engedelmeskedjen a parancsainak. – Milyen kellemes – mondta Kylar. Az arca eltorzult, ahogy a feltörő könnyeit akarta elnyomni. – Nem érdekel. Megölte Jarlt. Én mostam fel a vérét. Én temettem el. Mama K megérintette Kylar karját. – Kylar, Vi és Jarl gyakorlatilag együtt nőttek fel. Jarl vigyázott rá. Barátok voltak, Kylar. Olyan barátok, akik sosem felejtik el egymást. Nem hiszem, hogy a varázslaton kívül bármi rávehette volna Vit, hogy megölje Jarlt. Nem így van, Vi?– Mama K Vi álla alá nyúlt, és felemelte a lány arcát. Néma vallomásként csordultak végig a könnyek a lány arcán. – Mit tanított neked Durzo, Kylar? – kérdezte Mama K. – A mestergyilkos kés. A kés a bűnös, vagy a kéz? – Mindkettő, és legyen átkozott Durzo a hazugságaiért. Volt egy kés Kylar övében, de már ellenőrizte az élét. Drissa Nővér eltompította, ahogy Kylar sejtette. De a nő nem tudott az ingujjába rejtett késekről. És azt a fegyvert sem állíthatta meg, amely Kylar keze volt. Vi látta a szemében. A lány mestergyilkos volt. Tudta. Kihúzhatott volna egy kést, és mire Drissa pislanrott volna egyet, elvághatta volna Vi torkát. Hadd kúrálja a gyógyító a halált. Vi szeme sötét volt a bűntudattól, sötét képek összevisszasága, amelyeket Kylar nem tudott kivenni. Lelki szemei
előtt sötét figurák suhantak el gyorsan. A lány áldozatai? – Kevesebb embert ölt meg, mint te. A gondolat mintha egyenesen a solar plexusába vágott volna. Valami bűn. Valami ítélet. És a lány arca a könnyek mellett csupa készségesség volt. Nem volt benne önsajnálat, nem akarta lerázni a felelősséget. A pillantása beszélt Kylarhez: En öltem meg Jarlt. Megérdemlem a halált. Nem hibáztatlak, ha megölsz. – Mielőtt döntenél, tudnod kell, hogy más is van még szólalt meg Vi.– Te voltál a másodlagos célpont. Miután... Jarl után, nem tudtam megtenni... – Hát ez dicséretes– szólt Mama K. – ...ezért hát elraboltam Ulyt, hogy biztosan utánam gyere. – Mit csináltál?– kérdezte Kylar. – Gondoltam, hogy követni fogsz vissza Cenariába. Az Istenkirály élve akar téged. De Ariéi Nővér elfogott engem meg Ulyt. Amikor rád találtunk, azt hittem, halott vagy. Azt hittem, szabad vagyok, így megszöktem Ariéi Nővértől, és ide jöttem. – Hol van Uly? – Útban a Rendbe. Ulynak van Talentuma. Maja lesz belőle. Iszonyatos volt és mégis tökéletes. Ulyból Nővér lesz. Gondját viselik, tanítják. Kylar Elene nyakába varrta Ulyt. Nem Elene döntött úgy, hogy lesz egy lánya, aki az életkorát tekintve inkább egy kistestvérhez áll közelebb. Nem az a teher volt, amelynek a cipelését igazságos lett volna elvárni Elenetől. így, és azzal a szerencsével, hogy Kylar elhagyta, Elene felszabadul, hogy újra saját élete legyen. Teljesen logikus volt. Kylarnak volt egy apró kétsége, hogy nem úgy gondolkodik, ahogy Elene gondolkodott volna, de ezzel nem tudott mit kezdeni. Kitalálni, hogyan csökkentse a legjobban a károkat nem igaz?– ez megnyugtatta. A gondolatra, hogy a lányát a Rendbe vitték, hirtelen tűz gyúlt Mama K szemében, de Kylar nem tudta volna megmondani, hogy azért, mert feldühítette, vagy azért, mert örült neki, hogy a leánya fontos ember lesz. Bárhogyan is volt, Mama K gyorsan elfojtotta az érzést. Majdnem tudtára hozta az idegeneknek, hogy Uly az ő lánya. Ha ezen túl lesz, Kylar elmegy a Rendbe, és meglátogatja Ulyt. Nem volt dühös, hogy elvették a kislányt Vitől. Az adósuk volt. És egy Tálentummal rendelkező lánynak a Rendbe állni nem választás kérdése volt. Veszélyes dolog volt egy gyerek számára egyedül tanulni. De ha Uly nem akar maradni, és azok ott akarnák tartani, Kylar letépi a Nővérek füléről a Fehér Szeráfot. De pusztán Ulyra gondolni elég volt, hogy Elene is eszébe jusson, s ez összezavarta az érzelmeit, így megkérdezte:
– Miért akarod ilyen buzgón megmenteni Vit? – Mama K sosem működött csupán egyetlen vonalon. – Azért, mert ha meg akarod ölni az Istenkirályt, szükséged lesz Vi segítségére– felelte Mama K. Egyetlen dolog Curoch mellett: a mágusoknak nem volt igazuk. A kard formája nem pusztán szimbolikus volt. A rohadék vágott. Ez jó is volt. A sa’ceurai kérlelhetetlen volt. Sa’ceurainak nevezték őket, a régi jaeri nyelven „kardok urai”-nak, okkal. Mindazonáltal Feir Másodvonalbéli Kardmester volt. Az első suhintásra három ceurai harcosnak vége volt, Feir pedig hozzájutott egy alacsony, erős lóhoz. Feir magassága és súlya hamarosan újból bebizonyította, hogy lehet rá számítani. A lovacska elfáradt és lelassult. Feir eleresztette a sötétben. Sajnos a kis harci hátast túl jól betanították. Megállt, és várt a lovasára, abban a pillanatban, hogy elengedték. Feir egy kis varázslattal oldotta meg a problémát, amely a nyereg alatt időnként megbökte a lovat. Órákig fut majd tőle. Ha Feirnek szerencséje volt, a sa’ceurai elveszti az ő nyomát, és a ló után erednek. Szerencséje volt. Számos órát nyert számos gyaloglással töltött órát. A hegycsúcsig jutott. Kivágott egy facsemetét, mielőtt az erdő vonala fölé indult volna, és most Curochhal dolgozott a fán. A kardnak olyan éle volt, hogy el sem hitte, de nem volt gyalu vagy véső. Jelenleg mindkettőre szüksége lett volna, és még néhány más szerszámra is. Dorian egyszer mesélt neki egy játékról, amelyet a sokkal öngyilkosabb hajlamú hegylakó törzsek űztek. Schlussnak hívták. Kis talpakat kötöttek a lábukra, és hihetetlen sebességgel siklottak le a hegyről. Állva. Dorian állította, hogy képesek kormányozni, de Feir nem jött rá, hogyan. Csak annyit tudott, hogy gyorsabban kell haladnia, mint ahogyan a ceuraiak üldözik, és kizárt dolog volt, hogy annyi idő alatt, amennyi a rendelkezésére állt, meg tudna építeni egy egész szánt. Amit nem tudott véghezvinni a pengével, megoldotta varázslattal: Készítő volt végül is. Faszilánkok repkedtek körülötte, miközben felkelt a Nap. Viszont a hegygerincen állt akár egy bolond, így az alakját kilométerekről látni lehetett. A sa’ceuraiak meglátták, mielőtt észrevette volna őket. Leszálltak a lovukról, és a hó tetején jártak széles, bambuszból font cipőikben, amelyeket a lábukra szíjaztak. A járásmód, amelyben haladniuk kellett, hogy ne essenek orra a hótalpakban, komikus volt– amíg Feir rá nem jött, milyen gyorsan tudnak vele haladni. Néhány perc alatt letudhatták azt, ami Feirnek fél órába telt a hóban vánszorogva. Gyorsabban dolgozott. Majdnem elfelejtett ívet faragni a hosszú, keskeny
talpak csúcsára. Megcsóválta a fejét. Ezt a hibát észrevette, de mi maradhatott még ki? Nem ért rá rendes szíjakat készíteni, így varázshálót szőtt a cipője és a lába köré, aztán közvetlenül odakötötte vele a faléceket. Felállt... ...aztán azonnal elakadt a lécek széle és elesett. A fenébe, miért faragtam szögletesre a széleket? Úgy kellett volna hagynia, hogy görbüljenek, mint egy hajótest. Kínosan nehéz volt felállni. Feir káromkodott, közben a ceuraiak közeledtek. Másodvonalbéli Kardmester és ilyen ügyetlen? Őrület! Egyszerűen csak le kellett volna futnia a hegyoldalon. A hátsójára hengeredett, és végül a lécek hosszát kihasználva, guggoló helyzetbe küzdötte megát. Felegyenesedett, és próbált tenni egy lépést előre. A schlussok, amelyeket lecsiszolt és kifényesített, pontosan azt tették, amit kellett: előre-hátra csúszkáltak, Feir pedig alig haladt. Feir hátranézett. A sa’ceuraik alig százlépésnyire voltak tőle. Ha harcra került volna a sor, a schlussok lettek volna a végzete. Megbotlott, a léc elakadt, és a lábát oldalra lendítve tudta csak visszanyerni az egyensúlyát. Botladozott és előresiklott. Az öröm olyan volt, mint amikor Készítővé avatták a Testvériségben. Kifelé fordította a léceket, és előrelökte magát. Működött is, amíg a peremhez ért, és elkezdett gyorsabban csúszni lefelé, mint ahogy lépni tudott. Mindkét léc arra ment, amerre irányult: kifelé. A lábai addig nyúltak, amíg már nem nyúlhattak tovább, ő pedig előrebukott. A hegy meredek volt és a hó kegyesen mély. Alig jutott levegőhöz, ahogy a porhóban bukfencezett. Halványan sejtette, hogy a lécek hegyét lefelé kellene irányítania. Hat vagy hét bukfenc után így történt. Feir hirtelen kirobbant a mindenütt jelenlévő hóból. Legalább egy méter mély volt, de ő a tetején siklott. A szíve dörömbölt a mellében. Egyenesen lefelé tartott, hihetetlen sebességgel. Pillanatokon belül gyorsabb és gyorsabb lett, akár a legerősebb ló, és aztán még gyorsabb. Majdnem lehetetlen volt egymástól függetlenül uralni a két lécet, így gyorsan összekötötte őket egy varázslattal, elöl és hátul is, hagyva mindkettőnek némi holtjátékot. Volt még néhány borulása, és a hó néha nem volt kegyes hozzá. Végül Feir megtanult kormányozni. Elkerült egy sziklás halált, és most először lenézett, a fehérségben hunyorogva. Pislogott. Mi az a vonal a hóban? Atröppent a szakadék fölött. Két másodpercig egyik léc sem siklott a havon. A világ elnémult, kivéve a fülében zúgó szelet. Aztán földet ért. Belecsapódott a fehér por világába, felborult, karja-lába szanaszét. Aztán a csoda ismét megtörtént, és kibukkant a hóból, hogy ismét lefelé iramodjon.
Kalapált a szíve. Nevetett. Megszerezte Curochot. Biztonságban volt. A ceuraiak nem fogják követni. Ha így tennének, Cenariába jutnának. Megmenekült! – Hihetetlen– szólt Lantano Garuwashi. Ceurai létére nagytermetű férfi volt. Vörös haja vastagon, hosszan lógott, tucatnyi vékony, különböző hajtincset fontak bele. Ceurában azt mondták, hogy egy férfi hajából kiolvasható az élete. A fiúkat a klánba avatáskor, az üstökén egyetlen tincset kivéve, kopaszra borotválják. Amikor a tincs háromujjnyira megnőtt, apró gyűrűt kötöttek bele, és a fiút férfivá avatták. Amikor megölte az első ellenfelét, a hajtincsre újabb gyűrű került a fejbőrénél, és a fiúból sa’ceurai vált. Minél kisebb volt a távolság a két karika között, annál jobb volt. Ezután, amikor a sa’ceurai megölt egy ellenséget, a kivégzett ember hajtincsét a harcos saját hajához erősítették. Néhány harcos először azt hitte, hogy Lantanonak csak egy karikája van, mert az első kettő épp egymás felett volt. Az első ellenfelét tizenhárom évesen ölte meg. Az azóta eltelt tizenhét évben ötvenkilenc hajtincs adódott a saját hajához. Ha magasabb rangban született volna, egész Ceura őt követte volna. De egy sa’ceurai lelke a kardja volt, és semmi sem változtathatott azon, hogy Lantano vaskarddal született, egy paraszt kardjával. Lantano azért lett hadúr, mert a ceurai hagyományok bármelyik, arra érdemes férfinak megengedték, hogy sereg élére álljon, de Lantano számára ez csapdává vált. Mihelyt felhagyott a harccal, a hatalma véget ért. Ceura régensének, Hideo Watanabénak harcolt először. Aztán, amikor a régens elbocsátotta, zsoldosnak állt. A kétségbeesett katonák egy ok miatt gyűltek a zászlaja alá: hogy sosem veszített. Az óriás kis pötty volt a távolban. – Hadúr, kívánod, hogy kövessük?– kérdezte egy köpcös férfi, akinek húsz hajtincs függött ritkuló hajában. – Próbáljuk meg a barlangokat – felelte Lantano. – Cenariába? – Csak száz sa’ceurai. Hideg tél lesz. Ha megöljük ezt az óriást, abból elég mese lesz, hogy melegen tartson minket.
57 Mama K azt akarta, hogy Agon és a serege vigyék Logant a lázadók táborába. Ha király akart lenni, szüksége volt hadseregre. Kylar nem volt hajlandó magára hagyni a barátját, legalábbis amíg eszméletén volt. Amikor Kylar elájult, Ágon megkérdezte Mama K-t, hogy feltennék-e Logant a szekérre. Mama K átkozódott és káromkodott, de nem mondott nemet. Vi véleményét nem kérdezték. A lány engedelmes volt. Vezekelni akart azért, amit tett, de gondolkodni nem akart. Még amikor Kylarral, Mama K-val és Agonnal ült is, egy része meg akarta ölni őket. Az Istenkirály megjutalmazta azokat, akik jól szolgálták. Az Istenkirály uralmát veszélyeztető legnagyobb fenyegetést tudná eltörölni egyetlen perc alatt. Nem engedelmeskedett a gondolatnak. Ártatlannak nyilvánították. Tökéletesen megtisztult. Majdnem. Csak az utóbbi időben jött rá, hogy talán a legártóbb dolog, amit Kylarrel tett, olyasmi volt, ami akkor jelentéktelennek tűnt, egy kis semmibe vevő gesztus. Zsebre tette a levelet és a fülbevalókat, amelyeket Kylar Elenenek hagyott. Csak aznap tudta meg, hogy azok jegygyűrűk. Drissa és Tevor végül is elmagyarázták a szokást. Azzal, hogy elvette az üzenetet és a karikákat, Vi semmit sem hagyott Elene-nek. Nem volt elég bátorsága, hogy elmondja Kylarnek, igaz? Egyszerűen csak túl sok volt az igazság. El tudta volna fogadni, ha Kylar megöli, de nem tudta, mit tenne, ha megvetné őt. Ha ismerte volna, megvetette volna. Nem történhet meg, hogy ennyi mindent legyőz a szerelem. Szerelem? Mit képzelek? Korlátozd magad a harcra és a kúrásra, Vi. Azokban vagy jó. A betegszoba ajtaja kinyílt, és Kylar lépett be. Egy másik ajtón át Logan érkezett. Vi most először látta Kylart mosolyogni. Valami furcsa történt őbenne, amikor így mosolygott– és még csak nem is nézett rá. Mélyen meghajolt. – Felség– szólt Kylar. – Barátom– felelte Logan. Fájdalmasan sovány volt, a csontjai látszottak a bőre alatt. Ennek ellenére a növekvő egészség aurája lengte körül. Újból szép holmikba öltözve, a megpróbáltatások ellenére jóképű volt. Gyorsan Kylarhez lépett, és megölelte. – Sajnálom – szólt amaz. – Későn érkeztem aznap. Vért találtam, és azt hittem... Sajnálom.
Logan némán szorította Kylart, hatalmas lélegzeteket vett, míg az érzelmei lecsillapodtak. Végül hátralépett, és Kylar vállára tette a két kezét. – Nagyon jól csináltad, barátom. Én tartozom bocsánatkéréssel. Sajnálom, hogy valaha is kételkedtem benned. Hamarosan beszélgetnünk kell erről. Te... odalent olyan dolgokat tettél, amelyek...– Logan körülnézett és észrevette a többieket. – Amelyek igen kíváncsivá tettek. És úgy tűnik, hiányos az emlékezetem, például azt illetően, hogyan szereztem ezt. Felhúzta az inge ujját, és Vi Mama K-val együtt felhördült. Logan karjába süllyedve, mintha egy fénylő ezüstös zöld tetoválás lett volna. Nem mutatta meg az egészet, de Vinek a vonalak stilizáltnak és absztraktnak tűntek, nem véletlenszerűnek. – Felség– szólt Drissa Nile.– Én nem... nagyon óvatosan mutogatnám azt. – Bocsásson meg, hogy erőszakoskodom – mondta Mama K – , de döntéseket kell hoznunk. – Úgy érted, nekem kell döntéseket hoznom – felelte Logan furcsa hangon. – Igen, Felség, elnézést kérek. – Logan először Kylarhez szólt: – Nagyobb szolgálatot tettél nekünk, mint amit kértünk vagy reméltünk. Nem utasítalak, de úgy vélem, a legmegfelelőbb... – A tekintete elrévedt, és nem fejezte be a mondatot. – Uram? – szólt hozzá Kylar. Logan visszazökkent a jelenbe. – Fura. Hónapokig káromkodtam a Lyuklakókkal együtt, most pedig megint „úgy vélem”, és megítélem mi a „legmegfelelőbb”. – Megcsóválta a fejét, és szomorúan elmosolyodott.– Kylar, a következő a helyzet. Ha megölöd az Istenkirályt, mielőtt a seregeink öszszecsapnak, talán elkerülhetjük az egész csatát. Megkérlek, de nem parancsolom meg. Máris hatalmas áldozatot hoztál a megmentésemért. És tudom, hogy nem bízol meg ebben a nőben, de ha segíthet, vedd igénybe a segítségét. A megadása, amikor megölhetett volna, elég bizonyítéka számomra a jószándékának. Vi épp olyan fegyverem, mint te vagy, és nem hagyhatom, hogy kicsiny arzenálom egyetlen fegyvere is tétlenül heverjen. – Gondolod, hogy ez a helyes?– kérdezte Kylar. Logan kimérten rápillantott. – Igen. – Akkor megbeszéltük. Mit fogsz tenni? – Elkérem Terah Graesintől a hadseregemet. Aztán visszaveszem az országunkat. – Az nem lesz ilyen egyszerű – mondta Mama K. Logan arcára halvány, tartózkodó mosoly ült. – Sosem az.
58 Elene vakító fejfájással ébredt. Nem tudta mozgatni a karját és a lábát. Amikor megpróbálta, keze-lába bizseregni kezdett. A szemét kinyitva három másik foglyot látott, ugyanúgy megkötözve, mint ahogy ő volt. Egy másik kötéllel egymáshoz kötötték négyüket. Sötétben feküdtek, csak a khalidoriak pislákoló tüze világította meg az alakjukat. Elene feküdt a legközelebb a hat khalidorihoz, akik nevettek és ittak, és fűzték a szavakat, amelyekről Elene úgy vélte, khalidoriak. Nem merészelt túl sokat mozogni, nehogy magára vonja a figyelmüket, így csak azt az ifjút látta, aki elfogta őt. A beszélgetésből megtudta, hogy Ghorrannak hívták. A többiek gúnyolódtak, hogy egy nő bántotta. Egy pillanatra a helyzete súlya azzal fenyegette Elene-t, hogy maga alá gyűri. Kylar nem tudta, hogy itt van. Senki sem tudta, hogy itt van. Senki sem jön, hogy megmentse. Ezek a férfiak azt csinálnak vele, amit akarnak, és semmit sem tehet, hogy megállítsa őket. A mellkasa összeszorult a rettegéstől, és nem tudott gondolkozni, nem kapott levegőt. Aztán imádkozni kezdett, emlékeztetve magát, hogy Isten tudja, hogy itt van. Apróság volt Istennek, hogy megmentse. Végül megnyugodott. Eddigre a legtöbb katona aludni tért, otthagyták Ghorrant és valakit, akit a lány nem látott. Csendesen beszélgettek. – Nem hiszem, hogy Dada Vürdmeister elmondta Őszentségének, hogy mit tettünk – mondta Ghorran. – A Fekete Sírhalom nem véletlenül tiltott terület. Mi lesz velünk, ha Őszentsége rájön? – Neph Dada nagy ember, és Khali szolgálatának megszállottja. Ha őt szolgálja, Őszentsége pedig nem, kinek az oldalán állnál inkább?– kérdezte a másik. – Azt hallottam, Titánt akar állítani, erre gondolsz? A másik halkan nevetett. – A Vürdmeister százfélét akar csinálni. Természetesen Titánt is, de nem ezért kellenek neki érintetlen fiatal nők, ugye? – Khalivos ras en me – felelte Ghorran elképedve. – Khali jöjj, élj bennem! – Úgy van. – Lehetséges? – A Vürdmeister azt hiszi. Ghorran halkan káromkodott. – És mi van a fiúval? Ő mire kell? – Hmm, nem fontos. Megölik és meglátják, mit tudnak csinálni a testéből. A meisterek frissen akarják a hullát.
Elene hallott már a Fekete Sírhalomról, ősi, halott csatamező volt. Máig sem nőtt rajta semmi. De a többiből semmit nem értett, kivéve, hogy Neph Dada Vürdmeister tervez ővele valamit, ami rosszabb, mint a rabszolgaság. Letette a fejét, és látta, hogy a mellette fekvő fogoly ébren van. Fiatal fiú volt. Rémüknek látszott.
59 Mama K aznap megmentette Logan életét. Kis hadserege, amely Ágon tábornokból, Mama K-ból és Ágon Kutyáiból állt, belovagolt a lázadók táborába, és éljenezték őket. Egész más lett volna, ha Mama K nem terjeszti el a hírt, hogy Logan visszatér a Bendő legszörnyűbb rémálma felett aratott diadala után. Az előfutár hírei nélkül ismeretlen seregként üdvözölték volna őket, és Terah Graesin megölhette volna Logant. Kétségtelenül sok könnyet hullattak volna a rémes tévedés után. A régi, naiv Logan nem hitte volna, hogy Terah Graesin ilyet tenne. Logan, a Lyuklakó máshogy tudta. Más ember volt, nyugodtabb, józanabb. Túl jól tudta, mire képesek az emberek, ha fenyegetve érzik magukat. És Terah Graesin biztosan fenyegetésnek tekintette Logant. Az elmúlt három hónapban támogatókat gyűjtött. Merényleteket élt túl, és elveszítette a családtagjait. Sereget toborzott, és elvezette őket a csata előestéjéig. Mindezt azért, hogy királynő lehessen. Logan felbukkanása azzal fenyegetett, hogy a tervei a diadal előestéjén fognak megdőlni. Logan elismertsége megkérdőjelezhetetlen volt: a nép vezető családjába született, Gunder-örökösnek nyilvánították, és beházasodott a Gunder-családba. Számos ház esküdött hűséget Terah Graesinnek, csak mert úgy gondolták, felszabadultak a Gyre-eknek tett utolsó esküjük alól. Más esetben Logan Havermere-be ment volna, és hivatalos levelet küld minden hűbéresnek a birodalomban, beleértve a Graesineket is. Esélyt adott volna Terahnak, hogy lássa, amint szétesik a szövetsége, aztán felajánlott volna neki egy megfelelő rangot. De ez nem más eset volt. A lázadó sereg az Istenkirály hadától úgy egy kilométernyire táborozott. A cenariaiak kétszeres túlerőben voltak a khalidoriakhoz képest. A khalidoriakkal meisterek és Vürdmeisterek voltak, de ettől még biztos győzelemnek látszott. Logan, Ágon és Mama K szemében cenariai mészárlásnak tűnt a közeljövőben. Itt volt hát, egy apró, százfős sereg élén lovagolva, a lázadó tábor szíve felé. Szerencsére borús nap volt, mert a Lyukban töltött három hónap után a szeme nem tudta elviselni a teljes nappali fényt. A hunyorgástól nem volt kifejezetten uralkodói a külseje. Közeledtek a nemesi sátrak csoportjához, amikor egy tucat lovas indult a fogadásukra. Egy meglazított alitaerai íjat botként tartó tiszt vezette őket. Logan és hadserege megállt. – Kik vagytok? – szólt Gamble őrmester.
– Ez itt – felelte Ágon elég hangosan, hogy a férfi és a bámészkodók is hallják – Logan Gyre király, a trón törvényes és vér szerinti örököse, aki most nagy országunk királya. Meghalt a király, éljen a király! Ez a háború kihirdetése volt, és a hír percek alatt végigfutott a táboron. Mama K már üzent Logan inasának, és a Gyre-ek katonái már elhelyezkedtek a nemesi sátrak közelében. Ujjongtak. – A királynő látni kíván, uram – szólt Gamble őrmester. Logan leszállt a lováról Terah Graesin sátra előtt. Amikor Mama K és Ágon Brant követték, az őrök megállították őket. – Csak ön, uram– mondta egyikük. Logan rámeredt a férfira. Nem szólt semmit. Egy pillanatra hagyta, hogy felébredjen benne a szörnyeteg. Nem azért járta meg a poklot, hogy egy katona megállítsa. Az érzés a szándéktól a haragig szállt. Érezte, hogy bizsereg az alkarja. A katona hátralépett, és nyelt egyet. – Uram – szólt gyengén – csak a nemesek... Logan az arcába bámult, és a szavak elhaltak. Mama K és Ágon követték a sátorba. A királynő sátra hatalmas volt. Asztalok, térképek és nemesek bőven voltak odabent. A férfiak némelyike komikusán festett, hájas testüket páncélba préselték, amit húsz éve nem tettek. Fekete-fehér kockák hevertek két edényben az egyik asztalon. Az istenekre, szavazással döntenek a haditervről! Mama K mellett Brant Ágon feszült, felháborodott hangot hallatott. Mama K olyan gyorsan nézett körül a helyiségben, ahogy csak tudott, felmérve a szövetségeseket, a lehetséges szövetségeseket és a biztos ellenségeket. Tudta, hogy ha kapna két hetet, hogy a saját különleges bizalmi gyűrűjén dolgozzon, átadhatná Logannek a koronát. Egy nappal a fő ütközet előtt az ellenséggel, amelyet mindenki gyűlölt, az esélyek drasztikusan megváltoztak. Egyetlen reménye az volt, hogy először valamelyik eldobható ember támadja meg őt, Logant vagy Brant Agont. Akkor ő összezúzhatná, kérlelhetetlen ellenséget csinált volna belőle, ami Logannek nem ártott volna sokat. – Nocsak, Logan Gyre, hová jutnak a nagy emberek!– szólt Terah Graesin néhány magasabb uraság mögül kilépve. Végiglépdelt a fényűző szőnyegeken. – Ki hitte volna, hogy szajhák és levitézlett tábornokok társaságában mutatkozik? Vagy nyomorékok és kurvák? – A nemesek röhögtek. – Kipróbálná magát a szakmában? – kérdezte Mama K. Azt is meg lehetett
volna hallani a hirtelen támadt csendben, ha egy tollpihe lehullik. Mama K-t kicsit sem érdekelte a megdöbbenésük. Terah Graesin kimeresztett karmokkal fogadta Logant. Ez nem volt jó. Egy fiatal férfi nyomakodott át a tömegen. – Ha még egyszer így mersz beszélni, magam öllek meg – szólt Luc Graesin. Terah öccse volt, tizenhét éves, jóképű és istenverte bolond. – Jaj, Luc, Jogalmad sincs! Tudok a titkodról. Most rögtön kivégezhetnélek. Csakhogy nem tudta volna. Itt, most, a bevezetés nélküli eszetlen vagdalkozást nem hitték volna el. Terah Graesin csak meg még jobban megvethette volna a lábát. – Bocsásson meg – felelte Mama K. – A rangok oly gyorsan cserélődtek mostanában, hogy azt hittem, egy hercegnével beszélek. – Egy királynővel! – így Luc. – A királynőddel! Mama K felhúzta a szemöldökét, mintha a férfi megtéveszteni próbálta volna. Egy kis emlékeztető mindenkinek, hogy milyen magasra óhajt emelkedni Terah Graesin. – De hát itt áll a törvényes király – felelte Mama K. – IX. Gunder király kijelölt örököse, akit nyilvánosan elismertek. A férfi, akinek már hűséget esküdtek mindannyian.– De az asszony tudta, hogy már veszített. Látta a dacot, a teljes gyűlöletet Terah Graesin arcán. – Elég lesz, Gwinvere– szólt Logan. Az asszony beletörődve rámosolygott Terah Graesinre. Lehajtott fejjel hátralépett, hirtelen alázattal. – Hadd emlékeztessek mindenkit – szólt egy hang a térképek mellől – , hogy holnap szembe kell néznünk az Istenkirállyal és a varázslóival.– Drake gróf volt az, az örök békítő. – Nincs szükségünk emlékeztetőre – felelte Terah Graesin. – Van hadseregünk, van csatamezőnk, van előnyünk, és néhány pillanaton belül meglesz a haditerv is. – Nem– mondta Ágon. – Hogyan? – kérdezte Terah felháborodva. – A hadserege Őfelsége hadserege – felelte Ágon.– Uraim, sokan önök közül ott voltak a puccs előtti ünnepségen. Garret Urwer, az apád mellettem halt meg az északi toronyban. Ahogyan a te nagybátyád is, Bran Braeton. Meghaltak, hogy megmentsék Logan Gyre életét. Ott voltatok, amikor... – Elég! – kiáltotta Terah Graesin. – Tudjuk, mit mondott az őrült király. Tehát a király nem volt épelméjű, amikor örököseként nevezte meg Logant. Nem volt tökéletes támadás, de elég jó volt. Ha lett volna ideje, Mama K mindenkit emlékeztetett volna a puccs időzítésére, a király
elmeállapotának lényegtelenségére, ami a bejelentései jogosságát illeti, és Logan meg Jenine házasságára. Ha lett volna ideje, Mama K minden oldalról nyomást gyakorolhatott volna, hogy Terah behódoljon a követeléseinek. Most minden lényegtelen volt. Egyszerűen csak várnia kellett az elkerülhetetlenre. – Úrnőm – szólt Havrin Wesseros herceg – , csak azt mondják, amit királyságszerte beszélnének, ha lenne rá idő. Nekem úgy tűnik, hogy most mindannyiunknak megvannak a maga meghozandó döntései, és kevés az időnk. – Nem fogom a hazugságaikat hallgatni – sziszegte Terah. – Nem látja? – kérdezte Wesseros herceg. – Ha nem hallgatja meg őket, Logan elmegy, és nem megy majd egyedül. A hadsereg fele is vele fog menni, talán még többen. Szeretne valaki egy fél sereggel szembeszállni Khalidor seregével? Langyos. De nem azért az emberért aggódsz, akiért kellene. Ágon megszólalt: – Ahogy mondja, a király tébolyodott volt, amikor meghalt. A Sa’kagé megmérgezte őt az ünnepségen. – Megmérgezte? Maga ölte meg, Brant! – kiáltott fel Garret Urwer. – Igen, én öltem meg – felelte Ágon. – Nem fogom feloldozni magam a tettem alól. Az a fontos, hogy Khalidor ki akarta végezni az egész királyi családot, hogy pontosan ezt érje el. Le akartak törni minden ellenállást, mielőtt elkezdődött volna. Gunder király látta, hogy mi közeleg, s ezért nem a puccs estéjén, amikor megmérgezték, hanem aznap korábban hozzáadta Jenine leányát Loganhez. Sokan esküdtetek hűséget Graesin úrnőnek. De a hűségetek már Logan Gyre-hez kötött benneteket. így a hercegnőhöz fűződő eskütök alól felmentést nyertek. – Senkit nem mentek fel! – sikította Terah Graesin. Felfordulás támadt. Nemesek ordítoztak egymással, csoportokba gyűltek, hogy beszéljenek a tanácsadóikkal és a hozzájuk legközelebb álló nemesekkel, némelyek Terah Graesin köré gyűltek, mások Logan felé húzódtak. Logan közömbösen figyelte. Ő is értette. – Várjunk csak – szólt Wesseros herceg. Nagyon hasonlított a testvérére, Naliára, a legutóbbi királynéra. Amikor a puccsot végrehajtották, ő épp a kelet–cenariai, Lae’knaught által elfoglalt földeket ellenőrizte. Felemelte a kezét, és a nemesek fokozatosan elcsendesedtek. – Későre jár, és vár ránk egy hadsereg. Álljatok a férfi vagy az aszszony oldalára, aki vezessen minket. – Miért nem szavaznak inkább a kövekkel, hogy az emberek arra tegyék le a voksukat, akii vezetőjüknek óhajtanak? – kérdezte Mama K. Szitkozódott magában. Hagynia kellett volna, hogy az egyik uraság javasolja ezt, de
Wesseros olyan gyorsan hozta fel a szavazás kérdését, hogy Mama K-nak nem volt lehetősége rá. A beszéd semmit nem ért, ha nem titkos a szavazás. – Holnap csatamezőre kell állnunk. Azt hiszem, vagyunk olyan bátrak, hogy ma egy sátorban is odaálljunk valaki mellé – szólt Terah Graesin. Okos szuka. Újra csend lett, aztán az emberek megmozdultak. Mama K becslése nyomasztóan pontos volt abban, hogy ki hová fog állni. Az alacsonyabb rangú nemesek úgy festettek, mintha Logan mellé állnának inkább, de nem mertek szembeszegülni az uraikkal– éppen ezért akarta Mama K a titkos szavazást. Terah az erőseket vesztegette meg. A helyzet úgy állt, hogy háromfelé szakadtak. Logan, Terah, és akik tartózkodtak. – Ahogy gondoltam– szólt Wesseros herceg. Ő vezette a tartózkodók táborát.– A retorika semmit sem ért. A Gunderek meggyilkolásával csak három nagy családja maradt az országnak, és így állunk. Úgy tűnik, van egy arany középút. Logan Gyre, Terah Graesin, lévén, hogy a honfitársaik sorsa forog kockán, félretennék önös érdekeiket? – Pojáca. Idióta. Himlőhelyes szarzsák. Azt hitte, agyafúrt. Ha a herceg nem képviselt volna egy harmadik tábort, Logannek legalább többsége lett volna. Akkor még lehetett volna esélyük. – Miről beszélsz? – kérdezte Terah Graesin. Logan már tudta. Mama K látta kővé dermedt arcán. – Ma éjjel, az ország sorsát eldöntő csata előestéjén megosztják az erőiket, vagy egyesítik azokat? Logan, Terah, összeházasodnak ma este? Terah gyorsan körülpillantott a helyiségben, felmérve, kik állnak mellette. A támogatása kezdett megcsappanni. Azokra nézett, akik dacosan Logan oldalára álltak, majd azokra, akik tétlenül ácsorogtak Wesseros herceg mellett. Aztán Loganre pillantott. Nem az a pillantás volt, amellyel egy nő néz az udvarlójára. A gyengeségét vizsgálgatta. – Az országért, amelyet szeretek, igen – szólt Terah Graesin. – Logan? – Igen – felelte Logan fásultan. Az istenek segítsék meg!
60 Emelvényt építettek, hogy az egész sereg láthassa az esküvőt. A tűz mellől már odagyűltek az emberek, a tisztjeik pedig kezdték sorokba rendezni őket a ceremóniára, amikor felkelt a Hold. A sereg mellett több ezer közember és a karavánt követők is az emelvény köré gyűltek. – Logan – szólt Drake gróf lehajtva a kis sátor ajtaját, ahol Logan készülődött. – Ezt nem teheted. Egy hosszú pillanatig Logan nem felelt. Amikor válaszolt, a hangja halk volt és komoly. – Mi mást tehetnék? – Az Isten azt mondja, minden kísértésből ad menekvést. – Én nem hiszek a maga istenében, Drake. – Az igazság nem attól függ, hogy hiszel-e benne. Logan lassan megcsóválta a fejét, akár egy hosszú, téli álomból ébredő medve. – Teraht feleségül venni nem kísértés. Az apám egy gyönyörű, mérgező asszonyt vett el, és láttam, mit tett vele a házasság. – Az olyan lecke, amit jól tennél, ha megszívlelnél. A különbség annyi, hogy anyád közel sem volt képes ennyi pusztításra. Logan szeme megvillant, a medve lassan felemelte a fejét és a többiek fölé tornyosult. – Ha van olyan kiút, amely nem pusztít el minket, mondja el, mi az! Nem akarok megnősülni... – Nem azt mondtam, hogy a házasság a kísértés. – Akkor micsoda? – A hatalom – felelte Drake gróf a botjával dobolva a talajon. – A pokolba, ember! Vagy elveszem, vagy halálra ítélem mindannyiunkat. Azt hiszi, nem találtam ki, hogyan nyerjem meg magamnak a többséget? Hát kitaláltam! El tudnám vinni úgy a kétharmadukat. Ez az egyharmaduk halálát okozná. Akarja, hogy meghalni kérjek ezreket, hogy elkerüljek egy rossz házasságot? – Nem, Logan.– Drake gróf a botjára támaszkodott. Úgy nézett ki, hogy szüksége van a támogatására. – Az én kérdésem az, hogy tudsz-e olyan király lenni, amilyennek lenned kell egy ilyen királyné oldalán? Terah Graesint váratlanul érte a mai nap történése. Gyenge pillanatában találtad. Ez nem fog újból megtörténni. – Nos, köszönöm, hogy szemléltette a jövőm reménytelenségét – felelte Logan.– De ha nem segít megmenekülni tőle, segítsen felöltözni.
– Felség – mondta Drake gróf – , néha a lyukból nem a mászás az egyetlen kiút. – Kifelé. Drake gróf meghajolt, és szomorúan távozott. Logan a fejére tette a kör alakú fejéket. Mama K-nak volt gondja arra, hogy Logan királynak látsszék. Megborotválták, levágták a haját, a testét olajokkal ápolták, s prémekkel díszítették. Finom, sötétszürke inget és fehér brokáttal szegett köpenyt viselt. A puccs előtt elérte a nagykorúságát, de elfelejtett címert választani magának. Most látta, hogy Mama K választott helyette. A Gyre család fehér vadászsólyma díszlett a címeren, de ez a sólyom eltépett láncokat viselt a lábán, és a címer maga egy fekete kör volt a Lyuk jelképeként. A sólyom kitárta a szárnyait. Méltó jelkép volt. Az apja büszke lett volna. Te mit tennél, atyám? Fiatalon az apja azért nősült meg, hogy a családot mentse. Az utólagos bölcsesség birtokában vajon megtette volna ismét? A sátorlap kinyílt, és Mama K lépett be. Sekélyes, de hiteles együttérzéssel pillantott Loganre. Nem érthette. Sosem szeretett úgy senkit, ahogy Logan szeretett. A számára úgy tűnt, hogy ez volt a nyilvánvaló választás. Feleségül venni Teraht most, és később szembenézni a problémákkal, amelyeket Mama K rendez és alakít, aztán megölni Teraht, ha arra kerül a sor. – Eljött az idő – szólt az asszony. – A címer tökéletes – mondta Logan. – Köszönöm. – Megfigyelte a szárnyakat? – kérdezte a nő. – A szárnyak hegye túlnyúlik a körön, Felség. A vadászsólyom mindig szabadon repül. Együtt léptek fel az emelvényre. Kör alakú volt, majdnem akkora, mint a Lyuk. Kör alakú volt, hogy jelképezze a házasság tökéletes, örök, megtörhetetlen természetét. Miközben Logan felfelé ment a lépcsőn, és elfoglalta helyét épp középen, ahol a halálos zuhanás volt, ezernyi szempár követte. Összeszorult a szíve. Rosszul érezte magát, klausztrofóbiás lett. Emlékezett, hogy a Lyuk fölé nyújtózott, nyújtózott, amilyen messze csak tudott. Miért? A lehugyozott kenyérért, amelyet egy állatnak sem adott volna. Zene hangzott fel, és Logan lehugyozott kenyere kényeskedve az emelvényre lépett. Logan egy része éhezett a nő után, ahogyan a Lyukban éhezett. Az elmúlt három hónapban olyan gyenge, olyan kiéheztetett volt, annyira lefoglalta a túlélés, hogy a szexre alig maradt egy gondolata is. A Lyuk előtt úgy tűnt, alig maradt gondolata más egyébre. Most, hogy kikerült, és visszanyerte az erejét, a régi Logan visszatért. Terah Graesin magas volt és karcsú, az alakja
majdhogynem fiús, de a mosolya nagyon nőies. Úgy mozgott, mint az a nő, aki tudja, mit szeretnek a férfiak, és tudja, hogy annak birtokában van. Logan kiéhezett, mohó énje meg akarta kefélni. És a lehugyozott kenyér mindig nagyon jól nézett ki, amíg meg nem kóstolta. De legalább jóllakatta, mindegy, hogy utána hogyan érezte magát az ember. Legalább szexelni fog. Minden istenekre, huszonegy éves létére még mindig szűz volt! A gondolat iróniájára mogorván elmosolyodott. Terah látta ezt, és visszamosolygott. Tényleg fantasztikusan nézett ki. A haját feltűzték egy... hát, valahogy díszesen. Logan gondolkodott, vajon hány szabó átkozhatta egymást az elmúlt két órában, miközben valahogy átalakították a nő egyik ruháját esküvői ruhává. A ruha a hagyományos zöld színű volt, amely a termékenységet és az új életet szimbolizálta, szűkén simult Terah karcsú testére, dísztűkkel volt feltűzve hátul, és felfedte a nő lábának nagy részét, amely természetesen nem tartozott a hagyományok közé, de mindazonáltal szívesen látták. Stílusos fátyol koronázta az öltözetet, amely a tisztaságot volt hivatott jelképezni, és tökéletesen illett a ruhához, ha a benne lévő nőhöz nem is annyira. Hát, legalább annyi szexet kapok, amennyit akarok, ha valóban megérdemli a hírét. A gondolat felcsapott a gyomrában, mint a meleg húgy. Nem, jobb nem gondolni a nő hírére. Bárhogy is érzett, Terah Graesin valamiképp olyasmit ért el, amiről ő azt hitte, lehetetlen. Szexi volt és nemesi egyszerre– számára ez csupán hatalom volt, akár a pozíciójából eredt, akár az egyéniségéből, akár a testéből. Mindezek eszközei voltak az akarata érvényesítésére. Hatalom. Drake gróf azt – mondta, a kísértés a hatalom. Terah mellé lépett, és szégyellősen megfogta a kezét. Az emberek felujjongtak. Olyan volt, mint amikor Jenine Gunder fogta őt kézen aznap, amikor az apja bejelentette a frigyüket. Logan viszszanyelte növekvő hányingerét. Jenine-nek az önkéntelen mozdulat volt. Terah is ott volt azon a vacsorán. Látta, mit csinált Jenine, és hogyan helyeselték az emberek. Szándékosan utánozta Jenine-t. – Nyugalom – szólt Terah. – Öt perc választ el mindattól, amire valaha vágytál. Bolond vagy, ha ezt hiszed, Terah! Logan mosolyt erőltetett az arcára, és lazításra bírta a testét. Nem, ez nem az volt, amit választott volna, de képes lehetett megváltoztatni mindent. Meg tudja semmisíteni Ursuul királyt. Kiirthatja a Sa’kagét. Eltörölheti a rossz törvényeket. Megteheti, hogy... Ez volt az. Erre gondolt Drake gróf. Ez volt a hatalom kísértése. A
becsvágyát a saját érdekei felé fordította. Nem nekem kell, – mondta magának, hanem az embereknek. De ez nem teljesen igaz, ugye? Jó érzés volt elrendelni Gorkhy halálát. Tetszett neki, ahogy elküldte a grófot: Logan megszólalt, és a dolgok megtörténtek. Az emberek engedelmeskedtek. Olyan sokáig volt erőtlen a Lyukban, hogy a puszta gondolata annak, hogy sosem lesz senki alárendeltje, méz volt a nyelvén. Jól van, Drake gróf, megértettem. És most hol a kiút? Elkésett. Az egyik oldalon egy hecatonarcha állt díszes köntösében– száz szín a száz istennek. A másik oldalon egy egyszerű, barna köpenybe öltözött férfi állt, az Egy Isten papja. Wesseros herceg elfoglalta a helyét középen. Terah gondoskodott arról, hogy az esküvőjüket háromszorosan is megerősítsék. Az ujjongás felerősödött, amikor tizenötezer ember üvöltötte rekedtre magát a párért, akikről azt hitték, megmentik őket. – Szólnom kellene az emberekhez? – kérdezte Logan. – Egyáltalán nem – felelte Terah. – Milyen trükk ez? – Nem trükk. Csak szeretnék szólni azokhoz, akik vérzenek és meghalnak majd értünk. Még nem volt lehetőségem megtenni. – Ellenem fogod hangolni őket – szólt Terah. – Mi lenne – szólt Wesseros herceg – , mi lenne, ha Logan megesküdne, hogy semmi rosszat nem mond önről? És ha megteszi, közbelépek és megállítom. Ez elfogadható, uram? – Igen. – Asszonyom?– kérdezte Wesseros herceg. – Ő a királyuk. – Gyorsan csináljátok! – Logan, öt perce van – szólt Wesseros herceg. Közelebb lépett, és lehalkította a hangját. – És segítse Timaeus Rindder szelleme. Ez az esetleges támogatás kinyilvánítása volt. Timaeus Rindder olyan tehetséges szónok volt, hogy egy vesztes kocsiversenyből képes volt trónfosztást kreálni, bár pontosan ugyanazok a szabályok kötötték, mint amelyeket Wesseros herceg állított Logannek. Azzal, hogy így állította fel a szabályokat, Wesseros azt – mondta: Ha magad mellé állítod az embereket, én is veled vagyok. – Barátaim, holnap együtt fogunk állni a csata zajában. – Logan alig – mondta végig az első mondatot, amikor a szavainak hangereje megkétszereződött, majd megnégyszereződött. Elhallgatott, aztán megpillantotta a mosolygó Nile mestert a tömeg elejéhez közel. Logan úgy tett, mintha nem lenne fontos, és egy pillanat múlva mindenki más is. – Holnap olyan ellenséggel nézünk szembe, akinek az arcát már ismerjük. Láttátok ezt az arcot sötétleni a házaitok küszöbén. Láttátok a
csizmáját, ahogy összesározza a padlótokat. Láttátok a fáklyáit, ahogy lángra lobbantották a földjeiteket. Éreztétek az ökle csapását, a korbácsát és a megvetését, de nem hódoltatok be! Logan bátorsága és önkritikája– Jobban is mondhattam volna? Határozott a hangom? Miért olyan nehéz teljes lélegzetet venni?– elhalványultak, amikor azoknak az embereknek a felfelé néző arcára pillantott, akik az ő népe voltak. Alig néhány hónapja fogalma sem volt, hogy kik is a cenariaiak. Ismerte és szerette a Gyre család alattvalóit, de osztozott a nemesek elegáns undorán a mosdatlan tömegek iránt. Milyen könnyű volt egy névtelen, arctalan tömeget a halálba küldeni. – Barátaim, az elmúlt három hónapot a Pokol Segglyukának mélyében töltöttem. Az emberiség szemetének és bűzének csapdájában voltam. A haláltól féltem, és azoktól a dolgoktól, amelyek a halálnál is rosszabbak. Elvették a ruháimat. Elvették a méltóságomat. Láttam, ahogy a jó szenved a gonosztól. Láttam egy nőt, akit megerőszakoltak, és egy nőt, aki megölte magát, hogy még egyszer ne tegyék meg vele. Láttam jó embereket és rosszakat, akik lepaktáltak a sötétséggel. Én pedig megkötöttem a saját egyezségemet. Hogy túléljem. – Barátaim, a föld alatt börtönöztek be. Ti fölötte voltatok börtönben. Ismeritek a félelmet, amit én ismerek. Láttátok az iszonyatot, amit én láttam, és még rosszabbakat is. Megölték a barátainkat. Tudtuk, hogy az ellenállás maga a halál... és barátaim, népem, amikor számba vettük az esélyeket, azt láttuk, hogy nincs remény. Elmenekültünk. Elbújtunk. – Logan elhallgatott, és az emberek csendben voltak. – Ott voltatok velem? – kérdezte Logan. – Dühösek voltatok? Gyámoltalanok voltatok? Néztétek a gonoszságot, és nem tettetek semmit, hogy ellenálljatok? Szégyelltétek magatokat? A férfiak és nők nem néztek balra vagy jobbra, félve, hogy a mellettük állók meglátják a könnyeket a szemükben. Bólogattak, igen, igen. – Én szégyenkeztem. Hadd mondjam el, mit tanultam a Lyukban. Megtanultam, hogy a szenvedésben méretik meg igazán az erőnk. Megtanultam, hogy az ember lehet egy nap gyáva, a következőn pedig hős. Megtanultam, hogy nem vagyok olyan jó ember, mint hittem. De a legfontosabb az, hogy megtanultam: sokba kerül, de meg tudok változni. Megtanultam, hogy ami elromlik, azt újjá lehet építeni. Tudjátok, kitől tanultam ezt? Egy prostituálttól. Egy keserű nőben, aki szégyenben élt, becsületet találtam, bátorságot és hűséget. Ösztönzött és megmentett engem. – Ma vannak itt olyan nők, akik ugyanezt tanították nektek. Sokan szégyellnek az anyátokat és az asszonyotokat, a leányaitokat, akiket
megerőszakoltak, akiket szexuális rabszolgaságba kényszerítettek a palotában, akik bordélyokban adták el magukat, hogy életben maradjanak. Kerültétek őket, visszautasítottátok őket. – De azt mondom, hogy az asszonyaitok, anyáitok és leányaitok megmutatták, hogyan kell harcolni. Tőlük kaptuk a Nocta Hematát. Bátorságot kaptunk tőlük. Megmutatták, merre fut az út a szégyentől a becsületig. Lépjen előre minden nő, aki aznap éjjel harcolt! Néhányan azonnal kiléptek. Az ő bátorságuktól támogatva mások is megmozdultak. A férfiak némán félreálltak. Pillanatokon belül háromszáz nő gyűlt össze az emelvény előtt. Néhányan hagyták, hogy folyjanak a könnyeik, de a hátuk egyenes volt, fejüket felszegték. A férfiak soraiban is voltak, akik nyíltan sírtak mostanra. Nemcsak azok a férfiak, akik ismerték ezt a kis tömeget, hanem a környékbeliek is, akik tudhatták, hogy a saját asszonyukat is megszégyenítették és megbecstelenítették, férfiak, akik szégyellték magukat. – Ma– folytatta Logan – , a Szalagrend tagjaivá avatlak benneteket. Mert viseltétek a szégyent, és becsületté kovácsoltátok. Hordjátok büszkén, és beszéljetek a bátorságotokról az unokáitoknak, mindörökké. És ne engedjetek férfit magatokhoz, hacsak nem a legnagyobb hősiességgel és bátorsággal büszkélkedhet. Az emberek ujjongtak. Ez volt a legjobb, amit Logan valaha tett. – Tartok tőle – szólt a tömeget lecsendesítve – , hogy a szalagjaitok még nem készültek el. Nincs kéznél megfelelő alapanyag. így Khalidor harci lobogóiból fogjuk elkészíteni azokat. Éljeneztek. – Mit szóltok, férfiak? Gondoljátok, hogy kisegítjük őket? – Még hangosabban éljeneztek. – És most, testvéreim, üdvözöljétek szeretteiteket. Szükségük van rátok. És nővéreim, fogadjátok ezeket a megszégyenült és összetört férfiakat. Szükségük van rátok. – Van még néhány dolog, amit el kell mondanom. – Logan mély lélegzetet vett. Máris tovább tartott a beszéd, mint szándékában állt. – Nem azért alapította meg a Szalagrendet, hogy támogatást nyerjen. Csupán olyasmi volt, amit rendbe kellett hozni. De valamiképp akárhová is pillantott, az arcok teli voltak reménykedéssel. – Néhány hónapja nem akartam király lenni. De valami a Lyukban megváltoztatott. A Lyuk előtt tömegnek láttalak benneteket. Most fivéreim és nővéreim vagytok. Megkérhetlek, hogy véreteket ontsátok velem, hogy meghaljatok velem, és meg is teszem. Sokunk vére fog
folyni holnap, és néhányan meghalunk. – Lenézett a Lyukra, amelyen állt. Ez a te kiutad, Drake grófi Jaj, atyám, büszke lennél rám? – Arra megkérhetlek, hogy a véreteket adjátok, hogy megszabaduljatok a láncaiktól, de arra nem, hogy a saját törekvésem miatt tegyétek. A tömeg elcsendesedett. – A Lyukban megtanultam, hogy egy férfinak vagy nőnek hatalma lehet élet és halál fölött, de a szeretet fölött nincs hatalma. Barátaim, szeretlek benneteket, ezt a népet, és a szabadságot, amelyet el fogunk nyerni. De nem érzek szerelmet ez iránt az asszony iránt. Nem fogom feleségül venni Terah Graesint sem ma, sem máskor. – Micsoda? – kiáltott Terah Graesin. Előre lépett. – Havrin, állítsa meg! De Wesseros herceg visszatartotta a nőt, és Nile mester nem sokszorozta meg a nő hangját. – Terah – szólt a herceg – , ha megpróbálja megállítani őt most, polgárháborút robbant ki, itt helyben. Zsivaj futott végig a tömegen, az emberek a mellettük állókra néztek, kivonták a fegyverüket, és próbálták megállapítani, ki melyik oldalra áll majd. – ÁLLJ! – kiáltotta Logan, és a hangja harsogott a gyülekezet felett. Felemelte a kezét. – Egyetlen ember sem fog meghalni azért, hogy én király legyek, még kevésbé ezer. – Megfordult. – Graesin hercegnő, hűséget esküszik nekem? A nő szeme megvillant, és ezúttal Nile mester felerősítette a hangját: – Nem, ha ezerszer ezer életbe kerül is! Logan felemelte a kezét, hogy gátat vessen a lelkesedésnek. – Barátaim, nem remélhetjük, hogy megsemmisítjük Khalidort, ha nem vagyunk egységesek. Tehát – Terah Graesinhez fordult, akinek düh torzította arca korántsem volt szép – garantálja nekem, hogy megalapítja a Szalagrendet, és hogy felmenti a követőimet minden bűnük alól a mai napig... Garantálja ezt, és én esküszöm hűséget. Terah Graesin csak egy pillanatig tétovázott. A szeme nagyra nyílt a hitetlenségtől, de összeszedte magát, mielőtt bárki megszólalt volna. – Meglesz – felelte. – Esküdj! Logan letérdelt, és az emelvény közepe felé nyúlt, ahol Terah állt. Az alárendeltség és a bebörtönzés fekete körén szárnyait túlnyújtó fehér vadászsólyom tökéletes fordítottJakent a körbe nyújtotta a kezét. Csak ennyi volt a különbség. Néha a lyukból nem a mászás az egyetlen kiút. Logan a behódolás esküjének jeléül megérintette a nő lábát.
– Vitézséged elismeréséül– szólt Graesin királynő méregtől csepegő hangon – , abban a dicsőségben részesülsz, hogy vezetheted az első támadást. Mézes-mázas szavaid kétségtelenül le fogják nyűgözni a Vürdmeistereket.
61 Kaldrosa Wyn a tömeg előtt állt a több száz nő között. Mindannyian a döbbenet, a hitetlenség és a sírás más-más fázisában voltak. Túl sok érzelem volt, hogy magukban tartsák. Kaldrosa Wyn általában utált sírni. Most megkönnyebbülés volt számára. A szíve mintha háromszorosára duzzadt volna. Gyre herceg elképesztette őt. Ott állt egy férfi, aki a világ legnagyobb célját tette félre a szerelemért. Megrepesztette a keserűség kemény páncélját, amelyet Kaldrosa a szíve köré növesztett. Szajhákból hőst csinált. A férfi szent volt, s az a szuka a halálba fogja küldeni. Aztán a tömeg köré és a többi nő köré tódult, férfiak tolakodtak a sorok között, keresve elutasított szeretteiket. Kaldrosa mellett Daydra felzokogott. Egy medvetermetű férfi nyomakodott át a tömegen, hogy közelebb jusson hozzá, és amint megpillantotta őt, a lány sírása felerősödött. Egy idősebb férfi volt, az apja, és a szeméből ömlöttek a könnyek, takony cseppent hatalmas, bozontos szakállába. Mielőtt megszólalhatott volna, Daydra elájult. A férfi elkapta esés közben, és oly könnyedén kapta a karjába, akár egy kisbabát. Egy másik pár ölelkezett Kaldrosa mellett, csak szorították, szorították egymást. Kaldrosa próbálta nem gyűlölni ezeket a nőket az örömük miatt. Újnak érezte magát, másnak, egy hegynyi szégyen gördült le a válláról. De Tomman már biztosan visszament Cenariába. Ő is ilyen gyorsan megbocsátana? Fog még valaha a karjaiban feküdni szeretkezés után, amikor majd minden új lesz? A tömeg kezdett felosztani, és a nők, akik nem találták meg a szeretteiket, egy csomóban álltak. Nézték és ismerték egymást, még azok is, akik sosem találkoztak. Nővérek voltak. De akkor is egyedül voltak. Az asszonyok, akik hátulról hallgatták a beszédet, és tudták, hogy lesznek lányok, akik magukra maradnak, végül átverekedték magukat a férfiak sorain, és mind idegenek összeölelkeztek a lányokkal, és együtt sírtak. Kaldrosa megpillantotta az oldalt állva figyelő Mama K-t. Nem voltak könnyek a nagyszerű nő szemében, de bár a tartása egyenes volt, akár a szálfa, látszott rajta, hogy azt kívánja, bár lenne egy férfi, aki őérte tör át a tömegen. Kaldrosa elindult felé, ámulva a saját bátorságán– vigasztalni akarja Mama K-t! – , amikor is meglátta őt. Ágon mágusvadászainak egyenruháját viselte: furcsa, rövid íj volt a kezében, a tegez a hátán függött, és sárga mintás sötétzöld inget viselt a bőrvértje alatt. De miközben a tömeget pásztázta a tekintete, Kaldrosa vad, tüzes Tommanja félni látszott. Aztán találkozott a pillantásuk.
Akár a marionettbábu, amelyet levágnak a zsinórjáról, Tomman térdre esett. Az íj elfeledve hullott a sárba a kezéből. Arca eltorzult. Kitárta a karját, a szeme könnyekkel telt meg. Ez sokkal nyomorúságosabb bocsánatkérés volt, mint amit valaha is szavakba tudott volna önteni. Kaldrosa odafutott hozzá. – Mintha többet lettem volna itt, mint egyesek, akik itt élnek – mondta Kylar. – Csend – felelte Vi. Amikor Loganért ment, szerzett egy könnyű csónakot, amely alig volt elég nagy, hogy elbírja kettőjüket. Ugyan kicsi volt, de hihetetlenül gyors, és Kylar ki tudott térni a magányos csónak elől, amely a Vos-sziget körül járőrözött. Most három csónak volt szolgálatban, így ugyanúgy fognak átkelni a Vos-szigetre, mint amikor Elene-t jött megmenteni. A lányt követve Kylar a térde köré hurkolta a kötelet, és a két kezét egymás után helyezve végigmászott a kötélen, miközben az a híd alatt himbálódzott. Vi lövése tökéletes volt, így feszesebbre tudták húzni a kötelet, mint Kylar legutóbbi kirándulásán. Amikor a lány elhaladt a régi nyílvessző mellett, amely a négy hónappal azelőtti borzalmas lövéséből maradt a fában, Vi megállt. – Legenda ám az ülepem – morogta. Amivel az ülepére vonta Kylar figyelmét. Megint. Miközben az első szó, ami az eszébe jutott, nem a legendás volt. Vi hátsója meglehetősen hetyke volt. Szép kerek. Méltó a szűk, rugalmas ruhához, amit viselt. Nem úgy, mint más, atletikus nőknek, Vinek voltak domborulatai. Szép csípője és csodálatra méltó mellei. Miért foglalkozom Vi melleivel? Kylar tovább húzta magát a kötélen a szemöldökét ráncolva. Erre a figyelemelterelésre nem volt szüksége. Újból Vi fenekére pillantott. Megrázta a fejét. Ismét odanézett. Miért vonz ennyire a segge? Ez annyira furcsa. Egyáltalán miért szeretik a férfiak a fenekeket? Vi odaért a várfalhoz, és leeresztette a kötelet. Suttogott valamit, és árnyék burkolta be. Nem volt nagyon jó, közel sem olyan, amire Durzo képes volt, még kevésbé volt olyan jó, mint amit Kylar tudott. Mégis kevésbé volt gyanús, mint egy félmeztelen ringyó, akinek az egész teste azt ordította: Nézz rám! A lányt követve Kylar gyorsan lesiklott a kötélen. Lekuporodtak egy szikla árnyékában, amíg a járőrcsónak elhaladt mellettük. – Szóval, semmit nem szóltál az álcaruhámról. Kylar felhúzta az egyik szemöldökét. – Mi? Azt akarod, hogy mondjam meg, nagy–e a segged a nadrágban? Az.
Boldog vagy? – Szóval a seggemet bámultad. Mit gondolsz a többiről? – Tényleg erről beszélgetünk? – Kylar újból a mellére pillantott. És lebukott. – A gőgös undor hitelesebb lenne, ha nem pirulnál el közben – mondta Vi. – Nagyszerűen néz ki – felelte Kylar. – A ruhád. Nem a melled... Akarom mondani, ez a stílus tökéletes. Épp a szexi és a közönséges határán. Vi nem volt hajlandó megsértődni. – Előbb elvonom a figyelmüket, aztán elveszem az életüket. – Hideg van. Ezúttal nem nézett a mellére. Épp hogy a kis figyelemfelkeltők ellenére, amelyek a figyelmére ácsingóztak a lány nagyobb figyelemfelkeltői csúcsán. – Nő vagyok. Nem kényelmi szempontok alapján választok ruhát. – Nem hiszem el, hogy ilyen hosszan beszélgetek ruhákról! – Ezt nevezed te hosszú beszélgetésnek a ruhákról? – kérdezte Vi. – Nem volt sok szeretőd, ugye? – Csak egy. És nem sokáig, hála neked – felelte Kylar. Erre befogta. Hála Istennek. Kylar felállt és elindult. Minden alkalommal elrejtőztek, amikor a járőr elhaladt mellettük, Vi azért, hogy ne lássák meg, Kylar pedig azért, hogy Vi ne tudja meg, láthatatlanná tud válni. Kylar maga is meglehetősen szűk ruhát viselt, egy régi álcaruhát, amelyet Mama K szerzett neki. Minél többet tudtak az erői mértékéről, annál sebezhetőbb volt. Éjfél után egy órával érték el a Bendő süllyesztett kapuját. Nem őrizte senki. Kylar megpróbálta kinyitni. Nem volt bezárva. Vire nézett. Nyilvánvalóan ugyanannyira tetszett neki a dolog, mint a lánynak. Mégis, honnan tudhatná az Istenkirály, hogy jönnek? Megmozdult, hogy kinyissa a kaput, amikor Vi megérintette a karját. A rozsdás zsanérokra mutatott, és intett, hogy várjon. Felváltva megérintette az összes zsanért, mormolt valamit, aztán biccentett Kylarnak. Ő megmozdította a rozsdás ajtót. Az némán kinyílt. – Hát, azannya, nem csak kislányokon működik. Kylar becsukta az ajtót, és rámeredt. – Miért nem próbálod ki magadon? – kérdezte. – Már megtettem – felelte a lány. – Másfél méternyire tőlem már senki sem hall. – Nem így gondoltam. Mindegy, honnan tudtad, hogy működik? – Nem hallottad, aminek neveztelek.
– Vagyis? – Igaz volt, de nem elég okos, hogy elismételjem. – Kylar tétovázott. – Vi, mielőtt bemegyünk, kérdeznem kell valamit. – Ki vele! – Egy Patkány nevű gyerek miatt szálltam be ebbe az egész munkába. Garoth Ursuul fia volt, és azért vagdosta össze Elene arcát, hogy Garoth kedvére tegyen, és ezért erőszakolta meg Jarlt, és próbált megerőszakolni engem. – Nem tudtam – felelte Vi.– Sajnálom. – Nem fontos – mondta Kylar mogorván. – Megúsztam. – Én nem – szólt Vi halkan. Magába mélyedt, azokba a rémálomszerű évekbe. – Az anyám szeretői tették. Tudta, mit csinálnak, de sosem akadályozta meg. Mindig is gyűlölt azért, amibe kerültem neki. Mintha én lettem volna, aki lefeküdt egy idegennel, aztán terhes lett, és miattam kellett volna elmenekülnie. Nem tudom, hogy először akart-e engem, vagy csak túl gyáva volt, hogy anyarozst egyen, vagy varádicsteát igyon. Vi tudta, hogy a félelem jogos volt. A magzat elhajlásához elegendő dózist egy hajszál választotta el a halálos adagtól. Minden évben – mondta Hu több ezer lány, aki „rosszul lett és meghalt”, valójában túl sok mérget vett be. Mások keveset, és nyomorék gyermeket szültek. – Miután megszökött, anyámnak semmije sem volt, ami segített volna életben maradnia, csak a külseje. És egyenesen büszke volt arra, hogy szajha, így egyik szemétláda után a másikhoz csapódott. Sosem tudta megtenni, amit kellett. – És ez a különbség kettőtök között? – Igen – felelte halkan a lány. Aztán magához tért. Miért beszélt ennyit? Erről a szarságról még nem mesélt senkinek. Sosem volt senki, akit érdekelt volna. – Sajnálom, ezt nem kellett volna hallanod. Akartál valamit kérdezni? Kylar nem válaszolt. Úgy nézett Vire, ahogy még senki. Ahogy az anya néz a gyermekére, amikor az elesik és lehorzsolja a térdét. Együttérzés volt ez, és egyenesen áthatolt a lányon, át a gunyorosságán és a hencegésén. Beledöfött a jégbe és a halott húsba, amiről azt hitte, a bensejében van, és talált valami picit, élőt, és meleg fényben fürdette. Kylar látta az egész rothadó trutymót, amelyet Vi felhalmozott, és nem hőkölt vissza, ahogy kellett volna. – Hu Gibbet megölette veled, ugye? Vi lesütötte a szemét, képtelen volt szembenézni még egyszer azzal a nyílt melegséggel. Nem bízott a saját hangjában. – A második? Előbb az egyik fiúd?
Vi bólintott. Nevetséges volt. Erről beszélgetnek a Bendő kapujában? – Mit akartál kérdezni? – kérdezte Vi. – Amikor kiszálltam, nem tudtam abbahagyni, és csak most tudom, hogy miért. Amikor Jarl felbukkant az ajTom előtt, egyik részem megkönnyebbült. Megkaptam, amire egész életemben vágytam, de akkor sem voltam boldog. Találkoztál már olyannal, aki csak rád nézett, és megértett, és teljesen elfogadott téged? És valami miatt te nem tudtad elfogadni az ő elfogadását? Vi nyelt egyet. A szíve megtelt sóvárgással. – Ez volt nekem Elene. Vagyis még mindig ez. Megígértem neki, hogy nem ölök többé embert, de nem lehetek boldog, míg ezt be nem fejezem. Amikor eljöttem, ott hagytam egy pár jegygyűrűt, hogy tudja, még mindig szeretem, és örökké vele akarok lenni, de biztos vagyok abban, hogy iszonyú dühös rám. A Vi zsebét húzó súly lángolt. Mondta a nyelvének, hogy moccanjon, hogy mondja el neki, de ólommá vált a szájában. – Ha bármilyen más megbízás lenne, mint ez, sosem bocsátana meg. Ha ezt megteszem, Khalidor veszít, Logan lesz a király, a Telep örökre megváltozik, és Jarl nem halt meg hiába. Ha létezik az Egy Isten, ahogy Elene mindig mondja, erre az egy gyilkosságra teremtett engem. Jarl? Hogy beszélhet nekem ilyen nyugodtan Jarlról? – Tehát mi volt a kérdés? – Kissé harciasan hangzott még a saját fülének is. Jarl! Istenek! Az érzelmei úgy elszabadultak, hogy még csak azonosítani sem tudta őket, de Kylar kedvesen válaszolt. – Tudnom kell, hogy velem vagy-e. Egészen az Istenkirályig. Egészen a halálig, ha arra kerül a sor. De azt hiszem, már feleltél. – Veled vagyok – szólt Vi. Teljes szíve megesküdött rá. – Tudom. Bízom benned. – Kylar szemébe nézve Vi tudta, hogy igazat mond. De a szavaknak nem volt értelme. Bizalom? Azok után, amit tett? Kylar visszafordult az ajtóhoz. – Kylar! – A szíve zakatolt. Először Jarlt mondja el, aztán a levelet és a fülbevalókat, mindent. A lába elé veti magát, és meglátja, hogy elfogadja-e. – Sajnálom. Jarlt. Sosem akartam... – Tudom – felelte Kylar.– Nem a gyilkosát látom benned. – Mi? – Vi... – Amikor a vállára tette a kezét, a lány testén bizsergés futott át. A száját nézte, és Kylar közelebb lépett, az ő feje pedig önkéntelenül oldalra billent, az ajkai kissé szétnyíltak, és Kylar olyan közel volt, hogy Vi úgy érezte a jelenlétét, akár egy simogatást a bőrén, behunyta a szemét, Kylar
szája pedig megérintette– a homlokát. Vi pislogott. Kylar leejtette a kezét, mintha égetné a lány válla. Valami feketeség villant át a szeme felszínén. – Ez mi a franc volt? – kérdezte Vi. – Bocsánat. Majdnem... ja, a szemem? Ellenőriztem, nem használtál-e bűbájt. Sajnálom. Én csak... Na, essünk túl rajta, jó? Vi most már tökéletesen összezavarodott. Azt hitte, bűbáj? Ez azt jelentette, hogy meg akarta... majdnem mit? nem, biztosan nem. Mit gondoltál, Vi? „Bocs, megöltem a legjobb barátodat, Kylar, dugunk?” Kylar kinyitotta az ajtót, és Vi megpillantotta a tátongó szájat, amiről a Bendő először a nevét kapta. A Bendő olyan volt, akár egy sárkány kinyíló szája, amely lenyelni készült őt. A vörös üvegszemek a mögéjük rejtett fáklyákkal, gonosz szándékot sugárzón fénylettek. Minden más fekete lávakőből volt: a fekete nyelv, amelyen jártak, a fejük fölött függő fekete agyarak. Amikor beléptek a szájba, sötét lett. – Ez nem jó – szólt Kylar. Megállt. Ez teljesen más. Amikor Kylar megmentette Elene-t és Ulyt, a Bendőbe vezető rámpa egy rövid alagútba vezetett, aztán elágazott. A nemesek cellái jobbra voltak, a többi balra. A mennyezet úgy két méter magas volt mindenhol, ezért a Bendőtől klausztrofóbiás érzete támadt. – Azt hittem, jártál itt pár hónapja – mondta Vi. – Úgy tűnik, dolgoztak a varázslók. Beléptek egy hatalmas, földalatti kamrába. A rámpa, amely azelőtt tíz métert ereszkedett, most több mint harminc méter hosszú volt. A nemesek cellái és a Bendő első és második szintjén lévő cellák eltűntek. A rámpa elég széles volt négy lónak egymás mellett, és egy nagy, központi üreg körül haladt lefelé szerpentinszerűen. Az alján aranyoltárt láttak, amelyre egy férfi volt kikötözve, körülötte pedig meisterek álltak. – A francba! – lehelte Vi. – Le kell mennünk oda. Kylar követte a lány pillantását. Nem az aranyasztalra kötözött emberre bámult. Az üreg déli felére nézett, ahol egy kis alagút vezetett a kastély felé. A hely rossznak érzett. Nem a sötétség oltára miatt. A Lyuk bűze itt sűrű volt. Kénes füst kavargott a padló fölött. Kylarnek a Durzóval vívott harc jutott eszébe erről. A füst mellett más szagok is voltak. Régi vér szaga és bomló hús gyomorforgató bűze. A sötétségben és a varázslók eszelős kántálásán és az éles fájdalomkiáltásokon kívül az alagút mélyén szerencsére a Lyuk felől,
nem onnan, ahová ő és Vi menni akartak– valami más is volt. Nehézség. Nyomás. Kylar túl régóta érezte magát otthon az éjszakában, hogy féljen a sötétségtől– gondolta ő. De itt, a levegőben, amit lélegzett, volt valami mélyebb, sötétebb, sokkal ősibb és sokkal gonoszabb, mint amit el tudott képzelni. Pusztán a szag belélegzése az ölést juttatta eszébe. Felidézte a szégyenteljes örömet, amit akkor érzett, amikor a hurok Patkány bokájára szorult. Eszébe jutott, amikor megmérgezte a nyeregkészítő pörköltjét, de a férfi nem volt éhes, ezért hagyta, hogy a fia egye meg. Emlékezett a bíbornak arra az árnyalatára, amelyet a fiú arca öltött, miközben elszorult a torka és megfulladt. Eszébe jutott a száz gonoszság, amit szégyellt, száz más dolog, amelyet meg kellett volna tennie, és nem tette. Bénultan állt, belélegezve az ocsmány levegőt. – Gyerünk! – szólt Vi. Mintha kísértetet látott volna, hatalmasra tágult a szeme, de mozdult. – A szádon át lélegezz. Ne gondolkozz, csak csináld! Kylar ostobán pislogott, aztán magához tért, és követte Vit. A jelenlét maga Khali volt. Épp ahogy Logan figyelmeztette. Lementek az üregbe. Kylar a rámpa széléhez közel lépkedett, és lefelé nézett. Ahogy közeledett, látta, hogy a meisterek nem feláldozzák a férfit, legalábbis nem a hagyományos értelemben. Az áldozatuk egy lodricari volt, akinek az egész testét tetoválások borították. A bőre lógott nagy, sorvadt testén. Vaskos láncokkal, arccal lefelé kötötték rá az arany asztalra, és derékig lemeztelenítették. Hat meister ült a padlóba vésett arany, lodricari csillag csúcsainál törökülésben, behunyt szemmel, és kántáltak. Még kettő állt az oltár két oldalán. Egyiküknél egy kalapács volt, a másikuknál... Kylar nem tudta elhinni, amíg le nem ért az utolsó spirálba és a padló szintjére. Az első meister egy ácskalapácsot fogott és aranyszögeket, míg a második egy ló gerincét fogta a kezében, és a tetovált férfi farokcsontja fölé emelte azt. A meister eligazította a gerincet, a másik pedig fogcsikorgatva felemelte a húsz centiméteres aranyszöget. Lecsapott a kalapáccsal. A tetovált férfi fclsikoltott, és hánykolódni kezdett. Még két nehéz ütés után a szög teljesen behatolt. Ekkor mindkét mester hátralépett, és Kylar most először látta jól az áldozatukat. Valami nem volt rendben a férfi bőrével. Először, a tetoválások miatt Kylar nem tudta, micsoda, de a tetoválások között látta, hogy a férfi bőre kipirult. Az erei a bőre felszínének feszültek, mintha nagy súlyt emelt volna fel. Ez érthető lett volna, tekintve, hogy mit kellett kiállnia, de az erek nem a megfelelő helyeken voltak. Vastag vénák és artériák, kékek és vörösek nyomultak a bőrének mindenütt. És maga a bőr furcsán foltos volt, mintha himlőhelyes lenne az egész teste. A meisterek hátraléptek, és parancsot
kiáltottak. Egy foglyot hoztak elő az északi alagútból, ahol Kylar egy cellát látott, benne tucatnyi emberrel. A férfi kezét és lábát megbilincselték, és kötelet hurkoltak a nyakára. Egy fiatal, csinos mágusnő megfogta a kötelet, ügyelve arra, hogy a teste egyik része se lépjen be a varázskörbe. Megállt a fogolyhoz képest a kör ellenkező oldalán. A fogoly félelmében siránkozott. Hideg verejték ütött ki az arcán, és vizelet csurgott le a lábán. A pillantása az oltáron fekvő férfira szegeződött. Az ifjú meister elkezdte húzni a férfi nyakára kötött kötelet, a kör felé vontatva a foglyot. Az tett egy sánta lépést, mielőtt küzdeni kezdett, aztán már késő volt. Elvesztette az egyensúlyát és előrecsoszogott, hogy ne essen el. Amikor meglátta, hogy az út egyenesen a tetovált férfihoz vezet, oldalra vetette magát. Hátrakötött kézzel az áldozat nem tudta visszanyerni az egyensúlyát. Az arca a lávakő padlóhoz csapódott. A meisterek, akik nem ültek vagy kántáltak, szitkozódtak. A nő elmozdult, a kötelet az oltárra lendítette. Egy meister csatlakozott hozzá, aztán ismét elkezdték a félig eszméletlen férfit az oltár felé húzni. Miért nem használnak egyszerűen varázslatot? De aztán Kylar a ka’kari segítségével is megnézte, és úgy gondolta, tudja, miért. Az egész terem tele volt mágiával. Ügy hullámzott kifelé a meisterekből, ahogy a kénes füst a Lyukból. A talaj mentén úszott. Nehéz volt tőle a levegő– mindenütt, az oltárt kivéve. Ott halott volt a levegő. A meisterek valami olyat alkottak, amely ellenállt a mágiának– még az övékének is. De ahogy Kylar figyelmesebben megnézte, látta, hogy a férfi nem érintetlen a varázslatuktól. Minden kántáló meister összefűzött valamit a levegőben az oltár fölött, és két ponton a férfiba mélyesztették. A tarkójánál, a gerince két oldalán két gyémánt pihent, mindegyik egy férfi hüvelykujjának méretében, beleszögelve a testébe. A látható tartományban, vérrel, mocsokkal és a férfi hajával eltakarva nem voltak kivehetők. A mágikus tartományban viszont ragyogtak. Csak ezeken keresztül érinthették meg a meisterek a férfi testét. A két mágus végül felhúzta az öklendező, fuldokló férfit. Kylar érezte, hogy Vi az ingét rángatja sürgetésképp, hogy ki-innen-a-francba, de nem figyelt rá. A fogoly előre lendült és az oltár tetejére esett, keresztbe a tetovált férfin. Bár olyan szögben esett, hogy le kellett volna gördülnie róla, ott ragadt. A meisterek eldobták a kötelet, és gyorsan hátraléptek, majdhogynem menekültek. A kántálás hangereje emelkedett. A fogoly felsikoltott, de Kylar nem látta, miért. A tetovált férfi izmai megfeszültek, a bőre még jobban kivörösödött aztán vér ömlött le a hátán.
A fogoly teste megrándult, és a tetovált férfi hátára tapadt. Aztán az inge elszakadt, és Kylar látta, ahogy a tetovált bőr megvonaglik. Az ezernyi himlőhely kinyílt, akár egy-egy agyarakkal szegélyezett kis száj. A tetovált bőr mindenhol a fogolyba harapott. Miközben a foglyot felfalta a tetovált hát, az oltárra kötözött férfi ugyanolyan fájdalommal üvöltött, mint az áldozata. A ka’karin át Kylar látta, amint a fogoly testéről egész bordák szakadnak le, és a hullámzó hátba süllyedve a férfi új gerincéhez adódnak. A bőr megduzzadt és benőtte a gerincet is. A meisterek kántáltak, és Kylar látta, hogy ők irányítják a növekedést. Bármi volt is a tetovált szörnyeteg, nem ők csinálták. Már elkészült. Ők csak formába hozták a háborúhoz. Újabb tíz másodperc múlva a fogoly eltűnt. Vagy olyasmi. Egy része beleolvadt az új lénybe. Az oltáron fekvő szörnyeteg a fogoly tömegének úgy a felével megnövekedett. A fogoly gerince megerősítette az övét. A bordái meghosszabbították a törzsét. A bőr ránőtt az új növekményre, és most már ott is azok a kis szájak borították. A fogoly csontjai húsukat vesztve a lény koponyájához csatlakoztak, amely megkétszerezte a vastagságát. Az egyik meister vakkantott valamit, ami elismerésnek hangzott, aztán a következő fogoly felé intett. Vi megint megrántotta az ingét. Kylar megfordult, és az árnyék mélyére nézett, ahol a lány szeme volt. – Menj előre suttogta. Utolérlek. – Valami hülyeségre készülsz, ugye? Kylar komoran mosolygott. A lány csak megrázta a fejét.
62 Lantano Garuwashi kivezette a barlangokból a véres és diadalittas embereit, és átkeltek a hegyeken. Kétszáz alvó khalidori töltötte meg az utolsó barlangot. A négy mágus aludt a kamra legmélyén, valószínűleg úgy hitték ez a legbiztonságosabb hely, és meghaltak, még mielőtt riadót fújhattak volna. A többi khalidorinak zavarodottságukban sikerült megölnie a saját bajtársai legalább akkora részét, amennyit Garuwashi embereinek. A hajnal előtti fényben a sa’ceuraiak a Pawil-berektől délkeletre bukkantak fel. Két hadsereg táborozott le egymással szemben a síkságon. Meglepte Garuwashit, hogy a khalidoriak voltak a barlangokban. Mivel az a cenariaiak saját területe volt, nekik kellett volna ott elrejtőzniük. Ha a barlang minta volt, az Istenkirály könnyedén elrejthetett még ötezer embert, akiket tíz perc alatt felvonultathat. Ez majdnem elegendő volt, hogy Garuwashi visszaforduljon. Hacsak a cenariaiaknak nincsenek jobb trükkjeik a tarsolyukban, úgy tűnt, hogy örökre Khalidor lesz Ceura északi szomszédja. Mégiscsak ez volt az évszak utolsó csatája. Ha ismerte volna a végkifejletet, Garuwashi tudta volna, hogy a lázadóknak át kellett csoportosulniuk, vagy elsöprik őket. Első kézből szerzett volna tudomást a khalidoriak stratégiájáról, amely talán a jövőben megmentheti őt. – Kerítsétek be őket! – utasította kopaszodó parancsnokát, Otaru Tomakit. A barlang bejáratához lépett, miközben a hosszú gyakorlás gyors precizitásával a hajába erősített négy fekete hajtincset. – Nem fogod elhinni, mekkora szerencsénk van, Haduram – felelte Tomaki. Garuwashi felvonta egyik szemöldökét. – Uram, itt van – mutatott a távolba Tomaki. Alig háromszáz lépésnyire, a fák között Garuwashi megpillantotta, ahogy az óriás felfut egy dombra a csatamező felé menet. A cenariai táborba tartott. Hátranézett. Egy pillanatig Garuwashi nem láthatta őt a fáktól. Aztán négy khalidori lovas robbant ki a fák közül, és eredt felfelé a dombra. Az óriás látta, hogy nem fogja elérni a dombtetőt, mielőtt utolérik. Megállt, és kivonta a kardját. – Az istenek egyenesen a színem elé hozták – szólt Garuwashi. – Miután megölte a lovasokat, meglátjuk, ellenfele lehet-e Lantano Garuwashinak. – Biztosítsd az alagutat – súgta Kylar. – Amikor utánam jönnek majd,
gyorsnak kell lennünk. – Mit fogsz csinálni? – suttogta Vi. Egy újabb foglyot vezettek elő. Úgy csoszogott előre, akár egy birka. – Csak menj! – súgta Kylar. – Nem vagyok a kibaszott kisinasod!– mondta Vi, veszélyesen megemelve a hangját. – Jól van. Tedd, amit tenned kell – mondta Kylar. Vi rá meredt és ment. Kylar megvárta, míg a meisterek röviden vitatkoztak, aztán levágták a fogoly ruháit, hogy könnyebben emészthető legyen. Kylarnek volt ötlete, hogy mit tegyen, de mindennek a helyén kellett lennie. Ez azt jelentette, hogy kivárja, míg Vi biztosítja az alagutat. Azt jelentette, hogy hagyja meghalni a foglyot. Utálta. De várt. Az iskoláját, ember, küzdj! Akkor megkapom, amit akarok. De a pucér fogoly nem csinált semmit. Iszonyodva nézte az aranyoltáron vonagló masszát. Miért nem harcolsz? Csak annyit tehetnek, hogy megölnek. Az utolsó pillanatban a férfi fojtottan felzokogott, és megpróbált felállni, de a nyaka körül megfeszült a kötél, és előrerántotta. Hozzáragadt a teremtményhez, és felüvöltött. A kántálás felhangosodott, és a meisterek, akik nem kántálrak, a lodricari csillag sarkaiból figyelték, nagyra tágult szemmel, ahogy a fogoly elemésztődik. Ezúttal még gyorsabban történt, mint az előbb. Kylar teljesen elfedte magát, a ka’kari úgy siklott a testére, mint egy kényelmes ruha. Az oltár felé futott, el egy kántáló meister mellett. Amikor a lodricari csillagot körülvevő körbe lépett, a levegőben szálló mágia erejétől felparázslott a bőre. Khali hangja áthatolt rajta, kétségbeesés, öngyilkosság, szégyen, rontás hangja volt. Még egy lépést tett, aztán ugrott. A teste cigánykerékben fordult át az oltár és a hozzá láncolt teremtmény felett anélkül, hogy letette volna a kezét. Mintha villámcsapáson ugrott volna keresztül. Tűk fúródtak a bőre minden egyes négyzetcentiméterébe, erővel infekciózva be minden véredényét. Amikor elhaladt a lény torz, szürke feje mellett, felkapta a gyémántokat. Úgy siklottak ki belőle, mintha a teremtmény bőre vajból lenne. Kylar az oltár túloldalán ért földet, és félredobta a gyémántokat, mintha izzó széndarabok lettek volna. A következő pillanatban Kylar kívül volt a csillagon, és a fal felé szökkent, amelyet rúnák és olyan vésetek díszítettek, amelyeket elég mélyen véstek bele, hogy megkapaszkodjon bennük. Bármi volt is készülőben, elhatározta, hogy eltűnik az útjából, és láthatatlanul fogja végignézni. A csillag körül szemek pattantak fel. A lény még mindig a foglyot
emésztette, de a meisterek varázslata úgy lebegett a levegőben, akár a medúza csápjai. Nem volt kiút. A kántáló meisterek egyenként hallgattak el. Mindegyikük Kylar felé fordult, és bámultak eltátott szájjal, mintha lehetetlent látnának. Látnak engem! Kylar pókként kapaszkodott a falon, arccal kifelé, kezével-lábával a háta mögötti résekbe kapaszkodva. Várta az első támadást. A csendet elpattanó lánc és majdnem emberi, torokhangú ordítás törte meg. A lénynek mostanra olyan hosszú háta volt, akár egy óriási hernyónak. Megrázta magát, és a megmaradt láncai úgy pattantak szét, akár a sülő kukoricaszemek. Kylart elfelejtették. Hat emberi lábán állva a lény nekirontott egy meisternek, és eltaposta. Hat karja és Iába széttépték a meistert, és a saját testébe döfték annak végtagjait. A kis szájak hatásosabbak voltak, mint bármilyen enyv. Egy tűzlabda pattant le a szörny irhájáról. Nem anynyira feltartóztatva, mint inkább eltérítve. A tűzlabda nem veszített a lendületéből, és nem tett kárt. Három újabb tűzgömb követte az elsőt, mind elröppent és a falon, vagy a padlón robbant szét. A meisterek üvöltöttek. Egyikük felrohant a mélységből kivezető szerpentinen. A lény utána futott, de ahelyett, hogy követte volna felfelé, átvágott a kerek csarnokon. Megpróbálta elkapni a nőt. Az a falnak esett, olyan messzire a kapkodó kezektől, amennyire lehetett. Elég messze volt. A lény keze nem ért el olyan magasra. A nő hátrafelé menekült, fel a lépcsőn, négykézláb. Kylar azt hitte, megmenekül, de aztán a lény összeroskadt. Keze lába lógott. A bőre felszíne alatt hosszú karcsontok siklottak, egyik a másik után a nő felé nyúló karba. A kéz levált, és előbbre csúszott, minden egyes része a kificamodó és helyére kerülő ízület cuppanó hangjával. A kar nagyon gyorsan négy karhosszúságnyit nőtt. A lény megragadta a nőt, és magára húzta. A sikolyai elfojtott morgássá váltak. A lény bekerített és a falnak szorított másik három meistert. Megállt, miközben kicsi szájai átrágták magukat a férfiak ruháján és bőrén. A negyedik varázsló megragadta az egyikük kezét, próbálta kiszabadítani a nőt. Egyik lábát a lény testének feszítette, hogy segítsen eltolni magát. De bár a szörnyeteg nem látszott észrevenni ezt, a bőre mintha saját akarattal rendelkezett volna, vagy legalábbis csillapíthatatlan éhséggel. A meister egy másodperce sem húzta a társát, amikor kidülledtek a szemei. Hátravetette magát, de a lába a lény bőréhez ragadt. Üvöltve zuhant a hátára. Egy másodpercig úgy tűnt, sikerül kiszabadulnia a lábán lévő hús árán. A lény horpasza megremegett, ahogy a lóé, mikor legyet hajt el magáról,
és a fogazott bőr a meister lába köré tapadt, egészen a bokájáig. Újabb rángással féllábszárig ért. Még egy rándulás és a lény bekebelezett négy meistert. Kylarnek csak ennyi szünetre volt szüksége. Ellökte magát a falról, és a déli alagúton át a kastély felé futott. Elment négy véres meister mellett, akiket Vi intézett el út közben. Egy félelmetes tölgyfaajtó előtt heverő halott katona erszényében kotorászva találta meg a lányt. Kylar vakmerően rámosolygott. A lány nagyra nyílt szemmel nézte. – A francba, Kylar, te ragyogsz! – Hihetetlen volt – felelte, elfeledve, hogy láthatatlannak kellett volna lennie. – Nem, úgy értem, a francba, Kylar, te világítasz! Kylar lenézett. Mintha lángolt volna a teste. A mágikus tartományban lilán és zöldben, a látható világban pedig tompa, izzó vörösben. Nem csoda, hogy a meisterek bámulták. A mágiájuk szívén szökkent át, és ez túl sok volt a ka’karinak. Fényként szivárgott belőle a mágia. Kylar gondolkodás nélkül megpróbálta visszahívni a kákarit a bensőjébe. Mintha forró ólmot öntöttek volna a glore vyrdenjébe. – Aú! Aú! – Megölted? – kérdezte Vi. Kylar úgy nézett rá, mint aki megőrült. – Láttad, mit csinált az a... dolog? – Nem. Engedelmeskedtem a parancsnak, és biztosítottam az alagutat. – Kylar rájött, hogy Vi igazi szemét tud lenni. Nem mintha rohadtul sokra mennénk vele, mivel nincs kulcsunk. Félhettek attól a... dologtól– utánozta Kylart. – Most vissza kell mennünk. Javasolnám, hogy lopakodjunk, de úgy nézel ki, mint aki kigyulladt. – Kylar elment Vi mellett, és a tölgyfaajtó széléhez közel a fára tette a két kezét, egyiket a másikra. – Mit csinálsz? – kérdezte a lány. Istenek, de vastag ajtó. Akkor is, ha nem tudta befogadni a mágiát, miért ne tudná kivezetni? Erezte, ahogy a mágia süvítve elhagyja őt. Lenézett, és a kezei méretével és alakjával pontosan megegyező alagutakat látott a harminc centiméter vastag tölgyfán és vas zsanérokon áthatolni. Kylar nyelt egyet Hogy a pokolba csináltam én ezt? – , és megtaszította az ajtót. Az nem mozdult, míg nem hívta segítségül a Tálentumát, aztán kitárult, megfordult a zsanérokon, és a padlóra zuhant. Kylar belépett. Amikor Vi nem követte, visszafordult. Olyan döbbent, zavart és sokatmondó pillantással nézte, hogy Kylar pontosan tudta, mit fog mondani. – Mi a frász vagy te? Hu nekem ilyet sosem tanított. Hu nem is tudott
semmi ilyesmit. – Csak egy mestergyilkos vagyok. – Nem, Kylar. Nem tudom, mi vagy, de nem vagy csak akármi.
63 – Miért tagadod meg tőlem a királyi öltözéket?– követelőzött a lány. A hercegnő egy szürke ruhát viselt, amely több mérettel nagyobb volt a kelleténél, a haját pedig egyszerű lófarokba fogta. Az Istenkirály még a fésűt sem engedélyezte neki. – Hiszel a gonoszban, Jenine? – Garoth leült a lány ágyának a szélére az északi toronyban. Annak a napnak a hajnalán történt ez, amelyen végre lemészárolja a cenariai ellenállást. Jó nap lesz. A férfi nagyon jó kedvében volt. – Hogyne hinnék, amikor itt ülök melletted? – vágta hozzá a lány. – Hol van a holmim? – Egy gyönyörű nő megtesz bizonyos dolgokat egy férfinak, ifjú hölgy. Nem lenne jó neked, ha lerohannának. Elégedetlen lennék, ha ilyen hamar megtörnél. – Nem tudsz parancsolni az embereidnek? Szép kis isten vagy. Szép kis király. – Nem az embereimről beszélek – felelte Garoth halkan. A lány pislogott. – Felizgatsz. Megvan benned az, amit mi yushainak hívunk. Élet, tűz, acél és életöröm. Ezt eddig kiirtottam az asszonyaimból. Ezért vagy te bezárva, és ezért tiltottam meg a csinos ruhákat. Ezért lakattam jól magamat az egyik udvarhölgyeddel: hogy megóvjalak. A királynőm leszel, és megosztom veled az ágyamat, de nem most. – Soha! – Látod? Yushai. – Menj a pokolba! – mondta Jenine. – Elátkozott nő vagy, ugye? Az én családom a harmadik királyi család, amelybe tartozol. És az első kettő nem járt valami jól, nem igaz? A férjed kitartott egészen... meddig is? Egy órát? – Az Egyre és a Százra – felelte a lány – , adja az ég, hogy a lelkedet vessék a pokolba. Váljon minden gyümölcs férgekké és rothadássá a kezedben! Áruljanak el a gyermekeid... Garoth megütötte. Egy pillanatig Jenine az állkapcsát mozgatta, kipislogta a szeméből a könnyeket. Aztán folytatta: – Váljon... Ismét megpofozta, keményebben, és veszélyes gyönyört érzett az ágyékában. Átkozott Khali. A lány épp le akarta köpni, amikor elnémította a virrel.
– Soha ne kísértsd a férfit többel, mint amit elvisel. Megértetted? – kérdezte. A lány bólintott. Tágra nyílt szemekkel nézte a fekete virt, amely a bőrét fürkészte. A vir eleresztette. Garoth Ursuul csalódottan felsóhajtott, megtagadva az Idegeneket. Jenine rémüknek látszott. Jó. Talán ez majd óvatosságra tanítja. Miután Neph előállt a hercegnővel ajándékképpen, és bocsánatkérésként azért, amivé Cenaria vált, Garothot azonnal elbűvölte. Először Khalirasba küldte Gunder hercegnőt a karavánnal, amely a fosztogatás legjobb zsákmányait vitte, de képtelen volt kiverni a lányt a fejéből. Visszarendelte a lányt. Örületes kockázat volt. Ha a cenariaiak megtudták volna, hogy él, és megmentették volna, törvényes vezetőjük lett volna. És ez a lány uralkodott volna, ha lett volna lehetősége és egy kis szerencséje. Nem ismert félelmet. – Visszatérve a kérdésemre, Jenine. Hiszel a gonoszban? – kérdezte az Istenkirály. Jobb, ha lefoglalja a gondolatait, ha a beszélgetés nem a lány könnyeivel és az ő jóllakott, maga iránti undorával végződik. Némelyek gonosznak nevezik, amikor éjszaka a katonáim bekopognak egy ajtón, és megkérdezik, hol a testvére, mire a rémült ember elmondja neki. Vagy amikor egy nő meglát egy teli erszényt az út mellett és felveszi. – Nem azt kérdezem, hogy hiszel-e a gyengeségben vagy a tudatlanságban, amely árt másoknak. Azt kérdezem, hiszel-e a gonoszban, amely pusztításban, perverzióban dicsőül meg? A gonoszban, amely belenéz a jóság arcába és leköpi. Látod, amikor megölöm egy sarjamat, az nem gonosztett. Tudom, hogy amikor kitépem a dobogó szívet annak a fiatal fiúnak a mellkasából, nem csupán megölöm. Olyan félelmet keltek a többiekben, amely többé tesz engem, mint egy ember. Megkérdőjelezhetetlenné, kifürkészhetetlenné tesz, istenné. Ez biztosítja az uralmamat és a királyságomat. Amikor el akarok foglalni egy várost, a közeli falvakba terelem a lakóit a sereg előtt. Ha a város hadigépezeteket akar használni az embereim ellen, előbb a saját barátaikat és szomszédaikat kell megölniük. Brutális, igen. De hogy gonosz lenne? Azt mondhatjuk, hogy életeket ment, mert a város általában megadja magát. Vagy megteszik, amikor elkezdem közéjük lőni katapulttal az élőket. Megdöbbennél, ha hallanád, mit tesz a katonákkal, amikor a sikolyuk hangereje emelkedik, aztán egy puffanással véget ér, és tizenhárom percenként megismétlődik. Nem tehetnek róla, de várnak, nem tehetnek róla, de kíváncsiak vajon felismerem ezt a hangot? De elkalandozom. Látod, ezek közül semmit nem nevezek gonoszságnak. A társadalmunk az Istenkirály hatalmának alapján nyugszik. Ha az Istenkirálynak nincs teljhatalma, minden
szétmállik. Aztán jön a káosz, háború, éhezés, járványok, amelyek nem válogatnak az ártatlanok és a bűnösök között. Minden, amit teszek, ennek veszi elejét. Egy kis brutalitás megóv minket, ahogy a sebész kése az életet. A kérdésem az, hogy hiszel-e a tiszta gonoszságban? Vagy minden cselekedetben van valami jó? – Miért kérded? – kérdezte Jenine. Krétafehérre sápadt. Ha nem lett volna kissé zöldes, khalidorinak látszott volna. – Mindig beszélek a feleségeimmel – felelte az Istenkirály. – Először, mert csak a bolondok beszélnek rendszeresen magukban. Másodszor, van egy csekély valószínűsége annak, hogy a nő talán éleslátó. Az Istenkirály provokálta, és az volt a jutalma, hogy a lány viszszanyerte a yushaija egy részét. Dorian és Moburu anyjára emlékeztette Garothot. – Szerintem a gonosznak ügynökei vannak – felelte Jenine. – Azt hiszem, hagyjuk, hogy a gonosz kihasználjon minket. Ot nem érdekli, hogy tudjuk, amit teszünk, gonosz-e vagy sem. Miután megtettük, amit akart, ha bűntudatunk van, azt arra használhatja, hogy elítéljük magunkat a saját szemünkben. Ha jól érezzük magunkat, akkor azonnal felhasználja a következő céljához. – Ravasz gyermek vagy – mondta Garoth.– Ilyet még sosem hallottam. – Garothnak ez nem tetszett. Kisebbítette az érdemeit: pusztán fegyverré tette, tudatlanná vagy tudóvá, de mindig bűnrészessé. – Tudod, majdnem elhagytam ezt a trónt. Majdnem visszautasítottam mindent, ami azzal jár, hogy istenek vérvonalába születtem. – Tényleg? – Igen, kétszer is. Először amikor utód voltam, aztán amikor apa lettem. Erő hozott vissza, mindkét alkalommal. Non takuulam. Nem szolgálok. Volt egy fiam, Doriannek hívták. Saját magamra emlékeztetett. Láttam, ahogy elfordul az isteni lét útjáról, ahogy én is majdnem. – Elhallgatott. – Álltál már valaha magaslaton, és gondoltad, hogy leugrasz? – Igen – felelte Jenine. – Mindenki így van vele – mondta Garoth. – Álltál már ott valakivel, és gondoltad, hogy lelökhetnéd? A lány iszonyodva rázta a fejét. – Nem hiszem el. Ettől függetlenül így volt ez Doriannel. Úgy gondoltam, lelökhetem. Hát megtettem. Nem mert segített rajtam, csak mert megtehettem. A bizalmamba fogadtam, és majdnem elfordított engem az istenségtől, így az elképzelhető legalaposabban árulta őt el. Akkor jártam a legközelebb a tiszta gonoszsághoz. Az én szememben a világnak csak két rejtélye van. Az első a gonosz, a második a szeretet. Láttam a szeretetet
kihasználni, saját maga kigúnyolásává eltúlozni, meggyalázni, színlelni, elárulni. A szeretet törékeny, megrontható dolog. És mégis láttam furcsa erőt tanúsítani. Nem tudom felfogni. A szeretet olyan gyengeség, amely nagy ritkán győzedelmeskedik az erő felett. Zavaró tényező. Mit gondolsz erről, Jenine? A lány arca kővé vált. – Én semmit sem tudok a szeretetről. Garoth felhorkant. – Ne érezd rosszul magad. Egy érdekes gondolat máris több, mint amit a legtöbb feleségemből ki lehet csiholni. A hatalom egy szajha. Ha végre magadhoz öleled, rájössz, hogy minden férfinak lefeküdt. – Mi a hatalmad célja? – kérdezte Jenine. A férfi összevonta a szemöldökét. – Hogy érted ezt? – Azt mondom, hogy épp ez a gondod. – Most azzal az éleslátással beszélsz, amit egy nőtől elvárok. Vagyis semmilyennel. – Köszönöm a felvilágosítást. Ó, épp olyan eszes, mint mondták. Garoth csodálkozott, amikor azt hallotta, a lány könyveket kért. Jobb, ha a nők nem olvasnak. – Szívesen. Hol is tartottam? A lány válaszolt, de ő nem hallotta. Valami történt Tenser feralijával. Erezte a mágiahálón, amellyel átszőtte a kastélyt. Bármi csinálta, erősebb volt, mint amire számított. – Tudom, hogy nem vagy boldog itt, így Khalirasba küldelek szólt az ajtóhoz lépve. Ha üzenetet küldesz vagy szökni próbálsz, összeszedem a barátaidat és még száz ártatlan embert, és megölöm őket. – A férfi átszelte a szobát, és durván megcsókolta Jenine-t. A lány szája hideg volt és kimondottan tartózkodó. – Ég veled, hercegnőm! – szólt. Az ajtón kilépve megállt, míg nem hallotta a lányt könnyekben kitörni, és az ágynemű suhogását, ahogy az ágyra vetette magát, és valamit, amiről úgy vélte, Logan neve. Erről már adott parancsokat. Ha Jenine rájön, hogy Logan él, sosem hajlik meg Garoth akaratának. A mágiaháló rángatása húzta magával, de még mindig nem mozdult. Egy nő sírása általában semmit sem jelentett számára, de ma... Felfordította az érzést, akár egy fura színű követ. Bűntudat volt? Lelkiismeret-furdalás? Miért érzett eszetlen vágyat, hogy bocsánatot kérjen? Furcsa. Ezen később el kell gondolkodnia. Amikor Jenine biztos távolban
lesz tőle. Hat hatalmas hegylakót kéretett az Istenkirály Testőrségéből, hogy azonnal vigyék a lányt Khalidorba, aztán lement a lépcsőn.
64 Feir a cenariai sereg soraiban kutatott az alkonyatban, Solont vagy Doriant kereste. Egyiküket sem találta. Amikor megkérdezte, miért nincs ott a Sikoltó Szelek helyőrsége, egy Rimbold Drake nevű gróf beszélt neki a mészárlásról, és megosztotta vele aggodalmát: Ha Khali harcedzett katonákat képes volt lemészárolni, mi lesz, ha odaér? Feir kétségbeesetten tovább lovagolt. Nála volt az egész tudatlan hadsereg egyetlen lehetséges megváltása. Hogy még rosszabb legyen, nem volt látnok, legalábbis egyetlen használható értelemben sem. Látta a mágiahullámokat, amelyek olyan közel voltak, mintha egy ladeshi nagyítóüvegen át nézné, de ha egy olyan Tálentummal bíró ember van ötven lépésnyire, mint Solon, Feir csak egy kis pislákolásnak látta volna. Fejvesztett kérdezősködés után talált két mágust: férj és feleség, egyiküknek sem volt sok Tálentuma, de mindketten gyógyítók voltak. Azt mondták, az egész seregben nem láttak nagy Talentumot. De aztán Tevor Nile reménytelenül körülnézett és megdermedt. – Drissa – szólt. A nő odalépett hozzá, és megfogta a kezét. Mindketten a néhány száz lépésnyire lévő domboldalra összpontosítottak. – Kölcsönözz nekünk az erődből, mi pedig kölcsönadjuk a látásunkat – mondta Drissa Feirnek. Feir megtette, de émelygett attól, hogy átadja magát, miközben nála van Curoch, aztán a domboldal felragyogott. A férfiak túl messze voltak, hogy Feir kivehesse az arcukat, és vigyáztak, hogy a sziluettjük se látsszék az ég előtt, de mindegyikük Tálentuma lángolt, olyan egyéni mintázatban, akár az ember szivárványhártyájának mintája. Feir ismerte őket, már összeakasztotta velük a bajszát. A Sho’cendi hat, leghatalmasabb mágusa volt. Feir tudta, miért jönnek. A rohadékok kétségtelenül valóban hitték, hogy Curoch az övék. De ők forgatni is tudták a kardot, ő pedig nem. Ha elviszi nekik Curochot, és feltételek mellett átadja, bármelyikük elhamvaszthatja Khalidor egész seregét. Feirnek nem volt olyan éles nyelve, mint Solonnak, de a kezében Curochhal az ő tompa nyelve is épp megteszi majd. Így hát fejvesztve a testvérek felé indult a Nile-éktől kölcsönzött lován, s imádkozott, hogy odaérjen hozzájuk, mielőtt a seregek felállnak. Ha időben eléri őket, Cenaria talán anélkül győzhet, hogy egy katonát is veszítene. Az út egy vízmosásba vezette, amely eltakarta őt a mágusok szeme elől, de ott egyenesen belefutott egy khalidori előőrsbe. A lovát megölte egy íjász, aztán jöttek a lándzsások, lenézve az íjakat a szórakozás kedvéért, hogy
megölhetnek egy gyalogost. Most hárman halottak voltak, és Feirnek nagyobb gondja támadt. A khalidoriakon túl hihetetlen módon a sa’ceurai állt. Amikor az utolsó lovassal küzdött, megpróbált a mágusok láTomezejébe kerülni. Istenek! Alig voltak százlépésnyire. Ha meglátták volna Feirt, ezer sa’ceurai sem lett volna képes a hat mágus és Curoch közé állni. A sa’ceurai nem hagyta, hogy Feir megtörje a soraikat. Túl fegyelmezettek voltak. Annyit tettek, hogy megítélték őt abból, ahogy harcolt, és a sa’ceuraiaknak nagyon különös fogalmaik voltak arról, hogyan kell harcolni. A Kard Utjának különös elképzelései voltak a harcról. Azt írta, minden egyes alkalommal, amikor harcba indulsz, feltételezd, hogy meghalhatsz, és mindaddig utasítsd vissza a halált, míg nem halhatsz meg dicsőn. Az ellenséget egy másodperc töredéke alatt kell megsemmisíteni, mielőtt beviszi a gyilkos ütést. Feir gondolkodása szerint ez jó volt és gyakorlatias, amikor a határok keskenyek, ahogyan a legjobb harcosok között előfordult. Ha az ember túl sokat foglalkozik azzal, hogy megsérülhet, sosem fog annyi kárt tenni, amivel megölheti a legjobbat. Ettől az ember öszszerezzen. Ha összerezzensz, meghalsz, és– egy ceurai agyával még rosszabb történik– veszítesz. A három lovast megölni nem volt mutatvány. Egy harcedzett lovas felért tíz közkatonával. De egy gyalogos mágus nem csupán egy baka, és Feirnek nem volt lelkiismeret-furdalása, hogy varázslatot használt, hogy az segítse levágni az első hármat. Tudta, hogy képes megölni az utolsó khalidorit, de a mikéntje rejtve maradt előtte. Milyen benyomást akart tenni a kardok uraival? Egy ceurai számára a harc kommunikáció. Az ember szava megtévesztő lehet, de a teste igazat beszél. Feir a hüvelyébe csúsztatta Curochot– ez egy másik probléma volt, amelyen később gondolkodnia kellett és a lovas felé futott. Csatában a férfi megelégedett volna azzal, hogy kis hegyi pónija legázolja Feirt, de most Feir biztosra vette, hogy a férfi személyesen akarja megölni. És... tessék! A férfi kihajolt a nyeregből, és egyenesen tartotta háromméteres nyárfadárdáját. Feir a levegőbe szökkent. Nem volt nagy ugrás, de a khalidori egy alig másfél méter magas hegyi pónin ült, nem egy behemót, kétméteres alitaerai csatalovon. Feir lendülő oldalirányú rúgása átrepítette őt a lándzsa fölött, és a talpa a khalidori arcába csapódott. Feir két dologra döbbent rá a becsapódás pillanatában. Először is, hogy a ceuraiak, akik kifejlesztették a rúgást, amellyel egy lovast ki lehet vetni a nyergéből, valószínűleg nem próbálták ki vágtázó lovassal. Másodszor, hogy
valami reccsent, és nem a khalidori nyaka. Feir lezuhant a földre. Amikor felállt, a bokája felsikított, és fekete foltok úsztak el a szeme előtt. De nem fedhette fel gyengeségét, a sa’ceurai előtt nem. Még miközben ő állt, azok bekerítették. Egyikük megnézte a khalidorit, kivont késsel, hogy elintézze, de az már halott volt. Feir gőgösen hallgatott, izmos karját összefonta, de a szíve hideg lett. Még egy kemény sziklakiemelkedés volt közte és a dombon álló mágusok között. Fia meg tudott volna tenni tíz lépést, és segítségül hívni a Tálentumát, a fák ellenére is meglátták volna. De nem tudott megtenni tíz lépést. Ötöt sem. A kivont kardok és felajzott íjak körén kívül egy férfi vizsgálgatta a holttesteket. A hajában mindenhová halott ellenfelek hajtincsei voltak erősítve. A legtöbbet mindkét végüknél felkötötték– a megölt sa’ceuraiakét-, de a többi csak a saját hajához volt varrva az idegeneké. Az acélkör szétnyílt, és Lantano Garuwashi felnézett Feirre. – Olyan magas vagy és olyan jól harcolsz, akár egy nephilim, és még a kardod sem lett véres ezektől a kutyáktól. Ki vagy te, óriás? – kérdezte Lantano Garuwashi. Nephilim? Feir törte a fejét mindenen, amit Ceuráról tudott. Hála az isteneknek, ez meglehetős tudás volt. A legtöbb kardmester sokat tanult Ceuráról, mivel nem kevés tanítójuk száműzött ceurai volt, akik valamelyik folyamatos háborújukban rossz oldalon álltak. De nephilim? A Kard Útja. Az első ember, akit acélból kovácsoltak? A férfi lelke a kardja... Nem harcolhatok! Lesántultam! Lantano Garuwashi látott küzdeni, és most be akarja bizonyítani, hogy ö nagyobb, mint ez az „óriás”. Megvan! „Ezek voltak a hősök és a régi nagy emberek.” A nephilimek halandó nők és az istenek fiainak gyermekei. Vagy az Istenéi? O, a pokolba, nem emlékezett, hogy a ceuraiak többistenhívők-e. Csak vallásosan homályosnak kellett lennie. – Nem kell félned – szólt Feir. Látta, hogy a vasból kovácsolt arcokon megdöbbenés hullámzik át. Ki – mondta Lantano Garuwashinak, hogy nem kell félnie? Feir rájött, hogyha blöfföl, akkor annak markolatig kell hatolnia. Ha már markolatról van szó... most talán eljött az ideje, hogy Curoch elvégezze a dolgát. A fegyver rejtett mágiájának része volt, hogy bármilyen kard alakját fel tudta venni, amelyet a forgatója kívánt. Bizonyos részei sosem változtak, de ez elég volt, hogy segítsen Feirnek alátámasztani a hirtelen megfogant Isteni Hírhozói szerepet. Olvasott leírásokat egy ceurai kardról, amely megtette volna, így arra kérte Curochot, hogy vegye fel a megfelelő formát– csak ezt kell tennem vajon?
Lassan kivonta a kardot, és Lantano Garuwashin tartotta a pillantását, míg a férfi félre nem nézett. A körben állók szeme kitágult, a férfiak felhördültek, állak estek le – Lantano Garuwashi legjobb katonái között! Feir követte a tekintetük irányát. Curoch nem csak hogy megértette, milyen kardot akart Feir lemásolni, magát a kardot is ismerte. Feir azt gondolta, hogy a „mennyek tüzéből támadó penge” vagy egy tökéletes acél mintázatát jelenti, vagy lángnyelvszerű vésetet. Egy másik fordítás úgy hangzott, hogy „mennyek tüze a pengéjében”. Curoch az utóbbi értelmezést választotta. A penge mindkét oldalára ikersárkányokat véstek, egészen a markolatig. Feirnek nem kellett odanéznie, hogy tudja, ikrek, alig különböznek egymástól. Mindkettő tüzet okádott a kard hegye felé. De nem vésett lángnyelvek voltak. Tűz volt, a kardpengében. Ahol a tűz lángolt, és jó néhány ujjnyival utána is, a penge áttetszővé vált, akár az üveg. Mintha Feir egy lángoló rudat tartott volna a kezében. A kard hossza nem változott, de a benne lángoló tűz nőtt és csökkent attól függően, hogy Feir nem tudta mitől függően, de a sárkányok tüzet okádtak a kard hegyéig, egy méternyire a markolattól, aztán a tűz kialudt. Feir lenyűgözni szerette volna őket, de a sa’ceurai harcosok arcán ülő kifejezés közelebb állt a vallásos imádathoz. Alig tudta letörölni a meglepetést a saját képéről, mielőtt a pillantásuk visszatért őrá. Lantano Garuwashi úgy nézett ki, mint akit életében először szíven döfött a félelem. Aztán elmúlt, és az összes férfi közül egyedül ő látszott dühösnek. – Miért forgatja egy nephilim Ceur’caelestost? – A Mennyek Pengéjét. Feirnek támadt egy hirtelen gyanúja, hogy miért tudta Curoch olyan könnyedén felvenni ennek a fegyvernek az alakját. Mintha tudta volna, hogy kell kinéznie. Mi van, ha nem csak úgy tesz, mintha a Ceur’caelestos lenne, mi van, ha az is? Nem csak egy lenyűgöző kardot kreáltam. A legszentebb tárgyat, amit ezek az emberek csak ismernek. Hogy sántikálhatnék most el? Nem számított. Már késő volt megállni. – Én csupán szolga vagyok. Üzenetet hoztam a számodra, Lantano Garuwashi, aki, ha méltó vagy a sa’ceurai címhez, megfogadod.– Feir mágiával szőtte át a hangját, elváltoztatta, visszhangot adott hozzá, és mélységet, hogy illjen a mennyek hangjához.– Előtted az út. Harcolj Khalidor ellen, és nagy király leszel. Nem a legnagyszerűbb üzenet egy istenhez képest, de elég rövid, hogy ne csillanjon ki belőle Feir ékesszólásának hiányossága. A hozzáadott hangszínnel és hangerővel úgy gondolta, tiszteletre méltón lenyűgöző lett.
De Garuwashi nem tűnt lenyűgözöttnek. Lassan kivonta a kardját. Bénán és tompán lógott a kezében. Feir túl későn vette észre a hibáját. Miért épp ezt a díjat tűzte ki? Azt mondta Garuwashinak, hogy király lehet, de egy közember fiának ez lehetetlen volt. Garuwashi kardja egyszerű vas volt, egy megviselt, szomorú dolog, amelyet szilaj büszkeséggel forgatott, mert olyan mélységes szégyen volt ez számára. Egy vaskard sosem fog uralkodni. Nem bocsátottak áruba kardokat. Egy sa’ceurai lelke a kardja volt. A ceuraiaknak ez nem átvitt értelmű jelentés volt, hanem tény. Az az éles, hosszú, szomorú vas volt Feir hazugságának bizonyítéka. Garuwashi marka összeszorult a lelkén, és a penge hegye dacosan felemelkedett. A körben álló férfiak még fogták a fegyvereiket, de az íjak nem voltak felajzva, a kardokat elfeledték. Ez a pillanat mintha örökre az agyukba vésődött volna. Haduruk, minden idők legnagyobb sa’ceuraija egy legendákból kilépett, kardot forgató nephilimmel néz szembe és az ő Lantano Garuwashijuk nem mutatott fikarcnyi félelmet sem. – Ha méltó vagyok a sa’ceurai címhez? – kérdezte Lantano Garuwashi. – Előbb halok meg, mint hogy kigúnyoljanak, még ha az istenek teszik is. Olyannyira méltó vagyok a sa’ceurai címhez, hogy meghalok a mennyek kardja által, vagy olyan méltó leszek a sa’ceurai címhez, hogy megölöm az istenek küldöncét. Aztán a Lantano Garuwashi az őt legendává tett sebességgel támadott. Feir nem tudott harcolni. Fél lábbal megküzdeni ezzel az emberrel öngyilkosság volt. Feir kivédte Garuwashi első támadását, aztán mágiával nyúlt felé, és magához rántotta a férfit. A ceurai nekiesett és egymásnak préselődtek, keresztbe vetett kardokkal, az arcuk ujjnyira volt egymásétól. Curoch– vagy Ceur’caeletos, bármelyik is volt– életre lobbant. A sárkányok tüzet leheltek a kard hegyéből. Feir egyetlen gondolata az volt, hogy a karja erősebb, mint Garuwashié. Ha a férfi távolabb állt volna, megölte volna Feirt, de ilyen közel Feir hatalmas karjaihoz, volt esélye. De mielőtt bármelyikük is mozdult volna, fény kezdett kibomlani a két férfi között. Csak egy másodpercig tarthatott, de abban a másodpercben úgy tűnt, mindkettőjüket elhagyta a kiképzésük. Álltak megfeszülve, hogy a másikat kibillentsék az egyensúlyából, próbáltak nem arra figyelni, amire mindketten kétségbeesetten akartak ránézni. Feir nem csinált semmit– talán Curoch a varázslatra válaszolt, amellyel Garuwashit magához húzta. Garuwashi kardja vörössé változott, aztán fehérré. Fényesebben ragyogott, mint Curoch maga, aztán, miközben a férfiak még egymáshoz préselődtek, Garuwashi kardja felrobbant.
Robbanáshoz képest gyengéd volt, de kérlelhetetlen. Nem szaggatta Feir bőrét a kard lángoló törmeléke, de az erő sem állt meg. A fején átfordulva hátravetette a robbanás, és arccal lefelé ért földet, jó négyméternyire. Megpróbált felállni, de a bokájában érzett fájdalom olyan vadul nyilallt belé, hogy tudta, elájul, ha rááll a lábára. Térdelt. Felnézett a dombra, és annyi erőt gyűjtött, amennyit csak tudott. Nézz ide, Litcius, az ég áldjon meg! Nézz ide! Még mindig elrejtették a fák, de ha az egyik látó körülnéz, észreveszik. Tízméternyire tőle Lantano Garuwashi talpra állt. Lehetetlen volt, de a kardját fogta nem, nem a saját kardját. A saját kardja eltűnt, nyoma veszett. Még csak füstölgő nyomai sem maradtak. Szemében megdöbbenéssel Ceur’caelestost szorongatta, amely tökéletesnek látszott, mintha Lantano Garuwashi ennek a kardnak született volna, és a kardot ezer éve Lantano Garuwashira gondolva kovácsolták volna. Ha a sa’ceuraik eddig elképedtek, most elnémultak a megdöbbenéstől. Térdre omlottak, ahogyan Feir. Egyikük megszólalt: – Az istenek új kardot adtak Lantano Garuwashinak. – Vagyis az istenek új lelket ajándékoztak Lantano Garuwashinak, egy legenda lelkét, egy király lelkét. Feir minden pillantásban helyeslést látott. Tudták. Szolgálták Lantano Garuwashit már azelőtt, hogy A Lantano Garuwashi vált volna belőle, Lantano király, mielőtt kihívott és megalázott volna egy nephilimet. Feir térden állt, képtelen volt felállni. Lantano Garuwashi szemében a végzet lángolt, amikor lenézett az óriásra. – Valóban úgy történt, ahogy az istenek megjósolták. Ceur’caelestos a tiéd – szólt Feir. Mi mást mondhatott volna? Lantano Garuwashi a penge hegyével megérintette Feir állát. – Nephilim, istenek küldötte és szolgája, alitaerai arcod van, de úgy harcolsz és beszélsz, ahogy csak egy sáceurai tud. Engem fogsz szolgálni. – A pillantása azt mondta: Vagy meghalsz. Feirnek nem volt szüksége nephilimre az istenekről, hogy megmondja a jövőt. Felpillantott a dombra, ahonnan nem jött segítség. Nem volt meglepve. Már az volt, ami örökké lesz: A Kis Ember, Aki Nagy Embereket Szolgál. Örökké ő lesz A Férfi, Aki Elvesztette Curochot. Megsemmisülten lehajtotta a fejét. – Én... szolgálni foglak.
65 A gon négyszáz lépésnyiről hallotta a robbanást, és gyorsan körülnézett, próbálta meghatározni a forrását. A khalidori sereg nyugatra táborozott, de a távoli katonák közül senki sem reagált úgy, mintha a robbanás onnan jött volna. A parancsnokra nézett. – Küldök egy futárt Graesin herceghez – szólt a parancsnok. A királynő a kisöccsét, Lucot nevezte ki a felderítők élére. Látszott, hogy úgy véli, valami felelősséget kell rónia a kis kreténre, és azt hiszi, hogy ezt valószínűleg nem tudja elbaltázni. A tizenhét éves úgy döntött, hogy minden felderítőnek csakis neki kell jelentni. Csak miután a felderítők nála jelentkeztek néha vártak egy órát vagy többet a többi felderítő mögött sorban állva mehettek azokhoz, akiknek tudniuk kellett a hírt. Minden egyebet összeadva Ágon tisztjeinek sok szitkozódni valója akadt. Egyikük sem adott hangot a félelmeinek. Nem volt rá szükség. Minden veterán tudta, hogy egy zöldfülű hadsereggel indulnak harcba. Valójában túlzás volt hadseregnek nevezni őket. Az egységek nem vettek részt együtt elegendő kiképzésen, hogy összehangoltan cselekedjenek. Minden vezetőnek más-más jelzései voltak, és a csata zajában, hangzavarában a hangok gyakran nem kivehetők. Egy tiszt képtelen lesz kézjelet adni a sorban lejjebb álló tisztnek, hogy közvetítse a tábornok parancsait, vagy egyáltalán válaszoljon egy új helyzetre. Mindezektől, amellett, hogy a királynő politikai szempontból helyezte el egységeit, minden veterán csikorgatta a fogát. Agonnak szerencséje volt, hogy legalább az ő ezer embere megvolt. Csak azért, mert Logan Gyre herceg minden politikai befolyását felhasználta, hogy kérjen– és azért, mert azok, akik előzőleg Ágon alatt szolgáltak, zendüléssel fenyegetőztek, ha nem Ágon vezeti őket. Így Ágon katonái tették ki a cenariai hadsereg tizedrészét. A királynő rá osztotta a frontvonal közepét, bár úgy tett, mintha a dicsőség az Ágon mellett állomásozó úré lenne. – Felejtsd el – szólt. – A csatának vége lesz, mire a futárod visszatér. Hogy vannak az emberek? – Felkészültek, tábor... uram – felelte a parancsnok. Ágon a világosodó égre nézett. Olyan nap ígérkezett, amelyet az embereknek a tűz mellett kellene eltölteniük teával– vagy konyakkal. Sötét felhők fedték el a felkelő Napot, kiterjesztve a sötétséget a nappalba, és késleltetve az elkerülhetetlen csatát. A sík mező– valójában tucatnyi gazdaság– üres volt. A búzát betakarították, és a juhokat a téli legelőre terelték. Alacsony kőkerítések futottak cikkcakkban a csatamezőn.
Rendetlen, csúszós, szerencsétlen hely volt ez a csatához. Vegyes áldás volt ez. A kerítések és a sár miatt a khalidori nehézlovasság óvatos és lassú lesz. Rávenni egy felpáncélozott lovat, amely egy páncélos katonát visz a hátán, hogy átugorjon egy kerítést sáros terepen, jó módja volt annak, hogy mindkettő belehaljon. Másfelől Ágon emberei is lelassulnak majd, ami azt jelentette, hogy a khalidori varázslóknak több idejük lesz tüzet és villámlást hajigálni. Ágon gyalogos katonái és íjászai elé léptetett a lován. Nem volt lovassága, kivéve a Sa’kagé testőreit és a mágusvadászokat. Logan előző esti beszédét hallgatva Ágon tudta, hogyha itt lenne most, éreztetné az embereivel, hogy valami hatalmasnak és jónak a részét képezik. Logan minden egyes katonának egy hős szívét adta volna. Logan vezetésével egy percig sem tétováztak volna, hogy az életüket áldozzák. Azok, akik túlélik, még ha meg is nyomorodnak az életükén cserébe, áldásnak tekintik majd, hogy együtt harcolhattak vele. Ágon nem ilyen volt. – Egyszerű ember vagyok – szólt a csapathoz, amely felsorakozott, hogy szembenézzen a mágia és a halál fenyegetésével. – És csak egyszerű szavakat adhatok nektek. A legtöbben harcoltatok már mellettem, és... – Istenek, ezek könnyek? Kipislogta őket a szeméből. – ...megtiszteltetés a számomra, hogy ismét vezethetlek benneteket. Ez nem lesz könnyű harc. Ti is tudjátok. De olyan gonosz ellen küzdünk, amelyet nem hagyhatunk győzni. Rajtunk múlik, hogy megállítjuk-e ezt a gonoszt, és ma van az egyetlen esélyünk. Emberek, ha győzünk, engem megfosztanak a rangomtól, és ha megteszitek, amire kérni akarlak, talán megbüntetnek, de ettől függetlenül megkérlek titeket. Gyre herceg abban a... dicsőségben részesül, hogy ő vezeti az első rohamot. – Erre zúgolódni kezdtek a katonái. Tudták, miben reménykedik a királynő. Ágon felemelte a kezét. – Ha túléli az első rohamot, arra kérlek, óvjátok őt az életetek árán is. – Ágon nem mert többet mondani. Ha győznek, a királynő kétségtelenül hallani fog minden szót, amit most mond. Az emberei józanok és kötelességtudók voltak, felkészültek. Ágon azt kívánta, bár olyan vezér lenne, akinek a szavaira tüzes pillantással éljeneznek, de az ő esetükben ez is megteszi. A tanácskozó urakhoz lovagolt, hogy megkapja az utolsó utasításokat, nem mintha szándékában állt volna engedelmeskedni azoknak. Ágon hosszan és komolyan elgondolkodott, hogyan támadjon olyan erőre, amelynek soraiban varázslók vannak, és úgy gondolta, jobb stratégiával tudott előállni, mint bármelyik páva. De ez Logan utolsó perceihez vitte közelebb.
– Uram – szólt Ágon. Logan rámosolygott. – Tábornok. – Pompásan festett a családi páncélzatában, bár néhány átalakításra szükség volt, hogy ne lógjon csontos alakján. Ágon kínlódva kereste a szavakat. – Uram – szólt – , az én királyom mindig ön lesz. Logan a tábornok vállára tette a kezét, és a szemébe nézett. Nem szólt semmit, de az arca mindent elmondott Agonnak. Aztán egy sethi nő tűnt fel lóháton. Ágon nem ismerte fel. Páncélban volt, karddal az oldalán, és lándzsával. – Uram – szólt Loganhez Kaldrosa Wyn parancsnok. – Megérkeztünk. – Miről beszélsz? A nő felemelte a kezét, és a férfiak sorai kíváncsian szétváltak, ahogy harminc, Kaldrosához hasonlóan felfegyverzett nő lépett elő, mindannyian száron vezették a lovukat. Nem mindannyian voltak szépek vagy fiatalok, de mindannyian a Szalagrend tagjai voltak. – Mit képzelsz, mit műveltek? – kérdezte Logan. – Harcolni jöttünk. Mindenki jönni akart, de csak azokat engedtem, akiknek van harci tapasztalatuk. Kalózok vagyunk, kereskedők testőrei, gladiátorok és íjászok, és az ön emberei. Új életet adott nekünk, uram. Nem hagyjuk, hogy eldobja a sajátját. – Honnan vannak a fegyverek? – Azok segítettek, akik nem harcolhatnak – felelte Wyn parancsnok. – És harminc ló? – Mama K – találgatott homlokráncolva Ágon. – Igen – hangzott fel mögöttük Mama K hangja. Hála az isteneknek, legalább ő nem volt fel fegyverezve. – Gyre herceg, az inasa talált néhány remek csatalovat, amelyeket a királynő számvevői valamiképp... elnéztek. Ezek a hölgyek alig várják, hogy engedelmeskedjenek bármilyen parancsnak, a harcot beleértve. – Ezek a nők nem... – Logan elhallgatott. Nem akarta megsérteni őket. Lehalkította a hangját. Lemészárolják őket. – Nem Mama K kért minket erre – felelte Kaldrosa Wyn. – Bolondnak nevezett minket. De nem ingunk meg. Uram, tegnap eltörölte a szégyenünket. Becsületet adott nekünk. Az még törékeny. Kérem, ne vegye el! – Mi folyik itt? Mit keresnek ezek a szajhák a seregem előtt? – kiabált Terah Graesin durván Ágon mellé ugratva a lovát. – Magáért harcolnak – felelte Ágon. – És egyetlen istenverte dolgot sem tehet ellene.
– Ó, tényleg nem? – kérdezte Terah. – Azért nem! – emelte fel Ágon a kezét. A hajnal első, bizonytalan fényében Khalidor serege közeledett. Amikor Kylar és Vi feljutottak a Bendőből a Cenaria várába, a forró bűz eloszlott a levegőben, és még Khali rontása is kevésbé volt nehéz. Kylar csak négy hónapja járt ugyanezeken a folyosókon, ugyanezeknek az átjáróknak némelyikét használta útban Roth Ursuul felé, hogy megölje. Ezúttal más volt a terve. Mostanra a khalidoriak ismerték a palota minden titkát: a hátsó lépcsőket és álfalakat, kémlelőnyílásokat és rejtekajtókat. Ezúttal nem a trónterembe vezető alagutakat akarta használni. De a trónteremtől és a király lakrészétől ilyen messze Vi számára biztonságosabbak voltak az alagutak, aki nem tudott láthatatlanná válni. így hajnal előtt egy órával beléptek az átjáróba, és halkan elindultak a több tucatnyi katona leje fölött és háta mögött. Kylar nem gondolta, hogy tudomásuk van az érkezéséről, így remélte, hogy a jelenlétük csak annyit jelent, hogy a folyamatban lévő csata miatt Garoth Ursuul nagyobb biztonságot akart. A katonák nagy száma aggasztotta Kylart. A közelgő csata miatt egy hétköznapi parancsnok csak egy csontvázegységet hagyott volna a palotában. A király lakrésze az északi szárnyban volt. Kylar és Vi egy üres cselédszobában bukkantak elő az alagútból az utolsó lépcsősor aljában, amely a király lakrészéhez vezetett. Kylar kidugta a fejét a folyosóra. A király hálókamrájába nyíló ajtó a hosszú, széles folyosó végén volt. Két lándzsás hegylakó őrizte az ajtót. A szolgálók szobáiba nyíló ajtókon kívül, amelyek a folyosót szegélyezték, nem volt fedezék. Kylar úgy gondolta, számára ez nem gond, de Vinek komoly problémát okoz. Talán nem kellett volna magával hoznia. Mama K úgy gondolta, szüksége lesz a lányra, de kezdett úgy festeni a dolog, hogy csak lelassítja. Egyedül elintézi mindkét őrszemet. Lehetséges volt, de mindkét férfinél volt egy-egy kötél, amivel megránthatták a riadót jelző kolompot. Kylarnek nem volt kétsége afelől, hogy meg tudja ölni mindkettőjüket, de megölni mindkettőt és távol tartani őket a kötelektől? Visszalépve a szobába így szól: – Miért nem vársz itt, amíg... Vi félmeztelen volt, és a csomagjából elővett ruhát hajtogatta ki éppen. Kylar megdermedve eltátotta a száját. Amikor végül feljebb emelte a pillantását, Vi arca tökéletesen rezzenetlen volt. Kylar pirulva elfordult. Csomag vágódott a hasának. – Vedd ki a fűzőt, légy szíves – kérte Vi.
Kivette a csomagból a fűzőt, és átadta a lánynak, miközben az a szűk szolgálói egyenruhába bújt. Előre hajolt, és felhajtotta a nadrágja szárát, hogy ne látsszon ki a ruha alól, ezzel ismét betekintést adott Kylarnek. Kylar köhintett. A lány kivette a fűzőt az ernyedt ujjak közül. – Komolyan, Kylar, ne viselkedj már úgy, mint valami szűz...– Szűz! Mennyire gyűlölte Kylar ezt a szót! – Biztosan nem most látsz először pucér nőt. Valójában most látott először, de Kylar inkább meghalt volna valóban-, mint hogy beismerje Vinek. Elene sosem hagyta, hogy lássa a mellét, bár a kezét nem mindig fogta le, amikor azon a becses tájékon kalandozott. Mindig arra az időre akart tartogatni mindent, amikor majd valóban házasok lesznek. És ha Kylar valamiképp átlépte ezeket a határokat, minden lépés hatalmasnak tűnt, különleges ajándéknak. Akkor iszonyatosan dühítő volt, de ahogy Vi gyorsan bekötötte a fűzőjét és eligazította a dekoltázsát, az más volt. Vi számára semmiség volt a mellét mutogatni. El sem fordult, miközben a fűzőbe nyúlva megfogta a melleit és ide-oda igazgatva elhelyezte őket, hogy a lehető legjobban mutassanak. Kylar azt hitte, Elene mellei a legszebbek, de Vi mellei teltebbek, nagyobbak voltak. Az ember nem tudott úgy ránézni a lányra, hogy ne vegye észre a kebleit. Automatikusan érzékivé tette őt, és mégis... és mégis, a lány számára csak cicik voltak. Eszközök. Elene nem volt ilyen kihívóan érzéki, talán kevésbé volt érzéki és kész. De Viben volt valami olcsó, valami, ami azt súgta Kylarnek, hogy a lány számára ez nem öröm. Hogy elvették tőle, elvették az anyja fajtalankodó szeretői, Hu Gibbet, Mama K ügyfelei és a hétköznapi dugások. Kylar érzelmei az izgatottságtól a szomorúságig siklottak. Vi felemelt egy vesszőből font szennyeskosarat, és teletömte ruhákkal, beleértve a saját ingét. Az utolsó ing alá elrejtett egy tőrt. – Hogy nézek ki? A ruhája furcsán ismerős volt. Aznap lényegesen kisebb volt a dekoltázsa, a Drake-ház visszafogottsága miatt, de határozottan ugyanaz a ruha volt, amelyet akkor viselt, amikor megpróbálta megölni. – Rohadt jól – felelte. Vi kuncogott és körbefordult, megmutatta magát. – Nem nagy benne a seggem? – Vidd ki a nagy seggedet a folyosóra! A lány nevetett és a csípőjére támasztotta a kosarat. Kihívó volt, gyönyörű, csábító, és most még vicces is? A francba, odakint majdnem megcsókolta! Kétségtelenül kést talált volna a hátában, ha megteszi, de egy pillanatra még
arra is gondolt, hogy a lány is kívánja őt. Vi végigriszált a folyosón, a khalidoriak pillantása pedig rá szegeződött. Az egyikük motyogva fohászkodott. – Üdvözöllek – szólt Vi, megállva a bal oldali őrszem előtt. – Még új vagyok itt, és nem tudom, hogy... – A kése olyan mélyen fúródott a férfi nyakába, hogy kis híján lefejezte. Kylar egy éles csavaró mozdulattal és egy reccsenéssel eltörte a másik férfi nyakát. Vi odanézett, ahol ő volt – vagy nem volt, mivel láthatatlan volt. – Ezt kurvára el sem hiszem – mondta. Megtisztogatta a tőrt, és visszatette a kosára. – Jó, tíz másodperc múlva bejöhetsz, vagy amikor a hangomat hallod. Ha az Istenkirály felébred, elvonom a figyelmét, te pedig megölöd. Ha nem ébred fel, én csinálom. Lassan és hangtalanul kinyitotta az ajtót és belépett. Néhány pillanat múlva kijött. Zöld volt az arca. – Nincs ott – mondta. – Mi a baj? – Kylar próbált elmenni mellette, de a lány elállta az útját. – Nem akarsz bemenni oda. – Kylar félretolta. A szoba tele volt nőkkel. Kővé dermedve, mind különböző pózban. Egyikük négykézláb állt, a hátán egy üveglappal, akár egy asztal. Egy másik, egy magas nemesasszony, akit Kylar felismert, de a nevét nem tudta, lábujjhegyen állt, és csábítóan nyújtózva egyik karját és lábát az Istenkirály ágyának egy oszlopára fonta. Chellene lo-Gyre keresztbe tett lábbal ült, hálóingben, egy támlás széken. Kylar nem tudott mást a nőről a hírnevét és tüzes természetét kivéve. Az arcán is ez látszott, ahogy kócos haján, és karcsú izmai feszülésében is. A legtöbb nő meztelen volt, a többiek kevésnyi ruhát viseltek. Kerten, térden állva mosdótálat tartottak. Másik kettő egy tükröt. Egyiküket a falhoz láncolták, a nyaka köré sálat tekertek. Kylarnek elakadt a lélegzete. Serah Drake volt az. Mint a többiek, ő nem olyan mozdulatlan volt, mint egy szobor. Ő szobor volt. Egy kis kiáltással Kylar megérintette az arcot, a szájat, amelyet megcsókolt egyszer. Olyan volt, akár az élő hús, de hűvös, és nem volt élet a nyitott, fénylő szemekben. A testét– minden nő testét– valamiféle varázslattal fagyasztották meg, aztán ott hagyták őket. Műalkotás gyanánt. A sál alatt Kylar látta a Serah nyakán körülfutó sebeket. Elfordította a fejét. Kétféleképpen halhatott meg az ember, amikor felakasztották: ha elég nagyot zuhan, eltörik a nyaka, és gyorsan meghal, máskülönben lassan megfullad. Serah-nak a nehezebb út jutott. Kylar ellépett tőle, de bárhová
tévedt a pillantása, szörnyű látvány tárult elé. A nők karpereceket viseltek, hogy azok eltakarják a felmetszett csuklójukat, ingecskéket, hogy elfedjék átdöfött szívüket. Azok, akik több ruhát viseltek, azért tették, hogy eltakarják a preparálás tökéletlenségeit: voltak, akik levetették magukat az erkélyükről, és most ott is voltak domborulataik, ahol nem kellett volna, hogy legyenek. Kylar tántorgott, akár egy részeg. Levegőre volt szüksége. Hányni fog. Kirobbant az Istenkirály széles erkélyére. A lány a kőkorláton ült, a lábát az oszlopokba akasztva, hogy ne billenjen le, hátradőlt. Meztelen volt, kezében tartott hálóinge zászlóként lobogott a szélben. Mags. Kylar felordított. Tálentum szivárgott át a dühén, és a sikolya átvibrált a palotán, visszaverődött az udvarról odalent. A palotában megállt az élet. Kylar nem vette észre, de azt sem, hogy a ka’kari a bőrére siklik, a megtorlás arca pedig elfedi a kínját. Tenyerével a kőkorlátra sújtott, és összezúzta azt Mags egyik oldalán, majd a másikon, aztán felemelte a lányt és bevitte a szobába. A bőre érintése, amely annyira hasonlított az élő bőrre, obszcén volt. De a végtagjai ugyanabba a helyzetbe merevedtek. Kylar lefektette az ágyra, aztán kitépte a Serah Drake-et a falnál tartó szegeket. A húga mellé fektette Serah-t. Amikor letakarta őket, látta, hogy mindkét lány bal lábán szignó áll, mintha a holttestük művészet lenne: Trudana Jadwin. Vi csészealjnyi szemekkel meredt Kylarről a hatujjnyi, összezúzott kőkorlátra. – A rohadt életbe – suttogta. – Kylar, te vagy az? Mereven bólintott. Le akarta venni az ítélet maszkját, de nem tudta. Most szüksége volt rá. – Megnéztem az ágyasok szobáit – mondta Vi. – Semmi. Már a trónteremben lehet. Kylar gyomra tótágast állt. Akaratlanul összerándult. – Mi van? – kérdezte Vi. – Rossz emlékek – felelte. – Francba! Menjünk. Jött a hajnal. A két őr megölésével átfordították a homokórát. Valaki hamarosan ellenőrizni fogja az őrszemeket valószínűleg hajnalban. Ami még rosszabb, hogy a cenariai sereg homokórája kezdett kiürülni. A csata hamarosan elkezdődik, és vele a komisz meglepetések is kezdetüket veszik. Fia Logannek volt esélye a trónra, Kylarnek kellett átadnia neki a győzelmet. Garoth Ursuul megölése elbátortalanítja a khalidoriakat. Magabiztosan jártak a folyosókon, Vi a szolgálói ruhájában, Kylar pedig láthatatlanul, de ajtótól ajtóig osonva, mintha nem lenne az, ha esetleg egy
meister kószálna a folyosón. Amikor elértek az utolsó folyosóra, elhaladtak a hat legnagyobb hegylakó mellett, akiket Kylar valaha látott. Kylar lebukott valami szobor mögött, amikor megpillantotta, hogy a hegylakókkal két Vürdmeister is van. A legérdekesebb mindenek közt az volt, hogy a védelem egy nőnek szólt láthatóan az istenkirály egyik ágyasának vagy feleségének-, aki köpenybe és fátylakba burkolózott, hogy a bőréből egy centiméternyi sem látszott. Amikor Kylar előhúzta a kését, hogy megölje őket, Vi a karjára tette a kezét. A megtorlás pillantása Kylar arcából Vi felé fordult, és a lány összerezzent, de igaza volt. Egy verekedés elvonta volna a figyelmüket, és kockáztatta volna a valódi küldetést. Eltérítette volna Kylart Garoth Ursuul meggyilkolásától. Kylar gyomra lázadozott. Nem csillapodott akkor sem, amikor a csoport befordult egy sarkon, és eltűnt. Ugyanazon a folyosón álltak, amelyen Elenenel és Ulyval, mielőtt először meghalt. Lehiggadt. Garoth Ursuul sokkal hatalmasabb volt, mint Roth Ursuul, de most már Kylar is erősebb volt. Akkor kölyök volt, aki be akarta bizonyítani, hogy férfi, de most már férfi, aki úgy döntött, hogy tudja, mibe kerül. Hanyagul elmosolyodott. – Na, Vi, kész vagy megölni egy istent?
66 A férfiak a dombtetőn ültek, délre a csatamezőtől: a Sa’seura leghatalmasabb mágusai. A ruházatuk erről nem árulkodott. Mindegyikük a hazájuk egyszerű kereskedői viseletét hordták: négy alitaerai, egy waeddryni és egy modai. Robosztus lovaik még egy tiszteletre méltó mennyiségű rakományt is cipeltek, és ha a lovak kicsivel jobbak voltak, mint amelyeket a legtöbb kereskedő használt, annyira nem voltak szépek, hogy magukra vonják a figyelmet. De ha a ruhájuk nem is árulta el őket, a tartásuk igen. Olyan férfiak voltak, akik az istenek magabiztosságával taposták a földet. – Ez nem lesz szép – szólt a modai. Antoninus Wervel alacsony, vajasbödön-alkatú férfi volt, ragyás, borvirágos orral és egy tincsnyi barna hajjal, amelyet fénylő fejbúbjára fésült. A modai divat szerint fekete festéket viselt a szemei körül, és a szemöldökét meghosszabbította és sötétre festette. Ez baljós külsőt kölcsönzött neki. – Honnan tudjátok, hány meisterük van? – kérdezte az egyik altaerai iker, Caedan. A hórihorgas ifjú összerezzent. Caedan a csoport két Látójának egyike volt, és figyelnie kellett volna. – Bocsánat, bocsánat. Csak épp... A férfi összes testőre nő? – Biztosan nem. – Azok – szólt Lucius úr. Ő volt a csapat vezére, a másik Látó. De sokkal jobban érdekelte az ellenkező oldal. Khalidornak legalább tíz meistere van, talán húsz. Szorosan egymás mellett állnak. – Lucius uram – szólt Caedan félénken. – Szerintem van ott hat Vürdmeister, hátrébb középen. Úgy látszik, összegyűltek valami körül, de nem tudom megmondani, mi az. A vajasbödön hümmögött. – Hány Megérintett harcol Cenariáért? – Azért mondta így, hogy bosszantsa az alitaeraiakat. Modaiban a megérintett Tálentummal rendelkezőt jelentett, nem őrültet, mint Alitaerában. Caedant nem érdekelte. – Van egy férfi és egy nő a cenariaiak soraiban, mindketten kiképzettek, együtt állnak. Többen képzetlenek. – És a ceurai fosztogatók között? – A ceuraiakat nem látom, mert a kanyaron túl vannak. A másik fiatal alitaerai, Jaedan elégedetlennek tűnt. A fiatal Látó ikertestvére volt, ugyanazokkal a csinos arcvonásokkal, ugyanazzal a slampos, fekete hajjal, de teljesen más adottságokkal.
– Miért ilyen ostobák? – kérdezte. – Mind láttuk, hogy délről jön a Lae’knaught serege. Ötezer lándzsás, akik mindennél jobban gyűlölik a khalidoriakat. Miért nem várnak a cenariaiak, míg ideérnek? – Talán nem tudják, hogy jön a Lae’knaught – felelte Lucius úr. – Vagy talán nem jönnek. Talán várnak, hogy leszedjék a győztest. Vagy Terah Graesin talán minden dicsőséget magának akar – vélte Wervel. Jaedan nem tudta elhinni. – Ugye nem fogunk csak ülni itt? A Fényre! A cenariaiakat elpusztítják. Húsz meister. Le tudjuk győzni őket. En elbírok hárommal, néggyel, és tudom, hogy ti is vagytok ilyen jók, vagy még jobbak. – Megfeledkezel a küldetésünkről, Jaedan – szólt Lucius. – Nem azért küldtek, hogy akárki háborújában harcoljunk. Khalidor nem jelent fenyegetést számunkra... – A khalidoriak mindenki számára fenyegetést jelentenek! – tiltakozott Jaedan. – CSENDET! Jaedan elhallgatott, de a dacos arckifejezése cseppet sem változott. A cenariai frontvonal lassú kocogással mozgásba lendült, a sereg, mint valami hatalmas élőlény, lendületet vett. Caedan összerándult. – Ti is... éreztétek ezt? – kérdezte. – Mit? – kérdezte Wervel. – Nem tudom. Mintha... nem tudom. Mint egy robbanás? Megnézhetem, mit csinálnak a ceuraiak, Lucius úr? – A csatán kell tartanod a szemedet. Figyelj és tanulj, gyermek! Ritkán van lehetőségünk arra, hogy lássuk, hogy harcolnak a khalidoriak. Te is, Jaedan! A khalidori sereg laza sorokba rendeződött, minden harcos között volt hely egy-egy íjásznak. Az íjászok most felkészültek, mindegyikük a földre helyezte a nyílvesszőit, hogy könnyen elérjék azokat. A sereg előtt két-két meisterből álló páros helyezkedett el lóháton. A Látók számára fényt árasztottak. – Mit fognak tenni, Caedan? – kérdezte Lucius úr. – Tűz, uram? És másodjára villám? – És miért? – Mert a frászt hozza a cenariaiakra? Akarom mondani, öhm, az elbizonytalanodás végett – felelte Caedan. A cenariai vonal még mindig kocogott előre. Négyszáz lépésnyire voltak. Az Ágon tábornok vezette csapat előretört és szétvált. De nem csupán szétváltak két vagy akár három csoportba. Ágon néhány lovasa és gyalogos
katonái szaggatott vonalba rendeződtek a cenariai front előtt. – Mi az ördögöt csinál? – kérdezte az egyik alitaerai. Egy hosszú pillanatig senki sem válaszolt. Nem remélhette, hogy ilyen szakadozott vonallal megtöri a khalidori rohamot. A mozdulata űrt hagyott a cenariai sereg közepén. De még miközben figyelték, egy másik cenariai tábornok, Wesseros herceg utasította az embereit, hogy töltsék ki az űrt. – Zseniális. Minimalizálja a veszteségeket – szólt Wervel. Egy pillanatig senki nem kérdezett. Ha volt valami, amit a mágusok annál is jobban gyűlöltek, ha nem értenek valamit, az volt, hogy ha nem értenek valamit, amit valaki már megértett, és célzást tett rá. – Micsoda? – kérdezte Jaedan. – Gondolkodj úgy, mint egy meister, gyermek. Van elegendő vired, mondjuk öt, tíz tűzlabdára, mielőtt elhasználod minden erődet. Általában kettő-öt embert ölsz meg minden tűzgolyóddal. Egy ilyen vékony vonalban egyet tudsz megölni. Talán teljesen elvéted. Ágon tudja, hogy hazardíroz. Ha a fővonal túl későn érkezik, hogy támogassa őket, az első vonalat lemészárolják, de ha öt vagy tíz másodpercen belül támadnak, százakat ment meg, és lenullázza az... öhm, morális hatást. Úgy tűnik, találtunk egy tábornokot, aki tudja, hogyan szálljon szembe a meisterekkel. Végül talán Cenaria mégis reménykedhet. Kétszáz lépésnyire tőlük a front felgyorsult. A khalidoriak íjászai eleresztették az első sortüzet, és kétezer fekete tollú nyílvessző raja kelt szárnyra. Egy hosszú másodpercig elsötétült tőlük a már komor égbolt, a halál árnyékát vetették a hajnalra. Amikor a föld felé fordultak, horgas csőrüket tőidbe, páncélba, emberek és lovak húsába vájták. A szétszóródott sorok százak életét mentették meg, de a cenariai vonal két végén a katonák botladoztak a tarlón. Teljes sebességről lassultak le a halál nyugalmába egy pillanat alatt. Mások sebesülten estek el, lábuk vagy karjuk átdöfve, és a barátaik és földijeik taposták el őket egy pillanattal később. A lovak elvesztették lovasaikat és folytatták a rohamot, pusztán azért, mert jobbra és balra mellettük a többiek tovább rohamoztak. Lovasok vesztették el a lovaikat és fúródtak a földbe nagy sebességgel, néha kirepültek a nyeregből és tovább futottak gyalogos baj társaikkal, néha felakadtak a nyeregben és a lovuk lezuhanó teste alatt végezték. A khalidori sereg úgy teljesített, ahogy csak veteránok tudnak. Az íjászok annyi nyilat lőttek ki, amennyit csak néhány másodperc alatt tudtak, aztán amikor egy zászló felemelkedett, mind fogták a megmaradt nyilaikat és visszavonultak. Tökéletes sorok voltak a katonák között, hogy minden íjász visszatérhessen a lándzsások és a kardforgatók mögé, akik
megvédték őket a perpatvartól. Miközben visszavonultak, anélkül, hogy külön parancsot kaptak volna, a megritkult sorok feltöltötték az üres helyeket, amelyeket az íjászok hagytak. A műveletben semmi különös nem volt, de a sebesség, amellyel a hadsereg végrehajtotta, miközben több ezer ellenfél futott feléjük, az volt. A meisterek tüzet nyitottak. Az eredeti tervük összeomlott, némelyikük a rohamozó lovakra dobott tűzlabdát, mások pedig, még mindig reménykedve a hatásban, amelyet a tűzviharuknak kellett volna kelteniük, tűzcseppeket dobtak a tarlóra. Ezeknek normális esetben meg kellett volna törnie és elbizonytalanítani az egész harcvonalat a kritikus pillanatban, az összecsapás előtt, de még csak le sem lassította a cenariaiakat. A vonalak összecsapása tisztán hallható volt a mágusok számára még olyan messziről is, ahol ültek. Emberek és lovak nyársalták fel magukat a khalidoriak lándzsáira, és a lendületük az ellenséges sereg sorai közé sodorta őket. Mások teljes erővel vágódtak a khalidoriak pajzsainak, és fellökték a katonákat, de az élvonalban harcolók veteránok voltak. A legtöbb hadseregben mindegy, mit mondtak a parancsnokok, a legtöbb katona lelassított az utolsó becsapódás előtt. A gondolat, hogy teljes sebességgel becsapódjanak egy kardokkal és lándzsákkal megtűzdelt vonalba, túl bénító volt a legtöbbeknek. Ezeknek nem voltak ilyen kétségeik. Csodálatos és félelmetes látvány volt. De majdnem mindegyiküket elemésztették, mielőtt a cenariai harcvonal becsapódott a khalidoriak közé. Az ütközés ereje végighullámzott a khalidori seregen, jó háromméternyit visszavetve őket. A meisterek lóhátról tűzzel és villámokkal borították be maguk körül a csatamezőt, de messze a cenariai frontvonal mögött íjászok vadásztak rájuk lóhátról, előre-hátra vágtatva, megállva, nyilakat lőve rövidíjaikról, aztán tovább mentek. A lövések lehetetlennek látszottak– egy rövid íj, két-háromszáz lépésről? Caedan újból megnézte az íjászokat, de nem volt Tálentumuk, ebben biztos volt. Caedannak olyan volt, mintha egyszerre elfújt gyertyákat nézett volna, ahogy a meisterek lefordultak a lovukról. A vonalak előre-hátra lendültek, és kézitusák ezernyi csomójává bomlottak szét. Lovak pördültek, tapostak, rúgtak és haraptak. Meisterek égettek lyukakat a katonákba, gyújtottak fel másokat. Színtiszta varázslat bunkósbotjaival és kardjaival vették körül magukat, és néha holtan zuhantak le, nyílvesszőtől átütve. Öt perc múlva a húsz meisterből tizenhét szitává lyuggatva hevert, és a khalidori harcvonal középen megnyúlt. A hatalmas cenariai, aki az első rohamot vezette, reménysugárnak látszott. Akárhová ment, a cenariaiak is
odanyomultak. És most a khalidori vonal felé vágott át. Caedan motyogva fohászkodott. – Azok meg honnan jöttek? – A többiek követték a pillantását. Khalidori hegylakók álltak fel sor, sor után a csatamezőn. – A barlangokból – felelte Wervel. – Mit csinálnak? A hegylakók szétszéledtek, majd oldalirányból és hátulról kocogtak az ütközet felé. Legalább ötszázan voltak, de nem támadtak. Úgy tűnt, nem zavarja őket, hogy elvesztik a meglepetés erejét. Ritkábbra és ritkábbra rendezték a vonalat, mintha a csata hátsó részét akarnák befogni. – Uram – szólt Caedan. – Azt hittem, az ellenfelet csak akkor kerítjük be, ha túlerőben vagyunk. Lucius úr zavarodottnak tűnt. A khalidori vonalak mögé nézett, ahol a Vürdmeisterek gyülekeztek. – Mi az ott a Vürdmeisterek között megláncolva? – Az nem egy...– mondta az egyik mágus. – Biztosan nem. Az csak legenda és babona. – Uram, irgalmazz! – nyögte Wervel. – Ez az!
67 – Nem – szólt Vi. – Nem megy. Kylar a lány felé fordult. – Te... te nem tudod, milyen. Sosem néztél a szemébe. Amikor megpillantod magadat azokban a szemekben, a saját nyomorultságod arcába nézel. Kérlek, Kylar! Kylar a fogát csikorgatta. Félrenézett. Ügy tűnt, mintha tudatos erőfeszítést igényelne, de a rémisztő álarc lassan elolvadt, és feltűnt a saját arca a pillantása még mindig jéghideg volt. – Tudod, a mesteremnek nem volt igaza veled kapcsolatban. Ott volt, amikor Hu Gibbet bemutatott téged a Sa’kagénak. Azt mondta, hogy lepipáltad a többi mestergyilkost. Azt mondta, hogyha nem figyelek, te leszel a generációnk legjobb mestergyilkosa. Csodagyereknek nevezett téged. Azt mondta, hogy nem lesz öt férfi sem a birodalomban, aki megverne. De nem is kellett. Megverted te magadat. Durzónak nem volt igaza. Még csak ugyanazon a szinten sem vagyunk. – Baszd meg! Te nem tudod... – Vi, csak ez számít. Ha most nem vagy mellettem, lószar az egész. Ahogy a pillantása a lányba mélyedt, Vi érezte, hogy megváltozott. Haragudott magára, és rá is, aztán megint saját magára. Nem hagyhatta cserben Kylart. Soha sem tekintett semmit sem fontosabbnak saját magánál. És most, vakon, ostobán belebolondulva, sokkal fontosabb lett számára ennek a férfinak a tisztelete, mint a saját élete. Az volt a dühítő, hogy még csak nem is volt verseny. És a Kylar iránt érzett gyengesége mégis a férfi felé penderítette, akitől valójában félnie kellett volna Nysosra! Az egész túl zavaros volt. – Jó! – sziszegte a lány. – Fordulj el! – Kés van nálad? – kérdezte Kylar, miközben elfordult. – Kuss legyen, te nagyképű szemét! Ó, pompás, Vi! Rájössz, hogy tetszik, ezért sértegeted, amiért segített összeszedni magadat. Levette a ruháját, és felvette az ingét. Igazi bakfisként viselkedett. AAÁÁ! Épp az imént támadt nyolc érzelme három másodperc alatt. – Jó– mondta. – Visszafordulhatsz. Ne haragudj, hogy... az előbbiért. Reméltem, hogy... – Mit remélt? Hogy lenyűgözi? Hogy elcsábítja? Hogy meglátja a forróságot és a vágyat abban a hideg szemében? – ...kiakasztalak – fejezte be a mondatot. – Hát, öhm, sikerült.
– Tudom. – Nem tehetett róla, de elmosolyodott. – Nem hasonlítasz egy férfira sem, akit ismerek, Kylar. Megvan benned ez a, ez az ártatlanság. Kylar rosszallóan ráncolta a szemöldökét. – Amikor ott voltunk együtt... az nagyon... aranyos volt. Illetve nem tudtam, hogy a pasik ilyenek is lehetnek, mint te. – Miért lett hirtelen száj menése? – Alig ismersz – mondta Kylar. – Én... francba, nem azt mondom, hogy van egy lista azokkal a dolgokkal, amelyekben különbözöl, Kylar. Másnak érezlek. – Vi összezavarodott. Kylar szándékosan volt ilyen zárkózott? – A, hagyjuk! Gondolod, hogy kijövünk egymással valaha? – Micsoda? – kérdezte Kylar. A hanglejtésének be kellett volna fognia Vi száját. – Tudod. Te meg én. Együtt. Kylar arcán kétkedés suhant át, és az arckifejezése minden átkozott gondolatot beigazolt, amit Vi valaha magáról gondolt. – Nem – felelte Kylar. – Nem hinném. Nem, a lány tudta, mire gondol Kylar, ő csak romlott áru. Bezárkózott. – Rendben – mondta. Aki egyszer szajha, mindig szajha. – Rendben. Na, dolgunk van. Van egy tervem. Kylar mintha mondani akart volna valamit. A lány teljesen váratlanul érte. Francba, mire számított? Nysosra, hát ránézett a cicidre. Hát kedves hozzád. Ettől még megölted a legjobb barátját, elraboltad a lányát, és szétszakítottad a családját. Francba, Vi, mit hittél? – Jól van – szólt Vi, mielőtt Kylar mondhatott volna valamit. – Ha ezen az oldalon megyünk be, tudni fogják, hogy támadás. Fogalmunk sincs, hogy milyen erősek, vagy hogy hányan vannak. De ha én megyek be, és jelentést teszek a... hát a halálodról, nem fognak gyanakodni. Ha az oldalajtón mész be, te döntheted el, mikor támadsz. Amint meglátom, hogy elesnek, lehetőleg a királlyal kezdve, én is beszállok, rendben? – Elég gyengén hangzik – felelte Kylar.– De jobban, mint bármi, amit én tudok. De van valami... – Elhalt a hangja. – Mi? – Vi már menni akart, abbahagyni a beszélgetést, a dolgok felforgatását. – Ha megölne, Vi... Vidd ki innen a testemet. Nem hagyhatod itt nekik. – Mit törődsz vele? – Csak tégy, ahogy mondom. – Miért? – Most meg rajta tölti ki a dühét. Gyönyörű.
– Mert visszatérek. Nem maradok halott. – Te megőrültél! Kylar felemelt egy kicsi, fényes, fekete labdát. Az elolvadt és a kezére folyt, akár egy kesztyű. Eltűnt a keze. Egy pillanat múlva ismét labda lett belőle. – Ha Ursuul elveszi ezt, elveszi az erőmet. Mindet. – A lány a szemöldökét ráncolta. – Ha ezen túl leszünk, sok kérdésre kell válaszolnod. – Jogos. – Kylar hallgatott egy sort. – Vi. Jó volt veled dolgozni. – A választ nem várta meg, megszorította a labdát, és eltűnt. Vi befordult a folyosón, és sétálni kezdett. Mulatságos volt, hogy míg el nem ért a trónterem bejáratát őrző négy katonához, nem találkozott senkivel. A férfiak hitetlenkedve méregették. Úgy látszott, a fegyvereikről is megfeledkeztek, miközben a pillantásuk pontosan ott időzött, ahol kellett. – Mondjátok meg az Istenkirálynak, hogy Vi Sóvári eljött a fizetségéért. – Az Istenkirályt nem zavarhatjuk, csak ha... – Ez fontos – sziszegte Vi a férfinak. Először előre hajolt, míg a szeme nem szegeződött a ruhája kivágására, aztán az állát a Vi kezében testet öltött kés tolta felfelé. Nyelt egyet. – Igenis, hölgyem. Az őrszem kinyitotta a nagy, kétszárnyú ajtót. – Isten, Nagy Birodalmunk Istene, Szentséges őr, Vi Sóvári kér bebocsátást. Az őr oldalra lépett, és intett a lánynak. – Sok szerencsét – suttogta bocsánatkérő mosollyal. A rohadék! Hogy merészel emberséges lenni? Az utolsó folyosón állva Kylar a szeméhez szólította a ka’karit. Nem látott mágikus riasztókat. Láthatatlanul az ajtóhoz lépett. A zsanérok jól meg voltak olajozva. – Gyere be, gyere be, Viridiana! – hallotta az Istenkirály hangját. – Túl rég láttalak. Már attól tartottam, egyedül kell gyönyörködnöm tízezer lázadó pusztulásában. Kylar résnyire nyitotta az ajtót, miközben az Istenkirály beszélt. Amíg a férfi befogadta Vi kétségkívül lenyűgöző látványát a szürke álcaruhája saját változatában, Kylar besurrant a trónterembe. A mennyezetet tartó egyik hatalmas pillér mögé osont. A szolgák bejárata, amit használt, a trónhoz vezető tizennégy lépcső aljában nyílt. Ursuul a lépcső tetején ült fekete lávakő trónszékén. A hatalmas terem közepén egy terepasztal állt, amely a hegység lábát
ábrázolta. Apró figurák voltak a síkság mindkét oldalán, öszszehangoltan mozogtak. Kylar rájött, hogy a hajnali fényben felsorakozó miniatűr hadseregek. Nem egy festmény volt vagy gobelin a csatáról, hanem maga a csata. Tizenötezer pici, pici figura masírozott a síkságon. Kylar még a nemesi házak zászlajait is ki tudta venni. A cenariai vonalak felzárkóztak és követték a... Logan? Logan vezette a támadást? Őrültség! Hogy hagyhatta Ágon, hogy a király vezesse a rohamot? A nagy ajtók bezárultak Vi mögött, amikor az Istenkirály intett, hogy lépjen be. Kylar csak rövid ideig látta a férfit, amikor Jonus Severing megpróbálta meggyilkolni. Kylar arra számított, hogy Garoth öreg és rozzant, dagadt és roggyant a gonosz élettől, de Garoth Ursuul kiváló egészségnek örvendett. Talán ötven éves lehetett, legalább tíz évvel fiatalabbnak látszott, és bár vaskos teste és hűvös, khalidori bőre hegylakóra vallott, egy harcos karizmával bírt. Vékony arcán pomádézott, fekete szakáll nőtt, a fejét kopaszra borotválták és csillogott. Olyan embernek látszott, aki nem csak kezet ráz veled, de amikor megteszi, bőrkeményedéseket és erős szorítást érzel. – Ne törődj az ütközettel – mondta az Istenkirály.– Átsétálhatsz rajta, nem tesz kárt a mágiában, de gyorsan gyere. A lázadók rohamozni fognak. Ez a kedvenc részem. A ka’karin át rátekintve Garoth Ursuult Kylar miazmának látta. Torz, sikoltozó arcok lebegtek mögötte, akár egy felhő. A gyilkosság olyan vastagon fedte, hogy eltakarta az arcát. Árulás, erőszak, kínzások fonódtak a végtagjaira. A vir átszőtte, mint valami kártékony zöld füstöt. Valamiképp a sötétségből táplálkozott, és elmélyítette azt, és olyan erős volt, hogy úgy tűnt, megtölti a szobát. Miközben a pillér mögött állt, Kylar megpillantott egy pici emberekből álló apró csoportot, akik tőle egyméternyire harcoltak. A csatamezőtől távolabb egy nagytermetű férfit rohant le épp négy khalidori lándzsás. Csakhogy a férfi nem hagyta magát lerohanni. Másodperceken belül megölt három lándzsát. Volt valami ismerős a férfiban. Feir Cousat! Kylar tudta, hogy ki kellene találnia valami módját, hogy kijusson, anélkül hogy észrevennék, de nagyon elmerült a csendben kibontakozó drámában, amely néhány ujjnyira tőle zajlott. A ceuraiak vezetője előre lépett. Feir kivonta a kardját, amely olyan volt, akár egy lángoló rúd. A ceuraiak elképedtek. Feir és a vezérük úgy fél másodpercig küzdöttek: először összeakasztották a pengéiket, aztán valami felvillant. A ceurai a karddal a kezében lépett hátra. – Az mi volt? – kérdezte az Istenkirály.
– Micsoda? – kérdezte Vi. – El az útból, leány! Amikor Feir letérdelt a ceurai elé (Feir? Letérdelt?), a csata képe hirtelen körbefordult, így a khalidori harcvonal a lépcsők aljához, a cenariai sereg pedig a nagy ajtóhoz került közelebb. Garoth hümmögött. – Csak fosztogatók. Kylar az ujjai hegyéhez küldött egy kicsit a ka’kariból, karommá élezte, és kipróbálta a pilléren. Az ujjai úgy mélyedtek a kőbe, mintha vajból lett volna. Visszavett a varázslatból, és újból megpróbálta, míg képes volt belevájni az ujjait az oszlopba és megkapaszkodni benne. Ez jó móka lesz. Megcsóválta a fejét. Ügy tűnt, a ka’kari nem ismer határokat, és ez csak jobban felhívta Kylar figyelmét a saját korlátaira. Kylar a lábába préselte a ka’karit, és felmászott a pillérre. Volt egy kis szisszenés és némi füst minden lépésnél, de annyi erőfeszítéssel sem járt, mint felmászni egy létrán. Kylar másodpercek alatt felért a mennyezetig. Néhány másodperc alatt kitalálta, hogyan használja a karmokat a mennyezeten, de aztán úgy függött a trónterem magas, boltozatos mennyezetén, akár egy pók. A szíve a torkában dobogott. Végigmászott a mennyezeten, míg el nem ért a trón fölé. A testét elfedte az egyik boltív, csak a láthatatlan feje volt fedetlen. Az Istenkirály futó magyarázatot adott Vinek. – Nem– mondta – , nem tudom, hogy a cenariaiak miért ezt a formációt használják. Számomra szörnyen nyíltnak tűnik. Kylar figyelt, fejjel lefelé, miközben a cenariai harcvonal belecsapódott a khalidoriba. Az első vonal vékony volt arra gondolt, hogy vajon sok íjászt veszítettek-e, de néhány másodperc múlva odaért a második vonal. Az Istenkirály szitkozódott. – Az átkozottak, briliánsak. Briliánsak. – Mi az? – kérdezte Vi. – Tudod, miért csináltam mindezt, Vi? Kylar zakatoló szívvel eleresztette a mennyezetet, és lassan kiegyenesedett, fejjel lefelé. Denevér módra függött a mennyezeten, és előhúzta a tőreit. Garoth Ursuul pontosan alája lépett. Aztán már nem volt félelem, csak nyugodt bizonyosság. Kylar elengedte a plafont. Az Istenkirályt körüllengő miazma egyik sötét arca felkiáltott. Zöld és fekete vir robbant szét az Istenkirály körül minden irányba. Kylar eltalált egyet, és mind felrobbantak.
A robbanás levetette Kylart a pályájáról. Oldalra esett, elvétette a földet érést, és lezuhant a lépcsőn. Átgurult a lépcsőpihenőn, és le a második lépcsősoron. Amikor a lépcső alján megállt, zúgott a feje. Megpróbált felállni, és azonnal elesett. – Azért csináltam, mert egy istennek is kell szórakozás. Egyetértesz, Kylar? – Garoth ragadozómosollyal nézte. Nem volt meglepve. – Szóval, Vi, megtetted, amit ígértél. Megölted Jarlt, és elhoztad nekem Kylart. Kylar megbízott a lányban. Hogy lehetett ilyen ostoba? Másodszor sétált csapdába ebben a teremben. Megmagyarázhatatlan módon nyugodt volt. Halálosnak érezte magát. Nem azért jutott el ide, hogy elbukjon. Ez a megbízás volt a végzete. – Nem árultalak el, Kylar – hallotta Vi halk, kétségbeesett hangját. – Ó, varázslat, hogy rávegyen? Adtam egy esélyt, Vi. Más is lehettél volna. – Nem ő árult el – szólt az Istenkirály. Te árultad el magadat. – Előhúzott két gyémántot, egyenként akkorákat, mint a hüvelykujja. Azok voltak, amelyek az odalenti szörnyeteget összetartották. – Ki másnak lehetett elég bátorsága, hogy elvegye ezeket, mint egy mestergyilkosnak, és ki más élte volna túl a mágiát, mint a fekete ka’kari hordozója? Már egy órája tudom, hogy itt vagytok. – Tehát miért fogod őt megjutalmazni? – kérdezte Kylar. – Micsoda, azt akarod, hogy őt is megöljem? – Kylar a szemöldökét ráncolta. – Azt akartam, amíg nem mondtad. – Az Istenkirály felnevetett. – Árva vagy, ugye, Kylar? – Nem – felelte Kylar. Felállt. A feje lassan kitisztult, és meg mert volna esküdni, hogy érzi, amint a teste begyógyítja a horzsolásokat. – Jaj, valóban, Drake-ék. Magdalyn mindent elmesélt. Azt hitte, megmented őt. Amikor megölted Hu Gibbetet, meglehetősen felbosszantott. Úgyhogy megöltem őt. – Hazudsz. – Hu meghalt? – kérdezte Vi. Teljesen megkövült. – Gondolkodtál már azon, hogy ki az igazi apád, Kylar? – Nem – felelte Kylar. Próbált megmozdulni, és vastag varázslatkötegek feszültek a teste körül. Megvizsgálta őket. Egyszerűek voltak, változatlanok. A ka’kari könnyedén elemészthette volna mindet. Gyerünk, csak mosolyogj, te sátán! Garoth elmosolyodott.
– Van valami, ami miatt tudtam, hogy jössz, Kylar, valami, ami miatt kimagaslóan erős Tálentumod van. Én vagyok az apád. – MICSODA? – Ah, csak viccelek – nevetett Garoth Ursuul. – Nem vagyok valami jó vendéglátó, igaz? Arra készültél, hogy lesz itt valami nagy harc, ugye? – Gondolom. Garoth nagyon jó kedvében volt. – Nekem is jót tenne egy kis bemelegítés. Mit gondolsz, Kylar? Szeretnél megküzdeni egy feralival? – Nem igazán van választásom, ugye? – Nem. – Hát akkor, a kutyafáját, imádnám, ha megküzdhetnék egy feralival, Gare. – Gare – szólt az Istenkirály. – Nem hallottam ezt harminc éve. Mielőtt belekezdünk... – Megfordult. – Vi, ideje döntened. Ha önként szolgálsz engem, megjutalmazlak. így szeretném. De önként fogsz szolgálni. Hozzám vagy láncolva. A kényszer nem engedi, hogy kárt tegyél bennem. Azt sem hagyja, hogy megengedd, bárki kárt tegyen bennem, amíg te élsz. – Soha nem foglak szolgálni! – mondta a lány. – Jogos, de talán a fiúkra hagyhatnád a harc nehezebb részét. – Baszd meg! – felelte Vi. – Valószínű lehetőség, gyermekem. – Garoth intett, és az ajtó kinyílt mögötte. – Tatts, miért nem jössz be? A ferali becsoszogott. Most egy hatalmas férfi alakját öltötte, dudoros bőrén még láthatók voltak a tetoválásai. A magassága– legalább háromméteres volt– és a végtagjai vaskossága ellenére Kylar látta, hogy a ferali nem volt olyan nagy, mint egy órája. Bár a szörnyeteg arca túl emberi volt, és mintha szégyellte volna magát. – Minden jobb lesz egy pillanat múlva, megígérem – szólt az Istenkirály. A ferali gerincébe csapta a gyémántokat. Az nem emberi hangon felkiáltott, aztán elcsendesedett. Garoth hirtelen figyelmen kívül hagyta. – Tudod, miért nem hallottál még a feraliról? Sokba kerül. Először is gyémántok kellenek, hogy irányítani tudd az átkozottat. De erre már rájöttél, nem igaz? Másodszor fognod kell egy embert, és addig kínozni, míg már csak a harag marad. Általában több százszor kell próbálkozni, mire megtalálod a megfelelő embert. De még ez sem elég. A varázslat, ami kell hozzá, olyasmi, amit egy Istenkirály sem tud egyedül végigcsinálni. Khali közvetlen beavatkozását igényli. Ennek ára van.
– Nem értem – szólt Kylar. A feralit tanulmányozta. Csak egy nagy zűrzavarnak tűnt. Csak gyorsan tudott alakot változtatni. Ezeket a dolgokat helyretenni a tejben, mindent megváltoztat. – Moburu és Tenser sem értette. Most már értik. Ezúttal megfizették az árát. Tudod, Khali a szenvedésből táplálkozik, így minden kegyetlenséget, amelyet véghezviszünk, neki ajánljuk. Cserébe megkapjuk tőle a virt. De a nagyobb hatalomért Khali többet kér. Amikor a testvéreimmel háborúztam, felajánlotta, hogy segít feralit alkotni, ha vendégül látok egy Idegent. Nem ismered őket? Az én elsőmet Büszkeségnek hívták. Apró ára volt ő a jóságnak. Sajnos Khali nem mondta el, hogy a ferali elemészti magát, ha nem kap más húst. Nem készítettem másokat, míg a fiam, Dorian el nem árult, és Kéjvágyat sokkal undokabb társaságnak találtam. Ahogy Vi majd meglátja, az étvágyam sokkal különlegesebb lett. Várj, az a vonal ott nem teljesít jól, nem?– A fantom-csatatéren Logan félhold alakba kényszerítette a khalidori harcvonalat. – Hmm – így az Istenkirály. – Sokkal gyorsabb, mint hittem. – Elővett egy botot. Villogni kezdett a kezében. A csatamező széleiről még több ezer khalidori katona zárta körbe a cenariai sereg oldalsó sorait. Több csapat indult megerősíteni az íves vonalat. Garoth nem próbálta megnyerni a csatát. Pusztán szerette volna bekeríteni a cenariaiakat, hogy rájuk eressze Moburu feraliját. Kylar rosszul lett. Mire lehet képes az a dolog a határtalan számú áldozattal? – Beletelik pár percbe, míg elrendeződnek – szólt Garoth. – Hol is tartottam? – Azt hiszem, a harc-a-halálig résznél – felelte Kylar. – Ó, nem, nem. Nos – Garoth felment a faragott trónszékhez, és leült. Kylar látta, ahogy mágikus falakat emel maga köré. – A ferali magára hagyva majdnem agyatlan, de– és ez a gyönyörű benne– meg lehet lovagolni. Mondd, micsoda mulatság ez? – Sokkal nagyobb móka lenne, ha meg tudnék mozdulni – felelte Kylar. – Tudod, miért vállaltam ilyen sok gondot magamra, hogy idehozzalak, Kylar? Táplálónak is nevezik. Mindent meggyógyít, nem igaz? – Rajtad nem segít – felelte Kylar. – Ó, dehogynem! Tudom, hogyan szakítsam el a kötődéseteket. Van egy természetellenes burjánzás az agyamban. Meg fog ölni, te pedig a kezembe adod az egyetlen dolgot, amely megmenthet. – Ahh! A daganaton segít– mondta Kylar – , de az önteltséged végleges. Az Istenkirály szeme megvillant. – Milyen furcsa. Ugyan már! Ennek az „Éjangyal” ügynek vége.
– Vége? – kérdezte Kylar. – Csak most kezdek belemelegedni.
68 A kötelékek leestek, Vi pedig támadásba lendült. Folyamatosan szitkozódott az orra alatt, hogy használhassa a Talentumát, de nem volt dühös. Mindig azt hitte, hogy hideg, szívtelen szuka. Ragaszkodott ehhez a személyiséghez. Ez tette erőssé az éjszakák ürességével szemben, a lelki csőd ellen, amelyet azóta hurcolt magával, mióta csak az eszét tudta. Azzal a kijelentéssel, hogy az Istenkirályt fogja szolgálni melodráma vagy sem-, úgy érezte, hogy megszületett az első betétje a csődbe jutott bankban. Most pedig küzdött valamiért. Nem, valakiért, és ez volt az első önzetlen dolog, amit valaha tett. A ferali összegörnyedt, ahogy a bőre alatt mozogtak a csontjai. Az alatt az idő alatt, amíg Vi felfegyverkezett, valami kentaurfélévé változott, eltekintve attól, hogy lótest helyett egy puma testét öltötte. Rövidebb, mozgékonyabb volt négy lábon, de emberi törzse és karjai voltak. Emberi kezébe lándzsát fogott, és Kylar után lendült, aki egy pillér mögé vetette magát. Vi a fokokat hármasával véve felrohant a lépcsőn, hogy megtámadja az Istenkirályt. Ő arra próbált rájönni, hogy tévedhetett a kényszerítő varázslattal kapcsolatban. Hadd harcoljon Kylar, ő majd elvágja a forrásától. Felemelte a kardját, amikor az Istenkirályt védő, háromméteres buborékba rohant. Mintha falnak futott volna. A lépcsőn elterülve találta magát biztosan félig legurult anélkül, hogy észrevette volna. Vérzett az orra, zúgott a feje. Kylarre pislogott. A férfi virtuóz volt. Amikor a ferali nekiszegezett lándzsával támadott, Kylar az utolsó pillanatig várt, majd előrevetette magát. Kések villantak, miközben elszökkent a bestia fölött, és a lándzsa néhány ujjnyira haladt el a teste alatt, ártalmatlanul. De még nem végzett. Kinyújtotta a karját és valahogy elkapta az egyik márványpillért, füstölő barázdát vájva bele. Ahogy a ferali megpördült, hogy utána kapjon, Kylar a pillér másik oldalán bukkant ki, és villogó pengékkel ismét átrepült a ferali háta fölött. Kylar guggolva ért földet, fél kézzel a padlón, a másikkal a kardja markolatán. A ferali megállt, bőségesen vérzett, az egyik kézfején, a vállán, és a pumacombokon szétnyílt a szájakkal borított bőr. A vére vörös volt, túl emberi, de miközben Vi figyelte, a sebek hegekké forrtak össze. A ferali Kylar felé hajította a lándzsáját. Kylar kézzel kivédte, de a ferali már mozgásba lendült. Ahogy Kylar a fal felé szökkent, a ferali felé sújtott az egyik karjával, és egy szívdobbanásnyi idő alatt, amíg a karja megmozdult, meg is
hosszabbodott, csontok pattantak a helyükre, és egy hatalmas, kaszaszerű karom söpört át a levegőn. Kylar pont a kasza útjába pattant el a falról. Az a földhöz csapta őt. Vi azt hitte, biztosan meghalt, de amikor Kylar földet ér, a karom leszakadt, és elszánkázott a padlón a feralitól. Kylarnek valahogy sikerült kardot rántania, és kivédte a vágást. A ferali, bénán és csonttalanul lógó bal lábával megdöbbenten nézte. Magába roskadt, nagy macskává vált. Mielőtt a lény újból támadott volna, Vi végül összeszedte a bátorságát, és üvöltve rátámadt. Az megfordult. A lány kitáncolt a karmai hatótávolságából, amelyeknek oldalait csontpáncél fedte. Kylar újra talpon volt, de kábultan támolygott ide-oda. A ferali eliszkolt Vi elől, és a padlóhoz érintette a hasát ott, ahová a halott karom esett. A hús egy másodperc alatt újra a ferali részévé vált. Csontok mozdultak, és a ferali felegyenesedett, akár egy magas férfi, karja helyén csontkardokkal. Ebben az álcában úgy látszott, kényelmesebben érzi magát, erős, izmos teste gyorsabb volt, mint bármilyen ember, a bőre nagyobb részét csontpáncélzat erősítette. Vi és Kylar együtt harcoltak. Kylar olyan légies mozgásra volt képes, amelyeket Vi fel sem fogott, a falakról és a pillérekről rúgta el magát, mindig talpra esett, akár egy macska, mindig véres metszéseket hagytak az acél karmai. Vi kevésbé volt erős, még aTálentumával is, de gyors volt. A ferali újra és újra átalakult. Karcsú férfivá változott, élő lánc csapkodott a feje körül, és rátekeredett a pillérekre, remélve, hogy a láncszemek szájai valamelyiküket elkapják. Az egyik láncszem elérte Kylar ingujját egy ugrás közben. Kibillentette az egyensúlyából, és ő a padlóba csapódott. A ferali addig húzta a láncot, míg Vi kardja nem férkőzött be a Kylar bőre és a lánc közötti ujjnyi helyre, és nem szabadította ki őt. Kylar meg sem torpant. Máris talpon volt és küzdött. Aztán a ferali hatalmas harci kalapácsot lengető óriássá vált. Márvány robbant szét, ahogy maga körül lengette a nagy fegyvert. Kylar és Vi átvágtak a csata illúzióján a trónterem padlóján, olyan kétségbeesetten küzdöttek, ahogy azok a férfiak és nők. Miközben együtt harcoltak, Kylar és Vi elkezdtek nemcsak hogy összhangban küzdeni, hanem egységként. Amint Vi megértette Kylar erősségeit, a lány mozoghatott, számíthatott arra, hogy Kylar megfelelően válaszol. Vi számára, akinek a szavak mindig gondot okoztak, a harc volt az igazság. Ő meg Kylar együtt harcoltak– ugrottak, félúton a levegőben találkoztak, elrugaszkodtak egymástól, hogy új irányba repüljenek tovább, mielőtt a ferali
reagálhatott volna. Fedezték egymást, megmentették egymás életét. Kylar levágta egy csontbuzogány végét, amelyet Vi nem tudott volna elkerülni. Vi így szólt: – Graakos – és állkapcsok szorultak Kylar karjára, majd lepattantak róla. A lány számára ez szent pillanat volt. Sosem dolgozott még egységben valaki mással, sosem bízott még senkiben ilyen egyszerűen, ahogy Kylarrel egységben harcolt, és ahogy benne bízott. Ebben, itt megértette a férfit, úgy, ahogy ezerszer ezer szó sem tudta volna elmondani. Teljes harmóniában voltak, és a csoda az volt, hogy ez mennyire természetes. Ugyanakkor kétségbeesés lett úrrá Vin. Százszor is megvágták a feralit. Kétszázszor. Támadtak a szemére, a szájára. Lemetszették a testrészeit. Vérzett, és a tömege néhány kilogrammal csökkent, de ez volt minden. Megvágták és meggyógyult. De nem hibázhattak. Ha a bőre hozzájuk ért volna, meghalnak. – Én is vágok. – Kylar földet ért az egyik pillér mellett és megáik. Kékkel szegélyezett, ka’kari fekete rúnák fénylettek a karján. Rájuk bámult. – Mit csinálsz? – kérdezte. – Nem szóltam – felelte Vi. A pillantása a padlón előtte csipogó, hatalmas pókra szegeződött. – Hülye! Milyen lassú vagyok? – szólt Kylar, és a padlóra hullott. – Ez költői kérdés?" A kakari sötét folyadékként ömlött a kezéből a kardjára. Aztán a folyadék vékony kardként szilárdult meg. Kylar kivágott balra, majd jobbra, és a pók lábai elrepültek. Nem olyan volt, mintha csontot vágott volna át, úgy metszette el azokat, mint a vajat. Visszahúzódott, és a pók összeszedte a lábait, de ezúttal a csonkok tovább véreztek. Füstöltek, és nem nőttek új végtagok a helyükre. Visszaalakult a karjai helyén kardokat viselő férfivá, de a sebek a férfi mellkasán voltak, még mindig véreztek és füstöltek. A lény felordított, és Kylarre támadt. Kylar lesújtott, és a kardkarok a padlóra hullottak. A ferali mellkasába lökte a ka karit. Egy éles rántással lefelé rántotta a ferali ágyékáig. Füst tekergett, vér ömlött. Kylar felrántotta a kardot, és újabb hatalmas vágást ejtett. Túl későn látta meg. A ferali bőre visszahúzódott a kardról, ahogy egy tóban űr keletkezik, amikor kő esik bele, csak hogy felfröccsenjen a vize. Hirtelen a kardra futott a bőr. Elnyelte Kylar kezét. Hátravetette magát, de a ferali, most már bénán, vele együtt esett előre, a kezéhez tapadva. Kylar előre-hátra rángatta a kardot, füst ömlött a feraliből,
miközben kibelezte, de nem engedett a szorítása. Kylar tőrért nyúlt, de már mindet elhasználta. – Vi! – kiáltott. – Vágd le! A lány tétovázott. – Vágd le a kezemet! Vi nem bírta megtenni. A bőr megrándult, és felkúszott az alkarjára. Kylar felüvöltött és megtekeredett. Egy ka’kari penge formálódott a bal tenyere élén, ő pedig levágta a jobb karját. A haldokló ferali szorításából kiszabadulva Kylar hátrazuhant. A bal kezébe fogta a vérző csonkot. Egy pillanat múlva fekete fém csillant fel minden kilógó érben, aztán elállt a vérzés. Fekete sapka zárta le a csonkját. Kylar ostobán bámult Vire. Háromméternyire tőlük a ferali hullája nedvedzett. Kezdett szétesni, a varázslatok szétfoszlottak. A szájakkal borított bőr hullámzott és elpárolgott, aztán az egész csak hús, inak és csont bűzlő fonadéka maradt. – Ez – szólt az Istenkirály – lenyűgöző volt, Kylar. Mutattál néhány dolgot, amiről nem tudtam, hogy a ka’kari képes rájuk. Nagyon szemléletes volt. És Vi, te pedig csodálattal fogsz szolgálni, és nem csak az ágyamban. Vi bensőjében valami elpattant. Az elmúlt két nap mindent megváltoztatott. Egy új Vi harcolt a megszületésért és itt volt az Istenkirály, aki azt – mondta, semmi sem változott. Az új Vi halva született. Újra szajha lesz belőle. Újra ugyanaz a hideg, kemény szuka lesz. Azt hitte, hogy az az egy élet nyitott számára, így viselte el az elviselhetetlent. De hogy látta, más módja is van a létének, amelyet nem gyűlölt, nem térhetett vissza oda. – Vésd bele abba a dagadt fejedbe, Gare – mondta, még úgy is, hogy a mágikus kötelékek visszafonódtak a végtagjaira, és Kylaréire is – , nem foglak szolgálni. Garoth isteni nyájassággal mosolygott. – A vad nőktől mindig megkeményedek. – Kylar! – szólt Vi. – Térj magadhoz! Segítened kell, hogy megöljem ezt a perverz rohadékot. Az Istenkirály felnevetett. – A kényszerítés nem fog mindenkin, Vi. Nile-ék mágiája a legtöbb embert megszabadította volna. Úgy tizenkilenc éve, volt valami ceurai kurva, akit egy diplomáciai úton elcsábítottam. Amikor kiderült, hogy várandós, embereket küldtem érte, de elmenekült, mire odaértek. Amikor megtudtam, hogy lányt vár, elhessegettem a dolgot. Általában megfojtom a lányaimat, jó gyakorlás a fiúknak, megemberesednek tőle, de nem érte meg a fáradságot. A
kényszerítés, Vi, csak a családon működik, és néha a fiúkon nem. Te... – Nem vagy az apám! – mondta Vi. – Csak egy beteg állat, aki hamarosan meghal. Kylar! – Vi, nem kell elérzékenyiilni – folytatta Garoth Ursuul. – Semmi sem vagy nekem, csak ötpercnyi gyönyör és egy kiskanálnyi ondó. Bár ez nem is igaz. Látod, Vi, mestergyilkos vagy, akiben megbízhatom. Soha nem fogsz ellenszegülni nekem, soha nem fogsz elárulni. Vit szorosabban markolta meg az iszonyat, mint a varázslat, amely a végtagjait tartotta fogva. A lehetőségek mindenütt elhaltak. Kylar megmozdult. A pillantásába visszatért az élet. A szemöldökét emelgette Vire pillantva, próbált elbűvölő lenni. Botrányosan aranyos volt, és ez kirántotta Vit a bénultságból. Kylar halványkék szeme azt kérdezte: Velem vagy? A lány szeme szilaj, kétségbeesett örömmel felelt, amelyet szükségtelen volt megmagyarázni. Kylar az orra alatt suttogta: – Te elvonod a figyelmét, én megfosztom az életétől. – Mosolygott, és Vi maradék félelme elpárolgott. Valódi mosoly volt, kétségbeesés nélkül. Kylar szemében nem volt kétség. A járulékos akadályok akár a mágikus kötés, akár az elvesztett karja csak megédesítette a győzelmet. Az Istenkirály megölése volt Kylar sorsa. – Nem hagysz nekem választási lehetőséget – szólt Garoth Ursuul. Lebiggyesztette az ajkát. – Leány, öld meg Kylart! A ka’kari kinyílt, és felemésztette a Vit és Kylart fogva tartó kötelékeket. Vi megmozdult, villanásszerű, figyelmet magára vonzó attrakcióba kezdett. Aztán... minden megállt. Űr támadt az akaratán. A lelki szemei előtt Vi a levegőbe szökkent, az Istenkirály felé repült, a pengéje leereszkedett. A férfi arcára a félelem vicsora ült, amikor látta, hogy a pajzsai megszűntek, amikor rájött, hogy a lány legyőzte a kényszerítését... De ez csak a lány képzelete volt. Vi karján felfutott a becsapódás ereje. A csuklója meghajlott, mintha egy szívet átszelő, vízszintes vágást fejezett volna be, de nem látott, nem tudott semmit, csak azt, hogy minden üres. Az űr kitisztult, és Vi ismét tudatánál volt. Az ujjai elengedték a kedvenc kése ismerős markolatát. Kylar nagyon lassan, nagyon fájdalmasan lassan elesett. A padló felé ereszkedett, a feje lassú korbácsütésként hátrahajlott, amikor a lány kése a hátába hatolt, sötét haja hullámzott az ütéstől. Vi csak akkor döbbent rá, hogy Kylar halott, amikor földet ért. Megölte őt. – Drága leányom, ez – szólt Garoth Ursuul – a kényszer.
69 Kylar sietve gázolt át a ködön. Egy kificamodottnak tűnő pillanatban, amelyben mintha az idő nem ugyanúgy haladna, mint máshol, újra a homályos teremben volt, újra szemtől szemben a farkasszerű, ősz férfival, akinek a halántékán tiszta fehér volt a haja. – Két nap nem lesz jó – szólt Kylar. – Most kell visszamennem. – Előzőleg a szemtelenség, most meg a követelőzés – felelte a férfi. Félrebillentette a fejét, mintha hallgatózna, Kylar pedig ismét figyelmes lett a többiekre. Amikor egyenesen rájuk nézett, láthatatlanok voltak, de határozottan jelen voltak. Ezúttal kicsivel jobban látta őket? – Igen, igen– mondta a Farkas egy hangnak, amelyet Kylar nem hallott. – Ők kicsodák? – kérdezte Kylar. – A halhatatlanság magányos, Kylar. A tébolynak nem kell annak lennie. – Téboly? – Üdvözöld képzeletem pompás társaságát, akiket azok közül a bölcs lelkek közül toboroztam, akiket az évek során megismertem. Nem szellemek, csak másolatok, attól tartok. – A farkasszerű férfi biccentett egyiküknek, majd felkuncogott. – Ha nem valóságosak, akkor miért beszélsz hozzájuk, és nem hozzám?– kérdezte Kylar. Még mindig dühös volt, s ezúttal nem akarta elfogadni a férfi korholását vagy a rejtélyeit. – Szükségem van a segítségedre. Most! – Az évszázadok múlásával rá fogsz jönni, hogy nehéz ragaszkodni az ilyen sietséghez... – Tényleg nagyon nehéz lesz, ha Garoth Ursuul megfoszt a halhatatlanságomtól. A Farkas sátrat formált az ujjaiból. – Szegény Garoth! Istennek hiszi magát. Ez lesz a veszte, ahogy az enyém is ez volt. – És még valami – szólt Kylar. – Vissza akarom kapni a karomat. – Észrevettem, hogy sikerült elveszítened. Valójában az elvesztett karod minden sejtjéből kivontad a ka’karit. Szándékos volt? – Nem akartam, hogy a ferali megszerezze. – Bölcs gondolat, de rossz döntés. Emlékszel, minek nevezték a ka’karidat? – Elemésztőnek – felelte Kylar. – És? A Farkas ajakbiggyesztve várt. – Viccelsz!– mondta Kylar. Hányingere lett. – Ne félj. Nem kellett harcolnod. Amit a ka’kari csinált, amikor bevonta a
kardodat, azt tette volna a testeddel is, ha bevonja. Csak át kellett volna sétálnod a feralin. – Csak úgy? – Csak úgy. Mivel helyette levágtad a karodat, és először kivontad belőle a ka’karit, a karod nem fog visszanőni. Sajnálom. Remélem, a ballal is tudsz harcolni. – A pokolba veled! Küldj vissza, különben Ursuul fog győzni. – A férfi jóízűen rámosolygott, mintha átkozottul jól mulatna. – Ha visszaküldelek két nappal korábban – felvágott a pillantásával – , az nekem három évbe és huszonhét órába fog kerülni az életemből. Nagyjából, mintha a gazdag lopna a szegénytől, nem igaz, halhatatlan? – Feltartotta égett kezét, mielőtt Kylar szidhatta volna. – Visszaküldelek, ha esküt teszel nekem. Van egy kard. Curochnak hívják, és hazudnék, ha nem mondanám el, hogy sok hatalmas szervezet vágyik rá erőteljesen. Ismered Torra Bend városát? – Torras Bendet? – Az az. Szerezd meg a kardot, és vidd oda! Menj be az erdőbe, el a tölgyliget mellett, a régi erdő szélétől negyven vagy ötven lépésre állj meg, és dobd be Curochot. – Ott élsz? – kérdezte Kylar. – Ó, nem – felelte a férfi. – De valami más igen. Valami, ami óvni fogja Curochot az emberek világától. Ha ezt megteszed, most visszaküldelek, és amikor odavitted a kardot, visszanövesztem a karodat. – Ki vagy te? – kérdezte Kylar. – A jó fiúk közül való vagyok. Legalábbis amennyire tehetem. – Aranyló szeme táncot járt. – De szeretném, ha megértenél valamit, amit Acaelus sosem: Nem olyan fickó vagyok vigyorgott némán, és Kylar tényleg elgondolkodott rajta, hogy mennyi emberi van azokban a farkasszemekben akinek könnyű keresztbe tenni. – Gondoltam. – Benne vagy? – Ez furcsa– szólt az Istenkirály Kylar holtteste fölé állva. – Hol van a ka’kari? Érzem... Odabent van a testében. – Igen – felelte Vi, képtelen volt megállítani magát. – Lenyűgöző. Nem feltételezem, hogy tudod mire képes. – Rémületére Vi azon kapta magát, hogy válaszol. Nem volt egyenes kérdés, így kitért, amennyire csak tudott. – Nem. Tudom, hogy láthatatlanná teszi őt. – Próbálta azt mondani „tette”, de nem volt képes múlt időt erőltetni a mondatba. Remélte, hogy a férfi nem
vette észre. – Nos, ettől függetlenül a szeretődnek várnia kell. Van egy mészárlás, amin meg kell jelennem. Vi felsikoltott, és megragadta Kylar kardját. Garoth kíváncsian figyelte. A kard ívesen meglendült és megállt. A lány maga állította meg. Nem tudta megtenni. – Elképesztő, ugye? – kérdezte. – Mókás, hogy a kényszerítő varázslatot a ti egyik déli párosodási rituálétokból tanultam, a gyűrűzésből, de ti tökéletesen félreértettétek a valódi hatalmát. Mindegy, nézd csak nyugodtan az ütközetet. És ne morogj, kedvesem. Nem illik. A férfi pillantása hirtelen kiüresedett. Vi megpróbálta megmozdítani a kardot, de lehetetlen volt. A kényszer ereje tagadhatatlan volt. Miközben a varázslók szabadon engedték a feralit, Vi a lépcsőn ült a trón előtt, és nézte. De még a rémes látvány sem tudta lekötni a figyelmét. Már rég fel kellett volna adnia. Az egész küzdelem komédia volt. Mindent megtett, amit az Istenkirály akart tőle. Megölte Jarlt, aztán megölte Kylart. Az elkövetkező években kétségtelenül meg fog ölni még százakat. Ezreket. Nem fog számítani. Senki sem fog annyit jelenteni neki, mint Jarl és Kylar jelentett. Jarl, az egyetlen barátja az ő keze által halt meg. Kylar, a férfi, aki valamiképp felébresztett benne... mit? A szenvedélyt? Talán csak a melegséget egy hideg, halott szívben. A férfi, aki talán... több is lehetett volna. Gyűlölt minden férfit, akit valaha ismert. A férfi természete a gyilkolás, a pusztítás, a rombolás. Az életadók a nők, ők a táplálók... És mégis... Kylar. Úgy állta el a véleménye útját, akár egy kolosszus. Kylar, a legendás mestergyilkos, akinek a pusztítás lényegének kellett volna lennie, megmentett egy kislányt, örökbe fogadta, megmentett egy nőt, nemeseket, akik meg sem érdemelték, és megpróbált kilépni a sötétségből. Ki is lépett volna, ha nem is énértem. Ha nem Vi miatt, Kylar Caernarvonban lenne, valami nappali életet élne, amelyet Vi el sem tudott képzelni. És mi volt Elene-nel? Kylar megkaphatott volna bármilyen nőt, akire csak vágyott, és ő egy sebhelyekkel borított lányt választott. Vi tapasztalatai szerint a férfiak a legszebb szuka után mentek, akibe csak be lehetett csempészni a lompost. Ha a szuka jó volt, akkor az sem érdekelte őket, hogy szuka. Kylar nem ilyen volt. Vinek szörnyű előérzete támadt. Elene-t látta a nőt, akivel sosem találkozott az ő ikertestvéreként és ellentéteként. Elene-nek ujjnyi mély sebhelyei voltak, de alattuk csupa szépség volt, báj és szeretet. Kylar szerelme nem volt többé rejtély. A férfi, aki képes mást látni valakiben, mint
Jarl gyilkosát, könnyedén lelát a sebhelyek mélyére. Persze, hogy szereti Elene-t. Vagy szerette, mielőtt Vi megölte volna őt. Kylar azt mondta, visszatér. De nem fog visszajönni. Az Istenkirály győzött. Vi kihúzta a kését Kylar hátából, és átfordította a testét. A szeme nyitva volt, a pillantása üres, halott. Lezárta a vádló szemeket, az ölébe vonta a fejét, megfordult, hogy lássa, hogyan mészárolja le az Istenkirály Cenaria utolsó reménységét.
70 A tudományos pártatlanság minden színlelése eltűnt. A mágusoknak először meg kellett feszülniük, hogy meglássák a feralit. Az látszólag észrevétlenül lépett be a harcba. Egy percen belül megszólalt az egyik mágus. – McHalkinnak igaza volt. Azt hittem, ő találta ki. – Mind azt hittük, hogy kitalálta. Mit jelent ez az írásaiban szereplő többi teremtményre vonatkozóan? – Istenek, épp olyan, mint mondta. Meglovagolták, megszállták. A bestia jelenléte a csatamezőn is ismertté vált. Átváltozott hatalmas bikává, felszántva a cenariaiak sorait. Akármilyen sebet sikerült is ejteniük a katonáknak, gyorsan kitelt, a teremtmény pedig nőtt. A csata zajából haragos és fájdalmas kiáltások és acélcsörgés zaja szállt fel a hegyfokra, mióta a harc megkezdődött. Most új hangok is hallatszottak: a rettegés sikolyai. A hatalmas bika a khalidori seregen kívül cammogott. Féltucat férfi, némelyikük még élt, volt a bestiához ragadva. Megállt, míg elemésztette őket, aztán elkezdte újjáalakítani magát. A ferali labdává gömbölyödött, és a bőre felszínén fémlapok bukkantak elő. Kiegyenesedett és felállt. A ferali most egy troll alakját vette fel. Háromszor olyan magas volt, mint egy férfi, a bőre páncél és vértezet, amelyen kis szájak tátogtak. Még halott ellenfelei kardjait és lándzsáit is elnyelte, amelyek a hátából és az oldalából meredeztek elő. A cenariaiak első reakciója meglepően hősies volt. Megrohamozták a szörnyeteget. Hiábavaló volt. A lény áthatolt a sorokon, sosem mozgott olyan gyorsan, hogy a khalidori katonák ne tudtak volna összezárulni mögötte, és akárhová ment és gyilkolt, gondja volt arra, hogy minden embert, akit megölt vagy megcsonkított, négy karjának egyikével felemeljen és a bőrére tapassza, vagy felnyársalja a hátából kimeredő lándzsákkal. Felfalt egyet, aztán a következőt, majd a következőt és a következőt. Hogy a katonák egyáltalán megsebezték-e a bestiát, azt a mágusok nem tudták megállapítani. Nem lassult le, sort sor után tépett szét. Az engesztelhetetlen halállal szemben Ágon tábornok mindennel, amije volt, megrohamozta a khalidori sereg egy részét, próbált menekülni. Szerencse vagy vezetése folytán az emberei százai csatlakoztak hozzá, mindannyian egy helyen támadtak kétségbeesetten. A khalidori vonal meghajlott, és kis híján megszakadt, de Moburu, a khalidori herceg lovassága megerősítették a
vonalat, míg a ferali átgázolt a seregen, hogy odaérjen. Hirtelen megtört a roham, és a cenariai tábornok megpróbált más irányban rohamozni az embereivel. De a csata lármájában a zavar, amit az őket bekerítő khalidoriak okoztak, és az egyre növekvő szörnyeteg már túl sok volt. A cenariaiak kétségbeesett őrjöngéssel küzdöttek. Pillanatokra voltak a pániktól. – Segítenünk kell nekik – szólt Jaedan. A mágusok úgy néztek rá, mintha elment volna az esze. – Mi az? A világ legnagyobb mágusai vagyunk! Ha nem segítünk nekik, meg fognak halni. Ha nem szállnak szembe Khalidorral most, túl késő lesz. – Jaedan– mondta Wervel halkan. A ferali majdnem teljesen ellenáll a mágiának, és az volt az ősöknek is. Már majdnem késő. Lucius nem volt olyan kedvében, hogy megnyugtassa az ifjút, így szólt: – Azért küldtek ide, hogy megtaláljuk, vagy hírét vegyük a hatalmas kardnak. Ha Curoch itt van, hidd el, Jaedan, azonnal megtudjuk. Ha a cenariaiaknál van, most használni fogják. A tanács... – A tanács nincs itt! – vágott közbe Jaedan. – Azt gondolom... – Amit gondolsz, az lényegtelen! Nem fogunk harcolni. Ez végleges. Megértetted? Jaedan állkapcsa összeszorult az erőfeszítéstől, hogy visszatartsa a szavait, amelyeket megbánt volna. Visszanézett az emberekre, akik Lucius érdektelensége miatt haldokoltak. – Megértettem, uram. A csatákról szóló történetek– amelyeket Logan kisfiúként annyira szeretett – nem említik a szagot. Azt hitte, hogy a Lyuk után semmi nem tudja újból megdöbbenteni, de tévedett. Már nem számolta, hány embert látott meghalni a Lyukban tizenkettőt? tizenötöt? De nem lehetett a pusztán az első rohamban odaveszett emberek számához mérni. A szag az izgalom, a félelem, az eső, a sár lényegtelen szaga volt a villogó acél, a büszke lovak és a rajtuk lovagoló szilaj nők látványa mellett. A khalidoriak bekerítették őket. Zászlók és kézjelek nélkül, amelyekkel a távoli parancsnokaikkal kellett volna kommunikálniuk, a cenariaiak nem menekülhettek. Ha kevesen csatlakoztak a rohamhoz, nem vezetett sehová. Ha túl sokan, akkor hátulról vágták le őket. Cenaria serege megbénult, és egyre több khalidori jött– honnan? Mi az ördögért nem tudták, hogy ott vannak? Luc Graesin eltolta a feladatát, vagy elárulta őket? Most már nem számított, csak az számított, hogy elkerüljék a mészárlást, és a bűz megtöltötte Logan orrlyukait. Az összezsúfolódott férfiak, a forróságuk, a verejtékük és a félelmük szaga
elvegyült a pánikba esett lovak rémületével. Kanális szaga volt, ahogy a holtak és a rettegők elveszítették az uralmukat a beleik fölött. Gyomornedvek fakadtak a felmetszett hasakból, elvágott belekből, haldokló állatok rugdalták a földet üvöltve. A vér olyan vastagon állt, hogy tócsákba gyűlt. Nők verejtékének édesebb szaga érződött. A számuk megcsappant, de amíg Logan nem ismert félelmet, addig ők sem. Bárhová ment, a cenariai erők odagyűltek. Nem csak a jelenléte miatt volt. A nagyszerű, véres, matrózokként káromkodó nők miatt. A puszta látványuktól megvadultak a khalidoriak. Ha a Szalagrend nem lett volna, Logan meghal az első rohamban. Kis híján öngyilkos dühvei küzdöttek Logan mellett, és megfizették az árát. A harminc nőből, akik vele lovagoltak, csak tíz maradt. Ilyen kisszámú testőrrel Logant legyűrték volna, ha nem csatlakozott volna hozzájuk több mint száz férfi az első roham utáni percek' ben Ágon Kutyái. Szavakat adott nekik, és ők az életüket adták. Logan nem tudta volna megmondani, mennyi ideje tartott a küzdelem, amikor új szag vágott át a sorokon. Valami savas szag volt, aminek nem volt értelme. Aznap éjjel a seregek sok húst hagynak majd a csatatéren rothadni, de még semmi sem rothadt. Logan hallotta és érezte a cenariaiak reakcióját, mielőtt megpillantotta a legújabb félelem forrását. Aztán a lova hátáról megpillantott valamit, ami úgy nézett ki, mint egy bika, egy csataló méretű bika, amely átgázolt a katonákon, ki a csatából, és embereket vonszolt magával. Egy másik teremtmény tért vissza a helyébe. Egy négykezű, négylábú troll, rücskös, szürkés bőre volt, a hátából pedig pengék álltak ki. Logan tudta, hogy félnie kellene, és egy része el is ámult, hogy nem fél. A félelem egyszerűen csak nem létezett. A harc egyszerű lett, az ember megértette, hogy egy tény felé vezet: a teremtmény gyilkolta az embereit. Meg kellett állítania. Ágon tábornok újabb rohamot vezetett. Az emberei úgy csapódtak a lovasságba, akár egy puhafa kalapács az üllőre. Ágon csak enynyit tehetett, hogy megszabaduljon az átkozott lovassági tiszttől, akinek ladeshi bőre volt, és alitaerai lovai meg ruhája. Logan rárontott a bestiára. Most még nagyobbnak látszott. Az egyik karja teljes egészében kaszává változott, és a troll úgy egy méternyire a talajtól meglendítette azt, teljes aratást hajtott végre. Nem lehetett lebukni előle. Néhányan ugrottak, mások a földre vetették magukat, de a legtöbbjüket félbevágta. A troll előre indult, a karjaival felemelte a halottakat, és a testéből kiálló lándzsákra és kardokra tűzte azokat. Logan ahhoz a réshez lovagolt, ahol a cenariaiak olyan messze hátráltak a
trolltól, amennyire csak tudtak. Fehér csatalova idegesen táncolt. A troll megállt, és Logant figyelte. Kivehetetlen üvöltést hallatott, amelytől Logan hátasa kis híján önuralmát vesztette, aztán megrázta magát. A troll hasából egy emberi fej türemkedett elő. – Logan – szólt a fej tökéletesen emberi hangon, halvány khalidori akcentussal. Jobban kiemelkedett a troll hasából, Logan irányába. – Ursuul – vicsorgott Logan. – Van valami, amit tudnod kellene Jenine-ről. Logan nem volt erős, amikor a csata elkezdődött. A több hónapnyi éhezéstől lesoványodott és elgyengült. Azt, hogy ma életben maradt, a szerencsének, a Szalagrend és Ágon Kutyái könyörtelenségének köszönhette, nem a saját erejének vagy képességének. Ahogy a bestia mocskos száját elhagyta Jenine neve, Logan megérezte a jogos harag erejét. – A te drága, drága feleséged é... Logan kardja megvillant, és levágta a fejet. Rothadó hús cafataivá robbant a földön. A bestia egy pillanatra megdermedt. Egy izma sem moccant, és ahogy a pillanat egyre hosszabbra nyúlt, a cenariaiak ujjongani kezdtek, azt gondolván, hogy Logan valahogy megölte. Aztán a troll az égre emelte a karjait, és az üvöltése megreszkettette a földet. Két szeme Loganre szegeződött, és meglendítette a hatalmas csontkaszát.
71 Vi gyengéd ujjakkal hátrasimította Kylar haját. Előttük a ferali trollá változott, és a cenariai sereg soraiban gázolt. A lány alig látta. Kylar halott arcába meredt. Most döbbent rá elő' szőr, hogy milyen fiatalnak látszik. Kylar békés és üdvözült volt. Vi meggyilkolta. Halhatatlanságot adott az Istenkirálynak. Valami Kylar arcára csöppent. Vi pislogott. Mi a fene? A csepp lassan lecsordult Kylar arcán a füléig. Vi ismét pislogott, gyorsan, nem volt hajlandó elhinni, hogy sír. Mit mondott Ariéi Nővér? Valamit arról, hogy érzelmi nyomorék? Vi a könnycseppre nézett, amely Kylar arcán csillogott, és letörölte. Az a szuka ostobának nevezett. És az is volt. Megdermedt az ujja. Úgy érte Vit, akár egy vágtázó csataló. Egyáltalán nem szökött meg Ariéi Nővértől. Hirtelen Vi nem kapott levegőt. Most már látta a Nővér csapdáját, amely Ariéi minden kimondott szavában ott állt előtte. Látta a csalit és a következményeket. Nem volt menekvés, de volt menekvés az Istenkirálytól. Vinek csak valami rosszabbat kellett tennie, mint amit Hu Gibbet valaha vele tett. Bizonytalan kézzel belenyúlt egy erszénybe, és ott találta a dobozt, ahová tette. Kinyitotta, és a benne elrejtett waeddryni esküvői karikákra nézett. Ha ezt megteszi, olyan lett volna, mintha megerőszakolná, és Vi ismerte az erőszakot. Mégis ez volt az egyetlen módja. Ariéi Nővér kedvéért Nile-ék beültettek Vi fejébe mindent, amit tudnia kellett. Azt mondták, „a belső változás külső jelére” van szükség, hogy megtörjön a kényszerítő varázslat, a hűség megváltozására. Beszéltek az erős varázslatról, amely a régi karikákban rejlett, hogy egyfajta kényszerítő varázslatot tartalmaznak. És a vén banya maga lóbálta meg előtte a répát: gyors fejlődés, magánórák, fontosság. Vit nem érdekelte. Nem önmagáért tette. Azért tette, mert ha nem, az Istenkirály halhatatlanná válik. Vi lett volna a házikedvenc bérgyilkosa, az egyszemélyes járvány, amely lemészárol bárkit, aki ellenáll az Istenkirálynak. Azokért a szegény ördögökért tette, akiket a csatamezőn élve felfaltak. Azért tette, mert ha nem tette volna, Kylar meghal, valóban meghal. De a férfi sosem fogja megbocsátani. Kylar hajába túrt. Az arca hideg volt és nyugodt, elítélő. A lány megszökhetett volna. Megváltozhatott volna, de Kylar és Elene fizettek volna meg érte.
A fülbevaló átszúrta a bal fülét, és a karika azonnal összeforrt. A fájdalomtól könnybe lábadt a szeme. Az arcán leömlő könnyek között a másik karikát Kylar fülébe szúrta. Melegség járta át tetőtől talpig. Érezte, hogy a kényszerítő varázslat összezsugorodik és szétrobban. Ez semmi volt a hirtelen sóvárgáshoz képest, amit érzett. Levegőért kapott. A bőrében, a hasában, a gerincében érezte Kylart. Gyógyult, de olyan súlyosan megsérült, hogy Vinek fájt. Bizseregtek az ujjai, ahogy megérintette az arcát. Jóképűbb volt, mint valaha. A lány azt akarta, hogy megismerje őt. Meg akarta gyónni az igazságot, és megbocsátást nyerni, és hogy Kylar viszontszeresse. Azt akarja, hogy ölelje, hogy megérintse az arcát, hogy az ujjait végigfuttassa a haján és... Ez a gondolat felrobbantott mindent, amit valaha tudott. Vi durván ellökte Kylart az öléből, és talpra támolygott. Az érzelmi roham túl sok volt, túl erős, túl hatalmas, hogy megértse, mégsem érződött idegennek. Nem érezte hamisnak. Olyan volt, mintha a szerelme megtisztult volna, mint a szén, amelyre ráfújnak és lángra kap. Vi levegőért kapkodott tőle. Alig bírt Kylarre nézni. De szabad volt. A kényszer elmúlt. Szabad volt! Megszabadult az Istenkirálytól. A padlón egy magányos lovas állt a hatalmas troll előtt. Vi tőrt rántott és az apja felé tántorgott. Megragadta a testét és felállította. Megrázta a férfit. – Apám! Apám! – sikoltotta valaki. Ki az ördög ordítja ezt a csatatéren? Egy pillanat múlva rájött, hogy mi lehet, és a tudatát viszszaküldre a trónterembe. Logan várhatott néhány másodpercet. A pokolba vele, ha nem akarja tudni, hogy Jenine életben van. – Apám – mondta Vi – , elmondanál nekem egy dolgot? A lány nyilvánvalóan kiegyezett a kényszerrel, mert megérintette őt. – „Apám?” Épp valaminek a közepén tartok, nem baj? – Te vettél rá, hogy megöljem Jarlt? Kényszer volt? A férfi elmosolyodott. A hazugság könnyedén jött a szájára. – Nem, moulina. Azt magadtól csináltad. – Ó! – Az egyetlen magánhangzó úgy pattant szét a lány ajkain, akár egy buborék. Garoth elvigyorodott, és visszasiklott a feraliba. Garoth az ég felé üvöltött és felemelte kaszaszerű karját. Logan egyenesen nekilovagolt, míg a lova vissza nem hőkölt. Logan az oldalába vágta a sarkát, és megrántotta a gyeplőt, de a ló nem volt hajlandó engedelmeskedni. Kétségbeesetten körbefordult, és megbotlott egy holttestben. Ahogy Garoth meglendítette a
hatalmas kaszát, hogy félbevágja Logant, az egyik mágusvadász robbant ki a tisztásra lóháton, és a nyergéből kivetődve fellökte Logant. A kasza átsöpört mindkét ló nyakán, és az állatok két vérsugár kíséretében a földre zuhantak. Logan odébb gördült, és talpra állt. Mellette az íjász már kézbe vett egy nyílvesszőt. Kilőtte Garoth egyik szemét, majd a másikat. Garoth pislogott, és új szemek nyomakodtak a régiek helyére. Nem számított. Logan állt, dacosan, de védtelenül. Garoth következő csapása félbe fogja vágni a kis embert... Valami forróság támadt a hátában. Egyszer, kétszer, háromszor. Újra és újra. Garoth a hátához emelte a ferali kezeit, gondolkodva, hogy mi ütötte át a vastag bőrt, csodálkozva, hogy a többi szemek miért nem látták a támadást, de nem voltak nyílvesszők vagy lándzsák a hátában. A ferali elájult, és ahogy Logan rárontott, hogy a hasába szúrja a kardját, Garoth rájött, hogy nem a ferali vérzik. Ő volt az. Hallotta a sírás hangját, és újból a trónteremben találta magát. Vi ölelte a keblére, és szúrt a hátába újra meg újra, magához szorítva, mintha azt szerette volna, hogy a tőr áthatoljon rajta a saját szívébe. Garoth mozgásra kérte a végtagjait, de csak üres húsdarabok voltak. A teste haldoklott, haldoklott!, és a látása elsötétült... Elsütötte a halálvarázslatot. Szörnyű kockázat volt, próbálta a tudatát egy másik testbe préselni. Ha Khali megengedi ezt, annak gyászos ára lesz, de nem volt vesztenivalója. A vir kihasadt mindkét karjából, és fekete ujjak erdejeként borította be Vit. Közelebb húzta a lányt. Közel volt! Működött! Érezte! De aztán egy szivárványszínű penge minden vir-ujjat lenyírt Garoth és Vi között. A vir, forrásától elvágva megfagyott, recsegett, és fekete füstté párolgott el. Garoth megfordult, és megpillantotta a lehetetlent. Kylar életben volt. Minden vonása maga volt az ítélet, és a kezében a ka kari fekete pengéje. Garothon dagályként söpört át a felismerés. Az Elemésztő magát az életet emésztette el. A Tápláló magát az életet táplálta. Nem csupán meghosszabbított élet volt ez, vagy gyógyulás. Valódi halhatatlanság. Garothnak lehetősége volt az igazi isteni létre, és hagyta kicsúszni az ujjai közül. Tehetetlen düh öntötte el. Aztán Kylar ka kari pengéje a feje felé lendült. Logan a troll hasába merítette a kardját, és a teremtmény hátradőlt. Térdre esett, mintha hirtelen minden irányítást elvesztett volna. Logan hátraugrott, és éppen elkerülte, hogy összezúzza. Nem tudta biztosan, mi is történt, de úgy tűnt, a troll reakciója helyes volt. Logan látta, hogy ennél súlyosabb sebeket is
szerzett, és meg sem rezdült. Mindkét hadsereg figyelme Loganre és a bestiára irányult. Logan ismét megszúrta, és harmadszor is, de a sebek begyógyultak, ahogy a kardot kihúzta. Miközben az még mindig térden állt, a hasát fedő lemezek oldalra csúsztak, gurgulázva és csikorogva, akár egy törött orr, de százszor erősebben. A lemezek közötti résből valami a bőrnek nyomódott, kidudorodott. Egy újabb másodperc múlva az alak felbomlott. A troll hasából kinyomakodva, akár egy élő dombormű, egy nő jelent meg. Megmozdult az arca, és egy száj tűnt fel. – Nem tudok harcolni vele, Király. Nagyon éhes. Pont, ahogy a Lyukban. Nem tudok megállni, Király. Nézd meg, mit tettek velem. Nem hagyja, hogy megöljem magam. Nagyon éhes. Mint a kenyér. Nagyon éhes. – Lilly? Azt hittem, Garoth az – szólt Logan. – Ő elment. Meghalt. Mondd meg, mit tegyek, Király. Nem tudom megállítani magamat. Olyan éhes, hogy felfalom magam. – Logan észrevette, hogy mióta Garoth Ursuul arca kitüremkedett belőle, a troll összement. Magát emésztette fel. Gyorsan csinálnia kellett valamit. Nem tudják megölni. A bestia egyetlen tudatos gondolat nélkül begyógyította a saját sebeit, és most Lilly alakja kezdett halványodni. – Lilly – szólt Logan – , Lilly, figyelj rám! A nő összeszedte magát, alakja újból kitüremkedett a bestiából, bár ezúttal nem volt szája. – Lilly, edd meg a khalidoriakat. Edd meg mindet, és fuss fel a hegyekbe. Rendben van? De a nő már nem volt ott. A lemezek visszacsapódtak a helyükre és a troll feltápászkodott. Loganra szegezte a pillantását, a kaszája felemelkedett, Lilly minden nyoma eltűnt. Logan egyenesen felé sétált. – Rendbe akartad hozni a dolgokat, Lilly? Emlékszel, Lilly? – kérdezte Logan, remélve, hogy a neve hangzásával visszahozza őt. – Bocsánatot akarsz nyerni, Lilly? Én vagyok a királyod vagy sem? – A ferali pislogott, megállt. Logan hangja olyan hatalommal telt meg, amelyről nem is tudta, hogy képes rá, és a khalidoriakra mutatva felkiáltott: – MENJ! ÖLD MEG ŐKET! MEGPARANCSOLOM! A ferali pislogott, pislogott. Aztán egy mozdulattal, gyorsabban, mint amire Garoth addig rá tudta venni, meglendítette az egyik karját a mögötte álló khalidoriakon keresztül. Logan megfordult, és látta, hogy több ezer hitetlenkedve bámuló szempár szegeződik rá. Logan Gyre, a férfi, aki
megparancsolta a feralinak, hogy álljon meg, és a lény megtette. A csata mozdulatlanságba dermedt. Khalidoriak és cenariaiak álltak egymástól karnyújtásnyira, és nem küzdöttek. A ferali, aki most könnyedén elérte a tízméteres magasságot, mindenki figyelmét követelte. Nem fordult meg. Pusztán kocsonyássá vált egy pillanatra, aztán ami addig a háta volt, az elejévé változott, és a khalidoriakkal nézett szembe. Tűzlabda ívelt fel egy meister kezéből és ártalmatlanul pattant le a lény bőréről. Tíz újabb követte, de semmi hasznuk nem volt. Villám csapott belé egy szempillantás múlva, és alig hagyott fekete nyomot a bőrén. A ferali lekuporodott, és testének minden izmát megfeszítette. Minden fegyver és páncélzat, amelyet Garoth helyezett a lénybe, lerobbant a testről, minden irányban mellvértek, láncingek, lándzsák, kardok, harci szekercék, tőrök, és nyílvesszők százai záporoztak a földre egy nagy körben. Egy fénylő, fehér homonkulusz gázolt át a khalidorak sorain, és tapadt a feralihoz. A Vürdmeister és a homonkulusz közötti vonalban a levegő eltorzulni látszott, mintha egy meghajlított tükörben látszott volna. A levegő egy sávban felpezsgett a ferali irányában. Tíz lépésre a lénytől vörös tűzzel megnyílt a bugyborékoló levegő. A földféreg lecsapott. De tölcsérszerű szája a semmin zárult össze. A ferali hihetetlenül gyors volt. A féreg megtekeredett, fekete és vörös, tüzes bőre elővánszorgott a valóságba, másfél méternyire, kettőre, a teste pedig nem látszott keskenyedni. Logan hallotta, hogy fegyverek hullanak ki az emberek bénult ujjai közül, amikor a titánok összecsaptak. De a harc csak egy újabb támadásig tartott. A földféreg ismét elvétette, a ferali pedig nem. Egy hatalmas ököl zúzta össze a féreg fejét, és vágta a testét korbácsként az alatta álló khalidoriak közé. Vértelen, fekete és vörös cafatokra szakadt, amelyek úgy sisteregtek a földön, mint vízcseppek a forró serpenyőben, zöld füstté váltak sziszegve, majd eltűntek. A ferali a khalidori sereg felé fordult, és egy tucatnyi kar ugrott elő a testéből. Elkezdett katonákat felkapdosni, ahogy egy mohó kisgyerek a cukorkát. Aztán mindkét oldalon észbe kaptak a katonák. A cenariaiaknak eszükbe jutottak a fegyvereik, a khalidoriaknak pedig a lábuk. Elhajították a fegyvereiket és a pajzsukat, hogy gyorsabban futhassanak. Kiáltás harsant, miközben a ferali körüli khalidoriak megtörtek. Logan nem tudta elhinni. A képtelenség már túl sok volt, hogy felfogja. – Ki menjen utánuk? – kérdezte Ágon tábornok. Ő és a véres Wesseros herceg a semmiből tűntek elő.
– Senki – felelte Logan. – Szegény lány nem tudja megkülönböztetni a barátot az ellenségtől. A mi harcunk véget ért. – Lány? – kérdezte Wesseros herceg. – Ne kérdezd. Ágon parancsokat kiáltozva ellovagolt, Logan pedig a férfihoz fordult, aki lelökte a lováról. Nem ismerte fel. – Megmentetted az életemet. Ki vagy? – kérdezte Logan. A sethi nő, aki mellette volt egész idő alatt, Kaldrosa Wyn, előlépett. – Uram, ő itt a férjem, Tomman – felelte vad büszkeséggel. – Bátor ember vagy, Tomman, és nagyon jól célzol. Mit kérsz jutalmul? Tomman felemelte a fejét, és a szeme megmagyarázhatatlanul csillogott. – Máris többet kaptam, mint amit megérdemlek. Visszaadta a szerelmemet, uram. Mi más lenne ennél becsesebb? – Kinyújtotta a kezét, a felesége pedig megfogta. A cenariai vonalak a legszorosabb alakzatba tömörültek, amit csak a parancsnokok képesek voltak megoldani, és csak nézték, ahogy Khalidor seregét lemészárolja a ferali. Nem visszavonulás volt. Megfutamodás. A kör maradéka is felbomlott, az emberek minden irányba szétfutottak. A ferali beléjük tépett. Kígyóvá változott, és teljes csapatokon gördült át, az emberek sikoltozva ragadtak a bőrére. Aztán sárkány lett belőle. Mindig több tucatnyi keze volt. Mindig gyors volt és iszonyatos. Szánalmas sikolyok szálltak mindenhol, és az emberek egymást tépték pánikjukban. Némelyek lekuporodtak az alacsony kőkerítések mellé, voltak, akik a sziklák árnyékában bújtak meg, néhányan a csatatér széli fákra másztak fel, de a teremtmény aprólékos pusztítást végzett. Mindenhonnan embereket emelt fel élőt vagy holtat, sebesültet vagy magát holtnak tettetőt, rejtőzködőt vagy harcolót és elemésztette őket. Nem minden khalidori menekült. Néhányan szembeszálltak és harcoltak. Néhányan összeszedték a társaikat és nagyobb bátorsággal támadtak, mint amit a cenariaiak elképzelni tudtak, talán több bátorsággal, amit ők maguk mutattak. De annak az iszonyatnak az arcában a bátorság lényegtelen volt. A bátor és a gyáva, a nemes és a közember, a jó és a rossz egyformán pusztultak el. És a cenariaik elnyílt szájjal figyelték, nem feledve, hogy a mészárlás az ő sorsuk is lehetett volna. Amikor itt-ott egy-egy cenariai katona felujjongott, senki nem csatlakozott hozzá. A ferali ide-oda vagdalkozott, nem kapva el minden khalidori csapatot, de a legtöbbjüket utolérte, és egyre, egyre messzebb járt Cenaria soraitól, mintha tartott volna a kísértéstől, hogy a közelükbe menjen. Végül, miután felemésztette az utolsó csapatot, amely elég nagy volt, hogy
megérje az időt, a ferali a hegyek felé iramodott. Cenaria vagy áldott, vagy szerencsés volt, hogy Lillynek több uralma volt felette, mint Logan remélte, mert abba az irányba tartott, ahol százötven kilométernyire nem voltak falvak. A csendben valaki felujjongott. Egy pillanatig a hang egyedül lógott a levegőben. Logannek új lovat hoztak, és amikor a nyeregbe szállva körülnézett, észrevette, hogy több ezer pillantás szegeződik rá. Miért néznek mind őrá? Aztán valaki ismét felkiáltott, és a gondolat beférkőzött Logan tudatába: Győztek. Valamiképp, mindennek ellenére győztek. Hónapok óta először érezte, hogy a szája vigyorba görbül. Ez hirtelen elszabadított egy hullámot, senki nem tudta abbahagyni a mosolygást, a kiáltozást, vagy a másik hátba veregetését. Már nem számított, melyik nemesi zászló alatt harcoltak. Ágon Kutyái a városi őrség katonáit ölelgették: egykori tolvajok és egykori katonák álltak barátokként egymás mellett. Nemesek kart karba öltve parasztokkal, együtt kiabáltak. Az országot összetartó szakadozott vonal újraformálódni látszott, még amikor Logan az összezsúfolt seregre nézett is. Győztek. Az ára fájdalmas volt, de egy hatalmas szörnyeteg és egy isten mágiájával szemben álltak, és ők győztek. Pajzsokon ritmikusan doboló kardok és lándzsák zaja fölött kiáltás kélt. – Mit mondanak? – kiáltotta Logan Agonnak, de mihelyt megértette, kivette a szavakat, amelyek minden egyes ütésnél felhangzottak: „GYRE KIRÁLY! GYRE KIRÁLY! GYRE KIRÁLY!” Arcátlanság volt, felségárulás, gyönyörű volt. Logan a tömegben Terah Graesint kereste. A nő nem volt sehol. Aztán elmosolyodott.
72 A halott isten úgy rogyott le, mint egy zsák búza. Vi remegett, de nem úgy tűnt, mintha a köré fonódó vir kárt tett volna benne. Kylar hitetlenül bámulta Garoth Ursuul hulláját. Kylar végzete holtan hevert a padlón, és nem Kylar ölte meg. A Farkas betartotta az egyezség rá vonatkozó részét: Kylar életben volt. De valami más volt. Vi rámeredt, még mindig reszketve az érzelmektől, a könnyek még nedvesen és forrón csillogtak az arcán. Kylar felnézett és a lány egész testéből döbbenet és félelem sütött egy kis reménykedéssel együtt? Mi a fene? Mióta látom, mit érez egy nő? Vit az Istenkirály vére pettyezte. Sötét álcaruháján láthatatlan volt, de a dekoltázsára hullott vörös cseppek látványa szörnyű volt. Miközben Kylar nézte őt, olyan zavarodottnak látszott, hogy Kylar szerette volna a karjába venni a lányt. Szüksége volt rá, hogy szeresse őt, hogy kivezesse a halál völgyéből, amely az árnyak útja volt. Kylar most már ismerte a kivezető utat. A szerelem volt az. Elmennek Ulyért, és ő meg Vi együtt járják be az utat... Én és Vi? A lány szeme félelemtől és megbánástól nyílt tágra. Sírt. Egy pillanat töredékéig Kylar meg akarta érteni, de aztán a keze lassan a füléhez emelkedett. Egy fülbevaló volt benne, egy tökéletes hurok, nyílás nélkül, és olyan erős mágia áradt belőle, hogy az ujjai hegyével érezte. – Nagyon sajnálom – szólt a lány hátrálva. – Nagyon sajnálom. Ez volt az egyetlen lehetőség. A lány megfordult, és Kylar megpillantotta az Elene-nek szánt utolsó ajándékot. A szerelmi zálog, amelyért eladta a születési előjogát, ott csillogott Vi fülében. – Mit műveltél? – üvöltötte, és látta, hogy a haragját felnagyítja a fülbevaló. Ahogy a lányt megütötte a dühe, Kylar érezte a megbánását, a rémületét, a zavarodottságát, a kétségbeesését, az önutálatát és... a pokolba, a szerelmét? Szerelem! Hogy merészeli szeretni őt? Vi elfutott. Kylar nem követte. Mit lett volna, ha utoléri? A lány keresztülrobbant a trónterem főbejáratán, az őrök pedig megdöbbenten néztek utána. Megfordultak, és meglátták az Istenkirály holtteste fölött álló Kylart. Aztán füttyszó és riadó harsant, rohamozó hegylakók és meisterek tűntek föl. Kylar örült a harc bódulatának. Elfedte előle a jövőt, amelyben Elene-nek nem volt szerepe. Minden figyelmét lekötötte. Fél kézzel valójában kihívás volt az ölés.
Lantano Garuwashi nem tudott felhagyni a Mennyek Pengéjének simogatásával, de természetesen nem vette ki a hüvelyéből. Ha egy se’ceurai kardot rántott, nem teheti el anélkül, hogy először vért ne ízlehetne vele. Miközben leereszkedett az éj, az emberei eltakarták a barlang bejáratát, hogy a tábortüzeiket ne lássák meg az ünneplő cenariaiak. Miután tanácskozott a kémmel, aki visszajött a cenariaiak táborából, Garuwashi felállt egy sziklaperemre. A tűz fényében az emberei szemében a végzet csillogott. Olyan csodákat láttak, amelyeket az apjuk és nagyapjuk megtagadtak. A Menynyek Pengéje visszatért. Garuwashi bevezető nélkül beszélt, ahogy szokott: – Cenaria nem nyerte meg a csatát. Az a lény nyerte meg helyettük. Ma éjjel isznak. Holnap elkezdenek vadászni a szétszóródott khalidoriakra. Akarjátok tudni, mit teszünk mi, míg ezek a pojácák legyeket csapdosnak?– A férfiak bólogattak. Az övék volt a Mennyek Pengéje. Követték Garuwashit. Legyőzhetetlenek voltak. – Ma éjjel összegyűjtjük a halott khalidoriak egyenruháját. Hajnalban támadunk, és elég veszteséget okozunk, hogy feldühítsük vele a cenariaiakat. Keletre csaljuk a sereget, mindig csak kisiklunk az ujjaik közül. Három nap múlva ideér a seregünk többi része. Öt nap alatt elfoglalják Cenaria védtelen városát. Egy hónap múlva ez az ország a miénk lesz. Tavasszal visszatérünk Ceurába és új királyt kapnak. Mi a válaszotok? Mindenki ujjongott, egy embert kivéve. Feir Cousat csendben, közönyösen ült. Az arcát akár márványból is faraghatták volna.
UTÓSZÓ Dorian mögött lovak patái kopogtak, miközben átkelt az utolsó emelkedőn a hegy lábánál, és megpillantotta Khalirast. Félreállt, és türelmesen várt a látványtól elragadtatva. A város még kétnapi járásra volt, de a Faltier-hegység és a Thrall-hegy között szélesen és laposan terült el a síkság. A város és a vár a heggyel együtt emelkedett ki, akár egy magányos tüske az óceánnyi legelő földjén. Valamikor ez volt az otthona. A csapat elment Dorian mellett. Pompás lovak hátán ültek. Dorian letérdelt és paraszti főhajtással várta, hogy elhaladjanak. Nem egy hétköznapi járőr volt. Átlagos katonák sem voltak, bár a fegyverzetük azt súgta, azok. A fegyvereik és a lovaik elárulták őket. A hat hatalmas katona az Istenkirály Testőrségének tagjai voltak. És a szagukból ítélve, a rövid köpenyek ellenére, a meisterek, akik velük tartottak, valójában Vürdmeisterek voltak. Csak Cenariából jöhettek, valószínűleg bőséges kincset szállítottak a néhány ládában, amely náluk volt. Dorian lopott pillantásokat vetett rájuk, amikor megpillantotta a valódi értéket. Egy nő lovagolt a meisterekkel. Vastag, fekete köpenyt viselt, az arcát elfátyolozták. Valami furcsán ismerősnek tűnt a testtartásában, aztán Dorian megpillantotta a szemét. A nő volt, akit a jövőben látott. A jövendőbeli felesége. Borzongás futott át egész testén, és eszébe jutottak a foszlányok a régi jövendöléseiből– valami a folyamatban, hogy elsorvadt az adottsága, elzárta előle az emlékeket. Amikor magához tért, még mindig térdelt. Az izmai görcsöltek, a Nap pedig alacsonyan állt az égen. A lovasok kilométerekre jártak tőle a füves síkságon. Fél napig eszméletlen volt. Solon, merre vagy? Itt van rád szükségem. De Dorian tudta a választ. Ha Solon túlélte a Sikoltó Szeleket, valószínűleg már hazafelé hajózik Sethbe, hogy szembenézzen elveszett szerelmével. Az a nő, most Kaede Wariyamo császárnő, őrjöngeni fog. Dorian jóslata miatt hagyta el Solon a szülőföldjét, annak legnehezebb időszakában. Dorian csak azt remélhette, hogy Solon útja nem olyan magányos, mint az övé. Mert Dorian még jövendölés nélkül is tudta, hogy bármerre megy, sötétségben, egyedül fog járni az úton, olyannyira szenvedve, hogy a látomásairól lemondani jó ötletnek tűnt. Dorian félelemmel telve és reszketve felállt. Az előtte álló ösvényre nézett, majd a mögötte húzódóra, a Khalirasba és jövendőbeli asszonyához– Jenine, ez volt a neve!– vezető útra, majd a visszafelé, a barátaihoz vezetőre. Halál és szerelem vagy élet és magány. Az Isten olyan távolinak tűnt, mint a nyár a Fagyvadonban.
Elszánt arc, egyenes hát, és Dorian folytatta hosszú útját Khaliras felé. Ghorran mindig Elene-t figyelte, sötét, átható pillantással. Az első napon ez nem volt gond, mert a lánynak nem kellett könnyítenie magán. Másnap már az volt. Elene követte a férfit egy kis távolságra az erdőbe, aztán egy bokor mögé lépett, hogy egy kicsit egyedül lehessen. A férfi megvárta, míg leguggol, és felemeli a szoknyáját, aztán utána ment, csak hogy megszégyenítse. Persze aztán a lány nem tudta a dolgát végezni. Aznap éjjel, ahogy minden éjjel és minden reggel, a khalidoriak imádkoztak. „Khali vas, Khalivos ras en me, Khali mevirtu rapt, recu virtum defite. ” Ghorran a földre dobra Elene-t, és ráült. Miközben imádkozott, a lány füle mögötti érzékeny pontokra szorította az ujjait. Elene sikított, és érezte, ahogy meleg nedvesség áztatja el a ruháját, ahogy elvesztette az uralmát a hólyagja felett. Amikor végzett az imádsággal, Ghorran felállt, megütötte a lány fülét, és azt mondta: – Bűzlesz, koszos szuka. Nem hagyták megmosdani, amikor átkeltek egy kis hegyi patakon. Amikor Ghorran félrevitte őt aznap este, Elene felmarkolta a szoknyáját és könnyített magán, miközben a férfi nézte. Nem lelt különösebb örömet abban, hogy figyeli, míg a lány el nem pirult és félre nem nézett. – Holnap – szólt Ghorran – szart kenek a képedre. A sajátodat vagy másét. Te döntheted el. – Miért csinálod ezt? – kérdezte Elene. – Semmi tisztesség nincs benned? Másnap reggel, akárhogyan is, korán ébresztették őket. Azonnal elindultak. A foglyok sorban meneteltek, egymáshoz kötözve, a khalidoriak mögött. Elene a hatodik volt a hat fogolyból álló sorban, köztük a fiatal fiúval, Herralddal, aki előtte ment. Beletek egy kis időbe, hogy rájöjjön mitől idegesek a khalidoriak, mert megverték a foglyokat, ha azok beszéltek. Csak öt khalidori katona volt aznap reggel. Éjszaka Ghorran elfelejtette a fenyegetését. Amikor félrekísérte Elene-t, hogy a dolgát végezze, látótávolságban maradt a tábortól. Elene leguggolt a vörösfenyők között, amelyek arany tűiket elhullatták az ősz kezdetén, és úgy tett, mintha a férfi jelenléte nem zavarná őt. – Talán holnap találkozunk a meisterekkel – mondta Ghorran, pillantását a táboron tartva. – Akkor átadunk titeket nekik. Az a fattyú Haavin valószínűleg elmenekült, a gyáva. Elene felállt, és nem egészen tíz lépésre a hanyag Ghorrantól, egy férfit látott egy fának támaszkodni. Az idegen sok köpenyt, mellényeket, zsebes
ingeket viselt, és mindenféle méretű erszények voltak a ruhájára aggatva, mind lóbőrből készült, és ugyanolyan sötétbarnák és lágyak voltak a hosszas használattól. Két egyforma, előre görbülő gurka volt az övébe dugva hátul, egy díszesen metszett íj függött a hátán, és az öltözékén különböző méretű markolatok függtek. Megnyerő arca volt. Ferde, mandulavágású, barna szeme, szabadon hagyott, egyenes, fekete haja. Egy ymmuri vadász. Mutatóujjával megérintette az ajkát. – Végeztél? – kérdezte Ghorran a lány felé pillantva. – Igen – felelte Elene. Visszalesett a vadászra, de a férfi eltűnt. Csak négy katona volt már, amikor letáboroztak aznap este az erdőszélen, hogy a fák árnyékának előnyét kihasználhassák. A khalidoriak vitatkoztak, hogy tovább menjenek-e sötétben, vagy Haavin és a másik hiányzó férfi valóban megszöktek-e. Az éjszaka rövid volt, és Ghorran még sötétben ébresztette reggel Elene-t. Némán az erdőbe vitte a lányt. Elene felfogta a szoknyáját, mintha nem zavarná. – Hogy sérült meg a mellkasod? – kérdezte a férfit. – Az az őrük szuka megszűrt egy vasvillával, miután megöltem a férjét, és kibeleztem a kölykeit. – A férfi vállat vont, mintha pillanatnyi figyelmetlenség lett volna, hogy hagyta megszúrni magát, ami kínos, de nem komoly. Ghorran számára a gyerekek kizsigerelése nem bírt különösebb jelentőséggel. Bántotta Elene-t és megszégyenítette, azokat a lány meg tudta bocsátani. De ez az elutasító vállrándítás ráfújt a szívében bújó dühszikrájára. Életében először, Patkány óta, Elene gyűlölt. Ghorran magával hozott egy íjat, amelyet most kézbe vett. – Ma, amikor odaérünk a táborhelyre – mondta – , Neph Dada borzalmas dolgokat fog tenni veled. – Ghorran megnyalta kiszáradt ajkait. – Megmenthetlek. – Megmenthetsz? – Amit ő csinál, azt nem szabadna. Lodricari mocsok. Ha most elfutsz, kapsz egy nyilat a hátadba, és megúszod. A férfi könyörületessége olyan bizarr volt, hogy Elene gyűlölete elpárolgott. Az ötvenlépésnyire mögöttük lévő táborhely felől fény villant, árnyékot vetve a fákra. Sikoly követte. Aztán vágtázó lovak hangja. Elene megfordult, és egy tucatnyi ismeretlen khalidori lovas rontott rá északról a táborra. Korán jöttek, hogy összegyűjtsék a rabszolgákat. – Fuss! – hangzott egy kiáltás, hangosabban, mint ahogy egy ember kiáltani képes.
A fákon túl Elene megpillantotta az ymmuri vadászt a khalidoriakkal harcolni. Egyetlen mozdulattal levágta kettőjüket. Tűz szökkent fel az egyik lovas kezei közül, de a férfi lebukott előle. Ghorran felajzotta az íját, de túl sok volt a fa a khalidori, közte és az ymmuri között. Aztán, csupán pár lépésnyire, a fiú, Herrald kirobbant a fák közül, elfutott. Ghorran megfordult és célzott, új célpontját követve. Elene csak annyit gondolt: ne Megragadta Ghorran tőrét az övén, és a karja fölött a férfi torkába merítette. Ghorran megrándult, és a nyílvessző elröppent az idegről, ártalmatlanul elfütyült Herrald feje fölött. Az íj kiesett Ghorran ujjai közül, és ő meg Elene egymásra néztek. A férfi szeme tágra nyílt a döbbenettől. A tőr derékszögben állt a férfi nyaka közepén, széles pengéje elzárta a légcsövet. Kifújta a levegőt, a mellkasa megfeszült, és a levegő sípolt. A torkához nyúlt, és érezte a pengét. Még mindig nem hitte el. Aztán lélegezni akart. A rekeszizma pumpált, akár a dugattyú, de levegőt nem kapott. Térdre esett. Elene képtelen volt megmozdulni. Ghorran kitépte a tőrt a torkából, és levegőért kapott, de gurgulázássá vált. Köhögött, és a vére Elene-re spriccelt. Próbált lélegezni, miközben a tüdeje megtelt vérrel. Pillanatokon belül az erdő talajára zuhant. A lány arcára, ruhájára és a kezére fröccsent vér ellenére, a Ghorran arcán ülő szánalmas kifejezés és az iszonyat ellenére, hogy végignézi egy ember halálát, Elene nem érzett sajnálatot. Egy perce még gyűlölte Ghorrant, de nem gyűlöletből ölte meg. Egyszerűen csak meg kellett állítani. Ha újraélhette volna a pillanatot, ugyanígy tett volna. És egyszerre csak megértette. – Istenem, milyen ostoba voltam! szólalt – meg hangosan. – Bocsáss meg, Kylar! Háta mögött az erdőben robbanó mágiával, amely lángra lobbantotta a fákat, Elene elfutott. A Vos-sziget északi oldalán, az esős, őszi nap borújában Kylar a maga építette, jeltelen sírhantot nézte. Durzo sírját. Kylar vérfoltos volt, szürke álcaruhája szakadt volt és mágiát zúgott. Haragjában órákig harcolt, megölt minden khalidori katonát és meistert, akit csak látott. A trónterem padlóján lassan elenyésző varázslatban látta, ahogy Logan megáll, látta a feralit visszafordulni, és szemtanúja volt Khalidor hadserege pusztulásának. Látta, hogyan néztek a katonák Loganre. Ugyan a
figurák aprók voltak, de az egész testükre rá volt írva. Logan hazavezeti a hadseregét, és két nap múlva, amikor megérkeznek, a kastélyát kiseperve találja, és megtisztítva a khalidoriak jelenlététől kivéve Khalit, de Kylar azt a teremtményt elkerüli. Hadd hívjon Gyre király néhány mágust, hogy gondját viseljék. – Gondolom, győztünk– mondta Durzo sírjának. Kylar tudta, hogy nem volt értelme kirohanásnak az élete ellen. Ő volt az Éjangyal, és neki nem jutott ünneplés. Ahogy Durzo mondta regen, mindig elszigetelt lesz, magányos. – Egyszerűen csak nehéz halhatatlannak lenni – szólt a ka’kari. Kylar túl kimerült volt, hogy meglepődjön vagy felháborodjon. A ka’kari szólt már hozzá azelőtt, most már emlékezett, próbálta megmenteni az életét. – Szóval tudsz beszélni– mondta. A ka’kari a tenyerébe gyűlt, és stilizált arcot formázott. Mosolygott és rákacsintott. Kylar felsóhajtott, és visszaszívta a bőrébe. A csonkjára nézett. A semmiért veszítette el a karját. A semmiért esküdött fel a Farkasnak. Minden, amit Kylar megtanult, minden, amit elszenvedett, egy dolog miatt volt: G.notli Ursuul megölése volt Kylar küldetése. Garoth volt a gonosz kútfő, amelyből Kylar, Jarl és Elene nyomorúsága fakadt. Illett ide, hogy a férfi, aki mestergyilkost faragott Kylarből, Kylar utolsó áldozata volt. Garoth nélkül nem lett volna Roth. Roth nélkül Elene-nek nem lettek volna sebhelyei, Jarl életben maradt volna, Kylar pedig... mi lett volna? ...hát, nem mestergyilkos. Drake gróf egyszer azt – mondta Kylarnek: „Van egy felsőbb hatalom, amely szépséget formál a mi durván elnagyolt életünkből.” Hazugság volt, ahogy Kylar végzete is hazugság volt. Talán ezért volt olyan nehéz: kezdett hinni Elene isteni egyensúlyában. Így most nem csak Elene-t veszítette el, aki a kezdetektől fogva az ő része volt, aki elhitette vele, hogy vannak jó dolgok őbenne, hanem a küldetését is. Ha lett volna küldetése, lett volna célja: gyöngy termett a gonoszság körül, amelyet elszenvedett, és amellyel szembenézett. Ha őt okkal alkották, talán létezett egy Alkotó. Ha volt Alkotó, talán a neve az Egy Isten volt. És talán ez az Egy Isten volt a híd a gyilkos és a szent között tátongó szakadék fölött, amely elválasztotta Kylart Elene-től. De nem volt híd, nem volt Isten, nem volt Alkotó, nem volt végzet, nem volt szépség. Nem volt visszaút. Egyszerre csalta meg az igazságot, a bosszút, a szerelmet és a célt. Azt hitte, meg tud változni, de csak egy régi kard árán tudott békét vásárolni. De Megtorló csak az igazság eszköze volt. Kylar volt az, aki szomjazott arra, hogy igazságot szolgáltasson. Sok ember ölt meg ma, és nem
tudta sajnálni. Ezt jelentette Éjangyalnak lenni. Talán egy jobb ember le tudta volna tenni a fegyvert. Kylar nem, még akkor sem, ha ez Elene-be került volna. Minden alkalommal, amikor Elene-re gondolt, a lány arca átalakult Vi arcává. Minden alkalommal, amikor Vi jutott eszébe, a büntetés gondolata egészen más fantáziákká alakult. – Mester– szólt a sírkőhöz-, nem tudom, mit tegyek. Fejezd be a munkát! Pontosan ismerte a hangsúlyt, amivel Durzo kimondta volna a szavakat, dühösen, de határozottan. Igaz volt. A Farkas teljesítette az egyezségük rá eső részét: Kylar azonnal visszatért a halálból. Kiderült, hogy pocsék üzletet kötött, de az egyezség az egyezség, így Kylar elmegy, ellopja Curochot, Torras Bendbe lovagol, aztán visszakapja a karját. Elég egyszerűen hangzott. Végül is lopni nem volt nehéz, ha az ember láthatatlanná tudott válni. Egy másodperc eltelte sem lett volna elég hamar, hogy visszakapja a karját. A csonkja fájt, és nem is gondolt volna erre, de a keze elvesztésével elveszítette az egyensúlyát. – Nem azért vagy itt, mert nem tudod, mit tegyél. Te mindig tudod, mit kell tenned. Ez is igaz volt. Kylar befejezi a munkát, aztán megkeresi Vit és megöli. – Nem fogod megölni – szólt a ka’kari. – Hirtelen beszédes lettél? – kérdezte Kylar. A ka’kari nem felelt. Bár ez így volt helyes. Kylar nem iránymutatásért jött. Nem igazán. Csak hiányzott neki a mestere. Most először járt a sírnál azóta, hogy Durzo meghalt. Eleredtek a könnyei, és csak Kylar tudta, hogy ezek a veszteség könnyei. Elvesztette a mesterét, elvesztette a lányt, akinek a megmentéséért elárulta a mesterét, elvesztette a mestere lányát. Elvesztette a békés élet egyetlen reményét. Jó modorú füvész! Édes káprázat volt talán, de édes volt. Kylar magányos volt, és belefáradt a magányba. Egy pocok ásott lyukat Durzo sírjának a lábánál. Durzo pipa lett volna, ha a teste körül matató pockokkal kellett volna töltenie az örökkévalóságot. Kylar bosszúsan a lyukra nézett. Elég mély volt, hogy a hétköznapi szemnek a lyuk csak feketének tűnjön, de Kylar halvány, fémes csillogást látott az alján. Letámaszkodott a térdére és a csonkjára– aú – , a könyökére – így már jobb és belenyúlt a lyukba. Egy kicsi, lezárt fémdobozzal a kezében állt fel. Egyetlen szót véstek a fedelére: „Azoth”. Ebbe beleborzongott. Hányan ismerték ezt a nevet? Kylar szerencsétlenül kinyitotta a fél keze és a csonkja között tartva. Egy üzenet volt benne.
„Hé állt benne Durzo kézírásával – én is azt hittem, hogy az utolsó. Azt mondta, kaphatok még egyet a régi idők emlékére...” Kylar látása elhomályosult. Nem tudta elhinni. A levél folytatódott, de a pillantása az utolsó szavakra siklott: „NE PAKTÁLJ LE A FARKASSAL!” – A levelet egy hónappal azután dátumozták, hogy Kylar megölte a mesterét. Durzo életben volt.
A SZERZŐRŐL BRENT WEEKS Montanában született és ott is nőtt fel. Miután megkapta a diplomáját a Hillsdale College-ban, Brentnek olyan rövidke munkái voltak, mint hogy járja a világot, mint Caine a Kung Fu című sorozatban, mixer legyen egy bárban, és megrontsa az ifjúságot. (Nem egyidőben.) Kocsmai szalvétákra kezdett írni, aztán óratervekre, végül teljes munkaidőben. Aztán valaki fizetett érte. Brent jelenleg Oregonban él feleségével, Kristivel. Nem tart macskákat, és nem visel lófarkat. Többet is megtudhat róla a www.brentweeks.com weboldalon.
ELŐZETES Ha tetszett az Árnyak Peremén keresse a Túl az árnyakon-t Az Éj Angyala Trilógia 3. könyvét Brent Weeks tollából! Az őrszem tapasztalt sa’ceurai volt, egy kardmester, aki tizenhat embert ölt meg, és kötötte a hajtincsüket a saját tűzvörös hajába. A pillantása fáradhatatlanul kutatta a sötétséget ott, ahol az erdő és a tölgyliget találkozott, és amikor megfordult, leárnyékolta szemét a bajtársai csendes tüzének fényétől, hogy óvja az éjszakai látását. A hűvös szél ellenére– amely végigsöpört a táboron, és amitől felnyögtek a hatalmas tölgyfák-, nem viselt sisakot, hogy az ne tompítsa a hallását. De a mestergyilkost esélye sem volt megállítani. Egykori mestergyilkos, gondolta Kylar, fél kézzel egyensúlyozva egy széles tölgyfaágon. Ha még mindig bérelhető gyilkos lett volna, megölte volna az őrszemet, és kész. Kylar most már valami más volt: Ejangyal, halhatatlan, láthatatlan és majdnem legyőzhetetlen. Csak azoknak kínálta a halált, akik megérdemelték. Ezek a harcosok olyan földről származtak, amelynek a neve is azt jelentette, A Kard, Ceura. A legjobb katonák voltak, akiket Kylar valaha látott. A táborverés hatékonysága hosszú évekig tartó hadjáratokról árulkodott. Eltakarították a bozótot, amely eltakarhatta a közeledő ellenséget, töltéssel fogták körül kis tüzeiket, hogy minél kevésbé legyenek láthatók, és úgy rendezték el a sátraikat, hogy védjék a lovakat és a vezetőiket. Minden tűznél tíz ember melegedett, akik mindannyian tisztában voltak a felelősségükkel. Hangyákként mozogtak az erdőben, és amikor végeztek a feladataikkal, mindegyikük csak a szomszédos tábortűzig távolodott el. Játszottak, de nem ittak, és halkan beszéltek. A ceuraiak hatékonyságának egyetlen hátránya a fegyverzetük volt. A ceurai bambusz és firniszfa páncélzatát az ember saját maga is fel tudta ölteni. De az egy héttel azelőtt a Pavvil-bereknél lopott khalidori páncélzathoz segítség kellett. Lánccal és vérttel kombinált páncélingeik voltak, és a ceuraiak nem tudták eldönteni, hogy vértezetben kellene-e aludniuk, vagy legyenek egymás apródai. Amikor minden egység megkapta a lehetőséget, hogy maguk döntsék el, hogyan oldják meg a problémát, és nem pazaroltak időt arra, hogy megkérdezzék a parancsnokot, Kylar tudta, hogy a barátja, Logan Gyre sorsa megpecsételődött. Lantano Garuwashi Hadúr a ceurai rendszeretetet egyéni
felelősséggel párosította. Ez szemléletes magyarázat volt arra, hogy Garuwashi miért nem vesztett soha csatát. Ezért kellett meghalnia. Kylar hát egy bosszúálló isten leheleteként mozgott a fák között, az ágakat az esti széllel együtt zörgette. A tölgyek egyenes, széles távú sorokban nőttek, amelyeket csak a fiatalabb fák törtek meg elődeik vállai közé furakodva, és maguk is ősöreggé nőve. Kylar kimászott egy ágra, olyan messze, ahogy csak tudott, és a lengedező ágak között kémlelte Garuwashit. A férfit halványan megvilágította a tüzének fénye. Az új tulajdonos örömével simogatta az ölébe fektetett kardot. Ha Kylar át tud jutni a következő tölgyfára, csupán lépésekre az áldozatától mászhatna a földre. Nevezhetem még áldozatnak a célpontot, ha már nem vagyok mestergyilkos? Célpontként gondolni Garuwashira lehetetlen volt. Kylar még hallotta a mestere hangját: „Az orgyilkosoknak lefitymálóan mosolygott vannak célpontjaik, mivel az orgyilkosok néha elvétik.” Kylar felmérte a távolságot a következő faágig, amely elbírhatta a súlyát. Nyolc lépés. Nem volt nagy ugrás. Az ijesztő a faágon való landolás volt, és hogy fél kézzel megállítsa a lendületét. Ha nem ugrott volna, két tábortűz között kellett volna elosonni, ahol a katonák még mindig átkeltek időnként, és a talaj teli volt száraz levelekkel. Úgy döntött, ugrik, amikor a következő fuvallat megérkezik. – Furcsa fény van a szemedben – szólt Lantano Garuwashi. Nagytermetű ember volt ceurai létére, magas és karcsú, izmos, akár egy tigris. A saját haja tincsei, amelyek a pislákoló tűz színében égtek, láthatók voltak a hatvan különböző színű hajtincsen keresztül, amelyeket a megölt ellenfeleitől gyűjtött. – Mindig szerettem a tüzet. Emlékezni akarok rá, amikor meghalok. Kylar megmozdult, hogy lássa a beszélőt. Feir Cousat volt az, a szőke óriás, aki olyan széles volt, amilyen magas. Kylar találkozott vele egyszer. Feir nemcsak ügyes kardforgató volt, hanem mágus is. Szerencsére háttal ült Kylarnek. Egy hete, miután a khalidori Istenkirály, Garoth Ursuul megölte őt, Kylar egyezséget kötött a sárga szemű férfival, akit Farkasnak hívtak. Az élet és halál közötti furcsa birodalmában a Farkas megígérte, hogy helyreállítja Kylar elveszett jobb karját, és gyorsan visszahozza az életbe, ha Kylar ellopja Lantano Garuwashi kardját. Ami egyszerűnek látszott– ki tud megakadályozni egy láthatatlan embert a lopásban? most kezdett egyre bonyolultabbá válni. Ki tud megállítani egy láthatatlan embert? Egy mágus, aki látja a láthatatlan embereket. – Vagyis tényleg azt hiszed, hogy a Sötét Vadász ebben az erdőben él?–
kérdezte Garuwashi. – Vond ki kissé a kardot, Hadúr – felelte Feir. – A penge lángol, hogy figyelmeztessen a veszélyre vagy a mágiára. A Sötét Vadász pedig mindkettőt jelenti. Ahogy én is– gondolta Kylar. – Közel van? – kérdezte Garuwashi. Guggoló testhelyzetbe emelkedett, mint egy ugrásra kész tigris. – Mondtam, hogy a cenariai sereg idecsalogatása a mi halálunk lehet, nem az övék– felelte Feir. Visszabámult a tűzbe. Az elmúlt héten, a Pawil-bereknél vívott csata után, Garuwashi keletre vezette Logant és az embereit. Mivel a ceuraiak a halott khalidoriak ruháiba bújva álcázták magukat, Logan azt hitte, a szétzúzott khalidori sereg maradványait üldözi. De Kylarnek fogalma sem volt arról, hogy miért vezette ide Logant Lantano Garuwashi. De azt sem tudta, hogy miért választotta őt a ka’karinak nevezett fekete fém, hogy szolgálja őt, vagy hogy miért hozta vissza a halálból, vagy hogy miért látta az emberek lelkén a rosszra való hajlamot, amely halált követelt, vagy, ami azt illeti, miért kelt fel a Nap, vagy, miért függ az égen anélkül, hogy leesne. – Azt mondtad, amíg nem megyünk be a Vadász erdejébe, biztonságban vagyunk – szólt Garuwashi. – Azt – mondtam „valószínűleg”– felelte Feir.– A Vadász érzi és gyűlöli a mágiát. Az a kard valószínűleg mindkettőnek számít. Garuwashi intett a kezével, elhessegetve a veszélyt. – Nem megyünk be a Vadász erdejébe. És ha a cenariaiak harcolni akarnak velünk, nekik muszáj lesz – mondta. Amikor Kylar végül megértette a tervet, alig kapott levegőt. Az erdő a berektől északra, délre és nyugatra sűrű volt és elburjánzott. Hogy a létszámfölényt kihasználja, Logannek keletről kellett átvágnia, ahol a Sötét Vadász Erdejének hatalmas ősfái álltak, és egy seregnek sok helye volt manőverezni. De azt beszélték, hogy egy lény az elmúlt évszázadokban megölt mindent, amely az erdőbe tévedt. Tanult emberek gúnyolódtak az ilyen babonaságon, de Kylar találkozott a Torras Bend-i földművesekkel. Ha babonásak voltak, akkor csak egyetlen egy babonájuk volt. Logan egyenesen bele fog sétálni a csapdába. A szél ismét feltámadt, az ágak felnyögtek. Kylar némán vicsorogva elugrott. A Tálentumával könnyedén átrepült a távolságon, az ág távolabbi oldalán lecsúszott. Kis fekete karmok tépték fel a ruháját a térdei oldalán, a bal alkarján, és még a bordái mentén is. Egy pillanatig a karmok folyékony fémből voltak, nem annyira eltépve a ruháját, mint átolvadva rajta minden
apró ponton, aztán megszilárdultak, és Kylar egy rántással megállt. Miután visszahúzódzkodott az ágra, a karmok visszaolvadtak a testébe. Kylar remegett, és nem csak azért, mert majdnem leesett. Mivé válók? Minden learatott és megszenvedett halállal erősebb lett. A frász jött rá ettől. Mibefog ez kerülni? Biztosan van ára, Kylar fogcsikorgatva lemászott a fáról, fejjel lefelé. Hagyta, hogy a karmok kiemelkedjenek és visszasüllyedjenek a bőrébe, kis lyukakar fúrva a ruhájába és a fa kérgébe. Amikor elérte a talajt, minden pórusából folyt a fekete ka’kari, hogy második bőrként beborítsa Kylart. Eltakarta az arcát, a testét, a ruháját és a kardját, és kezdte elnyelni a fényt. Kylar láthatatlanul közelebb lépett. – Arról álmodtam, hogy egy kis városba költözöm, mint Torras Bend – szólt Feir. Háta, amely olyan széles volt, akár egy ököré, Kylar előtt volt.– Építek egy kovácsműhelyt a folyónál, készítek egy vízimalmot, hogy az működtesse a fújtatót, míg a fiaim nem lesznek elég nagyok, hogy segítsenek. Egy próféta azt – mondta, megtörténhet. – Elég az álmaidból – vágott közbe Garuwashi, és felállt.– A fő hadseregem már majdnem átkelt a hegyeken. Te meg én elmegyünk. Fő hadsereg? A helyére csusszant a kirakós utolsó darabja is. Ezért öltöztek úgy, mint a khalidoriak. Garuwashi messze keletre csalta Cenaria seregének legjavát, hogy a fő sereg beáramolhasson nyugaton. Khalidor seregének megsemmisítése után a cenariai földműves alattvalók valószínűleg hazasiettek a tanyáikra. Napokon belül néhány száz cenariai katonának kell szembenéznie Ceura egész hadseregével. – Elmegyünk? Ma éjjel? – kérdezte Feir meglepve. – Most.– Garuwashi egyenesen Kylar arcába mosolygott fölényesen. Kylar megdermedt, de nem látta a férfi zöld szemében felvillanni a felismerést. Helyette valami sokkal rosszabbat látott. Nyolcvankét halál volt Garuwashi szemében. Nyolcvankettő! És egyik sem gyilkosság. Lantano Garuwashit megölni nem igazság lett volna, hanem gyilkosság. Kylar hangosan elkáromkodta magát. Lantano Garuwashi talpra ugrott, a lángoló kardról elrepült a hüvely, a férfi máris támadó testtartást vett fel. A Feir nevű hegy csak egy kicsivel volt lassabb. Felállt, és a kezében csupasz karddal gyorsabban fordult körbe, mint Kylar hitte volna egy ekkora férfitől. A szeme nagyra nyílt, amikor megpillantotta őt. Kylar dühösen felordított, és kék láng futott végig a ka’kiri-bőrön és a nagy, rosszalló álarcon, amit viselt. Egy lépést hallott, amikor Garuwashi egyik testőre hátulról rátámadt. Kylar Tálentuma meglódult, ő pedig hátraszaltót vetett, és a lábával a férfi vállára támaszkodva elrugaszkodott. A sa’ceurai a földbe csapódott, Kylar pedig átpördült a levegőn, a testéből kék
lángok csaptak ki ropogva. Mielőtt elkaphatta volna az ágat, kihunytak a lángok és Kylar láthatatlanná vált. Fél kézzel pördült ágról ágra, meg sem kísérelte, hogy elrejtőzzön. Ha nem csinál valamit ma éjjel– Logan, és minden katonája meg fognak halni.
