Borítószöveg. Blake birtokolni akarja szerelmét, de a lány segítsége nélkül elveszett

Borítószöveg Erica Hathaway korán megtanulta, hogy az életben csak magára számíthat. Apa nélkül nőtt fel, később pedig áldozatául esett egy erőszakos férfinak, akinek az emléke még most is kísérti. Friss diplomásként internetes vállalkozásba kezd, de hogy sikerre vigye az ötletét, befektetőt kell találnia. Egy sármos, de arrogáns férfi azonban az útjában áll, és úgy tűnik, nagy árat kér azért, hogy segítsen Blake Landon hírhedt számítógépes hacker, aki nem ismer lehetetlent. Fiatal kora ellenére mesésen gazdag, de úgy hírlik, a múltja sötét titkot rejt. Erica határozottsága és romlatlansága szinte megbabonázza, és képes a végsőkig is elmenni azért, hogy megszerezze a lányt Erica tovább akar lépni, de a múlt ismét megkísérti. Blake birtokolni akarja szerelmét, de a lány segítsége nélkül elveszett. Meredith Wild a New York Times és az USA Today bestsellerszerzője, díjnyertes regényeit több millió rajongó olvassa világszerte. Meredith az egyetem elvégzése után sikeres vállalkozó lett, szabadidejében pedig megvalósította gyermekkori álmát, amikor megírta élete első regényét. A Rád kattanva (Hacker) a tavalyi év egyik legkeresettebb romantikus sorozata volt. Megszállott volt. Áthágta a szabályokat. Úgy vonzott, mint a mágnes.



A mű eredeti címe: Hardwired This work was negotiated by the Bookcase Literary Agency on behalf of the Rebecca Friedman Literary Agency.

Fordította Székely Szilvia © Meredith Wild, 2013 © Waterhouse Press LLC, 2013 Hungarian translation © Székely Szilvia, 2015 © Libri Könyvkiadó, 2015, Budapest A Libri Könyvkiadó az LS Kiadói Csoport tagja ISBN 978-963-310-792-8 Felelős szerkesztő Huszti Gergely Szerkesztő Palkó Katalin Olvasószerkesztő Ligeti Szilvia A borítót Meredith Wild terve alapján Rajka Mária tervezte Borítófotó Dreamstime

A regény cselekménye kitalált történet, bármilyen azonosság létező személyekkel vagy történésekkel csupán a véletlen műve.

Anyukámnak, mert noszogatott, hogy írjak.

Első fejezet – Milyen tökéletes nap – sóhajtottam.

A bostoni tél visszavonulót fújt, és lassanként beköszöntött a tavasz. Az egyetem megtelt élettel; diákok, turisták és helyi lakosok nyüzsögtek mindenütt. Sokan még mindig a délutáni ünnepségen viselt dísztalárjukban feszítettek, az egész olyan felfoghatatlannak tűnt. Egyszeriben minden szürreális köntöst öltött; a keserű búcsúzkodás a barátoktól, a való élet problémáival való szembenézés fenyegető valósága. Különös, megfoghatatlan érzések kavarogtak bennem. Büszkeség, megkönnyebbülés, aggodalom. De mindenekelőtt boldog voltam. Boldog, hogy itt lehetek. Hogy Marie itt van velem. – Bizony, és nálad jobban senki sem érdemli meg, Erica. – Marie Martelly, anyukám legjobb barátnője és személyes megmentőm, gyengéden megszorította a kezemet, és belém karolt. Marie magas, karcsú alakja pöttöm termetem fölé tornyosult. Finom, kakaószínű bőre és tucatnyi virgonc afrofonata, egyszerre tükrözte örökkön való fiatalságát és kissé eklektikus stílusát. Kívülről senki sem gyanította volna, hogy immáron egy évtizede ő az egyetlen anyukám, akit magamnak tudhatok. Az évek során számtalanszor mondogattam magamnak, hogy azokhoz a szülőkhöz képest, akikről hallottam, és akikkel néha találkoztam, még az is jobb, ha az embernek nincsenek szülei. Az osztálytársam szülei rémesen basáskodóak tudtak lenni.

Fizikailag mindig rendelkezésre álltak, de érzelmileg vagy nem voltak jelen, vagy olyan idősek voltak, hogy akár a nagyszüleimnek is beillettek volna, ami persze tekintélyes generációs szakadékkal járt. Kiemelkedőt nyújtani mindig is sokkal könnyebbnek tűnt, ha az ember önmagát kénytelen trenírozni a sikerért. Marie más volt. A hosszú évek alatt mindvégig a megfelelő mértékű támogatást nyújtotta. Meghallgatta a barátokkal kapcsolatos sirámaimat, a munkán vagy anyagiakon való zsémbelődésemet, de sohasem kényszerített semmire. Tudta, hogy épp eléggé hajtom magamat. Lesétáltunk a kis ösvényen, ami végigtekergőzött a Harvard területén. Lágy fuvallat borzolta játékosan a dús lombú fákat, majd tovasuhant. – Köszönöm, hogy ma itt voltál nekem – mondtam. – Ne légy nevetséges, Erica! A világ minden kincséért sem hagytam volna ki! Ezt te is tudod. – Szélesen elmosolyodott, és rám kacsintott. – Ráadásul imádok nosztalgiázni. Már nem is emlékszem, mikor voltam egyetemista. Ettől újra fiatalnak érzem magam. A lelkesedését látva elnevettem magam. Csakis olyasvalaki, mint Marie képes a régi iskoláját meglátogatva újra fiatalnak érezni magát, mintha egyetlen év sem telt volna el. – Még mindig fiatal vagy, Marie. – Ó, én is azt hiszem. De az élet túl gyorsan száguld el felettünk. Erre hamarosan te is rá fogsz jönni. – Gyengéden elmosolyodott. – Készen állsz egy kis ünneplésre? Bólintottam. – Abszolúte. Mehetünk!

Kiléptünk az egyetem kapuján, leintettünk egy taxit, ami a Charles folyón át befuvarozott minket Bostonba. Pár perccel később már be is löktük a hatalmas faajtót, ami a város egyik legjobb steakházába engedett bebocsáttatást. A napfényben fürdő utcákhoz képest az étteremben kellemes hűvös és félhomály honolt, a levegőt a vendégek halk, visszafogott duruzsolása töltötte be. Letelepedtünk az étlappal, majd megrendeltük az italokat és az ételt. A pincér nemsokára megjelent két pohár – jégkockákkal alaposan megpakolt – tizenhat éves skót whiskyvel, amelynek már csupán az íze felért vagy tucatnyi ebédmeghívással. Többhetes kávétúladagolással és alvásmegvonással megspékelt éjszaka után mi sem jelenthetett nagyobb elégtételt, mint egy pohár jéghideg skót whisky és egy jókora szelet steak. Ujjaimat szórakozottan végigfutattam a pohár oldalán kiült párán, s közben azon tűnődtem, hogyan festene a mai nap, ha még élne az anyukám. Talán még mindig Chicagóban élnék a családommal, egy merőben más életet. – Mi jár a fejedben, kicsim? – Marie hangja kizökkentett tépelődésemből. – Semmi. Arra gondoltam, bárcsak anya is itt lehetne – feleltem halkan. Marie átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezemet. – Mindketten tudjuk, milyen büszke lenne rád Patricia. Kimondhatatlanul büszke! Senki sem ismerte Marie-nél jobban az édesanyámat. Bár az iskolás évek után a nagy távolság pár évre szétválasztotta őket,

lélekben mindig is közel maradtak egymáshoz – egészen a keserű végig. Kerültem a tekintetét, igyekeztem ellenállni, hogy az érzelmeim elragadjanak, akár az ünnepi nagybevásárlás előtti emberáradat. Ma nem fogok sírni. A mai egy boldog nap, bármi történjék is. Egy nap, amit soha nem fogok elfelejteni. Marie elengedte a kezem, és csillogó szemmel felemelte a poharát. – Egy tószt a következő fejezetre? Én is felemeltem a poharamat, és rámosolyogtam. Hagytam, hogy a hála és megkönnyebbülés érzése kitöltse a szívemben tátongó űrt. – Egészségünkre! – Marie poharához koccintottam az enyémet, majd egy emberes korty után élvezettel adóztam a torkomat végigperzselő nedűnek. – Ha már itt tartunk, hogyan tervezed a folytatást, Erica? Gondolataim sietve visszakanyarodtak az életemre, és a nyomásra, ami alatt még mindig vergődtem. – Hát, a héten lesz a nagy dobásom az Angelcomnál, aztán valamikor még azt is ki kell találnom, hol lakjak. – Nálam bármikor lakhatsz. – Tudom, de most az egyszer a saját lábamra kell állnom. Tulajdonképpen már alig várom. – Valami ötlet? – Még nincs, de muszáj elszakadnom Cambridge-ből. A Harvard tényleg szuper volt, de azt hiszem, mindkettőnkre ránk fér, hogy más emberekkel is találkozzunk. Az elmúlt évben kihoztam magamból a maximumot: írtam egy szakdolgozatot, beindítottam egy vadiúj vállalkozást, és menedzseltem a felsőbb

évesekre időnként rátörő kiégési szindrómámat. Már alig várom, hogy belevágjak életem következő fejezetébe. És lehetőleg minél messzebb a kampusztól. – Nem mintha valaha is azt akarnám, hogy elmenj, de biztos vagy benne, hogy Bostonban akarsz maradni? Bólintottam. – Igen. Lehet, hogy egyszer majd New Yorkba vagy Kaliforniába szólít a munka, de egyelőre boldog vagyok itt. Boston néha nagyon kemény tud lenni. A tél maga a pokol, de az itteni emberek erősek, szenvedélyesek és gyakran fájón egyenesek. Egy idő után már én is közéjük tartoztam. Így kapásból el sem tudtam volna képzelni, hogy más várost is az otthonomnak nevezzek. Ráadásul, hogy nincsenek szüleim, akikhez hazamehetnék, Boston lett az otthonom. – Gondoltál valaha rá, hogy visszamenj Chicagóba? – Nem. – Egy ideig csöndben rágtam a salátámat. Megpróbáltam nem gondolni azokra, akik most itt lehetnének velem. – Számomra már nincs ott senki. Elliot újra megnősült, már gyerekei vannak. Anyu családja meg mindig is… tudod, olyan távolságtar​tóak voltak. Amikor anyukám huszonegy évvel ezelőtt egy új élettel a szíve alatt – bármiféle házassági tervek nélkül – otthagyta az egyetemet, és visszament a szüleihez, a kapcsolatuk finoman szólva is feszültté vált. Nagyszüleimről csak pár emlékem maradt, azok is kivétel nélkül a kellemetlen kategóriába tartoznak, sőt a legtöbbjük elengedhetetlenül magában foglalta, hogyan törtem be az életükbe. Anyu soha nem beszélt apámról, de ha az eset annyira kiborította, hogy jobbnak látta titokban tartani, valószínűleg jobb is, ha nem tudok róla. Legalábbis ezzel

nyugtatgattam magam, ha mardosni kezdett a kíváncsiság. A Marie szemében megcsillanó együttérzés, hű tükörképe volt az enyémnek. – Szoktál beszélni Elliottal? – Főleg ünnepekkor. Mostanában teljesen lefoglalja a két kicsi. Elliot volt az egyetlen apa, akit ismertem. Még kisgyerek voltam, amikor elvette anyámat, és sok-sok évet töltöttünk együtt nagy, boldog családként. De nem telt el egy év sem anyu halála után, és Elliotban rémülten tudatosult a gondolat, hogy egyedül kell felnevelnie egy tinédzsert, így az örökségemből sietve beíratott egy bentlakásos iskolába az ország keleti részén. – Hiányzik neked – mondta halkan, mintha csak a gondolataimban olvasna. – Néha igen – ismertem el. – Soha nem volt rá alkalmunk, hogy anyu nélkül is egy család lehessünk. – Emlékszem, milyen elveszettek voltunk, amikor meghalt. Ma már csak anyu szeretetének emléke fűz össze minket, egy emlék, ami az évek múlásával egyre halványul. – Jót akart neked, Erica. – Tudom. Nem hibázatom. Most mindketten boldogok vagyunk, és csak ez számít. – Egy diplomával és egy új üzleti lehetőséggel a zsebemben már nem sajnálom Elliot döntését. Ez juttatott oda, ahol most vagyok. De tény, hogy az évek múlásával egyre távolabb kerültünk egymástól. – Akkor, erről ne is beszéljünk többet… halljuk inkább a szerelmi életedet! – Marie rám villantott egy cinkos mosolyt, gyönyörű mandulavágású szeme élénken csillogott az étterem sápadt fényében. Elnevettem magam, tisztában voltam vele, hogy minden

egyes apró részletre kíváncsi. Már ha létezne bármi is, amiről beszámolhatnék. – Semmi új, sajnos. Mi lenne, ha inkább rólad beszélnénk? – Tudtam, hogy ráharap a csalira. A szeme egyből felragyogott, és lelkesen áradozni kezdett a legújabb potenciális jelöltről. Richard helyszíni tudósító, sokat utazik, és cirka egy tízessel fiatalabb nála, ami egyáltalán nem lepett meg. Marie nemcsak hogy remek formában volt a korához képest, de a szívében is hihetetlenül fiatal maradt. Gyakran kellett emlékeztetni magam, hogy anyukámmal egykorú. Mialatt beszélt, én az előttem levő étellel bonyolódtam rövid, de annál intenzívebb szerelmi románcba. A tökéletesen elkészített, vörösborban pácolt hús szinte magától olvadt el a számban. Az élmény oly borzongatóan kielégítő volt, hogy kis híján kompenzációként szolgált az elmúlt pár hónap szexuális megvonására. De ha ez nem is, a desszertként felszolgált, csokimázban fürdőző eprek biztosan! A kollégiumban rendszeresen lehetőségem nyílt egy-egy rövid távú, alkalmi kapcsolatra, de Marie-vel ellentétben én soha nem kerestem a szerelmet. Momentán pedig, egy induló vállalkozással a nyakamban, nem sok időm maradt a társasági életre. Nem beszélve a szexuá​lis életemről. Ehelyett Marie-n keresztül pótoltam a hiányosságaimat, és őszintén örültem neki, hogy talált egy új pasit, aki így felvillanyozta. Befejeztük a vacsorát, és megegyeztünk, hogy kint találkozunk, csak Marie kiugrik előtte a mosdóba. Boldogan és kissé kótyagos fejjel megindultam a kijárat felé, amikor a főpincér utánam szólt, hogy megköszönje a látogatást.

Hátrafordultam, és a következő pillanatban beleszaladtam az ajtón belépő férfiba. A férfi fürgén elkapott a derekamnál, és segített talpon maradnom. – Elnézést, én… – A tekintetünk találkozott, és a bocsánatkérésem rögvest kudarcba is fulladt. Egy mindent elsöprő erejű, zöld és mogyoróbarna színekben kavargó tornádó örvénylett végig rajtam, végleg belém fojtva a szót. Szívdöglesztő. A pasi halásosan szívdöglesztő volt. – Jól van? A hangja végigbizsergette a testemet. A térdeim önkéntelenül is megroggyantak. Válaszként a keze még szorosabbra fonódott a derekamra, a testünk ijesz​tően közel került egymáshoz. Sajnos ez az új fejlemény sem segített, hogy visszanyerjem a lélekjelenlétemet. A szívem egyre szaporábban vert. Olyan határozottan és birtoklón fogott, mintha minden joga megvolna rá, hogy annyi ideig tartson a karja között, ameddig csak jólesik neki. Egy kis részem – egy aprócska rész, ami még nem remegett a vágytól ezért a különös férfiért – tiltakozni akart az arcátlansága ellen, de miután alaposabban is feltérképeztem a kinézetét, az utolsó racionális gondolatom helyére is sűrű köd telepedett. Nem lehetett sokkal idősebb nálam. Borzas, sötétbarna fürtjeitől eltekintve komoly üzletember benyomását keltette: sötétszürke zakó, fehér ingnyak, pár lezserül kigombolt gomb. Igencsak tehetősnek tűnt. Még az illata is tehetős volt. Nem a te súlycsoportod, Erica, közölte egy vékonyka hang, emlékeztetve, hogy ideje megszólalnom.

– Igen, jól vagyok. Sajnálom. – Ne tegye – duruzsolta csábítón, és szája szegletében huncut mosoly bujkált. Az ajka maga volt a beteljesült ígéret, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy az arcunk csupán centiméterekre van egymástól. Alig észrevehetően megnyalta az alsó ajkát, és én leesett állal bámultam rá. Néma sóhaj hagyta el a számat. Egek, akkora szexuális energia árad ebből a férfiból, mint egy kisebb fajta szökőár! – Mr. Landon, a vendége megérkezett. Míg a hosztesz a válaszra várt, én összeszedtem minden bátorságomat, és megpróbáltam kiegyenesedni, majd megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy már egyedül is képes vagyok megállni a lábamon. Hogy kiaknázzam a feltárulkozó lehetőséget, a műveletet a mellkasának támasztott kézzel hajtottam végre, aminek eredményeképpen közelebbi ismeretséget köthettem az öltönye alatt feszülő, brutálisan kemény mellizmával. Elengedett, és ahogy lassan levette rólam a kezét, a nyomában lángoló ösvényt hagyott hátra a csípőm vonalán. Édes Jézus! A desszert a közelébe se ér ennek a pasinak! Odabiccentett a hosztesznek, de közben egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét. Mintha valami láthatatlan fonallal béklyózott volna meg. Különös módon semmire sem vágytam jobban, mint újra magamon érezni a kezét, hogy újra birtokba vegye a testemet, ahogy azt az előbb oly könnyedén megtette. Ha egyetlen érintésétől így zsongott az agyam, el sem mertem képzelni, mit művelne velem a hálószobában. Vajon van a közelben ruhatár? Felőlem most rögtön fejest ugorhatunk bele!

– Erre, uram – mondta a hosztesz, és magával vitte megmentőmet az üzletfeléhez. Landon laza eleganciával elsétált, magamra hagyva a bizsergésemmel, amely most még kitartóbban rótta útját a lábujjam hegyétől egészen a fejem búbjáig. Miközben a szememmel követtem távolodó alakjának lenyűgöző látványát, Marie csatlakozott hozzám. Tulajdonképpen zavarban kellett volna lennem, de az igazat megvallva sokkal inkább szégyentelenül elégedett voltam. Még azzal együtt is, hogy az est fennmaradó részében fájdalmas búcsút inthettem a tízcentis tűsarkúmban való egyensúlyozási képességemnek. Ami pedig a szerelmi életemet illeti, Mr. Rejtélyes jó eséllyel pályázhat pár eljövendő fantáziám főszerepére. * Felcaplattam a könyvtár széles gránitlépcsőjén, és az előcsarnokon átvágva Quinlan professzor irodájához mentem. Amikor bekopogtam az ajtón, a professzor épp a számítógép képernyőjét bűvölte meredten. Fürgén megperdült a székében. – Erica! Az én kedvenc netes startup-leányzóm! Jellegzetes éneklő ír akcentusa – az Államokban töltött hosszú éveknek köszönhetően – már alig érződött, de én ennek ellenére továbbra is imádni valónak találtam, és csüngtem minden szaván. – Mesélj, milyen érzés szabadnak lenni? Elvigyorodtam, jólesett, hogy ilyen őszinte lelkesedéssel

fogadott. Quinlan ötvenes, vonzó férfi volt, őszülő hajjal és kedves, halványkék tekintettel. – Őszintén szólva, még csak szokom a gondolatot. És magával mi a helyzet? Mikor kezdődik a várva várt szabadság? – Pár hét múlva Dublinba repülök. Ha az idén lesz egy kis szabadidőd, feltétlen látogass meg! – Én is örülnék neki – feleltem. Vajon mit tartogat nekem ez az év? Remélhetően sikerül átsegíteni a vállalkozásomat a kezdeti nehézségeken, bár az igazat megvallva nem tudom, mire számítsak. – Valamilyen oknál fogva úgy érzem, egy kicsit furcsa lenne a tanár úrral a kampuszon kívül találkozni. – Már nem vagyok a tanára, Erica. Kérem, szólítson Brendannek. Most már a barátja és mentora vagyok, és természetesen remélem, hogy még sokat látjuk egymást e falakon kívül is. A professzor szavai mélyen megérintettek, a torkomban apró gombóc formálódott. Úgy látszik, a héten nem szabadulok a szentimentális pillanatoktól, a fenébe is! Quinlan az utóbbi pár évben elképesztően sok támogatást nyújtott; mindig készséggel segített a választott szakirányomon, és kapcsolatokat szerzett, hogy beindíthassam a vállalkozásomat. Ő volt az én fáradhatatlan hajrázóm, bármikor, ha egy kis buzdításra volt szükségem. – Nem tudom eléggé megköszönni. Szeretném, ha ezt tudná. – Az, hogy segíthetek az olyan embereknek, mint te, ez tart engem életben, Erica. És nem utolsósorban ez tart távol a puboktól is. – A szája félmosolyra húzódott, felfedve egy

magányos gödröcskét az arcán. – És Max? – Nos, sajnálatos módon Max nők és alkoholok irányában tanúsított ambíciója messze meghaladta az üzleti sikerek iránti elköteleződését. Bár úgy tűnik, végül mégis sikerült ezen változtatnia. Nem tudom, hogy ebben én is közreműködtem-e vagy sem, talán igen. Nem lehet mindenki olyan, mint te, kedvesem. – Úgy aggódom, hogy hosszú távon nem fog működni az üzlet – vallottam be, abban reménykedve, hogy talán Quinlan rendelkezik valamilyen látnoki képességgel, aminek én sajnos híján voltam. – Szemernyi kétségem sincs, hogy így-vagy úgy, de sikeres leszel. Ha nem ezzel, hát valami mással. Egyikünk sem tudhatja, merre visz az élet, de te hatalmas áldozatokat hozol, és keményen megdolgozol az álmaidért. És amíg hű maradsz hozzájuk, és végig szem előtt tartod őket, addig jó irányba haladsz. Legalábbis én mindig ezt mondogatom magamnak. – Nekem jól hangzik. – Feszülten vártam a másnapi megbeszélést, amely sorsdöntő pillanatnak ígérkezett nemcsak a vállalkozásom, de a magam szempontjából is. Szükségem lesz minden bátorításra, amit csak kaphatok. – Majd szólok, ha megvan a biztos recept – ígérte. Fogalmam sem volt, hogy ettől most jobban vagy rosszabbul kellene éreznem magam, tudván, hogy néha ő is ugyanolyan kilátástalanul érezte magát, mint ahogy én most. – Addig is nézzük meg, mit hoztál a mi Max barátunknak holnapra. – Az ölembe fekvő dossziéra mutatott, és sebtében

szabaddá tett egy talpalatnyi üres helyet az íróasztalán. – Azonnal. – Kinyitottam az üzleti jegyzetfüzetemet, majd munkához láttunk.

tervet

és

a

Második fejezet Az Angelcom Kockázatkezelő Társaság recepciósa kétkedő pillantást vetett rám, majd bekísért a folyosó végén lévő tárgyalóterembe. Sietve ellenőriztem magam, hogy nem lógoke túlságosan ki a hely miliőjéből. Eddig jók volnánk. – Helyezze magát kényelembe, Miss Hathaway. A többiek is hamarosan megérkeznek. – Köszönöm – feleltem udvariasan, hálát adva, hogy a terem még üres. Mély lélegzetet vettem, és ujjaimat szórakozottan végigfutattam a hosszú konferenciaasztalon, míg egy óriási, ablakokkal szabdalt falhoz nem értem, amely a bostoni kikötőre nézett. Növekvő aggodalom és félelemmel vegyes áhítat kavargott bennem. Egy perc múlva szemtől szembe találom magam a város legbefolyásosabb és leggazdagabb befektetőivel. Rettenetesen kívül éreztem magam a komfortzónámon, és ez már nem volt vicces. Nagy levegőt vettem, és kiráztam a kezemből az idegességet, remélve hogy némileg sikerül megnyugodnom. – Erica? Megpördültem. Egy korombeli srác közelített felém. Gondosan oldalra fésült szőke haj, sötétkék szempár, pazar háromrészes öltöny. Kezet fogtunk. – Ön bizonyára Maxwell. – Kérem, szólítson csak Maxnek. – Quinlan professzor már sokat mesélt magáról, Max.

– Egy szót se higgyen el belőle. – Felnevetett, felfedve makulátlan, hófehéren ragyogó fogsorát, amely tökéletes kontrasztot képezett napbarnított bőrével. Kíváncsi lettem volna, vajon mennyi időt tölt New Englandben. – Csupa jót, becsszó – füllentettem. – Ez szép tőle. Jövök neki eggyel. Ez bizonyára az első ilyen megmérettetése. – Ennyire látszik? – Jól fogja csinálni. Csak jusson eszébe, valamikor majdnem mindegyikünk az ön cipőjében járt. Mosolyogva bólintottam, miközben a hajómágnás Michael Pope egyetlen örökösének, Max Pope-nak az esélyeire gondoltam. A család mintegy kétmillió dolláros vagyonának a fényében Max mindenki másnál könnyebben rúghatott labdába. Ettől függetlenül ő az, aki miatt ma itt lehetek, és ezért roppant hálás voltam neki. Quinlan pontosan tudta, kitől kell szívességet kérni. – Szolgálja ki magát. A sütik mennyeiek. – A fal mellett helyet kapó bőséges svédasztalos reggelire mutatott. A gyomromban feszülő csomó erőteljesen tiltakozott. Valahogy muszáj lesz lecsillapítanom kissé megviselt idegrendszeremet. Még a reggeli kávé gondolatától is émelyegni kezdtem. – Köszönöm, nem kérek. A többi befektető is lassacskán szállingózni kezdett. Max bemutatott mindenkinek, és én minden tőlem telhetőt megtettem a kedélyes társalgás fenntartása érdekében, miközben magamban sűrűn átkoztam Allit – legjobb barátnőmet és notóriusan távol maradó üzlettársamat –, aki

egyben cégünk marketingguruja is. Alli akár egy bögre levessel is képes lenne bármikor nyájasan elcseverészni, ugyanakkor az én fejem – a prezentációhoz szükséges tényeken és adatokon kívül – siralmasan sivár képet mutatott, ami, lássuk be, nem épp a legelőnyösebb, ha az embernek vadidegenekkel kell bájcsevegnie. Amikor az emberek letelepedtek a konferenciaasztal köré, én is leültem velük szemben, és átfutottam a jegyzeteimet. Immáron vagy huszadjára. A szemközti falon függő órára meredtem. Röpke húsz perc alatt kellene ezt a pár vadidegent meggyőznöm arról, hogy milyen jól járnak, ha a vállalkozásomba invesztálnak. A pusmogás lassan elhalt. Maxre pillantottam, hogy megadja a jelet a kezdéshez, de ő a velem szemben lévő középső szék felé intett, ami még üresen árválkodott. – Megvárjuk Landont. Landon? Kivágódott az ajtó. Te szent szar! Még lélegezni is elfelejtettem. Az én Rejtélyes pasim – hat láb maszkulin gyönyör – besétált a terembe. Az öltözéke köszönő viszonyban sem volt a talpig öltönybe bújtatott kollégáiéval. Fekete V nyakú pólója pompásan kiemelte izmos vállát és mellkasát, viseltes farmerja úgy passzolt rá, mint egy álom. Újra elképzeltem ölelő karját magamon – akár szándékosan felejti rajtam, akár nem –, és egyből libabőrös lettem. Egy gigaméretű jegeskávéval felfegyverkezve lehuppant az előttem lévő székre, és – cseppet sem zavartatva magát a kissé későire sikeredett entrée vagy a mindennemű formalitást

nélkülöző viselkedése miatt – egy mindentudó mosolyt villantott rám. Még csak nem is hasonlított ahhoz a jól öltözött, menő üzletemberhez, akivel a múlt éjjel frontálisan összeütköztem. Látha​tóan súlyos „elfeküdt haj” szindrómában szenvedett, sötétbarna kócos fürtjei szanaszét meredeztek az ég felé, szinte könyörögve az ujjaimért. Kínomban az ajkamba haraptam, miközben igyekeztem palástolni már-már állati rajongásomat ezért a tökéletes testért. – Ő itt Blake Landon – szólalt meg Max. – Blake, Eri​ca Hathaway. Azért jött, hogy bemutassa nekünk a divatvilággal kapcsolatos közösségi oldalát, a Clozpint. Egy pillanatra megmerevedett. – Találó név. Te ajánlottad? – Igen, van egy közös barátunk a Harvardon. Blake bólintott, miközben olyan átható pillantást vetett rám, hogy fülig vörösödtem. Finoman megnyalta az ajkát. Ez az egyszerű kis mozdulat most is ugyanolyan hatással volt rám, mint az elmúlt éjszaka, amikor először találkoztunk. Mély lélegzetet vettem, és keresztbe tettem a lábamat. Nagyon is tisztában voltam az érzéssel, ami a lábam között támadt. Szedd össze magad, Erica! A gyomromban vibráló feszültség hirtelen felrobbant, és vadul hömpölygő szexuális energiába csapott át, amely a lábujjam hegyétől egészen az altestemig pulzált. Lassan kifújtam a levegőt, lesimítottam fekete kiskosztümöm gallérját, és csendben átkoztam magam, amiért egy ilyen hihetetlenül alkalmatlan pillanatot választottam arra, hogy lángra lobbanjak. Akadozó nyelvvel belekezdtem a prezentációba. Elmagyaráztam a weboldal lényegét, részletesen

kifejtettem

a

soványka

büdzséből

kigazdálkodott

marketingkampányt, valamint az ezt követő látványos exponenciális növekedést, miközben végig kétségbeesetten igyekeztem a témára összpontosítani. Minden alkalommal, amikor Blake-kel szemkontaktusba kerültem, az agyam rövidzárlatot kapott. Végül közbevágott. – Ki fejlesztette ki az oldalt? – A cég társalapítója, Sid Kumar. – És ő hol van? – Sajnos a cégtársaim, bár nagyon szerettek volna, nem tudtak ma megjelenni. – Szóval a csapatából maga az egyetlen, aki tényleg elkötelezett a projekt iránt? Kérdőn felvonta a szemöldökét, és lazán hátradőlt a székén, aminek következtében még előnyösebb rálátásom nyílt tökéletes testére. Kényszeríteni kellett magam, hogy ne bámuljam. – Nem, én… – Igyekeztem kicsikarni magamból egy őszinte választ. – Mi csak nemrég diplomáztunk, ezért az elkövetkezendő hónapokban a részvételünk mértéke nagyban függ a projekt pénzügyi stabilitásától. – Más szóval, az elköteleződésük a finanszírozástól függ. – Valahogy úgy. – A magáé is? – Nem – vágtam rá élesen, azonnal védekezőpozíciót véve fel a feltételezéstől. Hónapok óta kizárólag ennek a projektnek szenteltem az életemet. Másra nem is tudtam gondolni. – Folytassa – intett.

Nagy levegőt vettem, és a jegyzeteimre pillantottam, hogy újra felvegyem a fonalat. – Jelen fázisban szükségünk lenne egy nagyobb tőkeinjekcióra, hogy a marketingtevékenység fellendítésével további növekedést és bevételeket érhessünk el. – Mi a megtérülési arány? – A látogatókból regisztrált felhasználókig körülbelül húsz százalék. – Oké, de mi van a fizetős felhasználókkal? – vágott közbe. – A felhasználóink öt százalékából állandó ügyfél válik. – És ezen hogyan terveznek javítani? Ujjaimmal türelmetlenül doboltam az asztalon, miközben igyekeztem összeszedni csapongó gondolatai​m at. Minden egyes kérdése újabb kihívásnak, újabb provokációnak hatott, és bámulatra méltó gyorsasággal rombolta le a meetinget megelőzően begyakorolt önbizalom-növelő tréningem hatékonyságát. A pánik mezsgyéjén ingadozva, végső elkeseredésemben Maxre pillantottam. Max remekül szórakozott az előadáson, amely láthatóan szokványos részét képezte Mr. Landon tárgyalási stílusának. A többiek mindeközben kifejezéstelen arccal bámultak a jegyzettömbjük fölött, minimális érdeklődést sem tanúsítva az események iránt. Kis ideig abba az illúzióba ringattam magam, hogy a tegnapi „koccanásunk” talán azt jelentette, tetszem neki, de nyilvánvalóan tévedtem. Mr. Rejtélyesről kiderült, hogy egy önelégült seggfej. – A jelenlegi célunk egy megbízható vevőkör kiépítése és megtartása, amely – ahogyan azt az előbb már említettem – folyamatosan növekedést is mutat. Egy meglévő biztos

vevőkörrel a háttérben, reményeink szerint, további cégek és márkák érdeklődését kelthetjük fel, amivel a későbbiekben még magasabbra tornászhatjuk a fizetős tagjaink számát. Elhallgattam, felkészülve egy újabb közbeszólásra, de Blake mobilja megkönyörült rajtam, és némán villogni kezdett. Fellélegeztem, hogy vége a kínvallatásnak, és mielőtt lejárt volna az időm, még sietve nekiláttam a versenytársak elemzésének és a pénzügyi előrejelzéseknek. Feszült csend telepedett a szobára. Blake belekortyolt a kávéjába, kikapcsolta a mobilját, és visszatette az asztalra. – Van valakije? A szívem a torkomba ugrott, arcomat elöntötte a forróság. Úgy éreztem magam, mint amikor az iskolában váratlanul kihívnak felelni. Van-e valakim? Megkövülten meredtem rá, nem voltam biztos benne, hogy jól értettem a kérdést. – Elnézést, hogy mondta? – A kapcsolatok zavaró tényezők lehetnek. Ha tényleg annyira vágyik a támogatásunkra, akkor ez egy olyan faktor, ami visszatarthatja a fejlődésben. Nem értettem félre. Mintha az, hogy én vagyok az egyetlen nőnemű egyed a teremben, nem nehezedett volna épp elég nyomásként rám, most már a kapcsolati státusom is reflektorfénybe került. Hímsoviniszta farok! Összeszorítottam a fogam, hogy még véletlenül se zúdítsam rá azt a sor válogatott jelzőt, ami hirtelen az eszembe jutott. Muszáj volt megőriznem a hidegvéremet, de nem hunyhattam szemet pimasz viselkedése felett. – Biztosíthatom, Mr. Landon, hogy száz százalékig elkötelezett

vagyok a projekt iránt – közöltem lassú, kimért hangon. A tekintetünk találkozott, és én minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy lássa, mennyire elítélem ezt a fajta hozzáállást. – Van még egyéb kérdése is a magánéletemmel kapcsolatban, ami esetleg befolyással bírna a döntésére? – Nem, azt hiszem, nincs. Max? – Öhm, nekem sincs. Úgy látom, mindent alaposan kiveséztünk. Uraim, készen állnak, hogy meghozzák a döntésüket? – vigyorodott el Max a többiek felé fordulva. A három öltönyös fickó bólintott, és egymás után kifejezték elismerésüket a munkába fektetett erőfeszíté​seim iránt, majd hangot adtak tartózkodásuknak. Blake a szemembe nézett, egy pillanatig jelentőségteljesen hallgatott, majd olyan lazán hirdette ki az ítéletet, amilyen lazán tönkretette a reggelemet: – Részemről is passz. A pánikcsengőm felvisított, a könnyeim kibuggyanással fenyegettek. Egy vékonyka hang dühödt monológba kezdett, amely során részletes útmutatással szolgált Mr. Landonnak, hogy hova menjen, és ott konkrétan mit csináljon. Maxre pillantottam, felkészülve a kegyelemdöfésre. – Nos, Erica, úgy gondolom, hogy egy valóban nagyszerű közösségi oldalt hozott létre, és a jövőben mindenképpen szeretnék még többet tudni róla. Egyezzünk meg, hogy pár hét múlva újra találkozunk, és akkor megbeszélhetjük a logisztikai kérdéseket is. Utána majd döntünk róla, hogy fel tudunk-e ajánlani önnek valamit. Ez hogy hangzik? Ó, édes megkönnyebbülés! A legszívesebben átvetettem volna

magam az asztalon, és Max nyakába ugrom. – Ez csodálatos lenne. Már alig várom! – Nagyszerű. Akkor, azt hiszem, végeztünk is. Mielőtt kiürült volna a terem, Max beszédbe elegyedett a többiekkel, engem pedig egyedül hagyott Blake-kel, aki újfent megajándékozott elbűvölő, önelégült mosolyával. Fogalmam sem volt, hogy képen töröljem-e, vagy inkább a hajába túrjak. Persze akadt pár más ötletem is. Ilyen rövid idő alatt ennyire összezavarodni valakitől… kezdtem megkérdőjelezni a józan eszem. – Jól csinálta – mondta közelebb hajolva. A hangja mély volt és érdes, a bőrömön milliónyi hangya szabadult el. – Tényleg? – hárítottam bizonytalanul. – Tényleg – biztosított. – Meghívhatom reggelire? – A tekintete ellágyult, mintha az utóbbi húsz percet nem egymás kóstolgatásával töltöttük volna. Zavaromban sietve visszatömködtem a cuccaimat a táskámba. Blake eszményien festett, de alaposan elszámolta magát, ha azt hitte, hogy a mai kis bemutatója után hagyom, hogy felcsípjen. – Van ez a remek ki pub az utca túloldalán. Még eredeti ír reggelit is készítenek. Felálltam, és Blake szemébe néztem. Maradéktalanul feldobott a lehetőség, hogy visszautasíthatom. – Tényleg nagy örömömre szolgálna, Mr. Landon, de vannak köztünk olyanok is, akiknek dolgozniuk kell.

* – Randira hívott? – olvadozott Alli a telefonban. New York nyüzsgő, vibráló forgataga átszűrődött a vonalon. – Azt hiszem. – Még mindig szédelegtem a reggeli események hatása alatt. – A nadrágkosztüm volt rajtad? Az azúrkék blúzzal? – Hát persze – feleltem, miközben levedlettem díjnyertes öltözékemet, és a koleszszobában lévő kanapéra roskadtam. – Hát, akkor nem csoda. Elképesztően nézel ki benne. Dögös a pasi? Blake Landon az egyik legszexisebb férfi, akivel valaha is egy légtérbe kerültem, de mivel a tisztelet legcsekélyebb jelét sem tanúsítja a dolgozó nők iránt, a vonzereje kiküszöbölhetetlen csorbát szenvedett a szememben. Sajnos veszélyesen közel került ahhoz, hogy előkelő helyet vívjon ki a tíz legmegvetendőbb embert felsorakoztató ranglistámon. – Nem számít, Alli. Még soha nem aláztak meg ennyire. – Összerándultam, ahogy újra átéltem a provokatív kérdések áradatát, és az azt követő elutasítást. – Igazad van. Sajnálom. Bárcsak ott lehettem volna, hogy segítsek. – Én is sajnálom. És hogy sikerült az interjú? Alli megmerevedett. – Egész jól. – Igen? – Tulajdonképpen nagyon is jól. Nem akarom elkiabálni, de elég ígéretesnek hangzik. – Ez nagyszerű. – Igyekeztem elrejteni a csalódottságomat,

tudtam, mennyire izgatott az egész miatt. Az egyik legnevesebb divatmárkákat forgalmazó cég marketingigazgatója alatt dolgozna. Már hónapok óta tisztában voltam vele, hogy a diplomaosztó után Alli teljes munkaidős állást fog keresni, de a gondolat, hogy nélküle fogom vinni az oldalt, elcsüggesztett. Hacsak nem engedhetjük meg magunknak, hogy felvegyünk egy új marketingigazgatót, én leszek a cég új hangja, és a kapcsolatépítés soha nem tartozott az erősségeim közé. – Azért még semmi sincs kőbe vésve. Majd meglátjuk. – Ránk férne egy kis ünneplés – vetettem fel. Isten a tanúm, megérdemelnék egy kis vigaszdíjat, amiért túléltem a poklok reggelét. – Ünnepeljük meg az új legjobb barátunkat, Maxet! – rikkantotta. Nagyot nevettem, arra gondolva, mit szólna, ha tudná, hogy Max pontosan az ő zsánere. Elég egy háromrészes öltöny, és Alli máris cseppfolyós halmazállapotot vesz fel. – Remélhetően nem csak azért hívott vissza, hogy viszonozza Quinlannek a szívességet. – Az emberek nem lógatnak csak úgy szívességből kétmillió dolláros répákat mások orra elé. – Ez igaz, de én nem akarom, hogy csak úgy befektessen az üzletünkbe. Csak ha tényleg komolyan érdekli a dolog. – Erica, már megint túlanalizálsz mindent, ahogy szoktad. Lassan kifújtam a levegőt. – Lehet. – Reméltem, hogy igaza van, de muszáj volt lefuttatnom az összes lehetséges forgatókönyvet, hogy felkészülhessek mindenre. Az agyam még sohasem pörgött ekkora fordulatszámon. Óriási volt a tét.

– Egy óra múlva a vonaton leszek. Még vacsi előtt hazaérek, aztán poharazhatunk. – Rendben, akkor nemsokára. – Bontottam a vonalat, aztán nagy nehezen feltápászkodtam, hogy előkerítsem kényelmes tréningnacimat, amely kizárólag szakítások és másnapos reggelek elengedhetetlen kellékeként funkcionált. A mai nap irgalmatlanul leszívott. A koleszszobánkban csüngő, teljes alakos tükör előtt megálltam, és szemügyre vettem magamat. Kibontottam a kontyomat, szőke, hullámos hajam a hátam közepére omlott. Az elmúlt pár hét stresszes időszakának köszönhetően most a szokásosnál is vékonyabb kép tárult elém, bár az egymáshoz passzoló melltartóm és bugyim még mindig tökéletesen követte a testem lágy körvonalát. Végigfutattam kezem a csípőmet takaró finom csipkén, miközben azt kívántam, bár másnak a keze lenne, hogy elfeledtesse velem ezt a borzalmas napot. Attól nem tartottam, hogy az első tárgyalásomon pár elbizakodott befektetőtől remegni kezd a térdem, de amilyen fizikai reakciót Blake váltott ki belőlem, az már komolyan elgondolkodtatott, hogy ideje lenne felpezsdíteni a társasági életemet. Muszáj lesz kimozdulnom, és találkoznom más emberekkel is. Legalább szombat estére fájó búcsút kellene vennem a számítógépemtől, amikor úgyis az oldal karbantartását végezzük, mert ebben az időszakban a leggyérebb a forgalom. De ha így folytatom, a húszas éveim úgy röppenek el, hogy nem lesz egyetlen kapcsolatom sem. Leráztam magamról az aggasztó gondolatokat, felöltöztem, és

küldtem egy mailt Sidnek a hírekről. Az elkövetkező pár órában még biztos nem lesz talpon. Megátalkodott éjjeli bagolyként – ami általában a programozói lét elengedhetetlen velejárója – még egy influenzát is sikerült összeszednie, pont egy nappal a meeting előtt. Hozzám hasonlóan ő sem a szavak embere, de tömegben az erő, és jól jött volna a támogatása. Alli, Sid és én együtt küzdöttünk, hogy életben tartsuk a vállalkozásunkat, kollégiumi diákként az összes pénzünk ráment, de emellett nagy elvárásokkal is szembesültünk, hogy a Borostyán Ligából kikerülve, frissen végzett diplomásként, hová kerülünk. Míg Sid és Alli szorgalmasan járt interjúkra (mint az összes többi felelősséggel bíró végzős), én mindent a Clozpinre tettem fel. Biztosra vettem, hogy már nincs messze az az idő, amikor a kezdeti sikereket egy kilenctől ötig tartó munkahelyi robotnál sokkal jobbá fordíthatjuk át mindannyiunk számára. Talán Max meggyőzése az utolsó szalmaszál, mielőtt végleg lemondhatnék az álmomról, és keríthetnék magamnak egy normális munkát. Közben kevesebb mint egy hetem van, hogy kiköltözzem a koleszból, és találjak magamnak egy helyet, ahol lakhatok. * Kávéillatra ébredtem, amit kisvártatva tompa, lüktető fejfájás követett. Az az átkozott bor! Megdörzsöltem a halántékomat, és kimasszíroztam a fájdalmat. A takarómba bugyolálva felültem az ágyon, és – miközben csodálatos telepatikus képességeit latba vetve Alli a kezembe

nyomott egy szem Ibuprofent meg egy csésze gőzölgő kávét – hálát adtam az égieknek az istenek ajándékáért. – Jó kis muri volt – csusszant mellém Alli, a kávéját szorongatva. Hosszú barna haja laza kontyba volt felkötve, kissé túlméretezett váll nélküli topjában és fekete leg​ging​jében elbűvölően nézett ki. – Évek óta nem láttalak ilyen felszabadultnak. Rászolgáltál egy kis dorbézolásra. – Ez a megbeszélés teljesen kikészített – feleltem hálásan, mert a fejfájás ellenére is éreztem, hogy az ide​geim végre kisimultak. – Szóval, mesélj egy kicsit Maxről, és hogy mikor találkozhatom vele? A spicces Erica szerint egyenesen lélektársak vagyunk. Elnevettem magam, amikor a részletek lassan kezdtek derengeni. Egyetlen éjszakai kiruccanás sem teljes csajos lelkizés nélkül. – Igazából én is csak annyit tudok, amennyit Quinlan professzortól hallottam. Elég eszes srác, de a suliban egyfolytában bajba keverte magát. Nem is hiszem, hogy Quinlan segítsége nélkül lediplomázott volna, és a diploma az pont egy olyan dolog, amit apuci nem vásárolhatott meg neki. – Vállat vontam, meg akartam adni Maxnek az esélyt, most, hogy megmentett a totális megszégyenüléstől. – Biztos nem könnyű egy milliárdos apa oldalán. Vannak, akik nem tudják jól kezelni az ilyen mértékű szabadságot. – Nos, ha már itt tartunk, én mestere vagyok a mil​liár​dos szépfiúk megszelídítésének. – Rám villantott egy huncut mosolyt a válla felett.

– Efelől fikarcnyi kétségem sincs – emeltem égnek a szememet. – Szóval, jelenleg csak ezzel a finanszírozás dologgal foglalkozik? – Azt nem tudom biztosan, hogy az Angelcomon kívül mit csinálhat. Ennyi pénzzel valószínűleg elég sok mindenbe belekóstolhatott. – Oké, akkor kezdődhet az internetes keresés. – Alli felpattant, majd a laptopjával felszerelkezve visszatelepedett, és ismertette Max rövid, de annál üdvösebb önéletrajzát különféle jótékonysági szervezetekben való részvételéről és internetes beruházásokról. – Lássuk, mit dob ki Blake Landonról. Megmarkoltam a kávésbögrém fülét, közben halványan derengeni kezdett az előző esti kissé mámoros szónoklatom Blake botrányosan szívdöglesztő fenekéről, amit a tárgyaláson volt szerencsém tüzetesebben is szemrevételezni. Hogy milyen elképesztő arcátlanság azt feltételeznie, hogy elmegyek vele randizni, miután kis híján felsültem miatta a prezentációmmal! Ilyen kinézettel bizonyára egyáltalán nem kell megerőltetni magát, hiszen minden nő a tenyeréből eszik. Pechére, én nem vagyok olyan, mint a többi nő. Igaz, a lávaként fortyogó indulatomat némileg csillapította az a kissé erkölcstelen érzés, amit a pillantása keltett bennem. – Könyörgök, nem érdekel. – A bennem kavargó kusza érzések ellenére is igyekeztem minden erőmmel a haragomra koncentrálni, de az igazat megvallva, titkon kíváncsi voltam, hogy mit talál Alli. Egészen tegnapig nem is hallottam Blake-ről, de abból kiindulva, ahogy az Angelcomnál átadták neki a

stafétabotot, bírhat némi befolyással. Alli tekintete a képernyőre tapadt, látható érdeklődéssel olvasva a találatokat. Végül beadtam a derekamat. – Mit ír? – Egy hacker. – Egy mi? – Hétszentség, hogy rossz Blake Landonra keresett rá, bár tény, hogy reggel sem egy átlagos mintapolgár benyomását keltette. – Hát, legalábbis valaha az volt. A pletykák szerint kapcsolatban volt az M89-cel, egy amerikai érdekeltségű hackercsoportosulással, akik tizenöt évvel ezelőtt majdnem kétszáz kiemelt banki ügyfél számláját törték fel. Ennél többet nem írnak. Hivatalosan ő a Banksoft alapítója, ami majd kétezer dollárért kelt el. Az Angelcom ügyvezető igazgatója és számos induló internetes vállalkozás aktív finanszírozója. – Akkor önerőből lett milliárdos. – Úgy tűnik. Még csak huszonhét éves. Azt írja, a szülei tanárok. Az újonnan szerzett információ csak némileg enyhítette a prezentációm szabotálása miatt érzett dühömet, ugyanakkor pár dologra azért rávilágított. El kellett ismernem, most, hogy megtudtam, Blake magának köszönheti a vagyonát, sokkal jobban tiszteltem, bár összehasonlítva Maxszel, kettejük közül mégiscsak Blake tűnt az elkényeztetett kölyöknek. – Hát, nem hinném, hogy ez bármit is számítana. Ha szerencsém van, úgysem keresztezzük egymás útját.

Harmadik fejezet Az eső órák óta szemerkélt. A víz kecses csermelyként csörgedezett végig az íróasztalommal szemközti ablakpárkányon, amely a kampusz egyik udvarára tekintett. A kollégium elcsendesedett, a legtöbb diák már elutazott a szünidőre, ezért úgy döntöttem, kicsit felzárkózom a munkámmal. Éppen a Clozpinnel kapcsolatos statisztikákat ellenőriztem, amikor új e-mail ugrott fel a képernyőmre. A feladó nem tűnt ismerősnek. A tárgysorban ez állt: „TechLab Technológiai Konferencia”. Ahogy végigolvastam a levelet, az izgatottság egyre jobban kezdett elhatalmasodni rajtam. Felkérés volt, hogy egy utolsó pillanatban beérkezett lemondás miatt vegyek részt a TechLab, más szóval az év legjelentősebb technológiai konferenciáján! – Alli… Mindössze egy morgás érkezett a takaró alól, ahol édesdeden szunyókált. – Akarsz Vegasba menni? – Azt hittem, másnapos vagy. – Az vagyok, de épp most kaptam egy meghívást, hogy tartsak beszédet a hétvégi TechLab Konferencián. Alli lehajított a takarót, és nyomban felült. – Ez komoly? – Igen. Valaki visszamondta a részvételt a közösségi háló témakörében, és engem kértek fel helyette. – Megcsináljuk. Nem is kérdés. Ez szédületes marketinglehetőség lenne! – tapsikolt örömében.

Az út elég drága, de hogyan is mondhatnék nemet a rivaldafényre? Egye fene. Innen már nincs visszaút. – Vágjunk bele – feleltem, máris beleszédülve a gondolatba. Persze a kongresszus is roppant lebilincselőnek ígérkezett, de egy vegasi kiruccanás már önmagában is felért egy izgalmas kalanddal. Csak távol kell maradnom a kaszinóktól, és nem lesz baj. – Szuper! Most rögtön kezdjünk el pakolni – mondta Alli. – Te most viccelsz, ugye? – Erica Hathaway, te egy divattal kapcsolatos közösségi oldal ügyvezető igazgatója vagy, aki a fények és csillogás városában, Las Vegasban fogja képviselni a cégünket. Komoly munka vár még ránk. Nagyot nevettem, amint Alli máris akcióba lendült, és mélyen bevackolta magát miniatűr szekrényünkbe. Nem kellett sokáig várnom, és az ágyat máris rövidebbnél rövidebb ruhaköltemények töltötték be. – Az ügyvezetői kinézetre megyünk rá, nem a prosti arculatra. Oké, Alli? – Még soha nem voltál Vegasban, csajszi. Bízz bennem. A következő pár órát öltözködési egyeztető tárgyalásokkal töltöttük, közben lefoglaltam a repülőjegyeket, és előkészítettem az anyagot a konferenciára. Valamivel több mint huszonnégy óra múlva már Vegasban leszünk. Másnap dél körül keresztülcaplattam a kollégiumon, hogy találkozzam Siddel. Már épp ideje volt felébreszteni. Nem meglepő módon Sid és én először a neten találkoztunk. A kezemben volt az ötlet, a tervek, no meg egy kisebb összeg a

kezdeti költségek fedezésére, így néhány hetes rágódás után közzétettem egy felhívást az egyetemen, hogy programozót keresek, aki segítene összedobni az oldalt. Sid volt az első, aki válaszolt. Pár megbeszélés után megegyeztünk, hogy partnerek leszünk. Pár perces dörömbölés után végre ajtót nyitott. Sid több mint hat láb magas, és szó szerint a legvéznább ember, akivel valaha is találkoztam. Sötétbarna bőrével és nagy, barna kiskutyaszemével a maga módján imádni való volt, ugyanakkor fájdalmasan egyedül élt, mióta csak megismertem. Úgy látszik, nem én vagyok az egyetlen, akinek szüksége lenne még több kimozdulásra. Ezen a reggelen a szeme véreres és fáradt volt, úgyhogy akaratlanul is átfutott az agyamon, hogy bizonyára megint újabb videojátékot dobtak piacra. Ez általában komoly kihívást jelentett a már így is szeszélyes alvási ritmusának. – Tessék, hoztam reggelit. – A kezébe nyomtam egy energiaitalt. Válaszul morgott valamit, majd visszavonult a barlangjába – egy piszkos, rendetlen helyiségbe, amelyen pár másik remetetársával osztozott. Követtem a szobába, és leültem a kanapéra. – Mizújs? – Kinyitotta az italt, és letelepedett az üres kólásdobozokkal és chipseszacskókkal tarkított íróasztalához. Sikerült ellenállnom a késztetésnek, hogy takarítani kezdjek. – Holnap Vegasba megyek, hogy előadást tartsak a TechLab Konferencián, szóval mindenképpen beszélni akartam veled, mielőtt ma este elutaznék. Lehet, hogy a kiállítás miatt túlterhelődik az internetkapcsolat. Csak biztos akarok lenni,

hogy mindenre felkészültünk. – Mennyire terhelődik túl? – Fogalmam sincs, de kábé negyvenötezer ember vesz részt a konferencián. Alli is jön, ő csinálja a PR-t. – Oké, rögtön orvosoljuk a problémát. Feltelepítek pár szoftvert, hogy bírja az iramot. Lefirkantott valamit a jegyzetfüzetébe, és beindította a gépét. – Van már ilyen programunk, vagy meg kell venni őket? – kérdeztem, remélve, hogy minimális költséggel megúszhatjuk. – Egy-két új program mindig jól jön. Van rá pénz a büdzsében? – Uh, nem igazán. Ez az út amúgy is egy pénznyelde lesz. – És mennyi az átfutási ideje az Angelcom támogatásának? – Ha egyáltalán kapunk valamit. Fogalmam sincs. Abban bízom, hogy pár hét múlva, amikor Maxszel találkozom, már okosabb leszek. Azt hiszem, általában több hétig is eltarthat, de az az érzésem, hogy ha Maxet tényleg érdekli a dolog, akkor talán gyorsabban átnyomhatja. – Oké, akkor majd meglátjuk. Van pár régi gépem, azokból össze tudnék dobni valamit. Reménykedjünk, hogy a kollégiumi hálózat bírni fogja. – Vesd be minden varázstudományodat! Sid mondandójának jó, ha húsz százalékát értettem, de afelől kétségem sem volt, hogy Sid a maga kis világában egy született zseni. Biztosra vettem, hogy kitalál valamit. Egy srác, aki déli tizenkettő előtt képtelen felébredni, de adj neki pár alaplapot és RAM-ot, és néhány óra múlva már kész is a szuperszámítógép. Ráadásul a Clozpin most már az ő gyereke is volt, és hozzám hasonlóan mostanában ő sem foglalkozott semmi mással. Hálás

voltam az elkötelezettségéért, még ha ez azzal járt is, hogy néha el kellett viselni a különcségeit. – Hogy megy az álláskeresés? – érdeklődtem, miközben reméltem, hogy ő is annyira motivált belekóstolni a való világ szépségeibe, mint én. – Semmi érdemleges. Nem nagyon volt időm rá. Csendben fellélegeztem, majd annyiban is hagytam a témát, és nekiálltam takarítani. – Erica, ne csináld. Ma kitakarítok, becsszó. – Ne foglalkozz velem. Csak intézd el, hogy a következő negyvennyolc órában ne szakadjon meg az internetkapcsolat, és kvittek vagyunk. – Megegyezünk. * Amint beléptünk a Wynnbe, tudtam, hogy Allinek igaza volt. Alig múlt este tíz, és a kaszinó máris dugig volt temérdek szexi nővel, akik olyan falatnyi ruhákban parádéztak, amilyeneket még életemben nem láttam. Mellettük könnyűszerrel beillettem volna egy szökevény apácának. Mielőtt birtokba vettük volna a hotelt, visszamentünk a szobába, és Alli kezelésbe vett. Végül egy szűk, fekete koktélruha mellett döntöttem, testszínű körömcipővel. Rakoncátlan fürtjeimet szabadon hagytam. – Az itteni lányok nagy eséllyel a templomba mennek ilyen ruciban, Alli. – Nem mondod, húzd már fel egy kicsit. – Alli megigazította kurta neon ruháját, előlibbentve némi dekoltázst.

Az én cicijeim bezzeg könnyedén megléphettek volna öblös nyakkivágással büszkélkedő estélyimből. A jelek szerint a mellméretemen még a stressz sem tudott többet csökkenteni. – Nem, köszi. Szeretnék a fantáziára is bízni valamit. Neked sem ártana. – Nem mintha bárkit is ismernénk itt – vont vállat. Ezzel nem szállhattam vitába. Tényleg jó alkalom lenne, hogy egy kicsit kiengedjünk, ugyanakkor veszélyes is lehet. Blake jóvoltából szinte az egész testem égett a vágytól, hogy megérintsenek. Akárhol. Már a vibrátorom sem csillapíthatta ezt az éhséget, és én vészesen közel kerültem ahhoz, hogy az első Blake kinézetű fickóval hazavitessem magam. Akárhányszor eszembe jutott a meeting, a gondolataim rendre más forgatókönyvet vázoltak fel befejezés gyanánt. Bár, meg kell hagyni, az utolsó jelenet mindegyiknél ugyanúgy végződött: a tárgyalóasztalon fekszem, és a nevét kiáltom. Te jó szagú atyaúristen! Muszáj lesz valahogy kivernem a fejemből. Blake-nek az elkerülnivalók között kéne szerepelnie, nem a tennivalók között. Alli rántott vissza a valóságba, miközben kitartó csörömpölésbe kezdett az ékszereim között. Nála jobban senki nem rajongott a divatért. Eleinte fel nem foghattam, hogyan képes valaki ennyi energiát belefeccölni a megjelenésébe, de később ráeszméltem, hogy a divat sokkal inkább arról szól, hogy belül jól érezzük magunkat, mint hogy másoknak tetsszünk. Igaz, ez utóbbi sem egy elhanyagolandó tényező. Már éjfél is elmúlt, amikor beléptünk a kaszinóba, amely utunk célállomásához, a szemközti bárhoz vezetett. A hely

zsúfolásig telt emberekkel. Alli megfogta a kezem, hogy átnavigáljon a lármás sokadalmon. – Erica! Lassítottam. A hangzavar ellenére is biztos voltam benne, hogy a nevemet hallottam. Sejthetően nem én vagyok az egyetlen Erica a teremben, de amikor újra meghallottam a nevemet, a hang felé fordultam. Azonnal felismertem az ismerős arcot. Blake egy rulettasztal mellett állt, és egyenesen rám nézett. – Ó, a francba. Tűnjünk el innen! – Elkaptam a tekintetemet, és Allivel a sarkamban az ellenkezű irányba loholtam. – Várj. Ez meg ki volt? – állított meg Alli, kisebbfajta forgalmi dugót okozva mögöttünk. – Blake Landon. – Hékás, mit keres ő itt? – Nem érdekel. Olyan messze akarok lenni ettől az embertől, amilyen messze csak lehet. – Pont rád néz, Erica. Legalább menjünk oda, és köszönjünk neki. Alli visszaintegetett Blake-nek, majd maga után vonszolt az asztalhoz, ahol a férfi játszott. Valami csoda folytán, most még jóképűbb volt, mint amire emlékeztem. Fekete ingjében és szürke öltönyében maga volt a megtestesült tökély. Lehengerlő és egyben pokolian szexi! Nagy levegőt vettem, és idegesen a fülem mögé simítottam egy kósza tincset, miközben azon fohászkodtam, hogy meg ne érezze a lassacskán tapinthatóvá váló szexuális feszültséget közöttünk. Gyorsan túlesünk rajta, és már mehetünk is.

– Erica – köszönt rám azzal az átható szemével. – Micsoda meglepetés! Igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy úgy tűnjek, mint akire a legcsekélyebb hatással sem bír, de – miközben Blake komótosan végighordozta tekintetét a testemen – csakhamar rádöbbentem, hogy már jó ideje nem vettem levegőt. Sietve keresztbe fontam a karomat a mellem előtt – azon nyomban megbánva a ruhaválasztásomat –, de ezzel meg csak azt értem el, hogy még jobban kihangsúlyoztam a dekoltázsomat. Blake szája enyhén szétnyílt, ahogy a tekintete a kelleténél egy kicsit tovább időzött a kérdéses helyen. Kihúztam magam, megpróbáltam kiszakadni a pillantása alól, és ekkor vettem észre a mellette álló férfit, aki csáberő tekintetében nem sokkal maradt el mögötte. Pontosan úgy festett, mintha Blake valamivel alacsonyabb ikertestvére lenne; a haja pár árnyalattal világosabb volt, a szeme viszont sötétebb, majdhogynem gesztenyebarna. Kedvesen visszaintegetett nekünk. – Erica, Heath vagyok, Blake öccse – mondta, majd Allire lövellt egy szívdöglesztő mosolyt, aki alig észrevehetően megszorította a kezemet. – Örülök, hogy megismerhetem, Heath. Ő itt Alli Malloy, cégünk egyik társalapítója – feleltem. Reméltem, hogy a bemutatkozás sehová sem fog vezetni. Alli nagy nehezen elszakította a tekintetét Heathről, hogy üdvözölje Blake-et. – Már sokat hallottam magáról, Mr. Landon – mosolygott Blake-re, majd vissza rám, miközben a szemöldöke kis híján a feje búbjáig csúszott fel.

Most, hogy hús-vér valójában is szemügyre vehette, tudta, miért tartottam tőle annyira, bár Alli arca a vonzalom legcsekélyebb jelét sem mutatta. Mérget vettem volna rá, hogy máris fülig belehabarodott az öccsébe, és angolos távozásunk esélyének végleg leáldozott. – Helyezzék el a tétjeiket! – A krupié a forgó kerékbe dobta a golyót. – Szokott rulettezni? – fordult hozzám Blake. – Igen, de ma nem játszom. – A szerencsejáték ezen az úton szóba sem jöhetett. Nem beszélve arról, hogy a minimális tét ezer dollárnál kezdődött. – Én igen. Milyen számokat szokott megjátszani? A golyó kezdett lelassulni, engem pedig magával ragadott egy bizarr, sürgető érzés, hogy Blake fogadjon, amíg még tud. – Ühüm, kilenc és egyes – böktem ki a születésnapom számait, amelyek a múltban idáig egész jó szolgálatot tettek. Blake mindkét számra – s pár másikra – feltett tízezer dollárnyi zsetont, pont mielőtt a golyó a kilences számon megállapodott volna. Alli és én egyszerre visítottunk fel. A szívem szaporán vert, ahogy bevetettem minden létező matematikai képességemet. – A kilences! – A krupié Blake elé csúsztatott öt csodálatosan színes zsetont. Blake egyet visszaadott a fickónak borravaló gyanánt, a többit a zsebébe mélyesztette. Váratlanul megfogta a kezemet, és a hirtelen kontaktus villámként csapott belém. Az érintésétől és a nyereménytől a töméntelen elfojtott energia majdhogynem fullasztóan hatott rám. Egyből elhúzódtam, miközben rémülten

konstatáltam, mennyire sóvárogtam az érintése után. A pillantásom a tenyeremben lapuló tízezer dollárnyi zsetonra esett, ami több volt, mint az eddigi összes rulettnyereményem együttvéve. – Ez meg mi? – Mert a szerencsecsillagom voltál. Nélküled nem nyertem volna. Játékosan rám mosolygott, és a mosolya, valamint a viszontlátás izgalma, máris elég volt, hogy kis híján megfeledkezzem róla, mennyire haragszom rá. Lehet, hogy ez a többi csajnál működik, de engem nem lehet lekenyerezni. – Nem tarthatom meg. – A kezébe nyomtam. – Ragaszkodom hozzá. Gyere, menjünk ki innen, mielőtt megint nyernénk valamit. Vonakodva a kezembe zártam a zsetont, és vissza se nézve kisétáltunk a kaszinóból. * – Valahogy máshogy nézel ki. Alig ismertelek fel. – Blake közelebb hajolt, hogy csak én hallhassam. Míg mi a tequilánkra vártunk, Alli és Heath azon tanakodott, hogy milyen tapast rendeljenek. A kaszinó melletti flair bárba ültünk be ünnepelni, ahol Heath bevetette minden rendelkezésre álló csáberejét, és levette a lábáról Allit. Kénytelen-kelletlen egyedül kellett szembenéznem Blake-kel. Blake meleg lehelete a nyakamat csiklandozta. Önkéntelenül is megborzongtam. Igyekeztem nem gondolni rá, hogy milyen

lenne, ha az ajkát érezném helyette. A közelsége már-már az elviselhetetlenség határát súrolta. Az illata mennyei volt: friss, fűszeres, szexi. Valaki konzerválhatná, és milliókat keresne vele. – Hát, igen, nem kimondottan tárgyalóterembe való darab… – igazítottam meg a ruhámat, ami így, ülő helyzetben már annyira sem takarta el a lényegi részeket, mint eddig. Ha továbbra is így legelteti rajtam a szemét, esküszöm, most rögtön lángra kapok. – Én erre szavazok. Több száz gyönyörű nő hemzsegett a bárban, és sokuk szeme megakadt Blake-en. Minő szerencse, hogy nemcsak hogy belefutottam Blake-be, de az érdeklődésének középpontjába is kerültem, miközben Alli szégyentelen flörtcsatát vívott az öccsével. – A konferenciára jöttél? – kérdeztem. Muszáj volt témát váltanom. – Javarészt igen – felelte. – Blake az üzlet miatt van itt. Velem ellentétben, aki az élvezetek miatt jött. – Heath Allire kacsintott. Heath bedobta a csalit, és Alli ráharapott. Nem tudtam volna megmondani, hogy őszintén érdekli a srác, vagy csak remek PRos. Reméltem, hogy az utóbbi. – Heath voltaképpen az értékesítési és marketingigazgató. Gyakorlatilag ő is a konferencia miatt van itt. Heath elvigyorodott. – Bármikor, ha Blake-et Vegasba szólítja a munka, az én elkötelezettségem is az egekbe szárnyal. Egyébként mindenkinek nagyon jól hangzó titulusa van, de a

legtöbbünk csak némán kering Blake körül. Ő az, aki a tényleges munkát csinálja. Vártam, hogy Blake válaszoljon valamit, de csak az álla rándult meg. Valahogy megváltozott, sokkal komolyabbnak tűnt, mint eddig bármikor. Kívülről teljesen nyugodt, kiegyensúlyozott látszatot keltett, de a magabiztos felszín alatt éreztem a mélyen megbúvó feszültséget. Alli törte meg a csendet. – Ez úgy hangzik, mint a mi Ericánk. Ő a mi rettenthetetlen vezetőnk. Blake éppen mondani akart valamit, amikor a pincér megérkezett, annyi tequilával megpakolva, ami az este hátralévő részére garantáltan rossz döntésekhez vezet. Próbaképpen felkaptam a poharamat, miközben titkos megállapodásra jutottam a tequilával és nem utolsósorban önmagammal, hogy az este folyamán ez lesz az első és utolsó töményem. Blake mellett cseppet sem bíztam magamban, ráadásul a tequila elég nagy őrültségekre volt képes rávenni. Heath a magasba emelte poharát. – Mire mondjunk tósztot? – kérdeztem. – A győzelemre – felelte, és koccintottunk. Erre szívesen ittam. Felhajtottam az enyémet, majd megragadtam egy citromot, és nagyot szívtam belőle, hogy enyhítsek a torkomat égető érzésen. Az elkövetkező egy órában Heath szórakoztatott minket a történeteivel: kalandok Sin Cityben, hátizsákos túra Európában, és élet a varázslatos Dubajban. Heath karizmatikus volt és vicces, szinte mágnesként vonzotta az embert. Alli folyton kérdezgette, újabb és újabb témákra terelte a szót. Már-már

felszabadító érzés volt hallgatni. Még mindig ki voltam akadva Blake-re, és semmi kedvem nem lett volna a magánéletem részleteit megvitatni vele. – Hozhatok még inni? Valami mást? Blake öblös hangjától egyből kirázott a hideg, és egy szempillantás alatt kiszakadtam az Alli és Heath-féle showműsorból. – Holnap reggel beszélnem kell a konferencián – mondtam. – Tulajdonképpen ma reggelt is mondhatnék. – Helyi idő szerint már majdnem hajnali két óra volt. A hosszú nap kezdte éreztetni a hatását, de Allin nem látszott semmi. – Nem kéne indulnunk, Alli? – Öhm… – Segítségkérőn Heathre pillantott. – Maradjatok még egy kicsit – kérlelt Heath kedvesen. Alli könyörögve nézett vissza rám, a szeme úgy ragyogott, mint egy-egy fénylő karácsonyfaégő. – Biztos vagy benne, Alli? – Igen, még fenn leszek egy kicsit. Ne aggódj miattam – felelte kipirult arccal. A tequila máris győzedelmeskedett. – Gondoskodom róla, hogy egy darabban kerüljön haza – ígérte Heath. Majdnem hittem is neki. Normális esetben – a saját érdekében – nem hagytam volna ennyiben, de ma este nem akartam elrontani a mulatságát. Blake is felállt velem. – Hadd kísérjelek fel. – Nem köszönöm. Semmi szükség rá. – Én is visszamegyek. Mehetnénk együtt. Bólintottam, biztos voltam benne, hogy a következő tíz percet

egyedül is túlélem vele. A liftekhez mentünk, és miközben Blake betessékelt az egyik üres felvonóba, kezét a derekamra tette. A váratlan érintéstől tetőtől talpig átjárt a forróság. Az ajtó bezárult, és mi csak álltunk, közvetlenül egymás mellett. Remegő kézzel megnyomtam a gombot. – Úgy tűnik, nagyon jól összemelegedtek – szólalt meg, megtörve a csendet. – Nekem is feltűnt. Az öcséd igazán elbűvölő. – Nem éppen egyszerű eset. – Megcsóválta a fejét, és a hajába túrt. – Akárcsak Alli. Talán távol tartják egymást a bajtól. Blake kétkedve felvonta a szemöldökét. Ismét csend telepedett ránk. A lift zúgása mintha felerősítette volna a kettőnk közt vibráló ener​giát – mintha a Blake iránt érzett vonzalmam valahogy hallhatóvá vált volna, és most rendületlenül ott zizgett körülöttünk. Kétség nem fér hozzá, alábecsültem azt a tíz percet. Amikor a lift megállt az emeletemen, Blake is kiszállt velem együtt, és egészen az ajtómig kísért. – Itt is vagyunk – mondtam, remélve, hogy sikerül rövidre zárni a búcsúzkodást. De Blake keze váratlanul a hátamról a karomra siklott, majd lecsusszant a karomon, és végül kéz a kézben találtam magam vele. A hüvelykujja begyével apró köröket rajzolt a tenyerembe, és én képtelen voltam eldönteni, hogy tényleg konkrét fizikai kínokat okoz-e. Az érzés tagadathatatlanul sokként érte a szervezetemet, majdhogynem elektromos kisülésként hatott, és

szélsebesen végigszáguldott a kisujjam hegyétől egyéb, meg nem nevezett területekig. – Blake, én… A testem dühödten lázongott agyam zsarnoki önkényuralma ellen. Az arca pusztán milliméterekre volt tőlem, az illata megrészegített, újra eszembe juttatva az első találkozásunkat. – Nem akarsz behívni egy italra? – búgta. A nyelvével megnyalta alsó ajkát, majd a fogával finoman ráharapott. A tekintete, ahogy rám nézett, minden volt, csak ártatlan nem. De ki tudna nemet mondani neki? Nagyot nyeltem, és hátrálni kezdtem, hogy megszakítsam az elektromos köteléket, amellyel magához láncolt. Megráztam a fejem, és zavartan csavargatni kezdtem a hajamat, miközben igyekeztem bármi másra koncentrálni, csak nem a szájára. – Pár óra múlva fel kell kelnem. – Nekem is. Ez ugyanaz a Blake Landon, aki néhány nappal ezelőtt kis híján meghiúsította, hogy az Angelcom befektessen a vállalkozásomba. Nem fogok lefeküdni ezzel az emberrel. Ugye? Nagy levegőt vettem, és egyenesen a szemébe néztem. – Blake, tudom, hogy nem sűrűn szoktad ezt hallani, de nem érdekel a dolog. A ma este klassz volt, de én dolgozni jöttem ide. – Nem úgy festesz, mint aki dolgozni jött ide. Összehúzott szemmel néztem rá, de ő elvigyorodott. – Komolyan, Erica, tényleg azt akarod mondani, hogy egy cseppet sem vonzódsz hozzám? – Megtámasztotta a kezét a falon, miközben a testével sarokba szorított. Hogy megtartsam a kellő távolságot, a hátamat eltökélten az

ajtónak préseltem. A szívem mindeközben kész volt kiugrani a mellkasomból. Lehet, hogy ez a pár milliméter, ami elválaszt tőle, az utolsó bástya köztem és egy… életre szóló éjszaka között? Nem. Köztem és egy óriási baklövés között! – Ha azt várod, hogy most bókoljak neked, akkor sajnos csalódást kell okoznom – közöltem. – De még ha vonzódnék is hozzád, ez akkor sem fog megtörténni. És a milliónyi ok közül csak egy, hogy nem célom az Angelcommal való kapcsolatomat összekuszálni. – Nem fektetek be a projektedbe, így nem kuszálunk össze semmit. – Itt lenne némi ellenvetésem. – Hogy tudnálak meggyőzni? – mosolygott rám kihívóan. A combjánál és karjánál a kelleténél kissé jobban meg​feszült az öltönye. Jesszusom, az IT-sek nem szoktak ilyen dögösek lenni! Egyetlen dologra vágytam: kicsomagolni, akár egy pompás ajándékot. Hogy leszek képes ellenállni neki, ha újra hozzám ér, vagy ne adj’ isten, megcsókol? Semmit sem akartam jobban, mint berángatni Blake-et a szobámba, és az öntudatlanságig szexelni vele, de nem tehettem. – Ez elég egyszerű. Sehogyan. Megfordultam, és kotorászni kezdtem a táskámban a kulcs után. A következő pillanatban Blake teste az enyémhez feszült, és izmos karjával szenvedélyesen átfogta a derekamat. Lehunytam a szemem, és a váratlan érintéstől, elakadt a lélegzetem. Megtántorodtam.

– Biztos vagy benne? Mialatt elszántan próbáltam újra levegőhöz jutni, kétségbeesetten igyekeztem nem tudomást venni az érzésről, ahogy a teste az enyémhez ért. A szám galád módon cserbenhagyott, így egyszerűen csak bólintottam, imádkozva, hogy menjen el. A keze lecsúszott a derekamról, és a csípőmön állapodott meg. Olyan határozottan markolta a csípőmet, mintha máris az övé volnék. A francba, ha nem tüzelt volna fel ennyire, akár sértőnek is érezhetném. De akkor sem mehetek bele. – Biztos. – Remegő hangom elárulta minden kételyemet. Blake végigsimított a karomon, egészen a vállamig, majd kisöpörte a hajamat a nyakamból. Egy puha csókot lehelt a tarkómra, és addig tartotta ott a száját, amíg újból reszketni nem kezdtem. A fantáziám hirtelen meglódult velem, és az ajtónak támasztottam a kezemet, hogy megtartsam az egyensúlyomat. – Holnap találkozunk – suttogta. Amikor megfordultam, már elment. Eltűnt a folyosón, és beszállt a liftbe. Az ajtónak dőltem, és átkoztam magam, egyszerre kívántam, hogy bárcsak maradt volna, és hogy jobb, hogy elment. Az ujjaim még mindig remegtek, de legalább sikerült megtalálnom a kulcsomat… és a közvetlenül mellette lapuló zsetont.

Negyedik fejezet Kattant az ajtózár, és felpattant a szemem. A szobában vágni lehetett a sötétséget, de az asztalon világító digitális óra reggel nyolcat mutatott. Egy halvány női alak osont csendben a mellettem lévő ágyhoz. Neonszínű ruhája csaknem világított a sötétben. – Alli? – Én vagyok. – Csak most jöttél meg? – Megdörzsöltem a szememet, és lassan kezdett derengeni, hol vagyok. – Igen, anya – suttogta epésen. Felkapcsoltam az éjjeli lámpát. – Nos, lássuk csak, ki érkezett ilyen korai órán. – A könyökömre támaszkodtam, és elmosolyodtam. Pontosan úgy festett, mint aki napok óta nem aludt, ami mellesleg nem is állt olyan távol a valóságtól. A sminkje teljesen elkenődött, és a haja… még soha nem láttam ilyennek azelőtt – egészen egyedinek hatott. – Uhh, érzem a vádló tekintetet. – Lerúgta a magas sarkúját, és ruhástul az ágyba zuhant. – Szóval, elmeséled, mi történt? – kérdeztem teljesen felébredve, ami eléggé meglepett, főleg ha az elmúlt egy órát és a minimális REM-szükségletemet nézzük. – Mit akarsz tudni? – mormogta a lepedőbe. – Minden mocskos kis részletet. Természetesen. Alli megpördült, és közömbösen a mennyezetre meredt. – Tényleg kedvelem.

Mintha sóhajtást hallottam volna. Ja, ne! – Jézusom, Alli, kérlek, mondd, hogy nem feküdtél le vele! – Mi a fenét érdekel ez téged? – csapott maga mellé a lepedőre. Felpattantam az ágyból, és szúrós tekintettel ránéztem. – Érdekel, Alli, mert azon vagyok, hogy egy professzionális imidzset alakítsunk ki a cégünkről. És nem vártam volna, hogy képes vagy lefeküdni Blake testvérével. Most el fogja mondani Blake-nek, és ó, a fenébe… – Számba vettem az összes lehetséges rémisztő kimenetelt. Azonnal felugrott. – Most hagyd abba! Mondtam neki, hogy mennyire ki fogsz akadni, ha Blake megtudja, ezért a szavát adta. – Ezt nem hiszem el. – A redőnyhöz mentem, hogy felhúzzam. Alli hunyorgott, ahogy beömlött a fény. – Na, és veled mi a helyzet? Félig-meddig arra számítottam, hogy majd jól rátok nyitok. Az alapján, ahogy egész este majd felfalt a szemével… – Alli, komolyan. Az égvilágon semmi sincs köztünk Blake-kel. – Baromság. – Komolyan beszélek. Ezt az üzletet nem cseszhetem el. Tegnap éjjel megmondtam neki, hogy nem érdekel. Ennyi. Történet vége. – Blake nem tűnik olyan típusnak, aki gyakran hallja a „nem” szót. Ja, mellesleg azt sem árultad el, mennyire észvesztően szexi. – Szexi vagy sem, azért vagyok itt, hogy dolgozzam. – Erica, tényleg mérges vagy rám emiatt? – Hangyányit lebiggyesztette az ajkát.

Na, most jön a bűntudat, de teljesen nem oldozhatom fel. – Minden rendben lesz. Csak menj aludni egy kicsit. Jó lenne, ha még ma meg tudnád villogtatni kissé a kapcsolatépítő géniuszodat. Holnap már repülünk is haza. Bemenekültem a fürdőszobába, ahol csendben kifüstölöghettem magam a zubogó víz alatt. Mérges akartam lenni Allire, de valójában inkább csak aggódtam érte. Nem voltam elég elővigyázatos. Heath karmai közé engedtem, aki egy hamísítatlan Casanova. Ugyanannyira az én hibám is, mint Allié. Amikor visszatértem, Allit már elnyomta a buzgóság a paplan alatt. Magamra kaptam előzetes jóváhagyáson átesett öltözékemet: elegáns fekete mintás blúz, törtfehér zakó és szűk, sötétkék farmer. Belebújtam fekete tűsarkúmba – amit Alli az ágy lábához készített –, és felkaptam a táskámat. Ideje munkához látni. Teljesen egyedül, gondoltam. Megint. Lassan kezdek hozzászokni. Tizenöt perccel később a konferenciateremben találtam magam, ahol majd prezentálni fogok. Felléptem az üres pódiumra, és elolvastam az előadók számára kikészített névkártyákat. Semmi keresnivalód itt, Erica. Néha tényleg nagyon tudtam rühellni azt a bizonyos kis hangot a fejemben, de az aggodalmam most minden eddigi rekordot megdöntött. Itt fogok ülni egy sor nevesebbnél nevesebb nagyvállalat ügyvezető igazgatójával, a technológiai világ valódi, ünnepelt sztárjaival. Odatámolyogtam, és lehanyatlottam kijelölt helyemre,

tekintetemet végigfuttattam a termen, ami máris kezdett megtelni több száz kiéhezett, lelkes résztvevővel. Az agyam lázasan pörgött, miközben sután matatni kezdtem a jegyzeteim között, azt kívánva, bár máshol lehetnék. Épp amikor egy kiadós pánikroham szélére kerültem, Blake komótosan letelepedett a mellettem lévő székre. Szürke V kivágású pólójában és farmerjében csodásan festett. – Te meg mit csinálsz itt? – kérdeztem valamivel bőszebben, mint szerettem volna. – Neked is szép jó reggelt. Rám mosolygott, és a testem hálásan kiengedett, talán a puszta tudat felszabadító erejétől, hogy akad egy ismerős arc a tömegben. Meg persze a tegnapi csók sem volt még annyira távoli emlék. Ezen az úton idáig minden olyan váratlanul alakult – tegnap este belefutok Blake-be, aztán itt van Alli érthető, bár kissé problematikus lelkesedése Blake testvére iránt. És most megint itt ülök Blake-kel, mellettünk megannyi felfuvalkodott, ellenszenves híresség. Miután sikerült egy kicsit lecsillapodnom, Blake így felelt: – Én vezetem a beszélgetéseket. Eltátottam a számat, de a miért és hogyan kérdés a torkomban ragadt. Egyetlen logikus oka volt a miértnek. – Te voltál. – Én voltam mi? Rámeredtem, szinte szuggeráltam a nézésemmel. – Te hívtál meg ide, hogy beszéljek a konferencián. Elvigyorodott. – Nem hiszem, hogy csupán enyém lenne az

összes érdem. A közösségi hálózatok piacán hamarosan jelentős versenytárs leszel. Ezt mondtad a meetingen, nincs igazam? – Kényelmesen hátradőlt a székén, és olyan fürkésző tekintettel nézett rám, mint anno a meghallgatáson. – Igen, ezt mondtam. – Dühösen nyeltem egy nagyot. – Nos, akkor meg nem kéne aggódnod, hogy ennyi nagykutyával ülsz itt. Ügyesen megoldod. – Az okostelefonjához fordult. A fene essen belé. Blake szeme megakadt rajtam, erre most belerángat ebbe a macska-egér fogócskába. Meddig fogja ezt csinálni? Míg le nem fekszem vele? Közben hogy a pokolba fogom túlélni ezt a konferenciát, ahol csupa nagyágyúval vagyok körbevéve? Labdába sem rúghatok mellettük! A terem megtelt, és a többi előadó is leült mellénk. Lehunytam a szemem, és masszírozni kezdtem a halántékomat, megpróbálva elejét venni a vészesen közelgő fejfájásnak. – Nem szereted a kihívásokat? Kinyitottam a szemem, Blake gyönyörű zöld szeme kutakodva nézett rám. Próbált kiugrasztani a bokorból, de valami hirtelen elpattant bennem. – Igenis szeretem a kihívásokat, Blake. Csak nem csípem, ha hülyét akarnak csinálni belőlem. – Igyekeztem olyan suttogóra fogni, hogy csak mi hallhassuk. Lehet, hogy Blake csak egy kis kihívást szándékozott nyújtani nekem, de én ezt máshogy érzékeltem. Az igaz, hogy dúskáltam az önbizalomhiányban, de ha valaki ennyire nyilvánvalóan alábecsült, nem voltam rest, hogy felvegyem a kesztyűt. Fáradságot nem ismerve hajtottam magam, és nem adtam rá okot, hogy akár engem, akár a

képességeimet kétségbe vonja. – Higgy nekem. Ha az lett volna a célom, hogy megszégyenítselek, akkor nem itt lennél. – Te aztán kibaszottul pofátlan tudsz lenni. – A hangom öblös visszhangként csapódott vissza a terem falai​ról. A műsor házigazdája bekapcsolta a mikrofonokat, és minden szem rám tapadt. Hoppsz. A székembe lapultam, reménykedve, hogy sürgősen megnyílik a föld alattam. Kétségkívül nem kell Blake segítsége, hogy megszégyenítsem magam. Én is simán megoldom. A konferanszié gyorsan kihasználta a pillanatot, és sorban bemutatta a felszólalókat, valamint a konferencia vezetőjét, a nagyra becsült Blake Landont. Blake neve és az azt követő viharos taps hallatán pirinyóra zsugorodtam. Muszáj lesz összeszednem magam. Az, hogy gyilkos pillantásokat lövellek Blake-re, nem fog segíteni túlélni a konferenciát. Ő fogja vezetni a beszélgetéseket, én meg mindenki füle hallatára káromkodtam vele. Kiegyenesedtem a székemen, és pár nagy levegővétel hathatós segítségével megacéloztam magam. Eltökéltem, hogy nyugodt és koncentrált leszek. A konferencia a résztvevők bemutatkozásával kezdődött, ami egész jól ment, tekintve, hogy az enyémet minimum ötvenszer elgyakoroltam idefelé jövet a repülőn. Aztán Blake feltett pár előre megírt kérdést az egyes előadóknak. Egyik sem bizonyult túlságosan nehéznek, és az idegességem hamar elpárolgott. Sőt időnként még arra is vetemedtem, hogy átvegyem a szót, ha valaki elakadt egy kérdésnél. Blake tekintetét viszont gondosan kerültem. Blake jól

időzített mosollyal díjazta közbeszólásai​m at. Az arca komoly figyelemelterelőnek bizonyult a szimpózium alatt. Néhány kérdés következett a nézők soraiból, majd végeztünk is. Megkönnyebbülten fellélegeztem, hálát adva, hogy még mindig az élők sorában vagyok. Titkon jól leteremtettem magam, amiért így be voltam tojva egy teljesen kezelhető, hétköznapi beszélgetéstől. Krízis elhárítva. – Nem volt rossz. Egyáltalán nem – szólalt meg Blake. Még mindig kissé paranoiásan a mikrofonoktól, futó pillantást lövelltem rá. Sietve összeszedtem a cuccaimat, és felálltam. Hirtelen sürgető vágyat éreztem, hogy minél előbb kereket oldjak, és minél messzebb kerüljek Blake-től. Blake fürgén talpra szökkent velem együtt. – Hé, ne szaladj még el! – Megállította az egyik előadót, aki épp távozni készült a színpadról. – Alex, várj! – szólt utána. Visszafordult, és megragadta a könyökömet. Először ellenkezni akartam, aztán ráeszméltem, hogy nem másnak, mint Alex Hutchinsonnak, az USA egyik legnagyobb netes kereskedelmét lebonyolító cég ügyvezetőjének készül bemutatni. – Erica, Alex. Alex, az Angelcomnál együtt dolgozunk Ericával, és arra gondoltam, jó lenne, ha megismernétek egymást. Lehet, hogy a jövőben lesz némi közös érdekeltségetek a női ruházat és kiegészítők piacán. – Örülök, hogy megismerhetem, Erica. Alig várom, hogy megkukkantsam az oldalát. Alex legalább tizenöt évvel volt idősebb nálam, és leginkább

azokra a bostoni öltönyös fickókra emlékeztetett, akiknek prezentáltam, kivéve, hogy ő maximális figyelemmel viseltetett irántam. – Köszönöm, örömmel veszek bármilyen visszajelzést. – Ez csak természetes, mikor indult a vállalkozása? – Körülbelül egy éve. – Pompás. Feltétlenül megnézem. Tessék, a névjegykártyám, a mobilszámom a hátulján van. Maradjunk kapcsolatban, és szóljon, ha bármiben a segítségére lehetek, rendben? – Ó, igen. Nagyon köszönöm. Amint Alex elment, két másik férfi jött oda hozzánk, mindketten korunkbelieknek tűntek. Az egyik egy népszerű játékprogramokat árusító webshopot vezetett, a másik pedig egy bimbózó zenei oldalt üzemeltetett, ahol új zenei tehetségek után kutattak. Ez utóbbit nem sokkal a Clozpin előtt alapították, amitől szintén valamelyest jobb kedvem lett. Kellemesen elcseverésztünk, és a megfelelő időzítéssel Blake mindig készségesen visszaterelte a beszélgetést rám. Az izgalomtól szinte szédelegtem. Én túlságosan is be lettem volna rezelve ahhoz, hogy egyedül kezdeményezzek beszélgetést ezekkel az emberekkel. A fogadtatás összességében nagyon is kedvező volt, én pedig megerősítést leltem, hogy vagyok olyan jó, mint a többiek, és valami nagyon is működőképes dolgot hoztam létre. Végül a megmaradt utolsó résztvevők is elpárologtak, és Blake-kel magunkra maradtunk. Ismét. – Hűha – mondtam, még mindig totális kábulatban. – Ennyire rossz volt?

– Nem, tulajdonképpen eszméletlen volt! Nem is számítottam erre. – Akkor talán ez egy jó dolog. Igaza volt. A fenyegető valóság, hogy ilyen kaliberű emberekkel fogok találkozni, mi több, együtt prezentálni, mármár elviselhetetlen volt. De a reggeli pánik, hál’ isten, rövid életűnek bizonyult, és a mikrofonincidenstől eltekintve minden kivételesen jól sikerült. Csakhogy nem akartam megadni neki az elégtételt, hogy ezt el is ismerjem. – Remek volt, de nincs szükségem a könyörületedre, Blake. – Muszáj volt leállítanom. Alig észrevehetően összevonta a szemöldökét. – Azt hiszed, ezt könyörületből tettem? – Nos, vagy abból, vagy egy kissé túlkomplikált terv részeként, hogy az ágyadba cipelj. A szája szöglete apró mosolyra húzódott, miközben ujjait az enyéim közé fűzte. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem így volt. A másik keze a zakóm alá siklott, és magához húzott. Az ölelése lágy volt, ugyanakkor határozott, és kellő ízelítőt nyújtott acélos testfelépítéséből. Halkan felsóhajtottam, és a teste melegétől máris bizseregni kezdtem, majd elöntött a megkönnyebbülés, ami a jelek szerint szigorúan második lépésként, rendre bekövetkezett. – Ez nem fog megtörténni. – A tiltakozásom olyan erőtlen volt, akárcsak az elszántságom. Szabad kezem megállapodott a mellkasán, és kontúrvonalat írt le a mellizmán. A szíve a tenyerem alatt erős és egyenletes ütemet diktált, hűen követve

saját szívemnek ritmusát. A testem eggyé olvadt vele. Miket tudnánk mi ketten csinálni… Közelebb húzott, az arcára kiülő tökéletes önuralom látszatát álnok módon leleplezte a szeméből áradó forróság. – Ezzel nem értek egyet. Fölém hajolt, az ajka leheletnyire volt az enyémtől. A tarkójára kulcsoltam a kezem, és végigfutattam a selymes hajszálakon. A szívem vadul dübörgött, és végleg elnémította az ellenállás utolsó kósza gondolatát is. Képtelen vagyok megküzdeni vele. Túl erős a vágy. Igen. Válaszként lábujjhegyre emelkedtem. Az ajkunk találkozott – melegen, lágyan. Tökéletes. Mélyen magamba ittam az illatát. A következő pillanatban megragadta a hajamat, nem eresztve a csókból, amiből eszem ágában sem volt szabadulni. Aprókat nyöszörögve még közelebb hajoltam, és átadtam magam az érzésnek, amit az ajkamra tapasztott ajka váltott ki belőlem. A nyelve hegye a számat súrolta, incselkedve, hogy nyissam ki. Az ajkam engedelmesen szétvált, sóvárogva a tudásra, vajon ugyanolyan ízletes-e, mint amilyen isteni az illata. A nyelve azonnal beiramodott a számba, és megtalálta az enyémet. Apró, csipkelődő mozdulatokkal ingerelte, amik hamarosan erősebb, mélyebb lökéseknek adták át helyüket. Mohón magába nyelte zihálásomat, és szenvedélyesen csókolva még közelebb húzott. A másik keze – amely nem a csókot vezérelte – a farmerem és blúzom közt kikandikáló szabad bőrfelületet cirógatta a csípőmön. Az én kezem ezzel szemben eltökélten markolta a haját, valamint furcsa szögben, meredten támasztotta a

mellkasát. Maradéktalanul megbénított a gondolat, hogy ha egy centit is elmozdítom a kezemet, végleg elveszítem a kontrollt, és itt, a színpad közepén rögtön rámászok Blake-re. Csak akkor eszméltünk fel, amikor halk sutyorgás és mobiltelefonok kameráinak kattintása szűrődött át a szobán. A hátsó kijáratnál egy egész kis csoport zsúfolódott össze. Arcukat eltakarták a telefonjaik, amelyek kivétel nélkül egyenesen ránk irányultak. Basszus. Gyorsan eltoltam Blake-et, aki láthatóan nem nagyon zavartatta magát az elvetemült lesifotóshadtól. Én teljes pánikban felkaptam a cuccaimat, és lesiettem a színpadról, célba véve a legközelebbi liftet. A legjobb szándékom ellenére sem tudtam uralkodni magamon, és most sikerült mindkettőnket lejáratnom! – Erica! – Blake utánam iramodott. – Várj! Jól vagy? A haja piszkosul összekuszálódott, de ellenálltam a kísértésnek, hogy megigazítsam. Túlságosan is megsebzett, és egy érintés – legyen az akármilyen ártatlan is – végleg eltörölné az így is veszélyesen gyenge lábakon álló fogadalmamat, hogy nem fekszem le vele. – Igen, és alig várom, hogy én legyek a konferencia fő látványossága, akin mindenki kedvére jót röhöghet. – Hitetlenkedve megráztam a fejemet, átkoztam magam, hogy lehettem ilyen meggondolatlan. – Hé, bármilyen reklám jó reklám, nem? – Elmosolyodott, és kinyúlt felém, de én elhúzódtam. – Blake, ezt te nem érted. Ezzel mindenemet kockára tettem! – csattantam fel. Most már remegtem. Túl sok érzés kavargott

bennem – túlcsordult életöröm, elvakult vágyakozás és teljes szégyenérzet. – Csss, nyugodj meg. – Kezét a vállamra tette. – Biztos vagyok benne, hogy azok a kölykök azt sem tudják, kik vagyunk, és még ha tudják is, hamar lecseng a hírértéke a dolognak. Azok a kölykök – akik mellesleg korombelieknek tűntek – valószínűleg tényleg nem ismernek engem, de Blake-ről ez nem mondható el. Vállat vontam. A kimerültség a csontomig hatolt. A falnak támaszkodtam, hirtelen az összes erő kiszállt belőlem. – Mindegy… azt hiszem, most már úgysem tehetek ellene semmit. Blake egy lépéssel közelebb jött, és a fülem mögé simított egy hajtincset. – Figyelj, délután még lesz néhány meetingem, de este szeretnélek elvinni valahová. Sóhajtottam. Kitartó egy pasi. – Tökéletes úriember leszek – fogadkozott, de a pillanat töredékéig a tekintetében mohó éhség villant. – Lassan kezd szokásoddá válni, hogy úton-útfélen letámadsz. Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani. A lift csengetett, és kinyílt az ajtó. Beléptem, és valamilyen csoda folytán Blake nem jött utánam. Pont mielőtt becsukódott volna az ajtó így szólt: – Nyolcra érted megyek. * A kaszinó egyik díjnyertes olasz éttermében egy üveg fehérbort

dédelgettem, míg Alli a második pohár Martini Espressójához fogott. Részletesen beszámoltam neki a reggel történtekről; kezdve a pompás lehetőségekkel, hogy megismerkedhettem egy rakás magas rangú vállalatvezetővel a piac legnagyobbjai közül, egészen az azt követő mélyrepülésemig, amikor percekkel később már sikerült is teljesen hiteltelenné tenni magam, ahogy lencsevégre kaptak Blake karjai között. – Elég kitartó. Nem mintha nagyon meglepne – mond​ta Alli. – Nem tehetek róla, de úgy érzem, képtelen vagyok megnyerni ezt a csatát vele szemben. – Beleszúrtam villámat a tésztába, és pontosan úgy szeltem ketté, ahogy Blake iránt éreztem. Az egyik pillanatban még lelkesen szapultam, a másikban meg minden önfegyelmemet latba kellett vetnem, hogy a karjai közé ne rohanjak. – Erica, tudom, hogy most az üzlet mindenekfelett, de ha ennyire vonzódsz hozzá, és ő is ennyire hiper​nyilván​valóan vonzódik hozzád, akkor miért nem mész bele? – Egyszer már megjártam a poklot. Oda-vissza. Ezt te is tudod, Alli. Hosszú ideje nem törődtem még ennyire semmivel, mint ezzel a vállalkozással. Ez segít a földön maradnom, és ha elszúrom, mert képtelen vagyok a hormonjaimat kordában tartani, nem tudom, mi lesz velem. Egy „hagyományos” munkahely lehetősége, távoli alternatívaként, mindig is körülöttem lebegett, ugyanakkor képtelen voltam elfogadni a bukást mint eshetőséget. Alkalmanként természetesen engem is magával ragadott az a bizonyos „összedől a világ” érzés, de ilyenkor mindig hamar összeszedtem magam, és még keményebben küzdöttem, még

távolabbi célokat kitűzve, mint valaha. Normális körülmények között nem okozott volna problémát az alkalmi szex és munka vagy tanulás együttes gyakorlása, de ez nem tartozott azok közé a pillanatok közé. Most muszáj volt koncentráltnak maradnom. Különben mindent kockára teszek. – Már bebizonyítottad neki, hogy szakmailag profi vagy. Komolyan azt hiszed, hogy azért, mert lefekszel vele, már nem fog tisztelni? – Talán. Ez nem olyasvalami, amit meg mernék reszkírozni. Blake kiszámíthatatlan. Egyszerre tudott destruktív és meglepően segítőkész lenni, így ötletem sem volt, mire számítsak tőle, pláne ha még egy kis szexszel is megbonyolítjuk a kapcsolatunkat. – Azokat a szabályokat te érvényesíted azzal, hogy nekik megfelelően viselkedsz, Erica. A pasik egyfolytában csak szexelnek, és senki sem csinál nagy ügyet belőle. Csak mert nő vagy, még nem jelenti azt, hogy nincs jogod egy kis lepedőakrobatikához. – Mondja a nő, aki reggel nyolckor esett be az ajtón – szegeztem neki a villámat. – De komolyan, az üzlet most sokkal fontosabb holmi egyéjszakás kalandnál. Alli elhallgatott egy pillanatra. – Talán Blake nem egyéjszakás kaland. – Ezt erősen kétlem. – Blake nem valami seggfej diákszövetségi srác. Talán adnod kéne neki egy esélyt. Megrezzent az arcom. – Igazad van. Egy seggfej milliárdos. Momentán nem tudnám eldönteni, melyik a rosszabb.

Alli csüggedten leeresztette a vállát, a szemében szomorúság ült. Mindketten tudtuk, melyik a rosszabb. – Szóval, van valami hír Heathről, amióta… tudod? – kérdeztem, remélve, hogy sikerül elterelnem a beszélgetést Blake-ről és a múltamról. – Igen, ma reggel küldött egy SMS-t. – Arca óvatos mosolyra húzódott. A fiú láthatóan totálisan rabul ejtette. Az istenek segítsenek! – Köszönet a szép emlékekért? – élcelődtem, és mindketten nevetésben törtünk ki. – Gondolod, hogy lesz folytatás? – Nem tudom. New Yorkban él, szóval, ki tudja. Ma este együtt vacsorázunk. – Felpillantott. – Persze ha nem bánod. De lóghatunk együtt is, ha tényleg le akarod rázni Blake-et. Tudtam, hogy hazudik, mint ahogy bármelyik tisztességes barát ezt tenné.

Ötödik fejezet Nem meglepő módon Allivel ismét támadt egy kis nézeteltérésünk az öltözékem tekintetében. Végül egy barackszínű, elöl rövid, hátul hosszú fazonú, pánt nélküli ruhában egyeztünk meg, ami mindkettőnk meglátása szerint elég csinosnak bizonyult, de mégsem harsogott róla, hogy: „A desszertet hagyjuk ki!”. Törtfehér körömcipőbe bújtam, és idegesen megborzoltam a hajamat a tükör előtt. Blake pontban nyolckor kopogtatott. – Szia! – Olyan erősen kapaszkodtam borítéktáskámba, mintha mentőöv volna benne. – Erica. – A szája szögletében mosoly bujkált. Egyszerű fehér galléros inget viselt, az ujja feltűrve, hozzá sötétkék farmert. Szeszélyes, hullámos haját oldalra fésülte, de itt-ott egy-egy tincs fellázadt a béklyó ellen, és az eredmény ismét valami nagyon szexi és trendi lett. Az elmúlt néhány órát azzal töltöttem, hogy megpróbáltam megjósolni, hogyan végződik az éjszaka, de pillanatnyilag az orromnál sem láttam tovább, az agyamra tejfehér köd ereszkedett. Pár másodpercnyi szemérmetlen fixírozás után Blake tekintete megállapodott rajtam, és a szemében maradéktalan elismerés tükröződött. Érzelmek kavalkádja örvénylett bennem – pillangók, nyers szexualitás, meg egy kissé zavaró előérzet, hogy ez messze meg fogja haladni az erőmet. Blake szexi, gazdag, magabiztos, és a hormonjaim zéró önkontrollal rendelkeznek a közelében.

– Blake! – Alli csatlakozott hozzám az ajtóban, és villámgyorsan szemrevételezte Blake-et. – Hogy ti milyen helyesek vagytok így együtt! – Alli, nem szalagavató bálba megyünk – motyogtam, noha egy kicsit tényleg hasonló érzés fogott el. Kivéve persze, hogy az iskola legdögösebb fiúja most az én ajtómban toporgott, és ez nagyon nem stimmelt. Oké, ami a külsőmet illeti, én sem panaszkodhattam, és dögös fiúkból is kivettem a részemet, de már hónapokkal ezelőtt lemondtam az ilyesfajta szórakozásról, hogy a munkára fókuszálhassak. El is felejtettem, milyen érzés, amikor fizikailag ennyire kívánatosnak találnak. Tulajdonképpen abban sem vagyok biztos, hogy valaha is volt valaki, aki ilyen érzéseket ébresztett bennem. És még csak a csókról beszélünk! Blake felajánlotta a karját, és intett, hogy menjünk. Belekaroltam, és végigvezetett a folyosón. – Érezzétek jól magatokat, gyerekek! – kiáltott utánunk Alli. – Reggelre hazahozom – mondta Blake, és hátrakacsintott. A szememet forgattam, és egyből elpirultam a gondolatra, hogy az egész éjszakát Blake-kel töltsem. Ez most tényleg megtörténik? A liftben Blake megnyomta a legfelső szintet jelző negyvenötös gombot, és megindultunk felfelé. Zavartan kérdeztem: – Hová megyünk? – A legfelső emeletre. – Mi van ott? – A szobám. Egyből lehervadtam. – Mondhatom, roppant fondorlatos,

Blake. – Kirántottam a kezemet az övéből, és keresztbe fontam a karomat. Tökéletes úriember. Na, persze. Istenem, hogy én mennyire naiv vagyok! Blake felnevetett. – Ez nem az, amire gondolsz. Bízz bennem. Felvontam a szemöldökömet. – Nem adtál okot, hogy bízzam benned. – Úgy hallottam, ez időbe kerül, szóval még van remény. A liftajtó kinyílt, és a folyosó legvégén lévő szobához vezetett. Becsúsztatta kártyáját a zárba, és beléptünk a lakosztályba. Követtem Blake-et, és azon nyomban kővé dermedtem a látványtól. A gigászi méretekkel büszkélkedő szoba leginkább egy szerény palotára emlékeztetett. Beléptünk a díszes bejáraton, és feltárult előttünk egy sor – a padlótól a plafonig nyújtózkodó – panorámaablak, pazar kilátást nyújtva a városra. A nap percekkel ezelőtt bukott a kopár hegyek sötét sziluettje mögé, és miközben fénylő arany és borostyánságra színekbe öltöztette az eget, az alatta elterülő, ember alkotta világ pompázatos csillogással válaszolt a természet eme tündöklő ragyogására. Milliónyi apró fényfolt töltötte meg élettel az éjszakát ebben a vad, már-már hipnotikus erővel bíró városban. – Úgy gondoltam, innen valamivel jobb a kilátás, mint az étteremből – szólalt meg Blake csendesen. – Lélegzetelállító. – A tekintetem a horizontot pásztázta, még mindig reszkettem, amiért idehozott. Blake-nek köszönhetően ma már másodszor kerít hatalmába ez a szédítő, örvénylő, pezsgő izgalom. Mindezek ellenére igyekeztem megregulázni magam, nem akartam megadni neki az örömet, hogy rögtön

levesz a lábamról. – Örülök, hogy tetszik. – Az ablak mellett álló kétszemélyes asztalhoz terelt. A kétemeletes lakosztály minden négyzetcentiméteréből áradt a luxus és az elegancia. A különböző textíliákon megjelenő motívumok mind meleg, visszafogott tónusokon osztoztak, kezdve a kárpitozott moherfalaktól a hűs, krémszínű márványfelületekig, amelyek remek kontrasztot képeztek az esztétikusan beépített modern elektronikai berendezésekkel. Épp leltárt készítettem a hely által nyújtott szórakozási lehetőségek garmadájából, amikor az egyik szomszédos szobából váratlanul megjelent egy felszolgáló, és egy nagy vödörben jégbe hűtött pezsgőt hozott. – Hölgyem? – A férfi felém tartott egy üveg Cristal Rosét. – Köszönöm, kérek – feleltem. Nagy szakértelemmel színültig töltötte a poharunkat. – Vettem a bátorságot, és rendeltem magunknak. – Blake a poharamhoz koccintotta a sajátját. – Remélem, nem bánod. – Most az egyszer elnézem – élcelődtem, de az igazat megvallva nagyon is megkönnyebbültem. Blake jelenlétében képtelen voltam tisztán gondolkodni, még a vacsorám kiválasztása is komoly próbatételt jelentett volna. – Szóval, mesélj egy kicsit többet Erica Hathawayről. – Mit szeretnél megtudni? – Mivel szoktad feldobni magad? – A kérdés elég ártatlan volt, de a tekintete mélyebb értelemmel ruházta fel. A testem összerándult, ujjaim a szék karfáját szorították. A védelmi vonalam rohamosan gyengülni kezdett. Miért

mentem ebbe bele? Nos, tulajdonképpen nem mentem, de igaz, ami igaz, vissza sem utasítottam. Most már mindegy. Itt vagyunk, és idáig mindenki a legjobb modorát hozta. Kivéve talán a libidómat. – Hogy őszinte legyek, nem sok mindennel. Legalábbis mostanában. – Ezek szerint munkamániás vagy? – Mondhatjuk. – Hát, akkor van egy közös pontunk. – Hátradőlt a székén, és kémlelni kezdte a horizontot. – Nekem úgy tűnik, te mindent megteszel, hogy a lehető legkényelmesebb életet éljed. – Az életem aligha egy véget nem érő üdülés. Már ha erre szándékoztál célozni. – Nem látom be, miért ne lehetne az. – Akkor, felteszem, nem ismersz elég jól. – Világosíts fel – mondtam. – Egy kis madár azt csiripelte, hogy valamikor hacker voltál. A félig kiürült pezsgőspoharam pereme felett észrevettem, hogy egy másodpercre megrándult az arca, majd a vonásai ismét kisimultak. – Nem kellene mindent elhinned, amit a neten olvasol. – Nem? A felszolgáló meghozta a vacsoránkat, két tökéletesen átsült marhasteaket ropogós spárga- és gombaágyon. A szívem nagyot dobbant, és köszönetet mondtam a pincérnek, aki olyan viharos gyorsasággal távozott, mint amilyen váratlanul megjelent. Újra egyedül maradtunk.

Az eseménydús nap után farkaséhesen nekiveselkedtem az ételnek, jólesőn kiélvezve minden egyes mennyei falatot. – Ha jól értem, nem igazán szeretnél az életedről beszélni. Blake egy pillanatra megmerevedett, és – gondosan kerülve a tekintetemet – a tányérján levő steakre meredt. – Olvastad a lényeget. Mit mondhatnék még? – Mégis honnan fogom megtudni, hogy lehetek ilyen őrülten sikeres, ha nem avatsz be a titkaidba? – Kutakodva néztem rá, azt kívánva, bárcsak többet mondana, valamit, amit nem lehet megtalálni a neten. Sóhajtott, és kényszeredetten a hajába túrt. – Kifejlesztettem egy banki szoftvert, eladtam, és most, hogy valamivel elüssem az időt, más, többnyire sikeres vállalkozásokba fektetek. Elégedett vagy? – Nem igazán – feleltem az igazságnak megfelelően. – És Alli milyen szerepet játszik a vállalkozásotokban? Szerettem volna többet megtudni Blake botrányos múltjáról, de mivel láthatóan kényes területet érintett, és amúgy sem bosszantott még fel eléggé, ezért úgy döntöttem, későbbi időpontra napolom a vallatást. – Lényegében Alli inspirált az oldal létrehozására. Most, három év elteltével, azt hiszem, végre befejezettnek tekinthetem az Alli-féle divatkurzusomat, bár az esetek nagy részében még mindig a próbababa szerepében tetszelgek. Egyébként ő csinálja a marketinget. Alli építi ki azokat a kapcsolatokat, amelyekből a fizetős felhasználóink lesznek. – De azt mondtad, hogy az elköteleződése az anya​giaktól függ. – Alli szülei elvárják, hogy olyan állást találjon magának, ami

többet fizet annál, mint amit jelenleg a cég nyújtani tud neki. Szóval egyelőre nincs túl sok választása, legalábbis amíg nem találunk befektetőket, vagy nem tudunk még gyorsabb növekedést produkálni. New Yorkba megy interjúzni, úgyhogy könnyen el tudom képzelni, hogy végül ott is köt ki, már ha itt nem működik a dolog. – És jelenleg miből finanszírozzátok az oldalt? – Őszintén? Finoman biccentett. – Most nem a tárgyaláson vagyunk. Csak kíváncsi vagyok. – Az oldalból befolyó összeget az örökségemmel egészítem ki. És hála ennek a csodálatos képzésnek, a költségeink végre csökkenő tendenciát mutatnak. – Biztos vagyok benne, hogy nem te vagy az első ember, aki a saját vagyonát áldozza fel, hogy az álmait kövesse. A pezsgő kellemesen felmelegített, üdvözítő ellazulással ajándékozva meg olyasvalaki társaságában, aki inkább felpaprikázni szokott. Ma este azonban meglepően kedvesen viselkedett. Már ha nem ő volt a téma. Amikor végeztünk, Blake az asztalra tette a szalvétát, és csurig töltötte a poharunkat, az utolsó cseppig kiürítetve a drága rózsaszín nedűt tartalmazó üveget. Kezébe vette a poharát, felállt, és megfogta a kezemet. – Gyere velem. Vonakodva követtem, ahogy a helyiség túlsó végében lévő fehér bőrkanapéhoz vezetett. Leültem, és Blake mellém telepedett. Térdét a lábam mellé csúsztatta, és a szemembe nézett.

– Szóval lediplomáztál, és most Maxszel tárgyalsz? Hogyan tovább? – Ez lenne az egymillió dolláros kérdés. – Vagy esetünkben a kétmillió dolláros kérdés – mondta. – Hát, igen. Még nem igazán tudom. Jövő héten ki kell költöznöm a kollégiumból, szóval azt hiszem, elég gyorsan választ kell találnom a hogyan továbbra. – Olyan embernek tűnsz, aki így vagy úgy, de megoldja. – Egy tincset a fülem mögé simított, miközben egy pillanatra játékosan meglibbentette hosszú fülbevalómat, majd kezét lezserül a kanapé háttámlájára fektette. A torkomon akadt a levegő, és tudtam, hogy ő is észrevette. – Mit szeretnél csinálni ma este? – kérdezte halkan, miközben a tekintete végigsiklott rajtam. Mintha a tekintetével közvetlenül szabályozni lehetne a testhőmérsékletemet, azon nyomban elpirultam, a bőröm elviselhetetlenül forró lett. Annyira azért nem voltam naiv, hogy abba a hitbe ringassam magam, a ma éjszaka nem Blake ágyában fog végződni, de azért a vártnál kissé gyorsabban kényszerültem a kapitulálásra. Blake előtt, ha akartam egy férfit, megszereztem magamnak. Szenvtelenül, kizárólag a külsőre koncentráltam, és mindig úgy alakultak a dolgok, ahogyan én jónak láttam. De Blake mellett mindennek éreztem magam, csak szenvtelennek nem. – Még egy ital? Blake habozott, ujjai csupasz vállamat súrolták. – Rendben, de jobban szeretném, ha az este végén én lennék az oka, aki miatt képtelen lennél lábra állni, és nem az alkohol.

Ó, jóságos istenem. A szemem előtt lepergő jelenet maximálisan megfosztott minden maradék ítélőképességemtől. Egy pillanatra lehunytam a szemem, némán beletörődve, hogyan fog alakulni a ma éjszaka. – Mit szólnál egy kis idegenvezetéshez? – hebegtem, alig tudva kiejteni a szavakat. A szemöldöke felszaladt. – Las Vegasban? Nagyot nevettem. – Mi lenne, ha a lakosztályoddal kezdenénk? A tekintete elsötétült, az intenzív zöldben kavargó árnyalat bejárta a testemet, majd újra a szemembe mélyedt. Egy röpke pillanatra az ajkába harapott, majd elengedte. – Tényleg ezt akarod? Valami megváltozott a levegőben közöttünk. A lélegzetem is elakadt, ahogy a szemében tomboló éhséget megpillantottam. A kényszer, hogy magamon érezzem a száját és a kezét, kibírhatatlan lett. Minden egyes múló másodperccel egyre kevésbé tűntek fontosnak a következmények. Némán bólintottam. Felállt, megfogta a kezem, és én felemelkedtem vele. – Akkor jöjjön az idegenvezetés. Egytől egyig bejártuk a masszázsszobák, étkezők és vendégfürdőszobák hosszú sorát. A helyiségekből áradó luxus és fényűzés olyan szemérmetlen volt, mint az a pénz, amit Blake valószínűleg kipengetett értük. Egy aranykorláttal szegélyezett lépcsőn felbaktattunk az emeletre, és beléptünk egy óriási hálószobába, ami, sarokszoba lévén, szintén hatalmas, földtől falig érő ablakokkal

rendelkezett. Blake megállt az ajtóban. Elléptem mellette, és megbabonázva az ablakhoz mentem, áhítattal csüngve a kilátáson. – Könnyen hozzá tudnék szokni ehhez a látványhoz. – Én is – mormolta. Elég közel volt, hogy megérintsen, de nem tette. Talán még mindig ezt az őrjítő gentlemanes játékot űzte, szinte az elviselhetetlenségig fokozva kínomat. Ebben az embertelen helyzetben azt akartam, hogy mozduljon meg, csináljon valamit, de minden egyes múló másodperccel csak még fullasztóbbá nőtt köztünk a feszültség, a tömény szexuális energia. Kifújtam a levegőt, amit eddig bent tartottam. Basszus. A pezsgőtől felbátorodva megfogtam a ruhám szegélyét, és lassan, rétegről rétegre feljebb tornásztam az anyagot, majd áthúztam a fejem felett. Ott álltam pucér felsőtesttel, egy szál bugyiban, magas sarkúban és alkoholból nyert önbizalomban. Az üvegfal visszaverte tükörképemet, és Blake alakja feltűnt mögöttem. A testéből áradó meleg átsugárzott rám, és lányos zavaromban, valamint az egyre erősebben éledező vágytól, a bőröm jóformán lángokat vetett. Aztán megérintett. A hüvelykujja végigsiklott a gerincem mentén, le egészen a csípőm vonaláig, és parázsló csíkot hagyott maga után. Benyúlt a bugyim szegélye alá, majd körbevezette az ujját a hasam vonaláig, ahol keményen megragadta a csípőmet, és magához rántott. A váratlan mozdulattól felnyögtem, a kínzó vágyakozásba leheletnyi pánik vegyült.

A fejem hátrahanyatlott a vállára, és éreztem, hogy a vágy elsöprő győzelmet aratott. Az ajka édes gyötrőmmé vált, kíméletlenül csókolt és apró harapásokkal szabdalta túlérzékeny bőrömet, a fülem hegyétől a vállamig. Az egyik kezével a csípőmet tartotta, a másikkal megragadta a mellemet. A testem túláradt az érintéstől, mellbimbóim azonnal megkeményedtek. Totálisan beindultam. Minden érzékem lángra gyúlt, magával ragadott a szenvedély, és én vakon engedelmeskedtem. – Mondd el, hogy akarod, Erica – duruzsolta a vállamba. Az agyamban vagy tucatnyi néma könyörgés fogalmazódott meg. Ívben megfeszítettem a hátam, éreztem, ahogy merevedése a farmeron keresztül a hátsómnak feszül. A kezére tettem a kezem, és megfordultam, hogy szemtől szemben lehessek vele, szégyentelenül és elgyengülve a tekintete bénító ereje alatt. A szeme most egyenletes smaragdzöld színben izzott, és egész testemben felolvasztott. Miközben alig értünk egymáshoz, a kezem elindult lefelé a mellkasán, és az öve fölött lelassított. Istenem, milyen elképesztően jó volt megfogni, milyen kemény és meleg. Lábujjhegyre emelkedtem, és remegő csókot hintettem az ajkára. A szám enyhén szétnyílt. – Téged akarlak, Blake – suttogtam. Mohón visszacsókolt. A teste keményen megfeszült az önmegtartóztatástól. Már nem sokáig tudta megzabolázni magát. – Elképzelésed sincs, mennyire veszettül vágyom rád! A térdem egy pillanatra megroggyant. Blake elkapott, magához szorított, egy újabb halaszthatatlan csókkal lopva el a lélegzetemet. A nyelve bársonyos cirógatását kiélvezve, vakon

megindultam a gombjai mentén lefelé. Kidolgozott testének körvonalai keményen duzzadtak az ujjaim alatt. A farmerje gombjához értem, és kigomboltam. – Én erre is vágyom – vigyorodtam el. Blake szeme egy hajszálnyira elkerekedett. Játékosan az alsó ajkába haraptam, majd a csókjaimmal ismét elindultam a testén lefelé. Olívaszínű bőre alatt kitüremkedtek formás izmai. Mellkasát és hasát finom barna szőrszálak hintették be. Amikor térdre értem, felpillantottam rá. Pont úgy nézett ki, ahogy az első találkozásunkkor fantáziáltam róla, sőt még annál is lehengerlőbben. Gyönyörű volt. A tökéletes férfi prototípusa. Végigfutattam kezem lenyűgöző erekcióján, majd lehúztam a farmerját és a bokszeralsóját, hogy szabaddá tegyem. Amint lerázta béklyóját, a kezembe vettem. A vaskos hústömeg forró volt, izzott az ősi vágytól. Hirtelen elakadt a lélegzete, ahogy körkörösen masszírozni kezdtem. A kínzó várakozástól már én is teljesen benedvesedtem, de bármennyire is sóvárogtam rá, először muszáj volt megízlelnem. Egy csipetnyi kontroll a férfi fölött, aki pár nap alatt gyökerestül felforgatta az életemet. A számba vettem, és dolgozni kezdtem rajta. Lágyan és puhán, alig érintve. Aztán váratlanul mélyebbre toltam, és fokoztam a nyomást. Blake káromkodott, és végigfutatta kezét a haján. Egyik kezem kitartóan mozgott rajta, követtem ziháló légzésének ütemét, míg a másikat lapos hasának támasztottam. – Erica, Jézusom. Várj, gyere ide… Irgalmatlanul kemény és vaskos lett. Néhány mélyebb lökés után, melyek egészen a torkom mélyéig hatoltak, Blake újból

elkáromkodta magát, és tudtam, hogy közel jár. Mielőtt befejezhettem volna, felhúzott magához. A tekintete vad volt és átható, mint aki képtelen tovább uralkodni magán. – Én jövök – krákogta olyan érdes, nyers hangon, hogy szinte már fenyegetésnek hatott. A karjába kapott, és könnyedén az ágyra hajított. Lehámozta csipkés alsóneműmet, kezét a térdemre tette, és határozottan széthúzta. Az arcomat forróság öntötte el, egyszerre voltam zavart és izgatott. Maximálisan fel voltam tárulkozva, de amikor közelebb hajolt, és a szája a lábam közé tapadt, az érzés mindenen túltett. A nevét kiáltottam, de torkomra forrt a levegő. A nyelvével magába itta minden nedvességemet, ugyanazzal a szakértő tehetséggel munkálkodva, mint amit a számnál bevetett. Gyengéden rezegtette, csipkedte, durván szívta, nyelte édes nedvemet. Édes Jézus, ez a száj egy adomány! Blake felnyögött, és még erőteljesebb nyelvmozdulatokkal birtokba vette a csiklómat. Gyűrűs izmaim reflexszerűen összerándultak, körmeim a selyemlepedőbe mélyedtek. A bensőmből felszakadó beteljesülés vészes gyorsasággal közeledett. – Annyira jó az ízed! Forró leheletének szele az érzékeny bőrfelületen, nyelvének határozott lökései a feszes kis húsdarabon – ez már túl sok volt. Az agyam végleg elhagyott. – Ó, istenem! – Elemi erővel robbantam, az orgazmus végighullámzott a testemen. Zihálva próbáltam visszanyerni érzékeimet. Elnehezült

szemhéjam alól figyeltem, ahogy anyaszült meztelenre vetkőzik előttem. A nagyon is közeli orgazmusom ellenére, Blake iránti vágyam egy szemernyit sem csökkent. Szinte már fájt, annyira akartam, hogy bennem legyen, hogy befejezzük, amit elkezdtünk. A szemembe fúrta a tekintetét, olyan intenzív és eltökélt pillantást vetett rám, amitől kis híján megint a csúcsra kerültem. A hosszú, kőkemény, masszív hústömeg egy hangyányit meghajlott, ahogy lassan felhúzta rá az óvszert. – Készen állsz rám, bébi? Azonnal bólintottam. Ennél készebb már nem is lehetnék. – Hála istennek, mert nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék megálljt parancsolni magamnak, még ha akarnék sem. Fölém mászott az ágyban, miközben én aprókat pihegve, lázasan vártam a közeledését. Kemény, feszes combjai a lábam közé ékelődtek. Fürgén csípője köré kulcsoltam a lábamat, és kissé megfeszítettem magam, hogy minél hamarabb belém hatolhasson. Megragadott a csípőmnél fogva, és segített egyensúlyban maradnom. A testünk alig ért össze, a pénisze a bejáratomat súrolta. – Blake – ziháltam könyörgő hangon. Lehajolt, hogy szájon csókoljon, és az íze elvegyült izgalmam kéjes zamatával. Ez az apró mozdulat túlságosan is intim, túlságosan is bensőséges volt az adott pillanatban, de még jobban felkorbácsolta amúgy is olthatatlan vágyamat. Küzdöttem a szorítása ellen, mohón akartam mindenét. Egy kicsit engedett a fogásán, és hirtelen belém nyomult. A szájába

sikkantottam, szinte sokkolt, milyen tökéletesen kitölt. Hosszan kiélveztem a pompás érzést. Az adott pillanatban semmi sem tűnt helyénvalóbbnak, mint a fájdalmasan lassú vonaglása bennem. A testem megfeszült, hogy hozzá idomuljak, és a gyengéd kezdés hamarosan átadta a helyét egy sokkal engesztelhetetlenebb éhségnek. – Tökéletes – mondta, újra megmerítkezve bennem. Lehunytam a szemem, még szorosabban köré záródtam, és hagytam, hogy ez az egyetlen szó uralja a pillanatot. Lassú, megfontolt, jól irányzott lökéssekkel mozgott – megtöltött, majd kimért, gyötrő szünetekkel visszahúzódott, hogy még jobban elnyújtsa beteljesülésemet. Minden egyes mozdulattal a határaimat feszegette. A feloldódás ígérete egyre csábítóbbnak tetszett, de Blake meghitt, lágy csókjaival elérte, hogy még többet és többet akarjak. Lökéseinek ritmusa az őrületbe kergetett, muszáj volt elélveznem, azonnal! – Blake, kérlek… – A hangom elcsuklott. Még jobban lassított, mígnem úgy éreztem, most rögtön belehalok, ha nem elégít ki. – Bízz bennem – suttogta a fülembe. Aztán szó nélkül megragadta a fenekemet, és keményem belém döfte magát. A második büntető lökésnél én is megtaláltam a hangomat, igaz, csak félig-meddig ismertem rá, ahogy felvonítottam. Könyörtelenül vagdosta belém magát, új mélységeket tárva föl bennem, megadva mindazt, amiért esdekeltem. És én készségesen elfogadtam mindent. – Ó, te jó szagú… atyaúristen… Blake! – Dühöngő vihar tört föl belőlem, a testem teljes önkívületben rázkódott. A tövénél fogva

megragadtam a haját, és belecsimpaszkodtam. – Ez az, bébi, csak keményen – hörögte. Az orgazmus eget rengető erővel, lüktetve vette birtokba mindenemet. Szorosan köré záródtam, és egész lényemben reszkettem, miközben Blake minden eddiginél hatalmasabbra duzzadt bennem, majd belém lövellt, és velem együtt találta meg a várva várt feloldozást. Hatalmasat nyögött, megmerevedett, és vad pulzálása betöltötte a testemet. Lehunyta a szemét, és könyékre roskadt fölöttem. A légzésünk fokozatosan lelassult, testünk elnyugodott, és lassan kezdtünk visszatalálni magunkhoz. Blake finom csókjaival beborította az arcomat és a nyakamat, míg én a kezemmel és lábammal továbbra is belé csimpaszkodtam. Sóhajtottam. – Ezt nem tudtam… Elmosolyodott, és megcsókolt. – Mit nem tudtál? – Hogy… ilyen is lehet. A mosolya egy pillanatra elhalványult, és az ajka alig észrevehetően szétnyílt, miközben hüvelykujjával az arcomat cirógatta. A közelségétől és a félig lehunyt szemében átsuhanó csodálkozástól a szívembe fájdalom nyilallt. Egy gyors puszit nyomot az arcomra, majd elhúzódott. – Megyek, lezuhanyozom. Sietek vissza. Hacsak nem akarsz csatlakozni hozzám. Óvatosan megráztam a fejem. – Nem vagyok biztos benne, hogy a lábam működne. Felállt, és elvigyorodott. – Én figyelmeztettelek. Miközben eltűnt a tágas fürdőben, tekintetem fenséges

hátsójára tapadt. Megborzongtam. Csakúgy, mint minden egyes kívánatos porcikája, a feneke is hibátlan volt. Blake-kel kapcsolatban mintha minden egy kicsit túl sok lett volna – könyörtelen támadást intézett az érzékszerveim ellen, és buldózerként tiporta el ítélőképességemet. És minden egyes másodpercét élveztem. * Amikor felébredtem, hirtelen nem tudtam, hol vagyok. Aztán felismertem a mennyezetet díszítő, kézzel festett aranypillangókat. Blake hason feküdt mellettem, és halkan szuszogott a párnájába. A teste kényelmesen elernyedt, és most merőben más képet mutatott, mint az a macsó izomtömeg, akitől nem is olyan rég elszállt az agyam. Biztosan elbóbiskoltam, míg zuhanyozott. Nem akart felébreszteni és elküldeni. De akkor sem lehetek itt, ha felébred. Az igaz, hogy még mindig úsztam az eufóriában, de a lebukás szégyene, hogy ugyanabban a ruhában masírozok haza másnap, akcióba lendített. Némi világosság ugyan beszűrődött a szobába, de a sivatagi éjszaka koromfeketén sötétlett, és minden dicsőségét átengedte a még mindig bőszen villogó városi fényeknek. A közelgő hajnalnak nyoma sem volt. Nesztelenül kicsusszantam az ágyból, magamra kaptam a ruháimat, igaz, a bugyimat sehol sem találtam. Belebújtam a körömcipőmbe, és megálltam az íróasztalnál. Lefirkantottam egy üzenetet, és a tetejére

biggyesztettem a tízezer dolláros zsetont. Vegasban bármi megtörténhet… Csók, E. Utoljára még magamban szívtam a szédítő panorámát, majd egyetlen szó nélkül kiléptem az ajtón. Pár pillanattal később, besurranó tolvajokat megszégyenítő módon beosontam a hotelszobánkba, de amikor beléptem, Alli még javában tévézett, és egy párnának támaszkodva az ágyban feküdt. – Hé, te meg mit csinálsz? – Majdnem hajnali két óra volt. – És te mit csinálsz, ha szabad kérdeznem? – kérdezte összepréselt szájjal. – Uh, semmit. – Te kis céda. Mondj el mindent. – Levette a hangot a tévéről, az ágy szélére pattant, és keresztbe tett lábbal várakozón nézett rám. – Nem sokat mondhatok. – Vállat vontam, és kibújtam a ruhámból, hogy felvegyem a köntösömet. – Ne kekeckedj velem, Erica. Ki vele. De ízibe! – szegezte rám manikűrözött ujját. Sóhajtottam, és letelepedtem az ágyra vele szemben. Ma reggel én toltam le őt ugyanezért. Micsoda egy hipokrita. – Csak annyit mondhatok, hogy ha Heath is a testvéréhez hasonló adottságokkal bír az…ühüm… ágyban… – A hangom elcsuklott. – Mindent megbocsátok, okés? – Fogd be! Eget rengető volt, mi? – Nincsenek rá szavak! Most már csak azt kell kitalálnom,

hogyan tartsam távol magam tőle. – Miért? Ezt hogy érted? – A puszta javaslattól is ráncba szaladt a homloka. – Volt egy csodálatos éjszakánk, de nagyon remélem, hogy egyszer és mindenkorra végeztem vele, mert… – Fáradtan megdörzsöltem az arcomat, a kezemen még mindig érezni lehetett az illatát. Mélyen belélegeztem, és hagytam, hogy az emlékek újból magukkal ragadjanak. – Erica, mi az? Összerezzentem, mintha valami rosszaságon kaptak volna. – Arról beszéltél, hogy miért akarod, hogy egyéjszakás kaland maradjon – emlékeztetett. – Nem tudom! – csattantam fel, az ujjaimat tördelve. – Csak azt tudom, hogy nagyon könnyen a rabjává tudnék válni. Blakenek. Azért vagyok itt, hogy dolgozzam, és pillanatnyilag másra sem tudok gondolni, csak rá. – A plafonra mutattam. Igyekeztem kiverni a fejemből az emléket, ami még mindig túlságosan friss volt, és magába foglalta Blake-et, aki néhány emelettel feljebb anyaszült meztelenül aludt. – Nem tudom. Kész roncs vagyok. Muszáj aludnom. Alli bólintott, de mielőtt kikapcsolta a tévét, és bevackolta magát a paplan alá, még tetten értem, ahogy a szája szegletében huncut mosoly villant. Hálásan az ideiglenesen nyert haladéknak, visszavonulót fújtam a fürdőszobába, és nekiálltam lezuhanyozni. A forró víz dühödten dobolt legyengült izmaimon, és miközben utolsó megmaradt energiámat is lecsapolta, a Blake iránt érzett mámor zubogva árasztotta el a fejemet. Már így is túl sokat jelentett

nekem.

Hatodik fejezet Jó pár nap eltelt, amióta Allivel visszajöttünk Vegasból. Szerettem volna azt hinni, hogy az élet ismét visszatér a régi kerékvágásba, de minden megváltozott. A határán voltam, hogy az utcára kerülök, az üzletem immár teljes embert kívánt, és természetesen képtelen voltam Blake-et kiverni a fejemből. Leghőbb vágyam ellenére, hogy a kis kalandunk az is maradjon, ami volt, a kis hang a bensőmben rendíthetetlenül küzdött, hogy az ellenkezőjéről meggyőzzön. Titkon keményen megfeddtem magam, amiért olyasmi után vágyakoztam, ami – aki – soha nem lehet az enyém. A mi kis nyilvános ölelkezésünkhöz hasonlóan én is egy múló pillanat, egy futó érdekesség voltam neki. Egy feledhető menü egy öntelt milliomos étlapján, akinek semmi oka rá, hogy valaki mellett hosszabban elidőzzön. Szórakozottan átfutottam a leveleimet, miközben emlékeztettem magam, hogy pontosan azt kaptam, amit kértem. Amikor kiléptem a kollégiumból, a nevemet hallottam. Egy rövid szőke hajú lány sietett lefelé a lépcsőn utánam. Akár egy élő tinimodell: nyúlánk test, napbarnított bőr, stílusos öltözék: klasszikus ujjatlan felső, lenvászon szoknya. – Liz – mondtam. – Hogy vagy? Az arcára széles mosoly ült ki. – Remekül. El sem hiszem, hogy végre túl vagyunk rajta! – Tudom, repül az idő – Kölcsönös hitetlenkedéssel ráztam meg a fejem.

– Nem iszunk meg egy kávét? Jó lenne dumcsizni egy kicsit. Melegbarna szeme őszintének tűnt, de én mindig is próbáltam kerülni az ilyen pillanatokat. Elsős éveink után másik helyre költöztem a kollégiumban, és eltávolodtunk egymástól. Soha nem beszéltük meg. Elbizonytalanodtam. A sulinak vége, nincs házi, nincsenek tervek. Nincs kifogás. Vállat vontam. – De, persze. Elsétáltunk a legközelebbi kávézóba, ahol pár szeszélyes hippi két fenséges, bár kissé túlárazott kapucsínót kotyvasztott össze nekünk. Leültünk egy kétszemélyes asztalhoz, és a kávézóban uralkodó hangzavar készségesen kitöltötte a közöttünk beálló csendet. Lizzel többször is összefutottunk az egyetem területén, de gyakorlatilag soha nem beszélgettünk. Már alig ismertük egymást. – Van valami terved a nyárra? – kérdeztem. – Pár hétre Barcelonába utazom a szüleimmel, aztán júliusban már dolgozom is. – Hol fogsz dolgozni? – Valami befektetőcégnél, itt, a városban. Tologatom az aktákat, vagy ilyesmi. – Megfújta gőzölgő kávéját. – És veled mi a helyzet? – Múlt nyáron elindítottam egy divattal foglalkozó közösségi oldalt, és ami azt illeti, elég jól megy, szóval egy ideig erre fókuszálok. Meglátjuk, mi sül ki belőle. – Szuper. Ezt soha nem gondoltam volna! A szemöldököm felszaladt. Kíváncsi lettem volna, hogy mégis mi az, amit gondolt volna, miközben leszedegettem a croissantomat borító ropogós csokiréteget.

– És mi van Laurennel és a többiekkel? – kérdeztem, azokra a lányokra célozva, akikkel anno egy emeleten laktunk. – Jól vannak – egy pillanatra elhallgatott. – De azért nagyon hiányzol nekünk. A kapucsínómba kortyoltam, azon tűnődve, hova vezet ez a beszélgetés. Az egyetemnek vége, és egy új fejezet veszi kezdetét. Talán eljött az ideje egy tisztázó beszélgetésnek, pláne, ha mostantól a városban is akármikor összefuthatunk. Boston elég kicsi egy ilyen véletlen balesethez. – Sajnálom, hogy az év végén minden magyarázat nélkül költöztem el. Akkoriban elég sok mindenen mentem keresztül. – És most nagyon finoman fogalmaztam, de per pillanat semmi kedvem nem lett volna belemenni a részletekbe. Az utolsó dolog, amire vágytam, hogy fájó emlékeket elevenítsünk fel. – Azt én is észrevettem. Csak tudod, azt hittem, barátok voltunk. – Azok is – feleltem. – És még lehetünk is. Csak azok után, ami történt, szükségem volt egy radikális újrakezdésre. Bólintott, és halványan elmosolyodott. Sóhajtottam, belenyugodva a ténybe, hogy bármennyire szeretném elkerülni, nem fogom tudni megúszni a témát. – Az után az éjszaka után már semmi nem volt ugyanaz. Te és a többiek nem változtatok meg, de én igen. Többé már nem tudtam volna úgy elmenni veletek bulizni, mintha mi sem történt volna. Nagy levegőt vettem, igyekezve visszanyelni a szörnyű emlékeket. Eltoltam a tányéromat, a hányinger kerülgetett. – Semmi köze a barátságunkhoz vagy hozzád. Csak nem

bírtam elviselni, ahogy az emberek rám néztek. Ráadásul mi van, ha újra összefutok vele? Nem is tudom, mit csináltam volna. Már azzal is épp elég nehéz volt megküzdenem, ami történt. A gondolat, hogy újra megtörténhet, borzalmasan megrémített. Az egyetlen dolog, ami miatt nem tekingettem azóta is kényszeresen a hátam mögé, hogy sikerült olyan mélyre temetnem magamban az emlékeket, hogy a férfi, aki bántott, szinte már nem is létezett. Amikor Lizre pillantottam, a szemében megcsillanó szánalomtól csak még jobban felkavarodott a gyomrom. A táskámra kaptam a tekintetemet, miközben keservesen igyekeztem valami hihető kifogással előállni, hogy elmehessek. – Szerettem volna beszélni veled róla, de soha nem adtál rá esélyt – mondta. – Ha hiszed, ha nem, nem igazán szeretek cseverészni róla! – Az ajkam vékony vonallá préselődött. Soha nem akartam újra szóba hozni – de még csak gondolni sem rá. Igaz, ez nem Liz hibája. Tulajdonképpen egyáltalán nem tehet róla. Hatalmas, csillogó, ártatlan szemmel nézett rám, és eszembe juttatta fiatalkorunk boldog naivitását, amikor éjszakánként degeszre tömtük magunkat a szüleitől kapott gyorskajákkal, sztorizgattunk, és megosztottuk egymással legféltettebb álmainkat. Hátradőltem a székemen, és nagy levegőt vettem. – Muszáj volt rendet tenni magamban, és ezt képtelen lettem volna ott megtenni. Bólintott. – Megértem.

Nem értette, mindenesetre értékeltem a próbálkozását, annak ellenére is, hogy újból a felszínre rángatta keservesen elhantolt emlékeimet. – Ha gondolod, összejöhetnénk még, ha visszajöttem Spanyolországból – mondta. – Persze arról nem kell beszélnünk. Tudom, mennyire felkavar. – Oké. – Mosolyt erőltettem magamra. A múlton már nem változtathatok, de talán még megmenthetek valamit abból, ami elveszett. – Akkor maradjunk kapcsolatban. Míg Liz végzett a muffinjával, alaposan kiveséztünk mindent, a tanároktól kezdve a városban adódó szálláslehetőségekig. Aztán számot cseréltünk, és búcsút vettünk egymástól. Amikor ismét a kollégium felé vettem az irányt, a mobilom rezegni kezdett. Üzenet Allitől. Muszáj beszélnünk. Valamit el kell mondanom. A gyomrom vészes süllyedésbe kezdett. Séta közben felhívtam. – Mizújs? – Valamit el kell mondanom. – Ezt már írtad. Mi az? Egy pillanatra elnémult. – Megkaptam a munkát. – Szuper – böktem ki, a csalódottság egyértelműen kicsengett a hangomból. Nem tehettem róla. Ez rettenetes hír volt. – Erica? – Mégis mit vársz, mit mondjak? Félreálltam az úton, mivel lassacskán forgalmi dugóvá nőttem. Előbb Liz készített ki, most meg itt van Alli. El fogom

veszíteni a legjobb barátnőmet, szobatársamat és üzlettársamat. Azt hiszem, nem ez a mai nap fénypontja. – Gratulálok, Alli. Tudom, mennyire akartad ezt. Sajnos én nem. Pár másodpercig Alli nem szólt semmit. – Már beszéltünk róla, most mégis meglepettnek tűnsz. Igaza volt, de ettől még ugyanannyira fájt. A dolgok végre mozgásba lendültek, már csak Maxen múlt, hogy megkapjuk-e a támogatást. – Mikor utazol el? – Pár nap múlva. Egy barátomnál fogok lakni a városban, amíg nem kerítek magamnak egy helyet. A mobilom rezegni kezdett. Újabb hívás. A szám nem tűnt ismerősnek, de jó ürügyként szolgált, hogy kihátráljak a beszélgetésből, még mielőtt olyat találnék mondani, amit megbánhatok. – Valaki hív, Alli. Mennem kell. Sóhajtott. – Oké, szia. Hirtelen elöntött a bűntudat, miközben átvettem a másik vonalat. – Halló? – Erica, Blake vagyok. Halkan elkáromkodtam magam. Bármikor jobb lett volna az időzítés. – Most nem a legalkalmasabb. – Minden rendben? Jól vagy? – Igen, jól vagyok. – Nem hangzott túl meggyőzően. – Hol vagy? Én itt vagyok nem messze. Körbepillantottam, használható útbaigazítás után kutatva. – A Campbell tér mellett.

– Öt perc múlva felveszlek. – Mielőtt tiltakozhattam volna, bontotta a vonalat. Letelepedtem egy kerti padra, és lustán böngészni kezdtem az e-mailjeimet, hogy eltereljem a figyelmemet arról a kisebbfajta atomtöltetről, amit Alli dobott rám. Sid szerint a konferencia óta elég tekintélyes mértékben megnőtt az oldal látogatottsága, ami jó hírnek tekinthető, mivel már kezdtem azon aggódni, hogy az egész nem volt több egy háromezer mérföldes kettyintésnél Blake hívó szavára. A gondolataim visszakalandoztak Allire és Lizre, és hogy az elmúlt egy óra leforgása alatt kegyetlenül egyedül maradtam. A feltoluló érzelmektől égni kezdett a szemem. Letöröltem egy kicsorduló könnycseppet. Ebben a pillanatban dudálva lefékezett előttem egy autó. Blake a járdaszegély mellé kormányozta az áramvonalas, fekete sportkocsit. Odamentem, és máris zavarba jöttem, mert ajtónyitónak nyomát se láttam, míg elő nem csusszant egy rejtett fogantyú. Beszálltam, és elképedve fedeztem fel a két első ülés között pöffeszkedő óriási LCD képernyőt. – Ez meg miféle csodabogár? – kérdeztem, tátott szájjal meredve a különféle szerkentyű- és bigyóhalmazra. – Ez egy Tesla. Kibámultam az útra, és vártam, hogy elinduljunk. – Szia – mondta gyengéden, és hüvelykujjával megsimogatta az arcomat. Frissnek és élettelinek tűnt, de hamar leolvadt a mosolya. A torkom újra elszorult, a sírás kerülgetett. Küzdöttem a feltörni készülő érzés ellen, a testem védekező pózba merevedett. – Jól vagyok, tényleg. – Elfordítottam a fejem, és gyorsan

letöröltem

vándorútnak

indult

szemfestékemet,

amely

egyértelműen demonstrálta előbbi mélyrepülésemet. Nem tudtam, hogy képes leszek-e továbbra is fenntartani az álarcomat, ha átengedem magam Blake mellett a fájdalmamnak. – Miért jöttél? – Látni akartalak. Éhes vagy? – Igen. – Nem voltam, de bárhol máshol szívesebben lettem volna, mint itt. Kényelmesen elhelyezkedtem, és hagytam, hogy Blake magával vigyen ebben a méregdrága high-tech elektromos sportkocsiban, aminek – már kezdett derengeni – a piaci részvényei nemrég az egekbe szöktek. – Mennyi Tesla-részvényed van? – kérdeztem, ahogy elsuhantunk a házak összefolyó sorfala mellett. – Viszonylag az elején szálltam be, úgyhogy elég sok. – Hát persze hogy sok – motyogtam. Blake rekordsebességgel – valamint a járókelőkkel, illetve közlekedési szabályokkal szemben tanúsított zéró toleranciával – ért be a városba, én mégis megkönnyebbültem, hogy a kollégiumot magam mögött tudhattam. Az út fennmaradó részét néma csendben tettük meg, míg Blake be nem állt az óratoronnyal szemközti zárt parkolóba. A Black Rose egy ír klub Boston szívében, csupán pár lépésnyire a híres Faneuil csarnoktól és a Quincy piactól. Az étterem egyik oldalát sötét, keményfából készült pult szeli át, a falakat a szülőföld büszke címerei tarkítják. Blake és én bevackoltuk magunkat az egyik csendes sarokba, ahonnan kedvünkre figyelemmel követhettük az utca forgatagát, a turisták, bankárok vagy lovas hintók színes kavalkádját.

A helyes fiatal pincérnő sugárzó mosollyal felvette a rendelésünket, és enyhe ír akcentusa egyből eszembe juttatta kedvenc tanáromat, aki pár hét múlva a töb​biek​hez hasonlóan ugyancsak elhagy. – Két ír reggeli és két Guinness – adta vissza az étlapot Blake, majd ismét teljes figyelmével felém fordult. – Mindig te szoktál rendelni mások helyett? – Nem szeretném, ha azon vívódnál, túl korai-e még egy üveg sör. Előrehajolt, a mozdulattól kidomborodtak tetszetős karizmai. Pólóján a Hivatali Patkányokból ismert Initech-logó díszelgett. A kinézete nem is lehetett volna kevésbé üzletibb. – El akarod mondani, miért sírtál az előbb? Megráztam a fejem. Érzelmileg totálisan kizsigerelve éreztem magam, még nem álltam készen, hogy Blake-kel legyek. – Lehet, hogy ez az egész rossz ötlet volt. A táskámért nyúltam, de Blake megfogta a kezemet. – Hé, sajnálom. Lehunytam a szemem, kétségbeesetten fohászkodva, hogy bár máshol hullanék darabjaimra. Mindegy, hol, csak ne Blake legyen a nézőközönség. – Maradj – kérte lágy hangon. Visszaültem, a kezem továbbra is kezében pihent, a dühöm egyszeriben elpárolgott. Az érintése csodálatos nyugtató hatással bírt, amit eleinte igencsak zokon vettem, ugyanakkor lassan kezdtem értékelni is. – Miért akartál találkozni velem? – Nos, először is nem volt rá alkalmam, hogy elbúcsúzzam.

Mindig ilyen sietősen távozol? – Nem gondoltam, hogy érdekel – válaszoltam feszengve. Még mindig zavarban voltam a mi kis románcunk miatt, annak ellenére, hogy amióta kiléptem az ajtaján, két napja másra sem tudtam gondolni. – Egyébként meg a gépem korán indult. – Beszéltetek Maxszel? Nagy levegőt vettem, hálát adva, hogy ismét visszatértünk az üzlethez. – Igen, jövő héten találkozunk. – Hogy megy a lakáskeresés? Sóhajtottam. – Most, hogy Alli hivatalosan is New Yorkba költözik, felteszem, egyszerűsödik a helyzet. – Ez nem hangzik túl jó hírnek. – Hát, igen, kénytelen leszek egyedül öltözködni, ami kemény dió lesz – poénkodtam. Tulajdonképpen nem hazudtam, de persze nem csak a bámulatos divatérzéke, ami hiányozni fog. Alli volt a legjobb barátom, bizalmasom, szárnysegédem. Még mindig képtelen voltam felfogni, hogy az én különleges szobatársam nem lesz a szobatársam többé. Mindössze egyórányi repülőútra leszünk egymástól, mégis az az irracionális félelem kerített hatalmába, hogy az életünk hamarosan fenekestül felfordul, és ennek a nehezen felépített barátságunk fogja megfizetni az árát. – Van egy jó ingatlanosom. – Blake kihalászott egy névjegykártyát a tárcájából, és a kezembe nyomta. Fio​na Landon, okleveles ingatlanügynök. – Ha valamelyik rokonod, akkor kétlem, hogy az én pénztárcámhoz megfelelőt tud ajánlani. – Ő a kishúgom, és soha nem tudhatod. Arról ismert, hogy

mindig a legmegfelelőbb ajánlatokkal áll elő. Csak mondd neki, hogy én küldtelek. Sóhajtottam. – Csak azért meséltem a helyzetemről, hogy legyen miről beszélgetnünk. Nem segítségkérés volt. Köszönöm, de képes vagyok egyedül is megoldani a problémát. – Tudom, hogy képes vagy – mondta halkan, miközben finoman masszírozni kezdte az ujjaimat. – Csak egy hívás – nógatott. A pincér kihozta bőséges reggelinket, ami legalább annyira ínycsiklandó volt, mint amennyire felháborítóan hizlaló – két olyan tulajdonság, amit jelen pillanatban nagyra tudtam értékelni. De meg kell hagyni, hogy a pár korty Guinness utána sem volt utolsó. Blake-kel jót beszélgettünk, megvitattuk az aktuális sporteredményeket – egy téma, amiről két bostoni mindig lelkesen eldiskurálhat. Amikor épp nem voltam érzelmi mélyponton, és Blake sem hajított fel a magaféle érzelmi hullámvasútra, még élvezni is tudtam a társaságát. Szép apránként kihízelgett morózus hangulatomból. Visszasétáltunk a kocsihoz, a nap lágyan melengette a macskaköves utcákat. Boston még mindig képes volt elkápráztatni. Ennyi év után is. Az utcáknak megvolt a saját történelmük, és a rajtuk igyekvő emberek is mind olyan jellemvonással bírtak, amitől otthon éreztem magam. Fizikai képtelenség volt, hogy az ember itt lakjon, és ne érezze a mindent betöltő szenvedélyt és megszállottságot. Blake az ujjaim közé fűzte az övéit, és a szívem egyből szaporább ritmusra váltott. – És most hová? – kérdezte.

Szerettem volna azt hinni, hogy a kérdés ártatlan, de láttam a szemében lobogó sürgetést. Alapjában véve nem okozott volna problémát azt mondanom, hogy hozzád, de nem akartam rendszert csinálni abból, hogy egyből az ágyába ugrok, valahányszor ilyen szemeket mereszt rám. Elkaptam a tekintetemet, igyekezve figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy még mindig mennyire vágytam rá, hogy vele legyek. – Haza kéne mennem. Elég sok munkám maradt még – feleltem, remélve, hogy hisz nekem. Egy pillanatig fürkésző tekintettel nézett rám. – Értem. Akkor hadd vigyelek el. Beleegyeztem, és Blake visszakísért a kocsihoz. A hazafelé úton megszólalt Blake mobilja. Egy gyönyörű barna hajú nő képe villant fel az LCD képernyőn, Sophia névvel. Blake tudomást sem vett a hívásról, és szenvtelen képpel az útra meredt. Nem volt jogom rákérdezni, hogy ki ez a nő. A kapcsolatunk aligha nevezhető kapcsolatnak, és egy Blake kategóriájú gazdag és jóképű pasasról azt feltételezni, hogy önmegtartóztató életet él, eléggé abszurd ötlet. Ennek ellenére más nők létezésének a gondolata is mérges fullánkként mart belém. Megálltunk a ház előtt, és Blake megkerülte a kocsit, hogy segítsen kiszállni. Felbaktattunk a lépcsőn a bejárathoz, miközben igyekeztem előkotorni a kulcsaimat. Megfordultam, hogy elbúcsúzzam, de Blake magához rántott. A levegő sietve távozott belőlem. – Még tartozik nekem egy jóéjt-csókkal, Miss Ha​tha​way. Mielőtt válaszolhattam volna, a számra tapasztotta a száját, és

én beleolvadtam a csókba és testének sugárzó melegébe. Az a csodás ajak. A reggeli stressz távoli emlékké halványodott, és átadta helyét a kínzó éhségnek, amit jelen pillanatban egyikünk sem tudott csillapítani. – Hívj be. Elakadt lélegzettel hátraléptem, és megráztam a fejem. – Akkor gyere haza hozzám. – A hangja reszelős volt. Mintha kisiklottam volna a testemből, és valahonnan a távolból pszichoanalízis alá vettem a helyzetet. – Most nem tudok. Gyakorlatilag nagyon is tudtam volna. Tény, hogy semmire sem vágytam jobban, mint hogy megismételjem azt az éjszakát Blake-kel, de sejtelmem sem volt, mibe rángatom bele magam. Buja kis légyottok sorozata? Beállni a többi nő közé, akik szintén szemet vetettek Blake-re? Ráadásul a munkám most még nagyobb odafigyelést igényelt, mint valaha. Ha rendszeresen az eszméletlenségig dugatom magam Blake-kel, az nem sokat segít a helyzetemen. – Akkor egy vacsora. – Nem. – Tartottam magam. – Ami azt illeti, a múltkor sem voltál az a tökéletes gentleman. – Nem? Emlékeim szerint te voltál az, aki a hálószobába idegenvezetést kért. Növekvő erekcióját hozzám préselte. Halk nyöszörgés tört fel belőlem. Igyekeztem úgy tenni, mint akit érdekel, hogy bárki megláthat, de valójában sokkal jobban aggasztott, hogy kezdtem egyre jobban elsodródni magamtól, és egyre mélyebbre alámerülni egy olyan veszélyes vonzalomba, ami vadul kavargó

örvényként máris magába szippantott. – Blake, komolyan, Vegas nagyon… klassz volt. – Elhallgattam, kétségbeesetten próbáltam összeszedni magam. – Én csak… ez most nem a legmegfelelőbb időpont az életemben – bármi legyen is ez kettőnk közt. Finoman megcsókoltam, és még utoljára magamba szívtam az illatát, mielőtt kicsusszantam a karjai közül. Elengedett, de a szemében parázsló szenvedély egyértelművé tette, hogy nem túlzottan örül neki. – Ég veled, Blake.

Hetedik fejezet A kollégium pár nap múlva bezár, én pedig kezdtem kifogyni a lehetőségekből és az időmből, hogy új helyet találjak magamnak. El sem hiszem, hogy ennyire elmaradtam vele! Bár az élet mostanság buzgón gondoskodott róla, hogy ne unatkozzam. Egy szó, mint száz, úgy döntöttem, felhívom Blake húgát, hátha tud valami gyors megoldást. Fiona Landon elragadó volt. Világosbarna haj, egyszerű stílusos lófarok. Fiatal, profi és elegáns. A találkozónkra tengerészkék, apró pöttyös ruhában érkezett. Az első pár hely, amit megmutatott, összhangban állt az elképzeléseimmel – kis lakás, jó ár, kellemes környék, viszont elég tisztes gyalogtúrába került volna bármely tömegközlekedés megközelítésére. Gyorsan rá kellett döbbennem, hogy vagy megalkuszom, vagy újra átgondolom a költségeket. A park mellet megálltunk egy kis büfénél, hogy egy gyors ebéd keretében újragondoljuk az opciókat. Miután Fiona szélsebesen leegyeztetett egy újabb, utolsó pillanatban beesett találkozót, csatlakozott hozzám az asztalhoz. – Szóval, honnan ismered Blake-et? – Tárgyalás alatt állok az Angelcommal, hogy befektessenek a cégembe. – Hűha, ez nagyszerű. Remélem, sikerül. – Én is. – Blake szívét-lelkét beleadja ezekbe a befektetésekbe. Láttam pár vállalatot, amik a végén nagyon beindultak.

Bólintottam, arról mélyen hallgatva, hogy még kit is sikerült nagyon beindítania… ha már a vállalkozásom nem tüzelte fel annyira. Olyan fanatikus elszántsággal üldözött, amit az ember csak egy érzéketlen üzletembertől vár el. – És veled mi a helyzet? Ezt csinálod teljes munkaidőben? – Blake-nek számtalan befektetése van a városban, szóval jórészt azokat menedzselem. Bár akad még más is a listámon, amikkel csak felületesen foglalkozom. – Gondolom, jó, ha családban marad. – Határozottan. Blake gondoskodik róla, hogy soha ne unatkozzunk. – Nemrég találkoztam Heathszel – mondtam, nagyvonalúan kihagyva a Las Vegas-i kettős randevúnk részleteit. – Ó, igen? – Magával ragadó személyiség – folytattam. Reméltem, hogy sikerül valamit kiderítenem a karizmatikus testvérről, és hogy milyen közös üzleti ügyük van Blake-kel. Legalább Alli kedvéért. – Fogalmazhatunk így is. Nem tudom, Blake hogy képes lépést tartani vele. – A tekintete elrévedt, de ügyelt rá, hogy az arca semmiféle érzelmet ne tükrözzön. – Van testvéred? – Nem, csak én vagyok. – Már évek óta, hogy szó szerint csak én vagyok. Gyakran fantáziáltam róla, milyen lehet az élet egy testvérrel, vagy kettővel. Valaki, akivel megoszthatod az érzelmi terheidet anyukád halála után, akivel együtt vészelheted át az élet megpróbáltatásait. Elliot volt az, aki a legközelebb állt hozzám, aki pontosan tudta, min mentem keresztül, de velem ellentétben ő már továbblépett. Befejeztük az ebédet, majd Fiona elfuvarozott a nap utolsó

ingatlanához, ami ígérete szerint sokkal jobban fog passzolni az elképzeléseimhez. Egy festői szépségű, barna homokkő ház előtt parkolt le a Commonwealth sugárúton. Az utcát egy gyönyörűen rendben tartott park törte meg, dús lombú fákkal és hosszú, egyenes gyalogösvénnyel. A környék a városi elit gyűjtőhelyének tűnt, és noha élveztem a változatosságot az eddig látott szürke, fakó betonrengeteggel szemben, némi aggodalommal töltött el, hogy mennyibe fájna ez nekem. De azért követtem Fionát a lépcsőn felfelé. Beléptünk egy tágas, napfényes, két hálószobás lakásba. – Hűha! – Ezt csak nemrég hirdették meg – szólalt meg Fiona. A berendezés teljesen új volt, a falak frissen festve, a sötét fapadló is kifogástalan állapotban. – Ez maga a tökély, Fiona, de kétlem, hogy meg tudnék fizetni egy ilyen szépséget. – A tulaj korrekt árat kér, amennyiben korrekt bérlőt talál. Igaz, valamivel több, mint amivel számoltál, de annyira kedvező az ajánlat, hogy muszáj volt megmutatnom. – A kezembe nyomta a szerződést. A bérleti díj tényleg túlszárnyalta a büdzsémet, de a lakáshoz járó extrákkal még így is bőven megérte. Lassan kifújtam a levegőt, és magamban gyors fejszámolást végeztem. – Bármikor keríthetsz egy albérlőt a vendégszobába. Nem sokáig marad a piacon, Erica, úgyhogy ha szeretnéd, most rögtön telefonálhatok. Tengerre nyíló kilátás, fürdőkád, és egy vendégszoba, amivel

azt kezdek, amit csak akarok. Eddig sem az eszemre hallgattam, szóval miért is ne! – Hol írjam alá? * Beletuszkoltam az utolsó ruhadarabomat is egy nagy, fekete szemeteszsákba, és a többi mellé pakoltam. Allivel egész nap alig beszéltünk, kivéve, hogy megvitattuk, ki melyik rucira tart további igényt. Furcsa érzés volt, akár egy igazi szakítás, és hasonlóképpen megtépázta már így is kellően kirojtosodott idegeimet. Amikor végeztünk, leültünk az üres kollégiumi matracok szélére. A rugók keserveset nyikkantak alattunk. Ez nem fog hiányozni. – Hallottál azóta Heathről valamit? – kérdeztem, hogy megtörjem a csendet és a közénk ékelődő fagyos légkört. Leheletnyire felvonta a szemöldökét, és bólintott. Remek, szóval a „nem beszélek hozzád” fenyítést alkalmazza. – És? – És mi? – horkantott. – Nem mintha érdekelne, Erica. – Figyelj, sajnálom. Csak rossz passzban voltam, és én… – Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Gyorsan letöröltem – azt kívánom, bárcsak ne mennél el, de szeretném, hogy tudd, megértem, miért döntöttél így, és… Alli odahajolt hozzám, és szorosan átölelt. – Azt akarom, hogy boldog legyél, és tudom, hogy az leszel – suttogtam. Elhúzódott, és a keze közé fogta az arcomat. – Te vagy a

legjobb barátnőm, Erica. Ezen nem változtat pár száz mérföld sem. És egy pillanatig se forduljon meg a fejedben, hogy nélkülem nem vagy képes irányítani az üzletet. Ez a te gyereked. Most már senki és semmi nem tarthat vissza. – A te szádból olyan könnyűnek hangzik. – Te voltál az, aki az első naptól kezdve olyan könnyűvé tetted. Fogalmam sincs, hogy jutottunk el idáig, de azt tudom, hogy ha te nem vezettél volna minket, most sehol se tartanánk. Hinni akartam neki, de most, hogy a távozása ténylegessé vált, a felelősség óriási súlyként nehezedett rám. Szerencsére sok időm lesz még az üzlettel foglalkozni, de lassan kezdtem elbizonytalanodni, hogy biztosan jó döntés volt-e Bostonban maradni, amikor az összes barátom, aki számít, elmegy innen. Másnap kora reggel Fiona az ajtóban várt rám. Színes nyári ruhájában ugyanolyan tüneményesen festett, mint előző nap. – Gratulálok! – Elmosolyodott, és egy futó öleléssel a karjai közé zárt. – Köszönöm, hogy ilyen fantasztikus lakást találtál nekem. – Bármikor. A pillantása a hátam mögött álló terepjáróra esett, amivel jöttem, és a mosolya egyből elhalványodott. Brad kiszállt a kocsiból, és csatlakozott hozzánk a ház előtt. Brad egy barátom barátja. Nem nagyon ismerem, de elég kedves fickó, és mivel láthatóan elég sok időt tölt az edzőteremben, így nem volt különösebb lelkifurdalásom, amiért vele cipeltettem fel a kanapét az emeletre. Hála az égnek, tökéletes szakértelemmel hajtotta végre a műveletet, és a lépcsőház fala karcolás nélkül megúszta a

kalandot. Fiona szokatlanul feszültnek tűnt, amikor átadta a kulcsokat, hogy kinyissam az ajtót. Miután beléptünk a lakásba, Brad átcsörtetett a küszöbön, és a leendő hálószobám felé vette az irányt. Mielőtt utánamehettem volna, meghallottam, hogy valaki jön lefelé a lépcsőn. Ó, egy szomszéd!, gondoltam izgatottan, egészen addig, míg Blake Nyavalyás Landon fel nem tűnt, és fülig érő szájjal a képembe nem vigyorgott. – Te meg mit keresel itt? – A hangomba több pánik vegyült, mint szerettem volna. Épp most éltem át három kínkeserves napot, mialatt végig azon gyötrődtem, hogy miért mondok le életem legjobb szexéről, majd arra jutottam, hogy valószínűleg sikerült végleg megszabadulnom tőle. – Itt lakom. Fionára pillantottam, aki észrevehetően apróra töpörödött, elárulva, hogy végig benne volt az egészben. – Sajnálom – tátogta, mielőtt megfordult, és magunkra hagyott. – Itt laksz. – Nem kérdés volt, sokkal inkább a lehető legrosszabb forgatókönyv megerősítése. – Hát, tulajdonképpen enyém az egész épület, de igen, én is itt lakom. Keresztbe fontam a karomat, és a topogni kezdtem. Mégis hogyan fejezhetném ki a legjobban azt a mérhetetlen dühöt, amit ez iránt az észvesztően szexi pasi iránt érzek, aki kényszeresen beleüti az orrát az életembe? – Idegesnek tűnsz. Segíthetek valamiben? Szerencsére szorult belé annyi illem, hogy egy kicsit

meghunyászkodott – amit okosan is tett –, mert már épp a fizikai erőszak bevetését fontolgattam, hogy jobban megértessem a nézőpontomat. A verbális kommunikáció láthatóan merő időpocsékolás. – Kezdetnek például leszokhatnál róla, hogy folyton-folyvást beleártsd magad az életembe! – döftem az ujjamat kőkemény mellizmába. – Mégis miből gondolod, hogy csak úgy fogod magad, és betelepítesz az egyik földszinti lakásodba, és azt hiszed, hogy ez kibaszottul normális? – A harvardi diplomádhoz képest elég csúnya a szád. – Elég a rizsából, Blake! – Tényleg inkább azokat az olcsó, lepukkant apartmanokat választottad volna? – Nem érted a lényeget. Bőszülten beviharzottam a lakásba, és becsaptam magam mögött az ajtót. Ám Blake követett, és szemtől szembe találta magát Braddel, aki finoman szólva is hökkent képet vágott. Blake vékonyabb volt és kevésbé tagbaszakadt, de jóval Brad fölé magasodott. Amikor megpillantotta Bradet, a szeme résnyire szűkült, és a keze ökölbe szorult. – Uh, helló! – Brad kényelmetlenül feszengett. Kikaptam a pénztárcámat a táskámból, és elővettem az ötven dolcsit, amivel tartoztam neki. – Nagyon köszönöm, Brad. Azt hiszem, most már megleszek. Csak kérlek, hozd még a maradék zsákokat a bejárathoz, a többit majd elintézem. – Biztos? – Igen! – visszhangoztuk Blake-kel kórusban. Miközben vérre menő küzdelmet folytattunk a maradék

cuccom felcipelési jogáért, Blake-nek valahogy sikerült rábeszélnie, hogy nála vacsorázzam. Majd kilyukadt a gyomrom az éhségtől, és teljesen kimerültem, úgyhogy vonakodva bár, de beleegyeztem. Felmentünk hozzá. Beléptem egy tágas szobába. Jobbra mutatós dizájnkonyha, balra gigantikus ebédlő és nappali. A lakás nagyjából úgy festett, mint amire számítottam. Világos, modern, a nappali tele modern bútorokkal, krémszínű, mikroszálas puha kanapék, sötét nemes fa, és a festményeken, illetve kiegészítőkön itt-ott visszaköszönő kék árnyalatok. Le mertem volna fogadni, hogy valaki – mondjuk, egy nő – segített neki a lakás berendezésében. De ami a legjobban ámulatba ejtett – főleg miután a Teslájában volt szerencsém kicsodálkozni magam –, az elektronikai kütyük hiánya volt. Bár lehet, hogy csak szimplán annyira high-tech volt a lakás, hogy a kérdéses készülékek valahol a falak mögött rejtőztek. – Semmi bigyó és szerkentyű? – kérdeztem. – Nem igazán. Ha szükségem van rá, bemegyek az irodába. – Ez meglep. – Miért? – Hát, akár a kocsid kivetítőjéről is képes lennél levezényelni egy teljes konferenciabeszélgetést. Nem gondoltam volna, hogy a lakásod máshogy néz ki. – Tizenöt éve bámulom a képernyőt. Végül rá kellett ébrednem, hogy a legjobb ötletek akkor találnak meg, ha hosszabb időre lekapcsolok. – Azt látom – feleltem, nem tudva mit kezdeni a saját

technológiai megszállottságommal. Nekem muszáj volt a nap huszonnégy órájában elérhetőnek lennem. Biztos, ami biztos. A gondolat, hogy valaki több mint egy órát ne legyen netközelben – főleg egy ilyen kaliberű üzletember, mint Blake –, felfoghatatlan volt. – Bort? A mai nap forró volt, kimerítő és stresszes. Semmire sem vágytam jobban, mint hogy egy nagy pohár, jéghideg fehérborral zárjam le. De ez egyenes út lett volna Blake hálószobájába – egy helyre, amit mindenképpen igyekeztem elkerülni, pláne az új körülmények fényében. Most, hogy szomszédok lettünk – hála az egyéves bérleti szerződésnek, amit nemrég írtam alá –, kénytelen voltam új határvonalakat kijelölni. – Vizet – feleltem. – Szóval, mi lesz a vacsora? Segíthetek valamiben? – Uh… – Tétovázott, majd kihúzott egy éttermi szórólapokkal megrakott fiókot. – Válassz. Én a thai konyhára szavazok az utca végén. A legjobb kaja, amit valaha ettél. Megráztam a fejem, egy kicsit meghökkentem, mennyit fáradozott, hogy meghívjon vacsorázni, és még csak terve sem volt, hogy mi legyen a vacsora. Az ő esetében ez elég szokatlan. Mindig is roppant előrelátó volt, pár lépéssel rendre előttem járt. Egy tulajdonság, amit soha többé nem becsülök alá. – Hadd találjam ki. Nem szoktál főzni? – Sokféle adottságom van, de a főzés nem tartozik közéjük. – Próbáltad valaha? – Nem igazán – vont vállat.

– Oké, hol a legközelebbi piac? Felvonta a szemöldökét. – Pár háztömbnyire innen. – Oké, az én hűtőm teljesen üres, és van egy olyan érzésem, hogy a tied is az. Mi lenne, ha vásárolnánk valamit, aztán megmutatnám, hogyan kell rendes vacsorát főzni, ha legközelebb is szeretnél felhívni egy lányt magadhoz. Egy pillanatig nem szólt. Nem tudtam biztosan, hogy mérges, vagy csak az ajánlatomat fontolgatja. Ettől függetlenül a kelleténél egy kicsit többször lépte már át a határt velem. Nem vagyok hajlandó továbbra is tojáshéjon lépegetni, ha Blake-kel vagyok. Milliomos szívtipró ide vagy oda. – Rendben, menjünk – bökte ki végül. Blake elveszettnek tűnt a piacon. Gondosan kipuhatoltam, mit szeret és mit nem, majd összeszedtem a hozzávalókat az egyik specialitásomhoz, a kagylós tésztához, ami egyike volt az édesanyámtól elsajátított első recepteknek. Mivel még mindig híján voltam az alapvető háztartási eszközöknek, lásd edények és lábasok, ezért Blake csilivili konyhájában kezdtem neki a főzésnek, míg ő az oldalvonalról méregetett. Kissé már kiestem a gyakorlatból, de fokozatosan kezdtem kiismerni magam. Négy, főzőfülkében eltöltött sanyarú év után már nagyon hiány​zott, hogy egy igazi konyhában lehessek, és Blake konyhája nem szenvedett hiányt semmiben. – Végig ott fogsz állni, és a szemedet mereszted, vagy hajlandó leszel segíteni is? – kérdeztem félig komolyan. Csatlakozott hozzám a pulthoz, és ismertettem az első feladatot.

– Tessék, ezt vágd apró kockákra – nyomtam a kezébe egy hagymát. Lopva figyeltem a szemem sarkából, és úgy tettem, mint aki nem vette észre, hogy kitörölt egy kibuggyanó könnycseppet. Kezdtem otthon érezni magam, és végig szóval tartottam, hogy eltereljem a figyelmét az izzasztó feladatról. Noha többnyire hallgatott, Blake figyelmes tanulónak bizonyult. Egy kissé talán túlságosan is figyelmesnek – egyszer rajtakaptam, ahogy az fenekemet bámulja, miközben egy szűrőre vadásztam a szekrényében. Kihasználtam a helyzeti erőfölényemet, és megtanítottam pár tésztafőzési alapra, mint például a tökéletes tésztaállag elérésének titka, vagy hogy mi a különbség a frissen reszelt parmezán és a bolti zacskós között. Mikor végeztünk, előhalásztam két tányért, és Blake az ebédlőbe vitte. Letelepedtünk a méltatlanul elhanyagolt, vaskos keményfa asztalhoz. A drága, vidékies stílusjegyeket felvonultató darab impozáns látványt nyújtott. Blake mellett óhatatlanul is kezdtem hozzászokni a tetszetős, dekoratív dolgokhoz. Nekikezdtünk a vacsoránknak, és egy ideig szótlanul ettünk. – Le a kalappal – biccentett, és még több tésztát csavart a villájára. – Kösz. A jó hír, hogy a maradék még finomabb lesz. – Hogy lehetne a maradék még finomabb? – A tészta teljesen magába fogja szívni a kagylós szószt. Felséges! Egy újabb falattal a szájában elismerően mormogott. Elmosolyodtam. Elégedett voltam, és talán fel is bátorodtam egy kicsit.

– Sikerült felkészülnöd a Maxszel való meetingre? – tudakolta. A tányérja majdnem kiürült, míg én alig ettem pár falatot. – Nem egészen. Lefoglalt a költözködés, és próbáltam elvarrni az elvarratlan szálakat. Úgy terveztem, a héten fogom átnézni az anyagot. – Többet akar majd tudni a konverziós adatokról. – Oké. – Bólintottam, bevésve, hogy ennek alaposabban is utána kell járnom. – És szükséged lesz egy részletes költségkimutatásra a mostani kiadásokról, és hogy miben vársz változást a tőkeinjekció után. Most, hogy Alli kikerült a képből, és a saját anyagi helyzeted is megváltozik, muszáj lesz elkezdened azon gondolkodni, hogy a támogatás után hogyan módosul a cég pénzügyi háttere. – Oké, köszi. – Van valamilyen marketinges statisztikád? Mi működik, mi nem? – Ühüm, egy kevés – feleltem. – Van egy-két diagram, de jó ideje nem rágtam már át magam az adatokon. Blake előrehajolt, a könyöke az asztalon maradt. – Holnap mit csinálsz? – Úgy tűnik, lesz egy kis házi feladatom. – Miért nem ugrasz be az irodámba, és egy részét segítek letudni. Hamarabb megkapod a támogatást, ha tudod, mit kell válaszolni a kérdésekre. Különben csak elhúzódik az egész. Csupán pár kérdésre kell jól felelni, hogy megkössétek az üzletet, de azokat alaposan körül kell járni. Ha van valaki, aki át tud segíteni ezen az egész procedúrán, akkor Blake az. Elutasítani elég nagy gorombaság lenne, sőt

egyenesen őrültség. Én mégis haboztam még jobban belevonni a dolgaimba. Na, nem mintha hagyott volna más alternatívát. – Ez nem érdekellentét? – kérdeztem, megpróbálva bármilyen jogi kiskaput keríteni, hogy vissza tudjam utasítani. Utáltam, hogy ennyire rá vagyok szorulva. – Nem, Erica. Már mondtam neked, hogy én nem fektetek be a projektedbe. – Értékelem az ajánlatodat, Blake, tényleg, de nem akarok a terhedre lenni. – Nem leszel. Az irodám pontosan az óratoronnyal szemben van. – Kivett egy névjegykártyát a zsebéből. – Találkozzunk ott ebéd után, és átböngésszük az adatokat. – Felkapta az üres tányérját, és kimasírozott a konyhába. – Mikor ettél utoljára? – kérdeztem, amikor egy újabb halom tésztával és egy üveg jéghideg kézműves sörrel tért vissza. – Ki vagyok éhezve a házi kosztra. – Elvigyorodott, és meghúzta az üveget. – Holnap mi lesz a menü? Csak tudasd, és feltöltöm a készleteket. Égnek emeltem a szememet. – Nem tudtam, hogy a bérleti díj konyhai szolgáltatásokat is magában foglal. – Azt hiszem, örömmel eltekintek a havi részlettől, ha minden este így megtömsz. – Csábító – incselkedtem, noha egy pillanatra sem gondoltam komolyan. Blake nyilvánvalóan mindent bevetett, hogy ideköltözzek a házba, és bármikor elérhető legyek. Legalábbis nagyon úgy tűnik. Ha megspékelem a szerződésünket egy kis konyhaművészettel, lehet, hogy a visszájára is fordíthatom a dolgot. Talán szex helyett egy kis kajával is leszerelhetem. Egész

jó terv, bár akadt ennél egy sokkal jobb is.

Nyolcadik fejezet Eltakarítottuk a vacsora maradványait, és csakúgy, mint Vegasban, most is letelepedtünk egymás mellé a kanapéra, szemben a méretes panorámaablakokkal. Mivel ezúttal teljesen más végkifejletre számítottam, lazán odébb sasszéztam a díványon, hogy valamivel elviselhetőbbé tegyem Blake közelségét. – Hol tanultál meg így főzni? – kérdezte Blake. Egy pillanatig tétováztam, nem voltam biztos benne, mennyit is szeretnék megosztani vele a magánéletemből. Ha beszélek az anyukámról, ezzel automatikusan szóba kerül az apám is – egy nehéz téma, amit sokan képtelenek megérteni. A tény, hogy nem ismertem apámat, elég vegyes reakciókat váltott ki az emberekből; a sokktól kezdve az ítélkezésen keresztül egészen a szánalomig. Nem akartam az egészet Blake nyakába zúdítani, de tisztában voltam vele, hogyha kitérek a válasz elől, azzal csak elodázom az elkerülhetetlent. Szemernyi kétségem sem volt ugyanis, hogy addig fog nyaggatni, amíg apránként úgyis kiimádkozza belőlem az igazságot. – Anyukám mesterien főzött. Ő tanított meg mindenre, amit a konyhában tudok. – Főzött? – kérdezte finoman. – Meghalt, amikor tizenkét éves voltam. – Nagyot nyeltem, és igyekeztem megbirkózni a szúró fájdalommal, ami minden egyes alkalommal belém hasított, akárhányszor róla beszéltem. – Megbetegedett, és mire rájöttek, mi baja, a rák már

agresszíven elterjedt benne. Pár hónapra rá elment. – Sajnálom – felelte. – Köszönöm. – A szomorú emléktől lehangolva a farmeren lévő szakadást piszkálgattam. – Annyi idő eltelt, már nehéz mindent visszaidéznem vele kapcsolatban. Úgy érzem, a főzés segít, hogy életben tartsam az emlékét. Ez furán hangzik, ugye? – Nem hiszem. – Felém fordult, és szabad kezemet a kezébe vette. – Szóval apukád nevelt fel? Lassú köröket rajzolt a kézfejemre, ami egyszerre volt nyugtató és felkavaró. – Egy évig a mostohaapám nevelt. Amikor tizenhárom lettem, egy bentlakásos iskolába kerültem az ország keleti részén. Egy nyarat még otthon töltöttem Chicagóban, a többit pedig anyukám legjobb barátnőjénél, Marie-nél, aki a külvárosban lakik. De azóta többé-kevésbé magam vagyok. – Nagyon sokat voltál egyedül. Lassan bólintottam. – Ez igaz, de nincs összehasonlítási alapom. Azzal kell együtt élni, amit kapsz. – Biztosan hiányoznak. Nehezemre esett elképzelni, hogy milyen lehet, ha az embernek van egy igazi édesapja, de ha úgy alakult volna az életem, biztos rajongtam volna érte. – Az anyukám minden egyes nap hiányzik – vallottam be. – De ez az életem, és ez tett azzá, ami most vagyok. Szóval nem kesereghetek örökösen azon, hogy mi lett volna, ha. Soha nem értettem a korombelieket, akiknek megadatott az esély, hogy ne rontsák el, akik mellett mindig ott álltak a szüleik, ha megbotlottak, és a jó irányba terelték őket, ha

elbizonytalanodtak. Részemről gyorsan megtanultam, hogy a saját biztonsági hálómon méretes lyukak tátonganak, ami egyúttal arra is magyarázattal szolgált, hogy miért éreztem mostanában úgy, mint aki egy szál mentőöv nélkül vergődik a nyílt tengeren. Az érzések, amiket Blake váltott ki belőlem, csak még jobban hátravetettek, hogy minden energiámat a munkámnak szentelhessem. Most mégis itt vagyok, és újabb lehetőséget kínálok neki, hogy tovább gyengítse az ellenállásomat. – Késő van. Mennem kéne. – Nem muszáj. – A hangja komolyan csengett, de nem lapult mögöttes szándék benne. Kutakodva néztem a szemébe, reméltem, hogy amit benne találok, az nem a szánalom lesz. Nem az enyém a legvidámabb történet, de az önsajnálat nem vezet sehová. – Tudom, de még kismillió dolgom van, mielőtt holnap találkoznánk. – Felálltam. – Jó étvágyat a maradékhoz. Blake felemelkedett. – Már alig várom a percet, amikor együtt nekiláthatunk. Elég közel állt ahhoz, hogy a lehelete a számat súrolja. A szexuális feszültség szinte sercegett közöttünk. Pár órával ezelőtt még a torkának ugrottam volna, de azóta mohón belapátolta a kedvenc tésztámat, és végig hihetetlenül édesen viselkedett. Ennek ellenére az, hogy szomszédok vagyunk, most sokkal nagyobb megfontoltságra intett a hogyan továbbal kapcsolatban. Igaz, ami igaz, Blake nem hagyott túl sok teret a fontolgatásra. Az érzéseim totális katyvaszt alkottak. Sietve zsebre dugtam a kezemet, ellenállva a kísértésnek,

hogy megérintsem. A padlóra szegeztem a tekintetemet, miközben azon tanakodtam, vajon jó ötlet volt-e most felhozni. – Mi a baj? – Homlokába mély ráncokat mart az aggodalom. A tenyere közé vette az arcomat, és én belesimultam az érintésébe. – Hát, először is, még mindig mérges vagyok rád. A szája sarka huncut mosolyra húzódott, miközben a hüvelykujját gyengéden végigfuttatta az ajkamon. Megnyalta a száját, és az ajkam – egy szenvedélyes csók borzongató reményében – önkéntelenül is szétvált a mozdulatra. – Szeretem, ha mérges vagy – mormogta. – Mindig ilyen kitartó vagy? – Csak ha olyat látok, amit meg akarok szerezni. – És én hogy részesülhettem ekkora szerencsében? – Képtelen voltam elrejteni a mosolyomat. – A bókomra hajtasz? – Nem, de remélem, jó okod van rá, hogy felforgasd az életemet. Hátralépett, kezét végigfutatta a haján, és a hiányától máris elveszettnek éreztem magam. Vissza akartam kapni, azt akartam, hogy megérintsen. – Te más vagy. A homlokom alig észrevehető ráncba szaladt. – Oké… – Szerettelek volna újra látni, de te nem igazán adtál lehetőséget rá. – Felvonta a szemöldökét. – Ennyi elég? Sóhajtottam, és odaléptem hozzá. – Majd meglátjuk. – Egy gyors puszit nyomtam az arcára, és sietve elinaltam, mielőtt még meggyőztem volna magam, hogy maradjak.

Visszakullogtam a lakásomba, ami most túlságosan is fényes és kopár volt Blake rezidenciájához képest. Ez az új otthonom, de még sok időnek kell eltelnie, hogy tényleg annak is érezzem. A tekintetem a hegyekben tornyosuló doboz- és zacskórengetegre esett, amit még holnapig szét kell szortíroznom. Aztán hirtelen eszembe jutott valami. A kezembe kaptam a mobilomat, és kikerestem Sid számát. A második csörgésre felvette. – Mizújs? – szólt bele. – Van pár dolog. Allinek felajánlottak egy melót New Yorkban. – Szívás – mondta minden érzelem nélkül. – Emellett valaki az Angelcomnál segít felkészülnöm a maxes találkozóra, hogy nagyobb eséllyel kapjuk meg a támogatást. – Király. – Végül, hol fogsz lakni, ha bezár a kollégium? – Egy haverom befogadott, míg nem találok valamit. – Az új kérómban van egy fölös szoba, és jól jönne egy kis társaság. Érdekel a dolog? Egy pillanatig néma csönd telepedett a vonalra. – Biztos vagy benne? – Naná. – Csúcs, részemről jól hangzik! Elmosolyodtam, és mielőtt letettük volna, lediktáltam a címemet. * A dupla tejüveg ajtón vastag dőlt betűs felirat hirdette: Landon

Részvénytársaság. Átléptem a küszöbön, és egy jókora, hosszúkás irodába jutottam, telis-tele a legmodernebb csúcstechnológiás felszereléssel. Rögtön kiszúrtam Blake-et. Az ablakpárkánynak dőlve egy fiatal sráccal beszélgetett, akinek lezserül a nyakában lógott a fejhallgatója. Az asztalt megannyi Star Treck-relikvia díszítette. Sid imádná ezt a helyet, gondoltam. Blake felpillantott, és még mondott valamit, mielőtt megindult volna felém. – Szia. – Rám villantott egy kisfiús mosolyt, majd karon fogott, hogy a széles központi folyosón keresztül a szoba túlsó végén lévő zárt irodába vezessen. A lovagias gesztus igencsak meglepett, de a meghökkenésemmel egyedül maradtam, mivel a többiek olyan feszült figyelemmel bűvölték a monitorjaikat, mintha az adathalmazokon kívül más élet nem is létezne. Az öltözékemmel is nagyon mellétrafáltam. Fehér ceruzaszoknyámban, fekete ujjatlan, galléros blúzomban, valamint a tűsarkúmban ugyancsak kiríttam a pólók, hawaii mintás ingek és kapucnis pulcsik sokaságából. Nyilvánvalóan van még mit tanulnom a startup-kultúráról. Blake irodája előtt, egy L alakú íróasztalnál, törékeny, rózsaszín hajú leányzó ücsörgött a képernyőjébe feledkezve. Amikor odaértünk, felnézett. – Erica, ő itt Cady. Cady felpattant, és megrázta a kezem. A többiekhez hasonlóan ő sem vitte túlzásba az öltözködést, egyszerű farmert és hétköznapi fehér pólót viselt. Bal karját végig színes tetoválás borította, ami összefüggő motívumban egyesült. De a

legfigyelemreméltóbb mégis égnek meredő, szőkített punk frizurája volt, a csúcsánál rózsaszín tarajokkal megbolondítva. A fülében fényes ezüst fülbevalók garmadája virított, ízléses összhangot képezve szegecses övével. – Szia, Erica. Örülök, hogy megismertelek. – Megfogta a kezemet, és sugárzó mosoly terült szét az arcán, amely még jobban kiemelte csillogó, szürkés szemét. A számottevő dekorációval együtt is nagyon vonzó volt. – Én is. – Erica, Cady a személyi asszisztensem és egyben a szomszédod is. A tekintetem Blake-re lövellt. Nem gondoltam volna, hogy szobatársa van. – Alattad lakom. Azt hiszem, eddig mindig sikerült elkerülnünk egymást – mondta. Megkönnyebbülten fellélegeztem, és azon nyomban megdöbbentem a reakciómtól. – Ó, nahát, oké. – Mi a fene? Nem kéne érdekelnie, hogy van-e szobatársa. Végül is nekem is hamarosan lesz egy. – Csak szólj, ha bármi kérdésed van a lakással vagy a környékkel kapcsolatban. Általában Blake nem hivatalos ingatlanügynökeként is funkcionálok. – Rendben, köszi. Cady még utánunk integetett, miközben Blake maga után vonszolt az irodájába, és becsukta maga mögött az ajtót. Az irodája már sokkal jobban megfelelt a képnek, amit a lakásától vártam el. Igaz, még így is ámulatba ejtett. A két íróasztalon három túlméretezett monitor sorakozott. Kettőn

tucatnyi kód virított, az utolsó tömve volt különféle táblázatokkal. Heath állítása – miszerint Blake csinálja az összes munkát – tényleg beigazolódni látszott. Még én is képtelen lennék egyszerre ennyi mindent kézben tartani. Az iroda másik sarkában egy monumentális televízióképernyő függött a falon, amelyhez mintha a világon létező összes játékkonzolt csatlakoztatták volna. Blake egy széles konferenciaasztalhoz vezetett, amellyel szemközt egy prezentációkhoz használt fehér, üveg írótábla állt. – Tiszta Mission Impossible – jegyeztem meg, titkon abban reménykedve, hogy találok egy indokot, amivel kipróbálhatom. Talán egy grafikonon felvázolhatnám a kapcsolatunkban szükséges határvonalakat. Blake nevetett, és a mögöttem lévő asztalhoz telepedett. – Oké, mutasd, mid van. Benyomtam magamban egy kapcsolót, és az üzleti agyféltekém tüstént működésbe lendült, hogy a következő két órában minden prioritásomat a maxes prezentációmra csoportosítsa át. Részletesen kikalkuláltunk mindent, és töviről hegyire bemutattam a vállalkozásomat. Miközben igyekeztem figyelmen kívül hagyni Blake kínzó közelségét, végig lelkiismeretesen jegyzeteltem, kiemelve a fontosabb pontokat, amiket majd otthon át kell futnom még egyszer. De minden erőfeszítésem dacára, az a bizonyos szenvedélyes éjszaka kíméletlenül befészkelte magát a fejembe. Ezért kerülik az emberek a munkahelyi kapcsolatokat. Amikor nem néztem közvetlenül Blake-re, akkor még képes voltam úgy tenni, mint akit hidegen hagy, de azért ehhez is maximális koncentráció

szükségeltetett. – Most már kiérdemeltem a vacsorámat? – A füle mögé dugta a tollát, hátradőlt a székében, és olyan huncut mosollyal méregetett, ami egyszerűen nem volt fair. A nőknek keményen meg kell dolgozni az, úgymond, „természetes szépségért”, Blake bezzeg egyetlen jól időzített mosollyal vagy egy jól szabott farmerrel képes volt elállítani a szívverésemet. – Mindig pólóban dolgozol? – kérdeztem, eleresztve a fülem mellett a kérdést. – Általában – vont vállat. – De kaszinóba öltönyben jársz? – Ott nem a munkahelyemen vagyok. – Kissé faramuci az öltözködési kultúrád. – Visszatértem a jegyzeteimhez, noha már réges-rég elvesztettem a fonalat. A hotelszoba ajtajának támaszkodó, szürke öltönyös test sűrű, fehér ködbe burkolta az agyamat. Többet kellene öltönyben mutatkoznia, gondoltam. Nem. Nem, még csak az kéne! Megráztam a fejemet, és hálás voltam, hogy Blake nem gondolatolvasó. – Ha öltönyben jönnék dolgozni, kész lázadás törne ki. Muszáj fenntartanom a jó híremet. Fix, hogy Sidre az életben nem tudnék ráimádkozni egy öltönyt, szóval lehet, hogy igaza van. A délután hátralévő részét Blake irodájában töltöttük. Mialatt én a prezentációmmal bajlódtam, ő kitartóan koptatta a billentyűzetét, mágikus dolgokat kreálva a három monitor mindegyikén. Nemsokára egész figyelemreméltó haladást tudhattam magam mögött. Biztos voltam benne, hogy bármit is

kérdezzen Max, tudni fogom rá a választ, és sikerül kitöltenem az előző prezentációm hagyta üres lyukakat. Becsuktam a laptopomat, és felálltam, hogy induljak. Blake megperdült a székén. – Mi a terv? – kérdezte. Végigmért, az arca mohó vigyorba húzódott. A tekintete minden volt, csak ártatlan nem. – Nem vagyok a személyi séfed. Remélem, ezzel nem okoztam túl nagy megrázkódtatást. – Talán kiegyezhetünk valamiben. – Felemelkedett, és az előtte lévő asztalnak dőlt. – Mit tehetnék érted? A mély, reszelős hangtól egyből kirázott a hideg. Miért kell ilyen átkozottul szexinek lennie? Talán kihagyhatnánk a vacsorát, és rögtön a desszertre térhetnénk. A csokoládémousse például egész jól hangzik. Hirtelen bevillant, ahogy a finom krémes csokoládét lenyalom a kőkemény izmokról. Minden egyes fenséges négyzetcentiméteréről, le egészen a… ó, istenem! Megnyaltam kiszáradt számat. Az egyetlen és utolsó alkalmat, amikor meztelenül láthattam, dőre mód elpocsékoltam, és nem szenteltem elég időt a teste bálványozásának. – Mi jár a fejedben, Erica? – Blake otthagyta az íróasztalt, és közelebb lépett. Elértem azt a pontot, amin túl már nem tudtam szavatolni a biztonságomat mellette. Mint valamiféle drog, a jelenléte kábító volt. Az ajkamba haraptam, ahogy elképzeltem Blake-et mint valami élő, lélegző desszertet. Csak egy harapást, Erica.

Magamhoz tértem az álmodozásból, és kiegyenesedtem. – Itt van a csilivili kocsid? – Igen, itt van. És nem, nem vezetheted – ugratott. – Még vennem kell pár háztartási cikket a lakásba. Vigyél el, és cserébe este csinálok neked parmezános csirkét. – Én kész vagyok, ha te is. A következő egy órát egy hatalmas áruházban töltöttük. A bevásárlókocsim hamarosan dugig telt különböző konyhai felszereléssel, törülközőkkel és ágyneműkkel. Megragadtam a legolcsóbb ágynemű-garnitúrát, aminek megtetszett a színe, de Blake szó nélkül visszatette, és kicserélte egy háromszor olyan drága, egyiptomi pamutszálas szettre. – Ugye tudod, hogy nem rejtegetek pénzt a bőröm alatt? A szája sarka enyhén felkunkorodott. – Majd én megveszem neked. És ígérem, lesz még alkalmad rá, hogy később megköszönd. A burkolt célzástól az arcom máris kellemes piros színbe öltözött, de igyekeztem fittyet hányni lángoló arcbőrömnek. Nem feszegettem tovább a kérdést, mert függtem tőle a fuvar miatt. A kasszánál annyira lefoglalt, hogy elrendezzem a bevásárlókocsiban a csomagokat, hogy már későn vettem észre, hogy Blake fürgén lehúzta a hitelkártyáját a leolvasóban. – Mégis mi a nyavalyát csinálsz, Blake? – tiltakoztam. – Hívd házavató ajándéknak. – Szó sem lehet róla. Nevetséges vagy. – Ez a legkevesebb, amit megtehetek. Gyakorlatilag belekényszerítettelek, hogy mellettem lakjál.

– Alattad – helyesbítettem. – Hát, igen, ez az, ahogy én is szeretlek – suttogta elsötétülő szemmel. Ez a pár szó teljes némaságra ítélt, és a lábfejemtől a fejem búbjáig kivert a hideg veríték. A kezem alig észrevehetően remegett, amint a blokkot a táskámba csúsztattam. Blake ragaszkodott hozzá, hogy a kocsiban várjam meg, amíg bepakolja az összes csomagot. A hazafelé vezető utat viszonylagos csöndben tettük meg. Az előttünk terpeszkedő képernyőre meredtem, és eszembe jutott a hívás, amikor legutóbb együtt voltunk. – És ki az a Sophia? – kérdeztem, közömbös hangot színlelve. Kibámultam az ablakon, és néztem az elsuhanó házakat. – Az egyik cég tulajdonosa, akiknél befektettem – felelte. – Miért kérdezed? – Csak kíváncsi voltam. Vállat vontam, és közben megpillantottam a házunkat. Eddig szándékosan még nem hazudott nekem, de előszeretettel vezetett félre. Egyelőre úgy döntöttem, hiszek neki, és kiverem a fejemből az ügyet. Blake mindent készségesen felhurcolt nekem. Karonként minimum tíz szatyorral megrakodva ügyesen egyensúlyozott felfelé a lépcsőn, míg én előreszaladtam, hogy kinyissam az ajtót. Épp nekikezdtünk a pakolásnak, amikor Sid váratlanul megjelent. Blake azonnal abbahagyta a rábízott törülköző hajtogatását – amit fájóan rosszul csinált, de nem volt szívem megmondani neki –, és kiegyenesedett.

– Sid, helló! Ő itt Blake. Blake, ugye emlékszel, meséltem neked a fejlesztőnkről, Sidről. Blake szemmel láthatóan ellazult, és az álla is megszűnt rángani. Mi a csuda van vele, és miért tesz úgy, mintha a saját lakásomban jogot formálhatna rám? Sidet nem nehéz felizgatni, és az utolsó dolog, ami hiány​zik, hogy rögtön az első napján Blake kényelmetlen helyzetbe hozza. – Persze – lépett Sidhez, hogy kezet fogjon vele. – Örülök, hogy megismertelek. Sid magasan fölé tornyosult, de a karjai cirka feleakkora átmérővel rendelkeztek, mint Blake izmai. Keresve sem lehetett volna két különbözőbb embert találni, mind fizikai felépítés, mind temperamentum tekintetében. – Szintúgy. És te ki is vagy? – Erica szomszédja – vágta rá gyorsan Blake. Csalódottság nyilallt belém. Mégis mit vártam, mit mondjon? – Akkor, gondolom, az én szomszédom is leszel. – Sid kitornászta magát hatalmas túrahátizsákjából. Blake vékony vonallá préselődött szája némiképp megkérdőjelezte nagyszerű tervemet. – Remek – közölte. Egyből odarobogtam, és bíztam benne, hogy valahogy sikerül elsimítanom a helyzetet, amibe Sid tudtán kívül belesétált. – Igen, Sid egy ideig nálam fog lakni, amíg ki nem derül, hogy mi lesz ezzel a finanszírozás dologgal. Tudod, a kollégium a héten bezár. – Ja – felelte Blake, és feszülten a hajába túrt. Majd később kifejtem Sidnek Blake szerepét az An​gel​comnál.

Per pillanat vár még rám egy konyha, amit rendbe kéne szednem, egy sor főzésre váró alap​anyag, és egy kínosnak ígérkező vacsora, ahol házi​asszony​kodhatom. Megmutattam Sidnek a szobáját. Amíg nem lesznek rendes bútoraink, mindössze egy felfújható matraccal és egy pöpec ágynemű-garnitúrával szolgálhattam neki. Sidet láthatóan nem zavarta a dolog, így visszamentem a konyhába, és nekiláttam a főzésnek. Mielőtt észrevettem volna, Blake mögöttem termett. Megperdített a tengelyem körül. – Egyszer sem említetted, hogy lesz szobatársad. A komoly és mély hangtól a szívem késlekedés nélkül mérföldenként egyperces sebességre kapcsolt. Most dühös rám? Nem igazán tudtam megmondani, de úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki nem ért haza időben. Sidet felkérni szobatársnak elég elhamarkodott döntés volt. Tisztában voltam vele hogyan él: jellemzően egy nagy halom pop-tartos zacskó törmelékébe ágyazva. Ez kissé aggasztott. De igazság szerint nem voltam felkészülve rá, hogy egyedül éljek, illetve jól jött volna az elrettentő erő Blake-kel szemben. Igaz, ez most nem működött. Nagyot nyeltem, mielőtt válaszoltam volna. – Te sem voltál valami egyenes velem, Blake. Nem tudom, mit vársz tőlem. – Ez megbonyolítja a dolgokat. Ki kell majd találnunk rá valamit. – Ó? – Sokkal több időt fogunk fent tölteni, ennyi. A lábam közé lépett, egy laza mozdulattal a térdem alá nyúlt, és a combja köré kapta a lábamat. A levegő sietve távozott

belőlem, és a pult szélébe markoltam, ahogy nekiszegezett. Forró csókot lehelt a nyakamra, majd a foga közé vette a fülcimpámat. Az érzéstől elakadt a lélegzetem, és még erősebben tartottam magam. Szorosan behunytam a szemem, és felsoroltam az összes jó indokot, miért nem lenne szabad engednem. Blake esetében mindig volt egy vízválasztó, aminek az egyik oldalán kétségbeesetten vágytam rá, de mégis sikerült annyi akaraterőt összekaparnom, hogy vissza tudjam utasítani. Most viszont bőven a másik oldalon voltunk. A kegyelmére voltam bízva, teljesen kiszolgáltatva az akaratának, hogy megkaparinthasson. A keze belopakodott a pólóm alá, és simogatni kezdte csupasz hátamat. Az érintéstől máris a fellegekben éreztem magam. A mellbimbóim megkeményedtek, és a mellkasához dörzsölődtek, ahogy hozzásimultam. – Szükségem van rád, Erica. Még ma! – Nekem nyomta vágyának egyértelmű bizonyítékát. Mielőtt nemet mondhattam volna, a szájával lepecsételte a számat, és a visszautasítás utolsó kósza ötlete is nyomtalanul elillant. Mohón és szenvedélyesen csókolt, olyan sürgető vággyal szíva és nyalogatva, aminek alig győztem eleget tenni. Végül elengedtem a pultot, és a hajába fúrtam a kezem, hogy még közelebb vonjam magamhoz. Egy pillanatra elhúzódott, hogy levegőt vegyen, de én még szorosabban markoltam, követelve, hogy jöjjön vissza. És ebben a helyzetben – amikor mindkettőnket magával ragadott a szenvedély, és Blake keze megindult felfelé a szoknyám alatt – Sid kicsoszogott a szobájából, és kővé

meredten lecövekelt a nappaliban. Lemerevedtem, halálra válva a rémülettől, hogy rajtakaptak. Mivel Blake nem láthatta Sidet, csak lassan fújt visszavonulót. Rám villantott egy huncut mosolyt, tudtomra adva, hogy a mi kis bemutatónk pontosan a tervének megfelelően alakult. Mielőtt megfordult volna, megigazította magát, majd ténykedni kezdett valamivel a konyhaszigeten. A vágytól és a kompromittáló helyzettől felbolydulva, minden lázongó érzésemet az ételbe zúdítottam, és eleresztettem a fülem mellet Blake kérését, hogy segítsek. Ez nyilvánvalóan valamiféle játék, de már kezdtem belefáradni. Az egyetlen megoldás, amire gondolni tudtam, hogy nem veszek tudomást róla, hogy nem adom meg neki azt, amire mindketten vágyunk, még ha konkrétan égő fáklyaként fogom végezni a szexuális frusztráció miatt. Ha megfelelően tudom kezelni a helyzetet, talán ő is megtanulja, hogy nem valamiféle játékszer vagyok. Valahogy mind túléltük a vacsorát. Én a konyhapultnál ettem. Sid és Blake a reggelizőpultnál végezték ki az ennivalót. Mindketten az utolsó szemig betermelték az anyukámféle parmezános csirkét. Egyszer majd szükségünk lesz valódi bútorokra. A bútorvásárlás megterhelné ugyan a kasszát, de nem lenne kivitelezhetetlen. Eltökéltem, hogy miután reggel megejtem az utolsó simításokat is a prezentációmon, csapok egy kis netes vásárlást. Még soha életemben nem vágytam ennyire rá, hogy egy lakást az otthonomnak érezzek. Egy biztonságos kis zugnak, távol a világtól. Az apartman lehangolóan sivár és rideg képet festett. Most, hogy Alli ilyen távolra költözött, és Blake szent

célul tűzte ki, hogy felforgatja az életemet, úgy éreztem, mintha a levegőben lógnék, görcsösen csimpaszkodva bármibe, ami egy normális élet lehetőségét nyújthatja. Blake bizonyára felfigyelt a visszahúzódásomra, mert amikor végeztünk az elpakolással, közölte, hogy elmegy. Kikísértem az ajtóhoz, és Sid készségesen felszívódott. – Jól vagy? – Blake szeme, amit nem is olyan régen még tömény vágyakozás felhőzött, most aggodalomtól volt terhes. – Jól, csak fáradt vagyok. Hosszú nap volt. – Ez csak féligmeddig volt igaz, de nem volt erőm vitához vagy veszekedéshez. – Akarod, hogy holnap elvigyelek az irodába? – Nem, köszi. Inkább itthon fejezem be. Még van pár elintéznivalóm. Bólintott, és amikor közelebb hajolt, hogy megcsókoljon, gyorsan elfordítottam a fejemet, az utolsó pillanatban térve ki a csókja elől. Lehunytam a szemem. Amennyire szerettem volna nyomatékot adni a véleményemnek, annyira rettegtem attól, hogy a szemébe nézzek. Amikor kinyitottam, Blake már nem volt sehol. Becsuktam az ajtót, és nekidőltem. A kezembe temettem az arcomat. Hogy a pokolba kerültem én ekkora slamasztikába?

Kilencedik fejezet A reggelt az internetes shoppingolás jegyében töltöttem. Kiválasztottam egy hálószoba-garnitúrát, és úgy döntöttem, a díványt Sidnek adományozom. Rendeltem egy kisebb méretű étkezőasztalt is hozzáillő székekkel, és még pár más apróságot. Végigböngésztem a hirdetéseket, és találtam egy tűrhető használt kanapét, amit el is tudnék hozatni egy kis pluszdíjazásért. Sid már át is költöztette a tévéjét és a játékkonzoljait, amelyek az amúgy teljesen kopár nappaliban kaptak helyet. Anyukám halála óta talán ez lesz az első lakás, amely a legközelebb áll ahhoz, hogy az otthonomnak nevezhessem. Jó, persze, most Siddel osztozom rajta, de ki tudja, meddig fog ez tartani. Belecsimpaszkodtam a gondolatba, hogy ez lesz az otthonom, az én saját otthonom, amit az ismeretlennel terhes új életszakaszom immáron teljesen új jelentéssel ruházott fel. Az elmúlt négy évben többnyire mindent gondosan elterveztem. Most viszont dunsztom sem volt, mit várjak a jövőmtől. Csak a megérzéseimre hagyatkozhattam. Sajnos azonban Blake fittyet hányt a megérzéseimre. Soha nem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen férfi – a vele járó extrákkal egyetemben – toppan be az életembe. Mivel képtelen voltam koncentrálni, kikapcsoltam a laptopot. Muszáj volt friss levegőt szívnom. Blake sofőrszolgálatának, valamint az új körülményeknek hála, a nap legnagyobb részét bezárva töltöttem.

Kiléptem a házból, és végigballagtam a kétoldalt fűvel szegélyezett sétálóutcán. Az ösvény végén lezuttyantam egy padra, és hagytam, hogy a napfény átmelengesse a bőrömet. Kellemesen enyhe idő volt, strandoláshoz még kissé hűvös, de kinti programhoz ideális. Úgy döntöttem, felhívom Allit. Már most nagyon hiány​zott. Jó néhány csöngés után felvette. – Halló? – szólt bele rekedt hangon. – Jól vagy? Betegnek hallatszol. – Jól vagyok. Hosszú volt az éjszaka. – És kik ezek a barátok, akiknél laksz? – kérdeztem hirtelen támadt aggodalommal. – Heathszel voltam. – Ó. – Mit mondhatnék. Úgy nyomja, akár egy rocksztár. – Erőtlenül felnevetett. – Csütörtök este? És mikor kezded a munkát? – Hétfőn, és most már abbahagyhatod az aggodalmaskodást. Csak jól éreztük magunkat. Plusz találkoztam pár új emberrel. Építem a kapcsolatokat magunknak. – Oké. – Vajon milyen ígéretes kapcsolat lehet az, aki egész éjjel mulatozik hétköznap este? – És hogy mennek a dolgaid? – Egész jól. Az új lakás fantasztikus! – Uh, annyira irigyellek. Az itteni kérók nevetségesek. Mintha beépített szekrényre vadásznék. – Ha ettől jobban érzed magad, sanszos, hogy hamarosan az egyik ilyen kényszeres gyűjtögetős show-műsorban kötök ki.

Felajánlottam Sidnek, hogy nálam lakhat. És már el is kezdődött a maratoni üdítősdoboz-felhalmozás. Alli jót kuncogott. – Ó, basszus. Oké, már nem is vagyok féltékeny. Legalább nekem nem kell majd osztozkodnom a szekrényemen. Már ha szerencsém lesz. Egyetértően elnevettem magam. – És mi a helyzet Blake-kel? Beszámoltam neki a lakásmizériáról, ami nem is lepte meg annyira, mint amire számítottam. Talán Heath már beavatta Blake irányításmániás tendenciáiba. Hála az égnek, nem fogott vallatóra az ominózus éjszakával kapcsolatban, mivel még én sem tudtam, hogy lesz-e folytatás. – Szóval, mikor jössz meglátogatni? – kérdezte. – Azt hiszem, ha már mindketten berendezkedtünk. Meglátjuk, hogy alakul Maxszel. Utána meg tudlak látogatni. Alli lelkesen ismertette a városban fellelhető összes menő helyet, amiket majd feltétlenül meglátogatunk. A beszélgetésünk közben Blake pityegett be. Megígértem Allinek, hogy később visszahívom, és felvettem Blake-et. – Hahó, az oldalad pár perce nem elérhető. A gyomrom azonnal lesüllyedt. – Mi? Honnan tudod? – Már máskor is csinált ilyet – ami egyértelműen nem túl jó hír –, de most pláne szükségem volt rá, hogy a holnapi meetingre minden tökéletesen klappoljon. – Feltelepítettem egy programot, ami rögtön sivít, ha az oldal nem elérhető. – Miért? – Erica, fókuszálhatnánk elsősorban az ügyre? – Még nálam is

idegesebbnek tűnt, pedig az én honlapomról volt szó. – El tudod érni Sidet? Általában nem szívlelem, ha félreállítanak, de ez nem az én felségterületem volt. – Most nem vagyok otthon, de pár perc, és hazaérek. – Add meg a számát, felhívom. – Nem kell. Mindjárt hívlak. Amikor visszaértem a lakásba, halkan bekopogtam Sid ajtaján. Aztán hangosabban. Ilyen korán soha nem szokott felkelni. Végül bementem, eltökélve, hogy magához térítem a mély kómából. Ruhástul feküdt az ágyon, fejét a csupasz matracba fúrta. – Sid! – rivalltam rá, megtörve az amúgy nyugodtnak és békésnek ígérkező reggeli csöndet. Felnyögött, és a hátára gurult. – Mi van? – Az oldalunk nem elérhető. – Ó – mormogta, de nem mozdult. – Blake hívott. Beszélni akar veled. – Muszáj egy kis koffein – nyafogott. Dühösen horkantottam, semmi kedvem nem volt a hülye reggeli szertartásához. – Hozok energiaitalt. Te meg kelj fel, és légyszi derítsd ki, mi folyik itt. – Blake számával a képernyőn, az asztalán hagytam a mobilomat, és elsiettem a legközelebbi kisboltba. Pár perccel később, amikor visszaértem, Sidet komoran, összeráncolt homlokkal a monitor előtt találtam. Az eddigi tapasztalataim alapján úgy tűnt, hogy a szerver által írt naplófájl adatait bújja. A számok az előző időszakban történt

aktivitásokat mutatták, bár fogalmam sem volt, hogyan kell értelmezni őket. A kihangosított mobilomon keresztül hangos billentyűzetkopácsolás szűrődött át. – Úgy néz ki, hogy megtámadták a bejelentkezési scriptet, és folyamatosan bombázzák a szervert, így a host (szervergazda) lekapcsolt minket – mondta Sid. – Ez úgy hangzik, mintha script kiddie-k csinálták volna – hallatszott Blake hangja. – Kik azok a script kiddie-k? – kérdeztem majdhogynem suttogva, nem akarva leleplezni műveletlenségemet. Mégis tudnom kellett. – Amatőr hackerek túl sok szabadidővel – válaszolt Sid. – Ó. – A profi hackerekhez képest, akik pontos időbeosztással dolgoznak? A hacker, az hacker. Legalábbis az én olvasatomban. Egy ellenség, aki a vállalkozásomat fenyegeti. Remélhetően Sid és Blake kirukkol egy védelmi tervvel. – Van fölös szervered? – kérdezte Blake. – Még jó, hogy van – felelte Sid öntudatosan. – Üzemeld be, és nézzük meg, mennyire kitartók. Megadod a hozzáférést a szerverhez? Sid rám pillantott, hogy mehet-e, és én bólintottam. – Most átküldöm. – Ha be akarod foltozni a sérüléseket, feltelepíthetek egy IPcím-blokkolót – ajánlotta fel Blake. – Jól hangzik. – Felhívjam a szervergazdát? – kérdeztem Sidtől halkan. – Nem, újraindítom a szervert, és pár perc múlva újra fenn vagyunk.

Mélyet lélegeztem. – Én segíthetek valamiben? Sid felém fordult, és a tekintete a kezemben tartott energiaitalokra fixálódott. Kihalásztam egyet a csomagból, a többit pedig betettem a hűtőbe, miközben kissé haszontalannak éreztem magam. Elővettem a laptopomat a konyhaszigeten, és addig frissítgettem az oldalt, amíg meg nem jelent a honlapunk. Ezalatt Sid és Blake a másik szobában folytatta az érthetetlen szakzsargonokkal cifrázott diskurzusukat. A hackelés ténye eléggé nyugtalanított, főleg mivel arra számítottam, hogy néhány héten belül megállapodunk Maxszel. Blake és Sid láthatóan nem nagyon izgatta magát a fenyegetettség természete miatt, de nekem volt egy megmagyarázhatatlan rossz érzésem. Hirtelen miért pont minket támadtak meg? Ki utálhatja ennyire a divatot, hogy képes tönkretenni az oldalt? Ha egyszer túl leszünk ezen, alaposabban is kifaggatom Sidet. A nap fennmaradó részében folyamatosan figyelemmel követtem az oldalt, és teszteltem Sid javítá​sait, ahogy egymás után, szép sorban feltöltögette őket. Megettük az előző napi maradékot, és újból átnéztük a statisztikát, amire holnap hivatkozni fogok. Eltelt az este, és Blake nem jelentkezett. Annyit minimum elvártam volna tőle, hogy váratlanul betoppanjon, és kifossza a hűtőmet. Végül is, amióta ideköltöztem, majd mindennap találkoztunk, és Blake is kezdett egyre nagyobb függőséget mutatni az olasz konyhaművészetem iránt. Kikukucskáltam az ablakon, hátha kiszúrom a kocsiját.

Amikor nem láttam sehol, úgy döntöttem, írok neki. De mit mondhatnék? Hiányzott, de ezt semmiképpen nem kötöttem volna az orrára. * Pár perccel a tervezett időpont előtt értem az Angel​comba. Beléptem a recepcióra, ahol ugyanaz az undok, barna hajú fruska fogadott, mint a múltkor. Erőltetett mosolyt feszített az arcára, majd végigkísért a folyosón Max irodájába. A konferenciateremhez hasonlóan, a szemközti fal mentén itt is végig üvegablakok sorakoztak, páratlan kilátást nyújtva a kikötőre és az északi féltekére. Kifogástalan fekete öltönyében Max épp elmerülten tanulmányozott valamilyen iratot az íróasztalán. Amikor észrevett, azonnal felállt, megkerülte az íróasztalt, és miután kezet fogtunk, barátságos puszit nyomott az arcomra. – Erica, gyönyörű vagy. – Köszönöm. – Nem tudtam, mi mást mondhatnék, mindenesetre önbizalommal telve hátrasimítottam szoros kontyba kötött hajamat. Igyekeztem úgy tenni, mint akit abszolúte hidegen hagy Max újonnan támadt közvetlensége. Egy kis kerek asztal felé mutatott. Csak úgy peregtek a kérdések, de hála Blake-nek, egy sem érintett váratlanul. Profi módon megválaszoltam mindet, mialatt pontos és remélhetően vonzó képet festettem a vállalkozásról. Cirka egy óra múlva Max elhallgatott, és egy pillanatra rám nézett.

– Igen? – Vége a meetingnek? A gyomromban jókora labda kezdett formálódni. – Lenyűgöztél, Erica. Mindenre megfeleltél. Tényleg nem tudom, mi mást kérdezhetnék. Idegesen kattintgattam a tollamat. Jobb, ha most vallok színt Blake részvételéről, mint ha később derülne ki. – Igazából Blake elég sokat segített. A nagy részén együtt mentünk át, szóval azt hiszem, nem az enyém az összes érdem. Max nem szólt, csak némán nézett rám. – Valóban? – Most már értem, miért megy olyan jól neki az üzlet. Kivételesen alapos. Max homlokára hosszúkás ránc ült ki. – Nem olyan tökéletes, mint gondolnád. – Hát, senki sem tökéletes. – Egyetértek, de Blake-nek mázlija van, hogy jelenleg nem egy börtöncellában rohad. Az összes sikert, amit elért, az apám által nyújtott lehetőségeknek köszönheti. Jobban teszi, ha ezt észben tartja. Az információtól merőben újfajta aggodalom cikázott át rajtam. Miféle bajba keveredhetett, hogy kis híján hűvösre került? Az agyam végigpörgette a lehetséges szcenáriókat. Ennek a kettőnek egyértelműen közös múltja van, és Blake – nem meglepő módon – a beruházással kapcsolatos megbeszéléseink ellenére is, ezt igyekezett homályban tartani. Maxre mindig is úgy gondoltam, mint Blake egy jó haverjára vagy kollégájára. Ha ennyire ki nem állhatják egymást, miért vannak mindketten a vezetőségben? – Mindenesetre Blake ezt a lehetőséget most elszalasztotta. –

Max hirtelen váltott, és ismét a régi, elbűvölő, nyugodt férfi mosolygott rám. A váratlan átalakulástól baljós előérzetem támadt, de igyekeztem kiverni a fejemből. – Ez így van – feleltem. Blake irántam, valamint a cégem iránt tanúsított intenzív érdeklődése – pláne a drámaira sikeredett kikérdezés és elutasítás után – eléggé összezavart. – Akkor vágjunk bele, Erica – szólalt meg Max hirtelen. – Azt hiszem, nagy potenciál lapul benne, és én szeretnék a részese lenni. A gyomromat feszítő labda kipukkadt, és elöntött a boldog megkönnyebbülés. – Csodálatos! Hogyan tovább? – Először is hadd csináljam meg a papírmunkát. Van pár jogi szabályozás, aminek meg kell felelnünk, de két-három héten belül már tudok mutatni egy előzetes szerződéstervezetet. Remélem, hamar lezavarjuk az egészet. Ha mégis elhúzódna, egy ideiglenes finanszírozás is megoldható, hogy kihúzzon titeket a bajból. Az arcomra széles vigyor ült ki. – Ez fantasztikusan hangzik. Akkor követem az útmutatásaidat. – Tökéletes. Csak csináld azt, amit eddig is, és nemsokára keresni foglak. Felálltunk, kezet ráztunk, és úgy léptem ki az épületből, hogy a legszívesebben a tetőről kürtöltem volna szét a hírt mindenkinek. Megcsináltuk! Az a temérdek munka, a stressz, hogy egyszerre annyi helyen kellett helytállnom. Istenem, már az is csoda, hogy a Clozpin mellett sikerült végigevickélnem az iskolát. Soha nem adtam fel.

Előhúztam a mobilomat, és görgetni kezdtem a számokat, azon morfondírozva, kit hívjak fel először. Egy név élesen kirítt a többi közül. Igazságtalan voltam Blake-kel. Akkor is ennyire simán ment volna, ha nem segít? Felhívtam, de a hangposta vette fel. – Helló, Blake. Csak azt akartam, hogy te tudd meg elsőként, Max rábólintott az üzletre. Jövő hétre elkészül a papírmunkával. Szóval, csupa jó hír. Köszönet. Mindenért. Letettem, és Allit tárcsáztam, de nála is csak a hangposta jelentkezett be. Megnéztem az időt. Majdnem délelőtt tizenegy volt. Képtelen voltam leküzdeni az érzést, hogy Heath kezd egyre egészségtelenebb befolyással lenni a legjobb barátnőmre. Valami nagyon nem stimmelt vele. De mielőtt elhamarkodottan ítélkeznék, muszáj lesz a mélyére ásnom a dolognak. Eközben meg kitalálhatom, hogyan látogatom meg. Minél hamarabb. Lecseréltem a magas sarkúmat egy lapos szandálra, és elindultam hazafelé. Szükségem volt egy kis fizikai edzésre, és ki akartam használni az enyhe reggelt, ami óráról órára nagyobb forrósággal kecsegtetett. Végre beköszöntött a nyár. * Másnap egész reggel néma csend honolt a lakásban. Talán mégiscsak működni fog ez az együttélés Siddel. Mivel eltérő ritmusban éltünk, sokszor éreztem úgy, mintha egyedül laknék itt. Rajzoltam egy szervezeti grafikont, és bejelöltem rajta, hogy az elkövetkező hat hónapban milyen pozíciókat kéne

feltöltenünk. A legfőbb prioritás egy marketingigazgató lenne. Tisztában voltam vele, hogy ki kellene végre bújnom a kagylóhéjamból, és további kapcsolatokat kellene kiépítenem (és ezt folytatni is akartam), de emellett a honlapot is kézben kellett tartanom, és felügyelni az egész munkafolyamatot. Nem lehettem egy személyben felelős a felhasználók megszerzéséért, a pénzügyi részért, a karbantartásért, és mostantól fogva a Maxnek történő rendszeres riportolásért. Alli elvesztése nagy csapás volt, de a város dugig van képzett szakemberekkel, akik kapva kapnának egy ilyen lehetőségen. Épp nekikezdtem a feladatok és elvárások megfogalmazásának, amikor befutott egy SMS Blake-től. Gratula! Ma este megünnepeljük a Hub Tetőn. Hétre legyél kész. Az, hogy SMS-t küldött, megdöbbentett. Miért nem hívott fel? Valamiért szörnyen távolságtartóan viselkedett, bár ünnepelni azért volt kedve. A város egyik legjobb étterme, és a tény, hogy egy ideje nem láttam… kezdett aggasztani, hogy valójában mit gondolhat. A jóéjt-puszis visszautasításról van szó? Talán azt hiszi, hogy csak játszadozom vele, mert a közelében képtelen vagyok ellenállni neki, aztán meg hirtelen eltaszítom magamtól? Hétkor találkozunk, pötyögtem vissza. A fókuszom az ideális marketingjelölt kvalitásairól sebtében áthelyeződött a „mit vegyek fel ma” este problémakörére. A helyzet iróniája természetesen nem kerülte el a figyelmemet. Anno még Blake célozgatott rá, hogy találkozgatni valakivel mennyire káros az üzlet szempontjából. Most meg épp vele készülök randevúra. Ennek ellenére rendíthetetlenül

felforgattam az egész szekrényt, hogy valami használható ruhadarabot kerítsek. Üres kézzel és paprikavörös képpel fejeztem be a hadműveletet. Hiányzott Alli stílusérzéke és méretes gardróbja. Felhívtam Marie-t, reméltem, hogy valahol a közelben van. – Segíts! – törtem ki tettetett pánikban. – Mi történt, kicsim? – Megkaptam a támogatást, és ma este elmegyek megünnepelni. – Tudtam! Gratulálok! – De nincs mit felvennem. Mély torokhangon nagyot nevetett, amitől egyből elmosolyodtam. – Édesem, ezt a problémát orvosolhatjuk. Bekapjunk valamit ebédre, mielőtt megrohamozzuk a boltokat? – Naná! Köszönöm. Ennyi szoftverfejlesztővel töltött nap után szükségem volt egy csajos délutánra. Pár órával később már a Vine-ban ücsörögtünk. A nyitott tetejű, szépséges kis mediterrán étterem a Newbury Street egy barna téglás épületének alagsorába volt bepréselve, az egyik legdrágább és legexkluzívabb bevásárlónegyedben. Nem meglepő módon, mindössze néhány tömbnyire volt az új lakásomtól. Marie-vel jeges teát szürcsöltünk, és miközben a közös kalamáritálból csemegéztünk, lelkes traccspartiba bocsátkoztunk. – Szóval, mesélj a randidról. Egy pillanatra elhallgattam, azon tépelődve, hogyan vezessem be az egész sztorit, amibe Blake belerángatott. – Emlékszel még arra a pasira, akibe szó szerint belefutottam abban az

étteremben? Amint eszembe jutott az első találkozásom Blake-kel, a gyomromban ezernyi pillangó kapott szárnyra. Marie mozdulatlanná dermedt, gyönyörű barna szeme elkerekedett. – Ugye most csak ugratsz? – Nem. Ő a vezérigazgató az Angel befektetési társaságban, akiktől a támogatást kapjuk. – Azt a részt átugrottam, hogy Las Vegasban elcsábított, és hogy a lakással is alaposan rászedett. Marie nem az anyám, de néha igazi anyatigris tud lenni. – Hűha, ez nagyon úgy hangzik, mint aki pont neked való. – Aligha. Messze nem az én súlycsoportom. Túlságosan jó hozzám, ami elég ijesztő. – Nem hinném, hogy egy ilyen elfoglalt üzletember ennyi időt eltöltene veled, ha nem gondolná úgy, hogy hozzá való vagy. Sóhajtottam. Bárcsak tudnám, mi jár Blake fejében, de eddig nem sok esélyt adott a kíváncsiskodásra, végig az üzletre koncentráltunk. – Talán igazad van. Az egész olyan, mint valami mindent elsöprő forgószél, szóval nem igazán tudom, mit gondoljak. – A salátámba döftem a villát. – Hogy őszinte legyek, Marie, azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. – Ilyen a szerelem, kicsim. – Mosolyogva megcsóválta a fejét. Szerelem? Marie, a javíthatatlan álmodozó. Jellemző, hogy kinek jut eszébe ilyesmi. Blake egy fenséges kikapcsolódás, de ennek semmi köze a szerelemhez. – Nem hiszem, hogy ott tartanánk, vagy valaha is ott fogunk tartani. Félrebillentette a fejét, az arca mindentudó mosolyra

húzódott. – Soha nem tudhatod. Bármikor lecsaphat rád a szerelem, amikor a legkevésbé számítasz rá. Zavartan mosolyogva bólintottam. – Lehet. És mi újság Richarddal? A huncut kis mosoly egyből ragyogó mosollyá szélesedett, amint belevetette magát a legutóbbi randevújuk részletes taglalásába. Kényelmesen hátradőltem a széken, és igyekeztem odafigyelni rá, de az agyam kizárólag egyetlen dolgon kattogott: azon a bizonyos hétbetűs szón. Kivéve, hogy most nincs hely szerelemek az életemben.

Tizedik fejezet A délután hátralévő részében úgy tettem, mintha dolgoznék, de valójában csak némán számoltam a perceket Blake megérkezéséig. Már alig vártam, hogy megünnepeljük a szerződéskötést, de emellett Blake is nagyon hiányzott már. Kezdtem egyre inkább úgy érezni, hogy ezt a hatalmas sikert jórészt az ő támogatásának köszönhetem. Még ha ez a támogatás jókora adag szexuális feszültséggel is járt – amit még mindig nem tudtam hová tenni –, hálás voltam neki mindenért. Ahogy közeledett az óra, belebújtam szexi, méregdrága koktélruhámba, amit Marie segített kiválasztani. Az egyszerű, fekete ruha szegélyét hajszálvékony fehér csík emelte ki. A leheletnyi sifonrétegekkel díszített tulipánfazon egyszerre volt dekoratív, ugyanakkor spagettipántjaival tökéletesen megfelelt melegebb napokon is. A szerelést egy pántos magas sarkúval, valamint egy lógós ezüst fülbevalóval egészítettem ki. A hajamat laza kontyba tűztem. Meglátjuk, Blake mit szól hozzá, gondoltam. Feltettem füstös hatást keltő sminkemet. Blake-kel vagy nélküle, csodásan éreztem magam, és úgy is akartam kinézni. Alli büszke lenne rám. Sid éppen a hűtőben kutatott, amikor a hálóból kiléptem. A tűsarkak hangos kopogással jelezték, hogy áthaladtam a szobán. Megálltam a reggelizőpult mellett, hogy ott várjam meg Blake-et. Sid megfordult, és amikor megpillantott, hatalmasra kerekedett a szeme.

– Mi az? – kérdeztem hirtelen elbizonytalanodva, hogy közel sem nézek ki olyan jól, mint gondoltam. – Uh – pislogott. – Semmi. Nagyon csinos vagy. – Elmosolyodott, majd sietve visszarobogott a hálószobájába, még épp időben, mielőtt Blake kopogása felhangzott volna. A következő pillanatban Blake beengedte magát az ajtón, de megtorpant, amint megkerültem a pultot, hogy elébe menjek. Ugyanazt a sötétszürke öltönyt viselte, amit Vegasban, ezúttal frissen vasalt fehér inggel párosítva. A formális öltözetet enyhe borosta ellensúlyozta. Francba! Óvatosan odatipegtem hozzá, miközben vért izzadtam, hogy a tízcentis sarkakban valahogy talpon maradjak. A tekintetén áhítattal vegyes elismerés suhant át, amit boldogan szívtam magamba. – Szia – mondtam. – Te szándékosan kínozni akarsz ezzel a ruhával. Az ajkamba haraptam. Ki tudja, mit kezdene velem, ha most egyedül lennénk. Lágyan megérintette az arcomat, és az ujjával alig súrolva a bőrömet, megindult lefelé az államig. Odaért, gyengéden maga felé fordított, és egy lassú, édes csókkal lepecsételte a számat. Amikor befejezte, a lélegzetem is elállt. Beléptünk a zsúfolt étterembe, és a hosztesz egy félreeső, kétszemélyes asztalhoz vezetett minket, amit borosüvegekből kirakott fal választott el a fő étkezőhelyiségtől. A méretes ablakok jóvoltából egész Boston a lábunk előtt hevert. Alattunk tucatnyi parányi fehér vitorla pöttyözte a Charles folyót, és a lemenő nap fénye kéjesen kígyózott a város utcáin lefelé. – Nem felejtetted el, mennyire odavagyok a szép kilátásért – motyogtam. Boldog voltam, hogy ez a csodálatos nap itt ér

véget, és ezt nem is nagyon tudtam titkolni. – Nem. És most, hogy már tudom, egy igazi gourmet-val van dolgom, komoly változásokra szántam el magam. Hagyom, hogy rendelj mindkettőnknek. Nagyot nevettem. – Ez aztán a változás! – Itt minden fenséges, úgyhogy nem nagyon trafálhatsz mellé. – Ebben biztos vagyok – vettem szemügyre az étlapot. Amikor a pincér megérkezett, leadtam a rendelést. Pirított kacsacomb neki, tőkehal nekem. Miután a pincér elment, kíváncsian Blake-hez fordultam: – Nehéz, ha nem a te kezedben van az irányítás? Egy pillanatig nem szólt semmit. – Igen, de mostanában kis dózisokban szoktatom hozzá magam. – És hogy megy? – Hát… nem mindig könnyű. – Akár felszabadító is lehet. Szerintem néha jól jön egy kis szünet, amikor teljesen átadhatjuk magunkat a másiknak. Még ha csak egy rövid időre is. – Te bármikor átadhatod magad nekem, amikor csak szeretnéd. – Az ajkába harapott, és szája ördögi mosolyra húzódott. Játékosan összevontam a szemöldökömet, miközben a bőröm máris bizseregni kezdett. Annak ellenére, hogy élveztem a kis szexuális évődésünket – jobban, is mint vártam –, mégis muszáj volt valahogy elterelnem a beszélgetést a szexről. Blake pár szóval képes volt beindítani a legmocskosabb fantáziái​m at is. – Megint kitérsz a válasz elől. És egyébként mi újság veled? Átható tekintetét az enyémbe fúrta. – Csak a szokásos tűzoltás

a munkahelyemen. – Nem is kérdeztél a maxes meetingről. – Mégis mi értelme lett volna? Abban a pillanatban tudtam, hogy Max megadja a támogatást, amint megpillantottalak a tárgyalóban. Bárcsak én is sejtettem volna, gondoltam. Jó adag stressztől és aggodalmaskodástól kíméltem volna meg magam. – Honnan tudtad? – Nos, először is gyönyörű vagy. A bók kellemesen megmelengetett, bár egy olyan ember szájából hallani ezt, aki maga a megtestesült fizikai tökély, elég nehéz komolyan venni. – Nem tudom, mi köze ehhez a kinézetemnek – gyürködtem a szalvétámat. – A kinézet felettébb meggyőző lehet. Pláne egy ilyen fickónál, mint Max. Másodszor pedig, jó volt a koncepciód. Zavartan összevontam a szemöldökömet. Mi ez az éles váltás a ma esti elismerő vélemény és a tárgyalás alatt nekem szegezett durva kérdések között? – Ha úgy gondoltad, jó a koncepcióm, akkor nem értem, miért kellett megszégyenítened a meetingen, és miért nem csaptál le az ötletemre? Az elmúlt pár hétben jobban megismertem Blake-et, de még mindig nem volt könnyű szabadulni az érzéstől, amit akkor átéltem. A kezem ökölbe szorult, ahogy eszembe jutott a szörnyű emlék. Blake könnyed és laza visszautasítása mélyen az agyamba égett. Újból haragra gerjedtem, a bőröm lángolt a dühtől. – Látni akartam, hogyan teljesítesz nyomás alatt. Egyébként

meg csak így tudtam kideríteni, hogy van-e pasid. Két legyet egy csapásra. – Vállat vont, mintha semmiség volna. Neki valószínűleg az is. Nekem életem sorsfordító eseménye volt, hosszú hónapok kemény munkájának gyümölcse. Ha továbbra is együtt maradunk, ezt muszáj megtudnia. – Blake, én nagyon keményen dolgoztam a lehetőségért, hogy megnyerjem ezeket az embereket magunknak. És te egyáltalán semmiféle tiszteletet nem mutattál irántam. Még belegondolni is borzalmas, hogyan érezném magam, ha miattad nem került volna sor a második találkozóra. Per pillanat az „egész világ összedőlt bennem” kifejezéssel tudnám érzékeltetni. Hogy kerüljem a tekintetét, kibámultam az ablakon. Féltem, hogy ha őszintén bevallanám, milyen dögösen festett aznap a feneke, a mérgem azonnal elszállna. Már hetek óta dédelgetem ezt a gondolatot, és hirtelen elöntött a szégyen, amiért képes voltam ágyba bújni Blake-kel, mielőtt szembesítettem volna a viselkedésével. Ennyit a büszkeségemről, aligha válnék be, mint vérmes feminista. – Igazad van – felelte csendesen. A válasz olyan sokként ért, hogy a dühöm azonnal elpárolgott. – Nem ezt érdemelted. – A tekintete egyszerre volt komoly és kedves. Miközben igyekeztem feldolgozni a félig-meddig bocsánatkérésnek tekinthető válaszát, a pincér meghozta a vacsoránkat. Pár percig néma csendben ettünk. – Max eléggé kiakadt, hogy segítettél nekem – szólaltam meg. Blake keze az asztalon landolt, elég erősen ahhoz, hogy összerezzenjek. – Elmondtad neki, hogy segítettem? Elkerekedett a szemem. – Gondoltam, előbb-utóbb úgyis

megtudja. Azt hittem, barátok vagytok. – Kollégák vagyunk, nem barátok, Erica. – Vehemensen a kacsába döfte a villát, majd leszelt egy darabot, és tökéletes szájába dugta. – Honnan ismered az apját? Felvonta a szemöldökét. A türelme egyenes arányban csökkent a beszélgetésünk irányával. Aggódni kezdtem, hogy a tökéletes napomnak befellegzett, de ha már idáig eljutottunk… – Blake, te majdnem mindent tudsz rólam, de én szinte semmit sem tudok rólad. Mondj el valamit. Bármit! – Dühömben a levegőbe kaptam a kezem, azt akartam, hogy tudja, milyen nehéz ez az egyenlőtlen felállás nekem. Az állkapcsa megfeszült, és folytatta az előétel fel​tran​csírozását. Az én étvágyam azonban – a tányéromban heverő ínycsiklandó falatok ellenére – rútul cserbenhagyott. Ilyen pompás étel nem mehet kárba. Szórakozottan piszkálgatni kezdtem a hal mellé köretként felszolgált kuszkuszt, amikor Blake váratlanul megszólalt. – Tizenöt éves koromban bajba keveredtem. – Miféle bajba? – Hackeres. – Miféle hackeres bajba? – erőltettem. – Nem fontos. Duzzogva hátradőltem a széken. – Akkoriban Max apja, Michael bővíteni akarta a vállalkozását, és elkezdett kemény összegeket invesztálni a szoftverbizniszbe. Ismerte a történetemet, és megkeresett. Ez volt életem egyik mélypontja, de ő kiutat kínált belőle. A saját feltételeim szem

előtt tartásával kiépítettem egy teljes banki hálózatot, pontosan a kívánalmaiknak megfelelően. Természetesen ez mindkettőnk számára kifizetődő volt, ő megduplázta a portfólióját, én pedig oda kerültem, ahol most vagyok, és azt csinálhatom, amit akarok. – És hogy jön a képbe Max? – Max pár évvel fiatalabb nálam. Figyelte, ahogy Michael felkarolt. Nemcsak üzleti értelemben, hanem mint egy mentor vagy barát. Max ezt elég rossz néven vette, és amikor a szoftvert eladtuk, rájött, hogy soha nem érhet a nyomomba. Azóta is piszkálja a csőrét. – Ó. – Most már boldog, főnökasszony? – kérdezte, nekem szegezve a villáját. Egész cuki volt ilyen mérgesen, ahogy töredelmesen meggyónt. – Hát, annak nem örülök, amit hallottam, de annak igen, hogy elmondtad. Az új információ fényében – hogy Max állandó versenyben áll Blake-kel, és alig várja, hogy elhappoljon előle valamit – magamban újra visszapörgettem a két tárgyalás eseményeit. A vállalkozásom most már végérvényesen Maxhez kötődik. Kezdtem komolyan aggódni, hogy a kapcsolatom Blake-kel egy ponton problematikussá válhat, ugyanakkor – ha én nem szólok róla neki – Max soha nem fogja megtudni, mi van köztünk. Kihozták a számlát, de mielőtt megkaparinthattam volna a táskámat, Blake már a pincér kezébe nyomta a kártyáját. Nem erőltettem a dolgot, és kimentem a mosdóba, hogy felfrissítsem

magam. Amikor végeztem, megindultam Blake felé, aki a liftnél várakozott. Laza eleganciával ácsorgott, kezét zsebre dugta, tökéletesen feszülő öltönye egyből eszembe juttatta az alatta megbújó kőkemény izmokat. Végig ez járt a fejemben, miközben lassan magam mögött hagytam a hosszú bárpultot és az ott ücsörgő vendégeket. Hirtelen egy arc ragadta meg a figyelmemet. Megálltam. A pánik teljes erővel lecsapott rám, és magába szívta a zsúfolt étteremből az összes levegőt. Körülöttem minden zaj megszűnt létezni. A szívem dübörögve ütlegelte a mellkasomat. Jeges fájdalom söpört végig rajtam, és megbénította a testemet. A tüdőmtől kezdve a kisujjamig. A mögöttem lévő falnak támaszkodtam. Képtelen voltam megmozdulni. Az ismerős arc lassan felém fordult. Mintha megérezte volna, hogy figyelem. Jól szabott hajszálcsíkos öltönyében pontosan úgy festett, mint a többi vendég, aki egy hosszú nap után beül egy finom italra. De én ennél jobban ismertem. A következő pillanatban villámként csapott belé a felismerés, és az arca förtelmes mosolyra húzódott. Emlékezett rám! Három évig folyamatosan rettegtem attól, mikor futok majd újra össze vele, és végre-valahára kezdtem megnyugodni, hogy ez a nap soha nem jön el. Egy név nélküli szellem volt csupán, egy gyötrelmes emlék, amiről hosszú évek keserves munkája volt meggyőzni magam, hogy soha nem is létezett. Most mégis itt volt, egy élő-lélegző rémálom, ami eljött utánam, hogy

kísértsen. Átkoztam magam, amikor erőt vett rajtam az abszurd gondolat: valamiképpen én idéztem őt meg azzal, hogy beszéltem róla Liznek. Valahonnan a távolból Blake hangját hallottam, amint engem szólongat. Majd egyszeriben mellettem termett, karon ragadott, kirántva a transzból. A következő pillanatban Blake arca került a fókuszba, és én hiá​ba próbáltam leplezni a rémületet, ami dögvészként a hatalmába kerített. – Mi a baj? – kérdezte aggodalmas ábrázattal. – Semmi. – Megragadtam a kezét, és a lift felé vonszoltam. A kocsiban még tett pár meddő kísérletet, hogy szóra bírjon, de egy idő után feladta. Beléptünk Blake légkondicionált lakásába, és én egyből megcéloztam a nappali bárpultját. A dicséretre méltó kínálatból kiválasztottam egy füstös, borostyánszínű likőrt, majd lassan telepakoltam egy kristálypoharat jéggel, és egészen a pereméig feltöltöttem. Lerogytam a kanapéra, és a homlokomhoz nyomtam a hűvös poharat, hogy csillapítsam őrjöngő gondolatai​m at. Örökre száműzni akartam mindegyiket! Olyan messzire űzni, ahol már nem érzem, hogy az enyémek, vagy még ennél is jobb, olyan messzire, ahol végleg elfelejthetem őket! Nagyot kortyoltam, hogy meggyorsítsam az utazásukat. Nem kellene itt lennem, de most nem tudnék egyedül lenni, és az, hogy Siddel ugyanazon a pár négyzetméteren osztozunk, nem sokat segít. Hatásosabb figyelemelterelésre volt szükségem, és Blake ezen a téren igencsak jeleskedett. Leült a dohányzóasztalhoz velem szemben, és a lába közé fogta a lábamat. Gyengéden simogatni kezdte a térdem fölötti érzékeny

bőrfelületet, de a testem nem reagált, képtelen volt feldolgozni a legalapvetőbb ingereket is. – Mondj valamit, kérlek – noszogatott Blake kitartóan. Elbámultam mellette, anélkül hogy egy szót is szóltam volna. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy megosszam vele a múltamat. Egy aprócska szikra azonban lassan éledezni kezdett bennem. Egy kis részem igenis le akarta rombolni a falakat, amelyek eddig biztonságos távolságban tartották a múltamat a jelenemtől. – Nincs miről beszélnem – feleltem. Még ha el akarnám is mondani, nem tudtam, hogyan kezdhetnék bele. Amióta eljöttünk az étteremből, rettentő érzések kavarognak bennem, és én képtelen voltam kordában tartani őket. – Ez hülyeség. Úgy nézel ki, mint aki tanúja volt egy bűncselekménynek. – Az áldozata. – Ahogy kimondtam, már meg is bántam. A testemet egy merőben másfajta félelem járta át. Blake már soha nem fog ugyanúgy tekinteni rám. Tudni fogja, hogy valaki elvette a gyönyört tőlem, és én fiatal, naiv ártatlanságomban hagytam, hogy ezt tegye. Csendben várt, hogy folytassam. Legyűrtem a maradék italt, várva az ígért feloldozásra. Ha most elmondom Blake-nek, vagy sietve kereket old, vagy marad, bár az utóbbit el sem tudnám képzelni, miért. Lassan megértettem, hogy ha esélyt akarok adni magunknak a jövőben, kénytelen leszek bevallani neki. – Elsőéves egyetemisták voltunk. Az egyik hétvégén pár kollégiumi barátommal elmentünk bulizni, és az egyik diákszövetségi szálláson kötöttünk ki. A hely tömve volt.

Táncoltunk, és túl sok puncsot ittunk. Nem szoktam inni, így már az első pohár teljesen kiütött. Valahogy elkeveredtem a többiektől. És ott volt az a srác, aki… – A hangom elcsuklott, újra magába szippantott az emlék, amit olyannyira igyekeztem eltemetni. Hogy is tudnám elmagyarázni, milyen rettentő naiv voltam, hogy – akár egy kisgyermek a cukros bácsit – képes voltam követni egy barátságos vadidegent. Követni egy bárba, ami soha nem létezett. És hogy annyira lerészegedtem, hogy képtelen voltam megküzdeni vele, és az ellenállásom néma sikoly volt csupán a házban dübörgő káosz közepette. A férfi, akit ma láttam, az a férfi volt, aki elvette az ártatlanságomat. Majd sérülten és megerőszakolva a bokorban hagyott. Ott, ahol végül Liz rám talált. Az a sok év, hogy megtartsam magam az igaz szerelmemnek, hogy átéljem az első szerelmes éjszakát. Hirtelen minden semmivé foszlott, és a szégyen hosszú időre elnémított. – Megpróbáltam lerúgni magamról – suttogtam. Ezúttal nem tudtam elrejteni a könnyeimet, amelyek végigszántották az arcomat. A végtagjaim elgyengültek, óriási súlyként telepedett rájuk a múltam, és a fenyegető valóság, hogy bármi is volt köztünk Blake-kel, most millió apró darabra hullt. Blake állkapcsa megfeszült. Hátradőlt a széken, és feldúltan a hajába túrt. A pillanatnyi szeparációtól szinte fizikai fájdalmat éltem át, az aprócska bőrfelület, ahol a testünk az előbb összeért, keservesen követelte a visszatérését. Szükségem volt az érintésére, mint egyfajta megerősítésre, hogy az új információ birtokában továbbra sem változtak az érzései

irántam. – Most boldog vagy? – Erőtlenül felnevettem a könnyeimen keresztül, remélve, hogy Blake válaszol. A tekintete kifürkészhetetlen érzelembe fagyott. – Sérült áru vagyok. – Hagyd ezt abba. – Hangjának határozott éle megdöbbentett. – Mit? – Nem vagy sérült, Erica. Nagyot nyeltem, azt kívánva, bárcsak hihetnék neki. – Én csak a nyilvánvaló tényt közlöm. Egyébként sincs semmi értelme, hogy egy olyasvalakivel akarj együtt lenni, mint én. Modellekkel, hozzád illő társadalmi státusban lévőkkel kellene randiznod, nem… velem. – A hangom elcsuklott, ahogy az utolsó szót kimondtam. – Nem akarok modellekkel randizni. – Nos, ennek rohadtul semmi értelme, felfogtad? Én már veszettül el vagyok cseszve! Nézz csak rám! – Azt teszem. Ami azt illeti, elég gyakran. Napok óta az őrületbe kergetsz. Éjszakánként alig tudok aludni. – És most? – Most itt vagy nekem. Nincsenek szobatársak, nincs dübörgő tömeg, és te mégis mindent megteszel, hogy elrémissz magadtól. Ha azt hiszed, hogy ez bármin is változtat, tévedsz. Elkaptam a tekintetemet, reménytelenül próbálva leplezni a könnyeket, amik megállíthatatlanul potyogtak a szememből. Amikor mellém ült, és az ölébe húzott, ismét elöntött a vágy, hogy közel érezzem magamhoz. Hogy akarhat még ezek után is? Ezt soha nem fogom megérteni. Szorosan a karjába zárt,

addig dédelgetve a mellkasán, amíg az utolsó könnyem is elapadt. – Csodálatos vagy. A vállába vackolva magam, hitetlenkedve megráztam a fejem. – Hogy mondhatod ezt, azok után, amit elmeséltem? – Mert ez az igazság. Erica, egy szörnyűséges tapasztalat még nem határozza meg, hogy ki vagy. Ha így volna, kétlem, hogy velem akarnál lenni. – De én akarok – feleltem. A mellkasára csúsztattam a kezemet, érezni akartam a szívverését, a lassú, egyenletes ütemet. Semmit sem tudtam a szívéről, de volt valami bennem, ami hirtelen szerette volna kiérdemelni. Vajon milyen lenne, ha enyém lenne a szenvedélye és a szerelme is egyben? Egyik pillanatról a másikra a Blake iránt táplált érzé​seim kezdtek felülkerekedni a fájdalmas emlékeken, amelyeket előrángatott belőlem. Felemelte a kezem, és a száját gyengéden az ujjbegyemhez nyomta. – Én is veled akarok lenni. Ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha sokkal régebb óta lennénk együtt, és sokkal régebb óta ismernénk egymást, mint valójában. Felfedtem egy részt magamból, és ő még mindig itt volt velem. Ajkával és kezével gyógyítva be fájó sebemet, négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre haladt, és olyan szerető gyöngédséggel vette birtokba csupasz bőrömet, amit még soha nem tapasztaltam azelőtt. A fájdalom és dermedtség lassan átadta helyét a megkönnyebbülésnek, majd az ismerős melegségnek, ami végig ott lapult a felszín alatt. Hátravettetem a fejem, némán könyörögve a csókjáért.

Valahogy képes volt keresztülhatolni a magam építette falakon, és minden érzékemet elárasztotta a sürgető vággyal, hogy birtokba vegyen. Az illata, az íze és az a nyers, állati éhség – mindet akartam. Az ajka találkozott az enyémmel. Először lágyan, puhatolózva, majd egyre követelődzőbben. A nyelvem incselkedve a nyelvéhez fonódott, és mohón felderítettem szája legmélyebb szegletét. Ő hasonló intenzitással viszonozta az ostromot. Megragadott, és lovagló ülésben az ölébe ültetett, amitől a testünk még szorosabban egymáshoz préselődött, és izzón kipirult. A hirtelen kapcsolattól és a mozdulat hevességétől halk sikoly hagyta el a számat. Blake megállt, és maga mellé ejtette ökölbe szorult kezét. – Mi a baj? – kérdeztem. – Túlságosan is be vagyok feszülve, Erica. – A feje hátrahanyatlott a kanapéra, és nyelt egy nagyot. Az ádámcsutkája követte a mozdulatot. Újra meg akartam csókolni, de előbb muszáj volt kiderítenem, hol jár a feje. – És? Szorosan lehunyta a szemét, a teste megfeszült az érintésem alatt. – Érints meg – esdekeltem. Ügyetlenül a gombjainak estem, képtelen voltam tovább várni, hogy meztelen bőrét az enyémen érezzem. Előrehajoltam, hogy megkóstoljam a nyakát, élvezettel adózva az illatos és sós íz orgiájának. – Várj – préselte ki összeszorított fogain keresztül. Engedelmesen visszahúzódtam. – Miért? A szívemben tompa, süllyedő érzés támadt, és a szomorúság újra visszakúszott belém, ahogy a csend egyre nagyobb súllyal

telepedett ránk. Milyen ostoba is voltam, hogy azok után, amit ma elmondtam neki, azt hittem, továbbra is úgy folytathatjuk, mint ha mi sem történt volna. Kutatva néztem a szemébe. Különös, meghatározatlan érzés suhant át az arcán, majd elkapta a tekintetét. Félelem volt? – Akarlak, Blake. – Istenem, jobban, mint valaha. Mocorogni kezdtem, képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a combom között lüktető, fájón gyötrő érzést. – Én is akarlak. Ha ma nem lehetek benned, valószínűleg beleháborodok – lehelte remegve. – Én csak nem akarlak… elijeszteni. – Nem vagyok porcelánbaba. Ígérem, hogy nem fogsz bántani. Újra lehunyta a szemét, mindkét keze mozdulatlanul hevert mellette, mintha ezzel blokkolni tudná a kísértést, hogy megérintsen. A kezem elindult lefelé a mellkasán, és – méltányolva minden egyes tökéletesen kidolgozott kockát a hasfalán – követte a selymes szőrszálakat, amelyek eltűntek a nadrágja alatt. Megfogtam a cipzárt, de mielőtt kiszabadíthattam volna, Blake elkapta a csuklómat, és keményen lefogta. A légzése szakadozottá vált. – Érezni akarom, ahogy elveszíted a kontrollt, Blake. – A testem pulzált, az önmegtartóztatásom egy hajszálon függött. Semmit sem akartam jobban, mint hogy úgy vegyen el, ahogy ő akarja, ahogy nekem van szükségem rá. Elkapott a derekamnál fogva, és könnyedén felemelkedett velem. Elindult a háló felé, és én szorosan körülöleltem a lábammal. A két falilámpa halvány fénybe vonta a szobát, és a

derengő sötétség úgy burkolt be, mint testének varázslatos melege. Becsapta az ajtót mögöttünk, és egy mordulással a falhoz szegezett. A lélegzetem is elakadt, ahogy a hátam a kemény faajtónak ütődött. Az ajkamba haraptam, és még erősebben köré kulcsolódtam, mindent akartam, amit adni tudott. A vékony spagettipántok csábító meghívásként hullottak le a vállamról, esdekelve, hogy szabadítsa ki a melleimet, egyiket a másik után, hogy a nyelvével izgassa, a fogával kényeztesse kőkemény hegyüket. Az észveszejtő érzés villámként csapott belém. Nyüszítve vinnyogtam a nevét, könyörögve még többért. Leengedte a lábam a földre, és kihámozott a ruhámból. Csupaszon és szégyentelenül hagyva letérdelt elém, és buja csókjaival beborított, a bokámtól kezdve a nedves kis nyílásig, ami várakozásteljesen rándult össze. A lábamat a vállára fektette, feltárva előtte mindenem. A belső combomhoz súrlódó borosta kis híján a mennybe repített azon a bizonyos ponton. A hajába fúrtam a kezem, majd hirtelen megmarkoltam, ahogy a szájába vett. Elég volt pár tökéletesen kivitelezett nyelvmozdulat, és az alhasamat emésztő tűz óriási tűzviharrá terebélyesedett. Atyaég, ez a száj önmagában egy isteni adomány! Minden figyelmével az apró, duzzadt idegköteg felé fordult, amitől az egész testem megmerevedett, és a megváltó megkönnyebbülés végső határára ért. Egyre erősebben, egyre határozottabban nyalt, és olyan szenvedéllyel szívta magába a csiklómat, amitől a lélegzetem is elakadt. Hirtelen mindent elárasztott a ragyogó fehérség, átléptem a

határt, és szabadon zuhantam a reszkető, borzongó, lüktető kéjbe, majd erőtlenül omlottam a karjaiba. Mielőtt a térdem végleg feladta volna, Blake lágyan elkapott, a hátamra fektetett, és izmos testével hozzám simult. Hosszan és szenvedélyesen megcsókolt, csillapítva az iménti orgazmustól még mindig reszkető testemet. A mellkasához nyúltam, és mohón lerántottam a pólóját, felvillanyozva a lehetőségtől, hogy szabadon bebarangolhatom, ahogy már napok óta készültem rá. A bőre lángolt, minden egyes izma keményen megfeszült, elképesztő önuralomról téve tanúbizonyságot. Szinte fájt, annyira vágytam rá, hogy teljesen az enyém legyen. Korlátok nélkül. Vadul. – Blake, ha most azonnal nem dugsz meg, nem állok jót magamért, esküszöm! Az ajka mosolyra húzódott a szám alatt, és az ágyba cipelt. Szélsebesen levetkőzött, izmai büszkén duzzadtak, és minden egyes mozdulata sejtette testének páratlan erejét. Előkotort egy óvszert a nadrágjából, és miközben türelmetlenül várakoztam, figyelemre méltó erekciójára húzta. Magamban elkárhoztattam az aljas kis eszközt, amiért ilyen keserves várakozásra kényszerített, amiért hitvány módon távol tart onnan, ahol mindketten lenni szeretnénk. Pont amikor azt hittem, csatlakozik hozzám, elkapott a combomnál fogva, és az ágy szélére húzott. Széttárta a lábam a dereka köré, és nedves nyílásomba illesztette magát. A szeme koromfeketén fénylett. Szisszenő hang hagyta el a száját, ahogy egyszerű mozdulattal, keményen belém döfte magát, ujjait a csípőmbe mélyesztette.

Nagyot nyögtem, amint mélyen belém hatolt, miközben hagytam, hogy a testem hozzáidomuljon a mindent betöltő érzéshez. Egy pillanatra behunytam a szemem, hogy magamba szívjam a pillanatot, a tökéletes érzést, ahogy bennem van. Amikor nem mozdult, kinyitottam a szemem. A tekintete feszült volt, állkapcsának íve megmerevedett. Kezét a csípőmről a térdemre csúsztatta, és egy hangyányit eltolt magától. Halk nyöszörgéssel tiltakoztam. Átkulcsoltam a bokámmal, és közelebb húztam, még mélyebbre. – Én így akarlak. – Erica… – Nem akarom, hogy visszafogd magad. Én teljesen akarlak, Blake. – Kétségbeesetten hajlítottam ívbe a hátam. A kín, hogy érezzem, ahogy bennem mozog, ahogy birtokba veszi a testemet, már-már elviselhetetlen volt. Bármit hitt is, hogy nem bírnám ki, nekem pontosan arra volt szükségem. – Kérlek – esdekeltem. Lassan kiengedte a levegőt, és visszahúzta magát. Aztán váratlanul belém hatolt. Durván és kíméletlenül. Felsikoltottam. A hátam az ágyba mélyedt. Pontosan így. Vadul és kérlelhetetlenül mozgott bennem, és miközben a puncim szorosan körülzárta, igyekeztem felvenni vele a ritmust. Mintha az egész testem egy szűnni nem akaró orgazmusban rázkódott volna. A fellegekben jártam, és ő még mélyebbre és mélyebbre döfte magát bennem, olyan kényes pontot ingerelve, aminek eddig a létezéséről sem tudtam. Megragadtam az ágy szélét, hogy még átütőbb erőt segítsek elérni neki. Épp amikor azt hittem, már nem bírom tovább,

felemelte a csípőmet az ágyról, egy merőben új szintre emelve a kontaktust. Görcsösen a lepedőbe markoltam. – Blake, ó, igen! – Artikulálatlan üvöltés szakadt fel belőlem. Egész lényemmel felolvadtam benne, egyetlen lüktető hullámrengeteggé változva. Blake megmerevedett. Minden egyes porcikája kőkemény lett, zihálva kapkodta a levegőt, miközben belém élvezett. – Erica, basszus! – Hátravetette a fejét, ujjai a bőrömbe vájtak. Végig bennem maradt, míg a testem kitartóan rázkódott a lepedőgyűrögetős aktus utórengéseiben. A katartikus élménytől kimerülten, elégedetten és erőtlenül terültem el az ágyon. Blake felmászott hozzám, és magához húzott. Átkarolt, és befészkelte magát mellém. – Erica? A mellkasába hümmögtem. – Jól vagy? – motyogta. Felpillantottam, a szeméből áradt a szenvedély, ugyan​akkor aggodalomtól volt terhes. A szívem elfacsarodott, hatalmas erőfeszítésbe került, hogy a következő levegővétellel némi oxigént juttassak a tüdőmbe. – Több mint jól vagyok. – Igyekeztem lenyelni a torkomban pöffeszkedő csomót. – Még soha sem voltam hozzád hasonlóval. Én… A hangom elfúlt. Az ajkamra tette az ujját, és egy lágy csókkal kilopta belőlem a ki nem mondott szavakat. Kezdtem egyre jobban belezúgni Blake-be. Jobban és gyorsabban, mint eddig bárkibe. Csókjaival beborította az államat, majd az ajkamra tapadt, és

hosszú, mély nyelvcsapásokkal kutatva felfedezte a számat. A gyengéd mozdulatok ellenére újra feléledt bennem a tűz. A kezemmel komótosan bebarangoltam a testét, elismeréssel adózva a lélegzetelállító anatómiának. Képtelen voltam betelni vele, mindegy, hogy a látványáról vagy az ágyban nyújtott teljesítményéről volt-e szó. Muszáj volt megkapnom. A simogatásom egyre követelőzőbbé vált. Közelebb húztam, és ő fölém gördült, teljes súlyával rám nehezedve. – Te kis telhetetlen – mormolta a számba, miközben incselkedve az ajkamba harapott. – Sajnálom. Nem tudom, mi van velem. – Ívben megfeszítettem a hátam. Minél többet adott, én annál többet akartam. – Mi az ördögnek kérsz bocsánatot? – Még túl korai – feleltem, és miközben az utolsó két szót kimondtam, már éreztem, hogy újra bevetésre készen áll. – Én egész este bírom, ha te is. – A fejem fölé feszítette a karomat, és az ujjaimba fűzte az ujjait. Erősen lefogott, amitől az érzékeim újra felkorbácsolódtak, és a lábujjamtól a fejem búbjáig ismét elárasztott a jól ismert bizsergés. Blake minden értelemben megrészegített, és a függőségem minden egyes lábujjgörbítő orgazmussal csak még jobban megszilárdult. Mozdulatlanságra ítélt karokkal köré kulcsoltam a lábamat, és sürgetve hozzásimultam. – Ezt vegyem kihívásnak? – cukkoltam, alig várva, hogy letesztelhessem. – Igen – felelte vágytól rekedt hangon, miközben az ajka az enyémre tapadt.

Tizenegyedik fejezet Reggel Blake pihe-puha takarójába és az előző éjszaka emlékeibe bugyolálva ébredtem. Nagyot nyújtózkodtam Blake üres térfelére. Az ablakon szikrázó napfény áradt be, a levegőben kávéillat terjengett. Felkeltem, és kikaptam egy fehér inget Blake szekrényéből, hogy valamivel eltakarjam magam. A fürdőben Blake gondosan kikészített nekem pár piperecikket. Elmosolyodtam. A legtöbb lánynak ezért keményen meg kell dolgoznia. Rendbe szedtem magam, majd átvágtam a lakáson, követve a konyhából kiszűrődő zajokat. Amikor megtaláltam Blake-et, épp tojást tört fel, és egy tálba pottyantotta. Meztelen felsőtesttel, mindössze egy flanel pizsamanadrágban ügyködött, amely lazán lelógott a csípőjéről. A haja szanaszét állt, és vékony, sötét keretes szemüveget viselt, ami tovább fokozta a reggeli „szexi kinézet” hatást. Idősebbnek mutatta, és valahogy emberibbnek, olyan Clark Kent-es értelemben. A gránitpultnak támaszkodtam, és megilletődve konstatáltam, hogy mennyit fejlődött. Miközben a tojással foglalatoskodott, gyümölcsöt szeletelt, és szalonnát tett egy serpenyőbe. A gyomrom bukfencet vetett, amikor belegondoltam, hogy ezt mind miattam csinálja. Abbahagyta, amit csinált, hogy kezet mosson, majd felém fordult. Elvigyorodott, és végigfuttatta ujját az ingem szegélyén. – Tetszik. – Nem szándékoztam divatbemutatót tartani, de örülök, hogy

elnyertem a tetszésedet. – Visszadőltem a pultnak, és félrebiccentettem a fejemet. – Nem is tudtam, hogy szemüveges vagy. – Nem szoktam hordani, de tegnap éjjel annyira lefoglaltál, hogy elfelejtettem kivenni a kontaktlencsémet. – Sajnálom. – Ne sajnáld. Én se teszem. Felemelt a konyhapultra, és a lábam közé lépett. A keze elindult felfelé a combomon, bekúszott az ingem alá egészen a hátamig, ahol kéjes felfedezőútra indult, forró hőcsapásokat hagyva maga után a bőrömön. Felnyögtem, amikor megtalálta a mellemet, és addig ingerelte az ujjával, míg apró gyöngyszemekké nem keményedtek. Ahogy megcsókolt, nyelvének lágy ritmusa újra felidézte a lábam közt lüktető édes, tompa fájdalmat, ami az éjszakai maratonunkból maradt. – Vérbeli kéjnőt csinálsz belőlem – mondtam, miközben éreztem, hogy a testem felébred, egy teljesen másfajta éberséggel. – Mmm. Tetszik a hangzása – dörmögte a nyakamba, majd egy csókot lehelt rá, és kéjesen beszívta. Mintha elektromos áram csapott volna belém. Az egyik kezével elkapta a bokámat, és a dereka köré kulcsolta a lábamat, a másikkal pedig masszírozni kezdte a lábam közt megbújvó finom kis húsdarabot. – Azta, már be is nedvesedtél! – Nem tehetek róla. Ezt te teszed velem. – A kezéhez préseltem magam. – Ez még csak a bemelegítés, bébi.

Megcsókolt, és hirtelen belém mélyesztette két ujját, majd a nyelvével ugyanazt a mozgást kezdte mímelni, mint az ujjaival. Egyetlen remegő masszává változtam. Kétségbeesetten kapaszkodtam belé, körmeim a vállába mélyedtek. A lélegzetem akadozóvá vált, a szívem vadul kalimpált, és megmerevedtem, ahogy a gyönyör hullámai átcsaptak felettem. Kihúzta belőlem az ujjait, és megigazította méretes erekcióját, ami sátorként csúcsosodott ki a nadrágjából. – Hozok gumit. Nem számítottam rá, hogy megduglak reggelire. Kuncogni kezdtem a bizarr szóhasználaton, egyszerre lebegtem valamiféle mágikus transzban és voltam piszkosul kiéhezve. – Nem kell, ha nem akarod. – Higgy nekem, tényleg meg akarlak dugni reggelire. – Nem. Úgy értem, az óvszer nem kell. Fogamzásgátlót szedek. A szótlansága azonnal kijózanított. Megpróbáltam visszakozni. – Ne haragudj, nem gond, én csak azt hittem… – Francba. Hogyan öljük meg a pillanatot! Megrázta a fejét. – Nem. Nem erről van szó. Bízom benned. Én csak… még soha nem volt olyan, hogy ne használtam volna. – Felejtsd el, és ne haragudj. – A legtöbb pasi panaszkodni szokott, ha használni kell. Igaz, így még nagyobb biztonságban éreztem magam, hogy megtudtam, e nélkül nem csinálja. – Hagyd abba a bocsánatkéréseket – szólt rám metszőn. Az ajkamba haraptam, várva, ez az egész hová vezet. – Jó kislány – mondta mély ragadozó hangon. Levette rólam az ingét, felfedve csupasz mellemet. A tekintete elsötétedett. Mielőtt észbe kaphattam volna, a nappaliba cipelt, és a hosszú, krémszínű kanapén, anyaszült meztelenül, lovagló

ülésben az ölébe ültetett. Lassan és lustán megcsókoltam, majd levettem a szemüvegét, és a hátunk mögött lévő asztalon biztonságba helyeztem. Blake kioldotta derekán a nadrágja zsinórját, és szabaddá tette férfiasságát, ami nappali megvilágításban most még lenyűgözőbben festett. Vaskosan és délcegen várakozott rám. Muszáj volt megkóstolnom. Térdre ereszkedtem, és az ajkam a nedves makkra záródott. Leheletfinom nyalintásokkal kényeztettem az érzékeny területet, mielőtt mélyebben a számba vettem volna. Mohón beszívtam, teljesen megfeledkezve magamról, imádva hódoltam neki, míg Blake keze a hajamba nem markolt, és leállásra kényszerített. – Gyere fölém – rendelkezett. Megborzongtam, a bőröm szinte lángra kapott. A tes​tem félreérthetetlen fizikai reakcióval válaszolt az utasításra. A várakozástól lucskosan, engedelmesen fölé másztam. – Most csússz bele a farkamba. Szépen és lassan. Bámulatos önuralommal lassan beleereszkedtem, miközben igyekeztem kiélvezni az új pozíciót. Blake fokozatosan, minden egyes csodálatos milliméterrel mélyebbre nyomta magát, míg teljesen belém nem hatolt. Behunytam a szememet, a számat halk nyüszítés hagyta el. – Nézz rám – suttogta. Kinyitottam a szemem, hogy megpillantsam a tekintetét elködösítő nyers, állati éhséget. A kezébe vette az arcomat, és durván megcsókolt. Felnyögtem, és a vállába kapaszkodva igyekeztem megtartani az egyensúlyomat. Megszakította a csókot, a légzése egyre zihálóbb lett. Végigsimított ujjával az

arcomon, le a kulcscsontomig, majd gyengéden eljátszadozott a már így is túl érzékeny bimbókkal, míg végül a keze megállapodott a csípőmön, és olyan szorosan tartott, mintha maximális tulajdonjogot formálhatna rám. Felnézett, és a pillantásával fogva tartott. – Gyönyörű vagy. Tekintetének átütő erejétől úgy éreztem, mintha betéptem volna. A szívem összeszorult. Túlságosan is a rabjává váltam, de nem érdekelt. Nem, ha így van bennem, ha így ér hozzám, így néz rám. Többé már nem menekülhetek az érzések elől, amiket a felszínre hoz belőlem. Egy finom csípőkörzéssel válaszoltam. Egyik kezével megfogta a csípőmet, hogy egy helyben tartson, majd pozíciót váltott, és keményen feljebb döfte magát. A fájdalmas lökéstől a lélegzetem is elakadt, amint elérte a legtávolabbi pontomat. Az enyhén kellemetlen érzés azonban hamarosan átadta a helyét a gyönyörnek, amikor apró körökkel masszírozni kezdte a csiklómat. Kitartóan mozgott bennem, bőrömet vékony izzadságréteg gyöngyözte. Egyenletes, határozott lökésekkel dolgozott, amelyek hirtelenjében el is feledtették velem, hogy én vagyok az irányító pozícióban. Csatlakoztam hozzá, és alámerültem a lökésekbe, míg Blake végül el nem vesztette a kontrollt, és a kezembe adta a gyeplőt. – Bízz bennem – suttogtam. Összeszorítottam a hüvelyemet, körmeimmel finoman végigkaristoltam a mellkasát, és lázas csókban forrtunk össze, megosztva minden egyes lélegzetvételünket. Így értünk a csúcsra, ahol darabjainkra

hullva, egyetlen pillanatra sem vettük le egymásról a tekintetünket. * Reggeli után – amikor végre sikerült némi kalóriát is magunkba juttatni –, mély álomba zuhantam a kanapén. A múlt éjszakai és ma reggeli szorgalmas testedzés alaposan kimerített. Amikor órákkal később felébredtem, Blake a másik kanapén ült, ölében fényes, fekete laptopja. Ezúttal egy egészen más Blake fogadott: teljesen fel volt öltözve, és minden figyelmével a képernyőre tapadt, bámulatos sebességgel lavírozva a billentyűzeten. – Azt hittem, otthon nem dolgozol – mondtam nyújtózkodva. – Csak egy kis kutatást végzek. – Nem nézett fel. – Miféle kutatást? Lecsukta a gépet, és maga mellé tette. A tekintetünk találkozott, és az arckifejezése egyből ellágyult. – Azt hiszem, megtaláltam a fickót – mondta csendesen. – Kit? Összekulcsolta kezét az ölében. Ó, te jó ég! A gyomrom egyből felfordult, a reggelim fenyegető közelségbe került. Még mindig kába voltam az alvástól, de ahogy kezdtem felfogni, miről beszél Blake, a fogaskerekek lassan beindultak. – Hogyan? – Egyenes háttal felültem, miközben megpróbáltam lerázni az agyamról a megmaradt pók​há​lókat. – Leszedtem az étterem tranzakciós listáját. Kimondottan a bárra vonatkozóan. Mivel tudtam a korát, és hogy hová járt

iskolába, innentől már könnyű volt leszűkíteni. – Nem akarom tudni, hogy csináltad. – Ez túl sok volt. Túlságosan messzire ment. – Hát, egyébként sem terveztem elmondani. Az, hogy hogyan találtam rá, lényegtelen információ ahhoz képest, hogy kicsoda. Nem gondolod? – Miért csinálod ezt? Már nem számít. – Nem számít, hogy megtudd, ki az az ember, aki megerőszakolt? – Felvonta a szemöldökét. – Az életem ezen a pontján már nem. Miért rendeljek nevet egy archoz, akit inkább elfelejtenék? – Még mindig feljelentheted. Bőven benne vagy az elévülési időben. – És mégis mit mondhatnék? Jó napot, uram, tizennyolc éves voltam, mellesleg hullarészeg egy diákszövetségi bulin, aztán jött az a seggfej, aki rám mászott, és megerőszakolt. Fogadok, hogy még soha nem hallottak ilyet azelőtt! – Mi van, ha még mindig csinálja? Hirtelen kiszáradt a szám, a torkom kaparni kezdett. Mi van, ha nem én voltam az egyedüli? Bármennyire hibáztattam magam, amiért ilyen veszélyes helyzetbe sodródtam, mélyen legbelül tudtam, hogy senki nem érdemelné meg, hogy ezen keresztülmenjen. Bármit megtettem volna, hogy kitörölhessem ezt a fájó emléket a múltamból. Ennek ellenére képtelen voltam szembenézni vele. Se az emlékekkel, se vele. A férfival, aki ezt tette velem. Most meg Blake rám erőlteti az egészet, olyan részletekkel hozakodva elő, amelyekről már rég lemondtam, hogy valaha is megtudhatom.

Most már nem akarom tudni. Semmit sem akarok tudni belőle! Felpattantam, de a hirtelen mozdulattól elszédültem, és kis híján elvesztettem az egyensúlyomat, amint az előszobán átcsörtetve a háló felé iramodtam. – Hová mész? Eleresztettem a fülem mellett a kérdést, és eltűntem a hálószobában. Az ágyon egy pávakék nyári ruha hevert, amit valószínűleg Blake hozott fel a lakásomból, amíg aludtam. A tetején pedig az a fehér csipkebugyi virított, amelyet Blake vegasi hotelszobájában hagytam el. A francba! Szorosan lehunytam a szememet. Ez már túl sok volt. Vészesen túltelítődtem, minden értelemben. A Blake-kel töltött nap csodálatos volt, intenzív. Ha vele voltam, olyan érzéseket szabadított fel bennem, amikkel még mindig nem tudtam mit kezdeni. Nem akartam megsérteni, de pillanatnyilag képtelen voltam tisztán gondolkodni. Villámgyorsan felöltöztem, és felnyaláboltam a maradék cuccomat. Az ajtóban várt rám, elállta az utamat. – Erica, ne menj el. – Nem volt jogod hozzá! Értetlenül összevonta a szemöldökét, és leengedte kezét a kilincsről. – Azt akarod mondani, hogy nem volt jogom megkeresni azt az embert, aki bántott téged? – Nem akarom tudni, hogy ki ő! Hát nem érted? – Összeszorítottam az állkapcsomat, és kipislogtam a szememből kibuggyanó égő könnycseppeket. Bárcsak képes lennék haragudni rá! A szemébe néztem, és csak zavarodottságot láttam, de nem vártam el, hogy megértse.

Remegő kézzel félretoltam. Sietve kiléptem az ajtón, és lenyargaltam a lépcsőn. Az ajtóm előtt megtorpantam, hátha meghallom a lépteit, de a lépcsőház némán kongott. Beléptem a lakásomba, és beakasztottam a láncot. Lehunytam a szemem, és nagyot nyeltem, de immár semmi nem tudott gátat szabni a könnyek és emlékek véget nem érő áradatának. Lecsúsztam a földre, és addig zokogtam, amíg már nem fájt olyan átkozottul. * A héten, valamivel később, elutaztam New Yorkba. Valahogy sikerült elkerülnöm Blake-et, és hálás voltam, hogy ő sem kajtatott utánam. A lakáskörülményeinkből adódóan már annak a tudata is épp elég figyelemelterelésnek bizonyult, hogy itt lakott mellettem, és nekem időre volt szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat. Az elmúlt pár nap elég eseménydúsan telt. Úgy döntöttem, keresve sem találhatnék jobb alkalmat, hogy meglátogassam Allit, és egy kicsit kiszellőztessem a fejemet. Fogtam egy taxit, és rövid kocsikázás után a JFK reptérről a Brooklyn Heights-i címre jutottam, amit Alli megadott. A sofőr egy impozáns, gazdag ornamentikával ellátott, többemeletes épület előtt állt meg. Beléptem a puccos előcsarnokba, és köszöntem az ajtónállónak, aki udvariasan rám mosolygott. – Erica Hathaway vagyok. Alli Malloyhoz jöttem. – Üdvözlöm, Miss Hathaway. Már várnak önre. Miss Malloyt Mr. Landon lakosztályában találja, negyvenkettes szám. – Köszönöm – feleltem, megpróbálva palástolni

meghökkenésemet. Ennyit a nagy tervről, hogy pár napig lekerülök a radarról, míg New Yorkban leszek. Bekopogtam, és vártam pár másodpercet. Újfent bekopogtam – ezúttal valamivel hangosabban, de nem történt semmi. Épp amikor a kilincsnek veselkedtem volna, Alli csillogó szemmel és kipirult bőrrel kitárta az ajtót. Pont úgy nézett ki, mint aki… na, szóval, ismerem ezt a kinézetet… és szorosan a karjába zárt. – Hát eljöttél! Visszaöleltem. Iszonyatosan hiányzott! Olyan kicsinek, törékenynek és melegnek tűnt a karjaim között. Talán lefogyott? Mielőtt rákérdezhettem volna, elengedett, és alaposan szemügyre vett. New Yorkban döglesztő kánikula volt, így rövid szárú farmersortot és egy ujjatlan trikót vettem fel. A hecc kedvéért egy férfikalapot biggyesztettem a fejemre. – Mesésen festesz – mondta. – Igen, ühüm, te is. – Bárcsak komolyan gondolhattam volna. – Ó, jesszusom, dehogyis, tisztára zilált vagyok. Épp most keltem fel. – Most keltél fel, mi – replikáztam. Nem kerülte el a figyelmemet az „épp most dugtak meg” hajviselet, amit titkon igyekezett a helyére simítani, miközben beléptünk a manhattani panorámával büszkélkedő, hatalmas, nyitott terű lakásba. Elvörösödve kuncogott. Körbenéztem, hátha valamelyik sarokban megpillantom Heatht, de nyomát se láttam. – Szép kecó – mondtam. – Tudom. Ugye milyen klassz? A lakás egy szemernyit sem volt kevésbé lenyűgöző, mint

amit egy Landontól amúgy is elvártam volna. A magas mennyezetet hosszú, sötét fából készült gerendák szelték át, a padlóra színben hozzáillő keményfa borítás dukált. A bútorokat és kiegészítőket elszórtan színes minták lágyították. A dekoráció Blake bostoni házára emlékeztetett. – Hozhatok valamit inni? – kérdezte Alli. – Persze, bármit jéggel. Felcsüccsentem az egyik konyhasziget melletti bárszékre, míg Alli a konyhában tüsténkedett. – Szóval, mikor akartad elmondani, hogy Heathnél laksz? A pultra hajolt. – Ne haragudj, Erica. Csak úgy gondoltam, könnyebb lesz személyesen elmondanom. – Ott laksz, ahol akarsz, Alli. Csak jó lett volna tudnom róla. Blake-nek fogalma sincs, hogy itt vagyok. A szemöldöke felszaladt, és hallottam, hogy egy ajtó kinyílik a folyosón. Heath libbent be a szobába frissen zuhanyozva és felöltözve, elégedett mosollyal az arcán. Jobban hasonlított Blake-re, mint emlékeztem. Ennek ellenére nem tudtam lerázni magamról az érzést, hogy valami lapul a sármos álarc alatt. Oké, Blake-nek is vannak titkai. Ami azt illeti, elég sok, de ő mégsem próbálja ilyen gyanúsan leplezni azokat. – Erica, rég nem találkoztunk. – Futólag megölelt, majd csatlakozott Allihez a konyhában. Megcsókolta Allit, és én elkaptam a tekintetemet. Heath és Alli édesek voltak így együtt, és a köztük vibráló energia meglehetősen ismerős volt. Még csak tíz perce voltam itt, és máris úgy éreztem, hogy betörtem a privát zónájukba. A mellemben szorító érzés támadt, és a gondolataim ismét

Blake-re kalandoztak. Mit nem adnék, csak hogy ő is itt lehessen, és ugyanilyen csókkal kényeztessen. Ennek ellenére jól döntöttem. Még ha Blake nem látja is be, de szükségem volt egy kis térre, hogy tisztába jöjjek a történtekkel. Nem volt joga kutakodni az életemben. Ez elfogadhatatlan, ráadásul illegális is. Az erőszak érzékennyé és sérülékennyé tett. Elfordultam a széken, felálltam, és a parkra néző monumentális ablakhoz mentem. Azon töprengtem, vajon mennyit köszönhet Heath ebből Blake-nek, és mennyi a saját hozzájárulása ehhez a jólétéhez. Talán túl szigorú vagyok hozzá. Allit egyértelműen levette a lábáról, és ilyen három éve nem történt meg vele, amióta csak ismertem. Reméltem, hogy ez nem a „túl szép, hogy igaz legyen” esete. Az ő érdekében. – Éhes vagy? Arra gondoltam, hogy ebédelhetnénk együtt – vetette fel Alli. – Szuper lenne. – Hadd mutassam meg a szobádat. – Alli a táskámért nyúlt. Heath fürgén kikapta a kezéből, és mutatva az utat végigvezetett egy folyosón, ami éppen szemben volt azzal, ahonnan az előbb felbukkant. Bekukucskáltam a méretes hálószobába, amiben a nappalihoz hasonló, visszafogott fehér árnyalat uralkodott, no meg egy mélyvörös ágytakaró. Már bántam, hogy nem oszthatom meg Blake-kel. A kép, ahogy ott fekszik alattam, vagy én őalatta, több volt, mint nyálcsorgató. Az utolsó együttlétünk emléke minden más gondolatot elmosott, a szemem bepárásodott. Muszáj lesz valahogy kiverni Blake-et a fejemből!

Tizenkettedik fejezet Míg a főfogásra várakoztunk – ami esetemben kész szénhidrátbombának ígérkezett –, Allivel fehérbort kortyolgattunk, és az utolsó szemig befaltuk az előételt. Az ideiglenes Blake-megvonásom komoly étvágycsökkenéssel járó tüneteket produkált, de Alli mellett végre újra el tudtam engedni magam, és az étvágyam is bősz fúriaként támadott. – Hogy tetszik az új melód? – tudakoltam. – Tulajdonképpen szeretem. Legalábbis általában. Őrült, pörgős és nagyon stresszes tud lenni, főleg amikor kidolgozod a beled, de úgy érzem, nagy lépés afelé, ahol egyszer majd lenni szeretnék. Elmosolyodtam. – Izgalmasnak hangzik. – Az is. Egyébként meg frankó kapcsolatokat építek ki neked. Heath összehozott valakivel, aki holnap este elvisz minket egy galériamegnyitóra. – Egy művészeti kiállításra? – kérdeztem, azon tűnődve, mi köze van a divatnak vagy nekem mindehhez. – Igen. Nagyon előkelő parti lesz, egy csomó szuperfontos emberrel. – Előkelő, mi? El tudom képzelni. – A pincér letett elém egy tál gőzölgő tésztát, és én lelkes szemezésbe kezdtem vele. A számba vettem az első falatot. Ez maga a mennyország. Simán leváltanám a szexet a kajával. Az fix. – És mi van Blake-kel? Váratlan érzelemhullám söpört végig rajtam. Elmeséltem neki

az utolsó napot, amit Blake-kel töltöttem. A maxes találkozótól kezdve egészen az ajtódöngető akrobatikánkig. Jót, rosszat és még rosszabbat. – Szereted? – kérdezte. – Hülyéskedsz? – sipítottam. Az SZ betűs szó említése is képes volt azonnal kiragadni az álmodozásból, és páni félelembe taszítani. – Olyan őrültség ezt megkérdezni? – És te szerelmes vagy Heathbe? – vágtam vissza kétségbeesetten, hogy témát váltsak, előre félve a választól. Némán az ebédjébe meredt. – Tessék – közöltem jogos megelégedéssel a hangomban. – Igen – felelte olyan halkan, hogy alig hallottam. Egy darabig szótlanul ettünk. Nem tudom biztosan, miért, de a hír valahogy elszomorított. Három évig Allit kizárólag magamnak tudhattam. Mindenünket megosztottuk, vigyáztunk egymásra, és együtt építettünk fel egy céget, ami célt adott az életemnek. És pár hét leforgása alatt ma már csak egyetlen ember lebeg a szeme előtt: Heath. A féltékenységem teljesen abszurd volt, hiszen én is azt akartam, hogy boldog legyen, még ha ez a barátságunk rovására megy is. – Úgy érzed, ő a megfelelő ember hozzád? – kérdeztem. – Passzolunk – válaszolta lazán. – A dolgok nem mindig tökéletesek, de valahogy végül mindig helyesnek tűnnek. Mindent meg tudunk oldani. – Hát, akkor örülök nektek. Szeretném, ha ezt tudnád. A vonásai ellazultak, átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezemet.

– Köszönöm. Ekkor jöttem rá, hogy egészen eddig a jóváhagyásomra várt. – Úgy örülök, hogy itt vagy. Hiányoztál – mondta. – Nekem is hiányoztál. Néha úgy érzem, mintha millió mérföldre lennénk egymástól. – De nem vagyunk. Én mindig itt leszek neked. Mosolyogtam és bólintottam, nem akartam felhozni, hogy amióta New Yorkba költözött, jószerével elérhetetlen lett. Mégis jó érzés volt ezt hallani. Most, hogy Blake pillanatnyilag kikerült az életemből, egy újraélesztett barátság reménye igencsak kecsegtetően hangzott, még ha ezt a barátságot Heathszel kellett is megosztanom. * Mivel Alli dolgozott, a nap legnagyobb részét egyedül töltöttem. Nagyokat pihentem, és hosszú sétákat tettem a parkban, hogy megfigyeljem az embereket, és egy kicsit rendbe szedjem a gondolataimat. Ahogy tucatnyi parányi alak igyekezett át a hídon Manhattanbe, elképzeltem, vajon milyen lehet New Yorkinak lenni. Talán itt az idő a változásra. Alli annyira boldog itt, igaz, ez nagyban köszönhető Heath lankadatlan és a jelek szerint professzionális szintre fejlesztett szexuális teljesítményének. Legalábbis, ha azt vesszük alapul, hogy tegnap éjszaka mennyit aludtam. De talán én is boldog lehetnék itt. Többször is rámentem Blake üzenőfalára, eltökélve, hogy írok neki. Hiányzott, de ennyi nap hallgatás után lehet, hogy már

eljátszottam az esélyemet. Kétségtelen, hogy nem vagyok egyszerű eset. A pillanat hevében faképnél hagytam, nem tudtam, hogy reagáljak a bombára, amit a fejemre pottyantott. Még csak lehetőséget sem adtam rá, hogy megbeszéljük, vagy elmagyarázhassa. Felnyögtem. Majd szétvetett a frusztráció. Basszus. Lehet, hogy tényleg szeretem? Bár sejtelmem sincs, ez milyen érzés lehet. Marie-t szeretem. Allit is szeretem. Gyerekkoromban, mielőtt még bármit is tudtam volna bármiről, mélyen, teljes, lényemmel szerettem az anyukámat. Ugyanakkor ötletem sem volt, hogyan szeressek valakit, akivel megosztottam az ágyamat. A többi sráccal, akikkel randiztam, mindig is könnyű volt megtartani egyfajta kényelmes távolságot. Tulajdonképpen ideális volt. Amikor tovább akartak állni, többnyire megkönnyebbültem, hálás voltam, hogy nem kell belemennem komolyabb elköteleződésbe, amire úgysem lennék alkalmas. Akikkel randiztam, egyikük sem ismert teljesen. A múltamról mindenesetre halvány sejtelmük sem volt. És most itt van Blake, aki nemcsak hogy az ágyban robbantja fel az agyamat, de belekezdett az érzelmi védőbástyám módszeres leépítésébe is, a falba, amelyet oly gondosan építettem fel magam köré a hosszú évek alatt. Ebben az iramban képtelen leszek továbbra is fenntartani az álcámat. Büszke voltam magamra, amiért látszólag stabil, sikeres képet tudtam sugározni magamról, de ő pár simogatással és a rendíthetetlen kitartásával könnyűszerrel lerombolta. Az az átkozott kitartása – ami miatt most ebben a helyzetben vagyok. Ha már itt tartunk. Hiányzol.

Bepötyögtem a rövid üzenetet a mobilomba, és abban a pillanatban, ahogy elküldtem, már meg is bántam. Minden egyes múló másodperccel végig azon tipródtam, vajon megkapta-e. Mivel nem válaszolt, befejeztem a munkámat, és felöltöztem a galériamegnyitóra. Volt a fejemben egy kép, ahogy elvegyülök a sok garbóban feszítő, önjelölt sznob műértő között, miközben magas röptű eszmecserékkel méltatjuk a műveket, amelyektől titkon rosszul vagyok. Megdorgáltam magam, amiért ilyen negatív vagyok, és a Blake-nek küldött üzenetemet tettem felelőssé mindenért. Átfésültem Alli szekrényét, elismeréssel hajtva fejet néhány új darab előtt. Végül egy szűk fekete, háromnegyedes nadrág és egy pimasz fukszia és fekete színben pompázó csipkés tunika mellett döntöttem. A hajamat szoros kontyba kötöttem a tarkómon. Sajnos amikor megérkeztem, csüggedten konstatáltam, hogy az esemény tematikája a szigorú feketefehér viselet, hogy mindenki passzoljon a művész zord fényképeihez. Megpillantottam Allit, aki a galéria túlsó felén beszélgetett egy nővel. Átsuhantam a tömegen, bámuló tekinteteket hagyva magam után. Igyekeztem lerázni félénkségemet. Ha azért vagyok itt, hogy kapcsolatokat építsek, akkor a legutolsó, amit szeretnék, hogy senki se vegyen észre. Csatlakoztam a két nőhöz, és mielőtt bemutatkoztam volna Alli hosszú lábú barátnőjének, még odabiccentettem Allinek. A lány furcsán ismerősnek tűnt. Lehet, hogy modell. Magas volt, hihetetlenül szép, és hosszú, sötétbarna hajkoronával

dicsekedhetett. – Erica, ő itt Sophia Deveraux. Blake barátja, nos, igazából Heathé is. Blake nevének hallatán és ennek az amazonnak a láttán a torkom egyből kiszáradt. Szóval ő Sophia. Alli lelkesen magyarázni kezdett a Clozpinről és a benne játszott szerepünkről, mentesítve attól, hogy magamat kelljen fényeznem. Sophia láthatóan nem nagy érdeklődést tanúsított a téma iránt, de Alli buzgón folytatta. – Sophia saját modellügynökséget vezet New Yorkban. – Rám nézett, és sokatmondóan felvonta a szemöldökét. – A fotózásokon egy rakás divatmárkával dolgoznak – tette hozzá, majdhogynem a számba rágva az információt. – Lenyűgöző – mondtam, és úgy is értettem, bár képtelen voltam kiverni a fejemből, hogy mi lehet köztük. Csak egy módja van, hogy kiderítsem. Az emberek kivétel nélkül imádnak magukról fecsegni, és pár perc után már pontosan tudtam, hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Sophia az összes jó nevű divattervezővel, akit ismertem – és akiket nem – már dolgozott együtt, és laza természetességgel a keresztnevükön beszélt róluk. Én mégis különösnek találtam, hogy egy ilyen fiatal nő saját ügynökséget vezessen, ahelyett hogy egy ügynökségnek dolgozna. A csaj a fizikai tökéletesség mintapéldánya volt, már ha a makulátlan külsőt vagy a divatos megjelenést értjük ezen. A csevegésünk kellős közepén Alli váratlanul kimentette magát, majd cinkosul rám kacsintott, jelezve, hogy hamarosan a segítségemre siet. Legalábbis nagyon reméltem, hogy így kell

értelmeznem a kacsintását. – Szóval, honnan ismered Blake-et? – kérdezte Sophia. A hangja mély volt, elgondolkodó, és egy csipetnyi rosszindulat fűszerezte, ami az eddigi beszélgetésünkből hiányzott. Keményen a szemébe néztem, megpróbáltam kifürkészni a gondolatait. Az adrenalin felpörgött bennem. – Találkozgatunk – feleltem az igazságnak megfelelően. Oké, igaz, hogy az elmúlt pár napot gyötrelmes szeparációban töltöttük – én mindenesetre így éltem meg –, de erről nem kell tudnia. Félrebiccentette a fejét. – Érdekes. – És te honnan ismered Blake-et? – kérdeztem, miközben majd beledöglöttem a kíváncsiságba. Elmosolyodott, és pár fényes hajtincset az ujja köré csavart. – Időnként összefutunk. – Érdekes – feleltem ugyanazzal a gúnyos mosollyal, miközben azon imádkoztam, hogy csak blöfföljön. A hangszínéből kiindulva azonban kétségem sem volt afelől, hogy az ő értelmezésében az összefutunk kifejezés valójában a dugunk szinonimája. A gondolattól, hogy Blake ezt a nőt az ágyába viszi, ádáz féltékenység futott el. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne látszódjon meg rajtam. – Egy jó tanács az egyik nőtől a másiknak. Ha a pénzére hajtasz, vagy példának okáért a kapcsolataira, nem fog sokáig kitartani melletted. Keményen megvédi, ami az övé. – Te már csak tudod, nem igaz? – mondtam fogcsikorgatva. Ennek a nőnek egyértelműen van egy sötét oldala, majdhogynem sátáni. Alig ismertem rá, amióta Alli elment, és az arckifejezése ismét viharos gyorsasággal váltott, amikor egy

fiatal férfi lépett hozzánk, és két pohár vörösbort nyújtott felénk. – Ti ketten túl józanok vagytok ehhez a partihoz – élcelődött, a szeme vidáman csillant. – Drága vagy – dorombolta Sophia. Elvette a poharát, majd arcon puszilta a levegőbe. Elfogadtam a pohár bort, fütyültem az évjáratra vagy a márkára. Ez a kis rüfke alaposan felhúzott. – Isaac. Ő Erica Hathaway. Egy divathonlapot üzemeltet. A részletekre már nem emlékszem – mondta Sophia unott legyintéssel. – Megbocsátanátok nekem? El fogok késni egy másik találkozómról. Örülök, hogy megismertelek, Erica. Majd tartjuk a kapcsolatot. Magamra erőltettem egy mosolyt, és nyújtottam a kezem, hogy elbúcsúzzam. Felvillanyozott a lehetőség, hogy derekasan megropogtassam. Sophia arca megrándult, ahogy tisztességesen megszorongattam. Amilyen tekintélyt keltő volt a magassága, olyan döglött hal volt a kézfogása. – Isaac Perry – mutatkozott be a férfi, ahogy Sophia elment. – És mi hozott ide ma este, Isaac? – kérdeztem halovány érdeklődéssel. – A művészet, gondolom. Egyértelműen nem az emberek, bár be kell vallanom, a legjobban te keltetted fel az érdeklődésemet – vigyorodott el szélesen. Isaac amellett, hogy kedves fickónak tűnt, látványnak sem volt utolsó. Magas, nyúlánk alkat, világoskék szem, homokszőke haj. Egyszerű fekete nadrágot és fekete V nyakú pulóvert viselt. Az egész megjelenése laza, kisfiús bájt kölcsönzött neki, amitől

sokkal kevésbé tűnt hivalkodónak, mint a körülöttünk lévő emberek. – És mi a véleményed a képekről? – kérdeztem, nem akaródzva ráharapni a csalira, hogy magamról beszéljek. Túlságosan feszült voltam Blake miatt. Borzalmasan hiányzott. Ezen a ponton már nem tudtam volna mit kezdeni egy értelmetlen flörtöléssel. Isaac egy fütyülő hang kíséretében kifújta a levegőt, és az előttünk lévő remekműre meredt. – Azt hiszem, tetszik, ami jó hír, tekintve, hogy írni fogunk róla. – Író vagy? – Lapkiadó. Enyém a Perry Media Group. Egyből felismertem a nevet, ami valahogyan sikeresen átverekedte magát a technológiai buborékomon. Még az iskolás éveimből hallottam róla. A cikk, amiről beszélt, bármelyik neves nemzetközi kiadványban megjelenhet. Az utolsó kortynál enyhe köhögés fogott el. Rajtakaptam, hogy titkon vigyorog, miközben tekintetével a termet pásztázta. – Mesélj egy kicsit arról, amit csinálsz. Be kell vallanom, jóval kevesebbet tudok a közösségi oldalakról, mint illene, de nagyon izgalmasan hangzik. Az, ugye? – Igen – bólintottam. – Semmi sincs ehhez fogható. Biztos az újságírás is pörgős világ, de a technológia néha képes lerobbantani a fejedet. Óriási kihívás állandóan naprakész lenni, de én pont ezt szeretem benne. – Nagyon fiatal vagy, hogy ezt csináld. Hízelegni akart, de Sophia után nem tudtam nem elcsábulni pár elismerő szótól és egy kis tömjénezéstől.

– Igen, azt hiszem. – Ráadásul nőként ez még ritkább. – Ez igaz. Azt hiszem a high-tech világban egy veszélyeztetett faj vagyok. – Jobban örültem volna, ha a nemi eloszlás valamivel nagyobb diverzitást mutat, de bíztam benne, hogy ez hamarosan meg fog változni. Mindennek eljön a maga ideje. – Én pont a másik oldalon vagyok. A kiadószakmában mindenhol nőkkel vagyok körülvéve. Egyszerűen piszkosul jók benne. Lehengerlő mosolyt lövellt rám. Most már hivatalosan is elbűvölő volt, bár fel nem foghattam, miért puszilták meg egymást az ördögi Sophiával. – Szóval divat, mi? Akkor biztos kapcsolatba léptél már a helyi divatbloggerekkel – mondta. – Nem igazán. – Ó, pedig nem ártana. Megszállott bloggerek, nem pénzért csinálják, és bámulatos érzékkel fedezik fel a tehetségeket. Ha a kegyükbe férkőzöl, minden ajtó megnyílik előtted. – Mindenképp megnézem. Kösz a tippet – mondtam, és összekoccintottuk műanyag poharunkat. Isaac derűs hangulata lassacskán rám is átragadt. Nem tudtam biztosan, hogy a bortól vagy a belőle áradó pozitív energiától, de máris sokkal jobban éreztem magamat. – Mit szólnál egy szombat esti vacsorához? – kérdezte. A hangja észrevehetően mélyebb lett. Megborzongtam az egyértelmű hangszíntől. Nem akartam senkitől semmit, de ő ezt nem tudhatta. – Sajnálom, nem lehet. – Akkor egy vasárnapi közös reggeli? Szeretnék többet

megtudni a cégedről. Esetleg kiötölhetnénk, hogy tudnánk együtt dolgozni. Elbizonytalanodtam. A Perry Media Group vezetője ajánlatott tett a közös munkára. Ezt nem utasíthatom vissza, bármilyen szemeket mereszt is rám. A vacsora túl sok, túlontúl sok mindent magába foglalhat, de a reggeli simán kivitelezhető. – Megoldható – feleltem. Számot cseréltünk, és digitális tollal beírtuk egymás elérhetőségeit. Nem sokkal ezután Alli is csatlakozott, majd kimentett minket, hogy Heathszel együtt vacsorázhassunk. Úgy döntöttünk, gyalog megyünk, és Alli egyből a lényegre tért. – Ki volt ez? – Isaac Perry. – Te szent szar! Jó fogás, Erica. Le sem tudta venni rólad a szemét. Megvontam a vállam. – Azt hiszem, Sophia is ismeri – vetettem fel, remélve, hogy sikerül szóra bírnom Allit. Égtem a vágytól, hogy többet is megtudjak róla, annak ellenére, hogy eléggé elrontotta a kedvemet. Befordultunk a célállomásunkhoz, egy ázsiai fusion étterembe, amely a különböző ázsiai konyhaművészet remekeit hivatott ötvözni. Beléptünk az ajtón, és egyből fejedelmi illatok csaptak meg. Alli kiszúrta Heatht, és azon nyomban, teljes átalakuláson ment keresztül: az arckifejezése, a testbeszéde, minden idegszálával Heathre összpontosított. Halkan felsóhajtottam, tudtam, hogy úgysem hallják meg. Leültünk, és rendeltünk.

– Alli mondta, hogy ismered Sophiát – szólaltam meg, megszakítva Alli és Heath enyelgését. Heath kiegyenesedett, mintha tárgyaláson lenne. – Igen. Befektettünk az ügynökségébe. – Blake is? – Igen. Ő is ismeri. Allire pillantottam, akit láthatóan roppant mód lekötött valami az étterem túlsó végében. – Úgy hangzott, mintha ennél azért többről lenne szó. – Ittam egy korty vizet. Heath segítségkérőn Allire pillantott, ujjai ütemesen doboltak az asztalon. Blake-hez hasonlóan Heath is mindig nyugodt és visszafogott volt, de egyfajta gondtalan báj is körüllengte, ebben különbözött a bátyjától. Miért zavarja ennyire, hogy szóba került Sophia? Száz százalék, hogy van köztük valami Blake-kel. Ez az egyetlen logikus magyarázat, ha azt vesszük, hogy Heath valószínűleg máris többet tud a Blake-kel való kapcso​latomról, mint azt szeretném. – Tudod, azt hiszem, párszor randiztak, amikor Blake a városban volt. De már csak barátok, évek óta. Úgy éreztem, mintha valaki gyomorszájon vágott volna. Ahogy lassan kezdtem felfogni a szavai értelmét, a féltékenység zöld szemű szörnyként kígyózott végig a testemben. Igaz, hogy külön hangsúlyt fektetett az évek ótá-ra, de a rettenetes tényt, hogy közös múltjuk van, semmi sem enyhíthette. A kérdés már csak az, van-e közös jelenük vagy jövőjük. Lecsekkoltam a mobilomat. Még mindig semmi. A burkolt visszautasítás méretes lyukat ütött a szívemen. Hirtelen

vészesen közel kerültem hozzá, hogy elsírjam magam. Szedd össze magad! Heath telefonja megszólalt, és a szeme hangyányit elkerekedett, amikor a pillantása rám esett, majd gyorsan vissza a mobiljára. – Elnézést, ezt fel kell vennem – mondta, és magunkra hagyott az asztalnál. – Hát, ez kínos – mondtam. – Mi? – Utálom, hogy nekem kell közölnöm, de amióta itt vagy, száznyolcvan fokos fordulaton mentél át. Először összeköltözöl Heathszel, de egy árva szót sem szólsz róla, aztán meg minden előzetes figyelmeztetés nélkül bemutatsz Blake exbarátnőjének. Ennyi erővel akár fel is készíthettél volna. – Ne haragudj. Nem gondoltam, hogy kiderül. Ahogy Heath is mondta, csak barátok. – Ez egy szar kifogás, és ezt te is tudod. Én értem, hogy totálisan odavagy Heathért, de mégis mi ütött beléd? Ez nem te vagy. – Én ugyanaz vagyok, aki eddig is voltam. Csak… a dolgok kissé bonyolultabbak, mint gondolnád. – Efelől nincs is kétségem, hiszen semmit sem mondasz el nekem. Sóhajtott, miközben az ujjai közt csavargatni kezdte a haját. – Már mondtam, hogy sajnálom, oké? Elismerem, el kellett volna mondanom Sophiát. Ha te mutattál volna be valakinek, akivel Heath járt, én is szerettem volna tudni. Egy kicsit megkönnyebbültem. Azzal, hogy Alli eltitkolta előlem az igazat, nem tett szívességet. Menthetetlenül

belehabarodtam Blake-be, és tudnom kellett, hogy megéri-e az erőfeszítést. Én megértem, hogy lojális Heathhez, de az nem fog működni, ha az én káromra veszi őt és Blake-et a pártfogásába.

Tizenharmadik fejezet Másnap reggel ugyanolyan kimerülten és összezavarodva ébredtem, ahogy este az ágyamba zuhantam. Az órára pillantottam, és nagy nehezen kikászálódtam az ágyból. Reméltem, hogy Alli rendben eljutott a munkahelyére. Míg én vacsora után visszajöttem a lakásba, ők Heathszel még továbbmentek inni valamit. Tervezgettük, hogy másnap este bevetjük magunkat a városba, de talán kell nekik egy kis idő, hogy együtt legyenek. Órákig csak hánykolódtam és forgolódtam, míg végül nyugtalan álomba merültem, és azt sem hallottam, amikor megjöttek. Hogyan bírja Alli ennyi alvással, fel nem foghatom. Kiszolgáltam magam a konyhában, főztem kávét, és összedobtam egy rántottát. Kikerestem a mobilomból egy helyi jógastúdiót, és találtam is egy órát, amire még ebéd előtt odaérhetnék. Miközben jóízűen befaltam a reggelimet, Heath megjelent a szomszédos hálóból. Fáradtabbnak nézett ki, mint eddig bármikor. A hosszú éjszaka súlyos táskákat hagyott a szeme alatt, és most először vettem észre, hogy idősebbnek tűnik Blake-nél. Sötétbarna szeme körül finom ráncok futottak szét legyezőszerűen. Ugyanolyan kidolgozott felsőteste és átható tekintete volt, mint Blake-nek, és bár személy szerint értékeltem a pompás látványt, nem éreztem vonzalmat iránta. Blake-hez az első pillanattól kezdve vonzódtam, és azóta is oly sok minden miatt tartja bennem a lángot. A többi férfi egyszerűen láthatatlanná

vált. Heath meztelen felsőtesttel a kávéfőzőhöz csoszogott. Egy jókora bögrét csurig megtöltött, és már a felénél járhatott, amikor végre egy biccentéssel konstatálta, hogy én is itt vagyok. – Reggelt – mondta a bögréjébe. – Hosszú éjszaka? – Ja. – Megdörzsölte az arcát, és sóhajtott. – És Alli hogy van?? – Ühüm, jól. Ő… – Szünetet tartott. – Hamarabb hazajött, mint én. Valami nem stimmelt. – Minden rendben? – puhatolóztam óvatosan, hisz mégiscsak a magánéletében vájkálok. Igaz, ha az én magánéletemről volt szó, ez senkit sem zavart. – Igen, persze. Tudod, hogy megy ez – vont vállat. Arca fáradt, elcsépelt vigyorba húzódott, amit lassan kezdtem a süketeléssel azonosítani. Egyértelműen el akart bagatellizálni valamit. – Szereted? – kottyantottam ki, még magamat is meglepve, ahogy kimondtam. Ez önmagában is elég meredek kérdés, pláne ha olyasvalakinek szegezzük, aki ilyen pocsék állapotban van. A tekintete rám lövellt, olyan érzelmek dúltak benne, amelyeket képtelen voltam azonosítani. A süketelős mosoly nyom nélkül felszívódott. – Természetesen. A bögréjét keményen az asztalra csapta. A hangját keserűség itatta át. Mintha csak most döbbent volna rá a valóságra.

A hangszín megrémített, és a védelmező ösztönöm azonnal bekapcsolt. – Remélem is. Mert ő reménytelenül beléd van zúgva. Még soha nem láttam ilyennek. Az állkapcsa sokatmondóan megrándult. Ugyanaz az árulkodó jel, ami Blake-nél is arra figyelmeztetett, hogy a tűrőképessége határához érkezett. – Ha fájdalmat okozol neki, Heath… – támadtam, de a fenyegetésem üres vagdalkozás volt csupán. Mégis mivel tudnám megfélemlíteni? A milliárdos bátyjával és a fényűző életstílusával maximális védelmet élvez. Értelmetlen fenyegetőzni. – Nem fogok – felelte. A hangja fáradtan és ingerülten csattant. A tekintetünk egy pillanatra találkozott, és észrevettem, hogy a szemében fájdalom villan, majd gyorsan elfordult, és magamra hagyott. Befejeztem a reggelimet, és visszamentem a szobámba átöltözi, mialatt Heath nekiveselkedett, hogy kialudja azt a valamit, amitől ilyen szívet tépően nézett ki. Órákkal később a jógastúdió gyorsan megtelt. Az edző nem sajnálta az időt, hogy testileg és lelkileg is kellőképpen felmelegítsen minket. Már nagy szükségem volt erre. Ki kellett égetni magamból az összes egészségtelen New York-i kaját, de amire a legjobban vágytam, az a tiszta gondolkodás, hogy újból önmagamban lehessek. A konstans káosz közepette, amit Blake teremtett, képtelen voltam kellőképpen kiüríteni a fejemet. Fél órával később híd pózban pipiskedtem a tökéletesség felé, a testem az ég felé hajlott. Pihegve szedtem a levegőt a kényelmetlen testhelyzetben. Jócskán kijöttem a gyakorlatból.

A kihívó mozdulatsorok teljesen kimerítettek, ugyanakkor miközben minden izmom azon dolgozott, hogy jobb formába hozzon, kellemesen fel is töltődtem. Ennyi ember előtt nem fogom feladni. Az órának pont akkor lett vége, amikor mégis majdnem bedobtam a törülközőt. Relaxáció közben a földön feküdtünk, és a gondolataim visszalibbentek Blake-re. Ennyit arról, hogy kiürítsük a fejünket. Amikor befejeztük a gyakorlatsort, fényt és szeretetet küldtem neki. Borzalmasan hiányzott. Még fel sem tekertem a matracomat, máris vibrálni kezdett mellettem a mobilom. Mint valami csendes betolakodó a keményen kiérdemelt nyugalmamba. Mohón rávetettem magam. Kisprinteltem a folyosóra, hogy egyedül lehessek. – Erica, itt Max. – Szia. Hogy vagy? – Remekül – felelte. – Minden rendben? Úgy értem, a szerződéssel? – A legteljesebb mértékben. Tulajdonképpen ezért hívtalak. Csak tudatni akartam, hogy a jogi procedúra a vártnál egy kicsit jobban elhúzódik, de minden sínen van. Kiengedtem a levegőt, amit eddig észre sem vettem, hogy bent tartottam. – Ez szuper. Köszönöm, hogy szóltál. – Nem tesz semmit. És mi újság a honlappal? – Remekül megy. Voltaképpen most New Yorkban vagyok, építem a kapcsolatokat. Egész jól haladok. – Kitűnő, ezt akartam hallani. – Valaki mondott neki valamit a háttérben. – Most mennem kell, Erica, de majd rendszeresen tájékoztatlak, rendben?

– Csodás. Még egyszer köszönöm. – Hamarosan találkozunk. – Bontotta a vonalat. * Késő délután a klub tetőterén álldogáltam, csupasz bőrömet lágy szellő cirógatta. Mielőtt elindultunk volna, Alli akkora felhajtást csapott az öltözékem körül, hogy az már nevetséges volt. Végül egy kivágott ruha mellett döntöttünk, ami igaz, hogy nem bővelkedett túl sok anyagban, de az esték tikkasztóan melegek voltak, és a klub, ha lehet, még melegebb. A sötétlő égboltot megannyi szikrázó lámpafény ékesítette, eszembe juttatva az éjszakát, amikor hasonló látványban volt részem. Lehunytam a szemem, és Blake ott volt mögötte: a mosolya, amely mindig megkapta tőlem, amit akart, a teste, ami bármikor feltüzelt, ha úgy tartotta kedve. Mögöttem Alli és Heath csendesen nevetgélt, miközben végtagjaik kuszán egymásba gabalyodtak az egyik kinti díványon, amely szintén az exkluzív klub berendezését képezte. Keserűen sóhajtottam, és belehörpintettem a harmadik martinimbe, reménykedve, hogy talán ez lesz az, amelyik elfeledteti velem Blake-et. Talán túl későn kapta meg az üzenetemet. Talán leírt, amiért túl sok baj van velem. Talán igaza van. Soha nem akartam egy kapcsolatot, de most, hogy a szemem előtt foszlott semmivé, képtelen voltam megbirkózni a lesújtó érzéssel, hogy valami értékeset veszítek el. Még sohasem találkoztam Blake-hez hasonló férfival, és még soha senki iránt nem éreztem így.

A house zene intenzív robaja a fülemben dübörgött, majd ismét elhalt, ahogy a teraszajtó ki- és becsukódott mögöttem. A fémkorlátnak dőltem, az alattam elsuhanó forgalmat szemléltem. A távolban tülkölő autók dudálása a körülöttem ringatózó, lágy dzsesszdallamokba vegyült. Az elmúlt pár napban úgy éreztem magam, mintha a szívem millió apró darabra tört volna. Mégis muszáj lesz száműzni Blake-et a fejemből, és a legtöbbebbet kihozni az itttartózkodásomból. Kiittam az utolsó cseppet is a pohárból, és úgy döntöttem, megkeresem Allit. Talán képes lesz elszakadni Heathtől egy időre, és eljön velem táncolni. Megfordultam, és abban a pillanatban kővé dermedtem. Képtelen voltam megmozdulni. Nagyokat pislogva igyekeztem megbizonyosodni róla, hogy az előttem álló személy valóban Blake, és nem csak az emléke annak a férfinak, aki miatt már órák óta gyötrődöm. – Erica. Blake magabiztos hangja végigsöpört rajtam. Abban az egy szóban minden benne volt. Tekintetének átható ereje megbénított. Lassan végigmértem, az ujjaim görcsösen kapaszkodtak a korlátba, mintha valamiféle horgonyként szolgálhatnának, hogy ne vethessem rögtön a karja közé magam. Minden erőmet latba kellett vetnem, hogy ne tegyem meg. A puszta látványától majd kiugrott a szívem. Miközben tüzetesebben is szemügyre vettem, a bőrömet lassú hőhullám járta át, fellobbantva minden érzékemet. Tetőtől talpig fekete öltönyt viselt, sötét ingének felső gombját lezserül szabadon

hagyta. Jesszusom, miért nem tudja felvenni az egyik hülye pólóját, amikor így rám tör? Egy falatka forrón füstölgő mennyország volt, és bármennyire imádtam ezekben a ruhákban, másra sem tudtam gondolni, csak hogy levegyem róla. – Te meg mit keresel itt? – kérdeztem reszkető hangon, leleplezve lázongó érzelmeimet. Talán Alli és Heath árulta el neki. Amennyire tudni akartam, annyira nem érdekelt. Az egész testem életre kelt abban a boldogító tudatban, hogy itt van mellettem, elég közel ahhoz, hogy megérinthessen, hogy olyan magaslatokba röpítsen, amilyenekbe még senkinek sem sikerült. A szája sarkában mosoly bujkált, ahogy enyhén félrebillentette a fejét. – Azt hittem, hiányoztam neked. – Én… igen – ismertem el. Már nem volt értelme tagadni. – Nem számítottam rá, hogy itt talállak. Egy lépéssel közelebb jött, eltörölve a köztünk lévő távolságot. Kivette a kezét a zsebéből, és engem közrefogva a korlátra tette. – Szerencséd, hogy itt vagyok. Ha megtudtam volna, hogy a távollétemben viseled nyilvános helyen ezt a ruhát, kénytelen lettelek volna megbüntetni. A keze az oldalamra siklott, komótosan bebarangolva a ruhából kikandikáló fedetlen bőrfelületet. A szorításom a korláton erősödött, a mellkasom zihálva liftezett. A fenyegetésben rejlő ígérettől a hasamban örvénylő forróság keletkezett. – Az tetszene? A vigyora elhalványult, lehajolt, és egy csókot lehelt az

államra. – Ha kettesben leszünk, megmutatom, mennyire – búgta, miközben végignyalta a fülem peremét, majd gyengéden a fülcimpámba harapott. A lélegzetem elakadt, és igyekeztem nem felnyögni, amikor az édes, éles kín az ágyékomba hatolt. – Azóta kőkemény vagyok, hogy megláttalak a korlátnál. Sóhajtottam, és közelebb nyomakodtam hozzá. Vágyának egyértelmű bizonyítéka a hasamba fúródott. Imádtam, hogy ezt tehettem vele. Megkönnyebbülés volt tudni, hogy ő ugyanannyira vágyik rám, mint én őrá. – Blake… én sajnálom – suttogtam. Szótlanul elhúzódott tőlem, a tekintetét az enyémbe fúrta. – Ne haragudj azért a napért. Nem kellett volna így otthagynom. – Nagy levegőt vettem, azt kívánva, bárcsak kitörölhetnénk a múlt ezen részét, de sajnos tudtam, hogy szembe kell néznem vele, és amennyire csak képes vagyok rá, meg kell értetnem vele. – Én… megrémültem. Összevonta a szemöldökét. – Tőlem? – Nem. Tőle… hogy valósággá vált. És hogy ilyen könnyen rátaláltál. Nem tudom elmagyarázni. Azt hiszem, egy részem jobban örült volna, ha előtte megkérdezel. – Egy részem meg is akart kérdezni, de egy sokkal védelmezőbb részemnek muszáj volt megtudnia, mindegy, mit mondanál. – Végigsimított ujjával az arcomon. – Nem ülhettem csak úgy, ölbe tett kézzel. Képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy valaki így bántott. – Az, hogy megtudom, ki ő, nem változtat azon, ami történt. – Talán nem. De rajtad áll, mihez kezdesz az információval.

Nem akarod tudni, hogy ki… – Nem! – vágtam közbe hevesen. – Kérlek, ne! Ezt te nem értheted, Blake. – Oké. – Az ajkát puhán az ajkamhoz érintette, és egy gyöngéd csókkal lecsendesített. – Nem azért jöttem el egész idáig, hogy felzaklassalak. Viszonoztam a csókot, és szorosan átöleltem, hogy még közelebb érezzem. – Örülök, hogy eljöttél. Belefúrta magát a nyakamba, és szájával bejárta az érzékeny területet. – Tudod, nemsokára visszamentem volna. Nem kellett volna egészen New Yorkig elbumliznod miattam – mondtam, hálát adva, hogy megtette. – Tudtam, hogy visszajössz. De van egy üzleti ügyem is itt, szóval arra gondoltam, megleplek. Mondd, hogy megőrültem, de nekem is nagyon hiányoztál. Azon nyomban olvadozni kezdtem, míg egy kellemetlen gondolat be nem fészkelte magát az agyamba, és megtörte a pillanat varázsát. Sophia. Lehet, hogy ő az a bizonyos üzleti ügy? Kirázott a hideg, amint elképzeltem, hogy együtt vannak, hogy Blake bármely okból meglátogatja, legyen az plátói vagy akármi más. Sophia alattomos és mérgező. – Találkoztam Sophiával – közöltem, megpróbálva minél fesztelenebb hangot megütni. Felemeltem az államat, hogy lássam a reakcióját. A tekintetem Blake-re szegeződött. Vajon mi lehet köztük? Ha Blake azt tervezi, hogy meglátogatja, vagy isten ments, már meg is tette, nem bírnám elviselni. Muszáj, hogy miattam legyen itt! – Sophia egy igazi

gyöngyszem – ironizáltam, képtelen voltam palástolni maradéktalan ellenszenvemet. Kíváncsi voltam, hogy Blake átlát-e a tökéletes külsőn. Blake állkapcsa megfeszült, és a tekintete némán elsiklott mellettem a horizont felé. A gyomrom görcsbe rándult a féltékenységtől, ami azóta mardosott, amióta Sophiával találkoztam. Az, ahogy meglibbentette előttem a Blake-kel való kapcsolatát, na és az a gyomorforgató álszent mosoly. Szerettem volna hinni Heath verziójának, de képtelen voltam szabadulni a nyugtalanító érzéstől, hogy többet jelent Blake-nek, mint azt bevallaná. Oldalazni kezdtem. Úgy éreztem csapdába estem a korlát és Blake között, maximálisan kiszolgáltatva Blake kezének és a körülményeknek, amik már rég nem az én irányításom alatt voltak. De mielőtt elinalhattam volna Blake mellett, megragadta a csuklómat. – Hová mész? A hangja keményen csattant. Megborzongtam, és nyeltem egy nagyot. Akármennyire is vágytam rá, nem tudtam, bírnám-e gyomorral, ha mással kellene osztozkodnom rajta. Szorosan lehunytam a szemem, éreztem, hogy az alkohol gúzsba köti a józan ítélőképességemet. De nem érdekelt. Ma este nem. Órák óta utána epekedtem, és most itt van. Majd később megoldjuk. – Táncoljunk – javasoltam. Kinyitottam a szemem, és megpillantottam az övében megülő aggodalmat. Elég a beszédből. Táncolni akartam, átadni magam a zene átható ritmusának és Blake ölelő karjainak. Úgy akartam tenni,

mintha az enyém lenne, mielőtt kiderül, hogy mégsem. A vonásai egy pillanatra ellágyultak, a szorításával egyetemben. Az ujjaim közé fűzte az ujjait, és levezetett a lépcsőn.

Tizennegyedik fejezet Beléptünk a klub felső emeletét átitató füstös sötétségbe. Magamba fogadtam a dübörgést, remélve, hogy sikerül elnyomni a fejemben zakatoló gondolatokat. A táncparkett felé vettem az irányt, mélyen benyomakodva a Rihanna egyik felkapott remixére vonagló emberáradatba. Megálltam, és szembe akartam fordulni vele, de nem engedte. Erős karjával megragadta a csípőmet, és egy leheletnyit hátrahúzott, éppen annyira, hogy a testünk összeérjen. A mozdulat olyan könnyed és magától értetődő volt, mintha csak újra egyesített volna abba a testhelyzetbe, amelyben egész este lennünk kellett volna. Így együtt. Abban a szent minutumban a testem az övébe olvadt. Egyszeriben minden olyan helyénvalónak tűnt a karjai között. A lüktető alapzaj vezette a mozdulataimat, és én rázni kezdtem magam a zene ritmusára, amely ütemesen végigrezonált a testemen. Az izmaim elernyedtek, és én menthetetlenül elvesztem a pillanatban, elvesztem Blake-ben. Fullasztóan sokan voltak, de nem érdekelt. Csak egy dolgot voltam képes érzékelni: Blake kezét magamon. Rihanna számával szinkronban szorosan hozzásimultam, és a közelségétől buja mámor kerített hatalmába – végre érezhettem a fizikai kontaktust, ami után napok óta sóvárogtam. A szám véget ért, és egy másikkal folytatódott, enyhe változást hozva a ritmusunkba, közelebb rendelve minket egymáshoz. Az erekciója most még hangsúlyosabbá vált, könyörtelenül a

fenekemhez préselődött, némán követelve, amit mindketten akartunk. Az izgalom kicsípte a bőrömet, a fejem hátrahanyatlott. Blake keze a derekamon körözött, majd belecsókolt a nyakamba. Egy forró, nyitott szájú csók, amitől a fejem pörögni kezdett. Talán az alkohol, de valószínűbb, hogy a Blake-féle drog győzedelmeskedett felettem. Megpördített, hogy szemtől szembe kerüljek vele. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, megragadtam a zakójánál fogva, és magamhoz rántottam. Mohón a szájára vetettem magam, és csillapíthatatlan éhséggel csókoltam. Blake teljes erővel viszonozta. A nyelvünk szenvedélyesen összegabalyodott, és én még közelebb húztam magamhoz. Becsúsztatta kezét a szűk elasztikus ruhám alá, megmarkolta a fenekemet, és a bugyim szélével játszadozott. A szájába nyögtem, teljesen megfeledkezve magamról és a környezetemről. Ott rögtön rá akartam mászni, a több száz izzadtan rángó, szexuá​lisan felhevült test között. Halkan felnyögött, majd elhúzódott tőlem. A visszavonulás váratlanul ért, és rémisztő kétségek között hagyott, de a kellemetlen érzést hamar eltüntette a felismerés, hogy levezetnek a táncparkettről, végig egy folyosón, minél távolabb a bennünket körülvevő káosztól. Egészen addig mentünk, míg a folyosó ketté nem vált. Balra egy magas, tagbaszakadt férfi állt őrt az egyik ajtó mellett. Blake a kidobóemberhez lépett, és egy bankót nyomott a kezébe, aki az ajtó felé biccentett. Beléptünk egy VIP-helyiségnek tűnő terembe. A gigantikus és szemmel láthatóan teljesen üres termet halovány fény töltötte be. A falak mentén piros

bőrkanapék sorakoztak mindkét oldalon, és egy ütős parti minden szükséges kellékével felszerelt bár fénylett a szemközti oldalon. – Mi ez a hely? Blake becsukta az ajtót mögöttünk, és nem sokat teketóriázva a falnak szegezett. – Ez az a hely, ahol meg foglak dugni anélkül, hogy megzavarnának. A dereka köré kapta a lábamat, és hozzám préselte magát. A lélegzetem is elakadt, ahogy a farka hozzám nyomódott, és a bugyimon keresztül a csiklómhoz ért. Pont a megfelelő helyen. A hajába fúrtam a kezemet, és egy szenvedélyes csókkal magamhoz rántottam. A keze mindenhol ott volt, a leheletvékony anyagon keresztül kéjesen masszírozta a mellemet, majd könnyedén kiszabadította őket a pánt nélküli topból. Letéptem magamról a ruhát, és ő a szájába kapta kemény mellbimbómat, miközben a másik mellemet a tenyerébe vette. Vad szenvedély lobogott bennem, olyan fékezhetetlen erővel tombolva, hogy az adott pillanatban bármit megtettem volna neki. Ha nem férkőzött volna belém az a csöppnyi kétely. Csak most utoljára, gondoltam. De… – Várj. Nem kéne ezt csinálnunk. Blake az ajtóra csapott mellettem. – Az isten szerelmére, Erica, mire várjunk még? Eltakartam magam a kezemmel, hirtelen túlságosan meztelennek éreztem magam. A belőle áradó szexuális energiával fűtött harag a frászt hozta rám. Láttam már

feldúltnak, de ilyennek még soha. – Én akarlak, Blake. Jobban, mint most bármit, vagy valaha fogok bármit is akarni. De nem tudok osztozkodni rajtad mással. – Mi? – Zaklatottan a hajába túrt, és egy lépést hátrált. – Nem tudom, mi van köztetek Sophiával, és nem akarom megmondani, hogyan éld az életed. Tudom, hogy jogod van azt a nőt választani, akit csak akarsz. Én értem, de ahogy irántad érzek… én csak nem hiszem, hogy ezt így folytatni tudom. – A szívem fájdalmasan összeszorult. Blake nem olyan volt, mint a többi srác, akikkel együtt voltam. Tulajdonképpen egyikük sem ért a közelébe sem, és a vele való együttlét fenekestül felforgatta a kapcsolatokról és szexről vallott nézeteimet. Reménytelenül beleszerettem, és a gondolat, hogy együtt van vagy valaha is lesz Sophiával, több volt, mint amit képes lettem volna elviselni. Egy hűtlenség összetört volna. – Azt hiszed, lefekszem Sophiával? Rábámultam. – Utalgatott rá, hogy ti… én csak arra gondoltam… Elfintorodott, mintha valami förtelmes dologba kóstolt volna bele. – Akkor beszélek vele. De tudnod kell, hogy abszolúte semmi sincs köztünk. Már évek óta nincs. – Igen, Heath már igazolta a sztoridat – vágtam a szavába. – Ez nem sztori. Ez az igazság. Mi a nyavalyát csináljak még, hogy higgy nekem? – Nem tudom – feleltem erőtlenül. Elgyötörten az ajtónak dőltem, azt kívánva, bárcsak a lelkiismeretem befogná végre, és békén hagyna minket.

Blake közelebb lépett. Megfogta a vállamat, és hüvelykujjával finoman simogatni kezdte a felkaromat. Megkönnyebbülés hullámzott végig rajtam. – Erica. – Megérintette az arcomat, hogy felnézzek rá. A tekintetünk találkozott, és a szívem megszűnt dobogni. – Te vagy az, aki miatt itt vagyok. Hosszan és mélyen megcsókolt, mindent elkövetve, hogy tantaluszi kínokban részesítsen a nyelvével. A térdem reménytelenül elgyengült. A csók megtört, és a tekintetünk egymásba fonódott. – Az egyetlen. – Az enyém vagy – leheltem vissza, magamban szíva az ízét és az illatát. – Ha öt átkozott percre abbahagynád a menekülést előlem, ezt én is elmondhattam volna neked. Az ajkam szétnyílt, és újra megcsókoltam, nyalogatva, incselkedőn. Válaszként felmordult, az ölébe kapott, és maga köré kulcsolta a lábamat. – Most pedig engedd, hogy megmutassam. Bólintottam. A holnapról nem nyilatkozhatom, vagy az azutánról, de ma este semmi sem állhat közénk. A szoknyám alá csúsztatta a kezét, és egy hirtelen rántással letépte rólam a leheletvékony bugyimat. A földre hajította, majd az egyik hosszú bőrkanapéhoz vitt, és lefektetett. Fölém ereszkedett, a karjaival mintegy ketrecbe zárva. Izgatottan feszítettem ívbe a hátam, tudtam, hogy nemsokára ismét bennem lesz, ott, ahol már napok óta akartam, amióta csak faképnél hagytam. A csípőjével az ágynak szegezett, ágyékát nekem nyomta, biztos

ígéretként az elkövetkezendőkre. Fürgén kigomboltam az ingét, és lassan végighúztam mellbimbóimat a mellkasát borító selymes szőrszálakon. Gyengéden megujjazott, ujjait könnyedén becsúsztatta nedves nyílásomon, olyan szögben hajlítgatva, hogy elérje a Gpontomat, miközben a tenyere alsó részével csiklóm duzzadt csomóját izgatta. Az orgazmus határán reszketni kezdtem. Lassított, és a lábam közé hajolt, forró csókokat hintve combom belső felére. Megpróbáltam visszatéríteni, de kevés sikerrel. – Kérlek, Blake, ne várass meg. – Meg akarlak kóstolni, bébi – mondta, keményen pumpálva az ujjaival. Felsikoltottam, majdhogynem félőrülten a vágytól. – Muszáj, hogy belém gyere. Most! Az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot, és a könyörtelen baszási stílusának ígérete csak olaj volt a tűzre. Kihúzta belőlem az ujjait, kicsatolta az övét, és lejjebb húzta a nadrágját, éppen annyira, hogy kiszabadíthassa a farkát. Megragadtam kőkemény férfiasságát, és a forró, masszív hústömeggel saját forrongó nyílásom körül kezdtem körözni, miközben átadtam magam a nagyszerű képzetnek, hogy miket csinál majd velem. Végül a puncimhoz helyeztem, és óvatosan magamba vezettem. Lassan, fokozatosan tövig merült bennem. Az érzés égető volt és intenzív. Mindent betöltő. Hirtelen magával ragadtak az érzelmek, és én minden erőmmel küzdöttem ellenük. A mellem elnehezült, mintha a

szívem bármelyik pillanatban felrobbanhatna. Kétségbeesve próbáltam elterelni a figyelmemet arról, hogy ez mit jelenthet, és még elkeseredettebben csókoltam, mint eddig. A nyelvünk mohón összefonódott a pillanat hevében. Szükségem van erre. Szükségem van rá. Fáradhatatlanul mozogtam alatta, megrészegülve farkának súrlódó érzésétől magamban. Birtokolni akartam, és azt akartam, hogy birtokoljon. Mindössze ezt az egyetlen módot ismertem, hogy ne gondoljon másra, csakis rám. – Bassz meg, Blake! – Örömmel. Belém döfte magát, durván és mélyen, újra és újra tövig hatolva. A nevével az ajkamon élveztem el, és miközben a hullámok átcsaptak fölöttem, az arcomon forró könnyek csorogtak. Megpróbáltam letörölni, mielőtt észrevenné, de a szájával feltartóztatva gondosan lecsókolta őket. Az érintése gyógyírt jelentett intenzív kielégülésemre és az elmúlt pár nap fájó elkülönülésére. Mielőtt szöget váltott volna, lassan lefékezett, és még erősebb hatásfokra emelte lökéseinek büntető erejét. Összerándultam, egy újabb orgazmus határára érkeztem. – Még – nyöszörögtem. A fejem hátrahanyatlott, az érzések túláradtak bennem, én mégis többet akartam. – Még? – Mélyebben. Hirtelen leállt, és a levegő a torkomon akadt. Hasra perdített, magam alá húzta a térdemet, és olyan keményen rácsapott a fenekemre, hogy feljajdultam. A fájdalom visszarántott a

valóságba. Mielőtt tiltakozhattam volna, újra belém verte a farkát, olyan kíméletlen erővel ostromolva, hogy a lélegzetem is elakadt. Teljesen kihúzta magát, majd – üresen és sajgón magamra hagyva – fölém hajolt. – Nincs több menekülés előlem, Erica. Komolyan mondom. – A hangja érdes volt, forró lehelete a nyakamat csiklandozta. – Blake, könyörgök – nyögtem, reménytelenül nyújtózkodva felé. – Ígérd meg. – Igen. Megígérem. Felegyenesedett, és a tenyere kíméletlenül az előbbi helyen landolt. Az ütés helye még mindig csípett, miközben a farka durván belém hasított. Ismét visszahúzta magát. Kétségbeesetten toltam felé magam, az orgazmus vágya minden gátlásomat porig rombolta. Válaszolt a könyörgésemre, és újra kitartóan mozogni kezdett bennem, s amikor a keze ismét a fenekemhez ért, önkéntelenül szorosan köré záródtam. – Még! – visítottam. Gyorsított a tempón, egyszer sem törve meg, és minden egyes jól kimért csapással az eksztázis felé taszított. Egész testemben remegtem, az izmaim reflexszerűen megfeszültek, ahogy elértem végső határomat. A kanapéba nyögtem, körmeim a drága anyagba vájtak, és olyan velőtrázó sikollyal mentem el, amit még a kidobósrác is meghallott. Blake is megtalálta a saját feloldozását, egy remegő sóhaj kíséretében belém ürítette magát, s a lélegzete a tarkómat cirógatta, miközben a hátamra rogyott. Leheletnyi szünetet tartott, majd szembefordított

magával, és egy gyengéd, légies csókot nyomott a számra. – Ez eléggé más volt – motyogtam elcsigázva, vagy inkább megruházva. – Élvezted – jegyezte meg Blake. Egyetértőn felnyögtem, és köré zártam a lábamat. Elvigyorodott. – Amilyen kis parancsolgatós domina vagy, remek alárendelt válna belőled. A szemem elkerekedett. – Aligha jellemezném alárendeltnek magam. Elnevetette magát. – Úgy mondod, mintha ez valami káromkodás lenne. – Nekem az. Én nem… – Várj, mielőtt belekezdenél, hadd kérdezzek tőled valamit. Akarod, hogy máskor is ezt csináljam? Némán pislogtam, váratlanul borzasztóan zavarba jöttem, hogy el fogja ismertetni velem. A pillanat hevében hagyni, hogy elfenekeljenek, teljesen más, mint szemtől szembe vitatni meg. – Nem tudom. Talán. – Helyes. Mert tervbe van véve. – Az arckifejezése kétséget sem hagyott afelől, hogy komolyan gondolja, a hangja is keményebb volt, mint máskor. A bőröm kipirult, ismét elöntött az izgatottsággal vegyes forróság. Vitába akartam szállni vele, a képébe vágni, hogy mit képzel, de a puszta gondolattól is felizgultam. – Olyan dolgokra veszel rá, hogy akarjam, amikről fogalmam sincs, hogy akarom-e. – Az ágyban olyan dolgokra is vágyhatsz, amiket a hétköznapi életben nem tennél meg. És ígérem, nyilvánosan nem

náspángollak el. – Elmosolyodott, és az arca ellágyult, ahogy elindult lefelé a testemen. – Hacsak nem leszel nagyon rossz kislány. – A szájába vette kemény mellbimbómat, és ráharapott. Ó, ezt szeretem. A testem megfeszült, és halkan zihálni kezdtem. – Jó leszek – fogadkoztam magamon kívül. Blake jót kuncogott magában. – Azt kétlem. – Annyira rossz vagyok? A szeme elsötétült, a szája szöglete vészjósló mosolyra húzódott. – Lehet, hogy meg kellene barátkoznod a büntetés gondolatával. Keményen beszívta a mellbimbómat, és az ujjai között megcsavarta a másikat, épp annyira szorítva meg, hogy a kellő mértékű fájdalmat kiváltsa. A lélegzetem elakadt, de nem könyörült. – Honnan tudjam, hogy ez nem csak egy újabb fejezet a hogyan irányítsuk az egész életemet játékodban? Először a lakás, most ez… – lihegtem, alig tudva egyenes mederbe terelni a gondolataimat. – Ez egy csábító elképzelés, de nem hiszem, hogy hagynád, hogy végigjátsszam. – Feljebb kúszott, szájával a kulcscsontomat súrolta. A nyakamat szopogatva, tovább gyötörte a mellbimbóimat. A tenyerébe nyomtam a mellemet, és elégedett mosoly ült ki az arcára, ahogy lassan elhúzódott és felállt. Még mindig keményen ágaskodott, vadító bemutatóként az állóképesség határairól. Durcás képet vágtam, amikor visszatuszkolta magát a nadrágjába. – Ne húzd fel az orrod. Hadd vigyelek haza. – A szemében ott csillogott a „még több” csábító ígérete.

Nem telt bele húsz perc, és már be is vetettük magunkat Alli lakásának az ajtaján. Néhány pillanattal később Blake ott feküdt alattam a vendégágy tűzpiros takaróján, ahová oly sok napja elképzeltem. Az előző fenyítés és a kis eszmecserénk ellenére, hogy a szubja legyek, még mindig égtem a vágytól, hogy az övé lehessek. Vadul letéptem az ingét, a nyelvemmel kényeztetve, nyalogatva a bőrt, ami a nadrágjához vezetett, majd egy rántással szabaddá tettem. Blake felült, és kibújtatott a ruhámból. Meztelenül és mohó vágyakozással telve hagytam, hogy a kezem bebarangolja forró lázban égő bőrét, míg ő a szájával fedezte fel a testemet, imádattal hódolva minden négyzetcentiméteremnek. Lágy lehelete felmelengette túlérzékeny bőrömet, és még jobban felélesztette a bennem lobogó tüzet. – Erica, elképesztő tested van – duruzsolta mély hangon. Szinte tapintani tudtam telhetetlen vágyakozását, fanatikus eltökéltségét, hogy birtokolhasson. Minden lehetséges módon. A vállamról a csuklómra siklott a keze, és egy kezébe szorítva mindkét csuklómat, a hátam mögé feszítette őket. Az ajkamba haraptam és felnyögtem, ahogy apró súrlódó mozdulatokkal a farkához dörzsöltem a csiklómat, és előre-hátra mozogva ingereltem magam, míg a tempó sürgetőbbé nem vált. A szorítása erősödött a csuklómon, és furcsa, irracionális félelem hasított belém. Megmerevedtem, a melleim szégyentelenül ugrottak egyet felé. A szívem dübörögve verte a mellkasomat, miközben vérre menő harcot vívtam az ösztöneimmel, amelyek soha nem engedtek volna meg ekkora kontrollt egy férfinak sem.

– Blake, én nem is tudom. – A hangom a félelem és vágy bizarr elegyétől reszketett, mialatt Blake szorosan fogva tartott. Egy gyengéd csókkal elnémított. – Vigyázok rád, bébi. A hangja határozottan csengett, az arca nyugalmat és magabiztosságot sugárzott. Sokkal nagyobb önuralomról tett tanúbizonyságot, mint azt az adott helyzetben én valaha is képes lettem volna elérni. A szemébe fúrtam a tekintetemet, és a szívem belesajdult az érzésbe, ami ez iránt a férfi iránt elöntött. – Soha nem bántanálak. – Az ujjbegyével végigsimított az ajkamon. Teljes testemmel bíztam benne. Senki más mellett nem éreztem még magam ekkora biztonságban. És ennyire sebezhetőnek. Az izmaimat átjáró feszültség, amely készen állt a küzdelemre, most kiengedett. Megcsókoltam. Kész voltam átadni magam, bármit tervezett is velem. A szívem szaporán kalimpált, a félelem helyébe a várakozás izgalma költözött. Blake a derekam köré fonta az egyik karját, és mielőtt összekapcsolódtunk volna, egy hangyányit megemelt, és én óvatosan belecsúsztam perzselő erekciójába. A szájába vette duzzadó mellbimbómat, majd a nyelvével és a fogával sanyargatta, ahogy a klubban is tette. A kétféle érzés megsemmisítő volt, ugyanakkor fogva is tartott. Képtelen voltam kiengedni a bennem cikázó energiát, hiába értem Blakehez, vagy sürgettem a mozdulatainkat. Ehelyett hosszasan elidőzött bennem, jókora tűzlabdává dagadva, amely fájón

epekedett egyetlen lélegzetvételnyi oxigénért, hogy egy hatalmas robbanással mindent lángba borítson maga körül. Blake megemelte a medencéjét, majd saját hullámzó mozgásomat feleslegessé téve újra és újra belém döfte magát. A hüvelykujjával a klitoriszomon körözött, minden egyes mozdulatot profi szakértelemmel felügyelve, míg tűrőképességem határához nem értem. Meleg, erős kezének irányítása alatt izmaim megfeszültek, és én alávetettem magam az akaratának. – Most már mindent képes vagy érzékelni, ugye, bébi? Amint kimondta a szavakat, a testemet elárasztotta egy intenzív testtudatosság érzés, minden apró porcikámat tisztán éreztem. A belém merülő vaskos farkát, az ujjait, ahogy a vágyam hangjegyein játszanak, akár egy jól ismert dallamon. Megremegtem, minden múló pillanattal jobban elveszítve a fejemet. – Igen… isteni érzés vagy. – Igazad volt, Erica. Olyan dolgokra veszlek rá, hogy akard, amikre soha nem gondoltál volna, hogy akarni fogod. Elengedte a csiklómat, hogy újra megemelje a csípőmet, és még mélyebbre hatoljon. Apró, tehetetlen sikoly szakadt fel belőlem, ahogy teljes nagyságában magamba fogadtam. – Könyörögni fogsz, hogy lefogjalak, és keményen megbasszalak. Hogy uralkodjak a tested felett. – Blake, kérlek…ó, jaj! – Most rögtön akarod, ugye? – Igen. Most. Mindened! – Kontrollálatlanul vonaglottam, a szavai csak még jobban fokozták emésztő éhségemet.

Elengedett, majd váratlanul a hátamra perdített, és rám feküdt. Egy hirtelen rohammal teljes erőből döngölni kezdett, olyan vadul vagdosva magát bennem, hogy egészen az ágy végéig felcsúsztunk. Az orgazmus vakító fehér villámként hasított belém, leállítva a szívverésemet. Zokogva visítottam a nevét, körmeim végigszántották a hátát, és remegve kapaszkodtam a vállába, ahogy a tűzgolyó felrobbant bennem. – Blake! – A tiéd vagyok, Erica – zihálta vágytól elfúló hangon, ahogy egy utolsó morgó lökéssel az ágyhoz szegezte a csípőmet. Percekig csak feküdtünk egymásba gabalyodva, a közös élmény mámorító kötelékében. A testem úszott a színtiszta boldogságban, és átjártak a megkönnyebbülés hullámai. Megsimogattam izzadt fürtjeit, míg ő az arcomat becézgette ujjaival. A tekintete egy pillanatra sem hagyta el az enyémet, már-már rajongó áhítattal fúródott belém. Még soha nem éreztem ennyire közel magam senkihez. Sem fizikailag, sem érzelmileg. Soha senkitől nem éreztem így magam – ennyire meztelennek, ennyire természetesnek. Blake virágszirom puhaságú csókokat hintett megduzzadt ajkamra, és addig susogta imádatát a fülembe, míg agyam lázas pörgése lassan elcsitult, és boldog álomba szenderültem ölelő karjai között. Néhány órával később ébredtem. Hajnalodott, és Blake karja satuként szorított maga mellé, megelőzendő, hogy bármely hátsó indíttatásból lelécelhessek. Óvatosan megfordultam, hogy ránézzek, de amikor megmoccantam, a karja megfeszült a derekamon. Az arca nyugodt és békés volt. Elmosolyodtam.

Pontosan ott voltam, ahol lenni akartam. Puhán a karjára fektettem a kezemet, hogy még közelebb érezzem magamhoz, és megpróbáltam visszaaludni. A következő pillanatban váratlanul megszólalt Blake mobilja a földön heverő nadrágjának a zsebéből. Néhány csengetés után Blake ficeregni kezdett, és odébb gurult az ágyon, hogy felvegye. – Mi a baj? – szólt bele. Különös módja egy beszélgetés elkezdésének. – Hol vagy? – folytatta, a vállához préselve a telefont, miközben a földön lévő ruháiért nyúlt. – Oké, tízre ott leszek. Bontotta a vonalat, és végzett az öltözködéssel, szemmel láthatóan megfeledkezve róla, hogy én is ott vagyok. – Mi történt? – kérdeztem. Megállt, rám pillantott, az arcát aggodalom árnyékolta be. Mi a fene történhetett, hogy csapot-papot itt​hagyva, ebben a szent pillanatban oda kell rohannia? – Sajnálom. Valamit el kell rendeznem. Nem fog sokáig tartani. – Veled mehetek? – Nem, csak pakolj össze. Ha megjöttem, visszaviszlek Bostonba. – Még nem mehetek el. Holnap lesz egy megbeszé​lésem – ellenkeztem az órára pillantva. – Vagyis inkább ma. – Kivel? – Isaac Perryvel reggelizem. – Tedd át máskorra – rendelkezett habozás nélkül. – Elviszlek innen. – Blake, mi a frász folyik itt? – Dacosan összekulcsoltam a

karomat, egy kissé elbizonytalanodva, hogy míg ő teljesen felöltözött, én még mindig csupaszon pompázok. Keserűen sóhajtott. – Most nem tudom elmagyarázni. – Felejtsd el. Én maradok. Majd Bostonban találkozunk, ha itt végeztem. – A lepedőbe csavarva a táskáim​hoz masíroztam. – Bízz bennem, elmegyünk innen – jelentette ki. A szája a nem ismerek kompromisszumot vonallá vékonyodott. – Ha visszajöttem, mindent elmagyarázok. Ígérem. Kutakodva néztem rá. Bárcsak hihetnék neki! Hirtelen áthidalta a köztünk lévő távolságot, és egy csókkal – amitől azt kívántam, bár még tíz percet együtt tölthetnénk – meghozta helyettem a döntést. – Sietek vissza – mondta, majd kiviharzott az ajtón. Lezuhanyoztam, szófogadóan bepakoltam, és kitartóan füstölögtem, amiért hagytam magam rábeszélni, hogy lefújjam a mai találkozót. Végül, míg Blake-re vártam, újra elnyomott az álom. Órákkal később arra ébredtem, hogy mellettem ül az ágyon, és finoman rázogat. – Ideje indulnunk, bébi – suttogta gyöngéd hangon. – Minden rendben van? – kérdeztem, kirázva a pókhálókat a fejemből. – Gyere, a kocsiban megbeszéljük. – Felállt, és a kezébe kapta a bepakolt táskáimat. Villámgyors leltárt készítettem a cuccaimról, majd követtem az ajtón kifelé. Kikanyarodtunk a városból dél felé, és egy halk istenhozzádod mormoltam, amikor eszembe jutott, hogy Allitől el sem tudtam búcsúzni. Majd felhívom később. Jóval később, mikorra remélhetően kialusszák a vélhetően hosszúra sikeredett

éjszakájukat. – Most már felvilágosítanál? – hozakodtam elő a kérdéssel. Blake keze a kormányra szorult. – Ki hívott az előbb? – Alli. Összeráncoltam a homlokomat. Kíváncsi voltam, miért van meg neki Blake száma egyáltalán. Az agyam sorra vette a lehetőségeket, de nem sokra jutottam. – Miért hívott volna fel? – Biztos vagyok benne, hogy Alli jó okkal nem mondta el, de Heathnek komoly drogproblémái vannak. Azt hittem, tiszta, de visszaesett. Kifújtam a levegőt, igyekezve feldolgozni a sokkoló hírt. A fogaskerekek beindultak, és összekötötték a különálló pontokat. Minden a helyére került. Az előző reggeli leharcolt kinézete, a késő éjszakák, és az a megmagyarázhatatlan bizalmatlanság, ami egyből elöntött a közelében. – Milyen fajta drog? – Főként kokain. – Alli – suttogtam. A szám elé kaptam remegő kezemet. Hogy tud ilyen körülmények között is vele maradni? Ez nagyon komoly dolog! Mi van, ha Alli már rá is kapott miatta a drogra? Ez megmagyarázná, miért nem tudtam elérni, és hogy miért fogyott le. Igaz, csak egy hangyányit, de azért észrevettem. – Alli nem használja vele – mondta Blake, mintha a gondolataimban olvasna. Összevontam a szemöldökömet. – Honnan tudod? – Hiszek neki. Annyi Heathszel töltött év után a

süketelésmérőm eléggé kiélesedett. Alli tiszta. Megkönnyebbülten bólintottam, és hirtelen nagyon megsajnáltam Blake-et. Vajon mióta küzdhet vele? Mióta takaríthat fel Heath után? – Mi történt ma? – Bunyóba keveredett az egyik klubban. Kihívták a zsarukat, és kábítószert találtak nála. Ugyanaz a jó öreg történet. – És most mi lesz? – Éjszakára bent tartják. Az óvadékot már elintéztem, utána el kell vinnem a rehabra, hogy megússza a börtönt. Újra. Újra? – Hova viszed? – Arra gondoltam, elviszem New Yorkból. Kokó, modellek, éjszakai klubok. Egyik sem megy a másik kettő nélkül, és sajnos a klubot nem tudja felsodorni. Igyekeztem megemészteni mindent, és összerakni a kirakós darabjait. Utáltam, hogy ennyi ideig a sötétben tapogatóztam. Mióta tudhat erről Alli, és mióta titkolja előlem? Először Sophia, most meg ez. Pár hét alatt annyi titok gyűlt fel közöttünk. Oké, lehet, hogy nem a képembe hazudott, de akkor is elhallgatta az igazat, ami ugyanolyan rossz érzés volt. – Így ismerted meg Sophiát is? – kérdeztem. Haboztam, hogy őt is belekeverjem-e, de képtelen voltam megállni. Egy hosszú percig nem szólalt meg. – Igen. Heathen keresztül ismertem meg. Blake-re meredtem, figyeltem, ahogy azon töpreng, többet is megosszon-e velem. – Azt hiszem, fogalmazhatunk úgy, hogy Sophia Heath köreiben mozgott, vagy fordítva. Nem tudom. Elkezdtünk

találkozgatni, míg egyszer össze nem jött Heathszel, amikor távol voltam. – Lefeküdt vele? – Egyikük sem ismerné el. Nekem addig fel sem tűnt, hogy milyen problémával küzdenek, míg bele nem csöppentem az egyik otthoni partijuk kellős közepébe. Teljesen egymásba feledkeztek. Úgy döntöttem, nem kérdezek semmit, és a legrosszabbat feltételeztem. – És mit csináltál? – Elküldtem őket egy rehabilitációs intézetbe. Megfenyegettem mindkettőjüket, hogy minden kapcsolatot megszakítok velük, míg újra tiszták nem lesznek. Amikor Sophia végigcsinálta a programot, szakítottam vele. Nem fogadta túl jól, de megígértem neki, hogy segítek tiszta lappal kezdeni. – Ezért fektettél be a vállalkozásába. Meglepődés suhant át az arcán. Valószínűleg bármit hajlandó lett volna megtenni, hogy tisztán tartsa, és tudta, hogy a szakítással újra magába szippantaná az örvény. Vajon szerelmes volt belé? – Igen, de a kapcsolatunk itt véget is ér. – Egy pillanatra levette a tekintetét az útról, hogy a szemembe nézzen. – Hiszek neked – feleltem. Amennyire élvezettel lubickoltam a tekintetében, most annyira szerettem volna, ha újra az utat figyelné. – Helyes. – És Alli most mit csináljon? – Természetesen addig maradhat a lakásban, ameddig csak

szükségét érzi. – De a kapcsolatuk? Úgy értem… – Még soha nem láttam ilyennek Allit, ennyire szerelmesnek. De támogathatom a kapcsolatukat, amikor Heathnek ennyi problémája van? Komoly problémája, ami azt illeti. Milliárdos tesó, vagy sem, egy igazi bajkeverő a fickó, és a gondolat, hogy Alli hozzá köti az életét, több mint nyugtalanító. – Ezt neki kell kitalálnia, de nem akarom, hogy te is belevonódjál – mondta. A hangja figyelmeztetőn csengett. Összeszűkült szemel néztem rá. – Ez konkrétan mit akar jelenteni? – Ez azt jelenti, hogy nem akarom, hogy Heath vagy a társaságának a közelében légy, amíg jó hosszú ideig tiszta nem lesz. És ez Allit is magában foglalja. – Azt akarod mondani, hogy nem találkozhatom vele? – gurultam dühbe a javaslatra. – Ha Alli úgy dönt, hogy mellette marad, az az ő választása, de nem engedem, hogy a közelükben légy. Majd szétdurrantam mérgemben, miközben bőszen próbáltam olyan érvvel előhozakodni, amivel megnyerhetem a vitát. Muszáj innom egy kávét. Az ülésem szélére araszoltam, igyekeztem akkora távolságot tartani tőle, amennyi csak kifért az autó lehetőségeiből. – Reggeli? – kérdezte. Kibámultam az ablakon, és nem válaszoltam. Pár percnyi feszült csend után Blake lehajtott az autópályáról, és leparkolt egy klasszikus ötvenes évek hangulatát idéző gyorsétterem előtt az út mentén. Leállította a kocsit, kiszállt, és

megkerülte, hogy kinyissa az ajtót nekem. Amikor kiszálltam, közrefogott a két karjával, és az autónak döntött. A testünk túlságosan közel került egymáshoz, ahhoz képest, amilyen indulatok fortyogtak bennem. – Muszáj, hogy megértsd – kezdte. – Megértsek mit? A beteges irányításmániádat, hogy mindent és mindenkit kontrollálhass a környezetedben? – Ismertél valaha olyan embert, aki függőségben szenvedett? Még szorosabbra kulcsoltam a karom a mellem előtt, a tekintetem elsiklott Blake mellett, és az autópályán suhanó autókra szegeződött. Tisztában voltam vele, most megkísérel meggyőzni, hogy az életem kontrollálása valamiképpen elfogadható. – Nem – ismertem el. – Helyes. Ez maradjon is így. – Nem szabhatod meg, hogy kivel barátkozzam. Azt mondtad, ilyen módon nem akarod dominálni az életemet. – Először is, ezt soha nem mondtam, másodszor, ez most teljesen más. – Remek. – Megrázkódtam. Felpezsdített a gondolat, hogy mélyen legbelül Blake igenis akarja, talán szüksége is van rá, hogy uralkodjon felettem – egy elvárás, ami minden egyes múló perccel egyre mélyebbre rágta magát a kapcsolatunkban. – Erica, hagyd ezt abba. – Hagyjak abba mit? Soha nem kényszeríthetett senki arra, hogy válaszoljak, és rohadtul fixre veheted, hogy neked sem fogok válaszolni! Szóval vésd ezt a kibaszott domináns agyadba, és rágódj rajta egy kicsit!

El akartam menni, de Blake nem mozdult. Csapdába ejtett. – Erica… – Ne Ericázz engem… Felnyögött, és tehetetlenül a hajába túrt, amivel egy hajszálnyira eltávolodtunk egymástól. Blake-re néztem, de amikor a tekintetünk találkozott, a szemében fáradság tükröződött, kimondhatatlan érzelmek dúltak benne, szinte szavak nélkül könyörgött nekem. – Nagyon fontos vagy nekem. Szerelmes vagyok beléd, és minden tőlem telhetőt meg fogok tenni annak érdekében, hogy megvédjelek. Felfogtad? A szívem hatalmasat dobbant. Francba. Francba. Francba. Ennél jobban nem is üthettek volna szíven a szavai. A tenyerem forrón bizseregni kezdett, és vékony réteget képezett rajta az izzadság. Idegesen a nadrágomba töröltem, ahogy a csend egyre fojtogatóbbá nőtt közöttünk. – Heath ezzel szétszakította a családunkat. A szüleim azóta is mindennap azon emésztik magukat, mit rontottak el, és én mindent megteszek, hogy újra egyenesbe hozzam Heatht, imádkozva, hogy végre működjön valami, mielőtt egyszer tényleg megöli magát. Egy kicsit megenyhültem, hálás voltam, hogy ő beszélt. Én még csak értelmezni sem tudtam a bennem vibráló érzelmeket. Szükségem volt egy kávéra, vagy egy kiadós alvásra. De legfőképpen minél távolabb kellett hogy kerüljek a Blake-féle eget rengető szex- és érzelmicunami-buboréktól. Enélkül is épp eléggé elcseszett vagyok. Megráztam a fejem, megpróbálva a kis vitánkra koncentrálni, amit szilárdan eltökéltem, hogy

mindenképpen megnyerek. Blake csavart labdát hajított felém, mégis muszáj lesz valahogy kompromisszumra jutnunk. Bár aggódtam, hogy Blake nem az a típus, aki – ha nem velem van – ilyesfajta megoldásokra törekszik. Mély levegőt vettem, és a mellkasára tettem a kezemet. A szívverése felgyorsult, utánozva az enyémet. – Blake, Alli a legjobb barátom. Ha ragaszkodik Heathhez, hogy végigcsinálja vele, akkor nekem is ott kell lennem, hogy támogathassam. Akárcsak téged. Egy futó pillanatig zavartnak tűnt. Aztán az arckifejezése ismét váltott, és kihúzta magát. – Nekem nincs szükségem támogatásra, Erica. Már hozzászoktam, hogy egyedül oldom meg. Csak nem akarom, hogy megsérülj. Azt nem tudnám elviselni. A mérgem mindent elsöprő vágyba csapott át, hogy eltüntessem a fájdalmát, hogy segítsek neki helyrehozni a dolgokat. – Figyelj rám. Nem játszhatod örökké az univerzum urát, és nem utasíthatod vissza a segítséget azoktól, akik törődnek veled. Blake a kezébe vette a kezemet, és gyengéden megszorította. – Figyelj, ez hosszú éjszaka volt. Beszéljük meg ezt később… amikor már nem leszünk ennyire hullafáradtak. Sóhajtottam és bólintottam, beletörődve, hogy momentán megegyeztünk abban, hogy nem egyeztünk meg.

Tizenötödik fejezet A

csengetés

csak

nem

akart

alábbhagyni.

Elszántan

bevackoltam magam a takaró alá, görcsösen kapaszkodva a gondolatba, hogy még sikerül valahogy visszaaludnom, miközben azt kívántam, bárcsak Alli kinyitná már azt az istenverte ajtót. Ó, hogy a fene essen belé! A szemem felpattant, és fel​ültem. A saját lakásomban voltam. Mivel Sidnek nyoma sem volt, kipattantam az ágyból, hogy felvegyem az ajtó mellett lógó kaputelefont. – Tessék? – Szia, kicsim! – trillázta a kagylóba egy elbűvölő hang. Elmosolyodtam. – Marie, gyere fel! – Megnyomtam a gombot, és beengedtem. Nekiálltam, hogy főzzek egy kávét, és a tűzhely feletti órára sandítottam. Az ebédről lemaradtam – a délután legnagyobb részével egyetemben. A gyomrom mérgesen zúgolódott. Kávé mindenekfelett. Pár perccel később Marie is csatlakozott. Virágos ruhájában üdén fiatalosnak tűnt, a világos színek tökéletes kontrasztot képeztek bőre irigylésre méltó árnyalatával. – Hűha, szép lakás. – A tekintetével végigpásztázta a nappalit, ami most, hogy a bútorok megérkeztek, sokkal kevésbé látszott kihaltnak. Amíg távol voltam, Sid összeszerelt mindent. Még meg sem tudtam köszönni neki. De ami késik, nem múlik. Talán egyszer sikerül összeegyeztetni a napirendünket. – Köszi, imádom – feleltem. – Kávét?

– Víz jó lesz. – Felült az egyik konyhapultnál álló székre, majd a földre hajította a táskáját és a bevásárló​szatyrokat. Egy pillanatig mintha engem tanulmányozott volna. Összevonta a szemét. – Szörnyen nézel ki. Minden rendben? Sóhajtottam, pontosan olyan pocsékul éreztem magam, mint amilyennek sejthetően kinéztem. – Hosszú éjszaka és hosszú történet. A részletektől megkíméllek – feleltem, miközben a kávéfőzőt szuggeráltam, hogy gyorsabban csepegjen. Szükségem volt még néhány extra percre, hogy felébredjek, és visszarántsam magam a valóság talajára, mielőtt azon agyalhatnék, hogy miről is beszéljek. – És veled mi újság? Fejlemények Richarddal? – Ó, nem is tudom. – Vállat volt, és elvette tőlem a vizet. – Neki is megvan a saját élete, és nekem is. Meglátjuk, mi lesz belőle. Gondolom. – Nem hallom az esküvői harangok kongását. – Hátradőltem a konyhapultnak, hogy szembenézzek vele. Marie évek óta kitartóan randizik, és már megszoktam, hogy minden egyes udvarlóját potenciális férjjelöltként emlegeti. Hatalmas szíve van, de mégsem találta még meg Mr. Jófiút. Isten a tanúm, egy menthetetlen romantikus álmodozó, aki bárki másnál jobban megérdemelne egy jó kapcsolatot. – Esélytelen. Mindketten hozzászoktunk a saját szabadságunkhoz. Azt hiszem, ahogy öregszel, egyre nehezebben változtatod meg az életedet valaki kedvéért. – Aprót sóhajtott, és szórakozottan forgatni kezdte a poharát. – Néha hiányoznak azok az idők, amikor teljesen fel tudtam oldódni valakiben, és az a valaki is bennem.

– Ez nem hangzik túl egészségesen. – Talán nem mindig, de mámorító érzés. Semmi sincs ehhez fogható. Egyszer ki kéne próbálnod – kacsintott rám. – Sajnos azt hiszem, pillanatnyilag éppen nyakig süllyedtem benne. – A titokzatos hódoló? Nagy levegőt vettem, rájöttem, hogy ő még a felét sem tudja, a Blake-kel történteknek. – Igen. Mr. Titokzatos. Blake-nek hívják. Tulajdonképpen pár emelettel feljebb lakik. A szemöldöke egyből felszaladt. – Lemaradtam valamiről? – Elég bonyolult, de úgy tűnik, velem akar lenni. És, azt hiszem, én is vele. – Elhallgattam, nem tudtam, hogyan öntsem szavakba, amit Blake iránt érzek. – Akkor mi a probléma? Felkaptam egy bögrét, és mielőtt teljesen lefőtt volna a kávé, óvatosan megtöltöttem, majd lassan belekortyoltam. Volt benne valami, amit mondott. Már én is feltettem magamnak ugyanezt a kérdést. Miért küzdök ilyen elkeseredetten, hogy elnyomjam a Blake iránti érzéseimet? – Csak… rémisztő – feleltem. – Először is, Blake annyira valóságos és intenzív. Másodszor pedig, eddig még soha nem volt senkire szükségem, de minél többet vagyunk együtt… mintha nem is tudnánk másra gondolni. Annyira őrjítő! Lehunytam a szemem, hogy kiebrudaljam a fejemből, de lehetetlen küldetés volt. Mindenütt ott volt, még akkor is, ha nem voltunk együtt. És amikor nem voltunk együtt, égtem a vágytól, hogy vele lehessek. Természetesen a szex is páratlan volt, de amikor éppen nem estünk egymásnak az ágyban, a vele

való együttlét mindig olyan érzetet keltett, mintha ez lenne a világon a leghelyénvalóbb dolog. Nincs más összehasonlítási alapom, csak a rövid életű, feledhető kalandok sorozata, olyan srácokkal, akik jobb híján velem ütötték el az idejüket, míg végül a szüleik jóvoltából be nem házasodtak egy szenátor vagy akárki családjába. Nem tudtam mihez viszonyítani. – Fülig belészerettél, kicsim – szólalt meg Marie. – Tudom. De én nem akarom elveszíteni magamat, Marie. Egész idáig eljutottam, és tudom, hogy ki vagyok. Szeretem az életemet és a függetlenségemet, csakúgy, mint te. Miért változtatnék ezen, és miért adjam fel magamat valakiért, akit alig ismerek? – Feladod magad, Erica, mert a megfelelő emberrel valami sokkal nagyszerűbbé váltok majd együtt, valamivé, ami jelen pillanatban még a legvadabb fantáziádat is túlszárnyalja. A szavai a fejemben visszhangoztak, és lényem legmélyéig hatoltak. Az ajkam alig észrevehetően megremegett, és kipislogtam a szemem sarkát csípő könnyeket. – Azt hiszem, szeretem – suttogtam. – És ez a frászt hozza rám. Marie lehuppant a székről, és odalépett hozzám, hogy szorosan átöleljen. Viszonoztam az ölelést, hálásan, hogy része az életemnek. De hogy adhatnám oda a szívemet egy ilyen alaknak, mint Blake? Annyi titok lappang az életében, nem is beszélve a súlyos irányításmániájáról. El sem tudom képzelni, hogy fogjuk hosszú távon megoldani ennyi buktatóval. És ha nem sikerül, hogy fogom túlélni azok után, amiken átmentem? – Van valamim a számodra. – Félbeszakította baljós gondolataimat, és felállt, hogy idehozza a bevásárlótáskáját.

Előhalászott belőle egy öreg cipősdobozt, és a kezembe nyomta. A pulthoz vittem, és kinyitottam. Egy halom régi fénykép volt benne édesanyám főiskolás éveiről, amikor Marie első szárnypróbálgatásait tette a fotózás terén. – Valamit kerestem, és ezekre akadtam. Téged illetnek. Átfutottam a képeket, majd minden fotót alaposan is megnéztem. Édesanyám arca és mosolya felmelegített. Az ehhez hasonló pillanatokban jobban hiányzott, mint valaha. Keményen erőlködtem, hogy felidézzem a hangját, felhőtlen nevetését. Annyi idő eltelt már azóta, de a szeretetének az emléke még mindig ott élt bennem, egy szavak nélküli dallam, amely téren és időn túl is képes volt megmelengetni a lelkemet. Marie a vállamra hajolva nézegette a képeket, mintha most látná először őket, és néhányhoz lelkes kommentárt fűzött. Az egyik fénykép hirtelen nagyon megragadta a figyelmemet. Vékony dzsekiben öt barát pózolt egymást átkarolva a kamera előtt, a mögöttük lévő lombkoronából ítélve hűvös őszi nap lehetett. Volt valami a fotón, amitől nagyot dobbant a szívem. Édesanyám boldogan nevetett, szőke haját az arcába fújta a szél. A mellette álló fiú felé fordult. A többiekétől eltérően az ő arckifejezésükben sokkal több volt, mint az az adott idilli pillanatból adódna – egy villanásnyi imádattal átitatott pillantás, amelyet csak mostanában kezdtem megérteni. – Ki ez a férfi? – mutattam a homokszőke hajú, kék szemű srácra. Amikor Marie nem válaszolt, odafordultam hozzá, és láttam, hogy a fejét csóválja. – Egy régi barát. Azt hiszem. Nem emlékszem.

– Nekem úgy tűnik, az anyukám elég jól ismerte. – Pattynek rengeteg barátja volt. Nagyon karizmatikus személyiség volt. Esküszöm, a fél iskola szerelmes volt belé. – Marie… – Erica, nem tudom, ki ez az ember. Bárcsak megmondhatnám. – Sietve felkapta a táskáját, és megigazgatta a sminkjét a kis tükrében. Marie energikus volt, gondtalan, néha kicsit éretlen is, de hazudni soha nem tudott jól. Valamit szándékosan nem árul el nekem. Furdalt a kíváncsiság, hogy miért, de nem akartam tovább erőszakoskodni. – Édesem, én mentem. Majd tudósíts, hogy alakul Mr. Titokzatos Blake-kel, okés? – Elmosolyodott, mintha az elmúlt öt perc meg sem történt volna. – Oké. Sok szerencsét Richardhoz is. Erőtlen kacajjal válaszolt, ami Richardot illetően nem túl sok bizakodásra adott okot. Kinyitotta az ajtót, és ijedtében nagyot visított, amikor a bejáratnál Blake-be futott. Blake hasonlóan megilletődött képet vágott. Elnevettem magam, és csatlakoztam hozzájuk a küszöbön. – Marie, ő Blake. Blake, ő a barátom, Marie. – Örülök, hogy megismerhetem, Marie – mondta lélegzetelállító mosoly kíséretében. Marie válaszként érthetetlenül motyogott valamit, majd egy mindentudó vigyort villantva rám, fürgén távozott. Blake mezítláb és frissen zuhanyozva az ajtófélfának dőlt. Kezét hanyagul szörfnadrágja zsebébe mélyesztette, felül egy szimpla fehér pólót viselt. Csak ő képes egy ilyen egyszerű

viseletet ennyire szexissé varázsolni. – Mit szólnál, ha rendelnénk valami finomat ma estére? – kérdezte. – Jól hangzik. Még mindig eléggé kimerült vagyok. – Én is. Thai konyha? – Oké. Fent találkozunk. Még át kell öltöznöm – mutattam a pizsamámra. – Nem muszáj. A ruha opcionális, tudod – közölte fülig érő szájjal. Égnek emeltem a szemem, és miközben igyekeztem elrejteni a mosolyomat, játékosan vállon vertem, majd visszaiszkoltam a lakásomba. * – Ó, egek! – nyögtem. – Azt hiszem, soha többé nem fogok főzni. – Ezt nem engedhetem – mondta Blake két harapás között, miközben megpróbálta előbűvölni az alumí​nium​dobozban lapuló üvegtésztát. Azt hitte, viccelek, de ez volt életem legjobb thai kajája. Tele hassal, elcsigázva lerogytunk a díványra. – Van kedved egy filmhez? – kérdezte. – Úgy érted, menjünk moziba? – Nem, maradhatunk is, hacsak nem akarsz elmenni. – És mi van a zéró elektronika szabállyal? – Inkább csak irányelv. – Kihúzta az előttünk lévő dohányzóasztal egyik fiókját, és kiválasztott egy távirányítót a temérdek hasonló közül. Bármit is nyomott meg, a következő

pillanatban hatalmas LCD televízió bújt elő a falburkolat egy rejtett zugából. – Nekem jól hangzik. Válassz valamit, én addig feltakarítok. – Összeszedtem a maradékot, és kivittem a konyhába. A szemem hirtelen megakadt egy apró fekete bársonydobozon, ami magányosan várakozott a konyhapulton. Igyekeztem nem törődni vele, és a maradványok elpakolására koncentrálni. – Az a tiéd – mondta Blake, a konyha túlsó végén lévő pultnak dőlve. A meglepődéstől elkerekedett a szemem. – Az? – mutattam a dobozra. – New Yorkban akartam odaadni, de olyan sietősen távoztunk, hogy nem volt rá alkalmam. Ó. – Nyisd ki – mondta azon a szexin reszelős, mély hangon, amitől egyből megfeledkeztem mindenről. Óvatosan a doboz felé nyúltam, miközben Blake közelebb jött. Csak tartottam a kezemben, képtelen voltam kinyitni. Pár kínos másodperc után Blake felpattintotta a tetejét, felfedve két kecses gyémánt karkötőt, amelyek csatjáról apró dísz fityegett. Kiemeltem az egyiket, és észrevettem, hogy a miniatűr dísz egy a briliánshoz tökéletesen passzoló, platinából készült rulettkereket formáz. – Mert az én saját szerencsetalizmánom voltál – duruzsolta. Elmosolyodtam az emlékre. El kellett ismernem, tényleg elég nagy szerencse volt. Kivettem a másodikat is. Ezen egy ízléses, vékony hálókból összefonódó szív lógott. A szívem vad kalimpálásba kezdett, az

idegeim pattanásig feszültek. – Minden dísz jelent valamit – mondta csendesen. Félretette a dobozt, és mindkét karkötőt a bal csuklómra csatolta, majd lágy csókot lehelt a tenyerembe. – Köszönöm – nyögtem. A hangom megbicsaklott. A karkötők csodásak voltak. Egyszerűek és elegánsak. Blake-et ismerve biztos egy vagyont kóstáltak, mégis a mögöttes jelentésük volt az, ami elakasztotta a lélegzetemet. Egész délután az járt a fejemben, amit reggel mondott nekem, azon merengve, hogy csupán futó szeszélyből csúszott ki a száján, hogy szeret, vagy a vita hevében próbálta ezzel alátámasztani az érvelését. De az ajándék egyértelműen alátámasztotta a kijelentését. Már azelőtt tudta, mielőtt kimondta volna. A szavak a torkomon akadtak. Még akartam volna mondani valamit. Én is szerettem Blake-et. Próbáltam meggyőzni magam, hogy nem vagyok túl nevetséges. A szavak és minden, amit jelentettek, mintha belülről szaggattak volna szét. Akartam, hogy ő is tudja, de valami mégis némaságra ítélt. Szótlanul játszadoztam a karkötővel – a bőrömet súroló hűvös fém érzete, a díszek tompa csilingelése mindig rá fog emlékeztetni. Még ha távol vagyunk is egymástól. Mielőtt megszólalhattam volna, a keze közé vette az arcomat, és lehajolt, hogy megcsókoljon. Végigfutattam ujjaimat a hajában, és minden szenvedélyemmel visszacsókoltam, azon az egyetlen módon mondva el az érzelmeimet, amit ismertem. Blake viszonozta a csókot, és erős karjával magához vonva szorosan tartott. – Erica…

– Csss. – Mielőtt folytathatta volna, a szájához nyomtam az ujjamat. Képtelen lettem volna újra hallani, tudván, hogy én most nem tudom kimondani ugyanezt. Ehelyett gyengéden megcsókoltam, és lehunytam a szemem, hogy elkerüljem a tekintetét. Mielőtt továbbmehettünk volna, megállt, megfogta a kezem, és a nappaliba vezetett. A film elkezdődött, és én megkönnyebbülten befészkeltem magam a karjai közé. Kényelmesen elhelyezkedtünk, miközben kiélveztem a pillanatot. Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen megelégedettséget éreztem volna bárki mellett. Szavak nélkül, elvárások nélkül a következő két órát – az elmúlt napok drámai eseményeiről elfeledkezve – szorosan összebújva töltöttük. Végül elbóbiskoltam a karjai között. Amikor felébredtem, a lakásban csend és sötétség honolt. Blake olyan könnyedén vitt be a hálószobába, mintha súlytalan volnék. Lefektetett az ágyra, és segített kibújni a ruháimból. A szunyókálástól kipihenve, alig észrevehetően újra buzogni kezdett bennem az energia. A testem életre kelt az érintése alatt. – Azt hittem, fáradt vagy. – Már nem vagyok – motyogtam. Folytattam a vetkőzést, ahol Blake abbahagyta, és kibújtam ujjatlan trikómból és melltartómból. Kéjesen elnyúltam az ágyon, és vártam, hogy csatlakozzon. Levette a pólóját, felfedve csupasz mellkasát. – Látom, gondoskodsz róla, hogy ne unatkozzam. Elmosolyodtam. – Te voltál az, aki azt mondta, a kapcsolatok komoly figyelemelterelőnek bizonyulnak.

– Csak reméltem, hogy én leszek az a bizonyos figyelemelterelő. Letolta a nadrágját, és feltárulkozott vaskos erekciója. A szoba halvány fényében káprázatosan festett. Szoborszépségű testének izmos domborulatain árnyak játszadoztak. A látványra keményen az ajkamba haraptam. – Akkor vond el a figyelmemet. Minden értelemben. Az ágyra mászott, és ahogy közelebb kúszott, a matrac besüllyedt a súlya alatt. – Feküdj vissza, és sokkal többet kapsz, mint egy kis figyelemelterelés. A hátamra feküdtem. Lehúzta a bugyimat, és egyből a lábam között lévő szaftos húsdarabra vetette magát, szakértő fortéllyal nyalogatva. Felnyögött, és a nyelvét finoman rezegtetve, incselkedő mozdulatokkal ingerelte érzékeny csiklómat. – Kibaszottul imádok idelent lenni – mondta. A lehelete lágy szellőként csiklandozta nedves nyílásomat. – Egész nap el tudnám nyalogatni az édes, kicsi puncidat. A szavaitól teljesen beindultam. Gyorsítottam, a kielégülés ígérete tomboló viharként kavargott bennem. A csípőmbe bökte az ujját, hogy maradjak nyugton, amikor önkéntelenül ficánkolni kezdtem. Kitartottam, és ahogy az orgazmus közeledett, az alattam lévő lepedőbe markoltam. Felsikoltottam, a testem kontrollálatlanul rángott, de mielőtt az utolsó rángás is végigfutott volna rajtam, befészkelte csípőjét a lábam közé, és belém nyomta magát, olyan szögbe emelve a csípőmet, hogy rögtön az első lökésre a legmélyebbre hatoljon. A lélegzetem is elakadt, ahogy kinyúltam, hogy

hozzáidomuljak. A testem tökéletesen megfeszült. – Ez annyira jó – ziháltam. Lassan mozgott bennem, olyan nyugodt ritmust diktált, amelyhez örömmel csatlakoztam. Lassú, mély lökések. Semmi sincs ehhez fogható. Mintha hazaérkeztél volna. Ez az, ahol minden este lenni szeretnék. A karjai közt, ahol megízlelhetem a testem fölé nehezedő teste édes nyomását, az érzést, ahogy bennem van, körülöttem, teljesen kitöltve, és fáradhatatlanul dolgozva rajtam, míg fel nem oldódunk egymásban – míg át nem éljük ezt a csodát. – Jesszus, Erica. Annyira szűk vagy – mormolta a nyakamba. – Tökéletes. Levegő után kapkodtam, és az éltető oxigénnel együtt a szerelmet is magamba szippantottam. A hideg futkosott a bőrömön. Bolond voltam, ha azt hittem, hogy nélküle is tovább létezhetek, e nélkül. Az övé voltam minden elképzelhető módon. Még soha nem vágytam rá ennyire őrülten, és nem akartam, hogy ez a pillanat valaha is véget érjen. Lassan elnyújtva szeretkeztünk, de ez ugyanolyan mélyreható élményt nyújtott, mint a vad, könyörtelen kufircolások. Lágy simogatásaiba és fenséges illatába burkolózva görcsösen kapaszkodtam kisportolt testébe és az ígéretbe, hogy csillapítja mohó éhségemet, ami már-már felemésztett, ahogy a testünk egymáshoz ért. Szorosan tartott, miközben egy újabb orgazmus éledezett bennem, lassan és biztosan hatalmába kerített a gyönyör. A testemet elárasztó érzésektől lehunytam a szemem, de Blake megmerevedett. – Nézz rám – suttogta.

A

testem

a

legcsekélyebb

parancsára

is

vakon

engedelmeskedett. Kinyitottam a szememet, és a tekintetében lángoló szenvedélytől és szerelemtől fájdalmasan összeszorult a szívem. Többé már nincs értelme tagadni: szerelmes vagyok ebbe a férfiba.

Tizenhatodik fejezet Amikor felébredtem, a nap már fent volt. Blake elment, de hagyott egy üzenetet. Reggelt, főnök! Csináltam neked reggelire gyümölcssalit. A hűtőben találod. Később találkozunk. Szeretlek, B. A gyomrom parányi szaltót vetett, mint amikor a hullámvasúton a nemesebbik feleddel zuttyansz egyet. A konyhába slattyogtam, és a frizsiderben egy tál gusztusosan elkészített, apróra vágott gyümölcs várt. Elmosolyodtam, és a cetlivel együtt visszacsoszogtam a hálószobámba, majd a parafa táblára tűztem az üzenetet. Lezuhanyoztam, felöltöztem, és igyekeztem az előttem tornyosuló feladatokra összpontosítani. Pár óra múltán végre sikerült is valamiféle haladást produkálnom, amikor Sid váratlanul belépett a lakásba. Amikor észrevett, megtorpant. – Visszajöttél. – Vissza. És te merre jártál? – kukucskáltam ki a laptop képernyője felett. A haja szanaszét állt, nagy barna szeme fáradtan csillogott. – Van ez a lány, Cady. Itt lakik a földszinten. – Na, most hallgass el. – Uh, oké – felelte összevont szemöldökkel.

– Jaj, ne haragudj, ez virágnyelven azt jelenti: kérlek, folytasd. – Megvan neki az új Call of Duty játékprogram, szóval késő éjjelig fent voltunk. Ott aludtam el. – Kedveled Cadyt? – kérdeztem cseppet sem törődve azzal, hogy talán kissé túl korai a kérdés. Ez óriási haladás volt, és Cady épp eléggé konvenciómentesnek és tech-kockának tűnt ahhoz, hogy akár működhessen is a dolog. – Igen, kedves lány – dugta zsebre zavartan a kezét. – Csúcs. – Igyekeztem palástolni az izgatottságomat. – Ja, és köszi, hogy összeszerelted a bútorokat. – Nem gond. Tulajdonképpen egész jó móka volt. Elvigyorodtam. – Nem biztos, hogy más is így gondolná. Vállat vont. – Lehet. És milyen volt az utad? Egy pillanatig hezitáltam. Hogyan cenzúrázzam az események kusza láncolatát, amelyek miatt ilyen rövid ideig maradtam? Blake exbarátnőjének fenyegetése, a váratlan kibékülésem Blake-kel, és a hab a tortán Heath drogproblémái, amelyek beláthatatlan következménnyel lehetnek Allire. Alli még mindig nem válaszolt a hívásaimra és az üzeneteimre sem. – Szereztem pár fontos kapcsolatot – mondtam, és ennyiben is hagytam a dolgot. Alli és Sid soha nem álltak különösebben közel egymáshoz, és jobb, ha Sid az üzletre fordítja az energiáit, ahelyett hogy ezen töprengene, vagy egyáltalán tudomást szerezne róla. – Jól hangzik. – A homlokára csapott, jelezve, hogy sürgősen vissza kell vonulnia a barlangjába. – Figyu, lehet, hogy szükségem lesz a segítségedre valamiben – állítottam meg.

– Miben? – fordult vissza. – Itt várj. A hálóba sprinteltem, és kikaptam a fotót a dobozból. Visszajöttem, és letettem elé a pultra. – Kik ezek? – Ő az anyukám. És ő – feleltem nagy nyomatékkal a hangomban, és a mellette álló férfira mutattam – nagy eséllyel az apám is lehet. A szeme felpattant, és felváltva cikázott a fénykép és köztem. – És én hogy jövök a képbe? – Szeretnélek megkérni, hogy segíts kideríteni, ki ez a férfi. – A fényképről? – A Harvardon végzett 1991-ben, anyuval együtt. Ennyi infóm van, meg a fotó. Sid a kezébe vette a képet. Összeráncolta a homlokát, és a száját enyhén csücsörítette, amit jó jelnek vettem, mert kizárólag akkor vágott ilyen képet, amikor nagyon agyalt valamin. Úgy tűnt, tud és fog is segíteni. – Mi a terved? – kérdeztem próbaképp. – Hacsak nincs a Harvardnak nyilvános adatbázisa a volt diákokról, amit erősen kétlek, hogy van, ki kell találnom, hogyan szerezzem meg az adatokat. Aztán lefuttatok valamilyen pöpec arcfelismerő programot, és meg is vagyunk. – Nem lesz gondod belőle? – A kérésem valószínűleg durva illegális behatolást kívánt. Máris mardosott a bűntudat. A könyvtárban is végigböngészhetem az évkönyveket, és ugyanerre az eredményre jutok, de Sid módszere egyértelműen gyorsabb és pontosabb.

Félrebiccentette a fejét. – Ez a fickó tényleg az apád? – Bárcsak tudnám. – Rendben. Majd szólok, hogy mit találtam – mondta. Visszament a szobájába, és magával vitte a képet. Újra minden figyelmemmel a laptopom felé fordultam. Még mindig egy csomó dolgom volt, beleértve a tengernyi önéletrajz átnézését, amik azóta gyűltek össze, hogy az utazásom előtt meghirdettem Alli pozícióját. Most meg persze képtelen vagyok koncentrálni. Vajon meddig fog tartani ez a kutatás? Mi van, ha Sid pár órán belül megtalálja? Mi van, ha egyáltalán nem találja meg? Kényszeresen rágcsáltam a körmömet. Hirtelen megszólalt a mobilom, és kis híján kipattantam a székemből. A szám el volt mentve a mobilomban, azonnal megismertem. Mély lélegzetet vettem, és vidáman beleszóltam. – Szia, Isaac. – Hálás voltam bármiért, ami képes volt elterelni a figyelmemet. – Mit csinálsz ma este? – kérdezte fesztelen hangon, ami egyből eszembe juttatta, milyen elbűvölő volt személyesen. Haboztam. – Nem is tudom. Miért? – Ma délután Bostonba repülök. Gondoltam, összefuthatnánk, míg a városban vagyok. – Ó, persze. – Még mindig bűntudatom volt, amiért bármiféle hihető magyarázat nélkül, az utolsó pillanatban lemondtam. Annyit tudott, hogy valami üzleti ügy miatt vasárnap kora hajnalban váratlanul haza kellett utaznom. – Csodás. Este hat, Park Plaza? – Szuper. Akkor ott találkozunk. Letettem. Az Isaackal való találka izgalmát jócskán mérsékelte

a tény, hogy sokkal szívesebben vacsoráztam volna Blake-kel helyette. Máris rettentően hiányzott. Menthetetlenül beleszerettem. És akkor mi van? Ideje abbahagynom ezt az önostorozást, valahányszor csak egy lépéssel mélyül a kapcsolatunk. Ha menthetetlenül szerelmes leszek, akkor teljes szívből fogom csinálni, és semmit sem fogok megbánni. Az órára pillantottam, majd jó egy másodpercnyi tépelődés után, üzenetet küldtem Blake-nek. E.: Meglátogathatlak az irodában? B.: Kérlek, ne habozz! Átvedlettem egy bézs ceruzaszoknyába és egy dekoratív fehér blúzba, a hajamat pedig kiegyenesítettem, selymesen fényessé és csillogóvá varázsolva. Lecsekkoltam magam a tükörben, és elégedetten állapítottam meg, hogy kellően elegáns vagyok egy munkavacsorára Isaackal, és kellően szexi, hogy legyen min Blake-nek fantáziálnia, miután magára hagytam. Amikor megérkeztem, Blake nem volt a központi irodahelyiségben. Szemmel láthatóan senkinek sem tűnt fel, hogy ott vagyok, ezért hátramentem a privát irodájába. Blake a három gigászi képernyőből álló monitorrendszer előtt gubbasztott. A szoba túlsó végében lévő tévé halk duruzsolással ontotta a különböző tőzsdei árfolyamok és egyéb hírcsatornák tudnivalóit, ami rögtön eszembe juttatta, miért is alapszabály, hogy otthon nincs semmiféle elektronikai berendezése. Becsuktam magam mögött az ajtót. Blake megperdült a székében. – És minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést? – Széles vigyorral az arcán hátradőlt. – Ma este vacsorával egybekötött megbeszélésem lesz. –

A szemközti asztalhoz léptem, amelyen szerényen sorakoztak az ősidőkből megmaradt papírok és írószerszámok. Nekitámaszkodtam. – Szóval, előtte még ide akartam ugrani, hogy lássalak. – Kivel találkozol? – Perryvel. Felhorkantott. – Az a kibaszott fickó sosem adja fel. – Ismered? – Elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, bejössz neki. Nagyot nevettem az egyértelmű kijelentésen. Még ha nem alaptalan is a gyanúja, kizárt, hogy tudna róla. – Tudod, milyen nevetségesen hangzol? Eleresztette a füle mellett a megjegyzést, átölelte a térdemet, és közelebb gördült hozzám. – Miért nem engeded meg, hogy elkísérjelek? Lehetnék az üzleti partnered. A mosolyom lehervadt. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Blake. – Miért? Így kizárólag az üzletnél maradnánk, és nekem sem kellene aggódnom miattad. – Először is, nem vagy az üzleti partnerem, másodszor pedig tényleg nem hinném, hogy bármi miatt is aggódnod kellene. Profi üzletembernek tűnik, és jobban szeretném, ha szabadon beszélgethetnénk. Tudod, négyszemközt. Rám emelte szúrós tekintetét. – Szóval erre vágysz? Lerúgtam a tűsarkúmat, lecsúsztam az asztalról, és lovagló ülésben az ölébe helyezkedtem. – Túlreagálod – suttogtam. Megcsókoltam a nyakát, és azon nyomban megrészegültem az illatától. Tisztaság és egyedülálló Blake-aroma áradt belőle. A fogam közé vettem a fülcimpáját, és finoman megharaptam.

Blake lélegzete elakadt. Az övtartójába akasztottam az ujjaimat, közelebb húztam magam, és a kezem besiklott a pólója alá. Az izmai olyan kemények és engesztelhetetlenek voltak, mint a pillanatnyi hangulata. – Mit tehetnék, hogy egy kicsit jobb kedvre derülj? – mondtam, a nadrágja gombjával bíbelődve. De mielőtt továbbmehettem volna, elkapta a kezemet. – Semmi ilyet. A tekintetünk találkozott. Blake komolynak tűnt, de volt egy olyan érzésem, hogy ezt a csatát megnyerhetem. – Ó, majd elfelejtettem, vigyáznod kell a hírnevedre. Csak semmi entyempentyem az irodában, különben még lázadás törne ki – csipkelődtem. Igyekeztem kizökkenteni morózus hangulatából azzal, hogy továbbra is jókedvűnek mutatkoztam. Halvány mosoly suhant át az arcán. – Mit kezdjek azzal a pimasz kis száddal? Lágy csókokkal hintettem be az állát. – Lenne egy-két ötletem. Feljebb húzta szoknyámat a combomon, és a szám reszketve súrolta a száját. A lélegzetem szakadozottá vált, a vágyam máris a tetőfokára hágott. Becsúsztatta kezét a lábam közé, és ingerelni kezdett a bugyimon keresztül. Felnyögtem, a kezéhez préseltem magam, az érintésétől lüktetni kezdett a csiklóm. Félretolta az anyagot, és a szeméremajkam közé csúsztatta az ujját. – Már kész is vagy rám – mormolta. – Mindig. – Apró kört írtam le a csípőmmel, csábí​tóan ösztökélve.

A csiklómat súrolva két ujját középre csúsztatta, majd belemártotta a puncimba, miközben a hüvelykujjával ismét masszírozni kezdte a klitoriszomat. Újra és újra megtette ezt az utat, mígnem a testem keményen megfeszült, és vad hintázásba kezdett a beteljesülés határán. – Gyere, Erica. Most. Érezni akarom, ahogy a falánk kis puncid az ujjaim köré szorulva elélvez. A vállába fúrtam magam. Tompa sikoly szakadt fel belőlem, a testem rázkódott, a puncim majdhogynem fájdalmasan rándult össze a farka hiányától. Remegő kézzel matatni kezdtem a cipzárjánál, eltökélve, hogy ezen változtatni fogok. Az erekciója keményen küzdött a vastag farmeranyaggal szemben, az egyetlen határvonallal, ami elválasztott. Megint megragadta a csuklómat, felfelé fordította mindkét tenyeremet, és lassú, nedves csókot nyomott mindegyikbe. – Blake – nyüszítettem. – Menned kell a találkozódra – közölte szenvtelen hangon, miközben elengedte a kezemet. Végig fogva tartva a tekintetemet, komótosan a szájába tette az ujját, amelyen pár pillanattal ezelőtt még lelkesen lovagoltam, és lenyalta a végéről a nedvemet. Basszus. A szívem kihagyott egy ütemet. – Még egy csomó időnk van – mondtam, és újfent célba vettem a cipzárját. Végül is ezt is belekalkuláltam, amikor megadtam a találkozó időpontját. – Kelj fel – utasított finoman a fenekemre csapva. Vonakodva felálltam, és az íróasztalának dőltem, mialatt Blake eltűnt az irodájához tartozó mosdóban. Egy nedves

kéztörlővel tért vissza, és megtisztogatott, ami egyszerre volt gyengéd és ingerlő. – Most megbüntetsz? – tudakoltam. Össze voltam zavarodva, amiért ilyen hajthatatlan volt, főképp, mivel ő is egyértelműen akart engem. – Nem. – Akarsz engem. – A nadrágján keresztül masszírozni kezdtem a farkát. Elhúzódott az érintésem elől. – Jobb, ha iparkodsz vissza a találkozódról, hogy minél előbb megtudd, mennyire. – Elfordult, és visszament a fürdőszobába. Beletörődve, hogy ez a mi kis légyottunk végét jelenti, felálltam. Lesimítottam a halovány ráncokat a szoknyámon, és megpróbáltam összeszedni magam. Mind fizikailag, mind érzelmileg. Kufircoló Blake üzemmód kikapcs, munka üzemmód bekapcs. Nem könnyű váltás, pláne ha azt vesszük, hogy jelenleg egyetlen dolog cirkulált a fejemben: mennyire frankóbb lenne, ha most az íróasztalon döngölne. Végigfuttattam az ujjaim a sima felületen, a csuklómról csüngő díszek csilingelve koppantak az asztallapon. Blake mögém lépett, és meleg testét a testemhez nyomta. Megcsókolta a vállamat. – Mennem kell – mondtam. A kijelentésem valahol a kétségbeesés és a frusztráció határán mozgott. – Siess vissza. – Hangjának mély tónusa végigrezonált bennem. – Minél tovább kell várnom rád, annál keményebben foglak megbaszni! A lélegzetem a torkomon rekedt. A mellem megduzzadt és

elnehezült,

fájdalmasan

sóvárgott

az

érintése

után.

Hátranyomakodtam hozzá, és mély, morgó hang szakadt fel belőlem. Elkapta a csípőmet, majd szinte ugyanilyen gyorsasággal el is engedett. Aztán eltűnt. Megfordultam, és a minibár mellett pillantottam meg. Egy pohár whiskyt töltött magának, és kibámult az ablakon. Túlságosan büszke voltam, hogy könyörögjek, másrészt semmi kedvem nem volt mélyreható pszichoanalízisbe bocsátkozni, miért ragaszkodik ennyire elvetemülten ahhoz, hogy mindkettőnket így gyötörjön. Erre majd később rátérünk, de pillanatnyilag maximálisan be voltam gerjedve. Számolni fogom a perceket, míg vége nem lesz a megbeszélésemnek. Természetesen Blake pontosan ezt akarja. Mi mást is várhatnék egy irányításmániás hacker csodabogártól? Szeret mocskosan játszani. * A hotel pompásan restaurált antikvitásaival körülvéve – a megannyi csillár, az aranyozott stukkók, és az előcsarnokon átszűrődő Frank Sinatra-muzsika közepette – olyan érzésem támadt, mintha az ötvenes-hatvanas években játszódó Sztárok egy csapatban című filmbe pottyantam volna bele. A szoba szemközti végében Isaac kiemelkedett az egyik terebélyes bőrfotelből. Elindultam felé, tűsarkaim hangosan kopogtak a fényes márványpadlón. Isaac méregdrága öltönyt viselt, de ingjének felső gombját szabadon hagyta. Ez és a díjnyertes mosolya volt az, ami annyira lezserré és megközelíthetővé tette.

Amikor odaértem, előrehajolt, és arcon puszilt a levegőbe. Egy apró gesztus, ami túlságosan is Sophiára emlékeztetett. – Hová? – kérdeztem, alig várva, hogy belefogjunk. – Menjünk a Maggianóba. Itt van mellettünk. Átsétáltunk az úton, és beléptünk egy gigantikus olasz étterembe. Letelepedtünk az egyik bokszban, Isaac velem szemben, majd az elébünk siető pincérnőtől azonmód rendelt is egy üveg bort. – És hogy ment a mai napod? – érdeklődtem, miután a pincérnő elment. – Jól, semmi érdemleges. Hogy őszinte legyek, valószínűleg nem is vállalkoztam volna erre az útra, ha nem találkozom veled. – Ó. Akkor azt hiszem, ezt kipipálhatjuk. – Az ölembe tettem a szalvétát, és szórakozottan végigsimítottam még mindig gyűrött ruhámon. – Szóval, áruld el, miért pont Bostonból irányítod a vállalkozásodat? Felvontam a szemöldökömet, és igyekeztem kiötleni egy megfelelő választ. – Már évek óta ez az otthonom. Nem szeretnék elköltözni, hacsak nem muszáj. – Annyival több lehetőséged lenne New Yorkban. – Ahhoz nem elég, hogy elmenjek, azt hiszem. Cinkos mosollyal előrehajolt. – Akkor bizonyára van valaki, aki itt tart. Hátradőltem, és az ujjaimmal ideges dobolásba kezdtem a kockás terítőn. Igyekeztem közömbös arcot vágni. Miért akarja ennyire személyes vizekre terelni a beszélgetést?

Könnyed csevegésben sosem voltam jeles. Lehet, hogy mégis nyújtanom kéne valamit, mielőtt alaposabban is belemerülnénk, hogyan képzeli el a jövőbeni együttműködésünket. – Igen, van valaki, aki itt tart. – Amint kimondtam, halvány terv körvonalazódott bennem. – És tőle kaptad ezeket. – Ujjaival végigsimított az alkaromon, és megérintette a gyémánt karkötőket, amelyek káprázatosan ragyogtak az étterem tompa fényében. – Gyönyörűek. Az érintéstől megborzongtam, de nem jó értelemben. Visszahúztam a kezemet, és zavartan a fülem mögé simítottam a hajamat. Kirázott a hideg, azt kívántam, bárcsak hoztam volna magammal egy pulóvert, bármit, ami felmelegít, és megvéd a szuggeráló tekintetétől. Most már bántam a blúzomat. Kihagytam egy gombot Blake kedvéért, és már nem korrigálhattam a hibát anélkül, hogy ne hoztam volna kínos helyzetbe magam. – Köszönöm. – Lesütöttem a szemem, és a nemrég felszolgált ételre meredtem. – És ki a szerencsés fickó? – Blake Landon. Szerintem ismered. – Blake-nek megvan a maga hírneve, talán a név önmagában is elég elrettentésül szolgál. Alig észrevehetően elfintorodott. – Ez komoly? Felteszem, Sophia figyelmeztetett azzal a pasival kapcsolatban. Köztudott, milyen könnyedén megszabadul a kis játékszereitől. Hagytam, hogy a megjegyzés leperegjen rólam. Blake verziója Sophiáról összhangban állt azzal, amit valaki egy ilyen

kapcsolattól és helyzettől elvárna. Nem mindig mondta el a teljes igazságot, viszont még soha nem kaptam hazugságon. Ezenkívül meg nehéz lett volna elképzelnem, hogy egy ilyen hideg és számító alak, mint Sophia, képes lenne ellopni valaki szívét. – Honnan ismered Sophiát? – kérdeztem arra gondolva, hogy kiaknázom a lehetőséget, és többet megtudok róla. – A kiadványainkhoz sokszor az ő modelljeivel dolgozunk a fotózásokon. És persze ő is egy intelligens üzletasszony, akárcsak te. Bölcs húzás lenne, ha kapcsolatba lépnél vele. A hátamon is felállt a szőr, és amint megjelent Sophia képe a fejemben, a helyiséget betöltő színek furcsamód felerősödtek. Ha valaha is hozzáér Blake-hez, garantálom, hogy kapcsolatba lépek vele! Isaac felhúzott a magánjellegű ugratásaival. Muszáj volt visszaterelnem a beszélgetést az üzletre. Lehet, hogy Blake-nek igaza volt. Ha elhoztam volna magammal, legalább témánál maradunk, bár a tárgyalás akár roppant kínosan is alakulhatott volna. Mély lélegzetet vettem, és megpróbáltam visszakormányozni magunkat a találkozó eredeti céljához. – Említetted, hogy akár együtt is dolgozhatnánk. Kíváncsi vagyok, mi jár a fejedben. Elmosolyodott. – Nos, te vagy a szakértő a szociális szférában. Neked mi jár a fejedben? Amikor végre sikerült az üzletre koncentrálnom, a feszültségem is felengedett. Részletesen kifaggattam a marketingstratégiájukról, amiről vajmi keveset tudott, de azért összességében így is képbe kerültem, hogyan működik a

szervezetük az egyes megjelenések előtt. Pár dolog eszembe is jutott, hogyan kooperálhatnánk együtt. A következő órát azzal töltöttük, hogy megvitattuk a kölcsönös marketinglehetőségeket, hogyan tudnánk összekapcsolni az ő megjelenéseit a Clozpin eszköztárával. A terv ígéretesen hangzott, és Isaac felettébb nyitottnak tűnt. Megegyeztünk, hogy összedobok egy ajánlatot, amiben összegzem a felvázolt lehetőségeket. Miután a magánéletem lekerült a terítékről, a társalgásunk is hatékony, mi több, élvezetes fordulatot vett. Kivégeztük a pinot grigiót, és ajánlottam neki pár helyet Bostonban, amit a következő látogatása alkalmával muszáj lesz felkeresnie. Miközben a számlára vártunk, csend telepedett ránk. A telefonomra pillantottam, hogy megnézzem, mennyi az idő. Majdnem három óra telt el. Blake tombolni fog. Mire elhagytuk az étteremet, a nap már lement, és a töméntelen mennyiségű bornak köszönhetően én is sokkal nyugodtabb lettem. Amikor kiléptem az utcára, a meleg levegő körülölelt. Visszafordultam Isaachoz, hogy megkérdezzem, merre megy tovább. A mozdulattól elvesztettem az egyensúlyomat, és majdnem elestem. Isaac elkapott, és szorosan a mellkasához húzott. – Csodálatosan éreztem magam veled, Erica. – A hangja mély volt és reszelős. Lehet, hogy más nő elalélt volna ettől a hangtól, de nekem olyan érzés volt, mintha a körmeivel csikorogva végigszántott volna egy táblán. Semmi nem stimmelt vele, még azok után sem, hogy ilyen pozitív hangulatban zárult a vacsora.

– Köszönöm, Isaac, de én… Egy váratlan csókkal belém fojtotta a tiltakozásomat. Teljesen lefagytam, ahogy betuszkolta a nyelvét a számba, és a fenekemet megragadva hozzám dörgölte a csípőjét. Belerázkódtam a szájába, miközben elkeseredetten igyekeztem visszanyerni az egyensúlyomat, és eltolni magamtól. De Isaac erősen tartott. Megpróbáltam valahogy kibújni, a vészcsengőim hangosan vijjogtak. Az adrenalin őrült sebességgel száguldott az ereimben. A testem felkészült a harcra, készen rá, hogy letépjem magamról, amilyen gyorsan csak lehet. Az agyam ordítva osztotta a parancsokat, de az ösztöneimet sutba vágva én mégis haboztam, reménykedtem benne, hogy elenged. – Miért nem megyünk vissza a hotelba? – Engedj el, Isaac. – Kérlek. Még egyszer nem bírnám ki. Kérlek. Felröhögött. Az utálatos hang belém hasított. – Azt hiszed, érdekled Landont? Nagy ívben szarik rád. Őrült haragra gerjedtem, és már épp felkészültem, hogy megismertetem a golyóit a térdemmel, amikor Isaac hirtelen jéggé dermedt. – Perry! A mély hang közvetlen mögülem zendült fel. Isaac elengedett, rögvest pár lépést hátrálva tőlem. Egészen az épület faláig. Blake egy szempillantás alatt rajta termett, és a nyakánál fogva az épülethez szegezte. Isaac kifogások egész sorát hadarta el: – Majdnem elesett, én csak elkaptam. Semmi nem történt. Esküszöm! – Nekem nem tűnt semminek.

Felpillantottam, és a tekintetem végigsiklott az utcán. Ránk sötétedett, és rajtunk kívül közel s távol nem volt senki. A pánik utóhatása alatt, még mindig küszködve kapkodtam levegő után, bár igyekeztem folyamatosan emlékeztetni magam, hogy biztonságban vagyok. Blake itt van, és ahogy elnézem, Isaacnak nem sok esélye maradt. Isaac pillanatokon belül szánalmas, zagyva bocsánatkérés-masszává zsugorodott, mialatt Blake egyre erősebben szorította, azzal fenyegetve, hogy elég egyetlen rossz mozdulatot tennie. – Ő az enyém, Perry. És ha még egyszer hozzáérsz, legközelebb nem lesz mivel hozzáérned semmihez. Világosan fogalmaztam? – Igen. Igen, nagyon is. – Blake egy kissé engedett a szorításából, de csak annyira, hogy újra a falnak vághassa Isaacot. Isaac köhögni kezdett, és kétségbeesetten próbálta lehámozni a torkára fonódó kezet. Még soha nem láttam Blake-et ennyire kikelve magából, ennyire dühösnek. Végül elengedte. – Takarodj! – sziszegte. Isaac eliszkolt az úton a Plaza felé. Blake felém fordult. Az arca jéghideg volt, és kemény, mint a kő.

Tizenhetedik fejezet Követtem Blake-et az utcán, egészen a fényesen csillogó sportkocsijáig. Vajon mióta követett? Egyáltalán honnan tudta, hol találkozunk? A hollétemről való rejtélyes tudása eléggé nyugtalanító volt, de most nem akartam előhozakodni vele. Puszta udvariasságból kinyitotta nekem az ajtót, de egész úton, mialatt beült mellém, és elhagytuk azt a pár háztömböt hazáig, nem szólt egy szót sem. Kiszálltunk a kocsiból, és a bejáratnál megállítottam. – Mérges vagy rám? – Nem dob fel túlságosan, hogy annak a kibaszott fickónak a szájára tapadva találtalak. Már ha erre gondolsz. – Ő csak… én ezt nem akartam. – Tudom, de ha hallgatsz rám, nem kerültél volna ilyen helyzetbe. Összehúztam magam, utáltam, hogy igaza van. Az egész helyzet rendkívül kellemetlen volt. – Csak készületlenül ért. Ha nem avatkozol közbe, én is meg tudtam volna oldani. – Maxet hagytad volna, hogy elkísérjen mint a befektetőd? A lábam a járdán dobolt. Beugratós kérdés. – Blake, irreális, hogy minden üzleti tárgyalásomra elkísérj. Ebbe ne menjünk bele. – Válaszolj. Haboztam. – Talán. – Jól gondoltam. Én fogom pénzelni a vállalkozásodat. Felhívom Maxet, és közlöm vele, hogy a megállapodás lefújva. –

A zsebébe nyúlt. – Ne, azonnal hagyd ezt abba! Ez az én vállalkozásom. Nekem kell döntenem róla. – Épphogy csak elmúlt a remegésem Isaac nyomulása miatt. A fenyegetés, hogy Blake ilyen extrém körülmények között felhívja Maxet, merőben új szintre emelte a pánikomat. Az agyam lázasan pörgött, kétségbeesetten igyekezve Blake előtt maradni, bárhova akar is kilyukadni. – Igen. És kétmillió dollárra van szükséged, hogy továbbra is fenn tudd tartani az üzletedet, illetve a jelenleg preferált életviteledet – mondta. Megdermedtem. – Most a lakással fenyegetsz? Nyugodtan mondd ki, és máris összepakolom a cuccaimat. Te voltál az, aki idekényszerített. Beletúrt amúgy is zilált hajába, és összeszorított fogain keresztül, fütyülve préselte ki a levegőt. – Csak fogadd el a pénzt, és elfelejthetjük ezt az egészet. – Blake, van köztünk valami, legalábbis húsz perccel ezelőttig még volt, és ez a valami – szerintem te is belátod – önmagában is elég bonyolult. Nem fogadom el a pénzedet. Megmerevedett, átható pillantásával fogva tartott. – Nem bízol bennem. A szavak a lelkembe vájtak. Nem azért, mert így érzett, hanem mert igaz volt. Több szinten is megbíztam Blake-ben, de az, hogy a saját feltételeimnek megfele​lően irányítsam az üzletemet, lényegbevágó volt. Mivel egyetlen meggyőző válasszal sem tudtam előhozakodni, átrobogtam a bejárati kapun, és kis híján beleütköztem Cadybe és Sidbe, akik a lány lakása felé tartottak. Blake is berontott,

közvetlenül utánam. Kinyögtem egy gyors hellót és viszlátot, majd szélsebesen felkaptattam a lépcsőn a lakásomba. Blake egészen a hálószobáig követett. Nem vitatkoztam vele. – Ruhákat le! – utasítottam, mutatóujjamat Blake-re szegezve. Az agyam egy eposzi hőskölteményt megszégyenítő katyvasz volt. Nem tudtam hatásosabb gyógymódot elképzelni, mint hogy a jótékony feledésbe dugassam magam Blake-kel. Nem mintha nem ez járt volna egész nap a fejemben. A szemöldöke kérdőn felszaladt. – Nem kéne megbeszélnünk? – Talán nem fogalmaztam elég világosan? Ruhát. Le. – A fejem felszegtem, hogy ne merészeljen vitába szállni velem. Egy hosszú másodpercig csak állt, majd pucérra vetkőzött. Ahogy az utolsó ruhadarab is a földön landolt, csodálattal meredtem a férfiúi nem csodálatos mintapéldányára, amely felett kizárólag én rendelkeztem. A feszes bőr szorosan simult az alatta felépített szoborszépségű izomtömegre. Az ujjaim viszkettek, hogy megérinthessem, hogy érezzem, ahogy megfeszülnek alattam, ahogy megfeszülnek bennem és felettem. A mérgem elpárolgott, és se perc alatt átadta helyét a kínzó vágyakozásnak, amely órák óta perzselt. Minél hosszabban néztem, annál keményebb lett. Az arca nyugodt volt, de a szemében megcsillanó vágyakozás az enyém hű tükörképeként szolgált. Közelebb léptem, és finoman az ágyra löktem. Utánam nyúlt, de hátraléptem. Lassan kezdtem vetkőzni, extra időt hagyva magamnak, hogy kibújjak fehér csipkés melltartómból és bugyimból, amit csakis az ő kedvéért választottam.

Komótosan

rámásztam,

miközben

módszeresen

végigcsókoltam a torkát, mellkasát, finoman harapdálva mellbimbóinak sötét udvarát, amely keményen kidudorodott az érintésem alatt. Végül teljes figyelmemmel a farka felé fordultam. Végignyaltam hosszú erekcióját, lenyalogattam a farka hegyén kibuggyanó előváladékot, és megízleltem fenséges aromáját, majd mélyen a számba csúsztattam, egészen a torkom leghátsó zugáig. – Jézusom, Erica! – zihálta. Kéjesen megmártóztam nyúlfarknyi győzelmem mámorában. Blake annyival jobb volt nálam az önkontrolljátékban, eddig még soha nem engedte, hogy így gyötörjem. Combjai görcsösen megfeszültek, amikor elengedtem, és lassú visszavonulót fújva fokozatosan kicsúsztattam a számból. – Milyen érzés volt? – tudakoltam. – Gyere ide, és megmutatom. – Félig lehunyt szeme vágytól sötétlett. A testem zsongott. A farka fölé helyezkedtem, és lassan belemerültem, kellő időt hagyva magamnak, hogy igazodni tudjak méretes erekciójához. Amikor teljesen magamba engedtem, forróság hullámzott át rajtam. Felemelkedtem, ő megragadta a csípőmet, és visszarántott magára, emlékeztetve a bennem lévő helyre, amit csakis ő tudott kielégíteni. A fejem hátrahanyatlott, káromkodtam. Egy szemvillanásnyi ideig megálltam, elámulva, milyen jól passzolunk egymáshoz, s hogy mennyire a közelébe sem ért még ennek soha senki. Megmarkolta a csípőmet, és megpróbált átfordítani, de én

elcsavartam a testemet, és nem engedtem. – Nem – közöltem határozottan. Megtorpant, és a szorítása engedett. – Lehet, hogy meg kellene egyeznünk pár biztonsági szóban. – Ez volt az én biztonsági szavam. Ha azt mondom, nem, hidd el, úgy is értem. – Oké – felelt csendesen. – Addig foglak baszni, míg a lábaim kocsonyává nem válnak, és a saját nevemre sem emlékszem. Utána te diktálhatsz, stimmt? – Amit csak mond, főnök. – Nagyot nyelt, és a feje mögé kulcsolta a kezét – dicséretes önuralom. A csípőmmel körözve, pontosan kimért becsapódásokkal emelkedtem fel és le, míg rá nem találtam a megfelelő ritmusra. A mellem súlyosan és lágyan ringatózott. Megcibáltam a mellbimbómat, hogy csillapítsam a sajgó kínt, amit az érintésének hiánya okozott. Blake keze egy pillanatra sem kóborolt el, tekintete egy másodpercre sem vándorolt el rólam. A lökéseimmel összhangban a csípője megemelkedett, minden egyes mozdulattal még mélyebbre hatolt bennem. Az orgazmus lassan kígyózva tekergett föl belőlem. Az egyre közeledő gyönyör fogságában tehetetlenül rázkódtam, és addig haraptam az ajkamat, míg teljesen el nem zsibbadt. – Hallani akarlak – mondta Blake – Most, Erica. Ez volt az utolsó csepp, hatalmasat élveztem, és elfojtott sikítás buggyant fel belőlem. Levegőért kapkodva, kimerülten előrezuhantam, és az ujjai közé fűzve az ujjaimat lágyan megcsókoltam.

Blake felült velem, a szájába vette az egyik, majd a másik mellbimbómat, és mélyen belém nyomta magát. Felvonítottam. Az egyik tenyerébe fogta az arcomat, a másikkal a csípőm körül körözött, miközben egyre feszesebbé vont maga köré. Mohón megcsókolt – egy mély, intenzív csók, ami mindent elmondott. Szinte éreztem az ajkára kiülő vágyódást. Kész voltam átadni az irányítást. – Tőlem mehet – mondtam. Tökéletes önkontrollal a hátamra fordított, és a testével betakarta a testemet. Majd hirtelen keményen belém döfte magát. Ívben megfeszültem, boldogan üdvözölve mindent, amit adhatott. Minden egyes lökésre feltárulkoztam, a többórányi sóvárgás a tetőpontjára hágott, a pillanat eme dicső pontjára, ahol végleg feloldódhattam benne. Megszállottan csókoltam, a szerelem, a düh és a szenvedély hálójába gabalyodva. A körmeim a hátába vájtak, ahogy izzadságtól nedvesen mindkettőnket egyszerre magával ragadott a beteljesülés. Blake a nyakamba temette az arcát. – Az enyém vagy – suttogta. Szorosan lehunytam a szemem, és magam mellett tartottam. Fogalma sincs, mennyire így van. Csak feküdtünk egymás mellett, jóllakottan, boldogan pihegve. Csodálattal hódoltam Blake előttem kinyújtózott testének. Ujjaimat finoman végigfutattam a bőréből kidomborodó sávon, ahol a kelleténél egy kissé mélyebbre vájtam körmeimet, mint szerettem volna. – Jól elkaptalak – suttogtam.

– Ha továbbra is így simogatsz, mindjárt én foglak téged elkapni. Kuncogva a hátamra gördültem. A pillanat bűvöletében képtelen voltam levenni a szemem az előttem fekvő gyönyörű férfiról. Feltámaszkodott, és rám nézett. – Egyébként fergeteges volt – mondta. A fülem mögé simította a hajamat, és olyan gyengéden cirógatta a domborulataimat, mintha örökre az emlékezetébe akarná vésni. – Hogy lehet, hogy azok után, amin keresztülmentél, mégis ennyire megbízol bennem a testeddel? És annak ellenére, hogy milliónyi céget építettem fel és adtam el, a sajátodat nem bíznád rám? Felsóhajtottam, és lehunytam a szememet. Nem hagyja, hogy egy kis dugás elterelje a figyelmét. Sőt még ebből is előnyt kovácsol. – Ez a vállalkozás az életem. – Ahogy kimondtam, összerázkódtam, mégis oly sok értelemben igaz volt. – Úgy értem, ez a vállalkozás hosszú évek munkáját reprezentálja. Nemcsak a belefektetett időről beszélek, hanem arról az időről is, amit az iskolára fordítottam, hogy elérjem azt, aki most vagyok. – Igen, de… – Amikor együtt vagyunk, ez mindkettőnk számára jelent valamit. Én bízom benned, jobban, mint valaha is bíztam bárkiben. De mi van, ha történik valami közöttünk, vagy eleged lesz az üzletemből? Mi van, ha veszteséges lesz vagy elbukik? – A pénz, amit kérsz, nekem jelentéktelen összeg – mondta. – Nem valószínű, sőt majdhogynem lehetetlen, hogy bármikor is

veszteséges legyen. Ráadásul soha nem hagynám, hogy egy üzletem elbukjon. – Akkor miért nem fektettél be, amikor még volt rá esélyed? Most miben változott a helyzet? Attól eltekintve, hogy őrült haragra gerjedsz, ha öt lépés távolságon belül közelíteni merészel egy másik férfi? – Jobban érdekelt, hogy megtudjam, ki vagy, mint hogy kiállítsak neked egy csekket. Tudtam, hogyha lepasszollak, Max biztosan lecsap rád. Igazam is lett. Most pedig… a dolgok megváltoztak. Törődöm veled, és törődöm azzal, ami fontos neked. A kijelentés megnyugtatott, egy kis részem csaknem készen állt, hogy beadja a derekát. Hosszú heteket töltöttem azon rágódva, vajon miért mondott le oly könnyedén a vállalkozásomról. A tudat, hogy már az elejétől fogva látott benne potenciált, megnyugtató volt, de mit sem változtatott a tényen, hogy az üzletet az élvezettel keverni – legalábbis ezen a szinten – rettenetes ötlet. – Ezt értékelem, de ez akkor sem jó indok arra, hogy befektess. Már az is elég rossz, hogy van ez a kis afférotok Maxszel, de annak végkép nem vállalhatom a kockázatát, ha esetleg mi ketten összezördülnénk. Ez túl sok lenne. Blake csendben hallgatott, de tudtam, hogy a beszélgetésünknek koránt sincs vége. Közelebb húzott, és a mellkasával betakart, ahol meleg és biztonságos álomba merültem. *

Reggel lecsekkoltam az e-mailjeimet. Még mindig halálosan kimerült voltam az előző éjszaka miatt. Blake többször is felébresztett, talán titkon arra számítva, hogy addig dönget az ágyban, míg végre meg nem adom magam a befektetéssel kapcsolatban. Nem szálltam vitába vele, de nem is hódoltam be neki, legalábbis, ami az üzletet illeti. Átböngésztem a leveleimet, míg rá nem akadtam egy „Telitalálat” című üzenetre Sidtől. A gyomrom megvonaglott, ahogy újra elolvastam a levelet. Erica! Könnyebb volt, mint gondoltam. Daniel Fitzgerald, 1992-ben végzett, közgazdasági szak. Guglizd be: „Daniel Fitzgerald, Boston”. Sid Megnyitottam egy új ablakot, és bepötyögtem a keresést. Az első találat egy hosszú biográfiát dobott ki egy ügyvédi tevékenységekre szakosodott jogi cégről, ahol az üzlettársak között az ő neve szerepelt elsőként. A következő találat a massachusettsi kormányzói székért induló Daniel Fitzgerald hivatalos honlapja volt. Az oldalon egy stílusos piros-fehér-kék logó, valamint egy figyelemfelkeltő kampányszlogen virított. Alatta pedig ott díszelgett a fényképen látott fiú, némileg idősebb kiadásban. Ó, te jó ég! A mobilomért sprinteltem, és felhívtam Marie-t. – Szia, kicsim – szólt bele vidáman. – Daniel Fitzgerald – közöltem.

– Tessék? – Ő az a férfi a fotón. – Ah. – A hangja inkább lemondóan, mint meglepetten csengett. – Tudom, hogy anyu okkal nem mondta el, de muszáj megtudnom. – Erica, én… – Marie, jogom van megtudni. Te voltál a legjobb barátnője. Ha valaki tudja, hogy ki az apám, akkor az csakis te lehetsz. Egy végeláthatatlannak tűnő másodpercig nem szólt semmit. Azután beszélni kezdett. – Igen. – Igen, mi? – Ő az apád. – Jaj, istenem. – A fejemet a tenyerembe ejtettem, hirtelen forogni kezdett velem a világ. Persze én is gyanítottam, de féligmeddig mégis azt vártam, hogy nemet mond. Hogy hazudik, vagy azt állítja, elment az eszem, amiért ilyen erőltetett összefüggéseket találok ki. És most, hogy szembesültem az igazsággal, fogalmam sincs, mit kellene éreznem. Egész életemben elfogadtam nemlétének sötét árnyékát, és kizártam elmémből a másik felemet, aki vagyok. De elfogadtam-e valaha is? Mire elég idős lettem ahhoz, hogy rákérdezzek az igazságra, az anyukám örökre eltávozott. Tudtam, hogy ezt az űrt senki sem töltheti be a szívemben, ezért soha nem is izgatott, hogy megtudjam, ki lehetett. Most ezernyi kérdésem van, és nincsenek rá válaszok. Tudott egyáltalán a létezésemről? Szerette az anyukámat? Milyen volt?

– Édesem, jól vagy? – Marie kizökkentett vadul kavargó gondolataimból. – Tudtad, hogy indul a kormányzói székért? – Az egyetlen dolog, amit tudok róla, az egyetlen dolog, ami szétválaszthat minket. Ötletem sincs, hogyan férkőzhetnék a közelébe az őt körülvevő embergyűrűn keresztül. Halkan felnevetett. – Nem, de nem mondhatnám, hogy meglepett. – Nem lesz könnyű kapcsolatba lépni vele – mondtam. – Csak légy óvatos, édesem. Összevontam a szemöldökömet. – Ezt hogy érted? – Nem tudod, mibe sétálsz bele. – Aggódnom kellene? Te kétségkívül többet tudsz róla, mint én. – Okos lány vagy. Csak add önmagadat, de azért vigyázz magadra – felelt csöndesen. – Oké. – Egy pillanatra elnémultam, igyekeztem összeszedni a gondolataimat. – Köszönöm. – Mit köszönsz? – Hogy elmondtad az igazat. Még ha kicsit megkésve is. Felsóhajtott. – Remélem, nem fogod megbánni, hogy megtettem. Megráztam a fejemet, nem értettem, miért bánnám meg. – El se tudom mondani, mit jelent ez nekem… hogy végre megismerhetem. De most, hogy anya már elment… – Tudom, kicsim – mondta csendesen. – Sajnálom. Csak az ő kívánságát teljesítettem. Kifújtam a levegőt, azt kívánva, bárcsak nagyobb

megnyugvást hozott volna a hír. Nem tetszett, hogy Marie eltitkolta előlem az apámat, vagy hogy anyám akarta így. De már nem vagyok kislány. Bármilyen rémisztő is, muszáj volt többet megtudnom erről az emberről, és hogy mit jelentett anyámnak. – Mennem kell. Át kell gondolnom. Majd beszélünk. – Ez természetes. Bármikor hívhatsz. És, Erica? Megdermedtem. – Tessék? – Légy óvatos, oké? – Az leszek. Ígérem. Letettem, és a honlapon lévő fényképre meredtem. Bárcsak ismerném ezt az embert! Nem az ügyvédet vagy a politikust, hanem az embert. Kutakodtam még egy kicsit utána, annyi informá​ciót begyűjtve, amennyit csak tudtam, ami még jobban megerősített abban, milyen nehéz lesz megközelítenem. Nem sétálhatok be csak úgy az irodájába, hogy bejelentsem magam. Az is felötlött bennem, hogy felhasználom Blake kapcsolatait, de aztán elvetettem az ötletet. Nem akartam belerángatni, sem az ő, sem az én érdekemben. Végiggörgettem a névlistát a mobilomon, és felhívtam Allit. Még mindig nem beszéltünk azóta, és csaknem sokkot kaptam, amikor felvette. – Már próbáltalak elérni – mondtam, miközben igyekeztem nem mutatni, mennyire aggódom. – Tudom, és tényleg nagyon sajnálom. Tele vagyok munkával, és a Heath körüli mizéria sem segít túl sokat. – Jól vagy?

A vonal egy pillanatig némán sercegett. – Igen, azt hiszem. – És hogy van Heath? – Úgy tűnik, jól van… jobban. L.A-ben van, szóval a melóm miatt most nem tudom meglátogatni. – Értem… El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet ez neked. Keserűen felnevetett. – Azt hiszem, jobban jártam volna, ha pszichológia szakon végzek, mert vele lenni olyan, mintha két teljesen különböző emberrel járnál. – Kivéve, hogy az egyikükbe szerelmes vagy. A vonal túlsó végéről sóhaj hallatszott. – Sajnos tudom. – Alli, tudom, hogy amikor Heathről volt szó, nem mindig remekeltem a legtámogatóbb barát szerepében, de szeretném, ha tudnád, nekem bármikor beszélhetsz róla. Elég nagy sokként ért, de én továbbra is itt vagyok neked. Te vagy a legjobb barátnőm. Nem akarom, hogy ez elszakítson minket. – Köszönöm – felelte. – Ez nagyon sokat jelent nekem. A szüleimmel sajnos erről nem beszélhetek. Szörnyen kiakadnának. – Remélhetően Heathnek sikerül rendbe jönnie, mielőtt te omlanál össze. – Remélhetően. Ujjaim a konyhapulton doboltak. – Szóval, érdekes híreim vannak. – Milyen hírek? – Azt hiszem, megtaláltam az apámat. – Micsoda? Ez komoly? – De jól jönne a segítséged. Elég nagykutya, befutott ügyvéd,

ráadásul úgy tűnik, indul a kormányzói posztért is, szóval gőzöm sincs, hogyan lépjek kapcsolatba vele, mármint diszkréten. Reméltem, hogy lesz valami ötleted. – Hűha, oké. Lássuk, mit tehetek. Ismerek pár embert a Review-nál. Talán fel tudjuk kérni egy interjúra. Alli hangulata egyből megváltozott. Az új küldetéstől vezérelve, buzgalmában majd kicsattant a tettvágytól. Ez a lány a marketingre született. – Köszi. – Nem gond. De te hogy kezeled? Az ajkamba haraptam, tekintetem a semmibe révedt. Hogy kezelem? – Nehéz szavakba önteni. Izgatott vagyok, azt hiszem. Ugyanakkor ideges is. Fogalmam sincs, milyen ember lehet. Mégis úgy érzem, meg kell keresnem. Most, hogy tudom, kicsoda, nem ülhetek ölbe tett kézzel, anélkül hogy megpróbálnám kideríteni, vajon ő is tudni akar-e rólam. – Biztos vagyok benne, hogy szeretne megismerni. Vállat vontam. – Talán. Meglátjuk. – Megnézem, mit tehetek az interjúval. Értesíts, ha bármi változás van. – Oké. Kösz, Alli. – Nincs mit. Nemsokára jelentkezem.

Tizennyolcadik fejezet Idegesen pörgettem ujjaim között a magazint, míg végül Daniel Fitzgerald gyönyörű szőke recepciósa megadta az engedélyt, hogy bemehessek. A Fitzgerald és Quinn irodaház Boston pénzügyi negyedének központjában magasodott, és a terebélyes sarokiroda, amelybe beléptem, nem sok kétséget hagyott afelől, hogy az előttem ülő férfi egyike a legprominensebb személyeknek a város üzleti életének palettáján. Háromrészes öltönyében elmerülten hajolt a dupla fiókos íróasztalán magasodó papírhalmok fölé, olvasószemüvege az orrnyergén. Már nem volt az a gondtalan fiatal fiú, akit a fényképen láttam. – Mr. Fitzgerald. – A szimpla kis üdvözlésbe is belebicsaklott a hangom. Felpillantott, és saját hűvös kék tekintetem nézett farkasszemet velem. A haja őszbe hajlott, arcát finom ráncok szabdalták, de még így is nagyon jóképű volt. A fotón lévő srác karakteres vonásai még mindig felismerhetők voltak. – Erica Hathaway vagyok. – Kezet nyújtottam. Felállt, hogy üdvözöljön, és mosolyogva az íróasztala előtti székekre mutatott. – Erica, kérem, foglaljon helyet. Letelepedtem az egyikre, és mélyen magamba szívtam a bőr semmivel sem összehasonlítható, gazdag illatát. – Nézzük. A Harvard Review-tól jött? – Kérdőn felvonta a szemöldökét. – Nos, ami azt illeti… – Alli elintézte nekem az interjút – úgy tüntetve fel, mintha én is a neves kiadónál dolgoznék –, de ha

valami rosszul sül el, valakit bizonyára nagyon fenéken billentenek a szívességért, amit Allinek tett. Daniel várakozón nézett rám. Nagyot nyeltem, és vettem egy mély lélegzetet. Most vagy soha! – Mondd valamit önnek a Patricia Hathaway név? – böktem ki végül, merőn rászegezve a tekintetemet, ahogy a szavak egymás után, sorra kibuktak belőlem. Ha jelentett is neki valamit a név, nem mutatta, az arca fagyos volt, semmiféle érzelem nem tükröződött rajta. Kék szeme az enyémbe fúródott, de képtelen voltam bármit is leolvasni róla. Közönyösen az órájára pillantott. – Nem hinném. És mi köze van ennek az interjúhoz, ifjú hölgy? – A hangja higgadt volt, bámulatosan összeszedetten csengett. Ismét nagyot nyeltem, hirtelen sürgető vágy fogott el, hogy feladjam. Teljesen megbuggyantam, hogy ezt csinálom? Mi van, ha tévedek? Mi van, ha Marie rosszul emlékszik? Leráztam magamról az aggasztó gondolatokat, és a jelenre koncentráltam. Az ölemben levő kezemre pillantottam, amit idegesen gyűrögettem. – Patricia Hathaway lánya vagyok. Reméltem, hogy tudunk erről beszélni. Hosszú, kínos csend ékelődött közénk, és váratlanul szíven ütött az igazság. A testem szinte beledermedt a felismerésbe. Daniel felpattant, rátartian átment az irodán, becsukta az ajtót, majd visszasüppedt a székébe. Levette a szemüvegét, az asztalra tette, majd rám függesztette kőkemény tekintetét. – Hová akar kilyukadni? Ó, édes istenem. Egyszeriben minden kételyemet maga alá

gyűrte a tagadhatatlan igazság: ez az ember tényleg az apám. Érzem. A szék karfáját markoltam, a tenyerem izzadt. Magamban elmormoltam egy halk fohászt, nehogy rögtön kipenderítsen, amint megtudja, miért vagyok itt. – Én… – Megpróbáltam elképzelni magam, amint kimondom, de a szavak a torkomon akadtak. Őrültnek és pimaszul elbizakodottnak hangzott. Ennek ellenére igaz volt. Tudtam. Mi van, ha nem hisz nekem? Szorosan lehunytam a szemem, és mielőtt meggondolhattam volna magam, már ki is csúszott a számon: – Mr. Fitzgerald, azt hiszem, a lánya vagyok. Hátradőlt a székén, állkapcsa megfeszült, tekintete az enyémbe fúródott. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig így maradtunk. A szívem dübörgött, a válaszként érkező reakciója ott lebegett a levegőben közöttünk. Lassan kifújta a levegőt, és előrehajolt az íróasztalán. – Szóval, térjünk a lényegre. Pénzről van szó? Ha igen, csak mondja meg, mennyiről beszélünk. Küzdöttem, hogy megszólaljak, de a szavai éles késként hatoltak belém. Azt hiszi, pénzt akarok kicsikarni belőle? Nem, nem, nem! A francba! Kétségbeesetten megráztam a fejemet, és megdörzsöltem a homlokomat. Ez az egész nagyon rossz irányba halad. – Nem erről van szó. Csak találkozni akartam magával. Ennyi az egész. – Nem kell tőle semmi. Legalábbis semmi ilyesmi. Egy pillanatig habozott, majd újra előrehajolt az íróasztalon, és sóhajtva a két ujja közé csippentette az orrnyergét. – Nem mondhatnám, hogy egy ilyen találkozóra számítottam volna. – Hogy őszinte legyek, én sem. Sohasem gondoltam, hogy

találkozunk. – Én sem. Figyelj, Erica. – Megköszörülte a torkát, és néhány iratot átrendezett az íróasztalán. – Attól félek, ez most nem a legmegfelelőbb hely és idő arra, hogy jobban megismerkedhessünk. Bólintottam. – Tudom. Sajnálom… – A közepén vagyok ennek a kampánynak. Most is tizenöt percet kaptam, szóval nemsokára kezdődik a következő megbeszélésem. Amikor megértettem, hogy mit akar ez jelenteni, megdermedtem. Ha nem jelentek fenyegetést, már nincs is ideje rám! A torkom összeszorult, a szemem égett a visszafojtott könnyektől. Micsoda időpocsékolás. Egy részemet, amely oly sok reményt fektetett ebbe a találkozásba, most magával ragadta a fájdalmas kiábrándultság. Tudhattam volna. Hülyeség volt, mekkora ostobaság! Bárcsak Marie ne mutatta volna meg azt az átkozott képet… – Megértem. – A táskámért nyúltam, miközben csak remélni mertem, hogy a felszínen nem látszom olyan megbántottnak, mint amilyennek éreztem magam. – Mindenesetre örülök, hogy megismerhettem. Sok sikert a kampányához! Felálltam, hogy kezet rázzunk. Tekintetemet a földre sütöttem, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Nem fogom megadni neki azt az elégtételt, hogy lássa, mennyire fáj ez nekem. Megfogta a kezemet, és a kelleténél egy múló pillanattal hosszabb ideig tartotta. – Mondd meg Pattynek, hogy üdvözlöm, jó? – Meghalt. – A hangom közönyösen, érzelemmentesen

csengett. Természetes, hogy azt feltételezte, még él. Túl korán vették el tőlem. Hirtelen kiszorult belőle a levegő, a keze lehanyatlott. A másodperc törtrészéig viharos érzelem suhant át a tekintetén. Alig észrevehetően összerándult, és megdörzsölte a mellét. – Nem tudtam. Bólintottam. – Tizenkét éves koromban halt meg. Hasnyálmirigyrák. De nem szenvedett sokat. – Miközben beszéltem, a hangom nyugodt és tárgyilagos maradt. Mintha valaki olyanról nyilatkoznék, akit alig ismerek. Amint az érzelmeim fenyegető közelségbe értek, azon nyomban elszigeteltem magam. Nem ma lesz, hogy újraélem a gyászomat. Egyébként is már csak egy hajszálvékony szalmaszál választott el. – Annyira sajnálom. – Köszönöm. Nem tudhatta. – Igaz? Megfordultam, hogy menjek, de a vállamra tette erős karját, és megállított. – Erica, várj! A szemöldököm felszaladt, és a szívem szapora kalimpálásba kezdett. Még mindig az elmúlt pár percben átélt érzelmi hullámvasutazás hatása alatt voltam. – A hétvégén a családommal egy kis időt Cape Codon töltünk. Esetleg, ha te is úgy gondolod… meglátogathatnál. Kibeszélgethetnénk magunkat. – Persze – vágtam rá gyorsan. Nagy levegőt vettem, az ajánlatától máris mázsányi súlytól szabadultam meg. Vajon komolyan gondolta? – Nagyszerű. – Daniel mosolya találkozott az ajkamon

formálódó apró társával. – Mr. Fitzgerald… – Kérlek, most már szólíts Danielnek… azt hiszem. – Zavartan megvonta a vállát. Most sokkal emberibbnek, kevésbé félelmetesnek tűnt. Megnyugodtam, és a remény apró csírája újra növekedésnek indult bennem. – Daniel, sajnálom, hogy így kellett megtudnia. Bár nem hiszem, hogy egy ilyen hír közlésére létezne akármilyen jó recept. – Valószínűleg nincs is. – Visszafordult az asztalához, lefirkantott egy címet egy monogramos jegyzetfüzetbe, és a kezembe nyomta a papírt. – Tessék, a házunk címe. Akkor legyen egy pénteki vacsora. Addig maradhatsz, amíg csak jólesik. – Már alig várom. Az ajtóhoz kísért. – Én is. Kínosra sikeredett integetéssel búcsúztam. Egy megölelős viszonynak a közelében sem voltunk. * Miután visszaértem a lakásba, egy pohár borral felszerelkezve kényelmesen elnyújtóztam a fürdőszoba közepén trónoló, karmos lábú fürdőkádban, és nagyot hörpintettem az italomból. Oké, igaz, hogy még csak a nap felénél járunk, de ez akkor sem egy átlagos nap. Ez volt felnőtt létem érzelmileg legmegterhelőbb napja, és sanszos, hogy lesz ennél rosszabb is. A telefon váratlanul megcsörrent mellettem, és pillanatnyi

idillem apró szilánkokra tört. – Halló? – Erica, itt Max. – Ó, szia. – Feltornásztam magam a kádban, és a tekintetem valami írható papírdarab után kutatott, ha netalán szükség lenne rá. – Jókor? – Persze – hazudtam, kissé feszélyezve a gondolattól, hogy nemsokára a kádban csücsülve fogok egy üzleti megbeszélést lebonyolítani. – Szóval, jó hírek. A szerződés elkészült. Még egyszer átfutom az utolsó simítások végett, de holnap már alá is lehet írni. – Tökéletes. Ha megfelel, holnap reggel oda tudnék menni. – Az idegeim fix, hogy felmondanák a szolgálatot, ha későbbre halasztanánk. – Nagyszerű. Már tényleg nagyon várom, hogy együtt dolgozhassunk, Erica. – Nem tudom eléggé megköszöni. – Tulajdonképpen meg tudod. Köszönd meg azzal, hogy busás hasznot hozol nekem. Hangyányi félelem nyilallt belém. – Mindent megteszek, ami tőlem telik – ígértem. – Ja, és egy ma esti vacsorával. Szeretnék az új üzleti partneremmel ünnepelni. Elmosolyodtam, bár az izgalmamat némileg lelohasztotta a legutóbbi üzleti vacsorám nagyon is élő, hátborzongató emléke. Mekkora eséllyel leszek képes Blake halálos fenyegetése vagy elrettentő vasöklei nélkül még egy ilyet túlélni?

– Estére már van programom, de mit szólnál egy üzleti ebédhez, az én kontómra? – Jól hangzik. Akkor holnap találkozunk. Bontottuk a vonalat, és én boldogan merültem alá a forró vízbe. Ezzel a támogatással az egész életem gyökeres fordulatot vesz. Az elmúlt pár hétben csendben meghúztam magam, és vártam a nagy áttörésre. Most pedig, mindössze néhány óra leforgása alatt, a kezemben lesz a pénz, és innentől kezdve sokkal nagyobb léptékben gondolkodhatunk. Alkalmazottak, bérszámfejtés, papírmunka, és problémák, amiket pillanatnyilag elképzelni sem tudok. A jövő bizonytalan volt, és a frászt hozta rám, mégis az izgalom halvány szikrája kitartóan növekedett bennem. Még soha nem álltam ennyire készen a megmérettetésre. Magamban apró imát küldtem az univerzumnak, hogy ne csesszem el. Teljesen ellazulva és egy kissé szédelegve feküdtem a kádban, amikor Blake belépett. – Nehéz nap az irodában? – A kád szélére ült, ahol a lábujjaim kikandikáltak a habtenger alól. – Kell egy pihenőnap, mielőtt az életem végleg felpörög. – Holnaputántól számíthatsz rá. – Ezt hogy érted? – kérdeztem azzal a hiú reménnyel, hogy valami csoda folytán nincs tudomása a saját cégében történtekről. – Igen, tudom, hogy holnap véglegesítitek a megállapodást Maxszel – mondta. – Beszélhetnénk a lehetséges alternatívákról?

– Nem, nem beszélhetnénk róluk, mert már egyszer megbeszéltük, és a válaszom nem. – A hangom olyan határozottan csendült, ahogy csak telt tőlem. – Még csak nem is ismered Maxet, és mégis hajlandó vagy a kezébe adni a vállalatod irányítását – folytatta. – Addig nem nyugszik, amíg nem nyer. Basszus. – Te is ezt csinálnád. Mi a különbség? – Soha nem mondtam, hogy tulajdonjogot akarok. Adhatnál részvényeket, vagy hívhatnánk kölcsönnek is. Nekem nem számít. – Pontosan. Égnek emelte a szemét. – Nem így értettem, Erica. Vizesen és buborékokkal felékesítve kiemelkedtem a kádból. – Oda tudod adni a törülközőmet? – Nem, amíg ezt meg nem beszéljük. – Nem mozdult. Rám bámult, karját eltökélten összekulcsolta maga előtt, és láthatóan csak kevéssé vonta el a figyelmét, hogy anyaszült meztelen vagyok. Még szerencse, hogy törülköző nélkül is tudok létezni. – Ideje lenne, hogy ezt abbahagyd! – csattantam fel. – Neked meg ideje lenne, hogy bízz bennem – felelte csendesen. Volt valami abban, ahogy mondta, ami megállásra késztetett. Miért lett ez hirtelen ilyen fontos neki? Mi változott köztünk ez alatt a pár hét alatt, ami ennyire elviselhetetlenné tette még a gondolatát is, hogy Max finanszírozza a vállalkozásomat? Megkérdeztem volna, ha tudom, hogy egyenes választ kapok. Bár semmi olyat nem mondhatott volna, ami miatt

meggondolnám magam. Egyszer s mindenkorra megtanulhatná már, hogy nem vagyok a tulajdona! Kiléptem a csempézett burkolatra, és kis híján elcsúsztam a szappanos víztől. Odaugrott, hogy segítsen, de elhúzódtam előle. – Ennek a beszélgetésnek vége – jelentettem ki. – Súlyos irányításproblémákkal küszködsz, szóval javasolnám, hogy keress fel egy pszichológust, és dolgozzatok rajta, mert én láthatóan nem tudok rajtad segíteni. – Rendben, nekem irányításproblémáim vannak, neked meg súlyos bizalmi problémáid. Valószínűleg mindkettőnk hasznára válna egy kis terápia. Döbbenten meredtem rá. Az én bizalmi problé​m áim legalább valós tapasztalatokban gyökereznek. Blake irányításmániája egyértelműen az elért sikereiből fakad, ami aligha nevezhető traumatikusnak. Emellett mindig is utáltam a terápiát. A célozgatásától, hogy ilyesmire lenne szükségem, és hogy a saját szavaimat használta fel ellenem, még kisebbnek éreztem magam. Egy ócska selejtnek. Összeszorítottam a fogamat, és magam köré kanyarítottam egy törülközőt. – Menj a pokolba! – Erica, ez vagyok én. Így vagyok beprogramozva. És amikor egy adott helyzet fölött megpróbálom átvenni az irányítást, kérlek, fogadd el, hogy jó okom van rá. Nagy levegőt vettem, szilárdan eltökéltem, hogy nem csinálok belőle még nagyobb katasztrófát. – Ez egyszerű, Blake. Nekem szükségem van a pénzre, és hogy egészséges egyensúlyt tartsak fenn az életemben. Nem fogom mindenemet, a testemet, lelkemet és az üzletemet is alád rendelni, és aztán hagyni, hogy

a kis behódolt házi kedvencedként kedvedre parancsolgathass nekem. Ez összetörne. Ez minket is összetörne. – Ezek szerint meghoztad a döntésedet? – A hangjából áradó nyugalomtól váratlanul kirázott a hideg. – A döntésem végleges. Próbáld meg feldolgozni. – A hálószobába csörtettem, hogy megkeressem a kényelmes tréningnacimat. Blake kísérteties némaságba burkolózott, és amikor kibújtam a szekrényből, már sehol sem volt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, mígnem megcsapott a mindent elárasztó szomorúság, és hirtelen csontig hatoló gyengeség lett úrrá rajtam. Elment. Az ágyra roskadtam. Miközben a plafont bámultam, a magányosságom és fortyogó haragom közti határvonal lassan elmosódott. Ez csak egy szimpla veszekedés volt. A párok folyton ezt csinálják. Túl leszünk rajta. De mit jelent ez a kapcsolatunkra nézve? Mi van, ha ennyi volt? Ez a vége? Hogyan folytathatom nélküle? Egy kis részem azt akarta, hogy elmenjen, vagy legalább tegyen le erről a befektetés dologról. De most, hogy elment, képtelen voltam megmagyarázni azt a különös üresességet, amit éreztem. Behunytam a szememet, és próbáltam meggyőzni magam, hogy ha végre-valahára holnap írásba lesz fektetve az üzlet, megtaláljuk a módját, hogy ezen is túljussunk. Imádkoztam, hogy így legyen. Egész éjszaka álmatlanul forgolódtam. Zavartan, hideg verejtékben ébredtem, míg rá nem jöttem, hogy Blake nincs mellettem. Fájdalmasan sóvárogtam utána, szerettem volna ezt az összetűzést magunk mögött tudni.

Arról fantáziáltam, hogy a kulccsal, amit adott, belopakodom a lakásába és elcsábítom. Hogy bevallom, szerelmes vagyok belé. Ha bennem volt, ha szeretkezett velem, egyszeriben minden értelmet nyert, olyan helyre repített, ahol semmi nem számított. Most viszont semminek nem volt értelme. Kezemet végigfutattam nyirkos bőrömön, azt kívánva, bárcsak az ő keze lenne. Ha érezném, hogy itt van velem, talán tudnám, hogy még nincs veszve semmi. Hogy a bosszantó hajlama ellenére is még mindig ugyanannyira szeret, mint én őt. Ahogy az éjszaka hajnalba fordult, egyre elkeseredettebben küzdöttem a sürgető vággyal, hogy átmenjek hozzá. Ádáz harag tombolt bennem, amiért képes ezt tenni velem. Úgy birtokolt, mint eddig senki más. Kimerülten és túlfeszítetten, szinte belebetegedtem a vágyba, szó szerint gyötört az alvásmegvonás, mert nem tudtam – nem adhattam – meg neki, amit akart. Annyira szerettem volna megadni, amire vágyott, de milyen áron? Másnap reggel bemerészkedtem Sid szobájába, ahol hangos hortyogás fogadott. Nem vettem a fáradságot, hogy suttogjak, mert tisztában voltam vele, úgysem egykönnyen ébred fel. – Sid, szeretnék egy szívességet kérni. A hátára gördült, és felmordult: – Mi? – Tegnap találkoztam az apámmal, és a hétvégére meghívott magukhoz Cape-re. Még nem tudom, hogy ott alszom-e, de kölcsönkérhetném a kocsidat, hogy oda​jussak? Feltápászkodott. Gyanúsan az előző esti szerelésében díszelgett. – Tessék – nyomta a kezembe az íróasztaláról a slusszkulcsot. – Azért ennyire még nem ismered jól. Biztos vagy

benne, hogy jó ötlet? – Nemsokára egy magas rangú köztisztviselő lesz. Mérget vennék rá, hogy nem valami baltás gyilkos, de azért értékelem az aggodalmadat. Megrázta a fejét, majd visszazuhant a matracra, és eltűnt a takaró alatt. Bedobtam egy tatyót a cuccaimmal az ezüst Audiba, és hozzáigazítottam az ülést a testalkatomhoz. Sid egyik hónapról a másikra élt, de járművek terén a határ a csillagos ég volt. Óvatosan kiálltam a parkolóból. Ha egyetlen horpadást vagy karcolást ejtek rajta, hetekig hallgathatom a sirámait. Max irodájától nem messze találtam egy parkolóhelyet. Ellenőriztem magam a visszapillantó tükörben. Az üzlet véglegesítése már nem függött a prezentációmtól, mindazonáltal jól akartam kinézni, így egy szűk fehér, a testem vonalát követő ruhára esett a választásom, amit a derekamat hangsúlyozó vékony övvel és bézsszínű tűsarkúval dobtam fel. Beléptem az Angelcom recepciójára, és úgy festettem – és úgy is éreztem is magam –, mint egy frissen finanszírozott, sikeres ügyvezető igazgató. A recepciós hölgy bekísért az előadóterembe, ugyanoda, ahol először prezentáltam. Ismét egyedül találtam magam a helyiségben, és egyből elárasztottak az emlékek, amint Blake az őrületbe kergetett. Megfeszültem a gondolatra, hogy ami rövidesen történni fog, örökre megváltoztathat minket. Max betoppant a szobába, és szikrázó hófehér mosolya minden fenntartásomat eloszlatta. – Ma van a nagy nap! – mondta.

Kislányos kuncogás szaladt ki a számon. Max lelkesedése ragadósnak bizonyult. Udvariasan megöleltem, és ő újfent megcsókolta az arcomat, de annyira jó hangulatban voltam, hogy nem érdekelt. – Szóval, hol kezdjük? – csaptam össze mohón a tenyeremet, alig várva, hogy aláírjak valamit, míg a pillantásom meg nem állapodott azon a Vogue havi számával vetekedő irdatlan papírkötegen, amit az asztalra dobott. Tucatnyi színes post-it jelezte, hol kéne szignózni a temérdek iratot. Hirtelen nyugtalanság vett erőt rajtam. – Az egészet? – kérdeztem megrökönyödve. – Sajnos igen. Ezért tart ilyen átkozottul sokáig az elkészítése. – De ugye nem mondok le az elsőszülötti jogomról? – Lezöttyentem egy székre vele szemben, és azon kezdtem aggódni, hogy nem lesz elég időm alaposan átolvasni. Mi van, ha találok valamit, ami miatt borulhat a szerződés? Mi van, ha dunsztom sincs, mi a fenét írok alá? – Én nem bíznék benne – hallatszott egy hang a hátam mögül. Blake belépett, és én megpördültem a székemben. Lezser megjelenése, farmerje és kék, V nyakú pólója ellenére könyörtelennek tűnt. – Mit tehetek érted, Landon? – csattant Max hangja, majd ajka vékony vonallá préselődött. – Adhatnál pár percet Miss Hathawayjel. – Nem gond. Úgyis mindjárt végzünk. – Most. – Van valami probléma? – sziszegte Max összeszorított fogain keresztül.

– Te vagy a probléma. Max felállt. A széke hátragurult, és tompa puffanással az üvegablaknak csapódott. – Nem kell sietni, Erica. – Blake-re lövellte perzselő pillantását, majd otthagyott minket, és bevágta maga mögött az ajtót. A szívem a torkomba ugrott, a Blake látványa jelentette megkönnyebbülést kiszorította a rémisztő félelem, hogy a szerződésem Maxszel már csak egyetlen hajszálon függ. Ha Blake ennyire beleavatkozik a dolgaimba, miért akarna Max bajlódni velem? Mindössze hónapokig tartó bosszankodást írna alá. – Mi a fenét keresel itt? – förmedtem rá. – Nem akartam ezt, de nem sok választást hagytál. – Mondtam, hogy a döntésem végleges. Tulajdonképpen már nyélbe is ütöttük. – Még korántsem. Nem írtál alá semmit. – De feltett szándékom, hogy aláírjam, szóval javaslom, fogd a kényszeres hajlamaidat, és szállj le végre rólunk. – Ehhez már túl késő. Ó, nem. Elbizonytalanodtam. Iszonyatos rettegés kúszott fel bennem. – Túl késő mihez? – A szükséges összeg dupláját átutaltam a céges számládra. Igyekeztem megformálni a szavakat, megkérdezni, amit meg kellett volna, de e helyett csak álltam, és tátott szájjal bámultam rá, elhűlve az arcátlanságától, amivel most sem sikerült megcáfolnia magát, és amivel folyamatos megrökönyödésre késztetett. – És felesleges azon agyalnod, hogyan fizesd vissza, mert az

egész

városban

ellehetetlenítettem,

hogy

másoktól

finanszírozáshoz juthass – tette hozzá. – Tudod, hogy megtehetem. – Mi van, ha Max még mindig be akar fektetni? – Nem fog – szögezte le egyértelműen. – Egy üzlet sem köttethet meg az engedélyem nélkül, és nem fogja megkapni. – Miért csinálod ezt? – A hangom remegett. Gyakorlatilag sarokba szorított. Törhetném a fejem más lehetőségeken is, de tudtam, hogy Blake már mindent átgondolt. – Törődöm veled. Jobban, mint azt Max valaha is tenné, bár Isten a tanúm, hogy megpróbálna meggyőzni az ellenkezőjéről. – Most nem a te istenverte, beteges testvér​rivali​zálá​sodról van szó Maxszel! Az életemmel játszol! Ez minden, amiért dolgoztam, és te tönkreteszed! – Öklömmel az asztalra csaptam. Felálltam, szemtől szemben vele. – Ez még csak meg sem közelíti, amit elérhetsz. A tény, hogy azt hiszed, mindent elrontottam, az is azt mutatja, mennyire naiv vagy. Pofon vágtam, keményen. A csattanás úgy hasított a szoba csendjébe, mint Blake szavai belém. A tenyerem az ütéstől fájón bizsergett, a levegő egyenetlen zihálással távozott belőlem. A sokk lerítt az arcáról, de csupán egyetlen másodpercig habozott, majd elkapott a tarkómnál fogva, és forrón megcsókolt, száját szenvedélyesen a számra tapasztotta. A kezem ökölbe szorult mellettem. Nem. Nem fog elgyengíteni. Ezúttal nem. Nem engedem! Ádáz csata dúlt bennem, viaskodtam az érzéssel, ahogy az ajka az ajkamat súrolta, ahogy minden egyes lázas csókjával a

hatalmába kerített. Az enyém vagy, hallottam a hangját a fejemben. Halk nyöszörgés szakadt fel belőlem, és azon kaptam magam, hogy visszacsókolom, hogy a testem önkéntelenül is válaszol. Szerelemtől és gyűlölettől remegtem, mindattól, amit ez iránt a férfi iránt éreztem. Utáltam magam érte. Azért, amiért ennyire vágytam rá. Ismét elgyengített. Ő győzött.

Tizenkilencedik fejezet Alighogy kiértem a városból, máris beragadtam a dél felé tartó csúcsforgalomba, és a bennem fortyogó harag dúlva-fúlva követelte, hogy azonnal gyorsítsak nyolcvan mérföld per óra fölé, ahelyett a szánalmas tíz mérföld per óra helyett, ami fölött a számláló kitartóan lengedezett. Ezen a pénteken emberek százai tűzték ki Cape-et úti cél gyanánt, és annak ellenére, hogy nem épp a legrózsásabb hangulatomban voltam egy családi összejövetelhez újdonsült apámmal, olyan messze akartam lenni Blake-től, amilyen messze csak lehet. Valahogy sikerült erőt venni magamon, és faképnél hagytam Blake-et a tárgyalóban. Futtában bocsánatot kértem Maxtől, de a részletekbe nem mentem bele, tudtam, hogy Blake úgysem fog sokáig késlekedni a felvilágosítással. Örülök, hogy megszabadultam mindkettőtől! Tőlem folytathatják az ostoba kis rivalizálásukat, míg dicsfénytől övezve végleg tönkre nem teszik egymást. Tojok rá. Blake nem hagyott más pénzügyi lehetőséget, de azt garantálhatom, hogy a kapcsolatunkból nem fog profitálni! Szeretem. Őrülten szeretem. Olyan szenvedéllyel szeretem, amilyet valószínűleg soha nem fogok újra átélni, de akkor sem leszek kitartott nő. Először a lakás, most meg az üzlet. Addig folytatja, amíg teljesen a hatalmába nem kerülök, védtelenül kiszolgáltatva minden szeszélyének és akaratának. A hálószobában ezzel nincs gondom. Sőt, szinte sóvárgok rá. De a való életben szükségünk van határokra, és ezt bármennyire is

próbálom, nem tudom elfogadtatni vele. A düh újra fellángolt bennem, és a gázpedálra tapostam. Néhány órával később a forgalom végre szelídült. Kilőttem, és autóversenyző módjára cikáztam a sávok közt, míg a GPS a kijárat felé nem terelt. A szélfútta mellékutakon már valamivel nagyobb óvatossággal lavíroztam a célállomásom felé. A parton terebélyesebbnél terebélyesebb villák pöffeszkedtek, minden egyes ingatlan jócskán kihasználta az óceánra nyíló festői panorámát. Az alatt a nyolc év alatt, amióta New Englandben élek – az Allivel megejtett egy-két csajos kiruccanástól eltekintve –, csak kevéske időt töltöttem ezen a káprázatos, hosszan elnyújtózó tengerparti részen. Befordultam egy háromszintes nyaralómonstrum kocsifelhajtójára, és leparkoltam egy Lexus SUV mellé. Hát, ez lenne az. Vettem pár mély lélegzetet, és miközben igyekeztem megtisztítani a szervezetemet a Blake iránt táplált haragomtól, az ujjaim is kezdték visszanyerni egészséges színüket a kormány szorításától mentesülve. A mai napnak elvileg egy boldog napnak kellene lennie. Talán még nincs késő hozzá! Kiszálltam a kocsiból, és bekukucskáltam a kerítés fölött, ami a kocsibeállót hivatott elválasztani a mellette fekvő csöppnyi kerttől, s az alatta elterülő tengerparttól. A ház egy meredek sziklafalra épült, jóval a szomszédok fölé magasodva, s három különböző szögből is lélegzetelállító panorámával örvendeztette meg lakóit az óceánra. – Erica! – Daniel hangja csendült fel a hátsó bejárat felől. Most teljesen máshogy festett. Lezser khakiszínű nadrágjában

és vászoningében szélesen mosolygott, ahogy közeledtem felé. – Örülök, hogy eljöttél. – Barátságosan átölelt. A gesztus váratlanul ért, de örültem neki. – Én is – mondtam. Széles vállának támaszkodtam, és szorosan visszaöleltem, miközben azért fohászkodtam, nehogy elérzékenyüljek. Ha nem vigyázok, még a végén elsírom magam. Legalább nem gondolná, hogy a pénze miatt vagyok itt, de rájönne, milyen reménytelen eset vagyok. – Gyere be, szeretném, ha megismerkednél Margóval. Bólintottam. Daniel kivette a kezemből a táskámat, majd letette a fedett bejárati részben. Beléptünk egy tágas, elragadó szobába, ahol a patinás fehér bútorokkal berendezett ebédlőhelyiség a nappaliban folytatódott. A hatalmas, masszív kanapékat hófehér vászonhuzat borította, és a makulátlan fehérséget halványkék párnák pettyezték – a lakásban szinte mindenről ordított a tömény tengerparti érzés. Daniel a konyhába vezetett, ahol egy magas, gesztenyebarna hajú nő foglalatoskodott egy nagy tál salátával. – Erica, ő Margo. Margo levette kötényét, és tárt karokkal megindult felém. Karcsú, ruganyos alakja és egyenletesen lebarnult, apró szeplőkkel pettyezett bőre volt. A fülében jókora igazgyöngy fülbevaló csüngött, tökéletesen harmóniában a nyakát övező kecses gyöngysorral. A magassága ellenére törékenynek tűnt. Amikor hátralépett, nyomban hálát adtam a ruhaválasztásomért. – Hát nem egy kész tündérmese? Csodálatos, hogy találkozhattunk, kedvesem. Éhes vagy? Egész nap nem gondoltam az evésre. Az idegeim ma reggel

pattanásig feszültek, és a meeting óta az evés volt az utolsó, ami megfordult a fejemben. – Igazából farkaséhes vagyok. – Adj még pár percet, és mindjárt asztalhoz ülhetünk. Drágám, most már felszolgálhatod a halat – mutatott Danielnek a hűtő felé. Daniel bólintott, és magamra hagyott, hogy kerítsen egy tálcát. – Kérsz egy sört? – Ühüm, persze – feleltem, noha tisztában voltam vele, hogy egy szempillantás alatt be fogok csiccsenteni, hacsak sürgősen nem kerül valami a gyomromba. Mire az üveg fenekére érek, valószínűleg sokkal többet megtudnak rólam, mint amire kíváncsiak lennének. Daniel felnyalábolt két üveget a szabad kezével, és intett, hogy kövessem. Kiléptünk a teraszra, s míg Daniel a grillel bíbelődött, én magamba szívtam a lélegzetelállító panorámát. Egész úton Blake miatt füstölögtem, ahelyett hogy azon merengtem volna, mi mindenről tudunk majd Daniellel beszélgetni, hogy jobban megismerjük egymást. Tényleg nagyon akartam, hogy megismerjen, hogy akarjon megismerni. A tekintetem a horizontra siklott, és az előttünk terpeszkedő csendesen ringó óceánra. A távolban, a sziklafal lábánál, megannyi elmosódott fekete tintapaca mozgott a kövek között. – Mik azok? – kérdeztem. Daniel felpillantott, ahová mutattam. – Fókák. Egész nap ott lebzselnek. Zajos kis fenevadak. Ők az elsők, akiket reggel meghallunk. Halkan felkuncogtam a gondolatra, hogy itt a fókák töltik be a kakasok szerepét. – Csodálatos otthonod van.

– Köszönöm. Szeretünk itt lenni. Ideális hely, ha el akarsz menekülni a város forgatagából. Lecsukta a grill tetejét, és csatlakozott hozzám a korláthoz, amely csak pár centiméterrel választott el minket a meredeken alázuhanó szikláktól. Az ingatlan végén egy kicsiny, lehajtható létra vezetett le a tengerpartra. A sziklák gyönyörűek, egyben roppant veszélyesek voltak, főleg ha valaki a dagály beálltával a parton ragad. Daniel félbeszakította lustán kavargó gondolataimat. – Szóval, rád gugliztam, de be kell vallanom, egy kissé el vagyok veszve abban, hogy mit is csinálsz. Mi az a Clozpin? Elmosolyodtam, megmelengetett a tudat, hogy erőfeszítést tett. A bennem élő aprócska remény egyszeriben szárnyra kapott. – Egy internetes közösségi oldal, ami a divatra fókuszál. Segít az embereknek megtalálni a megfelelő öltözéket, és kapcsolatban áll különféle márkákkal, dizájnerekkel. Ennyi. Tömören és velősen. – Szóval ezt mind te építetted ki, amíg iskolába jártál? – Pár barátommal együtt. Amióta lediplomáztam, azon vagyok, hogy támogatást szerezzek az Angel​com​tól, ami… – Elhallgattam, megkérdőjelezve saját szavai​m at. – Ma megkaptuk a támogatást, szóval remélhe​tően nagy dolgoknak nézünk elébe. – Ez fantasztikus, Erica! – Elmosolyodott, és az üvegemhez koccintotta a sörét. – És mi a helyzet veled? Mindig is a politika érdekelt? – tudakoltam. Halványan elfintorodott, és pillantása az óceán felett sötétlő

horizontba veszett. – Egy bizonyos módon, igen. A családom generációk óta érdekelt a helyi politikában, úgyhogy a családi tradíció folytatása szinte elkerülhetetlen velejárója volt a karrierem fejlődésének. – És jók a megérzéseid a kormányzói székkel kapcsolatban? – Határozottan. Van néhány jelentős támogatónk, és elég jó a kampányunk is. Bár a közösségi média oldaláról majdhogynem semmit sem tudok, úgy tűnik, ott is kedvező fogadtatásra találtam. Talán beavathatnál egy-két dologba. Nevetve bólintottam. Nem kétséges, két gyökeresen eltérő szaknyelven kommunikálunk. – A kampánnyal kapcsolatban… – Habozni kezdett, mintha azt latolgatná, hogyan vágjon bele. – Elég kínosan fog hangzani, de ez olyasvalami, amire muszáj megkérnem téged. – Megdörzsölte állán a finom borostát. – Ahogy már mondtam, te is tudod, hogy a veled való találkozás milyen váratlanul ért. Egy örömteli meglepetés, természetesen. – Igen – helyeseltem. – Sok múlik ezen a kampányon, Erica, és nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg úgy, hogy ne hangozzék olyan rémesen – nem is tudom – kegyetlenül… azt hiszem. – Szeretnéd, ha nyilvánosan nem hozakodnék elő azzal, hogy a törvénytelen lányod vagyok – fejeztem be helyette. Ismervén a politikusokat, még jó néhány percig kerülgette volna a forró kását, mielőtt a lényegre tér. A vonásai felengedtek, és egy villanásnyi ideig bűntudat suhant át az arcán, de én tökéletesen megértettem. Az utolsó dolog, amire vágytam, hogy valamiféle hátráltató erő vagy

stresszforrás legyek a szemében. – Nem probléma, tényleg – siettem megnyugtatni. – Én csak esélyt szerettem volna kapni, hogy megismerjelek. Ami, remélem, azért még meg fog valósulni. Nekem is megvan a saját üzletem és PR-om, amin dolgoznom kell. Hidd el, nem akarok bonyodalmat okozni. Őszintén mondom, semmi előnyöm nem származna a politikai kapcsolataidból. Bólintott, és nagyot kortyolt a söréből. – Azt hiszem, ez érthető. Tudjuk, amit tudunk, és per pillanat szerintem ez a legfontosabb, nem igaz? Bólintottam, és kezemet végigfutattam a hosszú korláton. Egy kérdés nem hagyott nyugodni. Muszáj volt megkérdeznem. – Lehet, hogy anyám nagyon fiatalon ment el, annyi lehetett, mint most én, de mindig is furdalt a kíváncsiság, hogy miért nem beszélt rólad soha. Kiegyenesedett, homlokát mély barázda szelte ketté. – Elég komplikált volt a kapcsolatunk. Legalábbis miután kiderült, hogy teherbe esett. Egyikünk családja sem repesett volna a hírtől. – Ezt meg tudom érteni. – Édesanyám családja mindig is rendkívül távolságtartó volt. Daniel hátterét ismerve, gondolom, a körülmények nem sokban különböztek. Egy olyan kékvérű család, mint az övé, nem fogadta volna túl jól a hírt, hogy a fiúk házasságon kívül felcsinált egy lányt, nem számít, honnan jött az a lány. – Miután Patty visszament Chicagóba, azt hittem, elintézi a dolgot. Nem hallottam felőle, és nem akartam felhívni, nehogy gyanút keltsek a családjában.

– Szóval miután lediplomáztatok, nem is beszéltetek többé? Megrázta a fejét, és kibámult az óceánra, mintha a válasz arra, hogyan változott meg ennyire az élete, valahol ott rejtőzne a messzeségben, csak pillanatnyilag épp nem látható. Kocsiajtó csapódott. Lepillantottam, és még idejében elcsíptem egy göndör, barna üstököt, amint elhaladt a kerítés mellett, és belépett a házba. – Ez a nevelt fiam lesz. Tulajdonképpen pont egyidősek lehettek. Daniel intett, hogy térjünk vissza a házba, és én felkészültem egy újabb bemutatkozásra. Margo salátát és egy nagy tál gőzölgő rizst tett az asztalra. Ínycsiklandó illatok terjengtek a levegőben, és már alig vártam, hogy befejezzük a trécselést, és nekikezdjünk az evésnek. A fiatal férfi belépett az ajtón, és megindult Margo felé, de amikor észrevett, egy pillanatra megtorpant. Hirtelen minden megszűnt mozogni. A levegő lehűlt, síri csend lett. Hallottam a saját szívverésemet. A fülsiketítő, egyenetlen dübörgés jéghideg fájdalmat pumpált az ereimbe, és a csontomig kirázott a hideg. A zsúfolt szobában egyes-egyedül maradtam. Az emlékeimmel és a szégyennel, amiben hagyott. Beteges iszonyat kötötte gúzsba a testemet és lelkemet, és reménytelenül próbáltam felfogni azt a szörnyű lidércnyomást, amely itt állt előttem. Megragadtam Daniel karját, nem voltam biztos benne, hogy a lábam elbírna. Kétségbeesve néztem rá, mintha valami csoda folytán tudhatná. De ő csak visszanézett rám, és az újonnan jött felé biccentett.

– Erica, ő a mostohafiam, Mark. Mark. Négy év után végül megtudtam a nevét. * Azonnal kimentettem magam, és a legközelebbi fürdőszoba felé iramodtam. Nagy nehezen bezártam magam mögött az ajtót, a kezem megállás nélkül remegett. Vizet locsoltam az arcomra, és segítségkérőn a tükörképemre meredtem. Olyan sápadt voltam, mint egy kísértet. A hányinger könyörtelen hullámokban tört rám. Küzdöttem a késztetéssel, hogy kidobjam a taccsot, hogy kiöklendezzem mérgező emlékét a testemből. Muszáj lesz visszanyerni az önuralmamat. És szükségem lesz egy menekülési tervre! A mobilom a táskámban volt. A táskám a nappaliban. De kit hívhatnék fel? És mégis mit mondhatnék neki? A fickó, aki a suliban megerőszakolt, a kibaszott mostohatestvérem! A pokolba is, hogy mászok ki ebből? Még ránézni sem tudok anélkül, hogy ne kapnék idegösszeomlást. És most végig kell ülnöm egy ebédet vele, mintha az egész meg sem történt volna, az életem egy teljes fejezete nem is létezett volna. Ez egy személyes vészhelyzet, de nem aktuális vészhelyzet, győzködtem magam. Túlélem az ebédet, aztán találok valami kifogást, hogy leléphessek. Majd később kifundálom, mit kezdek Daniellel, bár innentől kezdve jóformán lehetetlennek tűnik, hogy bármiféle kapcsolatban maradjak vele. Megszárítottam az arcomat, és mielőtt kiléptem az előszobába, megpróbáltam

valahogy összekaparni magam. Képes vagyok rá. Meg tudom csinálni! Kiléptem, és abban a szent pillanatban, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, Mark ott termett előttem. – Minden rendben? – duruzsolta. A szeme sötéten fénylett, majdhogynem fekete árnyalatot öltött, amint önelégült vigyorral közelebb lépett. Hátráltam, tenyeremet a falnak préseltem. Pánik nyilallt belém. Minden idegszálam megfeszült, felkészült a küzdelemre. – Maradj távol tőlem! – sipítottam vékonyka hangon, egyből elárulva a bennem dúló félelmet, ami lassanként teljesen a hatalmába kerített. Egy nyavalyás, cidriző idegkocsonya voltam, nem egy dühöngő, félelmetes fúria, akire szükség lett volna, hogy elrémisszem. – Vagy mi lesz? – Olyan közel jött hozzám, hogy a leheletét is éreztem. – Ez annyira tökéletes. Mindig is vágytam egy hugicára. Egyik ujja végigsiklott a térdemen, egészen a szoknyám aljáig, és egy parányit megemelte. Az összes sejtem riadót fújt, az adrenalin tüzes villámként cikázott a testemben. Istenem, segíts! Nem lehetek még egyszer az áldozata! Minden erőmet latba vetve a szemközti falnak löktem. – Kibaszottul soha többé ne merészelj hozzám érni! Megértetted?! Láthatóan jól mulatott rajtam, és szélesen elvigyorodott. Visszasiettem az ebédlőbe, nem kevésbé frusztráltan, mint ahogy eljöttem onnan. És ez az a rész, amikor Daniel azt fogja hinni, hogy reménytelen eset vagyok.

– Erica, biztos, hogy jól vagy? – fordult hozzám Da​niel, amikor leültem mellé a székre. – Sajnálom, egész nap egy falatot sem ettem. Nem érzem túl jól magam. – Jaj ne, kis szívem, kérlek, egyél! – Margo sietve elém varázsolt egy tányért, és bőségesen megpakolta a sok finomsággal, aminek az illatát korábban éreztem. Mark is csatlakozott hozzánk, és ugyanazzal a letörölhetetlen, öntelt mosollyal a képén leült velem szemben. Beledöftem a villámat a salátába, és kényszerítettem magam, hogy a számba vegyem. A testem maximális pánik üzemmódra kapcsolt, az étvágyam cserbenhagyott. – Mark, Erica saját internetes céget üzemeltet. Hát nem lenyűgöző? – szólalt meg Daniel. Beszámolt Margónak és Marknak a korábbi beszélgetésünk részleteiről, és én reszketve húztam össze magam, tudván, hogy ezzel szinte tálcán kínálja Marknak az információkat, amelyek segítségével könnyűszerrel újra rám találhat. Azzal, hogy fény derült a személyazonosságára – talán az egyetlen dologra, ami biztonságos távolságban tartott tőle –, a saját anonimitásomnak is búcsút inthettem. – És te mivel foglalkozol, Mark? – kérdeztem. Ezt a játékot ketten is játszhatják, bár momentán más okot el sem tudtam volna képzelni, amiért egy ilyen játszmába belemenjek, mint hogy élő céltáblát csináljak belőle. – Daniel cégénél dolgozom. – Ez csak természetes – mosolyogtam udvariasan. Milyen szerencsés, hogy végiglébecolja és erőszakolja a kollégiumi

éveit, majd, mint aki jól végezte dolgát, becsücsül a város leghatalmasabb vállalatának valamelyik vezetői székébe. Ha fizikailag lehetséges, most még jobban utáltam, mint eddig. – A város melyik részén laksz? – tudakolta. A tányéromba bámultam, és komótosan a számba pottyantottam egy enyhén fűszerezett tőkehalfalatot, miközben az agyam lázasan pörgött, mit hazudjak neki. A következő pillanatban felberregett az ajtócsengő, és az egész házat beharangozta. Ijedtemben majd kiugrottam a székemből. – Majd én elintézem, drágám – mondta Margo, amikor Daniel hátratolta a székét, hogy felkászálódjon. Könnyed eleganciával felállt, és eltűnt a bejáratnál, ami eltakarta a rálátásomat az ajtóra. – Ti ketten néha összejöhetnétek – vetette fel Daniel lelkesen. Sikerült megállnom, hogy ne emeljem égnek a tekintetemet. Azért elég gyorsan ráirányította a figyelmemet Markra. Én továbbra is rendíthetetlen buzgalommal lapátoltam az ételt a számba, nehogy kicsusszanjon rajta valami, miközben némán terveztem a menekülésemet. Gyanítottam, hogy szeretnék, ha hosszabb ideig maradnék, de muszáj volt hazajutnom. Egy biztonságos helyre. Haza. Igen, végre volt otthonom, és per pillanat nem akadt hely, ahol jobban szerettem volna lenni. Lehunytam a szemem, és megjelent Blake. Mit meg nem adnék, ha most itt lehetne! De mégsem futhatok utána, valahányszor valami sérelem ér. Lehet, hogy Marie-nél kéne maradnom. – Erica. – Margo lágy, éneklő hangja beúszott a szobába. –

Vendéged van. Az ajtóban vár. Villámgyorsan felkaptam a fejem. Csak egyetlen ember képes rá, hogy itt megtaláljon! Blake az ajtóban ácsorgott, makulátlanul és lezserül, mint mindig. Igyekeztem felidézni korábbi haragomat, de csak hálát, megkönnyebbülést és szerelmet éreztem. Keményen küzdöttem, hogy most rögtön ne repüljek a karjai közé, és ne vitessem el magam azonnal erről a borzalmas helyről. – Blake… Belépett a házba, és a karjába vont, olyan erősen tartott, hogy már csaknem fájdalmat okozott. A nyakába temettem az arcomat, és mélyen belélegeztem. A testem egyből felengedett. Most, hogy itt van, minden rendben lesz. Biztonságban vagyok. – Itt van? – A kezébe vette az arcomat, és kutatva a szemembe nézett. – Ki? – Mark. – Igen. Várj, honnan tudod? – Ne foglalkozz vele, csak tűnjünk el innen. – Megragadta a kezem, és elindult kifelé. – Nem, nem mehetek. – Visszahúztam, de a kezét szorosan markoltam. – Erica, elviszlek innen. Indulunk. – Várj, muszáj elbúcsúznom Danieltől. Blake összevont szemmel nézett rám. – Ő az apám, Blake. Csak most kezdtük megismerni egymást. Nem akarom mindezt elhajítani. – Épphogy rátaláltam az apámra, még a közelébe sem jártunk, hogy normális apa-lánya

kapcsolatot kialakíthassunk. Nem veszthetem el őt is. Ilyen hamar. – Jól van – enyhült meg. – Mutass be neki, és menjünk. – Légy jó fiú – mondtam gyengéden, mielőtt a nappaliba tereltem, ahol a háromfős család várta a visszatérésünket. Amint beléptünk, Blake tekintete Markra lövellt. A test​tartása megváltozott, a feszültség szemmel láthatóan vibrált körülötte. Finoman megszorítottam a kezét, emlékeztetve, hogy ne csináljon balhét. – Daniel, Margo, Mark… ő Blake. – Idegesen a hajamba túrtam. Milyen ironikus helyzet: hivatalosan is bemutatom a szerelmemet az egyetlen élő szülőmnek, akivel én is mindössze pár napja találkoztam. És a bennem tomboló érzelmi kavalkádban még mindig éreztem azt a félszeg, bizsergő várakozást, vajon Daniel jóváhagyja-e a választásomat. Korábban úgy tűnt, büszke arra, amit elértem. Biztos, hogy Blake-et is jóváhagyja. – Blake Landon. Ön az Angelcomnál van, jól tudom? – Daniel felállt, és megrázta Blake kezét. – Így van. És ha jól tudom, az ön nevéhez köthető a legtöbb megállapodásunk szerződési feltételének a kidolgozása – mondta Blake. – Bizony. Kicsi a világ, nem igaz? – Elhallgatott, tekintete egyikünkről a másikunkra siklott, aztán le Blake kezére, ahogy ujjai az enyéimbe fonódtak. Leesett az álla a döbbenettől. A tekintete visszaugrott rám, mintha egy szörnyű felismerés hasított volna belé. Tudta, hogy Blake tudja. A higgadt, kiegyensúlyozott látszat

ellenére úgy tudtam Daniel arcáról olvasni, mintha nyitott könyvből tenném. A mi kis zavarba ejtő titkunk apámmal egyre nagyobb körökben terjedt. Beláthatatlanul. Margo felugrott, és nyomott egy puszit Blake arcára. – Blake, hadd hozzak neked is egy tányért. Kérlek, ülj le, és csatlakozz hozzánk. – Valójában közbejött valami a megállapodással, amin dolgozunk. Sajnos létfontosságú, hogy minél gyorsabban visszamenjünk és megoldjuk. De nagyon köszönöm a kedves invitálást. – Ó. – Margo szája csöppnyit lebiggyedt. Biztosra vettem, hogy szerette volna jobban megismerni Blake-et. Gyors puszit nyomtam Daniel és Margo arcára, és búcsúzóul integettem. Blake felkapta a táskámat kifelé menet. Kinyújtotta a karját, és a Tesla felé intett. – Menjünk. Rábámultam, a reggel történtek újra bevillantak. – Blake, én nem megyek veled haza. – Nem, nem fogsz. Egy olyan helyre megyünk, ahol nyugodtan beszélhetünk, és ha még mindig haza akarsz menni, vagy bárhova máshova, akkor megteheted. – Hova megyünk? Nem válaszolt.

Huszadik fejezet – Per pillanat tényleg nem vagyok olyan hangulatban, hogy egy szigeten összezárva rekedjek veled, Blake. A révnél voltunk, és Blake könyörgött, hogy ne menjek el. Rám zárta a kocsiajtót, majd egy óriási hajóhoz fuvarozott. Most pedig mindent elkövet, hogy itt tartson. – Ígérem, ha nem tetszik, amit mondani készülök, azonnal visszafordulunk, és felülünk a legközelebbi kompra. – Ugye tudod, milyen őrült módjára viselkedsz? Ez felér egy emberrablással. – Ígérd meg, hogy nem szöksz el. Felsóhajtottam. – Ígérem, de most engedj ki. Inaktiválta a zárat, és én feltrappoltam a rámpán a komp felső szintjére, ahol a Martha’s Vineyardba tartó út fennmaradó részét töltöttük. Ha Blake azt hiszi, hogy elég egy kis romantika, és máris vége a büntinek, hát nagyon téved! A hajó elejére sétáltam, és kiléptem a fedélzetre. A fedélzet végében kiszúrtam egy kétszemélyes asztalt, miközben végig a tudatában voltam, hogy Blake a nyomomban koslat. Leültem, és ő egy pillanattal később csatlakozott hozzám. A tekintetünk találkozott. A szeme káprázatosan ragyogott a vízfelszínről visszatükröződő, lenyugvó nap fényében. Istenem, segíts, éppen annyira gyönyörű, mint amilyen őrjítő tud lenni. Egy kis ideig csendben ültünk, míg a körülöttünk lévő pár másik asztal is lassacskán megtelt. – Elmondod, hogy találtál meg? Ugye nem telepítettél

nyomkövetőt a cuccaimba? – Ha azt akarja, hogy a kis odisszeájának a szenvedő alanya legyek, jobb, ha sürgősen felhomályosít a hiányzó részletekről. – Sid mondta, hogy meglátogatod az apádat. – Kérdezted, és csak úgy elmondta? – Őszintén reméltem, hogy Blake nem fenyegette meg Sidet, ahogy rendre azokkal tette, akikkel mostanában kapcsolatba kerültem. – Tulajdonképpen igen. Ő sem repesett az örömtől, hogy egy vadidegennél maradsz. – Jól van. És mi a helyzet Markkal? Honnan tudtad, hogy ott lesz? – Amikor lenyomoztam a személyazonosságát, az összes lehetséges kapcsolatának utánaástam. A mostohaapja és munkaadója azonnal felkeltette a figyelmemet. Amikor rájöttem, hol vagy, tudtam, hogy jó eséllyel Mark is ott lesz. És természetesen ott is volt. Blake hetek óta tisztában lehetett Mark személyazonosságával, azaz a jó ég tudja, mi mást eszelhetett még ki. Ha egyáltalán tényleg kitervelt valamit, bár sütnivaló tekintetében kettejük közül nem Mark volt a befutó. – És sikerült lenyomoznod a cape-i nyaralójukat. – Erica, ne legyél ilyen támadó, kérlek. – Ujjaival az asztalon dobolt. – Honnan tanultad meg, hogyan kell mindezt csinálni? – Ezt hogy érted? – Hacker vagy. Furcsa olyasvalakitől, akinek ennyi pénze és hatalma van. De te láthatóan még mindig lelkesen űzöd. Szája huncut mosolyra görbült. – Kizárólag jóra használom a hatalmamat.

– Ez mindig így volt? A mosolya leolvadt. – Figyelj, beszéljük meg a maxes üzletet. Muszáj elmagyaráznom pár dolgot. – Majd arra is rátérünk. Mondd el, hogy lettél hacker. A szemét forgatta. – Megszámlálhatatlan óra a számítógép előtt, és némi matematikai fogékonyság. Elégedett vagy? – Figyelj, ha nem leszel őszinte velem, már itt sem vagyok. – Felálltam, hogy otthagyjam. Elkapta a kezemet. – Kérlek, ne menj el! A pillantásától összefacsarodott a szívem, de elhatároztam, hogy állom a sarat. Visszazuttyantam. – Beszélj. Sóhajtott. – Egy unatkozó antiszociális tinédzser voltam. Megvetettem a társadalmat. A hackelés egyfajta kreatív menekülőutat biztosított, lehetőséget arra, hogy az élet ne tűnjön annyira piszkosul jelentőségteljesnek. Megpróbáltam elképzelni az előttem ülő embert, aki dühös tiniként az öklét rázza a társadalom felé, ki tudja, miért. – Hogy rontott el ennyire a társadalom? A szüleid nem tanárok voltak? – Igen, és jócskán alul voltak fizetve. Egyébként nekik semmi közük hozzá, hogy ezt az utat választottam. Nekem elhiheted. A poklot is megjárták, hogy kirobbantsanak a házból, hogy normális kamaszt faragjanak belőlem. Azt hiszem, én csak talán túl… intellektuális voltam a koromhoz képest. A hírek, a politika, a gazdaság. Alapvetően minden, ami most is rossz a világban, abban a korban szinte elviselhetetlen rosszként nehezedett rám. Nehezen tudtam összeegyeztetni egy boldog, normális életet, azzal, hogy szerte a világban különféle

atrocitások történnek, és én csak a homokba dugom a fejemet. – Szóval úgy gondoltad, hogy a komputereddel megmented a világot? – Nem igazán. Nem is tudom… – És hogy kerültél Max apjához? Lassan kifújta a levegőt. Hátrapillantottam a vállam fölött. Most kezdték kioldani a hajóköteleket. Még van időm. – Most vagy soha, Blake. – Basszus, rendben. – Előrehajolt az asztalon, és lehalkította a hangját, hogy csak én hallhassam. – Egy M89 nevezetű hackercsoportnál kötöttem ki. Egy maroknyi nehezen kezelhető, dühös kölyök, akárcsak én. Kiterveltük, hogy néhány Wall Street-i nagykutyának lecsapoljuk a bankszámláját. – Miért? – Piramisjátékból gazdagodtak meg, és igyekeztek elhallgattatni mindenkit, aki azzal fenyegetett, hogy kiszivárogtatja az információt, és leleplezi őket a nyilvánosság előtt. – És mi történt? – Elkaptak – válaszolt. – Épphogy megúsztam a börtönbüntetést, és az egész hercehurca alatt valahogy felkeltettem Michael érdeklődését. A szárnyai alá vett, és rájött, hogyan férkőzhetne a bizalmamba. Azt hiszem, végül egy kőkemény kapitalista tárt elém egy olyan világot, aminek értelmét láttam. Hűha. Blake mindig is annyira fegyelmezett volt, annyira erős önkontrollt gyakorolt az élet minden területén. A gondolat, hogy milyen vakmerő és meggondolatlan volt, megrémített.

Ennél jobban nem is különbözhetett volna az út, amit idáig bejártunk. – Mindketten valami nagyot akartunk véghezvinni, ezért én éjjel-nappal tanultam, hogy kitüntetéssel lediplomázzam, te meg bankszámlákat hackeltél. – És most itt vagyunk együtt. – Ajkát az ujjpercemhez nyomta, csaknem súrolta a nyelvével. A gyomrom szaltózott egyet, de kényszerítettem magam, hogy a témánál maradjunk. – Hogy kerülted el a börtönt azért, amit tettél? Hátradőlt, szája gonoszkás mosolyra húzódott. – Mi van? – Lejárt az idő. Megfordultam a széken, és döbbenten láttam, hogy jó pár méterre eltávolodtunk a kikötőtől, és teljes gőzzel haladunk előre. Körülbelül egy órával később Blake keresztülkocsikázott velem a szigeten, egyik lakott települést a másik követte, míg a házak fokozatosan ritkulni nem kezdtek, és egy elhagyatott környékhez nem értünk. Megmarkoltam az ülést, biztos voltam benne, hogy bármelyik pillanatban megállhatunk, méltó befejezéseként ennek a szürreális napnak. Hétszentség, hogy a sziget nem bővelkedik zsarukban, és nagyon is úgy tűnik, hogy mi egyre távolabb és távolabb kerülünk a civilizációtól, már ha ez még egyáltalán lehetséges. Egy hatalmas családi ház előtt húzódtunk le, ami tekintélyes méreteiben, valamint abban a jelentéktelen tényben különbözött a többi cédruszsindelyes háztól, hogy a szigeten az

utolsó helyet foglalta el. Beléptünk a fedett verandára, és ahelyett, hogy bementünk volna, Blake megkerültette velem a házat, és a tengerpart felé vezetett. Átmásztunk a homokdűnéken, amelyek takarásában két hófehér Adirondack szék trónolt, szemben a hullámzó óceánnal. Lerúgtam a cipőmet, és leroskadtam az egyikbe. Egy javarészt álmatlan forgolódással töltött éjszaka, valamint azok után, amin ma keresztülmentem, még az állás is nehezemre esett. Blake előhúzott egy üveg fehérbort, ami egy vödör jégben gubbasztott a homokba beásva. – Most komolyan, Blake, hogyan tudod megtervezni ezeket a dolgokat? Elvigyorodott. – Csak nem gondolod, hogy ma minden titkomat felfedem előtted? – Rávehetnélek – fenyegetőztem. Mostanában egyre jobban ráéreztem a gyengeségeire. A szeme elsötétült. – Csábító gondolat – mondta, elvétve a poharamat. Gyorsan orvosolta a hibát, és a kezembe nyújtotta a teli poharat. Belekóstoltam a jéghideg, gyümölcsös frissítőbe. – Csak ne legyél olyan biztos magadban. Még mindig mérges vagyok rád. Hiper-szuper-extra-mega mérges! – Elméletileg a sarokba vagyok állítva? – Szó szerint a sarokba vagy állítva. De még ez sem érzékelteteti eléggé, mennyit kell majd kepesztened, hogy jóvá tudd tenni. – Szeretek jóvátenni dolgokat. Hol kezdjem? A lábam elé térdelt, és piciny, leheletfinom forró köröket

csókolt a térdemtől egészen a combomig. Reménytelenül próbáltam elnyomni az érintése keltette fizikai reakciómat. – Ezt nem hozhatod helyre szexszel – mondtam, és a fenébe is, tényleg úgy gondoltam. – Nem? Akkor áruld el, hogy hozhatnám helyre? – Folytatta a pihekönnyű puszikat. – Őszintén? Nem tudom. Azt hittem, van terved, amikor belementem, hogy idejövök veled. – Nem fogom megkönnyíteni neki. Totálisan kimerültem, de annyi tüzelőerőm még maradt, hogy ezt a csatát megnyerjem. Abbahagyta a kényeztetést, és visszaereszkedett a térdére. – Szeretlek, Erica. Francba, gondoltam. Muszáj ezzel kezdenie? Visszanyeltem a könnyeimet. – Ez nem változtat azon, amit ma velem tettél. – Tudom, hogy ez vélhetően nem jó kifogás, de nem volt szándékomban. Csak nem hagytál más lehetőséget. – Hát, ez még messze nem elég – feleltem, és a tekintetem elsiklott mellette. – Ha felvállalsz egy befektetőt, az olyan, mintha ágyba bújnál valakivel, Erica. Nem mindig működik, és hogy őszinte legyek, te nem vagy kimondottan az a típus, aki jól tud funkcionálni egy ilyen fajta társulásban. Én maximálisan megértem az üzlettel kapcsolatos érzéseidet. Az egyik ok, amiért nem szavaztam rád rögtön, mert pokolian erős az akaratod. Tudtam, hogy nem lenne könnyű együtt dolgozni veled, minden egyes apróságért meg kellene harcolnom veled. Egészen mostanáig nem láttam át, milyen következményekkel járhat, ha Maxszel dolgozol, és képtelen lennék elviselni, ha elvenne tőlem.

– Ő nem akar engem úgy – bizonygattam, noha én is csak félig-meddig hittem el. Max, sok más emberhez hasonlóan, nem tisztelte a személyes teremet, ugyanakkor nem tett egyetlen nyílt célzást sem arra vonatkozóan, hogy szexuálisan akarna engem. Még ha tett is volna, meg tudom védeni magamat. – Pedig igen, nekem elhiheted. Ha akarod, ha nem, szembe kell nézned vele: semmi sem fogja megállítani, hogy megkaparintson, ha ezzel visszavághat nekem. Miután láttam, min mentél keresztül Isaackel, ezt nem kockáztathatom meg újra. Megcsóváltam a fejem. Isaac támadása váratlanul ért, de ha Blake adott volna még egy percet, segítség nélkül is megszabadultam volna tőle. – Nem tudom konkrétan megjósolni, Max mikor kezdte volna meg a kis játszmáját, de biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb igen. Csakhogy megtarthasd az üzletedet, olyan dolgokra vett volna rá, amiket egyébként sosem tennél meg, mivel pontosan tisztában van vele, mennyit jelent ez neked. Hogy mennyit jelentesz nekem. – Mégis honnan tudhatnád? – Jesszusom, Erica, tűzbe mennék érted, csak hogy biztonságban tudjalak! Képes lennél csak egyszerűen hinni nekem, hogy tudom, mi történne, hogy sosem hagynám, hogy bármi bajod essék? Lehunytam a szemem. A hullámok a partot ostromolták, lágy szellő fújdogált körülöttünk. Éreztem Blake-et, a belőle áradó mágneses erő követelte, hogy közelebb húzódjak. Ő az egyetlen férfi, akit valaha is szerettem, és most itt van, hitet tesz a

szerelmünk mellett, és megfogadja, hogy örökké vigyázni fog rám. Az egész már-már túl lovagregénybe illő volt, hogy komolyan vegyem, de amikor kinyitottam a szememet, és az övébe néztem, kétségem sem maradt a szándéka komolyságát illetően. Hirtelen minden túl sok lett. A tekintetem elfátyolosodott, de nem voltam hajlandó megadni magam. – Teljesen kikészítesz, Blake. – Tudod, hány nő próbált támogatást szerezni tőlem a tárgyalóban? – kérdezte. – Hány? – Egy. A válasza egy ideig némán lebegett a levegőben köztünk. Egy hihetetlen igazság, ami arra utal, milyen vészesen ingatag lehet a helyzetem ebben az iparágban. Ha ez igaz, kisebbfajta csodával ér fel, hogy ideáig eljutottam. Na meg arra is magyarázatul szolgál, miért meresztett rám olyan szemeket a recepciós, mintha három fejem nőtt volna, valahányszor tárgyalni mentem. – Ejha! – Megráztam a fejem. – Maxszel aznap mindketten akartunk téged, de különböző okokból. Nem foglak elengedni harc nélkül. A vállalkozásom vélhetően most nagyobb biztonságban van, mint valaha. Még a közös munkánkból adódó kockázat ellenére is. Már csak azt kell kifundálnunk, hogyan dolgozzunk együtt anélkül, hogy az őrületbe kergetnénk egymást. – És most mi legyen? – tudakoltam, remélve, hogy van valami elképzelése.

– Amit csak akarsz. Amíg Max nem szerepel benne. Vagy Isaac. – Szóval, partnerek vagyunk. Bólintott. – De én vagyok a főnök, Blake. Ahogy elkezdesz beleszólni, hogyan vezessem az üzletemet, végeztünk. – Komolyan gondoltam. Ebben a kérdésben nem ismertem vitát, és szerencsére Blake sem volt abban a helyzetben, hogy szembemenjen velem, mivel a jogi procedúrákat megkerülve finanszírozta a vállalkozást. Feltérdelt, elvette a poharamat, és az övével együtt a homokba süllyesztette. – Te vagy a főnök, bébi. Lejjebb húzott a széken, felhajtotta a szoknyámat, és forró csókjaival beborította a belső combomat. Könnyed szakértelemmel eltávolította a bugyimat, és száját a puncimhoz nyomta. – Ó, egek! – A szenzációs érzésre a székbe markoltam. Az ujjaival szétválasztott, majd a bársonyos nyelve következett. A különböző intenzitású kettős nyomásra akaratlanul is összerándultam. Belém csúsztatta karcsú ujját, és keményen beszívta a puncimat, miközben a nyelve kitartóan vibrált rajtam. A fejem hátrahanyatlott. Igen! Ívben megfeszültem, még jobban a szájához préseltem magam, és ő bevetette a végső fegyvert, egy másik ujjával is feszegetni kezdett. Fogaival gyengéden a csiklómat karcolta, pontosan a megfelelő mértékű önuralommal, és nyomással ingerelt, hogy az őrületbe kergessen. – Blake… – krákogtam a sötétlő félhomályba, és küzdöttem,

hogy levegőhöz jussak. Lágy szellő hűtötte a bőrömet, és finoman elsimította gyöngyöző verítékemet, de Blake rendületlenül folytatta. Újra és újra elmentem, addig rándultam össze az ujjai körül, míg már jártányi erőm sem marad, és magamon kívül vergődtem a vágytól, hogy a farkát belém merítse. Keservesen nyüszítettem a nevét, könyörögtem, hogy álljon le, nem tudtam, mennyit vagyok még képes elviselni. Felállt, és az ajkam szétnyílt, ahogy észrevettem a farmerjából kitüremkedő kemény körvonalat. Felhúzott magához, és átölelt. – Menjünk be – suttogta, mielőtt ott helyben nekiállhattam volna levetkőztetni. Csókjában megkóstoltam saját magam, fenséges erekciója a hasamnak feszült. Örökkön túl sok, és sosem elég. Féktelen sóvárgásom még mindig képes volt elakasztani a lélegzetemet. Követtem Blake-et a házba, aki a hálóba vezetett, egy tágas szobába mészfehér falakkal és magas, csúcsos boltozattal. A Fitzgerald-ház – mind méretét, mind eleganciáját tekintve – szégyenében elbujdokolhatott mögötte. Ősi, tehetős család, de Blake a fél zsebéből megveheti és eladhatja Danielt. A bolyhos, fehér takaróval borított ágy a szoba központi darabját képezte, és nemsokára az én fókuszom középpontjává is vált, miután megszállottan számoltam vissza a másodperceket, míg meztelenül elfoglalhatjuk jogos helyünket rajta. Blake komótosan lehúzta a ruhámon a cipzárt, kiélvezve az idejét, miközben pihe-puha érintéseivel tovább sanyargatott. Kicsusszantam a ruhámból, és az ágyhoz mentem. Felmásztam rá, felkönyököltem, és türelmesen várakoztam, míg Blake is

levetkőzött. Olyan ruganyos kecsességgel kúszott fel az ágyra, mint az áldozatát becserkésző ragadozó, és én pontosan azt akartam, hogy levadásszanak. Maga alá rántott, és a lábam behódolva tárult szét, ahogy a lábával szétválasztott. A szájába vette a mellemet, és keményen beszívta, miközben mellbimbómat a nyelvével ingerelte. Vágyakozva nyújtózkodtam felé, átkulcsoltam a lábammal, erőtlen kísérletet téve, hogy sürgessem. De egy centit sem mozdult. – Egy izgő-mozgó kis bestia vagy – incselkedett velem, miközben végigsimított a belső combomon, milliméterekre onnan, ahol lüktetve pulzáltam, ahol az érintése után olyannyira áhítoztam. – Érints meg, Blake, könyörgök! A szája sarka felkunkorodott. – Tedd fel mindkét kezedet. Mohón engedelmeskedtem, bízva benne, hogy ez megkínzatásom végét jelenti. Blake még magasabbra feszítette a karjaimat, majd kikapcsolta az egyik karkötőmet, és áthurkolta a másik csuklómon, végül összekapcsolta őket, egy kissé drágának mondható bilincset kreálva. – Blake, ne! El fogod szakítani! – Nem, ha nem mozdulsz. – És azt mégis hogy csináljam? Az őrületbe kergetsz! – Amikor lefogott, könnyű volt uralkodni magamon, de ötletem sem volt, hogy fogom kibírni segítség nélkül. – Önuralom – közölte egyszerűen. – Fogódzkodj ebbe. A háttámlához irányította a kezemet. Nagyot nyeltem, és a fémkorlát köré kulcsoltam az ujjaimat. Az agyam tudatában volt

a testemben kavargó minden érzésnek és a fizikai reakciónak, amit kordában kellett tartanom, nehogy tönkretegyem Blake ajándékát. Blake szándékosan alig ért hozzám, és én már szinte vonaglottam a gyötrő várakozástól. Alulról indult, a lábujjaim tetejét csipkedve. Egy hirtelen vágylöket egyenesen a puncimba lövellt. Jesszusom, minden trükköt ismer a nagykönyvből! Megfeszültem, tudtam, hogy ebben az iramban még mérföldekre van attól, hogy odaérjen. Nedves csókjaival beterítette a combomat, a hasamat, nyelvét becsúsztatta köldököm vékony hasadékába. Ráérősen elkalandozott a melleimen, majd áttért a kulcscsontomra, és forró leheletét a nyakamra fújta, amitől az egész testem libabőrös lett, a lehető legkellemesebb értelemben. – Hogy érzed magad? – Ajkát az ajkamhoz súrolta, szája finom, mindentudó mosolyra húzódott. Minden idegszálam megfeszült a várakozástól, minden egyes sejtem felé tülekedett, legalábbis amíg kényszerrabságom engedte. – Élettel telve – suttogtam, egyetlen cérnaszálon lavírozva. – Helyes. Megfogta a farkát, benedvesített a saját nedvemmel, és a nyílásomhoz helyezkedett. A csiklómat ingerlő, dörzsölő érzéstől még elszántabban szorítottam a korlátot. Aztán egy egyszerű, gyors mozdulattal bennem volt. Felsikkantottam, és a korlátba markoltam, nem akartam küzdeni fémkötelékem ellen. Ajka az ajkamra tapadt, és szenvedélyesen megcsókolt. Újra és újra megmerítkezett bennem, miközben a szájába nyögtem,

ahogy olyan mélységekre hatolt, amitől csak kontrollálatlanul vonaglani tudtam. A beteljesülés közelgő ígéretétől alig tudtam lélegezni. A combjába vájtam a sarkamat, hogy még mélyebbre ösztökéljem. Nyers, állati szexualitással imádtam, ádáz kétségbeeséssel szerettem. Blake felnyúlt, és a helyére kapcsolta a karkötőmet. A bilincsemtől megszabadulva a hajába markoltam, és mohón megcsókoltam. Még többet akartam, mindenét! Tisztában van vele, vagy sem, nem fogom elengedni. A tekintetem találkozott koromfeketén ragyogó szemével. – Szeretlek – suttogtam. Azok után, amin keresztülmentünk, muszáj volt, hogy tudja. Egy kissé elhúzódott, az arckifejezése majdhogynem fájdalmat tükrözött, mintha ez az egyetlen szó egyenesen a lelkébe hasított volna. – Szerelmeskedj velem, Blake. Kérlek, semmi mást nem akarok érezni, csak téged! És az este hátralévő részében megtette. Az összes kíméletlen lökésével engem szeretett, folyamatosan emlékeztetve rá, hogy a testünk csakis erre és egymásnak teremtetett. Fizikailag és érzelmileg is kimerültünk, de Blake egyetlen percre sem fáradt. Amikor kezdtünk lelassulni, a lusta kényeztetés újra mohó vágyba csapott át, és Blake ismét magáévá tett, minden alkalommal olyan eget rengető módon, ahogyan előtte, míg végül egymás karjaiban rogytunk össze. *

Másnap reggel az óceán morajlására ébredtem. Az égen sirályok vitorláztak közvetlenül a hálószobánk ablaka előtt. Kicsusszantam az ágyból, nehogy felébresszem Blake-et. Magamra kaptam a pólóját, és hagytam, hogy az illata beterítsen. Átporoszkáltam a házon, és a konyhában kiszolgáltam magam egy banánnal, amit egy gyümölcsöstálban találtam. Elővettem a laptopomat, és letelepedtem a vízre néző ebédlőasztalhoz. Nekiálltam e-mailt írni Quinlan professzornak, a megszólításban szigorúan a „professzor úr”-hoz ragaszkodva. Nem számít, mennyi idő telt el, valószínűleg soha sem fogom tudni Brendannek szólítani. Küszködtem, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat, amivel a jelen helyzetet felvázolhatnám neki. A professzor régóta ismeri Maxet, ennek ellenére reméltem, hogy az események ilyetén fordulata nem fogja őt rossz fényben feltüntetni előtte. Kötelességemnek éreztem, hogy minél előbb tájékoztassam, ha szükség lenne rá. Bepötyögtem a levelet, és miközben sebtében átfutottam, újra maga alá gyűrt annak a nyaktörő tempónak a furcsa, semmihez sem fogható érzése, ami az elmúlt negyvennyolc órában az életemet leginkább jellemezte. És én még azt hittem, hogy a főiskola stresszes! Megnyomtam a küldés gombot, és céltalanul böngészni kezdtem a netet, míg végül a Clozpinnél lyukadtam ki. A betöltő ikon szűnni nem akaró forgásba kezdett. Az oldal ismét nem volt elérhető. Francba! Felhívtam Sidet. Semmi válasz. Újra próbálkoztam, de nem vette fel. Visszasiettem a hálóba, utáltam, hogy fel kell ébresztenem Blake-et, de nem tudtam szabadulni a rám

telepedő nyomasztó érzéstől. Odaosontam mellé, a lábamat átvetettem rajta, majd puha, leheletfinom csókokkal hintettem be a testét. Ha már felébresztem, legalább kellemesen tegyem. Végül mocorogni kezdett, és egy széles mosoly, valamint egy fantasztikus reggeli merevedés kíséretében felébredt. Bármennyire kecsegtető volt is, pillanatnyilag más okból volt rá szükségem. – Kicsim, az oldal megint nem elérhető. És Sidet sem tudom elérni. Szélsebesen felpattant, magára kapta a farmerját, és követett az ebédlőbe. A képernyőmre pillantott, majd kihalászta a táskájából a saját laptopját, letelepedett a kanapéra, és bekapcsolta. – Kávét? – kérdeztem. – Kérek. Még alig ébredt fel, máris hihetetlenül összeszedettnek tűnt, bár kócos fürtjei imádni való bozontot képeztek. Miután rájöttem, hogy működik a kávéfőző, újra frissítettem az oldalt, míg vártam, hogy megfőjön a kávé. Ezúttal azonnal bejött az oldal, de a képernyőre egy hatalmas logó úszott be, és eltakarta az egész felületet. A logón ez állt: M89. Blake megszállottan gépelt. Nem mertem rákérdezni, de volt egy olyan halvány sejtelmem, hogy innentől kezdve már nem fogható a vak véletlenre, miért pont engem szemeltek ki. Megtöltöttem egy bögrét, és bevittem neki. Szó nélkül elvette, olyan elmerülten dolgozott, mintha ott sem volnék. Türelmesen figyeltem, vártam, hogy mikor vesz észre. – Megmondanád, mi folyik itt? Ezúttal tényleg az igazat

akarom hallani. – A hangom nyugodtan csengett. Rám emelte fáradt tekintetét. – A fénykép, amit a konferencián kaptak le rólunk. Vírusvideó lett. Biztosan találkoztál már forgalmi túlterheltséggel. A legtöbb esetben normálisan is előfordulhat, de ezt most figyelmeztetésnek szánták. – Szánták? Kik? Habozott. – Szóval, nem véletlen volt. – Mostantól fogva nem – felelte, s tekintetében őszinte megbánás ült. – Miért szálltak rád, Blake? Megrázta a fejét, és feldúltan a hajába túrt. – Sajnálom, Erica, de ígérem, rendbe fogom hozni. Esküszöm neked! Bólintottam. Bíztam benne, hogy így lesz.

Köszönetnyilvánítás Életem egyik meghatározó élményét jelentette, hogy ennek a könyvnek a segítségével íróként újra felfedezhettem magamat. Örök hálával tartozom azoknak, akik lehetővé tették számomra ezt a megtapasztalást. A Hardwired soha nem jöhetett volna létre férjem kitartó és rendíthetetlen támogatása nélkül. Köszönöm, hogy végig biztattál, és hogy néha órákra, sőt napokra is hagytál eltűnni, hogy elmondhassam ezt a történetet. Külön köszönet az én bámulatos szerkesztőmnek, Helen Hardtnak, amiért ráncba szedted a gyarló melléknévi igeneveimet, és hogy addig nógattál, amíg ez a szexi és érzelmes történet meg nem született, amit most büszkén oszthatok meg a világgal. Köszönet a Twitter íróközösségének. Ez a könyv ≠1000 szó/ órás szédítő sebességgel, no meg pár jókora energiaital-löket hathatós segítségével készült. Az, hogy itt voltatok, srácok, óriási különbséget jelentett! Köszönet K-nak és L-nek a barátságotokért, kitartásotokért és frenetikus programozói zsenialitásotokért. Talán egyszer vigyázó szemetek erre az oldalra vetitek. Végül, de természetesen nem utolsósorban, sok-sok köszönet minden rajongómnak, akik végig biztosítottak támogatásukról és töretlen lelkesedésükről. Új jelentéssel ruháztátok fel a „csúcsra jutni” kifejezést! Már alig várom, hogy megoszthassam veletek Blake és Erica utazásának folytatását!