Braun Róbert: A faji kérdés Amerikában

Braun Róbert: A faji kérdés Amerikában zoktak beszélni nálunk is faji kérdésről, azonban még a legtágabb természettudományi értelemben véve is ilyesmi Magyarországon nincs. Ha kiküszöböljük a gazdasági és társadalmi érdekösszeütközéseket, nálunk csakis nyelvi harcról beszélhetünk. Bár tudományos szempontból épen nem tisztázott kérdés, hogy mily sajátságok tesznek egy bizonyos embercsoportot külön fajjá, gyakorlati szempontból teljesen egyértelmű az a fölfogás, hogy a néger, indián, mongol és a fehér egymástól élesen elkülönített fajok, amelyek közti harcot ez alapon joggal nevezzük faji harcnak. Tisztán gyakorlati eredmények szempontjából ez a küzdelem lényegében nem más, mint hatványozott mértékben az Európában nyelvi vagy történelmi alapon folyó nacionalista harcok. Így tehát az amerikai faji kérdés indirekte tanulságokat foglal magában az európai nacionalista kérdésre nézve is, t. i. ugyanazon erőt fokozva mutatja hasonló környezetben. Ε sorok írója az alábbiakban többnyire saját tapasztalataira hivatkozik. Nem igen igyekezett elméleteket csinálni, hanem inkább adalékokkal kíván szolgálni az olvasónak, melyeket sokszor teljesen nyersen, érintetlenül hagyott meg. Egy évig utazott az Egyesült Államok legkülönbözőbb részeiben és ott élő barátai segítsége folytán több alkalma volt megfigyeléseket tennie, mint az átlagos utazónak. Az irodalmat sem hanyagolta el és ha az alábbiakban kevés hivatkozás van erre, annak oka, hogy az e tárgyra vonatkozó irodalom minősége nem áll arányban a mennyiséggel. Végül pedig szem előtt tartotta kérdezősködéseiben azt, hogy a kutató keresse az okokat, de ne kérdezze azokat.

402

Braun Róbert: A faji kérdés Amerikában

A faji kérdés genezisét illetőleg a Harvard Egyetem egyik tanára állította föl ezt a meggyőző maximát: adj antipátiáidnak nevet és terjeszd ki ezt az antipátiát mindenre, amit e név föd és megvan a faji előítélet. Tehát Amerikáról szólva: nevezd az előtted gyűlöletes sajátságokat négereknek vagy mongoloknak és azután terjeszd ki gyűlöletedet mindenre, amit négernek vagy mongolnak neveznek és megvan a faji gyűlölet. Bár Amerikában sem ismeretlen az európai értelemben vett nemzetiségi kérdés, a zsidók társadalmi helyzete pedig alig mondható kedvezőbbnek, mint nálunk,* azonban igazi faji kérdés csak három van: 1. az indián, 2. a néger és 3. a mongolkérdés.

I. Az indiánok Ez a kérdés természetesen a legenyhébb. Főoka ennek az indiánok csekély száma, továbbá az a mélyen begyökerezett tudat a közvéleményben, hogy az indiánnak, mint őslakónak bizonyos kiváltságos jogai vannak. Ehez járult az is, hogy az indián sohasem volt rabszolga, továbbá, hogy egész lényét romantika vette körül, sőt úgyszólván kizárólag hozzá fűződik az egész sovány amerikai romantika. Általános azonban az a fölfogás, hogy Canada mindenkor sokkal humánusabban bánt az őslakókkal, mint az Egyesült Államok. Még 50—60 év előtt, amikor az indián helyenként komoly veszedelem volt, a maitól teljesen eltérő volt a róla való vélemény, sőt a távol Nyugaton még ma is hallani itt-ott a régi ítéletet: There is but one good Indian, the dead one. (Csak egy jó indián van, a holt indián.) Március hó közepe táján látogattam meg az arizonai Tucson város közelében egy indián telepet. A telep közelében van a szövetségi kormány által föntartott iskola. Itt közlöm a helyszínen írt impresszióimat. Az indián gyerekek tanítása a szövetségi iskolákban egyik szomorú példája a bürokráciának. Washingtonban olyan emberek, akik az indiánokat legföljebb Cooper regényeiből ismerik, összecsomagolnak egy csomó olvasókönyvet, melyek new-yorki és chicagói gyerekek számára készültek és lehet, hogy ezeknek megfelelők, ezeket elküldik

* Igen sok oly klub van, ahol zsidó tagokat nem vesznek föl, miért is nagy számban találhatók mindenfelé külön zsidó klubok. A new-yorki Columbia Egyetemen napirenden vannak a súrlódások zsidók és keresztények közt. Mintegy másfél év előtt nagy polémia folyt a bostoni sajtóban amiatt, hogy egy előkelő tengeri fürdőn ily fölírások voltak kifüggesztve: Jewish patronage not sollicited. (Zsidó vendégek után nem törekszünk). A fürdőtulajdonos vendégei presszióját hozta föl eljárása magyarázatául.


403

Tucsonba, hogy a tanító e könyvekből tanítsa meg írni-olvasni és angolul beszélni az indián gyerekeket. Egy délelőttöt töltöttem az iskolában, hol a programm a következő volt: Reggel a gyerekek megmosakodtak az udvaron és a tanító zongorakísérete mellett bevonultak az osztályba (22 fiú és lány, 6—13 év közt), utána elég jól elénekeltek néhány dalt. Aztán írtak, olvastak, számoltak délig, ekkor pedig a tanítóné főzte ebédet fogyasztották el. A főzésben, terítésben a nagyobbacska leányok segítettek. Ebéd után szünet és másfél órai tanulás következett. A tanulók magatartásában valami lassúság, zárkózottság volt megfigyelhető; fölfogásuk nyilvánvalóan lassú, angolul csak a nagyobbak tudnak beszélni. Még a kisebb fiúk is, köztük nem egy szép, nemes arcvonásokkal, ritkán mosolyognak, bár szünet közben nem csöndesebbek a fehér gyermekeknél. A baseballt nyilván többre becsülik a tanulásnál. Több kérdést intéztem a tanítóhoz a gyermekeket illetőleg. Sokszor habozva felelt, látszott, hogy nem akar többet mondani annál, mint amit saját megfigyelése alapján tud. Hogy sokat törődnek-e a tanító véleményével? Ó igen, mindent oly jól végeznek, amennyire csak képesek. Hogy mutatnak-e bizalmat? A tanító hosszan elgondolkozott. Igen, Chico egyszer kérdezte, hogy egy szót hogy kell helyesen írni, de egyébként soha kérdéssel, panasszal vagy közléssel nem fordulnak hozzá, ha nem föltétlenül szükséges. Eleinte úgy gondolta, hogy a gyermekek indifferensek, de most inkább úgy véli, hogy ép oly kíváncsiak, mint a fehér gyermekek, csak nem mutatják. Általában nem sokat mondhat a gyermekek érzelmi világát illetőleg, bár sok év óta tanít indián iskolában. Kimentem a konyhába, hol a leányok tésztát gyúrtak. A tanítóné beszélt az indián főzésről, közben az egyik leányt megkérte, hogy mutassa meg a tésztával, hogy milyen formája van az egyik indián ételnek. A leányka néhány szót váltva saját nyelvén társnőjével, komoly arckifejezéssel mutatta meg a formát, csak akkor mosolygott alig észrevehetően, amikor elkészült vele. A gyermekek gyöngéd bánásmódhoz vannak szokva és a tanító közlése szerint igen érzékenyek. Egészben véve azonban az iskola nem sokat változtat rajtuk. Mikor túl vannak a tanköteles koron, nem vesződnek többé olvasással, mosdással, rendes időben asztalnál való étkezéssel és a fehér ember egyéb találmányaival. Az a kevés, amit az indiánok helyzetéről hallottam, arra a nézetre vitt, hogy a szövetségi kormány semmit sem tett az indiánok nevelését illetőleg, hanem úgy bánt velük, mint gyermekekkel és ezért a mai rézbőrű a kor kivételével minden tekintetben gyermekes:

404


tanulás, tapasztalat, felelősség nélkül való. Régente a vadászat hosszas tanulást igényelt, amint ezt civilizált indiánok elbeszéléséből tudjuk. Vadászatból megélni nem könnyű dolog; folytonos gyakorlatot, ügyességet, szívósságot kíván. A mai indiánt a kormány tartja el; kap: húst, lisztet, sőt ruhát stb-t. Sokszor földjét meg sem műveli, hanem bérbeadja. Miért dolgoznék? A legtöbb fehér ember sem dolgoznék hasonló körülmények közt és bizonyára egy sem, ha folytonos tétlenséget látna maga körül. A szülői felelősség érzete is kihal az indiánból, hisz a kormány épp úgy eltartja majd gyermekeit is, mint őt magát. A régi indiánok életét illetőleg, fölötte érdekes adatokat találunk Ohiyesa nevű indián (angol néven: Ch. A. Eastman) könyvében,* aki gyermekkorát teljesen a régi módon élő vadász-indián módra töltötte. Megtudjuk, hogy a gyermek nevelése igen gondos volt. Őt magát pontosan kioktatták, hogy melyik hang milyen madártól származik, megmutatták neki, hogy mint lapul meg a nyúl vackában stb. Az erkölcsi nevelést sem hanyagolták el: „Mint kis gyermekbe belém oltották, hogy hallgatag és szótlan legyek.” „Nem volt megengedve, hogy beleszóljak az idősebbek vitatkozásába, sőt beszélnem sem volt szabad, ha nem kérdeztek.” „Elterjedt fölfogásnak látszik, hogy minden jellegzetes indiánügyesség ösztönszerű és öröklött. Ez tévedés. Az indiánnak minden sztoicizmusa és kitartása, szerzett tulajdonságok ...” Bár az amerikai többre tartja az indiánt a négernél, vele szemben is érezteti a faji különbséget és alig kétséges, hogy az indiánokat magában véve a romantika nem óvná meg egy a négerekéhez hasonló bánásmódtól, ha csekély számuk nem enyhítené a faji kérdés élességét. Eléggé bizonyítja ezt a mexikóiak helyzete. Mivel a mexikóiak a spanyolok és indiánok különböző arányú keveréke, ők sem mennek fehér ember számba. El Paso-ban, egy a mexikói határon levő texasi bányavárosban, mintegy 15.000 mexikói van, azonban az összeházasodás amerikaiakkal fölötte kivételes. Az alábbiakban jellemző adatként közlöm egy 17 éves arizonai iskolásfiú szavait a faji kérdésről, melyeket a beszélgetés után néhány órával lehetőleg szó szerint jegyeztem föl. A fiúval ketten egy több órás kirándulást tettünk és minthogy nem árultam el saját nézeteimet a szóban forgó kérdésről, azt hiszem, nyilatkozatai nagyon őszinték és közvetlenek. — A mi iskolánkban vannak mexikóiak és négerek. Egyetlen jobb családból való fehér fiú sem barátkozik négerekkel. Vannak * Indian Boyhood. Mc Clure, Phillips & Co. New-York, 1902.

Braun Robert: A faji kérdés Amerikában

405

akik teszik és mint egyenlővel bánnak egy négerrel, de annyi bizonyos, hogy nem nagy élvezetük van benne. Én nem szeretem a mexikóiakat. Az ember maga sem tudja miért, de utál velük lenni (you just hate to be with them). Vannak mexikóiak, akik ép oly kevéssé barátkoznának négerekkel, mint ön vagy én, de a legtöbben megteszik. A mexikóiak bizonyos tekintetben, azt mondhatná az ember, hogy büszkék. Ha látják, hogy egy amerikai fiú nem akar velük játszani, nem olyanok, mint a négerek, hanem magára hagyják. Az iskolában állandóan spanyolul beszélnek, angolul csak szükség esetén. Látni való tehát, hogy a mexikói faji kérdés ugyancsak kiélezett. James Bryce is említi ismert művében The American Commonwealth-ben, hogy New-Mexico állammá való átalakulásának egyik fontos oka a nem fehérvérű mexikóiak elleni gyűlölet.

II. A négerek Négernek Amerikában* nemcsak a tisztavérű négert nevezik, hanem általában mindenkit, akiben bármily csekély arányú néger vér is van. Vagyis, mint a nagyhírű Booker T. Washington mondja, száz percent fehér vér kell ahhoz, hogy valaki fehér ember legyen, ellenben egy percent néger vér is négerré tesz valakit. A törvény ugyan egyes államokban azt, akiben ⅞ fehér vér van, fehér embernek ismeri el, de a társadalom négerként bánik, akiben egyáltalában néger vér van. A legégetőbb faji kérdés kétségkívül a néger. A világ egyik legvéresebb és legelkeseredettebb háborújának emléke fűződik a négerek fölszabadításához. A fölszabadítás azonban ép oly kevéssé oldotta meg a kérdést, mint nálunk a jobbágyság eltörlése az agrárkérdést. Észak és Dél kölcsönösen egymást vádolja a rabszolgaság intézményének Amerikában való meghonosításával és a négerkérdés fölidézésével. Kétségtelen, hogy a legtöbb rabszolgát északi puritán kereskedők szállították Amerikába, amikor még ez a legitim foglalkozások közé tartozott. A négerek túlnyomó többsége ma is a régi ültetvények helyén él és ezek helyzetének megértése ép oly nehéz a rabszolgaság alatti viszonyok ismerete nélkül, mint amily nehéz nálunk az agrárkérdés ismerete a hűbériség intézményének tudása nélkül. Dr. W. Ε. Β. Du Bois, az atlantai egyetem jeles tanára, aki maga is néger, így jellemzi röviden a háború előtti gazdasági helyzetet: „A háború előtt a déli ültetvény a tulajdonosból, 20—200 * Amerika úgy itt, mint a címben és egyebütt egyértelmű az északamerikai Egyesült Államokkal. Ez általánosan elterjedt nyelvszokás az Óceánon túl.

406


rabszolgából és több száz acre földből állt. Közvetlenül a tulajdonos alatt a fölügyelő állt, aki több főrabszolga által intézte a munkát, kiket hajcsároknak neveztek. A közönséges rabszolgák háziszolgákra, kézművesekre és mezei munkásokra oszlottak. Minden 12 éven fölüli ember, férfiak, nők és gyermekek, valamiféle dolgot végeztek, a gyermekek, öregek és nyomorékok csak félmunkára voltak kötelezve. „A pamut volt ez ültetvényeken a főtermék, de rizst is termeltek South Carolina-ban, cukrot Louisiana-ban és dohányt az északibb államokban. A szemes terméknek jelentősége kisebb volt és a széna, gyümölcs és főzelék alig volt elég honi fogyasztásra.” „Az ilyen ültetvényekkel járó legszembetűnőbb jelenség a nagy kiterjedés volt. Noha pontos számok hiányzanak, vannak adatok, melyek azt mutatják, hogy az ültetvények kiterjedése 1820-tól mintegy 1855-ig növekedett. Minthogy a régi földeket fokozatosan kiélték, az új föld utáni kereslet a nagy farmok vidékét egyre inkább dél és nyugat felé tolta el”. „Az első pontos adatokat az 1850. és 1860. évi cenzus szolgáltatja. A közbeeső évtized az ültetvény rendszert zenitjén és hanyatlásának kezdetén mutatja. A föld története ez idő alatt a földtulajdonosok erőfeszítésének története, hogy gazdasági előnyeiket megtartsák. A pamutpiac kedvező volt, az árak maradandóan emelkedők. A nagy farmok vidéke egyre tovább terjed dél és nyugat felé és minthogy a kiélt farmokon a határállamokban egyre inkább abbahagyták a mezőgazdaságot, rabszolgatenyésztő farmokká alakultak át, hogy kielégíthessék a pamutvidék növekvő munkakeresletét; így Maryland, Virginia, North Carolina, Kentucky, Tennessee és Missouri központjai lettek egy nagy méretű belföldi rabszolgakereskedésnek. A rabszolgák átlagos becsértéke az adókivetésnél (a tényleges értéknek harmadával vagy felével alacsonyabb) 1840-től 1850-ig 324 $-tól 361 $ és 1855-ben 505 $-ra emelkedett . . . ” „Ezt a gazdasági rendszert a polgárháború buktatta meg. A had seregek által elpusztított föld csökkent értékében, a rabszolgákba fektetett másfél milliárd dollárnyi tőke teljesen megsemmisült, az emberek elszegényedtek és adósságba merültek.” Hogy vajon a négereket a rabszolgaságban tenyésztették-e, teljes határozottsággal nem bizonyítható. Prof. Du Bois állítja ugyan, de nem bizonyítja és bármily jó véleménnyel is legyünk tárgyilagossága felől, néger származása elfogulttá teheti e kérdésben. Néhány déli ember, akiket megkérdeztem, mosolyogva utasították vissza ezt a föltevést. Viszont egy liberális fölfogású déli ember körülbelül zeket mondta:


407

— A rabszolgatenyésztés körülbelül olyanféleként folyt, mint az okszerű állattenyésztés. A nagyobb rabszolgatulajdonosok szaporítás végett egy e célra tartott erős fizikumú és szelíd természetű férfirabszolgával párosították a rabszolganőket. A fehér apától született rabszolgát kevésbbé engedelmes magaviselete miatt kevésbbé hasznavehetőnek tartották és ára rendszerint alacsonyabb volt. A nők kénytelenek voltak annyi gyermeket szülni, amennyit csak képesek voltak. Ε gyermekeket azután, bár ezt a törvény tiltotta, már igen zsenge korban eladták. A legtöbb rabszolgatartó azzal vigasztalta magát, hogy a néger fajból egyáltalában hiányzik a fehéreknél meglevő anyai szeretet, ami azonban teljesen valószínűtlen. Ulrich Β. Phillips, a new orleansi Tulane Egyetem tanára, aki a rabszolga háború előtti kor kutatója és igen konzervatív, sőt kifejezetten antidemokrata, úgy mondta előttem, hogy semmi sem bizonyítja e racionális tenyésztés meglevését, noha olyan adatai sincsenek, melyek e tenyésztést kizárnák. Ő különben, mint az eugenetika híve, semmi rosszat sem találna e dologban. A legvalószínűbb szerinte az, hogy a négerek önkényt szaporodtak, a szaporulatot pedig gazdáik eladták. Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy kivált a két Virginia, dea többi északi rabszolgatartó államban is a rabszolgatartás vége felé a néger mint munkaerő alig hajtott jövedelmet és többnyire csak azért tartották, hogy gyermekeit eladják déli és nyugati ültetvényeseknek, kétségtelen, hogy a néger szaporodása gazdájára nézve igen fontos gazdasági érdek volt. Ilyen körülmények közt a gyermekek mennyisége és minősége a rabszolgatulajdonosra nézve vitális érdeki évén, legalább is valószínű, hogy igyekezett sok és jó áron kelendő gyermekhez jutni. Nehéz mereven visszautasítani azt a föltevést, hogy az ültetvényes ép úgy nem bízta egyszerűen a természetre a rabszolgák szaporodását, mint ahogy nem bízta a munkaállatok szaporodását sem. Magam is ismertem oly néger nőt, aki 24 gyermeket szült és ezek közül 23-at adtak el oly távoli vidékre, hogy soha többé nem hallott róluk. Figyelemreméltó tény, hogy a rabszolga jogi helyzete az angolszász országokban nemcsak abszolúte véve volt rossz, de francia törvényekhez viszonyítva relatíve is. Különösen tanulságos erre nézve Louisiana állam törvényhozása, mely mai napig is az egyetlen állam az Unióban, ahol a Common Law helyett a Code Civil van érvényben. Az angol Black Code a francia Code Noir-ból származik* és aki a * Minthogy az első francia rabszolgatörvények Haiti-ből valók, lehet, hogy spanyol eredetre vezethetők vissza. Az angol és francia törvényeket New Orleans-ben hasonlítottam össze, de sajnos, nem volt időm a spanyol törvényeket is átvizsgálni.

408


kettőt egymással összehasonlítja, konstatálhatja, hogy noha a francia törvény 1724-ből való, humánusabb az amerikai 1854-ből valónál. Ez utóbbi tele van drákói rendelkezésekkel, így pl. halállal sújtja azt a rabszolgát, aki harmadszor emel kezet fehér ember ellen. Az angol törvényhozás tele van ellenséges indulattal a szabad néger ellen. A törvény bevezető szavai közt ezt olvassuk: „E többféle megszorítás, mely államonként különböző, a szabad négert csak valamivel emelik a rabszolga fölé polgári jogok tekintetében. Ennélfogva a büntető rabszolgatörvény rendszerint a szabad négerre is vonatkozik.” Ettől szembetűnően különbözik a 130 évvel régibb francia törvény, melynek 54. §-a így szól: „A fölszabadított rabszolgákat ugyanoly jogokkal, szabadalmakkal és kiváltságokkal ruházzuk föl, aminőket szabadon született emberek élveznek. A mi akaratunk az, hogy szabadságuk elnyerésének érdeme ne csak személyükre, de tulajdonukra nézve is ép oly következményekkel járjon, mint aminő következik egyéb alattvalóinkra nézve, ama boldog körülményből, hogy szabadoknak születtek.” A rabszolgaság bizonyára a legnagyobb szerencsétlenség, mely egy nemzetet érhet, mondja egy néger író. Azonban természetesen tévedés volna azt hinni, mintha minden rabszolgatartó vérszomjas zsarnok lett volna. Egyenesen gazdasági érdekei kívánták a jó bánásmódot, mert hisz ez volt a legbiztosabb módja annak, hogy a rabszolgától a maximális munkaszolgáltatást kapja. A kegyetlen rabszolgatartó ép oly rendellenes jelenség volt, mint az állatait kínzó gazda. Bár a négerek vágyódtak a szabadság után, mit sem tettek fölszabadulásuk érdekében.* Az északi seregek betörtek Délre és Északon mindenki azt várta, hogy a négerek egy szálig fegyvert fognak ragadni vagy a déliek nem mernek otthonról el sem mozdulni, nem merve rabszolgáikra hagyni családjukat. Ez azonban nem történt. Az ültetvényes feleségét és családját rabszolgájára bízva, nyugodtan ment háborúba. Sőt mi több, amikor a pusztító háború folytán a déli seregben az emberanyag teljesen kimerülőben volt, csak néhány szavazaton múlt, hogy a konföderáció föl nem fegyverezte a rabszolgákat. Fölötte

* W. E. B. Du Bois The Souls of Black Folk c. művében a néger népdalokról írva, csak egyetlen szabadságdalt tud idézni és az is erősen vallásos színezetű: „Ó Szabadság, Ó Szabadság, Ó Szabadság rám! Mintsem hogy rabszolga legyek* Inkább el akarok égettetni síromban, És elköltözni Uramhoz És szabad lenni.”


409

jellemző, hogy a négert gazdája képesnek tartotta arra, hogy fegyverrel küzdjön saját felszabadítása ellen. Ha e részben a mai négert vesszük, semmi sem mutatja jobban azt a nagy erkölcsi átalakulást, melyen ötven év alatt keresztül ment, melyhez foghatót a világ egyetlen népe sem mutathatott föl. A négert újból rabszolgaságba vetni nem volna könnyebb, mint bármely fehér népet. B. T. Washington írja ismert Up from Slavery c. művében, hogy mikor a fölszabadítási proklamációt fölolvasták, „anyám, aki mellettem állt, ráhajolt gyermekeire, megcsókolta őket, miközben örömkönnyek folytak arcán”. A rabszolgák napokig kóboroltak, hogy meggyőződjenek róla, hogy csakugyan szabadok-e, azután az öregebbek titokban visszasompolyogtak régi gazdáik házába . . . Ha a mai néger haladását érteni akarjuk, tudnunk kell hogy ötven év előtt a néger a törvény szerint nem bírhatott tulajdonnal, törvényes házasságot nem köthetett, sőt egyáltalában nem élt családi életet még oly értelemben sem, mint a legprimitívebb nép, mert az anyát gyermekétől igen korán választották el. Drákói szigorúságú büntetés érte azt a fehért vagy szabad négert, aki rabszolgát írniolvasni tanított. Teljesen hiányzott belőle a jövőre való gondolás. Ami az akaraterőt, önérzetességet illeti, erre végre teljesen darwini értelemben vett szelekció folyt, t. i. minél inkább voltak meg e sajátságok valamelyik rabszolgában, annál több kilátása volt arra, hogy bajba, pusztulásba kerüljön. Azonban nemcsak a négerre hatott a rabszolgaság demoralizálólag, hanem a fehérre is. Egy északi ember, aki részt vett a polgárháborúban és most Délen lakik, így foglalta össze nézeteit a négerekről és a rabszolgaságról: Elleneztem a rabszolgaságot és fegyverrel harcoltam ellene. De nem azért, mintha azt gondoltam volna, hogy rossz a négerre nézve; ellenkezőleg, azt hiszem, jót tett neki. Hanem azért voltam ellene, mert demoralizálta a déli fehéreket. Demoralizálta őket nemi erkölcs tekintetében és arrogáns, munkakerülő fajt nevelt belőlük. A rabszolgaság intézménye oka annak, hogy a déli fehér kitűnő harcos állat (fighting animal), de átkozottul rossz munkás. Kétségkívül sok északi ember gondolkozott így. A polgárháború formaszerinti oka nem a rabszolgaság volt, hanem annak a kérdésnek eldöntése, hogy terjedhet-e az egyes állam hatalma annyira, hogy kilépjen az Unióból. Az alkotmány e kérdést homályban hagyta és mikor a Dél megszegte az Uniót azzal a megokolással, hogy megvédje az alkotmányt, Lincoln saját kijelentése szerint kénytelen volt megszegni az alkotmányt, hogy megvédje az Uniót. A háború után Észak a négerek jogi helyzetét egy csapással megváltoztatta; a

410


régi rabszolgák teljes jogú állampolgárokká lettek, régi uraik pedig politikai jogaiktól megfosztattak. Ebben Északot csak az a cél vezette, hogy az alkotmány javításához (amendment) szükséges többség meglegyen és így a régi rabszolga jogi helyzetének változtatása nem az ő, hanem a diadalmas Észak érdekében történt. Mikor az alkotmányváltoztatás keresztülment, Északnak érthetőleg nagyobb gondja volt a Dél kiengesztelése, mint a néger sorsa. Minthogy pedig a négerek, amint ez másként várható sem volt, a jött-ment északiakkal (ezeket gúnyosan carpet-bagger-eknek, tarisznyásoknak nevezték) együtt súlyos politikai hibákat követtek el, a Dél a néger uralom (Negro domination) ellen nyílt és titkos terrorizmussal lépett föl, melynek eredménye a négerek politikai jogfosztása volt. Nagyobb szerencsétlenség nem érte soha a rabszolgaság óta a négereket, mint ez a rövid politikai hatalom, mely őket oly gyűlöletessé tette a közvélemény előtt, hogy ma, 40 év után sem lehet belátható időig remény az elveszett jog megszerzésére. Ma tehát a helyzet az, hogy Észak a négert teljesen kiszolgáltatta Délnek. A néger egyenlőtlensége részint törvényes intézkedéseken, részint társadalmi szokáson alapul. Így elsősorban törvényes intézkedések alapján van ma a 11 milliónyi négerség politikai jogaitól megfosztva. A szövetségi kongresszusban egyetlen néger sincs és hogy a képviselők mennyire nem őket képviselik, azt eléggé bizonyítja az a tény, hogy egy oly állam képviselője, melyben a négerek a többség, büntetlenül kívánhatja nyilvánosan ezer néger meglincselését annak kiengeszteléséül, hogy a köztársaság elnöke egy négert asztalához ültetett. Azok a törvények, melyek a néger számára külön vasúti kocsit, iskolát stb. írnak elő, csaknem mindig kimutathatólag egyenlőtlen mértékkel mérnek. Mert a néger pincér vagy dajka (vagyis a szolga) bejöhet a fehér ember kocsijába, csak mint egyenlő jogú utas van onnan kirekesztve. Fehér tanító taníthat néger iskolában, de néger tanító déli fehér iskolában elképzelhetetlen. Bármily kínosan is érinti a négert a társadalmi bojkot, társadalmi érintkezés kényszeren nem alapulhat és szabad államban bizonyára a legelemibb jog, hogy egyesek vagy egész társadalmi osztályok maguk választhassák ki azokat, akikkel társadalmilag érintkezni óhajtanak, így tehát csak a törvényes intézkedések kifogásolhatók demokratikus és liberális alapon, melyek pl. megtiltják azt, hogy egy fehér ember egy néger nővel törvényes házasságra lépjen, noha mindketten akarják; hogy fehér szülők gyermekeiket néger iskolába járassák, ha úgy akarják stb. Amellett a törvény egyáltalában nem következetes. Ha a célzat a faji elkülönítés, elsősorban fehér ember számára néger cselédek


411

tartását kellene eltiltani, amire azonban a Dél a legkisebb hajlandóságot sem mutatja. Az összes déli és több északi és nyugati állam törvényhozása tiltja a néger és fehér faj közti házasságot. Azonban bármennyire is tiltakozik a jelen nemzedék Délen a fajok keveredése ellen, már úgyszólván befejezett tény előtt áll, t. i. a keveredés már megtörtént. A statisztika adatai e pontban a hivatalos statisztika előszava szerint is megbízhatatlanok, de hozzávetőleges becslés közel másfél millióra teszi a félvérűeket (mulattos) és 2—300.000-re a negyedvérűeket (quadroons). A rabszolgaság ideje alatt azonban oly bizonytalan volt az apa, hogy ma alig lehet Amerikában egyetlen négerre is abszolút bizonysággal rámondani, hogy nincs benne fehér vér. Még a hetvenes években megszokott dolog volt, hogy tekintélyes ültetvényeseknek fekete családjuk volt a fehér mellett, sőt a mulattok és quadroon-ok nagy részére ma is ráillik az a történelmivé vált mondás, hogy „Virginia legnemesebb vére folyik ereikben”. A közvélemény azonban ma nagyon elítél bármiféle szexuális érintkezést a fajok közt és Louisiana állam 1908-ban törvényt hozott, mely fajtalanság címén 1 hónaptól 1 évig terjedhető börtönbüntetéssel sújtja az oly fehér férfit, aki néger nővel ágyasságban él. Bár e terjedő szigor néha tragikus eseteket hoz létre,* a közvélemény kérlelhetetlen. Ennek valószínű következménye az lehet a távol jövőre nézve, hogy a vegyes származásúak beolvadván a néger fajba, egy új, világosabb színű fajt hoznak létre, a teljesen világos színűek egy része pedig belopódzik a fehér fajba. Ez Kelly Miller, a jeles néger mathematikus és szociológus véleménye, aki hozzáteszi, hogy B. R. Tillman szenátor, a négerek legkérlelhetetlenebb ellensége, egyik beszéde szerint 400 ily esetről tud, ő maga pedig egyedül Washington városában 40 esetben győződött meg a „színhatár” átlépéséről. Nagy tévedés volna azt hinni, mintha a négerek faji öntudat tekintetében homogének volnának. A különböző színárnyalatúak közt a négerségen belül csaknem olyféle faji előítélet van, mint négerek és fehérek közt. A mulatto többre tartja magát a telivér négernél, azonban arra nézve eltérők a vélemények, hogy vajon ezt az utóbbi elismeri-e. Ε színárnyalatok igen sokféle arányban mutatják a néger * Egy év előtt a bíróság érvénytelennek jelentett ki egy húsz éves házasságot, melyből több gyermek született, mivel a nőben kimutatható néger vér volt. A férj, ki nem tudott neje származásáról a házasság kötésekor, öngyilkosságot követett el. Egy hosszú gyakorlattal bíró new orleansi ügyvéd egy magyar származású kliensének hasonlóan tragikus házasságát beszélte el az írónak.

412


vért, nemcsak ½, ¼ és 1/8 (octroon), hanem vannak 3/4, ⅞ stb. részben négerek. Annyi azonban kétségtelen, hogy házasságkötésnél a fehér színre valóságos prémium van tűzve, és mulatto férfi ritkán lép telivér néger nővel házasságra. Példa erre Booker T. Washington, aki mulatto és noha háromszor nősült meg, mindig világosszínű nőt vett el. Némelyeket a négerség e kevert helyzete annyira vitt, hogy a „néger” szóval nem egy fajt jeleznek, hanem bizonyos szellemi és lelki sajátságokat, melyek a rabszolgaság és a társadalmi elnyomottság hoztak létre*. Ennek természetesen az a fontos gyakorlati következménye volna, hogy e sajátságok megszüntethetők lévén, bár egyrészt a négerek nagy tömegének társadalmi helyzetét egyelőre jogosultnak bizonyítaná, másrészt egy kisebbséget (köztük az elmélet föltalálóját is) a fehérek közé emelné. A négerek jelen állapotának megismerése céljából e sorok írója elolvasta az e tárgyra vonatkozó irodalomnak keze ügyébe akadó részét. Céltalan volna a magyar olvasó előtt ama könyvek címeit fölsorolni, melyeket az író e kérdésről olvasott. Túlnyomóan nagy részük két csoportba oszlik. Az egyik csoport jelszavául egy röpirat címe tekinthető: The Negro a Beast (A néger bestia), a másiké egy fejezet címe egy könyvben: Our Brother in Black (Fekete testvérünk). Ε címek teljesen kifejezik a szerzők magatartását. Látszatát sem igyekeznek megőrizni a tárgyilagosságnak és ítéletük régen megvan a vizsgálat kezdete előtt. Az első csoport rendes taktikája az összes tekintélyeket mozgósítani a néger ellen. Darwintól Lombroso-ig és Max Nordau-ig, mellékesen pedig mindenkit tekintéllyé avatni, aki a néger ellen nyilatkozott. A másik fél, mely többnyire négerekből áll és melyet legjobban Β. Τ. Washington képvisel, minden kedvező nyilatkozatot és adatot összegyűjt, a kedvezőtlenek közül pedig csak azokat, melyeket megcáfolhat. Ilyen egyebek közt Haiti állam washingtoni követének könyve hazájáról, mely tulajdonképen védőirat a néger faj mellett. Ε könyvből körülbelül az az impressziója támadhat az olvasónak, hogy Haiti a világtörténelem központja, hogy a haiti-i négerek legyőzték a francia, angol és spanyol haderőt és hogy Napóleon egyetlen vágya tulajdonképen Haiti meghódítása volt, bukását pedig az okozta, hogy e terve nem sikerült. A világsajtó egyetlen célja Haiti rágalmazása, melyre csak azért irigykedik, mert ez az egyetlen igazán szabad állam a világon. Geo W. Williams pedig History of the Negro Race in America (New York & London * W. H. Thomas. The American Negro, New York, 1901. Természetesen sokkal bajosabb a négerség faji karakterét kereken tagadni, mint a


413

1885) c. vaskos kötetéből pedig legyen itt mutatóba ez a mondat: „Egyiptom, Görögország és Róma a négertől kölcsönözték azt a civilizációt, mely naggyá tette őket a világ előtt”. Vannak olyanok, kik látszólag elfogulatlanok, de jóhiszeműségük igen kétes. Legkevesebben vannak azok, akik tudományos rendszerességgel vizsgálják a kérdést. Az irodalomnál tanulságosabbak voltak a helyszínén tett megfigyelések, melyek közül hadd álljanak itt a következők. a) New

Orleans, La.

New Orleans-ben a négerek elszórva az egész városban laknak, különösen a régi kreol negyedben, helyenként azonban teljesen kiszorították a fehér lakosságot, a szegény fehérek (poor whites, gúnynéven crackers) kivételével. Itt gyakran a legzüllöttebb városi elemet képviselik, rossz időben nyomorúságos, piszkos, faházakban húzzák meg magukat, ha pedig napos idő van, tétlenül sütkéreznek csoportosan a házak lépcsőin. A Dryades Street-en és környékén tömegesen élnek ily családok, melyeket főként az anya tart el mosással, az apa csak alkalmilag keres kövező, csatornaásó és hasonló foglalkozással. Ezek az utcák hihetetlenül elhanyagolt állapotban vannak; kövezetnek híre-hamva sincs, a csatornák szennyes vize nyílt árokban folyik, az ivóvizet pedig a ciszternákban fölfogott esővíz szolgáltatja. Igaz, hogy a talaj a mély fekvés folytán fölötte vizenyős és így minden csatornaásás igen költséges, de ezen utcák elhanyagoltságának igazi oka a természeti okoknál bizonyára sokkal inkább keresendő abban a körülményben, hogy a négernek nincs politikai joga és így a város egészségi szakosztályának vajmi kevés oka van a néger egészségével törődni. A „szegény fehérek” helyzete alig mondható jobbnak a négerekénél, sőt egy a Délen ismeretes és sokszor idézett népdal azt mondja: I am rather a Niger Than a poor white man. (Inkább vagyok néger, mint szegény fehér ember.) Az, aki a nápolyi „Lázárok”-ban festőiséget lát, nem fogja a négert sem teljesen visszataszítónak találni a maga ősi szegénységében, rongyosságában és könnyelműségében. Mikor egy csoport néger gyerektől megkérdeztem, hogy lefotografáljam-e őket, egyik búsan felelte: „We have no money.” (Nincs pénzünk.) Nemcsak nekik, de valószínűleg soha semmi felmenő ősüknek nem volt pénze.

414


A szomorú, reménytelen szegénység ezen városrészében emelkedik a szerény néger színház-épület. Tulajdonképen csak inkább mozgóképszínház, ahol legföljebb alkalmilag adnak színdarabot vagy hangversenyt. Talán mondani is fölösleges, hogy a színes ember Délen ki van zárva a fehér ember színházából, sőt még a szilaj és szomorú néger dalokat és táncokat is négermaszkos fehér emberek adják elő. Csak azért, hogy a néger egy pillanatra se váljék képzelődővé társadalmi helyzetét illetőleg, mert hisz ennek rá nézve csak szomorú következményei lehetnek, mondta nekem egy new orleans-i hölgy. Kíváncsiságból elmentem néhányszor a színházba. Első érkezésemkor a pénztárnál ülő csinos mulatto-leány csodálkozva nézett rám. Nyilván azt hitte, tévedek. — Mi tetszik? kérdezte. — Egy földszinti jegyet kérek. — De kérem! szólt zavartan, ez színes színház. — Tudom, feleltem. Fehér látogatókra aligha voltak elkészülve, mert miközben a leány izgatottan kereste ki számomra a színházban levő legjobb ülést, azt suttogták körülöttem: — Egy fehér ember! Mikor a „fehér ember” elfoglalta helyét a nézőtéren, a közönség kíváncsian nézett reá. A mozgóképek nem igen különböztek a szokásosaktól. Csak egy figyelemreméltó dolgot láttam. Az egyik képen egy oly ital szerepelt, melytől tíz percre a fehér ember feketévé, a fekete pedig fehérré változott. Képzelhetni a bonyodalmakat. Pl. egy fehérré vált néger nő egy fiatal úrral előkelő vendéglőben étkezik, amikor pedig tíz perc után hirtelen újból négerré változik, a pincérek kidobják. Nagyon tévedtem, amikor azt vártam, hogy a közönséget sérteni fogja az ilyen jelenet. Ellenkezőleg, szívből mulatott rajta. Néhány nappal később egy hangversenyen voltam e színházban, mely a főszereplőnek, a híres néger vezér, Douglas utódának tiszteletére a zsúfolásig megtelt. Együtt láttam az egész new orleans-i néger jobb társaságot, férfiakat, nőket fényes esti ruhában. Az arcszíntől és a sajátságos néger szagtól eltekintve, a színház képe, az egész műsor és a közönség viselkedése teljesen olyan volt, mint az amerikai fehér színházakban szokott lenni. Bár nagy tolongás volt, nem hallatszott semmiféle durva vagy akár csak túlhangos szó is. Az előadók a főszereplő kivételével műkedvelők voltak, akik jól teljesítették föladatukat. Általában a közönség jó hangulatban volt és bőven adott kifejezést tetszésének.


415

Mikor kimentünk, egy öregebb néger igen udvarias hangon kérdezte tőlem, az egyetlen fehér szemlélőtől, hogy tetszett-e a hangverseny. Mohón várta a szavaimat és hálásan mosolygott igenlő válaszomra. b) Jefferson Parish, La. A vidéki viszonyok tanulmányozása céljából egy tipikus falu után tudakozódtam Prof. Dillard-tól, aki elsőrendű szakértő a négerkérdésben és szívesen volt segítségemre. Prof. Dillard származására nézve tipikus előkelő déli ember. Apjának több száz rabszolgája volt, miután pedig gyermekkorában nem volt játszótársa, apja e célból négy néger gyereket vásárolt számára. Mindamellett Prof. Dillard egyike ama igen kevés számú délieknek, akik igazán liberálisan gondolkoznak a faji kérdésről. Kérdésemre szomorúan mondta: — Egyik falu ép oly rossz, mint a másik. Itt van pl. Jefferson Parish, ez sem rosszabb a többinél. Egy fiatal néger tanárjelöltet kaptam vezetőül, akivel részint villanyoson, részint gyalog mentünk együtt e faluba. Az „együtt” a villanyoson természetesen csak úgy értendő, hogy egy kocsiban, mert neki hátul kellett ülnie a néger rekeszben. Kísérőmtől útközben sok érdekes dolgot tanultam, egyebek közt, hogy a néger származás legbiztosabb ismertető jelei: 1. az orr alakja, 2. az ajkak formája és 3. a járás módja. (Tehát nem a bőr, haj vagy szem színe.) Minthogy kísérőm sem járt még azelőtt a faluban, úgy véltem, a tanító vagy a pap adhatja meg a legjobb fölvilágosítást a falu gazdasági és társadalmi viszonyait illetőleg. Megszólítottam egy öreg embert, aki ép a háza előtti árokból lapátolta ki a sarat és a tanító után tudakozódtam. — Öt éve nincs nálunk tanító, hangzott a válasz. A néger gyerekek vígan játszottak, futkostak a Mississippi gátján, némelyek pedig az ingoványos talaj mocsaraiban rákásztak. Végre sikerült hosszas keresés után a papot otthon találnom. A pap 65 évesnek látszó ember volt, szánalmasan rongyos ruhában, Piszkos inggel, nyakkendő nélkül, elhanyagolt, szürke szakállal. Több alapos okból következtetni lehetett, hogy csak nyomtatott betűt tud olvasni, az íráshoz pedig egyáltalában nem ért. Azonban jó angolsággal beszélt, amit pedig mondott, értelemről és nem közönséges ítélőképességről tanúskodott. Túlzott udvariasság nélkül, de szívesen vállalkozott arra, hogy több hívének házába elvezessen. Közben beszélt a falu helyzetéről.

416


— Hogy változott-e a nép gazdasági helyzete negyven év óta, amióta itt lakik? Azt hiszi, javult egy kissé. Az erkölcsösség? Ó, az nagyon. Az élet- és vagyonbiztonság szinte teljes, csak a házasság intézménye szilárdul meg nehezen. Ami az alkoholt illeti, bizony a férfiak sokat isznak, de az asszonyok keveset és azt is csak titokban. Egészben véve a következő gazdasági helyzet volt megállapítható: A férfiak és nők a közeli műtrágyagyárban és az olaszok veteményes kertjeiben dolgoznak, azonkívül a férfiak alkalmi munkát (földmunka stb.) végeznek, a nők pedig mosnak. A férfi rendes keresete 1.25$ (K 6.25), a nőé 60 (K 3) cent körül forog; télen több, nyáron kevesebb a munkaalkalom. A lakóházak szegényesek, átlag 40 $ (K 200) értéket képviselnek, sőt egy olyant is találtam, melyet gazdája sem mert 20 $-nál (K 100) többre becsülni. Fából valók, belül többnyire, bár kezdetlegesen, de mégis tapétázva vannak. A bútorzat és az egész fölszerelés nem képvisel nagyobb értéket, mint egy szegényebb erdélyi parasztházé. A talaj a folyam közelsége miatt oly vizenyős, hogy a kert csak nagy üggyel-bajjal használható valamire; legföljebb néhány gyümölcsfa, barack-, füge-, datolya-, szilva- (persimmon) vagy narancsfa tengődik. Különben is egy házhely rendes nagysága csak 1200 yard és így kertnek nem sok hely jut. Egyik ház gazdáját nagy munkában találtam, kertecskéjét hozta rendbe, mely két házhelyet foglalt el. A talaj vizenyőssége ellen úgy védekezett, hogy a szomszédból földet hordott kertjébe és így föltöltötte. Ε munkája után, melyet alig lehet másnak, mint hőstettnek nevezni, fél hold földjén saját állítása szerint 200 $ (K 1000) értékű babot és édes burgonyát termel jó esztendőben. (Hát még szakértelemmel és egy kis tőkével mit nem lehetne csinálni!) Egyik déli író azért véli a négert gazdaságilag halálraítéltnek, mert nem képes oly munkát végezni, mint egy olasz. Tényleg, egy szicíliai csoport által művelt 2½ acre-es kert, melyet megnéztem, szemmel láthatólag kitűnt az egész környezetből. Az egész területért 25 $-t fizetnek, de kérdésemre kijelentették, hogy dehogy is akarnak állandóan letelepedni, sőt amint elég pénzük van, azonnal indulnak haza.Valóban nagy igazságtalanság a négert Európa egyik legjobb kertész-népével összehasonlítani, mely ha egyszer komolyan kezd letelepedni, valószínűleg nem a négerrel, hanem az amerikaival veszi föl a versenyt. Az egész telepről alig tehetne mondani, hogy a haladás jeleit mutatná. Megélni megélnek, sőt a sok gyerek tanúsága szerint szaporodnak is, de életük sok ínséggel, bizonytalansággal jár. Egyik néger, hét gyermekes család apja, úgy nyilatkozott, hogy ezer szerencse, hogy


417

a tél véget ért, különben családostul odaveszett volna a hidegtől és éhségtől. Erkölcsileg sem túlságos a haladás. Hamar rájöttem, hogy ha még annyi is a gyermek a háznál, a férj után csak nagy óvatossággal tanácsos tudakozódni. Néger értesülés szerint a nemi betegségek igen elterjedtek. Miközben New Orleans felé utaztam vissza, fölidéztem emlékezetemben W. Ε. Β. Du Bois szavait, melyekkel egy néger faluba való kirándulásának leírását befejezi: „Utam véget ért és mögöttem feküdt hegy és völgy, Élet és Halál. Hogy mérje meg az ember a Haladást itt? Hány szívnyi keserűség ér föl egy bushel búzával? Mily nehéz dolog a szegény élete és mégis mily emberi és igaz! És mindezen élet és szeretet, küzdés és kudarc, vajon közelgő éj homálya-e avagy egy halvány hajnal pirkadása? „Így töprengtem szomorúan, míg Nashville felé utaztam a Jim Crow* kocsin.” Ugyan ki merné eldönteni, hogy közelgő éj homályának avagy halvány hajnal pirkadásának jelei-e a déli négerek álmatag falvai? c) Baldwin county, Ala. Alabama államban Baldwin countyban egy néger telepet látogattam meg. Első utam egy iskolához vezetett. Az iskola inkább csűrhöz hasonló gyönge faépület volt, egy erdő közepén, dombtetőn. Körülötte egy holdnyi irtványföld volt, melyet a termelők kertecskéül használtak; mindegyiknek külön kis veteményágya volt. Az iskolát és a kertet derékmagasságú kerítés vette körül a szertelegelésző állatok elleni védelmül. A kerítésen lépcső vezetett keresztül. Az iskola belseje is szegényes volt, a tetőn keresztül látni lehetett az eget. A fogyatékos fölszerelés nem különbözött lényegesen egy gyöngébb magyar falusi iskolától: rozoga padok, fakult falitábla, rongyos térkép. Néhány szál deszka választotta el a két „osztályt” egymástól. Egyikben egy 25—26 év körüli tisztavérű néger férfi tanítót találtam, a másikban pedig egy fiatal, ú. n. kreol tanítónőt így hívják a vidéken a régi spanyol és francia telepesek és indiánok leszármazottjait — kissé sötétes arcszínnel, finom, tipikus latin vonásokkal és melankolikus indián szemekkel. Miután a tanító kérésére amerikai szokás szerint néhány szót intéztem a tanulókhoz, kezdetét vette a tanítás. Az egész délelőttöt ott töltvén, némi fogalmat nyertem arról a nehézségről, mellyel a * Négerek számára föntartott kocsi gúnyneve.


419

A föntieket egészítse ki még néhány egyéb adat, melyekből az olvasó megítélheti maga is, hogy vajon jogosultak-e az írónak a faji kérdés fejlődési irányára vonatkozó megállapításai. Bár a puritán Észak (különösen New England) részvéttel fordul a néger felé, B. R. Tillman szenátor fején találja a szöget, amikor azt mondja, hogy az Észak a négert a távolság négyzetének arányában szereti. T. i. nem szereti otthon, ellenben minél messzebbre van délen, annál jobban fogja pártját. A néger nehezebben kap munkát a „liberális” északi, mint a déli államokban, amint ezt egy levél is igazolja, mely philadelphiai napilapban jelent meg és mely így hangzik: „Uram! Én színes ember vagyok, foglalkozásomra nézve kézműves. Nincs olyan famunka, mely házépítésnél előfordul és melyhez ne értenék. Megtudom csinálni a lépcsőt, ablakokat, ablakfákat, redőket és ajtókat. Az alapzattól a tetőig fölépítek egy házat és átadom a kulcsokat a tulajdonosnak, amikor elkészült. Megtudom rajzolni a terveket, részleteket és költségvetést tudok csinálni. És mégis ki vagyok zárva minden megbízásból színem miatt. Erős ellenem az előítélet, erősebb, mint szülőföldemen. Senkinek sem kellek, mert színes ember vagyok. Miért? Harminchét éves vagyok. Én terveztem a Taskerutcai színes templomot. Ott van nevem a sarkkövön. Én építettem az orangeburgi színes iskolát és több házat, építettem a beauforti polgármesternek és mégsem kapok munkát Philadelphiában.” Samuel H. Blythewood. A lincselésről szól az alábbi újsághír, melyet találomra közlök egy nagy napilapból. Az eset sablonos, amilyen nap-nap után olvasható, melyhez ép ezért a lap semmi kommentárt sem fűz: „Georgtown, Ark. júl. 6. A. F. Johnson, e város egy előkelő szállodájának tulajdonosa ma megöletett egy néger által, akit tegnap elbocsájtott szolgálatából. A gyilkos elfogatására hirtelenében önkéntes csapat alakult és azon hitben, hogy a gyilkos megkerült, a csapat tagjai megöltek egy négert, aki nem állt meg, amikor erre felszólították.” „Mikor az önkéntes csapat megtudta, hogy a megölt néger nem volt az igazi, csak megkettőzte igyekezetét és csakhamar ráakadt Johnson gyilkosára. A gyilkos megkísérelte, hogy üldözőire lőjön, de testét hamarosan lyukasztották át a golyók.” Hasonló színben tűnteti föl a néger életbiztonságát az az eset, melyet H. Paul Douglas említ Christian Reconstruction in the South (Boston, 1909.) 204. lapján: „William Mc. Artur több éven át egy fehér templom szolgája volt egy előbbi rabszolga államban. Van farmja és a városban háza, Pénze van a bankban és könnyebben kapna kölcsönt, mint azon

420


egyház legtöbb tagja, melyet szolgál. Ép oly jó híre van, mint bármelyiküknek. Amikor tehát egy rosszhírű fehér nő azzal akarta megzsarolni, hogy egy gyermek elleni merénylet vádjával fenyegette, természetesen az egyház tisztviselőihez fordult tanácsért. Ép úgy bíztak benne, mint egymásban, de egy éjjeli californiai vonatra ültették. Északi papja előtt hihetetlennek tűnt, hogy egy ily tisztességes embernek tolvaj módjára kelljen menekülni. A válasz így szólt: „A község valószínűleg előbb lincsel és később nyomoz”. Így hát Mc. Artur ment, hisz tehette, mérges humorral szólva: „Úgyis mindig szerettem volna Nyugatra menni”. Hat hónap múlva nyugodtan tért vissza, hogy folytassa munkáját. Nemsokára a község húsvét reggelén három négert lincselt meg. Az esküdtszék, utólag nyomozva, kettejüket határozottan ártatlanoknak találta. A néger negyedet csak szuronyok védték meg. Ekkor Mc. Artur papjához ment, megtudandó, hogy a csillagos és sávos lobogó alatt, melyik helyen veheti meg egy tisztességes és tisztességesnek tartott fekete ember a maga szőllejét és fügefáját, hogy odamenve leülhessen alájuk a keresztény civilizációban szokásos békességben.” Egy nem kevésbbé jellemző incidens mutatja az igazi déli fölfogást a négerről. Az író a Tulane Society of Economics egyletbe kapott meghívást, hol egyetemi tanárok, ügyvédek vitatták meg az angol budget-t. Mikor az egyik szónok a „one man, one vote” (egy ember, egy szavazat) elvét dicsérte, egy másik azt vetette ellene, hogy ez az elv kivihetetlen, mert hisz ez azt jelentené, hogy a négernek is legyen szavazata. Egy fiatal ember erre — mint vélem — tréfásan közbeszólt: „A néger nem ember!” Egy idősebb, jónevű ügyvéd pedig így felelt az ellenvetésre: „Igaz, hogy a logika azt kívánná, hogy az egy ember, egy szavazat elv alapján a négernek is legyen szavazatjoga. Azonban vannak esetek, amikor a logikát sutba dobjuk. Dobjuk sutba itt is.” Bár a négerek nagy tömege oly elnyomatásnak van kitéve, amilyenhez fogható ez idő szerint Európában nincs és a néger társadalmi egyenlőtlenségénél reménytelenebb, megszüntethetetlenebb Európában talán sohasem volt, még ennél is rosszabb a néger intellektuel helyzete. Megsejteni is nehéz, amit egy ily néger érez, amikor egy keresztény pap így nyilatkozott, miután Roosevelt elnök Booker Τ. Washingtont asztalához ültette: „És ha az a néger bölcsebb Sokratesznél és erényesebb a Megváltónál, az én asztalomhoz le nem ülhet”. A négerrel társadalmilag érintkezni Délen senki sem mer, mert ennek következménve ép oly társadalmi bojkot mint amilyennek a


421

néger van kitéve. Akinek asztalánál néger ebédelt, annak asztalához déli fehér ember nem ül többé. Északon sem más a helyzet. Chicagóban nagy kivételként emlegetnek egy bátor lelkű német vendéglőst, akinél néger vendégeket is kiszolgálnak. Igaz, hogy ezt legtöbbször a tulajdonosnak kell teljesítenie, mert pincérei vonakodnak megtenni. A „liberális” fehérek hajlandók ugyan néger humanitárius intézményeket támogatni, de társadalmi tekintetben igen kevés gyakorlati engedményeket tesznek. Azt pl. már nagy dolognak tartják, ha egy vasúti kocsiban tüntetőleg egy néger mellé ülnek le, noha egyéb üres hely is van. A maguk primitív pszichológiájukkal nem gondolnak arra, hogy egy finomabb érzésű négerre nézve e magatartás megalázóbb és sértőbb, mint a nyílt ellenségeskedés. Mert mi mást jelent ez, mint: téged ugyan mindenki megvet és megaláz, de íme néz reám, én különb vagyok a többieknél! A már említett Prof. Du Bois könyve (The Soul of Black Folks) legszebb terméke annak a reménytelen, keserű életnek, mely a művelt négerre vár. Íme egy kis részlet a könyvből, melynél szomorúbbat és költőibbet aligha írt fekete ember: „Shakspere-vel ülök és nem húzódozik. Túl a színhatáron karonfogva sétálok Balzac-kal és Dumas-val, hol mosolygó férfiak és üdvözlő asszonyok lebbennek aranyos termekben. A szilárd föld és a csalóka csillagok rejtekéből fölidézem Aristotelest és Aurelius-t és bármely tetszésem szerinti szellemet és valamennyien jönnek, megvetés és leereszkedés nélkül. Így az Igazsággal frigyben, a Fátyol fölött lakom. Ezt az életet irigyled tőlünk, ó úri Amerika? Ezt az életet akarod Georgia egyhangú, vörös kopársárgává változtatni? Annyira félsz, hogy e magas hegyről, a filiszteusok és amalekiták országa között megpillanthatjuk az ígéret Földjét?” (109. p.) (Második és befejező közlemény a következő számban.)

Szende Pál: Nemzeti jog és demokratikus fejlődés II. A magyar és az európai jogfejlődés tanulságai z Országbírói Értekezlet munkásságának elemzése azzal az elvi jelentőségű tanulsággal szolgál, hogy az uralmon levő osztály jogalkotó hatalmát mindig saját érdekeinek előmozdítására használja fel, de ezt nyíltan be nem vallja, hanem úgy tünteti fel eljárását, mintha magasabb és általánosabb szempontok vezetnék. A történelmi h a g y o má n y o k t i s z t e l e t e é s a n e mz e t i s z e l l e m ápolása volt az Értekezlet tárgyalásainak vezérmotívuma, s ezekre esküszik a konzervatív jogászság is. Értekezésünk második részében ezt a kérdést óhajtanánk úgy a magyar, mint az európai jogfejlődés során megvizsgálni. I. A történelem tanúsága szerint minden társadalomban feltalálható az elnyomók és elnyomottak, a hódítók és rabszolgák, a kiváltságosak és jogfosztottak osztálya. Mennél inkább közeledünk a történelmi korszakhoz, annál jobban kiélesül az osztálydifferenciáció, mely nemcsak a kiváltságosakat állítja szembe az elnyomottakkal, hanem az uralkodó osztályt is csoportokra bontja, mint azt teljes kifejlődésre jutva, napjainkban látjuk. Az uralmon levő osztály vagy csoport hatalmát mindig a saját javára igyekszik kihasználni, mert máskülönben saját létét tenné kockára, az önfentartás ösztöne (the need for self defence) pedig az osztályoknál époly erős, mint az egyesnél.* „Egész osztályok mindig kérlelhetetlenek, s kegyetlenül vonják le a következtetéseket abból, amit saját érdeküknek tartanak.”** A jogrendszer alapvető intézményeiben változás csak akkor áll be, ha a hatalomból kizárt osztályok véres vagy vérnélküli forradalom útján befolyáshoz jutnak. Amíg * Herbert Spencer: The Study of Sociology. Second edition 1874. 242. p.

Szende: Nemzeti jog és demokratikus fejlődés

423

Franciaországban a forradalom halomra nem döntötte az ancien régime összes intézményeit, a nemesség és a meggazdagodott polgárság ragaszkodott összes előjogaihoz* és nem akart reformról hallani. Angliában a XIX. század elején a gentry és a nagyburzsoázia szövetsége megmerevítette a törvényhozás működését és siket volt minden reform iránt.** Magyarországban is 1848-ig a nemesség csak a saját kiváltságainak növelésére törekedett, mert ellenkező esetben elvész „a haza, a szabadság, az alkotmány”. Mikor az osztályviszonyokban eltolódás áll be, mikor jelentőséghez jutnak oly rétegek is, melyek addig a jogalkotásba bele nem szólhattak, megváltozik a jogrendszer, mert ezek első feladatuknak tekintik, hogy kivívott jogaikat minél pontosabb törvényekben fixírozzák.*** 1789 után Franciaországban az újonnan hatalomhoz jutott rétegek teljesen összetörték a múlt intézményeit s oly jogrendszert létesítettek, mely megfelelt a kispolgárság és kisparasztság igényeinek. S minthogy ezen elemek döntő befolyásukat mai napig fentartották, Franciaország jogrendszere — minden forradalom és konvulzió dacára is — változatlanul azon alapokon áll, mint száz évvel azelőtt. Az angol ipar fejlődése folytán előtérbe jutott polgárság és munkásság nyomásának eredménye volt az 1832 évi Reform Act, s a törvényhozásba újonnan bekerült elemek megváltoztatták Anglia politikai és jogrendszerét.† A német nagyszabású szociálpolitika egybeesik a szociáldemokrácia fenyegető előnyomulásával, az osztrák Fünfguldenzensus a városi kispolgárság érdekeit tette a Reichsrat működésének egyik főtengelyévé, az újabb demokratikus irányzat, a Soziale Versicherung terve épenúgy, mint az angol Old Age Pension, a munkásság politikai befolyásának eredménye. Magyarországon 1848 óta az új társadalmi rétegek befolyása még mindig igen csekély, ezért törvényhozásunk még most is elsősorban a volt földesurak érdekeit védi. 1867—1900 között a nagybirtok politikai és üzleti szövetségben állt a haute finance-al, innen a korszak törvényeinek kereskedelembarát irányzata. 1899 óta a nagybirtok végleg túlsúlyra jutott, s azóta törvényeink kizárólag az ő érdekeit istápolják. * Maxime Kovalevsky: La France économique et sociale à la veille de la revolution. 1909. 99—119. és passim. ** A. V. Dicey: Leçons sur les rapports entre le droit et l'opinion Pubhque en Angleterre, au cours du dix-neuvième siècle. Francia kiadás 1907. 58—59. pp. *** Henry Sumner Maine: Ancient Law. Its connection with the early history of society and its relations to modern ideas. IV. kiadás 1870. 14-20. pp. kimutatja ezt a régi társadalmakra és törvénykönyvekre. † Μ. Ostrogorski: La démocratie et l’organisation des partis politques.

424


Megfordítva a fentebbi tételt, ha valamely ország jogrendszerét bizonyos időpontban megvizsgáljuk, úgy abból nagy vonásokban megállapíthatjuk, minő volt annak az országnak az osztálytagozódása és melyik osztály volt uralmon. Az 1800 évi angol Combination Act és az 1819 évi Six Act alapján, valamint a magyar 1898: II. t.-c. (a mezőgazdasági munkásokról) szövegéből meg lehet állapítani, hogy e törvények egy uralmát féltő, kegyetlen földbirtokos osztálynak alkotásai. Aki összehasonlítja az angol és francia ingatlan jogot, az rögtön látja, hogy a politikai hatalom Angliában a földbirtokosok körén belül a nagybirtokosok, Franciaországban a kisparasztság kezében van. Az angol büntetőjog XVIII. századbeli története tanúskodik a kereskedő osztály növekvő befolyásáról.* Magyarországon 1906—1909-iki korszak törvényei a nagybirtok bélyegét viselik magukon és némelyik közülök oly leplezetlen, hogy pl. az 1907 évi XLVII. t.-c. (bortörvény) szövegéből nem szakértők is azonnal megállapíthatják, hogy az a tokajhegyaljai előkelő szőlőbirtokosok érdekében hozatott. Ezzel szemben konzervatív oldalról jobb ügyhöz méltó buzgósággal hirdetik, hogy a törvények mindig az összesség, a nemzet érdekében és javára hozatnak. Különösen Magyarországon vált szokássá az az állítás, hogy a nemesség a maga kiváltságait mindig az összesség, a nemzeti eszme érdekében használta fel. A jobbágyság fentartása, a szabad költözködés elvonása, a jobbágyság és polgárság kizárása a politikai jogokból, a nemesi adómentesség persze szintén az összesség érdekében történt! Igaz, hogy van a Corpus Juris-ban néhány törvény, mely javítani akar a jobbágyság helyzetén. Eltekintve attól, hogy ezek királyi parancsszóra kerültek oda és a vármegyék soha azokat végre nem hajtották, kétségtelen, hogy azok a nép túlnyomó többségének igen csekély előnyöket biztosítottak. Az 1907 évi cselédtörvényt Darányi a szeretet törvényének nevezte, a mezőgazdasági cselédek derestörvénynek hívják. Az 1909 évi adótörvények indokolásuk szerint az adóztatás arányosságát és igazságosságát akarták megvalósítani, ellenben a kereskedők és iparosok egyhangúlag arról panaszkodtak, hogy őket egyenlőtlenül sújtják, a nagybirtokosoknak pedig aránytalanul kedveznek. Pillanatnyi befolyások hatása alatt jöhetnek létre oly törvények, melyek nem felelnek meg az osztályközi erőviszonyoknak s az uralmon levő osztály jogait szűkítik. De ha ezek a rendkívüli viszonyok elmúlnak, az ily törvényeket egyszerűen nem hajtják végre. Így maradtak papíron a régibb időkben a jobbágyvédő törvények, újabban a nemzetiségi törvény.


425

A jogrendszer tehát mindig és mindenütt az uralmon levő osztály érdekeit biztosítja s a jogrendszer szellemében az osztályérdek nyilvánul meg. Nem kivétel az általános szabály alól a magyar jog sem. A magyar nemzeti jogalkotó géniusz oly földöntúli és érzékfeletti lény, mely pártfogolja a nagybirtokosokat, gondoskodik az állami hivatalok szaporításáról, hideg lenézéssel kezeli az ipari és kereskedelmi polgárságot, félrevezeti a parasztságot és félve gyűlöli a munkásosztályt. II. Annak folytán, hogy a jogrendszer csak az uralmon levő osztály szükségleteinek felel meg, midőn az osztályviszonyokban eltolódás áll be és oly rétegek jutnak jelentőséghez, amelyek addig történelemnélküli* (geschichtenlos) osztályok voltak, a tényleges állapotok és a jogrendszer ellentétbe jutnak, vagy a marxizmus nyelvén szólva, inkongruencia áll be a gazdasági szervezet és a jogi Überbau között. Ilyenkor az új rétegek a régi intézmények megszüntetését vagy reformálását követelik. Nem oktalan gyűlölet és rombolási vágy vezeti őket ebben kívánságban, viszont nem eszmei lendület és önzetlen lelkesedés irányítja a kiváltságos elemeket akkor, midőn a régi intézményeket minden áron fenn akarják tartani. 1830-ban — mondja Dicey — a földbirtokosok a parlamenti reform ellen voltak, a gyárosok pedig mellette. Nem lehet feltenni, hogy egyik fél kevésbbé hazafias lett volna a másiknál, de a gyárosoknak kedvezett a reform, a földbirtokosoknak nem.** Az új társadalmi rétegeknél a régi intézmények iránti ellenszenv hasznossági megfontolásokon alapszik. Minden ily intézmény az ő emelkedésüket akadályozza, érdeköket sérti, mert ezek oly időben keletkeztek, mikor még velök nem kellett számolni, sőt a legtöbb jogszabály kifejezetten ellenök irányult. Elvi álláspontjuk lesz tehát a múlt intézmények teljes vagy lehető eltörlése. De harcolnak még oly intézmények ellen is, melyektől már nincs mit tartaniok, sőt hirdetni fogják, hogy minden hagyomány és régi intézmény káros. És erre nagyon fontos okuk van. Az osztályuralom fentartását a tényleges kényszernél sokkal Jobban biztosítja az a történelem minden korszakában kimutatható tény, hogy a kiváltságosak szövetségben a mindenkori egyházzal, az iskola, tudomány és újabban a sajtó segélyével mesterségesen belenevelik a köz* Otto Bauer: Sozialdemokratie und Nationalität c. munkájában ezt a kifejezést oly nemzetiségek megjelölésére használja, melyek a történelem bizonyos korszakában egy másik nemzetiségből kikerült uralkodó osztály hatalma alatt állottak.

426

Szende: Nemzeti jog· és demokratikus fejlődés.

lélekbe a múlt hagyományok tiszteletét, a „régi jó idők” sóhajtva visszazkívánását. A múlt idők kiváltságosainak erényeit emberfelettivé nagyítják, fogyatkozásaikat elhallgatják, a múlt intézményeit tökéleteseknek, csodálatosoknak, javításra nem szorulóknak tüntetik fel, azt hirdetik, hogy a hagyományok tisztelete és kritika nélküli imádata a legfontosabb hazafiúi kötelesség s a megváltoztatásukra irányuló kísérletek hazafiatlanok.* Wellington herceg angol miniszterelnök 15 hónappal a Reform Act elfogadása előtt még kijelentette, hogy reformról szó sem lehet, mert az angol alkotmány oly tökéletes, hogy az emberi ész nem is képes egyszerre oly kitűnő dolgot kitalálni.** A XVIII. századbeli angol uralkodó osztály híres jogásza Blackstone is a dicséretek légióját szórja az angol alkotmányra (wisely contrived, strongly raised, and highly finished)*** oly túlzó módon, hogy kihívja Bentham erős kritikáját.† III. György király, aki állandóan autokrata hajlandóságokat árult el,†† az angol alkotmányt a legtökéletesebb emberi alkotásnak nevezte.††† Ezek a nyilatkozatok tökéletesen egyeznek a magyar konzervatíveknek 1848 előtt tett kijelentéseivel s épily dicsérettel halmozzák el az orosz államférfiak az autokráciát és a porosz konzervatívek a porosz alkotmányt. Az új rétegek vezető elemei küzdelmök folyamán mindig tapasztalják, hogy az ilyképen kifejlesztett mesterséges előítéletek, a múlt eszmei öröksége, a hagyományok súlya, a gondolkodás megszokottsága sokkal makacsabbul állják útját minden törekvésöknek, mint a múlt intézmények belső tartalmi ereje. Ezért harcolnak olykor nemcsak a reájok káros, de a teljesen veszélynélküli intézmények ellen. Viszont az uralkodó osztály ragaszkodik a régi jogszabályokhoz, mert azok neki kedveznek, de ragaszkodik az idejét múlt intézményekhez is, mert azokhoz is odaköti a megszokás és érzi, hogy minden múlt intézmény eltörlése, a hagyományok tiszteletének megingása veszélyes precedens még meglevő előjogai szempontjából. A török vezérkar * Pikler Gyula: A jog keletkezéséről és fejlődéséről II. kiadás 13. p. ** Ch. Seignobos: Politische Geschichte des modernen Europa l910. 32. p. *** William Blackstone: Commentaries on the Laws of England. 16. kiadás 1825. IV. kt. 441—42 pp. † Jeremy Bentham: Works, published by John Bowring. 1843. I. kt. A Fragment on Governement 277—283 pp. maró gúnnyal bizonyítja be, menynyire all perfect az angol alkotmány s azt mondja, ugyanezen módon be lehet bizonyítani, hogy az all weak, all foolish and all knavish. †† Alpheus Todd: A parlamenti kormányrendszer Angliában, Dapsy László fordítása I. kt. 68—77 pp. ††† A V. Dicey: Lectures introductory to the study of the Law of

constitution.


427

Szigetvár ostrománál a monda szerint lóra ültette Szolimán szultán holttetemét, nehogy a török hadseregben pánik törjön ki, az ostromlottak pedig új erőre kapjanak. Az európai, de különösen a magyar jogfejlődés telítve van ily lóra ültetett halott Szolimánokkal és látszatintézményekkel. Sőt ha a régi jogintézmények már reájok is ártalmasak kezdenek lenni, akkor sem vallják ezt be, hanem a teljesen új jogszabályokat mesterséges úton csempészik be a régi keretekbe és hirdetik a régi jog fentartását.* Angol írók sok mulatságos példát említenek,** mint fogta meg a kiváltságos osztályokat a régi jog mindenáron való fentartásának csapdája. Következménye ennek az állapotnak az is, hogy a jogszabályok elavultsága és komplikáltsága folytán magok az uralkodó osztály tagjai sem tudnak eligazodni a jogban*** s ki vannak szolgáltatva jogi tanácsadóiknak, főleg ingatlan jogi kérdésekben. A magyar közjogban is a babonák és fikciók egész tömegével találkozunk, melyek azokat fogják meg, kik leghangosabban hirdetik.† III. A társadalmi és különösen a gazdasági fejlődés azonos fokán minden népnél hasonló intézmények állanak elő. Ε tétel igazolására az összehasonlító jogtudomány annyi adatot és bizonyítékot hordott össze, hogy annak bővebb kifejtése alól — már térszűke miatt is — felmentve érezzük magunkat. †† Nincs a magyar jogtörténetben sem oly lényeges intézmény, mely az európai jogfejlődés folyamán ki ne lenne mutatható. Ezt régebbi jogászaink is elismertékfft s oly komoly tudós, mint Hajnik Imre is hangoztatta.* Később a reakciós irány kerekedett felül s az uralkodó osztály egyre jobban kényszerült azt hirdetni, hogy a múlt alkotásai jobbak minden külföldi intézménynél, hogy ezen az alapon utasíthassa vissza az alkotmány sáncaiba 1848 után * Maine: Ancient Law, 26 és 34. pp. ** Dicey: Leçons, 85—88 pp. *** Frederic Pollock: Essays in jurisprudence and ethics. 1882. 63 p. Freerick Pollock—Schuster: Das Recht des Grundbesitzes in England. 4 p. † Ezt láttuk különösen az utolsó kiegyezés tárgyalásánál, midőn a névleges önállóság elismerése fejében igen súlyos áldozatokat kellett hozni. †† AZ érdeklődők figyelmébe különösen ajánljuk: Richard Hildebrand: Kecht und Sitte auf den verschiedenen Kulturstufen. Grosse: Formen der Familie und Formen der Wirtschaft és Loria idézett művét. ††† Krajner Imre: A magyar nemes jószág természete Verbőczi koráig tekintettel a külföldi jogokra. 1843. különösen 5. és 115. pp. Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban. 1845. I. rész, 80—85. pp. * Hainik Imre: Egyetemes magyar jogtörténet. V. kiadás, 5. p.

428


bekerült új rétegeknek a haladottabb nyugat példájából merített reformkívánságait. Kitörölték az európai jogtörténetet az egyetemi tantárgyak sorából s helyébe tették a magyar jogtörténetet, mely még a magdeburgi üvegburát is felülmúlja ama csodálatos tulajdonságával, hogy belsejében levő légüres térben a jogi intézmények minden külső befolyástól menten fejlődtek. Pedig Magyarország minden más európai népnél jobban volt arra utalva, hogy befogadja a nyugoti intézményeket. A népvándorlás utolsó hullámaként akkor jutottak ide a magyarok, midőn a nyugaton már konszolidálódtak a gazdasági és jogi viszonyok. Ha tehát a nyugoti országokkal kapcsolatba akartak jutni, ha a népek versenyében fenn akartak maradni, a nyugoti haladottabb intézményeket kellett átvenniök. Géza fejedelemnek és Szent István királynak egyhangúlag érdemül rója fel a történetírás,* hogy népökkel a keresztséget felvétették s ezzel bekapcsolták a nyugoteurópai kultúrközösségbe. A vallásváltozásnál sokkal lényegesebb volt az az átalakulás, mely a jogi és politikai intézmények átvétele folytán következett be. Magyarország jogtörténete alig áll másból, mint a külföldi jogintézmények folytonos recipiálásából. A tulajdonrendszer s az ehhez fűződő vagyoni és örökjog azt az utat futotta be fejlődése közben, mely tipikus volt nemcsak Európában, hanem a többi világrészek társadalmaiban is.** A vezérek korában, midőn a termelés legfőbb módja az állattenyésztés volt, a földbirtok és legelő a nemzetség köztulajdona volt.*** Mikor azután a magyar nemzet állandóan megtelepedett és földművelésre tért át, Szent István törvényei német (frank) mintára az egyéni tulajdont tették szabállyá. A magántulajdonnal adva van a vagyonegyenlőtlenség s már az Árpádházi királyok alatt kifejlődik a nagybirtokos oligarchia és a jobbágyság, s a változás hűbéri elemeket hozott be a vagyonjogba. Ez az állapot fenmaradt 1848-ig, midőn a fejlődő kereskedelem és ipar igényei folytán és a kapitalizmus nyomása alatt a földbirtok kötöttségét a szabad forgalmú egyéni tulajdon váltja fel. Szent István törvényeit a frank kapitulárékból majdnem szó szerint vette át.† Azon óriási befolyásnál fogva, melyet az egyház hazánkban gyakorolt, a kánonjog át és át szőtte minden jogintéz* Pauler Gyula: A magyar nemzet tört. az Árpádházi királyok alatt. II. kiad. I kt. 16—18. pp. Acsády id. m. I. kt. 71. és köv. pp. ** Émile de Laveleye: De la propriété et de ses formes primitives. IV. kiadás, 1—6. pp. *** Krajner id. m. 249. p. † Karácson Imre: A XI. és XII. századbeli zsinatok c. munkájában


429

ményünket. Középkori egyházi iskoláinkban és egyetemeinken a római jog volt egyik főtárgy, mely nagy befolyást gyakorolt az akkori jogász és törvényhozó nemzedék gondolkodására.* Szent-László, Kálmán, II. Endre törvényeiben világosan kimutatható a külföldi eredet. Werbőczi Hármaskönyvének beosztását, tételeinek nagy részét az Institúciókból vette át, a francia és olasz jog behozatalára, valamint a római jog felhasználására ő maga is utal. A német hűbéri jog is reányomta bélyegét a magyar jogfejlődésre, 1526 után pedig az osztrák örökös tartományok joga itatta át intézményeinket. Az ősiség longobárd eredetű volt és a Németországból átvett városi jogok éreztették hatásukat az egész ország jogfejlődésére,** sőt a szláv behatás sem kicsinyelhető.*** Ebből látszik, hogy hazánkban is szokásos volt az az eljárás, melyet Maine Angliában konstatál, midőn rámutat arra, hogy Bracton III. Henrik korabeli angol jogtudós kortársaival oly munkát fogadtatott el angol jog gyanánt, melyet ő a Corpus Juris-ból plagizált oly időben, midőn a római jog tanítása Angliában el volt tiltva.† Ha a külföldi eredet vagy hasonlatosság lerontja a jogrendszer nemzeti jellegét, úgy a magyar jog e jellegre igényt nem tarthat, épenúgy mint más nemzetek joga sem. A régi magyar jog azért sem érdemli meg a nemzeti jelzőt, mert csak a kiváltságosak szűk körének nyújtott előnyöket, az elnyomottak óriási tömegét pedig szellemi és gazdasági szolgaságban tartotta. Pedig elfogulatlan történetírók kimutatták, hogy a magyar fajt a maga tisztaságában a jobbágyság tartotta fenn†† és nem a nemesség vagy a főnemesség, mely utóbbi lerakodó és átvonuló helye lett minden nemzetközi szerencsevadásznak, zsoldos martalócnak, birtokrablónak, kik az utolsó háromszáz évben itt megragadtak. Vannak, akik elismerik a külföldi törvények recepcióját, de hozzáteszik, hogy „a magyar sohasem vett át szolgailag külföldi intéz-

* Vécsey Tamás: A római jog institutiói. IV. kiadás, 151. p. ** Wenzel Gusztáv: Magyarország városai és városjogai a múltban és jelenben. 1877. 7 és köv. pp. *** A külföldi jogok hatása a magyar jogra: 1. a római jogra nézve l. Dell' Adami Az anyagi magyar magánjog kodifikációja I. r. A nemzeti eredet problémája 76-79, 82—92, 97—103 pp. 2. A német és hűbérjog befolyása: Krajner id. m. számos helyen, Dell' Adami 126—127, 134 pp. Vajkay Károly: Λ német közönséges magánjog és történelme köréből, 116 és köv. pp. 3. Egyházjog: Dell' Adami 126 p. Frank id. m. I. kt. 30 1. 4. Szláv jogok: Dell' Adami 124. p. † Maine: Ancient Law. 82 p. †† Grünwald Béla: Régi Magyarország. 143—44 pp. Acsády id. M. II. kt. 472. p.

430


ményeket”, hanem azokat sajátos nemzeti tartalommal telítette meg, kiválasztotta belőle azt, ami jó s mellőzte, ami a nemzeti érzületnek nem felelt meg.* A történelmi adatok világánál ez oda redukálódik, hogy a kiváltságos osztály, minthogy a törvények végrehajtása mindig hatáskörébe tartozott, a külföldről átvett jogszabályokból kiválasztotta azt, ami neki kedvező volt s mellőzött mindent, ami az alsóbb néposztályoknak javára szolgált volna. Csakhogy ez nem magyar specialitás, így „telített” minden intézményt nemzeti tartalommal a francia és angol főnemesség, így járnak el a porosz junkerek és a román bojárok is. Minden új jogszabály bizonyos idő múlva alkalmazkodik a meghatározott földrajzi területen élő, sajátos érdekekkel bíró uralkodó osztály szükségleteihez s ennek folytán nemzetivé válik. Szent István törvényei most hódolattal teljes tisztelet tárgyai, pedig valaha a pogány magyarság kétségbeesett dühvel támadott ellenük, mert az „ontológiai jogfolytonosság” érzetét látta megsemmisítve, amint hogy Szent Istvánnál nagyobb forradalmárt és gyökeresebb fölforgatót nem is ismer a magyar történelem. A magántulajdon a mai társadalmi rend legféltettebb alapja, de a XI. század folyamán még a legdrákóibb rendszabályokat kellett védelmére alkotni, mivel a köztulajdonhoz szokott ősmagyar lakosság nem akarta elismerni.** A legtöbb jogszabály létesítése heves, többnyire fegyveres ellenállásra talált, de rendszerint azok az osztályok, melyek legjobban elleneztek valamely intézményt, midőn azt saját céljaikra átalakították, később erre támaszkodva, küzdenek újabb és újabb intézmények ellen, melyek kellő meg- és átdolgozás után utóbb szintén besoroztatnak a nemzeti intézmények leltárába. Előzőleg már említettük, hogy az Országbírói Értekezlet többsége az 1840 évi váltótörvényt, mely osztrák jogforrások felhasználásával egy bécsi ügyvéd irányadó befolyása alatt készült, 1861-ben mint nemzeti jogot állította vissza s hazafiatlanság vádjával illette a kereskedőket, akik nem az 1833 évi, hanem az újabb, az 1850 évi osztrák jogot akarták kodifikálni. A magyar jogászok évszázadok óta két részre oszlanak, vannak olyanok, akik a régi német-osztrák jogot védelmezik nemzeti alapon az újabb modernebb osztrák-német híveivel szemben. Ezt Vajkay Károly és Dell'Adami Rezső már régen felismerték.*** Ha a nemzeti jog előharcosai teljesen következetesek akarnának maradni, akkor nem az 1836 évi törvényekre, nem az 1769 évi * Grosschmied: Jogszabálytan, 540 p. más szavakkal ugyanezt mondja. ** Deer. St. Steph. II. 29., 39., 40., 41. Deer. St. Ladisl. II. 1., 2., 12., 13., 14. Decr. Colomani I. 54., 56. *** Del’Adami id. m. Vajkay 131. p.


431

Planum Tabulare döntvényeire, sőt még nem is Werbőczi Hármaskönyvére, hanem egyenesen a vezérek korára kellene visszanyúlniok, mert ez a jogszervezet minden későbbinél inkább igényelheti az ősmagyar jelleget. Ha a régi magyar jog jobban kifejezte a nemzeti szellemet, ha a nemzeti géniusz benne tökéletesebben nyilvánult meg, ha minden, ami a múltból maradt reánk, dicső és tiszteletreméltó: mért akarnak csak bizonyos régi jogszabályokat visszaállítani, s miért nem Szent László és' Kálmán büntetőjogi törvényeit, a régi adórendszert és a jobbágyságot is!* Azt felelhetik erre, hogy nem szabad az érvelést ily erőszakosan ad absurdum vinni, ezek a törvények már elavultak, idejöket múlták, a nemzet fejlődését gátolnák, a nemzet jogérzületének már meg nem felelnek s ezért visszaállításuk lehetetlen. Ha pedig ez így van, ne vegyék tőlünk sem rossz néven, ha mi viszont azokra a jogszabályokra igazoljuk be, melyeket fel akarnak eleveníteni, hogy elavultak, visszaállításuk káros lenne, s meggátolná a nemzet fejlődését. Mert vagy minden régi intézmény jó, s akkor nem lehet közöttük különbséget tenni, vagy nem mindegyik, ám akkor a kritika teljesen szabad. Tertium non datur. Abból, hogy valamely intézmény régi, még nem következik, hogy jó. Viszont az intézmény régi volta fogalmilag nem zárja ki annak jóságát. Ez azonban már külön bizonyítás dolga. Az esetek túlnyomó többségében pedig, minden bővebb bizonyítás nélkül kimutatható, hogy a régiség árt a jogintézmény jóságának, mint azt értekezésünk folyamán számtalanszor igazoltuk. Reámutatott erre már Széchenyi is, mikor a rendiség nagy felháborodására megírta a Corpus Juris-ról: „csak akkor fog a két roppant foliánsnak becse kezdődni, mikor legalább is kilenc tizede el lesz égetve, s tüze felett újra felszentelve módosított, javított s rendbehozott egy tizede.** A régi intézmények iránti ellenszenvet, a múlt iránti tiszteletlenséget az állami élet irányzásából kizárt tömegekben erősen fokozza az a számtalan visszaélés, melyeket a hagyományok tisztelete körül a kiváltságosak elkövettek. Mert nem mindenkinek telik a múlt intézményekben az a gyönyörűsége, mint Grosschmiednek, aki az igazi conaisseur finomult ínyencségével búvárkodik a múltban, neki élvezetet okoz már az is, ha ezt a szót „országbíró” kimondhatja.*** Aki a régi bútorokat kedveli, az nem igen becsüli az újdivatú karosszékeket, melyeket pedig a közvélemény praktikusaknak és kényelmeseknek tart. Van, aki egy hatszázéves kastélyban nagyobb élvezettel tartózkodik, mint a gőzfűtéses, tágas, villamos világítású, Vacuum * Dell' Adami id. m. I. 263. p. ** Grünwald: Új Magyarország. 350. 1. *** Grosschmied: Jogszabálytan. 868 . p.

432


Cleanerrel ellátott lakásokban. Ezt meg tudjuk érteni, de már az ellen joggal tiltakoznánk, hogy mindenki XVI. századbeli gyönyörűen faragott masszív fapadokon aludjék, és XIV. századbeli lakásokban lakjék. Arra pedig kényszer nélkül igazán senki sem vállalkoznék, hogy modern bútorait eldobva, ily fapadokat a ma szokásos anyagból és gyártási módokon állíttasson elő s azokat vegye használatba. Ha a régi jogszabályokat csak a múzeumokban mutogatnák, ha a Tripartitum csak mint jogtörténeti érdekesség maradt volna reánk, kétségkívül mély tisztelettel hajolnánk meg előttük, amint csodálattal tekintünk fel a primitív művészet remekműveire. De valamely művészeti emlék tisztelete nem jár senkire sem káros következménnyel, ellenben a múlt intézmények előtti feltétlen meghajlás azt idézi elő, hogy az uralkodó osztályok vagy fentartják a nekik kedvező, másoknak káros intézményeket, vagy új jogszabályokat alkotnak; ezekre azonban reá fogják, hogy „valódi uraságoktól levetett” régi törvények. A kiváltságosak úgy járnak el, mint a szédelgő régiségkereskedők, kik gyári hamisítványokat sóznak a bennök föltétlenül megbízó vásárló közönség nyakába. A régi jog amatőri imádata megérthető néhány kiváló, a gyakorlati élettől elvonult tudósnál, de általános szabállyá téve a legkárosabb következményekre vezet. A hagyományok tiszteletét legjobban lerontja az uralkodó társadalom, mikor azokat lépten-nyomon érdekeinek kendőzésére használja. Akik azt állítják, hogy a régi jog tökéletesebb a mainál és hogy azt csak fejleszteni kell, mert minden kérdésre van benne kádencia, hasonlók a vakbuzgó talmudistákhoz. Zsidó csodarabbik állítják, hogy a Talmud a legmodernebb életviszonyokra sokkal biztosabb és részletesebb útmutatást ad, mint a legkitűnőbb mai törvénykönyv. Az érdek és célzat mindkét esetben ugyanaz, mert ha kiderül, hogy sem a Talmud, sem a Hármaskönyv ma már nem ér semmit, vége lenne a talmudista jogászok és a nemzeti csodarabbik tekintélyének s az általok védett kiváltságos elemek hatalmának. A történelem számos tanúságot szolgáltat abban az irányban, mily gyorsan alakítja át az uralkodó osztály azokat az intézményeket, melyek reája kellemetlenekké válnak s mily szívesen importálja azokat a külföldről, mikor azt hiszi, hogy neki használni fognak. Magyarországon épen a nagybirtokosok legerősebb hívei a hagyományok tiszteletének és húsz év óta egész tevékenységök nem áll másból, minthogy átveszik mindama intézményeket, melyeket a német és francia agrárius pártok, a német Bund der Landwirte és az osztrák agrár Centralstelle propagál és keresztül vitt. A fogyasztási szövetkezetek, állategészségügyi zárlat, húsbehozatali kontingens, a minimális gabona-


433

vámok sült német intézmények ugyan, de a magyar agráriusok hazaárulónak nyilvánítanak mindenkit, aki ellenök állást foglalni merészel. Már Beksics Gusztáv kigúnyolta az agráriusok eme intézmény- és eszme-importját.* Amikor a kereskedelmi könyvkivonati illetékességről volt szó, azzal érveltek eltörlése mellett, hogy azt egy külföldi állam törvényhozása sem ismeri, ők, akik mindig azt mondják, becsüljünk meg minden intézményt, mely külföldi befolyás nélkül magyar talajból fakadt. A múlt intézményeiből gondosan ki tudják válogatni azt, ami nekik kedvező. 1498-ból származó törvényekre tudnak hivatkozni akkor, midőn a pluralitásról vagy a könyvkivonati illetékesség eltörléséről van szó, de a képviselői szabadjegyek és szalonkocsik korszakában senki sem követeli, hogy az országgyűlés tagjai megyéjükből az utat lóháton tegyék meg és senki sem kívánja annak a törvénynek a végrehajtását, hogy az országgyűlést Rákoson a szabad ég alatt kell megtartani. Azt hisszük, a legdrákóibb rendszabályokkal sem lehetne a parlament határozatképességét ebben az esetben biztosítani. Arról sem szól a dal, hogy az 1649: XLIV. t. c. az ügyvédeket kizárta az országgyűlésből. Konzervatív államférfiak megszavazzák a katonai fegyverkezések költségeit, mert azt mondják, hogy a Dreadnoughtok és ismétlő ágyúk korszakában az a nemzet, mely a fegyverkezésben elmarad, védtelenül kiszolgáltatja magát a többieknek. De háború csak ritkán tör ki, ellenben a nemzetek között napról-napra egyre jobban fokozódó gazdasági küzdelem dúl, melyben az a nemzet marad győztes, melynek intézményei legjobban alkalmazkodnak a verseny követelményeihez és a gazdasági haladás igényeihez. Aki azt akarja, hogy a magyar nemzet ezt a harcot a középkorból itt ragadt, elavult intézmények kalodájába szorítva vívja meg, épen úgy tesz, mintha a csapatokat a modern fegyvertechnika minden vívmányaival felszerelt ellenséggel szemben, kovás puskákkal vagy nehéz páncélöltözetben küldené csatába. A nemzeti jog védelmezői azt is mondják, hogy régi jogunk nem zárja ki a fejlődést s annak fokozatos fejlesztése, a haladás útja csak a felforgatást, a forradalmi átalakulásokat kerüli, mert ezek károsan hatnak a nemzet egész fejlődésére. Felhasználják még Darwin tanát is a fajok fokozatos fejlődéséről, a leggyakoribb mondásuk, hogy amint nincs ugrás a természetben, úgy nem lehet a jogi szervezetben és a politikai életben sem. 1848-ban és az azt követő abszolút korszakban történt átalakulás forradalmi jellegű volt, felforgatta az évszázadok óta megkövesedett jogi és gazdasági viszonyokat s mégis senki sem tagad* Timoleon (Beksics Gusztáv): Legújabb politikai divat. 1884. 4. p.

434


hatja, hogy ez a változás kedvező volt a nemzet fejlődésére. Értenők továbbá az ellenvetést, ha arról volna szó, hogy minden átmenet nélkül már ma létesítsük a szocialisztikus államszervezetet. De azok a követelések, melyekre a konzervatív álláspont védelmezői és a reakciós sajtó a felforgatás vádját akarják reásütni, nagyon is a fokozatos haladás jegyében állanak. Az általános, egyenlő választójog nem lehet felforgatás abban az országban, ahol a népképviselet már 60 év óta áll fenn, mikor az megvan minden nyugati államban, melyeket mi alkotmányosság tekintetében állítólag messze felülmúlunk. Az 1905. évi Kristóffy-féle javaslatot, mely a választói jogot írni-olvasni tudáshoz kötötte, nemzetellenesnek bélyegezték oly országban, ahol az általános tankötelezettség már 1868 óta törvénybe van iktatva. A szavazás titkossága nagy ellenzésre talál, pedig a törvényhatósági választásoknál már évtizedek óta érvényben van. A progresszív földadó felforgatás, holott az uralkodó társadalomnak ma legkedvencebb jelszava a kisgazdavédelem és az 1909 évi jövedelmi adótörvény a progresszív adókulcsot törvénybe iktatta. Felforgatás az állami közoktatás követelése, pedig több mint 2000 állami iskolánk van s a felekezeti iskolák kiadásait túlnyomó részben szintén az állam viseli. Felforgatás a szekularizáció, pedig ez a leglegitimebb álláspont, mert régi törvényekre támaszkodik, melyek az ingatlan vagyont bizonyos funkciók ellátása végett adták át az egyházaknak. Ezeket most az állam látja el s ezért a vagyont tőlük visszakövetelheti. Felforgatás az ági öröklés eltörlése, holott az ősiséget az 1848: XV. t.-c. már megszüntette s az ági öröklés 1861 óta csak névleg áll fenn. Lerombolná a családi érzést örökjogunk mai rendszerének megváltoztatása s valamely külföldi örökjogi intézmény recipiálása, holott nem ismerünk európai államot és örökjogi rendszert, mely ne elsősorban a családtagok részére biztosítaná az örökhagyó vagyonát. Felforgatás lenne a házassági vagyonjognak bármily irányban való átalakítása, pedig az 1894. évi XXXI. t.-c. már valóságos forradalmi átalakítást végzett a házassági személyi jog terén, mikor a házasságkötés és házassági bíráskodás jogát elvette az egyházaktól, melyet azok évszázadokon át gyakoroltak. A büntető törvénykezés részleges reformja sem lehet forradalmi átalakulás, miután meglevő kódexeink gyökeresen szakítottak a rég magyar jog elveivel. A magyar földbirtokos osztály, mikor saját érdekeit veszélyeztetve látja, kész a legforradalmibb átalakulásokra is és nem riad vissza a felforgatástól. Így tért át a fenyegető tengertúli verseny hatása alatt a múlt század 80-as éveiben a szabadkereskedelemről a legmerevebb agrár védvámrendszerre, ami sokkal gyökeresebben változtatta meg az


435

ország gazdasági arculatát, az osztályok erőviszonyait, a mezőgazdaság, az ipar és kereskedelem irányát és fejlődését, mint bárminő általa felforgatónak kikiáltott intézmény. 1909-ben mindenhatóságát felhasználva, csak azért, hogy az egyre jobban állandósuló parcellázások hasznát kizárólag a maga részére biztosítsa s földbirtokait drága pénzen az államnak eladhassa, oly törvényjavaslat előterjesztését eszközölte ki Darányi földművelésügyi minisztertől, mely ingatlan jogunk és tulajdoni rendszerünk alapelveit gyökerestül változtatta volna meg· Épen így tettek az angol lordok, midőn a nagyobb adózástól való félelmökben egyszerűen kisemmizték az angol alkotmány ama szabályát, hogy a lordok háza Money-Bill-t meg nem változtathat s ezzel oly alkotmányválságot idéztek elő, minőre az 1832 évi Reform-Act és a chartista mozgalom ideje óta nem volt példa. Az 1910 évi decemberi választásokba pedig egy új jelszót dobtak be: a referendum behozatalát, mely ledönti az angol alkotmány egyik legrégibb szokásjogi tételét, hogy a választók egyedüli joga képviselőt választani* s a választóknak nincs joguk törvényhozást kezdeményezni, szentesíteni, vagy megváltoztatni. A régi jogszabályok feltétlen tiszteletének védelmezői csak az utóbbi időben lépnek fel oly terrorisztikus módon, hogy még a kérdésnek vitatatását is hazaárulásnak nyilvánítják. Régebben a jog reformjának hívei voltak fölényben s a régi jog tisztelői védelmi álláspontra szorítkoztak. Érdekes ebben a tekintetben Grosschmiednek az 1879—1887 közötti időből származó fejtegetéseit olvasni, melyben azt igyekszik sok szellemmel bebizonyítani, hogy a régi jog védelmezőinek álláspontja nem is oly komikus, mint azt a támadók feltüntetik.** A legsúlyosabb sértés, mellyel a reformereket ekkor illették: hogy elméleti emberek, szobatudósok, megittasodtak a külföldi jogok tanulmányozásától, nem ismerik a régi jogot. Hazaárulásról akkor még szó sem volt. Grünwald Béla még megírhatta művét, melyben a Stein-féle osztályelmélet alapján pálcát tör a rendi magyar állam minden intézménye felett. Időközben azonban a polgárság és az alsóbb társadalmi osztályok jelentősége úgy megnövekedett, előrehaladásuk annyira veszélyezteti a nagybirtokosok egyeduralmát, hogy kiváltságaik megvédelmezésére a terror és tényleges kényszer minden eszközeit kénytelenek felhasználni. Épen így növekedett 1815 után a torizmus erőszakossága is Angliában, minél inkább kikerülhetlenné * Dicey: The Law of the Constitution. II. kiadás 55. p. The sole legal Right of electors under the English constitution is to elect members of Parliament. ** Zsögöd: Magánjogi tanulmányok. I. Kt. 10. és köv. pp. II. kt. és köv. pp.

436


vált a parlamenti reform.* Grünwald Béla művét ma csak az írhatná meg, aki végleg leszámolt az uralkodó osztályból és az előkelő társadalomból való kiközösítés lehetőségével. Akik azelőtt kritikát gyakoroltak a jogi intézményeken, most vagy elhallgattak, vagy pedig forgattak egyet a köpenyegen, s az új jog- és társadalomtudósok pretoriánus gárdájába beállva, két régi jogintézmény, a fokos és bunkó segélyével igyekeznek elnémítani azokat, kik a régi jogszabályokat bírálni merik és a reform szükségességét hirdetik. IV. Az is téves állítás, mintha az idegen jogok és intézmények recepciója valamely mesterséges és időszerűtlen (anachronisztikus) eljárás lenne. A konzervatív álláspont védelmezői rendszerint úgy tüntetik fel a dolgot, hogy az újítók minden szükséglet, minden belső indokoltság nélkül egyszerre mesterségesen felállítanak új intézményeket, hoznak új törvényeket, melyek a nép lelkületével diametrális ellentétben állanak, oktalan utánzási vágyból, a hazai intézmények iránti lenézésből. Ezzel szemben már előzőleg kimutattuk, hogy mindenütt, ahol a történelem folyamán új intézmények hozattak be, ez a tény megfelelt a gazdasági szükségletekben és az osztályok egymáshoz való viszonyában beállott változásoknak. A recepció úgy történt, hogy valamely társadalomban a termelési szervezet és osztálytagozódás elérte azt a fejlődési fokot, melyen egyidejűleg vagy régebben egy másik társadalom egy bizonyos jogrendszert alkotott és ekkor a fejlődő társadalom átveszi a készenlevő jogszabályokat,** melyek helyessége már gyakorlatilag ki van próbálva. A középkori germánjogok mindenünnen még Olaszországból is kiszorították a római jogot, mihelyt a rabszolgaságot a jobbágyság váltotta fel.*** Mikor azután a hűbériség romjain kifejlődtek a városokban az ipar és kereskedelem, s a meglevő jog, a forgalmi élet ezer új viszonylataira nem volt alkalmazható, akkor mindenütt recipiálják a római jogot, melynek kikristályosodott szabályai jobban megfeleltek a szükségleteknek, mint a primitív viszonyok között keletkezett germán népjogok.† Az akkori kapitalizmus örömmel üdvözölte a római jogot a hitelezőre nézve kedvező és az adós tekintetében szigorú szabályaival. A központosításra törekvő királyi hatalom is * Dicey: Leçons. 59 p. ** Gabriel Tarde: Lois de l’imitation 84. p. Transformations du droit 170. p. Les grands philosophes français et étrangers c. gyűjteményben 87—90. pp. *** Loria id. m. 62 p. † Theodor Sternberg: Allgemeine Rechtslehre I. r. 96 — 102 pp. behatóan ismerteti a recepció okait.


437

célszerűen használhatta fel a monarchisztikus szellemű késői római jogot, a hűbér urak letörésére.* Hogy a legtöbb állam, melyben alkotmányos élet kezdődik, átveszi a francia, belga vagy északamerika alkotmánychartákat, sokan mesterséges eljárásnak tekintik. Pedig a folyamat egészen természetes. Minden államban, midőn a feudalizmus megdől, ugyanaz az osztály jut uralomra, mely Franciaországban 1789-ben, Belgiumban 1830-ban a régi rendet megdöntöttte, s ez átveszi ugyanazokat a szabályokat, melyekkel a francia burzsoázia uralmát annak idején biztosította. Valamely jogintézmény vagy jogrendszer recepciója rendszerint azt jelenti, hogy egy új osztály vagy réteg jutott befolyáshoz, melynek többé nem felel meg a régi jog, amely egy kiváltságos kisebbség érdekében alkottatott. Annak az osztálynak, melynek érdekeit sérti az új intézmény, minden recepció mesterséges, mert ez sohsem fogja természetesnek találni, hogy az ő kiváltságai jogtalanok és ártalmasakká váltak. Ez az osztály, a recepciót mindig károsnak és nemzetietlennek tartja, ha az nem az ő érdekében történik. A régi magyar jogszabályokat is csak akkor lehetne visszaállítani, ha azok a gazdasági viszonyok ismét visszatérnének, melyek annak idején életre hívták őket. Ha megszűnnék a gyáripar, ha az élet visszafordulna a céhrendszerű kisipar korába, ha feléledne a jobbágyság, akkor lehetne ez intézmények felelevenítéséről beszélni. Ha bekövetkeznék az, amit Anatole France elborult szemmel jósolt meg,** hogy a jövő állama nem valósul meg, hanem a történelem körforgása újra kezdődik és megsemmisülvén a civilizációnak minden eredménye, visszatérünk a barbár állapotokhoz, lesz ismét rabszolgaság, utána jobbágyság, kapitalizmus és így tovább; ha ez a körforgás ismét a XVI. századbeli állapotokhoz ér, akkor a mi utódaink igen helyesen fogják tenni, ha kiássák Werbőczi Hármaskönyvét, mert a földesúri hatalom részére ennél ideálisabb szabályozást nem lehet elképzelni. Addig azonban a régi jogszabályok kiásása lehet műgyűjtői élvezet, lehet jogtörténeti elmefuttatás, de gyakorlati szempontból nemcsak helytelen, hanem káros is, mert hiába várják, hogy a „nemzet testére öltött jogrégészeti kutyabőr azzal ismét összenőni, a nemzeti törzsbe oltott holt galyak ismét virágot hajtani fognak”.*** Hogy természetesen gyakran vesznek át egyes államok intézményeket, melyeket nem lehet végrehajtani, azt sem lehet tagadni. De ebben a tekintetben a magyar törvényhozás és kormányzat igen * Maine: Ancient Law. 80—82. pp. ** L’ǐle des pinguins c. szatirikus rajza utolsó fejezetében. *** Dell’Adami id. m. I. 31.

438


nagy mértékben jár elől és űzi azt a műveletet, melyet az angol kifejezés window dressing névvel illet. A kirakat számára alkotunk törvényeket csak azért, hogy azokat idegen nyelvekre lefordítva, a külfölddel elhitessük, hogy ez az ország a demokrácia megtestesülése és hogy haladott intézmények dolgában nem marad Európa megett. V. Az az érvelés is igen gyakori, hogyha recipiálunk is külföldi intézményeket, Ausztriától ne vegyünk át semmit, mert ama sajátos közjogi kapcsolatnál fogva, melyben Ausztriával mindig állami függetlenségünkért kell küzdeni, minden intézmény átvétele az összbirodalmi törekvéseket erősíti meg. Ez is egyike azon jelszavaknak, melyeket ép azok szoktak leggyakrabban megcáfolni, akik leghangosabban hirdetik. Két oly szoros földrajzi kapcsolatban álló állam, amely gazdasági tekintetben is meglehetősen egymásra van utalva, még akkor is kénytelen az intézmények bizonyos egyenlőségét megvalósítani, ha politikai és jogi kapocs nem létezik közöttük. Ausztria tőlünk nyersterményeket vesz, nekünk iparcikkeket ad el és pénzt kölcsönöz. Az árúforgalmi statisztika adatai szerint 1909-ben árúbehozatalunk Ausztriából 1.310,434.000 korona, összbehozatalunk 72.50%-a, ausztriai kivitelünk 1909-ben 1.288,648.000 korona, összexportunknak 75.78% volt· Ausztriával való összforgalmúnk tehát 1909-ben 2.6 milliárd koronát tett ki, az emelkedés 1903 óta 734 millió korona, tehát 40%. Ily óriási forgalom mellett életszükséglet, hogy egyenlősítsük a forgalmi jogi intézményeket, hacsak a kölcsönös forgalmat oktalanul megnehezíteni nem akarjuk. Minthogy ebben a kapcsolatban — sajnos — Ausztria nemcsak gazdaságilag erősebb, hanem kulturális tekintetben is fejlettebb, ennélfogva természetes, hogy mi többet vettünk át Ausztria intézményéből, mint viszont. Magyarországnak Ausztriával szemben fennálló fizetési mérlege évtizedek óta a legnagyobb mértékben passzív. 1905-ben Ausztriának velünk szemben volt 316.238.630 Κ követelése s ezzel szemben tartozása 11 millió koronát tett ki, úgy hogy mérlegünk 305 millió koronával passzív volt. Ipari vállalataink és pénzintézeteink hátamögött elsősorban osztrák tőke áll. Államadóssági kötvényeink, zálogleveleink jelentékeny része Ausztriában van elhelyezve, az államadóssági kötvények kamatai és tőketörlesztései címén 1905-ben 72 millió koronát, záloglevelek kamatai fejében 39 millió koronát fizettünk Ausztriának.* Ez adatok ismerete megérteti velünk, hogy miért vettünk át annyi osztrák intézményt. * Fellner Frigyes: A nemzetközi fizetési mérleg. 176 és köv. pp. III. VII. függelék


439

Aki földbirtokára kölcsönt akar kapni, aki gabonáját jó áron akarja eladni és iparcikkeket előnyös föltételek mellett akar venni, az kénytelen elfogadni azt, hogy a hitelező joga reá kiterjesztessék. Ha ezt nem teszi meg, akkor gazdaságilag tönkre megy, ezt pedig mindenki utoljára hagyja és inkább lemond a nemzeti jogfolytonosság lelkesítő érzéséről. Ebben a tekintetben a magyar történeti osztály már adott példát, amikor 1792-ben nemcsak a magyar, hanem a külföldi törvényhozásokban is szokatlan módon megengedte, hogy magyar honpolgárok magukat külföldi törvénynek és bíróságoknak vethessék alá. A nagybirtok 1900-ban, hogy Németországgal később a vámszerződést megköthesse és 120 ezer szarvasmarha bevitelét biztosítsa, elfogadta a német állategészségügyi szervezetet úgy, amint azt a német birodalmi kormány előírta és hogy a tokaji borok forgalmát Németországban és Ausztriában megkönnyítse, alávetette magát annak a föltételnek, hogy ugyanolyan bortörvényt fog csinálni, mint amilyen Németországban és Ausztriában van. A recepció előttük csak akkor kárhozatos, ha az alsóbb néposztályok érdekében történik. Ha az ő érdekükről van szó, azt mindig kitűnően meg tudták indokolni. Amikor a magyar földnek nyújtott hitel jelentékeny része Ausztriából származik, akkor képtelenség az osztrák telekkönyvi rendszert el nem fogadni, mert az osztrákok nem adnak kölcsönt, ha a jogrendszert nem ismerik és annak helyességében nem bíznak. Angliában nem volt arra szükség, hogy átvegyenek valamely idegen telekkönyvi rendszert, mert Anglia nem adósa más államoknak. Az a törekvés, hogy Ausztriával szemben minden jogintézményünket önállósítsuk, mindaddig üres, a tényleges élettel nem törődő jelszó marad, míg a köztünk levő kapcsolatban Ausztria a gazdaságilag erősebb. A nemzeti jogfejlődésnek és a hagyományok tiszteletének ma leghangosabb hívei a nagybirtokosok s ugyanők legerősebb védelmezői a közös vámterületnek, mely Ausztria gazdasági szupremáciájának legfőbb alapja, mert a búza és állatárak magassága náluk előbbrevaló a nemzeti jogfejlődésnél. Meg kell továbbá jegyeznünk, hogy az osztrák intézmények behozatala és fentartása egyáltalában nem járt káros hatással, sem a gazdasági fejlődésre, sem pedig az ország nemzeti jellegére. Azt hisszük, nem akad ember, aki azt állítaná, hogy Erdélyben az osztrák polgári törvénykönyv hátrányosan befolyásolta a nemzetiségi viszonyokat. A telekkönyvi rendszerre pedig el kell ismerni, hogy alapelveiben teljesen bevált, maga a nagybirtokos osztály is ragaszkodik hozzá és meg van vele elégedve. Az alsóbb osztályok pedig annyira hozzá szoktak, hogy a legnagyobb felfordulás állana be, ha a telekkönyveket

440


eltörölnék és az 1848 előtti ingatlan jogi intézményeket állítanák helyre. Ez valamivel komolyabb és veszélyesebb mozgalmat idézne elő, mint aminőt az ági öröklés megszüntetése okozna. Ha most a törvényhozás elejtené az ági öröklésnek még fennálló maradványait és az osztrák polgári törvénykönyv örökjogi intézkedéseit fogadná el, azt hisszük, hogy a parasztság óriási zöme tudomást sem venne erről a változásról. Könnyen érthető, miért nyomul az a felfogás újból előtérbe, hogy ne vegyünk át osztrák intézményeket, mert ez veszélyes a magyar állam nemzeti önállóságára. Küszöbön van az általános választójog, mely Ausztriában már meg van és hozzánk is onnan fog átjönni. Ezért van ismét szükség arra, hogy az osztrák intézmények átvétele ellen tiltakozzunk. VI. Általánosan elfogadott nézet Magyarországon, hogy hazánk jogfejlődése elüt minden más európai államétól és egyedül Angliával helyezhető párhuzamba, melynek ezeréves alkotmánya és jogrendszere ép oly organikus fejlődés eredménye, mint Magyarországé. Ha ez a hasonlat azt akarja mondani, hogy az angol és magyar alkotmány és jogrendszer egyes intézményei hasonlítanak egymáshoz és bizonyos körülmények között egyformán fejlődtek, akkor az állításnak van jogosultsága. De ily mértékű hasonlatosság Magyarország és Európa bármely államának jogfejlődése között kimutatható. Azt a párhuzamot is értenők, hogy Anglia fejlődése néhány évszázaddal megelőzi Magyarországét. A hasonlatnak akkor is lenne értelme, ha az 1800 évi Angliát akarnók párhuzamba helyezni a mai Magyarországgal. Mindkettőben a politikai és gazdasági hatalmat egy szűkkörű osztály tartja kezében, a néptömegek ki vannak zárva a polgári jogok gyakorlatából, mindkettőben feltalálható a választókerületek igazságtalan beosztása, a választási korrupció, a képviselői állásnak üzleti célokra való kihasználása, a klérus és a birtokarisztokrácia szövetsége stb.* De egyben lényegesen különbözik az Old merry England a mai Magyarországtól, mert az ipari és kereskedelmi nagyburzsoázia ott már osztozott a politikai uralomban a XVIII. század folyamán. A magyar politikai és alkotmányi szervezet még most is teljes aléltságra kényszeríti a polgárságot, melynek gazdasági súlya már nagyobb, mint abban az időben az angol polgárságé volt. Ha azt akarja a hasonlat mondani, hogy az angol birtokarisztokrácia époly makacssággal ragaszkodott uralmának minden foszlányához, mint a magyar, * M. Ostrogorski: id. m. I. kt. 3. 46. pp.


441

és az ősi alkotmány fentartásának ürügye alatt igyekezett minden más osztályt kizárni az államhatalomból: akkor teljesen igaza van. Ha azt akarja ez a hasonlat kiemelni, hogy mindkét államban a birtokarisztokrácia állandóan harcban volt a királysággal, mikor az a polgárságra támaszkodott vagy nálunk a jobbágysághoz fordult, de feladták a küzdelmet és az alkotmányos szabadságok rovására kiterjesztették a királyi prelogativákat, mihelyt gazdasági és politikai jogaikat a királyság a többi osztályok rovására biztosította: akkor ez a hasonlat is teljesen jogosult. Blackstone és a magyar rendiség jogászai egyformán kiemelik a királyi hatalom előjogait ugyanakkor, mikor az ősi alkotmány dicséretét zengedezik.* A z a n g o l a l k o t má n y é p a n n yi r a h a s o n l í t a ma g y a r h o z mint az angol választói jog a mi választási rendszerünkhöz, mint az angol munkásügyi törvényhozás a magyar szociálpolitikához, az angol gyülekezési és egyesülési szabadság a magyar rendőri szabályokhoz és az angol parlament súlya és színvonala a magyar képviselőházéhoz. A hasonlóságnak ez a folytonos felhánytorgatása, egy komikus tévedésen alapszik. Konzervatív politikusaink és jogászaink azért oly szerelmesek Angliába, mert azt hiszik, hogy Anglia még ma is a konzervativizmus hazája. Ők a demokratikus fejlődés híveinek folyton idegenimádot hánynak szemükre és meg nem szűnnek sohasem Angliát magasztalni és arra bíztatni a közvéleményt, hogy Anglia példáját utánozza. Ez a párhuzam a XIII. század elejéig még valahogy kimutatható, mert mindkét országban a nagy hűbér urak és oligarchák elkeseredett harcokat vívnak a királyság ellen és a XIII. század elején győzedelmeskednek is. A diadal eredménye Angliában a Magna Charta, Magyarországon pedig az aranybulla, melyek a nagy hűbérurak kiváltságait a királyi hatalommal szemben megerősítik.** Innen kezdve azután a párhuzam megszűnik és legfeljebb egyes intézményekre mutatható ki. Csak merész önámítással lehet Angliát velünk párhuzamba állítani, ahol a jobbágyság és a kiváltságos osztályok adómentessége évszázadok óta megszűnt, ahol a parlament döntő hatalmú a királlyal szemben, ahol az önkormányzat*** tényleg független volt a központi * Dicey: The Law of the Constitution. 8—10. pp. ** Frederick Pollock: Essays in jurispudence and ethics. VIII. The history of English Law as a branch of politics. 199. p. *** Ereky István . A magyar helyhatósági önkormányzat c. művében II. kt. 337—370 pp. kimutatja a magyar és angol önkormányzat közötti párhuzam alaptalanságát.

442


hatalomtól, ahol a személyes szabadság rendi különbség nélkül részesült védelemben, ahol a városi polgárság már évszázadok óta fontos tényezője az állami életnek, ahol a parlamentáris kormányforma már több mint két évszázad óta van kifejlődve, ahol az utolsó száz évben a választójog és az önkormányzat demokratikus értelemben alakult át és a parlament valódi népképviseletté fejlődött stb. stb. Ha mindenáron párhuzamot akarunk vonni, úgy hasonlítsuk össze hazánkat Lengyelországgal, melynek alkotmányi fejlődése teljesen azonos vonásokat tüntet fel. Az oligarchia túlhatalma, a királyság választottá tétele, a nemesség egyenlőségének folytonos hangsúlyozása dacára a birtokarisztokrácia túlhatalma, a nemesség adómentessége, a jobbágyság költözködési jogának megszüntetése és teljes szolgaságba szorítása, a városi polgárság befolyástalansága, a birtokszervezet lekötöttsége, mindkét ország alkotmányában föltalálható.* A magyar alkotmány is oda juttatta az országot, ahová a lengyel szabadság Lengyelországot: idegen uralom alá. Magyarországnak az volt a szerencséje, hogy területileg egységesen került egy idegen állam hatalma alá és így függetlenségének helyreállítása nem ütközött oly elháríthatatlan akadályokba, mint a három részre osztott Lengyelországé. A jelenkori államok közül pedig velünk leginkább Románia helyezhető párhuzamba, melynek birtokmegoszlása teljesen a miénkhez hasonló, politikai és jogrendszere pedig a törvény előtti jogegyenlőség látszólagos uralma alatt szintén csupán a nagybirtokosok érdekeit szolgálja.** Szeretnek hivatkozni az angolok konzervativizmusára, akik nem recipiálnak jogszabályokat, hanem féltő szeretettel ragaszkodnak legelavultabb intézményeikhez is s inkább eltűrik azok fogyatékosságait. Ez a tény csak azokat tévesztheti meg, akik a külsőségeknek tulajdonítanak jelentőséget és nem hatolnak az intézmények mélyére, akik csak azt látják, hogy a Speaker még mindig parókában elnököl az alsóház döntő ülésein s nem veszik észre, hogy a képviselőket már nem a landlordok és bankárok egy szűk csoportja, de 9 millió választó, kiknek 80%-a munkás, küldi a parlamentbe. A Selfgovernement külsőségei, tisztviselőinek elnevezése még ma is ugyanazok mint ötszáz évvel azelőtt, de a grófsági és városi tanácsok jelentékeny részében a municipálszocializmus hívei vannak többségben. A lordok házának vétójogát rövid időn belül eltörlik, de azok, akik nem figyelnek meg * Siegfried Hüppe: A lengyel alkotmány története. Ford. Szatmáry György, 82., 91., 280., 446. stb. pp. ** Dimitrie Jonescu: Die Agrarverfassung Rumäniens, ihre Geschichte und ihre Reform. 1909. 45—90. pp.


443

mást, mint azt, hogy a lordkancellár gyapjúzsákon ülve elnököl a felsőház ülésein, azt fogják mondani, hogy nem változott meg semmi. Angliában a régi ceremóniák és szokások fentartása mellett gyilkos és vérengző forradalmak után a politikai és gazdasági szervezet óriási átalakuláson ment keresztül, úgy, hogy alig van intézmény, mely a középkorból maradt volna fenn, sőt mint Dicey mondja, nincs az angol törvénytárnak (Statute-book) oly része, mely 1804—1904 között nemcsak alakilag, hanem lényegében meg ne változott volna s azt állítja, hogy a törvények változtatása Angliában sokkal könnyebben történik, mint akár Franciaországban vagy az Északamerikai Unióban. Ez a látszólagos konzervativizmus is hasznossági okokra vezethető vissza. Mihelyt az ipari és kereskedelmi polgárság elnyerte a túlhatalmat, megdöntvén a régi intézményeket, fentartotta annak külsőségeit, mert amint az ő küzdelmei folyamán legnagyobb akadálynak bizonyult a tradíció, a szokások ereje; miután hatalomra jutott, belátta azt, hogy ennek megvédése végett igen célszerű lesz ugyan ezeket a külsőségeket más feltörekvő osztályokkal szemben fentartani. A főnemesség társadalmi szokásainak, életmódbeli külsőségeinek elsajátítása, utánzása angol műnyelven; snobizmus, ezért oly általános a gazdagabb polgárság körében. Az angol burzsoázia a munkásság és szocializmus ellen most ugyanazokkal a jelszavakkal dolgozik, mint amelyekkel vele szemben a birtokaristokrácia védekezett. Úgy, hogy ma Anglia a householderek* (lakásbérlők) demokráciája a snobizmus által mérsékelve.** Az ily természetű konzervativizmussal mi is könnyen megbarátkoznánk. Ha behozzák az általános egyenlő és titkos választójogot, úgy készséggel beleegyezünk abba, hogy a képviselőházat ismét alsótáblának, a miniszterelnököt nádorispánnak, az igazságügyminisztert országbírónak nevezzék. Semmi kifogásunk az ellen, hogy az adót kamarahaszonnak, vagy hadiadónak, az adókivetést rovásnak, a pénzügyigazgatót főrovónak nevezzék, ha az adó viszonylag erősebben sújtja a nagyobb vagyont. Ha a virilizmust megszüntetik és a vármegyében szintén behozzák az általános választójogot, nem bánjuk, hogy a törvényhatósági közgyűlés úriszék nevezetet viseljen és ha kimondják, hogy előzetes b ír ó i h a t á r o z a t n é l k ü l s e n k i t l e t a r t ó z t a t n i n e m l e h e t , hozzájárulunk, hogy ilyenkor az aranybulla kilencedik pontjára (primae nonus) történjék hivatkozás. Ha az egyházi * Angliában az 1867. és 1884-iki törvények folytán az önálló lakás az általánoshoz közel álló szavazati jog alapja. ** Dicey: Leçons. 54. p.

444

Szende: Nemzeti jog· és demokratikus fejlődés

vagyont szekuralizálják, a papok felőlünk felvehetik az ősmagyar táltos nevet, ha pedig a hitbizományokat a parasztság között parcellázzák, beleegyezünk, hogy ez a szent korona főtulajdonjoga alapján történjék. Hogy az angol írók nagy része azt hiszi, vagy tudatosan hirdeti, hogy Anglia alkotmánya még most is olyan, amint 700 évvel ezelőtt, értekezésünk második részében elmondottakban magyarázatra talál. Aki Timon Ákos és Gróf Andrássy Gyula könyveit német, illetőleg angol fordításban elolvassa, nem ismerve a viszonyokat, szintén elfogja hinni, hogy Magyarország alkotmánya mindig demokratikus volt, hogy itt a parlamentáris kormányforma, a miniszteri felelősség már III. Endre idejében létezett és hogy itt soha senkit nem vezetett osztályérdek, hanem csak a nemzetegész önzetlen szolgálata. Ugyanily félreértésen alapul az a tanítás is, mely az ingatlanokra vonatkozó angol vagyoni és öröklési jogot mintaképül állítja elénk és az angol nemzet lelkületéből folyó természetes fejleményül tünteti fel. Hogy az angol ingatlan jog szerepét megérthessük, elsősorban a birtokmegoszlásra kell figyelmet fordítanunk. Anglia a nagybirtok hazája: földjének 60,6 %-a hitbizományokra és 1000 acren felöli földbirtokokra esik és csak 12,35 % jut a 100 acren aluli birtokokra. Anglia és Wales lakosságának már csak 8,8%-a él meg a mezőgazdaságból és 91% tartozik más foglalkozási ágak körébe. Az Egyesült Királyságok lakosságának is csak 13%-a sorozható be a mezőgazdaságba. A városi lakosság számának és a városok terjedelmének növekedése folytán egyre csökken a művelés alatt álló terület.* Már ezen adatokból is nyilvánvaló, hogy az ingatlanokra vonatkozó jogszabályok a hatalmas angol nemzet csak egy csekély részének jogát jelentik. Az angol ingatlan öröklési jognak alapelve a fiágiság és az elsőszülöttségi öröklés. Mindkét alapelv külföldi eredetű és a hűbéri korszakban jut kifejlésre. A politikai jogosítványok és különösen a bíráskodás a földbirtokhoz, illetőleg annak nagyobb mértékéhez fűződtek és az egész család érdeke volt, hogy a vagyon egy kézen maradjon. Ezt a körülményt már Adam Smith is hangoztatta.** Indiában a gyermekek egyenlően örökösödnek az ingatlanokban; ahol azonban politikai

* British Yearbook for Agriculture. 1908—99. 365. és köv. pp. Agricultural Statistics 1909. Vol. XLIV. part I. 5. és köv. pp. The Economist. 1911. febr. 18. Supplement 8. p. Statistisches Jahrbuch für das deutsche Reich. 1910. Internationale Übersichten. 14. Gárdonyi Albert: Nagybritannia mezőgazdasági viszonyai. Különlenyomat. 1909. 5 — 10. 11. Georg Gothein: Agrarpolitisches Handbuch, 28—38. pp.: Agrarkrisis und Agrarverhältnisse in England. ** Loria id. m. 70. p.


445

hatalom vagy köztisztség van a birtokhoz csatolva, ott az elsőszülött fiú örököl.* Gazdaságilag is előnyös ez a rendszer, mert a jobbágyság korában egyedül a nagybani gazdálkodás volt jövedelmező. A kapitalizmus kifejlődésével mindenütt utat tör a végrendelkezési szabadság. Angliába is befészkelődik s az elv oly általános elismerésre talált, hogy most a végrendelkezési szabadságot valósággal természetjognak tekintik,** amely legközvetlenebbül fakad az angol nép lelkéből. Ez a tény is mutatja, mily alaposak az angol-magyar párhuzamok, mert hiszen régi jogunk a hitbizományokon kívül annyira nem ismerte az elsőszülöttségre alapított öröklési rendszert, hogy a családi házat, melyhez a kegyelet és tradíció összes szálai fűződtek, a legkisebb fiúnak juttatta*** és az ősi vagyonban kizárta a végrendelkezési szabadságot. Az angol nagybirtokos arisztokrácia az elmúlt századokban földjeiből kisajátította és a városokba űzte a szabad parasztságot, a földeken megmaradt bérlők pedig teljesen védtelenül álltak vele szemben. Az ingatlan jog komplikáltsága kitűnő eszközül kínálkozott arra, hogy a politikai hatalom birtokában a jogban járatlan parasztsággal tetszése szerint bánjon vele. Ez a jogrendszer nagy részben hozzájárult Anglia mezőgazdaságának hanyatlásához. Az alsóbb néposztályok feladták a reménytelen harcot és a városokba mentek ipari munkát keresni. Mihelyt azonban a törvényhozásba beleszólást nyerhettek, megindul az ingatlan jog reformjára irányuló mozgalom s az 1832 évi Reform Act itt is fordulópontot jelent. Bentham politikai és irodalmi követői felismerték, hogy a birtokarisztokrácia befolyásának megtörésére legalkalmasabb egy életerős yeoman osztály megteremtése s ezért napirendre tűzték az ingatlan jog reformját. A kérdés először Irlandban nyomult előtérbe, mert az ottani fejletlen ipar a tömegeknek nem nyújtván megélhetést, a földéhség sokkal nagyobb volt, mint Angliában. De mihelyt Angliában az ipari fejlődés a telítettségi fokot elérte és a visszatérő krízisek és egész korszakokra kiterjedő depressziók folytán nagy munkanélküliség állott be, az agrárkérdés szintén napirendre került és a földbirtokjog reformja el nem volt kerülhető. A liberális párt kénytelen volt politikai szövetségeseinek a kisbérlőknek tett ígéreteit beváltani, mert ezek az 1867 és 1884 évi parlamenti Reform Act-ok folytán egyre nagyobb befolyáshoz jutottak. Az utolsó hatvan évben Angliának földbirtok joga szinte forra* Maine: Ancient Law. 233. p. ** Dicey: Leçons. 54. p. *** Werbőczi: Hármaskönyv. I. r. 40—41. p.

446


dalmi változáson* ment keresztül, a bérlő joga egyre jobban háttérbe szorítja a földesúr jogát s a helyi hatóságok kisajátítási joga nagy jelentőségre jutott. Ha lord Eldon ma a földre kerülne, nem ismerne rá egy ingatlan jogintézményre sem, mondja Dicey,** aki pedig szintén megállapítja az angol jog viszonylagos mozdulatlanságát. Angliában Henry George tanainak már nagy tábora van, hívei közül sokan döntő szerepet játszanak a városi tanácsokban, melyek a nekik biztosított jogkört a városi ingatlanok rendszeres kisajátításra használják fel. Az ingatlanokra rótt örökségi adó is egyre emelkedik. Azok, akik az angol jogért rajonganak, mert látatlanban azt hiszik róla, hogy konzervatív, megrémülnének, ha Magyarországon ugyanazon szabályokat akarnák a földbirtokjog terén életbe lé p te tn i, min ő k me lye k A n g liá b a n má r e l v a n n a k f o g a d v a . Az angol földbirtokos osztály minden erejével védekezik az új irányzat ellen, mert a mai jogrendszer komplikáltsága neki nagy előnyöket nyújt. Angliában a régi jog alapján az ingatlanszerzés bonyolult és költséges művelet, telekkönyv hiányában t. i. kutatni kell, hogy az eladó tényleg tulajdonos-e, nincs-e a földre valaki másnak joga, nem terheli-e adósság stb., úgy hogy csak vagyonosabb emberek vásárolhattak földet, ami rendkívül előmozdította a földbirtok koncentrációját.*** Ezért jelenthette 1829-ben a régi választójog uralma alatt kiküldött bizottság, hogy az angol ingatlanjog céljának kitűnően megfelel.† A fiági elsőszülöttségi örökléshez nem az angol nemzet, hanem csak a birtokarisztokrácia ragaszkodik, mely attól fél, hogy ha az első szülöttségi elv a common law körében megszűnik, úgy nemsokára a hitbizományok is meg fognak dőlni. Hogy a fiági és elsőszülöttségi elv mennyire nem felel meg a közérzületnek és annak magasztalása mily képmutatás, igazolja az az általános tapasztalat, hogy a vagyonos családok végrendelkezéseiben a gyermekek egyenlő örökösödése a szabály s nem tesznek különbséget fiú és lány, elsőszülött és későbbi gyermekek közölt.†† Nem áll fenn az elsőszülöttségi elv az Egyesült Államokban, valamint azon gyarmatokban sem, melyek angol joggal élnek. * Az újabb törvények közül felemlítjük Vendors and Purchasers Act 1874, Land Transfer Act 1875—97, Agricultural Holdings Act 1883, Allotments Act 1887—1907, Copyhold Act 1897, Small Holdings Acts 1892—1907 és még nagyszámú törvény, ami arra mutat, hogy az angol parlament nagyon élénk kodifikatorius tevékenységet fejt ki. ** Dicey: Leçons. 497 p. *** Karl Max: Das Kapital V. kiadás I. kt. 682—699. pp. † Pollock-Schuster id. m. 222. p. †† Pollock-Schuster id. m. 234 p.


447

Ugyanily tévedés áldozatai az angol-magyar párhuzam hívei a telekkönyv tekintetében is. Mi szükségünk volt arra, hogy átvegyük az osztrák telekkönyvi rendszert, mikor Anglia is el tud telekkönyv nélkül lenni! Ezzel szemben elég arra utalni, hogy Angliában már hat évtized óta van napirenden a telekkönyvi intézménynek valamelyes formában való behozatala. Ellene vannak a nagybirtokosok, kiknek érdeke, mint fentebb kifejtettük, az, hogy az ingatlan tulajdonszerzése mennél jobban meg legyen nehezítve, de igen szívósan ellenzik az angol ügyvédek (sollicitor) is, kiknek egyik legfőbb jövedelme, hogy az ingatlanok átruházásánál mint conveyancer-ek működnek közre s a nyilvánkönyvek által nyújtott jogbiztonság és egyszerűsítés által jövedelmük megcsorbulna. Az angol mezőgazdaság hanyatlásának egyik oka az is volt, hogy nem tudott kifejlődni a jelzáloghitel, mely a kontinentális államokban oly virágzásra jutott és a bérlők uzsorások kezére jutottak. Pénzügyi körökben is állandó a panasz birtokviszonyok rendezetlensége miatt.* Már több ízben tettek kísérletet a telekkönyvi intézmény létesítésére, azonban az 1862 és 1874. évi törvények nem vezettek eredményre, mert nem rendelték el az ingatlanok és ügyletek kötelező bejegyzését s a jogban teljesen járatlan közönséget a sollicitor-ok az intézmény igénybevételéről lebeszélték. Végre hosszabb küzdelem után egy 1897 évi törvény (Land Transfer Act) kimondta a kötelező telekkönyvezést a londoni grófságra. Ez a telekkönyv az ausztráliai Torrens-féle nyilvánkönyvek mintájára lett felállítva, de azért lényegében azonos a mi telekkönyvi rendszerünkkel s az angol jogban forradalmi változást jelent. 1908. október 30-án egy királyi bizottság küldetett ki, hogy tanulmányozza az 1897 évi törvény hatásait és annak módosítására, illetőleg továbbfejlesztésére tegyen javaslatokat. A bizottság jelentését 1911 február 11-én bocsátotta nyilvánosság elé.** Ebből kitűnik, hogy 1899—1909 között összesen 319.299 bejegyzés történt és pedig 125.096 első bejegyzés (first registration) és 194.203 újabb ügylet (dealings). A bizottság panaszkodik, hogy a convoyancer-ek még mindig ellenségesen viselkednek az intézmény iránt. A haladás azonban szembeötlő, ha tekintetbe vesszük, hogy az 1862 és 1875 évi Act-ok alapján Angliában és Walesben csak 8592 bejegyzés történt. A bizottság kimutatja az intézmény ellen emelt panaszok alaptalanságát és javasolja, hogy a kötelező telekkönyvi lajstromok vezetése az egész országra kiterjesztessék. * Jaffé: Das englische Bankeswen. 214—18. pp. ** Közzétéve a Law times febr. 18-iki számában 378—381. és 393—403. pp. alatt.

448


Így fest Angliának „konzervatív” ingatlan joga. Hogy a külsőségek mennyire megtévesztik a legalaposabb jogászokat is, elég arra utalni, hogy Franciaországnak ingatlanjoga sokkalta konzervatívabb, száz év óta mozdulatlan és oly forradalmi átalakulásokról, mint Angliában szó sincs, sőt német mintára még reakcionárius irányban is történtek kísérletek a földbirtokjog megváltoztatására. Konzervatív jogászok és államférfiak gyakran szoktak oly külföldi intézményeket ajánlani, melyektől magok az illető nemzetek szeretnének legjobban szabadulni. Az angolok az ő ingatlan jogukkal úgy vannak, mint mi 1848 előtt, amikor legkiválóbb férfiaink a haladás legfőbb akadályául az elavult földbirtokjogot tekintették. VII. A német jogtörténeti iskola a jogtudományok terén kísérője volt a francia forradalom után európaszerte beállott politikai és gazdasági reakciónak és elveinek hatása alatt még mindig erősen tartja magát nálunk az a felfogás, mely a jog legtökéletesebb formáját és a jogfejlődés legideálisabb módját a szokásjogban látja. Ez a nemzeti géniusz jogalkotó tevékenységének igazi terrénuma, míg a jogintézmények rendszeres szabályozásánál elkerülhetetlen az idegen jogszabályok átvétele. A szokásjog ama szabályok foglalata, melyeket valamely közösség tagjai közmeggyőződésen alapuló cselekvények folytonos gyakorlása által alkotnak. Elméletileg ez volna a jogalkotás legtökéletesebb módja, mert a nép csakis oly jogot alkot, mely „lelkéből lelkedzik” t. i. szükségleteinek és érzelmeinek megfelel. Ez azonban csak kisebb társadalmakban lehetséges, mert a mint már kifejtettük, a társadalom növekedésével kifejlődik az osztályuralom s egy osztály tartja kezében a jogalkotást és bíráskodást. Csak szemfényvesztéssel vagy súlyos tévedéssel lehet a szokásjogot a néplélek kifolyásának feltüntetni oly társadalmakban, ahol a nép a törvényhozásból és bíráskodásból teljesen ki van zárva, ahol sohasem jut abba a helyzetbe, hogy cselekvényeivel jogot alkosson, mert azt mindig rajta és ellene alkalmazzák. Ha a nép körében évszázadok folyamán ki is fejlődött valamely szokás, alárendelt jelentőségű volt s érvénye megszűnt, mihelyt a kiváltságosok érdekeivel ellentétbe jutott és azok azt elismerni nem akarták. Sőt ellenkezőleg, mint Maine azt kimutatta, mindig az elnyomott osztályok követelték, hogy jogaik minél szabatosabban és lehetőleg írásba foglaltassanak, mert ebben védelmet láttak az oligarchák és kiváltságosak hamisításai ellen.* Az uralkodó osztály jogait védő szabályok minden társadalomban rendkívül merevek, komplikáltak, azonkívül a jogban nagy jártasságot * Maine: Ancient Law. 18. p.


449

tételeznek fel. Ezek a tulajdonságok, melyeknek célja, hogy az alsóbb osztályok a jogszabályokban ne igazodhassanak el és jogaikhoz minél nehezebben juthassanak, később a kiváltságosaknak is kezdtek kellemetlenek lenni. Könnyítésre volt tehát szükség s e téren a bírói szokásjognak jutott fontos szerep. Igen tanulságos példát mutat erre nézve a római és angol jog fejlődése.* A régi jog (a jus civile és a common law) szigorú szabványait ostromolták a társadalmi és gazdasági befolyáshoz jutott rétegek és enyhítést követeltek. Ugyanerre volt szüksége a kiváltságosoknak is, de viszont érdekök kívánta a régi jog változhatlanságát és jóságát hirdető fikció fentartását. Ε sokféle érdek kielégítésére fejlődött ki Rómában a pretori jogszolgáltatás, Angliában pedig a Court of Chancery bíráskodása, mely a jus civile és a common law rendíthetlen szentségének hangoztatása mellett a régi jog merevségét méltányossági alapon igyekezett orvosolni. Könnyebb lett volna mindkét esetben kifejezetten új, jobb jogszabályokat alkotni, de a követett eljárás mégis célszerűbb volt, mert nem kellett bevallani, hogy a régi jog rossz és idejét múlta. Magyarország és Anglia között a szokásjogra vonatkozólag párhuzam egyáltalán nem vonható. Áll ez mindenekelőtt a közjogra. Angliában az alkotmány tényleg szokás és gyakorlat útján fejlődött ki — rendszeres törvény alig van — s csak az utóbbi idők alkotmányreformjai lettek, mert ezek az alsó osztályok nyomása folytán jöttek létre, törvénybe foglalva. Ellenben a magyar közjogban nincs szeriszáma az alkotmányjogi törvényeknek s különösen az utolsó négyszáz évben a Habsburgok uralma alatt számuk légió. A koronázás szertartásain kívül alig van fontos alkotmányjogi kérdés, mely nálunk szokásjogilag lenne szabályozva. Sőt a magyar alkotmány fejlődése az angollal szemben megfordított képet mutat. Nem az alkotmány fejlesztése történt szokásjogi úton, hanem annak be nem tartása. Épen az a tény, hogy a garanciális törvényeket majdnem minden országgyűlés alkalmával megismételték, mutatja, hogy azokat a király be nem tartotta. Ép ily alaptalan a párhuzam a magánjog terén is. Magyarországon nem találjuk meg a szigorú jog és méltányossági joggyakorlat közötti azt a különbséget, mint Angliában. Nálunk a polgárság és az alsó *Az angol szokásjogra vonatkozólag: Pollock: Essays IX. 237—260 pp. John Austin-Campbell: Lectures on Jurisprudence. IIII kiadás, II. kt 520—556. Pp. Sheldon Amos: The science of law. 47—77. p. u. a. A systematic view of the science of jurisprudence. 475—488. pp. Dr. Kiss Géza: A jogalkalmazás módszeréről. 135—148. pp. és Wittmann Ernő: Tanulmányok az angol magánjog köréből 5—30. pp.

450


néposztályok a legújabb időkig nem tudtak felfelé nyomást gyakorolni s így nem volt szükséges az ő kedvökért méltányossági jogot fejleszteni. Sőt a jogszokás, úgy mint Werbőczi Hármaskönyve alapján kialakult nem méltányossági enyhítő, hanem szigorító volt. A Habsburgházi királyok állandó harcban állottak a nemességgel s a jobbágyságot akarták velők szemben megvédeni. Ezért gyakran erőszakoltak keresztül törvényeket, melyek a jobbágyság helyzetén javítottak. A Hármaskönyv szerint a törvény ellenében kifejlődött szokás annak hatályát lerontja s így ellenkező gyakorlatot követve a vármegyék a jobbágyvédő törvényeket egyszerűen hatályon kívül helyezték. Ezért ismétlődnek meg oly gyakran törvénytárunkban a jobbágyvédő törvények és nem a rendiség túláradó humanizmusa következtében.* Amit nálunk szokásjog alatt értenek, túlnyomó részében írásba van foglalva és törvénykönyv jellegével bír; pl. Werbőczi Hármaskönyve, a kir. Curia 1769 évi döntvénygyüjteménye az ú. n. Planum Tabulare, az Országbírói Értekezlet Szabályai stb. Angliában is a bírói szokásjog (Judge made law) eredményei gyűjteménybe foglalva adatnak ki s így a szokásjog írott joggá alakult át. A jogfejlődés szempontjából nem tesz különbséget, vajon ezen gyűjteményeken rajta van-e a királyi pecsét, tény az, hogy a bíróságok és az utókor azokat úgy alkalmazták, mint a szentesített törvényeket. Ezzel szemben azt szokták mondani, hogy ezek a jogkönyvek az élő jogot, a nemzet körében kifejlődött jogszokásokat foglalták írásba, s ezért különbek a törvényeknél. Nem akarok most azzal foglalkozni, hogy mennyi jogszabályt vettek át a jogkönyvek szerzői a külföldi jogokból, jogi művekből, hány azóta feledésbe ment írott jogszabályt másoltak le újonnan. Maine kimutatta, hogy a régi szokásjog alkotói római és kánonjogi tankönyvekből merítették bölcsességüket.** Werbőczi ellen hasonló vád merült föl, a Quadripartitum szerzői pedig azt hányták szemére, hogy saját nézeteit csempészte be a Hármaskönyvbe.*** De ha még el is fogadjuk, hogy a szokásjog akár a kiváltságosok, akár a nép körében kifejlett jogelveket rögzíti meg, nem ugyanazt a szerepet töltik be a törvények is? Hiszen a törvények alkotása nem történik * Az angol és magyar bírói szokásjog között az előbbinek előnyére az a különbség is van, hogy angol bírák hosszú ügyvédi gyakorlat után jutnak állásukba s ismerik a gyakorlati életet, azonkívül már több évszázad óta a polgárság köréből is kerülnek ki s így az ipar és kereskedelem iránt érzékük van. A magyar bíróságok épen ellentétes alapon vannak szervezve. A bírói kar bürokratikus kaszt, melynek tagjai, kevés kivételtől eltekintve, csak a történelmi osztállyal állanak érzelmi közösségben. ** Maine: Ancient Law. 33. p. *** Frank id. a. I. kt. 68. p.


451

a levegőben, azokat mindig valamely szükséglet vagy nyomás hozza létre, s mindig valamely gyakorlati célt kívánnak elérni. Nem tökéletesen ad-e kifejezést a magyar osztályparlament a földesúri osztály szellemének és szükségleteinek, nem képviseli-e tökéletesen az angol és német konzervatív párt a nagybirtok, a centrum és a magyar néppárt a klérus, az angol és német szabadelvű pártok az ipari polgárság, az angol Labour Party és a különböző szociáldemokrata pártok a munkásság érdekeit, szükségleteit, lelkületét? Sőt az osztályérdek a törvényekben még kifejezettebben nyilvánul, mert a bíróságok a jogi írók és előző jogesetek befolyása alatt állanak, míg a parlamentnél ez teljesen hiányzik. Azt is szokták mondani, hogy a törvényeket a minisztériumi burokban csinálják, melyeknek hivatalnokai az élettel semmi kapcsolatban nem állanak, míg a bírói szokásjog az élet bővizű forrásából merít. Mi nem tudunk a hivatalnok-törvénykészítők és a hivatalnokbírák tevékenysége között oly nagy különbséget tenni. Aki az előbbi állítást komolyan veszi, annak ajánljuk figyelmébe az utolsó tíz évben a különböző minisztériumok törvényelőkészítő osztályainak működését, melyekből még véletlenül sem került elő oly tervezet, vagy javaslat, mely az agrárius osztályuralom érdekeivel ellenkezett volna. Azokban a minisztériumi burokban igen jó barométerek vannak, melyek csodálatos pontossággal veszik észre az osztályközi erőviszonyokban beállott légnyomásváltozásokat. A német polgári törvénykönyvre szokták nálunk sokan, így Grosschmied is mondani, hogy ez mesterséges fejlemény s nem a német nép lelkéből fakadt. Bizonyos, hogy a rendszer teljessége, a geometriai arányosság szempontjából felvettek bele oly határozmányokat is, melyeknek semmi gyakorlati jelentőségük nincs, de a kódex főbb alapelveiben teljesen megfelel a német uralkodó társadalom érdekeinek és szükségleteinek és akinek erre nézve kétségei vannak, az olvassa el Anton Mengernek nagyhírű könyvét,* mely a bizonyítékok egész tárházát tartalmazza. A szokásjog ma már egyedül a bírói gyakorlat útján nyer kifejezést. Eltekintve attól, hogy a hivatalnok-bíró rendszerint távol áll a gyakorlati élettől és az ítélkezésbe öntudatlanul beviszi nevelésének, osztályának előítéleteit és megszokásait, a kérdés azon fordul meg, hogy a bíró a tudomány és irodalom színvonalán áll-e vagy nem. Ha nem, úgy ez a legvészesebb következményekre, tudatlan és kapkodó ítélkezésre vezethet, mert a józan ész tudás nélkül nagyon ritkán találja el a helyes utat. Deák Ferencet tekintik úgy, * Das bürgerliche Recht und die besitzlosen Volksklassen.

452


mint a józan magyar ész, a common sense megtestesülését és aki elolvassa az 1843-iki javaslatok létrejöttének történetét, az tudja, hogy Deák felolvastatta magának minden kérdésnél a külföldi törvényhozásokat, Mittermayer frankfurti tanár véleményét, a magyar joggyakorlatot, meghallgatta pro és kontra az érveket és azután tollbamondta az illető törvényszakaszt.* És pedig ez a fényes alkotás százszor inkább tekinthető a nemzeti géniusz megnyilvánulásának, mint a Planum Tabulare homályos eredetű döntvényei vagy a rendi országgyűlések törvényei. Ha pedig a bíró a tudomány színvonalán áll, úgy ismerni fogja az idegen törvényhozásokat, a külföldi joggyakorlatot, tudományos műveket és akkor képtelen lesz magát azok hatása alól kivonni, mert a kultúra bacillusa ellen nincs szérum. Gyakori tapasztalat, hogy megfelelő törvénybeli szabályozás hiányában nem a nép jogalkotó tevékenysége érvényesül, hanem többnyire valamely kiváló jogkönyv-tankönyv írónak vagy valamely ügyes kompilátornak tekintélye dominál.** A szokásjogban a nép jogalkotó pszichéje annyira érvényesül, mint az újabb magyar népdalban a nép zenei géniusza. Aminthogy a népdalok jó részét Budapesten gyártják dalköltők szövegestül, többnyire budapesti orfeumokban és zenés kávéházakban játsszák először és innen kerül a vidékre, de 30—40 év múlva már a magyar nemzeti zene elpusztíthatatlan kincses házához tartoznak, épily kapcsolatban vannak a bíróságok által megfogalmazott indokolások a nép magyar jogalkotó lelkületével. A nép lelkületéből nem eredhet a bírói szokásjog, melyet csak a beavatottak és szakértők csekély rétege ismer. Ha a törvényhozás változtat meg valamely jogelvet, erről a közvélemény tudomást szerez, ha a bíróságoknál történik ilyesmi, csak a jogi szaklapok olvasói. A szokásjog nem nyújt oly biztonságot a jogkereső közönségnek, mint a törvények biztos szövege, hiszen a Hármaskönyv történetéből tudjuk, hogy II. Ulászló azért rendelte el a jogszabályok összegyűjtését, mert egységes törvény hiányában az országban nagy volt a jogbizonytalanság. A kapitalizmus virágzásának és a szociális ellentétek kiélesedésének korában a tulajdonképeni magánjog szerepe egyre szűkebb körre szorul. A fejlődés minden országban az, hogy a munkabérviszony s annak összes járulékai átterelődnek a magánjogból a közigazgatási jogba. Minthogy pedig ezek a törvények mindig a munkásság nyomása alatt jönnek létre, ezek jogaiknak és kötelességeiknek pontos meghatározását követelik s nem hajlandók azt a néplélekre, azaz az * Fayer: Büntetőjog. I. kt. 53—54. pp. ** Sheldon Amos: The science of law. 69. p.


453

irántok ellenséges bíróságok és közigazgatási hatóságok szokásjogi gyakorlatára bízni. A kötelmi jogviszonyokat ma már túlnyomóan a kereskedelmi, váltó- stb. törvények szabályozzák. Maradna tehát a magánjog részére az ingatlan vagyoni és örökjog. De épen az osztályellentetek kiélesedése folytán ezen a téren is igen élénk minden államban a törvényalkotás. Egyrészt a parasztság és a mezőgazdasági munkásság erőszakolnak ki magoknak engedményeket, másrészt a földbirtokos osztály nem látja érdekeit megvédve az eddigi jogszabályokkal s azonkívül mesterséges akadályt akar emelni a kisparasztság körében a szociáldemokrácia ellen. Ε téren különösen a német államok járnak elől s a magyar agráriusok átveszik tőlük a megváltó igéket. Az a felfogás, mely a jogot a néplélekből származtatja s a szokásjogot az írott jog fölébe helyezi, új erőre kap az osztályellentétek kiélesedésével. Angliában Blackstone korában a bíráskodás terén a gentry uralkodott s ezért Ő — a konzervatív jogász — a szokásjog egyedül üdvözítő voltát hirdette.* Az ipari és kereskedelmi polgárság az 1832. évi Reform Act folytán, Bentham halála évében döntő befolyáshoz jutott. Bentham a szokásjoggal szemben a rendszeres kodifikációnak volt híve és tanai, melyeket ő nagy buzgalommal és hosszú időn át sikertelenül hirdetett,** minthogy megfeleltek a felszínre került rétegek érdekeinek, nagy jelentőségre jutottak s nagyszabású törvényhozási tevékenység vette kezdetét. Mihelyt azonban a proletariátus is befolyáshoz jutott, a burzsoázia jogászai is visszatértek a Blackstone álláspontjához s a bírói szokásjog lett ismét az ideál, mint oly működési terület, mely még teljesen megmaradt az uralkodó osztály birtokában. A legtöbb államban a parlament sokkal demokratikusabb érzületű, mint a bíróságok s a bírói függetlenség nem a kormánytól, hanem a nép érdekeitől való függetlenséget jelenti. Angliában az utóbbi években többször kellett törvényt hozni, mikor a bíróságok egy-egy munkásellenes ítélete felháborította a közvéleményt,*** épúgy mint régebben a haute finance, a City bankárok érdekében mindenféle nehézségeket gördített a részvénytársulati bankok működése elé. Északamerikában a legfelsőbb bíróság az alkotmány megsértésének ürügye alatt megszokta semmisíteni azokat a törvényeket, melyeket a szövetséges államok a munkásvédelem terén vagy a trösztök ellen hoztak. Magyarországon is a legfelsőbb bíróságok gyakorlata nagyon * Blackstone: Commentaries I. kt. 67—73 pp. ** Jeremy Bentham’s Works. I. kt. 227—239., 257—259., 277-263., 292-295. pp. *** Tafe-Vale ítélet, s legújabban az Οsborne-Judgement miatt.

454

Szende: Nemzeti jog· és demokratikus fejlődés

kedvez a földbirtokos osztálynak, s politikai bűncselekmények tekintetében gyakorlatuk reakciósabb, mint a kormányhatóságoké. Az osztályközi erőviszonyok megváltozása folytán Angliában a jogalkotás súlypontja egyre inkább a parlamentre terelődik át. A magánjog, házassági jog, peres eljárás, kereskedelmi és váltójog terén egyre szaporodik a rendszeres törvények száma:* a munkabérviszonyra és a munkásvédelemre vonatkozó kódex (Factory and Workship Act) már hatalmasabb a német polgári törvénykönyvnél. Az alkotmányjog, közigazgatási szervezet, adórendszer, iskolaügy terén szinte forradalmi átalakítást végzett és végez a törvényhozás. Mindazonáltal a változás nem minden téren halad egyformán gyorsan előre. Az a körülmény, hogy Angliában a szokásjogi rendszer ily soká fenmaradt, nem azt jelenti, mintha a mostani állapotok oly kitűnőek volnának, hanem valamely meggyökeresedett intézménnyel és rendszerrel való szakításnak technikai nehézségeit.** A létező megváltoztatása mindig nehézségekbe ütközik, kialakult érdekeket sért, amelyek utolsó pillanatig ellenállának. Hozzájárul a tehetetlenség törvényének a társadalomgazdaságra is kiható ereje, melyet előnyösen használ ki az osztályérdek. A régi intézmények meg vannak, ellenben az új intézmények részleteire nézve nem mindig van egyetértés az azok megvalósítását követelő új rétegek között és még ezek megegyezésre jutni nem tudnak, marad minden a régiben. Új nagy kódexek megalkotása különben is hosszú évek munkáját igényli. Ebben a tekintetben magyarországi példákkal is szolgálhatunk, melyek a kérdést világossá teszik. Hogy a régi perrendtartás nagyon rossz és hogy úgy a jogbiztonságot, mint a hiteléletet károsan befolyásolta, eziránt megegyeztek a nézetek. A polgári peres eljárást nem tisztelte senki, kegyeleti vagy hazafiúi szempontok fentartását nem kívánták. Mégis a törvényalkotás technikai nehézségei folytán négy évtizedig elhúzódott az új perrendtartás megalkotása. És körülbelül egy évtized óta részben a parlamenti munka szünetelése, részben pedig az okozta a munka eltolódását, hogy a kereskedelmi bíráskodás szabályozása körül felmerült agrár-merkantil érdekellentét folytán a kormányok vonakodtak a kérdést dűlőre vinni. A polgári törvény* A rendszeres törvények közül megemlítjük a házassági jog terén: Divorce Act (1857), Married Women's Property Acts (1870—93), a magánjog és kereskedelmi jog határán Sale of Goods Act (1893), a kereskedelmi jogban a Companies Acts (1862—1900), a váltójogban Bills of Exchange Act (1882), a törvénykezési eljárásban Common Law Procedure Acts (1852—60) és a Judicature Acts (1873—1899). ** Dicey: Leçons. 512. p.


455

könyv hiányát nálunk mindenki erősen érzi és a jelenlegi állapot megszűnését néhány különcködő vagy konzervatív érzésű embert kivéve, a jogkereső közönség és a gyakorlati jogászok a legnagyobb örömmel üdvözölnék és a kódex még sem tud megszületni, mert ily Óriási törvénykönyv megalkotása ezer nehézséggel jár, azonkívül bizonyos lényeges intézményekre nézve ellentétes érdekek harcolnak egymással, ezért minden marad a régiben. Sőt épen azok az osztályok, amelyeknek érdekében volna a régi intézmények lerombolása, maguk is belenyugodnak abba, hogy azok továbbra is fenmaradjanak, mert egy adott időpontban, mikor a politikai erőviszonyok reájuk nézve nem kedvezők, azok megváltoztatása nemcsak nem nyújtana előnyt részükre, hanem elvágná néhány évtizedre a végleges reform útját, így a legradikálisabb választójog hívei is inkább beleegyeznek abba, hogy a jelenlegi állapot megmaradjon, minthogy egy cenzusleszállító mérsékelt reform kétes értékű eredményei fejében a végleges választójogi reform néhány évtizedre elodáztassék. A „nemzeti” jog és a demokratikus fejlődés történelmünk egész folyamán keresztül éles ellentétben állanak. Ez az ellentét csak akkor fog megszűnni, ha a jogrendnek többé nem az lesz egyedüli célja hogy az uralmon levő osztály kiváltságait védje meg, hanem előnyei egyaránt kiterjednek a társadalom minden rétegére.

Határkérdések Nagy Dénes: A kísérleti lélektan válsága ezen a címen Kostyleff érdekes tanulmányt tett közzé,* amelyben egyfelől bírálja a laboratóriumokban jelenleg dívó kísérleti módszereket, másfelől ismerteti azt az új felfogást, amellyel az objektív lélektant az orosz pszichológusok művelik, útját mutatva e tudomány fejlődési irányának a jövőben. Mintegy harminc esztendeje, hogy Wundt az első lélektani laboratóriumot megnyitotta; azóta a tőle megjelölt eszközökkel sokan igyekeztek világot vetni a lelki élet tüneményeire. De a kísérletek eredményei alig kielégítők: ennek főoka, hogy a kutatók egységes felfogás nélkül dolgoznak, részletkérdésekben merülnek el s mindennemű színtézis lehetőségének híján nagyon távol állanak attól, hogy a gondolkodás mechanizmusát tudományos, objektív alapon előttünk föltárhassák. A kísérleti lélektan célja, hogy az önmagukban megfoghatatlan, elfutó lelki tüneményeket kívülről, valamely objektív, érzékeink alá eső, mérhető jelenséggel való összefüggésökben tanulmányozza. Így keresett mérhető viszonyt az inger nagysága és a lelki jelenség, nevezetesen az érzet intenzitása között a pszichofizika. Effajta, egyidőben nagyhírű kísérletek kezdenek kimenni a divatból; kitűnt ugyanis, hogy e viszony nagyon is az egyéntől függő, másfelől belátták, hogy ezek az intenzitásra vonatkozó mérések semminemű fényt se derítenek arra az agyban végbemenő processzusra, amelynek eredménye az érzet. Ép ily kevés sikerrel jártak a pszichofiziológiai kutatások: ezekben az objektív elemet az emberi szervezet képezi; meghatározandó az a viszony, amely organizmusunk változásai és a lelki jelenségek között fennáll. Bizonyosság e részt csak annyi, hogy e két tüneménycsoport között * Kostyieff: La crise de la psychologie expèrimentale. Paris, Alcan, 1911.

Nagy Dénes: A kísérleti lélektan válsága

457

tényleg van összefüggés: Mosso egy betegén, akinél a koponyacsontok hiánya lehetségessé tette a test és a lélek viszonyának objektív megfigyelését, megállapította, hogy a gondolkodás munkája vértódulással, hőemelkedéssel jár. Ez alapvető tény mellett pozitív magyarázatot a kutatók adni nem tudtak. Még meddőbbek a pszichometria kísérletei, amelyek a lelki tüneményeknek, például egy érzet keletkezésének, egy emlékkép előhívásának idejét akarják megállapítani. Míg így a tudósok egy része részletkutatásokkal foglalkozott, némelyek megpróbálták a kísérletek rendszerezését. Toulouse, Vaschide és Picron írtak egy könyvet a kísérleti lélektan technikájáról, összefoglalták benne a szempontokat, amelyeknek a kísérleteket irányozniuk kell, megjelölték az eljárás módjait, azonban egyfelől némely tünemény tanulmányozását kénytelenek voltak a jövendőnek átengedni, másfelől arra az eredményre jutottak, hogy a kísérleti lélektan tulajdonképeni célja az egyének lélektani jellemvonásainak megismerése. Ε tudomány társadalmi jelentősége az egyéni képességek megállapításának lehetősége. Ε praktikus cél mindenesetre fontos, azonban kétségtelen, hogy a lélektant, mint tudományt, a lelki élet természete, szervezetünkkel való összefüggése érdekli: az említett szerzők vállalkozása mutatja, hogy a tőlük hirdetett alapon a kísérleti lélektan e részt nem jár eredménnyel. Ők és még Titchener tettek csak próbát a kísérleti lélektan rendszeresítésére teljesen objektív alapon. Belátva e módszerek elégtelenséget, már introspekcióra is épít Binet; kísérleti rendszert állított össze az értelem tanulmányozására s alkalmazta is két leánykán. Például egyik kísérlete: feladta a lánykáknak, hogy írjanak három csoportban húsz-húsz szót. Aztán megpróbálta az így írt szavakat osztályozni s ezen az alapon két intellektuális típust állapított meg: a figyelőt és a képzelődőt; aztán próbált összefüggést keresni a szavak nyelvtani kategóriája és az intellektuális típus között, végül a szavak közötti összefüggést igyekezett kifejteni. Ε példa megérteti velünk a különbséget, amely a teljesen objektív s a Binet-féle módszer között van. Később praktikus társadalmi okokból változtatott e módszerén, elismerve, hogy kísérletei végeredményben szintén inkább az egyéni értelmi képességnek, nem pedig a lelki élet mibenlétének megállapítására szolgálnak. Még nagyobb teret engednek az introspekciónak a würzburgi iskola kikérdező kísérletei (Ausfrageexperimente). Itt a kísérlet alanyai nagy szellemi képességű egyének, akik a nekik feladott kérdésekre válaszolnak és eközben önmagukat megfigyelik. Így tanulmányozta például Watt az asszociációt: fölad egy vezető szót, a kísérlet alanyának találnia kell: 1. fölérendelt, 2. alárendelt fogalmat, 3. egészet,

458


amelynek a vezető szó része, 4. részt, amely a vezető fogalomhoz, mint egészhez tartozik, 5. mellérendelt fogalmat, 6. részt, amelynek a vezetőfogalommal közös egésze van. Az eredményeket azután elemzi, kétségkívül érdekes képet nyújtva a szellemi munkáról, de sokszor kénytelen metafizikai fogalmakhoz folyamodni. Ε kísérletek aránylag egyszerűek, nehezebbeket végeztek Messer és Bühler. Utóbbi ilyen kérdéseket is adott: „tudja-e, mit ért Eucken világappercepció alatt?” Ezeken a szeánszokon az objektív elem mindjobban kiszorult; míg a kísérleti lélektan posztulátuma, hogy a lelki jelenségek okozatisága ugyanaz, mint a többi tüneményeké, addig a würzburgiak sui generis pszichológiai okozatiságról beszélnek. Más tehát a kísérleti lélektanról való felfogásuk is: Dürr szerint e tudomány feladata, hogy „a gondolatokat az eszmélet egyéb jelenségeivel hasonlítsa össze”. Érthető, hogy a lipcseiek tiltakoztak ez ellen a felfogás ellen s Wundt a würzburgi iskola kísérleteit Scheinexperimente-knek nevezte. Ha ez az elítélő nyilatkozat túlzott is s ha ily szövevényes tudományban többféle eljárásnak van is jogosultsága, kétségtelen, hogy az ilyen irányú kísérletek a pozitív tudomány területét mindinkább elhagyják, szubjektív irányba mennek és sikerük főleg annak a visszahatásnak tulajdonítható, amely az exakt módszerek ellen beállott. A kísérleti lélektan eme válságos helyzete Kostyleff szerint főképen a lelki jelenségek téves felfogásából ered. A képzeteket statikus tüneményeknek véljük, a praktikus élet adataiból indulva ki, ahol ránk nézve nem fontos, hogy amaz érzetek összege, amelyeket bennünk például egy barátunk kelt, egyik napról a másikra apró árnyalatokkal változott. A képzetek a mindennapi megismerés bizonytalanságával vonultak be a lélektanba. De statikus felfogásukat kezdi már kiszorítani Mach és Wahle dinamikus felfogása: a lelki tünemény egysége ép úgy konvencionális, mint valamely tárgyé, statikus séma, az érzetek pillanatnyi, futó csoportosulását helyettesítő. Ezek az érzetek pedig mozgási érzetek. A képzet nem valamely, az agykéregben visszamaradt lenyomat, hanem az agybeli reflexmozgásokat kísérő érzetek összege. Ezt, az első pillanatra idegennek látszó felfogást támogatja a látási percepció tanulmányozása: a főszerepet itt reflexmozgások játsszák, a retinán létrejövő érzetek semmiféle percepciót nem eredményeznek, hanem csupán kiindulási pontul szolgálnak a vizuális reflexeknek, minők a szemizmok feszülése, a szemhéjjak érzetei. Ép így a hallási percepciók is agybeli reflexmozgásokhoz fűződnek. Felfogásukkal összevethető az a törvény, amit Le Dantec a működésbeli asszimiláció törvényének (loi de l’assimilation fonctionelle) nevezett: az agybeli reflexek gyakorlat által kifejlődnek és megerősödnek,


459

ismétlődésük könnyebb lesz. Ez megérteti velünk a képzetek megőrzését, fejlődését. Mindennek alapján, ha a lélektan tudományos és kísérleti akar lenni, a képzetek felületes fogalmát az agybeli reflex-csoportosulások objektív fogalmával kell felcserélnie. Minden lelki tüneményt az agynak valamilyen reflextevékenységével lehet azonosítani: ez a tény, a reflexmozgások működésbeli fejlődésének tényével megadhatja azt a szilárd alapot az objektív lélektannak, amelyet az eddig nélkülözött. Ez ugyanis mindenféle lelki tüneménynek fiziológiai bázisát szolgáltathatja; például meg lehet magyarázni az elvont fogalmak keletkezését: azok a reakciók, amelyek valamely tárgy sajátos vonásaira felelnek, meggyöngülnek, ellenben azok, amelyek ugyanazon fajtájú összes percepciókban visszatérnek, új egységet, új összeget képezhetnek, amelyek már most valamennyi ilyen tárgyra vonatkoznak, elvont fogalmak. Felfogásukkal előtűnik a lelki élet organikus természete s új kísérleti rendszer válik lehetségessé. A pszichizmusnak agybeli reflex csoportosulásokkal való azonosítása az a hipotézis, amellyel az orosz lélektani iskola dolgozik s amelyben Kostyleff a jövő módszerének alapját látja. Ε részt kettős irányú kutatásnak van helye: kereshetjük 1. a reflexműködések kémiai és fiziológiai föltételeit és 2. introspekcióval kombinálva tanulmányozhatjuk a lelki tünemények egyes kategóriáinak az agyreflexekkel való kapcsolatát. Az első objektív, és pedig fiziológiai irányban tettek kísérletet Pawlow és Bechterew. Íme az utóbbinak egy kísérlete, amely a reflexeknek merterséges asszociáció útján való fejlődésére vonatkozott: Kutyát helyezett egy készülékbe, amely a valamely hang hallásával járó lélekzési reflexeket jelölte meg. Aztán a hanggal egyidejűleg fényt bocsátott rá, látni akarva, vajon e fény, amely a kutyát rendesen közönyösen hagyta, helyettesítheti-e a hangot a reflexek kiváltásában? Tényleg, néhány ismétlés után a fény önmagában is ugyanazokat a lélekzési reflexmozgásokat eredményezte. Ily módon egy mesterségesen asszociált reflexet nyert, amelyet aztán részleteiben, ismétlések száma, inger erőssége stb. szerint tanulmányozott. Ε kísérleteket kiterjesztette az emberre is, finom eredményeket nyerve a „reflexek nevelésére” nézve. Később az automatikussá lett önkéntes mozgást, az utánzó mozgást, végül a szóbeli reakciókat is tanulmányozta. Másfelől ugyanezen tüneményeknek fiziko-kémiai föltételeit is kutatták, rájőve, hogy „az idegsejtek ép úgy viselkednek, mint az izmok, a gyakorlat hiánya sorvadásukat eredményezi”. Ide tartoznak

460

Fölfedezések és kísérletek

az agy morfológiájára vonatkozó kutatások, ahol úgy látszik, legjelentősebb tünemény a szürke-állománynak a fehér-állományhoz való viszonya (Girard). Végül érdekes eredményeket várhatunk az egyéneknek, valamint az agyrészeknek összehasonlításától a myelinnek nevezett anyag szempontjából. Mindez tisztán objektív tanulmány; de Kostyleff a jövő lélektanában helyet kér az introspekciónak is, e részt használhatónak vélve Binet, a würzburgiak eredményeit. Egészen kis gyermekeken kezdve megfigyelendő a képzetek keletkezése: valószínű, hogy kezdetben mind periferikusak, csak később lépnek melléjük a belsők. Tanulmányozandók a főnévi, melléknévi, igei kategóriák keletkezése, az első ítéletek, az asszociációk, az elvonás, a képzet nélküli szavak, a tudatos gondolkozás, a figyelem, végül a pathologikus jelenségek. Mindezt rendszeresen megfigyelni fölötte nehéz, mert egészen a csecsemő kortól kezdve állandóan szem előtt kell tartani a gyermeket: e célt szolgálja a Bechterewtől alapított pszichopedológiai intézet Szt. Péterváron. Íme a kísérleti lélektan új iránya. Ε mellett, természetes, a régibb kísérletek is jogosultak maradnak, bár meg kell vallani, hogy némelyeknek, mint a lelkijelenség intenzitására vonatkozóknak, alig van hasznuk. De a régi módszerhez ragaszkodó laboratóriumoknak is közös alapjuk lesz az agyreflexek tanulmányozásában, ami egyedül képes a lélektannak a pozitív, homogén tudomány jellegét megadni. ***

Fölfedezések és kísérletek Az élet kozmikus elméletét kísérleteken alapuló kritika tárgyává teszi P. Becquerel. Az elmélet abból az időből (hatvanas évek) származik, amikor Pasteur kétséget kizáró módon bizonyította be, hogy a földön ma, az általunk ismert viszonyok között ősnemzés (generatio aequivoca, gen. spontanea) nem fordul elő, vagyis hogy élőlény csak élőlénytől származhatik s nem keletkezik élettelen, szervetlen anyagokból. Η. Ε. Richter hangoztatta először s nemsokára a legkiválóbb tudósok (mint Helmholtz, Lord Kelvin) támogatták abbeli nézetét, hogy a földön élet más égitestekről származó és az idő és a tér végtelenjében égitestről-égitestre vándorló csírák megtelepedése útján keletkezett először. Úgy gondolták, hogy a csírák szállítását a meteoritok közvetítik, amelyek két égitest összeütközése alkalmával roppant erővel dobatnak szét és óriási gyorsasággal terjednek el a világűrben. Megerősíteni látszott ezt a feltevést az a tény, hogy sok meteorit anyagában szénvegyületeket (karbonátokat) találtak, amelyeket könnyen lehetett a földön kívül származó élőlények testanyagának elbomlására visszavezetni. Tudjuk, hogy a szén (karbonium, C.) minden szervezet összetételében a legfontosabb szerepet játssza. Ezt a megnyerő hipotézist azonban nem támogatták a további vizsgálódások. Mindenekelőtt kitűnt, hogy két égitestnek Lord Kelvin által felté-


461

telezett összeütközésénél akkora hő fejlődik, amelyben minden élő anyag elpusztul. Azután kimutatták a kémiai elemzések, hogy a széntartalmú meteoritok karbonátjai nem élőlények testanyagának elbomlásából származnak, hanem megfelelnek a földi vasércekben mindig található karbonátoknak. Hasonlóképen negatív eredménnyel jártak azok a kísérletek, melyekkel a meteoritok belsejéből élő csirákat akartak (úgy, amiként baktériumokat szokás) kitenyészteni. Végül teljesen kizárja élőlényeknek a meteoritok által való szállíttatását az, hogy — mint újabb elméletek tanítják — e kövek legnagyobb része az égitesteknek legbelsőbb rétegeiből származik, esetleg vulkánok által dobatik ki a világűrbe. Az életnek így már-már hitelét vesztett kozmikus elméletét Svante Arrhenius, a nagyhírű svéd fizikus, támasztotta föl újra és támogatta igazán hatásos érvekkel. Ő fentartja azt az állítást, hogy élet öröktől fogva van a világegyetemen, de az élő csíráknak égitestről-égitestre vagy naprendszerről naprendszerre való szállíttatását máskép képzeli el. Hivatkozik ugyanis a fénynek azon — nem régen felismert — sajátságára, hogy a megvilágított testekre bizonyos nyomást gyakorol. Ez a nyomás elég nagy ahhoz, hogy megfelelő kicsinységű testeket, aminők pl. a legkisebb baktériumok, a nehézségi erő hatásával szemben egy égitest légköréből eltávolítson. A részleteket így gondolja: A csírák elindításához a fény nyomó ereje nem elégséges: ezt a légáramlatok eszközlik, melyek amazokat több száz kilométernyi magasságba felhajtják. Itt azután a csírák érintkezésbe jönnek a kozmikus por ott libegő részecskéivel, felveszik azoknak elektromosságát és — mivel egynemű elektromosságok taszítják egymást — nagyerővel kilöketnek a világűrbe. Ekkor kerülnek a fény nyomó erejének hatása alá és szállíttatnak más égitestek felé. Itt megint érintkezésbe jönnek a körülvevő kozmikus porral, ennek részecskéire rárakódnak s velük együtt sülyednek a nehézkedés folytán az új égitestre, amelyen esetleg életüknek kedvező körülményekre találnak. Így természetesen kikerülik azt, hogy a most már ellenkező irányú fénysugárzás visszahajtsa őket a világűrbe. Viszont ez új fény nyomó ereje jó arra, hogy a csírákat vivő kozmikus por kellő lassúsággal bocsátkozzék le s így a súrlódás folytán keletkező meleg a csírák életének elpusztítására elegendő ne legyen. Ezt a szellemesen zseniális elméletet megerősíteni látszanak azok az újabb kísérletek, melyek a lappangó életre, különösen a spóráknak* külső behatásokkal szemben való ellentállóképességére vonatkoznak. Így baktériumok spórái könnyen kiállják a folyékony levegőnek rendkívül alacsony hőmérsékletét, amelynek körülbelül megfelel a világűr temperaturája. De a világűrben egyúttal extrém szárazságnak és légüres tér behatásának is kivannak téve az esetleg ott vándorló csirák. Nos, Becquerel kimutatta, hogy igen alacsony hőmérséknek (cseppfolyó levegő) és extrém szárazságnak légüres térben kitett spórák még évek múlva is megtartják csírázó képességüket. Egyéb tényezők azonban ellene szólnak az elmélet helyességének. Ezek között elsősorban szerepel a fénynek a mikroorganizmusokra gyakorolt, isme* Ha pld. baktériumok kedvezőtlen életkörülmények közé kerülnek, beszüntetik életműködéseiket és betokolva magukat, az életnek ilyen lappangó állapotában maradnak, míg alkalmasabb körülmények közé nem jutnak. Ezeket a betokolt, igen ellentálló alakokat nevezzük spóráknak.

462


rétes roncsoló hatása. Arrhenius ezzel szemben joggal hivatkozik arra, a világűr egyúttal légüres teret is képez: már pedig kísérletileg igazolták, hogy légüres térben a spórák hónapokig is kibírják erős napfény hatását. Sokkal súlyosabban esik latba az a tény, hogy a világűrben a napsugarak nem bírnak ugyanazokkal a sajátságokkal, mint földünk légkörében. Ε légkör ugyanis elnyeli az élőlényekre rendkívül kártékony ibolyántúli sugarak* legnagyobb részét, míg a világűrben ezek óriási mennyiségben vannak és szabadon fejthetik ki pusztító hatásukat. Kísérletileg is kimutatta Becquerel, hogy ha légüres térben extrém szárazságnak és igen alacsony hőmérséknek kitett spórákat ibolyántúli sugarakkal is megvilágítunk, ezek rövid idő alatt elvesztik csírázó képességüket. S így nagyon valószínű, hogy a világűrben esetleg vándorló csírák is elpusztulnak az ibolyántúli sugarak hatása alatt. Hozzájárul még ehhez más, az életre káros (abiótikus) erőknek, a katód- és az X-sugaraknak, a különböző elektromos feszültségeknek a hatása, melynek a csírák a világűrben ki vannak téve. Ki kell tehát zárnunk az égitesteknek egymás által való megtermékenyítését és ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy a földi élet a földön keletkezett. Az élő lények anyaga és a szervetlen anyagok között levő szoros viszonylatra támaszkodva azt kell mondanunk, hogy néhány százmillió évvel ezelőtt kellett a földön (a tengerben) olyan fizikai és kémiai körülményeknek lenniök, melyek között élet keletkezhetett. Valószínű, hogy a fejlődés irreverzibilis (meg nem fordítható) volta folytán ezek a körülmények már eltűntek és soha többé vissza nem fognak térni. De semmi sem szól azon lehetőség ellen, hogy ezeket a körülményeket s evvel élő anyagot valamikor laboratóriumban, tehát mesterségesen fogjuk előállítani. S hasonlóképen igen valószínű, hogy az élet keletkezését lehetővé tevő körülmények más égitesteken is előfordultak és elő fognak még fordulni. „A végtelenben, az ég bizonyos terein mindig kezdődik, fejlődik és pusztul el élet, amiként mindig keletkeznek, átalakulnak és tönkremennek világok” (Revue scientifique, 1911. No 7.) * A kretenizmusról tudjuk az újabb vizsgálatok óta, hogy a pajzsmirigy daganatával, a golyvával szoros összefüggésben áll. Némely vidéken állandó járvány gyanánt (endémiásan) szerepel. Előidéző oka ismeretlen, csak annyi bizonyos, hogy nem egyénről-egyénre való terjedésben (ragályozásban), hanem a megfelelő vidék higiéniai körülményeiben van a döntő momentum. Sokáig azt hitték, hogy a zsidófajt kíméli ez a betegség. Újabb megfigyelések azonban azt mutatják, hogy a zsidók között való látszólag ritka fellépésének az oka, hogy zsidók nem igen laknak ilyen vidékeken. Így pl. Dr. A. Flinker közöl most megfigyeléseket egy kreten-vidékről (Bukowina egyik járása), melyekből kitűnik, hogy zsidók is áldozatául esnek e borzasztó betegségnek, mihelyt a kretenizmust előidéző, egyelőre kellően még nem ismert, általános okok behatása alá kerülnek. (Die Umschau, 1911, Nr. 11.) Hárnik Jenő. * Tudjuk, hogy a napnak üvegprizma által előállított színképe (spektruma) nemcsak a vöröstől ibolyáig terjedő látható sugarakból áll, hanem a vörösen innen és az ibolyán túl is tartalmaz (láthatatlan) sugarakat. Az ibolyántúli sugarakat hatásuknál fogva (példa az élő anyagra való roncsoló hatásuk) kémiai sugaraknak is nevezzük.

Szemlék és jegyzetek A Magyar Figyelő és a szociológusok Magyar Figyelő-t gróf Tisza István és dr. Farkas Pál a proAgresszív törekvések ellensúlyozására alakították meg. Egyik

új hatása ez a lap azoknak a nemzeti és vallásos lepel alá burkolt reakciós törekvéseknek, melyek már előbb a Magyar Társadalomtudományi Egyesület s annak folyóirata és Szabad Iskolája alakításához vezettek. De míg ezek belső kohézió hiánya miatt s talán azért is, mert néhány modern gondolkozású és önálló meggyőződésű férfiú is részt vett — személyi és egyéb okokból — alapításukban, nem emelkedtek ki a szürke, habozó konzervativizmusból s óvakodtak a demagóg-reakció terére lépni: addig ezt a célt a Tisza-Farkas-féle folyóirat mérték és fentartás nélkül szolgálja. Ismeretes, hogy nincs az a modern politikai, gazdasági, sőt művészeti törekvés, melyre ne szórná a geszti junker haragja — különben száraz — menyköveit. Ezeknek a cikkeknek nagy részével mi nem polemizálhatunk. Egyszerűen azért, mert a magunk elé kitűzött nagy tudományos és publicisztikai feladatok elhanyagolására vezetne, ha ezekkel a nagyrészt nivótlan és tanulatlan cikkekkel vitatkoznánk s emellett tartozunk közönségünk iránt is annyi tisztelettel, hogy olyan argumentumokkal, melyek semmivel sem különbek a Budapesti Hírlap-nak immár közhelyekké lett agrár-klerikális érveinél, ne foglalkozzunk. Ezen okokból csak nagyritkán állhat a Huszadik Század szóba új kollegánkkal. Legfeljebb csak akkor, ha véletlenül egy-egy komolyabb hang szólal meg benne, avagy ha egyik-másik cikkére, mint az oligarchikus téboly kortörténeti dokumentumára rámutathatunk. Hogy ez úttal mégis foglalkoznunk kell a Magyar Figyelővel, ennek oka az, hogy Mezei Ernő kifogyván argumentumaiból s talán aggsági gyöngeségből is újra feleleveníti a szenzációra spekuláló bulvárlapoknak azt a legendáját, mely szerint a szo-. ciológusok zsákmányraéhes martalóchad, mely darabontbérért

464

A Magyar Figyelő és a szociológusok

hirdette a modern radikális eszméket és a választójogot, de rögtön elhallgatott vele, mihelyest más idők szelei fújtak. Jól tudjuk, hogy erre az otromba és együgyű vádra komoly emberek előtt nem volna szabad reflektálni, hisz ma már a legborízűbb zugsajtó sem él vele. Tekintettel azonban arra, hogy a Magyar Figyelő-vel rendszeres propagandát űznek ellenünk, különösen jóhiszemű, de a múlt tényeit nem eléggé ismerő vidéki körökben, szükségesnek találtuk, hogy ezt a kérdést okmányokkal felderítsük. Arról van szó tehát, hogy igaz-e az a vád, mely szerint a szociológusok politikáját a darabont éra kezdeményezte, de felhagytak avval, mihelyest a politikai viszonyok másként alakultak? Ezt a kérdést legjobban úgy tisztázhatjuk, ha a Huszadik Század évfolyamait megindításuktól kezdve átlapozzuk s így alkotunk magunknak véleményt a lap irányáról és a szociológusok eszméiről. S minthogy a legtöbb embernek nincs ideje huszonkét vaskos kötet áttanulmányozására, mi szolgálunk néhány jellemző szemelvénnyel. Már a szemle megindítása évében, 1900-ban, így világítja meg egyik cikkünk azt a kétféle tudományt, melynek ma egyik típusa a Magyar Figyelő, a másik a Huszadik Század: Az egyik a tudományból él, a másik a tudománynak él. Egyik leplet borít, a másik leplet hajt fel. Az egyik ósdi jogokat és előítéleteket a tudomány cégére alatt konzervál; a másik előítéleteket rombol és új szabadságokat ad. Az egyik mindent igazol és dicsőit, ami hatalom; a másik minden hatalmat üldöz és pusztít, mely az emberiségre káros. Az egyik dogmákat lát, a melyekért emberek élnek; a másik embereket, kiknek szükségletéért jött létre minden intézmény a világon . . . (I. évf. 295. p.)

Még érdekesebb, hogy már 1901-ben így mutattuk be Tisza Istvánt, mint filozófust.

„Milyen kár, hogy Tisza István gróf csak a német tudományt, még hozzá csak a német államtudományt ismeri. Ha egyetemesebb ismeretei lennének, a tudomány sokkal emelkedettebb álláspontjához jutott volna el, s nem becsülte volna túl az ú. n. nemzeti tudományt, melyet — az ilyen termékek gyakori hazugságán és rosszhiszeműségén megundorodva — épen a német nemzet legzseniálisabb gondolkodója durva, de igazságos szóval: d . . . . . . . Sumpfpflanze-nek nevezett el. A nemzeti géniusz ez alkalommal a grófot olyan állításokra vezeti, melyeket részletesebben cáfolni e szemle olvasói előtt fölösleges. Csak azt az egy tényt akarjuk nem is olvasóinknak, de Tisza István grófnak figyelmébe ajánlani, hogy az a könnyen lenézett materialista gondolkozás adott meg minden jogot és szabadságot a múltban és fog megadni a jövőben is, míg az ú. n. isteni akaratra való hivatkozás volt minden korban a főérve azoknak, akik a hasznosságukat elvesztett intézményeket a közérdek ellenében továbbra is fentartani akarták. . . . Íme a XX. század magyar közéletének egyik joggal tisztelt államférfia világnézetében olyan eszmék alapján áll, melyet a görög bölcsészet egy igen korai szakában már elavultaknak tekintettek. (II. évf. 278. és 280. p.)


465

Ugyanezen évben Szilágyi Dezső halála alkalmából ezt írta egyik társunk:

„Egész kétségtelen előttünk, hogy a jövő történetírója a Szilágyi Dezső halálával fogja megjelölni a magyar liberalizmus végét. Mert a liberalizmus európaszerte haldoklik. Nálunk is. Bár egy egész sereg szép és nagy dolog rejlik még mögötte (dolgok, melyek örökké élni fognak), valójában megszűnt a kor „közérdeke” lenni. . . Akkor, mikor a közvéleményt felekezeti és a legönzőbb osztályérdekeket rejtegő jelszavakkal izgatják: a liberalizmus inkább negatív princípiuma kevés.” (II. évf. 158 p.)

Ugyanezen évben Vázsonyi képviselővé választása alkalmából az eseményt és az egyéniséget bizonyára túlbecsülő módon, de a magyar korképet híven festő színekkel ezeket írta egyik cikkünk:

„Történelmi szempontból nézve a dolgokat, ez a választási campagne egyedüli eseménye. A történelemfejlesztő elem mindenha új érdekkörök, új világfelfogások, új eszmények betolulása volt a viszonyok régi rendjébe. A Vázsonyi megválasztása az első jel ebben az irányban. Az idők jele. A fennálló pártok között országos küzdelmekről szó sem lehet. A 48-as párt elveinek közjogi része már utópia maga előtt a párt előtt is. A többi pártprogrammok az uralmon levő körök közötti tusakodás jellegével bírnak. A Lassalle-i mondás nagyon ráillik állapotainkra. Arról van szó, hogy az uralkodó társadalom melyik osztályának teljék felesleges pezsgőre. S minthogy az emelkedettebb gondolkozásúakra nagyon közönyös, hogy a nemzeti, az országos vagy a lipótvárosi kaszinó pezsgőmérlege-e a kedvezőbb: a műveltek kicsiny tábora nagy egykedvűséggel nézte a harcokat, legfeljebb annyival vonzódva jobban az ú. n. régibb szabadelvű irányhoz, mert még ez az erősen kompromittált áramlat is közszempontokból előnyösebb, mint a néppárt és a „szabadelvű” agráriusok hitvallása, mely lényegileg semmi egyéb, mint törekvés megmenteni azt, ami a rendi Magyarországból még megmenthető” . . . „. . . Minduntalan karrierek tűnnek fel, melyet a bölcs Pope mondását juttatják eszünkbe: The rascal who has lost his revenue will become a patriot. (A gazember, ki jövedelmeit elvesztette, hazafinak szokott felcsapni)”. (II. évf. 376. 1.) Ugyanezen évben így jellemeztük a Pikler Gyula elleni heccet megindító társaságot: „Mert együtt volt az egész tisztelt társaság, kit oly jól ismerünk a történelemből s ki mint a Madách Ádámja fel-feltűnik megváltozott costume-ban, de változatlan lényegben. Együtt voltak teljes számban: a szent pap szelíd mosolyával, a lelkes, erőshangszálú és üres koponyájú ifjú, a kevésbbé lelkes, de az ősi és átöröklött lumpolásban kikopott kollégája, ki a hazafias és a vallási eszmék hangos hirdetése közben lelki szemei előtt egy jól menő ügyvédi iroda, vagy díszes állás körvonalait néma meghatottsággal szemléli, a tudományos haruspex elsatnyult agyával és terebélyes dogmáival, a hatalmasok lakája egyképen tüzes nyelvével a rágalmak kürtölésében és a hizelgések osztogatásában . . . (II. évf. 387.)

466


S amily mértékben erősödött a politikai és a felekezeti reakció az országban, oly mértékben lett tisztultabb és átgondoltabb a Huszadik Század radikalizmusa. A Somló Bódog üldözése alkalmából 1903-ban ezt írta szemlénk: „Mentől alacsonyabb fokon áll egy nép — mondja Spencer — annál konzervatívabb. S ki merné tagadni, hogy a mi konzervativizmusunkat már csak a balkáni népeké múlja felül. Minden új és szokatlan gondolat valóságos biológiai ellenszenvre talál s úgyszólván mindenkit, ki töretlen utakon mer haladni, gyűlölet és gyanúsítás kíséri, ugyannyira, hogy a „bolond” jelszó kezd nálunk már megtisztelővé válni. . . . S a magyar ideológok, kik fájdalmas lélekkel szemlélik szellemi életünk szörnyű kietlenségét, nem igen veszik észre ezt a törvényszerűséget. Nem veszik észre, hogy az az okozati sor, mely szellemi életünk legjobbjait kínos láncokba veri, ugyanaz, mint amely a magyar proletárt az éhhalál elől kivándorlásra kényszeríti.” (IV. évf. 473. 476. p.)

Ugyanezen évben, tehát még mindig két évvel a darabont korszak előtt, Méray Horváth Károly megdöbbentően pontos diagnózisát adja a bekövetkezendő (időközben tényleg bekövetkezett!) nagy krízisnek s a helyzet középpontjába az általános választójogot állítja, s megjósolja a függetlenségi párt és a szocialisták szövetségét a választójogért: „Így a klerikális világ és a modern kultúrproduktív irányzat itt fog összeütközésre kerülni: a választási reformoknál. Az agrárius mozgalmak, a klerikális törekvések már mind oda irányulnak. A nemzet nagy belső átalakulási harca a klerikalizmus és a produktív kultúrélet fejlődése közt a választási reformok körül fog eldőlni” . . . (IV. évf. 805. p.)

Ugyanezen évben és a következőben a Társadalomtudományi Társaság nagyarányú munkástanfolyamokat kezdeményez és a társadalmi fejlődés irányairól rendezett vitája először ismerteti meg a magyar polgársággal a nyugat nagy szociális eszmeáramlatait. A tényeknek ez a serege, melyeket csak térszűke miatt nem bővíthetünk, minden igazságot kereső ember előtt nyilvánvalóvá teszi, hogy a szociológusok radikális politikája már jóval a darabont korszak előtt kialakult. Ezekután csak természetes, hogy mikor az általános választójog kormányprogramm lett, a szociológusok becsületbeli kötelességüknek tekintették minden lehetőt elkövetni a nagy reform tudományos megalapozására és politikai propagálására. És elmondhatjuk, hogy a szociológusok túlnyomó többsége becsülettel állja a küzdelmet a mai napig és a választójog útjáról soha egy percig le nem tért. Persze minden mozgalomban akadnak árulók és renegátok. De ezek ma mind Tisza István elvtársai. Így 1905-ben Dr. Gratz Gusztáv, a későbbi alkotmánypárti és jelenleg munkapárti képviselő ezt írta:


467

„. . . Tisza István gróf érvelésével szemben ki akarjuk fejteni: I. hogy az általános választójogra szükség van, mert az eddigi parlament igenis egyo ldalúlag, csak a benne képviselt osztályok érdekét képviselte; II. h o g y a z á lta lá n o s v á la s z tó j o g a n é p é r d e k é n e k e lő mo z d í t á s á r a a l k a l ma s a b b ; é s III. hogy a nemzetiségi veszély sem oly nagy, hogy miatta az általános választójogról le kellene mondanunk. . . . Az az elmélet, melyet Tisza hirdet, amikor azt követeli, hogy csak a föltétlenül művelt osztályok döntsenek az ország sorsa felett, ma leszorult már jóformán a tudományban is és még inkább az életben.

Hamarjában csak egy újabb munkát találunk, amely némi rokonságot mutat Tisza István grófnak a választójogról előadott tanaival. Ebben a könyvben találjuk a következő, Tisza eszmemenetének megfelelő passzust: [következik az idézet] Aki ezeket mondja, az nem más, mint Pobjedonoszcew, az orosz szent synodus főprokurátora, az orosz reakció vezére. „Vajon nem megdöbbentő-e a magyar szabadelvű pártra és annak vezérére, hogy ily társaságban találják magukat?” (VI. évf. 371. és 398. p.)

Természetesen ma Gratz úr a magyar Pobjedonoszcew szolgálatában áll. Egy másik renegát, Herczeg Ferenc úr, Tisza lapjának jelenlegi szerkesztője, aki a koalíciós időben nagyon rosszul kezdte magát érezni s a Petőfi-társaság egyik ülésén igen éles radikális hangokat pengetett. Ez az úr 1905 szeptember hó 8-án a következő levelet intézte az aradi szocialista titkárhoz: „A végrehajtó-bizottság titkára levelet intézet hozzám, amelyben nyilatkozatot kér tőlem, hogy híve vagyok-e a választói jognak vagy sem. Azon esetben, ha ellenezném a szóban forgó reformot, azzal fenyeget meg, hogy a szervezett tábor éreztetni fogja velem hatalmát. A levél hangjára azt válaszolom, hogy jogtalannak és sértőnek találom magammal szemben azt a feltevést, hogy ígéretekkel és fenyegetésekkel befolyásolhatják meggyőződésemet. A levél hangját pedig semmivel sem találom tiszteletre méltóbbnak a kapitalista pökhendiségnél. Ily előzmények után szinte nehezemre esik kijelentenem, hogy igenis híve vagyok az általános, egyenlő és titkos választójognak, híve vagyok azért, mivel mint gondolkodó ember és magyar író nem is ellenezhetem ezt a reformot. Valahányszor programmbeszédet mondtam, mindig sürgettem ezt a reformot és nagyon természetesnek találom, hogy most, midőn az ideál megvalósíthatónak látszik, szolgálatába állok igénytelen erőmmel és tehetségemmel. Ezért azonban — és ezt hangsúlyozom — sem önöktől, sem másoktól hálát nem reménylek.”

Ma ez az úr engedelmes eszköze grófjának minden modern eszme lecsepülésében s az értük küzdők megrágalmazásában. Azok az elvetemült szociológusok ellenben, akik az elaggott Mezei szerint a darabont-korszak után elnémultak, a koal í c i ó fénykorában, Andrássy Gyula belügyminisztersége

468


idején, nemcsak tovább küzdöttek elveikért, hanem — amire még Magyarország történetében nem volt példa — a Társadalomtudományi Társaság elnökségéből formaliter kitessékelték azt az Andrássy Gyula grófot, aki ez időben a legbefolyásosabb ember volt az országban. Méghozzá ne feledjük: Andrássy Gyula nem volt az a szűklátókörű junkerpolitikus, mint Tisza István, kulturás lelkülete és művészi ízlése pedig az ő rokonszenvüket is bírta. És amaz emlékezetes közgyűlés után ezt írták szemléjükbe: „Ez a rég óhajtott válság, ez a szomjúhozott tisztulás a haladás ügyének fényes győzelmével végződött. Sőt az opportunizmus kivonulása mindjárt az első alkalommal éreztette áldásos hatását. A Társadalomtudományi Társaság sohasem mutatott annyi bátor lendületet, és annyi erőt, mint ezen az első gyűlésen, amely a jövendő teljes egységbe forrott társaságának születésnapja volt.” (VII. évf. 94. p.)

És mentek tovább a maguk útján előre, mit sem törődve azzal, hogy nem egy közülök tudományos vagy hivatali karrierét megrontotta, vagy kockára tette. Mikor az általános választójog ügye végleg elbukottnak látszott és Andrássy plurális-javaslatát beadta, ezek a bérenc szociológusok egy nagy, francia nyelven is megjelent kötetben az általános választójog érveinek egész fegyvertárát összehordták, sőt az egész világ radikális közvéleményét megmozdították Andrássy javaslata ellen. Ez a mi szemünkben nem érdem, csak kötelesség. De hitvány rágalmazók azok, akik elveiket cserben hagyva, a húsos fazekak mögül mérgezett nyilakkal lövöldöznek egykori fegyvertársaikra. Nem tesz semmit. A mi programmunk világos, az utunk egyenes, a fegyvereink tiszták. Azért a gáncsolásokkal mit sem törődve, teljes egykedvűséggel búcsúzunk a Magyar Figyelő-től ekkép: Viszontlátásra, Herczeg úr, az általános, egyenlő és titkos választójog táborában! Mert lesz az még egyszer újra kormányprogramm s az Ön és társai meggyőződését a mindenkori hatalom irányítja. A szerkesztőség.

Lakatos László: Bosznia-Hercegovina I. bosnyák szábor nemsokára tárgyalni fogja az úgynevezett kmetmegváltási kérdést. Minálunk igen homályos és zavaros fogalmak vannak elterjedve erről az igen fontos kérdésről, amely alapjában véve a tulajdonképeni oka volt Bosznia-Hercegovina okkupálásának, majd utóbb annektálásának is. Az a közvetlen nagy zavargás, amely 1875-ben tört ki az akkor még török tartományokat alkotó Boszniában és Hercegovinában és amely közvetlen diplomáciai okot szolgáltatott az Osztrák-Magyar monarchia beavatkozására, szintén a kmet- vagy más néven az agrár-kérdés miatt tört ki.

A

Lakatos László: Bosznia-Hercegovina

469

A kmet akkor is, ma is félig jobbágysorban lévő paraszt volt. Még a közelmúltban, amikor Bosznia és Hercegovina török hódoltság alá került, ezt a két országot javarészt szláv és keresztény lakosság lakta. A török hódoltság kezdetekor az őslakosság egy része azért, hogy birtokát megmenthesse és egyéb közigazgatási zaklatásoktól is ment legyen, áttért az új állam uralkodó vallására, a mohamedán hitre. A boszniai és hercegovinál egykori szerb urak, akik a szláv történetírók szerint az ősi szerb nemességnek javát, elitjét alkották, minden nagyobb meggondolás nélkül lettek mohamedánok csak úgy, amint később az erdélyi urak szívesen látták, hogy országuk félig hűbéri viszonylatba kerüljön a magas portával, hogy így megtarthassák birtokaikat és autonóm politikai uralmukat. Ezek a mohamedán hitre tért egykori szerb urak és az ő mai ivadékaik az agák. Ámde nem az egész lakosság tért át a mohamedán hitre. Mint nálunk az osztrák és a török uralom idején a szegény jobbágyság volt az, amely fentartotta a régi népies és a szó jobbik értelmében való nemzeti hagyományokat, úgy a leigázott Boszniában és Hercegovinában is a parasztság javarésze megmaradt az ősi nemzeti ortodox egyházban. A parasztság egy része önként maradt meg régi hitén, másik része pedig ha akart volna se lehetett volna mássá. Renegát urai nem engedték áttérni arra a vallásra, amely a török hódoltság idejében a paraszt számára is szabad földbirtoklási jogot jelentett volna. Ezek a jobbágyok és az ő mai ivadékaik a kmetek. Az agák és kmetek helyzete az évszázadok folyamán természetesen sokban változott. A tizenkilencedik század folyamán, amikor a balkáni keresztény népek felszabadulási küzdelme megindult, a boszniai kmetek helyzete is javult. A régi jobbágyi viszonyból lassanként egy olyan viszony alakult ki, amely körülbelül megfelelt és megfelel még ma is (mert hiszen ez a viszonylat nagyjában még ma is fönnáll) annak a viszonylatnak, amelyben az írországi úgynevezett örökbérlő paraszt áll az angol lordokkal szemben. Hogy ez lehetségessé vált, abban sok oka volt magának az Ottoman birodalomnak a belső megújhodása, Abdul Medjid V. Murád szultánnak és II. Abdul Hamid szultán uralkodásának kezdete alatt. Tudvalévő, hogy az új-török mozgalom már akkor is megindult, az Ottoman birodalom egy ideig parlamentáris kormányzás alá jutott és ami ebben az esetben különösen fontos, változott a véderő szervezete is, ami fölöslegessé tette az agák feudumát. Ámde az új viszonylatban is fölötte nyomorúságos maradt a kmetek helyzete. Több ízben nyílt lázadásban is törtek ki a kmetek, hogy sorsukon enyhítsenek. Nem lehet tagadni, hogy a magas porta sokszor nagy jóindulattal kezelte a kmetek ügyét. Körülbelül úgy állt velük szemben, mint Mária Terézia és több más habsburgi uralkodó is a magyar jobbágysággal szemben. Szeretett volna rajtuk segíteni, de nem tehette, nem tehette a helyi hatalmasságok, az agák miatt, akikkel szemben ha segíti a kmeteket, úgy azok bizonyára csatlakoznak a szerbiai szerbek függetlenségi harcához. Közvetlen az okkupációt megelőzőleg a magas porta több ízben küld pasákat, akiknek megbízása, hogy egyformán tárgyaljanak a kmetek és az agák megbízottjaival. Ezek a paktumok, tárgyalások azonban


470

csak félrendszabályokhoz vezetnek, sőt a kérdést még jobban elmérgesítik. Kerületenként, vilajetenként más-más megegyezésre lépnek a kmetekkel aszerint, hogy az agák itt vagy ott szegényebbek vagy gazdagabbak. A kérdés tulajdonképeni megoldása eszerint az okkupáló OsztrákMagyar monarchiára várt volna. Az Osztrák-Magyar monarchia azonban ebben a kérdésben az első perctől fogva abba a kényes helyzetbe jutott, ami nem változott mind a mai napig sem. Kétségtelen, hogy a habsburgi uralom érzelmileg az első perctől fogva Boszniában is a parasztságnak kedvezett. De akárcsak az okkupáció előtt a magas portát, úgy az okkupáció után a bécsi közös pénzügyminisztériumot is magasabb állami és dinasztikus szempontok az első perctől kezdve megakadályozták abban, hogy a kérdést radikálisan oldja meg. Az agrár-kérdés ugyanis, amely kezdettől fogva a legtisztább osztályharci kérdés volt az idők folyamán, mint a monarchiában és a Balkánon általában az osztályharci kérdés, nemzetiségi és közjogi kérdésekkel komplikálódott. Akik a mohamedán agákkal szemben állottak, leginkább ortodox hitű szerb parasztok voltak, akik kultúrában, szokásaikban és — a Balkánon, ahol a vallási kérdés egyúttal nemzetiségi kérdés is és a kulturális életnek nagyobb tényezője, mint a többi Európában — vallásban is egyezőek voltak a szerbiai szerbekkel. A monarchiának tehát, ha új hódítását meg akarta tartani, nagyon óvatosan kellett eljárnia és ez az állampolitikai óvatosság kényszerítette Bécset arra, hogy — talán jobb belátása ellenére is — Boszniában ugyanazt a politikát folytathassa, amit időnként Magyarországon és Galíciában folytatott, azt tudniillik, hogy a közjogi békét biztosítandó, az ország népét átengedi és kiszolgáltatja az autochton uraknak. Így a bécsi uralom alatt a boszniai agák lassanként azt a szerepet kezdték játszani, amit például Galíciában a lengyel schlachta. A mohamedán földesurak egy fezes junker osztállyá alakultak át. Boszniában a bécsi kabinet, ha akarta volna, sem zúzhatta volna össze a kiváltságos nemesi osztályt, már csak azért sem, mert az ilyen harcban a korona kell, hogy mindig egy dinasztikusán hű népre támaszkodhassék, a boszniai szerbekről pedig ezt a bizonyítványt sohsem lehetett kiállítani. Mindazonáltal az okkupáció óta, ha jogilag nem is sokban, de a való életben annál jobban megváltozott a bosnyák kmet helyzete. Az ország mégis belekapcsolódott az európai kapitalizmusba, az ország európai bírákat kapott, az általános védkötelezeti ség új módszere átgyúrta a lakosság szociális helyzetét. A kmet művelődött, tanult és ma lényegileg más a helyzete, mint volt egykoron. Röviden meghatározva a kmet ma valóban ott tart, ahol az ir paraszt, más emberek földjét munkálja, de jogilag teljesen szabad és független ember. Földesurának vannak ugyan vele szemben előjogai, így például — igaz, hogy bírósági ítélet alapján — kilakoltathatja őt házából és a földről, amelyet művel, ezzel szemben azonban tartozik a kmetnek, amíg az ő földjén lakik, házát rendben tartani és vetőmagvakról, ínséges időben pedig egyéb ellátásról is gondoskodni. Viszont komplikálódott a kmet helyzete annyiban, hogy ő ha nem is áll olyan függő helyzetben urához, mint korábban, viszont sokkal komplikáltabb és bonyolultabb körül-


471

mények között teljesíti kmeti szolgálatait, mint azelőtt. Ebben a furcsa országban ugyanis, ahol a legmodernebb kapitalizmus ölelkezik a legközépkoribb feudummal, megváltozott a földesúr helyzete is. A mai aea már nem az, aki őse volt. A mai aga már nem pusztán földesúr, de igen gyakran emellett kereskedő vagy ügyvéd is. Sok esetben a földbirtokára, amint ez a jobbágy birtokoknál ma már másként el sem gondolható, ráfizet, úgy, hogy azt sokszor szívesen adja el. Ilyenkor természetesen a birtokkal együtt csereberéli kmetjét is, aki ilyenformán nemcsak egy földesúrnak, de egyszersmind egy kereskedőnek és banknak, vagy takarékpénztárnak is kmetje. Amint látnivaló, a viszonyok teljesen megérettek arra, hogy a kmet megváltásról állami gondoskodás történjék. Ösmeretes, hogy a közös pénzügyminisztérium és a bosnyák tartományi kormány gondoskodtak is már ilyen javaslatról, amely azonban a kmet-megváltást nem kötelezően, hanem csak fakultatív módon hajtja végre. Nem az állam és nem kötelezően váltja meg a kmetet, de megváltja azt egy magán pénzintézet, igaz, hogy állami felügyelet mellett, de viszont csak abban az esetben, ha ebbe az aga, a földesúr is beleegyezik. Sokan ostorozták ezt a javaslatot, amely, nézetünk szerint, épen úgy annak a kényes helyzetnek a következése, mint sok más rendszabály is abból a politikai kényszerűségből fakadt, amelybe Ausztria-Magyarországot a szerb kérdés állítja Boszniában. Az agrár kérdést ugyanis tiszta osztályharci karakteréből ismét kimozdította a nemzetiségi probléma. A szerbek ugyanis úgy képzelik a kötelező állami kmet-megváltást, amint az annak idején Szerbiában, Bulgáriában és Romániában történt, a török hódoltság alól való felszabadulás után, úgy tudniillik, hogy a mohamedán hitű lakosság állami úton birtoktalanná tétetett. Ebbe természetesen nem mehet bele a bécsi kormány. Egyrészt nem mehet bele azért, mert hiszen úgy egyik igazságtalanságból a másikba esnék, másodszor pedig mem mehet bele politikai okoknál fogva. A szerb, bolgár és román nemzeti államokból kitelepített mohamedán lakosság török volt, a boszniai mohamedánok azonban, amint az korábbi fejtegetéseinkből is kitűnik, épenúgy szerbek, mint a most felszabadulásra vágyott kmetek. II. Minket természetesen az agrárkérdés megoldásánál minden történelmi jognál és ehhez hasonló szempontnál sokkal inkább érdekel az annektált tartományok jövő gazdasági és kulturális fejlődésének problémája. Ebből a szempontból vizsgálva a kérdést pedig semmi esetre sem állhatunk be egy pusztán elvi demokrácia alapján azok közé, akik minden továbbiak nélkül a mostani elavult és igazságtalan, sőt fejlődésképtelen gazdasági rendből egy csupa kis parasztbirtokokból, úgyszólván törpe-birtokokból álló Bosznia-Hercegovinát követelnek. Ha más nem tartana vissza attól, hogy pusztán elvek és elméletek alapján szeressük a bosnyák agrár-kérdést megoldva látni, úgy mindenesetre visszatart ettől Bosznia szomszédjának, Szerbiának példája. Szerbia körülbelül azt a gazdasági képet nyújtja, amelyiket Bosznia számára is kívánnak az ottani szerbek vezérei. A szerb lakosság túl-

472


nyomó zöme ma szabad kisparasztokból áll. És mit látunk? Alig van ország Európában, amelyik elmaradottabb kultúrái és gazdasági fejlődésre képtelenebb volna, mint épen Szerbia. Az ottani gazdasági rend egy primitív, fejlődésre képtelen, a mezőgazdaság kapitalista formáját elkerült és átugrott demokrácia képét nyújtja. Szakasztott így volna a helyzet Boszniában is. Meg kell gondolni, hogy ha a boszniai földeket ma, egészen apró parcellákban a parasztok kezére juttatják, akkor ezek a földek nem egy hosszú mezőgazdasági és egyéb kultúrán átesett, például dán parasztság kezébe kerülnek. Már pedig a nagybirtoknak feldarabolásánál nem mellékes szempont az, hogy miféle paraszt az, aki ezen a földrendezésén a földnek, mint termelő eszköznek urává lesz. Túl kell tennünk magunkat azon az osztályozáson, hogy a paraszt szó minden időkben és minden országban egy és ugyanazt jelenti. Egy ideális földgazdálkodásnak, a kollektív mezőgazdaságnak nem lehet nagyobb és erősebb akadályát elgondolni, mint egy elmaradt, anyagiakban és szellemiekben szegény kisparasztságot, amely egyrészt a röghöz való ragaszkodásával, másrészt minden újítás ellen való félelmével, sőt határozott ellenszenvével csökönyösen ellent fog állani minden kollektivizáló tendenciának. Mi igenis azt tartjuk, hogy Boszniában, ahol csak úgy, mint Magyarországon vagy Oroszországban, iskolás példáját lehetne adni az agrár-kérdés megoldásának, egyelőre igenis szükség van arra, szüksége van a jövő fejlődés szempontjából arra, hogy a földbirtok egyelőre nagy üzem maradjon, sőt mint ilyen tökéletesedjék. Ez pedig nem érhető el úgy, ha az ország földjét több százezer olyan kis paraszt zsarnoksága alá helyezzük, akik rettenetes elmaradottságukkal még a mai állapotoknál is jobban meggátolnak mindenféle kulturális kifejlődést és így egy végső eszményi demokrácia kialakulását is. A boszniai parasztság haladás ellenessége közmondásos. Így például az annexiót követő első években még mindig csökönyösen ragaszkodott a faekével való szántáshoz. Kállay Béni hiába akarta a lakosságot rászoktatni arra, hogy a vasekével való szántásra térjen át. Hiába osztott az állam ingyen vasekét, nem volt aki azt elfogadja. A bosnyák paraszt egyszerűen hivatkozott arra, hogy ősei századokkal ezelőtt is így művelték az ősi földet és továbbra is faekével szántott. Végre is Kállay cselhez folyamodott. Meghagyta a kerületi főnököknek, hogy ezentúl a kisebb kihágásokat ne pénzbírsággal vagy egy-két napi elzárással sújtsák, hanem azzal az intézkedéssel, hogy a kihágást elkövető paraszt egy tavaszon át vasekével legyen kénytelen földjét szántani. Csak így, ezen az alkotmányjogi szempontból bizonyára nem egészen kifogástalan, de végeredményben borzasztóan gyakorlatias úton lehetett meggyőzni a vasekének a faekén való többszörös fölényéről és rábírni arra, hogy fogadja el az állam által felajánlott ingyenes vasekéket. Egész köteteket lehetne írni az osztrák közigazgatásnak hasonló küzdelmeiről. Így például báró Pitner, a mostani belügyi osztályfőnök, annak idején, mint kerületi főnök csak a legsúlyosabb bírságok útján bírta rávenni a parasztokat arra, hogy az előfordult marha-pestis eseteket jelentsék be nála. Ez a parasztság, amely jórészt állattenyésztés-


473

ből él, inkább tűrte volna, hogy dögvész és járvány pusztítsa el minden vagyonát, mintsem hogy a pestisről hivatalos jelentést tegyen, mert azt „sváb ostobaságnak” tartotta. Hasonló esetek igen gyakran fordultak elő és emlékeztetnek arra a küzdelemre, amelyet például a magyar parasztok is folytattak annak idején az osztrák uralomnak egy és más kétségbevonhatatlanul szükséges közigazgatási reformja ellen. Ez elmaradtságon kívül nagy baja még a boszniai parasztságnak egy bizonyos, valószínűleg a török hódoltság és a banda-életben oly gazdag Macedónia közelsége által megmagyarázható ösztön a nomád élet iránt. A bosnyák paraszt, ámbár sok helyütt gyönyörű föld áll rendelkezésére, ma is sokkal hajlandóbb az egyoldalú állattenyésztésre, mint a belterjes mezőgazdaságra. A legszebb földeket nem veti be vetőmaggal, hanem legelőnek hagyja meg. Ha mindezekből az is látható, hogy Boszniának sok tízezer apró parasztbirtokra való felosztása ebben a percben nem is kívánatos, úgy másrészt csak a legnagyobb elfogultság állíthatja, hogy ezzel szemben a jövő fejlődésére nézve üdvös volna a mostani aga-kmet gazdálkodás meghagyása. Távolról sem. A mostani féljobbágy-rendszer ép oly esztelen és impraktikus földművelési módra vezet, amilyen volt, hogy példát említsünk az 1848-iki jobbágy-felszabadítás előtt Magyarországon a mezőgazdaság. Mi ez egyformán kártékony két módszer helyett azt szeretnők, az ország fejlődése és egy demokratikus földgazdálkodás érdekében, ha Bosznia és Hercegovina földje egyelőre és átmeneti módon Ausztriából és Magyarországból jött modern mezőgazdasági kapitalisták kezébe jutna, természetesen anélkül, hogy ez az ország őslakosságának jogait és érdekeit veszélyeztetné. Bosznia gazdasági szerkezetének ezt a megváltoztatását természetesen nem lehet törvényekben kimondani, ennek magától kell jönnie. Viszont igenis lehetne törvényhozási úton intézkedni az iránt, hogy az állam mentül nagyobb földterületeket kerítsen a maga birtokába és azokat korszerűen felszerelve, humánus feltételek mellett adja ki bérbe a kmeteknek, akik ilyenformán nem az eladósodott és elmaradt agáknak, hanem a gazdag és progresszív államnak volnának kmetjei. A kormány a mozlim elem hagyományos dédelgetését abba hagyva, megtehetné ezenfelül azt is, hogyha már nem is szekularizálja a vakufnak, a mohamedán egyházi alapnak birtokait (aminek azonban egyszer szintén be kell következnie), legalább állami kezelésbe venné azokat és modernül műveltetné meg a kmetek által. Volna még egy harmadik expediens, amelyik egyúttal gyönyörű kísérlete volna az agrár-kérdés megoldásának. Újra életbe kellene szólítani, természetesen modernebb és maibb formában a régi délszláv zadrugákat, a ház- és föld-közösségeket, amelyek egykoron annyira divatosak voltak az egész Balkánon és amelyek hasonlóan az orosz mir-hez, élénk bizonyságot tesznek a parasztnak kommunisztikus hajlandóságairól. A régi zadruga kihalóban van, mert nem bírja a versenyt, nem állhatja azt meg a szomszédos országok fejlettebb mezőgazdaságával szemben. De ez korántsem jelenti azt, hogy egy modern, esetleg az első esztendőkben állami támogatással dolgozó zadruga nem volna jó kivezető út abból a szinte megoldhatatlannak látszó bonyodalomból, amelyben a föld-kérdés ma Boszniában van.

474


III. Ha már a földkérdést említettük, meg lehet, sőt meg kell emlékeznünk Bosznia és Hercegovina egyéb kulturális, közigazgatási és politikai problémáiról, amelyek mind fölötte érdekesek. Az összes politikai és kulturális problémák Boszniában, mint minden féligmeddig abszolutisztikusán kormányozott országban szorosan összefüggnek a közigazgatással. Az annexió óta, de azelőtt is fölötte divatos volt, hogy ezt a közigazgatást támadják. Támadták politikai okokból szerbiai szerbek, magyarok is, franciák, oroszok és más nemzetbeliek. Leginkább és legáltalánosabban azt hányták szemére a boszniai közigazgatásnak, hogy az abszolutisztikus szellemű. Ez nagyobbára igaz is volt. A boszniai közigazgatás és egyáltalán a kormányzás a szábor egybehívásáig nagyobbára abszolutisztikus irányzatú volt. Nem akarunk közhelyeket megismételni és annak a közönségnek, amelyik ezeket a sorokat olvassa nem tartjuk szükségesnek hosszasan okadatolni, hogy a közvetlen a középkori török pasa gazdálkodásból kikerült Boszniát miért volt szükséges az első évtizedekben abszolutisztikusan kormányozni. Ha ez a kormányzás mindvégig energikus, sokszor erőszakos is volt, nem lehet megtagadni tőle azt az elismerést, hogy majdnem mindig egy felvilágosult abszolutizmus óhajtott és igyekezett lenni, mintaképül tartván azt az illuminált és felvilágosodott zsarnokságot, ahogyan Marx Károly II. József kormányzását nevezi. A boszniai közigazgatás három évtizedére gondolva az ember minduntalan ráemlékezik arra a korra, amikor Lombardiát kormányozták az osztrákok. Erről, az iskolai történetírás által annyira becsmérelt kormányzásról állapította meg egy az osztrákokkal szemben igazán elfogulatlan, sőt az olasz szabadságért nemesen lelkesülő angol történetíró Bolton King, az olasz egység történetéről írt munkájában, hogy tulajdonképen ez vetette meg az alapját Olaszország mai gazdagságának és fejlettségének. Az akkori osztrák kormányzás, Mária Terézia, II. József és II. Lipót haladó szellemétől telve, összetörte és összezúzta a lombárd feudális arisztokráciát, amely hazafias volt ugyan, de azért cseppet sem jobb egy más ország feudális arisztokráciájánál. Politikailag és gazdaságilag szegénnyé tették ezt a lombárd arisztokráciát, de ugyanekkor s ugyan ezzel — ha talán akaratlanul is — rászorították arra, hogy iparra és kereskedelemre térjen át. Modern polgári és kereskedelmi törvénykönyvvel, mindenkit egyformán egyenlőnek ismerő törvényszékekkel, jó közutakkal és a pápai és egyéb apró független olasz államocskákéval szemben eléggé haladó iskolákkal átalakították azt a Lombárdiát, amelyik ma, épen mert a régi arisztokrata urak elég korán eltűntek onnan, Olaszország leggazdagabb, legfejlettebb és legpolgárosultabb vidéke. Ép így járt el Ausztria, illetve az osztrák és magyar kormányzás Boszniával is a földkérdésen kívül eső ügyekben. Sokat gúnyolták, sokat ócsárolták ezt a közigazgatást, amelyet sehogysem tudnak megérteni és amelyet a maga állítólagos furcsaságaival és eredetiségeivel az egész világon példátlannak szoktak mondani. Pedig ez nem így van. A boszniai közigazgatás se példátlanul újnak, se megérthetetlen-

Lakates László: Bosznia-Hercegovina

475

nek nem nevezhető. Csak annak kell nézni, ami valóban, és meg kell látni e közigazgatás két főkarakterisztikonját. Ezek közül az első: hogy a boszniai közigazgatás fősajátosságai az annexióig ugyanazok voltak, amelyek minden gyarmati közigazgatásnak sajátosságai; a második: hogy ennek a közigazgatásnak nehézségei és küzdelmei pontosan azok a nehézségek és azok a küzdelmek, amelyek mindenütt és mindenkor abban az időpontban állanak be, amikor egy kezdődő kapitalizmus az állami centralizációval küszöböli ki az addigi feudális vagy dezorganizált közigazgatást. A gyarmati karaktere a boszniai közigazgatásnak sokban emlékeztet a magyarországi Bach-korszakra. A boszniai közigazgatásban levő német, cseh, lengyel és magyar hivatalnokok, akiket az ottani nép kuferásoknak nevez, teljesen a Bach-korszak Magyarországát juttatják az embernek eszébe. A magyarországi abszolutizmusra, a gróf Thun Leó-féle konkordátumra emlékeztet például a jezsuitáknak Boszniában való favorizálása. Nem jellemezhető eléggé fölöslegesnek ez a lelki rendőrség az annektált tartományokban, ahol a jezsuiták már azért is gyűlöletesek, mert rikító ellentétei a nemzeti és demokratikus (ámbár igaz szintén kultúra- és haladásellenes) ortodox szerb egyháznak. Komikus volt az abszolitizmusnak az az atyai gyámkodása, amellyel az annexiót követő első időkben, akárcsak annak idején minálunk a Kossuth-kalapok hordását, betiltotta a délszlávok nemzeti hangszerén, a guzlán való játszást. Vagy nem mosolyra keltő dolog, hogy ámbár a középkorias országban Ausztria csinál sajtót, az okkupáció után erős cenzúra alá vetik az idegenből érkező könyveket és lapokat és a cenzúra nem áll meg, még a közös pénzügyminiszternek, Kállay Béninek a szerbek fölkeléséről írott híres történelmi munkájánál sem. És a komikumot tetőzi, hogy míg az osztrák közigazgatás így dolgozik, addig az élelmes osztrák ipar üzletileg a maga számára fruktifikálja a boszniai szerbek nacionalizmusát. Bécsi papírgyárakból szerb nemzeti cigarettapapirossal árasztják el Boszniát, akár csak Magyarországot a koalíciós „nemzeti ellentállás” alatt Bécsben gyártott tulipán jelvényekkel. Más bajok is voltak a boszniai igazgatásban. De ezek sem a kormányzati vezetőségnek, sem az igazgatási közegeknek számlájára nem irhatok. Ezek már olyan bajok, amilyenekkel, mint föntebb említettem, az állami centralizmusra, a közigazgatási kisüzemről a közigazgatási nagyüzemre való áttérés mindenütt találkozik. Így például az okkupációt követő esztendőkben a mohamedán hodzsák nagy ellentállást fejtenek ki az új, a modern iskolák ellen. Később zavarok állanak be, amikor az erdők egyrészét, leginkább addig gazdátlan vagy rendezetlen birtokjogi viszonylatban levő erdőket állami, aeraris tulajdonná deklarálnak. 1882-ben parázs fölkelés van az általános katonai szolgálat ellen. De kérdjük, nem állottak volna be hasonló elégedetlenségek és zavargások akkor is, ha nem Ausztria-Magyarország, hanem tegyük föl egy új-török rezsim lépteti életbe Boszniában a modern iskolák, az állami erdőségek és az általános védkötelezettség intézményét. Az osztrák uralom alatt egyidőben hanyatlik a boszniai föld értéke és — igaz, hogy egyelőre csak minimális mértékben —

476

Fogarasi Béla: Giovanni Vailati

megindul az amerikai kivándorlás. földnek időleges elértéktelenedése és írhatók-e föl a monarchia kontójára tekinteni, mint az új kapitalizmus megindult küzdelem tüneteit?

De ezek a dolgok is, a szántóa kivándorlás megindulása, joggal és nem kell-e azokat inkább úgy és a régi mezőgazdaság között

IV. Néhány szót még Bosznia-Hercegovina új alkotmányos intézményéről, a száborról. Kik ülnek ebben a testületben? Ügyvédek, hírlapírók, tanárok, papok és földbirtokosok. Az ellenzék hangadó eleme néhány lateiner. És ebből már is látható, hogy miről folyik leginkább a száborban a szó. A száborban ülő nemzeti lateinerek vitatkoznak a kormányhivatalokban ülő idegen lateinerekkel. És miről vitatkoznak? Az őket, a lateinereket érdeklő kérdésekről· A legfinomabb jogi, közigazgatás-elméleti, nemzetgazdaság-teóriái vitákat lehet végigélvezni ebben a testületben, amely egy olyan ország lakosságát képviseli, amelynek egy része a kmet, ma is írás-olvasás-tudatlan féljobbágy. A kmet kínlódik-vergődik és az ő képviselője az angol szokásjogról és a francia feltételes elítéltetési rendszerről tart disszertációt a szerajevói városházán székelő száborban. Ami talán szintén nem bosnyák nemzeti specifikum. Mindenütt megvan az ellentét a nép képviselője és a képviselt nép között, a parlamentekben mindenütt leginkább a képviselőket, az ő társadalmi rétegüket és klikkjeiket érdeklő kérdésekről vitáznak. Boszniában pedig — akárcsak Magyarországon — ezt a jelenséget különösen kirívóvá, egyben fájdalmassá és komikussá csak a nagy és bántó ellentét teszi, amely más nyugati országokéhoz hasonlóan művelt lateiner-elem és az egészen keletiközépkori módra elmaradott nép között van.

Fogarasi Béla: Giovanni Vailati. év tavaszán hunyt el a modern filozófia egyik legkiválóbb A zés1909 legrokonszenvesebb munkása, Giovanni Vailati. A barátok s a

tisztelők, a tanítványok mindig ismerték és csodálták gondolkodásának finomságát, szuggesztív erejét, tudásának páratlan gazdagságát; mindenre kiterjedő érdeklődés, otthonosság a filozófia, a természettudományok, a társadalomtudomány, a filológia terén, lelkes együttérzés minden gondolattal, mely őszinte meggyőződésből fakadt, ezek voltak Vailati jellemző tulajdonságai és ezek magyarázzák meg azt a nagy hatást, melyet az új olasz tudományos nemzedékre tett. És ez a hatás nemcsak az olasz tudomány világán belül volt érezhető. Olyan tudósok, mint James, Mach, Pikler, Couturat, Brentano ismerték és nagyrabecsülték munkásságát. De a nagy európai olvasóközönség csak most ismerheti meg alkotásának értékét, hogy barátai egy hatalmas kötetben összegyűjtve kiadták szétszórt tanulmányait és cikkeit.* * Scritti di G. Vailati. Firenze, Leipzig. 1911. LXIII + 972. p.


477

Hogy megértsük Vailati tevékenységének általános jelentőségét, meg kell keresnünk azt a vezető gondolatot, azt az irányító törekvést, mely logikai és matematikai, tudománytörténeti és kritikai, nyelvészeti és lélektani, nemzetgazdaságtani és etikai írásainak belső egységet adott, Ez a gondolat nem más, mint a pragmatizmus alapgondolata megtisztult és kristályos formájában, menten attól a sok félreértéstől, egyoldalú túlzástól, melyek a vulgáris pragmatizmust jellemzik. Vailati nagy problémája az emberi megértés volt. Az ő éles szeme mindenütt meglátta azokat a sokszor alig leküzdhető akadályokat, melyeket a félreértés és egymás meg nem értése gördítenek az emberi tudás fejlődése elé. A morál azt mondja: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. A tudomány morálja hasonlót tanít: értsd meg felebarátodat mint tenmagadat! A megértés legfőbb akadálya természetesen az az eszköz, mellyel gondolatainkat közöljük: a nyelv. A filozófiai kritika legelső és egyik legfőbb feladata Vailati szemében a nyelvkritika. Ez a felfogás az, amelynek legszebb kifejtését Vailati Osservazioni sulle questioni di parola c. értekezésében találjuk meg. (Scritti, 203—230. p.) Hozzáértők és hozzá nem értők beszélnek és írnak ma a nyelvről. Ám a nyelvészek rendszerint túlságosan szűk szempontból foglalkoznak saját tárgyukkal s a filozófusok pedig nem ismerik a nyelv életének konkrét tényeit és így csak határozatlan általánosságok között mozognak. Vailati gazdag tudást és filozófiai mélységet egyesít a nyelv nagy problémájának tárgyalásában. Számára a nyelv az emberi tudás zavartalan haladásának egyik legnagyobb ellensége. Szebbnél-szebb példákon mutatja meg azokat a folyton-folyvást fellépő félreértéseket és útvesztőket, melyekbe a gondolkodást a nyelvhasználat csalja. És ezek a veszélyek nemcsak a metafizikát fenyegetik, amelynek háromnegyedrésze szóvitákba szokott beleveszni. Bennük látja Vailati a lélektan és a társadalomtudományok nagyon is lassú fejlődésének okát, sőt, amint épen a Nyelvkérdések-ben kifejti, a mechanika problémáinak alakulása is a legszorosabb összefüggésben volt a nyelvi kifejezés sokféle következményeivel. A filozófiára vár az a nagy és fontos feladat, hogy megállapítsa azt a módszert, melyet követnünk kell, hogy az ellentmondások káoszán át meglássuk a valóságos megegyezést, a látszatra egyértelmű kifejezésektől meg nem tévesztve kihámozzuk a gondolatok között fennálló eltérést, hogy kiküszöböljük a semmitmondó szavakat, melyekkel oly gyakran megelégszünk, csakhogy ne kelljen tovább gondolkodnunk, egyszóval, hogy a lehetőségig megközelítsük a megértés teljesen soha el nem érhető ideálját. És Vailati bátor optimizmussal hiszi, hogy ha következetesen folytatjuk ezt az elmemunkát, akkor nem egy probléma válik a megértés napfényes világosságában megoldhatóvá, melyet eleddig „a megismerhetetlen” jelzővel láttunk el és ki fog derülni, hogy sok minden, amit eddig az emberi megismerés korlátoltságának tulajdonítottunk, csak annak a homálynak következménye, melyekbe a félreértés és a megnemértés burkolták a problémákat. Miben áll ez a módszer, melynek ilyen univerzális jelentősége van? Vailati kettős feleletet ad: a helyes módszert kétféle irányú

478


vizsgálódás együttműködése fogja megadni. Az egyik az, amelyik a gondolatok kialakulását és fejlődését vizsgálja, megállapítja azokat a változásokat, melyeken egy-egy fogalom jelentése átment, felfedi annak a fokozatos és lassú processzusnak belső törvényeit, melyet az emberi gondolkodás történetének szoktunk nevezni. A másik irány kritikai, és állításaink értelmét akarja tisztázni azáltal, hogy leszögezi azokat a következményeket, melyek belőlük származnak és az állítások értékét eldöntik. Az egyik módszer a történelmi módszer, a másik a Peirce és Vailati értelmében vett pragmatizmus; az egyik „immanens”, a másik „transcendens”. Mind a kettőnek egyformán nagy a jelentősége, egyik a másikat nem zárja ki, sőt ellenkezőleg, csak a kölcsönös együttműködéstől függ mindegyik értéke. „Hisztorikus és antihisztorikus” felfogás mint kihegyezett ellentétek e megvilágításban csak azon látszólagos szembeállítások egyikévé válnak, melyek annyi céltalan és végnélküli vitára adnak alkalmat.* Ε meggondolások konkrét alkalmazásai teszik Vailati munkásságának nagy részét. A tudománytörténet, melynek ő ilyen mélyértelmű ismeretelméleti alapot adott, számára leginkább a mechanika történelme volt; de itt is mindig általános kérdésekkel foglalkozott, mindig a maradandó, bárhol felhasználható tanulságokat kereste; így érthető meg az a szenvedélyes szeretet, mellyel Vailati a görög filozófusok és tudósok munkáit tanulmányozta és interpretálta: az ő világos, átlátszó gondolkodásuk volt Vailati gondolkodása is; szellemének iránya szokrateszi volt. Meghitt barátja és munkatársa, Calderoni, is Sokrates-szel hasonlítja össze:** előadásának, tanításának páratlan meggyőző hatása, iróniájának finomsága, racionalista etikája, a megértés szempontjának alkalmazása mind olyan tulajdonságok, melyek valóban a görög bölcsre emlékeztetnek. A filozófia történetét Vailati gyönyörű Plato- és Aristoteles-tanulmányokkal gazdagította; de sem ezekkel, sem logisztikus dolgozataikkal nem foglalkozhatunk itten. Ami ezeket mindig egységes összefüggésbe hozta, ami Vailati legfőbb gondolata volt, az — mint már említettem — a pragmatizmus alkalmazása volt. Sok mindent szoktak ma pragmatizmusnak nevezni, de ha eltekintünk azoktól a nüansz-októl, mellyel az egyéniségek megszínezik a befogadott gondolatokat, kétféle pragmatizmust különböztethetünk meg. Az egyik, mely hozzánk is hamar eljutott James és Schiller pragmatizmusa, mely minden szellemessége és frissesége mellett sem más, mint az utilitarizmus alkalmazása az igazság problémájára. A másik Peirce nevéhez fűződik. Peirce a pragmatizmus tulajdonképen megindítója, de nála e tanításnak egészen más célja és értelme van, mint Jamesnél és társainál. Az ő számára a pragmatizmus tudományos szabály, mely kimondja, hogy állításaink jelentését csak úgy tisztázhatjuk, ha minden egyes esetben megjelöljük azon tapasztalatokat, melynek létrejövetelét állításunkkal kilátásba helyezzük. Így a pragma* (V. ö. Sull' Importanza. delle Ricerche relative alla Storia delle Scienze. Scritti, 64—79. p.) ** Mario Calderoni: G. Vailati. Firenze 1909.

Messinger Simon: Az értelmiség szervezése

479

tizmus nem más, mint Vailati régi módszere, melyet a nyelvkérdésekkel kapcsolatban megvilágítottunk. 1908-ban Vailati és Calderoni egy régóta tervezett közös munkába fogtak bele, melynek címe Il pragmatismo e le sue principali applicazioni lett volna. A tervezett műből csak három fejezet készült el, amikor Vailatit elragadta a halál; de ezekből is láthatjuk, milyen termékeny volt az a módszer, melyet ő ezúttal egész egyetemességében akart kifejteni és alkalmazni. És láthatjuk azt is, amit Vailati nem látott meg, hogy a pragmatizmus érvényességének megvannak a maga korlátai. Ott, ahol az ellentétek, a viták tisztázásáról és ilyenformán a haladás akadályainak elhárításáról van szó, a pragmatista módszer alkalmazása megbecsülhetetlen szolgálatokat tehet. De amikor magát a haladást akarjuk, akkor már nem elégedhetünk meg azzal, amit a pragmatizmus nyújt. Ez a módszer nem eredő forrása teremtő gondolatoknak, hanem csak kommentálja és segíti azokat. Eklektikus korok jellemző vonása, hogy filozófia helyett megelégednek a filozófia történetével; a mi korunknak, úgy látszik, más a tévedése: filozófia helyett megelégszik annak módszerével. Ezt azt érzést hagyja hátra bennünk Vailati munkáinak olvasása is. Vailati nem állított fel új tételeket, nem fedezett fel eddig nem ismert princípiumokat. De nem is ebben kell az ő nagy jelentőségét keresnünk. Ha alkotása általában nem valami gazdag pozitív eredményekben, gazdag kárpótlást nyújt ezért az a sokféle ösztönzés, melyet nézőpontjai, beállításai nyújtanak. Küzdött minden egyoldalú és szűkkörű specializmus ellen a tudományban. Újra és újra rámutatott azokra a nagy szellemi értékekre, melyeket a különböző tudományok egymásrahatása, a tudománynak filozófiával, a filozófiának tudománnyal való átitatása teremtenek. Hazájában és hazáján túl, szóval és írásban terjesztette kedvenc íróinak gondolatait; így munkáinak egyik nagy részét azok a tudományos kritika terén egyedülálló szép tanulmányok alkotják, melyeket James, Pikler, Mach és mások munkáiról írt az olasz folyóiratokba s azok, amelyekben a fiatal firenzei gondalkodók, Calderoni, Papini, Prezzolini törekvéseit ismertette a francia közönség előtt. Vailati, aki sokat tett a tudományért, sokat a filozófiáért, a legtöbbet kétségtelenül az olasz kultúráért tette. És ez csak nagyobbá teszi az ember értékét, de nem kisebbíti a gondolkodóét.

Messinger Simon: Az értelmiség szervezése sszefoglalni a világ intelligenciáját egy nagy táborba, mely egységes

Övezetés alatt szembeszállna a kapitalizmus szervezett seregével: ez

Viktor Hueber ábrándja, melyet gyakorlati úton, felhívások és vezető szellemek megnyerése segélyével akar megvalósítani. Úgy látja, hogy ma minden hatalom a nagytőke kezében van és kiakarja ragadni onnan, hogy az értelmiség vegye át az emberiség vezetését. Tehát nem tőkeés nem osztályuralom, nem rendi- és nem népuralom, hanem az értelmiség uralma az eszmény, melynek szolgálatába áll.

480


Aki ily nagy feladatra vállalkozik és annak másokat is meg akar nyerni, attól méltán elvárhatjuk, hogy legalább körvonalozza a megkívánt hatalmas erőfeszítés és az ettől várt erőegyesítés konkrét céljait. Midőn a kommunista manifesztum a világ valamennyi proletárját egyesülésre hívja fel, érthetően kifejti, hogy mit kíván ezzel elérni: ennyit elvárhatunk Huebertől is, midőn a szellem és jellem arisztokratáit hívja fel nemzetközi tömörülésre. Csakhogy erre nem kapunk tőle világos feleletet. Mert, amikor ezt mondja: „Az értelmiségnek meg kell szerezni azt az öntudatot, hogy ezentúl szervezett hatalom, mely fölött a földön magasabb hatalom nincs” vagy hogyha azt fejtegeti, hogy „bár ezerféle meggyőződésű emberek találkoznak majd ebben az otthonban, közös lesz mindnyájukra nézve egy dolog és ez adja meg nekik az összetartozás tudatát t. i. a gondolkodás nemessége és a szándékok tisztasága, úgy hogy a műveltek eme községéhez tartozhatni, melyre nézve a műveltség nem külső palást, hanem belső gazdagság, ezentúl a legmagasabb kitüntetés lesz”: akkor tulajdonképen csak új, sőt nem is új frázisokkal a szervezkedés gondolatát írja ismét körül. Valamint az is még mindig ennek a motívumnak parafrázisa, amidőn arról beszél, hogy az egész világ gondolkodását ebben az irányban sikerül majd befolyásolni és ezzel gyakorlati érvényt nyer majd az egész föld lakosságának egységül való elismerése. Amit a szerző eszményi végcél gyanánt állít fel, az még kevésbbé világos, mint a könyv egyéb részei. Szerinte az emberek közös ellensége a természet, ez a mostohaanya, melynek mindene van, amit az ember szükségei, hogy gondtalanul és boldogan éljen rajta, de csak kényszerítve adja oda. A kénytelen munkát levenni az emberiség válláról, a munkától emancipálódni, a paradicsomba visszatérni: ez szerinte a haladás útjának igazi iránya. Ez az ideál nem új, sőt számtalan utópisztikus államregény variálja ezt a kedvelt ábrándot a legkülönbözőbb alakokban, több vagy kevesebb szellemességgel, képzelettel és tudással, de talán egyik sem annyi öntudatlan naivitással, mint a huszadik századnak ez az új Cabet-je. Önkéntelenül feltolul az a kérdés, hogy az értelmiség szervezkedésének apostola kiket tekint voltaképen „értelmeseknek”, „intelligenseknek”, a jövő hadsereg katonáinak, kikkel a társadalmi harcot leakarja szerelni és az új Ikáriát megalapítani? Ezeket a „szellemileg szabad emberek, a tudomány és művészet képviselői, a sajtó és irodalom legjelesebbjei” körében keresi, nem pedig „a gyapot- és kőolajspekulánsok és a hitelbankok nagyrészvényesei között”. A vezérkart pedig azok a férfiak alkotnák, kiknek „tekintélyét” személyiségük súlyánál fogyva a „közvélemény” már elismerte; az „előkelőség” szerveződjék, szabadítsa meg magát a kapitalizmus békóitól, váltsa fel a jelenlegi államformákat és teremtse meg az alkotó erő tevékenységének koncentrációját. Aligha sikerülne nekünk ezen elmosódó általánosságokból megszerkeszteni annak az „értelmes” embernek a típusát, kiben Hueber eszménye megtestesül, ha nem sietne maga segítségünkre egy hangulatos vallomással, mellyel „felhívását” bevezeti. Egymás mellé állít két


481

férfiút, kik közül az egyikben Ausztria telét, a másikban a tavaszát látja megszemélyesítve. Világnézetük ugyan elválasztotta őket, de mindkettőt az önzetlenség jellemzi, mely értékesebb minden műveltségnél, mert az igazán független és önzetlen férfiak mai életünk hordozói és fejlődésünk kormányosai. Az egyik Lueger, a másik Rosegger!! Amannak megbocsátja, hogy a műveltek nem értvén meg küldetését, a műveletlen osztályokhoz szállt alá, emezt dicsőíti, mert, mint a szellem arisztokratája, a német gazdagok nemzeti érzületét az osztráknémet iskolák érdekében fel tudta kelteni. A világegység álmodozója, a nemzetközi értelmi szövetség tervezője tehát akkor, midőn eszményeit személyekben egyénesítve akarja szemlélhetővé lenni, a klerikális alapú demagóg mellé az alldeutsch nacionalista írót állítja, kinek világnézetét eléggé jellemzi az a tény, hogy annak idején a Heine-szobor felállítása ellen indított valláserkölcsi és néphiúságos hajszának egyik fővezére volt. Nem csoda, ha ilyenformán nagyon sokat nem lát meg a társadalmak intéző erőiből és egyszerűsítő egyoldalúsággal egyedül a kapitalizmust köti ki a szégyenfához, míg ellenben a klerikális szellemtől nem tart, mert ennek befolyása alól jámbor hite szerint minden szellemileg félig-meddig felnőtt ember már felszabadult. És amellett még csak nem is a kapitalisztikus gazdasági rendszernek általában szegzi tiltakozását, hanem csupán annak a gyámkodásnak, melyet ez a gazdasági szervezet a szabad gondolkodás és szellemi alkotás fölött gyakorol. Ő csak a szellem lovagjait pillantja meg, akik alkotó cselekvésük szabadságát a Mammon oltárán kénytelenek feláldozni, mert munkát kell végezniök és ezért a munkáért, mint minden más termékért, a konjunktúra és rentabilitás szerint fizetik őket. Ellenben nem látja meg sem a proletár munkásseregnek, sem a szocializmus világhódító eszméinek tömött hadsorait, melyek ma már az értelmiség diadalát jelentő és minden eddigi erőegyesülésnél hatalmasabb szervezeteket alkottak meg és lépésről-lépésre ellenállhatlanul nyomulnak előre a gazdasági és politikai közéletben. Huebernek a tömeg Hekuba, legalább most még az. A tudomány és művészet arisztokráciája részére követeli az emberiség fölötti uralmat, majd az boldogítja a népet és meghozza neki a kényszerű munkanélküli élet Kánaánját. De ma és még sokáig — úgy mond — az emberek tömegét csakis kényszerrel lehet rábírni, hogy a szükséges munkát teljesítsék, ezt a kényszereredményt pedig csakis a kapitalisztikus rendszer segítségével lehet elérni, melyen az egész tömegtermelés és így az emberiség anyagi léte felépül. Ő tehát a kapitalisztikus rendszert és elvet fenn akarja tartani, de az egyetemes jogtudatba kívánná átplántálni azokat az elveket, melyektől a munkaés kereseti erkölcs megtisztulását várja. Ezért a kapitalisztikus doktrínát néhány jó tanáccsal látja el, melyeket hét pontban foglal össze s melyek lényegükben nem egyebek, mint szószéki intelmek a gazdagokhoz és abban csúcsosodnak ki, hogy mindenki vagyonának fölöslegét, mintegy erkölcsi parancsnak engedelmeskedve, a közjó céljaira engedje át, úgy, hogy az ekképen keletkező „fölöslegalapból” létesíthető közhasznú intézmények ellensúlyozzák a bérek lehető lenyomására irányuló kapitalisztikus elvet.

482


A felnőttek ilyetén oktatását messze felülmúló nevelési rendszert, az altruizmus iskoláját, az emberiség szolidaritásának az elméletből a gyakorlati küzdelembe való átültetését már évszázadokkal Hueber előtt megkezdte egy világintézmény, melyet Hueber nem ismer vagy rosszul ismer, a szabadkőművesség. Az értelmiségnek hatalmas szervezete ez, mely az emberi jogok és a felvilágosodás terjesztését tűzte ki céljául és melynek útját őrházak gyanánt a faj- és valláskülönbséget nem ismerő emberbaráti alkotásoknak végtelen sora szegi be. De ennek a szervezetnek határozott irányelvei vannak, mert csakis ezek alapján lehet tényleges és sikeres munkát kifejteni. Míg ellenben a Huebertervezte világszövetség épen azért hordja a meddőség átkát magában, mert „az egész kultúrvilág valamennyi művelt tagjának szervezete” akar lenni, anélkül, hogy figyelembe venné, hogy ebben a társaságban ép úgy helyet foglalnának azok, akiknek legjobb meggyőződésük vagy érdektalajuk követelménye szerint a visszafejlődést kell kívánniok, mint azok, kik a radikális haladásnak elszánt hívei. Bármily távol áll is a Hueber terve a gyakorlati kivitel lehetőségétől, bármily tévesen fogja is fel a szükséges cselekvés és szervezkedés irányát, midőn nem az egyes nemzetek kebelében akar határozott célok érdekében propagandát indítani, hanem határozatlan eszmények szolgálatában valamennyi kultúrember között kapcsolatot teremteni: kísérletétől még sem tagadhatjuk meg azt az elismerést, mely a jóhiszemű és bátor akciót mindig megilleti. De szeretnők, ha az a sok értékes szellemi erő, mely merész ugrással egyszerre a legtávolabb esőt akarja megragadni, de Saint-Simontól és Enfantintól kezdve Hueberig mindig rövidet ugrott, meglátná mindenekelőtt a közelebbit és szolgálatába szegődnék ama küzdelmeknek, melyek saját társadalmában folynak, mert a nagy és egyetemes emberi eszményeket, melyeket a természet- és társadalomtudomány az egész emberi nem számára kitűz, azok a vezérek és katonák szolgálják legjobban, kik azok részére első sorban saját országukat igyekeznek meghódítani, mielőtt világhódító útra indulnának.

Kortörténeti jegyzetek. Szociálpolitikai szemle (Anglia, 1. A veto bill előterjesztésével az Franciaország, Olaszország, Egyesült alkotmányreform körül a harc az alsóház és a lordok háza között Államok) hivatalosan is megkezdődött. A bill az Asquith-féle, tavaly elfogadott határozatokat reprodukálja s tárgyalása alkalmával kiderült, hogy az unionistáknak a választási harcban hirdetett nagyhangú közjogi reformjai csak választási trükk volt, mert a párt a reform kérdésében a legkevésbbé sincs egységes állásponton, sőt egyáltalán nincs álláspontja. A kormány javaslataival szemben ellenindítványaik alig voltak és csak huzamosabbb idő elteltével sikerült valami hivatalosabb jellegű programmal előállaniok, amely azonban a részletekben, de sőt alapelvekben sem megállapodott. Az ő tervük tudvalevőleg a két ház összeütközése esetén közvetlen néphatározat

Szociálpolitikai szemle

483

(referendum), a lordok házának valamelyes szervezeti reformja. A megegyezés azonban csak abban a kérdésben forog fent, hogy ezentúl magának a peerségnek születés ne legyen jogcím, hanem mint Skóciában és Írországban, a peerek maguk közül válasszanak a lordok házába tagokat, vagyis abból a peerek többsége kirekesztessék. A választott peerek mellett mások azon a jogcímen legyenek a lordok háza tagjai, hogy valamely magas államhivatalt töltöttek be, szóval körülbelül a római szenátusz mintájára szerveződnék a lordok háza. A lordok háza tagjai számának apasztása azért óhaja az unionistáknak, mert így másik tervük, hogy, mint egyes gyarmatállamokban, együttes ülésezés és szavazás döntsön kisebb fontosságú kérdésekben a két ház összeütközése esetén, inkább elfogadható. És ha a referendum különböző befolyások érvényesítésére, a nép tudatlanságának kihasználására kitűnő alkalmat szolgáltatna, az együttes ülésezés a lordok háza nagy többségével egy erősebb unionista kisebbséget könnyen diadalra juttathatna. A vetobill bevezetésében maga is célzást tesz a lordok háza szervezeti reformjára anélkül, hogy ez irányban a kormány terveit elárulná. Ez a bevezetés a kormány radikális híveinél nagy megütközést keltett, mert félő, hogy ép ez lehet alapja későbbi alkudozásoknak és kompromisszumnak. A kormányelnök egy igen érdekes nyilatkozata szerint az ír autonómia kapcsán Skócia és Wales is autonómiát nyerne. Evvel Anglia a világtörténelemben páratlan példát mutatna a nemzetiségi féltékenykedések és izgatás leszerelésére, minden erőszak és kényszer nélkül federalisztikus alapon szervezkednék újra. Maga a körülmény, hogy egy kormány népszerűségét nem félti ily nyilatkozatoktól, nem fél, hogy az elkeseredett ellenzék sikerrel kihasználhatja ellene az „egységesség, oszthatatlanság, az angol faj uralma” jelszavait, mindenesetre a nép nagyfokú politikai érettségéről és higgadtságáról tesz tanúságot. A Kanada-Egyesült Allamok vámszerződése kérdésében a tariff reformerek képtelenek nagyobb hatást elérni, annál is inkább, mivel a vámszerződés az angol ipart igen kevéssé érinti, a kanadaiak pedig megnyugtatták az angol közvéleményt, hogy vámkedvezményeken alapuló imperializmusból nem kérnek, inkább pályáznak az Unió piacára. A vámszerződés létrejövetele a vámszövetségen alapuló imperializmusra, amely Kanadát szemelte ki a birodalom éléstárának, halálos csapás lenne. 2. Franciaországban bekövetkezett, amitől a konzervatívek és liberálisok úgy féltek, a Monis-kabinettel a radikális szocialista frakció került uralomra, még pedig a szélsőbal, az egyesült szocialisták nagy részének támogatásával. A Briand társadalmi pacifikációjára irányuló politikáját tehát legalább az egyházpolitikai kérdésekben agresszívebb irány váltja fel. A kormány kilátásba helyezte, hogy a szenátuszban elaludt adóreformot, mely az adórendszert a fokozatos jövedelmi adó alapjára helyezni, szintén meg fogja valósítani. Hűvös fogadtatás után (a progresszisták a republikánusoktól ismét elpártoltak, sőt a radikálisok pacifikációs csoportja is a kormány ellen foglalt állást) a kormánynak a kamara nagy többsége bizalmát a konzervatívek részéről történt imparlamentáris támadások és Briand-visszasírások folytán

484


sikerült megnyernie. Az utóbbi parlamenti események bizonyára a radikális politika irányába fogják terelni a kormányt. 3. Olaszországban a Luzzatti-kabinet bukása nincs minden analógia híjával, amint a kabinet megalakulásában főleg az I. Briandkabinetéhez nagyon hasonlított. Egyetlen párt, amelyet magáénak mondhatott, a képviselőház csekély töredékét képező radikális volt. Ez két tárcát is kapott a kabinetben. A kabinet hatalmon maradása teljesen a többség felett rendelkező Giolitti tetszésétől függött, míg ő akarta, a többség is támogatta a Luzzatti-kabinetet. Mint Briand a jobboldali pártok részén, azok megnyerésével iparkodott az őt megtűrő többséggel szemben bizonyos függetlenséghez, önállósághoz jutni, úgy Luzzatti is. Mindkét kormány erélytelenségével, engedékenységével nyerte meg a reakciós pártok bizalmát. Mindkettő elidegenítette poltikájával azt a kisebbséget, melyből előkerült és megkárosította a többséget, amely hatalmon tartotta. A többségen belül úgy a Luzzatti-, mint a Briand-kabinet ellen egyre intrikáltak. Csak alkalom kellett, hogy a kormányt megbuktassák. Olaszországban ezt a választójogi reformjavaslat szolgáltatta. A bizottság, melynek a javaslatot tanulmányoznia kellett volna, a képviselőház feloszlatása előttre akarta halasztani jelentése előterjesztését, a radikálisabb irányú pártok azonnali tárgyalást kívántak. A kormány nem mert a többség ellen állást foglalni, a bizottság javaslatát támogatta, de hogy magának is bizalmat szavaztasson, kijelentette, hogy a bizottsági határozat tudomásul vétele az ő javaslatának elfogadását jelenti. A kormány hallgatását elítélő radikálisok a bizottságot ugyan a javaslat azonnali tárgyalására kívánták szorítani, de a kormánynak bizalmi szavazatot proponáltak. A többség vezére Giolitti azonban a bizottság határozata mellett foglalt állást, a kormánynak bizalmi szavazatot nem kívánt, sőt a maga részéről bejelentette, hogy Luzzatti választójogi reformját kevésnek tartja. A kormány bizalmi szavazatot nem kapott, a többség szavazata nem a kormánynak, hanem a bizottságnak szólt, sőt a Luzzatti-féle választójogi reformnak sem jelentett Giolitti szavai után többséget. Az igazi kormánypárt pedig a kormány ellen foglalt állást. Ezekután nem maradt más hátra, mint lemondania. Hogy legalább a politikában mennyire a kecskére lehet bízni a káposztát, ép a Luzzatti- és Briand-kabinetek igazolják. A konzerválásnak többet tevő, a reakciónak kedvezőbb kabinetek alig voltak, mint ép a szocialista és a radikális. A Luzzatti-kabinet annyira ment, hogy pl. egy túlságosan is megérett magánjogi kérdést, a házasság felbonthatóságát egy királyi bizottság elé utalta tanulmányozás céljából, amivel ez a reform évekre el van temetve. Evvel bizonnyal a klerikálisokat engesztelte ki. Hogy programmjából az előző kabinetek radikálisabb reformjai hiányoznak, megalakulásakor szóvá tettük. Nem csodálkozhatunk ezekután, ha Olaszországban most már a szocialisták is kormányképesek lettek, hatalomra hívásuk kívánatos színben tűnik fel mindazok előtt, akik a társadalmi rendet konzerválni, az ellene irányuló támadásokat leszerelni kívánják. Ha szükségét látnák a monarchisták annak, hogy a republikánus törekvésekkel szemben a monarchiát biztosítsák, akkor minden bizonnyal a bevált recept szerint republikánusokat hívnának kormányra.


485

4. Mily kevés befolyása van még a formailag tökéletes demokráciában is a népnek és népérdekeknek az állam külpolitikájára, az Egyesült Államok újból igazolták. A mexikói ismeretlen okokból keletkezett forradalom, amely a mesterségesség minden jelét magán viseli, aránylag igen kis területre szorítkozik, elterjedni nem tud, holott lokális érdekek alig igazolják, oly bámulatosan fegyelmezett, hogy összetűzései a kormány csapataival az érdeklődők által minden veszély nélkül szemlélhető látványosságok, elkeseredés szülte kegyetlenkedésekről, rablásokról, fosztogatásról nincs hír, mintha csak igen jól fizetett alkalmazottak csinálnák, valósággal sakkjátszma benyomását teszi: ürügyül szolgál az Unió kormányának, hogy csapatait a határon koncentrálja. Annyira nem tartotta szükségesnek a minden hatalom delegálóját, a szuverén népet felvilágosítani, hogy elakarta hitetni vele, hogy csak fegyvergyakorlatról és véletlen események összeeséséről van szó. Miután pedig kiderült, hogy a katonák éles töltényekkel voltak ellátva, a határvédelmet hozta fel ürügyül: meg akarja akadályozni épen a szigorú neutrálitás érdekében, hogy a felkelők az Egyesült Államok területére vonulhassanak vissza. Sőt nem ugyan hivatalosan, akciójának avval is népszerűséget akart szerezni, hogy így nem amerikai hatalmaktól az ürügyet a fegyveres beavatkozásra, tulajdonaik védelmére elveszi és akciója így csak a Monroe-elvnek, az amerikai politikai szentségnek lenne folyománya. Az unióbeli nagy tőkének oka van és oka lehet arra, hogy Mexikóban az Egyesült Államok intervencióját valamikép elérje. Latin Amerika féltékenykedése az angollal szemben egyre növekvőben van. A mexikói kormány az Unióval szemben egyre ellenségesebb, egyre japánbarátabb politikát tanúsított. A lejárt vasúti engedélyeket nem újította meg és míg néhány éve az Unió flottájának egy hadi kikötőt biztosított, most, mikor a szerződés véglegesítéséről lett volna szó, megtagadta azt. Bányaengedélyeket sem kaptak már oly mértékben unióbeli szindikátusok és meg volt a mexikói kormány részéről a törekvés, hogy a mexikói iparnak, különösen a bányászatnak természeti javak kiaknázásának az Unióval szemben bizonyos önállóságot biztosítson, az Unióbeli tőkének konkurrenciát teremtsen és így Mexikó unioellenes politikája érzékenyen sújtotta az unióbeli tőkéket, amelyek most már az államhatalmat akarták megmozdítani érdekükben, miután az Unió fegyveres beavatkozása a pacifikáció érdekében az unióbeli tőkének jelentene gazdag üzleteket. A mozgósítás, a „Morganizáció” mögött állítólag a petróleum-tröszt állana, amelynek érdekeit különösen veszélyeztetnék a nem az ő kezükben levő, nem nekik jutó mexikóbeli petróleumforrások. A legnagyobb mértékben valószínű, hogy a forradalmat mesterségesen szítják, hogy ezáltal a beavatkozás ürügyét megteremtsék. És akkor ugyanaz a kéz, amely a felkelést szítja, bírja az Unió kormányát csapatainak a határon való koncentrálására a fegyveres beavatkozásra készen. Az Unióban pedig népies érdek nincs, amely a beavatkozást, a Mexikó felé terjeszkedést, befolyásnövelést kívánná, de van vállalkozó szellemű tőke, amely új, nagyobb profitot hajtó vállalkozásokat keres és amelynek az Unió Mexikó feletti hatalma azokat meg is hozná. (S. K.)

486

Tisza, a purifikátor

Tisza a purifikátor

A magyar festőművészetről írott két cikke után egyszerre nem csupán kitűnő kritikus, irigylendő talentummal megáldott tollforgató, állami vásárlásokat irányító szakértő, de csalhatatlan szavú döntnök, művészetügyi pápa lett Tisza Istvánból, akinek szavára esküszik Bihartól Háromszékig és Árváig minden költői hajlandóságú segédjegyző. A magyar irodalomban sok fiatal író csinált már gyors karriert. A meglepően rövid idő alatt történő érvényesülés nem is kivétel, hanem szabály aminthogy csaknem szabályszerű gyorsasággal követi a hanyatlás is. Tisza azonban minden rekordot vert. Két újságcikk elegendő volt neki, hogy a legelsők mellé rúgtasson, hogy nagyot mondjunk, a Heinrich Gusztáv oldala mellé, aki nem csépeli dühödtebb brutalitással az új magyar drámairodalmat, mint ahogyan Tisza a modern piktúrával elbánik. A magyar újságírás rendkívül, szinte aránytalanul fejlett, a verseny óriási és e nagyarányú konkurrencia következményeképen naponta jelennek meg pompásan megcsinált, fényes ötleteken felépülő, virtuóz formájú újságcikkek. A világ hallgatással, közönyösen tér napirendre fölöttük, ellenben Tisza két közepesen aluli formájú, pongyolán és a kezdő újságíró kapkodásával összerótt cikke miatt annyit írnak, vitáznak, beszélnek, veszekednek, amennyit még nyomatott betűk ötletéből talán sohasem írtak, vitáztak és verekedtek. Az érdekeltek és az érdeklődők ez egyetemes megmozdulása nem is indokolatlan. Eltekintve attól, hogy az úri szó, a főúri szó, sőt egyszerűen a vagyon szava, ha kellemetlen rikácsolás is, messzebb hallatszik, mint a közönséges halandólegszebb éneke, nem szabad letagadni, hogy Tisza váratlan felbuzdulása, művészet-politikai állásfoglalása, mint dokumentum elsőrangúan érdekes és hozzátartozik az egész ember, a nagyúr, a konzervatív államférfiú és az élete forduló pontján álló, az új utakat, új hangokat kereső politikus megértéséhez. Cikkeinek a lényeges tanulsága, a minden sorában figyelemre méltó szenvedélyes hangtól és oldalvagdalkozásoktól eltekintve az, hogy nincs jogosultsága csak a mérsékelt, a megállapodott, a megszokott, a tudós és megbízható professzoroktól tanított piktúrának, mely a legkevésbbé gondolkodó, a természet megfigyeléséhez legkevésbbé szokott szemlélőt is — az édes természetre emlékezteti. A megállapodott színbeli és formabeli sablonok minden áttörése dekadencia, forradalom, és mint ilyen, üldözendő, akár csak a politikai sablonok, elhelyezkedések, birtoklások, jogok, uralmak ellen való lázadás. Egy közismerten konzervatív politikus mutatkozik, íme, a legkonzervatívebb művészet barátjának. Tanulságos módon teszi. Amidőn a szociáldemokrata mozgalmat megvádolták azzal, hogy érvényesülése minden művészi törekvést el fog nyomni, egyrészt e vád cáfolatául, másrészt az új nevelést, tanítást kapott tömegek természetes kíváncsisága révén meleg érdeklődés támadt a képzőművészet iránt munkás-sorokban is. Ez az érdeklődés eleinte úgynevezett szociális témák felé fordult, míg ki nem alakult az a nézet, hogy a téma, az a körülmény, hogy valaki munkást, munkát, nyomorúságot, életküzdelmet ábrázol, ez, egymaga nem fűzi erősebben művészetét a tömegekhez. Általában bizonyos művészi irányok és egy progresszív, vagy radikális politika között közvetlen kapcsolat alig található. A politikai haladás, vagy épen forradalom


487

hívei azonban jól teszik, ha az egyéni tulajdonságaikat minden áldozat árán kifejleszteni igyekvő művészekre figyelnek — akár szociális eszmekörben keresik ezek témáikat, akár nem — ha a sablonokat romboló talentumokat figyelemmel kísérik, mert a maga helyén, a maga matériájában ez jelenti a szellemi revolúciót, a haladást, a lánc-széttépést. A tétel visszájának kitűnő bizonyítéka Tisza István. A nemzet úgynevezett intelligenciája uralmának védője nem nézi, tartalmi tekintetben mi az, amit a régi és az új festők festenek, de lénye egész merevségével, egész konok fanatizmusával átkozza ki, egy kalap alá véve mindent, az összes moderneket, fessenek bár primitív madonnákat, ábrázolják a hamisítatlan, fajmagyar népviselet színpompáját, a legártatlanabb, a legdéncesebb kerti jelenetet. A téma szolídsága Tisza Istvánt nem téveszti meg. Bár nem egészen ifjú, életének egyetlen szakában sem árulta el a képzőművészet iránt való érdeklődését, bár a puritán geszti kastélyban, ahol nevelkedett és ahol jelenvoltak az összes házias erények, a művészet-kultusz lángja nem lobogott magasan és Tisza soha nem érezte a láng híján hidegnek a világot: — tájékozottsága e tekintetben kitűnő és amikor erkölcsi mértékkel mér a piktúrában is, minden mérsékelt kifejezési módot hajlandó jó erkölcsűnek minősíteni, ha pogány bacchanáliákról szól is. Körülbelül annak az erkölcsi ítélkezésnek felel ez meg, amely bizonyos modern írókat a morál nevében átkoz ki, míg a Gyurkovics leányokat, a benne dicsőített, igen alantas férjfogási, szerelmi és vagyoni műveletek ellenére is áhítattal adja ifjú leánykák kezébe. Aligha véletlen, hogy Tisza épen most kezd művészi problémákkal foglalkozni és nem miniszterelnöksége idején, amikor közvetlenül irányíthatta volna a pénzügyi bizottságban nemrégen kifogásolt állami vásárlásokat; nem is a száműzetés évei alatt, amikor lett volna ideje bőven a kontemplálásra. Tisza ma más ember, mint öt évvel ezelőtt. Akkor politikus volt, aki harcolt, elbukott, visszavonult. Ma, saját, mélységes hite szerint amolyan próféta féle küldetéssel bír, mint a német császár, aki politikai harcokon felülemelkedett és bizonyos erkölcsi, nemzetien morális célok számára óhajtja megnyerni az egész világot. Ezért hívja táborába Kossuth Ferencet ép úgy, mint a nemzetiségeket. Ezért hívja fel mindenki figyelmét a radikális áramlatok veszedelmére. Ezért óhajt a protestantizmus és a katholicizmus két karjával harcolni minden vallástalanok ellen. Tisza nem politikus többé, hanem általános közéleti purifikátor, minden létező dolog konzerválója és mint ilyen látogat el a művészet templomába, hogy onnan is kiverje a modernista kufárokat. A politikus nem törődik a művészetekkel. Ha törődik, ez az ő magánügye, legfeljebb társas szereplésének ügye. Savonarola azonban kidobatott bizonyos képeket Firenze templomaiból és a képrombolásra Tiszának, ez új és protestáns Savonarolának is nagy a hajlandósága. Cikkeinek részleteiből is kiderül, milyen nagy szerepe van komor megváltói pózának, sajátos világszemléletének ebben az egész kirándulásban. Első cikkében, fellelkesülve azon, hogy Szinyei Merse Pál húszezer koronáért adta el a Műcsarnokban kiállított új képét, párhuzamot von a mester régi és új alkotásai között és egészen lebecsüli a szépművészeti múzeumban levő fiatalkori képét, a Majálist. Ez a kép, tudvalevőleg,

488


már szinte műemlék-számba megy. Kvalitásait áradozva emlegették olyan szakértők is, akik előtt, a tekintély elvénél fogva, nyilván Tisza is kalapot emel. Színei, formái immár legkevésbbé sem forradalmian merészek — még tiszaistváni szem számára sem — ami azonban az egésznek értékéből mit sem von le, oly meghatóan harmonikus, annyira idők, divatok, irányzatok fölé emelkedett alkotás ez. Miért intézi el hát Tisza valósággal kicsinylően? Miért mondja ifjúi megtévelyedésnek? Egyszerű tájékozatlanságból aligha fakad ez az ítélet. Sokkal inkább vagyunk hajlandók megfontoltan tendenciózusnak tartani. Tisza István elfogadja és méltányolja Szinyei-Mersét, aki ma úgy fest, ahogyan festeni szokás és illik. Szinyei azonban így festett már huszonöt éve is, amikor legfeljebb kócos és előtte egyébként teljesen ismeretlen franciák csavarogtak ezen az úton. Szinyei-Merse akkor forradalmár volt, tekintélyek, professzorok, akadémiák Benczúrok ellen lázadt. Ezt megbocsájthatják a Benczúrok, az akadémiák, a professzorok: Tisza István nem bocsájtja meg. Az ember, aki a sors által kijelölt helyéről elkívánkozik, a napszámos, aki tíz fillérrel több bért akar, a proletár, aki választójogot követel, a festő, aki évtizedekkel előzi meg korát — nála nem nyer kegyelmet. A mai Szinyei-Merse már kaphatna engedélyt a Majális megfestésére. Hogy fiatal korában készítette el, ezt a renitenciát Tisza nem hagyja figyelmen kivül. Erőteljesen és határozottan domborodik ki Tisza mind a két cikkében az erkölcsjavító tendencia, egy magasabbnak vélt politika szolgálatában álló általános csőszködés. Magához a művészethez ma ép oly kevéssé van köze a kitűnő úrlovasnak, mint öt esztendeje. Mert végeredményben a művészet révén, közvetlenül, a legkonokabb, a legféktelenebb Tisza István sem tud politikát csinálni. Legfeljebb rossz ízlést. Amikor egy elvénhedt, erejét, potenciáját vesztett képzőművészet mellett agitál — Tisza örök balsorsa ez — szembe találja magát azokkal, akikkel egyébként morál, konzervativizmus dolgaiban egy táborban kellene lennie. A vallástalanság ellen küzdő egyik „erős kar”, a katholicizmus például, amint minden időben a legdivatosabb művészi irányok készséges propagálója volt, ma is kezd egészen megbékülni a modern művészettel. A katholikus magyar egyházművészetet a modernség jegyében igyekeznek felvirágoztatni. Tisza István őszinte undorodással távozott el Rippl-Rónay József kiállításáról, gróf AndrássyGyula ellenben, akinek ép úgy nem kell az általános szavazati jog, mint Tiszának, e pompás tehetségű művész legelső pártfogója volt. Andrássy Gyula ezzel nem szegődött az elvetemedett, a Tiszától kiátkozott modern morál hívévé, még csak politikailag sem került Tiszávalellentétbe. Legfeljebb figyelmeztethetné Tisza Istvánt, hogy művészet és irodalom ilyen vagy olyan fajtájának a kedvelése nem politika, nemhazafiság, nem is erkölcs, hanem kultúra dolga. Az az irányzat amelyszokatlan verseket, szín-darabokat és képeket erkölcsi és nacionalistaátokkal sújt, a tudatlanságból táplálkozik. A művészet, a poézis lehetvalaki előtt közönyös. Hasznos, tudós, értékes ember előtt is lehetközönyös; ez a közöny, maga a csömör is érthető. Közönyösség és átkozódó fanatizmus együtt: ez ha nem patológikus jelenség, akkor igen rossz kulturális bizonyítvány. Mert mi a különbség — hogy a jelzett példánál maradjunk — gróf


489

Tisza István és gróf Andrássy Gyula között? Az egyik a fekete gróf címet kapta, a másik ezt a címet hihetetlen ambícióval követeli a maga számára. Az egyik vezére volt a nemzeti ellenállás című szomorújátékháborúnak, a másik egy a hatalommal élő és vele haló pártot vezetett. Volt miniszterek egyformán, ugyanegy tendencia képviselői alapjában. De, túl a gyakorlati élet mezején, a művészet birodalmában, ott Andrássy fölényes mosollyal intézheti el Tiszát. Neki is van artisztikus meggyőződése, csakhogy ezt a meggyőződést drágán szerezte meg, erején felül való folytonos költekezéssel, a régi és az új, a magyar és a külföldi termés legjobb darabjainak megvásárlása árán. A takarékos Tisza a művészet pápájának címét és jellegét is olcsón szeretné megszerezni. Andrássy Gyula, a maga artisztikus meggyőződésével, mely régibb, mélyebb, sajátabb, mint a Tiszáé, soha nem terrorizált senkit, tudatában annak, hogy művészi koponyák fegyverül használata, bármely tendencia szolgálatában, nem végződhetik jól. Mindkét férfiú arisztokrata, elfogultságokkal teli, mindkettő a rendi Magyarországhoz ragaszkodó, de az arisztokratikus helyzetből folyó kötelesség egy részét, a művészetekkel szemben, Andrássy mindig teljesítette, Tisza soha. Mégis, ez a purifikálás, ez a hamis moráltanítás Andrássynak sem sikerülhetne. Tiszának sem fog sikerülni. Agitációjának egyetlen eredménye lehet. Megtanítja a modern művészeket arra, hogy bár a műnek, amelyet alkotnak, semmi köze a politikához: politika, világszemlélet dolgában nekik mégis ama férfiak között van a helyük, akik a társadalmi berendezkedés kártékony konvenciói ellen ép úgy küzdenek, mint ők a művészi sablonok ellen. Néhány embert, aki eddig természetszerűen közönyös volt és szeretett művészetén kívül alig gondolt egyébre, színvallásra kényszerít. A politikai mozgalmak történetében nem első eset ez. Számra nézve nem nagyjelentőségű dolog: tünetnek, epizódnak, dokumentumnak annál érdekesebb. L. G. Balmazújvárostól a Sajkás kerületig

A legutóbbi időkben bizonyos eseményekből kifolyóan Magyarországnak két különböző vidékén volt alkalmunk a parasztságot látni és megösmerni. Először Balmazújvároson láthattuk azokat a parasztokat, akiket a szomszédos Semsey-féle hitbizomány és annak zsidó bérlői kenyértelenekké és munkátlanokká tesznek. Azután megösmerkedtünk a termékeny Alsó-Bácskában, az úgynevezett Sajkás kerületben gazdag szerb parasztokkal, akik egy minden hitbizománytól szűz földön, meglehetősen szép parasztbirtokokon gazdálkodnak. A két különböző vidéken mintha csak két egymástól egészen különböző emberfaj lakna. Ezt nem a faji különbségre értjük. Ez még nem tenné ki azt az óriási szakadékot, ami egy országnak két különböző vidékén élő parasztsága között tátong. A szerb paraszt, ami a nemzeti és faji karaktert illeti, talán legközelebb áll a magyarhoz és így itt a faji ellentétek nem játszanak különösebb szerepet. Különben is épen e két parasztságnak egymásmellé való állítása mindjobban meggyőzött arról, hogy minden nemzeti különbségnél jobban formál

490

Balmazújvárostól a Sajkás kerületig

át egy bizonyos embertömeget annak osztályhelyzete, illetve a kettő között levő osztálykülönbség. A két parasztság, amelyről szólunk, két különböző osztályhoz tartozik. A hajdúmegyei parasztok a deposszedáltak közé tartoznak, a sajkások a hirtelen földhöz jutott és így megvagyonosodott parasztok közé. Lássuk a nagy különbséget, amit a különböző vagyoni állapot a két nép szellemi kultúrájának okozott. Soha semmi jobban meg nem cáfolja azt a régi és banális tételt, hogy a vagyoni többlet mindjárt kulturális többletet is jelent, mint épen ez az eset, amellyel most foglalkozunk. Balmazújvároson a hitbizomány tövében nyomorgó parasztok a vagyonnal együtt elvesztették azt a kicsinyes és szűk világnézetet, amely a röghöz kötött parasztnak szellemi sajátja. Ezek a vagyonilag elnyomorodott balmazújvárosi parasztok abban a mértékben, ahogyan minden anyagit elvesztettek, szabadultak fel szellemileg. Iszonyú helyzetük először — amint ez a szocialisztikus mozgalom története a külföldi ipari munkásságnál is kimutatja — desperátus fölkelésekre biztatta őket. Ez történt 1897-ben, amikor a Bánffykormány idejében nemcsak itt, hanem más vidékeken is, így a Bodrogközben és Csanád megyében a földművelő proletariátus fegyvert fogott. Később e fölkelés leveretése után — ismét az ipari munkásság mozgalmának pendantja — a békés gazdasági harc eszközeihez folyamodtak a szerencsétlen balmazújvárosiak. Ezenközben tanultak, művelődtek és az anyagiaktól való teljes függetlenség, helyesebben a saját magánvagyon iránt való teljes közömbösség áldásos gyümölcsöt termett. Ez a nép képes volt arra, amire parasztság a legritkább esetekben lesz képes, arra tudniillik, hogy elfogadja a kollektivizmus eszméjét. Amikor odalent jártunk ezek között a parasztok között, szinte szenzációképen hatott reánk nem annyira az ő csodálatos értelmességük, mint inkább azaz irány, amelyben ez az értelmesség fejlődött. Nem pusztán külsőségekre szorítkozott ez. Nem az volt a nagyszerű, hogy ösmerték Marx és Lassalle nevét, még az sem, hogy a tudományos szocializmusnak bizonyos terminus technikusait használták beszédközben. Sokkal szebb volt ennél az, hogy tisztában voltak — hogy mást ne említsünk — az osztályharc és a gazdasági harc vértelen technikájával (nem is egészen másfél évtizeddel a fölkelés után!), akceptálták a földközösség gondolatát és megvetően nyilatkoztak azokról, akik a vidék vegyesen katholikus és református vallású, vegyesen ősmagyaroktól és német telepesektől származó lakossága között felekezeti és nemzetiségi ellentéteket akartak szítani. Még arra is futotta szellemi erejükből, hogy bizonyos metafizikai problémákkal, a szabad gondolkodásnak néhány kérdésével tudjanak foglalkozni. (A magunk részéről ugyan nem tartjuk feltétlenül szükségesnek, hogy egy a létminimumon aluli vagyoni helyzetben lévő parasztság a teizmus és az ateizmus problémáival foglalkozzék, de tünetként jellemző e nép szellemi kapacitására, hogy még ilyen dolgokkal is tud bíbelődni.) A másik kép: gazdag, több holdon gazdálkodó parasztok. Semmi iránt nincs érzékük Egyedüli az a görögkeleti vallás, amety ónsúllyal nehezedik rá e nép szellemére. Fösvények és irigyek. Egyedüli gondjuk, hogy a meglevő, már, amúgy is fölösen hozó föld-

Balmazújvárostól a Sajkás kerületig

491

jeiket kikerekítsék, megnöveljék. Örökké pörösködnek, amellett megvetésükkel üldözik a maguk fajtájából azt, akinek nincsen semmije. A proletár nehezebben él meg, napszámban kevesebbet keres e gazdag parasztok között, mint a leghírhedtebb hitbizományokon. Egy csomó egymással szomszédos faluban rengeteg vagyon halmozódott fel és mindebből a vagyonból — mivel nem forog — semmi haszna sincs nemcsak a szellemi, hanem az anyagi kultúrának sem, mivel a fösvény, röghöz kötött paraszt még arra sem képes, még arra a magaslatra sem tud felemelkedni, hogy egy jobb gazdasági gépet szerezzen be magának. A fösvénység, a földéhség, az a beteges ösztön, amely minden fölös krajcárt csak úgy képes üzemi befektetésre fordítani, ha azt új földvásárlásra és nem földjavításra, gépszerzésre fordítja, az az elmaradottság, amely gazdaságát csak extenzíven tudja fejleszteni és nem intenzíven is, nem úgy, hogy a mezőgazdaságban megteremti a mezőgazdasági kapitalizmust, az ország, a társadalom, a kultúra számára teljesen elveszetté teszi azt a nagy vagyont, ami itt szabad szerb parasztok kezében van felhalmozva. Annak a magyar demokráciának, amelynek legközvetlenebb és legsürgősebb célja, hogy földet szerezzen a parasztságnak, nagyon fontos tanulságot nyújthat ez a példa. Természetesen nem azt, hogy a már földbirtok tulajdonában lévő parasztságot deposszedálja. Ez az eljárás karrikaturája volna annak a politikának, amely mindenben teóriák és dogmák (vannak tudományos dogmák is) után indul. De egy másik, szép feladatot igen is előír ez a példa a magyar demokrácia számára. És ez az, hogy a parasztság számára ne csak megszerezze a földet, hanem őt már most szellemileg előkészítse arra a nagy történelmi hivatásra, amely abból fog állani, hogy az ország földjének túlnyomóan nagy részét a magyar parasztság kezelje. Elő kell készíteni a parasztságot az ő történelmi hivatására. Gondoskodni kell — és ez a magyar demokrácia legsürgősebb feladata — arról, hogy a leendő magyar parasztdemokrácia, ne a röghöz kötött fösvénységnek mindent elnyomó kicsinyes uralmát jelentse, hanem egy kultúr- és fejlődésképes demokráciát, amely csak átmeneti lesz a társadalmi fejlődésnek újabb, magasabb fokai felé. Arra kell igyekezni, hogy a földhöz juttatott magyar parasztság inkább az annyira dicsért dán parasztsághoz hasonlítson, mintsem azokhoz az alsóbácskai szerb parasztokhoz, akiknek kártékony elmaradottságát itt igyekeztünk néhány sorban megrajzolni. (L. L.)

A könyvkiadó Nemzeti Kaszinó „Mert óvni kívánom láztul a magyart” Széchenyi: Magyarország kiváltságos lakosaihoz. 1844

Az okos, a praktikus Széchenyit az ő összes életrajzírói közös erővel nem tudták úgy jellemezni, mint ahogy ő magát jellemzi ezzel a kiszakított sorral. Nos és amikor a nagy Széchenyinek az ő kicsiny alkotása, a Nemzeti Kaszinó, az ő megszületésének csaknem negyedés félszázados fordulóján egy igen helyrevaló tettel maga is pompásan

492

A könyvkiadó Nemzeti Kaszinó

jellemzi önmagát, akkor igazán helyén való szólni egypár szót a kaszinó bálványdicsőségéről. Pont abban az időben, mikor a Széhenyi serleg cécós kiürítésével szokták bekormozni a nagy magyar emlékét, jelent meg egy 27 oldalas vaskos kötet a Nemzeti Kaszinó kiadásában, A licitáló (aukciós) bridge szabályai. Az eredeti angolból fordíttatta és kiadja a Nemzeti Kaszinó. Bp. 1911. Fölösleges megmagyarázni, hogy a licitáló bridge kártyajáték, valamint hogy egy új kártyajáték átültetése milyen fontos a Nemzeti Kaszinó életére nézve. Ha már most ezt ilyen szépen megállapítottuk, akkor már csak azt a kérdést intézzük a legteljesebb tisztelettel — kevés kivétellel — az egész magyar sajtóhoz: Miért szentelnek Önök évente, február elsején, mikor a kaszinó Széchenyi serlegével valaki szónoklási gyakorlatot végez, meleg és hangulatos emlékező sorokkal hasábokat a Nemzeti Kaszinónak, mikor abban az egész miliőben csak az a néhány csepp bor tartozik Széchenyihez, mely a szónok garatján lezuhog, mert azt hagyományosan és végrendeletileg Széchenyi szőlőjéből küldik fel? Miért táplálják Önök a közvéleményben azt a babonahitet, hogy a Nemzeti Kaszinó oly intézmény, melyért ha egyébért nem, hát történelmi alapon lelkesedni kell? A különféle tanés kézikönyvek oly szépen mondják, hogy Széchenyi a kaszinót politikai, gazdasági és társadalmi kérdések megvitatására s az összetartás erősítése és saját eszméi terjesztésére alapította. Miért nem szokták Önök megmondani, hogy a kaszinó ramsli és ferbli, a quinze, ecarté és pocker és a totalizatőr rajongó kultiválását tűzte ki életcélul, miután a Széchenyi által kijelölt nagy feladatokat változatlan jó egészségben alaposan mind elvégezte? És végül miért nem tekintenek be Széchenyi hátrahagyott irataiba, ahol a többek között Hunyady Julia grófnőhöz írott, és 1829-ben, tehát a kaszinó megalakítása után két évvel kelt levelében* a következőket olvashatjuk: „Azt találom, hogy a pipaszag ép oly kellemetlen, mint az istállószag és csak nagy önmegtagadással vagyok képes ily rossz szagú intézményeknek — amilyen a lóverseny és a kaszinó — szószólója lenni”. Vagy odébb: „Még akkor is, mikor a lóról, birkáról, tehénről beszélek velük, lassanként leszoktatom őket előítéleteikről és biztosíthatlak, hogy néhányan már nem köpnek többé a szőnyegre és sokaknak megrövidítettem kissé hosszú füleiket”. Azután arra kéri Hunyady Júliát, hogy ezt a levelét ne mutassa meg idegennek (mágnást értett alatta), „mert pipaszárrágóinkat egészen megfélemlíteném, ha csak távolról is gyanítanák, hogy tulajdonképen őket, nem pedig lovaikat akarom trainirozni”. Így beszél az ő alkotásáról Széchenyi és hasonlítsák össze ezt avval a hízelgéssel, melyet Önök vittek végbe merőben rossz szokásból és történelmi kegyeletből arról a kaszinóról, amelyik úgy tiszteli meg Széchenyi emlékét, hogy 27 oldalas remekművet ad ki a kitűnő licitáló bridge szabályairól. (Kőhalmi.)

* Gróf Lónyai Menyhért: Gr. Széchenyi István és hátrahagyott iratai. 2. k. Bp.: Ráth, 1875. 67. oldalon.

Márciusi napok

Márciusi napok

493

Talán sohasem volt kegyetlenebb zsarnokuralom Oroszországban, mint ma, amikor a kormány vérbe fojtotta a forradalmat, elnyomta az egyesülési jogot és a sajtószabadságot; az egyetemi hallgatók számát numerus klauzushoz kötik, a rebelliskedő tanárokat állásuktól fosztják meg, az orosz írók külföldre menekülnek vagy Arczibaseff módjára politikai küzdelem és magasabb ideálok követése helyett a legdurvább testi élvezeteket ajánlják az ifjúságnak. Úgy hangzik eközben, mint egy kegyetlen szatíra, hogy egy paraszt küldöttség megy a cárhoz és üdvözli őt abból az alkalomból, hogy elődje most ötven éve szabadította fel az orosz jobbágyságot. Az orosz parasztság, amelynek nyomoráról és tudatlanságáról az 1906-iki forradalom után megtartott hivatalos vizsgálatok rettenetes adatokat hoztak napfényre — ünnepli „Szabadságának” félszázados évfordulóját. Ötven éve, hogy az idealista cár — (sajátságos, hogy Oroszországban minden cár idealista, csak az éhező nép realista) — II. Sándor felszabadította 20 millió korona-jobbágyát és megparancsolta a nemességnek, hogy kellő kártérítés ellenében ők is szabadítsák fel jobbágyaikat. Az orosz jobbágyból szabad paraszt lett, de még ma is két cár parancsol neki: az egyik, amelyik adót vet rá és fiait háborúba küldi, a másik — az éhség. Ez a másik cár, mert ez az ő hivatalos címe Oroszországban, még hatalmasabb úr, mint a pétervári. De márciusban, amikor enged a tél dermesztő hidege, jóleső érzés a szabadságot ünnepelni; hiszen márciusban még Horatius — a hízelgő udvaronc poéta, aki ódákat írt az isteni Augustushoz és a „királyi származású” Maecenáshoz — is a szabadságot ünnepelte. Bár nem akarom ezt az ünnepi hangulatot megrontani, mégis ki kell jelentenem, hogy én nem hiszem, hogy a cár nagylelkűsége, vagy a magyar rendi országgyűlés nemes önfeláldozása lett volna az, ami szabaddá tette az elnyomottakat. Ha erre elég lett volna egy cári ukáz, vagy a magyar országgyűlésnek egy határozata, akkor ma teljesen szabad lenne az orosz és a magyar paraszt. De a törvények csak jóváhagyták azokat a változásokat, amelyeket a kapitalista fejlődés hozott létre. Mihelyt a népesség megszaporodott, városok keletkeztek és főképen egy nagy felvevő képességű külföldi piac alakult ki az agrikultur-államok mezőgazdasági termékei számára, nagyon sok haszonnal biztató dolog volt mezőgazdasági termékeket: búzát, gyapjút, dohányt, bort a piac számára állítani elő (nemcsak saját használatra, mint eddig). Ehhez a feudális munkaszervezet nem volt alkalmas, rabszolgákkal és jobbágyakkal nem lehetett többé eredményesen gazdálkodni. Ha egyes személyekben keressük az átalakulás okait, akkor a Boskowitzoknak, a Schossbergereknek, a Kohnereknek, akik a múlt század első felében a magyar exportkereskedelmet megteremtették és oroszországi társaiknak, volt olyan részük a jobbágyság felszabadításában, mint a törvényhozóknak. Valóságban azonban nem egyes személyek idézték elő ezt az átalakulást, hanem a sokszor okkal, sokszor ok nélkül gyalázott: kapitalista fejlődés. Ha pedig azt halljuk, hogy Oroszországban, melynek csak az európai része akkora, mint a többi Európa, de népessége csak 1 / 5 -e

494

Márciusi napok

Európa lakosságának, a nép azért panaszkodik, mert „kevés a föld”, akkor egyszerre tisztán áll előttünk az egész orosz probléma. Az orosz parasztság nem tud szabadulni a sötét tudatlanságból, az éhségből, a nyomorból, a középkori elnyomottság állapotából, azért mert a kapitalista átalakulás még nem fejeződött be a falun. Az orosz parasztnak nincs pénze, hogy jobb gazdasági eszközöket, jobb vetőmagot, jobb állatokat szerezzen be, egy szóval intenzívebbül gazdálkodjék, nincs ahhoz se pénze, hogy gyermekeinek jobb nevelést adjon. Amíg ez a tőkeképződés folyamata meg nem indul (a háborúk és a katonai terhek a legfőbb akadályai), addig kicsi a föld a parasztnak, vagyis az ottani extenzív gazdálkodás mellett nem termi meg számára a létminimumot. A kapitalista fejlődés mesterséges elnyomása, a kereskedelemnek a korlátozása hozzájárulnak, hogy a nép ne tudjon szabadulni az elnyomottság állapotából. A márciusi napokban, a dicső elődök magasztalása közt, se felejtkezzünk meg róla, hogy voltaképen a kapitalizmus volt az, amelynek már az első elterjedése elegendő volt ahhoz, hogy Európa jobbágyait felszabadítsa. De ahhoz, hogy a felszabadult parasztokból tanult gazdák, jólétben élő, művelt, okos, számító mezőgazdasági vállalkozók (farmerek) legyenek, még a kapitalizmusnak igen nagymérvű térfoglalására van szükség a falun. (Balkányi Béla.) Csendőrök

Matolcson minden csendes ... Ebben a kis faluban népgyűlés volt a múlt napokban, szabad polgárok politikai jogaikat gyakorolták, aztán véleménykülömbség merült fel egynéhány szabad polgár között, meglehet, hogy ha nincs jelen hatósági közeg, még jól el is püffölik egymást, de szerencsére jelen volt és a következő percben már dördült a jó öreg Kropacsek, működött a szurony, három magyar ember többet sohase fog renitenskedni és nem tudom hány egyhamar nem fog, de a rend helyre volt állítva és az államvizsgás félisten meg a tollbokrétás hősök a jól végzett kötelesség felemelő tudatában távozhattak a tett színhelyéről, csak tán még az a dolguk lehetett, hogy vasra verve szállítsanak be egynéhányat azok közül a gazemberek közül, kik nem tudták a szükséges flegmával nézni, hogy apáik, testvéreik milyen kimerítően nyernek leckét a közigazgatástanból és annak speciál stúdiumából: a jogos fegyverhasználattanból. Merem állítani, hogy nincs túlzás, ha azt mondom, hogy három ember az átlag, amennyi hetenkint ily módon nyer Magyarországon sommás elintézést, sőt ha a csendőrfegyver által megsebesítetteket is számolásba vesszük és mondjuk 5—6 súlyos megsebesítést vonnánk egybe, a statisztika még inkább megjavulna. Tehát 150 ember van nálunk, aki évente halálos büntetéssel lesz sújtva rögtönítélőbíróság által, ami egészen csinos szám, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy sok, ha két esztendő alatt van egy halálos ítélet, amelyet a rendes bíróságok szabnak ki. Tehát annyi gonosztevő, gyilkos, rabló stb. közt a bíróságok által csak két évente lesz egy azzal a büntetéssel sújtva, amit évente 150 esetben hajtanak végre a csendőrbíróságok.

Csendőrök

495

Tán mégis érdemes lenne ezzel a kérdéssel foglalkozni! Végre mégsem lehet mindenki olyan élesszemű, mint példának okáért azt hiszem, nagyságos Jármy képviselő úr, aki ennek a kérdésnek tárgyalása alkalmával egy zseniális ötlettel hamar megtalálta a panaceát, azt mondván: „Az izgatókat kellene megbüntetni”. Nagyszerű ugye? Mi, akik nem vagyunk oly ötletgazdagok, mint e kiváló férfiú, még elgondolkozunk afelett, hogy mégis milyen úton-módon lehetne évente 150 magyar alattvaló életét megmenteni, akik lassankint rájönnek arra, hogy nem érdemes az államhatalommal packázni. Tán lehetne ezt a kis kitanítást enyhébb eszközökkel megcsinálni, mint embervérrel? Még az a gondolatunk is felmerülhet, hogy mégis a rendszerben lehet a hiba, mikor pár hónap előtt Franciaországban a vasúti sztrájk alkalmával egy csöpp vér sem volt szükség a társadalmi rend fentartására, akkor midőn százezrekre rúgó tömegek forrongtak és küzdöttek az államhatalom ellen és valóságos forradalmi eszközökkel iparkodtak igazukat kivívni, de azért francia vér nem szenyezte be a francia állam rendfentartóinak fegyverét. Míg nálunk nem történhetik meg egy kis népgyűlés, hogy kakastollas hősök ne eszközöljenek egy kis jogos fegyverhasználatot! (Schäffer Adorján.)

Könyvismertetések és bírálatok A kereskedelem története FranciaA francia kereskedelem országban, ez a szűk cím bár egétörténete. (E. Levasseur, Histoire

du Commerce de la France, Pre- szen speciális kereskedelmi történetet mière partié: avant 1789. Paris, sejtet, valóságban azonban a legszéleRousseau, 1911.) sebb pontosságú világtörténelmi munka

kerül vele az olvasó kezébe. És mint ilyennel érdemes a vaskos könyvvel bővebben foglalkoznunk. Mert ezzel a könyvvel is azt a teljesen ferdenézésű történelmi tudásunkat kell ledöntenünk,amelyet az iskolában tanulunk, és amellyel aztán az egész életünkben mint dokumentált aranyigazságokkal bánunk. Háborúk, vitézek és nemzeteik hősi történeti eseményeiből állítódik elénk a világ történelme — az életvalósága, reális képe pedig e mögött egészen elenyészik. Talán ezzel függ össze, hogy ahányan csak belefogtak aztán a kereskedelem történetébe, vaskos egész világtörténelmet írtak, mert hiszen kénytelenek voltak valahogy épen azt a reális életet megvilágítani, amelyet az otromba romantikus és politizáló világtörténelmek csak eltakartak így egy-egy valóságos világtörténelem lett a Noel kereskedelemtörténetéből és a Pigeonneau-éből is. Legutóbb pedig a Speck Handelsgeschichte-je a megjelent három kötetével még nem jutott tovább a római világnál. Most Levasseur is azt a másik, a reális történelmi világot rakja össze, királyok, hadvezérek, hősök, az ismert történelmi alakoknak a nevök is alig fordul benne elő, de annál inkább érzik minden lapján az emberek valóságos életének a mindennapi melegsége, ezer baja a küzdelmekkel, boldogulásuk és kínlódásuk emberies képe, amely összefolyik aztán mint egy korszaknak az elevenen megvilágított gomolygása. Nem ajánlható eléggé azoknak, akik világosabb tájékozódást akarnak szerezni arról, hogy milyen is volt valósággal a múltaknak az a képe, amelyről a közkeletű történelem egyáltalán nem nyújt fogalmat, hogy ezt a könyvet olvassák. Az, hogy Franciaországról szól, ne is tartóztasson senkit, mert hiszen az élet másutt is ugyanolyan volt

A francia kereskedelem története

497

Ezt a könyvet különösen magvassá teszi, hogy írója csakugyan az a fej, amely egységes, hatalmas összefüggésbe tudja állítani a dolgokat. Ebben sokkal erősebb a német Specknél, aki inkább csak összehordja a materiálét anélkül, hogy a nagy kép egysége oly imponálóan alakulna ki belőle. A könyv természetesen a régi gallusokkal kezdődik és ezzel mindjárt a közkeletű római cézári históriák mögött való igazi élet képeit bontja elénk. Látjuk, hogy honnan táplálkozott az a római cézári fény, amely Itáliában úgyszólván kipusztította már minden forrását a produktivitásnak. Hispánia és Gallia öntötték most kincseiket, de nem úgy, mint ahogy a cézári hajáratok után képzelik, hadizsákmányként, hanem egy fejlett kultúra produktivitásaként. Erős gazdasági élet terjeszkedett már Julius Caesar előtt, rómaivá lett minden, az ős gallus világ már kimúlt ekkor. Julius Caesar idejében már egy gallus se mert üzleti vállalkozásokba bocsátkozni római ember nélkül. Róma szipolyozó csápjai már benne voltak a gazdaságban a mérgező hatásukkal is. Egy darabig még virágzik ez a hatalmas kultúra. Négy óriási országút megy szerte Lyonból és ezekhez kapcsolódik az egész úthálózat. Napi 33 kilométer volt ezeken a közlekedés sebessége, a XVII-ik században sem volt több. Tengeren 200 kilométer 24 óra. A tengeri hajózok megbízhatósága „az állami jóléttel függ össze” és ők a legdédelgetettebb mesterség. Utazásuk „államérdek”. Ők az egyedüliek, akik adót nem fizetnek. De Róma szipolyozza ezt a dús kultúrát, amely egyre fogy. Egyre súlyosabb terheket rak a népre, ezek behajtására egyre követelőbb hivatalnok sereget, végül a hadseregét se tudja már eltartani és annak eltartását is a gazdasági udvarokra, majorokra hárítja. A saját hivatalserege, katonasága emészti fel a kultúrproduktivitást. A városokban megbénult az ipar, nem érdemes dolgozni, mert adóra megy minden. Az emberek minél messzebbre húzódnak a vidékre, minél jobban eldugva, hogy ne érje őket az adószedő. A jobb időkben keletkezett szép gazdaságok egy-egy „villa” körül dolgoztak, amelyek gyakran egész községet jelentettek, oly élénk volt a tevékenység, a fényűzési cikkeken kívül mindent ott állítottak elő és jutott bőven a messze Görögországból származó luxus és művészi tárgyakra is. Most a villákat sanyargatja az adminisztráció, ezek nyakára kvártélyozza a katonákat; a tisztek azt veszik el, ami nekik jól esik, nem érdemes termelni, mert nem marad semmi. Amit szállítani akarnak, súlyos vámterhet fizet, megszűnik a forgalom. Ahogy sorvad a gazdasági élet úgy teng túl a katonai és hivatalnoki garázdálkodás. Itt is, mint mindenütt az egész birodalomban. A Kr. u. III. század már a teljes pusztulás képe. Míg egyfelől a katonák két év alatt harminc cézárt kiáltottak ki és öldököltek, másfelől a legkétségbeejtő nyomor tömegesen kergeti az embereket az éhség lázadásaiba. A parasztok ott hagyják a földeket es rablóbandákként járják az országot, gyújtogatnak, fosztogatnak. Néha visszaveri őket a katonaság, leggyakrabban hozzájuk csatlakozik útközben minden nyomorúság, minden szegény nép és nőnek-nőnek a hordák. Ez a tulajdonképeni „Népvándorlás”, ez a valódi képe. Szó sincs itt országhódító szándékokról. Nem idegeneknek, hanem római alattvalóknak kétségbeesett migrációja ez. Ha itt-ott ezeknek a töme-


498

geknek az élére áll valaki, az nem hódító, hanem a hihetetlen, mindenképzeletet felülmúló galád adminisztrációt akarja elkergetni s rögtön felajánlkozik a császárnak, hogy ő fog azon a földön rendet tartani, de mint a római császár alattvalója, helytartója. Ha kívülről be is törtek barbárok a züllött védtelen földre, többnyire akkor is a nyomor bandái csatlakoztak hozzájok préda, eleség reményében. Ez a züllésből eredő migráció akkor hányja veti legjobban a népeket, mikor a germán földön hasonlóan züllött népet részben a végnélküli ínség, részben északi és keleti betörők kergetik Gallia felé. De ugyanolyan bandák ezek is, dehogy a birodalom ellen törők. Földet kapnak, amelyet már senkisem művel, csak műveljék. Vopiscus szerencsének tartja, hogy van aki letelepedjék oda. Fontos ezeket tudni, hogy a népvándorlásról szóló közkeletű hősi és főleg „nemzeti” legendák eltűnjenek fejünkből. Nem nemzeti mozgalmak ezek, hanem gazdaságiak, az ínség, nyomor tömeghánykolódásai. Egy-egy hun vagy gót betörés legfeljebb veti őket még messzebb. A városokban fű nő, vagy negyven üresen össze is omlik „Belgiumtól kezdve kietlen pusztaság” a kihalt mezőgazdaság. Pénz alig forog a III-ik századon túl. Ami van az is rossz. Hiába tiltja a császár halálbüntetés terhével, hogy az aranyat ki ne vigyék a birodalomból, de ami volt, mégis odament keletre, ahol mással fizetni nem lehetett. A kereskedőknek 100 korona értékű aranynál nem volt szabad többet magukkal hordani. Hajdan 8% volt a törvény előtt megvédhető kamat· Most a tőke, vagy előlegezett gabona harmadrésze. Az ötödik században szinte kipusztult a marhaállomány, oly kevés volt. Ez a züllés fokozódik aztán tovább. Nem új nemzeti alakulások támadtak, csak a római birodalom összefüggése szakadt szerte. Időnként barbárok lenyűgözték ugyan egy-egy ily darabot, de a barbárokból is csakhamar római lett. Fustel de Coulanges szerint, aki ennek a történelemnek a legavatottabb búvárlója, se a frankok, se a burgundok se a vizigótok nem jöttek semmi államalakító szándékkal. Mindenütt római törvények alatt éltek tovább. De az embertömegek között az összeköttetés, forgalom egyre jobban szerte szakadt. A IX-ik században már 184 helyütt külön-külön kényszerítik az emberekre a rossz pénzt. Persze aranyat legfeljebb elrejtve tartogattak még. Minden várúr külön szedett vámot minden átutazó emberen. Ha ugyan volt még, aki utazni mert. Legfeljebb egy-egy sereggel védett szállítmány mozgott néha. De az utak is már járhatatlanok voltak. Ki gondozott volna utakat? Megszűnt minden belforgalom. A királyság csak cím, hatalom nélkül. Minden várúr a maga királya. Az övé minden a maga területén. Az embereié semmi, se nem házasodhatnak engedelme nélkül, se el nem mehetnek onnan, mert visszaviteti és jaj annak. Élet és halál föltétlen ura „nem tartozik róla számolni csak az istennek” „n'en est tenu à respondre fors à dieu” mint az egykorú írás mondja. Az embereit évente legalább négyszer végigfosztogatja. A rabszolgaság még a XII-ik században is egész valóságában feltalálható, bár mind általánosabb lett a jobbágyság. De ezek is ép úgy fáradoztak mint hajdan a rabszolgák, amit iszonyú kegyetlenséggel bosszultak meg most is.


499

A belkereskedelem ez időkben csak az egyes vásári helyekre szorítkozott. Egyes várak aljában a várúr védelme alatt voltak ezek eleinte, de csak azért, hogy a várúr szedhesse a vámjait. Ezeknek a városoknak, illetve a kereskedők további biztosítása az első haladás, akik a védelmet tágabb területre is megvásárolják. A ΧΙ-ik századra esik a városok megmozdulása. A várurak kegyetlenkedései és fosztogatásai alól menekülnek egybe az emberek s ez a városi élet új kezdete. Mert eddig a városi élet csak a züllés, pusztulás volt s ami szociális élet volt, az a villákba, várakba szorult. Most a városiak egy-, másnak tesznek véd- és dacszövetségi fogadalmat. Eskü tartja őket össze. Ebből lesznek első új jogszokásaik. Ezek védelmére egyeznek meg szerződésszerűleg a város feudális urával. Ettől vásárolnak mind több jogokat. Utóbb a királytól. Aki védelmébe veszi a polgárságot az oligarchák erejének a csorbítása kedveért. Ő ad ellenökben privilégiumokat. Egyre tágasabb városi autonómiát. A nagy vásári élet aztán itt fejlik ki a városi kereskedők jogszabályai alatt. Itt a modern pénzforgalomnak is az eleje, az utalványok, váltók kereskedelmi szerepe a XIII-ik században. A városok közt oly nagy lesz ez a forgalom, hogy Amsterdam a városközi forgalomnak olyan lebonyolítója lesz, clearingszerűen, mint később a nemzetköziben London. A postai forgalom is a XIII-ik században indul meg újra. A párisi egyetem küldöncei az első postások, akik az egyetemi ifjak és a szüleik közt közvetítették az üzeneteket, küldeményeket, akik azonban csakhamar általános postásszerepet fejtenek ki és 1564-ben adják ki az első királyi országos postapatenst, közlekedési szolgálatot is. Tíz sou egy ló 4 kilométerre. Szerzetek alakultak az utazó közönség éjjeli befogadására és védelmére. Azonban a kereskedelmi gazdaság iszonyú középkori terhek alatt nyögött. A vásárokon 43% kölcsön is járta. A 15% kamatot mindenütt megkapták. A lombard bankárok kezében volt a pénzuralom. Párisban ők voltak a pénzkirályok, uzsorások s több ízben ki is üldözték őket. Nem voltak kevésbbé kíméletesek mint a zsidók, mondják az egykoriak. A zsidókkal csak kegyetlenebbül bántak. Röviden végeztek velük, „mivel ők nem magukért élnek, tehát a királyé mindenük”. És a királyok akárhányszor kiadták a parancsot, hogy a zsidónak nem kell fizetni, hanem azt igenis a kincstárnak kell beszolgáltatni. A kamatok elengedtetnek. Persze ilyen körülmények közt aztán a 86% kamat a zsidónál egész szokásszerűvé vált. 1394-ben űzték ki őket. A külkereskedelem a Hansa városokkal kezdett életre kelni, ezzel a tisztán városi kereskedelmi szerződéssel. Addig úgyszólván csak hírét hozták a zarándokok, keresztesek, hogy mennyi kincs van Keleten. A XII. században nyerik első hajózási privilégiumaikat. De a tengeri út a kalózok miatt veszedelmes sokáig. Úgy, hogy mikor a magyarok keresztények lettek, néha szívesebben vonultak a kereskedőkaravánok Magyarországon át. Míg azután a Hansa-városok teljesen szervezik a tengeri útjaikat. Saját kódexük is lesz az ő maritim jogszokásaikról. Eleinte egész szabad társas viszonyok keletkeznek a kereskedők között s csak később alakul ki az alkalmazott viszonya a vállalkozóhoz — a tőkéhez. Úgy, ahogy a városokban is a feuda-

■

500

Az angol bankrendszer

lizmus által protezsált, kényeztetett tőkések szorítják alárendeltebb helyzetbe a munkásokat, akik nem tudnak privilégiumokat váltani, így lesz a város régi produktív municipális szervezete a tőkések uralma alá kerülő szervezet, melyben a mesteremberek gyakori lázongása tör ki, amit mindig a feudális főúrtól megvásárolt védelem ver le a tőkések javára s ami a tőkések mind újabb előjogait jelenti. Ezt az újjászülető gazdasági világot, mint mindenütt, a folytonos oligarchaharcok zavarták meg rendes fejlődésében. Az egységes ország nehezen tudott a külön oligarcha érdekek fölött győzedelmeskedni és ez Franciaországban csak XIV. Lajos alatt következett be. A modern kereskedelem talán innen is számítható. Ekkor hárultak el a súlyosabb természetű akadályok, úgy a közlekedés, mint egyéb kereskedelmi forgalom elől. A diligeance ekkor indul meg, az órarendes közlekedés. 1665-ben kezdik építeni a nagy Loire-Saone csatornát, amely 17 millió livrebe kerül. A tengeri kereskedelmet állami flotta védi. Becsületes egységes pénzt vernek. A modern kereskedelemnek innentől való kifejlődése már egészen speciálisan kereskedelmi történet s erről talán alkalmilag külön fogunk megemlékezni. Ezúttal inkább a világtörténelmi általános ismereteinkbe kívántuk azt a kultúrtörténeti megvilágítást Levasseur könyvéből bebocsátani, amelyre alkalmat ad és aminél fogva ez a mű különös érdeklődésre tarthat igényt azok előtt, akik nem a királyok históriájában keresik a világtörténelmet.(Μ. Η. Κ.)

Az angol bankrendszer. Angliában, a modern kapitalizmus

(Edgar Jaffé: Das englische Bank- termőföldjén fejlődött ki a mowesen. II. kiadás. Leipzig, 1910. dern bankrendszer, melynek alapelveit a kontinentális államok és Duncker és Humblot. 370 p.)

Amerika innen vették át. Bár úgy a kapitalizmus mint a bankrendszer tekintetében Németország és az északamerikai Unió sok részben túlszárnyalták mintaképeiket, azért az angol bankrendszer, mely szerző szerint (6. p.) egyesíti magában a finomság és érzékenység összes ismérveit, még ma is az érdeklődés középpontjában áll. A német irodalomban Jaffé műve az első, mely az egész angol bank- és hitelrendszer teljes képét akarja nyújtani, de csak a jegy-, letéti- és hitelbankokra terjed ki s nem foglalkozik a hitelszövetkezetekkel és takarékpénztárakkal (Savings-Banks), az emissziókkal és iparvállalatok alapításával foglalkozó bankok ismertetését pedig egy későbbi könyvre ígéri. A munka most jelent meg második kiadásban és az 1909 év végéig terjedő adatokat dolgozza fel. A könyv első fejezetében a Bank of England sajátos szervezetét és működését ismerteti, majd a részvénytársulati bankok (Joint-StockBank) kialakulását. Igen érdekes fejtegetéseinek az a része, ahol a magánbankárok szerepét, közgazdasági jelentőségét s végül a részvénytársulatok által való felszívásukat ismerteti. Skócia bankrendszerét (70—75 pp.), melyet az angollal szemben kezdettől fogva erős koncentrációs és monopolisztikus törekvések jellemeznek, behatóan tár-

Az angol bankrendszer

501

gyalja. Irland gazdasági hátramaradottsága magyarázza meg, hogy az ír bankrendszer még fejletlen és ellentétben az Angliában és Skótországban uralkodó viszonylag olcsó kamatlábbal, az ír bankok valósággal uzsorát űznek. Az angol bankrendszer specialitása, hogy a legtöbb üzlet lebonyolítása, különösen pedig a váltóleszámítolás és értékpapír üzlet alkuszok (Brill-Brokers, Stock-Brokers, Stock-Jobbers) közvetítésével történik, ami szerzőben is azt a benyomást kelti, mint ha az egyéni tevékenységnek még igen tág tere volna a banküzlet terén. De már az ő általa nyújtott adatokból kitűnik, hogy az önállóság csak látszólagos s az alkuszok ma már egy-két nagyobb céget kivéve, a nagy részvénytársulati bankok függvényei. A Clearinghouse-ról szóló fejezetben ennek a szédületes számokkal operáló intézménynek világos és pontos leírását kapjuk. A második rész elején szerző a jegykibocsátás technikáját, a csekk- és váltóforgalom lebonyolításának módjait ismerteti. A hitelkoncentrációról szóló fejezet némi csalódást okoz, mert azt hisszük, hogy arról a kérdésről kapunk felvilágosítást, miképen vonják magukhoz a nagybankok a gazdasági és hitelélet vezetését, de itt inkább technikai kérdésekről, pénztári ügy vitelről, betétek és követelések kezeléséről van szó. A második rész harmadik fejezete a hitelnyújtás módjait, feltételeit ismerteti, itt szintén a hiteltechnikai szempontok a túlnyomók. A harmadik rész a bankok belső szervezetével és ügyvitelével foglalkozik. Legértékesebb az a fejezet, mely az angol bank tartalékrendszerét és diszkontó politikáját ismerteti. Kevés újat mond, de oly világosan foglalja mondanivalóit össze, hogy a legbonyolultabb kérdéseket is megérteti. A kötet végén az angol bank szervezetének és angol hitelélet hiányainak megjavítására irányuló reformterveket ismerteti. Művét statisztikai táblákkal zárja le. A könyv előnyei a világos és könnyen érthető előadás, hátránya hogy elsősorban a banktechnikai szempontokra van tekintettel és a közgazdasági kérdéseket csak másodsorban érinti. Mindamellett sok értékes adatokat nyerünk belőle a bankok által előidézett tőkekoncentrációból, mely Angliában újabb keletű, de azért már ott is megváltoztatta nemcsak a közgazdasági élet arculatát, hanem az állam pénzügyi és vámpolitikáját új irányok felé tereli, az osztályellentéteket pedig kiélesíti. Hilferding mondja a Finanzkapital c. művében, hogy a nagybankok egyik legfontosabb szerepe abban áll, hogy a kapitalista termelés részére mobilizálják az összes társadalmi osztályok tőkefölöslegét és megtakarított pénzeit. Jaffé ha nem is hasonló szavakkal, de azonos nézeten van s azt mondja, hogy talán az Egyesült Államokat kivéve, sehol sem sikerült ez a mobilizálás úgy, mint Angliában (3. p.) A koncentráció méreteire jellemző, hogy míg 1875-ben az Egyesültkirályságokban 118 letéti bank működött, 1908-ban már csak 63, de viszont ezeknek 6801 fiókjuk volt. Skóciában összesen 8 bank van, összesen 1208 fiókkal (70. ρ.) Α bankkoncentráció a folytonos fúziók és amalgamációk útján egyre jobban előrehalad, egyik klasszikus példája ennek a London City and Midland Bank, mely körülbelől 50 magán és részvénytársulati bankból keletkezett 1908-ban, 630 fiókja volt es 67 millió £ (1608 millió korona) idegen pénzt kezelt s melynek

502

Egy szociológiai életbölcselet

érdekes lezármazási törzsfáját szerző közli is (56. p.) 1877-től 1909-ig 218 egybeolvadás történt. 1897—1906 között 85 amalgamáció volt, ezek közül 68 esetben 6 nagybank volt a kezdeményező. (280. p.) A magán bankárok kiveszőben vannak, 1810-ben a Clearínghouse-nak még 46 bankár tagja volt, 1873-ban már csak 13, 1900-ban csak 3, ezek közül egy azóta beszüntette üzletét. (63. p.) Jaffé is reámutat az újabban sokat hangoztatott tényre, hogy Anglia Franciaországhoz hasonlóan egyre jobban kölcsönadó állammá válik, mely az akkumulált összegeket nem az iparba fekteteti, hanem a külföldnek adja kölcsön. Ehhez az ipari vállalkozás és tőketelítettség magas fokán kívül a bankkoncentráeió is hozzájárul, mert azok a tőkék, melyek azelőtt az ipari központokban rendelkezésre állottak, most a nagybankok fiókhálózata folytán Londonba áramlanak s ott tőzsdei spekulációkra fordíttatnak. (81., 123—124. pp.) S hogy a társadalmi felfogások mennyire megváltoznak gazdasági változások kényszere következtében, azt igazolja, hogy míg azelőtt a bankárságról azt tartották, hogy az hivatás és nem üzlet (Banking is a profession, not a trade), s a régi bankár gondosan ügyelt arra, hogy az ügyfelek megszerzésében a a gentlemanlike szabályait betartsa s unfair dolognak tekintette volna, egy másik bankár ügyfelével üzleti viszonyba lépni, addig ma a nagybankok és fiókjaik a legerőltetebb hajszával versenyeznek és kaparítják el egymás ügyfeleit. (286. p.) Hogy ez csak rövid ideig tart, s az egyensúly állapotának elérése után a legerősebb bankkartellirozás várható, ezt a szerző is · megjósolja. Végül azt a következtetést vonja le (346 p.), hogy a bankszervezet terén végbemenő változások is mutatják, hogy Anglia kezd eddigi önteltségéből és letargiájából felocsúdni s az európai államok fejlődésének útjára tér, hogy megtámadott hegemóniáját a pénzpiacon visszahódítsa. Szende Pál.

Egy szociológiai életböl- E folyóirat januári számában mutatcselet.(F. Müller-Lyer: Der Sinn tam be szemlénk olvasóinak Müllerdes Lebens. Die Entwicklungsstufen Lyer Phasen der Kultur c. munder Menschheit. Band I. München, káját, mely első kötete volt annak 1910. J, F. Lehmanns Verl. 290 p.) a nagyarányú kísérletnek, melyben

szerző a kulturfejlődés főirányait akarja összefoglalni. Jelen munka e szintetikus műhöz bevezetésül kíván szolgálni, bár létrejövetelét nem e terv előkészítő munkájának köszönhetjük, hanem inkább befejezésének. Ugyanis miután a szerző „sok éven át a szociológia széles birodalmát bejárta, miután a kultúra minden fontosabb részletterületén átnézeteket szerzett magának és a kultúrmozgás irányvonalainak megállapítására törekedett, szükségét érezte annak, hogy emez átnézetek felett egy átnézetet szerezzen magának, hogy az összes részletek egységesítését végrehajtsa s tisztába hozza azt az összbenyomást, melyet emez évek alatt nyert.” így született meg ez a könyv, melynek jelentőségét szerző a következőkben találja: „1. A múltnak természetfölötti tanaiban (a teológiai és metafizikai gondolatrendszerekben) tökéletesen megfelelő és kielégítő filozófiája volt. A jelennek eddig nem volt része ebben a boldogságban. A természetfölötti világnézet túlélte

Egy szociológiai életbölcselet

503

magát. Kétely és kritika szétrágták gyökereit. Kinyilatkoztatás és kizárólag szemlélődő gondolkozás (spekuláció) nem megismerési források többé számunkra. Egy filozófiának, mely korunk szellemi szükségleteinek megfelelni akar, tapasztalaton, vagyis a tények tudományos feldolgozásán kell alapulnia s a tudomány talaján kell felépülnie. 1. Azok a kísérletek, melyek azt célozták, hogy ezt az épületet kizárólag a természettudományok alapján építsék fel, mind egyoldalúak, tehát tévesek és ki nem elégítők voltak; véglegesen sikerteleneknek kell azokat tartanunk. 2. A modern kulturtudomány, a társadalomtan, a szociológia az emberi szellem számára a tényleges tudás egy új területét hódította meg. És ha az emberről való ezt a tudásunkat a természetről való tudásunkkal egyesítjük, akkor képesek agyunk oly filozófiát létrehozni, mely kultúránkhoz méltó. Mert csak az emberről szóló tudomány lesz képes választ adni az emberiség nagy kérdéseire.” Vagyis egy népies filozófiát akart szerző írni, mely alatt nem oly bölcseletet ért, „mely a műveltek számára túl alacsony volna, hanem oly világnézetet, mely oly nagy és minden iskolai veszekedéstől és szőrszálhasogatástól oly távol áll, hogy még a néplelket is képes volna a maga számára meghódítani.” Nem lehet vitás, hogy a szociológia szempontjából nézve nemcsak a szorosan vett társadalmi együttlét, hanem magának a lélekannak, a morálnak, a filozófiának, a történelem- és vallásbölcseletnek problémái új és termékeny beállítást nyernek, vagyis hogy a szellemi tudományok összes értékeinek kritikája a társadalmi törvényszerűségek szempontjából rendkívül fontos és szükséges volna. Máris egy egész sereg részletvizsgálódást ismerünk, mely a sajátképeni szociológiai vagy tömeglélektani elem főfontosságát vagy túlsúlyát mutatták ki oly tereken, amelyeket eddig a társadalmi élet törvényszerűségeitől függetlenül kutattak. Jelen könyv azonban kevésbbé tekinthető egy ilyen szociológiai kritikának, mint inkább oly szociológiai bevezetésnek, mely az új tudomány céljait, módszereit s néhány fontosabb eredményeit összefoglalni akarja abból a célból, hogy a filozófia néhány régi problémájára feleletet adjon. Ezt a munkát nagy olvasottsággal, sok okossággal, teljes kifejezési biztonsággal hajtja végre, de a kritikusabb olvasó nem egyszer érzi, hogy szerző túlságosan egyszerűsít, optimista lelkületét túlságosan szabadjára engedi, súlyos problémákat észre se vesz, olykor már elavult bizonyítékokkal dolgozik s filozófiai következtetéseit nem mindig helyezi szilárd szociológiai adatokra. Így jut el az élet értelmének következő magyarázatára: 1. Az emberiség végső célja a tökéletes állam. Minden élő „jól organizált társadalma” az igazság, az igazságosság és a szépség birodalmában. 2. Az élet legfelsőbb célja a teljes egyéniség, a szabad individualitás, a tökéletes ember. Az egyén rendeltetése az, hogy legbensőbb lényének megfelelően éljen; az ember minden észszerű törekvése az euphoria felé tart. A társadalmi lény euphoriája csak a társadalommal való kölcsönhatásban lehetséges, mely nélkül képtelenség.

504

Proudhon és a tulajdon

3. Eme legfőbb ideálok elérésének útja a kultúra feletti uralom (Kulturbeherrschung). Vagyis a kultúrfejlődés emberiessé tétele a jól organizált és a szükséges tudományos belátással vezetett társadalom által. A Kulturbeherrschung semmi egyéb, mint a célszerű együttműködés és a kölcsönös segítségnek egy magasabb tudatossága formája. Bármily kételyekkel fogadja is valaki ezeknek az igazságoknak szociológiai bevezetéseit, lehetetlen, hogy didaktikai és morális szempontokból ne fogadja örömmel ezt a könyvet, mely egy optimista, nemes és termékeny világnézetet az érdekes és fontos ténybeli megállapítások nagy tömege segítségével a legszélesebb körök számára hozzáférhetővé tesz. Ott is, ahol a kutató csóválja a fejét, a pragmatista egyetértően bólintgat. (J.)

Proudhon és a tulajdon. Az

olyan

emberek,

akik

teljes

(Aimé Berthod: P. J. Proudhon tárgyismerettel és tudatossággal et la propriété. Un socialisme pour ellentmondanak önmaguknak, vagy a les paysans. Paris, 1910. Bibliothèque socialiste internationale.) legnagyobb mértékben elvtelenek,

vagy épen a legőszintébbek. Erre az utóbbi fajképre legjellemzőbb példa Proudhon, akinek nevétől oly soká reszkettek a tulajdon szentségén felépült jogi és gazdasági rendszer hívei. Ez az „anarchista” író épen élettanulmányai legfőbb kérdésében mondott ellent önmagának: amíg 1840-ben lopásnak nyilvánította a tulajdont, addig 1856-ban és még inkább 1865-ben már a tulajdon biztosításának eszközeit kereste. Hogy miképen esett ebbe az óriásinak tetsző ellenmondásba anélkül, hogy élete vezérlő eszméjéhez, az egyenlőséghez és az igazsághoz hűtlenné lett volna, ezt igen szemlélhetően fejti ki Berthod kis könyvében, melyben elismerésre méltó szorgalommal és kiválasztóképességgel gyűjtötte egybe Proudhon sokszor nem is épen egységes tervű munkáiból a legjellemzőbb kijelentéseket. Ε mellett mint magyarázó csak annyiban lép előtérbe, amennyiben ez szükséges, csupán munkája végén szólal meg maga is Proudhon bírálói sorában. Proudhont, úgy mint a szocialista elméletek valamennyi megalkotóját, a korukbeli társadalmi rend igazságtalanságának szemlélete késztette bírálatra, orvoslás keresésére. De különállást biztosít neki az a körülmény, hogy amíg más szocialista elmélkedők főként azt látták és azon háborodtak fel, hogy az ipari munkások tőkésvállalkozók profitja javára kénytelenek termelni, míg maguknak a puszta megélhetés eszközeit alig szerezhetik meg: addig Proudhont származásánál és nevelésénél fogva az izgatta, hogy a földművelő paraszt nem termelheti megfelelő mennyiségű munkával a boldogulásához szükségeseket, mert a föld, melyre ehhez szüksége volna, mások magántulajdonában van. Ebből a kínos helyzetből keresett kivezető utat vizsgálódásai egész hosszú sorozatában. Először rombolni akart, le akarta dönteni azokat az intézményeket, melyek akkor szerinte a munkálkodók kiaknázását lehetővé tették. Felállította „a tulajdon lopás” híressé vált

Proudhon és a tulajdon

505

elvét — amiben ugyan épen nem volt olyan eredeti, miként ő maga gondolta. Majd gondolkodni kezdett a földmunkák elvégzésének és a földmunkás megélhetésének biztosításán. Előtte eszményként a föld· műves gazdacsalád lebegett, mely saját tagjai erejével munkál meg egy megélhetésére épen elégséges (4,92 ha terjedelmű) birtokot. Birtokot abban az értelemben is, hogy a paraszt családnak nem kellene tulajdonát képeznie, a főtulajdonos lehetne az állam, ha csak a zavartalan birtoklást biztosítja a föld megművelőjének. Ez adta meg a módját annak, hogy a kisparaszt mellett az ipar is megéljen és a jobb földeken gazdálkodó paraszt se élvezzen különbözeti járadékot a rosszabb területre kerülttel szemben. A földjövedelemnek a társadalom összmunkája, valamint a használatba vett földdarab különös jósága által előállott részét beszedheti a főtulajdonos állam bérletösszegek kivetése útján. Henry Georgehoz igen közel járó eszme. Idővel azonban ez a revizionista-szocialista ízű megoldás sem elégítette ki a parasztgazda-ésszel gondolkodó Proudhont. Még mindig féltette a gazda-földmunkás politikai és gazdasági függetlenségét a főtulajdonos állam túlhatalmától. Ezért utóbb már a teljes tulajdonosi rendelkezőjogot követelte minden gazda számára, már azért is, hogy ezen „sokfelé elosztott szuverenitás” ellensúlyát képezze a szabadságot elnyeléssel fenyegető állami szuverenitásnak. A földbirtok akkumulációjának a műveltség általános elterjesztésén kívül a hitel szervezésével vélte elejét vehetni, mely a föld megmunkálóit olcsó, gyorsan törleszthető kölcsönök segítségével juttatná az általuk művelt területek tulajdonjogához. Proudhonnak épen ez a hitelügyi szemlélődése legkevésbé szakszerű és meggyőző, látszik, hogy még nem ismerte az újabb idők parcellázó uzsoráját. Proudhon eszményét nem egy szocialista tekintette kispolgárinak. Berthod ezekhez nem csatlakozik, hanem az igazság nagy „anarchista”jának második eszméjét, az egyes művelők birtoklásába átengedett köz-föld-tulajdont írja zászlajára. Néhány lapot szentel ő is a szocialista elmélkedők vergődésének a tiszta kommunizmus iránt oly kevéssé fogékony parasztság megnyeréseért. Revizionista álláspontját indokolni igyekszik a szocializmus három vezérlő gondolatával, melyek: a munka termelékenysége, egyéni szabadság és egyenlő igazságosság. Az ismertetett könyv bizonyára nem adja teljes képét Proudhon egész politikai, irodalmi, publicisztikai munkásságának. De tiszta rajzát nyújtja a földbirtok és tulajdon kérdésében elfoglalt álláspontjának állandó alapeszméjével és ennek dacára nagyarányú változásaival. (G.)

Folyóiratszemle

506

Folyóiratszemle Budapesti Szemle. 1911 március. A vezető cikkben gróf Andrássy Gyula II. Rákóczi Ferenc bukásával, a szatmári béke előzményeivel és Károlyi Sándor árulásával foglalkozik, aki „nem idealista és hazája mellett önmagára is gondol”, aki „nem szenvedélyes pártember” stb. S miután beszélt a nemességről, mely Rákóczit cserben hagyta, ezeket írja: „ki merne pálcát törni az arisztokrácia felett, mely Rákóczit, Bercsényit, Pálffyt, Károlyit és Széchenyi Pált produkálta s amely ez elsőrangú osztályosain kívül sok harcost adott a szabadság ügyének?” Es végül: „igazolt-e a kérlelhetetlen ítélet azzal szemben, aki belátta, hogy a harc folytatása hiábavaló s aki csak azután tette le a fegyvert, miután biztosítottnak hitte hazája legéletbevágóbb érdekét?” „A nemzet zöme a középúton maradt”. „Ha kell, megtagadja Rákóczit, ha kell, hízeleg a királynak, akit csak az imént trónjától akart megfosztani. De so'sem téveszti szem elől az ország fönmaradásának ügyét s kész a nemzet lételéért áldozni és szenvedni”. A történetíró gróf úr szívességet óhajtott tenni a másik gróf úrnak. Giornale degli economisti 1911. február 1-i számában Pantaleoni a politikai és gazdasági árak között tesz megkülönböztetést. Előbbiek nem hódolnak az indifferencia törvényének (mindegy, ki és kitől vesz, az ár a kereslet kínálat törvénye szerint alakul), utóbbiak igen. Történetileg a politikai árak letűnőben vannak és míg az előző korokban a kiváltságosak az arisztokráciák voltak, ma épen az alsó osztály érdekében léteznek még politikai árak, ami a hatalmi viszonyok eltolódásának lenne jele. Politikai árak ott vannak, ahol az eladó megkülönböztetést tesz, a vevők egy kategóriájának olcsóbb árakat szab vagy a vevő az eladók bizonyos kategóriájánál olcsóbban, kevesebb vagy több ellenszolgáltatás fejében vásárol. (Monopóliumárak nem politikai árak, a trösztöké sem.) Szükséges, hogy a megkülönböztetés fentartható legyen, különben az árak megszűnnének, hogy a priviligizáltakon kívül más ne vehesse igénybe a kedvezményeket, ami többnyire a privilegizáltak útján történik. A politikai árak szükségkép a gazdaságiak felé gravitálnak, mert a privilégiumot mindenki megszerezni törekszik, mert kerülő úton ez sikerül is többnyire és idővel. Ha a politikai árak nem fedeznék a költségeket és a normális hasznok ép ezen megkerülés folytán válnak lehetetlenné. Különben az egészségtelen gazdasági állapotok, amiket előbb utóbb előidéz, fogják az egyensúlyt helyre állítani, a politikai árakat a gazdaságiakkal egyenlővé tenni. Journal des Économistes március 15-iki számában Ives Guyot vezető helyen az amerikai jegybankokról és a híres Aldrich-féle tervezetről értekezik. — Zawadowski Alfréd szakkörökben igen előnyösen ismert hazánkfia a magyar pénzügyi szituációról ír. Arra a végeredményre jut tanulmányában, hogy a magyar állam pénzügyi helyzete 1894—1904-ig terjedő évtizedben kedvező és konszolidált volt és hogy ezt lényegesen meg nem zavarta sem az általános drágaság, amelyet az egész világ uralt, sem azon politikai visszásságok, amelyeken az ország 1904 után általesett. Az 1908 és 1909. évek zárszámadásaiból kitetsző deficitek okai ama nagy beruházások, amelyek akkor eszközöltettek és amelyek azért kumulálódtak, mert nem volt rendes költségvetés. Konstatálja, hogy az állam, épúgy mint a magánosok, rendesen és fokozatosan gazdagodnak és a pénz adófizetőképessége emelkedik.

Folyóiratszemle

507

Kommunale Praxis február 25-iki száma a községeknek a második helyű jelzáloghitellel szemben követett eljárását ismerteti. A második helyű kölcsön úgy a magán, mint a közhasznú építkezésnél mindenkor nagy nehézségeket okoz, aminek annál nagyobb a jelentősége, minthogy a lakáshiány gyakran épen e hitel megszerzésének nehézségeire vezethető vissza. Nagy fontossága van ennélfogva egyes városok azon kísérleteinek, amellyel annak megszerzését megkönnyíteni igyekszenek. München város statisztikai hivatala az elmúlt évben kérdőlapokat bocsátott szét az egyes német városokhoz az általuk követett eljárás megismerése végett. A kérdőlapokból beérkezett válaszokból kitűnik, hogy Trier, Krefeld és Neuss jelenleg is maguk gyújtanak másodhelyű kölcsönöket, míg Hamburg, Plauen és Magdeburg csak régebben követték ezt az eljárást. Hamburg 1902-ben kislakások építésére 75%-ot meg nem haladó jelzálogkölcsönökre 1,200.000 márkát adott ki. Plauen 1902-ben határozatot hozott, amely szerint oly egyesületeknek, vagy személyeknek, akik kislakásos házakat szándékoznak építeni, az épület tűzkárbiztosítási értékének teljes magasságáig nyújt kölcsönt azzal a feltétellel, hogy törlesztésre és kamatra évenkint 5% fizetendő vissza; e határozat azonban csak lakáshiány idején alkalmazható; minthogy 1903-ban a lakásszükség enyhült, azóta e határozat alapján kölcsönöket a város nem folyósított. Magdeburg 200.000 márka 3%-os kölcsönt vett fel egy pénzintézetnél és ez összegből kislakásos építkezésekre az érték 70%-nál nem nagyobb takarékpénztári kölcsönökön felül 3¼%-os kamatra és ½%-os törlesztésre másodhelyü kölcsönöket nyújt. A március 4-iki szám a brémai új szegényügyi törvény rendelkezéseit ismerteti, amelyek közt legfontosabb az, hogy az olyan munkaképes egyéneket, akiknek személyét vagy családját közpénzből támogatják, a község munkára kényszerítheti. Ε kényszerítést egy külön e célra kiküldött öttagú bizottság mondhatja ki. Egy évnél hosszabb időt csak újabb vizsgálat alapján tölt az elítélt a munkaintézetben. Az elítélő határozat ellen panasszal lehet élni a szenátushoz, vagy keresettel a rendes bírósághoz. Hiánya a törvénynek, hogy a törvénytelen gyermekről való gondoskodás elmulasztása esetén nem az apát, hanem az anyát kényszeríti munkára. A törvény folyó évi ápril 1-én ép életbe. Die Konjunktur érdekes cikket közöl a kézműipar életrevalóságáról. Sokat írnak a kisiparról, a kisipar pusztulásáról, de senki sem figyelte meg kellő alapossággal gazdasági alapjait, bárha ez magának az iparnak érdekében állana. Ama feltételek, amelyek alatt a kézműipar dolgozik, oly különbözők, hogy a viszonyok pontos ismerete nélkül igen könnyen lehet hibás következtetéseket vonni. Pl. csak részben helyes, ha valaki az ipari statisztika számadataiból a kézműipar életképességére akar következtetéseket vonni. A külső keretek lényeges változása nélkül valamely iparágban a kézműipar helyzete tökéletesen megváltozhatik pl. ott, ahol az árúelőállítás a tulajdonképeni kézműiparos kezeitől elvonatik. Pl. a városi mészárosokat vegyük. A levágás és a húsfeldarabolás főleg a vágóhídon történik, a kismészárosok, akik az iparagban még dominálnak, főképen már csak hús detail-árúsítók. Ez oly átalakulási folyamat, amely számszerűleg kifejezést még nem nyert, amelynek következése azonban a kézműipar pozíciójának sülyedése. A végeredményben újból elmondható, hogy kívánatos volna a kézműipar helyzetének részletes

508

Folyóiratszemle

Magyar Gazdák Szemléje februári számában Heinrich István ír a magyar mezőgazdaság jövedelmezőségéről. Kultúrnövényeinknek hektáronként közepes termés mellett 4500—5000 köbméter vízre van szükségük évente s ehhez 450—500 mm. esőnek kellene esni. Az évi esőmennyiség a gabonatermő magyar Alföldön azonban lényegesen kevesebb, mint amennyi szükséges. Ez a legfőbb oka annak, hogy a magyar föld kevesebbet terem, mint nyugateurópai szomszédainknak lényegesen rosszabb minőségű földjei. Szerző ezen a bajon öntözőcsatornák építésével akar segíteni. Megfelelő öntözés mellett a rétek annyi szénát teremnének, hogy egy hold 4 tehenet bőségesen ellátna évente. A szemtermelést a vízművek segítségével meg lehetne kétszerezni. Mindez Heinrich számításai szerint nem is kerülne nagy anyagi áldozatba. A Duna, Tisza vagy a Rába vízével hektáronként 33 korona évi költség mellett lehetne öntözőcsatornákat építeni, s ez a magyar föld értékét hektáronként 3000 koronával, évi jövedelmét pedig 300 koronával növelné. A füzet többi cikkei komolyabb érdeklődésre nem tarthatnak számot. Nem mulaszthatjuk el azonban azt a megjegyzést, hogy míg a magyar gazdák tudományos folyóirata ökölnyi betűkkel legelső helyen nyomatta ki a „Szövetségünk a kisgazdákért” című parasztfogó cikket, addig Heinrich Istvánnak nagy perspektívát nyitó s a magyar mezőgazdaság szempontjából beláthatatlan jelentőségű kérdést tárgyaló cikkét egész apró betűkkel nyomatta ki s sok nívótlan és felületes cikk után a füzet legvégére tette. Magyar Figyelő, 1911 március 16. Prohászka Ottokár Az én filozófiám címmel Akadémiában tartott székfoglalójának, az Intellektualizmus túlhajtásai-nak alapgondolatait fejti ki. Írja, hogy az erkölcsi elem hanyatlása az értelmi ismeretnek helytelen, mert túlzó értékelésével függ össze. A modern szellemi élet akaratgyöngeségének, jellemszegénységének, a közerkölcsök hanyatlásának az oka nem is annyira új eszmékben s teóriákban, mint inkább a szellemi élet egyensúlyának: higienéjénak megzavarodásában keresendő. Oka ennek az ismeret helytelen értékelése, az a tévedés, mintha a fogalom, a tárgynak tulajdonképeni, az életre nézve kimerítő, a lét értelmét kifejező megfogása volna. Nem kicsinyli le a természettudományt, csak a naív naturalizmust. A természettudomány egyáltalán nem ér le a dolgok lényegéhez. Magyar Társadalomtudományi Szemle. 1911 március. Szentirmai Imre a szociológia kiindulása és feladatai c. cikkében avval kezdi, hogy az eddigi társadalomtudományi kutatások főhibája az, hogy nem foglalkoztak a társadalom anyagát s tartalmát tevő emberrel és annak igazi természetével, nem vették számításaikba azt, hogy az ember állatvoltán kívül szellemi lény is. Szerinte ezt a lényt, ezt az egész embert kell előbb alaposan megvizsgálnunk s csak ezután, „a szélesen lerakott alapról indulhatunk a szociológia mai zűrzavaros rejtelmeibe”. Az ember külső természetét ismertnek veszi és csak a szellemi életet nézi s böngészéseinek eredménye két meghatározása a szociológiának, amelyek közül az egyik így szól: „a szociológia az a tudomány, mely arra a körülményre való tekintettel vizsgálja az emberi haladást, hogy az ember nem egyedben (t. i. természetrajzilag két egyedben: férfi és nő), hanem fajban él e földön, vagyis a boldogulásért való küzdelmében nem egyedül áll, hanem társai, illetőleg versenytársai vannak”. A nő és a társadalom. 1911 március. Ezt a számát a lap a munkásnőkérdésnek szánta abból az alkalomból, hogy a nők éjjeli munkájának eltiltásáról

Folyóiratszemle

509

szóló javaslatról mondott feminista kritikát sok oldalról — a parlamentben is — éles bírálat tárgyává tették. Vezérelvük az, hogy a társadalomnak fajpolitikai szempontból nem különleges munkásnővédelemre, hanem általános — minél kiterjedtebb — muukásvédelemre és általános nővédelemre: azaz az anyaság védelmére és anyasági biztosításra, meg a háztartás reformjára van szüksége. Ebből a nézőpontból foglalkozik Schwimmer Rózsa ismét az éjjeli munka kérdésével és kijelenti, hogy a „kivételes szabályozás, akár polgári, akár munkásfoglalkozásról van szó, az emberi társadalom munkájából ki nem küszöbölhető női munka versenyképességét súlyosan csökkenti”. Gerster Miklós a női iparfelügyeletről, Louise Neergaard pedig a skandináv nők éjjeli munkájának eltiltása ellen írt cikket. Österreichische Rundschau március 1-i számában Kassowitz egyetemi tanár az alkoholellenes mozgalomról ír meglehetősen ismeretes dolgokat igen tetszetős formában. Különösen az érdekes, amit az alkoholtilalmas országokról ír, amelyeknek társadalmi statisztikája jelentékeny módon javul minden alkoholbaráti célzatosság dacára is. — Hellwig A. (Berlin) az Ausztriában még mindig nagy mértékben elterjedt babonásságról és az evvel karöltve járó kriminalitásról ír. Amit itt elmond, az Magyarországra nézve talán még fokozott mértékben áll. A ma is teljes mértékben virágzó és ható számtalan babonás felfogás és hit közül példaképen néhányat sorol csak fel, amelyek — amint az utóbbi évek számos pere mutatja — minduntalan kriminalitásra vezetnek, vagy pedig ügyes szélhámosokat táplálnak. A babona állandó ébrentartói a jövendőmondók, kártyajósnők, akiknek hirdetéseit még úgynevezett tekintélyes lapok is felveszik és akik hihetetlenül sok kárt okoznak. A legújabb időkben egész sorozata ismeretes az olyan gyilkosságoknak, amelyeknek elkövetői valósággal tanácsot kértek és kaptak tettük végrehajtása előtt. Hellwig az újabb tipikus esetek hosszú sorát adja. Egy másik súlyos babona, amely ugyancsak ama kívánsággal függ össze, hogy miként lehet fáradság nélkül, gyorsan meggazdagodni, a kincsásók hite, hogy elásott vagyonokat meghatározott, misztikus eljárással ki lehet emelni. Ennek a babonának számtalan áldozata ismeretes és különösen társadalomellenes vonása a vele összefüggő, kincseket őrző, lelkekről szóló és gyakran emberölésre vezető képzet. Sokkal nagyobb gyakorlati fontosságú babonacsoport az, amely a kuruzslás körül forog: javasasszonyok, kenők, ráimádkozók stb. fejezete, szomorú fejezet, amelynek évenként sok, sok ezer áldozata van. Képzelhető, mily szomorúan állunk e tekintetben, ha már a magyar kormánynak az ország közállapotairól szóló évi jelentése is, leszállva olimpusi bürokrata magasságából, megemlékszik eme rákfenéről. A halott fétisekről szóló hit is él és számtalan sírmegbolygatásra vezet, amint azt a napilapokban minduntalan olvasni. Aztán jönnek a vámpírok stb. stb. A cikkíró módokat ajánl e babonák kiirtására. Ámde tudjuk, hogy ez csak szimptomatikus gyógymód. A bajok gyökerét csak akkor vágtuk ki, ha igazi kultúrát teremtünk, nem extenzívet, hanem mélyrehatót. Mit akarjon az olyan ország babonát irtani, amelynek majdnem fele analfabéta és amely oly nagy mértékben, legrosszabb értelemben vett papi nyűg alatt él. — Popovici C. Aurél „Magyaren und Rumänen” címen a román kérdésről írván, ama tényből indul ki, hogy míg a koalíció idején 25 nemzetiségi képviselő közül 14 volt román, ma 12 millió nemzetiséginek nyolc nemzetiségi képviselője van. Annak megállapítása után, hogy a románság, román nép lévén, oly izoláltan áll az idegen népek tengerében, mint a magyar, nagy hibának tartja, hogy magyar

510

Folyóiratszemle

részről a két nép között fennálló és a hasonló elszigeteltségből folyó érdekközösséget fel nem ismerték és inkább Horvátországnak adtak autonómiát, mint a románoknak. A román kérdést a monarchiára nézve fontosabbnak tartja, mint a cseh kérdést. Az összes román nemzetiségi gravamenek felsorolása után méltán konstatálja, hogy dacára gróf Tisza ismeretes beszédének, a magyarság és románság között fenforgó ellentétek áthidalhatatlanok, még pedig egyrészt azért, mert a kormány utópista és zaklató, magyarosító politikáját feledni nem akarja, másrészt, mert a románok hívek önmagukhoz és fentartásos békébe bele nem mennek. Becsületes és tartós békére akár románokkal, akár más nemzetiségekkel a cikkíró szerint csak az a kormány számíthat, amely a mai erőszakos magyarosító politikát feladja és az állami kereteken belül szabadon engedi kifejlődni a nemzetiségek egyéni kultúráját. A magyarság a maga 6 milliójával, úgymond, nem ugyanaz, mint a 70 milliós germán kultúra, hanem maga is csak egy kis zaklatott nemzetiség, melynek, ha megakar élni, egyezkednie kell nemcsak a románokkal, hanem Magyarország és Ausztria és a Délkelet minden népével. Revue Politique et Parlamentaire 1911 március. Gerard bizonyítgatja, hogy az állami beavatkozás és államosítás hívei fogynak, az erre irányuló törekvések veszítenek erejükből. Elsősorban a munkásságnál konstatálja ezt, melynek legerőteljesebb mozgalma a szindikalizmus szerinte a beavatkozás és államosítás ellen van. Ok: a munkásság helyzete az állami vállalatoknál nem jobb, az állam bérmozgalmaikat letöri beavatkozásával. De a szocialista-pártban is egyre többen szólalnak fel az államosítási törekvések ellen. A polgári pártoknál elsősorban a képviselőház többsége ellene van a monopóliumoknak és a radikálispárt, melynél ezelőtt az állami vállalkozás, mint jövedelemforrása fontos kiegészítője a programmban volt, ebbéli törekvéseit feladta. Ugy az alkohol, mint a biztosítási és bányamonopóliumnak hiányzik a többsége. A bányamonopólium elveit pedig elfogadta az előző törvényhozás bizottsága, most azonban ellene van. A munkaviszonyok szabályozása sem sikerült, a rendel kezések végrehajtatlanok és végrehajthatatlanok, túlságosan egyöntetűek, csak súrlódásokra adnak bőven okot. Szerző szerint míg az államosítás és állami beavatkozás oka a szervezkedési szabadság hiánya, a szervezkedés fejletlensége volt, most ép a szervezkedés fejlettsége, amely a kihasználtaknak megfelelő védelmet nyújt, okozza, hogy az állami beavatkozás veszít népszerűségéből, állami vállalatok pedig nem hozzák meg a kívánt eredményt (felelőtlen vezetés, bürokratikus kezelés, önkényesség) az általuk célba vett haszon pedig más módon jobban biztosítható. La Revue des ldées, 1911. február. Havelock Ellis azon álmok jelentőségét kutatja, melyekben meghalt felebarátaink jelennek meg. Az álomra jellemző sajátságos lelkiállapotban igyekszünk elhinni, hogy azok élnek s ez a benyomás ébrenlétben is hatással van ránk. A primitív ember szellemhite szoros összefüggésben áll az ilyenfajta álmokkal. Revue du Mois, 1911. február. J. Μ. Baldwin „A darwinizmus és a társadalmi tudományok” c. cikkében azt fejtegeti, hogy a biológia törvényei nem elegendők a társadalmi tevékenységek magyarázására, mert ezek elsősorban pszichológiai tények s mint ilyenek definiálandók. Revue d'économie politique. E. Schwiedland arról a szoros összefüggésről szól, mely a népesség fizikai és intellektuális sajátságai, nemkülönben

Folyóiratszemle

511

kor, nem, foglalkozás szerinti megoszlása, másrészt az állam katonai és gazdagági hatalma közt áll fenn. A népesség szellemi és testi fejlettsége ép oly fontos, sőt még fontosabb, mint számbeli gyarapodása. Ezért szükség van az állam beavatkozására a faj javítása érdekében. Egy nagyarányú, eugenikus politika az, amely a legfényesebben fogja igazolni a demokráciát: egy magasabbrendű jövő nemzedék, a holnap arisztokráciájának a megteremtésével. — E. Chatelain a nemzeti jövedelemnek a tőke és munka közti megoszlását vizsgálja. Ives Guyot ama nézetével szemben, mely azt igyekszik kimutatni statisztikai adatok segítségével, hogy a nemzeti jövedelemnek az utolsó évtizedekben beállott növekedése a munkásság javára szolgált, kimutatja, hogy a munkajövedelem csak abszolúte növekedett, de az összjövedelemhez való viszonyában csökkent. Más szóval a kapitalista jövedelem nagyobb mértékben emelkedett, mint a munkások jövedelme, a munkabér. Revue économique internationale. 1911. február. Bertrand Nogaro a tõke nemzetközi forgalmának a nemzetek gazdasági életére való hatását tárgyalja. Egy nemzeti gazdasági politikának főcélja nem a kivitel vagy bevitel előmozdítása lesz önmagukért, hanem a nemzet termelése. Egy nemzet termelését pedig — ellentétben azzal, amit a klasszikus közgazdaságtan tanít — nemcsak bizonyos megváltoztathatlan természeti feltételek határozzák meg, hanem ellenkezőleg, a termelés igen sok ága akármelyik országban egyformán kedvező talajra talál; és a tőke, mely napjainkban végtelenül mozgékony, igen gyakran önmaga megteremti bizonyos termelési ág szükséges feltételeit, már egyedül azáltal, hogy arra a helyre húzódik. A vámpolitikának tehát, mint az egész nemzeti gazdasági politikának, arra kell irányulnia, hogy annyi tőkét tartson vissza vagy vonzzon az országba, mely szükséges a nemzeti talaj lehető legjobb kihasználására. Ez igen nehéz feladat; mindazonáltal épen a vámrendszer a legegyszerűbb eszköz, mely az állam rendelkezésére áll, a nemzet földjére lokalizálni mindazon iparágakat, melyek legjobban engedik azt kihasználni. S ez nemcsak azáltal, hogy védelmezi a születő iparágakat, mint a védvámosok szokott formulája mondja, hanem főkép azért, mert igen gyakran rábírja az idegen tőkést azon országban állítani fel gyárait, melyben eladni akar, avégből, hogy ily módon elkerülje a vám fizetését. A védvám, ily módon, a nemzeti gazdaság fejlődésére kedvező tőkeforgalmat idézhet elő. Az ipar e vándorlása mind-inkább kiegyenlíti a termelési lehetőségeket a különböző országokban s azon eredménnyel fog járni, hogy a régi, történelmi országok elfogják veszíteni, felsőbbségüket, melyet tőkéjüknek s fejlettebb eszközeiknek köszönhettek. Szükségszerűleg a termelés decentralizációjához s a népesedési központok folytonos eltolódásához fog vezetni. De bárhogyan legyen is, amíg az egyesek tevékenysége egy nemzetközi közgazdaság irányában gyakoroltatik, az állami politika a nemzeti gazdaságok megtartására és fejlesztésére törekszik. Így különösen a vámpolitika, mely lokalizálni akarván a nemzeti földre a termelést, arra irányul, hogy ott tartsa s oda vonja a népességet s megőrizze azt egy bizonyos nép és egy bizonyos föld között. — Egy másik érdekes cikkben Etienne Antonelli a munkások nyereségi részesedésének kérdését tárgyalja az ipari vállalatokban s a jelenleg Franciaországban napirenden lévő kérdés mai állását adja. A Godardt-, Mildé- és Périssé-féle tervezetek rövid ismertetése s kritikája után, az ő általa kidolgozott s Briand által szuggerált megoldási tervezetet ismerteti. Ε tervezet szerint a „munkásrészesedési társaság” hasonló a közönséges részvénytársaságokhoz, bizonyos különös feltételek mellett. Milyenek p. o. a

512

Folyóiratszemle

részvények kétfélesége: tőkerészvény és munkarészvény, melyek egyenlő jogokat adnak tulajdonosaiknak. A munkarészvények a társaság tényleges munkásainak kollektív tulajdonát képezik s míg a társaság fennáll az egyes munkásnak nincs semmi joga a munkarészvény tulajdonához. A munkarészvényesek a részvényszámok szerint részesednek a társaság vezetésében. Végül az ily társaságokra vonatkozó törvényjavaslat szövegét közli, mely ugyan még beterjesztve nem volt s most Briand bukása után talán sokáig nem is lesz. Scientia, 1911. 1. sz. N. Herz szerint a földön eddig hat geológiai egymásutánban fellépő jégkorszak volt. A glecserek e periodikus keletkezéséhez szükséges hőmérsékbeli változások magyarázására csillagászati faktorokat, elsősorban az ekliptika ferdeségének változását kell felvennünk. Külön érdekessége a kitűnő cikknek, hogy szerző egy újabb jégkorszak közeledtét látja valószínűnek. — W. I. Sollas igen figyelemreméltó cikkben foglalja össze az ember származásáról és fejlődéséről való ismereteink mai állását. Kiemeljük azt a tételét, hogy az ember koponyájának térfogata a geológiai idők rendjén visszafelé menve nem csökken, hanem ellenkezőleg nő, úgy, hogy az értelmi fejlettség és a koponya térfogata (s evvel az agyvelő súlya) között semmiféle korrelációt sem vehetünk fel. Szocializmus márciusi számában Ágoston Péter az agrárprogramm kérdésével foglalkozik, melynek megalkotására most kerül sor a magyar szociáldemokratapártban. Á. nem elméleti, hanem akció-programmot propagál, mely a tulajdonképeni munkásköveteléseken kívül a kis- és törpebirtokosok érdekeit is védené. Erre különösen azért van szükség, mert a nagybirtok Magyarországon nem kapitalisztikus nagyüzem és a föld társadalmasításának lehetősége még úgylátszik messze van. Soziale Praxis március 2-iki száma a berlini kávéházi alkalmazottak társadalmi helyzetét ismerteti. A megejtett vizsgálat 244 vállalatra terjedt ki, amelyben az alkalmazottak összes száma 2462 volt. A vállalatok legnagyobb része kisüzem volt, amit bizonyít az, hogy 1 pincért 59, 2—3 pincért 86 és 4—5 pincért 40 üzem alkalmazott, emellett azonban az üzleti helyiségek bére rendkívül magas összeget mutat (csak két vállalat fizetett 3000 márkánál kevesebbet). A munkaidőre nézve a következő adatokat találjuk: pincérek, szakácsok és pénztárosnők száma: napi 9 órán alul 210, 9—10 órát 333, 10—11 órát 602, 11—12 órát 460, 12 órán túl 129, 16 órán túl 73. A nyújtott táplálék 38 esetben rossz, vagy élvezhetetlen volt, 58 esetben túl kevés. Az ételhordó pincérek bérei a következők voltak: heti 15 márkával 5 pincér, 25 márkával 23, 30 márkával 36, 40 márkával 45, 45 márkával 7, 70 márkával 20 pincér; ezen kívül vagy élelem, vagy élelemre fejenkint és naponkint egy márka. A pénztárosnőknél az esetek legnagyobb részében 30—40 márkát találunk, azonkívül élelmet és lakást.. — Az angliai sárga szakszervezeti mozgalom vezetője a National Free Labour Association, mely a legutóbbi választásoknál igen nagy szerepet játszott. Ez az egyesület a ,szabad”, azaz a Trade Unionokban nem szervezett munkásokat képviseli és 786.000 tagot számlál, akik azonban nem tartoznak tagsági díjat fizetni. Jellemző, hogy a választások alkalmával a konzervatív jelöltek mellett foglaltak állást és hogy csodálatosképen még a kormány szociálpolitikai javaslatait is ellenzik. Lapjaik a Free Labour Gazette és a Free Labour Press. Minden alkalommal határozottan ellenzik a sztrájkot. Félreismerhetetlenül az osztálytudat nélkül való és a tőkések által vezetett munkásságnak a képviseletei, amelyek még a hasonló szellemű kontinentális szervezetek politikájánál is reakciósabb működést fejtenek ki.

Braun Róbert: A faji kérdés Amerikában

Recommend Documents