Bóka Éva Az európai integráció. Elméletek történelmi perspektívában
1. Bevezető: Gondolatok, tervek Európa egységéről és a jó intézményekről, mint a háború ellenszeréről Az európai kultúra az alapító legenda szerint Europének, a föníciai király lányának és az őt elraboló Zeusz szerelmének a terméke. E legenda a valóságban a krétai kultúra felvirágzását szimbolizálja, s az európai kultúra kezdeteivel is azonosítható. Szimbolikus jelentése: ösztönzés harmonikus emberi közösség létrehozására. Az Európa egységéről való politikai gondolkodás a „Respublica Christiana” gondolatkör felbomlása után, a 14. század elején kezdődik el, amikor Dante újra javasolta a föderatív szövetségi politikát. Dante korától napjainkig, hét évszázadon keresztül pedig sok gondolkodót foglalkoztatott az európai államok közötti tartós béke és szövetségi politika megteremtése (Bóka, 2001). E gondolkodók mindegyike a világföderáció klasszikus eszméjében hitt. Ennek lényege, hogy az egyének egy olyan nemzetközi társadalom középpontjában helyezkednek el, amely az egyén és a család szintjétől indul ki, s a helyi önkormányzatokon keresztül építkezve mind nagyobb és nagyobb jogi közösségi (állami, államszövetségi, szövetségi állami, kontinentális szövetségi) szinteket hoz létre. Mindennek mozgatója az emberek közötti érdekek szerinti szabad, ám jogi egyezményekben rögzített szövetségi politika. Az egyes szintek között a harmóniát a jó intézmények, az államjog, a nemzetközi jog és az emberi jogok teremtik meg. A világföderáció hívei az évszázados nagy államszervezési kihívást „az egység a sokféleségben” eszmében fogalmazták meg. Ez arra motiválta az államszervezésen gondolkodókat, hogy olyan intézményeket, állam- és nemzetközi jogi alapelveket gondoljanak ki, amelyek lehetővé teszik az egyes (a rész) oly módon való elhelyezését az egészben, hogy autonómiája ne sérüljön, s mégis az egész tagja legyen. Ennek a problémának a megoldására a történelem különböző korszakaiban különböző válaszok születtek: a monarchikus központosító hatalmi politikával valamint a republikánus nemzetállamok és nemzetbirodalmak expanzív hatalmi politikájával és a nacionalizmusAz itt Bóka közölt szöveg Bóka Éva: Az európai integráció. Elméletek történelmi perspektívában című könyvének első két fejezete, illetve irodalomjegyzéke. A könyv a Corvina Kiadó Tudástár sorozatában jelent meg (Budapest, 2008, 11–44., 147–157. old.) A Grotius online szerkesztősége ezúton is köszönetet mond a szerzőnek és a kiadónak az újraközlés lehetőségéért. 1
sal szemben fokozatosan alakult ki az európai egységpolitikát jellemző két nagy történeti irány a föderalizmus és antiföderalizmus. Dante, olasz költő, és író a 14. század elején még az univerzális jogot képviselő univerzális monarchától várta a társadalomszervezési problémák megoldását. Pierre Dubois, normandiai jogász 1308-ban javasolta az európai tanács létrehozását az egyes országok közötti békés kapcsolatok megteremtése és a vitás kérdések rendezése céljából. Mindez hat és fél évszázad múlva vált realitássá az Európa Tanács létrejöttekor. A föderalista szövetségi állam tervét – a török elleni védekező harc keretébe foglalva – már 1462-ben megalkotta Pogyebrád György cseh király. Az államok közötti békés szövetségi politika megteremtését szolgáló „jó intézményekről” való gondolkodás pedig a 14. század elejétől folyamatos volt az európai politikai gondolkodásban. E gondolkodás egyik legkiemelkedőbb példája Erasmusnak (1469-1536), a kor neves politikai gondolkodójának, „A béke panasza” című politikai értekezése. Mindezzel párhuzamosan és kölcsönhatásban a kapitalista gazdasági formákat kialakító polgárság képviselői fokozatosan modernizálták a nemesi előjogokon alapuló feudális társadalmat. Igyekeztek az egyes eltérő tradíciókkal rendelkező országokban meghonosítani a polgári kormányzat Európa-szerte kialakulóban és elterjedőben lévő egymással szoros kölcsönhatásban fejlődő rendezőelveit. E történelmi folyamat főbb állomásai: a zsarnoki elnyomás elleni szabadságharc jegyében született holland védelmi típusú föderáció (Utrechti Unió, 1579); az angol dicsőséges forradalom és az alkotmányos monarchia megteremtése (1688); az amerikai gyarmatok függetlenségi nyilatkozata (1776), és küzdelme a jogsértő angol királyság ellen; az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya (1787); „Az ember és polgár jogainak nyilatkozata” (1789), melynek alapelvei váltak a 19. századi jogállami modernizáció rendezőelveivé. A felvilágosodás korában az egész európai társadalmi gondolkodás gyökeresen átalakult. Az európai politikai gondolkodás és társadalomszervezés képes volt arra, hogy a születési előjogokon alapuló feudális társadalmat felváltsa az egyenlő polgárjogokon és kötelezettségeken alapuló társadalomszervezési eszmékkel és intézményes joggyakorlattal. E nagy társadalomszervező eseményekkel párhuzamosan és kölcsönhatásban folyt az Európa egységéről való gondolkodás és tervezés (Bóka, 2001). Mindezt híres Európa egységéről megfogalmazott tervezetek bizonyítják: Maximilien de Béthune, duc de Sully, IV. Henrik francia király első miniszterének a terve az európai konföderációról; John Locke, angol filozófus gondolatai a polgári államról; Saint-Pierre abbé, francia író és filozófus terve az örök békéről és az európai alkotmányozó gyűlés által létrehozott európai alkotmányról; Rousseau, francia gondolkodó kritikája a szuverén monarchikus nemzetállamok és nemzetbirodalmak szövetségi politikájáról, valamint a hatalmi egyensúly elvéről; William Penn, Pennsylvania alapítója, kvéker gondolkodó, a békemozgalom neves alakja katonai leszerelést szorgalmazó béketerve; és Montesquieu, francia filozófus gondolatai a republikánus államok európai szövetséges köztársaságáról. A természetjogi gondolkodás fejlődésének és az európai egységgondolat természetjogi alapokra való helyezésének eredményeként a feudális-monarchikus európai szövetségi politika elvei és intézményei megkérdőjeleződtek: a nemzetközi jog klasszikusai – Suarez, Vitoria, Grotius és Vattel – megalkották a népjogi és az emberi jogi gondolkodáson alapuló jogállamszervezés alapelveit. Az amerikai függetlenségi 2
harc során megfogalmazott föderalista gondolatok, és alkotmány (1787), valamint a francia „Az ember és polgár jogainak nyilatkozata” (1789) hatása alatt Immanuel Kant, német filozófus már azon gondolkozott, hogyan lehetne a tartós békeszövetség alapjait megteremtetni a népjog és a világpolgárjog (emberi jogok) segítségével (Kant, 1985). Claude-Henri Saint-Simon, francia filozófus és közgazdász – a korábbi az uralkodók tanácsán alapuló Európa-tervek hagyományaival tudatosan szakítva – korát meghaladó éleslátással fogalmazta meg a parlamentáris demokrácián alapuló föderatív európai szövetségi állam tervét, mint sok nép együttélésének demokratikus jogállami keretét. Alexis de Tocqueville (1805-1859), francia gondolkodó az amerikai demokrácia rendezőelveit elemezve kiemelte az amerikai alkotmány azon gondolatait, melyet korunk Európai Közössége is képvisel: az államok közötti nemzetek feletti együttműködés megteremtése a kompetenciák tagállami szintről nemzetek feletti szintre való önkéntes áttranszferálása révén, mindazokon a területeken, ahol az együttműködés elkerülhetetlen, a szubszidiaritás elve alapján. Tocqueville ott látja az államszervező újdonságot az amerikai föderalista modellben, hogy az amerikai politikusok a tagállamok közötti közös együttműködési területeken (védelem, gazdaság, kereskedelem, pénzügyek) létrehozták a föderalista kormányzatot, s annak működési alapelveit az Amerikai Egyesült Államok alkotmányában rögzítették (Tocqueville, 1993). A 19. században született európai egységtervek jelzik azt a problémát, amely az Európában dominálóvá váló szuverén polgári nemzetállamok szervezése során keletkezett. A politikát és a kultúrát egyesítő homogenizáló nemzetállamokban nem érvényesültek a föderalista államszervező elvek. A valóságban az európai kormányok nem fordítottak kellő figyelmet a belső viszonyok modernizálása során arra, hogy mindezzel párhuzamosan az egyes polgári nemzetállamok közötti békés szövetségi politika alapjait és intézményeit is megteremtsék. Az európai nacionalizmus 19. századi jelentős képviselője, Mazzini például, átlátta, hogy a monarchák Szent Szövetségén csak a népek szövetsége győzedelmeskedhet. Úgy gondolta azonban, hogy a demokratikus intézményekkel és jogrendszerrel rendelkező fokozatosan modernizálódó szuverén egyesítő nemzetállamok automatikusan demokratikus szövetségi politikát fognak kialakítani a jogharmonizáció révén. Mivel ezt a hitét a történelem nem igazolta, sokak számára fogalmazódott meg a kérdés: hogyan lehet az európai szuverén nemzetállamokat demokratikus nemzetközi játszmákra kényszeríteni? A polgári nemzetállamok kiépítése korában az európai politikusok és jogászok számára az lett a kihívás, hogy megalkossák a nemzetállami szuverenitás megőrzése mellett kialakítható demokratikus szövetségi politika alapelveit. Két meghatározó irány alakult ki: az egyik az amerikai és a svájci államszervező példa alapján a nemzetek feletti szövetségi politika intézményeinek megteremtésén fáradozó föderatív irány volt. A másik irány a nemzetállami érdekre és a szuverenitás megőrzésére koncentrált, s a többi állammal való együttműködést mindennek alárendelte. A nemzetállami érdeket előtérbe helyezők a nemzetek feletti intézményeket szorgalmazó föderalisták ellenzékének tekintették magukat és további két ágra szakadtak. Az egyik ág elismerte a helyi önkormányzati szintekről felfelé építkező állami struktúrát. Az ezen az alapon felépülő államot és intézményeit azonban egy történelmileg kialakult szuverén egésznek tekintette, melyet nem akart további nemzetek feletti intézményeknek alárendelni. Tehát mint nemzetállami érdekcsoport akart egyezkedni és alkudozni a többi állammal. A másik ág az egységet megtestesítő központból kiindulva kívánta 3
megszervezni az államot az elképzelt nemzeti érdekek szerinti belső hódító politikát követve. Az ilyen állam kifelé is expanzív, hatalmi politikát folytatott, s a nacionalizmus és imperializmus kitermelőjévé, és háborús konfliktusok előidézőjévé vált. A föderalista állam alulról felfelé épült fel, s az állam minden szintjén a reális érdekek és problémák megoldását lehetővé tevő intézmények kialakítására törekedett. A föderalista szerkezetű állam szuverén egészet alkotott; az államérdekhez azonban az is hozzátartozott, hogy a többi állam között úgy helyezze el magát, hogy a közös érdekek – a gazdaság, a közlekedés, a kereskedelem - területén kialakuljon az együttműködés nemzetek feletti intézmények keretében. Mindezt jól példázza a Lord Acton, Proudhon és Mazzini között kialakult vita. Lord Acton és Proudhon a föderalista szövetségi politika védelmében kritizálták Mazzini nacionalizmusát. Giuseppe Mazzini (1805-1877), olasz filozófus, és politikus a nacionalista jelzőt azzal érdemelte ki, hogy a népek szövetségét központosított egyesítő nemzetállamok - föderalista szövetségi politikát ellenző - egységeként képzelte el. Lord Acton (Lord John Emerich Edward Dalberg-Acton, 1834-1902), angol történész – a nacionalizmusról gondolkozva – figyelmeztet arra, hogy az államok a történelem során alakultak ki. Az, hogy egy a politikusok által elképzelt egyesítő szuverén nemzetállam felülről-lefelé - és nem alulról-felfelé – építkezve, központosító és homogenizáló politika által mesterségesen legyen létrehozva, - a történelmi haladásnak ellentmondó dolog. Az államoknak továbbra is az egység a sokféleségben elvet kell követniük, és föderalista módon kell szerveződniük szerte Európában. A nacionalizmus szerinte súlyos téveszme az államszervezésben, melynek következményei beláthatatlanok (Bóka, 2001: 124-129). Pierre-Joseph Proudhon (1809-1865), francia perszonalista-föderalista gondolkodó komolyan kritizálta az európai egyesítő szuverén nemzetállam európai jelenségét, mint téves államszervező eszmét és gyakorlatot. Eljut arra a következtetésre, hogy sem az európai feudális monarchikus államok, sem a polgári nemzetállamok nem képesek a nemzetek feletti együttműködésen alapuló föderatív szövetség létrehozására. Az európai föderáció kialakításához ugyanis a személyi elv alapján azonos rendezőelveket megvalósító, az önkormányzatok szintjéről felfelé építkező, demokratikus bel- és külpolitikát folytató, hasonló erőkkel, feltételekkel, joggal és intézményekkel rendelkező közösségekre van szükség. Ezek létrehozása nem lehetetlen: az államszervezés sokrétű feladataival foglalkozó politikusok, jogászok és az egyének humánus és ésszerű jogi egyezményes együttműködésétől függ az államjog, a nemzetközi jog és az emberi jogok terén (Proudhon, 1991). A Habsburg Birodalom gondolkodói közül sokan kapcsolódtak be az európai államok közötti demokratikus szövetségi politikáról való gondolkodásba és vitákba. A nacionalizmus problémájával kellett szembenézniük: arra a kérdésre keresték a választ, hogy hogyan lehetne a sok népből álló Habsburg Birodalmat föderációvá szervezni „Az ember és polgár jogainak deklarációjában, 1789” foglalt jogok, a népek egyenlő joga és „az egység a sokféleségben” elv alapján. Közülük Eötvös József (1813-1871), magyar író, publicista, és politikus, Karl Renner (1870-1950), osztrák politikus, és Friedrich Naumann (1860-1919), teológus és liberális politikus a soknemzeti (sok különböző népből álló) demokratikus föderalista államról alakítottak ki jelentős nemzetközi jogi elméleteket. Mindezt egy olyan korban tették, amikor a korszellem már azt kívánta, hogy több nép együttélését demokratikus jogállami formában oldják meg a nemzetközi jog és az emberi jogok figyelembevételével. A nyugat-európai államszervezési gyakorlat 4
a nemzetállamok kialakulása során ezt a problémát nem oldotta meg. A Habsburg Monarchia demokratikus gondolkodói hangsúlyozták, hogy soknemzeti államokban csakis a demokratikus önkormányzati szintekről felfelé építkező – föderatív – államszervezési mintát lehet követni. Az európai föderalista gondolkodást olyan fontos elméletekkel gazdagították, mint a személyi elv (Eötvös, Renner), a többdimenziós (többszintű) – állampolgári adminisztratív, gazdasági, és kulturális – föderatív kormányzás elve, a nemzeti kisebbségek jogainak és a gazdasági integráció alapelveinek a megfogalmazása (Bóka, 1999; Bóka, 2001; Bóka 2005b). A 19. században és a 20. század elején az európai polgári nemzetállamok és nemzetbirodalmak továbbra is folytatták a megelőző feudális monarchikus korszakra jellemző területkiterjesztő és expanzív hatalmi politikát. Ilyen történelmi körülmények közepette nem tudtak kialakulni az államok közötti konfliktusok rendezését szolgáló nemzetközi jogon alapuló demokratikus intézmények annak ellenére sem, hogy mindennek a politikai és gazdasági eszmei háttere már meg volt alkotva. A dinasztikus hatalmi politika szellemiségének továbbélése a diplomáciában a nemzetállamok és nemzetbirodalmak erejének összeméréséhez vezetett az első világháború alatt. A demokratikus nemzetállami mozgalom és a bolsevik forradalom által motivált társadalmi erők között kialakult hatalmi harc diplomáciai forradalmat idézett elő. Deklarálták a nemzetközi politika új rendezőelveit: nemzeti önrendelkezési jog, népszuverenitás és a nemzetközi politika nemzetközi szervezet és bíróság által való koordinálása. A diplomáciai forradalom eredményeként létrejött Népszövetség a világföderáció eszméjében hívők régi álmát váltotta valóra. A békekötés a régi és az új diplomáciai erők nagy küzdőtere volt. A régi típusú hatalmi politika győzelme a szuverén nemzetállami hatalmi politikát és az európai széttagoltságot erősítette meg, s súlyos gazdasági válsághoz vezetett. Az új demokratikus nemzetközi rendezőleveknek a régi monarchikus diplomáciai rendezőelvekkel való keveredése pedig komoly eszmei és gondolkodási zavart idézett elő szerte a világban. Mindennek tragikus következményeit a 20. század története, és világháborúi jól mutatták. Az első világháború után az európai föderalisták – akik között jelentős hely illette meg a közép-európai demokratikus föderalistákat – azt a következtetést vonták le, hogy a népszuverenitás és a nemzeti önrendelkezési jog konfliktus megoldó működésének a feltétele a demokratikus jogállamiság és a demokratikus nemzetközi jog. A politizálást tehát a Nemzetek Szövetsége kereteiben ebben az irányban kell következetesen továbbfolytatni. Mindehhez azonban szükség lenne az európai államok erejének összefogására egy demokratikus alkotmánnyal és intézményekkel rendelkező európai föderáció kereteiben, amely a Népszövetség autonóm regionális szövetséget képező tagja. Ezzel párhuzamosan arra is szükség lenne, hogy a demokratikus föderalista szövetségi politika kialakuljon Közép-Európában. E politika szellemében indult Bécsből a Páneurópa-mozgalom Richard Nicolaus Coudenhove-Kalergi gróf (1894-1972), politikai gondolkodó vezetésével (Coudenhove-Kalergi, 1926). Coudenhove-Kalergi a demokratikus világföderáció és az annak részét képező európai államok demokratikus szövetségének a következetes híve volt. Felismerte, hogy a régi típusú európai nemzetállami és nemzetbirodalmi hatalmi politikát egyedül a nemzetek feletti intézményekkel és kétkamarás parlamenttel rendelkező európai föderáció közömbösítheti. Ezért az amerikai alkotmány és a svájci 1848-as alkotmány példáját követő Európai Egyesült Államok megteremtését tűzte a mozgalom céljául. Az Európai 5
Egyesült Államokat autonóm jogállamok demokratikus alkotmánnyal rendelkező nemzetek feletti szövetségeként képzelte el. A nacionalizmus elleni harc sikerét pedig az emberi jogok érvényesülésétől és föderalista nemzetek feletti intézmények kialakításától tette függővé. Szorgalmazta továbbá a demokratikus európai alkotmány megalkotását. Coudenhove-Kalergi nagy érdeme, hogy világossá tette: az európai politika a föderalisták és az antiföderalisták közötti küzdelem. Mindkét iránynak megvannak a logikus és elkerülhetetlen következményei az államszervezésben. A Páneurópa-mozgalom a gazdasági együttműködésre és a vámunió megteremtésére tette a hangsúlyt. Elismerte a nemzetek feletti intézmények szükségességét a nemzetállami autonómiák megtartása mellett. E gondolat jegyében jött létre a Nemzetközi Acélkartell, mely a Schuman-terv gondolati elődjének tekinthető. Mindezeken felül pedig a béke érdekében a francia-német kibékülést szorgalmazta. A két világháború között az európai föderalisták számos tervet javasoltak a világgazdaság föderatív szervezéséről, s a nemzetállami politikai erők és érdekeik háttérbeszorításáról. Mindezt azért tették, mert békében szerettek volna élni és nem akartak újabb világháborút. Az európai föderalisták az államok közötti szövetségi politika rendezésére a Népszövetséget tekintették a jogilag egyedül illetékes fórumnak. Szerették volna elérni, ha a Népszövetség kereteiben létrejön az európai regionális unió, melynek hatáskörébe tartoznak az európai ügyek. Aristide Briand (1862-1932), francia külügyminiszter mindezt politikai céllá emelte a 26 európai államhoz 1929-ben intézett Memorandumában (Briand, 1998), melyet – kezdeményezésére - az európai országok képviselői Genfben hivatalosan megtárgyaltak. Briand európai föderációs terve a klasszikus konföderalista mintát követte. Egyfajta „elasztikus” föderációt javasolt: ez eléggé tudja képviselni az egyes államok szuverenitását, de egyben garantálja a kollektív szolidaritásból származó előnyöket is a politikai együttműködésben. Az államok közötti kormányközi együttműködésen alapuló európai konföderáció mellett volt, s nem tartotta szükségesnek a nemzetek feletti intézményeket. A közös piac létrehozását tervezte a jólét biztosítása céljából. Javasolta továbbá a pénzügyi, a munkaügyi, az egészségügyi, és a kulturális együttműködést. A gazdasági együttműködésről azt gondolta, hogy nem lehetséges politikai együttműködés nélkül (Briand, 1998; Bóka, 2001: 171-172). A történelmi körülmények végül is nem tették lehetővé Briand elképzeléseinek a megvalósulását. Európában fasiszta, nemzeti szocialista, és sztálinista totalitárius rendszerek születtek. A két világháború között a demokratikus európai egységgondolat hívei úgy gondolták, hogy a demokratikus európai föderáció létrehozása az egyetlen út, amely kivezethet a szuverén nemzetállamok zsákutcás fejlődéséből. Csakis egy föderalista európai államszisztéma útján kerülhető el egy újabb háború. Briand szellemében folytatták tehát a harcot a nemzetállamok közötti föderatív szövetségi politika megteremtéséért. A Páneurópa-mozgalomhoz tartozó demokratikus gondolkodók olyan jelentős a totális államok működési mechanizmusait leleplező műveket alkottak, mint például José Ortega y Gasset, spanyol politikai gondolkodó „A tömegek lázadása” című esszéje, R. Coudenhove-Kalergi „Totális állam – totális ember” című értekezése, és Thomas Mann, német író „Európa vigyázz!” című esszéje. Sokan gondolkoztak Közép-Európa sorsáról is: közülük Karl Renner, Friedrich Naumann, Auer Pál, Hantos Elemér és Milan Hodza fontos nemzetközi jogi és gazdasági integrációs gondolatokat fogalmaztak meg. A közép-európai gazdasági szervezetlenséget a 6
világgazdaság és az európai gazdasági szövetség kereteibe illeszkedő közép-európai föderáció létrehozása útján kívánták orvosolni. Az európai gazdasági integráció közvetlen teoretikus elődeit kutatva különösen figyelemre méltó a Páneurópa-mozgalomhoz tartozó gazdasági szakemberek tevékenysége. Ők úgy gondolták, hogy az európai társadalomszervezés tragikus zsákutcájának a nemzetállami bezártság és nacionalizmus, a világgazdasági folyamatok ignorálása, és a téves gazdaságszervezés az oka. Jelentős gondolatokkal járultak hozzá az európai kultúra válsága okainak feltárásához, és a megoldásokat keresték. Közülük alább két gondolkodóról lesz szó: Hantos Elemérről és Salvador de Madariaga-ról. A kiváló közép-európai gazdaságtudós, Hantos Elemér (1881-1942) például azt javasolta, hogy meg kell teremteni a világgazdasági föderációt. Ez azt jelenti, hogy a gazdaságot is a legkisebb sejtektől kiindulva racionálisan és föderalista módon kell felépíteni. A gazdasági szervezésnél pedig azt a célt kell követni, hogy a gazdaság ne a világ népeinek a kirablását és egyeseknek a meggazdagodását, vagy a háborús célokat szolgálja, hanem elégítse ki a világ népeinek alapvető szükségleteit. A gazdasági béke a világgazdasági szolidaritás eszméjén nyugszik, mely szükségszerűen fel kell hogy váltsa a nemzetközi kereskedelem szabadságát és a gazdasági érdekekért folytatott háborúkat. A világgazdasági szolidaritás gondolatának az a lényege, hogy a népeket céltudatos együttműködésre késztesse. Ez fontos lépést jelentene a gazdasági folyamatok egészségessé tétele és a világbéke irányába. Ezért lenne fontos – Hantos szerint - a világpolitika helyett a világgazdasági politikára koncentrálni: a világpolitika imperialista eszközök felhasználásával gazdasági hatalomszerzésre tör; a világgazdasági politika célja ezzel szemben, hogy a népek a koordináció és a kooperáció demokratikus eszközei és intézményei útján intézzék a nemzeti népgazdaságok közötti kapcsolatokat. A nemzetközi politika a világgazdasági politika demokratizálása útján humanizálható (Hantos, 1928: 97, 99, 101). Hantos tehát abban hisz, hogy a világgazdaság célja a népek közötti békés szövetségi politika megteremtése. Szerinte a világgazdaság nem egyéb, mint a nemzetgazdaságok kapcsolata. A világgazdaságban az egyes országok és az egyének egymástól függnek, így a világgazdasági szolidaritás eszméje létezik. A népek közötti békés együttműködés attól függ tehát, hogy az egymástól való kölcsönös gazdasági függőséget felismerik-e, és elismerik-e. A korábbi nemzeti elszigetelődéssel szemben példaként említi a nemzetközi kartelleket, amelyek a világgazdaság elve alapján működnek. Ebben az új világgazdasági láncban például a Nemzetközi Acélkartell az egyik legfontosabb láncszem. Fő feladatköre az árak, az infláció, a túltermelés és a piaci szervezetlenség szabályozása. Meghatározza az államok között a szükséges termelési mennyiséget; a termelők közötti megegyezés azonban a különböző országok belső ügyének számít. Ugyanakkor a kartellek nemzetközi szabályozása nemzetek feletti hivatalok ellenőrzése alatt történik. Hantos szerint az az intézmény, amelynek a kereteiben a világgazdaság és az európai gazdaság racionalizálása végbemehet a megújult és modernizálódott Népszövetség. Keretein belül az európai gazdasági unió, mint regionális szövetség helyezkedne el. Az európai regionális szövetség pedig fokozatosan alakul ki: első lépés az ágazati gazdasági integráció beindulása: a közlekedési, a szállítási, és a termelési együttműködés létrehozása. Ez elvezethet például a francia-német gazdasági együttműködés kialakulásához. Az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamainak a 7
gazdasági szövetsége – mint regionális szövetség - szintén kialakulhat ezen a módon. A következő lépés az európai vámunió létrehozása. Az európai gazdasági szövetség fejlődése pedig fokozatosan nyitja meg az utat az európai politikai szövetség felé. Tehát az út a regionális gazdasági szövetségeken - beleértve a közép-európai regionális szövetséget is - keresztül vezet az Európai Gazdasági Egyesült Államokon keresztül az Európai Politikai Egyesült Államok felé. Az európai föderáció pedig a Népszövetség koordinálásával illeszkedik bele a világszövetségbe. Hantos tehát abban hisz, hogy az európai vámunióból és a gazdasági integrációból ki tud fejlődni a kontinens demokratikus átalakulása (Hantos, 1930: 279). Salvador de Madariaga (1886-1978), spanyol politikai gondolkodó az „Anarchy or Hierarchy” című politikai esszéjében, 1937-ben az egyetértő szerves demokrácia vízióját vázolja fel, mint a liberális demokráciák számára követendő utat (Madariaga, 1937). Hangsúlyozza, hogy a társadalom szervezése az egyéneken és nem a nemzetállamokon kell, hogy alapuljon: érdekeik és céljaik csak a személyeknek vannak, s ők szabadon akarnak cselekedni. Az egyének államokban szerveződnek. Az államok funkcionális gazdasági és morális politikai államból tevődnek össze. A funkcionális - vagyis gazdasági és pénzügyi – állam hatékony szervezet, s erre épül a liberális és demokratikus elveken alapuló politikai és morális állam. Az egyén a funkciókat illetően az államot szolgálja, ugyanakkor az értékek vonatkozásában az állam szolgálja az egyéneket. A gazdaság területén a privát kezdeményezés szabadsága nélkülözhetetlen. Az állam feladata, hogy mind a szabadságnak, mind az egyenlőtlenségnek mértéket szabjon. Az állam szuverén, de a háború kérdésében a nemzetközi jognak alárendelt. Madariga a világgazdasági válságok és a világháborúk elkerülése érdekében azt javasolja, hogy a modern állam olyan tisztán, amennyire csak tudja, válassza szét a gazdasági és politikai funkciókat. Az állam gazdasági funkciói: a nemzetgazdaság tanulmányozása és szervezése; a termelés és az elosztás kérdése, és a fogyasztás tanulmányozása; a közmunkák; a pénzügyek; az ipari szervezés; a kommunikáció menedzselése. A gazdaság irányítását a politikától független gazdasági tanács látja el. Gazdasági krízis szituációban nem erősítheti a centralizációt. E tanács a hazai és a nemzetközi gazdasági és pénzügyi információk központjaként működik az állampolgárok számára: a világgazdasággal koordinálja a nemzetgazdaságot és a szabadon vállalkozó egyént. Megakadályozza, hogy túl sok hatalom koncentrálódjon egy-egy állampolgár kezében, és kiegyensúlyozza az egyenlőtlenséget. A gazdasági tanács foglalkozik a munkanélküliség megoldásával is. A gazdasági centralizáció és decentralizáció aránya az államon belül örök vita témáját képezi kereteiben. Az ipar szervezése cégszerű ipartestületek (guild) kereteiben történik a szabad vállalkozás elve alapján. A szabad vállalkozásnak jó kihatása van a közszolgáltatások és a nagyipar területén egyaránt. A cég vezetését a cég tanácsa látja el. A politikai állam az állampolgárokat szolgálja, s keretet ad a demokratikus állampolgári és emberi jogok érvényesülésének. A hangsúly az aktív állampolgárságon van. A politikai állam tevékenységi körébe tartoznak: az alkotmányos kérdések; a külpolitika; a nemzetvédelem; a belügy, az igazságügy és a rendőrség, valamint az oktatás és az információszolgáltatás (rádió, sajtó). Madariaga úgy gondolja, hogyha a gazdasági és a politikai államszervezés szét van választva, akkor a nemzetgazdaságok könnyebben be tudnak illeszkedni a 8
világgazdaságba. A nemzetgazdaságok harmonikus egésszé koordinálása könnyebb lesz, és a nemzetgazdaságok besimulnak a minden kétséget kizáróan egységes piaccá fejlődő világgazdaságba. Szerinte az egyes nemzetek a világegység sejtjeinek tekinthetők. Ha a nemzetgazdasági nacionalizmus miatt zavar keletkezik a gazdaságban, akkor azt mindegyik állam megérzi. Nem létezik elszigetelt nemzeti (állami) válság, hanem csak világválság, amely csak világméretekben gyógyítható. A gazdasági nacionalizmus ellenszere pedig a világ demokratikus gazdasági és politikai egységgé szerveződése, s az ehhez vezető utak megtalálása az egység a sokféleségben elv alapján (Madariaga, 1937: 77-85; 211-231). Madariaga tehát azt javasolja, hogy a nemzetállamok föderációját a gazdaság területéről kiindulva kell létrehozni. A gazdasági államok közötti kooperáció során fokozatosan fog megvalósulni a közszolgáltatások nemzetközivé válása; el tud indulni az ágazati gazdasági integráció a vas- és acéliparban, és a gabonatermelés területén, s az ágazati integráció egyre több és több területre fog kiterjedni. Meg lehet valósítani a lefegyverkezést is a Nemzetek Szövetsége koordinációjával. Madariaga föderalista gazdasági állam teóriája tehát a nemzetállami érdekeket, a világgazdaság érdekeit, és a világbékét egyaránt szolgálja. Összességében elmondható, hogy az európai történelem évszázadai során számos béketeremtő javaslat született. A két világháború között pedig sokan szorgalmazták egy demokratikus világgazdaság és világpolitika megteremtését. Mindannyian azzal próbálkoztak, hogy ráébresszék az embereket a háborúkhoz vezető téveszmékre, s hogy felébresszék az egyéneket a szélsőséges nacionalista és egyenlősítő képzelgések totalitárius diktatúrákhoz vezető téveszméiből. A humanizmus, és a felvilágosodás-kori racionalizmus eszmeiségének az újjáéledését szorgalmazták, amely elvezethet az európai társadalomszervezés és az európai kultúra megújulásához a békés szövetségi politikát megteremtő európai unió vagy föderáció megalkotása során. A társadalomszervező eszmékről, jogalkotásról, és intézményekről folyó viták során határozottan két tábor körvonalazódott: a föderalisták és az antiföderalisták tábora. A föderalisták szorgalmazták a közös érdekeltségű területeken – mindenekelőtt a gazdaságszervezésben – közös nemzetek feletti intézmények létrehozását. Az antiföderalisták (unionisták) ragaszkodtak a nemzetállamok szuverenitásához.
2. Európa föderalista, unionista és funkcionalista alapjai, 1938–1944 A második világháború kitörését megelőzően és a háború alatt a békés és demokratikus keretek között élni akarók számára kihívásként jelentkezett egy új demokratikus nemzetközi rendszer és nemzetközi jog alapelveinek a megfogalmazása. Ehhez szorosan kapcsolódóan merült fel a kérdés, milyen legyen az új Európa. A háború utáni Európa föderalista, unionista, és funkcionalista körvonalait Richard Nicolaus CoudenhoveKalergi, Winston Churchill, Altiero Spinelli, Jean Monnet, David Mitrany, és Polányi Károly vázolták fel.
9
Az alkotmányos föderalista Európa: Richard Nicolaus Coudenhove-Kalergi gróf Az európaizált Japán kultúra és az európai kultúra társadalomszervező értékeinek állandó összehasonlítása által motivált Richard Nicolaus Coudenhove-Kalergi gróf, a Pán-Európai Unió kereteiben szerveződő demokratikus európai egységmozgalom megalapítója, már az első világháború után felismerte, hogy a régi típusú európai nemzetállami rendszer képtelen a békés együttműködésre. Ezért azt fel kell váltani a személyi elven és az autonómia elvén alapuló föderalista államszervezéssel, és nemzetközi joggal. Nagy érdeme, mint már arról a bevezetőben szó esett, hogy világossá tette: az európai politika a föderalisták és az antiföderalisták (unionisták vagy kormányköziek) közötti küzdelem. A harmadik táborba tartoznak a nacionalisták: ők az európai egység megteremtésének az ellenfelei. Mindegyik iránynak megvannak a logikus és elkerülhetetlen következményei a jogállamszervezésben, és az intézményi struktúrában. Ő maga a föderalisták közé tartozott. Az általa elindított Páneurópamozgalom pedig a föderalista szellemiségű európai értelmiség, és politikusok gyülekező helyévé vált: a demokratikus európai föderációt a világföderáció részeként képzelték el. Coudenhove-Kalergi a totalitárius diktatúrák ellen küzdve állást foglalt amellett, hogy a totális rendszerek csakis a demokratikus perszonalista föderáció, és az emberi szabadságjogok elvén alapuló egységes Európa létrehozása útján küzdhetők le. Ez jelentené a szabadság és egyenlőség eszméje mellett a testvériség eszméjének a megvalósulását is. A „testvériség forradalma” gondolatban fogalmazta meg talán a legvilágosabban a világföderalizmus eszméjéhez való kötődését, és perszonalista föderalista gondolatait: „A testvériség politikai követelése a föderalizmus, az állam természetes és szerves felépítése az egyénekből” (Coudenhove-Kalergi, 1937: 144). A perszonalista föderalizmus a személyi elven alapul, alulról felfelé építkezik és a világot egységes egésznek tekinti: decentralizált demokratikus társadalmi rend. A legalsó szinten az önkormányzatok vannak, melyek egyének és családok szövetségei. A következő szint a kantonoké, mely az önkormányzatok szövetsége. Ezt követi az állam, mely a kantonok szövetsége, majd a kontinens, mely az államok szövetsége. Az út tehát az egyéntől a világhoz koncentrikus körökön keresztül vezet. Ezen szisztéma rendezőelvei pedig minden szinten az individuális szabadság, az emberi jogok és az autonómia elve. Coudenhove-Kalergi szerint a történelmi fejlődés során ilyen struktúrát már megvalósított az Amerikai Egyesült Államok és a svájci kantonok szövetsége. A föderalizmus elvének alkalmazásával már számtalan olyan problémát megoldottak, amelyek nem sikerültek a centralizáció elvét érvényesítő államoknak. Következésképpen Coudenhove-Kalergi azt javasolta az európaiaknak, hogy valósítsák meg a „testvériség forradalmát”, s hozzák létre a demokratikus európai föderációt a háború után. A totális (önkényuralmi) állam és a totális (szabad) ember világraszóló küzdelmét a testvériség forradalmával kell megoldani. A „testvériség forradalma” pedig Európában a demokratikus európai föderáció megteremtését jelenti (Bóka, 2001: 195196). Hogy mindezt konkrétan hogyan képzeli el, arról a „Europe must unite” című politikai esszéjében ír, mely 1938-ban németül, majd 1939-ben, angol fordításban jelent meg a Páneurópa Kiadónál (Coudenhove-Kalergi, 1939). A háború kitörésekor Coudenhove-Kalergi abból indult ki, hogy az európai társadalom előtt három út áll: az egyik a szociális forradalom és a Szovjetunióhoz való csatlakozás, a másik a nemzeti szocialista Harmadik Birodalom kiterjeszkedése egész Európára háborús úton, a 10
harmadik pedig a szabad és egyenlő népek önkéntes európai szövetségének a megteremtése. A Páneurópa-mozgalom a harmadik út híve volt. A harmadik út pedig csak akkor lehet sikeres, ha Nagy-Britannia és Franciaország győztesként kerül ki a második világháborúból. Mindennek érdekében azt javasolja, hogy az európai kormányok és állampolgárok vessenek véget az európai államok közötti anarchiának és legyen elég bátorságuk a remélhetően kedvező történelmi pillanat kihasználásához a háború után: a svájci 1848-as alkotmány mintájára szervezzék meg az európai államok szövetségét. Véleménye szerint az európai politikusok 1919-ben már elszalasztottak egy kedvező történelmi pillanatot. Ezt követően pedig a történelem azt bizonyította, hogy a szuverén nemzetállami széttagoltság az állandó háború állapotát, és a nyomort jelenti a tömegek számára. A nemzet alapú társadalomszervezés minden kétséget kizáróan csakis a föderalizmus útjára térve nyújthat védelmet a totalitárius rendszerek ellen. Biztonságot és jólétet pedig csakis az állampolgárok és az államok nagy területen megszervezett gazdasági együttműködése, és az emberi jogokat tiszteletben tartó demokratikus szövetségi kormányzata teremthet. Maga a technikai haladás is ezt kívánja. Coudenhove-Kalergi hangsúlyozza, hogy az emberek igazi érdeke az Európai Egyesült Államok létrehozása, s azon kisebbség háttérbe szorítása, akik a széttagoltság haszonélvezői. Ez jelentené az igazi demokratikus társadalmi átalakulást (CoudenhoveKalergi, 1939: 26, 29-33, 139-141). A könyvben konkrétan is megfogalmazza mit jelent az európai föderáció: az európai népközösség független és egyenlő nemzetállamok szövetsége, amely közös politikát folytat a külpolitika a hadügy és a gazdaságpolitika ellenőrzése területén (Coudenhove-Kalergi, 1939: 8). Tehát egy egységes piaccal rendelkező gazdasági, politikai és katonai védelmi szövetség olyan európai államok között, amelyek elfogadják a kormányzottak érdekeit képviselő kormányt, és az emberi jogok alapelveit, s védik az egyéneket az állam és az állami szervek túlkapásaival szemben (Coudenhove-Kalergi, 1939: 27, 39-40). Egy ilyen építmény szerinte azonban csak lépésről-lépésre valósítható meg, miként az a svájci föderáció esetében is történt. Coudenhove-Kalergi hangsúlyozza, hogy az európai föderáció szervezésének nem az amerikai, hanem a svájci példát kell követnie: „the Paneuropa model is Switzerland” (Coudenhove-Kalergi, 1939: 45-46). Svájc példáját mindenekelőtt azért ajánlja megfontolásra, mert a svájci föderáció alkotmánya képes volt 22 államot (kantont) összeolvasztani egy föderációvá, mely közös kül, gazdaság és katonai politikát folytat, ugyanakkor mindegyik tagállam megőrizte a szuverenitását és az alkotmányát. A szövetség tagállamai egyenjogúak. Teljesen eltűntek a kantonok közötti határok. A svájci föderáció kitűnő példa továbbá a különböző nyelvi csoportok (német, francia és olasz) békés együttélésére, melyek azonos jogokat élveznek mind a föderáción, mind a többnyelvű kantonokon belül. A svájci föderalizmus azt bizonyítja, hogy mindaz, amitől az európai államok szenvednek csak a rossz államszervezési és szövetségi politika következménye (Coudenhove-Kalergi, 1939: 45-48). Szerinte az európai föderáció alkotmányának mindenképpen át kellene vennie a svájci alkotmányból a kétkamarás parlament intézményét, mely a képviselőházból és a kantonok házából áll, valamint a közös ügyek – külügy, hadügy, kereskedelem, pénzügyek, kommunikáció és az igazságügy - nemzetek feletti intézmények útján való intézését. Coudenhove-Kalergi pontosan meghatározza, hogy kik vehetnek részt az alkotmányos föderalista európai együttműködésben: a föderalista Európa nyitva áll 11
mindazok számára, akik a parlamentáris képviseleti demokrácia, s az emberi jogok hívei. A fent említett rendezőelvek alapján Páneurópa politikai ellenfeleinek tartja a sovinizmust és a bolsevizmust. Azok az országok, amelyek soviniszta és bolsevista politikát követnek nem lehetnek az európai föderáció tagjai. A nacionalizmust európai szellemi betegségnek tartja, amely szerinte egyedül a perszonalista föderalista gondolkodás kialakulása által gyógyítható. A bolsevizmustól a legteljesebb mértékben elhatárolja magát. Szerinte a bolsevizmus az Európai Egyesült Államok programjával a Kommunista Világköztársaság programját állította szembe, mely minden alapelvében eltér az európai föderalista programtól. A kommunisták programja anti-európai: az individualista szabadságeszmére épülő tradicionális európai kultúra tagadásaként az ateizmus, a kollektivizmus, a materializmus, a machiavellizmus, és a magántulajdonhoz való jogot tagadó - egyenlőség elvére épül. Ezért CoudenhoveKalergi a Szovjetunióval szemben az elzárkózást javasolja, a benemavatkozási politika elve alapján. Ugyanakkor azt elismeri, hogy a bolsevista forradalom veszélye (Bolshevist danger) a széles néptömegek szociális problémájának megoldatlansága miatt keletkezett. E problémát azonban a világföderáció részeként létrejövő európai föderáció megszervezése által kívánja megoldani, a fent említett programmal, amelyben az európai szocialistáknak komoly szerepet szánt. Összességében tehát az a véleménye, hogy aki páneurópainak (európai föderalistának) vallja magát az nem lehet, sem bolsevik, sem soviniszta (Coudenhove-Kalergi, 1939: 132-133, 136). Nagy-Britannia európai föderációban való részvételével kapcsolatban felveti a gyarmatbirodalmak, a gyarmatok és az európai föderáció közötti kapcsolatok kérdését is. Coudenhove-Kalergi voltaképpen egy olyan nagy egységes piacra gondol, amely magában foglalná az európai piacot és a tagállamok Európán kívüli piacait is. Jól látja, hogy egy ilyen nagy piac csak akkor tud kialakulni, ha a gyarmattartó európai országok megtalálják a gyarmatokkal való nemzetközi kapcsolataik demokratikus rendezésének a módját. Jól látja azt is, hogy ebben a kérdésben szükséges lenne egy közös európai föderalista álláspont kialakítása is a demokratikus jogállamiság, a demokratikus nemzetközi jog, és az emberi jogok elvei alapján. Ebben az esetben egy óriási gazdasági térség alakulhatna ki: ennek feltétele azonban a gyarmatok helyzetének nemzetközi jogi rendezése (Coudenhove-Kalergi, 1939: 106-110). Végezetül a Páneurópa-mozgalom céljaként olyan az egyenlőség, a biztonság, és a függetlenség alapelvein nyugvó európai szövetségi állam létrehozását jelöli meg az újjászervezett Nemzetek Szövetségének keretein belül, mely európai bírósággal, közös európai haderővel rendelkezik, s amely fokozatosan létrehozza az európai vámuniót, a közös pénzt, és tiszteletben tartja a nemzeti és vallási kisebbségek jogait, s a nemzetközi jogon alapuló közös politikát alakít ki az európai gyarmatokkal szemben. Hangsúlyozza, hogy az Európai Egyesült Államok – a „the European family of peoples” létrejötte az emberek akaratától, elhatározásától, és mindenekelőtt egy páneurópai szellemiség kialakulásától függ: egy új európai akarat, és szellemiség kialakulása mentheti csak meg az európai kultúrát, amely a személyi szabadságeszmén alapul. Ha az Európai Egyesült Államok létrejön, az azt fogja jelenteni, hogy Európa, mint az egyesült nemzetek és a szabad emberek hazája („the great motherland of united nations and of free men”) születik újjá (Coudenhove-Kalergi, 1939: 74-75, 152, 153, 155, 157).
12
Nemzetközi rendezőelvek a háború után: Churchill és Roosevelt Az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Franklin D. Roosevelt (1882-1945) és NagyBritannia miniszterelnöke, Winston S. Churchill (1874-1965), 1941-ben megállapodtak a háború utáni rendezés alapelveiben. Az alapelveket az Atlanti Chartában hozták nyilvánosságra 1941. augusztus 14.-én. Roosevelt és Churchill abból indultak ki, hogy a világ szerveződésének alapegysége a nemzet. A terület rendezés elve pedig a nemzeti önrendelkezési jog vagy a népek önrendelkezési joga. Kinyilvánították ragaszkodásukat a „kormányzottak általi kormányzat” elvéhez. Az államok közötti viszonyban pedig az egyenlőség és az önkormányzat alapelvét tekintették mérvadónak. Hangsúlyozták, hogy a háború után a világgazdasági együttműködés megteremtésére kell koncentrálni, mivel az egyes nemzetek gazdasági és szociális fejlődése csak így érhető el. Ennek érdekében biztosítani kell a kereskedelem, és a tengerek szabadságát. Hitet tettek amellett, hogy a háborút ki kell zárni a nemzetközi életből, és létre kell hozni egy állandó biztonsági rendszert. Ezért a Föld minden nemzete önként mondjon le – reális, morális és eszmei okokból - az erőszak alkalmazásáról, és a terület-kiterjesztés régi elvéről. A háború utáni társadalomszervezés céljaként pedig a nemzeti határokon belüli, és a nemzetek közötti béketeremtést kell kitűzni szerte a világon. Az új világ amerikai-angol politikai programja tehát a nemzetállamot tekintette a nemzetközi élet alapegységének, s a nemzetállamok együttműködésének unionista és föderalista alternatíváit vázolta fel egy egységes nemzetközi békeszisztéma kereteiben. Az Atlanti Charta kihívást jelentett a világbéke megteremtését célul kitűzök számára, s fellendült a gondolkodás a háború utáni béketeremtés alternatíváiról, a folytatható utakról. Megfogalmazódtak az új Európa háború utáni föderalista, funkcionalista, és unionista körvonalai. Az európai szocialista föderalista: Altiero Spinelli A második világháború alatt az ellenállási mozgalom kereteiben tervezetek sokasága született a demokratikus európai föderáció megvalósításának módjairól (Lipgens, 1968). E tervezetek komolyan kritizálták a központosítás elvét megtestesítő szuverén nemzetállami rendszert, és a hatalmi egyensúly elvén nyugvó klasszikus konföderatív nemzetközi politikát. Rámutattak a nemzetközi és az európai társadalomszervezésben a szuverenitás és az autonómia között meghúzódó alapvető ellentétre. Az új Európa számára az utat az évszázados föderalista hagyományok folytatásában, és a föderalizmus szellemiségének az újjáélesztésében látták. Mindezt jól példázza az egyik leghíresebb Európa-terv, a Ventotene Nyilatkozat, amelyet Altiero Spinelli (1907-1986) és Ernesto Rossi (1897-1976), az ellenállási mozgalom vezető egyéniségei fogalmazták meg. A manifesztum az új európai föderalista állam programját vázolta. Lényegi mondanivalója, hogy a jövőben a pártokat elkülönítő választóvonal nem a demokrácia és a szocializmus mértékének a kérdése lesz. Ez a választóvonal a nemzetállamokat a régi módon újjáépíteni akarók, és azok között fog húzódni, akik egy szilárd nemzetközi államszövetség létrehozására törekszenek. A manifesztum leszögezi, hogy az egyik csoport a klasszikus célt követve a nemzeti politikai erő meghódítására koncentrál, s ezáltal akaratlanul is a reakciós erők kezére játszik, s a tömegek erejét ebben az irányban befolyásolva régi abszurd szellemeket szabadít el. A másik csoport a 13
nemzetállami hatalom megszervezésével párhuzamosan a nemzetek feletti egység megteremtését is szorgalmazza. A nemzetközi állam létrehozását célul kitűzve a tömegeket a nemzetközi egység megteremtése irányában motiválja (Lipgens, 1968: 3644). Spinelli az új európai föderalizmust lényegében a Hamilton, Madison és Jay nevével fémjelzett „A föderalista” (Hamilton – Madison – Jay, 1968) alapján, és az amerikai alkotmány példáját követve képzelte el. Mindezt jól tükrözi a Ventotene Manifesztum is: az új Európa egy olyan föderalista állam lesz, amely közös európai haderővel rendelkezik, ahol gazdasági közösség váltja fel a nemzetállami autarkiát, s ahol a közrend fenntartója egy olyan föderalista állam, amelyben minden tagállam elég autonómiával rendelkezik ahhoz, hogy a saját népe különleges adottságai szerinti politikai életet alakítson ki (Lipgens, 1968: 36-44). Az ellenállási mozgalom közös programját az új Európáról a dán, az olasz, a norvég, a holland, a lengyel, a csehszlovák és a jugoszláv ellenállók közösen fogalmazták meg. Ez a tagállamok kormányainak, és az európai népnek felelős európai kormánnyal rendelkező föderalista európai államszövetség létrehozását tűzte ki célul a háború után (Gouzy, 1968: 153-155). A föderalista - funkcionalista Európa gondolata: Jean Monnet Jean Monnet (1888-1079), vezető francia gazdasági szakember, az európai integráció elindítója a békés világföderáció híve volt. 1943 augusztusában, Algírban megfogalmazott programjában (Monnet, 1943) az európai föderáció vagy „entité européenne” létrehozása mellett szállt síkra, mely a gazdasági egységet is magában foglalja. Hangsúlyozta, hogy a Comité Français de la Libération Nationale feladata, hogy kidogozza az ehhez szükséges programot, hiszen Franciaország magatartásától függ a tartós béke megvalósítása Európában. Az európai föderáció létrehozásának a szükségességét azzal indokolta, hogy a történelem azt bizonyította, hogy a háború után csak internacionalista módon lehet újjászervezni az államok közötti életet: a presztízs politikára és a protekcionista nemzetgazdaság kiépítésére törekvő szuverén nemzetállamok nemzetközi szisztémája egy letűnt korszakhoz tartozik. Ez a korszak borzalmas háborúkat produkált, bizonyította pusztító erejét, és működésképtelenségét. Ezért fontos lenne elérni, hogy a nemzetállamok többé ne a nemzeti védekezésre és a hadiiparra fordítsák ipari termelésük nagy részét. Jean Monnet hangsúlyozta, hogy az európai föderáció nem fog egy csapásra létrejönni, hanem csak fokozatosan tud kialakulni. A föderalista Európához vezető utat azonban előre kell látni, és a föderalista irányt minden körülmények között tartani kell. Ha ugyanis újra hatalmi politikát folytató protekcionista szuverén nemzetállami rendszer jön létre, akkor az emberiség újabb tragédiákra számíthat. A háború utáni újjászervezést Jean Monnet két szakaszban képzelte el: Az első szakaszban létrejönnek a demokratikus berendezkedésű és intézményrendszerű ideiglenes kormányok a felszabadult országokban, és ezekben a keretekben elindul az élet. Az emigráns kormányoknak meg kell egyezniük egymással abban, hogy országaikba való visszatérésük után nem folytatnak protekcionista gazdaságpolitikát, és lemondanak védővámok kiszabásáról. Ezzel elejét veszik a gazdasági nacionalizmus újjáéledésének. A demokratikus nemzeti intézmények és a vámmentes gazdasági politika kialakítása 14
után európai békekongresszust hívnak össze, mely lefekteti az európai föderáció alapelveit. A Monnet által szorgalmazott új föderalista intézmények között szerepel például egy új európai nemzetek feletti nehézipari együttműködési szervezet létrehozása, és a repülőgépgyártás európai kontrollja. Javasolja továbbá a világtanács megalakítását is európai részvétellel. Jean Monnet tehát a nemzetek feletti gazdasági együttműködés megteremtésére teszi a hangsúlyt, mely az európai föderációhoz vezető út első állomása. Szerinte az európai föderalista gazdasági együttműködési intézményeken keresztül vezet az út a föderalista európai politikához. Funkcionalizmus: David Mitrany Miközben az európai föderalisták az alkotmányos föderalizmus és a nemzetekfelettiség szellemében szövögették terveiket a háború utáni Európai Egyesült Államokról és alkotmányáról, a brit politika a nemzet alapú asszociatív társadalomszervezésből indult ki. A szuverén nemzetállamok közötti konföderatív unió klasszikus konzervatív programját képviselte a „Family of Nations” eszme jegyében, melyet Churchill is vallott. A nemzetállam alapú, alulról-felfelé építkező, az élet teljességét átfogó asszociatív ágazati és szakmai érdekszövetségeken alapuló társadalomszervezés megújított koncepcióját David Mitrany fogalmazta meg a funkcionalista teória kereteiben. Mitrany (1888-1975), Angliában élő és alkotó politikai gondolkodó volt. A funkcionalista teória alapjait a „Working Peace System” című tanulmányában fejtette ki 1943-ban (Mitrany, 1945). Mitrany teoretikus kihívást jelentett Coudenhove-Kalergi, Spinelli, és Jean Monnet számára egyaránt, mivel az alkotmányos föderalisták alkotmányba foglalt nemzetek feletti intézményes elméleteit merevnek, és elavultnak nyilvánította. Azt állította, hogy ez az elgondolás nem vezet működőképes békerendszerhez. Mitrany szerint Coudenhove-Kalergi az alkotmányos kontinentális európai unió híve volt, mely a klasszikus mintát követő Nemzetek Szövetségének a regionális tagja. Az általa vezetett Páneurópa-mozgalom a 19. századi olasz és német egységmozgalomnak a 20. századi folytatása pusztán, abban az értelemben, hogy míg a 19. század a nemzeti egységre, addig a 20. század a kontinentális egységre tette a hangsúlyt. Coudenhove-Kalergi szerinte elavult utakon járt. Miként az alkotmányos föderalisták, ő is a területi koncepció híve volt. A területi koncepció pedig abból indul ki, hogy a politikai társadalom területileg zárt nemzeti (állami) egységekből áll, melyek önálló életre képes zárt védelmi közösségek (Mitrany, 1945: 20-21). Mivel a közöttük kialakított nemzetközi kapcsolatok a nemzeti (állami) egységek szervezeti mintáját követik, ezért az ilyen rendszer nem tudja megalapozni a békés világrendszert. Ebben Mitrany-nak kétségtelenül igaza volt. Abban azonban nem, hogy Coudenhove-Kalergi és a Páneurópa-mozgalomhoz tartozó sokszínű föderalista programmal rendelkező, haladó európai értelmiség mindezt nem ismerte fel, s csupán a régi klasszikus mintát követték. Az alkotmányos föderalistákról kialakított felszínes ítéletei mélyén voltaképpen az húzódik meg, hogy Mitrany eleve szembeállítja az egyének és az egyének által létrehozott közösségek autonómiáján alapuló föderalista államszervezést a nemzetállam alapú funkcionalista társadalomszervezéssel. A hangsúlyt a nemzetállamra teszi, mely szerinte a világ társadalomszervezések az alapja. Az egyének csak ennek 15
függvényében fontosak. Mindebből az következik, hogy a nemzetközi koordináció a nemzetállami koordináció szükségességéből nő ki, annak mintegy folytatása. Így a tradicionális intézményekkel szemben a jövő útja az államok közötti megállapodások rendszere funkciók szerint, nemzetek feletti intézmények nélkül. A háború után tehát a funkciók szerint kell megszervezni a kapcsolatokat az újjászerveződő nemzetállamok között Európában, és az egész világon. Ehhez pedig nem merev alkotmányos szervezet kell, hanem olyan, amely elasztikus egyezményeken alapul. Nincs szükség nemzetek feletti intézményekre, ahogy azt a föderalisták gondolják. A működő békerendszer – Mitrany szerint – az államoknak a gyakorlati dolgok területén való együttműködésen alapul szerte a világon. Egy ilyen együttműködés tudatosítja a közös érdekeket, és ezért képes arra, hogy az eddig egymás ellen harcoló embereket egymáshoz közelítse (Mitrany, 1945: 42-43, 62). A föderalista alkotmánnyal kapcsolatban a brit politikai érdekeket képviselő Mitrany azt a problémát veti fel, hogy feltartóztatja a haladást. A föderalista alkotmányok a tagállamokat összekötő merev parlamentáris és kormányzati intézményes struktúrát teremtenek a közös együttműködési területeken. Számos dolgot rögzítenek, amelyet közösen kell tenni, ugyanakkor azt is megmondják, hogy mi marad autonóm kezelésben. A kifogása voltaképpen az, hogy mindezt nem lehet pontosan tudni az élet változó ritmusa mellett. Az ilyesmit a gyakorlat dönti el a szükségletek alapján. A föderalista struktúra szerinte politikailag túl messzire megy, a gazdasági és szociális együttműködés területén pedig sokkal kevesebbet tesz, mint az egységes békés fejlődés mellett tenni kellene. Ráadásul a föderalista alkotmányokat túl nehéz megváltoztatni. Ugyanez igaz a nemzetközi alkotmányra is. A hatalom nemzeti ellenőrzéséről a nemzetközi ellenőrzésére való áttérés nagyon nehéz dolog (Mitrany, 1945: 9-12). Mitrany tehát határozottan megkülönbözteti a nemzetközi kapcsolatok funkcionális nemzetállam alapú és funkcionális alkotmányos föderalista állam alapú megközelítését. Nézete szerint a funkcionalista szemlélettel nem fér össze az alkotmány. A föderalistákkal az a baj szerinte, hogy rendíthetetlenül hisznek az alkotmányban rögzített együttműködési alapelvekben. Szerinte a föderalisták és a funkcionalisták közötti alapvető különbség abban áll, hogy a funkcionalisták ellenzik az alkotmányos föderatív gyakorlatot, és a nemzetek feletti intézményeket, mert ezek akadályozzák az érdekek szerinti mindenkori szabad és rugalmas szervezkedést. Mindezek alapján Mitrany a brit unionista funkcionalizmus szószólójának tekinthető. Célja a nemzetállam alapú nemzetközi rendszer megmentése. A nagy átalakulás Polányi Károly (1886-1964), gazdaságtörténész „A nagy átalakulás” című politikai vitairatában határozottan állást foglalt amellett, hogy a klasszikus liberális nemzetállami piacgazdaság egy olyan elavult szisztéma, amely súlyos társadalomszervezési zsákutcákhoz vezetett, s tragikus történelmi események kiindulópontjává vált: jól példázza ezt a fasizmus és a sztálinizmus. E tévutak kialakulására azért kerülhetett sor, mert a nemzetgazdaság érdekeit védő piacszabályozó intézkedések lebénítják a globális gazdasági folyamatokat, mivel azok nem nemzetállami érdekek szerint működnek. A kormányok nem gazdasági célú piacszabályozása pedig olyan súlyos gazdasági válságok 16
okozója, amelyek a nemzetállamok instabil nemzetközi rendszerének teljes összeomlásához vezetnek. Nyitva áll az út a szélsőséges politikai kalandorok előtt, akik a szabadságeszmével visszaélve a mindent szabad politikáját követik (Polányi, 1957). Polányi szerint a liberális gazdasági teória nem oldotta meg a szabadság dilemmáját. Ellenkezőleg, olyan súlyos ellentmondást hordozott magában, amely logikusan vezetett el a fasizmus győzelméhez. A liberális nemzetgazdaság tehát téves iránynak bizonyult. A 19. századi társadalom azért omlott össze, mert kiderült, hogy az önszabályozó piac nem kapott életteret, s nem alakultak ki a működéséhez szükséges szabályok. A nemzetgazdaságok uniformizmusára való törekvés nem oldotta meg ezt a problémát. Polányi hangsúlyozza, a gyakorlat azt mutatja, hogy a piac egy olyan természetes képződmény, amely természetes igények szerint spontánul keletkezik mindig, és mindenhol. Tehát mi sem természetesebb, mint egy a piacokon és az árak kontrollján alapuló globális gazdasági szisztéma: egy ilyen szabad piacgazdaságon alapuló emberi társadalom megteremtése a haladás iránya. A szabad piac standard életviszonyokat teremt világszerte, így a modernizáció eszköze szerte a világon. A nemzetközi gazdaságban való részvétel tehát történelmi szükségszerűség, s nem a kormányok akaratától függ. A piacgazdaság önszabályozó mechanizmusa számára a demokratikus nemzetközi gazdasági jogon alapuló nemzetközi rendszer kell. Polányi arra a következtetésre jut, Salvador de Madariagához és Jean Monnethez hasonlóan, hogy a nemzetállam alapú nemzetközi rendszerben a gazdaságnak és a politikának szét kell válnia, abban az értelemben, hogy a gazdasági szervezés nem belső nemzetállami ügy, hanem a széles világgazdasági folyamat része. Létre kell tehát hozni a szabad piacgazdaságot, mely a vállalkozás és a kereskedelem szabadságán, mint polgári szabadságjogon alapul. A nagy átalakulás lényege: szabaddá tenni az utat a társadalmon belül az integrációs folyamatok elindulása előtt; létrehozni az ehhez szükséges szabályokat, állampolgári és emberi jogokat és kötelezettségeket rögzítő egyezményeket, és az ezek érvényesülését biztosító intézményeket. A komplex társadalomban élő ember a szabadságeszmét nem szabad hogy feladja, de nem kell hogy féljen olyan intézmények létrehozásától, amelyek a szabadságeszmét szolgálják (Polányi, 1957: 249-258). Az új európai politika elméleti körvonalai Coudenhove-Kalergi, Winston Churchill, Altiero Spinelli, Jean Monnet, David Mitrany és Polányi Károly mindannyian azon gondolkodtak, hogyan lehet a háború után egy békés nemzetközi rendszert létrehozni. Voltaképpen már a háború idején megvetették a jelenleg is létező európai integrációs elméletek alapjait. Coudenhove-Kalergi az alkotmányos föderalista személyi elvre, és az autonómia elvére tette a hangsúlyt a társadalomszervezésben. Alulról-felfelé építkezett, s az élet minden területén kialakított személyi, nemzeti és nemzetközi szövetségek rendszerét olyan alkotmányos intézményes keretekbe illesztette, amelyek mind az állampolgárok, mind a nemzeti egységek érdekképviseletét ellátták az egész vonatkozásában is a nemzetekfelettiség elve alapján. Altiero Spinelli szocialista föderalista volt és hasonló alkotmányos föderalista gondolatokat képviselt, mint az általa arisztokrata gondolkodónak tekintett Coudenhove-Kalergi. Mindketten döntő szerepet szántak a nemzetek feletti kétkamarás európai parlament intézményének az új Európa megszervezésében: a parlamentáris 17
Európa hívei voltak. Jean Monnet szükségesnek tartotta az európai föderáció létrehozását a háború után. Tisztában volt azonban azzal, hogy az európai alkotmányt nem fogják tudni létrehozni az európai politikusok a háború után, mint egymás közötti egyszeri megállapodást. Ezért javasolta, hogy az ideiglenes kormányok a demokratikus parlamenti képviseleti rendszer kiépítésével párhuzamosan kezdjék el a hadiipar alapjául szolgáló nehézipari termelés területén való nemzetek feletti együttműködést. Mondjanak le továbbá a nemzetállami protekcionista vámpolitikáról és teremtsék meg a közös piacot. Az unionisták a klasszikus kormányközi politika hívei voltak. Céljuk az európai nemzetek családjának (Family of Nations) a megteremtése volt a nemzetállamok szuverenitásának megőrzésével. Az unionistákhoz közel álló Mitrany a területi nemzeti egységekből indult ki, s közöttük a funkciók szerinti szövetségek kialakítását javasolta az élet minden területén szerte a világban. Az együttműködés intézményeit és szabályait azonban pusztán nyílt egyezményes keretek között hagyta. Elvetette a nemzetek feletti föderalista alkotmányt. Funkcionalista teóriájának a jelentősége, hogy hangsúlyozottan mutat rá a funkciók szerinti alulról-felfelé haladó szabad asszociatív társadalomszervezés szükségességére a nemzetállamokon belül és a nemzetállamok között. A funkcionalizmus azonban nem Mitrany találmánya, ismert volt a föderalisták táborában is, s története messzire nyúlik vissza az európai közösségszervezésben. A föderalisták azonban – vele ellentétben - az egyéntől indultak ki. Céljuk mind az egyének, mind a nemzetállamok közötti funkcionalista együttműködés nemzetek feletti koordinálásának a megvalósítása volt a közös érdekeltségű ügyek terén. Voltaképpen az utóbbi tette lehetővé, hogy a funkcionalizmus és a föderalizmus szövetségét meg tudta teremteni Jean Monnet, s ezáltal el tudott indulni a föderalista Európa víziójának a gyakorlati megvalósítása 1950-ben. A funkcionalizmus és a nemzetállamok együttműködésére koncentráló unionizmus (konföderalizmus) Mitrany által vallott szövetsége terméketlen maradt a „működő békerendszer” szempontjából. S mindez az egyének szabad asszociatív szövetkezési politikájára, és az azt szabályozó egyezményekre koncentráló perszonalista föderalistákat, és a „nagy transzformáció” híveit igazolta Mitrany-val és Churchill-lel szemben. A funkcionalista elmélet – egészen napjainkig tartóan - sikerrel zavarta meg az állampolgárok és a politikusok európai államszervező gondolkodását. A funkcionalizmus ugyanis mind az unionizmussal, mind a föderalizmussal társítva képviselve volt. Az új Európa sorsa valójában attól függött, hogy sikerül-e a gazdaság szervezését szabaddá tenni a szuverén nemzetállami politikától: sikerül-e megteremteni a nemzetek feletti gazdasági föderalizmust, s hogyan reagálnak minderre a nemzetállami kormánypolitikák.
18
Bibliográfia Adenauer, Konrad (1965-1983): Erinnerungen. 1-4. Deutschen-Verlags Anstalt, Stuttgart Beyer, Henry (ed.) (1986): Robert Schuman. L’Europe par la réconciliation francoallemande. Lausanne, Fondation Jean Monnet pour l’Europe, Centre de Recherches Européennes, Lausanne Bieber, Roland – Jean-Paul Jacqué – Joseph H. H. Weiler (eds.) (1985): An Ever Closer Union. A Critical Analysis of the Draft Treaty Establishing the European Union. Office for Official Publications of the European Communities, Luxemburg Bóka Éva (1999): From National Toleration to National Liberation (Three Initiators of Cooperation in Central-Europe). East European Politics and Societies, 13. 1999. 3. Bóka Éva (2001): Az európai egységgondolat fejlődéstörténete. Napvilág, Budapest Bóka Éva (2004a): Út a nemzetekfelettiséghez. Európai Szemle. 2004. 2. 65-79 Bóka Éva (2004b): Út a nemzetekfelettiséghez (Történelmi visszapillantás). (Kutatási Füzetek, 10. PTE Interdiszciplináris Doktori Iskola, Pécs, 2004. 7-30 Bóka Éva (2004c): A föderalista Európa eszméje a háború után. Európai Szemle. 2004. 4. 89-102 Bóka Éva (2005a): Richard Nicolaus Coudenhove-Kalergi föderalizmusa. Európai Szemle. 2005. 4. 25-36 Bóka Éva (2005b): The Democratic European Idea in Central Europe, 1849-1945 (Federalism contra Nationalism) Specimina Nova, University of Pécs, 2005. 7-24 Bóka Éva (2006a): Európai integráció és a föderalizmus eszméje. Európai Tükör. 2006. 6. 22-38 Bóka Éva (2006b): In Search of European federalism. Society and Economy (The Journal of the Corvinus University of Budapest), 28. 2006. 3. 309-331 Boussuat, Gérard (1994): Les fondateurs de l’Europe. Éditions Belin, Paris Briand, Aristide (1998): Mémorandum sur l’organisation d’un régime d’Union fédérale européenne. In: Fleury, Antoine (ed.): Le Plan Briand d’Union fédérale européenne. Perspectives nationales et transnationales, avec documents. Actes du colloque international tenu à Genève du 19 au 21 septembre 1991. Lang, Bern, Berlin, Frankfurt/M., New York, Paris, Wien, 1998. 569-582 Brugmans, Henri (ed.) (1987): Europe, Dream-Adventure-Reality. Elsevier, Brussels Brugmans, Henri (1970): L’idée Européenne, 1920-1970. De Tempel, Bruges Bullen, Roger - M. E. Pelly (eds.) (1986): Documents on British Policy Overseas. Series II. Vol. 1. Her Majesty’s Stationary Office, London Burgess Michael (2000): Federalism and European Union: the Building of Europe, 19502000. Routledge, London and New York Burgess, Michael (2004): Federalism. In: Wiener Antje – Thomas Diez (eds.) (2004): European Integration Theory. Oxford University Press, Oxford, 2004. Cafruny, Alan W. and Glenda G. Rosenthal (eds.) (1993): The State of the European Community. 2. The Maastricht Debates and Beyond. Longman, Essex Churchill, Sir Winston Leonard Spencer (1974): Winston S. Churchill. His Complete Speeches 1897-1963. 7-8. Chelsea House Publishers in Association with R.R. Bowker Company, New York, London Cockfield, Lord (Francis Arthur Cockfield) (1989): European Union forward from the 19
Internal Market Programme and ’1992’. European University Institute, Florence, 12th October 1989 Coudenhove-Kalergi, Richard Nicolaus (1926): Paneuropa. Paneuropa-Verlag, WienLeipzig Coudenhove-Kalergi, Richard Nicolaus (1939): Europe must unite. Paneuropa Editions Ltd, Glarus (Switzerland) Coudenhove-Kalergi, Richard Nicolaus (1938): Kommen die Vereinigten Staaten von Europa? Paneuropa Verlag, Genève Coudenhove-Kalergi, Richard Nicolaus (1937): Totaler Staat — Totaler Mensch. Paneuropa-Verlag, Wien, 1937; Magyarul: Totális állam — totális ember. Fordította Gáspár Zoltán, Századunk, 153. Budapest, 1938. Coudenhove-Kalergi, Richard Nicolaus (1949): Kampf um Europa. Aus meinem Leben, Atlantis Verlag, Zürich. Coudenhove-Kalergi, Richard Nicolaus (1958): Eine Idee erobert Europa. Meine Lebenserinnerungen. Verlag K. Desch, Wien, München, Basel Dell, Edmund (1995): The Schuman Plan and the British Abdication of Leadership in Europe. Clarendon Press, Oxford Delors, Jacques(1986): The Single European Act and Europe. The Moment of Truth. Ninth Jean Monnet lecture delivered by President Jacques Delors. European University Institute. Florence, 21, November 1986. Office for Official Publications of the European Communities, Luxembourg Delors, Jacques (1989): Economic and Monetary Union and Relaunching the Construction of Europe, In: Report on Economic and Monetary Union in the European Community. Office for official Publications on the European Communities, Luxembourg Delors, Jacques (1992): Le Nouveau Concert Européen. Édition Odile Jacob, Paris Delors, Jacques (1992a): Réconcilier l’idéal et la nécessité. Devant le Collège d’Europe à Bruges, le 17 octobre 1989. In: J. Delors (1992): Le Nouveau Concert Européen Delors, Jacques (1992b): Le principe de subsidiarité. Au colloque de l’Institut Européen d’Administration Publique à Maastricht, le 21 mars 1991. In: J. Delors (1992): Le Nouveau Concert Européen Duroselle, Jean Baptiste (1965): L’idée d’Europe dans l’histoire. Paris, Denoël Az emberi jogok nemzetközi törvénye. Kiadta a Magyar ENSZ Társaság, Budapest, 1988 Eötvös József (1902): A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra. In: Báró Eötvös József összes munkái. 13-15. Ráth M, Pest Erasmus, Desiderius (1948): A béke panasza. Budapest Székesfővárosi Irodalmi, és Művészeti Intézet, Budapest Az Európai Alkotmány létrehozásáról szóló szerződés tervezete: http://europeanconvention.eu.int/docs/Treaty/00260000HU.pdf Az Európai Unió portálja: http://europa.eu/index_hu.htm Az Európai Unió szerződései: http://eur-lex.europa.eu/hu/treaties/index.htm Europa. Dokumente zur Frage der Europäischen Einigung. Verlag Bonner UniversitätsBuchdruckerei, Bonn, 1953. Europe Unites. The Hague Congress and After. Hollis and Carter, London, 1949. European Movement and the Council of Europe. Published on behalf of the European Movement by Hutchinson & Co. Ltd. London, New York, Melbourne, Sydney, Cape Town, 1949. 20
Faye, Jean-Pierre (1992): L’Europe une. Les philosophes et l’Europe. Gallimard, Paris Fazekas Judit (szerk.) (2000): Az európai integráció alapszerződései (Róma, Maastricht, Amszterdam). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest Fischer, Joschka (2000): Vom Staatenverband zur Föderation. Gedanken über die Finalität der europäischen Integration. Rede von Joschka Fischer in der HumboldtUniversität in Berlin am 12. Mai 2000. In: What Kind of Constitution for What Kind of Polity? Reponses to Joschka Fischer. Eds.: Christian Joerges, Yves Mény & J.H.H. Weiler. European University Institute, Florence, 2000. 5-17. Magyarul: Joschka Fischer: Az államszövetségtől a föderációig. Európai Szemle 2002. 2. Fontaine, François (1987): 9 mai 1950: naissance de l’Europe. Pref. par François Fontaine. La Documentation Française, Paris Fontaine, Pascal (1974): Le Comité d’Action pour les États-Unis d’Europe de Jean Monnet. Centre de Recherches Européennes Lausanne, Lausanne Fontaine, Pascal (1988): Jean Monnet, l’Inspirateur. Paris Fontaine, Pascal (2000): A new idea for Europe: the Schuman Declaration. Office for Official Publications of the European Communities, Luxemburg Forsyth, Murray Greensmith (1981): Unions of States. Leicester University Press, Leicester; Holmes and Maier, New York Gaulle, Charles de: (1970): Mémoires d’espoir. Plon, Paris Gouzy, Jean-Pierre (1968): Les Pionniers de l’Europe Communautaire. Centre de Recherches Européennes, Lausanne Griffiths, Richard T. (2000): Europe’s First Constitution. The European Political Community, 1952-1954. Federal Trust for Education and Research, London Griffiths, Richard T. (ed.): EU History Site of the Leiden University Internet, 2006: http://www.eu-history.leidenuniv.nl Hallstein, Walter (1972): Europe in Making. George Allen & Unwin Ltd, London Hamilton, Alexander, James Madison, John Jay (1998): A föderalista. Értekezések az amerikai alkotmányról. Európa, Budapest Hantos Elemér (1932): L’Europe Central. Une nouvelle organisation économique. Paris Hantos Elemér (1928): Die Weltwirtschafts-Konferenz (Probleme und Ergebnisse). Schriften des Weltwirtshaft-Instituts, A. G. Gloeckner, Leipzig Hantos, Elemér (1930): L’économie mondiale et la Société des Nations. Marcel Giard, Paris Harryvan A. G. – J. van der Harst (eds.) (1997): Documents on European Union. St. Martin Press, Cambridge, Macmillan, New York Heater, Derek (1992): The Idea of European Unity. Leicester University Press, Leicester Holmes, Martin (ed.) (1996): The Eurosceptical Reader. Macmillan Press LTD. London Joerges, Christian – Y. Mény – J. H. H. Weiler (eds.) (2000): What Kind of Constitution for What Kind of Polity? Reponses to Joschka Fischer. European University Institute, Florence Kant, Immanuel (1985): Az örök béke. Budapest, Európa Kecskés László (2003): EU-JOG és jogharmonizáció. HVGORAC lap- és Könyvkiadó Kft, Budapest Kende Tamás - Szűcs Tamás (szerk.) (2003): Európai közjog és politika. Osiris, Budapest Keohane, R. – R. Nye (1977): Power and Interdependence: World Politics in Transition. Little Brown, Boston Levi, Lucio (ed.) (1990): Altiero Spinelli and Federalism in Europe and in the World. 21
Franco Angeli, Milan Lindberg, Leon (1963): The Political Dynamics of European Economic Integration. Stanford University Press Lindberg, Leon N. - Stuart A. Scheingold (1970): Europe’s Would-Be Polity. Patterns of Change in the European Community. Prentice-Hall International, Inc., London Lipgens, Walter (1968): Europa-Föderationspläne der Widerstandsbewegungen 19401945. R. Oldenbourg Verlag, München Lipgens, Walter (1972): Die Europäische Integration. Ernst Klett Verlag, Stuttgart Lipgens, Walter (1977): Die Anfänge der Europäischen Einigungspolitik 1945-1950. Ernst Klett Verlag, Stuttgart Lipgens, Walter and Wilfried Loth (eds.) (1991): Documents on the History of European Integration. 4. Transnational Organizations of Political Parties and Pressure Groups in the Struggle for European Union, 1945-1950. Walter de Gruyter, Berlin, New York Loth, Wilfried (1995): Hallstein und de Gaulle: Die verhängnisvolle Konfrontation. In: Loth, Wilfried – William Wallace – Wolfgang Wessels (Hrsg.) (1995): Walter Hallstein. Der vergessene Europäer? Europa Union Verlag, Bonn. Loth, Wilfried (1991): Der Weg nach Europa. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen Madariaga, Salvador de (1937): Anarchy or Hierarchy. George Allen and Unwin Ltd, London Marjolin, Robert (1980): Europe in Search of Its Identity. The Russel C. Leffingwell Lectures, September 9, 16, and 18, 1980. Council on Foreign Relations INC. New York Marjolin, Robert (1986): Le travail d’une vie. Mémoires, 1911-1986. Robert Laffont, Paris Mavi, Viktor (szerk.) (1992): Emberi Jogok. Nemzetközi okmányok gyűjteménye. Egyesült Nemzetek, New York, Emberi Jogok Központja, Genf, 1988. A “Nemzetközi Okmányok Gyűjteményének” magyar változata az Egyesült Nemzetek Emberi Jogi Központja, Kanada budapesti Nagykövetsége és az Emberi Jogok Magyar Központja (MTA Állam és Jogtudományi Intézete) együttműködése alapján készült. A kiadvány magyar fordítása az Emberi Jogok Magyar Központjában történt. A magyar kiadás felelős szerkesztője Mavi Viktor. Emberi Jogok Magyar Központja, Budapest Mavi, Viktor (szerk.) (1999): Az Európa Tanács válogatott egyezményei. Conseil de l’Europe – Osiris, Budapest – Strasbourg Mavi, Viktor (szerk.) (1966): Az Európa Tanács Emberi Jogi Dokumentumai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest Mitrany, David (1975): The Functional Theory of Politics. London School of Economics & Political Science, M. Robertson, London Mitrany, David (1945): A Working Peace System, Published by National Peace Council, London Monnet, Jean (1943): Note de réflexion de Jean Monnet, Alger, le 5. août 1943. EU History Site of the Leiden University, Historical Documents http://www.euhistory.leidenuniv.nl Monnet, Jean (1958): La Communauté Européenne et la Grande-Bretagne. Centre de Recherches Européennes. École des H.E.C. Université de Lausanne Monnet, Jean (1962): A Ferment of Change. Journal of Common Market Studies, 1. 1962. 1. 203-211 Monnet, Jean (1976): Mémoires. Fayard, Paris 22
Moravcsik, Andrew (1991): Negotiating the Single European Act. National Interest and Conventional Statecraft in the European Community. In: International Organization, 45. 1991. 1 Naumann, Friedrich (1916): Középeurópa. Politzer, Budapest Nelsen, Brent F. — Alexander C-G. Stubb (2003): The European Union. Readings on the Theory and Practice of European Integration. Lynne Rienner Publishers, Inc., Boulder, London Németh István (2001): Európa tervek. Eötvös Kiadó, Budapest Nicoll, William (1993): Maastricht revisited: a Critical Analysis of the Treaty on the European Union. In: Cafruny, Alan W. - Glenda G. Rosenthal (eds.) (1993): The State of the European Community. 2. The Maastricht Debates and Beyond. Longman, Essex Nugent, Neill (1994; 2003): The Government and Politics of the European Union. The Macmillan Press LTD, London O’Neill, Michael (1996): The Politics of European Integration. A Reader. Routledge, London and New York Ortega y Gasset José (1938): A tömegek lázadása. Fordította: Puskás L, Egyetemi Nyomda, Budapest; Újabb kiadása: Pont Könyvkereskedés, Budapest, 1995 Palánkai Tibor (2004): Az európai integráció gazdaságtana, Aula, Budapest Pinder, John (1991): European Community. The Building of a Union. Oxford University Press, Oxford Polányi, Karl (1957): The Great Transformation: the Political and Economic Origins of our Time. Beacon Press, Boston; Magyarul: Polányi Károly (2004): A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Napvilág, Budapest Proudhon, Pierre Joseph (1959): Du principe fédératif. In: Oeuvres complètes de P.-J. Proudhon. Paris; Magyarul: Pierre Joseph Proudhon (1991): A föderáció alapelvéről. (Részlet) In: Anarchizmus. Szerk: Gyurgyák János, Századvég Kiadó, Budapest, 1991. 45-59. Réau, Élisabeth du (1996): L’Idée d’Europe au XXe siècle. Edition Complexe, Bruxelles Renner, Karl (1918): Das Selbstbestimmungsrecht der Nationen. Deuticke, Leipzig und Wien Reuter, Paul (1953): La Communauté Européenne du Charbon et de l’Acier. Avec une préface de Robert Schuman. Librairie Générale de Droit et de Jurisprudence. R. Pichon et R. Durand-Auzias, Paris Rieben, Henri (ed.) (1986): Jean Monnet Robert Schuman Correspondance, 1947-1953. Fondation Jean Monnet pour l’Europe. Centre de Recherches Européennes. Lausanne Rosamond, Ben (2000): Theories of European Integration. St. Martin’s Press Inc., New York Rougemont, Denis de (1963): The meaning of Europe. Printed in Great Britain by Tinling and Company Ltd., London Rougemont, Denis de (1961): Vingt-huit siècles d’Europe: La conscience européenne à travers les textes d’Hésiode à nos jours). Payot, Paris Sandholtz, W – A. Stone Sweet (eds.) (1998): European Integration and Supranational Governance. Oxford University Press, Oxford Schlochauer, Hans Jürgen (1953): Die Idee des ewigen Friedens (Ein Überblick über Entwicklung und Gestaltung des Friedenssicherungsgedankens auf der Grundlage 23
einer Quellenauswahl. L. Röhrscheid Verlag, Bonn Schuman, Robert (1963): Pour l’Europe. Nagel, Paris; Magyarul: Robert Schuman (1991): Európáért. Pannónia könyvek. Baranya Megyei Könyvtár, Pécs Schuman, Robert (1950): La Déclaration du 9 Mai 1950 prononcée par Robert Schuman Ministre des Affaires Etrangères au Quai d’Orsay dans les Salons de l’Horloge, Paris, Fondation Schuman. Internet, 2005: www.robert-schuman.org Spaak, Paul-Henri (1969): Combats inachevés. Librairie Arthème Fayard, Paris Spinelli, Altiero (1972): The European Adventure. Tasks for the Enlarged Community. Charles Knight & Co. LTD, London Spinelli, Altiero (1983): Towards the European Union. Sixth Jean Monnet Lecture, Florence, 13. June 1983, European University Institute, Office for Official Publications of the European Communities, Luxemburg Subsidiarity: the Challenge of Change. Proceedings of the Jacques Delors Colloquium 1991. European Institute of Public Administration, 1991. Szénási, Éva (szerk.) (2002): Elméletek az Európai egységről. L’Harmattan, Budapest Thatcher, Margaret (1996): The European family of nations. The Famous Bruges Speech, delivered in September 1988. In: Holmes, Martin (ed.) (1996): The Eurosceptical Reader. Macmillan Press LTD., London Tindemans, Leo (1976): European Union. Report by Mr. Leo Tindemans to the Council. Bulletin of the European Communities, Supplement, 1/76. Tocqueville, Alexis, de (1993): Az amerikai demokrácia. Európa Könyvkiadó, Budapest Treaty establishing the European Economic Community and Connected Documents. Publishing Services of the European Communities, Luxembourg, 1962 Urwin, Derek W. (2000): A közös Európa. Az európai integráció 1945-től napjainkig. Szerk.: Palánkai Tibor, Corvina, Budapest Wiener, Antje – Thomas Diez (eds.) (2004): European Integration Theory. Oxford University Press, Oxford
24
