Fischer Ferenc
A „háború utáni háború” 1919–1933
M in
ta
A versailles-i szerződés kijátszása. a weimari Németország haditengerészeti, légi és katonai aktivitása Ibero-Amerika országaiban
Dialóg Campus Kiadó v Budapest–Pécs
ELŐSZÓ
1
M in
ta
A „háború utáni háború” 1919–1933. A versailles-i szerződés kijátszása. A weimari németország haditengerészeti, légi és katonai aktivitása ibero-amerika országaiban című monográfia megírásával a szerző azt a célt tűzte maga elé, hogy elsődlegesen a német levéltártárakban folytatott kutatások eredményeként feltárt primér források kiértékelésével – nemzetközileg is elsőként – bemutassa, hogy a versailles-i szerződés tiltó rendelkezéseinek megkerülése, kijátszása, a weimari Németország és a győztes antant hatalmak közötti ellentétek korántsem sem kizárólag európai dimenzióban zajlottak. A latin-amerikai térség már az I. világháború előtti európai–észak-amerikai nagyhatalmi rivalizálásban is szerepet játszott, s a „háború utáni háború”1 folytatódott az 1919–1933 közötti időszakban is, amikor a „ibero-amerikai dimenzió” már jelentős súllyal bírt az európai hatalmi rivalizálásban. A magyar, illetve nemzetközi szakirodalom eddig nem kellő mélységgel vizsgálta az 1919 utáni európai hatalmi viszonyrendszerben Németország e térség iránti megnövekedett gazdasági, kereskedelmi, sőt katonai (s ezen belül is haditengerészeti és légi) törekvéseinek mozgatórugóit, és a dél-amerikai térségben kibontakozott – elsősorban francia–angol–német – hatalmi versengésnek az európai s észak-amerikai „hatalmi főszínpadokra” gyakorolt visszahatását. A Dawes-terv és a Locarno-szerződés utáni években Németország export-tevékenységében Latin-Amerika jelentős helyet foglalt el. A jóvátételek és hitelek kényszere miatt az 1920-as években német ipari termékek igen széles köre keresett és – a korábbi, Nagy-Britannia után a legtöbb latin-amerikai ország esetében a második helyet elfoglaló, 1914 előt-
A monográfia címében szereplő idézet – A „háború utáni háború” („Krieg nach dem Krieg”) – egy 1925 nyarán íródott titkos német memorandumban szerepel. Ebben két német repülőtiszt számolt be a Birodalmi Védelmi Minisztérium (Reichswehrministerium) illetékeseinek titkos küldetésükről a Spanyolországban tett tapasztalataikról, pontosabban a francia rivális hatalommal szemben a spanyol légtér, a spanyol hídfő meghódításának szükségességéről az Argentínába – mind a franciák, mind a németek részéről – tervezett Európa–Dél-Amerika interkontinentális légi útvonal kapcsán. Egyik összegző megállapításuk szólt úgy, hogy Spanyolország „… a mi légügy politikai érdekeinket szolgálja, mert nemcsak saját maga kínál kedvező terepet a német légi közlekedés számára, hanem mindenekelőtt természetes hidat képez Dél-Amerika, s különösen Argentína felé. Amennyiben sikerül a német légi közlekedésnek Argentínát meghódítania a Franciaország elleni harcban, úgy ez döntő győzelmet jelent a légi érvényesülésünkért folyó harcban, »a háború utáni háborúban«” Geheim! Bericht über die Reise nach Spanien von April–Juli 1925. Ausgeführt durch: Hauptmann Grauert, Leutnant Jeschonnek. Madrid–Berlin, August 1925. Bundesarchiv-Militärarchiv, Freiburg (a továbbiakban BAMA), BAMA RM 20/ 284 (Luftfahrt – Nachrichten der Armee). Lásd továbbá a monográfia 4. fejezetét. Hans Jeschonnek a vesztes háború után, mint tapasztalt repülős tiszt, a Reichswehrministerium állományában a betiltott német légierő titkos újjászervezéséért tevékenykedett. 1933-ban a Reichsluftfahrtministeriumban Erhard Milch államtitkár szárnysegédjeként szolgált, majd Hermann Göring légi marsall mellett a Luftwaffe vezérkari főnöke tisztségét töltötte be 1939–1943 között. Ulrich Grauert az 1920-as évek második felétől ugyancsak Reichswehrministerium állományában a betiltott német légierő titkos újjászervezéséért tevékenykedett, majd a II. világháború alatt a Luftwaffe vezénylő tábornokai közé tartozott a lengyel, a francia s az angol légi hadműveletekben.
12
E lőszó
M in
ta
ti erős kereskedelmi pozíciójukból adódóan – talált helyet az ibero-amerikai2 piacokon. A német ipari és kereskedelmi körök Dél-Amerikára úgy tekintettek, „mint utolsó szabad kontinensre”, ahol még érvényesülhetett a szabad verseny. A piacok még nyitottak voltak, és Németország legyőzői, az Amerikai Egyesült Államok és az európai kolonialista nagyhatalmak még nem monopolizálták e területeket úgy, mint a világ többi részén az általuk uralt gyarmati és befolyási, illetve vámszférákban. A háború alatt Spanyolországon kívül öt dél-amerikai állam, köztük Chile – szinte blokkot formálva – semleges álláspontot foglalt el Németországgal kapcsolatban. Ez a Berlinnel szemben nem ellenséges magatartás a spanyol nyelvet beszélő országok blokkja részéről Németország számára kedvező lehetőségeket, keretfeltételeket teremtett a kereskedelmi kapcsolatok háború utáni gyors felfuttatására. A vesztes háború utáni helyzetben e kereskedelmi-kulturális expanzió terén a német politikai, gazdasági vezetés megkülönböztetett figyelmet fordított a Latin-Amerikában – zömmel zárt közösségekben – élő, közel 1,2 milliónyi német származású népességnek, s német áruk iránti vásárló képességüknek. A befogadó országok gazdasági életében a német lakosságú kolóniák az összlakossághoz viszonyított százalékos számarányukhoz képest messze nagyobb politikai-kereskedelmi befolyással rendelkeztek az érintett országok kormányzati köreire és társadalmára. Az I. világháború előtt Latin-Amerikában módfelett erős volt a német katonai befolyás. Argentínában, Bolíviában, Chilében, Paraguayban német katonai missziók tevékenykedtek, amelyek lehetővé tették, hogy az 1920-as, majd 1930-as években a háborút vesztett Németország a versailles-i szerződés rendelkezései következtében ugyan „nem hivatalos”, szükségszerűn konspiratív, álcázott jellegű, de mégis igen aktív katonai-légi-haditengerészeti politikájával megtarthatta több évtizedes katonai befolyási és hadfelszerelési piaci pozícióit a dél-amerikai haderőkben. Az 1920-as években éppen az a tiszti garnitúra jutott el a katonai hierarchiában az ezredesi és tábornoki rangig –, sőt katonai puccsok révén az állam első emberei olyan tisztek lettek – akik 1914 előtt e német katonai missziók tagjainak tanítványai voltak a hadi akadémiákon. Így volt ez Chilében is. Az Andok két oldalán fekvő ország, Chile és Argentína az I. világháborúban semleges maradt. Ez megismétlődött a II. világháborúban is, hiszen az 1920-as évekbeli, francia katonapolitikai törekvésekkel szemben is folytatódó német katonai befolyásnak köszönhetően e tisztikarok továbbra is erősen germanofil beállítódottságúak maradtak, és – dacolva az Amerikai Egyesült Államokkal – megtartották semlegességüket a II. világháború alatt is. Chile esetében 1943 januárjában csak a diplomáciai kapcsolatok felfüggesztésére került sor. A chilei fegyveres erők története, politikai szerepvállalása iránti fokozott érdeklődést mind a szélesebb közvélemény, mind a nemzetközi történeti-politológiai kutatások részéről kétségkívül az 1973-as szeptemberi chilei katonai hatalomátvétel sokkoló hatása váltotta ki.
2
A monográfiában az Ibero-Amerika fogalmat használjuk, mert egyfelől mind a Weimari Köztársaság, mind a Harmadik Birodalom az Ibériai-félsziget két országára – Spanyolországra és Portugáliára – és Latin-Amerika országaira ezt az integratív kifejezést preferálta a spanyol-portugál nyelvű országokkal kapcsolatban, másfelől a vizsgált korszakban a német haditengerészeti, légi és katonai aktivitás ténylegesen egy Madridtól Santiago de Chiléig terjedő – Németországgal jórészt szimpatizáló – hispán-luzofon nyelvi, kulturális közösségben, európai és tengerentúli világban zajlott. Liehr, Reinhard-Maihold, Günther-Vollmer, Günter: Ein Institut und sein General. Wilhelm Faupel und das Ibero-Amerikanisches Institut in der Zeit des Nationalsozialismus. Bibliotheca Ibero-Americana,Vervuert Verlag, Frankfurt-Main, 2003. 615. o.
E lőszó
13
M in
ta
Világszerte könyvtárnyi irodalom látott napvilágot. A chilei fegyveres erőkkel kapcsolatos írások áradatából kitűnt Jürgen Schaefer „Deutsche Militärhilfe an Südamerika. Militär- und Rüstungsinterressen in Argentinien, Bolivien und Chile vor 1914.” című, 1974-ben megjelent munkája. A több mint 300 oldalas monográfia e témában még hosszú ideig biztos kiindulópontja lesz a további kutatásoknak. A német történész munkájának előszavában áttekintést adott az 1970-es évek elejéig történt kutatási eredményekről, amelyek, mint ahogy maga is jelezte, bizony nem bővelkedtek színvonalas feldolgozásokban. Schaefer kutatásait éppen az tette indokolttá, hogy a nyugat-német történészek „bizonyos tartózkodást” mutattak a II. világháború után a német–latin-amerikai katonai kapcsolatok kutatását illetően. A nyugat-német történészek közül Gerhard Brunn törte meg először a csendet. Figyelemfelhívó tanulmánya: „Deutscher Einfluss und deutsche Interessen in der Professionalisierung einiger lateinamerikanischer Armeen vor dem I. Weltkrieg 1885–1914.” 1969-ben azonban csak szűk forrásbázisra épített – csupán a bonni külügyminisztérium aktáit használta fel –, de így is ösztönzést adott Schaefer több éves kutatómunkájához. Jürgen Schaefer munkájának újdonsága az volt, hogy döntően német, addig teljesen ismeretlen levéltári forrásokra épített. A témában számításba jöhető összes német levéltárban végzett kutatást, beleértve kelet-német Potsdamot is, tekintettel a „détente” légkörére, s különösen a két német állam közötti kapcsolatok javulására. 1982-ben jelent meg Wolfgang Ettmüller tanulmánya: „Germanisierte Heeresoffiziere in der chilenischen Politik 1920–1932.” A német történész a húszas évek chilei viszonyait elemző tanulmányában azonban nem folytatta Schaefer primer forrásokra építő munkáját, mivel terjedelmes írása alapvetően mindössze a német, illetve spanyol nyelvű, forrásértékű tanulmányokra, memoárokra épített. Az Német Demokratikus Köztársaság (NDK) történészei közül az 1960-as évektől Jürgen Hell, Manfred Kossok és Friedrich Katz tettek kezdő lépéseket, hogy elsősorban NDK-ban található levéltári források alapján vizsgálják a német katona-politikát Dél-Amerikában. A hidegháború feltételrendszere közepette azonban a kelet-német történészeknek be kellett érniük a Potsdamban található német levéltári forrásokkal. Mivel ezek csak töredékét jelentették a fennmaradt német archív anyagoknak, így ez kutatásuk mélységét, időkereteit, témáit eleve behatárolta, s nem adódott lehetőségük arra, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság (NSZK) levéltáraiban is kutassanak. A német történészek az 1990-es közepén fordultak erőteljesen a két világháború közötti Németország dél-amerikai katonai-ideológiai aktivitásának német archív anyagokon nyugvó kutatása felé. Ezek sorában két monográfia érdemel megkülönböztetett figyelmet: Stefan Rinke: „Der letzte freie Kontinent”. Deutsche Lateinamerikapolitik im Zeichen transnationaler Beziehungen 1918–1933 és Jürgen Müller „Nationalsozialismus in Lateinamerika: Die Auslandsorganisation der NSDAP in Argentinien, Brasilien, Chile und Mexiko 1931–1945” című munkái. A monográfia szempontjából Rinke kutatásai fedik le azt az időintervallumot, mely kutatásunk időkeretéül is szolgált, azonban az általunk elsősorban vizsgált haditengerészeti kapcsolatok német forrásbázisát Rinke nem használta. A francia történészek közül Jean Pierre Blancpain nagymonográfiája, „Les Allemands au Chili (1816–1945)” jelentős mennyiségű német forráson nyugszik, de kutatásának fő irányát elsősorban nem a német–chilei katonai kapcsolatok képezték, hanem a Chilébe irányuló német bevándorlás, a chilei-németek beilleszkedése. Az egyesült államokbeli történészek köréből a kifejezetten dél-amerikai német katonai befolyást kutató történész, Fritz T. Epstein „European Military influence in Latin America.
14
E lőszó
M in
ta
Manuscript. Washington, 1941. Library of Congress” című munkájában először tett kísérletet arra, hogy az európai és ezen belül a német katonai befolyás történetét monografikus igénnyel feldolgozza. A Németországot 1934-ben elhagyni kényszerülő történész az Egyesült Államok felső politikai vezetése számára – a háborús feltételek sürgető kényszere közepette – 1941-ben készítette el vaskos kéziratát, mely azóta is kiadatlan maradt. Epstein úttörő vállalkozásának – jelentős érdemei mellett – számos állítása, következtetése ma már módosulásra szorul. Epstein munkájának legnagyobb hiányossága munkája megírásának időpontjában és körülményeiben rejlett: 1940–1941-ben érthető módon nem juthatott hozzá német levéltári forrásokhoz, viszont a nyomtatott források olyan széles körét használta fel, mely mindmáig tiszteletreméltó. Éppen ezért munkája továbbra is „kikerülhetetlen”, az alapművek kategóriájába tartozik a témakörben. Az 1970-es évektől az észak-amerikai történész, Frederic Nunn vált a fő „Chile-specialistává”. Munkásságának kétségkívül meglévő érdemei mellett írásainak legnagyobb hiányossága azonban abban rejlett, hogy német levéltárakban nem kutatott, így a chilei hadsereg „porosz-német” korszakáról írott munkái behatárolt, szűk forrásbázisra, pontosabban mindössze a Chilében és az Egyesült Államokban elérhető dokumentációs anyagra támaszkodtak. Az Amerikai Egyesült Államok és Chile kapcsolatairól, illetve Chile külpolitikai viszonyrendszeréről Robert Burr alkotott maradandó értékű monográfiát: „By Reason or Force. Chile and the Balancing of Power in South-Amerika, 1830–1905.” Az 1990-es években William Sater és a Holger Herwig szerzőpáros jelentkezett több témánkat érintő tanulmánnyal. Közös monográfiájuk (The Grand Illusion. The Prussianization of the Chilean Army. 1999) azonban meglehetősen szűk német primér forrásanyagra támaszkodik. Az 1980-as évek második felében a chilei vezérkar (Estado Mayor General) gondozásában impozáns, 11 kötetből álló sorozat született „Historia del Ejército de Chile” címmel. A német katonai befolyással a VII., VIII. kötet foglalkozik. Bár a kötet szerzői kollektívája jelentős chilei levéltári és nyomtatott anyagot tekintett át, német levéltárakban azonban egyáltalán nem járt. A „Historia de la Academia de Guerra 1886–1996. Ejército de Chile, 1996.” című jubileumi tanulmánykötet szerzőinek chilei forrásokon alapuló vállalkozása alaposnak tekinthető, de a két főszerkesztő, Jaime Garcia Covarrubias és Christian Garay Vera, noha a hadiakadémia történetére több évtizeden keresztül német vezérkari tisztek nyomták rá bélyegüket, német archív forrásokat nem használt fel. A kutatási téma egyik legismertebb és legjelentősebb chilei szakértőjétől, Carlos Maldonado-tól több mű is megjelent. Kutatásaiban már felhasználta a korabeli chilei német nyelvű újságokat, brosúrákat, és ismerte a volt NDK archívumait is, ugyanakkor a német források nagyobb részét őrző NSZK levéltárakba nem jutott el. Az 1973-as chilei puccs után emigrációban élő Victor Farias, „Los nazis en Chile” című 2000-ben, Barcelonában megjelent vaskos monográfiája nagy vihart kavart a szakmai és politikai-katonai körökben. Ennek oka mindenekelőtt az volt, hogy a szerző eddig fel nem tárt 1933–1945 közötti kizárólag német levéltári forrásokból építkezett, melyek egyértelműen alátámasztották, hogy a chilei társadalom széles rétegei, az orvosoktól a művészeken át a tisztekig és a Chilében élő német származásúakig igen szoros kapcsolatban álltak a nemzetiszocialista Németországgal. Mivel Farias munkája a nemzetiszocialista Németország és Chile kapcsolataival foglalkozik, monográfiánk viszont elsősorban a weimari időszak másfél évtizedével, így megállapításait csak kutatásunk kiegészítéseként használhattuk. A monográfiában részletesen tárgyalt német–chilei haditengerészeti kapcsolatok azonban Farias művében sem az 1933 előtti, sem azt követő évek történései és azok elemzése nem szerepelnek.
E lőszó
15
M in
ta
1985-ben három hónapos NDK-ösztöndíj keretében kínálkozott először lehetőségem arra, hogy elkezdjem a német levéltári források szisztematikus feldolgozását a német–latin-amerikai katonai kapcsolatok II. világháború előtti történetét illetően. A Potsdami Központi Állami Levéltár (Zentrales Staatsarchiv Potsdam) aktáinak tanulmányozása során egyértelművé vált, hogy további levéltári kutatások szükségesek a Németországi Szövetségi Köztársaságban, ugyanis számos iratcsomó előzménye vagy folytatása csak az NSZK levéltáraiban volt elérhető. 1989-ben a Német Akadémia Csereszolgálat, a Deutscher Akademischer Austauschdienst (DAAD) ösztöndíjának köszönhetően három hónapot tölthettem az NSZK levéltáraiban. Kutatásaim szempontjából az alábbi levéltárak bizonyultak a legfontosabbaknak: Szövetségi Katonai Levéltár, Bundesarchiv-Militärarchiv (BAMA) – Freiburg; a Külügyminisztérium Politikai Levéltára, Politisches Archiv des Auswärtigen Amts (PAAA) – Bonn;Szövetségi Levéltár, Bundesarchiv (BA) – Koblenz. Felkerestem továbbá a bajor (Bayerisches Hauptstaatsarchiv – München) és a baden-württembergi központi levéltárakat (Hauptstaatsarchiv Stuttgart) is, mivel Chilében nemcsak porosz, hanem bajor és württembergi vezérkari tisztek is tevékenykedtek. Bréma és Hamburg levéltárai, illetve könyvtárai (Institut für Iberoamerika Kunde – Hamburg) ugyancsak újabb lehetőséget kínált a dokumentációs bázis kiszélesítésére. A19. század végére és a 20. századra vonatkozóan a világ egyik legnagyobb spanyol-latin-amerikai irodalmat gyűjtő, több mint egy millió kötetes könyvtára, a berlini Ibero-Amerikanisches Institut Preussischer Kulturbesitz kínált lehetőséget arra, hogy – egy hosszabb chilei tanulmányutat megelőzően – nemcsak Chilére, a chilei fegyveres erőkre vonatkozó szakirodalmat tanulmányozhattam át, hanem a tágabb, a latin-amerikai fegyveres erőkre, s az európai – latin-amerikai diplomáciai, gazdasági, kulturális kapcsolatokra vonatkozó szakirodalmat is. Minden túlzás nélkül állítható, hogy magyar kutatóként – mivel mindkét Németországban kutathattam – még a német 1990-es politikai újraegyesítés előtt a kutatott témában „egyesíthettem” a hidegháborúban a két német államhoz került szétszakított levéltári aktákat. 1994-ben a Német Tudományos Akadémiák Konferenciája (Konferenz der Deutschen Akademien der Wissenschaften) által létrehozott 7 hónapos pályázatát nyertem el. Ennek keretében ismét kutatómunkát folytathattam német levéltárakban, így Freiburgban, Koblenzben és Bonnban. Míg az 1985–89-es tanulmányutak során elsősorban az I. világháború előtti chilei–német katonai-haditengerészeti kapcsolatok levéltári forrásait vizsgáltam, addig 1994-ben, majd 1998-ban újabb két hónapos DAAD-ösztöndíj révén, már a két világháború közötti haditengerészeti és légi kapcsolatok álltak érdeklődésem középpontjában, illetve azok a latin-amerikai országok, ahol germanofil chilei katonai missziók tevékenykedtek a XX. század első felében. Éppen ezek a többszöri német kutató utak tették együttesen lehetővé, hogy a különféle német levéltárakban, (beleértve a korábbi NDK-t is) talált aktákat, s forrásbázist rendszerezzem. Ámbár a német archívumokban a kutatók általában jól feldolgozott kereső könyvek (Findbücher) segítségével tájékozódhatnak, a legtöbb esetben egy-egy fontosabb problematika, vagy részkérdés – például a chilei–német haditengerészeti kapcsolatok – iratanyagai mégis két-három-négy levéltár aktáinak együttes ismeretében váltak csak igazán értékelhetővé. A „hiányzó láncszemeket”, bizonyos kérdésekre, évekre, személyekre, eseményekre vonatkozó – eddig feltáratlan – anyagokat csak így lehetett helyesen értelmezni és beilleszteni a német–chilei katonai kapcsolatok és az európai nagyhatalmak tengerentúli – dél-amerikai rivalizálásának – II. világháború előtti szerteágazó folyamatába. A friss kutatási tapasztalatokat is felhasználva 1994-ben a teljes nyári szemeszterben a Hamburgi Egyetem, majd 1999-ben,
16
E lőszó
M in
ta
illetve 2000-ben a Braunschweigi Egyetem vendégtanára voltam, ahol a német–chilei katonai kapcsolatok 1885–1945 témakörben tartottam előadásokat, vezettem szemináriumot, s számos konzultációt folytathattam német kollégákkal, amelyek egyúttal kutatási témám újragondolására, rendszerezésére is ösztönöztek. Az NDK-, illetve NSZK-tanulmányutak során felhalmozott dokumentációs bázisra építve 1985–2014 között több mint harminc nemzetközi tudományos konferencián, kongresszuson – többek között Szeged, Nürnberg, Rostock, Budapest, Sevilla, Firenze, Lipcse, Köln, Liverpool, Porto, Pécs, Castellon, Brüsszel, Toulouse, Leiden, Cadíz, Berlin – vettem részt e kutatási témámmal (is) kapcsolatos előadásokkal. E tanulmányutak, illetve konferenciák lehetőséget adtak arra is, hogy a kötet témájához kapcsolódó könyvtárakat, illetve múzeumokat látogathattam meg. Ezek közül külön is említést érdemel a Deutsche Bücherei (Lipcse) igen gazdag két világháború közti könyv- és folyóiratállománya, a Deutsches Technikmuseum (Berlin) és a Marine-Ehrenmal (Kiel–Laboe) 1939 előtti német dél-atlanti légiprojekttel, illetve haditengerészettel kapcsolatos kiállító terei, továbbá a Museo Histórico y Militar de Chile (Santiago de Chile) a chilei hadsereg porosz–német katonai modell átvételét tükröző állandó kiállítása. 1999-ben, majd 2000-ben három chilei egyetem, az Universidad de Santiago de Chile, az Universidad Católica de Valparaiso és az Universidad Católica Santísima de Concepción történész doktori programjai, illetve történeti intézetei meghívása keretében összességében közel fél éven át nyílt lehetőségem spanyol nyelvű előadások tartására a chilei–német katonai kapcsolatok 1885–1945 közötti történetéről. A német levéltárakban feltárt forrásanyag chilei levéltári összevetésére – eredeti terveimmel szemben – ugyan nem nyílott lehetőségem, mivel a valóban értékes, 1945 előtti katonai iratanyagok továbbra is hozzáférhetetlenek a külföldi kutató számára, másfelől a levéltári iratcsomók rendezettsége sem hasonlítható össze a német levéltári rendszerrel, és ezért a meglévő anyag feltárása is lényegesen hosszabb időt vett volna igénybe. Ugyanakkor olyan gazdag szekunder forrásanyagot (a két világháború közötti chilei, illetve chilei német napi sajtót, memoárokat, folyóiratcikkeket) tanulmányozhattam át a Santiago de Chile-ben található Hadiakadémia (Academia Guerra), a Katonai Iskola (Escuela Militar), a Nemzeti Könyvtár (Bibliotéca Nacional) könyvtáraiban, amelyek európai közgyűjteményekben nem álltak rendelkezésre. A chilei csendőrség, a Cuerpo de Carabineros de Chile vezérkari akadémiáján (Academia de Ciencias Policiales) előadást tartottam a német levéltári kutatásaimról, a titkos német rendőrségi misszió 1927–1929 közötti chilei tanácsadó tevékenységéről. Konzultációkat folytattam olyan chilei tábornokokkal, akik maguk is tanulmányozták a chilei haderők II. világháború előtti történetét. Beszélgetéseket folytattam a kutatási témáról magas rangú chilei főtisztekkel, így többek közt Jaime Garcia Covarubbias és Roberto Arancibia Clavel tábornokokkal. Az előbbi a Hadiakadémia (Academia de Guerra) parancsnoka, míg utóbbi a Politikai és Stratégiai Tanulmányok Nemzeti Akadémiája (Academia Nacional de Estudios Políticos y Estratégicos) igazgatója, majd a chilei hadsereg vezérkari főnöke (Jefe del Estado Mayor del Ejército) volt. Kutatási témámban a chilei történészek közül igen hasznos eszmecseréket folytattam Carlos Maldonado, (Ministerio del Interior de Chile), Christian Garay Vera, Ivan Wittker történészekkel (Universidad Santiago de Chile), továbbá Emilio Meneses Ciuffardi és Joaquín Fermandois professzorokkal (Universidad Catolica, Santiago de Chile). Kutatásaim kezdetén elsősorban a bilaterális chilei–német 1945 előtti katonai kapcsolatokra összpontosítottam figyelmem, azonban nagyon hamar kiderült, hogy mind a vilmosi,
E lőszó
17
M in
ta
mind a weimari, mind pedig a nemzetiszocialista Németország a Chilével kialakított bilaterális katonai kapcsolatait nagyobb szubkontinentális dimenzióban kezelte. Így a források fokozatos feltárása által szükségszerűen magunk is arra kényszerültünk, hogy optikát váltsunk. Más szavakkal: érdeklődésünk középpontjában továbbra is a chilei–német katonai kapcsolatok maradtak, ezeket azonban igyekeztünk nagyobb dimenzióban elhelyezni. A Latin-Amerika felé irányuló német politika ugyanis – véleményünk szerint – a 19. század végi, s 20. század első fele európai–észak-amerikai nagyhatalmi versengés keretében értelmezhető csak helyesen, ahogy Chile katonapolitikai-külpolitikai törekvéseit, mozgásterét is tágabb, latin-amerikai–észak-amerikai kontextusban világíthatjuk meg igazán. A feldolgozás fő tengelyében álló I. világháború utáni chilei–német haditengerészeti, légi és katonai kapcsolatok noha kétoldalú kapcsolatrendszer keretében zajlottak, mivel azonban a kutatás során elemzett német cirkálók kiképző útjaik során nemcsak chilei kikötőket kerestek fel, hanem a többi közép- és dél-amerikai országot is, elkerülhetetlen volt a kutatás térbeli és időbeli kiterjesztése is. A német cirkálók latin-amerikai vizeket felkereső kiképző útjai ugyanis olyan új tengerészeti doktrínába illeszkedtek, melyek helyes értelmezéséhez a munkánkban át kellett tekintenünk a szóban forgó kiképző cirkálók teljes latin-amerikai útvonalprogramját (ezeket külön-külön térképeken is ábrázoltuk). Másfelől át kellett lépnünk – és erre legalább utalnunk kellett a monográfia 6. Kitekintés fejezetében – az 1933-as korszakhatárunkat, mert e kiképzőcirkálók útjai kontinuitást mutatnak a weimari és a nemzetiszocialista korszak között. Erich Raeder admirális már a weimari időszak alatt 1928-tól a Birodalmi Haditengerészet (Reichsmarine) elsőszámú tengerészeti vezetője volt, 1933 után pedig a nemzetiszocialista Németország hadiflottáját (Kriegsmarine) irányította. Igazából csak a harmincas évekbeli retrospektív optikából lehetett történetileg helyesen értékelni a német cirkálóknak a weimari korszakra eső, 1924 és 1932 közötti latin-amerikai kiképzőprogramjait és a Luft Hansa ibero-amerikai országokban kifejtett aktivitását. Mind a Reichsmarine, mind a Kriegsmarine sokkal több kiképző utat valósított meg, mint amennyiről szó esik az elemzésünkben, de csak azoknak a kiképző cirkálóknak az útjait követtük nyomon, amelyek az ibero-amerikai országokat, s különösen Chilét érintették. S ez igaz a Luft Hansa tevékenységére is, hiszen a vizsgálódás fókuszában Ibero-Amerika országai szerepeltek, s nem vizsgáltuk a korszakbeli német légi aktivitást más kontinenseken. A két világháború közötti és alatti német haditengerészet történetét kutató német történészek jelentős feltáró munkát végeztek. Külön említést érdemelnek Werner Rahn „Reichsmarine und Landesverteidigung, 1919–1928. Konzeption und Führung der Marine in der Weimarer Republik, (1976)”, Michael Salewsky „Die deutsche Seekriegsleitung 1935–1945. (1975)”, Friedrich Ruge: Der Seekrieg 1939–1945. (1954), című munkái. Az új, offenzív német haditengerészeti doktrína kiformálódásáról, a zsebcsatahajó programról leírt megállapításaikat hasznosítani tudtam a kutatómunka során. E szerzők a német cirkálók tengerentúli, ezen belül latin-amerikai kiképzőútjait ugyan megemlítik, de a német kiképzőcirkálók 1924 és 1938 közötti latin-amerikai vizeken tett, német levéltári forrásokon nyugvó szisztematikus feldolgozása ez idáig még nem történt meg. Az előbbi megállapítás vonatkozik két másik német szerzőre is, akik ugyan német levéltári forrásokat használtak, de vizsgálódásuk éppen hogy csak felvillantja a problematikát: Udo Gneitnig: Die Rolle und die Bedeutung der Schulschiffe und Auslandreisen der Reichsmarine. (1965); Fritz Giese: Die deutsche Marine. 1920 bis 1945. Aufbau und Untergang. (1956.)
18
E lőszó
M in
ta
A kutatómunka s e monográfia legfőbb, nemzetközileg is új tudományos eredményének éppen azt tekintjük, hogy a chilei–német haditengerészeti kapcsolatok vonatkozásában részletesen áttekintettük a Reichsmarine 1924–1932 között chilei vizeken járt négy hajójának kiképzési és a chilei németséggel kapcsolatos feladatait. Tovább növelte volna a monográfia terjedelmi kereteit, ha a Meteor kutatóhajó, és a Berlin, az Emden, a Karlsruhe cirkálók Dél-Amerika egészére vonatkozó programját is bevontuk volna vizsgálódásunkba. Így e hajók kiképzőprogramjainak tárgyalásakor elsődlegesen Chilére koncentráltunk s annak két tengeri szomszédját, Perut és Argentínát vontuk be a kitekintés erejéig. Feltáratlan kutatási terület maradt így továbbra is e német kiképzőcirkálók két világháború közti tevékenységének valóban részletes bemutatása a többi dél- és közép-amerikai országban, miközben kutatásunk során megbizonyosodtunk arról, hogy úgy a spanyol, portugál, latin-amerikai, mind a német levéltári anyagok és korabeli sajtóanyagok bőségesen rendelkezésre állnak. Az Amerikai Egyesült Államok és Chile olykor igen feszült külkapcsolatának alakulásáról, s ezen belül is a két haditengerészet kapcsolatáról igen figyelemreméltó Emilio Meneses munkája, mivel kutatásai észak-amerikai és brit levéltári forrásokon nyugszanak: „El factor naval en las relaciones entre Chile y los Estados Unidos. 1881–1951.” Sem Meneses, sem Carlos Lopez Urrutia „Historia de la Marina de Chile. Editorial Andres Bello, 1969”, sem Enrique Merlet Sanhueza „La Escuela Naval de Chile. Historia, Tradición y promociones, 2000” című a chilei haditengerészet történetével kapcsolatos monografikus igényű munkái egyáltalán nem térnek ki a német haditengerészettel kiépített kapcsolatokra és a chilei admiralitás engedélyével és segítségével a – Norvégia geográfiai és klimatikus adottságaihoz hasonló – dél-chilei és tűzföldi fjord- és csatornavilágban végrehajtott német cirkáló kiképzőprogramokra. A könyv témájának a chilei–német kétoldalú kapcsolatokon túlmutató „horizontális” kereteit (hadsereg – haditengerészet) „vertikálisan” is tágítottuk (légierő), amennyiben a német–chilei szárazföldi és haditengerészeti kapcsolatok mellett tárgyaltuk a Junkers repülőgépek eladásait a chilei légierő számára az 1920-as években. A német katonapolitikai és légi törekvéseknek a nem hivatalos német katonai missziókhoz és cirkáló programokhoz hasonlóan azonban ugyancsak szubkontinentális dimenziója volt. Ennek igen fontos területét jelentette például a monográfiában tárgyalt, a Luft Hansa és a Zeppelin Művek Németországot és Dél-Amerikát összekötő interkontinentális „transzóceáni projekt”. E „megaprojekt” fontosságát a weimari állam számára nagyon jól tükrözte például az, hogy a francia konkurens légügyi törekvések lefékezésére és a német tervek megvalósítása érdekében Hans Luther exkancellár 1926-ban maga is részt vett egy dél-amerikai légi körutazáson mindvégig német repülőgépeket használva. A német levéltári források lelőhelyének gyakori kiszámíthatatlanságából adódón –például a külügyi, haditengerészeti és légi akták eltérő aktacsomókban való felbukkanásuk miatt – több esetben következett, hogy – tegyük hozzá azonnal, a kutató szerencséjére –vizsgálódásunk egészen új iratokkal, és ez által kutatási szempontokkal bővült. A német repüléssel, így többek közt az Európa–Dél-Amerika légi útvonal projekttel kapcsolatos légügyi akták jelentős része ugyan megsemmisült a II. világháború során, de a haderőnemek közötti kölcsönös tájékoztatás eredményeként a német repüléssel kapcsolatos akták egy része átkerült a hadsereg irattárába is, mint például a „hadsereg repülésügyi hírei” (Luftfahrt – Nachrichten der Armee) aktakötegei. Minden bizonnyal ez az egyik magyarázata annak, hogy ez idáig a német–spanyol–dél-amerikai interkontinentális Luft Hansa repülőútvonallal foglalkozó kül-
E lőszó
19
M in
ta
földi munkák nem hivatkoztak az általunk feltárt forrásokra, hiszen nem tűnt kézenfekvőnek, hogy a német dél-amerikai repüléssel foglalkozó kutatók a hadsereg vagy a haditengerészet iratcsomói közt kutassanak. Más – ugyancsak a Dél-Amerikába irányuló német repüléssel foglalkozó iratcsomók – esetében pedig az volt a jellemző, hogy azok éppen a német haditengerészeti vezetéshez kerültek „átiratként” (Abschrift). Az 1880–1945 között keletkezett német haditengerészeti archív anyagok döntő része átvészelte a háborús viszontagságokat, így a légügyi akták is, mint például: Reichswehrministerium-Marineleitung. Akten betreffend Luftverkehr nach Südamerika, Reichswehrministerium-Marineleitung. Akten betreffend Luftfahrt fremder Staaten, Reichswehrministerium-Marineleitung. Akten betreffend Transozean-Luftverkehr allgemein iratcsomói. Rinke fentebb idézett munkája jól áttekinti a Luft Hansa 1920-as évekbeli Európa – Dél-Amerika projektjét, a két légi hídfő országnak szánt spanyolországi és brazíliai – a versailles-i szerződésből következően szükségszerűen álcázott – tevékenységét, azonban az ő figyelmét is elkerülték olyan légügyi akták, kulcsfontosságú források, melyeket munkánk során felhasználtunk s némelyiket kiemelten magas forrásértékénél fogva – a szükséges rövidítésekkel – először publikálunk. A német levéltárakban folytatott kutatásaink során – mindenekelőtt a freiburgi Szövetségi Katonai Levéltárban (Bundesarchiv Militärarchiv-Freiburg) és az 1990-es években még a Bonnban található Külügyminisztérium Politikai Levéltárában (Politisches Archiv des Auswärtiges Amt) – tehát számos olyan forráscsoportra bukkantunk, amelyeket ez idáig a külföldi (német, francia, észak-amerikai, chilei kutatások) sem vontak be vizsgálódásaik körébe. Külön is kiemeli ezen akták forrásértékét, hogy jelentős részben Geheim (titkos), Vertraulich (bizalmas), Kommandosache (parancsnoki ügy) ügykezelésű kategóriába tartoztak. A jegyzetapparátusban úgy adtuk meg a német források jelzeteit, ahogy azokat a kutatásunk során találtuk, azaz az időközben a német újraegyesítéssel párhuzamosan zajlott levéltári egyesítő munkák eredményeként adott esetben ugyanaz a forrás már más levéltári jelzéssel ellátott. Miután a monografikus feldolgozás témájában az európai hatalmi rivalizálás dél-amerikai dimenzióját kívántuk áttekinteni a katonai, haditengerészeti és légi szálak mentén, jogosan vetődik fel a kérdés, hogy a francia–német rivalizálás esetén indokolt lett volna francia vagy angol, illetve USA levéltári források bevonása is. Ez a feltáró munka a monográfia forrásbázisát kétségkívül gazdagította volna, de – túl a nyelvi korlátokon – nem fért volna a dolgozat kereteibe. A monográfiában tárgyalt témát viszont oly módon jártuk körbe, hogy a chilei vizeken kiképző utakat tett német hadihajók kapitányainak katonapolitikai jelentései, a santiagói német követség, a valparaisói német főkonzulátus és további német konzulátusok cirkáló utakkal kapcsolatos iratanyagai mellett, áttekintettük a Londonban, Párizsban és Washingtonban működött német nagykövetségek – angol, francia és észak-amerikai megközelítést is tükröző – Chilére, illetve a chilei–német katonai, haditengerészeti és légi kapcsolatokra vonatkozó iratcsomóit, ezekhez ugyanis hozzáférhettünk a német levéltárakban. Már az I. világháború előtt meglehetősen gyakran látogattak német hadihajók chilei (latin-amerikai) vizekre, melyeknek kapitányai közvetlenül II. Vilmosnak, illetve a Birodalmi Haditengerészeti Hivatal (Reichs-Marine-Amt) államtitkárának, Tirpitz admirálisnak számoltak be tapasztalataikról. Ezek a katonapolitikai jelentések (Militärpolitischer Bericht) szinte kivétel nélkül titkos („Geheim”), bizalmas („Vertraulich”) megkülönböztető ügykezelési kategóriába tartoztak. E forrástípust a német (európai) latin-amerikai kapcsolatok vizsgálatában a nemzetközi történeti kutatások nem használták fel. A nemzetközi szakirodalomban egyáltalán
20
E lőszó
M in
ta
nem dolgozták fel, legfeljebb röviden megemlítik, hogy a német haditengerészeti vezetés, a Marineleitung az 1920-as évek elejétől nagy figyelmet fordított egy leendő német nagy tengerészeti haderő gyors kiépítésére, s mindenekelőtt fiatal káderállományának magas szintű kiképzésére, melynek érdekében az egyik legpreferáltabb óceáni kiképző térséggé a Középés Dél-Amerika körüli vizek váltak. Itt szerzett például tapasztalatokat Erwin Waßner kapitány, a Karlsruhe kiképző cirkáló parancsnoka, aki 1933-tól londoni tengerészeti attaséként az 1935-ös angol–német flottaegyezmény előkészítésében játszott fontos szerepet, valamint Günther Lütjens, aki 1935-ben ugyancsak a Karlsruhe parancsnokaként járt világkörüli kiképző úton, így Chilében is, és 1941-ben pedig a Rheinübüng hadművelet irányítójaként a Bismarck csatahajón flottakötelék parancsnok volt. A monográfia 7 fő fejezetből áll. Az 1. fejezet a Berlin cirkáló latin-amerikai kiképző körútjaival (1925–1926), annak előkészületeivel, s különösen a chilei fogadtatással foglalkozik. E fejezetben különös hangsúllyal szerepel Wilhelm Canaris fregattkapitány, a német titkosszolgálat, az Abwehr későbbi főnökének titkos együttműködése a chilei és argentin haditengerészeti vezetéssel. Itt tárgyaljuk a cirkálóháború elméletét és gyakorlatát is, ugyanis az I. világháború haditengerészeti tapasztalatainak kiértékelése nyomán új német offenzív haditengerészeti doktrína formálódott ki az 1920-as években. Az „Irány az Atlanti-óceán” („Marsch zum Atlantik”) jegyében zajlottak le a német zsebcsatahajó-program körüli viták is. A 2. fejezet fő témája az Európa–Dél-Amerika légi útvonal kiépítéséért folytatott francia–német rivalizálás. A Luft Hansa és a Zeppelin Művek „dél-atlanti légi projektje” (1924–1933) keretében tárgyaljuk a Spanyolországgal kapcsolatos titkos német légügyi törekvéseket, a szisztematikusan keresztülvitt dél-atlanti meteorológiai programokat, továbbá a német repülőgépipar, a Junkers Művek törekvéseit Argentínában és Chilében. Az monográfia 3. fejezetében az Emden cirkáló világkörüli kiképző útját és különösen a chilei „zárt német kolóniák” meglátogatását tárgyaljuk. E fejezetben térünk ki a „progermán” Ibañez-rendszer cirkálólátogatással kapcsolatos eseményeire, összefüggéseire, így többek között a titkos-német rendőrségi misszió szerepére a chilei csendőrség felállításában. Az Emden cirkáló kiképző programja különösen intenzív volt a norvégiai fjord-vidék dél-amerikai geográfiai ikerpárjában, a dél-chilei és tűzföldi csatornákban. A 4. „A német–chilei katonai kapcsolatok csúcspontja az 1920-as években. Kölcsönös hadsereg-főparancsnoki látogatások 1929-ben” című fejezet Wilhelm Heye, a Reichsheer hadsereg-főparancsnokának „privát” részvételét mutatja be az 1929. márciusi chilei nagyszabású hadgyakorlatokon, valamint kétszeri tranzitlátogatását Argentínában. A fejezetben jól dokumentálhatóan be lehetett mutatni a Gustav Stresemann külügyminiszter vezetése alatt álló Külügyminisztérium (Auswärtiges Amt) és a hadseregvezetés közös dél-amerikai célkitűzéseit, de egyúttal a köztük lévő eltérő megközelítéseket, ellentéteket is. A német primér források kiértékelése alapján állítható, hogy a chilei–német katonai kooperáció keretében a versailles-i szerződés tiltó rendelkezéseit többszörösen kijátszották. Heye tábornok részvétele – a Reichsheer számára is sok tanulsággal szolgáló – a chilei hadgyakorlaton részét képezte a Reichsheer külkapcsolati rendszerének, amelynek európai összefüggéseit a történettudomány már feltárta, így például az szovjet–német katonai kooperációt. A chilei hadsereg főparancsnoka Díaz tábornok 1929 augusztusában vett részt Németországban a Reichsheer hadgyakorlatán, azokkal a chilei tisztekkel együtt, akik az 1920-as évek második felében részt vehettek a német hadsereg titkos hadgyakorlatain és a katonai kiképző intézményekben folyó vezérkari oktatásban.
E lőszó
21
M in
ta
A kötet 5. fejezete a Karlsruhe cirkáló dél-amerikai kiképzőkörútjaival (1931–1932) foglalkozik. A chilei látogatásra a világgazdasági válság nyomta rá bélyegét (Ibañez tábornok rendszerének összeomlása, katonai puccsok, kaotikus állapotok), melynek következtében többször is törölték, majd újraengedélyezték a német kiképző cirkáló chilei látogatását. A válság még inkább kiélezte a korábbi évek során is a zászlókérdés körül lappangó ellentéteket a chilei németségen belül, illetve a német kolóniák szervezetei és a német külképviseletek között. A Karlsruhe látogatása idején aktivizálódott a chilei szélsőjobboldal, melynek egyik vezéralakja, Hitler beszédeinek spanyol fordítója Díaz tábornok volt. A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt Külföldi Szervezete (NSDAP Auslandsorganisation) is éppen a cirkáló látogatása idején növelte ugrásszerűen befolyását a chilei németek soraiban. A Karlsruhe látogatása a chilei kikötő városokban végül elmaradt, kiképzési programja a chilei admiralitás ismételt támogatásával azonban megvalósult a tűzföldi csatornákban a dél-atlanti cirkáló háború doktrína jegyében. A mű 6., „Kitekintés (1933–1939)” című fejezetében, annak érdekében, hogy az 1924–1932 közötti német cirkálók chilei látogatásának elemzését teljesebbé tegyük, röviden szólunk a Karlsruhe cirkáló harmadik kiképzőútjáról (1934–1935), mely a nemzetiszocialista Németország első hadihajója volt Dél-Amerikában. Ugyanilyen meggondolásból szólunk a Schlesien sorhajó Dél-Amerika körüli kiképző útjáról (1937–1938). 1933-tól a német titkosnak minősített források alapján rekonstruálható, hogy a korábbi évek cirkáló útjai előkészületeket jelentettek egy dél-atlanti térségben is megvívandó angol, francia kereskedelmi hajózási útvonalak elleni cirkálóháborúhoz. Ennek jegyében történt a német tengerészeti attasé kinevezése is Dél-Amerikába, akinek legfontosabb feladata a dél-atlanti cirkálóháború hadtápszolgálatának megszervezése volt. A monográfia e fejezetében több térkép-projekciót is elhelyeztünk, melyek egyértelműen bizonyítják, hogy a német hadihajók 1924–1938 közötti közép- és dél-amerikai kiképzőútvonalai éveken keresztül szisztematikusan nyomon követték a Brit Birodalom és Franciaország kereskedelmi hajózási útvonalait. A monográfia e fejezetében Erich Raeder nagyadmirális a II. világháború kitörése előtti utolsó hadijátékának (1939. február–március) forgatókönyvét foglaljuk össze, mely a maga kiteljesedett formájában tükrözi azt az új offenzív, nyílt óceáni – az angol–francia kereskedelmi hajókat akár az Indiai-óceánon, vagy a dél-atlanti térségben támadó – tengerészeti doktrínát, melynek keretében a húszas évek közepétől kezdődött el a német cirkálók dél-amerikai kiképzőprogramja és a távoli óceáni térségekben a nagy hatótávolságánál fogva manőverezni képes zsebcsatahajó építési program. A monográfiát a Luft Hansa dél-amerikai légi expanziójával zárjuk, mely összefüggésben a dél-amerikai német haditengerészeti és katonai aktivitással, valamint a dinamikusan növekvő kereskedelmi-gazdasági pozíciókkal de facto megkérdőjelezték a Monroe-doktrínát és ezért kiváltották az Egyesült Államok vezető köreinek aggodalmát. Ennek kapcsán nyilatkozta Roosevelt elnök külpolitikai tanácsadója, az egyik legnevesebb észak-amerikai geopolitikus Nicolas Spykman: „… még ha lehetséges is lett volna, hogy Európa miatt elkerüljük a háborút Németországgal, a dél-amerikai hegemónia miatt nem volt elkerülhető a háború Németországgal”. A monográfiát a 7. Összegző fejezet zárja, amelyben összefoglaljuk általunk legfontosabbnak tartott – s úgy gondoljuk ez igaz a nemzetközi kutatói közösség számára is – új kutatási eredményeket. Mivel a monográfia eddig feltáratlan döntően német levéltári anyagokból építkezett, ezért egy későbbi, idegen nyelvű (spanyol, német) publikálás tudományos és praktikus szer-
22
E lőszó
M in
ta
kesztési szempontjait szem előtt tartva, valamint a korabeli szóhasználat és stílus, a történeti miliő érzékeltetése végett a főszövegben szereplő, a téma szempontjából legfontosabb források legjellemzőbb részeit a jegyzeteknél az eredeti német, illetve spanyol nyelven és a korabeli helyesírással közöljük. A lábjegyzetekben a fentiekből adódóan ugyanakkor néha magyar fordítás nélkül is szerepelnek idegen nyelvű szövegek, például a követi, konzuli, kapitányi stb. jelentésekből. Az idézeteket, forrásrészleteket kurzív írásmódban szerepeltetjük. A jegyzetapparátus fő fejezetenként épül fel, azaz a hivatkozások minden fejezetben külön számozással indulnak. A kötethez összesen 32 színes táblát és 77 fekete-fehér ábrát, illetve kiemelten fontos, először publikált források másolatát is mellékeltünk, mivel úgy véljük, hogy ezek közlése jelentősen alátámasztja a főszöveg mondanivalóját. A német cirkálók 1924–1938 közötti világ körüli, illetve dél-amerikai kiképző útvonalait bemutató térképeket több esetben rávetítettük a német admiralitás által használt – az angol és francia kereskedelmi hajózást bemutató – térképekre, és ily módon kartografikusan is bizonyítani kívántuk azt, amit egyébként a levéltári forrásokból, mint fő következtetéseket is levontunk: az I. világháború után a „háború utáni háború” valóban folytatódott, s hogy az európai hatalmi rivalizálásnak és a versailles-i szerződés kijátszásának (haditengerészeti, légi, katonai) az európai színtérre is visszaható – a II. világháború alatt drámaian megmutatkozó – markáns ibero-amerikai, dél-atlanti dimenziója is volt. A monográfia közvetlen előzményének egyfelől a „háború utáni háború”. Az európai hatalmi versengés dél-amerikai dimenziója Németország és Chile haditengerészeti és légi kapcsolatai tükrében (1919–1933) című akadémiai doktori értekezés tekinthető, másfelől azok a magyar és idegen nyelvű konferencia előadások, tanulmányok, amelyek honi, illetve külföldi folyóiratokban, tanulmánykötetekben jelentek meg az elmúlt évek során. E helyen köszönetemet szeretném kifejezni opponenseimnek bíráló s egyúttal bíztató gondolataikért, így különösen Anderle Ádám professzornak, aki szakmai érdeklődésemet, történészi pályámat meghatározó módon az ibero-amerikai világ kutatása felé fordította, Nagy Miklós Mihálynak, aki hadtörténeti kutatásai és aktív tiszti tapasztalatai révén hasznos tapasztalatokat tudott adni egy olyan „civil” történésznek, akinek érdeklődése markánsan a hadtörténet, geopolitika irányába fordult. S végül, de nem utolsó sorban az alkotó évei kiteljesedése előtt tragikusan korán elhunyt Kollár Zoltán professzornak, aki a magyar latinamerikanisták meghatározó személyiségeként fiatalabb kollegáira, s így rám is nagy hatással volt, hogy magyar kutatóként és egyetemi oktatóként kell s érdemes egyetemes történeti kutatásokkal, így az ibero-amerikai világgal is foglalkozni. Külön megemlítem a Pécsi Tudományegyetem Történettudományi Intézetében dolgozó idősebb s fiatalabb történészeket, hiszen a jó kollegiális légkör éveken keresztül napi szinten is ösztönzőleg hatott munkámra. Ez úton is köszönöm Gyarmati György ösztönzését, bíztatását. Vitári Zsoltnak külön is szeretném megköszönni, hogy a kötet kéziratát igen alaposan – mind szakmai, mind stilisztikai értelemben – „átfésülte”. Nagyon köszönöm feleségemnek, Dárdai Ágnesnek, Márta és Judit leányaimnak, hogy e könyv megírásához elengedhetetlenül szükséges hosszabb külföldi kutató útjaim során is számíthattam bíztatásukra, s a kötet kéziratának végső formába rendezésekor is tanácsaikkal, munkájukkal segítségemre voltak. Pécs, 2014. december
Fischer Ferenc
„A hadihajó a haza karja, mellyel a legtávolabbi tengereken át is elér gyermekeihez; egyben üdvözlet is, és látható jele annak, hogy a legtávolabbi országban sem feledkezik meg honfitársairól. A cirkálók politikai befolyása ugyanilyen fontos. Az idegen országba látogató hadihajót a nemzet hivatalos képviselőjének, nézetei, tudása és akarata megtestesítőjének tekintik.” (Keilhack, H.: Rund um Südamerika mit dem Kreuzer Berlin. Berlin-Charlottenburg, Verlag Offene Worte, 1925. 227. o.)
M in
ta
1. A Berlin cirkáló két latin-amerikai kiképző körútja az óceáni haditengerészeti jelenlét jegyében (1924. 11. – 1925. 03.; 1925. 10. – 1926. 03.) A Berlin cirkáló chilei vizeken (1925. 11. 27. – 1925. 12. 30.)
ta
M in
1.1. A Berlin cirkáló ibero-amerikai kiképző körútjainak előkészítése 1.1.1. Paul Behncke admirális doktrínája
M in
ta
A győztes hatalmak szándékai szerint a versailles-i szerződés tizenötezer főt és csak néhány nagyobb hajóegységet engedélyező német flottája1 olyan kicsiny haditengerészetet tett lehetővé, amelynek eredményeként az csupán a Balti- és Északi-tengeren, és kizárólag jelentéktelen part menti flottaként tevékenykedhetett. Paul Behncke admirális,2 a Tengerészeti Vezetés Főnöke (Chef der Marineleitung3 pozíciójában 1920–24 között – hasonlóan Hans von Seeckt tábornokhoz, aki a Hadseregvezetés (Chef der Heeresleitung) tisztében a revánsra készülve egy erős német hadsereg alapjainak megteremtésén tevékenykedett – óceáni dimenzióban is manőverezni képes új német tengeri haderőnek – mindenek előtt a személyzeti – alapjait kívánta lerakni.4
Lásd e fejezet 1.4.4.3. A német zsebcsatahajók… című alfejezetét. Paul Behncke admirális 1920 és 1924 között állt a Weimari Köztársaság haditengerészete, a Reichsmarine élén, mint a Tengerészeti Vezetés Főnöke, Chef der Marineleitung. Utódja Hans Zenker admirális lett, akit 1928-ban Erich Raeder admirális váltott fel. Paul Behncke az I. világháború előtti években meglátogatta az afrikai német kolóniákat, jól megismerte Kelet-Ázsiát és Ausztráliát is. 1903–1905 között a Falke cirkáló parancsnokaként több mint két évet töltött az amerikai földrész csendes-óceáni és atlanti-óceáni partvidékein. Az I. világháború alatt a harmadik csatahajó-kötelék parancsnoka volt, zászlóshajója pedig a König sorhajó volt. A skaggerrak-i csatában való részvételéért a „Pour le Mérite” kitüntetést kapta II. Vilmostól. Behnckének már 1920 augusztusában sikerült elérnie, hogy fennmaradt az önálló haditengerészet és nem vált jelentéktelen parti rendőrségi flottillává. A megmaradt tisztikar zömét a spartakisták ellen harcoló szabadcsapatok tisztjei jelentették, akik meglehetősen republikánus-ellenesek voltak, és a fegyelem helyreállítása közöttük Behncke számára az egyik legnehezebb feladatnak bizonyolt. Prentzel, Admiral a. D.: Admiral Paul Behncke. Zu seinem 70. Geburtstage am 13. August 1936. IN: Wissen und Wehr. Heft 7. 1936. 420. o. 3 Az idegen (német, spanyol, angol) nyelvű szavak jelentését lásd: „Az Idegen szavak jelentése” című mellékletben. 4 Behncke feladatai közé tartozott nem utolsósorban az I. világháború alatt mintegy 275 ezer főre felduzzasztott Császári Haditengerészet, a Kaiserliche Marine létszámának 15 ezer főre csökkentése, a tisztikaron belüli belső stabilitás biztosítása, valamint a Kapp-puccsban való részvétel miatt a közvéleményben igen negatív színben álló haditengerészet elfogadtatása. Az 1920-as Kapp-puccs után rövid időre még annak a lehetősége is felmerült, hogy a haditengerészet önállóságát megszüntetik és beolvasztják a hadseregbe. Behncke tudatosan törekedett arra, hogy az alapvetően antirepublikánus beállítottságú, a korábbi tengerésztiszti szabadcsapatokhoz tartozó tisztek aktivitását tengerészeti szolgálattal, politikai ambíciójukat professzionális munkával kösse le. Ennek érdekében szorgalmazta 1922-től kezdődően a hadihajók külföldi látogatásait, mert éppen ezek a külföldi utak lehetővé tették, hogy a német tengerésztisztek de facto diplomáciai szolgálatot is ellássanak, kontaktust teremtsenek a külföldi németekkel, kapcsolatokat építsenek semleges, illetve egykori ellenséges országokkal, és hogy megmutassák a német zászlót a világtengereken. Az első hadihajóutak Hollandiába, Svédországba, Norvégiába vezettek, majd Izland után 1924-től szinte évi rendszerességgel következett a spanyolországi kikötők meglátogatása. Gneitnig, 1 2
26
A B er lin
ci r k á ló k ét lati n - a m er i k a i k i k épző körútja
M in
ta
Paul Behncke arra a nem túl távoli időpontra számított, amikor Németországot már nem kötik a fegyverkezési korlátozások. A német kiképző cirkálóknak – a közeli német partmenti vizeket már elhagyó – 1923-tól rendszeressé váló spanyolországi kiképzőútjai, illetve a 20-as évek közepétől a német iskolahajók évi rendszerességgel zajló latin-amerikai és világkörüli útjai az ő kezdeményezésére indultak el. A német iskolahajók első két jelentős tengerentúli útja – a Berlin5 cirkáló első 1924–25-ös közép-amerikai és a Berlin második 1925–26-os dél-amerikai –, valamint a Meteor kutatóhajó 1925–27-es dél-atlanti expedíciós útja éppen a Behncke admirális által személyesen is nagyon jól ismert latin-amerikai vizekre vezetett. A Berlin, az Emden6, a Hamburg és a Karlsruhe7 cirkálók évente ismétlődő, szisztematikus világkörüli iskolahajó-útjai, fedélzetükön minden esetben 60-100 tengerészkadéttal, nem csupán a 15 000 főre korlátozott német tengeri haderő kadétállományát, illetve tengerésztiszti utánpótlását szolgálta. Sokkal inkább a fiatal, magas kiképzettségű személyi törzsállomány révén egy gyors flottafejlesztés tiszti káderállományának és leendő parancsnoki gárdájának biztosítását célozta meg, ugyanúgy, mint a Reichsheer esetében. A német tengerésztisztek közül számosan, akik az 1930-as években az Erich Raeder irányította Kriegsmarine már tapasztalt s világlátott tisztjeként például a Bismarck, a Tirpitz csatahajók, illetve az Admiral Scheer, az Admiral Graf Spee zsebcsatahajók, vagy a korszerű, nagy hatótávolságú tengeralattjárók fedélzetén szolgáltak, kapitányi, tiszti, illetve kadétélményeik jelentős részét a dél-amerikai kiképző utakon szerezték.8 Behncke admirális már 1922 őszén tervezte, hogy a német hadihajókat kiképzési céllal külföldi utakra küldi. Egyik feljegyzésében,9 amit valószínűleg a hamburgi-brémai kereskedőházaknak írt, a következő főbb pontokban támasztotta alá annak szükségességét, hogy pénzügyileg is támogatni kell a német hadihajók külföldi útjait: 1. Egy olyan haditengerészet, Udo: Die Rolle und die Bedeutung der Schulschiffe und Auslandreisen der Reichsmarine. IN: IN: Schriftenreihe des Deutschen Marine Instituts, Bonn, 1965. 61–65. o.; Dülffer, Jost: Weimar, Hitler und die Marine. Droste Verlag, Düsseldorf, 1973. 60. o. (A továbbiakban Dülffer: Weimar, Hitler… i. m.); Behncke jelentős erőfeszítéseket tett annak érdekében, mint ahogy utódja, Zenker admirális is, hogy a polgári vezetés alatt álló Birodalmi Védelmi Minisztériummal (Reichswehrministerium), különösen Otto Geßler hadügyminiszterrel jó személyi kontaktusban legyen és hogy a hadügyminisztert bizalmas kérdésekben is tájékoztassa. Ennek kapcsán egy alkalommal Otto Geßler 1921. december 31-én azt írta Behnckének, hogy „Excellenciás uram, … meg kell kísérelnie, hogy Skaggerrak szellemét és tudását egy jobb időre megmentse, és ez lesz egyszer majd az Ön történelmi érdeme.” Geßler Behnckéhez intézett szavait idézi Dülffer: Weimar, Hitler… i. m. 63. o. 5 Lásd a monográfia 1. A Berlin cirkáló második latin-amerikai kiképző körútja… című fejezetét. 6 Lásd a monográfia 3. Az Emden cirkáló világkörüli kiképző útja… című fejezetét. 7 Lásd a monográfia 5. A Karlsruhe cirkáló második dél-amerikai kiképző útja… című fejezetét 8 Azon tengerésztisztek közül, akik chilei, illetve dél-amerikai kiképző úton vettek részt, háromnak a neve külön is megemlítendő. Richard Foerster az Emden parancsnoka volt 1926–1928 között annak világkörüli kiképző útja során. Erwin Waßner kapitány 1931–32-ben a Karlsruhe cirkáló parancsnoka volt, míg 1934–35-ben Günther Lütjens kapitány a Karlsruhe cirkáló parancsnokaként járt Dél-Amerikában. Mindhárman Erich Raeder admirális legszűkebb törzséhez tartoztak a harmincas években. Waßner londoni tengerészeti attaséként meghatározó szerepet játszott az 1935-ös angol–német flottaegyezmény aláírásának előkészítésében, Foerster 1933–1936 között flottaparancsnok volt s zászlóshajója az Admiral Scheer volt, míg Lütjens az 1941 májusi Weserübung hadművelet irányítása során a Bismarck csatahajó parancsnoka is volt. 9 Behncke, Paul: Auslandsreisen von Kriegsschiffen. Grundlegende Gedankengänge u. Verhältlisse zur Begründung der Notwendigkeit eines privaten Dispositionsfons für Ausgaben reprezentativer Art. Berlin, 1922. 11. BAMA RM6/62
A B er lin
ci r k á ló dél - a m er i k a i k i k épző körútja i na k elők észítése
27
M in
ta
amely „… a kikötőben a bójákhoz van kötve, szükségtelen luxussá válik. Egy haditengerészet számára alapvető fontosságú kérdés, hogy személyzetének milyen a tengerészeti, katonai tudása. Hogy látóköre szélesedjen, és hogy képes legyen a jövőbeni feladatokra, tevékenységi területét és a látókörét nem szabad csak a Keleti- és az Északi-tengerre korlátozni, hanem ki kell hajóznia az óceánokra és a külföldre. Minél idősebb és számát tekintve minél korlátozottabb a rendelkezésre álló hajóállomány, annál nagyobb fontossággal bír a személyi állomány tengerészeti és katonai tapasztalata… A tengerhajózás márpedig szükséges, és amennyiben ez igaz a német nép újra-felemelkedésére, úgy még inkább igaz Birodalmi Haditengerészetünkre”.10 2. A tengerészeti-katonai szempontok mellett, hogy „hadihajóink külföldi utakon vegyenek részt … általános nemzeti és gazdasági okok is amellett szólnak, hogy Birodalmi Haditengerészetünk hajói által ismét felvegyük a kapcsolatot a külföldi németekkel, és annak ellenére, hogy a versailles-i szerződés, mely gyarmatainkat elvette és külgazdaságunkat szétrombolta, élnünk kell ismét azzal a jogunkkal, hogy hadilobogónkat a világtengereken más nemzetekkel egyenrangúan ismét meglobogtassuk”.11 3. Az északi skandináv országokban tett hadihajó-látogatások sajtóvisszhangjai mind arra mutatnak rá, hogy a német hadseregben és a haditengerészetben ismét „a régi rend uralkodik”. Ezek a hadihajó-látogatások erősítették Németország tekintélyét és „a legjobb ellenpropagandája a német nép megalázásának, amikor »boches« és »huns« névvel illetnek bennünket”.12 … 8. „A Berlin kiképző cirkálót külföldi útja minden évben négy-öt hónapig külföldre szólítja. Remélhető, hogy 1923-ig az általános viszonyok oly annyira javulnak, hogy a Berlin mellett egy második cirkáló is minden évben egy külföldi utat tehet, először bizonyára Dél-Amerikába és aztán később ismét tartósan hajókat állomásoztathatunk külföldön. A fentiek alapján a Tengerészeti Vezetés Főnöke (Chef der Marineleitung) számára elengedhetetlen, hogy bizonyos összeggel saját maga rendelkezzen. Mint minimális hozzájárulást, 10 millió márkát tartok szükségesnek”.13 E ponton indokolt szó szerint is hosszabban idézni Behncke admirálisnak egy 1924. januári szűk körű Kielben tartott parancsnoki gyűlésen tartott beszédéből, mivel az ott elmondott haditengerészeti program, doktrína döntő része megvalósult az 1924–1933 közötti években: „Nemcsak az anyagnak van jelentősége, hanem azok tudásának és szellemének is, akik azt megelevenítik és a harcban használják. Tirpitz admirális zseniális művét, a német hadiflotta létrehozását csak azért tudta véghez vinni, … mert építeni tudott arra a kiváló tengerészeti iskolázottságra, amely a régi Porosz és a Császári Német Flottát távoli óceáni utakon felkészítette. Az új (1924-es esztendőben –F. F) esztendőben is tekintetünket a nyílt óceáni térségek felé fordítjuk, ahová céljaink irányulnak. Amikor három ezelőtt átvettem a flotta irányítását, az csupán partvédelmi hatókörű flotta volt, belföldi célokkal. Ma azonban … Németországnak, összhangban szükségleteivel, olyan nyílt óceáni hadiflottára van szüksége, amely minden világtengeren át távoli országok felé tekint. És egy pillanatra sem veszí Uo. Uo. 12 Behncke memorandumának 4–7. pontjában konkrét számításokkal támasztotta alá, hogy a külföldi úton résztvevő tengerésztiszteknek milyen kiadásai vannak, például egyenruhájuk költsége, reprezentációs kiadások stb. Úgy vélte, hogy amennyiben privát támogatás nem segíti a német cirkálók külföldi útjait, úgy a tervezett külföldi utakat pusztán állami költségvetésből nem lehet megvalósítani. Uo. 13 Behncke: Auslandsreisen… i. m. 10 11
28
A B er lin
ci r k á ló k ét lati n - a m er i k a i k i k épző körútja
M in
ta
tettem szem előtt azt a célt, hogy a hadiflottát távoli vizekre küldjük, és hogy a (német – F. F.) partoktól elszakítsuk. Egy kicsi, keleti-tengeri part menti flottára nincsen szükségünk, ahogy azzal is tisztában kell lennünk, hogy komoly veszélyeket rejt magában egy olyan hadiflotta, amely csak nyári tengeri utazásokat folytat és védelmi funkciót lát el. Még ha ez idáig (1924. január – F. F.) sajnos nem is tudtunk a Keleti- és Északi-tengerről kiszabadulni, nem szabad céljainkat feladni és elbátortalanodni. Saját magamat, de az egész hadiflottát is örömmel tölti el, hogy jelen pillanatban először van úton az észak-atlanti szigetek (Izland – F. F.) felé a »Berlin«. Arra törekszem, hogy lehetőleg minél hamarabb a »Meteor« kezdje el (dél-atlanti – F. F.) óceáni kutatásait és méréseit külföldön14, s hogy egy kis cirkáló Közép- és Dél-Amerikában állomásozzon15, és végül hogy egy kis cirkálót további külföldi utakra Kelet-Ázsiába küldjünk. Továbbá azt remélem, hogy később sorhajók is rövid külföldi utakat tehetnek spanyol vagy más földközi-tengeri kikötőkbe. Ezek a célok ma még (1924. január – F. F.) talán nagyon távolinak tűnnek, és a megvalósításuk sajnos még jó időbe kerülhet, e célok azonban valóságos és nem fantasztikus célok, és számomra fontosságuk és jelentőségük flottánk egészséges fejlődése szempontjából mindenekelőtt valóak.”16 Amikor Behncke 1924 őszén távozott főparancsnoki posztjáról, négy régi sorhajó, négy cirkáló és két torpedónaszád-flottilla állt rendelkezésre. A Reichsmarine hajóállománya ugyan öreg volt és elavult, de a tizenötezer fős személyzet kiképzését feszes szervezeti struktúrában, a legkorszerűbb elvek alapján és szisztematikusan végezték. Behncke admirális munkássága eredményeként a kicsi Reichsmarine személyi, s mindenekelőtt az évről évre kiképzésre került kadétállomány számára a kijelölt irány nem egy part menti hadiflottára, kizárólag beltengeri (Északi- és Balti-tenger) térségekben ellátandó defenzív feladatokra irányult, ahogy azt a győztes antant hatalmak szándékai egyértelműen kifejezésre jutatták a versailles-i szerződés haditengerészetre vonatkozó paragrafusaiban, hanem Behncke a létrehozandó új német haditengerészetnek globális perspektívát adott, s offenzív nyílt óceáni feladatok kaptak prioritást már az 1920-as évek első felében is. Ezt a szellemi-doktrinális útmutatást kapta örökül a Behncke admirális helyébe 1924 őszén lépő Zenker, majd 1928 A Meteor kutatóhajó feladataival kapcsolatban lásd a monográfia 2. A francia–német rivalizálás az Európa– Dél-Amerika légiútvonal… című fejezetét. 15 Az I. világháború előtti évtizedben a Kaiserliche Marine állandó jelleggel egy könnyűcirkálót állomásoztatott a latin-amerikai vizeken, így egymást követően többek közt a Falke, a Bremen és a Dresden cirkálók látogatták végig évi rendszerességggel a közép- és dél-amerikai kikötőket. Paul Behncke fiatal kapitányként, a Falke parancsnokaként (1903–1905 között) Latin-Amerika országainak elismert elemzőjévé vált. Fischer Ferenc: Chile a császári Németország Latin-Amerika-politikájában – a Behncke-memorandum. IN: Fischer Ferenc: „Dél-Amerika poroszai.” Németország és Chile katonai-tengerészeti kapcsolatai (1885–1931). Hispánia, Szeged, 1999. 17–115. o. 16 Ansprache des Chefs der Marineleitung vor Offizieren und Beamten in Kiel am 11. 01. 1924. BAMA F/7584 Bd. 3. Idézi: Rahn, Werner: Reichsmarine und Landesverteidigung, 1919–1928. Konzeption und Führung der Marine in der Weimarer Republik. Bernard&Graefe, Verlag für Wehrwesen, München, 1976. 267–268. o.; Raeder admirális is nagy figyelmet szentelt a külföldi utakon résztvevő cirkálóhajók kiképzési tevékenységének. „A külfölddel való gyakori kapcsolatba kerülés lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy a tisztek és a legénység világképe kitágult…” Raeder egy alkalommal az NSDAP-hoz közel álló Levetzow admirálisnak 1927. január 5-én például azt írta, „a haditengerészetben a dolgok jól haladnak előre, a szellem nagyon jó, a fegyelem ugyancsak, a teljesítmények ismét a régi, magas szinten állnak és a külszolgálaton lévő hajók hallatlanul sokat használnak a Német Birodalomnak” Dülffer: Weimar, Hitler… i. m. 62–65. o. 14
A B er lin
ci r k á ló dél - a m er i k a i k i k épző körútja i na k elők észítése
29
őszén Raeder admirális is, akikre pedig – mint ahogy Behnckére is – Wegener admirális új stratégiai doktrínája is döntő módon hatott.17 Úgy is lehet fogalmazni, hogy amikor már lehetővé vált valóban új hadihajók megtervezése és megépítése az 1920-as évek második felében, így a különösen zsebcsatahajó, a Panzerschiff,18 melyet egyértelműen offenzív jelleggel globális feladatokra szántak, akkor már teljes lendülettel és szisztematikusan évről évre folyt a világkörüli – s így Ibero-Amerika országaiba is – küldött kiképző cirkálókon az új globális feladatokra a világ óceánjait s tengereit személyes tapasztalatokban megismerő19 jövendő tengerésztisztek kiképzése. Az előbbi megállapításokat igazolja Raeder admirális azon gondolatai is, melyet 1938 októberében tartott, annak kapcsán, hogy szűk vezérkari körben a 10. évfordulóját ünnepelték annak, hogy 1928 októberében átvette a Reichsmarine irányítását, mint Chef der Marineleitung. (Lásd: 1. ábra) 1924-ben Behncke terveinek megfelelően a Reichsmarine három sorhajója látogatott Spanyolországba. A Hannover Bilbaóban, a Braunschweig La Coruñában, az Elzász pedig Vigóban horgonyzott.20 A Berlin cirkáló 1924 májusában spanyol kikötőket keresett fel.21 A tengerésztiszti karon belüli egység helyreállítása érdekében Behncke nagy gondot Lásd a monográfia 1.4.4.2. alfejezetét.; Fischer Ferenc: A német offenzív haditengerészeti stratégia kiformálódása az 1920-as évek elejétől Erich Raeder és Wolfgang Wegener tengernagyok munkásságában és a zsebcsatahajó program. IN: Szerk.: Majoros István, Antal Gábor, Háda Béla, Hevő Péter, Madarász Anita. Hindú istenek, sziámi tigrisek: Balogh András 70 éves. Budapest. Az ELTE Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék Tudományos Közleményei, 2014. 113–124. o. 18 Lásd a monográfia 1.4.4.3. alfejezetét. 19 „Was nun den personellen Aufbau der Kriegsmarine betrifft, so konnten wir unsere Arbeit auf einer sehr guten, festen Grundlage beginnen. Das Personal unserer 15 000 – Marine war so sorgfältig ausgewählt, erzogen und ausgebildet, dass fast jeder Mann zur Beförderung zum Unteroffizier ohne weiteres geeignet war, viele Unteroffiziere zum Oberfeldwebel; die Mehrzahl der Oberfeldwebel zum Offizier aufrücken konnten. Dadurch war die Möglichkeit einer starken Aufblähung gegeben, als die Forderung der schnellen Vergrösserung der Marine an uns herantrat.” Rede des Oberbefehlshabers der Kriegsmarine, Generaladmiral Dr. h. c. Raeder, im OKM anlässlich der 10. Wiederkehr des Tages seines Dienstantritts als Chef der Marineleitung, Anfang Oktober 1938 – Rückblick auf die Dienst-Führung in den Jahren 1928–1938. BAMA (Nachlass Erich Raeder) N 391/v 2. 45–46. o. 20 Nachlass Behncke. Erinnerung an die Spanien-Reise des Linienschiffes „Hannover”. Fotoalbum. BAMA 173/33 21 A húszas évek közepétől rendszeressé váltak német hadihajók spanyolországi látogatásai, így például 1929. április 16-a és május 10-e között nagyobb német flottakötelék látogatott spanyol kikötőkbe. Bilbaóban a Schleswig-Holstein és az Elzász, El Ferrolban a Schlesien és a Hessen sorhajók horgonyoztak, a második torpedónaszád-flottilla La Coruñába, a negyedik torpedónaszád-flottilla pedig Sevillába látogatott. A kötelék a Biscaya-öbölben találkozott ismét, ahol közös hadgyakorlaton vettek részt, majd ezután tértek vissza a német északi- és balti-tengeri kikötőkbe. Friczke, E.: Das Band des Meeres. Der deutsche Kreuzer „Berlin” in Spanien. IN: Münchener Neueste Nachrichten. 1924. 05. 24.; Gneitnig, U.: i. m. 64. o. Az 1929 tavaszi, Spanyolországban tett német flottalátogatásnak a hamburgi tengerentúli évkönyv nagy teret szentelt. Az írás mindenekelőtt azt a célt szolgálta, hogy meggyőzze olvasóit arról, hogy nagyon komoly politikai, morális és kereskedelmi haszna van a német flotta külföldi, és ezen belül spanyolországi látogatásának. Az érvek között sorolta fel, hogy a hadihajó-látogatások számos lehetőséget teremtenek a hivatalos látogatásokra, fogadásokra, állami és városi vezetőkkel való találkozásra, a templomok és kolostorok meglátogatása pedig spanyol egyházi személyiségekkel teremt szoros kapcsolatot. A hadihajó-látogatások mindenek előtt a spanyol hadsereggel és a spanyol haditengerészettel való kapcsolatokat mélyítették el. A spanyol hatóságok által rendezett ünnepségek lehetőséget adtak arra is, hogy kereskedelmi, ipari, művészet, tudományos, politikai, katonai körök képviselői találkozzanak egymással. A külföldi kikötőkben horgonyzó hajók fedélzetére lépő sok száz látogató „képet kaphat a … növekvő német teljesítményekről.” A hajók fedélzetén a látogatók a legkorszerűbb német írógépekkel, konyhai berendezésekkel, optikai berendezésekkel találkozhattak,
M in
ta
17
Forrás: Rahn, Werner: Reichsmarine und Landesverteidigung, 1919–1928. Konzeption und Führung der Marine in der Weimarer Republik. Bernard&Graefe, Verlag für Wehrwesen, München, 1976.
A B er lin
1. ábra A német Tengerészeti Vezetés (Marineleitung) felépítése és a Birodalmi Haditengerészet (Reichsmarine) szervezeti struktúrája (1928. 01. 05.)
ta
M in
30 ci r k á ló k ét lati n - a m er i k a i k i k épző körútja
A B er lin
ci r k á ló dél - a m er i k a i k i k épző körútja i na k elők észítése
31
M in
ta
fordított arra, hogy a Kaiserliche Marine tradícióit átültesse az új Reichsmarine kiképzésébe és mindennapjaiba. A tengerészeti reform egyik fontos területe volt a zászlókérdés is. Főparancsnoksága alatt történt meg a régi császári fekete-fehér-vörös zászló kicserélése a fekete-vörös-arany köztársasági zászlóra, és sor került a monarchikus emblémák eltávolítására is. A kereskedelmi tengerészetben az új fekete-vörös-arany zászló mellett a zászló sarkában megmaradhatott a fekete-fehér-vörös embléma is. Erre való hivatkozással Behncke elérte azt, hogy a haditengerészet is átvehette a kereskedelmi tengerészet zászlóját, melyen megjelenhetett a vaskereszt és ezzel a régi, fekete-fehér-vörös színek is. 1922. január 1-jén azonban bekövetkezett a zászlóváltás. A haditengerészetnek fel kellett adnia a régi zászlót. A régi helyébe az új köztársasági zászló lépett, a fekete-vörös-arany. Behncke admirális azonban keresztülvitte a kormánynál, hogy az évenként megrendezésre került skaggerrak-i napokon a régi császári hadizászlót húzhatták fel, megemlékezve az I. világháborúban elesett német tengerészekről.22 Behncke admirális 1936 augusztusában töltötte be 70. életévét. Ez alkalomból köszöntő írás jelent meg, mely különösen fontosnak tartotta annak kiemelését, hogy „amikor Behncke admirális 1920 őszén a haditengerészet élére került, a haditengerészet romokban hevert… Biztos kézzel és szilárd akarattal a haditengerészetnek új távlatokat nyitott, és … a nyílt óceán irányába vitte. Ő azon német hadszervezők sorába tartozik, akiknek a haza és különösen a mai haditengerészet sokkal tartozik. A parancsnoksága alatti években, 1920–1924 között egy nagyszabású haditengerészet alapjait rakta le…” 23 Amikor 1924 szeptember végén Behncke admirális távozott posztjáról, „a Reichsmarine szervezeti felépítésének alapjait tekintve készen állt. A flotta ugyan kicsi volt, de az elöregedett hajóállomány ellenére ütőképes volt, és a legénysége fegyelmezett volt. Az utánpótlás alapos kiképzése biztosítva volt… (Behncke – F. F.) lerakta a mai haditengerészet alapköveit”.24 Mintegy negyedévvel azt követően, hogy Paul Behncke a Chef der Marineleitung posztját átadta Hans Zenker admirálisnak – aki 1924 és 1928 között állt a Reichsmarine élén – 1925 januárjától közel egyéves utat tett Dél- és Közép-Amerikába.25 A Reichsmarine
24 25 22 23
így a hadihajó úgy működött, „mint egy úszó mintakiállítás.” A hadihajó-látogatások általában elősegítették a külföldön élő német kolóniák összetartozottsági érzésének erősítését és alkalmat teremtettek arra, hogy az óhazai és a külföldön élő németek szoros kapcsolatba kerüljenek egymással, és közösen tisztelegjenek a német zászló és a német himnusz előtt, azaz a Birodalom, a Reich szimbólumai előtt. A hadihajó-látogatások azt is lehetővé tették, „hogy a külföldön élő németek társadalmi egyenrangúságát helyreállítsa az egykoron ellenséges országokban”. Schröder, K.: Die werbende Macht der Flotte im Auslande. Frühjahrsreise 1929 der deutschen Flotte nach Spanien. IN: Hamburger Übersee Jahrbuch 1929. 253–260. o.; A Reichsmarine mellett a Deutsche Luft Hansa is igen nagy figyelmet fordított ezekben az években Spanyolországra, pontosabban a spanyol légtérre a Dél-Amerikába tervezett interkontinentális repülőútvonal, a „Transozeanprojekt” keretében. Lásd erről a monográfia 2. A francia–német rivalizálás a Dél-Amerikába vezető… című fejezetét. Prentzel: i. m. 423. o. Prentzel: i. m. 417–418. o. Prentzel: i. m. 425. o. Behncke admirális dél-amerikai látogatását megelőzően Hans Pochhammer kapitány látogatott el Dél-Amerikába, 1921-ben többek közt Chilébe is. Pochhammer azon kevesek közé tartozott, akik a falklandi csata után élve maradtak a von Spee admirális cirkálóhajó-rajából. A valparaisói főkonzul, Paul Roh is beszámolt Pochhammer chilei látogatásáról, és a chilei németség körében az I. világháborús tengeri csatákról tartott előadókörútjáról. PAAA R/79122; Epstein, Fritz T.: European Military influence in Latin America. Manuscript. Washington, 1941.
32
A B er lin
ci r k á ló k ét lati n - a m er i k a i k i k épző körútja
M in
ta
kísérőtisztet is adott Behncke admirális mellé, akinek egyik legfontosabb feladata közé tartozott a tervbe vett rendszeres latin-amerikai kiképző cirkáló-utak személyes előkészítése: ezek közé tartozott a Reichsmarine Meteor kutatóhajója speciális küldetésének, expediciójának előkészítése is26. Felvette az I. világháború miatt megszakadt kapcsolatot a külföldi németek csoportjaival is egész Dél- és Közép-Amerikában, nem utolsósorban azért, mert ezek a dél-amerikai német közösségek igen jelentős mértékben hozzájárultak az I. világháború alatti (tengeri ütközetek 1914-ben: Coronel, Falkland) tengeri hadtápszolgálat, az úgynevezett „Ettapendienst” ellátásához. Behncke ezzel az útjával személyesen is ki akarta fejezni köszönetét azon dél-amerikai németeknek, akik különösen Argentínában, és Chilében, de másutt is, akik hozzájárultak a dél-amerikai vizeken tevékenykedő von Spee admirális vezette német cirkálókötelék hajóinak titkos logisztikai (szén, élelmiszer) és információkkal történt ellátásához.27 Behncke admirális feladatai közé tartozott a német piaci részesedés, a német kereskedelem esélyeinek felderítése is az egyes országokban, nem utolsósorban a Latin-Amerikában működő német kereskedelmi házak közvetítése révén. Számos beszélgetést folytatott dél-amerikai német gazdasági-kereskedő körökkel, illetve dél-amerikai vezető katonai, politikai személyiségekkel. Útja során meglehetősen pontos képpel rendelkezett a dél-amerikai országok kereskedelmi, gazdasági viszonyairól, a német export-import- lehetőségekről, a dél-amerikai német közösségek belső erőviszonyairól, a német belpolitikai kérdésekhez való viszonyulásáról. Haza térte után Behncke admirális könyvet is írt dél-amerikai tapasztalatairól.28 Behncke utazása 1925 januárjában kezdődött Brazíliában, Rio de Janeiróban és összesen tizenegy hónapig tartott. Felkereste többek közt Dél-Brazíliát, elsősorban az ottani brazil németséget, ellátogatott Uruguayba, Paraguayba, Argentínába, Chilébe, Bolíviába, Peruba, Ecuadorba, Panamába, Kolumbiába, Venezuelába, Guatemalába, Mexikóba. Németországba Washington és New York érintésével érkezett vissza. Behncke ámbár külön kihangsúlyozta, hogy a meglátogatott országokba már szolgálaton kívüli admirálisként érkezik, és útja privát jellegű, az érintett országok elnökei mégis hivatalosan fogadták őt, sőt utazásához rendelkezésre bocsájtottak például vasúti szalonkocsikat, gépkocsikat, vízi járműveket.
Library of Congress. 105. o. (A továbbiakban Epstein: European Military… i. m.) Útját több német hajóstársaság, valamint a hamburgi és a brémai kereskedőház fizette, de a költséges egyéves úthoz hozzájárult a Reichswehr és személyesen Otto Geßler hadügyminiszter is. Jellemző, hogy miután Behncke visszatért, 1926 januárjában és februárjában elsőként éppen a hamburgi és a brémai kereskedelmi kamarában, valamint a Stuttgart székhelyű Deutsches Auslands Institut-ban tartott előadást útjáról. Ugyanilyen támogatást kapott Wilhelm Canaris kapitány, aki valamivel korábban Japánba tett hosszabb látogatást.Vortrag des Admirals a. D. Paul Behncke über seine Reise nach Süd- und Mittelamerika. Gehalten vor der Geschäftsstelle der deutschen Handelskammer in den lateinamerikanischen Ländern in Hamburg, der Handelskammer in Bremen, dem Verein für das Deutschtum im Auslande in Bremen und dem Deutschen Auslandsinstitut Stuttgart im Januar und Februar 1926. BAMA N 253/148. 26 Lásd a monográfia 2.3. fejezetét. 27 Lásd erről részletesen a monográfia 1.4.4.1. Raeder nézetei… című alfejezetet. 28 Behncke, Paul: Reiseeindrücke aus Latein-Amerika. (Deutschtum und Ausland. Studien zum Auslanddeutschtum und zur Auslandkultur.) Hrsg. von Georg Schreiber 5. Heft Aschendorfsche Verlagsbuchhandlung, Münster in Westfalen, 1926. (A továbbiakban Behncke: Reiseeindrücke… i. m.)
A B er lin
ci r k á ló dél - a m er i k a i k i k épző körútja i na k elők észítése
33
M in
ta
Behncke admirális Dél-Amerikából történt visszaérkezése után29 1926 januárjában a német haditengerészeti vezetés szűkebb köre előtt tartott előadást. Itt hozta szóba például igen kedvező chilei fogadtatását, melynek kapcsán rámutatott a propaganda tevékenység hasznosságára: „Chile példája jól mutatja, hogy milyen mély és utólagos hatása van a német propagandamunkának, hiszen az egyetemek, az iskolák és a hadsereg szervezetét német emberek német minta alapján építették fel. Egyetlen más országban sem volt olyan benyomásom, hogy a lakosság ilyen nagy megértéssel és ekkora nagy szimpátiával viszonyulna Németországhoz, mint éppen Chile.30 Paul Behncke előadássorozatát könyvben is megjelent „Utazási élmények Latin-Amerikából” („Reiseeindrücke aus Latein-Amerika”) címmel.31 A bevezetőben három kérdést tett fel, amelyekre választ kívánt adni könyvében: „Milyen jelentősége van az ibero-amerikai államoknak? 2. Milyen kilátásokat kínálnak számunkra, németek számára az ibero-amerikai államok? 3. Németországnak és a németeknek milyen pozíciója van politikai, gazdasági, kulturális tekintetben Ibero-Amerikában, és mit kell tennünk annak érdekében, hogy az ottani német pozíciókat megtartsuk, sőt még erősítsük is?” 32 A külpolitikai viszonyok vonatkozásában a legjellemzőbbnek azt tartotta, hogy az Amerikai Egyesült Államok befolyásával és tőkéjével céltudatosan arra törekszik, hogy az ibero-amerikai államokban pozíciókat szerezzen. Ámbár a dél-amerikai államok ellenállnak az „Amerikát az észak-amerikaiaknak” törekvésnek, de azt nem tudják feltartóztatni.33 A német admirális Brazília esetében látta a legnagyobb fejlődési lehetőségeket és úgy vélte, hogy Dél-Amerikában kétségkívül uralmi helyzetet fog majd gyakorolni. A dél- és közép-amerikai országok Németországhoz való viszonyát az admirális úgy értékelte, hogy az egészében véve „barátiként jellemezhető”.34 Az érintett országokban általában „csodálják Németország háborús teljesítményét”, azt az újjáépítési folyamatot, amelyet a vesztes háború után Németország véghez vitt. A versailles-i békeszerződéssel kapcsolatban bizonyos szolidaritási érzést tapasztalt az admirális, és ebben szerepet játszott „a dél-amerikaiak lovagiassága is.
Miközben még Behncke admirális Dél-Amerikában tartózkodott, a Marineleitung speciális titkos megbízatással 1925 novemberében Dél-Amerikába küldte Fleischer sorhajóhadnagyot, aki 1914-ben Wilhelm Canaris sorhajóhadnaggyal együtt a falklandi csatából megmenekült Dresden cirkáló legénységéhez tartozott, és akik még az I. világháború alatt kalandos úton haza tudtak jutni Németországba. A1 (Marinewehrabteilung) an A2 (Flottenabteilung), BW (Marinewaffenabteilung), WH (Nautischeabteilung), BS (Seetransportabteilung). Betrifft: Sonderaufträgen für den Kapitänleutnant Fleischer für die Berufsbelehrungsreise nach Südamerika. Berlin 11. 09. 1925. BAMA RM 20/292.; Friedrich Wilhelm Fleischer a Schlesien sorhajó parancsnokaként tért vissza Dél-Amerikába, s Chilébe, annak 1937–38-as kiképző programja keretében s visszatérte után admirálissá léptették elő. Lásd a monográfia 6.3. fejezetét. 30 „Ein Beispiel, dafür eine wie tiefgehende und nachhaltige Wirkung solche Arbeit macht, ist Chile, dessen Universität, Schul- und Heerwesen von deutschen Männern nach deutschem Muster aufgebaut worden ist. In keinem Lande habe ich den Eindruck gehabt, daß die Bevölkerung so viel Verständnis und so viel Sympatie für Deutschland hat, gerade in Chile.” Behncke, Paul: Öffentliche Arbeitvortrags-Entwürfe. Bd. 2. Eindrücke von einer Reise durch Süd- und Mittelamerika. Vortrag in der Marineleitung. Januar, 1926. BAMA N/173/14.; Handakten Admiral Behncke. Militärische Berichte. BAMA RM6/234.; Dienststellen der Reichsmarine. Fotoalbum einzelner Dienststellen: Abschiedsgeschenk der Marine für Paul Behncke. 1920–1924. Nachlaß Behncke, N173/36. 31 Behncke: Reiseeindrücke… i. m. 18. o. 32 Uo. 4. o. 33 Uo. 11. o. 34 Behncke: Reiseeindrücke… i. m. 19. o. 29
34
A B er lin
ci r k á ló k ét lati n - a m er i k a i k i k épző körútja
M in
ta
A kedvező benyomáshoz hozzájárult, hogy mi most gyengék és veszélytelenek lettünk; a korábbi jelszó a német veszélyről elveszítette jelentőségét. Végezetül a köztársasági államforma is kedvezően hatott”.35 Paul Hindenburg birodalmi elnökké választása jó benyomást tett a dél-amerikaiakra. Németország latin-amerikai gazdasági pozícióit illetően kedvező benyomásai voltak a német admirálisnak. Sőt úgy vélte, hogy a német kereskedő 1925-re többé-kevésbé visszaszerezte azt a pozíciót, mint amivel a háború előtt rendelkezett. Az egyik legnagyobb hátránynak a dél-amerikai piacon azt tartotta, hogy az észak-amerikaiak és angolok hosszú lejáratú hitelekkel segítik elő exportjukat, míg ezt Németország nem teheti. Az admirális úgy vélte, hogy a zászlócsere negatívan hatott Németország dél-amerikai pozícióira. Nem csak a külföldön élő birodalmi németekre, hanem a német származású latin-amerikaiakra is kedvezőtlenül hatott a régi fekete-fehér-vörös zászló lecserélése. „Számukra ez kötelék, amely összeköti őket a szülőfölddel, s egyúttal a valamikori politikai és gazdasági nagyság büszke szimbóluma.”36 Behncke azt tapasztalta, hogy a németeknek csak egy kis csoportja, a háború után kivándoroltak éltetik a fekete-vörös-arany köztársasági zászlót, a többség ellene van. Behncke úgy vélte, hogy nagy hátrányokkal jár Németországra nézve, ha külföldön két zászlót használnak. Ez a kettősség állandóan vitákhoz vezet a német kolóniákon belül, valamint a kolóniák és a birodalmi külképviseletek között. Behncke szerint Németországban nincsenek igazán tisztában azzal, hogy az újjáépítés során Németország mennyi segítséget kapott a külföldi németségtől, amely nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Németország tekintélye külföldön rövid idő alatt ismét magasra emelkedett. (Lásd: 2. ábra) Éppen ezért Behncke úgy vélte, hogy a külföldi németek igényei iránt Németországban előzékenynek kell lenni, már csak azért is, mert a külföldön élő németség, mely az összes németség mintegy harmadát jelenti, tapasztalatai szerint többségében a fekete-fehér-piros színek mellett tart ki.37 Behncke úgy vélte, hogy a külföldi németség megtartásának és kulturális befolyása növelésének kulcskérdése a német iskola. „Ezen áll vagy bukik a németség sorsa.”38 A Dél-Amerikában tevékenykedő iskoláknak kettős feladata van: 1. A dél-amerikai németek megtartása szokásaikban, nyelvükben, tradíciójukban, kultúrájukban. 2. A dél-amerikai lakosság körében a német nyelv, kultúra, tudomány iránti szimpátia növelése. Lehetőség szerint minél több dél-amerikai járjon német iskolába. „Akit német szellemben nevelnek, az Németország barátja marad és a későbbiek során üzleti és szellemi kapcsolatokat fog keresni Uo. 19. o. Uo. 25. o. 37 Behncke a chilei németek számát mintegy 30-40 ezer főre, míg a Buenos Airesben élő németek számát 40-50 ezer főre becsülte, de hangsúlyozta, a kint élő németek között nincs igazi összetartás. Német kivándorlók száma Közép- és Dél-Amerikába 1920–1925 között. 35 36
Tengerentúli kivándorlás összesen 1920 9.194 1921 24.135 1922 36.527 1923 115.416 1924 59.107 1925 62.828 BEHNCKE: i. m. 26. o. 38 Uo. 33. o. Év
Kivándorlás Közép-Amerikába 289 (3,2%) 1007 (4,2%) 253 (80,7%) 408 (0,4%) 723 (1,2%) 766 (1,2%)
Kivándorlás Dél-Amerikába 7.464 (81,1%) 12.884 (53,4%) 10.987 (30,0%) 20.293 (17,6%) 31.033 (52,6%) 11.180 (17,8%)
ci r k á ló dél - a m er i k a i k i k épző körútja i na k elők észítése
Forrás: BAMA E IVa 22/527
2. ábra A német kivándorlás fő irányai a tengerentúlra a 19. század közepétől 1925-ig.
ta
M in
A B er lin 35
36
A B er lin
ci r k á ló k ét lati n - a m er i k a i k i k épző körútja
M in
ta
velünk.” A német iskola így nemcsak kulturális, hanem egyúttal kiemelkedően fontos gyakorlati szerepet is vállal „gazdasági és üzleti céljainkat” illetően. A ráfordítás, amit a német iskolák igényelnek, idővel kifizetődik: „Ez a legjobb és legbiztosabb propagandaeszköz. Az a munka, amit a fiataloknál elkezdünk, hosszú távon mindig a leghatásosabb.”39 Behncke legfontosabb tanácsai közé tartozott, hogy a német kulturális befolyásnak sokkal nagyobb befolyást kell elérnie Dél-Amerikában, mint ami eddig volt, azért, hogy ellensúlyozzák azt az erős befolyást, amely éppen Franciaország rendelkezik. „Az Egyesült Államok is komolyan munkálkodik ebben a vonatkozásban… A német tudós és a német szakember Dél-Amerikában általában jó hírnévnek örvend. Lehetőség szerint minél több ilyen ember menjen Dél-Amerikába, mivel ez gazdaságunk érdekében áll. Feltétlenül szükséges a külföldön élő németség erős egységfrontba történő összefogása.”40 A német admirális összbenyomását a jövőre nézve úgy foglalta össze, hogy „az ibero-amerikai országokban számunkra, a németség számára kedvező a helyzet. Minél gyengébbek erőink most, annál inkább világosan kell látnunk azt, hogy a világ mely térségeiben van a legjobb esélyünk a sikerre… Most, amikor politikailag hatalom nélküliek lettünk, a kulturális munkának számunkra nagy jelentősége van. … Egy ilyen tervszerű munka nemcsak a németség kulturális tekintélyének és pozíciójának emeléséhez járul hozzá, hanem egyúttal gazdaságunk erősítéséhez is, amely a hatalom alapját képezi, s amely most hiányzik, és amely nélkül semmilyen politikát nem lehet folytatni”.41 Behncke admirális számára világos volt, hogy a Dawes-terv után megnőttek a német gazdaság exportpiacok iránti szükségletei, és minden módon segíteni kellett az exportra termelő iparágak piacra jutási lehetőségeit. Európán kívül különösen a latin-amerikai országokat tekintette jövőbeni potenciális nagy piacoknak. Egyéves latin-amerikai körútjának tapasztalatai alapján, 1927. június 8-án írt memorandumában Wilhelm Marx kancellárnak a következőket írta: „Még ha természetszerűleg az európai kérdések állnak közelebb hozzánk, és azok a meghatározók, mégiscsak nagy fontossággal bír számunkra, hogy a távolabb fekvő világpolitikai és világgazdasági kapcsolatainkat minden eszközzel támogassuk.”42 Behncke admirális 1925 és 1927 között hosszabb időt töltött Kínában és Japánban is. Útjai „a haditengerészet által tervezett iskolacirkálók külföldi útjainak előkészítését jelentették”.43 Távoli világrészeken tett utazásait pénzügyileg elsődlegesen a Hansa kereskedelmi Uo. 34. o. Uo. 44. o. 41 Uo. 51. o. 42 Idézi: Rinke, Stefan: „Der letzte freie Kontinent”. Deutsche Lateinamerikapolitik im Zeichen transnationaler Beziehungen, 1918–1933. Band 1–2. HISTORAMERICANA. Herausgegeben von Hans-Joachim König und Stefan Rinke. Verlag Hans-Dieter Heinz, Akademischer Verlag, Stuttgart, 1996. I. k. 246. o.; 1928. november 18-án a Marineleitung Groener hadügyminiszter számára beszédtervezetet készített, melyben a távoli vizekre is elvezető külföldi kiképzőcirkáló hasznosságát indokolták. „A külföldi szolgálat a leghatásosabb eszköze a nemzetközi kapcsolatok újjáépítésének és ápolásának, a diplomáciai képviseleteink pozíciói erősítésének, a külföld bizalmának erősítése a német újra-felemelkedéshez, a háborús bűnösség elleni küzdelemhez, a külföldön élő németség megerősítéséhez és összetartozásához, valamint a kereskedelmi kapcsolatok kiépítéséhez. Idézi: Dülffer: Weimar, Hitler… i. m. 62. o. 43 Behncke a harmincas évek közepén a Német–Japán Társaság, valamint a Japán Intézet elnökeként nagy szerepet játszott a japán–német kapcsolatok intenzívebbé válásában. Munkásságát japán részről is több kitüntetéssel ismerték el. Meghatározó háttérmunkálatokat végzett a Berlin–Tokio közti katonai, haditengerészeti, politikai 39 40
A B er lin
ci r k á ló dél - a m er i k a i k i k épző körútja i na k elők észítése
37
körök támogatták. Bár az admirális útjai mindenütt privát jellegűek voltak, de miután korábban a Reichsmarine elsőszámú embere volt, a legtöbb meglátogatott államban hivatalosan üdvözölték és fogadták. „Számos politikai kapcsolatot létesített. A külföldi németség egyik legfontosabb támogatójává vált.”44 Külföldi személyiségekkel való találkozásai során egyik feladatának tekintette, hogy enyhítse a Németországgal szembeni antant-propagandát. Behncke a Reichsmarine, illetve a Reichswehrministerium támogatásával további nagy utazásokat tett az Amerikai Egyesült Államokban és a Szovjetunióban is. Különösen nagy érdeklődéssel tanulmányozta a német tengerentúli kereskedelem lehetőségeit, összehasonlította más ipari nemzetek export-import-pozícióival. Meggyőződése volt, hogy amennyiben Németország tengerentúli, a távoli piacokkal való kereskedelmi kapcsolatai erősödnek, és statisztikailag is markánssá válnak, úgy ez a tény ösztönzőleg fog hatni az áruforgalom lebonyolításában érdekelt kereskedelmi hajóépítésre is ez. Ezáltal biztosnak vélte, hogy a kereskedelmi tengerészet mellett szükségszerűen meg kell erősödnie a haditengerészetnek is. Meggyőződése volt, hogy a német haditengerészet a kereskedelmi tengerészettel, a német export-kereskedelemmel és importüzletekkel együtt, azzal szoros összefüggésben fejlődik.45
ta
1.1.2. A Berlin cirkáló közép-amerikai kiképző útja (1924. 11. – 1925. 03.)
M in
A Marineleitung-nak a Reichsmarine jövőbeni feladatait szem előtt tartó „újra felemelkedési programját”46 Paul Behncke admirális dolgozta ki. E szerint a versailles-i szerződésben meghatározott tizenötezer fős német haditengerészet megmaradt hajóegységeinek nem szabad bezárkóznia a Balti- és Északi-tengerre.47 Az alaposan átgondolt és előkészített kiképzési program értelmében a vesztes háború után 1924–1925 fordulóján került sor először arra, hogy a Reichsmarine egyik hajóegysége elhagyta az európai vizeket. A még 1905-ben szolgálatba állított alig 4 ezer tonnás s már korszerűtlennek számító Berlin kiképző cirkáló a weimari Németország hadilobogóját a Karib-medencében fekvő nyugat-indiai szigetvilág és a Mexikói-öböl mentén elterülő – Washington diplomáciai nyomása ellenére az I. világháborúban semlegességüket mindvégig fenntartó – latin-amerikai országok, így Venezuela, Kolumbia, és Mexikó kikötőiben kívánta felmutatni. (Lásd: 3. ábra) Az első Európán kívüli hajóút több vonatkozásban is tesztértékű volt a weimari Németország haditengerészeti vezetése és a német külpolitika számára. Elsősorban a még nem is olyan régen háborús ellenfélnek számító Washington, és mindenekelőtt az US Navy reakcióit kellett figyelembe venni, hiszen a Karib-térség már az I. világháború előtt is, de még inkább utána, kiváltképp a Panama-csatorna megépítése következtében, az Amerikai Egyesült Álkapcsolatok kiépítésében, melyek végül is az Antikomintern Paktum aláírásában, majd a Háromhatalmi Egyezmény aláírásában öltöttek testet. Prentzel: i. m. 424–425. o. 44 Prentzel: i. m. 425. o. 45 Dülffer: Weimar, Hitler… i. m. 53. o. 46 „… es muß hinaus auf die Ozeane und ins Ausland.” Behncke: Auslandreisen i. m.; Rahn, Werner: Planung und Durchführung der Auslandsreisen. IN: Rahn: i. m. 47 Lásd a monográfia 1.4.4. A cirkálóháború elmélete és gyakorlata. Az I. világháború tapasztalatainak kiértékelése… című alfejezetét.
