Botka László: „A szegediség szabadság és polgári lét!” 2014-05-23 17:03:18 Ünnepi közgyűlésen emlékeztek meg pénteken délután a városháza előtt Szeged szabad királyi várossá válásának 295. évfordulójáról. Szeged napján díszpolgárt avattak és a város kiválóságait köszöntötték a Széchenyi téren. Ünnepi beszédet mondott Botka László polgármester. Kitüntetések, elismerések Szeged díszpolgára Trogmayer Ottó régész, nyugalmazott múzeumigazgató Pro Urbe díj Dudits Dénes akadémikus Török Attiláné Pusztai Éva nyugalmazott egyetemi docens Szegedért Emlékérem Wittmann Tibor belgyógyászprofesszor Gaskó Béla muzeológus Simon Ferenc festőművész Alföldi István, a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság vezetője Szalai József nyugalmazott iskolaigazgató A Szeged Nemzetközi Kapcsolataiért emlékérem Ványai Éva, a Szeged Kistérségi Többcélú Társaság Egyesített Szociális Intézményének főigazgatója Nagy Katalin professzor, a szegedi fogorvoskar dékánja Tisztelt Vendégeink, Hölgyeim és Uraim, Kedves Szegediek! Ha most föltekintünk a városháza tornyára, s még följebb, Szeged fölött a magas égre – ezen a szép ünnepen majd’ háromszáz évnyi történelem tekint le ránk. 295 esztendő – a mindenségben egyharmad évezred csupán, nekünk, ennek a városnak viszont a lényege, ereje, szellemisége, meghatározása. Egy ennél is régebbi irat, az ötszáz éve keletkezett királyi följegyzés már arról tudósít: „Ez egy olyan város, amelynek nem csak szabad gazdái, hanem cívisei is vannak, s e két rendiség együtt olyan civitast (azaz polgárságot) képez, mely különleges önállósággal és szabadságokkal van felruházva”. Ebben a néhány sorban pedig benne van az a két kulcsfogalom, ami minden későbbi korra, minden lehetséges viszonyra meghatározza mindazt, amit úgy hívunk: szegediség. Szabadság és polgári lét. Önállóság és felelősség. Szabadság, mely szárnyakat ad – és felelősség, mely korlátokat szab. Ez az a cél, amiért a szegediek képesek történelmük folyamán bármikor a legkitartóbban, a legelszántabban küzdeni, ez, ami mindig egységbe forrasztja a sok-sok különféle akaratot, ez, ami előhívja a legjobb képességeket. Bizalmat és önbizalmat, tudást, ötletet, leleményességet. Ennek a városnak szüksége is van minderre. Mert attól kezdve, hogy a legelső idetelepülők leverték a legelső sátorcölöpöt a Tisza és Maros szögletén, mindig szembe kellett nézniük a veszedelmekkel: a folyók áradásaival, az időjárás szeszélyeivel, a csontig hatoló pusztai széllel és a mindig máshonnan betörő, hódító ellenséggel.
A szegedi nép hamar megtanulja hát, hogy túlélése, boldogulása, gyarapodása záloga kizárólag az egység, a közös akarat, a közös döntés és a közös felelősség. Ezért ragaszkodik körömszakadtig a szabadságához, ezért vív hosszú, olykor kilátástalannak tűnő küzdelmet azért, hogy bizonysága, okmánya, kiváltságlevele legyen arról, ami lényege: arról, hogy szabad emberek közössége. 1719. május 21-én Szeged nagy csatát nyer. Történetében nem először – és nem utoljára. A ránk maradt iratok szerint „veres bársonykötésbe foglalt”, 26 lapból álló pergamen ettől a naptól kezdve hivatalosan is igazolja, hogy Szeged lakói valamennyien „közel állanak a nemesek rendjéhez, nem tartoztak másnak adózni vagy szolgálni, mint egyedül a királynak”, „Az összes lakosok a város közterheinek viselése alól magukat ki nem vonhatják”, és „a paraszti ingyen szolgálmányok követelésétől a királyi kamara eltiltatik”. Megvan, együtt van hát mindaz, amit akár ma, a XXI. században demokráciának nevezünk: a kizsákmányolás megszüntetése, a közteherviselés, az egyenjogúság, a szabadság és az önállóság. Hölgyeim és Uraim, a királyi oklevél árnyéka hosszúra nyúlik: a sokszínű szabadság igénye, az önálló döntés képessége és felelőssége mindmáig olyan fundamentum, melyre építkezni tudunk, mely sikereink feltétele és záloga. 295 évvel azután, hogy Szeged megérkezett egy vágyott és kívánt közösségbe, a szabad királyi városok családjába, magához ölelte egy másik, vágyott és természetes közösség is: az európai városok nagy családja. Éppen 10 éve annak, hogy Magyarországon – lakóinak akarata és népszavazásának eredményeképpen – történt egy másik megérkezés is: tágabb hazánkba, Európába, az Európai Unió közösségébe.
S ha önmagunkban sokszor volt lehetőségünk megtapasztalni, hogyan sokszorozza meg a közös akarat egy város erejét – ezután megtapasztalhattuk, hogyan emel föl egy még nagyobb közösség teremtő ereje. 135 évvel azután, hogy a földdel egyenlővé tett, elpusztult Szeged a Nagy Árvíz után megerősödve, megszépülve újjáépült; 90 évvel azután, hogy Trianon traumájából ocsúdva Szeged egyetemi város és kulturális régióközpont lett, 10 éve itt, a Tisza parton épül az ország legsikeresebb európai uniós városa. 300 milliárd forint. Ennyi pénzzel lettünk gazdagabbak. Minden egyes szegedi majd’ kétmillióval. Ebben a hatalmas, közös vállalkozásban építettünk hat év alatt két autópályát, korszerűsítettük a teljes tömegközlekedést, felújítottuk lakótelepeinket, megszépítettük köztereinket. Újak és megújultak közművelődési intézményeink, milliárdokat költöttünk iskolákra. A napokban nyílik XXI. századi egészségügyi intézményünk: az új klinika, a legkorszerűbb műszerekkel, műtőkkel, helikopter leszállóval. Készül a biztonságos partfal, és hisszük, a jövő kulcsát tartjuk a kezünkben, amikor beruházásaink zászlóshajójára, a lézerközpontra gondolunk: hisz ez az a terület, aminek nem árthat a gazdaság hullámverése. Tudományra, kutatásra, innovációra mindig szükség lesz – sőt egyre inkább erre lesz szükség. Ez a siker – mindannyiunk közös sikere – nem magától termett. Ott van benne a 295 esztendős okirat hosszúra nyúlt árnyéka: a szabad, sokszínű közösség teremtő ereje. És ott van benne a mindennapok kemény munkája: a gondos tervezés, a megfontolt gazdálkodás, a lehetőségek okos felismerése és kiaknázása, a fegyelmezett, olykor kemény érdekérvényesítés.
Ott van benne a szerencse. Amely bekopogtatott hozzánk – de az ajtót a kopogáshoz mi építettük neki. De bármit s bármennyit teszünk egymásért, a szegediekért – soha nem mondhatjuk: elvégeztetett, készen van. Egy élő közösségben, egy városban a megoldandó feladat mindig több, mint a megoldott. De ha mi, szegediek hiszünk közös értékeinkben, a teljesítményben, a minőségben és főként egymásban: nekivághatunk e magas hegynek, az újabb megoldandó feladatoknak. Már készen vannak a terveink. Az Európai Unió gazdálkodásának új, hétéves ciklusában szeretnénk ugyanolyan sikeresen pályázni, mint a megelőzőben. Hiszen tudjuk: a szegediek fedett uszodára, déli hídra, még szebb Tisza partra, még élhetőbb lakótelepekre vágynak. És Tudásparkra, ahol a lézerközpont kutatási részeredményei azonnal hasznosulhatnak a gazdaságban, a vállalkozásokban – valódi munkahelyek ezreit teremtve ezzel a városlakóknak. Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Vendégeink, nagy utat tettünk meg és készen vagyunk az új kihívásokra is. Jómagam a legfontosabb kihívásnak és a legszebb hivatásnak érzem a szegediek szolgálatát. Éppen ezért hivatalosan is szeretném bejelenteni: polgármesterként e szolgálatot addig kívánom folytatni, amíg Önök megtisztelnek azzal, hogy megbíznak vele.
A feladatra készen állok. Mert hiszem és vallom – a hegyek arra vannak, hogy megmásszuk őket. Tisztelt Vendégeink, bár szegedi büszkeségünkről, sikereinkről megemlékezve jórészt utakról, épületekről, kőről és tégláról szólt a felsorolás, mindannyian tudjuk: a város nem ez, nem csak ez. A város történelem és emlékek sokasága, a város képek és illatok, barátságok és családi kötelékek szövevénye, a város a fölnevelő fészek és a holtig visszahúzó kötelék. És a város közösség, mégpedig eltérő szokású, neveltetésű, hitű és világnézetű emberek közös otthona, ahol – ha jól csináljuk – ember és ember között soha nem a hit, a világnézet, a neveltetés vagy a meggyőződés tesz különbséget, hanem kizárólag a teljesítmény, a szorgalom, a minőség és a tehetség. A város közösség, ahol a kiemelkedőt megbecsülni: kötelesség. Ezért kell ma köszönetet mondanunk mindazoknak, akiknek lelkéből leledzik mindaz, amit szegediségnek hívunk. Akik az átlagnál többet adtak annak a városnak, mely szellemével felemel és világgá röpít, de szeretetével mindig visszahúz és magához ölel. Akik tudása, tehetsége, szorgalma, akarata megtartó erő, oszlop, amely ha kell, tartja fölöttünk a magas eget.
Így elsőként kell fejet hajtanunk a régészprofesszor előtt. Aki eleven cáfolata annak a képnek, ami a tudósról él bennünk. Nem szigorú, nem zárkózott, nem „bogaras.” Már a megjelenése is összetéveszthetetlen, ahogyan mondani szokták: „városképi jelentőségű”. Európai és polgár, aki a haza lódenkabátos korszakában is páratlan eleganciával viselte csokornyakkendőjét, védjegyévé vált sétapálcáját. Nagy tudású emberek közelében illik kicsit megilletődöttnek lenni. Nos, az igazgató úr kinevetne minket, ha megilletődötten hallgatnánk. A humor, olykor az irónia, mellyel hatalmas ismeretét kezeli, a természetesség, mellyel megosztani képes, és a könnyedség, mely elkerüli az önmagukat túlságosan komolyan vevők csapdáját – az européer polgár magatartása. Szegedibb a szegedieknél, noha nem a körtöltésen belül született. A professzor úrnak köszönhetjük, hogy elhitette velünk: mélységes mély a múltnak kútja – ahová leereszkedni, éppen jelenünk, s jövőnk érdekében – mindig érdemes. Amikor megkapta a tudományos pályafutásért Magyarországon megkapható legmagasabb elismerést, a Széchenyi díjat, a maga természetes egyszerűségével úgy fogalmazott: „talán a szüleim most látnak odafentről és azt mondják: „hát ez a fiú – most kivágta a rezet.” Professzor úr, ha nem haragszik, a szegediek most csatlakoznak a szüleihez. És velük együtt vallják, hogy ön egész életével, pályafutásával, mindannyiunk örömére és büszkeségére ismét „kivágta a rezet”. Igen, kivágta a rezet… Hála és köszönet Trogmayer Ottó professzor úrnak.
És legyünk büszkék a természettudósra, aki pályája kezdetén talán még nem is sejtette: Szeged jövőjével jegyzi el magát. Ő az, aki a város életében immár meghatározó tudományág, a negyedik, XXI. századi Szeged egyik kitörési pontja: a növénygenetika, biotechnológia meghonosítója, megtartója és iskolateremtője Szegeden – és hírének vivője a világ számos országában. Pro Urbe díjas Dudits Dénes professzorunknak köszönet, köszönet érte. Van köztünk valaki, aki nemcsak szemlélője, de tevékeny részese volt a szegedi szabadság-történet egyik legfényesebb csillagának, az ötvenhatos egyetemi megmozdulásnak – mely kirobbantója, első szikrája volt a forradalomnak. S bár hitéért, meggyőződéséért drágán megfizetett, élete a „holtig helytállani” mentalitás példaképévé tette. A sors, s a város kötelességét teljesíti, amikor törleszt: tudományos pályafutásáért, közéleti szerepvállalásáért Pro Urbe díjjal. Török Attiláné Pusztai Éva vegyész docens asszonynak köszönet, köszönet érte. Higgyétek el, tíz év múlva egy számítógép nem lesz nagyobb, mint egy hűtőszekrény! – az anekdota szerint ezt mondta kollégáinak egy informatikus egyetemi hallgató pár évtizede – és természetesen senki nem hitt neki. Ma viszont már azt nem hiszi el senki, hogy valaha külön termeket építettek a számítógépeknek, amelyek sokkal kevesebbet tudtak, mint egy mai, átlagos okostelefon. De ma itt van velünk, aki nemcsak szakmája kiváló művelője, de hihetetlenül gyorsan fejlődő történetének elkötelezett őrzője is. Az informatikatörténeti múzeum, kiállítás alapítójának, Alföldi Istvánnak köszönet érte. Nemcsak tőle tudjuk, de neki hisszük el: „Csak egy Földünk van”. A biológus-múzeológus, a dél-alföld állatvilágának, madarainak, bogarainak avatott szakértője jóvoltából ma egy állandó kiállításon minden szegedi felnőtt és gyerek megismerheti a környékünk élővilágát – és ha kicsit is figyel, már elkötelezett természetvédő lesz. A múzeum kutatójának, Gaskó Bélának köszönet érte.
Fa, fém és műanyag, bőr, üveg – rengeteg minden megfordult és életre kelt a kezében, mielőtt végleg kikötött az ecsetnél. Ám azóta képein megelevenednek alföldi tájaink, az itt élők arca, sajátos vonásai, élete, környezete – a múlt és jelen teljessége. Az ezermester-fafaragó festőnek, Simon Ferencnek köszönet érte. A „nyughatatlan” iskolaigazgató soha nem érte be azzal, ami van. Ha úgy gondolta, a nyelvtudásé a jövő – teremtett kéttannyelvű intézetet, ha látta, a gyerekek milyen fogékonyak rá – művészeti tagozatot alapított, és felsőbb utasítás nélkül is kitalálta, hogy szükség van a mindennapos testnevelésre. Titka nincs – egyszerűen csak vérbeli pedagógus. A legdrágábbak, a gyermekeink nevében is: Szalai Józsefnek köszönet érte. Velünk van ma az orvosprofesszor, aki mindent tud a gyomrunkról, a táplálkozásunkról, és az ezzel kapcsolatos gyarlóságainkról. Aki mindent megtesz azért, hogy gyarlóságainkra ráébresszen minket – de ha már megtörtént a baj, azért is mindent megtesz, hogy segítsen – hogy újra működjön, hogy ne fájjon. Szenvedélyesen óv minket szenvedéseinktől a nemzetközi hírű belgyógyász professzor, Wittmann Tibor köszönet érte. Két hivatás, két elkötelezettség: az orvosé és a felelős közéleti személyiségé. Az alpolgármester asszony mindmáig az egyetlen hölgy, aki a szegedi politika világába nemcsak beküzdötte magát, de ott példaértékűen helyt is állt. Évekig volt felelős egészségügyünkért, szociálpolitikánkért, oktatásunkért, ma azt köszönjük neki, hogy őrzője, építője, kiterjesztője volt testvérvárosi kapcsolatainknak is. Ványai Évának köszönet érte. Szenvedélye éppúgy a szakma és a közélet, mint az alpolgármester asszonynak – épp csak ő a szakmai közéletet tekinti küzdelmei valódi terepének. Kollégáinak szelíden erőskezű vezetője, leendő kollégáinak elkötelezett oktatója, hivatásának nemzetközi hírű művelője – tudományának minden fórumon terjesztője. És mától a Szeged nemzetközi kapcsolataiért emlékérem tulajdonosa. Nagy Katalin professzor asszonynak köszönet érte. Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Vendégeink, Ezt a beszédet úgy kezdtem, hogy ha ma föltekintünk a szegedi égre, majd’ háromszáz évnyi múlt, háromszáz év történelme, háromszáz év szabadsága tekint le ránk. Ám hiszem és vallom, hogy eredményeinket, sikereinket számbavéve, gondosan kiválasztott terveinket megfogalmazva, álmaink felé mindig egy lépéssel közelebb érve és legjobbjaink megbecsülésének szép szokását mindenkor megtartva – ma, ha fölnézünk a magas égre, a jövendő is letekint reánk. Egy gyönyörű irigyet város a miénk, legyünk büszkék rá és méltóak hozzá! Boldog születésnapot szép, szabad Szeged!
