Biró Lajos emlékezete

Biró Lajos emlékezete 150 éve született Biró Lajos, akiben a Magyar Természettudományi Múzeum egyik legeredményesebb zoológus gyűjtőjét, egyik legszorgalmasabb és legszerényebb munkatársát kell számon tartsa. A néprajz tudománya is sokat köszönhet neki, erről a Néprajzi Múzeum tanúskodhat. Végül a Természet Világa is úgy őrzi emlékét, mint egy rendkívül népszerű, nagy hatású szerzőjéét – még Természettudományi Közlöny korából. Ha emléke, munkássága, hagyatéka előtt akarunk tisztelegni, nem is annyira életútját kell ismertetnünk, mert több regényes életrajz is megjelent róla. Érdemes számba venni, hogy mit jelentett akkor és mit jelent ma nekünk Biró Lajos és életműve. Egy kalandos pályaív Kisgyermek korától a vándorlás jutott osztályrészéül. A Szilágyságban, Tasnádon született 1856. augusztus 28-án, szegény család gyermekeként. Édesapja asztalos volt. A természet tanulmányozása iránti hajlandósága már a helyi református iskolában megmutatkozott, s a Zilahi kollégiumban, ahová ösztöndíjasként került, tovább csiszolódott tudása. Debrecenben tanult teológiát, emellett természetrajzot, de tanulmányait nem fejezte be. Már ekkor készült arra, hogy egyszer majd, talán misszionáriusként, távoli, egzotikus tájakon végezzen kutatóés gyűjtő munkát. Sárospatakon, Pesten keresett magának megélhetést, házitanítói állást, és Kecskeméten lett a református gimnázium természetrajz-tanára. Későbbi pályája megértéséhez feltétlenül meg kell említeni, hogy 1881-től részt vett – Herman Ottóval együtt – a fillokszéra elleni küzdelemben, amit a múzeumban később meghatározó karriert befutó Horváth Géza vezetett. Horváth orvosi diplomával rendelkezvén orvosi hivatásából tartotta el magát pályakezdő korában, és emellett rovarászott, amíg érdemei alapján meg nem hívták az Európába behurcolt, és itt iszonyatos károkat okozó fillokszéra (Viteus vitifolii, ez egy eredetileg Phylloxera nevű levéltetűfaj) elleni védekezés tudományos alapjainak kidolgozására. Megalapította a Phylloxera Kísérleti Állomást, és ide vette fel Biró Lajost, akinek az országot kellett járnia, kutatni és felvilágostó munkát végezni. Remek didaktikus stílusa, meggyőzőkészsége ekkor már jelentkezett és csiszolódott, és hozzájárult hatásos tevékenységéhez. Szüksége volt rá, hiszen sokszor arról kellett meggyőznie a szőlőbirtokosokat, hogy még az a jobb, ha kivágják szőlleiket (hasonlóan ahhoz, ahogy ma kell elpusztítani ezerszámra a baromfit, ha a madárinfluenza gyanúja felmerül). Állítólag Horváth már ekkor féltékeny lett volna rá… ami azért hihető nehezen, mert ekkor a diploma

nélküli Birónak néhány cikke jelent még csak meg, ő pedig túl volt a Magyarország bodobácsféléinek magánrajza c. monográfián, ami nemzetközi elismertséget hozott neki, s íme meghívták e nagy jelentőségű munka vezetőjének. Valamiféle feszültség azért volt köztük - erről szólnak a krónikások - ami megmaradt akkor is, amikor Horváth Géza már az Állatár igazgatója volt, s az európai szőlők megmentése terén kifejtett alapvető érdemeiért sora kapta a külföldi kitüntetéseket (14 országból – a mai napig őt tekinthetjük ezen a téren a legsikeresebbnek). Biró pedig azalatt a világ túlsó felén küzdve a maláriával és a nélkülözésekkel küldte haza élvezetes élménybeszámolóit. Ezek egy része megjelent nyomtatásban, sok a Természettudományi Közlöny-ben, a Természetrajzi Füzetek-ben. A magyar közvélemény tudomást szerzett a nélkülöző tudósról, gyűjtést indítottak, vagy egyévnyi tartózkodásának költsége jött így össze. Egyelőre még fiatal emberként azonban, Biró többek között azzal tartotta el magát Pesten, hogy oktatási célokra rovargyűjteményeket készített. Egy a hazai bogarakat bemutató dobozában a mimikri jelenségére külön kis életképet állított össze: a talajdarabkán két futrinka van, de szinte csak egy látható! Kifinomult módszerei, gyakorlata, türelme hozzájárult, hogy olyan jó állapotban megőrzött anyagokat tudott hazaküldeni közel hét éves, nagy utazásáról. Az apró rovarok tanulmányozásáról Amikor a Magyar Természettudományi Múzeum 200 éves jubileumát ünnepelte, a Természet Világa egy különszámot jelentetett meg. Ebben, saját írásainak szórakoztató és tanulságos részleteit felhasználva, már jellemeztük sok irányban megmutatkozó, és kudarcot nem ismerő, kreatív gyűjtő tevékenységét (Vásárhelyi, 2002). Ha körbesétálunk a Természettudományi Múzeum Állattárnak néhány rovargyűjteményében, az úgynevezett „exota”-anyagokban újra és újra olyan példányokra bukkanunk, melyeket Biró Lajos gyűjtött. A rovarokat hagyományosan ún. rovartűre tűzzük. Ez a gombostűnél karcsúbb, hosszabb, hegyesebb és (ma már) rozsdamentes. A rovarpéldány alatt kis cédulák vannak, melyeken a gyűjtés helye, ideje, a gyűjtő személye, esetleg néhány további információ található. Ezek azok az információk, amelyekkel egy közönséges hangya is különbbé válik a fű közt mászkáló társainál, s a kulturális örökség részévé válik. (Egy UNESCO definició szerint kultúra az, amit az ember a természethez hozzátesz – nos ezt akár szó szerint is vehetjük a természetrajzi múzeumokban őrzött tárgyakra és a hozzájuk társuló információra vonatkozóan.) Lejjebb van az a kis cédula, amelyre az állat latin nevét írja az, aki képes

megnevezni. (Talán furcsa, de nincs a világon minden fajnak ismerője. Olyan sok faj él a Földön, és olyan kevés fajt tud egy-egy személy „kézben tartani”, hogy minden időben van sok „fehér folt”, olyan élőlénycsoport, melynek épp nincs aktív művelője.) Ha az illető példány egy addig ismeretlen faj példánya, azt megjelölik, általában piros színű cédulára írják fel a nevét. Nos a Biró anyagban igen gyakori a piros cédulás példány. Több mint 200 000 hazaküldött és a múzeumba bekerült példányából több mint 2000 a tudományra új fajt írtak le. Voltak köztük fantasztikusan szép, hatalmas pillangók, mint a képen látható, melyet Madarász Gyula festett le, és voltak apró, jellegtelennek tűnő állatkák, hangyák, fürkészdarazsak, legyecskék, apró poloskák is. Utóbbiak ismerete ugyanolyan fontos, szerepük nagyobb tömegük miatt még fontosabb lehet az életközösségekben. És ne higgyük, hogy nem kínálnak rengeteg szépséget annak, aki lupe vagy mikroszkóp alatt tanulmányozza őket. Morfológiai érdekességeik ugyanúgy tükrözik az élőhelyhez, az életmódhoz való alkalmazkodás megannyi példáját, mint a madarak, emlősök esetében. Vegyük pl. a nyílt tenger felületén élő egyetlen rovarcsoportot, a tengeri molnárkákat. Biró gyűjtötte példányuk a mi molnárkánkhoz hasonló, de apró, kövérkés. Hamvas testéről lepereg a víz, ha átcsapna rajta a hullám. Sohasem jön ki a partra, hosszú lábaival szökellésszerűen halad a víz felületén. Csendesebb életet él sok édesvízi rokona, például azok a vízicsúszkák, amelyek középső lábfejéből a képen látható kialakult, legyező módjára kinyitható evező alakult. Ha az állat a víz felületén siklik (hátulsó lábain, mintha azok vizisítalpak lennének), igen hatékonyak ezek az evezők. Útban volnának viszont, amikor az iszapos partra jön ki gazdájuk, s ezért jól jön neki, hogy összecsukhatja a szerkezetet, s behúzhatja a lábfejen lévő hosszúkás mélyedésbe. Ez a szerkezet így, nagyban nem használható, a szárak között átáramlana a víz. De a mi rovarunk testhossza nincs 2,5 milliméter, lábfeje a milliméter töredéke, ezért itt már érvényesül a víz felületi feszültsége következtében fellépő jelenség, vízhártya adja e parányi evező lapátjának lemezét. Ezzel a két példával talán sikerült elég elismerést szereznünk a parányi élőlények tanulmányozásának ahhoz, hogy Biró szenvedélyes ám nem látványos tevékenységét is elfogadtassuk általa. A Természettudományi Múzeum Bogárgyűjteményének különleges anyaga éppen a korhadékból, avarból kirostált parányi bogártömeg lett, melyből százával írták le az új fajokat. „Egzotikus bogárgyűjteményünk kétségkívül legértékesebb része az a közel 30 000 példányból álló anyag, amit Biró Lajos 1896 és 1902 között a hajdani Német Új-Guinea területén gyűjtött.” – írta erről Kaszab Zoltán a gyűjtemény történetét feldolgozó kéziratában.

Egy úttörő etnográfus Negyven éves kora körül sok férfi számot vet addigi életével, előfordul az is, hogy ilyenkor valaki életformát vált, új tevékenységet kezd el. Ez az ún. „életközépi fordulat” Birót látszólag kétszeresen is elérte ebben az életkorban. Szakítva addigi életével, egyetlen igazi vagyontárgyát, rovargyűjteményét eladva annak az árából megvette a hajójegyet Új-Guineába – csak odaútra. Rovarászként ment ki, hüllőket és madarakat is nagy számban küldött Magyarországra, haza azonban már mint néprajzkutató is érkezett. Első találkozásai a bennszülöttekkel megerősítették abban a meggyőződésében, hogy egy gyorsan eltűnő kultúra megismerése, megőrzése érdekében idejének egy részét érdemes erre áldoznia. „Az igaz, hogy eddig zoológusnak indultam, azzal a céllal jöttem ide is, de hát itten mégis a legérdekesebb élőlény az ember.” „Minden összefügg – írta naplójába – mindent gyűjtök, ami a kezem ügyébe kerül, még szavakat is.” A szavakat először magyar fonetika szerint jegyezte le, majd készített ábécét is hozzájuk. Nem volt példa nélküli ez a váltás. Volt a Nemzeti Múzeumnak egy korábbi nagy zoológus gyűjtője, Xántus János, aki a Távol-Keleten utazva rácsodálkozott az idegen kultúrák megannyi érdekességére, különleges eszközére, dísztárgyára, anyagára, s azokat is elkezdte gyűjteni. (Utazásáról néhány érdekes dokumentumot a Természet Világa 2003 augusztusi számában mutattunk be.) Amikor hazatért, a múzeum 1871-ben kiállította a sok keleti érdekességet egyetlen zsúfolásig töltött teremben s ez olyan nagy sikert aratott, hogy a Nemzeti Múzeum létrehozta Néprajzi Tárát, s annak vezetőjévé, „őrévé” Xántust tette meg. Herman Ottó is a zoológiát váltotta fel etnográfiára. Biró számára is kettős feladat jutott: a paradicsomi állapotok között mennél több érdekes, új állatot gyűjteni hazája múzeumának, s mennél többet begyűjtve megismerni, megmenteni a már akkor pusztulófélben lévő kőkorszaki kultúrából. Amikor az európaiak által jobban befolyásolt területeken gyűjtött: leletmentést végzett a gyorsan eltűnő kultúrákban. Ha meg szinte érintetlen területen járt, épp az érintetlenség emelte gyűjtéseinek értékét. Jankó János 1 szerint alig egy évtizede ismerte meg a sziget lakossága a fémeket, s máris ezt jegyezhette fel Biró Lajos: „Nekem a kőbaltával dolgozást még nem volt alkalmam látni. Friedrich-Wilhelmshafenben és környékén már kapni sem lehet, Berlinhafenben sincs már írmagnak való sem; Taravájban még lehet szerezni, mert

1

„Alig vettük Fenichel halálának hírét s alig rótta le iránta a M. Kir. Természettudományi Társulat a kegyelet adóját, egy magyar természettudós már is, és ismét azzal a határozott tervvel kereste fel a M. N. Múzeumot, hogy Német-Uj-Guineába megy természet- és néprajzi kutatások céljából. Biró Lajos tanár, kit a hazai zoológia kiváló észlelőnek ismer, volt az új vállalkozó. …Biró Lajos 1985. November havában Uj-Guineába utazott;

a bennszülöttek hordják oda eladni, de a közel környéken már sehol sem használják.” (Biró, 1899). Néprajzi gyűjtéseiben is alapos volt, igyekezett mindenféle törzs, falu mindenféle eszközét megszerezni, s részletesen leírni a tárgy nevét vagy neveit, a használatát, készítését. Hatezer példányra rúg Új-Guineáról és a Bismarck-szigetekről hazaküldött gyűjteménye. Számos fotográfiával dokumentálta anyagát, illetve rögzítette a hétköznapok és ünnepek eseményeit, a karaktereket. Ahogy érkeztek haza a kincsek, Jankó János (ő volt már ekkor a Néprajzi Tár őre) összerendezte a tárgyak ábráit és Biró mellékelt leírásait, s ezeket kétnyelvű (magyar és német) kötetekben adta ki. Biró Európa-szerte ismert néprajzkutatóvá lett távollétében, akinek vetített képes előadásait (fekete-fehér diáit is őrizzük) Európa-szerte szívesen hallgatták egy időben. Mintegy száz olyan cikke jelent meg a két könyvön kívül, amelyekben néprajzi jellegű adatok, leírások is vannak. Nem akarom magam a néprajz tudományába ártani, de két mai kommentárt (ha úgy tetszik állásfoglalást) hozzá kell fűzni ehhez a gyűjtési eredményhez. Az egyik a fotókra vonatkozik. Ma egyre többet beszélünk a fotográfusok felelősségéről. Saját „vadászzsákmányaik” illetve a tudomány érdekében lődöznek jobbra-balra, s nem törődnek azzal, milyen hiedelmeket, szokásokat, tabukat dúlnak fel azzal, hogy valakinek a képét létrehozzák, birtokolják. A gyarmatosítás korában kétkedés nélkül elfogadtuk, hogy nekünk európaiaknak - akik kulturálisan olyan szinten állunk, hogy más földrészek kulturális szokásainak megismerésére, megőrzésére vállalkozhatunk -, jogunk van ehhez. Vajjon mai eszünkkel és erkölcsi érzékünkkel kell megítélnünk Biró akkori gyakorlatát? Ő is, modelljei is rég a földben nyugszanak, nem ártanak már nekik azok a képek, amelyek róluk készültek. Saját leírásaiból úgy tűnik, hogy – bár a pápuák kelletlenkedtek néha - akkor sem okoztak ezek komoly problémát (mint okoztak például egyetemista koromban Taskentben a muzulmán üzbégekről készült diák). Viszont ma az értő szem számára sok mindent elárulnak a mára épp az európai kultúra térhódítása nyomán jelentősen megváltozott kultúrák akkori, majdnem érintetlen állapotáról – ráadásul Biró törekvésének eredményeképpen sok természetes és nem beállított kép készült. S a Birók, Xántusok, Széchenyi Bélák, Teleki Sámuelek, Magyar Lászlók, Zichy Jenők, Kittenberger Kálmánok és sok más társuk Magyarországot a kiegyezés után azon nemzetek sorába emelte, amelyek saját országhatárukon túl is folytattak felfedező, leíró tevékenységet, hozzájárultak a Föld megismeréséhez. Ezt a megtisztelő hagyományt folytatták a zoológiában Kaszab Zoltán, Balogh János és folytatják a maiak is.

immár három év óta a német gyarmaton tartózkodik és gyűjt a M. N. Múzeum számára. Állattani gyűjtéseinek eredményei már is meglepőek…” Jankó, in Biró, 1899)

A másik etnográfiai megfontolás a hazahozott néprajzi, sokszor kultikus tárgyakra vonatkozik. Pár évtizede folyik már a vita a nemzetközi muzeológiai irodalomban, hogy mi mindent kell visszaszolgáltatni azoknak az országoknak, ahonnan a „fehérek” korábban gátlástalanul hoztak haza mindent. A mi jogrendünk szerint különbséget kell és lehet tenni aközött, hogy valaki valamit rablás, becsapás árán, vagy csereként, vásárlás révén szerez, ám esetleg nem is könnyű meghúzni a határvonalat akkor, ha konkrét esetről van szó. Itt van például az a szakáll, amit Biró egy fél csomag dohányért vett (vágatott le egy bennszülöttel), magáért a befont szakállért és a benne esetleg rejtőző parazitákért (Vásárhelyi, 2002). Nem ítélhetjük meg a csereértékeket, nem tudjuk megmondani az a dohány „üveggyöngy” volt-e vagy sem, mindenesetre akkor becsületes alkunak tetszett, s több tényből következtethetünk arra, hogy Biró nem élt vissza a bennszülöttek naivitásával. Az egyik az lehet, hogy tulajdonképpen haja szála sem görbült a hat év alatt, amíg közöttük forgolódott. Három (más adatok szerint négy) felesége is volt ott az idők során. A bennszülöttek becenevet is ráakasztottak hát csak nem haragudtak olyan nagyon rá! (A Tivud támol, lásd 300 gyöngyszem: www.mttm.hu). A másik tény, hogy Biró minden sorából – egészséges humorral fűszerezett ugyan, de – humanizmus árad, s a rengeteg energia, amit megfigyeléseire, gyűjtéseire, leírásaira áldozott, a megismerni vágyást és nem a bírvágyat tükrözi. „A bennszülöttek tarisznyájában gyakran szoktam kaparászni, szemügyre véve minden apróságaikat, a mit ők különben rossz néven nem vesznek, sőt mulatságosnak találják az európai kandiságát.” Ha maradtak volna is kételyeim a tekintetben, hogy hogyan értékeljem a mai muzeológiai megfontolások fényében Biró korai tevékenységét, szertefoszlottak akkor, amikor az Interneten rábukkantam a www.NewGuineaArt.com vagy a www.TribalArtifacts.com honlapokra, amelyeken ezerszámra (!) kínálják az Új-Guineáról származó, eredetinek tartott maszkokat és egyéb „dísztárgyakat”. Ezeket egy amerikai család néhány tagja gyűjtötte az utóbbi évtizedekben, ők csináltak belőle bizniszt. Tessék csak tessék, lehet online vásárolni! 75 dollárért Észak-Amerikában még ingyenesen házhoz is szállítják az olyan maszkot, amilyenért Biró napokon át gyalogolva, betegeskedve, az őserdőben utat keresve ment, s amelyet részletes leírásokkal, aprólékosan konzerválva és csomagolva hajón küldött haza, hogy itthon megjelenjen leírásuk. Nem gondolta volna, hogy ezzel is, hogy könnyebb lett az utódok dolga, akik üzletet akarnak csinálni belőle. Arra viszont igenis gondolt, hogy a már akkor rohamosan gyarapodó helyi hamisítványokat, a kereskedelmi célból készített „gagyi” kőbaltákat, halotti maszkokat akkor lehet csak majd megkülönböztetni az igaziaktól, ha elegendő mennyiségű hiteles tárgy kerül be szakértő múzeumokba. Észlelte azt is, hogy az ősi

vallás tárgyai a természetesnél gyorsabban tűnnek el, mert a misszionáriusok igyekeznek minden felszámolni, s a kultikus tárgyakat megsemmisíteni. Vajon ha Biró nem zoológusként, hanem hittérítőként érkezik ide, mint tervezte ifjan, leírta volna-e a következő megrázó sorokat? „Mennyire nem olyan a természeti ember, a ‘vadember’, mint a hogy odahaza elgondoljuk! Milyen hamisan, mondhatni otrombán ítéljük meg a kőkorszakbeli ember műveltségét, erkölcsét és tehetségeit, s bennök saját őseinket! Leszállítjuk őket az állatiság színvonalára, hogy magunkat annál magasabban állóknak láthassuk! Kicsiny társadalmuk minden elméletet megcsúfol, mert van köztök erkölcs és szeretet vallás nélkül, rend és béke törvények és rendőrség nélkül, szabadság őrök nélkül. Az emberiség tragikuma, hogy a kõkorszakbeli ember bír mindazzal és sejtelme sincs róla, a mi társadalmunk pedig ismeri annak mivoltát a legkisebb részletekig, mikor már csak a neve maradt meg belőle.” (Biró, 1899) A Biró anyag sorsáról Elragadtatott arcokat világítanak meg a tűzijáték fényes szikrái, ahogy felfelé ívelve szétrobbannak. Aztán lassan kihunynak, s a fekete részecskék hullanak lassan lefelé, észrevétlenül, miközben újabb sziporkázó fények vonják magukra a publikum tekintetét. Így merült a feledésbe Biró személye nem is olyan sokkal hazaérkezése, a hangos ünneplések után, miután az Etnográfiai és a Rovartani Társaságok tiszteletbeli tagjuknak választották. Ma már nem tudjuk megítélni, de értjük, ha talán nem volt könnyű új státuszt kreálni neki. Nem volt megfelelő végzettsége sem. Mindenesetre be kellett érnie egy tiszteletbeli múzeumi őr titulussal, s megkezdte az általa hazaküldött rovaranyag saját kezű gondozását. Az anyag egy része már sokkal hamarabb specialistákhoz került. Rengeteg hangyát gyűjtött például. Akkoriban két jeles európai tudós is foglalkozott hangyákkal, August Forel Genfben és Carlo Emery Genovában. Azonnal e jeles „szakférfiakhoz” küldte a könnyen kiválogatható hangyákat, s ők a kilencvenes évek végén már megjelenő közleményeikben új fajok tucatjait írták le Új-Guineából, majd az anyagot küldték tovább Budapestre. Biró maga egyetlen fajt sem írt le később ebből az anyagból 2 . Az új fajokat jelző (piros cédulás) tipuspéldányok viszont ma is megtalálhatók a múzeum Állattárában, a Hártyásszárnyúak gyűjteményében az összesen vagy 100 000 Biró példány között. (Ezek egy része későbbi törökországi, bulgáriai, tuniszi gyűjtőútjairól származik. Parányi darazsak, az ún. fémfürkészek gyűjteményét

2

Csősz Sándor gyűjteményvezető szíves közléséből.

rendezte, gyarapította csendes, szívós munkával. Szeretett volna, készült nagyon, de sohasem jutott vissza az imádott trópusokra.) Többet kellett várniuk a feldolgozásra az olyan csoportokba tartozó példányoknak, amelyeknek nem volt Biró korában Magyarországon, vagy másutt sem szakértője. A könnyen kiválogatható Aneurus kéregpoloskákat például Horváth 1914-ben elküldte Helsinkibe Bergrothnak, aki épp befejezte e csoport revízióját, s pótlólagosan még leírt az anyagból egy fajt, amit a gyűjtő iránti tiszteletből bironis-nak nevezett el. Biró az avarból különös, lárvának tetsző kéregpoloskákat is kirostált. Ezekről azonban akkor még senki sem tudta, hogy másodlagosan szárnyatlan, kifejlett példányok. E problémásabb kéregpoloskákat csak az ötvenes években, Biró és Horváth halála után jó két évtizeddel jutatta a poloska gyűjtemény akkori őre, Soós Árpád Amerikába Nicolas Kormilevhez, aki tiszteletéül nemcsak két fajt, de egy nemet is elnevezett a gyűjtőről 3 . Ebben a nemben újabb két évtizeddel később Balogh János Új-guineai gyűjtéseiből is előkerült új faj, mely épp az amerikai tudós tiszteletére a Biroana kormilevi nevet kapta. Így őrizzük jeles elődeink emlékét, amint a csillagászok is teszik a maguk új felfedezései során a névadáskor. Kormilev egyébként ugyanekkor dolgozta fel Xántus Jánosnak az 1860-as évek végén a Távol-Keleten gyűjtött, 9 évtizedes anyagát is! Biró csipkéspoloskái is csak az ötvenes években kerültek specialistához és ők is illusztris társaságban. A szintén amerikai tudós, Carl Drake dolgozta fel őket Kittenberger Kálmántól Afrikából származó, akkoriban öt évtizede erre váró példányokkal együtt. (Amerikai tudósok dolgoztak magyar anyagokon az ötvenes években? Örömmel vehetjük tudomásul, hogy a hidegháború fegyverei nem hallgattatták el a múzsákat!) Nem véletlenül időztünk el e régi történetek mellett. Ezek a híres gyűjtők, s az anyaguk példája talán bepillantást enged a múzeumokban folyó munka természetébe, és kétségbeejtő lassúságába, aminek sajnos jó oka van. A világon becslések szerint legalább 10 millió faj él együtt, s Linné óta, azaz 250 éve még 2 milliót sem sikerült azonosítani, leírni 4 . Elképesztő az élővilág sokfélesége (a biodiverzitás). Az emberiség úgy keveredett bele a jelenlegi biodiverzitás-krízisbe, hogy nagyon kevés fogalma van a diverzitás igazi mértékéről, konkrét megjelenéséről. Az 1992-es Riói Konferencia óta az ezzel foglalkozó tudósok újra és újra elmondják, milyen fontos volna megsokszorozni erőfeszítéseinket az élővilág sokféleségének 3

„…Biró úrnak ajánlom, aki rendkívüli rovartani anyagot gyűjtött, elsősorban Új-Guineán.” Biró ehhez 2000 fajjal járult hozzá. A budapesti múzeum Állatárában 50 000 faj tipusanyagát őrizzük. Ez az ismert állatfajok mintegy 3 %-a, ami már jelentős arány. Hiszen Magyarország lélekszáma alig több, mint az emberiségének 1 ezreléke. Mivel a sokféleség zöme a harmadik világban él, ahol az emberiség zöme is, megkockáztatjuk ezt a szemléletes összehasonlítást. 4

megismerése, fenntartása érdekében, de ezzel kapcsolatban kutatói összefogások, hatékonyabb munkavégzésre való szervezkedések történtek csak. És töredéke sem érkezik annak a támogatásnak, amit ez a heroikus munka megkíván. Nem tudjuk, mi hullik ki a kezünkből egy-egy eltűnő fajjal, bármily értékeket hordozzon is az a genetikai állomány, organizmus vagy életforma az emberiség számára. Mintha egy lexikon lapjait tépnénk ki, olvasatlanul, nem tudva, mikor szorulunk rá a használatára. Gerinces állatok esetében akkor fogadják el, hogy egy faj kipusztult, ha ötven éve nem láttak belőle élő példányt. Biró fajainak jó részét száz éve sem gyűjtötte más, de rovarok esetében nem mondjuk ki olyan könnyen a szomorú ítéletet. Joggal feltételezzük, hogy a Biró által hazahozott fajoknak egy része is kipusztult már élőhelyéről, ami talán meg sincs már, mert rizsültetvény vagy autópálya van a helyén. Márpedig a trópusi fajok gyakran kis elterjedési területűek, tehát valószínűsíthető, hogy a Földről is eltűnt ezeknek a fajoknak egy része. 5 Az egyetlen hely tehát a Földön, ahol ezeket a lényeket még tanulmányozni lehet: Budapesten van, a múzeumban. És vannak itt még feldolgozatlan anyagok is, amelyek arra várnak, hogy az illető csoportnak szülessen végre szakembere! Epilógus Biró Lajos jubileuma kapcsán nem annyira életpályáját, hanem inkább néhány a tevékenységével kapcsolatos mai megfontolást vázoltunk fel. Emlékét kötelességünk tisztelni, mert sokat köszönhetünk neki, és életében nem kapott megfelelő megbecsülést. 75 évesen, szegénységben, egy maga és nővére által épített, egyszerű házban élt Sződligeten. 1931. szeptember 2-án húnyt el. Hiába a sok fajnév, a sok dicsérő írás, hiába a szobor Tusnádon, Kecskeméten és a Természettudományi Múzeumban, hiába a Biró Lajos utca Tusnádon és Budapesten, a Tisztviselőtelepen, a síremlék a Kerepesi temetőben, ha csak a papír és a kövek őrzik e magányos tudós emlékét. Érdemes olvasni írásait, hamar utat talál nemcsak a tudatunkba, hanem a szívünkbe is. Ábrák: Biró Lajos (1856-1931)

5

Az ötvenes években már úgy vélte egy néprajzkutató, hogy a Biró által tanulmányozott nyelvek közül is jó néhány kihalt!

Tengeri molnárka (Halobates rotundatus), Biró Lajos gyűjtéséből. Csiby Mihály akvarellje. (Ha van idő, megszerzem és beszkennelem) Lepke? Kőbalták a Biró gyűjtések leiró jegyzékének I. kötetéből (VIII. tábla) Biró síremléke a Kerepesi temetőben Biró emléktábla az utcájából? Utcakép? Biró mellszobra?, Őry Miklós alkotása A kagyló kifúrása. „A fúró vastagabb-vékonyabb bá bambuszból áll, a minek felső végére vastag bieny háncskötéssel hosszúkás tamol kődarab van odakötve. A kő két szabadon álló végét fogja a mester a két kezével; jobbra-balra fordítja az alája tett héjon…” Biroana inflata felnőtt korban is szárnyatlan kéregpoloska. (Usinger és Matsuda könyvéből) Vízicsúszka lábfeje Mimikri ábrázolása egy oktatási célra készült rovardobozban.

Irodalom:

Biró L. (1899): Szalay Imre múzeumi igazgatóhoz /írt level/. - Természettudományi Közlöny, 31:293-295. Jankó J. (1899): Biró Lajos Német-Új-Guineai (Berlinhafen) néprajzi gyűjtéseinek leíró jegyzéke. – Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya, 100 o., + 23 tábla Petúr L. (1963): Egyszemélyes expedíció. – Móra Kiadó, 226 o. Vásárhelyi T. (2002): „…büntetésből mehetsz a magyar nemzeti múzeumba!”. – Természet Világa, 133(II. Különszám): 44-47.

Vásárhelyi T. (2003): Egy nagy kaland néhány dokumentuma. – Természet Világa, 134(8):359-361.