Bobby Fischer sakktáblája

.KOLOZSI LÁSZLÓ.

.Bobby Fischer sakktáblája. 1.

A nagyapám egyszer viccesen azt mondta, már a háromszázadikat tapossa, legalábbis úgy érzi, már minimum háromszáz éves, annyi emléke és élménye van. Akik akkoriban születtek, mint én, mondta, azok eleve többet éltek a kelleténél, de én, bár semmiféle ilyen szándékom nem volt, úgy gy∫jtöttem az emlékeket, mint egy megdörzsölt m∫anyag fés∫ a papírfecniket. Az els√ világháború el√tt Horthy Miklósnak, aki akkor még csak százados volt, a hajóján szolgált, és bejárta a Távol-Keletet, még Tibetben és Pápua Új-Guineában is megfordult, ahol a bennszülöttek megették Horthy századának néhány tagját. Horthyról, a kormányzóról, elismer√leg szólt, mindig F√méltóságú Úrnak mondta, ezerszer hallottam t√le, hogy Horthy elengedte a francia hajók sorállományát, miel√tt kil√tte volna a hajókat, és lovagias magatartásáért az antant is kitüntette. Horthy, mint politikus, hidegen hagyta, nem volt véleménye, vagy legalábbis nem hangoztatta, Horthy politikájáról, de a pólai évekr√l sokat beszélt. A mai Pulán, az isztriai félsziget szerintem meglep√en kellemes helyén – amir√l Horthy angol tanára, James Joyce elég sommásan ítélkezett, mondván, az a tengerészek szibériája – nagyapám öt évet szolgált. Körbebiciklizték Horthyval a félszigetet, részegen tetováltattak, és könnyelm∫ lányokkal jártak a diszkréten megvilágított klubokba, fehér egyenruhában, keményre vasalt ingben. Reggelenként teniszeztek, majd beültek egy kávéra a pólai antik utcák egyik kávézójába, hogy sakkozzanak vagy – így mondta a nagyapám – szótlanul nézzék az aranyló utcát, ami mindig olyan volt, mint ha éppen es√ után lenne. Horthy kiválóan teniszezett, megnyerte a katonai olimpiát is – igaz, hosszú nadrágban, mert a lábszára is tetoválva volt – a nagyapám kevéssé jól, de azért annyira jól, hogy Horthy elfogadja partnerének. Esténként a Claudius kávéházban ittak, leginkább csak vodkát, s megesett, hogy csatlakozott hozzájuk az operettkomponista, Lehár Ferenc is, aki akkoriban még csak a szeparékból nézte a színpadi sürgés-forgást. Lehár gyakran kísérte mindkett√jüket. Horthy szebben énekelt, mint nagyapám (aki egyébként is csak három pohár után merített bátorságot egy dalhoz), kiváló bariton hangja volt. A nagyapám aljas szeszeket ivott, vodkát, cseresznyepálinkát, abszintot; állítása szerint szinte minden áldott nap részeg volt. Az els√ feleségét, így mesélte, egy mámoros estén látta meg, és azonnal kijózanodott, mert felismerte a felé közeled√ tizennyolc éves lányban a végzetét. Többé nem dorbézolt. Kerülte az oktalan részegségre csábító helyeket. A Claudisban töltött esték összes∫r∫södtek az emlékezetében, és a sok estér√l úgy mesélt, mint egyetlen egyr√l, mintha az ott töltött öt esztendeje alig lett volna több egy kedélyes, de hányással és szégyenke-

83

zéssel véget ért mulatozásnál. A pólai éveket lelakkozta és közszemlére tette, de egyéb élményeir√l, például a háborúról, nem beszélt. Éppen ezért volt ezeknek az emlékeknek egy kis enyhe szuvenír- és öregbútor-szaga, giccsesek lettek, mint az egykor bájos, de a bájukat az id√vel elveszt√ dolgok. A nagyapám pipázott, a rumos füstillat bevette magát a szobájába. Nekem az emlékeit ez az illat lengte körül, ez a régimódi és zavaró illat, amit nehéz egy óránál tovább t∫rni. Lehet, igen, lehet, hogy csak azért, mert hamis, mert nem az igazi dohány, nem igazi ízekre emlékeztet√ illat. De az is biztos, hogy ma már, a nagyapám halála után, ha megérzem ezt az illatot, valahogy a pólai amfiteátrum közelébe keveredem, mintha hallgatnám a nyájasan beszél√, f∫z√s, horvát n√ket, amint a tengeri sügér elkészítésér√l cserélnek eszmét, úgy, hogy közben megannyi

más, fontosabb dologról is szólnak. Hallom a Claudisban esténként az ezüst ev√eszközök csörömpölését, a léhaság zsizsegését, a ledér n√k hamis kacagását, ami úgy villan fel, mint odakint, a terasz el√tt, fehéren a sirályok, vagy egy odvas fog, látom, hogy valaki a könnyeivel küzdve áll a ragyogó folyosón, hallom a súlyos ruhák susogását, amit nehezebb elviselni, mint az érthetetlen távoli suttogást, hallom egy korhely zongora hangját, ami mögött úgy ül ott, szájában cigarettával a zongorista, mint egy bértollnok, aki várja, hogy dalba öntse a frissen jött társasági híreket, látom a kapatos kapitányt, amint bajuszával egy n√ nyakát ingerli, látom a n√ arcán a türelmetlenséget, hallom a tengerparti állomásra érkez√ vonatok füttyét, és a fülledt éjszaka hangjait: az elégedetlen madarakat. A nagyapám emlékei számomra váltak megsárgult emlékekké, és bár tudom, hogy ezek nem az enyémek, és még az álmaiban sem sürögnek olyan n√k, mint amilyenek azok a horvátok, mégis: mintha már az én, saját, különbejáratú, bár nézeteimmel és élményeimmel homlokegyenest ellenkez√, de mégis valóságos emlékeim lennének. Ha megérzem azt a pipafüstöt, illetve kámforos rumszagot, tudom, mi az a halhatatlanság.

A

nagyapám a második feleségét korántsem szerette annyira, mint az els√t, akit, minél öregebb lett, annál többször emlegetett. A nagyanyám néha dühösen rámordult, eredj vissza Kígyósi Zsuzsához, ha tudsz. Innen tudtam, hogy hívták nagyapám els√ feleségét. A nagyapámnak nála jóval fiatalabb szeret√i is akadtak. A nagyanyám is húsz évvel fiatalabb volt nála. Hetente legalább egyszer elindult, este hét óra tájban, miután megvacsorázott, és volt, hogy csak másnap reggel tért haza. Ha a nagyanyám megkérdezte, hol volt, azt morogta, elmentem becsukni a kaput. Egyszer, amikor a nagyanyám a kelleténél erélyesebben zaklatta, azt kérdezte: tényleg kíváncsi vagy rá? A nagyanyám hallgatott. Éreztem, hogy sírni fog, pedig a konyhában vol-

84

Bobby Fischer sakktáblája

tak, és én a kisszobában rajzolgattam, azt mondta, olyan hangon, hogy egészen megsajnáltam, pedig nem lehettem több tíz évesnél, nem. Ha nagyapám sokáig kimaradt, olykor én találtam rá, a konyhai kiságyon hason fekve, ruhában, magas szárú cip√ben – akkoriban már fájt a bokája – de nem mertem sohasem felébreszteni. A halála el√tt nem sokkal, egy h∫vös reggelen odahívott az ágyához, és azt suttogta, álmomban voltam odaát, de nem engedtek be. Hova, kérdeztem, hova nem engedték be. Szent Péter nem engedett be. Azt mondta, f∫zte hozzá, kicsit közelebb húzva magához, hogy a selyemlányok miatt. Soha nem kérdeztem meg a nagyanyámat, hogy mi volt a véleménye a nagyapámról, hogy boldog volt-e vele, hogy bosszantotta-e, hogy nagyapám rendszeresen kurvázott. Bizonyára bosszantotta,

mindenesetre nekem nem panaszkodott, és úgy hiszem, másnak sem. A nagyapám rendszeresen sakkozott, a Makk Hetesben vagy egy másik kocsmában, és rendszerint nyert is. Állítólag egyszer megverte Krizsán Ivánt, akit a kor egyik legnagyobb elméjének tartottak, és nagy sakkozónak. Ez után a gy√zelme után hívta meg magához Major Tamás, aki szintén nagy sakkozó (és nagy sárm√r) hírében állott. A nagyapám azt mesélte, hogy mindössze három partit játszott a befolyásos színésszel, de ennek köszönhette, hogy újabb és újabb megrendelésekkel árasztották el közintézmények. Mint apám, nagyapám is építész volt. De a nagyapám – aki negyvennyolc és ötvenkilenc között kertészként dolgozott Budaörsön – apámmal ellentétben tehetséges volt. A hetvenes években kerteket is tervezett, √ tervezte a tizenkettedik kerület néhány játszóterét. Tizenkilenc voltam, amikor meghalt. A vezér megakadt a torkán. A nagyanyám hozzám hasonlóan biztos volt benne, hogy a nagyapám egy vesztes sakkparti után választotta az öngyilkosságnak ezt a különös formáját, bár voltak olyanok is, például a Makk Hetes nagymell∫ pincérn√je, Gizike, akik váltig állították, hogy a nagyapámat megölték. A Kiss János altábornagy utca egyik bérházának kertjében találtak rá, valószín∫tlenül lila fejjel. Én akkoriban már náluk éltem, a Gébics utcai házban, amit meg is örököltem. Negyedikes gimnazista voltam, amikor – leginkább apám miatt (aki rengeteg ivott és agresszív volt) – elköltöztem Szegedr√l. Én is elég jól tudok sakkozni, talán hat lehettem, amikor a nagyapám megtanított, de nem vagyok elég tehetséges, vagyis – így pontosabb – a nagyapám szerint nem voltam elég fineszes a sakkhoz.

A

Kékgolyó utcában, egy kávézóban akadtam össze Sanyikával, a gyerekhangú, opálos tekintet∫, kissé retardáltnak t∫n√ sakkzsenivel, akinek mindig koszos volt a körme, és akit mindenki rá akart venni arra, hogy induljon nagyobb versenyeken, esetleg az országos bajnokságon, de Sanyika, még ha tett is ígéretet arra,

85

Kolozsi László

hogy indulni fog, soha nem lett annyira hiú, hogy felkeltsék a figyelmét holmi versenyek. Egyértelm∫en nem a díjak, s√t, megkockáztatom, nem is a gy√zelmek érdekelték, hanem csak a sakkozásért magáért sakkozott. Nem volt több tizenhatnál. Egy önkiszolgáló étteremben szedte össze az edényeket, ezért is volt olyan visszatetszést kelt√, hogy koszos a körme, és az egyik, a bal kisujjáé, ráadásul hosszú is, mint egy n√é. Ha megkérdeztük, miért növesztette meg, beletúrt vele a fülébe. Sanyika számtalanszor megvert, és csak egyszer tudtam legy√zni. Megkérdezte a nevem. Amikor megmondtam, elkerekedett a szeme. Kiderült, hogy ismerte a nagyapámat, és sokat játszott vele. Meghívtam egy fröccsre, félreültünk a kerthelyiség sarkába. Nem szívesen beszélt a nagyapámról, mert – mondanom sem kell, nagyon meglep√dtem, amikor ezt mondta – félt t√le. Gondolkoztam, Sanyika akkor még csak úgy tíz-tizenkét éves lehetett. Nem azért játszottam vele, mondta, hogy nyerjek. Hanem? – kérdeztem. „Nem tudtam volna nyerni, ha akarja, akkor nyerhettem volna, de nem tudtam volna nyerni ellene, akármennyire össze is szedem magam, áh, képtelenség, tudott valamit, az öreg, úgy hívtuk”, f∫zte hozzá, „a nyavalyás”, foghíjasan rám mosolygott, „de ez nem azt jelentette, hogy sántított, hanem ez gúnynév volt. Más volt, neki is más volt a sakk”, mondta. A nagyapám sokat beszélt nekem a sakkról, de nem csupán a szabályokról, szinte a mániájává vált, olyan sokszor elmondta, hogy szerinte a sakk sorsjáték, hogy a sakk pontosan úgy m∫ködik, olyan szabályok alapján, mint az életünk, ha a sakkról gondolkodunk, mondta nem is egyszer, akkor a szabad akaratról is gondolkodunk. Hiszen minden lépésed meghatározott szabályok szerint lépheted, és látszólag mégis szabadon. Szabad belátásod és fantáziád szerint teheted le a bábudat egy megfelel√ mez√re, és csak egyetlen dolog határozza meg, illetve befolyásolja a lépésedet, a másik lépése; annak a lépése, aki be is határolja a mozgásteredet, de ugyanakkor meg is nyitja a szabad gondolkodás el√tt a kapukat, aki azért lép, hogy beszorítson, de akinek a lépése ugyanakkor válaszok millióit tárja fel, aki azért lép, hogy legy√zzön, de aki nélkül a játéknak, annak, hogy felállítottad a bábuidat, semmi értelme sem lenne. Ha van valaki, aki úgy lép, hogy arra csak egy lehetséges válasz van, akkor véged van: az a halál. Fogalmam sem volt, mir√l beszél, és nem is tudom pontosan visszaadni a szavait. Bár magam is igen sokat sakkozom, irigyeltem a nagyapámat azért a rengeteg remek játszmáért. Ezekért, gondoltam egyszer, érdemes élni. A nagyapámnak volt egy foltos füzete, amibe németül írt a magánéletér√l, az élet dolgairól, a sakkról – a nagyanyám szerint a nagyapám az els√ világháború után már nem érzett késztetést arra, hogy németül beszéljen, de a német irodalom iránt fogékony volt, ezért olyan jelent√s szerz√k, mint Broch vagy Doderer könyveit eredetiben olvasta – persze mindenr√l és mindenkir√l csak sz∫kszavúan és diszkréten. A füzet egyszer f√zés közben került el√, a nagyanyám rakta oda a megsárgult receptek és a levelek közé. Nem olvastam végig az egészet. Nem mintha nem érdekelt volna, de valahogy mindig úgy alakult, hogy csak pár megjegyzést olvastam el, pár bet∫t. A bejegyzések ugyanis bet∫rend szerint szerepeltek. Én a K bet∫nél voltam, mint Kisunoka. Nagyon kedvesen írt rólam a nagyapám. Egyedül csak azt fájlalta, hogy nem voltam tehetséges sakkozó. Keresnem kell valakit, helyette, írta. A mondat szíven ütött, de nem foglalkoztam vele. A Kigyósi Zsuzsánál, a Kisunokám el√tt, ez állt: „ahhoz, hogy megváltoztassuk a jöv√t, áldozatot kell hozni”. Erre a mondatra pontosan emlékszem, mert olyan volt, mintha indiszkrét lettem volna, mintha olyasmi jutott volna a tudomásomra, ami mind a titok gazdájának, mind nekem felettébb kellemetlen. „Van befolyásod arra, ami történik”, írta, „de csak akkor, ha képes vagy meghozni, akár a létez√ legnagyobb áldozatot is”.

A

nagyanyám keveset tudott csak németül, mégis azt feltételezem, hogy értette nagyapám jegyzeteit,

86

Bobby Fischer sakktáblája

ezért kerültek azok olyan fontos dolgok, mint a szilvás-mákos rétes receptje mellé. Lehet, hogy nagyanyám, amikor a receptekhez nyúlt, mindig meglátta a nagyapám kockás füzetét, és bosszankodott: el tudom képzelni, hogy már-már vágyott erre az émelyít√ bosszúságra, ami legalább annyira a gyászmunka része volt számára, mint az, hogy hetente egyszer, nagy hóban is, kiment a nagyapám sírjához, és leült egy fél órára a gondosan letakarított sírra. A nagyanyám zsidó volt, bár nem zsidónak, hanem kabarnak mondta magát, igaz, ez az √ fogalmai szerint egy és ugyanaz volt. A nagyanyám szerint – elméletét ritkábban fejtette ki, mint ahányszor a férje a F√méltóságú Úrról beszélt – a kazár birodalom lakosai („a krónikák szerint”) 740 körül a zsidó hitre tértek, és kés√bb kabar néven csatlakoztak a hét honfoglaló magyar törzshöz, ez a törzs legalább annyira magyarnak számított, szerinte, mint Tas törzse. Anonymus, mondta a nagyanyám, is megírta, „Scítiának els√ királya Magóg volt, a Jáfet fia, és a nemzet Magóg királytól nyerte a magyar nevet”. A nagyanyám szerint ezért nincs értelme az antiszemitizmusnak: azok a h√börg√k, mondta, akik olyan nagyon mélymagyarnak gondolják magukat, vér szerint lehet, semmiben nem különböznek t√lem. Nem véletlen az sem, hogy a régi birodalom f√városát, Sarkelt vízzel árasztotta el (ahogy √ mondta) a szovjet, nem akarták, hogy a múlt a felszínre kerüljön, így a helyén vízi er√m∫ lett. Nem tudom, a nagyanyám hogyan úszta meg a második világháborút, rebesgették, hogy meg is er√szakolták, és sokáig súlyos beteg volt, ahogy azt is, hogy huszonhat és negyvenhat között az átalakuló Palesztinában, egy kibucban élt els√ szerelmével, de √ nem beszélt sohasem a háborúról; ha a tévében háborús filmet adtak, összeszedte a varrós dobozát, és behúzódott a hálószobába. Egyszer el akartam olvastatni vele Isaac B. Singer egyik írását, de elég elutasító volt, nem érdekelnek ezek a zsidó dolgok, mondta. Elmesélte, hogy a nagyapja, Sigfrid bácsi, ha kimentek a Városligetbe – megnézni az énekl√ sziámi ikreket, vagy Deutsch urat és a szent csunguzokat, akiknek az ügyessége X. Pius pápát annyira elkáprázatta, hogy megáldotta √ket – vett neki egy sonkás szendvicset, de ha megkínálta, a bácsi szomorúan csóválta a fejét, „én még meg vagyok kötve, kicsim”, mondta. Ezt a történetet – egyébként – több változatban is hallottam. Hallottam úgy is, hogy Schwartz Léni néni mondta ezt, egy születésnapi vacsorán, a feltálalt pecsenyére. De volt egy változata, amiben nem is rokonok szájába voltak adva az ominózus szavak meg a disznóhús. A nagyanyám szeretett egyedül lenni, varrogatni, olvasni a vörös, Anjou-liliom mintás huzattal behúzott füles fotelben, ami fülledt volt, akár egy terapeutával töltött este. A nagyapám füzetét és a recepteket a nagyapám halála után négy héttel találtam meg. A nagyapám a nagy sakkozók nevéhez zavarosnak t∫n√ gondolatokat írt be. Ezeket többnyire magyarul. Idézte Huxley-t, az író

87

apját: „a sakktábla maga a világ. A figurák a világegyetem jelenségei, a játékszabályok olyanok, mint amiket a természet törvényeinek szokás nevezni. A játékos, ott a másik oldalon, rejtve van el√lünk”, s másokat, ismeretleneket: „A napok tova settenkednek, és a halál az öregeknek bejelenti a sakkot, rövidesen pedig el kell ismerniük a mattot is”.

A

nagyanyámnak nem jutott akkora szerep a család életében, mint a királyn√nek a táblán. A hárshegyi elmegyógyintézetben halt meg, nyolcvanhét éves korában. Én vittem be, nem sokkal az után, hogy megtaláltam a Naphegyen, egy padon, egyszál pongyolában, dideregve. A Várat nézte. S∫r∫ √sz volt, és mellette, azon a környéken, ahol √ volt, mintha még jobban sárgultak volna a fák. Ez már

azután volt, hogy elhitte, √ hall hangokat, és nem a szomszédok zavarják. A szomszéd házban lakó fiatal párt folyton zaklatta, hogy éjszakánként az Endlich allein-t éneklik. Egy olyan m∫vel rágalmazta meg √ket, amit szegények nem is ismertek. A szomszéd lány, Juli, áthozta a nagymama levelét. „Julika – írta a nagymama – ne haragudj, de nagyon szépen kérlek, azonnali hatállyal szüntesd be ezt a hosszú id√ óta folyó dalárdát, zenélést, mert én már nem bírom tovább idegileg az endlich alleint, ezerszer ismételve”. Szép, nyugodt írása volt a nagyanyámnak, nyúlánk bet∫i, nagyon kerek, cirkalmas zéi, hosszúnyakú hái és kái; a levele, vele ellentétben, nem volt szelíd. „Nem tudok t√le aludni – folytatta – se éjjel, se nappal, felment a vérnyomásom, remegnek t√letek az ujjaim, kikészítettetek. Hiába, hogy házban élünk, távol egymástól, azért tekintettel kell lenni a szomszédokra is. Én megpróbáltam t∫rni, de tovább már nem bírom”. Nem ez volt az els√ jele annak, hogy megbomlott az elméje, de egészen meghatódtam, amikor olvastam a levelét. Szegény, nem tudta elhinni, hogy van valami baja. Eleinte azt állította, hogy egy nyomda m∫ködik a szemben lév√ házban, és ha azt mondtuk, hogy mi nem halljuk, csak legyintett, alattomosak, mondta. Egy délben felemelte a mutatóujját, most, mondta halkan, hallod? Átmentünk együtt, √ a koszos mamuszában, én öltönyben, hiszen csak hazaugrottam ebédelni, de nem hallottam semmit, csak az er√söd√ szelet. Akkoriban még nem volt akkora forgalom a Böszörményi úton. A barátn√je, a pár házra lakó Soós-Stein Erzsike néni, aki szerintem alig lehetett több száznegyven centinél, és olyan halkan beszélt, hogy szinte soha nem értettem, egyszer panaszkodott nekem, hogy Aliz, így hívták a nagymamát, sokszor áthívja, hogy leplezzék le a nyomdát. A nagymama egyetlen egyszer sem ismerte el, hogy nincs semmiféle nyomda a szomszédban. Egy zsombék tetején laktunk, nem messze t√lünk ment a villamos: biztos vagyok benne, hogy azt hallotta. Egyre többször bolyongott – mert nem bírt otthon maradni a hangok miatt – volt, hogy nem talált vissza a boltból, hogy lement telefonálni a térre, de másik irányba indult el, fel a hegyre, és csak két óra múlva csöngetett be, teljesen kifáradva, s ha kérdeztem hol volt, csak

88

Bobby Fischer sakktáblája

legyintett, az isten tudja, mondta, vittek a lábaim. Sokat üldögélt a kertben, az enyves égerfa alatt, aminek olyan szaga volt, mint a pinának (legalábbis ezt gondoltam kamasz koromban, amikor mindennek olyan szaga volt). Vagy a szurokf∫bokrok és vadrezedatövek szegélyezte, kövezett teraszon, ahová minden √sszel a füstös illatokkal vörös cserszömörceleveleket hozott a szél. Nádfoteljében, egy könyvvel az ölében. Vagy a kertet gondozta, ami úgy volt jó, elvadultan. A repkény ben√tte a vaskaput, a kerítéseket. Burjánzók, elevenek voltak a diófák, ropogott folyton a dió a talpunk alatt, mindenhol virágzott a sárga pipitér, a vörös sóskaborbolya-tövek alatt vakondokok matattak, √szi estéken hallani lehetett, hogy kutatnak a sünök apró bogarak után, s tele voltak a vadalmafák rigókkal, széncinkékkel. Néha megrettentem attól, ahogy nagy csapatokban felröppentek a lombból. Sok id√t töltöttem, öt-hat éves koromban, a pesti nyarakon, a lombok között, az volt a bunkim, így hívtam, bunki, vagy bunker, ott találtam ki a színiel√adásokat, a Claudius cirkuszt, ami, így hittem, világhír∫ lett, mert mintha a szél fújta volna tovább, már hallottam, hogy beszélnek róla az azért nem túl távoli Tartsay utcában is.

E

gy délután vézna, szakállas ember üldögélt a nagyanyámmal a kertben, és együtt olvastak. A férfi zakóban volt, de a zakóját mintha kapta volna valakit√l, nem lehetett az √ mérete, vagy kin√hette az id√k folyamán. Kopott, kék, gyapjúzakó volt, vékony ezüst szálakkal; angol szabású. A férfi √sz volt, a szakálla enyhén sárga, úgy gondoltam, a cigarettáktól; angolul beszélt a nagyanyámmal. A nagyanyám az élete végén az angol fordításaiból élt, ezért ez nem lepett meg. Annál inkább a férfi zárkózottsága és tapintatlansága. Nem akart bemutatkozni. Mire átöltöztem, és kimentem újra a kertbe, már nem volt sehol. Ki volt ez?, kérdeztem a nagyanyámat. Legyintett. A férjem, leginkább így hívta a nagyapámat, egy régi barátja, a Bobby Fischer. Elmosolyodtam. A sakkozó? A nagyanyám bólintott, teljesen bolond, mondta, ócsárolta itt nekem a zsidókat. Pedig √ is legalább annyira zsidó, mint bármelyikünk. A nagyanyám válaszán még napok múlva is jól szórakoztam, társaságban sokat meséltem, hogy a nagyi megint mit talált ki. Hogy nézett ki az a férfi?, kérdezte Marci barátom. Leírtam. Marci is sokat sakkozott, nevetett, elégedetten nevetett. ◊ volt az, mondta, Bobby Fischer itt él Magyarországon. Megmondom √szintén, még akkor sem hittem el. Képtelenségnek t∫nt. Miért élne Magyarországon a világ egyik legjobb sakkozója, és miért éppen a nagyanyámat keresné föl? Pár hétnek el kellett telnie, mire el mertem kotyogni, hogy találkoztam Bobby Fischerrel. Ha többet ittam a kelleténél, azt meséltem, hogy játszottam is vele. Itt a teraszon, mondtam. Itt ült. És ez igaz volt: valóban, egyszer ott ült a világ legjobb sakkozója. Ott, azon a helyen, ahova mutattam. A pinaszagú, terebélyes fa alatt.

2.

Megkérdeztem a nagyanyámat, Alizt, hogy nagyapám honnan ismerte a híres sakkozót, a nagyanyám ült, a homlokát vakargatta megsárgult körmével, behunyta a szemét, és végül kibökte a teljesen hihetetlennek t∫n√ mondatot, még a Claudius kávéházból. Honnan? – kérdeztem vissza. A régi, pólai kávéházból, úgy emlékszem. Legyintettem. Akkor még nem is élt Bobby Fischer, mondtam, halkan, 1890 mit tudom én hányban. Azt hittem, Aliz, a nagyanyám, akit akkoriban Aliznak hívtam, egyszer∫en csak Aliznak, meg sem hallja, de meghallotta, és azt dörmögte, eléggé mérgesen, hogy Bobby Fischer mindig is élt. Majd hozzáf∫zte: „◊ tudta azt a kombinációt”. Miféle kombinációt? – kérdeztem, mire Aliz, a nagymamám, mintha nem is hallotta volna kérdést, elfordult, és elvette az asztalról, a sarokban álló kisasztalról a kötését. Csak nagy sokára, mikor már el is feledkeztem a beszélgetésünkr√l, válaszolt. A mágikus kombinációt, azt a nyitólépést, aminek a következménye mindig ugyanaz az állás. Amir√l csak √, Bobby, meg az a prágai fickó tudott, akir√l mindenki úgy tudta, meghalt. Meg sem kérdeztem, milyen prágai fickó, annyira érdekelt a lépés. Bár egyre biztosabb voltam benne, hogy nagyanyám, mint már annyiszor, most is a bolondját járatja velem, és nincs semmiféle titkos nyitólépés, illetve ha van is, akkor biztosan nem csak ez a két ember tudja. A nagyapám sokat beszélt arról, hogy a Nobel-díjas John Forbes Nash bebizonyította, hogy a sakkban is van optimális stratégia. Nem volt nehéz megtalálnom a füzetében azt, amit kerestem, az N bet∫höz bejegyezte a Prágában született sakkvilágbajnok, Steinitz nevét is. N, mint Nash. Vannak játékok, amelyeknél elég könny∫ az optimális stratégiát felfedezni, azt a stratégiát, aminek az ismeretében a játék triviálissá, unalmassá válik, ilyen például az am√ba vagy a malom, nem nagy matematikus képesség kell hozzá, hogy megtaláljuk azt a szisz-

89

Kolozsi László

témáit, aminek a segítségével mindig nyerni tudunk. „Nash szerint”, írta nagyapám, apró bet∫kkel, „a sakk esetén is van ilyen stratégia, de még nem találták meg”. Nos, f∫zi hozzá, Nash téved. És arról sincs tudomása, hogy a sakk meditáció, hogy a sakk kivezet az élet dimenzióiból, és halhatatlanná tesz. A sakk szabályairól, az Sz-nél, a következ√ket írta: „vissza lehet lépni, ha már letetted a figurát, de annak következménye van. Fel kell áldoznod az egyik tisztedet. Hasonló ez ahhoz, mint amikor az ember visszamegy az id√ben, ha azt akarod, hogy valami változzon, akkor áldozatot kell hoznod”. Gyanús volt, hogy ehhez hasonló furcsa mondatokat már találtam, és – elég egyértelm∫ volt, hová kell lapoznom – a füzet végén, a Zweignél. A Sakknovella kapcsán írt nagyapám különös dolgokat. Erre elég pontosan emlékszem, hiszen hogyan is lehetne elfelejteni azokat a teljesen érthetetlennek tetsz√ mondatokat: „Stefan Zweig sejtett valamit: minden gondolat: lépés a jelöletlen táblán”. „A sakk meditáció, és az, aki sakktáblává válik, vagyis akiben már öntudatlanul m∫ködni kezd egy nagy játszma, az kilép a térb√l és az id√b√l, olyanná lesz, mint a keleti bölcsek, láthatatlanná, és súlytalanná. Csak meg kell találni az els√ lépést. Csak ezen kell gondolkozni: hogy milyen lépéssel érdemes nyitni a világból kivezet√ játszmát”. Gyorsan az F-hez lapoztam. Néhány kitépett lap.

M

ásnap, alig tudtam éjjel aludni, felhívtam Marci barátomat, hogy mit tud Bobby Fischerr√l, tudja-e kinél és hol lakik a sakkozó. Marci nem tudta, de megígérte, hogy kideríti. Egész nap mászkáltam a lakásban, a nagyanyám dúdolgatott, tévézett, nem szólt hozzám, vártam Marci telefonját. Este hatkor hívott. Egy k√bányai lakásban lakik, mondta. Megvan a szám. Valószín∫leg figyelik. Felhívtam Bobby Fischert, aki barátságtalan volt velem. El√ször azt hittem, kémnek vagy valami ilyesminek gondol, de hamar rá kellett, hogy jöjjek, nagyon is jól tudja, hogy ki vagyok, mert nem csak fertelmesen udvariatlan és faragatlan volt velem – azt tudtam, hogy nem egy kedves ember, tehát nem is számítottam másra – hanem durva is. Ha még egyszer fel mer hívni, mondta, akkor kicsinálom magát is, meg az √rült (az idiot szót használta) nagyanyját is. Mintha habzott volna a szája. A nagyanyám éjszaka felébresztett, és lekevert nekem egy pofont. Majd mintha mi sem történt volna, visszafeküdt aludni. Pár percig dermedten feküdtem. Néztem a plafonon a besz∫r√d√ hajnali fényeket, négy óra volt, már nem teljesen vaksötét, olyan volt minden, mint amikor az ember a gondolataiba mélyed, és nem vesz tudomást arról, hogy mi van körülötte, mint abban a helyzetben, amiben, ahogy mondani szokták, megsz∫nik a külvilág. Úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Rettenetes félelmek közt töltöttem el néhány másodpercet, de az is lehet, hogy néhány percet. Nem tudtam volna megmondani, mennyit. Az ablak résnyire nyitva volt, a függöny mozgott, és olyan hangokat hallottam, mintha egy hatalmas óceánjáró különtermében üldögéltem volna, kacér dámák és nyegle urak társaságában, egy halkan játszó francia jazz-kvartettet hallgatva, és úgy értek el hozzám a dalok, mint ahogy a söpr∫vel érinti a dobot a dobos, olyan finoman, éppenhogycsak; karperecek csörgését hallottam, egy apró nevetést, mintha a víz hozta volna a hangokat, aztán egy hajó füttyét is.

90

Bobby Fischer sakktáblája

Reggel nem találtam Alizt, a nagyanyámat. A pizsamanadrágomra rángattam fel egy melegít√t, felkaptam egy pólót, és végignyargaltam a környez√ utcákat. Felmentem a Sas-hegyre, egészen az angolkisasszonyok gimnáziumáig, mert a nagyi néhányszor oda ment, volt, hogy ott találtam meg a kerítés tövében, de egyre reménytelenebbnek t∫nt a keresés. Egészen kimerültem. Papucsban indultam el. Már a Lejt√ utcában éreztem, hogy valaki van a házban, a házunkban, és azt is pontosan éreztem, hogy az nem a nagyanyám. Hogy valaki illetéktelenül behatolt, és hogy az a valaki, valószín∫leg ugyanúgy az F bet∫höz írt jegyzeteket keresi, mint én, hogy az a valaki is azt keresi, milyen lépéssel kell kezdeni akkor a játszmát, ha az a bizonyos rejt√zköd√ alak a kihívó fél. Halkan mentem be a lakásba, levetettem a cip√met, és nesztelenül, a fal mellett surrantam be a nappaliba. Az a valaki a nagyapám sz∫k kis szobájában volt, s már amikor a lábfejét megláttam, tudtam, hogy ki az, mert egy kamasz, egy tizenhatnál nem több fiú – ezt pontosan tudtam, egy fiú – lábfejét láttam. Egy tizenhatnál nem több fiú térdelt a nagyapám kredence el√tt, és kereste a nagyapám jegyzetei közt azt az ominózus lépést. Amikor megneszelte, hogy beléptem, felpattant, és kiugrott a sarkig tárt ablakon. Berohantam utána a szobába, de √ már a kertben járt, a nagyapám kopott sakktáblájával a hóna alatt, és csak akkor fordult egy pillanatra hátra, amikor a nevét kiáltottam: Sanyika. A felfordított fiók szinte ordított a földön. Mindenféle megsárgult papírok és fényképek. Kivágott újságcikkek, a nagyanyám héber nyelvkönyve. Letérdeltem, majd lehuppantam a földre, elkeseredetten néztem a papírhalmot. A fiókból finom, halvány, de azért jól érezhet√ pipaszag áradt, fáradt, régi dohány szaga. Nem kámforos rum-, hanem inkább alabástromszag. Semmi jelét nem láttam annak, az iratokat olvasgatva, hogy a nagyanyám egyszer el fogja veszíteni az eszét, ahogy annak sem, szinte ebb√l következ√en, hogy én megúszom ép ésszel azt a játszmát, amit érte játszok. Szerintem órák óta ültem a földön, amikor Aliz, a nagymamám, megállt a szoba ajtajában – régen volt, de nagyon emlékszem rá, azt hiszem, nem túlzás azt állítani, ez életem leger√sebb emléke – és azt mondta: „álmomban láttam a nagyapádat”. Felnéztem rá: sápadt volt, de furcsa, ijeszt√ öröm tükröz√dött a szemében. Ritkás, fakó haját összefogta. „Dávid királlyal játszott”, mondta, „egy elementáris er√vel ragyogó kertben. Fehérrel volt. De tudta, már az els√ lépés után tudta, hogy nem tud nyerni. Akármennyire is szeretne, akármit is áldozna fel a gy√zelem érdekében”.

91